Grezsa Ferenc

BEVEZETÉS A MENTÁLHIGIÉNÉBE

(Segédanyag posztgraduális mentálhigiénés képzésekhez)

Magyar Testnevelési Egyetem

Mentálhigiénés Osztály
1998
 Grezsa Ferenc

BEVEZETÉS A MENTÁLHIGIÉNÉBE

(Segédanyag posztgraduális mentálhigiénés képzésekhez)

Magyar Testnevelési Egyetem

Mentálhigiénés Osztály
1998

1
 Tartalom

Bevezetés.................................................................................................................................3.o.
I. Egészség, mint érték és cél
Egészség és mentális egészség................................................................................................6.o.
A mentálhigiéné fogalma.......................................................................................................9.o.
II. A mentálhigiénés problémák természetrajza
A deviáns viselkedés.............................................................................................................13.o.
A drogjelenség alapfogalmai.................................................................................................17.o.
Drogproblémák az iskolában.................................................................................................20.o.
III. A mentálhigiéné megközelítési lehetőségei
A mentálhigiéné történeti modelljei......................................................................................28.o.
Közösségi Támogató Hálózat ..........................................................................................33.o.
IV. Programok a terepen
A mentálhigiénés prevenció fogalma....................................................................................41.o.
Cselekvési irányok................................................................................................................42.o.
Programtervezés helyi közösségekben ..............................................................................43.o.
Hatékonyság, kiértékelés......................................................................................................45.o.
V. Átfogó modellek és távlatok
Mental Health Promotion......................................................................................................49.o.
Szempontok az iskolai egészségneveléshez..........................................................................52.o.
Média és lelki egészség.........................................................................................................54.o.
VI. A segítés útvesztői
Segítő szindróma...................................................................................................................65.o.
Kiégési szindróma.................................................................................................................67.o.
VII. Mellékletek
A Névtelen Alkoholisták 12 lépése.......................................................................................75.o.
Segítő kérdések a program tervezéséhez...............................................................................76.o.
Segítő kérdések a program célcsoportjának (felhasználók) bevonásához.............................77.o.
Meier-féle Kiégési Becslőskála.............................................................................................78.o.
Irodalomjegyzék, hivatkozások.............................................................................................79.o.

2
 Bevezetés

Az olvasó nem hagyományos tankönyvet tart kezében. A mentálhigiéné értelmezési

tartománya és illetékességi köre olyan szerteágazó, hogy azt egyetlen, formális "tankönyvben"
szinte lehetetlen volna rendszerezni. (Ilyen föladatra egyébként is csak évtizedes
tapasztalatokkal rendelkező, átfogó szakmai fölkészültségű szakember vállakozhat.)
Munkám tehát segédanyag, amely szándékom szerint alkalmas értelmezési keretet
kínál az előadásokon hallottak, az olvasott szakirodalom és a napi mentálhigiénés munka
tapasztalatainak átgondolásához és integrálásához, valamint tágabb kontextusba történő
helyezéséhez. Segítségével a hallgatók remélhetően könnyebben tudják majd értelmezni
hivatásuk és önmaguk szerepét abban az átfogó rendszerben, amelyet mentálhigiénének
nevezünk.
A szerkesztés elvét a segítő hivatású szakember hétköznapi szakmai megfontolásaihoz
igazítottam. Hivatásunkat alapértékek, alapfogalmak mentén végezzük (I. fejezet), majd
számbavesszük a megoldandó feladatokat. (A II. fejezet csak problématípusokat tartamaz,
melyek tükrében ki-ki értelmezheti azt a konkrét mentálhigiénés kérdést, amellyel
kapcsolatban saját szakmai tevékenységét kifejti.) Aztán számbavesszük a problémamegoldás
kínálkozó lehetőségeit (III. fejezet), kidolgozzuk a konkrét teendőket (IV. fejezet). Előbb-
utóbb fölmerül bennünk az átfogóbb, hatékonyabb munkavégzés igénye, - ehhez kínál
távlatokat az V. fejezet. Végül, a hivatásos segítőknek számolniuk kell a munkájuk
sajátosságaival összefüggő nehézségekkel is, erről szól a VI. fejezet. A főszöveghez
Mellékletek csatlakoznak (VII. fejezet) amelyek ugyancsak fontos gyakorlati ismeretanyagot
tartalmaznak.
E kiadvánnyal is tudatosítani kívántam, hogy a mentálhigiéné a fogalomértelmezés, az
elmélet és a napi gyakorlat szinjein egyaránt termékeny kettősséget foglal magába. A
betegségekről szóló ismeretek bővülésével a klasszikus mentálhigiéné paradigmája a
védekezés, a bajok elkerülése. A másik megközelítés lényege viszont nem valamely
nemkívánatos állapot elkerülése, hanem az óhajtott célok kifejlesztése, a "pozitív" egészség, a
lehető leginkább minőségi életviszonyok kimunkálása.
A mentálhigiéné e kettős: "védekező" és "fejlesztő" stratégiái és gyakorlata
kölcsönhatásban állanak egymással. A betegét gyógyító pszichiáter a közösség általános lelki

3
kutúrája fejlődését is segíti. A diákjaival személyközpontúan foglalkozó tanár közvetve a lelki
betegségek gyakoriságának csökkenéséhez is hozzájárul. Mindkét megközelítés alapvetően
interdiszciplináris és közösségi jellegű, amennyiben nem hivatásos segítő, önsegítő és laikus
erőforrásokra is épít.
Elidegenedő, atomizálódó és globalizálódó világban a mentálhigiéné és művelői
küldetést is teljesítenek. Az univerzális megoldásokkal, az elidegenedéssel, a vetélkedésre
épülő életstratégiákkal, az értékvilág materializálódásával szemben a sokszínűség, a
személyesség, a kooperativitás, a lelkiség értékeit őrzik, védik, és támogatják. Nem kis
mértékben aktivitásukon és érdekérvényesítő képességükön is múlik, hogy az emberi
közösség, illetve közösségek számára mennyire lesz még élhető a küszöbön álló új évszázad,
illetve évezred. Remélem hogy a kiadvány eme küldetés vállalásához is nyújt érvanyagot,
muníciót.

Köszönettel tartozom tanszéki munkatársaimnak, Tomcsányi Teodóra egyetemi

docensnek, továbbá Bucsek Máriának, Czigány Évának, Farkas Magdolnának és Csáky P.
Rogernak, hogy támogatták a Bevezetés a mentálhigiénébe stúdium megszervezését, annak
irányításával megbíztak, illetve javaslataikkal segítették a stúdium programját és e kiadvány
megírását.

Budapest, 1998. január

Grezsa Ferenc

4
I. Egészség, mint érték és cél

5
 Egészség és mentális egészség

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) meghatározása szerint az egészség nem

egyenlő a betegség hiányával, hanem a teljes fizikai, mentális és szociális jólét állapotát
jelenti. A mentális egészség az általános egészségi állapot egyik összetevője, egyben olyan
erőforrás, amely a mindennapi élethez, a sikeres életvezetéshez szükséges.

Maslow (44) szerint alapvető pszichoszociális szükségletek kielégítése, másrészt

bizonyos megterhelő körülmények kiküszöbölése egyaránt feltételei a mentális egészségnek.
Bizosítandó például a megfelelő lakhatás és élelmezés, az anyagi és egzisztenciális biztonság,
a különböző közösségi támogatásokban való részesülés lehetősége. Ugyanakkor mentesnek
kell lenni a szenvedéstől, a környezeti ártalmaktól, a szükségtelen stresszektől, illetve a
kizsákmányolás valamennyi formájától.

Ezeken túlmenően a mentális egészség az érzelemgazdag kapcsolatok igényét, a mások

általi elfogadottságot, megerősítést és hitelesítést, a különböző közösségekhez való tartozást,
az önbizalmat, a szabadságot és a személyes teljesítmény és hatékonyság érzetét is magába
foglalja. Felöleli továbbá a változó körülményekhez való alkalmazkodásnak, az érzelmek
felismerésének, megtapasztalásának és kifejezésének, az emberi kapcsolatok kialakításának és
fenntartásának, valamint a problémák megoldásának képességét is.

A mentális egészség és betegség élesen nem különíthető el egymástól, hanem egy

kontinuumon elfoglalt helyzet alapján értelmezhető állapot, mely jelzi, hogy az individuumok
miként reagálnak környezetükre és a hétköznapi életükben jelentkező problémák megoldására
milyen eszközökkel rendelkeznek. A mentálisan egészséges ember én-tudata, önazonossága
fejlett, helyesen ismeri fel a valóságot, emberi kapcsolatai számára örömforrásul szolgálnak.
A mentális egészség egyfajta érzelmi, lelki teherbíróképesség, amely hozzásegít az élet pozitív
megéléséhez, a fájdalmak, problémák, csalódások és szomorúság leküzdéséhez, elviseléséhez.
A "jól-levés" pozitív tudata, tehát nem kis mértékben szubjektív kategória, nem pusztán az
aktuális létállapotból, hanem annak megéléséből adódik.

6
 Más megközelítésben a mentális egészség elsősorban különböző képességek meglétét
jelenti. A pszichológiai, érzelmi, intellektuális és lelki fejlődésre való képességet, a kielégítő
személyes kapcsolatok kezdeményezésének, fejlesztésének és egyenrangú fenntartásának
képességét, a mások iránti empátia képességét, illetve a pszichés stresszhelyzetek fejlődési
lehetőségként való felhasználásának képességét. A mentális egészség ötféle érzéssel is
jellemezhető, a bizalom, a kihívás, a kompetencia, a teljesítmény és a humor érzetének
kifejeződéseként.

Az egészség és azon belül a mentális egészség fogalmainak ismeretes definíciói

rendkívül változatosak, de valamennyi jelzi, hogy a mentális egészség megléte, vagy hiánya
biológiai, pszichoszociális, gazdasági és környezeti, társadalom- és individuál-pszichológiai,
illetve "mágikus" feltételek és körülmények kölcsönhatásának függvénye.

E sokféle meghatározó három fő csoportba rendezhető. Individuális szinten a saját

belső valósággal való foglalkozni tudás képességéről van szó, a gondolkodásról, az
érzelmekről, az életvezetésről és a kockázatvállalásról, melyek együttesen az emberek érzelmi
teherbíró képességét határozzák meg. Közösségi szinten a mentális egészség, vagy annak
hiánya attól függ, hogy a személyek mennyire képesek figyelembe venni az őket körülvevő
társas környezetet, hogy kapcsolódnak ahhoz, milyen mértékben vállalnak azért felelősséget.
E képességük polgári mivoltukban ölt testet. (A vonatkozó angol nyelvű szakirodalom a
"citizenship" kifejezést használja. A polgári mivolt ehelyütt nem osztály-kategóriára, hanem a
közösséghez történő tartozás jellegére utal.) Az intézmények szintjén pedig arról van szó,
hogy az egyes személyek miként kapcsolódnak különböző egészséges, hatékony
struktúrákhoz, fel tudják-e azokat ismerni, képesek-e azok szervezetét és működését kedvező
irányba alakítani. Az individuumokat egészségük mindhárom dimenziójában védő és gátló
hatások érik, a mentálhigiéné lényege ezek azonosítása, a védő hatások fölerősítése, illetve az
ártó hatások mérséklése, kiküszöbölése.

