A családunkban elsajátított magatartási és kapcsolati minták személyiségünk részévé

válnak, és egész életünket végigkísérik. A káros minták akár nemzedékeken át

hagyományozódnak kifejtve romboló hatásukat az újabb és újabb generációk

életében. Többnyire ez áll a család felbomlása, a lelki sérülések, a szenvedélybetegség

vagy a családon belüli bántalmazás hátterében. Ám nem szükségszerű, hogy

megismételjük elődeink hibáit.

A könyv pszichológus, illetve lelkipásztor szerzői terápiás gyakorlatuk mellett a

Biblia évezredes bölcsességéből merítve vizsgálják, hogyan ismerhetjük fel azokat a

családunkban elsajátított viselkedési és kapcsolati mintákat, amelyek negatívan

hatnak az életünkben, ha nem változtatunk rajtuk. Könyvükből megtudhatjuk, mit

tehetünk azért, hogy a diszfunkcionális működési módokat átdolgozva egészséges
mintákat alakítsunk ki, és adjunk tovább gyermekeinknek.

„Talán úgy gondoljuk, hogy eredeti családunk nem volt diszfunkcionális, hiszen a
családban senki sem volt alkoholista, sem kényszeres dühöngő. Az igazság azonban

az, hogy minden szülő (és gyermek) esendő, ezért a legtöbb családban vannak
bizonyos működési zavarok. A függő és kényszeres viselkedések (társfüggőség,

munkamánia, kényszeres evés, szexfüggőség) még »a legjobb családokban« is

rendkívül gyakoriak, és szinte mindig kapcsolatba hozhatók a diszfunkcionális

családi háttér valamely formájával” – írják a szerzők könyvük bevezetőjében.

This book was first published in the United States by Moody Publishers, 820 N.

LaSalIes Blvd., Chicago, 1L 60610 with the title Unlocking Your Family Patterns.
Copyright © 2011 by David M. Carder, dr. Earl Henslin, dr. John Townsend and dr.

Henry Cloud. Translated by permission.

© Harmat Kiadó, 2012

All rights reserved. Minden jog fenntartva.

Fordította: dr. Mirnics Zsuzsa

ISBN 978-963-288-086 0

A bibliai idézeteket az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadásából vettük át

(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991).
Henry Cloud, John Townsend,
Dave Carder, Earl Henslin
 CSALÁDFÁNK TITKAI

HOGYAN VÁLTOZTASSUNK KÁROS CSALÁDI MINTÁINKON?

Harmat
Budapest, 2012
 Előszó

Változnak az idők!
A negyvenes években, amikor gyerek voltam, az egyház és a
keresztény körök sem elegendő idővel, sem kellő toleranciával
nem rendelkeztek ahhoz, hogy szembenézzenek az élet kemény
realitásával. A pulpitusról sohasem hangzottak el olyan
kifejezések, mint családon belüli erőszak, vérfertőzés,
homoszexualitás, gyermekmolesztálás, és csoportos
beszélgetésekben is ritkán esett szó ilyesmiről. A bántalmazás
áldozatai többnyire sorsukra hagyva csendben szenvedtek, és
szégyenükben elszigetelődtek.
A hatvanas évek elején, amikor szolgálatba léptem, a
keresztény közösség már valamivel nyíltabb és realisztikusabb
volt, azonban még mindig védekező állásponton állt, és
elzárkózott attól, hogy foglalkozzon a fent említett
problémákkal. A nehézségekkel küzdő családok esetenként
ráakadhattak egy-egy figyelmes lelkészre vagy együtt érző
tanácsadóra, az egyházon belül azonban gyakorlatilag nem
léteztek olyan támogató csoportok, amelyek segítséget tudtak
volna nyújtani ezeknek a családoknak. Azokat, akik függőséggel
küzdöttek, leginkább arra intették, hogy bánják meg a bűneiket,
és szedjék össze magukat. Akinek pedig nem sikerült egyedül
megbirkóznia a problémájával, azt „betegnek”, rosszabb
esetben, „lázadónak” bélyegezték.
 De eljött az idő, amikor a fájdalmas igazság végre napvilágra
kerülhetett. Hosszú idő után a lelkészek és a gyülekezetek
felhagytak a titkolózással, és keresni kezdték a megoldást a sok
– ha nem a legtöbb – családot sújtó titkolt fájdalmakra. Már nem
követeltek azonnali változást, mert felismerték, hogy a
diszfunkcionális családok is részei az egyháznak, a felépülés
pedig időigényes és fájdalmas folyamat, amelyet a bűntudat és a
szégyen csak hátráltat. Valódi gyógyulásra a kegyelem
légkörében van remény.
A régóta várt változás egyik előnye, hogy egyre több könyv
jelenik meg azzal a céllal, hogy elősegítse a fájdalommal küzdők
gyógyulását. Ez a könyv a pszichológiai megközelítés mellett a
teológia nézőpontját is felhasználja, ezért nem egy, hanem négy
szerző közös munkája. Olyan szerzőké, akik gyakorló
terapeutákként a valóság talaján állnak, írásuk ugyanakkor a
Szentírásban foglalt igazságok szilárd alapján nyugszik.
Mondanivalójukat bibliai példákkal és hivatkozásokkal
támasztják alá.
Munkájuk nem csupán egy újabb könyv a diszfunkcionális
családokról. Írásuk lényegre törő, éleslátó, meglepő és őszinte. S
ami a legfontosabb, reális szemléletű. Nem ígér szupergyors
megoldásokat, nem vállal holtbiztos garanciát, nem kínál
tökéletes megoldást. Szembenéz a megoldásra váró
problémákkal, és felteszi azokat a kérdéseket, amelyeknek a
megválaszolása elengedhetetlen a gyógyuláshoz. Biztos vagyok
benne, hogy a könyv minden olvasó számára tartogat új
felfedezéseket saját családfája titkairól.

Chuck Swindoll
lelkipásztor
 Bevezető
| Dave Carder

Napjainkban a családoknak más kihívásokkal és

veszélyekkel kell szembenézniük, mint a korábbi nemzedékek
idején. A sokkoló válási statisztikák, a családon belüli erőszak és
bántalmazás gyakorisága, a házasságtól (vagy az
újraházasodástól) félő egyedülálló felnőttek tömegei – mind-
mind egy traumatizált társadalom tünethordozói.
De vajon ez a könyv egy újabb lehangoló áttekintés a család
hanyatlásáról? Szó sincs róla! Lelkészekként és tanácsadókként
teljes szívünkkel elköteleződtünk a kapcsolatok javítása és
helyreállítása mellett azt remélve, hogy a következő
nemzedékek a jelenlegiekhez képest jobb családi környezetben
nőhetnek majd fel. Könyvünk harmadik részében ezért térünk
ki részletesen az egészséges kapcsolati és magatartási minták
kialakításának témájára.
Egy újabb könyv a társfüggőségről? Igen is, meg nem is. Igen
azért, mert könyvünkben valóban szólunk a kodependenciáról
és más hasonló viselkedésmintákról, mégsem ez áll figyelmünk
középpontjában. Inkább a diszfunkcionális és társfüggő
viselkedés, illetve kapcsolatok gyökerét helyezzük fókuszba, és
a családi rendszereket először a Szentírás alapján, majd pedig a
rendszerszemléletű családterápia felismeréseinek és
tapasztalatainak fényében vizsgáljuk. A könyvünkben
foglaltakat nem ellenőrizetlen elméletre alapozzuk. Valamennyi
szerző a fájdalmakkal küzdők felépülésének szolgálatában
tevékenykedik.
Az egyes fejezetek végén áttekintő kérdések és gyakorlatok
szerepelnek, amelyek mind egyénileg, mind pedig csoportban
végezve hasznosak lehetnek. A tanulmányozást segítő
kérdéseket személyessé tehetjük, ha feljegyezzük azokat a
felismeréseket, melyekre olvasás közben jutunk. Reméljük,
hogy könyvünk felkelti az olvasók érdeklődését saját
családfájuk felfedezése iránt, és segít jobban megérteni azt a
családi rendszert, amelyben felnőttek, vagy amelyben jelenleg
élnek.

Julie még huszonkilenc évesen is élénken emlékezett azokra

a csütörtöki napokra, amikor délelőtt az iskolában beléhasított
a felismerés: elfelejtette elvégezni kora reggeli kötelességét. Ez a
nap volt „a porszívózás napja”, és Julie-nak még iskolába
indulás előtt az ágyra kellett tennie mindent, amit alatta tartott.
Hirtelen félelem és rosszullét lett úrrá rajta, mert tudta, mi vár
rá, amikor hazaér.
Hogyan is felejthettem el már megint? – gyötrődött. De ha már
ilyen feledékeny volt, miért is nem tudta elfelejteni azt az
arckifejezést, ahogyan apja nézett rá, amikor kiderült a
mulasztása? Miért kellett anyjának mindig bepanaszolnia őt,
amikor apja este hazaért?
És miért is zajlott minden olyan lassan, amikor apja büntetni
kezdte? Már az is egy örökkévalóságig tartott, amíg kihúzta a
nadrágszíját. Mint egy horrorfilm kimerevített képkockája.
 Miért, Istenem, miért kellett anyaszült meztelenre vetkőznie
– még tizennégy évesen is?
Ma is maga előtt látja a régi linóleumpadló mintáját. Csak pár
centiméternyire volt az arcától, ahogyan ott hasalt a hideg
konyhaszéken. Emlékezett rá, hogy kegyelemért könyörgött, és
ugyanazzal a lélegzetvétellel megígérte, hogy megváltozik – de
hiába próbálkozott.
Amikor Julie a széken feküdt, apja beszólította a konyhába a
lány két bátyját, hogy végignézzék a hátborzongató családi
rítust. Az apa úgy tartotta, ha látják, ami vele történik, az majd
visszatartja őket attól, hogy ugyanazt a hibát elkövessék.
Aztán kezdődtek az ütések. A bántalmazás rettenete és
elhúzódása szinte felfoghatatlan volt. A verés gyakran azzal ért
véget, hogy Julie hányni kezdett, vagy a padlóra vizelt. Ilyenkor
mindenki elhagyta a konyhát. Amikor Julie szívszaggató
zokogása véget ért, a rendrakáson kívül fel kellett takarítania
maga után. Ezután minden visszazökkent a megszokott
mederbe, Julie apja pedig visszatért az irodájába.
Julie felnőttkoráig magára maradt a fájdalmával, és minden
igyekezetével azon volt, hogy megnyugvást találjon.
Mindenáron tompítania kellett a fájdalmat. A felszínen
kimutatott érzelmei mögött soha nem szűnő harag lappangott,
amely időnként fellobbant. Máskor a fájdalom olyan mély
depressziót váltott ki belőle, hogy képtelen volt bármit is tenni.
Rövidesen a „Vadóc” név ragadt rá. Inni kezdett, és alkalmi
szexuális kalandokba bocsátkozott. Ápolónövendékként olyan
gyógyszerekhez fért hozzá, amelyek egy ideig segítettek rajta.
Kitapasztalta, hogyan tud fájdalomcsillapító tablettákhoz jutni,
akár azon az áron is, hogy visszatartotta a betegektől a nekik
járó adagot. Fiatalon férjhez ment, de a házassága hamar
zátonyra futott.
Kétségbeesetten vágyott egy új kapcsolatra, hogy fájdalmát
csillapítsa, és újra férjhez ment. Gyermeke született, és ez újabb
kötöttséget hozott az életébe. Vallásos neveltetése enyhülést
nyújtó forrásnak tűnt számára, ezért elhatározta, hogy keres
egy közösséget, ahol segítséget kaphat a gyógyuláshoz.

Julie súlyosan diszfunkcionális családban nőtt fel.

Nyilvánvaló, hogy nem helyes veréssel büntetni egy gyereket,
amiért nem rámolja el az ágy alatt levő holmiját. Mégis sok
családban előfordulnak hasonló esetek. Az apa agresszív és
túlreagáló viselkedése, az anya „árulkodása”, a lány serdülőként
megélt szégyene, hogy bátyjai előtt meztelenül kellett
mutatkoznia, az a tény, hogy soha senki nem beszélt a
verésekről, valamint az, hogy a család minden tagja mélyen
magába temette az érzéseit – mindez a diszfunkcionális család
jellegzetes mintázatáról árulkodik.
Ezeket a mintákat gyakran könnyebb mások családjában
felfedezni, mint a sajátunkban, ezért könyvünk első három
fejezetében jól ismert bibliai családokról lesz szó. Sokan
hajlamosak túlságosan is „szentnek” tekinteni a bibliai
szereplőket, mi azonban igyekszünk más megvilágításban,
reálisabb nézőpontból láttatni őket.
Talán úgy gondoljuk, eredeti családunk nem volt
diszfunkcionális, hiszen a családban senki sem volt alkoholista,
sem pedig kényszeres dühöngő, mint Julie apja. Az igazság
azonban az, hogy minden szülő (és gyermek) esendő, ezért
minden családban lehetnek működési zavarok. A függő és
kényszeres viselkedések (kényszeres evés, szexfüggőség,
munkamánia stb.) még „a legjobb családokban” is rendkívül
gyakoriak, és szinte mindig kapcsolatba hozhatók a
diszfunkcionális családi háttér valamely formájával. A
diszfunkcionális családban a működési zavarok állandósulnak,
és az ilyen családokban nevelkedő gyerekek olyan negatív
viselkedésmintákat sajátítanak el, amelyek felnőtt életükben is
rombolóan hatnak: nehézséget jelent számukra az intim
kapcsolatok kialakítása, önértékelési zavarral küzdenek,
érzelmeik kifejezésében gátoltak, nehezen bíznak meg
másokban. A családi diszfunkciók továbbadásának folyamatát a
4. fejezetben tekintjük át.
Julie családját a kívülállók normális, hétköznapi családnak
ismerték, ám Julie-éknek volt egy közös titkuk. Ha ez a titok
kitudódik, az apa elveszíthette volna az egyházában betöltött
vezetői szerepét, sőt még az a szégyen is megeshetett volna,
hogy börtönbe kerül. A keresztény szolgálatot hivatásszerűen
végzők (lelkipásztorok, missziómunkások) családja sok
stressznek és feszültségnek van kitéve. Szinte valamennyi
erkölcsi kudarcnak, amely a keresztény szolgálattevők életében
előfordul, megvan a családi történetben gyökerező előzménye,
ennek azonban csak kevesen vannak tudatában. A hivatásos
egyházi szolgálatot végzők családjában előforduló
feszültségforrásokról az 1. függelékben lesz szó.
Julie anyját „feljogosítóként” jellemezhetjük. Pontosan azt
tette, amit ez a kifejezés tartalmaz: hozzájárult a családi
rendszer működési zavarának fenntartásához. Ha nem jelenti
Julie mulasztását az apának, az erőszakra sem került volna sor.
Ráadásul, mivel a kegyetlen viselkedésért nem tette felelőssé a
férjét, hallgatólagos beleegyezését adta a bántalmazáshoz. Ha a
férj az anya tiltakozása ellenére folytatta volna a bántalmazást,
az anyának a családon kívül kellett volna segítséget keresnie. A
rendszerben rejlő okok miatt azonban ezt vagy nem akarta,
vagy nem tudta megtenni. Akárhogyan is volt, a végeredmény
ugyanaz: nem tett semmit a bántalmazás ellen.
Bármilyen furcsán hangzik, de Julie feledékenysége és az
érte kapott büntetés körforgásának bizonyos értelemben
szükségletkielégítő funkciója volt. Julie rendkívül kevés
figyelmet és szeretetet kapott a szüleitől, és az apai büntetés –
szélsőséges és bántalmazó volta ellenére is – valójában a
figyelem kimutatásának egyik formája volt. A diszfunkcionális
családok egyik íratlan szabálya, hogy még mindig jobb, ha
bántanak, mint ha semmibe vesznek.
A dolgok odáig fajultak Julie-ék családi életében, hogy a
bántalmazás mintája előre megjósolhatóvá vált. Bármilyen
bizarrnak is hat, de a család minden tagjának szüksége volt rá,
hogy Julie elfelejtse az ágyra helyezni a holmiját. Az apának ki
kellett adnia a dühét, az anyának szüksége volt a család feletti
irányítás érzésére, Julie-nak meg kellett bizonyosodnia arról,
hogy ebben az érzelemmentes családban ő is fontos
személyiség, bátyjainak pedig szükségük volt valakire, aki
magára veszi a családi haragot és szégyent, egy „családi
bűnbakra”, hogy biztonságban érezhessék magukat, és ne
kelljen attól tartaniuk, hogy apjuk dührohama rajtuk csapódik
le. Ez a mintázat tipikus a diszfunkcionális családi rendszerben,
és meglehetősen ismerős azok számára, akik ilyen családban
nőttek fel.
Julie anyja úgy próbált menekülni a benne felgyülemlett
fájdalom elől, hogy olyan messze vállalt állást az otthonától,
amennyire csak a napi ingázás lehetővé tette. Munkahelye
menedékként szolgált számára, ez volt az ő külön világa, ahol
felszabadult az otthoni gondok alól. Az anyának a szenvedéstől
terhelt családtól való eltávolodása tovább fokozta a családon
belüli érzelmi elidegenedést, s ebben az érzelmi űrben
történhetett meg, hogy Julie és bátyjai között szexuális
kapcsolatra került sor.
Ahogy Julie családját vizsgálva egyre nő a családi titkok
listája, egy különös jelenségre is fény derül. Bár Julie tehetetlen
áldozatnak és a család legkevésbé fontos tagjának érezte magát,
mégis ő birtokolta a rendszerben a legtöbb hatalmat. Éppen
eleget tudott ahhoz, hogy bárkit tönkretehessen, ha az
információ kiszivárog. Mivel azonban egyszerre tehetetlennek
és felelősnek is érezte magát, nem volt tisztában a hatalmával.
Fájdalmát és a sérelmét mélyen eltemette magában, így az –
tanácsadói kifejezéssel – „elintézetlen üggyé” vált, emiatt Julie
érzelmileg nem tudott leválni a családjáról. Fizikailag
eltávolodott ugyan, hiszen amint nagykorúvá vált, elköltözött
otthonról, magával vitte azonban a család valamennyi titkát és
elintézetlen ügyeit, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz,
hogy felnőtt élete is gyötrelmessé vált.
A magába zárt családi titkok felemésztették Julie belső erejét.
Depresszió, alkoholizmus, alkalmi szexuális kapcsolatok, majd
abortuszok sora következett. Ám a vágyott enyhülés helyett
Julie fájdalma csak fokozódott.
Végső elkeseredésében, amikor már minden reménye veszni
látszott, utolsó szalmaszálként Isten felé fordult, és megpróbált
a hitből erőt meríteni. A felnőttkori megváltásélmény azonban
önmagában nem elegendő az elintézetlen ügyek rendbe
hozásához. Azok a keresztények, akiknek nincs tapasztalatuk a
súlyos érzelmi sérülésekkel és a belőlük való felépüléssel
kapcsolatban, hajlamosak vágyteljesítő fantáziaként
hangsúlyozni, hogy nincs szükség terápiára – elég Isten
kegyelme. A múltbeli sérülések azonban hatással vannak a
jelenre egészen addig, míg fel nem tárjuk múltunk hibás és
romboló gondolati és viselkedési mintáit, és nem kezdjük
felcserélni ezeket egészséges mintákkal. A későbbiekben –
elsősorban a 4. fejezetben – e témával részletesen is
foglalkozunk. Egyelőre elég annyit mondanunk, hogy Julie
életében az Istenhez való visszatérés volt az első döntő lépés a
gyógyulás felé.
Az igazsághoz tartozik, hogy Julie megváltásélménye
kezdetben csak növelte a rá nehezedő terhet. Mindenekelőtt
Istennel is sok elintézetlen ügye volt, melyeknek tisztázását
megnehezítette, hogy apja gyülekezeti vezetőként egyike volt
Isten földi képviselőinek. A 6. fejezetben megvizsgáljuk, milyen
összefüggés figyelhető meg a gyülekezeti vezetők „elintézetlen
családi ügyei” és a gyülekezet, illetve az azt alkotó családok
működésmódja között.
 Szeretnénk hangsúlyozni, hogy figyelmünk középpontjában
nem a súlyosan bántalmazó családok állnak. Noha Julie
története indít útra bennünket, fontos szem előtt tartanunk,
hogy könyvünkben átlagos családokról lesz szó a maguk
átlagos, hétköznapi küzdelmeivel. Nem csak a rendkívüli
családi minták vannak nagy hatással a családokra. A családi
minták – bármilyenek is – mindig jelentőséggel bírnak. A
„titkok” olyan szokások, események vagy személyek, amelyek a
családban is és a kívülállók felé is tabunak számítanak.
Szigorúan a családi „etiketthez” – a viselkedésnek és a
kapcsolatoknak az adott családi rendszerben kialakult
értelmezéséhez – tartoznak.
A gyerekek számára a családi titkok gyakran fájdalmas,
szégyenletes (és meg nem változtatható) hétköznapi
eseményekhez kötődnek: az anya munkába áll, a gyerekek úgy
érzik, elhanyagolják őket; a szülők elválnak, a gyerekek úgy
érzik, ők maguk is kettészakadnak; az apa fizikailag vagy
érzelmileg nincs jelen a családban, a gyerekek úgy érzik, hogy
semmibe veszik őket.
Az ilyen és az ehhez hasonló körülmények gyakran
elkerülhetetlenek, ezért fontos hangsúlyoznunk, hogy senkiben
sem szeretnénk bűntudatot ébreszteni. Bátorítjuk mindazokat,
akik sérüléseket hordoznak magukban, és azon tűnődnek, van-e
a fájdalmukra gyógyír, és szeretnék kevesebb gyötrelemmel
élni a családi életüket – induljanak el a múlt megértése felé,
hogy a jelenben saját szabad döntéseikkel alakíthassák az
életüket.
 Jézus szavai szerint: „megismeritek az igazságot, és az
igazság megszabadít titeket” (János 8,32). Ezért is írtuk ezt a
könyvet. Fontos, hogy ragaszkodjunk az igazsághoz, akár
önmagunkról, akár a szeretteinkről van szó. Szeretnénk, ha a
családok életében is az igazság győzne, és felváltaná a titkok
helyét, melyek a diszfunkcionális viselkedés és a rosszul
működő kapcsolatok fogságában tartanak. Mi, szerzők, egy
dologban biztosak vagyunk: a felfedezés és a felépülés fájdalma
bőségesen megtérül.
Első rész

Bibliai példák a család diszfunkcionális

működésére
 1
Izsák és családfája
| Dave Carder

Izsák születése valóságos csoda volt. Isten megígérte

Ábrahámnak, hogy utódai fogják örökölni a földet, ahol élt
(1Mózes 12,2.7; 15,1–21), ám az évtizedek teltek, de Ábrahám
felesége, Sára meddő maradt. Amikor Sára már nyolcvankilenc,
Ábrahám pedig kilencvenkilenc éves volt, Ábrahám egészen
konkrét jövendölést kapott: „Egy esztendő múlva … fia lesz
Sárának.” (18,14) Izsák születése több volt egy régi vágy
beteljesülésénél: ő maga volt a csoda.
Születése azonban nem várt nehézségeket okozott a
családban. Sok évvel korábban Sára az örökös utáni
kétségbeesett vágyától vezérelve az akkori kulturális
szokásoknak megfelelően felajánlotta Ábrahámnak
szolgálóleányát, Hágárt helyettes ágyasként, hogy fiút szüljön.
Ebből a kapcsolatból származott Izmael (16,1–16). A családi
konfliktusok Hágár terhessége idején kezdődtek, és csak az Úr
közbenjárása tette lehetővé, hogy Hágár Ábrahám házában
maradhatott.
Izsák születése újra felszította a régi ellentéteket. „Kergesd el
ezt a szolgálót a fiával együtt – követelte Sára Ábrahámtól –,
mert nem örökölhet ennek a szolgálónak a fia az én fiammal,
Izsákkal!” (21,10) Izsák születésével – mai kifejezéssel –
mozaikcsalád jött létre: Hágár, Izmael, Ábrahám, Sára és Izsák.
Ha egyik fél sem enged, a családon békétlenség lesz úrrá.
Az a családi dinamika, amely már Izsák születése idején is
fennállt, valamint a növekedése során történt események
meghatározó jelentőségűeknek bizonyultak Izsák életére nézve,
ezért is szenteltük az ő személyének ezt a fejezetet. Noha Izsák
a Jézus Krisztusig vezető származási vonalhoz tartozott, nem
volt mentes azoktól a diszfunkcionális hatásoktól, amelyeket
származási családja, illetve családfája hordozott. Ezeknek a
hatásoknak jelentős szerepe volt Izsák személyiségének
alakulásában.
Mielőtt megvizsgáljuk az életére ható érzelmi dinamikát,
hangsúlyozni szeretném, hogy a fejezet célja nem Izsák bírálata.
Az Ószövetségben Jehova „Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének”
nevezi önmagát, és Jézus is használta ezt a kifejezést (Máté
22,32; Márk 12,26; Lukács 12,27), a Zsidókhoz írt levél 11. része
pedig a hit példaképei között sorolja fel a zsidó ősatyák nevét.
Mindhárom patriarchát Isten különleges szeretete övezte.
1Mózes 22,16–18-ban Isten így szól Ábrahámhoz: „azért
gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy
annyian lesznek, mint az ég csillagai, vagy mint a
homokszemek a tenger partján.” Az Úr hasonló áldásban
részesítette évekkel később Izsákot, majd Jákóbot is:

Azon az éjszakán megjelent neki az Úr és ezt mondta:

„Én vagyok atyádnak, Ábrahámnak Istene. Ne félj, mert én
veled vagyok, megáldalak téged, megsokasítom utódaidat
szolgámért, Ábrahámért!” (26,24)
 Odafönt pedig az Úr állt, és ezt mondta: „Én vagyok az
Úr, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsáknak Istene! Ezt a
földet, amelyen fekszel, neked adom, és a te utódaidnak! …
Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy,
és visszahozlak erre a földre. Bizony, nem hagylak el, amíg
nem teljesítem, amit megígértem neked! (28,13–15)

Ábrahám, Izsák és Jákób tehát különleges, személyes

kapcsolatban állt Istennel. Izsák életét azonban különös
kettősség jellemezte. Hűségesen követte Istent, másrészt
azonban magatartásán a családjában tapasztalt
diszfunkcionális kapcsolatok is nyomot hagytak. Az ősatyák
miközben különleges szerepet töltöttek be Isten tervében,
hozzánk hasonlóan esendő emberek voltak, és hibáikból mi is
tanulhatunk.
A patriarchák személyiségét éppúgy saját származási
családjuk és életük eseményei formálták, ahogy bárki másét.
Érzelmi és kapcsolati küzdelmek között élték az életüket, mint
minden ember ezen a földön. Fejezetünk célja, hogy megértsük
azt az érzelmi dinamikát, amely Izsák életének meghatározó
élményében szerepet játszott. Elemzésünkkel a patriarchák
életét övező szokásos „spiritualizálás” helyett szeretnénk
jobban megérteni Izsák lelkiállapotát, hogy érthetőbbé és
személyesebbé váljanak a Mózes első könyvében elbeszélt
események.

Különleges vagy valóságos?

Az egyes patriarchák történetét a bibliai leírás igen eltérő

nézőpontokból mutatja be. Esetenként betekintést ad személyes
küzdelmeikbe, máskor a külső szemlélő perspektívájából tekint
rájuk, és az olvasóra bízza, hogy levonja a maga
következtetéseit a felvázolt körülmények alapján. A
nézőpontbeli különbség ellenére a patriarchákat mindig olyan
valóságos személyekként láttatja, akik teljes szívből törekedtek
Isten követésére. Tartsuk ezt szem előtt, miközben az ősatyák
személyes kapcsolatairól és családjuk működési zavarairól
olvasunk.
Vegyük tehát sorra azokat a problémákat, amelyek Izsák
családjára nehezedtek. Az apa, Ábrahám kétségbeesetten
vágyakozik az örökös után; az anya, Sára mindenáron meg akar
felelni annak a kulturális elvárásnak, hogy fiúgyermeket
szüljön a férjének; a féltestvér, Izmael a megvetett gyerek; a
mozaikcsalád, ahol a kedvenc gyerek Izsák; túlságosan közeli,
egybefonódott kapcsolat áll fenn Sára és Izsák között, amely
függést eredményez; traumatikus élmény történik Izsák és
Ábrahám kapcsolatában a Mórijjá hegyen az áldozati oltárnál,
és végül, Izsák életét áthatja az a súlyos örökség, hogy nincs
része saját életének alakításában. Ha csak az alapvető tényeket
nézzük, nyilvánvaló, hogy Izsák olyan családban nőtt fel,
amelyben hasonló hatások érvényesültek, mint sokunk
családjában.

Izsák halálközeli élménye

Jobban megérthetjük azt a családi rendszert, melynek Izsák

is része volt, ha ismerjük az Ábrahámtól Jákóbig terjedő három
generáció történetét. A bibliai beszámolót olvasva figyelembe
kell vennünk az akkori idők és a jelenkor közti kulturális és
történelmi különbséget, valamint azt, hogy Izsák történetében
sok olyan részletről, amelyről tudni szeretnénk, nem történik
említés. Az azonban bizonyos, hogy egy rendkívüli esemény,
amely Izsák korai éveiben történt, egész életére és
személyiségének alakulására rányomta a bélyegét: apja,
Ábrahám csaknem feláldozta őt a Mórijjá hegyen.
Az esemény hátterét már vázoltuk: Izsák a család kedvenc
gyermeke, a családi vagyon egyedüli örököse, akit arra
nevelnek, hogy egykor majd apja örökébe lépjen. Röviden
szólva, ő az „egyetlen királyfi”.
Ahogyan Mózes első könyvének 22. részében a Mórijjá
hegyen játszódó történetet olvassuk, szembetűnő, hogy Izsák
egyre növekvő balsejtelemmel kérdezi apját: „Itt van a tűz meg
a fa, de hol van az áldozatra való bárány?” (22,7) Bizonyára
nem nyugtatta meg Izsákot apja talányos válasza: „Isten majd
gondoskodik az áldozatra való bárányról, fiam” (22,8), mégis
továbbhaladt vele a hegytetőre. Növekvő félelme ellenére is
alávetette magát apja akaratának, amikor az megkötözte és az
oltárra fektette őt. Izsák tizenéves fiúként elég erős lehetett
ahhoz, hogy ellenálljon, így az, hogy megkötözésében
együttműködött, az apja iránti nagy tiszteletéről árulkodik. Az
azonban bizonyos, hogy ellentmondásos érzések kavarogtak
benne.
Megkötözve és az oltáron fekve sokkolóan hatott számára a
felismerés, hogy ő maga az áldozat. Rémülettel tekintett apjára,
aki késsel a kezében magasodott fölötte, készen arra, hogy
lesújtson rá.
 Képzeljük magunkat Izsák helyébe: egy farakáson fekszünk,
csuklónkon kötél. Saját apánk kést emel ránk, szinte érezzük,
hogy a kés a testünkbe hatol. Ha elég élénk a fantáziánk ahhoz,
hogy elképzeljük ezt a jelenetet, gondoljunk arra, hogy Izsák
mindezt a valóságban élte át.
A trauma átformálja az ember életét. Gyökeres változást
eredményez a személyiségében. A túlélők óvatosabbá és
bizalmatlanabbá válnak, és gyakran tartani kezdenek a
közvetlen környezetüktől. Az áldozatok – különösen azok, akik
saját családjukban szenvedték el a traumát – arról számolnak
be, hogy a biztonság, a kötődés és a kiszámíthatóság mindennél
fontosabbá válik számukra. Bizonyára Izsákban is hasonló
változás zajlott le a szörnyű élmény hatására.
Sokakban felmerül a kérdés: miért kellett ennek Izsákkal
megtörténnie? A bibliaolvasó emberek számára évszázadok óta
fejtörést okoz ennek az ószövetségi történetnek az értelmezése,
és csak a hitünkre hagyatkozhatunk, mikor e sorokat olvassuk:
„Hit által ajánlotta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára
tétetett” (Zsidók 11,17).
Fejezetünkben azonban nem a miért, hanem a hogyan
kérdésével foglalkozunk. Nem az a kérdésünk, hogy Isten miért
tette próbára Ábrahám hitét, hanem az, hogy hogyan hatott
mindez Izsákra. Ne keverjük össze a kettőt. A Mórijjá hegyen
történtek Ábrahám szilárd hitéről tanúskodnak, és a hit hősei
közé emelik őt (lásd Zsidók 11). Izsák esetében azonban egészen
másfajta következményekkel járt ez az esemény – és éppen ez
fejezetünk témája.
 A fejezetünkben tárgyalt kérdések a keresztény történelem
szinte valamennyi mártírjának esetében felvetődnek, és
mindazokat érintik, akik traumán mentek keresztül. Noha a
szenvedésben a mártírokat szokás az első helyre sorolni, a
traumák túlélői talán még náluk is több szenvedésen mennek
keresztül.

A trauma ismétlődése

A szexuális és fizikai bántalmazást szenvedett áldozatok

életében gyakori következmény az a poszttraumás félelem és
bizalmatlanság, hogy újra kihasználhatják őket. Természetes
emberi kérdések merülnek fel ilyenkor az áldozatban: Miért
tették ezt velem? Mivel érdemeltem ezt ki?
Izsák is ember volt, és a Mórijjá hegyen történtek után joggal
feltételezhetjük, hogy súlyos kételyei támadtak a hittel és a
bizalommal kapcsolatban. Rendkívül érzékennyé válhatott az
olyan helyzetekkel szemben, amikor fennállt annak a veszélye,
hogy mások kihasználják vagy becsapják őt. Azok, akik már
átélték, mit jelent az elhagyatottság, gyakran akkor is félnek
ettől, amikor erre nincs semmi okuk. Ugyanígy Izsák is
túlérzékennyé válhatott a Mórijjá hegyen történt trauma
következtében.
Biztosak lehetünk abban, hogy Ábrahám nem akarta
becsapni a fiát. Egyszerűen csak követte „a fentről kapott
utasítást”. Ésszerűnek tűnik azonban az a feltételezés, hogy
Izsák a kés alatt becsapva és elárulva érezhette magát. Hiszen
amikor felfelé tartottak a hegyre, és megkérdezte apját a
hiányzó áldozati bárányról, ő – ha homályosan is, de – felelt rá.
Csak később, a hegyről lefelé tartva árulta el apja a történtek
valamennyi részletét, azzal a ténnyel együtt, hogy maga Isten
tette próbára a hitét.
A becsapottság, melyet gyerekként átélt, érzékennyé tette
Izsákot mindenfajta csalásra, és sok évvel később erős érzelmi
reakciót (remegést) váltott ki belőle, amikor másodszülött fia,
Jákób csalással szerezte meg tőle az elsőszülöttségi jogot
(1Mózes 27,33). A Mórijjá hegyen történt esemény körülményei
kísértetiesen hasonlítanak ahhoz a helyzethez, amelyben Jákób
szert akart tenni az apai áldásra. A Mórijjá hegyen Izsák látta,
hogy mi történik vele („Hol van az áldozatra való bárány?”),
ártatlanságában azonban nem feltételezte, hogy ő lesz az
áldozat. Az elsőszülöttnek járó áldás idején már idősebb,
tapasztaltabb, ám nem látja, mi történik körülötte, mert
öregkorára megvakult. Korábban, a Mórijjá hegyén látta, mi
történik, de nem értette. Ekkor érzi, hogy ami történik, nem
helyes, de nem lát, hogy erről meggyőződjön. A második
esemény előhívja az első tapasztalat fájdalmát, és Izsák
„megrendül” (27,33). Egyszerre átérzi mindkét tapasztalat mély
fájdalmát.

Érzelmi eltávolodás apjától, Ábrahámtól

Ábrahám őszintén törődött Hágárral és Izmaellel, amikor

Sára követelte tőle, hogy száműzze őket a pusztába (21,9–13).
Olyan erős volt Ábrahámban a kettős lojalitás érzése, hogy
magának Istennek kellett megvigasztalnia őt. Szülőként sokan
átélhetjük Ábrahám érzéseit, akinek egymástól elidegenedett
családtagokat (Sárát és Hágárt) kellett kibékítenie. Ábrahám
békítő törekvése, és az a szívből jövő vendégszeretet, ahogyan
az idegeneket fogadta (1Mózes 18), valamint közbenjárása
unokaöccséért, Lótért és annak családjáért, egy önfeláldozó,
együtt érző és rendkívül hűséges ember képét jeleníti meg.
Amikor azonban a közvetlen családjára, a hozzá legközelebb
állókkal való kapcsolatára figyelünk, egészen más kép tűnik fel.
Kapcsolati viszonyaiban sokakhoz hasonlóan Ábrahámnak is
volt egy sötét oldala, amelyet csak a családja ismert. Élete nagy
részét rokonságától távol töltötte fizikailag és érzelmileg
egyaránt. Isten hívására elhagyta Háránban élő családját, és
nem tudunk róla, hogy valaha is visszatért volna a szülőföldjére
annak ellenére, hogy mindössze hétnapi járóföldre élt eredeti
otthonától. Bár Izsáknak rokonságából, Betúél házából hozatott
feleséget, a hazalátogatást sem a maga, sem Izsák számára nem
tartotta kívánatosnak. Talán ismerős ez a helyzet saját rokoni
kapcsolataink világából.
Ábrahám eredetileg unokaöccsével, Lóttal hagyta el
szülőföldjét, és éveken át vele együtt folytatott nomád
vándoréletet, de idővel tőle is eltávolodott (13,8–11). Később
elárulta Sárát, amikor a filiszteusok királya előtt letagadta, hogy
ő a felesége (20,1–18). Ez az eset azért is különös, mert ekkor
Isten már tudatta Ábrahámmal, hogy Sára fiút szül majd neki.
Családtagjai jelképes cserbenhagyásának esetei azt
bizonyítják, hogy Ábrahám jobban hasonlít hozzánk, mint
hinnénk. Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy a
problémákkal való szembenézés helyett védekező
mechanizmusainkra hagyatkozzunk. Számos házassági és
családi probléma a családtagok énvédő működése miatt adódik
tovább egyik nemzedékről a másikra. Ábrahám tehát miközben
a kívülállók előtt lojálisnak, együtt érzőnek és áldozatkésznek
mutatkozik, érzelmi távolságot tart közeli családtagjaitól. Sára
halála után még jobban eltávolodott Izsáktól, miután új
feleségével, Ketúrával, valamint számos ágyasával új családot
hozott létre (25,1–6). Mindezt tetézte, hogy Ábrahám feltehetően
anélkül halt meg, hogy valaha is atyai áldását adta volna fiára,
Izsákra.

Egybefonódott kapcsolat anyjával, Sárával

Mivel nem olyan kultúrában élünk, amelyben a nők szinte

kizárólag azzal teremthetik meg identitásukat, hogy
fiúgyermeket szülnek (lásd Ráhel és Lea történetét az 1Mózes
29,1–30,24-ben), szinte lehetetlen megértenünk, mit jelenthetett
Sára számára, amikor kilencvenéves korában megszületett az
egyetlen fiúgyermeke. Végre sikerült elérnie azt, amire mindig
is vágyott.
Izsák kétszeresen is fontos volt Sára számára. Egyrészt saját
identitása szempontjából szüksége volt arra, hogy fiúgyermeke
szülessen (16,1–6), másrészt ő volt az egyetlen esélye az
anyaságra. Azok a meddőséggel küzdő nők, akik végül
megfogannak és gyermeket szülnek, sejthetik, mit érzett Sára.
Szinte leírhatatlan az az ösztönös védelmezés és büszkeség,
amit Sára érezhetett Izsák iránt. Az ő nézőpontjából Izsák
valóban hozzá tartozott.
Sára szerette Izsákot, talán túlságosan is. És valószínűleg
túlságosan is szüksége volt rá. Ennek az anya-gyerek
kapcsolatnak az érzelmi túlfűtöttségére utal Izsák gyásza Sára
halála után (24,67). Ábrahám egy évig gyászolt, ahogyan ez
természetes volt, nem így Izsák. Sára halála idején harminchét
éves volt (17,17; 23,1). Három évvel később, amikor feleségül
vette Rebekát (24,67; 25,20), még mindig gyászolt. Anyának és
fiának ez az egybefonódott kapcsolata vezetett később Izsák és
Rebeka eltávolodásához.

Érzelmi távolság feleségétől, Rebekától

Azok, akik elvált, illetve újraházasodott családokkal

foglalkoznak, tapasztalják, hogy nem szerencsés, ha a második
házasság túlságosan rövid idő után követi az elsőt. A második
kapcsolat gyakran a korábbi kapcsolat elvesztése miatti
fájdalom gyógyítására tett kísérletnek bizonyul. Az ilyen
kapcsolatok dinamikája működött Izsák és Rebeka
házasságában is.
A házasságot Ábrahám rendezte el. Látva, hogy Izsákot
milyen mélyen érinti anyja elvesztése, elhatározta, hogy
feleséget keres neki. Míg anyja élt, Izsák életében talán még
nem volt hely egy feleség számára. Jellemző, hogy az érzelmileg
túlságosan közeli, egybefonódott kapcsolatok teljesen
kirekesztenek másokat. Miután anyja meghalt, úgy tűnt, hogy
Izsák számára a házasság hozhat vigaszt és enyhülést.
Nyilvánvaló, hogy az a házasság, melynek célja, hogy az elhunyt
anya szeretetét pótolja, sok fájdalom és csalódás forrása lesz a
későbbiekben (sok feleség tudna mesélni erről, akinek férje
anyja egyetlen, féltett fia volt). Izsák és Ábrahám azonban erről
mit sem tudott. Ábrahám a szülőföldjére küldte szolgálóját,
hogy feleséget keressen fia számára.
 Azok, akik „elakadnak” a gyászfolyamatban, gyakran nem
változtatják meg azt a környezetet, amelyet még maga az
elhunyt személy hozott létre. Ugyanazt az életvitelt folytatják,
mint akkor, amikor a szeretett személy még élt. Könnyen
meglehet, hogy Izsák ugyanabban az állapotban őrizte meg a
sátrat, ahogyan az anyja hagyta. Közös életük harminchét éve
alatt bizonyára hozzászokott anyja gondoskodásához. Sára volt
a legfontosabb személy az életében.
Anyja elvesztése után Izsák – egy érzelmileg távoli apa
mellett, és a Mórijjá hegyen elszenvedett trauma emlékével –
magára maradt. Elszigeteltségét tovább fokozta apja
újranősülése (25,1). Újabb mozaikcsalád jött létre. A következő
hat év során Ábrahám még legalább hat fiút nemzett (25,2–6).
Könnyű elképzelni, hogy Izsák és Rebeka kapcsolatát
kezdetben az intenzív kötődés élménye jellemezte. Izsák
magányos volt és gyászolt, Rebeka pedig elszakadt a családjától.
Kapcsolatuk kezdetén kétségbeesetten szükségük volt
egymásra. Ám az Izsák és anyja közti elintézetlen ügyek
hamarosan a felszínre kerültek.
Rebeka csakhamar felismerte, hogy Izsáknak arra volna
szüksége, hogy „egy újabb Sárává” váljon számára. Miközben az
Izsákkal való kapcsolatával, illetve Izsáknak az anyjához való
kötődésével küzdött, saját identitása kezdett elhalványulni. Egy
olyan kultúrában, ahol a nők véleménye nem számított,
magába kellett fojtania a csalódását. Helyzetét tovább
nehezítette, hogy nem tudott teherbe esni, ezért valószínű, hogy
a következő húsz év során saját alkalmatlanságának érzésével
küzdött (25,20–26). Az egyetlen dolog, amit Izsáknak adhatott
volna – s amit Sára nem adhatott meg a fiának –, ha gyermeket
szül neki, ő azonban még ebben is kudarcot vallott.
Rebeka számára óriási megkönnyebbülés lehetett, amikor
végre teherbe esett. Mennyire várhatta az örömöt, hogy végre
önmagáért ismerjék el – azért, mert életet adott a várva várt
fiúknak, Ézsaunak és Jákóbnak. Ezt gondolhatta: Most, hogy
fiúkat hoztam a világra, a férjem és én végre a kapcsolatunkkal is
törődhetünk. Képzeljük el a fájdalmát és a csalódottságát,
amikor észrevette, hogy Izsák inkább idősebb fia, Ézsau felé
fordul. Rebekának nem maradt más, csupán kisebbik fia, Jákób.
Ahelyett, hogy a szülők egymáshoz közeledtek volna,
gyermekeik felé fordultak, és náluk keresték érzelmi
szükségleteik betöltését.
Házasságkötésük idején, majd gyermekeik születésekor,
végül pedig Rebeka életének egyik legnehezebb időszakában
Izsák újra és újra cserbenhagyta a feleségét. Amikor Rebeka
szépsége miatt veszélyben érezte az életét, Izsák letagadta a
házassági kapcsolatukat (26,6–11). Fiai, Jákób és Ézsau, akik
ebben az időben már fiatalemberek voltak, tanúi lehettek
annak, hogy apjuk megtagadta anyjukat.
Hogyan jutott Izsák addig a pontig, hogy Rebekát
cserbenhagyja? Vajon csupán kulturális szokásról volt-e szó?
Vagy a génjeiből fakadt, hogy így tett? Magam azt feltételezem,
hogy Sára, aki túlságosan szoros kapcsolatot alakított ki a fiával,
élete valamely pontján mesélhetett neki azokról az időkről,
amikor Ábrahám letagadta őt – szintén Abímelek király előtt
(20,1–18). Noha Izsák bizonyára elítélte Ábrahám magatartását,
ő maga is így tett, amikor szorult helyzetbe került. Ugyanaz a
fájdalom nemzedékről nemzedékre ismétlődhet, ha senki sincs,
aki megtörné a káros mintát.

Az értékek lebecsülése

Izsák családjában mind a szülők, mind a gyerekek semmibe

vettek bizonyos alapvető értékeket. Izsák letagadta a feleségét,
Ézsau lemondott elsőszülöttségi jogáról. Az a tény, hogy Izsák
cserbenhagyta a feleségét, megalapozta az asszony későbbi
bizalmatlanságát. Láthatta, hogy nem mindig számíthat a
férjére. Amikor nem mentek jól a dolgok, a férfi a saját
biztonságát a felesége biztonsága elé helyezte. Rebeka
elhatározta, hogy a saját kezébe veszi a dolgokat. Úgy vélte, ha
megkaparintaná Jákób részére az örökséget, azzal saját jövőjét
is biztosíthatná. Jákób bizonyára egész hátralevő életében
gondoskodna róla, akkor is, ha ezt a férjétől nem kapná meg.
Az alapvető értékek semmibevétele szinte minden esetben
megtalálható a családi titkok kialakulásának hátterében, és
hozzájárul a függőség (szerfüggés, kényszeres viselkedés,
társfüggőség) kialakulásához.

