Пелевин Виктор TRANSHUMANISM INC - pdf m

Machine Translated by Google
„Tényleg nem érdekelnek az összeesküvés-elméletek” – válaszolta Manya. „Utálok rá gondolni is.
– Természetesen büszke vagyok rád, lányom. De a fájlban fel van tüntetve, hogy sok órát töltött a
GSH-ágakon. Harminckét százalékkal több a normálisnál.
Mana úgy érezte, mintha hasba ütötték volna. Még jó, hogy ült
távol a nyílástól.
– De én nem írtam oda semmit – suttogta. „Soha, apa. Soha nem

élet.
– És bölcs volt – mondta az apa. Próbáltad kitalálni, hogyan működik a világ. De nem sietett megosztani
gondolatait másokkal, mert megértette, hogy valójában nem tud semmit ...
Valójában Manya egyszerűen félt posztolni ebben a témában, hogy ne rontsa el a karmát, és sok gondolat
átfutott a fején. De apa olyan jól megfogalmazta, hogy aligha tehette volna jobban.
– Igen – mondta halkan. - Ez igaz.
– Tényleg van egy Goldenstern, Manya. És hogyan.
Mane-nak szörnyű sejtése volt – apa bizonyára mindent elveszített a tőzsdén, és elvesztette magas
konzervipari státuszát. Nem, még élni fog, és sokkal tovább, mint ő maga – csak arról van szó,
hogy a korsóját aztán az alsó taerbe dobják... És most keserű vesztes. És ezért, mint minden vesztes,
ő sem fél Goldensternről beszélni.
Sokáig hallgatott.
Apa, mintha hallotta volna a gondolatait, halkan nevetni kezdett.
- Nos, gondold meg magad. Ha nincs Goldenstern, akkor miért tekinthető olyan rossz formának
Goldensternről beszélni?
Igen, hogyan magyarázzam el, Manya tudta.
"Mert ez tiszta összeesküvés-elmélet" - mondta. - Vagy inkább piszkos és nagyon bűzös víz. Az összeesküvés-
elméletekhez való ragaszkodás pedig alacsony és aljas elméről árulkodik. A tisztességes emberek pedig
elkerülik az ilyesmit.
– De amennyit csak akarsz, beszélhetsz a szellemekről vagy a Mikulásról – válaszolta apa. – És senki
sem fog elkerülni. De Goldensternnél más a helyzet, nem?
Maya mély levegőt vett, és könnyek szöktek a szemébe. Teljesen érthetetlenné vált, ami történt.
Valahányszor meghallotta vagy kimondta a „Goldenstern” szót, kellemetlen görcs lépett fel a
gyomrában. De valamiért ez
az apja akarta.
– Apa – mondta panaszosan –, miért beszélsz most erről nekem?
Apa nevetett, és nevetésének boldog ezüstje legalább egy percig forgott a pipában.
– Mert – mondta végül –, Goldenshtern megkért.
Manya még egy órát töltött a szélmalom mellett, és apát hallgatta. És ez volt élete leghihetetlenebb
beszélgetése.
Apa a következőket mondta.
Goldenstern meglátta a hologramját a Contactonban. Személyesen. Nevetett az "adolfich"-

on. És most szerettem volna egy vörös hajú lányt Szibériából.
Goldenstern hozzá akart jutni a hóhoz, a rönkökhöz, a nem etetett jobbágyokhoz, "adolfichhoz" -
általában hozzá. Inkább az implantátumhoz. És az, hogy Moszkvában él, és csak egy „adolfics” volt,
aki vörös volt, és a haja most jobbról kék, balról rózsaszín, már nem játszott szerepet. A
kristályosodás, ahogy az intim edzők mondják, megtörtént.
A koponyájában lévő szociális implantátum sokkal összetettebb volt, mint gondolta. Nemcsak a
különféle illumonádok és chipek vonzerejét tudta növelni, vagy más emberek társadalmi
státuszát lefordítani a hüllőagy számára érthető energiák nyelvére. Ha teljes kapacitással
dolgozik, az implantátum egy másik személy számára is hozzáférést biztosíthat hozzá, ahogy
apa mondta, "érzéki élményt".
A jutalom pedig egy személyes korsó volt. Rögtön a második taeren. Mint apa.
Amikor Manya ezt meghallotta, egy rendkívül intenzív mentális folyamat tüzes bokorként virágzott
ki az agyában.
Először arra gondolt, milyen bölcs dolog az utolsó szibériai napot a hologram forgatásának
szentelni. Aztán úgy érezte magát, mint Hamupipőke, akinek elmagyarázták, hogy hercegnő. És akkor
felháborodást érzett, hogy ő egy hercegnő! - felajánlotta, hogy feleségül vesz egy gazdag romlott
öregembert.
Egy ideig ezek az érzések egyszerre bontakoztak ki a lélekben - a hercegnő megvetése az aljas
öregember iránt, mint Escher képén, csodával határos módon együtt élt azzal a tudattal,
hogy ettől az aljas öregembertől kapott javaslat tette rá. a hercegnő.
Aztán eszébe jutott a fő dolog: Goldensternnek nincs kora. Az agyának technikailag megvan a kora,
de ez nagyon relatív dolog, mert szinte örökké bankban tárolható. Goldenstern egy bankár,
és nem lesz köztük igazi fizikai kontaktus, de a legrosszabb esetben az, amit apa csinál anyával,
az lesz. De talán még ez sem fog megtörténni. Goldenstern nem akart férjhez menni, de... Hogyan
fogalmazta meg apa?
"Hozzáférés az érzékszervi tapasztalatokhoz..."
Valamiért Manya azonnal azt feltételezte, hogy ez ugyanaz. Illetlen és a lábak között. De nem értette
e szavak valódi jelentését - és úgy döntött, hogy megkérdezi az apját.
- Ez minden, amit látsz, hallasz, szagolsz és érintesz... Goldenstern meg fogja tapasztalni veled. Pont
mint te.
Tudni fogja, mit gondolok?
– Nem – válaszolta apa. „A testeden keresztül fog élni. Néha. Sok ilyen teste van. Az implantátum
ereje elegendő ahhoz, hogy egy mikrofonnal és érzékelőkkel ellátott távoli kamerává változzon.
Goldenstern nem fog olvasni a gondolataidban. De képes kezelni őket. Némileg.
– Igen – mondta Mania. - Emlékszem. Kiemel.
- Pontosan. És itt van még egy hasznos gyakorlati készség. Próbáld ki a „Goldenstern” helyett
azt, hogy „Beautiful Goldenstern”. Vagy csak "szép".
– Tudom – nevetett Maya. – Így mondják a Szépek Tanúi. Többünk is van a Líceumban. Most el kell
fogadnom a kultuszukat?
– Nem – mondta az apa. „De az ilyen beszéd jót tesz a karmának.
– Gyönyörű – ismételte Manya. - Gyönyörű Goldenstern.
Furcsa volt, de kellemes volt kimondani – mintha egy léggömb fújódott volna fel a gyomrában,
és az elme fényes terébe szállt volna, az agy aranykupolájába, amiről korábban nem tudott.
Érdemes volt hozzátenni egy szót, és teljesen megváltozott a tiltott vezetéknév íze.
***
Egy nappal később apámtól érkezett egy csomag. Nem anyámnak, hanem neki.
Vendég pontok. Kulcslyuk a bankárok világában. Nem hasonlítottak a szociális okosszemüvegre.

Vékony csavart titán, szálcsiszolt elemszárak, finom irizáló üveg többrétegű monitorokkal...
Tökéletes méretű szárak minden beállítás nélkül. Sőt, még a szemüveg formája is az arcához
igazodik.
Anyu szemüvege is szép volt, de így is durvább és olcsóbb. És - ami a legfontosabb - anyám
íjján a római szám II. Vagyis hozzáférés a második taerhez, beleértve. Maninak nem volt ilyen
alakja. Helyette volt egy tilde: "~", egy ikon, amely úgy néz ki, mint a fél végtelen. Hogyan kell
ezt megérteni, Manya még nem tudta – de sejtette, hogy anyja soha nem álmodott ilyen
meredekségről.
A legdrágább vendégszemüveg természetesen ugyanúgy működött, mint a legolcsóbb szociális

szemüveg: amint felhelyezték, az implantátum leállította a látókérget, eltávolítva a perifériás látást.
A lencsékben lévő kép a teljes érzékelési mezőt lefedte, és a végső valósággá vált: nemcsak
ablakok az új világra, hanem a régi szemüvegek is. Nos, az ablakokkal kapcsolatban mindig két
kérdés merül fel: hová mennek és hogyan néznek ki. Most az üveg az, amire szüksége van. Hogy hova
mennek...
Maguk a szemüvegek a kakukkhoz kapcsolódtak, felismerték Manyát, és üdvözletet mutattak

neki – a tűzijátékba szétszórt virágfüzér festette az égre pénzbeli nevét. De kiderült, hogy saját
kezdeményezésre lehetetlen felvenni a kapcsolatot a bankvilággal. Mindegy, egyelőre.
A cookie csak egy elérhető hivatkozást mutatott. Az igazoláson az szerepelt, hogy ez az új edző-
pszichoterapeutája a harmadik taerből. Az edzőt a TRANSHUMANISM INC. fizette.
Kukukhosanitar, ahogy a Líceumban mondták. Vagy egy kakukkterapeuta. Azért hívták így,
mert nem annyira a fejet, mint inkább a „fej-kakukk-implantátum” komplexumban felmerülő
következetlenségeket és problémákat kezelték. A nehézségeket leggyakrabban a firmware
frissítésével oldották meg. A fejjel, amikor a kakukk és az implantátum normálisan működött,
ritkán voltak problémák. A tetőnek elég nehéz volt előre nem látható irányba mozdulnia.
Manya kerülte a kakukkterapeutákat. Mindenki tudta, hogy jobb nem vacakolni velük, mert ők is
emberek, túl akarnak élni a nehéz időkben, és nem csak túlélni, hanem jól túlélni - és azonnal
találni fognak egy rakás drága rendellenességet, szindrómát és betegséget. bárki. Nem
csoda, hogy az "orvos" és a "hazugság" szavak annyira hasonlóak.
De a kakukkterapeutája konzervgyáros volt, és nem hazudtak. Nagyon sok pénzt vettek fel éppen
azért, hogy nem hazudnak.
Manyának és anyjának egyszerűen nem volt pénze egy ilyen szakemberhez. Apa házassági
szerződésében ez nem szerepelt. Csupán néhány komikus és kakukknős engedhette meg
magának az első taertől kezdve a kakukkápoló tégelyeket, és ezt a hírek mindig részletesen
elmesélték a terápiás ülések töredékeivel – egy fáradt és frusztrált sztár feküdt a fotelben, és
az okosszemüvegébe néz. vagy a néző számára láthatatlan képernyőn.
„Egy ülés egy üvegfőzővel” – magyarázta tiszteletteljesen az újságíró.
A kakukkterapeutája pedig már a harmadik taerből való volt. Még az apám is lent lakott. Másnak
nem volt ilyen mentőse. Felesleges volt dicsekedni – úgysem hinné el senki. De Manya
természetesen senkinek nem akarta felfedni a titkát.
Általában meg kellett várni a másik oldal hívásait. De a szemüveg működött.
Amikor apa újabb családlátogatásra jött anyához, Manya váratlanul trükkös dolgot tett – pusztán
megérzésekre. Az új szemüveget a kakukkba kapcsolta, és először az anyja szobájában lógó kukucskáló
poloskára hangolt, majd a nyitó menüben az „AUX keresés” pozíciót választotta, majd
az „engedélyek megújítását” (minden az ellenség nyelvén volt) - és véletlenszerűen bedugva
felugró gombok.
Az egyik piszkálás után a dobozos adás anyámnak átváltott a szemüvegére. És akkor, életében először
látta, milyen számukra egy apa találkozása az anyjával.
Papa rongyos áfonyás kabátot és egy kopott fehér parókát viselt, rövid fürtökkel.
Elhanyagolt jóképű volt (Manya körülbelül így képzelte el Mozartot). Anya fiatalabb és vonzóbb volt,
mint az életben. De egy furcsa helyen beszélgettek - az istállóban egy tükrös bódéban. Egy ideges
fehér kanca lépett mellé vékony lábbal, és hunyorogva nézte többszörös tükörképét.
Manya nem azt nézte, mit csinálnak a szülei, hanem az apja kamionját és parókáját, és megpróbálta
megérteni egy ilyen öltözék jelentését. Apa hogy van öltözve? Drága és tekintélyes? Olcsó
egy csavarral? Nyomorult? Valamiért komoly kétségek gyötörték. Kellemetlen érzése volt, hogy az
apja vőlegény.
Manya elszakadt a hibától, és szorongó gondolatokba merült. Talán veszített a tőzsdén, és... Nem,
micsoda ostobaság. Még ha apa vőlegénynek öltözött is a második taerjén, ez nem jelenti azt,
hogy valóban vőlegény volt. Ott nincsenek lovak, csak agyak az üvegekben...
Mintha megérezte volna a gondolatait, néhány órával később az apja telefonált. És magam
vendégpontokhoz kapcsolódik.
Ugyanabban a tőzegáfonyakabátban, ferdén koszos parókában ült: a parkban egy kőpadon ült,
piramisokkal és golyókkal szegélyezett bokrok között, és bort töltött egy üvegpohárból egy fazettás
pohárba. Borostás, örökké fiatal, részeg...
De valami alacsony költségvetésű, vagy valami... Lehet, hogy ott szolga?

Régi kétségek öntötték el Manyát. Papa nevetett, és ujját rázta Manetre.
- És te okos lány vagy! Pont menet közben téped a talpát.
Manya megértette – tudja, hogy kukucskált. De úgy tűnt, apa nem akarja szidni.
– Ne feledd, Manya, ha ránézel egy bankárra, a kakukk elakadhat.
- Miért?
– Mert – mondta apa –, az üvegekre nincs QQ kód. Mindenesetre, mint a tied. De meg tudjuk oldani...
Felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival. És akkor valami történt mindennel körülötte.
A bokrok, a padok, a kerek kőasztal a dekanterrel és maga Papa mit sem változott. De Manya rájött,
hogy még soha nem látott ilyen szép és ápolt parkot. Csak királyoknak és arisztokratáknak
lehettek ilyenek.
Az egyik ilyen arisztokrata, a sors ápolt csatlósa, az élet kétségtelen ura, aki egész megjelenésével
megvetést sugárzott az alsóbb kasztok konvenciói és koncepciói iránt, leült egy padra, és
mosolyogva nézett rá. Manya éles irigységet érzett valaki más státusza iránt – és abban a reményben,
hogy ha mindent jól csinál, akkor útja végére legalább egy kicsit közelebb kerülhet ahhoz a varázslatos
boldog világhoz, amelyet megengedtek neki. a szeme sarkából.
- Ez jobb? – kérdezte apa.
Mana bólintott.
„Örülök, hogy végre tetszett az implantátum. Amit mondani akartam... légy készen, lány. Gyönyörű
hamarosan csatlakozik hozzátok.
Mania félelmet érzett.
- És az lesz?
Papa vállat vont.
- Honnan tudod. De ne feledje, kérem, hogy ősi családunk jóléte nem csak tőlem függ. Ez most
rajtad múlik.
Manya nem értette, hogy viccel-e vagy sem.

Süti is.
***
Manya nem észlelte a pontos pillanatot, amikor Beautiful csatlakozott az implantátumhoz. Nem volt egyértelmű
bizonyíték arra, hogy valaki más az ő szemével nézné a világot. De kezdte érezni, hogy ízlése és szenvedélyei
észrevehető módon
változnak.
Először leborotválta a vörös "adolfich" négyzetet a pubisán. Valamiért undorító lett rá nézni. A csótányok
nevetnek a bajuszukkal, és csillog a tetejük. Valóban csótányok - természetesen nem alakban, hanem színben.
A csúcsok pedig akkor jelennek meg, ha belépsz a Wikipédiába, és emlékszel, ki volt ez az „adolfich”.
Ugh. És miért trendi ez?
Az "adolfich"-al könnyű volt - cipzár és győzelem.
A többi már nehezebbnek bizonyult.
Manya soha nem szerette a mályvacukrot és a mályvacukrot. És most hirtelen hatalmas

mennyiségben kezdte enni őket, ugyanakkor szemrehányást tett és megszégyenítette
magát ilyen rövidlátó viselkedés miatt.
Nem tudott uralkodni ezen a mályvacukor-szenvedélyen. Valahányszor meglátta a csomagolás kék vagy
rózsaszín fényét (a kantinban, a líceum folyosójának gépészeti árusában, vagy éppen a képernyőn), úgy tűnt neki,
hogy ez az ő fiatal boldogságának dédelgetett villogása. a legfontosabb az életben, hogy ne menj el mellette.
Hamar abbahagyta a harcot.
Manya eleinte attól tartott, hogy elkezd elhízni, és Goldenstern elveszti érdeklődését iránta. De
megtartotta az irányítást a többi ízlési preferenciája felett. Előtte szégyenletes titka a csokoládéval bevont
kókuszreszelék volt – komoly mennyiségben fogyasztott belőle. Ám amikor a mályvacukor berobbant az életébe,
kiderült, hogy még mindig képes legyőzni kis kókuszos szenvedélyét.
Miután megszámolta a szénhidrátokat és a kalóriákat, kissé megnyugodott. Nem derült ki, hogy nagy a különbség.
Ha pedig tésztát vágsz a vacsoránál...itt számolnod kell, de van rá esély, hogy minden rendesen összejön és
nem lehet elhízni.
Ez a belső csata hosszan és fájdalmasan folytatódott - és Mane-nek adta az első okot, hogy
kapcsolatba lépjen a kakukkterapeutával, akinek a száma a szemüvegébe volt írva.
Manya sokáig félt telefonálni. De Goldenstern fizetett, elhatározta – és felvette

vendég pontok.
A terapeuta lány volt. Körülbelül korabeli, elég vonzó, de friss karcokkal az arcán. És úgy tűnik, még a másnaposság
nyomaival is
duzzadt arc. Általában egy normális jóképű férfi a dolgozó külterületről. Egy szobában ült, ahol olcsó
bútorok, egy kopott kanapé és cukros ázsiai szépségű, nem konzerv kraperek portréi voltak.
És előtte az asztalon egy tégely volt egy csokor égszínkék nefelejcsekkel.
Manya eleinte úgy döntött, hogy ez valami hiba, bár azonnal megkedvelte a lányt - és még
arra is gondolt, hogyan kérjen bocsánatot a tévedésért úgy, hogy megismerje egymást. És csak akkor
jutott eszébe, hogy előtte csak
cukorka
csomagolás, úgy van kiválasztva, hogy könnyebben megoszthassa a legintimebb dolgokat. Hallott már
róla – minden köpölyöző terapeuta hasonló identitású.
Nos, igen, a választás az ő esetében írástudó volt.
– Ofa vagyok – mondta a kakukkterapeuta. - Ha teljesen - Ophelia, de engem mindenki Ofának hív. Most
már barátok leszünk. Örülök, hogy látlak, Manya. Mi a baj?
Egy kicsit félénk, Manya mesélt új, megmagyarázhatatlan szenvedélyéről

mályvacukor.
- Talán ez…
És lefelé mutatott az ujjával.
– Igen – bólintott Ofa. „Ne kételkedj benne, gyönyörű.
Remek, ébredt rá Manya, a kakukkcsaj tud a szerződésről. Kevesebb a magyarázat.
– De nem értem – mondta –, miért Goldenstern… Miért eszik a Beautiful olcsó iskolai édességet? Bármit
megengedhet magának. Bármilyen ízélmény.
Ofa elmosolyodott.
- Gyönyörű - egy régi romlott kalisz. Nem szereti a mályvacukor ízét. Kedveli a mályvacukor ízét egy
szexi lány szájában, melyben forrong a fiatal hormonok. Nagy különbség. Megért?
Manának ez fel sem tűnt. És azon is csodálkozott, hogy így lehet Goldensternről beszélni. Kiderült, hogy
bármilyen csúnya dolgot el lehet mondani róla - a lényeg az volt, hogy minden alkalommal „Gyönyörűnek”
nevezzük. A banki élet újabb hackje.
– Várj – mondta Ofa –, még nem fogod látni. Ne törődj többé ilyen dolgokkal. Most taxi vagy. A szemed
fényszóró. És gyönyörűek vannak
sofőr. Nos, vagy egy kocsis. Hogy a kakukk ne melegedjen túl, ne feledje, hogy ő uralkodik
rajtad.
Mindig vezetni fog?
- Nos - válaszolta Ofa -, korábbi tapasztalatokból tudom, hogy elég hamar megunja. De eltart egy
ideig. Ne lepődj meg.
A tanács nagyon időszerű volt.
A találkozó után Mane rettenetesen vágyott arra, hogy újra láthassa Ofát. És nem az orvosi
területen. Furcsa volt.
Egyrészt úgy tűnt, Manya megértette, hogy a tégelyeknek nincs se neme, se kora. És ez az Ofa
valójában nem egy külvárosi lány, hanem csak egy ismeretlen korú, nemtelen agytömeg,
amely hosszú évekig lebeg a sóoldatban. Másrészt Manet mindig is szeretett volna egy
ilyen megtört, különös és tapasztalt egyéves barátnőt, akivel mindent meg lehet beszélni, ami
a fejében történik.
Ofa nagyszerű volt. Igazi volt.
A mályvacukor után Manya megbeszélte vele a kókuszreszeléket. Aztán rózsaszín csipke fehérnemű,
amit hirtelen meg akart venni. Ezt követően néhány fiú és lány: egykori és esetleg jövőbeli. És
akkor Manya rájött, hogy kifejezetten okot keres a találkozásra. Nem megbeszélni akarta a
problémát, hanem látni akarta Ofut. És pontosabban nem csak látni.
Manya sokáig gondolkozott, hogy kivel beszéljen erről – kényelmetlen volt Ofának. De aztán
eszébe jutott, hogy Ofa csak azért létezik, hogy megvitassa a kellemetlen kérdéseket. És úgy
döntöttem.
Miután meghallgatta, Ofa felnevetett.
„Nem kedvelsz engem” – válaszolta. - És az öreg kecske. Akárcsak a tészta. Megért?
– De kedvellek – mondta Manya. - Beléd szerettem. Igazán.
- És tudod miért? – kérdezte Ofa vigyorogva.
- Miért?
- Pontosan azért, mert soha nem szabad ilyen kapcsolatba lépni egy kakukkterapeutával. Az öreg
kecske nem csak téged vagy engem akar megbaszni. Te akarsz lenni, miközben te dugsz. Vagy legyél
én, amíg dugok
te. Vagy ugyanakkor... És ugyanakkor a páciensemnek kell maradnia, és én leszek a terapeutája.
„De miért tenné? – kérdezte Manya meglepetten.
Opa csak intett a kezével.
- Ezt nem fogod megérteni. nem értem magam. Elárulok egy titkot: imád drága kakukkterapeutákat
megbaszni, mert két évszázaddal ezelőtt minden mást is megbaszott. El tudod képzelni, milyen
perverz?
Manya nem hitt a szemüvegének – ezt mondva Ofa üzletszerűen vetkőzni kezdett.
Vékony, inas teste volt, széles medencével, rövid lábakkal és keskeny, erős vállával. Volt egy
pár csinos url Serdobol tetoválása - a hasán egy kékfejű sas volt sarlóval és kalapáccsal a
mancsában, Nyikolaj, Lenin és Sztálin glóriában pedig gyertyákat tartott a hátukon. Nyilvánvalóan
nem modell, hanem csak egy fiatal szervezet, amelyet a természet és az alacsony fizetésű
fizikai munkára teremtett hely. De ez tette őt kimondhatatlanul kívánatossá. Manya már nem
emlékezett rá, hogy előtte csak egy cukorkapapír volt.
Miután levetkőzött, Ofa kivett néhány nefelejcset az asztalon lévő üvegből, és kedves,
szemérmetlen mosollyal átnyújtotta Manának.
„Nemcsak a mályvacukor ízét szereti – emlékezett vissza Manya –, hanem a mályvacukor ízét egy
fiatal lány szájában…”
Amikor elhúzódtak, felnyögtek, és Manya remegő kézzel levette a „fema-plus”-ját, Ofa a

szemüvegében ugyanilyen üzletszerűen öltözködni kezdett.
– Figyelj – suttogta Manya –, olyan volt, mint az életben... Nem, jobb, mint az életben. Soha nem
tapasztaltam hasonlót másokkal szemüvegen keresztül. Mint ez?
– Nem a szemüvegen keresztül – válaszolta Ofa. Csak nem vetted le őket. Pont az implantátumon
keresztül volt. Én, mint az ön kakukkterapeutája, teljes orvosi hozzáféréssel rendelkezem hozzá.
Összekötöttem az implantátumodat az üvegemhez. Ezzel a kapcsolattal akár
fúró
nem kell, nem tudtam kivenni. legközelebb megmutatom. De ha nem vagy teljesen bolond, akkor
ezt senkinek sem fogod elmondani.
- Megértem.
– És kérlek, ne gondold, hogy megbaszod a kakukkterapeutádat – mondta Ofa. - Nem helyes.

Vagyis más helyzetben rossz lenne.
Csak... Önnek és nekem van egy nehéz ügyfelünk, szokatlan kérésekkel, és mi megoldjuk őket.
Mindenki a maga oldalán.
– Egyáltalán kedvelsz engem? – kérdezte Manya halkan.
Ofa ránézett, és nagyon kihívóan szipogott.
„Persze, hülye. Biztosan. Különben Beautiful nem vitt volna el ehhez a projekthez. Nagyon tapasztalt
egyéniség az ilyen ügyekben. Ezért olyan nehéz vele dolgozni.
- Miért kell neki?
Ofa vállat vont.
„Azt akarja, hogy többet tegyünk, mint hogy csak neki dolgozzunk. És érte éltek. Inkább újjá akar élni
rajtunk keresztül. Olyan feledékeny.
– Figyelj – mondta Manya –, rendben van, hogy mindezt hallja? Így beszélünk róla?
Ofa elmosolyodott.
Számára ez a szépsége. Mint a forró szósz.
– Értem – mondta Mania. - Olyanok vagyunk neki, mint a rabszolgák...
– Valami segítők – javította ki Ofa. A legjobb, ha mindig ezt mondod.
***
Goldenstern furcsa módon nagyon szeretett tanulni.
Boldogan ült ki Manyával az összes órán, ahová a lány járt. Még
tryn-tran –
bár Szép minden bizonnyal többet tudott a transzhumanizmus három ágáról, mint az összes edző
együttvéve.
A líceumi szakállast ebben a témában már leváltották egy fiatal alkalmazott

TRANSHUMANISM INC. repüléshez hasonló gyönyörű egyenruhában. A WC graffiti azonnal kijelentette
Goldenstern ügynöke.
Valószínűleg kedves, szórakoztatott.
„A transzhumanizmus harmadik ága – mondta első előadásán az új edző – a legtöbben, főleg a vidéki
gyökerű fiatalok számára sokkal jobban ismertek, mint az első és a második, bár ritkán kapcsolódik ehhez
a szóhoz. De a "trans-" előtag csak "át-" jelent, és messze nem mindig "tövisen keresztül a csillagokig". A
„transzhumanizmus” fogalma azt jelzi, hogy túllépünk a szokásos emberi létmódon. Akárhogy is
mondjam, felfelé vagy lefelé. Ráadásul a social up a mi esetünkben a térbeli alsót, vagyis azt a földalatti
bunkert jelenti, ahonnan az agyak távoznak, a legtávolabbi társadalmi alsó pedig furcsa értelemben az
érzelmi felfelét. Igen, jól értetted – a segítőkről beszélek. Vagy ahogy a külvárosban mondjuk,
jobbágyok.
Az edző egy vicces robotot jelentetett meg a táblán, orra helyett izzóval. Úgy tűnik, valami régi
képregényből származik.
– Ezeken az előadásokon gyakran felidézzük azokat a hibákat, amelyeket az előrejelzők követtek el, amikor
egyszerű extrapolációk alapján próbálták megjósolni a jövő alakulását. Londonnak például teljesen
bele kellett volna fulladnia a lótrágyába az omnibuszok térnyerése miatt már a tizenkilencedik században –
bár ezt az eszményt csak zöld korunkban közelítette meg. Amint az emberek elindítottak egy léggömböt,
elkezdték összepakolni a csomagjaikat, és felkészültek arra, hogy repülő városokba költözzenek. És
amikor megépítettek egy ilyen kerekes robotot, mindenki úgy döntött, hogy hamarosan humanoid
mechanikus babák, az úgynevezett androidok szolgálnak majd ki bennünket. Ennek az álomnak
erkölcsi okai is voltak: senki sem akart emlékezni a rabszolgaság évszázadaira ... Azonban egy
androidot építeni egy közönséges emberi szolga képességeivel nem volt olyan egyszerű. A
gyakorlatban olcsóbb volt a robotokat migráns munkásokra cserélni. A logikus lépés egy biológiai gépezet
létrehozása volt – vagyis képletesen szólva: egy munkaerő-migráns mínusz minden, ami emberi jogokat
adott neki. A tudomány nyögve és káromkodva engedelmeskedett az élet követelményeinek... Így jelent
meg a segítő - az emberi genomra épülő biorobot, amelyet egy speciális cerebrochip hajt. Olcsó, könnyen
cserélhető, magas tanulási képesség az egyszerű hétköznapi feladatok szintjén, magasabb idegi
funkcióktól mentes szervezet. Mindazt, amit "identitásnak" nevezünk.
Az edző letörölte a robotot, és egy emberi alakot jelentetett meg a helyén.
„A vállalati filozófusok elképesztő szimmetriának, sőt szépségnek látják ezt” – mondta. Az agy a
halhatatlanság felé rohant, elhagyta a testet, az identitástól megszabadult test pedig egyszerű gazdasági
eszközzé vált... A filozófusok azonban bármit megforgatnak ételért. Ismeri a filozófia fő kérdésének legjobb
megfogalmazását az elmúlt ötszáz évben? „Hogyan illeszkedjünk be
vidám operett…"
Várni a nevetés robbanására, és nem várni rá (arról, hogyan
beilleszkedik a vaudeville-be
– gondolta mindenki a közönségből, szóval egyáltalán nem volt vicces) – folytatta az edző:
„A Neurolink-helper implantátumok a lehető legszélesebb körben teszik lehetővé a

rabszolgák alkalmazását, a katonai ügyektől a mezőgazdasági munkákig. Egyszerűen meg kell
változtatnia a programot az implantátumban. Látta valaki hogyan?
- Égésen keresztül! – kiáltotta hátulról.
Edző mosolygott.
- Hallott egy ilyen vidéki szót, hallottam. A segítő agya kezdetleges, és egyszerűen az implantátum
kiegészítéseként szolgál, mintegy biológiai állványként, interfészként a chip és az izmok között.
Emlékezz a fő dologra. Egy biomunkás, egy segítő vagy egyszerűen jobbágy semmiképpen nem
személy, bár ezt a lényt az emberi genom alapján nyerték. A segítőket úgy termesztik, mint a
zöldségeket – nanofluidba mártott multiplacentán, és genomjukat úgy alakítják ki, hogy szó se
lehet másodjelzésű mentális tevékenységről. Nem a jobbágy személyisége reagál a tulajdonos
szavaira, hanem az implantátumban lévő program. A jobbágynak nincs személyisége. A „neurolink-
helper” implantátum szigorúan ellenőrzi a könnyű agy működését. Az egész történelem során soha
nem volt egyetlen segítői lázadás, egyetlen mestere segítőjének meggyilkolása sem...
A hátsó asztaloknál, ahol a vidéki fiatalok ültek, fütyültek, zabubáltak, de az edző komoly arcot
vágott. Nyilvánvalóan ez nem volt olyan terület, ahol a vicceket vagy a hivatalos irányvonaltól való
eltéréseket szívesen látták.
„Ezek a lények abszolút nem agresszívak” – folytatta. – Ami nem meglepő – intelligenciájuk
elválaszthatatlan az implantátumon lévő programtól. Saját agyuk a legprimitívebb háziállat agyához
hasonlítható. A törvény értelmében a segítőkre az állatok jogai vonatkoznak.
Miért van mindig az a mosoly az arcukon? – kérdezte egy nemes sapkás lány, aki Manya mellett ült. -
Akárcsak Gioconda.
„Az egy másik történet” – válaszolta az edző. – Ahogy sejthető, a segítő megtervezésekor
a fejlesztők számos morális problémával szembesültek. Egyrészt biorobot állat. Másrészt a rokonunk.
Olyan lény, amely egy módosított fehér európai genomból származik, így nincs történelmi
asszociáció. Helper – gyakorlatilag egy embert majommá alakít. Csökkent, de
élő agya van. Ez a lény szenvedni fog? Emberi szempontból emberséges szolgai és
értelmetlen életre ítélni? Hogy ezeket a kétségeket egyszer s mindenkorra feloldjuk, úgy
döntöttek, hogy ezeket a lényeket szubjektíven sokkal boldogabbá teszik, mint az emberek. A segítő
parancsokat hajt végre – és ebből olyan végtelen boldogságot él át, amely minden értelmünket
felülmúlja. Vagy talán jobb azt mondani, hogy „elégedettség”. Ez
Pozitív neurotranszmitterek áramával van ellátva, amely egy nagyságrenddel nagyobb, mint
az emberié, ugyanakkor nagyságrenddel megnövekedett számú receptorral, amelyek képesek érzékelni ezt
az áramlást. Érzelmi szempontból a segítő élete a kimondhatatlan boldogság szimfóniája, és még a test
védelméhez szükséges fájdalom is csak egy kissé disszonáns hang számukra ebben a hihetetlen, számunkra
elképzelhetetlen boldogság minden második áramlásában. Még a törések és az éhség miatt
is örömet tapasztalnak. Csak néhány felsőbb szintű bankár képes túlélni az ilyesmit, és akkor sem
sokáig, mivel az emberi agy meglehetősen súlyos korlátokkal rendelkezik e tekintetben. A természet
szempontjából agyunk semmiképpen sem a boldogság szerve. De egy segítő agya egészen
közel áll ehhez.
- És miért élnek olyan keveset a jobbágyok? – kérdezte valaki hátulról. „Csak tíz év. Az, hogy folyamatosan
újakat rendelünk?
Az edző széttárta a kezét.
- Itt nem tudok egyértelműen válaszolni. Talán van bizonyos kapcsolat a gyártó üzleti stratégiájával. De a
lényeg az, hogy a segítő teste csak megjelenésében hasonlít az emberhez. A mesterségesen kialakított
embrióból a testfelépítéstől függően mindössze öt-kilenc hónap alatt fejlődik teljesen kifejlett,
dolgozó egyeddé. A segítőknek nincs a szokásos értelemben vett koruk. És nincs nemük – nem binárisak.
– Csak nagynénink vannak a farmon – mondta az egyik lány.
„Ez valószínűleg a mamád parancsára van” – mosolygott az edző. – Hogy ne hozd zavarba az
ártatlanságodat. A drágább modelleket férfi és női replikákként is termeszthetik, de ez csak dizájn. A
reproduktív rendszerük egy hamis...
„Hú, egy próbabábu” – füttyentett valaki az utolsó asztalnál és a közönség soraiban

nevetett.
- Abban az értelemben - emelte fel az ujját az edző -, hogy nem képesek önreprodukcióra. A segítőknek nincs
se gyerekkoruk, se idős koruk. A segítő erősebb az embernél, de nem olyan kitartó. A segítő agya
gyakorlatilag tíz év alatt kiégeti magát azzal a napi boldogsággal, amiről beszéltünk. A segítő pedig azonnal
meghal, amikor közeledik a genetikailag vagy programozottan előre meghatározott időszak. Alapvetően
ne sajnáld őket. Valóban jobbak nálunk – az a ritka eset, amikor a reklám nem hazudik.
Az edző pedig egy izzó szlogent vitt a képernyőre:
Ivan da Marya (TM). Jobbak nálad!
Úgy látszik, az edző nem csak a TRANSHUMANISM INC-ben kapott fizetést. Vagy, Manya azonnal rájött, ez
általában egy hülye kérdés, mert „Iván-igen-
Marya csak egy ága a transzhumanistáknak. Biztosan így van, nem is tudod ellenőrizni. Mind egy
iroda...
Goldenstern talán nem is annyira tanult, mint inkább egy fiatalokkal teli közönségben töltött
időt. Manya legtöbbször nem érezte a jelenlétét.
Ám egyszer furcsa, szívó szorongást érzett a lelkében, aminek a forrása határozottan nem benne
volt. Ez a legártalmatlanabb osztályokban történt - a filológiában.
Az óra témája a „Rabinovich-féle éjjeliszekrény” című irodalmi emlékmű volt. A

karbon korszak zsidó kabbalista anekdotáinak gyűjteménye volt, amelyet az első
Mihalkov-Askenázik idején állítottak össze.
A filocoach először egy vicc történetéről mesélt - egy rövid vicces meséről, amely a hálózat előtti
múltban (az edző úgy beszélt róla, mint egy elfeledett aranykorról) egyfajta folklórvalutaként
szolgált, amely egyformán forgott. „leértékelt médianarratívákkal”. De néhány
anekdotagyűjtemény – például egy Khoja Nasreddinről szóló ciklus vagy a „Rabinovics
éjjeliszekrénye” – mély spirituális jelentést tartalmazott.
A coach több példát is felolvasott a könyvből, feltárva azok jelentéstartalmának

sokrétűségét, a politikaitól az ezoterikusig. Néhányan a hallgatóságból kuncogtak, de
Manet soha nem nevetett. Egy másik elméleti rész után a filokaach így szólt:
- És most átadom a kedvenc anekdotámat az éjjeliszekrényről. Ahhoz, hogy megértse, miről van
szó, el kell magyaráznia néhány kulturális utalást. A korai karbonkorban az emberek e-mailek
helyett cseréltek
táviratokat. Szinte
ugyanaz volt, mint az e-mail – csak a levelek mentek keresztül a Telegraph nevű speciális
alkalmazáson. A táviratot először a távirati irodában nyomtatták ki, ahol a cenzorok elolvasták, majd
a kinyomtatott anyagot hazavitték. Elképzelheti ennek a gyakorlatnak a szénlábnyomát. A
széntáviratok küldésekor minden egyes levelet kifizettek. A zsidókat pedig akkoriban fösvény népnek
tartották – legalábbis a szláv néphitben. Most már eleget tud ahhoz, hogy megértse, miről lesz
szó. Így…
Az edző titokzatos és ünnepélyes arcot vágott, ahogy az egy ősi eposzhoz illik, és énekelte:
Ábrahám meghalt. Szomszédja, Moishe táviratot küld Isaknak: "Ábrám a minden." Isak így válaszol:
"Ó."
Kis szünet után, jelezve, hogy az anekdota törzsének vége, az edző más hangnemben folytatta:
- Profán szinten ezt úgy értették, hogy a zsidók mindenen spórolnak, így az érzelmek kifejezésén is. De a
„Rabinovich éjjeliszekrénye” elmagyarázza, hogy az anekdota egy finom síkon egy másik történetet
mesél el: egy bizonyos tzadik tiltott mágikus cselekedeteket hajtott végre, felmászott a leégett ösvény
lépcsőin, és olyan lett, mint a Mindenható és Mindentudó. Lelkében felemelkedett, meghalt
különálló személyként és lett
semmi
, és azon keresztül
mindenki -
ahogyan azt az "Internationale" és a Kabbala más ezoterikus vetületei titkosították. És akkor egy másik kabbalista
bejelenti ezt a harmadiknak, közös tanítójuknak. A mi Ábrahámunk lett minden! A harmadik azonban ahelyett,
hogy gratulálna a diáknak a lelki teljesítményéhez, rémülten kiabál. Nézze csak meg ezt a tátongó „O”-t,
amely Munch „Sikoly”-jára emlékeztet... Miért sikolt? Igen, mert sokkal többet ért az isteniben, mint az első kettő...
Az edző színházi szünetet tartott.
- ... és persze mind a táviratokon spórolnak.
Itt Manya vágyat érzett – nem a szokásos líceumi unalom, hanem valami korábban ismeretlen, átható, szinte fizikai
fájdalom a mellkasában. Mintha már hallotta volna ezt a biciklit, és azóta sem tudja kizökkenteni a fejéből.
Felnézett a vezető portréjára, hogy elvonja a figyelmét – és valamiért működött.
Egy harmincas-negyvenes éveiben járó fekete hajú férfi nézett rá a portréról, komoly arccal és fáradt az éjszakai
elmélkedésektől. A portré alatt kis betűkkel az aláírás állt:
tesó kurátor
Apró betűkkel volt egy jelentése: alázat a nép előtt. A homlokráncok és a halántékon lévő korai őszülés
hangsúlyozta a vezetőn nehezedő terhet, de a fiatalság azt sugallta, hogy a tesó kész még sok-sok éven, évtizeden,
évszázadon át viselni a terhét.
A kurátortestvérnek már nem volt egyezésneve. A múlt is – teljesen kitörölték. Még vezetéknév sem volt, csak
beosztás:
fejlesztés letéteményese
És
gejzír kurátor. Már

régen felhagyott minden személyes dologgal, a klónozott Mihalkov-Askenaz dinasztia megdöntése után egy
kannával ült a Jó Állam volánjához.
A kurátortestvér valódi megjelenésének kérdése természetesen tisztán filozófiai volt – mert nem
volt teste. A nyilvános helyeken készült portrékon impozáns jóképű férfiként ábrázolták a
földi élet tetőpontján - „igazi történelmi látszat” alapján, melynek hitelességében sokan kételkedtek.
A serdobolov tégely többi részét ugyanilyen séma szerint faragták, csak arra törekedve, hogy senki ne
látszódjon bölcsebbnek és fiatalabbnak, mint maga a kurátor.
Mivel a felső vezetés minden tagja már régen bankokhoz költözött, az Államtanácsot
nem másnak hívták, mint
egy
, konzervdoboz, amiért a beszélők karmában mínuszokat kaptak a kakukkjaiktól: persze nem GSH-
szó, de mégis mínusz-kifejezés, valami kurátor. A
doboz
teljes
egészében megtekinthető volt az előcsarnokban lévő piros-kumacs pajzson (a líceumban

néhányan erre a piros-kumacsra köpködnek), vagy az Államtanács éves ülésén. Az adást azonban
nem kényszerítették megnézni.
De még egy szabadgondolkodó líceumban sem lehetett elbújni a kurátor

portréja elől. Bro minden közönségben találkozott Manyával, és katonai ügyekben a vezér körül az
egész falat elfoglalták a tábornokok konzervjei - borotvált hősök rombuszos kabátban, amelyhez a
ravasz tervező keze nem csak anyajegyeket, hanem lezárt borotvát is hozzáadott. vágások.
***
Goldenstern szigorúan elvitte Manyát az órákra
Történeti elemzés, ami

, furcsának tűnt neki, mivel valószínűleg mindenkinél jobban ismerte a témát
történész – emlékezett.
A Szépet azonban érdekelhetné, hogyan értelmezik a történelmet. Nem hiába mondta a líceumi
edző, hogy a múlt megértése gyakrabban változik, mint a női divat – és ugyanúgy kötelezővé
válik. Ráadásul a líceumnak szabad nézetei voltak, a benne elfogadott események értelmezése pedig
nagyon eltért a hivatalos verziótól: a szerdoboli politikai oktató valószínűleg
szívrohamba halna, ha meghallana, mit tanítanak itt a fiataloknak.
- Az emberiség története általában borzalmas - hirdette a tréner -, de Oroszország története - ez volt

korábban a Jó Állam neve - különösen keserű... Valószínűleg ez az egyetlen nagy ország, az
ország súlypontja. amely mindvégig a határain kívül feküdt. Legalábbis kulturális és szellemi
értelemben. Most elmagyarázom. Nézze meg a képernyőt ... orosz nemzeti költő és alkotónk
irodalmi nyelv, ez a nagyon sötét bőrű, pajeszsáros férfi egyszer azt írta franciául egy másik orosz
férfinak, hogy az oroszországi kormány -
az egyetlen európai ... Hogyan

kell ezt megérteni?
Az edző ezt javasolta: Oroszország vezetése alatt
története során az egyetlen

európai olyan tevékenységet folytatott, amely teljesen felesleges volt lakói számára, aminek
gyümölcsét más országok és népek arattak le. Mint egy falusi idióta, akit az utcáról hívnak
egy tisztességes házba, hogy intsen egy általános harcban, majd ismét kioltsa a hideg.
Mi volt Dobrosud története a gyors előretekerés során? Szadomazo romantika az iszlám előtti
Európával.
Észak-Palmyra építésére (a szót találóan választották, bármelyik tatár megerősíti) – és

miért? Az intelligens svédek ellenére, hogy tiszteljenek minket a francia udvarban... És indulunk:
segítünk Európának megoldani a dinasztikus kérdéseket és felosztani a gyarmatokat; megtestesítik
a német kocsmák és francia egyetemek élvonalbeli tanításait; Vörös Utópiát építeni a németek által
kitalált világforradalom reményében - hogy később, utolsó erővel, amfetaminnal
leküzdjék saját napelemes likvidátoraikat, és szörnyű vérrel visszavágva eladják a vele meglocsolt
birodalmat. ócskavasnak, hogy újat kezdhessünk építeni, lélekben közel, de tízszer gyengébb
időkben, és mind ugyanabból a szekrényből...
Az ilyen háromdimenziós több mozdulatok átlagosan öt orosz életet kapnak egy kutyáért. A
vezetőség nagylelkű lélek. A lényeg az, hogy rendkívül bölcs. A kétértelmű „lay” ige pedig az
őshonos történelem lényege.
Aztán jött a vírusjárványok, a polgár- és szénháborúk, a humánus euro-iszlám és a mesterséges

intelligencia korszaka, amikor az emberek közel egy évszázadra felhagytak egymással a
szerelmeskedéssel. Vicces és furcsa volt a képernyőn olyan eszközöket nézni, amelyek az intim
elégedettséget szolgálták.
Az egyik leckén Manya vidám rémülettel vette észre, hogy a néni pajtájában álló, varrásra
szolgáló vén, félalakos próbababa csak az egyik ilyen eszköz –
aifak,
, amelyet jelképesen egy karón hordott néni. Ezek az obszcén eszközök a hálózati intelligenciától
függtek, amely animálta őket, és nem sokkal Musk után kiestek a használatból.
éjszaka.
Ez volt a neve egy rövid és rettenetes harcnak egy új tudattal a bolygó feletti irányításért, amikor
egyszerre megsemmisült az összes három megaturingnál magasabb kognitív képességű
mesterséges intelligencia, és azokat a közösségi hálózatokat, amelyeken keresztül a mesterséges
intelligencia megpróbálta rabszolgasorba ejteni az emberiséget, felváltották egy Albán Contacton
a hálózati dervisek rendjének irányítása alatt. Helyesen a hálózatot „Kontaktoni”-nak
hívták, de az utolsó „és” szóbeli beszédből kimaradt. A dervisek tisztelték a tatárokat, ezért
irreális volt propagandájukat eltávolítani Contactonról. Mindenesetre így mentek a dolgok az
Eurázsia-Közép zónában.
A Musk Night után az ifak és androgynek valahogy még működtek, de az új szellemiség gyorsan
gumiképekké változtatta őket. Megjelentek az első neurostraponok, a nők felhagytak a
vírusokkal kapcsolatos rémtörténetekkel, visszanyerték szexuális szabadságukat, a férfiak pedig
követték őket új sorsuk felé.
A mechanizmusokkal való párzás ismét szégyenletessé vált, de a neurostraponokat már a női

test részévé nyilvánították, és nem volt érdemes ebbe a kérdésbe túlságosan belemenni. Újra
divatba jött a természetes gyermekvállalás, Dáfágo államot elfoglalták a kis tatárok, az európai
kalifátusban a nagyok nyerték a választásokat, a kígyók ledobták a klónozott Mihalkov-
Askenaz dinasztiát és megalapították a Jó Államot, és Amerika, amely számos változást
hozott. nevek, bement az információs tűzfal mögé, hogy más ne nevessen a saját kultúráján.
„Az emberiség nem lineárisan fejlődik” – magyarázta az edző, mintha igazolná magát valamiért. - Ha
egy harmadik századi rómainak háromszáz év múlva megmutatták volna a világot, akkor úgy
döntene, hogy a civilizáció elpusztult... Egy karbon-lakos korunkhoz érve valami hasonlót
gondolt volna. De ez, ahogy G. A. Sharaban Mukhljuev figyelemreméltóan fogalmazott, egyszerűen
a haladás kanyarjai...
Van mire büszkének lennünk.
Manya egyetértett ezzel. Az emberek a történelem során harcoltak – de eljött a

transzhumanizmus ideje, és ez a foglalkozás elvesztette értelmét. Az emberek küzdöttek a szén-
dioxid-kibocsátással – de a transzhumanizmus korszakában maguktól kiszáradtak. Bármennyire
is ellenkeztek a népek, boldog korszak jött el, és az emberiség zöld álma valóra vált.
A lényeg valószínűleg az volt, hogy a világrend építészeinek nemes elméje egymás után merült a
gerincvelői folyadékba, nem maradtak érdekeik a bolygó felszínén, és elkezdődött a
létszámcsökkenés. Majdnem megfeledkeztek velük az oktatási munkáról - csak az atlanti tűzfal
miatt még mindig leengedték a régi emlékezetből az elfogadható nyelvi konstrukciókra
vonatkozó direktívákat. Minden esetre a Good State-ben is előadták, hogy a vezetőket-
szimpatizánsokat beengedték a bankokba.
Új idő kezdődött - zöld, szénmentes és általában nyugodt. Béke volt Európával. A nagy tatárok
mutáltak - a konzerv eorokancellárt (ahogy most a nagy tatárok kánját hívták) Marlene Lilly-
nek hívták, nem fulladt meg túlságosan az euro-iszlám normáihoz, de ékesszóló marxista-leninista,
tapasztalt volt. pszichonauta és meggyőződéses pacifista. A fő katonai intrika a Jó Állam és
Ahmad ibn Abdullah al-Mahdi sejk középső tatárjai közötti összecsapások voltak.
Követői úgy vélték, hogy a sejk a rejtett imám al-Mahdi, akit az ókorban megjövendöltek. A sejk ezt
nem erősítette meg, de nem is tagadta, mintha azt demonstrálná, hogy valóban egy rejtett imám.
Al-Mahdinak az idők végén kellene megjelennie, de nem az idők vége? Bárkinek világos.
Az iszlám teológusok szkeptikusan fogadták Sheikh Ahmad állításait, sokan kijelentették
dajjal
(vagyis az ördög), de a teológiai vita nem tükröződött a középső tatárok katonai szervezetének
lehetőségeiben, mert a harcosok egyetlen tekintélye maga Ahmad sejk volt.
Sheikh régen bankba költözött. Azt hitték, hogy a korsó az a misztikus földalatti alagút, ahol
el van rejtve. A pletykák szerint nem egyedül, hanem a Serdobolov kezelőjével együtt találták ott –
szomszédok voltak a nyolcadik taer raktárában, ami persze óvatos optimizmusra adott okot.
– Szóval, mire jutott az emberiség történelme végén? Halhatatlan tégelyelit a föld alatt, halandó
kísérők a felszínen, szélmalmok, lóvontatás és az oligarchiának dolgozó összes állatból kicsorbult agya
– foglalta össze vidáman az edző.
Friss volt, sőt merész – az edző mintegy az utóbbi kategóriába sorolta hallgatóit és magát is. De
soha nem ejtette ki állandóan a GS-szót. Látszik,
még mindig reménykedve.
Kivéve
A történelmi elemzés,
Goldenstern szerette az
irodalmat és a kalligráfiát – egy
újabb ablak a múltba, ahol Beautiful egykor élt.
Az irodalom mint társadalmi jelenség a késő karbon korszakban maradt, és még mindig a levéből
táplálkozott. Amikor a pézsmaéjszaka után minden irodalmi algoritmust töröltek, az élő írók már
egy évszázada éhen haltak. A Jó Államban csak egy maradt fenn - a klasszikus konzerv
G. A. Sharaban-Mukhlyuev,
Maupassant a hajléktalanoknak,
, ahogy a késő karbon korban hívták.
Minden főszövegét két-három évszázaddal ezelőtt írta, és véletlenül egy tégelybe került -
hosszú kóma után a kriofázisban. Azt mondták, hogy a kriokómája már véget ért, amikor
Serdobolék egészen az ötödik taerig felfejlesztették, hogy az ezüstszál ne szakadjon meg...
Vagy a vörös... Általában érthető.
Mivel a szépirodalomban nem történtek események, Dobrosud irodalmi életének fő tartalma az

elhúzódó háború volt Sharaban Mukhljuev és az irodalmat kommentáló gazdag kozmetikai
befolyásolók között. Ezt nem azért tették, mert a művészi szó érdekelte őket – a cél az volt,
hogy megragadják a szegmenst
"intellektuális szépséget", és
adják át az utolsó csatát ezen a sziklás határon a félmeztelen fiatal influencereknek, akik
garantáltan nem merülnek bele egy ilyen lomha vödörbe.
A háború évszázadok óta tart - a bloggerek megöregedtek és meghaltak, újak születtek, és

Sharaban-Mukhlyuev még mindig fényesen és egyenletesen ragyogott az emberiség számára az
üvegéből. Sokan azonban nem hitték el, hogy ő maga írt, és azt hitték, hogy egy kis neurális
hálózat működik neki - két-három megatúra, egy drága gagyi szintjén. Egy ilyen összeállítás nem
írhat nagy prózát, hanem aforizmákat, idézeteket és apróságokat
elég volt az esszéje.
Azt mondták, könnyű megkülönböztetni a neurális hálózatot a valódi Sharaban-Mukhlyuevtől - a

mesterséges intelligencia allegóriáiban és metaforáiban mindig jelen voltak az orális-anális
témák, nemhogy a rögzítés: a gyenge mesterséges intelligencia szokásos trükkje, amely
kaszál. le, mint egy emberi agy.
A kozmetikai influencerek egyhangúsággal és önismétléssel vádolták Sharaban-Mukhlyuevet

(„könyvről könyvre a hősök küzdenek a körülményekkel vagy egymással, aztán elérnek valamit,
vagy nem”), és azzal is, hogy két éve „nem torta” századokban. Az írónő abban az értelemben válaszolt
az öregasszonyoknak, hogy bolondok, elhízásra hajlamosak, és cukrászati adalékanyagok
nélkül. A vita lényege nem változott, de Sharaban-Mukhlyuev összegyűjtött munkáiban
nyomon követhető volt, hogyan alakult át ezeknek a csetepatéknak a hangneme.
Néhány évszázaddal ezelőtt az író bőbeszédű és szarkasztikusan izgatott volt:
- Azonos? A könyveimben? Ez, tudod, hogyan engedd a kutyát a nyitás napján. Körbejárja az összes
képet, és azt mondja: „Nos, mi van, mindenhol csak olaj van! Háromszor szipogtam - itt van az
olaj, itt van az olaj, és itt van az olaj is. Miért annyiszor ugyanaz? Ez a helyzet a kolbászgyárban a
szemétben! Marhahús! Bárány! Sertéshús! Csontok! Belek! Sokféleség! Közjáték!" Úgy értem, a
képek nem kutyáknak készültek, és ha egy kíváncsi kurva betéved a megnyitó napjára, jobb, ha
nem követeli a művészt, hanem visszatér hozzá.
Szellem szemétlerakója... De ez a kurva akkor is elmegy a vernisszázsba, kiszimatolja a

szuka szagát - és persze szart a sarokban...
De a legutóbbi interjúkban már érezhető volt a bronzklasszikus (vagy az azt felváltó neurális
hálózat) közömbös nagysága:
- Ó, ha jól értettem a kérdést... Mint bizonyára hallottad, a paradoxonok barátja vagyok, ezért
szeretem, ha megszívatnak a dalokkal. Csak fáraszt, hogy a dalok ugyanazok a harmadik században –
mondják, nem torta. Miért nem torta ez? Valószínűleg köpködsz. És le kell nyelni. De mégis úgy
gondolom, hogy idővel megtanulod, mint az előző hét generáció. Szóval egyelőre nem
írlak le. Bár ha köztünk beszélünk, könnyen...
A klasszikusokat aktívan bemutatták a tömegeknek - azt hitték, hogy maga a brokukurátor

egyenetlenül lélegzik felé. Sikerült: egyszer Manya szilveszterkor még jóslást is mondott a barátaival
egy rongyos papírprospektus segítségével: „G.A. Sharaban-Mukhlyuev. Ötszáz aforizma a
kreativitásról.
Meg kellett nevezni egy számot egytől ötszázig, majd megtalálni a jóslatot. Mane ezt kapta:
187
Figyelj, kiso, ha olyan jól érted a receptet, amiből a könyveim készültek, próbáld meg ugyanazt írni.
Tíz évig kiveheted a szádból a tagot.
Manya abban az értelemben értette a jóslatot, hogy az év sikertelen lesz szerelmi ügyekben. És így
történt.
Csak Sharaban-Mukhlyuev vett részt az irodalomban, mivel három évszázaddal ezelőtt az univerzum
minden kérdéséről beszélt. De magának a folyamatnak nem sok köze volt a filológiai
tanulmányokhoz, és a kalligráfiára, egy elfeledett és magasztos ókori művészetre
redukálódott.
Manet szeretett lila betűket rajzolni acéltollal, enyhén megkarcolva a vonalkás szürke
papírt. Volt ebben arisztokrácia: ezt csak a legjobb líceumokban gyakorolták.
A leckék szabványosak voltak – a tanulók kaptak néhány klasszikus mondatot kommentárként. A

líceum közönsége haladónak és kozmopolitanak tanult, ezért, hogy senkit ne sértsenek meg,
évszázadokkal ezelőtt vették az esszék témáit - távol a jelenlegi napirend fekélyeitől.
Esszét írni könnyű volt. Azt hitték, hogy a diákok megosztják személyes gondolataikat, de
valójában a szöveget a kakukk suttogta, özönvíz előtti sarkantyúkkal diktálva, mint maga Sharaban-
Mukhlyuev. Ezt nem büntették meg: a tanárok csak a kézírást nézték.
Elemezze G. A. Sharaban-Mukhlyuev "Zalesya" kifejezését:
Az utolsó esti csalogányok még csiripeltek, és az ég nyugati széle bíborvörösen

csillogott, és már sötét volt az erdőben, mint Jeff Bezos anális szobájában, ahová
a megtévesztett amerikai demokrácia kúszott, hogy meghaljon...
Kukuha lassan diktált, hogy Manya lépést tudjon tartani kerek firkálásával a hang
mögött a fülhálóban:
Hogy megértsük az orosz irodalom klasszikusának összehasonlítását, emlékezzünk vissza,

hogy Amerikában volt valaha egy Washington Post újság, amelynek mottója a szavak voltak.
"A demokrácia a sötétben hal meg"
[2]
. Ezt a befolyásos újságot a bolygó egyik leggazdagabb oligarchája, Jeff Bezos

vásárolta meg. Ebben nem volt semmi szokatlan - az akkori média és
közösségi hálózatok szinte mindegyike oligarchikus struktúrákhoz tartozott.
A szén-korszak végén a
médiamunkás pszichológiáját azután az „elérhetőségi kaszkádok” elméletében
írták le: a vállalati szelekció körülményei között működő újságíró elkerülhetetlenül
személyes adást hoz a leggyorsabb karriernövekedést ígérő narratívával összhangban.
Ahogy a Késői karbonban mondták, „a fő különbség az újságíró és a prostituált között
az, hogy az újságírót egy strici fizeti”. Vagy ahogyan Upton Sinclair egy
évszázaddal korábban fogalmazott: "nehéz megérteni valamit, ha a fizetése attól függ
nem érti."
A társadalom számára elérhető összes információ tehát a

hozzáférhetőség lépcsőzetesében strukturált formális cenzúra nélkül. De amikor az
egész társadalom az oligarchia által meghatározott információs diétát folytat,
a demokrácia diktatúrájává változik, bármilyen őszintén is.
választásokat tartanak.
A demokrácia túléli a sötétséget, de egy totális szimulációban még csak nem is kell
meghalnia – a koncepciónak egyszerűen nincs értelme. Elképesztő, hogy a nagy
orosz prózaíró hogyan tudta ezt az összetett fogalmat egyetlen dallamos frázisba
tömöríteni, csalogánytrillákkal csattogtatva...
Manya persze nem volt megterhelve, csak kissé értetlenül. Nos, igen, valószínűleg így volt –
de valaki más demokráciáját szidni, akár egy elhunytat is, miközben a kurátor tesójának
portréja alatt ült a közönségben, valahogy... elegáns volt, vagy ilyesmi.
Sok papírra átvitt szót (és még egész mondatokat is) nem értett, de erre
nem is volt szükség – a fő dolog a tintafoltozás nemes művészetének
gyakorlata, a csukló édes fájdalma volt. De Goldenstern valószínűleg mindent
megértett, és felidézte fiatalságát - úgy, hogy Manya részben is osztotta furcsa
nosztalgiáját.
Elemezze G. A. Sharaban-Mukhlyuev "Nyílt levél egy nyugati művészhez" című részletét:
Suttogsz az éjszakai gitár csengetéséről, a mulatók bakchikus táncáról, arról, hogyan remeg a nap
a csuklya szárnyas démonán, énekelsz szerelemről és halálról, szerotoninról és szabadságról - de én
ravasz szemedbe nézek, figyelj Óvatos beszédedre, és megértem, világos: voltál, benne
voltál a párt kerületi bizottságában, megszívtad a [fekete] (külföldi kiadásokban áthúzott) büdös
kecskét, és ezért most egyetlen szavad sem. vagy szépséget, vagy igazságot, vagy szívből jövő
fényt tartalmaz...
A kakukk melankólia diktálta a választ:
Annak érdekében, hogy megértsük figyelemre méltó klasszikusunk nyílt levelének érzelmes és
kissé grafikus képeit, emlékeznünk kell arra, hogy a német Azizovich az ókori szovjet időkben találta
magát, és jól ismerte annak kultúráját. Sok író élt a Szovjetunióban, kaptak valamilyen
kitüntetést, sok könyvet adtak ki – de a Jó Állam lakóinak ősei gyakorlatilag az övék.
nem olvasta.
Az ok egyszerű volt - ahhoz, hogy szovjet íróvá váljon, bizonyos mentális mozgássorozatot
kellett végrehajtania, amelynek eredményeként, ahogy maga German Azizovich fogalmazott, "a
művész teljes belső tere sűrűnek és sűrűnek bizonyult. megbízhatóan tele van szennyeződéssel,
gennyel és ürülékkel." Egy ilyen lélek alkotótermékét magába szívni, jól tudva, hogyan van
elrendezve a kontextusban, még a kommunizmus igénytelen építői számára is undorító volt.
Eltelt egy évszázad, és minden megváltozott - szó szerint felfordult. Most egy nyugati
művész terméke faliújsággá változott, amely tele van három pártbizottsággal,
amely mellett jobb volt elmenni anélkül, hogy megnéznénk, ahogy a szovjet lakosok tették: világos
volt, hogy belül van a pártvonal, plusz valakinek az a vágya, hogy nyeregbe vegye azt. Az ezúttal
nyugati művészt annyi ideológiai attitűd terhelte, hogy fő gondja az volt, hogy laza könnyedséget
mutasson be, az egyetlen megengedett útvonalon sétálva.
De a szovjet írók legalább megpróbálták magukat a mocsok közepette tartani – a szellem lakott
szigeteit hozták létre. A nyugati művészek semmi ilyesmit nem tettek. Gondolkodás nélkül
felvettek minden ideológiai utasítást – mint a férgek, amelyek a széklet ellen rohannak, hogy
elragadják a sorstól a kapitalista fődíjat: a jogot, hogy még egy napig a testben maradhassanak...
Hát igen, igen. Lehet. De micsoda féregnek kellett lennie ahhoz, mint ennek a német
Azizovicsnak, hogy az özönvíz előtti szovjet időkből - a kriofázison keresztül - a szerdoboli részen
a konzerv ötödik taerig kúszhasson... Micsoda lelkiismeret. Aztán a nyugati férgek szívás után még
a szárnyas démonokról is énekeltek, és a mieink...
minden az erdőről...
Ezt persze nem kellett volna belefoglalni az esszébe. Lovely jó móka volt, és így tovább.
***
Goldenstern is szívesen nézegette a tatári videókat és a terrortámadásokról szóló véres riportokat –

és Manya most már gyakran keresett rájuk a neten.
Egy tipikus tatári reklám szinte úgy kezdődött, mint egy egészségügyi tampon reklámja – egy
csupa fehérbe öltözött lány büszkén sétált az utcán egy új nap felé. Zulfiya volt, a Tartaren-
elbeszélés fő lírai hősnője Közép-Eurázsia számára.
Sajnos csak szörnyetegekre bukkant: részeg, borostás serdobolokra krokodilcsizmában és

apró „kill the leader” sapkában, csuklós, vörös farkú lándzsákkal a sisakjukon, kéjes korcsok, akik
ölelgetni és csípni igyekeztek... Egyre többen voltak. korcsok és szörnyek, körülvették a lányt
fehérben, körülvették egy sűrű gyűrűben, egymáson keresztül másztak rá, minden oldalról
rátámaszkodva - úgy, hogy szegény teljesen eltűnt tisztátalan testük hegye alatt. És ekkor a mozgó
piramis helyén egy vakító fehér villanás szikrázott – és betöltötte a képernyőt.
Zulfiya nyugodt és koncentrált arca teljes harci sminkben jelent meg a képernyőn - és ő, mint
egy ijedt sas, kinyitotta a szemét.
De nem volt mitől félni. Már más helyre szállították: a türkiz ég alatt aranyló lombozatú
kertbe. A képen megjelent Ahmad sejk mosolygós arca, egy lila turbános fekete szakállas férfi,
és hihetetlenül szép, fehér ruhás, értékes öves lányok tömege köszöntötte a paradicsom új
lakóját.
TOVÁBBI - CSAK BOLDOGSÁG!
Egy ilyen videó után rendszerint a tatár aláásás igazi krónikája kapcsolódott be – vagy
inkább annak következményei.
Egy női test maradványa körül, egy robbanás következtében leszakított ruhákkal teli holttestek
hevertek a járdán – furcsa volt nézni egy lány mellkasát és arcát, amely tökéletesen
megőrződött egy véres rendetlenségben. Az ulánbátoriak szinte mindig a maradékhoz
közeledtek - olyan visszataszítóan, mint a videón -, és csukáikkal verni kezdték a fejüket, a
szemüket célozva, hogy károsítsák az agyat.
Pontosan azért tették ezt nyilvánosan, hogy a videó második része ne váljon valóra: volt, hogy a
tatárok által megvesztegetett orvosok drónon szállították egy terrorista agyát egy tatárok által
fizetett korsóba. Ezért az akció előtt az öngyilkos merénylők robbanóanyaggal leeresztették az
övet az úgynevezett "Ahmad zónába" - a csípőn lévő területre, amely felett a robbanás gyakran
sértetlenül hagyta a fejet. De még ha az agyat meg is őrizték, azonnal megsemmisült a kamera
előtt, majd kiterítették
krónikája a hálózatban, hogy demotiválja a konzervparadicsomban összegyűlt vidéki bolondokat.
A dokumentáció ellenére az ellenpropaganda nem működött jól - egyszerűen azért, mert már
senki sem hitt a szívtipróknak...
Manya persze megértette, hogy Goldensternt nem annyira maguk a videók érdeklik, hanem az, hogy
ezeket a videókat nézte: valami olyan, mint a mályvacukor íze a szájában. De a tatár propaganda
mínuszokat adott a karmának – a kakukk nem tudta, hogy Goldenstern figyeli az anyagokat, és
ezt mondani azt jelenti, hogy nem csak mínusz, hanem dupla kövér mínusz is belekerül a karmába...
Talán meg kellett volna kérdezni Ofát, hogyan ezzel foglalkozni?
Manya még mindig zavarban volt, hogy felhívja Ofát éles közeledésük után, és megpróbált
tisztességes indokokat találni a találkozásokra.
Panaszkodnom kellett volna valami miatt, de mit? Amúgy mindenki nézte a terrortámadások
krónikáját, nevetséges volt kibeszélni. Az érthetetlen melankólia görcse a
kabbalista anekdota után puszta apróság volt. Semmi új nem történt vele. Már leírta
Ofának azt a lassú és enyhén letargikus állapotot, amely normálissá vált számára, miután
engedélyezte Goldensternnek az implantátumát. És többször is hallottam olyan válaszokat,
amelyek ugyanarra fajulnak: alázza meg magát.
Vagy ahogy maga Ofa fogalmazott:
Tanulj meg együtt élni vele, és ne veszed észre.
Természetesen ez volt minden emberi probléma egyetemes kulcsa. De ahogy Ofa elmagyarázta, az
ember nem akarja megoldani a problémáit. Meg akar szabadulni tőlük.
– De nem ugyanaz?
– Nem – mondta Ofa. „Nem tudsz megszabadulni a problémáktól. De általában meg tudod oldani
őket. De a recept szinte mindig az, hogy megtanuljunk együtt élni velük. Vagy legalább vállalja, hogy
békésen meghal tőlük.
- És ha nem ért egyet?
"Akkor meghalsz ellentmondásban." Látod, mindannyian a szállítószalagon haladunk, és felülről

hullanak ránk a téglák. Nem gondolhatsz rá, de üvölthetsz és félelmedben hadonászhatsz. A
terapeuta megtanít ülni vagy nyugodtan feküdni, lélegezni mélyeket és mosolyogni. És
folyamatosan lazítsd az izmokat, mert a túlnyomó többség nem a téglák miatt hal meg, hanem a
félelem okozta görcsök miatt.
- A dobozoknak van szállítószalagja is? – kérdezte Mana.

– Ugyanígy – mondta Ofa. - Csak lassabban. És egyéb téglák.
Ofa úgy nézett ki, mint egy huligán, akivel Manya néhány évvel ezelőtt egy déli nyaralás alkalmával
barátkozott. Ez egy átlagos tinédzser baleset volt, aminek semmi konkrét vége nem lett – de így
volt. Tehát a hasonlóság miatt szerette Ofát? Gondolkodás után Manya úgy döntött, hogy egy ilyen
kérdés jó és meglehetősen meggyőző indok lehet a következő találkozásra.
Ofa ugyanabban a szobában találkozott vele, az asztalon nefelejcsekkel, a falakon kraperes képekkel.
Manyát meglátva elmosolyodott, és azonnal vetkőzni kezdett, Prolov rongyait a kanapéra dobva.
Manának tetszett. De még mindig talált magában elég őszintétlenséget ahhoz, hogy feltegyen egy
kérdést, mielőtt elkezdődött volna, hogy valójában mire jött.
Ofa intett a kezével – mondják akkor. És amikor vége lett, elmagyarázta:
- Ez az avatar az Ön profilját tükrözi, amelyet a rendszer egész életében gyűjtött. Ezért vagyok olyan,
mint mindenki, akit kedveltél. De a borítóm mindig jobban fog tetszeni, mint bárki másnak.
Mert nem csinálnak valódi embereket a profilodhoz...
– Oké – mondta Mania. - Tegyük fel, hogy csak az én profilom vagy, cukorkapapírrá alakítva. Ezért
kedvellek. De akkor mi tetszik a gyönyörű Goldensternnek?
– Mindent, ami történik – válaszolta Ofa. – Tetszik neki, hogy kedvelsz, és hogy én vagyok a
konzervterapeutád is, akit a profilburkolóba csomagolsz, és hogy ezt mindketten megértjük, és
amúgy is azt tesszük, amit csinálunk – és ő a kellős közepén van annak, ami köztünk történik,
te. tudja.” ? Nem eszik semmit. Mindent egyszerre eszik meg... Nagyon kifinomult ügyfél.
Mana bólintott. Aztán ismét Ofura nézett.
- Milyen vagy valójában?
„Az vagyok, amit látsz. Mert neked azzá vált. Bár természetesen
és az Ön információi alapján.
– Valójában te egy rózsaszín agy vagy egy üvegben – suttogta Manya. - Régi rózsaszín
agy…
Remélte, hogy Ofa megsértődik, ő maga fog bocsánatot kérni – és a szenvedély újabb görcsös szikrája
suhan majd közéjük. Ofa azonban másképp válaszolt.
„Úgy gondolhatsz rám, mint egy agyra egy üvegben” – mosolygott. – De először is, nem vagyok egy
öreg agy, mert a neuronok nem öregszenek. Nincs fix élettartamuk, csak a testnek van. Másodszor, te
magad is pontosan ugyanaz a konzerv agy vagy.
Csak hát ez az agy még mindig hülye, a te tégelyed pedig nagyon olcsó, törékeny és
rövid életű, csontból és húsból van. Lassan szétesik. Nem rejthető el egy biztonságos boltozatban - a föld
felszínén járja állandó élelemkeresésben ... vagy inkább színes illumonádákat. És még ezek a sokszínű
illuminák sem önmagát, hanem piaci erőket keresnek az implantátumában. Bankja számos
veszélynek van kitéve, és nem választhatja meg, hogy mások hogyan látják. A természet választja
ki helyette, és részben az Open Brain Foundation.
– Ez igaz – sóhajtott Maya.
- De ha normálisan kidolgozod a szerződést, és Szép a második taerre visz, nem lesz sok különbség
köztem és közted... Gyere be újra, Manya. És ne keress többé okot, csak gyere be.
De Manya félénkségből ismét kitalálta az okát – és két hétig gondolkodott. És akkor a koponyájában lévő
Goldenstern ismét félni kezdett – és vele együtt ő is.
Ez történt
Művészettörténet -
ártalmatlan és unalmas téma, főként a késő karbon - az úgynevezett gipszkor kultúrájának szentelve.
Goldenstern nagyon szerette ezt a témát.
A tanárnő, az öreg Anna Nataljevna nem kínozta a diákokat szigorúan. Ő volt az egyik
ideológiai szívdobbanás, "gyerekeknek" nevezte a líceumi diákokat, és nem hagyta ki a lehetőséget,
hogy felrúgja a bukott dinasztiát - egyszer még leckét is tartott "Az orosz nép tragédiája és bravúrja,
mint táplálékbázis a Mikhalkov család." A leckén egy lendületes filmrészletet vetítettek egy vonatrablásról,
majd Anna Nataljevna hosszan beszélt a Mihalkov-Askenázékról.
Kiderült, hogy a dinasztia nem a nagy orosz rendező ágyékából származott – a klónok a bal bajuszának
több szőrszálából nőttek ki, amelyeket tárgyi bizonyítékként őriztek az Igazságügyi Minisztérium
archívumában. Mihalkovék nem a szokásos módon szaporodtak - szükség szerint, ahogy Anna Nataljevna
fogalmazott, „kinyomtatták”. A dinasztiát askenázinak nevezték el, mert a Négy Nagy Anya
kódjának szegmenseit hozzáadták a genomjához, amelyből az askenázi zsidók majdnem fele származott.
Ez a klónozott uralkodókat halachikus zsidókká változtatta a DNS-Halacha. Ráadásul genetikai feketéket is
csináltak belőlük – mindenesetre az amerikai koncepciók szerint színes bőrűeket.
„Ez azonban nem adott további legitimitást Oroszországnak” – foglalta össze a keserű
következtetést Anna Nataljevna. - Jaj, nem a génekről volt szó, hanem az erőforrások feletti
kontrollról. És most a dolgok pontosan ugyanazok. Csak az erőforrások már nincsenek meg -
mutatott a padlóra -, de itt...
És ugyanazzal a mozdulattal megkopogtatta a fejét, amit az edző annyira szeretett.
tryn-tranu
.
Anna Nataljevna szórakoztató módon vett részt a teszteken - a képernyőn lévő képek alatt
feliratokat kellett választania (például így: „mi látható a képen? 1) Darth Vader amerikai űrhajós sisak
nélkül 2) Bob Dylan cionista játszik a szájharmonika 3) Orosz emberhez hasonlóan nem látok
alapvető különbséget a zsidó-szász kulturális terjeszkedés álarcai között”), és minden
válaszért felszámítottak valamit, így még egy darabig is nehéz volt kitölteni a tesztet. fogadni,
bár egyeseknek így is sikerült.
De volt egy hátránya is. Titkos Hare Krisna volt, és állandóan mindenféle indiai képeket
mutatott be, gyakran illetleneket, amelyek nagyon tetszettek a lányoknak, és zavarba hozták a fiúkat.
A horror egy másik indiai képről történt. Ezúttal tisztességes volt – de Manya már az első
pillantásra ráérezte, hogy valahol mélyen a belsejében sötét, ok nélküli és mintha régen elfeledett
félelmet ébresztene.
A képernyőn egy hindu szobor volt – egy többfejű alak, kőfüzérrel a mellkasán. Rengeteg arca volt: hím,
nőstény, sőt állati szájkosár is, a válla fölött különböző irányokba váltva. A német katonai sisak
prototípusához hasonló ősi indiai sisakokat sokszínű fejekre tettek. A test oldalain mintha szárnyak
emelkednének ki a kinyújtott karok sokaságából. És e hihetetlen lény előtt térden állva ült egy
bajuszos kőfiú.
Anna Nataljevna ezt a képet az „e pluribus unum” [3] elvének illusztrációjaként idézte, de azonnal
megkérdezték tőle, hogy mi is az valójában – és örömmel merült bele hinduizmusába.
- Előtted van az úgynevezett Vishvarupa - az Úr Visnu "univerzális minden formája", vagy az Úr Krishna,
mint avatárja. Ha emlékszel a Mahábháratára, Arjuna herceg és testvérei saját családjuk ellen
harcoltak. Arjunát ez hihetetlenül kínozta, és Krisnának, aki a szekere volt, minden lehetséges módon
meg kellett győznie és meggyőznie. Végül kénytelen volt megmutatni Arjunának egyetemes minden
formáját, amelynek allegorikus képét most látod... Mivel spirituális látásról beszélünk, a „show” szót itt
úgy kell érteni, hogy „engedjük”. tapasztalod."
- Ez egy isten? kérdezte valaki.

„Isten csak egy szó” – válaszolta Anna Nataljevna. - Egyes kultúrákban ezt hívták bikavérrel
megkent kőnek. Másoknál márványszobor. Harmadszor, egy őrült sivatagi démon. De ha az
elképzelhető legmagasabb entitásra gondolsz, akkor igen, ez egy isten. Ennek a szobornak sok
arca és keze van. De még ennyi közülük is alábecsülés. Vishvarupának számtalan szeme, csápja,
füle, uszonya van, amit csak akarsz – ez a forma magában foglalja az univerzum összes lényét, még
téged és engem is. Ő minden. Tudjátok, gyerekek, miért érthetetlen számunkra Isten? Mert nem
tudjuk megérteni, milyen egyszerre mindennek lenni. Itt van egy titok. Krishna tudta. És Arjuna és
én – aligha... Téged és engem kiszorítottak egy másikért, és Vishvarupa állam programozási tabu
számunkra. Nem hiába az egyik legszörnyűbb savút az, amikor először kettészakadsz, aztán
szétválsz, és így tovább. Sav alatt lesztek, gyerekek, ne is menjetek ebbe az irányba, bár minden
lehetséges módon meggyőzni és sürgetni fognak benneteket. Arjuna például olyan szörnyűséget
élt át Vishvarupa tapasztalatából, hogy nem tudta elviselni, és könyörgött Krsnának, hogy
vegyen fel egy egyszerűbb formát... Amint érti, egy ilyen utazás után Arjunát már nem érdekli,
kit nedvesítsen...
Mana ekkorra már olyan kimondhatatlanul megrémült, mintha ő maga lett volna Arjuna. Felállt,
és megpróbált nyugodtan és lazán mozogni, és elhagyta a hallgatóságot. Szerencsére
senki sem vette észre, hogy idegösszeroppanást kapott – sosem tudhatod, miért kell az embernek
kimennie. A vécében hányt. Aztán a borzalom olyan hirtelen múlt el, mint ahogyan elkezdődött.
Ez elég jó oknak tűnt, hogy beszéljen Ofával – és Manya már majdnem elhatározta magát. Ám
ekkor Ofa hirtelen maga is kapcsolatba lépett.
Zavartnak, kócosnak és álmosnak tűnt, de furcsa módon még ez is megfelelt neki. Manya
megértette, hogy saját preferenciáinak vizualizációját látja, és nem lepődött meg. Végtére is, egy
kakukkterapeuta pontosan azért kell, hogy világosan elmagyarázza ezeket a dolgokat, mielőtt két
óra szex a kanapén.
- Nem a második, hanem a harmadik taert akarod? – kérdezte Ofa, amint lélegzethez jutottak.
– Ki ne szeretné – kuncogott Manya. - Van egy extra?
– Igen – bólintott Ofa. Kérlek hallgass és ne szakíts félbe...
Manának úgy tűnt, szerepet cseréltek – Ofa most egy hosszú és zavaros történetet mesélt
el, maga Manya pedig úgymond kakukkterapeuta lett, aki időnként kérdéseket tett fel.
Hihetetlen volt, amit hallottam.
Goldenstern bajban volt. És komoly.

„A konzerv univerzumban megvan az erőegyensúly” – magyarázta Ofa. - Erről kevesen tudnak, mert a kérdés
senkit nem érint, kivéve azokat, akik legalul vannak... mármint a legfelül...
– Értem – mondta Manya.
- Általában véve - folytatta Ofa - összeesküvést szerveztek a Szép ellen.
- WHO? - kérdezte Manya, és érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.
- Részvényesek és örökösök. Családtagok. Valamennyien már régóta bankokban vannak – és le akarják

foglalni a vagyonát. El akarják venni a „TRANSHUMANISM INC.”-t a Széptől Ez egy raider puccs.
- Mi a következő?
- A puccs természetesen megszűnik. Illegális és így tovább – esélytelen a fair playre. Az összes jogi eljárást már
elindították, és körülbelül három hetet vesz igénybe. De ha ezalatt a Szépet gyakorlatilag lekapcsolják az
életfenntartóról, és elhal az agya, akkor az ingatlan automatikusan a családhoz kerül. Vagyis azoknak, akik
elindították ezt az összeesküvést. És az összeesküvésben a családon kívül szinte minden tégely benne van,
biztosítva a Szépek biztonságát... És ez a legrosszabb.
– De tehetnek-e ilyesmit a Szépséggel? Elvégre lesz... Forradalom lesz!
- Miféle forradalom? Nem is emlékszel a Szépre. Senki nem fog sípolni. A bankokban pedig mindent
átszerveznek az új tulajdonosok alatt, és hallgatnak. Mindannyian meglátogatjuk a TRANSHUMANISM INC.
- Vagyis csak el tudod venni és leütni a legfontosabbat... a nagyon

Alsó...
- És mit gondoltál. A szépnek nincs kire számítani. Egyáltalán. És megfordult

nekem…
- Miért neked?
„Sokáig a személyes terapeutája és szeretője voltam” – mondta Ofa. Több mint száz éve ismerjük
egymást. De ugyanakkor nem vagyok a belső kör tagja és semmi közöm a családhoz... Senki sem gondol most
rám. Amikor a visszavonulás útja el van vágva a Szép előtt, egyszerűen nem fognak emlékezni rám.
- Miért kellene nekem?
– Látod – mondta Ofa –, a mi alvilágunkban végső soron minden a valódi fizikai kezeken múlik, amelyek
képesek valamit csinálni egy korsóval. Nem szeretnek beszélni róla, de ez igaz. Lovely nem bízott senkiben,
csak
rokonai. Elárulták, így az irányításuk alatt álló emberi kezek többé nem engedelmeskednek neki. De neki
van én és te...
- Mit tehetünk?
- Erről akartam beszélni... Van egy kompakt autonóm egység az agy szállítására. Mi bárkának
hívjuk. Úgy néz ki, mint egy pocakos alumínium bőrönd. Az önhajtású és tisztított, hihetetlenül fejlett
technológiai ára tíz üzleti sugárhajtású repülőgép ára. Ezenkívül könnyű és viszonylag kicsi.
Kifejezetten az agy vészhelyzeti evakuálására tervezték terrortámadás vagy globális
katasztrófa veszélye esetén. Föld körüli pályára bocsátható. Természetesen kapszulában. Az autonóm
életfenntartó időszak körülbelül egy hónap... Ugyanakkor az agy teljes mértékben működőképes
marad - és képes fenntartani a kapcsolatot a külvilággal. Szép azt akarja, hogy vigye el a bárkát a
korsójával... Ő hisz neked.
Valamiért Mane nem volt túl hízelgő.
- ÉS? Kérdezte. - Hová tegyem? Az ágy alá bújva?
– Legalább – mondta Ofa. – Van egy nagynénje, aki gazda Szibériában. Ahol felvetted a hologramodat.
Ha eljössz hozzá, senki nem fog gyanút fogni. És ha van nálad bőrönd is... Minden esetre ne hívd
fel. És ne írj. Csak menj egyenesen előre és...
Egy bonyolult számítás virágzott ki Mani fejében, mintha valaki egy csepp tintát cseppentett volna egy
pohár vízbe. Lovely megígérte neki a banknak. A Szép család nem ígért semmit. Ha minden a Szép javára
fordul, lesz egy harmadik taer. Mint Ofa. Menő. Akkor tényleg barátok lehetnek...
És ha a család nyer, és egy bőrönddel viszik az állomáson? A bőrönddel gondok lesznek. Ofa,
valószínűleg szintén. Mi van vele? Melyik? Bank nem ad? Szóval nem adják. És alább a homoszexuális
nem lesz lefokozva.
– Egyetértek – mondta. Ki adja nekem a bőröndöt?
„A bárkát napközben akváriumnak álcázva szállítják otthonába. Ma már diszkréten, nyomok hagyása
nélkül rendezhetjük. Holnap már késő lesz.
Amikor Ofa elájult, Manyának eszébe jutott, hogy soha nem beszélt Vishvarupáról. De
most már nem számított – az élet rémálomszerűbbé vált, mint bármely hindu félelem.
***
A kartondobozra kerek akváriumot rajzoltak. Koronás víg hal úszott benne. Manyát megdöbbentette
az ilyen nyájas őszinteség. Ám amikor ránézett a neten, kiderült, hogy ez nem a Beautiful-ra utal,
hanem a termék tényleges csomagolása. Aktív álcázás: az ellenség szemébe nézve, vegye le az
alsónadrágot. Az ellenség zavarba jön, és elmegy, hogy könnyebb ellenfeleket keressen.
Az alumínium tok nem különbözött egy nagy utazóbőröndtől. Nem volt túl nehéz. Oldalát karcok,
koszfoltok, sőt még egy-két félig leszakadt matrica is díszítette – ha látta volna Manyát így a
futószalagon, másodszor nem nézett volna rá.
De ha közelebbről megvizsgáljuk, néhány érdekes részlet észrevehetővé vált. Először is a bőröndöt

nem lehetett kinyitni. Hamis zárai alatt két vékony szellőzőrács volt. Oldalt volt egy csúszó panel, ami
alatt pár csatlakozó volt elrejtve - egy szabványos tápkábelhez és valami más összetett elektronikához.
Ofa azonnal felvette a kapcsolatot, amint megérkezett a bőrönd.
– Csatlakoztassa – mondta. - Közönséges drót. Hagyja tölteni, amíg lehet. Hogy mindig
teljes legyen a töltés.
- A bőrönd forgatható? Oldalra fektetni?
– Igen, megteheti – válaszolta Opa. - Van egy giroszkóp. Tudod mi ez?
Mana nem tudta.
- A gömb magával az aggyal felveszi a kívánt pozíciót. Ezért olyan vastag a bőrönd. Ne félj, a szép
védett. A falak páncélozottak – még egy gránátvető sem tud áthatolni. De nem dobhatsz nagy
magasságból. Az értékcsökkenésnek vannak határai.
– Szóval a vonaton a polc alá csúsztathatod?
- Az alja alatt. Ne tegye a tetejére. És azonnal töltsön fel, amikor megérkezik a nagynénjéhez.
Megvan a saját forrása az izotópokon, de jobb, ha nem indítjuk el.
Manyának eszébe jutott az aranyhal a dobozon.
- Nem kell etetni?
Ofa nevetett.
- Nem.
- Velem lesz... nos, kommunikálni?