A következő ábrák a különböző szinteken jelentkező védő és ártó faktorok példáit

mutatják. (Forrás: Mental Health Promotion - A Quality Framework, HEA, London, 1997)

7
 A MENTÁLIS EGÉSZSÉGET VÉDŐ FAKTOROK
Belső faktorok
1. Érzelmi teherbíró képesség
• fizikai egészség
• pozitív önkép
• problémamegoldó képesség
• tanulási képesség
2. Polgári mivolt
• jó neveltetés
• jó kapcsolatok
• kapcsolatok kialakításának,
fenntartásának és megszakítá-
sának képessége
• kommunikációs jártasság
• az elfogadottság érzete
Külső faktorok
1. Érzelmi teherbíró képesség
• kielégített létszükségletek, például
lakhatás, élelem, ruházat, fűtés, stb.
2. Polgári mivolt
• társadalmi és közösségi hitelesítés
• közösségi támogató háló
• pozitív szerep-modellek
• munkaviszony
3. Egészséges struktúrák
• jó iskolai tapasztalatok
• biztonságos lakókörnyezet
• demokratikus politikai viszonyok
• béke

A MENTÁLIS EGÉSZSÉGRE ÁRTALMAS FAKTOROK

Belső faktorok Külső faktorok
1. Érzelmi teherbíró képesség 1. Érzelmi teherbíró képesség
• veleszületett betegség, rendellenesség • kielégítetlen létszükségletek,
• fogyatékosság pl. éhezés, hajléktalanság,
• tehetetlenség érzése • veszteség érzése
• gátolt önmegvalósítás és előmenetel • magányosság érzése
• szexuális problémák • erőszak elszenvedése
• visszaélés élvezeti szerekkel
• pszichiátriai betegség
• családi problémák
2. Polgári mivolt 2. Polgári mivolt
• szegényes kapcsolatok • kulturális konfliktus,
• intézményesedés érzése elidegenedettség
• izoláltság érzése • diszkrimináció
• elidegenedettségre, konfliktusokra, • stigmatizáltság
disszonanciára utaló tapasztalatok • az autonómia hiánya
• munkanélküliség
• csoportnyomás
3. Egészséges struktúrák

8
 • az értékrendszer zavara
• negatív fizikai környezet
• a szegénység hatásai
Mindazon személyek, csoportok, illetve intézmények tevékenysége és munkája tehát
mentálhigiénés összefüggésben is értelmezhető, akik (amelyek) a fenti ábrákban jelölt
körülmények alakításával, befolyásolásával hivatásszerűen, vagy egyéb módon foglalkoznak.

A mentálhigiéné fogalma

A közfelfogásban, de még a szakmai nyelvhasználatban is szerteágazóan értelmezik és

alkalmazzák a "mentálhigiéné" kifejezést. Általában a lelki egészség védelmét, a
pszichológiai, életvezetési problémák megelôzését értik alatta. Az itthon általánosan elterjedt
"mentálhigiéné" fogalom ebben a formában az idegennyelvű szakirodalomban szinte elô sem
fordul. Helyette általában a "mental health" terminussal találkozhatunk, amely szószerint
elme-egészséget jelent. Ez egyúttal a fogalomértelmezés egyik alapvető dilemmáját is jelzi.
Nevezetesen, hogy mindaz amit mentálhigiénén, tehát lelki egészségvédelmen értünk, hogyan
viszonyul az egészség(ügy)höz, közelebbrôl pedig az elmeegészség(ügy)höz, illetve a
pszichiátriához?
Nyilvánvaló, hogy a mentálhigiéné fogalmi és tevékenységi körébe a szűkebb
értelemben vett pszichiátriai, pszichoterápiás munka is beletartozik, hiszen a szakemberek a
pszichiátriai betegek gyógyításával, gondozásával is hozzájárulnak a lakosság általános lelki
egészségi állapotának javulásához. Az sem vitatható, hogy a pszichológia és a pszichiátria
ismeretanyaga jelentôs hatást gyakorolt a különbözô lelki egészségi problémák (és fôleg azok
megelôzése) modern mentálhigiénés fölfogására. E nyilvánvaló összefüggés ellenére
leegyszerűsítô fogalomértelmezésre vall a pszichiátriai gondozók "mentálhigiénés gondozó"-
vá való puszta átkeresztelése, mivel a mentálhigiéné elmélete és gyakorlata lényegesen túlnô a
terápiás, illetve személyiségfejlesztô eljárások illetékességi körén. Magába foglalja a hivatásos
és laikus segítôk, valamint az öntevékeny lakossági csoportok minden olyan aktivitását,
programját, módszerét és törekvését, amelyek révén csökkenhet a különbözô lelki gyökerű
(mentális) problémák kialakulásának kockázata.
Ebben az értelemben a mentálhigiéné (a Fodor Katalin javasolta kifejezéssel: a
közösségi lélekvédelem) mindenekelôtt konkrét mentális, lelki problémák kifejlôdésének
megakadályozását, az elsôdleges megelôzést jelenti. A fogalom távlatosabb értelmezése

9
szerint a mentálhigiéné - mintegy elszakadva a különbözô lelki, életvezetési, illetve társadalmi
problémáktól, mint vonatkoztatási kerettôl - "pozitív" módon, azoktól szinte "függetlenül"
képvisel értékeket, elveket, cselekvési modelleket. Eszerint tehát a mentálhigiénés szemlélet
az emberi kultúra magas minôsége, amely mintegy "mellékesen" a különbözô lelki egészségi
problémák mérsékléséhez, megelôzéséhez is hozzájárul. Így a mentálhigiénés programok és
aktivitások döntô hányada egészséges, illetve lelki problémákkal küzdô, de nem beteg
emberekre irányul.
A használatos hazai meghatározások közül a mentálhigiéné e tágas kulturális
dimenzióját, üzenetét leginkább talán a Magyar Mentálhigiénés Szövetség
Programnyilatkozata (42) érzékelteti, amely szerint "a mentálhigiéné egyaránt jelent
szemléletet, elméletet, tevékenységi területet, illetve intézményrendszert. Mint szemlélet, a
mentálhigiéné elsôdlegesen a proszociális értékek, valamint az élet minôségének fejlesztésére,
az életigenlô magatartás támogatására irányul. Ezáltal hozzájárul az erkölcsi értékek
megszilárdulásához, az önpusztító, destruktív és aszociális megnyilvánulások és minták
gyakoriságának mérséklôdéséhez is. Elméletének középpontjában - a humán tudományok
ismereteit integrálva - a holisztikus emberkép áll. A különbözô pszichoszociális problémákat
az emberi kapcsolatok kontextusában értelmezi és annak keretében igyekszik befolyásolni. A
mentálhigiéné tevékenységi területe, illetve intézményrendszere átfogja a humán
szolgálatokat, a kultúrát, a közművelôdést, a közoktatást, a szociális gondoskodást, az
egészségügyet, a hitéletet, a tömegtájékoztatást, a polgári kezdeményezéseket, a törvényhozás
és a kormányzat működését."
Buda (8) ugyancsak a mentálhigiéné jelentéstartamának összetettségét hangsúlyozza.
Megfogalmazásában a mentálhigiéné "alakuló, szervezôdô szemlélet és elméletrendszer,
interdiszciplináris megközelítésmód, amely a pszichés működészavarok megelôzési
lehetôségeire és az egészséges lélektani folyamatok és személyközi kölcsönhatások
fejlesztésére vonatkozik, illetve társadalmi gyakorlat, amely intézmények, szervezetek,
embercsoportok - magukat egészségesnek érzô emberek - mozgósítására és megváltoztatására
irányul."
A Klinikai Pszichológiai Szakmai Kollégium (34) definíciója - némileg vitathatóan -
megtartja az egészségközpontú felfogást. "A mentálhigiéné egészségközpontú szemléletmód,
elméleti és gyakorlati tudás, ezen nyugvó felelôsség egészségünk megóvásáért (primer
prevenció) és erre vonatkozó magatartáskultúra. Nem önálló szakma, de minden szakmának
része lehet, mint mentálhigiénés többlettudás az emberi tényezôrôl."

10
 Tomcsányi Teodóra (62) saját, kulturális dimenziójú definíciójában a holisztikus
emberkép és az interdiszciplinaritás értékei felöl értelmezi a mentálhigiénét, melynek
"feladata a humanisztikus egész emberkép restitúciója, helyreállítása elméletben és
gyakorlatban, társadalmi méretekben, minden humán diszciplína együttműködésével".

Összefoglalóan: a mentálhigiéné modern tudomány, azontúl bizonyos világkép,

értékszemlélet, gyakorlat és magatartásmód. Művelôi szerint az emberek lelki problémái
mérsékelhetôek, illetve megelôzhetôek. A mentálhigiénés szemlélet és gyakorlat
általánosságban az életminôség javítására irányul, közvetve és közvetlenül segíti a lelki
egészség (ki)fejlesztését, megóvását és fönntartását.

11
II. A mentálhigiénés problémák természetrajza

12
 A deviáns viselkedés

A mentálhigiénés problémák jelenségköre rendkívül szerteágazó, magába foglalja az

emberi élet legkülönbözőbb mentális, érzelmi és kapcsolati zavarait, például a hétköznapi
életvezetési és (pár)kapcsolati zavarokat, pszichoszociális problémákat, a viselkedéskultúra
torzulásait, így pl. az agresszivitást, a kémiai szerekkel való visszaélés, a legkülönbözőbb
pszichiátriai betegségi állapotokat, etc. E hatalmas problémahalmaz tekintélyes hányada
spontán mérséklődik, illetve oldódik, így formálisan nem minősül "problémának". (Az
életminőség, a "pozitív" lelki egészség szempontjából mégis az, ezért a mentálhigiénés
programok jelentős része a "hétköznapi" gondok megelőzésére és enyhítésére irányul.) A
zavarjelek másik hányada tartósul és fölerősödik, s előbb-utóbb valamilyen minősítési
folyamat révén a devianciák jelenségkörébe sorolódik.
Deviáns viselkedésnek nevezzük az olyan magatartásformákat, amelyek eltérnek az
adott társadalom aktuálisan elfogadottt normáitól. A deviancia tehát mindig egy adott
közmegegyezéstől való eltérést jelenti, így annak tényleges megjelenési formái koronként
változhatnak. A többség normáitól való eltérés negatív és pozitív minősítéssel egyaránt
párosulhat, tehát egyaránt beszélhetünk "pozitív" és "negatív" devianciákról. (A maga
nemében tehát a zsenialitás ugyancsak a normáktól való eltérés.) Szokványosan azonban a
negatív társadalmi megítélést maga után vonó viselkedésformákat értjük devianciák alatt, így
elsősorban a bűnözést, az alkoholizmust és kábítószerfogyasztást, az öngyilkosságot, a
pszichiátriai betegségeket, a prostitúciót, illetve a különböző szexuális devianciákat.
Makrotársadalmi szinten a deviáns viselkedés törvényszerűségeit a szociológia vizsgálja.
A tudományos szociológia kifejlődése (1, 9) a múlt század kezdetére tehető, annak
idején morális indíttatásból, az úgynevezett morálstatisztika módszerével kutatták az
általánosan elfogadott erkölcsi normáktól eltérő jelenségeket. Tehát elsősorban morális
szempontok alapján értékelték azokat az adatokat, miszerint például a múlt század közepén
Bécsben az élveszületések mintegy fele házasságon kívüli kapcsolatból származott. A
szociológia későbbi, organicista irányzata a társadalmat élő szervezetként tekintette és a
devianciákat a társadalom betegségeként értékelte. A városiasodás előrehaladtával a
társadalom működészavaraiért magát az urbanizációt okolták elsősorban, a szociológia