Izsák egybefonódott kapcsolata Ézsauval

Hogyan is történt, hogy Izsák – aki az ígéret gyermekeként

Krisztus ószövetségi előképe volt – Ézsau kedvéért elfordult az
Isten által választott fiától, Jákóbtól? Talán azért, mert szerette a
vadhúst, és Ézsau értett a vadászathoz (25,28)? Bár ennek is
bizonyára volt szerepe Izsák döntésében, bizonyára más
tényezők is hatottak rá.
 Először is, Ézsaunak hajlama volt rá, hogy azzá váljon és
mindazt megtegye, amire Izsák sohasem volt képes. Izsák, az
„anyámasszony katonája” végre lehetőséget kapott arra, hogy
igazán férfias dolgokban részesüljön. Ézsau kiváló képességein
keresztül ő is vadásszá válhatott. Átérezhette, mit jelent
kockázatot vállalni. Végre kimozdulhatott a „féltett” fiú
helyzetének fojtogató védelméből. A férfias Ézsau apjaként egy
új identitás lehetősége nyílt meg előtte.
Izsák kivételezése Ézsauval kezdetben nem volt több, mint az
apának a fiú teljesítménye felett érzett büszkesége. A dolgok
akkor kezdtek rosszra fordulni, amikor Izsák úgy határozott,
hogy az atyai áldást Isten rendelésétől eltérően örökíti tovább.
Izsák sohasem mutatta ki nyíltan a haragját, és alapvetően
konfliktuskerülő volt (lásd 26,18–22, amikor Izsák lemond a
vitatott tulajdonú kutakról, és újakat ás, ahelyett, hogy kiállna
azért, ami jog szerint őt illette meg). Izsák személyiségével és az
akkori idők kultúrájával összhangban állt, hogy kiterjessze az
atyai áldást idősebb fiára, Ézsaura – habár tudta, hogy ez
ellentétben áll azzal a nyilvánvaló próféciával, amelyet Isten
még a fiúk születése előtt adott (25,23).
A családi kivételezés gyakori jelenség. Sokak véleményével
ellentétben úgy vélem, mindaddig, amíg nem vezet a
gyerekekkel szembeni igazságtalan bánásmódhoz, önmagában
nem tekinthető rossznak. Szinte minden családban van egy
kedvenc gyerek. Ez nem jelenti azt, hogy a szülők őt jobban
szeretnék, mint a többieket. Csupán arról lehet szó, hogy a
kedvenc gyerek jobban illeszkedik a szülők személyiségéhez,
mert hozzájuk hasonlóan látja a dolgokat, vagy közös az
érdeklődési körük.
Jézusnak is voltak kedvenc tanítványai. Tizenkét tanítványa
közül hármat – Pétert, Jakabot és Jánost – különösen is kedvelte,
és János még ezen a szűkebb csoporton belül is közelebb állt
Jézushoz, mint a többiek (János 13,23–25; 21,20). Jézus nem
szerette jobban Jánost, mint Pétert, csupán másképp szerette őt.
János közelebb állt hozzá, mint a többi tanítvány, ahogy ma
mondanánk, „azonos hullámhosszon” volt vele.
Ézsau és Jákób esetében azonban nem csupán kivételezésről
volt szó. Spirituális értelemben az, hogy az elsőszülöttség joga a
fiatalabb fiúra szállt, Isten azon akaratát tükrözte, hogy a
választott nemzetség családfája Jákóbon, nem pedig Ézsaun
keresztül folytatódjék. Az elsőszülöttségi jog megszerzése a
fivérek között a szülők elismeréséért folytatott erős
versengéssel társult. Még azután is, hogy Jákób ezt a jogot
csalással eltulajdonította, Ézsau igyekezett elnyerni szülei
kegyét, amikor olyan feleséget választott magának, akit ők is
elfogadtak (28,6–9 vö. 26,35; 27,46).
Az atyai áldás megszerzésének története jól mutatja, hogy az
elintézetlen családi ügy hogyan válik családi titokká, amelyről
senki sem beszél, ám előbb-utóbb váratlanul a felszínre
bukkan. Jákób ekkor félelmében elhagyja a családját (27,42–45),
majd Ézsau is útnak indul dühösen és keserűen, miközben
gyilkossági tervet forral magában (27,41).

Izsák eltávolodása Jákóbtól

 Ha megfigyeljük Izsák és gyermekkorú fiai kapcsolatát,
negatív családi minta rajzolódik ki előttünk. A kulturális
szokások értelmében Izsák az idősebb fiára akarta adni atyai
áldását. Másodszülött fia, Jákób nevelését pedig felesége,
Rebeka gondjaira bízta. Ennek következtében Jákób a Szentírás
lapjain első ízben úgy jelenik meg, mint a fiú, aki ételt készít egy
családi összejövetelre (25,27–29). Jákób családi helyzete szinte
pontos mása annak, ahogyan Izsák volt jelen a saját
családjában.
Érdekes, hogy a bibliai történetben nincs szó arról, hogy
Jákób kifejezte volna megbánását, amiért apja idős korát
kihasználva becsapta őt. Végül is az anyja volt az, aki egész
életében oltalmazta őt. Vagy nem ő volt az, akihez fordulhatott,
valahányszor bajba került? Rebeka, aki tudta, hogy Jákób „Isten
kiválasztottja”, bizonyára beszélt erről kedvenc fiának, amivel
önkéntelenül is hozzájárult az események későbbi
alakulásához.
Az elutasítás, amelyet Jákób tapasztalt apja részéről, aki
Ézsaut részesítette előnyben, kétségeket ébresztett benne
Istennel kapcsolatban. Ha Jehova az apám Istene, és ő engem
választott, miért utasít el az apám? – kérdezhette magától és
anyjától. Hogy Isten terve beteljesüljön – gondolhatta –,
anyámmal együtt kell működnöm az árulásban. Noha Rebeka
nyilvánvalóan nem szántszándékkal tette, magatartása és az
elsőszülöttségi jog megszerzésében való közreműködése
bizonyára azt közvetítette fia számára, hogy nem lehet bízni
Isten ígéretében (például abban, hogy Jákób kapja az atyai
áldást). Végül az Isten iránti bizalmatlanság mintáját adta neki
tovább – éppen az ellentétét annak, amire nevelni akarta őt.
Izsák családjának rendszerszemléletű vizsgálata értelmében
megállapíthatjuk, hogy amíg mindkét gyermek mellett volt egy-
egy megértő és iránta elfogult szülő, fennállt a családi
egyensúly. A hatalmi viszonyok akkor változtak meg, amikor
Jákób apját kijátszva eltulajdonította az elsőszülöttségi jogot.
Ezzel mindkét szülő Jákóbot erősítette, Ézsau pedig
elszigetelődött. A testvérek közti rivalizálás halálos
ellenségeskedéssé fajult. A hatalmi eltolódást megelőzően úgy
tűnhetett, hogy a család normálisan működik. Kívülről nézve
senki sem gyanította, hogy az a belső dinamika, amely a
családban működött, a későbbiekben robbanáshoz vezet. Amíg
mindenki a szerepében maradt, és tette a dolgát, minden
rendben zajlott. A család szerkezete azonban merev, és ennek
következtében törékeny volt. Amikor nyomás érte,
elkerülhetetlenül összeomlott.
Nemcsak Rebeka volt bizalmatlan Ézsau iránt, de Ézsau is
megvetette Rebekát, amikor felismerte, hogy ő állt az árulás
hátterében. Jákób és Ézsau testvéri rivalizálása rávilágított a
szülők között mintegy negyven éven keresztül zajló
vetélkedésre. A rejtett, mégis hatalmas titok, amely ebben a
látszólag békés családban működött, végül minden családtag
életét megkeserítette.

A családi diszfunkció öröklődése

Noha sem Ábrahám, sem Izsák családja nem volt mentes a

kapcsolati problémáktól, a kártékony titkoktól és a működési
zavaroktól, Isten nem mondott le róluk, sőt felhasználta őket
tervei megvalósításában. A fájdalmas minták azonban
továbbhagyományozódtak Jákób családjában, és későbbi
leszármazottai, a királyok egymást követő nemzedékeiben még
súlyosabb formában ismétlődtek meg. A diszfunkcionális
családi működésmód átörökítésének folyamatáról részletesen a
4. fejezetben lesz szó.

Személyes kérdések

1. Milyen gyermek- és serdülőkori „vallási tapasztalatok”

befolyásolták az Istennel való kapcsolatunkat? Volt-e rá
lehetőségünk, hogy beszélgessünk róluk?

2. Ki volt saját családunkban a „kedvenc gyerek”? Milyen

téren volt része különleges bánásmódban?

3. Saját gyermekeink között van-e, aki közelebb áll hozzánk,

mint a testvérei? Miért?

4. Milyen kapcsolati problémákról van tudomásunk

közvetlen családtörténetünkben (szülők, nagyszülők)? Kik
voltak egymással túlságosan szoros kapcsolatban? Ki volt
túlzottan visszahúzódó? Hogyan hatottak ezek a kapcsolatok
ránk, illetve a házastársunkkal és Istennel való kapcsolatunkra?
 5. Milyen érzést váltott ki belőlünk, amikor a bibliai ősatyák
családi rendszerére jellemző diszfunkcionális működésekről
olvastunk? Milyen gondolatokkal találkoztunk, melyek a saját
családfánk esetében is alkalmazhatók?
 2
Dávid és családfája
| Earl Henslin

Ron két hónapja, mióta hazaköltözött a kollégiumból,

megszállottan vágyakozott féltestvére, Marita iránt.
Valahányszor találkozott vele, egyre erősödött benne a vágy.
Marita lélegzetelállítóan gyönyörű volt.
Ron össze volt zavarodva, és szégyellte magát. Hogyan is
lobbanhatott benne szenvedély a saját húga iránt? Bár, érvelt
magában, Marita apjuk második házasságából született, így
csak a féltestvére volt. Jól emlékezett rá, milyen büszke volt
gyerekként, amikor kishúga született. Mára azonban Marita
gyönyörű fiatal nővé érett, és Ron szüntelenül róla fantáziált.
Egyre gyakrabban azon kapta magát, hogy tervet szövöget a
lány megszerzésére. Vajon apja mit szólna, ha megtudná, mi jár
a fejében? De hiszen apja nem volt hűséges sem Ron, sem
Marita anyjához. Nemrég történt, hogy kalandba keveredett az
egyik legközelebbi munkatársa feleségével. Ha meglátott egy
vonzó nőt, mindent elkövetett azért, hogy megszerezze
magának. Éppolyan határozottan és magabiztosan tört előre,
ahogyan az üzleti életben is tette.
Egy nap, amikor Ron kettesben maradt Maritával a házban,
úgy tett, mintha rosszul érezné magát, és megkérte a lányt, hogy
vigyen be a szobájába egy hűsítő italt. Bár az utóbbi időben
Marita néha zavarba jött, amikor elkapta bátyja pillantását,
most mégsem gyanított semmit.
Ahogy Marita belépett a szobába kezében egy pohár
narancslével, valamit meglátott Ron tekintetében, amitől
zavarba jött, de próbált nem törődni vele. Talán csak
beleképzelt valamit a pillantásába. Végül is beteg, nincs a
legjobb kedélyállapotban. Amikor azonban Ron ágya elé állt, a
fiú megragadta őt. Mielőtt észbe kaphatott volna, testét az
övének szorította, és csókolgatni kezdte. A lány segítségért
kiáltott, de az egész ház üres volt. Próbált kiszabadulni a
szorításból, ám a fiú erősebb volt nála. Ron brutálisan
megerőszakolta a húgát.
Ahogy a vágya csillapodott, Ron bűntudatot és egyre növekvő
undort érzett magában. Rá se bírt nézni Maritára, pedig
hónapok óta csak róla ábrándozott. Magára kapta a nadrágját,
és kituszkolta Maritát a szobájából, majd magára zárta az ajtót.
Odakint Marita sírt és sikoltozott. Úgy érezte, mintha a lelkét
szakították volna szét, amikor erőszakot követtek el rajta.
Szégyenteljesnek és elhasználtnak érezte magát.
Az erőszakot később bosszú követte. Amikor fény derült a
történtekre, Marita öccse, Andrew elhatározta, hogy elégtételt
vesz a húgán esett erőszakért. Két éven át várta, hogy apjuk
megbüntesse Ront. Miután azonban az apa nem tett semmit,
Andrew egy óvatlan pillanatban rátámadott Ronra, és
kíméletlenül megölte őt.
A történet nem tanácsadói gyakorlatomból származik, és
nem is a helyi újság bűnügyi rovatában olvastam. Ez a sokkoló,
de igaz történet Dávid király családjában esett meg, és a
Bibliában olvasható (lásd 2Sámuel 13). Ron, Marita és Andrew
valójában Dávid legidősebb fia, Amnón, lánya, Támár, és
legfiatalabb fia, Absolon.
Amnón erőszakos cselekedete azonban nem minden
előzmény nélkül következett be. Valószínűleg egy korábbi
esemény alapozta meg: apja, Dávid kalandja Betsabéval. A jól
ismert történet szerint Dávid a királyi palota tetejéről meglátja
Betsabét fürdés közben, magához hívatja, és vele hál. A nő
teherbe esik, és Dávid, hogy leplezze bűnét, titokban azt
parancsolja, hogy Betsabé férjét, Úriást küldjék az ammóniak
elleni harcban abba az arcvonalba, amelyben a legerősebb a
harc, ahol aztán meg is ölik. Betsabé ekkor új feleségként Dávid
házába költözik. Gyermekük nem sokkal a születése után
meghal. Dávid mély fájdalommal gyászolja újszülött fia
elvesztését (2Sámuel 12,14–23).
Amnón, Támár és Absolon a történtek idején tizenévesek
lehettek. Tinédzserként a hűtlen és manipulatív magatartás
mintáját látták apjuktól, aki a problémákkal való szembenézés
helyett leplezte az igazságot, és nem vett tudomást a tettei által
okozott fájdalomról. Mindez egy súlyosan diszfunkcionális
családi működésmód kibontakozását vetítette előre.
A Támáron esett erőszakot súlyosbította, hogy a család
sohasem dolgozta fel a tragédiát. Telt az idő, de Dávid semmit
sem tett azért, hogy megbüntesse Amnónt. Absolon két év
elteltével elszánta magát a leszámolásra. Apját és testvéreit
meghívta a házába a birkanyírás alkalmából tartandó családi
összejövetelre, ahogyan ez akkoriban szokás volt. Dávid
elutasította a meghívást, mondván, hogy túl megterhelő volna
Absolon számára az egész családot vendégül látni. Végül
Absolon unszolására Dávid beleegyezett, hogy Amnón és a többi
testvér megjelenjen a családi eseményen. Amnón tehát részt
vett a lakomán, és miután lerészegedett, Absolon és a szolgái
rátámadtak és megölték. Absolon így bosszulta meg a húgán
elkövetett erőszakot. Ezután elmenekült, és három évig
száműzetésben élt, távol a családjától (2Sámuel 13,23–38).

A család egészséges működésének helyreállítása

Emlékszünk, mit tanultunk gyerekként Absolonról a

vasárnapi iskolában? Valószínűleg azt, hogy ő volt a „rossz fiú”.
Általában bűnbaknak tekintik őt, mintha ő lett volna Dávid
családjában az egyetlen, akivel komoly gondok voltak. Könnyű
megoldás egy egész család felelősségét egyetlen családtagra
hárítani, de a problémák megoldásához nem visz közelebb. A
család hibás működéséből eredő problémák kezelhetőbbé
válnak, ha figyelembe vesszük az alábbi szempontokat és
alapelveket.

1. Senki sem tekinthető bűnbaknak. A család valamennyi tagja

érzi a fájdalmat, és minden családtagnak segítségre van
szüksége.
A fenti történetben Absolon, aki megbosszulta a Támáron
esett erőszakot, nyilvánvalóan a bűnbak szerepébe kényszerült.
Végeredményben ő volt az, aki összeesküvést szőtt a bátyja
ellen – ha bosszúból tette is –, és ő volt az is, aki később
felgyújtotta a birtokával szomszédos gabonamezőt, amely
Jóábé, Dávid hadseregparancsnokáé volt, majd lázadást szított
apja ellen, melyben végül életét vesztette (2Sámuel 14,18).
Valóban úgy tűnhet, hogy ő volt a család fekete báránya.
A valóságban azonban nem Absolon volt az egyetlen, akinek
problémás volt a magatartása. Maga Dávid is súlyos hibát
követett el, amikor elmulasztotta megfegyelmezni Amnónt, sőt
valójában fel sem mérte, mekkora kárt okozott a családban a
Támáron elkövetett erőszak. A lány élete hátralevő részét
elhagyatottságban élte le. Támárnak olyan nők vigasztalására és
együttérzésére lett volna szüksége, akik hasonló traumát éltek
át. Olyan társakra, akikkel megoszthatta volna a fájdalmát, hogy
legalább részben fel tudja dolgozni az őt ért traumát. Támár
azonban nem kapott segítséget. Sohasem épült fel abból, ami
vele történt. Nem ment férjhez, és nem szült gyermeket, ami
abban a kultúrában egyenlő volt a teljes kudarccal és
szégyennel. A bátyja által elkövetett erőszak az egész életét
tönkretette.
A diszfunkcionális családokban valamennyi családtag
fájdalommal és sérüléssel küzd, és mindenkinek segítségre van
szüksége. A segítség lehet egy másik családtag megértése, egy
támogató csoport, egy lelkipásztor, orvos vagy terapeuta. Noha
egyes családtagokat hajlamosak vagyunk bűnbakként kezelni,
vagy „fekete báránynak” címkézni, a valóságban minden
családtag osztozik a fájdalomban, és különböző mértékig a
felelősségben is.
Ezt a felismerést elsőként az alkohol- és drogfüggőség
kezelésénél alkalmazták. Ha csupán a függő személy részesül
kezelésben, sokkal nagyobb a visszaesés veszélye, mint amikor
az egész családot bevonják a terápiába. A családtagoknak
gyakran külső segítségre van szükségük ahhoz, hogy belássák,
mindannyian osztoznak a fájdalomban és a felelősségben, és a
család minden tagjának árt, ha egyikük a bűnbak szerepébe
kényszerül.
Vegyük Mark esetét, akit anyja tanulási és magatartási
problémák miatt vitt tanácsadóhoz. Mark nyolcéves volt, az
iskolában gyengén teljesített, és rendszeresen verekedésbe
keveredett a társaival, akik csúfolták a korához képest alacsony
termete miatt. Ha Mark mérges lett, mindenkinek nekiment, aki
az útjába került.
A terápia során kiderült, hogy Marknak volt egy „tökéletes”
bátyja, Simon, aki kiválóan tanult, társai és tanárai körében
egyaránt közkedvelt volt. Simont az iskolában és a családban
szinte „szentként” tartották számon. Kiválósága tudatában
távolságtartóan viselkedett öccsével, akit „bajkeverőnek”
tekintett.
Az üléseken Mark anyjával és bátyjával együtt jelent meg. Az
apa alkoholista volt, nem élt együtt a családdal. Ritkán és
rendszertelenül bukkant fel az életükben, és többször
előfordult, hogy nem jelent meg a megbeszélt időben, hiába
várták a fiai. Mindkét gyerek ugyanazt az érzelmi fájdalmat élte
át. Ez húzódott Simon „tökéletességre” való törekvése, illetve
Mark problémás magatartása mögött.
Miközben felszínre kerültek a családtagok érzelmei, Mark
anyja felismerte, hogy a megkülönböztetett bánásmód, melyben
idősebb fiát részesítette, nagyban hozzájárult a család
diszfunkcionális működéséhez. A terápia során a család lassan
gyógyulni kezdett. Megpróbálták elfogadni azt a tényt, hogy az
apa nem áll mellettük – nem azért, mert nem törődik velük,
hanem mert krónikus alkoholbetegsége miatt elvesztette az
élete feletti irányítást. Mark a család bűnbakjából „normális”
nyolcéves fiúvá vált, és egyre ritkábban keveredett verekedésbe
a társaival. A negatív címkétől megszabadulva idővel iskolai
teljesítménye is javulni kezdett.

2. A szülők a tőlük telhető legjobbat igyekeznek nyújtani.

Dávid haragra gerjedt, amikor meghallotta, mit tett Amnón
Támárral, a Szentírás azonban nem utal rá, hogy bármit is tett
volna ezzel kapcsolatban. Súlyos hibát követett el ezzel, mert
Amnón megbüntetése valamennyi érintett félnek segített volna.
Ahhoz, hogy Támár visszaszerezze az önbecsülését, apjának
komolyan kellett volna vennie azt, ami vele történt. Dávid
istenfélő ember volt, de nem tudott őszintén szembenézni a
családját ért fájdalommal, és nem tudta kezelni a fiai közötti
konfliktust.
Amnón megölése után Dávid fia, Absolon elmenekült
(2Sámuel 13,38), Dávid azonban továbbra sem tett semmit,
egészen addig, amíg egy bölcs asszonyt nem hívtak hozzá
(2Sámuel 14,1–24), aki szembesítette őt a családjában kialakult
helyzettel, és azt tanácsolta, hogy hívja haza Absolont. Absolon
ezután visszatérhetett Jeruzsálembe, de még két teljes évig nem
kerülhetett apja színe elé. Végül nem Dávid, hanem Absolon
kezdeményezte a kapcsolatfelvételt, amikor felgyújtotta Jóáb
birtokát, és ezzel elérte, hogy fogadja őt Jóáb, aki meg tudta
szervezni az apjával való találkozását.
 Az apa és a fiú végül találkozott egymással (2Sámuel 14,33),
de a békülés nem hozott tartós változást a kapcsolatukba.
Absolon később lázadást szított Dávid ellen, melynek során
életét vesztette.
Miért nem tett Dávid semmit a családi bajok ellen? Nagy
harcos és vezér volt, népe rajongott érte. Tehetséges volt a
zenében és a költészetben is. Sikeresen védte országát a külső
támadásokkal szemben. Ifjúkorában a rettegett ellenfél, Góliát
megölésével biztonságot teremtett népe számára. Ám minden
magabiztossága és elmélyült lelkülete ellenére sem tudta
megfelelően kezelni a gyermekei közti konfliktust. A fájdalmat
kiváltó helyzetekhez elkerülő és passzív módon viszonyult.
De bármilyen kárt okozott is ezzel Dávid a családjának, ez
nem jelenti azt, hogy ez is lett volna a szándéka. Azt tette, amit
legjobb tudása szerint tenni tudott. Szülőként én magam is
másként működöm ma, mint tizennégy évvel ezelőtt, amikor az
első gyermekünk született. Sokkal több tapasztalattal
rendelkezem, és sokat fejlődtem az érzelemkifejezés terén.
Jóllehet családterapeuta vagyok – vagy talán éppen azért –,
magam is fájdalommal, de reálisan számot vetek azzal, hogy
egy napon bizonyára bocsánatot kell kérnem a gyerekeimtől
szülői magatartásom hiányosságai miatt. De még akkor is tudni
fogom, hogy azt tettem, amit akkor és ott a legjobb tudásom
szerint tehettem. Bátorítást jelent számomra, hogy miközben
napról napra igyekszem megküzdeni a múltból származó
problémáimmal, „a tőlem telhető legjobb” apránként egyre
jobbá válik.
 Házastársként és szülőként igen nehéz mást nyújtanunk a
családtagjainknak, mint amiben mi magunk részesültünk saját
családunkban. Természetes tendencia mindannyiunk életében,
hogy gyerekeinkkel azt ismételjük, amit gyerekkorunkban mi
magunk is átéltünk. Ennek belátása segít abban, hogy jobban
megértsük, saját szüleink miért követtek el olyan hibákat
velünk szemben, amelyeket jobb lett volna elkerülniük
(egyszerűen csak „továbbadták a mintát”). A minták
ismétlődése ugyanakkor figyelmeztető jel is számunkra, hogy
ha nem törjük meg a hibás családi működésmód hagyományát,
mi is a diszfunkcionális mintákat fogjuk továbbadni. Ha olyan
családban nőttünk fel, amelyet a titkolózás szokása jellemzett,
természetes módon mi magunk is így működünk majd a saját
családunkban. Ha a származási családunk a közvetett
kommunikációt gyakorolta, a mi kapcsolataink is ilyenekké
válnak, hacsak nem teszünk lépéseket a változás felé.
Sok családban a döntések ki nem mondott feltételezések
alapján történnek. A gyermek belép a szobába tele
fájdalommal, szeretné apjával megosztani a problémáját, de az
apa arckifejezését haragosnak és elutasítónak érzékeli, ezért
inkább magába zárja az érzéseit. Egyetlen szó sem hangzott el,
az a fájdalom azonban, amely feloldódhatott volna, csendesen a
mélybe süllyed, hogy aztán ott izzón tovább károsítsa a gyerek
önértékelését.
Dávid valószínűleg azt a diszfunkcionális működést adta
tovább a gyermekeinek, amelyet saját származási családjától
örökölt. Tragikus, hogy Dávidhoz hasonlóan sokan mindaddig
nem szánják rá magukat a változásra, amíg súlyos fájdalmat
nem élnek át, illetve amíg gyermekeik fájdalma nem kezd
problémás viselkedés formájában a felszínre törni. A régi
mondás szerint, amikor valaki meggyógyul, generációk válnak
egészségesebbé. Hatalmunkban áll, hogy a családunkban
öröklődő káros mintákat megtörjük, és az egészséges és teljes
élet örökségét hagyományozzuk gyerekeinkre és az ő
gyerekeikre.

3. Ami a családi problémákat illeti nem igaz, hogy az idő

minden sebet begyógyít.
Múlnak az évek, és a családban mi sem változik. Ismerek egy
családot, amelyben a kezeletlen sebek még ma is tovább
fertőznek, annak ellenére, hogy az idősebb nemzedék már rég
meghalt. Gyermekeik mindketten a hatvanas éveik elején
járnak. Sok éven át hűségesen dolgoztak együtt a családi
vállalkozásban, s gondoskodtak idős szüleikről. Amikor apjuk
halála után anyjuk ágynak esett, és az orvosi kezelés mellett
állandó felügyeletre volt szüksége, a két testvér megosztotta az
ebből fakadó feladatokat. Az anya halála után döbbenettel
olvasták a szülők végrendeletét, melyben apjuk az üzleti
vállalkozás minden vagyonát az idősebb testvérre hagyta. A
fiatalabb semmit sem kapott.
A két testvér vérre menő vitát folytatott a végrendelet miatt,
az idősebb fivér azonban elutasította a vagyon megosztását. A
családi vagyon egyben tartása fontosabb volt számára, mint a
testvérével való kapcsolata. A testvérek között mély szakadék
nyílt. Noha a szülők már sok éve halottak, a két fivér az
udvarias köszönésen túl ma sem szól egymáshoz, azt is csak
akkor, ha elkerülhetetlen a találkozás.
 A két testvérnek ma már a gyerekei is középkorúak. Az
unokatestvérek osztoznak a család keserűségében. A
problémáról senki sem beszél, ha bárki megkísérelné,
kirobbanna a harag. Képtelenek kezelni a családi konfliktust,
nem tudnak kompromisszumot kötni, sem kimondani a szót:
„sajnálom”.
Ilyesmit élhetett át Absolon is az alatt a hét év alatt, mielőtt
újra megölelhette volna az apját, Dávid királyt. Többször is
próbálta felhívni magára apja figyelmét, még ha destruktív
módon is tette ezt. Üzenete azonban nem ért célba, Absolon
szándéka meghiúsult. Ahogy múlt az idő, haragja és fájdalma az
apja elleni lázadásban csúcsosodott ki, amely végül a halálához
vezetett. Valószínűleg a halála pillanatában sem tudta, milyen
érzéseket táplált iránta az apja.
Dávid, bár hét éven át nem kereste a fiával való kapcsolatot,
bármennyire is eltávolodott tőle, mégis mély gyászba esett
Absolon elvesztése miatt. Gyászából nyilvánvaló, hogy
mélységesen szerette a fiát: „A király megrendült, fölment a
kapu fölött levő helyiségbe, és sírt. És amíg ment, ezt
mondogatta: Fiam, Absolon! Fiam, fiam, Absolon! Bárcsak én
haltam volna meg helyetted, fiam, Absolon!” (2Sámuel 19,1)
Kínzó lehetett számára a fájdalom és a csalódás, hogy sohasem
volt bensőséges kapcsolatban a fiával.
Az Absolont sirató Dávidról olvasva azon tűnődöm, vajon
vele együtt gyászolta-e Betsabéval közös első fiának halálát,
Amnónnak Absolon kezétől bekövetkezett erőszakos halálát, és
lánya, Támár összetört, elhagyatottságban leélt életét. Izrael
királya mélységes bánatot élhetett át. Szomorú igazság, hogy az
idő múlása önmagában nem hoz gyógyulást. Ha nincs aktív és
céltudatos törekvés a gyógyulás irányába, a családi sérülések
egyre jobban elmélyülnek. Amikor azután a fájdalom végül
felszínre tör, sokkal több kárt okoz, mintha időben napvilágra
került volna.

4. A személyes, belső változásnak a családi kapcsolatok

változásában is meg kell nyilvánulnia.
Dávidot „Isten szíve szerint való” emberként tartja számon a
Szentírás (Apostolok cselekedetei 13,22). A Zsoltárok könyvében
foglalt írásai azt mutatják, hogy képes volt mély érzések és
érzelmek átélésére, legalábbis az Istennel való kapcsolatában.
Megindító e bibliai sorokban a fájdalom, a bánat, a megbánás és
sok más érzelem mélysége és őszintesége.
A zsoltárok alapján olyan embernek látjuk Dávidot, aki
Istennel való kapcsolatában képes volt megbirkózni az
érzelmileg nehéz helyzetekkel is. De vajon ez a készsége
megmutatkozott-e a gyermekeivel való kapcsolata javulásában?
Nincs rá bizonyítékunk, hogy gyermekei bármikor megismerték
vagy tapasztalták volna apjuk érzékenységét. Érzelmektől
áthatott írásaiból mi valószínűleg többet tudunk Dávid
sebezhetőségéről, mint gyermekei, Amnón, Támár vagy
Absolon.

5. Tanulhatunk a hibáinkból, és változtathatunk.

Úgy tűnik, hogy Dávidot sokkal szorosabb érzelmi kötelék
fűzte Betsabétól született fiához, Salamonhoz, mint a többi
gyermekéhez. Gyermekei közül egyedül Salamon élhette át az
apjával való érzelmi közelséget. Salamon így ír szüleiről,
Dávidról és Betsabéról a Példabeszédek könyvében: „Mikor még
mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám
mellett, tanítgatott és ezt mondta nekem: »Támaszkodjék
szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz!«”
(Példabeszédek 4,3–4)
E kapcsolatról olvasva azon tűnődöm, vajon a többi
gyermekétől való eltávolodás közrejátszott-e abban, hogy Dávid
ennyire közel került Salamonhoz? Úgy tűnik, Dávid tanult az
Amnónnal, Támárral és Absolonnal való kapcsolat kudarcából.

A családi rendszer gyógyulása

A család rendszer. Olyan komplex, élő egység, amely

egymással kölcsönös függésben álló személyekből áll. Amikor
egy családban problémák adódnak, a gyógyulás folyamatába
valamennyi családtagot be kell vonni, nem csupán a
problémásnak tartott személyt. Nem csak a drogfogyasztó
tizenéves az, aki segítségre szorul, az egész családot látnunk
kell ahhoz, hogy megértsük, miért is folyamodik kábítószerhez a
tinédzser. Ahhoz, hogy eljussunk a tünetek kiváltó okáig, meg
kell vizsgálnunk a tizenéves kapcsolatát apjával, anyjával,
illetve testvéreivel.
Fontos, hogy a terapeuta kérésére valamennyi családtag
megjelenjen a tanácsadáson. Sokszor tapasztaltam, hogy
súlyosan hátráltatja a tanácsadás folyamatát, ha egy vagy több
családtag elutasítja a részvételt. Nehéz megérteni az
együttműködés hiányát – ha ugyanis a tizenévesnek egy
autóbaleset miatt vérátömlesztésre volna szüksége, a
családtagok azonnal felsorakoznának, hogy segítsenek. Amikor
azonban a sérült kapcsolatok helyreállításáról van szó, az már
egészen más történet.
A családtagok sokféleképpen járulhatnak hozzá a javuláshoz:
eljárhatnak családi szemináriumokra, közösen elolvashatnak és
megbeszélhetnek olyan könyveket, amelyek az őket érintő
problémákkal foglalkoznak, vagy akár hetente családi
megbeszélést tarthatnak. A családi kupaktanács olyan hely
lehet, ahol a családtagok elfogadó légkörben őszintén
megoszthatják egymással örömeiket és bánataikat, és
beszélhetnek a problémákról.
Természetesen vannak olyan korlátok, amelyeket figyelembe
kell vennünk a családi problémák megbeszélésénél. A szülők
házasságát érintő kérdések nem tartoznak a gyerekekre. A
házastársak közti problémákba való bevonódás súlyosan
megterheli őket, amelytől akár felnőttkorukig sem tudnak
megszabadulni. Ha a szülő a gyermekével osztja meg a
házastársával kapcsolatos elégedetlenségét, haragját vagy
fájdalmát, az nem más, mint az érzelmi bántalmazás egyik
formája. A kritizált apát vagy anyát a gyerek ettől kezdve a
panaszkodó szülő haragjának vagy fájdalmának szemüvegén
keresztül fogja látni. Évekkel később, amikor szembesül a
gyerekkorából hozott problémákkal, ezt a torzító szemüveget
vissza kell majd adnia a panaszkodó szülőnek, hogy újra a saját
szemével láthassa apját vagy anyját.
Az alábbiakban sorra vesszük azokat a lépéseket, amelyek
mind a családtagok, mind a családi rendszer gyógyulásában
fontos szerepet játszanak.

1. Kezdeményezzünk
 Ideális esetben az egész család részt vesz a gyógyulás
folyamatában, a valóságban azonban ez gyakran akadályba
ütközik. A teljes család bevonása érdekében kereshetjük
lelkipásztor, családorvos vagy terapeuta segítségét, de
elsősorban önmagunkért vagyunk felelősek, ezért a legjobb
kiindulási pont, ha magunkkal kezdjük a változást.
Csatlakozzunk olyan támogató csoporthoz, ahol hasonló
problémákkal küzdő társakkal találkozhatunk. Keressünk
könyveket, amelyek a gyógyulás kérdéseivel foglalkoznak.
Alakítsunk kiscsoportot, melynek tagjai kölcsönösen támogatják
egymást és imádkoznak egymásért. Legyünk aktívak, ne
hagyjuk, hogy a passzivitás és a beletörődés úrrá legyen
rajtunk.
A tétlenség rossz tanácsadó. Bill hiába igyekezett, bármit is
tett, mindig magára haragította a feleségét. Állandó
feszültségben élt gyermekeivel együtt, sohasem tudták, mikor
tör ki a következő vihar. Bill végül felismerte, hogy csak
önmagán tud változtatni, és feladta azt a törekvését, hogy
megszelídítse viharos természetű feleségét. Részt vett egy
támogató csoportban, amelyben nyíltan beszélhetett
fájdalmáról és csalódásáról. Amikor a feleségén úrrá lett a
depresszió és a rossz hangulat, többé nem próbálta
„megjavítani” őt. Fogta a gyerekeit, és elvitte őket focizni vagy
kirándulni.
Mikor Bill felesége megértette, hogy a család nélküle is
boldogul, kezdett egyre inkább a saját problémái megoldására
koncentrálni. Belátta, hogy jobb, ha megpróbál megküzdeni a
benne dúló viharral, mint ha szabadjára engedné haragját és
depresszióját.

2. Adjunk időt a változásra

Felgyorsult világunkban azonnali megoldásokra vágyunk. Az
úgynevezett kibeszélő műsorokban harminc perc alatt súlyos
konfliktusok és életkrízisek oldódnak meg – miközben a
résztvevők még szórakoznak is. A népszerű Simpson család
című sorozat epizódjai harminc perc alatt bejárják a családi
diszfunkciótól a súlyos családi patológia felé vezető utat, és
biztosak lehetünk benne, hogy minden egyes epizódban
képesek alulmúlni önmagukat. Talán sokan ismerik a Simpson
családot ábrázoló karikatúrát, amelyen az egész család a tévét
bámulja, a képaláírás pedig így szól: Családi kötelék. Tény, hogy
amerikai polgárok milliói naponta harminc vagy akár hatvan
percet is szánnak Simpsonék családi őrületére, ugyanakkor
nincs idejük a saját családjukkal való értelmes együttlétre.
A múltból eredő fájdalmak és sérülések feldolgozásához
időre van szükség. A fájdalom, a harag vagy a trauma nem
szüntethető meg azonnal. Annak a férfinak vagy nőnek, aki
gyermekként bántalmazás áldozata volt, nemcsak az ehhez
kapcsolódó fájdalom, harag és becsapottság érzését kell
kezelnie, hanem teljesen át kell alakítania a saját magáról
alkotott képét is. Az egész élethez való hozzáállásának változnia
kell ahhoz, hogy feldolgozza a szexualitással, a bizalommal és a
szégyennel összefüggő problémáit.
Sokan csalódottnak érzik magukat, ha túl sokáig tart a
felépülés folyamata. De ne feledjük, a gyógyulást nem lehet
sürgetni, bármennyire szeretnénk is. Még azok a jó szándékú
családtagok vagy barátok sem rövidíthetik le ezt az időt, akik
szemrehányást tesznek nekünk, ha nem az ő ütemezésük
szerint haladunk a felépülés útján.

3. Új információk és tájékozódás
Ha diszfunkcionális családból származunk, néha nem
könnyű eldöntenünk, hogy mi az, ami „normális”
magatartásnak számít. Ha állandó konfliktusok és kaotikus
kapcsolatok légkörében nőttünk fel, honnan tudhatnánk,
milyen az egészséges konfliktusmegoldás, vagy mit jelent a
harag megfelelő kifejezése? Az a férfi, aki gyerekként soha nem
érezte közel magát az apjához, hogyan tudna mély érzelmi
kapcsolatot kialakítani a feleségével és a gyerekeivel? Aki
gyerekként szexuális bántalmazást szenvedett el, hogyan lenne
képes zavartalan és egészséges nemi életre a házasságában? Ha
nem láttunk mintát a hatékony kommunikációra, hogyan
tudnánk jó mintát nyújtani a gyerekeinkkel és a
házastársunkkal való kapcsolatunkban?
Számos forrás áll rendelkezésünkre, ha rászánjuk magunkat
a változásra: tanácsadó könyvek, betelefonálós rádióműsorok,
önsegítő csoportok, tizenkét lépéses programok. Bármit is
választunk, fontos, hogy tájékozódjunk, és próbáljunk új
információkat szerezni a problémáinkkal kapcsolatban. Ne
tegyünk úgy, mintha máris mindent tudnánk. Mindannyian
megtanultuk, hogyan mutassuk magunkat erősnek akkor is,
amikor a lelkünk mélyén gyengének és bizonytalannak érezzük
magunkat. A gyógyulás fontos lépése, hogy merjünk segítséget
kérni.
 4. Vállalni, amivel jár
Fontos, hogy a problémáink leküzdése érdekében hajlandók
legyünk megtenni mindent, amit csak tudunk. Amint
meghozzuk ezt a döntést, lelki, érzelmi és kapcsolati fejlődés
veszi kezdetét az életünkben. Ha akkora akadály tornyosul is
előttünk, mint egy hegy, fejlesszük ki magunkban azt a
hozzáállást, hogy mindenáron megbirkózunk vele: ha kell,
felmászunk rá, megkerüljük, alagutat fúrunk benne, vagy
éppenséggel hőlégballont bérelünk, és átrepülünk felette. Nincs
könnyű kiút, nem létezik instant megoldás.
Hagyjunk fel a mentségek keresésével. Nem engedhetjük,
hogy mentségeink és kifogásaink visszatartsanak a változástól.
A passzivitás és a halogatás csak elmélyíti a problémákat.
Emlékeztessük magunkat arra, hogy ha saját érzelmi
egészségünk érdekében megtesszük, ami tőlünk telik, pozitív
hatással lehetünk az utánunk jövő nemzedék életére.

5. Felszabadulás a szégyen alól

A gyógyulás fontos lépése, hogy levetkőzzük az életünket
mélyen átjáró szégyenérzetet. E helyen csak röviden érintjük
ezt a témát, de az 5. fejezetben részletesen szólunk róla. A
családi, kulturális vagy vallási eredetű szégyen érzelmileg
romboló hatású. A szégyen – más szóval hamis bűntudat – az a
mindent átható érzés, hogy „hibás, alkalmatlan, értéktelen
vagyok”.
A szégyenből kivezető út egymás elismerésén, tiszteletén és
megerősítésén át vezet. Ahhoz, hogy megszabaduljunk a
származási családunkban (kultúránkban, egyházunkban)
belénk plántált szégyentől, és másként tekintsünk önmagunkra
és a körülöttünk élőkre, tájékozódásra és tanulásra van
szükségünk. Külső segítség nélkül nem mindig könnyű az
egészséges, illetve a szégyenen alapuló magatartásminták
megkülönböztetése. Tegyük rendbe ezt a kérdést először
magunkban, s akkor képesek leszünk másképp viszonyulni
önmagunkhoz és családtagjainkhoz.
E könyv írásának idején kezdtem magam is foglalkozni a
szégyen szerepével az életemben. Az egyik legnehezebb dolog
számomra, hogy megosszam a feleségemmel és a gyerekeimmel
azt, hogy a szégyenérzet mennyire a személyiségem részévé
vált. Szégyentartályom kétségkívül tele van – olyan
érzelmekkel, amelyek azt sugallják, hogy sohasem voltam elég
jó, túl keveset értem el, és nem feleltem meg a családom és az
egyházam által felállított szabályoknak.
Nyilvánvalóan sok olyan tapasztalat alakította ezt ki
bennem, melyeknek a „nem vagyok elég jó” érzése volt a közös
nevezője. E tapasztalataim révén a szégyen meghatározó
érzésemmé vált, ám most felelős vagyok azért, hogy kezeljem
ezt a helyzetet, és ne engedjem, hogy ezek az érzések áthassák a
feleségemmel és a gyerekeimmel való kapcsolatomat.
A szégyen generációkon át hagyományozódik. A
megsemmisítő pillantásokat vagy a megszégyenítő
megjegyzéseket – amelyekre, ha nem figyelek, magam is képes
vagyok – szüleim az ő szüleiktől, ők pedig a saját felmenőiktől
vették át. Az én felelősségem megérteni e szégyen gyökerét,
megélni a saját fájdalmamat, és a jelenben más döntéseket
hozni. A hibáztatás nem használ, előnyünkre válik azonban, ha
a problémák megértésére és a velük való szembenézésre
törekszünk. Rajtunk múlik, hogy a fájdalom ciklusát
megállítsuk.

6. Elkötelezett és őszinte spiritualitás

Nincs valódi és tartós változás Isten segítsége nélkül. Az
elkötelezett és őszinte spiritualitás a gyógyulás szilárd alapja. E
szavakon nem a tökéletes spiritualitás állapotát értem (akármi
legyen is az). Istennel ott találkozhatunk, ahol éppen tartunk.
Nem kell megmásznunk egy hegyet vagy egy tornyot, hogy
eljussunk oda, ahol ő lakozik.
Istennel őszinték lehetünk, bármilyen állapotban van is az
életünk. A zsoltárokat olvasva elcsodálkozhatunk a bennük
kifejezett érzelmek őszinteségén. Ha haragot érzünk Isten iránt,
az valószínűleg inkább a származási családunkból eredő
problémákkal, nem pedig a mennyei Atyával való
kapcsolatunkkal függ össze. Akinek a családjából hiányzott az
érzelmi melegség, annak nehéz hinnie abban, hogy Isten
igazságos és együtt érző. Az evangéliumokat olvasva azonban
megfigyelhetjük, milyen őszintén és megértően fordult Jézus a
fájdalmakkal és nehézségekkel küzdő emberek felé.
Látva azt a mélyreható változást, amely a tizenkét lépéses
programok nyomán megy végbe az emberek életében, egyre
inkább meggyőződöm róla, hogy sokan a csoportban átélt
elfogadáson és törődésen keresztül tapasztalják első ízben Isten
szeretetét és gondoskodását. Kezdetben kevésbé tűnnek
vonzónak ezek a csoportok, mivel a találkozások meglehetősen
kötetlenek és szervezetlenek. De a találkozások őszinte,
elfogadó és ítélkezéstől mentes légkörében valódi változás és
gyógyulás megy végbe a résztvevők életében.
 Van ok a reménységre, hiszen van lehetőség az érzelmi és
kapcsolati gyógyulásra. Dávid király súlyos vétkeket és hibákat
követett el, mégsem ezek határozták meg az életét, hanem az,
amit tanult belőlük, és ahogyan Istenhez fordult segítségért és
gyógyulásért. Talán ezért nevezi őt a Szentírás Isten szíve
szerint való embernek.

Személyes kérdések

1. Ahogyan Dávid és családja történetéből is látjuk,

önmagában az idő nem gyógyítja be a sebeket. Milyen
problémákat halogatunk, abban bízva, hogy az idő majd
változást hoz? Mely kapcsolatainkban kerüljük, hogy lépéseket
tegyünk a javulás érdekében?

2. Dávid nyíltan és őszintén fordult Istenhez, ám ez a

készsége nem jelent meg a gyermekeivel való kapcsolatában.
Mely területeken érzünk hiányosságot a gyerekeinkkel való
kapcsolatunkban, és mit tehetnénk a változás érdekében?

