Szalai Deliktualis 2020 09 07

Szalai Á kos:
A deliktuális felelősség joggazdaságtana
I. fejezet: A prevenció helye a magyar kártérítési jogban ........................................................ 6

1. Prevenció és reparáció a magyar jogirodalomban .......................................................... 11
2. A károsult (és a károkozó) fogalma – tudjuk-e kit kell reparálni? .................................. 12
2.1 Jogi döntés szükségessége: kétoldalú fizikai okozás ................................................... 13
2.2. Felvállalt kár, come to nuisance: tőkésülés .............................................................. 13
3. Reparációs elv – biztosítás és egyéb alternatívák ........................................................... 16
3.1. A biztosítás joggazdaságtani alapjai ........................................................................ 16
3.2. No-fault rendszerek: a kártérítésen túl .................................................................... 20
4. Prevenciós hatás – előírások, büntetések, felelősségbiztosítás......................................... 22
4.1 A joggazdaságtan normatív kérdése: hatékony ösztönzők ......................................... 22
4.2. Előírások, végzések.................................................................................................. 23
4.3. Büntetések .............................................................................................................. 29
5. Méltányosság................................................................................................................. 31
6. Összefoglaló ................................................................................................................... 32
Irodalomjegyzék ................................................................................................................ 33
II. A kártérítési jog prevenciós hatásának egyszerű joggazdaságtani modellje ....................... 36
1. Racionális döntéshozó ................................................................................................... 37
1.1. Homo oeconomicus – a racionális döntések modellje................................................ 38
1.2 Racionális döntéshozó kártérítési szituációban ......................................................... 39
2. Kockázatsemleges döntéshozó........................................................................................ 41
2.1. A felelősség hiánya: mindenki viseli a saját kárát .................................................... 42
2.2. Objektív-tárgyi felelősség ........................................................................................ 42
2.3. Vétkességi felelősség ................................................................................................ 45
2.4. Az ösztönzés általános modellje: a költségalapú és az elvárásalapú rendszer ........... 51
3. Kockázatkerülő döntéshozó ........................................................................................... 52
3.1. Költségalapú ösztönzés: általános modell. ............................................................... 53
3.2. Elvárás-alapú ösztönzés .......................................................................................... 54
4. Kiterjesztés: szimmetrikus helyzet ................................................................................. 55
5 Kiterjesztés: szándékos károkozás ................................................................................... 57
6. Korlátozottan racionális döntéshozó .............................................................................. 58
6.1. A korlátozott racionalitás modelljei......................................................................... 58
6.2 Empirikus adatok a racionalitás vagy korlátozott racionalitás vitában: kártérítési jog
...................................................................................................................................... 61
7. Összefoglaló ................................................................................................................... 63
III. fejezet: A magyar felelősség alapformája: összehasonlító vétkesség .................................. 72
1. A joggazdaságtan klasszikus felelősségi modelljei ........................................................... 73
3.1.1. A felelősség alapvető formái és azok ösztönző hatásainak egyszerű elemzése:
kompenzációs paradoxon ............................................................................................... 73
3.1.2. A közreható és az összehasonlító vétkesség közötti különbség a klasszikus
joggazdaságtani modellekben ......................................................................................... 77
2. Vétkesség a magyar jogban ........................................................................................... 78
2.1. Normatív vizsgálat: elvárható elővigyázatosság ....................................................... 79
2.2. Összehasonlító vétkesség: a kármegosztást meghatározó tényezők ........................... 88
3. A bizonyítási teher ........................................................................................................ 89
4. Összefoglaló ................................................................................................................... 94
Függelék: A bírói utólagos bölcsesség, a kettős mérce hatása ............................................ 96
IV. Okozatosság a kártérítési jogban – joggazdaságtani megfontolások ............................... 100
1. Az okozatosság kérdései .............................................................................................. 104
1.1 Mi lehet ok? ........................................................................................................... 104
1.2 Mi lehet okozat? .................................................................................................... 107
1.3 Ex ante vagy ex post okozatosság? ........................................................................ 109
1.4 Az okozatosság kérdései: összefoglalás .................................................................... 112
2. Az okozatosság prevenciós hatásai: egyéni felelősség.................................................... 113
2.1 Vétkességi (felróhatósági alapú) kártérítés esete ..................................................... 113
2.3 Objektív-tárgyi felelősség ....................................................................................... 116
2.3. Előreláthatóság ..................................................................................................... 118
3. Közös károkozás – egyetemleges felelősség ................................................................... 119
3.1 A károkozók közötti elszámolás szerepe ................................................................. 121
3.2 A peren kívüli megállapodás egyetemleges felelősség esetén .................................... 123
3.3 Az együttes és az egyetemleges felelősség preventív hatásai – elvárásalapú és
költségalapú rendszerekben .......................................................................................... 128
4. Összefoglaló ................................................................................................................. 129
Irodalomjegyzék .............................................................................................................. 130
V. A kár fogalma és a kártérítés nagysága .......................................................................... 134
1. A kár joggazdaságtani fogalma .................................................................................... 136
1.1 Elfogadási hajlandóság ........................................................................................... 136
2
1.2 Biztosítás: normatív és pozitív modell .................................................................... 138
1.3 Externália .............................................................................................................. 140
1.4 Egy fontos példa: az elmaradt haszon externália? .................................................. 142
2. Mit tekint kárnak a jog? ............................................................................................. 144
2.1 Természetbeni vagy pénzbeli kártérítés .................................................................. 145
2.2 Kárból kizárt hátrányok köre ................................................................................. 146
2.3 Káronszerzés tilalma – és a kivételek ..................................................................... 150
2.4 Vagyoni érték csökkenése ....................................................................................... 153
2.5 Kárcsökkentés költsége........................................................................................... 155
2.6 Elmaradt vagyoni előny ......................................................................................... 156
2.7 Meg nem térített elmaradt vagyon előny – tiszta gazdasági kár ............................. 158
2.8 Kinek a kára? Túlélők kártérítési igényei ............................................................... 161
2.9 Folyamatos károk: Egyösszegű vagy járadék .......................................................... 163
2.10 Méltányosság: a kártérítés csökkentése ................................................................. 165
3. A kár mérése – jogi választ kívánó „ténykérdések” ....................................................... 166
3.1. A piaci (beszerzési) ár becslése – élvezeti árazás ................................................... 167
3.2. Kitérő: empirikus módszerek az okozati összefüggés bizonyításában ...................... 171
3.3. A beszerzési ár alternatívái ................................................................................... 173
3.4. A diszkontálás problémái ...................................................................................... 176
4. Nem-vagyoni kár, sérelemdíj és joggazdaságtan ........................................................... 178
4.1. A nem vagyoni károk köre .................................................................................... 179
4.2. Kompenzálás: ki lehet-e fejezni pénzben? .............................................................. 181
4.3. Megtérítés szükségessége?...................................................................................... 186
4.4. Elismerő funkció – büntetés, ösztönzés .................................................................. 187
5. Összefoglalás ............................................................................................................... 189
VI. Veszélyes üzemi felelősség – joggazdaságtani hatások ................................................... 199
1. Veszélyesség szerepe az angol, francia, német és amerikai kártérítési jogban ............... 200
2. A magyar veszélyes üzemi felelősség a felelősségi modellek között ............................... 202
2.1. Emelt szintű vétkességi felelősség vagy objektív-tárgyi felelősség........................... 202
2.2. Összehasonlító vétkesség tesztje ............................................................................ 204
2.3. Üzembentartó ....................................................................................................... 205
3. Prevenciós hatás.......................................................................................................... 206
3.1. A károkozó elővigyázatossága ............................................................................... 206
3.2. A károsult elővigyázatossága ................................................................................. 210
3.3. Egyéb hatások....................................................................................................... 211
3
4. Kockázatelosztás, mint cél – igazságosság ................................................................... 213
4.1 Igazságos kár és kockázatelosztás? ......................................................................... 214
4.2. A jobb kockázatviselő tesztje – az ösztönzési modell tesztje .................................. 215
5. Összefoglaló ................................................................................................................. 216
VII. Másért viselt felelősség, helytállás................................................................................ 220
1. Másért viselt felelősség, helytállás típusai .................................................................... 223
1.1 Közvetlen károkozó kimentése................................................................................ 223
1.2 Közvetett károkozó kimentés ................................................................................. 224
1.3 A felek közötti viszony ........................................................................................... 225
1.4 A megtérítési kötelezettség ..................................................................................... 226
1.5 A megtérítés korlátozása ........................................................................................ 226
1.6 Magyar példák és vicarious liability ....................................................................... 227
2. Prevenciós hatások ...................................................................................................... 230
2.1 A károsult ösztönzői............................................................................................... 230
2.2 A közvetlen károkozó ösztönzői .............................................................................. 231
2.3 A közvetett károkozó ösztönzői .............................................................................. 233
3. Felelősségbiztosítás ...................................................................................................... 238
4. Összefoglaló helyett: gyakorlati elemzés....................................................................... 240
VIII. Kvázi-szerződéses helyzetek........................................................................................ 244
1. Kvázi-szerződéses károsultak problémája..................................................................... 244
1.1. Elővigyázatosság ................................................................................................... 245
1.2. Információadás és információgyűjtés ..................................................................... 247
1.3. Biztosítás .............................................................................................................. 251
2. Termékfelelősség.......................................................................................................... 253
2.1. A hiba és a kár: felelősség ..................................................................................... 254
2.2. Termékfelelősség, mint kvázi-szerződéses viszony .................................................. 260
2.3. Nem vevő károsult ................................................................................................ 261
3. Orvosi műhibák ........................................................................................................... 262
3.1. Egészségügyi szolgáltatás, erről kötött szerződés specialitásai................................ 263
3.2. Vétkességi felelősség .............................................................................................. 267
3.3. Tájékoztatási kötelezettség.................................................................................... 271
3.4. Intézményi, másért viselt felelősség ....................................................................... 274
4. Összefoglaló ................................................................................................................. 275
4
5
I. fejezet: A prevenció helye a m agyar kártérítési jogban
„A szankciókötelmek jogpolitikai szükségességét […] önként érthetőleg

megadja a jogsértésektől való távoltartás, elriasztás, a prevenció eszméje.
Ez a gondolat ugyan a magánjog-elméletben – csodálatosképp – kevéssé
népszerű. A magánjog elmélete egyszerűen elhanyagolta ennek a
kérdésnek a vizsgálatát.”1
Az első fejezet arra keresi a választ, hogy mi is a kártérítési jog, a deliktuális felelősség
létezésének indoka – illetve, hogy mi lehet az a funkció, amit a jogrendben csak ez az intézmény
tud megfelelően ellátni. Több évtizedes már a polgári jogi felelősség hanyatlását, elmúlását
vizionáló nézet. A magyar irodalomban például Sólyom László érvelt azzal, hogy a jogrendszer
más intézményei (például a biztosítás, a társadalombiztosítás, vagy az ún. no fault rendszerek)
fokozatosan átveszik a deliktuális felelősség funkcióját – feleslegessé teszik azt. Ez az induló
fejezet ezzel a kérdéssel néz szembe: megpróbálja azonosítani azokat az alternatív
megoldásokat, amelyek képeset a kártérítési jog által ma ellátott feladatokat átvenni. Azt
igyekszik bizonyítani, hogy épp a joggazdaságtan érdeklődésének középpontjában álló funkciók
(mindenekelőtt a prevenció) azok, amelyekben az alternatív megoldások rosszabbul teljesítenek
– vagyis amelyek a kártérítési joglétét inkább indokolják..
A kártérítés léte mellett általában két jogpolitikai elvet szokás felhozni: (i) a károsult
helyzetének reparálását, az ő kompenzálását, illetve (ii) a prevenciót, vagyis a károkozás
veszélyének visszaszorítását.2 A prevenciós hatás – meggyőződésem szerint – Marton mottóban
szereplő idézete óta sem kapott kellő figyelmet a magyar jogi irodalomban. Éppen ezért
kiindulópontként érdemes leszögezni: a prevenciós hatás alapja Menyhárd Attila szavaival az,
hogy a kártérítés a „döntések meghozatala során nem több kalkulálható költségtényezőnél”
(Menyhárd [2014] 188.). És, ha egy tevékenység egy potenciálisan kárt okozó tevékenység
költsége nő, akkor azt kevesebben és kisebb mértékben vállalják fel. Ez nem más, mint a
közgazdaságtan egyik alaptörvénye: a kereslet törvénye.
Ebben a bevezető fejezetben azt a kérdést tesszük fel, hogy a reparációs elv egymagában
alkalmas-e arra, hogy a kártérítési rendszer középponti elve legyen, és a prevenciós funkció csak
azt korlátozó, kiegészítő szerepet játsszon. Az érvelés azt próbálja bizonyítani, hogy nem – sőt,
napjainkban a két jogpolitikai cél közül a prevenció válik fontosabbá. Sőt, a prevenciós hatás
figyelembevétele nélkül a reparációs elv egymagában nem ad választ még arra sem, hogy kit
kell kompenzálni, mikor és kinek. Más megfogalmazásban: prevenciós hatás nélkül a kártérítési
rendszerre a mainál csak lényegesen szűkebb körben lenne szükség, annak jogelméleti,
jogpolitikai alapját egyre inkább abban kell fellelnünk.
Elvileg a két cél, a reparáció és a prevenció értelmezése nem okoz problémát, de azért
félreértések adódhatnak. A reparáció célja természetesen a teljes kártérítés. Teljes kártérítés
fogalma azonban (mint majd a negyedik fejezetben látjuk) közel sem egyértelmű. Most, itt az
első fejezetben úgy fogjuk tekinteni, hogy a reparáció elve kiterjed a nem-vagyoni károkra is:
teljes kártérítés alatt ezért azt az összeget értjük, amelyet megfizetve a károsultnak mindegy,
1Marton [1993] 32.

2 Az irodalomban megjelenik ezen túl az elégtételadás és a méltányosság funkciója is. (Ezek elemzéséért lásd pl.
Fuglinszky [2008] 211–213; Lábady [1992] 11; Vékás [2005] 199; Hershovitz [2014]; Radzik [2014]) A méltányosság
kérdésével e fejezet nagyon röviden foglalkozik – az elégtétel funkcióját pedig a sérelemdíj (nem-vagyoni károk
megtérítése) kapcsán az ötödik fejezet tárgyalja.
6
hogy (i) nem merül fel kár, vagy (ii) felmerül ugyan, de megkapja ezt a „teljes kártérítést”.
(Egyelőre csak szögezzük le – később, a negyedik fejezetben majd látjuk is, hogy ez a definíció
nem tételezi fel, hogy minden kellemetlenséget kártérítéssel, pénzzel kompenzálni lehet.3)
A prevenció kapcsán is érdemes felhívni a figyelmet egy gyakori félreértésre. A jelen elemzésben
(és a joggazdaságtani irodalomban) a prevenció célja nem a károkozás, a kárveszély teljes
megszűntetése, csak annak optimális méretűre csökkentése. Lássunk erre egy egyszerű példát:
egy orvosi beavatkozás mindig kockázatos. A beavatkozás miatti kárveszély teljesen akkor
küszöbölhető ki, ha a beavatkozást elhagyjuk. Hasonlóképpen, az autóbalesetek kockázatát
akkor lehet kiküszöbölni, ha megtiltjuk az autóforgalmat; az ipari katasztrófák kockázatát
akkor, ha betiltjuk az (nagy)ipari termelést. Ez nyilvánvalóan nem cél: a kárveszélyt optimális
mértékűre kell csökkenteni: nem akarjuk az orvosi tevékenységet, az autózást, az ipari
tevékenységet teljesen leállítani, nem akarjuk az általuk okozott veszélyt teljesen kiiktatni –
csak a túlzott veszélyt akarjuk megszűntetni.4
E fejezet központi kérdése, vagyis a két elv viszonyának megválaszolása érdekében a
továbbiakban azt vizsgáljuk, hogy a reparációt, illetve a prevenciót a jogrendszer, a politikai
közösség, a gazdaság, az állam milyen más eszközökkel érhetné el. Ez a gondolat kézenfekvő
felvezető kérdése annak, hogy a kártérítési joggal foglalkozzunk – láthatjuk, hogy milyen
problémák kezelése „marad” erre a jogterületre, mi az, amit más eszközökkel is el tudunk látni.
Például Helmut Koziol is az alternatívák áttekintésével kezdi kártérítési jogi munkáját. Az ő
megfogalmazása szerint – amely a kártérítés jogvédelmi funkciójából indul ki, ezért arra keresi
a választ, hogy milyen alternatívái lehetnek a kártérítésnek – tizenkét alternatívát érdemes
megfontolni:
i. a visszaszolgáltatási igényt, a rei vidicatiot;
ii. a megelőző végzéseket [preventive injunction];
iii. az önvédelem jogát – ide sorolható a magyar jogban a Ptk. önhatalomról szóló 5:6.§,
amelynek 1. bekezdése szerint „a tilos önhatalom ellen a birtokos – a birtok
megvédéséhez szükséges mértékben – önhatalommal is felléphet”5;
iv. a reparációs célú végzéseket [reparative injunction] – ilyen például a sajtó-
helyreigazítás; vagy amikor valamiféle „szimbolikus elégtétel” adására kerül sor
(például, amikor egy közösséget ért érelem esetén valamilyen a hátrányt részben
kompenzáló tevékenység, mondjuk egy múzeum, vagy archívum finanszírozását6);
ilyenek reparatív végzésként (szimbolikus elégtételként) tekinthetünk azokra az
esetekre is, amikor a bíróság csak a jogsértés tényét mondja ki, pénzfizetést nem ír
elő.7
3 Azt a kérdést, hogy ez a kártérítés lehetséges-e, különösen a nem vagyoni károk esetében, vagy – közgazdasági
nyelven – azt, hogy a kompenzációhoz szükséges kártérítés végtelen nagy lenne, itt nem tárgyaljuk. Lásd erről pl.
Lindenbergh – Kippersluis [2009]
4 Hasonló érvet alkalmaz Eörsi Gyula is: „Óvatosan kell eljárni a kudarcok orvosi műhibává minősítésekor, mert
hamozódó ilyen esetek lejárathatnak korszerű kezelésmódokat.” Eörsi [1966] 252. A túlzott elriasztás joggazdaságtani
irodalmáért lásd: Cooter – Ulen [2005] 516–521; Shavell [2004] 474–479; Posner [2011] 278–287; Bartus – Szalai
[2014] 222–226.
5 Menyhárd Attila, amikor Koziol modelljét a magyar jogrendszerre alkalmazza, akkor ebbe a körbe sorolja azt is,
hogy a 6:520.§ szerint a jogellenesség alól kivételt jelent az, ha

(i) a kár elszenvedője a támadó, ha a károkozásra jogtalan támadás vagy jogtalan és közvetlen támadásra
utaló fenyegetés elhárítása érdekében, a szükséges mértéket túl nem lépve került sor, vagy
(ii) ha a károkozás szükséghelyzetben történt, azzal arányos mértékben. (Menyhárd [2015] 263.o.)
6 Körtvélyesi ***
7 Ilyen például az Európai Emberi Jogi Bíróság gyakorlatában az, hogy sokszor kártérítés megállapítása nélkül,
pusztán a jogsértés kimondásával zár le ügyeket – a „kielégítést a jogsértés kimondásával” találva meg. (Jozon
7
v. a jogsértővel szembeni jogalap nélküli gazdagodásra támaszkodó igényt;
vi. a hitelezővédelmet – ide értve például az Actio Paulianiat, vagyis azt a szabályt
mely szerint a tartozás fedezetének rosszhiszemű elvonása érvénytelen, és a hitelezőt
védi ezen tranzakció következményei ellen;
vii. a „büntető kártérítést”;
viii. a biztosítást;
ix. a társadalombiztosítást;
x. a bűncselekmények és a katasztrófák áldozatainak állami kompenzálását;
xi. az állam (vagy karitatív szervezetek) javára történő haszonelvonást; és
xii. a közigazgatási és büntetőjogi szabályokat, szankciókat.
Ezen alternatívák nem mindegyikével foglalkozik ez a fejezet. Egy részük Koziol által is
elismerten nehezen határolható el a kártérítéstől – e könyv is majd mint a kártérítésen belüli
alternatívákat kezeli őket. Ilyen kérdés például a büntető kártérítésé, vagyis hogy a kártérítés
nagysága a károsult kára fölé nőhessen-e (mint néhány esetben a kártérítés megállapításakor
ez történik – mint majd az ötödik fejezetben látjuk).8
Azt próbálja a fejezet bizonyítani, hogy a reparáció alternatívái sokkal jobban működnek a mai
jogi, gazdasági környezetben, a reparációt sokkal inkább lehet más eszközökre hagyni, mint a
prevenciót – bár a kártérítésnek e téren is nyilvánvaló helyettesítői vannak. A reparációs
funkció kapcsán a magyar irodalomban is jól ismert összefüggés, hogy a piaci alapú, vagy éppen
kötelező biztosítás, a társadalombiztosítás, illetve az állami kártalanítás sokszor lép a kártérítési
rendszer helyébe, sokszor „szorítja ki azt. A prevenció kapcsán a legfontosabb eszközök pedig a
kártérítés mellett a közvetlen tételes (közigazgatási és büntetőjogi) előírások, illetve a
különböző tiltó vagy megengedő végzések. Az előírások lényege, hogy a jog generálisan és előre
is viszonylag pontosan körülírva az adott tevékenységet megszabja, hogy milyen tevékenységet
nem szabad végezni, milyen lépéseket nem szabad megtenni (vagy éppen fordítva: melyeket
kötelező). A végzéseket nevezi az angol nyelvű összehasonlító kártérítési jogi szakirodalom (nem
csak akkor, ha common law rendszereket ír le) injunctionnak.9 Ezek esetében a bíróság adott
esetben, általában tág jogszabályi felhatalmazás alapján – tilt meg konkrét tevékenységet. Ilyen
tág felhatalmazást jelent például a magyar jogban az új PTK pedig a 6:523§., amely lehetővé
teszi a potenciálisan kárt okozó tevékenységek – a veszélyeztetett kérésére történő – bírósági
korlátozását:
[2011]). Tegyük hozzá: maga Helmut Koziol ezeket a megoldásokat már nem a kártérítés alternatíváiként, hanem a
kártérítési fizetési kötelezettség korlátjaként tárgyalja. (Koziol [2015] 825-826.
8 Koziol [2013] 20-67.o.
Különösen nehéz az elhatárolás, ha a kártérítés alatt nem csak a vétkességi alapú rendszerek értjük, ahogy ő teszi.
Több esetben a kártérítés és az adott technika között aszerint tesz különbséget, hogy annak alkalmazása nem
követeli meg az alperes „hibáját”, „vétkességét”. (Így érvel például a végzések és az önvédelem kapcsán is – Koziol
[2013] 25.o.)
Ha elfogadjuk, hogy a kártérítés természetben is történhet, akkor egyes megoldásokat – például az adott dolog
kiadásához való jogot, vagy az természetbeni szoláltatást követelő reparatív végzéseket – szinte lehetetlen
megkülönböztetni a kártérítéstől,
9 Mint látható Koziol különbséget tesz megelőző és reparatív végzések között, de az elemzés során maga is elismeri,
hogy a gyakorlatban ez a különbségtétel olykor nehezen alkalmazható. A reparatív végzések gyakran egyszerűen egy
folyamatos a múltban és a jövőben is kárt okozó tevékenység megtiltásáról szólnak – vagyis egyben (a jövőbeni
károk tekintetében) megelőzőek is. A múltbeliek kapcsán pedig felmerül az, hogy ezek mellett esetleg kártérítésre is
sor kerülhet – vagyis nem alternatívája, hanem kiegészítője ez a kártérítésnek. A magyar joggyakorlaot elemezve,
Menyhárd Attila is elsősorban azt tekinti ilyennek, hogy a jogsértés forrását el kell távoltani. (Menyhárd [2015]
264.o.)
Ezzel a problémákkal majd az ötödik fejezet foglalkozik.
8
6:523. § [A károsodásveszélye]
Károsodás veszélye esetén a veszélyeztetett kérheti a bíróságtól, hogy azt, aki a veszélyt előidézte, az eset
körülményeihez képest
a) tiltsa el a veszélyeztető magatartástól;
b) kötelezze a kár megelőzéséhez szükséges intézkedések megtételére;
c) kötelezze megfelelő biztosíték adására.
De ide sorolhatóak a birtok- és tulajdonvédelmi szabályok is, így az 5:5.§ (1) bekezdés és az
5:36.§ (1) bekezdés:
5:5. § [A birtokost megillető birtokvédelem]
(1) A birtokost birtokvédelem illeti meg, ha birtokától jogalap nélkül megfosztják vagy birtoklásában
jogalap nélkül háborítják (a továbbiakban: tilos önhatalom).
5:36. § [A tulajdonjog védelme]
(1) A tulajdonos követelheti a jogellenes beavatkozás vagy behatás megszüntetését és a jogalap nélküli
birtokostól a dolog kiadását.
De ha a kár korábbi, vagyis a nem-vagyoni károkat, személyiségi jogi sérelmeket is magában

foglaló fogalmából indulunk ki, akkor az ilyen jogsértések 2:51.§ (1) bekezdésén alapuló
megtiltása is:
2:51. § [Felróhatóságtól független szankciók]
(1) Akit személyiségi jogában megsértenek, a jogsértés ténye alapján - az elévülési időn belül - az eset
körülményeihez képest követelheti
a) a jogsértés megtörténtének bírósági megállapítását;
b) a jogsértés abbahagyását és a jogsértő eltiltását a további jogsértéstől;
c) azt, hogy a jogsértő adjon megfelelő elégtételt, és ennek biztosítson saját költségén megfelelő
nyilvánosságot;
d) a sérelmes helyzet megszüntetését, a jogsértést megelőző állapot helyreállítását és a jogsértéssel előállított
dolog megsemmisítését vagy jogsértő mivoltától való megfosztását;
e) azt, hogy a jogsértő vagy jogutódja a jogsértéssel elért vagyoni előnyt engedje át javára a jogalap nélküli
gazdagodás szabályai szerint.
Mielőtt azonban hozzákezdenénk ahhoz, hogy a kártérítést ezen alternatívákkal összevessük,

több kérdést tisztázni kell. Egyrészt, mind a reparációs, mind a prevenciós cél feltételezi, hogy
felismerjük azt, hogy valaki kárt szenvedett (és ezért az ő helyzetét reparálni kell), illetve, hogy
neki valaki kárt okozott – ezért fizettetünk vele kártérítést. Ugyanakkor azt, hogy valaki
károsult, és ezért őt – mondjuk a reparáció elve szerint - kompenzálni kell, csak akkor ismerhető
fel, ha már a károkozás jogi fogalmát használjuk. A jognak kell definiálni, hogy ki a károsult,
és azt is, hogy ki a károkozó – ezt a jog kívülről, a természet- vagy a társadalomtudományi
elemzéstől nem várhatja. (Ezzel a problémával foglalkozik majd a második alfejezet. Az okozás
pontos jogi, joggazdaságtani értelmezése majd a kötet negyedik fejezetének témája lesz.)
Másrészt a mostani fejezetben is azt tételezzük fel, hogy a kárt a károkozó nem szándékosan
okozza, hanem valamilyen baleset történik. Szándékosság hiánya alatt azt értjük, hogy a
károsult kára nem okoz örömet, hasznot a károkozónak. Tegyük hozzá – mint majd a könyv
későbbi részeiben látszik –: az, hogy a károkozást balesetként fogjuk fel nem szűkíti, hanem
tágítja a modell magyarázóerejét. A szándékosság ennek a (balesetre koncentráló) alapmodell
egy változata lesz. Ugyanakkor a baleset nem puszta „véletlen”, vagyis a bekövetkezés
9
valószínűségét a károkozó és a károsult is befolyásolni tudja – az ilyen a káresemény
valószínűségét csökkentő lépéseket fogjuk elővigyázatosságnak nevezni.10
Fontos végül kiemelni, hogy a következő elemzés nem pozitív, hanem normatív lesz. Nem azt
kérdezzük, hogy amennyiben ellentétbe kerül egymással a két cél, akkor a magyar vagy a
külföldi bírói gyakorlatban melyik kap elsőbbséget, hanem azt, hogy szerencsés lenne-e, ha a
prevenció vagy a reparáció nagyobb hangsúlyt kapna. A cél annak bizonyítása, hogy a
prevenciós célnak kellene előtérbe kerülni.
Természetesen, a két cél nem kerül egymással mindig ellentétbe. A klasszikus eset, amikor ez
az ellentét megjelenik: a vétkességi és az objektív-tárgyi (vétkességet nem vizsgáló) felelősség
közötti választás. E két megoldást a kártérítési jog angol nyelvű összehasonlító – s nem csak a
common lawt bemutató – irodalmának megfelelően definiáljuk. Objektív-tárgyi (vétkességet nem
vizsgáló) felelősségen azt érti az irodalom – tegyük hozzá az összehasonlító kártérítési jogi
irodalom is, nem csak a common lawt leíró irodalom –, hogy a károkozó akkor köteles kártérítést
fizetni, ha három feltétel teljesül: ő (i) jogellenesen (ii) kárt (iii) okozott a károsultnak.
Vétkességi felelősség esetén ehhez egy negyedik feltétel is társul: az alperes (i) jogellenesen (ii)
kárt (iii) okozott a károsultnak, azzal, hogy (iv) nem elvárható módon járt el. (Ez a negyedik
pont éppúgy lehet a magyar jogban szereplő felróhatóság, vagyis az „adott helyzetben elvárható
magatartás”, de lehet a „körültekintő és megfontolt ember” [reasonable man], a „jó családapa”
[bonus pater familias], vagy bármilyen ennél magasabban vagy alacsonyabban megvont elvárás
is. A lényeg, hogy létezik egy a károkozó magatartásától függő negyedik feltétel is.) Ha valaki
úgy járt el, ahogyan az elvárható, akkor prevenciós cél elvileg nincs (hiszen azt tette, amit
elvárunk tőle, nem akarjuk megváltoztatni a magatartását, növelni az elővigyázatosságát),
viszont a reparáció igénye miatt esetleg helyeselhetjük a felelősségének megállapítását,
kártérítés fizettetését.11
A fejezet először a legfontosabb magyar szerzők írásait tekintjük át, hogy lássuk: milyen
viszonyban áll szerintük egymással ez a két jogpolitikai elv. A második alfejezet a károkozás
fogalmának alapvető problémájára helyezi a hangsúlyt – itt lájuk majd, hogy a reparáció elve
miért nem lehet önmagában elvárás a kártérítési joggal szemben, hogy maga a reparáció elve
már feltételezi a kártérítési jog létét. A harmadik és a negyedik alfejezet a fent említett
alternatív megoldások között helyezi el a kártérítés rendszerét. A harmadik a reparációs
megoldások között helyezi el a fenti módon definiált, általános értelemben vett kártérítési
megoldást. A negyedik ugyanezt teszi a prevenciós funkció kapcsán: alternatívákat keres, és
azokkal veti össze a kártérítési megoldásokat. Az ötödik alfejezet pedig a méltányosság
kártérítési rendszerben játszott szerepét tárgyalja: elsősorban amellett hoz érveket, hogy – ismét
csak figyelemmel arra, hogy milyen alternatív eszközökkel segíthető elő a méltányosság
érvényesülése – annak megjelenése a kártérítési jogban miért nem szerencsés.
10 A modell ezzel nem azt állítja, hogy a károsult mindig tehet valamit a káresemény elkerülése érdekében. Ez a
feltevés a modell általános volta miatt fontos. Az általános felől – ha annak modellezése nem túl bonyolult – az
egyszerűbb felé könnyebb elmozdulni, mint fordítva: alkalmazható ez a modell akkor is, ha a károsult nem tud
közrehatni.
11 Ez persze nem jelenti azt, hogy az objektív-tárgyi (vétkességet nem vizsgáló) felelősség ne lehetne időnként a
prevenció céljából is jobb választás, mint a vétkességi. A fő érv itt az, amely a magyar irodalomban Marton Géza
óta bizonyítási szükséghelyzetként jelenik meg: a károsult nem tudja bizonyítani a vétkességet, ezért bizonyosan
nincs kártérítés, vagyis a károkozóra semmiféle ösztönző hatást nem gyakorol a rendszer. (Lásd Marton [1993] 34,
60–61.) A másik tipikus ellentét a két elv között a büntető kártérítés kapcsán merül fel: a prevenciós elv
megkövetelné a kárt meghaladó kártérítés alkalmazását, azonban a káron szerzés tilalma miatt ezt a kártérítési
rendszerben nem engedjük meg. Ez lenne a büntető kártérítés, amelynek joggazdaságtani elemzéséért lásd: Cooter–
Ulen [2005] 407–413; Shavell [2004] 243–247; Posner [2011] 262–264, 276–277; Szalai [2013] 241–243.
10
1. P revenció és reparáció a m agyar jogirodalom ban
Úgy tűnik, a magyar jogirodalomban a hangsúly a reparációra kerül – sőt olykor a prevenciós
funkció el is sikkad.
Marton Géza és Eörsi Gyula még egyértelműen a preventív hatásra (a „nevelésre” Eörsi
szavaival) helyezte a hangsúlyt. Marton Géza szerint a prevenció a kártérítésen belül „az első
és uralkodó felelősségalapító elv” (Marton [1991] 102) Eörsi Gyula pedig épp a nevelési funkció
elsikkadása miatt kritizálja a polgári jogi felelősség „kapitalista fogalmát”, illetve egyértelműen
a nevelést tekinti a kártérítési jog elsődleges céljának (Eörsi [1961] 35, 50)
Sólyom László művében a hangsúly azonban már egyértelműen a reparációra kerül: a polgári
jogi felelősség hanyatlása épp annak köszönhető, hogy a reparációs funkciót új intézmények
útján is meg lehet valósítani (a később elemzett no fault rendszerek révén), és emiatt a polgári
jogi felelősség fontossága csökken. Értelmezése szerint, bár a prevenció fontos cél lenne, de a
kapitalista jogban:
„[a] polgári jog nem tud szolgálni két úrnak, és ezért cserben hagyja régebbi gazdáját, a
felelősséget, azaz a preventív-represszív hatást...” (Sólyom [1977] p. 28.)12
A rendszerváltást követően Petrik Ferenc szerint az, hogy a prevenció előtérbe került a magyar
jogban az európai jogfejlődéstől való elhajlás, szocialista jog következménye volt. (Petrik [2002]
p. 3) Bárdos Péter kifejezetten tagadja a prevenciós elv létét, mondván, hogy nincs bizonyíték
a kártérítési jog ilyen hatására. (Bárdos [2001] p. 13). Szintén a reparációs célt állítja a
középpontba Jobbágyi Gábor is – igaz „további célként” kiemelve a prevenciót is. (Jobbágyi –
Fazekas [2004] p. 144)
Fuglinszky Ádám és Fézer Tamás ugyan egyértelműen leszögezik, hogy a reparáció és a
prevenció egyaránt elhanyagolhatatlan cél, de úgy tűnik, mindketten a reparációt tekintik
elsődlegesnek.13 Például:
„[az] európai kártérítési jogi közös nevezőként kialakulni látszik az axiomatikus tézis,
miszerint a polgári jogi kártérítés alapvető célja a reparáció, a helyrehozatal, a
helyreállítás valamilyen formája. (Fuglinszky [2008] p. 203)
„[hipotetikus okozatosság esetén a] prevenció a károkozó kártérítésre kötelezését
indokolja, ugyanakkor éppen ez ellen szól a kártérítés fő célja a reparáció…” (Fuglinszky
[2011] p. 1271 – kiemelés SzÁ)
„A magánjog a kártérítési felelősség körében két célt szolgál. A büntető elemeket
száműzve elsődlegesen a megbomlott vagyoni viszonyok helyreállítására törekszik, így a
reparációt tekinthetjük a kártérítés fizetésére kötelezés céljának.” (Fézer [2011a] 2. cím
2. bekezdés 53,9/1610)
„Az egyetemleges felelősség mellőzésére csak a bíróságnak van jogköre, és fontos
szempont, hogy a kártérítés elsődleges célja, a reparáció, amely az egyetemleges
12 Mindennek fő oka a felelősségbiztosítás különböző formáinak megjelenése: „Saját pozíciójából a károkozó

hovatovább eltűnik: biztosítójának vagy munkavállalójának nem gazdasági érdeke visszkeresettel élni ellene, a
prevenciót pedig nem tartja feladatának (kivétel a szocialista munkáltatója). (Sólyom [1977] p. 37)
13 Ugyanakkor újabb művében Fuglinszky Ádám, mintha már kevésbé egyértelműen foglalna állást. Csak azt szögezi
le: „Abban már lehet vita, hogy melyik funkciónak kell elsődleges jelentőséget tulajdontani. Térben és időben
változnak a hangsúlyok…” (Fuglinszky [2015] 38.)
11
kötelezésnek is elsődleges indoka, nem kerül veszélybe.” (Fézer [2011b] 2. cím – Többes
károkozás Ptk. 344. § (3) utáni 8. bekezdés 143,4 / 1610 - kiemelés SzÁ)
2. A károsult (és a károkozó) fogalm a – tudjuk-e kit kell reparálni?

Mind a reparációs elv azt feltételezi, hogy nyilvánvaló, ki szenvedett és ki okozott kárt – kinek
kell kit kompenzálni. Az új Ptk-ban megjelenő általános károkozási tilalom is mintha ezt
tételezné fel.
6:518. § [A károkozás általános tilalma]
A törvény tiltja a jogellenes károkozást.

6:520. § [Jogellenesség]
Minden károkozás jogellenes…
Ugyanakkor a károkozó és a károsult felismerése közel sem egyszerű. Az, hogy valakit
károsultnak, vagy károkozónak tekintünk nem „jogot megelőző” fogalom, hanem maga is jogi
döntés.
A joggazdaságtani irodalom kiindulópontjának tekintett munka, Ronald Coase 1960-as cikke
(Coase [1960/2004]) épp erre mutat rá: jogpolitikai választások, egyéb segédelvek
(mindenekelőtt a prevenciós, nevelő, magatartást megváltoztatni akaró hatás figyelembevétele)
nélkül nem határozható meg, hogy valóban az adott perbe vont alperes-e a károkozó és a
felperes-e a károsult. A probléma megértéséhez hívjunk segítségül néhány olyan példát, konkrét
jogesetet, amire Coase is utal a cikkében!
- Egy cukrászüzem hangos gépeket működtetett, ami miatt a szomszédban működő orvosi
rendelőben az orvos nem tudja rendesen megvizsgálni a betegeit. Mondhatjuk, hogy a
cukrászüzem kárt okoz az orvosnak? (Sturges v. Bridgman 1. Ch. D. 852 [1859])
- Egy cementgyárból kosz jut a levegőbe, ami miatt a környéken lakók rosszabbul érzik
magukat (az ingatlanaik értéke is alacsonyabb, mint tiszta levegő esetén lenne).
Mondhatjuk, hogy a cementgyár kárt okoz a környéken lakóknak? (Boomer v. Atlantic
Cement Companies Inc, 26 NY 2d 219, 309 NYS 2d 312, 257 NE 2d 870 Court of
Appeals of New York [1970])
- Egy disznótelep melletti ingatlanok értéke alacsonyabb, mivel a szomszédban egy
disznótelep működik. Az ingatlant fejlesztő, ott lakóövezetet kialakító beruházó a szag
miatt csak olcsóbban tudja értékesíteni a lakásokat. Mondhatjuk, hogy az
ingatlanfejlesztőnek kárt okoz a sertéstelep tulajdonosa? (Spur Industries Inc. v. Del E.
Webb Development Company 494 p. 2d 701 Arizona [1972])
A mostani alfejezet célja az, hogy megértsük, hogy miért hibás az a kézenfekvőnek tűnő
kiindulópont, hogy a cukrász, a cementgyár, a sertéstelep tulajdonosa kárt okoz az orvosnak,
a környéken lakóknak, az ingatlanfejlesztőnek. Gyorsan szögezzük azonban le: itt még nem az
a kérdés, hogy a cukrásznak, a cementgyárnak, a sertéstelep tulajdonosának kell-e kártérítést
fizetnie. Itt csak az a kérdés, hogy ő-e a károkozó. Elképzelhető ugyanis (sőt, erre látunk is
majd példákat), hogy miközben ő a károkozó mégsem kell megtérítenie a károsult kárát –
például a károkozást nem tekintjük majd jogszerűtlennek, vagy vétkesnek. Most csak az a
kérdés, hogy okozott-e az alperes kárt a felperesnek – fel kell-e tennünk a jogszerűség, vagy a
vétkesség további kérdéseit.
12
2.1 Jogi döntés szükségessége: kétoldalú fizikai okozás
Abból, ahogy fent az esetet leírtuk, még nem következik, hogy a bíróság megalapozottnak látja
azt, hogy az orvost, a környéken lakókat, az ingatlanfejlesztőt kár érte – illetve, hogy ezt a
cukrász, a cementgyár, a sertéstelep okozta. A károkozó és a károsult közötti megkülönböztetés
jogi és nem fizikai, természettudományos kérdés. Márpedig a leírásból több jogilag fontos téény
hiánnyzik. Ez Coase kiindulópontja, de e tekintetben a magyar kártérítési jog klasszikusai
(Marton Géza vagy Eörsi Gyula) is egyetértenek vele.14
Károsult, károkozó megkülönböztetés. A jogtudományi irodalomban bevett, hogy különbséget
teszünk a természetes és a jogi okozatosság között. Természetes értelemben károkozó a legtöbb
jogrendszerben az, aki akivel kapcsolatban megáll a conditio sine qua non tesztje: ha ő nem
teszi, amit tesz, vagy mást tenne helyette, akkor nem lenne kár.15 Mondhatjuk-e e teszt alapján,
hogy a cukrász, a cementgyár, a sertéstelep kárt okozott az orvosnak, illetve a környéken
lakóknak? Nem. Pontosabban: ugyanígy mondhatjuk azt is, hogy az orvos, az ingatlanfejlesztő,
vagy a lakók a kárukat saját maguk okozták. A conditio sine qua non tesztje ugyanis esetükben
is megáll. A cukrász nem zavarná az orvost, ha az orvos máshol működtetné a rendelőjét. A
cementgyár, a sertésüzem sem zavarná a lakókat, az ingatlanfejlesztőt, ha elköltöznének onnan.
Amikor a jog, a bíróság úgy dönt, hogy az orvost, a lakókat, vagy az ingatlanfejlesztőt kár érte,
amit (természetes értelemben) a cukrász, a cementgyár, vagy a sertéstelep (is) okozott, akkor
már egy jogi döntést hoz. Ez Ronald Coase fő állítása: ilyen konfliktusok esetén, amikor a jog
kimondja, hogy valakit kkárokozónak tekint, akkor azt dönti el, hogy kinek a jogát akarja
elismernni. Az orvos jogát ahhoz, hogy zaj, rezgés és egyéb zavaró tényezők nélkül
működtethesse az adott helyen a rendelőjét, vagy a cukrász jogát, hogy a vállalkozását
működtesse – és ezzel valamilyen nagyságú akár zajt, rezgést bocsásson ki? A lakók jogát a
tiszta, az ingatlanfejlesztőét a nem büdös levegőre, vagy a cementgyár, illetve a sertéstelep
működési jogát – és ezzel azt, hogy a levegőt valamilyen mértékben szennyezhesse, valamilyen
mértékű bűzt bocsásson ki? Jogok, érdekek ütköznek, amik közül választani kell – ezt a
választást pedig csak a jog teheti meg. Amíg ez a jogi döntés nincs meg, addig azt sem tudjuk,
hogy a reparáció elve szerint kit kéne kompenzálni. A reparáció tehát nem lehet a joggal
szembeni elvárás – jog nélkül az sem tiszta, hogy kit kéne reparálni
2.2. Felvállalt kár, come to nuisance: tőkésülés

Kézenfekvő ellenérvnek tűnik az előző érvvel szemben: a bírói döntések sok esetben egy olyan
alapkérdést tesznek fel, amely nem kívánja jogok ütköztetését (tehát egy eleve jogi döntést).
Ez a felvállalt károkozás tág fogalma. (Tág, mert tágabb, mint a magyar jogban ismert elv –
ezt majd a negyedik fejezetben elemezzük.) Ez a tág értelmezés nagyjából megfelel a come to
nuisance common lawban ismert elvének. Eszerint annak megítélése, hogy a felperes károsult-
e attól függ, hogy a két tevékenység közül melyik volt előbb jelen. A konkrét esetben: az orvos
költözött a cukrász mellé, a befektető annak tudatában kezdett az ingatlan fejlesztésébe, hogy
a sertéstelep a szomszédban működik. Röviden fogalmazhatunk úgy: őket nem is érte kár,
14 Marton Géza kifejezetten kiemeli, hogy conditio sine qua non értelmében a károsult ugyanúgy okozója a kárnak,
mint a károkozó. (Marton [1991] pp. 67, 122-123) Eörsi Gyula ezt az állítást csak azzal kritizálja, hogy – elfogadva
a fizikai okozás kétoldalúságát – a károsultat azért nem tekinthetjük okozónak, mert akkor a károkozás
jogellenességéből az is következne, hogy az önmagunknak okozott kár is jogellenes lenne. (Eörsi [1966] pp. 154-156)
15 Lásd például a Principles of Eurpean Tort Law Art 3:101: (Conditio sine qua non) An activity or conduct
(hereafter: activity) is a cause of the victim’s damage if, in the absence of the activity, the damage would not have
occurred.
13
hiszen az odaköltözéskor, a fejlesztés megkezdésekor felvállalták azt, hogy az adott körülmények
között fognak orvosi rendelőt működtetni, az adott körülmények között építik fel az
ingatlanokat. Ami a jogi irodalomban a felvállalt kár (come to nusiance) doktrínája, az a
joggazdaságtani irodalomban a tőkésülés. Azonban ez egyben felhívja a figyelmet a jogelv
mechanikus alkalmazásának veszélyeire is, vagyis arra, hogy csak arra hivatkozva nem
deríthető ki, hogy helyes-e a felperest károsultnak tekinteni.
Tőkésülés. A tőkésülés azt mondja ki, hogy amennyiben valaki relatíve rosszabb körülmények
közé helyezi egy tevékenységét, rosszabb területen vásárol ingatlant, akkor ezeket a
hátrányokat a tevékenységhez szükséges eszközök, például az ingatlan vételárában (vagy bérleti
díjában) már érvényesíteni fogja. Csökken a fizetési hajlandósága: nem lesz hajlandó
ugyanannyit fizetni értük, mint, ha ugyanazt a tevékenységet jobb körülmények között
folytathatná. A rendelőt az orvos, a beépíthető területet az ingatlanfejlesztő csak akkor veszi
meg, ha annak ára az „értékcsökkentő tényező”, vagyis az ismert hatás mellett is megéri a
számára. Ebben az értelemben neki nincs is kára: a zavaró körülmény miatt olcsóbban vette
az eszközöket, az ingatlant – és az így is megérte a számára
Információ és kockázat. A tőkésülés közgazdaságtani modellje elve azonban felhívja a figyelmet
egy olyan problémára, amely fölött könnyen átsiklunk: mit jelent az, hogy a hatás ismert?
Különösen olyan körülmények esetén mit jelent azok ismert volta, amely megváltozhat az idők
során. Érdemes ezen a ponton bevezetni a kockázat fogalmát!
A közgazdaságtan Frank H. Knight [1921] óta abból a szempontból, hogy egy jövőbeli
eseményről mit tudunk három lehetőséget különít el: a bizonyosságot (biztos eseményt), a
kockázatos eseményt és a bizonytalan eseményt. Biztos esemény kapcsán tudjuk, hogy az
biztosan bekövetkezik. A valószínűség nyelvén: a bekövetkezés valószínűsége 100%. Tegyük
hozzá ugyanígy biztos esemény az is, ha valami biztosan elmarad, vagyis ha valószínűsége 0%.
Kockázatos esemény esetén nem tudjuk ugyan biztosan, hogy mi fog történni, de becsülni
tudjuk a bekövetkezés valószínűségét – vagyis az 0 és 100% között lesz. Például egy dobókocka
esetén annak esélye, hogy páros számot dobunk 50%. Ugyanígy becsülni tudjuk annak esélyét
is, hogy egy meccs döntetlen lesz. (Igaz, ez nem objektív, hanem nagyon szubjektív becslés
lesz.) Tegyük azonnal hozzá: ha valaminek az esélyét egy ezreléknyire, egy tízezreléknyire
becsüljük, akkor is kockázatról beszélhetünk! Mivel gyakori a félreértés, így érdemes kiemelni,
hogy a kockázat nem azt jelenti, hogy vagy nyerünk vagy vesztünk. Kockázat akkor is van, ha
csak veszthetünk, vagy ha csak nyerhetünk – a kockázat az, hogy nem tudjuk biztosan, hogy
sokat vagy keveset, csak a nyerés, vesztés esélyét tudjuk becsülni. Bizonytalan esemény esetén
nem tudjuk becsülni a bekövetkezés valószínűségét – csak azt, hogy az vagy bekövetkezik, vagy
nem.
Alkalmazzuk ezt a kockázat- és bizonytalanság-fogalmat az előbb látott tőkésülés modellre! Mit
jelent az, hogy „a hatás ismert”? A tőkésülés modelljében az „ismert” nem bizonyosságot, biztos
eseményt jelöl, hanem csak kockázatot. Azt kell tudni, hogy mik a lehetséges események, és
azoknak milyen a valószínűsük. Nem azt kell tudni, hogy hányast dobunk majd a dobókockával,
nem azt, hogy mi lesz a végeredmény, hanem azt kell becsülni, hogy milyen esélye van az adott
számnak, mi az adott eredmény esélye.
Amennyiben a tudás és a kockázat ezen viszonyát nem vesszük figyelembe, akkor könnyen
elkövethetjük az ún. utólagos bölcsesség hibáját [hindsight bias]. Ez azt jelenti, hogy annak
tudatában, hogy egy esemény bekövetkezett, tesszük fel a kérdést, hogy „jó volt-e a múltbeli
döntés” – másként: jobb lett volna-e a helyzet, ha más döntést hozunk. Lássunk erre egy
egyszerű példát! Tegyük fel, hogy valaki úgy tudja, hogy egy adott esemény bekövetkezése
14
valószínűsége 99%. Azzal számol tehát, hogy az majdnem biztosan bekövetkezik. Például, az
esélyes csapat győzelmi esélye szerinte 99%, és ezért fogad a győzelmükre. Majd az adott
esemény nem következik be – nem nyer az esélyes csapat. Bekövetkezett az, aminek csak 1%
esélyt adtunk. Rossz lépés volt-e fogadni az esélyesre? Amikor a döntést meg kellett hozni,
akkor nyilvánvalóan nem volt az.16 Utólag persze könnyű belátni, hogy jobb lett volna nem
fogadni. Ez az utólagos bölcsesség hibája: „eső után köpönyeg”, ahogy a közmondás mondja.
Lássunk erre a problémára két (nem teljesen hipotetikus) jogesetet! Az egyikben a felperesek,
amikor ingatlant vásároltak, úgy tudták, hogy az ingatlan melletti vasútvonalat várhatóan,
nagy valószínűséggel arrébb fogják vinni. Amikor ez húsz év után sem történt meg pereltek,
mondván: ők azzal számoltak, hogy a vasutat arrébb telepítik, ennek tudatában vásárolták
meg az ingatlanokat – de az nem történt meg.17 A másik esetben a vevők annak tudatában
vettek egy viszonylag csendes, forgalom nélküli út mellett lakásokat, hogy tudták, hogy egy
várhatóan megépülő budapesti híd és a közeli autópálya közötti összeköttetést várhatóan, nagy
valószínűséggel az az út jelenti majd. Amikor a híd megépült, és a forgalom valóban megnőtt,
akkor az őket ért kár miatt pert indítottak.
A problémát mindkét esetben az okozza, hogy a vevők nem lehettek biztosak abban, hogy a
várt esemény valóban bekövetkezik – kockázat mellett hoztak döntést. A vasút esetében úgy
számolhattak, hogy annak az esélye, hogy húsz év múlva is jelen lesz ez az őket zavaró
körülmény (kár) kicsi. Az út esetében azzal számolhattak, hogy annak az esélye, hogy az adott
időpontban a forgalom miatti károk jelentkeznek, nagy. De egyik esetben sem zárhatták ki
annak lehetőségét, illetve nem lehettek biztosak abban, hogy az adott időpontban a kár jelen
lesz. (Ahogy az előző fogadási példában sem zárhattuk ki a másik kimenet esélyét – azt, hogy
az esélyes csapat mégsem nyer.) És ez a kockázat okoz komoly gondokat a felvállalt kár
doktrínájának (mechanikus) alkalmazásakor. Jelenti-e a kár, megjelenésének kockázata, hogy
a vevőket a forgalom, illetve a vasút megmaradása miatt nem is érte a felpereeseket kár?
Az biztos, hogy az átmenő forgalom, illetve a vasút fennmaradása „benne volt a pakliban”.
Tegyük fel, hogy a „várhatóan”, „nagy valószínűséggel” kifejezést a vevők mindkét esetben úgy
értelmezték, hogy „80% valószínűséggel”. Vagyis az átmenő forgalom megjelenésének, a vasút
megszűnésének esélyét 80%-ra becsülték. Tegyük fel azonban azt is, hogy a valós esély 95%
volt. Amikor ők az ingatlanokat megvették, akkor valóban számoltak azzal, hogy a forgalom
megnő, a vasút megmarad – számoltak vele: 80% esélyt adtak neki. Ez a káresély tőkésült,
emiatt, ennyivel csökkent a fizetési hajlandóságuk. De a valós esély 15%ponttal magasabb
volt! Vagyis túlzottan optimistán vásároltak, alulbecsülték a kár esélyét, túl magasra becsülték
az ingatlan értékét – és ennyiben őket igenis kár érte.
Természetesen ebben az értelemben a kár, pontosabban a felvállalt és a fel nem vállalt kár
meglehetősen nehezen becsülhető, bizonyítható. Egyrészt tudni kéne, hogy valójában mennyire
becsülték (vagy pontosabban: az általuk ismert információk alapján mennyire kellett volna
becsülniük) a kár esélyét. Másrészt tudni kéne, hogy ehhez képest valójában mekkora volt
annak esélye. Harmadrészt tudni kéne, hogy mennyivel változott volna a vevők fizetési
hajlandósága, ha a valós valószínűséggel számolnak. Ennyi kár érte a vásárlás pillanatában a
vevőket. (Ezt még át kellene számolni a per időpontjának értékelése szerint.)18 Ez persze
16 Pontosabban ez az oddsoktól (a nyeremény nagyságától) függ, de ezzel most nem foglalkozunk.

17 A pert az eladó (vagyis a korábbi városi tanács) jogutódja, a helyi önkormányzat ellen indították – tévedésre,
illetve megtévesztésre hivatkozva. De a kulcskérdés az volt, hogy a vasútvonal megmaradása jelentett-e kárt
azoknak, akik úgy vették az ingatlant, hogy a vasút akkor is ott volt, amikor azt vásárolták.
18 És végül azt is figyelembe kell venni, hogy általában nem fizetünk annyit egy-egy dologért, amennyi a fizetési
hajlandóságunk, vagyis a maximumot, amennyit egyébként hajlandóak lennénk, hanem csak annál kevesebbet.
15
lehetetlen vállalkozás. Azonban, ha ezt a számítást nem is tudjuk elvégezni, azt biztosan
állíthatjuk: a vásárláskor fizetett értékben szinte bizonyosan nem tőkésült tökéletesen a
kockázat – nem tekinthetjük úgy, hogy minden kockázatos eseményt felmértek, és azt
figyelembe vették. Nem mondhatjuk egyszerűem, hogy tudták, hogy bekövetkezhet, „benne volt
a pakliban”. De nem állíthatjuk az ellenkezőjét sem: nem mondhatjuk, hogy a zaj miatti kár
(például az értékcsökkenés) teljesen váratlan – éppen ezért teljes mértékben megtérítendő. Ez
csak akkor lenne jó becslés, ha úgy gondolnánk, hogy az adott esemény, zavaró tényező
bekövetkezésével a tevékenység megkezdésekor, az ingatlan megvásárlásakor nem kellett
számolni – annak esélye nulla volt.
Röviden, amikor a bíróság annak alapján dönt, hogy ki volt ott előbb, illetve, hogy kellett
volna-e számolnia a kárral, a veszéllyel, akkor szinte biztosan az utólagos bölcsesség hibájába
esik. Nem elég tehát a károkozót annak alapján azonosítani, hogy egy már létező veszélyről,
zavaró körülményről „tudva” kezdte-e a tevékenységét – bár maga a kérdés mindenképpen
figyelembe veendő a kár mértékének, illetve az okozatosság megítéléskor, mint ezt a harmadik
és a negyedik fejezetben látjuk majd.
3. R eparációs elv – biztosítás és egyéb alternatívák

Miután láttuk, hogy komoly jogi problémát okoz már annak eldöntése is, hogy ki a károsult,
akit a reparációs elve szerint kompenzálni kell, érdemes megfontolni a második kérdést: miért
éppen a kártérítési rendszer segítségével kellene őt kompenzálni. Vizsgáljuk meg, hogy nincs-e
olyan alternatív jogi megoldás, amely ugyanazt a reparációs célt képes elérni, mint a kártérítés
– és adott esetben jobb választásnak tűnik. Ha találunk ilyet, és emellett fenntartjuk azt az
állítást, hogy a kártérítés fő feladata, hogy reparációt nyújtson, akkor ezzel elfogadjuk a
kártérítési jog jelentőségének csökkenését. Sok olyan reparációs technikát ismerünk, amely
kártérítés nélkül képes megoldani, hogy a kárt ne a károsultra telepítsük. Ez a fejezet csak a
két legfontosabb rendszerrel, a károsulti biztosítással, és az ún. no-fault rendszerekkel
foglalkozik. (A biztosítás két formában jelenhet meg a kártérítés kapcsán, mint károsulti és
mint felelősségbiztosítás. A felelősségbiztosítással később, a hetedik fejezetben foglalkozunk
majd.)
3.1. A biztosítás joggazdaságtani alapjai

A biztosítás egy olyan szerződés, amelyben a biztosított a kockázatától (részben) megszabadul,
azt egy biztosítási díjért cserébe a biztosító veszi át: utóbbi vállalja, hogy kár esetén
kompenzálja a károsultat. Reparál. És egyben átvállalja a kockázatot.19
A biztosítási alapmodellje. A rendszer működésének alapvető összefüggése viszonylag könnyen
megérthető. Tegyük fel, hogy van egy százalék esélyünk arra, hogy az elkövetkező évben
elveszítsünk egy tízmilliós értéket (ekkora vagyont, vagy olyan egészségkárosodást szenvedjünk,
amelyért a számunkra közgazdasági értelemben teljes kompenzáció éppen ekkora lenne). Ha a
Vagyis igazából azt kellene meghatározni, hogy a valóban kifizetett összeghez képest mennyivel ért volna vevők
számára kevesebbet az ingatlan, ha a valós valószínűséget ismerik.
19 Természetesen, a biztosító által fizetett összeg nagysága sok esetben előre rögzített vagy maximált a szerződésben
– és ez időnként nem fedezi a közgazdasági értelemben vett teljes kárt. Ez a mi mostani logikánkat csak annyiban
érinti, hogy adott esetben a reparációs funkciót részben veszi csak át a biztosítás – és ekkor a további dilemmák
arra vonatkoznak, hogy ennek a biztosító által fedezett résznek a megtérítése lehet-e a kártérítési rendszer feladata.
16
biztosító teljes biztosítást ajánl, akkor definíció szerint az történik (ez a teljes biztosítás
jelentése), hogy hajlandó százezret elérő (kicsit meghaladó) biztosítási díjért cserébe vállalni,
hogy kár esetén fizet nekünk tízmilliót. Ha megkötjük vele ezt a szerződést, akkor a biztosított
kockázata eltűnik: mindenképpen százezret kell fizetnünk. Ha bekövetkezik a baleset, ha
elmarad, ugyanannyi a vagyonunk: ha bekövetkezik, akkor a tízmilliós kompenzáció miatt
ugyanarra a szintre jutunk vissza, mint ahol kár nélkül voltunk. Ha az ember nem szereti a
kockázatot, vagyis kockázatkerülő, akkor ezt a százezres (azt kicsit meghaladó) ajánlatot el
fogja fogadni.
Felmerül a kérdés, hogy a biztosítónak miért éri meg ezt a kockázatot átvállalni. A válasz: ha
ő kellően sok hozzánk hasonló emberrel köt szerződést, akkor – bizonyos feltételek között – a
kockázata eltűnik. Tegyük fel, hogy ő tízezer hasonló embert talál. Mindegyiküktől beszedi a
százezret (valamivel többet). Ez ugye egy év alatt egymilliárd (valamivel több). És az előzőek
értelmében igaz az is, hogy egy százalék a kár esélye. Vagyis a tízezer emberből várhatóan
százat ér majd kár egy év alatt, nekik kell kifizetni a tízmilliót. Ez egymilliárd. Mivel kellően
sok ügyfele van, így ő számolhat úgy, hogy a következő évben az egymilliárdos (valamivel
magasabb) bevételével szemben várhatóan egymilliárdos kiadás áll. Neki tehát nincs kockázata.
Pontosabban: lényegesen kisebb, mint nekünk. Ő ugyanis sok egymástól független ügyfél
kockázatát kapcsolta össze – és amikor az egyik ügyfelét baleset éri, akkor a többiek
befizetéseiből fedezni tudja a kompenzációt. A közgazdaságtan nyelvén: diverzifikálta
(összegyűjtötte és a felek között szétterítette) a kockázatot.
A kockázatkerülő ember hajlandó fizetni a biztosításért. A mi példánkban, valamivel többet is,
mint százezer. Emiatt működhet a biztosító. Gondoljuk el, ha a biztosítási díj csak százezer,
akkor a biztosító tízezer ember esetén épp egymilliárdra tenne szert – pont annyira, amennyi a
kárkiadásait fedezné! A működésére (azokra az emberekre, szoftverekre, infrastruktúrára, amely
lehetővé teszi, hogy az ügyfelekkel szerződjön, beszedje, kifizesse a pénzeket, stb.) nem maradna
egy vasa sem. Ezért neki a kárt fedező százezret meghaladó díjat kell kérnie. A kockázatkerülő
ember ezt a felárat – amíg nem ésszerűtlenül magas – hajlandó is megfizetni. Vagyis a biztosítási
szerződéssel mindkét fél jól jár. Azt a biztosítási díjat, amelyet a potenciális károsult még éppen
hajlandó megfizetni, egyenértékes biztosítási díjnak nevezzük.20 Ez az az összeg, amelyet
hajlandóak vagyunk ex ante, a kár bekövetkezése előtt fizetni azért, hogy kár esetén
kompenzációt kapjunk.
Reparáció és engedményezés. A biztosító tehát alapvetően a biztosítottak befizetéseiből fedezi
a saját költségeit. Mi szükség akkor arra, hogy ő a károkozótól kártérítést kapjon? Mi értelme,
hogy a magyar jog törvényi engedményesként definiálja a biztosítót: ő indíthat pert?21 Nincs
ugyan pontos adatunk, de azt mindenképpen kijelenthetjük, hogy napjainkban a magyar
kártérítési perek jó részét is biztosítók, vagy maga a társadalombiztosítás indítja – ők a
károsultak. Vegyük észre: e perek esetén, ha valaki a reparáció érvére hivatkozna, akkor azt
20 A közgazdaságtan biztos egyenértékesnek nevezi azt az összeget, amelyet ha a kockázatkerülő ember biztosan
élvezhet, akkor ugyanolyan jó helyzetben van, mintha az adott kockázatnak kitenné magát. A kár bekövetkezése
nélküli helyzet és ezen biztos egyenértékes közötti különbség az a biztosítási díj, amelyet a kockázatkerülő biztosított
hajlandó megfizetni. A kavarodások elkerülése érdekében, ezt az összeget nevezem egyenértékes biztosítási díjnak.
21 Tegyük hozzá: ezt nem minden jogrendszer ismeri el. A biztosító ilyen igényét néhány jogrendszer tiszta gazdasági
kár (pure economic loss) megtérítésére irányuló igénynek értelmezi, és elutasítja – ez pl. az amerikai jogban ismert
collateral benefit rule, mint diszpozitív szabály alapja: ha a biztosítási szerződésben nem kötik ki, hogy a biztosító
léphet fel a károkozóval szemben, akkor ő nem jogosult erre. Lásd ennek joggazdaságtani elemzéséről Posner [2011]
253.
17
kellene állítania, hogy a biztosítót, illetve a társadalombiztosítót érte kár, hiszen ő az, akinek
a kártérítést végül megfizetik.
Első ránézésre úgy tűnik, hogy mivel a biztosító számára a kifizetett összeg fedezetét,
megtérülését (részben) nem a kártérítés, hanem a biztosítási díj fedezi, így értelmetlen
megtéríttetni számára a biztosítottnak kifizetett összeget. De ez az első benyomás téves: a
biztosítót ugyan reparálni valóban nem kell, de a prevenciós és más hatások miatt érdemes a
biztosítók perlési jogát meghagyni.
A magyar jog válaszát (vagyis, hogy megakadályozzuk, hogy a biztosító által megtérített
összegért a károsult pereljen – azért csak a biztosító perelhet) akkor érthetjük meg, ha
átgondoljuk, hogy milyen eredményre vezet mindez a biztosítási piacon. Induljunk ki abból,
hogy a biztosítók érdeke a piac minél nagyobb részét megszerezni, hiszen minden szerződésen
(ha ésszerűen működnek) nyereségük van, illetve minden szerződés növeli az előbb látott
diverzifikációt. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy kezdetben a biztosítóknak nincs joguk
perelni kártérítésért, de a jogrendszer úgy változik, hogy megengedi azt. A törvényi változás
nyomán megnő a biztosítók bevétele. Vélhetően lesz legalább egy olyan biztosító, amelyik
elkezdi csökkenteni a biztosítási díját, hiszen ezzel átcsábíthat magához biztosítottakat – a
befolyó kártérítési bevétel fedezi a biztosítási díj kiesését. Ha ezt egy biztosító megteszi, akkor
erre a többi is kénytelen reagálni, különben elveszítik az ügyfeleiket. Ideális esetben (ún.
tökéletes piacon) ez az árcsökkentő hatás egészen addig tart, amíg a biztosítók kieső díjbevétele
egyenlő nem lesz a kártérítésként (várhatóan) befolyó összeggel. De, ha eddig nem is jutunk el,
az akkor is igaz, hogy hosszabb távon az engedményezés hatására csökken a biztosítási díj.
Engedményezés esetén a biztosító valójában nem a kár kockázatát vállalja át, hanem csak azét,
hogy nem sikerül behajtani a kártérítést. De épp az előzőek miatt, mivel ő jobban képes
diverzifikálni a kockázatot, így jobb ezt a kockázatot rá hárítani – vagyis jobb őt tenni
felperessé, és a befolyó kártérítést neki juttatni –, mint a közvetlen károsultra. Utóbbi
reparációját a biztosítás és nem a kártérítés keretében oldhatjuk meg.
Biztosítási piaci kudarcok. A károsulti biztosítás terjedésével tehát egyre kevésbé van szükség
a reparációhoz a polgári jogi felelősségre: a reparáció a biztosító és a károsult közötti szerződés
alapján megtörténhet. Tegyük hozzá, hogy amennyiben a károsult ilyen szerződéssel nem
rendelkezik, és valóban a kárának megtérülése a tét, akkor felmerülhet a kérdés: nem volt-e
tőle elvárható, hogy biztosítási szerződést kötve, a saját reparációjáról előre gondoskodjon?
Nem a saját hibáját akarja megtéríttetni mással? Mikor elvárható azonban a károsulttól, hogy
biztosítási szerződést kössön? Nem mindig teheti ugyanis ezt meg. Vannak károk, amelyekre
nem lehet biztosítást kötni.
Az előbb látott példában abból indultunk ki, hogy a biztosító teljes biztosítást kínál: kifizeti a
tízmilliót, ha tízmilliós kár ér minket. Ilyen teljes biztosítás azonban az életben meglehetősen
ritka. A biztosító szinte mindig megkövetel valamiféle „önrészt”, nem fizeti ki a teljes kárt.
Előfordul, hogy nincs is biztosítás az adott kockázatra. Ez az ún. biztosítási piaci kudarcok
miatt van. A biztosítási piaci kudarcok lényege, hogy vannak olyan kockázatok, amelyek ellen
nem lehet biztosítást kötni. A biztosítás működésének ugyanis öt fontos feltétele van, ha ezek
közül valamelyik nem teljesül, akkor az adott kockázat ellen nem kínálnak biztosítást a piaci
biztosítók. Lássuk ezt az öt feltételt!
(i) A bekövetkezés valószínűségét becsülni kell tudni. Például hiába tudjuk, hogy a
közeljövőben valószínűleg lesznek új, eddig nem ismert betegségek, mivel ezek valószínűségét,
várható kezelési módját, költségét sem ismerjük, így olyan hosszú távú biztosítást, amely ezen,
ma még nem ismert betegségek kezelését is fedezné, nem tudunk kötni. Ilyen értelemben tehát
18
a biztosítás nem léphet a kártérítés helyébe olyan esetekben, amikor a károkozó – például
egészségügyi vizsgálat során – egy újonnan megjelent betegséggel (például a hetvenes években
HÍV-vírussal) fertőzi meg a károsultat.
(ii) A bekövetkezés valószínűsége nem lehet „majdnem biztos” – matematikailag a valószínűség
nem lehet közel száz százalékos. Ekkor ugyanis azt a többletet, amelyet az előbb láttunk, amely
a biztosító működéséhez az egyszerű kárfedezeten túl szükséges, nem lehet érvényesíteni, hiszen
a biztosítási díj nagyobb lenne, mint a kár. Nyilvánvaló, hogy senki nem fizetne több mint tíz
milliót azért, hogy egy majdnem biztos kár esetén kapjon tízmilliót.
(iii) A kockázatoknak függetlennek kell lenniük egymástól. Az nem elég, hogy tudjuk, hogy
mekkora a bekövetkezés valószínűsége, az is szükséges, hogy egy-egy évben a bevétel fedezze a
kiadást. Például, ha a bekövetkezés esélye egy százalék, de ez azt jelenti, hogy százévente
egyszer van egy olyan év, amikor mindenki kárt szenved, a többi kilencvenkilencben pedig
senki, akkor abban az egy évben a biztosító bevételei nem fedezik a kiadásait. Ezért a biztosítás
nem tudja kiváltani a kártérítés reparációs funkcióját olyan esetekben, amikor a biztosítottak
nagy részét érintő baleset, káresemény történik. (Tegyük persze hozzá, hogy a biztosító, amely
diverzifikálja a kockázatait, sok biztosítottal köt szerződést, ezért viszonylag ritka az, hogy
ezek többségét érintse az adott kár22 – illetve ilyen esetekben a károkozó sem biztos, hogy képes
kompenzációra. A kompenzáció ilyenkor gyakran inkább valamiféle állami kártalanítás
formájában, és nem a kártérítési rendszeren keresztül érkezik.) Például egy súlyosabb ipari
katasztrófa esetén, ahol a kártérítés a károkozót csődbe viszi.
(IV) A biztosítónak kezelnie kell tudni a morális kockázatot . Morális kockázat alatt azt értjük,
hogy a biztosított – tudva azt, hogy a kárát úgyis megtérítik – kevésbé lesz elővigyázatos, és
emiatt nő a kár bekövetkezésének esélye. A biztosító a morális kockázatot többféle módon
kezelheti. Például, nem nyújt teljes kártérítést, önrészt követel, vagy bizonyos károkat nem
térít meg. Ha így tesz, a biztosított nagyobb várható kárral, költséggel néz szembe, ha növeli
a kockázatot. De kötheti a biztosítást szigorú magatartási előírásokhoz is: előírja például, hogy
milyen biztonsági berendezéseket kell felszerelni – ez által megkövetelve a megfelelő
elővigyázatosságot.
(V) Ki kell iktatni, csökkenteni kell a kontraszelekció problémáját is. Ennek lényege: ha
mindenki – valós kockázatától függetlenül – átlagos biztosítási díjért tud csak biztosítást kötni,
akkor azok, akiknek jó, vagyis alacsony a kockázatuk, nem lesznek hajlandók biztosítást
vásárolni, szerződést kötni. Amikor a biztosító felismeri, hogy neki csak a magas kockázatúak
maradtak, akkor nem szabhat átlagos díjat. Az átlagos díj ugyanis csak akkor lenne elég, ha
mindenki, vagyis a jók is, megkötnék a biztosítást. (Az átlagban ők is benne vannak.) Emelnie
kell tehát a díjat, ami miatt a viszonylag jobb kockázatúak ismét kiléphetnek: ők ezen az új
áron már nem kötnek biztosítást. A folyamat folytatódhat, és végül csak a nagyon rossz
kockázatúak maradnak benn – míg a többség biztosítás nélkül marad. A kontraszelekció ellen
a biztosító akkor tud védekezni, ha valamiképpen megismerheti, hogy a biztosítottaknak milyen
a kockázatuk – pontosabban, hogy ők mit gondolnak erről. Megteheti ezt közvetlenül – például
(gépjármű-biztosítás esetén) a korábbi baleseti statisztikáikat vizsgálva vagy
(egészségbiztosítás esetén) előzetes orvosi vizsgálathoz kötve a biztosításkötést. De megteheti
közvetve is, amikor olyan biztosítási csomagokat ajánl fel, amelyek a jobb kockázatúak számára
kifizetődő, de a rosszabbak számára nem. Tipikus megoldás például az, ha a biztosító két (vagy)
22Jegyezzük meg, hogy a biztosítási piacon egyre inkább elterjedt, ún. viszontbiztosítások, amelyeket biztosítók
kötnek egymással, pont az ilyen problémák kezelésére szolgálnak: az ilyen kiugróan rossz években a többi biztosító
„megsegíti” a gondba került biztosítót – cserébe azért, hogy a jó években ő fizet be.
19
több csomagot ajánl: (i) egy alacsonyabb díjért köthetőt, amely azonban nem nyújt teljes
biztosítást, magas önrészt kér, és (ii) egy drágább, de teljes biztosítást kínálót. Ha jól sikerül
az árakat és az önrészt kalibrálni, akkor az előbbit az alacsonyabb kockázatúak, a másodikat
a magas kockázatúak választják majd – vagyis mindkét csoport köt biztosítást, eltűnik a
kontraszelekció problémája.
A biztosítási piaci kudarcok tárgyalásának lezárásaként érdemes kiemelni, hogy a biztosítások
fejlődésével, ezek egyre kevesebb problémát okoznak. Egyre kisebb az a kör, ahol a biztosítás
ne lenne képes a reparációs funkciót ellátni. A legfőbb probléma, ami ezt megakadályozhatja –
amellett, ha a jog, például antidiszkriminációs elvekre hivatkozva, megtiltja a kontraszelekció
ellen bevethető eszközök alkalmazását – a morális kockázat. Ez viszont maga a prevenció
problémája: az elővigyázatosságra kellene hatni.
Károsulti biztosítás és a károkozó elővigyázatossága. A kártérítési rendszer prevenciós
hatásának alapja az, hogy a károsult beperli a károkozót. Erre azonban nem mindig kerül sor.
A polgári per nem egyszerű, és az ezzel járó költségek visszatarthatnak a perindítástól. A
biztosítók megjelenése pedig két – ellentétes – hatáson keresztül befolyásolja a perindítási
kedvet. Ha elmaradnak a perek, akkor a kártérítési jog kevésbé hat a károkozó
elővigyázatosságára.
Egyrészt, a biztosítók megjelenése miatt nő a kártérítési igények valószínűsége. Az ok egyszerű:
míg a konkrét károsult számára egy per haszna, hozama csak annyi, hogy megtérül a kára
(esetleg az az erkölcsi elégtétel, hogy a másikat a bíróság „elítéli” – ha tetszik a bosszú), addig
a biztosító számára egy-egy ilyen per kifejezetten azért is érdekes, hogy a továbbiakban
kevesebb kár keletkezzen, neki kevesebb esetben kelljen fizetnie. Vagyis a biztosító a prevenciós
hatásra is figyel, olyankor is perel, amikor a károsult nem tenné.
Másrészt viszont, ha a biztosítás nem teljes, akkor mindkét fél, mind a biztosító, mind a
károsult érdekeltsége csökken. Tegyük fel, hogy egy tízmilliós kárt a biztosítási szerződésben a
két fél egyenlően osztott meg. Ekkor mind a ketten ötmillióért perelhetnek. Feltehető, hogy a
bírósági eljárással járó kellemetlenségeik nem csökkennek a felére – még ha együtt lépnek is fel
a bíróságon. Vagyis miközben a per hozama a felére esik vissza, a költségeik nem csökkennek
ugyanilyen értékben: végső soron lehet, hogy olyan kereseteket nem adnak be, amelyek pedig
elindulnának, ha valamelyikük a teljes kárért perelne.
3.2. No-fault rendszerek: a kártérítésen túl

Az elmúlt évtizedekben több jogrendszerben tettek kísérletet arra, hogy a klasszikus kártérítési
rendszereket ún. no-fault rendszerekkel váltsák fel. Ezek közös alapeleme az, hogy egyes károk
esetén azok megtérítéséért a károsult nem fordulhat a károkozó ellen. Ezen belül azonban több
formájuk ismert.
Típusai. A tiszta no-fault rendszerben a károsult nem kaphat kártérítést a károkozótól, ezt a
fajta kártérítési igényt a jogrendszer nem ismeri el. A vegyes rendszerben a kártérítési igény
csak bizonyos összeghatárig nem létezik, ha a kár ezt a szintet meghaladja, akkor az a fölötti
részért lehet perelni.
A no-fault rendszer implicit (vagy időnként explicit) módon biztosítással helyettesíti a
kártérítést. Ebből a szempontból három ideáltípust különböztethetünk meg:
(i) van, ahol a biztosítás nem kötelező, de lehetséges;
(ii) van, ahol kötelező; és
20
(iii) van, ahol kifejezetten társadalombiztosítási vagy költségvetési fedezet van az ilyen
módon a kártérítési rendszerben nem kezelt károkra.
Hangsúlyozzuk ki, hogy az (i) esetben: ahol a biztosítás nem kötelező, ott is lehetőség van
biztosítást kötni! Nem csak jogi, hanem gyakorlati lehetőség is: az adott biztosítást nem
akadályozzák az előbb látott biztosítási piaci kudarcok – vagyis a potenciális károsultak
biztosítás révén fedezhetik a káraikat.
Ilyen no-fault rendszereket általában autóbalesetek esetére építettek ki. Ez történt az Egyesült
Államok több tagállamában (itt általában a vegyes rendszert vezették be), Quebecben és Észak-
Ausztráliában.23 Megjelennek azonban más területeken is: mindenekelőtt a munkahelyi
balesetek és a termékfelelősség területén. A legismertebb példa Új-Zélandé, ahol hat
költségvetési alapot hoztak létre a különböző kártípusok: (i) munkahelyi (munkával összefüggő)
balesetekből; (ii) nem munkával összefüggő (otthoni, sport, stb.) balesetekből; (iii) nem
foglalkoztatottak baleseteiből24; (iv) autóbalesetekből25; (v) a munkahelyi balesetek
folyományaiból (subsequent work injuries); és (vi) egészségügyi károk, egészségügyi ellátásokból
fakadó (medical injuries) károk fedezésére.
A rendszer előnyei. A kártérítési rendszer ilyen kiszorításának legtöbbet emlegetett előnye az
adminisztrációs megtakarítás: nincs szükség pereskedésre. A reparációs célt könnyebben el lehet
érni: nő a károsult esélye arra, hogy megtérüljön az elismert kára. Kártérítési rendszerben
ugyanis, mint láttuk, a károsult időnként nem indít pert – itt azonban erre nincs is szükség: az
is kompenzációhoz jut, akit kártérítés esetén a perköltség ettől visszatartana.
Ugyanakkor nem feledkezhetünk el arról sem, hogy ebben az esetben a károk fedezetét végső
soron maguk a potenciális károsultak adják össze: ők fizetik meg azt biztosítási díjként (vagy
társadalombiztosítási járulékként, adóként). A no-fault rendszer mellett érvelők26 erről nem
feledkeznek el, nem azt állítják, hogy ez ingyen lenne: adó- vagy járulékemelés szükséges.
Állításuk azonban az, hogy az adórendszer működtetésének adminisztratív költsége még mindig
alacsonyabb, mint a kártérítési rendszeré, illetve a mögötte általában kialakuló
felelősségbiztosításé.
A rendszer hátrányai. Amint Karine Fiore jelzi, az új-zélandi rendszer kiépítése után azonnal
megjelentek a munkaadói panaszok a jelentősen megugró balesetszám miatt.27 A kár biztos
megtérülése a károsult oldalán ugyanis morális kockázatot jelent: lényegesen csökken az
ösztönzője a kár megelőzésére. Másrészt a károkozó is elveszítheti az érdekeltségét a
megelőzésben: amennyiben a biztosító jó eséllyel nem indít pert ellene – és az sok esetben
tényleg elmarad –, akkor a kár nem jelent neki többletköltséget. Amint Michael J. Trebilcock
megállapítja: „[a no-fault rendszer] azt tételezi fel – mindenféle bizonyítékok nélkül –, hogy
gazdasági ösztönzők nem hatnak az egyéni magatartásra.”28 A no-fault rendszerekkel szembeni
egyik legfontosabb kritika tehát éppen az, hogy egyoldalúan csak a reparációs célra koncentrál
– a prevenció elvész.
23 Fiore [2009] 408.

24 Ennek a szétválasztását természetesen a finanszírozás indokolja: az előző kategória fedezete egy a bérekre kivetett
adó (társadalombiztosítási járulék), míg ezt általános adókból fedezik.
25 Ennek fedezete egy az autósokra kivetett éves „jogosítványdíj” és az üzemanyag árába épített adó.
26 Lásd pl. Caldwell [1977], Zuckerman et al [1990], McEwin [1989, 2000]
27 Fiore [2009] 415.
28 Trebilcock [1989] 59.
21
4. P revenciós hatás – előírások, büntetések, felelősségbiztosítás
A polgári jogi felelősségnek nem csak a reparációs funkció terén vannak komoly alternatívái,
hanem akkor is, ha a prevenciós hatást vizsgáljuk. A kártérítésen kívül más eszközökkel is
gyakorolhatunk nyomást a felekre az elővigyázatosság érdekében, más eszközökkel is kordában
tarthatjuk a káresemények számát, a kárveszélyt. A prevenciót szolgáló legfontosabbak
alternatív eszközök: az előírások-végzések, a büntetések és a felelősségbiztosítás. Előírások és
végzések alatt azt fogjuk érteni, hogy a jogrend nem (csak) akkor szankcionál, ha valaki kárt
okoz, hanem eleve megtilt bizonyos veszélyesnek tekinthető tevékenységeket. Büntetésről akkor
beszélünk, ha a szankció meghaladja a (bevezetőben definiált) teljes kárt. A felelősségbiztosítás
pedig itt azt jelenti, hogy valaki más, tipikusan egy biztosító (de például a munkavállalók,
megbízottak által okozott kár esetén a munkaadó, a megbízó), a közöttük fennálló szerződéses
viszony alapján, vagy törvényi kötelezettsége alapján megfizeti a károsult helyett a kártérítést.
Tegyük azonnal egyértelművé: nem állítjuk itt azt, hogy ezek a megoldások a reparáció
problémáját is megoldanák. Ha arra nem találunk más megoldást, és kilépünk a kártérítési
rendszerből, akkor ezzel a károsultra telepítjük a felmerülő kárt. De e tekintetben ezen
alternatív technikák következménye, hatása ugyanaz, mint a vétkességi felelősségé, ha a
károkozó nem vétkesen eljárva okoz kárt: a reparáció akkor is elmarad.
Az egyes modellek összehasonlítása ugyan sok szempont alapján történhet, de itt most csak a
joggazdaságtan szokásos normatív elemzését mutatom be. Tegyük hozzá: az ez alapján
eredmények nem nagyon térnek el más elemzések eredményeitől – azok körülbelül ugyanezen
előnyöket és hátrányokat mutatnák ki az egyes megoldások kapcsán.
4.1 A joggazdaságtan normatív kérdése: hatékony ösztönzők

A bevezetőben már említettem, hogy amikor a joggazdaságtan az optimális prevenciós hatást
keresi, akkor a célja nem az, hogy a károkozás teljesen eltűnjön. Nem tiltjuk be az
autóforgalmat, a veszélyes üzemeket, stb. Csak optimális mértékűre akarjuk a kárveszélyt
csökkenteni. Sőt, tegyük hozzá, időnként éppen emelni akarjuk erre az optimális szintre.
Legismertebb példája ennek a túlzottan is konzervatív, a kártérítéstől félve a problémás
betegeket, az új eljárásokat elutasító orvosoké. Az „optimális szintű kockázatot” azonban
értelmezni kell – ezt a közgazdaságtan hatékonyság-fogalma alapján teszi meg a
joggazdaságtan.
A hatékonyság problémája. A normatív joggazdaságtan (elsősorban) azt a megoldást keresi,
amely növeli a társadalmi hatékonyságot; az ilyen változást – első megfogalmazója, a Wilfredo
Pareto előtt tisztelegve – Pareto-javulásnak nevezi. Egy döntés – legyen szó politikai,
törvényhozói, vállalati, egyéni, vagy éppen bírói döntésről – akkor jelent Pareto-javulást, akkor
növeli a hatékonyságot, ha úgy hozza jobb helyzetbe az emberek egy csoportját, vagy akár csak
egyetlen embert, hogy senkinek a helyzetét nem rontja.
Elsőre úgy tűnik, hogy ilyen döntésre a kártérítési esetekben a bíróság nem képes: valakinek
többletköltséget jelent a döntése – vagy a fel- vagy az alperes költségeket kénytelen viselni.
Ezekre a helyzetekre a közgazdaságtan egy másik társadalmihatékonyság-fogalmat dolgozott
ki, szintén a megalkotóiról Nicholas Kaldorról (Káldor Miklósról) és John Hicksről Kaldor-
Hicks elvnek elnevezve: egy döntés akkor hatékony, ha azok, akik a döntésen nyernek, a
nyereségükből képesek lennének kompenzálni a veszteseket. Általában ez az elvárás egyet jelent
azzal, hogy a nyertesek nyerjenek többet, kerüljenek el nagyobb többletköltséget, mint amivel
a vesztesek költsége nő: a győzteseknek a megnyert dolog, jog érjen többet, mint amennyit a
22
veszteseknek az elvesztett dolog, jog ér. Ronald Coase cikkének címe is erre utal: a társadalmi
hatékonyság azt követeli, hogy konfliktusos helyzetben olyan megoldását válasszuk, amely azt
a felet ösztönzi a magatartása megváltozatására, akinek az kisebb költséget okoz – ekkor lesz
a társadalmi költség minimális.
Coase modellje mellett még egy fontos hatékonysági modellre kell mindenképpen felhívni a
figyelmet: Guido Calabresinek a kártérítési jog területén legalább ilyen nagy szerepet kapó
munkájára. (Calabresi [1970]) Calabresi kiegészíti Coase modelljét. Ő is úgy érvel, hogy a
kártérítési jog célja nem ehet más, mint a társadalmi költség csökkentése. Csakhogy a
társadalmi költségek körét szélesebben fogj fel – egészen pontosan háromféle költséget
különböztet meg, amelyek összege a társadalmi költség. Az elsődleges költségek közé azt sorolja,
amit Coase leírt: az elővigyázatosság költségének és a (várható) kárnak az összegét. Másodlagos
költségeken a kockázatviselésből fakadó problémát érti, vagyis azt, hogy valakinek a
kockázatokat viselnie kell – és nem mindegy, hogy ki az. Ugyanaz a kockázat ugyanis
(tipikusan) az egyik fél számára könnyebben elviselhető. A harmadik költségelem pedig az
adminisztrációs költség – mindenekelőtt az, hogy a kártérítési ügyeket a bíróságnak el kell
bírálnia.
Utilitarista modell? A fentiek alapján úgy tűnhet, hogy a Kaldor-Hicks modell egyszerűen az
utilitarista társadalomfilozófia megjelenése: a potenciális károkozó költségeit és a károsult
potenciális kárait veti össze. Azt keresi, hogy a két félnek összesen a lehető legkevesebb költsége
legyen – mindegy, hogy a potenciális károkozó, vagy a potenciális károsult mennyi költséget
visel, csak azok összege számít.29
Ugyanakkor ez a költség-minimalizálási cél – és az személyek, a potenciális károkozó és a
potenciális károsult közötti különbségtétel hiánya – nem csak az utilitarista elveknek felel meg.
Richard Posner érvel például azzal, hogy ez a szempont egyszerűen annak alapján is igazolható,
hogy ex ante, a baleset előtt, vagyis abban a pillanatban, amikor a prevenció fontos a két
szereplő nem válik el (nem mindig válik el).30 Például, ha csökkentjük a kártérítés összegét,
vagy nehezebben ítélünk meg kártérítést, akkor mindenkit két módon érint: ha egy eseteges
balesetben károsult lesz, akkor ez a változás több költséget ró rá, viszont, ha károkozó lesz,
akkor kevesebbet. Mivel nem tudhatjuk, hogy egy esetleges balesetben melyik oldalon leszünk,
így mind a kettőt mérlegelnünk kell. A potenciális károkozó költségeit is ő viseli és a károsult
potenciális költségeit is.
4.2. Előírások, végzések

Előírások többféle formában jelennek meg a jogrendszerben. Egyrészt, mint a bevezetőben is
említettük, maga a Ptk. is tartalmaz általános felhatalmazásokat, a potenciálisan kárt okozó
tevékenységek - a veszélyeztetett kérésére történő – bírósági korlátozására. Ezek az eseti
korlátozások a károsult – vagy a Ptk. 6:528.§ esetén a potenciális károsult – kérelmére történnek.
Ezzel szemben az általános előírások a potenciális károsult kérésétől függetlenül tiltanak
bizonyos, a társadalom számára káros, a többieknek potenciálisan kárt okozó (pontosabban a
kárveszélyt túl magasra emelő) tevékenységeket. Ilyen tilalmat (vagy éppen kötelezettséget) a
29 Tegyük hozzá, hogy ez nem tisztán utilitarista szemlélet. Az ugyanis megengedi – sőt, tulajdonképpen meg is
követeli – annak mérlegelését, hogy kit terhel a költség, a maximálandó társadalmi összhaszon számításakor ugyanis
az egyes személyeket nem ugyanolyan súlyokkal vehetjük – sőt, tulajdonképpen soha nem is ugyanolyan súlyokkal
vesszük – figyelembe. Éppen ezért az irodalomban olykor ezt az összköltség-minimalizálási, összhaszon-maximálási
célt jóltécentrikusságnak nevezik. (Posner [1995])
30 Posner [1995] 104.
23
jogrend majd minden ága tartalmaz. Megjelenik ilyen a szomszédjogok védelmekor, az építési
előírásokban, a különböző speciális biztonsági, technológiai, környezetvédelmi,
fogyasztóvédelmi, a munkavédelmi előírásokban, vagy éppen a KRESZ-ben. 31
Tulajdoni és felelősségi védelem megkülönböztetése. A joggazdaságtani irodalomban – Guido

Calabresi és Dougles A. Malamed klasszikus munkája32 óta – bevett megkülönböztetés a jogok
tulajdoni vagy felelősségi-kártérítési védelméről, alkalmas arra, hogy az előírások és a kártérítési
rendszer közötti különbségeket elemezzük. Tulajdoni védelmen vagy tulajdoni szabályon
(property rule) azt érti az irodalom, hogy a jogrendszer a jogosult érdekeinek, jogainak
védelmében valamilyen magatartást (vagy tűrést) ír elő a kötelezett számára. Például, a
KRESZ, vagy egyes biztonsági előírások megszabják, hogy adott tevékenységet csak bizonyos
formában, bizonyos biztonsági előírások betartásával lehet folytatni; stb. A jogrendszer ezeknek
az előírásoknak a megszegését szankcionálja – gyakorlatilag függetlenül attól, hogy van-e kár.
(Egyelőre feltesszük, hogy az előírásokat a felek be is tartják. A szankciók elemzése a későbbbiek
tárgya lesz.) Felelősségi-kártérítési védelem, felelősségi-kártérítési szabály (liability rule) esetén
ilyen közvetlen magatartási előírás nincs: a jog nem tiltja a tevékenységet, csak azt
szankcionálja, ha azzal másnak kárt okoznak. Ilyenkor pedig a kár megtérítésére kötelezik a
károkozót.
A két megoldás közötti eltérés érzékeltetése érdekében koncentráljunk a fent bemutatott három
jogeset közül a Spur Industries Inc. v Del E. Webb Development Company ügyre, vagyis a
disznótelep mellett ingatlanfejlesztés esetére. Az ügyben a bíróság – magyar szemmel – érdekes
döntést hozott: helyt adott a keresetnek, a disznótelepet költözésre kötelezte, de az
ingatlanfejlesztővel megfizettette a disznótelepet emiatt ért károkat. Jól mutatja ez, hogy itt
két kérdés keveredik: nem csak azt kell eldöntenie, hogy kit védjen, hanem azt is, hogy ezt
milyen eszközzel tegye meg: tulajdoni, vagy felelősségi-kártérítési védelemmel. Ebből négy
alternatív megoldás adódik:
A megoldás: a felperest kötelezi a zavarás befejezésére, a költségeket maga kell, hogy
állja – ilyenkor a felperes tulajdoni védelmet kap;
B megoldás: a felperest kötelezi a zavarás befejezésére, de azzal a feltétellel, hogy ennek
költségeit a felperes viselje – itt az alperes kap felelősségi-kártérítési védelmet (vagyis
megtéríttetik a neki okozott kárt); a Spur-ügyben a bíróság ezt választotta.
C megoldás: az alperest nem kötelezi a jog a tevékenysége megváltoztatására, de
megtérítteti vele a felperes kárát – a felperes kap felelősségi-kártérítési védelmet
(tulajdoni azonban nem, mert a felperes disznótelep felé nincs konkrét magatartási
előírás);
D megoldás: a felperest tűrésre kötelezik, az alperes felé magatartási előírás sincs, és a
felperes kárát sem kell megtérítenie – itt, végső soron, az alperes kap tulajdoni védelmet
(hiszen a felperes számára írtunk elő magatartási előírást: a tűrést).
A tulajdoni és a felelősségi-kártérítési szabály ösztönző, prevenciós hatása eltérő attól függően,
hogy a felek között az előzetes kommunikáció lehetséges, egyszerű, illetve – egyáltalán – jogilag
megengedett-e: képesek-e kölcsönösen előnyös megegyezéseket kötni.
31 Mint láttuk Koziol megkülönböztet „megelőző jellegű” és „reparatív” végzéseket. Ebben a pontban a megelőző
végzések állnak majd a középpontban.
32 Calabresi – Malamed [1972/1984].
24
A felek közötti kooperáció lehetséges – alacsony tranzakciós költségek. Induljunk ki az ún.
Coase-tételből!33 Eszerint, ha az egyes felek jogai pontosan meghatározottak és a tranzakciós
költség alacsony, akkor a létrejövő csere, szerződés, együttműködés mindig kölcsönösen előnyös
lesz. A tételben kulcsszerepet játszó, tranzakciós költség alatt most elegendő egyszerűen azokat
a problémákat érteni, amelyek miatt egy kölcsönösen előnyös tranzakció meghiúsulhat.34
Amennyiben a tranzakciós költség elhanyagolható, akkor mindegy kit véd a jog, mindegy, hogy
tulajdoni vagy felelősségi-kártérítési szabállyal teszi ezt – a felek magatartása ugyanaz lesz. A
jog tehát nem hat a felek magatartására, nincs ösztönző, prevenciós hatása. Lássuk miért!
Kezdjük a tulajdoni szabállyal, ezen belül azzal az esettel, amikor a jog a disznótelep működési
jogát védi – az ingatlanfejlesztő tűrni köteles a szagokat. Ezt tudva a felek elkezdhetnének
egymással egyezkedni. Például, az ingatlanfejlesztő mondhatja, hogy hajlandó lenne
ellenszolgáltatást nyújtani, ha a disznótelep mégis elköltözne, vagy legalábbis csökkentené a
bűzt, például kevesebb disznót tartana. Ha a disznótelep költözési, bűzcsökkentési költsége
alacsonyabb, mint amennyit ez az ingatlantulajdonosnak ér (amennyi kárt neki a disznótelep
ottléte okoz), akkor ez a megállapodás létre fog jönni. Ez a tranzakció kölcsönösen előnyös: lesz
olyan ellenszolgáltatás, lesz olyan összeg, amelyet az ingatlanfejlesztő hajlandó lesz kifizetni
(mert kisebb, mint a bűz miatti költsége) és amelyért cserébe a disznótelep hajlandó lesz
megszüntetni, vagy csökkenteni a bűzt (mert magasabb összeget kap, mint amekkora költséget,
haszonkiesést ez neki okoz). Mivel a tranzakciós költség nulla, így abból, hogy a megállapodás
kölcsönösen előnyös, az következik, hogy az létre is jön. És fordítva: ha a megállapodás nem
jön létre, az azt jelzi, hogy a disznótelep számára nagyobb költséget jelent a költözés, vagy a
termeléscsökkentés, mint amekkora költséget az ottani létével az ingatlanfejlesztőnek okoz.
Amennyiben tehát a tranzakciós költség elhanyagolható, akkor a disznótelep maradása egyedül
attól függ, hogy az ingatlanfejlesztő bűz miatti vesztesége, vagy a disznótelep költözésének
(termeléscsökkentésének) költsége nagyobb-e.
A tulajdoni szabálynál maradva, lássuk mi a helyzetet, ha a jog a disznótelepet kötelezi
költözésre. Ekkor is belátható: amennyiben a tranzakciós költség elhanyagolható, akkor a
disznótelep maradása egyedül attól függ, hogy az ingatlanfejlesztő bűz miatti vesztesége, vagy a
disznótelep költözésének (termeléscsökkentésének) költsége nagyobb-e. Ugyanis, ha a
disznótelepnek nagyobb haszna lenne a maradásból (vagyis nagyobb lenne a költözés költsége),
mint amennyi kárral a bűz az ingatlanfejlesztőnek jár, akkor (és csak akkor!) megállapodnának
arról, hogy megfelelő kompenzációt fizet az ingatlanfejlesztőnek, és működik tovább.
Vagyis ha a tranzakciós költség elhanyagolható, vagyis nem akadályozza a kölcsönösen előnyös
megállapodások létrejöttét, akkor tulajdoni védelem esetén mindegy, hogy az előírás mit
tartalmaz: a felek – a megállapodás segítségével – ugyanarra a végeredményre fognak jutni. Az
1. ábrán látszik, hogy mit tartalmaz a megállapodás, ha egyáltalán létrejön, a –
költségviszonyok, és a tulajdoni védelem jogosultja alapján elkülöníthető – négy lehetséges
esetben.
Kit véd az előírás?

„Károkozót” –Disznótelepet „Károsultat” – Ingatlanfejlesztőt
Megállapodás Nincs megállapodás
Kinek kisebb a „Károkozóé” –
(A „károsult” fizet a (A „károkozó” nem folytathatja
költsége? Disznótelepé
„károkozónak”, hogy mondjon a tevékenységét.)
33 Stigler [1966] 113. Coase [2004]

34 A tranzakciós költség lehetséges értelmezéseiről lásd Allen [2000], Bartus – Szalai [2014] 94-112
25
le a tevékenység
folyatásáról.)
Megállapodás
Nincs megállapodás (A (A „károkozó” fizet a
„Károsulté” –
„károsult” folytathatja a „károsultnak” azért, hogy
Ingatlanfejlesztőé
tevékenységét.) engedje, hogy folytassa a
tevékenységét.)
1. ábra: A konfliktus feloldásának tárgyalásos módjai egy az alperes tevékenységének
megtiltása érdekében indított per után – alacsony tranzakciós költség esete
Lássuk a felelősségi-kártérítési szabályt! Elemezzük először azt a helyzetet, amikor a jog az

ingatlanfejlesztőt védi: a disznótelep működhet (de csak akkor működhet), ha megfizeti az
ingatlanfejlesztő kárát. Belátható, hogy amennyiben a tranzakciós költség elhanyagolható, akkor
a disznótelep maradása itt is egyedül attól függ, hogy az ingatlanfejlesztő bűz miatti vesztesége
vagy a disznótelep költözésének (termeléscsökkentésének) költsége nagyobb-e. Ha nagyobb, akkor
inkább kártérítést fizet és marad; ha alacsonyabb, akkor inkább elköltözik – megúszva ezzel a
kártérítést.
Lássuk először a közgazdasági értelemben teljes kártérítés esetét! A teljes kártérítés, mint a
bevezetőben definiáltam, egyenlő azzal az összeggel, amelyet az ingatlanfejlesztő kérne azért
cserébe, hogy elviselje a bűzt! Ekkor a disznótelep maradása egyedül attól függ, hogy az
ingatlanfejlesztő bűz miatti vesztesége, vagy a disznótelep költözésének
(termeléscsökkentésének) költsége nagyobb-e. Ha a disznótelepé, akkor inkább fizet kártérítést
és marad; ha az ingatlantulajdonosé alacsonyabb, akkor inkább elköltözik – megúszva ezzel a
kártérítést. Ez a választás az, amit Menyhárd Attila úgy fogalmaz meg, hogy a kártérítés
egyszerűen csak költségtényező a kárveszélyt hordozó tevékenység, folytatója, a potenciális
károkozó számára.
Felelősségi-kártérítési védelem esetén problémát okozhat, ha a kártérítés összege eltér a teljes
kártérítéstől. Mi történik, ha a kártérítés – a bíróság tévedése miatt – meghaladja az
ingatlanfejlesztő kárát? Első látásra itt elképzelhető, hogy a disznótelep akkor is költözne, ha
a költözés költsége nagyobb lenne, mint az ingatlanfejlesztő kára. Ez történne abban az esetben,
ha a kötözés költsége kisebb, mint a tévesen megállapított kártérítés. És mi történne, ha a
kártérítés összege elmaradna a teljes kártérítéstől? Első látásra: elképzelhető, hogy helyben
marad, pedig a költözés költsége kisebb, mint amennyi kárt okoz.
Ez az első benyomás azonban csalóka: mindkét esetben lehet kölcsönösen előnyös megállapodás.
Az első esetben, ha a disznótelep költözne, akkor fizethet a maradásért: az ingatlanfejlesztő
káránál többet, de a költözés költségénél kevesebbet. Ez neki előnyös, mert megússza a
költözést. Az ingatlanfejlesztőnek szintén az, mert ugyan kárt szenved, de azt meghaladó
kompenzációban részesül, vagyis jobban jár, mintha a disznótelep költözne és a kár egyszerüen
megszűnne. Ő a túlkompenzálás miatt, gyakorlatilag nyer a káron – elfogadja azt. A második
esetben az ingatlanfejlesztő ajánlhat olyan összeget azért cserébe, hogy a disznótelep költözzön.
Ez a megállapodás számára is megéri, és a disznótelep számára is kifizetődő, ha az összeg
kisebb, mint a disznótelep helyben maradása esetén a meg nem térülő kára (vagyis a kár és a
kártérítés különbsége), de nagyobb, mint a disznótelep költözési költségének és a kártérítésnek
a különbsége. Ezzel az összeggel mind a ketten kevesebbet vesztenek, mint ha a disznótelep
26
helyben maradna, és az ingatlanfejlesztőnek fedeznie kellene a kártérítésen felüli kárát, a
disznótelep tulajdonosának pedig ki kellene fizetnie a kártérítést.35
A fordított helyzetet, a B megoldást vagyis amikor a jog azt mondja, hogy a disznótelepnek
költöznie kell, ha az ingatlanfejlesztő hajlandó kifizetni a költözés költségét) itt nem elemezzük
– de belátható, hogy ugyanígy csak a két fél relatív költségétől függ a disznótelep maradása.
Amennyiben tehát a tranzakciós költség elhanyagolható lenne, akkor a kártérítés és az előírások
közötti választásnak ösztönző, vagyis prevenciós hatása nem lenne, a felek ugyanazt csinálnák
minden esetben – attól függően, hogy a felperes kára, vagy az alperes költsége nagyobb-e. A
jog azt határozná csak meg, hogy ki fizet kinek, vagyis elsősorban a reparációt befolyásolná.
Azonban a tranzakciós költség szinte soha nem hanyagolható el.
A felek közötti kooperáció nem lehetséges – magas tranzakciós költségek. Bár az előző elemzés
bevezetőjében az ún. Coase-tételt emlegettük, mint amely azt a helyzetet írja le, amikor a
kölcsönösen előnyös tranzakciókat nem akadályozza semmi, de Ronald Coase munkájának
lényege éppen az, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a tranzakciós költség soha nem nulla, a
felek közötti kooperáció soha nem problémamentes. Másképp fogalmazva: abból, hogy egy
megállapodás kölcsönösen előnyös lenne, nem következik, hogy az mindig létre is jön.36 És ha
a megállapodások létrejötte nem problémamentes, akkor prevenciós szempontból is fontos lesz,
hogy a jog kinek a jogát és milyen módon védi: más lesz a tulajdoni és a felelősségi-kártérítési
szabály magatartási, ösztönző hatása.
Kezdjük az előírással, a tulajdoni védelemmel! Amennyiben a jog az ingatlantulajdonost védi
tulajdoni szabállyal, vagyis a disznótelepet költözésre kötelezi, akkor a disznótelep költözni fog
– függetlenül attól, hogy a költözés neki esetleg magasabb költséggel jár, mint amekkora kárt
az ingatlanfejlesztőnek a bűz okoz. (Az előbb ekkor megállapodás lett volna a maradásról – és
a disznótelep fizetett volna.) Amennyiben a jog a disznótelepet védi (az ingatlantulajdonost
tűrésre kötelezi), akkor a disznótelep marad – akkor is, ha a költözés neki kisebb költséggel
járna, mint amekkora kárt az ingatlanfejlesztőnek a bűz okoz. (Az előbb ekkor megállapodás
lett volna: az ingatlanfejlesztő fizetett volna a költözésért.)
Lássuk a felelősségi-kártérítési szabályt! Amennyiben a jog az ingatlantulajdonost védi
felelősségi-kártérítési szabállyal, akkor a disznótelep költözése attól függ, hogy milyen a költözés
költségének és a kártérítésnek a viszonya. Költözik, ha a kártérítés költsége nagyobb; marad és
fizet, ha a költözésé. Ha a kártérítést a bíróság tévesen állapítja meg, akkor lesz olyan eset,
amikor költözik, pedig maradna, ha a megállapodás lehetséges lenne. (Ez a helyzet, ha a
kártérítés magasabb, mint az ingatlanfejlesztő kára.) És lesz olyan eset is, amikor marad, pedig
költözne, ha a megállapodás lehetséges lenne. (Ez a helyzet, ha a kártérítés alacsonyabb, mint
az ingatlanfejlesztő kára.) (A disznótelepet védő felelősségi-kártérítési szabály elemzésétől ismét
eltekintünk.)
35 Tegyük fel, hogy a disznótelep költözése esetén az ingatlantulajdonos 200-at nyerne (ekkora a kár a disznótelep
létéből, L=200), de a kártérítés csak 100 (D=100), a költözés pedig a disznótelepnek 190-be kerülne (C=190). Ekkor
az ingatlanfejlesztő hajlandó 91-et (vagy bármilyen t összeget, ahol C–D < t < L–D) fizetni – és ezt a disznótelep
tulajdonosa el is fogadja a költözésért cserébe. Az ingatlanfejlesztő nyer, mert 100 veszteség helyett (ez a kártérítéssel
nem fedezett kára), megússza 91-gyel (t<L-D). A disznótelep tulajdonosa pedig kevesebbet fizet az
ingatlanfejlesztőtől érkező összegen felül a költözésre, mint amennyit maradáskor, kártérítésként ki kellene fizetnie:
99-et (C-t<D).
36 Coase [2004].
27
Kit véd a jog?
„Károkozót” – Disznótelepet „Károsultat” – Ingatlanfejlesztőt
Tiltó végzés + Kártérítés
(A „károkozónak” megtiltják a
A Tiltó végzés
tevékenység folytatását, de a
„károkozót” (A „károkozónak” megtiltják a
„károsultnak” meg kell
változtatásra. tevékenység folytatását.)
Kit milyen térítenie az alperes
magatartásra többletköltségét.
kötelezzünk? Kártérítés
A „Engedélyező végzés” (A „károkozónak” megengedik a
„károsultat” (A „károkozónak” megengedik tevékenység folytatását, de a
tűrésre. a tevékenység folytatását.) felperes többletköltségének
megtérítésére kötelezik.
2. ábra: A konfliktus feloldásának magas tranzakciós költség mellett egy az alperes
tevékenységének megtiltása érdekében indított per után
Érdemes felhívni ezen a ponton a figyelmet arra, hogy amennyiben a tranzakciós költség nem
elhanyagolható, akkor a bíróságnak nem egy, hanem két kérdésről kell dönteni. Egyrészt arról,
hogy melyik fél jogát akarja megvédeni, másrészt arról, hogy kit milyen magatartásra akar
ösztönözni. A két kérdésre nem biztos, hogy ugyanaz a válasz. Jól példázza ezt a bíróság döntése
az említett Spur-esetben: a disznótelepet költözésre kötelezték, de ennek költségét az
ingatlantulajdonosra terhelték. Abból, hogy a disznótelep jogát akarta védeni a bíróság
(elsősorban azért, mert az ingatlanfejlesztő a disznótelep létének tudatában kezdett fejlesztésbe
– feltehetjük, hogy ez már tőkésült az ingatlan megvásárlásakor), még nem következik, hogy
ne akarná őt magatartása megváltoztatására, konkrét esetben a költözésre kötelezni.
Vagyis látszik, hogy amennyiben a tranzakciós költségtől nem tekinthetünk el, vagyis a
kölcsönösen előnyös megállapodás nem jön mindig létre, akkor a pont bevezetőjében látott négy
helyzet egyértelműen elhelyezhető ugyanabban a logikában, amit már az 1. ábra is mutatott.
Ezt láthatjuk a 2. ábrán: azt, hogy a két fél közül kit, és milyen módon kell védelemben
részesíteni, az előző két kérdésre adott választól függ.
Előírások vagy kártérítés: a károkozás vagy a veszélyes tevékenység tilalma. Első látásra úgy
tűnik, hogy az előírások prevenciós hatása erősebb, mint a kártérítésé. Általában azért véljük
így, mert a kártérítés prevenciós hatása attól függ, hogy a potenciális károkozó (és a károsult)
mit gondol, milyen eséllyel következik be a kár, illetve, hogy mekkora a látencia, amikor
(például bizonyítási problémák, vagy az eljárás költségei miatt) annak ellenére sincs kártérítés,
hogy van (vétkes) károkozás. Amennyiben túl optimista, túl kicsinek látja a tevékenysége
kockázatát, akkor olyan lépéseket is megtesz, amelyek már túl veszélyesek. Ezzel szemben a
tételes előírások, tiltások, kötelezések alkalmazásakor a potenciális károkozó esetleges rossz
mérlegelésének következményeit elkerülhetjük: a potenciális károkozó nem azt fogja vizsgálni,
hogy az adott tevékenység milyen valószínűséggel és mekkora kárt okoz (és mennyi kártérítést
kell kár esetén fizetnie), hanem azt, hogy az adott tevékenység megengedett-e.
Vegyük azonban észre, hogy ez a vélekedés téves! A fő különbség a kártérítés és a tételes
szabályok között nem az, hogy az előírásoknál ilyen magatartási szabályokról dönteni kell, míg
kártérítésnél nem. Ugyanis a vétkességi felelősség esetén ugyanilyen magatartási szabályokat
állít fel a bíróság: attól függően kell kártérítést fizetnie, hogy a magatartási szabályokat
28
betartotta-e. A különbség tehát inkább az, hogy míg a tételes előírások előzetesen ismertek,
vétkességi felelősség esetén a bíróság által az adott helyzetben elvárt magatartás sokszor nem.37
Tételes előírások vagy kártérítés: a károsult perbeli szerepe. Az egyik legfontosabb különbség a
kártérítés, az eseti végzések és az előre lefektetett (biztonsági, technológiai) előírások között az,
hogy mi azok érvényesítésekor a károsult szerepe. A kártérítés, illetve az eseti végzések esetén
a jogrendszer csak akkor lép, ha a károsult ezt kéri. Kártérítés esetén ennek feltétele, hogy a
kár bekövetkezzen. A tételes előírások kikényszerítésekor (általában) nem kell megvárni azt,
hogy kár felmerüljön. Az ilyen tételes előírások kikényszerítését sokszor nem köti a jogrendszer
magánjogi igényérvényesítéshez, hanem az államigazgatás tart fenn olyan szervezeteket,
amelyek az előírások megsértését próbálják felderíteni, illetve szankcionálni (vagy ő fordul
bírósághoz, mint a büntetőjog esetén). A három alternatívát hasonlítja össze, e szempontok
alapján az 1.3. táblázat is.
hogy indul a folyamat?

szükséges-e a károsultnak pert indítani?
igen nem; „hatóság” jár el
igen kártérítés
a kár a szankció tételes előírások,
szükséges feltétele-e? nem; elég a szabály „szabályozás”
eseti végzés
megsértése
1.3 táblázat: A szankció feltételei különböző alternatív rendszerek esetén
Ezek a tételes előírások tehát akkor is érvényesíthetők, ha a károsult, illetve a veszélyben lévő
fél nem lép. Erre az eltérésre a magyarázatot a joggazdaságtan általában a látenciában találja
meg. Amikor a bizonyítás roppant bonyolult, vagy a károsult eljárás miatti (anyagi és nem
anyagi) költsége magas, akkor nem fog pert indítani. Ezért a károkozót nem fenyegeti semmiféle
szankció – nincs prevenciós hatás. Hasonlóképpen: hiába indul el a per, ha a bizonyítás nem
biztos, hogy sikeres lesz – a bizonyítási probléma is gyengíti a prevenciós hatást.
Ezzel szemben az előírások kapcsán állami bürokráciát kell felállítani, amely egyrészt lényegesen
költségesebb, mint a magán jogérvényesítés, másrészt a szabályok kikényszerítésekor, illetve
(mivel ez a szervezet sokszor maga a szabály előkészítője, alkotója is) megszületésekor is a
bürokráciára jellemző problémákat hozza magával. Az előírások pontos meghatározása nem
egyszerű. Elképzelhető, hogy túl megengedőek; ilyenkor nincs, ami visszatartson a veszélyes
döntésektől. De mint a bevezetőben láttuk, elképzelhető túlzott elriasztás is, amikor túl szigorú
szabályokat alkotunk, figyelembe véve a tiltott (bár kockázatos) tevékenység előnyös
következményeit is.
4.3. Büntetések
A büntetés hiányát a kártérítési jog egyik megkülönböztető jegyeként azonosítja az irodalom.38
A büntetőjog és a polgári jogi felelősség szétválása éppen ezen a ponton történik meg. Amikor
37 A szabályozás és a kártérítés hatékonysági összehasonlításáért lásd Posner [2011[ 487–525, ill. Bartus – Szalai
[2014] 216–219, 230–241.
38 Lásd pl. Marton [1993]) 24–25.
29
a reparációs hatás elsődlegessége mellett érvelnek szerzők, akkor azt gyakran annak alapján
teszik, hogy a kártérítési jog nem enged olyan szankciót, amely a prevenciós cél miatt ugyan
talán igazolható lenne, de meghaladja a kár nagyságát.39 A joggazdaságtan a tulajdoni és a
felelősségi-kártérítési védelem közötti választás elemzésekor erre az eltérésre is rákérdez. A
tulajdoni védelem ugyanis nem egyszerűen azt jelenti, hogy bizonyos magatartási szabályokat
hozunk, hanem azt, hogy azok megsértésének szankcióját magasabbra emeljük. A tulajdoni
védelem esetén a szabályszegés szankciója a büntetés: ha valaki az előírást megszegi, a végzést
nem hajtja végre, akkor nem csak a kárt térítetjük meg vele, nem csak kártérítést fizet, hanem
a kárt meghaladó szankcióra számíthat.
A büntetés (a tulajdoni védelem) ösztönző hatása különösen akkor roppant fontos, ha a kár
mérésének nehézsége miatt a felelősségi-kártérítési védelem mellett túl sok káresemény
történne; illetve, ha a látencia államigazgatási fellépés mellett is magas marad.
Tévedés a szankció nagyságában. Amennyiben a tranzakciós költség jelentős, és a kártérítés túl
alacsony, akkor a felelősségi-kártérítési védelem mellett túl magas lesz a káresemények száma.
(Példánkban: a disznótelep nem költözik el, pedig költöznie kellene.) A felelősségi-kártérítési
szankció, különösen, ha objektív-tárgyi (vétkességet nem vizsgáló) felelősség működik, nagyon
érzékeny a kártérítés nagyságára. Márpedig a kártérítési jog a teljes kártérítés megállapítására
a legtöbb esetben alkalmatlan: a bevezetőben látott teljes kártérítést a jog nem tudja (és néha
nem is akarja) megítélni. A büntetés ilyenkor azért jelent vonzó alternatívát, mert ebben az
esetben a károkozó által viselt szankciónak nem kell a polgári jog által elismert (és bizonyítható)
kárhoz illeszkednie – meghaladhatja azt.
Az elvárások megfogalmazásakor ráadásul a kár mérése esetén fellépő bizonyítási problémával
sem kell foglalkozni: nem a károkat kell pontosan megállapítani, hanem az elvárásokat pontosan
specifikálni. Ezt követően a szankció a kárt messze meg is haladhatja (büntetés is lehet), hiszen
a cél éppen az, hogy az előírást – a szankciótól való félelem miatt – az arra kötelezett betartsa.
Tegyük azonban hozzá, a tulajdoni védelem csak első ránézésre működtethető egyszerűbben.
A büntetőjog, szabálysértési jog ugyanis a gyakorlatban – szemben például a fent látott no-
fault rendszerekkel – nem a kártérítési rendszer helyébe, hanem inkább azok mellé lép. Büntető
és polgári eljárás is indul. Vagyis a kárt a polgári szakaszban akkor is becsülni kell. A prevenciós
hatás azonban így is jelentős: ha a kártérítés esetlegesen el is marad a kártól, a károkozót
büntetés akkor is fenyegeti.
Látencia. A látencia, a sikeres és kikényszeríthető polgári jogi keresetek elmaradása a kártérítési
rendszer prevenciós hatását gyengíti. Látencia azonban az előírások és büntetések módszere
esetén is van: nincs olyan ellenőrző hatóság, amely minden szabályszegőt megtalálna és
szankcionálna. Erre a típusú, a felderítés tökéletlenségéből fakadó látenciára adhat választ a
szankció emelése.40
Tegyük fel, hogy a károkozónak száz egységnyi szankcióra kell számítania. Ha azonban ezt nem
minden szabályszegés esetén kell megfizetnie, akkor a prevenciós hatás nyilvánvalóan csökken.
A szankció valószínűségének csökkenését azonban a szankció szintjének emelésével kompenzálni
lehet – megmaradhat a prevenciós hatás adott szintje. A félreértések elkerülése érdekében: ezzel
39Ilyen érvelésért lásd pl. Fuglinszky [2008] 204.