13
chikagoi iskolája főleg a nagyvárosi népességet, annak sajátos viszonyrendszerét kutatta. (A
mai napig erősen tartja magát az a közfelfogás, hogy a deviáns megnyilvánulások főleg a
nagyvárosi közösségekben halmozódnak, jóllehet a valóság e fölfogást általában nem igazolja
vissza. Inkább csak arról lehet beszélni, hogy nagyvárosi környezetben a deviáns
magatartásformákat és személyeket hamarabb észlelik, azok inkább "szem előtt" vannak.) A
szociológia történetének kiemelkedő, iskolateremtő alakja a francia Emil Durkheim, aki
elsősorban az öngyilkossági esetek tanulmányozása révén a devianciák kialakulását a
társadalmi integráció fokával hozta összefüggésbe. Kimutatta, hogy azok a személyek,
akiknek társadalmi beágyazottsága csökken (például az özvegyek, elváltak, gyermektelenek,
stb.) hajlamosabbak öngyilkossági cselekményre, mint azok, akiknél e körülmények nem
állnak fenn.
A szociológusok elsősorban statisztikai módszerekkel vizsgálják a népességet, e
módszer azonban több problémát is felvet, mivel számos esetben a vizsgált személyek
ellenérdekeltek a pontos adatszolgáltatásban. (A biztosítási összeg elvesztésének lehetősége,
vagy a környezet esetleges elítélő reakciójától való félelem miatt sok család leplezni próbálja
az öngyilkossági esetet.) A kérdőíves vizsgálati módszerek megújítása, például a
kérdezőbiztosokkal való személyes találkozást elhagyó önkitöltéses módszerek alkalmazása a
deviáns cselekmények előfordulási gyakoriságát illetően meglepő eredményekhez vezetett,
amennyiben a kisebb-nagyobb bűnelkövetések, szexuális kilengések, pszichiátriai tünetként
értékelhető megnyilvánulások lényegesen gyakoribbnak bizonyultak, mint azt a hivatalos
statisztikai adatok mutatják. E felismerés a devianciákkal kapcsolatosan a kutatók figyelmét
egyre inkább a minősítési folyamatra irányította. Nevezetesen arra, hogy a deviáns
magatartások, illetve a deviancia problematika kialakulásában nem magának a viselkedésnek,
hanem az ahhoz fűződő társadalmi megítélésnek van meghatározó szerepe. (Mivel egy adott
közösségben jóval több a deviáns cselekmény - hacsak alkalmiak is - mint amennyit a deviáns
személyek megvalósítanak.) A minősítési folyamat makrotársadalmi funkciója abban
ragadható meg, hogy azáltal a minősítő többség önmaga normatartó voltát fejezheti ki. A
deviáns megnyilvánulások elterjedtsége olyan következtetésekre is vezetett, miszerint a
társadalom többsége voltaképpen deviánsnak tekinthető. (Basaglia: "La maggioranza
deviante.") Ezért a többségi társadalom sajátos "mitoszokat" teremt (Szász szerint ilyen
mitosz például az elmebetegség) amely alapján másokat megbélyegezve, önmagát normatartó
szerepben tudja tartani. A deviáns magatartásmód értékdimenziójára Fromm (20) is felhívta a
figyelmet, rámutatva arra, hogy éppenséggel a jól alkalmazkodó emberek válhatnak könnyen a

14
diktatúrák alanyaivá, kiszolgálóivá. Ilyen értelemben a normalitás is lehet pathológiás.
(Fromm: "pathology of normality.") A devianciák kialakulásában tehát a minősítésnek, a
megbélyegzésnek (stigmatizáció) van középponti szerepe, a deviáns karrier azzal kezdődik,
hogy "elkezdenek foglalkozni" a sajátos viselkedésű személyekkel. E minősítést,
stigmatizálást a társadalom legkülönbözőbb intézményei hivatottak elvégezni, például az
egészségügyi ellátó rendszer, a rendőrség, a bíróságok, stb. A stigmatizálódást követően a
deviáns karrier az önmagát teljesítő jóslat mechanizmusán keresztül épül tovább, a
megbélyegzett személy elkezd deviánsként viselkedni, beteljesíti környezete deviáns
viselkedéshez fűződő elvárásrendszerét. Lemert kialakulásuk szerint elsődleges és
másodlagos devianciákat különböztet meg, az előbbi esetben a deviancia elsősorban az adott
személy egyéni élettörténetéből, személyiségfejlődése sajátosságaiból ered. A másodlagos
devianciák esetében a deviáns karrier inkább a környezet általi minősítés (labelling)
eredménye. A szociológia strukturalista-funkcionalista irányzata (Parsons, Merton) a deviáns
viselkedés társadalmi funkcióját kutatja, a társadalmi norma- és elvárásrendszer kialakulását,
az arra feljogosított intézmények minősítési folyamatait, valamint azt, hogy a különböző
csoporthatások hogyan alakítják a deviáns karrier kibontakozását. A deviáns viselkedés
kifejlődése minden bizonnyal többtényezős, abban az adott személyek szocializációs
zavarainak, felnőttkori feszültségeknek, környezeti hatásoknak (normák,
kontrollmechanizmusok, minták) és a minőstési folyamatnak egyaránt jelentősége van.
Makrotársadalmi szinten a devianciák képződése (konstrukciója) a szabályok megalkotásával
kezdődik, hiszen ha nem lennének elfogadott társadalmi normák, akkor normasértés sem
volna lehetséges. A konstrukció következő lépése a "jó" és "rossz" viselekedés
különválasztása. Ha kialakul a közmegegyezés arról, hogy mi számít jó-nak, másodlagosan a
"rossz" is meghatározódik. Igy indirekt módon a "rossz" viselkedés izolálódik, immár nem az
elfogadható normákkal összefüggésben értelmeződik, hanem azoktól elkülönülten, mivel a
társadalomban kialakulnak a képzetek, hiedelmek, megítélések arról, hogy milyen az a
viselkedés, amely elfogadhatatlan a többség számára. (Ez azt jelenti, hogy "pozitív" tudásunk
alakul ki arról, hogyan "kell" például egy drogosnak viselkednie.) A konstrukció következő
lépése a "rossz", a "deviáns" viselkedés ekként való minősítése és szankcionálása, amelynek
makrotársadalmi szinten már bűnbakképző szerepe is lehet. (Hajlamosak vagyunk azt hinni,
hogy életünk problémáiért a bűnözők, az alkoholisták, a drogosok stb. a felelősek, pedig
valószínű, hogy azért vannak bűnözők, alkoholisták és drogosok, mert a társadalmak, a
családok, a közösségek mélyfolyamataiban működészavarok vannak.) A deviáns karrier

15
tulajdonképpen ezen a ponton, a minősítéssel veszi kezdetét. (Itt ne a sokadszori
alkoholelvonó kezelésre, vagy börtönbüntetésre gondoljunk, hanem a legelső iskolai intőre,
kizárásra, a legelső megbélyegző gesztusra, "fegyelmi tárgyalásra"!) A deviánsnak minősített
személy identitása megváltozik, önmaga is annak tekinti magát és idővel egyre inkább akként
kezd viselkedni, mintegy megfelel az iránta, mint deviáns iránt támasztott elvárásoknak.
A devianciák kialakulásának mikrostrukturális modelljei közül a pszichodinamikai
irányzatok a korai anya-gyermek kapcsolat zavarainak, illetve a korai tárgyvesztésnek
tulajdonítanak jelentőséget. A tanuláselméleti megközelítés kiindulópontja a szorongás, amely
úgynevezett ingerkereső magatartást indukál. (Ez a csak történjen már valami állapota.)
Ilyenkor különösen fontos, hogy a társas környezet milyen mintát kínál az aktuális feszültség
csökkentésére (például alkohol, drog, agresszió, stb.). Pozitív megerősítést jelent, ha a
felkínált minta elvezet az aktuálisan elérendő célhoz, így nő az adott cselekvés ismétlődésének
kockázata. (Tudvalévő, hogy például az alkohol sokszor jól oldja a szorongást.)
A devianciák makrostrukturális modelljei az általános értékrendszerrel, az anómiával
és az elidegenedettséggel hozzák öszefüggésbe a devianciák kifejlődését. Nyilvánvaló, hogy
egy adott társadalom alkoholfogyasztással, öngyilkossággal kapcsolatos beállítódása jelentős
hatással van magára az alkoholizálásra és az öngyilkossági események gyakoriságára. Az
általános értékrendszer viszont mélyebb szinteken is hat. Nem érdektelen, hogy a közösség
milyen mintákat kínál az agresszió kezelésére, a kooperativitásra, a kreativitásra? A
társadalom értékstruktúrájában milyen helyet foglalnak el az integrációs, illetve dezintegrációs
hatású viselkedésnormák? A társadalom identitása biztos, vagy ingatag, milyen a közösség
önismerete és pszichológiai klutúrája szintje, léteznek-e kollektív bűntudati mechanizmusok
(esetleg azok generálása)? A népesség szubjektumok halmaza, avagy valódi közösség? A
szeretet, a transzcendencia, a szolidaritás értékként jelenik-e meg? Megvannak-e az autonóm,
illetve kisközösségi cselekvés és felelősségvállalás lehetőségei és mintái, egyáltalán a
népesség "lakosság"-ként, vagy "nemzet"-ként működik-e, etc?
Az általános értékrendszer állapota jelentősen befolyásolja a társadalom integrációs
fokát, az anómiás fejlődés lehetőségeit. Az anómia olyan társadalmi viszonyrendszer, amelyre
a társadalmi normák meggyengülése (Durkheim), az elbizonytalanodás, a szorongásszint
fokozódása jellemző. Merton az anómiát az elfogadott társadalmi célok, másfelöl az azok
eléréséhez rendelkezésre álló eszközök inkongruenciájából, az így kialakuló frusztrációból
vezeti le. Parsons szerint az anómia általános dezorganizációt, szabályozatlanságot jelent. A
társadalmi anómia a hatalomnélküliség, az értelmetlenség, az elutasítottság, az örömtelenség,

16
a kilátástalanság, a reménytelenség érzéseit involválja, akadályozza a kooperatív
életstratégiák, megoldási módok térnyerését, végső soron elidegenedéssel párosul, különösen
a gyorsan átalakuló társadalmakban, ahol a sebesen változó normákhoz, szabályokhoz,
elvárásokhoz a társadalom jelentős csoportjai nem, vagy csak késéssel tudnak alkalmazkodni,
főleg akkor, ha történelmi okokból kifolyólag a közösség nem rendelkezik a hatékony
önszerveződés és érdekérvényesítés mintáival, szerepkészletével.
Andorka (1) szerint "az anómiának több dimenziója van: a normákban való egyetértés
meggyengülése, az élet értelmetlenségének érzése, az önértékelés elvesztése, az
elmagányosodás, végül a hatalomnélküliségnek, tehetetlenségnek és kiszolgáltatottságnak az
érzése. Amikor a szociológiai adatfelvételek ezekre az anómia- és elidegenedésdimenziókra
próbáltak rákérdezni, azt lehetett megállapítani, hogy (Magyarországon) az 1970-es évek
végétől 1990-ig erősen nőtt és igen magas szintre emelkedett az anómiára és elidegenedésre
utaló válaszok aránya. Kérdés, mi okozhatta ezt az anómia- és elidegenedésválságot. Meg
lehet olyan hipotézist fogalmazni, hogy annak gyökere az elmúlt évtizedek totalitárius és
autoritárius rendszereiben található, amelyek egyrészt a hatalomnak való teljes
kiszolgáltatottság érzését keltették, másrészt lerombolni törekedtek a hagyományos érték- és
normarendszereket anélkül, hogy helyükre újat lettek volna képesek állítani."