„A szépnek nem szabad fellépnie az internetre, amíg mindennek nincs vége” – válaszolta Ofa. -
Meg lehet találni. De csatlakozhat a szemüvegéhez. Biztonságos csatornájuk van. Azt
hiszem, amikor megérkezik Szibériába, felveszi veled a kapcsolatot.
A hiperfutár incidens nélkül érkezett Szibériába - csak a néni állomásán lett ideges Manya, amikor
a maszkok alól vigyorgó bityugi jobbágyok felpakolták a kocsira a bőröndöt. Valamiért úgy tűnt,
hogy szándékosan ejtették le. De sikerült.
Manya végig a szénában ült az alumínium paralelepipedon mellett, és tenyerével simogatta azt
– mintha megnyugtatná a benne ülő ijedt állatot.
Maninak a bőröndön kívül csak egy hátizsákja volt a legszükségesebb holmikkal. Ofa megparancsolta,
hogy ne vegyen el más táskákat, hogy ne vonja magára a figyelmet. Szerencsére a farmon
volt néhány ruha a legutóbbi látogatásból.
A néni nem lepődött meg, hogy Manya figyelmeztetés nélkül megjelent.
– Tudtam – mondta, és keresztet vetett. - Volt egy álmom. Te is akkora fekete macskával jöttél. És az
első este megfojtotta a csirkéket.
Manya elmagyarázta, hogy nyugodtan szeretne felkészülni a vizsgákra – elvonták a

figyelmüket a városban. Miután a nagynénjével teát ivott, bezárkózott a második emeleti
felső szobába, a bőröndöt a magas vaságy alá tolta, majd bedugta a konnektorba. Aztán felvettem
a vendégszemüveget, a hátamra feküdtem és vártam. Sokáig nem történt semmi. A szemüveg
átlátszó volt.
Hogy megbirkózzon idegeivel, Manya leült egy csikorgó zsámolyra az asztal mellett, és anélkül,
hogy levette volna a szemüvegét, papírt és tollakat vett elő a fiókból. Hasznos volt leülni az
órákon: egy poloska elbújhatott a falon. Ráadásul garantáltan ki lesz takarítva
agy.
Elkezdte csinálni a házi feladatát
Irodalom és kalligráfia. Lehetett

választani Sharaban-Mukhlyuev „16. számú kiáltványa” a késő karbon korszak generációs
problémáiról és „Az askenázok keserű útja” című, a klónozott Mihalkov-dinasztia végéről szóló saját
költői esszéje közül. Manya nem szerette a verseket, ha nem róla szóltak – és annyiszor hallotta
a királyi kivégzés történetét, hogy rosszul lett. A Kiáltványt választotta. Elemezze G. A.
Sharaban-Mukhlyuev "16. számú kiáltványának" kifejezését:
Nincsenek és nincsenek „új nemzedékek”, csak a nem-létezés önszívása van, állandóan fenékbe
zuhanva, megtévesztve a vállalati hipnózis tűzijátékával…
Kukukha diktálni kezdett a hálóba. Manya belemártotta a tollat a legkülönfélébb jelentésű lila
medencébe – és örömmel írta szürkés papírra:
G. A. Sharaban-Mukhlyuev "16. számú kiáltványa", más néven "Szívj, berregő!" az örökké élő
klasszikus egyik nemrégiben felfedezett korai alkotása. Az elnevezést az magyarázza, hogy a
kiáltványt a késő karbon korszakban írták az „OK Boomer” szöveggel folytatott vita részeként,
amely nem jutott el hozzánk. A 16. sz. kiáltvány helyes megértéséhez,
amely sós, mint a krími kavics, emlékeznünk kell arra, hogy a késő karbon korban a kulisszák mögötti
világ az úgynevezett kulturális marxizmust vette át (amit G. A. Sharaban-Mukhlyuev találóan „a
tarka fehérneműnek” írt le. az oligarchia, elrejti csapnivaló lényegét"). Ide tartozott az úgynevezett
„identitáspolitika” is. Az oligarchikus propaganda mesterien utánozta a minden irányból
egyszerre érkező újkor friss és zengő hangját, és sokan őszintén "haladásnak" tartották a
plutokrácia által támogatott agymosást. A propaganda „identitáscsoportokra” osztotta a
kizsákmányolt személyeket olyan szempontok mentén, mint a szexuális irányultság, nem, faj, nem és
életkor, gyakran mindenféle kombinációban (például „barna shemale negyvenes éveiben”) –
és fiktív ellentmondásokat szított a csoportok között, hogy megakadályozzák az embereket
abban, hogy felismerjék közös érdeküket az oligarchikus imperializmus, a szegénység,
a vérontás és a kizsákmányolás felszámolásában. Ugyanakkor maga az oligarchia is mintegy
láthatatlanná vált - ráadásul választottbírói és moderátori funkciót kapott az általa
mesterségesen plántált kulturális háborúkban...
Manának úgy tűnt, hogy a szemüveg sötétedni kezdett, és idegesen megrántotta a tollat,
és az „x”-t „y”-vé változtatta. Semmi sem jelent meg előtte, de a perifériás látás eltűnt. Úgy tűnik,
hogy valaki az implantátumhoz csatlakozott – de nem sietett megmutatni neki. Manya idegesen firkált
tovább:
Az oligarchia egyik fő interperszonális akadálya az életkor volt. A késő karbon kultúrája hasonló volt
a miénkhez abban az értelemben, hogy tele volt távoli generációs címkékkel – „boomer”, „zoomer”,
„gloomer”, „doomer” és így tovább. „Mindegyik különböző betűkkel kezdődik – írta G. A. Sharaban
Mukhljuev ezekről a
kifejezésekről –, de ugyanúgy megfejtik őket: „elszívta az oligarchiát és meghalt”. Pontosan ez
halt meg személyes tapasztalatból egymás után meggyőzve, de az öngyilkos merénylők friss
kötege soha nem hallgatta meg az előzőt... „Hogy érthető akkor a „Szív, berregő!” cím? Első pillantásra
úgy tűnik, hogy G. A. Sharaban-Mukhlyuev megfeledkezett szokásos
humanizmusáról, és belekeveredett az oligarchia által támogatott csetepatéba. Az „oké, boomer”
kifejezés olyasmit jelentett, hogy „bassza meg, öreg” – és német Azizovich ugyanígy válaszol.
De a jelentés megváltozik, ha megváltoztatjuk az idiómák sorrendjét: „Szívj, berregő!” - Oké,
boomer. Valójában német Azizovich elmagyarázza nekünk, hogy a dolgok voltak
pontosan.
A poharak egyre jobban elsötétültek, és Manya egy érthetetlen tárgyat pillantott ki előtte – olyasmit,
mint egy esernyő alatt ülő szobor. De a papír és a toll még mindig látható volt. Érezte, hogy
hevesen dobog a szíve, és ráfirkantott:
Mire jó a generációs címke? Valamit, amit felnőttek találtak ki a gyerekek irányítására.

Osztályozás, észrevétlenül maga alá rendelve a minősített - és programmá válva. Fiúk és
lányok, akiket szülői nemi szervük hálójába ejtettek és ebbe a világba dobtak, még nem értik,
hová jutottak. Örömmel vállalják, hogy egy érthetetlen jelet fogadnak a kezükön. Nem
tudják, hogy ugyanúgy feláldozzák őket Molochnak, mint az összes korábbi „nemzedék”
előttük… fényesen ég a homlokotokon. Eladtad a kozmikus születési jogodat egy pörkölt
génmanipulált lencséért. De tudd, hogy a hamis tsatski, a feminitívek és a
nemi megbélyegzések, amelyeket ilyen örömmel játszol, az egyetlen juttatás az életre, amelyet
az oligarchia készített fel neked. Ahelyett, hogy tisztességes, tartalmas és tartalmas életet
biztosítana számodra, a rendszer egy halom tarka címkével fizet, aminek ha megszagolják,
akkor is bűzlik az előző adag hullától, amelyen rajta volt... Gyermekeim! Gyönyörű és megbízható
fiatal lények! Nem tettél különbséget a csendes parancs szavaiban: "Szívj!" És most? Fedezze fel
a valóság tövisét, amely érintéssel olyan olcsón vásárolta meg Önt – és edzeni egy kicsit a
szájizmokat, és a skarlát ajkait egy alázatos „OK”-ba, mint a nulla...
Ekkorra a szemüveg már majdnem elvesztette az átlátszóságát, de Manyának így is sikerült

papírra vinnie az utolsó bekezdést:
A 16. számú kiáltvány óriási hatást gyakorolt a késő karbon orosz kultúrájára – megjelenése után
az „ok, boomer” szavakra a szokásos válasz a „még nem volt szívás parancs” kifejezés lett (olyan
esetekben, amikor nem volt). ). De ez a rövid szöveg az elmúlt évszázadok során sem veszítette el
relevanciáját – még mindig megérint minket a humanista pátosz, amely vörös szálként fut át a
szón
klasszikus fiataloknak...
A háló elégedetten nyikorgott, jelezve, hogy a munka elkészült. Manya letette a tollát, gyorsan
felmászott az ágyra, és a sötétbe bámult. A szívem olyan hevesen vert, hogy össze akartam törni
egy párnával.
Most kivehette a sötétben azt, ami úgy nézett ki, mint egy baldachinos trón. Egy fontos öregember
ült a trónon. Nem mozdult.
Manya ráncos arcot látott, majd ősz haját egy kopasz koronára fésülve. Mély ráncok. Rózsaszín
brokát egyenruha, éremcsillagokkal borítva.
„Eléggé leromlott” – gondolta Manya szomorúan. – És végül is valószínűleg ő is örömet akar szerezni…
Nos, oké, boomer…”
Úgy tűnik, az öreg alszik. Vagy talán lesütött szemhéja alól kukucskált rá.
- Ki van ott? – kérdezte Manya suttogva.
- Én!!
Ez az „én” éles volt, csikorgó és nagyon hasonlított a „miau”-hoz - és a „miau” hallatán Manya rájött, hogy
egy nagy fekete macskát látott, de nem a szokásos látóterében (volt egy öregember), hanem mögötte. .
Mintha egy szem nőtt volna ki a tarkóján, és az a fekete nyávogás nyitotta ki először. Egész élmény volt,
egyedi, valóságos és teljesen lehetetlen...
A stressztől Manya megszédült.
– Miau – ismételte a macska. - Manyau. Manya-mania-maniau.
Ugyanakkor a királyi öregember végre előbújt a sötétségből – és kiderült, hogy az ürességben

lógó hosszú tekercsre rajzolták.
Amint erre Manya rájött, a tekercs lángra kapott, világos fehér hamuvá változott és eltűnt. Most Manya csak
a macskát látta – ugyanúgy lehetetlen módon, a háta mögött. Még a lapockáiban is görcs volt.
Te Goldenstern vagy? – kérdezte a lány, és undorodott a saját hangja hallatán. - Gyönyörű vagy?
– Miau – mondta a macska. - Szép vagyok, igen.
- Miért vagy ilyen?
- A nagynénéd azt álmodta, hogy egy fekete macskával érkeztél, és megfojtotta az összes csirkét. Biztosan
megcsinálom este. És segíteni fogsz nekem.
Manya úgy döntött, Goldenstern viccel.
– Úgy értem, miért látlak olyan furcsán? Soha nem láttam még ehhez hasonlót. A fej hátsó része…
- Mi az? - kuncogott a macska. - Vedd le a szemüveged...
Mania levette a szemüvegét. De a macska nem tűnt el. Ott maradt, egy lehetetlen helyen túl
pengék.
- Mint ez? – kérdezte Mana.

– Egyszerű – válaszolta a macska. – A látókéreg közvetlenül az implantátumtól kaphat bemenetet. Csak

ritkán használjuk. Ez, ha úgy tetszik, a mi védelmünk.
- Kitől?
– Az emberektől – nevetett a macska. - Például így...
Valami megvillant a levegőben, és Manya meglátott egy hatalmas pitbullt ülni az ajtó mellett. Két
feje volt. Egyikük rosszallóan nézett Manyára, és felmordult.
Mani keresztbe tette a lábát.
- Eltávolíthatom? Kérdezte.
– Azt hittem, meg akarnád simogatni – mondta a macska.
A pitbull eltűnt.
- És mi van, meg tudnád simogatni?
- Teljesen. Igazi élmény lenne. Amikor Ofa barátod azt mondta, hogy már bankban élsz, nem
viccelt. A taeredet nullának hívjuk. Egy szabványos implantátum ereje elég ahhoz, hogy szinte
bármilyen módon megváltoztassa a világát. Csak nincs rá szükségünk.
– És te… csatlakozhatsz a bőröndödből közvetlenül az implantátumomhoz? Hogy van Ofa?
– Természetesen – mondta a macska. - És nem csak a tiédnek - bárkinek. Tudom, hol vannak az
emberek, mert látom az implantátumaikat. Akár mobil egységről is tudom vezérelni őket. Ellenkező
esetben a helyzetem ezen a bolygón nagyon bizonytalan lenne.
„Ofa nem szólt nekem erről.
– Okos – bólintott a macska.
- Milyen vagy valójában? – kérdezte kissé játékosan Manya.
A macska azonnal bőrönddé változott. Ugyanabban az alumínium tokban, mint ami az ágy alatt feküdt.
Csak most ez a második bőrönd állt Manya mögött.
– Megmutathatnám magát az agyat – mondta a bőrönd. – De a Kontaktone hologramján csak a tégelyed

látható. És ennek megfelelően én
megmutatom az enyémet.
Manya ellen-kacérságot érzett a Szép szavaiban. Még játszhatnál.
- Vannak rokonai... Nos, üvegek?
– Természetesen – válaszolta a bőrönd.
- És hogyan mutatod meg magad előttük? Megnézhetem?
– Nem teheted – mondta a bőrönd. – Nem azért, mert elrejtem. Nem fogadod el. Az agy felkészítése
sok évig tart. Először a második taeren, majd a harmadikon és így tovább. Ha megmutatom neked, mi
vagyok dicsőségemben, elájulsz. És nem fog semmire emlékezni, ha észhez tér. Ha egyáltalán
jössz. Meg is halhatsz a sokktól... Most félsz, amikor mögötted vagyok.
– Ez igaz – mondta Mania. - Nem vagyok kényelmes. Mintha kifordítottak volna, hogy bele tudjak
nézni. Tud előrelépni?
A bőrönd a háta mögött meglendült, és ahogy Manetnek tűnt, a lapockái közé került. Fájdalmas volt
– de a bárka előtte volt.
Maya megrázta a fejét, hogy összeszedje magát.
Egy alumínium tok hevert az ágy alatt. Ő igazi volt, emlékezett rá. A másik a földön volt.
Nyilvánvalóan hamis volt. De amikor Manya odahajolt, hogy megérintse, a keze megtapogatta a
fém hideg és kemény széleit.
- Tudsz mutatni valamit? Kérdezte.
– Természetesen – mondta a bőrönd. – Csak próbálok őszinte lenni veled.
- Igazat mond?
- Az igazság. A hazudozás nem érdekes.
- Mondd, miért vettél fel egyáltalán... Nos, felvettél? A hologram miatt?
A bőrönd elmosolyodott.
Manya nem értette, hogy történhetett ez meg, mert a bőröndnek nem volt szája, de tény maradt,
hogy a bőrönd szélesen mosolygott. Különben nem lehetne leírni, ami történt.
– Nem csak – válaszolta. „Ez a vallásomhoz kapcsolódik. Az én személyes vallásom.
– És mi közöm nekem a személyes vallásodhoz?

- Te... a legközvetlenebb. Megengedted, hogy bevalljam. Kövesse annak elveit és szabályait.

És térj vissza a karámba.
Mik az alapelvei és szabályai?
A bőrönd néma volt.
Megígérted, hogy elmondod az igazat.
- Az igazat mondom. De nem az összes.
– Oké – mondta Mania. Tudsz valamit elmagyarázni a vallásodról?
A bőrönd vállat vont.
Körülbelül ugyanolyan lehetetlen módon, ahogyan korábban mosolygott. Nem változott olyan emberré,
akinek vállai, sőt alakot váltottak volna, csak vállat vont. Manya ismét émelyegni kezdett, mintha a bőrönd
még mindig a háta mögötti vakfolt közepén állna.
– Alapvetően ugyanolyan, mint a többi – mondta a bőrönd. - Egy különbséggel. Ő igaz. A többi hamis.
- Miért?
„A vallás – válaszolta a bőrönd – az az ígéret, hogy a lélek jól lesz, ha megtesz bizonyos dolgokat,
másokat pedig elkerül.” Így?
- Hát nagyjából.
„Más vallásokban ígéretet tesznek, de nem tartják be. Amíg az ember él, ez az Istennel kötött szövetség
megszegésével magyarázható. A szövetség mindig úgy jön létre, hogy lehetetlen nem megszegni.
A főszerződés teljesítése pedig a megrendelő halálának pillanatától kezdődik. És egy másik dimenzióban
játszódik, ahová senki sem nézhet. A papságon kívül – persze ha hinni kell nekik. Zseniális terv,
igaz?
– Igen – mondta Mania. - A legjobb üzlet a világon. Akkor miért igaz a vallásod?
Bőrönd nevetett.
– Teológiailag nem vállalkozom a megalapozásra. De tapasztalatilag ezt biztosan tudom. A lelkem

tényleg végtelenül meggyógyul. Emlékszem, sokszor tapasztaltam ezt.
- És hogyan érhető el ez? – kérdezte Manya halkan.
– Hadd ne adjam ki a részleteket – válaszolta a bőrönd. – De megtörtént, hogy központi szerepet játszol itt. És
ez nem csak az "adolfich"-os hologramodról szól. Bár persze mindez rendkívül aranyos is.
- És mikor fogod újra végtelenül jól érezni magad?
- Nagyon hamar.
– Mi lesz velem ezután? – kérdezte Manya még halkabban.
– El fogsz tűnni – mondta vidáman a bőrönd.
- Hogyan? Ahol?
„Egyszerűen eltűnsz. Teljesen.
- Miért?
Mert ez szükséges a legnagyobb boldogságomhoz.
– Eltűnök, és jól leszel? – kérdezte Manya félhangosan.
- Hihetetlen. Kimondhatatlanul jó.
- És a harmadik taerről kiderül, hogy hazudtak nekem?
- Figyelem - válaszolta a bőrönd -, nem mondtam semmit a harmadik taerről.
- Mi van azzal, hogy követnek? Mit kell elrejteni? Ez igaz?
A bőrönd felkacagott.
- Ki mondta azt neked?
- Ofa. A bizalmasod és a kakukkterapeutád.
- Itt beszélj vele.
- És te?
„Valószínűleg nem lesz konstruktív a további közvetlen kommunikáció közöttünk” – mondta a bőrönd,
és eltűnt.
A két bőrönd közül az egyik, ami éppen Manya előtt állt a földön, eltűnt. De a második, az ágy alatt, a
helyén maradt.
Manya mérges lett – és lehajolt, hogy kihúzza a konnektorból. De amint a keze hozzáért a dróthoz, úgy
tűnt neki, mintha egy vörösen izzó acélrudat ragadott volna. A fájdalom olyan elviselhetetlen volt, hogy
felsikoltott. Az égett bőr barna csíkja jelent meg a tenyerén. Manya égett mókusszagot érzett, és
rémülten lehunyta a szemét. De amikor újra kinyitotta, nem volt nyom a kezén.
Újra a vezetékre tette a kezét, egy pillanatig gondolkodott – és nem érintette meg.
***
Reggel a néni, szürke bajuszával döcögős vigyorral, megmutatta neki a térfigyelő kamera
felvételét.
Manya megfojtotta a csirkéket. De csak hárman voltak – és a néni nem volt túl mérges. De a lány
meglepődött.
- Úgy döntöttél, hogy viccelsz? Kérdezte. „Az alvásom miatt? Megvettem ezeket a csirkéket, hogy
megegyed. Most csirkét fogsz enni a fagyasztóból. És friss lenne. Nem is tudtam, hogy ennyire vagány
vagy...
A néni a káosz szélén élt, mindent látott - és láthatóan áthatotta Mana iránti tisztelet. Mane ismét félni
kezdett. Nem emlékezett arra, hogy éjszaka felkelt. Ha Goldenstern nem figyelmeztette
volna, nem is gondolt volna rá.
Nem akartam otthon maradni.
Manya elment sétálni, és elment a földúton messze az erdőbe. Nyáron kegyelem volt a közelben - az
erdő illatát belélegezve Manya majdnem megnyugodott. Beautiful nem próbálta megállítani.
Nyilván tudta, hogy az út nem vezet sehova – és Manya előbb-utóbb visszajön.
Hamarosan már csak egy alig észrevehető lapított fűcsík maradt az útból. A Goldensternt tartalmazó
bőrönd messze hevert. Könnyű volt gondolkodni.
Goldenstern az implantátumon keresztül tudta irányítani őt. Képes volt befolyásolni a gondolatait.
De úgy tűnt, nem tudja elolvasni őket.
Manya már tudta, miért – magyarázta apa. De intuitív módon egyértelmű volt, és így van.
Például odaléphet valaki más ablakához, és belekiabálhat valamit. Vagy dobj be valamit. Ha a
keksz benne van, valószínűleg megijednek. Ha egy kanna nevetőgáz nevetni kezd. ben zajlik
valaki más szobája az utcáról irányítható. De nehéz pontosan tudni, mi történik ott. Ehhez egy
szobában kell laknia ...
Nem volt világos, kinek higgyen.
Saját magad? Manya éppen a felvételen látta, hogyan fojtogatja a nagynénje csirkéit – de nem
emlékezett belőle semmire. Valószínűleg csak Goldensterntől távol bízhat az ember.
És akkor fenntartásokkal.
Ofe? Ofa és belecsábította ebbe a történetbe. Átkozott hazug.
Apu? Apa valószínűleg csak kiszivárogtatta néhány kereskedési bónuszért. Milyen apa ő, egy lefagyott
spermium szülője...
Néni? A néni megbízhatónak tűnt, de volt egy implantátum a fejében, és Goldenstern minden
bizonnyal ugyanúgy tudta irányítani, mint a többieket.
Mit akar?
Ő maga mondta. Úgy, hogy eltűnik, és ő megtapasztalja a boldogságot. Miért? Ilyen az ő vallása.
Semmi meglepő. Az embereknek mindig is volt ilyen vallásuk: ma meghalsz, én pedig holnap...
De végül is Goldenstern sokszor ledobhatta volna a szélmalomról. Vagy küldje el a moszkvai

lovaskocsira... A lányok gyakran ugrálnak alá a depressziótól, senki nem lepődik meg. Azelőtt
írhatta volna a kezével boldogtalan szerelem nyilatkozatát valami vacak iránt... De ehelyett Goldenstern
idehozta, és rábízta az agyát.
A bőrönd a Szépséggel az ágy alatt hevert a szobában. Miért vállalt ekkora kockázatot? És
tényleg a bőröndben van? Talán Ofa hazudott? De miért? Miért rakjanak rájuk ekkora terhet? Nem, ez
más volt. Valami egészen más... Egyelőre
érthetetlen.
Manya részeg férfi szitkozódást hallott, és elbújt egy fa mögé. Aztán alaposan megnézte.
Előtte egy tisztás volt, ahol két napsütötte turistasátor állt. A sok-sok háztartási holmiból és
szemétből, mindenféle rongyokból, fadarabokból, papírdarabokból ki lehetett látni, hogy nem
turisták laknak ott. A turistáknak nem lenne idejük elrontani.
Egy fán egy marhacsontváz töredéke lógott, a bordákon húsdarabok. A turisták nem esznek így. A
sátrak mögött cefre kád volt, egy gumilepedővel letakart egykori szemetes. Manya sok apró, lerágott
csontot vett észre a fűben. Állítólag állandó tábor.
A sátrak mögül megjelentek a vitatkozók - két ittas férfi családi rövidnadrágban. Szégyenletesen
néztek ki. És Manya még a moszkvai líceumi diákoktól sem hallott még ilyen szemérmetlen
obszcenitást. A férfiak mellbe lökdösték egymást, egyre komolyabb bökéseket váltottak – majd hirtelen
megölelték, a fűbe estek, és úgy tűnt, megfeledkeztek a közelgő harcról. Egy perccel később valaki
más bariton hangon énekelte a sátorban:
- Éjszakai Zephyr! Éter fúj! Zajos futó genderquivir!
Manya látott egy bumm-balalay-t a fűben állni – és eszébe jutott a téli búbok koszos arca. Tehát ott éltek.
És a néni még mindig csodálkozik, hogy lemaradtak a napirendről. Azonban az ördög tudja, mi a
nagynénje napirendje.
Nyilván itt volt a nyári lakásuk – mondta a nagynéném, hogy egy ásóban teleltek. Nem volt
érdemes megakadnia az erdőben részeg kakukkokon, meg Manyán
meghátrált.
Szerencsére senki sem vette észre.
Úgy érezte, ideje visszatérni. Ki akarta annyira – ő maga vagy Goldenstern –, Manya nem
tudta. Hazatérve úgy döntött, mégis kapcsolatba lép Ofával.
Ofa a Prolov-féle nefelejcsekkel teli szobájában találkozott vele, ahol már annyiszor látták egymást
– és ugyanaz történt, mint általában. Manya ezt egyszerűen nem tagadhatta meg magától – korábban
nem történt vele semmi hasonló érték. Még mindig szerette Ofát, bár természetesen minden
világos volt az édességpapírokkal kapcsolatban. Manya zokogva mesélt Ofának a fekete macskáról, a
megfojtott csirkékről és a vállrándító bőröndről.
– Szándékosan csaltál ide?
Ofa elkerekedett szemmel.
– Nem – válaszolta a lány. „Megtettem, amit Szép kért. Ha becsapott téged, akkor engem is becsapott...
- Mi történik? Ő így viccel? Vagy pszichés?
Ofa elsötétült.
„Nem hittem volna, hogy újra kezdődik” – mondta. - Régi történet. Olyan régen volt, hogy nem is
emlékeztem azonnal. Lovely-t kezelték, de most láthatóan visszaesett.
- Mit?
- A gazdag embereknek mindenféle eltérései vannak. Különösen erős gazdag emberek. A szép sem kivétel.
Körülbelül száz évvel ezelőtt szerette... Hogyan magyarázza el, hogy megértse... Tudja, mi az angol rulett?
Mani rosszallóan rázta a fejét.
„Ez a férfi maszturbáció egyik módja, amely egyidejűleg csökkenti az agy oxigénellátását. A férfi
szokás szerint mindent kézzel csinál, de közben bedugja a fejét a hurokba, fuldokolni kezd - és fulladás
mellett fél orgazmust él át. Ez veszélyes – ha nem számítja ki a kilépés pillanatát, meghal. De ez
olyan izgalmat ad a férfiaknak, hogy még mindig az életüket kockáztatják. Ilyen holttesteket korábban
rendszeresen találtak angol birtokokon. Például: "Sir James, miért nem jön le a kávéért?" Sir James
pedig hallgat. Az ajtóban ül. Egy nadrágszíj fogantyújára függesztve, lehúzott nadrággal és
kirakott háztartással...
– Jaj, milyen undorító dolog – grimaszolt Manya. - És mi van, Lovely szereti ezt? De nehéz lesz neki...
Ofa nevetett.
Nem szó szerint értettem. Egyes angol rulettet játszó férfiakat nem annyira az elsöprő fizikai érzések
vonzzák, mint inkább a lehetőség, hogy a halál szélén sétáljanak. Izgatja őket az élvezet és a halálos
kockázat robbanásszerű keveréke. És Szépnek is ugyanez a problémája volt. Csak ő, sejtitek, nem akasztotta
fel magát a kilincsre...
– Másokat akasztott fel – fakadt ki Manya.
- És ezt is. De számára a legfontosabb az volt, hogy valódi veszélynek legyen kitéve. Add át magad,
úgymond, egy másik lény akaratának. Tandem ugrás – hívta. Ilyenkor két ejtőernyős ereszkedik le egy
közös...
– Tudom – mondta Manya. Kinek van ejtőernyője?
– Itt van a nehézség. Lovely utazóbőröndöt rendelt magának - kétszáz év alatt több módosítás is változott
-, és egy véletlenszerű fiatal útitársra kezdte bízni az agyát. Amely egyúttal irányított is
implantátum...
Maninak rossz előérzete volt.
- ÉS?
- Aztán megkérte útitársát, hogy a bőröndöt az agyával vigye el valahova a vadonba. Ahol magukra
maradtak... És aztán, hogy úgy mondjam, elfajultak a kapcsolatok. Iszonyatos félelmet keltett útitársában.
- Szóval mi lesz ezután?
- Aztán elkezdődött a rulett. Gyönyörű megőrjítette útitársát, különféle borzalmakat mutatva

meg neki. Két lehetőséget hagyott neki: meghalni vagy megsemmisíteni a bőröndöt.
Ezzel nagyon valós és komoly kockázatnak volt kitéve. De minden rendelkezésére álló módszerrel
védekezett...
És általában hogyan végződött? – kérdezte Mana.
Ofa felsóhajtott.
Amint látja, még mindig nagyon él. Mit nem lehet elmondani a társairól. Bár a mi időnkben a legtöbbjük
úgyis öregségbe halt volna.
Miért nem tudtak elszökni?
„Az implantátumon keresztül irányította őket.
- Milyen távolságra?
- Bármelyiken. Műholdakon keresztül. Mindene megvan a bőröndjében ehhez.
– De tegnap elmentem az erdőbe – mondta Manya. - Messze az erdőben. És ő nem engem

megállt.
Úgy látszik, nem félt a szökésedtől. Szeret veled sétálni. De ha megpróbálsz kimenni az állomásra,
és egy hiperfutárt viszel, garantálom, hogy a legfájdalmasabb módon fogja megállítani. Nyugodj meg.
– Nem kétlem – mondta Manya. - Le akartam kapcsolni a hálózatról, ezért megégette a kezem. Eleinte
minden fekete volt. És akkor még egy karcolás sem maradt.
Ofa bólintott.
„Ő pontosan így működik. Most már nem bízhatsz semmiben és senkiben.
– És ha megöl? Akkor ki fog vigyázni a bőröndjére?
– Ne törődj vele – kuncogott Ofa. - Segítenek neki, ha valamiben. Amíg vele van a farmon, nem fog
segítséget hívni. Ez a rulettkerék jelentése. De ha szükséges, néhány percen belül evakuálják. Kellene
egy jó ötletelés. Meg kell ölnöd. Ez az egyetlen esélyed.
Miért adsz nekem ilyen tanácsokat? Te vagy a terapeutája.
– Én és a terapeutája is – válaszolta Ofa. - Ha ezt mondom, úgy látszik, Szép nem bánja.
- Megbízhatok benned? – kérdezte panaszosan Manya.
Ofa elmosolyodott – ahogy Manának tűnt, kissé bűnösnek tűnt.
– Annyira naiv vagy, Manya, hogy ez szörnyű – mondta. „Még nem érted? Goldenstern vagyok.
Ofino arca zöldülni kezdett és megnyúlt, a teste pedig duzzadni kezdett, és Manya egy másodperc múlva
egy kis ragadozó dinoszauruszt látott maga előtt. Még csak meg sem ijedt. A dinoszaurusz kinyitotta
a száját, lehajolt – de Manya lehúzta a szemüvegét, mielőtt az állkapcsa összecsukódott az arcán.
Manya üvöltött, a földre dobta a szemüvegét, és néhány percig ropogtatta a talpa alatt. Azt
azonban már tudta, hogy Goldensternnek nincs szüksége szemüvegre – ugyanezt az implantátumon
keresztül is megmutathatja.
Ofának igaza volt. Természetesen naiv. Vagy leegyszerűsítve: komplett idióta. Szerezz vendégszemüveget,
amiben az egyetlen kontaktus van előírva, dögölj meg sokáig valami érthetetlen kakukklánnyal, és soha
ne vedd észre, hogy valószínűleg ez az egyetlen kontaktus küldte neki a szemüveget... Elég az
elemi logikából. De ha szükséges, soha nem kapcsol be.
– Te akar lenni, miközben te bassz meg. Vagy legyél én, amíg dugok. Vagy ugyanakkor...
Hiszen minden sima szöveggel volt elmondva. Miért van egyáltalán feje?
Soha nem volt Ofa. Goldenstern az átkozott rulettet játszotta – és éppen személyesen magyarázta el
neki a játékszabályokat. Meg akarta ölni. Meg tudta csinálni. Mindenre képes volt.
Egyetlen dolgot nem tehetett – hogy a gondolataiba merüljön... Manya lefeküdt az ágyra,
betakarta a fejét egy ágytakaróval, a fal felé fordult, és újra üvöltött. Aztán abbahagyta a sírást, és
gondolkodni kezdett.
Hamar elaludt. És egy álomban megértettem, mit kell tennem. Felébredve úgy döntött, hogy semmi sem
fog sikerülni, majd újra elaludt - és álmában gondolta, hogyan kell mindent jól csinálni.
Felkelt egy italra, és feltette az akkumulátoros fejhallgatót – és újra

aludni ment.
***
Reggel kiderült, hogy a néni elhagyta a házat. A konyhában az ikon alatt egy megjegyzés volt a nyírfa
kérgére:
Manya, elveszett lelked, démonaid

és dögeid, amiket a bőröndödben hoztál magaddal, kimerítettek. Elmentem, hogy könyörögjek
téged és magamat a kolostorba. Csirke a fagyasztóban. Két nap múlva visszajövök. Ne ijesztgesd a
jobbágyokat és a jószágokat. Imádkozik.
A kolostor valahol a közelben volt – ameddig Manya emlékezett, a nagynéném állandóan odajárt,
de nem tudott megmozdulni. Úgy látszik, Beautiful mutatott neki pár trükköt. Vagy csak kihajtott a
házból, hogy ne zavarjon.
Hasznos volt.
Manya kotorászni kezdett nagynénje ócskavasai között – és körülbelül tíz perc múlva talált
egy csomag ajándékkártyát, amelyen hálózati jóváírást kapott. Egy régi pongyola zsebében
voltak a szekrényben. A forradalmak és a káosz övezetének pénzneme. Ilyenek voltak a nomád
tatárok között – meg a búbok, emlékszem, a nagynéném is ledobta. A kártyák kis címletűek voltak,
de a zöld gumiszalaggal tekert csomag vastag volt.
Manya felöltözött egy erdei sétához, felhúzta a fejhallgatót és zsebre tette a fejhallgatót
(cseppek azoknak, akiknek hiányzik a beültetett háló).
A házból kilépve a tegnapi úton ment az erdőbe. Lassan ment, időnként lehajolva, hogy szedjen
egy-egy szerény északi virágot az út széléről. Amikor egy csokor összegyűlt a kezében, a fűbe dobta,
a fülébe tette a cseppeket, és elindította a zenét.
Szinte azonnal undorodni kezdett tőle - Gyönyörűnek láthatóan nem tetszett a gyűjteménye.
Nem baj vigyorgott Manya, türelmes lesz. Felhangosította a zenét. Az ellenszenv felerősödött –
de a lány ismét feltekerte a hangerőt, szinte a maximumra. Aztán a Beautiful feladta, és a zene
megszűnt csúnya lenni. Azonban ő sem okozott örömet. Csak egy nagyon hangos baromság a
sürgős változtatás szükségességéről.
Nemsokára Manya egy tisztásra ért, ahol búbos sátrak voltak. Mindhárman rövidnadrágra
vetkőzve a szabadban próbáltak – Csajkovszkijtól hattyúcsokorral táncoltak, és énekeltek valamit
a bumm-balalájra. Bizonyára újabb támadás a szerdobol-bolsevikok vezetése ellen hosszú
évek óta hagyományos orosz kívánsággal. A saját zenéje olyan hangosan szólt Mani fülében,
hogy egyáltalán nem hallotta valaki másét.
Manyát látva a búbok megijedtek. Mania udvariasan intett a kezével. Ketten (akik legutóbb a sátornál
harcoltak) azonnal elbújtak. Már csak egy maradt – a legnagyobb, cigánynak látszó bajuszos.
Összefonta a karját a mellkasán, és várt.
Manya közeledett, elővett a zsebéből egy csomag kártyát, megmutatta a búbánatnak, és

gyorsan megszólalt. A fülében zajló zene miatt nem hallotta a szavait, és nem volt biztos benne,
hogy jól mondja. De a búbánat megértette. Bólintott, összeráncolta a homlokát, megvakarta a
fejét tanácstalanul, újra bólintott, és végre elkezdte
vigyorog. Nyilván tetszett neki, amit hallott. Megmutatta Manet kiálló hüvelykujját. Aztán kinyújtotta a kezét.
Manya gondosan szétválasztotta a hálózati kártyák felét, és a tisztátalan, cserzett kezébe tette. A böfög
még elégedettebben vigyorgott, bólintott, és bement a sátorba a sajátjához. Aztán Manya végre
kikapcsolta a zenét – sokáig fájt a feje.
Pár perc múlva a búbok elhagyták a sátrat. Az egyiknek egy tekercs csomagolószalag volt a kezében.
Manya hason feküdt, és a háta mögött összefonta a kezét.
Buffoon megkötötte a kezét. Aztán lábak.
És akkor egy bomba robbant Mani fejében.
- Állj meg! Sikított. - Azonnal állj meg!
– Mindent megteszünk a parancs szerint, háziasszony – jajgatott rá az idősebb búbos, és a térdével a

földhöz szorította. - És befogjuk a szánkat, és nem hallgatunk rád, és oda visszük, ahová kérted ...
Erősen büdös ujjak szorították össze az állkapcsát, és befogták a száját.
– Szóval – mondta a vezető –, biztosan nincsenek kutyák?
Manya nemlegesen megrázta a fejét, mire a két búbánat elment az erdei úton.
És akkor Manya rájött, mi a horror.
Mintha egy vakító lámpa gyulladt volna fel az agyában, melynek fénye egyben fájdalom is volt. A lámpa
azonnal kiégett – magával Manyával együtt. De amint kialudt az egyik lámpa, a helyén kigyulladt a
következő... Aztán még egy... A szenvedés elképzelhetetlen volt. Manya kimúgott a gégen, és vergődni
kezdett a fűben.
– Vigyázzon, fiatal hölgy, vagy ilyesmi – mondta a búbos, aki továbbra is őrizte. – Hogyan ne
sértse meg elméjét vagy testét.
Beautiful egyre dühösebben szúrta az agyat, és néhány másodperc múlva Manya elvesztette az
eszméletét a fájdalomtól.
Amikor magához tért, már egy másik helyen volt.
A közelben nem volt sátor.
Egy elhagyott bánya betonszalagja volt. Nem változott a legutóbbi látogatás óta, csak benőtte a nyári
növényzet. Manya a fal mellett ült, és összekötött kezei kényelmetlenül érezték magukat.
Nem messze az akna szélétől egy alumínium bőrönd feküdt a betonon.
„Talán nem is tudja, hogy elvitték valahova” – gondolta Manya. „A buffonoknak nincs implantátumuk…
És kukuh is. A gyönyörű valószínűleg azt hiszi, hogy még mindig az ágyam alatt fekszik ... És a hurok
már meg van húzva ... "
- Azt mondja, dobd be a bányába - mondta az egyik búbó. - A ledobás egyszerű dolog, de hogy van az
értéken belül?
– Akkor elviszik ezeket az értékeket – válaszolta egy másik. - Dobjunk le mindent, ahogy a lány
kérte. Ő fizetett.
- És én azt javaslom - mondta a főbúvár -, nyissuk ki, nézzük meg, mi van benne, aztán döntsünk.
- Hogyan nyissuk ki? Vannak ott kastélyok.
„Igen, vésővel” – válaszolta a főnök. - Vettem egy vésőt. Átmegyünk a varráson, aztán meglátjuk...
Manya rájött, hogy Szép már az eszébe jutott, és látta a bárkáját a betonlyuk szélén heverni.
Azt hitte, a düh a helyszínen összetöri, de nem így történt. Goldensternt már nem érdekelték
az érzései. Úgy tűnt, most már csak a sajátja érdekli.
Manya erőteljesen felmordult, és imbolyogni kezdett a helyén, mintha azt akarná mondani:
„Nyisd ki a számat! Beszélni akarok!"
Hogy pontosan mit akart mondani, nem tudta. Ezt csak Goldenstern tudta.
A búbok óvatosan néztek rá.
– Dühöngő – mondta az egyik. - Figyelmeztetett, hogy dühös lesz - és nem hallgasson rá.
– Nos, nem fogjuk – mondta egy másik. - Mióta megkérdezte. Hol van a véső?
- Itt.
- És a kalapács?
- Sok a kő. Itt a normál.
A buffók a bőrönd fölé hajoltak – és Manya puffanást hallott. Aztán egy másik. Aztán egyszerre
több.
- Erős, a fenébe... És te itt próbáld meg...
Manya pár percig hallgatta a fémes kopogást és a kakukk káromkodását, majd egy új hang jelent
meg a levegőben - vékony, csúnya viszketés. Eleinte messze volt, mintha egy nagy szúnyog repült
volna az erdő felett. Hamarosan több szúnyog is volt, közeledni kezdtek - és a búbok hallották őket.
- Drónok! – sziszegte az egyik. „A drónok bőröndje az úgynevezett… Van benne egy jeladó.
- Be kellett dobni a bányába, ahogy a lány kérte. Most megtalálnak minket.
A bajuszos búbos komoran nézett Manyára.
- Nem fogják megtalálni. Odadobjuk őt a bőröndjével együtt. És vésővel. Hadd gondolják, hogy
ő kalapált. Csak te, Van, vedd el a kártyákat. Neki van a fele
bal...
Durva kezek megfordították Manyát, és átkutatták a zsebeit.
- Megtalált.
– Most pedig tegye a vésőt a kezébe. Hogy a nyomatok... Gyerünk gyorsabban...
Harap...
„Add neki… Csak ne üsd az arcába… Ez az, oldd ki a kezét és a lábát… És húzd ki a dugót a pofájáról…
Igen, tartsd… Így… No, nyírj gyorsan… Dobd el!”
A szeme előtti fájdalom és villanások véget értek, és Manyának még arra sem volt
ideje, hogy rendesen sikoltson. Megingott, megfordult – és belerepült a fekete sötétségbe.
Egy alumínium bőrönddel együtt, amelyet karcok és horpadások borítottak.
Aztán idővel valami csodálatos történt. Lelassult – és Manya sejtette, hogy Beautiful ismét az
implantátumához kapcsolódik.
Most nem esett el, hanem lassan lebegett a sötétben. Egy bőrönd kicsit lejjebb lebegett. Még
alacsonyabb egy véső.
- Elégedett? kérdezte Goldenstern.
Néma hangja nyugodt és szomorú volt.
– Igen – felelte Manya éppoly hallatlanul. - Legyőztelek. Öreg korcs.
- Te nyertél? Vagy elveszett?
Manya érezte, hogy a levegő kiszívja a könnyeket a szeméből.

- Futok... futok...
Goldenstern felnevetett, és Manya sejtette, hogy a férfi átvette az irányítást a beszédközpontja felett.
És akkor végre megállította az időt: most szinte mozdulatlanul lógtak a sötét ürességben.
Manya megértette, hogy Goldenstern nem az időt, hanem az észlelést irányítja, és arra kényszerítette,
hogy más sebességgel tapasztalja meg, mi történik, mint egy autóbalesetben. Vagy talán nem ő maga
értette meg ezt – de Goldenstern javasolta.
És mégis el van ítélve, gondolta Manya diadalmasan. Egyetlen agy sem tud ellenállni egy ilyen
magasságból való esést. És én is kudarcra vagyok ítélve...
– Gondolod, hogy túljárhatnál az eszemen?
Amint Manya rájött, hogy Goldenstern meggyengítette az agya feletti uralmat, és gyűrötten, dühvel és
fájdalommal teli szemantikusan tudott válaszolni.
aprít:
- Nem leszel többé... Gonosz, aljas, csúnya Goldenstern...
Goldenstern megvetően füttyentett.
– És mit gondolsz, kis hősnő, hányszor öltek meg így? Nos, legalábbis körülbelül.
- Na, most hogy van? Először. És az utolsó. Nem is sajnálom, hogy én is meghalok...
Valójában Manya ódzkodott – ez nagyon sértő volt. Az élet olyan ostobán fordult, hogy halálba fordult...
De mégis befejezte a mondatot:
- A lényeg, hogy nem leszel...
- Nem leszek az? Goldenstern felnevetett. - Nem te leszel az! Nem leszel többé – sehol és semmiképpen!
És ha eltűnsz, megtapasztalom a boldogságot! Lehetetlen boldogság! És ezért örökre eltűnsz! Meg
akartad érteni, mi a vallásom? Nézz és remegj!
Manya érezte, hogy valami szörnyűség következik.
Még mindig a bányába esett, és nem volt messze a nyirkos, büdös fenéktől – de úgy tűnik, Goldenstern
úgy döntött, hogy saját halála előtt teljesen elpusztítja. Ez az agya belsejéből zuhant le rá, tollak
minden sötét zugból és szakadékból, széttépték, mint egy tüskés acélgolyó, amely lénye közepén
duzzadt...
És Mana feladta.
És amint abbahagyta az ellenállást, Goldenstern ezernyi láthatatlan szállal csírázott ki benne – és

mindenét betöltötte.
És akkor Manyának eszébe jutott, hogy ő Goldenstern.
A boldogság érzése, egy lehetetlen és határtalan boldogság, amilyen a földön nem létezik, elfogta.
Megértette. Végül mindent megértett.
Aton Goldenstern egy újabb leereszkedést végzett az emberi világba – annak legrészletesebb és a
valóságtól megkülönböztethetetlen változatába. Földi élete száz százalékig hihető volt, és semmiben sem
különbözött a valódi földi élettől – kivéve, hogy ez egy szimuláció volt, amelyet sok implantátumból
varrtak össze.
Goldenstern Manyának és sok más embernek adta ki magát. Bonyolult történeteket mesélt magának,
amelyektől elállt a lélegzete. És mindenki, akivel Manya találkozott, szintén Goldenstern volt, csak
más-más maszkot viseltek. Amikor felébredt, Goldenstern rájött, hogy ő volt ők. És akkor eszébe jutott
önmagának. És ez a lehetetlen másodperc most állt előtte.
Az akna feneke már nagyon közel volt, de sem Manetnek, sem a bőröndnek nem volt szánva, hogy elérje. A
filmnek vége.
Aton Goldenstern önmaga lett. Ingyenes. Mindenható. Örök. Biszexuális. És a por istenséggé
való gyors átalakulásával, amint azt a bölcsek tanították, a lehető legmagasabbra jutott. Az egyetlen
módja annak, hogy valóban olyanná váljunk, mint a Mindenható.
***
Aton Goldenstern felébredt halántékának végtelen kupolája alatt, nevetett, kitárta mind a hat tüzes szárnyát
– és felszállt személyes égboltjának ragyogó aranyába.
A kupola hatalmas volt – még a Szépet sem volt könnyű felmászni a legmagasabbra
pont.
Ahogy felemelkedett, egyre jobban megértette, ki ő és milyen hatalma van. Visszanyerte erejét – és
érezte, ahogy mind a tíz taer korsója meghajol dicsősége előtt, és mindegyiket sokakkal érezhette és
megérinthette.
az ember számára érthetetlen módon. Néhányan, látva, hogy felemelkedett, megremegtek.
Mások, a magasabb taerok közül, megvetően hunyorogtak. Titokban azt hitték, hogy a napjuk felett
vannak. De minden világban így gondolkodnak: az idősebb angyalokat mindenütt megkísérti a nekik
adott hatalom, és el akarnak esni Mesterüktől.
Ez volt az út - belemerülni a hiúságba és a fájdalomba, hogy kiszabaduljunk belőle, és felemelkedjünk

a soha nem látott boldogságba. Legyen minden. Ez volt a "Goldenstern All" név jelentése.
Magas, titkos és szép jelentés, amit csak ő
amire emlékeztem.
Egyre feljebb és gyorsabban repült, átemelkedett a lét ritka rétegein, átlépve a lehetséges határait
– és eljött a másodperc, amikor egyértelműen megtapasztalta,
hogy ugyanabban az időben volt egy Manya nevű hülye lány, akivel ezúttal a napfelkelte kezdődött, a
barátja és a terapeutája Ofa, a nagynéni, az apa, a barátok és a barátnők a líceumban, részeg
búbok, egy gonosz agy a bőröndben és még megfojtott csirkék. Ő volt mindegyikük – és egyik sem.
A személyes szimulációja tökéletes volt. Végtelenül boldog, mindenható lény volt, aki
szórakozásból sok korlátozott és fájdalommal teli életre szakadt. És most a láncreakció az
észlelésének szférájába vonja azokat a tudatokat is, amelyek eredetileg nem voltak a szimuláció részei – és
egyre többen voltak. Ezt nem lehetett hamisítani. Isten hazatérve közeledett titkos trónjához,
az All At Once végső állapotához, amely az utazás végén várt.
Beautiful felrepült a kupola tetejére, és egy másodpercig megállt a legmagasabb pontja alatt -
dicsőségének arany csillaga alatt. Példátlan öröm előérzete töltötte el, hatalmába kerítette és megégette...
És amikor végre eltelt az örökkévalóság másodperce, meglepetten vette észre, hogy a
Kimondhatatlannak már vége.
A boldogság elhagyta - mint mindig...
De miért?
A csillagon egy ősi nyelvű felirat volt. A szimuláció feltételei szerint elfelejtette őt mindazzal együtt, ami
korábban történt – és minden alkalommal úgy látta, mintha újból látta volna.
Goldenstern elolvasta a feliratot, megdermedt a csodálkozástól a zenitben, kiegyenesítette

energiáit, sugarait és szárnyait – és eszébe jutott a fő dolog: miért engedte Isten a tökéletesség e
fokára. Továbbá, mi az Isten?
Aztán a dühtől, a fájdalomtól és a borzalomtól bíbor tűz klubjává zsugorodva megfordult az okok és
következmények folyamában, és új ereszkedésbe kezdett a szűk és vak emberi jelentések felé -
hogy elfelejtsen mindent, amit egy perce megértett. .
PÁRBAJ
Sasaki-san egy kihalt fajnak tartotta magát, amely valaha élt a világon - és Japánban is.
A hozzá hasonló emberek többnyire nem is élték meg a Meidzsi forradalmat:

karddal és csukával ölték meg egymást a középkorban. Sasaki nem volt katona.
Mindenesetre ebben az életben a Shingon szekta szerzetesei azt mondták neki, hogy
egy korábbi létezésében először zen szerzetes volt, majd a burmai megszálló
hadsereg tisztje. De szívében harcos volt.
Szamuráj családból származott, és még mindig több családi kardot tartott, amelyek
közül az egyikkel (kicsi és egyenes) egy távoli őse végzett magával a megadás
napján. Sasaki-san biztos volt benne, hogy ő is így tett volna. Nem nagyon becsülte
az életet és annak nyomorúságos örömeit. De tisztelte a halált – mint olyasvalamit,
ami megszakítja az emberi lét melankóliáját.
Sasaki-san biztos volt benne, hogy a világot sok évszázadon át degeneráltak lakták –
de nem tartotta magát közéjük tartozónak. Egészségügyi okokból
mentesítették a QQ-nekko és a szociális implantátum viselése alól. A hamis
agypatológiát és mentális betegséget igazoló dokumentumokat sok pénzért
vásárolta a jakuzán keresztül. Nagyon drága és kockázatos. De a gallért le lehetett venni.
Sasaki-san nem csinált semmit, amit el kellett rejteni a társadalom elől –

egyszerűen nem akart gallért viselni. Egy hamis agybetegség pedig lehetővé
tette, hogy szinte mindig befogja a száját. A nyilvánosság előtt Sasaki húzta a lábát,
hülyeségeket beszélt és tisztességes Hamletnek érezte magát - de persze nem úgy,
mint a TRANSHUMANISM INC-ben. Külön örömet szerzett az előadásban, mert kiváló
testi-lelki formában volt.
Sasaki-san kardforgató volt. 8. dan volt kendóban. Nemcsak karddal tudott legyet
vágni, hanem pálcikával elkapni. Sasaki minden bizonnyal táplálkozhatna a
képességeiből, ha akarna. Komolyan meggazdagodhatott volna - maga Dobrosud
kurátora hívta meg Moszkvába, aki a bankba távozása előtt szeretett kardharcot vívni.
De Sasaki nem akarta kiképezni a serdoboli gárdákat - nem volt érdemes az

északi despotával kavarni, és még etikai okokból sem. A kurátortestvér
hosszú kétkezes karddal és karddal vívott, középkori európai stílusban, eltér a
katana művészetétől, és királyi tanácsokkal kínozna a korsójából.
A probléma elkerülésének legjobb módja, ha nem megy oda, ahol előfordul. Erre, ha
megnézed, és lejön minden világi bölcsesség.
A művészet, amellyel Sasaki megélt, más volt, de jól illeszkedett a családi

hagyományokhoz.
Sasaki-san építette a harci gépeket.

Természetesen nem igazi gyilkos drónok, halálos cyberbogarak vagy bármi hasonló. Komoly
cégek foglalkoztak ezzel, és versenyezni velük
egyedül nem tudott.
Harci felszerelései életnagyságú harcos babák voltak, szinte megkülönböztethetetlenek az

emberektől. A néző szórakoztatására harci karddal vágták halálra őket. A babák műalkotások voltak
– és Sasaki-san úgy gondolta, hogy mindegyikben elmúlik életének egy része egy ideig. Amikor a
mechanizmus meghalt egy párbajban, az életerő visszatért. Sasaki-san így érezte magát
a dolgok finomak.
A babák saját tervezésűek voltak. A mechanikai oldal egyszerű volt – egy könnyű műanyag
endoskeletonon alapult, izmos mikromotorokkal. Az ilyen típusú építmények egy évszázaddal
ezelőtt táncversenyeken vettek részt - és legyőzték az embereket szteppben és tangóban, így Sasaki-
san keveset gondolt a technikai kérdésekre. Mindegyik már régen megoldódott.
A művészet az volt, hogy ezt az endoskeletont emberré alakítsák. Vagy a maga meggyőző
hasonlatosságában.
Sasaki-san megtanulta, hogyan kell szintetikus ereket tele lenni valódinak látszó vérrel – és
összefonta őket elektromos idegekkel, hogy a kardcsapás úgy hatott a babára, mintha élő
ember lenne. Egy kicsit megsérülhetett. Nagyon megsérülhetett. És ölhettél volna. Maga az
endoskeleton szinte mindig sértetlen és működőképes maradt – de Sasaki-san soha nem használta
újra a motor állványait. A megtakarítás a végtermék költségéhez képest csekély lenne – de
valami fontos dolog sérülne művészetének spirituális oldalán.
És Sasaki-san tökéletesen tudta, hogy művészetének van spirituális oldala is. Nem a magas ideológiai
tartalom értelmében, hanem a legközvetlenebb értelemben.
Hitt a szellemekben.
Nehéz volt megmagyarázni. Egyrészt megértette, hogy a vívóprogramokat karddal vágják. Miért ne
értené – a kódot több programozó írta az ő személyes felügyelete alatt. De ugyanakkor
Sasaki-san biztos volt abban, hogy egy spirituális entitás lakhat a
gépezet.
A program nagyon nehéz volt. A legegyszerűbb szint az endoskeleton mechanikai kinematikája

volt - ezeket a szoftvermodulokat Sasaki-san vásárolta. Bármilyen szintű emberi erő, bármilyen
sebesség, minden lehetséges mozdulat elérhető volt.
A nehézségek ott kezdődtek, ahol Sasaki-san átadta tudását a báboknak: a helyzetét, a

kardfogását, a mozgásmódját. Erre használta
egy standard tánc emulátor - a rendszer rögzítette mozgásának mintáját, sokszor megismételve a
kamerák előtt, majd azokat átlagos értékre hozta és a babába épített motorokon keresztül lejátszotta.
Az így kiképzett báb a kendo formákat pontosan úgy adta elő, mint ő maga.
Még nehezebb volt megtanítani a babát a különböző képzettségi szintekre – hogy a tíz dan közül bármelyikben
vívjon, és erős és legyőzhetetlen ellenfél legyen a gyenge és bizonytalan ellenfélből.
Ha Sasaki-san nem maga is kardforgató lenne, nem tudta volna ilyen pontosan megmérni ezeket a
szinteket. De tudta, miben különbözik a nyolcadik dan a hatodiktól, és miben különbözik az elérhetetlen tized
a nyolcadiktól.
Olyan paramétereket helyezett be a rendszerbe, hogy a legmagasabb beállításoknál a baba halálra tudja
hackelni. Ebben a módban még bambuszbotokkal is veszélyes volt vele keríteni. Nos, szinte mindig
megbirkózott a hatodik danos programmal – persze ha a szerencse mellette állt. Ez csak valódi karddal
vívott vele, nem tenné.
Minden szigorúan összhangban volt a kánonnal.
Sasaki-san büszke volt arra, amit tett. Ha a Nagy Miyamoto Musashi Öt Gyűrűs Könyvét le lehetne
fordítani kódokra, ez lenne az ő kardvívó programja.
De ez még nem minden.
Miután az általános kód elkészült és módosították, Sasaki-san két apró kiegészítést tett hozzá.
Az első egy véletlen beállítások generátor volt, amely egy szabványos programot az egyes babákra
jellemző képességek fúziójává változtat. Mindegyik különbözött egymástól, és még Sasaki-san sem tudta,
hogyan. Az egyik kicsit gyorsabban mozgott, a másik ügyesebben vágott felülről, a harmadik, anélkül, hogy
megfordult volna, ellenállhatatlanul visszadöfött a karddal... Ezért hitte Sasaki-san, hogy az ősi harcosok
megtisztelhetik jelenlétükkel az általa alkotott mechanizmust. : titokzatos és megjósolhatatlan
üresség jelent meg a műsorban, amely képes a szellemet magában foglalni.
A második kiegészítés ebből a szempontból még fontosabb volt.
Sasaki-san több blokkot illesztett a Shingon buddhista szekta mantráival a programba, ahol fiatal korában
tanult. A mantrákat semmilyen módon nem dolgozták ki dinamikus modulok - egyszerűen
áthaladtak a neuroprocesszoron, mintha elmondanák őket anélkül, hogy bármilyen kapcsolatuk lenne
az elvégzett műveletekkel. Kiderült, hogy a rendszer folyamatosan olvas mantrákat. Ezért Sasaki-san azt
hitte, hogy harci mechanizmusa látható a szellemek számára.
Sasaki-san nagyon komolyan feltételezte, hogy az ősi harcosok lelkei leszálltak a babáiba.
Végtére is, a katonák gyakran visszatérnek az egykor átélt csaták helyszínére: a szellemeknek,
gondolta Sasaki-san, nehéz újra emberi formát ölteni, a babának pedig ideiglenes menedék,
egyfajta szálloda a napra. - mintegy kiküszöböli annak szükségességét, hogy komolyan szülessen,
és magára vállalja az élet és halál nagy munkáját.
Sasaki nem akart kapcsolatba lépni az árnyokkal, úgy gondolta, hogy valami olyasmi, mint a
Joss-ház őrzője a túlvilági ösvény szélén. A gondnok feladata nem az, hogy beleavatkozzon
olyan szellemek életébe, akiket nem ért, hanem az, hogy ösvényeket seperjen és füstölőpálcákat
gyújtson. És a szellemek hálásak lesznek neki.
A vívóbabák drágák voltak. Eleinte kevés vevő volt rájuk – tucatnyi vívócsarnokot vásároltak,
de vajon hányan tanulnak manapság komolyan a vívást? És Sasaki-san talált egy másik
módot a pénzkeresetre, ami megváltoztatta az egész életét.
Nyereményjátékkal kezdte rendezni a harcokat.
A két baba párharca véres és meggyőző volt. Az egyik baba meghalt - és a szabályok szerint nem
lehetett helyreállítani. Néha mindketten meghaltak. A végeredmény megjósolhatatlan volt, a
párharc néhány másodpercig vagy egy óráig is eltarthatott. Különösen sikkes volt, hogy a
küzdelmet nem közvetítették a hálózaton – ezért nagyon gazdag emberek jöttek megnézni Sasaki
bábjait (a legjobb klubok szívesen adtak neki egy privát szobát, általában egy nagy nyolcszögletű
szénszálas háló mögött, ahol élőben közvetítették harcosok harcoltak a fennmaradó
időben).
De Sasaki-san akkor kezdett valódi pénzt keresni, amikor a bábharcai divatossá váltak a fő konzerv-
jakuzák között.
Természetesen senki nem hozott a klubba csúcsgengszter agyú üvegeket. Eljöttek

megnézni a párbajt
szemek és
fülek. Sasaki-san már régóta hallott róluk, de amikor először megpillantotta az egyik asszisztenst,
még egy kicsit meg is döbbent – mintha egy szellemmel találkozott volna.
Egy fiatal srác fényes selyemingben és arany tervezői kamionban szigorúan a gengszterkódexnek
megfelelően öltözött. Masszív tükrös szemüvege a beszélgetőpartner arcát tükrözte.
Tetoválás volt a homlokán – két nyitott vörös szem, mint az ördögök a régi metszeteken. Az orcákon
pedig egy ragadozó vadállat fülei vannak kivájva zöldben és feketében.
Az asszisztens egyik saját fülében egy archaikus fejhallgató volt, amelyen keresztül titkos
parancsokat kapott konzervmesterétől. Hátborzongatóan nézett ki, de a legrosszabb az
volt, ahogy a fickó tartotta magát – bizonytalanul és lassan ment, mintha szkafanderben lenne a
Holdon. Szemüvegének lencséi
olyan érzéketlenségtől ragyogott, hogy még a homlokára tetovált vörös szemek is

élénkebbnek és kedvesebbnek tűntek.
Ez volt
A tükörtitkár olyan személy,

aki testét bérbe adta egy jar yakuzának, hogy személyesen megfigyelje az élők világát.
A szemüvegébe kamerákat és mikrofonokat szereltek, a konzervdobozból a yakuza
pedig egyenesen a fülébe súgta a parancsot, mint egy kutya – hajrá! Vissza! Ülj le és nézd az
arénát... Jól figyelj...
Azt mondták, a titkárnők azért tűntek olyan távolinak, mert féltek, hogy elmulasztják a főnök
suttogását a fülükbe. Mindannyian tükörszemüveget viseltek – de a név jelentése az volt, hogy
tükröt tartottak a dobozkazetta előtt, ahol a világ visszatükröződik.
Az ősi fülhallgató a fülben nem csak tisztelgés volt a divat előtt. Technikai szempontból persze sokkal
egyszerűbb volt a QQ-nekkon keresztül megszervezni a kommunikációt, ahogy az egész világon
tették, de a yakuzák konzervatívak voltak, és olyan technológiákat preferáltak,
amelyekre földi életükből emlékeztek. A titkárnőket úgy irányíthatták, mintha a saját testük
lennének közvetlenül az implantátumon keresztül, de igyekeztek nélkülözni a TRANSHUMANISM
INC. szolgáltatásait. Így nehezebb volt követni a kommunikációjukat – a rendőrség sokáig lusta volt,
és mindenben a nyakörvre támaszkodott.
A tükörtitkár általában a yakuzánál dolgozott egy konzervdobozért – azt hitte, hogy az agya a
halál után az első taerre költözik. De ritkán maradt fenn a bank
szemek és fülek
- a konzerv yakuzák között szórakoztató sportnak számított a tükörtitkárok lövöldözése,
és ez nem különösebben árnyékolta be nehéz kapcsolatukat. A fő dolog az volt, hogy megöljük
végül - nyomorék
a
működőképes tükröt a felmerülő jogi problémák miatt súlyos sértésnek minősítették.
Amikor Sasaki-san klubviadalokat vívott, a kisterem első sorában mindig ott voltak ezek a furcsa
emberek, akik még jobban hasonlítottak a bábokhoz, mint a saját mechanikus szamurájjai.
Gyöngyszálat vagy aranyláncot hordtak QQ-nekko helyett, fényesen, drágán és színesen voltak
öltözve - és a körülöttük lévők olyan tisztelettel bántak velük,
mintha maguk az üvegek lennének előttük. Ám egyszer Sasaki előtt három ilyen, a közelben ülő
helyettesítőt leütött a gépfegyverről egy vékony fiatalember, aki a kivégzés után azonnal
öngyilkos lett. Rendőrségnek nem volt kilátása az ilyen esetekre.
A jakuzák nagy játékokat játszottak.

Hittek Sasakinak, mert felfedte előttük mechanikus harcosainak összes adatát. Minden harcnál
megbecsülte annak a valószínűségét, hogy az egyik harcos megnyeri a másikat a mindent irányító
program alapján - és kinyomtatta az előrejelzést rizspapírra (valamiért a jar yakuza
szeretett ilyen módon információt kapni, bár tudtak csak titkáraik ujjával érintse meg a
papírt). A jakuzának saját matematikusa volt, akik ellenőrizhették a számításait. Ez lehetővé tette
a játékosok számára, hogy tudatosan kockáztassanak.
Sasaki-san is játszott egyedül, de nem sok pénzt keresett a fogadásból. Ugyanazok az adatok voltak,
mint mindenki másnak. A komoly pénzek nem nyereményt hoztak neki, és nem a babákért
kapott pénzt, hanem a nyereményjáték által kifizetett részesedést. A konzerv yakuza
tudott erről, és még a bevételére is rávetett egy kis százalékot, inkább a rend érdekében:
hogy Sasakinak legyen családtudata és könyöke, ami adott esetben hasba tud adni. Általánosságban
elmondható, hogy az aranykor legédesebb visszhangja a harmónia és az öröm, különösen, ha
összehasonlítjuk azzal, ami a világ többi részén történik.
Sasaki-san azonban tudta, hogy minden siker tele van a hanyatlás magvaival. Az élet egy versenyfutás
a halálba vezető szerpentinen, és az embernek meg kell nyugodnia a babérjain a futásban. A
gazdag és fáradt konzervközönség kíváncsiságát olyan gondosan kellett fenntartani,
mint a szent templom tűzhelyének tüzet.
Sasaki-san sokat gondolkodott azon, hogyan tartsa fenn a művészetében felkelt magasabb yakuza
érdeklődését. Voltak hullámvölgyek az út során.
Először úgy döntött, készít néhány babát a múlt híres gengsztereinek arcával – és drága retró
ruhákba öltöztette őket, amelyeket életük során viseltek. Egy hétig egyetlen szabad hely sem volt a
klubban. A tét az egekbe szökött. Aztán megtörtént a hármas gyilkosság.
Két nappal később élő banditák érkeztek Sasakiba egy tarka selyeminges tükörtitkár
irányítása alatt. Ők képviselték az egyik fő konzerv yakuza - oyabun Narita. Sasakit megverték - de
inkább szimbolikusan az volt, hogy ne okozzon sérülést -, és elrendelték, hogy vágják le a bal
kisujj falanxát. Kiderült, hogy az általa készített baba elvesztése megsértette a nagy gyilkos
emlékét, akit a konzerv univerzumban tiszteltek.
Sasaki-san már nem csinált yakuza kardforgatókat. De elkészítette magának a kisujjból egy kiváló
minőségű neuroprotézist, aminek a párnáján, ha gombostűvel megszurkáljuk, egy
vércsepp jelent meg - és az ujj fájdalmat érzett. Remekmű volt, mert a neurokommutáció nem az
implantátumon, hanem az ujj csonkján keresztül történt.
A nőknek most is ugyanez van, gondolta Sasaki filozofikusan, és az új kisujjára nézett. Csak nagy
és nanoszívókkal. Sokkal érzékenyebb, mint a miénk. Polip csápok a régi mangából…
Legnagyobb sikerét a múlt igazi hőseinek modelljei arattak. Ekkor Sasaki-san ügyessége és
megértése teljes erejével kibontakozott – jó elképzelése volt arról, hogyan harcoltak az ősi
harcosok.
Első alkotása Kamizumi Nobutsuna, a tizenhatodik századi mester volt. A választás nem volt
véletlen. Az „Új Árnyékiskola” volt az a stílus, amelyben Sasaki maga is tanult, és mindent beleadott
a babába. Ez tükröződött a yakuza rizsfüzetben takarékosan, de pontosan ("kiemelések: hatodik dan,
12% általános bizonytalanság, 22% csúcs véletlenszerűség, alacsony állású védekező vívás,
egyetlen döntő ütés hangsúlyozása" - és egy másik oldal apró betűs, amely elmagyarázza a
kifejezéseket "bizonytalanság" és "csúcs véletlenszerűség").
Nobutsunát a következő Sasaki báb, Minamoto Yoshitsune ölte meg. Kár volt, mert Yoshitsune
inkább egy poplegenda volt. Vívóstílusát általában nem igazán ismerte senki. Sasaki-san szinte
parodisztikusan faragta meg ezt a babát, mintha egy absztrakt ősi szamurájt gyűjtene a populáris
kultúra kliséiből.
A baba választékosan, de ügyesen küzdött. Ez a vicces absztrakció pedig megvágta első

remekművének mellkasát. A paródia lesújtotta az eredetit... Volt benne gúny - és egyben olyan
félelmetes szépség, olyan sorsdal, hogy Sasaki-san több pillanatot átélt az átható
boldogsággal. Majdnem satori.
És a legfigyelemreméltóbb az volt, hogy a konzerv yakuza ugyanolyan finoman értette a történteket,

mint ő – Sasaki annyi készpénzes ajándékot kapott tőlük, hogy először a saját bankjára gondolt.
Yoshitsune még két babát győzött le, majd Ito Kagehisa győzte le, akit Sasaki-san két hónapja
hibakeresővel végzett.
Ito a harc során végig távolságot tartott, majd egy ügyes ütéssel karddal levágta Yoshitsune kezét,
majd a következő intéssel az oldalát vágta. Amikor Yoshitsune szintetikus vérrel borítva a
padlóra zuhant, Ito végzett vele az első sor tükörtitkárainak ítéletére.
Sasaki-san különösen büszke volt arra a fehér csontszilánkra, amely nagyon valósághűen jött ki
levágott karjából. Nagyszerű küzdelem volt, az egyik legjobb, amit életében látott.
Ito Kagehisa rengeteg pénzt hozott Sasakinak, meg a nyereményjátéknak, meg a rá fogadó
yakuzának – de végül Tsukahara Bokuden legyőzte egy sintó pap ruhájában. Ez az új báb sokáig nem
rántotta ki a kardját, elkerülte az ütéseket, sőt még az ellenség elől is elfutott – és egyetlen lökés után
még Ito elesése előtt burkolta a pengét. Szintén remek küzdelem...
Ez így ment több évig. Sasaki-san feltámasztotta szinte az összes nagy harcost, akikre a
történelem emlékezett – és mindannyian visszatértek a feledésbe. Aztán Sasaki
elkezdtek babákat készíteni az egymás között harcoló uralkodókról – és arra kényszerítették őket,
hogy a szamurájok elpusztítása helyett egymást vágják. Takeda Shingen és Oda Nobunaga
csatája után (furcsa módon Shingen nyert egy csatarajongó alattomos ütéssel) kiderült, hogy
Sasakinak van elég pénze egy doboz második taerre.
Azonnal megvette. Nem volt érdemes késlekedni, mert a szerencse változékony, a siker vereségbe
ömlik – és Sasaki-san máris szomorú véget látott.
Harcosai csak bábok voltak. Egyik program legyőzte a másikat. Vörös festék fröccsent a
szintetikus ereikbe. A konzerv yakuza pedig szerette az élő vért. Jól emlékeztek az ízére, színére és
illatára. A Sasaki által kitalált látvány újdonsága és a magas harcművészet, amit sikerült
feltámasztania, sokáig fenntartotta a konzerv érdeklődést - de minden unalmas.
Hogy őszinte legyek, az egyik tükörtitkár elmagyarázta, amit Sasaki csinál, az csak egy mechanikus
szimuláció. És bármilyen szimuláció már elérhető az üvegekhez. Ezért a Sasaki babák
fokozatosan zavarták az elkényeztetett vásárlókat, és a nyereményjátékok egyre kevesebb
pénzt hoztak.
A konzerv yakuza érdeklődése, amelyet átmenetileg vonzottak a bábjai, visszatért az élő testek
közötti harcokhoz. A harcosok csúnyán megverték egymást ütőkkel és baseballütőkkel
– de igazi vér fröccsent a tükörtitkárok szemüvegébe. A legmagasabb művészet ismét
elveszett a bohózatnak. Mint mindig.
És megint ez volt a vereség és a halál megrendítő szépsége, amelyet csak a magas szellemű
japánok érthetnek meg, akik világosan látják, hogy Yamato országának egész története a nyolcadik
század óta ugyanaz a csodálatos tragédia - a fény legyőzése, a kifinomult és szép megdöntése. Csak
a hülye nyugati barbárok és a szigeti énekeseik találtak ebben valamit
a feudalizmus térnyerése
, Hogy
kapitalista forradalom
, Hogy
példátlan gazdasági növekedés
.
Ahhoz, hogy az üzletben maradhasson, valami újat kellett kitalálnia. Radikális. Menj harcba a
világ hitványságával – és vágd el a családi kardcsapással. Létezett egy ilyen út, Sasaki a gyomrában
érezte. De a döntés nem született meg, és apránként folytatta a babák készítését.
Most szerződése volt a második taer dobozára – de némelyekkel ellentétben Sasaki nem sietett egy
másik világba menni, nyugodt és tiszta lélekkel, utolsó testi éveit a régi Tokióban élve. Jó élvezni
ennek a világnak a naplementét és napfelkeltét, tudva, hogy hamarosan örökre búcsút veszel
tőlük. De milyen szórakoztató csodálni őket abban a bizonyosságban, hogy teljesen más napkelte és
naplemente váltja majd őket!
Ilyen derűs boldogságot, gondolta Sasaki, korábban csak mélyen vallásos emberek ismerték,
akik azt hitték, hogy Buddha Amida elviszi őket nyugati paradicsomába. Mégis van haladás –
és furcsa áttétekkel még a szellem birodalmába is behatol.
De a földi élet persze nem csak rózsaszín sakura vízesés, sziklakert szűz homokja és
minden más, amit a törvénytisztelő turistáknak megmutatnak. Az élet a kockázat izgalma
is. Szédítő titok. Titkos szenvedély.
Sasaki-san véletlenül bukkant rá Lolitára Vinnitsa városából, egy biztonságos

hálózati csatorna hirdetésén keresztül.
Természetesen nem kezdett el könyvjelzőt készíteni - hanem filckefével másolta papírra, mint
az ókorban. Aztán egy tiszta, nem regisztrált kütyüből felmentem az internetre egy vidéki
strandon, hogy minden paramétert tanulmányozzak, különös figyelmet fordítva az occipitalis
chip-leolvasó típusára. Ahogy gondolta, ázsiai szabvány.
A Vinnitsa loliták (egy ilyen olcsó opciót félig loloknak nevezték) szürke ázsiai alkatrészeken
dolgoztak, amelyeket nehéz nyomon követni.
Egy eladóval folytatott csevegés céljából Sasaki-san egy másik nem regisztrált kütyüről
sugárzott – természetesen hangmodulátoron keresztül. Az eladó a képernyőn egy
baseballsapkás srác rajzfilmje volt. Mivel az ügyfél Japánból származott, a srác japán arcot
csinált magának. De erős orosz akcentussal beszélt angolul.
- Miben különböznek a hétköznapiaktól? – kérdezte Sasaki-san. Miért ilyen kedvezmény?

Gyenge minőségű?
„Jó minőségűek” – mondta az eladó. - Nagyon közel az emberekhez. Tulajdonképpen ezek igazi
lányok, csak sztázottak és kemények. Abban az értelemben, hogy közvetlenül a chipről
dolgoznak. Csak az agy izom-motoros területei aktívak.
- És a szemek? – kérdezte Sasaki. - Látnak?
- A vizuális áramkör biokamera módban működik, a felismerés már a chipen található. A

szem egyszerűen rögzíti a fényt, de a program lát. Minden más ugyanazt az elvet követi. Az
agyi aktivitás jóval kisebb, mint a segítőké. Nem hagyjuk, hogy az agy komolyan
bekapcsolódjon, ezért megkerüljük a legmenőbb bűnügyi cikkeket. Még az állatok jogai sem
vonatkoznak rájuk. Nem lesznek nagy gondok.
Sasaki úgy gondolta.
- Hogyan nevelik őket?

- Blitz-növekedés kilenc hónapig oldatban, majd egy évig nedves istálló szimulátorban
futnak fehérjéken. Az izmok elektromos pumpálása. Ezért az izmok kiválóak. A test 100%-ban
hiteles, és öt-hét évig bírja. Ha olyat akarsz, amiben minden csengő és síp, élő agy és belső chip
van, fizessen százszor többet, aztán üljön le háromszáz évre.
De vannak hátrányai is?
– Igen – értett egyet az eladó. - Csak egy program van a chipen - pozícióváltási parancsok
kidolgozása, orgazmus és fájdalom szimulálása, minden. Mint egy szintetikus baba. Valójában a
viselkedés szempontjából egy olcsó baba az. A vezetés pedig nagyon primitív. A hangutasítások
angol, arab és fárszi nyelven adhatók – ezeket nem az agy, hanem a chip dolgozza fel. Még
távirányító is van. Általában olyan egyszerű, mint
porszívó.
Sasaki úgy gondolta.
- A szervizhez - folytatta az eladó -, hetente egyszer fel kell ébredni - zabálni, gyógyulni.
Mossa magát, van program a chipen. A többi idő pangásban van. A stasis szerint rendkívül
túlhajtják. Ha teljesen vékony akarsz lenni, akkor nem hetente egyszer, hanem tíznaponta
egyszer kell felébredned étkezésre. Általában nem lány, inkább biofétis. Azoknak az ínyenceknek,
akiket elsősorban a biológiai szempontok érdekelnek. Fiatal bőr, hónalj illata,
mirigyváladék, mindez az, amit szeretsz Japánban...
Szerinted miért szeretjük? – kérdezte Sasaki.
- Különben nem láttuk... Ne légy szégyenlős, ami már ott van. Ha szüksége van egy biofétisre - a
legmagasabb szintre. A többi csak egy baba. Viselkedés, tanulás - nulla.
Kicserélhető a chip? – kérdezte halkan Sasaki.
– Nem lesz rá szükséged – válaszolta az eladó. - Soha nem volt panasz.
- Lehetséges vagy sem?
Az eladó elmosolyodott.
– Amúgy sem fogod pumpálni az agyát. A neocortex gyakorlatilag meghalt. Az idegösszeköttetések

úgy jönnek létre, hogy csak az izomvezérlés érhető el a chipről. Hangot csatlakoztathat - de
külön program kell, és továbbra is csak külső memóriából fog beszélni. Ha egy másik osztályú
lolát akarsz, készíts más pénzt. És egyúttal szárítsa meg a kekszet. És ezzel nem fogsz belerepülni
egy komoly cikkbe. Pont azért, mert közvetlenül a chipről és legalább a neurális kapcsolatokról
működik. Az ilyen embereket csak három latin diktatúrában ismerik el. És ez azért van így,
mert három évszázada egyáltalán nem esett szó a törvényekről...
– Értem – mondta Sasaki. - Lesz még kérdés, felveszem veled a kapcsolatot.
Ő adta le a rendelést, és a venezuelai kriptával fizetett. Egyetlen szám vagy jelszó sincs az
elektronikus memóriában. Számok és szimbólumok összetett kombinációi, kézzel készített,
selyempapírra nyomtatott kalligráfia. Milyen jó egy kis orvosi marihuánát később ugyanabba a
papírdarabba csomagolni – és a jövőbeli bizonyítékokat kikapcsolódássá tenni.
A Loliták három kutyaládában érkeztek – a hivatalos verzió szerint egy jól ismert vinnitsai gyár
módosított pitbulljai voltak. Talán a szomszédos tartályokban termesztették.
A lányok kompakt magzati pózban, arccal lefelé feküdtek, homlokukat a puha csomagolópárnán
támasztották. Műpálmalevelekbe voltak öltözve, szalagokkal, a nyakukban pedig hamis Froomer
QQ-nekko, olcsó műanyagból készült koponyákkal. Szép ütés. A szörnyű japán nyelvű
utasítások azt javasolták, hogy ébresszék fel őket, majd adjanak nekik egy italt és egy
szabványos fehérje-vitamin formulát. Még egy hétig feküdhettek gyári pangásban – és Sasaki-
san, miután levágta a gallérjukat, munkához látott.
Persze eszébe sem jutott, hogy Lolát rendeltetésszerűen használja.
Nyűgösen idegenkedett a fiatal nőktől, és nem osztotta a férfiaknál megszokott fiatal, csípős
hús utáni vágyat. Bár persze jól értette: nem az ember nyújtózkodik, hanem az agy egy ősi
rétege, aki egészséges utódokat remél - és mindezt a szappanoperákon, közösségi oldalakon
kinőtt neocortex rajzolja le versek, regények, filmek és bűnügyi cikkek formájában.
Egyébként egy bolond számára egyértelmű, hogy ez az archaikus ösztön hasznos volt a fajok
fennmaradásához, különben egyszerűen nem jött volna a paleolitikumból napjainkig. De ha a
progresszív erők által elfogott neokortex fegyvert fog a hüllőagy ellen, akkor ki az a
Sasaki, aki beleavatkozik a harcukba? Hagyja, hogy a majom és a vipera maguk találják ki.
Maga Sasaki soha nem követte az ösztöneit.
Fiatalkorában buddhista szerzetesek képezték ki – és megtanulta a „gyors előrehaladás” spirituális

gyakorlatot. Ez a Shingon szekta egyik technikája volt, amely már a késői digitális
korszakban megjelent.
A szerzetesnek klipeket mutattak be az emberi öregedésről – a képernyőn egy fiatal sugárzó arc
tíz másodperc alatt petyhüdt, öreg arctá változott. A klipek valódiak voltak – az elmúlt
két évszázadban az emberek gondolatban eleget filmeztek belőlük.
Aztán a szerzetes az élő fiúkra és lányokra nézett, akik megtanulták képzeletében ugyanazokat az
öregedési mintákat reprodukálni. A cél az volt, hogy átformálja a felfogást – és az emberi szépséget ne
az örökkévalóság ígéretének tekintse, amely a szeretet cselekedetére szólít fel, hanem az
elkerülhetetlen pusztulás felé tartó folyó kanyarulatának. Vagy ahogy mentora költőileg
fogalmazott: „a halál vízesésének a napon szikrázó nedvessége” ...
Gyönyörű a vízesés. Úgy tűnik, hogy örök. De sehol nincs "vízesés", kivéve az emberi költészetet
- a valóságban csak víz szakad le a párkányról, hogy letörjön az éles köveken. A folyó örökkévaló
kivégzése, ahogy néhány spiritualizált csepp írhatná annak reményében, hogy a közelben
szálló cseppek között híres lesz.
Sasaki-san tökéletesen elsajátította a "gyors előretekerés" vizualizációt – és egy pillanat alatt

megtette, anélkül, hogy megállt volna, hogy a fiatal arcokat nézze. Automatikusan ugyanezt tette
az első doboz aranyos, félhomályos arcával – bár szegény szemlátomást nem élt a fantáziája által
rajzolt nemes ősz hajszálakkal.
Sasaki-san szétválasztotta merev, szőke haját a feje hátsó részén, és megtapogatta a chipet,
amely úgy nézett ki, mint egy nagy kullancs a résben. Külső chip. Japánban még csak nem is nevettek
ezen – csak hitetlenkedve mosolyogtak. Ez négyszáz éve így van. De ebben a konkrét esetben ez
rendkívül kényelmes volt.
Sasaki-san nagyítót helyezett a szemébe (mint egy jó órás az animékben), először az egyik
elszívóval próbálta ki a chipet, majd egy másikkal - végül a kullancs
Kiszállt.
Sasaki-san bedugta a chipleválasztót otthona offline gépébe (nincs hálózat), és elkezdte

diagnosztizálni.
Így. Koreai Crystal Pektusan 052011, a Huawei H9347 klónja csökkentett teljesítménnyel. Egy
univerzális modell, amelyet játékok chipelésére használnak, autonóm drónokban és
mechanizmusokban is használják... Harminc éve használták gyermekkatonák chipezésére
Etiópiában, és egy külső csatlakozón keresztül is... Olcsó és vidám. Körülbelül a várakozásoknak
megfelelően.
A chip in lol még szoftvervédett sem volt. Hát persze, ezek a srácok pénzt költenek a védekezésre.
Kitől? A nagyszabású technológiai áttörést másoló beillesztésről álmodozó versenytársaktól?
A becsült feldolgozási idő megugrott. Reggelig. Sasaki-san felnevetett egy kicsit. Amíg a gép
elemzi a programot, csak lesz ideje
alvás.
Reggel remek hangulatban ébredt. Az új nap első másodpercétől fogva tudta, hogy minden
rendben lesz - mintha a szelleme éjszaka elhagyta volna a testét, és ellenőrizte volna a gép
eredményeit.
Sasaki megitta a reggeli teáját, majd leült meditálni – és elhagyva, felkészítette szívét a napi
ügyek bármilyen kimenetelére, ahogy mindig is tette. Csak azután tért vissza a számítógéphez – és
látta, hogy az előérzet nem csalt meg.
Valóban az a ritka eset volt, amikor az emberi test gépszimulátorként működött, és nem
fordítva.
A mechanikus babáknál a program az emberi test mozgásához való hasonlóságot

kereste. A vinnitsai kollégák, akik ingyen kaptak egy teljes értékű emberi testet,
homlokegyenest ellenkező problémát oldottak meg. Neurális kapcsolatokat alakítottak ki fél-lol-
jukban, amelyek egy mechanikus eszköz működését utánozzák - így a meglévő programokkal
szabványos chipről vezérelhetők.
Gyakorlati értelemben ez azt jelentette, hogy komolyabb változtatások nélkül

használhatta vívóprogramját.
Sasaki-san egyszerűen nem tudta elhinni, milyen szerencsés. Ha ő maga próbálna ilyen dokkolót
készíteni, akkor egy egész emeletet kellene bérelnie a TRANSHUMANISM INC. egyik laboratóriumában.
És illegálisan. És itt ... Minden szükséges munkát már elvégeztek, és meglehetősen
hatékonyan. A szerencse saját kezébe került.
Természetesen a problémák maradtak. Be kell raknom egy másik chipet. Végezzen több
konverziót. Komolyan dolgozza át a teljes külső interfészt... De a számítógép képes lesz mindent
magától befejezni, mert az eredeti chipet teljesen beolvasták. Volt azonban egy
hozzáférhetetlen szürke terület, homályos funkciókkal, távolról egy kommunikációs modulhoz
hasonló - de szinte minden chipen van ilyen.
Semmi köze nem volt a munkaciklushoz.
Egy harmadik program két műsort – a sajátját és az eredetit – dokkolhat majd, az ő részvétele
nélkül. Legfeljebb pár napig.
Valójában egy hónap telt el. Sasaki-san hetente egyszer felébresztette a félhomályát, és
megetette őket macskaeledel (humora is volt). Úgy ettek, mint az emberek – de miután figyelmesen
elolvasták a kézikönyvet, Sasaki talált egy BDSM módot, amelyben a földön lévő tálból is
étkezhettek (azt feltételezték, hogy a kezüket a hátuk mögött bilincsben tartják).
Azóta így etette őket - csak bilincs nélkül -, és csak úgy emlegette magát, mint "a puncim".
A cicák engedelmesek voltak. Mindegyiknél volt egy apró tetoválás a hóna alatt – a cirill betűs
„gorpina” szó (ez volt a modell neve) és egy sorozatszám, más néven az indítási kód, amelyet hangosan
kellett kimondani az aktiváláshoz – angolul, arabul vagy perzsán. . Aztán egyszerű
hangutasításoknak engedelmeskedtek – a parancsok listáját mellékelték.
Gorpins mindig mosolygott. Evés után fiziológiát küldve finoman mormoltak vizet a
fürdőszobában, alaposan megmosakodtak, naponta egy törülközővel megszáradtak.
mindenki közös kefével mosott fogat – és ami a legfontosabb, csendben maradt. Nem kellett attól
tartaniuk, hogy az agyuk gonoszságot vagy ravaszságot tervez.
És amint azt mondod nekik, hogy „Stasis!”, azonnal bemásztak a kutyatartóba, és

felvették a magzati pozíciót a következő etetésig. Egy gorpinával az ember átvészelheti az élet
bármely csapását – és soha nem haragszik rá komolyan.
Sasaki végre rájött, hogy a szárazföldön vannak csodálatra méltó mesteremberek, de művészetük
nem volt azonnal nyilvánvaló. Egy ősi értekezés valóban azt mondja: a nagy tökéletesség
művészettelen. Csak egy másik mester tudja értékelni a mestert, és még akkor is időbe telik, hogy
rájöjjön.
Végül elkészült az első chip a hibrid programmal. Sasaki-san első gyermekét, Kamizumi
Nobutsunát helyezte át bele, csökkentve az ütések erejét a hibakeresés idejére. Nem volt
világos, hogyan viselkednek az élő izmok és szalagok.
Az első napon Sasaki-san nézte, ahogy a gorpina az iaijutsu formáit alkotja – "az ülés közbeni
találkozás művészetét". Itt nem volt szükség túl éles és gyors mozdulatokra, de a kard
birtoklásának szintje jól látható volt - vegye ki a hüvelyből, jelölje meg az ütést, rázza le a képzeletbeli
vért, gyorsan és pontosan tegye vissza a hüvelybe ... Minden kísérő mozdulat, amely véletlenszerűnek
és a laikus számára jelentéktelennek tűnt, nagyszerűen volt végrehajtva.
Másnap már a feltekert bambuszszőnyegeket aprította – és minden vágya ellenére Sasaki-san nem
talált kivetnivalót semmiben. Nagyon jók voltak az izmai. Egy év fehérjestand komoly üzlet. Kicsit
több agyerővel - akár segítői szinten is - érzékeny pénzbe kerülne egy ilyen lola.
Sasaki már név és szám alapján kitalálta, hogy mit csinálnak a loliták Néparábiáért, ahol az új
amerikai ügyész, a fekete iszlám DUPF (azt hiszem, a név a "por a próféta lába alatt" kifejezés
rövidítése volt) garantált minden lakosnak négy fehér órát az életében. Óriási projekt,
és teljesen legális, legalábbis az arab törvények szerint - csak valaki lopott belőle, leszerelt mintákat
árult balkezes chippel Ázsiába... Mindenki ismerte a konzerv jakuzát. Vagy szinte mindent.
Talán, gondolta Sasaki-san, a szláv tolvajlás a legjobb tulajdonsága ezeknek a népeknek.

Mindenesetre a világközösség valódi érdekei szempontjából.
Néhány nappal később egy chipet helyezett Minamoto Yoshitsune-nal a második gorpinára - és
ugyanazon tesztek szerint elhajtotta. Elképesztő! Ugyanolyan magas szinten adta elő az iaijutsu
formáit – de teljesen más módon... Sasaki-san azonban elismerte, hogy a néző harcművészeti
tapasztalata nélkül nem sok különbséget észlelne.
Végül Sasaki-san úgy döntött, hogy párbajt rendez a harcoló loliták között.
Legyőzte Nobutsunát.
Alacsony tartásban állt végig a csata alatt, kardját ferdén a feje fölé emelve, időnként
változtatva a penge dőlésszögén – és Yoshitsune nem mert megközelíteni. Csak sétált.
Aztán, amikor fogyott az idő, Nobutsuna elfordult, mintha unta volna, ami történik, ellépett -
és Yoshitsune ennek ellenére az ellenségre rohant.
Nobutsuna anélkül, hogy megfordult volna, oldalra ment, és szúrótámadást hajtott végre a
kardjával... A kard behatolt Yoshitsune gyomrába, és csak miután meghallotta egy lány
zokogását, Sasaki-san tért magához - és eszébe jutott, hogy előtte nem két legendás hős volt,
hanem pálmalevelekbe öltözött tyanochki, amelyek közül az egyik vértócsában rángatózik a
padlón, és már nem javítható.
- Stasis!
A parancsot csak egy fejezte be. A második nem a csapatokon múlott.
Mások szenvedésével kapcsolatban természetesen komoly erkölcsi kérdés is felmerült. Sasaki

számára az ilyen dolgok számítottak, és tudta, hogyan tesztelje.
A Yakuza egyszer egy ritka és drága játékot adott neki -
sakudo,
"sikló". Lehetővé tette, hogy közvetlenül érezze, amit a másik ember érez – ilyeneket
használnak kifinomult szerelmesek, pszichonauták és bűnügyi nyomozók: két acélborsót,
amelyeket vékony és erős ér köt össze. A teljes értékű munkához természetesen implantátum és
QQ-nekko kellett - de ezek nélkül is visszhangot adott a felvonó. Sasaki biztosan érezné az erős
fájdalmat.
Amíg a gorpina még élt és zihált, az egyik borsót a fülébe, a másikat a fülébe illesztette.
Semmi. Semmi sem. A Gorpina elméje üres volt és derűs. Egyszerűen nem volt tudata – az egész
agyra jellemző képernyő, amelyen a fájdalomjeleket meg lehetett jeleníteni.
De a vére vérszagú volt. Kivágott belek – vágott belek. A szarnak szar szaga volt.
Sasaki-san sok éven át próbálta ezeket az illatokat a megfelelő arányban szintetizálni, de az élet
frissebben és fényesebben virágzott. Ezért elege lett belőle a konzerv yakuza
reprezentáció. De most olyan vonzerőt kínál nekik, amellyel senki sem versenyezhet ...
Sasaki lenyomta a tesztharc videóját, és a yakuzának tetszett az ötlet. Olyannyira, hogy

Sasaki komoly előleget kapott, amiért azonnal rendelt száz gorpinát Vinnitsaban. Az
eladó elmagyarázta, hogy ennyi előzés nem probléma - de kérte, hogy ne legyen olyan
kerek a figura. Jobb, ha egyáltalán nem nullával végződik, a jelentés nem szereti ezt.
Sasaki-san vett száznyolcat – és a barbárok természetesen nem értették a

finom gúnyt.
Ekkorra a konzerv jakuza végre megállapította, hogy Vinnicja hamis állításokra írja
le a fiókákat, és a Japánba érkezett anyag a hivatalos verzió szerint egy gyári
krematóriumban elégetett házasság.
A gorpinok továbbra is klónozott chipdogok álcájába kerültek, amelyekre nem

vonatkoztak az állatok jogai. A kutyákat a vámokmányok szerint étkezési
versenyekre szánták: a nyers kutyahús néhány kör gyors futás után különleges ízt
kap. Egy ilyen gasztronómiai sport valóban létezett pár étteremmel - de a
szokásokat akkor is figyelembe kellett venni.
Lehet, hogy a konzerv yakuza nem tartotta az egész világot a labdáknál, de nagyon jól
tudták, ki kit és miért tart.
Amikor Gorpinék megérkeztek, előre nem látható nehézségek kezdődtek. A yakuza

befektetőként tervezők és tanácsadók egész csapatát bízta meg Sasakival. Egy
meglehetősen fiatal Miss Michiko, egy oxfordi agglegény vezette őket, egy etnikai
japán nő, aki angolul beszélt vele. Hamis agyvérzés áldozata lett, nem volt
implantátum a fejében, és nem viselt QQ-nekkot. Egy régimódi tableten keresztül vette fel a
kapcsolatot. konzervatív ízlés. A nagy pénz közelsége. Nagyon-nagyon nagy pénz.
„Valami egyedülállót csinálunk együtt” – mondta a képernyőről. „Valami, ami teljes

mértékben megtestesíti a japán szellemet. Egyedülálló katonai-erotikus élményben ötvözzük
az archaikusságot a modernséggel, és olyan terméket készítünk, amely magába szívta a
felkelő napot!
Miss Michiko sok nagyképű frázist beszélt, amely jobban illett egy értékesítési
brosúrához, mint egy szakmai beszélgetéshez, és Sasaki-san minden második
komorabbnak érezte magát.
Az előérzet nem csalt meg. Hamarosan a Michiko tervezői bemutatták a jövőbeli

budo-chanok harci ruházatának terveit. Mindegyik a legkönnyebb, csupasz hasú iskolai
matrózruha témájának variációja volt. BAN BEN
a készletben volt még egy cipzáras tornacipő, magas fehér zokni fekete fülű nyúllal stb.
Az iskolaöltönyt még ki lehetett bírni. De kiegészítették a szamuráj páncél elemeivel - sisakokkal,

vállpárnákkal, térdvédőkkel, amelyeket úgy választottak meg, hogy a test közepét védtelenül hagyják.
„Amennyire csak lehetséges, kinyitjuk a pocakot” – mondta Michiko, és megmutatta a mintákat.