40A klasszikus érv szerint a szankció ilyen esetekben (különösen a büntetőjogban) azért magasabb, mint az egyéni
kár, mert a büntetőjog a közérdeket is figyelembe veszi. A joggazdaságtan számára azonban a probléma az, hogy a
közérdek gyakorlatilag a közösség kára, vagyis annak figyelembevételét (megtérítését) a kár megtérítése is
megkövetelné. (A közérdek joggazdaságtani fogalmáról lásd magyarul: Cooter – Ulen [2005] 494–495.)
30
nem azt állítjuk, hogy amennyiben a lebukás, a szankció esélye felére csökken, akkor a szankció
kétszeresre emelése ugyanazt a prevenciós hatást eredményezi. 41 Az érv csak annyit állít, hogy
a büntetés emelésének van visszatartó hatása, tehát lehet vele ellentételezni a látencia
emelkedését.
Ezzel értékeltük is mindkét megoldást, mindkét szabályt a prevenció szempontjából. A
kártérítési rendszer (a felelősségi-kártérítési szabály) esetén a fő veszélyforrás az, hogy rosszul
állapítják meg a kártérítés nagyságát, míg a büntetésekkel kombinált előírások (a tulajdoni
szabály) esetén pedig az, hogy – ha magas a tranzakciós költség – túl magas vagy túl alacsony
szintű elvárásokat fogalmaznak meg.
5. M éltányosság
A két alapvető jogpolitikai érv, a reparáció és a prevenció mellett az irodalomban megjelenik
egy harmadik is: a méltányosság. Ezt ugyan általában úgy tekintjük, mint amely csak kiegészíti
a másik kettőt, de egyrészt azáltal, hogy a Ptk. (az új Ptk. 6:522.§ (4) bekezdés) megengedi a
kártérítés mérséklését különös méltányosság alapján; másrészt mivel anekdotikus tudásunk
szerint a bírósági döntéseket gyakran befolyásolja ez, így érdemes külön is kitérni ennek
szerepére is.
Mádl Ferenc elemzése alapján érdemes a méltányosság kétféle értelmezését szétválasztani.
Nevezzük az egyiket szabadjoginak, a másikat elosztásinak. A szabadjogi méltányosság-felfogás
szerint a méltányosság egy olyan generálklauzula, amelyre hivatkozva a bíróság szabadon
eltérhet az alapvető szempontok szerint „kiszámolt” kártérítéstől.42 Úgy tűnik Marton Géza
klasszikus javaslatában elsősorban ebben az értelemben használta a fogalmat.43 Az elosztási
méltányosság-felfogás már konkrétabb értelmet rendel a fogalomhoz: a felperes és az alperes
közötti jövedelmi, vagyoni egyenlőtlenség figyelembevételét várja el. Helyhiány miatt most
elsősorban ezen utóbbit fogjuk szem előtt tartani – már csak azért is, mert a magyar
jogirodalomban ez az elterjedtebb. 44
Érdemes először is azt leszögezni, hogy az elosztási méltányosság nem feltétlenül ellentétes a
hatékonysággal. Ennek ellenére annak megjelenését a kártérítési jogban általában nem üdvözli
a normatív joggazdaságtani irodalom. Méghozzá ugyanazért, amiért a reparációt sem: akadnak
olyan alternatív megoldások, amelyek jobban szolgálhatják az adott cél elérését. Ilyen lehet
például a szociálpolitika, a végrehajtási jog.
Hatékonysági elemzés. Lássuk először, hogy miért lehet hatékony a méltányossági szempont
számbavétele kártérítési perekben. Az alapgondolat: a hatékony kártérítési rendszernek fontos
része a kockázatok megfelelő elosztása. A prevenció maga is ezt a célt szolgálja: kialakuljon a
41 A közgazdaságtan nyelvén ez csak akkor igaz, ha a potenciális károkozó, előírásszegő kockázatsemleges. Minden
más esetben a felek vagy a szankció emelésére, vagy a lebukás esélyének ugyanolyan arányú növekedésére reagálnak
jobban. Lásd Cullis – Jones [2003] 304–317.
42 Mádl [1964] 409-412.
43 Bár Marton Géza ugyan összekapcsolja a méltányosság kérdését a szociális helyzettel, de ezt csak mint
legfontosabb szempontot hozza fel a méltányosság kapcsán. (Marton [1991] p. 80, 96, 104) Sőt, kifejezetten kijelenti,
hogy a túlnyomó érdek elve az, amit a köznyelv méltányosságként szokott azonosítani: nem okozna-e nagyobb kárt
a kártérítés megítélése (vagy éppen a kereset elutasítása, „mint amennyit elhárítani akart”. (Marton [1993] p. 104,
111)
44 Ebben az elosztási értelemben fogja fel a méltányosságot Eörsi Gyula (Eörsi [1961] pp. 359-360). Így írja le a mai
magyar joggyakorlatot Fuglinszky Ádám (Fuglinszky [2008] p. 214-216), illetve ennek értelmében javasolja a
kártérítési rendszert átalakítani Zlinszky János (Zlinszky [2001]).
31
baleseti kockázat optimális szintje. Ugyanakkor ezt az optimális kockázatot is többféleképp el
lehet még osztani a felek között – és ezen elosztási lehetőségek között is van hatékonysági
különbség. E hatékony kockázatelosztás egyik fontos elve pedig az, hogy ex ante a kockázatot
(ex post pedig a kárt) a jobb kockázatviselőre terheljük. Ő pedig sokszor – de nem mindig – az,
akinek az adott kár a vagyona kisebb részét érinti. Ez a következtetés ugyanazon alapul, amit
fent a biztosítás elemzésénél láttunk. A biztosító azért képes jobban viselni a kockázatot, mert
a sok ügyfele egyes kockázatai kioltják egymást. Ugyanez a „kioltás” jelentkezik akkor is, ha
valakinek az adott kockázat csak a vagyonának kisebb részét érinti. Könnyen lehet, hogy
ugyanez a körülmény, miközben vagyonának egyes elemeire károsan hat, más elemeire
pozitívan. Vagy egy következő esemény helyre is állíthatja, ellentételezheti is azt. Akinek
vagyonához mérve relatíve nagyobb a kára, annak kisebb az esélye arra, hogy az adott kár egy
másik vagyonelemen, vagy egy következő esemény kapcsán megtérüljön.
Elosztási funkció a polgári jogban: alternatívák. Ha fontosnak is tekintjük a méltányossági
szempont érvényesülését, akkor is választ kell adnunk a fejezet visszatérő kérdésre: miért a
kártérítési jog érvényesítse ezt, miért nem valamilyen alternatív rendszer? A kormányzati adó-
és szociálpolitika például sokkal jobb megoldást kínál erre, mint a polgári jog. Konzisztensebb
megoldást jelent. Konzisztensebb, mert míg a polgári jog csak az elé kerülő esetekben tudja azt
alkalmazni, addig az adó- és szociálpolitika mindenkinél – azoknál is, akiknek nincs olyan
balszerencséjük, hogy egy baleset károsultjai, vagy károkozói lettek.
Komoly kritika a joggazdaságtan szemében a méltányossági, különösen az elosztási, szegényeket
segítő szempont polgári jogi érvényesítése ellen az is, hogy e kérdések elemzésére nem igazán
alkalmas a bíróság. Nem tudjuk megmondani, hogy egy fele olyan gazdag károkozó esetében
mennyivel kell csökkenteni a kártérítést. Ha ezt a bíróság mérlegelésére bízzuk, akkor e kérdések
egy – e tekintetben – lényegesen kiszámíthatatlanabb és rosszabb hatásfokkal működő
rendszerben dőlnek el, mint ha csak és kizárólag az adó- és szociális jog feladatává tesszük ezen
szempont érvényesítését.
Létezik azonban a kártérítési jogon és az állami szociálpolitikán kívül egy harmadik – ritkábban
elemzett, de kézenfekvő – alternatíva is: a végrehajtási szabályok alakítása. A kártérítési igényt
nem a bírósági ítélettel, hanem annak végrehajtásával elégítjük ki. Éppen ezért a kártérítési
esetben az elosztási méltányosság nem csak úgy jelenhet meg, ha a szegényebb károkozó esetén
alacsonyabb kártérítést ítéltetünk meg, hanem úgy is, hogy – miközben maga az ítélet erre nem
érzékeny – a végrehajtási szakaszban érvényesítjük azt. A végrehajtási szabályok lehetőséget
adnak arra, hogy a meghozott bírósági ítéleteket szegényebbek esetén ne, vagy ne teljes
mértékben hajtsunk végre. Ha a végrehajtási szabályokra hagyatkozunk, akkor nem a bíróság
feladata a felperes „szorult helyzetének” felmérése, megítélése, hanem a végrehajtóé. A
végrehajtóé, aki könnyebben felmérheti a károkozó valós anyagi, szociális helyzetét, mint a
bíróság; és akit a méltányosság mérlegeléséhez a végrehajtási jogban komolyabb támpontokkal
is segíthetünk.
6. Összefoglaló
A fejezet amellett érvelt, hogy a kártérítési jog elemzésekor napjainkban a hangsúlyt érdemes
a reparációs elvről, annak prevenciós hatására helyezni. A szöveg, és a kötet további részei nem
vitatják, hogy a reparáció elv jelen van, és sok bírósági döntés, sok kártérítési jogi szabályozás
nem érthető meg nélküle. Az állítás: amennyiben a reparációs elvet állítjuk a középpontba,
akkor az – Sólyom László kifejezésével – valóban a polgári jogi felelősség folyamatos
32
hanyatlásához, előbb-utóbbi eltűnéséhez vezet. Ugyanakkor a prevenciós hatás, bár az előírások
(az angol irodalomban: a reguláció) terjedésével a kártérítési jog itt is egyre fontosabb
alternatívákkal kénytelen „megküzdeni”, sokkal biztosabb jogpolitikai érvet szolgáltat a
kártérítési jog megtartása, illetve esetleges reformja mellett.
Irodalom jegyzék
Allen, Douglas W. [2000]: Transaction Costs in: Bouckaert, Boudewijn and De Geest, Gerrit
(eds.), Encyclopedia of Law and Economics, Volume I. The History and Methodology of Law
and Economics, Cheltenham: Edward Elgar pp. 893-926
Bárdos Péter [2001]: Kárfelelősség a Polgári Törvénykönyv rendszerében. Budapest, HVG-Orac
Bartus Gábor – Szalai Ákos [2014]: Környezet, jog, gazdaságtan – Közpolitikai eszközök és
joggazdaságtani magyarázatok Budapest: Pázmány Press
Brown, Craig [1985], Deterrence in Tort and No-fault: The New Zealand Experience, California
Law Review 73, pp. 976–1002.
Calabresi, Guido [1970], The Costs of Accidents: A Legal and Economic Analysis. Yale
University Press.
Calabresi, Guido – A. Dougles Malamed [1972/1984]: Tulajdoni szabályok, felelősségi szabályok
és az elidegeníthetetlenség: a székesegyház egyik látképe. in: Harmathy Attila – Sajó András
(szerk.) A jog gazdasági elemzése. KJK, Budapest, 1984
Caldwell, Daniel D. [1977], ‘No-fault Automobile Insurance: An Evaluative Survey’, Rutgers
Law Review 30, pp. 909–90.
Coase, Ronald H. [1960/2004], A társadalmi költség problémája. in: Coase, R. H.: A vállalat,
a piac és a jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004
Coase, Ronald H. [2004]: „Megjegyzések a társadalmi költség problémájához” in Ronald H.
Coase: A vállalat, a piac és a jog (Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó 215–254.
Cohen, Alma – Rajeev Dehejia [2004], The Effect of Automobile Insurance and Accident
Liability Laws on Traffic Fatalities, Journal of Law and Economics 47, pp. 357–93.
Cooter, Robert – Thomas Ulen [2005]: Jog és közgazdaságtan, Nemzeti Tankönyvkiadó,
Budapest.
Cullis, John – Philip Jones [2003]: Közpénzügyek és közösségi döntések (Budapest: Aula)
Cummins, J. David – Richard D. Phillips – Mary A. Weiss [2001], The Incentive Effects of No-
fault Automobile Insurance, Journal of Law and Economics 44, pp. 427–64.
Dhankhar, Praveen, M. – Mahmud Khan – Shalini Bagga [2007], Effect of Medical Malpractice
on Resource Use and Mortality of AMI Patients, Journal of Empirical Legal Studies 4, pp.
163–83.
Eörsi Gyula [1961]: A jogi felelősség problémái – A polgári jogi felelősség, Akadémiai Kiadó,
Budapest
Eörsi Gyula [1966]: A polgári jogi kártérítési felelősség kézikönyve. KJK, Budapest
Fézer Tamás [2011a]: I. Fejezet: A polgári jogi felelősség természete. in: Fézer Tamás (szerk):
A kártérítési jog magyarázata. Budapest: Complex (e-book)
33
Fézer Tamás [2011b]: II. Fejezet: A kártérítési felelősség általános alakzata. in: Fézer Tamás
(szerk): A kártérítési jog magyarázata. Budapest: Complex (e-book)
Fiore, Karine [2009]: No-fault compensation systems. in Michael Faure (szerk.): Tort Law and
Economics (Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar
Fuglinszky Ádám [2015]: Kártérítési jog. Complex, Budapest
Fuglinszky Ádám [2008]: Az európai kártérítési jog egyes jogfilozófiai és jogpolitikai
alapkérdései. in Paksy Máté (szerk.): Európai jog és jogfilozófia: Konferenciatanulmányok az
európai integráció ötvenedik évfordulójának ünnepére. Budapest: Szent István Társulat.
Fuglinszky Ádám [2011]: Felelősség szerződésen kívüli okozott károkért és jogalap nélküli
gazdagodásért. in: Osztovits András: A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Opten, Budapest
Hershovitz, Scott [2014]: „Tort as a Substitute for Revenge” in John Oberdiek (szerk):
Philosophical Foundations of the Law Tort (Oxford: Oxford University Press) 86–102
Jobbágyi Gábor – Fazekas Judit [2004]: Kötelmi jog. Budapest: Szent István Társulat.
Jozon Mónika [2011]: Satisfaction by Finding a Violation. In: Fenyves Attila – Ernst Karner –
Helmut Koziol – Elisabeth Steiner (szerk): Tort Law in the Jurisprudence of the European
Court of Human Rights. Berlin – Boston: De Gruyter. 741-771.
Knight, Frank H. [1921], Risk, Uncertainty, and Profit. Boston, MA: Hart, Schaffner & Marx;
Houghton Mifflin Co.
Koziol, Helmut [2013], Basic Questions of Tort Law from a Germanic Perspective. Wien: Jan
Sramek
Koziol, Helmut [2015], Comparative Conclusions. in Koziol, Helmut (ed.), Basic Questions of
Tort Law from a Comparative Perspective. Wien: Jan Sramek. 685-838
Körtvélyesi ***
Lábady Tamás [1992]: A nem vagyoni kártérítéssel kapcsolatos bírói gyakorlat legújabb
tendenciái. Biztosítási Szemle 7-8/92. 4-30.
Lindenbergh, Siewert D. – Peter P.M. van Kippersluis [2009]: Non pecuniary losses. in Michael
Faure (szerk.): Tort Law and Economics (Cheltenham:, UK – Northampton, MA, USA:
Edward Elgar) 215–227.
Mádl Ferenc[1964]: A deliktuális felelősség – A társadalmi és jogi fejlődés történetében
Akadémiai Kiadó, Budapest
Marton Géza [1993]: A polgári jogi felelősség. Triorg Kft., Budapest
McEwin, Ian R. [2000], No-fault Compensation systems, in: Bouckaert, Boudewijn and De
Geest, Gerrit (eds.), Encyclopedia of Law and Economics, Volume II. Civil Law and
Economics, Cheltenham, Edward Elgar, pp. 735–63.
McEwin, R. Ian [1989], No-fault and Road Accidents: Some Australian Evidence, International
Review of Law and Economics 9, pp. 13–24.
Menyhárd Attila [2015], Basic Questions of Tort Law from a Hungarian Perspective. in: Koziol,
Helmut (ed.), Basic Questions of Tort Law from a Comparative Perspective. Wien: Jan
Sramek. 251-351
34
Petrik Ferenc [2002]: A felelősségi eszme változásai a kártérítési jogban. Gazdaság és Jog 10/7-
8 pp. 3-11
Posner, Richard A. [1995], Wealth Maximization and Tort Law: A Philosophical Inquire. in:
Owen, David G. (ed.), Philosophical Foundations of Tort Law. Oxford – New York: Clanderon
99-111
Posner, Richard A. [2011], Economic Analysis of Law, 8th edition. New York: Aspen Law and
Business
Radzik, Linda [2014]: „Tort Process as Relational Repair” in John Oberdiek (szerk):
Philosophical Foundations of the Law Tort (Oxford: Oxford University Press) 231–250.
Shavell, Steven [2004]: Foundations of Economic Analysis of Law, Cambridge, MA: Belknap
Press
Sólyom László [1977]: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest
Stigler, George J. [1966]: The Theory of Price (New York: Macmillan Co. 1966)
Swan, Peter L. [1984], The Economics of Law: Economic Imperialism in Negligence Law, No-
fault Insurance, Occupational Licensing and Criminology, Australian Economic Review 67, pp.
92–108.
Szalai Ákos [2013]: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése. L’Harmattan – Széchenyi
István Szakkollégium, Budapest
Trebilcock, Michael J. [1989], Incentive Issues in the Design of “No-fault” Compensation
Systems, University of Toronto Law Journal 39, pp. 19–54.
Vékás Lajos [2005]: ’Sérelemdíj – fájdalomdíj’: Gondolatok az új Ptk. reformjavaslatairól a
német jog újabb fejleményei tükrében. Magyar Jog 2005/4.
Zlinszky János [2001]: Indokolt javaslat a Ptk. kárfelelősségi rendszeréhez. Magyar Jog 2001/8,
pp. 449–456
Zuckerman, Stephen. – Randall R. Bovbjerg – Frank A. Sloan [1990], Effects of Tort Reforms
and Other Factors on Medical Malpractice Insurance Premiums, Inquiry 27, pp. 167–82.
35
II. A kártérítési jog prevenciós hatásának egyszerű joggazdaságtani m odellje
A joggazdaságtan egyik legfontosabb erénye, hogy képes a különböző jogszabályok, jogi

alternatívák viselkedési hatásait modellezni. Modellezni – és nem pontosan előre jelezni. Nem
azt mondja meg, hogy adott ember miként fog reagálni egy változásra (fog-e egyáltalán) - csak
azt, hogy amennyiben semmi más nem változik (ez a közgazdaságtan híres ceteris paribus
feltevése), akkor várhatóan nő vagy csökken egy adott tevékenység volumene, többen, többször
folytatják-e majd. Ezt a kérdést tesszük itt is fel: amennyiben a kártérítési szabályok változnak,
akkor ceteris paribus a káresemény valószínűségét növelő és csökkentő magatartások terjednek-
e inkább.
A joggazdaságtani elemzés általában azt az utat követi, hogy az egyszerűbb modelltől halad a
bonyolultabb feltevések felé. Ezen az úton könnyen összerakhatunk meglehetősen bonyolult
feltevéseken alapuló magatartási modelleket is: az egyszerűbb hatásmechanizmusát könnyen
megértjük, és innentől csak azt kell vizsgálni, hogy a bonyolultabb helyzetek modellek ettől
mennyiben térnek el. A kiindulópont éppen ezért (és nem azért, mert ezt tekintenénk
általánosnak) a racionális döntéshozó (homo oeconomicus) kockázatsemleges változatának
leírása lesz. Ezt módosítjuk először a – valóságban lényegesen gyakrabban előforduló –
kockázatkerülő (de még mindig racionális mérlegelés után döntő) ember esetére. Végül a
racionalitás feltevését adjuk fel. Látjuk majd itt, hogy ha valaki túlzottan is erősnek találja a
homo oeconomicus feltevését, akkor sem érdemes kidobnia az erre alapuló elemzést, mert a
korlátozott racionalitás modellje alig egy-két helyen, és viszonylag könnyen kezelhető módon
változtat ezen.
Hasonlóképp az egyszerűség miatt szűkítjük le az elemzést az idegenek kollíziójára. A mostani
elemzés csak azokról a káreseményekről szól, amikor a két fél nem lép előzetesen tranzakcióba
egymással – vagyis például nem az orvosi műhibákat (ahol a beteg előzetesen általában beszél
az orvossal), nem a termékfelelősségi eseteket (ahol a káreseményt a két fél közötti korábbi
szerződés – például: adásvétel – következménye). A modellt nem túl nagy erőfeszítések árán ki
lehet terjeszteni erre is, de erre terjedelmi okok miatt itt nem kerítünk sort. (Ezek a kötet
nyolcadik fejezetének témáját adják.)
A kérdés most az, hogy az itt ismertetendő modellek szerint miben tér el egymástól a három
alapvető felelősségi rendszer hatása: a felelősség hiányáé, az objektív-tárgyi felelősségé és a
vétkességi felelősségé. Mint az első fejezetben láttuk, objektív-tárgyi felelősségről akkor
beszélünk, ha három elemet kell a bíróságnak bizonyítottnak látni ahhoz, hogy az alperest
kártérítés fizetésére kötelezze: az alperes (i) jogellenesen (ii) kárt (iii) okozott a felperesnek.
Vétkességi felelősség esetén ehhez egy negyedik kérdés is társul: az alperes (i) jogellenesen (ii)
kárt (iii) okozott a felperesnek, azzal, hogy (iv) nem az elvárásoknak megfelelően járt el.
Felelősség hiányán pedig azt értjük, hogy a károkozó soha nem fizet kártérítést – semmilyen
elővigyázatossági szinten sem. A fejezet kérdése lesz, hogy ha e rendszerek egyes paraméterei
(például a kártérítésként fizetendő összeg, vagy az elvárt magatartás) változnak, akkor az
hogyan hat az emberek prevenciós ösztönzőire, viselkedésére.
Az írás alapvető állítása, hogy a kártérítési rendszer kétféleképpen ösztönözhet
elővigyázatosságra: egyes esetekben egyedül a kár esetén viselendő költségeken keresztül, más
36
esetekben az elvárt magatartás meghatározása révén is.45 Nevezzük az előzőt költségalapú
ösztönzésnek, a másodikat elvárás-alapú ösztönzésnek! A károkozó oldalán költségalapú
ösztönzés jelenik meg az objektív-tárgyi felelősség esetén, míg az elvárásalapú ösztönző a
vétkességi felelősség esetén.
Mielőtt belekezdenénk az elemzésbe érdemes felidézni az első fejezetben látott három további
definíciót: a baleset, az elővigyázatosság és a kockázat itt használt fogalmát. A baleset azt
jelenti, hogy a károkozó a kárt nem szándékosan okozza. (Ugyanakkor a fejezet tárgya lesz a
szándékosság elemzése is – látjuk majd, hogy a szándékosság a balesetre koncentráló alapmodell
egyik változata.) Az elővigyázatosság az a tevékenység, amely a kár bekövetkezési esélyét
csökkenti. A baleset egy kockázat, ami pedig egyszerűen annyit jelent, hogy nem tudjuk
biztosan, hogy bekövetkezik-e; pontosabban csak azt tudjuk, hogy milyen ennek a
valószínűsége.
A fejezet hat alfejezetben tárgyalja az alapvető felelősségi formák ösztönzési kérdéseit. Először
a racionalitásmodell alapelemeivel, általános megállapításaival találkozunk. Ezt követően
először kockázatsemleges racionális döntéshozó modelljét vizsgáljuk meg. A harmadik alfejezet
foglalkozik a kockázatkerülés esetével. A negyedik és az ötödik alfejezet két fontos feltevést old
fel: a negyedik azt a helyzetet vizsgálja, amikor előre nem ismert, hogy ki lehet károkozó és ki
károsult (vagyis kit fenyeget fizetési kötelezettség a másik felé, ha felelősnek találják), az ötödik
pedig a már többször emlegetett szándékos károkozás modelljét nyújtja. A hatodik fejezetben
vizsgáljuk meg a racionalitás-feltevéssel szembeni kifogásokat – a korlátozott racionalitáson
alapuló modelleket (pontosabban kiegészítéseket).
1. R acionális döntéshozó
A pozitív közgazdaságtan azt keresi, hogy egy racionális ember (ahogyan gyakran nevezik, a
homo oeconomicus) vélhetően hogyan reagálna különböző őt érő hatásokra – mire ösztönzik
ezek őt. Az első kérdés ezért, hogy ki tekinthető racionális embernek? Ez lesz az első két pont
témája – az elsőé a racionalitás definíciója, a másodiké annak alkalmazása a kártérítési jog
tipikus szituációjára. A racionális ember lehet kockázatsemleges vagy kockázatkerülő.46 Ez a
különbség alapvetően meghatározza azt, hogy hogyan reagál a kártérítési jog intézményeire.
Az alfejezet harmadik és a negyedik pontja ezért ezt vizsgálja: megmutatja az eltérést a kétféle
kockázathoz való viszony között. A fejezet végén pedig két fontos feltételt oldunk fel. Egyrészt
időnként nem előre ismert, hogy adott baleset esetén kártérítést fizetnünk kell, vagy kártérítést
kapni fogunk – ez az ún. szimmetrikus modell az irodalomban. Másrészt, vannak esetek, amikor
nem baleset miatt következik be a kár, hanem amikor a károkozó szándéka is a károkozás – ez
pedig a szándékos károkozás modellje.
45 A kártérítési rendszer ösztönzőinek klasszikus joggazdaságtani bemutatása általában abból indul ki, hogy van egy
károkozó és egy károsult, akik egyaránt képesek a károsult várható kárát csökkenteni, azon keresztül, hogy
elővigyázatossági lépéseket tesznek. Az elemzés általában a különböző felelősségi szabályok közötti eltérésekre
koncentrál: mennyiben tér el egy (alapesetben teljes kártérítést megítélő) objektív-tárgyi és egy (alapesetben teljes
kártérítést ígérő, és hatékony elvárásokkal dolgozó) vétkességi felelősség ösztönző hatása. Miután ezt a „bírósági
tévedés nélküli” hatékonyan működő alapmodellt bemutatta, annak kiterjesztésként mutatja be azt az esetet, ha a
bíróság ítélete nem tökéletes. (Lásd Cooter – Ulen [2005] pp. 349-364, vagy Shavell [2004] pp. 177-206)
Viszonylag kevés szerző (például Diamond [1975], Cooter – Porat [2000], Luppi et al [2013]) teszi fel azt a kérdést,
hogy mi történik, ha a károsult is szenvedhet kárt. A mostani elemzés éppen ebből indul ki.
46 Tegyük hozzá: lehet kockázatkereső is, de az a mostani elemzés szempontjából érdektelen.
37
1.1. Homo oeconomicus – a racionális döntések modellje
A racionalitás két fogalma ismert a közgazdaságtanban: az eszközválasztás racionalitása, illetve
a preferenciákra is kiterjedő konzisztens preferenciák elvárása. Mindkettőre igaz, hogy a célok,
vágyak, preferenciák tartalmával nem foglalkoznak. Ez lesz a pont utolsó témája.
Eszközválasztás racionalitása. Ebben az értelemben azt az embert tekintjük racionálisnak, aki
olyan utat, olyan eszközöket választ, amelyek a céljaihoz közelebb visznek. Pontosabban, a
racionalitás attól függ, hogy az elérhető alternatívák közül annak alapján választ-e, hogy az
egyes lehetőségek a saját céljai szempontjából milyen általa ismert jó és rossz
következményekkel járnak. E kellemes és kellemetlen következményeket – és nem csak a
pénzügyi, vagyoni hatásokat – nevezi a közgazdaságtan hasznoknak és költségeknek.
Mielőtt továbblépünk érdemes utalni arra, hogy a definíció fontos része az „általa ismert”
kitétel. Vagyis nem csak a tökéletesen tájékozott döntés lehet – már ha létezne egyáltalán ilyen
– racionális. Az ilyen tökéletes tájékozottság elvárásának irracionalitását jól példázza a
mondabeli szamár, aki két egyformának látszó szénaboglya között a felező ponton állva éhen
hal, mert nem tudja eldönteni, hogy melyik felé induljon el: mivel nem teljesen tájékozott, nem
tud köztük különbséget tenni, újabb és újabb és újabb információkat keres a döntés előtt. A
közgazdasági elemzés számára maga az információgyűjtés is racionális döntés kérdése – és
időnként az az eszközválasztás szempontjából racionális válasz, hogy befejezzük azt. Anélkül,
hogy episztemológiai vitákba bocsátkoznánk, talán leszögezhetjük, hogy sokszor azért
maradnak a döntéseink kockázatosak (vagyis azért nem tudjuk a döntés pillanatában, hogy
pontosan milyen eredményre vezetnek azok), mert nem gyűjtünk további információkat. A
kockázat – vagy, ha tetszik: a bizonyosság hiánya – ebben az értelemben részben épp a
racionalitás következménye.
Az eszközválasztás racionalitása több fontos, nem triviális következménnyel jár. Ha azt akarjuk
tesztelni, hogy az emberek ebben az értelemben racionálisan döntenek-e akkor azt kell
megvizsgálni, hogy bizonyos döntési szabályszerűségek érvényesülnek-e. Emeljünk ki ezek közül
hármat: az elsüllyedt költségek fogalmát, a határelemzést, és a költség racionális értelmezését.
Amikor a következő alfejezetben a korlátozott racionalitásról fogunk beszélni, akkor – többek
között – abból indulunk majd ki, hogy ezek a következmények nem teljesülnek.
Az elsüllyedt költségek elmélete szerint csak a jövőbeli örömök, bosszúságok, hasznok, költségek
számítanak – a múltbeli eseményeken már nem változtathatunk, azok „elsüllyedtek”. Az
elsüllyedt költség döntési elve szerint a döntésünket a múltbeli lépéseink, vagyis az, hogy
régebben milyen alternatívákat választottunk, melyeket próbáltuk már ki, csak annyiban
befolyásolják, amennyiben ezek a jövőbeli hasznokra és költségekre hatnak.47
A határelemzés szerint ha el akarjuk dönteni, hogy egy számunkra kellemes, hasznos
tevékenységet hogyan, miképpen, de főleg mennyi ideig, milyen intenzitással, „mennyit”
folytassunk, akkor a kérdést úgy kell feltenni, hogy érdemes-e az adott szintet egy kicsit növelni.
Ha a válasz az, hogy igen, akkor újra meg lehet kérdezni, hogy ahhoz (a most már magasabb
szinthez képest) érdemes-e még egy kicsit növelni. Vegyük észre: a korábbi egységekre adott
igenlő válasz már elsüllyedt költség. A határelemzés azt vizsgálja, hogy hol legyen az a határ,
amikor megállunk.
47Tegyük azonban hozzá: Az előző haszonfogalom alapján azonban, mely szerint minden öröm és bánat haszonnak
és költségnek számít, nem kizárható, és nem irracionális az sem, ha valaki úgy értelmezi, hogy a saját magáról
kialakított önképét rongálná az, ha változtatna. Ez szintén jövőbeli hatás: a váltás költsége az, hogy a jövőben
fogom magam emiatt például hűtlennek érezni.
38
A racionális döntéshozó modelljének költségfogalma az ún. lehetőségköltség [opportunity cost]:
az adott kiválasztott alternatíva költsége mindig annak a (legjobb) alternatívának a haszna,
amelyről emiatt lemondtunk – nem pusztán az a konkrét kiadás, fájdalom, baj, amit
elszenvedünk, hanem az a haszon is, amit emiatt az elszalasztott lehetőség miatt nem kapunk
meg. Éppen ezért félreértés, ha valaki azt állítja, hogy a homo oeconomicus pénzhajhász,
materiális ember! A homo oeconomicusnak bármilyen célja lehet – költsége, kára sem csak
anyagi lehet: minden öröm, amelytől elesik, költség.
Racionalitás, mint a preferenciák konzisztenciája. A másik racionalitás-fogalom kicsit tovább
megy. Nem elégszik meg azzal, hogy alternatívák közül miképpen választunk, hanem azt is
megkérdezi, hogy azok a célok, amiket valaki követ, konzisztensek-e. A legismertebb
konzisztencia-teszt az ún. tranzitivitás vizsgálat. Eszerint, ha valaki jobban szereti A-t mint B-
t, és jobban szerei B-t mint C-t, akkor A-t is jobban kell szeretnie, mint C-t.48
Racionalitás és preferenciák. Bármelyik racionalitásfogalmat fogadjuk is el a kettő közül, azt
egyik sem állítja, hogy racionalitás kérdése lenne, hogy kit milyen cél vezérel. Az ember céljai
nem racionálisak vagy irracionálisak – ez nem a közgazdaságtani értelemben vett racionalitás
vizsgálatának terepe. Mondhatjuk, hogy az adott ember etikai szempontból kiváló, vagy
tökéletlen, alkothatunk esztétikai véleményt a vágyairól, de éppen mivel vágyak, így a
racionalitás tesztje rájuk nem alkalmazható.
1.2 Racionális döntéshozó kártérítési szituációban

A prevenciós hatás az elővigyázatosságot befolyásolja. Vagyis, természetesen a károkozás előtti
döntésekre hat. Az eszközválasztás racionalitásának definíciójában láttuk, hogy racionálisan az
az ember dönt, aki az adott ismeretei birtokában a rendelkezésére álló lehetőségek, döntési
alternatívák közül a legmegfelelőbb megoldást, a leginkább megfelelőt választja, vagyis azt,
amely a következményei a saját preferenciái szerint számára a legmagasabb hasznot (és a
legkisebb költséget) hozzák. Két racionalitási probléma merül tehát fel: jól azonosítja-e a
döntési pontokat, alternatívákat, és hogy azok következményeit miképpen méri fel. Kezdjük a
döntési pontok számbavételével!
A kártérítés joggazdaságtani alapmodellje: döntési pontok, elérhető alternatívák. A
döntéshozónak ex ante háromféle döntést kell hoznia – ezt mutatja az 2.1. táblázat.
(i) Az egyik a potenciális károkozó magatartás felvállalása: ez az a döntés, amikor, ha
az alternatív megoldás mellett dönt, akkor a kárt biztosan elkerülheti. Utólag azt
mondhatjuk majd, hogyha ezt nem teszi (mást tesz), akkor bizonyosan nincs az
adott kár. Ez a conditio sine qua non tesztje.
Vegyük egy ipari baleset vagy egy autóbaleset példáját. A pontenciálisan kárt okozó tevékenység az, hogy
egyáltalán az üzemet, gyárat valaki létrehozza, működteti, illetve autóba ül. Ha ezt nem tenné, nem tudna
azzal kárt okozni.
(ii) A másik két döntés révén kizárni ugyan nem lehet a kárt, de ennek valószínűségét
csökkenteni lehet. Az ilyen esélycsökkentő lépéseket nevezzük elővigyázatosságnak.
Ezen belül gondosságnak azt nevezzük majd, amelyet a bíróság – a döntéshozó
várakozásai szerint – meg tud figyelni.
48Ennek a racionalitásfogalomnak a legismertebb kifejtését az ún. Neuman- Morgenstern féle axiómák adják. Ezekért
lásd Neuman – Morgenstern [1944].
39
Ipari baleset esetén ezek az utólag megfigyelhető lépések, a gondosság – például, amelyek különböző
jegyzőkönyvekbe bekerülnek, szakértői vizsgálatokkal, tanúkkal igazolhatók, azok felderíthetőek.
Autóbalesetnél az autó műszaki állapotát, sebességét, és még jónéhány paramétert sorolhatunk ide: ezeket
a bizonyítási eljárás során a bíróság megismerheti.
(iii) Az elővigyázatossági döntések között vannak olyanok, amelyek nem

megfigyelhetőek. Ezek ugyan csökkentik a kár bekövetkezési esélyét, de később a
bírósági döntést már nem befolyásolják, mert a bíróság nem ismerheti meg őket.
Ipari balesete esetén ilyenek a balesetben tönkrement tárgyi bizonyítékok (például ha robbanásról, tűzről
van szó, akkor maga a robbanás a tűz semmisít meg sok bizonyítékot), és amelyek információtartalma
tanúkkal, szakértői véleményekkel sem pótolható. Ilyenek a külső fél előtt – például a külső fél
szakértelmének hiánya miatt – nem bizonyítható technológiai lépések megtétele is. Autóvezetés esetén ilyen
például az, hogy valakinek elterelte-e a figyelmét valami, hallgatott-e zenét út közben, mennyire volt fáradt,
figyelmetlen, zavarta-e a nap, stb.
A joggazdaságtani irodalomban a meg nem figyelhető tevékenység elnevezése általában aktivitás49. A
legfontosabb meg nem figyelhető döntés ugyanis az, hogy az adott potenciálisan kárt okozó tevékenységet
milyen terjedelemben folytatja valaki: mennyit termel az üzem, mennyit autózik. (Nyilvánvaló: minél
többet termel, autózik valaki, annál nagyobb az esélye annak, hogy egy baleset bekövetkezik.)
Mi itt a nem megfigyelhető elővigyázatosság kifejezéssel fogunk élni. Ennek előnye, hogy jobban látható,
hogy ezeket a döntéseket nem sok választja el a gondossági döntésektől – a döntéshozó számára egyetlen
különbség van köztük: a bíróság annak alapján várhatóan tudja-e szankcionálni őket.
megfigyelhető nem megfigyelhető

potenciális károkozó
kizárja a kárt
magatartás felvállalása meg nem figyelhető
gondosság (megfigyelhető elővigyázatosság
csökkenti a kár valószínűségét
elővigyázatosság)
2.1. táblázat: A döntéshozó tevékenységeinek modellezése
A kártérítés joggazdaságtani alapmodellje: következmények. A következményekre térve szintén

három fontos hatást különböztethetünk meg. Egy kár esetén a feleknek háromféle költséggel
kell számolniuk:
(i) a saját maguknak okozott kárral, ezen belül elkülöníthetjük
a. az őket akkor érő kárt, amikor mást nem érint az esemény – nevezzük ezt
hibaköltségnek, és
b. az őket akkor érő kárt, amikor mást is érint az esemény, másnak is kárt okoz –
nevezzük ezt baleseti költségnek;
Ipari katasztrófa esetén hibaköltség az, hogy a tönkrement berendezést pótolni kell (esetleg a munkásoknak
is többet kell fizetni veszélyességi pótlékként, munkavédelmi intézkedéseket kell tenni, stb.) – akkor is, ha
nem kell a környéken lakóknak okozott kárt megtéríteni. A baleseti költség pedig abból ered, hogy a
környéken lakóknak kára van – emiatt például a cég jóhírneve sérülhet, a piacon visszaeshet a kereslet vele
szemben (például a termelés veszélyességére ekkor rádöbbenő, a lakókkal szolidáris fogyasztók áttérhetnek
más termékek vásárlására).
Autóbaleset esetén egyszerűsítsük le a helyzetet egy fékhiba okozta balesetre. Hibaköltség itt az, hogy a
féket akkor is ki kell javítani, ha nem ütközik senkivel az autó. Baleseti költség pedig az, hogy amennyiben
más autóval vagy tárggyal is ütközik, akkor az autóban magában is további károk keletkeznek.
(ii) a bíróság által megítélt kártérítéssel (amennyiben a felperes megnyeri a pert,

kártérítést kap, akkor ennek összege negatív) - a baleseti költség és a kártérítés
49Lásd Diamond [1974] p. 107, Latin [1987], Shavell [1987], Grady [1988, 1994], Gilles [1992]. Összefoglalóért:
Garoupa – Ulen [2013] pp. 16-18
40
között az a különbség, hogy utóbbi a bíróság döntésétől függ, a baleseti költség
pedig attól függetlenül merül fel;
(iii) a bírósági eljárás költségeivel.
Preferenciák a kártérítési jogban. Mint kimondtuk: az, hogy egy adott személy mit tekint jónak
és rossznak nem racionalitási kérdés. Így nem racionalitási kérdés az, hogy például ki mit tekint
balesetei költségnek. Például, ha valakit rosszérzés fog el, ha másnak kárt okoz, akkor az a
modell szerint megjelenik a baleseti költségek között. Hasonlóképp, a preferenciáktól függ, hogy
miként értékeljük ugyanazon bírósági eljárás költségét: például, akinek kevésbé „fontos” az ideje
annak a számára egy elhúzódó per kevésbé probléma, kisebb költséget jelent, mint annak, aki
ugyanezen időt valami számára jelentősebb dologtól vonja el.
Míg ezekről a preferencia-eltérésekről nem sokat tudunk mondani azon túl, hogy van, akinek
ugyanaz a jogintézmény nagy költséget, vagy nagy hasznot hoz, míg másnak kisebbet, addig
az egyik legfontosabb preferenciaeltérést hossszasan elemzi a közgazdaságtan. Ez a kockázathoz
való viszony. A kockázathoz való viszonya szempontjából lehet valaki: kockázatkerülő,
kockázatsemleges50.
2. K ockázatsem leges döntéshozó

A kockázathoz való viszony alapján először, ebben a pontban a kockázatsemleges ember
döntését modellezzük. Nem azért, mert ez a leggyakoribb, hanem mert logikailag ezt a
legkönnyebb megérteni. Ha ebből indulunk ki, akkor sokkal könnyebb megérteni a
kockázatkerülés által okozott eltéréseket, mint a fordított sorrenddel megpróbálkozni, vagyis
először a kockázatkerülés modelljét felírni, majd ahhoz képest bemutatni a
kockázatsemlegessség esetét.
A kockázatsemlegesség definíciója. Egy döntéshozó akkor kockázatsemleges, ha csak a „várható
érték” érdekli. A várható érték egy statisztikai fogalom, a bekövetkezés valószínűségével
súlyozott átlagot jelent. Mivel a kártérítési esetek kapcsán általában csak két lehetőség merül
fel – vagy van kár, vagy nincs –, így erre a problémára érdemes külön is definiálni ezt a várható
értéket: egy balesetből fakadó várható költség a balesete bekövetkezési valószínűségének és a
baleset következtében felmerülő költségek szorzata.
Lássuk a kockázatsemlegesség ezen definícióját egy egyszerű példán! Tegyük fel, hogy a között
kell választani, hogy biztosan fizetünk 100.000-et, vagy 1% valószínűséggel tízmilliót. Az 1%
valószínűséggel bekövetkező tízmilliós költséget jelentő baleset várható költsége 100.000.
(100.000 = 0,01 × 10.000.000). A kockázatsemleges döntéshozó számára – mivel őt definíció
szerint csak ez a várható érték érdekli – a két alternatíva ugyanolyan jó: semleges lenne köztük.
A kockázatsemleges személy alapmodellje: az optimalizálás. Lássuk, hogy a kockázatsemleges
döntéshozó milyen döntéseket hozna különböző kártérítési, felelősségi rendszerek esetén! A
kiindulópontunk az, hogy a felek azt a döntést szeretnék meghozni, amely mellett költségeik
minimálisak. Mivel pedig itt kockázatsemleges döntéshozókról beszélünk, így őket az
elővigyázatossági kiadások és a kár várható költségei érdeklik – ezek összegét akarják
minimálisan tartani. (Várható költség, pedig, ugye, a konkrét költség és a bekövetkezés
valószínűségének szorzata – ha több elem van, akkor a több szorzat összege.)
Matematikailag: a kockázaatsemleges racionális döntéshozó a saját egyéni költségét (C) akarja
minimalizálni. Ez több elem összegeként adódik. Része:
50 Vagy kockázatkereső – de ezzel itt nem foglalkozunk.
41
- az elővigyázatosságra fordított költség (x) – ezen belül létezik a gondosság (vagyis a megfigyelhető
elővigyázatosság (x1) és a nem megfiigyelhető elővigyázatosság (x2).
- a várható hibaköltség, amely a meghibásodás valószínűségének (z) és a döntéshozót érő kár (A) szorzata
– ezen belül a meghibásodás valószínűsége az elővigyázatosság növekedésével párhuzamosan csökken
(zx<0), de nagyobb elővigyázatosság esetén egyre kisebb mértékben csökken (zxx>0);
- a várható baleseti költség pedig a baleset valószínűségének (p) és a döntéshozót érő kár (L) szorzata –
a baleset valószínűsége is az elővigyázatosság növekedésével csökkenő mértékben ugyan, de
folyamatosan csökken (px<0 és pxx>0)
- a várható kártérítés a baleset valószínűségének (p) és a a várhatóan megítélt kártérítés (ED) szorzata
- a bírósági eljárás várható költsége pedig a baleset valószínűségének (p) és a bírósági költségének (LC)
a szorzata.
A várható költség ebben az általános helyzetben:
(1)
C = x + z(x)× A + p(x)× {L + ED + LC}
A személy számára pedig az optimális elővigyázatossági szintet az, ahol ennek értéke minimális, vagyis ahol
az elsőrendű deriváltjának értéke nulla:
1 =– zx× A – px× {L + ED(x) + LC(x)} – p(x) × {EDx + LCx}
Ezt az egyszerű szabályt fogjuk alkalmazni a három legegyszerűbb felelősségi forma, a felelősség
hiánya, az objektív-tárgyi felelősség és a vétkességi felelősség esetére.
2.1. A felelősség hiánya: mindenki viseli a saját kárát

Ha adott kárért nem felelős soha a károkozó, vagyis, ha nincs kártérítés, akkor a károkozás
következményei közül mindenkinek csak a hibaköltséggel és a baleseti költséggel kell számolni
– a várható kártérítéssel és a bírósági költségekkel nem. Az ilyenkor választott gondosságot és
meg nem figyelhető elővigyázatosságot nevezzük majd kártérítés hiánya melletti optimumnak.
Matematikailag: az (1) egyenletben látott bonyolult képlet helyett – mivel a várható kártérítés nulla ED(x)
= 0 és a várható bírósági költség is nulla, LD(x) = 0 – az egyéni költség (C):
C = x +z(x)× A + p(x)× L
A kártérítés hiánya melletti optimális elővigyázatossági szint, xNL ott alakul ki, ahol:
(2)
1 =– zx× A – px× L
A helyzetet az 2.1 ábra mutatja be. Az elővigyázatosság költségét az x függvény, míg a baleset miatti saját
költséget a z(x)× A + p(x)× L függvény jelöli. A két függvény összege a C függvény – ennek a
minimumpontjában van xNL.
[2.1. ábra]
2.2. Objektív-tárgyi felelősség

Objektív-tárgyi felelősség alatt, ugye, azt a helyzetet értjük, amikor az okozó, akkor attól
függetlenül fizet, hogy mennyire elővigyázatos (akár annak megfigyelhető, akár annak meg nem
figyelhető dimenzióiban). Vagyis, ha valaki úgy dönt, hogy felvállal egy potenciálisan károkozó
tevékenységet, akkor „onnantól” az elővigyázatosság szintje nem hat a megíélt kártérítésre, és
a várható bírósági költségre sem. Az ilyen esetben választott elővigyázatosságot nevezhetjük
objektív-tárgyi felelősség mellett optimumnak.
Objektív-tárgyi felelősség teljes felelősséggel – a potenciális károkozó oldalán. A potenciális
károkozó számára optimális elővigyázatossági szint bizonyosan nagyobb, mint a kártérítés
nélküli optimum – vagyis az objektív-tárgyi felelősség a kártérítés hiányához képest növeli a
potenciális károkozó prevenciós ösztönzőjét. És minél nagyobb a kártérítés összege, annál
erősebb az ösztönzője.
42
Az intuíció e prevenció-növelő hatás mögött az, hogy az elővigyázatosság „hozama” itt nagyobb,
mint a felelősség hiánya esetén: ugyanaz a lépés, miközben a kár bekövetkezési esélyét
ugyanannyival csökkenti, nagyobb egyéni költséget előz meg. Ha pedig nagyobb a hozam, akkor
olyan lépésekre is vállalkozunk, amelyre alacsonyabb esetén nem.
Matematikailag: az (1) egyenletben látott költség (C) most úgy módosult, hogy a várható kártérítés és a
várható bírósági költség független az elővigyázatosságtól:
(3)
C = x + z(x)× A + p(x)× {L + ED + LC}
Tehát az objektív-tárgyi felelősség melletti optimális elővigyázatossági szint, xSLinj ott alakul ki, ahol
1 = – zx× A – px× {L + ED + LC}
Mivel a jobb oldalon szereplő függvény minden x mellett nagyobb, mint (2) jobb oldalán szereplő, így xSL
> xNL.
Ezt a helyzetet a 2.2. ábra mutatja. Az ábrán már eleve csak a kártérítési felelősség hiánya nélküli egyéni
döntési függvény (x+z(x)× A+p(x)× L)szerepel. Ezzel hasonlítjuk össze azt, ha a károkozónak további
p(x)× (ED+LC) várható költséget okoz a kártérítési rendszer. Ezt a helyzetet mutatja a 2.2. ábra.
[2.2. ábra]
Annak érdekében, hogy elemezni tudjuk a kártérítés nagyságának változását a (3) egyenletbe illesszünk be
egy új változót, amely a várhatóan megítélt és kifizetett kártérítés nagyságát méri, α. Ha α nagyobb, akkor
a kártérítés is nő. Az egyéni költségfüggvény most:
C = x + z(x)× A + p(x)× {L+α× ED+LC}
Ennek deriváltja
(4)
1 = – zx× A – px× {L+α× ED+LC}
A károkozó oldalán α növelésével párhuzamosan a (4) egyenlet jobboldala nő, tehát az egyenlőség nagyobb
x mellett lesz igaz, vagyis xSL nő. Legyen a magasabb kártérítés melletti optimum xSL+!
A 2.3. ábrán ezt a változást láthatjuk. Az ábra megfelel a 2.2. ábrának, azzal a különbséggel, hogy most
egy alacsonyabb kártérítési szintnek megfelelő várható költségfüggvényt is berajzoltunk – ez a vastagabb.
Látszik, hogy ez esetben a teljes költségfüggvény minimumpontja alacsonyabb elővigyázatosság mellett
van. A kártérítés nagyságának hatását mutatja a 2.3 ábra.
[2.3. ábra]
Objektív-tárgyi felelősség teljes kártérítéssel – a potenciális károsult oldalán. A potenciális
károsultat a kártérítéssel meg nem térülő kár elkerülése ösztönzi elővigyázatosságra - a
magasabb kártérítés növelésével ez az ösztönző csökken. A közgazdasági értelemben teljes,
vagyis a károsultat teljes mértékben reparáló kártérítés esetén, amikor a károsult megkapja azt
az összeget, amely kompenzálja a kárért – akkor előzetesen mindegy lesz számára, hogy van-e
kár (és akkor megkapja ezt az összeget) vagy nincs. Ekkor az elővigyázatossági lépéseinek
költsége van (az elővigyázatosság költsége), haszna viszont – ha nincs hibaköltsége – nincs,
hiszen nem éri meg nem térített kár. Az ilyen esetben választott gondosságot és meg nem
figyelhető elővigyázatosságot nevezzük baleset nélküli optimumnak. Ez az optimum bizonyosan
nulla, vagyis bizonyosan kisebb, mint kártérítés hiánya melletti optimum.
Az intuíció ez esetben is az elővigyázatosság „hozamának” alakulásából indul ki: mivel a
kártérítés növekedésével a kár nagyobb része térül meg, így az elővigyázatosságnak csökken a
hozama. Ha pedig nincs hozam, akkor semmiféle elővigyázatossági lépés költségét sem érdemes
felvállalni.
Matematikailag: az egyéni költség (C) most úgy módosult, hogy a várható kártérítés negatív:
C = x + z(x) × A + p(x) × {L – ED + LC}
Ha a kártérítés teljes akkor éppen akkora, mint a kár és a bírósági költség. definiáljuk ezért ED-t úgy, mint
a teljes kártérítés összegét, ahol tehát ED = L + LC. Ekkor az optimális elővigyázatossági szint:
(5)
1 = – zx× A – px× { L – ED + LC} = – zx× A – px× 0
43
Mivel a jobb oldalán szereplő függvény második tagja minden x mellett 0, így az optimum az 1 = – zx× A
pont, ha pedig nincs meghibásodásból származó költség (A), akkor x = 0. (Jelölje ezt x0!)
A kártérítés nagyságának alakulását modellezzük itt is azzal, hogy beemeljük az egyenletbe α-t (ami most
0 ≤ α ≤ 1.)
Ekkor a derivált, nem a (5) egyenlet, hanem:
1 = – zx× A – px× { L – α × ED + LC} = – zx× A – px× 0
Mivel α növelésével a jobboldal csökken, ha =1, akkor ugye visszakapjuk a (5) egyenletet, vagyis az
optimum csökken.
Be nem hajtható kártérítés. Az előbb az általános forma kapcsán a definícióban nem véletlenül
szerepelt a „fizetett” és nem a „megítélt” kártérítés kifejezés. A megítélt kártérítést ugyanis az
alperesen be is kell hajtani, ami nem mindig tud megtörténni. A racionális ember magatartására
azonban a valóban viselt költség és a valóban hozzá eljutó haszon hat – nem az, hogy a bíróság
mit ítél meg. Ez a különbség vezet el a joggazdaságtani irodalom egyik fontos témájához az ún.
be nem hajtható kártérítés problémájához: a megítélt kártérítést az alperesen nem lehet
behajtani, mert annak nincs elég végrehajtás alá vonható vagyona.
Ennek legegyszerűbb modellje esetén a be nem hajtható kártérítés objektív-tárgyi felelősség
esetén csökkenti a potenciális károkozó, és növeli a potenciális károsult elővigyázatossági
ösztönzőit, mintha a megítélt kártérítés csökkenne. Ez a megállapítás azonban csak sppeciális
körülmények között igaz – azok között, amit Dari-Mattiacci és De Geest [2006]) kétzseb-
modellnek nevez. Azt tételezi ez fel, hogy az elővigyázatosság költségét és a kártérítést a
potenciális károkozó két külön zsebből fizetjük: elővigyázatossági lépések nem csökkentik a
vagyont. Nevezik ezt nem pénzügyi elővigyázatosság modelljének is, mert ilyen elővigyázatosság
a legtöbbször nem követel pénzügyi kiadást – ilyen például az autóvezetés közbeni figyelem.
Viszont, ha az elővigyázatosság költsége csökkenti a vagyont, akkor már nem feltétlenül áll
fenn ez az azonosság a két meg nem ítélt és a be nem hajtott kártérítés között. Ez az ún.
egyzseb-modell. Itt az elővigyázatosságnak van egy „perverz” hozama is – nem csak a kárveszélyt
csökkenti, hanem a várhatóan fizetendő kártérítést is: hiszen kár esetén kisebb összeget lehet a
károkozón behajtani. Ezért pénzügyi elővigyázatosság, a vagyont csökkentő elővigyázatosság
esetén (az egyzseb-modellben) nagyobb elővigyázatosságra számíthatunk, mint nem pénzügyi
elővigyázatosság esetén (a kétzseb-modellben).
Az intuíció emögött az, hogy a be nem hajtható kártérítés kétféle módon hat az ösztönzőre.
Egyrészt, ha nincs elég vagyon, akkor a kár egy részét nem kell megtéríteni. Ezt nevezi Beard
[1990] és Dari-Mattiacci – De Geest [2006] kár-szubvenciónak: a másnak okozott kár egy részét
nem kell megtéríteni és ezért csökken az ösztönzés. Ez a hatás jelentkezik mind az egyzseb,
mind a kétzseb modellnél. Viszont az egy-zseb modell esetén megjelenik egy másik, implicit
elővigyázatossági szubvenció is: amennyivel többet költ elővigyázatosságra, annyival
kevesebbet kell megtérítenie.
Matematikailag: Tegyük fel, hogy A=0 és L=0, vagyis nincs saját kár! Legyen EC= α× ED+LC, vagyis a
balesete esetén felmerülő teljes költség objektív-tárgyi felelősség esetén! Legyen a károkozó teljes vagyona
W, ami az elővigyázatosság nyomán W–x-re csökken! Ebben az esetben a be nem hajtható kártérítés
(csődhelyzet) akkor merül fel, ha W – x < EC.
Ha W – x < EC, akkor az (1) egyenlet formája:
C=x+p(x)× (W–x)
Ennek optimuma ott lesz, ahol
1–p(x)=–px× (W–x)
Figyelembe véve, hogy A=0 és L=0 – ebben az esetben a be nem hajtható kárnak két hatása van. Egyrészt
a jobb oldalon W–x<EC, vagyis a kár egy részét nem téríti meg a károkozó – ez kisebb védekezésre sarkallja.
Másrészt a bal oldalon is megjelenik egy új elem, –p(x), ami azt jelenti, hogy az elővigyázatosság költsége
implicit módon csökken.
44
2.3. Vétkességi felelősség
Vétkességi felelősség esetén a károkozónak csak akkor kell kártérítést fizetni, ha az vétkesnek
ítélik – ami pedig attól függ, hogy mennyire elővigyázatos. Ha elér az elvárt szintet eléri, akkor
nem lesz kártérítés. ha viszont azt nem éri el, akkor fizetnie kell. A ma leginkább elterjedt
kártérítési rendszerben mindig ugyanannyit – függetlenül attól, hogy mennyivel marad el az
elvárástól. Ugyanakkor elképzelhető az ún. proporcionális felelősség, vagy gradálás is, amikor
a fizetendő kártérítés „többfokozatú”: a kevésbé elővigyázatos (gondatlanabb) károkozót,
alperest magasabb kártérítés megfizetésére kötelezik.
Vétkességi felelősség esetén el kell különíteni egymástól azt az esetet, amikor (i) az elvárás ex
ante, a baleset előtt is ismert, és amikor (ii) nem. Kiismerhető elvárás esetén – amit itt
elemzünk – a potenciális károkozó tudja, hogy adott szintű gondossága elég lesz-e ahhoz, hogy
elkerülje a felelősséget, ne fizetessenek vele kártérítést.
Kiismerhető elvárás – a potenciális károkozó ösztönzői: az elvárás hatása. Ilyenkor választott
elővigyázatosság, vagyis a potenciális károkozó vétkességi felelősség melletti optimuma
háromféle lehet:
(1) ha az elvárás se túl alacsony, se túl magas, akkor a gondossága alkalmazkodni fog az
elváráshoz – viszont a meg nem figyelhető elővigyázatossága (amivel kapcsolatban épp
megfigyelhetetlensége miatt nem lehet elvárást megfogalmazni) alacsony, sőt nagyon
sok esetben nulla lesz – nevezzük ezt a helyzetet elvárt gondosság melletti optimumnak;
(2) ha az elvárás nagyon magas, akkor az előbb látott az objektív-tárgyi felelősség melletti
optimumot fogja választani,
(3) ha az elvárás nagyon alacsony, akkor a kártérítés hiánya melletti optimumot választja
majd.
Az intuíció itt: mivel az elvárt magatartás teljesítése mentesíti a potenciális károkozót a
kártérítés alól, így ilyenkor neki – speciális eseteket leszámítva – megéri azt a szintet teljesíteni,
és ezzel megmenekülni a kártérítés alól. Azonban, ezek az elvárások csak a (megfigyelhető)
gondosságra terjedhetnek ki – a meg nem figyelhető elővigyázatosságra őt csak a saját kárának
elkerülése fogja ösztönözni. Amennyiben azonban az elvárt gondosság alacsonyabb, mint amit
egyszerűen a saját kárára tekintettel is megtenne, akkor ezt az – elvárásnál magasabb – szintet
fogja választani. Amennyiben pedig túl magas az elvárás, akkor annak teljesítése (és annak
révén a felelősség, a kártérítés elkerülése) olyan sok gonddal, bajjal, költséggel jár, hogy inkább
nem is próbálja azt teljesíteni, vállalva ezzel azt, hogy bizonyosan vétkes lesz, és fizetnie kell.
Vagyis úgy jár el, mintha nem is menekülhetne a felelősség alól, mintha objektív-tárgyi
felelősség lenne.
Matematikailag: az (1) egyenletben látott költség (C) most szakadásos függvény alakját veszi fel. Először
is különböztessük meg a gondosságot, x1; és a meg nem figyelhető elővigyázatosságot, x2. Az egyszerűség
kedvéért tegyük fel, hogy a kétféle elővigyázatosság súlyozott összege határozza meg a teljes
elővigyázatosságot. A várható kártérítés és a várható bírósági döntés y-tól nem függ, x-től azonban igen.
Legyen az elvárt gondossági szint x1D. A várható kártérítés, ED(x) függvény egy szakadásos függvény lesz,
amely a potenciális károkozó oldalán:
- ED=d>0, ha x1<x1D és
- ED=0, ha x1≥ x1D.
Amikor van kártérítés, akkor annak nagysága nem függ a gondosságtól.
Egyelőre tegyük fel, LC ez esetben úgy függ a gondosságtól, hogy (i) ha az alperes kellően gondos volt,
akkor nincs per (LC = 0), míg (ii) ha vétkes, akkor viszont van per, de ennek költsége nem függ a pontos
45
gondosságtól (LC>0 és LCx=0). Ebben az esetben az az (1) egyenletben látott költségfüggvény (C) is
szakadásos lesz (most csak az alperesre írjuk fel):
(6)
C= x1+ x2+ z(x1,x2)× A + p(x1,x2)× {L+ED+LC}, ha x1x< x1D és
(7)
C=x1+x2+ z(x1,x2)× A +p(x1,x2)× L, ha x1≥ x1D.
Ennek alapján érdemes megvizsgálni a két függvényrész minimumpontját.
Ha figyelembe vesszük, hogy x1 és x2 most együtt adja ki az előző esetekben látott elővigyázatosságot, akkor
az első függvény minimuma az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum, a másodiké pedig a kártérítés
hiánya melletti optimum lenne.
Azonban nem biztos, hogy ez a két pont a releváns szakaszra esik: most a (6) függvénynek csak az x1D
alatti, míg a (7) függvénynek csak az x1D feletti szakasza releváns.
Négy esetet érdemes elkülöníteni.
(i) Induljunk ki egy „átlagos”, „közepes” helyzetből, amikor x1D (a) alacsonyabb (vagy egyenlő azzal),
mint amekkora az objektív-tárgyi felelősség melletti optimumban a gondosság lenne, de (b)
magasabb, mint amekkora x a kártérítés hiánya miatt optimumban lenne. Vagyis a két függvény
minimumpontja nem érhető el. Ekkor (a) miatt az (6) függvényszakasz minimumpontja az elvárt
gondosság pontjában x1D-ben lesz; (b) miatt pedig a (7) függvényszakasz minimumpontja is
ugyanitt lesz. Ebben az esetben a felperes az elvárt gondosságot fogja tanúsítani. Viszont a meg
nem figyelt elővigyázatosságra csak az ösztönzi, hogy a saját kárát csökkentse, vagyis annak
optimuma ott van ahol:
1 = – zx2× A – px2× L
Jelölje ezt az értéket x2D! Nevezzük ezt az elvárt gondosság melletti optimumnak.
Ezt a helyzetet ábrázolja a 2.4.a ábra. A költségfüggvény itt két szakaszból áll. Amíg az
elővigyázatosság nem éri el az elvárt szintet, addig a saját költséget és a kár esetén a kártérítési
rendszer miatt várhatóan az alperessel megfizetendő költséget is fizetni kell. Ha azonban ezt a
szintet eléri (nem vétkes) akkor csak a saját kár miatti költségeket kell viselni. Az x1D pontban
tehát a költségfüggvénynek szakadása van. Az ábrán ez a költségfüggvény a vastagabban rajzolt
szakadásos függvény. Ebben az „átlagos”, „közepes” helyzetben a szakadásos függvény
minimumpontja a szakadáspontban van. (Az ábrázolás felteszi, hogy vétkesség hiánya esetén nem
is éri meg a felperesnek pert indítani, ezért a perköltség is nulla.)
(ii) Ha x1D magasabb, mint az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum esetén a gondosság, akkor a
(6) függvényszakasz minimuma az objektív-tárgyi felelősség melletti optimumba kerül. A kérdés
csak az, hogy e pont melletti teljes (vagyis a várható kártérítést és várható bírósági költséget is
figyelembe vevő) költség hogyan viszonyul az elvárt gondosság költségéhez. Amíg utóbbi
alacsonyabb, vagyis amíg
x1D+x2D+z(x1D,x2D)× A+p(x1D,x2D)× L<
x1SL+x2SL+z(x1SL,x2SL)× A+p(x1SL,x2SL)× {L+ED+LC}
addig az (i) esetben látott optimum, az elvárt gondosság melletti optimum marad a
költségminimum.
Ezt a helyzetet mutatja a 2.4.b ábra.
(iii) Ha xD magasabb, mint az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum esetén a gondosság, de az
elvárt gondosság már olyan magas, hogy annak költsége meghaladja az objektív-tárgyi felelősség
melletti optimum teljes (vagyis a várható kártérítést és várható bírósági költséget is figyelembe
vevő) költségét, vagyis ha
x1D+ x2D+z(x1D,x2D)× A+p(x1D,x2D)× L >
x1 +x2SL+z(x1SL,x2SL)× A+p(x1SL,x2SL)× {L+ED+LC}
SL
akkor az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum lesz a költségminimum.

Ezt a helyzetet a 2.4.c. ábra mutatja. Itt az elvárt szint x1D, és ezért a szakadáspont olyan magasan
van, hogy a felső függvény minimumpontja „belóg”ez alá, ezért a teljes függvény optimuma
visszakerül az x1SL pontba.
(iv) Ha az elvárt gondosság olyan alacsony, hogy az elvárt gondosság melletti optimum összköltsége
már nagyobb, mint a kártérítés hiánya melletti optimum összköltsége, vagyis
x1D+ x2D+z(x1D,x2D)× A+p(x1D,x2D)× L >
x1NL+x2NL+z(x1NL,x2NL)× A+p(x1NL,x2NL)× {L+ED+LC}
akkor a kártérítés hiánya melletti optimum lesz a költségminimum. De mivel tudjuk, hogy az
x1NL,x2NL pont az x1+x2+z(x1,x2)× A+p(x1,x2)× L költségfüggvény abszolút minimuma, így ez
minden olyan esetben igaz lesz, amikor x1D<x1NL.
46
Ezt a helyzetet pedig a 2.4.d. ábra mutatja. Itt az az elvárt szint x1D, és ezért a szakadáspont
olyan alacsonyan van, hogy a saját költség függvény még csökkenő, vagyis a károkozónak már
csak a saját várható kára csökkentése miatt is megéri a magasabb elővigyázatosság. A vastag
teljes költségfüggvény minimuma x1NL pontba kerül.
[2.4. ábra]
Kiismerhető elvárás – a potenciális árokozó ösztönzői: a kártérítés nagyságának hatása.
Vélhetnénk ugyan úgy, hogy ha nő a kártérítés, akkor nő az elővigyázatosság, de ez tévedés.
Pont fordítva: vétkességi felelősség esetén a kártérítés nagysága nagyon ritkán, csak magas
elvárt gondosság esetén hat. Minden más esetben közömbös – az elővigyázatossági döntést, a
prevenciót nem befolyásolja.
Az intuíció itt abból indul ki, hogy a kártérítés összege csak akkor fontos, ha felelős lesz a
potenciális károkozó. Az elvárás teljesítésével elkerülhetik a felelősséget. Vagyis a kártérítés
nagysága csak azon keveseket érint, akik nem teljesítik az elvárást – azért, mert az elvárás
szerintük irreálisan magas. Ők, ugye úgy viselkednek, mintha objektív-tárgyi felelősség lenne
érvényben.
Azonban azok köre, akik túl magasnak találják az elvárást, függ attól, hogy mekkora a
kártérítés. Minél alacsonyabb az, annál kevesebbe kerül vétkesnek lenni – vagyis annál többen
vállalják azt fel, annál többen maradnak el az elvárástól.
Matematikailag: az új α változó most a (6) egyenletben jelenik meg, ennek a minimumpontját változtatja
meg.
C=x1+x2+z(x1,x2)× A+p(x1,x2)× {L+α× ED+LC}, ha x1<x1D
Emiatt a fent látott négy helyzet közül csak kettő változik.
(i) Ebben az esetben minden változatlan marad. (Pontosabban ennek felső határa változik α
függvényében.)
(ii) Itt is igaz, hogy csak az az eset érdekes, amikor x1D magasabb, mint az objektív-tárgyi felelősség
melletti optimum esetén a gondosság. (De, mint az előbb láttuk, most az objektív-tárgyi felelősség
melletti optimum magasabb α esetén magasabbra kerül.) Ebben az esetben a kérdés az, hogy e
pont melletti teljes (vagyis a várható kártérítést és várható bírósági költséget is figyelembe vevő)
költség hogyan viszonyul az elvárt gondosság költségéhez. Amíg utóbbi alacsonyabb, vagyis amíg
x1D+z(x1D,x2D)× A+p(x1D,x2D)× L<
x1SL++x2SL++z(x1SL+,x2SL+)× A+p(x1SL+,x2SL+)× {L+α× ED+LC}
akkor az elvárt gondosság melletti optimum marad a költségminimum. Ha α nő, akkor a jobb
oldal nő, vagyis nagyobb elvárásig lesz igaz, hogy az elvárt gondossághoz tartozó optimum a
költségminimum. Lesznek olyanok, akik alacsonyabb kártérítés esetén még nem teljesítik a magas
elvárást, de magas kártérítés esetén már igen.
(iii) Ha x1D magasabb, mint az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum esetén a gondosság, és az
elvárt gondosság már olyan magas, hogy annak költsége meghaladja az objektív-tárgyi felelősség
melletti optimum teljes (vagyis a várható kártérítést és várható bírósági költséget is figyelembe
vevő) költségét, vagyis
x1D+z(x1D,x2D)× A+p(x1D,x2D)× L>
x1 +x2SL +z(x1SL+,x2SL+)× A+p(x1SL+,x2SL+)× {L+α× ED+LC}
SL+ +
akkor az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum lesz a költségminimum. De, mint az előbb
láttuk, ha α nő, akkor ez is nő.
(iv) Ebben az esetben semmi nem változik.
A kiismerhető elvárás – a potenciális károsultra gyakorolt prevenciós hatás. A potenciális

károsultra jutó – meg nem térített – kár a károkozó magatartásától, gondosságától függ. A
károsult saját magatartása nem befolyásolja annak esélyét, hogy kap-e kártérítést és, hogy
mennyit. Számára a kártérítés nagysága (illetve az, hogy egyáltalán kap-e) ugyanúgy külső
adottság, mint az objektív-tárgyi felelősség esetén lenne. (A következő fejezetben látunk majd
olyan modellt, amikor már attól is függ.) Éppen ezért úgy is viselkedik, mint objektív—tárgyi
felelősség esetén: a kára minél nagyobb részének megtérülését várja, annál kevésbé lesz
47
elővigyázatos. Az eltérés az objektív-tárgyi felelősség esetétől az, hogy ott a kártérítés nagysága,
és ezzel a károsult prevenciós ösztönzője egyedül a jogrendszer kártérítéssel kapcsolatos
döntésétől függött – a jogalkotó, a jogalkalmazó közvetlenül tudta azt befolyásolni azzal, hogy
kisebb vagy nagyobb kártérítéseket ítélt meg. Most a helyzet annyiban változik, hogy a
jogrendszer hatása közvetett: a kártérítési jog arra hat, hogy mennyire lesz elővigyázatos a
potenciális károkozó – ez pedig befolyásolja a kártérítés nagyságát. Egészen pontosan: amíg az
elvárás nem túl magas, addig minimum az elvárást teljesíti a potenciális károkozó; ami viszont
azt jelenti, hogy nem fizet kártérítést. Vagyis amíg a potenciális károkozóval szembeni elvárás
nem nő túl nagyra, addig a károsult úgy számolhat, hogy nem fog kártérítést kapni – vagyis
ugyanolyan helyzetben van, mint a felelősség hiánya esetén: azzal számolhat, hogy neki kell
állnia a teljes kárt.51
Ki nem ismerhető elvárások. A nem kiismerhető elvárás esete az, amikor a potenciális károkozó
nem tudhatja, hogy adott elővigyázatossági szint elég-e a felelősség alóli mentesüléshez. A
valóságban azonban ebben soha nem lehet bizonyos. Egyrészt előfordulhat, hogy a bíróság
rosszul értékeli az általa tett lépéseket (a valóságosnál kisebbnek vagy nagyobbnak véli azt).
Másrészt, ő is becsülheti tévesen, hogy milyen szintű gondosságot, elővigyázatosságot is várnak
el tőle. Egyben azonban bizonyos lehet: ha elővigyázatosabb, gondosabb, akkor kisebb az esély
arra, hogy felelősnek találják, és kártérítést fizessenek vele. Most először a kiismerhető elvárás
esetét vizsgáljuk.
Az, hogy miképpen alakul ez az esély, attól függ, hogy milyen az alapvető eljárási rendszer. A
legegyszerűbb felosztás szerint lehet inkvizitórikus és a tisztán a felek rendelkezési jogán alapuló
eljárás. Inkvizitórikus eljárás esetén a bíróság maga gyűjti össze a bizonyítékokat, ő kér be
szakértői véleményeket – éppen ezért a perköltség nem függ attól, hogy a felek milyen sok
bizonyítékot akarnak benyújtani, milyen éles vitába keverednek egymással. A tiszta
rendelkezési jogon nyugvó eljárás esetén azonban igen, hiszen itt csak a felek által benyújtott
bizonyítékokból és ellenbizonyítékokból informálódik a bíróság – azok befolyásolják a per
kimenetét. Mivel, mint Katz [1988] nyomán Szalai [2013b] bizonyítja, a per élessége általában
attól függ, hogy mekkora volt a felperes elővigyázatossága, így a rendelkezési jog alapját
felépülő eljárás esetén annál magasabb lesz a perköltség, minél kisebb a különbség az észlelt
(esetleg tévesen észlelt) elővigyázatosság és a feltételezhetően a bíróság által elvárt szint között.
Inkvizitórikus eljárás. Tegyük fel, hogy a felek (közös) várakozása szerint létezik egy várhatóan
elvárt elővigyázatossági szint. Olyan ez a várható elvárás, ami miatt a potenciális károkozó az
elvárt gondosság szerinti optimumot választja. A kockázat abban jelentkezik, hogy
elképzelhető, a per kimenetele nem a várt lesz: (i) ugyan a várható elvárásnál magasabb az
elővigyázatosság mégis kártérítést kell fizetni, vagy (ii) ugyan a várható elvárásnál alacsonyabb
mégsem kell fizetni. Tegyük fel azt is, hogy a nem várt eredmény esélye attól függ, hogy az
alperes valós védekezése milyen messze van ettől a várható elvárástól: minél kisebb a különbség
a kettő között annál nagyobb az esélye a nem várt eredménynek. A kérdés az, hogy a nem várt
eredmény ilyen kockázata hogyan hat, növeli vagy csökkenti-e a potenciális károkozó
elővigyázatosságát. Erre azonban nincs egyértelmű válasz: a kockázat növelheti és csökkentheti
is az elővigyázatosságot.
Az intuíció e mögött a bizonytalanság mögött az, hogy a tévedés egyrészt kevésbé ösztönzi az
elővigyázatosságot, ha az elmarad a várhatóan elvárt szinttől (hiszen most van esély arra is,
51 Azzal az eltéréssel, hogy az ő elővigyázatosságától függő p(x) függvény most más alakot vesz fel – ugyanis a
károsult nem xNL-ben állítja be a saját elővigyázatosságát, hanem a gondosságát x 1D, a nem megfigyelhető
elővigyázatosságát pedig x2D-ben.
48
hogy meg lehet úszni kártérítés nélkül), másrészt viszont további emelésre ösztönöz a várt
elvárás fölött (hiszen van esély – az elővigyázatosság növelésével azonban csökkenő esély – arra,
hogy ekkor is kártérítést kell fizetni). Azt, hogy a két hatás közül melyik az erősebb a priori
nem tudjuk megmondani.
A joggazdaságtani elemzések legtöbbje52 (de közel nem mindegyike53) inkább azt tételezi fel,
hogy e bizonytalanság, kockázat miatt az emberek inkább túlteljesítik az elvárásokat, túlzottan
is elővigyázatosak lesznek. (Jó példáját szolgáltatják ennek a túlzott elővigyázatosságnak a
konzervatív, túlzottan is kockázatkerülő orvosi döntések.) E mellett azzal érvelnek, hogy
Matematikailag: az egyéni költség most nem az előbb látott szakadásos függvény. Az új formája:
C = x+z(x)A+p(x){L+ED(x)+LC}
Legyen az elvárt elővigyázatosság várt szintje xD. A felelősség megállapításának esélye legyen az F(x–xD)
függvény, amely egyrészt szigorúan csökkenő függvény, másrészt F(0)=0,5.
Ennek alapján meghatározhatjuk az ED(x) függvényt. Emlékezzünk a vétkességi felelősség esetén ED
függvény szakadásos függvény volt (ED=d, ha x<x D; és ED=0, ha x≥ xD. Most ez nem szakadásos függvény.
- ED=d× {1–F(ExD–x)}, ha x<ExD,
- ED=0,5× d, ha x=ExD,
- ED=d× F(x–ExD), ha x>ExD.
Helyettesítsük ezt be, a (6) és (7) egyenletbe, a két függvényszakasz képletébe (most x a teljes
elővigyázatosságot jelenti)
(8)
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+d× F(ExD–x)+LC}, ha x<ExD;
(9)
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+d× F(x–ExD)+LC}, ha x≥ ExD
Látszik, hogy a két függvényszakasz képlete ugyanaz. Azt is tudjuk, hogy
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+0,5d+LC}, ha x=ExD
Ha megkeressük a (8) és a (9) minimumpontját, akkor azt kapjuk, hogy
- a (8) minimumpontja alacsonyabban és alacsonyabb gondosság mellett lesz, mint a (6)
függvényé54, míg
- a (9) minimumpontja magasabb gondosság mellett lesz, mint (7) függvényé, illetve hogy (9)
függvény minden pontja, így ExD-beli pontja is, magasabban van, mint (7) függvényé.55
A nem várt eredmény kockázata ennek alapján akkor csökkenti az elővigyázatosságot, ha a (8) függvény
minimumpontja már ExD alá kerül, vagyis az elővigyázatosság csökkenni fog. Ha nem, akkor viszont a
döntő az lesz, hogy a (9) függvény minimumpontja magasabban lesz, mint ExD – vagyis az elővigyázatosság
nőni fog.
A szituációt a 2.5. ábra mutatja. Itt a teljes költségfüggvény szakadása megszűnik, folyamatos függvény
lesz, amely nagyon alacsony elővigyázatosság esetén (mivel szinte biztos, hogy a kártérítést megítélik)
egybeesik a felső, a kártérítéssel is számoló függvénnyel, míg nagyon magas elővigyázatosság mellett a
várható kártérítés nullára csökken, és már csak a saját költséget kell viselni. A két szint között viszont nem
szakadással „ugrunk”, mint kiszámítható döntés esetén, hanem a költségfüggvény fokozatosan távolodik a
felső, és közeledik az alsó függvényhez. (Az előzőekhez hasonlóan az ábrázolás módja felteszi, hogy nagyon
magas elvárás mellet nem is éri meg a felperesnek pert indítani, ezért a perköltség is nulla.) Az ábra a.
részén egy olyan esetet látunk, amikor a kiszámíthatatlanság miatt az elővigyázatosság az objektív-tárgyi
felelősség esetén tapasztalt elővigyázatosság fölé nő, a b. részén egy olyat, amikor az alá csökken.
52 John E. Calfee – Richard Craswell, “Some Effects of Uncertainty on Compliance with Legal Standards,” Virginia
Law Review 70, 1984/5 965–1003.o. Richard Craswell - John E. Calfee, “Deterrence and Uncertain Legal Standards,”
Journal of Law, Economics & Organization 2 (1986): 279–303.o., Shavell, Foundations… 226.o.
53 Például: Omri Ben-Shahar, “Should Products Liability Be Based on Hindsight?,” Journal of Law, Economics, &
Organization 14, no. 2 (1998): 325–57; Giuseppe Dari-Mattiacci, “Errors and the Functioning of Tort Liability,”
Supreme Court Economic Review 13 (2005): 165–87.
54 A (6) függvény elsőrendű deriváltja: 1= –z × A–p × {L+d+LC}, míg a (8) függvényé: 1= –z × A–p × {L+(1–
x x x x
F)× d+LC}–dp(x)× Fx. Mivel itt Fx>0, így utóbbi jobboldala kisebb, tehát alacsonyabb x érték mellett lesz
egyenlőség.
55 A (7) függvény elsőrendű deriválj a 1= –z A–p {L+LC}, míg a (10) függvényé: 1= –z × A–p × {L+Fd+LC}–
x x x x
p(x)× Fxd. Mivel itt Fx<0, így utóbbi jobboldala nagyobb, tehát magasabb x érték mellett lesz egyenlőség.
49
Amennyiben a kiszámítható elvárás éppen ez a szint lenne, akkor az a. rész jelezné azt a helyzetet, amikor
a kockázat miatt nő a b. pedig azt, amikor a kockázat miatt csökken az elővigyázatosság.
[2.5. ábra]
Teljes rendelkezési elv. Lássuk most a másik ideáltípust, a felek teljes rendelkezési jogának elvén
alapuló eljárást. Ekkor a már a harmadik költségelemre is, az eljárási költségre is hat az
elővigyázatosság. Katz [1998] alapján azt tételezzük fel, hogy a perköltség akkor a legmagasabb,
ha a felek viszonylag kiegyenlítettnek ítélik a pernyerési esélyeiket. A felperes győzelmi esélye
vélhetően folyamatosan csökken az elővigyázatosság növekedésével a szinte biztos győzelemtől
(a károkozó nagyon alacsony elővigyázatosságától), a szinte biztos vereségig (a károkozó nagyon
magas elővigyázatosságáig) csökken – az alperesé pedig ezzel fordított arányban változik: nő.
Létezik egy olyan szint, ahol a felperes győzelmi esélye 50% (és ezért az alperesé is akkora). Ha
igaz, hogy a per ebben az esetben, ezen elővigyázatossági szint mellett a legélesebb, a felek
ekkor szánják a legtöbbet a bíróság meggyőzésére, akkor az elővigyázatosság hatása a várható
eljárási költségre nem monoton: eleinte nő (a felperes nagyon alacsony győzelmi esélyétől egy
kiegyenlítettebb esélyű per felé mozgunk), majd csökken (egy kiegyenlített esélyű pertől egy az
alperes szinte biztos győzelme felé haladunk).
Az előző esettel, az inkvizitórikus eljárással összevetve, itt azt láthatjuk, hogy a tévedés
kockázata továbbra is torzítja az elővigyázatossági döntést, de ez a torzulás csökken az eljárási
költség változása miatt – az eljárási költségek változása tompítja ezt a torzulást. (Sőt,
szélsőséges esetben, akár az előbb látott torzulással ellentétes irányba is fordítthatja.)
Matematikailag: Most visszakapjuk az (1) függvény eredeti formáját:
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+ED(x)+LC(x)}
Továbbra is feltesszük, hogy az elvárt elővigyázatosság várt szintje ExD, míg a bírósági tévedés esélyét az
F(x–xD) szigorúan csökkenő és F(0)=0,5 tulajdonsággal rendelkező függvény írja le. Így a várható
kártérítés, ED(x) is az előbb látott módon alakul.
Legyen a perköltség függvény: LC(x–xD), amely azonban szigorúan csökkenő.
Helyettesítsük ezt be, a (6) és (7) egyenletbe, a két függvényszakasz képletébe (most x a teljes
elővigyázatosságot jelenti)
(10)
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+d× F(ExD–x)+LC(ExD-x)}, ha x<ExD;
(11)
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+d× F(x–ExD)+LC(x–ExD)}, ha x≥ ExD
Ha ezt összevetjük az előbb látott (8)-(9)-val, akkor azt látjuk, hogy az utolsó tagban megjelenik egy az
Fx-vel ellentétes előjelű tényező – ez az LCx.
Kiismerhetetlen elvárás: a kártérítés nagysága. Míg kiismerhető elvárás esetén a kártérítés –

egész addig, amíg az elvárás nem volt túl magas – nem hatott, hiszen a potenciális károkozó
egyszerűen az elvárást próbálta teljesíteni, és ezzel elkerülni bármilyen (bármekkora)
kártérítést, most a helyzet változik, és a kártérítés minimális hatása megjelenik.
Matematikailag: szerepeltessük a már megismert α változót a (8) és a (9) függvényben, vagyis az egyéni
költségfüggvény legyen
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+α× d× F(x–ExD)+LC}
A függvény deriváltja
1= –zx× A–px× {L+α× d× F(x–ExD)+LC}
Látszik, hogy az α emelkedésével (vagyis nagyobb kártérítés megítélésekor) a jobboldal nő, ami miatt nő
az optimális elővigyázatosság is. Szemben azonban az objektív-tárgyi felelősség esetével itt α hatását
csökkenti az F(x–ExD) tényező.
Kiismerhetetlen elvárás – a károsult ösztönzői. A károsult ösztönzése itt is ugyanúgy alakul,

mint a kiismerhető elvárás esetén: ő azt nem tudja befolyásolni, hogy kap-e kártérítést – a
kártérítés várható nagysága a károkozó döntéseitől és a bíróság mérlegelésétől függ. Számára
az, hogy várhatóan mekkora összeget kap adott – a kockázatsemleges döntéshozót (aki, ugye
50
csak a várható értékkel foglalkozik) az ezen várható kártérítésen felüli kár motiválja
elővigyázatosságra. Szemben a kiszámítható kártérítés esetével, itt a kockázatsemleges károsult
az esetek többségében nem úgy jár el, mint ahogy felelősség hiányában tenné, hanem úgy ahogy
objektív-tárgyi felelősség, de nem teljes kártérítés esetén tenné.
Gradálás, proporcionális felelősség. Ez a felelősségi fajta ugyan elvileg kihalt a modern polgári
jog megjelenésével (lásd Sólyom [1977] ***), de azért elemei még ma is léteznek – mint majd
látjuk a magyar sérelemdíj esetén is. A lényege, hogy a vétkes károkozók között különbséget
teszünk, és az elvárásoktól jobban elmaradó, azokat súlyosabban megsértő alpereseket a kár
nagyobb részének megtérítésére kötelezzük. Most csak azt a helyzetet elemezzük, amikor az
elvárások, illetve az egyes súlyossági szintek határai nem kiismerhetőek – erre az az okunk,
hogy míg esetleg maga az elvárás ismerhető is, gradálás esetén további szinteket (pl. a csekély,
a közepes és a súlyos gondatlanság határát) is ismerni kéne. Ebben az esetben a proporcionális
felelősség hatása annyiban tér csak el a teljes kártérítés „mindent vagy semmit” elvétől, hogy
az elővigyázatosság emelése itt nem csak azért csökkenti a baleset esetén várhatóan fizetendő
kártérítést, mert nő az esélye annak, hogy nem találják vétkesnek az adott károkozót (teljesíti
az elvárást), hanem azért is, mert nő az esélye, hogy kisebb mértékben találják vétkesnek.
2.4. Az ösztönzés általános modellje: a költségalapú és az elvárásalapú rendszer

Az eddig látott ösztönzőket érdemes két nagy csoportra bontani, a költségalapú és az elvárás-
alapú ösztönzés. Költségalapú ösztönzés esetén a bíróság által megítélt kártérítés összege – az
optimális elővigyázatosság szintjén – nem függ attól, hogy mennyire volt elővigyázatos az adott
fél. Elvárás-alapú ösztönzés esetén a releváns szakaszon a várható kártérítés, a várható
perköltség függ attól, hogy az adott fél mennyire elővigyázatos.
Költségalapú ösztönzés. Mindkét fél oldalán költségalapú ösztönzés jelenik meg (i) a tiszta
objektív-tárgyi felelősségkor, illetve (ii) a felelősség hiánya esetén, vagyis, amikor a felek viselik
a saját kárukat. A károkozó oldalán ilyen költségalapú ösztönzést jelent a nagyon magas elvárás
mellett működő vétkességi rendszer. A károkozó oldalán ilyet láttunk minden esetben.
Költségalapú ösztönzés esetén tehát a kártérítési rendszer egyedül azon keresztül hat az adott
fél viselkedésére, hogy a kár illetve a perköltség mekkora részét kell neki viselnie. Ez a
költségszint azonban nem függ attól, hogy mennyire volt elővigyázatos: ha bekövetkezik a kár,
mindenképpen ezt fizeti. Az ösztönzés lényege, hogy minél nagyobb a kár esetén viselendő
költség annál erősebben ösztönzött az elővigyázatosságra az adott fél. A potenciális károkozó
akkor visel nagyobb költséget, ha nagyobb a kártérítésként fizetendő összeg, az alperes akkor,
ha kisebb. Fontos kiemelni, hogy a prevenciós hatás a fizetendő és nem a megítélt összegtől
függ. Ha a károkozó valamilyen ok miatt nem fizeti meg a kártérítést, akkor annak hatása
nagyon hasonló ahhoz, mint ha meg sem ítélték volna.
Amit most kimondtunk, azt nevezi az irodalom kompenzációs paradoxonnak56: ha kártérítésben
gondolkodunk, akkor az egyik fél ösztönzését csak úgy tudjuk erősíteni, ha ezzel párhuzamos a
másikét gyengítjük. (Ha kilépünk a kártérítési rendszerből, akkor ez az összefüggés már ne áll
fent: például, ha a károkozóval fizettetünk a kárért, de ezt az összeget a károsult nem kapja
meg, akkor a potenciális károkozó prevenciós ösztönzője úgy növelhető, hogy a potenciális
károsulté nem csökken. Látszik: a problémát a kompenzáció okozza, az, hogy amit a károkozó
fizet azt a károsult kompenzálására fordítjuk.)
56 Cooter – Ulen [2005] 284-287 (a szerződésszegéssel okozott kára alkalmazva)
51
Elvárás-alapú ösztönzés. A károkozó oldalán ilyen a tiszta vétkességi felelősség közepes elvárás
mellett. (A károsult esetén – egyelőre – ilyet nem láttunk. A következő fejezetben az
összetettebb felelősségi szabályok között fogunk.)
Ebben az esetben az ösztönző abból származik, hogy mit mond ki az elvárás: ha nő az elvárás,
akkor nő az elővigyázatosság is. Ugyanakkor azt sem feledhetjük el, hogy egyes esetekben az
elvárásalapú ösztönzési formáknál a költség is hat: amennyiben az elvárás nem kiszámítható,
akkor a megítélt kártérítés nagysága is befolyásolja (kisebb mértékben) az elővigyázatosságot.
De elvárásalapú ösztönzésnél ekkor is igaz marad, hogy elsősorban az elvárás hat. (Ha pedig az
elvárás ismert, akkor csak az – persze, a túl magas elvárás esetét leszámítva, amikor
költségalapú rendszer alakul ki.)
Érdemes kiemelni, hogy amennyiben az elvárás csak azokra az elővigyázatossági lépésekre hat,
amelyek a potenciális károkozó szerint megfigyelhetőek. Őt csak a saját kárának elkerülése
ösztönzi – de a kártérítési rendszer nem – arra, hogy meg nem figyelhető elővigyázatossági
lépéseket tegyen. Ezzel szemben költségalapú ösztönző esetén minden elővigyázatossági lépés
kapcsán meg kell fontolni azt, hogy megéri-e (nem biztos, hogy arra jutunk, hogy megéri, de
megvizsgálni mindenképpen meg kell). Az elvárásalapú ösztönzés tehát csak a (várhatóan)
megfigyelhető lépésekre, a gondosságra hat.
A két ösztönző viszonya egymáshoz. Láttuk, hogy adott félre minden esetben vagy az egyik
vagy a másik hat. Ugyanakkor érdemes a két ösztönző viszonyát kicsit tovább boncolgatni.
Ugyanis a költségalapú ösztönző minden felelősségi szabálynál ott van a háttérben. Ha tetszik:
az a főszabály, hogy ez hat, az az ösztönzés általános formája. Ugyanakkor a vétkességet
vizsgáló rendszerekben megjelenik az elvárásalpú ösztönző is. (Az ábrákon: a szakadáspont,
vagy az egyéni költségfüggvény „zuhanása” képében.) Ezekben az esetekben a kérdés az, hogy
a két ösztönző közül melyik az erősebb: ha jobban megéri az elvárást követni, akkor az
elvárásalapú hat, ha jobban megéri a költségalapút, akkor az. De az, hogy melyiket éri meg
jobban követni függ annak az erejétől.
Ha az egyik ösztönzőt változtatjuk, akkor ez okozhatja azt, hogy egyes személyek váltanak a
két ösztönző között. Például, ha a költségalapú ösztönző (mondjuk a kártérítés csökkenése
miatt) gyengül, akkor lesznek emberek, akik épp emiatt fogják vétkességi felelősség mellett úgy
találni, hogy az elvárás túl magas – vagyis ezért lesz esetükben a költségalapúra ösztönző
domináns.
3. K ockázatkerülő döntéshozó
Míg kockázatsemleges döntéshozónak azt tekintjük, akit csak a várható érték érdekel, addig a
kockázatkerülő (de racionális) döntéshozót már az is, hogy az adott várható értéket biztosan
kapja-e meg, vagy csak sok lehetőség van. A fenti példára visszatérve: a legtöbben (akik
kockázatkerülők vagyunk) inkább fizetünk biztosan 100.000-et, mintsem, hogy kockáztassuk,
hogy 1% eséllyel tízmilliót veszítünk. Fordítsuk meg: a biztos 100.000-es kiadást jobban
szeretjük, mint azt, ha ugyan csak 1% eséllyel, de tízmilliót veszíthetünk. A két ugyanolyan
várható értékű alternatíva közül a biztosat választjuk, nem kockáztatunk.
Matematikailag: Kockázatkerülő döntéshozó a várható érték mellett a különböző lehetőségek esélyét is
megfontolja – ezt általában valamilyen olyan statisztikai változóval mérjük, amely a lehetséges helyzetek
különbözőségét méri. A legismertebb az ún. variancia, vagy az ún. szórás. A variancia a várható értéktől
vett várható eltérés négyzete:
Var = p1× (V1 -EC) 2 + p2× (V2 -EV) 2 +……+ pn× (Vn -EV)2,
A szórás a variancia négyzetgyöke.
52
Anélkül, hogy túlbonyolítanánk a kockázatos helyzetekben hozott döntések – egyébként nem túl egyszerű
– modelljeit, tegyük fel, hogy a káresemény szubjektív költsége két tételtől függ: (i) a várható költségtől
(mint a kockázatsemleges döntéshozók esetén) és (ii) a varianciától. Mind a kettő emeli ezt az egyéni
költséget. Legyen ez a költségfüggvény U=EC+ß× Vark, ahol EC az eddig látott várható költség, ß>0 és
k>0.
A költségfüggvény tehát most
C = x +EC(x)+ß× Var(x)k
Azt az elővigyázatossági szintet keressük, ahol ennek értéke minimális, vagyis az elsőrendű deriváltjának
értéke nulla:
1 = –ECx–k× ß× Varxk-1
ahol ECx ugyanaz, mint amit kockázatsemleges döntéshozónál a különböző esetekben vizsgáltunk. Látszik,
hogy amennyiben a variancia csökken x növekedésével, vagyis Varx<0, akkor a jobboldal ez utóbbi tag
miatt nő, tehát magasabb elővigyázatosságra ösztönöz.
Kockázatkerülés oka. Mitől függ az, hogy valaki kockázatkerülő-e? A biztosítókról tudjuk, hogy
kevésbé kockázatkerülők – sőt kifejezetten kockázatsemlegesnek tekinthetők. Mégpedig a
diverzifikálás lehetősége miatt: mint az első fejezetben láttuk, a sok biztosított között (a
biztosítási események kellő függetlensége esetén) úgy oszlik meg a kár, hogy a vesztesek (akik
adott évben kárt szenvednek) kifizetéseit, fedezni lehet a szerencsések (akik nem szenvednek
kárt) befizetéseiből. Ugyanez igaz lehet akkor is, ha valaki sok párhuzamos projektben vesz
részt, az egyiken veszít, a másikon nyer – a szerencsések hozamából fedezni lehet a veszteségesek
kárát. Láttuk egy projekt vesztesége, költsége abból is fakadhat, hogy kárt okoz, és ezért
kártérítést kell fizetni. Ha elég sok projekt van, egyik-másik program várható vesztesége, az
általa (magunknak vagy másoknak) okozott kár fedezhető a többi projekt várható bevételéből:
(közel) kockázatsemleges módon dönthetünk róluk, csak a várható értéket figyelve. Minél
nagyobb arányt tesz ki egy-egy döntésünk potenciális hozama, vagy költsége a teljes
vagyonunkon belül, annál inkább figyelünk a kockázatra is.
Ezen elvi felvezetés után lássuk a két ösztönzéstípus a költségalapú és az elvárásalapú ösztönzés
hatásait.
3.1. Költségalapú ösztönzés: általános modell.

Helytakarékosság miatt, a költségalapú ösztönzés köréből csak két modell szerepel itt: az az
objektív-tárgyi felelősség és a be nem hajtható kártérítés modellje.
Objektív-tárgyi felelősség. E felelősségi forma kapcsán két fontos kijelentést tehetünk a
kockázatkerülés hatásáról. Egyrészt, amennyiben (i) a félre terhelt költség, kár szintje nem függ
annak elővigyázatosságától és (ii) a káresemény valószínűsége kisebb, mint 50%, akkor a
kockázatkerülő döntéshozó erősebben fog védekezni, több elővigyázatossági lépést tesz, mint a
kockázatsemleges. (Ha nagyobb az esély, mint 50%, akkor viszont kevesebbet.) Az intuíció e
mögött az, hogy a kockázatkerülőt az is motiválja, hogy a kockázatot csökkentse.
Másrészt, amennyiben a káresemény valószínűsége kisebb, mint 50%, akkor a félre terhelt
költség növelése növeli ezt az eltérést a kockázatsemleges és a kockázatkerülő döntéshozó
optimuma között: ha nő a kártérítés a kockázatkerülő károkozó jobban emeli az
elővigyázatosságát, mint a kockázatsemleges; a károsult oldalán fordítva – a kockázatkerülő
károsultat a kártérítés csökkenése jobban ösztönzi a prevencióra, mint a kockázatsemlegest. E
mögött az intuíció pedig az, hogy ha nő a kockázat, akkor nagyobb lesz az eltérés a két
lehetséges kimenet (van baleset, vagy nincs baleset) következményei mögött.
Matematikailag: az előbb látottak miatt most koncentráljunk csak a Var(x) függvény előjelére. Az
egyszerűség miatt feltesszük, hogy z=0, vagyis nincs hibaköltség.
Var(x)= p(x)× (EC(α)–p(x)× EC(α))2+(1-p(x)) p(x)2× EC(α)2
53
ahol (4) nyomán EC(α)= L+α× ED+LC
Egyszerűsítés után:
Var(x)= p(x)× EC(α)2× (1-p(x))
Ennek deriváltja
Varx= EC(α)2× (1-2× p(x))
Ez pozitív, ha p(x)<0,5. Amennyiben pedig α nő, akkor a Varx abszolút értéke is nő.
Be nem hajtható kártérítés. Érdemes, elsősorban a kockázathoz való viszony magyarázata

miatt, visszatérni a be nem hajtható kártérítés problémájához. Induljunk ki onnan, amit eddig
láttunk: ha csökken a kártérítés, akkor ceteris paribus egy 50%-nál kisebb valószínűségű baleset
elkerülésére kevésbé lesz ösztönözve a kockázatkerülő károkozó. Egyrészt láttuk, hogy emiatt
csökken a kár várható költsége, másrészt az imént láttuk, hogy a kockázat (aminek elkerülése
szintén motiválja) – 50%-nál kisebb baleseti valószínűség esetén – szintén kisebb lesz.
A joggazdaságtani irodalomban azonban megjelenik az eltűnő alperes és az elégtelen vagyon
közötti különbség (Dari-Mattiacci – Mangan [2008]), amely alapvetően más ösztönzőket hoz –
épp azért, mert eltérően viszonyulnak a kockázathoz. Eltűnő alperesről akkor beszélünk, ha
valakin azért nem lehet behajtani a kártérítést, mert a vagyonát ügyesen elrejti, ő maga
elérhetetlenné válik a bíróság, a végrehajtók számára. Elégtelen vagyonról pedig akkor, ha a
kártérítést annak ellenére sem lehet behajtani, hogy az alperes teljes vagyonát elvonják. A két
helyzet közötti alapvető különbség az, hogy míg előbbi esetben igaz az, hogy a potenciális
károkozót kevésbé ösztönzi a kártérítési rendszer, mint amennyire azt ösztönözné, akin végre
is lehet hajtani, addig utóbbi esetben, a teljes vagyon elvesztésének elkerülése érdekében a
potenciális károkozó nagyon sokat fog tenni – annak ellenére is, hogy nem kell a teljes
kártérítést megfizetnie. Ez az eltérés egyszerűen a kockázatkerüléssel magyarázható, akinek
ugyanaz a (behajtható) kártérítési összeg a jövedelme, vagyona nagyobb részét teszi ki, az
inkább lesz kockázatkerülő. Őt adott kártérítés megfizetésének veszélye jobban fogja
ösztönözni.
Ezzel visszajutottunk a kockázatkerülés előbb látott magyarázatához: az eltűnő alperes esetén
a potenciális károkozó – mivel neki a vagyona kisebb része vész el – kevésbé lesz kockázatkerülő,
mintha az elégtelen vagyon esete állna fenn, és emiatt kellene számolnia azzal, hogy úgysem
lehet rajta behajtani a teljes kártérítést.
3.2. Elvárás-alapú ösztönzés

Láttuk, hogy a kockázatsemleges károkozó esetén a kiszámíthatatlanság növelheti és
csökkentheti is az elővigyázatosságot. A kockázatkerülés kicsit egyszerűbbé teszi az előrejelzést.
Itt csak a teljes rendelkezési elven nyugvó eljárás esetét elemezzük.
Ki nem ismerhető bírósági ítélet és tiszta rendelkezési elv mellett. Belátható, hogy amennyiben
a potenciális károkozó kockázatkerülő, akkor
1.) nagyobb az esélye, hogy a bizonytalanság hatására emelni (és nem csökkenti) fogja az
elővigyázatosságát, illetve,
2.) ha akkor is emelné, ha nem lenne érzékeny a kockázatra (kockázatsemleges lenne),
akkor a kockázatkerülés miatt még magasabb elővigyázatosságot fog tanúsítani.
Az intuíció e mögött: ha kockázatsemlegesként az elővigyázatosságot olyan szinten állítaná be,
hogy már ő legyen a per esélyese, akkor az elővigyázatosság további emelése növelésére nagyobb
az ösztönzője, mint a kockázatsemleges döntéshozónak, mert az elővigyázatosság emelésével a
54
várható kártérítés és a bírósági költség szintje miatti kockázatot is csökkenteni tudja – nem
csak azok várható nagyságát.
Matematikailag: Ismét koncentráljunk csak a variancia alakulására – ismét feltéve, hogy z(x)=0. Ebben az
esetben, mint a (8) és (9) egyenletben láttuk, két – egymással az ExD pontban érintkező – függvény jelzi a
várható értéket. Ekkor a két függvény varianciája
Var(x)= Var[p(x)× {L+d× {1–F(ExD–x)}+LC(ExD–x)}], ha x<ExD;
és
Var(x)=Var[p(x)× {L+F(x–ExD)+LC(x–ExD)}], ha x≥ ExD
Koncentráljunk most csak a második függvényszakaszra, vagyis amikor x≥ ExD.Az egyszerűség kedvéért
tegyük fel, hogy ezen a szakaszon LC(x) két értéket vehet fel: a bírósági költség vagy LCa vagy r(x)
valószínűséggel LCm=LCa+R – és rx<0, vagyis minél nagyobb az elővigyázatosság annál kisebb a magas
bírósági kiadás költség esélye. Innen: LC(x) = LCa + r(x)× R
A variancia ekkor három függvény varianciájának összege57, amelyek közül
- Var(p(x)L) x-ben csökkenő (mivel p(x) x-ben csökkenő és p(x) <0,5);
- Var(p(x)× F(x)d) x-ben csökkenő (mivel p(x) és F(x) is x-ben csökkenő és p(x)F(x) <0,5, ha
p(x)<0,5) és
- Var(p(x)× LCa + p(x)× r(x)× R) x-ben csökkenő (mivel p(x)× LCa csökkenő – hasonló okok miatt,
mint p(x)L esetén; és mivel p(x) és r(x) is x-ben csökkenő és p(x)r(x)<0,5, ha p(x)<0,5)
Tehát, mind a három elem csökkenő EC-ben, vagyis x növelésével a variancia csökken. Amennyiben tehát
az elővigyázatosság nő, az nem csak a várható költséget csökkenti ezen a szakaszon, hanem a varianciát is
– ezzel a kockázatkerülő döntéshozót erősebben ösztönzi az elővigyázatosságra, mint a kockázatsemlegest
(aki nem érzékeny a varianciára).
4. K iterjesztés: szim m etrikus helyzet

Az eddigiekben olyan modelleket láttunk, amikor előre tudható volt, hogy kit tekint majd a
jog károkozónak és kit károsultnak. Ezekben az esetekben a felek, már a potenciálisan károkozó
tevékenységről, illetve az elővigyázatosságról hozott döntés pillanatában tudták, hogy ők
potenciális károkozók és ezzel potenciálisan kártérítést fizető felek, vagy potenciális károsultak
és ezzel potenciálisan kártérítést kapó felek lesznek. Ez a modell tökéletesen leírja azokat a
helyzeteket, mint amilyen egy ipari baleset, vagy egy fékhiba miatti autóbaleset. Vannak
azonban olyan helyzetek, amikor ex ante nem tudható, hogy a kártérítés „melyik végére” jutunk
majd. Például egy karambol esetén (amit nem az autó hibája idéz elő) csak a bírósági eljárás
során derül ki, hogy károkozóként fizetni kell, vagy károsultként kapni fogunk kártérítést.58
Vizsgáljuk meg, hogy egy ilyen előzetes szimmetria hogyan hat a költségalapú és hogyan az
elvárás-alapú ösztönzés esetén.
Költségalapú ösztönzés. Láttuk költség alapú ösztönzés esetén, amikor attól függetlenül fogunk
meghatározott összeget vagy fizetni, vagy kapni, hogy mennyire voltunk elővigyázatosak a
szimmetria elsősorban abban jelentkezik, hogy megváltozik a várhatóan fizetendő kártérítés
nagysága – esetleg negatívba fordul, ha azt gondoljuk, hogy inkább kapni fogunk. Ennek hatása
tehát kockázatsemleges döntéshozók esetén ugyanúgy becsülhető, mintha a kártérítés várható
nagysága nőne vagy csökkenne.59
57 Felhasználtuk, hogy Var(ξ+η) = Var(ξ)+ Var(η).

58 Ezen esetek vizsgálata viszonylag gyerekcipőben jár. Viszonylag friss műhelytanulmányukban ilyen helyzetet
vizsgálnak Luppi et al [2013].
59 Ha a helyzet teljesen szimmetrikus, akkor ez a várt szint nulla lesz: ha bennünket találnak károkozónak, akkor
adott nagyságú kártérítést fizetünk, ha a másikat, akkor ugyanazt kapjuk, és teljes szimmetria esetén mind a kettőre
50-50% az esély. Ezt a speciális helyzetet nevezi Luppi et al [2013] a kártérítési jog irrelevanciájának szimmetrikus
esetben.(Matematikailag: ha ß=0,5 és ED+=ED–, akkor a deirvált: 1 = – zx× A – px× {L+LC}.)
55
Matematikailag: Illesszünk be egy új változót az (1) egyéni költségfüggvénybe annak mérésére, hogy milyen
eséllyel találja a jogrendszer az adott személyt károkozónak. legyen ez a valószínűség ß – vagyis 1 – ß annak
a valószínűsége, hogy ő lesz a károsult. Legyen továbbá ED+ azon összeg, amit akkor kell fizetni, ha ő a
károkozó (értelemszerűen ED+>0), míg ED- az az összeg, amit akkor (kap), ha ő lesz a károsult
(értelemszerűen ED–<0).
C = x + z(x)× A + p(x)× {L+ßED++(1–ß)ED–+LC}
Ennek deriváltja
1 = – zx× A – px× {L+ ß× ED++(1–ß)× ED–+LC}
Kockázatkerülő döntéshozó esetén a helyzet annyiban válik bonyolultabbá, hogy megjelenik

egy új kockázat a kár bekövetkezésének kockázatán túl: annak a kockázata, hogy a kártérítést
fizető, vagy az azt kapó fél helyzetébe kerülünk-e. Emiatt nő a kockázat, erőteljesebb
elővigyázatosságra ösztönözve a feleket, mint ha előre tudnák, hogy károkozóként vagy
károsultként tekint rájuk a bíróság.
Elvárás-alapú ösztönzés. A költségalapú ösztönzés megjelenése elég valószínűtlen. Emlékezzünk:
az ugyanis csak akkor van, ha a várhatóan fizetendő (kapott) kártérítés nagysága nem függ
attól, hogy ki mennyire elővigyázatos. Azonban okkal tételezhetjük fel, hogy az okozó, és ezért
a kártérítés fizetésére kötelezett pozíciójába nagyobb valószínűséggel kerül az, aki kevésbé volt
elővigyázatos. Vagyis szimmetrikus esetben még objektív-tárgyi felelősség esetén is (a
károkozói, károsulti pozíció közötti választás miatt) egy olyan ösztönző rendszer épül fel, mint
amit a ki nem ismerhető bírósági ítéletnél láttunk: a várhatóan fizetendő kártérítés csökken az
elővigyázatosság növekedésével. Sőt, itt ez a csökkenés még erősebb, mint akkor, ha egyszerűen
az elvárás nem előre kiismerhető. Ott csak az volt a kérdés, hogy kell-e kártérítést fizetni vagy
sem, vagyis a várható összeg nulla és a kártérítés összege között változott (végig pozitív volt),
most a várhatóan fizetendő összeg negatívba is fordulhat (magas elővigyázatosság esetén nő az
esélye, hogy minket tekintenek károsultnak és ezért nem fizetünk, hanem kapunk kapunk).
Matematikailag: először írjuk fel az (1) egyenletben látott költségfüggvényt (C) ki nem ismerhető elvárás
esetére úgy, hogy adottnak vesszük a fizetendő (illetve kapott) kártérítést, ED és azt tételezzük fel, hogy
annak esélye, hogy ezt valakinek ki kell fizetnie egyre csökken (hogy meg kell kapni az nő) az
elővigyázatossággal. Legyen ennek valószínűsége q(x), ahol qx<0.
C=x+z(x)× A+p(x)× {L+q(x)ED+LC}
Ennek optimuma ott van, ahol
(12)
1 = –zx× A – px× {L+q(x)× ED+LC} – qx× p(x)× ED
Ez lesz az összehasonlítási alap.
Szimmetrikus esetben objektív-tárgyi felelősség esetén legyen ß(x), annak a valószínűsége, hogy őt tekinti
károkozónak a bíróság – természetesen 1 – ß(x) annak az esélye, hogy károsultnak, ahol ßx<0. Az előbb
látott költségfüggvény:
C = x + z(x)× A + p(x)× {L+ß(x)× ED++(1–ß(x))× ED–+LC}
Ennek a deriváltja:
(13)
1 = – zx× A – px× {L+ ED–+ ß(x)× (ED+–ED–)+LC}–ßx× p(x)× (ED+–ED–)
Látszik, hogy (13) szerkezete megfelel a (12)-énak: a fő különbség, hogy itt nem a vétkesnek találás
valószínűség, hanem a károkozónk találás valószínűsége jelentkezik a jobb oldalon. (Az, hogy a két
kártérítési összeg közötti különbség és nem egyszerűen a fizetendő kártérítés szerepel ott pedig növeli az
ösztönző erejét.)
Szimmetrikus esetben vétkességi felelősség esetén legyen most q(x) annak az esélye, hogy ha őt tekinti
károkozónak a bíróság, akkor ED+ kártérítést fizet, míg r(x) annak az esélye, hogy ha őt tekinti károsultnak
a bíróság, akkor ED– kártérítést kap. qx<0, míg rx>0. A költségfüggvény most
C = x + z(x)× A + p(x)× {L+ß(x)× q(x)× ED++(1–ß(x))× r(x)× ED–+LC}
Legyen ß(x)q(x)=Q(x) és (1–ß(x))r(x)=R(x), vagyis Qx<0 és Rx>0. Behelyettesítve ezt az előző
költségfüggvénybe:
C = x + z(x)× A + p(x)× {L+Q(x)× ED++R(x)× ED–+LC}
Ennek a deriváltja:
1 = – zx× A – px× {L+Q(x)× ED++R(x)× ED–+LC}–Qx× p(x)× ED+– Rx× p(x)× ED–
56
5 K iterjesztés: szándékos károkozás
Az eddigiekben a kártérítési jognak a balesetek megelőzésében játszott szerepét próbáltuk
bemutatni. Akad azonban olyan károkozás is, amely a károkozónak – kártérítés hiányában –
nem kárt, hanem hasznot, örömet okozna. Ez a szándékos károkozás: azért tesz lépéseket, hogy
a másiknak kára legyen – pontosabban növelje annak az esélyét, hogy a másiknak kára lesz.
Fontos kiemelni, mert bizonyos esetekben könnyű összekeverni: nem abból van előnye, haszna,
hogy nem fordít annyit megelőzésre (nem kell lassan vezetnie, nem kell új biztonsági
berendezést felszerelnie, stb.), hanem kifejezetten abból az eseményből, amiből a másiknak kára
van. Elsősorban arra az esetre kell itt gondolni, amikor kifejezetten abból származik az öröme,
hogy a másikat kár éri – például a haragosának kárt akar okozni, mert irigy rá.
Szándékos károkozás modellje. A szándékos károkozás esetén a fő eltérés az előbb látott baleseti
modelltől az, hogy az „elővigyázatosság” helyébe a „előkészítés” lép: a károkozó lépései ez esetben
nem csökkentik, hanem növelik a másik kárának esélyét. Érdemes azonban kiemelni: az
előkészület itt sem teszi biztossá, csak valószínűbbé a kár bekövetkezését. Aki le akarja lőni
haragosa lovát, az sem biztos, hogy eltalálja – ha jobban megtervezi az akcióját, jobb eszközöket
vásárol, jobb időpontra, helyszínre vár, akkor ezzel növelheti annak az esélyét, hogy valóban el
is találja majd. A véletlen szerepe azonban mindig megmarad: mindig van esély arra, hogy a
lövés sikertelen lesz, vagy nem okoz olyan sebesülést, mint amire a másik kárát kívánó
szándékos károkozó vágyik.
Matematikailag: az (1) egyenlet érvényben marad néhány apróbb változtatással. A kár bekövetkezése esetén
neki nem kára, hanem haszna van, vagyis a saját kárt (L) helyébe a haszon (B) lép. (Az egyszerűség miatt
feltesszük, hogy nincs hibaköltség.)60 A károkozó előzetes költsége (x) most nem elővigyázatosság, ami
csökkenti, hanem előkészület, ami növeli a kár bekövetkezésének esélyét: px>0 és pxx<0. Ezzel az (1)
költségfüggvény helyébe a következő függvény lép
(14)
C=x+p(x)× {–B+ED+LC}
A kártérítési rendszer hatása. Kártérítési rendszer nélkül a károkozó olyan előkészületeket

tenne – ezzel olyan károkozási valószínűséget alakítana ki, amely az ő egyéni érdekeinek
megfelel: az előkészület költségének növelésével most azt állítja szembe, hogy emiatt nő a
káresemény (és ezzel az ő hasznának) valószínűsége. A kártérítési rendszer azzal, hogy
károkozás esetén fizetési kötelezettséget ír elő, csökkenti a káreseményből fakadó hasznát –
ezzel az előkészület ellen ösztönzi a károkozót (ellenösztönzi – ahogy a özgazdaságtan nevezni
szokta). Emiatt csökken a sikeres károkozás esélyét.
De teljesen csak akkor lehet elriasztani a szándékos károkozástól, ha a károkozás esetén
fizetendő költség meghaladja a károkozó hasznát. Vegyük észre azonban, hogy amennyiben a
káron szerzés tilalmát fenntartjuk, akkor ezt a feltételt nem mindig lehet teljesíteni:
amennyiben a károsult kára elmarad a károkozó örömétől, akkor a kártérítési rendszer nem
képes teljesen visszatartani a károkozástól.61
Matematikailag: (14) egyenlet alapján az optimum ott lesz, ahol:
1 = px× {B–ED–LC}
60 A modell közel áll a büntetőjog gazdaságtanában ismert ösztönzési modellhez (Cooter – Ulen [2005] pp. 505-507,
Cullis –Jones [2003] pp. 304-312, Shavell [2004] pp. 479-490), azzal a különbséggel, hogy itt nem haszon-, hanem –
a könnyebb összevethetőség kedvéért – költségfüggvényként írtuk azt fel.
61 Ez az összefüggés húzódik meg az ún. büntető kártérítés sokszor vitatott gyakorlata mögött. Ezzel majd a
nyolcadik fejezetben foglalkozunk részletesen.
57
Amennyiben nincs kártérítés, akkor a jobboldalon ED =0 és LC = 0. Vagyis a jobboldal mindig pozitív
lesz, az optimuma pedig ott lesz, ahol 1 = pxB.
Amennyiben megjelenik a kártérítési rendszer, akkor a jobboldal elkezd csökkenni – ezzel párhuzamosan x,
vagyis az előkészület optimuma is csökken. (És mivel px>0, így x csökkenése miatt p is csökken.)
Amennyiben pedig ez a költség eléri azt a szintet, amikor 1/px>B–ED–LC, akkor az előkészületet el sem
érdemes kezdeni, (Ez biztos fennáll, amikor B<ED+LC.)
6. K orlátozottan racionális döntéshozó

A homo oeconomicus modelljét annak kialakulása óta meglehetősen sok kritika érte. Az utóbbi
években, évtizedekben a közgazdaságtanon belül is felgyorsult az emberi döntési folyamat
empirikus, kísérleti úton történő vizsgálat. Ebből alakult ki a közgazdaságtanon belül az ún.
viselkedési közgazdaságtan [behavioral economics], amely végső soron a racionalitás modell fent
látott nem triviális feltevéseit teszteli.62 Azzal próbálkozik, hogy azonosítsa a valós emberi
döntések azon tipikus jegyeit, amelyek eltérnek a homo oeconomicus modell fent látott nem
evidens követeztetéseitől (például az elsüllyedt költségek, vagy éppen az alternatív költség
racionális kezelésétől, a határelemzéstől). A kártérítési jog esetében a problémát különösen
fontossá teszi az, hogy a legtöbb jól azonosítható anomália épp a kockázatos helyzetekben
hozott, a kockázatot érintő döntéseknél jelentkezik.
6.1. A korlátozott racionalitás modelljei

A viselkedési közgazdaságtan nem áll elő olyan egyértelmű modellel az emberek döntési
folyamatáról, mint az előbb látott racionális döntések elmélete – pusztán egyes tendenciózus
eltérésekre mutat rá. Célnak is csupán azt tekinti, hogy a homo oeconomicus modelljét
pontosítsa: bemutassa, milyen esetekben nem működik, illetve milyen kiegészítésekkel működik
az. Azokat az eseteket nevezi az irodalom döntési anomáliáknak, amikor a racionalitás modell
nem működik. Ezeket a korlátozó tényezőként, illetve azt módosító, kiegészítő elemként lehet
kezelni. A mostani elemzés szempontjából szerencsés ezen anomáliákat két csoportra osztani.63
Az egyikben azokat szerepeltetjük, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a kockázatos
helyzetekben, a potenciális károkozó magatartás felvállalásáról és az elővigyázatosságról hozott
döntés során a mérlegelés nem mindig történik meg; a másikban pedig azok, amelyek arra, hogy
a mérlegelés során más tényezők is szerepet játszhatnak, nem csak azok, amiket a racionalitás
modellje alapján várnánk. Az elsőt nevezzük nem racionális döntéseknek, a másodikat rossz
kockázatértékelésnek.
Nem racionális döntések. Az emberek, ha kockázatos helyzettel szembesülnek, gyakran nem
hoznak racionális döntést. Különösen, ha a racionalitást a fent látott konzisztencia értelemben
fogjuk fel. Ezek közül a kártérítés kapcsán a legfontosabbak (i) a bizonyosság hatás, (ii) a
státusz quo hatás, vagy kiindulóhelyzet hatás, (iii) a lehetőségköltség-hatás, és (iv) az
elsüllyedtköltség-hatás.
A legismertebb zavar a bizonyosság hatás. Tegyük fel, hogy van két alternatíva. Az egyik szerint
biztosan kapunk keveset, a másik szerint 50% eséllyel sokat. Most ugyanezeket az embereket
62 Lásd Kahneman – Tversky [1973], Tversky – Kahneman [1974/1991], Jolls et al. [1998], Camerer et al. [2003],
Vandenberghe [2011], Sunstein – Thaler [2003]
63 Részletesebb, más szempontú tárgyalásért lásd Cullis – Jones [2003] pp. 195-196, Szalai [2013b] pp. 555-571.
Kifejezetten a korlátozott racionalitás modelljeinek kifejezetten a kártérítési jogra való alkalmazásáért lásd Faure
[2008, 2010].
58
szembesítsük azzal a kérdéssel, hogy ugyanazt a keveset most 50% eséllyel kaphatják meg,
ugyanazt a sokat pedig 25% eséllyel. A konzsztencia értelmében felfogott racionalitás azt
követelné, hogy akik az első esetben a biztos sokat válasszák, azok a második esetben az 50%
eséllyel érkező sokat. A két döntési szituáció ugyanis azonos: fele akkora eséllyel nyerhetjük
meg a sokat, mint a keveset. De az embereket az, ha valamit biztosan megkaphatnak
„összezavarja”, lényegesen fontosabbnak érzik majd azt, mint a kockázatosat – éppen ezért
lesznek olyanok, akik váltanak, és bár az első esetben a biztos keveset választották a kockázatos
sok helyett, a másodikban viszont a 25%-kal megkapható sokra neveznének inkább be.
Mindez a kártérítési jog elemzésekor roppant fontos szempont lehet, hiszen a kártérítés fent
látott alapmodelljeiben az elővigyázatosság (majdnem) biztos költségét, egy kockázatos
költséggel (a hiba, a baleset bekövetkezése esetén várható költséget) állítottuk szembe. Ezen
hatás szerint a biztos kiadással szemben erősebb ellenérzéssel lesznek az emberek mintha
ugyanezt a döntést két kockázatos alternatíva között kellene megtenni. Lássuk ezt egy példán!
Tegyük fel, hogy egy üzemi baleset esetén, amelynek esélye 1% szennyező anyagot juttat a
levegőbe. Ebből azonban kár csak akkor lesz, ha a levegő minősége eleve rossz, például a
környező területek autóforgalma miatt – különben annak öntisztulása lebontja a szennyezést.
Amikor a gyárat építik, úgy becslik, hogy ilyen eleve rossz minőségű levegő kialakulásának az
esélye 20%. Vagyis ex ante a károkozás esélye 0,2% (20%-os valószínűséggel bekövetkező
esetben 1% eséllyel lesz káresemény). Az elővigyázatosságról kell dönteni. A racionalitás
kudarca az, hogy nem mindegy, hogy ugyanazt az elővigyázatossági programot hogyan
mutatjuk be. Tegyük fel, hogy két lehetőség van! Az egyik esetben most ki kell építeni egy
elővigyázatossági (például kibocsátás-ellenőrző, monitorozó) rendszert. Vagyis előzetesen el kell
magunkat kötelezni egy olyan rendszer mellett, amely megelőzi a bajt – amely az esetek 0,2%-
ában következne be. A másik megoldás egy olyan módszer, amely nem jár biztos kiadással,
csak akkor indul el, csak akkor jelent költséget, ha a levegőminőség romlik – viszont akkor a
költsége ötszöröse annak, mintha folyamatosan (a levegőminőségtől függetlenül) működne a
rendszer. Bár a racionalitás azt követelné, hogy a két mechanizmusról ugyanúgy döntsünk,
vagyis aki az egyiket elfogadja, az a másikat is fogadja, lesznek döntéshozók, akik az elsőt
elutasítják, míg a másodikat elfogadják.
Egy másik fontos korlát az ún. státusz quo hatás, vagy kiindulóhelyzet hatás.64 Eszerint nem
mindegy, hogy egy adott helyzetet a döntéshozó nyereségként vagy veszteségként él meg:
ugyanazt az alternatívát könnyebben elvetjük, ha veszteségként és nem nyereségként tálalják
nekünk. Köznapi példával élve: a félig tele pohár általában vonzóbb, mint a félig üres. Lássuk,
hogyan zavarja ez az anomálisa meg a kártérítés fent látott prevenciós modelljeit! Tegyük fel,
hogy amikor valaki egy olyan biztonsági berendezés felszerelésére akarja rábeszélni a
vállalkozót, amely egy 1%-os valószínűségű, tízmillió forint összegű kár elkerülését garantálja,
választhat két megfogalmazási mód között! Mondhatja, hogy a beruházónak aközött kell
választania, hogy vagy (i) a berendezés költségét vállalja most, vagy (ii) azt, hogy 1% eséllyel
tízmilliót fizet – vagyis egy biztos kis költség és az 1%-os valószínűségű tízmilliós költség között
választ. Itt az alternatíválat kiadásokként, vesteségként írtuk le. A másik megfogalmazás
szerint vagy (i) biztosan megkapja, megspórolja a tízmillió és a berendezés költsége közötti
különbséget, vagy (ii) 99% eséllyel a tízmilliót takarít meg. Ez utóbbi esetben a baleset
bekövetkezéséhez viszonyító pesszimista, de épp ezért az alternatívákat nyereségként leíró
megfogalmazás. A státusz quo hatás azt mondja ki, hogy az emberek a nyereség esetén
kockázatkerülő, míg veszteség esetén kockázatkereső (más megfogalmazás szerint
64Nevezik ezt a hatást lehet megfogalmazási vagy keretezés [framing] hatásnak, vagy viszonyítási [reference point]
hatásnak is.
59
„veszteségkerülő”65) módon viselkednek. Vagyis lesznek olyanok, akik az első megfogalmazásra
(biztos kicsi vagy 1%-kal nagy költség) azt mondanák, hogy kockáztassunk, míg a másodikra
(biztos relatíve kisebb nyereség vagy 1%-kal tízmillió) azt mondanák, hogy inkább legyen biztos
a végeredmény – vagyis elfogadja a beruházást.
A kontextus fontosságára hívja fel a figyelmet a racionális döntési modell újabb korlátja, a
lehetőségköltség-hatás is: a döntéshozatal során hajlamosak vagyunk elfelejtkezni a nem
pénzbeli költségekről – legalábbis kevésbé vesszük ezeket számításba, mint az ugyanakkora
pénzbeli kiadásokat. A készpénzben fizetendő kiadások fontosabbak, mint az azonos értékű „idő
és fáradtság”. Megváltozik tehát a döntés, ha például az elővigyázatosság költsége nem pénzbeli,
hanem mondjuk a nagyobb odafigyelés – például nem drágább és biztonságosabb (jobb fékkel
rendelkező) autót veszünk, hanem óvatosabban vezetünk. Előbbit nagyobb költségnek
érzékeljük, kevésbé vállaljuk fel.
További anomáliát okozhat az elsüllyedtköltség-hatás [sunk cost], vagyis amikor döntéseinkben
múltbeli költségeket is figyelembe veszünk. A kártérítési jognál ez elsősorban akkor fontos,
amikor egy viszonylag magas kockázatú tevékenységről le kellene mondani: mondjuk az
elővigyázatosság azt követelné, hogy egy olyan termelési folyamatot változtasson meg, adjon
fel a potenciális károkozó, amelybe a korábbiakban sok pénzt fektetett. Ilyenkor gyakori, hogy
nehezen mond le arról, nehezen módosítja azt, holott a racionális döntések modellje szerint,
ezt, a korábbi költséget úgy kéne kezelnie, mintha azt már elbukta volna. A racionális kérdés,
mint láttuk, az lenne, hogy amit ezután be akarunk, be kellene még fektetni, az megéri-e, vagyis
annál többet kapunk-e vissza – nem pedig az, hogy eddig mennyit tettünk valami érdekében.
Rossz kockázatértékelés. Míg az előbb olyan anomáliákat láttunk, amelyek alapján azt is
megkérdőjelezhetjük, hogy racionális döntések egyáltalán születnek-e, most olyanokat veszünk
számba, amelyek a mérlegelést ugyan nem vonják kétségbe, de azt igen, hogy a mérlegelés során
megkapott információkat megértjük-e – vagyis, hogy a döntéshozók tisztába lehetnek-e
egyáltalán azokkal a valószínűségi összefüggésekkel, amelyekre a racionalitás alapmodellje épül.
A prevenciós döntések kapcsán a legfontosabbak (i) az önhittség hatás, (ii) a kicsi valószínűség
hatása és (iii) a közelség torzítása.
Legkönnyebb ezek közül talán az önhittség (over-confidence) hatását megérteni. Gyakran
alapozzuk döntéseinket ugyanis tévhitekre – általában túlzottan is bízunk magunkban, a
rendelkezésünkre álló információkban. Éppen ezért a kockázatokat kisebbnek értékeljük, mint
amilyennek – adott információk alapján – értékelni kellene. Ha igaz, hogy a balesetek esélye
viszonylag kicsi, akkor a túlzott önhittség azt eredményezheti, hogy még alacsonyabbnak
becsüljük azt: kisebbnek érezzük a várható kártérítést és a kockázatot.
Éppen ellentétes hatása lehet a kicsi valószínűség [small probability] hatásának: az alacsony
valószínűségeket gyakran túlértékelik a döntéshozók. (Ez magyarázza például a
szerencsejátékok népszerűségét.) Kártérítés esetében ez ahhoz vezetne, hogy túlzottan is félünk
bizonyos balesetektől – a valósnál nagyobbnak érezzük a veszélyüket, többet teszünk azok
elhárítása érdekében.
Míg az előző két hatás egyszerűen azt mondta, hogy az emberek általában alul, vagy
felülbecsülnek bizonyos valószínűségeket, addig azt is tudjuk, hogy bizonyos hatások adott
esetben növelik vagy csökkentik a valószínűség ezen becslését, a veszélyérzetet. A valószínűség
becslését sok módon torzíthatjuk. Álljon itt egyetlen ilyen hatás: a valósnál valószínűbbnek
érezzük valami veszélyét, ha megjelenik a közelség torzítása [availability bias]. Ennek lényege,
65 Cooter – Ulen [2005] p. 450
60
hogy egy mostanában átélt vagy legalábbis felidézett események valószínűsége nagyobbnak
tűnik. (Tipikus példája: ha az autóút mentén egy balesetre emlékeztető jelet, például egy
keresztet helyezünk el, akkor az autóvezetők lassítani fognak.)
Fontos azonban leszögezni: a káresemény valószínűségének akár általános, akár adott
eseményhez köthető alul-, vagy felülbecslése önmagában nem kezdi ki a racionális döntések
modelljét. A kérdés ugyanis nem az, hogy a káresemény valószínűségét, hanem az, hogy az
elővigyázatosság hatását hogyan becsüljük. Lássuk ezt egy egyszerű példán: tegyük fel, hogyha
nem teszünk elővigyázatossági lépéseket, akkor a kár valószínűsége 5%, ha teszünk, akkor 3%!
Vagyis az elővigyázatosság 2 százalékponttal csökkenti a káresemény valószínűségét – a
racionális döntéshozó ezt vetné össze a lépés költségeivel. Tegyük most fel, hogy valaki
alulbecsli a káresemény valószínűségét, és úgy becsli, hogy elővigyázatosság nélkül csak 3%
esélye van annak; ezzel szemben az adott elővigyázatossági lépés esetén ez 1%-ra csökken –
vagyis a lépés itt is 2 százalékponttal csökkenti azt! Látszik, hogy hiába becsli alul (vagy felül)
valaki en bloc a kár bekövetkezésének valószínűségét, ettől a döntése még lehet korrekt – az
számít, hogy adott elővigyázatossági lépés valószínűségre gyakorolt hatását hogyan becsli.
De ha valaki az elővigyázatosság hatását becsli rosszul (százalékpontokban mérve), akkor a
racionalitás modelljével azt is könnyedén leírhatjuk: a kártérítés nélküli, illetve az objektív-
tárgyi felelősség melletti optimális elővigyázatosság változik – ha a hatást alulbecsli a
döntéshozó, akkor csökken, ha felül, akkor nő.
Matematikailag: Láttuk, hogy kártérítés hiányában azt az elővigyázatossági szintet keressük, ahol
1 = –zxA–pxL
Ha itt zx és px (abszolút értékben) nő, akkor a jobboldal nő, tehát az optimum is magasabban lesz.
Objektív-tárgyi felelősség esetén az optimumot a
1 = –zxA–px{ L + ED + LC}
képlet megoldás adja. Itt is igaz: ha zx és px (abszolút értékben) csökken, akkor a jobboldal csökken, tehát
az optimum is alacsonyabban lesz.
6.2 Empirikus adatok a racionalitás vagy korlátozott racionalitás vitában: kártérítési jog
Láttuk az előző pontban, hogy a joggazdaságtani modellezés számára elsősorban azok az
anomáliák jelentenek problémát, amelyek azt vitatják, hogy történik-e konzisztens, racionális
mérlegelés, amikor az emberek potenciálisan kockázatos tevékenységbe fognak, illetve amikor
az elővigyázatosságról döntenek. Ha ez emberek nem képesek racionálisan mérlegelni a
kockázatot, akkor az ilyen veszélyes tevékenységükre, elővigyázatosságukra is nehéz hatni.
A klasszikus joggazdaságtan66 (illetve általában a klasszikus közgazdaságtan67) egyik fontos
kritikája a viselkedési közgazdaságtannal szemben az, hogy az általa bemutatott anomáliákat
csak kísérleti úton bizonyítják: jól, rosszul kiválasztott döntéshozókat hoznak mesterségesen
olyan helyzetbe, amely a valós szituációt imitálja. Csakhogy épp a kísérleti szituáció miatt
bizonyos, a valóságban fontos tényezők elvesznek. Mindenekelőtt az, hogy a valóságban a
döntéseknek nagyobb a tétjük, és általában sok segítség is elérhető, amit – épp a magas tét
miatt – a saját korlátaikkal tisztában levő emberek ki is szoktak használni.
A kártérítés hatásáról szóló empirikus vizsgálatok azt támasztják alá, hogy ezek az anomáliák
a valós életben ugyan jelen vannak, de a homo oeconomicus klasszikus modelléből származó
összefüggések érvényesek maradnak: a kártérítési jog változásai átlagosan olyan hatásokat
66 Lásd Posner [1997]

67 Lásd például: Epstein [2010]
61
váltanak ki, amelyeket a racionális döntések modellje alapján várnánk. Ez az utolsó alfejezet
azokat az empirikus eredményeket próbálja röviden összefoglalni, amelyek azt mutatják, hogy
a kártérítési jog igenis befolyásolja az érintettek magatartását, visszahat arra, hogy milyen
veszélyes tevékenységeket vállalnak fel, illetve, hogy miképpen alakul a káresemények száma.
Két klasszikus vizsgálati kör eredményeit láthatjuk itt: az első fejezetben látott. no-fault
rendszerek és az orvosok felelősségi szabályozásának ösztönzési következményeit.
No-fault rendszerek. Amennyiben a kártérítési jog prevenciós hatása létezik, akkor a no-fault
rendszerek megjelenésekor nőnie kell a balesetek számának -- hiszen megszűnik a kártérítési
rendszer prevenciós hatása.68 Az ezzel foglalkozó empirikus vizsgálatok általában azt kérdezték,
hogy azokban a régiókban, ahol az autóbalesetekre bevezették ezeknek a rendszereknek
valamilyen formáját, hogyan alakult a halálos balesetek száma.69 A vizsgálati eredmények
meglehetősen egyértelműek: a kártérítési rendszer kikapcsolása, vagy működési körének
szűkítése (például, amikor a fent látott vegyes rendszerek esetében csak a magas károk esetén
lehet kártérítési igényt érvényesíteni) növeli az ilyen balesetek számát.70
Orvosi felelősség. Az orvosi felelősség kapcsán a kérdés általában az, hogy a felelősség
megállapításának valószínűbbé válása, illetve a kártérítés várható összegének emelkedése
mennyiben hat a kezelések formájára, mennyiben erősíti az ún. védekező orvoslást (defensive
medicine) -- pontosabban a negatív és a pozitív védekezési technikákat. A negatív védekezés
lényege, hogy a potenciálisan kárt okozó tevékenységet az orvos nem vállalja fel: egyedi esetben
a gyógyítást sem kezdi meg, vagy -- végső esetben -- az adott helyen az orvosi praxissal is
felhagy. Ez utóbbit természetesen nem úgy kell érteni, hogy feladja a szakmáját, inkább csak
a praxist helyezi át olyan területre (az Egyesült Államokban például más államba), ahol mások
a kártérítési szabályok. A pozitív védekezés a megkezdett kezelések esetén jelentkezik: a kár,
illetve a vétkesség megállapítása esélyének csökkentése érdekében több, időnként felesleges
vizsgálatot folytatnak le.
Elsősorban az Egyesült Államokban az elmúlt évtizedekben jelentősen növelték a várható
kártérítés összegét, jelentős többletköltséget róttak az orvosokra. Ugyanakkor ezzel
párhuzamosan terjedt az orvosok felelősségbiztosítása is – igaz, ha a várható kártérítés nő,
akkor ennek díja is emelkedik, vagyis adott jogrendszerben az orvosi praxis – a kártérítés
változása miatt – költségesebbé vált.71
Az empirikus vizsgálatok szerint a kártérítési felelősség szigorodásával párhuzamosan a negatív
védekező kezelés egyértelműen kimutatható: az Egyesül Államok azon államaiban, ahol ilyen
módon növelték a várható kártérítést, lecsökkent egyes operációk,72 sőt adott esetben a
68 Ezek a rendszerek gyakran eleve megszüntetik a kártérítési felelősséget, vagy csak bizonyos kárszint feletti károkért
engedik meg a kártérítési pereket.
69 Azért a halálos balesetek számára koncentrálnak ezek a vizsgálatok, mert a kisebb balesetek könnyen elsikkadnak
a statisztikákban (különösen, ha nem jelentik a biztosítónak, mert nem kötelező és ezért nincs is a károsultnak
biztosítója). Többek között ugyanezért hoz egyébként nagyon eltérő eredményeket a munkahelyi balesetek hasonló
vizsgálata: a baleseteket gyakran nem jelentik (nem munkahelyi baleseteként jelentik). Az irodalom áttekintéséért
lásd Velthoven [2009] 479-482.
70 Landes [1982]; Swan [1984]; Brown [1985]; McEwin [1989]; Cummins et al. [2001]; Cohen – Dehejia [2004]
71 Hozzá kell azonban tenni, hogy az egészségügyi intézmények felelősségbiztosítása, akiknek a költségét ezek a
kártérítési reformok szintén jelentősen emelték, közel sem olyan elterjedt, mint az orvosoké. Nekik sokszor saját
költségvetésükből kell fedezni az ilyen költségeket. Az intézményeket tehát az új kártérítési szabályok -- hasonlóan
a felelősségbiztosítókhoz -- erősebben ösztönzik arra, hogy szigorú protokollok előírásával megpróbálják befolyásolni
az orvosok döntéseit.
72 Dranove – Gron [2005]
62
praxisok száma is.73 Különösen érdekes azon szigorítások hatása, amikor ezzel együtt a
kártérítés összegét is korlátozták; vagyis bár könnyebb lett az orvosok felelősségét
megállapítani, de egyben a nagyon magas kártérítési igényeket már nem lehet érvényesíteni,
csak egy meghatározott határig. Az eredmények alapján azok a tagállamok, amelyek ezzel a
korlátozással éltek, több orvost vonzottak, mint amelyek úgy emelték a kártérítést, hogy nem
éltek a korlátozás lehetőségével.74
A pozitív védekező orvoslás kapcsán kevésbé egyértelműek az adatok -- elsősorban mérési
nehézségek miatt. A pozitív védekező orvoslást két eszközzel szokták mérni. Egyrészt vizsgálják
az, hogy miképpen alakul a kórházi kiadások nagysága. Ezek a vizsgálatok általában azt
találják, hogy a kártérítés korlátozása jelentősen csökkenti a kórházi kiadások szintjét. Ez az
eredmény összhangban van a várakozásainkkal: a korlátozások az orvosokat kevésbé ösztönzik
az egyébként pusztán a felelősség elhárítása érdekében végrehajtott vizsgálatokra.75 Másrészt
vizsgálják egyes gyógymódok elterjedtségét. Itt azt találják, hogy a magas várható kártérítés
esetén kevésbé invazív beavatkozások terjednek el.76
7. Összefoglaló
Az első fejezet normatív módon érvelt amellett, hogy a kártérítés klasszikus jogpolitikai céljai
közül miért a prevenciót érdemes a középpontba állítani: azt láttuk, hogy a többi fontos cél
napjainkban egyre könnyebben elérhető más technikákkal. A mostani fejezet pozitív módon
közelítette a kérdést. Azt láttuk, hogy a joggazdaságtan képes olyan modellt felépíteni, amely
ezt a prevenciós hatást előre is tudja jelezni. A fejezetben ugyan csak a három legegyszerűbb
felelősségi forma (a felelősség hiánya, az objektív-tárgyi felelősség és a vétkességi felelősség)
hatásait tekintettük át, de ez is elég volt ahhoz, hogy lássuk: a kártérítési rendszer két ösztönzőn
keresztül hat a prevencióra. Az egyik a költségalapú a másik az elvárásalapú ösztönzés.
Költségalapú ösztönzés esetén a magasabb költség az, ami elővigyázatosságra sarkall: az
elővigyázatosság révén csökkenteni lehet a baleset esélyét és ezzel annak a veszélyét, hogy a
költséget (a károkozó oldalán a kártérítést, a károsult oldalán a kártérítésen felüli kárt) viselni
kell. Ha nagyobb ez a költség, akkor többet teszünk a kár elkerülése érdekében –
elővigyázatosabbak vagyunk. Láttuk azt is, hogy ebben az esetben kialakul a kompenzációs
paradoxon: az egyik fél ösztönzőit csak úgy erősíthetjük, ha a másikét gyengítjük – ha nő a
megítélt összeg, akkor a károsult, ha csökken, akkor a károkozó prevenciós ösztönzője gyengül.
Az elvárásalapú ösztönző tiszta formája az ismert, kiszámítható elvárással dolgozó vétkesség
rendszer. Itt a potenciális károkozót az motiválja, hogy az elvárás teljesítésével elkerülheti a
kártérítést: alapvetően az érdekli, hogy mi az elvárás – ez befolyásolja az elővigyázatosságát.
Láttuk, hogy ez a megoldás feloldja a kompenzációs paradoxont: a károsult ösztönzője
megmarad akkor is, ha az elvárást emeljük. Ugyanakkor itt egy másik probléma lép fel: az
elvárás a potenciális károkozót nem ösztönzi annak a megtételére, amiről tudja, hogy a
bíróságon nem bizonyítható, ezért elvárásként meg sem fogalmazható vele szemben.
Láttuk azt is, hogy a prevenciós hatás e modelljeit milyen kritikák érik a korlátozott racionalitás
elméletei felől – de láttuk azt is, hogy ezen kritikákkal együtt is fenntartható a
73 Brennan et al. [2005]

74 Kessler et al. [2005]; Klick – Stratmann [2005, 2007]
75 Azt is megállapítják, hogy ez a hatás különösen e kevésbé súlyos betegségek költségében jelentkezik. Lásd: Kessler
– McClellan [1996, 2002].