A drogjelenség alapfogalmai

A szokványos, illetve visszaélésszerű droghasználat, annak motívumai,

következményei és össszefüggései, tehát a drogjelenség - elterjedtsége és összetettsége okán -
jól példázza a mentálhigiénés zavarok széles spektrumát és sajátosságait. Hiszen a
drogproblémák körébe például az alkalmi leittasodás - melyet a legtöbben megtapasztalnak -
ugyanúgy beletartozik, mint a súlyos hallucinációkkal járó delíriumos állapotok. Modellértéke
miatt az alábbiakban vázoljuk a drogjelenség megértéséhez szükséges alapfogalmakat, illetve
a serdülőkori droghasználat néhány jellemzőjét.
"Drog" kifejezés alatt legtöbben automatikusan a kábítószereket értik. Még a laikusnak
igazán nem tekinthetô orvostanhallgatók 51 %-a is azt válaszolta egy szegedi vizsgálatban
hogy az alkohol nem drog! (51) Pedig természettudományos értelemben drog minden olyan
kémiai anyag, amely az emberi szervezetbe kerülve annak működését megváltoztatja.

17
Természetes drogok például a növényi hatóanyagok, mesterséges drogok például a
gyógyszerek.
A drogok családján belül megkülönböztethetjük a pszichoaktív drogokat.
Sajátosságuk, hogy elsôsorban a lelki működésekre hatnak, megváltoztatják a tudati-, az
érzelmi- és hangulati állapotot, az észrevevési folyamatot, a lelki állapottal összefüggô
mozgásos megnyilvánulásokat (a pszichomotilitást) etc. A drogok tekintélyes hányada
pszichoaktív, például az alkohol és a dohánytermékekben lévô nikotin, mivel ezek is főleg a
lelki működésekre hatnak.
A pszichoaktív drogok további közös tulajdonsága, hogy rendszeres használatuk
kezdetben hozzászokáshoz (addikció), majd függôségi állapothoz (dependencia) vezethet.
Utóbbi lényege, hogy elvész a szerhasználat fölötti kontroll képessége, a napi életvitelt egyre
inkább a szer megszerzésének és fogyasztásának szándéka motiválja. Ezt az állapotot régebbi,
de kifejezô szóhasználattal kényszeres fogyasztásnak is nevezik. A függôség kétféle típusát
ismerjük.
Az úgynevezett pszichés függôség - amely bármelyik pszichoaktív drog iránt
kifejlôdhet - valójában egy komplex érzet. A szer megvonásakor jelentkezik, utána való
vágyakozás, erôs kívánságérzet és szorongás jellemzi. Az a meggyôzôdés, hogy a
teljesítôképesség, a személyes hatékonyság feltétele az adott drog birtoklása, illetve
fogyasztása. (A pszichés függôség állapota egyáltalán nem valami misztikus, különleges
dolog. A dohányos, ha elfogyott a cigarettája, akár hóban - fagyban, az éjszaka kellôs közepén
is képes elmenni otthonról, hogy egy újabb dobozzal vásároljon. E hétköznapi, szokványos
esemény is a pszichés függôség jele.)
Szomatikus (fizikai) függôségrôl beszélünk, ha a szer megvonásakor markáns testi
tünetek is föllépnek: izzadás, remegés, izomgörcsök, vérnyomásváltozás, vagy éppenséggel
hallucinációk, tudatzavar.
A pszichoaktív drogoknak csak egy része okozza a függôség eme típusát. Az alkohol
például igen, míg a kábítószerekhez sorolható marihuána nem. Egyébként a droghasználatnak
egyetlen olyan tünete sincs, amely alapján kizárólagosan el lehetne különíteni a
kábítószereket, a pszichotrop anyagokat, illetve pótszereket a többi pszichoaktív drogtól.
Hallucinálni, eufóriát átélni, szorongani nemcsak kábítószerektôl, hanem alkoholtól is lehet!
Persze különbségek vannak az egyszeri használat kockázata, a jelentôsebb hatás eléréséhez
szükséges dózis nagysága, a függôség kialakulásának sebessége között. Bár még e tekintetben
sem csak a drog sajátosságai befolyásolják a kimenetelt, hanem - egyebek mellett - a

18
szerhasználat körülményei, a fogyasztó aktuális testi és lelki állapota is. A fogyasztás
szövôdményei alapján sem lehet kizárólagosan megkülönböztetni az egyes pszichoaktív
drogokat. Bármelyikük rendszeres, nagymértékű használata kiválthatja a különbözô belső
szervek működészavarát, okozhat daganatos és gyulladásos elváltozásokat. Ezzel
kapcsolatban is inkább csak az állítható, hogy különbözô drogok esetén az aktuális használat
kockázatában mutatkozik eltérés. A hosszútávú következményeket illetôen viszont e
különbözôségek is kiegyenlítôdnek, sôt a kockázati arányok akár módosulhatnak is. Például
valamely serkentô hatású kábítószer aktuális fogyasztásába bizonyára sokkal többen
belehaltak már, mint egy szál cigaretta elszívásába, de a dohányzásból eredô tüdôrák sokkal
több áldozatot követel - arányaiban is - mint a serkentôszerek fogyasztása. A kábítószerek
pszichoaktív drogokon belüli elkülönítése tehát nem a kiváltott függôség típusán, a
tünettanon, vagy a társuló szövôdményeken alapul, hanem jogszabályokon.
Kábítószerek azok a pszichoaktív drogok, amelyek szerepelnek az 1961-ben New
York-ban elfogadott Egységes Kábítószer Egyezmény által rögzített listán. (2) Ilyenek az
ópiátok (az ópium, morfium, heroin, codein, illetve ezek szintetikus származékai), a
kannabiszok (az indiai kender különbözô részeibôl készült termékek, például a marihuána, a
hasis) és a kokain (a koka cserje hatóanyaga).
A kábítószerekhez hasonlatosak az úgynevezett pszichotrop anyagok, melyek az 1971-
ben Bécsben elfogadott Pszichotrop Anyagok Listáján szerepelnek. (2) Ezek: a különbözô
altatószerek és nyugtatószerek, az élénkítôk (például az amfetaminok), a hallucinogének
(például az LSD, a pszilocibin, a meszkalin). Nincsenek a kábítószerek, illetve a pszichotróp
szerek listáján, de gyakorlati szempontból célszerű ezekkel együtt említeni az úgynevezett
pótszereket, amelyek visszaélésre szintén alkalmasak és használatosak. (Szerves oldószereket
tartalmazó ragasztók, lakkok, párolgó anyagok, sprayk, etc.)
A kábítószerproblémák a drogproblémák részjelensége. Minden kábítószer
pszichoaktív drog, de nem minden pszichoaktív drog kábítószer. A probléma lényegét és
megnyilvánulási formáit tekintve célszerű a drogproblémák egységes értelmezése. A leírtakon
kívül emellett szólnak a függôség kialakulását értelmezô különbözô mélylélektani,
tanuláselméleti, szociális integrációs modellek is. (56) Bármely pszichoaktív drog okozhat
függôséget, tudatzavart és hallucinációkat, bármelyik mértéktelen használatába elôbb-utóbb
bele lehet halni. Bármelyik iránt kialakult függôség csak keservesen orvosolható. Tanúsíthatja
ezt a dohányzó olvasó, aki bizonyára jól emlékszik arra, hogy hányszor vallott kudarcot a

19
cigarettázás abbahagyására tett kísérlete, - ha egyáltalán eljutott a próbálkozásig. Pedig a
dohányzás társadalmilag meglehetôsen elfogadott jelenség, senki sem ütközik meg rajta.
A különbözô szenvedélyproblémákat általában "súlyosságuk" szerint osztályozzuk, de
megállapítható-e bizonyosan, hogy tablettától hallucinálni, vagy ittasan randalírozni a
"súlyosabb" dolog? Kábítószer túladagolásában "veszélyesebb" meghalni, vagy hosszú évek
28dohányzása miatt tüdôrákban? Ha egy iskolában öt diák szipuzik, száz pedig hétrôl-hétre
lerészegedik, a közösség fejlődését a szerves oldószerek, vagy az alkohol fenyegeti-e inkább?
Ezek nehezen megválaszolható kérdések... Másfelől a különbözô függôségi állapotok teljes
összemosása is igaztalan! Hiszen a kábítószerek kétségkívül gyorsabban teszik tönkre a
szervezetet, drámaibban szakítják szét a családi és más társas kapcsolatok rendszerét. A
terápia esélyeiben is vannak eltérések. A dohányzást még viszonylag könnyebb abbahagyni,
mint a függô betegeknek az alkoholfogyasztást. Alkoholbetegek gyógyulási aránya is
kedvezôbb, mint a heroinistáké. (Bár e tendenciák sem szabályszerű összefüggések.) Végső
soron a dohányzás, a nyugtatószedés és alkoholizálás is probléma, nemcsak az esetleges
kábítószerezés. Természetesen az utóbbi magatartás veszélyei sem lebecsülendők.

Jelen sorok szerzője szerint hiba lenne bármelyik kábítószer legalizálása. Sok szakember - nem minden
ok nélkül - úgy tartja, hogy a rendszeres alkoholizálás veszélyesebb, mint az eseti marihuána használat. Ám ebbôl
még nem következik, hogy az utóbbit célszerű lenne hozzáférhetôbbé tenni. Világszerte megfigyelhető a
drogpolitika szigorodása.)

Drogproblémák az iskolákban

A serdülőkori droghasználat néhány jellemzőjét a tatai középiskolások körében 1995-

ben végzett vizsgálat néhány adata illusztrálja. (26) 1995 elején Tatán 197 olyan harmadikos
és negyedikes középiskolás volt (101 lány, 96 fiú), aki életében legalább egyszer már kipróbált
valamilyen tiltott drogot.
Az érintett lányok aránya saját létszámukhoz képest is magasabb. A különbség
elsôsorban a nyugtatószerek nem orvosi javaslatra történô fogyasztásából adódott. A teljes
drogspektrumot tekintve, a puszta fogyasztás alapján a lányok veszélyeztetettebbnek tűnnek,
mint a fiúk, mivel nagyobb hányaduk fogyaszt valamilyen drogot. Ugyanakkor a fiúk
„radikálisabbak”, sokuk nemcsak alkalmilag, hanem rendszeresen cigarettázik, viszonylag
gyakran lerészegedik, a tiltott drogok közül pedig inkább a keményebb szereket választja.

20
 (Az öngyilkossági eseményekre vonatkozó országos adatokban is hasonló nemi
különbözôség észlelhetô. A kísérletezôk nagyobb hányada nô, míg a suicid kísérletben
meghaltak többsége férfi. E párhuzam is alátámasztani látszik azt a fölfogást, hogy a drogozás
valójában az önpusztítás, az öngyilkosság lassú formája.)