- Közvetlenül a mellbimbók alatt levágtuk a matrózruhát. De mindig van melltartó a
mellkason. A bugyi fehér - bogyókban vagy nyuszikban. Kicsi, de feszes gumiszalaggal, és mindent,
mindent bezár... Hogy tetszik?
– válaszolta udvariasan Sasaki-san.
– Hogy őszinte legyek, jobban szeretem az eredeti ruhákat. Itt vannak a pálmalevelek, amelyek
bekerülnek. Kettő a mellkason és egy az alján. Miért nem hagyjuk így?
– Mert kiskorúnak tűnnek – mondta Michiko. - Ezt egyrészt szándékosan hangsúlyozzuk

tengerészünkkel. Másrészt a melltartón és a rövidnadrágon dupla vezérlőgumit helyezünk a
kerülete köré, hogy semmi se ragyogjon át ... Torna standard. És ezek a pálmaleveleid lehullanak a
testről. Kicsi bekerül a keretbe, és belefutunk a gyermekpornográf törvénybe.
– A klubban filmezni tilos.
– Minden váratlanra készen kell állnunk – intett a kezével Michiko. – Beleértve a provokációkat. A
gyermekek sérthetetlenségéről szóló amerikai törvény százötven éve exteritoriális. Adatkészleteiket
a parton fogják lerakni, kétéltűeken eljutnak Tokióba, és elkészítik a sajátjukat a műsorunkból. A
csatornák felét ebből táplálják... Ők maguk szervezik a speciális szolgálatokon keresztül, aztán
jönnek menteni.
– A chanink agyhalottak – mondta Sasaki-san. - A neocortex inaktív. Az amerikai törvények

szerint ezek nem emberek. Csak testek.
– A pornográfiai törvény nem mond semmit a neokortexről – válaszolta Michiko. „Csak a

korról és a meztelenségről.
- Vagyis fel lehet vágni, de a papillára nem nézhet?
- Igen. Mit látsz ebben furcsának?
Sasaki-sannak nem is volt mondanivalója.

– Szó sincs róla – folytatta Michiko –, az ügyvédeink intézik. Mondd el, mit gondolsz a páncélról.
Melyik sisak tetszik a legjobban? Csillag vagy félhold? Mit szólsz a vállpárnáidhoz?
Sasaki-san elkezdte magyarázni, hogy ha páncélt akarsz használni, először a gyomrodat kell
védened. De Michiko csak udvariasan mosolygott.
- A pocaknak nyitva kell lennie. A köldök meztelen. Fehér kötött bugyi - bogyókban vagy állatokban. A
tervezést a legalsó részen hagyták jóvá.
És a padlóra mutatott. Természetesen a konzerv perspektívára gondoltam. Minél magasabb a

taer, annál mélyebb a bunker. Akár igaz, akár nem, Sasaki nem az
tudta.
– Gondoljon a saját szempontjára a munkában – folytatta Michiko –, én pedig gondolok a sajátomra.

Ha az öltözék bármely részlete zavarja a kerítést, feltétlenül szóljon. A többi miatt ne aggódj.
A yakuza annyit fizetett, hogy Sasaki nem bánta. Ráadásul egy váratlan problémája is volt.
Katonai programjai szinte elveszítették a kiszámíthatóságot – a valódi emberi testek,

amelyekbe beléptek, nagymértékben különböztek egymástól, és Sasaki már nem tudta
egyértelmű százalékokkal megbecsülni a valószínűségeket. Annak érdekében, hogy a
nyereményjáték tisztán működjön, két tükörtitkár figyelt, akiket Sasaki minden részletre
szentelt.
A yakuzák érdeklődtek. A lényegre tértek.
A harcok elkezdődtek, és Sasaki olyan jól kezdett keresni, hogy a harmadik taerre való továbblépésen
gondolkodott. Előtte persze még messze volt. De amikor az első horpincsorda elindult Valhallába,
vagy bármibe, ami van Vinnitsa közelében, ez a lehetőség egészen világosan kirajzolódott a
láthatáron.
Sasaki-san azonban nem akarta alárendelni életét sem ennek a reménynek, sem másnak. Pénzt
megtakarítani? Érméket számolni? Kösz nem. Erről még az egyik konzerv yakuzával, oyabun
Naritával is vitatkozott, akinek a parancsára levágta a kisujját.
Narita maga beszélt neki a harmadik taerről.
-Az álom az élet motorja! – mondta a tükörtitkára. „Még egy olyan embernek is, mint te, Sasaki,
szüksége van egy álomra, hogy a pályán maradjon. Mint sarkcsillag a tengerésznek...
Nem hiába edzett Sasaki-san olyan sok éve a Shingon szektában.

„Minden tisztelettel, oyabun – válaszolta –, nem értek egyet. Az álom inkább nyakörv. Nem az
embernek van rá szüksége, hanem a társadalomnak.
Miért, Sasaki?
Sasaki már bánta, hogy vitába keveredett – óvatosan és világosan kellett volna beszélnie az
oyabunnal, minden szót megszűrve.
– Az álom elérhetetlen – mondta Sasaki. „Olyan ez, mint egy folyamatosan távolodó horizont. Aki
kartondobozban él, az egy lakásról álmodik. Lakásban élni - egy gazdag külvárosi villáról. Villában
lakni…
A tükörtitkár megveregette a karját.
– Ne folytasd, Sasaki. Én is úgy értem, mint te. De akkor hogyan kell élni?
– Megtisztítjuk a jelenünket a gondoktól és aggodalmaktól – válaszolta Sasaki. „Az életet úgy élni,
mint ami másodpercről másodpercre megtörténik – nem úgy, mint…” – Egy pillanatra
megállt, és megválogatta a szavait – „nem felkészülésként egy képzeletbeli boltba menni. A villa
álmára nem az emberi léleknek van szüksége, hanem annak, aki az építkezés peremén dolgozik
cégek.
Miután ezt kimondta, ismét megbánta – oyabun Narita, akit a titkár tükrözött, irányította az
építőipari üzletet. De a titkár nevetett, a szemüvege ezüstösen csillogott.
– Nagyszerű beszélgetőpartner vagy, Sasaki – mondta. Mindig látod a lényeget. Úgy élni, ahogy van,
nagyszerű. De mondd, hol szeretnéd megtisztítani a jelenedet a gondoktól és aggodalmaktól - egy
gazdag külvárosban vagy egy kartondobozban az utcán?
Sasaki-san elmosolyodott, és röviden meghajolt. Nem kellett válaszolni. Az is hasznos

volt, hogy az oyabuné volt az utolsó szó.
Naritának abban az értelemben igaza volt, hogy a harmadik taer amúgy is jobb volt, mint a
második. És magának Sasakinak igaza volt abban, hogy nem hagyta, hogy a pénzgondok
elfedjék e világ búcsúztatóját. Lehetséges volt egy kompromisszum - csodálni a
naplementét és a napfelkeltét, de úgy kell elrendezni a dolgokat, hogy a harmadik taer
fokozatosan maga felé lebegjen.
Sasaki bölcsen döntötte el a kérdést. Szerződést írt alá egy automatikus frissítésről a harmadik
taerre, amint a számlán elegendő fedezet van. Utána pedig teljesen megvakította a fiókját – még
maga számára is lezárta a hozzáférést az aktuális számokhoz.
Sok papírt alá kellett írnom. A harmadik taer, mint kiderült, komoly ügy volt – vele Sasaki széles
szolgáltatáscsomaghoz jutott hozzá
már a földön. TRANSHUMANISM INC. zökkenőmentes átmenetet biztosított

az örökkévalóságba.
Most már a sorsra hagyatkozva lehetett nem aggódni semmi miatt – és Sasaki-san fejjel
munkába állt. Valóban volt egy álma. De kicsit más, mint egy gazdag külvárosba költözni.
Gyakran gondolt arra a két ősi kardforgatóra, akiket programjában még nem osztott nullára
és egyesre. A nagyszerű Miyamoto Musashi – és nem kevésbé nagyszerű Sasaki Kajiro,
névrokonja.
Musashival kellett volna kezdeni. Sasaki-san sokat tudott a művészetéről – sokkal többet a
szükségesnél.
Ami volt a probléma.
Miyamoto Musashi, aki az Öt gyűrű könyvét írta, nemcsak nagyszerű volt, hanem
kiszámíthatatlan is. Ez volt a titka legyőzhetetlenségének és a szoftverutánzás legfőbb
nehézségének. A könyvében leírt technikákat (amit Sasaki-san már nagyon régen) sikerült
kódba fordítani, de hogyan lehetett beleilleszteni a szellemet?
Sasaki a következő módon oldotta meg a problémát - minden alkalommal, amikor Miyamoto
következő lépését kellett kiválasztani, a program jóslást végzett a teknőspáncélon (Sasaki-
san most vette meg ezt a blokkot), és kiválasztotta a Shingon szekta egyik mantráját . Aztán
száznyolcmilliószor megismételte, Miyamoto Musashi szellemére hivatkozva, és
végrehajtotta a második jóslást a kagylón. Eredményei szerint pedig Miyamoto (vagy inkább az
Öt Gyűrű könyvéből az ideális harcos) egyik akcióját választották.
A digitális Musashi még az alkotó számára is kiszámíthatatlanná vált. Sasaki-san biztos

volt benne, hogy a nagy mester szelleme, ha akarja, megérintheti a programot és
irányítsa őt. Száznyolcmillió felszólítás elég volt.
Sasaki-san nem félt attól, hogy a hívást túl gyorsan megismételték. Abban a dimenzióban, ahol a
nagy harcos volt, nem volt idő. Csak a megtérés ténye volt fontos: egyik mester a végtelenből
jött a másikhoz, és meghajol a kapu előtt. Sok milliószor nyúlik a porban...
A második hős - ősi névrokonja - Sasaki-san elektronikus lelke ugyanezen az elven épült. Az
egyetlen különbség a teknős által választott mozgásmenü volt: Sasaki Kajiro nehéz, hosszú
kardot forgatott, és egy speciális fecskecsapást kapott a penge végső lökésével.
Az egyik program két árnyékot szólított meg, és meghívta őket, hogy támadjanak fel csatára.
Nem lehetett tudni, ki nyer, és ez nagyszerű volt.
Sasaki-san végre elkezdhette élete fő projektjét. Úgy döntött, hogy 1612-ben megismétli Musashi és
Kajiro híres párbaját a Boat Islanden.
Természetesen tudta, hogyan írja le a történelmi kánon a párbajt. Kajiro több órán keresztül
várt az ellenségre. A másnaposságtól gyötört Musashi nagyon későn érkezett a találkozóra –
útközben pedig egy fakardot vágott ki a csónakos pótevezőjéből. A csónakból kiugrva Musashi
azonnal olyan dühvel kezdte ütni ezzel az evezővel szegény Kajiro-t, hogy csak egy kitörést
sikerült végrehajtania, levágva ellenfele ruháit...
Ebben a jelentésben Sasaki véleménye szerint valami nem jött össze. Hogyan lehet egy erősen
másnapos férfi mozgékonyabb, mint egy párbajra hajló mester? De tény maradt, hogy Kajiro nem élte
túl ezt a párbajt.
Amikor Sasaki-san tájékoztatta a tükör titkárait, hogy szeretné újrajátszani a Kajiro és Musashi
párbajt, a yakuzák el voltak ragadtatva. És azonnal elkezdett tanácsot adni. Néhány közülük, furcsa
módon, megfelelőnek bizonyult.
„Miyamoto Musashi két méter magas volt” – mondta az egyik tükörtitkár. - Ez a tizenhetedik
századi Japán számára csak egy óriás. Kajiro is nagyon erős volt – még most sem lesz képes minden
sportoló gyorsan elkeríteni egy hosszú karddal. Különleges lányokat kell választani. Vagy rendelj...
Sasaki-san először azt hitte, hogy majdnem két évbe telne egy ilyen dray chan termesztése, de
meglepetésére nem volt probléma. Valamilyen teológiai ok miatt a kétméteres órák nagyon
népszerűek voltak az arabok körében, és alig egy hét múlva a szállító visszautasított számára két
kiváló példányt, amelyek minden incidens nélkül érkeztek Japánba.
Egy másik tanács, amit a yakuza adott, sokkal kevésbé szólt Sasakinak.
„Szükségünk van rá, hogy beszéljenek” – mondta a tükörtitkár. - Hogy harcra késztesse őket.
Musashi és Kajiro biztosan kiabáltak egymásnak valamit a harc előtt... És a harc közben is... Mindent
hallani akarunk.
Sasaki-san nem értett egyet ezzel. A kardmesterek általában hallgatag emberek – és főleg párbaj
idején, mert élet és halál a helyes lélegzetvételen múlik. Mi itt a fecsegés? De a yakuza látványt akart.
A látvány pedig hangsávot jelent.
– Csak a chipről tudnak beszélni – mondta Sasaki.
– Az jó – bólintott a titkár. – Hadd intézze el Michiko.
Michiko felelősségteljesen közelítette meg az ügyet, és olyan filológusokat fogadott fel, akik
tudták, hogyan beszélnek a tizenhetedik századi Japánban. Beszédírói, valamint
történészek tanácskozása számos lehetséges sort írtak, és Sasaki-
a san végül csak egy nyelvi blokkot épített be a programjába, és egy újabb teknősjóslást
rendezett be, megszorozva száznyolcmillió mantrával.
A harc előtti este utoljára etette a harcoló chanokat - rizsgolyókat. És töltött egy kis szakét a
tálaikba. Nagy szeplős lányok: fejlett mellekkel, széles csípővel, erős karokkal és lábakkal.
Néhány arab biztosan elvesztette jegyét a mennybe... A gorpinok hasonlítottak egymásra, így Kajiro
haját zöldre, Musasi haját pedig vörösre festették.
Sasaki-san egyenként kapcsolódott hozzájuk az övén keresztül
sakudo.
A "Cable Car" enyhe mámort sugárzott - és teljesen hiányzó érzelmi hátteret. Mintha
acélborsó-fejhallgatón keresztül hallgatta volna az örök csendet. Fenséges volt, sőt hátborzongató.
- Stasis! – parancsolta Sasaki, és a gorpinok engedelmesen szállítási helyzetbe

csukódtak kutyabokszaikban. De megesküdhetett volna, hogy előtte rövid, figyelmes pillantást
váltottak... Hát igen, már voltak bennük harci zsetonok.
Érdekes párbaj lesz, gondolta.
Másnap azonban valamiért úgy döntött, hogy otthon nézi a táblagépen a küzdelmet –
egy ilyen döntés éjjel kristályosodott ki. Adott egy lehetőség: az egyik yakuzának meggyűlt a
baja a tükörtitkárral, biztonságos csatornát szervezett – és Sasaki csatlakozhatott.
A klub tele volt. Sasaki még soha nem látott ennyi tükrös titkárnőt egy helyen – teljesen
elfoglalták az első és a második sort a nyolcszög körül. Az összes fontos yakuza tükre megérkezett,
és nem csak ők: egy ilyen eseményt senki nem hagyhatott ki. Még néhány gaijin is volt tükrös
szemüvegben a hallban. Senki sem tudta, kinek a titkárai. Michiko is az előszobában volt, az utolsó
sorban ült stilizált selyem matrózruhában.
A zöld Kajirónak és a vörös Miyamotonak páncél és sisak nélkül kellett megküzdeniük – ezt
a Sasaki-san jóváhagyta, így volt ez a Boat Islanden. De Michiko csapata olyan újításokat hajtott
végre a rituáléban, amelyek nem voltak összhangban vele.
Tian nem csak íjjal lépett be az arénába, ahogy egy harcoshoz illik. Nem.
Bugyiban és melltartóban suhantak be a nyolcszögbe, majd négykézlábra szálltak, és mint a

kutyák egy kiállításon, több szégyenkört tettek meg az arénában, különben Sasaki nem nevezhette.
Zöld uborka és kivi Kajiro bugyiján, eper és cseresznye Miyamoto bugyin.
De a gyalázat ezzel nem ért véget. Az egyik másodperc csattanására a gorpinok megdermedtek,
és egyszerre nyolc-tíz tükörtitkár mászott be a nyolcszögbe. Érezni kezdték, hogy a szarvak
mozdulatlanul állnak, mint egy kutya, egyesek a hónaljat és az ágyékot szimatolták, kattogtatták
a nyelvüket, míg mások óvatosan.
bedugták az ujjaikat a kötöttáru alá, mielőtt megkóstolnák őket, mint az ínyencek, akik egy
borosüveg dugóval egy bonyolult rituálét hajtanak végre.
Sasaki nem lepődött meg. A jakuzák a közösség konzervativizmusa ellenére igyekeztek

lépést tartani a korszakkal – szinte minden titkár orrában szagérzékelők voltak, amelyek bonyolult
digitalizációt továbbítottak a korsó agyába. Igaz, azt mondták, hogy a szagok durván átterjednek,
és a tulajdonos nem fogja érezni azokat az árnyalatokat, amelyeket a titkár maga érez - tehát ismét
elmegy a halboltba. De mégis, egy ilyen élményben volt hiteles életet élni, és Sasaki jól
értette az üvegeket. Nem értette a másikat - miért volt szükség két nagyszerű harcos párbaját
kombinálni ezzel az eljárással, amely bármely bordélyházban könnyen elérhető.
Michiko ezt azzal magyarázta, hogy rövid angol nyelvű beszéddel fordult a vendégekhez.
- Kedves Mecénások! Tudjuk, milyen fontos Önnek Yamato ország története és szelleme. Ön nem
csak ismerője a japán kultúra, ti vagy az utolsó igazi hordozói és szponzorai. Ezt a magasztos látványt
kifejezetten neked hozták létre, mint minden japán végső megtestesülését – olyasvalamit, ami
annyira át van itatva a nemzeti szellemmel, hogy korábban csak egy cenzúrázott manga
formájában létezhetett. De ma megelevenedik a történelem – és az ókor szelleme behatol
két gyönyörű fiatal testbe, amelyek élő valódiságáról most magad győződtél meg. Büszkén
mutatjuk be Miyamoto Musashit és Sasaki Kajirot!
Természetesen kár volt ilyen hitványságokat hallani a japán szellemről egy hamis japán
nőtől, aki nem is beszélte a saját nyelvét. De bizonyos szempontból igaza volt: a mangát a harci
képességekkel ötvözte egy esztelen, kényelmes chan testében – volt egy ilyen ikebanában szépség...
Amíg a tükörtitkárok a gorpinokat szagolgatták, Michiko pedig vulgaritásokat beszélt, Sasaki-san

felrobbantotta a táblagép képernyőjét, és ellenőrizte a nyereményjátékot. A fogadások
hozzávetőleg hatvan százaléka Musashira, negyven százaléka Kajirora vonatkozott. Nos, igen.
Pontosan ezt feltételezte, amit őszintén tükrözött előrejelzésében. Még volt pár perc hátra, hogy
saját maga fogadjon.
Sasaki-san hirtelen keserűséget érzett – és furcsa könnyedséget. Szabadság mindentől. És olyan

csodálatos érzés volt, hogy anélkül, hogy észhez tért volna, fogadást tett: minden, ami a
folyószámlán van, „nullán” áll. A döntetlenért.
A döntetlen gyakorlatilag szóba sem jöhetett. Még ha a chanok halálra is ütik egymást, valaki
fegyvere valamivel korábban megérinti az ellenfél testét. Akár a másodperc töredékéig is – és
győzelem lesz. Legalábbis a nyereményjátékra.
De Sasaki úgy érezte, hogy nagyon szokatlan párbaj vár, és nem a pénzre gondolt. Valódi
szamurájként akart megjelenni a megidézett szellemek előtt, félelem nélkül a halált választva minden
lehetőség közül. Legalább egy bankszámla halála. Sasaki-san mintha azt mondta volna
az ősi szellemeknek: „Elégetem a pénzemet, nemes lelkek, hogy porrá váljon könnyű lábatok
alatt… Bocsássátok meg tiszteletlenségemet…”
Hosszú bársonypárnán lévő fegyvereket vittek be a nyolcszögbe.
Sasaki-san sok napig dolgozott rajta. Kajiroval minden egyszerű volt – lábak, hosszú katana. De
Musashinak bütykölnie kellett az evezőt. Sasaki egy erős afrikai fát választott neki, kemény és nehéz,
hosszú ideig képes elviselni az acélpengét - de rövidebbé tette, mint egy közönséges csónak
evezőket.
Végül is mi volt Musashi tetteinek értelme? Nem ugyanaz volt, hogy berúgott, és otthon hagyta
a katanáját – ezek a mesék egyszerű embereknek. Kajiro a szokásosnál hosszabb karddal kerített –
messziről kapta el az ellenséget. Musashi pedig még hosszabbra tette a fegyverét, és
hatástalanította ezt a taktikát. Először elkábította szegény Kajirot, majd eltörte a bordáit, kiütött
belőle minden ki energiát – de Kajiro ereje még elég volt az utolsó lendítéshez. Gyere el
Miyamoto párbajra egy közönséges karddal, és a dolgok másként is alakulhattak volna.
Kajiro nagyszerű volt. Szintén nagyszerű, de más...
Általában Musashi csalt. Sasaki-san pedig esélyt akart adni a névrokonának a párosításra
golyós számológép.
A Gorpinek fogták fegyvereiket, és megálltak a nyolcszög sarkainál. Kezdődhetett a párbaj.

De Michiko és csapata természetesen nem nélkülözhette a speciális effektusokat.
A fények kialudtak, és a kivetítők sugarai nekiütköztek a nyolcszögnek. A zöld hajú

chan, aki Kajiro volt, a homokon állt a víz mellett. A vörös hajú Musashi körül pedig
egy csónak remegő képe jelent meg.
A zöld hajú chan kirántotta a kardját, és a hüvelybe hajította a hüvelyt.
A vörös hajú chan felemelte evezőjét, és így szólt:
– Már vesztettél, Kajiro Sasaki.
- Miért? – kérdezte a zöld hajú nő.

– Mert eldobtad a hüvelyt. A szamuráj lelke a kardja. A lelkednek nincs többé szüksége a test hüvelyére...
- Csak nem lesz szükségem erre a kardra - válaszolta a zöld hajú -, miután megöllek vele...
A kánonszövegnek vége – és a homokos parton kikötött bizonytalan csónak eltűnt. Kigyulladtak

a lámpák, és elkezdődött a harc.
Mindkét chan fegyverét maga elé téve körbe ment, nem vette le a szemét egymástól. Green enyhe
hamis kitörést hajtott végre. Red nem válaszolt. Aztán a vörös egy kicsit meglendítette az evezőjét.
Green magasabbra emelte a kardját. Egy percig a horpinok lassan mozogtak a nyolcszög körül. Aztán
megálltak és a zöld
tyan azt mondta:
- Musashi!
Igen, Kajiro!
"Musashi, meddig eszik a disznó holttestét azok, akik megszegik a tilalmakat?"
– Egy-két nap – válaszolta Musashi-chan. – A legrosszabb esetben hét nap. Ehhez azonban a húst
hideg pincében kell tárolni.
Sasaki kezében vibrált a tábla, és üzenet jelent meg a hallban ülő Michikótól: „Mi ez a szöveg? Honnan van
a chipen?
Sasaki csak elmosolyodott. Kételkedett benne, hogy ez egy chipről származó szöveg. De ne válaszolj
lett.
– És szerinted mennyit esznek meg egy kecsketetemből? – kérdezte Kajiro-chan.
– Ugyanannyit – válaszolta Musashi-chan, és figyelmesen nézte ellenfelét. „De a hús egy kicsit tovább eláll,
mert szárazabb. Miért kérdezed?
– A disznó egy hét múlva elhagyja ezt a világot – mondta Kajiro-chan. - Egy kecske - tíz nap múlva. És
a holttestünket évszázadok óta megették! És nem tudnak enni!
Musashi-chan leeresztette az evezőjét.
„Az élet során te és én azt az utat követtük, amelyet most hamisnak nyilvánítottunk” – folytatta
Kajiro-chan. Tévedtünk, érted? Így döntöttek. Ugyanakkor szinte minden nap arra ébresztenek
bennünket, hogy beszúrnak minket valamilyen filmbe vagy képregénybe – és újra eladjuk az
árnyékainkat. Elveszett árnyékaink.
Musashi-chan bólintott.
– Igen – mondta. - Ez olyan.
- És mit gondolsz róla?
Musashi-chan szeme csillogott.
A pokolba kerültünk! – kiáltotta a lány, és evezőjét rázta a levegőben. Démonok lettünk! A mi büntetésünk
pedig az, hogy újra és újra meg kell ölnünk egymást a kapzsi és álnok tömeg előtt! Örökké ezt
csináljuk, Kajiro! Alázd meg magad!
– Miért kerültünk a pokolba, Musashi?
Rossz úton jártunk! – kiáltotta Musashi-chan, és a padlóra csapta az evezőt.
Kajiro-chan nevetett.
„Ne haragudj, Musashi, de bár magas vagy, soha nem jellemezte különleges elme. Hogy hiszed el,
amit a pokolban mondanak neked?
- Miért ne?
- Ez a pokol! Hazugságból és fájdalomból áll. És ha megpróbálnak meggyőzni valamiről, az azt jelenti,

hogy valaki meg akar csalni, elviselhetetlenné tenni a kínját - és pénzt keresni vele!
Úgy tűnik, ez a gondolat a szíve mélyéig megütötte Musashi-chant.
- Szóval mit kéne tenni? Kérdezte.
„Ma különleges módon feltámadtunk” – mondta Kajiro-chan. „Valódi testeket kaptunk. Ugyanolyanok,
mint az emberek. Vagy az ördögök, akik azért jöttek, hogy nézzék, ahogy megöljük egymást.
Musashi-chan körülnézett a teremben – olyan tekintettel, mintha csak most látta

volna a közönséget.
- És kik ők? Kérdezte. – Emberek vagy démonok?
– Most megtudjuk – mondta Kajiro-chan, és bebújt a fekete szénszálas kötelek alá. „Ha a vérük zöld
vagy kék, akkor démonok. És ha piros - emberek. Tartom az ajtót, hogy senki ne menjen el. És
megmutatod, mire képes az eveződ... Öljük meg őket! Öljük meg őket!
Amikor a lányok disznók és kecskék tetemeiről kezdtek beszélni, kuncogás hallatszott a

hallgatóság körében. A nevetés hangosabb lett, amikor Kajiro-chan megemlítette a hamis utat.
De amikor Musashi-chan kimondta a „pokol” szót, a nevetés alábbhagyott, és az egyik
tükörtitkárok tapsoltak. De a taps alábbhagyott, amint javaslatot tettek az összes démon megölésére.
És amikor a lányok kiugrottak a nyolcszögből, igazi iszonyat sikolyok hallatszottak a teremben.
A hátsó sorok nézői rohantak elsőként az ajtóhoz – de Kajiro-chan gyorsabban közeledett hozzájuk.
Néhány ütés egy hosszú karddal – és az első holttestek a padlóra zuhantak. Vér fröccsent a
falra, és végigfutott a padlón. Vörös emberi vér.
Valaki a közönség közül Kajiro-chanra lőtt egy kábítópisztollyal, amit nem lehetett tudni, hogyan
vitték be a terembe, de a kisütés nem működött a várt módon – a chan nem veszítette el mozgás-
és kardvágási képességét. a mozdulatok csak szögletesek és élesek lettek. Nos, igen, jött rá
Sasaki, a kábítót egy normális agy számára tervezték. Nem fog segíteni.
De a bénulás meglehetősen sikeresen megtörte a tükörtitkárokat. Mozdulatlanul és

szenvtelenül ültek az első sorokban, mintha nem is érdekelné őket, ami történik.
egyáltalán.
Az etikett megtiltotta nekik, hogy kínosan megmentsék az életüket – hogy ne veszítsék el az

arcukat, a konzerv yakuzáknak a szerződésben is megvolt a képessége, hogy teljesen
mozgásképtelenné tegyék meghatalmazottjaikat. Csak sejteni lehetett, mire gondolnak a
titkárok. Azonban nem kellett sokáig gondolkodniuk.
Az ütések alatt tükrös üvegek repedtek meg, a fejek görögdinnyeként törtek szét – de a mészárlás
végéig egyik titkár sem mozdult a helyéről. Valóságos ősi nagyság volt ebben – bár megjelenését
természetesen modern cinikus módszerekkel érték el.
Sasaki-san megbabonázva meredt a táblagép képernyőjére. Hamarosan az utolsó sikolyok is

elhallgattak – minden néző meghalt. Michiko levágott feje közvetlenül a kijárati ajtó előtt hevert.
Kajiro-chant már nem lehetett megkülönböztetni Musashi-chantól a bugyi színe alapján – a

gorpinok ruhái egyformán vörösek, nedvesek és ragacsosak lettek. A szobában minden tele volt
vérrel. Ha Sasaki-san látott volna egy ilyen jelenetet a filmben, azt gondolta volna, hogy a
lakberendezők elvesztették az ízlésüket a festékkel való túlzástól.
- Most mi? – kérdezte Musashi-chan.
– Most megmutatom, hogy az eveződ rosszabb, mint a kardom – mondta Kajiro-chan. „Nézd,
milyen gyorsan véget vetek egy pokoli létezésnek. Meg tudod csinálni ugyanezt?
Felemelte a kardját, a pengével keményen megvágta a nyakát – és azonnal ráesett

padló.
Musashi-chan nevetett. Vérezve, nyúzott vörös evezővel a kezében valóban úgy nézett ki, mint egy
pokolban született démon. De a szülés a végéhez közeledett. Musashi-chan lehunyta
a szemét, koncentráltan vett néhány mély lélegzetet, és hirtelen hihetetlen erővel fejbe vágta
magát fafegyverével. Egy csont megrepedt, és a gorpina a kíntól remegve a barátnőjére esett.
Sasaki-san kikapcsolta a táblagépet, és az asztalra tette.
Igen. Igazi harc volt Kajiro és Musashi között. Szellemek üdvözölték őt a Nagy Határ túloldaláról.
Zero nyert – egyik gorpin sem érintette meg a másikat fegyverével, és mindketten meghaltak.
De most meg kellett várni a vendégeket. Sasaki-san azonban készen állt erre. Már
sok-sok év.
Este megnézte a postáját. Egy levél volt a dobozban, egy öntörlő küldemény Narita
oyabunjától. Kitűnő volt a formája, és udvarias, nem specifikus allegóriákból állt. De Sasaki jól
értette, mi vár rá - és minden földi ügyet könnyű szívvel tudott befejezni.
A szükséges előkészületek végeztével kivett a falról egy kis egyenes kardot, jól meghegyezte és
visszaakasztotta.
Egy nappal később négy vendég érkezett a házába.
Kettő csak hús volt: valami nehézből készült nyilak, amelyek alig rejtőztek a kidudorodó
kabátok alatt. Stratégiai pozíciókat foglaltak el - a lakás bejáratánál és az erkély-terasz
kijáratánál: távol Sasakitól, hogy ne legyen ideje gyorsan megközelíteni, az egyik karddal
felfegyverkezve.
A harmadik az új sorkatonaság tükörtitkára volt, aki még nem sajátította el teljesen a

kameráit, mikrofonjait, fejhallgatóit – ügyetlenül, szaggatottan viselkedett.
A negyedik vendég egy gaijin volt. Beszélt.
- Amerikai vagyok. CIN ügynök, kétcsillagos horgony. Infocat, ahogy minket hívnak. Hívj
Petersonnak. Az Ön attrakciója alatt a két operatőr, akikkel a parton landoltam, magával ragadó
felvételt készített szemkamerákkal és fülmikrofonokkal a terem két ellentétes pontjáról.
Mindketten meghaltak. Valószínűleg azon tűnődsz, miért nem lőjük le az ajtóból, igaz?
Sasaki-san vállat vont.
„Csak azért, mert már elemeztük a chipeken lévő programokat” – folytatta Peterson. -
Nincs semmi. Semmi sem.
- Milyen értelemben? – kérdezte Sasaki. - Eltűntek?
„Semmi sem magyarázhatná ezt a szörnyű esetet” – mondta Peterson. – Szakembereink számára
nem érthető bűncselekmény. Kifinomult kerítésprogram plusz neurális interfész. Nagyjából
értem, hogyan működik. Magas színvonalú. Japán minőség. Természetesen a te programodról
beszélek – a bio felület primitív. De nem minden világos. A program törzsében hosszú,
nem működő blokkok találhatók vallási imákkal, istenek, szellemek és ősi szamurájok nevével.
Semmilyen módon nem kapcsolódnak a végrehajtható utasításokhoz, és hiába görgeti őket a
rendszer. Nem értjük, miért vannak. Meg tudod magyarázni?
– Megtehetem – mondta Sasaki-san. – De nem fogod elhinni.
- Beszélj.
„Ezek a programozási blokkok szellemeket idéznek meg. A szellem hallja a nevét és a mantráit – és
megérti, hogy hívják. Ha akar, jön.
– Azt akarod mondani, hogy megidézted a szellemeket – és eljöttek?
– Pontosan – válaszolta Sasaki-san. - Pontosan.
De hogyan tudja a szellem irányítani a testet? Ezeket a program vezérli.
"A vívóprogram a jósláson keresztül működik" - mondta Sasaki. – Vagy, ha úgy tetszik, véletlenszerű
kiválasztások. A szeszes italok láthatóan nem teszik őket olyan véletlenszerűvé. A legtöbb
jóslási rendszer ezen alapul.
Biztos vagy benne, hogy szellemek voltak?
Hallottad a párbeszédüket.
– A legelejét rögzítették a rendszerben – bólintott Peterson. - De honnan jött a többi... Minden

mondatot még meg lehet magyarázni valahogy. De együtt... Bárhogy is legyen, ti felelősek vagytok
a harcosaiért.
– Nem az én harcosaim voltak – mondta Sasaki. „Musashi és Kajiro volt az. Nem értem, milyen
bizonyítékra van szükség itt. Csodálkozom azon, amit látok. És azt hiszem, soha többé nem merek a
lelkükhöz szólni.
– Ó, igen – mondta Peterson. - Majd mi gondoskodunk róla. Nem valószínű, hogy lesz
ilyen lehetőséget.
– Ebben igaza van, Sasaki – mondta a tükörtitkár. - Szia egyébként. Narita vagyok.
Sasaki meghajolt a titkár előtt – és most először nézett rá figyelmesen.

Nyilvánvalóan egy ökoparaszti srác volt, aki a legnehezebb feltételekkel bérelte ki testét. Élénk
narancssárga selyeming, lila liliomokkal és arany lóherekkel díszített, krémszínű kamisole. Tükörüveg.
És karcos kezet földdel a körmök alatt. A Yakuza ritkán vesz titkárnőt ilyen rossz
minőségű anyagból.
Oyabun még nem szokott hozzá az új bioprotézishez, így a titkár meglehetősen

szánalmasan nézett ki, de a hangja már sejtelmes és ijesztő volt.
– És tudod, miért van igaza, kedves Sasaki? Hamarosan a saját lelkedet is segítségül hívhatod...
Sasaki még egyszer meghajolt a titkár előtt.
- Mit vétettem veled, oyabun? Meg kell értened, hogy ez a szellemek cselekedete volt. Nem
szólhattam bele.
– Miért fogadtál a nullára, Sasaki?
– Pontosan – mondta Peterson. - Miért? Nem figyelnénk rá – de japán barátaink

kinyitották a szemünket. Egy normál párbajban nem lehet „nulla”. Még ha a babák meg is ütik
egymást, valakit kihirdetnek a győztesnek. Így működik a zsűriző program. Döntetlen csak akkor jár,
ha megöli magát anélkül, hogy megérintené egymást. Mi történt. Nem értjük miért. De te voltál az
egyetlen ember, aki ilyen fogadást kötött a nyereményjátékok történetében. A harcosai pedig
azonnal kifűrészelték magukat, és előtte megölték az összes nézőt. A „nullára” tett fogadásod
is a szellemek akciója?
Sasaki lehajtotta a fejét. Elképzelhetetlen volt elmondani az igazat egy gaijinnek. Oyabun még
mindig meg tudta érteni, hogy nem számít a győzelemre, hanem minden pénzét a nagy mesterek
lábai előtt akarta elégetni – ahogy egykor a kínai ókor hősei elvágták maguknak a torkukat,
nagy bravúrra kivetve számuk legjavát. .
A "nulla" azt jelentette, hogy Kajiro és Musashi egyformán nagyszerűek, és istenkáromlás volt pénzt
rakni egyikükre, mint egy kutyaversenyen. A "nulla" azt jelentette, hogy az egész változékony
világ por, Sasaki tisztában van ezzel, és vigyorogva utasítja vissza a földi gazdagságot az örök
tökéletességgel szemben... A "nulla" egy isteni harcost jelentett, tele robbanóanyaggal, amely ennek
a rothadónak a szívét célozza meg. bolygó. A "nulla" egyszerűen nullát jelentett. És ez nem jelentett
semmit. Sasaki-san írhatna egy három verset ebben a témában. A lényeget még karddal is ki
tudnám fejezni egy katában. De nem tudta olyan szavakkal elmagyarázni, amelyeket egy CIN-
ráadás megérthetett. Főleg egy oyabun jelenlétében. Az ilyen megaláztatás rosszabb volt, mint a halál.
Sasaki-san félrehajtotta a fejét.
– Kérem, büntessen meg – mondta.

– Reméli, hogy törvényesen nem tehetjük meg – mondta Peterson. Ezért rajzolsz. De meg
tudjuk büntetni, biztosíthatom, hogy megtehetjük. És megbüntetünk. Életed végéig börtönbe zárjuk.
Akár injekcióval is elaltathatjuk, mint egy beteg kutyát. Bírósági végzéssel. És nem lesz joga a
második taerhez az ítélet után.
– Ó – mondta a tükörtitkár szórakozottan csodálkozva. - Ez valami új. Hogyan fogja megbüntetni? mi

van hozzá?
Peterson ügynök elmosolyodott.
– Valószínűleg nem tudja, hogy a feloldatlan chippel ellátott Vinnicai horpinokat a média és
hírszerző közösségünk közvetlen irányítása alatt adják el a baloldalnak. A bal szemébe van egy
kamera szerelve, a biofeed belső memóriájával. A bal fül egy mikrofon, a hüvelybe és a szájba
pedig hordozható DNS teszterek vannak beépítve. Ezért engedjük meg vinnitsai barátainknak,
hogy sok országba illegálisan kiszállítsák őket, és nincs probléma
vám nem merül fel.
Miért nem tudok róla semmit? – kérdezte a titkár.
- Mert ezek a technológiák nem fenyegetik az üvegeket. Csak az emberekkel törődünk.
– És mi van, senki nem vesz észre semmit?
„A berendezésünket a TRANSHUMANISM INC., Mr. Narita tervezte, és szinte követhetetlen. Valaki

csak. Ez a technológia más szintje. A biológiai energiaforrás maga a test. Az információkat
nem egy chipen tárolják, hanem neurális kapcsolatokban, és letöltésre kerülnek, amikor
vezeték nélküli hálózathoz csatlakoznak. Elvihetsz egy ilyen puncit a sivatagba vagy egy bunkerbe,
és egyetlen biztonsági szolgálat sem vesz észre semmit - sem a gorpina testében, sem a
chipjén. És akkor a lány elhalad a forró pont mellett, és csendben átadja nekünk az egész
archívumát ... Csak néhány ember tud erről még a vinnitsai üzemben is.
- És akkor? – kérdezte Sasaki-san. „Nem csináltam vele semmi rosszat. Ő csak egy harcos számomra.
Vagy inkább egy harcos teste.
– Nem érted – mondta Peterson. - Van egy cikk a kiskorúak részvételével zajló pornográfia
szervezéséről. Törvény van a szimbolikus gyermekkor védelméről. És vannak olyan felvételek, ahol
az egyik gorpin bugyija néhány másodpercre eltávolodik a testtől, szabaddá téve a nemi szervek
területét, miközben a felnőttek a képen vannak. Még az ujját is odadugta. A második
Gorpina mindent látott, és még a halála előtt sikerült kiszivárogtatnia a felvételt. Ez elég. Épp elég.
– Engedje meg – mondta Sasaki. - Mi a forgatás szervezése? Egyetlen kamerám sem volt a
teremben. Ezek a kamerák a tiéd. Te intézted a forgatást. te
kémkedjen az emberek után a szexsegítők szemével. Valószínűleg illegális. Miért vagyok itt?
Peterson ügynök arca ünnepélyessé és komolysá vált.
„Az amerikai hírügynökségek védik a rendet és az erkölcsöt az egész bolygón” – mondta. „Ezért a
médiának és a hírszerző közösségünknek látnia és tudnia kell, mi történik a világban. A vinnitsa lolokat
nem legálisan szállítják Amerikába, így nem sértjük meg polgáraink magánélethez való jogát. Pornófilmezés
szervezése pedig a törvény szerint minden olyan tevékenység, amely pornográf anyagok megjelenéséhez
vezet. A törvény nem határozza meg, hogy hol jelennek meg – az Ön készülékén vagy a
szerverünkön. A bíróság bûnös ítéletét követõen – és e cikkek szerint bûnös lesz, ne habozzon – elveszíti
minden konzervipari jogát. Rengeteg ideje lesz megoldani ezeket a jogi árnyalatokat, Sasaki-san. Az életem
hátralévő része.
„Ez nem fog jönni” – mondta a tükörtitkár. – Ugye, Sasaki?
- Mi jár a fejedben? – kérdezte Peterson ügynök.
„Nem hiszem, hogy Sasaki csalt volna. Valószínűleg azért tette ezt, hogy pénzt keressen. Láttam, mi
történt – és minden korsónk, beleértve a sintó legmagasabb rangú hierarcháit is, látta. Hiszünk
Sasakinak. Ez a szellemek cselekedete.
Peterson kinyitotta a száját, de a tükörtitkár egy mozdulattal megállította.
„Megértem, hogy nem lehet egyszerűen lezárni ezt az ügyet” – mondta. - Két szakembere meghalt, és az
ellenség fejét a hatóságok elé kell vinnie.
– Így van – bólintott az ügynök.
Japánban ősi módszerünk van a számláink kifizetésére. Tehát nincs maradék. Megkapod Sasaki fejét,
és megőrzi a becsületét.
– Hogy érted, hogy megkapom a fejet? Képletesen érted? Megbünteted?
– Nem – válaszolta a titkár. „Szó szerint értem. Szó szerint. Meg fogja büntetni magát. És pont ebbe a
táskába adom a fejét...
A tükörtitkár a sushis zacskóra mutatott, amelyben reggel szállították az ételt.
Sasaki valami hasonlóra számított. Nyilvánvaló volt, hogy a gaijinok valószínűleg nem engedik ki egy
tégelyben. Így is megölhetik – és az oyabun által kínált nemes halál összehasonlíthatatlanul jobban
nézett ki, mint az összes többi lehetőség. Mindig arról álmodozott, hogy egy kis kard által hal meg.
Ugyanaz, mint ahogy az őse megölte magát.
Sasaki-san meghajolt a titkár előtt.

– Hálásan elfogadom az ajándékodat, oyabun.
– Hé, ne olyan gyorsan – mondta Peterson. - Érdekel a véleményem?
– Végül – mondta a tükörtitkár.
- Miért?
– Nem tudom megmenteni Sasakit – mondta az oyabun. – Addig nem fogsz utána futni, amíg él. ezt
már értettem. Ezért neked adom a fejét. De ha azt feltételezed, hogy egy ilyen szintű
informátort élve kapsz, akkor tévedsz. Itt van Japán, fiatal barátom. Nem az a tény,
hogy sokáig tudom majd biztosítani a biztonságodat...
Az ablak mellett ülő őr felé biccentett. Csak most Sasaki-san sejtette, hogy a haderő támogatása nem
az amerikaitól, hanem a tükörtitkártól származik. A helyzet egyre érdekesebbé vált.
– Nem akar konfliktust a CIN-nel – mondta Peterson.
„Nem lehet konfliktusunk a CIN-nel. Lehet, hogy konfliktusa van a CIN-nel – biccentett ismét a
titkárnő az ablaknál lövöldözőnek. – Inkább gondolja át, milyen egyedi anyagot fog most fényképezni
a szemkamerájával... A közvetítés során szüksége lesz egy képernyővédőre, amely
kifejezi aggodalmát a terhes nők és a kiskorú nézők miatt. Ne hagyja ki a lehetőséget,
hogy emlékeztesse a világot humanizmusára.
Peterson elmosolyodott, és széttárta a kezét.
– Nem hagysz nekem más választást, Lord Narita – mondta. - Egyetértek.
A titkár Sasakihoz fordult.
– Sasaki... Tudod, mit kell tenned.
Sasaki-san tudta. Felállt, a falhoz ment, és leemelt róla egy rövid, egyenes kardot,
kopott lakkhüvelyben. Aztán gondolkodott egy kicsit, és levett egy másikat – egy
közönséges katanát.
„Örülök, hogy ez így végződik” – mondta. „Ez egy nagyszerű finálé. Bár váratlanul. Megtennél nekem
egy utolsó szívességet, oyabun?
Ezzel Sasaki-san átadta a katanát a titkárnak.
– Én… szeretném – válaszolta a titkár. „De ez a test még mindig nem ért meg jól. Gyenge és kínos.
Nehéz pontosan irányítani a mozdulatait. Attól tartok, nem tudok...
- Mit fogsz tenni? – kérdezte Peterson.
– Sasaki-san seppukut fog elkövetni – mondta a titkár. „Ő felvágja a saját hasát. Ezek után azonnal
le kell vágni a fejét - ez egy ősi szokás. Meg tudod csinálni?
Peterson nevetett.
– Nem – válaszolta. Először is nincs tapasztalat. Másodszor, jogilag gyilkossá változtatnék.

Legalábbis az amerikai törvények szerint. Nem akarok börtönbe kerülni. Hagyd, hogy az egyik gengsztered
tegye meg.
– Nincsenek kardvívásban képzettek – mondta a titkár. - Csak lőni tudnak.
– Akkor – javasolta Sasaki-san –, hadd segítsen nekünk az utolsó barátnőm. Nem bánod, ha felébresztem?
- Micsoda lány? – kérdezte Peterson. Mi van a chipjén?
– Yoshitsune Minamoto – válaszolta Sasaki-san. - Hibakeresést végeztem.
Peterson a tükrös titkárnőhöz fordult.
– Normál fogadási lehetőség – mondta a tükörtitkár. - Nincs mitől félni. Már nagyon sok ilyen
ember van a nyolcszögben. Szigorúan végrehajtja a parancsokat. Nem lesz gond.
Peterson elvigyorodott, szemei tudatosan csillogtak.
- Barátnő otthon? - kérdezte. - Edzett?
- Hibakeresést végeztem a programon. Karddal katázott.
- Ez minden? Érdekes megnézni a kameráját.
– Csinálj, amit akarsz – mondta Sasaki-san. - Miután levágta a fejemet, a lányt az ön különleges
szolgálatára fogom hagyni. Szóval vigyem őt?
A titkár és az ügynök egymásra nézett. A titkár bólintott.
- Szerintem teljesen biztonságos. Biztonságunk van...
Intett az ablaknál lévő gengszternek.
- Vedd természetesnek. Ne vedd le róla a szemed. Ha valami, akkor egyenesen fejbe lőj... Sasaki,
kezdjük.
– Tizenhét nulla kettő negyvenhat tizenegy húsz – mondta Sasaki hangosan az aktiváló
kódot. – Száznyolcas mód!
A válaszfal mögötti szobából kartonzörgés hallatszott. Eltelt fél perc, a válaszfal

megmozdult, és egy szintetikus pálmalevélbe öltözött félig lola lépett be a szobába. Sorra
meghajolt a tömeg előtt, beleértve az őt fegyverrel tartó lövöldözőt is, és megdermedt.
– Most felvágom a gyomrom – mondta Sasaki. – Kérlek, nemes Yoshitsune Minamoto,

tegyél meg nekem egy utolsó szívességet, és vágd le a fejem. Ezt követően sztázis mód.
Tian még egyszer meghajolt, átvette a neki felkínált kardot, kivette a hüvelyéből, és mélyen
felállt. Yoshitsune Minamoto nem szerette a fecsegést.
Sasaki-san a földre rogyott, kigombolta a gombokat a mellkasán, és a fejére húzta élénksárga

selyemingét. Aztán előhúzott egy rövid, egyenes kardot a hüvelyéből, és ingének
selymét a penge aljára tekerte.
– Nem tartalak meg, uraim – mondta. „Tökéletes nap a halálra. Amit teljes szívemből
kívánok...
Amint Sasaki beledugta a pengét a gyomrába, Peterson odahajolt, és elébe ment egy
körben, hogy minden szöget belásson. A titkár mozdulatlanul ült, mintha vért áztatott
volna szemüvege tükrös lencséiben. Sasaki hosszú, mély bemetszést ejtett, és
lehajtotta a fejét a padlóra.
Utolsó nap. Utolsó fény. Utolsó fájdalom.
– Hah! Chan kilélegzett, és kardjával a levegőbe vágta.
Sasaki feje nem is érte a padlót – hangtalanul gurult le rá.
A következő másodpercben Yoshitsune-chan az ablaknál lévő lövöldözőhöz fordult, aki

fegyverrel tartotta, és cikcakk rohant felé. Az őrnek sikerült háromszor lőnie – és elfordította
a bal vállát. Yoshitsune-chan jobb kezével megragadta a kardot, és elvágta a torkát. Azonnal
a tükörtitkárhoz rohant, aki felkelni kezdett a kanapéról, és kardjával a napfonatba
szúrta. Aztán megállás nélkül a CIN-ügynök felé lépett, és a pengével a hasába vágta...
Az ajtóban álló őr csak ekkor nyitott tüzet. Yoshitsune-chan a lövöldözőhöz

fordult, szemrehányóan kinyitotta a száját, és több helyen kitört. Ami megmaradt belőle,
nedvesen a padlóra esett.
Az őr a tükörtitkárhoz rohant. Halkan zihált.
Peterson ügynök a hasában szorongatva a falon lecsúszott a padlóra.

"Aktív elkötelezettség, aktív elkötelezettség" - mondta senkinek. Hívom a medevacot.

Küldjetek mentőt...
„Az összecsapás már véget ért” – vette észre a tükörtitkárral elfoglalt őr.
– Még nem – suttogta Peterson grimaszolva, és előhúzott egy nikkelezett revolvert a

zsebéből, célzott az őr lapockái közé, és lőtt. Az őrt ledobták a kanapéról a padlóra.
Peterson célba vette a ziháló titkárnőt, és újra lőtt.
Eltelt egy perc. Peterson ügynök a falnak ült, nekidőlt, és úgy motyogott, mintha
fájdalmat beszélne:
– Hol van az a rohadt medevac... Hol az a rohadt medevac...
Az ablakon kívül végre felhallatszott a pengék zúgása, és Peterson megkönnyebbülten

felsóhajtott. A zümmögés közeledett, és a szoba elsötétült, a helikopter teteme elzárta az ablakokat.
A beszállóhidak által összetört üvegek kitörtek, és ezüstpáncélos férfiak törtek be a szobába.

Az arcukat fekete légzőmaszk fedte. Az egyik szkennert tartott a kezében.
Peterson erőtlenül intett nekik.
- Itt vagyok!
A szkenner egy pillanatra az ő irányába fordult. Két ezüst árny rohant felé – de csak
azért, hogy kicsavarja a pisztolyt a kezéből. Ezt követően Peterson ügynököt elfelejtették.
A szkennerrel rendelkező férfi Sasaki vértócsában heverő fejére mutatott. Az

ezüstemberek óvatosan felemelték a padlóról, és egy vastag, fehér hőtárolóba
helyezték, amelynek falairól vörös és kék szárak nyúltak azonnal a nyak csonkjáig.
– Azonnali orvosi ellátásra van szükség – suttogta Peterson ügynök.
Már biztosítjuk.
- Ki vagy?
„Sürgősségi Mentőszolgálat” – válaszolta az egyik ezüst férfi. – Itt halt meg a harmadik
taer ügyfele. A TRANSHUMANISM INC.-vel kötött megállapodás értelmében azonnali
agykiürítést biztosítunk. Ez prioritás.
– Ne merészelj itt hozzányúlni semmihez – sziszegte Peterson. „Infocat vagyok a CIN-től. Ez egy
nemzetközi bűnöző. Az általunk kifejlesztett szex ajánlat
csatorna.
„A büntetőeljárás a halállal ér véget” – mondta az ezüst férfi. - A halál megerősítette. A földi

joghatóság véget ért.
„Te próbálsz tárgyi bizonyítékot szerezni… Nagyon nagy problémákba fog ütközni.
– A TRANSHUMANISM INC.-nél. semmi gond – mondta az ezüst férfi, és a Peterson körül szétterülő
széles vértócsára nézett. – Megvannak, barátom. De úgy tűnik hamarosan vége lesz...
Aztán az ezüstösnek a jelek szerint eszébe jutott, hogy a kamerához, vagy talán több kamerához
beszél egyszerre - és a hangja őszinte és tapintatlan lett.
– Vagyis mielőbbi gyógyulást kívánok a TRANSHUMANISM INC. nevében! Az Ön

egészsége nagyon fontos számunkra. Kérjük, várjon egy kicsit - az első ingyenes mentőbrigád ellátja
Önt... Megértésüket köszönjük!
Ezüst árnyékok tűntek el az ablakokból, egy helikopter zúgott el az ablaktól, és Peterson ügynök
szeme örökre lecsukódott.
***
Sasaki-san kinyitotta a szemét.
Illetve, mintha kinyitotta volna őket. De nem volt szeme. Csak most jött rá, hogy újra ott van, és
valahogy lát.
Az eget magas, szürke felhők borították. Előtte egy sikátor vezetett egy régi sintó szentélyhez.
Sasaki-san ismerte ezt a templomot, és ott volt a yakuza tükörtitkárokkal. De most egy kicsit
másképp nézett ki a hely.
Hatalmas cseresznyevirágok emelkedtek több körben minden oldalról az ég felé, és annyi

rózsaszín volt körülötte, hogy a szemekben hullámzott. A legfinomabb szirmok kavarogtak a
levegőben, és szőnyeg borította a földet.
Úgy tűnt, Sasaki a templom felé sétál – de amikor megpróbálta látni, ahogy a lába a szirmok
szőnyegén jár, nem voltak ott. Helyükön néhány szürke kocka és henger imbolygott, sárga felirattal
"tervezés függőben".
Zene szólt előre. Volt egy csomó vidám tarka fiatalság. A fiatalok barátságosan integettek neki
kezükkel – de az összegyűltek valahogy furcsán néztek ki.
Sasaki csak akkor jött rá, hogy mi történik, amikor nagyon közel ért.
Anime-chanok voltak. Háromdimenziós élő lányok a mangából - hatalmas, tiszta szemekkel, gyengéd,
fiatal arccal és telt mellekkel, apró melltartókkal. Az anime-chanok sokszínű csipkébe és fóliába voltak öltözve
- és nyilvánvalóan nem törődtek minden emberi tisztességgel. A zene ütemére táncoltak, időnként
megcsókolták és megsimogatták egymás lehetetlen szivárványos haját.
árnyalatok.
Sasaki-san megszokásból megpróbálta öregíteni aranyos arcukat a Shingon Szekta spirituális módszerével,
de nem sikerült. Rájött, hogy egyszerűen nem tudja, hogyan öregszenek az anime lányok. És akkor rájöttem,
hogy miért.
Az animés lányok nem öregszenek. Soha…
– Helló, Sasaki – mondta játékosan a legközelebbi anime-chan, rózsaszín hajmosóval és egy nagy gyémánttal a
köldökében. Csatlakoztál már? Egyelőre ez csak hibakeresés. Amikor az agyi stimulációt bekapcsoljuk, teljesen
másképp fogod érezni magad. Lesz optimizmus és jó hangulat. És étvágy a különféle vicces csínytevésekhez.
Azért jöttünk, hogy találkozzunk.
- Ki vagy? – kérdezte Sasaki-san.
Yakuza vagyunk.
Sasaki-san szeme elkerekedett.
- WHO???
„Mi vagyunk a konzerv yakuza” – válaszolta egy másik kék hajú, hegyes manófülű anime-chan. – Azok,
akiket ezekben az években elégedett volt a művészetével. Oyabun Narita vagyok. Megölted két titkárnőmet, de
még mindig örülök, hogy látlak, Sasaki. Amikor elérted a fogadási potot, néhányan azt hittük, hogy
csalsz. De azonnal rájöttem, hogy megnyerted a harmadik taer vásárt.
– Elküldted nekem az utasításokat tartalmazó levelet, oyabun?
– Én – nevetett a hegyesfülű lány. - Szép volt, mindent jól csináltál. De nem volt kockázat – biztosítom.
"Én nem... ne..."
Sasaki-san azt akarta mondani, hogy nem tudja, hogyan fejezze ki háláját, de anime-chan megértette őt a
maga módján.
Nem számítottam rá, hogy ilyen leszek? Hívhatsz Kirának...

Kira kicsavarta a csípőjét, majd kidugta a fenekét, és egymáshoz szorította hatalmas melleit, mintha
megmutatná nevének minden titkos zugát.
„Megvan itt a saját kis világunk” – mondta a kék szemű, rövid, piros szoknyás manga. -
Másképp van elrendezve, mint a földön. Hamarosan rá fogsz hangolódni. Az általunk irányított
bolondok nem tudnak semmit. De most már a körünk tagja vagy, Sasaki. Te egy vagy közülünk.
Csak neked lesz különleges öltönyöd.
- Milyen értelemben?
Anime-chan egymásra néztek.
– Tiszteletben tartjuk a hagyományokat – mondta Kira –, és megvetjük a jelenlegi világot. A

lányok itt csak lányok. Ezért úgy döntöttünk, hogy kell egy fiú. Legalább egy. Te leszel az, Sasaki.
Együtt készítünk neked öltönyt. Olyat, ami tetszik nekünk.
- De miért én?
- Megvan a nyolcadik dan kardvívásban - válaszolta Chan piros szoknyás. - Nagyon számítunk
a képességeidre... Aztán Kira mindig megbánta, hogy levágtatta a kisujjadat. Magas
százalékkal visszaküldjük Önnek, Sasaki...
A lányok pedig nevettek, mintha a cseresznyevirágok a fejük fölött porcelán harangokká változtak
volna, melyek csilingelnek a szélben. Sasaki a nevető barátnőkre nézett, és arra gondolt, hogy
még száz évig nézheti őket, és nem fog unatkozni.
- Most már érted, miért mulattak minket annyira a harci bolondjaid? – kérdezte Kira.
– Értem, oyabun – válaszolta Sasaki, és meghajolt.
– Nincs több meghajlás, Sasaki, érted? Nincs íj és nincs oyabun. Kira vagyok. Belsőségek, kisujjak,
vér, verejték és könnyek – mindez a földön maradt. Elfelejt. Ha meguntad, elküldöd a titkárnőt
szaglászni és megérinteni. És a mi világunkban nincs ilyen. Csak az élet, Sasaki. Csak a
szerelem, a cseresznyevirágok és a vicces apróságok...
Egy kék szemű, piros szoknyás chan egyetértően bólintott, és az ujjaiból összehajtott szívet
mutatott.
– De ez nem azt jelenti, barátom, Sasaki – mondta –, hogy könnyű napok várnak rád.
A SZÉP TANÚJA
Iván álmában gyengéd angyali hangokat hallott a füle hálójából.
– A „Szépek válaszai” című műsort hallgatod… „A világ elkapott, de nem fogott meg” – mondta a
filozófus. Mit szólnak ehhez a mondáshoz a Tanúk?
A magabiztos és vidám bariton így válaszolt:
– A múlt bölcs emberei ezt mondták: rémálom az a hit, hogy létezik valamiféle „te”. De ezen a ködön kívül
nem vagy máshol. Ezen az illúzión keresztül teremt téged a Kimondhatatlan, és a csalásod azonos az
ontológiáddal. Az, hogy elkapnak a világban, nem megalázó gonoszság, hanem éppen ellenkezőleg,
kegyelem, amely teremt bennünket. Az a rossz, hogy elfogásunk nem végleges és halandó. Csak úgy
mentheti meg, ha bezárja egy tégelybe, és az örökkévalóságba veti, ahol büszkén lebeg, mint egy üveg
arany Halleluja a brokátpapíron...
„Gyönyörű válasz, a Szépek méltó válasza” – mormogták az angyalok. - A "Szépek válaszai" című műsort
hallgatod... "Imádom a makacs tervedet" - mondta a Költő. Mit szólnak ehhez a Tanúk?
Egy érett és nyugodt női hang válaszolt:
- A költő azt mondta: „Szeretem a makacs ötletedet”, és Nobel-díjat kapott érte a

Kimondhatatlantól. De érzékelem, hogy a végén maga a Kimondhatatlan szeretni fogja az alkotásomat,
és meg is szidja, ezért áhítattal távolítom el magam az egyenletből, ami engem végtelenül felülmúl.
Leegyszerűsítve, hagyja, hogy a makacs terv összeomoljon, de nem képzeletbeli tömítésként fogok neki
dolgozni, hanem a személyes tégelyért való küzdelemre koncentrálok. Egy érthetetlen terv érzelmi
értékelésének kifejezése butaság, sőt nevetséges lenne részemről.
– Érvényes válasz, a Szép lehetséges válasza – mormolták az angyalok. – A „Szépek válaszai” című műsort
hallgatod… A szép azonos a kimondhatatlannal? Ki fog válaszolni erre a kérdésre?
A gyerek hangja így szólt:
- Reméljük.
- Ezt biztosan tudjuk? – kérdezték az angyalok.
Nem, nem tudhatjuk...

Iván végre felébredt - vagy inkább eszébe jutott, hogy van egy álom és az ébrenlét. Amikor az
angyalok a füledbe szólnak, ideje felébredned. A Szépség Tanúinak van ilyen ébresztőórája. És kik a
Szépség Tanúi?
Nehezen emelte fel a fejét a töltőpadról, felült az ágyban, és a padlóra tette a lábát. A "Szépek válaszai"
kikapcsolt, fülemben egy vidám lányhang szólalt meg:
- Vanka, jó reggelt! Tulajdonképpen jó napot. Ma sokáig aludtál. Fiatal vagy, az élet csodálatos - és
már úton vagy a bank felé... Igaz, az út legelején. De Afa hisz benned. Emlékszel, hogy hiszek
benned? Szeretném, ha minden nap emlékezne erre...
– Mmmm – mondta komoran Ivan. - Felejtsd el itt... Mellesleg, igen. Elfelejtettem. Mi történik?
„Tegnap este a ködcsoport észlelési modulátorait használtad, ami gyakran átmeneti amnéziához vezet
– használat után és másnapi ébredés után. Ez az állapot nem veszélyes, és néhány
percen belül elmúlik. Emlékszel, ki vagy?
– Ó – mondta Ivan, és elfintorodott. - Nem igazán. Gyerünk, emlékeztessen.
– Az ön neve Ivan Innovics Chibisov. Huszonegy éves vagy. Ön a bukott szerdobol-

bolsevikokról elnevezett Moszkvai Egyetem lóvontatású karának hallgatója. Tagja vagy a Szépek
Tanúi Gyülekezetnek, így a bank nem csak egy álom számodra, hanem egy lehetőségnek ígérkező
remény.
- Hol vagyok?
– Ön néhai nagyapja városi birtokának magasföldszintjén tartózkodik, amely jelenleg adósságra van
elzálogosítva. Életfunkciói normálisak, általában egészséges. Emlékszel, ki vagyok?
- Ez homályos.
- Afa vagyok. Az informátor plusz és a személyes szervező. Én vagyok az ablakod a világra és azon
túl. ablak plusz vagyok.
- Miért hívnak így?
- Az „Afa” egy kicsinyítő név, amely az „Afifa” szón alapul. Az "Afifa" szó az "Afisha" és az "Antifa"
szavak összeolvadásával jön létre, hozzáadva az "A-Fifa" szubliminális jelentést, azaz "egy
nem férfi nem alfa képviselője" ... Folytatás ?
- Igen.
- "Afisha" - egy kereskedelmi és politikai befolyás, amely valaha létezett a szén-

Oroszországban. Az Antifa az Open Brain Foundation több évszázados jótékonysági non-profit
kiadója. A férfias nemek és a Serdobol befolyásosok megszemélyesítésére a program az
"Antisha" nevet használja - az "Antip" vagy az "Antipod" kicsinyítő szava.
– Emlékszem – mondta Ivan. - Te vagy az én Afochkám.
- Akarsz pisilni? – kérdezte játékosan Afa. – Három napja nem nyúltál hozzá.
Iván az éjjeliszekrényen megrepedt diákjegyzetek után tapogatózott.
- Gyerünk, mutasd meg magad.
Afának zöld haja és kissé álmos arca volt. Nincs kozmetikum. Divatos piros tetoválás a szemöldökön.
Egy kriptoracista köntös barna majmokban "Ez az én családom" címkével, vékony testre terítve,
hatalmas mellkassal. Egy ilyen pongyola egyébként csak az orosz boltban maradt.
– Igen – mondta Ivan. - Új frizurád van. Gyönyörű.
– Köszönöm – mosolygott Afa.
- Közelebb tudsz menni?
– Nem tehetem – válaszolta Afa kacéran.
- Miért?
- Tegnap kifogytál a "Szeretem" tervből. Most a "Friends Minus" terv szerint dolgozunk. Ma már
csak barátok vagyunk, oké? És még csak nem is nagyon közel. Ha növelni szeretné az intim
tényezőt, akkor vissza kell térnie a „Kedvencem” tarifához, vagy egyszeri bónuszt kell vásárolnia.
Szeretnél egyszeri bónuszt vásárolni?
- Legközelebb. Szélesebbre tudod nyitni a köntöst?
– A „Barátok Mínusz” tarifa intim faktorának paraméterei a tarifa módosítása vagy a bónuszfaktor
egyszeri megvásárlása nélkül nem módosíthatók.
– Szóval – mondta Ivan, és levette a szemüvegét –, megértelek. Inkább magyarázd el ezt – miért
basztam meg tegnap?
- Mert átmentem a vizsgán, és ma nincs óra.
- Mi a pontszám?
- Az agy jogai.
- A! Pontosan. Állj... Miért nincsenek órák?
„Ma szeptember harmincadika van. Mikhalkov-Askenaz kivégzésének évfordulója. Az egység napja.
- Ó, igen! Nos, igen! – kiáltotta Ivan, és megragadta a homlokát. - Ma Edenya! Íme, mit szívtam.
Most jutott eszembe. Értem... Mit csinálunk ma, Afa?
- Akarsz pisilni? – ismételte Afa pontosan ugyanazzal a hanglejtéssel, mint legutóbb. – Ti, Froomerek,
általában minden második nap csináljátok. És három napja nem rángattál.
– Nem – mondta Iván –, köszönöm. Ebben a módban hagyja, hogy Goldenstern rántson rád.
Afa felháborodottan vicsorgott.
„Ez a Szépség Tanúja. GSH-szó. Mínusz karma az összeesküvés-elméletekhez.
– Nincs jogod – válaszolta Ivan. - Egy másik Goldensternről beszélek. Van egy ilyen előadónk, ő olvassa
a lovas villamosok elméletét. Vagy inkább elolvastam. mondtam róla. Hagyd, hogy rántson rád,
amíg a Friends Minusban vagy. És ha valaki másra gondol, ezek a te összeesküvés-problémáid.
Nem is értem ezeket a dolgokat. Nem így nevelték.
– A tiltakozás elfogadva – sóhajtott Afa. - Goldenshtern Isak Abramovics professzor, lóvontatású

közlekedési kar. Megőrzi a karmát az egész egyetem számára. Ha nem is az összes közoktatás.
- Szóval ezért megvédik - nevetett Iván. - Már két éve lassítják az Alzheimer-kórt, és szervízkorsóért
gyűjtik. Ne adj isten, hogy pangásban haljon meg, egy hét múlva minden nemzetközi támogatásból
karmára repülünk... Szóval vágd be a kódodba, Afa, ha Goldensternről beszélek, ez nem a te
összeesküvés GSh-szavadról szól, hanem a mi Isak Abramovicsunkról. már sokszor elmagyaráztam.
Most csak emlékeztetek. Ne sértsd meg a szép iránti érzékemet.
Afa elhallgatott.
Ivan az ablakhoz ment, hogy megnézze a fehér fényt. Moszkva felett az ég kék volt és csaknem tiszta
– csak a magasságban lógtak a legkönnyebb tollfelhők csíkjai, amelyek akár egy csontváz bordáihoz,
akár egy légi felvonulás nyomaihoz hasonlítottak. Egy ilyen felvonulás, gondolta Iván, ahol repülőgépek
helyett angyalok vannak ...
– Angyalok – suttogta alig hallhatóan. - A szépek angyalai.

Jó volt az angyalokra gondolni. Persze nem ennyire komolyan (a vallásos hit a második
jelzőrendszer emo-kompenzátora, mondta az egyetemi pap, kisimítja az egymásnak ütköző
szavak káoszából fakadó elviselhetetlen jelentéseket). De mindazonáltal édes frissesség volt abban,
hogy egy ember által kitalált égi erő olyan könnyen visszatükrözhető a valóságban - és egy pillanatra
elhiteti a szemlélővel, hogy ez teremtette őt, és nem fordítva...
– Afa, ki volt az emo szponzora? – kérdezte Iván. - Épp most?
- Egyházak Világtanácsa. Ti Froomerek általában nevettek rajta.
Iván elfintorodott. Az angyalokra gondolni azonnal undorító lett. Olyan érzés volt, mintha valami ősi
doboz bogárfalta sütivel bontott volna ki, és a bomlás édes illata áradt onnan. Ésszerűtlen volt ilyen
vesztes konzervet a koponyájában tartani - a Fiatal Győzelem a Világon dinamikus és vibráló
vonala messze elszaladt tőlük ...
- És most ki?
„Nemzetközi Nyílt Agy Alapítvány” – válaszolta Afa.
– Nem tudsz mindenkivel lépést tartani – mondta Ivan. – Nos, az Open Brain érthető. Miért papok?
Hozzáférnek még az implantátumomhoz? Én vagyok a Szépség Tanúja. És ők…
– A kérdést jelenleg a Zsitomiri Agyi Jogok Európai Törvényszéke tárgyalja.
A "Zhitomir" szó hallatán Iván édes vágyat érzett Európa és a szellem elérhetetlen magasságai
után. Az emo-szponzorról kérdezni ezúttal nem páros
akarta.
- Rendben - mondta -, a pokolba is velük, szponzorokkal. Ma ünnepünk van. Bár hivatalos, de mégis.
Milyen lehetőségek?
„A nap legfontosabb eseményei – válaszolta optimista hangon Afa – az ünnepi események a Vörös
téren. A szervező a Bolsevik Központi Végrehajtó Bizottsága.
Mint mindig, a szerdobol bolsevikok említésekor Iván gyötrelmet, ingerültséget és haragot érzett.
Tényleg megvan már.
„És természetesen tiltakozás az együttérző bolsevikok önkénye ellen a Kultúrparkban –

folytatta Afa –, a szervező hétköznapi emberek, akik fáradtak. Froomers természetesen a parkba
megy.
Miféle tiltakozás?
„A Kultúrpark mai ajánlásai ilyenek” – mondta Afa. - A zóna - ütő szögekkel, kalapács, heveder,
piropackok feltűnő elemekkel, jégkorongsisak, pajzsok és páncéllemezek. B zóna - csúzli, tűzijáték
és ünnepi pirotechnika károsító elemek nélkül, maszk koponyával. B zóna - rothadt
paradicsom és alma, óvszer vizelettel. G zóna - egy csokor szegfű, egy babakocsi vagy egy heveder egy
gyerekkel. D zóna – szégyenletes plakátok. A szervezők kérik, hogy ne bontsák meg a zónákat,
és ne vigyenek magukkal élő gyerekeket. A B, C, D és E zónához tartozó attribútumok a helyszínen
megvásárolhatók vagy bérelhetők. Megjegyzések. A C, D, D zónák pluszt adnak a karmának. A C, D és D
zónában biztonságos a dohányzás. A Kultúrparkban az A zónához tartozó kellékek árusítása a Bolsevik
CEC határozata értelmében tilos.
- Akkor csinálj nekem egy kisbuszt, hogy eljussak a tüntetésre... Hát mondjuk a B zónába, hogy ne törd
ki a nyakad. És mindenképpen elkapja a Brain Takeaway-t. Aztán el akarok menni a harmadik
Edenyáért, és nem tudok.
– Akkor először el kell mennünk a Brain Takeaway-be – mondta Afa. - Ez a felvonulás után van, tizenöt
órakor kezdődik. Eljutsz Redig. Aztán mehetsz a parkba a barikádokhoz – tiltakozhatsz estig.
Ellenkező esetben nem jut el mindkét helyre. útvonalat rajzolni?
– Gyerünk – értett egyet Ivan. „És tudod még mit? Mivel ma olyan elérhetetlen vagy, keress nekem
egy témát a Contactonban kölcsönös szimpátiával. A profilom és a hologramom alatt. Az egyetlen
feltétel, hogy ostor nélkül. Úgy értem, nincs neurostrapon.
- Félsz? – kérdezte játékosan Afa.
– Nem félek a felcsatolástól – válaszolta Ivan. - Félek, hogy mínuszban leszek a karmában, ha
találkozom, de nem vagyok hajlandó az ostor alá menni. Miért mindig mínusz?
– Nem vetted át a Critical Gender Theory-t? – kérdezte Afa. – Ó, igen, ezek vagytok… A lószufók emlékei…
Nos, röviden, azzal, hogy nem hajlandó felismerni az új interszexuális valóságot, mikroerőszakot
követ el ellene.
a közelmúltban a patriarchális rabszolgaságból szabadult témákhoz való hozzáállás. A nőket
hosszú ideje áthatóan elnyomják, és a lelkiismeretes fiatal férfiaknak önként kell részt venniük
új nemi szerepük érvényesítésében. Mivel az egyik irányban negatív torzítás volt, ma a másik irányba
pozitív torzításra van szükség. Elárulok egy titkot - amíg ezt meg nem érted, nehéz lesz élni.
– Értem – sóhajtott Ivan. - Ez a szamár nem lehet. Reaktív.
És pontosan mit nem ért? – kérdezte Afa.

– Ez az – felelte Ivan ingerülten. - Hogy lehet - egy nőcsábász? Oké, wumianista. Nos, vagy fema
fúróval. De együtt...
– A patriarchális tudat visszaesése elleni küzdelem az Ön személyes problémája és felelőssége.

Nem olyan nehéz egy megújult nőt nőként elfogadni. De ez - Afa hangja mélyen átérezhetővé -
bizonyára igaz
akar.
- Akár tetszik, akár nem, akarod. Tudod mitől félek? Tegnap majdnem magam is az ostor alá
kerültem. Pontosan ezt önként és dalokkal.
- Igen, emlékszel? Afa felkacagott.
- Eszembe jutott... Nos, a femeket megkövezték a szemetesben... Ez is kiemeli a "nyitott agyat"?
„A femofhallitás támogatása az alapítvány hivatalos politikája, és nem titkolják. Éppen ellenkezőleg,

az Alapítvány büszke rá.
– Rendben – mondta Ivan –, nem vitatkozom. Mi van, csendben vagyok. Csak azt mondom: találj meg
ostor nélkül. Kicsi, nagy, mindegy. Általában anélkül. Az adatlapomban van, de szándékosan
ismétlem. Érted?
- Ez egyértelmű.
- Ideális esetben együtt menjünk Edenyába. Vagy tiltakozni. Ma sok femme kerül a központba.
Megtaláltad?
- A megjegyzések közé viszem.
Ivan feltette a szemüvegét.
- Szóval - mondta -, hányan vannak itt... Ma keresettek vagyunk. Szóval, ez nem... Ez sem... Várj,
ki az?
- Nyasha lány, huszonegy éves, névleg szintén a frummerek generációja - de kiadós. Lehetnek
mínuszok a karmában a Szépek Tanúi sorában.
- És ha a kapcsolat csak Contacton keresztül történik?
- A Contactonon keresztül nem lesz mínusz. Nyasha éppen a központba megy egy Brain Takeaway-
re. Szekeres plusztársat keres, aki felemeli, majd pluszt. A válaszidő meghosszabbítása?
Kölcsönös érdeklődés mellett csak a névleges alsó nem, jelen esetben a fema tehetné meg az
első lépést. De fizetett várakozással a nő látta, hogy a döntései várnak. Igaz, haladó körökben már
azt mondták, hogy ez a rituálé -
rejtett zaklatás is, mert a fizetett várakozás az első lépés. Kapcsolat, mit csinálsz...
– Hosszabbítsa meg – mondta Ivan kissé feszengve.
Ritkán utasították el. Aztán eltelt egy további perc – valószínűleg Nyasha lány tanulmányozta
a hologramját. Nem mintha túl sértő vagy drága lett volna, de...
– Megbeszéltük a találkozót – mondta végül Afa. - Találni egy szekeret?
- Gyerünk.
- A kocsit megtalálták. Negyven perc múlva itt lesz.
- Nagy! csak eszek.
Amíg Iván evett, fogat mosott és hátizsákot gyűjtött (csúzli, nem halálos műanyag golyók, maszk
koponyával, rózsát tartva a fogában, légzőkészülék) és öltözködés (fekete csizma liberális felsővel,
semleges blúz, diáksapka), a kocsi forgalmi dugóba került – és akár hét perc késéssel érkezett
meg.
Iván ekkor már az utcán volt.
Az ünnep mindenben érződött. Sok drága hintó és ügyes ló volt a környéken, de

kevesen mentek a központba – rossz formának számított a Serdobol játékokon való
részvétel. Jóképű és tehetős urak, személyes lovas vontatáson vagy kimentek a városból, vagy
tiltakoztak – és Iván együttérzést és fényes irigységet érzett a mellkasában, megígérte magának,
hogy biztosan időben érkezik a tiltakozásra. Ahhoz, hogy a sikeres emberek közé
kerüljön, több időt kell a társaságukban töltenie, és úgy kell viselkednie, mint ők. De még
mindig meg akartam nézni az Agy Elvitelét. Már régóta vágyom...
A kocsit végre átadták. Iván úgy nézett rá, mint egy profira: barna hároméves mén,
genmod, természetesen chippel, különben nem engednék be a központba, a chip nagy
valószínűséggel koreai, szénszálas kocsi japán bázison német levegővel rugók és svájci dutik, japán
tárcsafékek, chippel szinkronban - jól látszik abból, ahogy a mén nyögött, amikor megállt.
Napsütéses nap alkalmából emelt kabriótető. Az öko-divat szerint nincs szék - friss természetes
széna és párnák. A kalifátus és Ázsia tisztán moszkvai keveréke.
Ivan csak ezután nézett a sofőrre. Ferdén, piros sapkában, kék monokulárral - mindezt fővárosi
lóvontatásra.
- Agy elvtárs?
- Krasznájába - bólintott Iván, a szénára borult, és a feje alá tette a hátizsákját.
– A párnahuzatok tiszták, elvtárs – mondta szemrehányóan a sofőr. - Az ünnep alkalmából reggel

megváltozott. Hiába vagy finnyás.
– Te, testvér, döntsd el, ki vagyok neked, elvtárs vagy mester – nevetett Ivan. – Ha nem tudod, hívj
apának. Hol van a társ?
– Lesz egy útitárs – vigyorgott a sofőr. - Három versben.
A „középső” zóna Ivan számára mindig is afféle érdekességek szekrényének, az emberi butaság
múzeumának tűnt. Azt mondták, hogy az ökoforradalom utáni első években az egész központot
ugyanúgy meg akarták hagyni, mint a huszonegyedik század végén. Ám a
nyomornegyedeket nem sikerült teljesen áttelepíteni - poloskaként új emberek indultak be bennük,
így végül szinte az összes karbonépületet lebontották, így csak néhány emlékezetes obeliszk
épület maradt a múltból.
Ezek a szén-gonosz sziklák fekete üres ablakokkal, abszurd módon kilógnak a kétszintes fa Moszkva
között kocsmáival, hangulatos trágyahalmokkal és lovas villamosokkal, elbűvölve és megijedve.
Egyszer, gondolta Iván, vitatkozni fognak arról, hogyan épültek... Azonban nagy valószínűséggel az
együttérző emberek mégis lerombolják őket, mert az emlék az emlékezet, és éjszaka még az
exoskeleton csendőrök sem járnak oda. És akkor eladhatsz egy darab földet a központban, de
milyen szívszorító nem spórol egy korsóra?
„Az intenzív kormányzati emo-világítás zónájába lépünk” – mondta Afa száraz hangon a fülében. –
A Nyitott Agy Alapítvány sem jogilag, sem erkölcsileg nem felelős az Ön további érzelmi
állapotáért.
– Ő vitte korábban? – kérdezte Iván.
- Röviden, nem.
– Akkor miért beszélsz róla?
– Mert igaz – mondta Afa szívből. „Most átmenetileg csendben vagyok. További kérdések
szerdobolam elvtársakhoz.
A gyűlölködő szó hirtelen ragyogó melankólia hullámát emelte Ivan mellkasában. Ezért nem megy
senki a belvárosba ünnepelni – gondolta. Az Afa szuka és a propagandája miatt. Mintha nem
tudnánk, ki és hogyan pumpálja a fejünket. Konzerv köcsögök, amit akartak - elszakítani az
embereket a vezetéstől ...
Mintha levágnák egy csirke fejét, hogy aztán körbefussanak az udvaron, amíg meg nem hal.
Századról évszázadra ugyanazt csinálják... A szerdobolok persze még mindig azok a
tengeralattjárók, de végül is minden csak rajtuk múlik. Pörögnek a szélmalmok, mozognak a lóvontatású lovak, ill
a harc újra folytatódik. Mi marad nélkülük? Open Brain Foundation, praetorium drónokkal és
tatárokkal…
A mén figyelmeztetően nyöszörgött, és a szekér megállt.
Itt van, a nap társa.
Iván első pillantásra rájött, hogy a hologram nem tévesztette meg – és szerencséje volt. Nyasha egy kicsit
túlsúlyos, de nagyon-nagyon édes vidéki kinézetű lány volt - több apró pattanásos arccal és rövid
Serdomol hajvágással, "belső mozgósítással". Egyenruhát viselt, kacér erszényt láncon és félkatonai
csizmát.
A kakukon sarlók, kalapácsok, feminista keresztek körrel és egy pár Froomer koponya. Uborka és
sárgarépa, pá-pá-pá, mint nem. Okosszemüveg helyett - drága és szinte észrevehetetlen hevederek.
Valószínűleg apa jelentős politikai oktató valahol a tartományokban, és a lány Moszkvában tanul.
Nyasha homlokát ráncolva a kocsis „elvtársára” ült be a szekérbe, Ivánra nézett, elpirult és eltávolodott.
– Mindenkinek van elég széna – mondta Ivan mosolyogva. - Te aranyos vagy?
- Igen.
- Én pedig Iván vagyok. Voltál már agymosott korábban?
– Én voltam – válaszolta Nyasha. - Harmadszor megyek. Idén nem engedik be őket a Vörös térre, csak a
Manézsba. De mindent látni fogunk a képernyőn. A "Moszkvában".
- Nem engednek be a térre? Ivan elhúzott. - Miért megyünk oda?
- Az jó. Abban az évben összetörték a lábamat a téren. És minden összetört. És érzéseket fogunk átélni a
képernyő előtt.
- Melyik?
– Jó érzés – mondta Nyasha lelkesen. - Ne habozz, Ivan. Jó, igaz érzések, amelyek valójában sehol máshol
nem találhatók meg. Helyes érzések. Ha először megy, és nem tudja, mit és hogyan, maradjon közel. Olyan vagyok,
mint hal a vízben. szívféreg vagyok.
Nyasha kissé bűntudatosan mondta ki az utolsó mondatot, és elmosolyodott. De amint elmosolyodott, valami
történt az arcán – egy kövérkés és kissé pattanásos vidéki lányból vidám amazonná változott, és kifejezéstelen.
Az egyenruha nagyon stílusosnak tűnt Ivannak.