3. Dávid tanult a hibáiból, és Istenhez fordult gyógyulásért.

Gondolkodjunk el azon, mit tanultunk korábban elkövetett
hibáinkból, és mit tettünk annak érdekében, hogy ne kövessük
el újra ugyanazokat a hibákat.
 3
Jézus családja
| Earl Henslin

A teológusok a megtestesülés misztériumának nevezik,

mások egyszerűen csodának és rejtélynek tartják. Jézus megvált
mennyei dicsőségétől, és eljött a földre, hogy megváltást hozzon
az embereknek. Földi élete harminchárom éve alatt
személyében egyszerre volt teljes mértékben ember és teljes
mértékben Isten, aki átélte az emberi érzések és kísértések
teljes skáláját anélkül, hogy vétkezett volna (Zsidók 4,15). Isten
Fia volt, de emberi anyától származott, és olyan családban
nevelkedett, amelynek tagjai mind földi halandók voltak, és
bizonyára sokban hasonlított bármelyikünk családjához. Az
evangéliumok feljegyzik, hogy miközben Jézus növekedett,
„gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való
kedvességben” (Lukács 2,52). Arról is tudunk, hogy ezekben az
átmeneti években a Messiás szüleinek sem volt könnyű
végigkísérni gyermeküket a felnőtté válás útján.
Ebben a fejezetben néhány olyan élethelyzetet veszünk
szemügyre, amely bepillantást enged Jézus családi életébe.
Látni fogjuk, hogy Jézus családja sem volt mentes a
diszfunkcionális kapcsolatoktól és magatartásmintáktól, és
megvizsgáljuk, hogyan viszonyult Jézus a családjához.
Jézus első csodatétele

A kánai menyegző története, amely a János evangéliuma 2,1–

11-ben olvasható, némi bepillantást enged abba a családi
dinamikába, amely Jézus családját jellemezte.
Jézus és tanítványai egy ízben menyegzői lakomán vettek
részt, melyen Jézus anyja is jelen volt. A lakomán, amely három
napon át tartott, sok étel és bor fogyott. A harmadik napon
Mária így szólt a fiához: „Nincs több boruk.” Mire Jézus azt
mondta: „Vajon énrám tartozik ez, vagy terád, asszony? Nem
jött még el az én órám.”
Jézus egyenesen és tiszteletteljesen mondta anyjának ezeket
az erőteljes szavakat. De vajon hogyan értette ezt? Figyeljük
meg újra az összefüggést. Mária látja, hogy fogytán a bor, és
segíteni szeretne. Tudja, hogy a fia meg tudná oldani a
problémát (vajon milyen csodákat láthatott Mária azelőtt
Jézustól?), ezért kérést intéz hozzá. De figyeljük meg, hogy
valójában nem kér, inkább csak célzást tesz: „Nincs boruk.”
Ahelyett, hogy egyenesen megkérné Jézust, tegyen szívességet a
háziaknak, csupán célzással utal arra, hogy mit „kellene”
tennie.
Ismerős-e a saját életünkből ez a magatartás? Talán igen.
Sokkal egészségesebb valakit egyenesen megkérni egy
szívességre, mint célozgatni, és elvárni tőle, hogy megtalálja az
általunk „nyilvánvalóan helyesnek” ítélt megoldást. A
terapeuták passzív-agresszív kommunikációs stílusnak nevezik
az ilyenfajta megnyilvánulást.
Jézus határozott és egyenes választ adott anyja célzására.
Tudta, hogy még nem jött el a csodatételek ideje, melyek
messiási küldetése mellett tanúskodnak majd. Isten Fiaként ez a
kényes kérdés egyedül rá és mennyei Atyjára tartozott.
Mária ekkor – Jézus ellenvetését figyelmen kívül hagyva –
sarkon fordult, és így szólt a szolgákhoz: „Bármit mond nektek,
tegyétek meg.” Mária jól ismerte a fiát, és tudta, hogy tenni fog
valamit. És Jézus valóban – talán a rá jellemző könyörületesség
miatt – borrá változtatta a vizet. Miután világosan leszögezte,
hogy a probléma megoldása nem az ő feladata, szabadnak
érezte magát arra, hogy saját belátása szerint cselekedjen, és
éljen a helyzet adta lehetőséggel. Úgy tűnik, Jézus a kánai
menyegzőn azért tett csodát, mert meglátta az ebben rejlő lelki
üzenet lehetőségét. Bármi is volt az indítéka, úgy döntött, hogy
megteszi, amit anyja kért. Nem engedelmességből, hiszen ekkor
már felnőtt férfi (mintegy harmincéves). Talán inkább az anyja
iránti szeretete és tisztelete miatt döntött így, és egyben élt az
alkalommal, hogy csodatételével megerősítse tanítványai hitét
saját isteni küldetésében: „Ezt tette Jézus első jelként a galileai
Kánában, így jelentette ki dicsőségét, és tanítványai hittek
benne.” (11. vers)
Mária magatartása arra emlékeztet, hogy a szülőknek időre
van szükségük ahhoz, hogy tudomásul vegyék, felnőtté vált
gyermekük önálló és független ember, akit nem irányíthatnak
többé. A diszfunkcionális családokra jellemző, hogy a szülők
saját érzelmi szükségleteik betöltését várják gyermeküktől
(holott ennek éppen fordítva kellene történnie), még akkor is,
amikor az már felnőtt, és a saját életét szeretné élni. Sokan nem
fedezik fel ezt a káros mintát a szüleikkel való kapcsolatukban,
így felnőttként is túl erősen kötődnek hozzájuk.
 Rod feleségével és kiskorú gyermekeivel élt, munkahelyén
keményen dolgozott, környezete kedvelte. Felesége azonban
neheztelt rá, mivel úgy érezte, Rod elhanyagolja a családját.
Terápiája során Rod kezdte felismerni, hogy érzelmileg még
mindig erősebben kötődött a szüleihez, mint a feleségéhez.
Amikor apja depresszióval küzdött, Rod mindig készen állt arra,
hogy elmenjen hozzá, és meghallgassa őt. Közben igyekezett
anyjának is támaszt nyújtani a nehéz helyzetben. Amikor bátyja
felhívta, mert dühös volt az apjára, Rod türelmesen hallgatta a
panaszáradatát – akár órákon át. Ő volt a család érzelmi
támasza, aki mindenkit meghallgatott, és próbálta „megoldani”
a gondokat.
Rod gyerekkora óta ezt a szerepet töltötte be a családi
rendszerben. Mindaddig, amíg magára vállalta a „lelki
szemetesláda” szerepét, a család egyik tagja sem kényszerült
arra, hogy bármit is tegyen önmaga vagy a családi kapcsolatok
javulása érdekében. A diszfunkcionális családok tipikus
működésmódja jellemezte őket. Külső beavatkozás nélkül ez a
körforgás a végtelenségig folytatódott volna.
Rod megkönnyebbülést nyújtott ugyan a családtagjainak, őt
magát azonban annyira megterhelte a többiek problémája,
hogy néha napokig, hetekig tartó depresszióba esett. Magában
hordozta családja minden fájdalmát. Ilyenkor szinte megszűnt
létezni a felesége és a gyerekei számára. Rod kedvetlenségét
látva felesége inkább visszahúzódott, nem akarta még saját
negatív érzéseivel is terhelni őt. Ám amikor Rod lassanként
kilábalt a depresszióból, és szeretett volna közelebb kerülni a
feleségéhez, az nehezteléssel és haraggal fogadta közeledését.
Úgy érezte, férje cserbenhagyta őt.
A terápia során Rod felismerte, hogy ha nem változtat
radikálisan a szüleivel való kapcsolatán, veszélybe kerül a
házassága. Belátta, hogy nem veheti magára szülei fájdalmát.
Hagynia kellett, hogy egyedül birkózzanak meg saját érzelmi
problémáikkal, melyekért egyedül ők voltak felelősek.
Rod számára ez nehéz lecke volt, hiszen gyerekkora óta az
érzelmi támasz szerepét töltötte be a családjában. El kellett
ismernie, hogy szerepének pozitív hozadéka is volt számára,
hiszen fontosnak érezhette magát. Az érzelmi támasz
szerepének feladása azt jelentette volna, hogy elveszti a
családjában betöltött különleges pozícióját. Ráadásul, ha
érzelmi energiáit nem emésztette volna fel, hogy mások terhét
hordozza, a saját problémáival kellett volna szembesülnie.
Mindez félelemmel töltötte el. Olyannyira buzgón igyekezett
mások problémáit megoldani, hogy sem ideje, sem energiája
nem maradt saját magára.
Rod végül rászánta magát, hogy beszéljen apjával: „Nem
akarok többé hallani az anyával kapcsolatos problémáidról.
Vele kell tisztáznod őket. Beszélgessünk inkább a mi kettőnk
kapcsolatáról. Arról, ami ránk tartozik.”
Rod őszinte szavai nem a szeretet vagy a tisztelet hiányára
utaltak, sőt apjának is segítettek abban, hogy végre
szembenézzen saját felelősségével. Rod egyszerű és határozott
kijelentése volt az első lépés ahhoz, hogy szakítson egy mélyen
rögzült, negatív magatartásmintával.
 Carrie-nek másféle családi elvárásokkal kellett megküzdenie.
Idősebb testvérei már családot alapítottak, ő azonban nem
tudta rászánni magát arra, hogy elköltözzön otthonról. Úgy
érezte, mindig „elérhetőnek” kell lennie apja és anyja számára,
akik már jó ideje érzelmileg kiürült házasságban éltek. Lányuk
jelenléte fontos szükségletet töltött be az életükben: az egész
világuk körülötte forgott.
Mindez vitathatatlan előnnyel járt mindkét fél részére:
Carrie különleges szerepe folytán abban a melengető érzésben
részesült, hogy szükség van rá, a szülők pedig gondoskodtak
róla, és ez célt adott élettelen kapcsolatuknak. A családi
rendszer azon a hallgatólagos megállapodáson alapult, hogy
Carrie stabilizálja a szülők házasságát, ők pedig cserébe
biztosítják számára, hogy különlegesnek és fontosnak érezhesse
magát.
Carrie már harmincas évei elején járt, de egyetlen
párkapcsolata sem tartott három-négy randevúnál tovább.
Egyszer egy barátnője megjegyezte: „Talán azért nem tudnak
közel kerülni hozzád a férfiak, mert úgy érzik, érzelmileg
»foglalt« vagy.”
Amikor Carrie-ben tudatosult a vele szemben támasztott
családi elvárás, első reakciója a félelem volt. Félt attól, hogy
beszéljen a szüleivel az érzéseiről, mert attól tartott, hogy
felborul a köztük kialakult egyensúly. Végül – testvérei
támogatásával – rászánta magát a szüleivel való beszélgetésre.
A szülők megütközéssel fogadták lányuk észrevételeit a család
működésével kapcsolatban, és tagadták, hogy Carrie reálisan
látja a helyzetüket.
 Anyja kijelentette, hogy nem szeretné, ha Carrie elköltözne
otthonról. Elmondta, hogy számára az a nap fénypontja, mikor
Carrie este hazaér a munkahelyéről, és együtt vacsorázik a
család. Félelemmel töltötte el a gondolat, hogy a legfiatalabb
gyermeke is elhagyja a szülői házat.
Carrie-nek minden erejét össze kellett szednie, hogy képes
legyen kiállni az elhatározása mellett. „El kell költöznöm tőletek
– mondta a szüleinek. – A lelkem mélyén tartok ettől, mert
annyira rám vagytok utalva. Félek, hogy én vagyok az egyetlen,
aki még összetart benneteket. De ez nem az én feladatom. A
kapcsolatotok problémáját nektek, kettőtöknek kell kezelnetek.
Szeretném a saját életemet élni.”
Carrie-nek nehéz volt elszakadnia a szüleitől. A társfüggő
kapcsolatokra jellemző, hogy a családtagok egészségtelen
kommunikációja mögött ki nem mondott „egyezségek” állnak.
Carrie úgy érezte, ha eléggé szereti a szüleit, és gondoskodik
róluk, akkor számíthat szeretetükre és megbecsülésükre. Tudta,
hogy a saját lábára kell állnia, ugyanakkor lelkiismeret-
furdalást érzett, amiért szüleit „magukra hagyta”.
Miután Carrie elköltözött otthonról, a szülők kapcsolata
valóban romlani kezdett. Vitáik egyre gyakoribbak és egyre
indulatosabbak lettek. Anyja ilyenkor Carrie-nél próbált
vigasztalást keresni, ő azonban nem volt hajlandó visszatérni
régi, gondoskodó szerepéhez. Távolból támogatta anyját, de
nem ment haza, hogy kibékítse a szüleit. Időre volt szüksége
ahhoz, hogy ne érezze magát bűnösnek a szülők kapcsolati
problémái miatt.
 Rod és Carrie elhatárolódása a szüleik közti problémáktól
Jézus szavait idézik emlékezetünkbe: „Vajon énrám tartozik ez,
vagy terád, asszony?” Jézus emberi családjában is lehettek
feszültségek és konfliktusok. Nem meglepő, hiszen Jézus földi
családja emberekből állt. Az ő szüleinek sem volt könnyű
szembesülniük azzal, hogy gyermekük egyre függetlenebbé
válik tőlük. Erre utal a Lukács evangéliuma 2,41–52-ben
olvasható történet a tizenkét éves Jézusról.

„Elveszett” gyermek a templomban

József és Mária Jeruzsálembe zarándokolt, mint minden

évben húsvét ünnepe alkalmából. Az ünnep végén hazaindultak
Názáretbe. Már egynapi távolságra jártak Jeruzsálemtől, amikor
észrevették, hogy tizenkét éves fiuk nincs köztük, sem pedig
útitársaik körében. Pánikba estek, és azonnal visszafordultak
Jeruzsálembe, hogy megkeressék gyermeküket.
Egy pillanatra képzeljük el, hogy egy távoli városba autózunk
ügyeinket intézni, majd hazafelé tartva rádöbbenünk, hogy
hiányzik a fiunk. Eddig úgy gondoltuk, hogy a barátunk
autójában van. Azonnal megrohannak bennünket a gondolatok.
Hol van az a csibész? Nem tudta, hogy Brownék autójában
kellene lennie? Mi történhetett vele? Érzéseink közt ott kavarog a
fiú biztonsága miatti aggodalom, valamint a harag, amiért
feldúlta terveinket.
József és Mária számára egy napig tart az út visszafelé,
Jeruzsálembe, majd újabb három napon át keresgélik fiukat a
hatalmas városban. Jézus ekkor már öt napja magára van
utalva. Különösnek tűnhet, hogy miközben a szülők napokig
vándorolnak a városban, úgy tűnik, egész idő alatt nem
gondolnak rá, hogy Jézust ismerve mi lett volna a
legkézenfekvőbb hely, ahol azonnal megtalálhatták volna.
Amikor végül rábukkannak, és kérdőre vonják Jézust, ő
éppen erre mutat rá: „Miért kerestetek engem? Nem tudtátok,
hogy az én Atyám házában kell lennem?” (Lukács 2,49)
Lényegében ezt mondja: „Egész Jeruzsálemben keresgéltetek
három napon át? Nem ismertek még eléggé ahhoz, hogy
tudjátok, itt kell lennem, ahol Isten dolgairól beszélgethetek?”
Úgy tűnik, Mária és József ugyanazzal a nehézséggel szembesült
serdülőkorú fiuk megértésében, mint a modern kor szülői: rá
kellett hangolódniuk gyermekük indítékaira és érdeklődésére,
valóban meg kellett érteniük egyedi személyiségét ahhoz, hogy
rátalálhassanak.
Amikor Mária és József végre megtalálja a fiát, Mária
bűntudatkeltő kérdést intéz hozzá: „Gyermekem, miért tetted
ezt velünk? Íme, apád és én nagy bánattal kerestünk téged.”
(2,48)
Ismét megfigyelhetjük, hogy Jézus nem megy bele a
társfüggőségre utaló játszmába. Nem ezt válaszolja: „Sajnálom,
szörnyen érzem magam, hogy aggodalmat és fájdalmat
okoztam. Tudom, én vagyok a hibás, hogy pánikba estetek –
érzelmeitekért és reakcióitokért nem ti vagytok a felelősek,
hanem én. Meg tudtok bocsátani nekem azért, hogy ilyen
helytelenül viselkedtem?”
Jézus ezzel szemben egyenesen, világosan és lényegre törően
válaszol. Nincs benne bűntudat, sem szégyen. Elmondja, hogy
Atyja dolgaival foglalkozott, és logikus lett volna, hogy már
három nappal korábban is Atyja házában keressék őt. Amit
mond, az bizonyos értelemben Jézus függetlenségi nyilatkozata
a felnőttkor határára érkezve, ám szülei „a nekik adott választ
nem értették” (2,50).
Tapasztaltuk-e tizenéves korunkban, hogy szüleinknek
nehezére esik megérteni érdeklődésünket, és elfogadni egyre
növekvő függetlenségünket? Vagy ha jelenleg tizenévesek szülei
vagyunk, gondot jelent-e számunkra gyermekünk megértése?
Félreértés ne essék, nem azt állítjuk, hogy a tizenévesek
szüleinek nem szükséges kontrollt gyakorolniuk gyerekeik
felett. De serdülőkorban elegendő teret kell adnunk
gyermekeink fejlődésének, és vigyáznunk kell, hogy ne
akadályozzuk őket meg nem értésünkkel vagy függőségi
szükségletünkkel.
Példaként a tizenöt éves Valerie esetét említjük, akit szülei
hoztak hozzánk tanácsadásra. A szülők elmondása szerint az
volt vele a probléma, hogy lányuk „megszállottan fiúzott”. A
családot jobban megismerve világossá vált számunkra, hogy
Valerie érdeklődése a másik nem iránt, nem volt túlzott vagy
abnormális, még csak nem is gyakorolt nyomást a szüleire,
hogy engedélyt kapjon a randevúzásra, ahogyan ezt sok
tizenéves természetes módon tette volna.
Szüleinek az volt a meggyőződése, hogy lányuk vad szerelmi
kalandokba bonyolódik, holott csupán ártatlan barátságai
voltak. Éppen a szülők voltak azok, akik szinte kényszeresen
fantáziáltak kamasz lányuk vélt szexuális kalandjairól.
Valerie szüleinek származási családjával kapcsolatban
kiderült, hogy apja olyan családban nőtt fel, amelyben saját
apja rendszeresen csalta a feleségét, és magatartásával azt
tanította a fiának, hogy a nők csak egy dologra jók. Valerie anyja
pedig alkoholista családban nevelkedett, és gyermekkorában
szexuális zaklatás érte. Korán kezdett szexuális életet élni, és
úgy alakult, hogy „kényszerből” ment feleségül leendő lánya,
Valerie apjához. Mikor felszínre bukkantak a családi titkok,
máris érthetőbbé vált, mi volt az oka a szülők túlzott
aggodalmainak. Szülői magatartásukat a múltjukban gyökerező
félelmük határozta meg, és saját feldolgozatlan problémáik
ráterhelődtek a gyermekükkel való kapcsolatukra.

A családi rendszer ellenáll a változásnak

Jézus emberi családjából egy másik eseményt is feljegyez a

Szentírás, amely összhangban áll a korábban említett
történetekkel. Íme a történet:

Azután hazament, és ismét összegyűlt a sokaság,

úgyhogy ők még enni sem tudtak emiatt. Amikor ezt
meghallották hozzátartozói, elindultak, hogy elfogják, mivel
azt mondták: magánkívül van.
Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva
beküldtek hozzá, és hívatták őt. Körülötte pedig sokaság
ült, és szóltak neki: „Íme anyád, a fivéreid és nővéreid
odakint keresnek téged!” De ő így válaszolt nekik: „Ki az én
anyám, és kik az én testvéreim?” És végignézve a körülötte
körben ülőkön, így szólt: „Íme az én anyám, és az én
testvéreim. Aki az Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem,
nővérem és az én anyám.”
(Márk 3,20–21.31–35)
 Rendkívüli időszak ez Krisztus életében. Isten, az Atya
különleges hívását követve éppen kialakította tanítványi körét,
és megkezdte nyilvános szolgálatát. Ez a változás azonban
sokkolóan hat családtagjaira.
A fenti történet szerint Jézus hozzátartozói elindultak, hogy
elfogják őt, mivel azt gondolták, „magánkívül van”. El tudjuk
képzelni, mit élhettek át Jézus anyja és testvérei? Jézus elhagyta
József ácsműhelyét, és a saját útját kezdte járni. Bizonyára
emlékeztek még arra az esetre, amikor a tizenkét éves Jézus a
templomban maradt, ahelyett, hogy a szüleit követte volna. Már
megint, gondolhatták. Valószínűleg aggasztotta és kínos
helyzetbe hozta őket, hogy Jézus nyilvános felfordulást okozott.
Kezükbe akarták venni a helyzet irányítását, és haza akarták
vinni Jézust.
A családtagok nehezen veszik tudomásul, ha valaki a
családban eltér a megszokott családi mintától, bármennyire
egészséges is az általa választott út, és bármennyire
egészségtelen volt a régi. Emlékszem arra az időre, amikor
középiskola után úgy döntöttem, hogy egyetemre szeretnék
járni ahelyett, hogy apám mellett dolgoznék a családi farmon.
Apám számára szomorú és nehéz időszak volt ez. Az volt az
álma, hogy mindegyik fia vele együtt dolgozik majd a családi
birtokon. Én azonban egészen másfajta elhívatást éreztem
magamban.
Magam is szomorú voltam, mivel szívesen dolgoztam a
farmon. Nehéz volt apámmal megosztanom a jövőmmel
kapcsolatos elképzeléseimet. Egyikünk sem tudta, hogyan
beszéljünk róla, a bánat és a veszteség érzése töltött el minket
azokban a hónapokban.
Sok család számára minden jelentősebb változás nehézséget
jelent. A működési zavarokkal küzdő családokban még a
fejlődés és önállósodás természetes szakaszai is fenyegetőnek
tűnnek. Ha a fiú más utat választ, mint az apja, gyakran kíséri e
döntését bűntudat és szégyen. Ha pedig olyan utat választ,
amely a családjára vonja a közösség figyelmét, a családi
rendszer gyakran ellenállással fogadja a változást. Jézus emberi
rokonságában sem volt ez másként. Családja elhatározta, hogy
mielőtt további zavaró helyzetekre kerülne sor, visszatéríti a
„bolondos” rokont.
Hogyan válaszol Jézus családja hívására? Nem azt mondja,
hogy: „Igen, anya, jövök, máris ott leszek.” Nem fordul az őt
körülvevőkhöz, mondván: „Ideje hazamennem. Gyertek vissza
holnap, talán akkor majd beszélgethetünk.” Ehelyett erőteljesen
és határozottan felteszi a szónoki kérdést: „Ki az én anyám, és
kik az én testvéreim?” Majd hallgatóságára mutatva így válaszol
a saját kérdésére: „Íme, az én anyám, és az én testvéreim. Aki az
Isten akaratát cselekszi, az az én fivérem, nővérem és az én
anyám.”
Erőteljes állásfoglalás, mind a családja, mind pedig az őt
körülvevő emberek felé. Néhány mondatban csupán, mégis
kimerítően válaszol azokra a problémákra, amelyek családja
próbálkozásának hátterében állnak. Nem vitatkozik, nem vonul
védekezésbe, és nem adja meg magát a családi nyomásnak.
Inkább tiszteletteljesen, de határozottan azt mondja: „Ez az én
új életem. Ezek az emberek értik, ki vagyok valójában. Ha pedig
ti is szeretnétek engem annak látni, aki valójában vagyok, akkor
ti is anyám, fivéreim és nővéreim vagytok.” Az erőteljes szavak
a Megváltó lelke mélyéből fakadnak. Szavait tett követi.
Megkezdi tanításait a tengerparton, ahol olyan sokan gyűlnek
össze, hogy hajóra kell szállnia, hogy távolabbról szóljon a
tömeghez.
Vajon mi történt volna, ha Jézus úgy dönt, hogy visszatér
Názáretbe, családja szárnyai alá? Isten, az Atya más tervet
tartogatott számára, ő pedig elszántan követte küldetését, hogy
beteljesítse Atyja szándékát az életével. Jézus határozott
fellépése példát ad számunkra az önmagunkhoz és saját
küldetésünkhöz való hűségre. A családtagok gyakran mindent
megtesznek azért, hogy visszatartsanak a változástól, amikor
megpróbálunk a családi hagyománytól eltérő és egészségesebb
mintákat kialakítani az életünkben. Ilyenkor mi is bátran
kiállhatunk amellett, hogy azokat tekintjük valódi
családunknak, akik tiszteletben tartják és elismerik azt az utat,
amelyet legjobb meggyőződésünk szerint választanunk kell. Ez
a család természetesen lehet a vér szerinti családunk is, de
sokaknál tapasztaltam, hogy támogató kapcsolataikból –
barátok, csoporttársak, mentorok hálózatából – hozták létre azt
az egészséges és jól működő „családot”, amely a változás és a
fejlődés útján segítette őket.

Személyes kérdések

1. Milyen meghatározó élményekre emlékszünk vissza

serdülőkorunkból? Hogyan fogadta családunk azt az irányt,
amely felé indultunk? Támogattak-e minket törekvéseink és
vágyaink megvalósításában?

2. Amikor anyja megkérte Jézust, hogy tegyen csodát, ő

lényegében ezt válaszolta: „Még nem jött el ennek az ideje.”
Voltak-e olyan időszakok az életünkben, amikor úgy éreztük,
hogy családunk nyomást gyakorol ránk, hogy tegyünk meg
valamit, amire a lelkünk mélyén még nem készültünk fel?

3. Márk evangéliuma 3,20–35-ben, amikor Jézus megkezdte

szolgálatát, családja úgy vélte, elvesztette a józan eszét.
Tapasztaltuk-e már, amikor a családunkban megszokott
mintáktól eltérő döntéseket hoztunk, hogy családtagjaink
megpróbáltak minket „visszatartani”, és meggyőzni arról, hogy
térjünk vissza a régi magatartásunkhoz?
Második rész

A család diszfunkcionális működését kiváltó

tényezők
 4
A staféta továbbadása: a káros minták
átadásának folyamata
| Dave Carder

Azon az éjszakán, tizenhárom évesen Jim mélységes

fájdalmat érzett. Amikor apja közölte, hogy elhagyja a családot,
és elköltözik a barátnőjéhez, Jim egyszerűen nem akart hinni a
fülének. Azt gondolta, kegyetlen tréfa az egész. Szinte fel sem
fogta, amikor apja megígérte, hogy továbbra is gondoskodik
majd róluk, és hétvégenként láthatják egymást. Amikor végül
magába roskadva rájött, hogy apja cseppet sem tréfál, Jim sírva
menekült a szobájába.
Nemsokára hallotta, hogy apja beindítja a kocsi motorját. Az
ablakhoz lépve látta, hogy az autó kitolat a kocsifelhajtón. Jim
könnyek között figyelte a távolodó autót. Még most,
negyvenhárom évesen is sírás fojtogatta, amikor furgonja
kormányánál ülve felidézte ezt a harminc évvel korábbi
jelenetet. Jim épp most hagyta maga mögött feleségét és
gyermekeit. A furgon nyomában barátnője, Sally követte
márkás, vadonatúj autójával. Jim negyvenes évei közepén járt,
Sally húszas évei vége felé.
Soha nem gondolta, hogy ő is képes lesz ezt megtenni.
Valójában azon a régmúlt éjszakán, és később is sokszor
megfogadta, hogy az ő házassága „örökké” tart majd. Sohasem
hagyja el a gyerekeit. Nehéz éveket élt át, míg felnőtté vált, de
átvészelte. Jó tanuló volt, az iskola mellett részmunkaidőben
dolgozott, és versenyszerűen sportolt. Sikeres
baseballjátékosként egyetemi ösztöndíjat nyert, majd diplomát
szerzett, és megnősült.
Jane, a felesége nagyszerű nő volt, és házasságuk korai évei
szépen teltek. Munkahelyén is jól megállta a helyét. Sokat
kellett túlóráznia, de nem ijedt meg a kemény munkától. Az
évek során azonban Jim eltávolodott a feleségétől, és most arra
készült, hogy a barátnője mellett kezdjen új életet. Tudta, hogy
otthon a fia – ahogyan tizenévesen ő maga is – kisírja a szemét
miatta.
Gyűlölt még csak rágondolni is arra a jelenetre a
gyerekkorából. Annak idején senkivel sem beszélhetett róla.
Anyja azt mondta, az élet megy tovább, ami történt, megtörtént,
úgysem lehet rajta változtatni. A lelkész azt tanácsolta,
bocsásson meg az apjának, Jim pedig úgy gondolta, hogy ezt
meg is tette.
Azon a sötét éjszakán minden olyan befejezetlennek tűnt.
Jim azon tűnődött, vajon ezt érezhette-e az apja is. Hirtelen
olyan heves zokogás fogta el, hogy le kellett húzódnia kocsijával
a leállósávba. Úgy érezte, vissza kellene mennie a családjához,
de nem tudta megtenni. Egyszerűen nem volt rá képes. Abban
sem volt biztos, hogy valóban tudni akarja-e a választ a
kérdéseire.
Amikor valamelyest összeszedte magát, bocsánatkérő
szavakat mormolt Sallynek, majd folytatták útjukat az
éjszakában.

Az „apák vétkei”

Az apai (vagy anyai) hűtlenség mintájának a gyerekekre való

továbbörökítése fájdalmasan gyakori jelenség. Mielőtt Jim
felismerné, amit tesz, már valószínűleg tovább is adta saját
fiának azt, amit a leginkább gyűlöl a gyermekkorából. Minél
jobban megértjük a múltunkat, annál nagyobb a valószínűsége
annak, hogy képesek leszünk irányítani, mit örökítünk tovább a
következő nemzedéknek. A múlt megértése többet jelent a
tények puszta ismereténél, noha mindig a tényekből kell
kiindulnunk. A diszfunkcionális családok hajlamosak a
fájdalmas tények tagadására vagy elhallgatására.

Nézzünk a fátyol mögé

Az alábbi kérdések megválaszolásával közelebb kerülhetünk

családfánk titkaihoz. Talán nem könnyű e kérdésekre felelnünk,
mégis fontos, hogy elgondolkodjunk rajtuk, mivel olyan
személyekre vonatkoznak, akik családfánkon belül nagy hatást
gyakoroltak ránk. A tényeknek a vélekedésektől való
elkülönítése néha hasonlít a nyomozáshoz, és ez az első lépés a
diszfunkcionális működés megszakítása felé. Ha nem így
teszünk, a család hibás működésének hátterében álló titkok
rejtve maradnak a család történetének „hivatalos” verziójában,
és a hozzáférés értékes lehetősége elzárul előlünk. Talán csak
jóval később, értékes időt veszítve válunk képessé arra, hogy
szembenézzünk a problémákkal.
 1. Kik azok a személyek a családfánkban, akikről a
legkevesebb szó esik a családban?

2. Ki a család „fekete báránya”, akit a családtagok

leggyakrabban hibáztatnak a problémákért?

3. Ki az, aki nem tud tartós kapcsolatokat kialakítani, aki

elvált, vagy hűtlen volt a házastársához? Vajon látható-e
összefüggés a jelenben zajló események és az illető gyerekkori
tapasztalatai között?

4. Családfánk melyik tagja szenved (vagy szenvedett)

szerfüggőségben? Milyen fájdalommal küzdött? Hogyan
vélekedik róla a család?

5. Ki az, akit a család kirekesztett? Ki volt az, aki önként

vonult ki a családból? Családi összejöveteleken ki volt az, akiről
a családtagok nem vettek tudomást?

6. Volt-e olyan családtag, aki súlyos vagy krónikus

betegségben szenvedett? Milyen célt szolgált a betegség az
életében? Miként kezelte a család a betegség okozta érzelmi
fájdalmat?
 7. Családunkban kire jellemzők az olyan stresszel összefüggő
betegségek, mint az allergia, a krónikus hátfájás, a fejfájás vagy
az emésztőszervi panaszok?

8. Családunkban ki küzdött depresszióval, öngyilkossági

hajlammal vagy egyéb pszichiátriai problémával?

9. Ki volt a családunkban haragos természetű, rosszindulatú

vagy agresszív?

10. Melyik szülőnek volt nagyobb hatalma a családunkban?

Hogyan élt a hatalmával?

E kérdések megválaszolása bizonyára nem könnyű,

családfánk árnyékos oldalát azonban éppúgy meg kell
értenünk, mint a napfényeset. Kisebb vagy nagyobb mértékben,
de minden családban vannak bizonyos működési zavarok, ez
alól – ahogy könyvünk eddigi fejezeteiben láttuk – még a hit
hőseiként számon tartott bibliai szereplők családjai sem
kivételek. Ebben a fejezetben azzal a kérdéssel foglalkozunk,
hogy az „atyák bűne” miként adódik tovább a családfán.
 Mindenekelőtt vizsgáljuk meg, hogy melyek azok a
kimondatlan szabályok, amelyek hozzájárulnak ahhoz, hogy a
családi titkok rejtve maradnak. A titkok természetére jellemző,
hogy minél inkább elhallgatják őket, annál erőteljesebben
alakítják a család tagjainak magatartását és életét.

A családi titkokat működtető szabályok

Claudia Black, a függőségek kezelésének szakértője három

olyan szabályra hívja fel a figyelmet, amelyek a
diszfunkcionális családokat jellemzik: ne beszélj, ne bízz, ne
érezz.1 E szabályok – alkalmazásuk módjától és gyakoriságától
függően – az alábbi fokozatoknak megfelelően egyre súlyosabb
működési zavarokhoz vezetnek a családban.
A fenti három szabály közül néha minden család alkalmaz
egyes szabályokat. Ez azzal a korábbi megállapítással függ
össze, hogy bizonyos működési zavarok minden családban
előfordulnak.
Egyes családok bizonyos szabályokat mindig alkalmaznak.
Ezeket maguktól értetődőnek, szükségesnek és
megkérdőjelezhetetlennek tekintik.
Egyes családok néha valamennyi szabályt alkalmazzák. Ez
rendszerint azokban a családokban fordul elő, amelyek állandó
vagy gyakori stressznek vannak kitéve, például gyakori
állásváltásoknak, krónikus betegségeknek stb.
Egyes családok valamennyi szabályt alkalmazzák, mégpedig
állandóan. E családokban a lehető legkárosabb mintázat
működik. Az ilyen családban nevelkedő gyerekek kénytelenek
elfojtani az érzéseiket, ami akadályozza őket identitásuk
kibontakoztatásában. Energiáik kimerülnek a mindennapok
túlélésében.

Ne beszélj!
E szabály hátterében a következő gondolkodásmód áll: „Ne
beszélj senkinek arról, ami a családban történik. Ilyen a
normális családi élet. Ha másként látod, mindenki ostobának
fog tartani. Jobban teszed, ha a családban sem beszélsz
ilyesmiről. Maradjunk a biztonságos témáknál. Tegyünk úgy,
mintha minden rendben lenne – ha elég sokáig így teszünk,
akkor talán rendbe is jönnek a dolgok. Ne kérdezősködj, nehogy
felzaklass vele valakit. Te ehhez a családhoz tartozol. A mi
családunkat a kívülállók nem érthetik meg, ezért meg se
próbáld elmagyarázni. Ez ostobaság volna. Ráadásul nem
tudhatod, hogy rajtunk kívül kiben bízhatsz!”

Ne bízz!
„A családtagokon kívül senkiben sem bízhatsz meg. Ki tudja,
mit tehetnének ellenünk, vagy mit mondhatnának rólunk? Ugye
nem szeretnéd, hogy ezért te legyél a felelős? Mindemellett
mások családja is olyan, mint a mienk. Velünk kell törődnöd,
nem pedig miattuk aggódnod. Rajtad is múlik a családunk sorsa
– ne hagyj cserben minket! De ne támaszkodj rám, mert én a
borosüvegre támaszkodom. Mit számít, ha tegnap este egy kicsit
kirúgtam a hámból? Mindenkivel megtörténik.” (Az
alkoholizmusra való utalás helyettesíthető bármely más
függőséggel, például a munkamániával vagy a
perfekcionizmussal.)
 A családban a be nem tartott ígéretek és az elmulasztott
kötelességek miatt megrendül a bizalom. Fokozza a
bizalmatlanságot, ha a szülők elhanyagolják a gyerekeik
számára fontos dolgokat, például nem vesznek részt gyerekeik
sportmérkőzésein, zenei vagy drámafellépésein, nem mennek
értük időben az iskolába vagy a különórákra, így a gyerekek
várakozni kényszerülnek, vagy mások segítségére szorulnak.
A szülők diszfunkcionális működése sokféle ártalommal jár a
gyerekekre nézve. A be nem tartott ígéretek által előidézett
bizalmatlanság azonban minden esetben fájdalmat, szégyent,
zavarodottságot és haragot vált ki a gyermekből.
A „Ne beszélj” szabályhoz igazodó gyermeknek a szülőbe
vetett bizalma meginog, érzelmei blokkolódnak. Ezt kérdi
magától: Ha a szüleim – akiknek törődniük kellene velem – nem
gondoskodnak rólam, kire számíthatok? Érzelmileg
biztonságosabbnak tűnik elzárkózni, hiszen ilyen légkörben
érzelmi kockázatot vállalni túlságosan félelmetes dolog.

Ne érezz!
„Ha nem gondolsz arra, ami fáj, máris nem érzed annyira.
Végül is nem szenvedsz olyan nagyon. Ezek csak buta, gyerekes
érzések. Jobb, ha teljesen kizárjuk őket a tudatunkból. Ha így
teszünk, sokkal jobban boldogulunk az életben.”
A tagadás által a család érzékelése lassan átalakul.
Valamiféle értelmet kell vinni a zűrzavarba, ezért az
elintézetlen ügyek elfojtás alá kerülnek, és talán csak a
következő generációban kerülnek ismét felszínre. A gyermek
így vigasztalja magát: Nem kaphatom meg azt, amit mások
(például az érzelmi melegséget vagy a biztonságot), de
végeredményben nincs is rá szükségem. Az érzelmek befagynak,
a spontaneitás elvész. Többé már semmi sem fáj olyan nagyon.
Ám közben a gyermek természetének egyik legalapvetőbb
vonása – az érzelemkifejezés – elsorvad. Valódi tragédia, ha ez
bekövetkezik.
Amikor a gyermek elzárja énjének azt a részét, amely
fájdalmas érzéseket él át, azt az alapvető képességét is elveszíti,
hogy kifejezze a személyiségében rejlő örömöt. Az érzelmek
összefüggő egészet alkotnak. A harag átélésével együtt képessé
válunk az öröm kifejezésére is, és a szomorúság átérzésével
együtt válik lehetővé a felhőtlen boldogság megtapasztalása. Az
érzelmeknek ez a széles skálája szükséges ahhoz, hogy a felnőtt
képes legyen érzelmileg gazdag és bensőséges kapcsolatok
kialakítására.
Egyes családok azonban olyan közléseket használnak,
amelyekkel elfojtják az érzelmeket. „Ha nem fejezed be a sírást,
teszek róla, hogy legyen miért sírnod.” „Nem kéne ezt érezned.”
„Gyereknek nincs beleszólása a családi ügyekbe.” Más
családokban lekicsinylik a gyerekek panaszait. „Túljutsz majd
rajta.” „Légy szívós – sokszor előfordul ez még veled, jobb, ha
hozzászoksz.” Megint más családok nem látják be, mekkora
hiba azt várni a gyerekektől, hogy kis felnőttekként
viselkedjenek. Ezek a gyerekek később gyakran számolnak be
arról az érzésükről, hogy túl korán kellett felnőniük. Az ilyen és
hasonló szülői hozzáállás alakítja ki a káros mintákat, amelyek
akár generációkon át kifejthetik romboló hatásukat.
Noha természetünknél fogva érző lények vagyunk,
érzéseinket a kultúra is befolyásolja, amelybe beleszületünk.
Amikor véget ér a gyermeki spontaneitás időszaka, a felnőttnek
kívülről kell rátekintenie a kultúrára, hogy eldöntse, az adott
helyzetben mi számít helyénvalónak, és mi nem. A nyugati
kultúrában a fiúk azt tanulják, hogy a harag férfias érzés, de a
könnyek vagy a gyengéd érzelmek nem azok. Mivel a fiatal
férfiak érzelemkifejezésében fontos szerepet játszanak a
hormonok, a szex és a harag válik domináns érzésükké. Az a
férfi, aki nem tanulja meg érzéseit felismerni és átélni, kevéssé
tud majd azonosulni gyermeke fájdalmával és egyéb érzéseivel.
Az életét károsító folyamat így ismétlődhet újra saját gyermeke
életében.

A családi titkokkal való megküzdés módjai

A diszfunkcionális működésmód hatlépéses folyamatban

öröklődik nemzedékről nemzedékre (a folyamat vázlatát lásd a
4.1. ábrán). A gyermek, aki olyan családban él, amelyben a
családtagok közötti kapcsolatok mintája a „ne beszélj, ne bízz,
ne érezz” szabály szerint szerveződik (1. lépés), ennek
megfelelő reakciómintát alakít ki. Ezt a gyakran alkalmazott
magatartásmintát eleinte csak előnyben részesíti másokkal
szemben, idővel azonban jellemző megküzdési móddá válik.
Mélyen gyökeret ver a magatartásában, mert biztonságot,
fájdalommentességet és környezete feletti irányítást is biztosít
(2. lépés).
Ahogyan rögzül a gyermek megküzdési módja (3. lépés),
formát ölt egy szerep, amelynek az a célja, hogy megerősítse a
gyermeket a családhoz való tartozásában (4. lépés). Tekintet
nélkül arra, hogy ez a szerep mennyire egészséges, a családi
rendszer megerősíti benne – minél többet gyakorolja a mintát,
annál inkább érzi, hogy a családhoz tartozik. Mivel a szerep a
családhoz való kötődést biztosítja, nehéz változtatni rajta, még
akkor is, ha ártalmas. A diszfunkcionális családok ezt az
erőteljes üzenetet közvetítik a családtagok felé: „Ne változtass a
szerepeden! Ha megteszed, ez túl nagy bizonytalansággal és
fájdalommal jár. Azt kell folytatnod, amit eddig tettél.”
Aki ehhez hasonló környezetben nő fel, az nagy
valószínűséggel a családjában tanult diszfunkcionális mintára
próbálja majd felépíteni saját párkapcsolatát és családi életét is
(5. lépés). Kezdetben működni is fognak ezek a kapcsolatok,
különösen akkor, ha újra tudja teremteni azt a családi rendszert
és mintát, amelyből érkezett. A házasságába is ezt a kapcsolati
stílust viszi tovább, ettől reméli a családi kötődés kialakulását
(6. lépés).
 Ha azonban a partner nem tud vagy nem akar
alkalmazkodni ehhez a családi felálláshoz, és nem veszi magára
azt a szerepet, amelyet a házastársa által képviselt családi
rendszer szán neki, súlyos problémákra van kilátás. Ez olyan
reménytelen vállalkozás, mint a kör négyszögesítése. A siker
gyakorlatilag lehetetlen.
Ha az illető képtelen újra létrehozni a származási
családjában megszokott stílust, és arra sem képes, hogy egy új,
kölcsönösen elfogadható családi mintát alakítson ki a
házastársával és a gyermekeivel, súlyos konfliktus keletkezik,
amely akár a család felbomlásához is vezethet. Ez az oka annak,
hogy diszfunkcionális családi háttér esetén nagyobb a
párkapcsolati kudarcok valószínűsége.
Ez történt azzal a kliensünkkel is, aki azután fordult
hozzánk, hogy háromszor egymás után olyan férfiakkal kötött
házasságot, akik alkoholisták voltak, és bántalmazták őt.
Hogyan lehet ekkora „balszerencséje” valakinek? –
kérdezhetnénk, pedig esetében a „szerencsefaktor” alig játszott
szerepet. Sokkal nagyobb szerepe volt annak, hogy a
kapcsolatok iránti elköteleződése a következő megküzdési
módra épült: „Veled maradok, amíg úgy élhetek melletted,
ahogyan azt otthon megszoktam.” Ezért hallható gyakran a
konfliktusos házasságokban a következő mondat: „Megőrjítesz!
Éppen olyan… (a megfelelő jelző behelyettesítendő) vagy, mint
az apád/anyád!”
A folyamat kulcsmozzanata a 6. lépésnél található: Abban a
mintában bízik, amely elsődleges oka annak, hogy nem bízik
önmagában. Ezért válik a mintázat annyira fontossá. Semmi
más nem biztos. Az illető így szól önmagához: Csak ezt a
működést ismerem. Félek váltani, mert nem bízom az
emberekben. Nem vagyok kapcsolatban az érzéseimmel, ezért
nem hagyatkozhatom belső támpontra. Nem tudok beszélni arról,
ami történik, ezért dühös vagyok, ha változnak körülöttem a
minták. Ugye látjuk, hová vezet a három tiltó szabály?

Megküzdési stratégiák

A megküzdési módok – más néven elhárító mechanizmusok

– azok a tudattalanul alkalmazott magatartásformák és
stratégiák, amelyek segítenek abban, hogy megbirkózzunk
negatív érzelmeinkkel, valamint életünk nehéz és stresszkeltő
helyzeteivel. Az alábbiakban felsorolt megküzdési
mechanizmusok közül néhányat mindannyian használunk
életünk különböző időszakaiban. Problémát az okoz, ha egy
megküzdési módot kizárólagosan és nem megfelelő módon
alkalmazunk. Kizárólagosan, azaz egészen odáig, hogy minden
kapcsolat és minden élethelyzet egyedüli kezelési módjává
válik, és nem megfelelően, ha pozitív eredményt várunk a
használatától, jóllehet tapasztalataink ezt nem erősítik meg.
Akik diszfunkcionális családban nőttek fel, rendszerint kevés
– nemritkán csupán egyetlen – és merev megküzdési móddal
rendelkeznek, így rendkívül nehezen alkalmazkodnak a
változáshoz. Ha szokásos megküzdési módjuk nem működik a
megváltozott körülmények között, az eredmény a
cserbenhagyottság félelmetes érzése: Nem tudok beilleszkedni,
nem tartozom sehová, csak magamra számíthatok. Nem veszik
észre, hogy nem annyira beilleszkedési problémáról van szó,
mint inkább arról, hogy a megküzdési stílusuk az új
körülmények között nem megfelelő.
Ezt a magatartást figyelhetjük meg az olyan
megmosolyogtató helyzetekben, amikor idegen nyelvet nem
beszélő járókelők úgy próbálnak útbaigazítást adni külföldi
turistáknak, hogy egyre hangosabban és tagoltabban
ismételgetik a szavakat a saját nyelvükön. De ugyanez a
magatartás látható a boldogtalan feleségnél is, aki meg akarja
változtatni a férjét, és tudja ugyan, hogy a noszogatás nem
használ, mégis így biztatja magát: Képes vagyok rá, csak
keményebben kell próbálkoznom. Így hát továbbra is folytatja azt
a magatartást, amely addig is eltávolította tőle a férjét.
Vegyük most szemügyre az egyes megküzdési módokat.
Elnevezésük túlságosan szakmainak tűnhet, magukat a
fogalmakat azonban könnyű megérteni, annál is inkább, mivel
mindannyian használjuk őket. A pontosság kedvéért az eredeti
szakkifejezéseket használjuk a hétköznapi életből merített
magyarázatokkal. A leírásokat olvasva próbáljunk felidézni
olyan helyzeteket, amikor akár a magunk, akár a
környezetünkben élők gyakorlatában találkoztunk ezekkel a
magatartásformákkal. Az egyes megküzdési mechanizmusoknál
utalunk olyan bibliai történetekre és példákra, melyek jól
illusztrálják az adott fogalmat. Ne feledjük, e megküzdési
módok csak abban az esetben válnak diszfunkcionálissá, ha
kizárólagosan és mereven alkalmazzuk őket. Az érzelmi
egészséghez mind az egyéni, mind pedig a családi életben a
megküzdési módok változatos és rugalmas használatára van
szükség.

Reakcióképzés
Az ijesztően ható szakkifejezés egyszerűen azt jelenti, hogy
valaki a valódi vágyaival és érzéseivel ellentétes viselkedést
vagy vonásokat alakít ki. A gyermek, aki boldogtalan és rideg
légkörben nevelkedik, úgy védekezhet ezzel szemben, hogy
megpróbál gondoskodni a vidámságról, amelyre a családjának
szüksége van. Az lesz a szerepe, hogy elterelje a családtagok
figyelmét saját fájdalmukról. Ő lesz a család reménysége és
hőse, bár egészségi állapotán gyakran látszanak majd a stressz
jelei, amelyek abból fakadnak, hogy mindenkit boldoggá akar
tenni, miközben valójában senki sem boldog.
A reakcióképzés egy másik fajtája az, amikor mindent
családunk normáival ellentétesen teszünk. Íme néhány példa:

Soha nem iszunk alkoholt, mert a szüleink túl sokat

ittak.

Kényszeresen divatos dolgokat vásárolunk, mert

gyermekkorunkban gyakran éreztük magunkat
zavarban családunk szegénysége miatt.
Elutasítunk egy kedvező állásajánlatot, amely
költözéssel járna, mert gyerekként túl sokat kellett
költözködnünk.

A reakcióképzés esetén nem ritka, hogy a magatartás egyik

végletből a másikba csap át. Figyeljük csak meg Amnón és
Támár történetének egy mozzanatát, melyről a 2. fejezetben
volt szó. A Támár elleni támadást megelőzően Amnón
megszállottan szerelmes volt a lányba (bár talán helyesebb
lenne úgy fogalmazni, hogy megszállottan vágyakozott utána),
az erőszaktétel után azonban beindult a reakcióképzés
mechanizmusa, és vonzódása gyűlöletbe csapott át (2Sámuel
13,15).
Nem minden reakcióképzés ennyire szélsőséges, és nem is
mindig az a célja, hogy leplezze a bűnt. Általában egy érzelmi
szempontból fájdalmas élményre adott válaszként következik
be. Gyakran nagy elhatározások vagy fogadalmak kapcsolódnak
hozzá („Soha többé…”, vagy „Ezt soha nem teszem a
gyerekeimmel”), és szinte mindig a szégyenre vagy a
bűntudatra adott reakcióként szolgál.

Áttolás/átvitel
Az áttolás gyakran olyan helyzetekben jelenik meg,
amelyekben nem biztonságos kifejezni az érzéseket a felé a
személy felé, aki kiváltotta őket. Közismert példa erre az a
beosztott, aki haragszik a főnökére, és a munkahelyéről
hazaérve belerúg a kutyájába.
Az áttolás veszélyesebb formája az, amikor a családtagok
egymásra hárítják át a haragjukat. Amikor a gyerek nem
beszélhet az érzéseiről anélkül, hogy büntetéssel,
megszégyenítéssel vagy tagadással találná magát szemben,
önmaga kifejezésének azt a módját választja, amit a
pszichológiai szaknyelv acting outnak, kiélésnek nevez. Ez azt
jelenti, hogy a nem biztonságos érzéseket biztonságos vagy
semleges tárgyakra tolja át, illetve közvetett úton – viselkedésén
és cselekedetein keresztül – juttatja kifejezésre. A gyermek
haragja és fájdalma ilyenkor rajzában, játékában vagy éppen a
kisebbek bántalmazásában nyilvánul meg. Az elfojtott
érzelmeknek acting out útján való megjelenése a gyermek
növekedésével egyre veszélyesebb formát ölthet, és
kamaszkorban akár kábítószer-fogyasztásban vagy
bűncselekmények elkövetésében is megnyilvánulhat.
Az áttolást széles körben alkalmazó családok gyakran
„kitermelik magukból” a problémás gyermeket vagy a
„tünethordozót”, ahogy a tanácsadók nevezik ezeket a
családtagokat. A tünethordozót a többi családtag úgy tekinti,
mint az egyedüli személyt, akinek segítségre van szüksége.
Gyakori eset, hogy a szülő tanácsadóhoz viszi a „problémás
serdülőt”, majd miután a családi rendszert mélyebben
megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy minden családtagnak szüksége
lenne kisebb-nagyobb mértékű segítségre.
A család tünethordozója könnyen a család bűnbakjává válik.
Ahogyan az ószövetségi időkben szokás volt, hogy kiűztek egy
kecskebakot a pusztaságba, hogy a nép bűneit magával vigye
(3Mózes 16,8–10), hasonlóképpen a tünethordozó lényegében a
család bűneit hordozza. Szomorú és egyben ironikus, hogy a
„problémás” gyermekben a családhoz való tartozás érzése
akkor erősödik meg, amikor helytelenül viselkedik,
pszichoszomatikus betegsége alakul ki, vagy bármi olyat tesz,
ami megfelel annak a szerepnek, amelyet – bár nem tudatosan –
a családjával együtt alakított ki.