Tiltott drogot már kipróbáltak megoszlása nemenként (N=197)

fiú

lány

Tiltott drogot már kipróbált lányok aránya (28,3%)az összes válaszoló lány körében

lány

összes
lány

Tiltott drogot már kipróbált fiúk aránya (22,5%) az összes válaszoló fiú körében

21
 fiú

összes fiú

A vizsgálat alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a tiltott drogokat nemcsak a

nagyvárosokban, hanem a kisvárosokban és falvakban élô diákok is kipróbálják, használják. A
kipróbálók csoportjába tartozók állandó lakóhelyük település-típusa szerinti megoszlása
megfelel a teljes minta állandó lakóhely település-típusa szerinti megoszlásának. Úgy tűnik,
hogy a tiltott drogok kipróbálása iránti kockázat szempontjából mindegy, hogy a diák állandó
lakóhelye városon, vagy falun van-e?
A tiltott drogot már kipróbáltak és a teljes minta megoszlása
az állandó lakóhely településtípusa szerint (N1=182, N2=728)

50

40

30 kipróbálók
%
20 összes

10

0
nagyváros kisváros falu

A kipróbálók csoportjának pszichoszociális sajátosságai nem származhatnak

drogfogyasztásukból. Ahhoz túl fiatalok, másrészt droghasználatuk többnyire alkalmi jellegű.
Az összefüggés fordított, bizonyos pszichoszociális körülmények fennállásából következtetni
lehet a tiltott drogok fogyasztása iránti kockázat mértékére. Pszichodinamikailag a
drogfogyasztás mintegy öngyógyító törekvésként is értelmezhetô. A korai anya-gyermek
kapcsolat zavaraiból adódóan megnehezülhet az érzelmek helyes felismerése és kifejezése. Az

22
intimitás, tehát mások "közelsége" félelmet keltő, a személy képtelen arra, hogy agresszióját,
indulatait kordában tartsa. E problémák észlelése és átélése szorongást kelt, s a drogfogyasztás
voltaképpen e szorongás mérséklésének, az ahhoz vezetô helyzetek elkerülésének (inadekvát)
eszközévé válik. A drogfüggôk e pszichológiai sajátosságai persze csak nagyon óvatosan
vonatkoztathatóak a drogot csupán kipróbálókra. Mégis érdekes kérdés, hogy a kipróbálók és
absztinensek között van-e különbség saját egészségi állapotuk megítélésében? Az adatok
szerint a tiltott drogot már kipróbáltak általánosságban és osztálytársaikhoz viszonyítva is
szignifikánsan rosszabbnak minôsítették egészségi állapotukat, mint absztinens társaik. Ez az
önminôsítés nem feltétlenül objektív, de kétségkívül meglévô szubjektív benyomást, esetleg
alacsonyabb önértékelést tükrözhet.
Vélemények a saját egészségi állapotról (N1=196, N2=584)

60

50

40
kipróbálók
% 30
absztinensek
20

10

0
kiváló jó megfelelô rossz

Vélemények a saját egészségi állapotról az „osztálytársak legtöbbjéhez viszonyítva”

(N1=196, N2=585)

80
70
60
50 kipróbálók
% 40
30 absztinensek
20
10
0
jobb hasonló rosszabb

A család szerkezete (N1=194, N2=581)

23
 anya+nev.apa

apa+nev.anya
absztinensek
csak apa
kipróbálók
csak anya

apa+anya

0 20 40 60 80
%

A kipróbálók csoportjánál sokkal gyakoribb, hogy az édesanya gyermekét egyedül

neveli. A tiltott drogot már kipróbáltak sokkal inkább kortársaiktól kapták a kábítószerekkel
kapcsolatos információkat, mint az absztinensek csoportjába tartozó diákok. Ez az eredmény
nem meglepő, hiszen a drogok, különösen a kábítószerek kipróbálása, a drogkarrier indulása
többnyire kortárscsoportokban szervezôdik.

Különbözô forrásokból szerzett információk az összes kábítószerekről kapott

információn belül, tiltott drogot már kipróbáltak és absztinensek körében
(N1=645 információ,N2=1789 információ)

kortársak

absztinensek
felnôttek
kipróbálók

tömegkomm.

0 10 20 30 40 50 60
%

A kipróbálók családjában a drogfogyasztás sokkal elterjedtebb, mint absztinens

társaikéban. A különbség elsôsorban az apák és a nagyszülôk alkoholizálásában, valamint az

24
anyák, az apák és a nagyszülôk nyugtató- és altatószer szedésében mutatkozik. Tehát a
hagyományos családi drogfogyasztási szokások a gyermekeknél már új típusú drogfogyasztási
szokások képében "reinkarnálódhatnak". Mintha az apák alkoholizálása nemcsak utódjaik
alkoholizálását, hanem kábítószerezését is elôsegítené. Ezért egy jelentôs alkohol- és
nikotinfogyasztási kultúrával rendelkezô országban (mint hazánk) fokozott az újabb
generációkban a drogváltás veszélye.
Az öngyilkossági kísérletek és halálesetek, a pszichiátriai kezelések és a testi-szellemi
fogyatékosság családi elôfordulásának gyakoriságában is egyértelmű a kipróbálók
családjainak fokozottabb érintettsége. (Bár a kis elemszám miatt az adatok óvatosan
értelmezendőek.) Kifejezett különbség mutatkozott az apák, az anyák és a nagyszülôk tartós
betegsége, valamint az apák, a testvérek és más rokonok munkanélkülisége gyakoriságában. E
gondok is a kipróbálók családjait sújtják nagyobb mértékben.
100 diákra eső pszichoszociális problémák kipróbálók és absztinensek családjában
(N1=197,N2=587)

munkanélküliség
tartós betegség
fogyatékosság
rokkantság
kábítószer fogy.
absztinens
pszich.kezelés
kipróbáló
kriminalitás
nyugt.alt.szedés
öngy.halál
öngy.kisérlet
alkoholizálás

0 10 20 30 40 50
problé ma

Pszichoszociális problémák %-os aránya kipróbálók és absztinensek családjában

(N1=197, N2=587)
probléma apa anya testvér nagyszülő más rokon
K A K A K A K A K A
alkoholizálás 17 10 2 2 1 1 7 3 12 13

25
 öngy. kísérlet 2 1 - 1 - 1 2 1 10 3
öngy. halál 1 - 2 - - - 3 2 5 4
nyugt.,altat. szedés 3 2 9 2 1 - 8 3 3 2
kriminalitás 1 1 - - 1 - - 2 8 2
pszichiátr. kezelés 1 1 3 2 2 1 1 - 4 3
kábítószerfogyaszt 1 1 1 - 1 - - - 4 1
.
rokkantság 8 8 4 6 1 - 6 7 9 8
fogyatékosság 4 2 3 1 2 2 6 4 12 7
tartós betegség 8 5 9 6 2 1 20 11 9 7
munkanélküliség 8 6 7 7 5 4 - - 16 10

(K - kipróbálók, A - absztinensek, az 1 % alatti gyakoriságot nem jeleztük, a tizedes értékeket kerekítettük.)

A tiltott drogot már kipróbáltak körében kifejezetten gyakoribb a rendszeres
dohányzás, illetve a megelôzô hónapban történt leittasodás. A legális és tiltott drogok
fogyasztása összefügg egymással, bármely szer fogyasztása egy másik szer használatának
kockázatát fokozza, a kipróbálás és a rendszeres alkalmazás szintjein egyaránt.

Dohányzási szokások (N1=197, N2=583)

rendszeres

leszokott
kipróbálók
alkalmi
absztinensek
csak
próbáló
nem doh.

0 10 20 30 40 50
%

Leittasodás a kérdôív felvételét megelôzô hónapban

(N1=184, N2=513)

26
 40 felett
20-39-szer
10-19-szer
absztinensek
6 - 9-szer
kipróbálók
3 - 5-ször
1 - 2-szer
egyszer sem

0 20 40 60 80
%

III. A mentálhigiéné megközelítési lehetőségei

27
 Történeti modellek

Amikor a mentálhigiéné fejlôdésének néhány fontosabb történeti szakaszát

számbavesszük, voltaképpen olyan elméleti és gyakorlati modelleket mutatunk be, melyek
mindegyike alkalmas keretet kínál a lelki egészségvédelem fogalmának és lehetséges
tennivalóinak értelmezéséhez. Hiba lenne ezek bármelyikét a mentálhigiéné „legkorszerűbb"
fölfogásaként értékelni. Ilyen ítéletnél fontosabb a választás, hogy a szakemberek (és a
laikusok) találják meg azt a személyiségükkel, fölkészültségükkel és lehetôségeikkel
leginkább összeillô szemléleti és gyakorlati keretet, melyen keresztül saját mentálhigiénés
aktivitásukat a lehetô legteljesebben képesek értelmezni.
A század elején Amerikában az elme-egészségügyi problémák megelôzésének és
mérséklésének igényével, mozgalomként alakult meg az elsô mentálhigiénés szövetség.
Alapítója Clifford Beers üzletember, aki betegként maga is éveket töltött elmekórházban. (28)
Akkor szerzett keserű tapasztalatai indították a mentálhigiénés mozgalom megalapítására, arra
a meggyôzôdésre, hogy az embereket meg kell menteni a beteggé válástól, az elmekórházak
nyomasztó valóságától. E korai mentálhigiénés mozgalom nemcsak indíttatása, hanem
alapelvei miatt is elsôsorban morális gesztus volt. Erôteljesen hirdette a mértékletesség, a
szolidaritás, a felelôsség, az önkorlátozás és a műveltség értékeit, feltételezve, hogy az
iskolázottsággal, az erkölcsös életvezetéssel a pszichiátriai problémák megelôzhetôek,
mérsékelhetôek. E korabeli meggyôzôdés bizonyára azért is alakult ki, mert az akkori

28
pszichiátriai betegek zöme az alkoholfogyasztás, illetve a szifilisz szövôdményeivel került
kórházba. A Clifford Beers alapította mozgalom jelentôs hatást gyakorolt a pszichiátriai
ellátás humanizálódására, sôt szerepe volt az amerikai alkoholtilalom meghirdetésében is.
A mentálhigiénés gondolkodás történetének következô fejezete a tudományos
pszichiátria (ki)fejlôdéséhez köthetô. A mentálhigiéné genetikai alapú megközelítése a
pszichiátriai betegségek örökléses hátterét próbálta föltárni. A genetikusok egyebek mellett az
egészséges nemzés elôsegítésével, genetikai tanácsadásokkal és genetikai szűrôprogramok
bevezetésével igyekeztek hozzájárulni a lelki egészségvédelem ügyéhez. A genetika
tudományának ismeretanyaga sajnos emberellenes intézkedések bevezetéséhez is ürügyül
szolgált. A húszas-harmincas évek pszichiátriai betegeinek tömegeit - az "egészséges
többséget" védendô - az Egyesült Államokban sterilizálták, Németországban pedig
megsemmisítették.
A genetikai megközelítés kifejlôdésével egyidôben indult virágzásnak a lelki
betegségek értelmezését és kezelését teljesen új alapokra helyezô irányzat, a pszichoanalízis.
A mélylélektani eljárások a tudattalan lelki folyamatok föltárása, tudatosítása révén fejtik ki
terápiás hatásukat. E különbözô módszerek nemcsak beteg, hanem egészséges embereken is
alkalmazhatóak. Az analitikusok szerint a pszichoanalízis annál inkább hozzájárul a közösség
lelki egészségének fejlesztéséhez, minél több ember veti alá magát analízisnek. Elvileg ez tág
perspektíva, viszont a kiképzett terapeuták száma viszonylag alacsony, a föltáró kezelés pedig
elhúzódó és meglehetősen költséges, így csupán kevés kliens számára hozzáférhetô. Ezért a
pszichoanalízis elsôsorban nem a kliensek analizálásával, hanem a segítô hivatású
szakemberek szemléletének alakításával járult hozzá a mentálhigiéné konceptualizálódásához,
fejlôdéséhez. A pszichoanalízis, illetve a mélylélektan alapfogalmai napjainkra a
legkülönbözőbb segítő hivatású szakemberek általános és szakmai műveltségének része lett.
Akárcsak a pszichoanalízis, a századunk negyvenes-ötvenes éveiben kibontakozó
szociálpszichiátriai irányzat is mélyrehatóan megújította a mentálhigiéné értelmezésének, a
lelki egészségvédelem napi gyakorlatának távlatait. A szociálpszichiátria az individuális és
csoportszintű lelki jelenségeket egyaránt a társas kapcsolatok kontextusában értelmezi és
annak keretében igyekszik befolyásolni. Megelőzési és kezelési stratégiája, módszerei is
elsôsorban csoportokra irányulnak, családokra, beteg-, kortárs-, szomszédsági- és foglalkozási
csoportokra, szubkulturális-, illetve lakóhelyi közösségekre etc. Az elsôsorban a
(szervezet)szociológia, a társadalomlélektan, a kultúrantropológia, a humán etológia és humán
ökológia ismereteit integráló szociálpszichiátria a társadalmi folyamatok értelmezésének és