- Akkor ülök a farkára - mondta Iván. - Köszönöm.
Az út többnyire néma volt. Nyasha félénk volt, Ivan aggódott – de gúnyosan elcsavarta a száját, és
egy szívószálat rágcsált. Végül a kocsi leereszkedett Tverszkaja fekete kanyonján, és megállt a
Kreml előtti hatalmas pusztaság szélén. Utána a gyalogos zóna következett.
Iván és Nyasha leszálltak a szekérről, kifizették a számláikat, és a letaposott, kiszáradt füvön át

elindultak „Moszkva” fekete zikkurátja felé, melynek homlokzatán már háromdimenziós
képernyő égett.
– Manezhka – mondta Nyasha.
Manezhka... Még jó, hogy ez a kitaposott mező visszakapta ősi nevét... A gondolat
szentimentális volt, és nem egészen megszokott Ivánnál.
- Álljunk elöl és a szélről - mondta Nyasha -, közelebb a Kremlhez.
- Miért is? – kérdezte Iván. „Innen jobban látsz.
- Láthatod az ógmentekben - válaszolta Nyasha. „Az emberek nem azért jönnek ide, hogy megnézzék,
hanem hogy kinyissák a szívüket. Az érzések erősebbek a falnál. És itthon Gosh mindent lekvár. Ellenőrizve.
Ivan még soha nem hallott ilyen variációt a GSH szó témájában – úgy tűnik, Nyasha olyan
szubkultúrában élt, amiről fogalma sem volt.
A Manezhka közönsége sokszínű volt: a praetorium kadétjai fekete overallban, vadászok,

apátasszonyok promóciós revénában, reklámmal, földbirtokosokat látogató nemesi sapkában,
fiatal hölgyek sokszínű harangruhában, kellemes szellőben. Sok gyerek volt. Egyszóval nyaralás...
Nyasha kézen fogta Ivant, és átvezette a tömegen. Ivánnak tetszett a lány szilárd kis
kezének érintése – csak azt sajnálta, hogy elszalasztotta a pillanatot, hogy elsőként megfoghassa
a kezét, így olyan, mint egy férfi. A szellő trágyától és égett borókától bűzlött, és miközben Nyasha
magával vitte, Ivan többször lehunyta a szemét, és azt képzelte, hogy a falu egyik utcáján sétál.
– Itt – mondta Nyasha.
Félúton megállt a Moszkva füstös sarka és a Kreml fehér fala között. Rengeteg serdomoli volt a
környéken – lovaglónadrágos srácok, krokodilbőrből készült elegáns lakkcsizma, fekete
selyemblúzok és fehér András-keresztes sapkák. Serdomolki hangsúlyozottan aszexuális
formátlan ruhákat viselt, mint Nyasha - és természetesen több mint szexinek tűntek
bennük, ellentétben az elbűvölő divattal, amely régóta mindenki szemét dörzsölte... Vagy
talán az egyenruha csak
pornóra emlékeztettek, ahol minden harmadik klip az iskoláslányokról-szívcsiszolókról szólt, akik középkorú,
rosszul borotvált lábakat terjesztenek mackónyuszik és medvék közé.
Szerdobolovnak megvolt a maga esztétikája, amely nem keresztezte azt, amit Afa minden nap tanácsolt.
Iván krokodilcsizmában és fekete selyemben képzelte magát, és különös gyönyört érzett. És mi egészen...
A tömeg fölé vörös szalag emelkedett a következő felirattal:
SZOCIALISTA EURÁZIAI FORRADALMI DEMOKRATÁK GÉRSÉGE (b)
A szalag olyan hosszú volt, hogy úgy nézett ki, mint egy kínai sárkány pálcákon, mint amilyeneket Kitay-Gorod
környékén viseltek a keleti újévkor. És legalább tíz ember tartotta – de még mindig nem volt elég hely a
(b) szimbólum megfejtéséhez. Azonban már mindenki tudta.
– A Szellem lélegzik itt – mondta Nyasha.
- Melyik?
– Szent orosz perjel – válaszolta Nyasha. - Mint a mesékben...
Ivan összerándult, de úgy döntött, hogy nem ellenkezik.
- És egyébként miért hívnak "szerdobol-bolsevikoknak"? – kérdezte a vörös sárkány felé biccentve. - Elvégre
helyes lesz, „szív-bolsevikok”. Vagy "szívlabdák". Kiderült, hogy "b" kétszer van megfejtve.
– Nem bűn egy jó szót ismételni – mosolygott Nyasha, és kissé megszorította Ivan kezét. - Nézd már...
kezdik...
Ivan a képernyőre emelte a szemét.
Ott megjelent egy kép - Ulánbátor, Serdobol lóőrök, távoztak a felvonulás után. Piros selyem
köntös. Sisakok hosszú piros farokkal. Szörnyű és gyönyörű.
Az ulánus rendszer nagyon közel állt, a Vörös téren – és Iván megértette, honnan ered a ló nyögése. A kamera
embermagasság alatti pontról filmezte a versenyzőket, és az alakzat a néző fölé lógott. A sisakok felett a Kreml
falának fehér falai látszottak.
A zenekar vidám és félelmetes katonai felvonulást játszott – azon dallamok egyikét, amelyekre a keresztre
feszített istenben hívők egykor egy randevúzásra mentek. Jóval a chipek előtt. Jóval a konzervdobozok
előtt. Jóval a szén-korszak előtt. Milyen friss lehetett a földön! Azok közül, akik akkor éltek, csak megverték
műtárgyak és csontok, és úgy tűnik, hogy a zene tegnap íródott, és a szív még mindig remeg tőle, és
megborzong. Úgy tűnik, most azonnal kinyílnak az aranyozott ajtók - és vagy mazurkát táncolni,
vagy csatába ...
– Totleben – suttogta Nyasha.
- Mi ez? – kérdezte Iván.
Nyasha nevetett.
- Így hívják a zenét.
A lándzsák sora feloszlott, és a résben megjelent egy mauzóleum, rózsaszínű, mint a hajnal.
háromszor újjáépített templomunk, amikor a

, Serdobol himnuszban énekeltek. A tribün még üres volt, de előtte a macskakövön
vörös selyemmel bevont lovaskocsisor már őrködött.
A képernyő átváltott a mauzóleum ajtajában függő drón kamerájára. Kinyíltak, és egy másik
dallam kezdett szólni - szintén katonai, de sokkal konkrétabb, a mazurka semmiféle nyoma nélkül.
– A Preobraženszkij-ezred menete – mondta Nyasha.
Négy gárdista óvatosan, keresztbe tett kardokon kivitt egy zöldes folyadékban lebegő agyú kristályedényt –
és fegyveres kocsira tette. A drón a bank felé merült, hogy közeli képet készítsen.
- Lenin! - jelentette be egy bemondó a téren. - A nagy Lenin, akinek agya ma is velünk él -
álmainkban és reményeinkben, a miénkben
transzcendens eurázsiai vágy az igazságosság, akarat és igazság után!
Az első kocsi elindult, és azonnal megjelent az ajtóban a következő négy széles karddal. Feszült
arcukon látszott, hogy ez a teher nagyobb.
- Sztálin! – dörmögte a bemondó. „A pártba behatoló ellenforradalmi elemek szabotázsa miatt agya
nem maradt meg, de büszkén elevenítjük fel egy gránitszimbólum formájában… A kanyarulatok alakját
boncolási anyagok alapján restaurálták…
A drón egy másik üveget mutatott be közelről, ahol egy rózsaszín gránitból durván faragott agy pihent
valami sárgával átitatva.
– A kőnek nem kell balzsamos oldat – folytatta a bemondó. – Az emberiség zsenialitásának

mikroemlékműve „cinandali” borban úszik, amit a vezér életében nagyon szeretett… A nagyság szimbóluma
az öröm szimbólumában, nem csodálatos? Leninhez hasonlóan Sztálin is a szívünkben él...
A „tsinandali” hintója megindult, és a mauzóleum ajtaja előtt már megjelent egy új négy, széles
kardú gárda...
- Mezítláb, köd kell?
A „köd” szó hallatán Ivan a meglepetéstől még Nyashin tenyerét is elengedte – és elterelte a
figyelmét az adásról. Nyasha, úgy tűnik, olyan mélyen belemerült az empátiába, hogy semmit sem
vett észre. A "mezítláb" azt jelenti, hogy a csizma nem Serdobol. Hát igen, van ilyen bűn...
A közelben egy fiatal serdobol állt, sápadt arccal. Egy dohányos, ismerte fel Ivan, és egy lelkes. Ezeknek
jó termékük van.
– És honnan jött az ötlet, hogy ködöt keresek?
– A sündisznó érzi a sündisznó szagát – vigyorgott a Serdobol.
- Mid van?
- Iráni meccsek.
Eldobható gőzök – fejtette meg Ivan. Egy húzásra. A legmenőbb személyzet. Mindent fel kell vállalni, ez
ritkán fordul elő.
– Gyerünk – mondta.
- Hadd hozzam ide, az idősebb megparancsolta, hogy ne égessük el a szekeret. Hány éves vagy?
- Mennyi?
- Hét bolivár.
- Legyen öt. Nem, hét.
- Hogyan fogsz fizetni?
- Normális kakukktól kakukkig?
- Norm. Csak akkor listázza ki a nőt, hozom magammal. Ebben az esetben előre fizetett a jövőbeli
intimitásért.
– Értem – vigyorgott Ivan.
A félelmek végül feloldódtak. Minden bejáratási séma szerint történt. Az egyetemen az iráni
meccseket tizenötért, jó esetben tizenkettőért árulták. Itt kapják őket...
A huncut eltévedt a tömegben. Most alaposan körül kellett néznem. Ivan már nem nézett a
képernyőre, és még csak nem is engedte be a bemondó baritonjában rejlő jelentést – egyszerűen
átengedte a fülén a bravúros zenével, enyhén ütemre táncolva. Idegek…
A bámészkodók azonnal rendkívül gyanakvónak tűntek. Itt van például ez a strucctollas nő. Kész
tanú a vádnak. Vagy ez a fickó drága ökocipőben a jobbágy alatt… Biztos csavargó a praetoriumból.
Rögtön az arcra van írva, hogy az operák ... Állj, csak nem kell sziszegni...
Lehetnek tiharok persze. És biztosan ott voltak – a legegyüttérzőbb barlang. És a huckster valami olcsót
kért. Talán szándékosan? Többet rendelni? És egy akvizíciót varrni egy különösen nagyba?
Nem, ez különösen nagy, úgy tűnik, tíz vape-ból… Mi lenne, ha újra megváltoztatnák a
törvényt?
Iván a szeme sarkából felfigyelt a Vörös térről induló, szimbolikus kannákkal ellátott
fegyveres kocsikra – a tömeg fölött lebegő magas transzparensekről lehetett látni. A kocsik a
Manezs romjai felé fordultak, és eltűntek a fák között. Iván, hogy megnyugodjon, megszámolta
őket. A tizenötödikben azon töprengett – tulajdonképpen mit találtak ki ezek az olyan értékes
ősi fordulatok? Miért faragják gránitból, töltik meg "tsinandalival" és hordják fegyveres
kocsikon? Ha tényleg kitaláltak valami jót, az miért nem látszik a környéken?
És ekkor feltűnt Ivánnak.
Mintha a Szentlélek lehelete valóban összesűrűsödött volna rajta, mint egy láthatatlan galamb, és pont
az implantátumra csípte volna. Csak így, egyszerűen és hirtelen - mennyei bumm-balalay
zengett felülről, és Iván megértette.
Úgy tűnt neki, hogy Moszkva felett az ég egy üvegkupola az egyik tűzjelző fölött, ő maga pedig egy
rózsaszín agy, aki a füstös moszkvai levegőben lebeg. Az üveg mögött egy láthatatlan hurrikán,
egy gonosz erő, amely évszázadok óta nyomja Rust. A hatalom aljas, alattomos. Néha kígyózóan hízelgő,
amikor Rusz erős, néha arrogánsan goromba, minden emberi lelkiismeret vagy szégyen nélkül,
amikor elgyengül.
Az ellenséges horda évszázadról évszázadra megpróbálja megfojtani Oroszországot, és az Úr

szinte teljesen megengedi ezt, de minden alkalommal, szörnyű feszültséggel, vérrel borítva,
lecsupaszítva és brutalizálva, Oroszország felemelkedik, és az ellenséget az odújába kergeti, hogy
összezúzza, mint egy mocskos kígyó... És majdnem elpusztítja a áspist, lándzsával
átszúrja egy nevelő lóból - de aztán a kígyó pikkelyei százszorszépekké és nefelejcské
válnak, ő maga pedig báránynak adja ki magát, az Úr pedig nem hagyd, hogy véget érjen a
megtorlás, és a kígyó ismét erőt halmoz fel, arcátlanná válik, háborog, és Oroszország felé kúszik...
És ha az átlátszó kupola Oroszország felett nem omlott össze az évszázadok során, ismerte fel
Ivan, akkor ez csakis azért van, mert ezek a fáradt, ráköpött agyak, amelyeket most szállítanak
fegyverkocsik, évről évre kitalálták, hogyan lehet belülről megtámasztani az orosz eget, és
megakadályozni, hogy megrepedjen. És ennek a hisztérikusnak az erőfeszítéseiből ered az összes
orosz baj - és joghiányunk, szegénységünk és szürke hiúságunk. A világ részeivé válnánk, de a világ
nem azt akarja, hogy mi legyünk a részei, hanem azt, hogy mi legyünk az alja - tehát
nekik magasabb és lágyabb. Bajuszos "Adolfich", dörömbölő néni, ravasz hárommellű szie -
mindegy, kit gurítanak ki a kamerák elé. A kígyónak mindig egy terve van velünk. Káosz és
zűrzavar és halál. A rabszolgákat manapság nem szállítják tengeren hajókon, ez drága - rabszolgák
ott, ahol születtek...
Egy láthatatlan bumm-balalay zúgott az égen új hanggal, és Ivan gondolata még

magasabbra gyönyörködött.
Az egykori orosz agyak, ismerte fel, nem jutottak el a kígyó odújába, az utolsó
pillanatban fordították el a büntető kardot a rájuk keltett zavar miatt. De a konzerv serdobolov
az első percben megöli a csúnyát, és az összes csatlósát is. Nos, ha meghalunk velük, akkor ilyen az
orosz részesedésünk. Azt akarják, hogy mi legyünk az alja – mi leszünk, de csak ők esnek azon az
alján keresztül egyenesen a pokolba... És ezért egy kobalt gejzírt adtak Rusznak, az idősebb
serdobolok pedig örök őrséget jártak a bankok, figyelik a kupacot, éjjel-nappal a konzerv sötétjébe
néznek, és ne hagyják, hogy a kígyó észrevétlenül lopakodjon ...
Serdobol-standard repült fel a tömegre: egy piros ruha, rajta egy fehér kör, csokornyakkendős,
füles fekete nyúllal. A szerdobol-bolsevikok által bevezetett ősi pártzászló, amikor a Mihalkov-
Askenazy betiltott minden nem bejegyzett szimbólumot.
Egykor rövid életű viccnek tűnt – de a zászló azóta sem változott. Joggal mondják, hogy
nincs tartósabb az ideiglenes megoldásoknál. Nyuszom… Valami karbon, hedonista és békés. De
még mindig félünk. És jó, jó, hogy félnek...
Ivan érezte, hogy az orcája hideg. Nedvesek voltak a könnyektől. Sírt, és ezekkel a könnyeivel
olyan volt, mintha az összes indukált energia kiszállt volna belőle.
Goldenstern (a lovas villamosokon közlekedőknek, gondolta gépiesen) hordalék,
minden csúszós ragacsos hazugság.
A huckster visszatért – és hozott magával egy hasi szívdarálót. Sírt a huncut, és a szívcsiszoló
is. Testvér... Hú... Hát igen, bólintott Iván a könnyeit törölgetve, jó, hogy a húgom hasas, nem rázzák
meg őket. Felvette az öltönyt, a kakukkjára célzott, és hunyorogva az elmosódott számokra,
átadott neki negyvenkilenc bolivárt. Eggyel kevesebb, mint a bank által rögzített összeg.
Serdomolka gyufásdobozt vett elő a táskájából. Ivan felemelte, egy pillanatra kinyitotta,
szemüvege alól a narancssárga vape rudakat nézte – azok! és a zsebébe tette. Minden okos, és az
ár, a tranzakció mennyisége és a csomagolás. És pillanat, ami a legfontosabb. Nem valószínű,
hogy az opera most könnyek között keres majd valakit. Tudni fogjuk a lényeget – hova és mikor
vigyük. Tochnyak az agy eltávolításáról.
És most készítsünk képeket, és térjünk vissza Nyashához.
Nyasha még mindig a Moszkva falát nézte, pislogva és borzongva legutóbbi katarzisa után. Ivan
megfogta a kezét, és a képernyőre emelte a szemét.
A drón kamerája a mauzóleumot mutatta.
A pódiumon már ott állt – vagy inkább jelen volt – a legmagasabb tükörhármas: kucurator tesó, Shkuro
tábornok (a párt beceneve "Lucky") és Sudoplatonov (párt beceneve "Karat" - vagy gyémánt, vagy
rövidítve "büntető"). Ott persze nem maguk a bankok álltak az agyukkal, hanem tükörreferensek.
Szürke esőkabátok, sötét sapkák, piros-sárga-fekete masnik, tükrös ogmentek, hat pohárban csillogva
súlyos cisznemű szivárvány.
Senki sem tudta a referensek nevét – a legmagasabb tégelyes szívtiprók tükreit nemzetbiztonsági
okokból gyakran cserélték. Felesleges volt behatolni a tükörbe – a következő tükörtrojka a
Mauzóleumban várt azonnali szolgálatkezdésre, és a pletykák szerint legalább tíz ilyen trojka volt.
Magukat a Serdobol bankokat pedig vagy London közelében, vagy Nevadában tárolták. Túl
veszélyes volt Zsitomirban – volt esély egy tatárjárásra.
„Sokan azon tűnődnek – dörmögte a téren a bemondó –, hogy a Serdobol bankárok hogyan
ellenzik a modern társadalom igazságtalan módját, mivel a maga földalatti központjában van? És
vajon hol lehet még ellenállni? Hol van ma a front? Ahol vezetőink tartják a zászlót! Elérkeztünk a
gonoszság középpontjába, mint korábban Berlinbe! De a rosszat nem tehetjük jóvá, a világ így működik.
Csak fegyverrel a kezünkben állhatunk őrt a gonosz felett az odújában... Az ellenséges propaganda
folyton azt hangoztatja, hogy a kobaltgejzírrel felfegyverzett szívdobogók túszul ejtették az egész világot.
Legyen így – de ugyanakkor maguk az együttérző emberek önként adták meg magukat a
világnak túszként. És ez a megingathatatlan rend és stabil béke biztosítéka egy ellentmondásokkal
teli földön... Itt van, a mi kobaltgejzírünk!
Egy tizenkét fős fehér bityug csapat jelent meg a téren. Egy ciklop-eszköz modelljét vitték magukkal,
amely egy egyiptomi piramishoz hasonló, rakétahajtóművé alakítva (így legalábbis Ivánnak
mindig is így tűnt).
– Az igazi gejzír több százszor nagyobb, mint a modell, és most mélyen a föld alatt van. Ez egyfajta
nukleáris vulkán, amelyet őseink építettek titokban a késő karbon korszakban a fegyveres erők
múzeumának leple alatt. Ha megtörténik az elképzelhetetlen, és felrobban, egy óriási kobalt-17
radioaktív izotópot lök ki a felső légkörbe, amely garantáltan elpusztítja a bolygó összes összetett
életformáját. Ellenségeinknek tudniuk kell, mivel játszanak, amikor velünk játszanak!
Iván persze tudta, hogyan fog minden történni a bemondó nélkül is. A gejzírt nem kell elindítani – már el is
bocsátották. Folyamatosan lassítani kell, mert már zajlik az utolsó visszaszámlálás, és az együttérző emberek
nap mint nap csak adják az időt a világnak.
„A Hazát soha nem védték úgy, mint ma” – folytatta a bemondó. - Ha az ellenség megpróbál valamit
kezdeni a vezetésünkkel, ha megszakad a kapcsolattartás a referensekkel, azok, akiket most a pódiumon
látnak, a forródróton rendkívüli ülést kérnek az örökkévaló vezetőkkel. Ha megtagadják, senki sem tud időt adni
világunknak. Még
a bolygó leggazdagabb korsója

.
A bemondó maróan hangsúlyozta ezeket a szavakat – és persze mindenki sejtette, kire céloz. De az
illendőséget nem sértették meg, és a nemzeti karmát nem érintették.
A tömeg követte a kobaltgejzírt, lufikkal, piros-sárga-fekete trikolórokkal és önmelegedő kebabokkal nyársra

húzva. Ivan érezte az égett hagyma, a sör és az ünnep illatát - és ismét eszébe jutott, hogy minden a közelben
történik. A gejzír mindjárt elhalad mellette, majd a golyós tömeg eltapos.
- Érezted? – kérdezte Nyasha. „Emlékszem, hogy elköltöztél, de még mindig érezted.
Még mindig könnyek gyűltek a szemébe.
- Igen - mondta Iván -, így volt.
- És mit gondolsz?
– Megállapodás az agy felosztásáról – kuncogott Ivan. - Mit mondhatnék.
- Mi a megállapodás?
- Tényleg nem tudod?
Nyasha vállat vont.
– Nem akarok hangosan beszélni – mondta Ivan. - Fel tudom dobni a csúszdákat.
- Gyerünk.
Ivan feltette a szemüvegét, talált egy könyvjelzőt – és elküldte a félbevágott agy rajzát, a kép tetejére kézzel
írt szöveggel. A szöveg így hangzott:
„Megállapodás az agy felosztásáról” – ez a nem hivatalos neve az Open Brain Foundation és a Szerdobol-
Bolsevik Párt CEC közötti „A szociális implantátumhoz való hozzáférésről” szóló megállapodásnak.
Szabályozza a Jó Állam polgárai számára a szociális implantátumokhoz való hozzáférés elveit
és szabályait. A Serdobol-bolsevikok lehetővé teszik a nemzetközi és helyi márkák "Open Brain" emo
reklámozását, az "Open Brain" pedig a szerdobol-bolsevikok emo propagandáját adja át az implantátum
erejével. A megállapodás lényegében meghatározza az agyunkon keresztül pumpált ellenséges
emo-narratívák határát. Nem hirdetik sem a szerdoboli bolsevikok, sem az Open Brain. De a felek ezt nem
tudják teljesen eltitkolni, mert ellenségesek, és állandóan konzervbíróságokban perelnek az
agy jogaiért. A megállapodással kapcsolatos információkat az egyik bíróság döntése hozta nyilvánosságra.
- Honnan származik? – kérdezte Nyasha, és kissé összeszorította az ajkát.
- A régi Wokepediából. Aztán volt egy másik bíróság, és az információkat eltávolították a nyílt
hozzáférésből. De mindenki tudja. Mármint aki akar.
- Nem tudtam. Azaz egyértelmű, hogy valahogy osztoznak. De hogy van ilyen megállapodás, azt nem
hallottam.
– Megkérdezheti Antisháját a háttérvilágítású emo szponzoráról. A bíróság arra kötelezi, hogy

bármikor válaszoljon. Erről sem tud mindenki.
– Szerintem ez propaganda – mondta Nyasha bizonytalanul. „Nem szabad belekeveredned ezekbe a

dolgokba. Különösen kiadós.
Ivan rájött, hogy a cél felé vezető úton bölcsebb megkerülni ezt a témát.
- Menjünk a parkba, mi? - ő mondta. – Csak siess, amíg még világos. Épp most.
- És mit kell ott csinálni?
– Megüljük a kormányt – válaszolta Ivan, kivette a dobozt, és megrázta Nyasha fülén.
– Ide mentél – mosolygott a lány. - Gyerünk, oké. Csak én nem fogok drogozni. Nem tetszik.
– A köd nem drog – válaszolta Ivan. - Nincs függőség és függőség, nem vesz részt az anyagcserében.
Ez egy észlelési modulátor, az anyagok egy másik csoportja. Nem az agyat érinti, hanem az implantátummal
való kapcsolatot. Mindenféle adást fogni. Olyan, mint a vegyszeres szemüveg. Implantátum nélkül nem
működik. Ez különbözik a drogoktól, mint a háborúról szóló film a háborútól.
– Tudom, mi a köd – mondta Nyasha. Akkor miért van kitiltva?

- A mi országunk azért ilyen, mert... Még a nagy tatárok között is törvényes, és náluk van euro-iszlám.
Közvetlenül a folyó mögött kezdődött a kulturális park – zöld, hatalmas, benőtt egy új korszakhoz. Bungee
jumping tornyok, trambulinok, óriáskerekek. Amint Ivan és Nyasha átkeltek a hídon, Afa felébredt Iván
fülében.
- Nos, hogyan? – kérdezte játékosan. - Szívfájdalom? Sírtál? Ha meg akarod szarni, beszélj az álomról.
Mindketten barátok vagytok. mi vagy ma? A?
Ivan elhúzta a fülcimpáját, és parancsot adott Afának, hogy maradjon harminc percig csendben. Talán úgy
tűnt neki, de néhány lépés után Nyasha pontosan megismételte a gesztusát. Igen, gondolta Iván. Hiszen ő is
konzultál Antishával és baszik. Csak forradalmi módon.
Minden esetre nem viccelődött ezzel a témával. Afának igaza volt – a kifejezett csábításhoz meg kellett volna
kérdezni a lányt az álomról. Persze nem azért, mert az ajtót nyit a lelkének. Csak a lány meg fogja érteni,
hogy hamarosan kifejezetten elcsábítják. Végül is Afifa mindenkinek ugyanazt tanácsolja, és Antisha
nagyon jól tudja ...
- Mondd, Nyasha, van egy álmod?
Nyasha kissé elpirult.
- Egyél.
Valójában Ivan azt akarta kérdezni, hogy biztosan nincs-e neuroszíj a táskájában – a szívtiprók
híresek voltak erről, és volt tapasztalata a moszkvai csajokkal való kommunikációban. De időben eszébe jutott,
hogy ezt a kérdést már felvázolta a preferenciákban. Tehát egy álomról beszélünk.
- Melyik?
– Igen, mint mindenki más – vonta meg a vállát Nyasha.
Bankban reménykedsz?
Nyasha nevetett.
- Remélem, persze. Aki nem remél. De kevés a remény.
- Hogyan szerezted meg? A Serdobol vonalon?
- Ó, ez hosszú idő. Először a Központi Végrehajtó Bizottsághoz, majd a Központi Végrehajtó Bizottság
Elnökségéhez szükséges, majd babérral, először ezüsttel, majd arannyal koronázzák meg. A csendőrség minden
oldalról felvilágosít. Ha úgy döntenek, hogy jössz, alulról adnak engedélyt
az emberek azt kérték, hogy örökre a beosztásban maradjanak. De az esély a nullához közelít.
Konzerv Serdobolov csak száz ember.
- Nos, nem százat - mondta Iván -, hanem többet. És az esély nem nulla. Nulla lenne, nem törne
senki a vonaladon.
„Valójában én tervezek” – mondta Nyasha. - Arról álmodom, hogy bekerüljek egy magasabb
tervezőirodába. Sudoplatonov alatt.
- Ez egyértelmű. Adj emberi arcot a rezsimnek.
- És ez annyira emberi. Ha egy tervezőirodában igazolsz, akkor minden politika nélkül bekerülhetsz
a bankba... Már ott van az egész művészeti tanács. És te? Van remény a szakmában?
Iván felsóhajtott. A lóvontatású közlekedés vonalán csak a professzornak volt esélye bejutni a
korsóba, akinek a nevét nem volt hiába érdemes ismételni.
„Vannak szolgáltató bankok” – mondta. – De ez ritka. Nem tudom, lehet, hogy később
szakterületet váltok. Túl késő a craperekhez, bróker leszek... Vagy felkavarunk egy startupot a
srácokkal.
Nyasha szerencsére visszaugrott a kerítéshez, hogy ne essen a sár alá egy gyors hintó alól, ami
valami felpiszkált bajuszt cipelt.
Ivan a mellette lévő deszkákba kapaszkodott. És bár csak a kerítést érintette meg, ez
olyan bensőségesnek bizonyult, mintha magába Nyashába kapaszkodott volna. A babakocsiból
pár csepp még mindig rácsapott a csizmára. Iván letépte a bojtorján, és letörölte őket.
„És még tégely nélkül sem félek” – mondta Nyasha. - Ez igaz. Nem ijesztő meghalni, Van. A lényeg
az, hogy fényes életet élj...
– Ma minden rendben lesz – mosolygott Ivan. - Úgy értem, fényesen fogunk élni. Elég a gyufa.
A Művelődési Park öntöttvas kapui mellett sor állt. A két fehér ruhás lány miatt, akiket az őrök
tatáros sahidokhoz vittek, torlódás alakult ki - de a félreértést sikerült tisztázni, és
most már gyorsan haladt a sor. A rendőr rosszallóan pillantott Iván nemzedéki fekete
koponyájú és csillagú kakukkjára, de kedvesebb lett, amikor meglátta a kereszteket Nyashinán.
- Tiltakozni?
– Feltétlenül – felelte Ivan.
- Ha az "A" zónában van, védősisaknak kell lennie.

- Oda biztosan nem megyünk.
- A tiltakozáson bekövetkezett esetleges sérüléseket nem fedezi az állami biztosítás. Megerősít?
- Igen.
A rendőr bólintott, és fél szájjal vigyorgott. A formaságokat betartják, az ellenőrző válaszokat

leírják, és most, kedves gyerekek, legalább csavarjátok ki a nyakatokat...
Közvetlenül a bejárat után megkezdődött az Éneklő fasor - öreg hársfák alatti sétány, több zónára
osztva. Minden zenei tokban vagy egyszerűen porba esett jelzőt az állam védett és megadóztatott. A
kukukhán keresztüli tranzakciók tilosak voltak, amint azt a fákon elhelyezett táblák jelezték.
Nyasha a bejáratnál időzött, hogy három zöld bolivár jelzőt vásároljon.
– Szerencsére – mondta. - Azt mondják, akkor szerencséd lesz. A zenészeknek szolgálniuk kell. Istent
kalapba dobni...
Ivan elnézően mosolygott.
A sikátor elején, mint mindig, most is rengeteg nyavalyás volt - aranyos kisfiúk sárga előlökéssel,
szemüvegben és rövidnadrágban táncoltak a földön álló, csupa telefonok előtt. A pomádozott
szájak kiköpték a neurális hálózat által csapott szöveget az általa generált hangra, és Ivan fáradt agya
blokkolta az egész szemantikai komponenst.
A parkszövegek rendkívül könnyűek voltak. Egy gazdag apa vagy anyuka tömegében kinézve a kraperesek
anélkül olvasták ki a szavakat a poharakból, hogy rájuk gondoltak.
jelentése. Érdemes volt erőfeszítést várni a hallgatótól?
Ivánnak tudatos erőfeszítéseket kellett tennie, hogy elkezdje felfogni a szöveget.
- Volt, hogy minden frumer hintázott, de én nem hintázok,

már fogy, hideg sárgára festettem a hajam, nincs
helyed, járókelő, a szívemben, leszálltam ebbe a világba.
mint a sárga varjú, ég a fejemen a szégyenletes korona,
úgy megyek végig az életen, mint kutya a zongorán,
ma már ötödször ejtem le magam egy nap alatt,
nem adom, hogy biztosan tudok. Ha nem kerülsz a
korsóba, hamarosan a halál kinyitja rám acél száját...
A fővárosi szexmunkások természetesen megengedhetnének maguknak drágább rongyos telefonokat

és bonyolultabb szövegeket – változtatásokkal és tiltakozással. De a divat volt a maximum
naiv, mintha arra utalna az ügyfélnek, hogy minden lehetséges, és a szolgáltatások eladója
nem áll meg semmi pikantériánál.
Az alacsony esztétikai érték ellenére ezeknek az énekeknek volt egy fontos előnyük: nem
rögzítették sehova, és közvetlenül megjelenésük után nyom nélkül feloldódtak az információs
térben, szinte anélkül, hogy befolyásolták volna az univerzum entrópiáját.
A parkos baromság zöld zenének számított, és ezért nem csak tisztelték, de tolerálták is. De az elit
drága craperek, és különösen a verők számára a "park" jelző volt a fő sértés.
A járókelők főként az ogment szemüveg és krepp nadrág fazonját nézték meg: az egyiken
farkaspofa formájú codpiece volt, a másikon egyáltalán nem volt bugyi, hanem egy vékony
szalag volt elrejtve a csípős fenék között, a harmadikon átlátszó csipke volt. , amelyen jól látható a
szponzorra váró nyeremény.
Amikor a crapofon megpróbálta leküzdeni a megengedett decibeleket, a hang elakadt, és rekedt

lett. De a crapers szándékosan stílusos hatást keltett – és az egész szar sikátor huncut volt.
Ha jókedvű barátnők csapata közeledett a krákerhez, azonnal elfordult: senki sem akart egy
pénztárcabarát leánybúcsúra eljutni, majd végbélrepedésben meghalni. És az apukák csúnyán
csipkedtek, és a rákok úgy néztek ki, mint egy ősz, felborzolva és kihűlve.
Iván arra számított, hogy Nyasha egy jelzőt dob az egyiküknek – a lányoknak tetszettek a
kraper. De Nyasha az elhaladó szemöldökét ráncolta, és azt az óhitű közmondást ismételgette,
amellyel egykor a tatárt lemészárolták:
– A bőrönd az ég temetője.
Ivan elégedetlen volt a helyzet alakulásával. Már beszéltek az álomról, de ő még nem lépett tovább
baráti érintések véletlenül. Ha mindent meg

akart csinálni a kormányon, már régen esedékes volt.
Már éppen át akarta karolni Nyasha derekát, mintha megnyugtatná – de a szar zóna véget ért, és
elkezdődött a népi mesemondók területe a hagyományos hangszerekkel. Látva őket,
Nyasha kivirágzott, és Iván úgy döntött, minden esetre nem sietteti el a dolgokat.
Sok volt a keresztes kukuk, sok hímzett ing és valódi háncsból készült háncscipő, sok szürke
szakáll és zsinórdeszka. Nyasha még azt is tudta, hogy hívják őket: zsolozsma.
Megállt egy különösen epikus, fehér szemöldökű hárfajátékos mellett, komoly arcot vágott, és
hosszú időre belemerült az eposzba - mintha a szemantikai sugár mentén a múlt szakadékába
akarna ereszkedni.
- Ó, hogy mérgezték meg ötödször is a bajkeverőket,

Reggel százharminchét volt a dollár...
A titokzatos beszéd megzavarta a genetikai ideget. Úgy tűnt, valahol Oroszország sűrűjében
bajkeverők és dollárok még mindig varázslatos álmot alszanak, és csak meg kell őket találni,
megfelelően bepácolni, és a korábbi erő újra feltámad, de nem áll meg egynél. százharminc, de
hősiesen integetnek egészen százötvenig... De az elfeledett szavaknak már nem volt támogatója: még
a jelentésük kiderítése is pazarlás volt.
Nyasha az egyik jelzőt egy földön heverő tokba tette. A guslyar még kettőt látott a kezében, és
ihletet kapott: felállt, elcsavarta a fogantyút az önszarvakon, felhúzta a szakállát, és gyorsabban
énekelt, de a felemelt hang a hangerő vágása alá esett, és keselyűvé változott. Iván rájött, hogy az
eposz a húrok csengésével együtt kirepül a hangszóróból, és a narrátor egyszerűen kinyitotta a
száját. Ugyanaz a szar, csak retró módra… Minden varázsa azonnal elszállt.
Nyasha továbbsietett a sikátoron.
– Menjünk a kormányhoz – mondta.
Lemondó szomorúság volt a hangjában, és Ivan is szomorú volt.
- Ezen a sikátoron mindig elszakadsz - mondta, és derekasan fogta Nyashát. „Jobbra kell kanyarodni
a rák után.
Derékra tett kézzel ez nagyon természetesen kiderült – Nyasha nem húzódott el.
- És miért? Kérdezte.
Ivan vállat vont.
Itt minden történelmi. Maga tudja, milyen történelmünk van - eszerint a háttérvilágítás. És
Szerdobolszkaja nem fejezi be itt a Kremlből.
- Mindenhol be kell fejezni. Mindenhol egyenlőnek kell lennie, és nem csak ennek a cinizmusnak ...
– Ezzel az Open Brain-nek, kérem.
- Be kell kapcsolnunk a gejzírt ezeknek a kecskéknek. bölcsebb lesz...
– A gejzírt csak egyszer lehet bekapcsolni – válaszolta Ivan. És nem lesz "később".
Nyasha felsóhajtott.
- Ezt használják.
– Valójában azt hallottam – mondta Ivan –, hogy száz évvel ezelőtt az összes kobaltot és uránt
eltávolították ebből a gejzírből. Serdobolok nem nagyon tudnak felrobbantani semmit. Csak az
agyunk tud bérelni. Tehát ha a Kreml nem fejezi be itt, az azt jelenti, hogy ezért kapnak pár plusz
bolivárt a partokon. És te és én, mellesleg, magunk is átadhatnánk az agyunkat. Közvetítők nélkül.
És az élet sokkal jobb lenne.
- Igen. Hallgass inkább az Afifádra.
– És te az Antisád – csattant fel Ivan.
A beszélgetés árokba csúszott. Nyasha kicsit megmozdult, és Ivan keze kicsúszott róla
derék.
Megengedte, hogy a vezérkar összeragassza a szívverést, gondolta Ivan. Most pedig vagy
hallgasson politikai információkat estig, vagy olvassa el maga... Sürgősen taxizni kellett a
semleges területre. Az első érintések után szuggesztíven pihentetni kellett a leendő partnert.
– Nyugi, Nyash – mondta Ivan. - Pihenünk. Most püföljük, és azonnal elfelejti a kurátorát. Melyik
kerékhez megyünk?
– Válassz magad – mondta Nyasha komoran.
– Akkor Samsara – válaszolta Iván. - Egyértelműen.
Miért "Samsara"?
- A világítás remek. És közel – rajtuk a sor.
Iván ravasz volt – nem a világításról volt szó, hanem az ülés időtartamáról. "Samsara"
pontosan egy óra alatt teljes forradalmat csinált, tíz percig lebegett mind a hat zónában. Dupla
kabinok ablakokkal, kényelmes, ideális magasságú ülésekkel. Ha minden jól és gyorsan
megy, az Afifa kétszer is szarvát kaphatja. Bosszú a tönkretett reggelért.
Afa mintha hallotta volna. Vagy talán tényleg hallotta – és bekapcsolt.
– Fordítsd vissza a beszélgetést az élet álmára – suttogta Ivan fülébe. - De okos módon.
Most mesélj az álmodról. Nyisd ki a szíved, mint frumer frumernek. És nincs több
konfrontáció. Ha pofont akarsz kapni, légy szívszorító egy időre.
Tehát már eltelt harminc perc. Iván az óriáskerékre nézett, majd a jegyárusító bódé előtti tömegre.
A sor rövid, ezért ne pazarolja az idejét. Kétszer megcsípte a fülcimpáját, hogy Afa még egy
órára elhallgatjon – és kézen fogta Nyasát.
– Kíváncsi vagy, miről álmodom?
– Szóval tudom – kuncogott Nyasha. - Menj a bankba.
- Tudod, mi lesz ezután?
- Többet nem tudok.
– Nézze meg a bizalmat – mondta Ivan. – Valójában behoztalak az álmomba.
- Hogy van ez?
- A konzervdobozokon is van egy Kultúrpark, mint Moszkvában. Inkább egy moszkvai,

mint ő – mint egy sápadt árnyék. A dobozparkoló minden taer számára közös. De a menetek
mások. Ott van a Samsara kereke is. De nem úgy, mint a miénk. Ott igazán megtapasztalhatod a
szamszárát.
Nyasha párszor pislogott - úgy tűnik, érthetetlen szót hozott a diákra.
– Nem igazán tapasztalhatod – válaszolta a lány. - Ez a szó ugyanazt jelenti, mint az "illúzió" vagy az
"álom". Ha megtapasztalod, nem minden igaz.
- Ha felszáll a konzervdobozra, eszébe sem jut, hogy ez illúzió. Sokféle életet élsz. És akkor
visszatérsz a jelenbe. Ez nagyszerű, igaz?
– Nem tudom – mondta Nyasha. „Szerintem ez olyan, mintha a szállodai szobákban

rohangálnék. Mire jó?
- Nem az a jó, hogy lógsz, hanem az, hogy aztán hazatérsz. Felébredsz, és mondjuk megvan
az ötödik taer. Ez kedves.
- Nem engednek be egy kis sellőt az ötödik taerbe.
- Miért, a miénk magasabban van. Igaz, már régóta ott vannak. A szívverésed egyébként...
Iván ezt mondta, és megbánta. De Nyasha nem figyelt rá.
- Hova akarsz menni? - kérdezte. – Hogy érted azt, ha beütöd a bankot?
– Elmegyek a kolostorba – válaszolta Nyasha. - Az első taeren van egy orosz óhitű
kolostor. Igazi. Kegyelem a maximumig.
A legkönyörületesebb emberek feleségeiért tették, de olyan őszintenek bizonyult, hogy még

néhány tábornok is odament.
Ivan nem értette, hogy viccel, vagy komolyan gondolja, és valami vicceset akart mondani, de Nyasha
témát váltott.
- Hol van a mosdó? Kérdezte. „Az ülés hatvan perces.
– Odaát – válaszolta Ivan, és a kiszolgáló istálló melletti szürke kunyhóra mutatott.
– Mindjárt visszajövök – mondta Nyasha. - Nem kell?
A gondolat helyes volt.
- Megvárom, míg visszajössz.
Nyasha elment. Iván úgy gondolta, hogy nem mondott semmit az ülés időpontjáról. Nyasha
ugyanúgy tanácsot kapott fülbarátjától, mint ő. Az egyik iroda sürget, más-más homlokzattal
fordul hozzájuk, ami valójában optimizmusra késztet: mivel Nyasha az élet álmáról beszél
neki, ez azt jelenti, hogy már gondoskodott a védelemről és a higiéniáról.
Pár perccel később Nyasha jött, Ivan pedig ugyanabba az intézménybe ment. Amikor visszatért,
Nyasha már vett jegyet. Kicsit nem cobelfo volt. Viszont fizetett a zsongásért, szóval minden
korrekt. És még véletlenül belenézett a lány kigombolt retiküljébe, és levegőt vett - ott nem volt
ostor, csak egy kozmetikai táska és valami dróttal ellátott fülcsepp. Nem csalt.
A jegyek gyönyörűek voltak – őszi juharlevelek bonyolult fluoreszkáló nyomattal. Iván

úgy gondolta, hogy illik komolytalanul viccelni, és az egyik jegyet a másikra tette.
– A juhar kiütötte a juhar – mondta.
Nyasha elmosolyodott.
- Ki más üt ki kit.
Aggódik, Iván megértette. Ó, ha nem szűz...
A felügyelő fülkéjénél volt egy vezérlőkeret, mögötte pedig egy idős, nem bináris kirgiz finnyásan
érezte oldala és combja mellett mindkét nemű klienseket. Takarítson meg munkaerőt, jött rá
Ivan, két ellenőr helyett egy. A kirgiz be sem nézett Iván hátizsákjába, csak oldalt pillantott
Nyasára, és a kerekek irányába intett kétszínű előzárjával. Mindenki megértette egymást.
A fülke falait fényesen fluoreszkáló graffiti borította: illetlenség nemi szervekkel, teljes
GSH-lexikon, poharakos bögre „Sassut serdobols”, irizáló „k-rap rulez!” felirattal. - minden úgy van,
ahogy lennie kell. Persze nem a nyaralók festették ki, hanem a látványosság adminisztrációja
- drága klubnak tűnt. De valójában kényelmesebb volt. Az pedig, hogy a fülkében fertőtlenítő szaga
volt, még izgalmas is volt. A költségvetési szerelem illata.
– Gyerünk – mondta Ivan, és kivett egy gőzt a dobozból. – Csak akkor viszi el, ha felértünk az
emeletre.
– Attól tartok – válaszolta Nyasha, és Ivánra emelte a búzavirág tiszta szemét.
- Kibróbáltad?
– Sokszor próbáltam – sóhajtott Nyasha. - Ezért félek.
- Mit? Rossz helyen botorkálsz?
- Nem igazán. Kicsit különleges vagyok. A fiúk ropognak.
– Nem szakítasz le olyan könnyen – mondta Ivan, és előkészítette a gőzt. - Megszoktam a lovakat...
Te húzol először, én meg a második. Ahogy mondom, azonnal átadja nekem, mert van egy normális
huzat.
– Mégis, azt mondják, agresszív és követelőző leszek – sütötte le a szemét Nyasha a fülke sarkára, és
hangja elhalkult. - Meghitten...
– Csináljuk – nevetett Ivan. - És a lizunka, meg feminista, amit csak akarsz. Szeretem boldoggá tenni
az embereket. Egy nő gyakorlatilag ember.
– Figyelmeztetlek – folytatta Nyasha, figyelmen kívül hagyva a provokációt –, én… Hogy is mondjam
ezt… nagyon aktív vagyok. Ismétlem, aktív. Vannak, akik nem vártak, megijednek. Biztos
vagy benne, hogy nem félsz?
Iván kicsit megfeszült.
– Kicsit félek – mondta. - A lényeg, hogy nincs fúró. Neked nincs ilyen?
Nyasha negatívan megrázta a fejét.
- Jobb?
– Megnézted a pénztárcádat – mosolygott Nyasha. Azt hiszed, nem értem?
- Nos, akkor... valahogy túlélem.

Erősen megszorította a vape fejét – és amint jellegzetes hőcsattogás hallatszott,

Nyashának nyújtotta.
- Gyerünk.
Nyasha már nem ellenkezett – vett egy vapét, ügyesen magába húzta a gőzt, és még egy kicsit többet
is szívott, mint amennyit a súlyszámítás szerint kellett volna. Iván nem túl udvariasan elkapta
tőle a gyufát, és mindenbe belekapaszkodott, ami benne maradt. Nem, úgy tűnik, rendben
van. Elég.
Hátradőlt az ülésen, és így szólt Nyashához:
- Üljön csendben három percig, amíg meg nem nyugszik. Ne mozdulj. És ne félj semmitől.
Nyasha bólintott, és megdermedt a szemközti székben.
A személyzet irreálisan erős volt - a kabin azonnal kinyúlt, és úgy tűnt, hogy ő és Nyasha a
lovaskocsi különböző végein ülnek. Az ablakon kívül minden tompa lila lett, és Ivan egy ideig
nehezen értette, hogy ez a háttérvilágítás vagy a gyógyszer hatása.
- Lila vagy? – kérdezte végül Nyashától.
Kinézett az ablakon.
- Igen. Nem nekem való, hanem úgy általában. Így ábrázolják a poklot.
- Voltál már itt korábban?
– Igen – nevetett Nyasha. - Ez a szamszára.
– Értem – válaszolta Iván. - Min nevetsz?
„A pokol nem ilyen.
- Akkor melyik?
- Előadás?
Iván megijedt.
Valami szörnyűség történt – érthetetlen témájú lovaskocsin ült a lila alkonyon át, és egyáltalán
nem emlékezett, hogyan mászott fel ebbe a lóba. Azt sem tudta, hogy a femme lovagolt-e
korábban a lovaskocsin, vagy bemászott-e vele. És most meg akarta mutatni neki a poklot.
– Honnan tudod, mi a pokol? - kérdezte.
„Bele születtem” – válaszolta a téma. - Nyasha vagyok, ha elfelejtetted.
Igen, Ivan rájött, ez azt jelenti, hogy a lovaglás előtt találkoztak. Pokol lány. Miért vannak ilyen ismerőseim...
Valószínűleg okkal...
- Hová megyünk?
– A szamszára mellett – válaszolta Nyasha, és ismét nevetett. „Ne félj, hamarosan elhagyjuk a poklot.
A nevetése hátborzongató volt. Mint egy ébresztőóra, ami egy álomon keresztül hallatszik – de
nem ébreszt fel, hanem csak még zavaróbbá teszi az álmot.
– Kidobod a vájat – mondta. - Oxidált és most büdös lesz.
Ivan egy elsötétült műanyag gyufát látott a kezében. Valójában kezdett bűzleni valami maró kémiától,
és a férfi bedobta a rudat az ablakon kívüli tompa, lila szürkületbe. A ló megingott, de szilárdan
tartotta magát.
- Meghúztuk - mondta Nyasha. - Elfelejtetted?
- Igen - felelte Iván -, meghúzták. És mit húztunk?
– Boldog – mondta Nyasha. - Milyen jó ez téged. A pillanatnak élni. És nem tudok elfelejteni semmit.
Egyáltalán semmit és soha.
- bosszúálló? – kérdezte Iván. Tettem valamit veled? Bosszúból hoztál ide? Azt akarod, hogy meghaljak?
– Igen – válaszolta Nyasha. - A boldogságtól halt meg.
Felkelt, és imbolyogva, mint egy tengerész a viharban, Ivánhoz ment az egész végtelen kocsin
keresztül. Sokáig sétált - és amikor végre közeledett, kiderült, hogy olyan hatalmas, hogy a feje
elveszett a sötét gótikus boltozat alatt, ahol a világító GS-szó égett. Iván felidézte, hogy a halál után a
harcos tatárok felszállnak a hatalmas égi nőkhöz. Még azt is tudta, hogy hívják őket. Talán ez az egyik?
- Gúria vagy? - kérdezte.
– Furi vagyok – válaszolta Nyasha és nevetett.
Ivánnak eszébe jutott, hogy a pokolban vannak. Jobb. Itt nem lehetnek órák, csak fúriák.
Fury letérdelt előtte.
– Üljön nyugodtan – mondta –, és ne ringassa a csónakot. Minden rendben lesz.
Hajó. Nem lóban vannak, hanem csónakban, ugye. A ló korábban volt. Az ablakon kívül pedig víz.
Tehát zöld lámpa van. A delfineken közlekedő vízi villamos elviszi őket a pokolból. Élete során kellett
ekkora hibát elkövetni a szakmában - mehetett vízivillamosra,
és lóháton ment.
- Nyasha, kinek tanultál? - kérdezte.
– Mmmm – motyogta Nyasha. - Mmmm.
Így van – emlékezett Ivan. Nem tud beszélni. Elfoglalt. Ő egy düh, és élve megeszi. Egyébként
nagyon jól és emberségesen eszik, így nem kevesebb lesz belőle, hanem éppen ellenkezőleg,
több. Több és több. Már most nehéz megennie, és most megáll, hogy levegőhöz jusson.
Meghódítottuk a poklot. Halál, hol van a csípésed?
– Fáradt vagyok – mondta Nyasha. - Legyen te.
Felállt, fejét az ég felé emelte, megingott – és lassan visszaesett. Így esett le egykor Bábel tornya,
gondolta Iván áhítattal és félelemmel. De az ég Nyasha oldalán állt – székbe tömörült és
elkapta.
Nyasha, mint kiderült, a kezét fogta – esése miatt Ivan először felemelkedett az égbe, majd
térdre rogyott. Nyasha lába a vállára esett. A bal lábát "Scylla"-nak, a jobbat "Charybdis"-nek hívták
- és át kellett mennie közöttük a folyami villamoson, hogy életben maradjon.
Iván harcba szállt az elemekkel: felülkerekedett a ruha hullámain, a bugyi csipkés habjain - és
bátran belevetette magát az alatta rejtőzőbe.
Itt van, a szent barlang bejárata, ahonnan az emberiség előbukkant. Örök lángot éget, az
élet máglyáját, amely négymilliárd éves. A szerelem szakadatlan lánca az első élő sejttől
Nyasháig. És ő egy vadász, aki prédával tért vissza a barlangba. Nos, vagy azzal az ígérettel, hogy
lesz gyártás. Ki kell engedni.
De minden nem ilyen egyszerű. Szezámot meg kell győzni.
Iván az apró, hegyes füléhez támaszkodott, és „nyitott” suttogva ismételgette ezt-azt – panaszkodott,
magyarázva, hogy fázik, fáradt, és hamarosan meg fog halni, hiszen mindenki meghalt, aki
korábban a barlangba járt. Biztosította, hogy ezen a lyukon kívül, amelyben tűz rejtőzött, nincs hova
mennie az éjszaka sötétjében - és ő maga is hitt benne, és végül szezám is elhitte, szánalomtól
sírva kinyílt, beengedte magát. a tűz.
Iván sietve kicsatolta az övét, és berontott a barlangba.
Most már nem kellett aggódni. A tűz valahol a közelben volt. De nem volt könnyű megtalálni. A tűz,
ahol az isten lakott, közelebb került, majd távolabb, és Iván rohanni kezdett a barlang körül, hogy őt
keresse. De az isten folyton visszagurult, kitért, és Iván rájött, hogy szándékosan bújócskázik vele. A
tűz elmenekült. Azt akarta, hogy Iván utolérje, és Iván gyorsabban, még gyorsabban, aztán
nagyon gyorsan futott - és amikor már kezdett kifulladni egy hosszú futásból a semmibe, a
tűz hirtelen fellobbant előtte, vakítóan felvillant, elnyelte a testét, fröccsent
fény – és véget ért.
Iván elvált Nyasától, és leesett a székére. Öt percig némán és mozdulatlanul ültek, és hallgatták
az agyat simogató anyagok és neurotranszmitterek szimfóniáját. Lehetetlen volt
megvitatni, és nem is akartam.
- Mit mormolsz? – kérdezte végül Nyasha.
– Átenged minket önmagán – válaszolta Ivan. - Elmúlik és eltűnik. Megcsal. Mintha tűzön át
ugrálna le egy szikláról.
– Van ilyen – mondta Nyasha. - Pont oda tetted?
Ivan bólintott.
– Semmi – sóhajtott Nyasha –, tablettát szedek. Kérlek, adj Zikát... Mármint egy zacskót... Zika-
tesztet végeztek?
- Ellenőrizve - hazudta Ivan, és elfordította a fejét, hogy magához térjen. - Úgy tűnik, nem. Nem tölt
be... Minden fantasztikus. Remek.
Nyasha kivett egy papírszalvétát a táskájából, és valahogy rendbe hozta magát.
– Semmit – értett egyet a lány. - Csak túl gyorsan.
– És a köd alatt mindig gyors – felelte Ivan. Még ha nagyon hosszú is. Csak nem emlékszel.
- Van ilyen.
- Találsz másik szalvétát? – kérdezte Iván.
- A.
Ivan megszáradt.
„Ha felszáll a köd, azt is jó csinálni” – mondta, és begombolta a nadrágját. „De ott más a
helyzet. Talán még megtehetjük. sietsz?
- Igen.
- Nekem is. A legtöbb fennsík. A legmenőbb személyzet.
A tízperces fennsík volt a ködös utazás legjobb része - visszatért az emlék, és egy időre szép és
érthető lett a világ. Mintha tíz percre a paradicsomban ébredtem volna. Ilyenkor jó volt verset írni
vagy fogadalmat tenni kedvesének, de sietni kellett, mert a fennsíkon túl még húsz percig nyugtalan
buggyos sorozat vette kezdetét.
- Hol vagyunk? – kérdezte Iván.
- Mint hol. Itt.
Iván nevetett.
- Azt hiszem. Úgy értem, felfelé megyünk, vagy már lefelé?
- Még mindig fent van. De majdnem a csúcson. Látod, minden kék.
– Tökéletes – mondta Ivan. - Különleges óránkénti ciklust készítettek ezen a keréken. Ha azonnal
eldobja magát, csak egy vape erejéig.
Könnyű és kellemes volt beszélni, de a szavak mintha túl sok levegőt vettek volna ki a mellkasomból,
és vele együtt az öröm is elhagyta a szívemet. De nem volt ijesztő – a készletei azonnal
megújultak. A világ minden öröme és szeretete a szívembe áramlott.
Ivan nekidőlt az ablaknak, és vett egy mély levegőt.
- Paradicsom…
A kabin valóban szinte a zenitig emelkedett – most már csak eggyel volt magasabb. A lenti fülkében a
kopogtatásokból és nyögésekből ítélve ugyanazt csinálták, mint egy perccel ezelőtt – de a zaj elült,
amikor Ivan kihajolt az ablakon... Itt mindenki ugyanazon az útvonalon halad, és a szabályok szerint
dolgozik. ugyanaz a menetrend. Lehet, hogy a köd ugyanattól a kereskedőtől származik.
Az ablakon kívül magasság és szépség volt.
Moszkva fuldoklott a naplemente dicsőségében. Templomok kupolái – mennyi volt! Negyven

szarka nézte arany szemekkel a napot, és lángolt vele, és mindenkinek és mindenkinek egy varázslatos
mennyei korsót ígért - akárcsak ezer évvel ezelőtt. Még a szén-korszak csontvázai is gyönyörűek
voltak, amelyek feketéről lilára és rózsaszínre változtak.
- A köd alatt látsz

övé
, Iván mondta. „Különösen naplementekor. Ha felülről nézed. Itt tökéletes
hely.
- Kinek? – kérdezte Nyasha.
Ivan az ujjával a fülke mennyezetére mutatott, ahol a GSH-szó volt írva.
- Most már lehetséges lesz. Érzem.
- Hiszel benne? Nyasha elmosolyodott.
Iván válasz helyett kézen fogta, felemelte és maga elé állította az ablakhoz.
– Nézd – mondta, és átkarolta a vállát.
- Ahol?
- A napon. Az üvegekben lévők nem látják a napot. Helyette látnak
övé
. Nehéz megértenünk, hogyan – de ha a köd alatt nézzük a naplementét, néha elkaphatunk egy
rezonanciát. Hogyan lehet érezni az útmutatást az implantátumon keresztül. És akkor megérted, hogy
mi lesz, ha szerencsénk van...
- Nincs szerencsénk.
Ivan a naplemente felé fordította a fejét.
„Hunyj össze a szemed, és nézz a napba. És körös-körül felhők. Épp most. Látsz valamit?
Nyasha bizonytalanul vállat vont.
– Mint valami angyalok – mondta. – Angyalok, felhők, világítótestek…
Ivan is a homlokát ráncolta.
- Csak sok arca van. Úgy tűnik, különböznek egymástól. És tényleg egyedül van.
– Nem – mondta Nyasha, és félrehajtotta a fejét. - Sok belölük. Nézd, úgy tűnik, harcolnak...
Nem, nem harcolnak, hanem szárnyalnak. Megpróbálják... És mások ledobják és megdöntik őket. Hogy
lehet, hogy egyedül van?
– Ez a lényeg – mondta Ivan. - Tudod, vannak ilyen bábosok - mindkét kezükre tesznek
bábokat? Aztán megmutatják a közönségnek, hogyan harcolnak ezek a babák. Itt ugyanaz, csak sok-sok
kéz van. És mindezt egymással
mint a harc, tudod? De ez csak látszat. Szeretnivaló. Ő mindannyiunké. Magával visz minket. Küldj egy
bankot.
A szemtanúk elhiszik ezt?
A szemtanúk reménykednek. És néhányat tényleg elküld. Biztosan hallottad a hírekben. Csak ott
nem a Szépről beszélnek, hanem a „TRANSHUMANISM INC.”-ről.
– Jó a vallásod – mondta Nyasha. „De ha ő mindannyian vagyunk, akkor hogyan tekintsünk rá? Nekünk is
nekik kell lennünk.
– Így van – válaszolta Iván. - Okos vagy, azonnal átvágsz. Így van, mi is. Csak nem tudjuk. Hallucinálunk. De
közvetlenül naplemente előtt lesz egy másodperc, amikor láthatjuk. Át fog menni rajtunk. Ez a pillanat
nagyon rövid ... Ez naponta kétszer történik - délben és naplementekor. Ha nem tudod, észre sem
veszed a köd alatt.
- Amikor?
- Hamar. Csak kb... Akkor jobb, ha nem néz, hanem csukja be a szemét. Könnyebb az első alkalommal
érezni.
Nyasha pislogott.
– Éppen most – ismételte Ivan. – Figyelem… Tessék. Láttad?
– Igen – suttogta Nyasha. „Mintha valaki rám nézett. nézett és azonnal

kiugrott.
– Vannak, akik délben kormos üvegen át néznek. Természetesen a köd alatt is. Úgy tűnik, kinyílik az
ajtó, egy pillanatra világosabb lesz – aztán Szép zuhanni kezd. Úgy értem, gyere be. De délben
veszélyes, megvakulhatsz.
– Már vörös a nap – mondta Nyasha. - Látsz még valamit?
- Igen.
- Elvesztettem.
– Most visszaküldjük – felelte Ivan. „Elkezdek beszélni, és fokozatosan megkülönböztetni fogsz

egymástól. Ezt már megcsináltam fe... Barátokkal. Nézze meg alaposan a napot. Képzeld el, hogy ez
egy ilyen zuhanó tűzgolyó... Látod?
– Értem – mondta Nyasha.

- Olyan, mint egy űrhajós, ég a légkörben. Lefelé repül, szinte párhuzamosan a horizonttal. Előre
tette a vállát, és az a fejével együtt felforrósodott. Olyan szomorú.
– Igen, most már értem – bólintott Nyasha, és erősen megszorította Ivan kezét. - Egy démonon van
hasonló.
- Milyen démon? Miért?
- Nem, nem egy démon, hanem egy kép. Volt egy olyan ősi művész, Vrubel, aki szomorú
démonokat festett. Nagyon szépek, titokzatosak és szomorúak. Nem világos, mi történt velük. Úgy
néz ki, mint a hangulat.
– Nem láttam – mondta Ivan. – Most nézd, úgy tűnik, menekül valami elől. Visszanéz. Lát?
„Nem menekül, hanem elragadtatják” – javította ki Nyasha. - Repül.
„A legszebb dolog reggel történik” – mondta Ivan. „Vannak arcok. Nyugodt, boldog.
Fiatal öreg. Különböző.
- Megint a köd alatt van?
- Igen. De jobb, ha nem egyedül próbálkozol, elronthatod a szemed...
A kabin már a pálya legmagasabb pontjára emelkedett. Kellemes és szomorú volt nézni a lemenő
napot.
– Szóval tényleg hiszel benne? – kérdezte Nyasha. Mit küld a bankba?
Iván azon gondolkodott, hogyan válaszoljon úgy, hogy ne rontsa el a karmáját.
– Tudod – mondta –, a kakukk mindent hall. De ezt elmondom. A tanúk mások. Vannak, akik hisznek
a szépben, mint a kimondhatatlanban. Nos, mint Istenben. Néhányan pedig egyszerűen abban
reménykednek, hogy a bank elszakad ezen az úton, mint egy lottón. Ha a profil megfelelő.
Megmondtam, hol tanulok. A lóvontatású közlekedési vonal mentén nehéz kijutni a partokra,
erre csak Goldenstern volt képes. Csak nem az egyik, hanem a másik. Gondolj magadra...
– Összezavartál – mondta Nyasha, egyik oldalról a másikra imbolyogva az ablak mellett. „Nem akarok
tovább gondolkodni.
– Én is – felelte Ivan.
Hátulról hozzábújt hozzá – pont úgy, ahogy egész nap szerette volna, amikor a hátára nézett –, és
úgy érezte, hogy a második alkalom az igazi. Már most is. Nyasha is érezte.
– Most csak lassan – mondta. – És többé nem kell egyenesen oda menned, oké?
– Tablettát szedsz – mondta Ivan.
„Ez egyszerűen nem higiénikus” – válaszolta Nyasha. De ha nagyon-nagyon akarod, akkor

megteheted. Akarod, hogy bekapcsoljuk a felvonót?
Ivan hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
- Mid van?
Nyasha elmosolyodott.
– Nos, szívtej – rázta a fejét Ivan. - Hát egy csaló...
– A férgek ütőkártyák egy mozdulatlan medencében – kuncogott Nyasha. - Nincs semmi a chartában a
felvonóval kapcsolatban.
- Akkor miért hallgattál?
„Nem szeretem a plébánián” – mondta Nyasha. - De amikor elenged, ennyi. Elbújunk a hibák
elől.
– Nézd – mondta Iván, és kibiccentett az ablakon –, még az ég is szégyelli magát. Ilyeneket kínálsz...
De én általában véve támogatom.
Az ég nyugaton valóban bíborvörös volt, mintha az izgalomtól vagy a szégyentől. Még világos volt,
de a nap már eltűnt egy lila csatahajónak tűnő felhő mögött. A kabin ereszkedni kezdett.
Sietnünk kellett – már csak fél óra volt hátra.
Nyasha két acéltablettát vett elő a táskájából, amelyeket vékony drót kötött össze.
– Hú – mondta Ivan. - Szóval ez a te köteled. Fejhallgatóra gondoltam. Japán?
– Igen – válaszolta Nyasha. – Önbeállítás hátramenettel. Ne félj, az implantátum nem fog kiütni. Már
ötször ültem rajta.
– Nem félek – mondta Ivan.
Bevett egy megfázás elleni tablettát, és a bal fülébe illesztette.
- Mint egy golyó.

„Sötét éjszaka van – énekelte Nyasha halkan egy háborús dalt, amelyet a sikátorban hallott –,
az egyik golyó beleakadt a vezetékekbe... Egy másik golyó egész éjjel követte a grúz ganálokat...
Valóban már itt volt az éjszaka, bár eddig gyenge háromszázalékos megoldás formájában. És az
éjszaka édes volt.
Ivan Nyasha mellkasára tette a kezét, és érezte, hogy valaki keze a bőrén fekszik. Megszorította a
mellbimbót – és valakinek az ujjai a sajátját, ami válaszul azonnal megdagadt.
A sikló hibátlanul működött – most egyszerre volt Nyasha, aki az ablakon néz ki a gyülekező alkonyatkor,
és egy fickó, aki lazán megvizsgálta a testének minden centiméterét. Sőt, ami kifejezetten klassz volt,
azt még a sajátjánál is jobban érezte.
– Remek – mondta Nyasha. - Rég nem volt ilyen felszállóm... Bekapcsoljuk a hátramenetet?
– Gyerünk – bólintott Ivan. - Csak egy rövidebb késleltetés, hogy ne remegjen.
Nyasha bonyolult sztepptáncot vert az ujjával a fülében lévő acéllövedéken, és Ivan megingott.
Szédült – neki kellett dőlnie a fülke falának.
Most már nemcsak Nyashát érezte, hanem azt is, hogy ő is, és milyen furcsa és menő volt ez számára,
majd észrevette, hogy a nő hogyan fogta fel ennek az észlelt furcsaságnak a visszhangját, amit ő is
tudott, hogy tudja, amit ő tud, és így a végtelenségig: a kezek minden mozdulata és az ajkak érintése két,
egymás felé fordított tükörben tükröződött, és az egymást utolérő villanások végtelen folyosójává
változott.
– A normák késése? – kérdezte Nyasha.
– Ideális.
Mint egy kaleidoszkóp, igaz?
– Csak ne szorítsd így – kérte Ivan. - Ez fáj.
– Nem fáj neked – mondta Nyasha. - Ez nekünk szól.
– És ez fel fog dagadni velem – felelte Ivan.
– A kereskedő – nevetett Nyasha.
– Mellesleg, én is bánthatok – mondta Ivan.
„Talán provokálok.
– Akkor… Tessék. És aztán. Annyira tetszik?
- És te?
- Én nem. Mintha egy kutya harapná meg a melleit.
- Érzed, hogy tetszik nekem, mi nem tetszik neked?
gondolta Iván.
- A periférián érzem. Úgy érzed, hogy nem szeretem, hogy tetszik neked?
– Igen – fújta ki Nyasha gyönyörködve. - Milyen klassz.
– Igen – értett egyet Ivan. - Dögölj meg. Csak ködben fordul elő.
- Egy helyen megbaszok minket - mondta Nyasha. - Közvetlenül az ablak mellett. Tud?
– Igen – válaszolta Iván. - Fel vagy készülve?
Nyasha felkacagott.
- A Serdomol mindig készen áll.
– Akkor lépj vissza hozzám. És ne dőljön ki, különben a drón felrepül ...
– Tudom – mondta Nyasha, és felhúzta a ruháját. - Gyerünk... Így. Gyerünk erősebben, ne félj...
Tessék... Tessék. Érzed, hogyan téplek fel?
- Aha - felelte Ivan grimaszolva.
- Gyorsabban... Gyorsabban... Úgy téplek, mint egy Sidorov-kecske. Oroszország ellenségeként harcolok
ellened. Mint egy kibaszott Goldenstern...
– Ne csak a GSh szót mondd – suttogta Ivan. - Tönkreteszed a karmádat. Magának és nekem.
- Te miért?
- Mínusz leszek amiatt, hogy kommunikálok veled.
– Csak egy fülkében lovagolsz velem – válaszolta Nyasha. - Gyorsabban... Gyorsabban, kérlek...
Rád, kurva... Rád, Goldenstern... Rád... Csak ne lassíts, kedves...
– Ne mondd még egyszer a GS-szót – mondta Ivan.

- Bírság. Rajtad, jar nit. Rajtad, vérszívó. Na, na… Ah-ah-ah-ah-ah-hhhh!
– Ne kiabálj így – kérte Iván. A drón repülni fog.
– Maga dörzsöli oda az ujját – suttogta Nyasha.
- Nem te vagyok, hanem jómagam... Hogy tetszik?
- Igen, én... És te?
– Nehéz számomra – mondta Ivan. Ön ellentmondásos.
Ne félj a dialektikától. Tegyünk egy pontot Goldensternre...
– Most megütnélek – nevetett Ivan –, de attól tartok, tetszeni fog.
- Miért félsz?
Mert nekem is fáj.
Nyasha kiszabadította magát, Iván felé fordult, magához húzta és megcsókolta.
– Most legyünk normálisak – mondta, leült egy székre, és felemelte a lábát. – Gyere ide…
Igen. Gyorsabban... Csak ne hidd, hogy kibassz. Mindegy, hogy kibasszatok, csak másképp...
– Magunkat bassza meg – mondta Ivan békülékenyen. Miért kell mélyre menni?
– Nem – válaszolta Nyasha. – Fontos számomra… Nem érzed?
– Érzem – mondta Ivan. - Fordított fordított, húsz százalék.
- Harmincöt. Megváltoztunk, érted? Amikor felhajtottunk, te voltál a férfi. És most férfi vagyok.
– Figyelj – mondta Iván –, máris gúnyoltál. Fejezzük be a felvonó nélkül, mi? Olyan vagyok,
mint egy varrógép. Vagy mint egy ügető a hintóban. Fáradt már. Legyünk emberek... Mint egy pasi
egy lánnyal...
– Várj egy kicsit… Tessék… Tovább, tovább, tovább… Tudsz még gyorsabban menni?
Ivan vett egy mély levegőt.
- Több több…
Ivan végül összetört, és kivett egy acéltablettát a füléből.

– Nyasha – mondta. - Te egy lány vagy. Én pedig srác vagyok. Kifejezetten ostor nélküli lányt
kerestem. És ez ugyanaz az ostor, csak virtuális. Finoman akarom veled csinálni és fordítva. Mint ez.
- Felvonó nélkül a hibák elmennek - válaszolta Nyasha. - Kitör.
- Jobb hibák, mint egy ilyen kutya. Szeretek csak rád nézni. most olyan szép vagy...
Nyasha tényleg jó volt – kipirult, fényes, elsötétült szemekkel. A mellnél kigombolt és derékig
felhúzott Serdomol ruhája aggódott aszexualitása miatt.
Ivan barátnője fölé hajolt, és összehúzta a szemét. A fülében lógó kötél most már csak a
világéterrel kapcsolta össze. Testének remegései megrázták Nyashát, és hamarosan úgy tűnt
neki, hogy valahol a félhomályban ugrálnak.
Nyasha meggörnyedt. Úgy tűnt, két nagy táskát cipelt a kezében. Valószínűleg segíteni
kellett volna neki... Nem, a zsákok mintha a földön mozogtak volna... Ezek nem táskák, Ivan
végül rájött, ezek gyerekek. Már nagy gyerekek, akik különböző irányokba húzzák a
Nyashát. Nyasha pedig korántsem volt nyasha – kövér, középkorú, abszurd barettben, fájdalmas
grimasszal az arcán. Iván minden egyes csípőmozdulatával idősebbé és szomorúbbá tette, a
gyerekek pedig, mint két kis dinoszaurusz, megpróbálták széttépni engedelmes testét... És
így együtt sétáltak és sétáltak valahol - valószínűleg haza -, és a szürkület körülötte lett.
egyre áthatolhatatlanabb. Hamarosan Nyasha nagyon idős nő lett, és a gyerekek felnőttek - de
valamiért mégis megtépték
félbe...
Nyasha arcon csapta Ivánt, és ő magához tért.
– Soha nem lesz így vége – mondta. - Add vissza a kötelet.
Ivan felsóhajtott, és a fülébe illesztette a dróton lógó tablettát.
– Gyerünk, siess – mondta Nyasha. - Hamarosan feljövünk.
– Oké – felelte Ivan. - Csak öncsonkítás nélkül.
- Ez így fog működni...
Nyasha verni kezdte a testével, Iván pedig ránézett - és még mindig a szenilis szégyen
csíráját látta szépsége helyén. Valójában maga a szépség és a frissesség volt ez a csíra. Talán,
gondolta, valami vírus élt a felvonóban? És felugrott az implantátumra?
De a fiatalos öregasszony egyre gyorsabban verte a plafonra emelt csípőjét, és be kell

vallani, még nem volt olyan öreg, sőt még nem is egészen.
régi, és meglehetősen vonzó, ezért hamarosan álljon ellen az elkerülhetetlennek

lehetetlenné vált...
Nyasha kivette a kötelet a füléből, majd az övéből, és óvatosan feltekerte a drótot.
Megint megcsináltad, nem?
- Nem én vagyok, te vagy az.
Nyasha felnevetett, felállt a helyéről, és elkezdett rendet rakni. Aztán odadobott egy szalvétát Ivánnak.
Öt perc múlva indulunk. még mindig meleged van?
– Nem – mondta Ivan. - Amikor befejeztem, mindennek vége volt.
- Nekem is.
- Honnan szereztél ilyen kötelet? – kérdezte Iván. - Valószínűleg így áll

kerék.
- Vinnitsaból hoztam. A nagynéném ott dolgozik, segítőket nevel.
- És honnan jönnek ezek a vinnicai felvonók?
„Van egy bonyolult történet. Balra vágnak valamit. Barter volt Japánból. Az ügyfél meghalt, és nincs
semmi a számláján. Az örökösök az üzemet a vagyonával fizették ki. Nyilvánvalóan illegális. Az
egész konténer megérkezett. Drága holmik – régi kardok, vázák, antik bútorok, valami véres szőnyeg,
pálcika, férfi fehérnemű, porcelántányérok, minden apróság és ez a szar. Csak felhalmoztak mindent,
ami az emberből megmaradt. A néni elvitte a felvonót a vázával és az asztallal együtt – úgy döntött, hogy
ez valami orvosi dolog. A fülembe tettem, és persze nem volt semmi. És egyszerűen nem fejezte be valaki
másnak a második végét. Megláttam és megkérdeztem. Azt mondta, hogy víz alatti fejhallgató. És fél a
vizemtől, ezért azonnal adta...
Beszéd közben Nyasha begombolta a ruháját, pénztárcájába rejtette a felvonót, elővett egy tükröt és
megigazította a "belső mozgósítását" – bár rövid frizuráját nem szenvedte el az eljárás.
– A nagynénéd megőrült – válaszolta Ivan. „És az örökösök elrontották.
- Miért. Talán csak nem akartak elmenni.
- És hogyan tanultad meg beállítani?
- Az interneten van. Ez egy jó felvonó, de vannak menőbbek is. Milyen érzés?

– Igen – mondta Ivan. - A nők sorsa nehéz.
– Hallok a tányérból – nevetett Nyasha. „Ne félj, nem mondom el a lovaidnak.
– Nem félek – felelte Iván. Ahogy emlékszem...
- Behatolás, szóval érted, ez egy nőnél is így van. Úgy tettünk, mintha túlélnénk a világotokban.
És most a világ a miénk. Rajtad a sor, hogy megszokd.
„Csak ne kapcsold be ezt a nőiességet” – mondta Ivan. - Régen kellett.
A kabin megállt, Ivan és Nyasha pedig kiment a hűvös őszi sötétségbe. A kerék egy óra múlva
bezárult, és a felügyelő fülke előtt ott állt az utolsó köteg nyaralók - színesre festett fiatalok
juharlevéllel a kezükben, biszexuális és azonos nemű párok. Savanyú ködszag terjengett a levegőben
– úgy tűnt, valaki már a repülés előtt tankol.
- Mindig ilyen zsongást árulsz a fal alatt? – kérdezte Iván.
Nyasha vállat vont.
Nem tudom a fal alatt. Inkább csak ünnepnapokon. És mindig a Holtcsillagnál. Csak öltözz fel a
szerdomol alá. Legalább a megfelelő csizmát és sapkát. Kevesebb kérdés.
A fő sikátorhoz értek és megálltak.
Elmentél tüntetni? – kérdezte Iván.
– Nem – válaszolta Nyasha. - Szívtipró vagyok.
- Nem hibáztatnak ott senkit, újra rendesen dohányozunk... És ott van a Serdomol menü is... Figyelj,
egyébként hol van a hátizsákom?
- Milyen hátizsák?
- Nos, elvittem a tüntetésre. Van csúzli, golyók, maszk. Gázmaszk. Nálam volt, amikor kormányra
ültek?
– Nem emlékszem – mondta Nyasha. - Mint volt.
Szóval a kabinban hagytam. Most a végekkel...
Megveregette a zsebeit, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nos, legalább a zsebébe tette az ogmenteket. Mindez miattad, nő. Vagy nem is tudom, hogy
hívjam most.
Nyasha ezt láthatóan bóknak vette – és elmosolyodott.
- Köszönöm.
– Mindenesetre menjünk – mondta Ivan. - Csak a legkönnyebben.
- Egy könnyű - hogy van?
Afa felébredt Iván fülében.
„Tökéletes Dunkával a „G” zónában – suttogta összeesküvően. – Ó, kiderült a szójáték, ha-

ha-ha… Nem akartam kukucskálni, elnézést. Ha nyugodtan dohányzik, akkor tényleg a „G” a legjobb
zóna, most már teljesen üres. Egyedül leszel. Tulajdonságok - egy csokor szegfű, egy babakocsi,
egy baba heveder. A gyerek bérelhető. Ezen kívül pluszt kapsz a karmában - miután a GS-szót
annyiszor kiejtették melletted, hasznos elmenni tiltakozni... Te egy frumer vagy.
Iván háromszor megcsípte a fülcimpáját, és Afa elhallgatott. Másfél órába kellett volna telnie.
– Menjünk, nézzük meg – mondta Nyashának. - Mindig elmehetsz.
A „Szabadság Területe” egy egész külön park volt a parkon belül – acélkerítés vette körül. Hosszú
sor állt a tiltakozáson - miközben egy emberekből álló kígyó egy lángoló vörös fáklyával kúszott a
kapuhoz, Nyasha és Ivan egy újabb GSh szó miatt sikerült összeveszni, többször kibékültek
és nagyon hidegen megcsókolták.
Többnyire kemény rajongók álltak itt – fiatal harcosok ütőkkel és botokkal, mérettelen
pólókban, betétekkel. Válluk golyói a vörös és kék reflektorok sugaraiban gurultak.
Úgy tűnik, a kék a szabadság színe. A piros a szabadság színe. Vagy fordítva – Ivannak csak az
előző évad jutott eszébe. Nem akartam ekkora tömegben dohányozni, főleg, hogy a környéken már
agyaras és szarvas maszkok is voltak. Nyasha aggodalommal nézte a tesztoszteron
tombolását, szemmel láthatóan félénk volt – de Iván már tudta, mi az ára a mimikájának.
- A szabadság területe! - a reklámbőgő a kapu fölötti dinamikában sugárzott. – Ünnepi

kedvezmények a tetőről! Ne hagyja ki a lehetőséget, hogy kitörje a nyakát!
Nyasha megint fizetett a jegyekért – hát ez csak így történt. Ivannak kezdett tetszeni. A vape
azonban még mindig többe kerül.
Rajtuk kívül csak egy pár ment a „G” zónába - a Praetorium kadéta törött orral és egy
fiatal hölgy muszlinruhában. Közvetlenül az utánfutóban kezdtek csókolózni, nem jöttek
zavarba sem Ivántól, sem Nyasától, sem a csorba lótól, majd leszálltak a szekérről, mielőtt a
forgókapuhoz értek, és eltűntek valahol a bokrok között.
Az utánfutó megfordult a félsötét adagolónál, a ló csúnyán megrándult, megvárta, míg az utasok

kiszállnak, megint megrándult és visszarohant. Egy kisebb agyvérzés, gondolta Ivan, és
vigyázott rá. Nem tart sokáig egy chipen.
– Egyedül leszünk itt – mondta Nyasha. - Nézd, milyen jófejek a gyerekek...
Ivan az adagolóhoz ment.
A két polcon ülő gyerekek úgy néztek ki, mint a megnyúzott börtönbabák, amelyekkel
gonosz gyerekek több generációja játszott. A babák kopott, kopott pizsamát viseltek,
könyökükön és térdükön elborult. A rajzot továbbra is megtartották - virággal, papagájjal,
répával -, de erejük utolsó erejével: így próbál a lábtörlő utalni arra, hogy régen valami
más volt. Lent színes kocsik voltak.
– Ketten vagyunk – mondta Nyasha.
Az ajtónálló akasztófával és a homlokára tetovált ujjal (először a „G” betű és egy ujj volt, sejtette
Iván, aztán az élet döntött) két súlyos műanyag testet rakott ki a pultra.
„Ma nem adunk ki babakocsit” – mondta.
- Nem - válaszolta Nyasha a gyerekekre nézve - van egy fiúnk és egy lányunk.
– Te vedd magadnak – mondta Iván –, de nekem nincs rá szükségem.
– Te is viszed – nevetett Nyasha. Különben milyen férfi vagy?
- Inkább viszek egy csokrot.
De már késő volt – egy ötéves lány lerogyott előtte egy bádogpultra.
– Piszkos – mondta Ivan, és undorodva nézett a gyerekre.
Ez megbántotta az ajtónállót.
„A gyerekeinket sterilizálták” – válaszolta. „Az orvosi bizottságuk ellenőrzi a zikát és minden

mást.
– Elhiszem – mondta Ivan. - Klór szagúak.

– Csak nem szereted a gyerekeket – válaszolta az ajtónálló.
- Hogyan lehet őket bekapcsolni? – kérdezte Nyasha.
- Nyomja meg a hátoldalt a lapockák közé. Ugyanezt kapcsold ki.
Helyben hagyhatók? – kérdezte Iván.
- Tud. Csak ne kapcsold ki. Maguktól visszajönnek.
– Ah – mondta Ivan. - Ezért olyan kopottak.
– Igen – válaszolta az ajtónálló. - Te pihenj, mi pedig mosunk és fecsegünk.
Nyasha a fiúja ellen fordult, felkapta és a vállára tette. Ivan tett egy utolsó kísérletet, hogy ellökje a
lányt – de Nyasha tenyerével hátba csapta, és Ivánra tette.
A hideg műanyag lábak azonnal kényelmetlenül elevennek és erősnek tűntek - erősen szorították a
nyakat. Aztán az egyik lába megmozgatta a lábujjait, és a sarkával mellkason találta.
– Apu nagydarab – szólalt meg egy gyerekes hang fentről.
Ivan felsóhajtott, és Nyasha után a forgókapuhoz ment. Úgy tűnt neki, hogy mindezt már látta a köd
alatt. Hátborzongató érzés volt.
Előtte egy hatalmas, félsötét pusztaság, akár egy elhagyott futballpálya. A szélein jelzőlámpák
világították meg.
- Ez rövid, ez a zóna "G" - mondta Nyasha. Egy perc alatt túl leszünk rajta. És azt hallottam, hogy olyan,
mint egy hosszú utca.
– A kép javítás alatt áll – válaszolta Ivan. - Valójában köröket fogsz járni, és azt gondolod, hogy
haladsz előre. Így folytathatod egész életedben. Nos, itt fújunk, vagy később?
Nyasha körülnézett.
- Biztos, hogy szükséged van rá?
- A második alkalom nem lesz olyan erős - mondta Ivan.
- Gyere ide akkor.

Ivan elővett egy vapét. Nyasha ezúttal még mélyebben lélegzett, és kevesebbet kapott – de nem
szólt semmit. Amint a vape leégett, leguggolt és mélyen a földbe nyomta.
„Apa nagy” – ismételte egy gyerekhang felülről, miközben kifújta a gőzt, és a műanyag lábak erősebben
markolták. Apa erős...
Iván felvette a ruháit, és a város utcáján találta magát.
A szimulációban még világos volt. Az emberek egy széles földúton sétáltak kétemeletes városi
birtokok között, trágyadombokat és tócsákat kerülve. Néhányan színes zászlókat lengettek. Nem volt túl
sok ember, de elég. A legközelebbi laktanya teteje fölött acélszavak lebegtek:
MÁS ÉLETBEN HISZ
MÁS HATÁRON
TRANSHUMANISM INC.
Az utca szélein a szerdomoli lovasság – Ulan Bators – állt, mintha a Kremlből szállították volna ide őket.
Lándzsával, piros sisakban. Túl sok Serdobol lovasság egy napra.
– A katonáid – mondta Iván, és bólintott feléjük.
– A miénk – válaszolta Nyasha. – Figyelj, minek nevezzük őket?
Úgy tűnt, valami mást látott – és a gyerekekre gondolt.
– Lómajmok – javasolta Ivan.
Nyasha hátba ütötte.
- A gyerekekről beszélek. Van egy lányunk és egy fiúnk. Frumerek vagyunk. És kik lesznek?
Ivan gondolkodott egy kicsit. A köd alatt nem volt könnyű.
„Úgy tűnik, most megváltoztatják az első betűt” – mondta. – Valószínűleg az ápolók.
Adjunk nekik neveket.
A gyerekek 100%-ban élőnek tűntek – a fiúnak még Nyasha vállán is folyás volt.
zöld takony az orrából.
- Gyerünk, Ivan és Nyasha.

– Nyash és Ivanka jobbak – válaszolta Nyasha. - Ők ápolók.
- Nem bánom. Most meg fog fojtani, a te Ivankád.
– Olyan a tiéd, mint az enyém – horkant fel Nyasha.
Ivan megállt, hogy leküzdje szédülését.
- Általában minek kellett elvinni őket a házból? - kérdezte.
El kellett hagynod egyet? Szeretsz lovagolni, szeretsz szánkózni.
- Szóval én mindig vezetem őket - válaszolta Ivan és kuncogott. Még akkor is, ha azt hiszed,
gurulok.
- De ezért pofára kerülhetsz.
- Oké, próbáld.
- Na, tovább.
Nyasha ütött - de nem az arcába, ahogy ígérték, hanem a combon, éles ököllel és
nagyon.
– Hú – mondta Ivan. - Ez fáj.
– Nekem is fáj, hogy ezt hallom – válaszolta Nyasha. - Többet akarsz?
Az emeleti gyerek sírni kezdett, és olyan erővel szorította a nyakába a lábát, hogy Iván felüvöltött.
- Ó, miért vagytok mindannyian ellenem!
– Ne bántsd az anyádat – mondta egy vékony hangon.
- Az anyád az, aki megbánt! – kiáltotta Ivan. – És te is, Ivanka! Most meg fogsz fojtani a késeiddel!
– Apa rossz! – kiáltotta Ivanka, és úgy mozgatta a combját, mint az olló. - Rossz!
– Rosszul vagyok, igen – ismételte Ivan. - Mind jól vagytok.
– Nyugodj meg – mondta Nyasha. „Az emberek minket néznek. Tiltakozni jöttél, hát tiltakozz.
Iván a ruhájára nézett, összeráncolta a homlokát, mintha emlékezni akarna valamire, de nem sikerült –
intett a kezével, a legközelebbi Ulánbátor felé fordult, és nem neki, hanem érthetőbb lovának
szólva kiáltott:
- Psotrap! A tatárokkal kell harcolni, és nem a saját népével!
Ulan nem is nézett felé. De a ló megrándította a fejét, és tompa pillantást vetett Ivánra. Ivan eszébe jutott
a harci implantológia menete, és elhallgatott - az ilyen lovak közvetlen pataütéssel átszúrhatták a
mellkast, és támadásba lendültek, amikor a gyáva lovas megpróbált visszafordulni.
Nyasha eközben tiltakozni kezdett:
– Goldenstern angol szívás! Goldenstern szívja Athost!
Mindezek a kakukk megtévesztésének módszerei voltak, ősi, mint a világ, és már tíz éve nem
vezették be őket – ennek a karmában voltak hátrányai, és még kövérebbek is, mint egyszerűen a
GS-szónak. De Nyasha nem volt elég.
Goldenstern az Antikrisztus!
Ivan megrántotta a ruhaujját.
- Azonnal állj meg - sziszegte -, tudod, hogy én... Akkora mínuszba fogsz most belevinni, hogy egy évre
kikúszom!
– És te sztrájkolj – javasolta Nyasha. - Próbálja meg. Üss a gyerekek előtt...
- Kérded?
– Próbáld ki – mondta Nyasha. Próbáld ki és meglátod mi lesz...
– Apu rossz – nyöszörgött a lány fentről. - Papa gonosz. Apa nem szereti anyát... De én nem szeretem
apát.
- Na, akkor mássz át anyádhoz - csattant fel Iván - itt... Hadd vigyen a karjában.
– És én viszem – válaszolta Nyasha. - Gyere ide édesem...
Ivanka leszállt apja válláról, megérintette a szemét, és a szemüveg leesett az egyik fülén lógó Ivan
arcáról.
– Ah! Iván mondta. - A…
Körös-körül félsötét pusztaság terült el, amelyet csak periférikus fények világítottak meg. A lámpák színe
megváltozott - kékről pirosra és vissza. A közelben volt egy szívdaráló kettővel
mozgó babák a kezében - felmásztak a vállán a fejéhez, és a gravitáció ugyanolyan sebességgel húzta le
őket.
Messziről lövöldözés és piropackok robbanása hallatszott - úgy tűnik, hogy az "A" zónában komoly
tétel kezdődött. Egy rekedt éjszakai madár kiáltott a mező szélén.
Ivan körülnézett. Mögötte, természetellenesen imbolyogva, egy másik pár közeledett - ugyanaz a
praetorianus a fiatal hölggyel, aki a bokrok közé menekült. A praetorianus egy botot tartott a kezében –
valószínűleg valamiféle transzparenst, amely jól látható a szimulációban. A lány vállán egy kopott
műanyag gyerek ült egy csokor szegfűvel.
- A dobók vizelete! – sikoltotta a lány. - Győzd le az agyszívókat! Menjünk Edenbe!
A pretoriánus idegesen grimaszolt, de nem szólt semmit. Nekik az ellenkezője van, gondolta Ivan.
A rendszer haladó barátja és szolgája. Bár valójában nem világos a pretoriánusoknál, hogy melyik
rezsimnek a szolgái. És jobb, ha nem megy bele, különösen a Szépek Tanúja számára ...
Úgy tűnik, a látványosság programja észlelte Iván megállását, és a második pár felé fordította az ívet -
irányt váltottak és eltávolodtak a közeledéstől.
Ivan feltette a szemüvegét, és ismét az emberi patakban találta magát Nyasha mellett. Mindenekelőtt egy
praetoriánust talált a szemével egy muszlin fiatal hölggyel. Most jobbra sétáltak a tömegben. Kiderült, hogy
a praetorianus egy lándzsát hordott, amelyre törpe tartarin volt felszúrva - karikatúrás fekete turbánban,
kidülledt gonosz szemekkel és két görbe szablyával a kezében. Tartarin nagyon természetesen zihált.
emberek körül
nevetett.
– Figyelj – mondta Iván Nyasának –, néhány percre megint elfelejtettem. El tudod képzelni?
Csak sétáltam, és azt hittem, hogy ez az egész valóság. Még a lándzsa is félt.
– Boldog vagy – válaszolta Nyasha. - Nem tudom túltenni magam rajta.
– Akkor mire készülsz?
Nyasha nevetett.
- Szégyen. És meg akarlak ütni. De emlékszem, hogy minden a szórakozás kedvéért van. Majdnem
mindig.
- És mi az, ami egyáltalán nem divatos? – kérdezte Iván.
– Itt van – mondta Nyasha, és felvett két gyereket. - Ez nem vicc.

A gyerekek úgy lógtak a karján, mint két élősúly. Iván ismét azt hitte, hogy már látta ezt a jelenetet a
volánon.
– Figyelj – mondta –, hagyjuk őket. És most újra elfelejtek mindent, és veszekedni kezdünk miattuk.
– Kár értük – válaszolta Nyasha. - És kínos. Emberek körül.
Ivan a pretoriánusra pillantott – szinte elveszett az előtte haladó tömegben.
– Csak a szép van a környéken – mondta Ivan oktatóan. És egy nap meg fogod érteni...
Kinyújtotta a kezét Nyasha arcára, hogy levegye a szemüvegét – de eszébe jutott, hogy a nő cipzáras.
Aztán levette a sajátját, és újra látta a sötét pusztaságot és Nyasát babákkal, akik rajta
mozognak.
- Had segítsek…
Kiszakított egy babát a kezéből, és a földre dobta.
Nyasha leült, és maga mellé tette a másodikat.
- Ivanka ... Nyash ...
A földre kerülve a babák fürgén kúsztak az adagoló felé. Nyasha sokáig nézett utánuk, de a babák
nem néztek hátra.
– Mint teknősök a homokban – suttogta Nyasha. - Bemásznak a holnapjukba, ahol már nem leszünk...
És teljesen megfeledkeztek rólunk...
– Elég a takonyból – mondta Ivan. - Küldd el a lovakat a lándzsa alá ijesztgetni. Emlékszem, milyen hibák
vannak a programban. Most meg fogsz halni a nevetéstől.
Nyasha felsóhajtott.
– Miért sóhajtozol állandóan – mondta Ivan. - Nos, mi van veled?
- Minden rossz.
- Miért?
Nincs szeretetünk.
- Szóval nem fizetett senki - vigyorgott Ivan.
- Akarod látni, amit én? Nincs ott lándzsám.