Projekció/kivetítés
A projekció során saját érzéseinket, vágyainkat,
indulatainkat másokra vetítjük ki, és saját hibáinkat másoknak
tulajdonítjuk. A kivetítés révén másokban látjuk meg azt, amit
önmagunkban nem veszünk észre (hasonlóan ahhoz, ahogyan
felebarátunk szemében a szálkát is meglátjuk, a sajátunkban
viszont a gerendát sem, lásd Máté 7,1–5).
A projekció egy másik példája a „száraz alkoholista”
szindrómája, aki alkoholista szülők gyermekeként egyáltalán
nem iszik alkoholt (reakcióképzés), mégis az alkoholistákéhoz
hasonló módon viselkedik. Magatartása éppolyan ellenséges,
haragos, agresszív és megfélemlítő lehet, mint amilyen az őt
nevelő alkoholista szülőé volt. Ugyanazt az önző, követelő,
makacs és mogorva viselkedésmintát követi, azzal a
különbséggel, hogy nem veri a gyerekeit és a feleségét. Azt
gondolja tehát, hogy minden rendben van a magatartásával. Ha
azonban jobban megvizsgáljuk, egyedül az ital hiányzik a
képből. Miután a részeges szülőhöz rendeli (rávetíti)
mindazokat a személyiségjegyeket, amelyeket gyűlöl, ő pedig
nem iszik, nem veszi észre magában ugyanezeket a vonásokat.
A hibák kivetítésének másik módja, amikor valaki mást
teszünk felelőssé „minden rosszért”, ami ér bennünket. A
diszfunkcionális családból származó felnőttek gyakran szüleik
áldozatának tekintik magukat. Mindnyájan ismerünk olyan
felnőtteket, akikre jellemző, hogy keresnek valakit, akit minden
olyan dologért okolhatnak, ami rosszul működik az életükben.
Ilyenkor ők maguk kerülnek az áldozat szerepébe. E
megküzdési mód további előnye, hogy használójának nem kell
felelősséget vállalnia a tetteiért vagy a tétlenségéért – bármit is
tesz, azért mindig valaki más a hibás.
Ezt a megküzdési módot alkalmazta az a beteg ember, akivel
Jézus a Bethesda tavánál találkozott. A harmincnyolc éve beteg
férfi számára bizonyára félelmetesnek tűnt a változás, így a
gyógyulás lehetősége is. Mikor Jézus feltette neki az „Akarsz-e
meggyógyulni?” kérdést, ő arra a kifogásra hivatkozott, hogy
nincs olyan segítője, aki beemelné őt a medencébe, amikor
felkavarodik a víz (János 5,1–15). Alkalmazkodott fájdalmas
állapotához, és másokra vetítette a felelősséget, hogy ilyen
sokáig beteg maradt – arra a hiányzó személyre, aki nem
segített rajta, hogy időben a vízbe kerüljön. A kivetítés révén
fenntarthatta azt a látszatot, hogy meg akar gyógyulni, anélkül,
hogy változtatott volna az életstílusán, vagy saját erőforrásait
mozgósítva tett volna valamit helyzete javulása érdekében.

Introjekció/bevetítés
Az introjekció azt jelenti, hogy mások tulajdonságait vesszük
magunkra. Egy másik személy viselkedésmintáját vagy szerepét
vesszük fel, tekintet nélkül arra, hogy az egészséges-e, és hogy
valójában hogyan érezzük magunkat ezzel kapcsolatban.
Vegyük Kathy esetét. Álla remegett, szeme megduzzadt a
sírástól. Nem értette, miért hagyta el a férje. „Olyan jó dolga volt
mellettem. Gondoskodtam róla és a gyerekeinkről. Tökéletes
család voltunk. Mindig rendben volt az otthonunk. Minden este
meleg vacsorával vártam őt. Minden számlát határidőre
befizettünk. Még az öltözékéről is én gondoskodtam, hogy időt
takarítsak meg neki. Miért akar mással élni? Az ágyban sem
voltam rossz. A barátaink szerint remekül nézek ki, pedig
három gyereket szültem. Minden rendben volt – mi romlott el?”
Kathy már gyerekkorában is igyekezett tökéletesen végezni a
feladatait. Mivel ő volt a legidősebb gyermek a családban, és
szülei dolgoztak, korán be kellett kapcsolódnia a házimunkába.
Anyja éjszakai műszakban dolgozott egy kórházban, így
reggelente Kathy készítette el apja ebédjét. Ezután felöltözött,
rendbe tette a szobáját, reggelit készített a családnak, és
megetette a kutyát, mielőtt az iskolabusz megérkezett.
Iskola után segített anyjának az ételkészítésben és a ház
körüli munkában, majd hazaért az apa, és a család együtt
vacsorázott. Este anyja dolgozni ment, így vacsora után Kathy
mosogatott el. Kisebb testvérei mellett afféle pótmama szerep
hárult rá.
 Amikor férjhez ment, nem jelentett számára gondot, hogy ezt
a túlfeszített gondoskodást új családjában is gyakorolja, hiszen
egész életében ezt tette.
Most azonban minden üresnek és hiábavalónak tűnt. Kathy –
miután tanácsadásra kezdett járni – ráébredt, hogy mindig csak
másokról gondoskodott. Felismerte, hogy a gondoskodás révén
egyben irányította is a családját – gyerekként éppúgy, mint
felnőttként. Későn vette észre, hogy anyáskodása mennyire
fojtogató volt a férje számára – sőt, saját maga számára is. Nem
ő választotta ezt a magatartásformát, de más mintát nem
ismert, és az introjekció révén azonosult a szerepével.

Elfojtás
Ha valamit elég sokáig és elég gyakran ismétlünk, előbb-
utóbb elhisszük. Így működik az elfojtás mechanizmusa is. Az
elfojtás, melyet „szelektív felejtésnek” is neveznek, a saját
észlelés tagadását jelenti. A diszfunkcionális családokra
jellemző, hogy igyekeznek a boldog család látszatát kelteni, és
gyakran hangsúlyozzák, hogy minden a legnagyobb rendben
van. Ahhoz azonban, hogy észlelésük és érzéseik illeszkedjenek
a látszathoz, elfojtásra van szükség. A gyermek kezdi elhinni az
„egészség” hazugságát, és megtanulja elfojtani a család valódi
légkörével és működésével kapcsolatos saját érzéseit.
Tapasztalatát a „hivatalos állásponthoz” igazítja, ahhoz a
látszathoz, amelyet a családja kifelé mutatni szeretne. A
nyugtalanító kétségek gyakran csak évtizedekkel később –
rendszerint az életközépi időszakban – kerülnek felszínre.
Az elfojtás gyakran a leértékelés formájában jelenik meg. Ez
történik, amikor a gyerekkorukban bántalmazott felnőttek
bagatellizálják a bántalmazás hatását. Mások nem próbálják
kisebbíteni a bántalmazás tényét – inkább elfojtják
emlékezetükben gyermekkoruk fájdalmas tapasztalatait.
Gyakran akár évek is kiesnek az emlékezetükből, de sajnálatos
módon nemcsak a fájdalmas élmények, hanem sok más
esemény is a feledés homályába merül. Azoknak a felnőtteknek,
akik gyerekként az elfojtás stratégiáját alkalmazták, szinte alig
vannak emlékeik, mintha gyermekkoruk helyén egy fekete lyuk
tátongana.
József és testvérei bibliai történetében az elfojtás évei után
végbemenő gyógyulásra láthatunk példát (1Mózes 37,1–36;
39,1–50,26), amely a testvéreknek apjuk halála utáni
találkozásában éri el csúcspontját (50,15–21).
Amikor a fivérek Egyiptomba mentek gabonát vásárolni, a
Józseffel való újbóli találkozásnál kezdtek visszatérni az
elfojtott emlékeik. Az elfojtott titok ereje akkor kezd megtörni,
amikor József szimbolikus formában érezteti testvéreivel azt a
fájdalmat, amelyen fiatalon neki kellett keresztülmennie.
Követelte, hogy egyikük maradjon túszként Egyiptomban, amíg
legfiatalabb öccsük meg nem érkezik. Azonnal felvillant a
fivérek lelki szeme előtt a kútba vetett József képe, és
bűntudattal idézték fel gonosz tettüket. Hirtelen felszínre
kerültek a rég eltemetett titkok.
Ahhoz, hogy a gyógyulás elkezdődhessen, Józsefnek tudnia
kellett, hogy testvérei őszintén megbánták, amit vele tettek,
testvéreinek pedig át kellett érezniük az ő szenvedését. Mielőtt
megbocsátott volna a bátyjainak, meg kellett arról győződnie,
hogy nem csupán saját biztonságuk miatt aggódnak, hanem
valóban átérzik az ő fájdalmát és félelmeit. Mikor
megbizonyosodott róla, hogy testvérei megbánták, amit
elkövettek ellene, meg tudott nekik bocsátani, és ekkor fedte fel
előttük kilétét.

A családi titkokat védő és továbbörökítő struktúra

A jellemző megküzdési módok, a családi titkok és a káros

minták nemzedékeken át öröklődhetnek a családban. A hibás
működés fennmaradását és továbbadását sajátos
családstruktúra teszi lehetővé.
A családstruktúra nem azonos a családi stílussal. A családi
stílus fogalma arra a képre utal, amelyet a kívülállók alkotnak a
családról, és ahogyan kívülről látszik, hogy ki milyen szerepet
tölt be vagy milyen hatalommal és felelősséggel bír a családban.
A családstruktúra ezzel szemben a családtagoknak a családban
ténylegesen betöltött szerepét és a valódi hatalmi viszonyokat
tükrözi. Minél egészségesebb a család, annál kisebb az eltérés a
stílusa és a struktúrája között. Az egészséges családban a dolgok
éppen olyanok, mint amilyennek látszanak. Minél nagyobb az
eltérés a stílus és a struktúra között, annál erőteljesebb a családi
titkok és diszfunkciók jelenléte.
A 4.2. ábra az első családi struktúrát ábrázolja, amely az
éden kertjében Ádám, Éva és Isten között jött létre.
Mindhárman közel álltak egymáshoz, és korlátozás nélkül
élvezhették egymás közelségét. Az éden kertjéből való kiűzetés
nemcsak ezt a kapcsolatot változtatta meg, hanem a családi
rendszert irányító szabályokat is. E változások megértése
lényeges ahhoz, hogy világosan lássuk a különbséget az
egészséges, illetve az egészségtelen családi működésmód között.
Figyeljük meg a háromszögdiagramokat (4.2. ábra). Olyan
triádikus, azaz háromszögmodelleket mutatnak be, amelyek
segítenek a családi kapcsolatok mélyebb megértésében. A
modellek a következő feltevések alapján működnek:

1. A kapcsolatok triádikus ábrázolása segít a családi

rendszer áttekintésében.

2. A kapcsolat intimitása egyszerre csak egy tengely

mentén növekedhet. (Ezért is szükséges, hogy minden
családtag külön-külön is töltsön időt egymással.)

3. Bármely három személy (triád) kapcsolata a közelség

különböző fokozataival jellemezhető: szoros, hűvös,
illetve konfliktusos. Mindhárom kifejezés viszonylagos,
bármely családi rendszerre rugalmasan alkalmazható. A
szoros jelző a legbensőségesebb családi kapcsolatra utal,
míg a hűvös ennél távolságtartóbb, a konfliktusos pedig
a közeli kapcsolatokhoz képest feszültebb.
4. Minden triád csupán egy szoros, egy hűvös és egy
konfliktusos kapcsolatot tartalmazhat. Amikor egy adott
triádban egy újabb kapcsolat válik szorossá, az egész
mintázat megváltozik.

5. Minél inkább diszfunkcionális a család, annál élesebben

elkülönül a három kapcsolati forma.
6. A körülmények átmenetileg megváltoztathatják a
triádban megszokott kapcsolati mintát (pl. munkahely
 elvesztése, költözés, súlyos betegség, anyagi veszteség,
szülők öregedése, gyermekek elköltözése stb.).
7. Amikor a triádban egy adott személy helyére egy másik
kerül (válás, halál, szülők öregedése, gyermekek
születése vagy elköltözése miatt), mindhárom kapcsolat
ki van téve a változásnak.

A 4.2. ábra a bűnbeesés előtti és utáni családi rendszer

lehetséges ábrázolását mutatja be. Ahogy a második grafikonon
látható, Ádám és Éva különböző mértékben távolodott el
Istentől. Éva kezdeményezte az Isten elleni lázadást, amikor
evett a tiltott gyümölcsből, ezért Istennel való kapcsolata
feszültebb lett, mint Ádámé. Ádám csatlakozott hozzá, ezért
Évával együtt kellett viselnie a felelősséget, Istennel azonban
továbbra is beszélő viszonyban maradt, erre utal Isten kérdése:
„Ádám, hol vagy?” (3,9) Ezután mindketten elbújtak Isten elől,
és fügefalevéllel takarták el meztelen testüket.
 A bűnbeesés utáni háromszög az édenkertből való kiűzetés
előtti állapotot mutatja be. A kapcsolatok állandó változásban
vannak. Minden triádikus értékelés csak az adott pillanatban
érvényes. Olyan, mintha egy pillanatfelvétel készülne a
kapcsolatról. Éva és Isten viszonyában az éden kertjének
elhagyása után közeledés történik: Éva hálát ad Istennek fiai
születéséért (1Mózes 4,1.25). A triádikus ábrázolás ekkor már
más képet mutatna a 4.2. ábrához képest.
A háromszög csúcsán lévő fél kilététől függően változik a
háromszög alsó részén lévő két személy közti kapcsolat (a
háromszög csúcsán való elhelyezkedés nem feltétlenül jelent
magasabb státust). Gondoljunk csak a saját családunkon belüli
viszonyok változására attól függően, hogy éppen melyik anyós
jön látogatóba.
A kapcsolatok vizsgálatának triádikus rendszere dinamikus
és rugalmas, ahogyan maguk a kapcsolatok is dinamikusak és
változékonyak. Amikor a triádban az egyik viszony
megváltozik, az egész rendszer alkalmazkodik hozzá. Látható,
hogy a triádikus kapcsolatok feszültséget hordoznak magukban.
Fokozottan igaz ez a házaspárnak a szülőkkel való kapcsolatára
nézve. Az ebből fakadó bonyodalmak megelőzését célozza a
fiatal házasoknak szóló bibliai útmutatás: „a férfi elhagyja apját
és anyját, és ragaszkodik feleségéhez” (1Mózes 2,24).
Joggal merülhet fel a kérdés: ha a kapcsolatok triádokban
működnek, hogyan jeleníthető meg egyetlen ábrán az egész
családi rendszer? A 4.3. diagram adja meg a választ erre a
kérdésre. Az ábrán látható valamennyi triád mindhárom
tengelyéhez az adott kapcsolat intimitását jelző három fogalom
egyikét rendelhetjük. Csoda-e, ha ennyire bonyolult a sikeres
családi élet kialakítása?

A 4.3. ábrán nem jelöltük az egyes tengelyeken a kapcsolatok

intimitásának fokát. Mindannyian a saját valós helyzetünknek
megfelelő címkét írhatjuk a vonalra. Ha a házastársunkkal való
kapcsolat szilárd, a férj-feleség tengelyt a szoros címkével
láthatjuk el. Vegyük azonban a friss házasok esetét, akik
egyikük szüleivel élnek együtt, vagy azt, amikor a házaspárnak
problémás a szüleikkel való kapcsolata. Ebben az esetben a
szoros címkét talán egy másik tengelyre kell helyeznünk (az
anya-lánya vagy az anyós-veje tengelyre) – a lehetőségek
kimeríthetetlenek. Ezután pedig el kell döntenünk, hogy a
házastársak közti viszonyt a hűvös vagy a konfliktusos jelzővel
határozzuk-e meg.
A triádok rugalmas változására való képesség a család
egészséges működésére utal. A rugalmas változásra képtelen
kapcsolatok diszfunkcionális működésmódra utalnak. Ha a 4.3.
diagramon a házastársi tengely hűvös vagy konfliktusos, a
párnak ajánlatos házassági tanácsadóhoz fordulnia. Ha a
feleség-anya tengely tartósan szoros – tehát a feleség még nem
vált le a származási családjáról, a rendszer nem tud olyan
rugalmasan alakulni, hogy a házastársak közti viszony is
szorossá válhasson. Mindaddig, amíg a feleség nem képes
elengedni az anyjával kialakított (túlságosan) szoros
kapcsolatát, a férjével sem tud hűvösnél vagy konfliktusosnál
jobb viszonyt kialakítani.
A 4.3. diagramon jelöljünk meg valamennyi tengelyt a
jelenlegi vagy a származási családunkra vonatkozóan. Ezután
kérjük meg házastársunkat, hogy végezze el ugyanezt tőlünk
függetlenül, majd hasonlítsuk össze kettőnk ábráját.
Megkérhetjük serdülőkorú gyermekeinket is, hogy
jellemezzenek annyi háromszöget, ahányat csak tudnak.
Érdekes családi beszélgetés kiindulópontja lehet ez a gyakorlat,
mely jelentős felismerésekhez, sőt akár a diszfunkcionális
kapcsolatok gyógyulásához is vezethet.

Tudattalan átörökítés

Miközben áttekintettük a család hibás működésének

generációról generációra öröklődő folyamatát, számos fontos
tényezőt figyelhettünk meg, melyek jelentős szerepet játszanak
a minták továbbadásában, és abban, hogy „az atyák bűne” a
gyermekek életében folytatódjék tovább. Ilyenek a családi
szabályok (ne beszélj, ne bízz, ne érezz), a megküzdési
mechanizmusok (reakcióképzés, áttolás, projekció, introjekció,
elfojtás), valamint a családi struktúrák (triádok).
 E fejezet zárásaként szeretném felhívni a figyelmet egy
különös jelenségre. Párterapeutaként azt tapasztalom, hogy a
házaspároknak igen sok idejébe (hinnénk-e, hogy esetenként
akár évtizedekbe?) kerül, mire felismerik, milyen mintákat
érdemes megőrizniük származási családjukból, és melyektől
szeretnének megszabadulni. Saját származási családjuk hatása
a házastársi kapcsolat valamennyi területére kiterjed. Ezért
szoktam azt mondani, hogy amikor a nászéjszakán az újdonsült
pár ágyba bújik, ott – akár tetszik, akár nem – hat személy van
jelen: az ifjú pár, valamint mindkét fél apja és anyja.

Személyes kérdések

1. A három bemutatott szabály közül melyek jellemezték

származási családunkat? Milyen körülmények között fordult
elő, hogy a család mindhárom szabályt egyszerre alkalmazta?

2. Gyermekkorunkra visszatekintve, mely megküzdési

módokat alkalmaztuk a leggyakrabban? Milyen működés
jellemezte a többi családtagot? Életünk későbbi szakaszában
változtak-e megküzdési mechanizmusaink?

3. A 4.1. diagram ciklikus mintáját szemlélve, milyen érzések

és gondolatok támadnak bennünk a következő állítás olvastán:
„A gyermek abban a mintában bízik, mely elsődleges oka
annak, hogy nem bízik önmagában”? Milyen hatással van ez a
jelenség azokra a mintákra, melyeket felnőttként alkalmazunk
saját családunkban?

4. A fejezet elolvasása után hogyan látjuk, milyen sajátos

mintákat vittünk tovább származási családunkból a
házasságunkba? Milyen kapcsolati stílus jellemzi testvéreinket?

5. Megállapítottuk, hogy egy triádon belül egyszerre egy

személlyel állhatunk szoros kapcsolatban. Hogyan vélekedünk
erről? Milyen váltakozásokat tapasztalunk legfontosabb
kapcsolatainkban? Ki az a személy, aki a legnagyobb hatással
van a kapcsolatainkra? Miért? Helyesnek tartjuk-e, hogy az
illető ilyen erőteljes hatással van ránk? Ha nem, milyen
lehetőségünk van a változásra?

6. Származási családunk stílusa (ahogyan a kívülállók látják)

és struktúrája (ahogyan valójában működik) egy tízes skálán
kifejezve (ahol 10 a legmagasabb fokozat) mennyire volt
összhangban? Mindenki azt a szerepet töltötte be, amiért
helyzetéből adódóan felelős volt? Ha nem, ki volt az, aki mások
felelősségét vette magára? Hogyan válaszolnának a testvéreink
erre a kérdésre?
 5
Bűntudattól súlyos csomag: a vallásból
eredő szégyen szerepe
| Earl Henslin

Az alábbi felmérés saját érzelmi állapotunkról ad áttekintést.

Feleljünk a kérdésekre igennel vagy nemmel, majd összegezzük
az eredményeket.

Kérdőív a vallásból eredő szégyen felmérésére

1. Nehezére esik, hogy megkönnyebbülést érezzen, amikor

megvallja valamely vétkét Isten vagy egy ember előtt?
Más szóval, van-e olyan lappangó bűntudatérzése,
amelytől sohasem volt képes teljesen megszabadulni?

□ Igen □ Nem
2. Kellemetlenül érzi magát, mikor a környezetében mások
vidámak és jól érzik magukat?

□ Igen □ Nem
3. Amikor megbántottnak vagy haragosnak érzi magát,
bűntudata van emiatt?

□ Igen □ Nem
 4. Nehéz másoknak beszélnie az érzéseiről, mivel úgy
gondolja, hogy emiatt rossz véleménnyel lehetnek
önről?

□ Igen □ Nem
5. Zavarban érzi magát az olyan helyzetekben, amikor
sikeres valamiben?

□ Igen □ Nem
6. Nehéznek találja, hogy teljesen ellazuljon/jól érezze
magát?

□ Igen □ Nem
7. Visszahúzódik-e a barátaitól és a családjától, amikor úgy
érzi, hogy megbántották, vagy amikor hibásnak érzi
magát valamiért?

□ Igen □ Nem
8. Istent szigorú és érzéketlen bírónak tekinti, akinek
sohasem lehet eleget tenni?

□ Igen □ Nem
9. Kellemetlenül érzi-e magát a nemisége miatt, vagy
gondot okoz-e önnek, hogy élvezze a szexualitását?

□ Igen □ Nem
10. Szokta-e azt érezni, hogy önből sohasem lesz „elég jó
hívő”?
 □ Igen □ Nem
11. Hajlamos kritizálni másokat, és könnyen ítélkezik
mások felett?

□ Igen □ Nem
12. Amikor valaki kérdést tesz fel önnek, vagy konstruktív
visszajelzést próbál adni, védekezni kezd-e?

□ Igen □ Nem
13. E kérdőív olvasása után érez-e lehangoltságot vagy
haragot?

□ Igen □ Nem
Összegezzük az „igen” válaszok számát, majd olvassuk el az
alábbi értékelések közül azt, amelyik megfelel a
végeredményünknek.

Súlyos teher
 A szégyen sokak életét megterheli, és ez még inkább igaz a
vallásból eredő szégyenérzetre, hiszen ilyenkor Isten vagy a
Biblia tekintélyére való hivatkozással történik a
megszégyenítés. A nem vallásos szülők legfeljebb saját
tekintélyükre vagy a társadalmi hagyományokra hivatkozva
kelthetnek bűntudatot gyermekükben, amikor azonban a
vallásos szülők Istenre vagy a Biblia tekintélyére hivatkozva
teszik ezt, még nagyobb kárt okoznak. Az így kialakult
szégyenérzet maradandóbb és nehezebben korrigálható, hiszen
a gyerekek magát Istent vélik felfedezni a szülői megszégyenítés
mögött. Azoknak, akiknek neveltetésére erősen rányomta
bélyegét a vallásból vagy a kultúrából fakadó szégyenérzet,
mindenekelőtt gondolataik „méregtelenítésére” van szükségük.
A vallási szégyen hátterében többnyire olyan torz és
kificamodott teológiai felfogás áll, amely elhanyagolja az
érzések és az érzelmi élet jelentőségét. Az érzéseket olyan
ellenségnek tekinti, melyet – merev szabályrendszerhez való
alkalmazkodással – le kell küzdeni és meg kell zabolázni. Ebből
a felfogásból olyan ellentmondásos vallási üzenetek erednek,
mint:
„Értéktelen vagyok”, ellentétben azzal, hogy „Isten számára
felbecsülhetetlenül értékes vagyok”.
„Mindenestül kárhozatra méltó vagyok”, ellentétben azzal,
hogy „Isten a saját képére teremtett engem”.
Sok keresztény olyan megszállottan hangoztatja a „bűnös
emberi természet” realitását, hogy képtelenek örülni Isten
kegyelmének, és nem engedik meg maguknak, hogy élvezzék
azokat a képességeket és adottságokat, amelyeket tőle kaptak.
Állandó szorongásban élnek, és attól rettegnek, hogy ha nem
koncentrálnak folyamatosan a bűnnel való küzdelemre, az
egyház a hedonizmus melegágyává válik.
Terapeutaként azt tapasztalom, hogy sokakat a vallásból
fakadó szégyen akadályoz abban, hogy segítséget kérjenek a
problémáik megoldásához, és magukra kényszerített
elszigeteltségben próbálnak megbirkózni súlyos fájdalmaikkal
és titkaikkal. Ha mégis rászánják magukat a terápiára, a
tanácsadás során mindenekelőtt a szégyen érzésétől kell
megszabadulniuk, és csak az után tudnak megfelelően
foglalkozni azokkal a problémákkal, amelyek miatt segítséget
kértek.
Úgy vélem, nagyszerű volna, ha a gyülekezeti alkalmak
kezdetén – hasonlóan az Anonim Alkoholisták összejöveteleihez
– így szólhatnánk: „Sziasztok, a nevem Earl, és bűnös vagyok.”
Majd az egész közösség így felelne: „Szervusz, Earl.” Ily módon
gyorsan túlléphetnénk ezen a teológiai tényen, és rátérhetnénk
a fontosabb dolgokra: elmondhatnánk egymásnak, mit tesz
Isten az életünkben, megoszthatnánk fájdalmainkat és
küzdelmeinket, és együtt dicsőíthetnénk Istent. Bár sok
keresztény még mindig valamiféle „magasabb rendű”
vallásosság ideáljának próbál megfelelni, a mai egyház egyre
inkább felismeri a vallási szégyen ártalmasságát.

Szégyen vagy bűntudat?

A bűntudat az a hang, amely a lelkiismeretünkből ered, és

figyelmeztet, ha helytelenül cselekszünk. Amikor halljuk ezt a
figyelmeztetést, lépéseket kell tennünk, hogy korrigáljuk az
általunk elkövetett hibát vagy vétséget. János első levele
világosan és tömören fejezi ki ezt a folyamatot: „Ha megvalljuk
bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít
minket minden gonoszságtól.” (1János 1,9) Vagyis mindössze
annyit kell tennünk, hogy megbánjuk és megvalljuk a vétkünket
Isten előtt, és máris megtisztulva léphetünk tovább a helyes
irányba.
A szégyenérzet azonban sokakat akadályoz abban, hogy
elfogadják a megbocsátást. A hamis bűntudat azt sugallja, hogy
természetes emberi működésmódunk miatt rossznak kell
éreznünk magunkat. Ez történik például, amikor a szülő
négyéves gyermeke szobájába lépve ezt mondja: „Isten úgy
gondolja, hogy Jamie nagyon rossz és lusta kislány, mert nem
szedte össze a játékait, és rendetlen a szobája.” (Ezt az állítást
általában rosszalló szemöldökráncolás kíséri.) A szülő
megszégyeníti az életkorának megfelelően viselkedő gyermeket,
ahelyett, hogy szeretettel és türelmesen tanítaná a rendrakásra.
Ha a gyermek növekedése során rendszeresen részesül
szégyenkeltő üzenetekben, felnőttként nehéz lesz számára,
hogy világos különbséget tegyen a helyénvaló és a hamis
bűntudat között, és hajlamos lesz egész lényében rossznak
érezni magát, valahányszor hibát követ el.
Akik megszégyenítő családi környezetben nőttek fel, szinte
lehetetlennek találják, hogy a bűn megvallása után valódi
megkönnyebbülést és felszabadulást éljenek át. Akárhogyan is
próbálkoznak, nem tudják magukból előhozni azt a
megnyugvást, amelyre oly nagy szükségük lenne.

A vallásból eredő szégyen két típusa

 A külső szégyent egy bizonyos személyhez, csoporthoz vagy
szervezethez fűződő kapcsolatunkban tapasztaljuk. A belső
szégyen az a bensőnkben zajló folyamat, amely azokkal a belső
üzenetekkel és érzésekkel függ össze, amelyek meghatározzák
az élethez való hozzáállásunkat.

Külső szégyen
A vallásból eredő szégyen e típusának számos formája van:
lehet felsőbbrendűséget közvetítő pillantás vagy megjegyzés,
parancsok és tiltások sorozata, vagy a napi életre vonatkozó
szabályrendszer.
A vallási eredetű szégyen befolyásolhatja azt is, hogy milyen
típusú gyülekezetet választunk. Ha a külsődleges, szabályok
által vezérelt spiritualitáshoz vonzódunk, olyan közösségben
érezzük jól magunkat, amely megszabja, hogyan kell élnünk. A
vallásból eredő szégyen által befolyásolt hívők nagyobb
biztonságban érzik magukat azokban a közösségekben,
amelyek erősen szabályozzák tagjaik életét, akiknek így nem
kell személyes felelősséget vállalniuk a magatartásukért.
Egyszerűen csak követik az előírásokat, és feltételezik, hogy
ezzel „megütik a mércét”.
Tizenhat éves koromban volt egy nálam néhány évvel
idősebb barátom. Fájdalmas családi háttérből származott,
apjával rossz volt a kapcsolata. Az otthonában uralkodó
zűrzavar ellenére rendszeresen eljárt a templomba, és
bekapcsolódott az ifjúsági csoportba. Barátom hosszú hajú volt,
és nem mindig a hagyományosan elvárt „vasárnapi ruháját”
vette fel, amikor templomba ment.
 Környezete rossz szemmel nézett rá, és azzal vádolták, hogy
kábítószerezik, pedig akkoriban ebből még semmi sem volt
igaz. A „rossz keresztény” szerepét osztották rá. Mondanom sem
kell, barátom hamarosan kimaradt a gyülekezetből.
Ha arra gondolunk, milyen elutasító és méltatlan
bánásmódban volt része tizenévesként, nyilvánvaló, hogy a
gyülekezet tagjai nem sokat tudtak arról, hogyan segíthettek
volna neki. Kallódó barátomnak gondoskodó kapcsolatokra lett
volna szüksége olyan emberektől, akik mellette állnak családi
élete nehéz időszakaiban. Nem ez jutott neki. A gyülekezettől
eltávolodva egyre mélyebbre süllyedt: inni és drogozni kezdett.
Félre ne értsük: mindenki felelős a saját döntéseiért és tetteiért
– az ő esetében azonban a gyülekezeti közösséget is felelősség
terheli, mivel elutasítóan bánt vele, amikor élete kritikus
szakaszában volt.
Néha megszállottan csak a rosszra figyelünk, és nem látjuk
meg a jót. Barátom esetében a gyülekezet nem értékelte, hogy
tizenévesként, súlyos családi problémái ellenére rendszeresen
eljárt a templomba és az ifjúsági csoportba. A közösség tagjai
önmagukat „jónak”, a fiút „rossznak” tekintették. Különös,
nem? Ha vették volna a fáradságot, hogy jobban megismerjék
őt, nem akadtak volna fenn a külsőségeken.
A külső vallási szégyen óhatatlanul titkolózáshoz vezet. Ha az
emberek bizonyos szabályrendszer alapján a „jók” és a
„rosszak” csoportjába sorolhatók, megjelennek a titkok. Egyre
nehezebbé válik, hogy őszinték legyünk önmagunkkal
kapcsolatban. A beszélgetéssel töltött időt olyan spiritualizálás
tölti ki, amely semmit sem árul el arról, kik vagyunk valójában,
és min megyünk keresztül. A közösség tagjai a rejtőzködés és a
fájdalom leplezésének szakértőivé válnak.

Belső szégyen
A belső vallási szégyen olyan személyes vélekedések, értékek
és tapasztalatok készlete, amely torz üzenetekre épül. Ezek a
hiedelmek többnyire a szégyenen alapuló vallási vagy
kulturális közösségtől származnak. Látszólag jelentéktelen
események, gondolatok és érzések olyan „szégyentámadást”
válthatnak ki, amely depresszióba vagy haragba torkollhat.
Ez történt Marthával, amikor újdonsült férje, Paul egy este
vacsora után megjegyezte: „Drágám, azt hiszem, ettem már
jobbat is ennél a csirkeragunál.” Ezt hallva Martha azonnal
sírva fakadt, és csak nagy sokára nyugodott meg annyira, hogy
elmondja döbbenten figyelő férjének, mi váltotta ki belőle ezt a
heves reakciót. Martha apja alkoholista volt, és ha nem ízlett
neki az étel, amit a felesége készített, dührohamban tört ki.
Néha a földhöz vágta a tányérját, és elviharzott otthonról.
Martha gyomra még mindig megfájdult, ha azokra a
veszekedésbe torkolló vacsorákra gondolt.
Paul megértette, hogy megjegyzésével fájdalmas emlékre
tapintott rá, és biztosította feleségét arról, hogy bárhogy is
sikerül az általa készített étel, mindig szeretni fogja őt. Martha
pedig lassanként megtanulta értékelni férje őszinteségét.

A vallásból eredő szégyen jellemzői

Lássuk, miben különbözik a vallásból eredő szégyen által

vezérelt gondolkodás az egészséges spirituális szemlélettől.
 Vegyük alaposabban szemügyre a szégyenérzetből eredő
hamis állításokat.

Az érzelmek bűnösek
A diszfunkcionális családokra jellemző, hogy bizonyos
érzelmek a családban nem elfogadhatók, különösen a harag
vagy a fájdalom – tekintet nélkül arra, hogy mi váltja ki ezeket
az érzelmeket, és miként jutnak kifejezésre. Tovább rontja a
helyzetet – és a gyógyulás esélyét –, ha a szülők Isten
tekintélyére hivatkozva közvetítik a „ne érezz” szabályt.
Egy nő – nevezzük Judynak – serdülőkora óta depresszióval
és öngyilkossági gondolatokkal küzdött. Az első tanácsadási
ülésen elmondta, hogy bár „keresztény családban” nevelkedett,
apja alkoholista volt. Még felnőttként is mély szégyenérzetet
okozott számára, hogy családja szigorú hallgatási szabályát
megszegve őszintén beszéljen apja állapotáról. A terápia során
hosszú időbe telt, míg felszínre kerülhetett mélyen eltemetett
fájdalma és haragja. Napokon, sőt heteken át sírt, míg végül
előtört belőle az apja iránt érzett harag. Meg kellett értenie,
hogy az a harag és fájdalom, amelyet érez, természetes válasz
az elszenvedett bántalmazásra. Életében először élte át azokat
az érzéseket, amelyeket gyerekként elfojtani kényszerült. A
harag kifejezése segített neki abban, hogy lassanként képessé
váljon az elfogadásra és a megbocsátásra.
Judy történetét tömören foglaltam össze, felépülése azonban
több évig tartott. Énképének, szexualitásához való viszonyának
és istenképének alapjaiban meg kellett változnia ahhoz, hogy a
felépülés folyamata végbemehessen.
Tragikus, hogy Judynak sok éven át magányosan kellett
hordoznia a fájdalmát. Keresztény barátai nehezen fogadták el
erőteljes érzelmeit. Ahogy ez gyakran megtörténik, ha
valakinek fájdalma van, máris előbukkannak az önjelölt,
társfüggőségre hajlamos „megmentők”, akik azonnal
csillapítani szeretnék a fájdalmat. Judy esetében is így történt.
Barátai azt tanácsolták, engedje el a haragját, és bocsásson meg
az apjának. Ám valahányszor Judy ezt megpróbálta,
depresszióba esett, és öngyilkossági gondolatai támadtak. Ettől
aztán még rosszabbnak érezte magát. Úgy gondolta, ha erősebb
volna a hite, nem lenne ennyire nehéz a fájdalma és a haragja,
és könnyebben meg tudna bocsátani. A barátok jó szándékú, de
elhibázott igyekezete évekre visszavetette Judy gyógyulását.
 Bizonyos értelemben a barátoknak igazuk volt: a gyógyulás
kulcsa valóban a megbocsátásban rejlik. A bántalmazást és
traumát átélt áldozatoknak azonban időre van szükségük
ahhoz, hogy tudatára ébredjenek mélyen eltemetett
haragjuknak, és képesek legyenek megbirkózni az érzéseikkel.
Judy felépülése is akkor kezdődhetett el, amikor képes volt
felszínre hozni és elfogadni negatív érzéseit, amelyeket oly
sokáig a lelkében hordozott.

Problémákkal küzdeni bűn

A keresztény közösségben valamikor elveszítettük az emberi
állapot valósága iránti érzékünket. A spiritualitás célja egy
ideálkép elérése lett, nem pedig az önmagunk és a mások iránti
elfogadás attitűdje, valamint annak megértése, hogy esendő
emberek vagyunk. Mintha megfeledkeztünk volna arról, hogy
mindannyiunknak szükségünk van a Megváltóra – és egymásra
is.
Ki az, aki soha nem küzdött depresszióval? Kinek az életében
nem fordult még elő olyan időszak, amikor kételkedett abban,
hogy valóban ki akar-e tartani a házastársa mellett? Kinek nem
fordult még meg a fejében, hogy kamaszkorú gyermekeit
ismeretlen helyre küldje, hogy ott maradjanak, amíg meg nem
tanulnak magukról gondoskodni? Ki az, aki ne szeretett volna
elfutni, és elbújni, amikor az élet túlságosan megterhelővé vált?
Ki az, aki nem küzdött még a saját „titkaival”, miközben biztos
volt benne, hogy ha az emberek tudnának róluk, menekülnének
a közeléből?
Természetes, hogy időnként belső küzdelmeink és
fájdalmaink vannak. Nincs tökéletes házasság, sem tökéletes
család. Szüleink sem voltak tökéletesek, és mi sem vagyunk
azok. Nagyon más világban élünk, mint amiben a szüleink vagy
az ő szüleik nevelkedtek. Sokkal több lehetőségünk van rá, hogy
őszintén viszonyuljunk az érzéseinkhez, az intimitáshoz és az
önértékelés kérdéséhez. Tragikus, ha egyedül küzdünk,
ahelyett, hogy egy gondoskodó és támogató közösségben jóval
nagyobb eséllyel próbálnánk megküzdeni nehézségeinkkel.
Az embereknek gyakran fogalmuk sincs, mi okozza belső
küzdelmeiket. Szükségük lenne valakire, aki segítene rendbe
tenni a dolgokat. Ha pedig ez a segítség nem elérhető,
igyekeznek megőrizni a látszatot, és azt a benyomást kelteni,
hogy minden rendben van, miközben belül a lelkük darabokra
hullik.
Ne értsük félre. Isten minden gyógyulási folyamat sarokköve.
Nincs tartós változás vagy gyógyulás nélküle. Ám ha
kereszténnyé válásunk előtt nem voltunk azoknak a
készségeknek a birtokában, amelyek szükségesek ahhoz, hogy
kifejezzük az érzéseinket, hogy szoros és intim kapcsolatot
tudjunk kialakítani másokkal, vagy hogy képesek legyünk a
konfliktusokat megoldani, nagyon valószínű, hogy hívőként is
komoly problémáink lesznek e területeken.
Problémáink alkalmat adnak arra, hogy megtapasztaljuk
Isten munkálkodását az életünkben. Barátom, Dave Carder
gyakori mondása szerint: „Ha mindig azt teszed, amit eddig
tettél, mindig azt kapod majd, amit eddig kaptál.” A változtatás
első lépése lehet, ha felkeresünk egy terapeutát, vagy
csatlakozunk egy támogató csoporthoz, ahol őszintén
beszélhetünk magunkról. Egyedül és elszigetelten vajmi kevés
remény van a változásra.

„A kényszerbetegség bűn”2
Ez a felfogás a keresztény közösségekben több ember
romlását okozta, mint bármely másik. Ha a kényszeres betegség
szemléletét csupán a spirituális tartományra szűkítjük le, vagy
ha nem szentelünk kellő figyelmet a függőséggel járó fiziológiai
szempontoknak, megszégyenítjük azokat, akik függőséggel
küzdenek, és csak meghosszabbítjuk a kínjaikat. Bizonyára
mindannyian találkoztunk már az alábbiakhoz hasonló
problémákkal küzdő emberekkel:

Az alkoholista, aki templomba jár, de hívőként elítéli

önmagát. Újra és újra elhatározza, hogy leszokik az
ivásról, de huszonnégy óránál tovább nem képes
kitartani elhatározása mellett.
Bulimiával vagy anorexiával küzdő nő, aki társaságban
tartja magát, de valahányszor egyedül marad,
kényszeresen enni vagy koplalni kezd.

A tinédzser, aki kényszeresen mossa a kezét vagy a

haját, tépkedi a szemöldökét, vagy számolja a járda
repedéseit az utcán.

A férfi, aki Isten színe előtt esküszik, hogy nem keres fel
többé egyetlen pornográf oldalt sem az interneten,
másnap éjjel azonban újra rátéved a rendszeresen
látogatott oldalakra.
 A nő, aki nem képes szembenézni gyógyszerfüggésével,
és ugyanazt a szert két különböző orvossal is felíratja.
A férfi, aki valahányszor kilép a házból, cigarettára
gyújt. Hétvégenként a családjával ingerült és
türelmetlen, mivel a munkahelyén megszokta, hogy
akkor dohányozhat, amikor akar.

A férfi, aki heti hatvan-hetven órát dolgozik, és emellett

a napirendjébe különböző bizottsági és egyházi üléseket
is beilleszt. Kényszeresen vágyik arra az
adrenalinlöketre, amelyet a megszállott munkavégzés és
a fontos pozíciókban való megjelenés hatására érez.
Miközben nagy súlyt helyez a magáról alkotott kép
fenntartására, családját elhanyagolja.

Ezek az emberek a függőség, a leszokási kísérlet, majd újra a

függőség ciklusában élnek. Ha nem történik valami, ami
megszakítja ezt a körforgást, a ciklus beláthatatlan ideig
folytatódhat. A függő visszatér a „választott droghoz” (amely
lehet étel, alkohol, televízió, szex, szerencsejáték, munka vagy
éppen vásárlás), mivel efelé sodorja őt a kapcsolatoktól való
visszahúzódás. Egész napja a körül a pillanat körül forog,
amikor újra „használhatja a szert”.
Ezért döntő jelentőségűek a tizenkét lépéses csoportok.
Ahhoz, hogy megtanuljuk, napról napra hogyan maradhatunk
józanok, olyan emberek társaságára van szükségünk, akik
velünk azonos problémákkal küzdenek. Olyan társakra, akik
őszintén igyekeznek változtatni, és akik ismerik az önmagunk
és mások becsapása érdekében folytatott játszmákat,
önigazolásokat és trükköket, amelyek a betegség ciklusában
tartanak bennünket. Nehéz fenntartanunk az önbecsapást
olyan emberek között, akik – saját tapasztalataikból –
túlságosan is jól ismerik ezeket a játszmákat.
Keresztény körökben sokáig helytelenítették a tizenkét
lépéses programokban, például az Anonim Alkoholisták
csoportjában való részvételt a vulgáris nyelvhasználat, a
dohányzás, és „a saját felfogásunk szerinti Isten” kifejezés
használata miatt. Ez az elutasító hozzáállás azonban sok hívőt
tartott kényszerbetegsége fogságában, családok sokaságát pedig
a fájdalomban. Jómagam számos olyan kliens gyógyulását
kísérhettem figyelemmel az évek során, akik az Anonim
Alkoholisták mintájára szerveződött csoportokhoz csatlakoztak.
Nekünk, keresztényeknek alázattal be kell látnunk, hogy sokat
tanulhatunk a tizenkét lépéses programok képviselőitől – még
akkor is, ha nem feltétlenül osztoznak a hitünkben –, akik a
kényszerbetegségekből való gyógyulás olyan lehetőségeire
találtak rá, amelyek sajnos sok vallásos közösség számára
ismeretlenek.
Fontos említést tennünk azokról a gyógyszerekről is,
amelyek hatékony segítséget jelentenek a depresszióból, a
kényszerbetegségekből, a bipoláris zavarokból vagy akár az
alkoholizmusból való felépülésben. Számos esetben
tapasztaltam, hogy ezek a gyógyszerek a megfelelő
életmódváltás – diéta, alvás, testmozgás – mellett komoly
változáshoz, sőt gyógyuláshoz vezettek a függőségben
szenvedők életében. Mindenekelőtt azonban a tizenkét lépéses
programok nyújtják a leghatékonyabb segítséget az egyensúly
és a józanság fenntartásában, sőt a szégyen leküzdésében is –
elsősorban a személyes példaadáson keresztül. Ahogy a csoport
minden tagja vállalja a saját problémáit, és bűntudatát
feldolgozva megbocsát magának, majd igyekszik jóvátenni a
rosszat, miközben bízik abban, hogy Isten napról napra segíti a
felépülésben – a szégyenérzet mintegy mellékesen kezd
leperegni a csoport tagjairól.

Szabadulás a szégyen fogságából

A felépülés nem egyszeri esemény, hanem folyamat, amely

időt igényel. A gyógyuláshoz társakra van szükség, olyan
emberek közösségére, akikben megbízunk, és akikkel nyíltak és
őszinték lehetünk. Az alábbi lépések segíthetnek abban, hogy
elinduljunk a szégyennel való megküzdés útján.

1. Készítsük el a szégyenre épülő magatartásformáink,

vélekedéseink és tapasztalataink listáját, és vizsgáljuk meg őket
annak fényében, amit az egészséges bűntudatról tanultunk. A
feljegyzések készítése a felépülés fontos eszköze. Amikor
valamit leírunk, az reálisabbá és kezelhetőbbé válik.