29
befolyásolásának olyan elméleti és módszertani keretét alkotta meg, amely a pszichiátria,
illetve a hagyományos egészségügy problémáin és jelenségkörein kívül eső történésekre is jól
alkalmazhatónak bizonyult. Ezzel valójában a pszichiátria azon törekvését hitelesítette, hogy
az közreműködjék a társadalmi folyamatok elemzésében és tervezésében. Ugyanakkor -
mintegy a pszichiátriát társadalmasítva és demokratizálva - felhívta a figyelmet a laikus segítô
és önsegítô csoportok működésének kiemelkedô fontosságára a lelki egészségvédelem
folyamatában. Érthetô módon a hetvenes évekre (a nyugati demokráciákban) a
szociálpszichiátria komoly befolyásra tett szert a pszichiátrián és általában az egészségügyön
belül, sôt álláspontját még az államok különbözô döntéshozatali fórumain is hatékonyan tudta
képviselni. Másfelől annak elismerésével, hogy a lelki egészség és betegség határvonalai
gyakran igen elmosódottak, a szociálpszichiátria az azt megelôzônél jóval szűkebbre vonta a
hagyományos pszichiátria és egészségügy illetékességi határait. Így jelentôsen hozzájárult a
magát az elmebetegség tényét is megkérdôjelezô, sôt tagadó antipszichiátriai irányzatok
kifejlődéséhez.
A mentálhigiéné (fogalom)értelmezésének újabb, utóbbi évtizedekben kifejlôdött
modellje a lelki egészségi problémák ártalom-redukciós megközelítése. Az irányzat alapja az
a tapasztalat, hogy bizonyos mentálhigiénés problémák kiküszöbölésére, definitív
megoldására viszonylag kis esély kínálkozik. Különösen így van ez olyankor, mikor a
probléma-hordozók valóságkontrollja, illetve problématudata legfeljebb részleges, így az adott
személy a helyzet megváltoztatására, illetve megoldására nem, vagy csak kevéssé motivált.
(Gyakran tapasztalhatjuk ezt szenvedélybetegeknél, például az alkoholfüggők csupán töredéke
ismeri el dependenciáját.) Ezért a rendelkezésre álló prevenciós és terápiás erôforrásokat és
eszköztárat a várható hátrányok és szövôdmények minimalizálására, a probléma
újratermelôdésének megakadályozására célszerű összpontosítani. Az ártalomcsökkentô
mentálhigiénés stratégia közismert modell-intézményei az úgynevezett methadon
ambulanciák, ahol az ópiátfüggô betegeket maga a terápiás rezsim látja el kábítószerrel és a
fogyasztásukhoz szükséges eszközökkel, például fecskendôkkel, injekciós tűkkel, kötszerrel
etc. Ilymódon a beteg droghasználata keretek között tartható, illetve ellenôrizhetô, csökken a
különbözô fertôzéses és baleseti szövôdmények, valamint a bűnelkövetés, a végleges
marginalizáció kockázata. Mindeközben a szakemberek és a betegek, kliensek között tartós
bizalmi kapcsolat fejlődhet ki, amely a késôbbiekben már a tényleges gyógyuláshoz is
elvezethet. Fontos tehát, hogy az ártalomredukció elvére épülő intézetek sem mondanak le a
kliens problémáinak érdemi befolyásolásáról, megoldásáról! A különböző ártalomcsökkentő

30
prevenciós és intervenciós, illetve terápiás programok nagyon változatosak. Kezdve a
gumióvszerek forgalmasabb közösségi terekben (szórakozóhelyek, pályaudvarok, illemhelyek,
stb.) való hozzáférhetővé tételétől a metadon klinikákig, tűcsere programokig. Létezik olyan
drogprevenciós propaganda is, amely nem direkt módon tiltja a droghasználatot, hanem
például azt tudatosítja, hogy milyen következményei lehetnek, ha intoxikált állapotban lévô
személy gépjárművet vezet, vagy az úttest mentén gyalogosan közlekedik.
A mentálhigiéné érték-, illetve nevelésközpontú fölfogása, az úgynevezett pozitív
mentálhigiéné kifejlôdésére ösztönzôleg hatott az "egészség" fogalmának újraértelmezése. A
korrekció lényege az a felismerés volt, hogy a (lelki) egészség és a (lelki) betegség nem
komplementer kategóriák. Egyikük hiánya nem föltételezi a másik meglétét. Az egészséghez
vezetô tényezôk nem azonosak a betegséget kiváltó ágensekkel. A betegség és tünetei hiányán
túlmenôen az egészség állapota olyan proszociális értékeket és magatartásformákat is magába
foglal, mint például az öröm átélésének képessége, a segítôkészség, a szeretet, az empátia, a
hatékony problémamegoldás, a kreativitás, az életigenlô magatartás, az alkalmazkodó
képesség etc. Fontos az értékhierarchia, vagyis, hogy maga a (lelki) egészség hol helyezkedik
el az adott személy saját értékrendszerében. A pozitív mentálhigiénés megközelítés, mint
markáns primer prevenciós irányzat elsôsorban nem a konkrét mentálhigiénés problémákra
összpontosít. Inkább azokra az értékekre, készségekre és magatartásmódokra, amelyek a lelki
egészség kifejlôdéséhez hozzájárulhatnak. Hiszen az egészség kultúrája is elsajátítható, az
önművelés, az önfejlôdés, illetve általában a nevelési folyamat szerves részévé válhat. Az
irányzat nagymértékben támaszkodik a humanisztikus (személyközpontú) pszichológiai iskola
bôséges elméleti és tapasztalati anyagára, gyakorlatában széleskörűen megjelennek a
különbözô személyiségfejlesztô eljárások, a készség- és önismeretfejlesztô csoportok, a
kommunikációs- és érzékenyítô tréningek, encounter- és T csoportok, szerepjátékok,
helyzetgyakorlatok, konfliktuskezelô eljárások etc. Az alkalmazott módszerek (fôleg a fejlett
nyugati országokban) a lakosság széles csoportjai számára is hozzáférhetôek, különösen pedig
a korszerű nevelési elveket valló iskolákban lelnek otthonra.
A közösségi mentálhigiénés (community mental health) szolgáltatások hálózata a
hatvanas évek végétôl kezdett kiépülni a legfejlettebb ipari államokban. (23) A cél az volt,
hogy a preventív pszichiátriai ellátás súlypontja a lakosságközeli extramurális (azaz "falakon
kívüli") szolgáltatásokra, például a gondozó intézetekre helyezôdjék át, ezáltal az
egészségvédelmi programok kerüljenek közelebb az azokat igénybevevô populációhoz. Ettôl
remélték a szükségletek hatékonyabb kielégítését. A közösségi mentálhigiénés

31
kezdeményezések iránti további elvárás volt, hogy azok kedvezően alakítsák a lakosság érték-
és attitűd- rendszerét, járuljanak hozzá a pszichológiai és egészségvédelmi ismeretek
fejlôdéséhez. A programok nem rekedtek meg a pszichiátriai gondozó hálózat kiépítésének
szintjén. (Sôt több országban is éppen e ponton szenvedtek késedelmet.) Ugyanakkor a
közösség ellátásába számos laikus, illetve hivatásos csoport, szervezet, intézmény is
bekapcsolódott, amelyek széles hálózattá fejlôdtek. E kezdeményezések célcsoportjai,
célkitűzései és módszerei nagyon változatos képet mutatnak. (A tanácsadások legkülönbözôbb
formái, sürgôsségi szolgálatok, klubok, életformaműhelyek, utcai megkeresô programok,
teaházak etc.) Az elmúlt évtizedekben a "szervezett támogatások" kiterjedt halmaza és
jelentôs aktivitása az igénybevevôk tömegeinek nyújtott támogatást problémáik
megoldásához. További igen fontos hozadék, hogy a különbözô szolgálatok jelentôs
mértékben hatnak a lakosság érték- és attitűd-rendszerére, a pszichológiai kultúra szintjére. Ez
azt is eredményezheti, hogy a pszichiátriai betegségeket, illetve betegeket sújtó negatív
beállítódás és stigmatizáció mérséklôdhet. A közösségi mentálhigiéné közösségi jellegű azért
is, mert a különbözô szolgálatok, szolgáltatások programjai is döntôen meglévő közösségekre,
családi, életkori, foglalkozási, lakóhelyi, szubkulturális, munkahelyi etc. csoportokra
irányulnak.
A mentális zavarok megelôzésének, pontosabban a mentális egészség fejlesztésének
legújabb és talán legátfogóbb modellje a Mental Health Promotion. (Részletesebben lásd az
V. fejezetben!) Paradigmája, hogy a mentális betegségben szenvedôk megbélyegzése és
diszkriminációja maga is hozzájárul e problémák fönntartásához. A legtöbb ember ugyanis
jóval megértôbb a szomatikus betegek és betegségek iránt, a testi betegség gyakran még
növeli is a környezet általi elfogadottságot. Éppen ezért a Mental Health Promotion egyik
alapvetô célkitűzése a mentális problémákkal együttjáró következmények minimalizálása. Ez
a gyakorlatban azt jelenti, hogy olyan társadalmi környezetet próbálnak kialakítani, amely
lehetôségeket teremt a különbözô lélektani problémákkal való megbirkózáshoz, mielôtt még
azok lelki betegséggé fejlôdnének. A toleráns, kellô pszichológiai ismeretekkel rendelkező
társas környezetben a betegek hamarabb tünetmentessé válnak, a krónikus betegek szociális
integrációja teljesebb, így teljesebben megtudnak felelni az irántuk támasztott
szerepelvárásoknak. A Mental Health Promotion az értékközpontú, toleráns és támogató
társas környezet kifejlôdését elôsegítô hosszútávú, interdiszciplináris stratégia, melynek
nyomán bôvülnek a lakosság mentális egészséggel kapcsolatos ismeretei, továbbá
megváltozik a népesség viszonyulása a mentális betegségek és betegek iránt. Ennek