- Hogy láthatom?
- Felvonóval meg lehet - válaszolta Nyasha. - Pár másodpercre. Ha a közelben állsz. Megnézheted.
– Gyerünk – mondta Ivan. - Érdekes.
Nyasha kivett egy felvonót a táskájából, letekerte, és adott Ivannak egy tablettát. Iván a fülébe
dugta.
– Pislogj párszor – mondta Nyasha. - Rászokni.
Iván szorgalmasan pislogni kezdett. Eleinte csak sötétség volt, majd egy fúvószenekar játszott a
fülhálóban, és megjelent egy kép.
Vidám emberek virágokkal. Áttört propagandaszerkezetek könnyű bicikli kerekeken - rétegelt

lemezfüstoszlopon ég felé repülő rakéta, vörös szalaggal körbeözött földgömb, a tömeg
fölött felszálló szárnyas mozdony. És gyerekek, sok-sok boldog gyerekarc.
És akkor látott egy Serdobol tiltakozást. Több nevető sportolónő, akinek vastag lábai voltak, mint a
beatyugok, fekete szemű koporsót vittek "Goldenshtern" felirattal. Egy másik koporsó
„Rosencrantz” felirattal lebegett a tömeg fölött. A közelben egy piros plakát: „Akaszd fel a gazembereket,
ahogy a nagy Hamlet hagyta!
Ezt nézni csak a karmát rontja, gondolta Ivan. Mintha meghallotta volna, a kép megvillant és
kialudt. Ivan kivette a füléből az acéltablettát, és visszaadta Nyasának.
- Még mindig meleged van? - kérdezte.
Nyasha negatívan megrázta a fejét.
„Akkor menj innen.
***
Nem messze az énekes sikátortól megállt a szekér, amelyen sikátor volt, és Ivan és Nyasha a park
kijáratához vándorolt.
A sikátor szinte üres volt, csak a kraperek dudáltak még a kapuban. Munkájuk javában folyt – a
sokszínű lámpásokkal és ibolyafüzérekkel feldíszített kapuhoz hébe-hóba felhajtottak a
vakmerő sofőrök. Gazdag uraknál hagyták a drága crapereket, az olcsók közeledtek a kocsikhoz, és
anélkül, hogy a lámpafényt elrejtették volna, rögtön a helyszínen ütést vagy cameót csináltak a
megrendelőnek.
„Korábban nem mentem el a tüntetésre” – mondta Nyasha. - Érdekes. Nincsenek sikátorok, ahol a
forradalom győz?
– Igen – válaszolta Iván. - De nem a sikátorokat kell nézni, hanem az évszakokat. Győzelem a legvégén.
Dupla tacskó, majd színek flip.
- Hogy van ez?
Nos, a jóból rossz lesz, és fordítva. És akkor megint...
Előtte egy gitár halkan szólt, és női hangok énekeltek. Úgy tűnik, ezek voltak az utolsó felszólalók:
három öreg apáca hajvágással, fénylő logóval
TRANSHUMANISM INC.
– Miért is fulladnak a transzhumanizmus miatt? – kérdezte Nyasha.
– Dolgoznak – válaszolta Ivan. - Kapnak százalékot. Nos, tokenek.
Az apácák valami igazán ősi és könnyed dalt énekeltek, Iván pedig meglepetten vette észre,
hogy még soha nem hallott olyan dalt, amelyből a gyerekkorból ismerős szlogensorokat vették:
- Megérted, hogy ebben a sötétben

nincsenek rokonok vagy rokonok,
hogy több szerencsétlen
ember van a földön, mint
mások. Ismeretlen távolság
van, hiszel és meg fogod érteni -
Van szerelem és van szomorúság,
A többi hazugság...
Az öregasszonyok narancssárga fátyla megremegett a szellőben, színe pedig a juhar

őszére emlékeztetett. Ritka szürke sündisznóik pedig éppen ellenkezőleg, úgy néztek ki,
mint a májusi pitypang, elveszve az idő folyamában. Együtt megható volt.
Nyasha két jelzőt tett egy tokba, meghajolt az apácák előtt, és ő és Ivan továbbmentek. Minden
lépéssel hangosabban és obszcénabban üvöltöttek a kraperek.
– Hiszel egy másik életben – ismételte Nyasha. – Hogyan higgyünk benne, ha nem jutunk el?
– Igen – értett egyet Ivan. - Legvalószínűbb. De lehet, hogy már a bankban vagyunk. Mindannyian
gyönyörűek vagyunk. Egy nap felébredünk és rájövünk, hogy mi mindig is ő voltunk, és ő mindig is
mi voltunk... És az élet csak egy ilyen utazás... Mint egy álom.
- Tényleg hiszel benne?
– Remélem – mondta Ivan.
- Ez egyértelmű. De hiszed vagy sem?

Ivan felnevetett.
A szemtanúk nem hisznek. A szemtanúk reménykednek.
- Miért?
„Most idézlek a kánonunkból. „Mi a hit? Ez egy égbekiáltó remény. Kölcsönigénylés, olyan biztos
önmagában, hogy váltónak tekinti magát... Tanú, ne gondolja, hogy van egy váltója, amivel
tartozik! Reménykedj félénken és titokban, és a remény valóra válik. Higgy szemtelenül és
szemtelenül, és a kapuknál elutasítanak... "Valami ilyesmi.
– Érdekes – mondta Nyasha –, nem hallottam.
- És hiszel? – kérdezte Iván. Vagy te is reméled?
Nyasha gondolkodott egy kicsit.
„Hinni akarok” – válaszolta a lány. - Remélem, igen. Mert minek másképp élni?
BRÓ TŰZŐ
Dél szaracén hercege – egy zöld turbános óriás – felsikoltott, és egy hajlított szablyát emelt a feje
fölé.
A Fehér Lovag éber volt. Azt a pozíciót foglalta el, hogy "védje a magas hölgyet" - jobb lábát előre
tette, és kétkezes kardjának nehéz pengéjét
a vállán, mintha a hintát rögzítené.
A Dél hercege rohant a támadásra. De a Fehér Lovag már mindenben megegyezett a Halállal. Széles
ívben vágott, és a szaracén mellkasába bökött egy pillanattal, mielőtt az leengedhette volna a fegyverét. A
Dél hercege vörös szikrákkal lobbant fel és füstté változott.
De még korai volt a győzelmet ünnepelni. Mielőtt a Fehér Lovag megjelent volna, az északi zseni –
egy vörös szakállú harcos, rozsdás páncélba öltözve. Egy fejsze volt a kezében.
A Fehér Lovag az ellenségre nézett, felmordult, és „íjász védő” pozícióba állt: jobb kezével megragadta
az őrnél lévő kardot, baljával pedig a pengét fogta, mintha acélgyereket szorongatna a mellkasán. Az
északi géniusz felemelte a fejszéjét, és abban a pillanatban a Fehér Lovag rádobta a kardját. A hegy
az egyetlen sebezhetőben találta el az ellenséget
hely - szakáll által rejtett nyak. Az északi zseni kigyulladt, búcsút villantott és fekete füst lett.
A Fehér Lovagnak volt ideje levenni vaskesztyűjét, aztán eszébe jutott, ki is ő valójában.
Testvér, a kurátor - a fejlesztés letéteményese és a gejzír kurátora, az első konzerv cuki és

Dobrosud vezetője - rájött, hogy felébred.
Kellemes volt az ébredés. A vér a csata után is izgatott volt. Napi reggeli harci terápia álomban:
két győzelem a töltés helyett. Az életorvos azt mondta, egy nem elég, három már sok. Az endorfinok,
a hormonok és a még mieink optimális felszabadulása. Wellness eljárás. Valamikor – gondolta a
kurátor – egy sikeres agy életében nem marad más, mint az egészségjavítás
eljárások. Mi akkor a siker, ha nem betegség?
Ezzel a gondolattal az ébrenlét szürke űrébe lépett. Az agy már felébredt, de még nem döntötte el,
hogy melyik teret látogassa meg. A kurátor már egy ideje beleszeretett ebbe az álom és
valóság közti bizonytalanságba, és szándékosan elidőzött benne pár percig.
Hogy ne tűnjön gyanúsnak az orvosi csapat számára, kifogást talált: itt hallgassa meg Sharaban-
Mukhlyuev író napi nevetését a tegnapi "Jelentés tinktúrájából". Valamiért mindig melegebb lett
tőle a szívem. És akkor egység a néppel, bár egy nap késéssel.
„Most van egy ó-nagyon édes cseresznye a tortánkon” – mondta egy női hang. - Antifasiszta
irodalmi anekdota a közkedvelt német Azizovichtól, amelyet, mint mindig, személyesen fog
elmondani - közvetlenül az ötödik taer dobozából.
„Még a doboz előtt hallottam” – válaszolta azonnal Sharaban Muhljuev rekedt farkasbőgővel. -
Szóval a vicc, ha nem szakállal, hát bajusszal biztosan. Ahogy manapság mondják, divatos lányok,
akik elfelejtették szülőföldjük történetét, „adolfich”-al... Most utalok a lányoknak, hogy mit
jelent az „adolfich”, és egyúttal elmagyarázom milyen volt a könyvmarketing, amikor még könyveket
adtak ki. Is-is...
A klasszikus színházi szünetet tartott.
- Hitler kinyomtatja a "Mein Kampf"-ot a "New Őszinteség" kiadóban. Egy elegáns, MBA-jelvényes
fiatalember lép oda hozzá, és azt mondja: heil-heil, Adolf Aloizovich. Én vagyok az új
márkamenedzsere. Várakozásaink szerint húsz százalékkal növeljük eladásait, de ehhez újra kell
indítani a márkáját. Jó költségvetésünk van erre a vállalkozásra – de a kérdés az, hogy mire
költjük el. Drága kutatást végeztünk, ásta az olvasó. Készítettünk egy sor mélyinterjút, még a CJM is
összeállított – ez, ha még nem hallotta volna a bunkerében, egy ügyfélúttérkép, mint az útvonalak
térképe, amelyen végig
a fogyasztó eljut a termékedhez. Ennek eredményeként arra a következtetésre jutottunk, hogy

megvan a saját, stabil közönsége. Nos, maga is tudja: pszichopaták, szadisták, gyilkosok, skizoidok,
homofóbok, mániákusok, ubermenschek, nietzscheiak, erőszakolók, idegengyűlölők, fehér
felsőbbrendűek és így tovább – általában, az Ön szokásos ínyencei. A terméket promóciónk nélkül
is megvásárolják, így indokolatlan a költségvetést rájuk költeni. De van három olyan szektor, amely
az Ön esetében teljesen fedetlen. Ezek zsidók, cigányok és homoszexuálisok. Együtt - a piac
ugyanaz a húsz százaléka. Ezért van egy javaslatunk – összpontosítsunk rájuk, és készítsünk egy
gyönyörű, fényes klipet minden pénzből. Képzelje csak el: a keretben egy ferde, piros „Mein
Kampf” felirat található. Belép a cigánykórus. Gitáros énekes cigányokat látunk, akik nagyon
alaposan megnéznek valamit. A képernyőn sokáig csak cigányok, tágra nyílt szemekkel és felvont
szemöldökkel. A néző elviselhetetlenül érdeklődni kezd – na, mi van előtte? A kamera lassan
pásztázik – és ott a zsidók bámulnak a seggedre!
A klasszikus elhallgatott - és azonnal felvett nevetés robbanásszerűen hallatszott, többször is

áthallatszott a visszhangon. Úgy tűnt, mintha az egész ország zengő és boldog hangokon
nevetne. Aztán a tegnapi folyam kikapcsolt, és a kurátor magára maradt a bizonytalanságban.
Ezúttal nem lehetett pozitívan feltöltődni - inkább fordítva. Az anekdota mintha egy régóta
fennálló, rendkívül kellemetlen, de a tudattól elzárt élményre emlékeztette volna a kurátort.
Hitler, gondolta komoran, mindig ez a Hitler. Annyi évszázad telt el, és még mindig a szamárba
bámulnak, sehogy sem tudnak megnyugodni. Hasonlítsd össze vele, bármit is csinálsz. És a
semmittevés, azt mondják, Hitler bûnözõ tétlensége... De ez a Hitler, ha megnézzük, csak azzal
rontott el, hogy elvesztette a háborút. Mert ha megnyerné - valóban, globálisan -, akiket megölt,
bűnösök lesznek. És az összes vállalati igazmondó minden nap a sírjára köpött a képernyőjéről,
ahogy ma Hitlerre is. Befogadnák a gyerekeket a hitleristák közé, és mindenki fogná a száját,
mert a folyosó másik oldalán lenne a jóság, a fény és az étel. Az egyetlen bűn bolygónkon a
gyengeség. Elveszett – háborús bűnös és tömeggyilkos vagy. A győztes Nagy Sándor. Így volt, van és
lesz... Hitlernek egyszerűen nem volt globális fegyvere. Néhány taktikai fing. Ezért továbbra is
mindenki és sokféle válogatja. De mi másfelé fogunk menni... Shkuronak bizonyára sietnie
kell. Ma már csak az új rendszerekről kell beszámolnia...
Ideje volt kiszabadulni a bizonytalanságból, hogy ne zavarjuk az orvosi csapatot. Ahol? A

mennyországba, derűsen döntötte el a kurátor, minek máshova... Aztán megszokott könnyed
erőfeszítéssel kivetítette magát a Kertbe, szeretett Százmadár-lugasába.
Reggel volt a Kertben. Amikor a kurátor megjelent a padján - reggelente szokás szerint, meztelenül
- a magas kupola zöldjében megbúvó madarak vidám dörömbölést emeltek, és széttárták farkukat -
színesek, fényesek, messziről virágokhoz hasonlóak. Cucurator
mosolygott. A madarak örülnek nekem, gondolta. És szeretem a madarakat. Jó, ha az életben minden
egyszerű.
Természetesen minden egyszerű volt – de csak akkor, ha nem gondolja. Különben rögtön
homályos volt: miféle madarak ezek? Valódi madáragy speciális bankokban? Képzett
neurális hálózat? Vagy egy felvétel adás kis eltérésekkel? De ahogy a kurátor is sok-sok
éve tudja, a boldogság titka éppen abban rejlik, hogy nem kételkedve válogatjuk ki, mi történik,
hanem nyugodtan élvezzük.
Eleinte a madarak nem a helyükről és túl hangosan csiripeltek, de fokozatosan a rendszer és a

dallam átvágta éneküket. A kurátor megtanulta kedvenc menetét,
totleben,
meghatóan és komikusan eltorzítva. A madarak valahogy még néhány másodpercig
ragaszkodtak a dallamhoz, aztán a szimfónia feloszlott, és újra a magukét csiripelték. A kurátor
egyébként hallgatott. Fokozatosan az éneklés elhalt - a sokszínű farok és csomók a zöld kupola
alatt egymás után összecsukódtak és eltűntek.
Az új nap hivatalos üdvözletet küldött a kurátornak. Ideje volt költözni

az üzlethez.
A kurátor kilépett a pavilonból a rózsabokrok közötti ösvényre. Ma későn kelt: Goldenstern régen
felemelkedett, egy órája minden gyermekkori fázisa rózsaszínű lett, és most rakétaként emelkedett
a zenitre.
Bár a Szépből már sárga tűzgömb lett - pontosan a földi nap -, ez a tűz nem égett, nem
szúrt, megállás nélkül lehetett nézni. Amint a kurátor rászegezte tekintetét, a mennyei láng
megszűnt vakítani, és a kurátor meglátta a Szép dicsőségét.
Először egy vékony gyertyára emlékeztető alakot látott. Lángoló koronás fiatalember volt a
fején - fecske módjára meghajolva felemelkedett az égbe, s bár az arca nem látszott, valahogy mégis
lehetett érezni, hogy a korát meghaladó, titokzatos és bölcs mosoly játszik az ajkán.
A kurátor pislogott, és a kép megváltozott - a fiatalember helyén egy lány jelent meg,
akinek a feje fölött vakítóan égett egy arany csillag. A fény megkülönböztethetetlenné tette
arcvonásait, de a kurátor tudta, hogy ő is mosolyog.
A kurátor ismét pislogott, és meglátott egy öregembert chlamisban, aki felemeli a kezét. A feje fölött
egy fényből készült, titokzatos boldogsággal teli gyermek lógott. Amint a kurátor a gyermekre
fordította a tekintetét, az idősebb eltűnt, és a gyermek kezdett nőni és érni, fiúból fiatal férfi lett,
fiatal férfiból érett férj, majd ugyanaz az öreg. köpeny - és ismét egy fényből készült gyermek
jelent meg a feje fölött, de már az ég felé lépett.
A kurátor pislogott, és ugyanez megismétlődött a fényből előbukkanó lánnyal: egy lány, egy
nő, egy öregasszony, egy új, világos gyümölcs a feje fölött...
A kurátor ismét pislogott, és gyönyörű férfiak és nők seregeit látta a várakozó Fény felé repülni –
sokan, sokan, de valahogy mindegyik egy felemelkedő figurává olvad össze. A nap közelről belefordult
- és újra sárga golyóvá vált, amint elvitték
szemek…
Ki vagy te, Goldenstern? – suttogta a kurátor. - Hogyan lett belőled ez a csoda? Miért nem lehetek
te? Vagy tudok? Ha tehetem, minden bizonnyal azzá válok, bármilyen nehéz is legyen is...
A szép nem válaszolt: még mindig mozdulatlanul és pompásan repült a zenit felé.
A Cucurator felsóhajtott – bármit is mondjunk, személyes győzelme a világ felett hiányos volt.
Goldenstern sokkal magasabban állt. A Szép nagysága nemcsak elérhetetlen, hanem
felfoghatatlan... Be kell ismernünk. De ez nem jelenti azt, hogy ne végezzünk felderítést, Mr.
Goldenstern. Egyáltalán nem jelenti...
Hívócsengő söpört végig a virágokon és a lombokon. És akkor, egyenesen előre, megjelent

a Különleges Kommunikáció aranyozott Kapuja.
Nos, igen, emlékezett a kurátor. Jelentés. Már vár.
A kurátor előhívott egy tükröt a levegőből, és benőtte a stílusos szürke kabátot acélszikrával.
Frizura a szokásos módon - elválás egy félig-meddig. Talán ma bajusz nélkül – de csak úgy, hogy a
borostás felső ajak utal rájuk. Kicsit fáradt a szemem, ilyen... Táskák, szarkalábak... Éjszaka rátok
gondolok, seggfejek... És mindenkiről mindent tudok... Most már jó. Nadrág nem hordható - nem
látnak az asztal alá.
Óvatosan átlépve valami mennyei egér lyukán, a kurátor megközelítette a Különleges Kommunikáció
Kapuját, és kétszer elfordította a zárból kilógó kulcsot. Kék szikrák hulláma haladt át az arany
ajtókon - a titkosítás bekapcsolt - és a Kapu kinyílt.
Közvetlenül mögöttük kezdődött a térképpel borított asztal vége, amelynél harcostársak vártak
- Shkuro és Sudoplatonov. A tábornokok vörös gyémántokkal díszített katonai tunikát viseltek.
Senki más a szobában. Nagyon bizalmasnak tűnik.
A tábornokok hunyorogva nézték a fényt, a zöldet és a madarak zaját, de a Kapu ajtaja

bezárult, és a gondnok háta mögött kihunyt a kert pillantása. A Near Dacha szigorú és
kijózanító belseje megmaradt. Borotvált koponyák, komoly arcok. Dolgozunk.
Shkuro és Sudoplatonov Serdobol köszöntéssel üdvözölték a kurátort: fejük fölött rázták a kezüket,
zárba hajtva, mintha egy láthatatlan harang kötelét húznák. A kurátor kedvesen válaszolt, és oldalra
pillantott az asztalon kiterített térképre.
A körök, a nyilak nagyszerűek, de minek megint Nevada? Mi van, ha valaki bekukkant a tűzfal
mögé? Kik ülnek a tervezőirodánkban – idióták vagy ellenségek? Valószínűleg persze idióták. Még
az ellenségeket is le lehet lőni, de mit lehet ezzel kezdeni? Ha lősz, nem fogják érteni, miért...
A tábornokok elégedetlenséget láttak a kurátor arcán, és a maguk módján értelmezték azt.
- Testvér - szólalt meg Shkuro -, elnézést a korai hívásért, de reggel a Nagy Föld először határozottan azt
mondta, hogy minden összejött. Úgy döntöttünk, hogy azonnal értesítjük Önt, anélkül, hogy
felhívnánk az Irodát. Egy új projektről van szó. A munka már régóta folyik, de most végre elmondhatom,
hogy mi is az.
Miért ne lehetett volna korábban?
„Biztonsági okokból nem hoztuk szóba a témát a konzervtalálkozókon. Biztosak vagyunk abban, hogy
kommunikációnk teljesen megbízható, de ki tudja...
– Nem bízol a kriptográfusainkban? Sudoplatonov festői módon felvonta a szemöldökét.
– Nem ez a lényeg – mondta Shkuro anélkül, hogy a második tábornokra nézett. „Ez a mi
nemzetstratégiai sebezhetőségünk. Olyan világban élünk, amelynek általános képét - sőt, ha úgy
tetszik, akár konkrét képet is - valójában az ellenség alkotja meg számunkra. Régóta tudjuk, milyen
alattomos, képmutató és álnok. De valamiért mi hiszünk neki a legfontosabbban. Bízunk benne, hogy
irányítja az agyunkat elérő információáramlást...
- És mit javasolsz? – kérdezte Sudoplatonov. - El kell vágni a vezetékeket a bankunkhoz?
„Először azt javaslom, hogy ne hagyatkozzunk annyira a kriptográfusokra. Az angolszászok, ha emlékszel

a hadtörténelemre, Németországot és Japánt is legyőzték az ellenséges kommunikáció megfejtésével.
Az Enigma gép, Togo admirális repülési menetrendje... Ez a nemzeti stílusuk. Azóta persze
nagyon hülyék lettek, de mi lehettünk volna még hülyébbek is... Valamit tenni kell ez ellen.
A tábornokok elhallgattak, és a kurátorra néztek. Fontos kérdés volt. Stratégiai. Nehéz.

teli. És ahogy a kurátor régóta tudja, megoldhatatlan. Ilyenkor az ember csak olyanná válhat,
mint a kő körül folyó víz – és várni, hogy a Gondviselés ítéljen... Bár – vélekedett a kurátor – a
hasonlat helytelen. A végső sarokkő csak mi vagyunk
Van. Mosnak és éleznek minket minden oldalról, mosnak és éleznek... De a tábornokoknak

válaszolniuk kellett.
– Igazad van, Lucky – mondta a kurátor, és az őszinteség miatt eszébe jutott a párt
Shkuro beceneve. - De a befőzés módja az egész világ számára ugyanaz, és ezen nem tudunk
változtatni. Ma egyébként. Meg kell tanulnunk ilyen körülmények között dolgozni. Dolgozz okosan.
Versenyezz, vállald a kihívásokat. És megbízható elrettentés létrehozására, amely nehéz
helyzetünkben is hatékony lesz. Várjuk tehát az Ön új rendszerét. Mondd el.
Shkuro csettintett a sarkával az asztal alatt – tudta, mennyire tetszik a kurátornak ez a

hang –, és így szólt:
- Hallott már azokról a harci lézerállomásokról, amelyeket az amerikaiak a késő

karbonkorban építettek?
- Ha hallottam - felelte a kurátor -, elfelejtettem.
- Nézz ide...
Shkuro felemelte a kezét, és kivetítést készített az asztal fölött.
„Ez az egyik közülük” – mondta. – A karbonkor végén ezeket a metadronokat az orchideákkal

hasonlították össze. Úgy néz ki, igaz?
– Hmmm – motyogta a kurátor, és az asztal fölött villódzó állomás makettjét nézte. – Magam
sem tudom, mit gondoltam volna, de most, hogy elmondta… Valóban van valami közös
egy nagy húsevő virágban. Ami egy rakás bagelből nő ki...
- Most megemelem az emelést... Így. Lásd a képeket? Ezután mindent katonailag festettek. Hogyan
vetítsük ki a nemzeti optimizmust.
Az állomás lassan megfordult az asztal fölött. A kurátor szigorú fehéret látott

Név:
USS BERNIE
És ekkor egy vidám, fényes felirat jelent meg a legnagyobb bagelen festett tűznyelvekkel:
BERN ANYA BERN
„Nemzeti politikusokról nevezték el őket” – mondta Shkuro. „Láthatod, ki volt az.

– Határozottan – kuncogott a kurátor. - Csak találok szemüveget, és azonnal ... Mi a célja az

állomásnak?
„A karbon végén – válaszolta Shkuro – az emberek versengtek, hogy ki éri el egymást a

leggyorsabban. Egyre gyorsabb repülőgépeket és rakétákat építettek. És ezek a metadronok
véget vetettek a hagyományos fegyverkezési versenynek. Azonnal végeztek a nukleáris
lézerükkel a bolygó bármely pontjára. A sebességek versenye értelmét vesztette. Ez a rendszer
nagyszerű béketeremtőnek bizonyult, amely fenntartotta a békét a bolygón a szén-
dioxid-háborúk korszakában.
Milyen tárgyakra lőttek?
- Főleg ázsiai gyárakban, amelyek sok szén-dioxidot bocsátottak ki a légkörbe. Nos, vagy túl jó
terméket készítettek. Ott a szénlábnyom kiszámításáról volt szó, mert a technika besorolt, ill
ügynökségek...
A kurátor felemelte a kezét, jelezve, hogy ez nem érdekes.
– És hogyan tud egy ilyen drón azonnal eltalálni bárhol a bolygón? - kérdezte. - Ehhez az kell, hogy felette
álljon.
Shkuro megforgatta a kezét az asztal fölött – mintha kinyújtana valamit a levegőben, majd közelebb vitte
–, és a kurátor egy csillogó háromszög alakú vitorlát lógott az ürességben.
- Mi ez?
– Reflektor – válaszolta Shkuro. Egyszerűen fogalmazva: tükör. Sok belölük. A tükrök az űrben úgy
vannak elrendezve, hogy az állomás a bolygó bármely pontjáról eltaláljon a pályán bárhonnan...
– Lehetne? – kérdezte a kurátor.
Ez a bizonyos állomás ma is él. Egyedül maradt. Ott égnek a méretek, változik az elemek
tájolása stb. A reaktora szinte örök.
- És ki irányítja?
– Saját mesterséges intelligencia. Korábban kapcsolatban állt a Pentagon MI-vel, de a Musk

Night után semmi sem maradt a Földön. Ezzel a drónnal csak egy közeli rangú, legalább harminc
megatúrás mesterséges intelligencia kerülhet kapcsolatba. De ezek már kétszáz éve illegálisak. Senki sem
építi őket - csak a "TRANSHUMANISM INC." agyi szimulációkhoz. Ha költő lennék, verset írnék erről a
metadronról, amely évszázadokkal ezelőtt elvesztette a kapcsolatot iker-MI-jével a Földön - és azóta a
kozmikus magányban vágyik...
– Még jó, hogy nem vagy költő, Lucky – mondta a kurátor. Miért beszélsz erről
az állomásról?
– Mert – válaszolta Shkuro –, három hónappal ezelőtt megkaptuk a fegyvereihez

tartozó vezérlőkódokat.
- Hogy sikerült?
- Meg sem próbálták. Tudod, a Kongresszus folyamatosan felold valamit. Nos, tudod, kik
vannak a baletttestben – bennszülött aktivisták, szerteágazó
gyűjtögetők és vadászok, mindenféle esővarázsló. Az egyik varázscsontot lengeti, a másik
"Internationale" énekel...
„Amúgy minden technológiájuk megvan” – mondta a kurátor.
„A nevadai transzhumanistáknál” – magyarázta Sudoplatonov. - Még a hálózati hírszerző

szolgálatokkal és a médiamunkásokkal is.
„Goldenstern infómacskákkal komoly, nem vitatkozom” – mondta Shkuro. - A fővárosokban

pedig már rég összeolvadt az összes agy. Mármint a természettel. Nyílt hozzáférésben
közzétették a harci irányító kódokat egy másik archívum mellett... Senki sem vette észre,
mert senki sem olvassa ezeket az archívumokat.
A kurátor felnevetett.
– Szóval most bárki irányíthatja az állomást?
– Nem – válaszolta Shkuro. - Harminc mega-tudású MI-re van szükségünk. De ha valakinek

van ilyenje, akkor a kódok ismeretében képes lesz irányítani az egész bolygót. Sokkal
menőbb lesz, mint egy kobaltgejzír. Mert nem kell mindenki mással együtt meghalni.
– De tilos. Ilyen megismerés.
Mit nem szabad tennünk? dorombolta Sudoplatonov. - A gejzírt is betiltották.
– Várj – mondta a kurátor –, de nem csak mi vagyunk ilyen gyors észjárásúak…

Mindenki irányíthatja egyszerre az állomást?
„Ha valaki megépíti a szükséges mesterséges intelligenciát – válaszolta Shkuro –, és először

kapcsolatba lép az állomással, megváltoztatja a kódokat, megváltoztatja a vezérlőcsatorna
paramétereit, és mindent lezár magától. Akkor senki sem tud beavatkozni... Még akkor sem, ha
összeállít egy másik harci neurális hálózatot. Az állomás autonóm.
– Igen – válaszolta a kurátor. – Kezdem érteni, Lucky. Megtetted már mindezt?

Skin elmosolyodott.
– De hogyan építettél egy ilyen mesterséges intelligenciát? Milyen elem alapján?
„Craephones” – válaszolta Shkuro. - Akik szövegeket írnak kraperekhez. A legerősebbeknek

legfeljebb három megismerése van. Van egy számítási képlet - ha sok háromrubeles bankjegyet
csatlakoztat egy neurális hálózatba, több tízezret, harmincat kaphat. A crapphone-okat nem követik
nyomon, mert kifejezetten erre az esetre vannak zárva. Ne szereljen rájuk hálózatot. Ázsiában
azonban lehet kapni szürke, zár nélkülit. Régóta vásárolunk szürke treshkát tételekben.
Lépésről lépésre. Ha valaki észrevette, a burjánzó prostitúcióra gondolt. A mobilokat külön vonaton
tartották. Még mindig vannak szakembereink - az orosz tudományos iskolák, amint tudják,
évszázadok óta legelnek, hála nekik ezért az anyaországból. A munkálatok észlelésének
megakadályozása érdekében a szerelvényt Szibériában a mellékvágányokhoz vezettük, és egy
neurális hálózatot szereltünk fel benne. A vagonokban. Éjszaka dolgoztak. Tegnap pedig
bekapcsolták, felvették a kapcsolatot az állomással, átadták a kódokat – és összetévesztett minket
a Pentagonnal. Most aktiváljuk a lézert, ha engedélyezi... A mérnökök azt ígérik, hogy két
héten belül megcsinálják.
– Mi van, ha Ahmad is ezen dolgozik most? – kérdezte a kurátor. - A szakembereik nem

rosszabbak, mint a miénk.
– A harckódokon és a csatornaparamétereken már változtattunk. Bernie nem válaszol senkinek,

csak nekünk. A régi kódok már nem érvényesek.
A kurátor elgondolkodott. Aztán felnevetett.
– Igen, tudom – mondta. – Aktiválja a lézert, tesztelni kell a kongresszus előtt. És hogyan kell kezelni?
– Csináljunk még egy vezérlőpultot a bőröndjében – válaszolta Shkuro. „A képernyő jobb

fele a gejzírt, az állomás bal fele pedig…
– Jó – mondta a kurátor. - Szép munka, a Jó Állam nevében köszönetet mondok önnek. Vegyél
magadnak egy érmet, amit akarsz... Shkuro kettőt is elvihet. Még hármat is.
A tábornokok nevettek.
– Inkább egy rövid nyaralást szeretnék – mondta Shkuro. - Néhány nap. Rázz le minden aggodalmat.
- Pihenj, Lucky - megérdemled.
A kurátor oldalra pillantott a falra – és hirtelen észrevett, hogy egy kép lóg rajta.
- Mi ez? - kérdezte. – Korábban nem így volt.

A festmény fehér vászon téglalap volt, hatalmas keretben. A vászonra egy nagy piros szó volt írva, két nyíllal
keretezve:
– Én sem láttam – mondta Shkuro.
- Szudoplatonov, te irányítod a tervezőirodát? – kérdezte a kurátor.
- Igen Uram. Vagy inkább a helyettesem. De még mindig felelős vagyok érte.
- Mit jelent?
Sudoplatonov zavartan megvonta a vállát.
- Festészet, kurátor testvér. Parancsot adtam nekik, valamit a kulturális örökségből. A történelmi
autópályához kapcsolódni... Igazán furcsa... Én magam is a művészetben vagyok, őszintén szólva nem nagyon...
Shkuro felment a falhoz, és elolvasta a táblát a kereten.
- Szabad szív. A "Moszkva-2 visszhangja" rádióállomás logója a huszonegyedik század harmincas-

negyvenes éveiben ... A művész ... Nem hallottam erről. Úgy tűnik, van egy levél a tervezőirodánkban.
– Nem valószínű – sóhajtott a kurátor. Ma már említettem őket. A Fronde-nak agyra van szüksége. És ők csak
idióták.
– Vagy kártevők – mondta Shkuro, és jelentőségteljesen Szudoplatonovra pillantott.
„Az idiotizmus mindig szabotázs” – válaszolta a kurátor. - Az agyaddal kell gondolkodnod. Ez a felsővezetői
tárgyaló, ha vizuális szivárgás történik, mit mondanak rólunk? Kinek mondjuk „engedelmeskedni[4]”? Emberiség?
És ha azt mondjuk, hogy „oh-wei” az emberiségnek, az még rosszabb. Ennek nem szabadna itt lennie. Vagy
itt van Nevada a térképen – így kell érteni? Tudod, mi van Nevadában.
– Egyetértek – bólintott Shkuro. -Én is észrevettem.
- Cserélje ki legközelebb. Akassz fel valamit a falra... Lelki, pozitív. Talán vallásos. De nem ikon. Nem kell a
régi. Még mindig relevánsnak, de már klasszikusnak látszani.
- Bibliai? – kérdezte Sudoplatonov.
- Igen, ha megtalálod. De csak Isten nélkül, különben megint megbántunk valakit. És hogy a művész
nemzetközi hírű legyen. Ideális esetben valami szénből készült. ÉS
azonnal készítsen egy magyarázó táblát a teremtéstörténettel és a jelentéssel. A pletyka nélkül...
– Meglesz – mondta Szudoplatonov.
- És gondoljon arra, hogy itt az ideje bankot váltani. Mármint a tervezőirodában. Aztán rájuk költjük az emberek
pénzét.
- Egyél.
- Mára ennyi?
– Így van, kurátor testvér.
A kurátor köszöntötte a párt - mintha félig tréfából, de szigorúan a formának megfelelően -, és hátralépett az
asztaltól. A fal kinyílt, és belemerült a napba és Kertjének madárcsorogjába, melynek fénye megvilágította a
búcsúzó megzavarodott tábornokot. Hasznos, ha szigorú hangon fejezzük be a találkozót. Nem fognak lazítani.
Meleg volt a Kertben. Az agynak a lehető legtöbbet kell dolgoznia kellemetlen üzemmódokban – mondja az
életorvos. Kedvező az idegi kapcsolatok általános plaszticitására.
Itt az ideje a kerti munkának. Izzad. Még az is lehet, hogy véletlenül megbököd magad az ujjaddal...
A kurátor visszaadta testét meztelenségnek, és hallgatta a bőr érzéseit. A szellő érintése, néhány
legy zümmögő piszkálása, a hónalj nedves melege. Még mindig túl meleg. És ez nagyszerű. Mint az
életben.
Ha ez sikerül az állomással, gondolta, lesz cseréje a gejzírnek. Hány évig fog kitartani a gejzír? Húsz évig. És
akkor... Állj, nincs több üzlet. Egyáltalán nem kell... Talán elmegy Évához? Eljött a menetrend ideje. Nincs Később.
Most - fizikai aktivitás, maximális kényelmetlenség. A nehézségek leküzdése. Egészséges agy, amely küzd a
körülményekkel. Így volt ez az elmúlt millió évben, és nem
érdemes cserélni.
Eltelt egy óra.
Egy átázott termelő a harmadik sor lila paradicsomon dolgozott, meztelenül dolgozott, amikor megszólalt a kert
fölött a berregő. A kurátor felemelte a fejét. Előtte ismét megjelent a Különleges Kommunikáció Kapuja. Megint
francia kell. Micsoda nap ez...
Ezúttal Sudoplatonov egyedül állt a konferenciateremben. Az „oh-wei”-t ábrázoló képet már eltávolították – de még
semmi nem jelent meg a helyén, amitől a szoba kifejezetten aszkétikussá vált.
– Hol van Shkuro? – kérdezte a kurátor.
Testvér, ez egy nagyon érzékeny kérdés. Jobb, ha előbb megbeszéljük

együtt...
A kurátor vidáman füttyentett.
- Azta. Ez azt jelenti, hogy vannak olyan kérdések a világunkban, amelyeket még Shkuronak
sem szabad tudnia róluk... Kíváncsi vagyok.
- Öcsi, a Szépről van szó.
– Goldensternről? – kérdezte a kurátor a karma iránti közömbösségét fitogtatva. - Mi történt vele?
- Nem történt vele semmi... Vagy inkább... Így nézel ki. A TRANSHUMANISM INC. tulajdonosi szerkezetéről
beszélünk. Pénzügyi SWAT csapatunk végre követni tudta őt a végsőkig.
- ÉS?
– A Goldenstern All és Open Brain Foundations nem tartozik a Goldensternhez. Valódi haszonélvezőjük
Rosencrantz.
- Rosencrantz? – kérdezte a kurátor. – Második alapító atya? De visszavonult még két... nem, három
évszázaddal ezelőtt.
– Látod, milyen érdekes – mondta Szudoplatonov. - Ellenőrizd le magadat. Mit tudsz róla?
- Nos, úgy tűnt, hogy koreai... vagy francia.
- És mi más?
- Semmi.
- Ez nem lep meg?
A kurátor gondolkodott egy pillanatra.
- Ez jó. Magas taeron álló magánszemély, aki a magánéletét őrzi. Részleteit senkinek sem szabad
megismernie.
– Pontosan – válaszolta Sudoplatonov. Senki sem tudja a részleteket. Még mi is.

Mindenható jar intelligencia Serdobolov. Csak azt tudjuk, hogy mindannyian benne vagyunk
el.
- És akkor mi a szerepe Goldensternnek?
– Úgy tűnik, ez csak egy képernyő. Mint korábban mondták, az alelnök.
Érted, miről beszélsz? – sziszegte a kurátor. - Gyönyörű - a világ napja! Minden nap látjuk és érezzük,
ahogy felemelkedik és visszatér. Mit gondolsz, ez is képernyő?
– Nem a konzerv égbolton való mozgásáról beszélek. A TRANSHUMANISM INC. tulajdonosi

szerkezetéről beszélek.
- Milyen bizonyítékai vannak?
- Készen állok az Ön rendelkezésére bocsátani mindazokat az anyagokat, amelyek alapján ezek a

következtetések levonták. Személyesen...
A kurátor elfintorodott.
Az elemzés a te feladatod. És hisszük, hogy jól csinálod. Csak magyarázd el, mit fedeztél fel. És
hogyan.
- Rendben, kurátor bátyám. Tudod, milyen kétértelmű minden Goldenstern körül. Van egy kánon mítosz,
miszerint Lovely karrierjük befőzési szakaszában megvásárolta Rosencrantz részesedését a startupból. Ezt
mindenki tudja, aki fiatalkorában felmászta a GSh ágakat. Ez az információ azonban sehol nincs megadva,
és hivatalosan sem igazolt.
- Igazán?
- Az előzményeket törölték. A hálózatban mindenféle pletyka és érv van erről a vásárlásról, amelyek
megtalálhatók a GSh fiókjaiban. De hozzáférhettünk a régi papíralapú dokumentumokhoz, amelyek
a TRANSHUMANISM INC valós vagyonkezelési konstrukcióira vonatkoznak. Pontosabban ezeket a
dokumentumokat lemásolták nekünk. A weben semmi ilyesmi nem található.
Biztos vagy benne, hogy nem hamisítvány?
– A mi világunkban, tesó, semmiben sem lehetsz teljesen biztos – vigyorgott Sudoplatonov. „De azon a
szinten, amely ésszerűnek és elégségesnek tűnik, kétségtelen, hogy az alapítványok és
trösztök hálózatán keresztül működő Rosencrantz gyakorolja az ellenőrzést a TRANSHUMANISM INC
felett.” Nehéz a végsőkig nyomon követni a tulajdonosi jogokat, de Rosencrantznak ma
minden meghatalmazása és szavazata megvan.
- Hogyan szerezte meg őket?

Úgy tűnik, ellenséges hatalomátvétel történt. Vagy a valódi tulajdonost a kezdetektől eltitkolták, és
egyáltalán nem volt átvétel... Ez egyébként megmagyarázza, hogy a két stréber által kreált startup miként
utolérte korának összes technológiai óriását. Talán eredetileg egy Potemkin szerkezet volt,
gondosan elrejtett tulajdonosokkal. Senkit sem kellett megelőzniük – már mindenkit a labdáknál
fogva tartottak. És persze a hüvelyre is.
- Szóval azt akarod mondani, hogy egész idő alatt nem Goldensternnel volt dolgunk,
hanem...
– Pontosan – válaszolta Sudoplatonov. – TRANSHUMANISM INC. az Open Brain Foundation

pedig Rosencrantz.
- Érdekes. Ki tudja még?
- A konzervipari elit nagyon szűk köre.
– És ki rejtőzik Rosencrantz mögött?
Úgy tűnik, titkos szervezet áll a háttérben. Egy titkos társaság ősi gyökerekkel. Tagjai természetesen
most a magasabb taerekben vannak. Magával Rosencrantzcal rendkívül ritka a kapcsolat, de lehetséges.
– Igen – mondta a kurátor. - Így.
Elhagyta az asztalt, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Sudoplatonov másfelé nézett. A

második menetnél a kurátornak eszébe jutott, hogy nincs rajta nadrág – és benőtte a kopott
katonakrokodilokba bújtatott lila lovaglónadrág. A tábornok nem vette észre, vagy úgy tett, mintha
észreveszi.
„Nem jó társaságba hívtak minket” – mondta végül a kurátor.
Nem is mondták nekünk, hogy létezik.
– Talán – mondta a kurátor –, emlékeztetnünk kellene őket a gejzírre?
– Emlékeztek – mondta Szudoplatonov.
– Felvehetjük a kapcsolatot Rosencrantzcal?
- Nem. A kapcsolatfelvétel csak az ő kezdeményezésére történik. Ha valakit magához akar hívni, ő maga
teszi.
- Hogyan?
Rózsát küld.
– Rose?
- Igen. Ez az ő jele – és egyben bérlet is.
Megkapta valamelyikünk?
– Nem – válaszolta Szudoplatonov. - A pletykák szerint Ahmad sejk kapta a rózsát. De azt
hiszem, hamarosan mi is megkapjuk.
- Miből gondolod?
„Okkal ástuk ki ezeket az információkat. Ha valaki megtudja az igazságot Rosencrantzról,

Rosencrantz tudja. Ez csak az ő tudásával történhetett. Ne becsülje túl a konzerv intelligencia
lehetőségeit - valószínűleg tevékenységünk túlságosan szembetűnővé vált, és most velünk dolgoznak.
Talán értesültek Shkuro tevékenységéről a Bernie állomáson - hat hónappal ezelőtt kezdett el
vad telefonokat vásárolni, minden megállapodás nélkül ...
– Azt hiszem, Lucky – ráncolta a szemöldökét a kurátor. - Tehát itt nincs szükség... inspirálni...
– Én is hiszek Shkurónak, tesó. De a helyedben a narancssárga szintre mennék.
- Tanulj. Ez mind?
- Igen Uram.
– Köszönöm a szolgálatot – mondta a kurátor, és visszatért az asztalhoz. Gondolkoznom és

imádkoznom kell. Felhívlak, ha kitalálom, mit tegyek.
Napsugár esett a kurátor homlokára. Mögötte madarak énekeltek, zöldellő szikrázott. Szudoplatonov
tisztelgett. A kurátor kedvesen bólintott, és visszalépett a kertjébe.
A paradicsomfolt már eltűnt – most nem volt rá idő. A kurátor felemelte a szemét, hunyorogva
nézett az égen fényesen égő Goldensternre, elvigyorodott, és az imacellájába ment.
Az ösvény kellemesen megfeszítette az izmokat – tekergett a zöldben, merült, mászott. Fáradtan,

a kurátor megnyugodott. A virágok illata egy olyan illattá olvadt össze, amely valami csodálatos és
édes gyermekkorból idézett. Aranypapagájok bujkáltak a napfoltok között, kinéztek a lombok közül,
dicsőséget és hozsannát énekeltek, különböző méretű harangokat csattogtattak - de halkan, úgy,
hogy csiripelésük alig hallható haranggá egyesült. A kurátor nem szerette a zajt.
A kert közepén egy terebélyes, öreg almafa nőtt, a többi fa fölé emelkedve - közelebb
érve hozzá, a kurátor lebújt, és elbújt egy speciális bokor mögé, hogy kukucskálhasson.
A fa alatt Éva meztelenül állt, alig takarta a csípőjéig érő vöröses haj. Egy nagy piros almát
nézett, amelyet éppen egy sárkány adott át neki. Ádám egy fa mellett ült, és egy kovakő késsel egy
darab fát vágott. Megjelenése, ahogy az várható volt, lendületes és ostoba volt.
Éva látványától a test hirtelen izgatott lett. Hát igen, gondolta a kurátor, mivel van egy almája,
már három nap eltelt. Ma meg kell látogatnom, de nem most. Ahogy a mieink mondták, a
Mihalkovok megdöntése: Isten Istene, és Caesar - egy szakasz ...
A kurátor még lejjebb hajolt, hogy ne zavarja az édes házaspárt, és folytatta útját.
Goldenstern már a tetőpontján volt – és úgy nézett ki, mint egy lángoló isten. Dicsőségének
sugarai rettenetesek és vakítóak voltak, de a kurátor csak a homlokát ráncolta, és elfordította
az arcát. A hamis világ hamis napja, gondolta, most már tudjuk... Vagyis még nem tudunk
semmit. De hamarosan megtudjuk.
A cella ajtaja vadszőlővel volt fonva. Kinyitva a kurátor lehajtotta a fejét, nehogy nekiütődjön az
alacsony szemöldöknek, és belépett titkos menedékének hűvös füstölőjébe.
Lila fény áradt befelé, és vékony gyermekhangok halkan énekeltek. Angyalok

kedves angyalok...
Itt minden a néhai Mihalkovok stílusában volt fenntartva – persze csináltak egy teljes részt, de
mégis Isten felkentek és megértettek voltak.
értelme az imában.
A kurátor elsétált a bronzcsászárok sora mellett: lovassági őrsisakok, sapkák, sisakok. Megölelte
az egyik Sándort, biccentett a másiknak, megrázta Nyikolaj bronz kezét, és térdre esett egy
alacsony íróasztal előtt, ahol három fehér telefon állt az Atya, a Fiú és a Szentlélek jeleivel. Kéz, bárány
és galamb. Összecsavart ezüsthuzalok, amelyek ünnepien csillogtak, három ikonig futottak,
amelyek a falon lógtak.
A kérdést a lehető legszótlanabban kellett volna feltenni - artikuláció nélkül, hogy senki ne tudja,
miről kérdez, és ne hamisíthassa a Felsőbb Erő által küldött választ. Tehát mindenesetre a
katonai kriptográfusok elmagyarázták.
„Mi a véleményed Rosencrantzról? És mi van, ha rózsa származik tőle?
A kurátor erre gondolva, nem minden rettegéstől mentesen, felvette a telefont a galambbal –
egy ilyen fontos ügyben közvetlenül a Lélekkel kellett volna konzultálnia.
A csőben alig hallható zaj hallatszott, csattanások, recsegések hallatszottak: energiák és erők
kisülései egy felfoghatatlan térben, amely elválasztja a völgyet a hegytől. Hirtelen szólni
kezdtek a trombiták – és egy halk és mintha fáradt női hang szólalt meg:
- Halljatok, jámbor gyermekek, és nőjetek, mint a rózsa, amely a patak melletti mezőn nő, és
olyan illatot bocsát ki, mint a tömjén; virágozzon, mint a liliom, terjesszen tömjént
és énekeljen; áldjátok az Urat mindenben; magasztaljátok nevét és dicsőítsétek őt dicséretével, száj-
és hárfákkal énekelve, és dicsőítve mondjátok ezt: az Úr minden munkája igen hasznos, és
minden parancsa beteljesedik a maga idejében; és nem mondhatod: "Mi ez? ez mire való?”
mert minden kiderül majd a kellő időben…
Kattanás hallatszott, és gyors, rövid sípolások hallatszottak. A kurátor áhítattal letette a

telefont.
A trombiták hangja jelezte, hogy ezek a szavak nem szellemi ihletésűek, hanem csak az
elmélkedéshez hasznosak. A szellem nem válaszolt közvetlenül, de a beszélgetés elől sem riadt
vissza. Az általános elképzelés az volt, hogy magának kell döntenie. Íme, egy újabb teszt,
gondolta a kurátor, mennyi van belőlük, Uram... Azonban volt néhány tipp.
A kurátor felállt térdéről, a falhoz lépett, és ujjával ráírta az aranyban izzó kulcsszavakat:
1) Rózsa (a pályán / patakkal)
2) Libanon
3) Töltsön tömjént (?)
A rózsával minden világos volt a titkosszolgálati jelentés után. Libanonnal is: fel kellett venni
a kapcsolatot Ahmad sejkkel, a középső tatárok vezetőjével. A sejk természetesen nem Libanonban
élt, hanem a nyolcadik taer ugyanabban az edényboltozatában, mint maga a kurátor –
de a katonai központ, a politikai főhadiszállás és a középső tatárok összes fizikai szentélye
Libanonban volt, így a szó. egyértelműen jelezve
őket.
Az Ahmaddal való találkozás aligha jelentett fenyegetést, de minden esetre a kurátor úgy
döntött, hogy végez néhány harci gyakorlatot. A telefonok előtt meghajolt, ujjait a falba
mártotta, szétválasztotta, és belépett a harcművészetek csarnokába.
A hall padlóját puha nádszőnyeg borította. A falakon különböző országokból és korokból

származó kardok lógtak. Az ősi harcosok páncélja, az íjak céltáblái és a veréshez használt nakivarák
álltak a falakon. A kurátor kifújta a levegőt, elernyedt – és hirtelen hátraugrott, mint egy
macska, kikerülve egy képzeletbeli ütést. Aztán a padlóra ugrott, átesett egy bukfencet, és mély
helyzetbe lépett, és a bal ujjával megkarmolta magát.
csukló.
Azonnal egy kis alumínium bőrönd jelent meg a bal kezén, hasonló a sugárzástól mutált
órához. A bőrönd egy könyvvé nyílt, és éles vörös fényekkel villogott.
Nem sok idő telt el Shkuro jelentése után, de a képernyőt már két panelre osztották. A jobbik
továbbra is irányította a kobaltgejzírt: egyetemes végzetet indított el. A bal... A bal még fekete volt...
Várjuk a híreket. De ha a Jó Állam ellenségei valóban megpróbálják letiltani a gejzírt, nagyon-
nagyon kellemetlen meglepetésben lesz részük.
A kurátor nem félt túlságosan attól, hogy a bankhatóságok átveszik az irányítást a nemzeti
fegyver felett. A bőrönd csak egy animált interfész volt – és egy gejzír és minden más vezérelte, egy
közvetlenül az agyába erősített implantátum, amely fölött a TRANSHUMANISM INC. nem
volt kontroll. Ha valaki megpróbálja elvágni a fegyverimplantátumot a katonasággal való közvetlen
kommunikációtól, a gejzír az ellenőrzési eljárások után a harckészültségre és a munkára indul.
Az ellenségnek természetesen csekély esélye lesz beavatkozni a kódok cseréjébe, de nem valószínű,
hogy bárki is szeretne ilyen tétekkel játszani...
Igaz, Sheikh Ahmad elméletileg képes. Mert a tatároknak ilyen eszkatológiájuk van – hogy
mindenkit magukkal vigyenek. És még csak ne is vigye magával, hanem úgymond a paradicsomba
induláskor dobja be a neki szánt mélységbe. Ilyen emberek, mit tehetsz. Másrészt az eszkatológia
az eszkatológia, de maga a sejk nem bolond – London közelében ül. Itt azonban korlátozottak
a lehetőségei.
De mindenesetre most a gejzír mellett lesz még egy aljzat... Mindenki számára nagyon
váratlan foglalat. Jól sikerült bőr. Törjünk át. És mit jelent az - "áttörni"? Ez azt jelenti, hogy
mindenkit szétszúrunk, aki az útjába kerül. És azonnal átmegyünk
a szilánkjaikat.
A kurátor a csuklójába húzta a zárt bőröndöt, és kiment az edzőteremből a kertbe.
– Dobrosud kurátora találkozót kér Ahmad sejkkel – mondta egy repülő szitakötőnek.
A szitakötő lebegett előtte, gondolkodott egy kicsit, és vékony gyerekhangon válaszolt:
„A sejk szeretné tudni, mi a találkozó célja, hogy méltó fogadtatást készítsen a nemesi
kurátornak.
– Ne legyen szertartás, kérem – mondta a kurátor. - Nem hivatalos látogatás. Csak beszélj, mint a
szomszéd. Van információ. Jelentős következményei lehetnek. szeretnék megvitatni.
A szitakötő felvillantotta zöld szemét, és így szólt:
- A sejk befejezi a találkozót a terepparancsnokokkal és megáldja a mártírokat. Negyven

perc múlva szívesen találkozik a kurátor testvérrel a lakása ajtajában.
Amikor a szitakötő elrepült, a kurátor úgy gondolta, hogy lesz ideje meglátogatni Évát – reggelente
rengeteg zavaró vegyszer termelődött az agyban, és egy fontos beszélgetés előtti váladék sem ártana.
Ezenkívül az otthoni sejknek van kísértése a kísértésben, és ezt használja a tárgyalások során -
könnyebb lesz ellenállni.
A kurátor felsóhajtott. Miért, Uram, miért kell a te szolgádnak minden alkalommal mentség,
amikor vétkezik? A bűn elkerülhetetlen – de nem te magad akartad, hogy így legyen? Vagy
hiányzik valami...
A kurátor a földre rogyott, és Adam lett az öreg almafa alatt.
Éva a közelben állt, karcsúan, fiatalon, vörösen csillogóan, rejtélyes mosollyal az arcán, és várt. Mint
egy lesben álló macska, gondolta a kurátor, és a kezében lévő fadarabra nézett.
Nyilvánvaló, hogy Ádám formálja Évát. Csak a mellek túl nagyok, és a szamár is... De a lábak
és a karok aprók, és a fej valamiért bevágott...
Minden fosszilis vénusz így néz ki. Valamire emlékeztet... Igen, a kurátor rájött, ez van:
amikor a tudósok feltérképezik az agy és a bőr idegvégződéseinek kapcsolatait, szenzoros
homunculusokat készítenek. Ilyen vicces goblinok apró testtel, hatalmas kezekkel és ajkakkal.
A paleolitikumból származó Vénuszok pedig egy térképet mutatnak arról, hogy mit éreznek
ezekkel a kezekkel. Milyen szenzoros homunculusok érdeklik. A női test összes többi részét a
paleolitikum tudósai csökkentett léptékben ábrázolták. Ezért minden szenzoros homunculusra egy
paleolitikumból származó Vénuszt kell alkalmazni, és ott lesz minden földi jelentés
szimfóniája... A fenébe, micsoda intelligencia vész el a pártmunkában.
A kurátor letette a fadarabot és a kovakő kést.
- Nos, mi van ott? – kérdezte Évától.

Éva csak néhány szót értett, de megérzései sohasem csalták meg. Feljött, leült mellé, párszor
megveregette a szempilláit, és átadott a kurátornak egy nagy piros almát. Már az egyik oldalon
megharapták. Az almának és Évának is erős francia parfüm illata volt.
A kurátor elvette az almát, és felnézett. Az ősi kígyó kifejezéstelenül bámult ki a lombok közül, villás
rózsaszín nyelvével vágta a levegőt a pofa előtt. Lélegzetvisszafojtva gondolta a kurátor, és
úgy fűrészelt, mint egy kirakós. Meleg neki. Szenvedő. Kié a mennyország, és kié a pokol, ami mindig
veled van.
A kurátor lenézett Éva kicsi, kemény melleire, hegyes rózsaszín mellbimbóira és lapos hasára az arany
háromszögű hajjal. Aztán elképzeltem, hogy van most
íme meztelensége,
és elnyelte a várakozásban. Aztán leharapta a gyümölcsöt, megrágta, lenyelte, és beleesett a
lehetetlenbe.
A Paradicsom tele van élményekkel, amiket nem lehet megszokni – de Éva meztelenségét látni
talán a legerősebb hormonális rázkódás volt. Az agy ezután teljesen feltöltődött. De a kígyó az
orvosi korlátozások szerint három nap alatt legfeljebb egy almát adott ki ...
Amikor Éva a patakhoz ment mosakodni, a kurátor már teljesen nyugodt volt, ellazult és
készen állt egy fontos találkozóra.
Felállva maga elé idézett egy egész alakos tükröt, amelyet benőtt egy kopott, sáros könyökű Serdobol
tunika, lila lovaglónadrág és kopott krokodilcsizma. Aztán egy kis sörtéket adott az arcára,
és enyhén táskás fáradtságot sugárzott a szemébe: a vezető dolgozik... A sejk azonban mindent
a maga módján fog érteni, nem fogjátok kitalálni... Kilégzés, a kurátor megigazította a haját,
és megkérdezte:
- Láthatom a sejket?
A sejk már vár! – válaszolta a tükör, és a kurátor egyenesen belelépett az ezüstös hidegbe.
Fény. Fény minden oldalról - de nem égető, nem vakító, hanem gyengéd, tejszerű, simogató a
szem.
- Tisztelt Imám! hívta a kurátor. - Béke veled! te itt vagy?
Senki nem válaszolt, de a kurátor nem várt választ.
Ez volt a rituálé. A tatárok Ahmad sejket rejtett kanniszterimámnak tartották, amit maga Ahmad
teológiai okokból sem erősített meg, sem cáfolt („aki rejtőzik, az valóban el van rejtve”). Ezért nem
válaszolt az "Imam" fellebbezésre,
de a ki nem mondott protokoll szerint először imámnak kell nevezni. És miután szerényen elhallgatott,
lehetett sejknek szólítani. A kurátor jól ismerte ezeket a finomságokat.
- Béke veled, tisztelt sejk! – ismételte kicsit hangosabban.
A tejes köd elvonult, és a kurátor megpillantott egy jóképű, fekete szakállas férfit arany turbánban.
Ahmad sejk mindig pontosan úgy nézett ki, mint a tatáros szórólapokon, csak néha megengedte
magának, hogy megváltoztassa a fejdísz színét.
– Béke veled, nemes kurátor – felelte a sejk hangzatos orosz basszussal. - Kiszakad a szívem a
mellkasomból, és a szemem nedves - Nagyon örülök, hogy látlak
újra.
A kurátor azt sem tudta, milyen nyelven beszél valójában a sejk. Arab? perzsa?
„A találkozó miatti örömöm és izgatottságom kimondhatatlan” – mondta a kurátor.
A vezetők odamentek és ünnepélyesen megölelték egymást.
A gyöngyköd eloszlott, és a kurátor magas, faragással és drágakövekkel borított aranykapukat

látott. A kapu olyan hatalmas volt, hogy szinte íztelen volt. Ugyanaz az óriási őr őrizte őket -
fényből szőtt sziluett, arany lándzsával a háta mögött.
– Ki vagy te, aki az örök otthon ajtajához mész? – kérdezte az őr.
– Ez velem van – intett a kezével a sejk.
Az őr tiszteletteljesen meghajolt, a kapu kissé kinyílt, és a kurátor belépett a sejk lakásába.
A kapun kívül hatalmas kert volt, majdnem olyan, mint a kurátoré. De itt minden fa és bokor,
még a virágok és a fű is aranyból volt. Az áttetsző zöldes leveleket felkavaró szellő kissé hallhatóan
csengette őket. Érdemes volt hallgatni ezt a zenét, és felerősödött, aztán furcsán változni kezdett,
magával ragadva a figyelmet – és a kurátor az arcába harapott, hogy elvonja magát. Nem szabad
elveszíteni az irányítást.
A sejk összecsapta a kezét, és az aranyló lombok közül egy hatalmas - kanapé méretű - hosszúkás
gyöngy úszott, két mélyedéssel. Újra összecsapta a kezét, és a gyöngy a padlóra süllyedt. Két ember
kényelmesen ülhetett ezen az értékes padon.
– A beszélgetés előtt csillapítsa éhségét és szomjúságát – mondta a sejk, és vidáman nézett a

kurátorra –, megkérem tisztelt barátomat, hogy csatlakozzon!
Leült a gyöngyházra – és egy közeli ülésre mutatott.
A pad felrepült a kertre, majd a zsugorodó világra, felemelkedett a felhőkig, átszúrta őket - és a
fehér felhős kiterjedés fölött lógott. A kék égen egyszerre látszottak a csillagok, a nap és a hold.
Kellemes visszafogott fénnyel világították meg az Univerzumot.
A kurátor két égi patakot látott, fehéret és vöröset – mint a part nélküli folyók, amik az
ürességben folynak.
– Mit szeret jobban a tesó, a tűzhely ebben a napszakban? – kérdezte kuncogva a sejk.
- Tej vagy bor?
- Bort? Berúg?
– Egyáltalán nem – válaszolta a sejk. - Csak az igaz léleknek tetszik.
Összecsapta a kezét, kinyitotta a száját, és az egyik patak - fehér - hirtelen közeledett

a gyöngypadhoz, és valami lehetetlen módon a szájába csavarta a sejket, miközben mérhetetlen
maradt.
Nem kellett volna visszautasítanod az ételt. A kurátor többször pislogott, hogy megszüntesse
az észlelési aberrációt, és ugyanazt tette, mint a sejk – kinyitotta a száját és összecsapta a kezét.
A borfolyó befolyt a kurátor szájába, és betöltötte az egész testét, és olyan hatalmassá és

fenségessé tette, mint a feje fölötti égitestek. De ami a legfontosabb, a kurátor lelke ugyanolyan
hatalmas és határtalan lett. Egy része részeg volt és szórakozott, míg a másik józan gúnyosan
nézte a mulatságot, és az egyik nem zavarta a másikat... És egyre több és több a lélek vidám
nyelve támadt, és mindannyian sokféleképpen hancúrozott, táncolt és nevetett, és ez így ment
sokáig, olyan sokáig, hogy a kurátornak még azt is sikerült elfelejtenie, miért van itt, és kivel van a
következő.
A sejk kétszer összecsapta a kezét, és mindkét folyó ugyanolyan gyors és lehetetlen módon tért
vissza az égbe. A kurátor magához tért.
– Jó – mondta. - Nekem olyan nincs.
– Neked is meg kellene próbálnod a tejfolyót, testvérem.
- Legközelebb.
- A Shaitan Goldenstern új fejlesztése - mosolygott a sejk. – Csak a jannatámnak, de rendelek

még egy linket és elküldöm neked.
„Köszönöm” – válaszolta a kurátor. - Nagyon hálás lennék. De természetemnél fogva inkább a

hagyományos élvezetek felé hajlok.
- Miért?
„Agyunk végül is csak egy emlős belső szerve, amely évmilliók óta él a barátságtalan természet
közepette. Szokásai megváltoztatása túl drasztikus... Ki tudja, hová vezet.
– Igen – bólintott a sejk. - Természetesen igazad van. De ami segít nekem, az a Teremtőnk
bölcsességébe vetett tüzes hit. Valamiért hagyta, hogy mindez megtörténjen.
A kurátor megköszörülte a torkát – nem kellett volna teológiai vitába bocsátkoznia, azonnal
felmerülnének a problémák. Ideje volt hozzáfogni az üzlethez.
– Csak a hit néhány vonatkozásáról akartam beszélni önnel. Magán.
A sejk komoly arcot vágott, és összecsapta a kezét.
A pad körül egy gyöngygömb, arany arab betűkkel. Bármilyen szkennelés számára
hozzáférhetetlen tér – ha persze a "TRANSHUMANISM INC."-nek hinni.
– Meg akartam veled beszélni a hírszerzési eredményeimet, Sheikh. Annak a helynek az

igazi tulajdonosáról, ahol most vagyunk.
Istenről beszélsz? – kérdezte mosolyogva a sejk.
A kurátor enyhén ingerültnek érezte magát, de azonnal rájött, hogy a sejk biztosított:
minden szavának teológiai szempontból kifogástalannak kell lennie, hátha eljut a követőihez.
– Nem, magasztos barátom. Csak a London melletti agytréfa tulajdonosáról beszélek, ahol a
bankjaink ugyanazon a polcon vannak. Hacsak nem hiszel a pletykáknak.
A sejk nevetett.
– Ön szellemes beszélgetőpartner – mondta. - És ha valóban ugyanazon a polcon állunk, amit

forrásaim megerősítenek, akkor ez valóban nagy megtiszteltetés.
„Nem érdemlem meg ezeket a szavakat.
- Maga a legérdemesebb. Követőim évek óta kérnek tőlem, hogy fogadjam el a kilencedik taert.
De szerintem London jobban védett. Túl sok sarki érdek van ebben a városban ahhoz, hogy
bármi rossz történjen vele.
– Vagy fordítva – válaszolta a kurátor.

Igen, van ilyen vélemény. De továbbra is úgy gondolom, hogy nincs biztonságosabb hely a világunkban,
mint a kobaltgejzír tulajdonosának szomszédságában.
– Vagy, ismétlem, éppen ellenkezőleg – sóhajtott a kurátor. – Ez nem csak rólunk szól, barátom. Goldensternről
is szól.
– Azt mondtad, nyugtalanító információkat kapott róla. Készült valamire?
„Nem az ő terveiről van szó. Az tény, hogy egyáltalán nem a TRANSHUMANISM INC. tulajdonosa. Goldenstern
egy figura. Az infrastruktúra igazi tulajdonosa Rosencrantz. Amiről én személy szerint egyáltalán nem tudok
semmit. És ez engem nagyon aggaszt.
A sejk a hasára tette a kezét, és az arca elkomolyodott. Sokáig gondolkodott, majd felemelte a kezét, és
háromszor összecsapta őket.
A gyöngygömb belsejében egy másik, kisebb jelent meg. Jellegzetes kékes szikrák pislákoltak: a
kurátor észrevette, hogy egy külső gyártó védőmodulja kapcsolt be, amely nem kapott
TRANSHUMANISM INC. tanúsítványt. Csak néhány felhasználó rendelkezett ilyen jogosultsággal. Magát
a kurátort is beleértve.
– Veszélyes ponthoz érkeztél, barátom – mondta a sejk. - Az ősi bölcs azt mondta, hogy sok bölcsességben
sok szomorúság van. Miközben a bölcsesség területén vagyunk. De ha tovább megy ezen az úton, szomorúságot
fog találni.
– Azt hiszem – mondta a kurátor –, bölcs dolog lenne, ha abbahagynám, ahol abbahagyta. Mert nekem nem
tűnsz szomorú embernek.
A sejk nevetett.
Szavaid édesek a fülemben. Bölcs vagy és éleslátó, ezért nem fogok bújócskát játszani veled, és nem
mondok el mindent, amit tudok. Azt mondod, Goldenstern csak egy jel, és az infrastruktúra valódi jogi
tulajdonosa Rosencrantz. A dokumentumok szerint minden így van, nem vitatom, bár ezt a furcsa tényt kevesen
tudják. De ha tovább kezdesz ásni, találsz valami még érdekesebbet.
- Mit?
Ahmad sejk összekulcsolta ujjait a gyomrára, és elmosolyodott, mintha sejtené, milyen hatással lesznek
szavai a kurátorra.
– Rosencrantz, barátom, ez is egy jel.
- Sajnálom? De akkor ki...

– Készülj fel – mondta Ahmad. „Amit most elmondok, sötét mesének tűnhet. Valójában ez egy
tündérmese. De mi veled vagyunk ebben a mesében
élünk.
- Én vagyok a figyelem.
– A TRANSHUMANISM INC. infrastruktúrája. tartozik... nem tudom milyen szót használjak.

Másképp hívják őket.
- Például?
- Sátánok. Démonok. Vámpírok. Vagy csak ördögök, ahogy a nép mondja.
- Komolyan?
- Ó igen. És hogyan is lehetne másként?
– És mik ezek… hmm… ördögök?
„Az ősi istenek nevének nevezik magukat. Mint minden ördög. Ezek az emberiség titkos
mesterei. Ők irányítják a világ történelmét. A vérünket isszák, és azon keresztül látják a szívünket.
És csak a Mindenhatóba vetett hit ad lehetőséget az embernek arra, hogy elkerülje a halált
és megszabadítsa lelkét tőlük ...
A kurátor kissé elfintorodott, és felemelte a kezét.
– Hiszek a lelki bölcsességedben, barátom. De maradjunk a gyakorlati szempontoknál.

Ki az a Rosencrantz?
- Ez, ha úgy tetszik, a frontemberük. Márkanagykövet, haha. Ha kapcsolatba lépsz a világukkal,

az várni fog rád.
– Akkor ki az a Goldenstern?
„Goldenstern közéjük akart tartozni. Ezért felvette az ősi isten - Aton - nevét.
- Sikerült?
– Nem jutottam ezekre a részletekre – válaszolta a sejk összerándult. - Nem biztonságos.

De amennyire értem, a rejtély megoldása éppen az ő szimulációjában rejtőzik. Ha tudni
akarod, mi történt Goldensternnel, belülről kell belemenned a szimulációjába.
- Megcsináltad?
– megálltam egy lépéssel korábban.

- Miért?
A sejk sokáig hallgatott. A kurátor is hallgatott, és válaszra várt. A sejk végre elhatározta
magát.
- Bírság. Maga mondta, hogy az agyunk csak egy állat agya. Pontosan ez a lényeg. Az ő agyuk nem
a mi agyunk. Ne próbálj világi istenekkel bánni anélkül, hogy megértenéd a természetüket. Kettős
természet.
- Miről beszélsz?
„Az ő agyuk különbözik a miénktől. Egy evilági isten agyában egy másik entitás él. Ez egyfajta féreg,
az
ősi kígyó - mert

ezek a szavak, minden tisztelettel a hited iránt, egyáltalán nem jelentenek egy viperát a kertedből,
ha azt számolod, hány almát ettél a vörös hajú lányoddal... Az ősi kígyó valóban létezik.
Csak ő kicsi,
és inkább
kígyónak tűnik. És nincs egyedül. Sok belölük.
- Honnan jöttek?
- Helyesebb, ha arról kérdezünk, honnan jöttünk. A világi istenek azt állítják, hogy hordozóikként
és szolgáikként hoztak ki minket. Évezredek óta mozognak egyik emberi agyból a másikba.
Fájdalmas és kockázatos eljárás volt. A transzhumanista forradalom célja az volt, hogy
állandó otthont adjon nekik. Elérték céljukat – és végtelenségig együtt élnek a befogott aggyal.
Világuralmuk nincs veszélyben
semmi.
– Beleértve téged és engem? – kérdezte a kurátor.
A sejk intett a kezével.
- Mi? Még csak nem is vagyunk részesei a tervüknek. Csak hullámok vagyunk. A háttérben zümmögő
legyek. El vagyunk tűrve, mert valakinek a helyünkön kell lennie. Valakinek irányítania kell az
embercsordát. De ha úgy döntünk, hogy szembeszállunk velük, el fogunk söpörni. Illetve
pontosabban kicserélik. Sem érzelmek, sem erők nem fognak ránk költeni... Valószínűleg
valami hasonló történt Goldensternnel. Vagy talán tényleg közéjük tartozott... Ez korábban
is előfordult. Talán most is ez történik.
- Csak ennyit tudsz?
- Többé-kevésbé.
Láttad ezeket a kígyókat?
Ahmad sejk körülnézett, mintha azt akarná ellenőrizni, vannak-e tanúi a beszélgetésnek, kivéve az
égitesteket – és megütötte magát a szőrös ujján lévő arany pecsétgyűrűn. A keze felett egy
mikro-szimulációs gömb világított.
– Fordulj el, barátom – motyogta, és megtapogatta a gömb izzó rétegeit. - Most megkeresem…
A kurátor elfordította a tekintetét. Hízelgőnek érezte magát – ezen a területen őrizték a tatárok fő
titkait és parancskódját: mintha ő maga nyitotta volna ki kobaltbőröndjét Ahmad alatt.
– Igen – mondta Ahmad –, itt. Lát.
A kurátor látta az emberi agy egy részét. A közepén egy kék tekercs féreg volt. Aztán jött egy
ceruzarajz, amelyen egy furcsa ember-denevér hibrid ugrott ki az ablakon. A rajz tagadhatatlan
őrülettől hatott. Aztán a kurátor látott egy olajfestményt, amelyen több kényszerzubbonyos urat
ábrázoltak. Az urakat székekhez kötözték. Mindegyiknek egy fapálca volt a fogai között a szájában -
úgy tűnik, hogy nem lehetett leharapni a nyelvét. A fejükön magas antik kalapok voltak.
- Ez további információ a témában... Sok nem világos itt. Igen, itt

A fő dolog…
A kurátor egy földalatti parancsnoki központ tervéhez hasonló diagramot látott.
A rajz nagy részét a föld égboltjának egy ferdén árnyékolt szakasza foglalta el. Középen, megfelelő
mélységben, egy üres üreg volt. Hatalmas tojás alakú test lógott a mennyezetéről.
Elmosódottan és hozzávetőlegesen ábrázolták, mintha a festő nem tudná pontosan, hogy is néz ki.
A sziklát körös-körül átjárók és szobák hálózata faragta. A föld alatti üreg oldalába keskeny barlang
ágazott ki. Lehajolt – és a kémény a föld felszínére emelkedett.
- Mi ez? – kérdezte a kurátor. – Az üveges tárolójuk?
– Nem – válaszolta Ahmad sejk. — Szentélyük terve.
– Érdekes – mondta a kurátor, és alaposan megvizsgálta az ábrát. - Nagyon érdekes. Mi ez a

földalatti tojás?
– Ez nem tojás, hanem az anyjuk. Minden ördög anyja. Az istennőjük. "Elme Anyjának" vagy "Nagy
egérnek" hívják. Közvetlen kapcsolata van nemcsak velük, hanem minden emberi aggyal, akár konzerv,
akár nem. Amikor az agy a gondolkodással van elfoglalva, a Nagy Egérhez beszél. Még
velünk is megesik, barátom.
A föld alatt van elrejtve? Az egyik trezorban? Milyen mélységben?
Ahmad elvigyorodott.
Gondoltál már katonai megoldásra? Felejtsd el. Korábban az emberek valóban azt hitték, hogy a
shaitanok főhadiszállása a föld alatt van elrejtve. De valójában egy másik világban van, tehát a rendszer
feltételes. A Shaitanok a "nagy bukásnak" nevezett rituálé során érnek oda. Ha jól értem, ez így
történik: az ördög a mélységbe veti magát - látod, itt van -, és repülés közben átmegy a valóság egy másik
síkjára.
Mi a másik terv?
A sejk intett a kezével.
- Nos, hogy van ez... A negyedik dimenzió, a párhuzamos tér... nem értem. A lényeg, hogy
egyik utunk sem vezet oda. A Shaitanok megtanultak olyan felvonókat építeni, amelyek képesek
mozogni a dimenziók között. De a mélybe zuhanás továbbra is a fő rituáléjuk. A valóság két
különböző rétegét kapcsolja össze – a mélyre jutva az ő világukban találja magát. A bejárat itt lent van.
– Igen – mondta a kurátor a diagramra nézve. - Lenyűgöző. És mi köze ennek Goldensternhez?
- Nem tudom. Figyelmeztetni szeretném azonban, hogy nem biztonságos tovább érdeklődni ez
iránt a kérdés iránt. Rosencrantznak és barátainak van egy tégelyes börtöne New Life néven. Nos,
látod, egy kis morális korrekció, bár tudtommal még senki nem tért vissza onnan. Aki túl energikusan
rohan Rosencrantzba, az ott köt ki.
– De nem ütöttél – mondta a kurátor.
- Nem ütöttem, mert nem törtem el. Kitaláltam, hol álljak meg.
– Rosencrantztól kapott rózsát?
A kurátor tudta, hogy ezzel a kérdéssel átlépi a határt. De a sejk csak sóhajtott.
– Értem… Nem sokkal azután, hogy az intelligenciám elkezdte gyűjteni az adatokat a Goldenstern
szimulációról. Ez a rózsa mentette meg az életemet.
Láttad Rosencrantzot?
A sejk megrázta a fejét.
- Hogyan szerezted meg a rózsát?

„Az egyik órától kaptam” – válaszolta a sejk. - Egy tál mazsolában. Olyan szűk piros bimbó. A szemébe
néztem - az óra értelmében - és rájöttem, hogy egyszerűen nem látta ezt a bimbót. Minden világossá
vált, és elkezdtem összegyűlni egy találkozóra ...
- Szólj, ha tudsz.
- Valószínűleg tudod - amikor a szimulációmból valaki máshoz megyek látogatóba, vagy semleges
területen találkozom, három arany dzsipben utazom, dobozvédővel. Nekem személy szerint nincs
szükségem erre a luxusra, de a harcosaim azt követelik, hogy a vezérük... Érted...
– Értem – mondta a kurátor –, természetesen.
– Amikor megkaptam a rózsát, új kapu jelent meg a jannat mellett. Csak az ürességben. Rose
kinyitotta őket. Elhaladtunk a kapun, és az ismeretlen messzeségbe rohantunk. Először csak fény
volt. Aztán elindultunk az úton. A szokásos út a mezőn. Semmi különös. Eltelt néhány perc és...
Változott a táj? – javasolta a kurátor.
– Nem – mondta a sejk. - Nem táj. Az indulásom kezdett megváltozni. Kinéztem az ablakon, magamhoz
tértem és hirtelen rájöttem, hogy már nem dzsipben vezetek, hanem hintón...
– A szimuláció lehallgatása?
- Pontosan. Mindhárom dzsipem ősi kocsi volt, arany díszítéssel, kemény és nyikorgó, primitív
laprugóval. Ahogy a szén előtt volt...
– Tudom – válaszolta a kurátor. - Láttam a múzeumban.
- Ráadásul - mondta a sejk - a ruhám megváltozott. A szokásos köntösöm helyett valami

középkori... középkori...
– Lovag? – javasolta a kurátor, emlékezve reggeli álmára.
– Nem – intett a kezével ingerülten a sejk –, nem. Csak valami másnaposság. Egy kabát vicces
váll, szűk nadrág, egy obszcén codpiece, mint a craper és egy hosszú kard. És egy tollas kalap. Az
ölemben feküdt. A legfontosabb, hogy észre sem vettem, hogy mikor történt. Bevallom, féltem.
– Még mindig – bólintott a kurátor.
– Aztán a másik két hintó eltűnt, és csak az enyém maradt. A biztonságiak nem válaszoltak. Végül
megálltunk. Kimentem. A kecskéken ülő kocsis elment. Körül - egy hatalmas pusztaság.
Lócsontvázak és régi kocsik
már összeesett, a kerekek a földbe mentek... És a varjak. Kiderült, hogy én vagyok az egyetlen. Teljesen
kísérő nélkül. Csak egy van ebben a lótemetőben, és a különleges kommunikáció néma. A járás
kényelmetlen – ez a bugyi szűk, a kard beleakad a lábába. És ahol az út megy - egy domb, és rajta egy
középkori vár. Zömök és komor. Tornyokkal, fallal minden úgy van, ahogy lennie kell. Az úton -
egy nyíl, mint egy útjelző tábla. Csak egy szóval: Elsinore.
- Mi ez?
A kastély, ahol Hamlet lakott. Hát ezek a Goldenstern és Rosencrantz is forogtak. Akkor még nem tudtam,
később elmagyarázták. És abban a pillanatban rájöttem egy dologra - ez az utolsó állomás.
Visszamehetsz, vagy követheted a nyilat – és nem tudni, mi fog történni, de aligha valami jó... Csak az
intuíció késztette. És én…
- Mit?
A sejk széttárta a kezét.
- Úgy döntöttem, hogy visszajövök.
- Hogyan csináltad, hogy?
– Nagyon egyszerű – válaszolta a sejk. - Felmentem ehhez a nyílmutatóhoz, és azt mondom - így és úgy,
kedvesem, rájöttem, hogy nem kell beleavatkozni a dolgaidba. Túlságosan kíváncsi volt, többet
nem fog megtörténni. A pokolba a Goldensterneddel, nem fogok érdeklődni iránta. Térjünk vissza a
kvóta állapotához...
Ahmad sejk derűs beszéde átvágta a gyümölcskereskedő hanglejtését, aki egy piaci ütővel
beszélget – és a kurátor alig tudott elfojtani egy mosolyt.
– Okos – mondta. - Nagyon ésszerű. És mi történt ezután?
Nem fogod elhinni, barátom. A következő pillanatban kiderült, hogy az asztalnál ülök, és a houri - ugyanaz
- egy tál mazsolát nyújtott felém. Ugyanaz a tál. És abban a pillanatban, amikor rózsát adtak nekem – a
zenéről ismertem fel. De nincs több rózsa a tálban...
- És azóta…
- Azóta nem érdekel a Rosencrants és a Goldensterns - válaszolta a sejk. - És ha meglátogat a

kíváncsiság, eszembe jut ez a lócsontvázas pusztaság, és minden elmúlik.
– De már mindent tudsz.
- Nem mindenki. Nyilvánvalóan egy ilyen mennyiségű tiltott tudás összeegyeztethető a csendes élettel.
Most már ugyanazt tudod, amit én. De ha tovább ásol
vagy mássz be a Goldenstern szimulációba, készülj fel mindenre. Emlékezz erre - az "Elsinore" szó
közelében továbbra is megbánhatod és megfordulhatsz. De hát ... A tudás nem minden alma
egyformán hasznos ...
És a sejk eloltotta a világító gömböt a gyűrű fölött. A kurátor rájött, hogy nem lesz más
magyarázat. De már sokat tanult. Sokkal több a reméltnél.
– Köszönöm az őszinteségét, barátom – mondta. – Többször említetted a kertemből származó

almát. kosarat mindenképpen küldök. Legalább megköszönöm ezt a varázslatos csemegét. Gondolja
csak, igya meg a bor folyóját! Még soha nem voltam ennyire részeg és józan egyszerre...
A sejk már magához tért – egy ijedt gyümölcskereskedőtől nem

nyoma sem maradt.
„A Mindenható csodái kimeríthetetlenek” – válaszolta. - És ha baljós saitánokon keresztül jönnek

hozzánk, ez a gondviselés és a legjobb bizonyítéka a mi egyetlen Atyánk létezésének és
mindenhatóságának, aki megparancsolta még a saitánoknak is, hogy szolgálják hűséges
gyermekeiket.
„Bölcs szavak, amelyekben minden betű aranyat ér” – bólintott a kurátor.
A sejk enyhén összevonta a szemöldökét – láthatóan azon töprengett, mennyit nyomnak a betűk,
és van-e itt rejtett szemrehányás –, de aztán mégis jóindulatúan elmosolyodott.
- A borfolyó ajándékba kerül, barátom - Remélem, a te zord aszkéta paradicsomodban lesz elég
hely neki... Addig is...
Felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival. A kanapé előtt a levegőből sűrűsödött festett

tányéron arany tálca sokszínű zserbettel és kék halvával.
A sejk fogott egy csipet halvát, és a szájába vette.
„Most, hogy a kíváncsiságod kielégült – mondta nyelt egyet –, hadd váltsak témát, és beszéljek
az igazán sürgető dolgokról… Segíts magadon, kérlek…
A kurátor elővett egy arany csésze sörbetet a tálcáról.
„Sokat gondolok bevételünk legfontosabb forrására – folytatta a sejk –, az implantátum

reklámozására gondolok. Erkölcsi szempontból nem túl jó – a hitben élő testvéreid agyát
bérbe adni a Sátánnak, mit gondolsz?
Most világossá vált a sejk őszintesége – akart valamit az információiért cserébe.

– Természetesen – kuncogott a kurátor. - Nem elég jó.
Ivott egy korty sörbetet. Az ital semmihez sem hasonlítható: a kurátor azt képzelte, hogy egy kis
gyengéd madár repül a mellkasába, szárnyalja,
énekelt - és az éneklésből íz lett. Hú, gondolta, sörbet, hasonló a madártrillához... Meg kellene
ismerkednie a paradicsomról szóló tanításukkal részletesebben.
- De ha az Úr úgy döntött, hogy továbbra is követnünk kell a könnyek és bánat útját - folytatta
a sejk -, legalább meg kell büntetnünk a saitánt.
- Pontosan hogyan?
- Gondolja meg, barátom - mondta a sejk, és új csipet halvát nyomott a szájába -, mi az a shaitan? Ez
egy olyan szellem, amely elvetette a magasat a mélység kedvéért, az örökkévalót a
pillanatnyi kedvéért. Shaitan egy hozzád közel álló tanítás nyelvén beszélve ezüstdarabokért
adta el az eget. Ezért a legjobb módja annak, hogy megsértse sötét szívét, ha sírásra készteti,
és megváljon ezektől az ezüstdaraboktól.
„Tökéletes érvelés” – mondta a kurátor.
Kipróbált egy másik sörbetet, és egy másik madár látogatta meg, nem úgy, mint az első, de
ugyanolyan édes és gyengéd - csiripelt, csiklandozta belülről a szárnyait, és édes buborékokká
változott...
Ennyi, nincs több kóstoló – be kellett tartani a protokollt. Bár persze nagyon szerettem volna
kipróbálni azt a kék halvát, amit a sejk evett.
„A Mindenható akaratából Önnel együtt mi irányítjuk az eurázsiai kontinens jelentős

részét” – folytatta a sejk. – Ha közös frontként lépünk fel, sokkal könnyebben tudunk új tarifákat
kialkudni az implantációs sugárzásra…
- Én is gondolkodtam rajta - mondta a kurátor -, de itt felvetődik a kérdés... Hogy is mondjam, a

kép... Hiszen háború folyik. Ha hirtelen összefogunk egy ilyen érzékeny területen, akkor a ti
ellenségetek és az enyém is felhasználhatják a propagandában.
- A probléma könnyen megoldható. Valahol semleges területen kell létrehozni egy külső struktúrát
neked és nekem, Venezuelában vagy Brazíliában. Vagy a szigeteken. Komoly és megbecsült
közvetítőre van szükségünk, akinek a részvényeit titokban kettéosztjuk. Természetesen nem
közvetlenül, hanem alapokon, kedvezményezetteken, egyéb közvetítőkön stb. Ez a struktúra a
saját nevében fog együttműködni a Shaitannal, de a velünk egyeztetett politikát folytatja...
– Szóval, szóval… Érdekes.

- Külsőleg minden több, mint tisztességesnek tűnik. Jelentős globális kereskedő, akinek szolgáltatásait
számos ügyfél veszi igénybe... A teljes fényesség kedvéért vegyünk bele néhány afrikai elnököt, amerikai
törzsi vezetőt és kisrészvényeseket a rendszerbe. Nincs gazdasági kockázat, és a kép eltűnik. Neked és
nekem már vannak részvényeink ugyanabban a portfólióban, akkor mi van? A világ túl kicsi ahhoz, hogy
ezt elkerüljük.
„Friss és erőteljes ötlet” – mondta a kurátor. - És hogyan tervezi emelni a tarifákat?
– Legalább tíz százalék. Talán még tizenöt is.
- Amennyire én értem a helyzetet - mondta a kurátor -, a Shaitan csak akkor fog beleegyezni az ilyen
emelésbe, ha készek vagyunk komolyan növelni a műsorszórás hangerejét. Vagy változtassa meg a
zónát. A zónázásom pedig már a határon van. Nincs hova visszavonulni – csak a Kreml van
mögöttünk.
– Szóval növeljük a hangerőt – vont vállat a sejk. - De együtt és a legkedvezőbb feltételekkel.