2. Keressünk olyan, lehetőség szerint a tizenkét lépéses

modellre épülő támogató csoportot, amelyben megoszthatjuk a
vallásból eredő szégyenérzetünket. A felépülés nem
elszigeteltségben zajlik, fontos, hogy társakra találjunk. A
támogató csoportok sokfélék lehetnek. Vegyünk részt abban,
amelyik számunkra a legmegfelelőbb. Vállaljunk kockázatot, és
osszuk meg másokkal a fájdalmainkat. Ha nem találunk
támogató csoportot a környezetünkben, keressünk két-három
vállalkozó résztvevőt, és indítsunk egy csoportot.
3. Tanuljuk meg kezelni azokat a helyzeteket, amikor a külső
vallási szégyen hatása alá kerülünk. Gyakori, hogy a vallásból
eredő szégyennel való megbirkózás kezdeti időszakában
haragot vagy fájdalmat érzünk. Fontos, hogy a haragot arra
irányítsuk, akire vagy amire tartozik, és ne engedjük, hogy az
Istentől való eltávolodás ürügyévé váljon. A vallásból eredő
szégyen többnyire olyan emberektől vagy vallási közösségektől
ered, akik maguk is ezt tanulták elődeiktől, és nem volt
lehetőségük egy egészségesebb működésmódot elsajátítani. Ha
vállaljuk a konfrontációt, és visszautasítjuk a szégyenkeltő
megnyilvánulásokat, számítanunk kell arra, hogy megváltozik
az adott személyekkel, illetve közösséggel való kapcsolatunk.
Ehhez azonban szükségünk lesz olyan kapcsolatokra –
barátokra, terapeutára, támogató csoportra –, amelyekben
megerősödhetünk. Ha a gyógyulás érdekében új közösséget kell
keresnünk, olyat válasszunk, amely megértőbben viszonyul a
felépülési folyamathoz, és elfogadóbb a nehézségekkel küzdők
iránt.
4. Vizsgáljuk meg, mennyiben játszanak szerepet a szégyent
kiváltó magatartási és kapcsolati minták saját családunkban.
Irreális elvárás lenne, hogy az egész családi rendszer
kigyógyuljon a szégyenen alapuló mintákból. A családterápia,
amely ennek leghatékonyabb módja, sokak számára nem
elérhető, ezért a legjobb, amit tehetünk, ha mi magunk
egészségesebbé válunk. Ha a család egyik tagja változni kezd, és
szabadabbá válik, ez érdeklődést válthat ki a többiekből, és
talán más is kedvet kap a változáshoz. Ha az egész családi
rendszert nem is alakíthatjuk át, fogékonyabb és nyitottabb
családtagjainkkal együtt változtathatunk a káros
beidegződéseken.
Abban az esetben, ha a család ellenáll a változásnak, és
ragaszkodik a régi mintákhoz, a már említett támogató csoport
mellett szükséges lehet, hogy – amíg a felépülési folyamat elején
tartunk – minél kevesebbet érintkezzünk azokkal a
családtagjainkkal, akik különösen is hajlamosak mások
megszégyenítésére. A családtagokkal való kapcsolat
megszakítása nagyon ritkán, és csak súlyosan diszfunkcionális
családi kapcsolatok esetén válhat indokolttá.
5. Olvassuk el a Szentírásból Jézus és a samáriai asszony
történetét (János 4,5–26). A szégyen témájával kapcsolatban ez
az egyik legfontosabb és legerőteljesebb bibliai történet. Jézus
kétszeresen is megszegte a szabályokat, amikor megszólította az
asszonyt a kútnál. Már az is szokatlan volt, hogy egy nővel
beszédbe elegyedett, ráadásul zsidóként nem állhatott volna
szóba egy samáriaival. A beszélgetés során Jézus arra kéri az
asszonyt, hogy hívja oda a férjét is, mire ő azt feleli, hogy nincs
férje. Jézus természetfeletti képességét mutatja meg az
asszonynak, amikor így felel: „Jól mondtad, hogy férjed nincs,
mert öt férjed volt, és akivel most élsz, nem férjed: ebben igazat
mondtál.” Jézus nem ítélkezik felette, nem az asszony
történetére vagy kudarcaira koncentrál, sokkal inkább belső,
spirituális állapotára figyel. A beszélgetés középpontjában az
asszony valódi szükséglete áll: az élő vizet keresi.
 Figyeljük meg, milyen nagy különbség van Jézus
szemléletmódja és a szégyenen alapuló hozzáállás között. Jézus
egyszerűen tudomásul veszi, hogy az asszony több házasság
után egy újabb férfival él együtt. Miként fogadnánk, ha
gyülekezetünk egyik tagja öt férj után most egy hatodik férfival
élne? Vagy ha megtudnánk egy ismerősünkről, hogy alkoholista
vagy szexfüggő?
Olvassuk el újra a találkozás történetét, és helyettesítsük be
saját nevünkkel a samáriai asszony kifejezést. Ahol a nő
(kapcsolati) problémáiról esik szó, ezt helyettesítsük a saját
nehézségeinkkel. Adjuk át magunkat annak az érzésnek, hogy
Jézus ismeri és érti a helyzetünket, és ki szeretne szabadítani
minket a szégyen fogságából. Ez a gyakorlat segíthet elmozdulni
az intellektuális megértéstől a belső érzelmi átélés felé.

Személyes kérdések

1. Milyen gyerekkori emlékeink kapcsolódnak a

szégyenérzethez? Tettünk-e bármit is annak érdekében, hogy
soha többé ne kelljen ezt az érzést átélnünk?

2. Figyeljük meg, milyen helyzetekben válunk különösen

zárkózottá és óvatossá, illetve mikor érezzük úgy, hogy
elengedhetjük magunkat, és bátran önmagunk lehetünk. Az
utóbbi helyzetben nagyobb esélyünk van arra, hogy egészséges
kapcsolatokat alakítsunk ki.
 3. Vannak-e saját tapasztalataink a vallásból eredő
szégyennel kapcsolatban? Ha igen, milyen hatással lehettek
ezek az élmények az istenképünkre?
 6
Áldott legyen a kötelék: a gyülekezetek
„családi” mintái
| Dave Carder

Nem kell sok gyülekezetbe ellátogatnunk ahhoz, hogy

felismerjük: minden közösségnek megvan a maga egyedi
„személyisége”. A személyiség kifejezéssel azt a jellegzetes
mintát jelöljük, amelyet a közösség a kívülállók felé mutat
magáról, ahogyan működik, illetve azt az értékrendet, amelyet
tagjai részére felállít.
Viszonylag gyorsan eldönthető, hogy beleillünk-e a hívőknek
egy bizonyos csoportjába vagy sem. Minél több a kapcsolódási
pont, annál otthonosabban fogjuk magunkat érezni, és annál
elkötelezettebbek leszünk a közösség iránt. De vajon milyen
szempontok játszanak szerepet abban, hogy miként tudunk
beilleszkedni egy adott közösségbe?

A gyülekezeti család kapcsolati mintái

Ahogy a 4. fejezetben láttuk, sokan olyan társat választanak

maguknak, aki mellett változatlanul alkalmazhatják a
gyerekkorukban megtanult diszfunkcionális kapcsolati
mintákat. Gyakran a gyülekezeti közösség kiválasztása is
hasonló módon történik: könnyebb beilleszkednünk abba a
közösségbe, amely számunkra ismerős kapcsolati stílusra épül.
Az a mód, ahogyan családtagjaink kapcsolódtak egymáshoz,
illetve a család hatalmi rendszeréhez, meghatározza, hogy
milyen típusú „gyülekezeti családhoz” vonzódunk. Akik például
tekintélyelvű családban nőttek fel, valószínű, hogy olyan
gyülekezethez vonzódnak, amely hasonló elven működik.

Elintézetlen ügyek

A származási családból hozott elintézetlen ügyek gyakran a

gyülekezeti családban is testet öltenek. Az a személy, aki
otthonát az apja iránt érzett haraggal hagyta el, nagy
valószínűséggel hasonló neheztelést fog érezni gyülekezete
lelkészével szemben is, ami állandó egyet nem értésben,
szembenállásban, romboló pletykák terjesztésében juthat
kifejezésre. Az apjával való konfrontáció helyett a helyzetet
gyakran értetlenül fogadó „pótszülővel”, a lelkipásztorral száll
szembe.
Az otthonosság kezdeti érzése, amelyet az újdonsült hívő
tapasztal a gyülekezetben, nemritkán a kiábrándulás forrásává
válik. Nem telik bele sok idő, és úgy érzi, hogy a gyülekezetben
felerősödve jelenik meg az a családi működésmód, amelyet
maga mögött kívánt hagyni. A gyülekezeti ügyek megbeszélése
a családi veszekedésekre emlékeztet, az elöljárók gyűlései a
családi kupaktanácshoz hasonlítanak, a prédikációk pedig a
szülők szónoklatait idézik.
Egyesek egyik közösségtől a másikig vándorolnak, örökösen
keresve az „ideális” gyülekezeti családot. Valójában
menekülnek a problémáik elől ahelyett, hogy feldolgoznák őket.
Ahhoz, hogy képesek legyenek megállapodni, rendezniük
kellene saját elintézetlen ügyeiket. Sokan hasonló okok miatt
nem tudnak megállapodni egyetlen társ mellett, és akár
évtizedeken át keresik „az igazit”, ám előbb-utóbb minden
partnerükből kiábrándulnak.

Kielégítetlen szükségletek

A diszfunkcionális családban felnőtt személyek gyakran

ürességérzésről és belső bizonytalanságról számolnak be. Mivel
sohasem volt részük olyan támogató és jól működő
kapcsolatokban, amelyekre mindannyian vágyunk, gyakran
afféle családpótléknak tekintik a gyülekezetüket. Végre ott áll
előttük a lehetőség, hogy megkapják azt, amit korábban soha.
Van új Apjuk, képviselőjével, a lelkipásztorral, van új családjuk,
a gyülekezet, és van új énjük, megújult belső természettel. Úgy
tűnik, végre hazataláltak.
Bár a gyülekezet közösségében valóban új családra
találhatnak, a tökéletes család vágyálma azonban
szükségszerűen csalódáshoz vezet. A Krisztussal és az egyházzal
újonnan megtalált kapcsolat nagyszerű élményt nyújthat, nem
pótolhatja azonban azokat a hiányokat, amelyek „megváltásra”
várnak bennük. Ne feledjük, az egyház esendő emberekből áll a
maguk fájdalmaival és elintézetlen ügyeivel.
Gyakran megtörténik, hogy a diszfunkcionális családi
háttérből származó hívők a gyülekezetben rátalálnak valamire,
amire régóta kétségbeesetten vágytak, és felépülésük kezdetét
veszi. Ha a gyülekezet egészséges közösség, elfogadja a
fájdalmat, amit magukban hordoznak, és teret ad a
felépüléshez. Ha azonban a közösség kevésbé megértő,
csalódottan hátat fordítanak neki, és még mélyebb kétségbeesés
lesz úrrá rajtuk, mint korábban. Mások úgy védekeznek
ilyenkor, hogy kifelé igyekeznek jó képet mutatni magukról, és
egyedül próbálnak megbirkózni a problémáikkal. Az érzelmek
nem fontosak – mondják maguknak. Legyünk udvariasak, és
titkoljuk el a kudarcainkat. Biztosan másoknál sem mennek
jobban a dolgok.

Szerepek a gyülekezeti családban

A gyülekezet tagjai általában hasonló szerepet töltenek be a

közösségben, mint ami származási családjukban jellemezte
őket. A megszokott szerep előnye, hogy a fontosság és a
közösséghez való tartozás élményét nyújtja, hátránya azonban,
hogy megnehezíti a családban elsajátított diszfunkcionális
kapcsolati minták és szerepek átdolgozását.
Az itt következő négy szerepkategóriát Claudia Blacktől, a
3
kényszerbetegségekből való felépülés szakértőjétől vettük át. A
kategóriákat megismerve tartsuk szem előtt, hogy mind a négy
esetben az a megerősítés a fontos, amelyet az egyes szerepek a
közösséghez való tartozás élményén keresztül nyújtanak a
tagok számára.

Felelősségteljesek
Minden gyülekezetben vannak olyan túlzott felelősséget
vállaló tagok („gyerekek”), akik támogatják, vezetik és
szolgálják a közösséget, s mindezt lelkészi („apai”)
jóváhagyással teszik. Gyakran hallható róluk a következő
vélemény: „Hát nem lenne nagyszerű, ha mindenki olyan volna,
mint X?” Hajlamosak magukra vállalni a felelősséget, hogy
mindenki más boldogságáról gondoskodjanak, minden
lehetséges módon szolgálják a közösséget, és előre lássanak
minden megoldandó problémát. A kis gyülekezetekben ezt a
szerepet gyakran a lelkipásztor felesége tölti be.
Egyetlen probléma, hogy e szerep ritkán részesül
elismerésben, és a közösség gyakran csak akkor kezdi értékelni
e tagjait, ha az illető eltávozik. Egyszerűen természetesnek
veszik, hogy az egyház testének e nagy felelősséget vállaló tagjai
teszik a dolgukat. Míg csak tovább nem állnak (vagy
szívinfarktust nem kapnak), minden szükséges teendőt
ellátnak. Ismerjük el – akár egészséges, akár nem –, a rendszer
bizonyos ideig jól működik. Hosszú távon azonban a kiégés
veszélyével jár.

Deviánsok
Ebbe a csoportba tartoznak azok, akik tartósan a gyülekezeti
családban maradnak ugyan, de nem tartják be a viselkedésre és
a megjelenésre vonatkozó normákat. Ők azok, akikkel
kapcsolatban ez a mondás járja: „Ha X nem lenne, minden
egészen jól működne.” „Megrögzött vétkeik” a gyülekezeti imák
és beszélgetések állandó témáját képezik.
Amint az a diszfunkcionális családban lenni szokott, a
deviáns gyülekezeti tagok acting couttal, azaz viselkedésükkel
fejezik ki a közösség fájdalmát. Szerepük olyannyira szükséges
és mélyen gyökerező, hogy „megjavulásuk” mind a közösséget,
mind pedig saját magukat nehéz helyzetbe hozná. Ha rendbe
jönnének, és olyanok lennének, „mint a többiek”, többé már
nem állnának a törődés, az imádságok és az érdeklődés
középpontjában. Elveszítenék a különlegesség és a közösséghez
való tartozás érzését. Másrészt a gyülekezet is elveszítené azt a
gondoskodó küldetést, amelyet velük kapcsolatban kialakított.
Különös változás veheti kezdetét, amikor a közösség deviáns
tagja gyógyulni kezd. Miután a deviáns szerep olyannyira
megszilárdult az egyén (és a család) életében, néha éppen akkor
áll elő egy „váratlan” krízishelyzet, amikor a javulás
elkezdődött, és ez újra megerősíti őt abban, hogy a dolgok –
beleértve a közösséghez fűződő kapcsolatát – mit sem változtak.
Ahogyan a problémás családok ellenállnak a változásnak, a
status quót a gyülekezeti kapcsolatokban is gyakran előnyben
részesítik a változással szemben, még akkor is, ha a változás
egészségesebb működést tenne lehetővé.

Házi kedvencek
A gyülekezeti családban központi szerepet játszanak. A
közösség élvezi a társaságukat, csodálja a személyiségüket, s
ezzel egyben a szerepükbe zárja őket. A kedvencek úgy tesznek,
mintha a családban minden megfelelően működne. Nem ők
végzik a nehéz munkát, de nem is ez a feladatuk. Az a dolguk,
hogy mindenki jól érezze magát a családban. Mint ahogyan ez a
diszfunkcionális családokban lenni szokott, a kedvencek a
közösség figyelmének és szeretetének középpontjában állnak,
ellentétben a túlzott felelősséget viselőkkel, akik kitehetik a
lelküket anélkül, hogy fáradozásaikat bárki elismerné.

Alkalmazkodók
 Ők azok, akik időnként felbukkannak a gyülekezeti
családban, máskor eltűnnek – attól függően, hogy jól érzik-e ott
magukat vagy sem. Ha máshol „jobb a műsor”, oda mennek, ha
egy másik lelkész azt prédikálja, amit hallani szeretnének,
inkább őt hallgatják. Amikor az „otthoni” gyülekezetben
minden rendben megy, visszatérnek. Ha a dolgok rosszabbra
fordulnak, akkor máshová mennek, vagy egyszerűen otthon
maradnak, mint az „alkalmazkodó gyerek”, aki a családi
viharok idején ki sem mozdul a szobájából, vagy ideje nagy
részét a barátjánál tölti. Az alkalmazkodó tagok lazán
kapcsolódnak a közösséghez, nem túl elkötelezettek, de nem is
távolodnak el olyan mértékig, hogy elveszítsék a gyülekezeti
tagságukat.
Akár a diszfunkcionális családokban, ha valamelyik
családtag viselkedése kezd megváltozni, azt a közösség rosszul
viseli. A gyógyulni vágyó személy ilyenkor gyakran úgy érzi,
olyan közösséget kell találnia, amely teret ad új identitásának és
új kapcsolati stílusának. Ha ez bekövetkezik, a gyülekezeti
„származási család” elhagyottnak vagy elárultnak érzi magát, és
rendszerint kidolgozza a saját változatát az elmaradt tag
távozásának okáról. Ez a változat leginkább azt a célt szolgálja,
hogy védje a család arculatát, és azt az üzenetet közvetítse, hogy
„a hűségesek maradnak, a hűtlenek pedig tévelyegnek”.

Családi szabályok és gyülekezeti stílus

A családokhoz hasonlóan a gyülekezetek is gyakran

alkalmazzák azokat az íratlan közösségi szabályokat,
amelyekről a 4. fejezetben volt szó: ne beszélj, ne bízz, ne érezz.
Az egyes szabályok előnyben részesítése különböző gyülekezeti
stílusokat eredményez.

Liturgikus
A bizalom (megbízhatóság, biztonság) légkörét nélkülöző
családból származó felnőttek gyakran olyan közösséget
választanak, amelytől érzelmi hiányállapotuk betöltését várják.
A liturgikus istentiszteleti forma előre kiszámítható módon
zajlik. Mindenki tudja, mi és hogyan történik az alkalmak
során. Hétről hétre megbízhatóan ugyanaz ismétlődik. Azok
számára, akik káoszban, zűrzavarban és kiszámíthatatlan
körülmények között nőttek fel, a liturgia ismétlődése
biztonságos menedéket jelent, ahol semmi váratlan eseménytől
nem kell tartaniuk.

Evangéliumi
A „ne beszélj” szabályt alkalmazó családból származó
felnőttek többnyire olyan közösséghez vonzódnak, amelyben
bátorítást kapnak arra, hogy szabadon megnyilvánuljanak és
szóhoz jussanak. A közösség által közvetített üzenet, és ennek
bevett kifejezésmódja megkönnyíti számukra, hogy megosszák
a spirituális témákkal kapcsolatos gondolataikat és érzéseiket.
Az evangéliumi közösségekben élénk társasági élet zajlik. A
gyülekezet egyben találkozóhely, ahol a részt vevők jól érzik
magukat egymás társaságában. A tagok számára a gyülekezeti
család gyakran a származási családnál is fontosabbá válik.

Karizmatikus
 Azok a felnőttek, akiknek gyermekkori családja elzárkózott
az érzelmektől, gyakran karizmatikus közösséget választanak.
Olyan sokáig megtagadták tőlük az érzelemkifejezés
lehetőségét, hogy elemi erővel hat rájuk a karizmatikus
gyülekezet által kínált szabadság. Végre másként élhetnek, és
engedélyt kapnak az önkifejezés olyan módjaira, amelyekre
korábban nem volt lehetőségük. A lelkük mélyén mindig is ott
élt a ritmus és a zene, de családjuk ezt nem tolerálta, vagy azért
kellett elnyomniuk magukban az érzelmeiket, mert túlságosan
korán kényszerültek arra, hogy másokról – szüleikről,
testvéreikről – gondoskodjanak. Az új „család” viszont
normálisnak és természetesnek tekinti az érzelemkifejezést, sőt
bátorítja erre tagjait. Nem csoda, ha a gyülekezetnek nagyobb
jelentősége van számukra, mint származási családjuknak.
Rátaláltak arra, amire egész életükben vágytak.
Sokan hajlamosak összekeverni a gyülekezeti stílus kérdését
a jó és a rossz kérdésével. Ám ha belátjuk, hogy mindannyian
más ízléssel és más szükségletekkel rendelkezünk, kevésbé
valószínű, hogy „tévelygőnek” bélyegezzük azokat, akik
másfajta gyülekezeti stílust részesítenek előnyben, mint mi.

A gyülekezet „személyisége”

E fejezetet olvasva némelyekben az a benyomás alakulhat ki,

hogy élvezettel „kövezem meg” a helyi gyülekezeteket, vagy
minden ilyen közösséget diszfunkcionálisnak tekintek. Mi sem
áll távolabb az igazságtól. Felnőtt életem több mint két évtizedét
töltöttem főállásban végzett egyházi szolgálattal. A többi
szerzővel együtt engem is az a szándék vezérelt e könyv
megírásában, hogy a szükséget szenvedő egyház épülését
mozdítsam elő.
Ennek a fejezetnek az anyaga húszéves lelkészi szolgálatom
tapasztalataira épül, melynek során szinte napról napra
szembesülnöm kellett a közösségek – így a család – szétesésének
problémájával. Szerencsére minél nyitottabb egy gyülekezet a
környezete felé, annál befogadóbbá válik a szétesett és
diszfunkcionális családok iránt. A problémás családok
ugyanakkor tehertételt is jelentenek a közösség számára. A
gyülekezetek bizonyos értelemben túlságosan is hasonlítanak a
családokra, amelyekből állnak. A családból hozott
diszfunkcionális minták és „elintézetlen ügyek” a gyülekezeti
családban is tovább hatnak, és negatív hatással vannak a
közösség egészére.
A származási családban elsajátított kapcsolati stílus
dinamikája annyira alapvető, hogy gyakran a gyülekezeti
szakadások hátterében is ez áll, mivel ezek a szakadások szinte
mindig a családi szabályok miatt következnek be, nem pedig a
hitelvek miatt, ahogyan azt gyakran tévesen feltételezik. A
hitelvek különbsége ma már ritkán vezet gyülekezeti
szakadáshoz. A gyülekezetek és a családok gyakran egymást
tükrözik vissza. A titkok, a bántalmazás vagy az erkölcstelenség,
amit az egyikben eltűrnek, a másikban is megjelenik. Minden,
ami a családokban zajlik, a gyülekezetben is megtörténhet. A
túlzott lojalitás és a diszfunkcionális családokat jellemző egyéb
vonások következtében a tagok hajlamosak eltűrni bizonyos
elfogadhatatlan magatartásformákat a közösségükben, s
nemritkán mindezt a „biblikus működés” vagy „újszövetségi
kereszténység” jegyében teszik.
Akár a család, az egyházi vezetés is kialakítja a maga
hivatalos értelmezését az általa alkalmazott családi mintákról.
A titkok felett elsiklanak, és rövid kitérő után a gyülekezeti élet
a megszokott kerékvágásban halad tovább. Ahogy azonban egy
hosszú utazásnál az iránytű egy foknyi eltérése mérföldekre
távolíthat el az eredeti céltól, a gyülekezeti közösséget és
családokat övező titkok okozta kitérő is olyan pontig vezethet,
ahová eredetileg senki sem akart volna eljutni.

Személyes kérdések

1. Milyen gyülekezeti családhoz tartozunk jelenleg? És a

múltban? Hogyan látjuk a jövőt?

2. Gyülekezeti családunk kezdetben hasonlított-e a

származási családunkhoz, vagy élesen különbözött tőle?
Mennyi ideig maradtunk ebben a közösségben? Miért? Milyen
okból döntöttünk az elhagyása mellett? Történt-e a kilépésünk
idején bármiféle más változás is a származási családunkban,
házasságunkban, munkahelyünkön, iskolánkban? Milyen közös
mintákra lehetünk figyelmesek?

3. Mit gondolunk arról a törekvésről, hogy természetesebbé

tehetnénk a gyülekezeti család megválasztását? Milyen
érzésekkel olvastuk a fejezetet? Megkönnyebbüléssel vagy
megütközéssel olvastuk-e a fejezetben írtakat?

4. Milyen örökség hagyományozódik a gyülekezeti

családunkban? Vannak-e felismerhető mintázatok a közösség
történetében? Kiegyensúlyozott életet élnek-e a gyülekezeti
tagok? Körülbelül hányad részükre lehet igaz, hogy valamely
külső hatás elől menekülnek az egyházi közösségbe?

5. Hogyan illeszkedünk saját gyülekezeti családunkba?

Milyen szerepet töltünk be a közösségben? Kedveljük-e ezt a
szerepet? Hasonlít-e ez a szerep ahhoz, amit a származási
családunkban betöltöttünk?
Harmadik rész

A család egészséges működése: hogyan csináljuk

jól, ha rosszul tanultuk?
 7
Tanuljuk (újra) a kötődést
| John Townsend

Egy kislány egyszer felriadt éjszaka, és a sötétben az

édesanyját hívta: „Mama, gyere ide! Félek! Szörnyek vannak a
szobában!” Az anya, aki nem akarta elmulasztani a spirituális
leckére kínálkozó alkalmat, így válaszolt: „Ne félj, drágám, Jézus
veled van.” Egy pillanatnyi gondolkodás után a kislány
kétségbeesetten kiáltotta: „De mama, nekem hús-vér emberre
van szükségem!”
Ez a kis jelenet fontos alapelvre világít rá, amely egyben e
fejezet központi gondolata is: Az első és legalapvetőbb emberi
szükséglet, melyet a családnak ki kell elégítenie, a mély és
szeretetteljes kötődések iránti igény, az, hogy „hús-vér
emberekhez” közel érezzük magunkat.
Ha azt gondoljuk, hogy a családtagok között automatikusan
létrejön a kötődés, nagyon távol járunk az igazságtól. Sokan
mindennapos tapasztalatként élik át, hogy „egyedül vannak a
tömegben”, „nem tartoznak sehová”, „nem tudnak
beilleszkedni”. Ez az érzés a másokhoz való közelség és kötődés
élményének a hiányára utal. Mit is jelent a kötődés, és hogyan
ismerhetjük fel, ha mi magunk is problémákkal küzdünk ezen a
téren?
Mit jelent a kötődés?

Két ember egymáshoz való kötődése olyan kapcsolat,

melyben egész lelküket – érzelmeiket, gondolataikat, örömeiket
és bánataikat – megoszthatják egymással. Aki ilyen mélységig
ismer bennünket, valóban ismeri egész lényünket. A kötődés
lényege abban áll, hogy „számítunk”, azaz fontosak vagyunk
valaki számára, aki szívesen van velünk, és hiányzunk neki, ha
távol vagyunk tőle. A „fontosság” érzése szöges ellentétben áll
azzal, amikor elhanyagoltnak, elfeledettnek vagy egyszerűen
csak megtűrtnek érezzük magunkat.

A kötődés elsődleges terepe: a család

A családnak olyan közösségnek kell lennie, amelynek tagjai

betöltik egymás érzelmi szükségleteit. A jól működő család
afféle „töltőállomásként” működik, ahol a családtagok
feltöltődnek szeretettel, és erőt merítenek ahhoz, hogy
kilépjenek a világba. A szeretet és a kapcsolódás iránti igény
betöltését elősegíti az a családi légkör, amelyben a család tagjai

figyelmesen és ítélkezéstől mentesen meghallgatják

egymást,

a napi feladatok és tevékenységek megbeszélésén túl

fontosnak tartják megismerni és megérteni egymás
érzelmeit és szükségleteit,

egymáshoz fordulhatnak, ha vigasztalásra vagy

segítségre van szükségük,
 bátorítják egymást gyengeségeik és sebezhetőségük
vállalására.

A kötődés fontossága

Isten természeténél fogva kapcsolatokban létezik.

Gondoljunk a Szentháromságra, melynek három tagja: az Atya,
a Fiú, és a Szentlélek (Máté 28,19; 2Korinthus 13,14). Az
embernek, mivel Isten képét hordozza, szintén szüksége van a
kötődésre. Ádámra tekintve Isten azt mondta: „Nem jó az
embernek egyedül lenni” (1Mózes 2,18). Az egyházról szóló
újszövetségi tanítás is nagy hangsúlyt helyez a kapcsolatok és a
kötődés iránti szükségletre: „Nem mondhatja a szem a kéznek:
Nincs rád szükségem. Vagy a fej a lábaknak: Nincs rátok
szükségem.” (1Korinthus 12,21) Mindannyian – ahogy a
fejezetünk elején említett kislány is – azzal a belső szükséglettel
jövünk a világra, hogy szerető emberekhez kötődjünk.
A jó szándékú barátok sokat árthatnak veszteségeket vagy
megpróbáltatásokat elszenvedő társuknak, ha így próbálják
vigasztalni: „Csak bízz Istenben, és hagyatkozz rá.” Ez a tanács
éppen attól a vigasztalástól és támogatástól fosztja meg azt, aki
nehézségeken megy keresztül, amelyre a legnagyobb szüksége
lenne. Isten az emberekre bízta, hogy kegyelmének közvetítői
legyenek egymás számára. „Jobban boldogul kettő, mint egy…
Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát” – mondja
Salamon a Prédikátor könyvében (4,9–10).
A kötődési hiányosságokkal küzdő családok gyakran az élet
követelményeire felkészületlenül eresztik szélnek a tagjaikat.
Az ilyen családban felnőtt személyek gyakran gyökértelennek
és elveszettnek érzik magukat. „Egy harminckét éves senki
vagyok – mondta Sandra, mikor felkeresett tanácsadói
irodámban. – Minden barátnőm férjhez ment és megállapodott,
élvezi az életét és a karrierjét, én viszont képtelen vagyok hat
hónapnál tovább dolgozni egy helyen. Nem tudok közel kerülni
másokhoz, és nem tudom, mire van szükség egy kapcsolatban.
Mintha senkihez és sehová sem tartoznék.” Sandra mérhetetlen
kétségbeesése a másokhoz tartozás – a kötődés – mélységes
hiányáról árulkodik.

Személyes életünkben

Vessünk egy pillantást saját élettörténetünkre. Gondoljunk

vissza életünk legnehezebb évére. Bárhogyan is alakultak az
akkori körülményeink, valószínű, hogy abban az évben
kapcsolati veszteség ért minket: elveszítettünk egy szeretett
személyt, vagy súlyos elszigeteltség időszakát éltük át. Sokan
olyan problémák, titkok vagy veszteségek terhét hordozzák,
melyeket még sohasem osztottak meg „hús-vér” emberrel.
„Nem ért engem – zokogott tanácsadója előtt a fájdalmas
válásával, problémás gyermekével és munkahelyi stresszével
küszködő Joan. – Nem helyénvaló dolog másokat zaklatni a
problémáinkkal. Mindenkinek megvan a maga baja. A saját
problémáimmal nekem kell megbirkóznom, nem igaz?” Nem
elég, hogy Joan egyedülálló szülő volt, elszigeteltségét fokozta,
hogy úgy érezte, el van zárva azoktól, akik a segítségére
lehetnének. Nem csoda, hogy szinte elviselhetetlennek érezte a
terhét.
 A család az az olvasztótégely, amelyben a kötődés érzése
kialakul. Isten a családot olyan „inkubátorként” hozta létre,
amelyben az évek során ezernyi tapasztalat által formálódik a
bizalom és a másokra való hagyatkozás. Ha a család korai
éveinkben betöltötte érzelmi szükségleteinket, a biztonságos
kötődés és a másokhoz való tartozás egész életünket végigkíséri.
Elhanyagoló vagy következetlen szülői magatartás esetén
azonban a magány és az üresség érzése válhat ugyanilyen
meghatározó élménnyé.

A családi kötődés alkotóelemei

Biztonság
A család legfontosabb feladata, hogy tagjainak – elsősorban a
kisgyerekeknek – feltétel nélküli gondoskodást és érzelmi
biztonságot nyújtson. Ha vannak is időnként konfliktusok, a
családot alapvetően a kötődés légkörének kell áthatnia.
Megfigyeltük-e már, mit tesz a csecsemő, ha egy hirtelen erős
hang megijeszti? A kezdeti ijedelem után egyes babák csupán
pár másodpercnyi ölelést és megnyugtatást igényelnek, mielőtt
újra ellazulnak. Más csecsemők csak hosszas vigasztalás után
nyerik vissza a lelki egyensúlyukat. Mi lehet az oka a két
különböző reakciónak?
A különbség általában arra vezethető vissza, hogy mennyi és
milyen rendszeres szeretetteljes élményben részesül a gyermek
a szülőtől. Az a csecsemő, aki biztonságban érzi magát, hamar
megnyugszik, mert korábbi tapasztalatai alapján kialakult
biztonságérzetére támaszkodhat. Az a baba azonban, aki nem
érzi magát biztonságban, nehezen nyugszik meg, mivel a
biztonságos emlékeket őrző tárháza hiányos.
A családtagok biztonságérzetét erősíti, ha

a szülők biztosítják gyermekeiket arról, hogy bármit is

tesznek vagy mondanak, mindig szeretni fogják őket,

a családtagok érzelmeik megosztására és

sebezhetőségük vállalására bátorítják egymást,
a szülők magatartásuk és ígéreteik tekintetében
következetesek, és a gyerekek kiszámítható és
biztonságos környezetben érzik magukat a családban,

a családi beszélgetésekben elfogadott a harag és a

szomorúság érzésének kifejezése,
a testvérek közti konfliktus esetén a szülők igyekeznek
megérteni a probléma okát, és csak aztán döntenek a
további teendőkről,

az érzelmi fájdalom kifejezésére a családtagok

megértően és együtt érzően reagálnak.

Sokan az érzelmi biztonság hiányosságát tapasztalták

származási családjukban. E hiányok többnyire kétféleképpen
nyilvánulnak meg: érzelmi visszahúzódásként, amikor a
gyerekek azt tapasztalják, hogy szükségleteik és érzéseik
kifejezése a szülő érzelmi eltávolodását váltja ki, vagy érzelmi
támadásként, amikor szükségleteik és érzelmeik feltárása
érzelmi vagy fizikai agressziót vált ki a szülőből. Mindkét
reakció súlyosan károsítja a gyermek biztonságérzetét és
önbizalmát.

Mintaadás
A jól kötődő család másik jellemzője, hogy a szülők mintát
adnak az öröm, a bánat és a konfliktusok nyílt kifejezésére, s
ezzel egyben a sebezhetőség vállalására. Ha a gyerekek
tapasztalják, hogy szüleik fájdalmukat, veszteségeiket és
kudarcaikat is megosztják velük, elfogadják, hogy az érzések és
a szükségletek az élet természetes velejárói. A szülőknek
természetesen mérlegelniük kell, hogy mit oszthatnak meg
gyermekeikkel, mivel a gyerekek gyakran a szülők érzelmi
szükségleteiért is felelősnek érzik magukat. Kitartóan kell
azonban törekedniük arra, hogy mintát adjanak gyermekeiknek
a problémák nyílt vállalására és megoldására.
A családi mintaadás hiányának gyakran az a következménye,
hogy a gyerekek rossznak vagy gyengeségnek tekintik az
érzéseket. Ha a szülők nem beszélnek a küzdelmeikről és az
érzelmeikről, a gyerekek hajlamosak azt feltételezni, hogy
nincsenek problémáik. Egy asszony így beszélt erről: „Apám
halála minden előjel nélkül, váratlanul történt. Különös volt,
hogy anyám semmilyen érzelmet nem fejezett ki, sem azokban
a napokban, sem később. Mintha nem is gyászolt volna, vagy
mintha egyszer csak egy másik csatornára kapcsoltunk volna:
egyik nap még együtt volt a család, másnap már nem. Miután
sohasem láttam, hogy anyám bánkódna vagy szomorkodna,
arra jutottam, hogy a bánatom rossz és elfogadhatatlan.
Szégyenkeztem az érzéseim miatt.”
 Ez az eset kétszeresen is tragikus. A fiatal lány, aki elvesztette
az apját, nem tudta, hogyan fejezze ki a bánatát, ráadásul a
szülői mintaadás hiánya megnehezítette számára a gyász
megélését. Végül rossznak érezte magát és szégyenkezett az
érzelmei miatt.

Érzelmi nyíltság
A kötődés harmadik összetevője az érzelmi nyíltság, azaz a
szükségletek és a belső küzdelmek nyílt kifejezése a bizalom
légkörében. A 7.1. ábra az érzelmi megnyílás egyre mélyülő
szintjeit mutatja be. Az ábra alapján megállapíthatjuk, hogy
családunkra az intimitás melyik szintje jellemző.
Az érzelmi közelség különböző szintjei különböző
szükségleteket elégítenek ki, ezért szükségünk van mind az öt
szinten működő kapcsolatokra. Jó, ha vannak kellemes alkalmi
ismerőseink, akikkel kikapcsolódhatunk és lazíthatunk, ha
azonban családunk sohasem foglalkozik az aktuális
problémáknál mélyebben húzódó kérdésekkel, a lelkünk
mélyén ürességet és elhagyatottságot érzünk. Az egészséges
kötődést nélkülöző családokból kötődési nehézségekkel küzdő
fiatalok kerülnek ki.
 A kötődés erősebbé válásával csökken a kapcsolatok száma.
Más szóval, sok alkalmi ismerősünk lehet, de csak kevés igazán
mély kötődésünk. Rengeteg időt, sok közös élményt, jelentős
befektetett „munkát” és szilárd elköteleződést igényel, hogy egy
kapcsolat eljusson az intimitás ötödik szintjéig. Szerencsésnek
mondhatjuk magunkat, ha életünk során akár maréknyit ki
tudunk alakítani ilyen szoros kapcsolatokból.
 Mivel a család az a védett közeg, amelyben kötődési mintáink
kialakulnak, a származási családunkban töltött évek minősége
nagymértékben meghatározza, hogy az intimitásnak melyik
szintje jellemzi későbbi, felnőtt kapcsolatainkat. Ez a szint
természetesen nincs „kőbe vésve”. Csupán arról van szó, hogy
kapcsolati problémáink a múltban gyökereznek. Problémáink
jellege életünk legfontosabb kapcsolataival áll összefüggésben –
azokkal, amelyek származási családunkhoz fűznek minket,
hiszen a családban elsajátított kapcsolati minták felnőtt
életünkben is erőteljesen hatnak.

A kötődési hiányosságok tünetei

A kötődési hiányosságok jellegzetes tünetekben nyilvánulnak

meg. A következő listán azokat a jeleket tekintjük át, amelyek a
családi kötődés sérüléséről árulkodnak. A listát olvasva tegyük
fel a kérdést: vajon e tünetek jellemzők-e jelenlegi családunkra,
származási családunkra vagy akár mindkettőre?
A családtagok szinte minden idejüket külön töltik, olyankor
is, amikor mindannyian otthon vannak.

Amikor a családtagoknak vigasztalásra van szükségük,

pótszerekhez (ételhez, italhoz, droghoz) folyamodnak,
hobbiba vagy munkába menekülnek.
Az egymás iránti érdeklődés központjában a „mit
teszel”, nem pedig a „hogy vagy” kérdése áll.
A családtagok életében az egymással való
kapcsolatokkal szemben előnyt élveznek a családon
kívüli kapcsolatok.
 Az alábbi tünetek, melyek egyes családtagoknál jelenhetnek
meg, szintén kötődési problémákra utalnak:

elszigeteltség
céltalanság
szerhasználat
felszínes kapcsolatok
depresszió
kényszeres tevékenységek vagy munkamánia
öngyilkossági gondolatok, önkárosító magatartás.

A működési zavarra utaló tünetek listája segít a kötődési

problémák felismerésében. Ha a felsorolt tünetek közül
némelyik előfordult az eredeti vagy a jelenlegi családunkban,
tekintsük ezt afféle vészjelző „piros lámpának”.
Ha a családból hiányzik a szeretet és a közelség, nincs olyan
szilárd alap, amelyre minden más ráépíthető volna. Ha az apa
elveszíti az állását, otthonára nem úgy tekint, mint biztonságos
helyre, ahol feltöltődhet, mielőtt új állást keresne. Ha Ryan új
iskolájában kirekesztve érzi magát a társai között, bevonul a
szobájába, és zenét hallgat, ahelyett, hogy a többiekkel együtt
vacsorázna és megosztaná a fájdalmát. Ha Debbie-vel szakít a
barátja, a lány magányát és szomorúságát falásrohamok mögé
rejti, családjával azonban nem osztja meg a fájdalmat, amelyet
a túlevéssel próbál enyhíteni.

Leértékelés – félelem az intimitástól

Tételezzük fel, hogy felismertünk a családunkban néhány

kötődési problémára utaló tünetet. A kötődés hiányából eredő
magányt és ürességérzést a családtagok gyakran úgy próbálják
enyhíteni, hogy az intimitást korlátozó gátakat alakítanak ki,
amelyek csillapítják ugyan a fájdalmat, ám akadályozzák a
problémák megoldását. Ezeknek a gátaknak közös jellemzője a
leértékelés, vagyis a közeli és szeretetteljes kapcsolatok iránti
igény alábecsülése.
Mindannyian üres, ijedt, szükséget szenvedő lényként jövünk
a világra, és születésünk pillanatától kezdve szeretetre vágyunk.
Ha azt tapasztaljuk, hogy környezetünk újra és újra
„megbüntet” minket szükségleteink miatt, és ha a számunkra
fontos személyek nem elégítik ki az igényeinket, a lelkünk
mélyén úgy döntünk, hogy a legjobb hozzáállás a közömbösség
és a fásultság. Hogy megvédjem magam, úgy kell élnem, hogy ne
legyen szükségem másokra. Ahhoz pedig, hogy így éljek,
érzéketlenné kell válnom a saját szükségleteim iránt. A
leértékelés azzal a személyes „haszonnal” jár, hogy megvéd
minket a fájdalomtól, amelyet akkor érzünk, amikor nem
kapjuk meg azt a gondoskodást és segítséget, amelyre
szükségünk lenne. Nincs ennél kínzóbb érzelmi fájdalom.
A probléma azonban az, hogy ez az önvédelmi mechanizmus
(a 4. fejezetben megküzdési módnak neveztük) börtönné válik.
Szokássá rögzül, hogy elhúzódunk mindenkitől, aki bármit is
tudna nyújtani nekünk, így elszigeteltségünk egyre fokozódik.
Ezt a védekező mechanizmust alkalmazta Phil is, akit
elhagyott a felesége. „Mindnyájan tévedésben vagytok –
tiltakozott Phil aggódó barátai előtt. – Jól vagyok. Joan
egyébként sem volt olyan nagyszerű feleség, valójában nem is
szerettem. Nem kár érte.” Hogy megvédje magát a veszteség
fájdalmától, tagadta, milyen fontos volt számára a felesége.
Csak néhány hónappal később vált nyilvánvalóvá az
önbecsapás (a leértékelés), amikor Phil alkoholizálásba kezdett.

Leértékelés – mentség a visszahúzódásra

A kapcsolatok iránti igény leértékelése mögött gyakran a

kötődéstől való félelem áll. Az alábecsülés számos módját
alkalmazzuk, ha visszahúzódásunkat szeretnénk igazolni.
Figyeljük meg az alábbi kijelentéseket.

Isten leértékelése
„Istenben nem lehet bízni, mivel hagyta, hogy súlyosan
megsérüljek.”
„Isten nem törődik velem.”
„Istent inkább az érdekli, amit teszek, nem pedig az, amit
érzek.”

Mások leértékelése
„Nem lehet bízni az emberekben.”
„Senki sem törődik igazán a szükségleteimmel.”
„Ha elárulom a sebezhetőségemet, bántás érhet.”

Önmagunk leértékelése
„Nincs szükségem másokra, jól megvagyok egyedül.”
„Senkihez sem kerülhetünk igazán közel.”
„Túlságosan rossz vagyok ahhoz, hogy szeressenek.”
„Helytelen és önző dolog másoktól vigasztalást várni.”

Ezek a vélekedések általában a korai évek tapasztalataiból

fejlődnek ki a diszfunkcionális családban, majd pedig az egész
világegyetemre kiterjesztett „igazságokká” növekednek. Ami
egykor csupán önvédelmi eszköz volt, amely megvédett
bennünket a további fájdalmaktól, szívünket övező elszigetelő
fallá válhat, és megakadályozza, hogy közel kerüljünk
másokhoz.

Kötődési hiányosságaink megértése

A családi kötődések kialakulásának és sérülésének

áttekintése után vegyük szemügyre saját személyes
történetünket, és vizsgáljuk meg, milyen hatással volt a
múltunk a jelenünkre.

1. Személyes leltár
Tartsunk önvizsgálatot a zsoltárrészlet alapján: „Vizsgálj
meg, Istenem, vizsgáld meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd
meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és
vezess az örökkévalóság útján!” (Zsoltárok 139,23) Nézzük át
újra ezt a fejezetet, és közben figyeljünk arra, hogyan
vonatkoznak saját, személyes életünkre a benne leírtak.

2. Tünetlista
Kezdjük azokkal a magatartásformákkal, attitűdökkel és
érzelmekkel, amelyek a leginkább nyugtalanítanak bennünket.
Vajon életünk e jellemzői elszigeteltségről árulkodnak-e? A
másokhoz való kötődés hiányát pótoljuk-e velük?
 3. A háttérben rejlő problémák
Vizsgáljuk meg saját tapasztalatainkat az elszigeteltséggel
kapcsolatban. Tetten érhető-e az életünkben a
szeretetkapcsolatok leértékelése? Milyen visszatérő
gondolatokkal próbáljuk távol tartani magunktól a közelség
iránti igényünket?

4. A kötődési nehézségek okai

Értékeljük származási családunk kötődési készségét (a
biztonságérzet, a mintaadás és az érzelmi nyitottság
szempontjából). Érzelmileg rideg családban nőttünk-e fel? Volt-
e törekvés az intimitás látszatának megteremtésére? Az érzelmi
sebezhetőséget családtagjaink közönnyel, ellenségességgel,
szorongással vagy visszahúzódással fogadták-e?

5. A múlt és a jelen összefüggése

Vizsgáljuk meg, miként ismételjük azokat a másoktól
eltávolító mintákat, amelyeket a származási családunkban
tanultunk. Következetlen viselkedésre számítunk-e azoktól,
akikhez közel érezzük magunkat? Félünk-e attól, hogy ha
megbízunk másokban, megtörténhet, hogy cserbenhagynak,
elárulnak vagy bűntudatot keltenek bennünk?

A kötődési hiányosságok helyreállítása

 Szeretnénk megnyugtatni mindenkit, aki a fejezet olvasása
során saját kötődési nehézségeivel szembesült, hogy az érzelmi
kötődés gyengesége és sérülése gyógyítható. A sérült vagy
gyengén fejlett izomhoz hasonlóan megerősíthető és
helyreállítható. Az alábbiakban sorra vesszük azokat a
készségeket, amelyek segítségével a kötődési hiányosságok
helyreállíthatók.

1. Keressünk egy (vagy több) biztonságos, elfogadó

kapcsolatot – barátot, lelkészt, tanácsadót –, amelyben
újratanulhatjuk a kötődést. Tartsuk szem előtt, hogy a
kritika és a távolságtartás rombolja, míg a pozitív
érzelmi légkör és az elfogadás erősíti a kötődést.
2. Tudatosítsuk magunkban, ha ellenállás van bennünk a
kötődéssel szemben. Elhúzódunk-e másoktól, amikor
érzelmi támogatásra lenne szükségünk? Hajlamosak
vagyunk-e ilyenkor a kapcsolatok leértékelésére?

3. Vállaljunk kockázatot érzelmi kérdésekben. Vannak-e

olyan tapasztalataink, emlékeink vagy érzéseink,
amelyeket soha nem osztottunk meg másokkal?
Engedjünk hozzáférést énünk elszigetelt vagy elutasított
részeihez. Hiányosságaink elismerése és megvallása az
első lépés a gyógyulás felé.
4. Engedjük meg magunknak, hogy átéljük a másokhoz
való közelség és kötődés szükségletét. Keressünk
ítélkezéstől mentes és elfogadó kapcsolatokat, és
hagyjuk, hogy betöltsék a vigasztalás és megerősítés
iránti igényünket.
 5. Igyekezzünk megbocsátani a családunknak a kötődési
sérüléseinkért. A megbocsátás folyamat, és ahhoz, hogy
végbemehessen, a gyógyulásban való előrehaladásra
van szükség. A megbocsátás segít abban, hogy
felszabaduljunk a diszfunkcionális minták rabsága alól.
Ne feledjük, a sérülést, amit a szüleink okoztak nekünk,
valószínűleg ők is elszenvedték a saját szüleiktől.
6. Engedjük meg magunknak, hogy hibázzunk. A kötődés
gyakorlása néha azzal jár, hogy amikor megkísérelünk
másokhoz közel kerülni, megsérülünk, vagy mégis
inkább visszahúzódunk, bár vágynánk a közelségre.
Próbálkozás útján tanuljuk meg, kivel biztonságos, és
kivel nem biztonságos kapcsolatba kerülnünk, és a
gyakorlás segít az érzelmi kockázatvállalás készségének
elsajátításában.