76 Dhankhar et al. [2007]. Tegyük hozzá: a legtöbbet kutatott technika, a császármetszések arányát tekintve az
eredmények ellentmondóak -- elsősorban adatproblémák miatt. (van Velthoven [2009].)
63
racionalitásmodell, hiszen az általa bemutatott prevenciós hatás létére empirikus
bizonyítékaink is vannak. A kártérítési jog valóban hat az emberek döntésére. Hat, amikor
potenciális kártokozó tevékenységbe fognak, amikor ezen tevékenység során az
elővigyázatosságról döntenek, illetve amikor másnak tudatosan kárt akarnak okozni.
Irodalom jegyzék
Bartus Gábor – Szalai Ákos [2014]: Környezet, jog, közgazdaságtan. Pázmány Press, Budapest
(megjelenés alatt)
Beard, Rudolph T. [1990], Bankruptcy and Care Choice, Rand Journal of Economics 21, pp.
626-634
Brown, Craig [1985], Deterrence in Tort and No-fault: The New Zealand Experience, California
Law Review 73, pp. 976–1002.
Camerer, Colin – Samuel Isacharoff – George Loewenstein – Ted O’Donoghue – Matthew
Rabinn [2003]: Regulation for Conservatives: Behavioral Economics and the Case for
„Asymmetric Paternalism”, University of Pennsylvania Law Review 151, 1211–1254.
Cohen, Alma – Rajeev Dehejia [2004], The Effect of Automobile Insurance and Accident
Liability Laws on Traffic Fatalities, Journal of Law and Economics 47, pp. 357–93.
Cooter, Robert – Ariel Porat [2000]. Does Harm to Self Increase the Care Owed to Others?
Law and Economics in Conflict. Journal of Legal Studies 29(1) pp. 19–34.
Budapest.
Cullis, John – Philip Jones [2003]: Közpénzügyek és közösségi döntések. Aula, Budapest.
Cummins, J. David – Richard D. Phillips – Mary A. Weiss [2001], The Incentive Effects of No-
fault Automobile Insurance, Journal of Law and Economics 44, pp. 427–64.
Dari-Mattiacci, Giuseppe – Barbara Mangan [2008], Disappearing Defendants v. Judgment
Proof Injurers. Economica 75 (3), 749-765
Dari-Mattiacci, Giuseppe – Gerrit De Geest [2006], When Will Judgment-Proof Injurers Take
Too Much Precaution? International Review of Law and Economics 26(3), pp. 336-354
Dhankhar, Praveen, M. – Mahmud Khan – Shalini Bagga [2007], Effect of Medical Malpractice
on Resource Use and Mortality of AMI Patients, Journal of Empirical Legal Studies 4, pp.
163–83.
Diamond, Peter A. [1974], Single Activity Accidents. Journal of Legal Studies 3 pp. 107–164.
Dranove, David – Anne Gron [2005], Effects of the Malpractice Crisis on Access to and
Incidence of High-risk Procedures: Evidence from Florida, Health Affairs 24, pp. 802–10.
Epstein, Richard A. [2010] A fogyasztói szerződések neoklasszikus gazdaságtana. Kormányzás,
Közpénzügyek Szabályozás IV. pp. 27–39.
Faure, Michael G. [2008], Calabresi and Behavioural Tort Law and Economics. Erasmus Law
Review 1, pp. 75-102.
Faure, Michael G. [2010], Behavioural Accident Law and Economics. Journal of Applied
Economics 12 pp. 11-68
64
Garoupa, Nuno M. – Thomas S. Ulen [2013] The Economics of Activity Levels in Tort Liability
and Regulation Illinois Program in Law, Behavior and Social Science No. LBSS14-15.
(http://ssrn.com/abstract=2325695)
Gilles, Stephen [1992], Rule-Based Negligence and the Regulation of Activity Levels, 21 Journal
of Legal Studies pp. 319-363.
Grady, Mark [1988], Why Are People Negligent?: Technology, Nondurable Precautions, and
the Medical Malpractice Explosion, 82 Northwestern University Law Review pp. 293-334
Grady, Mark [1994], Res Ipsa Loquitur and Compliance Error, 142 University of Pennsylvania
Law Review pp. 887-947
Heyne, Paul – Boettke, Peter – Prychitko, David [2004]: A közgazdasági gondolkodás alapjai.
Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
Jolls, C. M. – C.R. Sunstein, and R. Thaler [1998]: A Behavioral Approach to Law and
Economics, Stanford Law Review 50, 1471.
Kahneman D. – A. Tversky [1973]: On the Psychology of Prediction. Psychological Review 80
pp. 237-250
Katz, Avery V [1998], Judicial Decision Making and Litigation Expenditure. International
Review of Law and Economics. pp. 27 – 143.
Kessler, Daniel – Mark McClellan [1996], Do Doctors Practice Defensive Medicine?, Quarterly
Journal of Economics 111, pp. 353–90.
Kessler, Daniel – Mark McClellan [2002], Malpractice Law and Health Care Reform: Optimal
Liability Policy in an Era of Managed Care, Journal of Public Economics 84, pp. 175–97.
Kessler, Daniel P. – William M. Sage – David J. Becker [2005], Impact of Malpractice Reforms
on the Supply of Physician Services, Journal of the American Medical Association 293, pp.
2618–25.
Klick, Jonathan – Thomas Stratmann [2005], Does Medical Malpractice Reform Help States
Retain Physicians and Does It Matter?, Working Paper
http://www.usc.edu/schools/business/FBE/seminars/papers/AE_2-17-06_STRATMANN-
medmal.pdf
Klick, Jonathan – Thomas Stratmann [2010], Medical Malpractice Reform and Physicians in
High Risk Specialties’, Journal of Legal Studies 36, pp. S121-142
Landes, Elisabeth M. [1982], Insurance Liability and Accidents: A Theoretical and Empirical
Investigation of the Eff ect of No-fault Accidents, Journal of Law and Economics 25, pp. 49–
65.
Latin, Howard [1987], Activity Levels, Due Care, and Selective Realism in Economic Analysis
of. Tort Law, 39 Rutgers Law Review, pp. 487-514
Luppi, Barbara – Francesco Parisi – Daniel Piz [2013], Double-Edged Torts. St. Thomas
University School of Law Research Paper; Minnesota Legal Studies Research Paper No. 12-57.
(www.ssrn.com/abstract=2165862)
McEwin, R. Ian [1989], No-fault and Road Accidents: Some Australian Evidence, International
Review of Law and Economics 9, pp. 13–24.
65
Mello, Michelle M. – David M. Studdert – Catherine M. DesRoches – Jordon Peugh – Kinga
Zapert – Troyen A. Brennan – William M. Sage [2005], Effects of a Malpractice Crisis on
Specialist Supply and Patient Access to Care, Annals of Surgery 242, pp. 621–28.
Milgrom, Paul – John Roberts [2005]: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalatirányítás.
Neumann, John von – Oskar Morgenstern [1944]: Theory of Games and Economic Behavior.
Princeton, NJ: Princeton University Press.
Posner, Richard A. [1997], Rational Choice, Behavioural Economics and the Law, 50 Stanford
Law Review pp. 1551-1575
Shavell, Steven [1987], Economic Analysis of Accident Law, Cambridge, MA: Harvard Univ.
Press.
Press
Sunstein, C. R. – Thaler, R. H. [2003]: Libertarian Paternalism is not an Oxymoron. University
of Chicago Law Review 70, 1159-1202.
Swan, Peter L. [1984], The Economics of Law: Economic Imperialism in Negligence Law, No-
fault Insurance, Occupational Licensing and Criminology, Australian Economic Review 67, pp.
92–108.
Szalai Ákos [2013a]: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése. L’Harmattan – Széchenyi
István Szakkollégium. Budapest
Szalai Ákos [2013b]: A bizonyítási teher megfordításának hatása kártérítési ügyekben.
Közgazdasági Szemle pp.
Tversky A, – D. Kahneman [1974/1991]: Ítéletalkotás bizonytalanság mellett: heurisztikák és
torzítások. in: Pápai Zoltán – Nagy Péter (szerk.) Döntéselméleti szöveggyűjtemény. Budapesti
közgazdaságtudományi Egyetem Vállalatgazdaságtan Tanszék
van Velthoven, Ben C.J. [2009], Empirics of Tort. in: Michael Faure (ed), Tort Law and
Economics. Cheltenham, UK • Northampton, MA, USA: Edward Elgar
Vandenberghe, Ann-Sophie [2011]: Behavioral approach to contract law. in: DeGeest [ed. 2011]:
Contract Law and Economics. Cheltenham: Elgar.
66
2.1. ábra: A kártérítés nélküli helyzet optimuma
2.2. ábra: Költségalapú ösztönző: az objektív-tárgyi felelősség ösztönző hatása
67
2.3. ábra: Költségalapú ösztönző: az objektív-tárgyi felelősség ösztönző hatása,
különböző kártérítési mértékek esetén
(vastagabbal az alacsonyabb kártérítési mértékhez tartozó költségfüggvények)
2.4.a. ábra: Elvárásalapú ösztönzés: vétkességi felelősség, „közepes” nagyságú elvárt szint 1.
68
2.4.b. ábra: Elvárásalapú ösztönzés: vétkességi felelősség, „közepes” nagyságú elvárt szint 2.
69
2.4.c. ábra: Elvárásalapú ösztönzés: vétkességi felelősség, „magas” elvárt szint
2.4.d. ábra: Elvárásalapú ösztönzés: vétkességi felelősség, „alacsony” elvárt szint
70
a. A kiszámíthatatlanság növeli az elővigyázatossági ösztönzőt
b. A kiszámíthatatlanság csökkenti az elővigyázatossági ösztönzőt

2.5. ábra: Elvárásalapú ösztönzés: ki nem számítható bírósági ítélet
71
III. fejezet: A m agyar felelősség alapform ája: összehasonlító vétkesség
Az előző fejezetekben azt láttuk, hogy a joggazdaságtani modellek szerint miképpen hathat a
kártérítés három alapvető formája a prevencióra. Ott három ideáltipikus rendszert mutattam
be:
- a felelősség hiányát,
- az objektív-tárgyi felelősséget, amely jogellenes károkozása esetén mindig
kártérítés fizetésére kötelezi az alperest – függetlenül attól, hogy mit tett és mit
nem tett, a kár megelőzése érdekében, illetve
- a vétkességi felelősséget, amely csak akkor áll fenn, ha az alperes nem úgy járt
el ahogyan az elvárható.
A mostani fejezetben a magyar kártérítési jog gyakorlatában létező alapvető felelősségi
formával és annak prevenciós hatásával ismerkedünk meg: a felróhatósággal, amely egy
összehasonlító felelősségi rendszer. A Polgári törvénykönyv a felelősség ltalános szabályaként
mondja ki a 6:519.§-ban, hogy
6:519. § Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól a károkozó,
ha bizonyítja, hogy magatartása nem volt felróható.
Ugyanakkor a felróhatóságot nem csak a károkozó, hanem a károsult oldalán is vizsgáljuk. Ezt
károsulti közrehatásként a 6:525. § (1) bekezdése mondja ki:
6:525. § (1) A károsultat kármegelőzési, kárelhárítási és kárenyhítési kötelezettség terheli. Az e
kötelezettségek felróható megszegése miatt keletkezett kárt a károkozó nem köteles megtéríteni.
Ezt a vizsgálatot az ún. összehasonlító vétkesség szabálya [comparative negligence] alapján teszi
meg a magyar rendszer, vagyis a károsult vétkessége nem zárja ki a kár (részbeni) megtérítését.
Ezt mondja ki a 1:4.§ (3) bekezdése:
1:4. § (3) A másik fél felróható magatartására hivatkozhat az is, aki maga felróhatóan járt el.
(Az alternatíva a kártérítést a károsult felróhatósága (vétkessége) esetén kizáró ún. közrehatás
rendszer [contributory negligence] lenne. A fejezet ezzel a rendszerrel fogja összevetni a mai
magyar megoldást.)
Mint látszik a kulcsfogalom a felróhatóság, amit az 1:4.§-es paragrafus (1) bekezdése definiál:
1:4. § (1) Ha e törvény eltérő követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni,
ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Ez a fogalom hasonló ahhoz, ahogy más jogrendszerekben definiálják a vétkeset – nevezzük azt
reasonable person standardnak, vagy bonus pater familiasnak. Ennek kapcsán azonban három
fontos elemet ki kell emelni. Egyrészt, a vétkesség határa elvileg nem csak a felróhatóság lehet
– lehet annál magasabb is, alacsonyabb is. Vétkességi rendszerről akkor beszélünk, ha a felek
magatartását valamilyen „elvárással” szembesítjük, és akkor tekintjük őket (esetleg csak
részben) felelősnek a kárért, ha ezt a szintet nem hozták. (Ebben az értelemben a magyar
veszélyes üzemi felelősség, amely a hatodik fejezet tárgya lesz, szintén vétkességi felelősség.)
Másrészt, miközben a magyar szabály az összehasonlító jogi terminológia szerint vétkességi
felelősséget jelent, de egyben annak egy más országokban ismeretlen, vagy csak ritkán
alkalmazott formáját: a fordított bizonyítási terhen nyugvó vétkességet, kimentési
(exkulpációs) rendszert. Ebben a károkozónak kell bizonyítani a felróhatóság (vétkesség)
hiányát – más országokban az alapvető megoldás az, hogy a károsult bizonyítja a károkozó
magatartásának felróhatóságát, vétkességét. Harmadrészt, érdemes azt is kiemelni, hogy a
magyar jog a felróhatóság kapcsán nem mond többet az itt látott „adott helyzetben általában
72
elvárható fogalomnál. Sem a törvényben, sem a joggyakorlatban nem alakult ki ennek olyan
egységes tesztje, amely alapján legalább azt tudnánk, hogy pontosan mit is kérdez a bíróság,
amikor a felróhatóságot vizsgálja. (Látjuk, majd, hogy az amerikai common law-ban például
van ilyen teszt: az ún. Hand-szabály77, amely szerint egy magatartás akkor vétkes, ha az abból
fakadó előnyök, hasznok elmaradnak azzal a várható kárral, ami ezzel együtt jár.)
E fejezetben tehát a magyar felelősség általános formáját a felróhatóságot vizsgálom. A
joggazdaságtan eszközeivel csak akkor tudunk értelmes állításokat tenni, ha van alternatíva,
amelyhez képest elhelyezhetjük az elemzett megoldást. Az elemzés mindig csak arról szólhat,
hogy egy megoldás egy másikhoz képest milyen eredményeket hoz – mint az előző fejezetben is
láttuk: a prevenció elemzése csak azt jelenti, hogy megbecsüljük, hogy ha két vagy több
lehetséges intézményi forma közül az egyiket választjuk, akkor az adott tevékenységet többen,
melyik esetén hoznak meg egy adott döntést többen. Éppen ezért a magyar rendszer
elemzéséhez is szükségünk van alternatívákra, amellyel összevethetjük azt. Az első alfejezet
éppen ezért ezeket mutatja be: a magyar rendszert elhelyezi a kártérítés lehetséges (a
joggazdaságtanban elemzett) típusai között. A második alfejezet az elvárt magatartás
jelentésével foglalkozik – alternatívaként az említett Hand-szabályt hozva. A harmadikban
teszem vizsgálat tárgyává a bizonyítási terhet, ahol az alternatívák egyértelműek: az egyenes
és a fordított bizonyítási teher hatásait állítom szembe.
1. A joggazdaságtan klasszikus felelősségi m odelljei

Az előző fejezetben láttuk, hogy a kártérítési rendszer alapvetően két eszközzel, a költségek
emelésével, illetve az elvárt magatartás megfogalmazásával ösztönöz nagyobb (vagy éppen
kisebb) elővigyázatosságra. A joggazdaságtan ezen ösztönzők kombinációival írja le a különböző
elméletileg lehetséges felelősségi rendszereket. Ezeket mutatja be ez a fejezet, külön kiemelve a
magyar kártérítési jog alapvető felelősségi elvének a – joggazdaságtan nyelvén – összehasonlító
vétkességnek nevezett rendszer ösztönző hatásait.
3.1.1. A felelősség alapvető formái és azok ösztönző hatásainak egyszerű elemzése: kompenzációs
paradoxon
Induljunk ki abból, hogy mint az első fejezetben láttuk, a károkozás kétoldalú folyamat. A
felperes is tehet az őt ért károsodás elkerülése, a káresély csökkentése érdekében. És ami a
felelősségi rendszer szempontjából fontos: a bíróság általában az ő magatartását is vizsgálja.
A felperes és az alperes vétkességét vizsgálva négy logikai lehetőséget különíthetünk el. Ezek:
I: az alperes vétkes, de az felperes elvárható módon jár el
II: mindketten elvárható módon járnak el
III: a felperes közrehat, és az alperes elvárható módon jár el
IV: az alperes vétkes és a felperes közrehat
A lperes
V étkes N em vétkes
77 United States versus Caroll Towing Co. (159 F.2d 169 [2d Cir. 1947]).
73
N em vétkes I II
Felperes
V étkes IV III
3.1 ábra: A két fél vétkessége alapján elképzelhető helyzetek
Felelősségi szabályok: elméleti lehetőségek. A felelősségi szabály joggazdaságtani lényege, hogy

meghatározzuk, ezen esetek közül mikor kell kártérítést fizetni, vagy mely esetben osztjuk meg
a kárt a felek között. A joggazdaságtan által elemzett felelősségi formák az alperes oldalán
három alapvető megoldást ismernek:
- a felelősség hiányát, amikor az alperes nem fizet kártérítést,
- az objektív felelősséget, amikor az alperes – csak mert okozó – kártérítést fizet, és
- a vétkességi felelősséget, amikor az alperes csak akkor fizet kártérítést, ha nem
teljesítette az elvárásokat (a magyar jog fogalmazása szerint: nem úgy járt el, ahogyan
az adott helyzetben elvárható).
Ezeket az egyoldalú teszteket vizsgáltam az előző fejezetben. Ugyanakkor a felperes oldalán
szintén háromféle elvet követhet a jog. Ezek:
- a bíróság nem figyel a felperes elővigyázatosságára: vagyis akármit is tett, vagy nem
tett, ha az alperes oldalán alkalmazott döntési elv és az alperes magatartása szerint
kártérítésre jogosult mindenképpen megkapja azt;
- a bíróság a közrehatás szabályát [contributory negligence] alkalmazza, vagyis, ha a
felperes nem járt el úgy, ahogyan az tőle elvárható, akkor nem kap kártérítést – akkor
sem, ha az alperes magatartása alapján jogosult lenne rá;
- az ún. összehasonlító vétkességet [comparative negligence] vizsgálja, vagyis ha a
felperes vétkes, akkor nem kap semmit, kivéve, ha az alperes is az, mert ebben az
esetben a vétkességük arányában osztoznak a káron.
Logikailag ezen három-három elemből hétféle felelősségi alakzat építhető fel. Ezek:
- Felelősség teljes hiánya: a felperes soha nem kap kártérítést a neki kárt okozó alperestől
(gondoljunk arra az esetre, ha a jog eleve kizárja a kártérítést, mint például az előző
két fejezetben látott, no fault rendszerek esetén – további példákat nemsokára látunk);
- Tiszta objektív-tárgyi felelősség: a felperes mindig kap kártérítést, függetlenül attól, hogy
ő vagy az alperes vétkes volt-e;
- Objektív-tárgyi felelősség a közrehatás tesztjével: a felperes csak akkor kap kártérítést
(viszont akkor mindig), ha ő nem volt vétkes – más megfogalmazás szerint az alperes
mindig kártérítést fizet (mint a tiszta objektív-tárgyi esetén) kivéve, ha az alperes vétkes
volt (közrehatás tesztje);
- Objektív-tárgyi felelősség az összehasonlító vétkesség tesztjével: a felperes akkor kap
kártérítést, ha ő nem vétkes, vagy akkor, ha ő is és az alperes is vétkes – ekkor
megosztják a kárt;
- Egyszerű vétkességi felelősség: a felperes akkor kap kártérítést (viszont akkor mindig),
ha az alperes vétkes volt – ha az alperes nem vétkes nincs kártérítés;
- Vétkességi felelősség a közrehatás tesztjével: a felperes csak akkor kap kártérítést, ha ő
nem volt vétkes, az alperes viszont igen – más megfogalmazás szerint az alperes akkor
fizet kártérítést, ha ő vétkes volt (mint a tiszta vétkességi esetén) kivéve, ha az alperes
vétkes volt (közrehatás tesztje);
- Tiszta összehasonlító vétkesség: a felperes akkor kap kártérítést, (i) ha ő nem vétkes, de
az alperes igen, és (ii) amikor mindketten vétkesek – ekkor megosztják a kárt.
74
A lehetséges felelősségi alakzatokat a 3.1. táblázat mutatja be – amely tartalmazza azt is, hogy
a 3.1. ábra szerint melyik esetben ítélnek meg kártértést, ki viseli a kárt.
3.1. táblázat: Kártérítés és kártérítés hiánya a különböző felelősségi szabályok esetén
K ártérítés N incs kártérítés

(K ár az alperesen) (K ár a felperesen)
A felelősség teljes hiánya nincs I, II, III, IV
Tiszta objektív-tárgyi felelősség I, II, III, IV nincs
Objektív-tárgyi felelősség + közrehatás I, II III, IV
Objektív-tárgyi felelősség + összehasonlító I, II, IV(részben) II, IV (részben)
Egyszerű vétkességi felelősség I, IV II, III
V étkességi felelősség + közrehatás I II, III, IV
Tiszta összehasonlító vétkesség I, IV (részben) II, III, IV (részben)
Átnézve a táblázatot két fontos összefüggést érdemes kiemelni:

- Az objektív-tárgyi és a vétkességi felelősség között a különbség (akár a közrehatás, akár
az összehasonlító vétkesség tesztjét nézzük) annyi, hogy kell-e kártérítést fizetni, ha
egyik fél sem vétkes. Objektív-tárgyi esetén igen, vétkességi esetén nem. A 3.1
táblázatban a II. mező mozog a „Kártérítés” és a „Nincs kártérítés” oszlop között.
- Ha viszont legalább az egyik fél vétkes, akkor a különbség abból fakad, hogy a közrehatás
vagy az összehasonlító vétkesség tesztje alapján vizsgáljuk-e a károsult, a felperes
magatartását. A II. mezőt leszámítva a közrehatás tesztje ugyanazt az eredményt adja
objektív-tárgyi és vétkességi felelősség szabály mellett is. Hasonlóképp az összehasonlító
vétkesség tesztje is ugyanazt adja (a II. mezőt leszámítva) objektív-tárgyi és vétkességi
felelősség esetén. Ugyanakkor a IV mező kerül máshova: részben megosztják a kárt
összehasonlító vétkesség mellett (függetlenül attól, hogy objektív-tárgyi, vagy vétkességi
felelősségről beszélünk), míg kizárt a kártérítés közrehatás-szabály esetén.
Eltérések a prevenciós hatásban: a végső kockázatviselő keresése. Az előző fejezetben látott
ösztönzési modellek segítségével meghatározhatjuk az egyes megoldásokhoz tartozó ösztönzőket
is.
Ezen elemzést érdemes egy fontos segédelv kimondásával kezdeni. Mindig van végső kárviselő
– és rá mindig költségalapú ösztönző hat. A végső kárviselő az, aki a saját magatartása révén
nem tudja befolyásolni a kártérítés nagyságát. Pontosabban, a károsult a végső kárviselő
azokban az esetekben, ha a károkozó, az alperes képes elérni ne fizessen kártérítést – mivel
teljesíti a vele szemben megfogalmazott elvárások. A károkozó akkor végső kárviselő, ha van
olyan helyzet, amikor függetlenül attól, hogy mennyire elővigyázatos, mindenképpen kártérítést
kell fizetnie.
Lássuk, ki ez a végső kárviselő felelősségi formánként? Egyelőre feltesszük, hogy (i) a kártérítés
(ha van) közgazdaságtani értelemben teljes: a károsultat minden káráért kárpótolja, (ii) a
károkozót saját kár nem éri és (iii) a bírósági döntés kiszámítható! (Az eredményeket
tartalmazza a 3.2. táblázat.)
3.2. táblázat: A különböző felelősségi rendszerek ösztönző hatásai racionális, teljes

kompenzációt, és ex ante ismert elvárást feltételezve
75
alperes felperes
N incs kártérítési szabály nincs költségalapú
Tiszta objektív felelősség költségalapú nincs
Objektív felelősség + költségalapú elvárás-alapú
közrehatás
Objektív + költségalapú elvárás-alapú
összehasonlító
Egyszerű vétkességi elvárás-alapú költségalapú
felelősség
V étkességi felelősség + elvárás-alapú költségalapú
közrehatás
Összehasonlító vétkesség elvárás-alapú költségalapú
Láttuk az előző fejezetben, hogy a három alapesetben kire hat költségalapú és kire elvárásalapú
ösztönző – ennek alapján (megfordítva a logikát) tudhatjuk azt is, hogy ki a végső kárviselő.
Felelősség hiánya esetén a károsult (mivel az alperesre semmiféle prevenciós elővigyázatossági
nem hat,, és ezért neki kell azt kell mérlegelni, hogy amennyiben növeli az elővigyázatosságát,
akkor emiatt mennyivel csökken a várható kára – amit teljes egészében neki kell viselnie). Az
egyszerű vétkesség esetén – ha az elvárás előre ismert – szintén a károsult (mivel amennyiben
a károkozó teljesíti az elvárást, akkor nem kell kártérítést fizetnie). Objektív-tárgyi felelősség
esetén a károkozó (mivel ő fogja a teljes költséget számba venni: ő fogja azt mérlegelni, hogy
lépései hogyan hatnak a várható teljes kárra (a saját kárára, illetve mivel teljes kártérítést kell
adnia, így a károsultéra is). Érdekesebbek azok az esetek, amikor a bíróság már foglalkozik a
károsult magatartásával, elővigyázatosságával is.
Amennyiben az objektív-objektív felelősséget a közrehatás vizsgálatával párosítjuk, akkor ahhoz,
hogy kártérítést kaphasson, a károsultnak az általában elvárható elővigyázatossággal kell
eljárnia. Vagyis a potenciális károsultat ez a rendszer erősen ösztönzi az elvárás teljesítésére –
ezzel garantálhatja magának, hogy kár esetén kártérítést kap. A potenciális károkozó pedig
tudhatja, hogy amennyiben a felperes teljesíti az elvárt gondosságot (márpedig, ha racionális,
miért ne teljesítené), akkor neki kell megtéríteni a teljes kárt. Vagyis ő, a károkozó a végső
kárviselő – rá a költségalapú ösztönző hat. Ugyanakkor a károkozó elővigyázatossági szintje
várhatóan alacsonyabb lesz ebben az esetben, mint tiszta objektív-tárgyi felelősség esetén lenne.
Itt ugyanis (a közrehatás vizsgálata miatt) a károsult is érdekeltbizonyos elővigyázatossági
lépések megtételében: az elvárást teljesíteni fogja. Ha tetszik: itt ennyiben „helyette” védekezik
a károsult.
Amennyiben a vétkességi felelősséget a közrehatás tesztjével kombináljuk, akkor az ösztönzési
hatás megegyezik az egyszerű vétkességi tesztével. Lássuk miért! Amennyiben a károkozó
teljesíti az elvárást, akkor azzal eléri, hogy ne kelljen kártérítést fizetnie – vagyis a károsulton
marad a kár: ő lesz a végső kárviselő. Ez ugyanaz a helyzet, mint tiszta vétkességi felelősség
esetén.
Láttuk, hogy az előző fejezetben: az, aki teljes kártérítés mellett költségalapú ösztönzővel néz
szembe, az minden lépésének kárveszélycsökkentő hatását mérlegelni fogja. E tekintetben
teljes (vagyis minden lépésére kiterjedő) ösztönzést kap – és, ha a másik fél minden kárát is
viselnie kell, akkor a társadalmilag hatékony szinten fog védekezni (azt az elővigyázatossági
szintet választja, amely mellett a társadalmi költség, vagyis az elővigyázatosság költsége és a
várható kár minimális).
76
A kártérítési rendszer mind a két fél számára „teljes ösztönzést” nem képes adni – a 3.2.
táblázatból látszik, hogy olyan felelősségi rendszer nincs. Ahhoz, hogy mind a két fél teljes
ösztönzést kapjon, az lenne szükséges, hogy
(i) az alperes objektív felelősség szerint fizesse meg a teljes kompenzációt,
(ii) a felperes viszont nem kapna semmit – a kártérítés például a költségvetésbe folyna be
(ezzel a felperest is rávennénk, hogy a felelősség hiánynak megfelelően védekezzen).
3.1.2. A közreható és az összehasonlító vétkesség közötti különbség a klasszikus joggazdaságtani

modellekben
Az előző pont (tudatosan) nem elemezte az összehasonlító vétkesség tesztjét, holott a legtöbb
jogrendszerhez hasonlóan a magyarban is ez a kártérítési felelősség alapvető formája. Az
összehasonlító vétkesség kapcsán a joggazdaságtani irodalom sokáig azon az állásponton volt,
hogy ösztönzési hatása ugyanaz, mint ha a vétkességet és a közrehatás tesztjével kombinálnánk.
De ezek az állítások a klasszikus joggazdaságtani elemzés kemény feltételei között igaz csak.
Az újabb vizsgálatok rámutatnak az ösztönzési különbségekre is. E fejezet először a klasszikus
elemzés azonosság-tézisét mutatja be.
Klasszikus elemzés: az összehasonlító vétkesség és a közrehatás teszt azonossága. A klasszikus
joggazdaságtani irodalomhoz – az elemzés egyszerűsége miatt – azt az esetet vizsgálja, amikor
(i) a jogrendszer elvárása ismert, (ii) az elvárt magatartás épp az, amit az alperes teljes
kompenzációt követelő objektív felelősség, a felperes pedig a felelősség hiánya esetén
választana78, (iii) a kártérítés pedig teljes kompenzációt nyújt (vagyis ha a felperes kártérítést
kap, akkor semmiféle elővigyázatossági ösztönzője nem lesz).
A tiszta összehasonlító vétkesség esetén a végső kárviselő a károsult: ha a károkozó az elvárt
szinten elővigyázatos volt, akkor elkerülheti a kártérítés fizetését. Mivel – feltételezésünk szerint
– az elvárás előre ismert és messze nem túl magas, így azt teljesíteni is fogja. Éppen ezért a
potenciális károsult azzal számolhat, hogy semmiféle kártérítést nem fog kapni: a kárát
magának kell állnia. Ugyanazt az ösztönzőt látjuk, amit a vétkesség és a közrehatás
kombinációja esetén. Sőt, mint a 3.2 táblázatban láttuk, az egyszerű vétkesség is ugyanezt az
ösztönzőt adja. Ösztönzők szempontjából a három rendszer között tehát nincs különbség.
A klasszikus joggazdaságtani elemzések79 éppen ezért arra jutnak, hogy mivel a közrehatás
tesztje és az összehasonlító vétkesség prevenciós hatásában nem térnek el egymástól, viszont a
bíróság munkáját bonyolultabbá teszik, így azok alkalmazása nem indokolt – a legjobb az lenne,
ha az egyszerű vétkességet alkalmaznánk. Az ugyanis ugyanazt a prevenciós és reparációs
hatást hozza – de lényegesen egyszerűbben adminisztrálható.
A közrehatás tesztjének hatása – új modellek. Az összehasonlító vétkesség azonban terjed –
egyre több jogrendszerben szorítja ki a közrehatás tesztjét. Ha nem szeretnénk azt feltételezni,
78Vagyis a potenciális károkozó oldalán az objektív felelősség melletti optimum megfigyelhető lépései, a potenciális
károsult oldalán a felelősség hiánya melletti optimum megfigyelhető lépései definiálják az elvárást. Ez első ránézésre
meglehetősen furcsa feltételezés, de bizonyítható (nemsokára látjuk is ezt), hogy az amerikai kártérítési jogban az
elvárás megállapításához használt ún. Hand-szabály igazából ezt a szintet becsli.
79 Például Haddock – Curran [1985] vagy Shavell [1987] 15-16.
77
hogy a jog valami megmagyarázhatatlan ok miatt a nyilvánvalóan rosszabb megoldás felé
tendál, akkor feltehető a kérdés, hogy az előző elemzés feltevései igazak-e.80
A kulcskérdés az, hogy a klasszikus modell – mint láttuk – felteszi: ex ante ismerjük a
felróhatóság mércéjét. Ha azonban ez nem áll, vagy legalábbis a két fél (például bizonyítási
nehézségek miatt) nem lehet bizonyos abban, ahogy az adott elővigyázatosság mellett a bíróság
őt már vétkesnek vagy vétlennek fogja-e tekinteni, akkor az előző fejezetben is látott módon a
magatartás megváltozik.81
A legismertebb ilyen modellt Robert Cooter és Thomas Ulen dolgozta ki (Cooter – Ulen
[1986])82. Ez abból indul ki, hogy a bírósági döntés kiszámíthatatlansága miatt a felek nem
feltétlenül az várható elvárás (a legvalószínűbb „elvárható magatartás”) szintjén fogják
beállítani az elővigyázatosságukat, hanem a fölé mehetnek.83 Modelljük szerint a károkozót –
azonos elvárással kapcsolatos várakozások mellett – az ösztönzi nagyobb elővigyázatosságra,
hogy a vétkesség megállapítása esetén várhatóan nagyobb összeget kell fizetnie. A legtöbbet
akkor (mindig a teljes kár), ha tiszta vétkesség van. Kevesebbet (hiszen a károsult vétkessége
esetén a kárt megosztják) összehasonlító vétkesség esetén. A legkevesebbet pedig közrehatás
tesztjével kombinált vétkesség esetén (hiszen ekkor teljesen elengedik a kártérítést a károsult
vétkessége esetén) – ezért ez ösztönöz a legkevésbé prevencióra.
A károsult oldalán az dönt, hogy vétkesség esetén várhatóan mennyit veszítenek. Itt a sorrend
pont fordított: a leginkább a közrehatás tesztje (hiszen ekkor a teljes kártérítést elveszítik, ha
vétkesnek találják őket), a legkevésbé pedig az egyszerű vétkesség (hiszen itt semmit nem
kockáztatnak). Az összehasonlító vétkességé a középút. Cooter és Ulen, később sokat kritizált
hatékonysági érvelése szerint az összehasonlító vétkesség előnye az, hogy mindkét felet ösztönzi
– igaz mindkét felet közepesen.84
2. V étkesség a m agyar jogban

Gyakori állítás, hogy a magyar bíróságok gyakorlatából kikopott a vétkesség vizsgálata –
gyakorlatilag a törvény szövegével szemben a gyakorlatban egy objektív felelősségi rendszer
80 Nem feledkezhetünk persze el a reparációs érvről – pontosabban az elosztási érvről sem. Eszerint az
„gazságosság” azt követeli, hogy a károsult akkor is kapjon legalább részben kártérítést a vétkes
károkozótól, ha ő maga is vétkes. Első látásra ez az érv húzódik meg a Ptk 1:4. § (3) bekezdése mögött.
Ugyanakkor az érv erősen megkérdőjelezhető. Felmerül ugyanis a kérdés fordítva is: miért gondoljuk,
hogy a vétkes károsultat „igazságos” (akár részben) kompenzálni a kártérítési rendszeren belül.
Különösen, ha – mint az első fejezetben láttuk – a reparációra sok egyéb jogi, gazdasági, társadalmi
intézményt is felhasználhatunk a kártérítési rendszeren kívül. Ráadásul ezek lényegesen jobb hatásfokkal
oldják meg a reparáció problémáját.
81 Ugyanilyen eredményre vezet az is, ha nem azt kérdőjelezzük meg, hogy a felek ismerik-e az elvárásokat, hanem
azt, hogy a másik fél racionalitásában bizonyosak lehetnek-e. Ha ismeri is a másik fél az elvárást, akkor is van esély
arra, hogy nem racionális döntést hoz, és ezért elmarad tőle.
82 De már Haddock – Curran [1985] is megkérdőjelezi a klasszikus modellt.
83 Cooter és Ulen nem vizsgálta azt az esetet, amit az előző fejezetben láttunk, amikor a kockázat miatt valaki a
szerinte legvalószínűbben elvárt szint alatt áll meg.

84 Hasonló eredményre jut Rea [1987] is. Mint arra többen (például Bar–Gill [2001], Bar–Gill – Ben–Shahar [2003],
Artigot i Golobardez – Gómez [2009]) rámutatnak, ez a hatékonysági feltevés nem feltétlenül állja meg a helyét:
amennyiben az egyik fél egyedül is képes lenne a kár elhárítására, vagy ugyan mindketten képeset, de az egyikük
olcsóbban, akkor nem az a társadalmilag hatékony stratégia, ha mind a kettőt elővigyázatosságra ösztönözzük.
Hanem az, ha vagy a felperesre, károsultra vagy az alperesre, károkozóra toljuk (inkább) az ösztönzést – arra, aki
erre egyedül is képes, vagy aki erre olcsóbban képes.
78
alakult ki. Ezt ugyan több példával cáfolni lehet85, de az kétségtelen, hogy nem sokat tudunk
arról, hogy a magyar bíróságok pontosan mi alapján szabják meg az elvárható magatartás
szintjét – pontosabban: minek alapján döntenek arról, hogy valaki az elvárt módon járt-e el.
Különösen éles problémát vet akkor, ha (mint a magyar rendszerben) az összehasonlító
vétkesség alapján állunk, hiszen ekkor nem is csak azt kell eldönteni, hogy valaki felróhatóan,
vétkesen járt-e el, hanem azt is, hogy mennyire vétkesen. A kármegosztás alapja, a Ptk. 6:525.§
(2) bekezdése értelmében ugyanis elsősorban éppen ez:
6:525. § [Károsulti közrehatás]
(2) A károkozó és a károsult között a kárt magatartásuk felróhatósága arányában, ha ez nem

megállapítható, közrehatásuk arányában kell megosztani. Ha a közrehatás arányát sem lehet megállapítani,
a kárt a károkozó és a károsult között egyenlő arányban kell megosztani.
A mostani alfejezet éppen ezért olyan dolgot elemez, amelynek magyar gyakorlatáról nem sokat
tudunk. Ezen információhiány miatt itt csak elméleti modelleket mutatok be két fontos
részkérdésről – és arról, hogy az azokra adott válaszok hogyan hatnak a prevenciós ösztönzőkre.
Az első pont kérdése, hogy milyen elvek alapján dönthetünk az elvárhatóságról. A másodiké
pedig: hogyan oszthatjuk meg a kárt két vétkes fél között – minek alapján működtethető az
összehasonlító vétkesség.
2.1. Normatív vizsgálat: elvárható elővigyázatosság

A joggazdaságtani irodalom viszonylag sokat foglalkozik azzal, hogy a bíróságok milyen
magatartást várnak el a felektől, mikor mentesítik őket a vétkességi felelősség alól. Mivel az
amerikai common lawban az, hogy milyen kérdések alapján döntenek a vétkességről viszonylag
egyértelmű – ez az ún. Hand-teszt –, így ott elsősorban az a kérdés merül fel, hogy ez a módszer
hatékony-e. A jelentős részben az amerikai jogot elemző joggazdaságtani irodalomban a
vétkesség kapcsán ez a legtöbbször megjelenő kérdés – egészen pontosan az ezen belül feltehető
további részkérdések. Ez a pont ezekkel kezd: mi lehet az, hogy „elvárató”? Mit érhetünk azon,
hogy „általában”? És mit azon, hogy „adott helyzet” – pontosabban befolyásolja-e,
befolyásolhatja-e ennek fogalmát az, hogy hol történt az eset, hogy mi lett abból végül a kár,
illetve, ha a felek egyike tud (vagy tudhatna arról), hogy a másik vétkesen járt el?
Más országokban a felróhatóság a vétkesség megállapításakor használt tesztek kevésbé
egyértelműek – általában a teszt sem ismert (bár mint majd látjuk, vannak elemek, amelyek a
Hand-tesztre emlékeztetnek). Így ezekben a jogrendszerekben nem a – nem ismert – teszt
hatékonysága a kérdés, hanem inkább az, hogy az eljárási szabályok hogyan hatnak a vétkesség
bizonyítási esélyére. Ebben a pontban ez lesz az utolsó kérdés.
Az „elvárhatóság” eseti tesztje. Az a magyar jogban is viszonylag elfogadott, hogy egy adott
magatartás „adott helyzetben általában elvárható” voltát annak alapján kell megítélni, hogy
annak mekkora költségei vannak (mekkora lenne) és mennyi előnnyel jár (járna). Jól látszik ez
az LB-H-PJ-2008-322 számon elérhető döntésből is. A tényállás szerint egy autó az ónos esőzés
következtében a lefagyott úttesten megcsúszott, áttért a menetirány szerinti baloldalra és az
árokba borult. Az alperes bizonyította, hogy a balesettel érintett útszakaszon – a csapadék
észlelését követően – 2 óra 30 perckor megkezdte a szórást. A kiegészítő vélemény szerint
nagyjából az éjféli időszaktól fordulhatott elő csak a radarképeken észlelhető esőszitálás, amely
85Lásd például Fézer [2011] Par 3.481-3.484, amely több példát is hoz arra – elsősorban a közigazgatási eljárások
köréből –, amikor a bíróság azért nem ítélt meg kártérítést, mert a jogellenesen kárt okozó úgy járt el, ahogyan az
adott helyzetben általában elvárható.
79
szintén az útra fagyhatott. Az alperestől nem volt elvárható, hogy csak a radarokkal észlelhető,
szitáló csapadékot azonnal észlelje. Nemcsak az ónos eső észlelésétől, de lényegében a csapadék
megjelenésétől számított három órán belül megkezdte a síkosság-mentesítést. A felperes szerint
a meteorológiai szolgálat kiegészítő szakvéleménye alapján megállapítható, hogy a csapadék
már éjfél előtt észlelhető volt. Az ónos esőt előre jelezték. A felperes véleménye szerint ezért az
alperes a szórást későn kezdte meg. Ennek ellenére, a másodfokú bíróság és az LB az elsőfokú
bíróság ítéletét helybenhagyta: „A perben eljárt bíróságok helyesen állapították meg, nem
minősíthető a közút kezelőjétől elvárható magatartásnak, hogy csak a radarképeken észlelhető
esőszitálás miatt megkezdje a síkosság elleni védekezést.” Ugyan itt csak nyilvánvaló, hogy az
elvárhatóság mérlegelésekor a megkérdőjelezett magatartás, hiányosság (a radarképen jelzett
ónos eső fel nem ismerése, az azonnali szórás elmulasztása) értékelésekor annak költségeit vette
figyelembe a bíróság, de más esetekben kifejezetten meg is jelenik a „célszerű gazdaságosság
körében elvárható” védekezési mód kifejezés. Például azokban a sokat elemzett ügyekben,
amikor a kár egy autópályára tévedő vad miatt következett be, és az autópálya kezelője az
alperes.86
Ugyanakkor az, hogy egy tevékenység megítélésekor figyelembe kell venni, hogy az a célszerű
gazdaságosság körében elvárható”-e, vagy hogy az nem lett volna-e túl drága ahhoz, hogy
elvárható legyen, még nem mond sokat arról, hogy mihez képest elvárható, mihez képest drága.
Erre a magyar jogban nem találunk pontos definíciót – és sok más ország jogában sem. Dam is
például, amikor az európai kártérítési jogokat e tekintetben elemzi, akkor négy olyan faktort
emel ki, amely a vétkesség megítélésekor fontos lehet:
a. a várható kár súlyossága
b. a baleset bekövetkezésének valószínűsége
c. a tevékenység karaktere, az abból származó haszon
d. az elővigyázatossági lépések terhe.87
Érdemes ezt a listát kiegészíteni a tudás kérdésével: a magyar joggyakorlatban egyértelműnek
látszik, hogy a bíróság az elvárások között értékeli azt is, hogy valakinek tudnia kellett-e, hogy
adott feladat ellátására, megoldására nem képes. Ez is az elvárhatóság lényeges eleme.88
A legteljesebb, legpontosabban definiált tesztet az amerikai jogban találjuk: a United States
versus Caroll Towing Co. perben89 Learned Hand bíró által hozott ítéletből levezethető, ún.
Hand-tesztet. Eszerint akkor kell valakit vétkesnek [negligent] talállni, ha olyan
elővigyázatossági lépést mulasztott el, amelynek költsége elmarad attól a kártól, amelyet azzal
várhatóan megelőzhettek volna. A várhatóan megelőzött kár nem más, mint a kár és a
balesetveszély csökkenésének szorzata – pontosabban: amit erről az elővigyázatossági lépésről
hozott döntés pillanatában gondoltak.90
Amennyiben a Hand-szabály ezen értelmezését elfogadjuk91, akkor könnyű belátni annak
társadalmi hatékonyságát. Emlékezzünk: a hatékonyság Ronald Coase szerint azt követeli, hogy
86 Fuglinszky [2015] 295. Gyulafalvy [2003] 25., Hegyes [2011] 65-66.

87 Dam [2013] 235.
88 Fuglinszky [2015] 292.
89 159 F.2d 169 (2d Cir. 1947).
90 A Hand-teszt hasonló megfogalmazása érdekében lásd a jogfilozófiai irodalomból: Wright [1995] 250.
91A joggazdaságtani irodalomban kérdésként merül fel, hogy Learned Hand bíró milyen költségekre is gondolt.
Ugyanis az eredeti döntést lehet úgy értelmezni, hogy nem az elmulasztott elővigyázatossági lépések költségét és
várható kárral gyakorolt hatását veti össze, hanem a megtett elővigyázatosság összköltségét és azt, hogy emiatt
mennyivel csökkent a várható kár. Lásd erről például Cooter – Ulen [2005] 365., Schäfer – Müller–Langer [2009] 6.
80
a jog azt a felet terhelje meg, akinek a kára (a konfliktus számára kedvezőtlen felszámolása
miatti problémája) kisebb! Aközött kell választani, hogy a potenciális károkozó
elővigyázatossági költsége nőjön, vagy a károsult várható kára. A Hand-szabály azt mondja ki,
hogy az alperest akkor kell vétkesnek ítélni, ha az elővigyázatosság költsége kisebb volt, mint
a várható kár – vagyis ha a károkozó költsége kisebb lett volna, mint a potenciális károsultaké.
A vétkesség hiányát pedig akkor kell megállapítani, ha a potenciális károkozók csak drágábban
tudtak volna védekezni annál, mint amennyivel az elmaradt lépések miatt nő a várható kár.
Az „elvárhatóság” általános tesztjei: a szabályok, standardok, szokások szerepe. A Hand teszt
(és a többi imént említett szempont) egyedi teszt: adott esetben az adott elővigyázatossági
lépés kapcsán vizsgálják – az adott esetben megkérdőjelezett döntés kapcsán vetik össze annak
költségeit és előnyeit. De a bíróságok gyakran követnek más utat – ha erre lehetőségük van.
Gyakori ugyanis, hogy iparági szokások, protokollok, standardok teljesítéséhez kötik az
elvárhatóságot. Utóbbiak ugyanis sokszor meghatároznak olyan elvárásokat, amelyek
megsértése esetén ilyen eseti költség-összemérés nélkül is megítélhető a vétkesség.
Például orvosi eljárások esetén az orvos szervezetek protokollokban rögzítik, hogy adott
betegség esetén milyen vizsgálatok elvégzése javasolt. A bíróság sokszor egyszerűen ezzel az
elvárással méri össze a konkrét orvos magatartását. (Így érvel például az orvosoktól elvárható
magatartás kapcsán Dósa Ágnes.92) Hasonlóképp, sokszor elmarad az eseti költség-összemérés,
ha az adott piacon bevett szokások léteznek – ezeket a bíróság gyakran azonosítja az „elvárható”
magatartással.
De nem mindig! A magyar jogirodalomban elterjedt nézet szerint93, ugyanis ezen standardok
teljesítése, mivel azok nem terjednek ki mindenre, nem jelentik feltétlenül azt, hogy a károkozó
„elvárható elővigyázatossággal” járt el. Harmathy Attila például úgy érvel:
„…az előírások nem terjednek ki minden kérdésre és vannak olyan esetek, amelyekben
több megoldás is elfogadható.” 94
Az ilyen standardokat, iparági szokásokat általában örömmel üdvözli a jogalkalmazó, hiszen
megkönnyíti a dolgát. Richard Posner is ezek alkalmazása mellett szól.95 Érvelése lényege, hogy
az adott iparág szakértői lényegesen pontosabban becsülhetik a költség és a várható kár
vonzatait egy-egy lépésnek (vagy annak elmaradásának), mint a bíróságok. A szakértők esetén
kisebb (bár nem kizárható) a tévedés esélye, mint a bíróknál.
Ugyanakkor ezen standardok kapcsán több probléma is felmerül. Harmathy Attila érveivel
összecsengő érv például az, hogy a standardok sokszor pontatlanok. Egyszerűen azért, met nem
lehet követni a gyorsan változó technológiát. Ezek az innovációk késéssel jelennek csak meg az
iparági elvárások között. Ha a standardokra hagyatkozunk, akkor ezek kimaradhatnak az
elvárások közül. Ezzel szemben az előbb látott eseti mérlegelésben már szerepet kaphatnak:
akkor is vizsgálható, hogy egy adott pillanatban már létező technológia alkalmazása elvárható
lett volna-e, ha iparági standard még nem tartalmazza azt.96
Ráadásul, ha adott technológia ismert is, és ha annak alkalmazása igazolható is lenne, ez még
nem jelenti azt, hogy az az iparági elvárások között meg is fog jelenni. És fordítva: ha valami
(még vagy már) nem lenne elvárható, akkor azt nem biztos, hogy nem találjuk meg ezekben.
92 Dósa [2010] 98-104.

93 Fuglinszky [2015] 293-294.
94 Harmathy [2013] 436.
95 Posner [2011] 218-219.
96 Faure – Skogh [2003], Bartus – Szalai [2012] 212.
81
Ennek nem csak az időszerűtlenség lehet oka, hanem az is, hogy ezeket a standardokat
általában a piacon jelenlévők szervezetei (ha tetszik: kartelljai) alkotják meg, fogadják el, így
azok szintje nem biztos, hogy valóban a társadalmilag helyes szintet rögzítik – könnyen lehet,
hogy elsősorban a megalkotók érdekeit szolgálva túl alacsony vagy túl magas egy elvárás. Túl
alacsony standardok kialakításában ezek a szereplők azért lehetnek érdekeltek, mert egy
alacsonyan meghúzott és a bíróság által elfogadott standarddal az iparág a költségeit
(elővigyázatossági szintjét) lehet csökkenteni.97 A túl magas standard pedig akkor fordulhat
elő, ha a szereplők ezzel próbálják az újonnan érkező versenytársak piacra lépését
megnehezíteni. Ez a helyzet akkor, ha a standardot könnyebben teljesítik a piacon bent levők,
mint az újonnan érkezők: komoly költségelőnyt érhetnek el, a piaci versenyben jelentős előnyre
tehetnek szert. (A „túl magas” és a „túl alacsony” persze élhet egymás mellett is: ugyanabban
az iparágban, ugyanabban a protokoll-gyűjteményben egyes elvárások lehetnek túl magasak,
miközben mások túl alacsonyak – épp attól függően, hogy melyik elem szolgál a költségek
csökkentésére és melyik az új belépők kiszorítására.)
Általában elvárható magatartás: személytelenség, „általánosság” probléma. A joggazdaságtani
irodalom gyakran bírálja a Hand-tesztet, pontosabban az abból leszűrt elvárás általános
érvényét, objektív jellegét. A mindenkire egyaránt érvényes elvárás ugyanis egyes szereplők
számára (akik az átlagnál olcsóbban tudnának elővigyázatossági lépéseket tenni) túl alacsony,
míg mások számára (akiknek az adott lépések az átlagnál költségesebb) túl magas elvárásokat
fogalmaz meg a jog. Visszatérve az előző fejezetben látott ösztönzési modellhez: ugyanaz az
elvárás néhányak számára olyan alacsony is lehet, hogy csak a felelősség hiánya melletti
optimumukat fogják teljesíteni, másoknak viszont olyan magas, hogy meg sem próbálják
teljesíteni azt, hanem az objektív-tárgyi felelősség melletti optimumot választják. A
joggazdaságtani irodalom e szerzői tehát hatékonysági szempontból a teszt individualizálását
javasolják: nem az adott helyzetben általában, hanem az adott helyzetben az adott személytől
elvárható magatartást állítanák a vétkesség mércéjéül.98
Tegyük hozzá azonnal: mint a legtöbb jogban, a magyarban sem teljesen személytelen az
„általában elvárható magatartás” tesztje. Az előbb említett iparági standardok is ilyen
differenciálásként foghatóak fel: nem vonatkoznak ugyanis mindenkire. Például egy orvosi
protokoll csak az orvosokra vonatkozik – nem ugyanazt az elvárást követeljük meg például egy
baleseti sérült ellátásakor egy civiltől, mint egy orvostól. Hasonlóképp az ügyvédektől más jogi
tudást, a könyvvizsgálóktól más számviteli-könyvviteli ismeretet vár ez el, mint egy átlagos
embertől. Mondhatjuk: a jog az „adott helyzet” fogalmában már eleve individualizál. Az adott
helyzet nem „egy baleset sérültjének ellátása”, hanem „egy baleset sérültjének ellátása civil,
vagy orvos által”. De ismert a magyar joggyakorlatban az az elhatárolás is, amely szerint a
szervezeti jogalanyoktól többet vár el a jog, mint a természetes személyektől. 99 (Bár tegyük
azonnal hozzá, hogy például Kemenes Béla és Besenyei Lajos szerint ez a megkülönböztetés
97 Alapvetően más a helyzet akkor, ha, mint a termékfelelősség esetén majd látjuk, a károsult valamilyen módon
dönthet arról, hogy kapcsolatba akar-e kerülni a potenciális károkozóval – feltéve, hogy viszonylag jó információi
vannak a termék, a szolgáltatás kockázatairól. Ekkor ugyanis a vevő, a potenciális károsult – tudva az alacsony
standardról és az emiatti kisebb elővigyázatosságról, nagyobb kárvalószínűségről – kevésbé akar majd üzletelni;
vagyis csökken a kereslet. Az elvárás, a standard tehát visszahat a standard kidolgozóira. És ha a várható kár
növekedése a vevők oldalán nagyobb, mint amekkora az elővigyázatosság többletköltsége lenne, akkor az iparágnak
nem éri meg csökkenti az elvárást: a költséget áremelés formájában érvényesíteni tudják majd. A vevő kereslete
ugyanis emiatt nő.
98 Lásd: Miceli [1997] 25-27.
99 Fuglinszky [2015] 284-285.
82
mára meghaladottá vált a joggyakorlatban.100) De általános értelemben ide sorolható maga a
cselekvőképesség és vétőképesség is. Ezek a személyes jellemzők azonban megállnak viszonylag
jól azonosítható jeleknél: a foglalkozásnál, alternatív intézményi formáknál illetve egyes
egészségügyi (például vakság, halláskorlátozottság, mozgássérültség), életkori jellemzőknél.
Két fontos hatást ki kell azonban emelni, amellyel az a szubjektivitás melletti érvelés nem
foglalkozik. Az egyik az adminisztrációs, bizonyítási költség, a másik pedig a tanulás ösztönzése.
Az adminisztrációs költség, pontosabban bizonyítási nehézségek kérdése viszonylag nyilvánvaló:
az általában elvárható magatartás lényegesen egyszerűbben meghatározható, mintha
individualizálni kellene a helyzetet.
Ez az adminisztrációs, bizonyítási érvelés visszájára is fordulhat – és egyes csoportok esetén
kifejezetten az általánostól eltérő (annál enyhébb) tesztek alapján történő megítélése mellett is
szólhat. Több jogrendszerben – persze elsősorban az angolszászokban – ismert például az ún.
business judgement rule, amely szerint a vállalatvezető a cég számára hátrányos döntéseiért
csak akkor felel, ha nagyon nyilvánvalóan megszegte az elvárható gondosság követelményét a
döntés során. Mondhatjuk: nem csak egyszerű vétkességet, hanem annak valamilyen fokozott
esetét kell bizonyítani vele szemben. Vagyis sok jogrendszer „elhárítja azt”, hogy a
vállalatvezető döntéseit vétkesnek minősítse, és ezért a vállalatvezetőt felelősnek ítélje a céget
ért károkért, egész addig, amíg a hibái nem „nagyon nyilvánvalóak”. A magyar jogban ugyan
ez a nagyon tiszta business judgement rule nem ismert, de például Kisfaludi András101,
Menyhárd Attila102 vagy Sobor Dávid103 is egyértelműen leírja, hogy a magyar bíróságok
tartózkodnak attól, hogy egyszerűen hiba miatt vétkesnek ítéljék a vezető tisztségviselőket –
hajlamosak inkább az adott veszteséget a normális üzleti kockázat részének tekinteni.
A tanulás kapcsán a fő kérdés, hogy a jog az adott személlyel szemben megfogalmazott
elvárások kapcsán figyel-e arra, hogy az ő képességei sem adottak, hanem – ha nem is vég
nélkül – fejleszthetők. Amennyiben utóbbit figyelembe vesszük, akkor az individualizáláskor
nem lehet csak az a kérdés, hogy az adott személy adott helyzetében milyen nehézségek árán
tudta volna megtenni az adott elővigyázatossági lépést (vagyis, hogy az adott lépés ma tőle
elvárható-e), hanem az is, hogy miért jelent ez neki ekkora nehézséget. Egy az adott területen
járatosabb ember számára mindig egyszerűbb az elővigyázatosság – mekkora járatosságot
várunk el? Másképp: elvárható lett volna tőle, hogy tanulás, képességfejlesztés révén
„járatosabbá” váljon – csökkentve ezzel az elővigyázatosság költségeit? Az ösztönző hatás itt
egyértelmű: ha most nem engedünk ki valakiket azért a felelősség alól, mert járatlanok, akkor
a jövőben egyértelmű, hogy az átlagos elvárást teljesíteniük kell – és annak érdekében, ha kell,
tanulni. Ez a tanulási, ösztönzési elv megjelenik az előző példában is: orvosi protokoll esetén
olyan helyzeteket kezel a jog, amelyek esetén nem várja el, hogy mindenki annyit tanuljon, és
ezért olyan járatos legyen az adott veszély megelőzésében, kezelésében mint egy orvos.
Más a helyzet az „önhibák” kapcsán – például ha valaki azért nem volt képes (vagy azért lett
volna csak nehezen képes) adott helyzetet kezelni, mert alkohol, vagy drog hatása alatt állt,
fáradt, figyelmetlen volt. Ezeket a személyes jellemzőket a kártérítési jog – más jogágakkal
szemben – általában nem veszi figyelembe. A most látott prevenciós logika szerint: azzal, hogy
100 Kemenes – Besenyei [2007] 1237.

101 Kisffaludi [2008] 369.
102 Menyhárd [2015] 315-316
103 Sobor Dávid [2014] 350-355.
83
a jog ezek esetén nem ad felmentést, nem csak az ezen helyzetekben okozott károk megelőzésére,
hanem maguknak ezeknek a veszélyes helyzeteknek az elkerülésére is ösztönözhet.
„Adott helyzet” – a helyzet leírásának pontossága. Míg az „általánosság” kérdése azt veti fel,
hogy kinek a kapcsán kérdezzük meg, hogy mit várunk el (és nem a konkrét személy, hanem
valamilyen jellemzők szerint átlagos személy kapcsán tesszük ezt meg), úgy az „adott helyzet”
fogalma ugyanezt a kérdést a körülmények kapcsán kérdezi. Itt a helyzet éppen fordított: a
törvény nagyon is specifikus vizsgálatot követelne, miközben ezt a gyakorlat több ok miatt sem
teszi meg. Először két olyan elemet emelek ki, amelyek az általánosítás irányába mutatnak és
ösztönzési (vagy egyéb okból) általában helyeslésre találnak az irodalomban.
Az első problémát lássuk egy egyszerű példán! Ha igaz, hogy az az óvintézkedés indokolt, amiből
a várható előnyök meghaladják a várható károkat, akkor elképzelhető, hogy ugyanaz az
elővigyázatossági lépés indokolt, „elvárható” olyan esetben, amikor magas kárt lehet annak
révén megelőzni, és nem elvárható, amikor a kár alacsonyabb. Csakhogy ez komoly morális
problémákat vethet fel. Például, ha ugyanaz a tevékenység, gazdagabb embereket, gazdagabb
vidékeket érint (ahol ugyanaz a baleset nagyobb vagyoni kárt okoz), akkor e szerint a modell
szerint többet kell elvárni annak folytatójától, mint ha a balesetből származó kár kisebb – mert
szegényebb embereket, szegényebb vidéket érint.
Amennyiben a jogrendszer, a jogalkotók, jogalkalmazók akár morális, elosztási, akár
hatékonysági okból nem tartják elfogadhatónak ezt az eltérést, akkor ezen úgy segíthetnek,
hogy a tevékenységgel szembeni elvárásokat (például a fenti tesztet) nem a nagyon konkrét
helyzetre, hanem valamiféle „átlagos szituációra” végzik el.
Bár a kötet kerülni igyekszik a normatív elemzést – így azt a kérdés is, hogy helyes lenne-e ez
az „átlagolás” –, annyit mégis érdemes itt kiemelni, hogy a szegényeknek és a gazdagoknak
okozott kár megkülönböztetése ellen hatékonysági érvek is szólnak. Ilyen hatékonysági érv az,
amit az első fejezetben a méltányosság (pontosabban az elosztási méltányosság) koncepciója
kapcsán már láttunk: a gazdagabbaknak ugyanaz a baleset, amely egyébként összegszerűen
nagyobb kárt okoz, lehet, hogy vagyonuk kisebb részét érinti. Márpedig emiatt annak
kockázatát jobban tudják viselni. (Emlékezzünk: a második fejezetben láttuk, hogy a
kockázathoz való viszony a kockázatsemlegesség, vagy a kockázatkerülés függ attól, hogy az
adott kár vagy költség adott személy vagyonának mekkora részét érinti.) Éppen ezért, ha nem
csak a kár összegét vesszük számításba, hanem a kockázat miatti problémákat is (ami a
kockázatkerülő személyek számára ugyanúgy probléma, mint az összegszerű kár), akkor
indokolt lehet az, hogy a szegényeknek okozott ugyanolyan súlyú kárt nagyobb súllyal vegyük
számításba, mint a gazdagoknak okozottat. Másképp: a szegényeknek okozott kisebb összegű
kár lehet ugyanolyan súlyú, mint a gazdagoknak okozott nagyobb volumenű. Vagyis hatékony
lehet az, ha az adott helyzet definiálásakor figyelmen kívül hagyjuk, hogy szegény vagy gazdag
személyeket, területeke veszélyeztetett-e egy adott döntés. (Ugyanakkor ismét szögezzük le:
most csak azt mutattam be, hogy a különbségtétel ellen, az „átlagolás” mellett is szólnak
hatékonysági érvek. Találunk azonban ellene szóló érveket is – láttuk ezeket az első fejezetben.
Ezeket – és az egyéb – érveket itt most nem mérem össze. Holott egy normatív vizsgálat ezt
követelné. De ez meghaladja a könyv, és jórészt a joggazdaságtan kereteit is.)
„Adott helyzet”: reakció. Az „adott helyzet” kapcsán a második az irodalomban gyakran
felbukkanó probléma az ún. szekvenciális döntés.104 A kérdés: hogyan kezeljük azt a helyzetet,
104 Miceli [2004] 55-57.
84
amikor a kár két (vagy több) érintettje közül az egyik tud (vagy tudnia kellene) a másik
lépéseiről, elővigyázatosságáról.
Prevenciós szempontból két hatás merül itt fel:
(i) a másodikként lépő fél figyelembe veszi-e azt is, ha az első valamiért nem az
elvárásnak megfelel döntést hozott (például, ha az túl keveset tett, akkor a kár
elkerülése érdekében ő növeli-e az elővigyázatosságát), és
(ii) az elsőként lépő félnek megéri-e a másikra hagyni az elővigyázatosságot, tudva, hogy
a másik az ő hiányosságait úgyis kénytelen lesz „kipótolni”.
Könnyű belátni, hogy az előző fejezetben látott kompenzációs paradoxon itt is jelen lesz: a
kártérítési jogban csak olyan megoldást találunk, amely az egyik prevenciós hatást erősíti, a
másikat gyengíti. Döntenünk kell, hogy melyiket akarjuk erősíteni és melyiket gyengíteni! Ha
a másodikként lépő féllel szembeni elvárás nem alkalmazkodik ahhoz, hogy az első személy
vétkes volt, túl kevéssé volt elővigyázatos, akkor az (i) ösztönző nem lesz jelen. Ha azonban a
másodiktól elvárjuk, hogy reagáljon az első hibájára, korrigálja azt (valamilyen mértékig),
akkor az elsőként lépő félnek lesz kisebb ösztönzése arra, hogy megtegye, amit tőle elvárnak –
vagyis a (ii) ösztönző gyengül.
A magyar jog válaszát erre a kérdésre nem ismerjük (erre se ismerjük). Az amerikai jog válaszát
igen. Ott a második fél informáltsága, vagy az, hogy tőle elvárható lett volna az informáltság,
csak akkor változtatja meg a vele szembeni elvárást, amikor a második ösztönző hatástól
bizonyosan eltekinthetünk: például a cselekvő-, vétőképtelenség, az egészségügyi probléma,
vagy a pillanatnyi figyelmetlenség esetén.105
„Adott helyzet” és az utólagos bölcsesség hibája [hindsight bias]. Az első fejezetben már
bevezettem az utólagos bölcsesség hibáját: egy döntéshozó, annak tudatában, hogy egy esemény
bekövetkezett, teszi fel a kérdést, hogy „jó volt-e a múltbeli döntés” – és azt vizsgálja, hogy
jobb lett volna-e más döntést hozni. És ez téves értékeléshez vezet: ha akkor tudtuk volna,
hogy pontosan milyen helyzet alakul ki, akkor lehet, hogy lett volna jobb döntés – de nem ez
a helyes kérdés. Hanem az, hogy azon információk, várakozások mellett, amiket a döntés
pillanatában tudtunk (tudnunk kellett volna), mi volt a legjobb döntés.
Ez a tévedés a bíróságot, mint döntéshozót ugyanúgy veszélyezteti, mint mindenki mást.
Kártérítési perekben ez azt jelenti, hogy a bíróság nem azt vizsgálja, hogy a döntés pillanatában
mi volt annak várható következménye, hanem azt hogy – a konkrét körülmények között – mi
lett a következménye. Lássunk erre két nagyon hasonló esetet a magyar jogból.
Mindkettőben az áramszolgáltató felelőssége volt a kérdés. Mind a kettőben egy által
tulajdonolt eszköz „elszabadulása” okozta a kárt. A BH.183/2008 számon közzétett ügyben egy
villanyszerelő engedély nélkül mászott fel a villanyoszlopra, hogy illegálisan bekössön egy házat
a hálózatba. A villanyoszlop azonban nem bírta a súlyát és kidőlt – a villanyszerelő meghalt.
A másik esetben egy transzformátor esett le a helyéről, és lógott az úttest fölött. Egy teherautó
ütközött neki – csak vagyoni kár volt. Az áramszolgáltató mindkét esetben azzal védekezett,
hogy ő minden elvárható lépést megtett annak megelőzésére, ellenőrzésére, hogy a berendezései
ne dőljenek ki, ne essenek le. Az első (halállal végződött esetben) azonban a bíróság ezt nem
mérlegelte – és megállapította a társaság felelősségét. A másodikban viszont igen – sőt ott nem
is tekintette felróhatónak azt, ahogy az áramszolgáltató eljárt. A két eset között egy a
felróhatóság szempontjából fontos eltérést ismerünk: a bekövetkezett kár tér el. Amikor ez
105 Bizonyításért lásd Miceli [1997] 63-65.
85
jelentősebb jogot, érdeket sértett (haláleset következett be), akkor a bíróság sokkal szigorúbb
tesztet alkalmazott a kimentés vizsgálatakor. (Konkrétan a veszélyes üzemi felelősség körébe
vonta az esetet – igaz az egyéb körülmények miatt kármegosztást alkalmazott.) Amikor a
bekövetkezett kár (és nem a várható kár, aminek értékeléséhez a Hand-szabály kötné) kisebb,
akkor sokkal könnyebben szabadulhatott a károkozó a felelősség alól.
Ha nem is a társadalmi hatékonyságot keressük, ha nem is tartjuk fenn a Hand-teszt várható
költségeket összemérni rendelő követelményét, akkor is megjelenik itt az utólagos bölcsesség. A
magyar jog is abból indul ugyanis ki, hogy a tevékenységet annak alapján értékeljük, amit a
döntés pillanatában annak következményeiről tudni lehetett. (Megjelenik ez a következő
fejezetben elemzett előreláthatóság kapcsán is.) A két esetben azonban a döntés pillanatában
(vagyis, amikor kialakították és működtették az ellenőrzés rendszert) nem volt tudható, hogy
konkrétan milyen típusú és nagyságú kárt lép majd fel. Vegyük észre: a kidőlt pózna ugyanúgy
okozhatott volna vagyoni kárt (ha a teherautó azzal és nem a transzformátorral ütközik), és a
transzformátor is okozhatott volna halált. A várható, az átlagos kár vélhetően nem tér el a két
esetben – csak az egyik esetben a sok várható közül egy súlyosabb, a másikban egy enyhébb
következett be. Miközben abban mindenki egyetért, hogy ez a súlyossági következmény meg
kell jelenjen a kártérítés összegében, aközben az furcsa lehet, hogy ez a felelősségre is hatással
van – amire csak a várható következménynek, az „átlagos” kárnak szabadna hatnia. Úgy tűnik,
a bíróság a bekövetkezett kár alapján következtetett arra, hogy mi volt a döntés pillanatában
várható kár. Ezt kifejezetten tendenciakén – és hibaként – említi Fuglinszky Ádám is:
„Bár a 6:519.§ dogmatikai tartalma szerint a felróhatóságot a károkozó magatartásra, s
nem a kárra vetítve kell vizsgálni, a bírói gyakorlatban e határok számtalanszor
elmosódnak.”106
De ez nem magyar specialitás. C.C. vanDam összeurópai jelenségként írja le:
…jelentősen eltér azon esetek megítélése, amelyekben személyi sérülést, vagy halált is
bekövetkezik. Sok esetben a személyi sérülés okozása önmagában is erősebb lesz minden
más szempontnál: a vétkesség akkor is megállapítható, ha a kár esélye nagyon alacsony,
vagy az elővigyázatossági lépés terhe nagyon magas volt. Így, sok esetben, abból az
egyszerű tényből, hogy valaki halált vagy személyi sérülést okozott egyenesen
következhet az, hogy ő a kárt vétkesen okozta.107
Annyira általános jelenség ez, hogy már normává is válik. Elvárásként is megjelenik ez a
következtetési mód. Ilyen az a szabály, amely szerint erősebb védelem kell, hogy megillesse a
súlyosabb jogokat – elvárható, hogy azok megsértői nehezebben szabadulhassanak a kártérítés
alól. Megjelenik ez például a Principles of European Tort Law-ban is.108 Fogalmazhatunk úgy:
ezen elvárások ugyanannak a döntésnek, magatartásnak az értékeléséhez „kettős (vagy többes)
mércét” javasolnak – aszerint, hogy pontosan mi is lett a kár.
A klasszikus joggazdaságtani irodalom ezt a bírói „következetlenséget” olyan elemként kezeli,
amely fokozza a jogrendszerben levő bizonytalanságot, hiszen az ítélet olyan elemtől függ, ami
az értékelés alá vont döntés (az elővigyázatosságról hozott döntés) pillanatában nem ismert –
attól, hogy a sok lehetséges kár közül éppen melyik következik majd be. Láttuk az előző
fejezetben, hogy a bizonytalanság növelheti és csökkentheti is az elővigyázatosságot. Jelen
106 Fuglinszky [2015] 295.

107 Dam [2013] 239.
108 PETL 2:102.§ (1) - (4) bekezdés
86
esetben azonban a bizonytalanság egy speciális esetével állunk szemben, amely esetén
pontosabb állításokat tehetünk.
1. Ha egy egyébként kiismerhető rendszerbe épül be ez a hiba – vagyis tudható az, hogy
adott elővigyázatossági szint mellett mi lesz a döntés, ha súlyosabb, és mi, ha kevésbé
súlyos baleset következik be, akkor ez a hiba tipikusan nem hat az elővigyázatosságra.
2. Ha nem kiismerhető a rendszer, nem tudható, hogy adott elővigyázatossági szint adott
baleset esetén elegendő-e a kimentéshez, akkor bonyolultabb az utólagos bölcsesség
hatása. Annyit bizonyíthatunk, hogy ugyanazok a tényezők, amik valószínűsítik azt,
hogy az „eredeti” bizonytalanság miatt a személyek túlzottan is elővigyázatosak lesznek,
azt is valószínűsítik, hogy az utólagos bölcsesség megjelenése viszont csökkenti az
elővigyázatossági ösztönzőjüket – ha olyan esetekben alkalmazzuk ezt, amikor eleve
nagy a súlyosabb balesetek esélye. Másként: ha ilyen kettős mércét olyan esetekben
alkalmazzuk, amikor nagy a súlyos balesetek várható aránya, akkor az utólagos
bölcsességből fakadó „kettős mérce” nagy valószínűséggel éppen korrigálja az elvárások
kiismerhetetlenségéből fakadó alapvető prevenciós hatásokat.
(A két állítás bizonyítása a fejezet függelékében található.)
Érdemes ezen prevenciós hatás mellett számba venni a döntés egyéb hatásait is. Az első
fejezetben láttuk Guido Calabresi klasszikus felosztását a kártérítési jog hatásairól. Az utólagos
bölcsesség kapcsán most azt láttuk, hogy az mennyiben befolyásolja a prevenciós hatásokat.
Ezen túl azonban könnyű belátni, hogy másképp is osztja el a kockázatokat: a súlyosabb
balesetek esetén azok nagyobb részét terheli a károkozóra. Valamint csökkenti a bírósági eljárás
költségét is: a bíróágnak nem kell végiggondolnia, hogy az elővigyázatossági döntés, vagy a
magatartás pillanatában mit kellett volna tudnia a döntéshozónak – nyilvánvalóan
egyszerűbben ítélheti meg az ügyet e nélkül.
Eljárásjog és vétkesség: rendelkezési elv. A fentiek abból indultak ki, hogy a bíróság három
lépésben értékeli valaki felróhatóságát: (i) egyrészt felméri, milyen lépéseket tett, (ii) másrészt
megállapít egy elvárható szintet és (iii) összeméri a kettőt. Thomas Miceli azonban megmutatja,
hogy ez felesleges feltevés – pontosabban az, hogy a bíróságnak (legalább implicit módon) meg
kellene fogalmaznia az elvárást.109 Adott személy magatartásának felróhatóságáról dönthetünk
anélkül is, hogy pontosan megmondanánk, hogy mit kellett volna tennie.
Induljunk ki az állítási teherből: az adott félnek meg kell mondani, hogy miért gondolja, hogy
a másik felróhatóan, vétkesen járt el. (A legtöbb jog ebből indul ki – mint majd látjuk, a
magyar jog e tekintetben kivétel, de a modell végiggondolása ennek ellenére sem haszontalan.)
Meg kell neveznie, egyetlen olyan lépést, amit szerinte meg kellett volna tennie, de
elmulasztotta – vagy annak ellenére megtette, hogy azt nem kellett volna meglépnie. A
bíróságnak innentől nem kell számba vennie az összes megtett lépést, nem kell megfigyelnie,
hogy pontosan mit tett és mit nem tett az adott fél – erre az egyetlen (vagy néhány) az
ellenérdekű fél által felhozott állítólagos hibára kell csak koncentrálni. Erre a döntésre végzi el
a bíróság a fent látott Hand-tesztet: megvizsgálja, hogy az adott elővigyázatossági lépés milyen
költséggel járt volna, és mennyivel csökkentette volna a várható kárt. Ha az olyan lépés, amely
esetén az elővigyázatosság költsége kisebb, mint a várható kár csökkenése, akkor az illetőt
vétkesnek ítélik, ha ilyet nem nevez meg (nem tud megnevezni), akkor nem. Miceli bizonyítja,
hogy (amennyiben a bíróság nem téved a költségek és a várható kár változásának
megítélésében)
109 Micelli [1997] 20-23.
87
- a másik fél csak akkor tud olyan lépést megnevezni, amely alapján vétkesnek találnak
minket, ha az elővigyázatosságunk elmaradt a Coase és Calabresi által definiált hatékony
szinttől,
- viszont ebben az esetben sem biztos, hogy ilyen lépést hoz fel (hiszen nem ismeri az
összes lehetséges döntésünket és lehet, hogy olyan mulasztást vagy döntést valaszt,
amelyre már elbukik a Hand-teszten) – azonban minél kisebb költséggel járó lépést
választ az érvelése során annál valószínűbb, hogy nyer.110 (még akkor is, ha a kis
költségű lépések egyben a várható költséget is csak kis mértékben csökkentik).
A modell ismertetése két ok miatt volt fontos – még akkor is, ha a magyar jogban a fordított
bizonyítási teher miatt nem terheli állítási teher a másikat felróható magatartással „vádolót”.
Egyrészt ez a döntési, eljárási módszer a Hand-tesztnek egy a klasszikus irodalomban bevett,
előbb látott „háromlépéses” leírásával szemben egy lényegesen egyszerűbb formáját mutatja be.
Másrészt találkozunk itt egy új ösztönzővel is: a bizonyítási ösztönzővel. A kártérítési jog
ugyanis nem csak arra hathat, hogy ki mit tesz a kárveszély csökkentése érdekében (ki mennyire
elővigyázatos), hanem arra is, hogy mit tesz később a bírósági eljárásban. A mostani példában
még csak egy elem merült fel: az állítási teher, vagyis, hogy mit állítanak a felek. Láttuk, ez a
megoldás a feleket arra ösztönzi, hogy a lehető legkisebb elmaradt lépést kérjék számon az
ellenfélen.
2.2. Összehasonlító vétkesség: a kármegosztást meghatározó tényezők

Ahogyan viszonylag keveset tudunk arról, hogy a magyar bíróságok minek alapján döntik el,
hogy valaki vétkesen, felróható módon járt-e el vagy sem, ugyanúgy nagyon keveset tudunk
arról is, hogy a kármegosztás – ha mindkét fél vétkes – milyen számítások, vagy intuitív döntési
elvek alapján történik. Érdemes ezért itt is áttekinteni, hogy elvileg milyen döntési elveket
követhet a bíróság, illetve ezeknek milyen ösztönzési következményei vannak.
Elméleti lehetőségek. A két legismertebb döntési el a tiszta és a kevert összehasonlító vétkességi
szabály.111 Mind a kettő abból indul ki, hogy a bíróság megvizsgálja a felek valós
elővigyázatossági szintjét és meghatározza az elvárt magatartást is. Ha ezeket ismeri, akkor
már csak az a kérdés, hogy ezen elvárt szinttől mennyivel maradtak el az egyes felek. A
legegyszerűbb matematikai képlet szerint: az elvárást hány százalékra teljesítették. (Például az
elővigyázatosságra fordított költség hány százaléka volt az elvárás teljesítése esetén arra
fordítandó összegnek.) Az összehasonlításkor két elmaradás nagyságát vetik össze. Ennek az
összevetésnek azonban két módja ismert: a tiszta és a kevert összehasonlító vétkesség.
A tiszta összehasonlító vétkesség esetén a kármegosztás alapja az elmaradás relatív mértéke.
Például, ha mindkét fél az elvárás 80%-át teljesítette (vagyis az elmaradás egyaránt 20-20%),
akkor a károkozóra a kár 50%-át terhelik. Ha azonban a károkozó 90%-ra teljesít – vagyis az
elmaradás a károkozónál csak 10, míg a károsultnál 20%, akkor a megosztás 2/3 – 1/3: a
károkozó a kár 33,3%-át téríti meg kártérítésként.112
110Vegyük észre ez az állítás nem triviális: az a lépés, amelynek a költsége kicsi, általában kevésbé is hat
a kárveszélyre – vagyis nem csak az lépés költsége kicsi, hanem a várható kárt befolyásoló hatása is.
Miceli azonban bizonyítja, hogy ezt a kockázat-csökkentésbeli eltérést figyelembe véve is abban
érdekeltek a felek, hogy viszonylag kis lépésekről vitatkozzanak.
Artigot i Golobardez – Gómez [2009] 52-53.
111
A legegyszerűbb képlet szerint a kárnak az alperesre terhel hányada, D/L:

112
D/L= xr /(xr +yr)
88
A kevert összehasonlító vétkesség esetén a felperes csak akkor kap kártérítést, ha ő maradt el
kevésbé az elvárástól – vagyis az előző teszt alapján legalább a kár minimum 50%-ára jogosult
lenne. A második példában, amikor a károkozó csak a kár 1/3-át térítené, nem lenne kártérítés.
Bár azt nem tudjuk, hogy minek alapján ítéli meg a magyar bíróság a kármegosztást, de az
egyértelműnek látszik, hogy nincs a vegyes rendszerben ismert minimális kártérítési szabály:
megítélnek olyan kármegosztást is, ahol az alperes részesedése nem éri el az 50%-ot.
Ösztönzési hatások. A kármegosztási szabályok ösztönző hatásainak elemzésekor érdemes ismét
ugyanazt a kérdést feltenni, amit az előző alfejezet végén tettünk fel: ki nem számítható bírósági
ítélet esetén, hogy befolyásolja egyik és másik megoldás a várható kártérítés nagyságát. A
kevert összehasonlító vétkesség kevesebb esetben fizettet kártérítést – ösztönzési szempontból
tehát a tiszta összehasonlító vétkesség és a közrehatás tesztjével kombinált vétkesség szabálya
között helyezkedik el: van olyan helyzet, hogy a károsult vétkességének nagysága miatt elmarad
a kártérítés. Éppen ezért a második fejezetben bemutatott logika alapján a potenciális károkozó
prevenciós ösztönzőit gyengébbek, míg a potenciális károsultét erősebbek. A fejezetben tárgyalt
négy fontos felelősségi forma (az egyszerű vétkesség, a tiszta közreható vétkesség, a kevert
összehasonlító vétkesség és a közrehatás tesztjével kombinált vétkesség) prevenciós hatásait
foglalja össze a 3.2. ábra.
[3.2. ábra]
3. A bizonyítási teher
Thomas Miceli állítási terhen alapuló modelljének mostani szerepeltetése kapcsán nyilvánvaló
problémát jelent, hogy a magyar jogrendszer egyik specialitása a bizonyítási teher megfordítása,
vagyis a károsultat nem terheli az állítási teher.
A bizonyítási teher megfordítását két – egymással összefüggő – érvvel támasztja alá a jogi
gondolkodás. Egyrészt az ún. bizonyítási szükséghelyzet, másrészt a felelősség
objektivizálásának igényével. A bizonyítási szükséghelyzet lényege az információs aszimmetria:
káresemény esetén a károsult, a felperes nem lesz megfelelő információk birtokában, nem fogja
tudni bizonyítani, hogy mit tett, illetve mulasztott el a károkozó, az alperes. Mivel az
alperesnek mindig több információja van arról, hogy mit tett, így a felperes nagy valószínűséggel
akkor sem tudná meggyőzni a bíróságot az alperes vétkességéről, ha valóban az volt.113
ahol xr=(x*-x)/x*, vagyis az alperes elvárástól való elmaradása az elvárás arányában kifejezve, míg y r=(y*-y)/y*a
felperes elvárástól való elmaradása az elvárás arányában kifejezve.
113 Marton Géza meghatározása szerint ennek lényege, hogy a károkozó, alperes vétkességéről külső fél (a felperes)
nem győződhet meg; illetve ha maga meg is győződhet, akkor azt harmadik félnek (a bíróságnak) bizonyítani nem
tudja. Marton ezzel a nehézséggel magyarázza, hogy a kártérítési jogban a vétkesség eredeti szubjektív értelmét
kiszorította annak objektivizált formája: vétkes az, aki egy külső, mindenki számára megfigyelhető elvárás, a jó
családapától (bonus pater familias), az ésszerűen eljáró embertől (reasonable man) – vagy kicsit későbbi magyar
jogszabályi megfogalmazás szerint: az adott helyzetben általában – elvárható magatartástól elmarad.
Eörsi felelősségi elméletének az egyik kulcsfogalma, még, ha nem is hivatkozik rá annyiszor, mint Marton, szintén a
bizonyítási szükséghelyzet: „…jogpolitikai meggondolások a bizonyítási teher megfordítását – egyszerű vélelem
létesítését – indokolják. Ilyen jogpolitikai megfontolások alapja lehet pl. az, hogy a felek között igen nagyfokú
egyenlőtlenség van bizonyítási lehetőségeik szempontjából: lényegében csak egyikük van olyan helyzetben, hogy
bizonyítani tudjon…” (Eörsi [1966] 149.) (Érdemes ugyanakkor kiemelni, hogy 1961-es munkájában még a „burzsoá
tévedésnek” minősíti azt, hogy a bizonyítási szükséghelyzetre a bizonyítási teher megfordítása választ adhatna,
másrészt, hogy a vétkesség vélelmét ezen az alapon igazolni lehetne. Lásd Eörsi [1961] 341, 391.)
89
Az objetkitivizálódás érve szerint pedig a bizonyítási teher megfordítása valamiféle „hidat
képez”114 az (objektivizálódott) vétkesség és az objektív-tárgyi felelősség (a károkozás általános
tilalmán alapuló rendszer) között. A vétkességnél szigorúbb, de az objektív-tárgyi felelősségnél
enyhébb felelősséget hoz létre115: a sima vétkességnél gyakrabban, de az objektív-tárgyi
felelősségnél ritkábban kell a károkozónak megfizetnie az okozott kárt.
Ez utóbbiból könnyen levonhatónak látszik a következtetés: fordított bizonyítási teher esetén
vélhetően nő is a prevenciós ösztönzés, hiszen emiatt megnő a kártérítés megítélésének esélye,
és ezzel a várható kártérítés nagysága.
Ugyanakkor ez a következtetés túlzottan leegyszerűsített – sőt, téves – lenne. Elfeledkezik
ugyanis arról, hogy a bizonyítási teher megfordítása elsősorban az eljárásra hat, vagyis arra,
mit épp most neveztünk úgy, hogy bizonyítási ösztönző. Megváltozik az, hogy a felek mit
tesznek a bíróság meggyőzése érdekében, és emiatt (ha tetszik: a bizonyítási teher ezen
közvetlen hatása) miatt megváltozik az, hogy a bíróság milyen eséllyel találja a felek
magatartását felróhatónak. Sőt, azt is figyelembe kell venni, hogy a felróhatóság nem csak arra
hat, hogy kell-e kártérítést fizetni, hanem arra is, hogy a perköltség mekkora részét kell állni.
Emlékezzünk: a második fejezetben bemutatott modell szerint, a saját kár mellett ez a két elem
volt az, ami befolyásolja azt, hogy mennyire lesznek elővigyázatosak a felek.
Az előző túlzottan leegyszerűsített érvelés csak a felperes győzelmi esélyének vélt változására
figyelt. Abból indult ki, hogy a bizonyítási teher megfordítása miatt ez nő. Azonban be kell
látni, hogy ez tényleg így van – figyelembe véve a bizonyítási ösztönzőket is. És ezzel együtt
nem feledkezhetünk el a perköltség hatásáról sem: ez – igaz, szélsőséges esetben – meglehetősen
magas is lehet, akár fontosabbá is válhat, mint a várható kártérítés nagyságának változása.116
Mielőtt azonban ennek alapján a bizonyítási teher megfordításának értékelésébe fognánk,
három kérdést érdemes végiggondolni. Egyrészt definiálni kell, hogy mit is értünk bizonyítási
terhen. Másrészt át kell gondolni, hogy hogyan alakul ki a perköltség egy a magyarhoz hasonló
rendelkezési elven nyugvó per esetén. Harmadrészt, végig kell gondolni, hogy a felek
elővigyázatossága milyen csatornánk keresztül befolyásolja a per kimenetelét – ez az ún.
endogén bizonyítási költség modellje.
A bizonyítási teher fogalmai. A bizonyítási teher [burden of proof] fogalma többféle értelemben
használatos. Egyrészt láttuk, hogy ide tartozik az állítási teher [burden of pleading]. Ez azt
jelenti, hogy melyik fél kötelessége a bizonyítás tárgyát képező állításokat megtenni,
114 „A szocialista ptk.-k szinte kivétel nélkül kimondják a vétkesség vélelmét is, institucionalizálva ezzel azt a
történelmileg kikiséglrtezett és bevált módszert, amely a szubjektív felelősség formális fenntartásával hidat ver az
objektív helytállás felé.” Sólyom [1977] 46-47.
115 „A hatályos rendelkezés nem is a felróhatóságon nyugvó felelősség elvét konstituálja, hanem főszabályként az
általános károkozás tilalmát szankcionálja, és az exkulpációs bizonyítás fordulatával kimentési lehetőséget biztosít
a károkozónak. Így a Ptk. összhangban áll azzal a nemzetközi fejlődési tendenciával, amely a sikertelen bizonyítás
kockázatát – a bizonyítási teher megfordításával – még ott is a károkozóra hárítja, ahol a bizonyítási teher általános
elve szerint a károkozó vétkességét a károsultnak kellene bizonyítania.” Lábady [2008] 1117-1118
„A vétkesség elemét a bizonyítási teherrel a szocialista jogban a felelősség szigorításának tendenciája köti össze.”
Mádl [1964] 465.
116 Bizonyítja ezt Szalai [2013]. Érvelése Gordon Tullock híres modelljének eljárásjogra való alkalmazásából indul ki:
a felek a per megnyerése érdekében maximum annyit hajlandóak áldozni, amennyi a perből várható kifizetésük. Ha
mind a két fél ezen maximumig elmegy, akkor ketten együtt a teljes pertárgyértéknek megfelelő összeget
(pontosabban annál egész kicsivel kevesebbet) fognak a pereskedésre fordítani. Az intuíció: amíg egy kis várható
nyereség is van a peren (amíg a perköltség egy kicsivel is elmarad a per várható értékétől (vagyis attól az összegtől,
amennyit várhatóan – a felperes győzelmi esélyével súlyozva a pertárgyértéket – a peren nyerni, vagy veszteni lehet),
addig megéri a perbe belevágni. (Tullock [1967])
90
melyiküknek kell elől járnia abban, hogy a vita tárgyát meghatározza – természetesen, a másik
fél ellenállításaival, ellenindítványaival módosíthatja azt. Másrészt, jelenti az ún. bizonyíték
bemutatásának terhét, a bizonyítási kötelezettséget [burden of production].117 Ez azt mondja
meg, hogy amennyiben az adott állítást semmiféle bizonyíték nem támasztja alá, akkor ki ellen
dönt a bíróság.118 A joggazdaságtani irodalomban ez elsősorban olyan modellekben jelentkezik,
amelyek azt vizsgálják, hogy változik-e a felek magatartása, ha a potenciális károkozónak kell
(részben vagy egészben) fedezni a szükséges bizonyítékok előteremtésének költségét.
Harmadrészt megjelenik a bizonyítási teher, mint ún. meggyőzési teher [burden of persuasation],
vagy a bizonyítatlanság kockázata [risk of nonpersuasation]119is. Ez azt határozza meg, hogy ki
ellen dönt a bíróság akkor, ha egyik fél igazát sem látja igazolva, bizonyítva.120
A perköltség alakulása a felek rendelkezési elvére alapuló eljárás esetén. Induljunk ki abból,
hogy a perköltség alapvetően eltér attól függően, hogy inkvizitórikus eljárásrendben, vagy a
felek rendelkezési elvén alapul a polgári peres eljárás. Inkvizitórikus eljárás esetén – mint az
előző fejezetben is láttuk – a perköltség nem függ a két peres fél döntésétől. Ezzel szemben
rendelkezési elv esetén ők döntenek arról, hogy mennyi bizonyítékot visznek a bíróság elé –
vagyis ők befolyásolják a saját perköltségüket.121 Ebben az esetben a két fél között egy
bizonyítási verseny indulhat meg: ha az egyik fél növeli a bíróság meggyőzése érdekében tett
erőfeszítéseit, akkor ezzel még nem biztos, hogy a pernyerési esélyeit is növeli – ugyanis arra a
másik fél a saját erőfeszítései növelésével reagálhat. Ezt a bizonyítási versenyt legjobban Avery
Katz [1988] modelljével írhatjuk le. A modell egyik legfontosabb, és a következők miatt
számunkra is megkerülhetetlen állítása: a felek többet költenek azokra a perekre, amelyekben
a nyerési esélyek kiegyenlítettebbek.
Endogén bizonyítási költségek: az elővigyázatosság hatása a per kimenetére, költségeire. A
bizonyítási teher hatásának megértéséhez érdemes még egy reálisnak tűnő feltevéssel élni. Az
ún. endogén bizonyítási költségek feltevése azt állítja, hogy a felperes annál nehezebben
bizonyítja az alperes vétkességét (és a károkozó annál könnyebben bizonyítja a saját
vétlenségét) minél elővigyázatosabb volt az alperes. Vegyük észre, hogy ez részben ellentmond
a bizonyítási szükséghelyzeten alapuló érvelésnek! A bizonyítási szükséghelyzetre, információs
aszimmetriára hivatkozó érvek azt feltételezik, hogy -- mivel könnyebben hozzáfér a
bizonyítékokhoz -- mindig az alperes az esélyes. Az endogén bizonyítási költség feltevése viszont
– bár nem tagadja ezt az információs aszimmetriát – arra hívja fel a figyelmet, hogy a bizonyítás
egyszerűsége vagy nehézsége nem csak ilyen exogén tényezőktől függ, hanem például attól is,
hogy az alperes mennyire volt elővigyázatos.
Ha elfogadjuk ezt a feltevést, akkor Szalai [2013] nyomán
117 Farkas – Kengyel [2005] 73-78. Gátos [2010] 653-655.

118 Farkas József és Kengyel Miklós hívja fel a figyelmet arra, hogy a bizonyítás terhe nem jelent egyben bizonyítási
kötelezettséget is. Egyrészt a bizonyítatlanság a jog nem tekinti kötelességszegésnek – nem bünteti. Másrészt
amennyiben a bizonyítékokat nem az adott fél, hanem valaki más szolgáltatja, akkor az ugyanúgy hat, mintha ő
tette volna – Farkas – Kengyel [2005] 79. Hasonló érvelésért lásd: Király – Simon [2005a] 136-137.
119 Sanchirico [2008], Kaplow [2012]. Hasonló értelemben használja, Farkas – Kengyel [2005] 79.
120 Lásd Farkas – Kengyel [2005] 80-81. Király – Simon [2005b] 131-132
121 Érdemes kiemelni, hogy a saját perköltségüket, és nem a teljes perköltséget befolyásolja ez a döntésük. Ez első
látásra ellentmond a vesztes fél fizet európai jogban bevett elvének – de csak látszólag. A vesztes fél fizetési
kötelezettsége, ugyanis csak a közgazdaságtani értelemben vett költségek egy részére, a bizonyítható kiadásokra
terjed ki. Ráadásul ezekre sem teljes egészében, hanem csak a bíróság által indokoltnak látott mértékig. Ezen kiadási
körön kívül ebben a költségviselési rendben is minden költséget az adott fél visel. (Lásd erről: Szalai [2013b] 163-
164.)
91
- igazolhatjuk az előző fejezetben még feltevésként megfogalmazott állítást: a felek
pernyerési esélye122 annál kiegyenlítettebb, minél közelebb volt a károkozó
elővigyázatossága a várt elváráshoz; és
- bizonyíthatjuk azt is, hogy az elővigyázatosság növelésével csökken a felperes győzelmi
esélye.123
A bizonyítási teher hatása az elővigyázatosságra. Ezen hatások mellett belátható, hogy a
bizonyítási teher magyar rendszerben ismert megfordítása, más megfogalmazás szerint: a
vétkesség vélelme, három csatornán keresztül hat a potenciális károkozók ösztönzőire.
Egyrészt azon keresztül, hogy emiatt megnő a várható kártérítés (ahogyan azt az inkvizitórikus
eljárásrendet elemző joggazdaságtani modellek felteszik). Fontos: itt csak annyit állítunk, hogy
adott elővigyázatosság mellett nő az esélye annak, hogy valakit vétkesnek találnak és ezért
kártérítést kell fizetnie.
Másrészt változik a várható perköltség is. Itt már nem egyértelmű a hatás. Adott
elővigyázatossági szint mellett nő a károkozó perköltsége, ha enélkül (egyenes bizonyítási teher
esetén) ő lenne a per esélyese – vagyis, ha a bizonyítási teher megfordítása kiegyenlítettebbé
teszi a pernyerési esélyeket. Olyan elővigyázatossági szinteken, ahol eleve a károsult a per
esélyese, ott a bizonyítási teher megfordítása csökkenti a bizonyítási ösztönzőt, a bizonyítási
verseny élességét – és így a károkozóra hárított perköltséget is.
Ezt a két hatást a közgazdaságtan szinthatásnak nevezi: a bizonyítási teher megfordítása adott
perben, tehát adott elővigyázatosság esetén megváltoztatja a bizonyítási verseny
végeredményét. Egyedül a szinthatás alapján azonban arra még nem adhatunk választ, hogy
miként változik a kártérítés fizetésének esélye és a pereskedés, a bizonyítás várható költsége,
ha áttérünk az exkulpációs rendszerre. Ahhoz, ismernünk kell az ún. különbségben hatást is. Ez
jelzi, hogy miképpen megváltozik a bizonyítási teher megfordítás miatt az elővigyázatosság
hatásának ereje is. Hozzunk egy példát, hogy érthető legyen! Az, hogy többet költ-e valaki az
elővigyázatosságra, elővigyázatosabb lesz-e, az ahhoz hasonló döntés, hogy hajlandó-e költeni
egy adott ingatlan átalakítására, felújítására. Tegyük fel, hogy adott egy ingatlan és az a kérdés,
hogy ráköltsünk-e egymillió forintot. A szinthatás ahhoz hasonló, mintha valami megnövelné
az ingatlan értéké. A kérdés az, hogy ha ez a szinthatás („szintugrás”) bekövetkezik, akkor
jobban megéri-e rákölteni az egymillió forintot. Talán nyilvánvaló: ennek az értékváltozásnak
az alapján még nem válaszolhatjuk meg a kérdést. Tudnunk kellene, hogy az egymillió forintos
átalakítás mit ad hozzá az ingatlan értékéhez. Vélhetően nem ugyanannyit akkor, ha tízmilliót
és akkor, ha tizenötmillió forintot ér az beruházás nélkül is.
Azt, hogy ugyanaz a beruházás jobban vagy kevésbé hat-e egy nagyobb értékű (magasabb
szinten álló) esetben az ún. különbség a különbségben hatás révén elemezhetjük. Ez azt kérdezi,
hogy az a hatás, ami miatt bekövetkezett a szinthatás, hogyan hatna a beruházás hozamára,
ha adott szinten A különbség a különbségben hatás becsléséhez hívjuk segítségül az endogén
bizonyítási költség feltevését! A károsult, a felperes annál nehezebben, a károkozó, az alperes
pedig annál könnyebben mutathat be a bíróság előtt a károkozó felróhatósága kapcsán a saját
122Feltéve, hogy a vita csak a vétkességről zajlik.

123Ez nem következik egyértelműen abból, hogy a felperes elővigyázatosságának növekedésével egyre nehezebben
bizonyítható a vétkessége: elképzelhető lenne, hogy emiatt ugyan a felperes visszafogja a perbeli aktivitását (nem
akar annyi bizonyítási költséget felvállalni), de erre az alperes is a perköltségei visszafogásával reagál. Katz modellje
segítségével Szalai [2013] bizonyítja, hogy ilyenkor összességében a felperes visszavonulása a fontosabb – a pernyerési
esélyei csökkennek.
92
állításait alátámasztó bizonyítékot, minél elővigyázatosabb volt a károkozó. Katz bizonyítja is:
a felperes bizonyítékszerzési költségének emelése esetén csökken a felperes pernyerési esélye.124
Kérdés, hogy e három hatás összege hogyan alakul, ha a vétkesség vélelmét fogalmazzuk meg.
Erre ugyan nincs egyértelmű válasz, de bizonyítható, hogy a bizonyítási teher megfordítása
miatt bizonyosan nő a prevenciós ösztönző azon elővigyázatossági szinteken, amikor a per
esélyese a károkozó. Ekkor a szinthatás és a különbség a különbségben hatás is bizonyosan
erősíti az elővigyázatosságot. Érdemes azonban észben tartani: a károkozó két ok miatt lehet
esélyesebb. Egyrészt azért, amit a magyar irodalom bizonyítási szükséghelyzetként ismer –
másrészt viszont (az endogén bizonyítási költségek miatt) amiatt, hogy eleve magas volt az
elővigyázatossági szintje. (Ha adott elővigyázatossági szinten a károsult az esélyes, akkor a
hatás bizonytalan – a vétkesség vélelme erősítheti ekkor is a prevenciós ösztönzőt, de ez sok
egyéb nehezen ellenőrizhető tényezőtől függ.)
Emeljük ki: a bizonyítási teher megfordítása azokat, akiknek eleve magas az elővigyázatossági
szintje (normatív értelemben talán fogalmazhatunk úgy: azok, akik túlzottan óvatosak) további
elővigyázatosságra sarkallja. Míg azokat, akik elővigyázatossági szintje alacsony esetleg (a
nehezen ellenőrizhető feltételektől függően) esetleg az elővigyázatosságuk további csökkentésére
sarkallhatja.
Érdemes ezen a ponton kitérni arra, hogy a bizonyítási teher megfordítása más jogrendszerében
sem ismeretlen – de nem a magyarhoz hasonlóan általános. Általában olyan feltétekhez kötik
az alkalmazását, amikor „első látásra” olyan helyzet áll fenn, amikor valószínűsíthető, ha a
károkozó túl kevéssé volt elővigyázatos. Az előző fogalmainkkal: megpróbálják kizárni azt az
esetkört, amikor a károkozó eleve – egyenes bizonyítás mellett is – túlzottan elővigyázatos
lenne. Például, ha a kockázatkerülése, vagy az elvárás kiszámíthatatlansága miatt eleve azt
feltételezhetjük, hogy ő túlzottan is elővigyázatos, akkor a vétkesség vélelmének alkalmazási
feltételei nem állnak fenn. Nem fogja az még magasabb (felesleges) elővigyázatosságra sarkallni
őt. Ilyen a res ipsa loquitur bizonyítás, amikor a bíróság fordíthatja meg a bizonyítási terhet.125
Ez nem generális szabály, hanem elsősorban csak akkor kerül rá sor, amikor első látásra
nyilvánvalónak tűnik az, hogy a károkozó vétkesen járt el. Dam példaként a német csirkepestis-
ügyet hozza126: egy oltás fertőzött volt ezért alakult ki a csirkéknél a betegség, ezért pusztultak
el. A bíróság itt vélelmezte a gyártó vétkességét – neki kellett kimentenie magát. Ugyanakkor
nem tagadható, hogy amikor nem egyedi bírósági döntéssel, hanem generálisan valamilyen
törvényalkotói aktussal fordítják meg a bizonyítási terhet, akkor más jogrendszerben sincs
garancia arra, hogy csak a nagy valószínűséggel vétkes károkozók lesznek érintettek.
Ugyanakkor azt mindenképpen látni kell, hogy ezen esetek köre szűk, és olyan esetkörről van
szó (például a kiskorúak felügyelőjének felelőssége, vagy a munkaadó felelőssége a
munkavállalója által okozott kárért Németországban127), amikor vélhetően az esetek
többségében valóban kisebb az esélye annak, hogy az alperes nem vétkesen járt el.
124Igaz fellép egy másik hatás is, mert ha a felperes az esélyes akkor csökken, ha az alperes az esélyes akkor nő az
alperes bírósági költsége, de a pernyerési hatás a domináns: az elővigyázatosság emelése az alperes által fizetett
várható kártérítés és bírósági költség összegét mindig csökkenti. Lásd Szalai [2013b] 165-167.
125 Dam [2013] 304.
126 BGH 26 November 1968, BGHZ 51, 91
127 Dam [2013] 305.
93
4. Összefoglaló
A fejezet a magyar deliktuális felelősség alapformájával foglalkozott. Ezt alapvetően azért
tettük meg már most a könyv ilyen korai részében (a felelősség egyéb formái majd könyv
második felében kapnak helyet), hogy bemutathassuk: milyen jogi döntések, milyen
alternatívák közötti választások befolyásolják egy felelősségi szabály prevenciós hatásait.
Láttuk, hogy – szemben a második fejezetben bemutatott alapvető modellekkel – szerepet
játszhat ebben az is, hogy a károsult magatartását milyen elvek szerint értékeli a jogrendszer.
Láttuk, hogy a magyar rendszer, a legtöbb jogrendszerhez hasonlóan, az összehasonlító
vétkesség alapján épül fel. Láttuk, hogy milyen kérdéseket vet fel az „adott helyzetben általában
elvárható magatartás” fogalma, milyen részkérdései vannak, és azoknak milyen hatásai
lennének az elővigyázatosságra. Láttuk, hogy kármegosztás esetén milyen elvek között
választhatunk – és azoknak milyen a hatásuk. Elég nyilvánvaló, hogy a magyar kártérítési
rendszer – egy-két exogén standardot leszámítva – a ki nem számítható elvárással dolgozó
rendszerek közé tartozik. Persze, hasonlóan a legtöbb jogrendszerhez.
Amit tudunk a felróhatóság gyakorlati alkalmazásáról annak jó része vagy első látásra nem
szerencsés (mint az utólagos bölcsesség hibája a bírósági ítéletekben), vagy ismeretlen más
rendszerekben (mint a fordított bizonyítási teher általános alkalmazása). Az elemzés
megmutatta, hogy az első benyomásaink, vélekedéseink ezek hatásairól nem biztos, hogy
pontosak. Az utólagos bölcsesség „hibája”, az utólag szabott – már a pontos károkhoz és nem
a döntés pillanatában várható károkhoz illeszkedő – elvárások időnként kifejezetten előnyös is
lehet a prevenció szempontjából; más esetekben pedig nem is hat arra, miközben más célokat
szolgálhat. A bizonyítási teher megfordítása viszont, amelytől pedig erősebb ösztönző hatást
várunk, nem biztos, hogy a várt irányba hat: csak akkor emeli bizonyosan a potenciális
károkozó elővigyázatosságát, amikor a pernek ő az esélyese. De ennek oka lehet az is, hogy
eleve túlzottan is elővigyázatos volt. Amikor valóban emelni kellene az elővigyázatosságot,
akkor a hatása nem egyértelmű – sőt ott éppen csökkentheti is azt.
Érdemes kiemelni a fejezetből – mert később visszatérő elem lesz – egy új, eddig az elemzésbe
be nem vont ösztönzési formát: a bizonyítási ösztönzőt. Láttuk, hogy a kártérítési jog szabályai
nem csak arra hatnak, hogy mennyire elővigyázatos valaki, hanem arra is, hogy a már
bekövetkezett kár után a perben miképpen jár el, mit tesz a bíróság meggyőzése érdekében. (Ez
az ösztönző az első fejezetben látott Calabresi-féle modellben az adminisztrációs költség
nagyságát befolyásolja.)
Irodalom jegyzék
Artigot i Golobardes, Mireia – Fernando Gómez Pomar [2009]: Contributory and comparative
negligence in the law and economics literature. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law and
Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 46-79
Bar-Gill, Oren [2001]: Does uncertainty call for comparative negligence?, Discussion Paper 346,
12/2001 Harvard Law School.
Bar-Gill, Oren – Omr Ben-Shahar [2003]: The uneasy case for comparative negligence,
American Law & Economic Review 5, 433-469.
Bartus Gábor – Szalai Ákos [2012]: Környezetgazdaságtani problémák elemzése – Közpolitikai
eszközök és joggazdaságtani magyarázatok. Pázmány Law Working Paper 2012/42
94
Cooter, Robert – Thomas Ulen [2005]: Jog és közgazdaságtan. Nemzeti Tankönyvkiadó,
Budapest
Cooter, Robert D. – Thomas S. Ulen [1986], An economic case for comparative negligence, New
York University Law Review, 61, 1067-1110.
Dam, Cees van [2013]: European Tort Law (2nd edition) Oxford: Oxford University Press
Dósa Ágnes [2010]: Az orvos kártérítési felelőssége. HVGOrac, Budapest
Eörsi Gyula [1961]: A jogi felelősség problémái -- A polgári jogi felelősség, Akadémiai Kiadó, Budapest
Farkas József – Kengyel Miklós [2005]: Bizonyítás a polgári perben. KJK-Kerszöv, Budapest
Faure, Michael – Göran Skogh [2003]: The Economic Analysis of Environmental Policy and
Law. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar
Fézer Tamás [szerk, 2011]: A kártérítési jog magyarázata (e-könyv) CompLex Kiadó Jogi és
Üzleti Tartalomszolgáltató Kft. Budapest,
Gátos György [2010]: Bizonyítás. in Németh János – Kiss Daisy (szerk).: A polgári
perrendtartás magyarázata. X. fejezet. Complex, Budapest
Gyulafalvy Edith [2003]: Gépjármű vaddal történő ütközése (a bírói gyakorlat tükrében).
Gazdaság és Jog 2003/11. 23-26
Haddock, David – Christopher Curran [1985]: An economic theory of comparative negligence,
Journal of Legal Studies 14, 39-72
Harmathy Attila [2013] in: Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata VI/VI.,
Harmadik, Negyedik, Otodik es Hatodik Resz, Budapest, HVG-ORAC, 2013.
Hegyes Péter [2011]: A vadászati jog jogosultjának felelőssége a vadon élő állatok által okozott
károkért. Miskolci Jogi Szemle 6 (2) 55-66
Kaplow, Louis [2012]: Burden of Proof. Yale Law Journal 121, 738-859.
Kemenes Béla – Besenyei Lajos [2007] in: Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv
magyarázata, Budapest, Complex 2007
Király Lilla – Simon László [2005a]: A bizonyítási teher. in: Kengyel Miklós (szerk.): A polgári
perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve 13. fejezet, KJK-Kerszöv, Budapest
Király Lilla – Simon László [2005b]: A bizonyítási kötelezettség. in Kengyel Miklós (szerk.): A
polgári perbeli bizonyítás gyakorlati kézikönyve 12. fejezet, KJK-Kerszöv, Budapest
Lábady Tamás [2008] in: Vékás Lajos (szerk): Szakértői javaslat az új Polgári Törvénykönyv
tervezetéhez. Complex, Budapest
Landes, William M. – Richard A. Posner [1987]: The Economic Structure of Tort Law.
Cambridge, MA, USA: Harvard University Press
Mádl Ferenc [1964]: A deliktuális felelősség -- A társadalmi és jogi fejlődés történetében
Akadémiai Kiadó, Budapest
95
Menyhárd, Attila [2015]: Basic Questions of Tort Law from a Hungarian Perspective. Helmut
Koziol (szerk.): Basic Questions of Tort Law from a Comparative Perspective, Wien: Jan
Sramek Verlag, 251-351.
Miceli, Thomas J. [1997]: Economics of the Law. Oxford, New York: Oxford University Press.
Miceli, Thomas J. [2004]: Economic Approach to Law. Stanford, Ca, USA: Stanford.
Posner, Richard A. [2011]: Economic Analysis of Law (8th edition) New York: Aspen. 1997.
Posner, Richard A. – Andrew M. Rosenfield [1977]: Impossibility and Related Doctrines in
Contract Law: An Economic Analysis, Journal of Legal Studies 6, 83-118.
Rea, Samuel A. Jr. [1987]: The economics of comparative negligence, International Review of
Law & Economics 7, 149-162.
Sanchirico, Chris William [2008]: A primary-activity approach to proof burdens, Journal of
Legal Studies, 37 (1) 273-313.
Schäfer, Hans-Bernd – Frank Müller-Langer [2009]: Strict Liability versus Negligence. in:
Michael Faure (szerk.): Tort Law and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA:
Edward Elgar, 3-45.
Shavell, Steven [1987]: Economic Analysis of Accident Law. Cambridge, MA, USA: Harvard
University Press
Shavell, Steven [2004]: Foundations of Economic Analysis of Law, Belknap Press
Sobor Dávid [2014]: A vezetői felelősség preventív és reparatív funkcióinak érvényesülése a
magyar és a francia társasági jogban. Magyar Jog (6) 350-359.
Szalai Ákos [2013a]: A bizonyítási teher megfordításának hatása kártérítési ügyekben.
Közgazdasági Szemle LX. 1208-1233
Szalai Ákos [2013b]: A deliktuális felelősség preventív hatása és a bizonyítási teher megfordítása
– egyszerű joggazdaságtani elemzés. Állam- és Jogtudomány LIV (1-2) 147-168
Tullock, Gordon [1967]: The Welfare Costs of Tariffs, Monopolies and Theft. Western
Economic Journal, 224—232
Wright, Richard R. [1995]: The Standard of Care in Negligence Law. in: David G. Owen,
Philosophical Foundations of Tort Law. Oxford: Clerendon, 249-275
Függelék: A bírói utólagos bölcsesség, a kettős m érce hatása

Tegyük fel, hogy adott baleset esetén kétféle kár következhet be. z valószínűséggel komolyabb
jog sérül (például egészségkárosodás is lesz), míg 1-z valószínűséggel csak kisebb (például csak
anyagi kár jelentkezik). Ezek egymáshoz viszonyított arányát, esélyét a károkozó
elővigyázatosság nem befolyásolja. A károkozónak komolyabb sérelem esetén I, míg enyhébb
esetén D kártérítést kell fizetnie. Ez azonban ne feltétlenül azonos a valóságban bekövetkező
kárral, ami H és A a két esetben. Az egyszerűség érdekében feltesszük, hogy elővigyázatossági
lépést csak a potenciális károkozó tehet, ezért csak az ő prevenciós ösztönzőit fogjuk vizsgálni.
96
A második fejezetben megismert, nem kiismerhető elvárás melletti egyéni költségfüggvény most:
PC = x + p(x) × {z × F(x) × I + (1 – z) × F(x) × D}
Ebből a határköltség-függvény, ami a károkozó számára optimális megoldást definiálja:
MC = 1+ π × {z × I + (1 – z) × D} = 0
Ebben az egyenletben = vagyis az elővigyázatosság növelésének a szankcionált balesete
esélyére gyakorolt hatása. Ez, ugye eltér a balesetek valószínűségétől, hiszen itt a szankció
esélyével is számolni kell.
Vizsgáljuk meg először, hogy ebben az esetben a károkozó a hatékony szintnél többet vagy
kevesebbet fog-e védekezni! Ezt úgy tehetjük meg, hogy megvizsgáljuk, hogy a hatékony
elővigyázatosság szintjén a határköltsége negatív vagy pozitív-e. Ha negatív, akkor ehhez képest
növelni fogja a prevenciós, ha pozitív, akkor csökkenti – alacsonyabb szintet választ.
A hatékony szinten az ő elővigyázatosságának várható társadalmi költsége (vagyis a kárral és
nem a kártérítéssel számolva) éppen nulla, vagyis 1+ px × {z × H + (1 – z) × A} = 0. A
károkozó egyéni határköltsége ebben a pontban akkor lesz negatív – vagyis akkor és csak növeli
a ki nem számíthatóság miatt az elővigyázatosságát, ha
px × {z × H + (1 – z) × A} = 0 > π × {z × I + (1 – z) × D}
átrendezve:
{z × I + (1 – z) × D} / {z × H + (1 – z) × A} > px / πS
A baloldalon {z × I + (1 – z) × D} az átlagos kártérítés, amivel balesete esetén számolnia
kell, míg az átlagos kár, amit okoz. A baloldal tehát azt mutatja, hogy az átlagos kár mekkora
részét teszi ki a kártérítés. A jobboldalon pedig az elővigyázatosságnak a baleset és a
szankcionált baleset esélyére gyakorolt hatásának aránya szerepel.
Rendezzük át ezt a feltételt még egyszer:
π × {z × I + (1 – z) × D} / {z × H + (1 – z) × A} < px (1)
Azért fontos ez, mert így még jobban látható, hogy mitől is függ adott esetben az hogy valaki
emeli vagy csökkenti-e az elővigyázatosságát a ki nem ismerhető elvárások miatt. Látszik, hogy
amennyiben a megtérített károk aránya nő, akkor az egyenlőtlenség nagyobb eséllyel teljesül –
ne feledjük π és px is kisebb, mint nulla. Ha pedig teljes kártérítés van, akkor a baloldalon a
második tényező eltűnik (1 lesz), vagyis ekkor a hatás attól függ, hogy mit gondol a potenciális
károkozó arról, hogy az elővigyázatossága hogyan hat a szankcionált balesetek esélyére. Ha
optimista, vagyis, ha várakozása szerint erősen tudja azt befolyásolni (akár azon keresztül,
hogy jobban képes csökkenteni a balesetek számát, akár azon keresztül, hogy a baleset utáni
szankció esélyét tudja jobban csökkenteni), akkor a hatékonynál nagyobb elővigyázatosságot
várunk.
A kiismerhetetlen elvárások hatása tehát két olyan tényezőtől függ (a meg nem térülő károk
átlagos szintjétől és a károkozó optimizmusától), amelyeket a bíróság nem tud megfigyelni.
Ugyanakkor ezek az elemek hatnak arra is, hogy a kettős standard miatt – ehhez a
kiismerhetetlen elvárások közötti optimumhoz képest – nő vagy csökken-e az elővigyázatosság.
Méghozzá éppen úgy, hogy az esetek egy viszonylag jól azonosítható részében a kettős standard
éppen akkor csökkenti az elővigyázatosságot, amikor a kiismerhetetlenség miatt túl magas
lenne. Bizonyítsuk most ezt!
97
Az egyszerűség miatt tegyük fel, hogy a kettős standard úgy hat, hogy komolyabb jog sérelme
esetén bizonyosan kártérítést kell fizetni, a károkozó a vétkesség hiánya miatt nem menekülhet
az alól. Ebben az esetben az egyéni költségfüggvénye:
PC = x + p(x) × z × I + p(x) × FD(x) × (1 – z) × D
Az egyénileg optimális elővigyázatossági szintjét pedig a határköltsége definiálja, vagyis
MC = 1 + px × z × H + πD × (1 – z) × A = 0
A szankció valószínűségét jelző F és az elővigyázatosságnak a szankcionált baleset
valószínűségére gyakorolt hatását jelző π melletti D itt azt jelenti, hogy ez a hatás egyrészt nem
feltétlenül egyenlő az előző egyenletekben szereplő F-fel és π-vel, másrészt, hogy most csak a
kisebb súlyú károkat okozó balesetek esetén fontosak ezek.
Itt most vessük össze ezt az optimumot az előző optimummal – azt kérdezzük, hogy az előző
kiismerhetetlen elvárás melletti optimumban ennek az új határköltségfüggvénynek mi az előjele.
(Ismét: ha pozitív, akkor csökkenni fog ahhoz képest az elővigyázatosság, ha negatív, akkor
nőni!) A csökkenő elővigyázatosság feltétele tehát:
1 + px × z × I + πD × (1 – z) × D > 0 = 1 + π × z × I + π × (1 – z) × D
Vagyis
πD – π > (π – px) × (z × I) / {(1 – z) × D} (2)
Ha feltesszük, hogy a változás nem érinti annak esélyét, hogy egy kisebb súlyú baleset után
milyen eséllyel találják vétkesnek a károkozót, vagyis π = πS akkor a jobboldalnak negatívnak
kell lennie ahhoz, hogy az elővigyázatosság csökkenjen. Ez mindig teljesül, ha π < px. Vegyük
észre, hogy ez így van, akkor az (1) egyenlet nagyobb eséllyel igaz – vagyis a kiismerhetetlenség
nagyobb eséllyel növeli az elővigyázatosságot a hatékony szint fölé.
Ha feltesszük, hogy a bíróság máskép ítéli meg a nem nagy súlyú balesetek miatti felelősséget
akkor, ha a komolyabbak miatt mindenképpen fizettet (például ilyenkor könnyebben találja
vétlennek a kisebb súlyú balesetek okozóit), akkor a helyzet bonyolultabb lesz. Ekkor
bonyolultabb az előbb optimizmusnak nevezett jellemző hatása. Viszont ekkor érdemes
felfigyelni a (2) egyenlet jobb oldalán szereplő második tényezőre: minél nagyobb ez annál
nagyobb az esélye, hogy a (2) egyenlet igaz, vagyis a kettős standard miatt csökken az
elővigyázatosság. Ez a második tényező, pedig nem más mint a kétféle baleset, pontosabban a
kétféle baleset miatti kártérítés várható súlyosságának aránya. Minél nagyobb a súlyosabb
balesetek aránya, illetve minél nagyobb az ilyenkor fizetendő kártérítés a kevésbé súlyosokhoz
képest, annál valószínűbb, hogy a feltétel teljesül, vagyis, hogy a kettős standard miatt az
elővigyázatosság csökken.
98
3.1. ábra: A két fél ösztönzőinek ereje – vétkesség, közrehatás és összehasonlító vétkesség
esetén
99
IV . Okozatosság a kártérítési jogban – joggazdaságtani m egfontolások
Az okozatosság fogalma a kártérítési jog közgazdaságtani elemzésében érdekes utat járt be. A
kutatási irányzat kiindulópontja, Ronald Coase híres cikke128, amely kifejezetten azt állította,
hogy az okozás fogalmának nem hatékonyság-alapú értelezése sok hiba forrása. Mára ezzel
szemben már a legtöbb tankönyv inkább úgy tekint az okozatosságra, mint amely – nagyon
speciális helyzeteket leszámítva – érdektelen a rendszer (hatékony) működése szempontjából.
Eszerint, a Richard A. Posner, William M. Landes és Steven Shavell nevéhez köthető modell
szerint, ha a kártérítés többi kérdésre – mindenekelőtt a felelősség kérdésére – megfelelő,
hatékony választ ad a jog, akkor az, hogy az okozatosságot jól állapítja-e meg, a legtöbbször
lényegtelen. (Tegyük persze hozzá, hogy ők alapvetően a vétkességi felelősség [negligence]
rendszerét írták le – mint azt mindjárt látjuk.)
„Minden károkozás jogellenes” – kis túlzással mondhatjuk, hogy Coase cikkének középpontjában
ennek az 1960-ban még (és azóta is) sok közgazdász vallott állításnak a kritikája állt. Persze,
a közgazdászok nem pont így fogalmazzák meg, de amikor azt mondják, hogy az „externáliákat
internalizálni kell”, akkor a legtöbben arra gondoltak és gondolnak, hogy ha valaki másnak kárt
okoz, akkor azt meg kell vele téríttetni. Coase legfontosabb állítása éppen az, hogy ennek az
állításnak nincs értelme. Nem azt állítja, hogy rossz, hibás ez az állítás – értelme nincs. Ugyanis
egész addig, amíg meg nem mondjuk, hogy ki fizessen kinek, addig azt sem tudjuk, hogy ki a
károkozó. A károkozás nem a jog előtti fogalom – mire egyszerűen hivatkozni lehet.
Pontosabban az, akit egy perben károkozónak és az, akit károsultnak tartunk mindig
mindketten okozók a conditio sine qua non elve alapján – és a jognak kell eldönteni, hogy kinek
a jogát védi meg a másikkal szemben. Ez a károkozó fogalmának lényege. És ezt a jog alkotja
meg – nem tudja „kölcsönözni” valahonnan. Csak miután azt mondta valakire, hogy fizetnie
kell, mert károkozó, csak azután tudjuk, hogy ő a károkozó.
Idézzük fel erre Coase példáját! Ha a szarvasmarhák tönkreteszik a szomszéd veteményét, ebből
nem következik, hogy a csorda tulajdonosa az okozó. Ha a jog álláspontja szerint a csorda arra
kóborol, amerre akar, vagyis aki azt akarja, hogy ne menjen a földjére, az kerítse be (ez volt
egyes amerikai államokban az ún. open ranch szabály), akkor az okozó és a károsult is a
veteményes tulajdonosa – vagyis nincs is jogeset. Ha úgy gondoljuk, hogy a veteményes
tulajdonosának van joga ahhoz, hogy ha ott valamit elvet, akkor azt ne pusztítsa el más (vagy
más állata, dolga), akkor a csorda tulajdonosa a károkozó. Az, hogy mi legyen erre a kérdésre
a válsz, nem eleve, természetileg adott, hanem a jog határozza meg. A jognak kell dönteni arról,
hogy kit akar védeni. A joggazdaságtani elemzés éppen innen indult: a közgazdaságtan meg
tudja mondani, hogy a két fél közül melyiket hatékonyabb károkozónak tekinteni – azt, amelyik
kisebb költséggel tud védekezni a „tönkretétel” ellen. Ha őt tesszük felelőssé, akkor az fog
védekezni, aki olcsóbban tudja ezt megtenni, vagyis kettejük együttes költsége kisebb lesz.
Kettejük együttes költsége (ebben az esetben) a társadalmi költség – innen a cikk címe: A
társadalmi költség problémája. (Calabresi ezt az elvárást egészítette ki két másik elvvel.)
Fogalmazhatunk úgy, hogy Coase problémája abból fakad, amit Blutman László így fogalmaz
meg:
Valamely eredmény, mint okozat bekövetkezéséhez számos körülmény, tényező,
történés, feltétel együttállása szükséges, melyek mögött, ugyancsak megszámlálhatatlan
128 Coase [1960/2004]
100
tényező áll. […] Mindez arra mutat, hogy különbséget kell tenni egy eredmény
bekövetkeztével összefüggésben lévő, abban szerepet játszó körülmény, és az eredményt
okozó körülmény, mint ok között.
Mi kell ahhoz, hogy egy körülmény, tényező egy okozat okává váljon? […] Külön gond,
miszerint léttani értelemben sem tisztázott megfelelően, hogy két esemény, tényező
között, milyen összefüggés minősül okozati összefüggésnek.129
A jognak kell eldönteni, hogy ezek közül a „tényezők” közül mit tekint (jogilag) releváns oknak,
és mi marad egyszerű „feltétel”, „körülmény”. A jogtudomány nem nagyon kap segítséget e
kérdés megválaszolásához a filozófiától – illetve, mint a Coase cikkében láthatjuk, a természet-
és a társadalomtudománytól sem. Saját okozatossági koncepciót kell kidolgoznia. (Tegyük
hozzá: többen vitatják, hogy létezhetne a jognak saját okozatossági koncepciója. Így tesz
például Marton Géza is. Érvelése szerint a jognak át kell venni más tudományterületek
okozatosság-fogalmát. Még akkor is, ha ez az okok roppant széles skáláját jelöli ki. Majd
kifejezetten az okságon kívüli eszközökkel, különböző korlátozó elemekkel kell ezek közül
kiszűrni azt, amihez jogi felelősséget is kapcsol. A ma elterjedt gyakorlattól ez annyiban tér el,
hogy nem az okozatosság hiányát mondaná ki a bíróság, hanem más olyan feltételre kellene
hivatkoznia, amelyet ma a jogi okság fogalmába rejt el.130)
A jognak tehát saját okozatossági koncepcióra van szüksége. Azonban egyetlen törvénykönyv
sem tartalmaz pontos definíciót erre.131 Az akadémiai irodalomban pedig különböző
fogalmakkal találkozhatunk.132 Ezek egy részét mind a magyar133, mind a nemzetközi,
összehasonlító irodalom134 ún. okazonosító elméletként, vagy természetes okként, másik részét
okszűrő elméletként, vagy jogi okként ismeri. Ugyanakkor az okazonosítás és az okszűrés
kérdése szinte szétválaszthatatlan a bírósági ítéletekben.135 És ebben az írásban sem fognak
szétválni. Az írás kérdése: mit tekint a bíróság úgy, mint ami jogilag releváns oksági viszonyban
van a kárral. A joggazdaságtan számára – és mint látjuk: a bíróságok számára is – mindegy,
hogy egy összefüggést a két elem közül melyik hiánya miatt nem tekinti oknak a jog.
A leginkább elterjedt136 okazonosító modell a conditio sine qua non tesztje. (A teszt angol neve,
az angol jogi nyelvben az ennek leírására használt but… for… fordulat miatt but-for teszt.) Ez
többek137 szerint az egyetlen lehetséges okazonostó teszt. Ha ebben igazuk van, akkor olyan
összefüggés nem lehet jogilag releváns ok, amely ennek a tesztjén nem megy át. Le kell
azonnban szögezni, hogy nem ez az egyetlen lehetséges okazonosító modell. Már csak abból is
látszik ez, hogy vannak olyan esetek (a későbbiekben látunk majd rájuk példát), amelyek ennek
alapján nem magyarázhatóak. És az irodalomban is felbukkannak más elvek. Blutman László
például legalább két másikat azonosít: a „szükségszerű következményre építő elméletet” és a
129 Blutman [2011a]

130 Marton [1941] 365.o.
131 Ezen általános tendencia alól kivételt képez a Principles of European Tort Law, amely 3. fejezet első
szakaszában hat okozatossági tesztet fogalmaz meg. Ezek: a conditio sine qua non (3:101. §), a versengő
okok (3:102.§), az alternatív okok (3:103.§), a lehetséges okság (3:104.§) bizonytalan részokság (3:105.§)
és a bizonytalan károsulti okozás (3:106.§).
132 Ennek kiváló magyar összefoglalójáért lásd: Blutman „…a magyar bírói gyakorlat 313.o., Boronkay
[2007] 191, Dam [2007] 307.

133 Blutman [2011a] 314., Fuglinszky [2015] 244.
134 Dam [2013] 310-311
135 Blutman: [2011a] 313., Menyhárd [2015] 298.
136 Blutman [2011b] 122.o.
137 Például Dam [2013] 310.
101
regularitiást.138 Az első szerint ok az (is) lehet, aminek az eredmény szükségszerű
következménye, vagyis az elégséges feltételt tekintjük oknak. A regularitás-tesztje szerint pedig
ok csak az lehet, aminek az eredmény „megszokott kísérőjelensége”, vagyis ami az eredményt
nagy valószínűséggel maga után vonja azt.
Okszűrő modellből pedig Blutman László és Boronkay Miklós elemzése alapján ötöt
különböztethetünk meg.
1. Ilyen az objektív előreláthatóság, amely szerint ok csak az lehet, amivel kapcsolatban az
ésszerű, gondos ember [reasonable man, bonus pater familias] az adott eredmény
bekövetkezésének megfelelő valószínűséget tulajdonított. Látszik ez a modell nagyon
közel áll regularitás tesztjéhez – a különbség általában az, hogy ehhez az
előreláthatósági teszthez magasabb valószínűséget kapcsolódik.139
2. Ide sorolható az adekvát kauzalitás Traeger-féle tesztje, mely szerint releváns ok csak
az lehet, ami nem jelentéktelen mértékben növeli az esemény bekövetkezésének esélyét.
(Erre a tesztre, mivel a joggazdaságtani irodalom egyik központi témája, a későbbiekben
visszatérünk).
3. Ilyen a közvetlenség-tesztje, mely szerint azt kell vizsgálni, hogy egy adott cselekvés,
lépés, esemény után, de még a baleset, a kár bekövetkezése előtt egy további ok is
megjelenik-e – az eredeti ok azon keresztül (is) hat-e. Tipikus példa a problémára az,
amikor a baleset miatt kezdődő orvosi kezelés során műhibát követnek el. A
közvetlenség kérdése: tekinthetünk-e a műhibát is magában foglaló végeredményért a
baleset okozóját (is) felelősnek – vagy válasszuk szét a baleset és a műhiba
következményeit?
4. Szintén okszűrő elmélet a normacél-elmélet, mely szerint csak akkor lesz ok egy
jogsértés, ha a sérelem beleillik azon célok közé, amiket az adott norma védeni kívánt.
Egy amerikai eseten keresztül könnyen megérhetjük ezt: annak a szabálynak, hogy a
benzinkútnál állítsuk le az autó motorját, az a célja, hogy csökkenjen a robbanásveszély.
Ha egy járó motorral otthagyott autó elindul, és nekikoccan valaminek, akkor ezen
elmélet szerint az nem oka a balesetnek: nem az ilyen balesetek megelőzése volt a
jogszabály célja.
5. Végezetül, Hart és Honoré klasszikus műve alapján Blutman javasolja a rendhagyóság
mércéjét is: tekintsük oknak azt a feltételt, ami egy balesetet megelőzően az élet
mindennapi menetétől eltérő, „meglepő” volt.
Míg ez az öt elv az alperes és a felperes oldalán is alkalmazható, van olyan speciális okszűrő
modell, amely kifejezetten a károsultra koncentrál. Ez a „normalitás teszt” egyik változatának
is tekinthető: a károsult kockázati körébe eső normális károkat nem kell az alperesnek
megtéríteni. Vagyis amíg a kár nem rendkívüli, amíg az általános élettapasztalatok szerint az
(kellő valószínűséggel) bekövetkezhet, addig annak megtérítését a károsult nem kérheti
mástól.140
138 Blutman [2011] 310-311.

139 A joggazdaságtani irodalomban ezt a különbséget Keith N. Hylton úgy írja le, mint az ex ante vagy
az ex post valószínűség vizsgálata közötti különbséget. (Hylton [2013] 109.)
140 Ezen teszteken kívül létezik elég sok metaforikus leírás, amelyek mögött általában ez előzőket, vagy
azok valamilyen kombinációját értik a bíróságok. Ilyen a „hatóerő” mércéje, a „szerves kapcsolat” keresése,
az „oksági lánc elvágás”, az „általános élettapasztalat” szerinti döntés. Ezek gyakran ugyanazt jelentik,
mint a fentiek, csak más módon írja körül az adott tesztet a bíróság – esetleg tudatosan tér el az eredeti
elnevezéstől, mert bár ugyanazt a kérdést teszi fel, ugyanazt a tesztet „futtatja le”, de az okság
102
A most látott modellek mindegyikére igaz az, hogy általában az okozatosság egy-egy elemét
ragadják ki, amely bizonyos esetekben valóban jól alkalmazhatók, valóban jól magyarázzák a
bírósági döntést, más esetekben azonban alkalmazhatatlanok, vagy félrevezetők. Úgy tűnik,
egyet kell értenünk azzal a sokak által osztott állásponttal, hogy az okozatosság kérdése a
gyakorlatban jogpolitikai kérdés marad – jogpolitikai még akkor is, ha azt nem a törvényalkotó,
hanem az esetjogban a bíróság dönti el.141 E jogpolitikai problémák megoldásában lehet szerepe
a joggazdaságtani elemzésnek. Persze a joggazdaságtannak – pontosabban annak az itt
bemutatott formájának – nem az a fő kérdése, hogy mi a „helyes” (vagy „hatékony”) értelmezése
az okozatosságnak, hanem az, hogy miképpen hat az okozatosság egyes részkérdéseire adott
válasz a prevencióra, vagyis a kártérítési jog közgazdaságtani szempontból legfontosabb
problémájára.
Az oksági elméletek ezen gyors áttekintését érdemes egy fontos módszertani megjegyzéssel
zárni. Ugyan az előzőkben is hivatkoztam nemzetközi példákra, de a deliktuális felelősség
elméleti és gyakorlati problémáin belül talán épp az okozatosság kérdése az, amikor a más
országokból vett példák kapcsán még a szokásosnál is komolyabb óvatossággal kell eljárni. Az
okozatosság funkciója ugyanis nagyon eltér az egyes rendszerekben, attól függően, hogy ott
milyen egyéb jogintézmények léteznek.142 Például, ha az adott kártérítési jog nem ismeri a
tiszta gazdasági kár fogalmát, akkor annak problémáját általában az okozatosság keretében
próbálják megoldani – az okozatosság hiányt mondják ki. Ilyen például a német rendszer. Vagy
azokban a jogrendszerekben, ahol ismert az előreláthatósági korlát, ott a közvetlen –
előreláthatóságon kívüli – okozatosság fogalma nem reagál arra, hogy a kár, illetve a balesete
előrelátható volt-e a károkozás pillanatában143. Ahol viszont ilyen nincs, ott az okozatosság
fogalmában kezelik ezt. (Például Fuglinszky Ádám is egy „nevesített okozatossági tényezőnek”
nevezi az előreláthatóságot.144)
Az okozatosság problémája, talán legélesebben akkor merül fel, amikor több potenciális okozó
van. Ilyenkor a jog – legalábbis első lépésben – tekintheti őket úgy, hogy „csoportként” okozták
a kárt, és kimondhatja az ő egyetemleges felelősségüket. Ha ez történik, akkor nem specifikálja,
hogy közülük ki mekkora kárt okozott, hanem a csoport által okozott kárt bármelyik féltől
követelheti a károsult. Ugyanakkor második lépésben a felek között meg kell osztani a kárt.
Ennek alapesete ugyan nem az okozatosságra megy vissza, hanem az előző fejezetben látott
felróhatóság alapján osztja meg a kárt, de ezt rögtön a közrehatás aránya, vagyis az
okozatossági követi. Ezt látjuk a Ptk 6:524.§ (1) és (3) bekezdésében.
6:524. § [Többek közös károkozása]
(1) Ha többen közösen okoznak kárt, felelősségük a károsulttal szemben egyetemleges.

(3) A károkozók a kárt egymás között magatartásuk felróhatósága arányában, ha ez nem megállapítható,
közrehatásuk arányában viselik. Ha a közrehatás arányát sem lehet megállapítani, a kárt a károkozók
egymás között egyenlő arányban viselik.
megállapításához a szokásosnál alacsonyabb, vagy magasabb küszöbértéket követel. Így írható le például
a „kockázat növelésén alapuló mércét”, amely igazából ugyanaz a teszt, mint a „nem elenyésző
esélynövelés tesztje” – azzal az eltéréssel, hogy ha erről beszélnek, akkor általában magasabb
esélynövekedést várnak el. (Blutman [2011a] 311-312)
141 Zlinszky [2001], Boronkay [2007] 192.
142 Dam [2013] 309, Boronkay [2007] 191.
143 Az angol megoldást elemzi Csöndes [2016]
144 Fuglinszky [2015] 270.
103
A probléma természetesen abból fakad, hogy a közös okozás jogintézményének alkalmazási
feltételét („többen közösen okoz[ták]”) hogyan kell értelmezni, mikor lássa azt teljesültnek a
bíróság. A joggazdaságtan ezt nem az alapján próbálja definiálni, hogy mitől „közös” az okozás,
hanem onnan közelíti meg, hogy „mikor akarjuk” a károkozókat egyetemleges felelőssé tenni.
Mikor akarjuk az egyetemleges felelősség hatásait velük szemben érvényesíteni? Ezt persze csak
akkor dönthetjük el, ha látjuk, hogy mik az alternatívák – magyarán: egyetemleges felelősség
hiányában milyen módon kezelné a jog az ilyen helyzeteket. Két megoldás jön szóba. Az egyik
az egyéni felelősség, amikor nem áll meg a bizonyítás a csoport szintjén, hanem kénytelen
eljutni a bíróság egy adott személyig. Esetleg felbontani a kárt az egyes személyek által okozott
részekre. A másik megoldás az együttes felelősség: ilyenkor megmarad a jog a csoport felelőssége
szintjén, viszont megosztja a csoporttagok között a kárt, és mindegyiküktől csak a rájuk eső
részt követelheti a károsult. A fő eltérés az egyéni és az együttes felelősség között az, hogy az
együttes felelősség esetén a megosztás alapja nem feltétlenül az, hogy annak ki mekkora részét
okozta, hanem más elvek szerint történik az – ilyen például az előbb látott felróhatósági arány,
vagy éppen valamiféle egyéb arányosság (végső esetben a 6:524.§ 3. bekezdésében látott egyenlő
elosztás).
A fejezet három alfejezetet foglal magába. Az első azokat a jogi részletkérdéseket próbálja
azonosítani, amelyek a prevenciós szempontjából érdekesek lehetnek. A második fejezet
vizsgálja azt, hogy ezekre a kérdésekre adott válaszok miképpen befolyásolják a prevenciót a
különböző felelősségi rendszerek esetén. A második alfejezet még felteszi, hogy egyetlen okozó
áll a károsulttal szemben. A harmadik alfejezet kérdése lesz a közös károkozás problémája,
vagyis, hogy mikor érdemes több embert egyetemleges felelőssé tenni.
1. A z okozatosság kérdései
Az okozatosság kapcsán – mint más jogintézmények kapcsán is – a joggazdaságtan a prevenciós
hatásra koncentrál. Éppen ezért kicsit más kérdéseket tesz fel, mint a klasszikus jogi irodalom.
Láttuk a második fejezetben, hogy a kártérítési rendszer két módon hathat az
elővigyázatosságra: azon keresztül, hogy milyen elvárásokat fogalmaz meg a felekkel szemben,
illetve azon keresztül, hogy milyen költségek viselésére kötelezi a károkozót akkor, ha felelősnek
bizonyul. Az okozatosság problémája ezt az utóbbit befolyásolja, azon keresztül, hogy a
felelősség fennállta esetén kompenzálandó hatások (okozott károk) körét szűkebbre vagy
tágabbra szabja. Ha tágabb az okozatosság fogalma, akkor ugyanaz a baleset nagyobb összegű
kártérítést von maga után. Az, hogy az okozatosság fogalma szűkebb, vagy tágabb-e három
részletkérdéstől függ: (i) mi lehet a jog számára fontos ok, (ii) mi lehet okozat, vagyis minek
kapcsán kérdezzük meg, hogy az ok valóban relevánsan összefügg-e vele, és (iii) adott ok és
adott okozat között milyen teszt alapján keresünk összefüggést? Ez a három kérdés adja ennek
az alfejezetnek a három pontját.
1.1 Mi lehet ok?

A kártérítési felelősség logikájából következik, hogy amikor a jog, a bíróság okról gondolkodik,
akkor nem kell az összes körülményt osztályoznia aszerint, hogy melyik legyen ok és melyik
maradjon egyszerűen (szükséges) feltétel, körülmény. Csak egy elemre kell koncentrálnia: az
alperes cselekedetei, döntései oknak minősüljenek-e. Az ő okozó volta a per kérdése. Az, hogy
jogilag releváns okként csak emberi döntést érdemes tekinteni elég egyértelmű a
104
joggazdaságtani irodalomban.145 De megjelenik ez az álláspont a magyar jogirodalomban is –
például Marton Gézánál: „A tény, melyből szankcióobligáció ered, szükségképpen valami emberi
magatartás kell hogy legyen, mert jogi szankció alkalmazásának csak emberrel szemben van
helye.”146
Ugyanakkor ez az elv látszólag ellentmond a magyar bírói gyakorlatnak, és a magyar
jogirodalomban is elterjedt nézetnek147, mely szerint egyéb – nevezzük most úgy – külső,
természeti okok léte is befolyásolhatja az alperes okozói pozíciójáról szóló döntést. Ennek az
ellenérvnek a vizsgálata – és a joggazdaságtan álláspontja melletti érvelés – lesz a pont első
témája. A második pedig az, hogy az emberi döntések közül melyek lehetnek jogilag releváns
okok: csak a vétkes döntések, vagy minden olyan döntés, amely kárveszélyt teremt, a kár esélyét
növeli.
Emberi döntésen kívüli releváns okok? Induljunk ki a fent látott összefüggésből: okká valamit
csak a jog tehet és ok voltától csak a jog foszthat meg. Sem a természet, sem a
társadalomtudomány, sem a filozófia nem tud segíteni abban, hogy egy eset körülményei közül
minek alapján válasszuk ki az okokat – és minek alapján tekintsük a maradékot (a fenti
elnevezéssel) feltételnek. Éppen ezért, amikor valaki azt állítja, hogy például a vis major olyan
helyzet, amikor a „kárt valami más okozta”, vagy azt, hogy az alperes csak részokozó, mert „egy
külső ok is szerepet játszik”, akkor fölösleges bonyodalmaknak teszi ki magát.
A joggazdaságtani modell ajánlata, hogy fölösleges ezen körülmények okká nyilvánításáról vitát
nyitni, fölösleges bonyodalmakat okoz ez, mert így elvileg az eset összes körülményéről (vagy,
ha elfogadjuk az állítási teherrel kapcsolatban az előző fejezetben látott modellt, akkor a felek
által állított bármelyik) el kellene dönteni, hogy releváns ok-e az vagy sem. Egyszerűbb arra
koncentrálni, hogy adott körülmények között (akár okok, akár feltételek ezek) a perben kérdéssé
vált emberi döntés oknak tekinthető-e. Ha a vis majorra hivatkozunk, akkor az állításunk nem
az, hogy egy külső ok okozta a balesetet (vagyis, hogy a sok körülmény közül egy vagy több
adott alperesen kívüli körülmény releváns ok volt); hanem az, hogy adott körülmények között
az alperes döntései már nem tekinthetőek releváns oknak. Például, ha egy kisrepülőgép lezuhan
egy viharban, akkor a per kérdése nem az, hogy a vihar ok-e (vagy csak az eset feltétele),
hanem az, hogy az az emberi döntés, a repülőút ok-e.148 Amikor a részokság kapcsán azt állítjuk,
hogy a kérdéses emberi magatartás – adott körülmények között – csak a perbeli kár egy részével
hozható kapcsolatba, akkor mindegy, hogy mi az a másik körülmény, ami a kár többi részét
„magyarázza”. A kérdés az, hogy az alperes cselekvése, vagyis az emberi döntés csak a
következmények egy részével hozható – jogilag oknak tekinthető – viszonyba. Érdemes persze
kiemelni, hogy a részokságot kimondó ítéletek (mint Menyhárd Attila is megállapítja) majd
mindig lefordíthatóak olyan nyelvre, ahogy az esély elvesztését szoktunk megfogalmazni: az
adott emberi magatartás nélkül is lett volna esélye az adott kárnak – a valójában bekövetkezett
kárt ezzel súlyozva rendeli az adott okhoz.149
Vétlen döntés, nem jogellenes döntés lehet-e ok? A magyar jogirodalomban többen érvelnek
amellett, hogy ok csak vétkes döntés lehet.150 Ez az álláspont – nemzetközi, elsősorban common
145 Egy-két helyen expliciten is megjelenik ez az irodalomban: Landes – Poner [1983] 113. Ben-Shahar
[2009] 86.o.
146 Marton [1993] 127.
147 Például Blutman [2011b] 136.
148 A Kuria Pfv.IV.21.734/2012/8. sz. felülvizsgálati ítélete
149 Menyhárd [2015] 303.o.
150 Például Menyhárd [2015] 299. Dósa [2010] 113.
105
law példák alapján – a joggazdaságtani elemzések kiindulópontja is.151 De nem eivdens, hogy
mindig ez történik a gyakorlatba, illetve, hogy csak ez lehetne a szabály.
A probléma megértéséhez lássuk a joggazdaságtanban használt klasszikus példát, a Bolton v.
Stone esetet152! Egy krikett-pálya körül elvárható, hogy meghatározott magasságú kerítés
legyen, de az adott pálya körül ennél alacsonyabb volt. A labda kirepült a pályáról, és kárt
okozott. A kérdés: okozónak tekintsük-e a krikett-pálya tulajdonosát, vagy működtetőjét. Két
logikus válaszlehetőség adódik. Az egyik szerint, mivel a labda elhagyta a pályát, így az alperes
okozó (és mivel a kerítés magassága miatt vétkes is, így a kárt meg kell fizetnie). A másik
szerint, az okozatosság bizonyításához az is szükséges, hogy megmutassuk: a labda olyan
magasságon hagyta el a pályát, amelyet egy elvárt magasságú kerítés megfogott volna. A
joggazdaságtan szóhasználatával az utóbbi esetben ok csak a vétkesség lehet, előbbi válasz
esetén viszont az ok az ún. aktivitás, vagyis maga a tevékenység.153 Az aktivitás okként
kezelésekor implicit módon úgy gondolkodunk: az adott tevékenység okozta a kárt, vagyis
(egyelőre, időlegesen elfogadva a conditio sine qua non feltevését) ha nincs ott a pálya, akkor
nincs kár. A joggyakorlat válasza a kérdésre azonban nem egyértelmű. Tegyük fel a kérdést: a
bíróság minden esetben megvizsgálja, hogy amennyiben nem lett volna vétkes az alperes, akkor
is lett bekövetkezett volna a kár? (A példánkon: méregeti, elvárja annak bizonyítását, hogy
milyen magasan repült ki a labda?)
Arra is érdemes utalni, hogy a vétkességi alapú okozás azt jelentené, hogy az elvárástól kicsit
elmaradó személyt nem fenyegeti hirtelen nagyon nagy várható kártérítés. Gondoljuk el: ha
csak 10 centivel alacsonyabb a kerítés, akkor csak nagyon kevés kár esetén – szinte soha nem
– lehet bizonyítani, hogy tényleg azon a 10 centin ment ki a labda. Ahogy nő az elmaradás, a
vétkesség, úgy nő az okozott károk köre – úgy nő a kártérítés megítélésének gyakorisága, és
ezzel a várható kártérítés összege. Ha „tökéletesen” alkalmazzuk az elvárást, vagyis ha hibátlan
a bizonyítás, és valóban csak azokért a károkért kell fizetni, amelyeket a vétkesség okozott,
akkor az elvárást teljesítő (attól éppen attól egészen minimálisan elmaradó) felet fenyegető
kártérítés gyakorlatilag nulla.154
Visszatérve az előbb definiált joggazdaságtani alapkérdésre: az aktivitás alapú okozatosság
tágabb, gyakrabban és nagyobb összegű kártérítés megítéléséhez vezet – vagyis erősebb lesz
esetében a költségalapú ösztönző.
Mielőtt továbblépünk, érdemes azonnal kiemelni két fontos következményét annak, ha a
második módszerrel élünk, vagyis az potenciális okok körét a vétkes döntésekre szűkítjük.
Egyrészt, ezzel az okozatosság vizsgálata összecsúszik a vétkesség, a felróhatóság
vizsgálatával.155 A kettő közötti különbséget nehéz fenntartani. (Később, a negyedik állítás
kapcsán látunk majd fontos eltéréseket az okozatosság ilyen tesztje és a vétkesség, felróhatóság
tesztje között.)
Másrészt, ha ok csak felróható döntés lehet, akkor ez az elem a veszélyes üzemi felelősségnél
nehezen alkalmazható – pontosabban visszahozza a felróhatóság vizsgálatát: ha a veszélyes
üzem üzembetartója nem hozott felróható döntést, akkor nem is lesz oka a kárnak. Érdekes
példáját szolgáltatja ennek – igaz az okozatosság speciális formája, a károsulti közrehatás
kapcsán Cees van Dam. Összehasonlító vizsgálatának egyik kérdése: mi lehessen közreható ok
151151 A legtöbbbet hivatkozott elemzés: Kahan [1998]

152 [1951] AC 850, [1951] 1 All ER 1078,
153 Grady [1983] 118.
154 Grady [1983]
155 Grady [1983] 118.o.
106
a károsult részéről akkor, ha a károsultat egyébként veszélyes üzemi felelősség terhelné? Mi
történjen például, ha ő egy gépjármű üzembentartója? Dam összefoglalása szerint a német
rendszer ilyenkor hajlik arra, hogy pusztán ezért, a károsulti közrehatást nagyobbnak minősítse
– nagyobb részt tulajdonítson a károsulti közrehatásnak, vagyis nagyobb rész okozójává tegye
őt; és csökkentse a kártérítést. Ezzel szemben a francia jog itt is elkezd hibát (fault) keresni, és
csak a hibás (az eddigi fogalmaink szerint: vétkes) károsulti magatartást tekinti oknak –
függetlenül a tevékenység egyébként objektív-tárgyi jellegű felelősségétől.156
1.2 Mi lehet okozat?