32
következtében várhatóan csökken a mentális zavarok elôfordulásának gyakorisága, az emberi
kapcsolatokban - hátrányos következmények nélkül - kifejezhetôbbé válnak az érzelmek, a
hétköznapi cselekvés valódi motívumai. Hatékonyabban oldódnak meg a már kialakult
problémák, nem, vagy csak kisebb mértékben súlyosbodnak a már kifejlôdött mentális
betegségi állapotok. Javul a lelki problémákkal küzdő emberek életminôsége és a lehetô
legteljesebb mértékben fönnmarad a krónikus betegek szociális integrációja. Az
egészségmegôrzés és fejlesztés stratégiája tehát elsôsorban nem a különbözô egészségkárosító
hatások kiküszöbölésére irányul. Fogalmi rendszerében sincs középponti szerepe a
betegségnek, illetve a betegséghez vezetô noxáknak. Sokkal inkább egy kívánatos állapot
folyamatos kifejlesztését jelenti, olyan értékrendszer alapján, amelyben a korszerűen
értelmezett egészség fogalomnak fontos szerepe van. Az lelki egészségmegôrzô és fejlesztô
programok minden olyan lakossági és intézményes kezdeményezést támogatnak és
összehangolnak, amelyekben az egészség értékként tükrözôdik. E sokoldalú munkában fontos
szerepe van a különféle lakossági segítô és önsegítô csoportoknak és a médiának, amelyek
meghatározott stratégia mentén segítik a családi és iskolai szocializációs folyamatokat,
népszerűsítik a rendszeres mozgás, az egészséges táplálkozás, a drogmentes életmód értékeit.
Az ilyen szerteágazó fejlesztô munka egyik legfontosabb csatornája az írott és elektronikus
sajtó. Azon keresztül a népesség tekintélyes hányada elérhetô, a tudatosítani kívánt
információk rendszeres megjelenése biztosítható. Sajátos eszközeivel a média érzelmileg
hangsúlyos üzenetek közvetítésére is alkalmas. Sajnos a tömegkommunikáció tekintélyes
hányadának tevékenysége a mentálhigiénés hatások szempontjából inkább negatívan ítélhetô
meg. (Részletesebben lásd az V. fejezetben!)
A mentálhigiéné történeti modelljeinek vázlatos áttekintése is mutatja, hogy a lelki
egészség védelmére, fönntartására, illetve fejlesztésére használatos legkülönbözőbb
irányzatok, különösen az ártalom-redukciós, pozitivista, közösségi és health promotion
megközelítések számos rokon vonást mutatnak.

Közösségi Támogató Hálózat

A különbözô humán problémák az élettel természetszerűen, velejáróan alakulnak ki.

Caplan (12) az úgynevezett Social Supportiv Network, azaz Társas Támogató Hálózat
rendszerébe foglalta össze mindazokat a humán erôforrásokat, támogatási lehetôségeket,

33
amelyek segíthetik az embereket problémáik megoldásában és megelôzésében. A támogatások
különbözô formái összefüggô, szakadatlanul "működô" rendszert, hálózatot, valóságos "élô
szervezetet" alkotnak. Valamely személy minél inkább integrálódik e hálózatba, annál inkább
védettnek tekinthető, annál inkább számíthat arra, hogy segítséget kap, ha bajba jut. Másfelől,
annál nagyobb a valószínűsége, hogy maga is segíteni tud másokon.
A spontán támogatások nem szervezettek, hanem hagyományokból, normákból,
szokásokból, a "másik" ember sorsa iránti egyéni érdeklôdésből, spontán segítôkészségből
fakadnak. Az emberi problémák legnagyobb hányada bizonyára nem a különböző hivatásos
segítő intézmények keretében oldódik meg, a mentálhigiénés zavarok megelôzése és
befolyásolása döntôen a spontán közösségi , illetve interperszonális kapcsolatok minôségén
múlik. A közösségi létezés, az együttélés spontán, természetes formái, keretei és folyamatai -
ha szabadon kifejeződhetnek - kiapadhatatlan erôforrásul szolgálhatnak az egyének és
közösségek túléléséhez, boldogulásához. A spontán megnyilvánuló támogatások
hatékonyságának záloga éppen az, hogy nem megtervezettek. Belsô késztetéseken,
személyességen, szereteten és szolidaritáson alapulnak és mindenekelôtt hitelesek. Régebbi
korok viszonylag egyszerűbb szerkezetű, átláthatóbb társadalmaiban a lehetséges és létezô
problémák jelentôs része mérséklődött, kiküszöbölődött anélkül, hogy azok megoldásához
hivatásos, intézményes erőforrásokat kellett volna életre hívni. Utóbbiak kifejlesztését Caplan
szerint - mintegy ellensúlyozásként - épp a hagyományos spontán támogatások hálózatának
sorvadása követelte ki.
A spontán támogatások egyébiránt két alaptípusba sorolhatók. A csoportos formák
szervezô elve az összetartozás vérségi kapcsolatokból, hasonló életkörülményekbôl és
kölcsönös rokonszenvbôl fakadó érzése, amely rendkívül erôs kötelékekkel fűzi össze e
csoportok tagjait. Különösen kiemelendô a család, mint társadalmi alapintézmény támogató
potenciálja. Ugyancsak itt említendôk a különbözô kortárs-, szomszédsági-, munkahelyi- és
foglalkozási csoportok, a baráti és rokonsági kapcsolatok. Minél inkább beágyazódik egy
személy az e csoportok alkotta kapcsolati hálózatba, szomatikus és lelki egészségét annál
valószínűbben képes lesz megvédeni. A szociális integráció alacsony foka a vulnerabilitás
magas fokával jár együtt. Ebben az összefüggésben is értelmezhetôek olyan jelenségek, mint
például a válások magas aránya, az alacsony születésszám, a lakótelepek elidegenedett
légköre, a munkanélküliség, stb.
Az individuális spontán támogatások "informális gondviselôk" tevékenységén
keresztül valósulnak meg. Az informális gondviselők nem segítô hivatásúak, egyéni

34
érdeklôdésük, jó kapcsolatteremtô készségük, saját élettapasztalataik nyomán mégis segíteni
képesek másokon. Van néhány olyan foglalkozás, vagy közösségi pozíció, melyhez e
gondviselôi szerep hagyományosan köthetô.
A hatvanas években a tanyavilágban még működött a lovaspostai szolgálat, amely - jóllehet nem
tudatosan - többféle mentálhigiénés funkciót is betöltött. Lovas postás enyhe testi fogyatékos személy is lehetett,
akinek alkalmazása önmagában rehabilitációs, reintegrációs "program" volt. A szolgálat működésének
rendszeressége, a lovas postással való találkozás ismétlôdô rituáléja (általában kevés borral, gyümölccsel
kínálták) a tanyai lakosság számára kiszámíthatóságot, stabilitást jelentett. Ehhez társult még a hírvivô
(információs) funkció, a lovas postás beszámolói révén a tanyák "közelebb" kerültek egymáshoz, illetve a
városhoz. Végül de nem utolsósorban a lovas postással való találkozás a kölcsönös figyelem és érdeklődés
személyes légkörében zajlott, s ezzel alapvető lelki szükségleteket is kielégített. Az egykori külterületi
postaszolgálat fontos mentálhigiénés szerepe mégjobban előtűnik a mai valóság lehangoló visszfényében. Ha
fölidézzük az országutak melletti sablon postaládák körül manapság esôben, hóban nyugdíjukra várakozó idôs
tanyai emberek látványát!
Az informális gondviselôket egyébként "mindenesekre" és "specialistákra" oszthatjuk
aszerint, hogy segítô, támogató képességük általában az élet dolgaiban, vagy inkább csak
bizonyos problémák kapcsán nyilvánul meg. Az elôbbieket bizonyos bölcsesség és komoly
élettapasztalat jellemzi, az élet legtöbb fontos kérdéshez hozzá tudnak szólni, a legtöbb
helyzet megoldására van valami hasznosítható ötletük. Utóbbiak, a "specialisták" többnyire
azokban a nehéz élethelyzetekben tudnak hatékony támogatást nyújtani, melyeket maguk is
átéltek, megszenvedtek. Segítô képességük tehát elsôsorban a saját élményeikbôl származó
tapasztaláson alapul. Hatékonyságuk záloga jó empátiás készségük, a bajbajutottal való
azonosulásuk és hitelességük. Több tudományos közlemény is felhívja a figyelmet arra, hogy
az informális gondviselôktôl kapható támogatás sokszor hasznosabb, mint az a segítség,
amelyet hivatásos szakemberek, illetve intézmények nyújtanak. (Például a megözvegyülés
utáni elhúzódó gyászreakciókban, vagy párkapcsolati, válási krízishelyzetekben.)
A szervezett támogatások kinyilvánítottan a másokon való segítés szándékával jönnek
létre, működésük meghatározott szervezeti keretek között zajlik. Két nagy csoportjuk
különíthetô el. A nem hivatásos szervezett támogatások hálózatát lakossági csoportok
alkotják, tagjaik olyan nem hivatásos, azaz laikus segítôk, akik munkájukért nem kapnak
fizetést, azt általában saját foglalkozásuk gyakorlása mellett, szabadidejükben látják el. E
támogatásokon belül önkéntes, illetve kölcsönös segítő (önsegítő) csoportok különíthetők el.
Önkéntes segítő csoportok azok a szervezôdések, melyek rajtuk kívüli személyeknek,
csoportoknak nyújtanak támogatást. Közkeletű kifejezéssel a "civil szféra" legkülönbözôbb
szervezetei tartoznak ide. Hazánkban a rendszerváltozás kezdetén hálózatuk kiépülése

35
fölgyorsult, de a viszonylag gyors terjedés ellenére e szervezôdések a kívánatosnál még
mindig kevésbé involválják társadalmunkat. Feladatuk, módszereik, összetételük, aktivitásuk,
normáik, értékeik, segítô potenciáljuk szerint a támogató csoportok oly sokfélék, hogy e
kiadvány keretein belül bemutatásuk meg sem kísérelhetô. Csupán néhány olyan szempont
fölvillantása lehetséges, amelyek kutatása, vizsgálata sok hasznos információt nyújthat e
csoportok működésérôl. (Ilyen vizsgálódás önmagában szép mentálhigiénés feladat!)
Tanulmányozható például a csoport megszervezôdésének folyamata, a segítô munka
vállalásának belsô motivációs bázisa. A segítő szerep vállalásában sokszor az öngyógyítás
szándéka fejeződik ki, mások támogatása a segítő különböző érzelmi problémáinak
elaborációjára, vagy éppen elfojtására is lehetőségeket kínál. (Ezt illetően részletesebben lásd
a VI. fejezetet!) Vizsgálni lehet a laikus és professzionális segítő szervezetek, szolgálatok
kapcsolatrendszerét, például együttműködésük, vagy rivalizálásuk szempontjaiból. Sok
tanulmány foglalkozik a laikus segítô csoportok intézményesedési folyamataival, illetve e
tendencia segítô munkára kifejtett hatásaival. Elemezhetők továbbá a csoportok belsô képzési,
továbbképzési folyamatai, a professzionalizálódás lehetôségei etc.
A kölcsönös segítô csoportokat más néven önsegítô csoportoknak nevezzük. Az
önsegítés társadalomszervező elvének jelentôségére - az addig uralkodó szociáldarwinista
felfogást tagadva - a század elején Kropotkin (40) hívta föl a figyelmet. Értelmezése szerint a
társadalom fejlôdésének alapját a szolidaritás és a kölcsönös segítés értékei jelentik. Az
önsegítô mozgalmak elsôsorban a plurális társadalmak jellemzô lakossági szervezôdései.
Elterjedésük a szellemi és anyagi javak egyenlôtlen eloszlását fenntartó hatalommal szembeni
polgári ellenállás gesztusaként is értelmezhető. Szokványosan ilyen hatalmi tényezô a
paternalista berendezkedésű egészségügy is, amely a szakértelemre hivatkozva kisajátítja az
egyéni sorsok feletti rendelkezés jogát, klienseit infantilizálja, függôségi helyzetben tartja. Az
önsegítô csoportok legfôbb jellemzôje e gyakorlat tagadása, a szakértelem, a pénz és az
erôszak képében és eszközeivel fellépő hatalom (és hatalomvágy) kiküszöbölése az emberi
problémák megoldásának folyamatából. Az önsegítő csoportok fôbb jellemzôi:
- a tagok hasonló életkora és problémái,
- többnyire kiscsoportnyi méret,
- közös célok, valamint
- a kölcsönös segítségnyújtás és szolidaritás, mint a működés paradigmája.
A csoportok normái, szabályozói átláthatóak, világosak és általában elég szigorúak.
További jellegzetesség, hogy az önsegítő csoportok életében általában nagy szerepe van a