A kötődés „újratanulása”

A családi kötődésről szóló fejezetünk végén biztatni

szeretnénk azokat, akik érzelmileg elszigeteltnek érzik
magukat. Ha származási családunkban kötődési hiányosságokat
tapasztaltunk, ellentmondásos lehet a kötődéshez való
viszonyulásunk, és hajlamosak lehetünk arra, hogy leértékeljük
a közeli kapcsolatok iránti igényünket. Ez természetes dolog, és
azzal magyarázható, hogy félünk a közelségtől (attól, hogy csak
úgy együtt „legyünk” másokkal), és könnyebb számunkra, ha
közös tevékenységeken keresztül kapcsolódunk másokhoz.
Carl a családi kötődés problémáival küzdött. Élete súlyos
veszteségei miatt mély szomorúságot érzett. Gyötrő érzelmeivel
küzdve elhatározta, felhívja a tanácsadóját telefonon. Jelentős
lépés volt tőle, hogy terápiás időn kívül is fel merte hívni a
terapeutáját, mert ez volt életében az első alkalom, amikor
azért fordult valakihez, hogy megossza vele a fájdalmát. Miután
elmondta, mi bántja, megkérdezte, mit tehetne azért, hogy
érzelmi küzdelmein úrrá legyen. Arra számított, hogy
tanácsadója olyan javaslatokkal fog előállni, hogy „legyen
összeszedettebb, lépjen túl egyes dolgokon, vagy tegyen valami
kellemeset”. A terapeuta azonban így válaszolt: „Carl, ön éppen
azt teszi, amire a legnagyobb szüksége van.”
Carl kezdett ráébredni, hogy fájdalmának megosztása, és
tanácsadója megértő hallgatása olyan érzelmi
megkönnyebbülést jelentett számára, amelyet csak egy közeli és
bizalmas kapcsolatban élhetett át.
Ha keressük a gyógyulás lehetőségét, meg kell tanulnunk
elfogadni mások figyelmét és törődését anélkül, hogy ezt
bármivel is kiérdemelnénk. Ez valószínűleg az egyik
legnehezebb feladat, amellyel valaha is találkoztunk,
különösen, ha kötődési nehézségekkel küzdünk.
Fontos, hogy a kötődés újratanulását csak biztonságos,
szerető és megbocsátó kapcsolatokban kezdjük el. Amikor
körülnézünk ismeretségi körünkben, hogy megtaláljuk a
megfelelő személyt vagy személyeket, tegyük fel magunknak a
kérdést: Elfogadóan vagy kritikusan viszonyulnak-e az
érzelmeinkhez? Megértésre vagy ítélkezésre számíthatok-e tőlük?
Miután alaposan mérlegeltük a lehetőségeket, vállaljunk
kockázatot – eleinte csak kisebbet –, és engedjük meg
magunknak, hogy a választott személy előtt sebezhetővé
váljunk.

Személyes kérdések

1. A kötődés három összetevője közül melyiknél (biztonság,

mintaadás, érzelmi nyitottság) tapasztaltunk hiányosságokat a
saját életünkben? Milyen hatással van ez jelenlegi életünkre?

2. Milyen – elfogadható, illetve kifogásolható –

tevékenységekkel helyettesítjük az intimitást?

3. Kötődési sérüléseink mikor nyilvánulnak meg a

legfájdalmasabban (társas helyzetek, éjszakai magány stb.)?

4. Ki az a személy az életünkben, aki előtt a legnagyobb

biztonsággal merjük vállalni sebezhetőségünket?

5. Melyek azok a kötődési készségek, amelyek fejlesztéséhez

már a következő héten hozzáláthatnánk? Mi volna az első
lépés?
 8
Tanuljunk meg határokat szabni
| John Townsend

Egy fiatal anya így beszélt másfél éves kisfiáról a

barátnőjének: „Születése óta olyan közel voltunk egymáshoz, de
most nagyon nehezen bírok vele. Akaratos lett, és folyton
ellenkezik. Hiányzik az én könnyen kezelhető kisbabám. Talán
ezért mondják, hogy a kétévesek rettenetesek.” A barátnője így
válaszolt: „Szerintem inkább fergetegesek. Öröm látni, ahogy a
kicsik személyisége kezd kibontakozni.”
A két anya eltérő nézőpontból látja ugyanazt a jelenséget. Az
első azt szeretné, ha kisfia ugyanolyan könnyen kezelhető és
babusgatható lenne, mint csecsemőként, és bosszankodik a
gyerek akaratossága miatt. A másik anya viszont örömmel
fogadja gyermeke egyre élénkülő energiáját. Az első anyához
hasonlóan sok szülő tanácstalannak érzi magát, amikor a
nyugodt és együttműködő csecsemőből akaratos és nehezen
irányítható kétéves lesz.
De éppen ez az aktivitás és erősödő akarat alapozza meg a
kisgyermekkor második fejlődési szükségletét: az elkülönülés
igényét. Ahhoz, hogy a gyermek képes legyen megkülönböztetni
magát másoktól, és kialakítsa a saját határait, az akarat
képességének kibontakozására van szüksége. A felnőttet is ez a
képesség segíti abban, hogy jó döntéseket hozzon, elutasítsa a
rosszat, és kiálljon amellett, amit fontosnak tart.

Az elkülönülés igénye

Hogy megértsük az elkülönülés fontosságát, térjünk vissza a

7. fejezetben tárgyalt fejlődési szükséglethez, a kötődéshez.
Sokan, akik jól kötődnek másokhoz, gyakran túlterheltnek és
frusztráltnak érzik magukat a rájuk nehezedő kötelességek és
felelősségek miatt, melyeket kapcsolati kötődéseik követelnek
tőlük. Ennek oka, hogy a kötődés önmagában nem elég.
„Birtokolnunk” kell önmagunkat, hogy képesek legyünk
meghatározni, mihez kezdjünk az életünkkel, és hogyan
használjuk fel erőforrásainkat. Bibliai szóhasználattal, jól kell
gazdálkodnunk a talentumainkkal (lásd Máté 25,14–30).
Az elkülönülés nélküli kötődés tipikus példáját láthatjuk a
harmincas évei közepén járó Kevin esetében, aki depressziós
tünetekkel jelentkezett tanácsadásra. Életét és körülményeit
áttekintve jellegzetes minta rajzolódott ki előtte: „Rájöttem,
hogy egész életemben annyira féltem csalódást okozni
másoknak, hogy sohasem mondtam nemet – mondta. – Mindig
arra törekedtem, hogy megfeleljek a családom, a tanáraim, a
feleségem vagy a főnököm elvárásainak. Olyan buzgón
igyekeztem, hogy eleget tegyek mindenkinek, hogy közben
elhanyagoltam a saját szükségleteimet. Most már értem, miért
küzdöttem éveken át a kiégés érzésével.”
A tanácsadás során Kevin kezdte felismerni, honnan ered az
elkülönüléssel kapcsolatos problémája. Családjában a
véleménykülönbség lázadásnak számított, és szülei az
engedelmességet jutalmazták. Kevin sérült akarattal nőtt fel,
ami jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy felnőttkorában
krónikus depresszióval küzdött.
Miként vezet depresszióhoz az akarat elnyomása? Ha úgy
érezzük, hogy véleményünket és érzéseinket nem fejezhetjük ki
őszintén, mások érzéseinek és vágyainak irányítása alá
kerülünk, miközben tehetetlenség és neheztelés vesz erőt
rajtunk. Ha nem kezeljük megfelelően ezeket az érzéseinket,
lassan még a reményét is elveszítjük annak, hogy életünk
irányítását a saját kezünkbe vegyük. A reménytelenség pedig
depresszióhoz vezet.

A kötődés akadályai

A 8.1. ábra a kötődés és az elkülönülés közti kölcsönhatást

szemlélteti. Az ábra vízszintes irányban a kötődési képesség
mértékét, míg függőleges irányban az elkülönülés és autonómia
szintjét jelzi. A két dimenzió találkozásának kombinációit
mutatja be az ábra négy mezője. Miközben sorra vesszük az
egyes mezőket, vizsgáljuk meg, melyik mintázat vonatkozhat a
saját életünkre.
 1. mező: „Intimitás”
Az erős kötődés és a világos elkülönülés kombinációja
egészséges intimitást eredményez. Az ilyen kapcsolatban a
véleménykülönbségek, a viták, de még a nézeteltérések sem
állnak a szeretet útjában.
Miután Maryn súlyos depresszió tünetei mutatkoztak, részt
vett egy pszichiátriai kórház többhetes intenzív tanácsadási
programjában. Itt ismerte fel, hogy állapota hátterében mély
kapcsolati konfliktusok húzódtak meg. „Mindig is féltem attól,
hogy ha különbözöm másoktól, akkor bármikor
cserbenhagyhatnak engem – legyen szó a férjemről, a
gyerekeimről, a munkatársaimról vagy bárki másról. Minden
igyekezetemmel azon voltam, hogy elkerüljem a konfliktusokat,
és ebben teljesen kiégtem. A terápia során megtanultam, hogy
kimondhatom az igazságot, és akkor is közel érezhetem magam
másokhoz, ha nem értek egyet velük.”
Mi volt az a korszakalkotó „igazság”, amelynek kimondása
olyan nagy változást jelentett Mary számára? Egyszerűen az,
hogy amikor a kórházi team egyik tagja kirándulni hívta őt,
elhárította a meghívást, mert inkább olvasni szeretett volna.
Mary óriási megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy az illető nem
haragudott meg, és nem utasította őt el a döntése miatt.
Családjában nem volt része olyan kapcsolatban, amelyben a
vélemények vagy a vágyak különbsége ne eredményezett volna
konfliktust és elutasítást.

2. mező: „Elszigetelődés”
A 2. mezőben világos és egyértelmű határok vannak, de
nincs kötődés. Az izolált személy jól kézben tartja az életét, és
tud nemet mondani, ám nincsenek mély érzelmi kapcsolatai. Az
e mintát hordozókra mondják, hogy „szomjan halnak a forrás
mellett”, azaz kiszáradnak a közeli kapcsolatok és a szeretet
hiányától. A 2. fejezetben láthattunk erre példát Dávid fia,
Absolon személyében, aki elszigeteltnek érezte magát az
apjától, és úgy vélte, drasztikus dolgokat kell véghezvinnie
ahhoz, hogy felhívja magára apja figyelmét.

3. mező: „Fúzió/Egybeolvadás”
A 3. mezőben a kötődés erős, a személyes határok azonban
gyengék. Az ilyen „egybeolvadt” kapcsolatokban még az enyhe
véleménykülönbséget és konfliktust is tagadják vagy büntetik.
Az efféle szülő-gyerek kapcsolatra az 1. fejezetben láthattunk
példát, amikor Izsák és anyja, Sára kapcsolatáról volt szó. A
felnőttek közötti túl szoros kapcsolatokra legjobb példa a
szerelmi mámor fojtogató hevülete, melyben a szerelmesek
nem tudják, hol kezdődik az egyik személy, és hol ér véget a
másik. Nem csoda, ha az ilyen kapcsolatok meglehetősen
viharosnak és rövid életűnek bizonyulnak.

4. mező: „Káosz”
A 4. mező olyan személy kapcsolati állapotát írja le, aki mind
a kötődés, mind pedig az elkülönülés tekintetében sérült. Mind
önmagával, mind másokkal való kapcsolatában elveszettnek
érzi magát. Nem tud kötődni, de nem is irányítja az életét – lelki
és kapcsolati bizonytalanságban él.
Ez jelenti a legsúlyosabb sérülést, mivel mind a másokhoz
való kötődés (szeretet), mind a felelősségérzet (önkontroll)
alacsony szintű. Napjainkban sok serdülő küzd ezzel a két
hiánnyal. Képtelenek mély kötődésre, emellett komoly
nehézségeik vannak vágyaik késleltetése és az önmagukért való
felelősségvállalás terén. Nem csoda, hogy társadalmunkban
olyan elterjedtek a drogok, amelyek azonnali örömöket ígérnek.

Határok: eszköz az elkülönüléshez

A rövid kitérő után térjünk vissza fejezetünk témájához, a

határok kialakításának kérdéséhez, és vizsgáljuk meg, hogyan
fejlődik ki a családban ez a második alapvető készség, az
elkülönülés képessége.
Ahogyan a birtokhatárokat jól látható kerítések jelzik, a lelki
és érzelmi határok is arra szolgálnak, hogy megmutassák, „mi
az enyém, és mi nem az”. A bőrünk is egyfajta határvonal,
amely elkülönít bennünket másoktól. Kívül rekeszti a rossz és
ártalmas dolgokat (fertőzés, por, baktériumok) fizikai védelmet
nyújtva egész testünk számára.
Határnak tekinthetjük a nem szót is. Amikor nemet
mondunk, valamitől távol tartjuk magunkat, például egy nem
kívánt kötelességtől, vagy az időnkkel és a pénzünkkel szemben
támasztott igényektől, amelyek kárt okozhatnak nekünk. Ez
természetesen nem azt jelenti, hogy ne álljunk készen a
segítségnyújtásra, vagy ne legyünk szolgálatkészek. Csupán
arról van szó, hogy néha a nem szó kimondása segít abban,
hogy meghatározzuk, és egyben megvédjük magunkat.
Gyakorlásra van szükség ahhoz, hogy félelem és bűntudat
nélkül tudjunk nemet mondani arra, amit rossznak tartunk,
vagy ami kívül esik a határainkon. A nemet mondás képességét
az izmok edzéséhez hasonlóan fejleszthetjük. A „nem izom”,
melynek megerősödéséhez sok időre van szükség, hajlamos a
sérülésre, különösen korai éveinkben, nevelkedésünk során.

„Birtokhatárok”

Személyes határaink mint lelki „birtokhatárok” segítenek

annak eldöntésében, hogy miért vagyunk felelősek, és miért
nem. Elsősorban azért tartozunk felelősséggel, ami a saját
határainkon belül van. Konfliktusaink nagy része abból fakad,
hogy nem gondoskodunk a határainkon belül lévő dolgokról,
illetve abból, hogy olyan dolgokért vállalunk felelősséget,
amelyek a határainkon kívül esnek.
Gondolataink, hozzáállásunk, véleményünk, szükségleteink,
döntéseink, értékrendünk, érzéseink, időnk, tulajdonunk,
pénzünk, adottságaink, tehetségünk, magatartásunk és testünk
saját birtokhatáraink közé tartozik. Életünk e vonatkozásaiban
világos határokat kell húznunk, és saját felelősségünk, hogy
érvényt szerezzünk a határainknak.
Ugyanakkor óvakodnunk kell attól, hogy felelősséget
vállaljunk olyan dolgokért, amelyek más személyek határai
közé tartoznak. El kell fogadnunk a realitást, hogy nem tudjuk
átvenni másoktól a felelősséget a saját életükért és döntéseikért.
Nem vagyunk ehhez elég erősek, és nincs is hozzá jogunk. Nem
vehetjük fel a szülő szerepét más felnőttek életében. Amikor az
egyik felnőtt a másik „szülőjeként” kezd viselkedni, szinte
minden esetben diszfunkcionális, társfüggő kapcsolat alakul ki.
Természetesen vannak olyan tragédiák, krízisek és
veszteségek, amelyek bárkivel megtörténhetnek önhibáján
kívül. Ilyenkor amennyire tőlünk telik, segítenünk kell
egymásnak. Jól illusztrálja ezt az alapelvet az irgalmas
samaritánus példázata (Lukács 10,30–37). A samaritánus, aki
rátalált a rablók által kifosztott és összevert emberre, bekötözte
a sebeit, és elvitte őt egy fogadóba, majd fizetett a fogadósnak,
hogy felgyógyulásáig ápolja a sérültet. A samaritánus segített
válságos helyzetbe került embertársán, de a férfi további
sorsáért már nem vállalt felelősséget. Joggal feltételezte, hogy
gyógyulása után gondoskodik magáról.
Ha túllépjük saját határainkat, önmagunknak és másoknak is
ártunk. Nem feladatunk, hogy megmentsünk másokat saját
viselkedésük következményeitől. Ha így tennénk, identitásukat
és autonómiájukat vonnánk kétségbe, és függővé tennénk őket
magunktól, ahogyan ez a társfüggő kapcsolatokban történik.
A család és a határok

A kötődés mellett a család másik fontos funkciója, hogy

segítse tagjait saját személyes határaik kialakításában, vagyis
abban, hogy megtanuljanak felelősséget vállalni önmagukért és
saját feladataikért. A határok kialakítását elősegíti, ha a család

engedi, hogy a családtagok szabadon véleményt

nyilvánítsanak,

elfogadja az egyet nem értést, és nézetkülönbség esetén

senkinek sem kell tartania attól, hogy kritika vagy
elutasítás éri,

bátorítja a családtagokat az önálló gondolkodásra,

segít tagjainak, hogy felfedezzék és fejlesszék saját
egyedi adottságaikat és képességeiket,

lehetővé teszi a harag megfelelő kifejezését,

korlátokat állít és következményeket helyez kilátásba, de
nem ébreszt bűntudatot és félelmet,

tiszteletben tartja, ha a családtagok nemet mondanak

valamire,

engedi, hogy a gyerekek életkoruknak megfelelő

döntéseket hozzanak – például megválaszthatják, hogy

miként tartják rendben a szobájukat,

kivel barátkoznak (biztonságos határokon belül)

mire költik a pénzüket,
 mikor töltik idejüket a barátaikkal a család helyett.

Összetett feladat hárul tehát a családra: gondoskodnia kell a

családtagok összetartásáról, ugyanakkor elkülönülésükről is.

Mi romlik el?

Sokan olyan családban nőnek fel, amely nem nyújt megfelelő

mintát arra, hogy miként szabjanak határt másokkal szemben.
Ha a „nem izom” fejlődése sérül, az egészséges határok
kialakításának képessége is károsodik. Azok a szülők, akik
maguk sem rendelkeznek világos határokkal, gyermekük
számára is megnehezítik a határok kialakítását. Az alábbi
jellemzők a család működési zavarára utalnak:

a szülők bűntudatot és szégyenérzetet keltő üzenetekkel

vagy haraggal és kritikával próbálják visszatartani
gyermeküket önállósulási törekvéseiktől,

a család bünteti az egyet nem értést,

a család fél a gyerekek haragjától,

a szülők ellenségesen reagálnak a gyerekek haragjára,

a család az összetartozás jegyében nagyobbra értékeli az

engedelmességet, mint az egészséges függetlenséget,
a gyerekek érzelmi, fizikai és szexuális bántalmazásnak
vannak kitéve, melynek következtében súlyosan
károsodik a saját testük, illetve önmaguk birtoklásának
tudata,
 a gyerekek felelősnek érzik magukat szüleik
boldogságáért,

a szülők „megmentik” gyermekeiket attól, hogy

tapasztalják saját magatartásuk következményeit,

a szülők következetlenek a gyerekek korlátozásában,

a szülők felnőttkorú gyermekükért is felelősséget

vállalnak.

Lássunk egy példát a felsorolás első pontjára. A

kétgyermekes Cynthia nem értette, mi az oka annak, hogy
gyermekei növekedésével egyre inkább erőt vesz rajta az
elszigeteltség és a depresszió érzése. A terápia során kezdte
felismerni, hogy gyermekei önállóbbá és függetlenebbé válása
váltja ki belőle ezeket az érzéseket. „Hogyan lehetséges, hogy a
gyerekeim növekedésével egyre magányosabbnak érzem
magam?” – tette fel magának a kérdést.
Amikor tanácsadója segítségével mélyebben megvizsgálta a
problémát, rájött, hogy származási családját hasonló minta
jellemezte. Gyerekként ő állt anyja életének középpontjában. Ha
Cynthia mellette volt, az anya boldognak és elégedettnek érezte
magát, lánya távollétében azonban szomorúvá és depresszióssá
vált. Amikor Cynthia férjhez ment, és elköltözött otthonról,
anyja magára maradt, és rövidesen fizikai panaszai
jelentkeztek. Minden levelében és telefonhívásában kifejezte,
milyen üresnek érzi lánya nélkül az életét. Ezek az üzenetek
bűntudatot és szégyenérzetet keltettek Cynthiában, úgy érezte,
elhanyagolja az anyját.
 Cynthia anyja a lányától várta, hogy megóvja őt a magánytól
ahelyett, hogy gondoskodott volna magáról, és kapcsolatokat
keresett volna a saját környezetében. Cynthia számára belső
konfliktust okozott az önállóvá válás, és amikor gyerekei
nagyobbak lettek, az anyai mintához hasonlóan ő is
elszigeteltnek érezte magát. Volt azonban egy lényeges
különbség: Cynthia meg akarta szakítani ezt a családi mintát, és
igyekezett megadni gyermekeinek a koruknak megfelelő
szabadságot anélkül, hogy felelőssé tette volna őket a saját
magányáért. Meg akarta állítani a káros minták
továbbadásának folyamatát, és egészséges mintákat akart
kialakítani mind a saját, mind pedig gyermekei életében.
Láthatjuk, hogy amikor a család (1) felelőssé teszi a
gyermeket azért, ami nem az ő hibája, és/vagy (2) felmenti őt
saját viselkedésének felelőssége alól, a határok sérülnek.
Ahogyan némelyek még felnőttként is szenvednek a
gyermekkorukban kezeletlenül maradt fizikai ártalmaktól (pl.
rosszul összeforrt csontok, kezeletlenül maradt fogszuvasodás),
sokan felnőttként is magukkal viszik a határok sérülésével járó
problémákat, ami esetenként komoly károkat okoz az
életükben.

Következmények

Ha a család nem nyújt a gyerekeknek világos útmutatást

saját „birtokhatáraikat” illetően, a gyerekek nem tanulnak meg
különbséget tenni a saját határaikon belül, illetve azokon kívül
eső dolgok között.
 „Reménytelen eset vagyok – mondta a negyvenes évei vége
felé járó Laura keserűen a tanácsadónak, akit harmadik válása
után keresett fel. – Mindig ugyanannál a férfitípusnál kötök ki:
elbűvölő, csélcsap és teljesen felelőtlen férfiakat választok.
Lehet, hogy vonzom magamhoz az ilyen embereket?”
Laura harmadik férje képtelen volt néhány hónapnál tovább
megőrizni az állását, és házasságuk akkor futott végleg
zátonyra, amikor kiderült, hogy a férfi szerelmi kalandba
keveredett egy kolléganőjével. Különös módon mindhárom
házasságában Laura biztosította a család stabil megélhetését.
Valóban vonzotta volna a felelőtlen férfiakat?
Bizonyos értelemben igen. Laura szülei alkoholisták voltak,
akik igyekeztek megfelelően gondoskodni lányukról, de
gyakran előfordult, hogy ígéreteiket nem tartották meg. Laura
fájdalmas emlékeket őrzött arról, hogy elfelejtették hazavinni őt
az iskolából, hogy neki kellett ebédet készítenie magának, hogy
a beígért ajándékból vagy meglepetésből végül nem lett semmi.
Laura nem ismerte fel, hogy mindez nem az ő hibája, hanem
a szüleié. Az egyik terápiás ülésen megjegyezte: „Arra jutottam
magamban, hogy a szüleim azért nem váltották be az
ígéreteiket, mert nem voltam elég jó gyerek. Így aztán
igyekeztem a jónál is jobbá válni. Én voltam a világ
legfelelősségteljesebb gyereke.”
Ha a gyerekként átélt konfliktusok felnőttkorban nem
tudatosulnak, és nem kerülnek átdolgozásra, a családi minta a
következő nemzedékben is ismétlődik, ahogyan ez Laura
esetében is történt. Olyan férfiakhoz ment feleségül, akik – a
szüleihez hasonlóan – sokat ígértek, de keveset váltottak valóra.
 Laura végül így foglalta össze azt, amit a terápia során
felismert: „Próbáltam megjavítani a szeretetemmel ezeket a
férfiakat, de nem ment, ahogyan nem voltam képes megjavítani
a szüleimet sem.” Laurát arra nevelte a környezete, hogy
felelőtlen embereket fogadjon be az életébe, azt gondolva, hogy
neki kell rajtuk változtatni. Más szóval felelősséget vállalt azért,
ami a saját határain kívül esett, így korán kialakult benne a
társfüggő kapcsolatokra utaló tünet: az a szükséglet, hogy
„megjavítson” másokat. Az érett, megbízható és következetes
férfiak nem vonzották Laurát, inkább azokhoz vonzódott, akik –
saját határaik elhanyagolása miatt – „rászorultak” a
gondoskodására.

A határtartási problémák következményei

A 8.2 ábra az önmagunkkal és másokkal kapcsolatos

határtartási problémák típusait illusztrálja. Az ábra egyes
mezőit áttekintve könnyen lehet, hogy magunkra vagy
szeretteinkre ismerünk.
 1. mező
Az 1. mező azt a személyt képviseli, aki bűntudat, félelem
vagy túlságos megfelelési vágy miatt nem képes nemet
mondani. Nem veszi saját kezébe az életét, aláveti magát mások
vágyainak, igényeinek és követeléseinek. Szívesen segít
másokon, de a határok meghúzására való képtelensége
bizonytalanná, szorongóvá és frusztrálná teszi, és sohasem
tudja biztosan, hogy jó irányba halad-e.
2. mező
Míg az 1. mezőbe a nemet mondani képtelen személyek
tartoznak, a 2. mező azokat jelöli, akik nem hallják meg, ha
nemet mondanak nekik. Az efféle határproblémákkal élő
személyek hajlamosak arra, hogy saját életükért másokra
hárítsák a felelősséget, és környezetüket manipulációval vagy
követeléssel igyekeznek rávenni arra, hogy az ő terhüket
cipelje. Családjukban nem találkoztak következetesen felállított
határokkal, így folyamatosan megsértik mások határait.
Rendkívül nehéz felelősséget vállalniuk a tetteikért, és
hajlamosak környezetük kizsákmányolására.
3. mező
A 3. mezőbe a narcisztikus személyiség tartozik, aki mindig
magára koncentrál, és önmagába merülve nem veszi észre
mások szükségleteit. Ez az önközpontúság természetesen nem
tévesztendő össze azzal a jogos igénnyel, hogy megfelelően
gondoskodjunk saját szükségleteinkről, hiszen csak ekkor
válunk képessé a szeretetre.
4. mező
A 4. mezőbe azok tartoznak, akik bűntudat, megfelelésvágy
vagy az érzelmi cserbenhagyástól való félelem miatt
megtagadják saját szükségleteiket. Úgy vélik, a szükségletek
kifejezése helytelen, ezért tagadják a vigasztalás, támogatás,
bátorítás és gondoskodás iránti igényüket. A 4. mezőbe tartozók
közül sokan félnek attól, hogy segítséget kérjenek, mások pedig
nincsenek tudatában saját érzelmi, lelki és kapcsolati
szükségleteiknek.

Az 1. és a 4. mező jellemzőinek egyidejű fennállása

különösen is hajlamosít a társfüggőségre. A társfüggők magukra
vállalják a felelősséget mások szükségleteiért, a sajátjaikat
azonban elhanyagolják. Ott húznak határokat, ahol nem
kellene, ott viszont nem, ahol erre szükség volna. Gyakran ez az
állapot áll a munkamánia, a depresszió, az evészavar, a
szerfüggés és a pánikbetegség hátterében.
Míg az 1. és a 4. mezőbe a társfüggőségre hajlamos
személyek tartoznak, a 2. és a 3. mezőbe a függők, akik nem
vagy alig vállalnak felelősséget önmagukért, és rendszeresen
megsértik mások határait. A függésre hajlamos személyek
vonzódnak a társfüggőkhöz, mivel az utóbbiak saját határaik
hiányossága miatt hajlamosak önmagukat elhanyagolni. Ez
történt a fenti példánkban szereplő Laurával, aki újra és újra
függő személyekkel kötött házasságot, hogy „megmentse” őket.

A felelősségvállalás akadályai

Ahhoz, hogy önmagunkat „birtokoljuk”, pontosan meg kell

határoznunk, hogy mi az, amiért felelősek vagyunk, és mi nem
az. Sokakat a határokkal kapcsolatos közkeletű tévhitek tartják
vissza attól, hogy felelősséget vállaljanak önmagukért, és saját
kezükbe vegyék az életüket. Íme néhány gyakori tévhit:

Istennel kapcsolatban:
Istennek teljesítenie kell a kéréseimet.
Istennek az a dolga, hogy megvédjen a veszteségektől.
Isten azt várja tőlem, hogy saját szükségleteimről
megfeledkezve szeressem őt és másokat.
Másokkal kapcsolatban:
Nélkülözhetetlen a segítségem mások számára.
Mások felelősek a boldogságomért.
Ha nemet mondok másoknak, önző vagyok.

Önmagunkkal kapcsolatban:
 Ha szükséget szenvedek, rossz vagyok.
Ha szeretek valakit, neki is szeretnie kell engem.
Nem én vagyok felelős a saját szükségleteim
betöltéséért.

E tévhitek azon a feltételezésen alapulnak, hogy a szeretet és

a korlátozás ellentétben áll egymással. Így gondolkodott Mary
is, aki a férjét hibáztatta, amiért a család évek óta nem ment
nyaralni: „Soha nem keresel annyi pénzt, hogy elutazhassunk
valahová. Ha igazán szeretnél minket, már tettél volna ezért
valamit.” Mary a férje megfelelően kialakított határait („Nincs
drága nyaralás, amíg a hitelt nem törlesztjük”) szeretete és
gondoskodása hiányaként értelmezte, holott a férfi fizetésének
jelentős része a családi adósság törlesztésére ment el, ezért nem
maradt pénz nyaralásra. Talán különösnek tűnik, de azok, akik
bizonytalan határokkal élnek, gyakran önzéssel és
szeretetlenséggel vádolják azokat, akik egészséges határokat
szabnak. Holott éppen azok tudnak igazán szeretni, akik
megfelelő határokkal rendelkeznek, mert ők nem kötelességből
vagy félelemből fordulnak mások felé, hanem „jókedvükből”,
azaz szabad döntésükből (lásd 2Korinthus 9,7).

A határok helyreállítása

Bár a határok sokféleképpen sérülhetnek, a sérülések és

hiányosságok kellő elszántsággal helyrehozhatók. Az alábbi hét
lépés a határok helyreállításának folyamatát mutatja be.

1. A tünetek felmérése. Az alábbi listában néhány olyan

tünetet soroltunk fel, amelyek a határok sérülésére utalnak.
 erős kötelességtudat
rejtett harag és neheztelés másokkal szemben

képtelenség az őszinte és egyenes magatartásra

erős megfelelésvágy
az élet feletti kontroll érzésének hiánya

bizonytalan identitástudat
képtelenség a munkahelyi követelményeknek való
megfelelésre

mások vagy a körülmények gyakori hibáztatása

a kudarcok miatti mentegetőzés vagy azok tagadása
depresszió

szorongás
kényszeresség (evés, szerfogyasztás, szex, pénz, egyéb)
tartósan konfliktusos kapcsolatok

2. A háttérben rejlő problémák feltárása. A 8.2 ábra alapján

állapítsuk meg, melyik csoporthoz tartozunk. Tegyük fel
magunknak a kérdést: Nem mondunk-e nemet a jó, illetve igent
a rossz dolgokra? Nehézséget okoz-e számunkra, hogy
tiszteletben tartsuk mások határait, vagy felismerjük
szükségleteiket?
 3. Az okok felderítése. Gondoljunk származási családunkra.
Valószínű, hogy a probléma gyökerei ide vezethetők vissza.
Olvassuk el újra a család működési zavaraira utaló jelzések
listáját (a Mi romlik el? című alfejezetben), és vizsgáljuk meg,
milyen összefüggést találunk az eredeti családunkat jellemző
minták és jelenlegi problémáink között. Gyerekként felelősnek
éreztük-e magunkat szüleink boldogságáért? A szüleink által
állított korlátok felelősségvállalásra tanítottak-e? A családi
„közelség” nem nehezítette-e a személyes határok kialakítását?

4. A múlt és a jelen összefüggése. Tekintsük át jelenlegi

családi, munkahelyi, baráti és egyéb kapcsolatainkat, és
vizsgáljuk meg, miként ismétlődnek jelenlegi kapcsolatainkban
eredeti családunk határproblémái?

5. Célok kijelölése. A 8.2 ábra alapján tegyük fel magunknak a

következő kérdéseket:
Meg kell-e tanulnom világosabban kifejezni, ha szükségem van
valamire? Hajlamos vagyok-e önzésnek tekinteni az
önmagamról való gondoskodást?

6. Támogató közeg. A sérült határok helyreállításához

megbízható társakra van szükségünk. Keressünk olyan
személyeket, csoportot vagy tanácsadót, akik segítenek abban,
hogy elfogadó és ítélkezéstől mentes légkörben gyakorolhassuk
az egészséges határok kialakítását.

7. A határok kialakításának gyakorlása.

Soroljuk fel életünknek azokat a területeit, amelyeket
megfelelően kézben tudjuk tartani. Melyek azok a
területek, ahol kicsúszik a kezünkből az irányítás?
Biztonságos kapcsolatokban tanuljunk nemet mondani,
illetve elfogadni másoktól, ha nemet mondanak nekünk.
Kezdjük a gyakorlást a „legveszélytelenebb”
helyzetekben. Amikor például egy barátunk vagy a
párunk megkérdezi: „Hol szeretnél ebédelni?”, ne
hárítsuk el a választ. Vállaljunk kockázatot, és mondjuk
ki, amit valóban szeretnénk: „Nem abba az étterembe
szeretnék menni, amelyiket javasoltad. Mit szólnál
ahhoz a másikhoz?”
Figyeljük meg, mikor nem vagyunk őszinték a saját
szükségleteinkkel kapcsolatban. Észrevesszük-e, mire
van másoknak szüksége?
 Szabjunk határokat – eleinte kisebb jelentőségű
ügyekben, majd jelentősebb kérdésekben is. Ha még
sohasem mondtunk nemet, ne kockáztassuk rögtön az
állásunkat. Mondjunk nemet például arra, hogy rendet
rakjunk otthon a gyerekeink után (vagy bárki más után,
aki helyett ezt eddig megtettük).
Számítsunk rá, hogy újonnan felállított határaink
neheztelést váltanak ki másokból. Vannak, akik csak
addig „szeretnek” minket, amíg nem mondunk nekik
ellent. Ha véleményünk, értékrendünk vagy érzéseink
vállalása miatt ellenállásba ütközünk, szükségünk lehet
a támogató csoportunk segítségére, hogy problémás
kapcsolatainkban is képesek legyünk megfelelő
határokat szabni.

A fenti lépéseket követve helyreállíthatjuk sérült határainkat,

és megtanulhatjuk, hogy mit jelent „jó és hű szolgaként” (Máté
25,21) megfelelően sáfárkodni életünkkel és erőforrásainkkal.

Személyes kérdések

1. A 148–149. oldalon felsorolt tünetek hogyan függenek

össze a határok sérülésével?

2. Miután felmértük, hogy származási családunk miként

járult hozzá határaink sérüléséhez, hajlandók vagyunk-e a
megbocsátás mellett dönteni?
 3. Milyen tévhitek gátolják a határokkal kapcsolatos
problémáink megoldását?

4. Milyen félelmek tartanak vissza attól, hogy

kapcsolatainkban határokat húzzunk?

5. Megfelelően gondoskodunk-e saját szükségleteink

betöltéséről? Előfordul-e, hogy mások felelősségét vesszük
magunkra?

6. Melyek azok a megbízható kapcsolataink, amelyekben

nyíltan beszélhetünk a határokkal kapcsolatos
nehézségeinkről? Ki az/kik azok, akikkel már a következő héten
találkozhatnánk?
 9
A jó és a rossz problémája
| Henry Cloud

Whitneyék afféle „ideális család” voltak. Mr. Whitneynek

tisztes megélhetést nyújtó állása volt, emellett a helyi
gyülekezet elöljárójaként aktívan részt vett a közösség életében.
A háromgyermekes család kellemes kertvárosi környezetben
élt. A gyerekek kiválóan teljesítettek az iskolában, és iskolán
kívüli tevékenységeikben is. Mindent megtettek, amit szüleik és
a tágabb közösség elvárt tőlük. Whitneyék mintaszerű családot
alkottak, legalábbis ez volt a látszat, s ezt hitték maguk is.
Otthonuk falain belül azonban nem volt minden olyan
tökéletes. Bár Mr. Whitneyt tágabb környezetében nyugodt és
kiegyensúlyozott embernek ismerték, otthon rendszeresen
dührohamok lettek úrrá rajta, amikor a dolgok nem úgy
mentek, ahogyan elvárta volna. Férjéhez hasonlóan Mrs.
Whitney is rosszul viselte, ha gyerekei nem teljesítettek az
elvárásai szerint.
A gyerekek féltek a kudarctól, és igyekeztek a lehető legjobb
teljesítményt nyújtani. Közben azonban megtanulták negatív
érzéseiket elrejteni szüleik és a külvilág elől. Nem mutathatták
ki gyengeségüket vagy negatív érzelmeiket, nehogy rossz
véleménnyel legyen róluk a környezetük. Ez volt Whitneyék
családi alapszabálya.
Aztán egyszer csak kiderült, hogy tizenhat éves lányuk,
Susan súlyos evészavarban, anorexia nervosában szenved. A
család sokáig próbálta elrejteni Susan betegségét, de egy napon,
a templomból hazafelé tartva a lány összeesett az utcán.
Whitneyék többé már nem tudták rejtegetni titkukat. Az
egész közösségben elterjedt a hír. Mr. Whitney munkatársai
kérdezősködni kezdtek, felesége pedig úgy érezte, ismerősei
kimondatlanul is kérdést intéznek hozzá. A családorvos
figyelmeztette a szülőket, hogy sürgősen vigyék lányukat
pszichiáterhez, különben az élete is veszélybe kerülhet.
Whitneyék ekkor döbbentek rá, milyen súlyos és elodázhatatlan
probléma szakadt rájuk. De mi romlott el? Talán mégsem éltek
olyan ideális családi életet, mint hitték?

Ideálok vagy valóság?

A család számos fontos szükségletet tölt be az életünkben. Az

egyik alapvető – ám gyakran figyelmen kívül hagyott – szerepe
az, hogy olyan hely legyen, ahol megtanulhatjuk, miként
kezeljük a kudarcokat, és hogyan élhetünk távolról sem
tökéletes emberekként egy távolról sem tökéletes világban.
Nincs ideális ember, sem tökéletes világ, és éppen ezért nincs
eszményi család sem. Súlyos problémákhoz vezet, ha egy család
mindenáron a tökéletesség látszatát akarja kelteni.
Nehéz olyan világban élni, amelyben együtt létezik a jó és a
gonosz. Még nehezebb azonban olyan világban élni, amely nem
tud mit kezdeni ezzel a kérdéssel. Ha a család nem veszi
tudomásul, hogy jó és rossz egyaránt része a családi életnek,
akkor nem fogja felkészíteni tagjait arra, hogy szembenézzenek
a realitással, és elsajátítsák azokat a készségeket, amelyek
segítenek a rosszal, a kudarccal vagy a gonoszsággal való
megküzdésben.
E fejezetben azt vizsgáljuk, hogy melyek ezek a készségek, és
miként válhat a család olyan biztonságos hellyé, ahol a nem
tökéletes emberek felkészülhetnek a nem tökéletes világban
való életre.

Énünk „tökéletlen” részei

Valódi emberek vagyunk egy valóságos világban, ezért

természetes, hogy időnként negatív érzéseink támadnak:
szomorúság, félelem, harag, féltékenység, irigység. Életünk
során mindannyian átélünk ilyen és hasonló érzelmeket, ezért
meg kell tanulnunk elfogadni és megfelelően kezelni őket.
Esendő természetünkből következik, hogy gyakran
hozzáállásunk és magatartásunk is messze elmarad a
kívánatostól. Mindannyian hibázunk, és a legjobb, amit
ilyenkor tehetünk, ha őszintén szembenézünk a hibáinkkal, és
felelősséget vállalunk a belőlük fakadó következményekért. Ha
a családban a gyerekeknek meg kell tagadniuk helytelen
magatartásukat vagy kifogásolható hozzáállásukat, hogy kifelé
jó benyomást keltsenek, sohasem tanulják meg, miként kezeljék
személyiségük „tökéletlen” részeit.

A rossz kezelésének diszfunkcionális módjai

 Mint láttuk, az ideális család csupán a képzelet szüleménye,
és az eszményi világ (benne a tökéletes emberrel) nem létezik.
A diszfunkcionális családok nehezen birkóznak meg a rossz
problémájával. Többnyire az alábbi három hozzáállás egyike
jellemző rájuk.

A rossz tagadása
A problémák tagadásának mechanizmusát jól szemlélteti a
családterapeuták körében ismert tanmese az elefántról, amely
beköltözik egy család otthonába. Bár az elefánt együtt él a
családdal, soha senki nem beszél róla. A családtagok az elefánt
lába közül kukucskálva nézik a tévét, méretes testét kerülgetve
porszívóznak, és amikor széttúrja az ebédlőasztalon maradt
ételmaradékot, szó nélkül rendet tesznek utána. A nyolctonnás
elefántot egyszerűen figyelmen kívül hagyják, és úgy élik az
életüket, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Egy idő után azonban az elefántnak egyre elviselhetetlenebb
szaga van, és természetes szükségletei sok egyéb gondot is
okoznak. Többé már nem tagadhatják a jelenlétét. Ott él a
házban. A család azonban túl későn ismeri fel a problémát. A
szőnyegek közben tönkremennek, a házat ellepik a legyek, és
városszerte tiltakozó falragaszok jelennek meg. Problémák
sokasága zúdul a családra.
Bármilyen abszurd is a történet, pontosan tükrözi a
problémák kezelésének azt a módját, amelyet a diszfunkcionális
családok előszeretettel alkalmaznak. Egyszerűen nem vesznek
tudomást a problémáról. Tegyünk úgy, mintha nem is volna – ez
a ki nem mondott szabály vezérli a családtagok viselkedését. De
hiába kerülgetik a problémát, és tagadják a rossz létezését, a
példában szereplő elefánthoz hasonlóan a rossz is bűzleni kezd,
és egyre nagyobb gondot okoz a családban.
Lehet az elefánt az apa alkoholizmusa, az anya szótlan
duzzogása, Derrick magatartászavara, vagy Susan depressziója
és elszigeteltsége. Lehet, hogy az apa verbálisan vagy fizikailag
bántalmazza a gyerekeit, és ez az, amivel nem akar
szembenézni a család, hiszen „ő alapvetően jó ember”. Lehet,
hogy Derrick képtelen barátokat szerezni, amit azért is nehéz
felismerni, mert szülei szeretnék azt hinni, hogy fiuk népszerű
az iskolában. Talán Susie tanulási nehézségekkel küzd, de erről
nem lehet beszélni a családban, mert az anya pedagógia szakon
végzett az egyetemen, így hát gyerekeitől elvárható, hogy kiváló
eredményt nyújtsanak az iskolában.
Más családokban az elefánt azokat a negatív érzéseket
testesíti meg, amelyeket mindannyian átélünk. Sok családban a
szomorúságot és a haragot söprik a szőnyeg alá. A negatív
érzések kisebb elefántok, könnyebben elrejthetők a
nagyobbakhoz, például az alkoholizmushoz képest. Bármiféle
„rossz” tagadásáról van is szó, ha kezeletlenül marad, súlyos
problémákhoz vezet.

A jó tagadása
Vannak családok, amelyekben a jó dolgokról nem vesznek
tudomást. Tagadják, hogy létezne olyan ideális mérce, amelyhez
viszonyíthatnánk magatartásunkat, hozzáállásunkat és
érzelmeinket. E családokban a szülők nem nyújtanak pozitív
mintát a gyerekeknek, a rossz megjelenését pedig ritkán követi
tanítás és helyreigazítás. Eltűrik a rossz jelenlétét, és nem
jelenítenek meg vele szemben pozitív modellt. Az apa italozását
nem tagadják, de nem is tiltakoznak ellene. Az anya hangulati
ingadozásait elfogadják, de még csak említést sem tesznek
arról, hogy a szükségletek betöltésére nem a szeszélyes
hangulat volna a legjobb megoldás. A gyerekek kudarcait talán
sohasem viszonyítják a hasonló korú gyerekektől elvárható
teljesítményhez. Folyamatosan lehetőséget adnak
ugyanazoknak a hibáknak az elkövetésére, nem gyakorolnak
nyomást a javulás érdekében, még olyankor sem, ha a gyerekek
sokkal jobb teljesítményre is képesek lennének. Talán életük
különböző területein maguk a szülők sem törekszenek arra,
hogy a lehető legtöbbet kihozzák képességeikből, és
gyerekeiknek a hanyag munka modelljét adják át, nem
tulajdonítva értéket a kiválóságnak. Rosszul sáfárkodnak az
adottságaikkal, és nem keresnek olyan mércét vagy támpontot,
amelyhez következetesen ragaszkodhatnának.
A jó tagadásának másik módja az egyén jóságának tagadása,
és természetének egyoldalúan negatív szemlélete. Ez történik
akkor, amikor egy gyermeket szülei – kimondva vagy
kimondatlanul – „rossznak” tartanak, nem véve tudomást
erősségeiről és jó tulajdonságairól. Az efféle címkézés súlyos
sérülést okoz a gyermek énképében, aki mindenestül rossznak
fogja érezni magát, valahányszor kudarcot vall vagy akár csak
gyengébben teljesít a kívántnál. Egyoldalúan negatív képet
alkot önmagáról, és képtelen lesz felismerni, hogy akkor is
vannak jó tulajdonságai, ha kudarc éri.
Az ilyen merev és követelő családi rendszer másik hátránya,
hogy a gyerekek nem tanulják meg a konfliktusokkal és a
nehézségekkel való megküzdés természetes és pozitív módjait.
A jót és a rosszat élesen szembeállító kizárólagos
gondolkodásmód következtében a gyermek úgy nő fel, hogy
önmagához hasonlóan mindenkit rossznak könyvel el, aki
hibázik vagy csalódást okoz neki. Felnőttként ugyanúgy „leírja”
azokat, akik nem felelnek meg az elvárásainak, ahogyan őt is
„leírta” a családja. Ha bármi rossz dolgot tapasztal másokkal
kapcsolatban, egyszerűen felrúgja a kapcsolatot – legyen szó
barátságról, munkahelyről vagy házasságról –, hiszen csak a
rosszat képes látni. Az efféle „mindent vagy semmit” hozzáállás
gátolja a konfliktuskezelési készség kialakulását, és sorozatos
kapcsolati törésekhez vezet.
Ítélkezés
Az elefántprobléma kezelésének harmadik módja az elefánt
elpusztítása. Ez a hozzáállás nem tagadja a rossz létét, inkább
elítéli azt, akárcsak a vétkes személyt. A vétséget elkövető
számára nincs kegyelem.
Az ilyen családban felnövő gyerekek későbbi életük során is
a bűntudat és a szégyen érzésével küzdenek. Úgy érzik, hogy
hibáik és kudarcaik elfogadhatatlanok és megbocsáthatatlanok.
Szüleik talán sosem engedték meg maguknak, hogy gyengének
és esendőnek mutatkozzanak előttük, és megbüntették őket,
valahányszor nem feleltek meg az elvárásaiknak.
Sokan felnőttként sem tudnak kitörni az általam bűntudat-
bűn ciklusnak nevezett körből. Ha hibáznak vagy kudarcot
vallanak, kínzó önvád és bűntudat gyötri őket, és egyre
rosszabbnak érzik magukat, majd újra elkövetik ugyanazt a
hibát, amely az egész folyamatot elindította. Bűntudatuk ettől
még inkább fokozódik – fenntartva a kényszeres viselkedés
ördögi körét.