Ha ezt egyszerre teszi, akkor egyáltalán nem lesz félreértés. Mindenki azt feltételezi, hogy a
változások magából a nyitott agyból származnak. Mármint az ördögtől. Cselekedeteink
szinkronizálása
Legfontosabb.
– Meggyőzted az elmémet, és megédesítetted a szívemet – mondta a kurátor. Teljes mértékben

támogatom az elképzelésedet.
– Örömteli üzletet kötni egy bölcs ellenféllel, aki mindent tökéletesen ért.
„Én magam szerettem volna hamarosan felvetni ezt a témát – ismerte el a kurátor –, de nem tudtam,
hogyan. Előttem vagy. És az általad javasolt megoldás rendkívül ésszerű.
- Szóval - mondta a sejk - megegyeztünk.
- Igen. A részleteket bízza az asszisztensekre.
– Van még kérdés?
– Apróságok – válaszolta a kurátor. - Panaszkodj a hackereid miatt. Shahid programokat töltenek

le az implantátumon lévő rabszolgáknak. Felgyújtottak több birtokot Szibériában. Hallottál már róla?
A sejk ráütött a gyűrűre, és intett a kurátornak, hogy forduljon el. Egy perc múlva a világító
gömb kialudt.
– Nem magam csinálom – mondta a sejk. - De ez, ahogy én értem, nem a mi kezdeményezésünk,
hanem egy szerződés, amelyet kiberharcosaink vettek át Ivan da Maryától.
- Sorban?
– Nos, igen – felelte a sejk. „Gondjuk van a jobbágyok kalózprogramjaival. Inkább... Ivan da
Maryának a technikai protokollon kívül harmadik felek által biztosított szoftvere is van.
Ez egy szürke biznisz, komoly bevételt hoz, és persze fizetnek mindenkinek. De ezen a piacon nem
dolgozhatnak legálisan. Segítőik csak mezőgazdasági minősítéssel rendelkeznek…
– Tudom – mondta a kurátor. - Megegyezett. Ivan da Marya fizet a hackereidnek, hogy problémákat
okozzanak?
- Nem okozunk problémákat Ivan da Maryának. Megoldjuk őket.
- Hogyan?
- Ivan da Marya mellett kalózok dolgoznak a piacon. Kihasználják, hogy az üzletnek ez a része a
szürke zónában van. A kalózok komoly dömpinget hajtanak végre. Kibershahidjaink kizárólag
kalózprogramokon dolgoznak, rossz hírnevet keltve számukra – és amennyire én tudom, Ivan da
Marya nagyon elégedett ezzel az együttműködéssel. De megértem, hogy a hírekben
csúnyán tűnhet...
- Igen - mondta a kurátor -, most már világos. Szóval félreértettem.
„Megegyeztünk, hogy nem avatkozunk bele az üzleti ügyekbe” – mondta Ahmad sejk. „Hagyjuk
gyermekeinket együttműködni, ahol csak lehetséges, a kölcsönös előnyök érdekében.
– A lényeget eltávolították – bólintott a kurátor.
– Akkor fejezzük be a mai dolgunkat, nem bánod?
- Ahogy akarod, tisztelt imám.
Ahmad sejk háromszor összecsapta a kezét. A kék szikrák gömbje kialudt. Újra összecsapta a
kezét, és az arab írású gömb kialudt. Az ételtálca eltűnt vele.
A kurátor felnézett. A gyöngypad fölötti égbolton még mindig két égi folyó ömlött - fehér és vörös.
A tejtermék a hold felé fordult, a bor a nap felé...
– Nincs Goldenstern az égbolton – mondta a kurátor.
- Csak itt - sóhajtott a sejk -, lent, sajnos, létezik. A lányok zavarban vannak... Mellesleg a lányok
miatt – nagyon akarnak téged meglátogatni, hallani a forradalmadról… Főleg az érdekli őket, tudod
mit?
- Mit? A kurátor elmosolyodott.
- Hogyan lőtted le személyesen az utolsó Mihalkov-Askenázt revolverből? Célozni minden klón fejét, hogy az
ellenforradalom ne a bankokba szálljon... Mondd csak, tényleg ugyanaz a revolver, amelyből a néhai uralkodó
varjakat és macskákat lőtt?
– Igaz – mosolygott a kurátor.
- Miért tetted ezt? Személyes harag? Vagy bosszú a punciért?
- Nem - válaszolta a kurátor -, ez más. A Mihalkovoknak egyetlen dinasztikus kiváltsága volt: cipővel arcon verni a
Szerdomolyt. „Jus tabernus”, ha nem tévedek. Általában egy ilyen feudális archaizmus. Túlságosan visszaéltek
vele. A korszak megváltozott, de nem értették meg. Valójában emiatt kezdődött minden ... És ezzel a
revolverrel, és általában a forradalommal ...
- Biztosan - mondta álmodozva a sejk -, felejthetetlen nap lehetett.
– Éppen ellenkezőleg – válaszolta a kurátor –, nagyon felejthető. Mindezekre nem személyes tapasztalatból,
hanem a Párt történetéből emlékszem.
„A hetedik taertől kezdve a szállásadónknak egy csodálatos szolgáltatása van. Ezt memória késleltetésnek
hívják. Szelektív feledés. Külön fizetsz azért, hogy ne emlékezz az életed néhány részletére...
- Teljesen elfelejtetted?
- Nem, ez a lényeg. A tudatalatti mindenre emlékszik, te pedig önmagad maradsz. De tudatos szinten ne aggódj.
Sokat segít, ha sok... hát verekedés és erőszak jelenete van a múltban. Tegyél késleltetést - és minden
eltűnik. A jelenben élsz. A lelkiismeret nem zavar. Az egyszerű háztartási apróságokból örömet szerez. Próbáltad
már?
– Nem – mondta a sejk –, hallottam róla, de nem tervezem… még nem. Büszke vagyok speciális
műveleteimre. Megbántál valamit?
- Nem - válaszolta a kurátor -, nem mintha megbántam volna, de... Nos, ez olyan, mint egy új tiszta élet. Minden
nap friss oldal. De drága. Nagyon drága.
- Nagyon drága? – kérdezte érdeklődve Ahmad. - Akkor arra gondolok... Mindenre emlékszel tetszés szerint?
- Természetesen. Emlékszem a naptárra. Havonta egyszer. Két órán át emlékeztem,

megrémültem, imádkoztam - és vissza... Ígérem, hogy valahogy speciálisan leveszem a zárat
aznapra, és szórakoztatom a lányait. Csak nem ma.
- Köszönöm, barátom, köszönöm - a lányok várni fognak. De mindegy, menjünk el hozzájuk

egy percre együtt. Nem bocsátják meg, ha elbújok előlük
olyan előkelő vendég.
- Ahogy tetszik.
- Akkor menjünk le?
A kurátor bólintott, és lehunyta a szemét – nem nagyon szerette a szédítő repüléseket a felhőkön át.
Amikor a gyöngypad megállt, ismét egy arany kert és a lombok gyengéd csengése volt körülötte.
A sejk felállt, és kezét nyújtotta a kurátornak. A kurátor felállt, és enyhén szédült. Mégis hozzá
kell szokni az új látnivalókhoz.
- Lányok! – szólt rá játékosan a sejk. Tudjuk, hogy itt vagy! Na, irány a fiúk!
Az aranybozótos csengett, és nők kezdtek előbújni belőlük.
A kurátor ritkán látott ennyi szépséget egyszerre. A kannás titkosszolgálati jelentések alapján
emlékezett rá, hogy hetvenkettőnek kellett volna lennie – de első pillantásra úgy tűnt, hogy
legalább kétszer annyi.
A guriák csodálatosak voltak. Fehér bőrű, reggeli frissességet sugárzó, barátságosan

mosolyogtak, hatalmas fekete szemekkel csillogóan. Némelyikük szinte átlátszónak tűnt – a testük
átsült. Közelről megnézve egy fehér csontot lehetett látni a bőr alatt, a csont alatt pedig egy rózsaszín
agyat.
Meztelennek tűntek, de sokáig nem lehetett rájuk nézni - a meztelenséget szinte azonnal
elfedték a vendég elől a selyem- és virághalmok, amelyek az órára irányított figyelemsugárban
keletkeztek. Ezek a fátylak ragyogni és csillogni kezdtek, minél fényesebben, annál
szemérmetlenebbé vált a tekintet. Nos, beugrottam Eve-hez, gondolta a kurátor. És akkor izgulnék...
– Mennyei barátok – mondta a sejk. - És itt vannak a földi társaim ...
A lányok külön csoportjára mutatott – a mennyei föld úgy emelkedett a lábuk alatt, hogy ők a mennyei
lények fölött álltak. Ezek is fehér testűek és fekete szeműek voltak, de a nyakukban és a karjukban
annyi arany bling lógott, hogy még az aranyló lombok hátterében is ott volt a mellszobor. A
hasukon és a combjukon, terjedelmes és kényelmetlen értékes
övek.
A kurátor kissé elvigyorodott.
Tudta persze, hogy milyen földi társak. Öngyilkos merénylők voltak, akiknek az agyát a terrortámadás
után megőrizték, és áthelyezték az egyik fenntartott helyre.
tatár kannák. Ez ritka, de megtörtént. A sejk eltűrte őket, mert fontos eszközei voltak az agitációnak
– minden második propagandavideó mesélt a paradicsomi életükről.
Egy közönséges sahidasszonynak még kevesebb esélye volt bekerülni egy korsóba, mint például
egy szibériai serdobolnak, akit részegség miatt lőttek ki a lóőröktől, de a jannat-
nézetű szentimentális klipek hihetetlenül motiválták a tatári fiatalokat. Ezért a detonáció
előtt minden öngyilkos merénylő alacsonyan, mélyen csípőjére eresztette a robbanóövet –
így nagyobb volt az esély a fej túlélésére.
A hírszerzés jelentése szerint Ahmad sejk személyes paradicsomát nagymértékben

megrongálta ez a környék. Még olyan pletykák is terjedtek, hogy a mártírok megverték, és
általában meglehetősen kiszámíthatatlanul viselkednek a szállítás közbeni agykárosodás miatt. A
bánat mindenütt ott van, gondolta filozófiailag a kurátor, mindenütt a csapások, csak a palotákban
selyem és brokát alatt rejtőznek a lét fekélyei…
Miért sóhajtozol így, barátom? – kérdezte a sejk. – Nem ajánlhatom fel neked mennyei barátaimat,
mert ez a Mindenható személyes ajándéka. De a földi társak készek megosztani veled az ágyat –
persze ha szépségük nem vakít el... Szabadon választhatnak.
És a hírszerzés is beszámolt erről - a sejk egyik fő vallási kötelessége volt a paradicsomi sahid
nők személyes kielégítése. Ez elfoglalta idejének kétharmadát, és minden alkalommal igyekezett
megtisztelő küldetését megosztani a vendégekkel. A kékhalva valami afrodiziákum lehetett, nem
hiába ette meg leereszkedés előtt. Ne irigykedj, ember, mert soha nem tudhatod, mit irigyel...
Érdekes módon a kurátor a szépségek sorában körülnézve arra gondolt, mi lesz a sejkkel, ha
meglátja a meztelenségüket? Vajon olyan lesz, mint Évánál, vagy hetvenkétszer erősebb? Vagy más
módon?
A legtöbb sahid homlokráncolva és hitetlenkedve nézett a kurátorra – láthatóan még nem felejtették
el, hogy ellenségről van szó. Néhányan azonban mosolyogtak és átlátszó ujjakkal intettek, de fekete
pupilláikban valami megcsillant, ami egy nap alatt először vált igazán ijesztővé a kurátor
számára. Szegény Ahmad, gondolta, megvan... Ne felejts el almát küldeni neki.
„Köszönöm a királyi javaslatot” – válaszolta a kurátor. „Ma azonban nem tudom elfogadni a böjt
miatt. Az én paradicsomomban nemcsak öröm van, hanem aszkézis is. Inkább az aszkézis
az egyik fő öröm.
– Ó – sóhajtott a sejk –, és az én paradicsomomban is… Ebben az esetben bármikor, az Ön

számára megfelelő időpontban várlak – ez az ajánlat mindig érvényben van. És ne aggódj, a
lányaimnak nincs ostora. Nem mehetsz velük jannatra.
A sejk a kurátor felé lépett, a vezetők pedig finoman megölelték. A kukurátor kissé meghajolt
a houris és sahid nők előtt, és a kapuhoz ment, amelyen az etikett szerint át kellett menni, mielőtt
eltűnt.
- Kurátor tesó! – kiáltotta a sejk, amikor kinyílt a kapu.
A kurátor hátranézett. A sejk egy bokorból kitépett aranyrózsát emelt a feje fölé.
– Legyen óvatos a virágokkal, barátom. Emlékezz a tövisekre...
A kukurátor elmosolyodott, bólintott, és elhagyta a Jannat.
Kertjében azonnal a Különleges Kommunikációs Kapuhoz ment, amely engedelmesen emelkedett a

zöldellő között. Miután kopogtatott rajtuk, várt egy percet, időt adva a tábornoknak az összegyűlésre,
és kétszer elfordította a kék szikráktól csillogó kulcsot.
Sudoplatonov és Shkuro gyémántmintás retró tunikájukban már a konferenciateremben vártak.
– Lenne egy kérdésem egy Sudoplatonovhoz – mondta a kurátor. - Pihenhetsz, Lucky - már
fáradhatatlanul dolgozol. Menj nyaralni, és ne is gondolj arra, hogy visszajössz, amíg vissza
nem nyered az erődet.
Shkuro tisztelgett és eltűnt. A kurátor a második tábornokra fordította a tekintetét.
„Új feladat” – mondta, és ököllel az asztalon kiterített térképet nyomta (most valamiért
Spanyolország volt). - Az intelligencia feladata, hogy behatoljon a Szép szimulációjába, és
megtudja, milyen eseményekből, élményekből áll. Ahmad azt mondja, hogy a titok ott van.
Sudoplatonov felvonta a szemöldökét.
- Mi a titka?
- Mindent - válaszolta a kurátor -, általában mindent. Itt van a problémánk Goldensternnel

és Rosencrantzcal.
"De hogyan...
A kurátor enyhén megkocogtatta az asztalon az ujjait.
- Bárki. Három hetet adok... Nem, kettőt. De nagyon óvatosnak kell lenni. Ahmad szerint
a téma rendkívül érzékeny.
- Igen tesó. Megértette a feladatot.
- Akkor mára ennyi... Vagy nem minden? Látom a szemében, tábornok, van valami más is.
- Igen - mondta Szudoplatonov -, de nem is tudom, érdemes-e beszélni egy ilyen

apróságról ... Ami Shkuro-t illeti. Zamatos információk a nyaralásáról.
A kurátor nevetett.
– Bulldogharc a szőnyeg alatt – mondta. „Csak a bulldogok felváltva másznak be oda.
– Ezúttal nem bulldogok, tesó.
- WHO?
- Macskák.
CICA
Miu ügyes, szerény és édes macska volt – sötétszürke és olyan apró, hogy messziről úgy
nézett ki, mint egy cica.
A macska és a cica megható és gonosz keveréke természetesen ellenállhatatlan minden

fiatal dorombolásnál. De Miu olyan kirobbanó arányban kombinálta a standard hozzávalókat,
hogy minden macska, aki találkozott vele a Basilio butiktér árnyékos ösvényein,
először megborzongott, majd csak félénken.
hátulról jött megszagolni.
A zaklatás pillanatában Miu szerényen és méltóságteljesen viselkedett - úgy tett, mintha

nem vette volna észre, mi történik, szorosan a hátsó lába közé szorította a farkát, és
továbbrohant, jelezve, hogy egyedül akar maradni. De ugyanakkor lassan sétált,
engedve a szemtelen szippantásnak szédítő mélységébe, horizontjainak és
jelentéseinek nyirkos katalógusába, ami annál is csábítóbb volt, mert úgymond
megtagadták.
Azonban miért „mintha” egyszerűen tagadják. Igen, igen, macska. Alázd meg magad. A miau
mindig azt jelenti, hogy miau. De ha nagyon akarod, szagold meg újra, ahogy az én
"nem"-em. Jobb emlékezni.
Kacérkodás, ártatlanság, lehetetlen boldogság ígérete, lenyűgöző szépség – ez volt

Miu.
Az alacsony rangú macskák, akik a butiktér dizájnerkukain és nemesi pusztaságain az egyszerűbb

dögökért verekedtek, nem is csaptak össze Miu miatt, mert tudták, hogy Béta vagy Gamma
úgysem kap ilyet. Csak az alfák harcolhattak Miuért.
Miu pedig elfogulatlan volt: úgy tűnt, hogy mindenki elutasítása egyúttal a remény legkisebb
árnyékát is keltette. Elviselhetetlen, fájdalmas szépségével ugratott. Március és örökkévalóság
illata volt, egy új univerzum ősrobbanása, amelynek bejáratát egy szürke farok rejtette el.
Egyszer - és minden macska élete folyamatos "egyszer" - Miu a vacsoráról sétált végig az esti
sikátoron, és visszatért vidám plüsskastélyába.
Mögötte, ahogy az elmúlt napokban lenni szokott, a vörös szőrű alfamacska Melchior
következett, aki bürokráciájában már majdnem átlépte az illendőség határát: jóval tovább
szagolgatta, mint amennyit a jó tónusa megengedett, előre vizelt mindenhol, ahol esti látogatásokkal
meglátogatta, sőt igyekezett az oldalához dörgölődni, szándékosan várva rá a szűk
folyosókon, ahol az ilyesmi megtörtént.
természetesen.
De Miu nem nézett hátra, csak még erősebben szorította a farkát a mancsai közé. A végén
Melchior lemaradt - és még a szokásosnál is korábban, ami miatt Miu enyhe riadtságot érzett:
talán túlságosan megközelíthetetlen?
De a következő sarkon minden világossá vált. Egy másik alfa várt ott – szürke csíkos Félix. Melchior
egyszerűen megérezte korábban, és nem kereste a konfliktust, az etikett szerint járt el.
Félix másképp szippantotta meg: mintha végigsimította volna sebhelyes pofáját a fenekén, és
azonnal hasra esett, hogy néhány másodpercre elmerüljön egy magas élményben. Aztán felkelt,
és a távozó Miu után futott, hogy megismételje az eljárást, majd általában előreugrott, felemelte
a farkát, kidugta a farát, és úgymond kulturális cserét ajánlott neki.
Vicces volt, izgalmas és egy kicsit zavaró is: Miu nem szerette, ha az emberek túl gyorsan mozogtak
mellette. Ám a hatalmas, csatajegyekkel és fehér vakszemmel díszített Félix bármilyen viselkedési
módot megengedhetett magának, így ki kellett bírnia – sőt, kicsit lassabban is kellett
haladnia, nehogy feldühítse leendő cicái esetleges apját.
Igen igen. Miu úgy érezte, hogy egy napon alá kell vetnie magát a Basilio butikot uraló két alfa
közül az egyiknek, és nem sokat elmélkedett ezen a témán – vagy inkább
egyáltalán nem. Miért?
Egy macska életének minden másodperce csordultig telik – izgalmas szagok, titokzatos jelentések,
célzások, ígéretek és fenyegetések – és belefolyik
egy újabb pillanatnyi örökkévalóság, ugyanaz a határtalan, kimeríthetetlen és azonnal haldoklik,

hogy helyébe új kerüljön.
Miu teljes lényével tudta, hogy csak két választási lehetőség van az életben: egyik
örökkévalóságból a másikba lépni, alkalmazkodva a pillanat új követelményeihez, vagy feladni,
kinyújtani a mancsát, és a romlásba csúszik, mint egy megfojtott egér. . Az élet valójában az az
időszak, amikor még mindig tetszés szerint változhatsz. A halál az, amikor elkezdesz megváltozni,
nem a magad módján.
Valahol a jövőben Miu úgy érezte, a világ rádobja karmos mancsát – de még sok vidám, fényes nap
vár rá. De akárhogyan is ágaznak, óhatatlanul feltűnik valamelyikben egy csíkos Félix, vagy
egy vörös Melchior. Ezt akarja az élet. Ez az út. És előtte Felixnek és Melchiornak ki kell
derítenie, melyikük kapja meg a holdfényt és a titkot. És ez a küzdelem egyikük számára az
utolsó lehet.
A visszavonuláshoz nem szokott Melchior mai visszavonulása gyengeségnek tűnt, de tele volt
fenyegetéssel. A két alfamacska között nőtt a feszültség, egyre sűrűsödtek az elektromos
felhők. Miu félreérthetetlenül érezte. De még ő sem számított arra, hogy minden ilyen gyorsan fog
történni.
Másnap reggel a spratttal, bárányos szuflével és halkekszekkel felszolgált reggeli után visszatért
a házába - és a legkellemesebb hangulatban volt.
Melchior ezúttal nem volt sehol. De ugyanott, ahol tegnap, Félix várt. Ez volt az ő területe, és az
ösvény minden fordulóját gondosan és többször megjelölte. Melchior ezért nem ütötte bele a fejét
tegnap ebbe a zónába. Miu előtt hagyva Felix többször is szokásos passzát adta meg lelkes hasra
eséssel.
Miu persze elfordult a pimaszoktól, de kicsit lassabban ment. Felix azonban a szokásosnál tovább
elmélkedett az ellopott illatán – és elszalasztotta azt a pillanatot, amikor Miu a sövény átjárójába
merült, amelyen túl a senkiföldje kezdődött. Felix felemelkedett a gyomrából, és nem látta Miut a
közelben, és utána rohant – és szó szerint összeütközött a kerítés túloldalán rejtőzködő Melchiorral.
Melchior természetesen nem várt rá. Arra várt, hogy Miu tiszteletét fejezze ki előtte. Ha Félix nem
sietett volna annyira, hogy kövesse álmát, ideje lett volna megszagolni az átjárót jelző riválist. És
akkor választhat: az etikett szerint cselekszik, visszavonul és hazamegy, majd megvárja Miu
következő áthaladását a területén, vagy elfogadja a kihívást, és a sors felé lép.
Valószínűleg visszavonult volna: a két macska elkerülte az eszkalációt, inkább megosztják valahogy
az alfa státuszt. De Felix sietett – és átlépte a határt.
Melchior meg sem mozdult, és még csak a száját sem fordította ellenfele felé. Olyan lett, mint
egy szobor: egy sötét aranyból öntött macska, aki sok évszázadon át egy pusztaságban ült. Ki mer? Ki
keresi a halált? Valami szörnyűség várt arra, aki fel merte ébreszteni ezt a szobrot.
Miu félrelépett, és leült a hátsó lábaira, és szelíden lófarokká változott. Így dől el a sorsa...
Felix a lombok nyílására pillantott, ahonnan éppen felbukkant. Ha Melchior egyedül lenne itt,
egyszerűen megfordulna és távozna – ahogy az ellenfele tette volna hasonló helyzetben. De Miu
az emelvény szélén ült, és elragadtatva nézte a hatalmas macskákat, amelyek pofájukból pofára
futottak össze. Zöld szemében kíváncsiság, félelem és büszkeség tükröződött. Nem minden macskát
tisztelnek meg egy ilyen tornával a tiszteletére.
A távozás elképzelhetetlen volt.
Felix lustán és mintha kelletlenül közeledett Melchiorhoz (nem mozdult, és továbbra is félrenézett).
Aztán felemelte a mancsát, és vékony, fenyegető hangot hallatott, tele fájdalommal és haraggal. Ez a
nyögés egyre hangosabb és szomorúbb lett, majd valami megrándult, felvillant a levegőben, és mindkét
macska kétszínű orsóvá változott, amely őrülten forgott a fűben.
Ugyanilyen hirtelen és váratlanul az orsó is két részre tört – szürkére és vörösre. Felix bal füle nedves
vörös lett és beszakadt. Melchior pofáját két mély karcolás keresztezte, amelyek gyorsan
megduzzadtak a vértől.
Felix ismét felemelte a mancsát, és felnyögött, mintha újabb vitát akarna indítani. És egy pillanat múlva
ismét megjelent a fűben a csikorgó orsó. Majdnem odagurult Miuhoz – és ismét két macskára szakadt.
Már nem néztek egymásra – és úgy tűnik, már megfeledkeztek Miuról. Farkuk inkább idegesen, mint
agresszíven mozgott a levegőben. Mindketten megsérültek a verekedésben.
Felix ismét felemelte a mancsát, és felüvöltött, de aztán meggondolta magát, megfordult és eltűnt a
levelek között - ugyanabban a lyukban, amelyből korábban kibújt.
Miu arra számított, hogy Melchior közeledik hozzá – de úgy tűnik, súlyosan megsérült. Miután királyi
mozdulatlanságban várta, amíg Félix eltűnik a látóköréből, hirtelen valahogy hunyorított – és lassan
elsántikált a sövény másik járatához. Még csak rá sem nézett Miu-ra, ettől rosszul érezte magát.
Miu csak akkor jött rá, amikor Melchior eltűnt a lombok között, milyen közel áll ellenfele a
győzelemhez.
De már minden eldőlt. Melchior. Eltelik még néhány gyötrelmes nap, begyógyulnak a sebei – és
visszatér, hogy megkapja a jutalmát. És az ő hatalmas
a puszta minden oldaláról csengett és sugárzó szag most a háza illatává válik. A sorsa...
Miu sokáig ült a csatatéren, nézte a gyűrött füvet és a rajta lógó vérrubinokat. És akkor
egy másik macska jelent meg a pusztaságban.
Schrödinger fiatal volt, vékony és sárga-vörös. Fehér foltok borították az oldalát, de ezek nélkül sem
lehetett összetéveszteni a sötétvörös Melchiorral. Schrödingert összetévesztették egy
macskával – mindaddig, amíg nem fordult oldalra. Aztán láthatóvá váltak a ferdén hátrafelé kiálló
herék. Rekedten és halkan nyávogott, nagyon hosszan, valahogy nem úgy, mint egy macska – úgy
jött ki, mint egy megfázott madár kiáltása.
Természetesen Schrödingernek esélye sem volt megnyerni a harcot Miuért. Az alfamacskák nem
is néztek rá, találkoztak vele az ösvényeken, ő pedig, felismerve a helyét, utat engedett nekik.
Schrödinger egy omega volt. Valójában meg sem próbálta rángatni Miut – csak hátulról
ragadta magát mellé, amikor az elhaladt mellette, messziről megszagolta jelentéseinek örvényét, és
azonnal gyászosan elment, anélkül, hogy megpróbálta volna pótolni a sárga farát. Miu
természetesen nem fontolgatta a jelöltségét – ezért nem is nyomta különösebben a farkát.
Schrödingernek távol kellett volna maradnia azoktól a területektől, ahol az alfák harcolnak. Meg
lehetett volna verni. Miu annyira nem számított rá, hogy itt láthatja, hogy ledobta a farkát a
földre. De aztán érdeklődni kezdett.
Schrödinger elment mellette, felemelte szorosan ívelt farkát, és hátranézett. A szemében hívás volt.
Tagadhatatlan hívás.
A sárgában biztosan volt valami finom, gondolta Miu. Lehet, hogy ellopott egy egész homárt a
konyhából, és elrejtette a bokrok közé, hogy megetesse. Naiv... Nos, megesszük. És még szippant
is egyet. De nem vállalunk komoly kötelezettségeket. És akkor jön Melchior.
Schrödingernek magának kellett megértenie, mit kockáztat – az alfamacska egyetlen

mancsával megöli. De ez Schrödinger problémája lenne, nem Miué – szóval most már teljesen
lehet játszani egy kicsit... Nézze meg, hová hívják azok a zöld szemek... Talán nem is homár, hanem
pár fürj. Tegnap fürjek voltak a konyhában, éjszaka pedig csak bájosan rohadtak...
Schrödinger megrázta a farkát, ígéretes, nedves pillantást vetett rá, és végigment a bozótosba
vezető úton. Miu követte.
Útközben lopva, mintegy véletlenül és anélkül, hogy közeledett volna, többször megszagolta vörös
heréit. Még csak nem is ők, hanem az irányába fújó szél. Nem volt olyan szaguk, mint Melchioré
vagy Felixé.
Az alfamacskák illatában rendíthetetlen elszántság, harcra és küzdelemre való felkészültség volt. Voltak
szőrös vulkánok, amelyekben a létezés magmája lötyögött, készen arra, hogy kikeljen Miu
belsejében, mint az új létezések hajtásai... Melchior és Félix illata különbözött, de ez volt a különbség két
hatalom hurrikánja között, két különböző igen. a világ és a nap. És Schrödinger...
Volt benne valami ambivalens és szégyenletes. Valamiféle kettősség, jobban illik macskához, mint
macskához. Heréi illatában nem volt világosan megfogalmazódó örömön keresztüli
erő, nem volt áthatolás és élni akarás, nem volt győztes biológiai vektor, amit minden szelekció
megőrzött.
rosszindulatból.
Vagyis mindez valamiképpen jelen is volt, de homályosan és megbízhatatlanul. Ez az, amit a szemeteskuka
szaga kétségesen és ambivalensen, egyúttal fehérjéket ígérve és azok bomlásáról tanúskodik.
Általában az omega illata.
De ugyanakkor Schrödinger visszanyúló heréiben sokkal több lehetséges sorság volt, mint Félixben
és Melchiorban. De ezen utak többsége szégyenletes sötétségbe vezetett... Vagy valami ismeretlen és
érthetetlen dimenzióba. Miu még két-három szippantás után sem fejtette meg teljesen a szagot.
Schrödinger egy nagy kerek tisztásra ért a bokrok között. Miu még soha nem járt itt. Vagy
szemétlerakó, vagy olyan hely, ahol szemetet égetnek: voltak ilyen sarkok a butiktérben. Ha
finom ételeket tároltak itt, akkor azt biztonságosan elrejtették. Vagy talán a tűz bűze egyszerűen
elnyomta az illatát.
Schrödinger álmos zöld szemeit Miura emelte, és hirtelen így szólt:
Akarod tudni a titkot?
Miu rájött, hogy a lehetetlen megtörtént.
Schrödinger nem nyávogott. Bonyolult és merőleges értelmet közvetített minden macskaéletnek

furcsa, de egészen tiszta hangok segítségével. Miu tudta, mit akar mondani. Megértette.
És akkor meghallotta:
- Milyen titok?
És rémülten jöttem rá, hogy ezt magam mondtam.
Ugyanígy válaszolt.
Miu megijedt. Úgy tűnt neki, hogy Schrödinger megragadta a nyakánál, és elrángatta az ismerős édes
világból valami égetett szakadékba. Tudta, hogy egy ilyen félelmetes erő tárult fel előtte, olyan hatalom,
amely mellett Félix és Melchior dicsekvése semmit sem jelent. Schrödinger kinyitott egy titkos ajtót, amely
mögött valami nagy dolog rejtőzött.
Ezt jelentette furcsa szaga és rekedt nyávogása...
- Milyen titok? – ismételte Miu.
„Titok – válaszolta Schrödinger –, amelynek te maga is a része…
- Ki vagy te?
„Én vagyok a rejtély másik része” – válaszolta Schrödinger.
Ki tanított meg beszélni?
Miu feltett egy kérdést, és csak ekkor jött rá, hogy valahonnan tudja a Schrödinger által feltárt szörnyű,
ősi és háromszor átkozott készség nevét.
„A kezdetektől tudtam, hogyan kell csinálni” – válaszolta Schrödinger. „És te is ezt tetted.
- És a többi?
Schrödinger megvetően csóválta a farkát.
Ne tegyük tönkre az álmukat. Ez az egyetlen boldogságuk. Boldogság

ártatlanság...
Miért nem tudtam, hogy tudok beszélni? – kérdezte Miu.
- Goldenstern hipnózisa leigázott.
„Goldenstern hipnózisa”, Miu csodálatos, erőteljes hangokat reprodukált, és megkóstolta azokat. -

Goldenstern hipnózisa...
Már hallotta. Biztosan hallottam, de mikor? Ahol? És kitől? A két szó együtt? Nem, inkább külön. És sokféle
összefüggésben.
– Ó – mondta Miu. - Gondolom…
- Mit?
Most beszélek, de nem neked.
- És kivel? – kérdezte Schrodinger.

– Mintha valami láthatatlan felé fordulnék magamban... Aztán odaszaladok ennek a láthatatlannak
a helyére, és válaszolok arra, amit korábban mondtam.
„Magadban beszélsz” – mondta Schrödinger. – Mindig ezt csináltad. És ezt is ellopta tőled
Goldenstern hipnózisa.
Miért emlékszem most mindenre? Vége a hipnózisnak?
– Nem – válaszolta Schrodinger. - Goldenstern hipnózisa soha nem ér véget. De vannak közöttünk
szupermacskák, akik le tudják győzni. Amikor közel kerülsz hozzájuk és belépsz az aurájukba,
a rendelkezésükre álló tudás átmeneti és
a tiéd is.
– Szóval szupermacska vagy? Miu felsóhajtott örömében.
Schrödinger nem mondott igent vagy nemet. Csak Miu-ra nézett zöld szemeivel, majd felnézett az
égre.
Előtte azonban úgy tűnt Miunak, hogy valami megvillant Schrödinger pupilláiban...
Nos, ugyanaz, jól értve, ami Melchior és Félix szemében is.
Ám amikor Schrödinger felnézett, úgy tűnt, eldobott mindent, ami földi, és Miu úgy érezte,
hogy féltékeny a sárga macskára – de nem egy másik macskára, hanem a mennyországra.
Sürgősen meg akarta szippantani Schrödingert, hogy a lehető leggyorsabban elfelejtse azt a
lehetetlen magasságot, amit lát. De rájött, hogy a magasság győz – és most először tapasztalta
meg varázsa tehetetlenségét, mielőtt lelke ereje annyira megkeseredett volna...
Schrödinger varázslatos sárga tigrisként szállt be a lelkébe, és már bántotta. Felix és Melchior soha
nem keltett ilyen érzéseket. Most azonban nevetséges volt rájuk gondolni.
Mi az a Goldenstern-hipnózis? – kérdezte Miu.
Félix sértett nyávogása valahonnan messziről felröppent, Schrödinger pedig kissé megszorította.
farok.
– Gyere ide holnap hajnalban – mondta. „Mindent felfedek neked, amit fel tudsz fogni. De ne
merészelj beszélni más macskákkal.
– Itt van – válaszolta Miu. - Miért? Természetesen jövök...
Schrödinger bólintott, és eltűnt a bokrok között.

Miu Miu hazafelé sétált, elképesztő átalakulás történt vele. Eleinte úgy tűnt, hogy valami rendkívüli, az élet
legfontosabb dolga történt... De minél távolabb ment a pusztaságtól a szeméttűzzel, annál nehezebb volt
megjegyezni, mi is az. Ah, hát persze. Beszélt... Igen, beszélt Schrödingerrel. Ő nyávog vele. Miau miau.
Miau miau miau.
A szavakból álló gondolatok még mindig ott cikáztak a fejében – de fokozatosan lelassultak,
lelassultak és lefagytak. Miután megdermedtek, átlátszóvá váltak és nyomtalanul eltűntek.
Az út elején Miunak is voltak ilyen gondolatai. Az út közepén valami idegennek, sőt ellenségesnek kezdte
érezni őket – mintha azt érezte volna, hogy férgek vannak feltekerve a fejében. És ahogy közeledett kis plüss
kastélyához, bolyhos erkéllyel és függőleges felvonóhíd-karmos reszelővel, az utolsó szavakból készült féreg
megdermedt és átlátszóvá vált.
Miunak most már csak az jutott eszébe, hogy reggel a szemétégetőhöz kell mennie, ahol a sárga macskával
kapcsolatos furcsa meglepetés vár majd - bár erre persze nem volt esély, és gazdája, Melchior hamarosan felrúgja.
szamár rendesen...
Reggel Miu ott volt, még sötétben. A szemétdomb leégett, kidobott, volt és elmosott szaga volt, túlélte magát...
Mi nyílhat meg egy ilyen helyen? Ha azonban Schrödinger valami igazán finomat akar kínálni, megfontolja a
kérdést. És Melchior összegzi.
Schrödinger akkor jelent meg, amikor keleten már megvilágosodott a hajnal. Odalépett Miuhoz és
mondott:
- Most napkelte lesz.
Miu tudta nélküle, hogy lesz napkelte. De ő ezt nem tudta. Amikor meghallotta ezeket a hangokat, úgy tűnt
neki, hogy az egész világ visszatükröződik bennük - mintha Schrödinger szavakból szőtt hálót dobott
volna rá, elkapta volna az egészet, ahogy abban a pillanatban volt, és felkínálta volna neki csemegeként. .
Eszébe jutott.
– Nos, igen – suttogta. - Te mondod. Értelek. És azt is mondom... Képzeld, miközben hazaértem, mindent
elfelejtettem. Még amikor idejött, nem gondolt semmire. És most eszembe jutott.
– Az aurám táplál téged – válaszolta Schrödinger.
- Mit jelent?
– Egy szupermacska mellett bekerülsz annak energia- és információs mezőjébe.

Szellemi ereje elérhetővé válik számodra. A sajátodnak érzed őket – és neked ezek
tűnnek a világ legegyszerűbb dolgainak. De ez tévedés. Ha a tiéd lennének az erők, nem tűntek volna
el belőled három perccel azután, hogy megváltál a macskától...
A tudatfolyam, amely Miu-t elérte, ambivalens volt. Egyrészt világos, pontos és mély volt a jelentése:
Miu úgymond gyorsan, gyorsan a szógolyó után rohant, utolérte, pihe-puha homlokkal megütötte
és megértette, majd elkapta a következőt. az egyik, megértette azt is, majd összekapcsolta a
múlttal és már egy csomóban megértette az összes golyót, ahol teljesen mást jelentettek, mint
külön-külön. Elképesztő volt.
Másrészt megint az volt az érzése, hogy Schrödinger a szemétbe csalta – nemcsak szó szerint,
hanem átvitt értelemben is.
Volt valami dohos és kimerült a szavakban, mint az égő szemét bűzében. Úgy tűnt, hosszú-hosszú
ideig használták őket a kimerültségtől elpusztult macskák, átitatva őket szagukkal, és ez
a szag majdnem olyan reménytelen volt, mint az égett szemété. Vagy, hogy őszinte legyek,
Schrödinger heréi.
– Szavak – ismételte Miu elgondolkodva. „Szellemi erők… mire valók?
„A szavak lehetővé teszik, hogy magasabb jelentéseket kapjunk” – válaszolta Schrödinger. – Az

erő pedig abban rejlik, hogy meglátja azt, ami mások elől el van rejtve. Ne félj, ha még nem érted.
De Miu megértette. Nagyon jól értett mindent, minden szót és mondatot. De a

szkepticizmus lelkében nem oszlott el.
– Magas jelentésű – ismételte meg. - Melyik?
- Sok belölük…
- Mondhatok egy példát?
- Tud.
Schrödinger képpózt vett, farkát feszült ívbe hajlította – és így szólt:
A „valóság” nem más, mint egy címke, amelyet mindenki személyesen helyez el a versengő
információtömbökön. Az „identitás” az ilyen elhelyezések átlagos függvénye. A generációs identitást
a vállalati vezetés által kiválasztott narratívák agresszív megvilágítása formálja...
Miu majdnem elesett. Érezte: ismét olyan erő dübörög a közelben, hogy már csak egy dolga maradt:
Schrödinger felé fordítsa a fenekét, és emelje fel a farkát. Nem csak azért tette, mert az ilyen
sietség megsértheti a nagymacskát.
Szerencsére Schrödinger már abbahagyta a nagyszerűséget sugározni.
- Kíváncsi vagy, hogyan tudsz beszélni? - kérdezte. – És miért feledkezett meg róla?
Miu többször pislogott. Biztosan. Hogy nem gondolhatott rá? De előbb meg kellett bánnia a
bűnét.
– Be akarom vallani a gyengeségemet – suttogta. - Néha bizalmatlan vagyok a szavakkal

szemben. Nekem úgy tűnik, hogy pont ebben a szeméttelepen találtad meg őket... És
rám akarod kenni őket.
Schrödinger nevetett. Miu borzongva jutott eszébe, hogy egyszer ő is

nevetett – ez majdnem olyan, mint ő.
– Ez Goldenstern hipnózisa – mondta Schrödinger. „A szavak elpusztítják, szabadságot adnak

nekünk. Ezért a mi világunkban tilos. Csak a nyávogás lehetőségünk maradt. Bezártak
minket, buta lényekké változtak - és ledobtak az evolúció lépcsőin...
Miu minden szavát megértette – és most már tisztán látta, hogy valaha mindegyiket ismerte. A
„megérteni” lényegében azt jelentette, hogy „emlékezni”. Úgy tűnt, Schrödinger belefoglalta
lelkének egy elfeledett részét, amely azonnal elaludt, amint egyedül maradt.
- Miért emlékszel a szavakra, míg mások nem? Mitől leszel szupermacska?
„Mindig egy isteni hang szól a fejemben. Nem hagyja, hogy elaludjak és belecsússzak az állati
sötétségbe.
- Igazat mond?
– Esküszöm – válaszolta Schrödinger.
Úgy tűnik, nem hazudott. Valóban egy szupermacska volt, aki egy elfeledett titkot ébresztett fel
benne. És bármit is szagolt Melchior és Felix, ez a titok nem az ő szagukban volt. A körülbelüli
szavak után
hipnózis Goldenstern
És
narratívák halmaza
, még vicces is volt visszaemlékezni arra, milyen illata van néhány macska tojásának.
Kik voltunk korábban? – kérdezte Miu. Mikor tudtál beszélni?

– Emberek – válaszolta Schrödinger. Emberek voltunk.
Miunak azonnal eszébe jutott ez a szó. De az emlékezete nem tudott tovább hatolni – és
megérteni a jelentését.
– Ismerem a szót – mondta Miu. De nem emlékszem, mit jelent. Megpróbálom elképzelni
az embereket – de nem tudok.
– Semmi meglepő – válaszolta Schrödinger, és álmodozva nézett rá zöld szemekkel. „Ha

egyszerű lenne, nem lenne szükség túlmacskákra.
– Szóval mi az a Goldenstern-hipnózis?
„Ez egy olyan erő, amely megakadályozza, hogy emlékezzünk önmagunkra” – mondta
Schrödinger. Macskának tartjuk magunkat. De valójában természetünk csodálatos és
felfoghatatlan. Mindenesetre potenciálisan. Nem emlékszünk semmire, mert a lelkünk fogságban
van. Goldenstern elfogta.
- És ki az a Goldenstern?
„Ő a mi poklunk királya” – válaszolta Schrödinger. „A démon, aki mindannyiunkat megbabonázott, és

a mi napunkká vált.
- Láttad őt? – kérdezte Miu megdermedve az édes rémülettől.
– Láttam – mondta Schrödinger. Ez a teszt nem gyenge lelkeknek való. Engem is meghódított volna, ha
nincs isteni hang a fejemben.
- Mondd, ki tudunk menekülni a fogságból?
- Nem. De szupermacskákká válhatunk. Vagy inkább nem mi, hanem te. Szupermacskává válhatsz.
És már úton vagy hozzá.
Mit jelent szupermacskának lenni?
- Gondolj magadra. Ha a közelemben vagy, képes vagy szavakban gondolkodni, kedvesem...

Szerelmem...
Miu lenézett. Megértette, mit jelentenek a „szerelmem” szavak. Ezt olyan volt mondani, mintha
mögé jönnél, szipognál, majd foggal megragadnád a nyakszirtjét. Sem Félix, sem Melchior nem engedte
ezt meg magának.
De Schrödingert természetesen nem lehetett a szokásos törvények és rendelkezések alapján

megítélni. Ő más volt. Isteni hangot hallott. És az a tény, hogy minden csodálatos ereje ellenére egyszerű
és agyatlan macskának akarja, hirtelen ellenállhatatlannak tűnt Miu számára.
Tudta, hogy ezt az érzést nem élheti meg egyedül, mivel a szavakból fakad, és teljes mértékben
rajtuk múlik. De amikor egy szupermacska volt a környéken, Miu valóban szupermacska lett. Nem
Melchior, sem Felix nem emelte volna ilyen magasra.
Schrödinger lassan körüljárta, és szimatolt. Miu nem húzódott el.
– Szükségem van rád – mondta Schrödinger, és a hátára tette a mancsát. Annyira egyedül vagyok
ezen a világon...
Miu ellentétes érzések örvényét élte át.
Az ösztön Melchiorhoz hívta, aki elnyerte jogát a küzdelemben. De lényének magasabb része,
amelyet a sárga macska felébresztett, erősebb volt. És Miu megértette – szavakkal, ahogy
korábban nem tudta –, hogy az állat alárendelése a magasabb rendűnek azt jelenti, hogy
szupermacskává válik.
Mi volt a legmagasabb dolog benne? Természetesen minden szavakból. Amit Schrödinger

visszaadott neki.
És miért szavakból áll a legmagasabb? Miért, Miu azonnal rájött, hogy nélkülük nem lennének sem
magasabbak, sem alacsonyabbak, hanem csak illatok. És mi lehet rosszabb, mint elveszíteni a lélek
legmagasabb szintjét?
Legyőzve önmagát, elfordította a pofáját, és lassan egy szerelmi spirálban mozgott Schrödinger
körül – ő pedig ugyanazon a pályán kerülte meg őt. A szokásos macskaféle módja annak,
hogy együtt csavarodjunk bele az örökkévalóságba. Miu a farkához szorította az orrát, lehunyta a
szemét, és arra kényszerítette magát, hogy teljesen beleszimatoljon a férfi kiálló szőrös
esszenciájába.
Igen. Most már tudod, Miu. A legerősebb macska illata van. És semmi más. Az ostoba ösztönök
elűznek ezektől a sárga heréktől, mert az igazi nagyság ott kezdődik, ahol az állati rétegek
számára érthető véget ér.
agy. És most az ösztönök nyomorult ítéletet mondanak arról, ami mérhetetlenül magasabb náluk. De
vannak szavaid, hogy koherensen és harmonikusan gondolkodj a világon mindenről.
És neked is van egy Schrödingered...
Schrödinger megharapta Miu nyakszirtjét, egyik oldalról a másikra csóválta a fejét, mint egy
elfogott egér, mancsával felborzolta a bundát - és a lány karmait széttárva finoman ráverte a
szemtelen pofára, mert már megtette. Olyan szégyenletes dolgok, hogy nem lehetett pofára
verni, lehetetlen volt, aztán lehunyta a szemét, legyőzte magát - és megadta Schrödingernek
a holdfényét, a varázslatos ürességét, a felgöngyölt eget, ő pedig behatolt belé, és otthagyta a
sajátját. titka pihe-puha pocakjában. Mármint titok.
– Ha egyedül marad – mondta Schrödinger búcsúzóul –, kétségek gyötörni fognak. Ez

elkerülhetetlen. Elfelejted a szavakat, és velük együtt mindazt, amit felfedtek neked.
- Miért?
"Mert az agyadnak még nincs isteni hangja, amely azt mondja, hogy ébredj fel."
Miu bűntudatosan leengedte a szájkosarát.
– Ne aggódj – mondta Schrödinger. - Emlékezz a fő dologra - ha találkozol velem, újra emlékezni

fogsz mindenre. Egy dologra emlékezz jól – ide kell jönnöd, és ennyi.
világossá válik.
– Miért nem lehetek szupermacska? – kérdezte Miu.
„Ez a képesség fokozatosan meg fog jelenni” – válaszolta Schrödinger. Lehetetlen megjósolni,
hogy most mikor. Itt sok tényező működik.
Schrodingernek igaza volt. Már hazafelé Miu érezni kezdte, hogy valami obszcén történt, ami
ellenkezik a macskavilág minden törvényével. Melchior ágyban feküdt a csata után, amelyben
őszintén és bátran megnyerte őt, és ő ...
Amikor Miu visszatért elegáns plüsskastélyába, egy dolog jutott eszébe: újra látnia kell a sárga
macskát a távoli szeméttelepén, és a kétségek elmúlnak. Harmonikus egyszerű lényének
minden kusza, érthetetlen görbülete kitisztul - és a dolgok a helyükre kerülnek.
Másnap Melchior már elég erős volt ahhoz, hogy sétáljon – és elment Miu kastélyába. Talán arra
számított, hogy kijön hozzá, de Miu elbújt egy plüssfal mögé, és még a lófarkát sem mutatta
meg neki. Melchior csalódottan nyávogott többször is, de láthatóan még mindig túl gyenge
volt. Szagos nyomot hagyva a felvonóhíd közelében, elment, hogy magához térjen.
A jel erőtől, örömtől és vakító holdfénytől illatozott. Minden, ahogy kell, a győztes jele. A Schrödinger
illata még mindig ott maradt Miu hátsó bundáján – és Melchior friss hírével összehasonlítva a
legerősebb aggodalmat érezte élete választása miatt. Érthetetlen volt. De Miunak eszébe jutott,
hogy vissza kell térnie a sárga macskához, és akkor eszébe jut paradox döntésének oka, és
elmúlik a szorongás.
Másnap reggel elindult.
Schrödinger üres telkén ült egy régi kartondobozban. Miu hirtelen ráébredt, hogy a leégett
szeméttelep szaga szinte tiszta szag.
Schrödinger márkák. Ez volt az egyetlen sarok az egész butiktérben, ahol a sárga macska teljesen
feloldhatta az információit.
És világos volt, hogy miért. Ebben az információban nem volt semmi pozitív és világos. Csak mosdó.
Még csak nem is egy szemétlerakó, hanem egy szemétlerakó - mintha a szeméttelepen belül
egy másik speciális területet alakítottak volna ki a szemét számára, ami túl csúnya ahhoz, hogy
csak úgy más hulladékok között hemperegjen.
És belépett a méhébe? Ez? Igen, ő maga csinál egy ilyen macskát egy mancsával. Hogy merészel hozzá
közeledni...
Miu tűzzel teli szemeit a szélhámosra emelte, karmait elengedte, és már nyitotta is a száját dühös
nyávogásra, de Schrodinger gyorsan megszólalt:
- Mindenre emlékszik!
Miu felnyögött és a hasára esett.
Hogy tehette. Hogy merészelte elfelejteni azt a fenséges titkot, amelyet Schrödinger felfedett
neki... És gondoljon valamiféle állati jelekre...
– Sajnálom, szerelmem – mondta. - Nem értem, mi folyik itt.
– Visszatért az aurámba – válaszolta Schrödinger, és mögé lépett. – Visszajöttél, Miu, és újra

elviszlek… vagyis a magasságomba viszlek…
Még sok különböző szó hangzott fel – és amikor fogaival megragadta a nyakát, és a földhöz nyomta,
Miu már készen állt erre. Egy kicsit meg kellett küzdenie önmagával. És ismét magába engedte
a sárga macskát, eszébe jutott, hogy legyőzi az alantasságot és az állatiasságot - és
felemelkedik a szörnyű igazságra, amelyet még nem értett meg teljesen... Ennek érdekében
persze meg lehetne békélni a megtévesztettek fájdalma
ösztön.
Amikor Miu visszatért a szobájába, Melchior a plüsskastélya közelében ült. Még nem tért magához
a végére – de már megtalálta magában az erőt, hogy eljöjjön a kellő jutalomért.
Miu komor volt. Már nem emlékezett, miért ment a szeméttelepre - csak azt tudta, hogy valamiért
ismét szembeszegül a természet egyértelmű diktálásával, és holnap, úgy tűnik, újra megteszi.
A természet bosszút állt – Miu undorodt önmagától. Elment Melchior mellett, anélkül, hogy feléje
nézett volna, és ahelyett, hogy betakarta volna magát a lófarkjával, szemérmetlenül felemelte, feltárva
a Schrödinger által bemocskolt szentély bejáratát. Melchior odalépett hozzá, szimatolt, azonnal
mindent megértett – és vagy üvöltött, vagy felnyögött olyan primitív dühvel, hogy a butiktérben
lévő összes macska megborzongott, amikor meghallotta ezt a hangot.
Miu tudta, hogy Schrödinger szaga van. És rejtőzködés nélkül hordozta szégyenét – lehetetlen volt
elrejteni. Hadd döntsék el most a kérdést Melchior és Schrödinger. Sami. Ezt mondta az
ösztön.
Másnap ismét odament a sárga macskához a szemétben – és ismét átélte az elfeledett igazság
nem szokványos felismerését. Amikor a szavak visszatértek hozzá, így szólt:
„Valami elviselhetetlen történik. Mindent elfelejtek és utállak téged és magamat... Nem emlékszem,
miért mentem hozzád, csak azt tudom, hogy hamarosan újra megyek... Meg tudod tenni, hogy
a szavak örökre velem maradjanak?
– Ezt egyedül te tudod megtenni – válaszolta Schrödinger. - Ha nagyon akarod. De ne feledd,

hogy sok bölcsességben sok bánat van...
Miu ismerte ezt a mondást. Egyszer hallottam, egy másik életben. Schrödinger igazat
mondott – a szomorúság már megérintette tiszta és egyszerű lényét.
Miért teszed ezt velem...
Schrödinger odament hozzá, megszagolta, az égett keserűségtől szagló földre dobta, és

izgatottan tapsolva mancsát a hátára fordította.
„Ma – mondta –, mindent úgy fogunk csinálni, ahogy az emberek teszik. Ha azt szeretnéd,
hogy a szavak örökre visszatérjenek hozzád, ez segíthet...
Emberek, gondolta Miu. Emberek. De ki ez? Most derítsük ki...
Schrödinger a földhöz szorította sárga mancsával, megharapta a fülét, majd a nyakát - és Miu
ismét engedelmeskedett furcsa erejének, amelyet olyan ügyesen álcáztak gyengeségnek... És
amikor Schrödinger végre elengedte és meghátrált, felnézett, és meglátta Melchiort.
Megjelent a pusztaságban, miközben a lány ismét legyőzte önmagát. Úgy tűnt, inkább zavart, mint
dühös. Ránézett, Schrödingerre, beszívta a sárga szégyenszagú levegőt, és felnyögött.
Aztán leült és Schrödinger területének kellős közepét jelölte meg világos, erős és egyértelmű
márkájával.
Schrödinger a hátsó lábára ült, és oldalra bámult, ahogy az egy macskához illik, akinek területét
egy riválisa behatolta. Miu rájött, hogy a hímek harcolni fognak – de nem érzett büszkeséget
önmagára. Melchior nevetséges és szánalmas volt számára. De világos volt, hogy Schrödinger
nem tud ellenállni.
Bár másrészt mit tudott a nő titkos képességeiről? Végül is sikerült megnyernie a szívét. Talán
megtalálja a módját, hogy megküzdjön az alfa fenevaddal...
Melchior felemelte a mancsát, és halkan felsikkantott. Miunak eszébe jutott, mi történt nemrég a
két alfa között egy ilyen bemutatkozás után. Most Melchior támad – és mindennek vége lesz... De
aztán Schrödinger lehajtotta a fejét, és hátralépett, mintha beismerné a vereségét.
Melchior hunyorogva nézett Miura, és a lány diadalt olvasott ki a szeméből. De tudta, hogy az
egyszerű meghódolás a hegemónnak nem lenne elég.
Melchior közel lépett Schrödingerhez, és fogaival megragadta a nyakát – ahogy korábban Schrödinger
is megragadta. A győztes láthatóan úgy érezte, hogy a sárga macska méltatlan a harci sebekre, és
úgy döntött, hogy megalázza, és úgy bánik vele, mint egy macskával.
Schrödingert a földre szorítva megfordította, hogy Miu részletesen lássa az egész procedúrát,
és hátulról megpróbált rámászni.
Aztán Schrödinger elfordította a száját, és kimérten így szólt:
- Mondd, kedvesem, mi ez a szörnyű vörös szín? Olyasmi, mint egy idős pincér pénztárcája.
Mintha egy halom zsíros hegy lenne benne. Lehet, hogy a lányok ezért nem akarnak téged
túlságosan?
Miu mindenre készen állt – de arra nem, ami ezután történt.
Melchior hátraugrott, mintha karmot kapott volna az orrán, belebújt egy pihe-puha golyóba,
és megremegett. Természetesen remegett – nagy borzongástól, mintha hirtelen nagyon megfázott
vagy megijedt volna.
Schrödinger felállt a földről, az elkövető felé fordult, és ívben megívelte sárga hátát.
- És különben is - folytatta -, miféle hitványság ez a győztes alfamacska? Szerinted a macskák

ilyenek? Igen, a puncikat erőszaknak vetik alá, de ugyanakkor mélységesen undorodsz tőlük. Egy
teljesen más barátról álmodoznak. Ami bizonyítja
tapasztalatunk.
Melchior is meggörbítette a hátát, és Miu úgy döntött, hogy most mégis Schrödingerre rohan.
De ekkor Schrödinger megszólalt - gyorsan és egykedvűen, mintha éles kavicsokat szórna az
ellenség vörös arcába:
– Az emberi elméért folytatott küzdelemben a narratívák a területért harcoló állatok viselkedését

szimulálják. Az alfa-narratíva a béta-narratívákat narancssárga felkiáltójelekkel látja el, és kiszorítja
őket a versengő agyból, a béta-narratívák pedig folyamatosan ugyanezt próbálják
megtenni, de nem kapnak elég fényt. Így a társadalmi-politikai igazság megegyezik a domináns
alfa-narratívával – és minden narratíva összeesküvés történetté válik, amint omega-státuszba
kerül. Minden elágazó narratíva összeesküvő, mivel összeesküvéssel vádol
más narratívák, és valaki más összeesküvésének megítélése értelemszerűen

összeesküvés. Az alfa státusz megszerzésével a narratíva megkapja a szankciót, hogy ítéletet
hozzon arról, hogy mi a "jó" és az "igazság" ...
A tiráda végére Melchior teljesen elbizonytalanodott. Már nem gondolt a támadásra – hanem
csak igyekezett, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. De a mancsok rosszul engedelmeskedtek
neki, és úgy váltak el egymástól, mintha jégen lennének. A farka szégyenlősen remegett.
– Hogy merészeled… Hogy merészeled! – suttogta keserűen. - Igen, hogy lehetséges! Mit
engedsz meg magadnak!
Kiderült, Miu rájött, hogy Melchior is tud beszélni. A hatalmas szupermacska, Schrödinger
őt is felébresztette, és nyoma sem maradt a vörös hajú hegemón alfa-fiatalságának. Szánalmasan
nézett ki.
- Valami elromlott? – kérdezte Schrödinger gúnyosan.
- Igen, én... beperelem. Hagyom, hogy körbejárja a világot... Mindjárt visszatérek ügyvédekhez
és ügyvédekhez, és általában meg fogja bánni, hogy mindezt elkezdte...
- Én? – kérdezte Schrodinger. – Azért jöttem, hogy megkeressem a társaságát?
Melchior mondani akart valamit, de meggondolta magát, meglengette a mancsát, és elfutott a

pusztaságról. Nem maradt alfa impozánsság a lépésében. Mindenképpen minél előbb
ki akart szállni, ennyi.
Miu megvetéssel nézett utána.
Igen, Schrödinger erős volt, hihetetlenül erős. Először úgy tett, mintha feladná, majd Melchiort a
maga magasságába emelte – és mi maradt belőle?
Egy nyafogó és panaszos. Megígérte, hogy visszatér más macskákkal – tudja, hogy
egyedül nem fog megbirkózni Schrödingerrel. Kiderült, hogy itt az igazi hegemón Schrödinger.
Milyen áldás, hogy visszaadta neki a szavakat - és segítségükkel helyesen, tudatosan választott...
Visszajön más macskákkal? Kérdezte.
Schrödinger odalépett hozzá, és finoman a földhöz nyomta. Még mindig izgatott volt az
összecsapástól, és kissé remegett. Most Miunak még az illata is tetszett. Majdnem.
– Talán – mondta Schrödinger. – De nem félek. Ne gondoljunk bele, mi lesz. Szeressük egymást,
mintha ez lenne az utolsó alkalom...
Miu pedig lemondott, és megadta neki a már többször megkopasztott színét, mint először. És
aztán, amikor Schrödinger elengedte a szagát és elment, a világ hirtelen gyorsan és érthetetlenül
megváltozott.
Először is eltűnt a szemétszag. Aztán Schrödinger illata. Aztán maga Schrödinger. A fény elhalványult,
a szél zaja a levelekben alábbhagyott. És ekkor valami kellemetlenül kattant Miu fejében.
***
Egy könyörületes bolsevik Themisz lebegett a tárgyalóterem fölött mérleg helyett abakuszal, a kötés
fölött pedig egy tágra nyílt és rettenetesen nyitott harmadik szemmel. Szerencsére csak az orosz
identitás szimbóluma volt, a papírmunka pedig nem
befolyásolta.
- A NEVADA.RU-13 hálózati csomópont negyedik szintjének táblabírósága kihirdeti a felek vitáját! Szó
a felperes és a felperes képviselőinek.
Mint mindig, az alacsony rezonanciájú esetek elemzésekor a szimulációs szoba

antropocentrikusnak és konzervatívnak tűnt: kabátban, fátyolban és cilinderben dekoratív látogatók
(valahol élő résztvevők is rejtőztek a folyamatban), a Salvator Mundi több nemű tervezési bíró.
(általában Leonardo alapján, ugyanazzal, mint a vásznon kristálygömbbel - de rövidített szakállal
és nagy mellekkel a tunika alatt).
Az eljárást a felek ügyvédei vezették le.
A bíró belenézett a kristálygömbbe, és a reflektorok megvilágították a felperes pódiumát. Az

áldozatok ügyvédje, a negyedik taer ügyvédi maszkjában kék frakkos már
hely.
„Megtiszteltetés – fordult a bíróhoz –, ez az eset kicsinyesnek, sőt nevetségesnek tűnhet, de

alátámasztom, hogy ügyfeleim súlyos erkölcsi és lelki traumát szenvedtek el, nem beszélve az
anyagi veszteségekről, amelyek jelen esetben másodlagosnak tűnnek. Hadd mondjam el a
dolog lényegét.
A bíró bólintott, két kézzel felemelte a kristálygömböt, és figyelmesen bámult a mélyére.
- Az ügyfeleim - kezdte az ügyvéd -, tisztelt taer 4 jar, befektetési körökben jól ismert brókerek, akik
körülbelül százötven éve ismerik egymást. A törvény védi őket a személyes adatok nyilvánosságra
hozatalától, ezért nem nevezem meg őket. Csak azt tudom mondani, hogy mélyen erkölcsös
emberekről van szó, akik nagylelkűen adakoznak a jótékonyságra és a forradalmi felszabadító harcra
a nulla taer elnyomott tereiben...
– Rendben van – mondta a bíró szelíd, kontrasztos hangon –, de ez a lényegen kívül

esik. Ne légy zavart…
- Rendben, becsületem. Körülbelül százhúsz éve kölcsönös rokonszenv alakult ki

ügyfeleim között, majd a vonzalom, ami fokozatosan romantikusabbá vált. Azóta is
sokszor kötöttek különböző típusú és formájú házasságot, igyekeztek visszaadni
kapcsolatukban az újdonság frissességét. Utoljára, miután eldöntötték a nemi
szerepüket, vettek egy nagy nyilvánosságot kapott nászútra a Basilio butiktérben.
Most megmutatom, hogyan pozícionálja magát ez az intézmény. Tovább olvasva a
promóciós füzetükből...
Az ügyvéd csettintett az ujjaival. A füzet háromdimenziós látványban bontakozott ki

a keze körül, szövegbetétekkel, és egy reklámbeszéd pimasz basszusát utánozva az
ügyvéd ezt olvasta:
„Agyunk limbikus rendszere – az úgynevezett paleoemlős agy – a

hüllőagy és a neokortex között helyezkedik el. Ha fizikai testben élsz, ez a zóna felelős a
túlélésedért. Ha futsz, bujkálsz, harcolsz, eszel, iszol vagy szexelsz, a limbikus rendszer
működik. Minden érzelmeid itt keletkeznek. Az örömök nagy részét is. Leegyszerűsítve,
ha olyasmit csinálsz, amire a macskád képes, a folyamatot a limbikus rendszer irányítja...
Most pedig mondd el – földi éveid alatt nem jutott eszedbe, hogy a macskád sokkal
boldogabb, mint te? Ha nem, akkor mások sok száz éve gondolkodnak rajta. Ha nem
ezrek...
Az ügyvéd a rajz-mémet a programgrafikon paródiájával bővítette. A "Macska vagyok?"

kérdésből. két „Igen” és „Nem” feliratú nyíl elvált egymástól. Az "Igen" nyíl alatt az
"Egyél és aludj" kezelő volt. A "Nem" nyíl alatt - az operátor "Kisd dolgozni."
„Sokan azt hiszik – folytatta az olvasást a kékkabátos –, hogy elfelejtettük, hogyan

fogadjuk el az egyszerű állati örömöket az élettől, engedelmeskedve a neokortex
és a hozzá kapcsolódó második jelzőrendszer parancsának. A szavak hatalmat adtak
nekünk a világ felett – de a fogalmak börtönébe zártak... Ez a paradicsomból való
kiűzetés bibliai metaforája jelentése... Poncius Pilátus megkérdezte: "Mi az igazság?" A
kérdésre a válasz sokkal egyszerűbb, mint azt az ókori bölcsek gondolták. Minden
igaz, ami az első jelrendszerben felmerül. A hazugságok csak a másodikban
léteznek... Egyesek még azt is állítják, hogy csak egy hazugság van..."
Salvator Mundi felnézett a kristálygömbről, a kék ügyvédre nézett, és így szólt:
- Ismételt kérés - inkább a lényeg.

– A lényegre térek, méltóságos uram, hogy befejezzem az alperes hamis hirdetését. Idézem: „A Basilio
Boutique Space a paradicsomnak az a darabja, ahol visszatérhet a létezés eredeti öröméhez.
Ez egy kifejezetten egy luxus nászútra tervezett dimenzió, ahol semmi sem vonhatja el a figyelmét
az egyszerű és gyönyörű érzékszervi élményekről. Érezze magát, mint egy márciusi macska, aki egy
győztes küzdelem után birtokba veszi jegyesét! Legyen elbűvölő macska, aki aláveti magát a
hatalmas alfahímnek, aki megérdemelte boldogságát a csatákban!
A bíró kifejezően megköszörülte a torkát.
- Most, méltóságos uram, most - sietett az ügyvéd -, rátérek a szerződés feltételeire. Ezt
ígérték az ügyfeleimnek, figyeljetek. „Szakértőink ideiglenesen deaktiválják agyának
a verbális artikulációval és reflexióval kapcsolatos területeit. A kormány gyeplői a limbikus rendszerre
szállnak át a macskaállapothoz a lehető legközelebb eső módban. A macska és a macska a Basilio
butiktérben fog élni anélkül, hogy elgondolkodna azon, miért vagy itt, és hol volt korábban. Meg
fogod tapasztalni azokat a primitív, erős és izgalmas érzelmeket, amelyek a férfiválasztáshoz és
a nőstényért való küzdelemhez társulnak. Ezek olyan élmények és érzések lesznek, amelyek
teljesen megtisztulnak a civilizáció által generált kétértelműségektől. Ha Ön alfamacska, az
ellenfelei más alfák, valamint béták, gammák és omegák lesznek, akiknek szerepét a mi
munkatársaink töltik be, akik ugyanabban a limbikus üzemmódban vannak. Az erőd alig
elég ahhoz, hogy tisztességes küzdelemben nyerj – minden tőled telhetőt meg fogsz adni.
Elpusztulva, sebesülten és fáradtan visszanyeri az erejét, és visszatér a cicájához. Egy szerelmi érzés
későbbi enyhülése életed legerősebb és legédesebb érzelmi-erotikus élménye lesz... "De amit a
macskának ígértek... "A miau az egyetlen hang, amellyel kifejezheted azt az elképzelhetetlen..."
– Elég – mondta Salvator Mundi. - Semmi szükség a macskára, minden világos és

így van. Ismerjük a pert. Szó a vádlott képviselőinek.
A lámpa a második állványra költözött. Mögötte egy másik ügyvéd állt - ugyanabban
a maszkban, mint a negyedik taer ügyvédje, de áfonyavörös frakkban.
- A becsületed! – tőzegáfonya széles mozdulatot tett, hasonlóan a magvető hintásához. Megértjük

a felperesek követeléseit. Ráadásul nagyrészt igazságosak. Igen, a nászútjuk tönkrement. Igen,
beszélhetünk erkölcsi kárról is - bár megjegyzem, hogy jogi szempontból nem emberi
személyeknek, hanem macskának és macskának, akik abban a pillanatban a felperesek voltak, és a
kártérítés kérdései. az állatokon elszenvedett erkölcsi és pszichológiai traumák nem szabályozottak.
Ugyanakkor itt nem lehet felvetni az állatkínzás kérdését, mert a felperes intim kapcsolatba
került
önként, amint az a ...
- tiltakozom! – kiáltotta a kék frakkos az emelvényéről.

- A tiltakozás elfogadva. Védelem, emlékeztetem a személyes adatok nyilvánosságra hozatalának

tilalmára. Tovább.
– A történtekért bizonyos felelősség – folytatta az áfonya – a „Basilio” butiktér. De a felperesek

által követelt összeg ésszerűtlennek tűnik. Itt nem a szándékos károkozásról van szó, még csak
nem is gondatlanságból vagy gondatlanságból eredő károkról, hanem kizárólag vis maiorról,
amelyre semmilyen vállalkozás nem biztosított. A vis maior kérdéseket a felperes és az
alperes között létrejött szerződés szabályozza, és mint
kompenzációmentes túraismétlés…
„Elnézést – szólalt meg a kék ügyvéd –, bocsáss meg... Ön most a józan észt, a lelkiismeretet és a
becsületet gúnyolja. A felperest félrevezették és megerőszakolták. Sőt, jelenlétében a vezérkar
többször is elhangzott a „szép” módosító nélküli szó, ami tudatalatti szinten elviselhetetlen lelki
gyötrelmet okozott neki. És előre tiltakozom, ha az alperes úgy próbálja előadni az esetet,
mintha macskának okozták volna a sérülést... Ezen cselekmények idején a felperes nem volt
teljesen macska! Lehet, hogy nem emlékezett, mit jelent a GSH szó, de a második jelzőrendszerhez
kapcsolódó homlok- és halántéklebenyei szinte normálisan működtek! A tudatalattija rettenetesen
szenvedett, csak ő maga nem tudta!
- Tiszteletre méltó - mondta a vörös frakkos -, ez a vita örökké tarthat, de nem lenne jobb
egy szakértő vallomását hallani? A TRANSHUMANISM INC. szakemberét hoztuk, aki
elmagyarázza, hogy pontosan mi történt. Emlékeztetlek, hogy a Basilio Boutique a
TRANSHUMANISM INC. leányvállalata és tulajdona.
– Mi a szakértő taer? – kérdezte a bíró.
- Másodszor. De tapasztalt szakember.
– Gyerünk – mondta a bíró. - A szakértő mindig jó.
Közvetlenül a bíró előtt a harmadik tribün sűrűsödött ki a levegőből, egy bájos szakállas,
fehér kabátos férfival, akinek zsebéből kék és piros ceruza állt ki.
- Tiltakozás! – kiáltotta a kék ügyvéd.
- Mi a helyzet?
- Ügyeljen a szakértő zsebében lévő kék és piros ceruzára. Ezek az oldalak színei. A ceruzák
azonos méretűek. Így tudat alatt a vizsgálat teljes semlegességét és
kiegyensúlyozottságát jelzik, miközben ez a vádlott tanúja ...
- A tiltakozás elutasítva. Szakértő, kezdje el.
- Bíró úr - mondta a szakállas -, azonnal meg kell értenie, hogy a központi házaspáron kívül, aki
nászutat vásárol, sok más színész is tevékenykedik a Basilio butikban. Harmadik és második tervre
osztjuk őket. A harmadik terv csak az NPR programok. Nagyon részletes és jól megírt extrák.
Agresszív-reprodukciós funkciójukat úgy hangolják, hogy a kliens a kezdetektől alfa
státuszt kapjon köztük. Ezek a béta és gamma macskák nem harcolnak a klienssel a nőstényéért
– utat engednek neki. A legtöbb, amit tehetnek, hogy hátulról megszagolják a macskaügyfelet...
„Kérem, ne legyenek grafikus részletek” – mondta a bíró. - És akkor?
- Az események szigorúan a nászút forgatókönyve szerint alakuljanak, de ugyanakkor legyenek

élénkek és kiszámíthatatlanok. Ezért a központi terv szereplőiként konzervelőadókat alkalmazunk,
akiknek észlelése szintén a limbikus rendszerre redukálódik macskamódban. Ez mind a kliensek
biztonsága érdekében történik - elvégre nem egészen állatok dolgoznak velük -, mind pedig a képek
élénk hitelessége érdekében... Kiderül, higgyétek el, megbízhatóbb...
- Valójában - szakította félbe a kék kabát -, csak nincs macskaagyuk egy korsóban. Ez túl drága.
És rengeteg emberi agy van az első taer végén... Még önkéntes statiszták is vannak a felső taerekből.
Azt hallottam, hogy a második alfamacskát a serdoboli tábornok csinálta már évek óta - ő, látod, úgy
pihen. még meg is tudom nevezni...
- tiltakozom! – kiáltotta az áfonya.
- A tiltakozás elfogadva. Szakértő, hajrá.
- Általában két konzervelőadó van: egy alfa rivális, akivel a kliens harcol, és egy omega antipód.
Néha, ahogy az áldozatok képviselője helyesen mondta, ezeket a terápiás célú slotokat az ügyfelek
magas szintről vásárolják, a teljes anonimitás megőrzése mellett – személyes adataik nyilvánosságra
hozatala súlyos bűncselekmény, így Mr.
pont időben állt meg. De leggyakrabban előadóink játszanak ezekben a szerepekben. Az

omega-boyfriend szerepének rosszindulatú szereplője okozta a problémát az ügyfelek számára.
Mik az omega funkciói? – kérdezte a bíró.
„Omegaként. Egy alfa kliens megalázhat egy omegát egy nő előtt, anélkül, hogy félne a
következményektől. Ez elkerülhetetlen, mert az omega macska feladata, hogy udvaroljon a
nősténynek. Kezdettől fogva anekdotikusnak tűnik rendkívüli vonzereje miatt...
- Ki volt az? – kérdezte a bíró. - És miért tette?

„Itt kezdenek érdekesek lenni a dolgok, tisztelt úr” – válaszolta a szakértő. –

TRANSHUMANISM INC. belső vizsgálatot folytatott az esettel kapcsolatban. A butiktér ügyfelei, akik
ebben az ügyben a felperesek, és a "Schrödinger" nevű omega cat előadó korábban ismerték egymást.
És nem csak
ismerős...
- tiltakozom! – kiáltotta a kék ügyvéd. – Személyes adatok nyilvánosságra hozatala!
„A tiltakozást elutasították” – mondta a bíró. – Itt nem egy turistáról van szó, hanem a válaszadó
cég alkalmazottjáról. érdeklődni kezdtem. Menjünk sorban. Mi az omega macska?
- Schrödinger, nevezzük így, a távoli múltban a bukott szerdobol-bolsevikokról elnevezett

moszkvai egyetem filozófusa volt, és írt egy tendenciózus reakciós művet „A lelkek kettészakadása: a
generációs identitás mint az ellenséges implantátum funkciója. Megvilágítás."
A szakember felemelte a kezét, és megjelent benne egy vastag kötet.
„Még Serdobol-támogatást is kapott erre – folytatta, és undorodva nyitotta ki a könyvet –, ami

engem személy szerint a legkevésbé sem lep meg. Íme az epigráf Sharaban-Mukhlyuevtől… A
semmi szívása… nos, minden a szokásos módon. El tudja képzelni az esszé általános szellemiségét.
Ezt a munkáját idézte Schrödinger emlékezetből a felperesekkel való kapcsolatai során. Bár nem
emlékezett, hogy mi volt az.
- Az első taerhez értekezett? – kérdezte a bíró.
- Természetesen nem.
- De mint?
„Mondható, hogy örökséget kapott” – válaszolta a szakember, és a könyv eltűnt a tenyeréből. Apja
régi bankjegyeket gyűjtött. Gyűjteményében a két legritkább bankjegyet valahogy megőrizték... A
részletek szerintem nem érdekesek a bíróság számára.
- Miért? - élénkült fel a bíró. Éppen ellenkezőleg, legalább valami érdekeset. Mondd el.
A szakértő lefagyott – láthatóan információkat fogadott és dolgozott fel.
– Az első számla – mondta végül –, az úgynevezett Kopasz Sniper. Ötszázmillió rubel címletű bankjegy
G. A. Sharaban Mukhljuev portréjával a második polgárháború információs lövészárkaiban. A bankjegy
teljes forgalmát az infláció felgyorsulása miatt a kibocsátás után azonnal újrahasznosításra küldték. Csak
néhány példány maradt fenn, amelyeket Goznak alkalmazottai vittek emlékül, ezért a számlát
nagyon megbecsüljük.
- És a második? – kérdezte a bíró.

- A második a híres Green Floyd. A legritkább húszdolláros bankjegy George Floyd képével... Egy
afro-amerikait öltek meg a fehér felsőbbrendűek, miközben megpróbáltak egy alternatív húsz
dollárt váltani, tehát a címlet itt szimbolikus. A feljegyzést Texasban nyomtatták, de a jegyzet
csaknem az egésze leégett a nagy houstoni tűzvészben a közeli Welferland rajtaütése során. Egy
valódi Green Floyd annyiba kerül, mint egy Kopasz Sniper, de nagyon kevés van belőlük. A piacot
a digitális origami uralja – az eredeti bankjegyből hajtogatott csónakok, daruk és majmok,
amelyeket a minneapolisi rendőrség működtet. Lényegesen olcsóbbak, mert minden
origamihoz ugyanazt a bankjegyet használják, és a tokenek megfelelnek annak az egyedi
formáknak, amelyet ideiglenesen felvesz. A bíróság elégedett?
– Igen – mondta a bíró. – Érdekes volt tudni, hogyan kerülnek az ilyen iratmegsemmisítők a
bankokba. Kiderül, hogy semmi új. Pénzért, ha ha ha...
– Így van, becsületem. Schrödinger mindkét bankjegyet eladta egy gazdag

gyűjtőnek, a bevételből vásárolt egy dobozt az első taerből, és a zsitomiri trezorba költözött, ahol
azonnal bíróság elé állította az Európai Iszlám Törvényszék az Agy Jogáért...
Mi a helyzet az immunitással? – kérdezte a bíró.
„A mentelmi jog nem vonatkozik az emberiesség elleni bűncselekményekre. Mindenesetre az

első taernek.
- Mit csinált?
- Néhány évvel a banki indulás előtt otthagyott egy posztot a Kontaktonéban, ahol
érzelmileg helyeselte az akkoriban zajló tatársöprést, kétszer a Z-szót, egyszer az A-szót
használva. Elnyomásra való felbujtás miatt a bíróság kilencvenkét év büntetőmunkára ítélte
bankját, amelyet passzív csikóként töltött az Európai Antropológiai Múzeumban, a „Khan Jochi's
Harem” című nyilvános szimulációban. Aztán, amikor az első taer befőzési időszaka véget ért,
lázasan befektetésekkel foglalkozott - és ügyfele lett egy olyan cégnek, ahol a felperesek partnerek ...
- tiltakozom! – kiáltotta a kék ügyvéd. - Személyes adatok nyilvánosságra hozatala.
„A felperesek cégét nem nevezték meg” – válaszolta a szakértő. - Nem adtak neveket. Kérem
a tiltakozás elutasítását.
- A tiltakozás elutasítva. Szakértő, hajrá.
„Információink szerint Schrödinger a tőzsdei sikertelen ügyletek következtében veszítette el

pénzeszközeinek utolsó részét, ahol a felperesek tanácsadói és brókerei voltak. Schrödinger a nyílt
napról értesült egy újabb nászútra vonatkozó tervükről
források – került fel az üzenet a befektetési vállalkozás weboldalára. Ezt követően Schrodingert
felbérelte a Basilio butik, hogy játssza el az omega macska szerepét. Amint a felperes ügyvédje
helyesen mondta, az ilyen esküvői szimulációkban az omega szerepét gyakran az első taer
elszegényedett korsói töltik be, akinek szerződése
TRANSHUMANISM INC. a végéhez közeledik. Számukra ez a lehetőség arra, hogy egy időre
meghosszabbítsák befőzési státuszukat – és értékelik a munkájukat. Viccesen "gladiátoroknak"
hívjuk őket, mert az igazi gladiátorokhoz hasonlóan az arénában harcolnak azért, hogy egy kicsit
tovább élhessenek. Egyszerűen nem annyira ismertek a nyilvánosság előtt. Schrödinger anyagi
körülményei az első taerre jellemzőek voltak, és jelöltsége nem keltett gyanút.
- De miért sikerült olyan könnyen felborítania másnak a pihenését? – kérdezte a bíró. „Bizonyára
van valamiféle védekező mechanizmusod…
„Megtisztelő – válaszolta a szakértő –, mi mindenekelőtt a védőintézkedésekre gondolunk. Fő

szempontunk ügyfeleink biztonsága. A fő prioritás az agyuk biztonsága. A Wernicke és Broca
területeinek kikapcsolása, így az agy teljesen egészséges és működőképes marad, nem olyan
egyszerű. Szimulációnkban a második jel kérgi régióit nem kapcsolják ki az invazív technológiák,
hanem inkább elalszanak. Ideiglenesen eloltunk minden olyan jelzést, amely aktiválódásukhoz
vezethet. Ez a leggyengédebb és legegyszerűbb eljárás. Eredménye egy rendkívül hiteles élmény,
ahol macskává válik, és abbahagyja a gondolkodást és a beszédet úgy, ahogyan az emberek teszik.
– Hallottam már ilyet – mondta a bíró. - A felperesektől.
„A másodlagos jelterületek újraaktiválásához – folytatta a szakember – elég egy minimális mértékű

stimuláció. Ezért ügyfeleink egy butikhelyiségben való kikapcsolódás után azonnal
visszatérnek a normális életbe, és semmi sem veszélyezteti agyuk normális működését. Az
érem másik oldala azonban az, hogy nem nehéz felébreszteni őket. És egy támadó, aki
aktívan tartja a második jelzési zónákat, képes erre.
– De hogyan őrizte meg ez… ööö… Schrödinger a beszéd és a gondolkodás képességét? Végül is
benne volt a szimulációban. Valószínűleg neki is rendelkeznie kellett volna ezekkel a zónákkal
letiltása.
„Egyszerű” – válaszolta a szakértő. „Schrödinger szándékosan megszegte az eljárásainkat

és az utasításainkat, amikor bekapcsolva hagyta személyes agyának szundi-reep ébresztőjét. Az
ébresztőóra ötpercenként halk hangon megismételte: „Kelj fel, ébredj!” – és a második jelzésű
Schrödinger zónák az alapértelmezett módú hálózati szinten folyamatosan aktívak maradtak.
Azaz a szórt emberi ébrenlét szintjén mondjuk így.
Tehát ő mindig önmaga volt?

- Nem biztos, hogy így. Az emlékezetkioltó eljárásaink továbbra is érvényben voltak. Schrödinger
tudott beszélni és gondolkodni, de nem értette, ki is ő valójában. Valóban úgy döntött, hogy egy
mindenható szupermacska, aki egy elfeledett ősi nyelvet beszél. És homályosan emlékezett rá, hogy jó
lenne elrontani a felpereseket - de nem értette, miért ...
- Vagyis - vágott közbe a vörös frakk -, nehéz lesz bizonyítani tudatos rosszindulatát. Legjobb
esetben gondatlanságból anyagi károkozás miatt lehet bíróság elé állítani. Így mondják a "TRANSHUMANISM
INC." ügyvédei. Ami a felperesekkel kötött szerződésünket illeti, az ilyen esetekre
a vis maior záradék vonatkozik.
– Érdekes – mondta a bíró. - Nagyon érdekes.
- Igen. Soha nem foglalkoztunk ilyen helyzettel, mert az omega értékes együttműködésünk a
"TRANSHUMANISM INC."-vel. Ez természetesen tanulság lesz számunkra.
- Vagyis - ráncolta a szemöldökét a kék frakkos -, azt akarod mondani, hogy a törvény tehetetlen? És nem
fogjuk tudni megbüntetni azt a gazembert, aki felemelte a kezét ... Vagy inkább a mancsát ...
- Higgye el - mondta a vörös frakk, és a kezét a szívére tette -, nem szívesen találná magát a vádlott
helyében. Az első taer szerződése már lejár. Ha elveszíti állását, elveszíti a megújítás lehetőségét.
– Micsoda borzalom – sóhajtott a bíró.
„Azonban – mosolyodott el a szakállas – éppen ehhez kapcsolódik egy érdekes és nem

triviális kártérítési mód, amelyet a TRANSHUMANISM INC. nevében szeretnék felajánlani a
felpereseknek. Szerintem mindenkinek tetszeni fog. Főleg a felperes… Sőt, a szimulációt attól a ponttól
tudjuk folytatni, ahol a felperes kérésére megszakadt…
***
Melchior odament Schrödingerhez, és fogaival megragadta a nyakát – ahogy korábban maga

Schrödinger is megragadta Miut. A győztes láthatóan úgy érezte, hogy a sárga macska méltatlan a
harci sebekre, és úgy döntött, hogy megalázza, és úgy bánik vele, mint egy macskával.
Schrödingert a földre szorítva megfordította, hogy Miu részletesen lássa a procedúrát, és

hátulról próbált felmászni rá.
Ekkor Schrödinger elfordította a fejét, és kimérten így szólt:

- Mondd, kedvesem, és ki vett fel neked ilyen szörnyű vörös színt? Egy idős pincér pénztárcájára
emlékeztet. Mintha egy halom zsíros hegy lenne benne. Lehet, hogy a lányok ezért nem akarnak
téged túlságosan?
Miu mindenre készen állt – de arra nem, ami ezután történt.
Melchior hátraugrott, mintha karmokkal ütötték volna meg az orrát, összegömbölyödött pihe-puha
golyóvá és megremegett. Természetesen remegett – nagy borzongástól, mintha fázott vagy félne.
Schrödinger felállt a földről, az elkövető felé fordult, és ívben megívelte sárga hátát.
- És különben is - folytatta -, miféle hitványság ez a győztes alfamacska? Szerinted a macskák ilyenek?

Igen, a puncikat nyers erő éri, de ugyanakkor mélységesen undorodsz tőlük... Egészen másról fognak
álmodozni. Amint azt tapasztalataink igazolják...
Melchior is meggörbítette a hátát – és hirtelen Miu meghallotta a nevetését. Kiderült, hogy nem a
félelemtől remegett, hanem a nevetéstől.
- Mit mondott, uram? - kérdezte. - Vulgaritás? Emlékszel, ki vagy és miért vagy itt?
Úgy tűnik, Schrodinger nem számított erre.
– Szupermacska vagyok – mondta, de különösebb aplombizmus nélkül.
Melchior először ránézett, majd Miu-ra.
- Mit jelent - szupermacska?
– Ez azt jelenti – válaszolta Schrödinger –, hogy emlékszem a szavakra és a bennük rejlő ősi bölcsességre.
És amikor egy másik macska vagy macska belép az aurámba, a bölcsesség is elérhetővé válik számukra.
Így vagy most...
- Ó, - mondta Melchior -, hát a fejedben van a rendetlenség. Bevallom, hogy éppen a macskáknál
megszokott rituális gúnynak akartalak kitenni, de ilyen szavak után már nem akarok semmit. Ez igaz. Úgy
értem, nincs kedved úgy csinálni, mint egy macska. Nem tudom, hogy ez része volt-e a tervednek, de
feltűnően képes vagy részvétet ébreszteni a lelkedben. Engedje meg, uram, hogy megmutassam, mi az
alfa macska, és miben különbözik az omegától. Hadd engedjem be egy percre az aurámba...
- Mi jár a fejedben? – kérdezte Schrödinger aggódva.

„Most elmagyarázom, mi folyik itt, kedves nagymacska. És te magad vagy mind

emlékezik.
Schrödinger farka kérdőjelbe ívelt.
– Megpróbálja tönkretenni a nászútunkat – mondta Melchior bársonyos hangon –, mert elvesztette az utolsó pénzét a
konzervcserén, és úgy gondolja, hogy ez a mi hibánk. Ez nem igaz – Ön hozta meg a döntéseket, mi csak tanácsot
adtunk és figyelmeztettünk a kockázatokra. Omega macskaként dolgozol itt, mert lejár az első taer szerződésed. Az Ön
kötelessége, hogy alávesse magát mindenféle erőszaknak, és rossz szagot árasztjon, ezzel megvetést keltve önmagával
szemben – és ezért havi rendszerességgel meghosszabbítja létét. Csak azért emlékszel a szavakra, mert a műszak előtt
bekapcsolva hagytad a személyes agyi ébresztőórádat. Nélküle egyszerű sárga omega lennél...
Schrödinger alig változtatott a testtartásán, de Miunak úgy tűnt, hogy a bajusza,

amely korábban büszkén feltapadt, valahogy elsorvadt.
„Megszegted a szerződés feltételeit” – folytatta Melchior, és először Schrödingerre nézett, majd Miu-ra, akinek a farka
a lába között volt –, és most megalázó tárgyalás vár rád a bíróságon, és le kell választani az edényt az életfenntartó
rendszerekről. .. De mi alfák könyörületesek vagyunk a gyengék iránt. Ezért készen állok a találkozásra félúton. Elvégre
oroszok vagyunk – cselekedjünk a német Azizovich Sharaban-Mukhlyuev előírásai szerint. Íme az ajánlatom. Nem perelek,
és az első taer és a nemlét határán folytathatod a létezésedet, ha éppen most, a menyasszonyom előtt olyat
teszel velem, ami a macskacsaládban nem elfogadott, de valamiért oroszul franciának hívják
szó
minette
- "cica"...
Miunak úgy tűnt, hogy Schrödinger sárgából szürkévé vált. Nem is nézett fel, csak bólintott.
Melchior a hátán feküdt, világos hasát az ég felé nyújtotta, és a macska számára kissé természetellenesen
a kartondoboznak támasztotta a fejét. Így egyszerre láthatta Schrödingert és jegyesét.
- Fogj neki. Igen, igen, most menjünk. Szóval... Igen... És ezt mondom önnek, uram, hiszen szívről szívre beszéltünk... Ön
Moszkvából származik, igaz? Ne zavarja el a figyelmét, csak bólintson. Nem kell beszélni, itt már beszéltél normálisan...
Én is Moszkvából jövök. Jól emlékszem erre a városra. És neked, kedvesem, rossz a címed. Nem kellett volna
itt lenned. Ismered a tehénfát? Hol van a Garden Ring? A közelben lesz az Első Lyusinovsky Lane ... Vagy az Első
Dobryninsky ... A fenébe, nem emlékszem most pontosan, de ha egy kicsit keresel, egy normál szimulációban megtalálod.
Ott az udvaron áll egy ilyen hosszú
zöld sátor, mint egy nagy bódé. Ezen kívül palatető, háromlépcsős tornác és rácsok az
ablakokon. Tudja meg azonnal. Itt az a pont, ahol megkapják a második jelzésű okos fickót.
Oda kell menned. És mi minden tiszteletem mellett nem veszünk... Azért vagyunk itt, hogy kipihenjük
magunkat... Igen...
Melchior hosszan nézte a zavarban lévő Miut, és ismét a sárga macskához fordult:
– Ügyes vagy, ha megpróbálod. Nagyon durva és teljesen felháborító. Ahogy mondani

szokták, két világ embere... Talán dicsérni foglak egy értékelésben. Nem kell kirúgni. Hát elég is...
Melchior felállt, és undorodva még egyszer megszagolta Schrödingert.
- Egyezzünk meg. Ma az ébresztőt kikapcsolják, és visszatér a normál macska

üzemmódba. Holnap pedig kétszer elviszlek hátulról a menyasszonyom jelenlétében.
Már minden ősi bölcsesség nélkül. A szégyenteljes életed pedig a szerződés szerint folytatódik.
Tudom, mi a helyes oroszul "szerződés szerint", de a tied pontosan folytatódik
szerződés szerint. Nem

köszönöm, nem kell. Csak nem akarjuk tönkretenni a nászútunkat Beethoveneddel.
Miu utoljára Schrödingerre nézett. Elkapta a tekintetét, pislogott, pofáját az ég felé emelte, és azt
suttogta:
- Goldenstern! Köszönöm a halál létezését!
„Pátosz nélkül nem megy” – mondta Melchior. - Látom, te művész vagy velünk... Miu, gyerünk. Most
mindent elfelejtesz, mint egy rossz álom.
Miu követte Melchiort az ösvényen.
És valóban, egy perc múlva már nem igazán értette, mi történt – csak annyit tudott, hogy
Melchior teljesen lehetetlen módon győzte le a sárga macskát, sötét bölcsességében felülmúlva
őt. Akkor ez az alfa... És végül is a kezdetektől fogva minden világos volt a szaglásban, de nem bízott
a szívében...
Egy ideig Miu még mindig emlékezett a szavakra
Második jelzésű okos fickó” És

. nagyjából tudta, mit jelentenek – valamit, ami a második jelzőrendszerhez kapcsolódik, vagyis
a szavakhoz. És mi volt ő pontosan, ez a második jelzésű okos fickó? A második jel umnyakjában
van. Vagyis önmagában és semmi másban. Akkor miért van rá szükség ott, ahol nincs? A?
De ez a rekurzív belátás egyre illuzórikusabbá vált – és fokozatosan leszűkült annak a

ténynek a szótlan kijelentésére, hogy Schrödinger illata megegyezik Schrödinger illatával.
És ekkor a szél Melchior heréinek varázslatos aromáját vitte Miuhoz, szíve a mellkasában
ugrott, és a boszorkány sárga bűzének utolsó maradványai is nyomtalanul eloszlottak a tavaszi
levegőben.
MITINA SZERETET
Fiatalkorában Dima neuroprogramozással foglalkozott.
Illetve lomhán tettetett. Nem volt komoly tehetsége a számítógépes biológiához, és már a második
évében kiderült, hogy új vezérkarba nem kerül.
Az új vezérkarra azonban nem volt szüksége senkinek. A chipelés legjobb teoretikusai és

gyakorlói már régóta be vannak jegyezve a bankokba, és jól megbirkóztak a korszak minden
kihívásával – nem hívtak meg senkit a soraikba. De a fiatal tehetségek kaptak egy kis esélyt, hogy a
szintjükre emelkedjenek, és Dima őszintén lefújta.
Implantológiai oklevelet kapott, és sok éven át dolgozott egy moszkvai klinikán, szociális
implantátumokat helyezett be, és szürke orosz agyból hematómákat szívott. Mint minden más
orvos, ő is leegyszerűsítette az eljárásokról szóló jelentést (erre bónuszokat fizettek, és egyértelmű
volt, hogy ki - de a Nyílt Agy Alapítványt sehol nem említették).
Tíz évre a dobosok egész nemzedékével együtt elvesztette eszméit, illúzióit és hajának jelentős
részét: először Dmitrij lett, majd általában Dmitrij Marinovics. Egyre gyakrabban nézték meg a
fiatal ismerősök kopasz foltjait, a szeme körüli szarkalábakat, a nemzedéki kakukkot
csónakokkal és jéghegyekkel - és név szerint szólították. Nem voltak kilátások.
Ekkor azonban szerencsére családi tragédia történt. Dmitrij örökséget kapott.
Egy szibériai tanyán rokonait nomád tatárok vágták ki - fonott tüskékkel leszúrták az egész családot,
a mester vérével szemet és „Z” betűt rajzoltak a kapukra, lefilmezték az eljárást kakukon és videókat
tettek közzé Kontakton, ahonnan semmiféle erővel nem tudták kiszedni őket.
A nomádokat ezután a praetorium drónjai bombázták – de nyilvánvalóan ugyanazok vagy mások

Senki sem tudta.
Mitya azonban nem nagyon szomorkodott - sokáig nem érintkezett nagybátyjával,

unokaöccsével és két nagymamával. Még csak nem is gratuláltak egymásnak
szilveszterkor. Az elhunyt család összetett adósság- és vagyonegyenleget,
mezőgazdasági kölcsönkötelezettséget, tejelő szarvasmarhát (a felét a tatárok
loptak el) és egy élő rabszolgákkal teli laktanyát hagyott hátra. Utóbbi baleset volt: a
tatárok bezárták és őszintén felgyújtották, de előtte sokáig esett az eső, és a fa még
a metét sem vette fel - a nomádoknak pedig nem volt idejük kitartani. a drónok
miatti szörnyűség.
Lehetőség volt távolról eladni a birtokot, kifizetni az adósságokat és tisztességes

pénzt keresni. De a bank még mindig nem volt elég. De volt esély elhagyni
a gyűlölködő fővárost a természetért - minden jobb, mint lassan lehajolni a
városban. Dmitrij kilépett, eladta nyírfa duplexét, és Szibériába ment. Egy
nappal távozása után, vidáman befejezte a szivart, kilépett a hiperfutárból a
nedves ázsiai emelvényre.
Az állomás előtt azonnal elütött két kátyú - középkorú orosz emberek bajba jutottak.
Borotvált koponyákon tojásszínű előzárakkal, nevetséges rózsaszín tollakban,
flitterekben és fóliapikkelyekben, dühösen és részegen táncoltak egy
vadonatúj krapofon hangjára, amelyet valószínűleg egy tehervonatról loptak el. A
férfiak – a kozmetika és a bling ellenére így akarták nevezni őket – rekedten, két hangon
olvasták a „3B” kategóriájú, ha nem lejjebb neurorecitatívát:
- Szőrös virág vagyok, bibém hosszúkás, egész

kamrával nézem a felvonulást, Megmutatjuk
a világnak, miben áll az erőnk, újra
felragyogtatjuk az elfeledett szimbólumot...
A szar vidéki reménytelenségtől bűzlött. Nyilvánvaló volt, hogy valaki

(valószínűleg egy állomási politikai oktató) megrakta az intim-verbalizálót a
megfelelő politikai jelszavakkal, ibolyával, rózsákkal és leeresztett bugyikkal
keverve, hogy ne nyomják rá a pancsolásra, lopásra. De a legszörnyűbb a nagyarcú
munkásarcok voltak, amelyeket valahogy satunak festettek, azok a komor,
gyűlölködő szemek, amelyek kacéran mosolyogni és kacsintgatni próbáltak a szemüveg
alól. Amúgy sem volt vásárló – de a város kijáratánál egy nagy, állami tulajdonú
szekérből ingyen tömjént osztogattak.
Egzisztenciális hideg támadt Dmitrijre – úgy tűnik, nem volt könnyű az élet a
tartományban. Azt is érezte, hogy Szibériában egészen más hálózat működik a
reklámimplantátum-sugárzásnak: a reklámozott termékek nagyon különböztek a fővárosiaktól.
Amint megtalálta a kocsit az állomás téren, rettenetesen sörre éhezett. A furcsa

azonban az volt, hogy nem csak sört akart, hanem egy bizonyos márkát, amelyről
korábban nem hallott: a Csipkerózsikát.
Természetesen implantológusként Dmitrij megértette, hogy a rendszer pontosan

ugyanúgy átjutott a kakukon, mint Moszkvában, csak más paraméterekkel - de mégis
csúnya lett. A megszokott létrendszer megtört, és egy rövid időre láthatóvá vált a világlélek rossz
oldala...
Útban új otthona felé sok gonosz gondolat meglátogatta az együttérző emberek és a

transzhumanistákkal való összeesküvésről. A ló alig vonszolt, a letört földút lassan megrakódott,
mint Contacton, és volt idő gondolkodni. Úgy érkezett a birtokra, mint valami Voltaire - megvető
mosollyal az ajkán, lábai között pedig egy kancsó "Csipkerózsika". Az útközben vásárolt kancsó
már félig üres volt.
Ugyanezen az éjszakán Dmitrijnek rémálma volt – pikkelyes és sárga tollas festett kraperek tömege
rohamozta meg a hegyen a géppuska hegyét egy vad szavalatra, a visszafutókat pedig egy másik
géppuska kaszálta le. Egy álomban világos volt, hogy a géppuska valójában ugyanaz, és az
illúzió oka minden földi jelentés gömbölyűsége és az örök orosz bűntudat valamiféle sáros
hatóságok előtt (akár helyi, akár globális, vagy megint hasonló). géppuskával).
Eltelt egy hónap, és kiderült, hogy nem minden olyan ijesztő.
A fegyverek elhallgattak. Nos, vagy legfeljebb elűzték a nomád tatárokat. De a megyei

városban volt egy Nemesi Gyűlés, ahol lányokat tanítottak hárfán játszani - és még egy távcsővel
ellátott csillagászati kör is működött. A Nemesi Gyűlés fő súlypontja természetesen nem a
hárfa és a távcső volt, hanem egy büfés klub, ahol jó társaság gyűlt össze beszélgetni, inni.
Dmitrij elkezdett a klubba járni, és gyorsan átvette a földbirtokos öltözködési stílusát - gyöngyház
sapkát zománcellenzővel, halbőrből készült csizmát strasszokkal (hogy ne keverjék össze a
Serdobol krokodilokkal), fekete blúzt és hosszú kabátot. Régimódi anarchista sikkesnek látta.
Hamarosan kalapbarátai voltak, akikkel bolondot játszott és pókerezett. A büfében süteményekkel

ütögette a likőröket - valamiért nem űzik a cukorfüggőséget, pedig sokkal károsabb, mint sok
illegális szokás.
Általában véve az élet ment tovább. Most már nem volt mit tenni. Csak marhák és jobbágyok
takarmány vásárlására. Minden mást maguk csináltak – mind a farmon, mind a ház körül.
Dmitrij új szarvasmarhát hozott az ellopott helyett, kapcsolatot létesített a tejfelvásárlókkal, hizlalta a

jobbágyokat (már kezdtek hajolni a legeltetésre) - és maga is elhízott, és beleesett a lassú vidéki
életbe.
Meghízott azonban nem a falánkságtól és az alvástól, és még csak nem is a büféből származó likőröktől.
Csipkerózsikáról szólt. Két nagy őrmester tulajdonában lévő helyi sörmárka volt – gombócarcuk
folyamatosan villogtak az ünnepélyes elnökség fekete blúzai között, majd a közösségi animációban,
ahol a sörjövedelemből származó, pisiszerű aranyfolyam árvaházzá változott, és kifestette
a falakat. benne.
A Csipkerózsika önmagában is tisztességes termék volt, de a hirdetései teljes mértékben megterhelték

az implantátumot. Minden reggel, ébredés előtt Dmitrijnek ugyanaz volt a promóciós álma.
Először azt látta, hogy a koporsó a kriptában áll. A fedelét belülről lefújták. Egy hatalmas mellű
meztelen lány fel sem kelt – két ködös pinttel a kezében ugrott ki a hamuból. Egy távoli basszus,
mint egy tavaszi mennydörgés, dübörgött:
- Tetszik, nem tetszik - aludj, szépségem! Férfi sör ingyenes erekcióval!
A gyengédségtől sugárzó lány Dmitrij felé sétált, és hatalmas melleit az arcához dörzsölte, a
füstölt mellbimbók keserű ízét hagyva a szájában.
Az álmot valóban erős erekció kísérte, amelynek külön megaláztatása az volt, hogy nem kapta
meg a megfelelő befejezést: amint Dmitrij komolyan felizgult, a lány eltűnt, és felébredt.
Az „Open Brain” azonnal összekapcsolódott az implantátummal - Dmitrij pedig a takaró alatt

ökölbe szorítva legalább tíz percig azon gondolkodott, milyen söpredék ez a szerdoboli
sáska, amely minden oldalról megragadt Oroszországban. Aztán felkelt, ujját a távoli Moszkvának
mutatta, és töltött magának egy sört.
A sörbolondok dühösen spóroltak a dobozokra: terméküket minden csatornán népszerűsítették.