Az, hogy tág vagy szűk ok-koncepciót alkalmaz-e a jog, nem csak attól függ, hogy mit tekint
oknak, hanem attól is, hogy mit tekint okozatnak – mivel kapcsolatban teszi fel a kérdést, hogy
az ok „releváns-e”. Itt is két részkérdésen múlik az okozatosság-koncepció tágsága. Az egyiket
nevezhetjük a baleset és a kár közötti különbségtételnek; a másik a folyamat pontosságának
kérdése.
Baleset vagy kár – az oksági lánc „szakítószilárdsága” a baleset és a kár között? Az okozat
kapcsán az első probléma: tekintsük-e okozónak az alperest, ha a baleset ugyan egy az okkal
„közvetlen”157, „szerves” 158, „az okozatossági láncban viszonylag közeli”159 kapcsolatban álló
balesetből következik be, viszont maga a kár és a baleset közé olyan körülmények „ékelődnek
be”, amely miatt a kár és az ok közötti viszony már csak „közvetett”, „nem szerves”, „távoli”.
Elvileg erre a kérdésre is világos a magyar jog válasza: okozó az, aki „kárt okoz”. Vagyis a kár
és a magatartás közötti oksági viszonyt kell bizonyítani – a baleset és a kár közé beékelődő
elemek miatt megszűnhet a magatartás releváns ok jellege. Azonban, nem ez az egyetlen
jogpolitikai lehetőség, illetve a joggyakorlat kapcsán is felmerülhetnek kérdések. Álljon itt
példaként erre egy magyar és egy német jogeset.
A BH2001.173. sz. eset – a mi mostani szempontunkból releváns – problémája: a kár abból
származott, hogy egy autóbaleset miatt egy roppant fontos üzleti tárgyalás vallott kudarcot.
Ha csak azt vizsgáljuk, hogy a balesetet a károkozó okozta-e, akkor az elmaradt üzletből fakadó
kár nyilvánvalóan megtérítendő (ez volt a magyar bíróság álláspontja), ha azonban a konkrét
kár és az okozat között keresünk kapcsolatot, akkor lehet, hogy azt már túl távolinak, nem
szervesnek, előreláthatatlannak találnánk. (Érdemes ezen a ponton kiemelni azt, amit a
bevezetőben már megtettem egyszer: e problémát sok más jogrendszer a tiszta gazdasági kár
problémájaként kezelné – és mivel a hivatkozott kár annak a körébe tartozik, így nem téríttetné
meg. Más országokban az okozatosság, vagy az előreláthatóság hiányát mondanák ki.160)
A német jogesetben a károsult 1937-ben balesetet szenvedett, ami miatt a lábát amputálni
kellett. A háború utolsó napjaiban egy bombatámadás idején emiatt nem érte el időben a
biztonságos helyet ágyútűz idején – és újra megsérült. Ha csak az ok és a baleset közötti
kapcsolatot vizsgáljuk, akkor itt is egyértelmű az összefüggés: a bíróságnak meg kellene ítélni
a bombatámadáskor szenvedett káráért is a kártérítést. Ha azonban a konkrét kár kapcsán
156 Dam [2013] 377.o.

157 Blutman [2011a] 312-313, Boronkay [2007] 180.
158 Boronkay [2007] 178.
159 Eörsi [1985] 62-65. Boronkay [2007] 180,185.
160 Szalai [2014] 485.o.
107
tesszük fel az okozatosság kérdését, akkor nagyobb esély van arra, hogy nem lesz releváns okság
az alperes magatartása és a konkrét (immár második, sok évvel későbbi) kár között.161
Látszik, a válaszok itt is két logikai alapsémát rajzolnak ki. A tágabb felfogás szerint csak a
baleset és ok közötti kapcsolatot kell vizsgálni: ezért minden a balesetből származó kárt meg
kell téríteni. Vagyis az, hogy a kár és baleset között mennyire erős a kapcsolat nem lehet
hivatkozási alap; ezen a ponton már nem „vágható el” az okozatossági lánc. A szűkebb okfelfogás
szerint kifejezetten a kár és az ok közötti kapcsolatot kell vizsgálni, vagyis olyan okozatokkal
kapcsolatban is kizárhatjuk az okozatosság meglétét, amelyek ugyan a baleset kétségtelen
következményei, de az okkal „túl távoli”, „nem szerves”, „előreláthatatlan”, stb. viszonyban
állnak csak.
Az, hogy a baleset és a kár között „elvágható-e az okozatossági lánc” a magyar jogirodalomban
elsősorban az előreláthatóság kapcsán merül fel. A nemzetközi gyakorlat szerint például,
amennyiben a baleset következtében súlyosabb érdek, jog sérül, akkor inkább hajlanak annak
megtérítésére a bíróságok – könnyebben találnak (előrelátható) oksági összefüggést az alperesi
magatartás és a kár között162. Ezzel szemben, ha az okozat kevésbé súlyos (például csak
„vagyoni előny” maradt volna el), akkor könnyebben felmerülhet az okozatosság megszakaítása.
Fuglinszky Ádám például az előreláthatóság kapcsán állapítja meg – és javasolja követésre a
magyar joggyakorlat számára is –, hogy
„[a]zon országokban ahol az előreláthatósági korlát már a jogrendszer része, a bírói
gyakorlat mégis eltekint annak alkalmazásától, vagy a szóban forgó károkat eleve előre
láthatónak tekinti, ha a kár személyi sérülésből (élet, testi épség, egészség
megsértéséből) ered.”163
A mi mostani kérdésünk szerint ez azt jelenti, hogy amennyiben súlyosabb kár következik be,
akkor csak az ok és a baleset közötti kapcsolat a kérdés – utána az (ilyen) kár már
mindenképpen megtérül. Ezzel szemben kevésbé súlyos jog sérelme esetén az ok és a kár között
kell megfelelő kapcsolatnak lenni.
Konkrét folyamat, vagy általános valószínűség? Az okozat kapcsán a másik jól ismert probléma
az, hogy az ok és az okozat közötti összefüggés léte vagy hiánya nagyban függ attól, hogy az
okozatot milyen pontosan írjuk le.164 Minél pontosabb a leírás annál kisebb az esélye annak,
hogy ugyanaz az ok, ugyanaz az emberi döntés jogilag releváns lesz. Álljon itt két amerikai eset
példaként!
A United Novely v. Daniels165 ügyben egy robbanás kapcsán kellett dönteni az okozatosságról.
Egy munkás a főnöke utasítására bemászott egy gép belsejébe, hogy kitisztítsa azt. A
tisztításhoz benzint használt, azonban mindez egy olyan helyiségben történt, ahol egy kályha
nyílt lánggal égett. A benzin egy patkányra fröccsent, ami elszaladt, de túl közel ment a tűzhöz,
és így a bundája lángra kapott. A már égő patkány beszaladt a gép belsejébe, amit a munkás
épp tisztított, berobbantva a bent felgyülemlő benzingőzt. A New York Central RR. v.
Grimstad166 esetben pedig a kár abból fakadt, hogy valaki sötétedés után egy hajóról a tengerbe
161 A német bíróság (a BGH) el is utasította az igényt - BGH 24 April 1952, NJW 1952, 1010 = VersR
1952, 352 – idézi Dam [2013] 336
162 Dam [2013] 309.
163 Fuglinszky [2015] 272-273.
164 Blutman [2011b] 142.
165 42 So. 2d 395 (Miss 1949)
166 264 F.334 [2d Cir 1920]
108
esett. Az esetet az áldozat felesége látta, és ő el is szaladt mentőövért. Azt azonban nem találta
a helyén. A férje, aki egyébként nem tudott úszni, vízbe fulladt.
Mindkét esetben létezik egy nagyon pontos esetleírás, amely mellett az okozatosságot
lényegesen nehezebb megállapítani, amely mellett a jog ok-fogalma szűkebb lesz. Ha a United
Novelty esetben figyelembe veszünk olyan körülményeket is, mint hogy (i) a helyiségben volt
egy patkány, (ii) amelyre ráfröccsent a benzin, (iii), hogy a patkány közel ment a tűzhöz és
(iv) lángra kapott, valamint azt is, hogy (v) a már égő patkány rohant vissza a gép belsejébe,
(vi) berobbantva ezzel az ottani benzingőzt, akkor a bíróság vélhetően kevéssé hajlik majd
relevánssá nyilvánítani az okot, mint ha egyszerűen azt kérdezzük, hogy a benzin használata
olyan szobában, ahol nyílt láng van, releváns ok-e. Ugyanígy, ha a Grimstad esetben csak az a
kérdés, hogy a hajón a megfelelő helyről hiányzó mentőöv és a vízbe eső ember fulladása között
van-e releváns összefüggés, akkor a válasz nyilvánvalóan könnyebben lesz igen, mintha azt is
hozzátesszük, hogy (i) a vízbe eső személy nem tudott úszni, (ii) a mentőöv „megfelelő helye”
és a vízbeesés helye közötti távolság jelentős volt, (iii) éjszaka volt, tehát nem is biztos, hogy
látták volna hova kell dobni a mentőövet, és (iv) a vízbe esést észrevevő (és a mentőövért
elrohanó) feleség nem is biztos, hogy oda tudta volna dobni azt a fuldoklónak, ha idejében
visszaér és látja őt.167 Az esetleírás pontossága általában az esetek szűkebb körében engedi csak
meg az okozatosság megtalálását – ezért szűkebbre vonja a károk azon körét, amelyeket az
alperesnek, mint okozónak betudhatunk, vagyis amiért esetleg (ha a felelősség más elemei is
fennállnak) fizetnie kell.
1.3 Ex ante vagy ex post okozatosság?

Ha eldöntöttük, hogy milyen emberi döntéssel, és milyen (ezen belül: mennyire pontosan
megfogalmazott) okozattal kapcsolatban tesszük fel az oksági összefüggés kérdését, akkor a
következő probléma maga a teszt: mi kell ahhoz, hogy valamit releváns oknak tekintsünk?
Mint a bevezetőben említettem ennek a magyar jogirodalom is meglehetősen sok modelljét
ismeri. Most csupán egy tesztet szeretnék a középpontba állítani – egy olyan tesztet, amely a
joggazdaságtani irodalomban központi helyet kap. Ez az ex ante szemléletű „nem elenyésző
valószínűségnövelés” teszt. Eszerint az a dolog lehet csak releváns ok, amely nem elenyésző
mértékben növelte a kár bekövetkezési esélyét. Steven Shavell a természetes ok [casue-in-fact]
azonosítása során ezt a „valószínűségi okozatosságot” [probability cusation] állítja szembe a but-
for teszttel.168 A „nem elenyésző valószínűségnövelés”, mint az okazonosító teszt esetén nem azt
kell bizonyítani, hogy az adott alperesi döntés nélkül (pontosabban egy alternatív döntés,
magatartás, cselekvés, stb. mellett) a baleset vagy a kár nem következett volna be; csak azt,
hogy az adott döntés hatott a bekövetkezés valószínűségére – nem csak elenyésző mértékben.
Tegyük azonnal hozzá: nem az a kérdés, hogy a joggyakorlatban a természetes ok ezen tesztje
megjelenik-e (bár mindjárt hozok rá érveket, hogy igen), hanem az, hogy ez egy lehetséges
okozatossági definíció-e, ami helyett lehet, hogy a conditio sine qua nont, vagy más okazonosító
modellt választja inkább egy jogrendszer, de amely lehetséges alternatívaként ott áll. És
amellyel a konkrét jogrendszer okozatossági tesztjét érdemes összevetni, mert ez a választás
befolyásolja azt, hogy mi lesz az okozatosság-fogalom következménye.
167 Mindezek az érvek előkerültek a bíróság okozati összefüggést elutasító határozatában. Epstein –
Sharkey [2012] 379.
168 Shavell [1980]
109
Prospektív teszt: a „nem elenyésző valószínűségnövelés”. Látszik az előző definícióból, hogy ez
a valószínűségnövelési teszt közel áll az adekvát kauzalizás egyik a magyar irodalomban is
elterjedt megfogalmazásához az ún. Traeger-féle teszthez.169 Fontos eltérés azonban, hogy míg
ez a valószínűségemelési teszt okazanosító szerepet játszik, addig az az adekvát kauzalitás a
magyar irodalomban okszűrő elméletként bukkan fel – vagyis csak a conditio sine qua non
feltételének megfelelő (vagy egyéb okazonosító feltéteknek megfelelő) okokra kell lefuttatni.
Ezen prospektív modell szerint ez a valószínűségemelés önmagában releváns okká tehet –
conditio sine qua non nélkül is.
Shavell a két teszt közötti különbséget elsősorban abban látja, hogy míg a conditio sine qua
non feltétele, vagy a but-for teszt az okozati összefüggést már az eredményt látva, abból
kiindulva visszafelé, retrospektív módon keresi, addig ez a valószínűségnövelés-teszt prospektív:
azt elemzi, hogy egy döntésnek a meghozás pillanatában milyen várható hatásai voltak.
A „nem elenyésző valószínűségnövelés” és a conditio sine qua non viszonya. Ugyan általában
elfogadottnak látszik a magyar jogban, hogy okot conditio sine qua non feltétel nélkül nem
találhatunk, mégis ismerünk több kivételt is. Ha azonban ezeket a kivételeket vizsgáljuk,
amikor a conditio sine qua non feltétele nélkül ítél meg a bíróság okozatosságot, akkor azt
láthatjuk, hogy ezeket a nem elenyésző valószínűségnövelés tesztje majd mindig okká teszi. Az
egyik ilyen kivételcsoport, amikor a conditio sine qua non bizonyosan nem áll fenn; a másik
pedig, amikor bizonyítási nehézségek miatt nem tudjuk, hogy fennáll-e az – mégis elfogadjuk az
összefüggést releváns oknak. Kezdjük az utóbbival!
A bizonyítási nehézségeket felvető problémák közül, a részokság kapcsán Menyhárd Attila
például egyértelműen kimutathatónak tartja a valószínűségnövelés tesztet a magyar
gyakorlatban is:
„Ugyan a bíróságok következetesen kerülik akár csak a megfontolását, vagy az említését
is a valószínűségnek, de ez a megoldás, eredményét tekintve, arra utal, hogy bizonyos
esetekben az is elég az okozatosság megállapításához, hogy a kár bekövetkezési esélye
nőtt…”170
A másik olyan esetkör, amikor a conditio sine qua non feltétel bizonyítása nélkül is talál a
bíróság okozatot az ún. alternatív, illetve versengő okok171: nem tudható, hogy több lehetséges
ok közül melyik volt a (conditio sine qua non) alapján az okozó. A magyar bírósági gyakorlatot
elemezve Fuglinszky Ádám kiemeli, hogy az alternatív okság kapcsán már korábban is találunk
olyan bírósági ítéleteket, amelyek ilyen esetben megállapították az okozatosságot (például a
BH1995.214 számon közzétett ügyet, vagy a Debreceni ítélőtábla Pf.II.20.707/2009/4. számú
eseti döntését). És ezt a gyakorlatot az új Ptk. a törvényszöveg szintjére is emeli, amikor a
Ptk. közös károkozásról szóló 6:524. §-ban az ehhez hasonló helyzetek külön is szabályozásra
kerültek.
6:524. § (4) A többek közös károkozásának szabályait kell alkalmazni abban az esetben is, ha a kárt több,
egyidejűleg kifejtett magatartás közül bármelyik önmagában is előidézte volna, vagy nem állapítható meg,
hogy a kárt melyik magatartás okozta.
Az itt elemzett „nem elenyésző valószínűségnövelés” tesztje szerint ezek az esetek nem
jelentenek problémát, nem „kivételek”, hanem átmennének az okozatosság tesztjén – míg a
conditio sine qua non tesztjén nem. Vagyis, amikor korábban a magyar bíróságok az ilyen
169 Magyarul lásd Blutman [2011a] 311., Boronkay [2007] 177., Dam [2013] 312.
170 Menyhárd [2015] 303.
171 Blutman [2011b] 144-150., Dam [2013] 335.
110
esetekben találtak okságot, akkor Menyhárd Attila fogalmazása szerint valami hasonló tesztet
kellett, hogy alkalmazzanak:
„A tény, hogy a kárt esetleg más károkozó is okozhatta az alperesen kívül, nem teszi
irrelevánssá az alperes szerepét. Ez csak a felelősség károkozók közötti megosztásakor
fontos, nem a felelősség megállapítása során. Ez a megoldás kinyitja az ajtót az okság
egy új fogalmának – igaz korlátozott – alkalmazása felé. E szerint az elmélet szerint a
kár esélyének növelése is megalapozhatja a (természetes) okozatosságot.”172
Érdemes kiemelni a bizonyítási nehézségek kapcsán még az orvosi műhibák esetét is – ahol a
conditio sine qua non bizonyításáig szintén nem jut el a bíróság, viszont okságot mégis talál.173
Itt általában nem tudhatjuk, mi lett volna az adott kezelés kimenetele, ha az orvos más döntést
hoz – vagyis a conditio sine qua non feltétel szinte soha nem bizonyítható. De a bírósági
gyakorlat nem is várja el ezt, inkább csak annak bizonyítását, hogy adott döntés nem elenyésző
mértékben növelte az adott következmény esélyét. Ezeket a döntéseket a conditio sine qua non
alapján magyarázni nem tudjuk. A valószínűségnövelés tesztje alapján azonban igen.
Azokra az esetekre, amikor a conditio sine qua non bizonyosan nem áll – egyben a hipotetikus
okságra – pedig szép példát szolgáltat a BH 2004.135 eset, amikor az orgazda hivatkozik arra,
hogy a lopás akkor is bekövetkezett volna, ha ő nem vásárolja meg az adott tárgyakat –
megvette volna más.174 Conditio sine qua non tesztje szerint igaza van: az ő magatartása nem
volt a lopás szükséges feltétele. Mert nyilvánvaló, hogy a lopás, nélküle is – a többi orgazda
miatt – bekövetkezett volna. Ugyanakkor a prospektív, valószínűségnövelési teszt alapján az
okozatosság mégis megállapítható: az ő léte, orgazda volta, nyilvánvalóan növelte a károk, a
rablások számát, valószínűségét. És a bíróság okozónak is tekintette az orgazdát. (Persze a
példa kapcsán hozzátehetjük, hogy a hipotetikus okság a végül „nem hatásos” ok kapcsán
szokott inkább problémát generálni: a nem elenyésző valószínűségnövekedés tesztje szerint
azokat is oknak kell tekintenünk. Példánkban: a többi orgazdát is okozónak kellene tekinteni e
teszt szerint. És ezt a joggyakorlat nem feltétlenül tesz meg. Ugyanakkor azt is érdemes
figyelembe venni, hogy maga a magyar elméleti irodalom sem egyértelműen elutasító ezen
hipotetikus tényezők okká nyilvánításával szemben.175)
Tágabb vagy szűkebb okfogalom? Mivel a bennünket érdeklő kérdés most az, hogy az adott
kérdésre adható válaszok közül melyik teszi az okozatosságot könnyebben vagy nehezebben
bizonyíthatóvá, vagyis melyik vezet tágabb és melyik szűkebb okfogalomhoz, így a „nem
elenyésző valószínűségnövelés tesztjét” e tekintetben is össze kell vetni a conditio sine qua non
tesztjével.
Érdemes kiemelni, hogy ez a teszt nem zár ki egyetlen olyan esetet sem az okozatossági
összefüggések közül, amelyek a conditio sine qua non és a (Traeger-féle) adekvát kauzalitás
közös tesztjén egyébként átmennének. Vagyis ki nem zár, viszont a kivételeket magyarázni
tudja – ráadásul az okozatosság leírását is egyszerűsíti: egy lépésben elvégezhető, amit a
conditio sine qua non és az adekvát kauzalitás tesztje szerint két kérdés megválaszolását
követelné. Ugyanakkor – mint az alternatív, a konkuráló és a hipotetikus okok kapcsán láttuk
– a teszt alkalmazása (amelyet bizonyos esetekben már maga a Ptk. is előír) tágabb
okfogalomhoz vezet, mint a conditio sine qua non.
172 Menyhárd [2015] 303-304.

173 Dósa [2010] 115., Menyhárd [2015] 302.
174 Menyhárd [2015] 302.
175 Ezek összefoglalását lásd Fuglinszky [2015] 258-260
111
A „nem elenyésző valószínűségnövelés” és más tesztek. Nem csak a condition sine qua non
feltételével érdemes szembeállítani ezt a tesztet, hanem a másik Blutman László által említett
okazonosító megoldással, a regularitással is. A regularitás keresése esetén a bíróság azt kérdezi,
hogy az adott esemény „rendszerint együtt jár-e” az okkal, az ok „rendszerint maga után vonja-
e” az adott következményt.176 A két teszt nem ugyanazt követeli! A nem elenyésző
valószínűségemelés tesztje szerint akkor is megállna az adott ok, ha „rendszerint” nem vonja
maga után az adott következményt, viszont az alperesnek tudnia kellett (volna), hogy a baleset
vagy a kár esélyét növeli azzal, hogy az adott döntést hozta. És fordítva: az, hogy valami
rendszerinti következmény, még nem jelenti azt, hogy annak esélyét az alperes csökkenteni is
tudta volna. Lássuk ezen utóbbira Mark F. Grady példáját! Tegyük fel, hogy adott tevékenység
esetén a baleset esélye az elvárt gondossággal eljárva is magas! Mondhatjuk-e, hogy okozója a
balesetnek az, aki az adott tevékenységet nem elvárhatóan eljárva folytatja? A regularitás
tesztjéből, a „magas veszélyesség” miatt az okozatosság megállapítás következik: az adott
tevékenységgel az adott baleset rendszerint együtt jár. Ugyanakkor a „nem elenyésző
valószínűségnövelés” tesztje szerint nem: épp azért, mert elvárható módon eljárva sem (vagy
alig) tudta volna befolyásolni a veszély nagyságát. (Persze itt most feltettük, hogy az ok csak
a vétkesség lehet – nem az aktivitás.)177
1.4 Az okozatosság kérdései: összefoglalás

Érdemes az eddigieket hat állításban külön összefoglalni.
1. A joggazdaságtan a bírósági döntéseket vizsgálva leszögezi, hogy fölösleges az
okozatosság fogalmat túlzottan kiterjeszteni: érdemes csak arról koncentrálni, hogy
maga az alperes döntése releváns ok volt-e, fölösleges ezen kívül a többi körülmény
(releváns) ok voltáról gondolkodni.
2. Az joggazdaságtan okfogalma arra koncentrál, hogy milyen prevenciós hatásokat lehet
a túl szigorú, vagy a túl könnyű okozatossági elvárásokkal kelteni. Éppen ezért
megpróbálja azonosítani az okozatossággal kapcsolatos kérdések azon dimenzióit,
amelyek meghatározzák, hogy könnyen vagy nehezen lehet-e oksági összefüggést találni
az alperes magatartása és a felperes (valamilyen) kára között.
3. Alapvető kérdés, hogy ok csak vétkes magatartás lehet-e vagy vétlen is. Utóbbi esetén
könnyebb az okozatosságot bizonyítani, ezért a felelős fél olyan károkat is meg fog
fizetni, amik kimaradnának az okozatok közül, ha jogilag csak a vétkes döntéseivel
okozott károk relevánsak. A vétlenséghez kötött okozatosság a szűkebb okfogalom.
4. Az okozatosság kapcsán fontos, hogy egy egyébként releváns okozatnak tekinthető
balesetből következő minden kárt meg kell-e téríteni (vagyis az okozatosság kapcsán csak
az emberi magatartás és a baleset közötti összefüggést vizsgáljuk-e), vagy adott a
károkozó által okozott balesetnek lehetnek-e olyan következményei, amelyek már kívül
esnek az okság körén. Előbbi – mivel beemel olyan következményeket, amelyeket az
második megoldás kizárna – könnyebben bizonyítható, tágabb okfogalmat jelent.
5. Hasonlóképp fontos kérdés, hogy mennyire pontosan kell leírni az okfolyamatot: minél
pontosabb, egyedibb a leírás, annál nagyobb az esélye, hogy annak valamilyen konkrét
elemén elbukik az okozati összefüggés, vagyis annál szigorúbb, szűkebb az okfogalom.
6. Végezetül maga az okozatosság tesztje is befolyásolja azt, hogy könnyű vagy nehéz
bizonyítani az okozati összefüggést. A joggazdaságtani irodalomban felbukkanó
176 Fuglinszky [2015] 247-248., Blutman [2011a] 311.

177 Grady [2013] 119.
112
prospektív teszt, a „nem elhanyagolható valószínűségemelés tesztje” tágabb okfogalmat
ad, mint a conditio sine qua non tesztje. De mint bizonyítani próbáltam, nem kell ennek
hatását eltlozni sem: a valóságban sokszor csak arról van szó, hogy azokat a gyakorlati
példákat, amiket a conditio sine qua non feltétele alapján csak kivételként tudnánk
kezelni, itt könnyedén magyarázni tudjuk. Ezzel szemben a conditio sine qua non és a
(talán) leggyakoribb okszűrő elmélet, vagyis a Traeger-féle adekvát kauzalitás tesztjén
átmenő okozatossági összefüggések közül nem zár ki semmit.
2. A z okozatosság prevenciós hatásai: egyéni felelősség

Induljunk ki az elvárás-alapú és a költségalapú ösztönzés fent bevezetett megkülönböztetéséből.
Mint az előző pontban kimondtuk: az okozatosság szigorúbb vagy tágabb definíciója azt
határozza meg, hogy mekkora lesz a kártérítés, amit akkor kell fizetni, ha a potenciális
károkozót felelősnek találják a kárért. A második és a harmadik fejezetben látott összefüggés
miatt, ez a károkozó magatartását csak akkor és annyiban befolyásolja, amennyiben ő a
költségalapú ösztönzővel néz szembe. Elvárásalapú rendszer esetén a károkozót elsősorban az
motiválja, hogy az elvárást teljesítse. Éppen ezért a kártérítés nagysága nem hat a prevencióra
– és a kártérítés nagyságát közvetetten meghatározó okozatosság sem. Más a helyzet akkor, ha
a károkozóra költségalapú ösztönző hat. Itt a kárnagyság, és annak meghatározó tényezői – így
az itt tárgyalt okozatosság, és a következő fejezet tárgyát képező kártérítés összegét
meghatározó, a kárt mérő elvek – központi prevenciós szerepet játszanak.178
Ezt az alapvető összefüggést érdemes azonban lefordítani a két alapvető felelősségi rendszer, a
vétkességi és az objektív-tárgyi felelősség esetére. Ezt teszi meg ez az alfejezet – rámutatva
azokra a speciális hatásokra, amelyeken keresztül az okozatosság mégis hathat a felróhatóság
esetén is.
A joggazdaságtan prevenciós megközelítésmódja szerint a különböző okozatossági elméletek
ugyanarra a kérdésre keresik – igaz más és más szempontok alapján – a választ: szűkebb vagy
tágabb legyen-e a releváns okozatok köre, nőjön vagy csökkenjen-e ezzel a várható kártérítés
nagysága. E kérdés azonban szinte soha nem válik explicitté a jogban. Láttuk az első
alfejezetben, hogy ez a szűkebb vagy tágabb okozatosság sok részkérdés eredményeként alakul
ki. Van azonban egy kivétel, ahol sokszor kifejezetten a kártérítés nagysága jelent érvet az
okozatosság megállapítása során. Ez az előreláthatóság kérdése.
2.1 Vétkességi (felróhatósági alapú) kártérítés esete

Induljunk ki az elvárás-alapú és a költségalapú ösztönzés fent bevezetett megkülönböztetéséből.
Mint kimondtuk: az okozatosság szigorúbb vagy tágabb definíciója azt határozza meg, hogy
mekkora lesz a várható, átlagos kártérítés, amit akkor kell fizetni, ha a potenciális károkozót
felelősnek találják a kárért. A kártérítés joggazdaságtani alapmodellje kapcsán látott
összefüggés miatt, ez a károkozó magatartását csak akkor és annyiban befolyásolja, amennyiben
költségalapú ösztönzővel néz szembe. Elvárásalapú rendszer esetén a károkozót elsősorban az
motiválja, hogy az elvárást teljesítse. Éppen ezért a várható kártérítés nagysága nem hat a
prevencióra – és a kártérítés nagyságát közvetetten meghatározó okozatosság sem. Ezt az
178A klasszikus joggazdaságtani irodalomban általában felteszik, hogy a vétkességi felelősség elvárásalapú
ösztönzőt teremt, míg az objektív-tárgyi költségalapút. Ezzel a feltevéssel, az okozati összefüggéssel
kapcsolatban a most bemutatott érvekhez hasonló elemzést mutat be Ben-Shahar [2009] 87-89.
113
alapvető összefüggést érdemes azonban lefordítani a két alapvető felelősségi rendszer, a
felróhatóság és a veszélyes üzemi felelősség esetére. Az elsőt tesszük meg itt – rámutatva azokra
a speciális hatásokra, amelyeken keresztül az okozatosság mégis hathat a felróhatóság esetén
is. A veszélyes üzemi felelősség a következő állítás tárgya lesz.
A felróhatóság tehát alapvetően elvárásalapú rendszer. Elvárásalapú rendszerben pedig a
kártérítés várható nagysága nem hat – hiszen a károkozó a vétkességet próbálja elkerülni,
elsősorban az motiválja. Négy olyan eset van, amikor azonban ilyenkor is megjelenik az
okozatosság – igaz olykor csak minimális – hatása. Az első ilyen az, ha a kártérítés olyan
alacsonnyá válik, hogy már jobban megéri inkább vétkesen eljárni és kifizetni – a szigorú
károkozás-teszt miatt minimális kártérítést – mint teljesíteni az elvárt szintet. Ekkor tisztán
költségalapú rendszer alakul ki – mint a nulladik pontban láttuk. A második az, ha az elvárás
nem kiszámítható. A harmadik probléma abból fakadhat, ha a károkozó nem tudja a saját
elővigyázatosságát mindig kontrollálni. A negyedik pedig, már kifejezetten az előző alfejezetben
feltett egyik kérdésre adott válasszal függ össze: fontossá válik az okozatosság akkor, ha oknak
csak a vétkes magatartást vagyunk hajlandóak tekinteni (az aktivitás létét, nagyságát és a
vétlen döntéseket nem).
Túl kemény okozatossági teszt. Láttuk a második fejezetben, hogy amennyiben a kártérítés
alacsony, vagy ehhez képest a – kiszámítható – elvárás magas, akkor vétkességi felelősség is
költségalapú ösztönzőt teremt, hiszen a károsultnak jobban megéri vétkesen eljárnia, és
kifizetnie a kártérítést is, mintsem teljesíteni az elvárást. Ha az okozatosságot nagyon szigorúan
értékeli a jogrendszer, ha nagyon kevés esetben lehet azt bizonyítani, akkor emiatt csökken a
vétkesség esetén megítélt kártérítés, és kialakulhat ez a helyzet.
Ki nem számítható elvárás. Amíg az nem irreálisan magas, addig ugyan az elvárást akarjuk
teljesíteni, de ha nem tudjuk pontosan, hogy mekkora is lesz az elvárás, vagyis nem tudjuk,
hogy adott elővigyázatosság elég-e a mentesüléshez, akkor amiatt a kockázat miatt lehet, hogy
nőni fog az elővigyázatosság szintje. De elképzelhető az is, hogy csökkenni. Nem tudjuk
megmondani, hogy a kiszámíthatatlanság melyik hatással jár. Viszont azt tudjuk, hogy minél
nagyobb a várható kártérítés annál valószínűbb, hogy nő: minél könnyebb az okozatosságot
bizonyítani, minél tágabb az okozatosság-fogalom, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az
elvárással kapcsolatos kockázat növeli a prevenciós hatást.
A második fejezetben megismert módszerekkel ábrázoljuk ezt a hatást a 4.1 ábrán. A felső (a) ábra mutatja
azt az esetet, amikor több okozatot fogad el a jogrendszer. Ekkor a megtérítendő kár nagysága ED+, a
várható kártérítés p(x)ED+. Az alsó (b) ábrán láthatjuk a szűkebb okozatosság esetét, amikor a
megtérítendő kár nagysága kisebb, ED–, a várható kártérítés pedig p(x)ED–. Látszik, amikor biztos, hogy
az elvárás xD, akkor a függvény minimuma ED+ és ED– esetén is a szakadáspontban, xD-ben van. A kisebb
vagy nagyobb várható kártérítés tehát nem hat. (Tegyük hozzá: mindez azért, mert ED– esetén is igaz az,
hogy a függvény baloldali szakaszának minimuma nem „lóg be” az xD költségszintje alá.)
Amikor azonban már nem biztos, hogy az elvárás xD, akkor megszűnik a szakadás – mint azt a második
fejezetben is láttuk. Ekkor mindkét ábrán a szaggatott vonallal jelölt függvény mutatja az adott
elővigyázatossági szinthez tartozó várható költséget: ezek x + p(x)F(x)ED+, illetve x + p(x)F(x)ED–. Mivel
ED+ nagyobb, mint ED–, így ED+, vagyis a szélesebben értelmezett okozatosság esetén ennek a függvénynek
a minimumpontja magasabb elővigyázatosság x+ és nem x– mellett lesz.
[4.1. ábra ide]

Pillanatnyi figyelmetlenség. A pillanatnyi figyelmetlenség azt jelenti, hogy még az is, aki
általában az adott helyzetben elvárható módon jár el, valamilyen pillanatnyi hatás miatt lehet
vétkes.179 Ugyan az ilyen pillanatnyi figyelmetlenséget teljesen kizárni nem lehet, de annak
179 Grady [2013] 121-122.
114
bekövetkezési valószínűségét az elővigyázatosság emelésével ugyanúgy csökkenteni lehet,
ahogyan a baleset esélyét sem lehet teljesen kizárni, csak csökkenteni. A pillanatnyi
figyelmetlenség esélyéből kiinduló magyarázatok fel is teszik ezt: aki általában elővigyázatosabb,
aki általában többet tesz a balesete elkerülése érdekében, azt ilyen pillanatnyi „megingás”
ritkábban viszi az elvárt szint alá. Az ösztönzési hatás lényege: minél nagyobb azon
következmények köre, amiért pillanatnyi figyelmetlenség – és emiatti vétkesség – esetén
felelniük kell, annál elővigyázatosabbak (annál inkább túl elővigyázatosak) lesznek.180 Az
okozatosság tehát ebben az esetben is hat – hiába elvárásalapú a rendszer: tágabb okfogalom
a károkozóknál nagyobb elővigyázatosságot eredményez.
Vétkességi alapú okozatosság. A negyedik probléma alapja épp az egyik olyan elem, amit fent
a potenciális okok definiálása kapcsán láttuk: ha az ok csak vétkes lépés lehet, ha az okozat
fennállásához azt is bizonyítani kell, hogy vétkesség hiánya esetén nem következett volna be a
kár. A látott Bolton v. Stones esetben ez ugye azt jelentette volna, hogy csak azon a krikett-
pályáról kirepülő labdák miatt kell kártérítést fizetni, amelyeket az elvárt magasságú kerítés
megfogott volna.
Ennek, a vétkességen alapuló okozatossági modellnek a hatása kicsit eltér attól, mint amit
eddig bemutattunk. Eddig (ki nem mondva) azt tételeztük fel, hogy a vétkes személy minden
a tevékenysége, aktivitása (és nem csak a vétkessége) által okozott kárt meg kell, hogy térítsen.
Ezzel szemben láttuk az 1. állítás kapcsán: a vétkességi alapú okozatosság azt jelenti, hogy az
elvárástól kicsit elmaradó személyt csak viszonylag csekély várható kártérítés fenyegeti. És
ahogy nő az elmaradás, a vétkesség, úgy nő az okozott károk köre – úgy nő ez a várható
kártérítés. Mi történik azonban, ha ilyen vétkességen alapuló okozatosság esetén a többi
kérdésre adott válaszok változnak – például, ha azokban szigorodik, vagy puhul a teszt, azokon
a pontokon tágabb vagy szűkebb lesz az okozatosság-fogalom?
Tegyük fel, hogy szűkebbé válik az okozatosság-fogalom (például könnyebb lesz elvágni az
okozatossági láncot, vagy kevésbé konkrét összefüggést kell belátni, vagy olyan esetek kerülnek
elő, amelyeket egy másik teszten könnyebben átmennének)! Ekkor csökken a várható
kártérítést, és csökkenni fog az elővigyázatosság is – az elvárás alá. Maradva a krikett-pálya
példájánál: olyan ez, mint ha nem minden az adott magasságon kirepülő labda esetén kellene
kártérítést fizetni (az elvárt magasság fölött kirepülőkért pedig soha), hanem mondjuk csak
minden másodikért. Ekkor a kerítés magasságának emelésével párhuzamosan lassabban csökken
a várható kártérítés, mint ha tágabb okozatosság-fogalmat alkalmazna a jogrendszer. Éppen
ezért, a kerítés megemelésének „hozama”, vagyis az ennek révén elkerült várható kártérítés is
kisebb lesz. És ezért a prevenciós (konkrét esetben: a kerítés megemelésére ösztönző) hatás is
gyengébb.
De vizsgáljuk meg a másik esetet is, vagyis amikor túl sokszor találunk okozatosságot (olyan
labdákért is – tévesen – fizettet a bíróság, amiket az elvárt gondossággal sem lehetett volna a
pályán tartani)! Ilyenkor a hatást úgy írhatjuk le, hogy a vétkesség által okozott károkon túl,
másokért is fizetni kell. Ha ettől tart a potenciális károkozó, akkor ismét az lesz a fő
motivációja, hogy az elvárást teljesítse. Igaz, ilyenkor (mivel a bíróság próbál, csak a vétkesség
által okozott károkért fizettetni) az az összeg kisebb, ami kártérítésként kis elmaradás esetén
fenyeget.
Lássuk ezt a két hatást – a kiszámítható elvárás, az (a joggazdaságtani irodalomban megszokott, az
egyszerűség miatt) költségmentes eljárás és a kockázatsemleges döntéshozó esetére – 4.2. ábrán. Az ábrán
az elvárt gondosság xD. Ha ebben a bíróság csak a vétkeses okozott károkért fizettet, akkor a várható
180 Grady [2013] 123-125.
115
kártérítés p× ED, amely az xD pontban 0. Ha ezt a várható kárt hozzáadjuk az elővigyázatosság költségéhez,
akkor egy olyan függvény kapunk, amely két szakaszból áll ugyan, mint a 2.4 ábra, de szakadás eltűnik: a
xD pontban a x + z(x)× A + p(x)× L függvény és a x + z(x)× A + p(x)× [L + ED] függvény is épp ugyanazt,
a kártérítés nélküli költségfüggvény által meghatározott értéket veszi fel – mivel ebben a pontban a várható
kártérítés 0. Amennyiben a bíróság nem minden esetben ítél meg kártérítést, akkor a várható kártérítés
függvény p× Ed, ahol Ed <ED. Ennek a nullapontja ugyanúgy xD-ben lesz, de kevésbé meredek, mint p× L.
Amennyiben ezt adjuk hozzá a x + z(x)× A + p(x)× L függvényhez, vagyis az elővigyázatosság egyéni
költségéhez, akkor annak a függvénynek a minimuma már nem xD lesz, mint az előbb, hanem az első
szakasz „behajlik” ez alá – a minimumpont xd. Amennyiben a kártérítés összegébe nem csak a vétkesen
okozott károk tartoznak, akkor a várható kártérítést a p× ED+ függvény jelzi. Amennyiben ezt adjuk hozzá
az egyéni elővigyázatosság költségfüggvényéhez, és továbbra is fenntartjuk, hogy csak az xD alatti
elővigyázatosság esetén kell fizetni, akkor visszatér a függvény szakadása – vagyis az optimum ismét xD
lesz.181
[4.2. ábra ide]
Tegyük azonban hozzá: minél nagyobb a perköltség, amit a potenciális károkozónak viselnie
kellene pervesztesség, vagyis vétkesség esetén, annál kisebb az esélye, hogy az előbbi helyzet
alakuljon ki, vagyis, hogy az okozatosság hasson.
Összefoglalás: amikor felróhatóság mellett az okozatosság mégis hat. E négy esetben (túl magas
elvárás, kiismerhetetlen elvárások, pillanatnyi megingások veszélye és vétkes döntésekre
koncentráló okozatosság esetén) tehát már felróhatósági felelősség mellett is fontos lehet, hogy
milyen válaszokat adunk az okozatossági fenti kérdéseire. Ha túl szigorúan járunk el, túl kevés
kárt tekintünk okozatnak, akkor az csökkenti a kártérítés elővigyázatosságot ösztönző hatását.
Ha viszont túl könnyen találunk okozati összefüggést, és ezért nő a várható kártérítés, akkor
az növeli az elővigyázatosságot, növeli a túlbiztosítás, túlzott kockázatkerülés esélyét.
2.3 Objektív-tárgyi felelősség

Láttuk a kártérítés joggazdaságtani alapmodellje kapcsán, hogy a költségalapú rendszereknél
fontosabb az okozatosság kérdése, mint az elvárásalapúaknál – még a most látott kivételekkel
együtt is. Amennyiben költségalapú rendszernél az okozatosságot könnyebben ítélik meg, akkor
emiatt több kárt rónak fel az alperesnek, a potenciális okozó magasabb várható kártérítéssel
számolhat – emiatt várhatóan elővigyázatosabb lesz.182 Sőt, adott esetben akár a
tevékenységgel is felhagyhat. Ha viszont az okozatosság megállapítása nehezebb, akkor csökken
a várható kártérítés, és emiatt csökken a prevenciós ösztönző is.
A veszélyes üzemi felelősség költségalapú ösztönzőt teremt. Ezért itt kapnak jelentős szerepet
az irodalomban több helyen felbukkanó – általában az okkiválasztás, jogi okozatosság
tesztjeiként ismert – olyan modellek, mint a közvetlenség183, a szervesség184, az (objektív)
előreláthatóság185, a normacél-teszt [scope of rule]186, vagy a méltányosság187. Ezeken keresztül
lehet tágítani vagy szűkíteni az okozatosság-fogalmat. Ezek részletes elemzésétől most
eltekintünk – hatásuk egyszerűen lefordítandó ugyanis arra, amit fent láttunk: tágabb vagy
181 Marks [1994]

182 Shavell [1980], Grady [2013] 121.
183 Blutman [2011a] 312-313., Boronkay [2007] 180.
184 Boronkay [2007] 178.
185185 Blutman [2011a] 311., Boronkay [2007] 185., Dam [2013] 336, Fuglinszky [2014] 32, Csöndes [2016]
186 Blutman [2011a] 312., Boronkay [2007] 179-180., Dam [2013] 314-315, Fuglinszky [2015] 250.o.
187 Boronkay [2007] 179.
116
szűkebb okfogalmat eredményeznek. Egy olyanra összpontosítok csak, amelyeket a
joggazdaságtani irodalom részletesebben elemez, a mennyiségi alapú kármegosztásra.
Okozatosság jelentése objektív-tárgyi felelősség esetén. De mindenekelőtt választ kell adni arra,
hogy ugyanarról az okozatosságról van-e szó veszélyes üzemi és felróhatóságon alapuló felelősség
esetén. Felmerül például olyan értelmezés a magyar irodalomban, mely szerint veszélyes üzem
esetén az okozatosság kérdését külön nem is kell vizsgálni, az megdönthetetlen vélelem, és a
kimentési feltételek jelentik az felróhatóság esetén az okozatisságból levezetett
kárkorlátozást.188
De amennyiben az okozatosság tesztje itt is csak a vétkes döntések következményeinek
vizsgálatát jelentené, akkor ezen keresztül a veszélyes üzemi felelősségből is vétkességi felelősség
lenne – a nem vétkes személyek mentesülnének a kártérítés alól, csak most nem a felróhatóság,
hanem az okozatosság hiánya miatt. Az irodalomban éppen ezért viszonylag gyakran megjelenő
álláspont szerint itt nem alkalmazható a csak a vétkes döntéseket vizsgáló okozatosság tesztje.
Itt csakis az aktivitáson alapuló okozatosság alkalmazható: az ok tehát itt nem lehet az, hogy
valaki egy tevékenység folytatása során ilyen vagy olyan döntést hozott, csak az, hogy
egyáltalán folytatja az adott (fokozott veszéllyel járó) tevékenységet.189
Mennyiségi alapú kármegosztás. Ebben az esetben a probléma általában abból fakad, amit fent
az alternatív okozatosság kapcsán láttunk: nem tudhatjuk, hogy ki a konkrét okozó viszont a
több lehetséges okozó között meg kell osztani a kárt. (A kármegosztásra szükség lehet azért is,
mert a bíróság nem egyetemleges felelősséget – hanem például együttes felelősséget – akar
alkalmazni. De szükséges lehet azért is, mert ugyan megítélte a károkozók egyetemleges
felelősségét, de „második körben” – például a magyar Ptk. 6:524.§ 3. bekezdés alapján – a felek
egymás közötti viszonyát kell rendezni.) A mennyiségi alapú kármegosztás esetén a kár
megosztása valamilyen tevékenység, de nem a felróhatóság, vagy a közrehatás arányában
történik. Tipikus példája ennek a piaci vagy az időbeli kármegosztás. Ezek alkalmazása akkor
merül fel, ha nem bizonyítható például, hogy
- a piacon levő hasonló termékek közül melyik, és ezzel melyik gyártója okozta a konkrét
kárt – csak azt tudjuk melyik gyártónak mekkora a piaci részesedése190, vagy, hogy
- egy munkavállaló munkahelyei közül melyik volt a konkrét okozója a kialakult
betegségének – csak azt, hogy ott mennyi időt töltött el a munkavállaló 191.
Ekkor több jogrendszerben ismert az a megoldás, hogy a kárt a piaci részesedés, vagy az ott
munkában eltöltött idő hossza szerint osztják meg az alperesek (termelők, munkaadók) között
a kárt. E „mennyiségi alapú megosztás” irodalomban gyakran felbukkanó ellentéte a „mindent
vagy semmit” típusú okozatosság. Ez nem osztja meg a kárt, hanem az okság bizonyítását csak
akkor zárja le, amikor egyetlen ok, okozó marad – és ő viseli a teljes kárt. Ha ilyen nincs, akkor
a kártérítés is elmarad. Vegyük példaként a common lawt, ahol a bizonyítékok túlnyomó
többségének [preponderance of evidence] elvét úgy szokták értelmezni, hogy akkor sikerül egy
kérdést bizonyítani, ha 50% fölötti az esélye annak, hogy az állítás igaz. Mostani példánkban:
ha 50% fölötti az esélye annak, hogy valamelyik fél volt a kár okozója (mert az övé a piac több,
mint fele, vagy mert a munkavállaló ott töltötte az összes idő több, mint felét), akkor ő állja a
188 A magyar irodalomban ilyen állítást fogalmaz meg Csák [2012] 11. Explicit módon vitatja az
okozatosság ilyen megkettőzését Fuglinszky [2014] 115.
189 Például Fuglinszky [2015] 364.
190 Lásd az ún. DES-esetet: Sindell v. Abbott Laboratories, 26 Cal. 3d 588 (1980)
191 Például: Fairchild v Glenhaven Funeral Services Ltd & Others [2002] 3 All ER 305
117
teljes kártérítést. Ha ilyen fél nincs (egyik cég sem éri el a piac 50%-át, vagy egyik munkaadónál
sem dolgozott a munkavállaló a teljes időszak 50%-át elérő ideig), akkor egyik lehetséges
károkozónál sem lesz sikeres a bizonyítás – nincs kártérítés.192 A piacszerkezettől, illetve a
munkavállalók mobilitásától, valamint a potenciális károkozó pozíciójától függően bizonyos
esetekben az egyik, bizonyos esetekben a másik vezet nagyobb várható kártérítéshez.
2.3. Előreláthatóság
A Ptk. kiemel egy okozatossági kérdést, és azt külön nevesíti is: ez az előreláthatóság.
6:521. § [Előreláthatóság]
Nem állapítható meg az okozati összefüggés azzal a kárral kapcsolatban, amelyet a károkozó nem látott
előre és nem is kellett előre látnia.
A kérdés körüli joggazdaságtani vita végeredménye az, hogy az előreláthatósági korlát, a kizárás
kapcsán kétféle prevenciós érv ütközik. Az egyik szerint az előreláthatatlan károk kizárása az
okozati körből nem érinti a prevenciós hatást – éppen ezért lehet azok kizárását normatívan
igazolni. Az ellenérv vitatja ezt, azt állítva, hogy még z előre nem látható károk megtéríttetése,
vagy meg nem téríttetése is befolyásolja (ha csak áttételesen is) az elővigyázatosságot.
A prevenciós hatás hiánya. Az előreláthatósági szabályt (vagyis az előre nem látható károk
kizárását) támogató joggazdaságtani érv szerint, amennyiben az elővigyázatossági döntés
meghozatalának pillanatában egy hatás nem felismerhető, akkor azt nem is fogjuk számításba
venni. Éppen ezért prevenciós hatása sem lehet. Az ilyen károk megtéríttetéséről (okozat körben
tartásáról) más szempontok szerint kell dönteni. A leggyakoribb érv a bizonyítási ösztönző:
amennyiben az ilyen károkat nem téríti meg a kártérítési rendszer, akkor azok bizonyítását, az
azokról folyó vitát is el lehet kerülni.
A prevenciós hatás léte. Az ellenérv azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy az előre nem
látható események utáni kártérítésnek, igenis lehet prevenciós hatása: ha az ilyen károkat nem
térítetjük meg, akkor csökken az elővigyázatosság. Az érv lényege szerint, bár az adott okozati
összefüggés, lehetőség valóban nem fogalmazódik meg konkrétan a döntés pillanatában,
azonban (implicit módon) mégis befolyásolja a döntéseket. Egy döntést ugyanis mindig az
„átlagos”, vagy „várható” következményekre tekintettel hoznak meg. És ebben az „átlagosban”,
„várhatóbban” benne lesznek ezek a pontosan meg nem értett, előre nem látott folyamatok,
hatások is. Ha ezeket kizárjuk az okozatok köréből, akkor csökken az átlag. Lássunk két
egyszerű példát a fentiekből erre az érvre!
1. Tegyük fel, hogy a BH2001/173. számú esetben egy autóbaleset kapcsán azt az elmaradt
hasznot már nem tekintjük okozatnak, hogy a felperes egy igen fontos üzleti tárgyalásra
nem ért oda. Viszont, ha az ilyen károkat nem térítettjük meg, akkor csökken az összes
megtéríttetett kár – csökken az átlagos kár is. (Vegyük észre: az előreláthatóság itt
ugyanúgy hat, mint ha kimondanánk, hogy az adott típusú balesetekből csak egy
meghatározott kárnagyságig ismerjük el a kárt. Ez is csökkentené az átlagos kártérítst.)
2. Térjünk vissza a fenti United Novelty esetre, az égő patkány miatt berobbanó benzingőz
esetére! Az volt ott a kérdés, hogy mennyire pontosan kell megfogalmazni az okozatot.
Ha nagyon pontosak vagyunk, akkor könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy
192 Klasszikus joggazdaságtani elemzése: Shavell [2004] 254-256.
118
az ok nem előrelátható, jogilag nem releváns. De ha a robbanások egy részét azért zárjuk
ki, mert maga a folyamat „meglehetősen valószínűtlen”, akkor a felek tudhatják, hogy
bizonyos robbanások után nem kell fizetni, vagyis csökken a várható kártérítés. Ez a
csökkenés pedig már hat az elővigyázatosságra is, még akkor is, ha a konkrét kár
hatalmas összege valóban „meglepő”, „nem várt”, „szokatlanul magas”, „”nem szerves”,
„előreláthatatlan” következmény is.
3. K özös károkozás – egyetem leges felelősség

Az előző alfejezet azt mutatta be, hogy az okozatosság – elsősorban azon keresztül, hogy
mekkora a megtérítendő, az alperesnek betudott károk köre – miképpen befolyásolja a
potenciális károkozó ösztönzőit. Gyakorlatilag adottnak vette, hogy ki az a személy, akinek az
okozói voltáról dönteni kell. Ez azonban nem mindig van így. Sokszor a jognak, a bíróságnak
kell megkeresnie egy adott csoporton belül, hogy ki a pontos károkozó. És ezt nem mindig teszi
meg: sokszor nem akarja a károkozók körét egy főre szűkíteni, megelégszik azzal, hogy egy
csoportot együttesen károkozónak tekint. Ez a közös károkozás jogintézménye: azt mondjuk,
hogy „többen közösen okoznak kárt” (6:524. § 1.) bekezdés), vagy, hogy „a kárt több, egyidejűleg
kifejtett magatartás közül bármelyik önmagában is előidézte volna” (6:524. § 4.) bekezdés). És
ilyenkor a csoport tagjai egyetemleges felelősök lesznek: a károsult bármelyiküktől kérheti a
teljes kára megtérítését. Sőt, arra is lehetősége van, hogy a csoportból egyetlen személyt
pereljen.
Az alperesi oldalon az egyetemlegesség alól csak akkor van menekülési lehetősége a
károkozóknak, csak akkor lehet egyetemleges helyett együttes felelősséget megítélni, ha a
károsult közrehatott, vagy ha „rendkívüli méltánylást érdemlő körülmények” miatt indokolt
(6:524. § 2. bekezdés).
A magyar akadémiai és kommentárirodalom meglehetősen keveset mond arról, hogy mikor
lesznek a felek közös károkozók. Inkább csak negatív állításokat tudunk tenni: mi nem zár ki a
közös károkozásból. Nyilvánvalóan nem kizáró ok, ha nincsenek „akarategységben”193, ha a
felelősség nem „egynemű” (az egyik szerződésszegés a másik szerződésen kívüli felelősség alapján
felel, az egyik felróhatóság a másik valamilyen különös tényállás alapján)194. Az elvileg elvárás,
hogy a feleknek egyénileg felelősnek kell lenniük – vagyis nem elég az egyikük felelőssége ahhoz,
hogy a többi (esetleg nem felelős) okozótól is, egyetemlegességre hivatkozva, követelni lehessen
a kártérítést. Bár Fuglinszky szerint a magyar gyakorlatban ellenpéldát is találunk, amit ő
erősen kritizál. Ilyen az EBH2012.P.9. eset, amikor az egyik rendőri szerv jog- és szakszerűtlenül
bilincselt meg egy tüntetőt, majd azt átadta egy másik rendőri szervnek, amely előállította.
Utóbbinál a felelősséget nem vizsgálták, hanem az egyetemleges felelősséget állapították meg.195
Megkockáztathatjuk: a közös károkozást az egyéni felelősségtől elsősorban (i) vagy az határolja
el, hogy a bíróság nem akar eljutni egyszemélyi felelősig, megáll a bizonyítás során ott, hogy
egy adott csoporton belül található az okozó, (ii) vagy bár ismeri a konkrét károkozót, de
prevenciós elemek miatt egyetemleges felelősség alá akar vonni másokat. Tipikus példája az
előbbinek (amikor nem akarjuk tovább folytatni a bizonyítást) a több országban felbukkanó –
az előbb az alternatív okozás példájaként említett – sortűz vagy össztűz esetek. Álljon itt egy
193 Fuglinszky [2015] 322.

194 Fuglinszky [2015] 321.
195 Fuglinszky [2015] 320.
119
francia példa: egy vadászatot a résztvevők össztűzzel fejeznek be, amely során megsérül valaki.
A bírósság nem keresi, hogy ki talált, hanem a csoport egyben lett okozó.196 Az utóbbinak,
vagyis a prevenciós szempontok nyilvánvaló megjelenésének tipikus esete pedig az a magyar
ügy, amikor hárman jogszerűtlenül használtak egy autót – majd miután egyiküket hazavitték,
a másik kettő össze is törte az autót. Mindhármuk, vagyis a sofőr, az utas, de a baleset
pillanatában már otthon tartózkodó fél is közös károkozó lett.197
Amennyiben az egyetemleges felelősség ösztönzési hatásaira vagyunk kíváncsiak (esetleg azokra
tekintettel akarjuk eldönteni, hogy mi legyen egyetemleges felelősséget magával hozó közös
károkozás – mint az előbb a második esetben), akkor itt is azzal szembesülünk, hogy prevenciós
hatás több (talán első ránézésre furcsa) részletkérdésre adott választól függ. Két fontos
kérdéskört emel ki az irodalom. Az első, hogy az egyetemleges felelős személyeknek el kell-e
számolniuk egymással. A második a károkozók egyikének (vagy néhányuknak) a károsulttal
kötött megállapodásának a joghatása.
Elszámolás. Mint a fejezet bevezetőjében láttuk, a Ptk. a 6:524. § 3. bekezdése értelmében a
közös károkozóknak meg kell osztozniuk a valamelyikük által kifizetett káron. Külön
rendelkezik az ilyen módon – az egyetemlegesség miatt valamelyik fél által – kifizetett kártérítés
felek közötti megosztásának arányáról is. Vétkességi felelősség esetén:
- a közvetlen károkozó felróhatósága arányában (6:539. § 1.) bekezdés) kell megosztani a
kárt,
- másodsorban (vagyis, ha mindegyik fél úgy járt el, ahogyan az adott helyzetben
elvárható) aszerint, hogy a rendellenesség kinek a (veszélyes üzemi) tevékenysége
körében merült fel (6:539. § 2.) bekezdés),
- harmadsorban (vagyis ha mindkét félnél felmerült, vagy egyik félnél sem volt
rendellenesség) a kártérítést a felek között egyenlően osztják meg. (6:539. § 4.)
bekezdés)198
A kár megosztása megfelel annak, ahogyan akkor érne véget a második (kárelosztási) ügy,
mintha rögtön személyes, vagy együttes felelősségig jutna el a bíróság.
Megegyezés. A közös károkozás, illetve az egyetemleges felelősség az ítélet előtti megegyezési
hajlandóságra is igen erős hatást gyakorol. Ez a megegyezési hajlandóság – ugyan egyéni
felelősség esetén is jelen van, de – a kártérítési jognak olyan alapkérdése, amelyet eddig
megkerültünk. Eddig – implicit módon – azt feltételeztük, hogy a prevenciós hatást elsősorban
attól függ, hogy a bíróság (várhatóan) mekkora kártérítést ítél meg. Mint itt majd látjuk, ez
személyes felelősség esetén nem is alaptalan: a megállapodások lehetősége nem módosítja
alapvetően a károkozás miatt felmerülő költségeket – vagyis a költségalapú ösztönző erejét.
Közösen okozott kárnál azonban más a helyzet: itt a megállapodás miatt a fizetendő összeg
(vagyis a költségalapú ösztönző) könnyen eltérhet attól, amit a bíróság várhatóan megítélne.
Miután ezt a két kérdést megválaszoltuk, azok ösztönzési hatásait felmértük, azután térhetünk
csak vissza az egyetemleges felelősség értékelésére, vagyis arra, hogy milyen hatása van ma, a
mai magyar jogrendszerben annak, ha adott esetkört a bíróság közös károkozásként kezel (és
196 Civ. 2e 5 June 1957, D. 1957. 439, comm. Savatier, JCP 1957. II. 10205 comm. Esmein – idézi Dam
[2013] 331.
197 BH1980.471
198 Megjegyzendő, hogy a veszélyes üzemek közös károkozása esetén a jog ugyanazokat a szabályokat
alkalmazza, mint a veszélyes üzemek találkozására – kivéve, hogy a harmadik esetben nem mindenki a
saját kárát viseli, hanem egyenlő elosztást ír elő.
120
ezzel a magyar jogban ismert megtérítési szabályokat alkalmazza és a megegyezéseket a magyar
jogban ismert módon értékeli). „Természetesen”, a válasz itt is „attól függ” lesz – attól, hogy
elvárásalapú vagy költségalapú-e a rendszer, illetve, hogy fenyeget-e valamelyik károkozó
fizetésképtelensége. Ez lesz a harmadik pont tárgya.
3.1 A károkozók közötti elszámolás szerepe

A magyar jog tehát előírja azt, hogy az alperesek a kárt – miután tagok a felperes által diktált
arányban kifizették azt – megosszák egymás között. Ez ismét csak jogpolitikai döntés.
Elképzelhető lenne, hogy nincs ilyen kármegosztás, vagyis akitől az felperes elkérte a kártérítést
az nem fordulhatna a többiekhez.199 Ebben az esetben az egyetemleges felelősség nyilvánvalóan
más módon terhelné a kárt a károkozókra, mint ahogyan az együttes vagy a személyes felelősség
tenné. A kármegosztás előbb látott arányát áttekintve azonban úgy tűnik, hogy végső soron a
magyar rendszer ilyen eltérést nem okoz. De csak „végső soron”…
Az egyetemleges felelősség magatartási hatása ugyanis nem merül ki abban, hogy végül kinek
mennyit kellene fizetnie. Egyrészt a „végső soron” bekövetkező ugyanolyan költségviselés később
alakul ki – más az időtáv. Másrészt, az első körben fizető fél és nem a károsult viseli annak
veszélyét, hogy valamelyik alperes nem fizeti ki a rá jutó részt. Harmadrészt, a kármegosztás
ezen rendszere – a személyes vagy együttes felelősséghez képest – „megduplázza” a pert, növelve
ezzel annak költségét; e költségeket valakinek viselnie kell.
Időtényező. Személyes vagy együttes felelősség esetén minden károkozó egy perrel szembesülne:
ebben dőlne el, hogy kell-e fizetnie, és mennyit. Az elszámolást is megkövetelő egyetemleges
felelősség kettébontja ezt a pert. Az első fázisban a bíróságnak csak azt kell megítélnie, hogy
az alperes, vagy az alperesek csoportja valóban tekinthető-e közös károkozónak (vagy a közös
károkozók egyikének, egy csoportjának). Ha igen, akkor a perben vesztes alperesek közötti
kármegosztással nem kell foglalkozni. A felperes gyorsabban jut a kártérítéshez. A második
fázisban a közös károkozók megpróbálják egymás között eldönteni, hogy ki mekkora részt
viseljen a megítélt (és a felperes által kiválasztott fél, vagy felek által kifizetett) kártérítésből.
Az alperesek vélhetően később érnek az ügy végére.
Ha bizonyosak is lehetnénk abban, hogy az összes alperesen be lehetne hajtani azt az összeget,
amit a fenti képlet alapján rájuk jutna, akkor is igaz, hogy a károsult gyorsabban jut a pénzéhez
– vagyis számára az egyetemleges felelősség kedvezőbb.
Az idő ugyanis értékes: egy később befolyó összeg mindig kevesebbet ér, mintha ugyanaz az
összeg korábban érkezne – hasonlóképp egy később fizetendő hasonló összeg mindig kevésbé
fáj, mintha arról korábban kellene lemondani. Ezt a problémát a közgazdaságtan a diszkontálás,
jelenérték-számítás révén kezeli: egy későbbi összeg ún. jelenértékét számolja. A legegyszerűbb
példán: ha valaki adott idő múlva fizetne vagy kapna 110 forintot úgy, hogy ez alatt az idő
alatt éppen 10% kamatot kaphatna 100 forint után, akkor a későbbi 110 ugyanannyi, mint a
mai 100. A diszkontálás lényege a jövőbeli pénz visszaszámolása „maivá”, ún. jelenértékké.
(Ennek módszertanával a következő, kárszámításról szóló fejezet foglalkozik részletesen.)
199Ez az alternatív helyzet a joggazdaságtani irodalomban sokszor bukkan fel, mivel az amerikai common
lawban az egyetemleges felelősségnek megfelelő joint and several liabilityhez sokáig nem kapcsolódott
másodlagos kármegosztás [compensation]. Az utóbbi évtizedekben terjedt csak el, ezért annak ösztönző
hatásai is az érdeklődés középpontjába kerültek.
121
Persze ezt az időproblémát kezelheti – és próbálja is kezelni – a jog. Ha valaki később fizet,
akkor kamatot kell fizetnie – és ekkor a jog épp a fenti diszkontálás, jelenérték-számítás
logikáját alkalmazza: később akkora összeget fizettet, amennyinek a jelenértéke pont megfelel
annak, amit korábban teljesíteni kellett volna. Kérdés természetesen, hogy a későbbi (egyelőre
feltesszük: biztosan) fizetendő összeg valóban annyival magasabb-e, amennyit a diszkontálás
megkövetel. Másként: a bíróság által megítélt kamat kompenzál-e az időért? A kérdésre a
következő fejezetben visszatek, de egyelőre (talán intuitív alapon is elfogadható módon)
feltehetjük, hogy az esetek többségében nem. Vagyis, a károsult még kamatfizetés mellett is
jobban ját, ha korábban jut a pénzéhez.
Miközben eszerint a károsult bizonyosan jobban jár az egyetemleges felelősség rendszerével,
mint a neki későbbi kifizetést biztosító személyes vagy együttes felelősséggel, aközben a
károkozók oldalán két csoportot kell elkülöníteni, rájuk az egyetemleges felelősség nem
ugyanúgy hat. Az egyik csoport az, amely kompenzálja a károsultat (lehet, hogy ez egyetlen
tagból áll ez a „csoport”), a másikba azok tartoznak, akik csak a második fázisban, az elosztás
után fizetnek. Nyilvánvaló, hogy az egyetemleges felelősség annak, akit végül a felperes fizetésre
szólít fel rosszabb, mint a személyes, vagy az együttes felelősség: meg kell előlegezni a többiektől
később behajtható összeget. A többieknek pedig előnyös, hiszen később kell fizetniük. (Megint
feltesszük, hogy a fizetendő kamat nem kompenzálja teljesen az időbeli eltérést.)
Vegyük azonban észre, hogy a két csoport csak ex post, a károsult döntése után határolható el
egymástól. Amikor valaki ex ante az elővigyázatossági döntéseit meghozza, csak annak az
esélyét ismeri, hogy ő az első, a „megelőlegező” csoportba kerül. Ezzel együtt is
megfogalmazható azonban, hogy mikor kedvezőtlenebb valaki számára az egyetemleges
felelősség, mint a személyes vagy együttes felelősség – vagyis mikor erősebb itt a költség-alapú
ösztönző. Három olyan elem van, ami erősíti a prevenciót:
(i) ha nagyobb az esélye, hogy valaki a „megelőlegező” csoportba kerül,
(ii) ha nagyobb az eltérés a két eljárás (egyetemleges felelősség esetén, értelemszerűen,
a másodlagos kármegosztást is magában foglaló) időigénye között,
(iii) ha kisebb a végül őt terhelő rész.
Az eddigiek értelmében az első és a második elem világos kell, hogy legyen. Talán annyit
tehetünk hozzá, hogy a szokásos feltevés szerint minél nagyobb vagyonnal rendelkezik egy
károkozó (például minél nagyobb egy jogi személy, minél gazdagabb egy ember), annál nagyobb
az esélye annak, hogy őt választja ki a felperes. (De persze ebben soha nem lehet bizonyos,
mert mindig összehozhatja a sors egy még nála is vagyonosabb közös okozóval, vagy éppen a
károsult is választhat valamilyen ok miatt mást.)
A harmadik elemre, a végül az adott felet terhelő rész nagyságára azonban érdemes kitérni. Az
intuíció emögött: minél kisebb rész jutna valakire személyes vagy együttes felelősség esetén,
illetve a kármegosztás során (ugye, ez a három közel azonos), annál többet kell az
egyetemlegesség miatt megelőlegeznie a többieknek, illetve annál kisebb összeg az, aminek a
kifizetését elhalaszthatja, ha a második csoportba kerül.
Matematikailag: A károkozó számára nagyobb költséget jelent az egyetemleges felelősség, ha
π× (D – ß1× D× (1-s)) + (1 – π)× ß1× s× D>ß0× s× D (1)
ahol π annak az esélye, hogy neki kell megelőlegezni a kártérítés teljes összegét (D), ß1 egyetemleges
felelősség esetén a két fizetés közötti időre számolt diszkonttényező , míg ß0 az arra az időre számolt
diszkonttényező, amennyivel egy egységes (személyes vagy együttes felelősséget megállapító) per tovább
tartana,, mint az egyetemleges felelősség első szakasza, s a várhatóan rá eső kárhányad.
Az (1) egyenlőtlenséget átrendezve:
D{(1- ß1) π +s(ß0-ß1)}>0
122
mivel D>0 és 1-ß1 >0 és ß1-ß0 >0, így (1) egyenlőtlenség akkor állhat fenn (tehát az egyetemleges felelősség
akkor kedvezőtlenebb, ha
π /s>(ß1-ß0)/(1- ß1)
Ha ß1-et és ezzel az egyetemleges felelősség teljes rendezésének (beleértve a másodlagos megosztást is)
időigényét adottnak vesszük, akkor minél kisebb a jobb oldal számlálója, annál nagyobb az esély arra, hogy
az egyenlőtlenség fennáll. Ez a számláló, ß1-ß0 pedig attól függ, hogy mekkora az időbeli eltérés a két per
várható tartama között.
Behajtási kockázat. Az előző elemzéskor abból indultunk ki, hogy minden károkozó fizetőképes,
vagyis csak abban van különbség az együttes és az egyetemleges felelősség között, hogy ki
hitelez kit. Természetesen a korábban fizetni azonban nem csak azért rossz, mert a kamat nem
kompenzálja az időveszteséget, hanem azért is, mert a károkozók között esetleg van olyan, akin
nem lehet behajtani a rá eső részt. Személyes és együttes felelősség esetén ezt a behajtási
kockázatot a felperes viselné, egyetemleges felelősség esetén a megelőlegező alperes. Ez a
kockázat pedig tovább növeli az egyetemleges felelősség esetén a költségalapú ösztönzőt a
potenciális károkozók oldalán.
Különösen így van ez, ha figyelembe vesszük, hogy az időtényező és a behajtási kockázat
összefügg. Mivel más időpontban kell fizetni, így előfordulhat, hogy egy a korábbi időpontban
(személyes vagy együttes felelősség esetén) még behajtható összeg a későbbiben már
behajthatatlan lesz. Közben tűnik el annak a fedezete.
Perköltség. A per költsége kapcsán mindenekelőtt emeljük ki: elszámolási kötelezettség
hiányában az egyetemlegesség lényegesen olcsóbban adminisztrálható lenne. Így az erősebb
(költségalapú) ösztönzőt teremt a potenciális károkozók oldalán.200
Bonyolultabb az eljárási költségek összehasonlítása, ha az elszámolást tartalmazó egyetemleges
felelősséget a személyes vagy együttes felelősséggel vetjük össze. Itt a hatás nem egyértelmű.
Egyrészt ugyanis a per kettébontásával a per költsége vélhetően nő. Másrészt viszont, a
második perre lehet, hogy nem kerül sor, a kár alperesek közötti megosztásáról lehet, hogy nem
is kell dönteni. Elképzelhető ugyanis, hogy az alperesek peren kívül rendezik a kérdést, vagy a
fizető fél nem indít eljárást – például mert nem gondolja, hogy az összeg behajtható az adott
társán. Vegyük észre, hogy fizetésképtelen fél esetén az egyetemleges felelősség „egyszerűsíti” az
eljárást: személyes, együttes felelősség esetén az ő részét is meg kellene határozni – egyetemeges
felelősség esetén nem.
3.2 A peren kívüli megállapodás egyetemleges felelősség esetén

A peren kívüli megállapodás kapcsán először érdemes áttekinteni, hogy mi motiválja erre a
feleket általában – személyes felelősség esetén. Ennek ismeretében fogjuk átgondolni, hogy
egyetemleges felelősség esetén hogyan változik a megállapodásban felajánlott, illetve elfogadott
összeg. Mint majd látjuk ezt alapvetően meghatározza, hogy a jogi szabályozás hogyan
viszonyul a megállapodásban szereplő összeg és a végül megítélt (elvileg az adott, a
megállapodást megkötő félre jutó) kártérítés különbségéhez. A fő kérdés, hogy miképpen veszi
figyelembe a jogrendszer azt, ha az egyik fél megegyezik a felperessel, és annak alapján fizet –
a perben pedig ettől eltérő összeget ítélnének meg.
200 A hatékonysági elemzést végző normatív joggazdaságtan, éppen ezért kifejezetten ellenzi az ilyen
megtérítés előírását. Tegyük hozzá: akkor, ha elvárásalapú rendszerben alkalmazzák – ekkor ugyanis a
költségalapú ösztönző nem hat a prevencióra, viszont az eljárás drágább. (Miceli [1997] 36-37., Posner
[2011] 241)
123
A megegyezés alaplogikája. Tegyük fel, hogy egy perben a felperes győzelmének esélye nem
biztos, de nem is kizárt – hanem kockázatos. Helyesen, vagy tévesen ugyan, de becsülhetjük
annak valószínűségét. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel azt is, hogy ismert, a felperes
győzelme esetén mekkora kártérítést és perköltséget ítélne meg a bíróság, illetve, hogy az alperes
győzelme esetén mekkora lenne a felperes által az alperesnek perköltség címén fizetendő összeg.
(Látszik: azt tesszük fel, hogy a perköltség – bíróság által elismert részét – a vesztes fél viseli.)201
Tudjuk azt is, hogy mekkora összeget költene a perre a felperes és az alperes.
Ebben a helyzetben a feleket az motiválja megegyezésre, hogy elkerülhetik a pert, az azzal járó
a kockázatot és (rájuk háruló, rajtuk maradó, meg nem térülő) perköltségeket. Ez a helyzet
roppant hasonló ahhoz, amit a második fejezetben láttunk: egy mostani biztos kiadással
(megegyezés szerinti összeg kifizetésével, illetve elfogadásával) kiiktathatjuk a perben rejlő
kockázatot.
A második fejezetben definiáltuk a kockázatsemlegesség fogalmát is. Ennek alapján, egy
kockázatsemleges alperes maximum akkor összeget lesz hajlandó fizetni, amekkora a fizetendő
összeg várható értékének és a perköltségnek az összege – a kockázatsemleges felperes pedig
minimum akkora összeget vár el, amekkora a várhatóan általa kapott összeg és a perköltség
különbsége.202 Kockázatkerülő felperes ennél nagyobb összeget is hajlandó lesz megadni – a
kockázatkerülő alperes pedig ennél kisebb összeggel is megelégszik.203 Amennyiben a felperes
által fizetendő összeg (a felperes fizetési hajlandósága) nagyobb, mint az alperes által elvárt
összeg (az alperes elfogadási hajlandósága), akkor van esély megegyezésre. De csak esély van –
nem biztos, hogy be is következik az. Könnyen belátható, hogy a megegyezés valószínűsége
annál nagyobb minél nagyobb a perköltség, illetve minél kevésbé optimisták a felek.
Lássuk először a perköltség hatását! Tegyük fel, hogy mind a két fél ugyanannyira tartja
valószínűnek, hogy a felperes javára ítél a bíróság! Ekkor az alperes által fizetendő kártérítés
várható összege és a felperes által várhatóan kapott összeg egyenlő. De az alperes fizetési
hajlandóság (a maximális összeg, amit hajlandó kifizetni) ennél nagyobb, és a felperes elfogadási
hajlandósága (a minimum, amit hajlandó elfogadni) ennél kisebb – hiszen a két félnek pedig
számolnia kell azzal, hogy a perköltséget is viselnie kell. A fizetés és az elfogadási hajlandóság
közötti különbséget épp a perköltség jelenti: ennyit nyer a két fél a megegyezésen. Minél
nagyobb ez, annál többet hoz a megegyezés, vagyis annál nagyobb annak az esélye. Vegyük
észre: azt mondtuk most ki, hogy amikor a két fél ugyanakkora esélyt ad a felperes győzelmének,
akkor van esély a megegyezésre – a perköltség elkerülése mindig motiválhatja erre a feleket.
Mindegy, hogy mekkora ez az esély! Ha mindkét fél biztos a felperes győzelmében, akkor is;
201 A modell működik akkor is, ha a felperes győzelme esetén fizetendő kártérítést és perköltséget, és az
alperes győzelme esetén megítélt perköltséget nem pontosan ismerjük, hanem annak is csak valamiféle
(kockázatos) becslésével rendelkezünk. De ennek bevezetése csak fölöslegesen bonyolítaná a modellt.
202 Ha p a felperes győzelmi esélye a felperes szerint, p a felperes győzelmi esélye az alperes szerint, D
f a
a fizetendő kártérítés, LCf a felperesnek pergyőzelme esetén megítélt összeg, LCa az alperesnek az ő
pergyőzelme esetén megítélt összeg, míg LCF és LCA a felperes és az alperes által fizetendő összeg, akkor
- az alperes fizetési hajlandósága: pa *(D + LCf ) - ( 1- pa) LCa + LCA,
- a felperes elfogadási hajlandósága pedig: pf *(D + LCf ) - ( 1- pf) LCa + LCF.
203 Ha az előző lábjegyzetben látott módon a felperes győzelme esetén az alperes által fizetendő, az alperes
győzelme esetén a felperes által fizetendő összeg nem pontosan ismert, hanem csak valamiféle becslésünk
van erre, az növeli azt a felárat, amit a felperes megfizetne, és csökkenti azt az összeget, amit az alperes
minimálisan elfogadna.
124
ha mindketten 80%-os esélyt adnak ennek, akkor is; ha mindketten 1% esélyt adnak ennek,
akkor is. Amíg a felek ugyanazt gondolják a per esélyeiről, addig csakis a perköltségtől függ ez.
Mi történik, ha nem ugyanazt gondolják? Mi történik, ha mindketten optimisták? Az
optimizmus itt azt jelenti, hogy a várakozásaik eltérnek: mind a kettő nagyobb esélyt ad a
saját győzelmének, mint az ellenfele. A felperes győzelmét valószínűbbnek tartja a felperes,
mint az alperes. Ez viszont azt jelenti, hogy a felperes nagyobb várható kártérítéssel számol,
és ezért magasabb összeget is vár el a megegyezés fejében, mint amennyivel az alperes számol,
mint amennyit ő adni hajlandó. Ettől még – a perköltség és a kockázat elkerülése miatt –
lehetséges a megegyezés, de kisebb az esélye, mint az előbb, amikor ugyanazt gondolták a per
kimenetéről.
Eddig az egyéni felelősség esetét elemeztem, azt néztük, hogy akkor mi határozza meg, hogy
létrejön-e megegyezés, pontosabban, hogy mekkora a megegyezés esélye. A kérdés azonban az,
hogy miképpen változik ez a megegyezési hajlandóság akkor, ha személyes felelősség helyett
közös károkozást és egyetemleges felelősséget alkalmaz a jog egy adott esetben.
Pro tanto vs. arányos elosztás szabálya. Mi történik, ha valaki olyan megállapodást köt,
amelyben kisebb fizetési kötelezettséget vállal, mint amennyit a bíróság szerint – a második,
kármegosztási fázisban – fizetnie kellene. Ennek problémának a két ideáltipikus megoldása a
pro tanto és az arányos elosztás szabály.
Definiáljuk először az ún. pro tanto szabályt! Ez alatt most azt értem, hogy a megállapodást
kötő fél mentesül minden további felelősség alól: vagyis
(i) a felperes által a perben érvényesíthető kártérítés a megállapodás alapján megkapott
összeggel csökken és
(ii) a megegyezésben részt vevő károkozótól a többi károkozó további hozzájárulást nem
kérhet, közöttük további elszámolás nincs.204
Az arányos elosztás szabály pedig azt jelenti, hogy a magállapodás nem mentesít minden
felelősség alól: amennyiben a megállapodásban szereplő összeg túl alacsony, akkor
(i) a károsult számára a perben érvényesíthető kártérítés ugyan ezzel az összeggel
csökken, de
(ii) a fennmaradó károkozók (alperesek) azonban hozzájárulást kérhetnek a
megállapodást kötő féltől.
Ez utóbbi esetben fontos kérdés, hogy a bíróság értékítéletét megzavarja-e a fentiekben látott
utólagos bölcsesség hibája [hindsight bias]. Lássunk egy példát! Tegyük fel, hogy csak két
károkozó van, akik fele-fele arányban járultak hozzá egy 100 egységnyi kárhoz, és a felek
(mindkét alperes és a felperes is) úgy becslik, hogy a felperes győzelmi esélye (mindkét féllel
szemben) 60%.205 Egyéni felelősség esetén mind a ketten 50 egységnyi potenciális kártérítéssel
204 Tegyük hozzá: a tiszta pro tanto szabály csak azt mondja ki, hogy a perben megítélt összeg a
megállapodás alapján kapott összeggel csökken. És nem azzal az összeggel, amit a megállapodásban
résztvevő fél okozott. Vagyis ha a felperes, aki mondjuk, 100 egységnyi kárt szenved a két alperes közül
az egyikkel, akinek a hozzájárulása 40%, megegyezik peren kívül 10 egységben, akkor a másiktól annak
ellenére kérhet 90-et, hogy a perben maradó károkozó nem okozott neki 90 (csak 60) egység kárt.
(Kornhauser – Revesz [2009] 109-110.)
205 Egészen pontosan mindkét féllel szemben nyer 60% eséllyel, és csak az egyik féllel szemben nem
nyerhet.
125
néznek szembe – és ezért mindannyian hajlandóak olyan megállapodást kötni, amelyben 30
egységnyi kompenzáció szerepel.
Mi történik, ha egyetemleges felelősség esetén köti meg az egyik alperes ezt a 30-as
megállapodást – míg a másik perre megy, amelyben a fennmaradó 70 lesz a tét? Hogyan
viszonyulnánk ahhoz, ha a felperes megnyerné ezt a pert, és ezért a perben maradó alperes 70-
et fizetne, míg a másik megúszná 30-cal? Ha itt gyorsan „igazságtalanságot” kiálltunk, akkor az
utólagos bölcsesség hibájába esünk: elfeledkezünk arról, hogy a megállapodás egy kockázatos
helyzetben jött létre – vagyis nem arról van szó, hogy a megállapodást megkötő fél 50 helyett
csak a kár 30-át fizetett, hanem arról, hogy a 30-at biztosan megfizette. Megfizette volna abban
az esetben is, ha a felperes a pert elbukja.
Megállapodási ösztönzők egyetemleges felelősség esetén. A szabály megegyezésre gyakorolt
hatásának elemzése érdekében induljunk ki először a személyes, vagy együttes felelősség előző
példájából – ez lesz az összehasonlítási alap! Mint az előbb láttuk, kockázatsemleges alperesek
és felperes azt a megállapodást, ami a várható kártérítési összeget tartalmazza, a perköltség
elkerülése miatt általában elfogadnák. Mindenki megkötne tehát egy olyan megállapodást, ami
az ő saját részét tartalmazza a teljes várható kártérítésből – a károsult pedig hozzájutna a
várható kártérítéshez. Ez az összeg kockázatkerülő felek számára is elfogadható. Ez az összeg
az előző példában mindkét alperes részéről 30 egység – hiszen nekik 50-et kéne fizetni 60%
valószínűséggel.
Matematikailag: Ha a kártérítésként megítélt összeg D, az 1. alperes206 hozzájárulása s1, míg a 2. alperesé
s2, (definíció s1+s2=1); a felperes győzelmi esélye pedig p, akkor
o az 1. alperes el fogja fogadni azt a megállapodást, amely szerint az általa fizetendő összeg S1=ps1D,
míg
o a 2. alperes el fogja fogadni azt a megállapodást, amely szerint az általa fizetendő összeg S2=ps2D.
Vagyis egyrészt a két fél együtt épp annyit fizet, amennyi a kártérítés várható összege
S1+ S2=ps1D+ps2D = pD(s1+ps2) = pD (2)
Másrészt, egyesével mindkét alperes is pontosan annyit fizetne a megegyezésben, amennyi az általuk
fizetendő kártérítés várható összege.
Lássuk most az egyetemleges felelősség azon esetét, amikor a felelősséget csak együtt (vagy
mind a két alperesre, vagy egyikre sem) lehet megállapítani. Pro tanto szabály szerint az, aki
az első megállapodást köti – elvileg – ugyanúgy számolhat, mint az előző személyes, együttes
felelősség esetén: az általa végül megfizetendő kártérítés várható értékét lesz hajlandó
megfizetni – az előző példában 30-at. A megegyezésből kimaradó fél számára viszont a pro
tanto szabály miatt megnő a per tétje: pervesztés esetén nem 50-et, hanem 70-et kell fizetnie.
Aki lemarad, aki nem köt megegyezést, az második körben már többet is hajlandó fizetni –
példánkban a 70-nek a 60%-át, vagyis 42-t. (És tegyük hozzá, az első megállapodás miatt a per
tétje a felperes számára is ugyanennyi – ő is ennyit fog elvárni.)
Azt jelenti ez, hogy a pro tanto szabály mellett az egyetemleges felelősség igen erősen növeli a
megegyezés esélyét. Megéri elsőnek megállapodást kötni – mert, aki lemarad, annak a számára
hirtelen megnő a per tétje. Éppen ezért az alperesek által várhatóan többet is hajlandóak
lesznek fizetni, mint egyéni vagy együttes felelősség esetén. Mivel pedig a megegyezésben
szereplő összeg váratóan nő, így a költségalapú ösztönző is erősebb lesz.
Matematikailag: Legyen a kártérítésként megítélt összeg (ha egyikük sem egyezik meg előzetesen) D, a
felperes győzelmi esélye pedig (mindkét fél ellen együtt) p.
206Az 1. és a 2. alperes nem jogi definíció egyszerűen azt jelenti, hogy melyik alperessel köt korábban és
később megállapodást a felperes.
126
Tegyük fel, hogy az 1. alperes hajlandó megfizetni azon összeget, várható értékét, amit egyetemleges
felelősség esetén fizetnie kéne. Legyen a pervesztés esetén fizetendő összeg S1+J, ahol J azt az összeget
jelöli, amennyivel ez az összeg meghaladja a pervesztés esetén, az elszámolás, a másodlagos kármegosztás
során az 1. alperesre jutó részt. Jelölje ezt az 1. alperes számára maximálisan elfogadható összeget R1:
R1=p(S1+J).
A 2. alperes innentől tudja, hogy a pro tanto szabály alapján neki pervesztés esetén D – R1 összeget kell
megfizetni. A perrel járó kockázatot (és minimális költséget) hajlandó lesz kiváltani azzal, hogy R2=p(D –
R1 )
A két felperes tehát összesen
R1+ R2= R1+p(D-R1)
Átrendezés után
R1+ R2=pD+(1-p) R1 (3)
Ez nyilvánvalóan magasabb, mint az együttes felelősség esetén fizetendő összeg: a (3) egyenlet jobb oldalon
szereplő első tag megegyezik a (2) egyenlet szerint az együttes felelősség esetén fizetendő összeggel, a
második tag pedig pozitív.
Az arányos elosztás szabályának elemzését kezdjük azzal az esettel, amikor a bíróság az utólagos
bölcsesség hibájába esik. Ekkor egyértelmű, hogy az alpereseknek nem érdekük megállapodást
kötni, mert ha a felperes megnyeri a pert, akkor a megállapodás nem ér semmit: ugyanúgy és
ugyanannyit kell végül fizetni, mint ha előzetesen nem fizettek volna. Ha viszont a felperes
elveszíti a pert, akkor a megállapodást kötő alperes rosszabbul jár: fizetni kell, pedig, ha
kivárna, perre menne, nem kéne. Vagyis szélsőséges eseteket leszámítva (például, ha a felperes
győzelmi esélye szinte biztos, illetve, ha az alperes erősen kockázatkerülő) ebben az esetben az
egyetemleges felelősség esetén nem várható megállapodás. Ha tehát az utólagos bölcsesség
hibája fenyeget, akkor a pro tanto szabály lényegesen erősebben ösztönöz megállapodásra, mint
az arányos elosztás. (Pontosabban az arányos elosztás semmiféle ilyen ösztönzést nem
tartalmaz.)
Ugyanakkor a pro tanto szabály veszélye, hogy „nem fair, baráti megállapodások” létrejöttére
ösztönöz. Ennek lényege, hogy a felperes az egyik alperest kiengedi egy olyan megállapodással,
amely a várhatóan őt terhelő költségtől (messze) elmarad. Lássuk ezt az előző példán! Az első
megegyezés esetén a fair összeg 30 lenne, hiszen a rá eső 50 egységnyi kár felét 60%-kal kellene
megfizetnie annak a félnek. Ugyanakkor, ha a felperes hozzájárul, hogy 10-ért kiengedi őt, akkor
azon mit veszít? Kap biztosan 10-et, míg a másikat perelheti 90-ért – továbbra is 60% eséllyel.
Ez a megállapodás neki még mindig jobb, mint a per mindkét fél ellen. Per esetén 60% eséllyel
kapna 100-at (vagyis a várható érték 60), megegyezés esetén biztosan kapna 10-et és 60%
eséllyel 90-et, ami összesen 64. Ezen a baráti megállapodáson tehát mind ő, mind a
megállapodás kötő alperes nyer (neki a várható 30 helyett csak 10-et kell fizetnie). A perbe
maradó alperes hátrányára történik mindez. Ezen torzítás elkerülése érdekében alkalmazhatja
a bíróság az irodalomban „jóhiszeműség” tesztként ismert megoldást: ha az első
megállapodásban az alperes jelentősen elmarad attól, ami a rá jutó kártérítés várható értéke,
akkor (és csak akkor) követeli meg a bíróság azt, hogy a per elvesztése után fizesse meg a másik
alperesnek a kár rá eső részét.
Eddig feltettük, hogy a felperes a pert ugyanolyan eséllyel nyeri meg a két, vagy több alperes
ellen. Ez a valóságban nem biztos, hogy így van. Elemezzük ezért az egyetemleges felelősség
azon esetét is, amikor a két alperessel szembeni esély eltér. Ez azt jelenti, hogy elképzelhető,
hogy csak egyiküket találják felelősnek a bíróság, ilyenkor neki a teljes összeget meg kell fizetnie.
Lewis A. Kronhauser és Richard L. Revesz bizonyítja207, hogy ebben az esetben, pro tanto
207 Kronhauser – Revesz [2009] 113-114.
127
szabály mellett nincs esély arra, hogy a felek között megállapodás jöjjön létre: a második fél
nem hajlandó annyit fizetni, amennyit a károsult kérne.
Matematikailag: Legyen most annak esélye, hogy az 1. alperest felelősnek ítélik p1, míg annak, hogy a 2.
alperest p2, annak pedig, hogy mind a kettőt p1*p2. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy a két győzelmi
valószínűség ugyanakkora: p. Tegyük fel ismét, hogy az 1. alperes hajlandó megállapodni abban, hogy R1
összeget fizet peren kívül. Ekkor a 2. alperes ismét R2 összeget fog ajánlani, ugyanúgy, mint a (2) egyenlet
esetén. Csakhogy ez az ajánlat a felperes számára nem lesz elfogadható. Ő ugyanis amennyiben
mindkettejüket perelné, akkor
[1–(1–p)2]× D=(2p–p2)× D (4)
összeget kapna.
Ezzel szemben a megállapodás esetén elérhető összeg, mint a (3) egyenletben láttuk:
R1+R2=p× D+(1–p)× R1.
A (4) egyenletben szereplő összeg pedig bizonyíthatóan mindaddig nagyobb, amíg pD> R1, vagyis amíg az
1. alperes nem hajlandó megadni azon összeg várható értékét, amit akkor kellene fizetnie, ha a másiktól az
elszámolás során semmiféle kompenzációra nem számíthatna. Amíg kompenzációra bármilyen kis eséllyel
is számíthat, addig ez a feltétel nem lesz igaz.
3.3 Az együttes és az egyetemleges felelősség preventív hatásai – elvárásalapú és költségalapú

rendszerekben
Az egyetemleges felelősség preventív hatása erősen függ tehát attól, hogy milyen a felek közötti
elszámolás szabálya. Láttuk az alfejezet első pontjában, hogy az elszámolási kötelezettséget is
tartalmazó egyetemleges felelősség, a személyesés az együttes felelősséghez képest növeli a
potenciális károkozó költségeit (és kockázatát),
(i) ha nagy az esélye, hogy neki kell kifizetnie a károkozót,
(ii) ha nagy a többiek (akár egyetlen károkozó) fizetésképtelenségének kockázata,
(iii) ha nagy az eltérés a két eljárás (egyetemleges felelősség esetén, értelemszerűen, a
másodlagos kármegosztás) időigénye és költsége között,
(iv) ha kisebb a végül őt terhelő rész.
De a hatása természetesen erősen függ attól is, hogy elvárásalapú vagy költségalapú rendszerbe
illeszkedik-e.
Költségalapú rendszer. Mint a második fejezetben láttuk, ha nagyobb a várható költség az a
költségalapú ösztönzés esetén egyértelműen nagyobb prevencióra ösztönöz. Vagyis mivel az
egyetemleges felelősség emeli a károkozó költséget, és pro tanto szabály esetén nagyobb
ösztönzőt is jelent a megegyezésre (vagyis a károkozók együtt nagyobb összeget hajlandóak egy
megállapodás keretében fizetni, mint amennyit egy perben várhatóan kapna a felperes), így a
költségalapú ösztönző mindenképpen erősödik.
Elvárásalapuló rendszerek. A klasszikus joggazdaságtani modellek a hatékony (pontosabban a
Calabresi által elsődleges költségnek nevezett társadalmi költséget minimalizáló) elvárást
feltételezve bizonyítják, hogy az egyetemleges felelősség elvárásalapú rendszerek esetén minden
károkozót az elvárás teljesítésére ösztönöznek. Függetlenül attól, hogy utólag el kell-e
számolniuk egymással! A logika: amennyiben az egyik fél teljesíti az elvárást, akkor a másiknak
nem éri meg, hogy elmaradjon attól, mert akkor az egész kárt neki kell megfizetni. Vagyis, ha
az egyik teljesíti az elvárást, akkor a másik is annak teljesítésére ösztönzött.208
208 Miceli [1997] 98-100 (kifejezetten a környezeti károk esetére leírva), Kronhauser – Revesz [2009] 121.
128
Ezzel párhuzamosan a károsultnak, mivel nem számíthat kártérítésre (ha egyik károkozó sem
vétkes, akkor nem kap kártérítést), úgy érdemes viselkednie, mintha nem is lenne kártérítés, a
teljes saját kárát magának kellene viselnie.
Fizetésképtelenség ösztönző hatásai. Érdemes külön is kiemelni, hogy mi történik akkor, ha
valamelyik fél fizetésképtelensége fenyeget. Mint a második fejezetben a be nem hajtható
kártérítés problémája kapcsán láttuk: ha költségalapú ösztönzéssel szembesül az adott
károkozó, akkor ő a teljes kártérítés melletti optimumnál kisebb elővigyázatossági szintet
választ majd. Ez nem (alig) változik attól, hogy személyes, együttes, vagy egyetemleges
felelősség van.
Az egyetemleges felelősség azonban erősen hat arra, aki sejtheti, hogy amennyiben kár
következik be, akkor – a többiek esetleges fizetésképtelensége miatt – többet kell majd fizetnie,
mint egyéni vagy együttes felelősség esetén kéne. Ő emiatt emelni fogja az elővigyázatosságát
– mintegy (részben) pótolja a másik fél kieső elővigyázatosságát.
4. Összefoglaló
A fejezet alapállítása az volt, hogy az okozatosság alapvetően akkor erősíti az elővigyázatossági
ösztönzőt, ha tágabban értelmezi az okozati összefüggést. Ez ugyanis növeli azon
következmények körét, amikért a felelős károkozó kártérítéssel tartozik. A tág és a szűk ok-
felfogás közötti különbségtétel persze elsősorban akkor fontos, ha költségalapú ösztönzővel van
dolgunk – elvárásalapú rendszereknél alapvetően lényegtelen, hogy tágabb vagy szűkebb-e az
a kör, amit okozatnak tekintünk, hiszen a felek alapvetően arra ösztönzöttek, hogy teljesítsék
az elvárásokat, és így mentesüljenek a felelősség alól.
E különbségtétel szerit, különösen költségalapú rendszereknél fontos az, hogy a conditio sine
qua non szabályán túl más elveket – így például a nem elhanyagolható valószínűségnövekedés
tesztjét – is hajlandó-e alkalmazni a joggyakorlat. Szintén itt igazán fontos az előreláthatóság,
vagy a különböző okszűrő modellek korlátozó hatása. Elvárásalapú rendszereknél az
okozatosság akkor válik egyedül fontossá, ha a bírósági döntések kiszámíthatatlanok,
kockázatosak, illetve, ha tisztán a vétkességi alapú okozás alapján dolgoznak a bíróság.
Utóbbi azt jelenti, hogy az egyébként felelős károkozónak csak a felróható lépései kapcsán
vizsgáljuk az okozatosságot – azt a kárt (vagy kárveszélyt), amivel az elvárható magatartás
mellett is szembesülni kéne, nem tekintjük általa okozottnak. Még akkor sem, ha egyébként az
ő (de nem felróható, nem vétkes) magatartásának a következménye. A vétkességi alapú okozás
tehát a felróhatóság esetén csökkenti az elvárások erejét – csökkenthetik az ösztönzést arra,
hogy a felek az elvárást teljesítsék. Az objektív-tárgyi felelősség esetén viszont éppen fordítva:
ez csempészi vissza a vétkesség rendszerét a felelősségbe, hiszen elvárható magatartás esetén –
bár a felelősség nem tűnik el, de – nem látunk majd okozati összefüggést a kár és a károkozó
tevékenység között.
A fejezet végül foglalkozott azzal az esettel, amikor az okozás bizonytalansága (vagy a
bizonyítás nehézségei miatt) a jog több felet közös okozónak tekint – nem keresi meg a valódi
okozót, vagy az okozott kárt nem osztja meg közöttük, hanem egyetemleges felelősnek tekinti
őket. Láttuk, hogy a bizonyítási egyszerűség mellett ez a felelősségi forma a prevencióra is
erősen hat. De nem tisztán csak elsősorban amiatt, mert így a feleknek (potenciálisan) a többiek
által okozott kárt (kárrészt) is állniuk kell. Az egyetemlegesség magatartási hatása ugyanis két
129
kapcsolódó jogintézménytől függ igen erősen: a felperessel kötött egyéni megállapodások
joghatásától és a közös károkozók közötti elszámolás szabályaitól.
Irodalom jegyzék
Ben-Shahar, Omri [2009]: Causation and Foreseeability, in: Michael Faure (szerk.): Tort Law
and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 83-108
Blutman László [2011a]: Okozatosság, oksági mércék és a magyar bírói gyakorlat,

Jogtudományi Közlöny 2011/június 309-320
Blutman László [2011b]: Okozatosság a jogban: több ok együttes megítélése, FORVM Acta
Juridica et Politica I, 119-161
Boronkay Miklós [2007]: A deliktuális felelősség határai, Iustum Aequum Salutare III 175-202.
Coase, Ronald [1960/2004]: A társadalmi költség problémája. in: Ronald Coase: A vállalat, a
piac és a jog. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 137-214
Csák Csilla [2012]: A füstpatron eset. Agrár- és Környezetjog 13, 3-20
Csöndes Mónika [2016]: A Ptk. 6:143. (2) bekezdésében foglalt előreláthatósági korlátról.
Polgári Jog 1 2016/7-8 [2-18]
Eörsi Gyula [1985]: A közvetett károk határai. in: Németh János - Vékás Lajos (szerk.):
Emlékkönyv Beck Salamon születésének 100. évfordulójára. Budapest: ELTE ÁJK, Budapesti
Ügyvédi Kamara.
Epstein, Richard A. – Catherine M. Sharkey [2012]: Cases and Materials on Torts. (10th
edition) New York: Aspen Publishers
Fuglinszky [2014] in: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V.
törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. IV. kötet Opten, Budapest, 2014
Grady, Mark F. [2013]: Causation and Foreseeability. in: Jennifer H. Arlen (szerk): Research
Handbook on the Economics of Torts. Cheltenham, UK – Northampon, MA, USA: Edward
Elgar, 114-148.
Grady, Mark F. [1983]: A New Positive Economic Theory of Negligence. Yale Law Journal 92
799-829
Hylton, Keith N. [2013]: Causation in Tort Law: A Reconsideration. in: Jennifer H. Arlen
(szerk): Research Handbook on the Economics of Torts. Cheltenham, UK – Northampon,
MA, USA: Edward Elgar, 97-113
130
Kahan, Marcel [1989]: Causation and Incentives to Take Care under the Negligence Rule,
Journal of Legal Studies 18, 427-447
Kronhauser – Revesz [2009] Joint and several liability. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law
and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar 109-133.
Landes, William M. – Richard A. Posner [1983]: Causation in Tort Law: An Economic

Approach, Journal of Legal Studies 12, 109-134
Marks, Stephen [1994]: Discontinuities, Causation, and Grady’s Uncertainty Theorem.

Journal of Legal Studies 23, 287–301
Marton Géza [1993]: A polgári jogi felelősség. Triorg Kft., Budapest.

Marton Géza [1941]: Kártérítés, in, Szladits Károly (szerk.): Magyar magánjog III. kötet.
Grill, Budapest
Miceli, Thomas J. [1997]: Economics of the Law (first edition) Oxford, New York: Oxford
University Press.
Posner, Richard A. [2011]: Economic Analysis of Law (8th edition) New York: Aspen Law and
Business
Shavell, Steven [1980]: An Analysis of Causation and the Scope of Liability in the Law of
Torts. Journal of Legal Studies 9, 463–516.
Szalai Ákos [2014]: Az elmaradt vagyoni előny megtérítése,” in Fekete Balázs - Horváthy
Balázs - Kreisz Brigitta (szerk.): A Világ Mi Vagyunk… Liber Amicorum Imre Vörös. HVG-
Orac, Budapest
Zlinszky János [2001[: Indokolt javaslat a Ptk. felelősségi fejezetéhez. Magyar Jog 2001/8 449-
456.
131
4.1. ábra: A z ok -fogalom hatása vétkességi felelősség m ellett –
aktivitási alapú okozás esetén
kiszám ítható és nem kiszám ítható elvárás
a. Tágabb ok-fogalom
b. Szűkebb ok-fogalom
132
4.2. ábra: A z ok -fogalom hatása vétkességi felelősség esetén –
vétkességi alapú okozatosság esetén
133
V . A kár fogalm a és a kártérítés nagysága
A magyar kártérítési jog a károkozás, pontosabban a jogellenes károkozás általános tilalmából

indul ki – elvileg. Ugyan a 6:520.§ szövegszerűen közel áll a francia jog hasonló általános
károkozás-tilalmához, de nem minden kártérítési jog jár el így. A német jog például nem tiltja
generálisan a károkozást, hanem meghatároz bizonyos védett érdekeket, jogokat, amelyek
megsértése kártérítést von maga után: a BGB 823. paragrafus 1. bekezdése, amely a szerződésen
kívüli károkozás első passzusa, tartalmazza azon jogok listáját, amelyek megsértése esetén
kártérítést kell fizetni. Ezek: az élet, a testi épség, az egészség, a szabadság, a tulajdon és az
egyéb jogok. Csak ezeket tekinti a német jog kárnak, az ezen kívül eső hátrányokat nem.
Ugyanakkor jobban megvizsgálva a magyar jog is ezt teszi: nem a franciához hasonló generális
tilalmat mond ki, hanem a némethez hasonló megoldást tartalmaz. Ugyanis később definiálja
a sérelmek kárként számba vehető körét: ezek az anyagi, vagyoni hátrányok (egy része). Vagyis
csak ezek okozását tiltja ez a törvényhely. A mai magyar jogban a nem-anyagi, nem-vagyoni
hátrányok már nem a kár része – ezek sérelemdíjat alapozhatnak meg: személyiségi jogok
megsértése esetén ez fizetendő.
A kár korábbi két része, a vagyoni és a nem-vagyoni károk, vagyis mai néven a kár és a
személyiségi jogi sérelem, a kártérítés és a sérelemdíj elhatárolás mellett felhozott talán
legfontosabb érv az, hogy a nem anyagi károk esetén nem tudjuk a károsultat „ugyanolyan”
helyzetbe hozni, hiszen pénzt ugyan juttathatunk neki, de a személyiségi jogi sérelme
megmarad.209 A joggazdaságtan számára ez azonban nem jelent lényeges eltérést: tipikusan egy
anyagi kár után sem hozzuk ugyanabba a helyzetbe a károsultat, mint amiben volt. A kártérítés
célja ott sem a vagyona állagának visszaállítása, hanem az, hogy pénzzel kompenzáljuk őt a
sérelmeiért. A kártérítés következtében több pénze lesz ugyan, de az adott vagyontárgya már
nem lesz sértetlen. Ezen bevett magyar jogi érveléssel szemben, a joggazdaságtani irodalomban
a kár – egyezően sok más jogéval – nem csak a pénz-, vagy vagyoncsökkenés, hanem minden
olyan hátrány, ami a károsult jólétét, jóérzést, boldogságát csökkenti.
A magyar jog nem definiálja pontosan a (vagyoni) kár fogalmát. A 6:522. § paragrafusban csak
azt mondja meg, hogy milyen elemekből tevődik az össze, illetve, hogy milyen jogi
szempontokat kell figyelembe venni a kártérítés összegének, a teljes kár megállapításakor:
6:522. § [A kártérítési kötelezettség terjedelme]
(1) A károkozó a károsult teljes kárát köteles megtéríteni.

(2) A teljes kártérítés körében a károkozó köteles megtéríteni
a) a károsult vagyonában beállott értékcsökkenést;
b) az elmaradt vagyoni előnyt; és
c) a károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségeket.
(3) A kártérítést csökkenteni kell a károsultnak a károkozásból származó vagyoni előnyével, kivéve, ha ez
az eset körülményeire tekintettel nem indokolt.
209 Lásd például Menyhárd [2015] 289., Fézer [2011b] 7.36 – de vitatja ezt Petrik [2003] 6. Helmut Koziol
is elfogadja, hogy a nem-anyagi károk esetén a sérelmet nem lehet úgy mérni, mint anyagi károk esetén.
Ezzel együtt a két kártípus elhatárolását – különösen, mivel ha megtesszük, akkor könnyen lehet, hogy
elkezdődik egyes nem anyagi károk anyagivá minősítése csak azért, hogy a kártérítés rendszerébe
beleférjenek – nagyrészt teoretikusnak nevezi. (Koziol [2015] 769.)
134
(4) A bíróság különös méltánylást érdemlő körülmények fennállása esetén a kártérítés mértékét a teljes
kárnál alacsonyabb összegben is meghatározhatja.
A teljes kár ezen jogi fogalma azonban nem azonos a köznapi kárfogalommal. Mint Boytha
György megfogalmazza:
Kár alatt csak a közbeszédben érthetünk bármiféle hátrányt. Jogilag releváns módon csak vagyoni, azaz
pénzben mérhető, ár- és piaci értékviszonyok alapján számítható megrövidülés minősülhet kárnak, amit
elvileg meg lehet téríteni. Az ezt meghaladó körben parttalanná válik és elmosódik a kártérítési igények
jogalapja; lehetetlennek bizonyul a hátrány pénzbeli kifejezésének tarifálása, következésképpen a kártérítési
felelősség alapján történő reparációja is. (Boytha [2003] 3.)
A joggazdaságtan kárfogalma sokkal közelebb ehhez a köznapi definícióhoz. A kárnagyság,

illetve az azokért teljes kompenzációt nyújtó összeg meghatározásakor a joggazdaságtan a
helyettesítésből, az átváltás gondolatából indul ki: az emberek hajlandóak elcserélni számukra
hasznos jogokat, vagyontárgyakat pénzre. Hajlandóak lemondani vagyonuk egy részéről,
hajlandóak korlátozni vagyoni (vagy éppen személyiségi) jogaikat, ha pénzt kapnak cserébe.
Ha a kártérítés során annyi pénzt adunk nekik, amennyit ők minimálisan elvárnak (ex ante
elvártak volna) ezért, amennyiért ők lemondtak volna az adott vagyontárgyról, jogról, akkor a
helyzetük nem romlik. A joggazdaságtan, a közgazdaságtan teljes kártérítés alatt ezt az összeget
érti, ennyi kompenzálná őket. Látjuk majd, hogy sok – érthető – ok miatt a jog ezt az összeget
nem képes, és nem is akarja megfizettetni; a jogilag „tejes” kártérítés még a vagyoni károk
körében is általában elmarad ettől. Más, ritkán előforduló esetekben viszont ennél többet is
juttat – még, ha ez ellent is mond a káronszerzés tilalmának, amely a 6:522.§ (3) bekezdés
szerint a kártérítés megállapításakor ugyanúgy korlát, ahogyan a teljes kártérítés jogelve is az.
(A káronszerzés felülről, míg a teljes kártérítés elve alulról korlátozza a kártérítés összegét;
előbbi maximumot, utóbbi minimumot szab annak.210)
Az első alfejezet a joggazdaságtan teljes kár fogalmát mutatja be: miért (és mikor) kell a
károsultat kompenzálni, mekkora összeg nyújt neki teljes kompenzációt. A teljes kártérítés
fogalma, és a kisebb vagy nagyobb kártérítésként fizetendő összeg ösztönző hatásainak
ismeretében a második alfejezet a magyar jog azon elemeit veszi számba, amelyek befolyásolják
a fizetendő kártérítés nagyságát – itt látjuk majd részletesen azokat az elemeket, amik ugyan
kétségtelenül vagyoni hátrányok, de a jog nem tekinti őket kárnak. A harmadik alfejezet
kérdése – sokak felfogása szerint – már nem jogi, hanem szakmai kérdés: a kár nagyságának
mérése. Hogyan határozzunk meg egy összeget, amely éppen kompenzálja a károsultat a jogilag
kárnak tekintett hátrányokért? Amellett fogok itt érvelni, hogy a mérés kapcsán olyan
kérdéseket is meg kell válaszolni, amelyek igen komoly jogi problémákat vetnek, vethetnek fel,
vagyis e kérdések szakértőkre hagyása jogi szempontból roppant veszélyes. Ebben az
alfejezetben még mindig megmaradunk a vagyoni kár keretei között. Az utolsó alfejezetben egy
helyen elemzem a nem-vagyoni kártérítés, a sérelemdíj kapcsán felmerülő két talán legfontosabb
kérdést: a megtérítés szükségességét (és az azt vitató nézeteket), illetve az összeg
megállapításának problémáit (és az e problémák kezelésére ajánlott mérési módszereket).
Mielőtt belekezdünk érdemes felidézni azonban a joggazdaságtan egyik legfontosabb állítását:
a kártérítés nagysága sok esetben nem hat sem a prevencióra, sem a reparációra. Elvárásalapú
rendszernél ugyanis a felelősségi szabály (például felróhatóság) mentesíti a kár megfizetése alól
azokat, akik „elvárható” módon járnak el – ehhez képest mindegy, hogy mekkora lenne a
kártérítésként, sérelemdíjként fizetendő összeg. Ez csak a költségalapú rendszereknél fontos –
akkor közvetlenül hat mind a prevencióra, mind a reparációra.
210 Marton [1993] 162.
135
1. A kár joggazdaságtani fogalm a
A közgazdaságtan kárfogalmát (amely magában foglalja a nem-vagyoni hátrányokat is) röviden
úgy foglalhatjuk össze: a teljes kár az az összeg, amely egy negatív externália kapcsán a károsult
elfogadási hajlandósága lett volna – a károkozás előtt. Látszik, ebben a definícióban két
bonyolult probléma jelenik meg, az elfogadási hajlandóság és az externália. Az alfejezet első
pontja az utóbbival, az elfogadási hajlandóság mérésével foglalkozik. Itt felteszem, hogy minden
hátrány kár – és az lesz a kérdés, hogy miként fejezhető ez ki pénzben. Pontosabban, hogy
milyen egy kár kapcsán a károsult fizetési és elfogadási hajlandósága. A második pont arra
hívja fel a figyelmet, hogy ha a kárösszeg ugyanolyan szerepet tölt be, mint egy biztosítás,
akkor az elfogadási hajlandóság becsülhető úgy is, hogy azt kérdezzük: milyen biztosítást lenne
(lett volna) hajlandó megkötni a károsult az adott hátrány esetére. A harmadik pontban kerül
sor a definíció másik elemének pontosítására: nem minden hátrány kár a hatékonyságot kereső
joggazdaságtan számára, hanem csak az, ami externália. Éppen ezért definiálni kell az
externália fogalmát. A negyedik pont az externália-fogalom egy nagyon fontos példáját
szolgáltatja: az elmaradt haszon megtérítése körül zajló vitán keresztül érthető meg talán
legkönnyebben az.211
1.1 Elfogadási hajlandóság

Mint fent láttuk, a joggazdaságtani irodalom kiindulópontja az, hogy kár minden olyan
hátrány, ami a károsult jólétét, jóérzést, boldogságát csökkenti. (Ez a „jólét, jóérzés, boldogság”
fogalom a közgazdaságtan zsargonjában – félreérthető módon – a „haszon”, vagy „hasznosság”.)
Jólétet, jóérzést, boldogságot, nyilvánvalóan, nem csak a pénz, a vagyon hozhat. A helyzet
megértéséhez érdemes a közgazdaságtan klasszikus kiinduló modelljét, a racionális ember
modelljét felidézni.212
A racionális ember: helyettesítés, átváltások. A modell – amely ezen az absztrakciós szinten,
néhány kivételt leszámítva, még jól írja le az emberi viselkedést – azt állítja, hogy az ember
jólétét, jóérzését, boldogságát az határozza meg, hogy a számára jónak tekintett dolgokból
mennyivel rendelkezik. Az ilyen számára jó dolgokat nevezi a modell „jószágnak”. Jószág lehet
bármi, amit az adott ember jónak talál: a vagyona, a pénze, éppúgy, mint a lakása, a családja,
a szabadideje, a hírneve, az egészsége, az élete, az üdvözülése – bármi, ami neki fontos. Ezek
között a jószágok között azonban helyettesítés, átváltás van: ha az egyik mennyiségét növelni
tudja, akkor ezért cserébe hajlandó lesz a másik egy részéről lemondani. Hajlandó például
lemondani a szabadideje egy részéről, ha cserébe pénzhez jut – máskor fordítva: hajlandó
lemondani pénzkereseti lehetőségekről, ha több szabadideje marad. Ha pénzt ígérnek neki,
akkor hajlandó kockára tenni az egészségét, vagy akár az életét is (lásd például a katonákat) –
máskor fordítva: ha egy tevékenységet nagyon veszélyesnek talál, akkor nem vállalja el azt,
lemond az annak révén generálható vagyonról. Tehát az, hogy valamit jónak tekint, még nem
211 Természetesen ez az alfejezet csak egy hatalmas irodalom összefoglalójának tekinthető. A téma iránt
jobban érdeklődőknek mindenképpen javasolható: Arlen [2000], Polinsky – Shavell [2000, 2009], Shavell
[2004] 236-240, Lindenbergh – Kippersluis [2009], Mot [2009], Visscher [2009], Cooter – Ulen [2005] 402-
411., Posner [2011] 243-253, Cooter – DePianto [2013], Sharkey [2013], Viscusi [2013]
212 Bővebben lásd például: Bartus – Szalai [2014] 35-39.
136
jelenti azt, hogy arról, annak egy részéről (egy másik jószágért cserébe) ne lenne hajlandó
lemondani.
Ezt az összefüggést mutatja az 8.1. ábrán a „homorú” vonal: ezt nevezi a közgazdaságtan
közömbösségi görbének. Azért „közömbösségi”, mert épp ezt az átváltást mutatja: ha az egyik
jószágból csökken a rendelkezésére álló mennyiség, akkor mennyit kell ezért cserébe a másikból
kapnia, hogy a jóléte ne változzon. A közömbösségi görbe egy olyan függvény, amely két (most
az egyszerűség, az ábrázolhatóság miatt csak két, de bonyolultabb matematikai modellekben
sok száz, sok ezer) jószág között írja le ezt az összefüggést: mennyit hajlandó az egyikből
feláldozni a másik meghatározott mennyiségéért cserébe. Az 8.1. ábrán az egyik ilyen jószág a
pénz. A másik bármilyen számára jó dolog, vagyis jószág lehet – az egészség, a lakásminőség,
a hírnév, stb.. Az A, a B és a C pont, mivel ugyanazon a közömbösségi görbén van, ugyanolyan
jó az adott személy számára. Az átváltást az mutatja, hogy az adott személy hajlandó
lemondani az egyéb jószág meghatározott mennyiségéről, ha a pénzből több jut neki. Lássuk
ezt az összefüggést az A és a B pont között. Ha az egyéb jószág elérhető mennyisége, szintje
A-ról az A1 ponttal jelzett szintre süllyed, akkor épp az A1 és a B pont közötti függőleges
távolsággal jelzett összeg képes őt ezért kompenzálni. Ha éppen az A – A1 mennyiséget kapja,
akkor jóléte nem változik. Ha ennél többet kap, akkor a jóléte nő: csökkent ugyan az egyéb
jószágból rendelkezésére álló mennyiség, viszont az összeg „túlkompenzálja”. (Ez a káronszerzés
közgazdasági modellje.)
Elfogadási (és fizetési) hajlandóság. Az A1 pont és a B pont közötti függőleges tengelyen mért
különbség, vagyis az ábra jelölésével d, az az összeg, amelyért az adott személy éppen
hozzájárulna ahhoz, hogy a másik jószág mennyiség A-ról A1-re csökkenjen. Ezt az összeget
nevezzük elfogadási hajlandóságnak: ekkora összegért cserébe épp lemondana az egyéb jószág
adott mennyiségéről. Ez a közgazdasági értelemben vett teljes kára – ha azt megkapja, az
juttatja ugyanolyan jóléti, boldogságszintre, mintha a másik jószág mennyisége nem csökkent
volna.
Ugyanakkor a kérdés fordítva is feltehető. Tegyük fel, hogy a kiinduló állapot a B pont, és
most az a kérdés, hogy mennyit lenne hajlandóak fizetni azért, ha az egyéb jószágból
elérhetnénk az A pont által jelzett szintet. Ekkor ugyanazt az összeget kapjuk, amit az előbb
láttunk: ez az az összeg, amivel hajlandóak vagyunk csökkenteni a vagyonunkat, pénzünket a
másik számunkra jó dologért cserébe. Ennyi a maximum, amit hajlandóak lennénk fizetni érte
– ez a fizetési hajlandóság.
Pénzügyi és nem pénzügyi károk: a kompenzáció lehetősége. Az 8.1. ábra háromféle kárt,
balesetet is ábrázol. Az A1 pont egy olyan baleset, amely miatt pénzügyi veszteség a károsultat
nem éri, csak az egyéb jószágának mennyisége csökken. Az A2 pont esetén már van pénzügyi
veszteség is – A2 pont alacsonyabb pénzösszeget jelöl, mint a kiinduló A pont. A3 pont esetén
pedig csak pénzügyi veszteség van. A teljes kártérítés mind a három esetben az a pénzösszeg,
ami a káresemény utáni pontból épp visszajuttatja őt a közömbösségi görbére: vagyis az A1,
A2, A3 pontok és a közömbösségi görbe közötti függőleges távolság. Az ábrán ez a három
távolság, vagyis a kompenzációhoz szükséges kártérítés összege egyenlő. De vegyük észre, hogy
ez a teljes kártérítés nem feltétlenül A pontba juttat vissza – csak az adott közömbösségi
görbére. A pontba kizárólag akkor juthatunk vissza kártérítés révén, ha csak pénzügyi veszteség
áll fenn. A joggazdaság értelemben vett teljes kártérítés tehát nem az eredeti állapotba juttat
vissza, hanem az eredeti jóléti, boldogságszintre.
Ex ante szemlélet. Természetesen kézenfekvő kritika ezen modellel szemben, hogy ez az összeg
nem becsülhető. Mint majd látjuk a jog sok esetben (vélhetően) épp a becslési problémák miatt
137
hagy ki egyes veszteségeket a kártérítés köréből: azért, mert nem lehet (nehéz) bizonyítani
azokat. A közgazdaságtan kárfogalma azonban ezen a bizonyítási problémán is enyhít – bár
teljesen nem iktatja ki. Nem egyszerűen azt kérdezi, hogy ebben a „koordináta-rendszerben”
mekkora a függőleges távolság a baleset miatt előálló A1, A2 vagy A3 pont és a közömbösségi
görbe között – ez csak az ábrázolása a problémának. Az elfogadási hajlandóság fogalma ennél
kevésbé elvont: mekkora minimális összegért egyezett volna bele valaki, hogy az egyéb jószág
mennyisége, minősége és pénze épp annyival csökkenjen, mint amennyivel a káresemény
következtében csökkent. A modell tehát gyakorlati kérdéssé fordítható: ha – egy hipotetikus
helyzetben – a károkozó előre fizetési kötelezettséget vállalhatott volna arra az esetre, ha a
baleset bekövetkezik, akkor a károsult minimum mekkora összeget kért volna egy ilyen
szerződésben. Ex ante, a kár előtt mennyit kért volna az adott kárért cserébe.
Elfogadási hajlandóság: lehetőség-költség. A kár tehát ebben a modellben nem csak pénzügyi,
vagyoni állapotromlás lehet. Viszont az igaz, hogy a közgazdaságtan szemében a kár mindig
költség – a közgazdaságtan költségfogalma szerint az, vagyis lehetőség-költség. A látszólagos
ellentmondás kulcsa az, hogy a lehetőség-költség csak pénzügyi kiadás, nem csak adott jószág
piaci ára. A lehetőség-költség majdnem minden esetben, majdnem minden termék esetén
nagyobb, mint a kiadás, a piaci ár. Magában foglalja ugyanis azt is, hogy az adott dolog,
szolgáltatás, jog megszerzése érdekében a pénzen kívül mi másról mondanak le. Például, ha egy
egyszerű adásvételben gondolkodunk – ami kézenfekvő kiindulópontja az erről való
gondolkodásnak, de egyben nagyon be is szűkíti a logikánkat –, akkor nyilvánvalóan a keresésre
fordított idő (és pénz), a szerződéskötéssel járó idő és egyéb kellemetlenségek szintén költséget
jelentenek. De költség az is, ha számolunk egy szolgáltatás vagy dolog későbbi használatából,
birtoklásából fakadó kockázatokkal. Nyilvánvalóan, egy jobb minőségű termék esetén kisebb ez
a költség – bár vélhetően éppen ezért az ára is magasabb.
Szögezzük azonban rögtön le: ugyan termékek, szolgáltatások esetén a lehetőség-költség
(majdnem) mindig magasabb, mint a pénzügyi költség, az ár, de ha a kár pénzügyi kár – tipikus
esetben valamilyen elmaradt jövedelem –, akkor a helyzet sokszor fordított: a pénzügyi,
számviteli alapon számolt költség sokszor meghaladja a lehetőségköltséget, vagyis a
joggazdaságtani értelemben vett valós kárt. Ezzel a problémával az elmaradt vagyoni előny
megtérítése kapcsán, a 4. pontban találkozunk majd.
1.2 Biztosítás: normatív és pozitív modell

W. Kip Viscusi úgy fogalmaz a kártérítés összegének tárgyalásakor: „Amikor a károkozó felelős
a kárért, akkor a kártérítés (a megítélt összeg – SzÁ) közgazdasági funkciója kettős: ösztönzi a
károkozót, hogy hatékony szintű elővigyázatosságot válasszon, és optimális biztosítást nyújt a
károsult számára.”213 E második funkció arra a felismerésre épül, hogy a kártérítés és a
biztosítás egymás alternatívái. Amikor valaki biztosítást köt, akkor ezen keresztül éri el, hogy
kár esetén az megtérüljön. Amikor a kártérítési rendszer azt ígéri, hogy a kárt megtérítteti,
akkor ezt a biztosítást pótolja. A biztosítás és a kártérítés tehát ugyan hasonló ígéretnek
tekinthető, két lényeges különbség azonban akad köztük. Egyrészt, kártérítés esetén a
kompenzációt nem a biztosító fizeti, hanem a károkozó. Másrészt, a biztosítás díját sem kell a
károsultnak állnia – azt is a károkozó viseli. Ha felelősségbiztosítást köt, akkor annak díján
keresztül; ha nem köt, akkor azon keresztül, hogy viselnie kell annak a kockázatát, hogy baleset
esetén nagy összeget kell kifizetnie. (Ha a potenciális károkozó egy gazdasági szereplő, akkor ez
213 Viscusi [2013] 460.
138
a kockázat be fog épülni az áraiba – ennyivel magasabb lesz az ár. És ennyiben nem is ő, hanem
a vevői viselik a „biztosítási díjat”.)
Ugyanakkor fel kell ismerni, hogy nem mindenki köt teljes biztosítást. Vannak, akik adott
kockázatot nem biztosítanának, vagy csak annak egy részét. Ezt nevezzük részleges
biztosításnak: például egy ötmilliót érő vagyontárgyra csak olyan biztosítást köt, amely
megsemmisülés esetén csak kétmilliót fizet. Ezt persze elsősorban azét teszi, mert a kétmilliós
biztosítás díja alacsonyabb, mint az ötmilliósé. (Körülbelül 40%-a annak.) A normatív
közgazdaságtan állítása szerint, ha valaminek nincs biztosítási kereslete, biztosítási igénye, vagy
csak részleges biztosításra van kereslete, igénye, akkor a kártérítésnek is csak ekkora összeget
kell elismernie kárként. Nem hatékony nagyobb kártérítést megítélni, mint amennyit a károsult
adott biztosítási piacon biztosított volna.
Biztosítási kereslet, mint a kárösszeg meghatározója. Az állítás megértéséhez érdemes felidézni
a biztosítás alapmodelljét. A biztosító úgy számol, hogy egy meghatározott biztosítási összeget
tartalmazó szerződést adott díjért cserébe hajlandó megkötni. Az összeg és a díj között az
összefüggés nagyjából az, hogy mekkora a kár bekövetkezésének kockázata. Például egy 0.1
ezreléknyi kockázat esetén a biztosítási díj a biztosítási összeg körülbelül 0.1 ezreléke lesz. A
biztosítási kereslet azt jelenti, hogy valaki mekkora összegű biztosítást szeretne – tudva, hogy
kétszer akkora összegű biztosításért kétszer akkora díjat kell fizetnie. Vagyis dönthet arról,
hogy kár esetén mekkora kompenzációt kér. Ez az, amit adott költség (piaci ár, kockázat,
biztosítási díj – biztosítási összeg arány) mellett kompenzációként szeretne. Nem biztos, hogy
ez a teljes kára lesz – lehet, hogy csak részleges biztosítást akar.214
A normatív közgazdaságtan állítása: ha akkor, amikor neki kell állnia a költségeket (vagyis
biztosítás esetén) „ennyire szeretné biztonságban tudni magát”, akkor nincs indokunk arra,
hogy ennél nagyobb „biztosítást” nyújtsunk számára a kártérítési rendszerben – vagyis akkor,
amikor a kompenzáció, a „biztosítás” költségeit nem ő, hanem valaki más (a potenciális
károkozó) viseli.215 Ha az esetleges kárát a maga zsebéből csak részben biztosítaná, akkor nem
várhatja el, hogy mások (a potenciális károkozók, azok vevői, a társadalom) ennél nagyobb
biztosítást nyújtsanak neki kártérítés formájában.
Elfogadási hajlandóság és biztosítási modell közötti kapcsolat. Sokak szerint nem is lenne
hatékony ennél magasabb összeg: a károsultnak ekkora kompenzáció az optimális – adott
kockázatok mellett. Persze ez a sarkos állítás abból indul ki, hogy a károkozó csak azért fizet
kártérítést, hogy biztosítást nyújtson a károsultnak. Nem azért, hogy ezen keresztül
befolyásoljuk az elővigyázatosságát. Vagyis a biztosítási alapú számítás alapvetően a
kompenzációs, reparációs funkcióból indul ki – a prevenciós funkciót negligálja. (A hatékony
prevenciós ösztönzőt az előbb látott elfogadási hajlandóság modell definiálja.) Szerencsére a
klasszikus „anyagi” károk esetén a kétféle mérés, az elfogadási hajlandóág és a biztosítási
kereslet nem tér el egymástól – ugyanazt az összeget adja. A károsult általában akkora összegre
kötne biztosítást, amekkora az elfogadási hajlandósága. Más lesz a helyzet, és ezért komoly
probléma jelentkezik a nem-vagyoni károk kapcsán. Erre ott, a negyedik alfejezetben, ki is
fogok térni.
214 Sőt, elképzelhető az is, hogy a vas káránál nagyobbat – de ez ellen a biztosító védekezni fog. (vagy
kifejezetten a biztosítási jog is tilthatja az ilyen „túlbiztosító szerződéseket”.) Ennek oka, hogy a biztosító
félhet attól, hogy ilyen esetben nagyon erős lesz a morális kockázat: a károsult erősen érdekelt lesz abban,
hogy a biztosítási esemény bekövetkezzen.
215 Crowley – Hansen [1995] 1797-1804
139
1.3 Externália
Eddig csak azt vizsgáltam, hogy egy személy jólét csökkenését hogyan mérhetjük pénzben. A
teljes kártérítés közgazdaságtani fogalma azonban nem követeli meg, hogy minden szubjektíve
kárnak, veszteségnek érzett változást kompenzáljunk. Csak azokat, amiket a közgazdaságtan
negatív externáliának nevez.
Kiinduló definíció. Az externália kiinduló definíciója nagyon közel van a jog kárfogalmához:
külső gazdasági hatás, externália akkor lép fel, ha valakinek a döntése befolyásolja mások
helyzetét, és ezért a döntéséért az azt meghozó nem bűnhődik meg, illetve másoknak okozott
haszon, öröm esetén nem jut valamilyen jutalomhoz.216 Amennyiben ez a hatás negatív, akkor
beszélünk olyan kárról, amit – a közgazdaságtan szerint – az okozóra lehet (esetleg) hárítani.
Ez a definíció ugyan pontos, de, ha nem érjük meg az egyes elemeit, akkor könnyen tévesen
interpretálhatjuk, és olyan jelenségeket is megtérítendő kárnak tekintünk, amik nem azok –
mert nem jelentenek externáliát. Az ilyen tévedések kiszűréséhez két fontosabb fogalmat kell
megérteni217: az ún. tőkésülés problémát és a harmadik fél hasznát.
Tőkésülés – indirekt beleegyezés. Induljunk ki az angolszász jog come to nuisance doktrínájából!
Mint az első fejezetben is láttuk, e szerint a felperes nem minden kár, hátrány esetén jogosult
sem kártérítésre, sem az alperes magatartásának megváltoztatását előíró végzésre [injunction]
– vagy ha igen, akkor az amiatt az alperesre háramló költségeket megtéríttetheti vele a bíróság.
Tegyük fel, hogy valaki úgy vett egy csendes környéken ingatlant, hogy tudta, hogy abba az
utcába átmenőforgalmat fognak vezetni. A kérdés az, hogy a vásárláskor ez az információ
tőkésült-e, vagyis beépült-e a vevő döntésébe, fizetési hajlandóságába – végső soron az árba.
Ha igen, és most ezért a hatásért kompenzáljuk őt, akkor olyan hatást tekintünk kárnak,
amelynek elviselésébe adott áron beleegyezett. Vagyis haszonhoz jut; káron szerez. Az ilyen,
legalább indirekt módon elfogadott káros hatásokat a közgazdaságtan nem tekinti a kár
részének. Ha a hatás tudott volt, benne volt az árban, akkor a normatív közgazdaságtan azt
mondja, hogy a hatás teljes mértékben tőkésült, és ezért nincs is kár.
A beleegyezés, tőkésülés modelljének az achilles-pontja az információ. Amikor valaki meghoz
egy döntést, mindig jelen van a kockázat: a döntésének lehet negatív(abb) és pozitív(abb)
kimenete is. Ebbe a kockázatba ő bele is egyezik, ezt vállalva hozza meg a döntést. Ennyivel
áldoz kevesebbet egy szerinte jó lehetőségért. De az, hogy mekkora ez az eltérés, mennyivel
áldoz kevesebbet, az attól függ, hogy milyen esélyt lát a kárra, illetve, hogy mekkorának becsli
azt. Például úgy véli, hogy a kellemetlenség, a kár bekövetkezés esélye 10% – holott a
valóságban 30%. Vagyis a kárveszély ekkor értelemszerűen nem épül be a döntésébe, nem
tőkésül az árban. Pontosabban: csak részben tőkésült – az alulbecslés miatt maradt kár.
Ezzel persze meglehetősen nehezen bizonyítható kérdéshez jutunk: a nem tőkésül hatások,
vagyis a kár méréséhez azt kellene tudni, hogy alulbecsülte-e valaki, és mennyivel a várható
kárt, amikor egy adott tevékenységbe fogott.
Harmadik fél haszna. A fenti externália-definícióval kapcsolatos másik tipikus félreértés abból
fakad, hogy sokszor kétségtelen ugyan, hogy a baleset következtében a felperes hátrányt (kárt)
szenved, de egy harmadik, a perben részt nem vevő fél ugyanilyen plusz hozamhoz, előnyhöz
(ha tetszik: negatív kárhoz) jut.
216 Hirshleifer et al. [2009] 669.

217 Részletesebb elemzésért lásd: Bartus – Szalai [2014] 62-66.
140
Tegyük fel, hogy valaki azt állítja, hogy egy adott termék (esetleg) rákkeltő, a termék kereslete
visszaesik, a gyártói pedig az emiatt elmaradt haszon miatt perelnek! Az alperes állításának
következménye nyilvánvalóan nem csak az, hogy a felperes termékei iránt a kereslet lecsökken,
hanem ezzel együtt az is, hogy más termékeké (amiket a vevők inkább vásárolnak) megnő. Ha
az ösztönzési, prevenciós hatást tartjuk szem előtt, akkor nem feledhetjük ezeket sem. Ha csak
az általa okozott károkat érzékeltetjük vele, akkor erősebb lesz a preventív, az adott lépéstől
elriasztó hatás: kevésbé fogja elmondani valaki, hogy az adott termék (esetleg) rákkeltő. A
normatív közgazdaságtan a máshol jelentkező hatások figyelembevételére hajlik. Ezt mondja ki
az ún. ekvivalencia-elv: ha feltehetjük, hogy a károsultnál jelentkező negatív hatás, kár
ugyanakkora, mint a máshol jelentkező ezt ellentételező hatás, akkor a kárt nem hatékony
megtéríteni.
Az ekvivalencia-elv tipikus esete éppen az, hogy az egyik szolgáltatótól elpártoló vevők
megjelenik másnál, mások megszerzik azt a gazdasági előnyt, amit ő elveszít. Lássunk erre egy
példát! Egy vendéglőnek egy káresemény forgalom-, és ezért haszonkiesést okoz – egy vendégen
átlagosan 100 forintot. A vevők, ha továbbra is az adott szolgáltatóhoz járnának, akkor
átlagosan 50 forint ún. fogyasztói többlethez jutnak. (Utóbbi azt jelenti, hogy az adott
minőségű szolgáltatásért azok áránál átlagosan 50 forinttal lettek volna hajlandóak többet
fizetni.) Amikor a baleset bekövetkezik, akkor a fogyasztók elmennek máshova, és ugyanúgy
megkapják ugyanazt a szolgáltatást. Ha az ár ott is ugyanannyi és a minőség is ugyanolyan,
akkor továbbra is átlagosan 50 forint a fogyasztói többletük – vagyis az ő helyzetük nem
változott. A károsult természetesen elveszíti a vendégenként 100 forintot. Viszont, ha a
konkurens ugyanolyan költséggel dolgozik, mint ő, akkor megkapja ezt a 100 forintot
vendégenként. Ebben az esetben az a haszon, ami az adott felperesnél kiesett a másik cégnél
megjelent.218 Az ekvivalencia-elvből következik, hogy a pénzügyi, piaci hatás nem externália:
ha valaki döntése – az ő erre irányuló szándéka nélkül – másnak pénzügyi veszteséget okoz,
vagy piaci helyzetét rontja, akkor azt nem tekintjük externáliának.219
Könnyű persze az ekvivalencia-elven fogást találni: nem biztos, hogy az alapvető azonosság
fennáll. Példánkban: nem biztos, hogy a másik szolgáltató ugyanolyan költséggel dolgozik, mint
a felperes. Ezt vizsgálni kellene. De itt ismét beleütközünk az előbb, a tőkésülés kapcsán már
látott problémába, a bizonyítási nehézségbe. Ugyanis meglehetősen nehéz (gyakorlatilag
lehetetlen) azonosítani azt, hogy kihez mentek a vevők, vagyis kinek a nyeresége nőtt a
káresemény miatt, és mennyivel. Ez vezet a normatív közgazdaságtan által javasolt
ökölszabályhoz: feltesszük, hogy a pénzügyi, piaci hatások kapcsán a máshol keletkező haszon
egyenlő a perben jelentkező károkkal. E feltevés miatt nem vesszük ezeket externáliaként,
kárként figyelembe.
Azonban akad a bizonyítás gyakorlati problémája mellett egy elméleti probléma is az
ekvivalencia-elvvel: az ún. kapacitásprobléma. Amikor a másik félnél megjelenik az új kereslet,
akkor képes lesz azt kielégíteni? Ha igen, az vagy azt jelenti, hogy korábban fölösleges, ki nem
használt kapacitást tartott fenn; vagy azt, hogy a káresemény miatt, a hozzá áramló vevők
218 Érdemes kiemelni, hogy ez az ekvivalencia nem függ attól, hogy mennyi az ár, csak attól, hogy a
minőség ugyanolyan-e, illetve, hogy a konkurencia ugyanolyan költséggel néz-e szembe. Ha igen, de ő 10
forinttal drágábban adja el ugyanazoknak a fogyasztóknak a szolgáltatást, akkor a fogyasztók 10 forintot
vesztenek, a felperes pedig 100-at – viszont ezzel az összesen 110 forintnyi veszteséggel szemben éppen a
konkurens átlagosan 110 forintos nyeresége áll.
219 Pontosabban: a fenti externália-definíció ezt eleve kimondta, hiszen az azt tartalmazza, hogy a
„károkozó” úgy befolyásolja más helyzetét, hogy (i) azt nem akarta, (ii) ezért őt másképp nem büntetik.
Az ún. pénzügyi és piaci externália kizárása erre a két elemre utal.
141
miatt gyorsan fejlesztésekbe fogott. Ez a fejlesztés, vagy a korábbi fölös kapacitás fenntartása
azonban költséges volt – és ez a költség már kárnak tekinthető.220 Ezt, és csak ezt elvileg meg
lehetne téríttetni. De itt ismét visszatér a bizonyítási probléma: kinél és mekkora ez a költség?
Ismét szükség lehet egy ökölszabályra: ha a kapacitásproblémát jelentősnek véljük,
pontosabban a kapacitás-kiépítés, -fenntartás költsége magas, akkor az eredeti károsultat érő
hátrányt mégis kárnak lehet tekinteni, meg lehet téríttetni. Vagyis nem annak a költségét, aki
a beruházást megtette, hiszen őt valószínűleg továbbra sem tudjuk azonosítani. Csak azt
tudjuk, hogy a károkozó valakinek ilyen költségeket okozott. És prevenciós szempontból ez a
lényeg: fizettessünk a károkozóval ezért a költségért – érzékeltessük vele ezt. Ezért kellene
fizettetni a károsultnak, de nem azért a költségért, amit ő visel, hanem azért, amit nem tudunk
bizonyítani.
1.4 Egy fontos példa: az elmaradt haszon externália?