A Biblia válasza a rossz problémájára: kegyelem

Emberi esendőségünk kezelésének bibliai módját legjobban a

kegyelem fogalma írja le. Isten megbocsát a vétkét elismerő
embernek, és esendőségével együtt elfogadja őt. Sokak számára,
akik az ítélkezés légkörében nőttek fel, idegen a kegyelem
fogalma. Értelmükkel felfogják, mit jelent, de nem tudják átélni
a kegyelmet, mert családjukban nem kaptak rá mintát, és
meghatározó éveikből származó tapasztalataik gyökeresen
eltértek mindattól, amit ez a fogalom magában foglal. Nehéz
élményszerűen átélni valamit, amiről nincs tapasztalatunk.
Az egyik terápiás csoportomban részt vett egy lelkész –
nevezzük őt Carlnak –, aki szexuális függőséggel küzdött. Bár
teológiai tanulmányai során „megtanulta”, hogy mit jelent a
kegyelem, és értelmével elfogadta, hogy Isten megbocsátott
neki, származási családjából eredő tapasztalatai miatt mindig is
úgy „érezte”, hogy a külvilág elítéli őt. Amikor erőt vett rajta
saját rosszaságának érzése, újra és újra a pornográfiában
keresett enyhülést. Ettől aztán még rosszabbnak érezte magát.
Úgy tűnt, képtelen megtörni ezt a kört.
A csoport feltétel nélküli szeretetet és elfogadást nyújtott
számára, még olyankor is, amikor újabb visszaeséseiről számolt
be. Carlt ez mélyen megdöbbentette, és egy napon kifakadt:
„Nem érdemlem meg, hogy szeressetek. Nem érdemlem meg
Isten szeretetét.” A csoport válasza erre így hangzott: „Valóban
így van, nem érdemled meg. Mégis szeretünk téged.”
 Néhány hasonló élmény után Carlon a gyógyulás jelei
mutatkoztak. A feltétel nélküli szeretet átélése önmagában is
kezdte megváltoztatni az életét. Érezte, hogy bármit is tesz,
szeretettel vesszük körül. A kegyelem tapasztalatára volt
szüksége ahhoz, hogy valóban gyógyulni kezdjen.
A kegyelem nem tagadja a bűn realitását. Pál apostolnak a
rómaiakhoz írott levele, amely mindvégig Isten kegyelméről és
a rossztól való szabadulásról szól, három teljes fejezeten át
foglalkozik a bűn problémájával. A kegyelem nem tagadja a
kudarcok, a hibák, a negatív érzések, a helytelen
magatartásformák valóságát, de megerősíti az ember
értékességét, amely abból fakad, hogy Isten a maga képmására
alkotott minket.
Az egészséges család megerősítést, biztonságot és elfogadást
nyújt tagjainak. Kudarcok esetén nem haraggal és elítélően,
hanem a kegyelem légkörében mutat rá a hibákra. Nevén
nevezi a rosszat, de elismeri az egyén értékességét, és
kudarcaiban is szeretettel veszi őt körül. Sokan vannak, akik
mindent megadnának azért, ha ilyen családi légkörben
nőhettek volna fel.

A kudarc nem mindig kudarc

Sok családból hiányzik a kudarc reális és kiegyensúlyozott

szemlélete. A szülők nem veszik figyelembe, hogy a gyerekek
éretlenek, és a különböző életkoroknak megfelelő fejlődési
szakaszokat kell végigjárniuk, mielőtt éretté válnának. Ha még
nem jutottak el egy bizonyos szintig, nem képesek teljesíteni
azt, ami azon a szinten elvárható.
 A diszfunkcionális családokra jellemző, hogy a szülők
érettebb magatartást várnak el a gyerekeiktől, mint amire azok
képesek, és nem fogadják el a koruknak megfelelő éretlenséget.
A gyerekek úgy nőnek fel, hogy mindig többet várnak maguktól,
mint ahol tartanak, és aktuális állapotukat kudarcként
könyvelik el. Az ilyen családban felnövő gyerekek a „kellene”
fogságában élnek. Gondoljunk csak bele, milyen lehet
folytonosan azzal a tudattal élni, hogy környezetünk többet és
jobbat vár tőlünk, mint amire képesek vagyunk.
Hasonló tapasztalatban van része azoknak a függő
személyeknek is, akik a gyógyulás folyamatának egyes pontjain
még vissza-visszatérnek káros szokásaikhoz. Keresztény
közösségekben gyakran megtörténik, hogy a közösség nem
fogadja el tagjaitól az éretlen viselkedést, és figyelmen kívül
hagyja, hogy egy-egy botlás nem teszi semmissé a felépülést. A
visszaesés az ő esetükben nem annyira kudarc, mint inkább a
felépülési folyamat „három lépés előre, két lépés hátra”
mintázatának része.
A diszfunkcionális családokban felnőtt személyeknek fontos
felismerniük, hogy az éretlen működéssel szembeni
türelmetlenség, melyben neveltetésük során részük volt,
mélyen beléjük ivódott. Arra kell törekedniük, hogy az
éretlenséget fejlődési folyamatuk részeként fogadják el, és
megbékéljenek önmagukkal abban a szakaszban, ahol éppen
tartanak.
Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy igyekezzenek
érettebbé válni. Közben azonban emlékeztetniük kell magukat
arra, hogy a fejlődés folyamat, és mindig lesznek olyan
területek, ahol meg kell erősödniük, mielőtt képesek lennének
eljutni oda, ahová szeretnének. Egy-egy kudarc nem jelenti azt,
hogy rosszak volnának, inkább csak azt jelzi, hogy még a
fejlődés útját járják. Ha elítélik önmagukat, úgy tesznek, mintha
egy totyogó gyermeket azért szidnának meg, mert véletlenül
kiöntötte a tejet.

A rossz problémája a családban

A 8. fejezetben olvashattunk arról, milyen nehéz egészséges

határokat kialakítani a családban. A világos határok nemcsak
az éretté válásban és képességeik kibontakoztatásában segítik a
családtagokat, hanem abban is, hogy megtanulják megfelelően
kezelni hibáikat és kudarcaikat, miközben igyekeznek elérni
kitűzött céljaikat. A diszfunkcionális családokra jellemző, hogy
elutasítják a gyengeséget és az éretlenséget, teljesíthetetlen
mércét állítanak, és nem értékelik azt, ahol az egyes családtagok
saját érési folyamatukban tartanak. A kudarcokra és a hibákra
haraggal és ítélkezéssel reagálnak, és hajlamosak arra, hogy
egyes családtagokat idealizáljanak, míg másokat a „fekete
bárány” címkével illessenek.

Hibás működésre utaló tünetek

Az alábbiakban azokból a tünetekből sorolunk fel néhányat,

amelyek a rossz kérdését diszfunkcionálisan kezelő családok
tagjainál alakulnak ki.

„Tökéletes vagyok”
 Az illető nem képes beismerni, ha hibázik vagy éretlenül
viselkedik. Ideálisnak látja magát, és nem fogadja el, hogy
bármiféle hiányossága lenne.

„Rossz vagyok”
Egyesek mindenestül rossznak és elfogadhatatlannak érzik
magukat, amikor kudarcot vallanak, amikor negatív érzéseik
támadnak, vagy amikor helytelenül viselkednek. Saját hibáikat
nem tudják megbocsátani maguknak.

Depresszió
Azok, akik nem tudják elfogadni magukat hibáikkal és
negatív tulajdonságaikkal együtt, hajlamosak a depresszióra.
Lehangoltságukat fokozza, hogy nem tudják megfelelően
kezelni a harag és a szomorúság érzését.

Szorongás
Akik úgy érzik, hogy tökéletesnek kell lenniük, hajlamosak az
erős szorongásra. Állandóan attól félnek, hogy kudarcot
vallanak, vagy kiderül, hogy valójában ők is esendő emberek.

Perfekcionizmus
Nyilvánvaló, hogy a perfekcionizmus szorosan összefügg a
rosszal való megküzdés hiányosságaival. A perfekcionista nem
képes elviselni sem a maga, sem mások, sem pedig a világ
tökéletlenségét. Mind a saját életét, mind pedig másokét
megnehezíti azzal, hogy kényszeresen ragaszkodik a
tökéletességhez az élet minden területén.

Társfüggőség
 A társfüggőség sokakban azért alakul ki, mert környezetüktől
sohasem kaptak jóváhagyást arra, hogy szembeszálljanak
szeretteik negatív és helytelen magatartásával. A kodependens
személy segít leplezni mások problémáit, mentséget keres
számukra, átvállalja a felelősségüket, és olyan terheket vesz
magára, amelyeket nem neki kellene hordoznia. A türelemre és
a megbocsátásra hivatkozva mentegeti a helytelen magatartást,
és lehetővé teszi annak folytatását.

Elégedetlenség
Sokan képtelenek elégedetten élni egy nem tökéletes
világban. Mindig a megfoghatatlan ideálokat keresik, ezért
semmi sem elég jó nekik. Ez a hozzáállás egyenes út a
boldogtalanság felé.

A kudarctól és a kockázattól való félelem

Miután családjukban nem tanulták meg elviselni és
feldolgozni a kudarcot, sokan félnek a kockázatvállalástól, így
fontos tanulási lehetőségeket mulasztanak el. Megrekednek
életük egy adott pontján, mert túlságosan félelmetesnek tartják
a változást.

Téves elképzelések a kudarccal kapcsolatban

A káros megküzdési módok hátterében többnyire olyan – az

alábbiakhoz hasonló – téves vélekedések állnak, amelyeket
gyermekként tanultunk a családunkban, és amelyek
akadályozzák, hogy megfelelően kezeljük a kudarcainkat.

Istennel kapcsolatban:
 Isten mindenestől rossznak tart.
Isten megbüntet, ha hibát követek el.
Isten azt szeretné, ha már sokkal előrébb tartanék a
fejlődésben.
Isten nem törődik velem.

Másokkal kapcsolatban:
Ha a kudarcaim napvilágra kerülnének, mindenki
elfordulna tőlem.
Ha segítséget kérnék másoktól, azt hinnék, nem tudok
egyedül megbirkózni a problémáimmal.
Ha kiderülne, hogy hibáztam, mindenki haragudna rám.
Másoknak minden sokkal jobban megy.

Önmagunkkal kapcsolatban:
Ha nem vagyok tökéletes, mindenkinél rosszabb vagyok.
Ha éretlenül viselkedem, valami baj van velem.
A kudarcom azt bizonyítja, hogy alkalmatlan vagyok.

A gyógyulás útja

A fenti tünetek hátterében az ember valódi természetének

félreértése áll. A Biblia tanítása szerint mindenkinek vannak
erősségei és gyengeségei, és néha mindannyian kudarcot
vallunk. Isten azonban a kegyelem és az igazság Istene. Az ő
mércéje szerint mindannyian bűnösök vagyunk, de ha
megbánjuk a vétkeinket, ő megbocsát, és megtisztít minket
minden gonoszságtól (1János 1,8–9). A diszfunkcionális család a
rejtőzködésre tanít. Ezt tette Ádám és Éva az édenkertben,
amikor először ébredtek tudatára, hogy többé nem tökéletesek
(1Mózes 3,7–10).
A rejtőzködéssel az a probléma, hogy ebben az állapotban
nincs fejlődés. Gyengeségeink és törékenységünk vállalása és
megvallása segít a gyógyulásban. Jakab levele így ír erről:
„Valljátok meg egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok
egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jakab 5,16) Alapvetően ez
történik bármely jól működő önsegítő vagy terápiás csoportban
vagy egyházi kiscsoportban, amely biztonságos és elfogadó
légkörben lehetővé teszi az őszinte önfeltárást.

A hibák és kudarcok kezelése

Az alábbiakban sorra vesszük, milyen hozzáállással

segíthetnek a szülők abban, hogy gyermekeik megtanulják
elfogadni és megfelelően kezelni saját hibáikat, kudarcaikat és
éretlenségüket.

Teremtsünk elfogadó légkört, amelyben bármilyen

kudarcot be lehet ismerni.
Amikor egy családtag vétséget követ el, szeressük őt a
hibájával együtt, és ne büntessük szeretetmegvonással.

Adjunk mintát saját hiányosságaink elfogadására,

ahelyett, hogy tökéletesnek mutatnánk magukat.
Tekintsük a kudarcot olyan dolognak, amiből tanulni
lehet, és kerüljük az ítélkező magatartást.

Ne féljünk rámutatni arra, amit rossznak tartunk, és ne

vegyünk részt a tagadás játszmájában.
 Teremtsünk olyan légkört, melyben minden családtag
beszélhet negatív érzéseiről vagy hibáiról, és segítséget
kaphat, anélkül, hogy kritikától kellene tartania.
Engedjük, hogy a negatív érzelmek kifejezésre jussanak,
és adjunk mintát ennek érett és megfelelő módjára.

Óvakodjunk attól, hogy a család bármely tagját

idealizáljuk.
Adjunk bátorítást és megerősítést gyermekeinknek,
bármelyik fejlődési szakaszban is tartanak.

Emeljük ki az egyes családtagok erősségeit és jó

tulajdonságait, és segítsünk nekik gyengeségeik
leküzdésében.

Tanítsuk meg gyerekeinknek azokat a készségeket,

amelyek a kudarccal való megküzdéshez és a
konfliktusok kezeléséhez szükségesek.

Mindenekfelett azonban: ne adjuk fel a reményt. Ha

diszfunkcionális családban nőttünk fel, és nem tanultuk meg
megfelelően kezelni a hibákat és a kudarcokat, keressünk
támogató csoportot, biztonságos baráti kapcsolatot vagy
tanácsadót, aki segít abban, hogy egészségesebb hozzáállást
alakítsunk ki magunkban. Ebben lehetnek segítségünkre a
következő gyakorlati lépések.

1. Kezdjük magunkban cáfolni azt a vélekedést, hogy a

tökéletesség elérhető állapot. Meg kell vizsgálnunk azt is, hogy
különböző módokon – tudatosan vagy tudattalanul –
tökéletességet várunk-e magunktól.
2. Soroljuk fel erényeinket és gyengeségeinket olyan
őszintén, ahogyan csak tudjuk, és fogadjuk el őket. Mindaddig
nehéz fejlődnünk, amíg nem látjuk tisztán, és nem fogadjuk el
azt a tényt, hogy mindannyiunknak vannak jó és rossz
tulajdonságaink. Kérjünk segítséget támogató csoportunktól.
3. Soroljuk fel szeretteink erényeit és gyengeségeit. Ez segít
meglátnunk, hogy ők is valódi emberek, akiket úgy kell
elfogadnunk, ahogy vannak. Önmagunkat is könnyebben
elfogadjuk, ha nem ítélkezünk mások felett. Nézzünk szembe
azzal, hogy másoknak is megvannak a maguk hibái.
Megbotránkozás helyett inkább bocsássunk meg nekik.
4. Igyekezzünk kifejezni negatív érzéseinket, és fogadjuk ezt
el másoktól is. Így könnyebben megszabadulhatunk az
„abszolút jó” édeni világképétől, és bensőségesebb
kapcsolatokat alakíthatunk ki másokkal.
5. Keressünk olyan támogató csoportot, amelyben őszintén
beszélhetünk gyengeségeinkről és fájdalmainkról anélkül, hogy
mások ítélkezésétől kellene tartanunk. Kerüljük a
perfekcionistákat, akik nem érik be a tökéletesnél kevesebbel.
6. Fektessünk nagy hangsúlyt a konfliktusok megbeszélésére
és megfelelő kezelésére. Tapasztalni fogjuk, hogy a rossz dolgok
nem feltétlenül teszik tönkre a kapcsolatokat, sőt akár meg is
erősíthetik őket.
 7. Vizsgáljunk meg minden olyan területet, ahol nem
merünk kockázatot vállalni, mert félünk a kudarctól vagy attól,
hogy hibát követünk el. Gondoljunk arra, hogy a kudarc egyben
tanulási lehetőség, és kérjünk támogatást másoktól, hogy
merjünk új készségeket és magatartásformákat tanulni.
8. Vizsgáljuk meg, milyen okok vezethettek mélyen rögzült
viselkedésmintáink kialakulásához. Mint azt könyvünkben több
helyen is hangsúlyoztuk, ha nem ismerjük fel a korábbi
generációktól örökölt hibás mintákat, akkor megismételjük
őket. Ha nem akarjuk, hogy a múlt kezeletlenül maradt
diszfunkcionális hagyományai gúzsba kössék a magunk és
gyermekeink jövőjét, nézzünk szembe velük, és változtassunk
rajtuk.

E lépések elindítanak bennünket a családi diszfunkciók

leküzdése felé. Tartsuk szem előtt, hogy a fejlődéshez támogató
kapcsolatokra van szükségünk, melyekben átélhetjük, hogy
nem kell tökéletesnek lennünk, és szabadon fejlődhetünk
azokon a területeken is, ahol most még kudarcot vallunk.

Személyes kérdések

1. Hogyan befolyásol minket „ideális énünk” keresése, és

milyen hatással van arra, ahogyan az erőforrásainkat – időnket,
energiánkat, pénzünket – használjuk?

2. Honnan erednek az ideális énnel kapcsolatos elvárásaink?

3. Mit tehetünk a változásért?

4. Kitől kérhetünk segítséget?

5. Hogyan kezdjünk hozzá?

 10
Váljunk felnőtté
| Henry Cloud

Phil rossz érzésekkel lépett be főnöke irodájába. Nem értette,

miért tart a beszélgetéstől, hiszen már sokszor volt része
teljesítményértékelésben, és tudta, hogy a főnöke kedveli őt.
Olyan helyzetek jutottak eszébe, amikor hasonló érzések lettek
úrrá rajta. A megbeszéléseken gyakran azon kapta magát, hogy
fél megszólalni. Csak ült az asztalnál a kollégái között, és bár
voltak jó ötletei, attól tartott, hogy nem értenének egyet vele,
vagy ostobaságnak tartanák a gondolatait.
Az értekezleteken ülve figyelte a többieket, és próbálta
megfejteni, vajon miért tűnnek számára olyan hatalmasnak, de
maga sem értette félelmei okát. Tudása és teljesítménye
semmivel sem maradt el az övékétől, mégsem tudott úrrá lenni
kisebbrendűségi érzésein. Úgy érezte, nem üti meg a mércét, és
titokban attól félt, hogy erre előbb-utóbb ők is rájönnek.
Társasági helyzetekben is hasonló szorongás lett úrrá rajta.
Amikor a barátaival golfozott, felötlött benne a gondolat, hogy a
többiek valamiképpen jobbak nála. Ha beszélgetés közben nem
értett egyet valakivel, inkább megtartotta magának a
véleményét, mint hogy vállalja a nézeteltérést, később azonban
szégyellte magát emiatt. Zavarta, hogy inkább gyereknek, mint
egyenrangú partnernek érzi magát a többiek között.
Ha tudunk azonosulni Phil problémájával, akkor tudjuk, mit
jelent „kicsiként élni a nagyok között”. Sokan, akik
diszfunkcionális családban nőttek fel, jól ismerik az általa átélt
érzéseket és tapasztalatokat. Könyvünk harmadik részében a
személyiség egészséges fejlődésének útját követjük végig. Az
előző fejezetekben sorra vettük a fejlődéshez vezető
lépcsőfokokat – a biztos kötődés képességét, az identitás
kialakítását elősegítő határokat, a jó és a rossz kérdésének
megfelelő kezelését –, ebben a fejezetben pedig a felépülés
folyamatának következő összetevőjéről, az érett felnőtté
válásról lesz szó.

A felnőtté válás nehézségei

A jól működő családokban a gyerekek növekedésük során

elsajátítják azokat a készségeket, amelyek segítségével idővel
képessé válnak a felnőtt életre. Gyerekként alá vannak rendelve
szüleik és más felnőttek tekintélyének, felnőttként azonban
kilépnek a gyermeki függőség pozíciójából, és egyenrangúvá
válnak a többi felnőttel. Önállóan hoznak döntéseket,
kialakítják a saját értékrendjüket és életstílusukat. Ez az
önállóság és szabadság a felnőttkor egyik legfőbb előnye, és
gyakran éppen ez az, amit a diszfunkcionális családok
gyermekei egyáltalán nem, vagy csak igen korlátozott
mértékben élnek át. Felnőttként is úgy érzik, hogy alá vannak
rendelve másoknak, hogy „engedélyt kell kérniük” ahhoz, hogy
saját véleményük lehessen vagy hogy saját döntést hozzanak.
Sokan felnőttként is gyermeki pozícióban érzik magukat. Az
alábbiakban azokat a tüneteket vesszük sorra, amelyek a
kisebbrendűségi érzést kísérik.

Túlzott elismerési igény

A fejlődés gyermeki szakaszában való elakadásra utal, ha egy
felnőttnek folyamatosan szüksége van mások elismerésére, és
csak akkor érzi magát elfogadhatónak, ha ehhez környezetétől
megerősítést kap. A külső elismerés azonban sohasem bizonyul
elégnek. Az elismerés iránti kielégíthetetlen igény olyan, akár a
drogfüggőség.

Túlzott félelem a helytelenítéstől

A magát másokhoz képest alsóbbrendűnek érző személy
teljesítményét a helyeslés iránti állandó vágyakozás motiválja.
Túlzottan fél az általa szülőfiguráknak tekintett személyek
helytelenítésétől és ítélkezésétől. Ez a mintázat bénítóan hat az
élet minden területén.

Folyamatos, nem szűnő szorongás

A kisebbrendűségi érzéssel küzdő személy állandó
szorongást él át. Nem csoda, ha tele van szorongással, hiszen
folyamatosan úgy érzi, hogy bárkinek jogában áll bírálni őt, és
ítélkezni felette.

Kockázatkerülés és félelem a kudarctól

A kisebbrendűségi érzéssel együtt jár a kockázatok kerülése.
Ám a tanuláshoz és a fejlődéshez nélkülözhetetlen a
kockázatvállalás és a gyakorlás. Ha azonban félünk mások
véleményétől és kritikájától, gyermeki pozícióba helyezzük
magunkat velük szemben, és szülői hatalmat ruházunk rájuk
önmagunk felett. Úgy érezzük, nem tudnánk elviselni, ha
elutasítanának minket.
Túlzott versengés
Egyesek szüntelen versengéssel próbálnak úrrá lenni
kisebbrendűségi érzésükön. Az a cél vezérli őket, hogy
mindenki másnál jobbá váljanak. Mivel kapcsolataikat a
folytonos hatalmi harc jellemzi, elszigetelődnek, és környezetük
bizalmatlanul kezeli őket.
Erőtlenség
Aki felnőttként is gyermeki pozícióban érzi magát, nehéznek
fogja találni, hogy kiálljon önmagáért másokkal szemben.
Kapcsolataiban és konfliktusaiban passzívan viselkedik, és
áldozatként tekint magára. Könnyen elbizonytalanodik, és nem
találja élete irányát.
„Ami más, az rossz” típusú gondolkodás
Akik gyermekként tekintenek magukra, úgy vélik, hogy
gondolataik, véleményük és ízlésük felett folytonosan
ítélkeznek a szülőfiguráknak érzett személyek. Ha eltér a
véleményük a tekintélyszemélyekétől, automatikusan
„rossznak” érzik magukat. Attól félnek, hogy „rossz” döntéseket
hoznak, „nem megfelelő” öltözéket választanak, „helytelen”
hobbit űznek stb. Életmódjuk megválasztásában kevés
szabadságot élnek meg, és túl sok szabályhoz próbálnak
igazodni. Megtagadják valódi énjüket, ezért örömtelennek és
korlátozottnak érzik magukat.
Szabályok által vezérelt gondolkodás
 A gyerekek a szüleik által megállapított szabályokat követik,
a felnőttek azonban megválaszthatják azokat az alapelveket,
amelyek az életüket vezérlik. Aki felnőttként nem él ezzel a
szabadsággal, az könnyen úgy jár, mint a Jézus korabeli
farizeusok, akik – miközben a törvény paragrafusainak
betartása felett őrködtek – szem elől tévesztették a törvény
lényegét: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, …
Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Máté 22,37–39)
Impulzivitás
Gyermekeik számára a szülők jelölik ki azokat a szabályokat
és korlátokat, melyeket jónak látnak, a gyerekek azonban
állandó késztetést éreznek e szabályok felrúgására. Sok felnőtt
megreked ennél a lázadó magatartásnál. Gyakran ez áll a
túlzott költekezés, a mértéktelen evés és egyéb kényszeres
viselkedések hátterében.
A tekintély gyűlölete
Sokan, akik túlságosan szigorú és tekintélyelvű nevelésben
részesültek, örök lázadóvá válnak, és felnőttként is ellenállnak
mindenfajta tekintélynek. Így próbálnak szabaddá válni az
elnyomónak érzett tekintélytől, ám a lázadás kényszere nem
engedi, hogy felszabaduljanak a tekintély alól.

Depresszió
Az állandó kisebbrendűségi érzés és bűntudat – a vele járó
feloldatlan fájdalommal és haraggal – önmagában is hajlamosít
a lehangoltságra és a depresszióra.
Passzív-agresszív magatartás
 A passzív-agresszív magatartás azt jelenti, hogy közvetett
úton próbálunk érvényt szerezni akaratunknak. Ahelyett, hogy
agresszív késztetéseinket őszintén kifejeznénk, olyan tettekbe
burkoljuk, amelyeknek látszólag nincs köze az agresszióhoz.
Haragszunk valakire, ezért elkésünk a vele való
találkozásunkról. Neheztelünk a főnökünkre, ezért halogatjuk a
ránk bízott feladatok elvégzését. A passzív-agresszív magatartás
egyik oka a kisebbrendűségi érzés, mivel alárendelt helyzetben
gyakran az ellenállás tűnik az egyetlen „hatalomgyakorlási”
lehetőségnek.

Az éretté válást gátló tényezők

A diszfunkcionális család hibás működésmódja megnehezíti

a családtagok felnőtté válását. Az alábbiakban az ennek
hátterében álló okok közül sorolunk fel néhányat.

Fejlődési hiányosságok az egyes életszakaszokban

A személyiség fejlődése egymásra épülő szakaszokban megy
végbe. Minden újabb szakasz sikere azon múlik, hogy miként
sikerült teljesíteni a korábbi szakaszok fejlődési feladatait.
Vegyük példaként a kötődést, melyről a 7. fejezetben volt szó.
Ha a gyermek életének korai szakaszában sérül a kötődési
szükséglete, ez a későbbiekben gátolhatja abban, hogy
megfelelően kapcsolódjon a kortársaihoz. Ez megnehezíti a
családjáról való leválást, és ezzel együtt a felnőtté válást.
Ha a serdülő kötődési képességei nem eléggé fejlettek ahhoz,
hogy közeli, bizalmas kapcsolatokat létesítsen a családján kívül,
nem lesznek meg azok az erőforrásai, melyekre az önállósulás
feladatához szüksége lenne. Ahogy a repülőgép nem tud
felszállni üzemanyag nélkül, a felnőttkor küszöbét elérő fiatal
sem lesz képes új célpontok felé repülni. Az ember számára
minden egyes életszakaszban a megfelelő kapcsolatok
biztosítják azt az „üzemanyagot”, amely a fejlődés következő
szakaszába való továbblépéshez szükséges.
Az egészséges énhatárok (melyekről a 8. fejezetben volt szó)
szintén nélkülözhetetlenek a felnőtté váláshoz. A határok a
saját identitás kialakításának eszközei, melyek körvonalazzák
mindazt, amit gondolunk, érzünk, akarunk, teszünk, választunk
és értékelünk. Segítségükkel meghatározhatjuk, kik vagyunk és
miként „vehetjük birtokba” az életünket.
Az a készség, hogy képesek vagyunk e vonatkozásokban
kijelölni a saját helyünket, fontos része a felnőtté válásnak.
Megfelelő énhatárok nélkül nehezen tudjuk megkülönböztetni
saját gondolatainkat és érzéseinket másokétól, így
megtörténhet, hogy felnőttként is szüleink kritikus és
helytelenítő szemszögéből tekintünk magunkra.
A megfelelő határok ugyanakkor védelmet nyújtanak az
ártalmas dolgokkal – például mások bántalmazó
magatartásával – szemben, így a felnőttnek már nincs szüksége
védelmező „szülőfigurákra”, hogy megóvják őt a rá leselkedő
veszélyektől.
A határok saját magatartásunk korlátozásában és az
önuralom kifejlesztésében is segítenek. Aki felnőttként nem
rendelkezik megfelelő önkontrollal, hajlamos arra, hogy olyan
szülőfiguráknak – domináns, agresszív személyeknek – rendelje
alá magát, akik átveszik tőle az önmaga feletti irányítást.
 Tekintélyuralom
A szülők akkor tudják felkészíteni gyermekeiket a független
és önálló felnőtt életre, ha fokozatosan egyre több felelősséget
bíznak rájuk, és segítenek nekik azoknak a készségeknek az
elsajátításában, amelyekre az önállóvá váláshoz szükségük lesz.
Ez történik például akkor, ha lehetőséget adnak
gyermeküknek arra, hogy eldönthesse, hogyan gazdálkodik a
zsebpénzével. A bölcs szülő legfeljebb tanácsot ad, majd hagyja,
hogy gyermeke a saját belátása szerint cselekedjen, és
tapasztalja döntése pozitív vagy negatív következményeit. Ha
meggondolatlanul költi el a pénzét, és később nem tud
megvenni valamit, ami fontos lenne számára, ez arra ösztönzi,
hogy legközelebb takarékosabban bánjon a pénzzel. Fontos
leckét tanulhat meg, ha a szülő – a tanácsadást leszámítva –
kimarad a folyamatból. Az efféle tanulási tapasztalatok
hatékony felkészülést jelentenek a felnőttkorra.
A merev és tekintélyelvű nevelési stílus nem segíti a
gyermeket az éretté válásban, és inkább passzivitásra és
önállótlanságra szoktatja, vagy lázadást vált ki belőle. Kutatások
szerint számos magatartási probléma és az éretlenség
különböző formái hozhatók összefüggésbe ezzel a szülői
mintával.

A gyakorlás hiánya
A fejlődéshez gyakorlásra van szükség, ehhez pedig
nélkülözhetetlen a hibázás és a kudarc lehetősége. A kudarchoz
túlságosan kritikusan viszonyuló családok nem adnak
lehetőséget a tanulásra, ami megnehezíti a fejlődést. A kritikus
légkörben nevelkedő gyerekek hajlamosak kerülni minden
kockázatvállalást, mert félnek a következményektől. A félelem
légköre nem kedvez a tanulásnak.
Egy fiatalember egyszer elmondta, hogy tízéves fiúként
lécekből kis házat épített egy fa ágai közé a családi házuk
kertjében. Büszke volt a művére, és alig várta, hogy apja este
hazaérjen, és megmutassa neki az építményt. Apja azonban,
miután körbejárta az alkotást, csupán ennyit mondott: „A tető
lécei nem jól illeszkednek egymáshoz.” Valahányszor a fiú
kipróbált valamit, apja mindig talált benne hibát. A fiúnak
lassan elment a kedve a kísérletezéstől, és a kudarctól való
félelmében felnőttként is kerülte az olyan helyzeteket, amikor
új dolgokat kellett volna tanulnia.

Engedékenység
A tekintélyelvű nevelési stílus ellentéte a túlságosan
engedékeny szülői magatartás. A szülői irányítás és korlátozás
hiánya éppolyan káros a gyerekek fejlődésére nézve. Nem az a
probléma, ha a szülő tekintélyként lép fel, hiszen felnőttként
valóban többet tud az életről. Problémát az okoz, ha a szülő
nem tud megfelelően élni a tekintélyével, és a két véglet
valamelyikét gyakorolja. A túlságosan engedékeny nevelés az
önfegyelem hiányához, a tekintélyuralmon alapuló nevelés
pedig identitászavarhoz vezethet. A szülőknek egyensúlyra kell
törekedniük a fegyelmezés és a korlátok, valamint a megengedő
magatartás között.
Következetlenség
A következetlen nevelési stílus a tekintélyelvűség és az
engedékenység között ingadozik. Sok szülő bizonytalan a
tekintély szerepét illetően, és hol az egyik, hol a másik végletbe
esik. Ez elbizonytalanítja a gyerekeket, akik szüleikhez
hasonlóan szeszélyesen – néha robbanékonyan, máskor
bűntudatosan – reagálnak. Az eredmény teljes káosz – mind a
családban, mind pedig a családtagok személyiségében.

Az egyéni különbségek tiszteletének hiánya

A tekintélyelvű családban az engedelmesség és az
egyformaság a norma. A valóságban azonban a családtagok
nagyon is különböznek egymástól. Eltérő az ízlésük, a
véleményük, másfajta adottságaik vannak. Egyes családok
helytelenítik, figyelmen kívül hagyják vagy leértékelik ezeket a
különbségeket. Mindez gátolja a gyerekek identitásának
fejlődését.
Sok szülő nehezen fogadja el, ha gyermeke a családi
hagyományoktól eltérő utat választ. Nem akar mérnök lenni,
mint az apja és a nagyapja, nem a sportot kedveli, hanem a
zenét. Gyakori jelenség ezekben a családokban, hogy annak a
gyereknek, aki a saját útját akarja járni, a család fekete
bárányává kell válnia.

A szeretet és a korlátozás egyensúlyának hiánya

A szülői szeretet és korlátozás egyensúlya alapozza meg a
gyerekekben a belső kontroll képességének kialakulását. A
gyerekek szüleiket megfigyelve belsővé teszik, azaz saját
személyiségükbe építik ezt az egyensúlyt.
A szülők nevelési stílusa nagymértékben meghatározza a
gyerekek tekintélyhez való viszonyát. Az érzelmi melegség és a
korlátozás arányától függően a nevelési stílus lehet szerető-
engedékeny, szerető-korlátozó, szeretetlen-engedékeny, illetve
szeretetlen-korlátozó. Kutatások megállapították, hogy azoknak
a családoknak, melyekre a szeretet érzelmi klímája, valamint a
korlátozás és az engedékenység egyensúlya jellemző, jó esélyük
van arra, hogy önálló, magabiztos és jó társas készségekkel
rendelkező gyerekeket neveljenek.

A szexualitás tagadása
A szexualitás kezelésének terén is fontos a helyes egyensúly
kialakítása. Azok a családok, amelyek tabuként tekintenek a
szexualitásra, és elfojtják a személyiség szexuális részét,
gátolják az egészséges felnőtté válást. Ám az egészséges
fejlődésnek az a családi légkör sem kedvez, amelyben túl nagy
hangsúlyt kap a szexualitás, túl korai érésre kényszerítve a
gyerekeket. Mindkét helyzet megnehezíti számukra, hogy
egészséges módon viszonyuljanak saját nemiségükhöz, vagyis
mentesek legyenek a szégyentől és a bűntudattól, ugyanakkor
azonban önkontrollal is rendelkezzenek.

Az éretté válást gátló tévhitek

Tekintsünk most át néhány téveszmét, amely gátolja a

felnőtté válást. Mérlegeljük, hogy a felsorolt vélekedések
bármelyike jellemző-e ránk vagy származási családunkra. Bár a
listán szereplő tévképzetek némelyike túlzónak vagy
szélsőségesnek tűnhet, ezek az attitűdök enyhébb formájukban
gyakran beszűrődnek a gondolatainkba, és visszatartanak attól,
hogy érettebbé váljunk.

Téves elképzelések Istenről:

Isten olyan merev szülő, aki megbüntet, ha nem értek
vele egyet.
 Isten azt várja tőlem, hogy pontosan olyan legyek, mint
a lelki vezetőim, és mindent úgy tegyek, ahogyan ők
elvárják tőlem.
Isten megbüntet, amikor új dolgokat próbálok tanulni,
de nem végzem őket tökéletesen.
Isten lázadásnak tekinti, ha saját véleményem van.

Téves elképzelések másokról:

Az emberek kritikusak és elutasítóak a
magatartásommal és a gondolataimmal szemben.
Senki sem engedi, hogy kudarcot valljak, majd tanuljak
belőle.
Ha nem értek egyet valakivel, akkor nem számíthatok a
szeretetére.
Az emberek jobban szeretnek, ha engedelmeskedem az
elvárásaiknak és a kívánságaiknak.
Mások sohasem vallanak kudarcot úgy, ahogyan én. Úgy
tűnik, ők mindent tudnak.
A vezetőim tökéletesek, nincsenek hibáik, sosem
tévednek, és tudják, mit kellene másképp tennem.

Téves elképzelések önmagunkról:

Ha nem kapok másoktól elismerést, értéktelen vagyok.
Nincs jogom a véleményemhez, egyébként is, általában
tévedek.
Csak az igaz, amit én gondolok.
Tudom, hogy mások számára mi a legjobb.
Mindig azt kell tennem, amit mások mondanak.
A szexuális érzéseim bűnösek.
 Nem helyes, ha haragot/csalódást/bánatot/magányt
érzek.
Sohasem leszek méltó X-hez.

Úton az érettség felé

Ahhoz, hogy fejlődjünk, és képesek legyünk túllépni

diszfunkcionális családi mintáinkon, szakítanunk kell a hibás
működésmódokkal, és egészségesebb magatartásmintákat és
készségeket kell kialakítanunk. Fejezetünk hátralevő részében a
változáshoz szükséges lépéseket vesszük sorra.

1. Alakítsunk ki olyan támogató kapcsolatokat, melyekben

biztonságosan tanulhatunk és gyakorolhatunk. Sokaknak
sejtelmük sincs arról, hogy egy adott helyzetben milyen lehet a
„normális” viselkedésmód. Ahogy a gyerekek a család
közegében fejlődnek és válnak egyre érettebbé, az éretté
váláshoz felnőttként is szükség van olyan elfogadó
kapcsolatokra – barátokra, támogató csoportra, terapeutára –,
melyekben önmagunk lehetünk, bárhol is tartunk az
érettséghez vezető úton.

2. Adjunk magunknak időt a tanulásra és a gyakorlásra.

Mondjuk le arról a vágyunkról, hogy minél előbb célba érjünk.
Nincs tartós változás elegendő gyakorlás nélkül.

3. Fedezzük fel adottságainkat, és fejlesszük őket.

Mindannyian más-más adottságokkal és képességekkel
rendelkezünk. Fontos, hogy tisztában legyünk velük, és
fejlesszük őket.
 4. Tudatosítsuk magunkban saját véleményünket és
gondolatainkat. A felnőttek önállóan gondolkodnak. Miközben
meghallgatjuk és tiszteletben tartjuk mások véleményét, meg
kell tanulnunk saját magunk dönteni, hogy ne legyen
szükségünk olyan szülőfigurákra, akik helyettünk hoznak
döntéseket.
5. Tanuljunk meg kiállni a saját véleményünk mellett. Az efféle
önérvényesítés az egyetlen módja annak, hogy megtanuljuk
egyet nem értésünket másokat tiszteletben tartva, de
határozottan kifejezni. Meglepődve fogjuk tapasztalni, hogy
néha mások is tanulnak tőlünk.

6. Hagyjunk fel mások idealizálásával. Próbáljunk

reálisabban – hibáikkal és erényeikkel együtt – tekinteni azokra
a személyekre is, akiket eddig hajlamosak voltunk tökéletesnek
látni.

7. Ne lázadjunk a tekintélyszemélyek ellen. A lázadó

magatartás akadályozza a felnőtté válást, és arra utal, hogy még
mindig saját kényszeres reakcióink uralnak bennünket. A
tekintély tisztelete nem azonos a behódolással. Sok gyakorlásra
lesz szükség ahhoz, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt, és
tiszteljük a tekintélyszemélyeket, de ne bálványozzuk őket.
8. Kerüljük mind a gyermeki, mind a szülői szerepet más
felnőttekkel való kapcsolatainkban. Ne viselkedjünk szülőként,
de azt se engedjük, hogy mások irányítsanak minket, vagy
ítélkezzenek felettünk. Hozzuk meg a saját döntéseinket, és
engedjük, hogy mások is ezt tegyék.
 9. Hagyjunk fel a merev, fekete-fehér gondolkodásmóddal.
Kerüljük a könnyű és gyors ítéletalkotást. Inkább tájékozódjunk
és mérlegeljünk. Az ítélkezést bízzuk Istenre, és fogadjuk el,
hogy emberek vagyunk, nem tudhatunk mindent.
10. Tekintsük a szexualitást életünk természetes részének.
Amennyiben félünk szexuális érzéseinktől, keressünk olyan
bizalmas kapcsolatot, amelyben szégyenkezés nélkül
beszélhetünk róluk, és elfogadhatjuk őket. A házasság
nagyszerű lehetőség nemcsak a szexre, de a szexualitásról való
beszélgetésre is.

11. Vállaljunk felelősséget az életünkért. Mikor még gyerekek

voltunk, a szüleink gondoskodtak rólunk és irányítottak minket.
Felnőttként azonban többé már nem ők felelősek az életünkért.
A magunk urai vagyunk – akár egyedülállóként, akár
házasságban élünk. A házasságban mindkét félnek felelősséget
kell vállalnia a saját életéért. Sokan nincsenek ezzel tisztában,
ezért fordul elő, hogy sok házastárs – szándéka ellenére –
aktívan közreműködik partnere kényszer- vagy
szenvedélybetegségének fenntartásában. Ha felelősséget
vállalunk magunkért, szabadabbá és teljesebbé válik az életünk.
12. Tekintsünk minden embert egyenlőnek – beleértve
magunkat is. A környezetünkben élők adottságaik és
tapasztalataik tekintetében sokban különbözhetnek tőlünk,
mégis mindannyian egyformán értékesek vagyunk. Tanuljuk
meg értékelni a különbségeinket.

13. Vizsgáljuk felül a szüleinktől kapott hagyományokat,

látásmódot és magatartásmintákat. Ne kövessük
meggondolatlanul a felmenőinktől örökölt hagyományokat.
Tudatosítsuk magunkban, hogy mi az, amit ebből jónak tartunk,
és mi az, amit nem akarunk követni.
14. Kövessük az álmainkat. Ragaszkodjunk az álmainkhoz, és
küzdjünk értük!

Személyes kérdések

1. Milyen szempontból érezzük magunkat másokhoz képest

csökkent értékűnek? Életünk mely területeire jellemző
leginkább ez az érzés?

2. Mi okozza ezeket az érzéseinket?

Hogyan kell változtatnunk a hozzáállásunkon, hogy
másokkal egyenlőnek tekintsük magunkat?

3. Mely területeken idealizáljuk a szüleinket (vagy más

tekintélyszemélyeket)? Hogyan változtathatnánk ezen?

4. Milyen téren nem értünk egyet szüleink gondolkodásával?

5. Kellőképpen értékeljük-e a saját gondolatainkat és

véleményünket? Ha még nem, miként javíthatnánk ezen?
 6. Van-e olyan személy a környezetünkben, aki „szülőként”
viselkedik velünk? Miként változtathatnánk a kapcsolatunkon?

7. Kik azok a személyek a környezetünkben, akikkel

kölcsönösen támogató kapcsolatot alakíthatnánk ki? Mikor és
hogyan kezdhetnénk hozzá?
 11
Támogató csoportok az egyházi
közösségekben
| Earl Henslin

A támogató csoportok iránti igényt az a felismerés hozta

létre, hogy a keresztény közösségben gyakran szem elől
tévesztjük a tényt, hogy emberek vagyunk, és esetenként súlyos
problémákkal küzdünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy
keresztényként tökéletesnek kell lennünk, nem pedig
egyszerűen csak embereknek, akik „az Úrban növekednek”.
Mintha elfelejtettük volna, hogy egyedül nem boldogulunk az
életben. Elhittük, hogy egyedül kell megbirkóznunk a
problémáinkkal, és természetesnek tartjuk, hogy
fájdalmainkkal magunkra maradunk, mert így könnyebben
elrejthetjük azt a tényt, hogy nem vagyunk tökéletesek.
Ha a keresztény közösségek tagjai nem érzik biztonságosnak
problémáik és belső küzdelmeik elismerését, a gyülekezetek
elmulasztják a lehetőséget, hogy gyógyító közösséggé váljanak.
Pedig a gyógyulás első lépése annak elismerése, hogy segítségre
van szükségünk. Dr. Earnest Kurtz szerint az Anonim
Alkoholisták mozgalmának történetében az első jelentős
mozzanat az a döntés volt, hogy a mozgalomban részt vevők
nem „fölülről nyújtott” segítséget kapnak, hanem egyenrangú
partnerekként egymásnak nyújtanak segítő kezet.4 Ez a
különbségtétel döntően hozzájárult a mozgalom sikeréhez és
széles körű elismeréséhez.
Dr. Kurtznak igaza van. Szomorú, hogy a keresztény
közösségek ezt szem elől tévesztették, és hajlamosak rá, hogy
„fölülről” nyújtsanak segítséget, nem pedig partneri
viszonyban. A tizenkét lépéses csoportok tagjai az elfogadás
légkörében nyújtanak kezet egymásnak. Senki sem feltételezi,
hogy ő jobb lenne másoknál, és senki sem ítélkezik a többiek
felett. Álláspontjuk szerint „az egyik alkoholista segít a
másiknak” – keresztény szóhasználattal fogalmazva „az egyik
bűnös lélek segít a másikon”. Miközben megtörtségüket
megosztják a csoportban, megértést és támogatást kapnak
egymástól, és ezzel máris kezdetét veszi a gyógyulás. Az egyéni
sérülések ily módon erőforrássá válnak, melyek révén a csoport
tagjai képesek azonosulni és együtt érezni egymással, valódi
segítséget nyújtva a mély fájdalmat hordozóknak.

Különbség tudás és érzés között

A kereszténység évszázadokon át hangsúlyozta a „helyes

gondolkodás”, illetve „ismeretek” fontosságát. Valóban
szükségünk van rá, hogy ismerjük a hitünket érintő tényeket,
ismernünk kell a Szentírást, hogy gondolkodásunk részévé
váljon, és alkalmaznunk kell keresztény hitünk alapelveit az
életünkre. Ez azonban még nem a kereszténység egésze.
A keresztény hitnek megvan a maga érzelmi oldala. Ma már
közkeletű tény, hogy a bal agyfélteke elemzőbb, inkább a
tényekre koncentrál, míg a jobb agyfélteke kreatívabb,
intuitívabb, és inkább az érzelmekre összpontosít. Ha
kereszténységünk megélésében a jobb agyféltekét
elhanyagoljuk, hitünk csupán az értelmünkig jut el, de a
lelkünkben semmit sem érzünk belőle. Ha saját érzéseinkkel
nem vagyunk kapcsolatban, mások érzései iránt sem leszünk
fogékonyak. Mindnyájan megszenvedjük ezt az állapotot –
házastársunk és gyermekeink éppúgy, mint mi magunk. Ha
gyermekeink nem tanulják meg tőlünk, hogy az érzések rendjén
valók, ők is nehezen tudják majd átélni az érzéseiket, s ezzel a
káros minták az ő életükben is kifejtik romboló hatásukat.
John sikeres volt a hivatásában, aki csak ismerte, nagyra
becsülte őt. Úgy tűnt, mintha minden rendben volna az
életében. Jól leplezte mélyen húzódó fájdalmait és sebeit,
melyeket a gyermekkori fizikai és érzelmi bántalmazás
következményeként hordozott magában. Serdülőként és fiatal
felnőttként aktívan részt vett egy keresztény közösség életében,
ám idővel depresszió lett úrrá rajta, és egyre zárkózottabb lett.
Olyannyira elhatalmasodott rajta a lehangoltság, hogy terápiára
jelentkezett, és csatlakozott egy támogató csoporthoz, melynek
tagjai szintén diszfunkcionális családban nőttek fel.
A támogató csoport átütő erejű élmény volt John számára.
Korábban sohasem találkozott olyan keresztényekkel, akik
nyíltan megosztották volna egymással fájdalmas és haragos
érzéseiket. A csoport egyes tagjai házassági küzdelmeikről
beszéltek, mások öngyilkossági gondolatokról számoltak be.
Nyolc hónap után John az egyik ülésen megállíthatatlanul sírni
kezdett. Életében először élte át a gyermekkorával kapcsolatban
azt, amiről az értelmével mindig is tudta, hogy igaz. A
bántalmazás fájdalma kezdett felszínre törni benne.
Miközben a könnyeivel küzdött, arra gondolt, hogy a csoport
tagjai biztosan elmarasztalják majd negatív érzései miatt. Ám
nem ez történt. Döbbenten tapasztalta, hogy társai együtt érző
szavakkal és ölelésekkel fejezték ki, hogy tudják, mit érez. Az
élmény, amelyet a csoportban átélt, számára valóságos csoda
volt. Ekkor kezdődött el az érzelmi gyógyulás John életében.
John ekkor érezte életében először Isten szeretetét és
elfogadását. Mindig is tudta, hogy ez elérhető számára, de nem
volt róla érzelmi tapasztalata. Mintha értelmi belátása és
érzelmei addig külön életet éltek volna, és a csoportban átélt
élmények hatására kezdtek volna újra kapcsolatba kerülni
egymással.
Felnőttként nehéz elismerni, hogy a lelkünk mélyén még
mindig gyerekek vagyunk, akiknek problémát okoz, hogy
nyíltan és őszintén megvalljuk a fájdalmunkat. Jézus azonban a
szenvedésben valóságossá válik, ha fájdalmainkat megosztjuk
azokkal, akik olyannak fogadnak el minket, amilyenek
vagyunk, és nem ítélkeznek felettünk azért, mert problémákkal
küzdünk. Ha megvalljuk, hogy újra hatalmába kerített az ital
utáni vágy, hogy visszaestünk az evészavar állapotába, és
esténként falásrohamok törnek ránk, hogy ismét pornográf
oldalra tévedtünk az interneten – a kísértés kezdi erejét
veszíteni, és máris tettünk egy lépést a káros mintától való
megszabadulás felé. Ebben áll a támogató csoportok és a
tizenkét lépéses programok ereje.