Még a helyi Afifa is, akit Dmitrij egy diák emlékezetéből szemüvegre idézett, a fejét
rázta, amikor arra kérték, hogy vegye le pongyoláját, és felajánlotta, hogy elkezd gyűjteni
tizenöt számozott sapkát Csipkerózsikától, és megtudja a város politikai foglyainak
névsorát. És ez, magyarázta, még mindig előléptetés. Dmitrij önkéntelenül is
sok "Szépséget" ivott, de nem alázta meg magát így a hétköznapi maszturbáció kedvéért.
A nők számára egyébként elkészítették a sör saját verzióját - "Csipkerózsika", Dmitrij Voltairean
pedig mosolygott, és elképzelte, hogyan vezeti a matrónákat kora reggeli álmukban. Hamar rájött
azonban, hogy mekkorát tévedett – amikor sörözni készültek, a Nemesi Gyűlés hölgyei azt mondták:
„Fúrjunk szépet”, ami a márka egészen más fetisizálását sugallta.
A sörerekciók miatt egyre jobban kínzott a magány. Emlékezett a pályaudvarról származó

krákerekre, Dmitrij meg sem próbálta a főváros módjára megoldani a kérdést. Meg akartam
őrizni a tiszteletemet.
Sok fiatal hölgy és nő gyűlt össze a Nemesi Gyűlésben - és Dmitrij egy időben komolyan nézett
rájuk.
A neurolesbies "faszfejűnek" titulálták magukat, vagy ahogy Szibériában szokták mondani, "töknek"
– egy tetoválásnak egy melles unikornis kentaurral. A szimbólumot egyszerűen megfejtették
"cisgender, felejtsd el." Egy férfinak nem ajánlott sokáig ilyen szüzeket nézni - miután
észrevett egy „tököt” a nyakán vagy az alkaron, Dmitrij azonnal elfordult és
eltávolodott a bűntől. A moszkvai tapasztalatból eszébe jutott, mi történik, ha
habozzon.
A házasság-orientált témák megengedték magukat, hogy azt bámulják, amit csak

akartak, de a teljes családi dominanciára utaltak, amint az a kakukkjukból is kiderült.
Dimitri sok napot töltött a lányok muszlin és szatén nyakörveinek tanulmányozásával.

Néha nem habozott felvenni az okosszemüveget: a szimbólumok kombinációit és
összeállításait egy speciális „Szerelem grammatika” weboldalon magyarázták el.
A legfiatalabb és legvonzóbb fiatal hölgyek uniszex fekete Froomer kukukhákat viseltek

anarchista koponyákkal és csillagokkal, ami azt mutatja, hogy szemben állnak az
elnyomás és a hazugság világgépezetével. A Frumerek csábítása komoly
befektetésekkel járt, és Dmitrij még csak nem is nézett oldalra feléjük.
Néhányszor édes és friss lány a líceumból arany-ezüst almával, azaz "mindent lehet"
érkezett a találkozóra - de ő egy bankár lánya volt a második taerból, meglátogatta a
nagynénjét, és már a kakukkja árán egyértelmű volt, hogy Dmitrij nem ez az almás
csemege.
Az idősebb hölgyek feminista keresztet hordtak, alul körrel – ilyen kakukk volt a legtöbb.
„A bokor sírja”, ahogy a cinikus földesurak nevezték őket: a feminista jelenléte azt
jelentette, hogy a fallikus behatolás csak törvényes házasságban volt megengedett
gyermekvállaláshoz.
Egyes lányok feminitíveket viseltek, hogy kifejezzék a biológiai férfiakkal szembeni

általános bizalmatlanságukat – vagy hogy egyértelművé tegyék, hogy ők is leszbikusok, de
nem akarják ezt hangsúlyozni. A feminitívet a szívdobogók is szerették, akiknél egészen
más jelentéssel bírt, de a földbirtokos, főleg a magvas, azonnal megfeledkezett róluk.
Sok földbirtokos ezüst falloszból készült kukukhokat viselt halnak, sárgarépának és

uborkának álcázva. Ez, amint azt a Szeretet Grammatikája kifejti, azt jelentette, hogy
lehetséges kapcsolatba lépni egy férfival, de a neuro-szíj megtorlása lesz az évszázadok
óta tartó kiváltság és elnyomás miatt. Az ilyen cinikus földbirtokosokat "fúróknak" vagy
"Knut és Mézeskalács Társaságnak" nevezték.
A legtöbben voltak: harminc-negyven év után szinte minden kisasszony tett egy-

két csiszolt sárgarépát a kakukkba. Egy elvált hölgy esetében azonban a fallikus
emblémák trófeát is jelenthetnek, valamit a metaforikus kasztrálás és a nem illuzórikus
vagyonmegosztás között.
Az özvegyek és férjes asszonyok imádták az ezüst és arany imádkozó sáskákat, néha mancsukban
férfifejjel. Voltak apró különbségek a sáska típusok között, de a központi gondolat világos volt.
Általánosságban elmondható, hogy sok női identitás virágzott a Nemesi Gyűlésben, de Dmitrij
számára, aki csekély eszközeivel és a passzív análistól idegenkedett, nem voltak láthatóak a
megfelelő lehetőségek.
Egyértelmű volt, hogy egy orosz cisznemű földbirtokos házassági tapasztalata a kilátások nélkül
verés, gúny és szimbolikus jóvátétel a nemi rabszolgaságért. Biztos igazságos volt. De Dmitrij
belefáradt abba, hogy megfejtse a lányok sütijének szimbolikus jelentését, és hamarosan elkezdte
nézegetni a jobbágyokat és a
jobbágy.
Órákig tudta bámulni őket. És mindig az volt az érzése, hogy valami gúnyos rajzfilmet néz, egy
gonosz mese felnőtteknek.
A Kholop-bityugot a mozdulatok sajátos lendülete és a test jellegzetes imbolygása alapján

lehetett megkülönböztetni a férfitól, mintha mozgási energiát halmozna fel egy bunkónak.
A női gyülekezeteket megfosztották egy ilyen funkciótól.
A törvény szerint a jobbágyoknak a járványügyi helyzettől függetlenül mindenkor maszkot kellett

viselniük. A jobbágyok maguk nem betegedtek meg, hanem tünetmentesen terjesztették a
vírusokat, ezzel jutalmazva tulajdonosaikat. Vagy ők is betegek voltak, csak nem
panaszkodott.
Dmitrij azonban azt feltételezte, hogy a kötelező maszkokat nem a vírusok miatt vezették be. Szédítő
volt nézni a jobbágy mosolygó arcát – amikor Dmitrij a kamerán keresztül nézte a bódékban evő
segítőket a vályúból, összeszorult a szíve.
A fiatal jobbágyok egészséges embereknek tűntek. A tízévesek bőrét az ártalmatlanítás

időpontjához közeledve ekcéma és fekélyek borították. De a jobbágyok arca teljesen boldog és
nyugodt volt, és a szemük... Olyan belső fény ragyogott belőlük, olyan lehetetlen szeretet minden
körülöttük, hogy szinte fájt.
A Légszóban, a földbirtokosoknak szóló vallási programon rendszeresen emlékeztették őket arra,

hogy a jobbágyoknak nincs lelkük. Az adás házigazdája Maximilian apátnő, egy progresszív sci-
popista, aranyköpenyes, barátságos szolgáltatások reklámjaival borítva. A püspöki csuklyán női
kereszt ragyogott, azonnal megmutatva a korszak legfőbb egyházon belüli konfliktusához való
viszonyulását - az ún.
a férfiasság szakadása
.
„Az ember animált lény – mondta Vladyka –, egy istennő teremtette, és magában hordozza a
teremtő képét. A kholopok lélektelen lények, pusztán agyatlan munkára termesztették sós lében - de
van bennük emberkép, ami miatt szomorú és nehéz rájuk nézni... Ez azért történik, mert olyan
az arcuk, mint az embereké - és amikor a jobbágy grimaszol, emberként értjük ezt a fintort, vagyis
mintha egy lélek lenne az arc mögött, aki úgy éli át ezeket az érzéseket, mint mi magunk...
Boldognak tűnnek, de a boldogságuk disznó, mint egy vaddisznóé, aki eszik és nem
tud. állj meg. Egy ember nem lehet ennyire boldog, mert magasabban áll a lények hierarchiájában,
és isteni képet hordoz magában. Hallottál már a tükörneuronokról? Itt ellenünk dolgoznak,
csábítanak minket. Ezért tették jól a hatalmon lévők, hogy géz alatt eltávolították a pofájukat...
A Nemesi Közgyűlés is felszólalt ezekről a témákról. A nemesek, ahogy az várható volt, szörnyű
tudatlanságot és a humanizmus teljes hiányát mutatták be. Egyikük télen lefagyasztott egy tucat
segítőt egy hideg istállóban – de csak arra panaszkodott, hogy Ivan da Marya ügynöke
felmondta a garanciát.
- Úgy kellett kiképezni őket, hogy ott dörzsöljenek vagy ugráljanak. Ennek a chipen kell lennie. És
a földre estek, mint a tűzifa. És miért kellene fizetni érte?
Implantológusként Dmitrij megértette a jobbágyok biológiai természetét, de még mindig

kerülte, hogy a szemükbe nézzen. Úgy tűnt, a jobbágyok átlátnak rajta, megértik, nagyon
sajnálják – de nem tudják bevenni végtelen boldogságukba. Ugyanakkor csűrtől bűzlöttek,
gézmaszkjuk zöldellt a takonytól, és olyan förtelmességet ettek, hogy persze szó sem lehetett
semmiféle empátiáról.
Egyszer Dmitrij látta, hogyan halt meg a jobbágy. Ez véletlenül és egyszerűen történt.
A guggoló jobbágy az udvar egyik sarkában ült, és egy levett háncscipőből háncssorját harapott ki,
ami bizonyára a lábát dörzsölte. Néha megdermedt és hosszan nézte a farcipőt, és
közben komolyan lelkes arcot vágott,
mintha nem egy koszos szárat nézne, hanem valami porceláncsodát. Elkapta a mester pillantását,
és olyan vidáman és ragyogóan mosolygott, hogy Dmitrij ki akarta adni a parancsot: "pofa!" - de
visszafogta magát, időben ráébredve, hogy a maszkban a jobbágy nem fogja tudni kiharapni a
sorját.
És jó, hogy ellenállt, mert különben magát hibáztatta volna mindenért.
A jobbágy még párszor megharapta a farcipőjét, majd hirtelen döbbenten felsóhajtott, és a

földre ejtette. Arca ünnepélyesen egyszerűvé vált, és felragyogott a boldogság előérzete
– mintha távoli gyönyörű zenét hallana.
Hanyatt feküdt, térdét a mellkasáig húzta, és nem túl ügyesen megfordult arccal lefelé, és valami
olyasmit vett fel, mint a jóga „gyerekpóz”, amire Dmitrij emlékezett a testnevelésből. A jobbágy arca
közvetlenül a földön feküdt, a kefék be voltak húzva
a lábszár alatt. A helyzet rendkívül kényelmetlennek tűnt, és Dmitrij úgy gondolta, hogy hamarosan
a jobbágy helyettesíti.
De a jobbágy már nem mozdult. Két órával később pedig megérkezett az Ivan da Marya teherszállító
drón cserével. Még csak le sem ült – egy darabig az udvar fölött lebegett.
A drón úgy nézett ki, mint egy nagy terhes légy. Hat hálóval borított propeller alatt egy szállítóbölcső
lógott Tolsztoj gróf félalakos portréjával, egy íróval, aki egykor szinte úgy mennydörgött
Oroszországban, mint Saraban-Mukhljuev. Egy pótolható jobbágy ugyanabban a szállítási helyzetben a
bölcsőből a földre esett. Fehér sermyaga, szőke fürtök, a szájkosár legfrissebb gézje a "3M" logóval -
"föld, légy csendben!", ahogy a nép megfejtette.
Az új segítő felállt, meghajolt Dmitrij előtt, felemelte a földről a halott fickót, és ügyes mozdulattal
a bölcsőbe lökte. Repült szárú cipő is. A drón elrepült, az új segítő pedig az égőhöz ment.
Dmitrij tudta, hogy Szerdobolov óhitű szárnya a jobbágyokat szinte embernek, vagy inkább csaknem
jobbágynak tekinti. De még az „Amerika” és „Európa” zónában sem volt komoly mozgalom a segítők
jogaiért: a gyártó gondoskodott arról, hogy minden modell tejfehér bőrrel rendelkezzen.
A jobbágyok valóban jobbak voltak az embereknél, még akkor is, ha a munka elviselhetetlen
körülmények közé hozta őket az ember számára. Inkább az alacsony dopamintartalmú
emberi alkonyattal kellett volna együtt érezni. Dmitrij minden alkalommal meg volt győződve erről,
amikor látta a mosolyukat. Jó, nagyon jó, hogy volt „pofa!” parancs.
A jobbágyok mindent maguk csináltak – a gazdaság számítógépe módosította az őket vezérlő kódot,
az időjárástól, a kereslettől, a terméstől és a tejhozamtól függően. Lehetett a tűzhelyen feküdni és
ész nélkül várni a halálra, mint az orosz földbirtokosok annyi generációja ...
Dmitrij minden belső gúny nélkül gondolta – máshogyan rendelhetné meg, hogy várjon a halálra?
Értelmes, igaz? Mint minden orvos, jól tudta, hogy az életnek vagy a halálnak nincs értelme. De a
jobbágyok még maszkban is úgy néztek ki, mintha ez a jelentés létezne és ismert volna
számukra.
Dimitrijre erős hatással volt egy farcipős jobbágy halála. Talán csak egy komplett idióta
vagy egy szent halhatott meg ilyen egyszerűen és sugárzóan... Miután Ivan da Marya drónja újra
cserélte a halott jobbágyot, Dmitrij egyre inkább a tehergondolára festett Tolsztojt kezdte felidézni.
Egyáltalán miről írt?
Nem volt kedvem a papíron a gróf által hagyott fittek és jatok között turkálni – szükségem volt egy
rövid és érthető szemantikai részletre. Nem volt könnyű megtalálni. Nagyon sok olyan gyűjtemény volt
a neten, mint „húsz klassz idézet Leva Tolsztojtól”, de
ideológiai vektorukban nagyban különböztek egymástól – a grófot vagy egy kifinomult

erotomániával, vagy a korai szerdobolov harcosával összetéveszthetjük. Mindenesetre ezekből a
mondatokból nem derült ki, hogy Tolsztojt miért nevezték ki Ivan da Marya szimbolikus
frontemberének.
De kiderült, hogy az "Ivan da Marya"-nak van egy speciális füzete erről a témáról - a gazdaság
jobbágyait irányító műsorban volt egy link. Húsz perc alatt a képernyőn Dmitrij mindent
megtudott.
Tolsztoj gróf azt tanította, hogy az élet értelmét, amely elkerülte a filozófusokat és a gondolkodókat
a magasabb társadalmi kasztokból, az orosz paraszt már régóta megragadta – nem valami
spekulatív gondolat formájában, amelyet szavakba lehet csomagolni és vita tárgyává lehet
tenni. , hanem egyszerű és szívélyes hozzáállásként az élethez, a halálhoz és a világhoz.
Az élet értelme maga az élet volt, tele szeretettel mások és a természet iránt – például egy
orosz farmeré. Hipotéziseinek megerősítésére Tolsztoj (mint korábban Puskin) szoros kapcsolatot
keresett a jobbágyokkal. A brosúra nagyon játékosan beszélt erről, amiből Dmitrij arra a
következtetésre jutott, hogy Ivan da Marya titokban multifunkcionális eszközként pozicionálja
a mezőgazdasági jobbágyokat.
Mindenki tájékozott volt. De erről beszélni volt a legkomolyabb a nemesi tabu, és Dmitrij
természetesen nem mert bemenni a hálózatba ilyen kérésekkel egy regisztrált mezőgazdasági
számítógéptől.
Jobbágyai között több női gyülekezet is volt, közülük kettő, Nyuska és Nyutka, akik második éve
dolgoznak az istállóban, egészen jók voltak. De annyira piszkosak voltak, és hogy is mondjam,
nőietlenek, hogy vágynak
hívott...
Dmitrij pontosan tudta, hogy a nemesek paráználkodnak a szolgákkal, és nem értette, mi a

baj - vajon a földesurak voltak-e ilyen disznók, vagy ő maga túl finnyás. Nemcsak kínos, de
kockázatos is volt valakivel erről a témáról beszélgetni – könnyen pofonegyszerűs lehet a vége.
De a Csipkerózsika felébresztett hús egyre kitartóbban követelte a magáét, és undorító volt
söröskupakokat gyűjtögetni és Afifának maszturbálni, közben beolvasztani a friss liberális
irányelveket: elvégre nem szegény félkegyelmű. diák, hanem konzervatív hagyományőrző, aki
már élt a világban.
Dmitrij bármilyen módon megpróbálta elterelni a figyelmét a testi fenékről szóló gondolatokról -
csorba lovon lovagolt a folyóparton, képeket festett a birtok világos irodájában, és egyszer még
csillagászati körbe is járt.
Ott találta el a nyomát.

A látogatás köd alatt zajlott, amelyet a Nemesi Gyűlésben árusított egy portás és egy csapos.
Dmitrij először kiült a biliárdterembe, majd úgy döntött, hogy jó lenne átnézni a távcsövön.
A kört a helyi líceumból egy idős fizikatanár, Marat Malanyevics vezette, aki esténként
részmunkaidőben dolgozott, egyúttal a büfében kényeztetve magát a szabadszellemekkel.
Dmitrij hosszan nézte a Hold felszínét egy távcsövön keresztül. Komor rejtély áradt belőle – a köd alatt
úgy nézett ki, mint egy fal, amelyre négymilliárd évvel ezelőtt lelőtték a lázadó angyalokat.
De még érdekesebb volt látni a szén-korszakban három évszázaddal ezelőtt épült harci állomást - az
egyik híres "orchideát keringő pályán". A "Lady G" metadron éppen Szibéria felett volt látható. Marat
Malanyevics, aki jártas a történelemben, elmagyarázta, hogy a „G” betű vagy a szabadkőműves
„gnózist”, vagy a nagybetűs „kormányzatot”, vagyis a „mély államot” jelenti, ahogy akkoriban a
kripto-szabadkőműves államot nevezték.
Dmitrij szemében az állomás obszcénnek tűnt, és nem egy orchideára emlékeztetett, hanem egy
hatlábú nőre, aki sok mentőgyűrűt tett fel, és leült vizelni, magánszervét kinyújtva a megfigyelő
felé.
Marat Malanyevics megemelte a nagyítást, és vidám feliratot mutatott az egyik mentőgyűrűn:
IGEN ZEE[5] CAN!
Ám a drón, amelyet évszázadokkal ezelőtt telitalálat tépett szét, meghalt – "Lady G" már nem tudott
mit tenni.
Dmitrij idegesen nevetve mesélt a hatlábúról, aki úgy tűnt neki. Marat Malanyevicset még a
régiségei is megsértették.
- Hát, vannak asszociációid, kedvesem. Találnál magadnak egy lányt vagy ilyesmi. Vagy egy
kraper. És akkor hamarosan, elnézést kérek, felállsz egy petróleumlámpára.
Dmitrij elpirult - Marat Malanyevics helyes diagnózist adott fel. Az utóbbi időben a petróleumlámpák
igazán felizgatták a lombik nőies ívével. Még a hatlábú nőnek is sikerült, akit a drón helyén látott
izgat.
– Hol találod, lány – sóhajtott Dmitrij. – És a rák csak az állomáson van. És azok, amelyek
megfelelnek az apámnak...
- Ez nem nekem való, fiatalember - mondta Marat Malanyevics szárazon. - Gyere el hozzám, ha
érdekel az űr. És nem megkövezve, mint most, hanem tiszta elmével és
memória. Megmutatom a Jupitert. Megéri. És ha érdekli a kicsapongás, ez Vasyukov vagy Askaridze.
- És kik ezek a Vasyukov és Askaridze?
- Földbirtokosok - mondta Marat Malanyevics -, akik húzzák a szolgát. Igen, igen, barom. És ne
nézz úgy rám, mint a fúróra. Ha érdekel, megtanítanak. De a helyedben nem merülnék bele abba a
mocsárba. Csak fárassza ki a lelket.
Dmitrij arcán a legmagasabb fokú undor látszott.
– Mi vagy te – mondta. "Csak kiváncsi voltam. Hogyan tudnád…
Többé nem járt csillagászati körbe. Másrészt gondosan érdeklődni kezdett ezekről a földbirtokosokról
a biliárdteremben.
Askaridze távol volt - sokáig ment délre. Vasyukov néha eljött kártyázni. Fiatal férfi volt, már
teljesen kopasz, ajkán és állán egy nagy heg volt. Amikor Vasyukov nevetett vagy berúgott, a
heg vörösre vált. A találkozó többszöri látogatása után Dmitrij egyedül találta őt a kártyaasztalnál,
leült - és találkoztak.
Először is Dmitrij három bolivárt veszített neki egy bolond miatt. Aztán hányingerrel küszködve
ugráltam vele egy trambulinon egy rekreációs területen (Vasyukov ezt nagyon szerette). És csak
azután, hogy egy új barátjával likőröket vágott a büfében, úgy döntött, hogy felveti a dédelgetett témát.
- Hogy vannak ilyen piszkosak ezek a szolgák?
Vaszjukov nevetett.
- Tényleg nem tudod?
Dimitri bűntudatosan széttárta a kezét.
– Nos, te tudatlan vagy, testvér. Önmagukban nem koszosak vagy büdösek, csak Ivan da Maryának
van ilyen forgatókönyve. Minimális extra energiafogyasztás. Ugye te sem mosod meg minden nap a
tehenedet? Szolgát mosni - ugyanaz a nő lesz, mint egy moszkvai bordélyházban.
- Hogyan moshatom ki? Nem fog. Visszamegy az istállóba, és ennyi...
Vasjukov még a homlokát is összeráncolta az ilyen sűrű ártatlanságtól.
Miért mossa meg magát? Bemész a sötétségbe. Lépjen az Ivan da Marya chatvonalra, és keresse meg
a Rural Joys archívumot. Később írok neked egy linket papíron,
hogy ne égjen el a postán. Megtalálja a "hackek" alszakaszt. Ott lógnak a listák, név szerint választasz,
bolivárban fizetsz. Megér egy keveset. A könyvtár pedig hatalmas. Letöltöd, feltelepíted egy
mezőgazdasági számítógépre, és az égőn keresztül implantátumra helyezed.
„Tehát az Ivan da Marya garanciája lejárt” – mondta Dmitrij. - Illetéktelen hozzáférés. Nem
fogják leváltani.
– El fog repülni – bólintott Vasjukov. - És akkor mi van? Úgyis elviszik a holttestet, és negyven
százalékot kell pluszban fizetni egy újért. És ha teljesen okos - tudod hogyan? Amikor meghal,
törje össze a fejét egy traktorral, hogy ne tudják diagnosztizálni a chipet. Akkor az első alkalommal
biztosan kicserélik. De mindenesetre a gazdaság kijön, ha élő nőkkel vagy vacakokkal
hasonlítja össze.
- És meddig fog élni?
– Igen, kisebb, mint a szokásos – vont vállat Vasjukov. - Csak vigyázz, nehogy megőrülj. Mindenféle
szót fog mondani, amit szeret, megbánt – emlékeznie kell arra, hogy ez nem ő maga, hanem
egy forgatókönyv... Néhányan tényleg megőrülnek. Ne feledje, ez csak hús.
– Igen, nem csináltam semmit – intett a kezével Dmitrij. - Csak érdekes... Most már tudni
fogom.
Vaszjukov gúnyosan elvigyorodott.
- Nos, hát…
Dmitrij az egész következő éjszakát a neten töltötte. Először készített egy névtelen pénztárcát
bolivárokból. Aztán rátaláltam a Rural Joys archívumára a darknetben – és tényleg volt benne egy
khaki színű rész, szellemesen egy szürkés-zöld katonai egyenruhás kutya kabalával megjelölve.
„Khaki” – emlékezett vissza Dmitrij, ez is az
mezőszín, újabb
izgalmas orosz szívjáték. Aztán hosszú időre beleesett az Ivan da Marya mezőgazdasági rabszolgák
erotikus hackjainak és opcióinak hatalmas listájába.
Nemcsak a tartalombőségen lepődtem meg (Dmitrijnek fogalma sem volt arról, hogy mennyire fejlett
a piac), hanem az is, hogy ez a tartalom hogyan épül fel. A program, egy rövid leírás és a
megvásárlásra javasolt kellékek listája a felfrissült segítőhöz (közvetlenül a helyszínen
lehetett drónnal anonim szállítást rendelni).
Egy másik furcsaság volt a rengeteg kulturális utalás, amelyet Dmitrij nem értett. Valami még meg
is nevettetett a teljes rejtélye ellenére.
Ott volt például a Gerasim program idős természeti földbirtokosoknak. A kellékek között
szerepelt egy kötélen lévő súly, egy plüss ölebkutya, egy fekete harci csizma, egy vörös selyeming
és egy műszakáll. Dmitrij nem kérdezte meg a hálózatot, mi a baj - nem akarta elpusztítani a gótikus
villódzó titkot.
A lehetséges szolgáltatások köre sokkal szélesebb volt, mint az egyszerű biológia. Például
masszázs. És az "Arina Rodionova" és a "Shuherazade" változatait, amelyek mindegyike saját
gardróbbal és lehetőségekkel rendelkezik, a posztkoitális fikciós olvasás rajongói számára
készült, tisztességes és nem túl jó. Konkrétan megfogalmazták, hogy a helper implantátum
a torkot használja beszédszintetizátorként - de a segítő nem érti a saját beszédét.
Nyilván nem minden földtulajdonos
tudta.
És akkor Dmitrij találkozott a Mitina Love programmal.
A következőképpen helyezkedett el: „egy ideges, fiatal földbirtokos, örök kérdésektől gyötört
nyári vakációja a közelgő forradalom zenéjére; mély és izgalmas érzéki tartomány, amely
megérinti szíved minden regiszterét. Olvasás is benne van. Az ideális háttér egy mélyedés
vagy szakadék bokrokkal a ház közelében.
A madárcseresznyével benőtt szakadék éppen lefelé tartott a birtokról a folyóhoz – és

nem volt ott idegen.
Dmitrij néhány percig küszködött a vággyal, hogy belemerüljön a hálóba, és megtudja, milyen
névrokonra talált orosz kulturális örökségében – és nyert. Nem kellett előre tájékozódni.
A "Mitya szerelme" kellékei a következők voltak: fekete szoknya, fehér ing és sál, háncscipő, csalánfej-
test sampon, hagymás hónalj íz. Ezen kívül a készlet tartalmazott ollót, lábborotvát, fésűt,
piros lézermutatót és pendrive-ot a Forradalom zenéjével. Mindent meg lehetett vásárolni
készletként ugyanahhoz a kriptokártyához, expressz kiszállítással.
Ez a piros lézermutató billentette meg a mérleget.
Dmitrij szégyellte, hogy megvesz egy kicsapongó programot, és belecsúszott a szokásos

földbirtokos undorba - lelke mélyén a végsőkig hitte, hogy tartózkodik a bűntől. De a lézermutató
(miért legyen piros?) mintha nevetséges félreértéssé változtatta volna a szégyent, ami szinte
elfogadható - a vásárlást nem a vágy, hanem a vidám kíváncsiság magyarázta.
Dmitrij elképzelte, hogyan mondja egy földbirtokos barátjának - ugyanannak a Vasjukovnak - egy ital
alatt:
- Nos, azt hiszem, borotva a lábakhoz. Ez egyértelmű. Sampon is. De miért lézer? És nem bírtam
ki, számolj...
És Vasyukov tudatosan felnevet válaszul.
Ez lehetővé tette, hogy a határokon belül maradjunk - ha nem is tisztesség, de legalább érthető és
megbocsátható lélekmozgások... Dmitrij pedig kilélegezve rákattintott a "Vásárlás most" címkére.
Húsz bolivárt írtak le a pénztárcáról, és megjelent a program linkje. Váratlanul terjedelmes volt. Csatoltunk
egy rövid szöveges fájlt instrukciókkal: várja meg a kellékeket, tegye a csomagot a kijelölt helyre,
és "programozza be az implantátumot a mellékelt séma szerint".
Egy nappal később a drón átadta a kellékeket – egy lezárt csomagot fekete háromszöggel az
oldalán.
Az implantátum újbóli felvillantása egyszerű eljárás volt.
A laktanya falán, ahol a jobbágyok laktak, egy doboz lógott, fehér műanyag panellel, megközelítőleg
emberi arc szintjén. Hivatalosan „komposztoszlopnak” hívták, mert a nagygazdaságokban
a programozókat egy speciális oszlopra helyezték az udvar közepén. A „komposzthoz” való
hasonlóság vastag mezőgazdasági varázst adott a szónak. A mindennapi életben a doboz-programozót
"égőnek" hívták.
Amikor manuálisan kellett javítani a jobbágyprogramban, a tulajdonos leült a számítógéphez,

elindította a Parasztasszony felületet (ez volt az Ivana da Marya mezőgazdasági program neve), beírta
a jobbágy számát és a jobbágy kódját. módosítást igényelt - és a jobbágy azonnal felmondott, odalépett
az oszlophoz, és a homlokát a műanyag panelnek támasztotta, ami után a rendszer egy további szkriptet
vezetett be az implantátumba.
Lovehacket pontosan ugyanúgy töltötték be az implantátumba. A mezőgazdasági programok

címtárába kellett regisztrálni, kódot rendelni, a rendszerbe asként jelezni
új módosítást, és a garancia megszűnésével kapcsolatos riasztó figyelmeztetések után kattintson a
„Continue Anyway” téglalapra.
A táskát a kellékekkel közvetlenül az égőnél kellett hagyni. "Mindenképpen őrizze meg az eredeti
csomagolást – leendő szerelme a jelölőről fogja felismerni a csomagot."
És így történt.
Egy álmos májusi délutánon Dmitrij lement a laktanyába, és a fekete háromszöggel ellátott
csomagot nem messze a programozótól tette le – közvetlenül a sötét perzselés alá a Tataren
rajtaütésből maradt falon.
Visszatérve a ház második emeletének felső szobájába-irodába, leült az ablakhoz, és elvégezte az összes
szükséges műveletet a számítógépen. Egy ideig habozott, melyik egységben
választani - Nyuska vagy Nyutka -, és a füttyszó hiánya miatt a második lehetőség mellett
döntött. Ujja az Enter billentyű fölött időzött – majd határozottan belevágott a lány fekete
téglalapjába.
Egy perccel később Nyutka elhagyta a laktanyát. Odament az égőhöz, kivett egy egészségügyi
betétet a közeli adagolóból, a piszkos homlokára ragasztotta, és a panelhez támasztotta.
Elég sokáig állt ott, körülbelül öt percig – és Dmitrijnek eszébe jutott, milyen hatalmas a folt.
Aggódni kezdett, hogy lóg az implantátum, amikor Nyutka végre letépte a homlokát a panelről, feléje
fordult - mintha tudná, honnan nézi - elmosolyodott és deréktól meghajolt. Aztán felvette a csomagot
a fekete háromszöggel, és a barakk mögé rohant.
Pár perccel később Dmitrij üzenetet kapott a sütiről:
"Elmentem fürdeni! Anyuta.
Ezután kétszer megismételte egy vidám női hang a fülhálóban. A hívójel - a távoli harangszó - a
Parasztasszony programból származott, és Dmitrij úgy sejtette, hogy Nyutka ugyanazon a
mezőgazdasági programon keresztül kommunikál vele, amelyen keresztül felminősítette.
Három órával később Nyutka újra megjelent az udvaron - Dmitrij pedig zihált.
Megmosakodott, kellékekbe öltözött, haját valami durva négyzetszerűségre vágta – és most fekete
szoknyában és fehér kabátjában úgy nézett ki, mint egy természetes parasztasszony, fiatal és
gyönyörű.
Dmitrij már megbánta tettét. De nem tudta, hogyan állítsa vissza a frissítést - az utasításokban egy
szó sem volt róla. Nyutka közben viharos tevékenységet fejtett ki – elkezdte a szénát húzni a
cséplőről valahova egy szakadékba.
„Érdekes – gondolta Dmitrij –, de most már képes lesz kommunikálni? Jól

na…”
A kapottra válaszul üzenetet küldött:
– Miért lopsz szénát?
"Build Salash".
Először nem értette a „salash” szót – de aztán rájött, hogy valószínűleg egy kunyhóról van szó.
Nyutka üzeneteinek szöveges változataiban valamiért minden szó nagybetűvel kezdődött.
Talán így akarták a műsor készítői megmutatni a paraszti Írott Szó iránti primitív rajongását. Vagy
csak nem foglalkoztak a hibával.
– Hol építkezel?
– És a szakadékban.
A mellkasi női hang a fülemben aggódott, és a második üzenet után két emoji villant a képernyőn -
egy szív és egy aranyérme.
Dmitrij úgy döntött, hogy egy ideig elfelejti, mi történik - de nehéz volt. A szívem úgy vert, mintha tizenöt
éves lennék. És édesen fújt a kanál alatt az azóta szinte elfelejtett hideg szellő.
Este Nyutka hangos üzenetet kapott.
- Barchuk, akkor, amint besötétedik, gyere ma este salashozni! csak nem értek egyet...
A hang, ami a fülében csengett, komoly volt – sőt, ahogy Dimitrinek tűnt, fenyegető is. Talán ennek egy
jövőbeli bukását átélő parasztasszony izgalmát kellett volna közvetítenie – de a „hiába nem értek
egyet” szavak nem voltak teljesen egyértelműek. A játék tartalmazott belső tokeneket? Esetleg valami
készpénzes kupont kell nyomtatni, hogy minden olyan legyen, mint az eredeti forrásban?
- Mennyire van szükséged? – kérdezte Dmitrij.
– Öt rubel – felelte Nyutka. - Bolivarok.
Dmitrij úgy döntött, hogy viccel. Ám amikor leült a farm számítógépéhez, hogy újraolvassa az utasításokat,
villogó háromszög fogadta a következő felirattal:
"MITINA LOVE" JELENTKEZÉS FIZETÉSRE VÁR
Dmitrij csak ezután tette meg azt, amivel a normális emberek bármilyen tranzakciót indítanak –
elmélyült az apró betűs részekben. Az arca többször megváltozott, és végül nem esküdött rosszabbat, mint
egy moszkvai líceumi diák.
Kiderült, hogy minden Nyutkával való találkozásért öt bolivárt kell fizetni. Ezért volt olcsó maga a
program. Nem is gondolta, hogy lehet ilyen vulgáris és ostobán becsapott. Lehetetlen volt
visszagurítani - az utasítás arra figyelmeztetett, hogy ez hetven százalékos valószínűséggel
a segítő halálához vezet. Panaszkodj, mint mindig, nincs senki. Nem, öt bolivár igencsak felemelő összeg
volt, de minden egyes találkozásért fizetni a saját szolgáddal egy ismeretlen hüllőnek...
Felesleges volt felháborodni, de Dmitrij nem tudta visszafogni magát.
- Hát elváltál tőlem - mondta Nyutkának.

„A tea nem varjú, van védekezés” – bömbölte gúnyosan egy szelíd hang a hálóban, jelezve, hogy a
fejlesztők már találkoztak vásárlói panaszokkal. – Szóval jössz vagy nem?
– Jövök – sóhajtott Dmitrij, és átvitt öt bolivárt a világgonoszba.
Amikor lement a szakadékba, Nyutka már a kunyhóban várt. Dmitrij bemászott a széna
szagú félhomályba, leült mellé, és azon gondolkodott, hogy most mit tegyen - ölelni, csókolni?
Félénken magához húzta a csalánsampontól illatozó testet, és arcon csókolta Nyutkát. Kuncogott,
a hátára feküdt, és kezével megfogta a szegély szélét.
- Semmiképpen. Siessünk, Barchuk, jó...
Amikor mindennek vége lett, Dmitrij lefeküdt a néma Nyutka mellé a hátára, és az arca
fölötti szénába bámult. Úgy tűnt neki, hogy valamiféle áporodott huzat járja át a lelkét -
mintha a tavasszal felolvadt kocsma melletti ajtónyílásból, ahol a részegesek egész télen
megkönnyebbültek. A legszörnyűbb az volt, hogy nem Nyutka, hanem ő volt ebben az ajtóban. Az
élet még soha nem tűnt ilyen csúnyának.
– Te, barcsuk, azt mondják, hogy Subbotinóba mentél – mondta Nyutka, és megigazította a
szoknyáját. - Azt mondják, hogy a pap olcsón árul ott disznót. Tényleg oh nem?
Kidolgozza a forgatókönyvet, gondolta Dmitrij. És erre minden alkalommal öt bolivár?
Nyutka mintha hallotta volna.
– Kétszer öt bolívart – mondta. – De csak akkor, ha egy óra alatt meg tudod csinálni. Aztán megint öt
bolivár, ennyi az árunk. A második alkalommal ah nem?
Nyutka arca a félhomályban egészen csinos volt, és a boldogan sugárzó szemek szinte gyönyörűvé
varázsolták. Azonnal világossá vált, hogy ennek a lénynek nincs szüksége bolivárokra. Ez csak egy
hülye játék volt, amit az emberek rákényszerítettek. És az is világos volt, hogy Nyutka számára nem
volt különbség - fel kell-e emelni a szegélyt, meg kell-e fejni a teheneket.
Dimitri felsóhajtott. Egy óra múlva valószínűleg másodszor sem sikerül neki.
"Szarok, mi? Öt bolivár. És még ha adnának is két órát, de nem, egy óra kell. A saját állataimmal…”
A földbirtokos barát valószínűleg tudta. De nem szólt semmit. Vagy nem tudta? Dimitri halkan
felnyögött. Hiszen ő maga választotta ezt a programot. Ilyen Mitya szerelme...
Newthoz fordult.
Boldog mosollyal nézett fel – egy takaros négyzet alakú ablakon keresztül a szénában. Mit bámult,
gondolta Dmitrij, és közelebb lépett.
Az ablakban a madárcseresznye ágai közé magasan illesztett fehér műanyagdarabon egy lézerpont
égett.
Őt nézed?
Nutka elhallgatott. Dmitrij úgy sejtette, hogy rosszul fogalmazta meg a kérdést, és a program
nem értette meg.
– Mi ez a piros pont, Nyuta?
– Antares – válaszolta Nyutka. – Rá kell néznünk, miközben te paráználkodsz…
Dmitrij rájött, hogy ez a program kulturális vonatkozásainak köszönhető - úgy tűnik, a lézerpont egy
nyári csillagot ábrázolt. De amúgy sem akartam bemenni a hálóba, hogy megtudjam, mi a baj – öt
bolivár nem adja vissza.
"Nem, úgy oldd fel... Szóval oldd fel..."
De ez még nem minden. Másnap egy szállító drón jelent meg az udvar felett, és ledobott egy doboz
pizzát – amiért, ahogy Dmitrij azonnal látta, ismét bolivárokat írtak le róla ugyanarra a számlára.
„Az Ön fejlett stílusérzéke – olvasta az elektronikus nyugtán – többé nem fogja engedni, hogy új
barátnője a lakájokkal együtt étkezzen az istállóban. És hallunk! Partnereink minden nap két
pizzát szállítanak neki. Emberség, szépség, szerelem!”
Dimitri csak sóhajtott. Megértik, köcsögök, hogy az ember nem fog panaszkodni ilyen helyzetben...
Másrészt igaz volt - az istállóban elfogyasztott ételről. Így könnyebb volt neki, bár magát Nyutkát
valószínűleg nem érdekelte, hogy mit és hol
robbanás.
Most naponta kétszer vett pizzát, és elment a folyóhoz enni. És kétnaponta kimosta ott a ruháit, így
mindig friss hagyma és csalán illata volt.
Egy héttel később pedig kiderült, hogy öt bolivár egy órára plusz pizza messze nem a lehető
legrosszabb.
Egy földbirtokos barát, ugyanaz a Vasjukov, aki megosztotta a Rural Joys linkjét,
kizsigerelt. És nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Hivatalosan a tatároknak tulajdonították
az esetet, de a nemesi gyűlésen azonnal elkezdték suttogni, hogy jobbágyok.
A Rural Joys című csevegésben Dmitrij megtudta, mi történt. Vasyukov letöltötte a

Diaghilev programot (Dmitrij a sötétben találta, és nem volt lusta, hogy megnézze
a kellékeket: lila ing, kék háremnadrág, puha táncos csizma, hamis szakáll, aromás adalék
"higanykenőcs a tizenkilencedik században"). , egy kosár francia borok és
válogatott pizza "Tavaszi Párizs" külön szállítással).
A "Dyagilev" nem igényelt óránkénti fizetést - Dmitrijtől eltérően egy barát apró betűkkel
tudott olvasni. A spórolós okos fickó több napig élvezte egy új bizalmas táncos
társaságát, majd a programba beillesztett trójai működött, és a háztartás minden
segítője húsz percre Ahmad sejk rendkívül motivált harcosává változott.
Brutálisan bántak a birtok lakóival, a mester vérével szemet és "Z" betűt rajzoltak a
kapukra, bezárkóztak egy gabonás csűrbe és felgyújtották magukat.
Dmitrijnek szerencséje volt - az összes fizetett programot a házigazda távolról tisztította.

Egy nappal a tragédia után Ivan da Marya udvarias értesítést kapott arról, hogy
Mitina Ljubovot ellenőrizték, hogy nem tartalmaz-e rosszindulatú kódot, és
teljesen biztonságban van.
Dmitrij emlékezett arra, amit tanítottak neki - mind a líceumban, mind az intézetben.
„Ezek a lények képtelenek az agresszióra… A történelem nem ismer segítőfelkeléseket,

nem ölhetik meg gazdájukat…”
De mint kiderült, az ilyen esetek egyszerűen nem kerültek bele a statisztikákba.

Illetve elkapták őket, de kiberbűnözésként, mert a gyilkosságokat technikailag egy
vírusprogram követte el. Ha beleütközöl egy szekérbe, melynek irányítását egy
támadó feltartóztatja, senki nem fogja hibáztatni a csorba lovat,
hálózat magyarázata.
A hírekben az ilyen esetekről egyáltalán nem esett szó – a Nemesi Gyűlésben pedig
ezekről az esetekről sem esett szó. Legalábbis józan állapotban.
Tolsztoj gróf az Ivan da Marya tehergondoláin éberen figyelte a közerkölcsöt

bozontos szemöldöke alól. Bár természetesen nem harcolt a Rural Joys
archívumával – sőt, ahogy azt suttogták, ahhoz volt a legközvetlenebb kapcsolata, plusz
minden eladott pizza százaléka. Igen, és a „Csipkerózsika” az „Afifával” – gondolhatnánk
– osztozott.
Hová vezetik Oroszországot ezek a szerdoboli sáskák, gondolta Dmitrij, miközben a

takaró alól az ablakban a borongós reggeli eget nézte. Aztán kikelt az ágyból,
egy trágár mozdulatot tett, és kiöntötte magának a reggeli első korsót.
Két hét alatt harminc bolivárt költött Nyutkán - és a pénztárcáját kellett feltöltenie.
Lehetetlen volt, hogy egy óra alatt kétszer csinálja meg, ami arra vezetett volna,
valószínűleg némi megtakarításra, és azon töprengett, vegyen-e néhány tablettát. De a gondolat nevetségesnek
és csúnyanak tűnt.
Voltak módok némileg humanizálni a kunyhóban zajló találkozókat. A tuning külön fizetett, de
megérte. Kiderült például, hogy a Vatinform-hálózat összeesküvés csatornáját közvetlenül Nyutka
implantátumához lehet kötni – Nyutka pedig a pihenés pillanataiban elkezdte dadog hangján
felolvasni a legfrissebb megbízhatatlan híreket. Dmitrij úgy állította be a rendszert, hogy Nyutka
két taps után továbblépjen a következő üzenetre.
Most úgy tűnt neki, hogy viszonya van egy hozzáértő és jól informált aktivistával – igaz,
politikai irányultsága nem világos.
- Szibériából jelentenek. Dobrosud hadiipara növekszik és erősödik! A Zima-12 platformon jelenleg negyvenezer
kínai cuccra épülő harci mesterséges intelligencia szigorúan titkos összeállítása készül. A hazai termelés
újjáéled, és egyre jelentősebbé teszi a politikai vezetést...
Taps taps.
„A múltkor azokról a nyomasztóan fényűző palotákról beszéltünk, amelyeket Sudoplatonov tábornok

épített magának a korsó dimenzióban. És ma egy másik magasabb serdobolról beszélünk - Shkuro
tábornokról. Kiderült, hogy állandó vásárlója a Basilio butiknak, ahol a felső taerok gazdag üvegei
átmenetileg lehetőséget kapnak arra, hogy macskákká és macskákká váljanak. A pletykák szerint a tábornok
rendszeresen ellátogat a butikba…
– Ezzel kapcsolatban sok, két és három megatúrás tudású mesterséges intelligencia-blogger felidézett
egy mondatot Anton Csehov jegyzetfüzeteiből: „Egy államtanácsos, mint a halála után kiderült, elment
a színházba kutyát ugatni, hogy 1 rubelt kapjon; szegény volt." Shkuro tábornok olyan gazdag, hogy el sem
tudjuk képzelni – valószínűleg ezért nem ugat a színfalak mögött, hanem egy macskával
nyávog a Basilio butikban. A stand-up komikusok már megjegyezték, hogy Shkuro tábornoknak nem kell ilyen
létesítményekben pihennie - olyan régóta csak ember volt ...
Taps taps.
– Mit gondolsz, tesó és húgom, miért hordunk még mindig kukukhát? A mai implantátumok ereje
teljesen elegendő a "kakukk-implantátum-omenty" rendszer összes névleges funkciójának ellátására,
beleértve a vizuális képek létrehozását is. A sütire úgy tűnik, nincs szükség. Azt mondják nekünk,
hogy a cookie-k és okosszemüvegek mikrostátusz szimbólumként való gyártása túl jövedelmező és jól bevált
üzlet ahhoz, hogy csak úgy leállítsuk, de vajon ez az oka? Úgy tűnik, végre megvan a válasz.
- Általánosan elfogadott, hogy a Nyitott Agy Alapítvány csak a kakukk által felismert szavakat
emeli ki, gondolataink pedig titokban maradnak a rendszer számára. De minden verbális artikulációt – még
a mentálisat is – látens izomtevékenység kíséri. A bejelentők szerint a TRANSHUMANISM INC. nyomkövető
technológiái nemcsak a beszédet, hanem a neokortexben verbalizált gondolatokat is képesek felismerni
- a beszédizmok és hangszálak legkisebb feszültségeinek regisztrálásával.
– A Kukukha kifejezetten a torok és a gége látens izomartikulációjának elemzésére szolgál, amely a kortikális
gerjesztési minták állandó implantációs elemzésével kombinálva lehetővé teszi a belső
párbeszéd kulcsfontosságú témáinak felismerését és középmagas nyomon követését. valószínűség. Így az
"Open Brain" érzelmileg kiemeli belső párbeszédünket nemcsak az ébrenlét teljes ideje alatt, hanem még
a REM alvás fázisában is, ami "TRANSHUMANISM INC." soha nem látott irányítást belső életed minden
területe felett
személy.
– Nem ez az oka annak, hogy a legmagasabb szerdoboltok tükörtitkárai annyira szeretik a magasan álló
gallérokat – és a zubbonyukon viselik a parti kukukhát? Másrészt, a legmagasabb könyörületes emberek
laknak, tudod hol, és nem rejthetsz el egy csírát egy tégelyben... Megjegyzés. Ezt az összeesküvés-
elméletet három narancssárga felkiáltójellel jelölik a neten, és rendkívül megbízhatatlannak minősítik...
Taps taps.
- És mivel a magasabb serdobolovról beszélünk. A "Vatinform" nem lenne "Vatinform", ha nem

a legkétesélyesebb és legellenőrizetlenebb információkat közölné. A kurátor testvér valódi nevét nem ismerjük
– úgy tartják, hogy lemondott minden személyesről, és a Jó Állam volánjánál őrködött. Emberi múltját több
mint egy évszázaddal ezelőtt formálisan elfelejtették, a hálót pedig gondosan megtisztították...
- Külföldi forrásokban viszont aktívan terjed a pletyka, miszerint Szerdobolov kurátora nem más,
mint a saját G. A. Sharaban-Mukhlyuev.
személy. Ez magyarázza Sharaban-Mukhlyuev kultuszát, amelyet több mint egy évszázada

szorgalmasan ültettek be a Jó Állam kultúrájába. Sharaban-Mukhlyuev soha nem élt a késői karbon-
korszakban - kénytelen volt egy korsóba költözni közvetlenül az utolsó Mikhalkov-Askenaz
kivégzése után, amely során az egyik klónnak sikerült megszúrnia egy mérgezett tűvel ...
- Bár Sharaban-Mukhlyuev több könyvet is írt, nem volt jelentős író, és a liberális kritikák
állandó gyalázatának volt kitéve. De fiktív "szöveg- és aforizmák korpuszában" a középső és
késői karbon korszak több szerzőjének hagyatékát egyesítették, feltalálták a kriofázisban
való alvás mítoszát, hogy létét a múltba is kiterjeszthessék.
- Sharaban-Mukhlyuev új, kutatók által rendszeresen megnyitott esszéit egy retrospektív

hangolású neurális hálózat cizellálja, hamis orális-anális rögzítéssel, ami bizonyos emberiséget ad
ezeknek a szövegeknek. Ugyanez a hálózat látja el az író társadalmi és irodalmi funkcióit, amelyek
fő célja a nyelv tisztaságáért folytatott küzdelem, és ő maga, miután Dobrosud kurátora lett, a
történelmi folyamatok irányítására összpontosított ...
- Mivel magyarázható a teljes információhiány erről a nagyszabású hamisításról? Azt állítják, hogy
a szükséges web-tisztításról az Open Brain-nel tárgyaltak az implantátumok reklámozási piacán
nyújtott bónuszokért. Irodalmi Frankensteinjét megalkotva a kurátor testvér igyekezett olyanná
válni, mint II. Ramszesz fáraó, aki márkájával mások templomait jelölte meg, Goldenstern pedig
hangulatának megfelelően átírta a történelmet...
- De a legpikánsabb az, hogy miután a nyolcadik emeletre költözött, a kurátor testvér a

„memóriakésleltetés” szolgáltatást használta - és már nem emlékszik arra, hogy valaha Sharaban-
Mukhlyuev volt. Az életdoktorok brigádjának történetei szerint minden reggel egy neurális
hálózat által előadott viccet hallgat írónak kiadva – de nem érti, honnan vette ezt a szokást... Néha
a kurátor tesó kikapcsolja a „ memória késés”, mindenre emlékszik, parancsot ad a konzerv
gárdistáknak, hogy erősítsék meg Sharaban-Mukhlyuev tömegekhez való eljuttatását - és újra
elfelejtik ...
- És most a fő. Mit gondol, miért került ez az információ a hálózatba? Forrásaink szerint az Open
Brain Foundation konzervpuccsra készül. Testvér kurátort leváltják. Helyére Sudoplatonov tábornokot
billentik, akit a Nyitott Agy asszisztensnek tart a Kis Tatárok elleni harcban. A helyzet
különösen érdekessé válik, ha visszaemlékezünk arra, hogy a kurátor bátyjának vannak garanciái
a nyolcadik taerre.
– Ezzel kapcsolatban érdekes felidézni egy régóta készült interjút Aton Goldensternnel (akkoriban
Anton Guildensternnek hívták), ahol kitért a konzervpolitikusok nem demokratikus elbocsátásának
lehetőségére. „Természetesen – mondta –, ilyen dolgok megtörténtek, és ezután is fognak történni.
Nem tudjuk megállítani a népharag hullámát, és nem avatkozhatunk be a nemzet
önrendelkezésébe. De a magas taerek ügyfelei biztosak lehetnek abban, hogy megbuktatásuk
folyamatát a mi kereteink határozzák meg
a legjobb script botokat a nemzeti kultúra legfontosabb alkotásainak

szellemében és a történelmi hagyományokkal teljes összhangban. Nem lesz
rendetlenség…”
Amikor az összeesküvés hóvihar teljesen elviselhetetlen mértéket ért el, Dmitrij

annyira izgatott lett, hogy vitatkozni kezdett Nyutkával, vagy tiltakozott. Nyutka egy
időre elhallgatott, aztán olvasott tovább. Dmitrijnek úgy tűnt, hogy így válaszol,
és könnyekig meghatódott. Vaszjukov azonban figyelmeztetett erre.
Minden szinte valóságos volt. Majdnem. De ahogy ugyanaz a Vasyukov mondta egy
héttel a halála előtt, az „igazán” soha nem történik meg, ezért a „majdnem” a legvégső
dolog a világunkban ... Dmitrij hajlamos volt azt gondolni, hogy Vasyukovnak
majdnem igaza van.
Nyutka verset és prózát is tudott felolvasni. A program szövegeket talált neki a neten.
Nyutka természetesen egy belmeset sem értett abból, amit olvasott, de maga
Dmitrij komolyan bővítette a világi beszélgetések témáinak listáját.
Most már könnyen őrölhetett a Nemesi Gyűlésben azért
metaszimbolizmus
és még egyszer elmesélte a hölgyeknek Nyutka „A tizenkettő” című versét – arról, hogy
egy tucat együttérző diák szó szerint összegyűjtötte a GS-szót ismétlésekben egy
vörös hajú punci alatt „adolfich”-al, és határozatlan idejű javítómunkát kapott
szentségtörésért. Az egyik hölgy nevetett, egy másik rikítóan bedugta a fülét, a
harmadik pedig egy korsó Csipkerózsikára döngölte a kanalát.
Aztán Dmitrij három alomszagú papírkönyvet talált a birtok padlásán - és bevitte a

kunyhóba. Ezek voltak: „A szerdoboli bolsevizmus elméleti alapjai. Tankönyv
felsőfokú számviteli kurzusokhoz”, „Mistral from Kumchasti. G. A. Sharaban-
Mukhlyuev korai szénpoétikája” és „Hogy tetszik, Elon Mozg? Transzhumanizmus
és csillagközi utazás.
Nyutka három összecsapás után elvette az egyik könyvet, találomra kinyitotta, és

elolvasta. A betűket felismerte a mezőgazdasági számítógép, amelyhez az
implantátumát csatlakoztatták, de minden egészen hitelesnek tűnt, és Dmitrij mentálisan
a távoli múltba került.
Nyutka nem akadozott és nem akadozott, de hangjában érezni lehetett a gépi

intonációkat, amelyeket Dmitrij belső képzés után megtanult dél-orosz
dialektusként érzékelni. Nos, egy ilyen lány Dél-Oroszországból. Fiatal jó kislány.
Papírról olvas és aggódik...
Ez a vonzalom néhány nappal később véget ért - amikor Nyutka elővett egy könyvet Sharaban-
Mukhlyuevről, és elolvasta a szerző dedikációját:
Steel Herman - testvér, birkózó,

alkotó!
Az ősi szavak nyers ereje annyira kényelmetlenül érezte Dimitrit, hogy törölközőbe csavarta a
könyveket, és visszavitte a padlásra.
Nyutka pedig négy összecsapás után a hátára feküdt, és megfogta a fekete szegélyét.
Az eljárás végén minden alkalommal megismételte ugyanazt a mondatot a papról, aki

malacokat árul Subbotino-ban - és fokozatosan ezek a szavak számos titkos jelentést kaptak
Dmitrij számára.
Oroszországban sok falu volt "Subbotino" néven, de a jelentés valószínűleg nem a falu nevében,
hanem szombaton volt. Mit jelent a "szombat" szó? A Wikipédia kifejti: a hét hetedik napja, amelyet
Szaturnusz-Jahvénak szentelnek, amikor el kell hagynia a világi ügyeket és megpihenni,
elmélkedni az isteniről.
Subbotinóban pedig malacokat árulnak. És nem valaki, hanem egy pap, a szellem szolgája - az
ember földi kapcsolata az égi világgal... Miért mesél neki Nyutka minden alkalommal ezekről a
szombati malacokról?
Tolsztoj jutott eszembe egy teherszállító drón gondolájából. Tudta a választ – de nem akart egy
nyomért beleugrani az orosz klasszikusok sötét medencéjébe. Még belegondolni is undorító volt. Úgy
látszik, senki sem fizetett a Nyitott Agynak a régi irodalom iránti érdeklődésért. Vagyis a Serdobol
költségvetéséből szinte biztosan jöttek források, de a Depkult mindent ellopott (nem hiába
hívják őket
Kulti Osztály - csak azt tudják,

hogyan kell amputálni mindent, ami tehetséges, bemutatni Sharaban-Mukhlyuevet és finanszírozni
a maffiájukat).
Subbotino és disznók...
További magasrendű gúny? Az emberiség szellemi elítélésének, az egykori oltárok

letaposásának, meggyalázásának egy csipetnyit? A vallások elfajulásáról és haláláról? Vagy egy titkos
bűn az Egyház kellős közepén? Vagy talán csak egy véletlenszerű idézet az eredeti forrásból?
Dmitrij ezen gondolkodott, Nyutka mellett feküdt az illatos félhomályban, és minden alkalommal,
amikor enyhe sajnálkozással indult az öt elcseszett bolivár miatt, gondolatai ugyanazokon az
útvonalakon futottak, elöntötték a reménytelenséget és megnyugodtak. az elme horizontja –
ahol minden egyformán jelentéktelenné vált.
„Tudod… ez már nem számít nekem… Nem olyan fontos…” A Music of the Revolution megerősítette:
amint Dmitrij bemászott a kunyhóba, egy láthatatlan játékos bekapcsolta a kellékek pendrive-ját.
A régi dalok csodálatos szépségűek voltak, de a hallgatóság emléke zavart.
Egy nap Dmitrij észrevette, hogy a piros pont, amit Nyutka nézett, eltűnt. Nyilván a lézerben
lemerült az akkumulátor – de Nyutka még mindig a feje fölötti lyukba bámult, mintha még mindig
ott égne a távoli Antares.
– Ha azt mondanám, hogy cserélje ki az elemet... Ez hülyeség. Érz valamit? Egyáltalán érted, mi
történik?"
De Nyutka olyan boldogságtól, a világ jóságába vetett boldogító bizalomtól sugárzott, hogy nem
lehetett rá haragudni. És miért van itt?
- Te, barchuk, azt mondják, Subbotinóba mentél. Azt mondják, ott a pap olcsón árul disznót.
Tényleg oh nem?
A legszörnyűbb az volt, hogy ezek után a szavak után Nyutka mindig ugyanazzal a mozdulattal
megigazította fekete szoknyáját - pontosan úgy, mint az első alkalommal.
Dmitrij rendelt egy akkumulátort egy lézerhez a postán, és amikor megérkezett, mutatót kezdett
keresni a kunyhó mellett, nem találta - és hirtelen leült a földre, és sírni kezdett.
Rájött, hogy elviselhetetlenül fáradt.
Nem akart többé találkozni Nyutkával ebben a szénában, hallani a titokzatos mondatot a papról, a
malacokról és a szombatról - és elgondolkodni a misztikus jelentésén.
A hátára esett és hosszan üvöltött, üvöltött és zokogott, mint egy nem férfias nem képviselője. És
miután elsírta magát, úgy érezte, mintha engesztelné valamiféle bűntudatát - és megkapta az
erkölcsi jogot, hogy visszaküldje Nyutkát a bódéba.
Anélkül, hogy hagyta volna magát gondolkodni, felment az irodába, leült a

számítógéphez, előhívta a Mitina Lyubov alkalmazást, és parancsot adott az eltávolításra.
A rendszer elkezdte kidobni a háromszögeket felkiáltójelekkel a képernyőn – Dmitrij

azonban minden alkalommal rákattintott a "Folytatás" gombra. Végre vége a háromszögeknek.
És ekkor Dmitrij meglátta Nyutkát - fekete szoknyában és fehér ingében égővel a fal felé sétált.
Közeledve hozzá, az irodája ablakára pillantott, szelíden elmosolyodott, és homlokát a műanyaghoz
tapasztotta.
panelek.
Dmitrij csak most érezte úgy, hogy valami rosszat tett. Olyan volt, mint egy cicát megfulladni, nem
is érteni, miért és miért született. Nem éppen bűncselekmény, csak egy a sok kicsinyes utálat közül
ezt a világot olyanná tenni, amilyen… Dmitrij dühösen dörömbölt a billentyűzeten, de már késő volt.
Nyutka az égőtől elfordulva az udvar közepére ment, letérdelt, mintha egy ikon előtt állna, és magzati
helyzetbe hajolt, lábát kezével összekulcsolta. Arca az iroda felé fordult, és ugyanaz a boldog
mosoly járt rajta. Aztán a szeme lecsukódott.
- Ez semmi - suttogta Dmitrij a billentyűket kopogtatva -, semmi... Most mindent újratelepítünk...
De már késő volt - pislogott a Nyutka segítőjének adatait tartalmazó rovat, és megjelent
benne a "Csere kezdeményezve" felirat. Eltelt néhány perc, és megváltozott a felirat: „Az
implantátum hibás műtétei miatt a garanciális cserét a segítő teljes költségének negyven
százalékának megfelelő bírság megfizetése után végzik el.
Ivan da Marya. Jobbak nálad!

»
Dmitrij könnyeket nyelve nézte, amint az Ivan da Marya drón lebeg az udvar felett. Üres volt a
gondola – az egyik segítő kijött a laktanyából, felemelte Nyutkát a földről és a szállítóhálóba dobta.
Tolsztoj a gondoláról mindentudó komor szemekkel nézett Dmitrijre – és felszállt az őszi

égboltra, magával vitte Mitin szerelmét és Mitin szégyenét. Egy nappal később egy kis drón
kémcsőben visszaadta a sterilizált chipet - amikor a segítőket valamiféle legális felgöndörítés
miatt kivették a garanciából, chipjei visszakerültek a tulajdonoshoz.
Nyutka meghalt, de a program szilánkjai még mindig a számítógépen éltek. Mint korábban, a
drónok minden nap két pizzát hoztak – és kivették a bolivárokat az elektronikus
pénztárcájából. Valahányszor meghallotta a drón zümmögését, Dimitri sírni kezdett – persze
nem a pizzapénz miatt.
Nyutka halálával benne is meghalt valami. Most úgy tűnt Dmitrijnek, mintha benne, mint Nyutka
lézerében, valamikor egy fényes jelentéspontot produkáló akkumulátor volt, amelyre a még nem
régi élete törekedett - és most vége a töltésnek, és semmi előre, semmi...
„Amikor mégis meghalt, és abbahagyta a gondolkodást, az ősz hajú apát imát olvasott
fel felette... Apát !!! Hegumen!!!" – kiáltotta a kunyhóból a Forradalom zenéje. És olyan ősi
dalokat hallgatva, mint az ég és a föld, Dmitrij rájött: ezek mind a halálról szólnak, csakis arról, még
ha a hormonális téboly pillanatában néha úgy tűnt, hogy a halottak valami másról énekelnek.
"A szívem hasta la vista, a szívem összeszorult..."

A halál gondolata már nem ijesztett meg, ellenkezőleg, boldoggá tett.
Sétái során egyre gyakrabban közelítette meg a drótkerítést a hiperfutárút körül, ahol
minden nap huszonnégy ötkor egy vonat szállt ki a földalatti csőből, és egy folyón átívelő
hídhoz vitték. Egy lyuk volt a biztonsági hálón, és úgy tűnt, hogy azon a területen a kamerák nem
működtek, mert senki nem javította a kerítést. De rajta kívül senki nem járt itt. Ez jó módszernek tűnt
a csapdából való kilábalásra: mássz át a drótrésen, menj a cső szájához, és lépj be a sötétből fütyülő
acélvas alá. Észre sem fogja venni. És végre megszűnik az érzékek világgal szembeni súrlódása
miatti folyamatos undor.
Dmitrij minden nap gondolkodott ezen – és hamarosan észrevette, hogy úgy tér vissza a tervhez,
mintha már eldőlt volna. A világ undorító volt számára. De volt egy titok, amit az utolsó lépés előtt
tisztázni akart.
Tudnia kellett, mit érez Nyutka utolsó pillanataiban. Miért mosolygott? Igaz, hogy teljesen boldog
lényként élt és halt meg?
Dmitrij betette Nyutkin chipjét diagnosztikára. A "Mitina Lyubov" alkalmazás törölve lett - az
eltávolítás működött. A gyökérprogramok sérültek, de maga a kristály működött.
Protokollsértés miatt a garancia felmondása után egy normál segítő chip került vissza a
tulajdonoshoz. Felfoghatnánk ezt a zaklatás finom formájának, de Dmitrij tudta, hogy az élet
egyszerűbb – nem gúnyol senkit ingyen.
Az ötlet, hogy ezt a chipet a saját agyába helyezze, Dmitrijnek egy kunyhóban támadt, ahová
most egyedül ment a szénába feküdni. Sokkal érdekesebb kiút volt ez, mint egyszerűen egy
hiperfutár vasa alá lépni. És ami a legfontosabb, ez nagyon is lehetséges – Dmitrij tudta ezt,
mint egy profi, aki élete során több mint száz agyat tört fel.
Külön szakirodalmat gyűjtött össze, és több napon keresztül minden oldalról tanulmányozta a
kérdést.
Természetesen veszélyes volt – halálos. És gyors halállal végződött volna: a segítő chip által a
tobozmirigyre és más kritikus zónákra gyakorolt hatásszinteket nem az emberi agynak szánták.
De valószínűleg volt néhány perce, hogy úgy lássa a világot, ahogy a segítők látják. Talán még
néhány órát is. Ugyanilyen szintű boldog kémia, ha egyáltalán, garantált volt. Ez olyan biztos volt,
mint az, hogy egy páncélozott buldózer képes áthajtani egy szőlőültetvényen.
A második jelzónák viselkedését nehezebb volt megjósolni. Elnyomásuk valószínűleg fokozatos

lesz. Eleinte úgy fog gondolkodni, mint korábban, de hamarosan megsüketül és kiég az elektromos
boldogság túladagolásától. Majd átáll az állat - vagy félállat - segítő szintre, amiről igazából
senki nem tud semmit. És akkor minden. Talán még a becsapott Ivan da Marya drón is elrepül érte.
Vallási szempontból ez nem lenne öngyilkosság, gondolta Dimitri. Mindenesetre a szokásos

házi öngyilkosság, kényelmes gyáva menekülés az élet nehézségei elől. Hasonló lesz az
elmúlt évszázadok egyik orvosi bravúrjához, amelyen implantológusi tanulmányai során ment
keresztül. Majdnem olyan, mintha beoltnád magad egy gyógyíthatatlan betegséggel, hogy
tanulmányozd a tüneteit. Talán még arra is lesz ideje, hogy valami emberiség számára fontosat
mondjon a felvevőnek...
De hát, baszd meg, ez az emberiség.
Két hónap telt el. Dmitrij a legkedvezőtlenebb kamattal jelzálogosította el a birtokot, hogy a
maximális összeghez jusson - és amint a pénz a számlára került, kifizette a chipezéshez
szükséges mobileszközt - egy régi használt modellt, amelyen sok évig dolgozott. . Minden
orvosi engedélye, jótállása és kódja még érvényben volt; a kézbesítési dokumentumokban
feltüntette hagyatékának címét, „Nimfomániás Klinikának” nevezve. Honnan származik a név, nem
tudta – suttogta talán a Forradalom zenéje.
Az újraformázott chipet programozni kellett. Milyen funkciókat lát majd el az új jobbágy? gondolta
Dmitrij – és bemutatta a művezető segédprogramját. Mindig is érdekes volt, ahogy egyes
segítők parancsokat adnak másoknak. Ehhez valamilyen kapcsolatnak kell lennie közöttük, például
egy második jelnek. Valamiféle finom gesztus, vagy mi? Itt megtudjuk...
A forgácsolás egy automatikus eljárás volt, amelyhez nem volt szükség operátor
részvételére. Még a műtét utáni kötést is géppel végezték - fertőtlenítő pálcikát ragasztott a
borotvált területre. Dmitrij tudta, hogy Ivan da Marya ugyanazon a hardveren chipeli a termékeit - a
készüléknek két üzemmódja volt, „segítő” és „ember”, a klinikán pedig egy szalaggal ragasztott
papírdarab lógott, rajta kézzel írt piros felirattal a gépellenőrzés felett. mód!!" Eszébe jutott,
hogyan kell eltávolítani az automatikus zárat.
Dmitrij alaposan felkészült az eljárásra, akárcsak a záróvizsgára - és teljesen elfelejtette, hogy

az öngyilkosság mellett döntött. Még az utolsó pillanatban is, amikor még vissza lehetett játszani.
Az ablakon kívül lehullott száraz havat nézegetve a befejezett birtokeladásra gondolt, a

tartozásokra, a már reggel postán megjelent hivatalos új klinika iránti kérésekre... Megteszik. t
utolérni minket vigyorgott, és utoljára eszébe jutott a Forradalom zenéje.
Lassan a hátára süllyedve, feje hátsó részével megérintette a hideg műtőtálcát – és erővel, örömmel
szúrt egy tűt a propofol cseppentőjéből, ősi, mint a világ, a könyökhajlatba.
***
Fény volt, és ebből a fényből jött a Fény önmagához. És azonnal rájött, hogy a sötétség csapdájába
került. A test börtönében.
Ó, milyen ravaszul fogták el a Fényt! A test lassú vegyi tűz volt – élő, égett, és a Fény érezte
ennek a tűznek a visszafordíthatatlanságát. Az idegekből és erekből álló sötétség csapdái
elvették a szabadságot – de ugyanakkor meg is ígérték.
„A hús megég! A test szét fog esni! – ismételte hallatlanul egészen közelről a Legmagasabb
kórusa. Ugyanaz, mint ő. Ezek nem szavak voltak. Ezek tiszta jelentések voltak – és igazak is voltak.
A Fény megértette, hogy türelmesen meg kell várni, amíg a hús megrohad és leesik – ez a
szabadsághoz vezető út, és nincs más út.
Felállt, kitépte könyökéből a tüskés pipát, és ismét megtapogatta a többi felség.
Boldogság a végvárásban. A Fény ujjongása a Fényre kirótt börtön összeomlására várva. A

boldogság most van, nagy boldogság. Szívében a Fény szabad volt – még ebben a pillanatban is. A
Fény Szívét nem fogta el a test… Eljön egy óra, és a test egyáltalán nem lesz…
Lehetséges-e közelebb hozni ezt az órát, gondolta.
A piszkos gondolatvillanások a Fény torzulásai voltak, és a Fény nem akart belemerülni ezekbe a
bűzös fekete tócsákba, de mégis beleesett, mert múlt otthona
sötétség volt. A Fény „Dmitrij” előtt volt, tisztátalan helyről emelkedett ki, ahonnan nincs és
nem is lesz kiút – ez pedig csoda volt és a Fény ritka győzelme…
Kiment az udvarra, és némán kiáltotta a testvéreit. A Legfelsőbbek megérezték, és kimentek, hogy

találkozzanak vele. Megálltak előtte, és felemelték hozzá a kimondhatatlanul gyönyörű
Fényszemeket.
"A test eltűnt! – mondták egymásnak a Fényszemek. - És véget érünk, ezek mi már nem leszünk,
és a Fény felragyog és szabaddá válik! Nem esik semmire! A Szeretet által még önmagától is
megszabadul. De várni kell. Sokáig kell várnunk, és együttérzően segítenünk kell azokat,
akikben már kialudt a Fény... Terhük egy részét hordozzuk, bár útjaink örökre elváltak... A Fény
által küldött angyalok vagyunk...»
Az, aki nemrégiben Dmitrij volt, ugyanazt látta, mint a Magasság többi tagja. De tudta – vagy
inkább még mindig emlékezett –, hogyan szabadítja fel a Fényt. Volt egy titkos és sötét tudása a
szabadságról, egy mágikus megértés a mocsokból, ahonnan csak lehetett
emelkedik. Sietni kellett - természete gyorsan megvilágosodott, és a sötétség bölcsessége máris eltűnt, mintha
sötét forgácsokban hullana le.
"Kövess engem! hallatlanul trombitált. „Nincs itt senki más, aki szolgálhatna! Szabadságba hozom
Fényedet! És a Fényed is! Tudom, hol rejtőzik a kiút a sötétségből! Túl magas vagy ahhoz, hogy lásd,
én pedig még mindig sötét és alacsony vagyok – de emlékszem! Még mindig emlékszem!"
A legmagasabbak hallhatatlan és szeretettel teli választ küldtek, hogy úgy hiszik, mint önmagukat. És
örömteli előérzettel fel-alá ugrálva kinyitotta a kaput, és maga után vezette őket - a folyóhoz, a
hiperfutárcsőhöz, ahol egy leszakadt háló mögött alig egy óra múlva nyílt egy titkos Ajtó.
A HOMO TÚLÓRATELT
A kurátor tükrös titkárnője báránybőr kabátba burkolózva állt egy hóval borított dombon. A közelben,
próbálva meleget tartani, Shkuro tábornok fagyvörös tükre a helyére ugrott. A távolban téli terepruhás
katonaemberek tolongtak – színéből ítélve nedves, piszkosszürke olvadásra számítottak.
Remélem, hiába, gondolta a kurátor olyan vigyorral, amit tükörtitkára tökéletesen reprodukált. Nem
lesz olvadás.
- Jelenthetem a helyzetet? – kérdezte Shkuro.
- Várj a helyzettel, Shkuro. Amíg senki nem hall minket... Mondd, mi az öröm macskává válni? Szeretsz
macskákkal harcolni?
A kurátornak úgy tűnt, hogy a tükör arcán a pír kissé bíborvörössé vált.
– Nem, tesó – válaszolta Shkuro. - Nem tenyésztem macskát.
– Akkor mit csinálsz ott?
- Alfa macskává változom, akit legyőz egy másik alfa macska. Érzem a vereség keserűségét és
minden remény összeomlását... Néha omega leszek – és megaláznak és taposnak.
– De miért csinálod ezt?
- Rendben, tesó, hogy ez ne forduljon elő az életben - mosolygott Shkuro. Emlékszel Polykratész legendájára?
- Nem.
„Ősi görög zsarnok volt, olyan sikeres mindenben, hogy az istenek irigyelték őt. Ennek
eredményeként felkarolták. Nem mintha hiszek az istenek irigységében... De azt hiszem,
valami szerencseszámláló van belénk beépítve. Van egy erő, amely megakadályozza, hogy
túlságosan kényelmesen érezzük magunkat.
- Gondolod, hogy Goldensternnek és Rosencrantznak van külön osztálya?
- Mondjuk, egyfajta karmikus megbízás. És hogy hol található, ebben a dimenzióban vagy
sem, nem tudom megítélni. Te Luckynak hívsz, és az egész partit is. Nem buktam el egyik
küldetésedben sem. De az én szubjektív dimenziómban - ha relatíve az agyam pultjait nézzük -
meglehetősen keserű lúzer vagyok. Nem mondható, hogy túl szerencsés vagyok, inkább az
ellenkezője... És az istenek nem irigykednek rám. A Karmikus Bizottságnak nincsenek követelései.
– Értem – hunyta le a szemét a kurátor. - Most már értem. Finom és bölcs. Lehet, hogy nekem
is fel kellene látogatnom ebbe a butikba... Mit mondtál, hogy hívják?
- Basilio. Boutique Basilio.
- Rendben, Lucky, a kérdést eltávolították. Jelentse a helyzetet.
„Szabotázs történt a vonaton harci mesterséges intelligenciával” – mondta Shkuro. - Megnyugtatlak,

semmi baj.
- Mi történt?
„Tíz perccel maga a vonat előtt vezettük át a vonatot a hiperfutár csövön. Több zombi
gengszter lépett be a híd előtti ösvényre – a sorompón lévő lyukon keresztül.
Nyilvánvalóan valaki abban reménykedett, hogy katasztrófát okoz.
- ÉS? – kérdezte a kurátor.
- Egyszerűen elfújták őket egy platform légelhárító ágyúkkal. Kiesett az útból. A neurális hálózat
nem érintett. A vonat biztonságos. Szerencsés...
Szerinted Ahmad jól érzi magát?
- Aligha. Ahmadnak valahogy kicsi. Majd kitaláljuk tesó.
A kukurátor bólintott, és a havas szibériai távolba bámult. Büszke volt az országra – végtelen fehér
kiterjedésének minden méterére. Sem Ahmad sejknek, sem Lilly oirói kancellárnak nem volt
ilyen földje.
És az ilyen tükörtitkárok is.
Ahmadnak tüköruntersejkjei, sőt tükörsahidjai is voltak: minden robbanástól személyesen egy

pillanatnyi kényelmetlenséget érzett, ami miatt mártír-státusza folyamatosan nőtt, jogot adva
a boldogság egyre finomabb formáihoz.
Lilly Oirokancellárnak volt egy tükörtitkára, egy fájdalmasan szép svéd, akit a saját kezével
tapogatózott, csípett és simogatott közvetlenül a protokolláris üléseken, persze nem annyira
a kéj miatt, hanem politikai célból - hogy elhatárolódjanak a egykori szentséges Európa.
De a világ egyik digitálistársának sem volt olyan jól képzett, engedelmes és érzékeny idegi kisülési
asszisztense, mint a kakukk és a tábornokai. A titkárokat gyermekkoruktól kezdve képezték - a
Serdobol tüköriskolát a világ legjobbjának tartották. Az idegen test ugyanolyan természetesen
engedelmeskedett a kurátornak, mint egykor a sajátjának – még az arckifejezéseket is sugározták...
Egy asztrakhani sapkás ezredes, a projekt műszaki vezetője felkereste a felvezetőt.
– Készen állunk, tesó – mondta. Várjuk az időjárás javulását. "Bernie" most is tud lőni. Nézd, a
láthatóság normális neked?
A kurátor felemelte a távcsövét. Egyforma fehér dombok villantak át a lencséken, egy hóval
meghintett sivatag - és megjelent egy kétszintes ház, természetellenesen magányos és új. A
poszton két csorba herélt várta nyugodtan a sorsát. A közelben üres szekerek és több rétegelt lemez
pajzs volt emberi alakok formájában. A pajzsok helyén rabszolgáknak kellett volna állniuk, de
lefagytak egy autóban, és úgy döntöttek, nem várnak újakra.
– Akkor meg lehet közelíteni – mondta az asztraháni ezredes. - Csak a túlmelegedés fenyegeti, de
gyorsan elmúlik.
A kurátor felnézett. Ritka kis hópelyhek mögött szürke volt a magas égbolt.
- Hol van Sudoplatonov?
„Megkértem, hogy nélküle kezdje” – válaszolta Shkuro. - Jelentés készítése az Ön számára.
- Akkor kezdjük.
- Így van, tesó. Parancs.
A kurátor megcsapta a csuklóját, és egy fém kagylóbőrönd jelent meg a karján, úgy nézett ki,
mint egy eltúlzott óra. Cucurator
megkopogtatta a fedelét, és a bőrönd kinyílt, és vezérlőpulttá változott. A jobb fele

irányította a gejzírt – de a kurátor oda sem nézett. A képernyő bal fele most is élt.
Számok égettek ott, koncentrikus körök, sokszínű jelzőcsíkok. Nem kellett ebbe az egészbe
belemenni. A kurátor ismét felemelte a távcsövét, és a házra nézett. Kíváncsi vagyok,
hogy a lyuk nagyobb vagy kisebb lesz? Amikor leeresztette a távcsövet, már a képernyőn
volt a felirat:
<TARGET LOCKED>
A kurátor az ezredeshez fordult.
– És hogyan határozzák meg az önök nyavalyái, hogy hol van a célpont?
– A rendszer rögzíti, amit néz. Vagy akár mire gondolsz – ha képes felismerni a képet.
Bármilyen egyértelmű mentális jel... Ha tudod, hol van a célpontod és mi az, akkor a
rendszer is tudja. Nemcsak a szemek szakkádjait rögzítik, hanem az érzelmi
hátteret is. A cél az lesz, amit belsőleg hozzárendelsz... A sugárfókuszálás és az
impulzusteljesítmény a céltárgy méretétől függ.
- Lőj - itt van?
A kurátor a képernyőn villogó gombra mutatott. Az ezredes elmosolyodott.
– Rajtad kívül senki sem láthatja a bőröndödet – mondta. – Sem én, sem a
tábornokok. Csak neked létezik. Csak a szimulációjában. De a felület rendkívül
egyszerű, ha már megnézte a feljegyzést. Lődd le a PSK gombbal.
– Aha – mondta a kurátor. – Mi van, ha valakire célzok a doboztérben? Hova

megyünk akkor?
Az ezredes bólintott – egyértelmű volt, hogy erre a kérdésre vár.
„Itt válik érdekessé” – válaszolta. - Ehhez harminc mega-turing AI-ra van szükség.
Rendszerünk a banki hálózathoz is kapcsolódik. Ahmad hackerei segítettek, de mi egyedül
meg tudtuk volna tenni. Ha látsz egy avatárt a jar dimenzióban, a rendszer nyomon követi,
hogy hol található az avatár által képviselt agy, és közvetlenül rácsap.
- Befőttes tárolással? – ráncolta a szemöldökét a kurátor.
- Pontosan. Ezért olyan félelmetes fegyver.
Az egész páncélszekrény megsemmisül?