Mind az elfogadási hajlandóság (pontosabban a lehetőség-költség), mind az externália-probléma
sűrítve jelentkezik, amikor elmaradt vagyoni előny megtérítéséről kell dönteni. A lehetőség-
költség probléma: meg kell határozni, a kieső haszon mely elemei azok, amelyek a
közgazdaságtan költségfogalma szerint valóban megtérítendőek. Ez az elvárt hozam. Az elvárt
hozam azonban nem azonos az elmaradt hozammal: a kettő különbsége a járadék. A járedék
megtérítése kapcsán pedig annak externália voltáról kell dönteni.
Lehetőségköltség és elvárt hozam. Elmaradt vagyoni előny, különösen elmaradt haszon kapcsán
könnyű egyszerűen a káresemény miatt elmaradt (nettó) bevételre gondolni, azzal mérni azt.
Ez, ugye, úgy képződik, hogy a káresemény miatti elmaradó bevételt csökkentjük azzal a
költséggel, amit azon haszon megszerzése érdekébe a károsultnak fel kellett volna vállalnia.
Azonban ez a mérés közgazdaságilag csak akkor pontos, ha a költségeket megfelelően, a
lehetőség-költség alapján értelmezzük – vagyis nem azt vesszük számításba, hogy mekkora lett
volna a pénzügyi költség, hanem azt, hogy miről mondott volna le a károsult.
Érdemes kiemelni, hogy a cégek elmaradt haszna kapcsán az egyik leggyakrabban alkalmazott
becslési mód, amely a számviteli haszonból indul ki, szintén nem ezt becsli. Az ugyan a pénzügyi
kiadásoktól eltérő költségfogalmat használ, hiszen az amortizációt is elszámolja (viszont a
tőkejavak beszerzését, a fejlesztést, a beruházást nem), de még mindig nem az alternatíva-
költséget, lehetőségköltséget becsli. Épp ezért a kieső számviteli haszon általában még mindig
meghaladja a valós kárt. A legegyszerűbb példa erre: ha nem következik be a baleset, vagyis
az amiatt meghiúsult tevékenységből bevételhez jutott volna a felperes, akkor az ahhoz
szükséges készletek beszerezésére, munkavállalókra, alvállalkozókra fordított pénzt más
tevékenységtől kellett volna elvonnia – például nem kamatozott volna a bankban, vagy nem
kerülhetett volna más üzletbe befektetésre. Ennek kamatáról, hozamáról is le kellett volna
mondania. A számviteli profit ezzel a „lemondott hozammal” nem számol, csak a pénzkiadással.
220 Mot [2009] 205, Dari-Mattiacci – Schäfer [2007] 15-17.

Sőt, az az előző fejezetben látott okozatosság-fogalmat is új megvilágításba helyezi: a kapacitásfejlesztés
és az emiatti kiadás nem is biztos, hogy a kár után következik be. Gondoljunk arra az esetre, ha valaki
balesetek veszélye miatt tart készletet – például egy autóbusz-társaság olyan buszokat, amelyeket
ilyenkor beállíthat. Ha nem lenne káresély, akkor ezeket a „fölösleges” járműveket nem tartaná – teljesül
az előző fejezetben látott conditio sine qua non feltétel (de akár a valószínűségnövekedés tesztje is): a
kárveszély miatt verte valaki magát (igaz a múltban) pluszköltségekbe.
142
A számviteli profit ezen lehetőségköltséget meghaladó részét nevezi a közgazdaságtan gazdasági
haszonnak, vagy gazdasági profitnak.
Gazdasági profit két ok miatt alakulhat ki: lehet a kockázat ellentételezése és lehet járadék.
Nagyon leegyszerűsítve: az előbbi közgazdasági értelemben kár, externália, a második nem az
– ezért kártérítésen keresztül megtéríteni sem érdemes.
A kockázatvállalás ellentételezésére azért van szükség, mert – mint többször láttuk – ex ante
egyetlen tevékenység kimenetele sem biztos; sem a bevételek, sem a költségek. Minél nagyobb
a kockázat, egy kockázatkerülő döntéshozó annál nagyobb átlagos, várható nettó bevételt vár
el adott tevékenységből – ezen keresztül kompenzálja magát a kockázatért. Az alternatív
tevékenységből elérhető hozamon felül ezt a kockázati felárat is hoznia kell a tevékenységnek.
A lehetőség-költség és e kockázati felár összegét nevezzük elvárt haszonnak.
A gazdasági profit másik része a járadék, ami nagyrészt a szűkösség következménye. Röviden:
ez azért alakul ki, mert adott terméket a piaci áron lehet eladni221 – függetlenül attól, hogy az
adott személy mennyiért állítja azt elő. Aki olcsóbban tud szolgáltatni, akinek alacsonyabb a
lehetőség-költsége, vagy kisebb a kockázati felára (például mert jobban kezeli, vagy tűri a
kockázatot), annak a számára ugyanaz a bevétel nagyobb járadékot jelent.
Járadék megtérítése, externália: ekvivalencia-elv. Közgazdaságtani viták tárgya, hogy ez a
járadékot meg kell-e téríttetni, negatív externáliát jelent-e ez. Ha az ekvivalencia-elvnek
megfelelően feltehetjük, hogy a felperes kieső járadékával szemben valaki más hasonló nagyságú
(a piac átrendeződése miatt jelentkező) járadéka áll, akkor az nem externália. Ebből kiindulva
a járadék megtérítése nem indokolt – ezt javasolja például William Bishop.222
Azonban a járadék megtérítésének általános tilalmát több kritika is éri. Annak hatása ugyanis
erősen függ attól, hogy milyen a piacszerkezet. A fenti vendéglő-példában: nem biztos, hogy a
konkurencia ugyanolyan költségekkel és elvárt hozammal számol, illetve hogy a szolgáltatás
minősége nem romlik. Mostani céljainkra érdemes három piaci modellt elkülöníteni: (i) a
tökéletesen rugalmas kínálatú, változatlan minőségű terméket szolgáltató piaci versenyt, (ii) a
nem teljesen rugalmas (növekvő határköltséggel jellemezhető) piacot, amelyen azonban a
termékek minősége minden versenytársnál ugyanolyan és (iii) a nem homogén termékminőséget
kínáló piacot – amikor a versenytársak terméke is eltér.
(i) Tökéletesen rugalmas kínálatú piacon igaz az ekvivalencia-elv összes felevése: a
konkurencia ugyanakkora költséggel (beleértve az elvárt hasznot is) dolgozik, és a
fogyasztók is ugyanazt a minőséget kapják. Ebben az esetben valóban kizárhatjuk
a járadékot a megtérítendő kár köréből, hiszen az egyenlő a másoknál most
jelentkező haszonnal.
(ii) Nem teljesen rugalmas piacon a határköltség növekvő, vagyis a konkurencia csak
úgy tudja növelni a szolgáltatása, terméke mennyiségét, ha egyben nő a szolgáltatás
egységköltsége is. Itt a baleset már okoz kárt, hiszen a kereslet kielégítése másnak
már többe kerül, mint amennyiben a károsult számára került volna. Ilyenkor
indokolt lehet az elmaradt járadék (egy részének) megtérítése.
(iii) Nem homogén szolgáltatások esetén változik az az összeg, amit a fogyasztók fizetési
hajlandósága. Például, ha a minőség romlik, akkor az a fogyasztóknak csak
221 Így van ez monopólium esetén is, csak ott a „piac diktátuma” nem olyan egyértelmű mint versengő
piacon, hanem függvényszerűen adott: a vállalat választhat ugyan árat, de a piac „diktálja” azt, hogy
mennyit tud ezen az áron eladni
222 Bishop [1982]. Ugyanakkor vitatja ezt az álláspontot Rizzo [1982]
143
kevesebbet ér, vagyis változatlan ár mellett a fogyasztói többletük csökken. Ilyenkor
is indokolt lehet a járadék (egy részének) megtérítése.
A piacszerkezet mellett még egy érvet szokás megfontolni a járadék megtéríttetése kapcsán – a
járadékvadászat problémáját. A probléma abból fakad, hogy a járadék megszerzéséért a
társadalom, a gazdaság tagjai erőforrásokat áldoznak fel – ez a járadékvadászat. Márpedig, ha
a járadékot kár esetén is megkapják, akkor az erősebben ösztönöz az ilyen tevékenységre.
Akarjuk ösztönözni ezt? Alapvetően nem, hiszen a járadék abból származik, hogy a szolgáltató
az árat az egyensúlyi ár fölé tudja emelni. A tevékenység tehát káros a társadalom számára –
nem kellene ösztönözni, ezért ezt a kárt sem kellene megtéríttetni.
Viszont létezik fontos kivétel is! Ugyanis a járadék nem csak a „fogyasztói ár mesterséges
emelése” révén érhető el – hanem például innováció révén is. Sőt, amikor valakinek a jog
szabadalmi védettséget ad, akkor épp a járadékhoz biztosít jogot: a verseny korlátozása
lehetővé teszi, hogy emelhesse az árakat. Tesszük ezt (közfelfogás szerint) éppen azért, hogy
ennek révén ösztönözzünk innovációra, fejlesztésre. Vagyis, ha kár esetén a járadékot is
megtéríttetjük, akkor az erősebben ösztönöz az innovációra.
2. M it tekint kárnak a jog?

A Ptk. 6:522.§ szerint a teljes kár három elemből áll: a károkozó köteles megtéríteni (a) a
károsult vagyonában beállott értékcsökkenést; (b) az elmaradt vagyoni előnyt; és (c) a
károsultat ért vagyoni hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költségeket.
A 6:532.§ egyértelművé teszi azt is, hogy a kártérítés – elvileg – rögtön a károkozás pillanatában
esedékes. Ennek jelentősége (természetesen) csak annyi, hogy tisztázza: amikor a kárt végül
megfizetik – a legtöbbször a per után –, akkor a károkozó már késedelemben van, és ezért
kamatot is fizetnie kell. Tegyük hozzá, hogy ezzel egyben egy elég fontos ellenösztönzőt is
teremt a jog, hiszen a károkozónak nem – pontosabban, kevésbé – éri meg elhúzni a pert, és
ezzel a fizetést. Amennyiben ugyanis a kártérítés csak a per után lenne esedékes, és a két
időpont közötti időre kamat nem járna, akkor neki az csökkentené a költségét.223
(Természetesen, más okok miatt is érdekelt lehet a károkozó a per elhúzásában, amire ez a
kamatelőírás már nem hat. Ilyen mindenekelőtt a „vagyon eltüntetésének esélye”, vagyis az,
hogy a két időpont között jelentősen lecsökkentheti elérhető, a kártérítés fedezetéül igénybe
vehető vagyonát.)
Ugyanakkor a 6:522.§ még nem definiálja pontosan a kár jogi fogalmát, csak annak egyes
elemeit adja meg. Legalább tíz olyan pontot érdemes kiemelni, amelyet az nyitva hagy, és
amely bizonyos – a 6:522.§ szerint – kárnak tekinthető hátrányokat esetleg megtérítés nélkül
hagy, vagy éppen annál többet is megtéríteni enged. Ezek:
(i) a kártérítés természetbeni vagy pénzbeli volta közötti választás;
(ii) a kárként el nem ismert hátrányok;
(iii) a káronszerzés tilalma alóli kivételek;
(iv) a vagyoni érték csökkenésének értelmezése;
(v) a kárcsökkentés költségének definiálása;
(vi) az elmaradt vagyoni előny megtérítésével kapcsolatban felmerülő problémák;
223Ugyanakkor elvileg fordított ösztönzővel is számolni kell: a kamat miatt a jogosult lehet érdekelt az
„időhúzásban”. Az, hogy erre ő valóban ösztönzött-e elsősorban a kamatnagyságtól (illetve az egyéb
kockázatoktól) függ.
144
(vii) a tiszta gazdasági kár kezelése;
(viii) a károsult, pontosabban a felperes személyével kapcsolatos problémák – vagyis, hogy
kinek a kárát ismerjük el;
(ix) a folyamatos károk kezelése, vagyis az egyösszegű kártérítés és a járadék közötti
választás; és végül
(x) a méltányossági alapú kárcsökkentés alkalmazási köre, illetve alkalmazásának
indoka.
2.1 Természetbeni vagy pénzbeli kártérítés

A magyar joggyakorlatban évtizedek óta a kártérítés alapvető formája a pénzfizetés. A korábbi
Ptk. ugyan a logikai teljesség miatt abból indult ki, hogy a kártérítést alapvetően természetben
kell megtenni, vagyis elsősorban helyre kellett volna állítani az eredeti állagot, de ez az esetek
többségében nyilvánvalóan elmaradt. Sokszor lehetetlen, vagy legalábbis nagyon drága volt.
Maguk a károsultak sem ezért, hanem pénzbeli kártérítésért pereltek. A 2013-as Ptk. – a legtöbb
ország kártérítési jogához hasonlóan – egyértelművé is tette: nem természetbeni, hanem
pénzbeli kártérítésben kell alapvetően gondolkodni.
Közgazdasági hatások. Amikor azt mondjuk, hogy a természetbeni kártérítés jogilag nem
lehetséges, akkor azt a fent látott 8.1. ábrán viszonylag könnyen szemléltethetjük. A kártérítés
révén az ábrán jobbra nem tudunk mozdulni, csak felfelé: a kártérítés pénzt juttat. Az eredeti
helyzetbe, az A pontba csak az A3 esetből lehet visszajutni – minden más esetben csak a
közömbösségi görbe másik pontja érhető el.
Kártérítési védelem vagy tulajdoni szabály. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért fontos, hogy
pénzbeli, vagy természetbeni kártérítést ír-e elő a bíróság, akkor először azt kell belátni, ha a
természetbeni kártérítés lehetséges is, és a bíróság azt is írja elő, ez még nem zárja azt, hogy
végül pénzbeli kompenzáció történik. A felek ugyanis megegyezhetnek pénzfizetésben.
A joggazdaságtani modellek egyik központi állításánál vagyunk: ha a bíróság valamit kimond
(esetünkben: a kártérítést valamilyen formában írja elő), akkor abból még nem következik,
hogy pontosan az fog történni, amit az ítélet tartalmaz. Az ítélet ugyanis majdnem mindig csak
azt rögzíti, hogy mi történjen, ha a felek nem állapodnak meg másképp. Ha a bíróság előírja a
természetbeni helyreállítást, akkor a két fél tudhatja, hogy az alperes ezzel tartozik a
károsultnak – de az alperes tehet ajánlatot arra, hogy ő mégis inkább fizetne. Egy ilyen ajánlat
modellje: ha van olyan összeg, ami nagyobb, mint a felperes elfogadási hajlandósága (vagyis a
minimális összeg, amennyiért belemenne egy ilyen megállapodásba), de kisebb, mint az alperes
fizetési hajlandósága (vagyis az a legnagyobb összeg, amit hajlandó lenne kifizetni), akkor a
felek megállapodásra juthatnak. Az alperes fizetési hajlandóságát az határozza meg, hogy
mennyibe kerülne neki a természetbeni teljesítés. A károsult elfogadási hajlandóságát pedig az,
hogy mennyit ér neki az, hogy visszakapja az eredeti állagot.
Azonban az, hogy a felek megállapodhatnak, eltérhetnek a bírósági ítéletben szereplő
megoldástól, még nem jelenti azt, hogy mindegy, hogy természetbeni, vagy pénzbeli kártérítést
ír-e elő az ítélet. Ugyanis attól, hogy ilyen eltérés van a két fél értékelése között még nem
biztos, hogy a megállapodás létre is jön. Számításba kell ugyanis venni a megállapodásokat,
tranzakciókat akadályozó tényezőket – a tranzakciós költségeket. Ha a tranzakciós költség (a
két fél értékeléséhez képest) magas, akkor a bírósági ítélet valóban végbemegy, és az eredeti
állapot helyreállításával az alperes olyan dolgot, szolgáltatást nyújt, ami neki több költséggel
jár, mint amennyi haszna a károsultnak abból lenne.
145
A természetbeni kártérítés tehát sokszor csak annyit jelent, hogy a kár összegének
megállapítását a felekre bízza. Azt, hogy a bíróságnak nem kell a kár mérésével bajlódnia,
általában a természetbeni megtérítés melletti érvként szokták felhozni. De nem ez az egyetlen
eltérés a két megoldás között. A természetbeni teljesítés kapcsán ugyanis lényegesen nehezebb
specifikálni, hogy mit is vár el a bíróság: itt nem elég egy összeget megadni. És emiatt a teljesítés
ellenőrzése, annak kikényszerítése, a végrehajtatás is nehezebb. És ezzel nagyjából látjuk is a
közgazdasági magyarázatát annak, hogy maguk a felperesek is miért kértek inkább pénzbeli
kártérítést – még ha annak összege el is marad az őket kompenzáló teljes kártérítéstől, mint
azt nemsokára látjuk. A közgazdasági modell szerint racionális ember azért teheti ezt, mert az
ítélethozatali, illetve a behajtási problémáktól jobban fél, mint a rosszul megítélt kártérítés
miatti kártól.
2.2 Kárból kizárt hátrányok köre

Miközben a kiindulópont a differencia-hipotézis aközben egyetlen jogrendszer sem ismer el
minden olyan elemet kárként, kártérítési alapként, amely csökkenti valaki jólétét. Láttuk az
előbb: a normatív joggazdaságtan hatékonysági elemzése sem követeli azt, hogy minden olyan
elemet megtérítsenek, amit valaki hátránynak érez. Míg a közgazdaságtan ezeket a meg nem
térítendő hátrányokat az externália fogalmából vezeti le, addig a jogban a jogellenesség implicit
vagy explicit definíciójából következnek ezek.
Explicit kizárást tartalmaz a Ptk. 6:520. §. Röviden: nem jogellenes az a kár, (i) amibe a
károsult beleegyezett, (ii) amit jogos védelem okozott a támadónak, (iii) ami szükséghelyzet
elhárítása során (a szükséghelyzettel arányosan) jött létre, és (iv) amit jogszabály megengedett.
Implicit kizárás pedig abból fakad, hogy a magyar jog csak két nagy esetkört rendel megtéríteni:
a vagyoni károkat és a személyiségi jogi sérelmeket. Ami egyikbe sem fér bele, azt nem is
tekintjük kárnak (vagy személyiségi jogsértésnek). És vannak ilyen elemek.
Az elemzést az explicit kizárásokkal kezdjük. (Előre kell azonban jelezni, hogy egy roppant
fontos, a károk köréből kizárt elem, hátrány nem ennek a pontnak a témája lesz. Ez az előszereti
érték, amivel a következő pontban, a piaci ár kapcsán fogunk találkozni.)
Beleegyezés. Aki egy tevékenységbe belevágva felvállal valamilyen kárt (például adott
ellenszolgáltatásért cserébe), az ezzel gyakorlatilag hozzájárul ahhoz. Látszik a szoros kapcsolat
a fent látott tőkésülés problémájával: a későbbi „károsult” a tevékenység hasznait és kárait
felmérve dönt arról, hogy az megfelelő örömet (vagy ellenszolgáltatást) jelent-e a számára. A
probléma is nyilvánvalóan ugyanaz, mint ott – az információ: valóban tudott-e az adott kárról,
elfogadta-e azt?
A problémát a magyar jog is kezelni próbálja. Alapelve ugyanis, hogy a beleegyezés kapcsán
vizsgálni kell mindazokat a szempontokat, amelyeket bármilyen jognyilatkozat érvényességekor
kellene.224 Így a megfelelő informáltságot is. Amennyiben valaki nem informáltan köt
szerződést, akkor a tőkésülés sem teljes, az adott kár nem épült be a károsult döntésébe.
Az információs problémával szorosan összefügg az a magyar kommentárirodalomban elterjedt
álláspont225, mely szerint a magyar jog a veszély elfogadását még nem tekinti a kárba való
beleegyezésnek. Több jogrendszer a tudatos kockázatvállalást önálló felelősségkizáró elemnek
tekint, a magyar jog azonban kifejezetten a konkrét, egy bizonyos bekövetkező kárba való
224 Fuglinszky [2015] 224.

225 Harmathy [2013] 443.
146
beleegyezést várja el.226 (Bár a sportoló vagy a beteg beleegyezése kapcsán kevésbé specifikált
károk – ha tetszik: sérülésveszély – kapcsán is elfogadja azt.227 Az egészségügyi ellátás során a
betegnek okozott károk kapcsán az egészségügyről szóló törvény kifejezetten rendezi is az
„elvárható” tájékoztatás követelményeit.)
A joggazdaságtan (elsősorban) az információs problémával hozza összefüggésbe a 6:526.§-ban
megjelenő korlátozást is, amely kimondja, hogy bizonyos károk esetén a felelősséget nem lehet
kizárni.
6:526. § [A károkozásért való felelősség korlátozása és kizárása]
A szándékosan okozott, továbbá az emberi életet, testi épséget vagy egészséget megkárosító károkozásért
való felelősséget korlátozó vagy kizáró szerződési kikötés semmis.
A szabály – a szerződési jogban szereplő nyilvánvalóan jóerkölcsbe ütköző szerződések

semmisségéhez hasonlóan – első látásra tisztán paternalista, a felek döntési lehetőségeit
korlátozó. Azonban, ha igaz, hogy ez olyan kárfajtákat zár ki, amelyekbe a tájékozott emberek
az esetek túlnyomó többségében nem egyeznének bele, akkor információs problémával is
magyarázható ez. Tegyük persze hozzá, hogy az előző mondatban csak azt mondtam, hogy az
esetek túlnyomó többségében, nem az, hogy mindig: mindannyian ismerünk olyan eseteket,
amikor az ilyen károk elfogadása informált döntés lehet – megfelelve a tőkésülés fent látott
elvének. És úgy tűnik, ilyen esetben a joggyakorlat is hajlamos (jól körülírt helyzetekben)
elfogadni az ilyen károk elfogadását. Épp a sportolók, és az egészségügy szép példát
szolgáltatnak erre.
Jogos és arányos védelem támadás kivédésére és szükséghelyzet esetén. A 6:520.§ b és c pontja
érelmében jogszerű lesz a kár, amennyiben azt olyan lépések okozták, amik nélkül a helyzetet
nem lehetett volna elhárítani. Annak vizsgálata, hogy mi volt „szükséges” gazdaságossági
elemeket is tartalmaz – mint erre a magyar jogirodalom is rámutat.228 Vagyis itt egyfajta
költség-haszon elemzést kell végeznie a bíróságnak: a támadásból várható károkat (vagyis a
támadás elhárításának hasznát) kell összevetnie a védelem során keletkező károkkal, illetve a
megtámadott oldalán jelentkező költségekkel. Persze, a támadás elhárítás kapcsán a bíróságok
ritkán végzik el konkrétan ezt a tesztet, inkább egyszerűen a büntetőjogi gyakorlatból
kölcsönzik az ott bevett elveket, szabályokat.229 Ez azonban nem mond ellent a „gazdaságossági
érvnek”: könnyen elképzelhető (valószínű), hogy a büntetőjogi gyakorlatban megjelenő
konkrétabb szabályok, esetkörök azokat a helyzeteket definiálják, amelyeknél tipikusan az eseti
teszt is hasonló eredményt adna.
Szólni kell itt a kártalanítás kérdéséről is. Jogos károkozás miatt ugyanis kártalanításra még
sor kerülhet. Vegyük észre: az azt fizető fél számára lényegtelen, hogy ezt az összeget jogellenes
kár miatt kártérítésként, vagy jogosan (például szükséghelyzet elleni arányos védelem során)
okozott kár miatt kártalanításként fizeti. A kártalanítás prevenciós hatásai tehát megfelelnek
a kártérítésének – két fontos különbséggel.
Az egyik, hogy a prevenciós hatás ezért itt nem közvetlenül a kár, hanem a szükséghelyzet
megelőzése kapcsán jelentkezik. Ha nő a kártalanítás várható, megítélt összege, akkor a
226 Bár Fuglinszky Ádám megjegyzi, hogy a kérdés az okozatosság kapcsán még vizsgálható. (Fuglinszky
[2015] 226.)
227 Fuglinszky [2015] 226-228.
228 Fuglinszky [2015] 231.
229 Fuglinszky [2015] 229.
147
szükséghelyzet kialakulásának megelőzése érdekében tesznek többet a potenciálisan abba kerülő
felek.
A másik fontos különbség, hogy a kártalanítást a „megmentett” fizeti – és nem a konkrét
károkozó, a megmentő (ha a két személy különböző). Éppen ezért a védelem, a mentés során
okozott károk csökkentésére a szabály kevésbé is hat – a megmentett a mentés során gyakran
nem is tudja befolyásolni a döntéseket: azokat a segítők hozzák. A mentés során hozott
döntésekért a segítők azonban a kártérítési rendszeren belül is felelősek maradnak, hiszen
amennyiben a károk meghaladják az arányosat, akkor azt már nekik kell megtéríteniük. Ezzel
a mentésben résztvevők oldalán egy elvárásalapú rendszert teremtünk: ha az elvárást (itt ezt
az arányosság fogalma tartalmazza) teljesítik, akkor nincs kártérítés – ha nem teljesítik, akkor
meg kell téríteniük a kárt. Pont úgy, mint a vétkességi felelősség esetén.
Megengedett magatartás. A jogági jogellenesség a magyar kártérítési jog egyik legfontosabb
doktrínája. Eszerint az, hogy egy jogszabály (vagy az annak alapján kiadott engedély)
felhatalmaz valakit valamilyen tevékenység folytatására, még nem jelenti azt, hogy az azon
jogos tevékenység révén okozott károk alól mentesülne. Röviden: az ilyen engedélyek
károkozásra nem jogosítanak, csak károkozás nélküli magatartásra. De a 6:520.§ d pontja nem
csak azt mondja ki, hogy a károkozás jogossága attól függ, hogy a károkozó azt „jogszabály
által megengedett magatartással” okozta-e, hanem két másik feltétel közül az egyiknek még
fenn kell állnia: „a magatartás más személy jogilag védett érdekét nem sérti”, vagy „a jogszabály
a károkozót kártalanításra kötelezi”.
Tipikus példáját szolgáltatják az ilyen jogági jogellenesség-problémáknak az építési engedély
birtokában folytatott tevékenységek, amelyek a szomszédos telkek tulajdonosainak kárt
okoznak.230
E szabály – bennünket most érdeklő – ösztönzési, prevenciós hatása elsősorban abból a
kockázatból fakad, hogy adott jogszerű, engedélyezett tevékenység folytatója nem lehet
bizonyos abban, hogy egy esetleges kárt nem kell majd megtérítenie. Hatékonysági előnye
elsősorban az lehet, hogy amennyiben az engedélyezés, a jogszabályi környezet nem tart lépést
adott tevékenység veszélyességével – még pontosabban az új elővigyázatossági technikák csak
lassan kerülnek át a szabályozásba –, akkor ez a szabályozási megoldás addig is az új hatékony
technológiák alkalmazására ösztönözhet, amíg a jogszabályi környezetbe azok be nem épülnek.
Hiába felel meg ugyanis valami az „elavult szabványoknak”, az ilyen módon okozott kár
továbbra is kártérítést vonhat maga után.
További kizárások: „joggal okozott” és versennyel okozott kár. Fontos leszögezni, hogy a magyar
jogirodalomban uralkodó álláspont szerint az, hogy valamilyen károkozást a 6.520.§-a nem
említ, még nem jelenti azt, hogy az nem lehetnek jogszerű.231 Ide sorolandó az, ha valaki
jóhiszeműen feljelentés téve okoz kárt a feljelentettnek. De ide tartozik a tisztességes versennyel
okozott kár is. Ezeket a károkat egyetlen jogszabály sem teszi expliciten jogszerűvé. Nincs
például olyan szabály, amely expliciten megengedné, hogy egy adott piacra belépve valaki a
már ott levőknek, vevőik egy részét elcsábítva, kárt okozzon.232
230 Talán a legnagyobb vihart kavaró ítélet a mobliátjátszó-torony által okozott telekérték-csökkenést
megtéríttető BH2007.226 számon közzé tett döntés.
231 Csehi Zoltán például kifejezetten ki is jelenti: „A jogellenességet kizáró tények tételes jogi szabályaiból
még nem következik az, hogy minden más kárt okozó magatartás jogellenes lenne.” (Csehi [2005] 290.)
232 Fuglinszky Ádám abból próbálja az ilyen károkozás jogszerűségét levezetni, hogy a tisztességtelen
piaci magatartás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény jogellenesnek csak bizonyos magatartásokat
148
Az, hogy e hátrányok nem tekintendőek kárnak, az ösztönzési hatás alapján egyértelmű. A
kártérítés ösztönző hatása éppen abból ered, hogy bizonyos döntéseket költségesebbé tesz, és
ezzel e döntések ellen ösztönöz. A most említett lépések azonban olyan döntések, amelyek ellen
nem akarunk ösztönözni: nem akarjuk költségekkel sújtani sem a jóhiszemű feljelentést, sem a
tisztességes versenyt.
További kizárások – etikai szempontok. Az ilyen implicit, a joggyakorlatban kialakult, de a
törvényből csak nehezebben levezethető kizárások közül talán a legfontosabb az emberi élet kár
voltának elutasítása. A magyar bíróságok több határozatban utasította el azt, hogy az életet,
a születést magát kárnak tekintse. Kimondta ezt akkor, amikor sikertelen terhességmegszakítás
után szült az anya233, de akkor is, amikor genetikai, teratológiai ártalom következtében
fogyatékkal született gyermek saját jogán a születése miatt perelt.234
Hasonlóképpen etikai okok miatt zárja ki a jog a jogszerűtlenül szerzett jövedelmek megtérítését
is: például, ha egy káresemény miatt bűncselekmény hiúsul meg, akkor az abból származó
haszon nyilvánvalóan nem megtéríthető. Ugyanakkor az, hogy mit tekint a kártérítési jog
illegálisnak, az nem mindig esik egybe más jogágak hasonló fogalmával. Jól mutatja ezt az
eltérést a borravaló, vagy a hálapénz kezelése: amennyiben a károsult ilyen jövedelemtől esik
el, akkor – függetlenül attól, hogy ezek adózott jövedelmek-e – a bíróságok az utóbbi időben,
inkább hajlanak ezek megtérítésére.235
Az e hátrányok károk közüli kizárása mellett felhozható érvek egy része megegyezik az előbb,
a feljelentés és a verseny kapcsán látottakkal: nem akarjuk, hogy a potenciális károkozók a
költségek miatt olyan tevékenységről mondjanak le (például a szülésben való segédkezés),
amelyet a társadalom nagyra értékel, illetve olyan módon viselkedjenek (például túl „borúlátó”
– esetleg abortuszhoz vezető – szakvéleményeket adjanak ki), amelyeket nem tartunk
kívánatosnak.
Ugyanakkor megjelenik itt, különösen az illegális tevékenységek kapcsán egy másik ösztönzési
szempont is. Nem csak a potenciális károkozó, hanem a potenciális károsult ösztönzői is
fontosak lehetnek. Ha a jogrendszer egy adott tevékenység hozamát kárként elismeri, akkor
erősebb az ösztönzés annak folytatására, a tevékenységbe való befektetésre. (Legyen szó akár
anyagi beruházásról, akár szellemi beruházásról – például az adott tevékenység folytatásához
szükséges információk megszerzéséről, tanulásról). Talán ennyiből is nyilvánvaló, hogy ez az
ösztönzési érv miként jelenhet meg a borravaló és a hálapénz értékelése kapcsán: ezek olyan
kifizetések, amelyek egyébként legális tevékenységek (vendéglátás, orvoslás) hozamát növelik –
igaz, nem adózó hozamát. Ha ezeket elismerjük a károk között, akkor jobban megéri,
kifizetődőbb a vendégeket, a betegeket jobban kiszolgáló vendéglátás, orvoslás.
Implicit kizárások: nem vagyoni kár és nem személyiségi jog. A magyar jog implicit módon
kizárja azon hátrányokat, károkat a megtérítendő károk köréből, amelyek nem férnek bele sem
a vagyoni károk, sem a személyiségi jogsérelmek közé. (Mint a bevezetőben láttuk, ennyiben
nagyjából ugyanazt teszi, mint a német jog. Igaz, a német jog expliciten zárja ki a hátrányok
bizonyos körét a megtérítendő károk közül, míg a magyar jogban ez a kizárás nem explicit –
de létezik.) Különösen fontos példája ennek a jogirodalomban utazási élményként ismert
nevez, ezért, ezek a nem ilyen (tisztességes) piaci verseny nem jogellenes. (Fuglinszky [2015] 222-223).
Lábady Tamás ezt a problémát megoldhatónak tartja a jogszabály által megengedett magatartás
alapján. Lábady [2013a] 58.152)
233 BH2004.143
234 1/2008.PJE határozat.
235 EBH1999.18, Menyhárd [2015] 287-288.,Fuglinszky [2015] 727
149
kárfajta. Ez akkor jelentkezik, ha valaki utazása, üdülése nem az elvárható módon zajlik le. Az
utazó, aki az adott időt szánta pihenésre, kikapcsolódásra, a nem megfelelő (vagy elmaradó)
utazás esetén ezt az időt is elveszíti – az élményt nem tudja mással pótolni. Fontos kiemelni,
hogy ez a hátrány – szemben az előzőkkel, az explicit módon kizártakkal – nem olyan, amelynek
a meg nem térítését, kimaradását a jogirodalom támogatná.236 Kifejezetten problémaként
bukkan fel, hogy ezek megtérítése a mai magyar rendszerben nehéz. Különösen, mivel az
Európai Unió Bírósága a Simone Leitner v. TUI Deutschland Gmbh&Co. ügyben237 kifejezetten
megtéríteni rendelte ezt.
2.3 Káronszerzés tilalma – és a kivételek

A kártérítés számításakor, mint láttuk, a differencia-elv mellett a másik alapszabály a
káronszerzés tilalma: a kár nem haladhatja meg a károsult kárát, ő a károkozás és a kártérítés
nyomán nem kerülhet jobb helyzetbe, mint amilyenben a károkozást megelőzően volt. A szabály
gyakorlati alkalmazása szerint le kell vonni a kárból a maradványértéket, azokat a juttatásokat,
amiket a károsult a kár nyomán jut, amelyeket neki a kár miatt jutattak – a kártérítés csak a
meg nem térült részt kell, hogy fedezze.
A káronszerzés általános tilalmát azonban több ponton is áttöri a magyar jog. Így tesz az
általános kártérítés kapcsán, a károkozó előnyéhez – és nem a károsult kárához – kötődő
kártérítés megítélésekor, vagyis a haszonelvonáskor; és erre vezet a kárösszeg vélelmezése is.
Más esetekben pedig egyszerűen nem történik meg a hasznok levonása a kárból. Ezekkel a
problémákkal foglalkozik ez a pont.
Nem a kárhoz kötődő kártérítési formák a magyar jogban. Először vegyük sorra azokat az
eseteket, amikor maga a jogalkotó teremt alkalmat arra, hogy a károsult a valós káránál többet
kapjon. Ezt eredményezi – más-más módon, és esetben – az általános kártérítés, a
haszonelvonás és a kárösszeg vélelme.
Az általános kártérítés olyan kártérítés, amikor egy becsült kárösszeget állapítanak meg. A
6:531. § szerint általános kártérítést csak akkor lehet alkalmazni, ha a kár mértéke nem
állapítható meg. (Az irodalom kiemeli, hogy az alkalmazás feltétele nem az, hogy a bizonyítás
„nehéz”, hanem kifejezetten „lehetetlen”.238) Ugyan a 2013-as Ptk-ból kimaradt a régiben még
szereplő passzus, mely szerint az általános kártérítés visszakövetelésének nincs helye azért, mert
a valós kár végül elmaradt annak összegétől – de ez a „véglegesség” a bírósági gyakorlatban
(vélhetően) továbbiakban is fennmarad.239 Épp a visszaigénylés ezen kizárása jelenti azt, hogy
ez a kártérítési forma káronszerzéshez vezethet. Tegyük hozzá azonban, hogy itt a káronszerzés
csak ex post igaz. A megítélés pillanatában elvileg arra figyelni kell: olyan összeget kell
megállapítani, amely a károsult kárának a kiegyenlítésére alkalmas.
A másik az az eset, amit az angol nyelvű összehasonlító jogi irodalom disgorgementnek nevez.
Míg az általános kártérítésnél törekszünk arra, hogy a kártérítés éppen fedezze a kárt – éppen
ezért körülbelül ugyanolyan esélye van annak, hogy az összeg végül nagyobb lesz, mint a kár,
236 Menyhárd [2015] 291, Fuglinszky [2015] 841-842. Tegyük hozzá, hogy Fuglinszky Ádám a kérdést,
mint sérelemdíj „problémáját” veti fel, mert a személyiségi jogokhoz kötött sérelemdíjba ez nem fér bele,
de legalább ilyen indokolt lehet a normális károk között is tárgyalni – mondván, hogy mivel a sérelemdíj
a személyiségi jogok megtérítésének módja, így a kártérítésnek kellene erre a típusú kárra kitérnie.
237 C-168/00
238 A Pk 49. alapján például Fuglinszky [2015] 760.
239 Orosz [2014] 95-96.
150
mint annak, hogy alacsonyabb –, addig itt nem is akarjuk az összeget a kárhoz kötni.
Kifejezetten az a cél, hogy a károkozó hasznát elvonjuk. Még akkor is, ha az meghaladja a kárt.
A harmadik eset a vélelmeké. A bizonyítási teher alapszabálya szerint a kárt a károsultnak kell
bizonyítania. Ugyanakkor van olyan eset, amikor eltér ettől a jog, és vélelmezi a kárt. Például
kartellel okozott áremelkedés esetén a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás
tilalmáról szóló törvény vélelmezi, hogy az áremelkedés 10%-os volt. (1996. évi LVII. törvény
a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról 88/D. § 6. bek.) Ha a
vélelmet nem sikerül (a károkozónak) megdönteni, akkor a vélelmezett összeget akkor is
megfizetteti, ha a kár attól elmarad, vagyis a károsult káronszerez.
A káronszerzés engedése melletti klasszikus érvek. A káronszerzés tilalma melletti és elleni érvek
talán legtöbbször az ún. büntető kártérítéssel kapcsolatos vita kapcsán bukkannak fel. A
büntető kártérítés olyan megoldás, amikor a kártérítés összege tudatosan nagyobb, mint a kár
– épp ezt nevezzük büntetőnek. Az emellett érvelők általában az ösztönzési hatásokat hozzák
fel: a teljes kártérítés akkor jelentene valóban hatékony ösztönzést240 az elővigyázatosságra, ha
a károkozók mindig megfizetnék azt (más megfogalmazás szerint: minden vétkes károkozó
megfizetné azt). De a gyakorlatban a kártérítést a felelős elkerülheti. Elkerülheti, (i) ha a
károsult nem perel; (ii) ha a pert nem sikerül megnyernie; vagy (iii) ha a kártérítést nem fizeti
ki a károkozó – nem lehet rajta behajtani. Vagyis van – sok esetben, nem csekély – esélye
annak, hogy valaki kártérítés nélkül megússza a (vétkes) károkozást. És ez az esély csökkenti
a prevenciós erőt. Pótolni kellene azt – amire a büntetés, a szankció ad lehetőséget.
Egyszerű példán: ha csak minden második károkozó fizet, adott károkozó úgy számolhat, hogy
50% esélye van arra, hogy „megússza”, akkor a kártérítés kétszeresre emelésével érjük el
ugyanazt az ösztönző erőt (költségalapú ösztönzőt), mint ha biztos lenne az ítélet. Egyszerűen
azért, mert 2 × 50% = 100%. (Ugyanígy, ha 80% fizet, akkor 25%-kal érdemes a valós kár fölé
emelni a kártérítést, mert 1,25 * 80% = 100%.)
A legfontosabb ellenérv a büntető kártérítés ellen241 általában az, hogy ha a károkozót komoly
szankció, büntetés fenyegeti, akkor eljárásjogilag nagyobb védelmet is kellene neki adni (a
tévedés esélyének csökkentése érdekében). Olyan erős védelmet, amit a polgári eljárásjog,
amelynek alapján a kártérítési perek zajlanak, nem tud biztosítani. Ezért nem is szerencsés
büntető kártérítésben gondolkodni, hanem jobb az ilyen „extra-ösztönzőt” a kártérítési
rendszeren kívül keresni – például a büntetőjogban, szabálysértési jogban. Az ilyen eseteket
inkább ott kellene kezelni, például bűncselekménnyé nyilvánítva azokat az eseteket, amikor
komoly a látencia esélye.
Ugyan a káronszerzés engedése kapcsán a fő érveket a büntető kártérítés irodalmában
találhatjuk, azonban az egyes konkrét jogintézmények további kérdéseket is felvetnek. A
haszonelvonás, esetén például nem egyszerűen magasabb a kártérítés, mint a kár, hanem azt a
haszonhoz kötjük. Ez azt jelenti, hogy míg a kárhoz kötődő, vagy büntető kártérítés nem
ösztönöz minden kár megelőzésére, addig a haszonelvonás igen. A kártérítést a kár nagysága
alapján megítélő rendszerek csak azon elővigyázatossági lépések megtételére ösztönöznek,
amelyek költsége nem túl magas (nem haladja meg a várható kártérítés nagyságát). Nem
ösztönöznek elővigyázatosságra miden határon túl. Nem is lenne ez hatékony – vélhetően nem
várná a teljes elriasztást a társadalom sem. Gondoljunk a túlzottan kockázatkerülő,
240 Hatékony ösztönzés alatt itt azt értve, hogy a potenciális károkozó éppen azokat az elővigyázatossági
lépéseket tenné meg, amiket akkor tenne, ha nem mást, hanem saját magát fenyegetné a kár.
241 Például Angliában (Dam [2013] 358.)
151
konzervatív, védekező orvoslás esetére!242 Marad kár, elmaradnak „értelmetlen”
elővigyázatossági lépések. Ha azonban haszonelvonást alkalmazunk, akkor nem marad. Mivel
itt mindenképpen elvonjuk a károkozótól a hasznot, így ő semmit nem nyer az elővigyázatosság
elmaradásán. Vagyis – leszámítva az elmaradt perek előbb látott esélyét – a haszonelvonás
teljesen kiiktatja valamilyen kár kockázatát. Éppen ezért a normatív joggazdaságtani irodalom
addig a végkövetkeztetésig jut el, hogy haszonelvonást olyan károk esetén érdemes alkalmazni,
amikor a teljes elrettentés az „értelmes” cél. Mindenekelőtt ilyen a szándékos károkozás – illetve
azok az esetek, amikor a szándékosságot vélelmezhetjük. Például a jóhírnév-sértés kapcsán
indított sajtóperek, vagy a vezető tisztségviselő által a jogi személynek okozott
„sikkasztásjellegű” károk.
Káronszerzés tilalmának ösztönzési hatásai a károsult oldalán. A káronszerzés tilalma kapcsán,
miközben annak nyilvánvaló dogmatikai oka van, érdemes két további ösztönző hatást
megemlíteni: a kárenyhítést és a perlési ösztönzőt. Ezek azonban nem a károkozó, alperes,
hanem a károsult ösztönzői.
A kárenyhítés kapcsán a kérdés, hogy a károsult mit tesz a kár csökkentése érdekében. A
káronszerzés tilalma, különösen annak bizonyos speciális formái, nyilvánvalóan a kárenyhítés
ösztönzését szolgálják. Például, ha azt mondjuk, hogy a károsulttól elvárjuk, hogy a
munkaképességének megfelelően dolgozzon, és csak az efölötti összeget ítéljük meg elmaradt
jövedelemként.243 Vagy, ha azt mondjuk, hogy a kárt a vagyon megmaradt részéből (például a
roncs értékesítéséből) kell alapvetően fedezni. Ezzel ösztönzőt teremtünk arra, hogy ezeket a
kárcsökkentő lépéseket a károsult is tegye meg – az ő vagyona bánja, ha nem teszi, ezért
kompenzációra nem számíthat.
A perlés kapcsán pedig arra érdemes utalni, hogy minél nagyobb a kártérítés összege, annál
nagyobb az ösztönzés perindításra – és annál nagyobb a perek száma, a perek adminisztratív
költsége is. Ha a káronszerzés megengedésével a kártérítést a kár fölé emeljük, az jelentősen
növelheti a perszámot. (Tegyük persze hozzá: ez nem feltétlenül baj – különösen, ha a probléma
éppen az, hogy, mint az előbb láttuk, „elmaradnak” perek.) De nem csak a perindítás kérdéses,
hanem az egy perre jutó perköltség is. Ha nő a per tétje, akkor – a nagyobb kártérítés miatt –
várhatóan a felek is erősebben harcolnak majd, több erőforrást használnak fel a per során, és
egy ilyen per vélhetően a bíróságtól is több erőforrást követel. Ezt a perindítási, és peren belüli,
bizonyítási ösztönzőt lehet korlátok között tartani a káronszerzés tilalmával. Ugyanakkor az
általános kártérítés kapcsán láthatjuk az ellenérvet is: ott éppen azáltal csökkentjük a
perköltséget, hogy belenyugszunk a káronszerzésbe is (legalábbis ex post), hiszen ezzel a
roppant magas bizonyítási költséget lehet kiküszöbölni ezzel az egyszerűbben számítható
kártérítési összeggel.
Kivétel: figyelembe nem vett előnyök. Ugyan a káronszerzés tilalma azt követelné, hogy a kár
miatt kapott juttatásokat vonjuk le a kár összegéből, amikor a kártérítést számoljuk, de több
kivétel is akad ez alól. Viszonylag egyértelműen ilyen le nem vonandó tétel a jótékonysági
adományoké. Sem a német, sem a francia, sem az angol kártérítési jog244, de a magyar
joggyakorlat245 sem csökkenti a kártérítést ezek miatt. Egy lehetséges érv ennek kapcsán az,
ami a német jogirodalomban jelenik meg: ezt a juttatást az adományozó a károsultnak szánta,
242 Szalai [2014] 57. Dósa [2010] 19-21

243 Fuglinszky [2015] 809.
244 Dam [2013] 373.
245 Fuglinszky [2015] 779-780.
152
vagyis az nem szolgálhatja a károkozó hasznát.246 Hasonlóan nem vonandó le a kárból a magyar
rendszerben az özvegyi nyugdíj247, vagy az örökség sem248. Franciaországban vagy Angliában a
rokkantsági nyugdíj sem. Ez utóbbi a magyar rendszerben levonandó – azt az érdekes
ellentmondást okozva ezzel, hogy ha az áldozat nem hal meg a balesetben, akkor a
társadalombiztosítástól kapott rokkantsági nyugdíj csökkenti a kártérítést, ha viszont meghal,
akkor a hozzátartozóként perlő házastárs özvegyi nyugdíja nem.
A biztosító által fizetett összeget sem ugyanúgy kezelik az egyes jogrendszerek. A magyar és a
német jog erre törvényi engedményt ad a biztosítónak, vagyis ő perelhet – viszont a károsult
számára ennyivel csökken a megítélt összeg. A francia és az angol jogban viszont az ilyen
biztosítás nem csökkenti a kártérítés összegét. Érvelésük: a károsult a biztosító kifizetését
korábban megfizette, biztosítási díj formájában. Vagyis a kártérítés igazából a korábbi fizetés
ellentételezése.249
Amennyiben a levonási szabályok és e kivételek ösztönzési hatását keressük, akkor a normatív
joggazdaságtan számára a fő szempont itt sem az, hogy a károsult mekkora összeghez jut,
hanem az, hogy a károkozó mekkora összeget fizet. A teljes összeget akkor „érdemes” kifizetni,
ha a károsultat más csatornán keresztül segítő, támogató harmadik személy nem fordul(hat) a
károkozó ellene. A joggazdaságtani érv tehát nagyon hasonló a látott német érvhez: az adomány
nem csökkentheti a károkozó terhét. De nem azért mert ez „igazságtalan” lenne, hanem azért,
mert (és csak akkor, ha) az adományozó nem fordulhat a károkozó ellen. Ilyenkor ugyanis a
levonás miatt az adománnyal fedezett kárrész semmilyen formában nem terhelné őt, csökkenne
a (költségalapú) ösztönzője. Ha a „támogató”, mint a magyar biztosító, fordulhat a károkozó
ellen, akkor ez az összeg is rá hárul(hat), vagyis a levonás nem csökkenti az ösztönzőjét – sőt,
épp a túlzott elővigyázatosságot eredményező túl magas kártérítéstől óvhat meg.
2.4 Vagyoni érték csökkenése

Az anyagi kár három eleme közül az első a vagyon értékcsökkenése – a dumnum emergens. Ezt
nevezik tényleges kárnak. Mérésére a magyar jog általában a piaci értéket, a piaci árat veszi
alapul: mennyivel csökken adott vagyontárgy ára – elvesző, megsemmisülő dolog esetén a
helyzet még egyszerűbb: mennyi az újrabeszerzési érték. Általában az ítélethozatalkor aktuális
piaci viszonyok alapján számolva azt250.
Piaci érték problémája: mi történjen, ha a piaci érték „rossz”? Gyakran felmerülő elméleti
probléma, hogy a piaci ár jó mércéje-e egy vagyontárgy, egy jószág értékének. Tipikus kritika
például, hogy a vagyontárgyak piaci értékét olyan elemek (is) befolyásolják, amelyek vagy nem
tűnnek valósnak, vagy jogilag, etikailag elfogadhatatlanok. Az elsőre példa a sokat idézett
amerikai eset: mi történjen, ha azért csökken egy ingatlan értéke, mert arról az alperes
elterjeszti, hogy szellemek lakják?251 De hasonló érvek merültek fel például a BH2006.261.
246 Hasonlóan érvel a magyar irodalomban Boronkay Miklós, aki szerint a „káronszerzés” megengedése
itt azért jöhet szóba, mert az kifejezetten az adományozó szándéka volt. (Borokay [2007] 23.)
247 Fuglinszky [2015] 779-780.
248 Tipikus példája ennek, hogy amennyiben egy balesetben elhunytak hozzátartozóinak járó kártérítés
összege nem csökken az örökség összegével – amelyhez ugyanazon a haláleset miatt jutottak. Lásd pl.
EBH2011.2315
249 Dam [2013] 374.
250 Fuglinszky [2015] 721.
251 Stambovsky v. Ackley, 169 A.D.2d 254 (N.Y. App. Div. 1991)
153
számon közzétett ügyben, amikor az volt a vita tárgya, hogy figyelembe vegyék-e azt, hogy egy
teljes körű javításon átesett autót piaci ára nem ugyanakkora, mint egy hasonló állapotú, de
nem javítotté. A jogi, etikai kifogásokra szép példa annak végiggondolása, hogy mi történjen,
ha egy ingatlan értéke azért csökken, mert a környékre olyan kisebbség költözik, amelynek
megítélése a társadalom jelentős része szemében erősen negatív – de amely (többségi) megítélés
a jog szemében jogellenes diszkrimináció?
A piaci ár ezen problémái ösztönzési szempontból viszonylag könnyen leírhatóak: azt kell
eldönteni, hogy kire akarjuk terhelni annak a veszélyét, ha a piac nem megfelelő módon értékel
bizonyos információkat – ki viselje ennek a kockázatát? Ha a kárt a piaci ár alapján mérjük,
akkor a károsulton kevesebb a kockázat, hiszen ő (nagyjából) mindig megkapja azt az értéket,
amin a vagyontárgy pótolható lenne – és a károkozó az, akinek a piaci érték és a „valós érték”
eltérésének kockázatát viselnie kell. Ez a kockázatmegosztás pedig a potenciális károkozókat –
ha kicsit is kockázatkerülők – erőteljesebb (esetleg túlzott) elővigyázatosságra ösztönzi.
A (közgazdasági értelemben) rossz, pontosabban tökéletlen piaci ár egyik esete az, amikor egy
másik kármérés révén (például, ha a helyreállítás költségét, vagy az elmaradt hozamot
becsüljük) nem ugyanakkora kár jönne ki, mint amennyit a piaci értékelés jelez. Tegyük fel,
hogy lecsökken az adott vagyontárgy hozama, vagyis az a jövedelem, amit az adott dolog
generálna. Tökéletes piacon ez a hozamcsökkenés egyben a vagyontárgy piaci értékét is
csökkentené: ha egy ingatlan után kevesebb bérleti díjat lehet kérni, akkor annak az értéke is
csökkenne; ha egy vállalati részesedés (például részvény) várható hozama csökken, akkor amiatt
annak értéke is csökkenne. A két értékelésnek – az értékcsökkenésnek és a hozamcsökkenésnek
– ugyanarra az eredményre kellene vezetnie. De a valóságban nem mindig ugyanarra vezet; az
egyik értékelési mód kisebb, a másik nagyobb kárösszeget mutathat. Hasonló problémát
okozhat az, amikor a vagyontárgy tulajdonosa, a károsult – például speciális ismeretei,
szakértelme folytán – olcsóbban tudja a hibát javítani, mint amennyivel az adott dolog piaci
értéke csökken. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy melyik a „jó” mérés?
A választás itt is prevenciós hatásokkal jár, a normatív joggazdaságtan szerint ezen
(költségalapú) ösztönzők szem előtt tartásával kell választani: amennyiben a két érték közül a
kisebbel becsüljük a kárt, akkor a károkozót kevésbé ösztönözzük az elővigyázatosságra. A
károsult kárenyhítési ösztönzője viszont erősebb lesz. El kell dönteni, hogy melyik fél
ösztönzését akarjuk erősíteni.
Előszereteti érték. Az előszereti érték az a haszon, amelynek megtérítését a kártérítési jog
(alapesetben) elutasítja – miközben annak megtérítését a hatékonyságot kereső joggazdaságtani
modellek általában támogatják. Előszereteti érték alatt azt az összeget értjük itt, amennyivel
egy adott vagyontárgy a tulajdonosának többet ér, mint amekkora annak piaci ára. Ha a kárt
az elfogadási hajlandósággal definiálnánk, ahogyan azt a közgazdasági leírásban láttuk, akkor
az előszereteti értéket is meg kellene téríteni: az előszereteti érték az, amennyivel az elfogadási
hajlandóság a piaci árat meghaladja.
Az előszereteti érték lényege nem valamiféle „érzelmi többlet”; előszereteti érték nem csak olyan
javak esetén bukkan fel, ahol a tulajdonos azokkal „érzelmi okokból” „azonosul”. A
közgazdaságtan állítása szerint minden dolog esetén megjelenik ilyen értéktöbblet – olyanok
esetén is, amelyeknél „érzelmi azonosulásról” nem beszélünk. Sarkosan fogalmazva: az, hogy
valami a birtokunkban van, magában azt mutatja, hogy annak értéke számunkra meghaladja
a piaci árat, az újrabeszerzési értéket. Ezért nem válunk meg tőle a piaci áron. A piaci ár tehát
minden esetben alábecsli a felperes értékelését, vagyis a piaci értékelés soha nem biztosít teljes
kompenzációt.
154
Arra persze, hogy a jog miért mond le a közgazdaságtani értelemben teljes kompenzációról, a
vagyoni értékcsökkenést miért a piaci árral becsülteti, könnyű ösztönzési okot találni. Mivel a
teljes érték bizonyítása meglehetősen nehéz, sok vitára adhatna okot, így annak becslése
jelentős perbeli vitákat, erős bizonyítási versenyt indukálna. Ezt a bizonyítási ösztönzőt lehet
csökkenteni azzal, ha csak a könnyebben bizonyítható piaci ár és nem az előszereti értéket is
tartalmazó (szubjektív) elfogadási hajlandóság az értékelés alapja.
Két érdekes jogi problémát azonban érdemes még kiemelni! Az egyik eset az, amikor az
előszereteti érték bizonyítása nem lenne bonyolult. Tegyük fel, hogy kétséget kizáróan kiderül,
hogy egy adott vagyontárgy tulajdonosa a kárt megelőzően nem sokkal visszautasított egy a
piaci érték alapján becsült árat meghaladó vételi ajánlatot. Elfogadható ilyenkor, hogy az
értékelés ne a piaci ár, hanem a visszautasított ajánlat alapján történjen? Vegyünk észre: ha a
felperes az ajánlatot elfogadta volna, de a vagyontárgy még az átadás előtt megsemmisült
volna, akkor a kár a szerződés teljesítést tette volna lehetetlenné, és a károsult elmaradt vagyoni
előnyként perelhetné a károkozót a szerződésben szereplő, magas – a piaci értéket meghaladó
– értékre. A másik jogi problémát a német bírói gyakorlat alapján említi Fuglinszky Ádám. Mi
történjen, ha egy vagyontárgy (tegyük hozzá: könnyen bizonyítható) javítási költsége
meghaladja annak értékcsökkenését? Mint Fuglinszky megmutatja: ha ilyenkor a bíróság
hajlandó megítélni a javítási költséget, akkor azzal elismeri a felperesnek az „adott
vagyontárgyhoz” való jogát, és ezzel gyakorlatilag az előszereteti értéket.252 Ugyanis, ha a
felperes valóban elvégezteti a javítást, akkor az annak a jele, hogy a vagyontárgy neki többet
ér, mint ahogyan azt a piac értékeli.
Ha ezekben a speciális esetekben a jogrendszer hajlandó elfogadni a piaci árat meghaladó
értékelést253, akkor az egyrészt közelebb vinne a teljes kompenzációhoz – növelné az egyébként
túl gyenge (költségalapú) ösztönzőt. És olyan esetekben tenné ezt, amikor az előszereti érték
megtérítési kapcsán látott fő ellenérv, a bizonyítási ösztönző nem jelentene valós veszélyt. A
bizonyítás egyszerű: nem fenyeget a bizonyítási verseny.
2.5 Kárcsökkentés költsége

A kárcsökkentés költségének 6:522. § 2. bekezdésben foglalt leírása szerint ez a vagyoni
hátrányok kiküszöböléséhez szükséges költség. Két fogalmat érdemes ebből kiemelni: a
kiküszöbölést és a szükségességet. A „kiküszöbölés” a könnyebben megoldható probléma: a
szövegben ugyan csak ez szerepel, de a jogirodalomban, a kommentárirodalomban egyértelmű,
hogy amennyiben egy javítás nyomán nem „kiküszöböli” a kárt, hanem csak „csökkenti, enyhíti”
azt, akkor is megtérítendő a költség. A „szükséges” kifejezésre azonban érdemes részletesebben
is kitérni.
Szükségesség. A szó megjelenése a vétkesség fogalmát emeli be a kártérítés összegének
megállapításába. Jelen esetben a károsult kárenyhítési lépéseit érinti ez: amennyiben nem
„vétkes” módon jár el, akkor megtérítik számára a költséget, amennyiben nem, akkor a kára e
költség fölötti része rajta marad.
A többi vétkesség-vizsgálathoz hasonlóan itt is kérdés, hogy mit vár el a jogrendszer. Kérdés,
hogy ugyanaz-e a teszt, mint a többi vétkesség-, felróhatóság-vizsgálatnál. Felmerülhet ugyanis,
252Fuglinszky [2015] 722n

253Persze lehet, hogy azt mondaná, hogy az adott dolog piaci értéke nyilvánvalóan magasabb, hiszen
magasabb piaci ajánlat érkezett érte, mint amit egyébként becslünk – vagyis igazából a szerződéses
ajánlat maga a piaci érték.
155
hogy a máshol megszokott objektív, mindenki számára hasonló elvárás helyett, itt szubjektív,
személyre szabott elemzést végezzen a bíróság. Bár maga a „szükséges” szó objektívnek tűnik,
de például a magyar jogrendszerben is megjelenő az ún. önfinanszírozás-teszt szubjektívvé
teheti azt. E teszt talán a magánorvos igénybevétele kapcsán leggyakoribb: ha valaki az olcsóbb
(kvázi-ingyenes) társadalombiztosítási ellátás helyett drágább, fizetős magánorvost vesz
igénybe, akkor a bíróság a kárigényt gyakran annak alapján ítéli meg, hogy az adott károsult
igénybe vette volna-e a fizetős szolgáltatást akkor is, ha az ellátás költségeit nem tudta volna
a károkozóra terhelni.254 Vegyük észre, hogy ez a teszt ugyanarra a logikára épül, mint amit az
előző alfejezetben, a biztosítás kapcsán láttunk: azt a kárt kell megtéríteni, amit a károsult
maga is fedezne, ha neki kellene állnia a költségeket.
A szubjektív szükségesség-fogalom, és – speciálisan – az önfinanszírozás-teszt prevenciós
hatását elsősorban a kárenyhítés oldaláról, vagyis a károsultra ható ösztönzők alapján érdemes
elemezni. Nyilvánvaló, ha a károsult mindenképpen megkapná az általa vállalt kiadást, akkor
semmi nem tartaná vissza attól, hogy magasabb költségeket vállaljon fel.
Lehetőség-költség. Ki kell emelni, hogy ilyen kárelem akkor is jelentkezhet, ha anyagi kár nincs
is: ha a károsult maga javítja ki a dolgot, akkor is követelheti a javítás piaci árát. És akkor is,
megkaphatja a piaci árat, ha maga olcsóbban javítja azt ki. (BH1996.313., BDT2000.169.)
Érdemes felfigyelni arra, hogy itt a közgazdaságtan költségfelfogásának alapfogalma, a
lehetőség-költség jelenik meg: költség nem csak kiadás lehet, hanem mindaz, amiről adott
személy lemond. Például az idejéről. Más kérdés, hogy az időt (elsősorban bizonyítási okok
miatt) nem azzal becsüljük, hogy a károsultnak mennyit ér az, hanem a lényegesen könnyebben
bizonyítható piaci árral – vagyis azzal, hogy mások, a piacon levők mennyiért végeznék el az
adott munkát. Ez egyben a kárenyhítési ösztönzőt is megteremti: ha a kártérítés összege fix,
nem függ a károsult személyes képességeitől, akkor a károsult által megtakarított, vagy elköltött
plusz forintok nem érintik a károkozó által fizetendő összeget – ez a károsult tiszta nyeresége,
vagy vesztesége
2.6 Elmaradt vagyoni előny

Elmaradt vagyoni előny, lucrum cessans címén téríti meg a magyar jog a jogi személyek,
vállalkozások elmaradt hasznát, az elmaradt munkajövedelmet, az ehhez kapcsolódó esetleges
elmaradt juttatásokat, a fedezeti ügyletek elmaradt hasznát, a kieső bérleti díjat, kamatot,
értékpapír-hozamot, de a kiesett tartást, a kieső használat miatt elmaradt vagyoni előnyt is.255
Az elmaradt haszon problémája kapcsán három fontosabb elemet kell kiemelni. Egyrészt az
elmaradt hasznot el kell határolni az értékcsökkenéstől – a legtöbbször ugyanaz a kár mindkét
formában kérhető. Ezért különösen fontos, hogy a joggyakorlat felismerje a problémát, és ne
ítélje meg mind a kettőt. Viszont ugyanígy elkerülendő a fordított hiba is: azért mert a vagyon
értékcsökkenését (pontosabban annak egy részét) már becsülte a bíróság, még nem zárható ki,
hogy ezen túl – az értékcsökkenésben figyelembe nem vett – elmaradt vagyoni előny is felmerül.
A másik ebben a pontban tárgyalt kérdés: az elmaradt vagyoni előny feltétlenül pénzbeli előny
kell-e, hogy legyen – például az elmaradt használat megjelenhet-e ilyenként?256 (Az elmaradt
haszon harmadik nagy problémája a következő pont témája lesz: a tiszta gazdasági kár.)
254 Fuglinszky [2015] 745-746.

255 Fuglinszky [2015] 722-739.
256 Fuglinszky [2015] 737-739.
156
Elmaradt vagyon vagy vagyon értékcsökkenése. A közgazdaságtan állítása szerint: ha egy adott
vagyontárgy veszít a piaci értékéből, akkor az elsősorban azért van, mert csökken a
jövedelemtermelő-képessége. Ha egy vállalat profitkilátásai csökkennek, akkor a vállalat értéke
csökken. Ha egy ingatlant – bármilyen fizikai kár, vagy akár csak a piac változása miatt –
kisebb bérleti díjért lehet csak kiadni, az csökkenti annak értékét. Ha egy szerződésből a
jogosult kisebb hozamra számíthat, akkor az csökkenti a szerződésből fakadó jogok értékét. Ez
a tőkésülés, amit fent láttunk.
Jól látszik ez a tőkésülés a Fuglinszky Ádám által is említett montreali repülőterek ügyében.257
A Leasehold Construction Corporation v. Aéroports de Montréal (2005 CanLII 23042) ügy –
számunkra most fontos – problémája az volt, hogy a montreali repülőtereket üzemeltető
társaság, az alperes az egyik általa felügyelt repülőtéren a felperesnek meghatározott időre
bérbe adott ingatlanokat. Az azokon a felperes által végrehajtott beruházások a szerződés
időszaka alatt adott összegű éves nyereséget hoztak volna. Azonban az alperes egy döntésével
(a két montreali repülőtér között a járatokat nem úgy osztotta meg, ahogy a szerződéskötéskor
a tervekben szerepelt) ezt az éves profitot bizonyíthatóan csökkentette. Kézenfekvőnek tűnik,
hogy a felperes ezért elmaradt haszon címén perelhetett volna. Azonban a bíróság, miután
megalapozottnak találva a felperes keresetét, nem járadékot írt elő (a szerződés lejártáig),
hanem egy összeget ítélt meg: annyit, amennyivel a szerződésből fakadó jog értéke csökkent.
Ennek számításához a diszkontálás eszközét alkalmazta. Röviden ennek lényege: egy
folyamatosan érkező járadék kifejezhető egyetlen értékkel – nagyjából azzal az összeggel,
amennyit, ha ma befektetnénk, akkor éppen akkora összeget és addig tudnánk belőle kivenni,
amekkora az éves járadék.
Ez a módszer, ez a példa könnyen keltheti azt a képet, hogy a bíróságnak mindig választania
kell: vagy elmaradt vagyoni előny, vagy vagyon értékcsökkenése címén kell megítélnie a
kártérítést. Ha mind a kettőt megítéli, akkor ugyanazt a kárt kétszer térítteti meg – a károsult
káron szerez, a károkozó túl magas költséggel, és ezért túl erős prevenciós ösztönzővel
szembesül. A probléma azonban mégsem ennyire egyszerű. Itt is felmerül ugyanis a fent már
látott információs probléma: ha rosszul becsüljük valaminek az esélyét, vagy éppen – mint
nemsokára látjuk – a kamatlábat, akkor a becsült vagyoni értékcsökkenés fals lesz. Nem
tartalmazza majd a rosszul becsült hatást. Ilyenkor indokolt lehet egymás mellett alkalmazni
a kettőt – az egyik teljes kizárása esetén megtérítetlenül hagyhatunk egyes kárelemeket.
Lehetőség-költség – elmaradt használat. Mint láttuk, a közgazdaságtan szerint a kár nem csak
anyagi kiadás lehet. A költség pontos mérőszáma az alternatíva-költség, vagyis az elmulasztott
lehetőségből származó haszon – nem csak pénzügyi hozam. Ez a közgazdasági összefüggés jelenik
meg a magyar bírói gyakorlatban is, amikor például egy használhatatlan ingatlan kapcsán nem
csak akkor ítél meg kártérítést, ha azt bérbe adták volna (ez nyilvánvalóan elmaradt vagyoni
előny lenne), vagy ha más ingatlant kénytelen bérelni a károsult (ez a kárcsökkentés költsége
lenne). Akkor is megtérít elmaradt vagyoni előnyt, ha a lakást lakják, de a kár miatt annak
egy része használhatatlan. Ilyenkor, mint a BH2002.482. számon közétett esetben a Legfelsőbb
Bíróság kimondta, ez az elmaradt használat is vagyoni hátrány – párhuzamba állítva azt azzal
a helyzettel, mintha a lakást bérbe adták volna, és a használhatatlan rész miatt csak kevesebb
bérleti díjat tudtak volna kérni érte. Ha magát a kárt ennek alapján mérjük (vagyis azzal, hogy
mennyivel csökkent volna a bérleti díj hasonló esetben), akkor a közgazdaságtan által sok
helyen alkalmazott mérőszámhoz jutunk, az ún. imputált jövedelem fogalmához. Ezt használja,
például a szociálpolitika is, amikor a jövedelem-számításkor egy a tulajdonos által lakott
257 Fuglinszky [2015] 735-736.
157
ingatlant úgy vesz figyelembe, mintha a tulajdonos akkora hozamhoz jutott volna, mint
amennyiért azt bérbe lehetne adni.258 A módszer logikai alapja a lehetőség-költség: azzal, hogy
maga lakja erről a bevételről mond le. Ha a lakás állaga romlik, de ő továbbra is lakja, akkor
kisebb a bérleti díj, amiről lemond.
2.7 Meg nem térített elmaradt vagyon előny – tiszta gazdasági kár
Abból, hogy egy vagyoni előny bizonyíthatóan elmaradt, még sem a közgazdaságtan, sem a jog
számára nem következik egyértelműen, hogy azt meg is kell téríteni. A közgazdaságtan
problémája a fent látott externália fogalomra vezethető vissza. A joggyakorlatban (sok
jogrendszerben) a tiszta gazdasági kár megtérítése a kérdés.
A tiszta gazdasági kár, annak klasszikus definíciója szerint olyan gazdasági kár (elmaradt
vagyoni előny), amely nem kapcsolódik sem a vagyon (vagyoni jog) sérüléséhez, sem
személyiségi jogsértéshez.259 Ez az akadémiai definíció, ugyan megjelenik a magyar
jogirodalomban is260, de félrevezető. Az ebbe a definícióba ugyanis sok olyan kárfajta belefér,
és ezeket egyetlen jogrendszer sem kezeli egységesen: minden jogrendben van ezek között olyan
kár, amit megtéríttetnek, és van olyan, amit nem. Látszik ez a fejezet függelékébe szereplő
táblázatból is. Éppen ezért talán érdemes a problémát inkább a jogkövetkezmény felől
megközelíteni, és tiszta gazdasági kárnak egyszerűen az elmaradt vagyoni előnynek azon részét
tekinteni, amelyet adott jogrendszer nem hajlandó megtéríteni.
Azonban, mint a függelékben szereplő táblázatból látszik, e definíció szerint a különböző
jogrendszerekben más és más lesz a tiszta gazdasági kár: e kárfajták közül másokat fogadnak
el kárként, és mások esetén utasítják vissza a kártérítési igényt. A magyar jogrendszer válasza
(néhány másik európai jogrendszerével együtt), nem véletlenül nem szerepel a táblázatban.
Nagyon keveset tudunk ugyanis arról, hogy milyen a kialakult bírói gyakorlat – sőt, azt sem
tudjuk, hogy beszélhetünk-e egyáltalán egységes gyakorlatról.261
A magyar jogban hiányzó fogalom és a nagyon vegyes nemzetközi gyakorlat elemzése helyett a
mostani pont a joggazdaságtan válaszát foglalja össze – gyakorlatilag a tiszta gazdasági kár
olyan joggazdaságtani definícióját, tesztjét kínálja, amely arra keresi a választ, hogy az ilyen
egyéb kárhoz (vagy személyiségi jogi sérelemhez) nem kötődő elmaradt hasznokat mikor
hatékony megtéríttetni. Ennek során támaszkodni fogok arra, hogy a tiszta gazdasági kér jogi
258 A probléma ezeknél a vizsgálatoknál az, hogy miképpen vessük össze olyan (az egyszerűség kedvéért
hasonló összetételűnek, és hasonló jövedelműnek tételezett) háztartások helyzetét, amelyek közül az
egyik saját tulajdonú lakásban lakik, a másik pedig bérli azt. Két lehetőség kínálkozik: vagy a lakhatási
költségek utáni jövedelmeket vetjük össze (vagyis a bérlakásban lakók jövedelmét csökkentjük a bérleti
díjjal), vagy a saját tulajdonában élő háztartás jövedelmét növeljük annyival, amennyi az adott ingatlan
bérleti díja lenne. Sok – itt most nem részletezett – ok miatt a jövedelemméréssel foglalkozó
szociálpolitikai irodalom inkább az utóbbira hajlik.
259 Mot [2009] 201. Bussani – Palmer [2003] 5.
260 Menyhárd [2015] 309., Fuglinszky [2015] 714.
261 A magyar jog kapcsán igazán csak két szélsőséges álláspont ismert. Az egyik, a II. világháború előtti
gyakorlat, amely ezen elemeket, sőt az összes gazdasági kárt kizárta a kártérítés köréből. A másik véglet
az 1959-es Ptk. írott formája (amelyen e tekintetben a 2013-es Ptk. sem változtatott), amely a károkozás
generális tilalmából és a teljes kártérítésből kiinduló szemlélete miatt elvileg az összes kárt megtéríteni
rendeli. A joggyakorlat azonban vélhetően valahol a két szélsőség között helyezkedik el – segítségül hívva,
például az okozatosság vagy az előreláthatóság fogalmát: azok hiánya miatt utasítva el ezek közül néhány
megtérítését.
158
és joggazdaságtani irodalmában is alapvetően négy nagy esetcsoportot különítenek el. Ezek
eseteit külön-külön fogom vizsgálni. Ezek:
(i) A lezárt közösségi infrastruktúra esete: olyan vagyontárgy, közösen élvezett előny,
klasszikusan az infrastruktúra károsodik, amelyet sokan használnak – és a közösen
élvezett dolog, az infrastruktúra tulajdonosa, a közvetlen károsult (ha egyáltalán
létezik) nem perel. Infrastruktúra alatt itt nem csak fizikai infrastruktúrát kell
érteni, hanem bármilyen közösen élvezett előnyt. (Mint a táblázatból is látszik, ide
tartoznak az ún. fertőzött marha esetek is: egyetlen fertőző állat a közösség egészét
megfosztja attól, hogy a piacra vihesse a marhahúst. Az „infrastruktúra” itt az, hogy
az adott termelői kör számára az adott piac elérhető.)
(ii) A lepattanó, megpattanó kár (ricochet loss) esete: ez az esetkör abban tér el az
előzőtől, hogy a közvetlen károsult és a tiszta gazdasági kárát megtéríteni kérő fél
között szerződéses viszony van; ezt a szerződést nem teljesíti a közvetlen károsult –
ebből fakad a tiszta gazdasági kár megtérítéséért félnek a kára.
(iii) Az átvállalt kár esete: itt egy munkaadó, egy megbízó, vagy egy biztosító azért
perel, mert a közvetlen károsulttal fennálló szerződése vagy egyéb jogviszonya
értelmében (a) meg kell fizetnie a közvetlen károsult kárát, vagy (b) meghatározott
összeget kell a közvetlen károsultnak fizetnie, vagy (c) annak ellenére fizetnie kell a
közvetlen károsultnak (például bért), hogy ő a felé fennálló kötelezettségét feladatát
nem látja el (például nem dolgozik).
(iv) A rossz tanácsadás, rossz teljesítés esete: itt a károkozó és a közvetlen károsult áll
szerződéses viszonyban, és a károkozó ezt a szerződést szegi meg – viszont ebből egy
harmadik félnek van kára. A klasszikus példa a rossz ügyvédi tanácsadás vagy a
könyvvizsgáló jelentés hibája, amikor ebből nem a megrendelőnek van kára, hanem
mondjuk azoknak, akik megismerik a megrendelőnek átadott információt.
Lezárt közösségi infrastruktúra. Ebben az, hogy hány országban ítélik meg a kártérítést – úgy
tűnik – jól magyarázható a piacszerkezettel. Emlékezzünk az előző, a kár közgazdaságtani
fogalmát kereső alfejezetben látott modellre: amennyiben tökéletesen rugalmas kínálattal (vagy
ahhoz nagyon közeli piacszerkezettel) van dolgunk, akkor az ekvivalencia elv miatt a járadék
megtérítése megkérdőjelezhető. Összhangban van ezzel az, hogy a „fertőzött marha” esetekben
sok jogrendszer hajlik a kár megtérítetlenül hagyására, ezzel szemben az „elzárt bejárat” esetben
gyakoribb a kártérítés az elmaradt haszonért. Ugyanis a marhahús és tej piacán olyan erős a
verseny, hogy nincs okunk feltételezni, hogy azok, akik a kieső termelők helyett piacra lépnek
jelentősen drágábban termelnének. Vagyis itt a tiszta gazdasági kárral szemben valaki másnál
(egy a perben nem érintett személynél) vélhetően egy hasonló nagyságú „tiszta gazdasági előny”
jelentkezett. Ez pedig az ott látott ekvivalencia-elv szerint azt jelenti, hogy nem hatékony
megtéríttetni a kárt. Ezzel szemben az „elzárt bejárat” esetleírása egy olyan helyi vállalkozóról
(konkrétan egy kertészetről) szól, amelynek a pótlása nem egyszerű: vélhetően messzebbről
érkezhetnek csak konkurensek, illetve a vevők is csak távolabb találnak mást. A közgazdaságtan
nyelvén: az egyes szolgáltatók nem tökéletes helyettesítői egymásnak, nem pontosan ugyanazt
nyújtják, a piac nem homogén. Itt valóban megjelenik kár: az utazási, szállítási többletköltség,
a minőségeltérés miatti veszteség. Ezt a kárt azonban nehéz mérni. Ha jelentősnek gondoljuk,
akkor azt érdemes érzékeltetni a károkozóval – és ezt csak úgy tehetjük, ha a felperes kárát, a
„tiszta gazdasági kárt” megfizettetjük.
Lepattanó, megpattanó kár. Ha a közvetlen károsult és a tiszta gazdasági kárt elszenvedő
személy között szerződés van, akkor a közgazdaságtan első kérdése talán meglepő: van-e a
perbeli felperesnek egyáltalán valós kára?
159
Lássuk a problémát az egyik klasszikus példán a kieső sztár esetén! A sztár nem tudja elvégezni
a munkáját és ezért a megbízója, munkaadója perel. Fontos körülmény (ez határolja majd el
az átvállalt kár esetétől), hogy ekkor – a nem teljesítésére hivatkozva – a munkaadó, megbízó
nem is fizet a sztárnak. Miből is származik akkor a munkaadó kára: nem kapta ugyan meg,
amit várt, viszont nem is fizetett érte? A tipikus válasz az, hogy kevesebbet fizetett volna, mint
amennyit neki a teljesítés ér, vagyis a fizetési hajlandósága magasabb volt, mint az
ellenszolgáltatás, ami a szerződésben szerepelt. A kár az e két összeg közötti különbség, vagyis
az ő fogyasztói többlete. Nagyon hasonló ez az előszereteti értékhez. Annak kapcsán pedig a fő
kérdés a bizonyítás volt: honnan tudjuk, hogy mekkora ez a kár?
A lepattanó kár kapcsán két tipikus választ azonosíthatunk:
- a kieső sztár esetén a legtöbb jogrendszer inkább nem fizettet,
- az elvágott kábel miatt az áram-, vagy telefonszolgáltatásból kiesőknek viszont sokszor
igen.
A normatív közgazdaságtan modellje szerint e mögött az eltérés mögött húzódhat meg, hogy
más felperes fogyasztói többlete, „előszereteti értéke”. A sztár esetén azt gondoljuk, hogy az
alacsony; a kábel-esetekben viszont magasabb. A két esetkör ugyanis abban tér el, hogy míg a
sztár esetén feltehetjük, hogy a piaci versenytársak hiánya miatt (ne feledjük: ha valóban sztár,
akkor nem sokan vannak, akik helyettesíthetik), felverheti az árat a megbízó fizetési
hajlandósága közelébe, addig az áram- vagy telefonszolgáltató ezt kevésbé teheti meg (vagy a
versenytársak, vagy az állami árszabályozás miatt). Éppen ezért előbbinél a fogyasztói többlet
elhanyagolható, vagyis, ha a károsult jelentős összeget mutat ki, akkor könnyen lehet, hogy
egyszerűen felülbecsli a valós kárát. Utóbbinál azonban valóban jelentősen eltérhat a piaci ár
és a vevők fizetési hajlandósága. Éppen ezért itt több érv szól a teljes kár megtérítése mellett.
Átvállalt kár. Ennek problémájával, a biztosítással kapcsolatos indokokkal a 2.3. pontban, a
biztosítótól származó bevétel és a kártérítés közötti kapcsolat kapcsán már találkoztunk.
Láttuk: a normatív joggazdaságtani modell szerint az a fő kérdés, hogy a károkozó a biztosító
felé köteles-e megtéríteni a kárt. A károkozó ösztönzője szempontjából csak az a fontos, hogy
valamelyik félnek megfizesse.
Az átvállalt kár kapcsán az a kérdés, hogy kinek. A hatékonyságot kereső normatív
közgazdaságtani modellek szerint ezt annak alapján érdemes eldönteni, hogy a két fél közül
melyik a kevésbé kockázattűrő. Amelyikük könnyebben viseli, kezeli azt, annak a kárát kell a
kártérítési rendszerben megtéríttetni. Ha a biztosító, a munkaadó, a megbízó ez, akkor az ő
igénye legyen érvényesíthető kártérítésként, viszont a közvetlen károsult kártérítéséből vonjuk
le azt az összeget, amit neki a biztosító, munkaadó, megbízó kifizetett. Ha a közvetlen károsult
a „jobb kockázatviselő”, akkor fordítva: a tiszta gazdasági kárt nem kell megfizettetni, viszont
a közvetlen károsultnak fizetendő összeg se csökkenjen az ilyen kifizetéssel (ahogy az angol
vagy a francia jog a biztosítási kifizetéseket kezeli). A jobb kockázatviselőnek juttatott
kártérítéssel elérhető, hogy az a fél, aki kevésbé jól viseli a kockázatot fix (a kockázattól
független) bevételhez jut, illetve a kiadásai sem függenek a kockázat bekövetkezésétől –
levesszük róla a kockázatot.
A rossz tanácsadás, rossz teljesítés esete. Először a kár definiálása itt a kérdés. Ugyanis amikor
valaki egy rossz tanácsban bízva a valósnál drágábban vásárol, akkor nyilvánvaló, hogy a neki
eladó fél pontosan ugyanannyival kap többet, mint amennyi az ő kára. Vagyis itt az
ekvivalencia-elv nyilvánvalóan teljesül. A kárt, az externáliát tehát nem itt kell keresnünk.
160
A valós externália, a valós (valahol máshol nem ellentételezett) társadalmi kár nem a felperes
vesztesége, hanem inkább az ilyen tanácsokba vetett bizalom megrendülése. Ha ugyanis az
ilyen tanácsokba vetett bizalom megrendül, akkor az arra ösztönzi az ilyen információkhoz
jutókat, hogy még többször ellenőrizzék azokat – vagyis további erőfeszítéseket tesznek majd.
Olyan költségeket vállalnak fel, amikre megfelelő (megbízható) tanácsok, információk esetén
nem lenne szükség. Ezt lehet megelőzni, ha a kártérítés fenyegetése miatt a tanácsadó
elővigyázatosabb, csökken a téves információk esélye.
Azonban ne feledjük: itt alapvetően szerződésszegésről van szó, a károkozót szerződés köti a
közvetlen károsulthoz. Ezért az alapkérdés az, hogy ez a szerződés rendelkezett-e (implicit vagy
explicit módon) a többieknek okozott károk megtérítéséről: vállalta-e az alperes azok
megtérítését. Ha igen, akkor a jognak egyszerűen annak fényében kellene döntenie a
kárviselésről. Ha nem, ha nem gondolhatjuk, hogy a szerződésben erről megállapodtak a felek,
akkor ismét ugyanaz a kérdés, mint fent: kire érdemes (hatékony) telepíteni a téves tanácsadás
miatti esetleges tömeges károk kockázatát. A legtöbb elemzés erre annak alapján próbál választ
adni, hogy hány érintett lehet – tudhatják-e ezt a felek, tudhatja-e ezt a tanácsadásra vállalkozó
a szerződés megkötése pillanatában. Amennyiben igen, akkor be tudja azt építeni a szerződésbe,
magasabb árat kérhet azért, ha vállalja, hogy a külső személyek kárát is meg fogja téríteni.
Vannak olyan szerződések, amelyeknél ez a helyet: például a műkincs eredetiségét tanúsító
szakértő által okozott kár, mivel mindig csak a műkincs aktuális tulajdonosa perelhet, jól előre
jelezhető. Ha azonban erre nem képes, a károsultak száma nem becsülhető, mint például egy
könyvvizsgáló esetén, akkor azt nem is tudja beárazni – ezért lehet, hogy inkább nem is nyújtja
az ilyen (kiszámíthatatlan kockázatot jelentő) szolgáltatást.
Kivétel: szándékosság. A tiszta gazdasági kár klasszikus példáinak joggazdasági elemzése után
érdemes kitérni egy fontos korlátra: szándékos károkozás esetén (majd) mindig, (majd) minden
jogrendszer fizettet. Akkor is, ha egyébként az adott esetben a felperes kérelmét elutasítaná.
A joggazdaságtani normatív modellje szerint ez azért helyes így, mert szándékos károkozás
ellen csak akkor teremthetünk ugyanolyan erős ösztönzőt, mint a vétkes károkozás ellen, ha itt
a kártérítés nagyobb. Egyrészt ugyanis itt a „károkozásból származó haszon” nagyobb. Nem
szándékos esetben az, hogy a másiknak kára van nem öröm a károkozó számára – ő nem akar
kárt okozni, csak az elővigyázatosságon szeretne megtakarítani. Szándékosság esetén azonban
a cél maga az, hogy a károsultnak rossz legyen. Ha nagyobb a károkozás haszna, akkor nagyobb
kártérítés kell ugyanolyan erejű prevencióhoz. Másrészt itt a bizonyítás is lényegesen nehezebb.
A szándékos károkozó tehet (és valószínűleg tesz is) lépéseket annak érdekében, hogy a későbbi
bizonyítást megnehezítse. Vagyis ilyenkor a látencia esélye is megnő: lényegesen magasabb lesz
az esélye annak, hogy a károkozó a sikertelen bizonyítás miatt „megússza”. Ha pedig magas a
látencia, akkor – mint a büntető kártérítéssel kapcsolatos érveknél láttuk – hatékony emelni a
kártérítés nagyságát. Például úgy, hogy megtéríttetjük azt a (tiszta gazdasági) kárt is, amit
egyébként nem.
2.8 Kinek a kára? Túlélők kártérítési igényei

Az összehasonlító kártérítési jogi irodalomban262 egyik gyakori kérdés az, hogy kinek a kárát is
hajlandó a jogrendszer elismerni. Például, ha valaki meghal, akkor a tőle várható pénzügyi
támogatás elmaradása, az általa fel nem halmozott vagyon csökkenése miatt ki követelhet
kártérítést? Dam összehasonlítása szerint a német jog e tekintetben nagyon szűkre szabja a
262 Például Dam [2013] 367-368.
161
kereteket: csak az kaphat kártérítést, akinek törvény szerint eltartás járna az elhunyttól. Az,
hogy valaki valójában kapott juttatást az elhunyttól, nem elég. A másik végletet a francia
szabályozás jelenti, amely nagyrészt a bírói gyakorlatra bízza a kérdés eseti eldöntését – és az
a gyakorlat meglehetősen bőkezű. Az angol megoldás ugyan elvileg ugyanilyen megengedő, de
ott a tiszta gazdasági kárnál megismert korlát játszik fontos szerepet: az ilyen kárt sokszor meg
nem térítendő, tiszta gazdasági kárnak tekintik.263
A magyar joggyakorlat a szűkebb német értelmezés felé hajlik: a 6:529.§ (1) és (2) bekezdése
szerint a döntési szempont az, hogy a felperes jogosult volt-e (jogosult lett volna-e) a tartásra.
Ez pedig alapvetően a jogszabályon és a (tartási) szerződésen alapuló tartási kötelezettséget
jelenti. Vagyis az, akit az elhunyt önkéntes alapon, szívességi jelleggel támogatott nem kérhet
kártérítést.264
A probléma elemzésekor három már elemzett problémára érdemes visszautalni: a tiszta
gazdasági kárra, a közrehatásra és az előreláthatóságra.
Tiszta gazdasági kár. A probléma erősen kapcsolódik az előző pontban látott tiszta gazdasági
kár problémájához. A „törvényileg nem védett” csoportok kára esetén sokszor olyan kárról van
szó, amely nem kapcsolódik sem személyiségi joghoz, sem közvetlen anyagi kárhoz. Felmerülhet
érvként például, hogy egyedül a törvényileg tartásra kötelezett csoport az, amelynél a kiesett
tartás nem tiszta gazdasági kár: nekik az elhunyt halálával valamilyen személyiségi joguk is
sérül. Például a teljes családban éléshez való jog.265
Másrészt, a tiszta gazdasági kár kapcsán láttuk, hogy fontos kérdés, hogy a közvetlen károsult
tud-e perelni. (Ez például a döntő különbség a lezárt közös használatú infrastruktúra és a
lepattanó kár között.) Olyan esetekben, amikor a közvetlen károsult perindítására nincs esély,
akkor komoly hatékonysági érvek szólnak az ilyen tiszta gazdasági károkat megtéríttetése
mellett. Azonban, ha van esély arra, hogy ő pereljen (mint a kieső sztár esetén), akkor a további
károsultak „kompenzálása” már inkább túlzott kártérítést, és így túl erős ösztönzőt
eredményezhet. A haláleset miatt kártérítésre jogosult és nem jogosult csoportok
szétválasztásának szempontjait ebben a nézőpontból is elemezhetjük, és megkérdezhetjük: az
esetek többségében igaz-e az, hogy a „be nem fogadott” kártérítési igények tipikusan olyan
csoportoktól származnak, akik mellett a közvetlen károsultak (például elmaradó tartás, a
csökkenő örökség miatt) is perelhetnek? Ha igen, akkor a haláleset miatt elmaradó jövedelem
már megtérült a jogosult csoport keresetében, az ilyen egyéb igénylők kárának elismerése – az
ösztönzés szempontjából – túlzott lenne.
Közrehatás: közös okozás. Az elhunyt közrehatása kapcsán a legtöbb jogrendszer elismeri, hogy
az csökkenti a megítélhető járadék összegét. A magyar jogirodalom jelentős része is ezt az
álláspontot vallja.266 Ugyanakkor Harmathy Attila szerint a kármegosztás itt nem helyes, mert
263 Dam [2013] 353-354

264 Fuglinszky [2015] 814.
265 Fuglinszky Ádám fel is hívja a figyelmet arra, hogy a közeli hozzátartozó elvesztése nagy
valószínűséggel személyiségi jogi sérelemként, és ezzel sérelemdíjat megalapozó tényállásként kerül majd
be a magyar joggyakorlatba. (Fuglinszky [2015] 844-845). Menyhárd Attila pedig arra a magyar bírói
gyakorlatra hívja fel a figyelmet, hogy csak az elhunyttal közös háztartásban élő hozzátartozók ilyen
kárait ismeri el a magyar jog – például a nagyszülőét, vagy a nem közös háztartásban élő hozzátartozóét
nem. (Menyhárd [2015] 290)
266 Lásd például Fuglinszky [2015] 816.
162
nem a tartást igénylő felperes az, aki közrehatott: a teljes kár megtérítése lenne a megfelelő
megoldás – azzal, hogy a károkozó az elhunyt jogutódjától kérhetne hozzájárulást.267
Az ösztönzési hatás szempontjából azt kell szem előtt tartani, hogy amennyiben a közrehatást
egy ilyen második perben bírálja (bírálná) el a bíróság, nem csökkenne a közrehatás miatt a
kártérítés, akkor a károkozót végső soron az elhunyttal egyetemleges felelőssé teszi (tenné) a
rendszer, vagyis erősebben ösztönzi (ösztönözné) őt az elővigyázatosságra. Kérdés, hogy ezt a
prevenciós hatást szerencsésnek tartjuk-e.
Előreláthatóság. A 6:521.§ nem csak azt mondja ki, hogy ki jogosult tartást pótló járadékra,
hanem azt is, hogy ez a járadék nem kell, hogy átmenjen az előreláthatóság tesztjén: a károkozó
abban az esetben is köteles ezt megfizetni, „ha magatartásának e következménye nem volt
előrelátható”. Az előreláthatóság körüli érvek, mint az előző fejezetben láttuk, gyakran az
ösztönzési problémára vezethetőek vissza. Az egyik oldal érvei szerint, ha valami nem előre
látható, akkor annak esetleges megtéríttetése nem is hathat a potenciális károkozó
elővigyázatosságára (hiszen nem számít rá). Az ellenérv szerint viszont, ha valami nem is
előrelátható pontosan, az átlagos, a várható következményeket mégis növeli – és ezzel az
„előreláthatatlan elemek megtéríttetése” is növeli a prevenciós ösztönzőt.
A magyar jogi irodalomban többen268 is úgy foglalnak állást, hogy hiába a törvényszöveg
látszólag kemény tiltása, vagyis, hogy az előreláthatóság hiányára soha nem lehet hivatkozni,
a gyakorlatban azt csak a családi kötelezettségen, illetve jogszabályon alapuló tartás esetén
nem kell vizsgálni – a szerződésen nyugvó tartást esetleg elutasíthatja a bíróság előreláthatóság
hiánya miatt. Amennyiben csak ebben a szűkebb körben érvényesül az előreláthatósági korlát,
az emeli a várható kártérítést – ezen keresztül tehát erősebb lesz a (költségalapú) prevenciós
ösztönző.
2.9 Folyamatos károk: Egyösszegű vagy járadék

A kártérítés formái közül már említettük, hogy a magyar jogban a pénzbeli kártérítés az
általános. Ebben hasonlít a többi joghoz: minden jelentős jogrendszer ebből indul ki.
Ugyanakkor a jogrendszerek abban már jelentősen eltérnek egymástól, hogy amennyiben nem
vagyoncsökkenésről, egyszeri (kárenyhítési) kiadásról, vagy egyszeri elmaradt haszonról van
szó, hanem a kár meghatározott ideig jelentkezik, vagy adott pillanattól kezdve a károsult élete
végéig fenn fog állni, akkor ezt miképpen térítik meg. A két klasszikus megoldás a rendszeres
járadék és az egyszeri fizetés.
A magyar jog szerint a bíróság szabadon dönt a két kártérítési forma között: mérlegelési joga
van – sőt, ezen a ponton a keresethez sincs kötve.269 Menyhárd Attila külön ki is emeli, hogy
ilyen esetben kézenfekvő alternatívája a járadéknak az általános kártérítés.270 A magyar
joggyakorlat azonban ezzel együtt is az előbbi mellett teszi le a voksát: a leggyakrabban
járadékot ítélnek meg ilyen helyzetben. A 2013-as Ptk. – többek között éppen ezért – próbálja
is rendezni a járadék egy-két a korábbi törvényben nem, csak a bírósági gyakorlatban
szabályozott kérdését. Így például, hogy a 6:530.§ kifejezetten kimondja: a meghatározásánál
figyelembe vett körülmények lényeges megváltozása esetén annak összege megváltoztatható.
Például, ha új kárelem jelentkezik. Ugyanakkor a kommentárirodalomban egyértelmű az is,
267 Harmathy [2014] 506.

268 Harmathy [2014] 506., Fuglinszky [2015] 815.
269 Fuglinszky [2015] 795-796.
270 Menyhárd [2015] 337.
163
hogy ez nem jelenti azt, hogy az eredetileg is jelentkező, de „elfelejtett” károkat ilyen módon
érvényesíthetnek.271
Azonban nem minden jogrendszer indul ki ilyen esetben a járadékból. Az angol vagy az
amerikai például egyértelműen az egyösszegű kifizetéseket, az ügyek egyszer és mindenkorra
történő lezárását preferálják. (Sőt, az angol jogban csak 2003 óta van lehetőség járadék
megítélésére.272) Franciaországban kevésbé egyértelmű a preferencia, de Dam szerint a
bíróságok szívesebben választják az egyösszegű kártérítést.273 A német jogban viszont a járadék
megítélése a fő megoldás ilyen esetekben.
Kockázatok. A nemzetközi274 és a magyar275 jogi irodalomban is elterjedt nézet szerint a
járadék-megállapítás nagy előnye, hogy a későbbiekben korrigálható. Ha egy ma megállapított
összeg a károsult helyzetét később súlyosbító, vagy éppen javító körülményektől függetlenül
járna, akkor a változások kockázatát a károsult viselné, míg a felülvizsgálható járadék az ilyen
kockázatot a károkozóra tolja.276 És ezzel el is jutunk az ösztönzéshez: a többletkockázat
ugyanis a kockázatkerülő személyt még több elővigyázatosságra ösztönzi. A járadék a
károkozót, ha kockázatkerülő, erősebben ösztönzi a prevencióra.
Ugyanakkor e mellett, a károsult helyzetének megváltozásával összefüggő becslési kockázat
mellett szólni kell egy másikról is: a végrehajtási kockázatról. Egyösszegű kifizetés esetén ez
abból fakad, hogy aktuálisan van-e elegendő vagyona a károkozónak, hogy megfizesse a kárt.
Ha nincs, akkor a tartozás fennmarad – és az a későbbiekben behajtható. A járadék esetén
viszont egy ma fizetőképes károkozó esetén is számolni kell a későbbi csődkockázattal: ha ma
van is elegendő vagyona, a fizetés a későbbiekben – egy rossz döntés, vagy tudatos
vagyoneltűntetés miatt – megszakadhat. A járadékfizetés tehát a későbbi csőd kockázatát tolja
a károsultra.277 Szemben a becslési kockázattal, ez – különösen a vagyoneltűntetés nagyobb
esélye miatt – csökkenti a károkozó ösztönzőit.
Azonban a természetbeni és a pénzbeli kártérítési formák közötti választás kapcsán már láttuk
azt a fontos összefüggést, amiről itt sem feledkezhetünk el: a bírósági döntés – alapesetben –
csak a helyzetet tisztázza, azt nem határozza meg, hogy végül mi fog történni. Az érintett felek
maguk döntik el, hogy a döntésben előírtak szerint akarnak-e eljárni, vagy (jól-rosszul felmérve
az előző kockázatokat) egy megegyezéssel áttérnek a másik megoldásra: ha az ítélet megállapít
egy járadékot, az nem jelenti azt, hogy a felek ne állapodhatnának meg abban, hogy egy
összegben fizet a károkozó.
Átváltás: jelenértékszámítás. Ugyanúgy, ahogy a természetbeni vagy pénzbeli kártérítés közötti
választáskor, ezek között is az a fő eltérés, hogy más a bírósági tévedés tárgya és esélye. Végig
kell gondolni, hogy a járadék, vagy az egyösszegű kártérítést képes kevesebb hibával becsülni
a jogrendszer.
271 Fuglinszky [2015] 794

272 Dam [2013] 361.
273 Dam [2013] 362.
274 Dam [2013] 366-372
275 Menyhárd [2015] 338., Fuglinszky [2015] 792
276 Lábady [2013b] 947-948.
277 A nagyobb mértékben beszúrás azért szerepel itt, mert a későbbi csőd kockázata egyösszegű
kártérítésnél is jelen van: ha aktuálisan nem tudja a teljes összeget kifizetni, és ezért tartozást halmoz
fel, akkor annak behajtását veszélyeztetheti ugyanez. De ott ez kisebb összeget veszélyeztet, hiszen amit
az illető aktuális vagyona elbírt azt rögtön ki is fizette.
164
Az egyösszegű kártérítés kapcsán általában több kérdést kell becsülni: felmerül itt a
diszkontálás problémája is. Mint a fent említett Leasehold Construction Corporation v.
Aéroports de Montréal (2005 CanLII 23042) ügyben láttuk, ennek révén fejezhető ki egy
összegben a későbbi járadék jelenértéke (vagy tőkeértéke).
2.10 Méltányosság: a kártérítés csökkentése

A magyar kártérítési jog tartalmaz egy méltányossági klauzulát: a Ptk. 6:522. § (4) bekezdése
szerint „külön méltánylást érdemlő körülmények” esetén a kártérítés elmaradhat a teljes
kártérítéstől. A szabály ugyan nem új, de a jogirodalom – mivel a joggyakorlatban nem nagyon
bukkan fel278 – mégis inkább csak feltételezésekbe bocsátkozik arról, hogy a bíróságok mikor
élnek, mikor kellene élniük ezzel a kivételszabállyal. Fuglinszky Ádám például úgy véli, hogy
a szabály elsősorban akkor alkalmazandó, ha a teljes kártérítés a károkozó „egzisztenciális
ellehetetlenítését” eredményezné.279 Hasonlóképpen a kártérítés túlzott terhében látja az
alkalmazás fő indokát Menyhárd Attila is.280 Megjelenik azonban egy másik gondolat is, mely
szerint a méltányosság kapcsán az is figyelembe vehető, hogy a vétkesség milyen fokú: a
felróhatóság csekély foka indokul szolgálhat a kártérítés csökkentésére.281 Ez utóbbit nevezi a
kártérítési jogi irodalom proporcionális felelősségnek, vagyis gradálásnak.
A túlzott kártérítés „feleslegességét” összekapcsolja az ösztönzés kérdésével Orosz Árpád: a
prevenciót nem szolgálja az olyan kártérítés, amely a károkozó vagyoni lehetőségeit messze
meghaladja.282 Az, hogy tehát a kártérítés túlzott-e – a méltányosság e modellje szerint – attól
függ, hogy mekkora a károkozó vagyona, vagyis a gazdagabb károkozóktól nagyobb kártérítést
lehetne kérni.
Be nem hajtható kártérítés. Orosz említett érve a be nem hajtható kártérítés [judgement proof]
joggazdaságtani problémájával hozható összefüggésbe. Eszerint, ha a kártérítés meghaladja
valaki elérhető vagyonát, akkor annak további növelése már nem ösztönöz további
elővigyázatosságra. És fordítva: hiába ugyanaz a kártérítés két személy esetén, nem ugyanaz
lesz annak hatása, mert akinek a vagyona nem fedezi azt, arra a kártérítés „utolsó része” már
nem hat. E kisebb vagyonú, „szegényebb” személy számára kisebb összegnél „véget ér” az
ösztönző erő. Ha elengedjük az „e fölötti részt”, akkor akár az adminisztrációs költségen (a
bizonyítási ösztönző miatt), akár a kockázatviselésen javítani tudunk – miközben a
(költségalapú) ösztönző nem csökken.
Ez a klasszikus modell. Azonban érdemes különbséget tenni aközött, hogy valaki azért nem
fizet, mert valóban nincs elég vagyona (elégtelen vagyon esete) vagy ha valakinek ugyan lenne
elegendő vagyona, de az a jog számára elérhetetlen – például más országban van, vagy nem
lehet azon végrehajtást kérni (eltűnő károkozó esete).283 A kártérítés méltányosság miatti
csökkentése, ha valóban alacsony a károkozó vagyona, valóban nem okoz prevenció-csökkenést.
Sem a potenciális károkozó oldalán, sem a potenciális károsultén. Utóbbién azért nem, mert
csak olyan kártérítést engednek el, amit úgysem lehetne behajtani. (Sőt, ha a felek kockázattűrő
képességét is figyelembe vesszük, akkor akár még javulást is jelenthet ez: csökkenhet a túlzott
278 Harmathy Attila szerint ez a jövőben sem fog változni – várhatóan. (Harmathy [2014] 497)
279 Fuglinszky [2015] 784.
280 Menyhárd [2015] 325
281 Fézer [2011a] 3.256, Fuglinszky [2015] 784.
282 Orosz [2014] 81.
283 Dari-Mattiacci – Mangan [2005]
165
elővigyázatosság.) Ugyanakkor eltűnő alperes esetén a méltányosság gyakorlása csak fokozza
az amúgy is elégtelen elővigyázatosság problémáját.
A pénz határhaszna – ösztönzők ereje. Az, hogy különböző személyeket mire is ösztönöz
ugyanaz a kártérítési összeg, erősen függ attól, hogy az elővigyázatosság és a kártérítés költségei
mekkorák. Emlékezzünk: a közgazdaságtanban a költség soha nem a pénzkiadás, hanem annak
az alternatívának a haszna, hozama, amiről le kellett mondanunk – az elveszett lehetőség
(szubjektív) értéke. Ha két ember közül az egyik úgy érzi, hogy az alternatívára nagyobb
szüksége lenne, akkor számára ugyanaz a kárösszeg erősebb ösztönzőt jelent, hiszen számára
nagyobb a kártérítés költsége. Vagyis, akinek ugyanaz az összeg fontosabb, az erősebben
védekezik annak elvesztése (vagyis a baleset) ellen. Ugyanannak a várható kártérítésnek
erősebb az ösztönző hatása.
A közgazdaságtan általában feltételezi, hogy pénz határhaszna – minden más jószághoz
hasonlóan – csökkenő. Ez azt jelenti, hogy ugyanannak a kártérítésnek az értéke, költsége
nagyobb, ha alacsonyabb valakinek a vagyona. Vagyis ugyanazt kártérítést ugyanaz az ember
súlyosabbnak érzi, ha éppen szegényebb, mint ha gazdagabb. És, ha alacsonyabb jövedelem
mellett súlyosabb a teher, akkor az ösztönző is erősebb. Ezért a szegényebb időszakban
kockázatkerülőbb lesz: ugyanannak az elővigyázatosságnak a kiváltásához kisebb kártérítési
összeg is elegendő.284
Ugyanakkor ezt az elméletet (mint mindegyiket) több kritika is éri. A két legfontosabb talán
az, hogy a csökkenő határhaszon csak egy adott ember esetén igaz. Az igaz, hogy ugyanaz az
ember kockázatkerülőbb, amikor szegényebb, de azt nem mondhatjuk biztosan, hogy két ember
közül a szegényebb hasonló ösztönzéséhez mindig elegendő kisebb kártérítési összeg. Ugyanis a
gazdagabbnak lehetnek jobb alternatívái, mint neki – élvezheti jobban a pénzét.285 Ha így van,
akkor ugyanaz az összeg rá súlyosabb terhet ró.286 A másik probléma: amennyiben a rendszer
a gazdagokkal magasabb kártérítést fizettet, akkor az erősen a gazdaggá válás (vagy ennek
nyilvánosságra hozatala) ellen hat, vagy a vagyon elrejtésére ösztönözhet. Hasonlóan egy
progresszív, a gazdagokat magasabb kulccsal sújtó adóhoz.
3. A kár m érése – jogi választ kívánó „ténykérdések”

A jogtudományi irodalom a kártérítés mértéke, a teljes kár kapcsán csak az előző alfejezetben
látott alapvető kérdéseket tárgyalja.287 Tipikusnak tekinthető logika szerint ezek a jogkérdések
– ezen túl már a „szakértők” feladata meghatározni a kár pontos összegét. Ez már „ténykérdés”.
A mostani alfejezet arra tesz kísérletet, hogy ezt a jogkérdés – ténykérdés dichotómiát oldja,
és megmutassa, hogy azon kérdések jó része, amelyek tipikusan a szakértőkre maradnak elég
sok jogilag is releváns problémát tartalmaznak. Ha ezeket a jogalkalmazók (mindenekelőtt: a
bírók) a szakértőkre hagyják, akkor igazából jogi döntéseket delegálnak rájuk. Tegyük hozzá:
úgy, hogy sokszor ezt fel sem ismerik.
284 Visscher [2009] 172.

285 Ugyanakkor az irodalom hajlik arra, hogy átlagban feltegye: a gazdagabbak számára ugyanaz a kiadás
kisebb teher. Ha tudjuk is, hogy egyes embereknél lehet is eltérés, akkor tévedünk a legkisebbet, ha
feltesszük, hogy átlagban igaz ez emberek közötti összehasonlításkor is. (Cullis – Jones [2004] 15-17.)
286 Kaplow – Shavell [2002] 33., Lindenbergh – Kippersluis [2009] 224.
287 Ezeket a kérdéseket nem itt tárgyalom, hanem a 2017/3 számon megjelent hasonló
műhelytanulmányban – lásd Szalai [2017].
166
Ráadásul a szakértőkre hagyott döntések kapcsán nem csak az a probléma, hogy ezekben jogilag
is roppant releváns kérdések rejlenek, hanem az is, hogy ezekre a „ténykérdésekre” nincs
egyértelmű, „szakmai” válasz. Tudjuk, gyakori, hogy adott perben a szakértők élesen eltérő
szakvéleményeket adnak. Ez természetesen, részben visszavezethető arra, hogy valamelyik fél
érdekeinek megfelelően „hajlítják” az értékelést, de – az esetek többségében – nem arról van
szó, hogy az értékelésük ezért rossz. Ugyanis, a szakértői munka során sok olyan döntést kell
megválaszolni, amikre több „jó”, „elfogadható” válasz is adható – és az ezek közötti választás
(különösen összeadódva) erősen befolyásolhatja a becsült kárösszeget. A módszerek közötti
választásra, tekintettel azok hatásaira, a bíróságnak is rálátással kellene bírnia.
Négy fontos kérdés köré szerveződik az alfejezet. Az első abból indul ki, hogy a kár becslésekor
a piaci értéket keressük – vagyis azt az árat, amennyit az adott vagyontárgy a piacon érne. Ha
a károsodás előtti, és a kár utáni piaci értéket is megbecsüljük, akkor a kettő közötti különbség
maga a kár. Ennek értékelés során azonban több normatív kérdés is felbukkan – ezeket tekintem
itt át. A második pont kitérő – visszatérés az előző fejezet témájához, az okozatossághoz. A
kárbecsléshez használt módszertant ugyanis akkor is szoktuk alkalmazni, amikor oksági
kapcsolatokat keresünk. Ennek a módszerét és kérdéseit mutatom itt be. A harmadik pont arra
hívja fel a figyelmet, hogy a piaci érték nem az egyetlen értékmeghatározási lehetőség. Érdemes
átgondolni az alternatív módszereket is – már csak azért is, mert ezek más értékhez vezetnek,
és ez a prevenciós erő szempontjából lényeges lehet. Meg kell érteni, hogy mikor vezetnek ezek
a piaci értékhez képest magasabb és mikor alacsonyabb értékhez. Végezetül, a negyedik pont
a diszkontálás problémáit veszi sorra – szintén megmutatva, hogy annak során milyen (pusztán
szakmai alapon nem eldönthető) problémákkal szembesülünk.
Mielőtt hozzáfognánk az elemzéshez, ki kell emelni: az itt bemutatott eszközök egyaránt
alkalmazhatók vagyoni károk, illetve a személyiségi jogsértések (vagy más nem vagyoni károk)
mérésére. Épp ezért bár az alfejezet törekszik arra, hogy a magyar jog kárfogalmának
megfelelően mindig csak vagyoni károkra koncentráljon, de óhatatlanul fel fognak merülni nem
vagyoni hátrányok pénzbeli mérésével kapcsolatos technikák is.
3.1. A piaci (beszerzési) ár becslése – élvezeti árazás

Mint láttuk, a magyar kártérítési rendszer a tényleges károk esetén alapvetően a piaci árból,
az újrabeszerzési értékből indulni. Azt keresi, hogy a károsult milyen pénzösszeg birtokában
lenne képes pótolni a károsodott vagyontárgyát. Hasonlóképpen, piaci adatokból indul ki a
számítás, ha az a kérdés, hogy mekkora lenne a javíttatáshoz szükséges költség. És sokszor
akkor is, ha azt keressük, hogy mekkora az elmaradt vagyoni előny.
Az elsőszámú kérdés itt az, hogy mit is kell pótolni, milyen javításra is lenne szükség, mi is az
a tevékenység, amelynek a hasznát, hozamát becsülni kell. Például: egy piros autó ára releváns-
e egy minden más tekintetben ugyanolyan kék autó értékének becslésekor. Látszik, a probléma
nagyrészt normatív: mit tekintsünk a vagyontárgy (jogilag) fontos, és mit kevésbé fontos
tulajdonságának? A következő probléma: amennyiben „pont olyan” vagyontárgy nem fellelhető
a piacon, akkor a piaci árakat honnan szerezzük? Például, ha a piacon egy használt dolog
helyett csak új, vagy kevésbé használt érhető el, és a károsult annak az árát megkapná, akkor
káronszerezne. Csökkenteni kellene tehát az újabb dolog ára alapján számolt kártérítési
összeget – de mennyivel? Ezeket a problémákat legegyszerűbben, és legőszintébben az ún.
élvezeti árazás módszerével kezelhetjük.
167
Az élvezeti árazás azt próbálja becsülni, hogy a piacon kialakult árak alapján mi lenne a
legvalószínűbb értéke a károsodott dolognak, a javítási költségnek, vagy éppen mekkora lenne
legnagyobb eséllyel az elmaradt haszon.
Statisztikai alap: regressziószámítás. A módszer alapja a statisztikából ismert
regressziószámítás.288 Ennek segítségével akkor is meg tudjuk határozni ezt a legvalószínűbb
értéket, ha nincs a piacon „éppen olyan” termék, szolgáltatás. A módszer arra épül, hogy ha
van kellően sok adatunk arról, hogy meghatározott minőségi jellemzőkkel leírt termékek, mikor
és milyen áron cseréltek gazdát, akkor meg tudjuk mondani, hogy az egyes minőségi jellemzők
miképpen befolyásolják az árat. Melyik növeli, melyik csökkenti; és mennyivel? Ha pedig ezt
tudjuk, akkor a károsodott vagyontárgy értékét is becsülhetjük – csak annak minőségi jellemzői
alapján kell számolni.
A regressziószámítás módszerét akkor értjük meg a legegyszerűbben, ha egy hipotetikus
példából indulunk ki. Tegyük fel, hogy van jónéhány ingatlanunk, amiket adott időszakban
adtak el – és ezek csak egyetlen szempont szerint térnek el egymástól! Mondjuk abban, hogy
mikor épültek. Minden egyéb fontosnak tartott jellemzőben ugyanolyanok. Az egyes ingatlanok
ára is eltér: az ár (mivel az ingatlanok semmi másban nem térnek el) a korukra reagál. A
regresszió megadja azt, hogy miként. A módszere egy egyszerű ábrán demonstrálható – olyanon,
amilyen a 8.2. ábra. Egy koordinátarendszerben, amelyben az egyik tengelyen az ingatlanok
építésének ideje szerepel, a másikon pedig az ingatlanok négyzetméterenkénti ára, minden
ingatlant egyetlen pont jelképez: az ő koordinátáját az adja meg, hogy mikor épült és hogy
mennyibe került. Ha az összes ingatlant ábrázoljuk, akkor a koordináta-rendszerben annyi
pontunk lesz, ahány ingatlan adatát ismerjük. És most jön a regresszió-számítás – pontosabban
az itt most bemutatott linerális regressziószámítás lényege: próbáljunk egy egyenest rajzolni,
méghozzá úgy, hogy az egyes pontokhoz a lehető legközelebb menjen el! A regressziószámítás
megkeresi nekünk ezt az egyenest. Egészen pontosan azt az egyenest, amely esetén, (i) ha
minden pontra kiszámoljuk, hogy milyen messze megy el tőle az egyenes és (ii) ezen távolságok
négyzetét összeadjuk, akkor a legkisebb értéket kapjuk. Mondjuk, az kapjuk, hogy az egy évvel
később épült adott nagyságú, minőségű ingatlanok m2-ára átlagosan ezer forinttal nő. Innentől,
ha az ingatlan 35 éves, akkor tudjuk, hogy mekkora a becsült m2-ára.
[8.2. ábra ide]
Persze nem fogunk sok olyan ingatlant találni, amelyek egy dimenziót (példánkban: a korukat)
leszámítva ugyanolyanok. Ha azonban találunk sok olyat, amelyek két minőségi jellemzőt
leszámítva azonosak, akkor ugyanezt a módszert alkalmazhatjuk – csak most nem kétdimenziós
koordináta-rendszerben kell felvenni a pontokat és abban keresni a hozzájuk legközelebb elmenő
egyenest, hanem egy háromdimenziós koordinátarendszerben, egy „téglatestben”. (A három
dimenzió közül kettő, ugye a két minőségi mutató, a harmadik az ár.) És matematikailag annak
sincs akadálya, hogy ne csak két, hanem lényegesen több jellemzőben térjenek el egymástól az
összehasonlított vagyontárgyak – ekkor „többdimenziós térben” vesszük fel a pontokat és
becsüljük az egyenest. A lineáris regresszió mindig annak az egyenesnek az egyenletét adja,
amely a pontokhoz a lehető legközelebb halad.
288A regressziószámítás módszertanának teljes bemutatására természetesen ez az írás nem vállalkozik.

Az érdeklődők mindenképpen bevezető statisztika tankönyvekből tájékozódhatnak részletesebben.
Magyar nyelven talán a legjobb induló, de elég sok mély problémát (bár időnként erős matematikai
apparátussal) feldolgozó könyv: Koop [2008] 63-139. Kifejezetten jogászok számára angol nyelven kiváló
bevezetés és áttekintés Jackson et al [2011] 445-533.
168
Élvezeti árazás. Az élvezeti árazás289 lényege, hogy miután nagyon sok adatok gyűjtöttünk –
például, különböző ingatlanokról – az ún. többváltozós statisztikai programok, mindenekelőtt
a többváltozós regresszió-számítás segítségével meghatározhatjuk, hogy az egyes tényezők
változtatása hogyan hat az árra. A kapott egyenes egyenlete valahogy így fog kinézni:
P = β1*a1 + β2*a2 + … + βn*an + ε
ahol P az ár – ez a magyarázott, vagy függő változó. Az a1, a2, stb. az egyes minőségi
paraméterek értéke (a lakás nagysága, az épület anyaga, az emelet, a közbiztonság, a
légszennyezés mértéke, a közeli iskola minősége, stb.). Ezeket nevezzük magyarázó, vagy
független változónak. Bennünket a β paraméterek, az ún. regressziós együtthatók érdekelnek:
ezek jelzik, hogy az adott érték egy egységnyi változása átlagosan mennyivel változtatja az árat
(ha a többi érték állandó). Az előző példát átvéve: ha az a1 paraméter az építés éve, akkor a
ß1 paraméter éppen 1.000 forint lenne.
A regressziós egyenlet tehát egy becslést ad a függő változóra – előző példánkban: a
négyzetméter-árra. Méghozzá azt a becslést, amely várhatóan a legpontosabb, amelytől a
pontos érték várhatóan a legkevésbé tér el. Az egyes vagyontárgyak valós és becsült értéke
közöttii eltérés a hibatag, az ε. A lineáris regresszió módszere azokat a β értékeket adja meg,
amely mellett ezen ε-k négyzeteinek összeg minimális.
Pontosság. A regressziószámítás csak azt biztosítja, hogy az adott adatok mellett a
legpontosabb becslést kapjuk. De mindig megkérdezhető az is, hogy milyen mesze megy el az
egyenes, milyen messze vannak az egyes becsült értékek a pontoktól? Ha több adatot gyűjtünk
a vagyontárgyakról, több dimenziót veszünk figyelembe, növeljük a magyarázó változók
számát, akkor a becslés mindig pontosabb lesz. Azt, hogy mennyire pontos a becslés az ún. R2
korrelációs együttható kiszámításával kapjuk meg. Ez azt méri, hogy mennyivel kisebb a
regressziós becslés után megmaradó átlagos hiba (pontosabban az ε hibatagok négyzetösszege),
mintha azt néznénk, hogy az egyes vagyontárgyak ára mennyivel tér az átlagtól – vagyis
mennyivel pontosabb a regresszió alapján becsült érték, mintha egyszerűen minden ingatlan
árát a piaci átlagárral becsülnénk.
Alkalmazási feltételek, problémák. A regressziós becslés kapcsán két fontos alkalmazási feltételt
azonban szem előtt kell tartani. Az első még szakmai, a második már normatív kérdés, amit
nem feltétlenül hagyhatunk a szakértőre. A „szakmai” az, hogy a becslés – mint írtuk – lineáris
összefüggést keres a függő (magyarázott) és a független (magyarázó) változók között. Vagyis
azt tételezi fel, hogy ha az egy évvel öregebb (minden más tekintetben hasonló) ingatlan
négyzetméter-ára ezer forinttal alacsonyabb, akkor a kétévesé kétszer ennyivel alacsonyabb.
Nyilvánvaló, hogy nem minden változó esetében ez a helyzet. Vannak olyan jellemzők, amik
például nagyon gyorsabb emelik egy vagyontárgy értékét egy adott szintig – viszont, a fölött
már alig hatnak. (Példánkban: az húszéves és egy tízéves ingatlan értéke között vélhetően
lényegesen nagyobb különbség van, mint egy kétszáz és egy kétszáztíz éves között. Holott a
regressziós becslés azt fogja mondani, hogy a négyzetméterár-eltérés mindkét esetben
ugyanakkora. Példánkban 10.000 forint.) És vannak jellemzők, amelyek fordítva: egy
meghatározott szintig gyakorlatilag nem is hatnak, majd hirtelen jelentősen megugrik, vagy
289Az élvezeti árazás klasszikusa Sherwin Rosen (Rosen [1974]). A kármérésre alkalmazza Viscusi [2013]
473-475. Az élvezeti árazás hosszabb kifejtéséért lásd Boardman et al. [2011] 320-371.
169
lecsökken miattuk a vagyontárgy értéke. A lineáris becslés mindkét esetben nagyon pontatlan
lesz.290
A másik, már normatív (vagy normatív problémákat is felvető) kérdés az ún. kilógó adatoké.
Tegyük fel, hogy az adatok, az ingatlanok között van egy, amely valamiért nagyon eltér a
többiektől! Például azt a vagyontárgyat nem piaci alapon értékesíttették, hanem családon vagy
vállalatcsoporton belül cserélt gazdát. Éppen ezért az ára is élesen eltér a hasonló
vagyontárgyaknál kialakult áraktól. Ha ez a vagyontárgy is benne van az adatbázisban, az el
fogja húzni a becslést. Például, ha van öt teljesen egyforma ingatlan, amiből négyet 20-20
millióért adnak el, az ötödiket viszont 5 millióért, és a legjobb becslést keressük (vagyis ebben
az esetben egyszerűen átlagot számolunk291), akkor az nem 20, hanem csak 17 millió forint lesz.
Viszonylag kézenfekvőnek tűnik a válasz: az ilyen „fals” értékeket ne vegyük figyelembe. Jelen
esetben ezt meg is tudjuk indokolni: az adott ár, a tranzakció specialitásai miatt, annak ára
nem reprezentálja a „normális” értéket. De mi történjen akkor, ha csak azt látjuk, hogy van öt
hasonló vagyontárgyról, cseréről értékünk – és míg négy esetén az 20 millió az ár, míg egynél
csak 5, de azt nem tudjuk, hogy ez miért csak öt? Az ilyet nevezzük kilógó, vagy outlier
adatnak. Pusztán az, hogy valami erősen eltér a többitől, az indok-e arra, hogy azt figyelmen
kívül hagyjuk a számításkor? Milyen specialitásokat kell tudnunk az adott adat mögötti
tranzakcióról ahhoz, hogy már elhagyjuk? Alkalmazhatunk itt különböző ökölszabályokat – a
statisztika javasol is ilyeneket –, de a döntést alapvetően a „megrendelőre”, a szakértői vizsgálat
felhasználójára, vagyis jelen esetben a bíróságnak kellene bízni.
Explicit és implicit minőségi döntések. Eddig azt láttuk, hogy az élvezeti árazás módszere
alkalmas arra, hogy megmondjuk, mekkora lenne egy adott minőségű dolog, szolgáltatás
legvalószínűbb piaci ára – ha lenne a piacon. De nem adtunk még választ arra, hogy mi is ez
az „adott minőség”, amivel definiáltuk a dolgot. Ezt az élvezeti árazás révén nem dönthetjük
el. Ez nem szakmai kérdés. Sőt, az élvezeti árazás, a regresszió-számítás el sem kezdődhet addig,
amíg erre nem adtunk – legalább első, induló – választ. A regressziószámítás azt keresi, hogy
egyes minőségi jellemzők hogyan hatnak az árra, vagyis már feltételezi, hogy tudjuk, sejtjük,
hogy mik ezek a minőségi jellemzők – ezekről gyűjtünk adatokat, ezek alapján végeztük el a
számítást. Visszatérve a fenti példákra: az élvezeti árazás előtt el kell dönteni, hogy egy autó
értékelésekor figyelembe vesszük-e azt, hogy javítva volt, egy ingatlan értékelésekor azt, hogy
290 A szakmai megoldás általában az, hogy ilyenkor matematikailag „kezeljük” a változót. Olyan módon
alakítjuk át azokat, hogy a kapott érték már nagy valószínűséggel lineáris viszonyban legyen a függő,
magyarázott változóval. Például nem egyszerűen a kort vesszük figyelembe, hanem mondjuk az életkor
valamilyen logaritmus-értékét.
Érdemes kitérni az ilyen becslés egyik szembetűnő problémájára. Az, hogy egy ingatlan egy évvel öregebb
jól mérhető: tudjuk, hogy egy ötéves ingatlan fele annyi idős, mint egy tízéves. Ugyanígy tudjuk, hogy a
másodikon levő lakás fele olyan magasan vagy, mint egy negyediken levő. Itt van értelme a ß regressziós
együtthatót úgy értelmezni, hogy az egy évvel idősebb, vagy az egy emelettel magasabban levő minden
más tekintetben ugyanolyan ingatlan átlagosan ennyivel ér többet vagy kevesebbet. Ezek a mutatók ún.
mennyiségi mutatók voltak. De sok jellemzőt csak minőségi paraméterekkel tudunk leírni. Nem értelmes
például azt állítani, hogy egy téglából épült lakás és egy panellakás között mekkora a minőségi eltérés.
Csak azt mondhatjuk, hogy a kettő más. Az ilyen minőségi mutatók esetén a regressziósszámítás ún.
dummy-változókat követel. Ez azt jelenti, hogy – példánknál maradva – az építőanyagok közül
kiválasztunk egyet (mindegy melyiket, de tegyük fel, hogy a téglát) és ehhez hasonlítjuk a többit. Ha
ötféle építőanyagot különböztetünk meg, akkor négy dummy-változónk lesz. Az egyik például azt fogja
mérni, hogy a panellakás értéke milyen egy (egyébként ugyanolyan) téglaépítésűéhez képest, a másik
azt, hogy a vályog értéke milyen (az egyébként ugyanolyan) téglához képest, stb.
291 Ha az ingatlanok mindenben ugyanolyanok, akkor a regressziószámítás is átlagot számolna.
170
a közelében mobitelefon-torony van, vagy, hogy arrafelé általában negatív érzésekkel kezelt
kisebbségiek laknak. Aki a becslést végzi, ezekről a kérdésről explicit döntést hoz: el kell
döntenie, hogy milyen jellemzőkkel ír le egy ingatlant, egy vagyontárgyat, egy szolgáltatást
(például javítást), vagy egy jövedelemtermelő tevékenységet.
Természetesen, elképzelhető az „ellenbizonyítás”: ha a vizsgálat egy jellemzőt nem vesz
figyelembe, akkor az előbb látott módszerek arra is alkalmasak, hogy egy „elfelejtett” minőségi
jellemző piaci fontosságára felhívjuk a figyelmet. Ha a becslésben nem szerepel egy szerintünk
fontos minőségi kritérium, akkor megvizsgálható: ha azt a változót is beemeljük a modellbe,
akkor az megváltoztatná-e a piaci árat. Pontosabban: az „elfeledett” tényező szignifikánsan
hatna-e az árra. A szignifikancia-szint azt mondja meg, hogy az elemzésbe bevont adatok
szerint mekkora az esélye annak, hogy nem hatna. Minél kisebb szignifikancia-szintet találunk,
annál kisebb az esélye annak, hogy az a tényező valóban érdektelen.292 Másként fogalmazva: a
szignifikancia-szint annak a valószínűségét mutatja meg, ha (i) a vélelmünk az, hogy az adott
tényező nem hat az árra, és (ii) ezt a vélelmet elvetjük, akkor tévedünk. (Ezt nevezzük elsőfajú
hibának: adott vélelem elvetése esetén mekkora az esélye annak, hogy tévedünk.)
A szignifikancia-tesztet általában arra használjuk, hogy a „nem szignifikáns” hatású változókat,
amelyek nagy valószínűséggel nem hatnak az árra, elhagyjunk, kizárjunk a vizsgálatból. Az
azonban, hogy egy hatás mikor „nem szignifikáns”, megint nem „szakmai” döntés. A
szignifikancia-szint ugyanis csak egy valószínűségi érték. Mondjuk 20% – vagyis 20% az esélye
annak, hogy ha elfogadjuk, hogy a tényező hat, akkor valójában nem hat. De az, hogy ezt a
20%-os tévedési esélyt soknak vagy kevésnek találjuk-e, emiatt még figyelembe vesszük, vagy
elhagyjuk az adott változót, azt a szakértő nem tudja eldönteni.
Pontosabban: vannak ugyan a statisztikában bevett ökölszabályok, amiket alkalmazhatunk –
de ezek nem kell, hogy jogilag relevánsak legyenek. Lássunk egy roppant éles példát! A common
law polgári eljárásjogában a kiindulópont a bizonyítékok túlnyomó többségének elve
[prepoderance of evidence], amit úgy szokás lefordítani a statisztika nyelvére, hogy amennyiben
a tévedés esélye kisebb, mint 50 % (másképp: a tévedés esélye kisebb, mint annak az esélye,
hogy döntés helyes), akkor az állítást el kell fogadni.293 Ezzel szemben a társadalomtudományi
vizsgálatokban bevett szignifikancia-szintek, 1-5-10%. Az említett 20%-os szignifikancia-szint
már nagyon gyenge – sok tudományos lap nem is közöl olyan elemzést, amely arra alapul, hogy
egy tényező esetén a szignifikancia-szint 20% (vagyis, hogy míg azt elemezzük, hogy az miként
hat, közben annak az esélye, hogy tévedünk, és nem is hat, 20%). Úgy tűnik, az angolszász –
de nem csak az angolszász – jog felfogása szerint a tévedés jobban tolerálható, mint amiből egy
társadalom-, vagy gazdaság-statisztikán szocializálódott szakértő kiindul. Ő a maga szokásai
miatt (a megszokott szignifikancia-szintek alapján) kizárhat olyan hatásokat, amiket a jog még
bőven megfontolna.
3.2. Kitérő: empirikus módszerek az okozati összefüggés bizonyításában

Az élvezeti árazás, pontosabban az annak alapját képező regressziószámítás nem csak az érték,
a kár becslésekor alkalmazott, alkalmazható megoldás – hanem az előző fejezetben látott
okozati problémák vizsgálatakor is. Tankönyvi példát szolgáltatnak erre a diszkriminációs
perek: valóban igaz-e, hogy adott szempont szerepet játszik egy cég felvételi, előléptetési,
292 Egészen pontosan a szignifikancia ilyenkor azt becsli, hogy az adott ai minőségi jellemző kapcsán
kapott Bi regreessziós együttható csak véletlenül tér el 0-tól
293 Lásd például Ben-Shahar [2009] 91.
171
fizetési döntéseiben? Szintén klasszikus példa az, amikor azt kell eldönteni, hogy egy adott
készítmény, egy adott tevékenység valóban növeli-e egy betegség kialakulásának esélyét.
Ezekben az esetekben a kérdés ugyanaz, mint amit az előző pont második felében láttunk: az
adott magyarázó változó szignifikáns hatást gyakorol-e a függő változóra. Valóban
alacsonyabb-e a fizetése, a felvételi, előléptetési esélye például a nőknek? Valóban több rákos
megbetegedés alakul-e ki a cigarettázóknál? Szignifikáns magyarázó változók-e ezek?
Módszertan. Ha a jog választ ad arra, hogy milyen szignifikancia-szinttel kíván dolgozni, vagyis,
hogy milyen tévedési esélyt tolerál, akkor az előbb látott módszer segítségével megmondhatjuk,
hogy (adott tévedési esélyt bekalkulálva) az adott jellemző valóban hat-e. Az okozatosság
vizsgálatakor azonban más problémák is felmerülnek azokon túl, amit eddig láttunk (a
szignifikancia-szint megválasztása, a nemlineáris összefüggések és a kilógó adatok kezelése). A
két legfontosabb a vizsgálatba bevont változók száma és az eredmények értelmezése.
Probléma: változószám. A regresszió módszere, ugye, arra épül, hogy a függő és a magyarázó
változó között keresünk statisztikai összefüggést. Csakhogy az, hogy ilyet találunk-e függ attól,
hogy milyen egyéb változókat veszünk figyelembe – statisztikai nyelven: milyen változókra,
jellemzőkre „kontrolállunk”.
Lássuk, először az ún. téves regresszió problémáját, amikor túl kevés változót veszünk
figyelembe! Tegyük fel, hogy egy adott ráktípus az ország valamelyik felében elterjedtebb –
mondjuk azért, mert a környezet állapota rosszabb. Ugyanígy igaz az is, hogy ebben a régióban
valamilyen élelmiszert – mondjuk, mert ott termelik – nagyobb arányban fogyasztanak. Ha
elvégezzük az eddig látott teszteket, akkor könnyen lehet, hogy azt fogjuk találni, hogy az adott
élelmiszer fogyasztása szignifikáns összefüggésben áll az adott típusú rák esélyével. De ez
nyilvánvalóan téves összefüggés: a rák esélyét az egyéb tényezők emelik, nem az adott
élelmiszer. Annyi igaz csak, hogy az a csoport, amely ezen egyéb (példánkban: környezeti)
tényezőknek jobban ki van téve, nagyobb arányban fogyasztja az adott élelmiszert és nagyobb
arányban is betegszik meg. A téves regresszió oka az, hogy mind a függő változó (a rák esélye),
mind a magyarázó változó (az adott élelmiszer fogyasztása) erős összefüggésben áll
ugyanazokkal a figyelembe nem vett tényezőkkel (a jövedelemmel).
Ezt a problémát kezeli úgy a regressziós modell, hogy (szinte) soha nem azt kérdezi, hogy adott
tényező en bloc emeli-e valami másnak az esélyét, hanem „csak” azt, hogy ceteris paribus emeli-
e az esélyét – vagyis egyébként hasonló alanyok esetén, akik minden más tekintetben (például
életkorúk, neműk, jövedelmük, az őket érő környezeti tényezők alapján) azonosak. A fent látott
regressziós egyenlet – mint a kifejezésmódból eddig is kitűnhetett – éppen ezt számolja ki: a
regressziós együttható és a szingifikancia-szint az egyenletben levő többi tényező hatását
leszámítva, „kontrolálva” (úgy tekintve, hogy azok tekintetében az alanyok ugyanolyanok)
mutatja a magyarázó változó hatását, „erejét”. Ha az előző példában beemelnénk a változók
közé a lakóhelyet is, akkor az adott élelmiszer fogyasztásának együtthatója már azt mutatná,
hogy adott helyen (és nem bárhol) lakó emberek körében kisebb vagy nagyobb-e (és mennyivel)
a rákos megbetegedések esélye, ha valaki az adott élelmiszerből többet fogyaszt.
Ugyanakkor, míg a túl kevés változó téves regresszióhoz vezethet, erre a problémára nem lehet
megoldás az, hogy minden eszünkbe jutó tényezőt beemelünk a vizsgálatba. Bár ez első
ránézésre (leszámítva a vizsgálat, az adatgyűjtés költségét, problémáit) jó megoldásnak tűnhet,
kifejezetten veszélyes, ha egy konkrét magyarázó változó hatását akarjuk kimutatni.
Matematikai okok miatt ugyanis a változók számának emelése nagyon erősen befolyásolja az
egyes változók kimutatott szignifikancia-szintjét: ha nagyon sok változót teszünk bele az
egyenletbe, akkor végül egyetlen változó hatása sem lesz szignifikáns. Cinikusan fogalmazva:
172
ha az a célunk, hogy egy változó hatását elfedjük, akkor célszerű minél több további változót
(kontrollváltozót) beemelni az elemzésbe.
Probléma: fordított okozatosság. Amennyiben egy összefüggést megtalálunk (szignifikánsnak
tűnik), az még nem mond semmit arról, hogy valóban a magyarázó változó hatott-e a függő
változóra. Bár kézenfekvőnek tűnik, hogy úgy interpretáljuk az adatokat, hogy a magyarázó
változó hat a függő változóra, a magyarázó változó változása okozza a függő változó változását,
de a statisztika ritkán hajlandó ilyen kijelentést tenni. A statisztikai összefüggés ugyanis nem
azonos az oksággal! Sőt, az is lehet, hogy az okság éppen fordított: a függő változó befolyásolja
a magyarázó változót – vagy a hatás kétirányú. Lássunk ezt ismét egy példán! Tegyük fel, hogy
egy általunk nem pontosan ismert betegség hatására az emberek fáradékonyabbak lesznek,
többet alszanak – és mondjuk a fáradságuk leküzdése érdekében több kávét, teát is isznak. Azt
keressük, hogy ezt az ismeretlen betegséget mi okozza. Egy előbb látott vizsgálat (megfelelő
kontrollváltozók mellett is) azt találja majd, hogy a kávé-, teafogyasztás „rizikófaktor”: e
termékek fogyasztott mennyisége és a megbetegedés ténye összefügg. És, ha csak ennyit
mondunk nem is tévedünk: össze is függ. De mint a leírásban láttuk, nem a kávé és a tea
fogyasztása hat a betegség esélyére, hanem épp fordítva: a betegség okozza e termékek nagyobb
fogyasztását. (Pontosabban a betegség okozza a fáradékonyságot, és az a fokozott kávé- és
teafogyasztást.)
Statisztikai kurzusok alaptétele, hogy egy statisztikai összefüggés nem mutat okságot. (Már
csak azért sem, mert az lehet az előbb látott téves regresszió következménye is). Ha okságot
akarunk, akkor ahhoz nem statisztikai, hanem „elméleti” modell kell: olyan, amely hihetően
leírja, hogy miért, milyen mechanizmuson keresztül is kellene hatnia a magyarázó változónak
a függőre. Vagyis előbb az okság meggyőző hipotézisét kell leírni (ezt a hatásmechanizmust),
és a statisztikai vizsgálat csak arra jó, hogy tesztelje ezt. De nem feledhetjük: ugyanazok az
adatok, ugyanaz a statisztikai összefüggés egy fordított okságot ugyanúgy alátámasztana – ha
lenne ilyen magyarázat. Ha valaki előáll egy ilyennel, akkor a két modell között nehéz
választani. Bonyolultabb statisztikai módszerek kizárhatnak ugyan egyes magyarázatokat,
vagyis alkalmasak arra, hogy a két alternatív hipotézis közötti választást is segítsék – de mindig
csak arra alkalmasak, hogy a már létező hipotéziseket teszteljék, cáfolják. Mindig megmarad
az esély, hogy a valós magyarázat az, ami eddig nem jutott eszünkbe.
3.3. A beszerzési ár alternatívái

Térjünk vissza a kár mérésére! Az előbb azt a beszerzési ár alapján becsültük, vagyis annak
alapján, hogy mennyiért tudná az adott vagyontárgyat a károsult a kár előtti állapotban
beszerezni – illetve, hogy mennyi a maradványérték, vagyis mennyiért lehetne a megmaradt,
károsodott dolgot értékesíteni. Tudni kell azonban, hogy ha ezzel a módszerrel becsüljük az
értéket, akkor azzal ismét egy fontos normatív (csak részben szakmai) döntés hozunk. A
kárösszeg ugyanis – mint az előző alfejezetben, a dumnum emergens értékelési problémái
kapcsán is láttuk – más módszerekkel is becsülhető lenne. Sőt, a gyakorlatban egy értékbecslő
(adatok, vagy szaktudás híján) sokszor nem végzi is el az előbb látott élvezeti árazást,
regresszió-számítást, hanem ezen alternatív eszközöket alkalmazza: a historikus költségeken, a
könyv szerinti értéken (ha van ilyen), a csökkentett új-értéken és az elérhető hozamon alapuló
becslést.294
294Az alternatív értékelési módok – kicsit az ittenitől eltérő – áttekintéséért lásd Bartus – Szalai [2014]
291-304., Bodie et al [2011] 260-265.
173
Historikus költségek. Az élvezeti árazással egy becsült értéket kapunk – azt, amit a piaci
szereplők a legvalószínűbben kérnének, kínálnának az adott vagyontárgyért. De ez csak becslés,
ami, mint láttuk is, magában hordja a tévedés esélyét. A historikus költségeken alapuló
értékelés „lényege” elvileg éppen az, hogy kiiktassuk ezt a bizonytalanságot, és olyan adatra
támaszkodjunk, amely a piacon valóban kialakult. Ez az összeg az, amelyért a vagyontárgyat
a tulajdonos valóban megvásárolta. Persze ez csak akkor jó kiindulópont, ha az ár nem
torzított, tehát valóban tiszta piaci tranzakcióban kerül sor a vételre (nem, mondjuk,
családtagtól, vagy egyéb vele közeli viszonyban levő féltől, szívességi elemeket is tartalmazó
ügylet részeként vásárolta).
E módszer két problémája elég nyilvánvaló. Egyrészt, a vásárlás – ha a maga idejében valóban
piaci is volt – lehet, hogy régen történt, ezért az aktuális értéket nem biztos, hogy jól tükrözi.
Másrészt, ha a vétel régebben történt, akkor a vagyontárgy maga is átalakulhatott
(elhasználódhatott, vagy éppen felújításon mehetett át) azóta. E két problémát a historikus
költségek módszere a valorizálással-indexálással és az értékcsökkenéssel próbálja kezelni.
A valorizálás, vagy indexszámítás azt szolgálja, hogy a – változatlan minőségű dolgokért
fizetendő – piaci árak változását figyelembe vegyük. Általában úgy történik ez, hogy valamilyen
inflációs szorzóval szorozzák fel az egykori árat. Ez a módszer persze annál pontosabb értéket
ad, minél specifikusabban inflációs mérőszámot használjuk: például ha nem általában a
fogyasztói árindex, vagy az ingatlanárak átlagos változását jelző index, hanem az adott város,
vagy az adott típusú ingatlanok árváltozása alapján becsüljük azt. De a valorizálás esetén
mindig van információveszteség: az adott áru-, szolgáltatás-csoport átlagárának változását
használjuk, míg az adott vagyontárgy piaci értéke, az iránta való kereslet és kínálat ezen
átlagtól nagyon eltérően is alakulhat.
Az értékcsökkenés a minőségi változást próbálja érvényesíteni az árban. Klasszikus formája a
számvitelből, illetve az adójogból ismert amortizáció: az amortizációs kulcsnak megfelelően
évről évre meghatározott arányban csökkentjük az (esetleg valorizált) értéket. Ez az
amortizációs kulcs – különösen az adójogban ismert amortizáció – nyilvánvalóan pontatlan,
hiszen vagyontípusonként egységes, miközben az adott vagyontárgy állapota lehet a csoport
átlagánál jobb is, rosszabb is. Például egy az átlagosnál intenzívebben használt eszköz
gyorsabban avul, gyorsabban amortizálódik – de ezt a kulcs nem veszi figyelembe.
Könyv szerinti érték. Amennyiben a károsodott vagyontárgy egy vállalkozás tulajdonában van,
akkor az értéke szerepel annak könyveiben, mérlegében – kézenfekvő lenne a vagyontárgy
értékét azzal azonosítani.295 E mérési mód problémája azonban a számvitel alapelveiből, a
könyvek alapvető funkciójából ered: ezek feladata ugyanis elsősorban nem az, hogy a cég pontos
értékét mutassák, hanem az, hogy a cég értékének változását lehessen követni bennük. A cél,
amit a könyvek révén a legtöbbször el akarunk érni: a cég (különösen a cégvezetés)
teljesítményének értékelése.296 Egy meglehetősen volatilis (gyorsan változó értékű)
vagyontárgyat nem érdemes a valós értékén szerepeltetni, folyamatosan újraértékelni, gyakran
növelve, vagy csökkentve annak értékét, mert ez a mozgás roppant bonyolulttá tenné a
kimutatások elemzését. A cég, a cégvezetés döntéseinek hatását elfedné a piaci árak hullámzása.
Éppen ezért a könyv szerinti érték a vagyontárgyak nagy többsége esetén köztudottan
viszonylag állandó, nem követi az aktuális piaci értéket.
295 Bodie et al [2011] 263-264.