Kinek van szüksége támogató csoportra?

 Szinte egyszerűbb volna azt kérdezni: Kinek nincs rá
szüksége? Az egyházi közösségekben sajnos általában olyankor
érkezik a segítségkérés, amikor a helyzetet pontosabban írja le
a krízis szó. Ekkor gyakran már túl késő van ahhoz, hogy a baj
megelőzhető legyen. Nemrég történt, hogy egy fiatal nő, aki
három éve élt házasságban, szinte suttogva fordult hozzám:
„Kérem, imádkozzon értünk! A férjemnek házasságon kívüli
kapcsolata van, és úgy döntött, hogy elhagy.” Ebben a
szakaszban már rendkívül nehéz kimenteni a házasságot a
zuhanórepülésből. Majdnem biztos, hogy az egyik vagy mindkét
partner visszafordíthatatlan döntést hozott, és ennek megfelelő
lépéseket is tett.
Ne értsük félre. Teljesen rendjén való, ha krízis esetén
segítséget kérünk, de sokkal jobb lett volna, ha két évvel
korábban kezdtünk volna imádkozni ennek a párnak a
házasságáért. Akkor a feleség kérése egyszerűen ez lehetett
volna: „Kérem, imádkozzon értünk. Már nem érezzük közel
magunkat egymáshoz. A házasságunk kezd kiüresedni.” Ha ez a
feleség még házassága első évében meg tudta volna osztani a
problémáját, talán időben elkezdődhetett volna a változás és a
gyógyulás folyamata.
Kinek van tehát szüksége támogató csoportra? Életünk
különböző időszakaiban mindannyiunknak szükségünk lehet rá.
Amikor egy közeli hozzátartozónk meghal, szükségünk van
valakire, akivel együtt gyászolhatunk. Amikor gyermekünk
születik, szükségünk van valakire, akivel együtt örülhetünk.
Amikor elveszítjük az állásunkat, vagy csökken a fizetésünk,
szükségünk van valakire, akivel megoszthatjuk a jövővel
kapcsolatos aggodalmainkat. Amikor a gyermekkori
bántalmazás emlékei visszatérnek, szükségünk van valakire,
akinek fájdalmunkról beszélhetünk.
A támogató csoportok különösen is fontosak a
kényszerbetegségben szenvedők számára. Szinte lehetetlen
egyedül úrrá lenni az efféle problémákon. Talán a betegség egy-
egy megnyilvánulását le tudjuk küzdeni, de az, ahogyan éljük az
életünket, változatlan marad. Lehet, hogy sikerül lemondanunk
a drogról vagy az alkoholról, de továbbra is a függőségeink
irányítanak bennünket, „száraz alkoholisták vagyunk”, ahogyan
a 4. fejezetben már szóltunk róla – hacsak nem választjuk a
támogató kapcsolatokban elérhető, valódi gyógyulást.
A támogató csoport fontos azok számára is, akik korábban
már törekedtek a gyógyulásra, de hamar feladták a küzdelmet.
Lehet, hogy elhúzódó harag vagy keserűség marja őket belülről,
és nem találnak megkönnyebbülést. Lehet, hogy
diszfunkcionális család gyermekeként fogalmuk sincs róla,
milyen lehet a normális magatartás vagy a természetes érzelmi
megnyilvánulás egy-egy helyzetben. Támogató csoportjuk
segítségével kialakíthatják azt a belső iránytűt, amely
megmutatja, mit kell tenniük bizonyos helyzetekben.
Amikor úgy érezzük, hogy elakadtunk vagy túlterhelődtünk,
itt az ideje, hogy olyan segítő kapcsolatot keressünk, amelyben
megoszthatjuk a problémáinkat másokkal. Végül is, ki él
küzdelmek vagy félelmek nélkül? Amíg lélegzünk, mindig
lesznek olyan nehézségeink, amelyekkel nem könnyű
megküzdenünk.

A támogató csoportok fajtái

 Amerika-szerte mérhetetlenül sokféle támogató csoport tűnt
fel az utóbbi évtizedekben, talán annyi, ahányféle probléma
létezik. Az egyik közismert tizenkét lépéses keresztény program
a Bob és Pauline Bartosch házaspár által alapított Overcomers
Outreach (O.O.), amely azért jött létre, hogy gyülekezeti
támogató csoportok indítását segítse elő a függőséggel küzdő,
illetve alkoholista vagy diszfunkcionális családból származó
felnőttek és tizenévesek részére. Jómagam sok éven át
dolgoztam az O.O.-val, és tanúsíthatom, hogy a program
hatékony segítséget nyújt a gyógyulás útján.
Katherine egyike azoknak, akiknek felépülése egy ehhez
hasonló támogató csoportban kezdődött el. Katherine
alkoholista családból származik, traumatizált gyermekkora
fiatal felnőttként is rányomta bélyegét az életére. Csatlakozott
egy keresztény gyülekezethez, ám a kezdeti pozitív élmények
után hamarosan beilleszkedési nehézségei támadtak. Úgy
érezte, senki sem tud kapcsolódni ahhoz a fájdalomhoz,
amelyet hordoz magában. A közösség tagjai azt a benyomást
keltették benne, hogy minden tökéletesen működik az
életükben. A beszélgetések a családtagok hogyléte, a vásárlás
vagy éppen a nyaralási tervek körül forogtak, személyesebb
témák és mélyebb problémák nemigen kerültek szóba.
Amikor azonban Katherine csatlakozott egy ACA (Adult
Children of Alcoholics – Alkoholisták Felnőtt Gyermekei)
csoporthoz, azt tapasztalta, hogy más keresztények is az övéhez
hasonló mély fájdalmat és szégyent hordoznak magukban.
Ahogyan a többiek fájdalmát hallgatta, ő maga is olyan
érzéseket osztott meg, melyeket korábban soha, mivel
származási családjában ez nem volt biztonságos.
Katherine így beszélt erről: „Az, hogy ebbe a csoportba
járhatok, visszavezetett a keresztény közösségbe. Már ott
tartottam, hogy a lelkemben hordozott fájdalom és szégyen
miatt nem voltam képes gyülekezetbe járni. Azt hittem, hogy
ezek az érzések azért vannak, mert nem vagyok elég jó hívő. Az
ACA-csoportban életem során először tapasztaltam, hogy az
érzéseimmel együtt elfogadnak. S miután a kiscsoportban
megértésre találtam, kezdtem megtalálni a helyemet a nagyobb
közösségben is. Minél nyíltabban vállaltam a bennem lévő
fájdalmat és szégyent, annál kevésbé volt hatalmuk felettem.”
A támogató csoportok azonban nem csak azok számára
hasznosak, akik súlyos traumát éltek át, vagy kényszeres
betegségben szenvednek. Sok résztvevőt vonzanak az
egyedülálló szülőknek indított csoportok, melyek egyebek közt
segítenek a frissen elvált szülőknek a válás traumájának
feldolgozásában. A csoport abban is segít a szülőknek, hogy
képesek legyenek megbirkózni az egyedülálló szülői szereppel.
Miután a válási arány országszerte mintegy ötven százalék
körül van, igen jelentős azok száma, akiknek túl kell jutniuk
ezen a fájdalmas időszakon.
A támogató csoportok továbbá olyan pároknak is ajánlottak,
akik meddőségi problémákkal küzdenek, akik elveszítették a
csecsemőjüket, vagy akik az idős szülőkről való gondoskodás
nyomása alatt élnek. A rákban vagy más krónikus betegségben
szenvedő betegek, illetve családjaik szintén segítséget
találhatnak az önsegítő csoportokban.
 A támogató csoportokról általában úgy gondolják, hogy
felnőtteknek valók, azonban a gyerekek számára indított
csoportok is hasznosak lehetnek mind általános iskolás korban,
mind pedig serdülőkorban. Ahogyan a fizikai betegségeknél a
korai felismerés és kezelés kedvezőbb eredményt hoz, a
diszfunkcionális családok segítése is akkor a leghatékonyabb,
ha korán elkezdődik.
A gyerekek érző, spontán lényként születnek a világra. A
diszfunkcionális családok éppen ezt az elevenséget károsítják
bennük, amikor érzéseik és spontaneitásuk elfojtására késztetik
őket. A támogatócsoport-szolgálat abban segíthet a
gyerekeknek, hogy megőrizzék elevenségüket annak ellenére,
hogy családjuk fájdalmas időket él át. Az O.O. által indított „OK
Kids” elnevezésű csoportokban a négy- és tizenegy éves kor
közötti gyerekek a program kezdetén „megismerkednek” az
érzéseikkel, és azzal, hogy miként kezelhetik őket. A csoport a
képzőművészet, a zene és más művészeti tevékenységek
segítségével ösztönzi a gyerekeket érzéseik, például a fájdalom
és a harag kifejezésére. A csoport abban is segít a gyerekeknek,
hogy megértsék, nem ők tehetnek szüleik alkohol- vagy
drogproblémáiról, sem pedig házassági konfliktusaikról. A
felnőttek felelősek a saját életükért.
Az O.O. serdülők számára is indít csoportokat, melyekben a
tizenévesek biztonságos körülmények között megoszthatják az
érzéseiket. A csoport azokra a fiatalokra gyakorolja a
legnagyobb hatást, akik kényszeres problémából vannak
felgyógyulóban, vagy akik alkoholista/diszfunkcionális
családban élnek. Egy ilyen találkozón egy tizenéves lány
megvallotta, hogy már az öngyilkosság határán járt, amikor
barátnője elhívta gyülekezetébe egy O.O.-összejövetelre.
Elmondta, milyen nagy megkönnyebbülés volt számára, hogy
olyan csoportba került, ahol őszintén beszélhet a problémáiról,
és nem kell úgy tennie, mintha minden rendben lenne
körülötte. Beszámolt arról is, hogy a szülei alkoholisták, illetve
szerfüggők, és otthon nem érzi biztonságosnak, hogy őszintén
beszéljen az érzéseiről.

Hogyan tovább?

„Rendben van – mondhatnánk. – Hiszek a támogató

csoportok erejében. De mit tehetek, ha nem létezik ilyen abban
az egyházi közösségben, amelyhez tartozom? Vajon miként
fogadnák, ha előállnék a támogató csoport ötletével?”
Jó kérdés. A legtöbben ódzkodunk minden változástól. Ahogy
a származási család sem feltétlenül fogadja örömmel a
felépüléssel járó megújulást, kezdetben az egyházi szervezetek
is ellenségesen reagálhatnak az ilyen kezdeményezésekre.
Az ellenállás legfőbb oka a tájékozatlanság. A döntéshozó
vezetőknek sok esetben nem volt alkalmuk tudomást szerezni e
csoportok működéséről és hatékonyságáról. Lehet, hogy nem
tudnak azokról a problémákról, amelyek a támogató
csoportokat szükségessé teszik, de az is előfordulhat, hogy a
probléma felvetésével személyes érintettségükre tapintunk rá.
Talán ők maguk is a diszfunkcionális családi örökség
nehézségeivel küszködnek, és kényelmetlennek éreznék e
problémák nyílt vállalását.
 Javasoljuk, hogy kezdetként osszuk meg a gyülekezet
vezetőivel saját felépülésünk történetét, és ha ismerünk
másokat, akik már részt vettek hasonló programokban,
buzdítsuk őket is ugyanerre. Felvethetjük, hogy a közösség
vezetői látogassanak el egy előadásra, amely a diszfunkcionális
családok problémáit ismerteti. A felvilágosítással kapcsolatban
jelen szerző hozzáállása nem naiv. Tisztában van azzal, hogy e
programok szükségességéről gyakran nem könnyű meggyőzni
azokat, akik maguk nem tapasztalták ennek előnyeit.
A legékesebb bizonyíték a megváltozott élet. A legjobb tehát,
amit tehetünk, hogy felelősen munkálkodunk a saját
felépülésünkön. Ahhoz, hogy a csoport, amelyet egy nap majd
elindítunk, sikeres legyen, központi tagjainak – minket is
beleértve – már a gyógyulás útján kell haladniuk. Ha ezt
tesszük, tudni fogjuk, mikor jön el az ideje annak, hogy a
támogató csoport tervével a gyülekezetünk elé álljunk.
A korábbi fejezetekben hangsúlyoztuk, hogy könyvünkben a
családot mint rendszert vizsgáljuk. Az egyházi közösségek is
egyfajta családi rendszert alkotnak, és ahogyan a családok, úgy
ezek a szervezetek is gyakran nehezen birkóznak meg az
érzelmekkel, a konfliktusokkal vagy a változással.
Egy általam ismert gyülekezet tagsága az elmúlt tíz évben
folyamatosan csökkent. A gyülekezetben szilárdan rögzült az a
nézet, hogy kizárólag a spirituálisan elkötelezettek tartanak ki a
közösség mellett. Ez a közösség – akár felépülését megelőzően
az egyén – tagadja a valódi állapotát. Ha a gyülekezetet
elhagyókat bárki megkérdezné az okokról, a válaszaikból közös
szál bontakozna ki: érzelmeikkel és fájdalmaikkal magukra
maradtak. Mindezzel együtt e gyülekezetben az istentiszteletre
érkezőket széles mosollyal és meleg kézfogással üdvözlik.
Sajnálatosan ebben a közösségben ennél mélyebb szintre
nem jutnak el a kapcsolatok. A közösség tagjai megtanulták,
hogy jobban teszik, ha mélyebb problémáikat és fájdalmaikat
megtartják maguknak, és úgy tesznek, mintha minden rendben
lenne. Őszintén elszomorít ennek a gyülekezetnek a helyzete.
Bátorító körülmény azonban, hogy manapság a leggyorsabban
növekvő gyülekezetek éppen azok, amelyek elismerik az
érzések és a fájdalmak valóságát.

Mit tehetünk, ha sehogyan sem sikerül elfogadtatni a

kezdeményezést?

Azok a gyülekezetek és keresztény szervezetek, amelyek

nyitottak az emberi szükségletek betöltésének új útjai felé,
előbb-utóbb rátalálnak a problémák megoldásának megfelelő
módjaira. Ha tehát támogató csoport indításán munkálkodunk,
legyünk türelmesek, kitartóak, és mindenekelőtt ne veszítsük el
a bátorságunkat. E fejezet szerzője egy-egy program bevezetését
esetenként három évig készítette elő a különböző
gyülekezeteknél és szervezeteknél.
Ha pedig a tájékoztatás, a kitartó türelem és a fent említett
egyéb módszerek sem segítenek abban, hogy létrehozzuk
gyülekezetünk támogatócsoport-szolgálatát, legjobb olyan
közösséget keresnünk, amely ehhez az igényhez nyitottabban és
elfogadóbban viszonyul. Végül is nem célunk egy egész
szervezetet megváltoztatni csak azért, hogy mi magunk
segítséget kapjunk. Gyakran a szervezet nem változik addig,
amíg a vezetői nem szembesülnek a saját fájdalmukkal.
Szomorú, de számos pozitív változás éppen ezáltal megy végbe.
Egy kulcsember élete darabjaira hullik, és a szervezetben
megindul az az átalakulás, amelynek már évekkel korábban
meg kellett volna történnie.
Sok esetben az egyházi közösségek kettészakadásának
hátterében is az áll, hogy a közösség magját alkotó családok
képtelenek a saját diszfunkcionális működésükből származó
problémákkal szembenézni. Kényelmesebb valakit feláldozni
vagy hibáztatni. Egy általam ismert gyülekezet is ezen a
folyamaton haladt keresztül. A lelkipásztor a szinte kizárólag
evangelizáló hangsúlytól a tanító jellegű szolgálat irányába
változtatott, hogy előmozdítsa a gyülekezet tagjainak spirituális
elmélyülését. Az új program azonban, amely a felépülés
kérdéseivel is foglalkozott, ellenállásba ütközött a
gyülekezetben kulcsszerepet játszó vezetők és családjaik
részéről. Kezdett kényelmetlenné válni számukra, hogy saját
problémáik és rászorultságuk került reflektorfénybe a „nem
hívők” problémái helyett. A tanítványi szerep hangsúlyozása
nagyobb felelősséget ruházott rájuk, mint amit jó szívvel el
tudtak fogadni.
E fontos családok tehát „alkalmatlannak” kiáltották ki a
lelkészt, és számon kérték rajta az evangelizáló üzenetet.
Olyannyira erős nyomás nehezedett rá és a családjára, hogy el
kellett hagynia a gyülekezetet. Egy másik közösséghez
csatlakozott, amely nem csupán a kívülállók felé való
szolgálatra koncentrált, hanem nyitott volt a közösség tagjainak
a felépülését és fejlődését előmozdító üzenetre is.
 A történet azonban itt még nem ért véget. A következő
években az említett meghatározó családokban kiéleződtek a
problémák, és ezzel párhuzamosan a gyülekezet hibás
működése is felerősödött. Több egymást követő lelkész is
áldozatául esett annak, hogy a gyülekezet tagjai őket tették
felelőssé a kialakult helyzetért. Szomorú tény, hogy ennyi
fájdalomnak kellett bekövetkeznie, mire a közösség eljutott oda,
hogy végre szembenézzen a saját problémáival.
A szervezet változása félelmetesnek és fenyegetőnek tűnhet,
az egészséges közösségek azonban hajlandók mérlegelni az új
lehetőségeket, és vállalják a kipróbálásukkal járó kockázatot a
lehetséges előnyök érdekében.

A változás lehetősége

Hogyan ismerhető fel, hogy egy közösség nyitott-e a támogató

és a felépülést segítő csoportok iránt? Az alábbi jellemzők
segítségével felmérhetjük, milyenek e téren a saját
gyülekezetünk lehetőségei.

1. A vezetés nyitott a támogató csoportok témája iránt, és

hajlandó más közösségekben tájékozódni, ahol hasonló
szolgálatok már működnek.
2. A vezetés nem fél túlzottan a változástól, és nem tekinti
egyenlőnek a szolgálati mód változtatását a hit alapjainak
megszegésével.
3. A vezetők felelősen viszonyulnak a saját életükben
felmerülő problémákhoz, és a közösség egésze nyitott és fejlődő
szervezet. A vezetők nem próbálnak tökéletesnek látszani,
igyekeznek őszinték és hitelesek maradni.
4. Az egyház vezetői megértéssel fogadják az emberi
fájdalmakat, és kerülik mind az ítélkező, mind pedig a
megszégyenítő megnyilvánulásokat.

Ezzel ellentétben az alábbiakban felsorolt jellemzők azokra a

gyülekezetekre vonatkoznak, amelyek nehezen indítanak
támogató csoportot, vagy más, a felépülést szolgáló
kezdeményezést. Tartsuk azonban szem előtt, hogy Isten csodát
tehet, és megváltoztathatja azok szívét is, akiktől nem is
várnánk, hogy e szolgálatok ügye mellé álljanak.

1. A vezetés nem fogadja nyíltan az emberi problémák

újszerű megközelítését.

2. A vezetés minden problémát spirituális jellegűnek tekint,

oly mértékig, hogy kizárja az érzelmi és fizikai tényezők
szerepét.

3. A közösség olyan konfliktuskezelési mintát követ,

amelynek lényege, hogy ki kell rekeszteni azt, aki nem követi
maximálisan a gyülekezet íratlan szabályait. A konfliktusok
megoldásának más módját nem ismerik.

4. A gyülekezet egyoldalúan az evangelizálásra helyezi a

hangsúlyt, és elhanyagolja a tanítványi szerep, a személyes
fejlődés és a felépülés területeit.

Sok vallási szervezet azért zárkózik el mindenfajta

változástól, mert a változtatást egyenlőnek tekintik az
evangéliumi alapok módosításával. Példa erre, hogy bár a
bibliaórák vagy az imacsoportok egy adott formája nem „szent”
és nincs „kőbe vésve”, sok gyülekezet mégis
változtathatatlannak tekinti őket. Isten szava elengedhetetlenül
fontos az életünkben, ám az a mód, ahogyan a Bibliát
tanulmányozzuk, igen változatos lehet. Egyesek a bibliaórákat
és imacsoportokat tekintik a legjobb útnak ahhoz, hogy
megragadják a Biblia üzenetét, mások a támogató csoportok
gondoskodása által kezdik megélni Isten valóságát.
Véleményem szerint valamennyi megközelítésnek helye lehet
egy átfogó gyülekezeti programban. Hitünknek „gondolkodó”
lényünket éppúgy magában kell foglalnia, mint „érző”
lényünket (ahogyan erről fejezetünk elején szóltunk).

Hogyan indítsunk támogató csoportot?

Az Overcomers Outreach szervezet alapítói hangsúlyozzák,

hogy a támogató csoport jó működése érdekében fontos, hogy
vezetését ne lelkipásztor vagy terapeuta végezze. Lelkipásztori
irányítással valószínűleg bibliakörré válna, terapeutával pedig
csoportterápiás üléssé. E különleges szolgálati forma
legsikeresebb kezdeményezői és vezetői azok lehetnek, akik
korábban már részt vettek tizenkét lépéses programokban.
Fontos továbbá, hogy azok, akik támogató csoportot
indítanak, jelentős haladást érjenek el a saját felépülésükben.
Sok segítőt sajnálatosan a társfüggőségre való hajlama vonz e
szolgálati forma felé. Azért vesznek részt a csoportban, hogy
másokat „megjavítsanak”, ahelyett, hogy ők maguk is gyógyulni
próbálnának. Ezért is fontos, hogy legyenek olyan csoporttagok,
akik korábban már bekapcsolódtak a tizenkét lépéses csoportok
– Anonim Alkoholisták, Al-Anon, Alkoholisták Felnőtt
Gyermekei stb. – egyikébe.
Beszélgettem mostanában egy terapeutával, aki csalódott
volt, mert az általa szervezett O.O.-találkozókon hónapok óta
mindössze két-három személy jelent meg. A beszélgetés során
kiderült, hogy a csoportban saját problémáit nem osztotta meg,
inkább azért szorgalmazta az összejöveteleket, hogy segítsen a
„szegény” alkohol- és drogfüggőkön. Nem gondolta, hogy neki
magának is szüksége lenne a felépülésre, így jó szándékúan bár,
de kissé leereszkedő hozzáállással próbált segíteni azoknak,
akik fájdalmakat hordoztak. Bizonyára ezt érezték a csoport
résztvevői, és emiatt pártoltak el tőle.

A csoport vezetése

Az O.O.-csoportok a hagyományos tizenkét lépéses találkozók

formáját követik. Ennek megfelelően a csoportot laikusok
vezetik. A felépülés időszakában járók osztják meg
tapasztalataikat a gyógyulást keresőkkel. Egyes gyülekezeti
vezetők fennakadnak azon, hogy az összejövetelek kevéssé
strukturáltak és irányítottak, a tizenkét lépéses csoportok
módszere azonban immár több mint öt évtizede sikeresen
működik, és segítségével emberek milliói indultak el a felépülés
útján.
A vezetői szerepet, amely időről időre cserélődik, a csoport
tagjai látják el. Minden csoporttag sorra kerül. Első alkalommal
félelmetes érzés lehet a csoport vezetése, ám ez a tapasztalat is
a felépülés részét képezi. A vezetői funkció váltogatásának
másik előnye, hogy a csoport nem függ egy adott személytől, és
minden csoporttagnak ki kell fejlesztenie a maga vezetői
készségeit.
Egy csoportvezető ezt a következőképpen fejezte ki: „A
hagyományos, szakemberek által vezetett terápiás
csoportokban a résztvevők hajlamosak a problémáikat az
úgynevezett szakértőre bízni. Beállítódásuk az »Itt vagyok –
javíts meg« mottóval jellemezhető. A támogató csoportokban
azonban a tagok tudják, hogy nem lehetnek tétlenek. Minden
csoporttag felelős a saját felépüléséért.”

A szakemberek szerepe

A tizenkét lépéses és más támogató csoportok sem

mindenhatók. E csoportok legfőbb hangsúlya azon van, hogy
tagjaik – akik mind laikusok (azaz nem segítő szakemberek) –
egyenrangú partnerekként segítsék egymást. Időről időre
azonban előfordul, hogy orvos, lelkipásztor vagy terapeuta
segítségére is szükség van. Nem szűnő depresszió esetén
szükség lehet a fizikai okok vizsgálatára. A gyermekkori trauma
fájdalmas emlékeinek feldolgozása pedig szakértő terapeuta
bevonását igényli.
Fontos, hogy a csoport vezetői tudjanak azokról a
szakemberekről, akikhez szükség esetén irányíthatják a csoport
tagjait. Olyan szakemberekre van szükség, akik megfelelően
tájékozottak a diszfunkcionális családok, a társfüggőség, illetve
a kényszerbetegségek területén. Ha az adott szakember nem
kellően tájékozott, akaratlanul is késleltetheti a felépülést, vagy,
ami még rosszabb, egyáltalán nem tud segíteni. A felépülés
időszakában lelkészi tanácsadásra is szükség lehet. A
lelkipásztornak a terapeutához hasonlóan tájékozottnak kell
lennie a felépülés folyamatát illetően.
Nem könnyű olyan orvost, lelkipásztort vagy terapeutát
találni, aki megérti ezeket a problémákat. Amikor ilyen segítőt
keresünk, tegyünk fel kérdéseket a képzettségével és
tapasztalataival kapcsolatban. Arról is érdeklődhetünk, hogy ő
maga is részt vett-e felépülési programban a saját fejlődése
érdekében. Végül is azok tudnak leginkább segíteni, akik már
maguk is végigjárták ezt az utat. Ha az adott szakember rossz
néven veszi az érdeklődést, és védekezni kezd, vagy nem ad
megfelelő választ a kérdéseinkre, próbálkozzunk máshol. A
legjobb ajánlást általában azoktól kaphatjuk, akik maguk is
részt vettek már eredményes felépülési programban. A
támogató csoportoknak, az orvosoknak és a lelkipásztoroknak
tehát egyaránt fontos szerepük lehet a felépülésben. Gyakran a
team-megközelítés a legeredményesebb, amikor a különböző
segítők egy csapatban dolgoznak.

A gyógyító közösség ereje

E fejezet olvasását követően úgy gondolhatnánk, jelen szerző

túlságosan nagy jelentőséget tulajdonít a támogató csoportok
iránti igénynek. „Túlzásba viszi, Henslin – vethetnénk fel. – Úgy
tűnik, mintha ez élet-halál kérdése volna.”
És valóban így is van. Egy tanulmány, amely a Stanford
Egyetemen készült, kimutatta, hogy azok a gyógyíthatatlan
rákbetegek, akik az orvosi kezelés mellett hetente egyszer
támogató csoportba is jártak, mintegy kétszer annyi ideig éltek,
mint a kontrollcsoport tagjai, akik csupán gyógyszeres
kezelésben részesültek.5
Jelképesen is élet-halál kérdéséről van szó. A teljes élethez az
érzelmi egészség is hozzátartozik, a támogató csoportok pedig
nagy szerepet játszanak az érzelmi fájdalmak gyógyításában. A
keresztény gyülekezetek sokat tanulhatnak e csoportoktól arról
a közösségi támogatásról, amelyet Isten az egyház számára
rendelt. Óriási lehetőségek rejlenek ezekben a közösségekben.
El tudjuk képzelni, hogy egy gyülekezeti kiscsoportban a
diszfunkcionális családi háttérből való felépülés folyamatát
tanulmányozzuk e könyv fejezetei alapján? El tudjuk képzelni,
hogy egy gyülekezet által támogatott csoportot e szavakkal
indítsunk: „Sziasztok, a nevem William. Alkoholista (szexfüggő,
kényszeres túlevő, kodependens, munkamániás stb.) vagyok” –
majd ezt követően bizalmasan megosszuk a problémánkat?
Csodálatos volna. Világszerte emberek milliói profitálhatnának
az Anonim Alkoholisták mintájára létrehozott csoportokból
(mely egyébként kifejezetten keresztény programként kezdte
működését). Semmi sem indokolja, hogy Isten népe ne
részesüljön ebből az áldásból.
El tudjuk képzelni, hogy a Szentírás alapján adjunk tanítást
az érzelmek megfelelő kezeléséről és kifejezéséről (ahogyan
ebben a könyvben is tesszük)? Hogy már a középiskolában
tanítsunk a társfüggőségről? Hogy arra tanítsuk a felnőtteket és
gyerekeket, hogy teljesen rendjén való nyíltan beszélni a
problémákról? Ha a problémák felszínre kerülnek, pozitív
változás veheti kezdetét, és valóra válhat az, amit János
evangéliuma így fogalmaz: „megismeritek az igazságot, és az
igazság megszabadít titeket” (János 8,32).

Személyes kérdések

1. Gyülekezetünkben kik azok a kulcsszemélyek, akik

befolyásolják a döntést, hogy induljon-e támogató csoport?
Imádkozzunk, hogy Isten tegye őket nyitottá, és vegyék
fontolóra egy olyan csoport indítását, ahol a résztvevők
biztonságban oszthatják meg a fájdalmaikat.

2. Támogató csoportot indítani veszélyes, sőt akár romboló

hatású lehet a saját felépülésünkön való munkálkodás nélkül.
Hol kezdjük el? Milyen támogató csoport vagy tizenkét lépéses
program volna számunkra a legmegfelelőbb?
 Függelék

Segítség a segítőknek az egyházi

szolgálatban
| Alice Brawand

A segítő szolgálatot végzők közül sokaknak a lelkük mélyéről

fakad a másokon való segítés vágya, és ez elismerést érdemel.
Ha azonban a segítő tevékenység olyan belső szükségletté válik,
hogy valaki csak akkor elégedett önmagával, ha folyamatosan
jót tesz másokkal – akár az örömtelenség és a kimerülés
határáig –, annak diszfunkcionális magatartásminta állhat a
hátterében. A társfüggő személyekre jellemző, hogy akkor érzik
magukat értékesnek, ha mások szükségleteiről
gondoskodhatnak. A kodependens segítő közel sem olyan
hatékony a munkájában, mint feltételezi, mert a segítéssel saját
szükségleteit próbálja betölteni. Végül lassanként felhalmozódik
benne a neheztelés, úgy érzi, hogy környezete túlzó
követelésekkel áll elő, vagy manipulálni próbálja őt. Ha mély
belső szükségletei kielégületlenek maradnak, egy idő után
szinte biztosan bekövetkezik a kiégés és a segítő tevékenység
feladása.
Az alábbiakban sorra veszünk néhány olyan tünetet,
amelyek a kiégés veszélyére figyelmeztetnek.
Indokolatlanul nagy felelősséget érzünk mások iránt, és
azt a belső kényszert, hogy mindent „megjavítsunk”. A
papokat és a lelkészeket szinte minden társadalomban
tipikus „megjavító embereknek” tekintik.

Igent mondunk akkor is, amikor legszívesebben nemet

mondanánk, és mindig igyekszünk teljesíteni mások
igényeit és elvárásait.

Megtesszük másokért (és helyettük) azt, amire maguktól

is képesek lennének.

Arra törekszünk, hogy „mindenkinek mindenné

váljunk” (1Korinthus 9,22). Sok hivatásos keresztény
segítő félreérti ezt a bibliai kifejezést, és arra törekszik,
hogy mindenkit szolgáljon, akit csak tud. Ám ebben a
bibliai versben Pál apostol arra utal, hogy az
evangelizációs megközelítést a befogadókhoz kell
alkalmazni, nem pedig arról, hogy minden szükséget
szenvedő ember problémáját meg kell oldanunk.

Csak abban az esetben vagyunk elégedettek

önmagunkkal, ha adni tudunk.

Kizárólag azokhoz vonzódunk, akik szükséget

szenvednek valamiben.

Unalmat és ürességet érzünk, vagy értéktelennek

érezzük magunkat, amikor nem kell problémát
megoldanunk, vagy nincs a környezetünkben segítségre
szoruló személy.
 Mások igényei kedvéért feladjuk saját időbeosztásunkat
vagy tervünket, és mindent félbehagyunk, amikor
valakinek a segítségünkre van szüksége.
Túlzott elkötelezettséget vállalunk, majd úgy érezzük, túl
nagy rajtunk a nyomás.

Ha dicséretet kapunk, elhárítjuk, ám ha elmarad az

elismerés, lehangolttá válunk.

Bűntudatot érzünk, ha időnket vagy pénzünket saját

szükségleteinkre fordítjuk.

Félünk az elutasítástól, vagy bűntudatot érzünk, ha nem

szolgálunk folyamatosan másokat.

Túlságosan félünk attól, hogy hibát követünk el.

Perfekcionista elvárásaink vannak magunkkal szemben.

A problémák gyökere

Bár minden eset egyedi, saját kutatásaim szerint gyakran az

alábbi okok állnak a fenti tünetek hátterében:

1. Rejtett vagy elfojtott harag, amely többnyire a múlt

megoldatlan konfliktusaiból fakad. Az érintettek gyakran
dühkitörésekkel vezetik le a felgyülemlett feszültséget.

2. Túlfeszített életmód. A szüntelen aktivitás, a folyamatos

pörgés, a nagy erőbedobással, majd erős kimerültséggel járó
élmények megszokottá válnak a keresztény vezetők életében, és
folyamatosan teljesítőképességük határán mozognak. Amikor
aztán kísértésekkel találkoznak, spirituális erőforrásaik
kimerülése következtében nehezen tudnak ellenállni a
csábításnak.
3. Szupersztár-szindróma. Az érintettek túlságosan
hozzászoknak ahhoz, hogy mások dicséretéből táplálkoznak, és
csodálóik szemében hősökké válnak. Az „Isten ügyéért végzett
szolgálat” (és az ennek kijáró dicséret) gyakran a családi
kötelességektől való meneküléssé és a személyes vágyak
kielégítésének mesterséges útjává válik.
4. A mély belső szükségletek elrejtése. E keresztény vezetők –
mivel nem engedik meg maguknak, hogy mások szemében
emberinek tűnjenek – elhanyagolják saját intimitásigényüket.
Még akkor is adni próbálnak másoknak, amikor érzelmi
„tartályaik” kiürültek.
5. A személyes támogató rendszer hiánya. Valódi érzéseiket és
problémáikat senkivel sem merik megosztani, ezért erős stressz
és magányérzés lesz úrrá rajtuk, így fokozottan ki vannak téve a
kísértéseknek.

6. Felszínes kapcsolatok. Mivel e vezetők nem engedik meg

maguknak, hogy hitelesek és valódiak legyenek mások előtt, és
kerülik a bensőséges kapcsolatokat, elvágják a támogatás
lehetőségét, és magányos, leszálló spirálba keverednek.
7. A saját és mások elvárásainak teljesítése a teljes kimerülés
és a kiégés pontjáig. E vezetők többé már nem tudnak
megbirkózni az élet nehéz követelményeivel. Sem életükben,
sem szolgálatukban nem találnak értelmet, helyzetüket
reménytelennek érzik.
Segítség a segítőknek

A keresztény közösségek tagjai néha akaratlanul is

súlyosbítják a problémát, amikor piedesztálra emelik a segítő
szolgálatot végzőket, és irreális elvárásokat terhelnek rájuk.
Igaz, hogy a lelkészeknek példaképeknek kell lenniük, ez
azonban nem jelenti azt, hogy a tökéletesség eszményképei
volnának. Nekik és családjuknak is lehetőséget kell kapniuk
arra, hogy önmaguk lehessenek, és élvezzék az életet, anélkül,
hogy tartaniuk kellene mások ítélkezésétől.
A keresztény vezetők bátorítást és támogatást nyújtanak
gyülekezetük tagjainak, akik néha megfeledkeznek arról, hogy
lelki vezetőiknek is megvannak a maguk belső küzdelmeik és
szükségleteik, mint például a következők:

kitartó imatámogatás,
tiszteletteljes bánásmód,
kölcsönös bátorítás és kommunikáció gyülekezetük
tagjaival,

segítség a rájuk nehezedő terhek hordozásában,

szóbeli és írásbeli elismerés,

jó hírük tiszteletben tartása (még távollétükben is),

magánéletük tisztelete,

idejük és energiáik korlátainak figyelembe vétele,

védelem a másik nemmel kapcsolatos kísértésekkel
szemben.
 Közösségük támogatásán kívül a keresztény segítőknek és
vezetőknek számos egyéb erőforrás is a rendelkezésükre áll.
Lássunk ezek közül néhányat.

1. Nem vagyunk egyedül, Isten mellettünk áll. Isten emberei

mindig is komoly belső küzdelmet folytattak. Nekik is szól a
bátorítás: „Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket.
Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőn felül kísérteni, sőt
a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy
el bírjátok azt viselni.” (1Korinthus 10,13)
2. Mindig van remény. Az ismert közmondás így szól: „A
hajnal előtti óra a legsötétebb.” Talán már hosszú ideje
küzdünk, miközben újra meg újra kudarcok érnek bennünket,
emlékezzünk azonban arra, hogy mindig van lehetőség az
újrakezdésre, és mindig van újabb remény. Isten nem mond le
rólunk – hát mi se adjuk fel!

„De én az Urat várom,

a szabadító Istenben reménykedem:
meg is fog hallgatni Istenem!
Ne örülj bajomnak, ellenségem,
mert ha elesem is, fölkelek,
ha sötétségben lakom is,
az Úr az én világosságom.”
(Mikeás 7,7–8)
3. Fogadjuk el, hogy szükségünk van másokra. Néhány napig
vagy hétig talán egyedül is képesek vagyunk a változásra, a
tartós javuláshoz azonban külső segítségre van szükség. Noha a
végső felelősség a mi vállunkon nyugszik, szükségünk van olyan
támogató közösségre vagy barátokra, akik segítenek a
nehézségekkel való megküzdésben. „Egymás terhét
hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata
6,2)
4. Törekedjünk Istennel mély és bensőséges kapcsolatra.
Köteleződjünk el amellett, hogy szent életet élünk, amely
mentes azoktól a vonzalmaktól, amelyek a felszínen
ártalmatlannak tűnnek, de valójában gyengítenek bennünket. A
bűn rongálja belső lényünket, és csökkenti hatékonyságunkat
mind a magánéletünkben, mind pedig a szolgálatban. „…kérlek
tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok
oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.”
(Róma 12,1)

5. Törekedjünk arra, hogy elmélyítsük az érzelmi kapcsolatot

a házastársunkkal. Tegyük szokásunkká, hogy őszintén
megosztjuk egymással az érzéseinket. Vállaljuk
sebezhetőségünket társunk előtt, fejezzük ki magunkat az
alábbiakhoz hasonló módon:

„Néha magányosnak érzem magam.”

„Néha elbátortalanodom.”
„Néha úgy érzem, kirekesztesz az életedből.”

„Nem mindig viselkedem úgy, ahogyan kellene. Tudnál

nekem segíteni?”

Ha a házastársak betöltik egymás érzelmi szükségleteit, nem

lesz szükségük arra, hogy belső igényeik kielégítését a
házasságon kívül keressék. Kapcsolatuk intimitásának
elmélyülésével Istenhez is közelebb kerülnek.

6. Alakítsunk ki olyan kapcsolatokat, amelyekben

feltárulkozhatunk. A nemkívánatos szokásokkal és
gyengeségekkel való megküzdésben sokaknak segítenek az
olyan támogató kapcsolatok, amelyekben megoszthatják
kísértéseiket, kényszeres gondolataikat és egyéb nehézségeiket.
A kísértés önmagában nem bűn. Akkor válik azzá, ha nem
megfelelően kezeljük. Szükségünk van egymás támogatására,
hogy „ne keményedjünk meg a bűn csábításától” (Zsidók 3,12–
13). Adjunk magunknak engedélyt a bizalmas kapcsolatokban
való feltárulkozásra.

7. Írjuk le a célt, amely iránt elköteleződtünk, és tegyük ki jól

látható helyre, hogy mindig szem előtt legyen. „Lábam előtt
mécses a te igéd, ösvényem világossága.” (Zsoltárok 119,105)
8. Folyamatosan újítsuk meg értelmünket a Szentírásban való
elmélyüléssel. Árasszuk el elménket Isten szavával, mivel ez a
legerősebb fegyver a gonosz támadásaival szemben. „És ne
igazodjatok a világhoz, hanem változzatok meg értelmetek
megújulásával.” (Róma 12,2)
9. Szánjunk időt kikapcsolódásra, élvezetes elfoglaltságokra,
szórakozásra, és ami a legfontosabb, a testedzésre. A
kiegyensúlyozott élet, amelyben a lazításnak is helye van, lelki,
érzelmi és fizikai előnyökkel jár. A szolgálatban kimerült
apostoloknak, akik annyira elfoglaltak voltak, hogy még enni
sem volt idejük, Jézus ezt mondta: „Jöjjetek velem csak ti
magatok egy lakatlan helyre, és pihenjetek meg egy kissé.”
(Márk 6,31)
„Harmónia” Szenvedélybetegek Rehabilitációs Otthona
Cím: 6211 Kaskantyú, III. ker. 1.
Telefon: (78) 446-160
E mail: harmonia3@t-online.hu
Internet: www.harmoniaotthon.hu

Egy csobbanásnyi hang az élet

Közhasznú Alapítvány – Drogrehabilitáció
Cím: 2017 Pócsmegyer, Zöldfa utca 5.
Telephely: 9981 Szentgotthárd-Farkasfa, Fekete Tó 1.
Telefonszám: 20/534-8987
E-mail: frapacipgb@tvn.hu

„Dr. Farkasinszky Terézia”

Ifjúsági Drogcentrum Rehabilitációs Intézete
Cím: 6725 Szeged, Fésű u. 4.
Telefon: (62) 436-353, (62) 436-353
E-mail: idcrehab@mail.com
Internet: www.drogcentrumszeged.hu

Kallódó Ifjúságot Mentő Missziós Támogató Alapítvány

Cím: 7696 Hidas, Kossuth u. 62.
Telefon: (72) 457-040
E-mail: kimmta@kimmta.t-online.hu
Internet: www.zsibrik.hu

Leo Amici 2002 Addiktológiai Alapítvány

Cím: 7300 Komló, Bajcsy Zsilinszky u. 30.
Telefon: (72) 482-903, (72) 581-560
E-mail: info@leoamici.hu, leocska@freemail.hu
Internet: www.leoamici.hu
 Az Anonim Alkoholisták tizenkét lépése
6

1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk a függőségeinkkel

szemben, hogy életünk irányíthatatlanná vált.
2. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy egy nálunk
hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját
felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.
4. Félelem nélkül mélyreható erkölcsi leltárt készítettünk
magunkról.

5. Beismertük Istennek, magunknak és egy embertársuknak

hibáink valódi természetét.
6. Teljességgel készen álltunk arra, hogy Isten
megszabadítson bennünket mindezektől a jellembeli
hiányosságainktól.
7. Alázatosan kértük őt hiányosságaink felszámolására.

8. Listát készítettünk mindazokról, akiknek valaha kárára

voltunk, és hajlandóvá váltunk mindnyájuknak jóvátételt
nyújtani.

9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk nekik, ahol lehetséges

volt, kivéve, ha ez sérelmes lett volna rájuk vagy másokra
nézve.

10. Folytattuk az önvizsgálatot, és haladéktalanul

beismertük, amikor hibáztunk.
 11. Igyekeztünk ima és elmélkedés útján elmélyíteni tudatos
kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, csupán azt
kérve, hogy felismerjük velünk kapcsolatos akaratát, és hogy
legyen erőnk annak teljesítéséhez.

12. E lépések eredményeként spirituális ébredést éltünk át,

igyekeztünk ezt az üzenetet más alkoholistákhoz eljuttatni, és
ezeket az elveket életünk minden vonatkozásában gyakorolni.
 Megjegyzések
[←1]
Claudia Black: It will never happen to me (Center City, Minnesota; Hazelden,

2001), 27–46. o.

[←2]
Magyarázatot igényel a betegség szó használata a függőséggel kapcsolatban.
Sokan idegenkednek attól, hogy ezt a kifejezést az alkoholizmushoz és a

drogfogyasztáshoz hasonló kényszeres magatartásra alkalmazzák. Tévesen azt

gondolják, hogy e kifejezés használatával felmentenék a függőt a személyes

felelősség alól. E logikát követve az alkoholisták akár azt is mondhatnák, hogy a

magatartásukért nem tartoznak nagyobb felelősséggel, mint ha influenzás

tüneteik volnának. Nem erről van azonban szó. A kényszerbetegség kifejezés

használatával azt fejezzük ki, hogy a szindrómára jellemző magatartásformák,

valamint a tünetek és a továbbadódási minták mechanizmusa párhuzamba

hozható az olyan betegségekre jellemző mintákkal, mint a bárányhimlő vagy

akár a rák. A kényszerbetegség olyan biológiai, érzelmi és spirituális változók

komplex együttese, amely kezelés hiányában tönkreteheti az adott személy,

illetve a környezetében élők életét. A kényszerbetegséggel foglalkozó

szakemberek számára a betegségparadigma hasznosnak bizonyult ezen

életveszélyes és önromboló magatartásminták kezelésében.

[←3]
Black, 11–26. o.

[←4]
Historian Earnest Kurtz discusses A.A. and the challenges it faces, Sober Times,
January 1990, 6. o.

[←5]
 Charles Leerhsen et al.: Unite and Conquer, Newsweek (1990. február 5.), 52. o.

[←6]
A tizenkét lépést az Anonim Alkoholisták (AA) világszervezetének engedélyével
adjuk közre. Az utánnyomási és használati engedély nem jelenti azt, hogy az

A.A. a felhasználó publikációk bármelyikét megtekintés után jóváhagyta volna,

vagy annak tartalmával egyetértene. Az AA az alkoholizmusból való felépülést
célzó program. A tizenkét lépésnek az AA mintájára működő, de más
problémákból való felépülést célzó programok általi használatára ez az

irányelv hasonlóan vonatkozik.

 Tartalomjegyzék
Henry Cloud, John Townsend, Dave Carder, Earl Henslin -
CSALÁDFÁNK TITKAI
Előszó - Chuck Swindoll
Bevezető - Dave Carder
I. rész: Bibliai példák a család diszfunkcionális működésére
1. Izsák és családfája - Dave Carder
2. Dávid és családfája - Earl Henslin
3. Jézus családja - Earl Henslin
II. rész: A család diszfunkcionális működését kiváltó tényezők
4. A staféta továbbadása: a káros minták átadásának folyamata
- Dave Carder
5. Bűntudattól súlyos csomag: a vallásból eredő szégyen szerepe
- Earl Henslin
6. Áldott legyen a kötelék: a gyülekezetek „családi” mintái -
Dave Carder
III. rész: A család egészséges működése: hogyan csináljuk jól, ha
rosszul tanultuk?
7. Tanuljuk (újra) a kötődést - John Townsend
8. Tanuljunk meg határokat szabni - John Townsend
9. A jó és a rossz problémája - Henry Cloud
10. Váljunk felnőtté - Henry Cloud
11. Támogató csoportok az egyházi közösségekben - Earl
Henslin
Függelék
1. Segítség a segítőknek az egyházi szolgálatban - Alice Brawand
2. A tizenkét lépéses programot követő önsegítő közösségek
Magyarországon
3. Az Anonim Alkoholisták tizenkét lépése
Megjegyzések