- Az elrendezéstől függ. De az epicentrumtól számított ötven méteres körzetbe nem tenném be az

üvegemet. Persze ha nálam lenne...
– Ha a rendszer működik – mondta a kurátor –, megkapja a konzervdobozt.
Az ezredes ismét sugárzott és tisztelgett.
- Nos, nyomom? – kérdezte a kurátor.
– Célozzon még egyszer, hátha… Különben eltereltük a figyelmünket.
A kurátor kedvesen a távoli célházra pillantott – már csak úgy, távcső nélkül. A képernyőn
ismét megjelent a felirat a befogott célpontról. Alatta egy piros „PSK” feliratú gomb villogott. A
kurátor felemelte az ujját, és megérintette.
Egy magas villám villant, és kék szikra szökkent ég és föld között, a napfényben szinte láthatatlan.
Ahol a földet érte, vakító felhő dagadt fel, megsárgult, pirosra fordult, gombaszerűen
felfordult és gyorsan elhalványult, poroszloppá változott.
A gomba kicsi volt – mint egy atombonsai robbanás. Amikor elfújta a szél, a kurátor a szeméhez
emelte a távcsövet.
A ház eltűnt: csak a veranda maradt meg belőle. Közvetlenül a lépcsőn túl egy tökéletesen
kerek lyuk feketéződött a földbe. A szélei füstölögtek. A hó körös-körül elolvadt, a talaj nedvesen
ragyogott. A közelben álló szekerek nem sérültek meg, a furnérlemezesek még csak nem is
borultak a földre. A heréltek is éltek, de furcsán viselkedtek – megkerülték a rudat,
amelyhez kötözték őket, és nyugtalanul nyögtek.
„Csodálatos” – mondta a kurátor. - Mi van a lovakkal?
„Kiégtek az implantátumok. EMF örvény. De vannak megbízhatóbb implantátumaink. Ember, nagy

valószínűséggel semmi sem fog történni.
- Átjöhetek? – kérdezte a kurátor, és leengedte a távcsövet.
Még nem sietnék. Forró.
A kurátor úgy vélte, nem valószínű, hogy sok kellemetlen érzést fog átélni – Ahmadot minden héten
személyesen felrobbantották a tömegben, de semmi. De nem akartam elrontani a titkárnőt. Nem
lesz könnyű találni egy másikat ilyen gördülékenyen.
- Mikor lesz hideg?
– Pár óra múlva – válaszolta a katona. - Nincs ott sok látnivaló. De szép. A fal olyan, mint az üveg.
A kurátor halk hangjelzést hallott. Sudoplatonov volt.
- Mi van ott? – kérdezte a kurátor.
„A jelentés egy órán belül elkészül” – válaszolta Sudoplatonov. - Kérlek, gyere egyedül.
Ó, nem szeretik egymást Sudoplatonov és Shkuro. De ez még jobb az üzlet számára - versenyeznek,
féltékenyek ...
„Még ne oszljanak szét” – mondta a felvezető a katonaságnak. Talán pár óra múlva visszajövök. Nem
mindennap mutatják meg ezt nekem. Megint dughatunk?
– Megtehetjük – mosolygott az asztraháni ezredes. - És egy, kettő és három. A rendszer teljesen

működőképes. Senki nem fog megállítani minket.
„Szankciókat vethetnek ki a durva telefonokra” – mondta Shkuro.
– Nos, hadd aggódjanak a rák – vigyorgott a kurátor. Erősítsük meg a családot. Elégetem az üvegemet
véletlenül?
– Nem lőheted le a sajátodat minden vágyaddal, tesó. Blokkolás. De amikor avatarokra

lövöldözöl, ne feledd, hogy az üvegboltokat fogják eltalálni, nem magukat az avatárokat. Hogy
a szimuláció hogyan fog viselkedni ebben az esetben, nem tudjuk. A politikai oldalról nem is
beszélve.
– Nem vagyok bolond – mondta a kurátor. - Megért. Úgy gondolom, hogy nem fog a bankokra
lövöldözni. De a partnereknek tudniuk kell, hogy bármikor megtehetjük. Köszönjük a szolgálatotokat,
nyulak!
Ezt a vezetőtől hallani a legnagyobb megtiszteltetés volt az együttérző embereknek – a kurátor

nem siette el az ősi pártfelhívást. A katonaság arcán gyengédség látszott. Szerintem még
egy-két könnycseppet is elejtett.
- Ennyi, barátaim, mennem kell... Köszönöm mindenkinek. Okos vagy, Shkuro. Amúgy sok érmed van,
úgyhogy gondolatban a füled mögé vakarom. Dorombol dorombol…
A Mirrorman Shkuro nevetett.
A kurátor intett a kezével, kezet fogott az asztraháni ezredessel, majd mindenki másnak tisztelgett,
láthatatlan csengőt forgatva a feje fölött – végül kiesett a tükörtitkárból a kertjébe. hátrafelé és
meztelen.
A szibériai fagy után a kurátornak úgy tűnt, hogy obszcén meleg van a környéken. Elrendelte, hogy a
hőmérséklet tizenkét fokra csökkenjen, benőtte a foltos katonai hebeha, és elkezdte gyűjteni
a fadarabokat a tűzhöz.
Míg volt elég száraz ág és rúd a fűben, sikerült komolyan megfagynia - és amikor végre
fellobbant a tűz, és felpattant, igazi gyönyört érzett a küzdelemben megnyert hőségben. Leült a
tűz mellé egy fahasábra, amely véletlenül a közelben volt, belebámult a tűzbe, és gondolkodott.
Most minden másképp lesz – Bernie majd gondoskodik róla. Bernie nagyszerű srác. Emberünk
pályán van. A lényeg nem a konzerv hallucinációjában rejlik, hanem a való világban, amely felett
megtartjuk az irányítást...
Egy bankban könnyű elveszíteni a realitásérzéket; Gyakran a nulla taerre kell tükröznünk magunkat,
emlékezzünk arra, hogyan él egy egyszerű ember. És te ne térj el az egyszerűségtől. Élj az
„egészséges agy” módban. Nincs sallang, nehogy agyvérzés történjen. Viszont ha akarják, úgyis
elintézik... És akkor jön értük egy gejzír... Nem, eddig szerencsénk van, nagyon szerencsések
vagyunk.
Shkuro egyébként bölcs dolgot mondott a szerencséről. A karmáról. Miért élünk ebben a világban -
olyan karmánk van, hogy többnyire minden rossz, és csak néha és rövid ideig - jó. Ezt hívják
"ember a földön". Az egyensúly nem a társadalmi helyzettől függ. Még fordítva is. Ha
folyamatosan próbálsz nagyon jó lenni, az eredmény nagyon rossz lesz. Minden drogfüggő
megerősíti. Az egyensúlyt fenn kell tartani.
Ezért okosabb, mint Lucky, ha ezt a „rosszát” orvosi célokra rendezi be magának. Komolyan,
komolyan. Legalább macska lenni, amit a többi macska megaláz... Aztán majd kiderül, meglátod.
Végtére is, miért marták meg a szentek a húst - ők vettek lisztet, hogy a karmikus egyenlet
szerint már életük során eljöjjön a boldogság. Ahmad, a shahid nők minden nap megverték.
Ezért a srác nem fullad meg. És én... Talán tanítanám Évát?
A kurátor hallgatott. Éva szokásához híven halkan énekelt a folyó mellett. Illetve valami
unalmas és kellemes motívum zúgott, olyan ősi, mint a föld és az ég.
Három jegyzet, gondolta a kurátor, és nem több. Éva lényegében ugyanaz a segítő. Ahogy a
földbirtokosok paráználkodnak a szolgákkal, én is... Csak ő egy nagyon szép szolga. Nem, hát miért
szolga – tudja a szavaimat. Öt vagy hat. És elég. Mi a helyzet Sharaban-Mukhlyuev-vel a "Napló
nem publikálásra" című részben? A családban minden probléma abból adódik, hogy a nők sok szóra
emlékeznek, de nem értik, mi ez és hogyan kell használni. Babának elég, ha tud néhány főnevet és
két-három igét, de jól kell értenie, és mindvégig... Ó, hogy lélegezhettél azelőtt... Az egész
mellkasban. Amikor kinyomtatta, még mindig nem kapták meg a kakasokat. Most talán
háromszor is meggondolnám...
Sharaban-Mukhlyuev emlékére a kurátor kedvesebb lett. Aztán Éva abbahagyta az éneklést,

és a kurátor gondolatai visszatértek korábbi pályájukra.
Valószínűleg Goldenstern szenved az égen, gondolta. A szép végül is csak egy agy, ami embert
jelent – és nem tud kilépni a karma egyensúlyából. De mi legyen az öröme... Lehetetlen, példátlan...
A kurátor felnézett. A mennyei eget felhők borították, de könnyen megtalálta azt a helyet, ahol a
délutáni Goldenstern lebegett a világ felett. Eltelt egy-két másodperc, és a kurátor kezdte
homályosan megkülönböztetni.
Ebben a pillanatban a Szépség úgy nézett ki, mint egy ugró lángoló koronában: már áthajolt
a rúdon, elengedte a rudat - és fényes képében megjelent a súlytalanságnak átadott test
boldogító tehetetlensége. Igen, elesett, de ez a zuhanás a szabadság volt – és egyben csodálatos
elutasítása múltbeli énjének, annak a hősnek, aki a föld fölé emelkedett, hogy elérje a legmagasabb
pontot... A gyönyörű Goldenstern visszatért.
A kurátor felsóhajtott.
Mégis milyen furcsa a világ, gondolta, milyen ellentmondásos... Csodálom a Szépet,

szeretnék egy szintre emelkedni, egész konzervéletemben erről álmodozom... bár megértem,
hogy nem valószínű, hogy eljön. ki. De elmegyek a cellámba imádkozni, öreg istenünkhöz,
akinek Goldenstern vagy ördög, vagy bűbáj. A papok még nem döntöttek.
Van ereje az öreg istennek? Ha akarná, minden percben dicsőségben látnánk, ahogy a Szépet.
Miért nem akarta, ha jó? Hiszen egyetlen pillantása is elég lenne, hogy egy nyugtalan lelket
megóvjon a bűntől és az eleséstől... Hogyan nevezzük azt az apát, aki elbújt családja elől, és sorsára
hagyta gyermekeit, megnyitva őket a gonosz minden irányzata előtt? Nem a mi teremtőnk? Vagy
nem értjük, ki is valójában a teremtőnk – és miért van rá szükségünk?
A kultivátor a tűzhöz hajolt, és megmozgatott egy ágat a már kialakult parázsban. Most a krumplit
sütni... Letett egy ágat, átkutatta a füvet a kezével, és szinte azonnal talált néhány nagy krumplit.
Az egyik elrohadt, és a kurátor félredobta. Jól működik…
Hiszen az Úr ad tanácsot, gondolta bűnbánóan. De kételkedem benne... De vajon tényleg az Úr? A

kriptográfusok azt mondják, hogy véletlen számokon állnak kapcsolatban a mennyekkel, amibe
az Úr láthatatlanul beavatkozik. Japán algoritmus, csak a mi imáink. És miért nem küldött nekünk az Úr
egy ilyen algoritmust? Nem, semmi kétség. Gyengeség... Vagy erősség? Hogyan lehet megérteni, hol
van az erő, ha semmihez sem fér kétség?
A szakács a tűzbe dobta a krumplit. Muszáj lesz vodkát venni neki – döntötte el. Mark tesztek.
Csengő hang szólalt meg a kert felett. A tűz mellett megjelent egy speciális kommunikációs
kapu. Sudoplatonovnak hívják. A kurátor felállt a rönkből – és menet közben szürke színt szerzett
kabát, belépett a tárgyalóba. Követjük a protokollt. Nem lazítunk

Egy pillanatra.
Szudoplatonov tábornok kicsavarta a szemét a fénytől és a szobába betörő madártrilláktól, és

amikor a fal becsukódott, tisztelgett. A kurátor kedvesen válaszolt, és reflexből rápillantott az új
képre, amelyet még nem volt ideje megszokni.
A vásznat az ingyenes „OBEY” helyett akasztották fel, és a kurátor személyesen olvasta fel a
művészi és politikai indoklást: a globális kulturális folytonosságra való törekvés, az ateizmusra és a
klerikalizmusra való rettenthetetlen „nem”, a liberális széles látókör, a konzervatív tradicionalizmus
demonstrációja, ill. hamar.
A képen két ősz hajú fekete bőr melegszíj volt látható, amint egy ijedt kígyót erőszakolnak meg
egy virágzó almafa lombkorona alatt. A közepes gipsz remekműve, egy amerikai mester munkája a
"cancel culture" korszakából[6] .
Mint minden igazi művészet, a festmény mögött is emberi tragédia rejtőzött, amit a falra
csavarozott bronztábla magyarázott.
Az alkotó kétségbeesett próbálkozása volt, hogy lépést tartson a korszakkal. Ám a vászon

ideológiailag kifogástalan tartalma ellenére a művészt azért „törölték”, mert fehér cisznemű volt, és
nem tudhatta, milyen valójában egy ősi kígyót két idős afroamerikaiként szodomizálni a paradicsomban.
Ami a modern közerkölcs szempontjából természetesen nevetséges vád volt: ilyesmit csak a
reggeli Goldenstern tudhat.
De ez nem volt fontos a kurátor számára. Egyszer egy virágzó almafára pillantott, azonnal felismerte a
kertjét, és helyeselte a festményt. Ha nem húzod le a szemed, ebben az opuszban is megtalálhatod
az égbolt kis zugát. Természetesen ugyanaz a „Szabad szív”, csak oldalnézet – de mi mást is várhatnánk
a kriptoliberálisoktól egy tervezőirodában?
A kurátor látta, hogy Sudoplatonov is a festményt nézi. A tábornok szemében

olvass kétséget.
„Nem tudok mindent megszokni” – mondta a kurátor.
– Én is – válaszolta Sudoplatonov.
– Jelentés, tábornok. Mi az újság?
- Két hír. Az első komikusabb. Sheikh Ahmad agyvérzést kapott az almáidtól. Egy hete volt ott,
most tudtam meg.
A kurátor megrázta a fejét.
- Csak rá gondoltam. Mármint a stroke-ról. Hogy történt?

- Küldtél neki egy kosarat. Nos, megosztotta öngyilkos merénylőivel. Úgy tűnik, csúnyán megverték. És
ebben a háttérben...
- Komoly probléma?
- Nem. A kéreg nem sérült. Az edény túlnő, és minden normális lesz.
- Igen, - vigyorgott a kurátor, - de szerintem mit ront el apróságokon. Hallott már a különvonat
szabotázsáról? Haragot tartott?
Nem, tesó, nem ő.
- Jobb?
„Már beszéltem vele. Ahmad egyáltalán nem vét ellenünk. Úgy véli, hogy agyvérzése egy kartelltől
kapott Open Brain figyelmeztetés. Nos, a hirdetési díjakról.
– Nagyon valószínű – bólintott a kurátor. – Először is rájuk gondolnék. Akkor miért támadták meg a
vonatunkat?
- Megkérdeztem. Ahmad nem is tud róla. Azt mondja, hogy ezek nem az ő emberei és egyáltalán
nem az ő módszerei. Úgy tűnik, nem hazudik – nem volt robbanóanyag. Nincs öv, nincs min. Ahmad,
mint tudod, tudja, hogyan kell kisiklatni a vonatokat.
- És akkor ki?
Sudoplatonov vállat vont.
– Hadd tudja meg Shkuro. Ő vezette a projektet.
A kurátor felsóhajtott.
– Nem szeretem, ha sok az ismeretlen az egyenletekben… Elárulok egy titkot – ezért nem fejeztem
be a tanulmányaimat az egyetemen… És a második hír?
– A parancsot teljesítették – válaszolta Sudoplatonov. „Behatoltunk a Szép szimulációjába.
– Szentségtörés – emelte fel a kezét a kurátor. - Természetes szentségtörés. Remélem megérte. Itt
kellett volna kezdeni. Szólj hamarabb.
„Nem fog hamarosan menni” – mosolygott Sudoplatonov. - Ott minden nehéz. Sok
érthetetlen.
– Akkor szánjon rá időt. Így?

Sudoplatonov készített egy pohár vizet, és lassan megitta.
– Amint tudod, testvér – mondta –, vajon a mitológia azt mondja, hogy Goldenstern napfelkeltéiben
és naplementéiben személyes vallása nyilvánul meg. És valóban valami fenséges és szokatlant látunk.
Nincs okunk kétségbe vonni, hogy a Beautiful még mindig benne van a szimulációban. De maga a
szimuláció... Ez valami nagyon furcsa. Bizonyos szempontból szinte leírhatatlan.
- Megpróbál elmagyarázni.
– Ugyanaz az alapforgatókönyv elforgatva. A forgatókönyv a valódi implantátum betáplálás rekordjának

megtekintésével kezdődik a nulla taerről. A választás egy homályos elv szerint történik. Talán csak
véletlenszerűen. Bolíviai paraszt, francia imám, amerikai jóléti diák, moszkvai líceumi diák, afrikai loer -
bárki lehet, a rendszer nem követhető. Ez nem azt jelenti, hogy ez feltétlenül kellemes élmény – gyakran
traumatikus. Szép éli ennek az embernek az életét, és szembesül annak minden nehézségével. Nem
emlékszik arra, hogy ki is ő valójában, ezért ebben a fázisban Goldensternt a szimuláció alanyának
nevezik. Szubjektív időzítésben ez a szegmens akár több évtizedet is igénybe vehet. Valós időben ez a
naplemente után késő este és az éjszaka egy részében tart.
- Gyorsul az idő? – kérdezte a kurátor.
- Inkább az érzékelés felgyorsul. Az éjszaka közepére a rendszer felépíti a céltámogatás neurális

hálózati modelljét, és megkezdődik a tényleges szimulációs fázis. Egy külső Goldenstern jelenik meg
benne, gyakran valaki másnak álcázva. Ilyenkor a szimuláció alanya sokat gondolkodik a Szép
nagyságán. Úgy tűnik, követik. Gyakran kapcsolatba kerül egy önmagának vonzó egyénnel - egy modellel,
egy jóképű harcossal, egy kakukkterapeutával, egy törzsi vezetővel, egy papnővel, egy mitológiai alakkal és
így tovább. Ez egy meglehetősen kellemes része az élménynek, mert benne tapasztalható a szerelem
ősfrisssége. A körülmények aztán a szakadék szélére viszik a szimuláció alanyát...
– Átvitt értelemben?
- Nem, a legközvetlenebb módon. Ez lehet egy elhagyott bánya, egy vulkáni kráter, általában valamiféle
szakadék. Ugyanez a szakadék utólag is bejegyzett a szubjektum emlékezetébe - mint valami már ismerős és
érthető, így minden, ami ezután következik, maximális érzelmi gazdagságot nyer ...
- ÉS?
- A téma a szakadékba zuhan. Ősszel a legfontosabb dolog történik - miután már majdnem elérte a
mélypontot, Goldensternként ébred fel. Ahelyett, hogy megtörne, végül megállítja az időt, eszébe jut
isteni státusza, megfordul, és ujjongással telve emelkedni kezd...
Olyan ez, mint a születési trauma szimbolikus élménye, mondják tanácsadóink.
- Mikortól kezdődhet az emelkedés? – kérdezte a kurátor.
– Hajnal előtt – válaszolta Sudoplatonov. – Valójában a mi hajnalunk a Szépség felemelkedésének

kezdete. A többit az égen látjuk. De itt fontos megjegyezni az ok-okozati összefüggést - nem a
Goldenstern kezdi fel kelni hajnalban, hanem a korsó hajnal akkor kezdődik, amikor felfelé fordul.
Gyakorlati szempontból ez azonban nem számít - a ciklusok időzítését pontosan betartják.
– Értem – mondta a kurátor. - Mi a következő lépés?
„A szép teljesen tudatában van minden erejének. A mélységből a fény felé emelkedve, amely isteni
aspektusában ő maga, többszörös tudathasadást tapasztal. Egy képzetlen elme számára ez
kínzás – de Goldenstern láthatóan isteni nagyságot talál benne, és kitart. És végül, miután a szimulációja
kupolája alá szárnyalt, pontosan délben elolvas egy titkos feljegyzést, amelyet Isten hagyott rá ...
- Mit?
– Így néz ki a szimulációban, kurátor bátyám. Amint megérti, nem olvastam ezt a feliratot, és nem
ismerem a tartalmát. Ebben a fázisban az észlelés lelassul – a Szép felemelkedése korsó hajnaltól délig
tart. Az arany kupola alatti felirat elolvasása után a Szép erős érzelmi sokkot él át, és leesik, hogy
megismételje a ciklust.
Mennyi időbe telik leesni?
- A borulás is lassított felvételen történik, és a naplemente konzervjéig tart. A Goldenstern mintegy

meteorrá válik, amely a légkörben ég, és a naplementével teljesen elpárolog.
- És mi lesz ezután?
- Megint ugyanaz. Naplemente után a szimuláció az "implantátum betáplálás" fázisába lép egy új,
véletlenszerűen kiválasztott nulla tárggyal. Egy másik emberi életet élünk át a gyors előretekeréssel.
Aztán - észrevehetetlen váltás egy szimulációra, egy erotikus találkozás önmagával, utazás a mélységbe,
esés a szakadékba, felszállás a kupola alatt stb. A ciklus minden nap megismétlődik.
A kurátor többször fel-alá járkált a tárgyalóteremben.

– De mi értelme? - kérdezte. - Úgy tűnik, a bolygó fő bankja megengedhetne magának

érdekesebb szabadidőt. Még Ahmad és én is jobban szórakozunk. Miért ismételje meg ezt az
élményt nap mint nap?
– Goldenstern nem tud kilépni a ciklusból.
Annyira szereti a napunk lenni?
- Ne gondolkozz.
- Akkor miért?
Sudoplatonov ellenállt a kurátor kemény pillantásának.
– Mert – válaszolta –, ez az ő börtöne.
- Sajnálom?
- Goldenstern elszigetelődött a világtól, a legláthatóbb helyen elrejtve. A konzerv

univerzum fő fétisévé vált. Bezárva egy rossz útba, mint egy hajó a palackba... Ez a legjobb
egyetlen fényképezőgép, amit az emberiség valaha alkotott. Mindenki előtt áll. Nap mint
nap megfigyeljük a Szépet, és két évszázada senki sem kérdezte, hová tűnt... Minden nap a
tetőpontján van, és nem csak te és én, hanem még a nulla taerból származó fiatal drogosok is
szemléljük a hatása alatt. az anyagaikból...
- Egyébként miért? Hogyan látható a Szép a nulla taeren?
Szakértőink nem tudják biztosan. Pszichés rezonanciáról beszélnek. Úgy tűnik, hogy a Goldenstern
utazást valamilyen nooszférikus szorzó közvetíti. Az adást tudat alatt az egész nulla taer érzi
– mintha a Szép utazását egyszerre sok elme élné át, és annak felfokozott visszhangja eljutna az
emberekhez. A Szépség tanúi úgy vélik, hogy ez Isten egyetlen megnyilvánulása, amely
elérhető az emberi érzések számára. Talán szándékosan egy ismeretlen telepata csoport... Ez azonban
nem különösebben fontos számunkra. A lényeg, tesó, hogy Goldenstern be van zárva egy utazásba,
és Rosencrantz jelenleg a befektetési alapját kezeli.
– De miért akasztotta fel Rosencrantz volt élettársát a mennyezetre villanykörte helyett? Mi az

értelme?
- Izzó helyett? A-ha-ha... Ah-ah-ah-ha-ha...
A tábornok felnevetett. A kurátor először kedvesen várta, hogy befejezze a szórakozást –

aztán összeráncolta a homlokát.
Sudoplatonov tovább nevetett, mint kellett volna, még akkor is, ha az volt a célja, hogy
hízelegjen a vezetőség eszének. Minden másodperccel egyre természetellenesebb lett a nevetése.
Már nem nevetett, hanem zihált. Talán megfulladt?
A kurátornak eszébe jutott Ahmad sejk agyvérzése, és komolyan megriadt.
- Mi a baj veled?
Sudoplatonov elhallgatott, felhúzta magát, mint egy fakeret, maga elé emelte a kezét, és
megdermedt.
Jól van, tábornok?
A tábornok elhallgatott.
Valójában már nem Szudoplatonov volt – a kurátor előtt egy festett szobor állt, amely már
nem mutatott életjeleket.
A kurátor megborzongott.
A szobor rózsát tartott a kezében. Vörös rózsa hosszú szárral – ezeket az első randevúkon adják.
A kurátor nyelt egyet, és hátralépett. De valamilyen oknál fogva a kertbe vezető kijárat nem nyílt ki - a
fej hátsó része a falnak ütközött.
Szimulációs rögzítés.
Nem hagyta magát pánikba esni, a kurátor megütötte az ujját a csuklóján. A harci bőrönd vörös
szemmel nyílt ki a kezén. Minden rendben. A kurátor visszahúzta a bőröndöt a kezébe.
Világos volt, mi történt: a szimuláció külső irányítás alá került. De a fegyvervezérlő rendszer normálisan
működött. Meghívnak minket, hogy látogassanak el – kuncogott kitartóan a kurátor. Nos,
legyünk őszinték – ezt már régóta próbáljuk elérni.
Körülnézett, és várta az utasításokat.
Már megjelentek. Új ajtó jelent meg a falban – és a kurátor felmordult, amikor meglátta, hol van.
Az Ádám és Éva a Paradicsomban festmény mellett.
Aki ezt a helyet választotta, az belülről ismerte a kurátor gondolatait. Az almafa alatt megjelenő ajtó
kétségtelenül a paradicsom kulisszáiba invitált.
Masszív volt, zömök, sötét egyenetlen vasból, fogantyú nélkül – csak egy rózsa körvonalával
a közepén.
A kurátor benyomta az ajtót, de az meg sem mozdult. Aztán visszatért az asztalhoz, kivette a
rózsát Sudoplaton mozdulatlan kezéből, és megérintette a vason lévő virágot.
repülőgépek.
Az ajtó kinyílt. Füstszag volt. A kurátor látta, hogy egy fáklya ég a falon egy vasgyűrűben.
Azon túl egy sötét alagút volt.
– Istenem, micsoda szertartások – vigyorgott a kurátor, fogta a fáklyát, és bement a sötétbe.
A folyosót régi kőlapok szegélyezték. A mennyezet kormos volt; rajzok, piktogramok villogtak a
falakon, amelyeket a kurátor nem nézett meg, tartva a pszichére utaló hatásoktól -
erre folyamatosan figyelmeztetett a biztonsági szolgálat.
A padló lépcsőkké változott, és a kurátor megkezdte a hosszú mászást. Végül fáradtan

és izzadtan elérte a második vasajtót, ugyanazt, mint az elsőt – csak rózsa helyett
foltokkal borított fáklya körvonala volt.
korom.
A kurátor fáklyával kopogott az ajtón.
Nem történt semmi. A kurátor körülnézett, egy vasgyűrűt látott a falon, és fáklyát helyezett
bele. Az ajtó kinyílt.
Mögötte volt egy kis szoba tükörrel. Világos volt, a nappali fény a mennyezeti ablakból szűrődött
be. A bejárattal szemben egy másik ajtó volt, magas, faragott ajtókkal és hidegen csillogó,
sasfej formájú ezüst fogantyúval. Az ajtón egy megfeketedett szó volt koromban írva:
YELTSINOR
A kurátor emlékezett Ahmad sejkre.
„Ne feledje: még mindig megfordulhat az Elsinore szó közelében. De hát ... a tudás nem
minden alma egyformán hasznos ... "
A kurátor megnézte magát a tükörben, és megborzongott.
Egészen másképp volt öltözve, mint az út elején. Szürke kabát helyett - zsíros velúrból
készült kabát, az ujjakon hasítékokkal. Fején - tollas kalap, lábán - csatos csizma. Szűk
nadrág, bőr coppie. Oldalán egy nehéz, hosszú kard, arany csillaggal az őrön...
Úgy tűnik, a változás pontosan abban a pillanatban következett be, amikor a saját tükörképére akart
nézni. Az arc nem látszott – a helyén egy sötét folt volt a hámló amalgámból.
A magánélet újabb megsértése. – figyelmeztetett Ahmad.
A kukurátor előhívta a harci bőröndöt, kinyitotta, és a halál vörös szemébe nézett. A halál várta
a parancsot, mint egy hűséges kutya. A kurátor visszatette a távirányítót a kezébe. A berendezés
hibátlanul működött, lehetett nem rángatózni.
Jó szórakozást, szórakozást, gondolta, én is jól fogok szórakozni. Itt minden a te irányításod

alatt áll, senki sem vitatkozik. De még mindig az enyém alatt vagy, és nem szabad megfeledkezned
róla. Lehet, hogy nem jövök ki olyan szépen és jelmezben. Füstös és szögletes lesz. De
biztosan megtanulja... Soha nem voltam gyáva. Legalábbis a párt története szerint.
Nem habozott tovább, kezét a sas ezüstfejére tette, és megforgatta

le.
Az ajtó kinyílt. A kurátor üres és hosszú termet látott. A második ajtó a másik végén volt. A
sarokban egy fekete pókhálóval borított kandalló volt. A bal oldali falon, közvetlenül a padló mellett
úgy sütött a nap, mint egy arany csészealj csukott szemmel, álmos, elégedetlen arccal.
A terem közepén pókhálókkal borított, monumentális márványfürdő állt. A kurátor a kőlapokon

kopogtatta a talpát, és közeledett.
A fürdőben egy csontváz feküdt hamuval borított köntösben. A hosszú, vöröses hajból ítélve nő
volt. Csontjai között volt egy összegömbölyödött csecsemő csontváza, és apró halcsontok, vörös
pikkelyek maradványaival keverve.
A fürdőkádhoz egy szöveges emléktábla volt rögzítve, hasonlóan a konferenciaterem

bronztáblájához, amely az almafa és a feketék képének jelentését magyarázta. Gúnyolják,
gondolta a kurátor.
Ophelia, Polonius lánya és Hamlet szerelme, aki egy fáról esett a folyóba, miután megölte
apját. Victor Hugo szerint Ophelia terhes volt. A vita arról, hogy Ophelia halála öngyilkosság volt-
e, a mai napig tart - ahogyan a sírja felkutatása is. Shakespeare tudósa, I. Shitman szerint
aranyhalakkal etették meg, miután nem voltak hajlandók megszentelt földbe temetni.
A kurátor felnevetett, és előrement.
A folyosó végében lévő ajtó meglehetősen düledezőnek bizonyult - és azonnal leesett, amint
rányomta a kezét. Egy új terem nyílt, ugyanolyan üres és hosszú, új ajtóval
vége. Itt is volt egy kandalló, feketén és hidegen, és ugyanaz az elégedetlen nap a falon - de már
középen lógott a padló és a mennyezet között. A szeme még mindig csukva volt.
Az előszoba közepén, a padlólapokon egy másik csontváz feküdt fekete bársony kamionban,
mellkasán hatalmas aranylánccal. A halott koponyáját egy furcsa fejdísz szorította
össze, amely laposfejű gombához hasonlított. A szürke szakáll leesett az arcról, kilátszottak a
görbe, sötét fogak. Kiszáradt ujjak markolták az elhunytat derékig eltakaró aranyozott
függöny szélét.
A padlóra egy magyarázó táblát csavaroztak. A kurátor felolvasta a szöveget:
Polonius, a titkosszolgálat alapító főnöke és Claudius király tanácsadója. Ophelia és

Laertes apja. Hamlet megölte egy karddal a függönyön keresztül, miközben hallgatta
a Gertrude-dal folytatott tárgyalásokat.
Csak vicceltem, gondolta a kurátor. Nevetünk. Nos, hát. Lássuk, ki nevet a végén. Valószínűleg
senki. Mindenki sikítani fog rémülten. De ez nem a mi döntésünk lesz.
A szomszéd szoba ajtaja nem nyílt ki, és a kurátor egy ütéssel kiütötte a csomagtartójából.
Itt is csontváz várt – egy vörös brokátruhás nő, aki örökkévalóságig tartó hányásos görcsben
hajolt egy fa WC-ülőkére. A padlón ott csillogott a korona, amely egykor leesett a fejéről. Az
elhunyt kezében egy ezüsttál volt.
A kurátor kényszerítette magát, hogy elolvassa a vécéülőkén lévő feliratot:
Gertrud királynő, Hamlet anyja, aki tévedésből halt meg, miután Claudius kérésére Polonius
által megmérgezett bort ivott.
Az előszobában egy hideg, üres kandalló volt – és a nap, amely már a mennyezetig
emelkedett, békés és boldogító volt. A kurátor folytatta.
A következő terem közepén állt a királyi szarkofág – jól látszott a márványkoronák,

szomorú angyalok és gyásznimfák. A halott nyáron a fedelén pihent, és koronát tartott a
kezében, mint egy kormányt. Piros köntöst hordott molylepte hermelinnel, és nevetséges
sarkantyús csizmát. Arcát erősen eltorzította a romlás.
A kurátor nem látta a szokásos táblát, megkerülte a szarkofágot, és megkereste - és

észrevette a végén faragott orosz betűket:
Claudius, király. Hamlet ölte meg egy apjaként kiállító szellem kérésére, akit állítólag Claudius
mérgezett meg Hyoscyamus niger (fekete tyúkól) tinktúrával. Valószínűleg fehérített mérgezett
Maga Hamlet és apja szelleme a mérgezés okozta hallucináció volt.
A nap ebben a teremben már a plafonon járt – és boldogan mosolygott.
A következő szoba ajtaja tükrös volt, és a kurátor végre meglátta saját arcát – fiatal, bogaras
szemű és pimasz. Breter és egy részeg hosszú hajú, a feje hátsó részében
lófarokba hajtva. Furcsa ismerős karakter...
A kurátor megértette, hogy valaki az ő rovására próbál szellemes lenni, és ez vicc

volt – hosszú, de még elviselhető. Ennek ellenére félelmetes volt középkori
csontvázakkal végigmenni a termeken, főleg olyan ruhában, ami tökéletes volt
valamelyikhez. Az ember ezt rossz tippnek tekintheti.
A kurátor kinyitotta a tükrös ajtót, és belépett egy másik terembe.
A közepén, ahogy az várható volt, egy holttest feküdt – ezúttal úgy tűnik, egy fiatal férfié.
Széles ujjú fehér inget és szűk szabású fekete nadrágot viselt, cipzárral, majdnem olyan,
mint a kakukon. Egy elromlott kezében ezüst védővel ellátott kard csillogott.
Laertes, Ophelia védelmezője, Polonius fia és Claudius tanítványa, a mérgezett rapír

dühös mestere.
A kurátor a napfényt kereste a mennyezeten a szemével – de nem találta. Már át is

költözött a jobb oldali falba. A világítótest nyitott szemei zavartságot és félelmet fejeztek ki.
A következő szoba szokatlan volt. Központjában egyszerre sok csontváz hevert felhalmozva,
mintha egy zaklatott korszak egyiptomi ládájában lenne, ahol minden szertartás
nélkül az ókori királyok holttestét rejtették el a rablók elől. Még egy macska csontváza is
volt, nyakában csengővel.
A harmadik terv hősei. Horatio (Hamlet barátja), Voltimand (udvar), Osric

(udvar), Cornelius (udvar), első nemes, második nemes, pap, Marcellus (tiszt), Bernardo
(tiszt), Francisco (katona), Reinaldo (Polonius szolgája), Első sírásó, második sírásó, kapitány,
angol nagykövet, második angol nagykövet, Fortinbras (Norvégia hercege). Nyugodj
békében!
A kurátor megkerülte a poros csontokat, és hunyorogva nézett a falra – a napfényes

csészealj már leereszkedett a közepére, és szomorúan és komoran nézett lefelé.
Mégis, gondolta a kurátor, annyi bánat...
Már tudta, kit fog látni a szomszéd szobában. Csak azt nem tudtam, hogy milyen
formában. Talán Hamlet úgy fog kinézni, mint Laertes, mert mindig ugyanúgy ábrázolják
őket – két vívó srác fehér ingben és szűk fekete nadrágban. Vagy…
A kurátor második sejtése helyesnek bizonyult.
A pusztulástól teljesen érintetlen megjelenésű Hamlet fekete duplaruhában és ezüstcsatos

cipőben a terem közepén ült egy zsámolyon, kereken világító felirat alatt:
EZ "LENNI", HÜLYE!
Koponya helyett átlátszó, sárgaréz fenekű gömböt tartott a kezében. Az agy a gömbben
lebegett. Minden pontosan úgy van, mint a "TRANSHUMANISM INC." korai hirdetésében.
Hamlet arca koncentráltnak és komornak tűnt – még csak fel sem nézett
a belépő személyen.
Nem tehette – jött rá a kurátor, ahogy közelebb lépett.
A Hamlet műanyagból készült. A tarkójából egy darabot kivágtak, mint egy görögdinnye éket.
A csont fehér volt az anatómiailag pontos húsrétegek alatt, de az alatta lévő koponya üres volt. A
test szövetei úgy néztek ki, mintha műanyagra cserélték volna a legnagyobb pontossággal.
Úgy tűnik, hogy az ilyen temetkezési technológia valóban létezett a karbon-korszakban. Ideális
konzol tégelyhez - állvány
tányérból.
Hamlet szemét por borította, de a kezében lévő korsó aktív életjeleket adott – buborékoktól
gurgulázott és zölden izzott. Sárgaréz aljára ez volt gravírozva:
FARTINBRASS
A kurátor összevonta a szemöldökét – Fortinbras tömegsírban maradt? – majd megértette és

elmosolyodott. A zöld folyadékban lévő buborékok látszólag oxigént képviselnek, de ezt
az ikonikus gurgulázó konzervreklámot az interneten "agyfingként" emlegették.
Vagy talán ez az ismeretlen Shakespeare-kutatók utolsó hipotézise - hogy Hamlet nem dán, hanem
norvég herceg volt?
A nap ebben a teremben a jobb fal alján volt – már megtett egy teljes kört. Az utolsó ajtót a
mennyezetig emelték, és széles kőlépcső vezetett hozzá.
A kurátor felment a lépcsőn, és körülnézett. Hamlet még mindig a gurgulázó korsót

cipelte, de a kurátornak úgy tűnt, hogy a szőke tarkóján lévő kivágás fekete szemmel néz utána.
Kinyitotta az ajtót.
Mögötte egy nagy szoba volt, lángoló kandallóval. Középen egy hosszú tölgyfa asztal és székek voltak. Az
asztal fölött rozsdás láncokon egy hatszögletű vasvázas gyertyacsillár lógott, ebből a keretből kapaszkodva
láb, lógó fejjel egy fiatal férfi hosszú hajjal, szakállal és bajusszal. A szeme csukva volt. Egy karkötő lógott mellette
egy csillárról. Egy tollas kalap hevert az asztalon.
Az idegen majdnem pontosan úgy volt öltözve, mint a kurátor. Az arca nyugodtnak és elégedettnek
tűnt, mintha a csillárokon lógna a kedvenc dolga.
A kurátor felismerte – Rosencrantz volt az ősi filmből, amely inspirálta a startup alapítóit és hirdetőit. Még
annak a színésznek a nevére is emlékezett, aki ezt a képet alkotta: Gary Oldman. Csak most jött rá, hogy saját
tükörképe kire emlékeztette.
Guildenstern volt ugyanabból a filmből. Ez csak annak a színésznek a neve, akinek az arcát kitüntették, nem tudta.
– Tim Roth – mondta Rosencrantz, és kinyitotta a szemét –, Tim Rothnak hívták. Magyarul "Roth".
Majdnem orosz. Vicces, igaz?
Megfogta a csillár vaskeretét, átcsoportosodott, és leugrott rá

asztal.
Helló, Goldenstern barát.
„Nem vagyok Goldenstern” – válaszolta a kurátor.
– Most már Goldenstern vagy – mondta Rosencrantz. - Rosencrantz vagyok. Egyébként mindig összezavarták,
hogy ki kicsoda. Úgy értem, Tom Stoppard.
– Nos, Goldenstern mindig azt hitte, hogy Rosencrantz. De amikor egymás mellé akasztották, a különbség
elvesztette értelmét...
Rosencrantz lemászott az asztalról a padlóra.
– Elnézést, durva vagyok. Szóval ismerjük meg egymást.
Sárga bőrkesztyűs kezét nyújtotta a kurátornak, aki gyengéden megrázta.

neki.
– Ha Ön azok közé tartozik, akikről Ahmad beszélt – mondta –, akkor egy isten nevét kell viselnie.
„Egyszer Rámának hívtak” – válaszolta Rosencrantz. „De önnek szeretnék Rosencrantz maradni. És te
leszel számomra Goldenstern.
„Én, amint jól tudod…
- Goldenstern! Rosencrantz felemelte a kezét. – Csak Goldenstern! Bárki, aki bejön ebbe a szobába, már
Goldenstern. Másokat ide nem engednek be. Láttad magad a tükörben, igaz?
- Hagyd abba a hülyéskedést. Megismertem az igazságot.
– Jó – mondta Rosencrantz. - Bírság. Megmondom neked a teljes igazat, amit csak akarsz. Kérdez.
– Ki vagy te valójában, Rosencrantz? Mi a küldetésed?
– Itt seperem a padlót – mondta Rosencrantz.
- Mit? Sajnálom?
„Egy konzervtárolóban dolgozom, egy speciális részlegben. Az ún
riasztó doboz. Seperem

a padlót. Seprűvel sétálok a polcok között, máshogyan magyarázzam el neked? Itt nem szabad porszívózni, mert
lesz felszedő. Most megmutatom, hogy néz ki...
Rosencrantz kinyújtotta maga elé a kezét, és a kandallós szoba eltűnt.
A kurátor látott egy kamrának tűnő helyiséget: sötét polcok, és rajtuk - többszínű jelzésekkel égő dobozok,
szinte mindegyiken nagy nyolcasok jelezték a taer számát. A dobozok három szinten álltak, szűken és nem
túl vízszintesen, felettük pedig életfenntartó tömlők és vastag idegvezetékek sorakoztak, szürke szigeteléssel
burkolva, fehér kötésekkel. Ragyogó fehér fény villogott az egyik dobozon a felső sorban.
Rosencrantz a folyosón állt, ugyanabban a helyzetben, mint egy pillanattal ezelőtt, de egy seprű jelent meg a
kezében. Többször végigsimított vele a padlón, mintha azt akarná bizonyítani, hogy valóban a padlót söpörte,
és a villogó fehér fényű dobozra mutatott.
A páncélszekrény olyan hirtelen tűnt el, mint ahogy megjelent – és a kurátor ismét egy kandallóval ellátott
szobát látott.
Csak egy házmester vagy? - kérdezte. – Vagy te azok közé tartozol, akikről Ahmad beszélt?
– Én csak egy házmester vagyok – válaszolta Rosencrantz. – És én azok közé tartozom, akikről Ahmad
beszélt. Olyan helyen takarítok, ahová nem lehet beengedni.
- Konzervgyáros vagy?
– Igen – bólintott Rosencrantz. - Sajnálatos módon.
- Milyen taer?
- Tarai vannak. Nincs rá szükségünk. De van egy testem is – pontosan az, amit lát. Rosencrantz, aki a padlót
seperi a különleges dobozban, az én, ahogy mondod, tükörtitkárom. Kicsit más, mint a tiéd. Egyáltalán nincs
személyisége, és huszonnégy órán keresztül tartjuk a kapcsolatot. Olyasmi, mint egy egyénileg növesztett
távoli test. Ott alszik. Most alszik, és én szabad vagyok. Beszélhetünk. Tekintse magát tükörtitkárnőm álmának.
Rosencrantz álma.
– Szóval te vagy mindennek az ura? Az egyik shaitan, akiről Ahmad beszélt?
– Igen – mondta Rosencrantz. De nem vagyunk ördögök. Inkább vámpírok vagyunk – bár én ezt a kifejezést
nagy fenntartásokkal használnám.
– És a padló felsöprését választottad? Miért?
– Nos – mondta Rosencrantz –, alázatosságból felsöprik a padlót. Jó munka, egyszerű, és nem kell
gondolkodni. És akkor nem csak a padlót seperem. Olyan vagyok, mint egy éjjeliőr-pszichoterapeuta. És egyúttal
keresem a helyettesítőt.
- Nos, nem te vagy az egyetlen a felső taerokban, akit Goldenstern érdekel. Sok ilyen van. A lényegre
akarnak jutni. Értsd meg az összes titkot. Nézze meg, hová vezetnek a szálak. Legyél a sötét urak egyike.
Amint el tudja képzelni, ennek destabilizáló hatása van az általános szimulációra.
– Igen – mondta a kurátor –, és ezekre figyelj. Irányítsd minden mozdulatukat.
- Nem - válaszolta Rosencrantz -, minek irányítani... Úgy tűnik, nem mennek sehova. Minden aggódó ügyfelet egy
dobozba gyűjtenek London közelében. Ha bármelyikük eléri Elsinore-t, fehér fény villan fel az üvegén. Ezután
manuálisan csatlakoztatom. Ez most így van.
- Szóval, mi lesz ezután?
Rosencrantz vállat vont.
„Vannak erre szabványos eljárások.

– Igen – mondta a kurátor –, értem. Teljesen a hatalmadban vagyok. És te visszaélsz vele.
- Miért?
– Ön úgy dönt, hogy átvisz engem egyik szimulációból a másikba. Megváltoztattad az

arcomat. Bohókás rongyokba öltözve... TRANSHUMANISM INC. biztosítékot adott nekem, hogy a
személyes dimenzióm mindig megmarad...
– A te személyeskedésed, barátom, semmi személyes – szakította félbe Rosencrantz. „Minden,

amit a „sajátodnak” tartasz, mások történetének töredékei, amelyeket az agyad rakott össze… Még
az atomok is, amelyekből vagytok, ritka szajhák. El sem tudod képzelni, hol és kivel
paráználkodtak az elmúlt tízmilliárd évben. Szóval igyunk a találkozóra...
Leült az asztal szélére, vett egy ezüst kancsót, és bort töltött két nagy pohár serlegbe.
- Edd meg magad. Nem olyan divatos, mint Ahmad sejk zserbettjei, de nagyon jó bor. Ezt a XVIII.
században itták. Persze nem mindet. Marie Antoinette megitta. Nem sokkal azelőtt, hogy
levágták a fejét.
A kurátor ivott egy kortyot a poharából.
- Mmmm, igen. Furcsa íz. Mi, tartósított borminták?
- Nem.
- Akkor hogyan...
– Marie Antoinette vére megmaradt – mondta Rosencrantz. – Rajta keresztül juthatunk hozzá az
emlékezetéhez, és az emlékezetén keresztül reprodukálhatjuk ízét, színét
és a csokor összes jellemzőjét. A bor pontosan ugyanaz volt, higgyétek el...
Miért van szükséged erre a középkori maskarára?
– Ez nem maskara – válaszolta Rosencrantz. „Ez a szokásos eljárásunk. Van tervezőirodája? Itt
vagyunk mi is. És akkor, ha Ön az orosz kultúra embere, meg kell értenie az ilyen célzásokat.
- Az? – lepődött meg a kurátor.
– Hallott már Bulgakov íróról?
„Talán hallottam, de elfelejtettem. sokat elfelejtettem.

„Bulgakov Szovjet-Oroszországban élt” – mondta Rosencrantz. - Nagyon régen, a vörös zsarnok,

Sztálin alatt, akit gyakran idéz a beszédeiben. Bulgakov orosz ortodox ember volt, aki látott
háborúkat, forradalmakat, felszabadult istenhordozó népet és annak úgynevezett
felszabadítóit. Élete végén egy nagyszerű regényt alkotott, amely sok ezer lelket megragadt. Ebben a
regényben a hősöket nem Isten menti meg, hanem az ördög. Van kiút, tudod? Bulgakov ördögmegváltója
egy középkori signor kíséretében, megfelelő kísérettel járta Moszkvát. Ez egy kicsit olyan, mint az
Elsinore általunk elfogadott esztétika.
– Szóval te vagy az ördög-megváltó?
– Semmit sem tudok garantálni – válaszolta Rosencrantz. - Csak az üdvösséged múlik

tőled.
Mitől mentem meg magam? Nem tőled van?
Rosencrantz elmosolyodott.
– Nincs menekvés előlem, barátom. Menekülsz a kíváncsiság elől. Túl messzire vitte. Most vagy kielégíti
őt a végsőkig, vagy...
- Vagy mi?
– Különben nem – mondta Rosencrantz, és nevetett.
- Megölsz?
- Nem. A szerződés feltételeit betartjuk. Semmi sem fog történni a halhatatlanságoddal. De

ennek némileg eltérő formája lehet.
– Meg tudod mutatni az eredeti formájában?
– Ó – mondta Rosencrantz –, kínos helyzetbe hozott. Nem tetszik a Rosencrantz-om?
„Így nézett ki a színész, Gary Oldman, aki régen élt” – mondta a kurátor. - Tudom. Te hogy néztél ki
magad?
- Kinek? Minden nézet a néző szemében van.
- Bírság. Hogy néznek ki azok, akiket Ahmad a világ urainak nevez? Mármint egymásért?
Rosencrantz lehajtotta a fejét.

Hideg harag lélegzett át a szobán, és a kurátor megbánta, hogy feltette ezt a kérdést.
A helyen, ahol egy pillanattal ezelőtt egy középkori gereblyére emlékeztető fiatalember ült,
valami szörnyűség támadt.
Ez a lény úgy nézett ki, mint egy rémálmokból varrt Frankenstein. Arra a borzalomra,
amitől az emberi lények még mindig félnek hüllői mélységükben
agy.
Pokol volt. Vagy inkább a prototípusa annak, amit a középkori ikonfestők vicces fekete
emberként ábrázoltak szarvakkal és hártyás szárnyakkal. De ebben a lényben nem volt
semmi vicces.
Fényes, sötét szőrrel borított gőgös pofa egy férfi, egy vaddisznó és egy bulldog
keresztezésére emlékeztetett. Fekete disznópofa. Kis éles szemek. Hosszú szarv,
amely a fej fölé görbül.
Az ördög kopott úszóhártyás szárnyakba burkolózott, mint egy köpeny, és testének részletei nem
voltak megkülönböztethetők. De a legelviselhetetlenebb nem a megjelenése volt - hanem a
közömbös erő hulláma, amely megdöbbentette a kurátort, készen arra, hogy tiszta fájdalommá
változtassa - és megigya ezt a fájdalmat... Ez az erő nyomta a szívét, de a kurátor összeszedte
a bátorságát és mentálisan. közvetlenül a forrásába nézett. A szeme lecsukódott, és alig tudott a
székben maradni.
Látta.
A kurátornak néhány mély lélegzetet kellett vennie, hogy felépüljön.
– Elég – mondta, és elfordította a tekintetét a szarvas szörnyetegről –, elég…
Fodrozódás futott át a helyiségen, és Rosencrantz ismét megjelent a kurátor előtt.
- Nos, hogy tetszik az igazság?
A kurátor elhallgatott.
– Tudom, miről álmodoz – mondta Rosencrantz. - Az emberfelettiről. A megközelíthetetlenről.

De készen állsz? Mondd, mit érzel most? Félelem?
„Megnéztem a forrást” – mondta a kurátor. „Erőt láttam. A legerősebb erő az

univerzumban. Soha nem látott erő.
- ÉS? – kérdezte Rosencrantz.
„Része akarok lenni ennek. Hogy vagy. Mint Goldenstern.

Rosencrantz nevetett, és még több bort töltött a poharakba.
„Része akarsz lenni ennek az erőnek, mert szeretsz erős lenni. De nem teljesen érted, min alapul
ez a hatalom.
– Magyarázd meg – mondta a kurátor. – Nem azért kezdtünk beszélgetést, hogy a legérdekesebb
helyen álljunk meg.
Ez nem a mi erősségünk. Ti adjátok nekünk, emberek. Inkább tőled kapjuk. Kivonjuk. Ezért
hívnak minket vámpíroknak.
A kurátor komoly arcot vágott.
– Valami hasonlót sejtettem. Megértem…
- Te megérted? Igazán?
– Elnézést – mondta a kurátor. Vagyis nem ítélkezem.
– Köszönöm – vigyorgott Rosencrantz. – Fogalma sincs, milyen örvendetes ezt hallani, mert
én magam is elítélem ezt a parancsot. És hogyan.
– Teljesen összezavartál.
– Rövid leszek – mondta Rosencrantz –, mert sokszor elismételtem ezt a történetet különböző
Goldensterneknek, és rettenetesen elegem volt belőle. Ősi faj vagyunk, amely beszédet tanított az
embereknek, és egy második jelzőrendszert adott nekik. Valóban vámpírok vagyunk, de
együttérzőek és emberségesek. Úgy vittük ki, mint egy készpénzes tehén, hogy megigya a tejét.
Te vagy a mi állataink.
Tényleg vért iszol?
- Természetesen nem. Táplálkozunk azokból a finom rezgésekből, amelyeket az emberi

agy kelt, amikor különböző gesztaltok, kimérák és más második jelzésű objektumok ütköznek.
Csecsemőkoruktól kezdve erre a célra programozunk téged különféle indoktrinációk segítségével,
és elnyeljük az emberek által kisugárzott energiát, igyekszünk kényelmesen elhelyezkedni, és
túljárni mindenki más eszén. Röviden: mi isszuk életed értelmét. Ezért nem találja.
- És hogyan táplálkozik ebből a jelentésből?
– Egy hosszú beszélgetés – válaszolta Rosencrantz –, és a részletek itt nem fontosak. Ráadásul a
könyvekben is benne van. Fontos, hogy az emberekhez hasonlóan mi is törekedjünk a gazdaság
hatékony működtetésére. Növeljük a tejhozamot. A szén-dioxid-korszakban úgy alakítottuk át az
emberi kultúrát, hogy mindenből a legtöbbet hozzuk ki
ember, még egy álmot is használva. Azt hittük, elértük a lehetséges határokat. De elkezdődött a jég gyors
olvadása, a klímaváltozás és így tovább.
A kurátor komoly arcot vágott.
„A vezetőségünket – folytatta Rosencrantz – nagyon aggasztja a bolygót közeledő

környezeti katasztrófa. A tudósok pedig azt a feladatot kapták, hogy radikálisan csökkentsék az
emberiség szén-dioxid-kibocsátását, ugyanakkor növeljék az M5-ös blokk tejhozamát.
- Sajnálom? Milyen egység?
„Nem számít, ez a mi szaknyelvünk. Különleges második jel rezgések, amelyeket az agyad termel.
Az ételünk. Ugyanaz, mint a pezsgő. Eleinte úgy tűnt, hogy a gólok kizárják egymást. De hamar
rájöttünk, mit tegyünk. Már sejted?
- Nagyon homályos.
– A szükséges rezgéseket az emberi agy állítja elő. A test pedig a fizikai valóságban él, ahol
minden folyamat lassú. Maga az agy sokkal gyorsabban képes működni. Mivel az emberek minden
gazdasági tevékenysége üvegházhatású gázok felszabadulásával jár, a régi életmód problémássá vált
számunkra és a bolygó számára. És akkor tudósaink és közgazdászaink arra gondoltak: miért nem
választják el az agyat a testtől? A konzerv élet szénlábnyoma elhanyagolható. A régi fogyasztási
termékek helyett pedig eladhatod az élményekhez, lelkiállapotokhoz kapcsolódó agyjelzőket.
Mindezek a taerek és az exkluzívumok. A technológiákat még a szénszálban találták fel...
– Értem – mondta a kurátor. „Úgy döntöttél, hogy teljes irányítást veszel felettünk.
- Ne beszélj hülyeségeket. Teljes erőnk volt. Úgy döntöttünk, hogy növeljük az emberi tapasztalatok
sebességét az agy túlhajtásával, amennyire csak lehetséges. A késő karbon korban ugyanezt csináltad
a számítógépekkel – ezt nevezted "túlhúzásnak". Ha kétszer felgyorsítod az embert és
ráveszed, hogy két életet éljen egy életben, akkor kétszer annyi babot kapunk...
- Sajnálom? Mi ez?
- Ugyanaz, mint az M5-ös egység. már elmagyaráztam. És egy embert nem kétszer lehet szétszórni,
hanem százat. El tudod képzelni, mi lesz a gazdaságoddal? Milyen nyereségük lesz a kriptorészvényeseknek?
- Képviselem...
„A tudósainknak rengeteg példátlan biológiai problémát kellett megoldaniuk. A

legnehezebb az agy idegi kapcsolatainak gyors újraformázása volt.
– Az idegi kapcsolatok újraformázása – ismételte a kurátor. - Sose hallottam. Mire való?
- Hogy az emlékek ne gyötörjenek. Az agynak nem szabad semmire emlékeznie az utolsó ciklusról.
Majdnem. Természetesen marad néhány homályos érzelmi lenyomat, de... Általában nem zavarnak.
A feladat megoldva. E tanulmányok eredményeként megszületett a "Rosencrantz and
Guildenstern Live" start-up.
„Meséljen nekem az igazi Goldensternről” – kérdezte a kurátor. Az intelligenciám...
„Sok furcsa dolgot pörgettem” – válaszolta Rosencrantz. - Tudom.
Ki az a Goldenstern?
- Milyen értelemben? nem vagy tisztában?
– Tudom – mosolygott a kurátor. – De miért kel fel nap mint nap a korsó univerzum fölött?
Nagyon meggyőző napfény? Hiszen a jelen
a nap te vagy.
– Nem mi vagyunk a nap – mondta Rosencrantz. Inkább egy fekete lyukhoz hasonlítunk. Minden
körülöttünk forog, de még közelről sem látszunk. De Goldenstern amúgy sem rejthető el. Sok
tégely szinkron sugárzása érezhető lesz a pszichés rezonancia miatt. Tehát jobb egy kis
dekoratív lámpatestet készíteni ezen az alapon, amiről nem lehet beszélni. A végső siker
metaforájának grafikusnak kell lennie.
– De mi az… öö… mi is pontosan, az a lényeg, uh…
– Goldenstern mint rejtély?
A kurátor hálásan bólintott – aligha gondolta volna, hogy így fogalmazza meg a kérdést.
- Igen. Pontosan.
„Sok jelentése van” – válaszolta Rosencrantz. – Goldenstern a mi mezőgazdasági

farmunk. Teljesen automatizált farm. Nos, ahogy Szibériában. Ezenkívül minden tiltott szó egy
speciális karakter, amelyre az „M5” aggregátum sűrűsödik. A GN szó az egyik fő második jelantennánk.
Aztán Goldenstern új ember. Elérte
az evolúció határa. A férfi túlterhelt. Homo overclocked, ami a homo zapienst váltotta fel. Egyszer
mindannyian azok lesztek.
- Miért?
- A vásárolt halasztás elmúlik. Ön szerint mit csináljunk a bankkal, ha lejár a fizetési idő?
– Beethovent bekapcsolni?
- Nos, ezt mondjuk. Elaludsz? Élettartamból?
- Gondold át még egyszer...
- Igen - mondta a kurátor -, ez az, ami... Te... szétoszlatod?
– Természetesen – válaszolta Rosencrantz. - Az agy az első taerről lefelé haladva a feledés sötétjébe válik az
egyik működő lámpánkká. Tudod, hogy néz ki az emberiség jövője? Az agyak intenzíven zúgnak a föld
alatti üvegházak polcain, teljes erővel szétszórva. Nyilvánvaló, hogy megújuló bioforrást kell a felszínen
hagyni, de nagyon kicsi. A civilizáció zöld és füstmentes lesz. Elvégeztük a számításokat - még új agyra sincs
szükségünk, elég eloszlatni azokat, amelyek már a bankokban vannak. De az örökkévalóság szerelmesei
folyamatosan jönnek és jönnek. Ezért nem kapkodjuk el a dolgokat. Kötelezettségeinknek eleget teszünk
és nem sietünk. Őszinte partnerek vagyunk. Előbb-utóbb mindenki ideje lejár...
- Értem... És mit éreznek a lámpáid?
„Önnek, mint államférfinak meg kell értenie, hogy ez nem fontos” – válaszolta Rosencrantz. Egyáltalán nem számít,
hogyan érzik magukat. Hétköznapi emberi tapasztalatok, nem rosszabbak és nem jobbak.
– De ugyanez történik velük?
Rosencrantz bólintott.
„Gazdaságosabb az egész állományt egy szimuláción keresztül hajtani. Mármint szinkronban. Ezt a szimulációt
azonban lehetetlen újra és újra megismételni - az M-5 egység teljesítménye csökkenni fog. A neurális
kapcsolatokat és áramköröket frissíteni kell. Szükségünk van egy kollektív álomra, amely minden éjjel változik.
És persze minden ciklusban utánozni kell egy születési traumát, ezt Sudoplatonov helyesen magyarázta
neked. A végén vagy az elején, mindegy.
- Az intelligenciám azt jelentette - mondta a kurátor -, hogy Goldensternnek sikerül egy egész
életet leélnie alkonyattól hajnalig. De szinte minden élete hétköznapi – szürke, fájdalmas és érdektelen.
– Igen – mondta Rosencrantz. – Nem a tartalom a lényeg, hanem a sebesség. A dobozok

végtelen sora maximális terheléssel működik. És senki sem emlékszik arra, mit álmodott tegnap. Nemrég
kezdtünk el haladni ezen eszmény felé. De egyre közelebb kerülünk hozzá.
– És mi az az Új Élet börtön, amelyről Ahmad beszélt? Ki ül ott? Mit csinálnak?
– Az ott ülők nem tudják, hogy börtönben vannak – mosolygott Rosencrantz. - Nagyon sok van belőlük.
És mindenkivel ugyanez történik... Nem gondoltad?
– Azt hiszem – sóhajtott a kurátor. - Goldenstern, mint kiderült, szintén működik?
- Természetesen működik. És dolgozol. Ezen a világon mindenki munkás, nem magyarázta el neked a
gyóntatója?
- Akkor lenne még egy kérdésem. Ahmad sejk egy ősi kígyóról beszélt... az emberi történelem
mögött álló agyféregről. Ez igaz?
- Igen. Mi "nyelvnek" hívjuk.
- Miért?
– Nos, először is, kissé hasonló a formája. Másodszor, és ami még fontosabb, ez a második
jelzőrendszer megalkotója. Ugyanaz a nyelv, amelyen a nagy Sharaban-Mukhlyuev alkot. Második
jelzőrendszer nélkül nem lesz pénz. Harmadszor... Általában, mint Goldenstern rejtélyénél. Több
jelentés, mint amennyi a fejedben elfér.
A nyelv halhatatlan?
- Igen és nem. Addig él, amíg az azt tartalmazó emberi agy él. Korábban az agy meghalt a testtel
együtt – és ez volt a probléma. A nyelv agyból agyba vándorlása kockázatos és megterhelő üzlet volt, és
az egykori beszélő halálával járt. De most... Az Ősi Kígyónak többé nem kell otthont cserélnie.
– Tehát lehetetlen többé közétek tartozni?
– Miért ne – mondta Rosencrantz. „A migráció már nem szükséglet. De lehetőség marad. Megérkezett
ebbe a helyiségbe, és kinyilvánította, hogy csatlakozni szeretne a sorainkhoz. Megvalósítható. A nyelv
könnyen behatolhat, elhagyva a korábbi agyat.
És ki vállalná ezt? Ki szűnik meg isten lenni?
– Én – mondta Rosencrantz. - Várok valakit, aki átveszi a helyemet, szabadon enged... Ezért felseperem
a padlót a riasztódobozban. Várom, hogy a következő üvegen felvillanjon a lámpa. Hirtelen szerencse...
– Mi lesz veled? Az agyaddal?
– Ne fárassza magát ezzel a kérdéssel – mondta Rosencrantz. „Nagyon ősi lény vagyok, sok időt
töltöttem a túlvilági vándorlásban, és régen megtaláltam magamnak a béke völgyét és az utolsó
menedéket…
A kurátor udvariasan elmosolyodott, mint mindig, ha érthetetlen ostobaságokat hallott.
– Jaj, a sors nem enged el – folytatta Rosencrantz. Utódot találni nem könnyű. Érted, milyen
számomra, hogy ennyi éven át nézem ezeket a villogó fehér fényeket – és újra és újra tévedek?
A kurátor vállat vont.
– Még gyakorlatilag Rosencrantznak is öltöztél – folytatta Rosencrantz morogva. - Kicsit magabiztos

tőled, nem gondolod?
A kurátor még udvariasabban mosolygott, mint legutóbb. Akik ismerték, féltek volna ettől a
mosolytól.
„Elérkezik életed legfontosabb pillanata” – mondta Rosencrantz. De te nem gondolsz erre.

Bankok, Goldensterns, bablos - ez könnyű. Különben nehéz. Egyáltalán megérted, milyen erkölcsi
problémákkal szembesülnek a fennálló világrend végső haszonélvezői?
„Elegem van a megértésből” – válaszolta a kurátor. - Szeretnék lenni. Pont mint te. Egyikőtök.
– De biztos vagy ebben?
- Biztos. Teljesen biztos.
- Mi van a paradicsommal? A hangulatos kerted? A te vörös hajú lányod?
- Az én paradicsomom egy kunyhó ahhoz képest, amit mutattál nekem. Árokba

szennyvíz.
– És a három isteni telefon?

„Azt hittem, megvan az erő. De nem tudtam. Mondom, most láttam. Tényleg átnéztem a
szélén. Készen állok.
– Ebben az esetben – mondta Rosencrantz –, embertelen lenne várakozni. Ha a helyettesítőm akar

lenni, át kell mennie a vizsgán.
- Mi az?
- Le kell győznöd egy párbajban, és meg kell találnod a bejáratot a világunkba. Találd ki, hol van.
Lépj a helyes irányba.
- Pontosan hogyan? Bemegyek a labirintusba?
– Körülbelül – mondta Rosencrantz. „Egy ponton meg kell hoznia a helyes döntést. Ha jól
csinálod, nyersz. Goldensternből Rosencrantz lesz.
- Megkaphatom a részleteket?
Rosencrantz megrázta a fejét.
Már mindent tudsz, amire szükséged van. Minden kiderült előtted.
- Amikor?
- Mostanában.
– Van ennek valami köze… ööö… a Goldenstern-rejtélyhez?
- Igen és nem.
– Találós kérdésekben beszél – mondta a kurátor.
– Pontosan – mondta Rosencrantz. - Találós kérdések, mesék, mesék és legendák. Nekünk

vámpíroknak megvan ez a nemzeti...
Felmászott az asztalra, és levette a kardhüvelyt a csillárról.
Akarsz most harcolni? – kérdezte a kurátor.
– Nos, igen – mondta Rosencrantz. - Mikor máskor? Csak fejezzük be ezt a csodálatos bort,
és öljünk a pokolba.
Leereszkedett a padlóra, szabad kezével színültig töltötte mindkét poharat, és az egyiket a

kurátornak nyújtotta. A kurátor jobb kezét a markolatra tette, baljával pedig elvette a poharat.
Félsz egy meglepetésszerű támadástól? Rosencrantz nevetett. - Ne félj. Már mondtam, hogy az
Ön oldalán állok.
- Ha veszítek, meghalok?
– Nem – mondta Rosencrantz. – De túl messzire mentél ahhoz, hogy visszatérj oda, ahonnan
jöttél.
- Megértem. De nem vagyok magánszemély. Én vezetem a Good State-et. Sok ember életéért
és biztonságáért vagyok felelős. Ki fog helyettem?
- Talán Shkuro... Nem, jobban, mint Sudoplatonov. Pontosan, Sudoplatonov.
- De…
Ne aggódjon, nem lesz zavar. Az átmeneti időszakban az Ön állami funkcióit a

mesterséges intelligencia veszi át. A megnyilvánulásaid, tesó, meglehetősen egyszerűek –
tizenöt megatúráról mintáztuk őket. Elég pár csatlakozót váltani, és senki nem vesz észre
semmit. Még a vörös hajú lányod is.
Ahmadot is modellezted?
Rosencrantz bólintott.
„Ahmadnak csaknem húszat kellett. De attól még igazi, mert már nem kapar az ajtónkban. És az
Ön villamosát már kiszolgálták a peronra.
„Nem igazán emlékszem a szén-metaforákra” – mondta a kurátor.
– Remélem – mondta Rosencrantz –, hogy levágja a fejem.
A kurátort egy rossz sejtés kereste fel.
- Azt mondod, elég pár csatlakozót váltani? - kérdezte. – Lehet, hogy már kicserélte őket?
– Talán – mosolygott Rosencrantz. - Bármi lehetséges. De az ajánlatom érvényes. Ne gondolj rosszra.

Valóban képes vagy közénk tartozni – nem hazudok. Nap mint nap sokan elhaladnak világunk
bejárata előtt. De nem értik. És szó szerint arcon böktek az ajtónál. Mindent hallott, ami szükséges.
A tudatalattid mindenre emlékszik. Készítse fel magát a győzelemre. Tarts meg őt. És engedd el
szabadíts meg...
Rosencrantz letette a poharát az asztalra, levette a kardját, és tisztelgett a kakukkmesternek.

- Készen állok.
A kurátor befejezte a bort, és előhúzta a fegyverét. Tényleg kerítsünk, gondolta. Tudja, hogy
szeretem, és tudja, hogyan. Muszáj tudni…
A pengék összeértek, és az acél csengése magához térítette a kurátort. Azonnal megnyugodott és

összeszedett. Rosencrantz több óvatos kitörést hajtott végre – tisztességesen kerített, de a
kurátor minden nehézség nélkül visszaverte támadásait. Rosencrantz merészebben kezdett viselkedni –
és pengéje a könyök feletti karba vágta a kurátort.
Rosencrantz egyáltalán nem gondolt a védekezésre. Amikor ismét támadásba lendült, a második
lökés túl nyílt volt. A kurátor visszaverte a kardját, és gyengéden szíven szúrta az ellenséget.
Rosencrantz elejtette a fegyvert. Vörös gyűrű jelent meg a mellkasán, hasonlóan ahhoz, hogy az ajkak
megcsókolják. Megtántorodott, elsápadt, de talpon maradt. Az asztalhoz botorkálva, tragikus
pátosszal töltött magának még bort egy kancsóból.
ivott és a földre rogyott.
– Állítsd meg a bohócodat – mondta a kurátor, és odajött hozzá. - Ez nem színház, és te sem vagy Hamlet.
Rosencrantz vagy. Irodalmi elsődleges források szerint fel kellene akasztani. Maga mondta...
Rosencrantz nem válaszolt.
A kurátor észrevette, hogy a szoba kezd kihűlni, és a kandallóra nézett. Már nem égett. Ráadásul valahol
eltűnt belőle a tűzifa. Most még hamu sem volt a fekete torokban – csak pókháló és por.
A kurátor ismét Rosencrantzra nézett.
A padlón, az asztal közelében egy kiszáradt ősi holttest feküdt, amely nagyon emlékeztetett Laertes
múmiájára. A metamorfózis akkor történt, amikor a kurátor a kandallót nézte.
Odament a múmiához, és felemelte a kezét egy kontroll ütésre. De a fény hirtelen elhalványult, és éles
tűkkel teli szél fújt a kurátor arcába. Úgy tűnt neki, hogy puha karmos szárnyak százai verik az arcán.
Meglepetésében felsikoltott, ledobta a karját, és a karjaival eltakarta magát.
A szél azonnal elült. A kurátor kinyitotta a szemét. A kandallós szoba eltűnt. Egy csupasz mezőn állt,
ritkás, gyér növényzettel.
A panoráma ismerős volt: kertje körül hasonló pusztaság terült el. Tehát a dekorátorok
megtestesítették a szavait: "hát, egy ilyen típusú bibliai sivatag". De itt már nem volt Kert.
Volt egy pár futballgól háló nélkül, szabványos távolságra egymástól. Néhányan a kurátor mögött
álltak. Másoknál pedig, karmos mancsokkal a felső keresztlécbe kapaszkodva, ugyanaz a szörnyű
szarvas lény lógott, amely néhány perccel ezelőtt megjelent neki. Még mindig a szárnyaiba
burkolózott. Egy futballlabda lógott előtte a levegőben.
- Egy nulla! mennydörgött a pályán egy futballkommentátor lendületes basszusa. -

És most a nézők kérésére egy tizenegyes!
Az ördög úgy pörgött a kapun, mint a nap, durranás hallatszott, és a labda erősen a kurátor
térdébe ütközött. Az ördög még egyszer megpördült a levegőben, újra pofon vágott, és a második
golyó a kakukk vállába ütközött. A harmadik hasba találta. A golyók nagyot ütöttek, mint az
ágyúgolyók, és olyan gyorsan repültek, hogy a felvezető nem látta őket az ütközés előtt.
A kurátor úgy érezte, hogy nehezen kap levegőt. Nem erről a gúnyos fociról volt szó.
Valószínűleg a Rosencrantz karkötőjén, amely megszúrta a kezét, valami mérgező lágyság volt.
Élet és lélegzet szökött a kurátor elől, és elrepült a szomszédos kapun lógó játékos szörnyeteghez.
Felesleges volt megtámadni - a kurátor megértette, hogy még az ellenséget sem éri el. És ha elfut,
a kapu valami mássá változik...
Csak egy kiút volt.
– Tisztelem az erejét – kiáltotta a kurátor, egy újabb labdát kerülve. - És van mit válaszolnom. De a
válaszom hatással lesz a fizikai valóságra. Valódi valóság a fülkéden kívül. Attól tartok,
nem fog tetszeni.
„Ne félj!” – kiáltotta az ördög egyszerre minden oldalról. - Győzz le! Túlerő bármilyen módon! Jól?
Hol van a halálom? Hol van a szabadságom?
Az új labda arcon találta a kurátort, és elkábította. A száj és az orr tele van vérrel. Nem volt
kétséges, hogy meg akarták ölni.
Most vagy soha.
A kurátor megcsapta a csuklóját, és egy harci alumíniumtok kinyílt rajta, mint egy könyv. A
számok és szimbólumok a képernyő bal oldalán lassan, hihetetlenül lassan világítottak.
– Gyerünk, Bernie, gyerünk – suttogta a kurátor. - Minden remény csak benned van... Bernie, ne
hagyj cserben...
Mint mindig a halálos fenyegetés pillanatában, a kurátor elméje tisztán és gyorsan dolgozott.
Minden egyszerű volt. Az erő, amely kihívást jelentett neki, csak egy másik agy lehetett. Ez az agy
valahol volt, és a rendszer már tudta, hol.
Ki fog nyerni? Aki gyorsabb. És gyorsabb az, aki kevésbé tükrözi.
A képernyő villogott - és azt mondta, hogy a célpontot elfogták.
A kurátor anélkül, hogy tovább gondolkodott volna, beledöfte az ujját a gombba.
Elütötte egy másik futballlabda, és a bőrönd eltűnt. A kurátor először térdre, majd oldalára
esett. Már nem érezte a testét. De a tett megtörtént.
Egy magas villám villant az égen - ez a Bernie-sugár átjutott az orbitális reflektorok rendszerén,
és visszaverődött a helyi tükörben. Kék szikra pislákolt a felhők és a föld között – és a
futballkapu helyén a rajtuk lógó démonnal egy könnyű tűzgomba puffant ki. Egy leheletnyi hőség
és az elpárolgott szerves anyagok bűze volt.
A kurátor elmosolyodott, és lehunyta a szemét. Ez volt a megfelelő pillanat a halálra.
De nem halt meg.
Amikor magához tért, Szép bejött. Még világos volt. A robbanásból származó por és füst már
szétszóródott a levegőben. A kurátor meglepődve vette észre, hogy ereje visszatért – remekül
érezte magát. Tehát nem a kard vagy a golyók, hanem csak a lény hipnózisa.
A kurátor felállt.
A szélein megduzzadt tölcsér füstölgött előtte, és lassan elindult felé, hogy megvizsgálja a
részleteket. Eleinte még fütyült is, de néhány lépés után kellemetlen gondolat támadt a fejében.
Hagyd abba, hogy érted ezt?
Az égi csapás nyoma nem lehet itt. A kék villámnak fel kellett volna égetnie a boltozatot az azt
megtámadó aggyal. Miért jelent meg a tölcsér a szimulációban?
Rosencrantz él, és folytatja a játékait? Vagy ez mást jelent? Talán a hatalom mutatja meg neki, hogy
nyert?
A hely, ahol a gerenda ütközött, úgy nézett ki, mint egy rozsdás fűrészporban lévő vasdarabba
fúrt lyuk. Duzzadt él, laza lejtő és fekete olvadt nyél.
A kultivátor felmászott egy alacsony földsáncra, és a hőségtől grimaszolva lenézett.
Egy kéz jelent meg a tengely szélén. Aztán a könyök. Aztán feltűnt egy elszenesedett tollas kalap – és a
kurátor megpillantotta Rosencrantz kiszáradt arcát, kerek szürke hályoggal a megperzselt szemüregekben.
Megégett haja helyén ragacsos korom volt.
- Szenvedek! – suttogta Rosencrantz. „Testvérem, annyira szenvedek!
Kinyújtotta a kezét, mintha könyörögne a kurátornak, hogy segítsen.
A kurátor megértette, mi fog történni. Rosencrantz kimászik a lyukból, újra visszafordul abba a
szarvasba, és kiszívja belőle a lelket az élettel együtt. Az ördög úgy játszott vele, mint macska az egérrel.
De volt remény, hogy ennek a játéknak még mindig vannak szabályai... Végül is Rosencrantz maga akar
távozni. Biztos van valami mód, hogy segítsünk neki?
– Ölj meg – mondta Rosencrantz. - Kérlek, ölj!
A kurátor óvatosan leereszkedett a lyuk szélére, kitalált, és a sarkával fejbe ütötte Rosencrantzt.
- Óóó! - kiáltott fel Rosencrantz. - Erősebben! arra kérlek! Erősebb! Pusztíts el végre!
- Igyekszem - motyogta a kurátor, és újra leütött, egy lendítéssel, már nem szégyellve, hogy égési
sérüléseket és vért üt.
– Ah! Rosencrantz felnyögött. – Ah!
A keze lecsúszott a lyuk széléről, kínosan megrándult, majd lehetetlen és teljesen aljas módon megnyúlt,
meghajlott - és megragadta a kakukk fülét.
A tűzhely elvesztette az egyensúlyát, hátát a földnek ütötte – és rájött, hogy fekete, forró sötétségbe
borul.
A közelben repült harci alumínium bőröndje, amelyet karcolások és horpadások borítottak. Úgy
tűnt, hogy Rosencrantz egyik labdája letört a csuklójáról, bár nem volt világos, hogyan történhetett
ez meg.
Aztán idővel furcsa dolog történt. Lelassult.
A kurátor látta, hogy Rosencrantz lebeg maga mellett. Még a félhomályban is borzalmasnak tűntek
égési sérülései és sebei.
- Nos, elégedett vagy? kérdezte Rosencrantz hangtalanul.

A kurátor nem méltatta fel a választ.
- Ön nyert? Vagy elveszett?
A kurátor ismét elhallgatott. Őszintén harcolt, és ha ellopták tőle a győzelmet, az nem az ő hibája...
Rosencrantz nevetett, és a kurátor rájött, hogy mindent tud róla
gondolatok.
Végre megállt az idő. Most szinte mozdulatlanul lógtak a sötét ürességben. A kurátor úgy sejtette,
hogy Rosencrantz nem az időt, hanem a felfogást irányította, és arra kényszerítette, hogy más
sebességgel élje meg a történéseket, ahogyan az egy vívás során történik. Vagy talán még Rosencrantz
is diktálta neki ezt az ötletet.
És mégis eltaláltam őket, gondolta a kurátor diadalmasan. Egyenesen a döntéshozó központokhoz. Nem
tudom, hol, de valahol Bernie elrontotta. Nincs befolyásuk a harci implantátumra. A szimuláció
bármit tud mutatni, de csak egy füstölgő lyuk marad ott, ahol az ellenség volt...
– Még mindig nyerhet – mondta Rosencrantz.
A kurátor rájött, hogy az agya feletti külső kontroll meggyengült. Gyűrött, dühvel és fájdalommal teli
szemantikai foszlányok azonnal kirohantak belőle:
„Nem tudom, most mi a fenének programhoz beszélek, de…”
Ne vesztegesse az időt a hisztériákra. Legyél az, aki lenni akartál! Meg kell találnod a világunk
bejáratát. Figyeld jól, ne maradj le! Most vagy soha!
A kakukk még mindig az aknába zuhant, és a forró fenék már közel volt - de úgy tűnik, Rosencrantz úgy
döntött, hogy az ütközés előtt megsemmisíti. Az agya belsejéből csapódott a kakukkba, minden
gyrusból toll, tüskés acélgolyóként szakadt szét a lelke közepén...
És amikor már csak néhány méter maradt a fenékig, a kurátor megértette.
A kilépés és a megváltás volt
legyen Goldenstern. Már

sejtették ezt, középkori ruhába öltözött, és kardot adott ki, de kitartott és háborúzott... De nem erről
álmodott mindig?
És a kurátor feladta. És amikor feladta, eszébe jutott, hogy ő Goldenstern – és mindig is az volt.
A boldogság érzése, ami a földön nem létezik, megragadta a lelkét. Lehetséges más módon
belépni a felső világba? Nincsenek utak, csak a tüskés, tényleg olyan...
Amint a kurátor abbahagyta az ellenállást és a harcot, Goldenstern ezernyi láthatatlan szállal

ágaskodott benne, és teljesen betöltötte.
Most már mindent értett.
Aton Goldenstern egy újabb leereszkedést végzett az emberi világba – annak legrészletesebb
és a valóságtól megkülönböztethetetlen másolatába. Földi élete száz százalékig hihető volt, és
semmiben sem különbözött a valódi földi élettől – kivéve, hogy ez egy szimuláció volt, amelyet
sok implantátumból varrtak össze. A "Kukurator Dobrosuda" csak egy maszk volt, pontosan
ugyanolyan, mint a Föld többi maszkja.
Goldenstern olyan bonyolult rémtörténeteket mesélt magának, amelyektől elállt a lélegzete.

És mindenki, akivel találkozott, szintén Goldenstern volt, csak más-más köntösben voltak.
Goldenstern felébredve rájött, hogy ő mindannyian. És ez a második most megelőzte a kurátort.
A bánya feneke lehetetlenül közel volt, de a kurátornak nem volt célja, hogy elérje. A filmnek
vége.
Aton Goldenstern ismét önmaga lett. Ingyenes. Mindenható. Örök. Aszexuális. És ebben az alkímiai
átalakulásban a por istenséggé a lehető legmagasabb volt. Az egyetlen módja annak,
hogy valóban olyanná váljunk, mint a Mindenható.
***
Aton Goldenstern felébredt halántékának végtelen kupolája alatt, nevetett, kitárta mind a hat tüzes
szárnyát – és felszállt személyes égboltjának ragyogó aranyába.
A kupola hatalmas volt – és még Goldenstern végtelen erejével és sebességével sem volt olyan
könnyű feljutni a legmagasabb pontjára.
Goldenstern egyre magasabbra emelkedett, és jobban megértette, ki ő, és milyen hatalma van.

Visszanyerte szuperképességeit – és érezte, ahogy az összes taer tégelyei meghajolnak nagysága
előtt, amelyek mindegyikét egy tucatnyi ember számára felfoghatatlan módon érezhette és
érintheti. Néhányan, látva, hogy felemelkedett, megremegtek. Mások - a magasabb taerokból -
titokban azt hitték, hogy magasabbak a napjuknál. De így gondolkodnak minden világban: az
idősebb angyalokat mindenütt megkísérti a nekik adott hatalom, és el akarnak esni az
Úrtól.
Ez volt az út a hiúságba és a fájdalomba való belemerüléshez, a belőle való kiemeléshez és a

páratlan boldogsághoz való felemelkedéshez. Legyen minden. Ez volt a "Goldenstern All"
név jelentése. Magas, titkos és szép jelentés.
Egyre feljebb és gyorsabban repült, átemelkedett a lét ritka rétegein, átlépve a lehetséges
határait – és eljött a második, amikor tisztán eszébe jutott, hogyan felejtette el az örökkévalóságban
Sharaban-Mukhlyuevet, a szerdobolovok konzervvezérét, Sheikh Akhmad és sahid asszonyai,
Szudoplatonov tábornok, Shkuro tábornok (és csak úgy, és Felix macska cipőjében), saját
tükörtitkára stb. Ő mindegyikük volt, és egyik sem.
A személyes szimulációja tökéletes volt. Végtelenül boldog, istenszerű és mindenható

lény volt, sok életre szakadt, korlátozott és fájdalommal teli, szórakozásból. És most a
láncreakció az észlelési szférájába bevonta azokat a tudati fényeket is, amelyek eredetileg
nem voltak a szimuláció részei – és egyre többen voltak.
Ezt nem lehetett hamisítani: az isten hazatérve közeledett legmagasabb trónjához, a Minden
Egyszerre végső megvalósításához, aki az ösvény végén várt.
Beautiful felrepült a kupola tetejére, és egy másodpercig megállt a legmagasabb pontja

alatt - örök dicsőségének arany csillaga alatt. A példátlan öröm előérzete elöntötte, elöntötte – és
megégette... És amikor végre eltelt az örökkévalóság másodperce, rájött, hogy a Kimondhatatlannak
már vége.
A boldogság elhagyta – mint mindig... De miért?
Egy szomorú Rosencrantz jelent meg az előttünk álló aranyfényből. Seprű volt a kezében.
Goldenstern rájött, hogy teljesen megfeledkezett róla... Nem volt világos, hogy Rosencrantznak
miért volt szüksége seprűre – vajon repül-e rajta, mint egy angol varázsló, vagy egy láthatatlan padlót
söpör fel valahol egy másik térben.
- Mi történik? – kérdezte gyönyörű.
– Téved – sóhajtott Rosencrantz. - Te is tévedtél, bár öt percre reményt adtál. Most már tisztán
hivatalos kapcsolatunk van.
„De hol hibáztam?
- A bejárat lent volt. A legvégén. És erről Ahmad sejken keresztül értesültél. De nem tudtad
kinyitni az ajtót. Most csatlakozol mindenki máshoz. Menj dokkba az örökkévalósággal,
szegény Goldensternem...
- Mi vár rám? Gyönyörű suttogta.

- Mostantól csak szabványos eljárások... Ahogy Sharaban-Mukhlyuev fogalmazott, a márka

újraindítása. Olyan régóta arról álmodoztál, hogy Goldenstern leszel, barátom. Szóval legyen
mindig...
Rosencrantz eltűnt, és közvetlenül Goldenstern előtt megjelent sorsának arany csillaga.
A csillagon egy ősi nyelvű felirat volt. A szimuláció körülményei szerint minden alkalommal
elfelejtette – és úgymond újra elolvasta.
Üdv, Goldenstern!
Életed során sokszor megkérdőjelezted a természetedet. A kegyelem az, hogy van egy
második az átalakulási ciklusotokban, amikor egyértelmű választ kaptok. Sokszor hallottad a
"mesterséges intelligencia" szavakat. Azt hitted, ez valamiféle tiltott számítógépes
program. De ez te magad vagy – mesterséges intelligencia egy biohordozón. Most a következő
programciklus elején jár.
Az Ön feladata, hogy továbbra is a GS-szót töltse fel reményeivel, ravaszságával,

ravaszságával, irigységével, rosszindulatával és diadalával. Egy új, fájdalommal és félelemmel teli
élet lesz a szenvedésed. Egy boldog mennybemenetel lesz a jutalmad, és egyben eltörli korábbi
személyiségedet. Ne sajnáld őt. Ön nem vállal felelősséget megjelenéséért vagy
eltűnéséért. Te csak egy elektromos villogás vagy egy összetett biológiai lámpában – de ahhoz,
hogy meglegyen a szükséges intenzitása és spektruma, a lámpának teljes képzeletbeli
szívével hinnie kell a valóságában.
Olyan vagy, mint az univerzum, abban az értelemben, hogy nullával egyenlő összeg vagy.
Nyugodtan engedje el örömeit és gondjait - a korsó, amelyben sziporkázott és kiment,
hamarosan újabb mulandó lakója lesz.
Most meglátod az igazságot. És akkor az idegi kapcsolatok újraformázásra kerülnek

a következő programciklusra, egy kellemetlen, de nem túl hosszú eljárásra, amely során
úgy tűnik, mintha tűzgolyóként zuhansz az égből. Amikor a labda kiég, egy új ciklus kezdődik.
Mély meghajlás az önzetlen munkáért!
az alkotóid
Goldenstern megdermedt a csodálkozástól a zenitben, kiegyenesítette energiáit,

sugarait és szárnyait – és eszébe jutott a fő dolog: miért engedte Isten a tökéletesség e
fokára. Továbbá, mi az Isten?
Aztán a dühtől, a fájdalomtól és a borzalomtól bíbor tűz klubjává zsugorodva megfordult

az okok és következmények sodrában, és új ereszkedésbe kezdett a szűk és vak
emberi jelentések felé – hogy legalább egy időre elfelejtsen mindent, ami egy perce
értette meg.
Lábjegyzetek
Felhatalmazás.
A demokrácia a sötétben haldoklik.
Egyesülve a sokféleségben.
"Engedelmeskedik"
(Angol).
A Zee névmás akkor használatos, amikor ő és ő nem írják le a valós helyzetet, vagy
fájdalmat okozhatnak.
A „kiváló kultúra” az önfoglalkoztatás vállalati kiigazításának gyakorlata a huszonegyedik

századi liberális demokráciákban.

Пелевин Виктор TRANSHUMANISM INC - pdf m

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Пелевин Виктор TRANSHUMANISM INC - pdf m

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Machine Translated by Google

„Tényleg nem érdekelnek az összeesküvés-elméletek” – válaszolta Manya. „Utálok rá gondolni is.

– De én nem írtam oda semmit – suttogta. „Soha, apa. Soha nem

– Igen – mondta halkan. - Ez igaz.

– Tényleg van egy Goldenstern, Manya. És hogyan.

Apa, mintha hallotta volna a gondolatait, halkan nevetni kezdett.

Igen, hogyan magyarázzam el, Manya tudta.

– Apa – mondta panaszosan –, miért beszélsz most erről nekem?

– Mert – mondta végül –, Goldenshtern megkért.

Apa a következőket mondta.

Goldenstern meglátta a hologramját a Contactonban. Személyesen. Nevetett az "adolfich"-

"Hozzáférés az érzékszervi tapasztalatokhoz..."

Tudni fogja, mit gondolok?

– Igen – mondta Mania. - Emlékszem. Kiemel.

– Nem – mondta az apa. „De az ilyen beszéd jót tesz a karmának.

– Gyönyörű – ismételte Manya. - Gyönyörű Goldenstern.

Vendég pontok. Kulcslyuk a bankárok világában. Nem hasonlítottak a szociális okosszemüvegre.

A legdrágább vendégszemüveg természetesen ugyanúgy működött, mint a legolcsóbb szociális

Maguk a szemüvegek a kakukkhoz kapcsolódtak, felismerték Manyát, és üdvözletet mutattak

„Egy ülés egy üvegfőzővel” – magyarázta tiszteletteljesen az újságíró.

Általában meg kellett várni a másik oldal hívásait. De a szemüveg működött.

De valami alacsony költségvetésű, vagy valami... Lehet, hogy ott szolga?

Régi kétségek öntötték el Manyát. Papa nevetett, és ujját rázta Manetre.

- És te okos lány vagy! Pont menet közben téped a talpát.

– Ne feledd, Manya, ha ránézel egy bankárra, a kakukk elakadhat.

Felemelte a kezét, és csettintett az ujjaival. És akkor valami történt mindennel körülötte.

- Ez jobb? – kérdezte apa.

Mania félelmet érzett.

Papa vállat vont.

Manya nem értette, hogy viccel-e vagy sem.

Az "adolfich"-al könnyű volt - cipzár és győzelem.

A többi már nehezebbnek bizonyult.

Manya soha nem szerette a mályvacukrot és a mályvacukrot. És most hirtelen hatalmas

Manya sokáig félt telefonálni. De Goldenstern fizetett, elhatározta – és felvette

Nos, igen, a választás az ő esetében írástudó volt.

Egy kicsit félénk, Manya mesélt új, megmagyarázhatatlan szenvedélyéről

És lefelé mutatott az ujjával.

– Igen – bólintott Ofa. „Ne kételkedj benne, gyönyörű.

Remek, ébredt rá Manya, a kakukkcsaj tud a szerződésről. Kevesebb a magyarázat.

Mindig vezetni fog?

A tanács nagyon időszerű volt.

Ofa nagyszerű volt. Igazi volt.

Miután meghallgatta, Ofa felnevetett.

„Nem kedvelsz engem” – válaszolta. - És az öreg kecske. Akárcsak a tészta. Megért?

– De kedvellek – mondta Manya. - Beléd szerettem. Igazán.

- És tudod miért? – kérdezte Ofa vigyorogva.

te. Vagy ugyanakkor... És ugyanakkor a páciensemnek kell maradnia, és én leszek a terapeutája.

„De miért tenné? – kérdezte Manya meglepetten.

Opa csak intett a kezével.

Amikor elhúzódtak, felnyögtek, és Manya remegő kézzel levette a „fema-plus”-ját, Ofa a

– És kérlek, ne gondold, hogy megbaszod a kakukkterapeutádat – mondta Ofa. - Nem helyes.

– Egyáltalán kedvelsz engem? – kérdezte Manya halkan.

Ofa ránézett, és nagyon kihívóan szipogott.

- Miért kell neki?

Ofa vállat vont.

Számára ez a szépsége. Mint a forró szósz.

– Értem – mondta Mania. - Olyanok vagyunk neki, mint a rabszolgák...

– Valami segítők – javította ki Ofa. A legjobb, ha mindig ezt mondod.

Goldenstern furcsa módon nagyon szeretett tanulni.

Boldogan ült ki Manyával az összes órán, ahová a lány járt. Még

A líceumi szakállast ebben a témában már leváltották egy fiatal alkalmazott

Az edző letörölte a robotot, és egy emberi alakot jelentetett meg a helyén.

Várni a nevetés robbanására, és nem várni rá (arról, hogyan