296 Jackson et al. [2011] 137.
174
Ráadásul, a könyv szerinti érték gyakran az előbb látott (sőt, gyakran valorizálás nélkül
számolt) historikus költség alapján számítódik – annak minden problémájával. De nem mindig:
van, amikor az értékcsökkentett újrabeszerzési érték szerepel a könyvekben.
Csökkentett új-érték. Amikor a cégek a vagyontárgyaikat újraértékelik, akkor ezt sokszor annak
alapján teszik, hogy az azokat újonnan mennyiért lehetne beszerezni. Ezt (a viszonylag könnyen
elérhető, megfigyelhető) értéket csökkentik ezután az értékcsökkenéssel. A megoldás – mivel
legalább a historikus érték számításakor használt két változó közül az egyiket, az új
vagyontárgy értékét a pillanatnyi adatok alapján becsli – jobban közelíti a piac értékelését.
Ugyanakkor az értékcsökkenés számítása itt is probléma: hogyan lehet azt megmondani, hogy
adott vagyontárgy értékét pontosan mennyivel kell csökkenteni a használat, állapotromlás
miatt. Ez az értékelési mód sem ad választ arra, hogy miképp állapíthatjuk meg, hogy ez az
„elhasználódás” az ugyanolyan, hasonló korú, esetleg hasonló módon is használt más
vagyontárgyakhoz képest mekkora? (Úgy tűnik, ennek becsléséhez nem marad más eszköz, mint
az élvezeti árazás – ez képes csak arra, hogy adott jellemzőkkel leírható vagyontárgy
értékcsökkenését becsülje.)
Elérhető hozam. Mint a 2.4 és a 2.9. pontban említettem: a közgazdaságtani modellek szerint
egy vagyontárgy értéke elsősorban attól függ, hogy a későbbiekben mekkora hozam érhető el
általa. Például egy ingatlan értéke attól, hogy mennyiért adható bérbe. Egy üzleti befektető
nyilvánvalóan annyit hajlandó csak fizetni egy meghatározott hozamot biztosító
vagyontárgyért, amennyiből más befektetés esetén ugyanazt a hozamot elérhetné. Ez a
diszkontálás lényege. Ez az összeg, vagyis a hozam diszkontált jelenértéke lesz a vagyontárgy
értéke.
Persze tegyük hozzá: ez a mérési mód nem feltétlenül egyszerűbb, mint az élvezeti árazás. Sőt,
könnyen lehet, hogy az élvezeti árazás nem is kerülhető meg ennek számítása során – ugyanis
azt valahogy itt is becsülni kell, hogy mekkora a várhatóan elérhető éves hozam. A módszer
akkor előnyös, ha az éves hozamot könnyebb becsülni, mint az előző pontban látott piaci
értéket – vagy legalábbis kisebb kockázattal becsülhető az. Ugyanakkor a hozam becslésével
még nem értünk a probléma végére: el kell végezni a diszkontálás, át kell számolni a hozamot
egyetlen (tőkésült) összeggé. Ennek problémái a következő pontban kerülnek terítékre.
Nem piaci javak értéke. Külön érdemes kiemelni azon vagyontárgyak értékelésének
problémáját, amelyek esetén a haszon, a hozam nem a tulajdonosnál jelentkezik. Ezeknél a
piaci ár nem, vagy nem jól méri a kárt. Ilyenek például az ingyenesen kapott, de hasznos dolgok
– például egy infrastruktúra-elem, vagy a környezet. Ezen esetek közül a legismertebb talán a
környezeti károk becslése. A két fő módszer ezek becslésére a környezetgazdaságtanban297,
illetve az ezzel foglalkozó költség-haszon elemzésben298: a megspórolt kiadások, költségek, illetve
a fogyasztók, használók hasznának, vagyis (hipotetikus) fizetési hajlandóságának becslése.
A költségeken alapuló becslés lényege, hogy az ilyen ingyenes, vagy messze nem piaci módon
árazott erőforrás megtakarításokat generál – ha a vagyontárgy, az infrasturktúra sérül, akkor
többletköltségek jelentkeznek. Tudjuk, hogy a tiszta környezet miatt olcsóbb a termelés,
olcsóbban lehet ivóvizet előállítani, kevesebbet költünk tisztítószerekre – mérhetjük a
környezeti kárt ezen költségek növekedésével. De vegyük észre: itt sem tudjuk megkerülni az
élvezeti árazást! Azt kell vizsgálni ugyanis, hogy a tisztább vagy szennyezettebb környezet
297
Bartus – Szalai [2014] 294-302.
298
Az értékelési mód alkalmazásáért a környezeti erőforrások mellett olyan nehezen mérhető jószágokra,
mint az idő lásd Boardman et al [2011] 422-431.
175
hogyan befolyásolja a költségeket – egy olyan modellt kell kiépítenünk, amely megmutatja,
hogy a környezet állapotának romlása (a többi hatás kontrollálása mellett) hogyan hat ezekre
a költségekre.
A fogyasztói értékelésre, a használók fizetési hajlandóságának becslésére alapuló módszer esetén
az alapkérdés az, hogy az ingyenes használók mennyit lettek volna hajlandóak fizetni az
erőforrásért, ha fizetniük kellett volna. Míg az előbb a másoknál jelentkező többletköltséget,
most a másoknál jelentkező elmaradt hasznokat mérjük. Azokat vagy a megfigyelhető
döntéseiken keresztül becsüljük, vagy hipotetikus kérdések, kérdőívek segítségével. A
magatartás-vizsgálatra (az ún. kinyilvánított preferencia alapú elemzésre) jó példa az utazási
költségek módszere: azt vizsgáljuk, hogy például egy adott természeti kincs megtekintése
érdekében milyen messziről hajlandóak eljönni emberek. Okkal tehetjük fel, hogy az utazási
költség (beleértve a konkrét kiadást és az időveszteséget is) jól méri, hogy milyen hasznokkal
jár a számukra az adott vagyontárgy meglátogatása. Kár esetén ezen hasznok tűnnek el.299
Szintén a magatartási hatásokból indul ki a tőkésülés vizsgálata, amely talán a leggyakrabban
használt becslési mód: ha egy adott ingatlan tulajdonosa ingyenesen (nagyon olcsón) jut hozzá
a környezeti vagy egyéb számára fontos szempontból jó minőségű erőforráshoz, akkor hajlandó
lesz többet fizetni az ingatlanért – az ingatlanok árát növeli, tőkésül bennük ez a haszon.
Látszik: ez az élvezeti árazás módszere.
A nem-piaci javak értékelésének másik nagy csoportja a hipotetikus kérdések vizsgálata. Ennek
lényege, hogy kérdőívekkel keressük meg a potenciális használókat, és jól megválasztott (nem
könnyen manipulálható) kérdésekkel azt tudakoljuk, hogy mennyit lennének hajlandóak fizetni
az erőforrás érdekében – ha kellene. Ezt hívjuk feltételes értékelésnek.300
3.4. A diszkontálás problémái

A diszkontálás lényege az, hogy egy vagy több jövőbeli kifizetést, esetleg egy folyamatos
járadékot hogyan válthatunk át egyetlen mai összeggé. A cél itt is az elfogadás hajlandóság
megtalálása: mi az a legkisebb összeg, amit ha ma megkapna, akkor a jogosult lemondana a
későbbi hozamról. Kezdjük a módszer ismertetését annak alapformájával! Ennek kapcsán
bukkannak majd fel azok az elemek (kamatláb-diszkontráta, kockázat), amelyekre a pont
későbbi része részletesebben is kitér.301
Alapvető összefüggés. Vegyünk egy egyszerű példát! Tudjuk, hogy egy év múlva a mai 100
forint éppen annak az elérhető kamattal növelt összegét éri – ha a kamat 10%, akkor a mai
100-nak a jövőbeli 110 egység felel meg. Fordítva: az egy év múlva kapott 110 jelenértéke 100.
Képletben:
𝐹𝑉
𝑃𝑉 =
1+𝑟
ahol PV a jelenérték, FV a jövőbeli összeg (más néven: jövőérték), r a kamatszint.
299 Bartus – Szalai [2014] 301. Boardman et al [2011] 358-365

300 Bartus – Szalai [2014] 302. Boardman et al [2011] 372-405
301 A diszkontálás problémáinak részletesebb tárgyalása megtalálható bármelyik bevezető pénzügy
könyvben. Például Bodie et al [2011] 284-286. A mögött meghúzódó intuíció megtalálható: Heyne et al
[2004] 197-202 és Mankiw [2011] 447-449. Kifejezetten a kár mérése kapcsán mutatja be – egy kicsit
összetettebb – modelljét W. Kip Viscusi (Viscusi [2013] 465-466.
176
Ugyanezt a képletet alkalmazhatjuk akkor is, ha nem egy év, hanem két év múlva befolyó
összeg jelenértékét keressük. Akkor r, a kamat azt mutatja, hogy két év alatt mekkora
(kamatos) kamatot, hozamot lehetne elérni. Ha azt gondoljuk, hogy az első évi 10%-os kamat
a második évben valamiért 5%-ra csökken, akkor a második év végén, a mai 100 egység 115,5-
re nő (115,5% = 110% × 105%). Vagyis a két év múlva kapott, vagy fizetett 115,5 felel meg a
mai 100-nak; 115,5-nek a jelenértéke 100. Ha nincs okunk feltételezni, hogy a kamat változna,
akkor egyszerűbb dolgunk van: a második év végére elérhető összeg egyszerűen az első évi
kamat négyzete: 121% (= 110% × 110%). A harmadik évi annak köbe: 133,1%; a negyedik év
végi annak a negyedik hatványa, vagyis 146,4%; stb.. Amennyiben pedig úgy becsüljük, hogy
egy káresemény miatt négy éven keresztül évi 100 egységgel csökken egy személy jövedelme,
vagy hozama, akkor az első év végén elérhető 100 egységet 110%-kal a második év végit a két
évre számolt hozammal (példánkban 121%-kal), a harmadik évit a harmadik év végére számolt
hozammal (itt: 133,1%-kal), a negyedik év végit pedig a negyedik végére várt hozammal (vagyis
itt: 146,4%-kal) kell osztani, „diszkontálni”. Mivel pedig minden évben elvész 100 egység, így a
négy diszkontált jelenértéket össze kell adni. Képletben:
𝑛
𝐹𝑉𝑖
𝑃𝑉 = ∑
(1 + 𝑟)𝑖
𝑖=1
ahol i az adott év száma, FVi az i-dik évben várt bevétel, a Σ pedig azt jelzi, hogy a különböző
évekre kapott értékeket (1-től n-ig) össze kell adni.
Persze nem dolgozhatunk ezzel a képlettel, ha nem tudjuk, hogy hány évről van szó. Ennek két
oka lehet. Egyrészt elképzelhető, hogy bár előbb-utóbb véget ér a hozam, a pénzfolyam, de nem
tudjuk mikor. Számolni kell azzal a bizonytalansággal (kockázattal), hogy az n-dik évben már
nem lesz. Erre megoldásként szóba jöhet a várható időtartam alapú becslés, vagyis az, amikor
csak ezekre az évekre várthozam diszkontált jelenértéket számoljuk ki.
A második eset az, amikor a kár örökre fennmaradhat – például egy jogi személy sérelme esetén.
Ez az ún. örökjáradék. A gond matematikailag kezelhető: nem kell elkezdeni az előző logika
alapján összeadogatni az egyes éveket302, hanem egy egyszerű képlettel kiszámolható a
jelenérték. Ha tudjuk, hogy mekkora az éves bevétel, FV (és feltesszük, hogy az nem változik),
és ha ismert az éves kamat, r (és feltehetjük, hogy az sem változik), akkor a jelenértéket úgy
kapjuk, hogy az éves bevételt elosztjuk a kamatlábbal:
𝐹𝑉
𝑃𝑉 =
𝑟
A képlet tehát megvan – már csak az abban szereplő tényezőket kell becsülni. Az éves
bevételeket a fentiek alapján, például élvezeti árazással. A kamatláb azonban még ekkor is
kérdés.
Kamatláb, diszkontláb. A jelenértéke számításához tudni kell, hogy mekkora legyen a kamat.
Nyilvánvaló, hogy ha a kamatláb magas, akkor ugyanolyan későbbi érték (vagy járadék)
jelenértéke alacsonyabb lesz – ha alacsonyabb a kamat, akkor a jelenérték magasabb.303
302 Ha elkezdjük, akármilyen alacsony kamatlábbal is számolunk, előbb-utóbb eljutunk olyan évekhez,
amelyek jelenértéke már gyakorlatilag 0, vagyis nem befolyásolják érdemben az összeget.
303 A diszkontláb megválasztásának problémáját részletesebben tárgyalja magyarul Cullis – Jones ]2005]
228-236, Bartus – Szalai [2014] 359-361. (a környezeti károk nagysága körüli vitákban fontos szerepet
játszó ún. Stern-jelentés kapcsán). Az optimális kamatláb problémájáért lásd Layard – Glaister [1994]
177
Kézenfekvőnek tűnne a piaci kamat használata, de ezzel kapcsolatban legalább két probléma
felmerül. Egyrészt: piaci kamatból többféle van. Másrészt: a piaci kamatláb nem feltétlenül
releváns adott helyzetben, mert a beruházó (okkal) annál nagyobb hozamot vár el. Kérdés,
hogy ezt a többletet elismerjük-e.
Mivel a betéti kamat minden piacon alacsonyabb, mint a hitelkamat, így ha a hitelkamattal
számolunk, akkor alacsonyabb, ha a betétivel, akkor magasabb lesz a jelenérték. A piaci
kamatláb attól is függ, hogy (betéti oldalon) mennyi időre kötjük le a pénzünket, illetve hogy
(hiteloldalon) milyen futamidőre vesszük fel a hitelt. A választás itt is befolyásolja a kamatláb
nagyságát és ezzel – fordított arányban – hat a jelenértékre.
A sokféle piaci kamat közötti választás kapcsán érdemes visszatérni arra, hogy mi is a
diszkontálás lényege: az elfogadási hajlandóság keresése. Azt kéne keresni, hogy az adott
személy mekkora mai összegért adna fel egy jövőbeli kifizetést – vagy egy jövőbeli járadékot. A
közgazdaságtani modellek úgy teszik fel a kérdést: mit tett volna, ha nincs az adott program
(nem a kár miatt, hanem azért, mert eleve sem vágott volna bele)? Mi lett volna a második
választása? Ha vélhetően bankban tartotta volna a pénzt, akkor betéti kamattól esett volna el,
méghozzá olyan betéti kamattól, amely éppen megfelel a likviditási preferenciáinak (vagyis
annak, hogy a pénze mekkora részét, milyen időtartamra hajlandó lekötni). Ennek a kamatával
érdemes számolni. Ha más beruházásba fogott volna, vagy a beruházást hitelből finanszírozta
volna, akkor a megfelelő futamidejű hitelkamat lehet az átszámítás megfelelő alapja – ezzel
becsüljük legjobban az elfogadási hajlandóságot.
Kockázat. Az eddig látott kérdések megválaszolásával még nem tudjuk meghatározni a
„megfelelő” kamatlábat. Egyrészt a piaci kamat, különösen a hitelkamat nem egységes: több
biztosítékkal megtámogatott azonos futamidejű hitel kamata alacsonyabb. A piaci kamat
nagyságát befolyásolja az adott projekt kockázata.304 Ha kockázatosabb a projekt, akkor annak
kamata is magasabb – magasabb, mert az elvárt hozam ilyenkor magasabb.
A kamatlábat, a diszkontlábat tehát minden projekt esetén, az adott projekt kockázataira
tekintettel egyedileg kellene megállapítani. És ezzel az élvezeti árazás vissza is tér: adott
vagyontárgy, adott program piac által elvárt hozamát ismét annak révén lehet csak becsülni.
4. N em -vagyoni kár, sérelem díj és joggazdaságtan

A Ptk. 2:252. § teremti meg a magyar jogban a sérelemdíj intézményét. Ugyan ezzel
párhuzamosan kikerül a joggyakorlatból a korábbi nem-vagyoni kártérítés, de, mint azt azt a
nem-vagyoni kártérítés korábbi gyakorlatát alapvetően átrendező 34/1992. (VI.1.)
alkotmánybírósági határozat305, és a kommentárirodalom306 is leszögezi, a sérelemdíj nem jelent
új felelősségi formát. Ez látszik a (2) bekezdésben: megítélésekor – a megtérítendő összeg
számításán túl – ugyanazokat a szempontokat kell mérlegelni, mint a kártérítés megítélésekor.
2:52. § [Sérelemdíj]
25-44, Boardman et al [2011] 133-166 és 257-273. A mögötte levő intuíciókért lásd: Heyne et al [2004]
178 és Mankiw [2011] 454-455.
304 A kockázat elvárt hozamra gyakorolt hatását bemutatja: Cullis – Jones [2003] 236-239., Layard –
Glaister [1994] 29-30., Boardman et al. [2011] 167-201.

305 III. bek. 2. pont
306 Fézer [2014] 339.
178
(1) Akit személyiségi jogában megsértenek, sérelemdíjat követelhet az őt ért nem vagyoni sérelemért.
(2) A sérelemdíj fizetésére kötelezés feltételeire – különösen a sérelemdíjra köteles személy meghatározására
és a kimentés módjára – a kártérítési felelősség szabályait kell alkalmazni, azzal, hogy a sérelemdíjra való
jogosultsághoz a jogsértés tényén kívül további hátrány bekövetkeztének bizonyítása nem szükséges.
(3) A sérelemdíj mértékét a bíróság az eset körülményeire – különösen a jogsértés súlyára, ismétlődő
jellegére, a felróhatóság mértékére, a jogsértésnek a sértettre és környezetére gyakorolt hatására –
tekintettel, egy összegben határozza meg.
Azt, hogy a személyiségi jogi sérelmeket tekinthetjük-e kárnak, hogy szerencsés-e azokat (nem-
vagyoni) kárnak nevezni, az elmúlt időszakban, különösen a Ptk. előkészítése kapcsán a magyar
jogirodalom egyik központi kérdésévé vált. Abban ugyan nem volt vita, hogy az ilyen sérelmek
valamilyen pénzfizetési kötelezettséget vonjanak maguk után, de ennek elnevezésében, vagy
éppen jogi indokában már nem volt egyetértés. Két fő álláspontot különíthetünk el.307 Az egyik
szerint a cél a kompenzáció, amely nagyjából megfelel a kártérítés két nagy célja, a reparáció
és a prevenció közül az elsőnek; a másik szerint a cél csak annak elismerése, hogy az alperes
megsértette a felperes személyiségi jogát. Ez utóbbit – éppen mivel abban a megítélt összeg
elszakad a „kártól” – sokan a prevenciós elemmel azonosítják. Sőt, a büntető kártérítésre
jellemző elemet is felfedezik.308
Az alfejezetben előbb a kompenzációs funkció körüli érveket veszem majd számba; elsősorban
abból a szempontból, hogy mekkora is a kompenzációhoz szükséges összeg. Látjuk itt majd,
hogy a közgazdaságtan miért nem ért egyet a megtéríthetetlenség érvével. A következő pont
témája az elismerő funkció – pontosabban az, hogy amennyiben az összeget a kompenzáláshoz
szükséges összegre (a „kárra”) nem figyelve állapítjuk meg, akkor az valóban büntető kártérítést
jelent-e. És ha igen, akkor erre milyen érveink lehetnek. Az utolsó pont egy látszólag
„meghaladott” álláspontot vizsgál: szükséges-e egyáltalán megtéríteni az okozott nem-vagyoni
károkat. A joggazdaságtani vitákban ugyanis érdekes érvek mentén jelenik meg az ezt elutasító
nézet – nem a „mérhetetlenség” miatt. Mielőtt azonban ezek tárgyalásához fogunk érdemes a
jogi szabályozás néhány vitatott pontjára, a jogértelmezés egyelőre nyitott kérdéseire felhívni
a figyelmet – ezzel foglalkozik az alfejezet első pontja.
4.1. A nem vagyoni károk köre

A magyar jog a nem-vagyoni károk körét olyan módon szabályozza, amely szokatlan más
jogrendszerekben. Máshol a nem-vagyoni kár kategóriája nyitott és tágabb, mint a magyar jog
személyiségi jogsértésből kiinduló definíciója. Helmut Koziol összehasonlító kártérítési jogi
kutatásra épülő javaslatai között a különleges magyar megoldást kifejezetten
megfontolandónak, megvitatandónak nevezi.309
Három fő probléma jelentkezik. Egyrészt az, hogy szerencsés-e, hogy a személyiségi jogsértés
önmagában (a törvény szövege szerint: egyéb hátrány bizonyítása nélkül) kártérítést,
sérelemdíjat von maga után. Másrészt az, hogy minden sérelem meg kell-e hogy alapozzon
sérelemdíjat-kártérítést, vagy létezzen valamiféle de minimis szabály (Helmut Koziol példájával
élve: a más lábára rálépő jogsértővel szemben is – elvileg – eljárjon-e a jog310). Harmadrészt,
307 Fézer [2014] 331-332.

308 Érdemes kiemelni, hogy ezt a megkülönböztetést Helmut Koziol például pusztán teoretikus vitának
minősíti, amely a nem vagyoni károk megtérítésekor igazi jelentőséggel nem bír – sőt akár még zavaró is
lehet. (Koziol [2015] 769.)
309 Koziol [2015] 770.
310 Koziol [2015] 794.
179
megfontolandó, hogy a személyiségi jogi sérelmek nélküli hátrányok jelentsenek-e alapot
sérelemdíjra, nem-vagyoni kártérítésre.
„Egyéb hátrány” problémája. A Ptk. szövege kapcsán talán a legnagyobb vitát az generálta,
hogy a (2) bekezdés a hátrány bizonyítását szükségtelennek nevezi. Vékás Lajos szerint ez
semmi problémát nem okoz, mert a sérelemdíj funkciója továbbra is a hátrány kompenzálása
marad, és ez a passzus csak egy megdönthetetlen vélelmet teremt arról, hogy a személyiségi
jogsértés egyben hátrányt is okoz.311 Ezzel szemben többen felvetik, hogy a személyiségi
jogsértés elképzelhető hátrányokozás nélkül is.312 Boronkay Miklós példája szerint ilyen az, ha
valakinek a fotóját a hozzájárulása nélkül hozzák ugyan nyilvánosságra, de abból neki hátránya
nem következik – a konkrét esetben: a munkaadója éppen „magasan képzett, gyakorlott és
motivált” munkavállalót kereső álláshirdetéséhez használta illusztrációként azt.313 Ha
feltesszük, hogy itt hátrány valóban nincs, akkor a megdönthetetlen vélelem azt jelenti, hogy
károkozóval (pontosabban: a személyiségi jog megsértőjével, de a szövegben továbbra is
károkozónak fogom nevezni) olyan összeget fizettetünk, amely meghaladja az – érv szerint –
nem is létező hátrányt: a károsult káron szerez, a károkozót pedig a káron túl marasztalják.
Vagyis ebben az esetben büntető kártérítéssel állunk szemben.
Tegyük azonban rögtön hozzá: az, hogy a sérelemdíjból lesz-e büntető kártérítés nem azon
fordul meg, hogy hátrányt kell-e bizonyítani, hanem azon, hogy a (3) bekezdésben szereplő a
sérelemdíj mértékével kapcsolatos szabályt miképpen fogja alkalmazni a joggyakorlat.
Pontosabban: mennyiben és hogyan köti majd annak összegét a „sértettre és környezetére
gyakorolt hatásához”. Amennyiben az ezen hatások kompenzálásához szükséges összeget átlépi
a sérelemdíj mértéke, akkor beszélhetünk büntető jellegről.
A sérelemdíjjal kapcsolatos bírósági gyakorlat ugyan jelen pillanatban még nem ismert, de
fontos elem lehet annak előrejelzése kapcsán a Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiumának
véleménye314, amelynek 5. pontjában kimondják, hogy a „személyiségi jog megsértésétől meg
kell különböztetni az ennek a szintjét el nem érő, szubjektív érzéseken alapuló érdeksérelmeket”.
Vagyis, ha ez az ítélőtáblai vélemény a joggyakorlatot valóban jól jelzi előre, akkor az objektív
hátrány nélküli sérelmeket továbbra sem fogja a bíróság megítélni.
Tegyük hozzá: ez az elv csak a hátránynélküli eseteket akarja kizárni a gyakorlatból. A
kollégiumi vélemény 7. pontja például kifejezetten kiemeli, hogy a „szubjektív hiányérzetet”
figyelembe kell venni. E tekintetben élesen szembeállíthatjuk a sérelemdíjat a vagyoni károk
mérlegelésével, hiszen ott az ilyen „szubjektív károk”, például az előszereti érték miatti
kompenzációt alapvetően kizárja a joggyakorlat. (Tegyük hozzá: a szöveg a problémát, az
ellentmondást úgy oldja fel, hogy arra hivatkozik, hogy a sérelemdíj „vagyoni elégtétel” és nem
„kompenzáció”.)
De minimis szabály. Az „egyéb hátrányok” kapcsán felmerülő másik érv az, hogy a bíróságok
ezen az úton akarják majd kizárni a „bagatell eseteket”315. Úgy, ahogyan az az 1977-es Ptk-
novellában is szerepelt. (Ez emelte be a nem-vagyoni károk megtérítését a magyar jogba.)
Ugyanakkor épp a bagatell esetek kizárása volt az oka annak, hogy a nem-vagyoni kártérítés
311 Vékás [2005] 198.o.

312 Például Boronkay [2013], Nagy [2014]
313 Boronkay [2013] 115.o.
314 A Fővárosi Ítélőtábla Polgári Kollégiuma 1/2013. (VI. 17.) számú határozatával elfogadott kollégiumi
véleménye a nem vagyoni kártérítés/sérelemdíj megtérítése iránti követelések elbírálásának a polgári

perben felmerülő egyes kérdéseiről
315 Ez például Fuglinszky Ádám értelmezése. Fuglinszky [2015] 840.
180
törvényi szabályozását az Alkotmánybíróság 1992-ben megsemmisítette: alkotmányellenesnek
mondva azt, hogy a kisebb sérelmet jelentő jogsértések nem kapnak megfelelő jogi védelmet.316
A magyar joggyakorlat azonban azóta is keresi az útját annak, hogy a kártérítési esetek közül
(nem csak sérelemdíj esetén, hanem a vagyoni károknál is) valahogy kizárja az ilyen kis értékű
pereket.317
Személyiségi jogi sérelem nélküli károk. Az, hogy a megtérítendő nem vagyoni károk körét
miképpen húzzuk meg, más országok joggyakorlatában gyakran okoz problémát. Léteznek
például olyan megoldások, ahol az ilyen jogsértéseknél kár nem is szükséges ahhoz, hogy az
alperest fizetésre kötelezzék. Ilyen például a trespass tort-ja a common lawban.318
Az e tekintetben talán leggyakrabban elemzett hátrány, kellemetlenség a gyász. Cees vanDam
kiemeli, hogy országonként eltér a megítélése annak, hogy egy haláleset után maga a szeretett
személy elvesztése, a gyász is lehet-e kártérítést megalapozó tényező, vagy valamiféle a gyász
miatt fellépő mentális betegséget is kell-e bizonyítani. A német rendszer kizárja a gyászt a
károk közül, az angol a viszonylag szűk családtagok esetén engedi, a francia elfogadja.319 A
magyar gyakorlatot elemezve Menyhárd Attila így fogalmaz:
„a magyar jogelmélet és joggyakorlat szerint, a nem-vagyoni kártérítés nem jelent
kompenzációt az érzelmi károkért, hanem csak a jogok (személyiségi jogok) jogellenes
megsértéséért. Az érzelmi kár, a sokk, a fájdalom, a szenvedés, a rosszérzés, a
nemteljesült elvárások és az elveszett élmények nem jelentenek megfelelő alapot nem-
vagyoni kártérítésre.”320
Láttuk fenn, hogy ugyanígy nem von maga után kompenzációs kötelezettséget az utazási
élményként ismert kárfajta sem. És mások sem – Menyhárd Attila például a tanulási lehetőség
elvesztését is kiemeli.321
4.2. Kompenzálás: ki lehet-e fejezni pénzben?

A kompenzációs modell szerint a sérelemdíj célja az, hogy a sérelemdíj „alkalmas legyen arra,
hogy a pénzben nem mérhető hátrányokat másnemű, pénzbeli előnyök nyújtásával
hozzávetőlegesen ellensúlyozza.”322 Ez a modell azonban továbbra is abból indul ki, hogy a nem
vagyoni kár (soha) nem fejezhető ki pénzben. Ezt a joggazdaságtan vitatja. Mint láttuk, ez
teljes kártérítés alatt azt az összeget érti, amelyért cserébe valaki ex ante hozzájárulna valamely
– akár vagyoni, akár személyiségi – joga olyan csorbulásához, ami a baleset, káresemény
316 34/1194 (VI. 1.) AB. hat.

317 És ez nem csak a magyar joggyakorlat törekvése. Helmut Koziol kifejezetten úgy fogalmaz, hogy a
nem-vagyoni károk esetén a bagatell esetek kizárása Európában majd mindenhol létezik – vagyis DCFR
Vi.6:102-ben kimondott de minimis szabály üdvözölhető. A fő érve az, amit nemsokára látunk: a nem-
vagyoni károkat, személyiségi jogi sérelmeket nem lehet pénzben kifejezni, ezért az összeg
megállapításával akkor, ha eleve minimális lenne ez, ne kelljen ezzel foglalkozni. Más kérdés, hogy Koziol
egyben a francia megoldást támogatja, amely nem kizárja az ilyen sérelmek megítélését, hanem ezekben
az ügyekben csak a jogsértés deklarálásáig jut el, a bíróság csak azt állapítja meg, fizetési kötelezettséget
nem ír elő. (Koziol [2015] 794.)
318 Dam [2013] 357.o.
319 Dam [2013] 370-372.
320 Menyhárd [2015] 290.
321 Menyhárd [2015] 292
322 BDT 587/2002 alapján Fézer [2014] 343
181
nyomán bekövetkezett. Ebben az értelemben igenis (többnyire) kifejezhető a sérelem pénzben
is. Ennek módszerét is láttuk: ez az élvezeti árazás.
Módszertan: gyakorlati technikák. Az élvezeti árazás révén meghatározható, hogy átlagosan
mekkora a fizetési, elfogadási hajlandóság valamilyen személyiségi jog sérelme kapcsán. Az
elméleti hát a 8.1. ábrán látható: a teljes kártérítés az az összeg az, ami mellett elérné ugyanazt
a jóléti szintet, amit a sérelem nélkül élvezett. Ezért az összegért mondott volna le az adott
jogáról, ennyiért egyezett volna bele egy hasonló jogsérelembe – ez az elfogadási hajlandósága.
A kártérítés ugyanarra a jóléti szintre (vagyis ugyanarra a közömbösségi görbére), de nem
ugyanabba az állapotba juttat vissza.
A gyakorlatban természetesen nem lehet megkérdezni, hogy valaki mennyiért mondana le egy
személyiségi jogáról, mennyiért egyezne bele annak csorbításába. Különösen akkor nem lehet
ezt megtenni, ha ex post, a kár után kérdezzük, hogy mennyiért egyezett volna bele abba
előzetesen. Éppen ezért az ezt kereső vizsgálatok általában egy egyszerű – bár mint mindjárt
látjuk, kritizálható – feltevéséből indulnak ki: az emberek hajlandóak fizetni azért, hogy
valamilyen személyiségi joguk megsértésének, például valamilyen egészségkárosodásnak a
valószínűsége csökkenjen. Ezért nyilvánvalóan van fizetési hajlandóságuk – és ezt mérni is
tudjuk azt. Például azon keresztül, hogy megnézzük, mennyivel fizetnek többet egy
biztonságosabb autóért. Van elfogadási hajlandóságuk – és mérni tudjuk ezt is. Például azon
keresztül, hogy mekkora többletjuttatásért cserébe hajlandóak elvállalni egy veszélyesebb
munkát. Az emberek nap, mint nap hoznak döntéseket egy ilyen kockázatok felvállalásáról.
Az élvezeti árazás modellje annyit állít, hogy meg lehet határozni, a különböző munkahelyeken
elérhető bér, vagy egy autó ára miként függ az adott kockázat nagyágától. Ha ismerjük azt,
hogy a kockázat – például egy ezrelékkel nagyobb sérülési esély – mennyivel növeli a munkáért
kért bért, vagy mennyivel csökkenti egy autó árát, akkor ebből kiszámíthatjuk az adott jog
értékét. A logika ugyanaz, amit a biztosításból ismerünk: a biztosítási összeg és a biztosítási
díj között a kapcsolat az, hogy a biztosítási összeget megszorozva a valószínűséggel megkapjuk
a biztosítási díjat. Itt fordítva járunk el: most a felárat (a „díjat”) ismerjük, és ha ezt
visszaosztjuk a valószínűséggel, akkor megkapjuk a kár nagyságát. Ha például az élvezeti árazás
azt mutatja, hogy a halálos balesetek esélyének egy ezrelékes változása tízezer forinttal tolja el
az árat, akkor ebből az következik, hogy az emberek halálukat tízmillió forintra értékelik: ha
az egy ezrelékes változásért 10.000 forintot fizetnének, akkor az „ezer ezrelékes” változásért
(vagyis a biztos esemény elkerüléséért) ezerszer ennyit – 10.000/0.001 = 10.000.000.
Az összes gyakorlatban alkalmazott mérési módszer lényegében ezt a logikát követi, csak abban
térnek el, hogy milyen forrásból veszik az élvezeti árazáshoz használt adatokat. Az irodalomban
nagyjából elfogadott felosztás szerint négyféle adatforrást – és az ezeken alapuló négyféle
mechanizmust – ismerünk:
- a „statisztikai értéket” (pontosabban, mivel a legtöbbször az emberi élet kapcsán végzik
el a vizsgálatot, ez általában, mint az „élet statisztikai értéke” ismert323), amikor a piaci
döntésekből piaci árakból indulunk ki;
323 Vagy olykor nem magát az életet, hanem az életéveket mérik ezzel: akkor az életévek statisztikai
értékéről beszélünk. A különbség a kettő között az, hogy, ha egy életév értékét mérjük, akkor figyelembe
tudjuk azt venni, hogy valakit fiatalon ér baleset, és ezért több életéve esik ki, mint ha valakit idősebben.
(Visscher [2009] 161, Cooter – DePianto [2013] 449. Viscusi [2013] 473-476.). Ebből az életév-értékből nő
ki aztán az egészséggazdaságtan egyik alapfogalma a minőségileg korrigált életév (QALY – quality
adjusted life-year), amikor már nem csak az életévek számát veszik figyelembe, hanem azt is, hogy azt
milyen egészségi állapotban éli meg valaki. Például, ha egy baleset miatt valakinek nem csak a várható
182
- a biztosítási értéket, amikor egy speciális piac, vagyis a biztosítások díjaiból
számolunk324;
- a „feltételes értékelést”, amikor nem a piaci magatartást figyeljük meg, hanem kérdőíves
vizsgálatokat végzünk, és ebben teszünk fel hipotetikus kérdéseket arról, hogy
„mennyivel lenne hajlandó többet fizetni…?”, „mennyivel kérne többet…?”325; és
- a szubjektív „boldogságméréseket” – amik hasonlóan kérdőíves vizsgálatokon alapulnak,
de a kérdés nem az, hogy „mennyivel fizetne többet…”, „mennyit kérne érte…” hanem
egyszerűen az, hogy két jól leírt helyzet közül melyiket választaná326.
Az első két eszköz kapcsán jól ismert probléma, hogy a piac nem biztos, hogy jól méri a
kockázatot, mert lehet, hogy a vevők egy autót például biztonságosabbnak gondolnak, mint
amilyen. És ezen a ponton az élvezeti árazás elcsúszik: a piac (nagyjából) az átlagos vélekedést
árazza be, miközben mi a valós kockázattal számolunk. Például, ha valami a valóságban kétszer
olyan erősen hat az esélyre, mint ahogyan azt a piaci szereplők becslik, akkor az élvezeti árazás
kétszer akkora értéket fog mutatni, mint amekkora a valóságban az emberek értékelése.
Márpedig, az ilyen piaci alapon álló vizsgálatok során ezt a percepciós eltérést szinte soha nem
tudjuk kizárni. A kérdőíves vizsgálatoknál ez a veszély nem fenyeget: ott meg lehet mondani,
hogy az adott alternatíva ennyivel veszélyesebb. A válaszadó azt fogja beárazni. Ott a gond
az, hogy mivel nem valós döntést vizsgálunk, hanem egy hipotetikus kérdéssel keressük meg
őket, így nem biztos, hogy a valós értékelés fog kiderülni: nem biztos, hogy ugyanúgy
megfontolják a választ, ahogyan azt egy valós döntés esetén tennék.
Modszertan: elméleti problémák. E gyakorlati technikákkal szemben sok elméleti problémát
lehet felvetni. Az egyik legfontosabb, hogy a logikájuk abból indul ki, hogy ha valaki egy kis
kockázatcsökkenést valamilyen mértékre értékel, akkor abból következtethetünk arra, hogy a
biztos veszteséget hogyan értékelné. Ha egy ezrelékes csökkenésért valaki adott összeget
hajlandó fizetni, ebből nem következik, hogy a biztos elkerülése érdekében ezerszer ennyit.
Lehet, hogy többet. Ez nem egyszerűen a képlet módosítását követeli, vagyis, hogy több, mint
ezerrel szorozzunk. A kritika szerint a gond az, hogy a kockázat és a biztos esemény az emberek
gondolkodásában nem feltétlenül kapcsolódik össze: a kockázat értékeléséből nem
következtethetünk a biztos eseményre.327
Az egyik ok, ami miatt ez a két kérdés élesen elválik a korlátozott racionalitás egyik
alapproblémája: az emberek sokszor nem konzisztensek, amikor kockázatos helyzeteket kell
értékelni. Ezt mutatja, például az ún. bizonyosság hatás. Eszerint ha két eseményt kell
összehasonlítani, (i) egyszer, hogy az egyik biztos, a másik pedig valamilyen eséllyel következik
élettartama csökken, hanem az adott időszak alatt is egészségi problémákkal kell szembenéznie, akkor
azt is figyelembe lehet venni. (Visscher [2009] 161-162.Ö
324 Vagy olykor nem magát az életet, hanem az életéveket mérik ezzel: akkor az életévek statisztikai
értékéről beszélünk. A különbség a kettő között az, hogy, ha egy életév értékét mérjük, akkor figyelembe
tudjuk azt venni, hogy valakit fiatalon ér baleset, és ezért több életéve esik ki, mint ha valakit idősebben.
(Visscher [2009] 161, Cooter – DePianto [2013] 449.). Ebből az életév-értékből nő ki aztán az
egészséggazdaságtan egyik alapfogalma a minőségileg korrigált életév (QALY – quality adjusted life-
year), amikor már nem csak az életévek számát veszik figyelembe, hanem azt is, hogy azt milyen egészségi
állapotban éli meg valaki. Például, ha egy baleset miatt valakinek nem csak a várható élettartama
csökken, hanem az adott időszak alatt is egészségi problémákkal kell szembenéznie, akkor azt is
figyelembe lehet venni. (Visscher [2009] 161-162.,
325 Viscusi [1993], Viscusi – Aldy [2003], Ashenfelter [2006], Cooter – DePianto [2013] 449-451.
326 Cooter – DePianto [2013] 451-453.
327 Cooter – DePianto [2013] 444.
183
csak be, míg (ii) másszor úgy, hogy mind a kettő kockázatos, de a bekövetkezési esélyek aránya
ugyanolyan, akkor a biztos eseményt lényegesen többre fogják értékelni, mint a másikban a
valószínűbbet. Konkrét példán: az egyik esetben A esemény esélye 100% (vagyis biztos), a B
eseményé 40%; a másik esetben A esélye 50% a B-é 20%. Az első esetben lényegesen többen
választanák A-t, mint a másodikban – holott a különbség csak az, hogy azt biztosnak írtuk le.
A kockázat megfogalmazása is nagyon erősen befolyásolja azt, hogy valaki két kockázatos
helyzet közül melyiket választja. Ilyen például az ún. státus quo, vagy kiindulási helyzet hatás.
Sokak döntése megváltozik, ha nem azt mondjuk, hogy valaminek a bekövetkezése esélye 1%,
hanem azt, hogy az elmaradásának esélye 99%.328
Amennyiben ilyen kockázatértékelési, korlátozott racionalitási probléma nem is bukkan fel,
akkor is problémát jelent, hogy az ilyen módon megfigyelt piaci döntések egyediek, az életben
egyszer (ha egyáltalán) merülnek fel. Ez viszont azt jelenti, hogy kevésbé lehetünk bizonyosak
abban, hogy e döntések „kiérleltek”, állandóak (vagyis hasonló helyzetben ugyanez a döntés
születne). Ezt a problémát nevezi az irodalom összemérhetetlenségnek329: olyan helyzetek
összehasonlítására kérjük az embereket, amiknek a megfontolt összemérésére nem képesek. Ez
a tapasztalathiány – elvileg – kezelhető információadással. Más kérdés, hogy a döntés
következményeiről szóló ilyen információk feldolgozását az előbb látott korlátozott racionalitás
továbbra is akadályozhatja.
Az összemérhetetlenség – a tapasztalathiányon túl – fakadhat etikai problémákból, tabukból is:
maguk a döntéshozók utasíthatják el azt, hogy pénzben fejezzenek ki ilyen kockázatokat. Ez az
ellenállás (különösen, ha nem piaci döntésekből, hanem kérdőíves adatokból indulunk ki) erősen
torzíthatja azt, amit végül mondanak: nem megfontolt, az alternatívák összemérésén alapuló
összeget kapunk, hanem csak „valamit”, amit az etikailag erősen problémásnak érzett
szituációból, konfliktusból, vagyis kérdés elől való minél gyorsabb szabadulás motivál.
Az etikai problémák másik része abból fakad, hogy ugyan az érintettek hajlandóak
valamiféleképpen értékelni a jogaikat, de ezt maguk a jogalkotók, jogalkalmazók tekintik
elfogadhatatlannak. Ilyen érveket a legtöbb nagy etikai rendszerben találunk. Például több
etikai elmélet szerint is igaz, hogy a személyiség alapjai, a (személyiségi) jogok egy része nem
mérhető össze mással – még, ha a gyakorlatban ez meg is történik, az emberek hajlandóak is
„elcserélni” azokat.
Az etikai problémák másik része abból fakad, hogy az ilyen mérések olyan különbségeket
mutathatnak, amelyeket elfogadhatatlannak tartunk. Robert Cooter és David DePianto például
azt a megfigyelést említi ennek kapcsán, hogy a gyerekesek, az utódokkal rendelkezők – azért,
hogy a haláluk esetén fennmaradó örökség ne csökkenjen jelentősen – gyakran elutasítanak
olyan drágább orvosi beavatkozásokat, amiket az örökség miatt kevésbé aggódó gyerektelenek
még elfogadnak.330 A fenti módszert alkalmazva ebből arra következtetnénk, hogy a gyerekesek
elfogadási és fizetési hajlandósága alacsonyabb, mint a gyermekteleneké – vagyis az ő életükhöz
kisebb értékel rendelne egy ilyen vizsgálat.
Vegyük észre: ezen etikai kifogások esetén nem a mérhetőség a probléma, hanem a mért érték
elfogadhatósága kérdéses.
Piaci eszközökkel valóban mérhetetlen elemek. Az élvezeti árazás implicit módon feltételezi,
hogy olyan személyiségi jogról van szó, amelyet az emberek szoktak kockáztatni. Ezért ezen
328 Cullis-Jones [2003] 195.

329 Cooter – DePianto [2013] 443-444.
330 Cooter – DePianto [2013] 446, Porat – Tabbach [2011]
184
kockázat megjelenik valamilyen piacon – például a biztosítási piacon, vagy a munkaerőpiacon.
Az egészség, az élet, pontosabban: az egészségügyi kockázat, a halál kockázata, ilyen. Vannak
azonban olyan sérelmek, mindenekelőtt a jóhírnév, amelyeknél ilyen piac nincs.
Ezeknél sem feltétlenül a „pénzben kifejezhetetlenség”, a mérhetetlenség a probléma, hanem
sokszor inkább csak a bizonyítás. Hasonlóan ahhoz, amit a vagyoni károk és az előszereteti
érték esetén láttunk. Elképzelhető ugyanis olyan helyzet, amikor tudható az, hogy egy
személyiségi jogot valaki mennyire értékel. Vegyük példáként a magánélethez való jog egyik
speciális szegmensét, egy speciális családi eseményén (pl. esküvőn) készült felvételek
nyilvánosságra hozatalát! Tegyük fel, hogy valaki engedély nélkül készít és hoz nyilvánosságra
itt készült fotókat. Eközben azonban a sértett másoknak – vagyoni ellenszolgáltatásért cserébe
– engedte felvételek készítését, és publikálását. Ez az összeg közelítőleg mutatja, hogy mennyire
értékeli a jogát. (Emeljük ki: ez csak közelítő érték. Hiszen vélhetően „barátoknak” engedte a
publikálást, ahol kevésbé kellett tartania számára nem kívánatos elemek közlésétől – vagyis
emiatt az ár alacsonyabb. Másrészt viszont az adott sajtóterméktől az exkluzivitás miatt
magasabb árat is kérhetett. E két egymással ellentétes hatás összege ismeretlen.)
Nem egyéni kármérés. Mint említettem az élvezeti árazás arra alkalmas, hogy segítségével
átlagos összegeket állapítsunk meg. Ezekez sok ország táblázatokban nyilvánosságra is hozza:
ezek közlik a bíróságokkal, hogy milyen összegeket „szokás” megtéríteni egyes sérelmek esetén.
Ilyen táblázatokat Angliában a Judicial Studies Board bocsát ki. Ezt a Law Comission is
figyelemmel követi – és időnként javasolja is annak módosítását. 2013. áprilisában például a
Court of Appeal mondta ki, hogy bizonyos tortok esetén a „kártérítés megfelelő szintje” „10
százalékkal magasabb lesz, mint korábban volt”. 331 Létezik ilyen lista Németországban is,
Schmerzensgeldtabellen néven – igaz ez inkább a joggyakorlatot írja le, vagyis a korábban
megítélt összegeket közli. A bírói döntéseket ez is erősen befolyásolja.332
Az ilyen listák, ha az előbb látott módszerek valamelyikével készülnek is, mindig csak átlagos
értéket fognak adni – nem a konkrét felperes értékelését. Az átlag, még azokat a tipikus
eltéréseket sem követi, amik jól elhatárolják. (Például a gyerekes és a gyerektelen felnőttekét.)
Ezen eltérések negligálása mögé ugyan állíthatunk egyenlőségi, igazságossági megfontolásokat
(például, hogy a gazdag és a szegény élete ne térjen el), de az biztos, hogy az ilyen átlag-térítés
valakinek a joggazdaságtani értelemben vett teljes kárát (vagyis a fizetési, elfogadási
hajlandóságát) meghaladó, másoknak attól elmaradó kompenzációt biztosít.
Vagyoni kár megtéríthető? Végezetül érdemes visszatérni az alapkérdésre: jó érv-e az, hogy
azért ne legyen kár a személyiségi jogi sérelem, a nem-vagyoni hátrány, mert azt nem lehet
pénzben kifejezni, pénzfizetéssel nem állítható vissza az eredeti állapot. Eddig az állítás első
felével foglalkoztam, és amellett érveltem, hogy az állítás téves: az esetek többségében ki lehet
fejezni pénzben a sérelmet – van is erre módszerünk. Ugyanakkor a második állítás is cáfolható:
mint láttuk, nem az a különbség a vagyoni és a nem-vagyoni hátrányok, jogsértések között,
hogy egyik esetében pénzfizetéssel visszaállítható az az állapot, ami kár nélkül kialakult volna,
a másikban pedig nem. Visszaidézve az 1. ábrát: a vagyoni kár és kártérítés is ugyanúgy
ábrázolható, mint a nem-vagyoni, a sérelemdíj – ha a vízszintes tengelyen nem egy személyiségi
jogot mérünk, hanem például a lakás állapotát, és azt mondjuk, hogy az csökken a kár miatt,
akkor a kártérítés ugyanúgy nem az A pontba visz vissza, hanem a B-be.
331 Dam [2013] 364.

332 Dam [2013] 363.
185
4.3. Megtérítés szükségessége?
A joggazdaságtanban komoly pozitív és normatív viták tárgya, hogy az előző pontban becsült
összegeket meg kell-e fizettetni kártérítés (sérelemdíj) címén a felperesnek. Léteznek olyan
álláspontok, amelyek szerint nem, mert az előző modell nem a nem-vagyoni károk vagyoni
értékét becsli. Nem azt becsli, mert nincs is ilyen – sőt, ha van, akkor kifejezetten negatív. És
éppen emiatt a kártérítési rendszernek nem is kellene foglalkozni velük. Ha mégis megteszi,
akkor inkább rontja, és nem növeli a társadalmi hatékonyságot.
A probléma megértéséhez ismét fel kell idézni a biztosítási közgazdaságtani modelljét, amely
abból indul ki, hogy kockázatkerülő ember mindig szeretne biztosítást kötni; igaz, adott ár
mellett esetleg csak részleges biztosítást. A sérelemdíj ellen érvelők azt próbálják bizonyítani,
hogy a nem-vagyoni károk ellen az emberek többsége (talán senki) nem akarna biztosítást
kötni.
Biztosítási kereslet logikája. A biztosítás során az ember egy fogadást köt a biztosítójával: ha
jól alakulnak a dolgai, ő fizet, ha rosszul, akkor a biztosító. A biztosítás klasszikus modellje333
szerint azért hajlandó erre, mert úgy gondolja, hogy amíg jól alakulnak a dolgai, addig a pénz
számára kevesebbet ér, mint rosszul időkben. Amikor ép a vagyonunk szívesen lemondunk
annak egy kis szeletéről, cserébe azért a kompenzációért, amit akkor kapunk, ha az egy baleset
miatt lecsökken az. Jobban kell a pénz, amikor rosszul alakulnak a dolgok. Közgazdász
szakzsargonnal: a pénz határhaszna magasabb rosszabb időkben. Csakhogy ez az érvelés sokak
szerint nem lehet igaz a nem-vagyoni károk esetén. A nem-vagyoni károk kapcsán a probléma
éppen fordított: valószínűleg, az ilyen esetek jó részében épp akkor ér többet a pénz, amikor
nem következik be a kár.334
Pozitív elemzés: a nem-vagyoni károk kockázata miatti fizetési hajlandóság csak illúzió. Az
állítás: az ilyen balesetek nem növelik, hanem inkább csökkentik a jövedelem (határ-)hasznát.
Viviana A. Zelizer morbid példájával: egy gyerekünk halálára nem kötnénk biztosítást. Nem
lennénk hajlandóak lemondani jövedelmünk egy részéről akkor, amikor vele együtt élvezhetjük,
azért, hogy akkor kapjuk vissza, amikor már nélküle (vélhetően kevesebb élvezettel) tudjuk
csak elkölteni.335 Amikor azt látjuk, hogy az emberek nem-vagyoni károkra (egészség, élet, stb.)
biztosítást kötnek, akkor igazából nem a nem-vagyoni elemek, hanem a vagyoni hatások ellen
biztosítják magukat. Vagyis nem kifejezetten a betegség, a halál az, ami miatt a biztosítást
megkötik, hanem az amiatti kiadások, az amiatt elmaradt vagyoni előny (kieső jövedelem,
utódok alacsonyabb öröksége, csökkenő anyagi jóléte), stb.
Normatív elemzés: nem hatékony ezt megtéríteni. Mint fent, az 1.2. pontban láttuk a biztosítási
érv szerint a kompenzáció értelme az, hogy a károsult számára a kártérítési rendszer nyújtsa
azt a biztosítást, amit magától is megkötne – és terhelje annak költségeit a károkozóra. Ha
magától nem kötne biztosítást, akkor (nagy valószínűséggel) az sem lehet hatékony, ha mást
viszont kötelezünk arra, hogy biztosítsa őt – mert ő maga nem akar biztosítást.
Kicsit pontosabban: a hatékonyság azt követeli, hogy a kártérítési jog olyan előírásokat
tartalmazzon, amelyeket a felek elfogadnának, ha számba veszik, hogy ugyanúgy lehetnek a
károkozók, mint a károsultak. Egy ilyen kompenzáció azt jelentené, hogy rákényszerítjük őket,
hogy biztosítsanak másokat, igaz cserében ők maguk is biztosítva lesznek. Mindezért azonban
333 Lásd például Szalai [2014] 41-45.

334 Friedman [1982], Calfee – Clifford [1993], Shavell [2004] 270, Lindenbergh – Kippersluis [2009] 221-
222, Visscher [2009] 163, Viscusi [2013] 469.
335 Zelizer [1981]
186
árat kell fizetniük (akár felelősségbiztosítás, akár eseti kártérítés formájában) – egy olyan
biztosításért (kompenzációért) cserébe, amit azon az áron nem akarnának megkötni: vélhetően
ex ante maguk is lemondanának erről az összegről, ha ezáltal elkerülhetik a sérelemdíj fizetését.
Kritika. A modell kritikája elsősorban a pozitív elemzést támadja: igaz-e, hogy az emberek
valóban nem kötnének biztosítást nem-vagyoni károkra, hogy amit látunk az csak az ilyen
események vagyoni hatásai elleni biztosítás? A legismertebb kritikát Philip J. Croley és John
D. Hanson fogalmazta meg.336 Szerintük az emberek nem azért kötnek biztosítást, mert a
biztosítási díjként kifizetett pénz (határ)haszna alacsonyabb jó időkben. Szerintük ennél
fontosabb motivációja a biztosításnak, hogy nem akarják, hogy a jólétük nagyon ingadozzon.
Szívesen lemondanak – biztosítási díj formájában – a magasabb jólét egy részéről jó időkben,
ha cserébe tudhatják, hogy rossz időkben egy kompenzáció emeli a jólétüket. Ez a kiegyenlítési
motiváció akkor is igaz marad, ha pénz (határ)haszna csökken a káresemény következtében.
A pozitív vita, mint a legtöbb hasonló, empirikusan nagyon nehezen dönthető el. De szerencsére
nem is feltétlenül szükséges eldönteni. Ugyanis abban minden elemzés egyetért, hogy normatív
oldalról akkor is érdemes ilyen kártérítést, sérelemdíjat fizettetni, ha a biztosítás, a reparáció
nem is szolgáltat erre kellő indokot. Ugyanis, ha kivennénk a rendszerből, akkor ezzel elveszne
a prevenciós hatás is – a magyar és néhány más ország jogirodalmának elnevezésével: az
elismerő funkció.
4.4. Elismerő funkció – büntetés, ösztönzés

Az elismerő funkció esetén nem törekszünk arra, hogy az összeg valamiképpen reagáljon a
felperest ért hatások nagyságára. Abban az irodalom nagyrészt egyetért, hogy amennyiben az
összeg nem csak a hatások nagyságától függ, akkor az ellentétes a kártérítés alapállásával.
Aszerint ugyanis, ha az alperes felelős, akkor a kártérítés nagyságát már egyedül a felperes
oldala határozza meg, vagyis az, hogy mekkora a kára. De sérelemdíj esetén a kérdés áttolódik
a károkozó oldalára: az ő magatartásától függően állapítunk meg kisebb vagy nagyobb
kártérítést.
Mint a 2:52.§ (3) bekezdéséből látszik a sérelemdíj összege nem egyedül a hatások nagyságától
függ – szemben azzal, hogy hogy a kártérítésnél a fizetendő összeget a 6:522.§ a kár nagyságához
köti. Nem meglepő ez a nemzetközi összehasonlítások fényében sem. Több olyan esetkört
találunk – mindenekelőtt a jóhírnév-sértést kell ide sorolni –, amelyek kapcsán szinte mindenhol
az alperes jellemzői, az alperes magatartása (és ezen belül a felelősségének foka) és nem a
felperest ért kár az, ami az összeget determinálja. Gradálásra kerül sor.
A magyar vitában ezek a hátránytól független, az alperes magatartásától (és nem csak
felróhatóságától vétkességétől, hanem például annak fokától) is függő elemek általában
összekapcsolódnak a büntető jelleggel. A sérelemdíj ilyen „magánjogi büntetésként” kezelése
(akár a „káron szerzés tilalmának” tudatos megszegése árán is) megjelenik a magyar
jogirodalomban is. A Ptk. indoklása kifejezetten úgy definiálja a sérelemdíj célját, mint „a
személyiségi jogok megsértésének vagyoni elégtétellel történő közvetett kompenzációja és
egyben magánjogi büntetés”. (kiemelés: SzÁ) És Vékás Lajos is több helyen célnak – igaz:
másodlagos célnak – nevezi azt.337
336 Croley – Hanson [1995]

337 Vékás [2005] 197., Vékás [2013] 4.
187
Ugyanakkor a joggazdaságtani modell szerint mégis különbséget kell tenni aközött, hogy valami
egyszerűen a sérelem elismerését jelenti vagy, hogy valóban büntetés. A kártérítés nagysága
ugyan egyik esetben sem függ a felperest ért hátránytól, de annak összege jelentősen eltér. Az
összeg nagyságán múlik az, hogy valóban magánjogi büntetés lesz-e a sérelemdíjból. Viszont
mivel a fókusz mindkét esetben az alperes magatartására kerül (a felperest ért hátrányok
helyett), így itt a reparációs (kompenzációs) funkció kiesik, és marad a prevenció – az összeget
ez határozza meg.
Elismerő funkció. A kérdés: ha csak az elismerő funkció létezik, akkor ezen cél eléréséhez
szükséges-e az, hogy az alperest fizetésre is kötelezzük. Sok esetben erre nem is kerül sor. Ilyen
például a reparatív végzések jó része (például a sajtóhelyreigazítás); ilyen a német
Feststellungsurteil, amely esetben csak a jogsértés tényét mondják ki.
Más esetben megítélnek összeget is – de ez sokszor csak szimbolikus: nem is próbálják a
hátrányt, a kárt valóban mérni. Klasszikus példája ennek az angol common lawban ismert
nominal damages, vagy contemptuos damages: ilyenkor minimális összegek megítélésével
zárulnak perek. (Az egyik legtöbbet hivatkozott a Reynolds v Times Newspapers338, amelyben
egy rágalmazás kapcsán 0.01 fontot ítélt meg a bíróság nominal damages címén.)
Ugyan az elismerő funkció esetén – mivel nem is próbálják megbecsülni a kompenzációhoz
szükséges összeget – eleve a büntető funkciót emeli ki az irodalom, de – mint láttuk –
büntetésről csak akkor érdemes beszélni, ha az összeg magasabb, mint ami a kompenzációhoz
kellene. Az előző példák pont azt mutatják, hogy az elismerő funkció nem jelent egyben
büntetést is.
Büntető kártérítés. A büntető kártérítést a joggazdaságtani szempontok szerint úgy
definiálhatjuk, mint olyan kártérítés, amelynek az összege meghaladja a közgazdasági
értelemben vett teljes kárt, vagyis, amikor a káron szerzést megengedjük.339 Mint a káron
szerzés elemzésekor a 2.3 pontban láttuk, erre egyrészt a bizonyítási problémák jelenthetnek
indokot. De lehet cél kifejezetten az is, hogy magas legyen a kártérítés.
Minden jogrendszerben ismerünk példát ilyenre is, vagyis amikor az elismerés miatt megítélt
összeg tudatosan meghaladja a valós kárt, hátrányt. Az angol jogban ilyen az exemplary
damages, amikor vagy a károkozó magatartás elítélése miatt ítélnek meg magasabb összeget,
vagy akkor, amikor attól tartanak, hogy a károkozó kifejezetten azzal a tudattal sértette mag
a másik jogát, hogy a sértettek várhatóan egy viszonylag kis összeget is elfogadnak
kompenzációként peren kívüli megegyezés során.340 (Ez volt a helyzet a Broome v. Cassell &
Co Ltd. esetben341.) Más kérdés, hogy ilyen kártérítést nem ítélnek meg személyi sérülések
esetén, és akkor sem, ha a jogsértőt büntetőjogilag is felelősségre vonták.342 Németországban az
alkotmánybíróság is kimondta, hogy alkotmányos, ha a preventív funkció miatt ugyanolyan
károkért eltérő összeget ítélnek meg, amennyiben ezt a prevenció megköveteli.343 És a francia
jog is ismeri a dommage moral intézményét, amelynek összege függ attól, hogy a bíróság
338 [2011] 2 AC 127.

339 Polinsky – Shavell [2009] 228.
340 Dam [2013] 351.
341 [1972] AC 1027, [1972] 2 WLR 645, [1972] 1 All ER 801
342 Dam [2013] 358.
343 BVerfG 8 March 2000, NJW 2000, 2187.
188
mennyire ítéli el az alperes magatartását. (Dam külön kiemeli, hogy ezt a kártérítési formát –
például védjegysértés esetén – jogi személyek esetén is megítélik.344)
Mint láttuk a 2.3 pontban, a büntető kártérítés melletti fő érv az, hogy a teljes kártérítés által
megkövetelt összeghez képest ez erősebben ösztönzi a kár megelőzésére a potenciális
károkozókat. De ez nem lehet minden esetben cél – hiszen ezzel sok esetben a társadalom
számára fontos tevékenységektől riasztanánk el. Tudjuk azonban azt is, hogy szándékosság
kapcsán ugyanannak a kármegelőzési ösztönzőnek a megteremtéséhez magasabb kártérítés
kell.345 Amikor tehát azt látjuk, hogy a nemzetközi gyakorlatban ezeket a büntető elemeket (ha
nem is büntető kártérítésnek hívva), olyan „balesetek” esetén alkalmazzák, amelyeket az esetek
többségében, nagy valószínűséggel szándékosan okoznak, akkor erre a normatív joggazdaságtan
szerint indokolt eltérésre találunk példát.
Arra pedig, hogy nem csak a szándékosság, hanem a vétkesség, felróhatóság magasabb foka is
emeli a megítélt összeget, a bizonyítási problémák jelenthetnek indokot a hasznosságelvű
normatív joggazdaságtani elemzés szerint. Ha csak a szándékosság alapozhatna meg ilyen
magas büntetéseket, akkor az elkövető, jogsértő sok esetben viszonylag könnyen álcázhatná azt
nem szándékos, csak súlyosan vétkes magatartásnak. Ezt a bizonyítási ösztönzőt csökkentjük,
ha a büntető elem nem egyszerre jelenik meg a szándékosság határán, hanem gyengébb
formában már korábban is a rendszer részévé válik.
Büntetés-e a büntetés, vagy csak a kompenzáció egy formája? Felmerül ugyanakkor, hogy a
hátrányt meghaladó kártérítés valóban nem is prevenciót szolgálja, hanem, hogy ezen keresztül
egyszerűen bizonyos speciális kompenzáció történik. Fézer Tamás veti fel, hogy a büntető és a
kompenzáló funkció nem biztos, hogy szembeállítható. Érvelése szerint az a magatartás, amit
szankcionálni akarunk magában is súlyosbítja a felperest ért „hatást”. Konkrétabban: ha valaki
az elvárástól jobban elmaradva (a gondatlanság magasabb fokán állva), esetleg szándékosan
sérti meg valaki más jogát, az a sértett pszichéjére magában is – az okozott egyéb hatásoktól
függetlenül, azokhoz hozzáadódva – károsan hathat.346 Vagyis az, amit büntetésnek tartunk, a
szubjektív elemeket is figyelembe vevő mérlegelés (és a közgazdaságtan kárfelfogása ilyen) még
egyszerűen a hátrányok megtérítéséhez sorolna.
Ez az érv más jogokban expliciten is megjelenik. Az angol jogban eltérő néven eltérő kárfajtát
ítélnek meg akkor, ha annak indoka csak a károkozó elítélése, és ha úgy gondolják, hogy a
károkozó speciális magatartása az itt említett szubjektív elemekkel „továbbsúlyosbította” a
károsult kárát. Előbbit szolgálja az említett exemplary damages, míg az utóbbi esetén
aggravated damages-ről beszélnek.347
5. Összefoglalás
A fejezet áttekintette és ütköztette a joggazdaságtan (közgazdaságtan) és a jog kárfogalmát.
Összevetettük azt az összeget, amit a két megközelítés szerint szerencsés megtérítetni. A
joggazdaságtan kárfogalmának kulcsa az elfogadási hajlandóság: az az összeg, amely
ugyanolyan jó helyzetbe (de nem ugyanabba a helyzetbe!) hozza a károsultat, amilyenben akkor
lenne, ha nem következett volna be a kár. Azt is láttuk azonban, hogy a normatív
344 Dam [2013] 352.

345 Shavell [2004] 245., Polinsky – Shavell [2009] 233-234, Visscher [2009] 167., Posner [2011] 260-265.
346 Fézer [2014] 344-345.
347 Dam [2013] 358.
189
közgazdaságtan a károsultat ért ilyen kárt csak akkor téríttetné meg, ha az egyben externália
is. Ha azt a károsult nem fogadta el előzetesen legalább implicit formában, illetve, ha
(vélhetően) nincs azt ellentételező pozitív hatás a társadalom, a gazdaság valamely más
tagjánál.
A jog kárfogalma ezen normatív joggazdaságtani állásponttal több ponton – esetleg: nem várt
– hasonlóságot mutat, míg más pontokon (talán) nyilvánvaló ellentétbe kerül. Előbbire lehet
példa a beleegyezés jogellenességet kizáró jellege. A joggazdaságtan lehetőség-költség
fogalmához roppant hasonló megközelítés az, amit a kárcsökkentés vagy az elmaradt vagyoni
előny jogi fogalma kapcsán látunk. A két megközelítés közötti ütközés kézenfekvő példája pedig
a károk köréből implicit módon kizárt hátrányok köre – elsősorban az előszereteti érték.
A fejezet felhívta a figyelmet arra is, hogy ha tiszta is, hogy mi a jogi értelemben vett (elismert)
kár, a jog számára releváns kérdések ettől még akadnak. A kártérítés pontos összege ugyanis
több közgazdasági, statisztikai módszerrel is becsülhető, és ezek joghatása – különösen
ösztönzési és prevenciós szempontból – nagyon eltérő lehet. Ha a cél a költségalapú ösztönzők
erősítése, akkor a lehetséges eszközök közül lehet választani olyanokat, amelyek magasabb
kárösszeget becsülnek – ha a túlzott elővigyázatosságtól, a túlzott kockázatkerüléstől tartunk,
akkor vannak alacsonyabb összeget eredményező „szakmai ugyanúgy helyes” megoldások is.
A fejezet megmutatta, hogy a nem vagyoni károk (a magyar polgári jogban ezek egy része a
sérelemdíj) és a (vagyoni) károk között a joggazdaságtan a megtéríthetőség, mérhetőség
tekintetében miért nem lát különbséget. (Pontosabban, hogy elméleti szempontból miért nem
lát ilyet – és gyakorlati szempontok szerint is miért csak ritkán.) Ugyanakkor mgpróbáltam
rávilágítani arra is, hogy vannak olyan nem-vagyoni károk, amelyek reparációja kapcsán
felmerülhetnek fenntartások. De ezzel együtt is igaznak tűnik, hogy a normatív joggazdaságtan
a hátrányok szélesebb körének megtérítését igazolja, mint ami belefér a jog kár (vagyoni
hátrány) és személyiségi jogsértés kategóriáiba.
A fejezet kitért a magyar irodalomban is megjelenő vitára: büntető kártérítésnek tekinthető-e
a sérelemdíj. A végkövetkeztetés: nem egyértelmű, hogy miért lenne az. Ugyanis célja egy
jogsérelem kompenzálása (láttuk: a kompenzálás a joggazdaságtan szemében nem lehetetlen,
illetve csak annyira lehetetlen, mint a vagyoni károké). Azt sem tagadtam azonban, hogy
lehetek olyan esetek (mindenekelőtt a gradálás kapcsán), amikor valóban sor kerülhet
büntetésre, vagy (joggazdaságtani értelemben) a káron felüli marasztalásra. Ezt hatékonysági
szempontból olykor indokolt is lehet, bár az elsősorban az eljárásjogi szabályokból fakadó
problémái is nyilvánvalóak.
Irodalom jegyzék
Arlen, Jennifer [2000]: Tort Damages. in: Boudewijn Bouckaert– Gerrit De Geest (szerk):
Encyclopedia of Law and Economics, Volume II. Civil Law and Economics. Cheltenham,
UK: Edward Elgar 682-734
Ashenfelter, Orley [2006]: Measuring the Value of a Statistical Life: Problems and Prospects.
The Economic Journal 116 10-23.
Bartus Gábor – Szalai Ákos [2014]: Környezet, jog, gazdaságtan – Közpolitikai eszközök és
joggazdaságtani magyarázatok Budapest: Pázmány Press
190
Ben-Shahar, Omri [2009]: Causation and foreseeability. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law
and Economics Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar 83-108.
Bishop, William [1982]: Economic loss in tort. Oxford Journal of Legal Studies 2, 1–29.
Boardman, Anthony – David Greenberg – Aidan Vining – David Weimer [2011]: Cost-Benefit
Analysis. Concepts and Practices. (4th edition) Upper Saddle River, NJ: Prentice Hill
Bodie, Zvi – Robert C. Merton – David L. Cleeton [2011]: A pénzügyek közgazdaságtana,
Osiris, Budapest
Boronkay Miklós [2007]: A káronszerzés tilalma az új Polgári Törvénnyköyvben. Polgári Jogi
Kodifikáció. 2007/6. 22-25.
Boronkay Miklós [2013]: A képmáshoz és a hangfelvételhez fűződő jog. In Madias Res (1) 111-
128
Boytha György [2003]: A személyiségi jogok megsértésének vagyoni szankcionálása. Polgári
Jogi Kodifikáció 2003/1. 3-6.
Bussani, Mauro – Vernon Valentine Palmer [2003], The notion of pure economic loss and its
setting in Mauro Bussani – Vernon Valentine Palmer (szerk.): Pure Economic Loss in Europe.
Cambridge – New York: Cambridge University Press
Calfee, John E. – Winston, Clifford [1993]: The Consumer Welfare Effects of Liabilityfor Pain
and Suffering: An Exploratory Analysis, Brookings Papers on EconomicActivity:
Microeconomics 1 133-196.
Cooter, Robert – David DePianto [2013]: Damages for Incompensable Harms. in: Jennifer H.
Arlen (szerk): Research Handbook on the Economics of Torts. Cheltenham, UK – Northampon,
MA, USA: Edward Elgar 439-459.
Budapest.
Croley, Stephen P. – John D. Hanson [1995]: The Non Pecuniary Costs of Accidents: Pain-
and-suff ering Damages in Tort Law. Harvard Law Review 108, 1785–1917.
Csehi Zoltán [2005]: Gondolatok a kártérítési jog polgári jogi szablyáinak oktatásáról. in: Diké
kísértése, Magánjogi és kultúrtörténeti tanulmányok. Gondolat, Budapest
Dari-Mattiacci, Giuseppe – Barbara Mangan [2005], Disappearing Defendants v. Judgment
Proof Injurers: Upgrading the Theory of Tort Law Failures. George Mason University Law and
Economics Working Paper Series 05-01
Dari-Mattiacci, Giuseppe – Hans-Bernd Schäfer [2007], The core of pure economic loss
International Review of Law and Economics 27 8–28
Fézer Tamás [2011a]: A polgári jogi felelősség természete. in: Fézer Tamás (szerk): A kártérítési
jog magyarázata. Complex, Budapest (e-könyv)
191
Fézer Tamás [2011b]: Felelősség a személyhez fűződő jogok megsértéséért – sérelemdíj (nem-
vagyoni kártérítés). in: Fézer Tamás (szerk): A kártérítési jog magyarázata. Complex, Budapest
(e-könyv)
Fézer Tamás [2014] in: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi
V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. I. kötet Opten, Budapest, 2014
Friedman, David [1982]: What is ‘fair compensation’ for death or injury? International Review
of Law and Economics 2 81–93
Harmathy Attila [2013] in: Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata VI/VI.,
Harmadik, Negyedik, Ötödik és Hatodik Rész. Budapest, HVG-ORAC
Heyne, Paul – Boettke, Peter – Prychitko, David [2004]: A közgazdasági gondolkodás alapjai.
Hirshleifer, Jack. – Amihai Glazer – David Hirshleifer [2009]: Mikroökonómia - Árelmélet és
alkalmazásai. Osiris Kiadó, Budapest
Jackson, Howell E. – Louis Kaplow – Steven M. Shavell – W. Kip Viscusi – David Cope [2011]:
Analytical Methods for Lawyers. (2 edition) New York, NY, USA: Foundation Press
Jef De Mot [2009]: Pure economic loss. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law and Economics
Cheltenham: UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar 201-214
Kaplow, Louis – Steven Shavell [2002]: Fairness versus Welfare, Cambridge, MA: Harvard
University Press.
Koop, Gary [2008]: Közgazdasági adatok elemzése. Osiris, Budapest
Koziol, Helmut [2015], Comparative Conclusions. in Helmut Koziol (szerk.): Basic Questions
of Tort Law from a Comparative Perspective. Wien: Jan Sramek. 685-838
Lábady Tamás [2013a] in: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári
Törvénykönyvhöz KJK, Budapest, 2014.
Lábady Tamás [2013b]: in: Vékás Lajos (szerk): A polgári törvénykönyv magyarázatokkal.
Complex, Budapest
Layard, Richard – Stephen Glaister, S [1994]: Introduction. in: Richard Layard – Stephen
Glaister (szerk.): Cost-Benefit Analysis. Cambridge, UK: Cambridge University Press
Lindenbergh, Siewert D. – Peter P.M. van Kippersluis [2009]: Non pecuniary losses. in: Michael
Faure (szerk.): Tort Law and Economics Cheltenham:, UK – Northampton, MA, USA: Edward
Elgar 215-227
Mankiw, N. Gregory [2011]: A közgazdaságtan alapjai. Osiris, Budapest
Metzinger Péter [2012]: A szakértői bizonyítás hatékonysága a gazdasági perekben, de lege lata
és de lege ferenda. Pázmány Law Working Paper 2012/3
192
Nagy Gergő [2014]: Sérelemdíj: mi változik? in: Fazekas Marianna (szerk.): Jogi tanullmányok.
ELTE ÁJK, Budapest
Orosz Árpád [2014] in: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi
V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. IV. kötet Opten, Budapest, 2014
Petrik Ferenc [2003]: A nem vagyoni kár megtérítése védelmében. Polgári Jogi Kodifikáció
2003/1. 6-8.
Polinsky, A. Mitchell – Steven Shavell [2000]: Punitive damages. in: Boudewijn Bouckaert –
Gerrit De Geest (szerk): Encyclopedia of Law and Economics, Volume II. Civil Law and
Economics. Cheltenham, UK: Edward Elgar 764-781.
Polinsky, A. Mitchell – Steven Shavell [2009]: Punitive damages. in: Michael Faure (szerk.):
Tort Law and Economics Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar 228-244
Porat, Ariel – Avraham Tabbach [2011]: Willingness to Pay, Death, Wealth, and Damages.
American Law and Economics Review 13 (1): 45-102.
Business
Rizzo, Mario [1982]: The economic loss problem: A comment on Bishop. Oxford Journal of
Legal Studies 2, 197–206.
Rosen, Sherwin [1974]: Hedonic prices and implicit markets: product differentiation in pure
competition. Journal of Political Economy. 82 (1) 34–55.
Sharkey, Catherine M. [2013]: Economic Analysis of Punitive Damages: Theory, Empirics, and
Doctrine. in: Jennifer H. Arlen (szerk): Research Handbook on the Economics of Torts.
Cheltenham, UK – Northampon, MA, USA: Edward Elgar
Press
Szabó Imre [2009]: A bíróság és a szakértők együttműködése a polgári perekben. in: Wopera
Zsuzsa – Asztalos Zsófia (szerk): Egységesülő polgári eljárásjog Európában. HVG-Orac,
Budapest
Szalai Ákos [2014]: Prevenció és reparáció a kártérítési jogban. A kártérítési jog és
alternatívái a két cél szolgálatában. Állam- és Jogtudomány LV. 3. szám 36-59.
Szalai Ákos [2015]: Veszélyes üzemi felelősség – joggazdaságtani hatások. Állam- és

Jogtudomány LVI. 4. szám 45-69.
Vékás Lajos [2005]: Sérelemdíj-fájdalomdíj: Gondolatok az új Ptk. reformjavaslatáról. Magyar

Jog 193-207.
Vékás Lajos [2013]: Bírálat és jobbító észrevételek az új Ptk. törvényjavaslatához (a
zárószavazás előtt). Magyar Jog 1-7.
Viscusi, W. Kip – Joseph E. Aldy [2003]: The Value of a Statistical Life: A Critical Review of
Market Estimates Throughout the World. Journal of Risk and Uncertainty 27 5–76.
Viscusi, W. Kip [1993]: The Value of Risks to Life and Health. Journal of Economic Literature
31 (4) 1912-1946.
193
Viscusi, W. Kip [2013]: Empirical Analysis of Tort Damages. in: Jennifer H. Arlen (szerk):
Research Handbook on the Economics of Torts. Cheltenham, UK – Northampon, MA, USA:
Edward Elgar 460-485.
Visscher, Louis T. [2009]: Tort damages. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law and Economics
Cheltenham:, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar 153-200
Zelizer, Viviana A. [1981]: The Price and Value of Children: The Case of Children's Insurance.
American Journal of Sociology 86, 1036-1056.
194
8.1. ábra: A teljes kártérítés közgazdaságtani fogalma
Cooter –Ulen [2004] 341, Cooter – DePianto [2013] 443. alapján
8.2 ábra: A regressziós elemzés alapsémája
195
196
1. függelék: A tiszta gazdasági kár típusesetei és megtérítésük egyes európai
országokban
IG EN
Esetek N EM
D eliktuális Szerződés Szabályozás
Lezárt infrastruktúra
Fertőző marha Fr, Gr, Cr B, Eng, Sco, D, A, P, Can, USA,
Lezárt autóút – időveszteség Fr B, E, Eng, Sco, D, A, P, S, SF
Elzárt bejárat Fr, B, I, E, Gr, Eng, NL, P
Lepattanó kár
Kábel: áramkimaradás Fr, B, I, E, Gr, NL, D, P Eng, Sco, A
Kábel: gyárleállás Fr, B, I, E, Gr, NL Eng, Sco, D, A, P, S, SF
Kábel: fizetéskiesés Fr, E, Cr, Que I, Gr, Eng, Sco, D, A, P, S, SF, C
B, Gr, Eng, Sco, NL, D, A, P, S,
Kieső (nem fizetett) sztár Fr, I,
Izr, Pl, Que SA
Leégő vetítőgép B, I, E, D, A, S, SF Fr Eng
Fr, B, I, E, Gr, NL, D, A, P, Cr,
Lemondott hajóút Eng, Sco
DK, Jap, Pl SA
Á tvállalt kár
Kieső és fizetett munkás I, NL, A Fr, B, D, P, SF Gr, Eng, Sco, S
Fr, B, E, Gr, NL, A, P, USA,
Elfoglalt házastárs Eng, Sco, D, S, SF, Can, Cr, Pl
Izr, Jap, Que SA
R ossz tanácsadás, teljesítés
A műkincsszakértő hibája I, Eng, A Gr, NL, D
Rossz jogi tanács Fr, B, I, E, Gr, Eng, Sco, NL D D, A
Fr, B, I, NL, USA, Cr, DK, Jap,
Könyvvizsgáló felelőssége S, SF SA Eng, Sco, D, A, Can
Pl, Que
Rossz ajánlás Fr, B, I, E, Gr, Eng, Sco, NL, A Gr, D, P A S, SF
Fr, B, I, Gr, NL, D, A, P, Can,
Névtelen informátor Pl S, Izr, Pl SF
USA, Cr, Jap, Que, SA
Figyelmetlen építész Fr, B, Eng, Sco D, A NL, S, SF
Kettős eladás: tud róla Fr, B, NL, P* Eng, Sco, D, S, SF
Kettős eladás: nem tud róla P* Fr, B, NL, D, P, S, SF
Alvállalkozó felelőssége Fr, I, E, Gr, NL D A B
H asonló esetek
Vásárlási ígéret visszavonása Fr, B, I, E, Gr, NL D, P, S, SF A Eng, Sco
* Ha az adásvétel tárgya számítógép
A: Ausztria, B: Belgium, Can: Kanada, Cr: Horvátország, D: Németország, DK: Dánia, E: Spanyolország, Eng: Anglia, Fr:
Franciaország, Gr: Görögország, I: Olaszország, Izr: Izrael, Jap: Japán, NL: Hollandia, P: Portugália, Pl: Lengyelország, Que:
Quebec, S: Svédország, SA: Dél-Afrika, Sco: Skócia, SF: Finnország, USA: Amerikai Egyesült Államok.
Esetek:
Kábel: áramkimaradás = Munkagép átvág egy kábelt, ami áramkimaradást okoz
Kábel: gyárleállás = ua., mint az előző, de
Kábel: fizetéskiesés = ua. mint az előző, de olyan alkalmi (napról napra felvett) munkások perelnek bérkiesésért, akik az
áramkimaradás miatt elveszítik a munkájukat
Kieső és fizetett munkás = munkavállaló nem tudja ellátni a feladatát, a munkaadónak fizetnie kell a távollét idejére is – a
munkaadó perel ezen kiadásáért
Kieső (nem fizetett) kulcsjátékos = sportcsapat kulcsjátékosa megsérül egy balesetben, amely miatt a csapat teljesítménye
visszaesik (lemarad a rájátszásról)
Fertőző marha = fertőző marha elszabadul egy farmról, és emiatt a kormányzat megtiltja a marhahús és tej-kereskedelmet a
régióban – a többi gazda perli a marha tulajdonosát
Figyelmetlen építész = Egy építészt megbíznak egy épület megépítésével, és a tulajdonos kinevez egy építési felügyelőt is a munka
ellenőrzésére. A felügyelő rossz munkája miatt az építész egy munkát kétszer kénytelen elvégezni. Az emiatt kieső nyereségéért
perli a felügyelőt (mert a tulajdonoson nem lehet azt behajtani.)
Lemondott hajóút = Egy hajózási baleset miatt egy hajó bérlője nem tud két előre leszervezett utat teljesíteni. Ő perli a baleset
okozóját az elmaradt haszonra.
Leégő vetítőgép = egy moziban leég egy vetítőgép, amely miatt a mozi nem tud üzemelni napokig. A kieső haszonra perlik a gép
gyártóját (más vagyontárgy nem fogott tüzet – más anyagi kár nincs).
Elfoglalt házastárs = egy baleset miatt ápolásra szoruló férjet a felesége ápolja, aki ezért nem tudja vinni a vállalkozást – a kieső
jövedelemért perelnek
A műkincsszakértő hibája = egy műkincsszakértő tévesen állítja egy képről, hogy az valódi, a képet ezért magasabb áron adják el,
a vevő perli a szakértőt
Kettős eladás: tud róla = az eladó két vevőnek adja el ugyanazt az ingatlant (vagy számítógépet), az eladó elérhetetlen – az első
vevő arra az összegre perli a második vevőt, amennyit nyert volna az üzleten – a második vevő tudott az első szerződésről
Kettős eladás: nem tud róla = ua. mint az előző, de a második vevő nem tudott az első szerződésről
Alvállalkozó felelőssége = Egy fővállalkozó megbíz az alvállalkozót, hogy egy házfelújítás során végezzen el egy adott munkát. A
rossz munkája miatt a tulajdonos kénytelen azt mással ismét elvégeztetni, majd az alvállalkozót perli a kiadásai megtérítése végett
– a fővállalkozó közben csődbe ment.
Rossz jogi tanács = Egy ügyvéd rosszul készít el egy végrendeletet, ami miatt az nem lesz érvényes. Az örökös, aki a végakarat
szerint örökölt volna perli az ügyvédet.
Lezárt autóút – időveszteség = egy baleset miatt le kell zárni egy autópályát, a balesete okozóját perlik azok, akik a dugóban
ragadtak, illetve akik kerülő úton ugyan elérték a céljukat, de később
Elzárt bejárat = Egy teherautóval egy kertészet bejáratához parkolnak, majd az autó – rossz állapota miatt – nem indul két napig.
A kertészet perli a kocsi tulajdonosát a kieső profit miatt.
Könyvvizsgáló felelőssége = egy könyvvizsgáló rosszul (túl magasra) értékeli a céget, a cég tulajdonosa átadja ezt a dokumentumot
a céget felvásárolni szándékozó vevőnek – a vevő perli a könyvvizsgálót
Rossz ajánlás = egy munkaadó összekever két munkavállalót, és ezért rosszabb ajánlást ad ki a károsultról, aki a munkaadót perli
Vásárlási ígéret visszavonása = A vevő akkor hajlandó megvásárolni egy ingatlant, ha az azon levő építményeket elbontják. Jelzi
az eladónak, hogy már csak néhány apróságban kell megegyezniük. Ezt látva az eladó (a vevő tudtával) elbontja az épületeket, és
visszautasít egy ajánlatot. Amikor a vevő mégsem köt vele szerződést, akkor a bonts miatti veszteségen túl ezen üzlet elmaradása
miatti haszonkieséséért is perli a vevőt.
Névtelen informátor = egy hitelminősítő intézet egy névtelen telefonhívást kap arról, hogy egy cég csődbe fog menni, nem ellenőrzi
ezt az információt, hanem átadja a banknak, aki felmondja a cég hitelszerződését – a cég perli a hitelminősítőt.
198
V I. V eszélyes üzem i felelősség – joggazdaságtani hatások
A magyar jog ismeri a veszélyes üzemi felelősség fogalmát. A Ptk. a 6:535.§ (1) bekezdése
„fokozott veszéllyel járó tevékenység” esetén a veszélyes üzemi felelősséget rendeli alkalmazni
az üzembentartóval szemben.
6:535. § [A veszélyes üzemi felelősség]
(1) Aki fokozott veszéllyel járó tevékenységet folytat, köteles az ebből eredő kárt megtéríteni. Mentesül a
felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kárt olyan elháríthatatlan ok idézte elő, amely a fokozott veszéllyel
járó tevékenység körén kívül esik.
A Ptk. azonban (a környezetet veszélyeztető tevékenységek és a veszélyes állatok kivételével)

nem definiálja, hogy mikor is tekinthető egy tevékenység fokozott veszéllyel járónak. Léteznek
ugyan olyan törvények348, amelyek egyes tevékenységekről kimondják azok veszélyes üzemi
jellegét (vagy egyszerűen a felelősség szabályozásakor a veszélyes üzemi felelősség
tényálláselemeit veszik át), de általános jelleggel ilyen definíciót a jogalkotó nem ad. A
törvényben nem szabályozott tevékenységek besorolását a jog a bírói jogalkalmazásra bízza.
A kommentárirodalomban349 egyértelműen a Fővárosi Ítélőtábla BDT2012.2661 számú
esetének indoklása a hivatkozási alap. Ez két alternatív feltételt fogalmaz meg: fokozott
veszéllyel jár…
(i) „…az a tevékenység, amelynek a folytatása során fellépő, viszonylag csekély mértékű
rendellenesség is súlyos kárral fenyegető veszélyhelyzetet – életveszélyt, maradandó
fogyatékosságot okozó sérülés, maradandó egészségromlás vagy tetemes vagyoni
hátrány bekövetkezésének veszélyét – alakíthat ki.” illetve „a tevékenység akkor is,
ha folytatójának csekélyebb mértékű vétkessége – akár enyhe fokú gondatlansága –
ugyanilyen súlyos kárveszéllyel fenyegető helyzetet teremthet.” [kiemelés – SzÁ]
(ii) „az a tevékenység is, amely – akár a tevékenység folytatásában bekövetkező
rendellenesség, akár a tevékenységet folytató személy csekélyebb fokú vétkessége
következtében – egyszerre nagyobb számú személy életét, testi épségét, egészségét
vagy vagyonát fenyegető kárveszélyt idéz elő.” [kiemelés – SzÁ]
Ehhez teszi hozzá a kommentárirodalom harmadik alternatív feltételként, hogy olyan
folyamatokról van szó, ahol az erőhatásokat gépi folyamatok vagy a természet
megsokszorozzák.350
A mostani fejezet célja megvizsgálni, hogy ösztönzési, prevenciós szempontból mikor érdemes
alkalmazni a veszélyes üzemi felelősséget, pontosabban, hogy milyen hatásokkal jár az, ha egy
tevékenységet ennek minősítenek – és kártérítési felelősségét nem a felróhatóság alapján ítélik
meg. Kérdésünk az lesz, hogy miben tér el a veszélyes üzemi felelősség ösztönzési hatása a
348 Például veszélyes üzemnek minődül - vagy a törvény megfogalmazása értelmében a veszélyes üzemi
felelősséghez hasonlóan, csak akkor mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a kár működési körén
kívüli elháríthatatlan ok okozta – az óvoda, az iskola, a kollégium, a gyakorlati képzés szervezője a
gyerek, a tanuló elhelyezéssel, tanulói jogviszonnyal, kollégiumi tagsági viszonnyal, gyakorlati képzéssel
összefüggő káraiért a Köot. 59. § (3) alapján; hasonlóan a felsőoktatási intézmény, a gyakorlati képzés
szervezője a Feot. 56. § (4) alapján; a géntechnológiai tevékenységből eredő károkért a géntechnológiai
tevékenységről szóló 1998. évi XXVII. törvény 27. § alapján.
349 Lábady [2014] Par 59.28, Fuglinszky [2014] 106.
199
felróhatóságon alapuló felelősségétől. Először is szögezzük le: ugyan az irodalomban
megjelennek olyan álláspontok, amelyek aszerint tesznek különbséget a két rendszer között,
hogy az egyiknek tulajdonítanak ilyen hatást, a másiknak nem351, de – mint a harmadik
fejezetben láttuk már – mindkét felelősségi formának van preventív, az elővigyázatosságot
ösztönző hatása. Mindkettő hat az elővigyázatosságra csak más-más módon.
A fejezetben először azt tekintjük át, hogy más jogrendszerek gyakorlatát tekintjük át, hogy
lássuk: a magyar jog megoldása mennyiben felel meg ezekének, vagy mennyiben egyedi. Ezután
a magyar veszélyes üzemi felelősséget próbáljuk elhelyezni a lehetséges felelősségi modellek
palettáján – szembeállítva a felróhatósági felelősség magyar rendszerével. A harmadik alfejezet
elemzi, azt, hogy milyen változásokat okoz az elővigyázatossági ösztönzőkben az, ha egy
tevékenységet veszélyes üzemként kezelünk. A negyedikben pedig egy az irodalomban gyakran
előkerülő érvet vizsgálunk majd: a kockázatelosztás érvét. Azt próbálom ott bizonyítani, hogy
ez nem önálló szempont, hanem csak a prevenciós modell leegyszerűsített tesztje – magyarán:
végső soron azt vizsgálja, hogy kit akarunk erősebben ösztönözni.
1. V eszélyesség szerepe az angol, francia, ném et és am erikai kártérítési jogba n

Nem minden jog ismeri a veszélyes üzemi felelősség kategóriáját. A legtöbb jogban létezik a
szokásos – magyarul felróhatóságinak nevezett – kártérítési alapesethez képest szigorúbb, sok
helyen már kifejezetten objektív-tárgyi felelősség is, de ennek alkalmazását nem mindig kötik
a károkozó tevékenység veszélyességéhez. Az angol jogban például a tevékenység veszélyessége
nem játszik szerepet a strict liability alkalmazásakor. A francia jog sem ismeri a veszélyes üzem
fogalmát – igaz ott egy generálkaluzula alapján lényegesen tágabb körben alkalmazható
objektív-tárgyi felelősség, mint a mi veszélyes üzemi felelősségünk. A német jogban létezik
veszélyes üzem, de ez a felelősségi forma csak akkor alkalmazható, ha azt külön törvény
elrendeli. A magyarhoz a legközelebb talán az amerikai common law kategóriája van, amely a
bírókra bízza, hogy különösen veszélyes tevékenységnek tekint-e valamit, hiszen akkor stict
liabilityt kell alkalmazni – igaz ennek a tevékenységi körnek az értelmezése eléggé eltér a magyar
veszélyes üzemi felelősségétől.
Anglia. Az angol common lawban a Rylands v. Flatcher eset352 óta ismert a strict liability, és
az eset napjainkba bevett értelmezése353 szerint arra akkor lehet hivatkozni, ha valaki a földjén,
telkén olyan dolgot tart, ami ott nem megszokott, „kivételesen veszélyes”354, ami onnan
„megszökhet” és nem előreláthatatlan károkat okoz. A második világháború óta azonban alig
találunk olyan esetet, amikor erre hivatkozva a felperes pert nyert volna.355 Az egyik olyan
esetben, amikor a bíróság hivatkozott erre a precedensre (igaz éppen azért, hogy az
előreláthatatlanság miatt elutasítsa a felperes keresetét az alperes ellen, aki perklóretilént
351 Fézer Tamás szerint például: „A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatója nem mentheti ki magát
a felelősség alól arra való hivatkozással, hogy magatartása nem volt felróható: legnagyobb körültekintése
ellenére, vétkességére tekintet nélkül felelős lesz a veszélyes üzem működési körében okozott károk
megtérítéséért. A prevenció ebben a körben aligha vizsgálható.” Fézer [2011] Par.1.205
Ezzel szemben Marton Géza jól ismert érvelése szerint – a bizonyítási szükséghelyzet miatt – épp a
vétkességi felelősség nem hordoz magában kellő preventív erőt. Marton [1993] 60-61.
352 Rylands v. Flatcher (1866) LR 1 Ex 265, 279
353 Dam [2013] 446
354 Lord Hofman véleménye a Transco plc. v. Stockport ügyben ([2003] UKHL 61 [2004[ 2 AC 1.)
355 Dam [2013] 447.
200
tárolt, és az beszivárgott a felperes vízbázisába)356 a bíróság maga mondta ki, hogy a veszélyes
tevékenységek esetén alkalmazandó eljárásokat (vagyis igazából az ilyen esetekben elvárható
magatartást) jogszabályokban kell szabályozni. Vagyis az angol jog ma már elsősorban
jogszabályokban előírt magatartások betartását vizsgálja – végső soron véktességet keres és
nem strict liabilityt alkalmaz. Kivételt képez ez alól a private nuisance doktrínája, amely ugyan
átfogja a veszélyes tevékenységek nagy részét, de nem a veszélyességük, hanem az okozott kár
formája alapján különbözteti meg az ügyeket.357
Franciaország. Hasonlóképpen hiányzik a veszélyes üzemi felelősség a francia jogból is. Ott
azonban a XIX. század vége óta a Code Civil 1384.§ első mondatának bevett értelmezése szerint
eleve objektív-tárgyi felelősséget állapítanak meg a valaki tulajdonában álló dolgok által okozott
károk esetén. A mi veszélyes üzem fogalmunk ebbe a körbe beletartozik – viszont annál ez a
francia kategória lényegesen tágabb, így nem is szükséges a veszélyességet külön vizsgálni.358
Németország. Vannak jogok, például a német, ahol ugyan ismert hasonló felelősségi forma, de
ez csak akkor használható, ha külön (a BGB-től eltérő) törvény kifejezetten megköveteli ennek
alkalmazását – vagyis nincs általános veszélyes üzemi felelősség: a bíróság nem minősíthet
valamit annak.359
Egyesült Államok. Az amerikai common law ismeri a veszélyes tevékenység, pontosabban a
különösen veszélyes tevékenység [abnormally dangerous activities] kategóriáját, és ilyen esetben
a Restatement (Second) of Tort 519.§, illetve Restatement (Third) Torts: Liability for Physical
and Emotional Harm 20.§ a. bekezdés szerint strict liabilityt alkalmazandó. A második
kiadásban az 520.§, a harmadikban a 20.§ b. bekezdése tartalmazza azt, hogy mely
szempontokat kell megvizsgálni akkor, ha felmerül, hogy egy tevékenységet ebbe a körbe
soroljanak. A második kiadás szerint ezek a kérdések:
a. magas-e a kár bekövetkezésének esélye?
b. mekkora az esélye annak, hogy nagy kár következik be?
c. megfelelő elővigyázat [reasonable care] mellett ki lehet-e küszöbölni a kockázatot?
d. a tevékenység általánosnak tekinthető-e [the activity is … a matter of common
usage]?
e. a tevékenységet arra alkalmas helyen folytatták-e?
f. a tevékenység veszélyessége nagyobb-e mint amennyi hasznot a közösség számára
hoz?
A későbbi kiadás két pontba sűríti ezt:
i) az adott tevékenység akkor is előrelátható és nagyon jelentős kárveszélyt hordoz,
ha megfelelő elővigyázattal járnak el,
ii) a tevékenyég nem tekinthető általánosnak.
A két megfogalmazás között a fő különbséget Richard A. Epstein és Catherin M. Sharkley
abban látja, hogy az utóbbiból kimarad a tevékenység társadalmi hasznainak értékelése.360
Ugyanakkor a korábbiban szereplő többi szempont továbbra is érvényes marad. Éppen ezért
fontos, hogy a magyarázatban a korábbi kiadás külön kitért arra, hogy bár a legtöbb ilyen
tevékenység egyben anyagi hasznot is hajt, de a profitérdek léte vagy hiánya nem része a
356 Cambridge Water Co. Ltd v Eastern Counties Leather plc [1994] 1 All ER 77, [1994] 2 WLR, 83
357 Dam [2013] 444-446
358 Dam [2013] 67., 448-450.
359 Fuglinszky [2014] 100-101.
360 Epstein – Sharkley [2012] 636-637
201
tesztnek; a tevékenység célját nem kell figyelembe venni a veszélyesség megítélésekor.
Hasonlóképp kiemelte a második kiadás, hogy a d. pont („általánosnak tekinthető tevékenység”)
értelmében az autóhasználat nem számít ilyen tevékenységnek (szemben mondjuk – maradva
a Restatement példájánál – a tankok vezetésével). A gyakorlatban sok konfliktushoz vezetett
ez a tény a repülőgép-balesetek kapcsán. Epstein és Sharkey kiemeli például a Boyd v. White361
és a Wood v. United Air Lines, Inc.362 döntést, amely az autóvezetéssel vont párhuzam (sőt, a
repülés biztonságosabb volta) miatt tagadta meg a bíróság azt, hogy a repülést különösen
veszélyes tevékenységként kezelje.363
2. A m agyar veszélyes üzem i felelősség a felelősségi m odellek között

Amennyiben valamilyen tevékenységet a veszélyes üzemi felelősség alá sorolunk, akkor ezzel
kiemeljük a felelősség alapesete, a felróhatósági alapú felelősség köréből. Ez két dimenzióban
jelent eltérés. Egyrészt a felelősség alapesete a károkozó tevékenységét a felróhatósági mérce
alapján ítéli meg, fordított bizonyítási teher mellett – ezzel szemben a veszélyes üzemi felelősség
egy ennél magasabb elvárás alapján értékeli azt. Másrészt veszélyes üzemi felelősség esetén, ha
a károsult közrehatása is kimutatható, akkor az károkozó számára kedvezőtlenebb
kármegosztást alkalmazunk. Ez a felelősségi forma azzal kapcsolatban vethető csak fel, aki a
veszélyes üzem üzembentartója – az ő ösztönzőit lehet megváltoztatni. A harmadik pont ezért
az üzembentartó meghatározásával foglalkozik.
2.1. Emelt szintű vétkességi felelősség vagy objektív-tárgyi felelősség

A Ptk. 6:535. § (1) bekezdésének második mondata szerint veszélyes üzemi felelősség esetén az
üzembentartó csak akkor mentesülhet a felelősség alól, ha a kárt a fokozott veszéllyel járó
tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok okozta. Ha a kár oka elháríthatatlan, de a
veszélyes üzem működési körébe esik (például felismerhetetlen hiba); vagy a veszélyes üzem
működési körétől független ugyan, de elhárítható (például a féktávon az autó elé lépő gyalogos
– a legtöbb esetben), akkor az üzembentartó nem mentesül a felelősség alól.364 Fuglinszky Ádám
meghatározása szerint elháríthatatlan ok az, amely a konkrét ügyben, a technika adott
fejlettségi szintjén, emberi erőfeszítéssel általában (objektíve) nem hárítható el.365 A mostani
elemzésünk szempontjából a legfontosabb kérdés, hogy ennek a tesztnek része-e a társadalom
teherbíró képességének vizsgálata, illetve az erre alapozott „gazdaságos elháríthatatlanság” –
hasonlóan ahhoz, ahogy a szerződési jogban a lehetetlenülés fogalma is magában foglalja a
„gazdasági lehetetlenülés” kategóriáját.
Gazdaságos elháríthatatlanság – a teherbíró képesség vizsgálata. Eörsi Gyula szerint az
elháríthatatlanság tesztjének része kell, hogy legyen a teherbíró képesség, és ezzel a „gazdaságos
elháríthatatlanság” vizsgálata:
361 Boyd v. White, 276P.2d 92 (Cal.App. 1954)

362 Wood v. United Air Lines, Inc. 223 N.Y.S.2d 692, 695 (N.Y.Sup.Ct. 1961)
363 Epstein – Sharkey [2012] 633-634.
364 Lábady [2014] Par 59.34, Fuglinszky [2014] 119.
365 Fuglinszky [2014] 120., Fuglinszky [2015] 371.
202
„Az elháríthatatlanságot objektív értelemben kell felfogni: a technika adott országos
szintjén, a népgazdasági teherbírás figyelembevételével kell eldönteni az
elháríthatatlanság kérdését.”366 [kiemelés – SzÁ]
Az új Ptk-hoz készült kommentárok közül a legtöbb fenntartja, hogy ez a kérdés az
elháríthatatlanság tesztjének része.367 Lábady Tamás ezzel szemben – igaz egy ügyhöz fűzött
kommentár kapcsán – arra jut, hogy „[e]bben a körben az üzemgazdasági szempont vagy a
társadalom teherbíró képessége nem döntő”.368 Mivel a Ptk. ezen rendelkezése nem változott,
így érdemes kiemelni, hogy a korábbi Ptk. szerinti joggyakorlatban szintén szerepet kapott
ennek vizsgálata. Látszik ez például a BH 200/2000. ügyben. Itt a kéréds az volt, hogy ha egy
távolsági buszjáraton bomba robban, akkor a közlekedési vállalattól, mint üzembentartótól a
veszélyes üzemi felelősség szerint lehet-e kártérítést követelni. Ne feledjük: nyilvánvaló, hogy
az adott helyzetben elvárható magatartás tanúsítása mellett sem tudta volna megakadályozni
a merényletet. Az ügyben a társadalom teherbíró képességére hivatkozva utasította el a
keresetet a Legfelsőbb Bíróság.
A gazdaságos elháríthatatlanság figyelembevétele vagy figyelmen kívül hagyása az, ami
meghatározza a veszélyes üzemi felelősség – második és harmadik fejezetben látott – elméleti
besorolását. Emlékezzünk: a vétkességi [negligence] és az objektív-tárgyi [strict liability]
felelősség között a fő eltérés az, hogy az elővigyázatossággal kapcsolatos elvárások teljesítése
mentesíti-e a jogellenesen kárt okozót a felelősség alól. Vétkességi felelősség esetén igen. A
vétkesség nem csak felróhatóságot jelenthet: az elvárt elővigyázatosság szintje sokféle lehet,
ezeknek csak egyike az adott helyzetben elvárható, a bonus et diligens pater familias-tól
elvárható, a reasonable man-től elvárható magatartás. Amennyiben tehát a magyar veszélyes
üzemi felelősségnek része egy gazdaságos elháríthatatlanság tesztje, akkor végső soron a
vétkességi felelősségen belül maradunk, hiszen azt is vizsgáljuk, hogy a teherbíró képességre is
figyelemmel elvárható lett volna vagy nem a károkozótól a kár elhárítása.
Okozatosság. Amennyiben azonban ez a „gazdasági elvárhatóság” tesztje nem kap helyet a
veszélyes üzemi felelősség kimentési feltételei között, akkor az strict liabilityként, vagyis
objektív-tárgyi felelősségként működik majd. Ez az állítás első ránézésre túl erősnek tűnik,
hiszen a veszélyes üzemi felelősség is ismer mentő körülményeket. Érdemes azonban számba
venni ezeket. A jogirodalomban máshol is megjelenő állításokkal összhangban, az állításom:
ezek logikailag semmit nem tesznek hozzá az okozás fogalmához. Amennyiben a kárt egy
elháríthatatlan külső ok okozta, akkor az azt jelenti, hogy a bevett okozatossági tesztek szerint
azt nem is a veszélyes üzemi tevékenység (és annak üzembentartója) okozta. Tulajdonképpen
a negyedik fejezetben látott okozatosság hiányát mondjuk ki: ha a conditio sine qua non
okazonosító feltételét alkalmazzuk, akkor azt, hogy ha az üzembentartó mást csinált volna,
akkor sem tudta volna elkerülni a kárt (ha a nem csekély valószínűségemelés tesztjét, akkor
azt, hogy akkor sem tudta volna jelentősen csökkenteni a kár bekövetkezésének valószínűségét).
Ha nem vizsgálják a gazdaságos elháríthatóságot, akkor ezek a kimentési feltételek igazából
redundánsok: a jogi okozatosság hiánya lényegesen jobb, erősebb hivatkozási alapot kínál az
alperesnek, mint ez a két kimentési feltétel.369
366 Eörsi [1966] 286.

367 Havasi [2013] 466., Fuglinszky [2014] 120.
368 Lábady [2014] Par 59.34
369 Az elvárhatóság és az okozatosság óhatatlan összecsúszása – igaz már a felróhatóságon alapuló
felelősség kapcsán is – kulcsszerepet kap Menyhárd Attila érvelésében. Lásd Menyhárd [2007, 2013] De
203
2.2. Összehasonlító vétkesség tesztje
Ha a károsult magatartásának értékelését vizsgáljuk, akkor a magyar veszélyes üzemi felelősség
egyértelműen az összehasonlító vétkesség tesztjével egészíti ki az előző pontban látott felelősségi
modellt. Mint a harmadik fejezetben definiáltuk, az összehasonlító vétkesség [comparative
negligence] tesztje annyit mond ki, hogy, amennyiben mind a károkozó, mind a károsult
felelőssé tehető a kárért – a károsult nem az általában elvárható módon járt el –, akkor a kárt
megosztják a két fél között.370 Ez tükröződik a Ptk. 6:537.§ (1) bekezdésében: amennyibe a
veszélyes üzem üzembentartójának felelőssége megáll, akkor további kérdés, hogy a károsult
felróhatóan járt-e el – ha igen, akkor nem kap teljes kártérítést.
6:537. § [A károsulti közrehatás szabályai]
(1) Az üzembentartónak nem kell megtérítenie a kárt annyiban, amennyiben az a károsult felróható
magatartásából származott. A kármegosztásnál a tevékenység fokozottan veszélyes jellegét az üzembentartó
terhére kell figyelembe venni.
A 2013-as Ptk. „újdonsága” itt csak annyi, hogy a törvényszövegbe iktatja a korábbi bírói
gyakorlatot, pontosabban a PK 38. számú állásfoglalásának kulcstételét: a kármegosztásnál az
üzem veszélyességét is figyelembe kell venni az üzembentartó terhére. Ez a bevett felfogás
szerint azt jelenti, hogy amennyiben a károkozó veszélyes üzem, akkor ugyanabban az esetben,
ugyanolyan magatartások esetén a kármegosztás számára kedvezőtlenebb lesz, mint ha a
felelősségét a felróhatóság alapján ítélnék meg. Lábady Tamás példájával: „ha a bíróság
mérlegelése szerint a felek egyenlő mértékben részesei a károsodás bekövetkezésének, közöttük a
kárt nem fele-fele részben [mint, ahogy a felróhatóság alapján történne – SzÁ], hanem – a
veszélyes üzemre terhesebben – mondjuk 70–30% arányban kell megosztani”.371
1. ábra: A felróhatósági és a veszélyes üzemi felelősség közötti különbség

Felróhatóság
károkozó felróható nem felróható, de nem is külső
károsult külső elháríthatatlan ok elháríthatatlan ok
nem felróható TELJES KÁRTÉRÍTÉS
felróható kármegosztás
Veszélyes üzem
károkozó felróható nem felróható, de nem is külső
károsult külső elháríthatatlan ok elháríthatatlan ok
nem felróható TELJES KÁRTÉRÍTÉS TELJES KÁRTÉRÍTÉS
felróható kármegosztás kármegosztás
(károkozóra kedvezőtlenebb)
a veszélyes üzemi felelősség kapcsán végső soron hasonló eredményre jut Fuglinszky Ádám is. (Fuglinszky
[2015] 364-366.)
Ugyan elutasítja a kimentés és az okozatosság ezen összecsúszását Csák Csilla, de ezt csak úgy tudja
megtenni, hogy egyben tagadja, hogy az okozatosság felróhatóság esetén kialakult tesztjei a veszélyes
üzem esetén is használhatóak lennének. Ő az okozatosságot a veszélyes üzem esetén megdönthetetlen
védelemként kezeli. Csák [2012] 11.
370 A definícióért lásd például Restatement (Third) of Torts: Apportionment of Liability § 7; az amerikai
rendszerek áttekintéséért Robinette – Sherland [2003]

371 Lábady [2014] Par 59.88
204
A két felelősségi forma közötti különbséget az 1. ábrán láthatjuk. A károkozó oldalán három
elővigyázatossági szintet különböztethetünk meg:
(i) amikor felróhatóan jár el, vagyis amikor a felróhatóságon alapuló felelősség esetén
is felelne,
(ii) amikor nem felróhatóan jár el, de nem tesz meg mindent a nem külső elhárítatlan
okból fakadó károk elkerülése érdekében – ilyenkor a veszélyes üzemi felelősség
szerint felelős, és
(iii) amikor minden olyan lépést megtesz, ami kizárja a nem elháríthatatlan külső okból
fakadó kárt – ekkor a veszélyes üzem üzembentartója is kimentheti magát.
Az előző pontban látottak miatt a (ii) és a (iii) kategória közötti határnak lehet része a
gazdaságos elháríthatóság tesztje – ha a bíróság azt tényleg alkalmazza.
A károsult oldalán csak két lehetőség áll fenn:
(i) nem felróhatóan jár el – ekkor a kártérítés csak a károkozó felelősségétől függ, vagy
(ii) felróhatóan jár el – ha a károkozó felelős, kármegosztásra kerül sor.
Látszik az ábráról, hogy a veszélyes üzemi felelősség több esetben követeli a károkozótól
kártérítés fizetését: a nem felróhatóan okozott, de nem is külső elháríthatatlan oknak tekinthető
károk esetén is fizetnie kell. Felróhatósági felelősség esetén nem kellene. Másrészt a mindkét
félnek felróható károk esetén többet kell fizetnie. Ezek miatt változnak az ösztönzők.
2.3. Üzembentartó
A veszélyes üzemi felelősség esetén a jog kijelöl egy személyt, az üzembentartót, aki akkor is
felelős lesz, ha a veszélyes üzem aktuális üzemeltetője nem is ő. Természetesen, mivel az
okozatosság esetében is fenn kell, hogy álljon, így neki is kell, hogy legyen lehetősége a
kárveszély csökkentésére, vagy kizárására. Különben nem tekinthetnénk okozónak.
Az új Ptk. egyik újdonsága, hogy a 6:536.§ (1) bekezdése meghatározza, hogy ki ez az
üzembentartó – támaszkodva a korábbi bírói gyakorlatban kialakult, illetve bizonyos
jogpolitikai elvekre.
6:536. § [Az üzembentartó]
(1) A fokozott veszéllyel járó tevékenység folytatójának az minősül, akinek érdekében a veszélyes üzem
működik.
Vegyük észre, ez a definíció megfelel a Marton Géza által „érdekelvnek” nevezett szemponthoz:
„…minden emberi vállalkozás összes folyományait, az előnyöseket éppúgy, mint a
hátrányosakat vissza kell vezetni ugyanarra a számlára, az illető tevékenység gazdájáéra,
mert csak így derül világosság annak az aktivitásnak a szociális értékességére vagy
értéktelenségére…”372
Korábban ezen érdekelven túl egyéb elemeket is megfontolt a joggyakorlat. Ki képes és köteles
a tevékenység kockázatainak elhárítására? Ki felügyeli, irányítja, ellenőrzi és koordinálja a
tevékenységet? Kinek van rendelkezési joga (például ki a fenntartó, üzemeltető)? Ki hozza meg
az alapvető döntéseket?373 Vagyis a korábbi vizsgálatkor két szempontrendszer vegyült az
372 Marton [1993] 101.

373 Fuglinszky [2015] 381-383.
205
érdekelv és valamiféle ösztönzési elv (ki képes befolyásolni a tevékenységet, csökkenteni a
kárveszélyt). Ezek közül a Ptk. szövegében az első nyert csak elismerést.
Ugyanakkor a kommentárokban374 egyértelmű az elvárás, hogy függetlenül a Ptk.
megfogalmazásától a bírói gyakorlatban továbbra is maradjon meg a másik szempont is. Ahogy
Lábady fogalmaz: „Változatlanul irányadó lesz tehát az a gyakorlatban kijegecesedett álláspont,
hogy üzembentartónak minősül az is, aki az üzemet fenntartja és tartósan üzemelteti, illetőleg
az, aki a veszélyforrást ellenőrzi, felügyeli, irányítja.”375 Maga a Ptk. indoklása is azt
hangsúlyozza: „Az üzembentartó kategóriáját az elmélet által megtámogatottan a gyakorlat
alakította ki.”376 A későbbiekben látjuk majd, hogy a prevenciós hatást előtérbe helyező
joggazdaságtani elemzés – bár az érdekelvet is tudja kezelni, de – az ösztönzési elvet
fontosabbnak is érzi.
3. P revenciós hatás
Az előzőek alapján tehát a veszélyes üzemi felelősség két felelősségi típusba is tartozhat – attól
függően, hogy a gazdaságos elháríthatatlanságot vizsgálja-e a bíróság a kimentési feltételek
között. Ha igen, akkor a veszélyes üzemi felelősség egy magas szintű elvárást tartalmazó
összehasonlító vétkességi [comparative negligence] felelősség. Ha nem, akkor egy összehasonlító
vétkességi teszttel kombinált objektív-tárgyi [strict liability with defense of comparative
negligence] felelősség.
A prevenciós hatások áttekintését három lépésben tesszük meg. Először a potenciális károkozók
döntéseit vizsgáljuk: milyen hatással van az elővigyázatosságukra, ha a felróhatósági felelősség
hatálya alól a veszélyes üzemi felelősség hatálya alá kerülnek. Látjuk majd, hogy a
gazdaságosságos elháríthatóság – ha ezt figyeli is a bíróság – a legtöbbek szereplő számára túl
magas elvárás: ösztönző hatásait tekintve a veszélyes üzemi felelősség a legtöbbeknél
költségalapú ösztönzőt teremt. Ezt követően emeljük be az elemzésbe a károsult
elővigyázatossági döntéseit. A harmadik pontban pedig a két fél egyéb – az elővigyázatosságon
túli – döntéseit elemezzük.
3.1. A károkozó elővigyázatossága

A joggazdaságtan klasszikus modelljei, mint az a második fejezetben láttuk, általában az
objektív-tárgyi felelősség [strict liability] és a kiszámítható vétkességi felelősség [negligence]
összehasonlításából indulnak ki. Ez az összehasonlítás jelenti a kiindulópontot a veszélyes üzemi
felelősség eltérő hatásainak megértéséhez is. Azonban azt is láttuk (a harmadik fejezetben),
hogy a magyar jogban – a legtöbb joghoz hasonlóan a speciális felelősségi forma, a veszélyes
üzemi felelősség alternatívája nem egy kiszámítható elvárással dolgozó vétkességi rendszer. A
továbbiakban ennek, a bírósági döntésben rejlő kockázatot is magában hordozó modelleknek a
hatásait mutatjuk be.377
374 Fuglinszky [2014] 133-134, Havasi [2013] 468., Lábady [2014] Par 59.67
375 Lábady 2014 (2. lj.) Par 59.67
376 Lábady [2013] 949.
377 Részletesebb tárgyalásért lásd Artigot i Golobardes – Gómez Pomar [2009], Schäfer – Müller-Langer
[2009] 13-15 és 20-24.
206
A veszélyes üzemi felelősség besorolása a joggazdaságtanban. Az előző alfejezetben láttuk, hogy
a veszélyes üzemi felelősség a kommentárok többsége szerint egy magas elvárással dolgozó
vétkességi felelősségnek tekinthető – feltéve, hogy a bíróság tényleg megfontolja a gazdaságos
elháríthatóság kérdését is. Azonban ezen a ponton nem a jogi besorolás a fontos, hanem az
ösztönzés alapján kell különbséget tenni a két felelősségi forma között. Az, hogy a veszélyes
üzemi felelősségnél figyelembe veszi-e a joggyakorlat a gazdaságos elvárhatóságot, nagyon
csekély hatást gyakorolt az ösztönzésre: vélhetően akár vizsgálja ezt, akár nem, költségalapú
ösztönzés jelentkezik a veszélyes üzem esetén. és ez élesen szemben áll a felróhatóság
elvárásalapú ösztönzésével.
A veszélyes üzem – ha ad is alkalmat kimentésre – olyan magas elvárásokat támaszt, amiket a
potenciális károkozók már nem akarnak teljesíteni, jogilag vétkességi felelősségnek nevezhető
ugyan, de ösztönzési hatásait tekintve költségalapú lesz. És a magyar kommentárok többségi
álláspontja szerint a veszélyes üzemi felelősség – az esetek döntő többségében – ilyen: ha a
gazdaságos elháríthatatlanságból következő elvárásokat vizsgálja is, a legtöbb üzembentartó
nem akarja azokat teljesíteni, hanem inkább felvállalja az esetleg bekövetkező kár megfizetését.
Vétkességi és objektív felelősség közötti választás. Röviden: a felróhatóság tehát elvárásalapú, a
veszélyes üzemi felelősség pedig (majd mindig) költségalapú ösztönzőt teremt. A prevenciót
elemző joggazdaságtani modell talán legfontosabb állítása egy tevékenység veszélyes üzemi
besorolása kapcsán, vagyis a két felelősségi forma közötti választás kapcsán, hogy ennek a
döntésnek az egyik legfontosabb szempontja az kellene, hogy legyen, hogy melyik prevenciós
hatásra akarunk támaszkodni. Láttuk a második fejezetben, hogy ennek mérlegelésekor két
állítást szem előtt kell tartani:
1. Azt, hogy melyik rendszer eredményez nagyobb elővigyázatosságot, csak esetről-esetre
dönthetjük el – nem mondható ugyanis, hogy a veszélyes üzemi felelősség mindig
erőseben ösztönöz a prevencióra, mint a felróhatóság (ahogyan fordítva sem: azt sem
állíthatjuk, hogy a felróhatóság prevenciós hatása mindig erősebb).
2. A két rendszer más és más bírósági tévedésre érzékenyebb.
ad 1. Költségalapú ösztönzés esetén a potenciális károkozó mindig azt az elővigyáztossági
szintet választja, ahol a elővigyázatosságra fordított költsége és a kár esetén (biztosan
fizetendő) kártérítés költsége (ha kockázatkerülő, akkor a kár kockázatos voltát is figyelembe
véve) minimális. Elvárásalapú ösztönzős mellett nem számol a kártérítés költségével 8és a kár
kockázatával), mert tudja, hogy ha az elvárást teljesíti, akkor a kártérítés elmarad: itt az
elvárás szintjét próbálja megtalálni. Láttuk a második fejezetben, hogy amennyiben az elvárt
elővigyázatosság teljesítésének költsége nem haladja meg azt a szintet, amit a költségalapú
ösztönző szerint eljárva – vagyis a vétkességet bevállalva – kellene viselnie, akkor az elvárást
teljesíti.
Vagyis, amíg az elvárás teljesítésének költsége nem nő a vétkesség felvállalása melletti költség
fölé, addig az elvárást teljesíteni fogja a potenciális károkozó. Akkor is, ha ez nagyobb, mint,
amit költségalapú ösztönző esetén választana. Vagyis az elvárásalapú felróhatósági rendszer
magasabb elővigyázatosságot eredményezhet, mint a veszélyes üzemi, amikor a költségalapú
ösztönző hat. Egy adott szintig, az elvárás emelése emeli az elővigyázatosságot is.
A 6.1. ábrán azt a helyzetet láthatjuk, amikor a felróhatósági felelősség nagyobb
elővigyázatosságot eredményez. A veszélyes üzemi felelősség mellett a potenciális károkozó
költségminimuma a xSL pontban lenne. (Vegyük észre, hogy az ábrán úgy tekintettük, hogy a
veszélyes üzemi felelősség esetén is van kimentési lehetőség! Csak ez várhatóan olyan magas,
hogy veszélyes üzemi felelősség mellett azt nem akarja teljesíteni az adott személy, hiszen a
207
teljes egyéni költségfüggvényének minimuma a xSL pontban van – és nem xD+-ban.) (Vegyük
észre, hogy az ábrán úgy tekintettük, hogy a veszélyes üzemi felelősség esetén is van kimentési
lehetőség! Csak ez várhatóan olyan magas, hogy veszélyes üzemi felelősség mellett azt nem
akarja teljesíteni az adott személy, hiszen a teljes egyéni költségfüggvényének minimuma a xSL
pontban van – és nem xD+-ban.) Ezzel szemben a felróhatóság kiismerhetetlen elvárás mellett
optimuma xN elővigyázatossághoz vezet. Egyben érdemes arra is felfigyelni, ami majd a
következő pontban és a negyedik alfejezetben lesz döntő szempont, hogy vétkességi felelősség
mellett az optimumban a károkozó lényegesen kevesebb várható kártérítést fizet (grafikailag:
kisebb a függőleges távolság a csak az egyéni költségeit mérő x+z(x)*A+p(x)*L függvény és a
teljes költségfüggvénye között.) Ez pedig azt jelenti, hogy annak nagyobb része marad a
károsulton.
[6.1 ábra]
De tegyük azonnal hozzá: nem biztos, hogy felróhatóság esetén az elvárás mindig magasabb,
mint amit e nélkül (költségalapú ösztönzés mellett) választanának a potenciális károkozók –
vagyis mint ami veszélyes üzemi felelősség mellett alakul ki. Már csak azért sem, amit a második
fejezetben a megfigyelhető és a nem megfigyelhető elővigyázatossági lépések megkülönböztetése
kapcsán (az előbbit gondosságnak nevezve) mondtunk: elvárásokat, természetesen, csak a
gondosság, vagyis a megfigyelhető, bizonyítható elemek kapcsán lehet megfogalmazni. Ezeket
emelheti ugyan magasra a jogrendszer, de a nem megfigyelhető, nem bizonyítható elemek
ilyenkor elsikkadnak – ezek kapcsán az elvárás gyakorlatilag nulla lesz. Az elvárásalapú
ösztönzés ezekre nem hat. Ezzel szemben a költségalapú ösztönzés esetén a potenciális károkozó
ezeket is figyelembe veszi, hiszen ezek is csökkentik a kár bekövetkezésének esélyét, így a
költségalapú ösztönzéskor.378
Annak kapcsán tehát, hogy egy tevékenységet érdemes-e veszélyes üzemmé nyilvánítani az első
megfontolandó kérdés: mennyiben ismerheti fel a bíróság az összes fontos elővigyázatossági
lépést, illetve amit felismer, ott milyen magas szinten állítja-e be az elvárásokat. Minél többet
ismer fel, és minél magasabb (még hatásos, nem „túl magas”) elvárásokat szab, annál
valószínűbb, hogy az elvárásalapú ösztönző, vagyis a felróhatósági felelősség esetén lesz erősebb
a prevenció. És fordítva: minél több a fel nem ismerhető elővigyázatossági lépés, minél
fontosabbak ezek, minél alacsonyabban húzza meg a bíróság vagy a protokollok, standardok –
a megfigyelhető elemek kapcsán – az elvárató szintet, annál valószínűbb, hogy a veszélyes üzemi
felelősség teremt nagyobb ösztönzőt az elővigyázatosságra.
ad 2. Az elvárásalapú ösztönzés hatása tehát attól függ, hogy milyen elvárásokat fogalmazunk
meg. ha ezek szintje „téves”, akkor ehhez a téves szinthez fognak alkalmazkodni a potenciális
károkozók. A jogi379 és a joggazdaságtani380 irodalomban nagy teret kap az elvárhatóság
fogalmának képlékenysége, kiszámíthatatlansága, ami ezért erős érvet jelent a (legalábbis
joggazdasági értelemben) objektív-tárgyi felelősség kiterjesztése mellett.381
Költségalapú ösztönzés esetén viszont a fő veszély a kártérítés „téves” meghatározása – amiket
az ötödik fejezetben láttunk. A veszélyes üzemi felelősség gyengéje abból fakad, hogy a
378 A stict liability melletti erre alapozott hatékonysági érvelésért lásd Posner [2011] 228.
379 Lásd például: Fugliszky [2015] 294-296
380 Lásd például: Shavell [2004] 224-230; Cooter – Ulen [2005] 370- 374; Schäfer – Müller-Langer [2009]
7-8.
381 Ezzel természetesen nem tagadjuk azt, hogy az objektív-tárgyi felelősség esetén is vannak
bizonytalanságok – például az, hogy mely tevékenységekre, azok esetén kikre és mikor fogják azt
alkalmazni. Éppen ez a mostani cikk fő kérdése.
208
kártérítés köznapi, természettudományos, közgazdasági értelemben mindig „túl alacsony”. A
kártérítési rendszerben a bíróság, mivel csak a jog kár, illetve sérelemdíj fogalmával dolgozhat,
alacsonyabb kártérítési összegeket ítél meg, mint amennyi a közgazdasági,
társadalomtudományi, köznapi értelemben vett teljes kártérítéshez szükséges lenne. Olyan
károk és hátrányok, amelyek nem jelentenek anyagi kárt, de nem is a személyiségi jogok által
védett értékekhez kapcsolódnak nem kompenzáltatnak. (Ilyenek a különböző kellemetlen
érzelmi hatások.) Hasonlóképpen nem térül meg a károsult számára adott vagyontárgy piaci
árát meghaladó – mindig meglevő, szubjektív – többletértéke, vagyis az előszereteti érték.
Holott ezek is veszteséget jelentenek a károsultnak, és rajta keresztül – amennyiben másoknál
ezt a kárt valamilyen előny nem ellentételezi, mint a tiszta gazdasági kár esetén – a
társadalomnak. Ha pedig alacsonyabb a kártérítés, akkor – mint a második fejezetben láttuk –
csökken a potenciális károkozó költségalapú ösztönzőjének ereje, kisebb elővigyázatosságot fog
választani.
Összehasonlító vétkesség. A magyar rendszer, amikor a károsult magatartását vizsgálja, akkor
– akár a felróhatósági, akár a veszélyes üzemi felelősséget tekintjük – kármegosztással
„szankcionálja” a károsult felróható magatartását, vagyis az összehasonlító vétkesség tesztjével
fejeli meg a károkozó oldaláról meghatározott (ösztönzési hatásait tekintve mindenképpen)
objektív-tárgyi felelősséget. Hogyan hat ez a kármegosztási a veszélyes üzemi felelősségnél
kialakuló költségalapú ösztönző erejére?
Induljunk ki abból, hogy veszélyes üzemi felelősség esetén a kármegosztás a károkozó számára
kedvezőtlenebb lesz, magasabb a várható kártérítés, mint amilyen felróhatóság eseté lenne. Két
ok miatt: egyrészt a károkozó ugyanazon elővigyázatossági szintje mellett veszélyes üzemi
felelősség esetén nagyobb lesz a kárveszély; másrészt a kár bekövetkezése esetén a kártérítés
várható összege is magasabb lesz. Az első hatás elemzését a következő pontban tesszük meg (a
lényege: veszélyes üzemi felelősség esetén a potenciális károsultak – a nagyobb kompenzáció
miatt – vélhetően kevésbé leszek elővigyázatosak, és ezért ceteris paribus nő a kár
valószínűsége). A kártérítés összeg pedig azért nő, mert amennyiben a károsult vétkes, akkor
ugyanabban a helyzetben (a két fél ugyanolyan szintű felróhatósága esetén) a károkozóra
kedvezőtlenebb lesz a kármegosztás, mint felróhatóság esetén. Mivel veszélyes üzemi felelősség
esetén költségalapú ösztönzővel van dolgunk, így a várható kártérítés emelkedése
mindenképpen növeli az elővigyázatossági ösztönzőt.382
A problémát ábrázolja a 6.2. ábra. Az ábrán látható két egyéni költségfüggvény közül a
magasabban levő azt jelzi, hogy magasabb a károkozó által várhatóan fizetett kártérítés. Ennek
oka az, hogy az összehasonlító vétkesség az ő számára kedvezőtlenebbé vált. Az alacsonyabb
egyéni költséggörbe azt a helyzetet mutatja, amikor a felróhatóságnál ismert (vagyis a Ptk.
625. § 1. bezedése szerinti) kármegosztás lenne. Mivel a veszélyes üzem esetén a várható
kártérítés (az előbb látott két ok miatt) magasabb, így az egyéni költséggörbe optimuma is
382 Érdemes kitérni itt a magyar felelősségi rendszer azon specialitására, ami megkülönbözteti más
jogrendszerek felróhatósági rendszerétől: a fordított bizonyítási teherre, az exkulpációs rendszerre. Ezt a
jogi irodalom (lásd például Dam [2013] 304-306.) gyakran, mint a vétkességi és az objektív-tárgyi
felelősség közötti átmenetet, Sólyom László szavaival, közöttük levő „hidat” írja le. Lásd Sólyom [1977]
46-47.
Ha ez így van, akkor a magyar felróhatósági felelősség és a veszélyes üzemi felelősség közötti eltérés
kisebb, mint más országok esetén. Ugyanakkor a fordított bizonyítási teher ezen „hídszerepe” a két tiszta
felelősségi forma között – mint a harmadik fejezetben láttuk – csak akkor bizonyos, ha egyenes bizonyítási
teher mellett a perben az alperes, a potenciális károkozó győzelmi esélye nagyobb lenne.
209
magasabb elővigyázatosság mellet alakul ki: a károkozóra kedvezőtlenebb kármegosztás
nagyobb prevencióra ösztönöz.
[6.2. ábra]
A potenciális károkozó módosuló ösztönzői: összefoglalás. Összefoglalva tehát az e pontban
látott potenciális károkozóra ható ösztönző hatásokat:
1. a veszélyes üzemi felelősség kimentési rendszere miatt nőhet is, és csökkenthet is az
elővigyázatosság (a kérdés csak esetről-esetre dönthető el),
2. Amiatt, mert az összehasonlító vétkesség itt kedvezőtlenebb kármegosztást alkalmaz rá
nézve, mint amilyen felróhatóság esetén lenne, így emiatt erősebben ösztönzött az
elővigyázatosságra.
A két hatás összege, eredője, azonban csak esetileg dönthető el; nem tehetünk általános
kijelentést a veszélyes üzemi felelősség prevenciós ösztönzőket erősítő, vagy csökkentő
hatásáról.
3.2. A károsult elővigyázatossága

A károsult magatartását elsősorban az összehasonlító vétkesség itteni szabálya befolyásolja. Rá
ugyanúgy kettős ösztönző hat, mint a károkozóéra: elvárásalapú és költségalapú. Az
elvárásalapú kapcsán itt sem feltételezhetjük, hogy a károsult előre bizonyos lehetne abban,
hogy adott elővigyázatossága elegendő-e ahhoz, hogy a bíróság bizonyosan kizárja a közrehatást
(vagy éppen, hogy bizonyosan megítélje azt), de itt is igaz, hogy az elővigyázatosság emelése a
várhatóan a károsulton ragadó kárt csökkenti – csökken az esélye, hogy magatartását
felróhatónak találják. Másrészt, viszont mivel a kártérítés akkor sem lesz – közgazdasági
értelemben – teljes, ha a károsult magatartását nem találják felróhatónak, így megmarad a
költségalapú ösztönzője is: a rajta „ragadó”, meg nem térített kár növekedése, emeli az
elővigyázatosságát, ami viszont ceteris paribus csökkenti a baleset bekövetkezésének esélyét.
A költségalapú ösztönző (objektív-tárgyi felelősség) hatása. Láttuk, hogy a felelősség hatása a
károkozó várható elővigyázatosságára nem egyértelmű. Emelheti is azt a felróhatósághoz képest
(amennyiben az elvárás – például a meg nem figyelhető, nem bizonyítható elővigyázatossági
lépések miatt – túl alacsony lenne), de csökkentheti is azt (amennyiben az elvárás magasabb
lenne, mint amit költségalapú felelősség mellett választana). Az azonban – a második fejezetben
már látott kompenzációs paradoxon miatt – egyértelmű, hogy a két félre gyakorolt hatás épp
ellentétes: a károsult oldalán erősödő költségalapú ösztönző csökkenti a károsult
elővigyázatosságát. A várhatóan rajta ragadó kár csökkenése miatt a károsult kevésbé lesz
elővigyázatos, veszélyesebb lépéseket is bevállal. Ezt hatást, vagyis, hogy a másik költségeinek
emelkedése miatt, amiatt, hogy a másik átvállal valamilyen kockázatot valaki visszafogja az
elővigyázatosságát, veszélyesebb lépéseket is bevállal, a közgazdaságtani irodalom morális
kockázat néven ismeri.
Vegyük észre, hogy a helyzet alapvető struktúrája ugyanolyan, mint a vétkességi felelősség
esetén – csak a szerepek cserélődnek fel: a károsult az, akire a gyakorlatban is hat az elvárás,
míg a károkozó az, akire tisztán költségalapú ösztönzés hat, hiszen nem tudja letolni magáról
a kártérítést, amennyiben a károsult teljesíti az elvárást. Ezt az eltérést figyelembe véve az
összehasonlító vétkesség tesztje, vagyis az, hogy a károsult vétkessége esetén kármegosztás
történik, ugyanúgy hat, mint a vétkességi felelősség esetén. A két fél nem lehet bizonyos sem
abban, hogy a bíróság őt, sem abban, hogy az ellenfelét vétkesnek fogja-e találni. Ekkor a
210
károsult a saját vétkességének megállapítása esetén a legnagyobb költséget akkor viseli, ha
közreható vétkesség szabálya létezik, a legkisebbet pedig egyszerű objektív felelősségkor. Ezért
a legerősebb ösztönzőt számára a közreható vétkesség, míg a legkisebbet az objektív felelősség
hozza. Az összehasonlító vétkességgel kombinált veszélyes üzemi felelősség a középút.
[6.3. ábra]
A változó kármegosztás hatása. A felróhatósággal összevetve, a veszélyes üzemi kármegosztási
szabály csökkenti a károsulton ragadó, meg nem térülő kárt, ezért csökken a károsult
elővigyázatossági ösztönzője. Többek között ez vezet oda, amit az előző pontban láttunk: a
veszélyes üzemi felelősségnél alkalmazott kármegosztás miatt a károkozó adott szintű
védekezése mellett mindig nagyobb a kár bekövetkezési esélye.
3.3. Egyéb hatások

Az elővigyázatosságra gyakorolt hatások áttekintése után érdemes a veszélyes üzemi felelősség
többi hatását is számba venni. Öt ilyet vizsgálunk itt meg. Először azt, hogy a veszélyes üzemi
felelősség (a nehezebb kimentés miatt) valóban fokozza-e a károsultak perindítási kedvét,
kevesebb (felróhatóan okozott) kár marad-e megtérítetlenül, szankcionálatlanul. Másodszor:
igaz-e, hogy a károsult jobban tudja magát biztosítani veszélyes-üzemi (gyakorlatilag objektív-
tárgyi felelősség) esetén, mint felróhatósági felelősség mellett. Harmadszor azt, hogy igaz-e,
hogy a kárt és a kockázat költségét a veszélyes üzemi felelősség a károkozóra tolja. Negyedszer
a veszélyes üzemi felelősség tevékenység-visszafogó hatását vizsgáljuk. Az ötödik hatás pedig e
felelősségi forma információs következménye.
Perlés. Tudjuk, hogy a kártérítési felelősség esetén (akár felróhatóságról, akár veszélyes üzemi
felelősségről van szó) maga a felelősség még nem jelenti azt, hogy azt meg is kell téríteni.
Ugyanis ahhoz, hogy a kár kártérítést vonjon maga után a károsultnak azt kérnie kell.
Amennyiben nem történik peren kívüli megegyezés, akkor fel kell vállalnia egy per költségeit.
A veszélyes üzemi felelősség egyik pozitív hatása többek szerint az, hogy a perlés költségét
csökkenti, a pernyerés esélyét pedig növeli a károsult oldalán – ezért nagyobb valószínűséggel
lép fel a kártérítés érdekében.383
A hatékonyságot kereső normatív irodalom azonban problémákat is lát ennek kapcsán, hiszen
a pereskedés maga is költséges. Amennyiben a perek költsége meghaladja azt a hasznot, amit
egy ilyen per a társadalom számára (a későbbi prevenciós hatáson, illetve a kielégült
igazságérzeten keresztül) hoz, akkor éppen azért jobb a vétkességi felelősség, mert a perlési
esély ott kisebb.384 Ugyanakkor ezt az érvelést többen385 hibásnak tartják: az objektív-tárgyi
felelősség csak a kártérítési igények esélyét növeli, de nem a perek összes költséget.386 Mivel a
felróhatóság itt nem vitakérdés, így a bírósági döntés is kiszámíthatóbb. Azt pedig láttuk a
negyedik fejezetben az eljárásjog alapmodelljeinek bemutatásakor, hogy egy kiszámíthatóbb
per (vagyis amikor a két fél becslése kevésbé tér el arról, hogy mekkora is az egyes felek győzelmi
383 Shavell [1987] 264, Shavell [2004] 283, Dam [2013] 299.
384 Shavell [2004] 285-287.
385 Lásd például Schäfer – Müller-Langer [2009] 11.
386 Tegyük hozzá: Steven Shavell egyben azt is hangsúlyozza, hogy az egyes ügyek elbírálása (és ezért az
egy ügyre eső költség) kisebb az objektív-tárgyi felelősség esetén, hiszen itt nem kell foglalkozni a
vétkesség megítélésével. Shavell [2004] 283.
211
esélye, illetve mekkora a várható kártérítés) nagyobb valószínűséggel ér véget a felek között
megegyezéssel.
A felelősségbiztosítás elősegítése? Előbukkan a jogi irodalomban387 az az érv, hogy az ilyen a
gyakorlatban objektív-tárgyi felelősségi formák elősegítik a felelősségbiztosítás kialakulását,
egyszerűbbé teszik azok megkötését. Az érv joggazdaságtani alapja – mint az első fejezetben
láttuk – a biztosíthatóság fogalma: csak az az esemény biztosítható, amelynek bekövetkezési
kockázata viszonylag jól becsülhető. Mivel az objektív-tárgyi felelősség kiszámíthatóbb, csak a
kár bekövetkezési esélyét kell ismerni, így a bírósági döntés kockázata (felróhatónak találja-e a
károkozó magatartását) nem játszik szerepet. Ezért valószínűbb, hogy a veszélyes üzemre
inkább köthető felelősségbiztosítás, mint a felróhatóság lapján megítélt tevékenységekre – szól
az érv. Azonban ez téves! Egy kockázatot ugyanis önmagában az nem tesz biztosíthatatlanná,
hogy sok elem valószínűségét kell figyelembe venni – attól, hogy a veszélyes üzemi felelősségnél
csak egyetlen egyét (a balesetét), míg a vétkességi felelősségnél háromét (a balesetét, a
perindításét és a perbeli elmarasztaló ítéletét) még nem következik az előbbi jobb
biztosíthatósága. Amennyiben ezen elemek mindegyik megfelelően becsülhető, akkor utóbbi
esetben ugyanúgy működhet felelősségbiztosítás. Ahogyan létezik (ha Magyarországon nem is
ad teljes fedezetet, ha nem is működik tökéletesen) az orvosok esetén is; vagy, ahogy működik
az autóbalesetek esetén ott is, ahol azt felróhatósági alapon ítélik meg.
Kárelosztás? A kárelosztás klasszikus kérdése az, hogy a károkozó vagy a károsult viselje-e ex
post a kárt, illetve ex ante annak kockázatát – a kockázattal járó többletköltséget (például a
biztosítás díját, vagy egyszerűen a kockázattal járó kellemetlenséget). De ez a kérdés
félrevezető. A valóságban sokszor nem a károkozói és a károsulti költség emelése a két
alternatíva, hanem az, hogy a károsult vagy a károkozó üzleti partneréé, fogyasztójáé,
munkavállalójáé nőjön. Amennyiben ugyanis a potenciális károkozó költségeit az objektív-
tárgyi felelősség növeli, akkor emiatt nő az összeg, amit a termékeiért, szolgáltatásiért vár,
illetve csökken az összeg, amit az általa fogyasztott termékekért, szolgáltatásokért, vagy éppen
az általa foglalkoztatott munkaerőért fizetni hajlandó. A költségeit másokra, a végső
kárviselőkre (adott esetben üzleti partnereire, fogyasztóira, munkavállalóira, stb.) hárítja. A
kár- illetve kockázatelosztáskor a károsultat ezért nem is a károkozóval, hanem e csoportokkal
kellene szembeállítani, és erről kellene véleményt mondani..
Tevékenység-visszafogó hatás. A közgazdaságtan alaptörvénye szerint, ha egy tevékenységet
többletköltséggel sújtunk (mindegy, hogy azt végül a tevékenység folytatója, a tevékenység
révén előálló szolgáltatás fogyasztója, vagy a tevékenységhez szükséges erőforrások tulajdonosa
viseli-e), akkor az a tevékenység idővel visszább szorul. A kérdés: a veszélyes üzemi felelősség
visszafogó hatását melyik tevékenységnél érdemes felvállalni? A válasz megtalálását a
közgazdaságtan rugalmasság-, illetve az a mögött meghúzó helyettesítés fogalmával segítheti.
Ugyanolyan áremelkedésre (estünkben ugyanolyan várható kártérítésre, vagyis ha két
tevékenység ugyanolyan eséllyel ugyanolyan kárt okoz) másképp reagál a keresett mennyiség
attól függően, hogy az emelkedő árat hányan hajlandóak megfizetni. A rugalmasság ezt jelzi:
egy százalékos áremelkedés miatt mennyivel (hány százalékkal) csökken a keresett mennyiség.
Egy rugalmasabb terméké sokkal, egy rugalmatlanabbé kevéssel.
Amennyiben a cél csak a közgazdasági (allokációs, vagy Pareto-) hatékonyság elérése lenne,
akkor a válasz egyértelmű: jobb a rugalmasabb terméket ilyen többletköltséggel terhelni, mint
a rugalmatlanabbakat. A rugalmasság ugyanis elsősorban attól függ, hogy van-e olyan más
termék, tevékenység, amellyel ezt helyettesíteni lehet. A mostani esetre lefordítva: akkor éri
387 Koch – Koziol [szerk, 2002] 429-420., Dam [2013] 299.
212
meg jobban a veszélyes üzemi felelősség miatt többletköltséget róni adott tevékenységre, ha
van annak olyan közeli helyettesítője, ami a legtöbb üzletfele, fogyasztója szemében közel
ugyanazt nyújtja, csak kisebb kárveszéllyel. Az objektív-tárgyi felelősség ugyanis ilyenkor a
kevésbé veszélyes tevékenység felé tereli az embereket. Például, a környezetszennyező
tevékenységek objektív-tárgyi felelőssége ez alapján is indokolható. Ha ugyanazt a
tevékenységet környezetre káros és kevésbé káros módon is el lehet látni, akkor az objektív-
tárgyi felelősség megemeli a környezetszennyező módszerek, technológiák költségét, ami miatt
az azok révén előállított termékek ára is nőni fog. A kevesebb veszélyt jelentő, vagy veszélytelen
technológiák versenyelőnybe kerülnek, hiszen azoknak nem, vagy csak kevésbé nő a költségük,
áruk – keresletet szívhatnak el a szennyezőbbektől. A vevők helyettesítik a kevésbé szennyező
technológiákkal a szennyezőbbeket. Ha veszélyes üzemi helyett csak vétkességi felelősség lenne
(nem túl magas elvárással), akkor a költségben az okozott kár nem jelenne meg, hiszen nem
felróható magatartás esetén a kártérítés nem fenyegetne. Tehát az áremelkedés és így a
helyettesítés is elmaradna.
Információs hatás. Az egyik legfontosabb különbség a felróhatóságon alapuló és a veszélyes
üzemi felelősség között az, hogy utóbbinál nem kell arról állást foglalnia a bíróságnak, hogy a
károkozó tevékenysége, elővigyázatossága megfelelt-e az elvárhatónak. Bár láttuk ennek
előnyös hatásait – például a perindítás, vagy a bíróság által meg nem figyelhető
elővigyázatossági lépések ösztönzése kapcsán –, de nem feledkezhetünk el a hátrányairól sem.
Amennyiben ugyanis a bíróság a felróhatóság kérdésében állást foglal (és különösen, ha az egyik
bíróság által hozott ítéletet a többi bíróság is konzisztensen alkalmazza), akkor ez a potenciális
károkozókat információval látja el. Egyrészt arról, hogy a bíróság mit vár el; másrészt – ha a
bíróság kellő megfontolás után, megfelelő szakértői véleményekre támaszkodva hozta meg a
döntését – arról is, hogy mi az aktuálisan elérhető modern és még elvárható elővigyázatossági,
gondossági, baleset- és kármegelőzési technika. A felróhatósági felelősség felhívhatja a figyelmet
az új elemekre, vagyis lecsökkentheti az információszerzés költségét.388
4. K ockázatelosztás, m int cél – igazságosság

Az eddigiekben, mint a kötet nagy részében, a prevenciós hatással foglalkoztunk. Viszonylag
általános vélekedés azonban, hogy a bírósági döntésekkor ez a szempont elsikkad két másik
mellett: a kárt „igazságosan” akarják elosztani, illetve, hogy ha egyáltalán foglalkoznak a
jövendőbeli károkra gyakorolt hatással, akkor elsősorban a kockázatok elosztása az, ami érdekli
a bírókat. Erre a gyakorlatra utal az a magyar ítélkezési gyakorlatról terjedő anekdoták, mely
szerint a bíróságok könnyebben ítélnek meg kártérítést akkor, ha azt nem az üzembentartó,
hanem az üzembentartó biztosítója fizeti. Hasonló, elterjedt nézet, hogy a bíróságok a kártérítés
megítélésénél (anélkül, hogy közvetlenül a méltányosságra hivatkoznának) előszeretettel
terhelik a kár nagyobb részét a gazdagabb félre, a nagyobb vállalatra. Az igazságossági érvelés
egyik legszebb példája a szennyező fizet elve, mely szerint a kárt mindig a károkozóra kellene
terhelni – hiszen ő sérti meg más jogát.
Az igazságossági érvelés egyik közgazdaságilag is releváns módja – mint az első fejezetben is
láttuk –, ha a biztosításról gondolkodunk. A veszélyes üzemi felelősség felfogható úgy, hogy az
üzembentartó implicit biztosítást kénytelen nyújtani a károsultnak. Lássuk hogyan! Vizsgáljuk
először azt az esetet, amikor az üzembentartó egyben az a szereplő is, akit a felelősség
alapszabálya szerint (közvetlen) károkozónak tekintenénk! Ekkor a veszélyes üzemi felelősség
388 Schäfer – Müller-Langer [2009] 27-29.
213
azt jelenti, hogy az üzembentartó köteles megfizetni a kárt akkor is, ha nem felróhatóan jár el
– ezt a kárt (és ennek a kockázatát felróhatóság esetén a károsult viselné. Vagyis a károsult
biztosítva van – az üzemberntartó-károkozó fizeti ki, ő biztosítja. De időnként az üzembentartó
és a közvetlen károkozó nem ugyanaz a személy. Ekkor az üzembentartó két dolog ellen
biztosítja a károsultat: egyrészt azok ellen a károk ellen, amelyekért a közvetlen károkozó nem
lenne felróhatósági alapon felelős, másrészt a közvetlen károkozó fizetésképtelensége ellen. Az
üzembentartónak kell fizetnie ugyanis akkor is, ha a közvetlen károkozó nem járt el felróhatóan,
illetve, ha ugyan úgy járt el, de azt nem lehetne rajta behajtani.389
Felmerül a kérdés, hogy ez a biztosítás mikor igazolható. Miért toljuk ezeket a károkat és
kockázatokat az üzembentartóra? A normatív (vagyis a társadalom hatékony működését
elősegítő szabályokat kereső) joggazdaságtani elemzés válasza erre a kérdésre: akkor érdemes
ezt tenni, ha ő a jobb kockázatviselő. Fuglinszky Ádám például ezen elv kidolgozásában látja
a joggazdaságtan legfontosabb hozzájárulását a kártérítés elemzéséhez.390 Mint látni fogjuk
azonban ez a teszt nem különíthető el sem az eddig bemutatott ösztönzési modelltől, sem az
igazságossági érveléstől.
4.1 Igazságos kár és kockázatelosztás?

Igaz, hogy az igazságossági érvelés azt követeli, hogy a veszélyes üzemek esetén a kárt és annak
kockázatát mindig a károkozó viselje? Ezt gyakran a Marton Gézától fent látott érdekelv
alapján próbálják igazolni: mivel az üzembentartó az, aki egyébként megkapja a tevékenység
hasznait, így neki kellene viselni a tevékenységével járó károkat is.391
Ugyanakkor az érdekelv úgy is megfogalmazható, mint amit a társadalmi hatékonyság követel
meg. Így fogalmazza azt meg sok közgazdász is. Tévesen. Ők az externália fogalmára
hivatkoznak. Mivel a felróhatósági felelősségnél adott tevékenység hasznai (amik mindig az
üzembentartónál maradnak) és költségei (amelyeket nem térít meg, ha nem felróhatóan jár el,
és ezért ezek a károsultnál jelentkeznek) időnként szétválnak, így a potenciális károkozó
egyénileg optimális döntése egyben általa nem érzékelt költségeket is ró a többiekre (konkrétan
a károsultra). A költségek és a hasznok ezen szétválása, az externália pedig (a klasszikus
közgazdasági tankönyvek szerint) akadályozza a gazdaság, a társadalom hatékony
működését.392
Ugyanakkor ez az érvelés több ok miatt is téves. Egyrészt, mint a második alfejezetben láttuk,
a jogi irodalomban is egyértelmű, hogy nem lehet az üzembentartót egyedül az érdekelv alapján
azonosítani. Másrészt, a harmadik alfejezetben bemutatott áthárítási mechanizmusok miatt, az
is kérdéses, hogy kik között is oszlik meg a kár, a kockázat. A veszélyes üzemi felelősség ezeket
nem feltétlenül az üzembentartóra tolja, hanem a végső kárviselőkre. Egy igazságossági
érvelésnél őket kellene szembeállítani a károsulttal.
389 Posner [2011] 229.

391 Mint láttuk, az érdekelvet tekinti alapelvnek Marton Géza is. Azonban az ő alapján okkal vethető fel
a kérdés, hogy ez az elv miért csak a fokozott veszéllyel járó tevékenységek esetén érvényesül. A mi
mostani logikánk szerint persze a válasz fordított: nem csak azok esetén kell, hogy érvényesüljön, hanem
azokat a tevékenységeket kell veszélyes üzemnek minősíteni, amelyek esetén érvényesíteni akarjuk.
392 A közgazdaságtan klasszikus externália-felfogásának bemutatását és annak joggazdaságtani kritikáját
lásd Bartus – Szalai [2014] 59-72.
214
4.2. A jobb kockázatviselő tesztje – az ösztönzési modell tesztje
Mint az előző fejezetben láttuk, az üzembentartónak fel nem róható kár (illetve kockázat) rá
telepítése hat a felek magatartására: a kockázat csökkenése miatt a károsult kevésbé lesz
elővigyázatos. Az üzembentartó (illetve, ha ugyanaz a személy, akkor a közvetlen károkozó)
pedig épp fordítva: elővigyázatosabb lesz. A kockázatmegosztás tehát nem elosztási, hanem
ösztönzési kérdés. A választ pedig a jobb kockázatviselő tesztje alapján kereshetjük meg.
Eszerint az viselheti könnyebben a kárt, (i) aki jobban képes a kockázatot felmérni, (ii) aki
jobban képes védekezni ellene (olcsóbban csökkentheti a kárveszélyt), illetve (iii) aki jobban
viseli az azzal járó (tovább nem csökkenthető) kockázatot. A mostani elemzés szempontjából
a második és a harmadik kérdés döntő.
Kárveszély csökkentése. A jobb kockázatviselő tesztjének második eleme szerint arra érdemes
a kár kockázatát telepíteni, aki az ellen könnyebben védekezhet. Az üzembentartó oldalán el
kell különíteni azt a helyzetet, amikor ő egyben a közvetlen károkozó, és amikor van rajta kívül
más (közvetlen) károkozó is. Az előbbi esetben ő az elővigyázatosság növelésével nyilvánvalóan
csökkentheti a kár esélyét. Utóbbi esetben azonban az elővigyázatosságról elsősorban a
közvetlen károkozó dönt. Ilyen esetben az irodalom393 az üzembentartó három fontos döntését
állítja középpontba. Sok esetben az üzembentartó (a gépet átengedő, a gép vezetésével,
kezelésével valakit megbízó fél, a munkaadó, stb.) az, aki kiválaszthatja azt az embert, akit
mint üzemeltetőt a potenciálisan veszélyes pozícióba állít. Más esetben ő az, aki utasíthatja a
közvetlen károkozót, aki ellenőrizheti a tevékenységét, szankcionálhatja, ha nem az által
megfogalmazott elvárásoknak megfelelően járt el. Végül sokszor ő dönt arról, hogy mekkora
legyen a potenciálisan veszélyes tevékenység nagysága (mennyit termeljen a gyár, hányszor
használják a gépet – hányszor adja oda másnak használatra, stb.). A károsult pedig a veszélyről
való tájékozódással, az az elleni védekezéssel csökkentheti a várható kárt. Nem egyértelmű,
hogy attól, hogy valaki egy „veszélyes” tevékenység hasznaiból részesül, egyben egyszerűbben
is képes csökkenteni a kár bekövetkezési valószínűségét, mint a károsult. Ezekkel a
problémákkal a következő, a másért viselt felelősséget vizsgáló fejezetben foglalkozunk. Itt csak
annyit mondunk: amennyiben az üzembentartó és a közvetlen károkozó nem ugyanaz a
személy, akkor az üzembentartót joggazdaságtani, ösztönzési értelemben tekinthetjük másért
felelős személynek.
Biztosítás (önbiztosítás) lehetősége. A jobb kockázatviselő tesztjének harmadik eleme a nem
csökkenthető kockázat elviselése kapcsán hasonlítja össze a két felet. Ez a biztosítás
lehetőségétől függ. A biztosításétól, amely lehet piaci és lehet önbiztosítás. Piaci biztosítás a
jól ismert biztosítási szerződés alapján működő forma; önbiztosítás esetén erre nincs is szüksége
a kárveszélynek kitett személynek: jobban jár, ha biztosítás kötése, biztosítási díj fizetése
nélkül, egyszerűen a kár felmerülésekor fedezi azt.
A piaci biztosítás lehetőségét a biztosítási piaci kudarcok akadályozhatják. Láttuk az első
fejezetben, hogy bizonyos speciális balesetekre nem lehet piaci felelősségbiztosítást kötni, míg
esetleg általános élet-, balesete- és vagyonbiztosítás révén lehet azt fedezni. Ilyen esetben nem
igaz, hogy a veszélyes üzem üzembentartója tudja magát könnyebben biztosítani. Amikor –
mint a fejezet korábbi részében láttuk – a bíróságok azt mérlegelik, hogy adott fél rendelkezik-
e biztosítással, akkor implicite ezt a tesztet végzik el. Más kérdés, hogy a jobb kockázatviselő
teszt nem azt kérdezi, hogy az adott félnek aktuálisan van-e biztosítása, vagyis, hogy kötött-e
biztosítást, hanem azt, hogy lehetősége lett volna kötni, vagy nem. Az, hogy az egyik fél
rendelkezi biztosítással, nem jelenti azt, hogy ő tudta volna magát könnyebben biztosítani –
393 Cooter – Ulen [2005] 395-399, Kraakman [2009], Posner [2011] 239-242., Shavell [2004] 232-236.
215
lehet, hogy a másik félnek ez még egyszerűbb lett volna, de elmulasztotta; és esetleg ezért
kényszerült biztosítás kötésére az adott fél.
Lehetnek olyan kockázatok is, amik mindkét oldalon biztosíthatatlanok. (Például vélhetőem
ilyen a közvetlen károkozó fizetésképtelensége.) Vagyis itt az önbiztosítás, a kockázat
felvállalása, viselése marad az egyedül lehetséges út. Az önbiztosítási képességet a kár relatív
nagysága (a károsult, illetve a károkozó vagyonához mért aránya) határozza meg. Minél kisebb
az arány, annál könnyebb viselni. Amikor azt látjuk, hogy a bíróság a gazdagabb félre igyekszik
tolni a kárt, végső soron – implicit módon – a jobb kockázatviselőre telepíti azt. Ezt láttuk be
az első és a második fejezetben is: a gazdagabb fél ugyanolyan kárveszéllyel szemben kevésbé
kockázatkerülő lesz.
Vegyük azonban észre, hogy a jobb kockázatviselő tesztjéből nem következik, hogy ez a fél
mindig a károkozó: itt sincs garancia, hogy a veszélyes üzem üzembentartója, például egy
speciális gép tulajdonosa, könnyebben viseli a kockázatot (a balesetből eredő kárt), mint az
esetleg jobb módú károsult, akit csak kisebb baleset ért, vagy akinek a vagyonához képest a
vagyoni kára kisebb.
5. Összefoglaló
A fejezet arra kereste a választ, hogy a joggazdaságtan prevenció-alapú megközelítése segíthet-
e maghatározni azon tevékenységek körét, amelyeket a veszélyes üzemi felelősség alá soroljunk.
A fejezet állítása: egy tevékenység veszélyes üzemi besorolásakor az egyik legfontosabb kérdése
az lehet, hogy a veszélyes üzemi felelősség vagy a felróhatósági felelősség ösztönző-prevenciós
hatásaira akarunk-e támaszkodni. Ezeket az ösztönzőket vettem számba.
Egyrészt láttuk, hogy veszélyes üzem esetén az üzembentartó – bár a felelősségi forma jogi
besorolása vitatható – a joggazdaságtan szerint költségalapú ösztönzővel szembesül. Szemben
azzal, hogy a felróhatóság esetén az ösztönzője elvárásalapú. Maga ez az eltérés erősítheti is a
potenciális károkozó prevenciós ösztönzőjét (amennyiben felróhatóság esetén az elvárás –
például a meg nem figyelhető, nem bizonyítható elővigyázatossági lépések miatt – túl alacsony
lenne), de gyengítheti is azt (amennyiben az elvárás magasabb lenne, mint amit költségalapú
ösztönző esetén választana).
Míg a felelősségi forma megváltoztatásának ösztönzési hatása ambivalens, addig annak hatása
egyértelmű, hogy a veszélyes üzemi felelősség más – a felróhatósági felelősséghez képest a
károsult számára kedvezőbb – kármegosztást alkalmaz. Ez a károsultat kevésbé ösztönzi
védekezésre, a potenciális károkozó pedig erre várhatóan az elővigyázatossága emelésével
válaszol.
Láttuk, hogy a szűk értelemben vett prevenciós hatás mellett érdemes megfontolni a perindítási
kedv fokozását (ami azonban nem jelenti azt, hogy a perköltség is nő, hiszen a vétkesség
megítélésének hiánya miatt egyszerűbb a per – és kiszámíthatóbb is annak eredménye, ami
miatt pedig a peren kívüli megállapodások esélye nő). Számításba kell venni, hogy az áttérés
miatt a veszélyesnek tekintett tevékenység várhatóan visszaszorul (és ezért megkerülhetetlen
kérdés, hogy ez cél-e, különösen, hogy van-e olyan alternatíva, amely felé érdemes „eltéríteni”
a gazdasági, társadalmi döntéseket). Ezzel szemben a biztosíthatóságot vélhetően önmagában
a veszélyes üzemi felelősség nem, vagy csak speciális feltételek (kiszámíthatatlan bírósági
működés) esetén emeli. Hasonlóképpen nem érdemes kiindulni abból, hogy a kárt (vagy a
kockázatot) ez a felelősségi forma a károkozóra tolja, hiszen láttuk, hogy ő áthárítja másokra.
216
Végezetül bizonyítani próbáltam, hogy a kockázatmegosztás ugyan releváns probléma, de nem
önálló kérdés – nem választható el az ösztönzésétől: a kármegosztás is akkor hatékony (illetve
akkor igazságos), ha a kockázatot arra a félre tolja, akit ösztönözni akarunk.
Irodalom jegyzék
Artigot i Golobardes, Mireia – Fernando Gómez Pomar [2009]: Contributory and comparative
negligence in the law and economics literature. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law and
Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 46-79
Bartus Gábor – Szalai Ákos [2014]: Környezet, jog, gazdaságtan - Környezetpolitikai eszközök,
környezet-gazdaságtani modellek és joggazdaságtani magyarázatok. Pázmány Press, Budapest
Budapest
Csák Csilla [2012]: A füstpatron eset. Agrár- és Környezetjog 13, 3-20
Epstein, Richard A. – Catherin M. Sharkley [2012]: Cases and Materials on Torts (10th edition)
New York, NY, USA: Aspen
Fézer Tamás [2011]: A polgári jogi felelősség természete. in: Fézer Tamás (szerk.): A kártérítési
jog magyarázata. Complex, Budapest (e-könyv)
Fuglinszky Ádám [2014] in: Osztovits András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013.
évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja. IV. kötet Opten, Budapest, 2014
Havasi Péter [2013] in: Wellmann György (szerk.): Az új Ptk. magyarázata. HVG-ORAC,
Budapest.
Koch, Bernhard A. – Helmut Koziol [szerk, 2002]: Unification of Tort Law: Strict Liability.
Hague – London – Boston: Kluwer
Kraakman, Reinier H. [2009]: Vicarious and corporate civil liabilit. in: Michael Faure (szerk.):
Tort Law and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 134-
149.
Lábady Tamás [2013] in: Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal.
Complex, Budapest,
Lábady Tamás [2014] in: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári
Törvénykönyvhöz. KJK, Budapest (e-könyv)
Menyhárd Attila [2013]: Az állam kártérítési felelőssége és az állami immunitás. in: Nochta
Tibor – Fabó Tibor – Márton Mária (szerk.): Ünnepi tanulmányok Kecskés László professzor
60. születésnapja tiszteletére. PTE ÁJK, Pécs
Menyhárd Attila [2007]: Kihívások a mai magánjogi dogmatikában. in: Szabó Miklós (szerk.):
Jogdogmatika és jogelmélet. Bíbor, Miskolc
217
Posner, Richard A [2011]: Economic Analysis of Law (8th edition) New York: Aspen Law and
Business
Robinette, Christopher J. – Paul G. Sherland: „Contributory or comparative: which is the
optimal negligence rule?” Northern Illinois University Law Review 24 (2003), 41-61.
Schäfer, Hans-Bernd – Frank Müller-Langer [2009]: Strict Liability versus Negligence. in:
Michael Faure (szerk.): Tort Law and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA:
Edward Elgar, 3-45.
Shavell, Steven [1987]: Economic Analysis of Accident Law. Cambridge, MA: Harvard
University Press
Shavell, Steven [2004]: Foundations of economic analysis of law Cambridge, MA, USA –
London, UK: Belknap.
Sólyom László [1977]: A polgári jogi felelősség hanyatlása. Akadémiai Kiadó, Budapest.
218
6.1. ábra: A veszélyes üzem i és a felróhatósági felelősség összehasonlítása
219
V II. M ásért viselt felelősség, helytállás
Ugyan a másért viselt felelősség szabályozása a legtöbb jogrendszerben meglehetősen

kazuisztikus, viszonylag ritkán találunk átfogó klauzulát394, most mégis kezdjük egy olyan
definícióval, amely magában foglalja azokat a felelősségi formákat, amelyeket az összehasonlító
jogi irodalom395, illetve a magyar jogirodalom396 ide sorol. Másért viselt felelősségen,
helytálláson azt fogom érteni, amikor
(i) van ugyan egy jól azonosítható közvetlen károkozó (K), a jogrendszer mégis
megengedi, vagy éppen kifejezetten meg is követeli, hogy a károsult (Á) ne tőle,
hanem egy kijelölt személytől (M-től) kérjen kártérítést,
(ii) a közvetlen károkozó (K) és a másik személy (M) között ex ante olyan kapcsolat áll
fenn, amelyben a felek közötti előzetes tranzakció nem kizárt – a tranzakciós költség
viszonylag alacsony, ahogyan az első fejezetben neveztem.
Érdemes összevetni ezt a definíciót, Földi András nyitó definíciójával a másért való felelősségről
írt művéből:
„Ha a felelősségkiváltó cselekményt elkövető személy bárki lehet, ha tehát a felelőssé
tett személy bármely persona extranea cselekményéért helytállni tartozik, akkor […]
tiszta objektív felelősség konstuálható […] Ezzel szemben másért való felelősségről
beszélhetünk akkor, amikor valaki a más által jogellenesen és – legalábbis potenciálisan
– vétkesen okozott káráért kárt azon az alapon köteles megtéríteni, hogy szerződési vagy
műs jogilag releváns kapcsolatban áll a segéddel (károkozóval).”397
Látszik, hogy a két definíció közötti különbség csak annyi, hogy a mostani definíció a „jogilag
releváns” kapcsolatot eleve úgy értelmezi, hogy abban a felek közötti káresemény előtti
tranzakció lehetséges.
Ez a definíció magába foglalja egyrészt a Ptk. másért viselt felelősség fejezetében (VI. könyv
LXIX. fejezetében) szereplő eseteket. Azokat az eseteket, amikor a munkaadó az állam (vagyis
a Ptk. VI. könyv LXXI. fejezetét). Beletartoznak a gyerekek, értelmi fogyatékkal élők, stb.
(köztük a magyar jogban vétőképtelennek tekintett) által okozott kárért viselt felelősséget (Ptk.
VI. könyv LXX. fejezet).398 Ide sorolhatók, az anyavállalat felelőssége a leányvállalata által
okozott károkért is. Másért viselt felelősség e definíció szerint az épülttel tulajdonosának,
bérlőjének, használójának felelőssége is.399
Ezeken az eseteken kívül jónéhány olyan probléma merül fel, amikor egyes esetek kapcsán
felmerülhet, hogy érdemes-e a másért viselt felelősség, helytállás formájában kezelni. Például:
követelhető-e kártérítés egy szabályozó, ellenőrző hatóságtól, helytállásra kötelezhető-e az, ha
az általa ellenőrzött iparág valamely szereplője okoz kár (például egy bakfelügyelet egy banki
termék általa okozott kárért, vagy egy iparbiztonsági hatóság egy ipari katasztrófáért)400; felelős
394 Lásd Földi [2004] 326-355

395 Lásd például Dam [2013] 490-519.
396 Például Földi [2004]
397 Földi [2004] 16
398 A magyar irodalomban bevett, hogy a vétőképtelenekért viselt felelősséget elkülönítve kezeljük a
másért viselt felelősségtől (lásd Tóth [2011a] Par 6:152, Fuglinszky [2014] 184, Fuglinszky [2015] 467),
de azok az országok, amelyek nem választják szét ezt a csoportot vétőképesekre és vétőképtelenekre,
azok minden gyerek által okozott kárt másért viselt felelősségnek tekintenek. Lásd Dam [2013] 493-502
399 Lásd például Földi [2004] 145-187.
400 Dam [2013] 492
220
legyen-e egy tömegrendezvény (tüntetés, sportesemény) szervezője a nézők, résztvevők között
megjelenő radikális csoportok által okozott károkért?401 De másért viselt felelősség, helytállás
problémáját veti fel például az a francia eset, amikor egy jegy nélkül utazó utas okozott kárt
utastársának, aki a vasúttársaságot perelte emiatt402. (Érdemes kiemelni talán azt is, hogy a
joggazdaságtani irodalom gyakorlatilag ennek amerikai „megfelelője” a vicarious liability
mintájára elemzi a nemzetközi jogban megjelenő személyes felelősséget: a konkrét személyeket
(állami vezetőket) és nem az adott országot érintő szankciókat.403)
E definíció szerint – bár sok a hasonlóság – a másért viselt felelősségtől elkülönül a közös
károkozástól. Két elem miatt: (a) K mellé M a közös károkozás esetén csak egyetemleges
felelősként állhat egymás mellett, itt bizonyos esetekben a helyébe lép: Á csak tőle kérhet
kártérítést), valamint (b) a két károkozó között ex ante tranzakciónak kell lennie, amit a közös
károkozás esetén – mint a negyedik fejezetben láttuk – nem követelünk meg.
Ugyanakkor az itt adott definíció egy fontos további esetkört tudatosan magában foglal: a
felelősségbiztosítást. Ezt elsősorban azért nem zárom ki, mert ez hatását tekintve nagyon közel
áll a másért viselt felelősség, helytállás kötelező formáihoz – csak az különíti el tőlük, hogy M,
aki itt a biztosító önként és nem törvényi előírásra vállalja át K-tól az általa okozott kár
megtérítését.
Annak eldöntése, hogy a közvetlen és a közvetett károkozó, vagyis M és K között milyen
kapcsolat legyen, mi alapozza meg ezt a másért viselt felelősséget, helytállást (pontosabban
annak egyes formáit) komoly jogpolitikai megfontolásokat követel. A magyar jog arra törekszik,
hogy ezeket a kérdések legtöbbjét már a törvény szintjén rendezze – ugyanakkor így is sok
jogpolitikai kérdés marad a jogalkalmazóra. Például mit értsünk azon, hogy valaki a
munkáltató404, valami a „foglalkoztatására irányuló jogviszonyával összefüggő”405, mit jelent a
„szándékosság”406, mikor jár el „a megbízott e minőségében”407, mikor „állandó jellegű” egy
jogviszony408. A korábbi Ptk. alapján kérdés volt az is, hogy kit tekinthetünk
vétőképtelennek409, és kit gondozónak.410 Hasonlóképpen a joggyakorlatnak kellett kimondania,
hogy a közigazgatási jogkörben okozott kár esetén csak kirívóan súlyos gondatlanság, hiba
miatt kaphatunk kártérítést.411
Ha az a cél, hogy meghatározzuk, mely kapcsolat alapozza meg M esetén a közös károkozásnál
szigorúbb felelősséget, helytállást, akkor mindenképpen azzal a két érvvel kell kezdeni, amelyek
az irodalomban leggyakrabban jelennek meg ennek kapcsán is a – ezek: a reparáció (Á kárának
401 Dam [2013] 493.

402 Civ. 1re 23 June 2011, Bull. civ. I, no 123, ETL 2011, 235 (Moréteau). Lásd: Dam [2013] 492.
403 Lásd: Posner – Sykes [2007]
404 Lásd: Fuglinszky [2015] 429-433
405 Lásd: Tóth [2011b] Par 6.252, 6.272, Lábady [2014] Par 59.167, Orosz [2014] 177-178, Fuglinszky
[2015] 434-436
406 Lásd: Fuglinszky [2015] 438-439
407 Lásd: Tóth [2011b] Par 6.308, Orosz [2014] 181, Fuglinszky [2015] 454
408 Lásd: Tóth [2011b] Par 6.337, Orosz [2014] 181-182, Fuglinszky [2015] 458-461.
409 Lásd: Tóth [2011a] Par 6.162-6.165, Lábady [2014] Par 59.212, Fuglinszky [2014] 186-190, Fuglinszky
[2015] 470-473.
410 Lásd: Tóth [2011a] Par 6.173-6.180, Fuglinszky [2014] 190-196, Fuglinszky [2015] 473-474,
411 Lásd: Tóth [2011]b Par 6.445-446, Lábady [2014] Par 59.257-258, Orosz [2014] 210-211, Fuglinszky
[2015] 522.
221
megtérülési esélyét akarjuk növelni) és a kockázatelosztás (K kockázat, vagy annak legalábbis
egy részét akarjuk M-re tolni).412 Mindkét érv fontos, de egyik sem ad teljes választ.
A reparáció érve szerint, ha a közvetett károkozótól (is) kérhető a kár, akkor a károsult számára
lehetővé tesszük, hogy egy „mélyebb zsebet” érjen el. Ugyanakkor ez (a joggazdaságtani
irodalomban is gyakran előkerülő413) vélemény, érv gyakran téves: a másért viselt felelősséghez,
helytálláshoz kapcsolódó konkrét jogkövetkezmények nem mindig növelik a reparáció esélyét.
Ha K és M egyetemleges felelősök, akkor igen, ha azonban M K helyébe lép (mint például a
magyar munkaadói felelősség esetén), akkor ennek reparációs hatása bizonytalan. Még ront is
Á megtérülési esélyein, amennyiben a munkaadó vagyona (például, mert egy csődközelben levő
cég) kisebb, mint a munkavállalójáé.414
A kármegosztás érve szerint ennek a felelősségi formának a lényege, hogy (legalábbis bizonyos
esetekben) K, a közvetlen károkozó kockázatát csökkenteni akarjuk: helyette M fizet.415
Ugyanakkor itt is látni kell, hogy ez az érv sem meggyőző minden esetben. Például, amennyiben
K-t bármilyen megtérítési kötelezettség terheli M-mel szemben, akkor nem mentesül a
kockázatok alól. (Ha részleges megtérítés terheli, akkor részlegesen mentesül.) Ráadásul, a kár
utólagos megtérítés csak az egyik szankció, ami K-t sújtja – amennyiben léteznek más szankciók
is, és a fejezetben majd látunk majd ilyeneket, akkor ezek kockázatát viselnie kell. Tegyük
hozzá: a kockázatmegosztás érve azért sem lehet teljes, mert nem ad választ arra, hogy miért
kellene K abból fakadó kockázatát csökkenteni, hogy esetleg kárt okozhat. A joggazdaságtani
irodalom – mint az előző fejezetekben láttuk – kidolgozta ugyan a hatékonyságelvű jobb
kockázatviselő tesztjét, de emögött is alapvetően prevenciós (és részben hatékony elosztási,
igazságossági) elvek húzódnak meg.416
E két érvvel szemben, a prevenció célja úgy tűnik átfogóbb – bár az sem ad választ minden
problémára. Azonban a prevenciós modell közel sem egyszerű. Mindenekelőtt azért, mert
mindhárom fél K, M és Á oldalán is megjelennek ilyen hatások – amelyek ráadásul
kölcsönhatásban is állnak egymással. A prevenciós hatások nem is adhatóak meg általános
412 Érdemes idézni Tóth Endre Tamás véleményét, aki az alkalmazottért vállalt felelősség eredeti 1959-
es formája kapcsán a szabályozás két célját emeli ki:
Különös figyelmet fordított a jogalkotó […] két körülményre. Az egyik, hogy a felelősség
kizárólagossága kedvezményt jelent a károkozó munkavállalónak. […] A másik körülmény pedig
a reparáció érvényesülése, azaz annak biztosítása, hogy a károsult hozzájusson a kárigényéhez,
vagy legalábbis ezt ne az adott szabályozás hiúsítsa meg. A kor gazdasági viszonyai mellett a
döntően állami munkáltató szervezetekre tekintettel ez a megoldás a károsultra nem volt
sérelmes, mert az állami munkáltató szervezet biztos fedezetet jelentett, melytől a károsult
feltétlenül hozzájuthatott a kártérítéshez. Ám az adott szempont kiemelkedő jelentőségét
mutatja, hogy ahol a fedezet nem volt feltétlenül biztosított, azaz a magánmunkáltatók
területén, ott a jogalkotó a károsult reparációs igényét privilegizálva megtartotta az alkalmazott
másodlagos (szubszidiárius) felelősségét. (Tóth [2011b] Par 6.231)
Ezek közül az első az, amit itt kockázatmegosztásként definiálunk, míg a második (nyilvánvalóan) a
reparáció.
413 Például: Kraakmann [2014] 241
414 Hasonló érvért lásd Tóth [2011b] Par 6.282
415 Lásd például: Dam [2013] 512-513, Fuglinszky [2015] 428.
Az irodalomban például a tanárok felelőssége kapcsán gyakran bukkan elő az 1899-es. Leblanc-eset: egy
francia tanár és nem az iskola volt felelős egy kárért, emiatt a tanár anyagi csődbe és a csőd
öngyilkosságba kergette. (idézi van Dam [2013] 497)
416 Lásd erről Szalai [2015b] 64-68.
222
formában – más és más hatások jelentkeznek, ha a másért viselt felelősség, helytállás jogi
formája eltér.
A másért való felelősség, helytállás rendszere ugyanis közel sem egységes. Az első alfejezet
éppen ezt a sokszínűséget próbálja kezelni: a másért való felelősség, helytállás eltérő megoldásait
fogja osztályozni – olyan szempontok, dimenziók szerint, amelyek meghatározzák, hogy az egyes
megoldások mennyiben támaszthatóak alá a reparációs és a kockázatmegosztási szempontokkal.
A második, hosszabb alfejezet elemzi a prevenciós hatásokat – az első részben megismert
dimenziók hatásait elkülönítve. A harmadik alfejezet pedig összegyűjti a felelősségbiztosítás
kapcsán releváns érveket.
Végezetül, egy módszertani megjegyzés: az alábbi elemzés nem egyszerűen a joggazdaságtani
irodalom ismertetése. Az ugyanis egy konkrét másért viselt felelősségi formát a vicarious
liabilityt (illetve annak aleseteként a respondeat superiort) elemzi. Az első alfejezetben majd
látjuk, hogy ez csak egy lehetséges formája a másért viselt felelősségnek, helytállásnak – mind
az öt ott elemzett dimenzióra egy-egy választ ad. A fejezet célja épp az, hogy olyan általános
összefüggéseket találjunk az egyes felelősségi, helytállási formák és a reparációs, illetve
prevenciós hatásokat között, amelyek révén más ilyen formákat is viszonylag könnyen
elemezhetünk. Azt, hogy ez a gyakorlatban miként történhet, a befejezés helyett szereplő
konkrét intézményi elemzés illusztrálja.
1. M ásért viselt felelősség, helytállás típusai

A másért viselt felelősség, helytállás öt dimenzióját érdemes megkülönböztetni – az e kérdésekre
adott válaszok határozzák meg azt, hogy adott jogi forma mennyire szolgálja a reparációt, a
kockázatmegosztást, vagy épp a prevenció célját. Az öt szempont:
(i) Közvetlen károkozó kimentése: hogyan függ a fizetési kötelezettség K
magatartásától, döntéseitől?417
(ii) Közvetett károkozó kimentése: hogyan függ a fizetési kötelezettség M döntéseitől?418
(iii) A két fél viszonya: mi történik, ha az előző két kérdés alapján M-nek (is) fizetnie
kell – kitől kérheti el az összeget Á?
(iv) A megtérítés alapsémája: ha M fizetett, akkor K tartozik-e (mikor) megtéríteni ezt
neki, és
(v) A megtérítés korlátja: ha K-nak meg kell térítenie az M által fizetett összeget, akkor
van-e ennek felső korlátja?
1.1 Közvetlen károkozó kimentése

Közvetlen károkozóhoz kapcsolódó kimentés kapcsán ugyanazokat a válaszokat adhatjuk,
mintha közvetlenül K viselné a felelősséget: megkülönböztethetünk vétkességi és
objektív/tárgyi felelősséget.419 Vétkességi felelősség esetén csak akkor kell fizetni, ha K nem
teljesített valamilyen elvárást (a magyar jogrendszerben ilyen például a felróhatóság
követelménye: nem az adott helyzetben általában elvárható módon járt el – de láttuk, hogy
417 Fuglinszky Ádám ezt a kérdést közvetett kimentésnek nevezi. Lásd Fuglinszky [2015] 424-425.
418 Fuglinszky Ádám ezt a kérdést közvetlen kimentésnek nevezi. Lásd Fuglinszky [2015] 424-425.
419 Objektív/tárgyi felelősség a nemzetközi irodalomban strict liability-ként ismert fogalom leírására
szolgál – hasonlóan: Szalai [2015b].
223
nem ez az egyetlen elvárhatósági mérce). Objektív/tárgyi felelősség esetén a jogellenes
károkozónak mindenképpen fizetnie kell. Vétkességi alapú kimentés létezik például az
alkalmazott esetén Angliában, vagy Németországban. (Ugyanakkor a franica Code Civil szerint
elvileg ott objektív/tárgyi felelősség lenne az alkalmazottért.)420
Alapvető prevenciós eltérések. Láttuk persze eddig, hogy az objektív-tárgyi és a vétkességi
felelősség ösztönző hatásai még nem feltétlenül térnek el egymástól. Függ ez attól, hogy a
vétkességi felelősség milyen elvárásokat fogalmaz meg. Amennyiben ezek nagyon magasak
(„teljesíthetetlenek”, vagyis egy racionális döntéshozó inkább bevállalja azt, hogy vétkes lesz,
és kár esetén kifizeti a kártérítést, semmint, hogy a magas elvárásokat teljesítse), akkor a
vétkességi felelősség ugyanúgy költségalapú ösztönzőt teremt mintha kimentés,
vétkességvizsgálat nélküli objektív-tárgyi felelősséget alkalmaznánk.
Reparációs hatás. A károkozó reparációja csak akkor lehetne bizonyos, ha a közvetlen károkozó
kimentése költségalapú rendszert alakít ki. És ekkor sem biztos, hogy teljes lenne a reparációja:
amennyiben a kártérítés közgazdasági értelemben nem teljes – és az ötödik fejezetben láttuk,
hogy ezt miért nem tételezhetjük fel – akkor teljes reparációt költségalapú rendszerben sem
várhat. Amennyiben pedig elvárásalapú ösztönző működik, akkor a károsultat a kártérítési
rendszer nem – a másért viselt felelősség, helytállás révén sem – kompenzálja: vétlen károkozás
esetén a reparáció elmarad.
1.2 Közvetett károkozó kimentés

A különböző jogok három nagy lehetőséget ismernek. Létezik objektív/tárgyi felelősségi
rendszer: M-nek mindenképpen fizetnie kell, ha a közvetlen kimentés sikertelen. Ilyen például
a francia421 vagy az olasz422 munkaadói felelősség, vagy a vicarious liabiliy423. Létezik vétkességi
rendszer, amikor bizonyos (általában K kiválasztásával, felügyeletével, a munkaszervezéssel, a
szervezet felépítésével, felügyeletével összefüggő) kérdésekben hozott döntései, magatartása
kapcsán állít fel a jog elvárásokat – azok teljesítéséhez köti azt, hogy a közvetett károkozónak
kell-e fizetnie. És létezik M számára még ennél is egyszerűbb kiutat biztosító megoldás: csak
akkor kell fizetnie, ha K a bíróság, a felperes előtt ismeretlen – ha megnevezi őt, akkor M-et
nem lehet fizetésre kötelezni. Ez az információs kimentés.
Alapvető prevenciós eltérések. Az elvárás szintje természetesen itt is lehet olyan magas, hogy
az gyakorlatilag teljesíthetetlen. Így írják le például a német munkavállalóért viselt felelősség
rendszerét, ahol ugyan a munkaadó kimenthetné magát, de az ezzel kapcsolatos elvárást olyan
magasra emelte a bírói gyakorlat – illetve egyes egyéb jogszabályok – hogy szinte lehetetlen,
vagy legalábbis meglehetősen ritka az emiatti a kimentés.424 Éppen ezért itt is alkalmazni fogjuk
a költségalapú – elvárásalapú megkülönböztetést: a roppant magas elvárást megfogalmazó
vétkességi felelősség és az objektív/tárgyi felelősség költségalapú rendszer.
Reparáció. A másért viselt felelősség, helytállás nem feltétlenül növeli Á reparációjának esélyeit.
Sőt, akár ronthatja is! Ez az eset, ha M oldalán vétkességi (elvárásalapú) rendszer alakul ki:
ekkor a károsult annak ellenére sem kap majd az esetek egy részében kártérítést, hogy a
420 Földi [2004] 326. Ugyanakkor Földi értékelése szerint a bírói gyakorlatban inkább a vétkességi szabály
érvényesül Franciaországban is.
421 Földi [2004] 329, Dam [2013] 506-507.
422 Földi [2004] 351
423 Dam [2013] 508, Epstein [2012] 691-710
424 Földi [2004] 345-346, Dam [2013] 502-506., DCFR 3328
224
közvetlen károkozó vétkessége miatt járna neki. (A prevenciós hatása azonban ennek jelentős
lehet – mint majd látjuk!)
1.3 A felek közötti viszony

Az előző pont végén feltettem, hogy a rendszer abszolőt felelősség. De ezen kívül még három
rendszert képzeletünk el: az egyetemlegességet, a kezességet és a felelősség hiányát (ha tetszik:
az együttes felelősséget). Abszolút felelősség alatt azt értem, amikor M lép K helyébe, vagyis
csak őt lehet perelni a közvetlen károkozó által okozott kárért is; K ellen nem is lehet kártérítési
igényt érvényesíteni. Egyetemegesség esetén Á döntheti el, hogy kitől kér kártérítést – akár meg
is oszthatja azt a felek között. Kezesség esetén nem dönthet: adott, hogy kitől kell követelnie,
azonban amennyiben annak vagyona nem fedezi az összeget, akkor fordulhat a másik ellen.
Ilyen a Ptk. 6:561§ szerint a lakás, ingatlan bérlőjének a viszonya az ingatlanból dolgokat
kidobó, kiöntővel. (Fordított eset állt fenn az 1959-es Ptk. eredeti szabálya szerint az
alkalmazottért vállalt felelősség esetén: ha a munkaadó, vagyis a közvetett károkozó vagyona
nem volt elegendő az okozott kár megfizetésére, akkor – de csak akkor – a munkavállalóhoz, a
közvetlen károkozóhoz lehetett fordulni fennmaradó kár megtérítésért.425) Felelősség hiánya
esetén viszont M nem tartozik megfizetni a K által okozott kárt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy
ő a kárnak csak azért a részéért visel felelősséget, amit ő okozott, vagyis együttes vagy
személyes felelősségre térünk át.426
Reparáció. Bár – mint a fejezet bevezetőjében is említettem – szokás a másért viselt felelősséget,
helytállást egyszerűen azzal igazolni, hogy az Á megtérülési esélyeit emeli, de ez nem minden
esetben igaz. Ez a közvetlen és a közvetett kimentésen túl, az elérhető összes vagyontól függ.
Nyilvánvalóan nő ez a vagyontömeg, ha a rendszer új személyt von be a különben is elérhető
mellé – vagyis egyetemleges felelősség és a kezesség esetén. Az abszolút felelősség azonban azt
jelenti, hogy lecseréljük K-t M-re; itt a vagyonváltozás iránya bizonytalan: lehet, hogy M
vagyona kisebb – és ekkor a megtérítési esély csökken.427
Kockázatmegosztás K és M között. Abszolút felelősség esetén, vagy ha K csak, mint M kezese
jön szóba, M viseli a kockázatot. Mindjárt látjuk, hogy attól függően, hogy K-nak van-e
megtérítés kötelezettsége, lehet, hogy M csak meghitelezi K-t – ez a kockázat csak hitelezési
kockázat: e hitel miatt is kénytelen azonban időlegesen lemondani vagyona egy részéről (bár
ezt a kamat esetleg fedezheti); és kénytelen vállalni a hitelezéssel járó kockázatot (például, hogy
a kártérítés megítélésének pillanatában még fizetőképes K elveszti vagyona egy részét).
Egyetemleges felelősségnél ugyanaz a helyzet, mint amit a negyedik fejezetben láttunk: a
feleknek azt kell felmérniük, hogy mekkora az esélyük, hogy a károsult éppen őket választja ki
fizetésre. A másért viselt felelősség ilyenkor nyilvánvalóan növeli M kockázatát – és csökkenti
K-ét. Viszont kevésbé tolja M-re a kockázatot, mint amennyire az abszolút felelősség teszi.
425 Eörsi [1961] 386-387

426 Természetesen, mondhatjuk, hogy ez nem másért viselt felelősség, helytállás; érdemes azonban mégis
itt kezelni: például vállalkozási szerződések esetén a magyar jog szerint, ha az információs kimentés
sikeres, akkor erre az együttes felelősségre tér át a jogrendszer.
427 Az egyetemes felelősségre épülő vicarious liability kapcsán a reparációt, mint kockázatmegosztási
megoldást mutatja be: Dari-Mattiacci – Parisi [2003]: a reparációról hozott döntés azt jelenti, hogy
közvetlen károkozó fizetésképtelenségének kockázatát kire terheljük, a közvetett károkozóra vagy a
károsultra.
225
1.4 A megtérítési kötelezettség
A lehetőségek hasonlóak a közvetlen károkozó esetén látott kimentési formákhoz. Elképzelhető,
hogy a közvetlen károkozónak mindig meg kell térítenie a kárt M, a közvetett károkozó felé,
aki helyette azt megfizette (objektív/tárgyi alapú megtérítés); elképzelhető, hogy valamilyen
vétkességi szinthez kötik a megtérítési kötelességet (vétkességi alapú megtérítés) és elképzelhető,
hogy eleve kizárják (a megtérítési kötelezettség hiánya). Természetesen itt is igaz az, hogy a
vétkességi és az objektív/tárgyi megtérítés között csak mennyiségi eltérés van – vagyis a
vétkességi alapú megtérítés okozhat a gyakorlatban (nagyon magas elvárás esetén) költségalapú
ösztönzőt.
Kockázatmegosztás K és M között. A megtérítési rendszer mivel nem azt a kérdést érinti, hogy
a károsult mekkora összeget kap, hanem azt, hogy ezt az összeget végül miképpen osztja el
egymás között M és K, így nem a reparációt, hanem az e két fél közötti kockázatelosztást
módosítja. Könnyen belátható, hogy megtérítés hiánya esetén a közvetlen károkozó semmiféle
kockázatot nem visel – akkor sincs fizetési kötelezettsége, ha van baleset. Ebben az esetben (és
csak ebben az esetben) igaz az, hogy a kártérítési rendszer leveszi róla a káresemény miatti
kockázatot – ahogyan azt a gyakran a másért viselt felelősség általános előnyeként szokták
megfogalmazni. (Tegyük azonban azonnal hozzá: csak a kár megtérítésének kockázatával nem
kell ekkor szembenéznie. Ha bármilyen más szankciót tud vele szemben kár esetén érvényesíteni
M, akkor a káresemény már számára is kockázat.) Amennyiben elvárásalapú megtérítéssel van
dolgunk, akkor a közvetlen károkozó viseli az ezen elvárás nemteljesítése mellett okozott károk
kockázatát – de az ezen elvárás teljesítése mellett bekövetkező károk kártérítési/megtérítési
kockázatát nem (csak az esetleges egyéb szankciókét). Költségalapú rendszer esetén minden kár
esetén megjelenik fizetési kötelezettség a közvetlen károkozó oldalán – vagyis a
kártérítési/megtérítési rendszer minden kár költségkockázatát (legalábbis részben) rá hárítja.
1.5 A megtérítés korlátozása

Arra az esetre, amikor K megtérítéssel tartozna M-nek, a megtérítés maximális összegét még
mindig korlátozni lehet. Nyilvánvalóan mennyiségi kérdéssel állunk szemben: a megtérítendő
összeg nem haladhatja meg azt az összeget, amit M kártérítésként kifizetett, de e szint alatt
bárhol maximálható a megtérítés.
Kockázatelosztás K és M között: kárkockázat. A káresemény miatti költségek kockázatát nem
csak úgy lehet megosztani a közvetlen és a közvetett okozó között, hogy elvárásalapú
megtérítési rendszert alakítunk ki, hanem úgy is, hogy korlátozzuk az összeget, amit ekkor
fizetnie kell. Minél alacsonyabb ez a határ, annál nagyobb kockázatot tolunk M-re.
(Természetesen, ha az összeget nullára redukáljuk, akkor visszajutunk a megtérítési
kötelezettség hiányához.) Ha a megtérítés nem teljes, akkor részben M is visel kockázatot.
A per kockázata. Amennyiben megtérítési kötelezettség létezik, akkor a felek a perrel járó
kockázatokat is megosztják egymás között. Amennyiben nem lenne megtérítés, akkor
nyilvánvaló, hogy a per kockázatait (milyen döntés születik, mennyi idő alatt, a perköltségből
mit ismer el, mennyit téríttet meg a bíróság) M, a közvetett okozó viselné.428 A negyedik
fejezetben látottak miatt könnyű belátni: Á és M ezt a kockázatot mindig megpróbálnák
megegyezéssel kiküszöbölni, amikor a per kimenetének esélyeit körülbelül ugyanúgy látják.429
428 Ha M nem felelős, akkor hasonló helyzetben lenne K.

429 Magyarul lásd: Cooter – Ulen [2005] 458
226
Bonyolultabbá válik azonban a helyzet, ha létezik megtérítési kötelezettség, hiszen ekkor a per
kimenete két személyt, K-t és M-et is érinti. Ekkor a megegyezés esélye a szabályok pontos
formájától függ. A két fő kérdés: hogyan hat a megállapodás
(i) a perre: kizárja, vagy csak a megegyezésben meg nem térülő kárra csökkenti a
kárigényt; és
(ii) a későbbi megtérítési kötelezettségre: ha a per a tovább folyik, akkor előírják-e a
megítélt kártérítés (vagyis a megegyezésben szereplő összegen felül kár)
megtérítését.
Belátható, hogy ha a megegyezés a pert kizárja, akkor K és Á abban a helyzetben találja magát,
mint az előző bekezdésben: elvileg, ha ugyanúgy látják a győzelmi esélyeket, akkor igyekeznek
megegyezni (megspórolni a perköltséget, elkerülni a kockázatot). Ugyanakkor felbukkan egy
fontos eltérés is az előző bekezdésben látottól: a per kimenetele ugyanis eltérhet kettőjük
számára, hiszen a felperes győzelme Á számára a kár megtérülését jelenti, míg K számára csak
a megtérítendő összeget, ami lehet kisebb ennél. Márpedig, ha a közvetlen károkozó számára a
per tétje tényleg kisebb, akkor csökken a megegyezés esélye.
Ha a pert ugyan nem zárja ki a szabályozás, de a közvetett károkozó a közvetlentől további
megtérítési nem kérhet, akkor Á és K közötti megegyezés esélye roppant magas lesz: K számára
ez a kockázatcsökkentés miatt fontos, míg Á számára „talált pénz”. Talált pénz, mert ha nyer,
akkor ugyanott van, mint megegyezés nélkül (két forrásból ugyan, de megtérül a kára); ha
veszít, akkor viszont legalább a megegyezésben szereplő összeget megkapja.430 Ezzel szemben,
ha a megtérítés fennmarad, akkor a megegyezés esély erősen lecsökken; sőt, gyakorlatilag el is
tűnik. A megegyezéssel ugyanis K nem nyer semmit: ha nem egyezne meg és a per a teljes
összegre folyna, akkor csak pervesztés esetén kellene azt megtérítenie; ezzel szemben megegyezés
esetén gyakorlatilag azt vállalja, hogy pervesztés esetén megtérítést fizet, míg pernyerés esetén
megfizeti a megegyezésben szereplő összeget.431
1.6 Magyar példák és vicarious liability

A magyar jogrendszerben létező egyes másért viselt felelősségi, helytállási formák előző öt
szempont szerinti értékelését az 1. táblázat mutatja.432 A táblázathoz három gondolatot
430 Pernyerés estén, vagyis p eséllyel megkapja a kárra (D) és a megállapodásban szereplő összeg (S)
közötti különbséget. Megegyezés esetén a várható kifizetése tehát: p*(D – S) + S – C= p*D + (1-p)*S
– C, ahol C a perköltség, amiről feltesszük, hogy nem változik attól, hogy kisebb a pertárgyérték
(bizonyításra ugyanúgy szükség van). Ha nincs megegyezés, akkor a várható kifizetése: p*D. Vagyis a
megegyezés hozama (egészen pontosan (1 – p) *S-sel) bizonyosan nagyobb.
431 A joggazdaságtani irodalomban bevett állítás (például: Epstein – Sykes [2001], Shavell [2004] 235),
hogy a másért viselt felelősség, helytállás növeli az adminisztrációs költséget – bonyolítja a bírósági
eljárást. Különösen akkor, ha teljes megtérítést is tartalmaz a rendszer, hiszen ekkor egy plusz lépés
kerül a rendszerbe: egyrészt meg kell ítélni a kártérítést, amit M fizet Á-nak, majd a második lépés,
amivel a bíróságnak is dolga lehet az ennek az összegnek a megtéríttetése K-val. Ha nem lenne másért
viselt felelősség, helytállás, akkor az ügy egy lépcsőben rendeződne: K-val megfizettetnék Á részére.
Ugyanakkor ez az érv nem számol a megállapodások itt bemutatott szerepével. Ezek jelentősen
csökkenthetik a perköltséget – sőt adott esetben teljesen el is tűnhet ez a többletadminisztráció. A
megállapodások problémájának bonyolultsága miatt a mostani elemzés nem foglalkozik a perköltségekkel.
(A megállapodások modellezéséért, és azok perköltségekre gyakorolt hatásáért – nem a másért viselt
felelősségi perek esetén lásd: Kornhauser – Revesz [2009].)
432 A táblázat részben Fulginszky [2015] 495.
227
érdemes hozzáfűzni. Egyrészt a más személyért viselt felelősség a magyar kommentárirodalom
egybehangzó állítása szerint nem teremt önálló felelősségi formát, vagyis a közvetlen károkozó
oldalán jelentkező kimentési lehetőségeket nem érinti, azt úgyanúgy kell megítélni, mintha nem
lenne másért viselt felelősség, helytállás.433
Másrészt, a magyar gyakorlat kicsit eltér más országok gyakorlatától a gyerekek, értelmi
fogyatékosok által okozott balesetek, károk kapcsán. Más országokban alapvető kérdés, hogy
az ilyen személyek által okozott minden kár esetén felmerülhet-e kártérítés (amely alól a
közvetett károkozó esetleg kimentheti magát), vagy csak azon károk esetén, amelyeket a
közvetlen károkozó gyerek vétkesen követett el. A probléma érzékeltetéséhez álljon itt egy
klasszikus francia példa: gyerekek rögbimeccsén az egyik gyerek nem vétkesen kárt okoz a
másiknak – felelős-e ezért a gondozó, elkezdjük-e egyáltalán vizsgálni a gondozó
felróhatóságát?434 A francia jog hajlik az előbbire, vagyis a közvetlen károkozó gyerek által nem
felróhatóan okozott károkat is megtérítteti – egyfajta objektív-tárgyi felelősséget alakítva ezzel
ki. Az angol inkább a második megoldást alkalmazza – vizsgálja a felróhatóságot. A német
pedig a gyerek életkorától függően egyre könnyebbé teszi a közvetlen károkozó oldalán a
kimentést.435 A magyar jog a vétőképtelenség kategóriájával gyakorlatilag kiveszi a rendszerből
a gyerek egy köre kapcsán a vétkesség vizsgálatát. A gyerek által okozott balesetnél
automatikusan vizsgálni kell a gondozó felelősségét, vagyis a közvetlen károkozó személy
kapcsán ilyenkor gyakorlatilag objektív/tárgyi felelősséggel van dolgunk. Egyetértőleg
idézhetjük itt Christian von Bar holland szabályozással kapcsolatos véleményét: a
vétőképtelenek esetén ezzel gyakorlatilag az állatok által okozott károkéhoz hasonló felelősségi
rendszert alakít ki a jog.436
A harmadik kérdés a táblázat kapcsán, hogy a megtérítési kötelezettség esetén fontos
különbséget jelent az, hogy szerződéses, vagy szerződésen kívüli viszony áll-e fent K és M
között: pontosabban, hogy a közvetlen károkozó megtérítési kötelezettsége kapcsán a jog
diszpozitív vagy kógens (esetleg valamelyik fél irányába kógens) szabályt fogalmaz-e meg. Ha
szerződéses viszony van, akkor a jog csak arra hathat, hogy valamely megoldás valószínűsége
nőjön, hiszen ilyenkor a felek viszonyát rendező szabályok a szerződésben felülírhatók.
Gyakorlatilag csak diszpozitív szabályt jelentenek.437 A táblázat ezeket a szerződéssel szabadon
felülírható megtérítési szabályokat külön jelzi.
Reparáció. A táblázatban látszik, hogy bár a magyar rendszer roppant sokszínű, olyan
megoldás azonban, amely a reparációs célt teljes mértékben szolgálná, nincs. Ilyen lenne egy
mind a közvetlen, mind a közvetett károkozó oldalán költségalapú és egyetemleges rendszer.
(Persze bizonyos esetekben javítja a reparáció esélyét az is, ha a két költségalapú rendszer
mellett úgy épül ki abszolút felelősség, hogy a közvetett károkozó vagyonosabb.)
Kockázatmegosztás K és M között. Az is látható, hogy a megtérítés csakis a vétőképtelen
személynél marad el – vagyis minden más közvetlen károkozó kénytelen viselni (legalább
részben) a kár kockázatát.
433 Tóth [2011b] Par 6.258, Lábady [2014] Par 59.172

434 Dam [2013] 494.
435 Nemzetközi példákért lásd Dam [2013] 500-501
436 Lásd: Földi [2004] 379.
437 Ez következik abból, hogy a diszpozitív szabályok ragadósak: nem mindig írják felül a felek akkor
sem, ha annál számukra jobb megoldás, jobb kockázatmegosztási forma is elképzelhető lenne. Lásd erről
Szalai [2013] 493-494, Korobkin [1998a, b], Kahneman, Knetch and Thaler [1991].
228
Vicarious liability. Mivel a joggazdaságtani irodalom az ösztönző hatásokat általában a
vicarious liability kapcsán mutatja be438, így érdemes ezt a jogintézményt is elhelyezni a most
megismert dimenziók szerint. A vicarious liability lényege, hogy a jog a munkaadó (vagy
általában a felettes) felelősségét mondja ki – meghatározva ezzel, hogy milyen kapcsolatnak
kell lennie K és M között. A mostani dimenziók szerint a vicarious liability:
- a közvetlen károkozó oldalán alapvetően elvárásalapú az ösztönző – sőt, mint az előző
fejezetben láttuk, az amerikai common lawban a strict liability ritkább, mint a
magyarban439;
- a közvetett károkozó kimentése kapcsán viszont költségalapú rendszert találunk – a
vicarious liability az objektív/tárgyi felelősség [strict liability] egyik klasszikus
példája440;
- a két fél felelőssége egyetemleges;
- a közvetlen felelős minden esetben köteles megtéríteni a közvetett károkozónak, a
mögöttes felelősnek, helytállónak a kártérítés összegét
- teljes összegű megtérítést kell fizetnie – nem korlátozzák az összeget..
1. táblázat: Másért viselt felelősség a magyar jogban

K özvetlen K özvetett K ét fél M egtérítési M egtérítés összege,
károkozó károkozó közötti kötelezettség korlátja
kim entése kim entése viszony
M unkaadó felelőssége elvárásalapú/ költségalapú abszolút elvárásalapú négyhavi távolléti díj
alkalm azottért költségalapú (szándékos: (költségalapú)* (súlyosan gondatlan;
egyetemleges) szándékos: teljes)
Jogi szem ély elvárásalapú/ költségalapú abszolút elvárásalapú teljes
felelőssége tagjáért költségalapú (költségalapú)*
Jogi szem ély elvárásalapú/ költségalapú egyetemleges költségalapú teljes

felelőssége vezető költségalapú (diszpozitív)
tisztségviselőjéért
M egbízó felelősség elvárásalapú/ elvárásalapú egyetemleges költségalapú teljes
m egbízottért költségalapú (diszpozitív)
Fővállalkozó elvárásalapú/ információs (abszolút**) költségalapú teljes
felelőssége költségalapú (diszpozitív)
alvállalkozóért
G ondozó felelőssége (költségalapú elvárásalapú abszolút nincs 0
vétőképtelenért ***)
G ondozó felelőssége elvárásalapú elvárásalapú egyetemleges elvárásalapú teljes
vétőképes gyerekért
Jogi szem ély elvárásalapú költségalapú abszolút (költségalapú)**** négyhavi illetmény
közhatalom (súlyosan gondatlan;
gyakorlásával okozott szándékos: teljes)
kárért
Épület tulajdonosa, költségalapú elvárásalapú abszolút költségalapú teljes
épület részeinek (diszpozitív)
lehullásáért, épület
hiányosságaiért*****
Épület tulajdonosa, az költségalapú elvárásalapú egyetemleges költségalapú teljes
épületről leeső (diszpozitív)
tárgyakért
438 Kraakman [2009] 134

439 Lásd Szalai [2015b] 50
440 Lásd Epstein [2012] 691-710
229
Ingatlan bérlője a költségalapú költségalapú információ kezesség teljes
kidobott, stb.
tárgyakért
* ha a közvetlen károkozó kimentése elvárásalapú rendszer, akkor az elvárás ezzel egybeesik – vagyis a gyakorlatban mindig fizetni
kell (költségalapúvá válik);
** nincs kit perelni információ nélkül;
*** a magyar jog nem vizsgálja, ezért erre hivatkozva kimentés sincs – így elvárásalapú sem lehet a rendszer: mindig fizetni kell;
**** a közvetlen károkozóesetén viszonylag alacsony elvárás érvényesül – ennél a kktv-ben szereplő elvárás keményebb, vagyis,
ha a felelősség fennáll, gyakorlatilag mindig fizetni kell
***** építészért, felújítást végzőért.
2. P revenciós hatások
Az előző alfejezetben láttuk, hogy a reparációs hatás és a kockázatmegosztás (pontosabban a
kockázat M-re tolása) csak a másért viselt felelősség bizonyos fajta megoldásaira szolgálhat
indokul – a többinél vagy hiányoznak, vagy nagyon gyengék ezek. A mostani fejezet célja, hogy
megvizsgáljuk a prevenciós hatást. Itt látni fogjuk, hogy a különböző megoldások (bár
különböző mértékben) mind növelik a közvetett károkozó, M ösztönzőit, de érintik, érinthetik
a másik két félét is.
Természetesen a magyar jogi irodalomban is bevett, hogy a másért viselt felelősséget helytállást
elsősorban a prevenciós hatás növelésével próbáljuk igazolni – mint a mottóban is láttuk, így
érvelt Marton Géza
Önmagában néha azt sem nézi, hogy az üzem vagy aktivitás a konkrét esetben
csakugyan okozatos volt-e, sőt okozatos lehetett-e (a felügyelet elmulasztásával) a
kárban, hanem kiindulva abból az élettapasztalatból, hogy a felelősségáttétellel a
hasonló károk elharapózására befolyást lehet gyakorolni […] állapítja meg a felelősséget
az egész esetcsoportra, és teszi felelőssé a gazdát, a tulajdonost alkalmazottja, üzeme,
állata által okozott kárért akkor is, ha a konkrét esetben nyilvánvaló, hogy ez a gazda,
ez a tulajdonos nem is lehetett okozója a kárnak, teszem, mert lázbeteg, őrült, gyermek
vagy éppen nasciturus vagy jogi személy volt.. (Marton [1991] 130.)
De így tett Eörsi Gyula is:
Több felróható magatartás konkuráló közrehatásának van még egy területe. Ezt az
jellemzi, hogy több személy különböző pozíciókban hat közre, és ezért különbözőképpen
kell velük szemben a szankciókat megállapítani avégből, hogy minden pozíció az őt
megillető nevelő hatásban részesüljön. A „más személy magatartásáért” való felelősség
tartozik ide, tág értelemben véve ezt a kifejezést. (Eörsi Gyula [1961] 454.)
Az elemzés a szereplők szerint veszi sorra az ösztönzőket: először a károsultra, majd a közvetlen
károkozóra, végül a másért felelősséget vállaló, másért helytálló szereplőre ható prevenciós
hatásokat.
2.1 A károsult ösztönzői

Mint a harmadik fejezetben láttuk, a Ptk. 3:525§ szerint a magyar jog alapvetően összehasonlító
vétkességben gondolkodik: amennyiben a károsult nem tett meg minden adott helyzetben tőle
elvárhatót, akkor nem jogosult teljes kártérítésre, hanem – elsősorban a kettejük felróhatósága
arányában – megoszlik a kár közte és a károkozó között. Az tehát, hogy a károsult mekkora
megtérülésre számíthat adott káresemény után, három dologtól függ: (i) a saját magatartásától,
230
megfigyelhető elővigyázatosságától, (ii) a potenciális károkozó várható megfigyelhető
elővigyázatosságától és (iii) a bíróság által elismert – és be is hajtható – kárösszegtől (adott
esetben ezt osztják meg közte és az alperes között). A saját megfigyelhető elővigyázatosság és
az elismert, behajtható kár növeli a kapott kártérítés várható összegét, a másik fél várható
nagyobb gondossága (megfigyelhető elővigyázatossága) csökkenti azt.
Morális kockázat. Láttuk többször, ha a károsult úgy érzékeli, hogy (minden megfigyelhető
elővigyázatossági szintje mellett) magasabb kártérítésre számíthat, akkor – legalábbis egy kicsit
– gyengül a prevenciós ösztönzője. Ez volt a második fejezetben látott kompenzációs paradoxon
lényege; és ezt neveztem az előző fejezetben morális kockázatnak. Érdemes ezen a ponton
kitérni arra, hogy a morális kockázatot épp a reparáció okozza. A biztosítás irodalmában ex
ante morális kockázatnak nevezik azt, ha valakinek nem kell a teljes kárát viselni (esetleg
semmiféle kárt nem kell viselnie), és ezért veszélyesebb tevékenységekbe kezd, kevésbé lesz
elővigyázatos, mint ahogyan akkor tenne, ha ilyen biztosítása nem lenne.441 Közgazdaságtani
értelemben minden kártérítési rendszer biztosítás: a károsult kárait, vagy legalábbis azok egy
részét valaki – itt: a károkozó, a felelős, a helytálló – megfizeti számára.
Egyes intézményi formák eltérő hatásai: reparáció vs. prevenció. A morális kockázat modellje
szerint tehát a károsult prevenciós ösztönzője gyengül, ha a reparáció erősödik. Azonban, mint
az előző alfejezetben láttuk, a másért viselt felelősség, helytállás nem biztos, hogy erősíti a
reparációt. Láttuk azt is, hogy ez csak egyetemleges felelősség, kezesség esetén biztos. Abszolút
felelősségnél csak esetenként nő az elérhető vagyon – akkor, ha valóban vagyonosabb a másért
felelős, helytálló személy. Vagyis a potenciális károsult oldalán (legalábbis kicsit) csökkenti a
prevenciós hatást az egyetemlegesség és a kezesség. Az abszolút felelősség hatása pedig attól
függ, hogy mit várnak ők: a számukra elérhető vagyon nő-e.
Láttuk azt is, hogy amennyiben a közvetlen, vagy a közvetett károkozó oldalán elvárásalapú
kimentés létezik, akkor ez a reparáció esélyét csökkenti, így a potenciális károsultak prevenciós
ösztönzője erősebb lesz.
2.2 A közvetlen károkozó ösztönzői

A másért viselt felelősség, helytállás rendszere, attól függően, hogy miképpen szabályozza a
felek viszonyát, illetve a megtérítési kötelezettséget erőteljesen átalakíthatja a közvetlen
károkozó elővigyázatossági és aktivitási döntéseit. Egész pontosan: lecsökkentheti a közvetlenül
a kártérítési jogból származó prevenciós ösztönzőit. Viszont megjelennek ehelyett a közvetett
károkozóval fennálló (munka-, szerződéses, családi, baráti, stb.) kapcsolatából fakadó
ösztönzők. Éppen ezért érdemes megkülönböztetni kártérítési és szabályozási jellegű
ösztönzőket. Kártérítési ösztönzők alatt értem azt, hogy a közvetlen károkozónak milyen (és
mitől függő) kártérítési és megtérítési kötelezettsége keletkezik kár esetén. Szabályozói
441Meg kell hegyezni, hogy ez az állítás csak akkor igaz, ha

(i) mindkét károkozó oldalán a kimentés költségalapú rendszerben működik, és a károsult nem
tudhatja biztosan, hogy hol húzódik a vele szembeni elvárás (ha tudja, akkor ezen elvárást
teljesíti), vagy
(ii) a károkozók legalább egyikénél a kimentés elvárásalapú rendszer, de a károsult nem lehet
bizonyos abban, hogy ők ezt az elvárást teljesíteni fogják (ha bizonyos lehetne, akkor
tudhatná, hogy nem kap majd kártérítést, ezért a morális kockázat meg is szűnne).
Az összehasonlító vétkesség ezen alaphelyzetének vizsgálata magyarul: Cooter – Ulen [2005] 359-360. Az
összehasonlító vétkességnek a szövegben ismertetett, a kártérítés megítélésének bizonytalanságával,
kockázatával is számoló modelljéért lásd például: Szalai [2015b] 61.
231
ösztönzőknek pedig miden más szankciót. A szabályozók két csoportját is érdemes még
megkülönböztetni: azokat a szankciókat
- amelyeket csak akkor alkalmaznak vele szemben, ha a kár bekövetkezik, és azt a
közvetett károkozó kifizeti helyette – ezeket nevezem majd kárhoz kötődő szankcióknak;
és
- amelyeket akkor is életbe lehet léptetni, ha (még) nincs kár, de a közvetlen károkozó
magatartása nem felel meg az elvárásoknak – ezek a kártól független szankciók.
Kártérítés-jellegű ösztönző: eltérő intézmények eltérő hatásai. A kártérítési jellegű szankciónál
– a szokott módon – különbséget tehetünk elvárásalapú és költégalapú ösztönzők között. Lássuk
az előző alfejezetben látott intézményi formák hatását e szerint! A mi mostani szempontunkból
a legegyszerűbb ezeket a megtérítési kötelezettség alapján csoportosítani:
- Ha teljes, költségalapú megtérítés van, akkor a másért viselt felelősség, helytállás alig
változtatja meg a közvetlen károkozó ösztönzőit: majdnem úgy viselkedik, mintha nem
is viselné helyette senki a felelősséget, nem állna helyt érte senki – igaz, esetleg M
meghitelezi őt, így kicsit kisebb az általa viselt teher.
- Ha a megtérítési kötelezettsége elvárásalapú és teljes, akkor alapvetően ezen vele
szemben a megtérítéskor érvényesített elvárás teljesítésére törekszik.
- Ha a megtérítési kötelezettsége korlátozott és költségalapú, akkor a megtérítési
kötelezettség korlátozása mindenképpen csökkenti K prevenciós ösztönzését.
Amennyiben azonban a közvetlen károkozó kimentésénél elvárásalapú a rendszer, akkor
rá elsősorban az hat.442
- Ha a megtérítési kötelezettsége korlátozott és elvárásalapú, akkor egész addig az elvárás
teljesítése lesz a fontos, amíg a korlát és a kár közötti különbség nem válik nagyon
naggyá.
- Ha nincs megtérítési kötelezettsége, akkor a kártérítési jellegű ösztönző teljesen
hiányzik.
Észben kell azonban tartani, hogy amennyiben ezek a kártérítési jellegű ösztönzők gyengülnek,
akkor a közvetett károkozó megpróbálhatja kipótolni azok helyét szabályozásjellegű elemekkel
– vagyis ezek gyengülése kifejezetten ösztönzi a szabályozási eszközök alkalmazását.
Szabályozásjellegű ösztönzők: kárhoz kötődő szankciók. A prevenciós hatás nem csak attól
függhet, hogy kell-e kártérítést, megtérítést fizetni kár esetén, hanem attól is, hogy milyen
egyéb szankciókkal számolhat a közvetlen károkozó a káresemény után. Például amennyiben a
munkavállalóval szemben a munkaadó fegyelmit indíthat, vagy elmaradhat a jutalma,
előléptetése, esetleg a munkáját is elveszítheti, akkor ez – kártérítési jellegű ösztönző híján is –
elég erős prevenciós hatást eredményezhet. Hasonlóképpen, ha egy megbízott, vagy egy
alvállalkozó szerződésbontástól tarthat, vagy éppen a remélt új szerződések maradhatnak el
(vagy azok esélye csökken le), az is prevencióra ösztönöz – kártérítési, megtérítési kötelezettség
hiányában is. De vehetjük egy gyerek példáját is, akit nyilvánvalóan nem a nem létező
442Ha jelentős a különbség a kártérítés és a megtérítendő összeg között, akkor ugyanaz a változás
várható, mint amit fent már láttunk: az elvárás teljesítésére már nem ösztönzi a rendszer, hanem inkább
bevállalja (bevállalná, ha M hagyja) az alacsony megtérítés megfizetését.
232
megtérítési kötelezettsége tart vissza, hanem az, hogy szülei, gondozói haragudni fognak rá
(esetleg meg is büntetik), ha másnak kárt okoz.443
Szabályozásjellegű ösztönzők: kárhoz nem kötődő szankciók. Mind a kártérítési-jellegű
ösztönzők, mind a káreseményhez kötődő szabályozási megoldások esetén a prevenciós hatás
abból fakad, hogy a közvetlen károkozó az elővigyázatosság miatti azonnali költségeit,
kellemetlenségeit, terheit összeveti azzal, hogy mekkorák ezek – a várakozása szerint – a kár
esetén bekövetkező szankciók, illetve, hogy az elővigyázatosság (vagy az aktivitás-visszafogás)
mennyivel csökkenti a káresemény, és így a szankciók esélyét. Itt, mint az első és második
fejezetben láttuk, igen komoly szerepe van annak, hogy ki mennyire optimista, ki mennyire jól
méri fel a káresemény valószínűségét, az elővigyázatosság hatását.
Ezzel szemben azonban M, a közvetett károkozó más módon is befolyásolhatja K döntéseit:
előírhatja, hogy miképpen kell eljárnia, és annak betartását folyamatosan (nem csak kár esetén)
ellenőrizheti. Szankcionálni nem csak akkor lehet, ha a kár már bekövetkezett, hanem
bármikor, amikor felismeri, hogy az elvárása nem teljesül – például K nem tartja be a biztonsági
követelményeket, fáradtan vezet, figyelmetlenül, veszélyesen játszik, stb.. A közvetlen károkozó
prevenciós ösztönzője ekkor nem abból fakad, hogy mekkora a kárveszély (a kártérítés-
megtérítés fizetésének esélye) ha nem tartja be az előírásokat, hanem abból, hogy mekkora a
lebukás és ezért a szankció esélye. Plauzibilis feltevés, hogy a lebukás esélye nagyobb, mint a
károkozásé – ezért itt ugyanakkora szankció preventív hatása erősebb; másképp: ugyanazon
elővigyázatossági lépés kiváltásához kisebb szankció is elég. Ráadásul, szintén plauzibilisnak
tűnik a feltevés, hogy a potenciális közvetlen károkozók pontosabban képesek becsülni a
szankció, a lebukás esélyét, mint a kárveszély elővigyázatosság miatti csökkenését.444
2.3 A közvetett károkozó ösztönzői

A közvetlen károkozó magatartását tehát nagyban a közvetett károkozó döntései (a vele kötött
szerződés, az általa alkotott szabályozásjellegű szankciók) határozzák meg. M nem közvetlenül
a kár valószínűségét tudja befolyásolni, hanem K magatartást. A másért viselt felelősség,
helytállás prevenciós hatása az ő oldalán úgy jelentkezik, hogy több motivációja lesz ilyen
szabályozásjellegű ösztönzők kialakítására. Ezen M-re ható ösztönzőket érdemes két csoportba
sorolni: vannak hatások, amelyek mindig megjelennek (akár önkéntesen vállalta M a
felelősséget, helytállást, akár törvényi előírás kötelezi őt erre), és vannak olyanok, amelyek csak
akkor jelentkeznek, ha a felelősségvállalás, helytállás nem önkéntes, hanem azt törvény írja elő.
Önkéntes felelősség, helytállás – definíció. Önkéntes felelősségvállalást, helytállást jelent a
szerződéses alapon vállalt ilyen kötelezettség. Az ilyenkor jelentkező prevenció abból fakad,
hogy sok esetben M az, aki
1. kiválaszthatja azt az embert, akit a potenciális veszélyes pozícióba állít – például kivel
köt szerződést;
443 A normatív irodalomban ez a gondolat úgy jelenik meg, hogy akkor szerencsés a másért viselt
felelősséget akkor alkalmazni, ha igaz, hogy a közvetett károkozó jobban képes felismerni és szankcionálni
a közvetlen károkozó által okozott károkat, illetve az ahhoz vezető vétkességét, mint a bíróság. Lásd
erről: Shavell [1987] 173-174
444 Lásd erről az ún. viselkedési közgazdaságtan állításait – magyarul például: Cullis – Jones [2003] 195-
196, Bar-Gill [2010], Epstein [2010], Glaeser [2010], Vincze [2010], Thaler – Sunstein [2011], Szalai [2013]
555-570.
233
2. utasíthatja K-t, ellenőrizheti a tevékenységét, szankcionálhatja, ha nem megfelelő
elővigyázatossággal járt el;
3. dönthet az aktivitás nagyságáról, vagyis arról, hogy mekkora legyen a potenciálisan
veszélyes tevékenység nagysága (mennyit termeljen a gyár, mennyi üzletet kössenek,
mennyit töltsön a gyerek olyan helyen, ahol másoknak kárt okozhat, stb.).
Tegyük azonnal hozzá: ezek elvi lehetőségek – nem biztos, hogy ezekkel az eszközökkel valóban
élni is tud a közvetett károkozó. Ugyanis ezek bármelyike komoly akadályokba ütközhet. A
normatív joggazdaságtani irodalom, a probléma hatékonyságelvű megoldásait kereső szerzők,
éppen annak alapján próbálják elhatárolni azokat az eseteket, amikor a másért viselt felelősség,
helytállás igazolható, hogy ezekkel az eszközökkel valóban (viszonylag könnyen, olcsón) élni
tud-e a közvetett károkozó.
Önkéntes felelősség, helytállás: kiválasztás. Láttuk, hogy a közvetlen károkozó prevenciós
ösztönzői között nagy szerepet kaphat az, hogy megújítják-e azt, fennmarad-e a számára
kedvező szerződést, alkalmazza-e, kirúgja-e őt a közvetett károkozó. A kiválasztás alaposságával
(vagy éppen a kapcsolat megszakítása, a felmondás alapos megfontolásával) csökkenteni lehet
a kár esélyét: kevésbé „problémás” ember ugyanabban a pozícióban kisebb valószínűséggel okoz
kárt. Ugyanakkor látni kell azt is, hogy a kiválasztás csak bizonyos esetekben hat valóban a
kárveszélyre. Csak akkor, ha
(i) M felismerheti a veszélyt, és
(ii) megteheti, hogy nem engedi az adott pozícióba, vagy eltávolítja onnan K-t, ha „túl
veszélyesnek” találja.
Nem mindig reális elvárás azonban vele szemben, hogy a kiválasztás révén megszűrje, ki
kerülhet a potenciális károkozó pozíciójába. A fő probléma a kontraszelekció: a megbízás, a
munka elnyerésében reménykedő aspiráns hamis színben tüntetheti fel magát, elhallgathat
fontos információkat – és ezeket M nem, vagy csak igen komoly költségek árán tudná
kideríteni.445 Ha így van, akkor a közvetett károkozó ezen kiválasztási döntés révén nem (vagy
alig, csak nagyon drágán) csökkentheti a káresemény valószínűségét. Hasonlóképpen nem
létezik ilyen „kiválasztási ösztönző” akkor sem, ha a kapcsolat nem önkéntes alapon jön létre –
például, ha M nem utasíthatja el K-t, vagy nem számolhatja fel vele a kapcsolatot, mert olyan
vétőképtelen személy, amelynek ő a (törvény alapján kijelölt) gondozója, vagy, mert a
munkajogi, diszkriminációellenes szabályok aránytalanul kockázatossá teszik a pályázó
visszautasítását, az elbocsátását.446 Persze ezekben az esetekben még mindig lehetséges, hogy
M a következő két döntés révén megfelelő ösztönzőket teremthet K számára.
Önkéntes felelősség, helytállás: felügyelet, utasítás, ellenőrzés. Láttuk, a közvetlen károkozóra
nem csak az hat, ha kár esetén például elbocsátják, hanem az is, ha a kár bekövetkezésétől
függetlenül ellenőrzik a munkáját, szankcionálják a tevékenységét. (Ráadásul ez még a
kockázatokat rosszabbul felmérő potenciális károkozókra is jobban hathat.) M alkothat
magatartási előírásokat, amelyek betartását ellenőrzi, és szankcionálhatja K-t, ha azokat
445 Kontraszelekcióról magyarul részletesebben magyarul: Milgrom – Roberts [2005] 210-216, Szalai [2014]
44-45.
446 Természetesen érvelhetünk úgy, hogy a diszkriminációellenes szabályok nem azt tiltják, hogy ilyenkor
szankcionálja K-t, hiszen ez megengedett különbségtétel. A probléma azonban az, hogy a jogalkalmazó
tévedhet: a diszkriminációellenes törvények miatt van esélye annak, hogy (nemcsak, hogy nem
utasíthatja el K-t, de még) meg is büntetik, ha fel akar lépni K ellen.
234
megszegi. Ahogy azonban a kiválasztást a kontraszelekció gátolhatta, itt is számba kell venni
az akadályokat:
(i) Milyen joga van M-nek megszabni a közvetlen károkozó számára, hogy mit tegyen,
milyen döntéseket hozzon, hogyan viselkedjen egyes helyzetekben? A probléma
általában abból fakad, hogy ezeket az előírásokat nem lehet egyszer és mindenkorra
pontosan megfogalmazni: ahogy új helyzetek alakulnak ki, új információk
bukkannak fel, módosítani kell azokat. A kérdés: a magatartási előírások mennyire
rugalmasak, mennyire könnyen módosíthatja azokat egyoldalúan a közvetett
károkozó? (Nagyjából ez a probléma, vagyis a változó helyzethez, új információhoz
való alkalmazkodás problémája az, amit a magyar jogi irodalomban utasítási
jogként ismerünk. És a magyar jogirodalom is az utasítási jog erősségével vagy
gyengeségével magyarázza például a megbízottért és a munkavállalóért való
felelősség eltérését.447 De felbukkan ez a gondolat, ha nem is utasítási jogként, a
gyerekekért vállalt felelősség kapcsán is.448)
(ii) Amennyiben előírás, utasítás adható, akkor is fennmarad problémaként a szankció
kérdése: mit lehet tenni az előírást, utasítást be nem tartó közvetlen károkozóval?
A szankció a joggazdaságtani modellek szerint (is) két elemtől függ: a lebukási
esélytől és a szankció nagyságától. A prevenciós hatás csak akkor erős, ha a lebukás
esélye, illetve, ha a szankció magas.449 Ha a szankciót korlátozza a jog (például a
munkajog), akkor a prevenció csak akkor lesz magas, ha magas a lebukási esély.
Mivel az ellenőrzés szinte soha nem folyamatos, hanem „szúrópróbaszerű”, így
mindig van esély arra, hogy a szabályszegés felderítetlen és ezért megtorlatlan
marad. Ha a lebukás esélyét növelni akarjuk, akkor bonyolultabb, drágább
ellenőrzési rendszerre van szükség. Ha ennek felállítását, működtetését nem várható
el M-től, aki erre esetleg nem is képes, de a szankciót korlátozzuk, akkor ezzel egyben
ezt a prevenciós hatást is bizonyosan gyengítjük.
A normatív joggazdaságtani irodalom sokszor hangsúlyozza, hogy az ellenőrzés nehézsége
komoly ellenérv lehet a másért viselt felelősség (pontosabban mint láttuk: alapvetően a
vicarious liability) alkalmazás ellen.450
Önkéntes felelősség, helytállás: aktivitás nagysága. A klasszikus joggazdaságtani feltevés szerint
vicarious liability esetén a potenciális károkozó magatartás nagyságáról, az aktivitás mértékéről
közvetett károkozó dönthet: ha a tevékenység, az elővigyázatosság konkrét formája nagyban
függ is a közvetlen károkozó konkrét döntéseitől, az elvégzendő feladat nagyságát M határozza
meg. Márpedig, ha az aktivitásról egyedül ő dönthet, akkor annak nagyságát addig a szintig
emeli majd, amíg neki az aktivitás kis növelése miatti haszna meghaladja az emiatti költségét.
Ha a másért viselt felelősség, helytállás miatt magasabb az aktivitás növelésének várható
447 Tóth [2011b] Par 6.306, Orosz [2014] 180, Fuglinszky [2015] 45-452
448 Fuglinszky [2015] 487-488.
449 A büntetés és a lebukási esély (fordítva megfogva: a látencia esélye) közötti összefüggés elemzésért
magyarul lásd Becker [1968], Cooter – Ulen [2005] 505-506, Cullis – Jones [2003], Garoupa [1997, Polinsky
– Shavell [1984, 2000, 2007], Shavell [2004] 473-514, Bartus – Szalai [2005] 226-228.
450 Lásd például: Sykes [1984], Polinsky – Shavell [1993], Arlen [1994], Arlen – Kornhauser [1997], Shavell
[1997], Choi [1998], Epstein – Sykes [2001], Hamdani [2003], Posner – Sykes [2007], Kraakman [2009]
137, Kraakman [2014] 243
235
költsége, akkor a várakozások szerint csökkenni fog az ilyen kockázatos tevékenységek szintje.
Ez a hatás roppant közel van ahhoz, amit a jogirodalomban451 „érdekelvként” jelenik meg.
Nem minden másért viselt felelősség, helytállás termeti azonban meg ezt az ösztönzőt – csak
azok a formák, amikor a kárt a közvetett károkozónak kell állnia. A legtöbb forma nem ilyen.
Nem ilyen, ha K (akár csak részleges) megtérítéssel tartozik: ekkor az aktivitás növelése miatt
emelkedő kárveszély nem, vagy csak részben terheli M-et.452 Másrészt, ha a közvetett károkozó
oldalán a kimentés kapcsán elvárásalapú rendszer működik, akkor M csak a (kiválasztással,
utasítással, ellenőrzéssel, munkaszervezéssel kapcsolatos) elvárásokra fog figyelni, az aktivitás
nagyságára nem – hiszen, ha az elvárásokat teljesíti, akkor kártérítés nem fenyegeti, a költségei
közé a kár nem épül be. Harmadrészt felmerül, hogy a költségnövekedés valóban erős ösztönző-
e az aktivitás növelése ellen. Amennyiben ugyanis a döntéshozó Kornai János szavaival puha
költségvetési korláttal rendelkezik, vagyis nem nyereségérdekelt, esetleg veszteségeit is (szinte
biztosan) megtérítik, akkor a költségemelkedés nem hat az aktivitására.453
Az érem másik oldala az, hogy míg a másért viselt felelősség, helytállás nem mindig érzékelteti
M-mel a kárveszélyt, aközben e nélkül (együttes vagy személyes felelősség esetén) is érzékelhető
lehet az a számára. Mi történne, ha mindig a közvetlen károkozónak kellene – akár a közvetlen
felelőssége, akár a megtérítési kötelezettsége miatt – viselnie a kár költségét, a kárveszélyt? Az
ún. bérkülönbség-elmélet szerint ekkor a közvetlen károkozó a rá háruló kockázat miatt
magasabb ellenszolgáltatást, juttatást, bért kérne.454 Vagyis M-re ez a költség visszahárul: minél
nagyobb az aktivitás, annál nagyobb a kár esélye, és ezért annál nagyobb lesz ez a
bérkülönbözet. Nagyobb aktivitás – magasabb bér: M-nek tehát ezért figyelnie kell az aktivitási
döntéseire. Nem véletlen, hogy a közvetett károkozó sokszor akkor is önként átvállalja a kár
megtérítését K-tól, ha erre nem kötelezi a jog: jobban jár, ha az önkéntes vállalás miatt
időnként kifizeti a kárt (felvállalja a várható kárt és annak a kockázatát), mint a folyamatos
magas ellenszolgáltatást fizetni. Ez az önkéntes kárelosztás modellje. Ilyen önkéntes
kármegosztás indulhat el akkor, ha például a felelősség, a megtérítés szabályozása nem kógens,
hanem diszpozitív. (A magyar jogirodalomban ez a probléma merül fel a PK 41. sz.
451 Marton Géza megfogalmazása szerint az érdekelv azt mondja ki, hogy
„…minden emberi vállalkozás összes folyományait, az előnyöseket éppúgy, mint a hátrányosakat
vissza kell vezetni ugyanarra a számlára, az illető tevékenység gazdájáéra, mert csak így derül
világosság annak az aktivitásnak a szociális értékességére vagy értéktelenségére…” (Marton [1992]
101.)
452 Érdemes kiemelni, hogy az érdekelvet nem szerencsés „igazságossági” követelményként megfogalmazni:
azért terheljük rá, mert az övé a haszon is. Ugyanis azt, annak egy részét átháríthatja másokra. Például
az ügyfeleire: a vevőitől fog több pénzt kérni, a munkavállalónak, beszállítóinak fog kevesebbet fizetni
annál, mint amennyit e jogintézmény nélkül kérne, vagy ajánlana. Más kérdés, hogy az érdekelvet,
szélesebb értelemben ez az áthárítás nem sérti: a kár miatt hasznokat ugyanis nem csak M kapja, hanem
abból részesedik az összes ügyfele, vevője is – az ő érdekük is, hogy a veszélyes tevékenység magas szintje,
hiszen emiatt van munkahelyük, szerződésük, emiatt létezik (olcsó) az a termék, amit fogyaszthatnak.
453 Kramer – Sykes [1987] 278-83, 294 (Amellett érvelnek, hogy állami, non-profit szervezetek esetén ez
az aktivitási hatás nem jelentkezik.)

454 A modellt alapvetően a munkabérre írták fel: kockázatosabb munkáért a munkavállaló nagyobb bért vár el
cserébe. Ezért használjuk itt a bérkülönbözet elnevezést. (A munkaerőpiacon ennek hatásáról lásd Ehrenberg,–
Smith [2003] 307-312, Shapiro [2000]) Ezzel szemben ez a különbözet a munkaviszonyon kívül is létezik: minden
olyan helyzetben, amikor a két fél szerződéses viszonyban áll egymással, valamilyen módon kooperál, akkor egy
olyan hatás, amely miatt valakinek nő a kockázata, általában növeli azt az ellenszolgáltatást, amit ő a partnerétől
el fog várni.
236
állásfoglalása kapcsán455: a munkaadó és a munkavállaló felülírhatja-e a Ptk. munkaadói
felelősség kapcsán alkotott szabályát – kógens vagy diszpozitív szabálynak kell-e ezt tekinteni?)
A bérkülönbség-elmélet és a hatékony önkéntes kárelosztás modellje azonban sokak szerint nem
(nem minden esetben) működik a gyakorlatban, hiszen a közvetlen károkozó nem mindig ismeri
fel a kockázatot, olykor (sokszor) tévesen becsli azt. Éppen ezért nem is kér megfelelő
ellenszolgáltatást, bért. Ha pedig ez elmarad, akkor a bérkülönbség csak részben terheli e
költséget a károkozóra, ezért kevésbé ösztönöz a tevékenység visszafogására, mint a másért
viselt felelősség, helytállás. (Ismét legyünk azonban pontosak: …mint a másért viselt felelősség,
a helytállás azon formája, amikor K-nak nincs megtérítési kötelezettsége.)
Kötelező felelősség, helytállás: formaválasztás. Az eddig látott döntések akkor is fontosak, ha
egy biztosító vállal (önként) felelősséget egy biztosítottja által okozott kárért. Kötelező
felelősségvállalás, helytállás esetén azonban ezen ösztönző hatások mellett megjelenik egy újabb
is: ez elsősorban arra hat, hogy milyen jogi formában lép M kapcsolatba K-val. Vélhetően
inkább kerülni próbálja majd azokat a kapcsolatokat, amikor ilyen kockázatok hárulnak rá.456
A legtöbbet elemzett ilyen választás: sokszor dönthetünk arról, hogy valakit munkavállalóként
alkalmazunk, vagy alvállalkozóként457 - és bár a különböző jogviszonyok között természetesen
sok más eltérés is van, de (ha csak minimális mértékben is) az is hat a döntésre, hogy M-re
milyen másért viselt felelősségből, helytállásból fakadó kockázatok hárulnak.458
De ez csak az érem egyik oldala. Nem feledkezzünk el arról sem, hogy a közvetlen károkozó
pedig épp ezzel ellentétesen gondolkodik: számára viszont a közvetett károkozóra több kárt és
kockázatot toló felelősségi forma a vonzóbb, és a másikért (mint az előbb, a bérkülönbség
modellnél láttuk) magasabb ellenszolgáltatást fog kérni. Az, hogy a két ellentétes érdekű fél
alkujának kimenete mi lesz, általános érvénnyel nem határozható meg – bár, ha az előbb a
bérkülönbség-elmélet kapcsán látott kritikák igazak, akkor vélhetően a tájékozottabb fél, M
akarata fog érvényesülni.459
Az egyes intézményi formák eltérő hatásai. Ahogy a közvetlen károkozó ösztönzőinek
lezárásakor említettük: amikor K kártérítési jellegű ösztönzői gyengülnek, akkor M itt elemzett
ösztönzői erősödnek. Ő ilyenkor inkább próbál majd szabályozásjellegű sémákkal hatni a
közvetlen károkozóra. Az előző pont végén látott listát itt nem ismétlem meg (az ott látott
feltételek emelik a közvetett károkozó ösztönzését arra, hogy szabályozási megoldásokat
találjon), csak két további ponttal egészítem azt ki:
455 Orosz [2014] 177, Fuglinszky [2015] 426.

456 Az irodalom hosszasan foglalkozik egy másik itt nem elemzett hatással is: a másért viselt felelősség
csökkentheti az ösztönzést arra, hogy információt gyűjtsön arról, hogy K elvárható módon, vagy vétkesen
járt-e el. A logika alapja: amennyiben információt gyűjt erről, akkor az a felperes, károsult számára
elérhető lehet a perben – megkönnyíti, hogy bizonyítsák K vétkességét, vagyis növelik az esélyét annak,
hogy a bíróság kártérítésre kötelezi M-et. Ugyanakkor ez az elemzés csak egyenes bizonyítási tehernél
igaz, vagyis, amikor a felperesnek kell bizonyítania K vétkességét. Amennyiben a bizonyítási teher
fordított, mint a magyar rendszerben, akkor M-nek már mindeképpen érdeke ezt az információt
begyűjteni – hiszen, ha nincs bizonyíték, akkor megítélik a kártérítést (szemben az egyenes bizonyítással,
ahol ekkor az alperes számára kedvezőbb döntés várható). Az egyenes bizonyítás esetére lásd:
Arlen[1994], Chu – Quien [1995].
457 Fuglinszky Ádám például részletesen bemutatja az atipikus munkaszerződések kapcsán felmerülő ezen
problémákat (Fuglinszy [2015] 429-433.)

)458 Lásd például: Arlen – MacLeod [2005] 139-140.
459 Kraakmann [2014] 439-441. Az irodalomban általában bevett, hogy hatékonynak tekintsék, ha a
munkaadó átvállalja a kockázatot – lásd például: Kornhauser [1982] 1351-1352, Sykes [1984] 241.
237
- Ha a közvetett károkozó kimentése kapcsán elvárásalapú rendszer épül ki, akkor ő csak
ezen elvárások teljesítésében lesz érdekelt – vagyis a nem megfigyelhető elemek
alkalmazását, vagy az aktivitás nagyságának szabályozását (amely szinte bizonyosan
nem része az elvárásnak) nem ösztönzi a másért viselt felelősség, helytállás.
- Ha a közvetlen károkozó kimentése kapcsán elvárásalapú a rendszer, akkor M csak
olyan szabályozási eszközökkel fog élni, amelyek ezen elvárások teljesítésére hatnak. Az
aktivitás nagyságának meghatározása ismét kimarad a megfontolt elemek közül.
Ugyanakkor – szemben az előzővel – a kiválasztás és az utasítás-ellenőrzés terén nem
korlátozza magát a bíróság által elvárt elemekre.
Egyes intézményi formák eltérő hatásai: információadás. Mint az első fejezetben láttuk, az
információadási elvárás – első ránézésre – a másért viselt felelősség, helytállás hiányát jelenti.
Hatásai is ugyanolyanok, mintha nem lenne ilyen. Egy elemet kivéve. Ez ugyanis több
információ gyűjtésére ösztönöz, mintha együttes felelősség lenne: a közvetett károkozó csak
akkor nem felel, nem áll helyt a közvetlen károkozó által okozott kárért, ha tudja (és
megmondja, bizonyítja), hogy ki volt a közvetlen károkozó. Azonosítania kell őt például az
összetett csoportos döntéshozatal, vagy csoportmunka esetén is – ez pedig nem mindig egyszerű.
Az ilyen információs elvárás ugyanis M-re hárítja annak kockázatát, hogy K ismeretlen
marad460, vagyis növeli az ösztönzését, hogy figyelje a potenciális közvetlen károkozók (a
magyar jog szerint az alvállalkozók, szállítók) viselkedését.
3. Felelősségbiztosítás
A felelősségbiztosítás egy másért viselt felelősségi forma, ahol M a biztosító. A biztosított lehet
maga a közvetlen károkozó, K is, de előfordul – például a cégek alkalmazottjaik által okozott
károkra kötött felelősségbiztosítása esetén –, hogy a biztosított maga is inkább közvetett felelős.
A mostani elemzésünk szempontjából ennek csak annyiban van jelentősége, hogy biztosított
milyen lépésekkel tudja befolyásolni a kárveszélyt: maga dönt a konkrét lépésről, vagy csak az
előző pontban látott kiválasztás – utasítás/ellenőrzés/szankció – aktivitáskorlátozás tartozik
az ő hatáskörébe. A biztosítónak értelemszerűen azokra az elemekre kell figyelnie, amelyek a
biztosított hatáskörében vannak: ezek körében kell csökkentenie az ex ante morális kockázatot.
Ezt a helyzetet – ugyanúgy, mint minden más másért viselt felelősséget – leírhatunk a
fejezetben látott fogalmakkal. Először a jogi viszonyt elemzem, majd az ösztönzőket. Utóbbit
akkor érthetjük meg legjobban, ha konkrét szerződéses kikötéseket elemzünk – itt a ma
Magyarországon szokásos felelősségbiztosítási szerződéseket, pontosabban azok publikusan
elérhető általános szerződési feltételeit hozom példaként.
A felelősség típusa. A felelősségbiztosítás esetén a biztosított kimentése ugyanúgy az alapvető
kártérítési jogi alaphelyzettől függ, ahogyan azt fent is láttuk. Vannak esetek, amikor a
kimentés a veszélyes üzemi felelősség alapján történik – például természeti károk esetén – és
vannak, amikor felróhatósági rendszerről van szó. A biztosító kimentése költségalapú: a
felelősségbiztosító nem mentesülhet a saját gondosságára, elővigyázatosságára hivatkozva az
alól, hogy a károsult kárát megfizesse. Persze, mivel önkéntesen vállalt felelősségről van szó,
így ez a fizetési kötelezettség a szerződétől függ: abban nem biztos, hogy teljes biztosítást
kötnek ki. Elképzelhető, hogy csak a kártérítés egy részt vállalja a biztosító magára.
Elképzelhető, hogy valamilyen önrészt köt ki, elképzelhető, hogy valamilyen maximális összeget
tartalmaz a szerződés, elképzelhető, hogy csak valamilyen kárösszeg fölött kezd a biztosító
460 Lásd például: Kornhauser [1982] 1370-1371, Kraakman [2009] 141-142.
238
fizetni, stb. A két fél egymáshoz való viszonya kicsit eltér az előbb látottaktól: a károsult nem
feltétlenül tud a biztosítás létéről – ő a károkozót perli. (Kivétel ez alól a gépjármű-
felelősségbiztosítás, amelyet a törvény szabályoz: itt az alperes a biztosító, a törvény előírása
miatt.)
A biztosított megtérítési kötelezettsége a Ptk. rendszerében jelentősen eltér a korábbitól. Akkor
a biztosítónak törvény adta meg a jogot, hogy az ügyfelétől (a biztosítottól) megtérítést kérjen.
Ez a Ptk-val megszűnt, vagyis a diszpozitív szabály az, hogy nem kér: ha ki akarja azt kötni,
akkor azt a szerződésben kell rendezni. Ugyanakkor a szerződésben lehet rendezni azt is, hogy
a biztosító által vállalat kártérítés összege mekkora lehet – nem biztos, hogy a teljes kártérítés
megfizetését vállalja.
Ösztönzők. Ahogy az előző alfejezetben látottakból következik a biztosító ösztönzői elsősorban
arra szolgálnak, hogy befolyásolni tudja a biztosítottja elővigyázatossági lépéseit. Ide sorolható
egyrészt a kiválasztás, vagyis az, hogy csak olyan partnereket választ, akik esetében viszonylag
kontrollálhatónak tartja az elővigyázatosságát – kevésbé fenyeget a morális kockázat. Másrészt
az ellenőrzés: valamiképpen a szerződés időtartama alatt is hatni akar erre.
A kiválasztás a biztosítási piac egyik klasszikus problémája. Maga a fent látott kontraszelekció
ugyanis tipikus biztosítási jelenség: ha az ár adott, akkor mindig csak a viszonylag rosszabb
ügyfelek fognak szerződni.461 A kontraszelekció ellen a biztosító egyedi árazással védekezhet:
ha ügyfelenként, vagy kisebb, homogén csoportonként eltérő árakat szabna. (Homogén csoport
az, amelyen belül a tagok között nincs jelentős kockázateltérés.) Ez viszont jogi korlátokba
ütközhet. Egyrészt tilthatja a diszkriminációellenes szabályozás – amennyiben a biztosító olyan
csoportokat különítene el, amelyre a diszkrimináció elleni küzdelemben különösen figyelnek
(például nem, vagy kor alapján képezne homogén csoportokat). Másrészt ez a versenyhatóságok
figyelmét is felkeltheti: ők az árdiszkriminációval szemben általában erős fenntartásokkal
viseltetnek.
A szerződések tartalma elsősorban arra hat, hogy milyen elővigyázatossági lépéseket tesz a
biztosított a biztosítás, a szerződés tartama alatt. Érdemes – az előzőek alapján – szétválasztani
a kárhoz kötődő és a kárhoz nem kötődő szankciókat. A kárhoz kötődő szankciók közül a két
legfontosabb a megtérítés és a bónusz-málusz rendszer. A megtérítési kötelezettség, mint láttuk,
ma már nem kötelező eleme a szerződésnek – de ki lehet kötni. A legtöbb felelősségbiztosítási
szerződés például továbbra is tartalmazza ezt a passzust. A bónusz-málusz rendszer, vagy az
irodalomban ismert nevén tapasztalati árazás [experience rating] szintén káreseményhez kötődő
szankció. Amennyiben ugyanis a biztosítási díj az adott biztosított története alapján alakul,
akkor ennek romlása, magyarán a káresemény következtében nő a díj, annak következménye
az áremelkedés.
A biztosítások esetében is felmerül a káresemény előtti szabályozás: a biztosítási szerződésben
a felek előíratnak bizonyos magatartást a biztosítottak részére. Ilyen előírások megjelennek a
felelősségbiztosítási szerződésekben is. Tipikusan átveszik az ilyen szabályokat különböző
szakmai szervezetektől – például a szakmai kamarák elvárásainak megfelelő viselkedést kötnek
ki. Ugyanakkor az is szinte általános (különösen a már bekövetkezett károk enyhítése körében),
hogy a szerződés egyedi utasításra ad felhatalmazást a biztosítónak: kár esetén esetileg
461És ez adott esetben a biztosítás ellehetetlenüléséhez is vezethet: amennyiben a biztosító átlagos árat
szab, és emiatt az átlagnál jobbak nem, csak az annál rosszabbak szerződnek vele, akkor kénytelen lesz
emelni az árakat – az új átlagra. Ekkor viszont az ennél jobbak nem fognak szerződni – tovább kell
emelnie az árat. És így tovább. Elképzelhető, hogy végül már csak az olyan rossz kockázatúak maradnak,
akiket a biztosítónak nem is érdemes biztosítani.
239
meghatározhatja, hogy partnerétől milyen lépéseket vár el. Az ilyen előírások megszegése
kapcsán két tipikus szankcióval élhetnek, és élnek is a biztosítók Az egyik az, hogy ilyen esetben
maguk sem tartoznak teljesíteni a kötelezettségüket, vagyis nem fizetik meg a biztosítás szerint
a biztosítottnak kár esetén járó összeget. Ez tehát igazából a kárhoz kötődő szankció: ha nincs
kár, ezt a szankciót (definíció szerint) nem tudja alkalmazni a biztosító. A másik megoldás az,
amit fent is láttunk: a károkozó, amennyiben szerződéses viszonyban áll M-mel, akkor nem
megfelelő viselkedés esetén a további szerződéses kapcsolatukat veszélyezteti. Ez a
biztosításban úgy jelenik meg, hogy a biztosító, amennyiben tudomást szerez ilyen az
előírásaival ellentétes lépésekről, akkor nem hajlandó, vagy csak a korábbinál rosszabb
feltételekkel (például magasabb díjért) új biztosítást kötni az ügyféllel, vagy kifejezetten
felmondja (például a határozatlan időre kötött szerződést a fordulónapon) a biztosítást.
4. Összefoglaló helyett: gyakorlati elem zés

Ez a fejezet is igyekezett szigorúan leíró keretek között maradni. Azt elemeztük, hogy miképpen
hat az, ha egy közvetlen károkozó által okozott kárt valaki másnak kell megfizetnie. Láttuk,
hogy a válasz: „attól függ…” – attól függ, hogy az első alfejezetben feltett öt dimenzió szerint
milyen másért viselt felelősségi, helytállási rendszert építünk ki. A fejezet a másért viselt
felelősség, helytállás két-három fontos hatását állította a középpontba: a reparációt, a
prevenciót – illetve a kockázatelosztást, bár ez utóbbi kapcsán épp azt próbáltam bizonyítani,
hogy ez nem önálló kérdés: a kockázatelosztáson keresztül érhetünk el reparációs és prevenciós
hatásokat.462 Prevenció kapcsán mindhárom érintett fél elővigyázatossági és aktivitási
döntéseit is számba vettük: a potenciális károsultakét éppúgy, mint a közvetlen és a közvetett
károkozóét. Láttuk, hogy a kompenzációs paradoxon miatt alapvető átváltás van egyrészt (a
kártérítés más formáihoz hasonlóan) a reparáció és a károsult prevenciós ösztönzői, másrészt a
közvetlen károkozóra ható kártérítési jellegű ösztönzők ereje és a közvetlen károkozó azon
ösztönzői között, hogy ezek helyébe szabályozásjellegű elemeket állítson. A másért viselt
felelősség, helytállás kimondása mellett ilyenkor több érv szól.
Irodalom jegyzék
Arlen, Jennifer – W. Bentley Macleod [2005]: Beyond Master-servant: A Critique of Vicarious
Liability, in M. Stuart Madden (ed.): Exploring Tort Law. New York: Cambridge University
Press, 111–42.
Arlen, Jennifer H. – Reinier H. Kraakman [1997]: Controlling Corporate Misconduct: A
Comparative Analysis of Alternative Corporate Incentive Regimes, New York University Law
Review, 72, 687–779.
Arlen, Jennifer H. [1994]: The Potentially Perverse Effects of Corporate Criminal Liability,
Journal of Legal Studies 23, 832–67.
Barr-Gill, Oren [2010]: A fogyasztói szerződések viselkedési közgazdaságtana. Kormányzás,
Közpénzügyek, Szabályozás IV. 1-25
462
Ismét ki kell emelni: az összefüggés bonyolultsága miatt nem foglalkoztam a másért viselt felelősség
adminisztrációs, bírósági költségekre gyakorolt hatásával.
240
Becker, Gary S. [1968]: Crime and Punishment: an Economic Approach. Journal of Political
Economy 76, 169–217.
Blutman László [2011]: Okozatosság, oksági mércék és a magyar bírói gyakorlat. Jogtudományi
Közlöny 2011 június 309-320.
Choi, Stephen [1998]: Market Lessons for Gatekeepers, Northwestern University Law Review
92, 916–66.
Chu, C.Y. Cyrus – Yingy Qian [1995]: Vicarious Liability under a Negligence Rule.
International Review of Law and Economics 15, 305–22.
Budapest.
Croley, Steven P. [1996]: Vicarious Liability in Tort: On the Sources and Limits of Employee
Reasonableness. Southern California Law Review 69, 1705–38.
Ehrenberg, Ronald G. – Robert Smith [2003]: Korszerű munkagazdaságtan. Panem, Budapest
Epstein, Richard A. – Alan O. Sykes [2001]: The Assault on Managed Care: Vicarious Liability,
Erisa Preemption, and Class Actions. Journal of Legal Studies 30, 625–59.
Epstein, Richard A. [2010]: A fogyasztói szerződések neoklasszikus közgazdaságtana.
Kormányzás, Közpénzügyek, Szabályozás IV. 27-39.
Garoupa, N. [1997]: The Theory of Optimal Law Enforcement. Journal of Economic Surveys
11, 267–295.
Glaeser, Edward L. [2010]: Paternalizmus és pszichológia. Kormányzás, Közpénzügyek,
Szabályozás. IV. 65-80.
Hamdani, Assaf (2003), Gatekeeper Liability, Southern California Law Review 77, 53–122.
Kahneman, Daniel – Jack L. Knetch – Richard H. Thaler [1991]: The Endowment Effect, Loss
Aversion, and Status Quo Bias. Journal of Economic Perspectives 5, 193-206
Kornhauser Lewis A. – Richard L. Revesz [2009]: Joint and several liability. in: Michael Faure
(szerk.): Tort Law and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar,
109-133.
Kornhauser, Lewis A. [1982]: An Economic Analysis of the Choice between Enterprise and
Personal Liability for Accidents. California Law Review 70, 1345–92.
Korobkin, Russell [1998a]: Inertia and Preference in Contract Negotiations: The Psychological
Power of Default Rules and Form Terms. Vanderbilt Law Review 51, 1583-1651
Korobkin, Russell [1998b]: The Status Quo Bias and Contract Default Rules, Cornell Law
Review 83, 608-687
Kraakman, Reiner H. [2009]: Vicarious and Coprorate Liability. in: Michael Faure (szerk.):
Tort Law and Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 134-
149.
241
Kraakman, Reiner H. [2013]: Economic Policy and the Vicarious Liability of Firms. in: Jennifer
H. Arlen (szerk): Research Handbook on the Economics of Torts. Cheltenham, UK –
Northampon, MA, USA: Edward Elgar, 234-261.
Lábady Tamás [2014] in: Vékás Lajos – Gárdos Péter (szerk.): Kommentár a Polgári
Törvénykönyvhöz. Budapest: KJK 2014. e-könyv)
Mattiacci, Guisepppe Dari – Francesco Parisi [2003]: The Cost of Delegated Control: Vicarious
Liability, Secondary Liability and Mandatory Insurance. International Review of Law and
Economics 23, 453–75.
Nuno M. Garoupa – Thomas S. Ulen [2013]: The Economics of Activity Levels in Tort Liability
and Regulation. Illinois Program in Law, Behavior and Social Science No. LBSS14-15.
Orosz Árpád [2014]: LXIX. Fejezet Felelősség más személy által okozott kárért. in Osztovits
András (szerk.): A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény és a kapcsolódó
jogszabályok nagykommentárja IV. kötet, Budapest: Opten 2014
Paul Milgrom – John Roberts [2005]: Közgazdaságtan, szervezetelmélet és vállalatirányítás.
Polinsky, A. Mitchell – Steven Shavell [1984]: The Optimal Use of Fines and Imprisonment.
Journal of Public Economics 69, 89–99.
Polinsky, A. Mitchell – Steven Shavell [1993]: Should Employees be Subject to Fines and
Imprisonment Given the Existence of Corporate Liability? International Review of Law and
Economics 13, 239–57.
Polinsky, A. Mitchell – Steven Shavell [2000]: The economic theory of public enforcement of
law. Journal of Economic Literature 38, 45–76.
Polinsky, A. Mitchell – Steven Shavell [2007]: The theory of public law enforcement. in:
Polinsky - Shavell, Handbook of Law and Economics, Volume 1. ***: Elsevier.
Posner, Eric A. – Alan O. Sykes [2007]: An Economic Analysis of State and Individual
Responsibility under International Law. American Law and Economics Review 9, 72–134.
Richard A Posner [2011[: Economic Analysis of Law. (8th edition) New York: Aspen Law and
Business
Shavell, Steven [1987]: Economic Analysis of Accident Law. Cambridge, MA: Harvard
University Press.
Shavell, Steven [1997]: The Optimal Level of Corporate Liability Given the Limited Ability of
Corporations to Penalize their Employees. International Review of Law and Economics 17,
203–13.
Shavell, Steven [2004]: Foundations of Economic Analysis of Law. Cambridge, MA: Belknap.
Sykes, Alan O. [1984]: The Economics of Vicarious Liability. Yale Law Journal 93, 1231–80.
Sykes, Alan O. [1988]: The Boundaries of Vicarious Liability: An Economic Analysis of the
Scope of Employment Rule and Related Legal Doctrines. Harvard Law Review 101, 563–609.
Szalai Ákos [2013]: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése. Budapest: L’Harmattan –
Széchenyi István Szakkollégium
Szalai Ákos [2014]: Prevenció és reparáció a kártérítési jogban. Állam- és Jogtudomány LV.
36–59
242
Szalai Ákos [2015a]: A gazdasági társaságok jogi személyiségének határai. Iustum Aequum
Salutare XI. (1) 5-37
Szalai Ákos [2015b]: Veszélyes üzemi felelősség – Joggazdaságtani hatások. Állam- és
Jogtudomány LVI. (4) 45-69
Thaler, Richard H. – Cass R. Sunstein [2011]: NUDGE. Manager Kiadó, Budapest.
Tóth Endre Tamás [2011a]: A vétőképtelen személy károkozásáért való felelősség. in: Fézer
Tamás (szerk.): A kártérítési jog magyarázata. Complex, Budapest 2011 (e-könyv)
Tóth Endre Tamás [2011b]: Felelősség az alkalmazott, a tag és a megbízott károkozásáért. i:
Fézer Tamás (szerk.): A kártérítési jog magyarázata. Complex, Budapest (e-könyv)
243
V III. K vázi-szerződéses helyzetek
A Ptk. változtatott a korábbi jogi helyzeten: szétválasztotta a kontraktuális és a deliktuális

felelősséget. Éppen ezért alapvető jelentőségűvé vált, hogy adott tevékenységet melyik szabály
szerint ítélnek meg.
A szerződésen kívüli károkért viselt felelősséget az eddig itt bemutatott szabályok szerint kell
megítélni, ezzel szemben a szerződésszegéssel okozott károkért viselt felelősséget a 6:142. §
szerint.
6:142. § [Felelősség szerződésszegéssel okozott károkért]
Aki a szerződés megszegésével a másik félnek kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a
felelősség alól, ha bizonyítja, hogy a szerződésszegést ellenőrzési körén kívül eső, a szerződéskötés
időpontjában előre nem látható körülmény okozta, és nem volt elvárható, hogy a körülményt
elkerülje vagy a kárt elhárítsa.
A 6:142. §-ban szereplő „szerződésszegés” fogalma azonban az egyes szerződéstípusoknál eltérő
jelentéssel bír. Vannak olyan szerződési formák (mint a vállalkozási szerződés), amelynél
gyakorlatilag eredményfelelősség alakul ki, míg más esetekben (például megbízásnál) egy a
deliktális felelősséghez hasonló kimentési rendszer. Korábban olyan esetben, amikor mind a
deliktuális, mind a kontraktuális felelősség alkalmazható volt a sértett szabadon választhatott
közöttük463, most a Ptk. rendezi az ilyen helyzeteket: a 6:145.§ kimondja, hogy a
szerződésszegéssel okozott kár elsőbbséget élvez.
6:145. § [Párhuzamos kártérítési igények kizárása]
A jogosult kártérítési igényét a kötelezettel szemben akkor is a szerződésszegéssel okozott
károkért való felelősség szabályai szerint érvényesítheti, ha a kár a kötelezett szerződésen kívül
okozott károkért való felelősségét is megalapozza.
A 6:145. § ugyan egyértelműnek látszik, de mégis több olyan esetet ismerünk, amikor vagy a
jog nyitja meg mind a két utat (mint a termékfelelősség esetén), vagy jogszabály kifejezetten
felülírja ezt a szabályt és a deliktuális felelősség alapján rendeli kezelni a helyzetet (mint az
orvosi műhibáknál). Ez a fejezet ezeket a helyzeteket tekinti át. Mielőtt azonban ezekre
rátérnénk, érdemes átgondolni, hogy – a szokásos prevenciós szempontból – miben térnek el
ezek az eddig tárgyalt tiszta deliktuális felelősségi helyzetektől.
1. K vázi-szerződéses károsultak problém ája

A legfontosabb különbség, hogy amennyiben a károsult szerződéses, szerződéses-jellegű
viszonyban áll a károkozóval, akkor a kártérítés-fizetési kötelezettség közvetve visszahárul rá:
a kártérítés megfizetésére kötelezett fél a kártérítés miatti kockázatát beépíti az elvárásaiba.
Ezek teljesítése nélkül nem köt szerződést. Emiatt a potenciális károsult magasabb
ellenszolgáltatást, árat kell, hogy fizessen a kártérítés miatt. Gyakorlatilag egy biztosítást is
köt: meg kell fizetnie a „biztosítási díjat” (a felárat) azért, hogy partnere megfizesse az esetleges
kárát. Hasonló ez a helyzet ahhoz, mint amit az előző fejezetben láttunk, amikor a másért
felelősséget vállaló, másért helytálló fél a potenciálisan kárt okozó közvetlen károkozóval
szemben lép fel biztosítóként: rosszabb feltételekkel szerződik vele, viszont vállalja a kár
megtérítését.
463 Fuglinszky [2015] 63-64.
244
Az ilyen helyzetben három ösztönző hatást érdemes elkülöníteni – ezeket elemzik a
joggazdaságtani modellek: az elővigyázatosságot (mindkét fél részéről), az információ-szerzést
és az információnyújtást, illetve a kockázatmegosztást.
1.1. Elővigyázatosság
Elővigyázatosság kapcsán azokat a felelősségi formákat érdemes elővenni, amiket a III.
fejezetben láttunk. Az egyszerűség miatt csak azokat az eseteket elemzem, amikor vagy
összehasonlító, vagy közreható vétkesség szabálya létezik, vagyis a károsult nem elvárható
magatartása legalábbis korlátozza a kártérítés összegét, de esetleg ki is zárhatja a felelősséget.
A választott felelősségi szabály a károkozó felelőssége szerint változik – összehasonlítom azt a
helyzetet, amikor (i) nem tesszük felelőssé (vagy bizonyos kárösszegen felül nem tesszük
felelőssé) a kárért, (ii) vétkességi alapon tesszük felelőssé, vagy (iii) objektív/tárgyi felelősséget
érvényesítünk vele szemben. Ez egyelőre (amíg fel nem oldom a feltevést) csak a potenciális
károkozó elővigyázatosságára hat – vagyis a károsult az elvárt elővigyázatosságot tanúsítja.
A vizsgálatot három esetre külön-külön el kell végezni. Ezek:
- amikor mindkét fél tökéletesen tájékozott a kockázatról és nincs eljárási költség;
- amikor megjelenik az eljárási költség; és
- amikor aszimmetrikus az informáltság, vagyis az eladó többet tud a termék
kockázatáról, mint a vevő.
Tökéletes informáltság. Amikor mindkét fél ismeri a kockázatot, az elővigyázatosság hatását és
az elővigyázatosság nagysága is megfigyelhető, akkor belátható, hogy mindegy, hogy milyen a
felelősségi szabály, a felek magatartása ugyanaz lesz. A vevő ugyanis ismeri a termék, a
szolgáltatás teljes értéket. Ez az az összeg, amit akkor fizetne az adott termékért, ha az teljesen
kockázatmentes lenne. Ez a teljes érték két részre bomlik: magában foglalja a közvetlen fizetési
hajlandóságát (azt az ellenszolgáltatást, amit a termékért nyújtani lenne hajlandó, amit azért
megfizetne) és a kompenzálatlan kárveszélyt. Másként: a fizetési hajlandóság a teljes érték
kárveszélyt kompenzáló összeggel csökkentett része.
Ebben az elemzésben érdemes az eddigieknek megfelelően kezelt megfigyelhető
elővigyázatosságon kívül (arról leválasztva) egy dimenziót külön kezelni: a termék, a
szolgáltatás mennyiségét. Ezt a kereslet és kínálat határozza meg.
1. Ha nincs felelősség, akkor a vevő tudhatja, hogy neki kell állnia a később felmerülő
kárt, és ezt bekalkulálva dönt. Az eladó pedig tudhatja, hogy kevesebbet kaphat egy
kockázatosabb termékért, szolgáltatásért. Ennek fényében felmérheti, hogy az
elővigyázatosság emelésével vagy csökkentésével (és ezzel a kárveszély csökkentésével,
vagy növelésével) hogyan változik egyrészt a költsége, másrészt a vevők fizetési
hajlandósága. Vagyis az elővigyázatosság összes haszna nála csapódik le: az
elővigyázatosság növeli a fizetési hajlandóságot, hiszen csökkenti a kárveszélyt. Ezzel
vetheti össze az elővigyázatosság miatti többletköltségét.464
2. Ha objektív/tárgyi felelősség van, akkor szét kell választani a teljes és részleges kártérítés
esetét. Ha a kártérítés teljes, akkor a vevő fizetési hajlandósága maga a teljes érték,
hiszen nincs a vevőn kárveszély. A szolgáltató ezért azt mérlegeli, hogy az
elővigyázatosság többletköltsége hogyan befolyásolja a saját későbbi várható kártérítési
kötelezettségét. Tehát ugyanúgy mérlegel, mint az előbb: az elővigyázatosság költségét
464 Lásd Shavell [2004] 212-213.
245
a várható kárral veti össze. Ha a kártérítés részleges, akkor ezen teljes kompenzáció
melletti helyzet és az előző felelősség nélküli rendszer kombinációja áll elő: a kárveszély
két részre bomlik – egyrészt növeli a szolgáltató későbbi költségeit, másrészt csökkenti
a vevő fizetési hajlandóságát. A két hatás összege épp a teljes várható kár. Vagyis a
károkozó ismét ezzel, a várható kár változásával veti össze az elővigyázatosság
költségét.
3. Ha vétkességi felelősség van, akkor – mint az előző fejezetekben láttuk – a szolgáltató,
a termelő elsősorban az elvárást próbálja teljesíteni. De ha így tesz, akkor a károsult
tudhatja, hogy nem kap kártérítést, vagyis a fizetési hajlandósága annyival csökken
majd, amennyi a kárveszélyért kompenzálja. És ezzel visszajutunk a felelősség nélküli
helyzethez. Azonban mivel itt a potenciális károsult egyben a vevő is, így nem biztos,
hogy a szolgáltató, termelő elővigyázatossága mindig az elvárt szinten áll meg. Ittt
ugyanis – szemben a deliktuális felelősség klasszikus esetével – a potenciális károsult
kockázata visszahat rá: csökkenti a vevő fizetési hajlandóságát. És ezt is számításba
kell vennie. Amennyiben az elvárás alacsonyabb, mint amit – a vevő fizetési
hajlandóságát is számításba véve – felelősség hiánya mellett választana, akkor érdemes
az elvárás fölé emelnie az elővigyázatosságot. Amennyiben viszont az elvárás
meghaladja azt a szintet, amit az objektív/tárgyi felelősség mellett választana, akkor a
2. pontban látott szintre fogja csökkenteni az elővigyázatosságot. Nem érdemes ugyanis
olyan lépést felvállalnia, és ezért az azzal járó többletköltséget állnia, amit a kárveszély
csökkenése (és ezzel a fizetési hajlandóság alakulása) nem indokol.
Az elővigyázatosság a három esetben tehát várhatóan ugyanakkora lesz. A termék, a
szolgáltatás teljes értéke és a költsége is ugyanakkora lesz. Sőt, a piacra kerülő mennyiség is
ugyanakkora lesz. Teljes tájékoztatás esetén tehát érdektelen, hogy milyen felelősségi szabályt
alakítunk ki.465
Eljárási, adminisztrációs költségek. A látott ekvivalencia azonban csak egy roppant steril
modellben igaz. Ennek feltevéseit érdemes számba venni, és feloldani. Az első ilyen lépés, hogy
beemeljük az eljárási költségeket – a szolgáltató költségeit, illetve a teljes értéket (és fizetési
hajlandóságot) ezek is befolyásolják. Ha erre is figyelünk, akkor már élesen eltér az
objektív/tárgyi felelősség a másik kettőtől. Objektív-tárgyi felelősség esetén ugyanis csak akkor
lesz kártérítés, ha pert indít a károsult. Ezért a per költségét figyelembe kell venni: az
objektív/tárgyi felelősség a szolgáltató, termelő költségét emeli, illetve a fizetési hajlandóságot
csökkenti. Vétkességi felelősség esetén ez a költségemelő hatás attól függ, hogy mekkora az
elvárás: ha az olyan, hogy a szolgáltatónak, termelőnek megéri teljesíteni, vagy túlteljesíteni
azt, akkor eljárási költség elmarad, hiszen a termelő, a szolgáltató teljesíti azt, vagyis nem lesz
felelős és ezért perelni sem érdemes. Hasonlóan a felelősség hiányához.466
Információs aszimmetria: megfigyelhető minőségi (kockázati) tényezők. Az irodalomban
általában elfogadott, hogy ilyen kvázi-szerződési helyzetben a felelősségi szabály hatása akkor
jelentős, ha információs aszimmetria áll fenn, vagyis a vevő nem képes felmérni a termék, a
szolgáltatás minőségét, a kárveszélyt, és ezért a teljes értéket sem.467 A legegyszerűbb (és
465 Shavell [2004] 214.

466 Ilyen eljárási költségeket is magában foglaló modellért lásd Daughety – Reinganum [2013] 74-76.
Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy nem állítható, hogy a kártérítési kötelezettség mindenképpen emeli
az eljárási költséget – mert (mint a második fejezetben láttuk) lehet, hogy a felek ilyen költség nélkül,
peren kívül rendezik a kárt. Az itteni érvelés csak arra épül, hogy ilyenkor várhatóan magasabb az
eljárási költség.
467 Shavell [2004] 214., Geitsfeld [2009] 291-292, Daughety – Reinganum [2013] 74.
246
szélsőséges esetben) csak az azonnal fizetendő ellenértéket, közvetlen árat érzékeli pontosan –
a rá háruló kockázatot, kárveszélyt viszont alul vagy felülbecsli. Ha kevésbé kockázatosnak (a
valósnál a maga szempontjából jobbnak) tartja a terméket, akkor nagyobb lesz a fizetési
hajlandósága; ha kockázatosabbnak (rosszabbnak) véli, akkor kisebb.
Ilyen esetben a fenti kockázat-ár összefüggés nem érvényesül teljesen. De azt sem mondhatjuk,
hogy semmilyen formában nem hat a kockázat az árra. Általában vannak megfigyelhető és nem
megfigyelhető kockázati tényezők, és a megfigyelhetőek továbbra is hatnak. Ebben a helyzetben
a szolgáltató, a termelő a vevők számára (tipikusan) megfigyelhető jellemzőkre fog figyelni;
azok tekintetében itt is mindegy, hogy milyen felelősségi szabály él. Ugyanakkor a vevő előtt
ismeretlen jellemzőkkel csak akkor érdemes foglalkoznia, ha a várható kártérítési összege függ
azoktól.
- Ha nincs felelősség, akkor nem fog velük foglalkozni.
- Ha objektív/tárgyi felelősség van, akkor igen – mert azok is befolyásolják a kár
bekövetkezésének esélyét. Vagyis objektív/tárgyi felelősségnél a fent látott költségalapú
ösztönző hat: minél nagyobb a kártérítési összeg, annál erősebben fog ezekkel törődni.
(Például, ha a jogrendszer korlátozza a fizetendő összeget, akkor egy idő után már nem
veszi figyelembe ezen elővigyázatossági lépések hatását.)
- Vétkességi felelősségnél pedig az a kérdés, hogy a vevő számára nem megfigyelhető
elemek a bíróság számára megfigyelhetőek-e, bizonyíthatóak-e, beépülnek-e az
elvárásokba. Itt ugyanis az elvárásalapú ösztönző tér vissza.
Vagyis az az információs aszimmetriára épülő modell – a nem megfigyelhető jellemzők
tekintetében – megfelel a második, harmadik fejezetben látott klasszikus deliktuális felelősségi
modelleknek.
Az elvárások tartalma, szintje. Általánosan elfogadott vélemény, hogy ilyen esetekben a
megfelelő elvárások megfogalmazása és azok bizonyítása meglehetősen nehéz. Ez ugyanis a
termelési, technológiai folyamatok olyan ismeretét tételezi fel, amire a bíróság vélhetően nem
(még szakértő bevonásával sem) képes. Különösen sok problémát vet fel az a kérdés, hogy a
kutatás-fejlesztési tevékenység az elvárható szintű biztonságot eredményezi-e: elvárható lett
volna további kutatás a forgalomba hozatal előtt, vagyis a forgalomba hozatal elhalasztása?
Tegyük hozzá: az elvárások nehéz meghatározása nem csak a termelő oldalán igaz, hanem a
vevőén is. Ott is felmerülnek a bíróság számára megfigyelhetetlen tényezők: Steven Shavell
például a használat intenzitását emeli ki ilyen kérdésként. Ha arra a bíróság nem figyel, akkor
a vevő túl sokszor, feleslegesen sokszor használhatja az adott terméket, szolgáltatást. Ha
egyébként kártérítésre jogosult (például, mert objektív/tárgyi felelősség van), akkor emiatt
vélhetően lesz is ilyen „túlhasználat”.468
1.2. Információadás és információgyűjtés

A felelősségi forma hatása tehát nagyban függ attól, hogy a vevő információs hátrányban van-
e. Felmerül azonban egy további kérdés: miért van abban? Az informáltság ugyanis nem
teljesen külső adottság, hanem attól függ, hogy a vevő (és az eladó) mit tesz az
információszerzés (vagy információadás, információ-eltitkolás) érdekében.
Közgazdaságtani alapösszefüggés: beruházási döntés. Az információt a közgazdaságtan
általában beruházási jószágként kezeli: el kell dönteni, hogy mennyi erőfeszítést tegyünk annak
468 Shavell [2004] 219.
247
érdekében, hogy megismerjük a terméket, szolgáltatást, amit vásárolunk. Amennyiben az
információszerzés és -feldolgozás költsége csökken, vagy a haszna nő, akkor várhatóan
informáltabbak leszünk. Érdemes tehát ezt szem előtt tartani: a vevő informálatlanság akkor
áll elő, amikor magas a vevő információs költsége, alacsony az információ haszna.
Az információ eltérő haszna és költsége: a termék jellemzőire és a vevőre koncentráló
alapmodell. A haszon elsősorban a termék és a vevő jellemzőitől függ. Egy olyan terméket,
amelyet tartósan, hosszabb távon fogunk használni érdemes jobban megvizsgálni. Egy olyan
termékről, amely várhatóan nagyobb kárt okoz, vélhetően jobban tájékozódik a vevő.
Az információszerzés költsége alapvetően fogyasztói csoportonként eltér. Egy képzettebb vevő
számára egyszerűbb információt szerezni. Egy vállalkozás, amennyiben egy terméket a szokásos
üzletmenetében használja fel, vélhetően eleve képzettebb az adott termékkört,
szolgáltatástípust illetően, ezért az adott termék, szolgáltatás kapcsán is könnyebben szerezi
meg és értelmezi a kockázatról szóló információt. Egy felnőtt könnyebben tájékozódik, mint
egy gyerek. Egy olyan termék kockázatát, amelyet gyakrabban fogyasztunk (korábban többször
használtunk) könnyebben ismerhetjük fel.
A közgazdasági irodalomban Nelson [1970, 1974] óta bevett, hogy a termékeket három
csoportba sorolják annak alapján, hogy mennyire egyszerű minőségi (kockázati) információkat
gyűjteni róluk. Léteznek ún. keresési javak – ezek tulajdonságai az üzletkötéskor ismertek, csak
a legjobb ár-minőség kombinációt kínáló partner megtalálása a kérdés. Ez a tökéletes
tájékozottság modellje: a vevő tudja, hogy mit vesz, csak a legjobb árat keresi. Tapasztalati
javaknál a termék, a szolgáltatás, illetve a partner minősége csak a szolgáltatás igénybevétele
után ismerhető meg – de akkor megismerhető. Ex post felismerhetjük a rossz minőséget,
kockázatot; végső esetben azt, hogy az adott termék okozta a kárt. És ezek a tények a bíróság
előtt is bizonyíthatóak. A bizalmi (vagy tapasztalás utáni) javaknál ezzel szemben még a
fogyasztás, igénybevétel után sem derül ki annak minősége – az alapmodell szerint általában
csak lényegesen később ismerhető az fel. Lényeges elem, hogy itt a bizonyítás is nehéz: például
a vevő nem jön rá, hogy valamilyen kár az adott szolgáltatás fogyasztásának a következménye,
vagy nem tudja bizonyítani azt. Ahogy haladunk a keresési javaktól a bizalmi javak felé az
információszerzés egyre nehezebb.
Az információszerzés mellett az információfeldolgozás is külön probléma. Sokszor ugyanis nem
az a gond, hogy nincs információ, hanem az, hogy a vevő tipikusan nem érti, vagy félreérti azt.
Sőt, időnként az információszolgáltatás maga is ront a helyzetén. A sok információból ki kell
válogatnia a valóban fontosakat – ehhez azonban a többit is át kell tekintenie, legalább
minimális szinten értelmeznie kell. Amikor valaki csak részleges információkkal rendelkezik,
vagy az információknak csak egy részét érti meg, akkor azokból téves következtetésekre juthat.
Elképzelhető, hogy egy tájékozatlanabb fél jobban becsli a termék, a szolgáltatás várható
hasznát és kockázatait, mint egy olyan, aki ilyen részinformációk birtokában van.469
A piac hatása. A vevő információs költsége nem csak vevői csoportonként és terméktípusonként
tér el, hanem piactípusonként is. Ugyanis az egymással versenyben álló szolgáltatók, termelők
információkkal láthatják el őket: akinek jobb minőségű (a vevők által többre értékelt, kevésbé
kockázatos) terméke van, érdekelt az információk nyilvánosságra hozatalában.470 De nem csak
469Henderson – Twersky [1990] 269–270., Geitsfeld [2009] 313.

470Ennek legismertebb modellje az ún. információfeltárási elv. (Baird et al [1994] 89-90.) Eszerint, akinek
egy kicsit is jobb minőségű terméke van, mint bármelyik versenytársának érdemes azt az információt
megosztania – hiszen ezzel emeli a saját terméke, szolgáltatása iránti fizetési hajlandóságot. Ha ezt nem
tenné, összemosnák a másik rosszabb termékkel. Ez viszont azt jelenti, hogy minden információ
248
a versenytársaktól származhat információ. Vannak piacok, ahol a termelőkön, szolgáltatókon
kívül tőlük – elvileg – független szereplőktől is informálódni lehet; ilyenek az ügynökök. Máshol
a képzettebb, informáltabb vevők tájékoztathatják a többieket, vagy, ha ezt nem is teszik meg,
de a magatartásuk (például, hogy mit vesznek) megfigyelhető a többiek számára, akkor
egyszerűen követhetik őket.
Az információ költsége: a jelzés-modell. Az előző modellek csak akkor működnek, ha az
információk bizonyíthatóak – vagyis, ha a téves vagy hazug információt közlő termelőt,
szolgáltatót ezért a megtévesztésért felelősségre lehet vonni. Amennyiben a bizonyíthatóság
nem tökéletes, akkor más megoldást kell keresni. Ilyen az ún. hihető jelzés. Ennek talán
leggyakrabban használt formája tapasztalati javak esetén az önkéntes jótállás, szavatosság.
Ennek lényege az, hogy az eladó valamilyen többletterhet vállal fel, mintegy biztosítékként
arra, hogy az áru jó minőségű. A garancia az indirekt információadás egyik fontos eszköze:
annak felvállalásával a jó minőségű szolgáltatás nyújtója, a jó minőségű termék eladója
megkülönböztetheti magát a rosszabb minőségű versenytársától. Fontos, hogy ez hihető jelzés:
az információ birtokosa csak akkor vállal ilyen többletterhet, ha terméke jó – és ezért kevésbé
kell kártérítéstől, a jótállás érvényesítésétől tartania.471
Ugyanakkor az önkéntes szavatosság, jótállás működését több probléma is nehezíti.
Mindenekelőtt az időinkonzisztencia. A jótállás, szavatosság ugyan alapvetően, tehát
biztonságot nyújt a vevőnek, azonban a termék minőségéről informálódni akaró vevő nem
feltétlenül akar ilyen nagyobb biztonságot. Ha annak ára magasabb (amiatt jobban nő a várt
ellenszolgáltatás), mint amit neki a biztonság ér, akkor szívesen lemond arról. Ilyenkor két
időszakban másképp fog viselkedni. Ex ante a vásárlás előtt, kéri a jótállást, szavatosságot,
mert ennek révén bizonyosodhat meg arról, hogy a termék jó minőségű. Viszont ex post, a
vásárlás után szívesen vissza is mondaná azt, mert azon az áron nincs szüksége a biztosításra.
Azonban, amennyiben a szolgáltató ezt a későbbi lemondást (szerződésmódosítást) előre látja,
akkor könnyedén vállal rosszabb minőségű termék esetén is ilyen többletterhet, hiszen bízhat
abban, hogy arról a vevő úgyis lemond majd. Amennyiben pedig a vevő nem mond le róla,
akkor az eladó oldalán merülhet fel időinkonzisztencia: amikor a kárt ki kellene fizetnie, akkor
már a jó minőségű szolgáltató is mindent elkövetne azért, hogy elkerülje azt – például nehezítve
a bizonyítást, a vevőre „fogva” a kárt, stb.472
Ráadásul nem is biztos, hogy az önkéntes jótállás, szavatosság kellően sok információt ad. Mi
történik például, ha két termék esetén nem ugyanakkora a vállalás: az elsőnél hosszabb, a másik
rövidebb, és az első ára is magasabb? Amennyiben a két termék ugyanolyan minőségű lenne,
akkor a hosszabb, teljesebb szavatosság esetén magasabb lenne az ár. Viszont magasabb lehet
adott termék ára a várhatóan több kártérítési kötelezettséget hozó, rosszabb minőségű termék
esetén is Vagyis a két hatás ellentétes: nem tudhatja a vevő, hogy a nagyobb vállalás, vagy a
rosszabb minőség miatt magasabb-e az első termék ára.
Ez az érv elvileg az egységes (kötelező) felelősségvállalás mellett szól. Ha a jótállás egyforma,
akkor az ár csak a minőségre reagál: a jobb minőségű termék ára alacsonyabb lesz. Azonban
az, hogy a jótállás legyen kötelező és egységes, vagyis nem a termelő, szolgáltató egyéni
döntésétől függő, az még nem jelenti azt, hogy mindenképpen teljes (és ne részleges), hosszabb
(és ne rövidebb) legyen az. Spence [1978] mutatta ki először azt, hogy amennyiben a vevők
nyilvánosságra fog kerülni: még a második legrosszabb, második legkockázatosabb szolgáltatónak is

érdemes szólni, hogy megkülönböztesse magát a legrosszabbtól.
471 Daughety – Reinganum [2013] 78.
472 Geitsfeld [2009] 296, Daughety – Reinganum [2013] 91-93.
249
tendenciózusan alulbecslik a hibák valószínűségét, akkor minél kisebb és rövidebb ez a kötelező
és egységes fedezet, annál kisebb az eltérés az egyes szolgáltatók által kért ellenszolgáltatások
között. Ha előírjuk a teljes fedezetet, akkor az árkülönbség az eltérő kockázatú termékek között
nagyobb lesz.473
A vevői optimizmus problémája. Ezzel eljutottunk az utolsó kérdéshez: miért becsülné alul
tendenciózusan a vevő a hiba valószínűségét? Ez a feltevés általában a korlátozott racionalitás,
pontosabban a viselkedési közgazdaságtan modelljeire hivatkozik. Ezek között ugyanis, valóban
találhatunk olyan modelleket, amelyek szerint a vevő túlzottan optimista lesz. Találunk
azonban olyanokat is, amely szerint túlzottan pesszimista.474
A túlzott optimizmus legtöbbet emlegetett oka az önhittség [over-confidence]. Jól
dokumentálható, hogy döntéseinket gyakran alapozzuk tévhitekre: általában túlzottan is
bízunk magunkban, a rendelkezésünkre álló információkban. Különösen erős lehet ez az
optimizmus akkor, ha a minőségi jellemzőknek, a kockázatot befolyásoló tényezőknek csak egy
részét értjük meg, és ezek – mondjuk más termékhez képest – kis kockázatra utalnak. Nem az
a probléma, hogy csak egyes dimenziókat értünk, figyelünk, hanem az, hogy ezek állapotából,
szintjéből következtetünk az ismeretlen jellemzőkre is – amelyekről tudjuk, hogy léteznek;
tudjuk, hogy fontosak; és azt is, hogy nem ismerjük őket. Itt ugyanis, ha a szolgáltató, termelő
felismeri ezt az anomáliát, felismeri, hogy mely jellemzőkre figyelünk, akkor előbb-utóbb csak
ezekre a tényezőkre, kockázatokra fog figyelni – tudatosan torzítva a várakozásainkat.
Hasonlóképp, a termelő, szolgáltató helyzetfelismerése, a rá ható ösztönzők miatt vezethet
túlzott optimizmushoz az ún. kontextusfüggés is.475 Ez a probléma abból fakad, hogy ha
ugyanazt az információt más formában közöljük, akkor másképpen értelmezi azt a vevő.
Egyszerű példával: nem mindegy, hogy azt mondjuk, a kár esélye 3 százalék, százból három
hibás, vagy azt, hogy a 100-ból 97 hibátlan. A kontextusfüggés lényege, hogy ha a hiba arányát
mondjuk meg, akkor a vevő nagyobbnak fogja érezni annak esélyét. Nem véletlen, hogy a
termelő, a szolgáltató számára inkább az utóbbi, a 97%-os arányra való utalás a kedvelt
kommunikációs stratégia. Ez a vevőben megalapozatlan optimizmust kelt.
Ugyanakkor ismerünk azonban olyan tényezőket is, amelyek inkább a pesszimizmust, a
kárveszély felülbecslését valószínűsítik. Mindenképpen ilyen a kicsi valószínűség [small
probability] hatása, vagyis, hogy az alacsony valószínűségeket gyakran túlértékelik az emberek.
(Ez magyarázza például a szerencsejátékok népszerűségét is.) Az egyik leggyakoribb hivatkozás
ennek kapcsán egyébként éppen szerződésben vállalt önkéntes kárfedezet roppant elterjedt
volta: úgy tűnik, hogy ezen „plusz-garanciák” népszerűsége nem magyarázható pusztán azzal,
hogy a vevők kockázatkerülők – valószínűleg a káresély túlbecslése okozza inkább. De szintén
inkább az optimizmus ellen hat a közelség torzítása [availability bias] is. Ennek lényege, hogy a
közelmúltban átélt események, vagy a közelmúltban kapott információk nagyobb súlyt kapnak
a döntésben. Mivel az olyan információk, amelyek valamilyen hibáról, kárról tudósítanak
lényegesen gyakoribbak, így ezek az információk lényegesen erősebben befolyásolják a
döntéseinket, mint azok amelyek a hibátlan működésre utalnak – ezért ezeknek a hibák
valószínűségét felülbecsüljük.
473 Modellért lásd Wehrt [2000] 182-187.

474 A korlátozott racionalitás irodalmának rövid áttekintéséért magyarul lásd: Csontos [szerk. 1998],
Tversky – Kahneman [1974/1991], Cullis – Jones [2003] 195-196., Szalai [2013] 555-560.
475 Ez több kissé eltérő formában is megjelenik a viselkedési közgazdaságtanban: mint megfogalmazási
vagy keretezési [framing] hatás, mint viszonyítási [reference point] hatás, mint horgonyhatás, vagy mint
preferenciasorrend megfordulása [preference reversal].
250
1.3. Biztosítás
Eddig egy implicit feltevéssel éltem: azzal, hogy felek egyformán kockázatsemlegesek, vagy a
kockázattűrő képességük ugyanolyan. Erre épült a logika akkor, amikor azt láttuk, hogy a
felelősség hiánya esetén a teljes érték és az objektív/tárgyi felelősség mellett a piacon kért ár
ugyanakkora. Azt tételezte fel ez az állítás, hogy ha a két esetben ugyanolyan a kárveszély,
akkor az a felár, amit objektív/tárgyi felelősségnél a szolgáltató kérne a biztosításért cserébe,
illetve az az összeg, amivel csökken a fizetési hajlandóság, ha a vevőnek kell állnia a kárt,
ugyanakkora. A valóságban ritkán ugyanakkora. Elérhet ugyanis a kockázattűrő képesség. Sőt:
általában eltér. Pont emiatt jön létre a biztosítás a társadalomban, a gazdaságban: (önkéntes)
biztosítás esetén a két fél úgy osztja meg a kockázatot, hogy az arra háruljon, aki kevesebbet
kér azért cserébe, mint amennyit a partnere fizetni hajlandó érte.
Az, hogy kinek mekkora terhet jelent a rá háruló kockázat (ha az annak csökkentése érdekében
tehető elővigyázatossági lépések költségeit nem vizsgáljuk, hiszen megtettük azt az 1.1.
pontban) két elemtől függ: (i) a biztosítási költségektől, illetve (ii) a kockázatviselő képességtől,
más néven: az önbiztosítástól.
Biztosításkötés. Először egy látszólagos paradoxont kell megoldanunk: ha egyszer ugyanarról a
kockázatról beszélünk, akkor miért érdekelné a biztosítót a kockázaton kívül az is, hogy a vevő
vagy a szolgáltató-termelő a szerződő fél – vagyis, hogy kár vagy felelősségbiztosítást köt-e?
Miért lenne drágább egyik, mint a másik? Az első fejezetben látott biztosítási piaci kudarcok
alapján érthetjük meg ezt. Láttuk, a biztosíthatóságot nem csak a kockázat nagysága határozza
meg hanem azon kívül öt elem együttesen (bizonytalanság, túl magas valószínűség,
függetlenség, morális kockázat és kontraszelekció). Ezek közül kettőt kell kiemelni: a morális
kockázatot és a bizonytalanságot.
A morális kockázat általában eltér a két félnél. Láttuk az előző fejezetben, hogy a biztosító a
különböző szerződési kikötésekkel képes befolyásolni a vele szerződésben álló fél magatartását.
De csak a vele szerződés álló félét! Vagyis, a másik fél elővigyázatosságát nem. Ha az egyik fél
magatartása erősebben hat a kárveszélyre, akkor vele kisebb ellenszolgáltatás mellett hajlandó
a biztosító szerződni. Az ellenszolgáltatásban ugyanis meg kell fizetni az adott fél
elővigyázatossága révén nem kontrollálható minden kockázatot – vagyis a másik fél
alacsonyabb elővigyázatossága miatt kárveszélyt is.
A bizonytalanság a nem (vagy csak nagyon nagy tévedési eséllyel) becsülhető káresély
problémája. Az egyik legfontosabb bizonytalansági tényező maga a szabályozás. Ha nincs
felelősség, akkor nincs szabályozás miatti bizonytalanság – csak azt kell becsülni, hogy mekkora
a kár nagysága és esélye. Ezzel szemben, ha valamilyen felelősségi szabály lép be a képbe, akkor
már annak a kockázatával is számolni kell, hogy a bíróság téved, vagy, hogy a szabály
változhat. Nőhet vagy csökkenhet az elvárás (vétkességi felelősség esetén), nőhet vagy
csökkenhet a szolgáltató, termelő által megtérítendő összeg. Minél kiszámíthatatlanabb az,
hogy egy esetnek mi lesz a jogkövetkezménye, annál nehezebb rá felelősségbiztosítást kötni. Ez
a bizonytalanság ugyan a károsult biztosításának költségét is befolyásolja, de vélhetően a
termelő, szolgáltató oldalán erősebb ez a hatás. Hangsúlyozzuk: nem önmagában az a
biztosíthatatlanság oka, hogy valakit felelőssé teszünk valamilyen kárért, hanem az, hogy ezzel
251
szabályozási kockázatot teremtünk. Kiszámíthatóbb jogrendszerben ez kevésbé jelent
problémát.476
Önbiztosítás. Az önbiztosítás problémáját fent már többször láttuk. Piaci biztosítás hiányában
is viselhető a kockázat – sőt vannak, akik nem is kötik meg a biztosítást arra a kárra, amit
mások igen, mert annyival jobban viselik a kockázatot. Elsősorban akkor van ez így, ha az
adott személy képes diverzifikálni a kockázatait. Az erősebben diverzifikált kockázat
könnyebben viselhető. Például, ha a kár az, hogy egy termelő szolgáltató adott vevő által
vásárolt áruja, szolgáltatása rossz, akkor az emiatti éves kiadás nagyjából ugyanakkora lesz a
biztosítónak, mint, ha a szolgáltató, termelő fizetné ki a kárt, saját zsebéből. Viszont a
biztosítás alapvető logikája miatt a biztosítási díj bizonyosan meghaladja ezt a várható kiadást
(mert a biztosítónak az ilyen kiadásokon túl a működési kiadásait is fedeznie kell). Olcsóbb
lehet az önbiztosítás, vagyis ha a termelő-szolgáltató bevállalja, hogy „zsebből” fizeti az ilyen
kárt. Ezzel szemben, ha nem egy bizonyos termék, hanem egy egész termékkör hibás, akkor az
amiatti károkat nehezebb fedezni (különösen, ha ez az egyetlen terméke, szolgáltatása az adott
termelőnek). Ilyenkor a termelő éves kiadása nem kiszámítható: ha van kár, akkor hatalmas a
kiadás – ha nincs, akkor nulla. Vagyis ebben az esetben jobban megéri a kár várható értékét
kitevő (azt meghaladó összegű) biztosítást kötni, mint arra várni, hogy saját zsebből fedezze.
Ez az önbiztosítási képesség, diverzifikációs lehetőség erősen függ attól is, hogy az adott
vagyontárgy mekkora részt tesz ki valaki vagyonában. Egy olyan vagyontárgy, amelynek kára,
amelynek nagysága elenyésző a teljes vagyonhoz képest kevésbé ösztönöz biztosításra, mint egy
nagy értékű kár. Nem véletlenül sokkal elterjedtebb az ingatlan, a gépjármű, vagy az élet, a
baleset biztosítása, amelyek jelentősebb kiadásokkal járnak, mint a kis értékű vagyontárgyaké.
Biztosítási kereslet és kínálat: a kötelező felelősség homogenizációs problémája. Az előző
érvelésből az is levezethető, hogy a vevő sem feltétlenül akar biztosítást. Ha neki olcsóbb azt
viselni („önbiztosítani magát”), vagy a piacon biztosítást kötni, mint amekkora a szolgáltató,
termelő által kért felár, akkor ő nem akarna az ilyen fedezetre jogi garanciát kapni.
Vevő és vevő, szolgáltató és szolgáltató kockázatkezelési képessége jelentősen eltérhet. Ezen a
ponton érdemes visszautalni az előző információs pont végén jelzett összefüggésre –
pontosabban megmutatni annak az árnyoldalát. Ott azt láttuk, hogy információfeltárási
szempontból a legjobb, ha kötelezően teljes fedezetet ír elő a jog (mert akkor a legélesebb az
eltérés a szolgáltatók között). Ugyanakkor most azt láthattuk, hogy ez a kötelező biztosítás
csak akkor optimális, ha a termelő, szolgáltató jobban képes viselni a kockázatot. Már ott is
felbukkant az a gondolat (az időinkonzisztencia kapcsán), hogy esetleg a vevő nem akarja
megfizetni azt a felárat, amit a termelő, szolgáltató a (teljes) fedezetért kéne. Most látjuk:
ennek nem csak az lehet az oka, hogy a vevő túlzottan optimista, hanem az is, hogy könnyebben
képes a kockázatot viselni, jobban képes magát biztosítani, mint a termelő. Vagyis neki ugyanaz
a kockázat kisebb költséget okoz.
Ráadásul, az egyes vevők kockázattűrő képessége is eltérő lehet. Elképzelhető, hogy vannak
olyanok, akik teljes biztosítást akarnak, akik számára az az olcsóbb, ha objektív/tárgyi
felelősség alakul ki – míg mások nem akarnak semmilyen biztosítás, megint mások pedig csak
részleges biztosítást (kockázatmegosztást) tartanának optimálisnak. Vagyis egyazon termék
különböző vevői is eltérő felelősségi rendszert preferálnának. Ezt az eltérést a kötelező, egységes
rendszer kizárja: valamelyik csoport megkapja a neki optimális megoldást a többiek nem – és
ezen a szerződésben sem változtathatnak. Vegyük azt a példát, amikor a szolgáltatót
476 Geitsfeld [2009] 307-308
252
objektív/tárgyi felelősség terheli, vagyis mindenkinek a teljes kockázatát ő kénytelen fedezni.
Ilyenkor azt a terméket, szolgáltatást fogja kínálni, amelynek a teljes költsége a legkisebb.
Hiába szeretnének az egyes fogyasztók eltérő minőséget, hiába lennének hajlandóak egyes
fogyasztók kockázatosabb terméket venni olcsóbban, vagy ugyanolyan kockázatút, de úgy, hogy
nem vásárolnak vele biztosítást – nem teheti meg. Mindenki ugyanazt a terméket, szolgáltatást
találja csak meg.
2. Term ékfelelősség
A termékfelelősség magyar jogi szabályozását az Európai Unió maximumharmonizációja
határozza meg. A 85/374/EGK irányelv (1985. július 25.) a hibás termékekért való felelősségre
vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről (a
továbbiakban: Irányelv) szabja meg azt a kört, amely a termékfelelősség szabálya alá tartozik,
és azt, hogy ilyen esetekben milyen eljárás (például milyen bizonyítási teher) mellett mit kell
bizonyítani ahhoz, hogy a – szintén az Irányelvben szabályozott – károkért kártérítést ítélhessen
meg a bíróság. Amennyiben ezeket a szabályokat – még ha a fogyasztó érdekében is – a nemzeti
jog felülírja, a jogalkalmazó ezeket kiterjesztően értelmezi, akkor azt az EU-jogba ütközőnek
ítéli az Európai Unió bírósága. Mint tette azt több esetben.477 Ugyanakkor így is marad terepe
a nemzeti jogalkotóknak, jogalkalmazóknak. Egyrészt a határok nem mindig tiszták: nem
egyértelmű, hogy mi tartozik az Irányelv hatálya alá és mi nem. Hasonlóképpen egyes szabályok
jogértelmezése sem az. Másrészt, vannak olyan kérdések (például az okozatosság és az azzal a
magyar jogban összekapcsolódó előreláthatóság478, vagy a nem vagyoni károk megítélése479),
amelyek megoldására nem is tér ki az Irányelv – ezeket tudatosan a nemzeti szabályok és
gyakorlat körébe utalja.
A termékkár két fontos jellemzője a kár forrása és a kár fajtája. A kár forrása olyan ingó dolog
lehet, amelyet valaki forgalomba hozott. Vagyis nem vezet termékfelelősséghez sem az ingatlan,
sem a szolgáltatás (akár a javítás, karbantartás) hibája. Amennyiben a károsultat ilyen
„termék” miatt éri kár, akkor termékfelelősség keretében csak az abba beépült, annak előállítása,
nyújtása során használt ingó dolgok gyártójával szemben léphet fel. Kár fajtája szerint pedig
az Irányelv két kört fed le: egyrészt a károsult halálával, testi sérülésével vagy
egészségkárosodásával összefüggésben bekövetkező (anyagi) károkat, másrészt más
magánhasználatú dologban okozott 500 eurónál nagyobb károkat. Érdemes azonnal kiemelni,
hogy a kár klasszikus definíciójától ez eltér: nem tartalmazza az elmaradt vagyoni előny
megtérítését.480
A termékfelelősség a kvázi-szerződéses felelősség körébe sorolható, hiszen ha a károsult a termék
vásárlója, akkor ő ezáltal a szerződésszegés mellett kap egy másik lehetőséget is: ebben az
esetben ugyanis szerződésszegés alapján az eladótól is kérhet kártérítést. Ez végső soron közös
károkozóvá teszi a vevővel szerződéses kapcsolatban álló eladót és a gyártót.481
477 C-52/00 Bizottság kontra Franciaország, C-154/00 Bizottság kontra Görögország, C-183/00 María
Victoria González Sanchez kontra Medicina Asturiana SA
478 Fuglinszky [2015] 594-595.
479 Fuglinszky [2015] 597.
480 Fuglinszky [2015] 639.
481 Amennyiben a vevő fogyasztónak minősül, akkor ez a megoldás a termékszavatosság (Ptk. 6:168-169.
§) szabálya mellé, helyébe lép, mely szerint a fogyasztó szerződésszegésre hivatkozva a vele közvetlenül
253
Termékfelelősség csak akkor állhat meg, ha ezt a terméket a gyártó üzleti forgalomba is hozta
– vagyis (kis túlzással) csak olyan dolgokért, amelyeket kifejezetten ellenszolgáltatás
reményében termeltek, állítottak elő. Érdemes azonban kiemelni, hogy több olyan határterület
van, ahol ez az elhatárolás első látásra nem nyilvánvaló.482 Ilyen az egészségügyi szolgáltatás
során használt anyagok, például a transzfúzió során használt vér esete is, amely szintén
terméknek minősül – mondván, hogy azért beteg a társadalombiztosításon keresztül fizet.483
2.1. A hiba és a kár: felelősség

Az irodalomban és a joggyakorlatban – bár a jogszabály szövege ezt az elkülönítést nem
tartalmazza – a termékhiba három olyan fajtáját különböztetik meg, amelyek esetén a
felelősségi szabály eltérő.484 A legátfogóbb a gyártási hiba: minden hiba ide tartozik, ami nem
sorolható majd a második körbe. A gyártási hiba alapesete, ha egy adott termék valamiért eltér
a többitől. Az ilyen hibákért gyakorlatilag objektív/tárgyi felelősséget alkalmaz a jogrendszer.
Eltér ettől a konstrukciós hiba, amikor nem egy adott termék minőségével van probléma, hanem
maga a termék típusa, a „terv” a hiba oka. Ilyenkor a felelősség valamilyen vétkességi rendszer
lesz: azt vizsgálják, hogy az adott design hozza-e „az általában elvárható biztonságot”. Nem
lesz például hibás egy termék csak azért, mert van nála biztonságosabb: például egy kicsi,
sérülékenyebb (és olcsóbb) autó nem lesz csak azért hibás, mert a nagyobb (és drágább) autók
biztonságosabbak – mert nem „elvárható”, hogy ugyanolyan biztonságos legyen. A harmadik
esetcsoport a tájékoztatási, vagy instrukciós hiba, amely szintén vétkességi alapú rendszer: azt
vizsgálja a jog, hogy a gyártó „megfelelő”485 módon informálta-e a fogyasztókat a termék
tulajdonságairól.
Gyártási hiba. Gyártási hiba kapcsán több olyan megkülönböztető elemet látunk, amely miatt
az ösztönzők másképp hatnak itt, mint a másik két esetben – és amely miatt érdemes lehet más
felelősségi alapon (objektív/tárgyi felelősség alapján) kezelni az ilyen hibákat. Láttuk az előző
alfejezetben, hogy az ösztönző hatások, a kockázatmegosztás másként jelentkeznek, ha az
információs aszimmetria (vagyis a magas információs költség, kis haszon) megjelenésének
nagyobb az esélye, illetve, ha a szolgáltató, termelő önbiztosítási esélye (a diverzifikáció)
nagyobb. És a gyártási hiba e két tekintetben valóban eltér a másik két hibatípustól.
Az információszerzés költsége a vevő oldalán nyilvánvalóan magasabb a gyártási hiba kapcsán,
mint például konstrukciós hibánál: nem csak azt kellene felismernie, hogy adott típus, adott
gyártó általában, átlagosan mennyire kockázatos, hanem az adott termékről, dologról
specifikusan is tudnia kellene, hogy mennyiben tér el ettől az átlagtól. Ennek az információnak
a megszerzése lényegesen nehezebb, mint az átlagot azonosítani. Ezért gyártási hiba esetén
nagyobb a vevő hátrányára beálló információs aszimmetria kialakulásának esélye. Több a
számára előre megfigyelhetetlen elem. Kisebb – tulajdonképpen elhanyagolható – az esélye
annak, hogy e hibák tekintetében keresési jószágról legyen szó. A nem megfigyelhető kockázati
elemek pedig, mint láttuk, nem jelennek meg a vevő fizetési hajlandóságában, ezért csak a
felelősségi rendszer teheti érzékennyé ezekre a gyártót. A felelősségi rendszer ezt vagy úgy érheti
el, hogy objektív/tárgyi felelősséget alkalmaz, vagy úgy, hogy a bíróság a termelési folyamat
szerződéses viszonyba nem került gyártóval szemben is felléphet. Igaz, termékszavatosság alapján csak
javítást, kicserélést kérhet.
482 Fuglinszky [2015] 614-618.
483 Fuglinszky [2015] 651.
484 Fuglinszky [2015] 631-635.
485 Kanizsai-Nagy – Simonné [1993] 76.
254
jellemzőivel kapcsolatos elvárásokat fogalmaz meg – és azok elmaradása esetén vétkesnek ítéli
a gyártót. Ez utóbbi azt feltételezi, hogy a bíróság képes megfigyelni a gyártási hibához vezető
jellemzőket. Ha utóbbit nem tartjuk valószínűnek, az erős érv a költségalapú felelősség
kialakítása mellett.
Persze mondhatjuk, hogy a gyártó sem feltétlenül képes sokkal könnyebben felismerni adott
darab hibáját: ő sem ellenőrizheti mindegyiket, a minőség-ellenőrzés nem jelenthet 100%-os
biztonságot. Ugyanakkor talán nem túl erős feltevés, ha abból indulunk ki, hogy a gyártónak
általában kisebb költséggel jár az elővigyázatosság (vagyis a gyártási hibás termékek arányának
csökkentése), mint a vevőnek az információszerzés erről.
Még ennél a költségelőnynél is fontosabbnak tűnik azonban a biztosítási érv: a gyártó általában
képes önbiztosításra, míg a vevő ritkábban. A gyártási hiba definíciószerűen a széria egyes
darabjait érinti – nem a teljes típus hibás, hiszen az konstrukciós hiba lenne. Mint az előző
alfejezetben láttuk, az ilyen hibák ellen fölösleges biztosítást kötni: várhatóan a típus
meghatározott aránya lesz hibás minden évben – vagyis az önbiztosítás megvalósítható.
Önbiztosításra azonban a vevő is képes lehet – ha sok darabot vásárol az adott termékből,
vagy, ha az ő vagyonához képest viszonylag kis összegű a kár. Ez utóbbi azonban elég
valószínűtlen akkor, ha figyelembe vesszük, hogy milyen típusú (halál, testi épség, egészség)
illetve mekkora (vagyoni kár esetén 500 euró fölötti) károkra terjed csak ki ez a felelősség. Ezek
ellen a vevő inkább piaci alapon biztosíthatja magát: például, ha elázik a lakása egy beépített
vízcső törése miatt, akkor azt a kárt egy vagyonbiztosítás fedezheti. A kérdés tehát, hogy a
vevőt akarjuk piaci biztosítás kötésére ösztönözni, vagy az eladót arra, hogy „önbiztosítsa”
magát.
Gyártási hibát csak a probléma eredményez, amely már a forgalomba hozatalkor fennállt. A
kérdés: mi ezzel kapcsolatban a vélelem, kin van a bizonyítási teher? A fordított bizonyítási
terhen alapuló magyar kártérítési formáktól eltérően, a termékfelelősség ennek bizonyítását
alapvetően a károsulttól várja el. Ugyanakkor sok jogrendszer – vagyis azok is, amelyek alapból
nem fordítják meg a bizonyítási terhet – ebben az esetben könnyítik a bizonyítást:
megelégszenek azzal, hogy a károsult valamilyen alacsonyabb (a normális esetben elvárt
bizonyosságtól elmaradó) valószínűségét bizonyítani tudja annak, hogy a hiba a forgalomba
hozatalkor is fennállt – és innentől a hibát a joggyakorlat vélelmezi. Vagyis a bizonyítási teher
megfordul. 486 A harmadik fejezetben láttuk, hogy a bizonyítási teher hatása alapvetően attól
függ, hogy egyenes bizonyítás esetén mekkora lenne a károkozó pernyerési esélye: ha ő lenne a
per esélyese, akkor a bizonyítási teher megfordítása ceteris paribus növeli az elővigyázatosságát.
Sok esetben (például, ha a termék megsemmisül, vagy a fogyasztó elfogyasztotta) a károsult
képtelen lenne a hibát – az egyébként elvárt bizonyossággal – bizonyítani, vagyis a károkozó
lenne a per esélyese. Ebben az esetben tehát a bizonyítási teher megfordítása (vagy legalábbis
az elvárt bizonyosság csökkentése) várhatóan emeli az elővigyázatosságot.
Konstrukciós hiba: elvárás. A konstrukció hiba megítélésének kulcsa, hogy az adott termék,
pontosabban az adott típus nem nyújtja az „általában elvárható biztonságot”. Arról, hogy ez
az „elvárhatóság” mit jelent elég keveset tudunk – hasonlóan a felróhatóság fogalmához, mint
486Fuglinszky Ádám kiemeli, hogy egyes országok megelégszenek egyszerűen annak bizonyításával is,
hogy (1) a termék meghibásodott, és (2) e hiba okozta a kárt. Vagyis azt, hogy a hiba mikor keletkezett,
fennállt-e a forgalomba hozatalkor nem kell a károsultnak bizonyítania. Azt a bíróság vélelmezi, amíg a
gyártó a vélelmet meg nem dönti. (Fuginszky [2015] 636.)
255
azt a harmadik fejezetben láttuk. Fuglinszky Ádám a német kommentárirodalmat idézi, amely
kifejezetten kiemeli, hogy az „elvárható” nem a teljes, 100%-os biztonság:
„figyelembe kell venni a kár bekövetkezésének valószínűségét, a kár fenyegető nagyságát, s végül
hogy milyen védett jogtárgyban következhet be kár. Erre figyelemmel kell felmérni, hogy melyek
azok a biztonsági intézkedések, amelyek e fenyegető veszélyekkel és a szükséges ráfordításokkal
arányosak.”487
Ezt a megközelítést nevezhetjük kockázat-költség tesztnek, ami egyfajta objektív-műszaki

megközelítés. Ez nagyon közel áll az amerikai jogban a vétkesség megállapításakor használt (és
a harmadik fejezetben látott) Hand-szabályhoz.488
Ezzel szemben az angolszász irodalomban megjelenik egy másik teszt is, az ún. fogyasztói
elvárások tesztje489. Ez a tipikus, ún. referencia-fogyasztóból kiindulva vizsgálja, hogy ő mit
várna el az adott terméktől. Ez nem egyszerűen objektív, műszaki összefüggéseket vizsgál,
hanem elvileg a tipikus fogyasztó elvárásait, az ő kognitív és információs problémáit is
figyelembe veszi. Ide sorolhatóak azok a szempontok, amelyekre Fuglinszky Ádám elemzése
szerint a magyar bíróságok is figyelnek az „elvárható biztonság” megítélésekor: mi volt a termék
„normális”, „várható” használata, illetve milyen volt a tájékoztatás.490 Sőt, ha azt látjuk, hogy
eltérő tipikus fogyasztói célcsoportok szerint eltérő elvárásokat alakít ki a joggyakorlat491, akkor
az is egy ilyen felhasználókra, fogyasztókra tekintettel levő tesztet sugall.
Arra mindkét teszt ráirányítja a figyelmet, hogy a bírósági ítéletekben megjelenik az ár, az
ellenszolgáltatás szerepe: minél kevesebbet kér a termékért a gyártó, annál kisebb biztonságot
vár el a terméktől a bíróság.492 Ebben nem túlzás a fenti jelzés-modell megjelenését látni.
Amennyiben ugyanis valaki biztonságosabb terméket állít elő, akkor az elővigyázatosság növeli
a termelési, szolgáltatási költséget. Ez a mechanizmus fedezhető fel majd minden olyan esetben,
amikor egy adott termék piacán megjelennek jobb minőségű, biztonságosabb, de drágább
típusok, és rosszabb minőségű és olcsóbb verziók. A jog az előbbiektől akkor is magasabb
minőséget, jobb designt vár el, ha arra csak az áruk utal – minden egyéb szavatossági, jótállási
ígéret, vagy fogyasztóknak adott információ nélkül.
A kockázat-költség és a fogyasztói elvárás teszt kapcsán sokszor megjelenik a referenciatermék
fogalma493: ez lenne az a termék, amellyel az adott designt összevetik; ehhez képest néznék meg,
hogy az árkülönbség mekkora minőségi (kockázati) különbséget kellene, hogy takarjon, illetve
a fogyasztó milyen többlet-biztonságot várt volna el. A referencia meghatározása kapcsán
azonban elég sok a nyitott kérdés. A joggazdaságtani irodalom okkal utal arra, hogy ezek
487 Fuglinszky [2014] 259., Fuglinszky [2015] 623

488 Fuglinszky Ádám (szintén a német irodalomból vett érvekkel) ezen teszt egyoldalú alkalmazásának
kritikájaként említi, hogy nyilvánvalóan tovább kell lépni ezen, ha olyan súlyos kockázatokkal és
veszélyekkel jár egy termék, amelyet ugyan ezen teszt szerint „elvárható módon” nem lehet csökkenteni,
de a forgalomból való kivonása mégis indokolt lehet. Ez azonban a teszt félreértése: ha egy termék ilyen
súlyos veszélyekkel jár, akkor annak kivonását a költség-kockázat teszt alapján is igazolni lehet.
Fuglinszky [2015] 624.
489 Lásd pl. Geitsfeld [2009] 311.
490 Fuglinszky [2015] 626-629.
491 Fuglinszky [2015] 624-626.
492 Fuglinszky [2015] 630.
493 Fuglinszky [2015] 624.
256
kijelölése önmagában is megköveteli a fenti két teszt valamelyikének (vagy a kettő
kombinációjának) alkalmazását.494
Az elvárás értelmezésekor már a harmadik fejezetben is előkerült a jogi előírások, szabványok
szerepe. Termékfelelősség kapcsán ez úgy merül fel, hogy amennyiben egy termékkel szemben
elvárásokat fogalmaz meg a jog, a szabályozó (esetleg van annak kapcsán „szokásos” piaci
minőség) és a típus, a konstrukció ezeket nem teljesíti, akkor az önmagában hiba-e – és fordítva:
ha teljesíti, akkor az jelenti-e azt, hogy a termék nem hibás. Mint láttuk, az ilyen elvárások
alkalmazása kapcsán az egyik legfontosabb érv a kiszámíthatóság, a megismerhetőség. Ez a
termékfelelősség kapcsán (is) kifejezetten fontos, hiszen megkönnyíti a felelősségbiztosítás
kialakulását, működését. Láttuk, hogy általános várakozás szerint, a szabályozók – különösen,
ha adott szektorban kialakuló szokásról van szó – átlagosan jobban ismerhetik a terméket, mint
a bírók, vagyis kisebb az esélye annak, hogy elsikkadnak egyes dimenziók. Ugyanakkor a
szabályozás nem mindig „pontos”, a nagyobb szakértelem mellett sem mindig írja le jobban azt,
hogy mi lenne racionálisan, okkal „elvárható”. Láttuk: a szabályozók lassabban reagálnak a
technológiai változásokra, mint a bíróság – utóbbi ugyanis esetről-esetre dönthet arról, míg a
standardok megváltoztatása általában hosszabb folyamat. (Persze ez egyben a fő oka is annak,
hogy a standardokon túli elvárásokat megfogalmazó bírósági döntések kevésbé kiszámíthatóak.)
Ha a szabályozó maga az iparág, vagyis iparági standardokról beszélünk, akkor külön problémát
jelenthet az is, ha az iparágat olyan kartell uralja, amely nem érdekelt a standardok
naprakészen, és „elvárható szinten” tartásában. (Ne feledjük, hogy ez nem csak „túl enyhe”
elvárást jelenthet, hanem a versenytársak kiszorítását célzó „túl erőset” is.)495
Érdemes kiemelni, hogy az elvárás nem a termékfejlesztés, hanem a termék forgalomba
hozatalának időpontjában vizsgáltatik. Amennyiben a konstrukciós hiba elhárítása a
termékfejlesztés befejezése után, de még a forgalombahozatal előtt válik „elvárhatóvá”, akkor
ezt a jog el is várja. Fontos kiemelni, hogy ugyan a 6:554.§ (2) bekezdés értelmébe egy termék
nem válik hibássá csak azért, mert a forgalomba hozatala után egy másik, biztonságosabb
termék jelent meg a piacon, de azt igenis elvárja a jog, hogy az ilyen biztonságosabb
technológiák beépítését, alkalmazását megfontolják. Ezzel a technológiai fejlődés kockázatát
egyértelműen a gyártóra toljuk, aminek kapcsán az előző pontban látott kérdések merülnek fel:
hogyan hat a felek elővigyázatosságára, az információszerzésre és a biztosításra (önbiztosításra).
Nyilvánvalóan emeli a termelő elővigyázatosságát – elővigyázatosság alatt értve itt elsősorban
azt, hogy figyelje a technológia fejlődést, és adott esetben alkalmazza is azt. A vevőt az ilyen
technológiai kockázatok ellen biztosítja a rendszer. Tegyük hozzá: egy olyan (fajta és nagyságú)
kockázat esetén, amely kapcsán az önbiztosítás, vagy a piaci biztosítás az ő oldalán
meglehetősen nehéznek tűnik. A technológiai változás ugyanis tipikusan nehezen kiszámítható,
piaci biztosítók által is nehezen lefedhető kockázat.
Speciális formája ennek az elővigyázatosságnak az, amire Andrew F. Daughety és Jennifer F.
Reiganum modellje hívja fel a figyelmet496: a termék visszahívása, vagy legalábbis a felismert
hiba utólagos közlése. Mivel a konstrukciós hibákat vétkességi alapon ítéli meg a jog, így nagy
kérdés, hogy erre az elővigyázatossági dimenzióra figyelnek-e a bíróságok, vagy ez tipikusan
egy elsikkadó, nem megfigyelhető elővigyázatossági lépés. Ha elsikkadnak, akkor nem csak a
visszahívásra nem ösztönzi a termelőt a jog, hanem az ilyen, már a forgalomba hozatal utáni
információszerzésre sem. (Persze ezen a ponton ismét érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy
494 Geistfeld [2009] 312.

495 Ilyen problémát lát például az egészségügyi standardok kapcsán Boccara [2009] 348.
496 Daughety – Reinganum [2013] 80-83.
257
nem a felelősség az egyetlen ösztönző, amire a gyártó reagál. A termelők ezen elvárások nélkül
is visszahívnak termékeket, vagy beszüntetik a forgalmazásukat – a reputáció sokszor elég erős
ösztönzőt jelent.)
Instrukciós hibák: elvárások. A tájékoztatási, vagy instrukciós hiba szintén vétkességi alapú
rendszer, vagyis a „megfelelő” tájékoztatás elmaradása esetén kell felelősséget vállalni az ebből
fakadó hibákért. Az elvárás kapcsán azt kell végiggondolni, hogy mit és hogyan kellene
elmondani a termékről a vevőnek, a későbbi tulajdonosnak, használónak.
Az információadás tartalma kapcsán három kérdés tűnik joggazdaságtani szempontból
lényegesnek. (i) Mit jelent az, hogy valaki – különösen kockázat kapcsán – informálja a
partnerét? (ii) Milyen információk kapcsán várjuk el, hogy a fogyasztó, vevő magától is ismerje
azokat? (iii) Milyen információk átadását várjuk el? (Látni fogjuk az információadás módszere
kapcsán, hogy ha nem releváns információk átadását is elvárjuk, akkor az sokszor inkább
zavaró.)
Az első probléma azzal függ össze, hogy a kockázatról roppant nehéz információt adni.
Tájékozott lesz-e valaki attól, ha egy gyógyszer kapcsán megtudja, hogy milyen
mellékhatásokat okozhat? Tájékozott lesz-e attól, ha megtudja, hogy valamilyen szövődmény
előállhat, de „kevéssé valószínű”? Tájékozott lesz-e, ha azt tudja, hogy a kockázat „jelentős”, a
termék „veszélyes”? Láttuk fenn, hogy a termékfelelősség alapproblémája éppen az információs
aszimmetria: azért van rá szükség (esetleg), mert a vevő nem ismeri olyan pontosan a termék
miatt fellépő károk kockázatát, mint a gyártó. Elég nyilvánvaló, hogy ezek a most idézett
információk nem küszöbölik ki ezt az aszimmetriát: a vevő többet tudhat (de csak feltételes
módban – nem biztos, hogy valóban többet is fog tudni), mint amit ezek nélkül tudna, de a
gyártó előnye fennmarad.
Persze a kockázatokról való tájékoztatás csak az információk egy köre. Az instrukciós hibák jó
része nem ebből, hanem a – látszólag – kevesebb értelmezési problémát jelentő használati
utasításokból fakad. Ennek kapcsán (is) inkább az a probléma, hogy bizonyos információkat
eleve tudottnak tételezünk. Instrukciós hibáknál valamilyen implicit módon a referencia-
fogyasztó képéből indul ki a joggyakorlat: azon információk átadását, amit az ilyen hipotetikus
fogyasztó tudna, nem várjuk el. Sőt, időnként még az is megengedett, hogy olyan információkat
közöljön a gyártó, amelyek össze is zavarhatnak egy a referencia-fogyasztónál rosszabb
képességű, kevésbé tájékozott embert: nem lehet például instrukciós hibának tekinteni azt, ha
a gyártó azt közli, hogy az adott termék „szárnyakat ad” (még akkor sem, ha a reklámban
kifejezetten a kifejezés szó szerinti jelentésére utalnak – és nem az átvitt értelmére).497 Ezzel
természetesen visszajutunk a már többször látott, és itt is központi szerepet játszó „elvárt szint”
problémájához…
Amennyiben az információ átadását elvárjuk, akkor ezt az elvárást csak akkor teljesítheti a
gyártó, ha az információt meg is szerzi. Ez pedig költséges. Az információs elvárás emeli a
termék költségét, árát. Persze a termelő nyilvánvalóan nem csak azért gyűjt – sőt, nem is csak
azért oszt meg a vevőivel – információt, mert erre ez a termékfelelősségi elvárás „rákényszeríti”.
Ösztönzi erre a verseny, és ezzel összefüggésben reputációja is. Információ kell az innovációhoz,
termékfejlesztéshez is – ennek révén tud előnybe kerülni a versenyben. A fogyasztókkal is
érdemes megosztania azokat az információkat, amik miatt terméke jobbnak tűnik, mint a
versenytársai. Sőt, a reputációja miatt a negatív információk megosztása is fontos lehet: a
szankció nem csak a felelősségi jogból jöhet, hanem a romló fogyasztói megítélésből is. Az
497 Fuglinszky [2015] 630.
258
elvárások nagysága tehát ehhez a termékfelelősség nélkül is gyűjtött információmennyiséghez
képest lehet kicsi, nagy, vagy közepes – a második fejezetben látott modell szerint. Amennyiben
az elvárások elmaradnak ettől a magától is gyűjtött és megosztott információmennyiségtől,
akkor az elvárás hatástalan: az információs döntések ugyanolyanok maradnak, mit amilyenek
ezen elvárások nélkül lennének. Amennyiben az elvárás nagyon magas, akkor megint
hatástalan: az elvárt információmennyiséget a gyártó nem fogja átadni, hanem marad vétkes,
vállalja a felelősséget – de elkerüli az információgyűjtés nagyon magas költségét. A túl magas,
ezért az információgyűjtés szempontjából hatástalan elvárás típuspéldája, az utólagos
bölcsesség hibája [hindsight bias], vagyis amikor abból, hogy a kár pillanatában egy adott
információ már ismert, de azzal a vevő nem rendelkezett, a bíróság azt a következtetést vonja
le, hogy a tájékoztatás elégtelen volt. Vagyis nem az vizsgálja, hogy a forgalomba hozatalkor
is elvárható lett volna-e az információ megszerzése, átadása.498
Ha az instrukciós hiba kapcsán megfogalmazott elvárás hatásos, akkor az elvárás megjelenik a
termék árában is, vagyis végső soron a fogyasztó fizeti meg. Az olyan információ, amely ugyan
csökkenti a termék kiszámíthatatlanságát, és emiatt növeli annak teljes értékét, de nem
annyival, mint amennyi annak (információgyűjtést és átadást is magában foglaló)
többletköltsége, akkor a vevő számára káros a szabályozás: jobban nő a termék ára, mint az
értéke. Az ilyen a fogyasztó számára is hátrányos szabályozás példája lenne az, ha a jog elvárná,
hogy minden a forgalomba hozatal pillanatában már elvileg ismert műszaki-technológiai
információt, kockázatot jelentessen meg a termelő – akkor is, ha az csak nagyon szűk,
tudományos körben volt az akkor hozzáférhető.
Az információ tartalma mellett az információadás formáját is vizsgálat tárgyává kell tennünk.
Abból a triviális állításból érdemes kiindulni, hogy az információt nem csak átadni kell, hanem
fel is kell dolgozni. Lássuk először a problémát az előbbi kockázatról szóló információ példáján!
Ott úgy tűnhetett, hogy a probléma csak a feltételes módból, a „kevéssé valószínű”, a
„veszélyes”, stb. kifejezésekből fakad. De tegyük fel, hogy a gyártó úgy véli, hogy adott kár
kockázata 5%. Hogyan közölje ezt? Persze, ne mondjuk, hogy „kevéssé valószínű”, hanem
mondjuk azt, hogy 5%! De mit jelent ez a vevőnek, fogyasztónak? Tudja azt értelmezni, vagy
éppen összezavarja? Az információadás ugyanis össze is zavarhatja a kapó felet. Különösen így
van ez akkor, ha nő az információ mennyisége. Éppen ezért nem mindegy, hogy az elvárás a
tájékoztatásra, vagy a tájékozottságra vonatkozik. A különbséget jól érzékeltetik azok az
amerikai joggyakorlatban megjelent elvárások, amikor nem az a kérdés, hogy az adott
információt közzétették-e, megfelelő formában közölték-e a vevőkkel, hanem az, hogy a
fogyasztók (pontosabban az átlagos, vagy a relevánsnak tekintett fogyasztói kör) tisztában van-
e azzal.499 A gyártó azt és úgy oszt meg, amit és ahogy jónak lát, a kérdés csak az, hogy a
tipikus vevői kör adott kérdésben „megfelelően” tájékozott-e. Ezt vizsgálják például fogyasztók
körében lefolytatott közvélemény-kutatássokkal, fókuszcsoportos vizsgálatokkal. Érdemes
azonban kiemelni, hogy ez a vizsgálati mód a referencia-fogyasztó kapcsán nem fogalmaz meg
elvárásokat, hanem a gyártóra bízza annak felmérését, hogy aktuálisan milyen információkkal
rendelkezik magától az adott fogyasztói kör. A termelő, gyártó az aktuális fogyasztói
alaptájékozottsághoz kénytelen alkalmazkodni. Ezzel persze a jog kezéből kiesik a vevőkkel,
fogyasztókkal szembeni elvárások meghatározásának lehetősége.
498 Lásd például: Ben-Shahar [1998]

499 Craswell [2006] 36-44, 60-61.
259
2.2. Termékfelelősség, mint kvázi-szerződéses viszony
A termékfelelősség kvázi-szerződéses helyzetnek tekinthető, ha a károsult a vevő: ő a gyártót
is perelheti kárai megtérítéséért – az eladó, a közvetlen szolgáltató mellett, helyett. A
jogszabály szerint négy csoportot tekinthetünk „gyártónak”; és az egyes csoportok felelőssége
némileg különbözik. Az első csoport a klasszikus gyártó: a termelő, az előállító. Másrészt
ismerünk kvázi-gyártót, aki ugyan nem maga termel, de a terméken magát gyártóként tünteti
fel. Harmadrészt felelőssé tehető a kárért az importőr is, amennyiben a terméket az Európai
Gazdasági Téren kívül gyártották. Az egyetemlegesség ezekben az esetekben érvényesül: a vevő
a termelővel, az importőrrel és az eladóval szemben is felléphet. Negyedrészt „gyártóként” jöhet
számításba az adott termék kereskedelmében bármilyen szinten (kis- vagy nagykereskedőként)
bekapcsolódó forgalmazó is. Az ő felelőssége azonban csak addig tart, vele szemben kártérítési
igény csak addig érvényesíthető, amíg meg nem nevezi a gyártót vagy azt a láncban előtt álló
forgalmazót, akitől a beszerezte a terméket. Ezt neveztük az előző fejezetben, a másért viselt
felelősség, helytállás kapcsán információs kimentésnek.
A vevővel kapcsolatos elvárások. A felelősségi szabályoknál, mint a III. fejezetben láttuk,
általában nem csak a károkozó, hanem a károsult magatartását is figyelembe veszi a
jogrendszer. A jogrendszer vizsgálja a károsult közrehatását, így például azt, hogy a terméket
„ésszerűen” használta-e. Az „ésszerű használat” elve szerint a károsult nem jogosult kártérítésre,
ha a használat nem volt ésszerű. A vevő oldalán ez is elvárásalapú rendszert alakít ki. A magyar
gyakorlatban az „ésszerű használat” nem azonos a „rendeltetésszerű használattal”: ha a
használat nem rendeltetésszerű, de előre látható, akkor az nem mentesíti a termelőt. Vagyis a
vevővel szembeni elvárás alacsonyabb. Befolyásolja az ésszerűség és a rendeltetésszerűség ezen
eltérése a gyártó ösztönzőit is. Egy Mark F. Geistfeld által hozott – kifejezetten jogszabálysértő
– használat példáján szépen láthatjuk ezt. A kérdés: a sebességhatár túllépése (esetleg „jelentős”
túllépése) jelentse-e azt, hogy a gumigyártó mentesül a gumi hibája által okozott kár
megtérítése alól. Amennyiben igen, akkor a termékfelelősség nem ösztönzi a gyártót olyan
fejlesztésekre, amelyek kifejezetten (vagy nagyrészt) a sebeség-túllépés esetén csökkentenék a
gumihiba kockázatát.500 Másrészt viszont, amennyiben megtéríttetjük az ilyen károkat is, akkor
az a nem rendeltetésszerű (vagy éppen szabálysértő) használat költségeit csökkenti – és ezen
keresztül áttételesen ösztönzi azt. Vagyis ismét a morális kockázat jelenik meg.501
Másrészt a károsult oldalán megjelenik kizáró tényezőként, hogy nem magánhasználatú
dolgokban esett károk megtérítését eleve kizárja a rendszer. Ezt a kivételt a biztosítás előző
alfejezetben látott modelljéből érdemes megközelíteni: amennyiben a vevő a kárát önbiztosítás
útján képes lenne fedezni, akkor vélhetően maga sem igényelné a termékfelelősséggel járó
biztosítást. (Az a termék árát jobban emeli, mint amennyire ő a biztosítást értékeli.) Az üzleti
használat – ha nem is mindig pontos, de viszonylag – jó jelzője annak, hogy a vevő, károsult
képes lett volna a kárt önbiztosítás útján fedezni. Hasonlóan ahhoz, amit az előző pontban a
magánhasználatból fakadó, de az értékhatárt el nem érő vagyoni károk esetén láttunk.
Figyelembe kell venni az előző pontban látott referenciafogyasztóval kapcsolatos tájékozottsági
elvárást is, ami információszerzésre ösztönöz. Ha ettől elmarad a fogyasztó, akkor az ebből
fakadó kárát ne fogja megtéríteni a termékfelelősség sem.
Az egyetemleges felelősség. Mint az előző és a negyedik (okozatosságot tárgyaló) fejezetben
láttuk, a potenciális károsult magatartására nem csak az hat, hogy közreható (vagy
500 Geitsfeld [2009] 316.

501 Lásd ehhez az ún. szekvenciális modelleket. Például Miceli [2004] 55-57.
260
összehasonlító) vétkességen alapul-e a felelősség, hanem az egyetemleges felelősség is
befolyásolja azt. Ha ezt tartalmazza a felelősségi rendszer – mint a termékfelelősségnél –, akkor
kisebb annak esélye, hogy a kár fizetésképtelenség miatt nem térül meg; csökken a judgement-
proof kockázata. Ez viszont morális kockázatot okoz: a nagyobb biztonság a potenciális
károsult, ösztönzését csökkenti.
A gyártó, a kvázi-gyártó, az importőr (és az eladó) oldalán a termékfelelősség elsősorban azt
jelenti, hogy nő a várhatóan fizetendő kártérítés összege, így ceteris paribus erősödik a
költségalapú ösztönzője. A termékfelelősség értékelésekor abból kell kiindulni, hogy sokszor e
nélkül is végül neki kellene fizetnie, hiszen ha a szerződéses úton indul el a károsult, akkor is el
lehet jutni a hibás termék gyártójáig – igaz, csak a szerződések, szavatossági jogok, kártérítési
perek sorozatán keresztül. A károsult vevő először szerződésszegés címén azzal a kiskereskedővel
szemben léphetne fel, akitől ő a terméket vette; a kiskereskedő, ha kifizette a kártérítést,
fordulhatna a nagykereskedő ellen; és így tovább. A sor végén a gyártó áll. Ez a lánc azonban
megszakadhat: a felelősség az egyes szinteken csak akkor érvényesíthető, ha az adott fél
elérhető, felelőssége bizonyítható és a megítélt kártérítés végre is hajtható. Például, ha kivonult
a piacról, az adott ország jogrendszere számára elérhetetlen, megszűnt, vagy csődbe ment,
akkor ott a felelősségi lánc megszakad. A szerződésszegésre épülő rendszer a károsultra, illetve
a felelősségi lánc károsulthoz közelebbi tagjaira telepíti az ezen okok miatt elmaradó kártérítés
kockázatát. A termékfelelősség ezt a felelősségi láncot ugorja át.
A termékfelelősség ezért nem csak a gyártó elővigyázatossági ösztönzőit növeli, hanem a lánc
fogyasztó felőli végén levő szereplőire is hat. Amennyiben a lánc megszakadásának kockázatát
ők viselnék, akkor jobban figyelnének arra, hogy csak „biztonságosabb” beszállítókkal
szerződjenek. Szintén jól dokumentált hatása a termékfelelősség hiányának az, hogy a későbbi
szereplők erősebben ellenőrzik a rajtuk keresztülmenő termékek szolgáltatások minőségét –
függetlenül attól, hogy a lánc elején azt már elvégezték. (Gondoljunk egy olyan termékre,
amelyet már teszteltek, de a lánc későbbi szereplőinek is érdeke ismételten leellenőrizni azt.)
Információs felelősség. Külön kell szólni a forgalmazó felelősségéről, aki az előző fejezetben
látott fővállalkozói felelősségnek megfelelő szabály szerint felel. Esetében, mint ott láttuk,
elsősorban az információgyűjtési és az információadási (bizonyítási) ösztönzőt alakítja át a
termékfelelősség: jobban megéri neki gyűjteni és az eljárás során (előtt) megosztani a vevővel
a rendelkezésére álló információkat.
2.3. Nem vevő károsult

Az eddigiekben az elemzésben feltettem, hogy a károsult a termék vásárlója. Azonban a
károsult lehet, hogy nem vevője a terméknek, hanem csak arról van szó, hogy a hibás termék
– pontosabban: annak tulajdonosa, használója – okoz kárt neki. Az ő helyzete több kérdésben
is eltér az eddig látottaktól: ebben a pontban ezeket az eltéréseket foglalom össze.
Felelősségi lánc átlépése. Amennyiben a károsult nem a vevő, hanem kívülálló, akkor a
felelősségi lánc további szereplővel bővül: már a tulajdonos, használó is mentesülhet a felelősség
alól. Itt ugyanis a károsult első lépésben vele, a neki kárt okozóval szemben lépne fel – és ő
indulna a neki a terméket eladó fél ellen, az előbb látott láncon keresztül. Ez a lánc azonban
erősen eltér attól, mint amikor a vevő a károsult. Utóbbi esetben ugyanis a lánc első pontján
a kérdés, hogy a vásárolt termék, szolgáltatás hibás volt-e. Ennek fogalma ugyan nem teljesen
azonos a termékfelelősség hibafogalmával, de közel áll ahhoz: kicsi az esélye, hogy hibás termék
esetén a felelősségi lánc azért szakadjon meg, mert az eladó nem felelős. Ezzel szemben, ha a
261
károsultat szerződésen kívüli kár éri, akkor elképzelhető, hogy a felelősségi lánc azért szakad
meg, mert a termék aktuális tulajdonosa, használója nem volt vétkes. Vagyis itt lényegesen
nagyobb az esélye annak, hogy termékfelelősség nélkül a gyártó nem felelne. Épp ezért a
termékfelelősség jobban emeli az ő elővigyázatossági ösztönzőit.
Mivel a termékfelelősség ebben az esetben a gyártóra jobban hat, mint amikor a vevő a károsult
– ezért a vevő oldalán is erősebb az eltérés. A termékfelelősség itt nem egyszerűen azt jelenti,
hogy a károsult választhat aközött, hogy a két felelős közül melyiket (vagy melyiket milyen
arányban) perelje, hanem sokszor épp a termékfelelősség nyitja számára utat a kára megtérítése
felé. Jobban nő tehát a kár megtérülésének esélye, vagyis erősebb lesz a morális kockázat:
csökken az elővigyázatosság hozama, csökken az ösztönzés.
Fizetési hajlandóság. Eddig feltettem, hogy a kárveszély – legalábbis részben – megjelenik a
vevő fizetési hajlandóságában, és ezért befolyásolja a termék iránti keresletet. A mást érő kár,
a más által viselt veszély azonban nem biztos, hogy hat a keresletre. Első ránézésre a kifejezés
túl enyhe: miért csak „nem biztos, hogy hat”, miért nem „biztosan nem hat”? A vevő ugyanis
sokszor figyelembe veszi a vásárlás során azt a veszélyt is, amit másra ró – ez is befolyásolja a
fizetési hajlandóságát, a másnak okozott kár ugyanis valamilyen formában visszahat rá.
Nyilvánvalóan, mindenki egyetértene, hogy a családtagok jóléte, a családtagokra rótt kockázat
(majdnem) ugyanolyan fontos, mint vevő jóléte, vagy az őt fenyegető veszély. Visszahathat a
vevőre az is, ha a károsulttal szerződéses viszonyban áll – például munkaviszonyban.
Visszahathat a vevőre az is, ha a közöttük fennálló társadalmi kapcsolatok gyengülnek meg a
másikat érő kár miatt – például barátok esetén. Vagyis a kárveszély ebben az esetben is
megjelenik a vevő fizetési hajlandóságában; igaz, vélhetően nem olyan erősen, mint ha őt magát
fenyegetné (csak) kárveszély.502
3. Orvosi m űhibák
Az egészségügyi ellátás kapcsán alapkérdés, hogy szerződéses viszonynak takintsük-e azt, és
ezért az orvosok által okozott károk szerződésszegésnek minősüljenek, vagy szerződésen kívüli
kárként ítéljük meg azokat. A kérdést a 2013. évi CCLII. törvény rendezte azzal, hogy beiktatta
az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény záró rendelkezései közé a 244.§-t, mely szerint:
244.§ (1) Az egészségügyi szolgáltatás keretében végzett ellátás során okozott kárért és
személyiségi jogsértésért az egészségügyi szolgáltató tartozik felelősséggel, illetve helytállással.
Ha a törvény alapján az egészségügyi dolgozó a saját nevében és felelősségére nyújtott
egészségügyi szolgáltatást, az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben okozott kárért és
személyiségi jogsértésért az egészségügyi dolgozó tartozik felelősséggel, illetve helytállással.
(2) Az egészségügyi szolgáltatásokkal összefüggésben keletkezett kárigényekre, illetve a
személyiségi jogsértések esetén követelhető igényekre a Ptk.-nak a szerződésen kívül okozott
kárért való felelősségre, valamint a személyiségi jogok megsértésének szankcióira vonatkozó
szabályait kell megfelelően alkalmazni.
Látszik, a szabály két elemet tartalmaz. Kimondja, hogy az orvos által okozott kár szerződésen
kívüli károkozásként ítélendő meg, és kimondja a másért viselt felelősséget is: a szolgáltató és
nem az orvos felel.
Az orvosi felelősség kapcsán központi szerepet játszik a kockázat fogalma. A logika nagyjából
úgy hangzik, hogy az orvosi beavatkozással műhiba nélkül együtt járó kockázat alól az orvos,
502 Geistfeld [2009] 317-318.
262
illetve az intézmény akkor mentesül, ha arról tájékoztatta a beteget – a tájékozottan beleegyező
beteg nem kérhet kártérítést akkor, ha a kára ilyen kockázatból származik. Vagyis a felelősség
nem csak az orvosi műhibára, hanem a tájékoztatás hiányára is kiterjed – másként fogalmazva:
a károk egy része nem térítendő meg, amennyiben a tájékoztatás megfelelő volt, és a beteg
ennek tudatában beleegyezett a beavatkozásba. (Amennyiben műhibát követ el az orvos, akkor
értelemszerűen ez a beleegyezés a kártérítés alól nem mentesít.) Az alfejezet a felelősség ezen
elemeit elemzi: a műhibát, a tájékoztatási elvárásokat és az intézményi felelősséget. Mielőtt
azonban ezekre rátérnék, érdemes az első alfejezetben látott szempontok szerint végiggondolni
az orvos-szolgáltató és a beteg, vagyis a potenciális károkozó és a károsult közötti viszony
speciális elemeit. Az egészségügyi szolgáltatás ugyanis nagyon speciális – és ezért nagyon fontos
megérteni, hogy mi befolyásolja a szolgáltató és a beteg közötti viszonyt, vagyis azt, hogy a
szolgáltatót a kártérítési rendszeren kívül mi ösztönzi elővigyázatosságra.
3.1. Egészségügyi szolgáltatás, erről kötött szerződés specialitásai

Az egészségügyi piac sajátosságait itt teljes terjedelmében természetesen nem mutathatom be.
Pusztán címszavakban jelezném azokat a jellemzőket, amelyek – különösen a magyar
egészségügy kapcsán – fontosak.503
Információs aszimmetria. Láttuk az első alfejezetben, hogy az egyik legfontosabb kérdés az
információs aszimmetria léte. Ennek klasszikus példájaként épp az orvos-beteg kapcsolatot
szokták felhozni a tankönyvek. Olyan erős itt az információs aszimmetria, hogy külön néven is
illetik az itteni viszonyt: kínálat indukálta kereslet. A vevő nem csak, hogy a szolgáltatás
minőségét nem ismeri, de gyakran maga a szolgáltató az egyetlen információforrás arról, hogy
mit is kellene vásárolnia504: a szolgáltató maga ad tanácsot arról, hogy mit is vásároljon tőle a
vevő. Ugyanakkor nem állítja az irodalom, hogy a szolgáltató a legnagyobb profitot hozó
alternatívát fogja kiajánlani (más olyan szakmáktól eltérően, ahol ilyen erősen visszaélhetne a
szolgáltató a vevő tájékozatlanságával). Egyrészt az orvosok, szolgáltatók messze nem csak a
profittal, illetve a saját hasznukkal törődnek. Minden egészségügyet vizsgáló modell abból indul
ki, hogy az orvosok (a saját reputációjuk védelmén túl is) figyelembe veszik a vevőik, a betegek
jólétét. Kötelezi erre őket például a szakmai etika, a Hipokratészi-esküjük is. Másrészt a
szolgáltatók gyakran nem profitérdekeltek, hanem például non-profit vagy állami intézmények:
vagyis nem egyszerűen a pénzügyi költségek és a bevételek különbsége alapján döntenek, hanem
– meglehetősen sokrétű – motivációk alapján. Tegyük azonban hozzá, hogy ezek a non-profit
motívumok nem azt jelentik, hogy a profitérdekelt cégekhez képest mindenképpen
elővigyázatosabbak lesznek: például amennyiben puha költségvetési korlát alakul ki, akkor az
azt is eredményezheti, hogy az adott ellátás költségei nem (de adott esetben a kártérítésként
várhatóan kifizetendő összeg sem) terhelik őket – ezért a felelősségi szabályok sem befolyásolják
olyan erősen a döntéseiket, mint más szektorok szereplőit.
Ugyanakkor persze nem igaz, hogy a vevők, a betegek semmit nem értenek a szolgáltatás
minőségéből. Vannak megfigyelhető jellemzők. Ezek léte vezet el az ún. monopolisztikus piac,
illetve az egészségügyi fegyverkezési verseny kialakulásához. Monopolisztikus piac alatt olyan
helyzetet értünk, amikor az egyes szolgáltatók nem tökéletes helyettesítői egymásnak – és ezért
503 Részletesebben: Dranove – Satterthwaite [2000], Sloan [2000], Scott [2000], Gaynor – Vogt [2000],
Salkever [2000] – magyarul lásd Baji – Szalai [2007]
504 Ezt persze a másodvélemények révén valamelyest csökkenteni lehet – de a viszony akkor is roppant
erős marad.
263
megtehetik, hogy rontják a szolgáltatásuk minőségét, emelik az áraikat, mert a vevők jó része
nem váltja le őket azonnal a versenytársukra: bizonyos romlást még tolerálnak, maradnak a
megszokott, ismert, az ő szemükben még a romlással együtt is a legjobbnak tűnő szolgáltatónál.
A monopolisztikus piac sem az egészségügy specialitása (messze nem: igazából minden piaci
verseny ilyen), de két elem mindenképpen erősíti az egészségügyben ezt a jellemzőt. Egyrészt
az egészségügyi szolgáltatás bizalmi jószág505: vagyis itt a szolgáltatók közötti döntéskor talán
a legfontosabb kritérium a bizalom, hiszen maga a szolgáltatás minősége még tapasztalás után
sem nagyon ítélhető meg. Másrészt az egészségügyi szolgáltatók – egyes elemzések szerint506 –
kifejezetten erősen élnek is a termékdifferenciálás lehetőségével: tudatosan élezik a minőségi
eltérést a versenytársaiktól, a többi orvostól, szolgáltatótól. Ha nagyobb a különbség, akkor
nagyobb játékterük van, kisebb eséllyel vesztenek vevőket, betegeket minőségromlás, áremelés
esetén. Jól mutatja ezt a specialitást az, hogy az egészségügy azon kevés ágazat egyike, ahol a
versenytársak számának növekedésével sokszor nem csökken, hanem nő az árszínvonal. Ugyanis
ha több a szolgáltató, a sok elérő dimenzió miatt egyre nehezebb összehasonlítani őket, így
nagyobb az esélye annak, hogy a vevők nem találják meg könnyen a számukra legjobb
„helyettesítőt”, vagyis egyre többet „engedhet meg magának” az adott orvos-szolgáltató. A
közgazdaságtan kifejezéseivel: az egészségügyi szolgáltatók iránti kereslet (szakkifejezéssel a
reziduális kereslet) roppant rugalmatlan – és a versenytársak számának növekedésével még
rugalmatlanabbá válik: ugyanolyan minőségromlás, áremelés esetén lényegesen kevesebben
hagyják a szolgáltatókat ezen a piacon, mint más monopolisztikus versennyel leírható piacok
esetén. Úgy tűnik tehát, hogy a vevők jobban tolerálják, pontosabban kevésbé „büntetik”
például a szolgáltatás kockázatossá válását.
Mivel a vevők csak egyes jellemzőkre figyelnek, így az orvosok, szolgáltatók elsősorban ezekre
fognak koncentrálni – ez vezet el az ún. fegyverkezési versenyhez. Ha a céljuk a betegek
megnyerése (ez nem evidens, mint a későbbiekben majd látjuk), akkor ezekre a jellemzőkre
nagy figyelmet fordítanak. Pontosabban ezen dimenziókban indul meg a verseny. Miközben
másokat elhanyagolnak. Bizonyos elővigyázatossági lépésekre, amelyekkel a betegek tisztában
vannak, amelyek léte, hiánya, nagysága alapján következtetnek adott szolgáltató
kockázatosságára, sokat fordítanak majd. Arra törekednek, hogy ezen jól megfigyelhető és
fontosnak tartott jellemzőkben többet mutassanak, mint a versenytársaik. Ez viszont azt
jelenti, hogy más – egyébként szintén fontos – jellemzőkre kevesebb forrás jut. Innen az
elnevezés „fegyverkezési verseny”: vannak – talán összességében kevésbé fontos – funkciók,
amikre csak azért költenek a versenytársak, hogy e tekintetben meghaladják a többieket,
viszont más fontos funkciókra emiatt nem marad forrás.
Érdemes kiemelni, hogy az egészségügyi rendszer minden országban próbál úgy védekezni az
információs aszimmetria ezen jelenségei ellen, hogy a betegeket maguk az orvosok segítik a
többi orvos, illetve a szolgáltatók közötti választásban. Különösen jól látható ez egy beutalási
rendszerben. Csakhogy az információs aszimmetria ezzel, ugyan talán kicsit csökken, de nem
tűnik el – inkább csak átalakul. Kialakul az ún. második szintű ügynökprobléma.507 Ez a
fegyverkezési verseny terén érződik talán leginkább: a beutaló orvosok általában többet tudnak
arról, hogy mik a fontosak egy-egy betegség ellátása esetén, de ők sem ismerik a pontos
505 Arlen [2013] 37.

506 Lásd Gaynor – Vogt [2000]
507 Az első szintű ügynökprobléma a látott kínálat indukálta keresletben jelenik meg: az orvosnak a beteg
ügynökeként is kellene fellépnie, vagyis a számára legjobb döntést kellene meghoznia, de ettől a saját
motivációi eltéríthetik – és a beteg ezeket a torzításokat nem feltétlenül ismeri fel, nem tudja azokat
korrigálni.
264
kockázatokat. Ők hajlamosak a kezelés minőségét egyes eljárások, berendezések elérhetőségével
azonosítani – sokkal inkább, mint a betegek (épp azért, mert többet tudnak a betegségek
kezeléséről). Ebből viszont az következik, hogy a szolgáltatók (ismét feltéve, hogy a beutalás,
a betegek megszerzése érdekük) ezekre a terápiás módokra, eljárásokra, berendezések
megszerzősére fognak koncentrálni, hiszen a beutaló orvosok ez alapján választanak.
Harmadik fél fizet probléma. Az egészségügy másik jellegzetessége, hogy gyakran nem fizet érte
közvetlenül a fogyasztó, vagy legalábbis ritkán a teljes árat. Ha az ellátásra biztosítása (vagy
társadalombiztosítása) van, akkor a (társadalom)biztosító fizet helyette. Ilyenkor a beteg
szolgáltatók közötti választása kevés hatással van a saját költségeire, éppen ezért a közte és az
orvos-szolgáltató közötti alku sem úgy zajlik, ahogyan az első alfejezetben láttuk (nem játszik
abban szerepet a beteg fizetési hajlandósága).
Elvileg a betegre közvetve hárulhatnak vissza a döntéseinek költségei. A közvélemény által
leginkább ismert erre szolgáló módszer az, amikor a biztosítási díj módosul a korábban a betegre
fordított kiadás miatt. Ezt nevezi az irodalom tapasztalati díjazásnak (experience-rating). De
elvileg, ha nem a múltbeli kiadásai (mint az experience-rating esetén), hanem a jövőbeli várható
kiadásai alapján történik a biztosítók árképzése – ez a klasszikus biztosításpiaci modellekben
szereplő ún. kockázatalapú árazás –, akkor is megvan ez a közvetett hatás, hiszen a
kockázatosabb beteg többet fizet. Szintén lehetőség lenne arra, hogy a kiadások visszahassanak
a betegekre, ha valamilyen önrészt követelhetne tőle a biztosító.
Azonban tudjuk, hogy az önrész ritka, illetve a biztosítási díjak ritkán függenek a kiadásoktól,
vagy a kockázatoktól. Például a társadalombiztosítási díjak jövedelem- és nem költség (vagy
kockázat-)arányosak. Magánbiztosítás esetén is gyakran tiltja a jog, hogy a díjak olyan
elemekhez legyenek kötve, amelyeken keresztül ez a közvetett hatás érvényesülhetne – például
a diszkrimináció-ellenes előírások akadályozhatják, hogy olyan jellemzők szerint tegyenek
különbséget a biztosítók az ügyfeleik között, amelyek az ilyen kiadási eltérésekre utalnak.
(Mondjuk, nem tehetnek különbséget kor, vagy nem alapján – esetleg egészségi állapot alapján
sem.)
Tegyük azonban hozzá, gyakran akkor sem alkalmazzák ezeket a technikákat, ha jogi akadály
nincs. Ugyanis lehet, hogy egyébként is kevésbé lennének hatásosak, mint más piacokon. Az
előbb látott információs aszimmetria, kínálat-indukálta kereslet miatt, a kiválasztott kezelés
elsősorban az orvos – és más piacokkal összevetve, lényegesen kevésbé a vevő – preferenciái
által határoztatik meg.
Tegyük persze hozzá, hogy ez a harmadik fél fizet probléma nem általános: a magyar (és
általában a közép-európai) egészségfinanszírozás egyik fontos jellegzetessége, hogy viszonylag
magas az ún. out-of-pocket, vagyis biztosító által nem (utólag sem) megtérített, a beteg saját
zsebéből történő finanszírozás aránya. (Gondoljunk a magánorvosok magas részesedésére!) Ahol
pedig létezik magánbiztosítás, ott is gyakoriak az olyan kizárások, amelyek értelmében
különböző szolgáltatásokat nem lehet általuk finanszírozni. A biztosítók viszonylag pontosan
körülírják, hogy milyen szolgáltatásokat, ellátásokat (gyakran azt is, hogy melyik
szolgáltatónál) lehet igénybe venni – ami ezen kívül esik, azt a betegnek saját zsebből kell
finanszíroznia. Magánbiztosítás esetén gyakori, hogy bizonyos betegségek esetén a
biztosításkötés után meghatározott ideig nem finanszírozzák azok kezelését (akkor sem, ha azok
a biztosítás megkötése után derülnek ki). Ismert az ún. adagolás [rationing], amelyben kikötik,
hogy különböző ellátásokból adott idő alatt mennyit lehet igénybe venni a biztosítás terhére –
az e fölötti kezeléseket csak saját zsebből kell megvásárolni. vagyis a harmadik fél fizet probléma
265
messze nem minden egészségügyi szolgáltatás kapcsán jelentkezik – bár a társadalombiztosítási
ellátások esetén nyilvánvalóan igen.
Orvosok-szolgáltatók tevékenységének szabályozása. A szolgáltató csak azért, mert a beteg
megfizetné, nem feltétlenül nyújthat minden (mindenféle kockázatú) szolgáltatást. Más
piacokkal szemben az orvosi-egészségügyi tevékenység erősen szabályozott. A jogalkotó és a
biztosító-finanszírozó által is. kezdjük az utóbbival, a biztosítóval! A biztosítók általában nem
a beteggel kötött szerződéseken keresztül korlátozzák az egészségügyi szolgáltatások körét és
mennyiségét, hanem szolgáltatókkal kötött szerződéseken keresztül. Az egészségügyi biztosítás
ugyanis ritkán mondja azt, hogy a beteg szabadon eldöntheti, hogy milyen orvostól-
szolgáltatótól milyen kezelést akar igénybe venni a biztosítás terhére. A legtöbb biztosító
megköti az ügyfelei kezét, és szolgáltatók, orvosok egy szűkebb köréhez irányítja őket: azokhoz,
akikkel szerződést köt, akiket – könnyebben – képes ellenőrizni, akikről felteszi, hogy nem
nyújtanak a betegnek felesleges ellátást. Felesleges alatt időnként érhetünk feleslegesen
kockázatost is: amennyiben a biztosítónak számolnia kell azzal, hogy egy-egy orvosi műhiba
miatt további kezeléseket is kell fedeznie, akkor figyelni fog arra, hogy az ilyen hibák esélye
csak a – nála jelentkező – megtakarítások által indokolt mértékben nőjön.
A jogalkotók, a biztosítók közvetlenül szabályozzák az orvosok-szolgáltatók döntéseit. Minőségi
előírásokat alkothatnak, ún. protokollok alkalmazását írják elő: bizonyos betegségek esetén
előírják, hogy milyen ellátásokat és milyen mennyiségben kell (és szabad) nyújtani – a biztosító
csak ezt hajlandóak finanszírozni.
Mennyiségi szabályozás, ún. kapacitáskorlátok is megjelenhetnek. Ezek esetében nem egyes
betegségek kapcsán írják elő a finanszírozható ellátások körét, hanem a szolgáltató által
nyújtható (pontosabban a számára finanszírozható) összes ellátást maximálja a biztosító.
Amennyiben ez a küldött betegek kötelező ellátásával is párosul (ez általában a biztosító
„előfeltétele” ahhoz, hogy hajlandó legyen a szolgáltatót felvenni a partnerei közé), akkor a
szolgáltató, orvos számára ez egy erős implicit korlát lesz: a szolgáltatónak, orvosnak erősen
mérlegelnie kell, hogy olyan beteget, akinek nem feltétlenül lenne szüksége az ellátásra,
részesítse-e abban, kockáztassa-e ezzel azt, hogy később emiatt lesz kénytelen egy rászorultabb
beteget úgy ellátni, hogy azért a biztosító már nem fizet.
A biztosítók további eszköze a szolgáltatók terápiás döntéseinek befolyásolására az ún.
prospektív finanszírozás, amikor előre szabott árakat adnak például egyes betegségtípusok
ellátásához – függetlenül attól, hogy az adott beteg ellátásának költsége végül hogyan alakul.
(Ilyen például a Magyarországon ismert HBCS-rendszer is.)
Ezek a szabályozási formák elvezethetnek oda, hogy egyes betegek, vagy éppen
betegségcsoportok ellátása nem lesz vonzó a szolgáltatók-orvosok számára, mások pedig
roppant profitábilisek lesznek. Az egyes betegek közötti ilyen különbségtétel esélye miatt jelenik
meg a rendszerben az ellátási kötelezettség, amelyet fent már láttunk.
Röviden: az utóbbi időben, nem csak a kormányzati, törvényi szabályozásra, állami-
társadalombiztosítási finanszírozásra erősen épülő egészségügyi rendszerekben, hanem az olyan
„piaci rendszerekben” is, mint az Egyesült Államoké, egyre gyakoribb, hogy az egészségügyi
piacot ún. finanszírozó-vezérelte versenyként írják le. (Szemben azzal, amit az első alfejezetben
láttunk. Annak megfelelője az egészségügyben az ún. beteg-vezérelte verseny.) Ennek lényege,
hogy az orvosok-szolgáltatók A terápiás – és ezen keresztül közvetlenül, vagy közvetve
elővigyázatossági – döntéseit a finanszírozóval, biztosítóval kötött szerződései befolyásolják
elsősorban. Ez adott esetben odáig is elvezethet, mint a magyar állami egészségügy, vagy az
amerikai ún. HMO-k esetén, hogy a szolgáltatók kapacitási döntései, így például az egyes
266
berendezések beszerzése is a finanszírozó döntésétől függ már: a finanszírozó gyakorlatilag (vagy
esetleg ténylegesen jogilag is) a szolgáltató tulajdonosává válik, az ő előzetes hozzájárulása
nélkül nem lehet (vagy nem érdemes) fejlesztési döntéseket sem hozni.
Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a kártérítési felelősségen kívüli hatások az
egészségügyi szolgáltatások esetén meglehetősen eltérően működnek, például a termékfelelősség
révén szabályozott termékek nagy részének piacaitól. Itt a vevő, a beteg lényegesen kevésbé
tájékozott, sokkal nagyobb az információs aszimmetria: a szolgáltató, az orvos viszont általában
sokkal jobban figyel a vevője igényeire. Másrészt, amennyiben biztosító, vagy
társadalombiztosító is képbe kerül, akkor az ugyan a beteg információs ösztönzőit tovább rontja
– viszont a biztosító oldaláról elég erős kártérítésen kívüli ösztönzőkkel, korlátokkal
szembesülnek az orvosok-szolgáltatók. Ehhez járul az egészségügy szabályozása, amely például
bizonyos terápiák törvényi tiltásában, vagy éppen ellátási kötelezettségekben nyilvánul meg.
3.2. Vétkességi felelősség

Láttuk, hogy a mai magyar jog az orvosi műhibákat a szerződésen kívüli károkozás körébe
sorolja. Azon belül pedig – mivel az orvosi ellátás nem minősül veszélyes üzemnek –
felróhatósági felelősség alapján ítéltetik meg. A magyar joggyakorlatban az indoklások során
megmaradt az egészségügyi rendszert szabályozó két régebbi jogszabály (az 1958. évi 8. tvr és
az 1972. évi II. törvény) megfogalmazása, amely szerint az orvosokkal szemben nem az „adott
helyzetben elvárható”, hanem a „legnagyobb” gondosság a mérce. (Az Eütv. ugyanakkor csak a
77.§-ban, a sürgősségi ellátás tekintetében, és ott is inkább csak diszkriminációellenes céllal
vette át ez a „legnagyobb gondossági” követelményt.) Ez vált az orvosi tevékenység megítélése
kapcsán a joggyakorlatban az elvárás „terminus technicusává”.508
Elvárás. Láttuk, a második és a harmadik fejezetben, hogy egy elvárásra alapuló felelősségi
rendszer attól függően teremt vagy elvárás-alapú vagy költségalapú ösztönzést, hogy (i)
mekkora az elvárás, illetve, hogy (ii) mennyire kiszámítható az. A nagyon magas (a
költségalapú ösztönzés mellett választandó optimumnál lényegesen nagyobb) elvárás, illetve
nagyon kiszámíthatatlan elvárás költségalapú ösztönzőt teremt. Azt is láttuk, hogy élesen
különbséget kell tenni az elővigyázatosság azon dimenziói között, amelyek megfigyelhetőek a
bíróság számára – és ezért elvárást lehet velük kapcsolatban megfogalmazni – és azok között,
amelyek megfigyelhetetlenek.
Az egészségügyi dolgozókkal, intézményekkel szembeni elvárások kapcsán mindkét probléma a
joggazdaságtani elemzés tárgyává vált. Egyrészt, úgy tűnik – igaz, elsősorban az Egyesült
Államok gyakorlatában, de a később látott okok miatt ezek a megállapítások Magyarországra
is érvényesnek tűnnek – a bíróságok nem próbálják „túl magasra” emelni az elvárásokat, mint
más tevékenységek esetében olykor. Amennyiben az elvárások reálisak maradnak (nem nőnek
túl magasra), akkor a kártérítési felelősség elvárásalapú ösztönzőt teremt. Ilyenkor – prevenciós
szempontból – a kártérítés nagysága (bizonyos határok között) mellékes kérdés. Különösen
508 Igaz, olykor kifejezetten hivatkozva az elvárható és a legnagyobb gondosság közötti eltérésre – így
tesz például a Legfelsőbb Bíróság az LB. Pfv. III. 20.949/1999. számú ügy indoklásában. Máshol azonban,
mint az LB Pfv. III. 23.423/1995. számú ügyben nem is említi a legnagyobb gondosságot, hanem
egyszerűen az elvárható magatartásra hivatkozik. (Lásd erről: Dósa [2010] 97.)
267
azért nem emelik a bíróságok túl magasra az elvárásokat, mert előbbiben az orvosi protokollok,
standardok nagy segítségükre vannak, jó kiindulópontot jelentenek.509
Az elvárások megfogalmazásakor a nem megfigyelhető elővigyázatossági lépések problémája
azonban megkerülhetetlen. Arlen például abból indul ki510, hogy egyedül az adott beteg kapcsán
hozott terápiás döntések megfigyelhetőek, így az nem, hogy az orvos, illetve az intézmény
milyen több beteget is kiszolgáló beruházási döntéseket hozott – legyen az akár szakmai tudás
felhalmozása, akár eszközbeszerzés, diagnosztikai fejlesztés, stb.. Ugyanakkor azt is ki kell
emelni, hogy egységes elvárást fogalmaznak meg minden orvossal, intézménnyel szemben – ez
a képzettebb, jobban felszerelt orvosok esetében alacsonyabb lehet, mint amit tőlük el lehetne
várni.511
Elvárások: protokollok. Ugyan a bíróságok erőteljesen támaszkodnak az orvos-kamarai, vagy
kormányzati elvárásokra, standardokra, protokollokra, de a joggyakorlat közel sem egységes.
Aa szakmai szabályok betartás nem minden esetben mentesít a felelősség alól. Viszont bőséggel
találunk olyan ügyeket is, amikor a bíróság ellenáll annak a (felperes oldaláról érkező) igénynek,
hogy ezen elvárásokat meghaladó követelmények alapján ítélje meg az orvos, az intézmény
tevékenységét, döntéseit.
Különösen gyakori az ilyen elvárások meghaladás akkor, amikor az orvosi technológia, a
terápiás lehetőségek változnak: ilyenkor az íratlan szabályok szerepe még erősebb lesz.512
A standardok alkalmazása mellett – mint a második fejezetben is láttuk – elsősorban a
kiszámíthatóság szól.513 Azonban azt is figyelembe kell venni, hogy az orvosszakmai standardok
kialakításakor általában nem az motiválja azok megalkotóit, hogy mi legyen az orvosokkal,
intézményekkel szemben kártérítési perekben az elvárás – Dósa Ágnes például sokkal
fontosabbnak tekinti azt, hogy ezek révén akarnak határt szabni az egészségügyi költségek
(különösen: a közfinanszírozásból fedezett költségek) növekedésének.
Okozatosság. Az okozatosság problémája az egészségügyi szolgáltatók felelőssége esetében – úgy
tűnik – egyértelműen egy vétkességi alapú okozáson nyugszik: vagyis a károsultnál fellépő kárt
akkor tekintik az orvos, az intézmény által okozottnak, ha elvárható eljárás esetén nem
következett volna be. Ugyanakkor ez utóbbi bizonyítása szinte lehetetlen: nem tudhatjuk, hogy
elvárható eljárás esetén mi történt volna. Az egészségügyi ellátás esetében talán még kevésbé
kiszámítható ez, mint más területeken. Amit tudhatunk, az elsősorban valamiféle valószínűség
kockázat: ha az elvárható módon járt volna el az intézmény, az orvos, akkor az adott
bekövetkezett kár valószínűsége meghatározott szintű lett volna. Ezt nevezi az irodalom a
kezelés kockázatának.514 A conditio sine qua non feltétel tehát szinte soha nem bizonyítható.
509 Már persze a helyzet, amikor ilyenek léteznek. Ha hiányoznak bizonyos területeken – mint jelen sorok
írásakor Magyarországon – akkor az elvárható, vagy legnagyobb gondosság megállapítása ismét a
bíróságok feladata lesz.
510 Arlen [2013] 48-50. Ezért kritizálja a beteg és az orvos közötti szerződésre hagyatkozó rendszereket.
Tegyük hozzá: nem vizsgálja a biztosító és az orvosok, intézmények közötti szerződések hatásait.
511 Ez utóbbi lenne az ún. legjobb döntés (best judgement) szabály. (idézi Dósa [2010] 94.) A normatív
joggazdaságtan ezen szabály mellett az ún. szekvenciális döntések problémájára hivatkozva érvel.
Szekvenciális döntési helyzet az, amikor a bíróság által nem megfigyelhető, ezért elvárásokkal közvetlenül
nem befolyásolható döntések megelőzik a megfigyelhetőket. Adott orvosi tudás, adott műszerezettség
mellett más terápiás döntés lenne elvárható. Szekvenciális modellért lásd Miceli [1997] 59-65.
512 Dósa [2010] 99.
513 Dósa [2010] 104.
514 Dosa [2010] 107-108
268
A gond azonban akkor is fennmarad, ha a nem elenyésző valószínűségnövekedés tesztje alapján
közelítjük meg a kérdést: ekkor azt kellene megállapítani, hogy a felróható eljárás miatt nőtt-e
jelentősen az adott kár esélye. Abból, hogy a kár bekövetkezett, nem következik, hogy nőtt az
esélye – még az is lehet, hogy csökkent. (Tegyük fel, hogy a választott beavatkozás mellett
adott kár esélye 5%, egy másik beavatkozás mellett 10%. Nem kizárt, hogy a választott
beavatkozás mellett is beáll a kár. Emlékezzünk: az utólagos bölcsesség (hindsight bias) hibáját
követjük el, ha ex post csak arra figyelünk, hogy a kár bekövetkezett és nem azt vizsgáljuk,
hogy annak ex ante mekkora volt az esélye.)
A magyar jog erre a bizonyítási nehézségre a bizonyítási teher megfordításával válaszol: az
alperest terheli annak bizonyítása, hogy az ő magatartása és a felperes egészségkárosodása
között okozati összefüggés nem áll fenn.515 A jogirodalomban elfogadott álláspont szerint a
betegnek csak azt kell bizonyítania, hogy a kár az egészségügyi ellátás során következett be,
azt nem hogy az alperes vétkessége miatt.516 Innentől az orvosnak kell kimentenie magát.
(Vegyük észre: ebben az esetben nem a magyar jogrendre alapvetően jellemző fordított
bizonyítási teherről van szó, mert aszerint csak a felróhatóság kapcsán van kimentési felelősség
– itt az okozatosság kapcsán.) Ez a változás ösztönzési hatását tekintve azt jelenti, hogy az
előbb bemutatott természettudományos bizonytalanság az alperest terheli517, és ezért
nyilvánvalóan emeli a potenciális károkozó elővigyázatossági ösztönzését,
Kiszámíthatatlanság. A szakmai előírások viszonylag kiszámíthatóbbá teszik ugyan az orvosi
műhiba ügyekben alkalmazott elvárásokat, de mindazokban az esetekben, amikor azoktól az
előírásoktól el akarnak térni (akár azért, mert az előírások bizonyos kérdésekre nem terjednek
ki; akár azért, mert azok szintje túl alacsonynak tűnik; akár azért, mert a technológia
változásával nem tartanak lépést), akkor a kiszámíthatatlanság visszatér. (Vagy például, ha
protokoll nincs is – például e sorok írása során Magyarországon töb szakterületen nincs érvényes
protokoll.) Hasonlóan növeli a kiszámíthatatlanságot az előbb látott okozatossági probléma is.
A kiszámíthatatlansággal pedig (részben) a költségalapú ösztönző jelenik meg.
Ez eredményezi azt, amit az első fejezetben láttunk: a kártérítési rendszer az orvosokat –
normatív szempontból – fölösleges vizsgálatok elvégzésére, vagy éppen a kockázatos páciensek
elutasítására ösztönözheti. Vagyis a védekező, vagy defenzív orvoslásra – pontosabban annak
negatív formájára. (A pozitív forma az, amikor az orvos többet foglalkozik a beteggel, jobban
megvizsgálja, kevésbé veszélyes kezeléseknek, gyógyszereknek teszi ki. Ha tetszik: ez az
igazolható elővigyázatosság, míg a negatív a nem igazolható elővigyázatosság.) Steve Boccara
a korábbi kutatások eredményeit összegezve kiemeli, hogy a negatív defenzív orvoslás nem
általános: bizonyos betegségtípusok (a szív- és érrendszeri problémák, valamint a mellrák
esélyét növelő betegségek), bizonyos kezelések (laborvizsgálatok, röntgen, konzultációk száma,
cézármetszés) esetében valószínűbben jelenik meg. Ugyanígy bizonyos orvosok (intézmények)
esetében valószínűbb a megjelenésük – elsősorban azoknál, amelyek gyakrabban szembesültek
a múltban ilyen műhibaperekkel.518
A defenzív orvoslás korlátozásának utóbbi években sok országban terjedő eszköze a kártérítés
összegének (pontosabban a nem-vagyoni károk esetén megítélt összegek) maximálása.
515 Lásd például Debreceni Ítélőtábla Pf. I. 20.723/2009.

516 Dósa [2010] 114-116. Menyhárd [2015] 314-315.
517 Dósa [2010] 113.
518 Boccara [2009] 355.
269
Ugyanakkor a sokak519 által osztott vélemény szerint a megoldás kevéssé hatásos: alig hat az
orvosok, intézmények elővigyázatosságára, a választott terápiára, a laborvizsgálatok számára,
stb. Ez a hatástalanság a joggazdaságtan modellje szerint is magyarázható. Egyrészt, maga a
korlát nagyon ritkán hat: csak azokban az esetekben, amikor a kár – pontosabban a kárnak a
korlátozás alá eső eleme – nagyon magas lenne. Olyan beavatkozások esetében tehát, ahol
nincs, vagy minimális az ilyen nagy károk esélye, a maximálás nem érinti az ösztönzőket. Igaz
– mint az előreláthatóság tárgyalásakor, a negyedik fejezetben láttuk – az átlagos kártérítést
ez is csökkenti, de ez a változás minimális azokban az esetekben, amikor kicsi az ilyen súlyos
károk esélye. Másrészt, a kártérítés összegének változtatása akkor hat igazán erősen, ha az
ösztönzés költségalapú – itt pedig alapvetően elvárásalapú. Vagyis azon esetekben is, ahol van
jelentős esélye a súlyos szövődményeknek, ahol jelentősen csökken emiatt a várható kártérítés
ott is csak kis mértékben téríti el az optimális választást, hiszen arra alapvetően az elvárt
magatartással kapcsolatos várakozás hat.
Adminisztrációs költség. A nehezen kiszámítható elvárás, vagy éppen a maximált összegek520
hatnak arra is, hogy indulnak-e perek. Az irodalomban viszonylag elfogadott nézet, hogy messze
nem indul el minden kártérítési per, amit egyébként indokolt lenne (mert az orvos vétkes). A
bizonyítás bizonytalansága, kockázata visszatarthat a perindítástól. Az amerikai adatokat
elemezve, Patricia M. Danzon azt állítja, hogy az Egyesült Államokban mindössze minden
tízedik indokolt műhibaper indul el.521 Más kérdés, hogy ez még nem jelenti azt, hogy a vétkes
orvosok nem fizetnek: a legismertebb becslések szerint a per nélküli esetek több mint 90%-a
megegyezéssel zárul.522
A becslések szerint a kártérítési perek gyakran végződnek rossz döntéssel. Ogburn és
szerzőtársai523 úgy találták, hogy az esetek 55%-ában százalékában követi el a bíróság az
elsőfajú hibát, vagyis ítéli vétkesnek az egyébként vétlen orvost. (Ez különösen annak fényében
nagyon magas szám, hogy például az angol bíróságok néhány évtizeddel ezelőtt szinte soha nem
ítéltek az orvosok ellen, ők gyakorlatilag immunitást élveztek. Róluk jóhiszeműséget,
szakértelmet tételezett fel a bíróság – és nem vélte magát kompetensnek arra, hogy
felülvizsgálja a szakvéleményüket, tevékenységüket.524) Másik oldalról az esetek 9%-ában
találunk másodfajú hibát, vagyis mentik fel az egyébként vétkes orvost.
Felelősségbiztosítás. A felelősségbiztosításról az előző fejezetben láttuk, hogy egy önként
(szerződéses alapon) vállalt másért viselt felelősségnek tekinthető. Amennyiben ez az orvos, az
intézmény számára minden következmény nélkül megtéríti az általa okozott károkat, akkor
morális kockázat alakul ki. (Láttuk az alfejezet első pontjában, hogy ez a morális kockázat, a
kínálat indukálta kereslet miatt még erősebb lehet az egészségügyben.) Az irodalomban
általában a tapasztalati árazás hiányára mutat rá – vagyis arra, hogy a felelősségbiztosítók
ritkán szabják az áraikat az adott biztosított orvos, intézmény által okozott, és a biztosító által
megtérített korábbi károkhoz.525 A működő felelősségbiztosítás önmagában magyarázhatja
519 A kártérítés összegének korlátozásának hatásait (ne csak orvosi műhibák kapcsán) elemző irodalom
áttekintéséért lásd Zeiler – Hardcastle [2013]. Kifejezetten az orvosi műhibák kapcsán (bár inkább a
hatásokat kiemelve): Boccara [2009] 362-363.
520 Boccara [2009] 361.
521 Danzon [1985]. Hyman és Silver [2006] pedig még ritkább perindítást becsül: csak az ilyen esetek
körülbelül 2%-ában indul per.

522 Avraham [2006]
523 Ogburn et al. [1988]
524 Dósa [2010] 30.
525 Arlen [2013] 45-46
270
(magyarázhatná) például a kártérítési összeg változásának előbb látott hatástalanságát
(minimális hatását): mivel a felelősségbiztosító állja a kárt, a károkozóra aztilyen módon nem
is hárul vissza – így maga a kártérítési jog nem is hathat az orvos, az intézmény döntéseire,
hiszen annak nincsenek számára következményei.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a biztosítók kezében nem a tapasztalati árazás
az egyetlen eszköz: szabhatnak maguk is standardokat, azok teljesítéséhez kötve azt, hogy az
orvostól intézménytől utóbb megkövetelik-e a károk (legalább részbeni) megfizetését.
No-fault rendszerek. Amit az előbb a felelősségbiztosító kapcsán láttunk (mint például a morális
kockázat megjelenése), az fokozottan igaz lehet a világon több helyen felbukkanó no-fault
rendszerek esetén.526
Érdemes kiemelni, hogy ezért a rendszerért Steve Boccara megállapítása szerint sok esetben
maguk az orvosok lobbiznak.527 Ennek egyik indoka az, hogy a no-fault rendszer (vagy éppen
az objektív-tárgyi felelősség) kiveszi a jogrendszerből az elvárások miatti bizonytalanságot. Ez
azt jelenti, hogy könnyebben kalkulálható a kártérítés várható összege – biztosító könnyebben
felméri egy-egy ügyfél kockázatát, amikor szerződést köt vele. Igaz, ebben az esetben többet
kell fizetni (akkor is fizetni kell, ha az orvos nem vétkes) és ezért a biztosítás díja is magasabb,
mint vétkesség mellett működő felelősségbiztosításnál lenne, de a növekedés egyrészt kisebb,
mint várnák (hiszen a bizonytalanság már nem hajtja felfelé az árat), másrészt ezt a biztosítási
díjat megpróbálhatják beépíteni az orvosi szolgáltatások árába.
3.3. Tájékoztatási kötelezettség

Világjelenség, hogy az orvosokkal, intézményekkel szemben a kártérítési perek egyre nagyobb
része nem orvosi műhiba, hanem a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása miatt indul. Sőt,
ebben néhányan528 már-már a joggal való visszaélést is látnak: amikor az orvosi műhiba nem
bizonyítható (nincs), akkor is megpróbálkoznak a betegek – az egyszerűbb bizonyítás miatt –
ezzel. A tájékoztatással kapcsolatos elvárás alapvető logikája mint az alfejezet elején láttuk a
kockázat fogalomból érthető meg: azon károkért, amelyek kockázatáról a beteg tudott, és
amelybe tájékozottan beleegyezett, az orvost, szolgáltatót nem terheli felelősség.529
Az egészségügyi törvény meghatározza az elvárható információk körét és az információadás
módját is. Az információk köréről, pontosabban az ezzel kapcsolatos elvárásokról a 134.§
tartalmaz meghatározást:
134. § (1) A kezelőorvos… a beteg állapota által indokolt rendszerességgel, a tőle elvárható
ismereteknek megfelelően és legjobb tudása szerint, a 13. §-ban foglaltak figyelembevételével
tájékoztatja a beteget annak egészségi állapotáról.
A tájékoztatás módját pedig elsősorban a 13.§ (8) bekezdése alapján értékelhetjük:

13.§ (8) A betegnek joga van arra, hogy számára érthető módon kapjon tájékoztatást,
figyelemmel életkorára, iskolázottságára, ismereteire, lelkiállapotára, e tekintetben
megfogalmazott kívánságára.
Látszik azonban, hogy ezek mellett is rengeteg kérdés marad a bírói gyakorlatra. A törvény
ugyanis tulajdonképpen egy vétkességi jellegű felelősséget alakít ki, és az elvárás
526 Dósa [2010] 36-40.

527 Boccara [2009] 363.
528 Dósa [2010] 186-7
529 Dósa [2010] 187., 211.
271
megfogalmazása, tesztjének kialakítása itt is rájuk marad. (Más országokban, a bíróságok
mozgástere még nagyobb, mert az egészségügyi törvény még ennyi támpontot sem ad, hanem
a kártérítési jog alapelveiből, így a károkozáshoz való hozzájárulás, vagy a vétkesség,
felróhatóság alapvető fogalmából kell levezetni az elvárásokat.)
Mielőtt az elemzésbe belekezdenénk, ki kell emelni: a kártérítési esetek csak a tájékoztatásra
szoktak szorítkozni, de az alapvető elvárás nem a tájékoztatás, hanem a beteg tájékozott
beleegyezésének megszerzése. A német jogdogmatika álláspontja szerint például e beleegyezés
nélkül – speciális eseteket, például a sürgősségi ellátást leszámítva – az egészségügyi
beavatkozás a testi épséghez fűződő jog sérelmének minősülhetne.530
Elvárás. Az elvárás kapcsán a legfontosabb kérdés, hogy mihez kötik azt. Dósa Ágnes elemzése
szerint elvileg három nagy lehetőség között választhat a joggyakorlat: az elvárt tájékoztatást
meghatározhatja (i) az orvosok megszokott eljárásrendje, (ii) az, hogy egy átlagos betegnek
mennyi és milyen információra lenne szüksége a tájékozott beleegyezéshez és (iii) az, hogy az
adott beteg tájékozottan egyezett-e bele az ellátásba, kezelésbe.531 A három szint így ebben a
sorrendben egyre nagyobb elvárást jelent: a legnehezebben akkor mentheti ki magát az orvos,
illetve az egészségügyi intézmény, ha az adott beteg tájékozottsági szintje lesz a mérce.
(Különösen, ha azt egyszerűen azzal a teszttel mérik, hogy más információk birtokában más
döntést hozott volna-e. Itt ugyanis nem nagyon van ellenbizonyításra lehetőség: a beteg állítása
gyakorlatilag eldönti az ügyet.532) A magyar joggyakorlat e tekintetben sem egyértelmű. Dósa
Ágnes említ olyan döntést is, amikor mintha az orvosi gyakorlat lenne a mérce (LB. Pf. III.
24.226/1998), de olyat is, amikor kifejezetten az adott egyénhez szabott elvárással dolgozott a
bíróság (LB. Pf. III. 21.242/2000).533
A tájékoztatásnak alapvetően a diagnózisra, az eljárás kockázatára és az alternatív kezelési
módokra kell, hogy kiterjedjen. De egyik esetben sem teljeskörűséget várnak el: bizonyos
információk elmaradása még nem feltétlenül eredményezi az orvos, illetve az intézmény
felelősségét. Diagnózis kapcsán a legfontosabb kivétel a sok országban és nemzetközi jogi
dokumentumban is szereplő ún. terápiás privilégium, vagyis az, hogy amennyiben az orvos úgy
ítéli meg, hogy a tájékoztatás nagyon súlyos következményekkel járna az adott beteg esetén,
akkor az információt visszatarthatja. Ezt ugyan a magyar jog tudatosan elhagyta (korábban
létezett), de vannak olyan esetek – például életmentő műtétek –, amikor az orvos tájékoztatási
kötelezettsége (pontosabban a beteg tájékozott beleegyezése) nem feltétel. Az alternatívák
kapcsán általában – a magyar gyakorlatban is – az okozatossági kérdés jelenti a problémát: az
alternatív kezelés más kockázatú volt-e, vagyis az arról (és annak kockázatáról) szóló
tájékoztatás miatt várhatóan módosulna-e a beteg (a konkrét vagy az átlagos beteg) döntése.
Ha nem, akkor az elvárt tájékoztatást hiánya nem okozója a kárnak. Érdemes kiemelni, hogy
az alternatívák kapcsán általában a gazdasági tájékoztatást is megkövetelik – vagyis nem csak
530 Dósa [2010] 84.

531 Dósa ]2010] 206-208. Értékelés szerint a német, osztrák, svájci gyakorlat az utóbbira hajlik, míg az
Egyesült Államokban, ahol tagállamonként eltérő a joggyakorlat, mindössze egy állam van, amely ezt a
szubjektív tesztet alkalmazza. A többi állam körülbelül fele-fele arányban oszlik meg az orvosi
standardok és az átlagosan képzett beteghez illeszkedő elvárások között.
532 Dósa [2010] 251. Tegyük azonban hozzá, hogy itt a bizonyítás nem mindig elégszik meg a beteg
nyilatkozatával, hanem azt is elvárja, hogy a beteg bizonyítsa annak (megfelelő) valószínűségét, hogy
adott információ birtokában másképp döntött volna. Ez az okozatosság (negyedik fejezetben tárgyalt)
kérdése.
533 Dósa [2010] 209-210.
272
a kockázatokban eltérő, hanem a gazdasági, anyagi, pénzügyi következményeiket tekintve
eltérő alternatívák megismertetését is elvárja (olykor) a bíróság.534
A kockázat kapcsán nagy kérdés, hogy mi az a valószínűségi szint, amely mellett a beteget már
tájékoztatni kell egy adott szövődmény, következmény lehetőségéről.535 A magyar joggyakorlat
e tekintetben is sokszínű. Találunk olyan esetet is, amikor a bíróság kimondja, hogy az, hogy
a valószínűség csak néhány ezreléknyi még nem indok arra, hogy az információt az orvos ne
ossza meg a beteggel. (Még akkor sem, ha az adott valószínűtlen szövődményről adott
információ elrettenthetett volna egy orvosilag egyébként indokolt beavatkozástól. LB. Pfv. VI.
20.801/1997.) Máskor viszont 0,2 százaléknyi esélyt olyan elenyészőnek tekintett, hogy arról a
tájékoztatást nem várta el. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III 21.448/2006.)
Természetesen mindegyik információtípus esetén problémát jelent az, ha az információ csak
nagyon drágán lenne beszerezhető vagy közölhető. A legfontosabb példája ennek, ha az
információhoz adott esetben az orvos a műtét során jut, amely miatt döntenie kell arról, hogy
az eredetileg tervezetthez képest más tartalommal, módszerrel végzi-e el, fejezi-e be azt.
Elméletileg megoldható lenne, hogy ilyenkor – hacsak nem életmentő műtétről van szó – leállítja
a műtétet, és ébredés után tájékoztatja a beteget az új információról, új alternatívákról,
kockázatokról. Ezt a legtöbb esetben a jog nem várja el. Fontos szempontnak látszik az is, ha
adott esetben az információ beszerzése drága. Így a magyar gyakorlat enyhébb követelményeket
támaszt a tájékoztatással szemben akkor, ha a kezelés viszonylag új, kockázatai kevésbé
ismertek.536
Az Eütv. 135.§ (2) bekezdése kimondja, hogy nem elég a tájékoztatást átadni, hanem arról is
meg kell győződni, hogy az információt a beteg megértette. Érdemes azonban ez ügyben
kiemelni azt az esetet, amikor az orvos nem arról adott tájékoztatást, hogy milyen
szövődményei lehetnek az adott ellátásnak, hanem csak arról, hogy a beavatkozás az esetek
97%-ában sikeres. A beteg halála után annak hozzátartozói pereltek, mert ez szerintük nem
volt elégséges – ebből a beteg nem tudhatta, hogy a műtét a maradék 3%-ban mit okozhat, így
azt sem, hogy halálos is lehet. A Legfelsőbb Bíróság azonban elégségesnek ítélte a tájékoztatást,
mondván, hogy egy veszélyes agyműtét esetén a 3%-os sikertelenség nyilvánvalóan magában
foglalta a halál esélyét is. (LB. Pf. III. 26.203/2000.)
Ez utóbbi ügy arra is példa lehet, hogy a tájékoztatásnak azokra a kockázatokra, amelyek
általánosan ismertek, nem kell kiterjednie, ilyen tájékoztatás elmaradása nem von maga után
kártérítést.537
Érdemes kiemelni, hogy ugyan ez az eljárás nagyon hatékonyságelvűnek tűnik, hiszen
valószínűtlen kockázatok kapcsán nem kell tájékoztatni a beteget, megspórolva ezzel az
információgyűjtés, az információadás és –feldolgozás költségét, de a normatív joggazdaságtan
elemzésén önmagában ez a teszt nem menne át. Láttuk a harmadik fejezetben, hogy a normatív
joggazdaságtan elsősorban a Hand-teszt hatékonyságát állítja. Az pedig nem egyszerűen egy
adott esemény bekövetkezésének valószínűségét (és az annak esélyeit csökkentő, vagy éppen
kizáró elővigyázatossági lépés költségeit) veszi figyelembe, hanem az esetleg bekövetkező kár
nagyságát is. Bár nem egyértelmű, de vélhetően ilyesmire (is) utal a Legfelsőbb Bíróság, amikor
534 Dósa [2010] 250.

535 Dósa Ágnes idéz olyan német bírósági döntést is, amikor az 1:15,5 millióhoz esély esetén is
megkívánták (volna) a tájékoztatást. (Dósa [2010] 215.)
536 Dósa [2010] 227.
537 Dósa [2010] 192.
273
egyik fontos ítéletében pont azt emeli ki, hogy nem önmagában a kockázat nagysága a döntő
szempont a tájékoztatás elbírálásakor.538
Bizonyítási teher. A tájékoztatás kapcsán a magyar joggyakorlat a bizonyítási terhet
egyértelműen az orvosra, szolgáltatóra terheli. Neki kell bizonyítania azt, hogy a beteget ellátta
a kellő információkkal. Éppen ezért – mivel az okirati bizonyítás a legegyszerűbb – terjed el az
ilyen nyilatkozatok dokumentálása.
Felelősségbiztosítás. A felelősségbiztosítás Magyarországon a tájékoztatás elmulasztásáért
megítélt kártérítésre általában nem terjed ki. Ez Dósa Ágnes szerint azzal is magyarázható,
hogy a tájékoztatás elmulasztásért indított perek esetén az intézmények bizonyítási stratégiája
nem megfelelő: nem próbálkoznak (nem elégszer próbálkoznak) az előbb látott általános tudásra
hivatkozó érveléssel.539
3.4. Intézményi, másért viselt felelősség

Amíg a magyar orvosok többsége alkalmazottként dolgozott, addig nem jelentett igazi
problémát a másért viselt felelősség: az alkalmazotti jogviszonyból következett a munkaadó –
előző fejezetben látott – felelőssége. Amikor azonban az orvosok, egészségügyi alkalmazottak
mind nagyobb rész lett az intézmény megbízottja, alvállalkozója – vagy éppen az vállalkozói
szerződést kötő gazdasági társaság tagja –, akkor felmerült az igény, hogy egységesen, ne e
viszony jogi formájától függően, szabályozza a jog az intézmény felelősségét. Ez jelenik meg az
Eü. tv. 244.§ (1) bekezdésében, amely az intézményt teszi felelőssé a műhibákért.
Felelősség típusa. Az előző fejezetben látott tipológia szerint tehát itt egy olyan felelősségről
van szó, amikor a közvetlen felelős kimentése elvárásalapú, viszont a közvetett felelős (az
intézmény) nem mentheti ki magát – az ő oldalán költségalapú az ösztönzés. A felelősség
abszolút felelősség: csak az intézmény perelhető. Az intézmény munkaadóként a munka
törvénykönyve, alvállalkozó esetén a vállalkozói szerződés alapján kérhet(ne) orvostól az
megtérítést, illetve az orvos, egészségügyi dolgozó számára szabhat(na) további (például
tájékoztatási) szabályokat az.
Ösztönzési hatások. Éppen ezért az ösztönzési hatások sem térnek el jelentősen az előző
fejezetben látottaktól: az orvosokat elsősorban a protokollok, illetve az intézményi előírások
teljesítése motiválja540 – természetesen azon túl, amit láttunk: az orvosi döntések esetében a
potenciális károsult, a beteg szempontjai általában lényegesen erősebb szerepet játszanak, mint
más károkozók esetében. Mivel a közvetlen károkozó oldalán elvárásalapú kimentés van, így az
intézmény elsősorban ezen elvárások teljesítésére figyel majd (például a tájékoztatási
kötelezettségek esetén maga dolgoz ki olyan protokollokat, olyan nyilatkozatokat, amelyeket az
orvos irat alá a betegekkel), az egyéb elővigyázatossági lépésekre a kártérítési jog nem ösztönzi.
Ugyanakkor az egészségügyi intézmények esetén mindenképpen figyelembe kell venni azt, amit
fent a biztosítók szerepe kapcsán láttunk: a biztosítók (hazánkban elsősorban a
társadalombiztosító) közvetlenül szabályozhatja a magatartásukat, és ezen keresztül akkor is
komoly ösztönzőkkel szembesülhetnek az egészségügyi intézmények, ha a kártérítési jogi
538 LB Pfv. III. 21.242/2000. idézi Dósa [2010] 221.

539 Dósa [2010] 192.
540 Tapasztalatok szerint a kárhoz kapcsolódó ösztönzők ebben a helyzetben kevésbé működnek. Például
azért, mert a bíróság nem is törekszik arra, hogy a közvetlen károkozó személyét meghatározza, vagy,
hogy osztályozza az adott tevékenység „egyszerűen” vagy „súlyosan” gondatlan-e, ami a megtérítés
feltétele lehetne.
274
elvárások valamire nem terjednek ki. Ráadásul itt nem is csak előírásokra kell gondolni, hanem
megjelenik egy kvázi-költségalapú elem is: a biztosító az egyes intézmények összehasonlításakor
a statisztikákra akkor is figyel, ha azok kártérítési kötelezettséggel nem járnak – és például az
általa (is) koordinált, befolyásolt beruházási döntésekben ezek szerepet kapnak. Vagyis a
káresemények akkor is visszahatnak az intézményekre, ha azok nem járnak kártérítés-, vagy
sérelemdíj-fizetési kötelezettséggel. Másik oldalról viszont azt is ki kell emelni, hogy az állami
intézmények, több évtizedes tapasztalatok szerint, képesek a veszteségüket áthárítani a
finanszírozóra – vagyis megjelenik a puha költségvetési korlát, amelyről az előző fejezetben is
láttuk, hogy erősen gyengíti a kártérítési jog ösztönző hatását.
Intézményi felelősség: a helytálláson, másért viselt felelősségen túl. Az amerikai műhiba-
irodalom egy roppant érdekes aspektusra hívja fel a figyelmet: az intézményi felelősség nem
egyszerűen másért viselt felelősség, hanem részben az intézmény saját döntéseiért viselt
felelősség is.541
Az USA orvosi műhibaperei az orvosok ellen indulnak: az intézményi felelősség sokszor
hiányzik. Ennek oka az (is), hogy az amerikai jogi viszonyok az európaitól erősen eltérnek: a
beteg a független orvossal áll szerződéses kapcsolatban. Az orvos választ intézményt – úgy
tekinthetjük, mintha az intézmény lenne az orvos alvállalkozója. (Ezt a független orvos státuszt
ugyan sokan feladták már, de a jogrendszer alapvetően ennek a helyzetnek a kezelése során
alakult ki.) Műhiba esetén a beteg egyedül az orvost perelheti. És az orvossal szembeni
elvárások megfogalmazásakor – általános kritikák szerint – a bíróságok általában adott
intézményi körülmények között, adott intézményi felszereltség mellett értékelik a vétkességet.
Leegyszerűsítve: rosszabb felszereltség mellett kevesebbet várnak el az orvostól. Vagyis a
kártérítési rendszer nem ösztönzi az intézményeket fejlesztésre.542
Ebben a helyzetben kifejezetten ezen beruházási döntések kárveszélyt csökkentő hatásai miatt
érvelnek többen az intézményi felelősség rendszerbe illesztése mellett. Ugyanakkor ez nem
másért viselt felelősség lenne: nem az orvosok helyett felelnének, még csak nem is arról lenne
feltétlenül szó, hogy közös károkozónak tekintsék őket. Kifejezetten az ő beruházási döntéseik
következményeit viselnék. Viselnék akkor is, ha az orvos – az intézmény által teremtett adott
körülmények között – vétlennek bizonyulna. Ki kell azonban ezen eredmény kapcsán emelni,
hogy amennyiben az orvosok felelőssége nem az adott intézmény keretei között, adott elérhető
eszközök, technológiák figyelembevételével ítélődik meg, hanem az intézményektől függetlenül
elvárható magatartás alapján, akkor az az ilyen több orvost kiszolgáló beruházásokra is
ösztönöz, hiszen az orvosok kereslete – az őket fenyegető kártérítés miatt is – reagál a
felszereltségre.543
4. Összefoglaló
A szerződésen kívüli károkozást a Ptk. elválasztja a szerződésszegés révén okozott károkért
viselt felelősségtől. Utóbbit szigorúbban ítéli meg, nehezebb menekülni a felelősség alól, ha
szerződéses viszony állt fenn a károsult és a károkozó között. Az eltérő felelősségi szabály
541 Arlen [2013] 39, 57-58.

542 Más kérdés, hogy az egészséggazdaságtani irodalom ezen ösztönző nélkül is általában a túlzottan erős
beruházási ösztönzőket azonosít: az intézmények – épp amiatt, mert az orvosok szabadon válthatnak –
erősen motiváltak arra, hogy az orvosok választását meghatározó beruházásokat megtegyék. Ez a fent
látott fegyverkezési verseny alapja.
543 Arlen [2013] 43-44.
275
azonban azt is jelenti, hogy sok esetben el kell dönteni, hogy egy adott kárt melyik felelősség
alapján ítéljük meg – vagy éppen speciális felelősségi szabályt kell kitalálni valahol a kettő
között. Ebben az ilyen „szürke zónába” eső károk általános problémáit vettem számba, majd
két fontos példán – a termékfelelősségen és az egészségügyi szolgáltatók betegeikkel szembeni
kártérítési felelősségén – keresztül vizsgáltam az általános modell alkalmazhatóságát. Láttuk,
hogy ezekben a szerződés-jellegű viszonyok közös jellemzője, hogy a kártérítési felelősség
közvetlenül visszahat a potenciális károsultra: a költségei nőhetnek, ha szigorúbb a felelősségi
szabály. Ráadásul elvileg felmerülhet, hogy erre a szabályra nincs is szükség (vagy csak
diszpozitív szabályként), és a felekre lehet bízni azt,, hogy milyen felelősséget alakítanak ki.
Mint a fejezet elő alfejezetében láttuk, a kógens felelősségi szabály mellett elsősorban az szól,
ha adott területen, adott viszonyban az információs aszimmetria megjelenése valószínűbb.
Ekkor a felelősség alapvetően három kérdésre hat: a felek elővigyázatosságára, az
információszerzésre (illetve az információgyűjtésre), és a kockázatmegosztásra.
A második két alfejezetben azt láttuk, hogy ezek az eltérések a jogi szabályozás több elemében
visszaköszönnek. Láttuk, hogy a felelősségi szabályokban megmutatkozó különbségek többször
tükrözik az információs aszimmetria erősségét. Nyilvánvalóan erre utal a tájékoztatási
kötelezettség megszegésének szigorú megítélése az egészségügyben, de ez magyarázhatja a
termékfelelősség esetén az egyes hibák megítélése közötti különbéget is. Láttuk, hogy a
biztosítási igény (illetve a vevők önbiztosítási képessége) magyarázatul szolgálhat a
termékfelelősség értékhatárára, illetve az abban mutatkozó egyes kizárásokra (pl.
magánfogyasztás) is. Az egészségügyi szolgáltatók felelőssége kapcsán pedig azt láttuk, hogy
egy speciális piac, ahol az elővigyázatossági ösztönző nyilvánvalóan más módon jelentkezik,
mint más piacokon (a vevők-betegek a szokásosnál is erőteljesebb információhiánya, a harmadik
fél fizet probléma egyfelől, míg az orvosi etika, az orvosi tevékenység erőteljes szabályozása, az
intézmények gyakori non-profit jellege másfelől, megfejelve a felelősségbiztosítók jelenlétével)
speciális szabályozást is kap.
Irodalom jegyzék
Arlen, Jennifer [2013]: Economic Analysis of Medical Malpractice Liability and its Reform. in:
Jennifer H. Arlen (szerk): Research Handbook on the Economics of Torts. Cheltenham, UK –
Northampon, MA, USA: Edward Elgar, 33-68.
Avraham, Ronen [2006]: An Empirical Study of the Impact of Tort Reforms on Medical
Malpractice Payments. Northwestern Law and Economics Research Paper No. 05–02.
Baird, Douglas – Robert Gertner – Randal Picker [1994]: Game Theory and the Law.
Cambridge: Harvard University Press
Baji Petra – Szalai Ákos [2007]: Verseny az egészségügyben. Kormányzás, Közpénzügyek,
Szabályozás II. 75-104.
Ben-Shahar, Omri [1998]: Should Products Liability be Based on Hindsight? Journal of Law,
Economics, and Organization 14, 325–57.
Boccara, Steve [2009]: Medical malpractice. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law and
Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 341-374.
Craswell, Richard [2006]: Taking Information Seriously: Misrepresentation and Nondisclosure
in Contract Law and Elsewhere, 92 Virginia Law Review, 565-632.
276
Csontos László [szerk. 1998]: A racionális döntések elmélete. Osiris – Láthatatlan Kollégium,
Budapest
Danzon, Patricia M. [1985]: Liability and Liability Insurance for Medical Malpractice. Journal
of Health Economics 4, 309–31.
Daughety, Andrew F. – Jennifer F. Reinganum [2013]: Economic Analysis of Products Liability:
Theory. in: Jennifer H. Arlen (szerk): Research Handbook on the Economics of Torts.
Cheltenham, UK – Northampon, MA, USA: Edward Elgar, 69-96
Dranove, David – Mark A. Satterthwaite [2000]: The industrial organization of health care
markets. in: Anthony A. Culyer – Joseph P. Newhouse (szerk.): Handbook of Health Economics.
Amsterdam: Elsevier
Gaynor, Matin – William B. Vogt [2000]: Antitrust and competition in health care markets.
in: Anthony A. Culyer – Joseph P. Newhouse (szerk.): Handbook of Health Economics.
Amsterdam: Elsevier
Geitsfeld, Mark A. [2009]: Products liability. in: Michael Faure (szerk.): Tort Law and
Economics. Cheltenham, UK – Northampton, MA, USA: Edward Elgar, 287-340.
Henderson, James A. – Aaron D. Twerski [1990]: Doctrinal Collapse in Products Liability: The
Empty Shell of Failure to Warn. New York University Law Review 65, 265-327
Hyman, David A. – Charles M. Silver [2006]: Medical Malpractice Litigation and Tort Reform:
It’s the Incentives, Stupid. Vanderbilt Law Review 59 (4), 1085–135.
Kanizsai-Nagy András – Simonné Csibraki Györgyi [1993]: Termékfelelősség szabályai. Novorg
Kft., Budapest
Miceli, Thomas J. [1997]: Economics of the Law (first edition) Oxford, New York: Oxford
University Press.
Miceli, Thomas J. [2004]: Economics of the Law (second edition) Oxford, New York: Oxford
University Press.
Nelson, Ph. [1970]: Information and Consumer Behavior, 78 Journal of Political Economy,
311–329.
Nelson, Ph. [1974]: Advertising as Information. 82 Journal of Political Economy, 729–754.
Ogburn, Paul L. – T. M. Juhan – D. C. Brooker – M-S. Joseph – J. C. Burler – P. P. Williams
– M. L. Andersson – A. C. Shepard – S. L. Ogburn – W. C. Preisler – M. D. Wood [1988]:
Perinatal Medical Negligence Closed Claims from the St. Paul Company, 1980–1982. Journal
of Reproductive Medicine 53, 608–11.
277
Business
Salkever, David S. [2000]: Regulation of prices and investment in hospitals in the United
States. in: Anthony A. Culyer – Joseph P. Newhouse (szerk.): Handbook of Health Economics.
Amsterdam: Elsevier
Scott, Anthony [2000]: Economics of general practice. in: Anthony A. Culyer – Joseph P.
Newhouse (szerk.): Handbook of Health Economics. Amsterdam: Elsevier
Press
Sloan, Frank A. [2000]: Not-for-profit ownership and hospital behavior. in: Anthony A. Culyer
– Joseph P. Newhouse (szerk.): Handbook of Health Economics. Amsterdam: Elsevier
Spence, Michael A. [1978], Consumer Misperception, Product Failure and Product Liability.
Review of Economic Studies, 44, 561–72.
Szalai Ákos [2013]: A magyar szerződési jog gazdasági elemzése. L’Harmattan – Széchenyi
István Szakkollégium, Budapest
Tversky, Amos – Daniel Kahneman [1974/1991]: Ítéletalkotás bizonytalanság mellett:
heurisztikák és torzítások. in: Pápai Zoltán – Nagy Péter (szerk.) Döntéselméleti
szöveggyűjtemény. Budapesti közgazdaságtudományi Egyetem Vállalatgazdaságtan Tanszék
Wehr, Klaus [2000], Warranties. in: Bouckaert, Boudewijn and De Geest, Gerrit
(eds.), Encyclopedia of Law and Economics, Volume III. The Regulation of Contracts ,
Cheltenham, Edward Elgar
Zeiler, Kathryn – Lorian Hardcastle [2013]: Do Damage Caps Reduce Medical Malpractice
Insurance Premiums? A Systematic Review of Estimates and the Methods Used to Produce
Them. in: Jennifer H. Arlen (szerk): Research Handbook on the Economics of Torts.
Cheltenham, UK – Northampon, MA, USA: Edward Elgar, 551-587.
278

Szalai Deliktualis 2020 09 07

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Szalai Deliktualis 2020 09 07

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Szalai Á kos:

A deliktuális felelősség joggazdaságtana

I. fejezet: A prevenció helye a magyar kártérítési jogban ........................................................ 6

„A szankciókötelmek jogpolitikai szükségességét […] önként érthetőleg

1Marton [1993] 32.

hogy a 6:520.§ szerint a jogellenesség alól kivételt jelent az, ha

De ha a kár korábbi, vagyis a nem-vagyoni károkat, személyiségi jogi sérelmeket is magában

Mielőtt azonban hozzákezdenénk ahhoz, hogy a kártérítést ezen alternatívákkal összevessük,

12 Mindennek fő oka a felelősségbiztosítás különböző formáinak megjelenése: „Saját pozíciójából a károkozó

2. A károsult (és a károkozó) fogalm a – tudjuk-e kit kell reparálni?

A törvény tiltja a jogellenes károkozást.

Minden károkozás jogellenes…

2.2. Felvállalt kár, come to nuisance: tőkésülés

16 Pontosabban ez az oddsoktól (a nyeremény nagyságától) függ, de ezzel most nem foglalkozunk.

3. R eparációs elv – biztosítás és egyéb alternatívák

3.1. A biztosítás joggazdaságtani alapjai

3.2. No-fault rendszerek: a kártérítésen túl

23 Fiore [2009] 408.

4.1 A joggazdaságtan normatív kérdése: hatékony ösztönzők

4.2. Előírások, végzések

Tulajdoni és felelősségi védelem megkülönböztetése. A joggazdaságtani irodalomban – Guido

Kit véd az előírás?

33 Stigler [1966] 113. Coase [2004]

Lássuk a felelősségi-kártérítési szabályt! Elemezzük először azt a helyzetet, amikor a jog az

hogy indul a folyamat?

39Ilyen érvelésért lásd pl. Fuglinszky [2008] 204.

A joggazdaságtan egyik legfontosabb erénye, hogy képes a különböző jogszabályok, jogi

1.2 Racionális döntéshozó kártérítési szituációban

(iii) Az elővigyázatossági döntések között vannak olyanok, amelyek nem

megfigyelhető nem megfigyelhető

A kártérítés joggazdaságtani alapmodellje: következmények. A következményekre térve szintén

(ii) a bíróság által megítélt kártérítéssel (amennyiben a felperes megnyeri a pert,

2. K ockázatsem leges döntéshozó

50 Vagy kockázatkereső – de ezzel itt nem foglalkozunk.

2.1. A felelősség hiánya: mindenki viseli a saját kárát

2.2. Objektív-tárgyi felelősség

akkor az objektív-tárgyi felelősség melletti optimum lesz a költségminimum.

A kiismerhető elvárás – a potenciális károsultra gyakorolt prevenciós hatás. A potenciális

Kiismerhetetlen elvárás: a kártérítés nagysága. Míg kiismerhető elvárás esetén a kártérítés –

Kiismerhetetlen elvárás – a károsult ösztönzői. A károsult ösztönzése itt is ugyanúgy alakul,

2.4. Az ösztönzés általános modellje: a költségalapú és az elvárásalapú rendszer

56 Cooter – Ulen [2005] 284-287 (a szerződésszegéssel okozott kára alkalmazva)

3.1. Költségalapú ösztönzés: általános modell.

Be nem hajtható kártérítés. Érdemes, elsősorban a kockázathoz való viszony magyarázata

3.2. Elvárás-alapú ösztönzés

4. K iterjesztés: szim m etrikus helyzet

57 Felhasználtuk, hogy Var(ξ+η) = Var(ξ)+ Var(η).

Kockázatkerülő döntéshozó esetén a helyzet annyiban válik bonyolultabbá, hogy megjelenik

A kártérítési rendszer hatása. Kártérítési rendszer nélkül a károkozó olyan előkészületeket

nyolcadik fejezetben foglalkozunk részletesen.

6. K orlátozottan racionális döntéshozó

6.1. A korlátozott racionalitás modelljei

65 Cooter – Ulen [2005] p. 450

66 Lásd Posner [1997]

73 Brennan et al. [2005]

– McClellan [1996, 2002].

eredmények ellentmondóak -- elsősorban adatproblémák miatt. (van Velthoven [2009].)

2.2. ábra: Költségalapú ösztönző: az objektív-tárgyi felelősség ösztönző hatása

2.4.d. ábra: Elvárásalapú ösztönzés: vétkességi felelősség, „alacsony” elvárt szint

b. A kiszámíthatatlanság csökkenti az elővigyázatossági ösztönzőt

1. A joggazdaságtan klasszikus felelősségi m odelljei

Felelősségi szabályok: elméleti lehetőségek. A felelősségi szabály joggazdaságtani lényege, hogy

3.1. táblázat: Kártérítés és kártérítés hiánya a különböző felelősségi szabályok esetén