36
transzcendenciának, a csoport tagjai egyedül istennek, illetve egy fölöttük álló "erőnek"
rendelik alá magukat. (A Névtelen Alkoholisták 12 pontját lásd a Mellékletben!) Dependens
csoporttagok függôségi állapota ezzel mintegy szublimálódik. Bizonyára ezzel is összefügg,
hogy az elsô önsegítô csoportokat alkoholbetegek alapították. Az elmúlt évtizedekben igen
elterjedt önsegítô mozgalmak a különböző csoportok céljai és értékei szerint tipizálhatók.
A csoport céljai szerint Telkes (61) családi, pszichológiai problémák, illetve testi
betegségek gyógyítására szerveződő önsegítő csoportokat tart elkülöníthetőnek. Katz és
Bender (33) ugyancsak a célok szerint terápiás, önmegvalósító, alternatív életstílust elősegítő,
szociális reformot óhajtó, marginális csoportok szabadságfokát tágítani szándékozó, illetve
kevert csoportokat különböztet meg. Gerevich (22) a megvalósuló értékek alapján a
különböző szerveződéseket értékteremtő és értékmentő csoportokra osztja. Caplan a célok
szerint mindenes (például egy életformaműhely) és specialista (például Névtelen Alkoholista)
csoportokat különít el.
Az önsegítő csoportok az elmúlt évszázadban világszerte elterjedtek. Az USA-ban
mintegy 800.000 önsegítő (self-help) csoportot tartanak nyilván. Franciaországban évente
többezer új szerveződés alakul, Németországban folyamatosan mintegy félszázezer a működő
csoportok száma. Az elmúlt évtizedben hazánkban is alakultak szervezetek, például
alkoholbetegek, kábítószeresek, újabban pedig rákbetegek, cukorbetegek, vesebetegek
önsegítô csoportjai. A tapasztalatok szerint többnyire a problémamegoldás professzionális
lehetôségeit elérô, sok tekintetben pedig meghaladó hatásfokkal működnek.
A szervezett támogatások hivatásos szervezett formái közé tartozó intézményekben a
szakemberek hivatásszerűen, meghatározott foglalkozási szabályok szerint, javadalmazásért
látják el feladatukat. E hálózatba a segítô hivatásokat, professzionális humán szolgálatokat
soroljuk. (A nevelés- és oktatásügy, egészségügy, közművelôdés, közigazgatás, szociális
ellátás, közbiztonság, érdekvédelem, igazságszolgáltatás intézményei.) A lakossági elvárások
jelentôs része szokványosan a hivatásos segítô szolgálatok felé irányul. Ezért azok kapacitása
szinte mindig alatta marad a szolgáltatásaikat igénybevevôk elvárásainak. A rendelkezésükre
álló anyagi és szellemi erôforrások általában még a fejlett államokban is elmaradnak a
kívánalmaktól. A professzionális segítő intézmények és intézményrendszerek hálózatának
kialakulása a spontán támogató hálózat sorvadására születő közösségi válaszként is
értelmezhetô.
Az elmúlt évtizedekben szinte folyamatosan górcsô alá vonták a professzionális segítô
intézmények működését. Széleskörűen elterjedt az intézménykritikai irányzat, amely a

37
hivatásos segítő szolgálatokkal kapcsolatban elsôsorban két problématípusra hívja föl a
figyelmet. Az egyik az intézmények, különösen a korrekciós intézmények hatalmi helyzetével
függ össze. (Néhány évtizeddel ezelôtt az úgynevezett totális intézmények egyik típusaként a
pszichiátriai kórházakat jelölték meg.) Az ilyen rezsimek működésének lényegi eleme
klienseik korlátozása és kiskorúsítása, autonómiájuk beszűkítése. Ennek tartós fennállása
sajátos pszichológiai tünetcsoport kifejlődését segíti elő, amelyet hospitalizációs
szindrómának nevezünk. Jellegzetessége, hogy lecsökken a betegek (kliensek, rabok)
kommunikációja, elhúzódóakká, a külvilág iránt érdektelenné válnak, jövőképük és
kezdeményezőképességük beszűkül, érzelmi elsivárosodásuk alakulhat ki. Az
intézménykritikai megközelítések másik markáns vizsgálódási területe a kliensek és a
hivatásos segítôk közötti kapcsolat kommunikációs és érzelmi sajátosságait elemzi. E
vonatkozásban talán a legnagyobb veszély a kliens és a segítô közötti kapcsolat
elidegenedése. Az intézmény iránti irreális elvárások, a gyakran lélekölô munka, a segítôk
tartós elégtelenségi érzése, az egészségtelenül nagy ügyfélforgalom, a segítôk mentálhigiénés
karbantartásának elmaradása etc. következtében gyakran kialakul az olyan munkalégkör,
melyben a személyzet a támogatásra szoruló ügyfeleket mintegy tárgyként kezeli, igyekszik
ôket távol tartani az intézménytôl, megjelenésüket ellenséges gesztusként értékeli. Ilyen
viszonyok közepette természetesen éppen a segítés lényegi sajátja, a személyességre épülô
kapcsolat veszik ki a segítés folyamatából, s ez a segítôre és a kliensre újabb és újabb érzelmi
terheket ró. (Részletesebben lásd a VI. fejezetben!)
A professzionális segítô szolgálatok természetesen - többek között az
intézménykritikai megközelítés tapasztalatainak földolgozásával - megpróbálják kiküszöbölni
az ilyen útvesztőket. E próbálkozások sikerének záloga a segítô szolgáltatások
rendszerszemléletű működése. A rendszerszemlélet nemcsak tükrözôdik a modern
mentálhigiénében, hanem annak immanens sajátja. Az emberi problémák nem bonthatók szét
a humán szolgáltatások különbözô szakirányai szerint. Így a lelki egészségvédelem, s az annak
stratégiai lényegét alkotó primer prevenció is csak a különbözô megközelítések, módszerek
koordinálásával lehet hatékony. Napjainkra ezért az interdiszciplinaritás elve a
professzionális humán segítô szolgálatok hatékonyságáról vallott nézetek paradigmájává vált.
Fokozottan érvényes ez a lelki egészségvédelem területén, hiszen éppen a különbözô
mentálhigiénés problémák azok, melyek kizárólagos jelleggel egyetlen diszciplína
kompetenciakörébe sem sorolhatók. Az interdiszciplinaritás a mentálhigiéné napi gyakorlatát
is döntôen befolyásolja, integrálva a mentálhigiénés jelenségek különbözô nézôpontból

38
történô értelmezési kísérleteit, az eltérô fölfogások egyeztetését, a célok összehangolását,
valamint szoros együttműködést a prevenció napi gyakorlatában. Mindez az alkalmanként,
vagy rendszeresen együttműködô szakemberek interdiszciplináris team-munkájában valósul
meg. Olyan műhelyekben, amelyekben a mentálhigiénés problémák megelőzésében és
befolyásolásában egyaránt illetékesnek érezheti magát a pszichiáter (aki a családfô
alkoholizmusát kezeli), a pap (aki a feleség lelki vezetôje), a pedagógus (aki a gyermek
magatartászavarával szembesül nap mint nap), a szociális munkás (aki az idősebb testvérnek
próbál munkát találni). De említhető még a család válóperével foglalatoskodó jogász, vagy
éppenséggel a helyi lap szerkesztôje, akin nagymértékben múlik, hogy a közösség
tájékozódik-e a mentálhigiénés problémákkal való hatékony megbirkózás lehetôségeirôl.
A professzionális segítés interdiszciplináris távlatainak - kissé talán idealizált -
fölvillantása a szakmai mértéktartást sem teszi szükségtelenné. A hivatásos segítôk
intézményes lehetôségeinek összessége minden bizonnyal csak töredékét jelentheti egy
társadalom, vagy akár egy kisebb közösség teljes támogató potenciáljának. A társadalmi
támogató hálózat teherbíró és problémamegoldó képességének súlypontja bizonyosan a nem
hivatásos, illetve a spontán támogatások területére esik. A szakemberek számára tehát a
legnagyobb kihívást az jelentheti, hogy önkorlátozó - ha úgy tetszik: önkiteljesítô módon -
támogassák, elôsegítsék a spontán közösségek eme képességének kibontakozását.
A vallásfelekezetek támogató rendszereken belüli külön csoportba sorolását az
indokolja, hogy azok egyszerre mutatják a hivatásos és nem hivatásos szervezett támogatási
formák sajátosságait. Az egyházak hitéletükben és szociális küldetésük vállalásában
megnyilvánuló alaptevékenysége önmagában mentálhigiénés hatású. A gyülekezetben lévô
emberi kapcsolatok, a személyesség és az intimitás igénye mindenkiben él, annak
megvalósulása növeli a lelki problémákkal küzdô ember stabilitását. Ezáltal a vallásos ember
sohasem érzi teljesen elhagyatottnak magát, még akkor sem, ha egyébként gondjai vannak. Az
individuum ilymódon megélt lelki biztonságát a vallási közösséghez tartozók azonos
értékrendszere is növeli, elôsegítve a csoporton belüli nyílt, személyes jellegű
kommunikációt, az érzelmek spontán kifejezhetôségét. A liturgia, a rítusok, az ünnepek
ismétlôdô rendje lelki értelemben is kapaszkodót jelent, kiszámíthatóbbá teszi a jövôt, az
együtt átélt vallásos élmények és események fejlesztik a gyülekezeti közösség önazonosságát.
A vallásfelekezetekhez kapcsolódó segítô tevékenységben a lelkészek munkája a hivatásos, a
gyülekezeti tagok aktivitása pedig a nem hivatásos támogatások sajátosságait mutatja. Az
évezredes hagyományok, a "praxis", valamint az egyházak egész társadalmat átfogó

39
intézményrendszere, a hozzáférhetôség miatt a szervezett támogatások közül talán a
vallásfelekezetek segítô potenciálja a legnagyobb. A vallási közösséghez tartozás azonban
nemcsak a másokon való segítés lehetôségét nyújtja, hanem - más típusú társas
kapcsolatokhoz hasonlóan - a közösség tagjai számára direkt (lelki) egészségvédô hatása is
van.

IV. Programok a terepen

40
 A mentálhigiénés prevenció fogalma

Gerard Caplan (12) a különböző mentálhigiénés szolgáltatásokat elsôsorban

prevenció- és krízisközpontúan tanulmányozta. Primér prevenció, elsôdleges megelôzés az
olyan tevékenység, amely a mentális problémák kialakulása, azok betegséggé fejlôdése ellen
hat. A személyközi kapcsolatok fejlesztésével, a külsô feltételek alakításával legalább részben
kiküszöbölhetôk mindazon körülmények (illetve mérsékelhetô a hatásuk) amelyek a családi,
munkahelyi, iskolai, foglalkozási etc. csoportok tagjai számára stresszhelyzetet jelentenek. Az
elsôdleges megelôzés körébe tartozik a már kialakult krízisállapotok megoldásában nyújtott
segítség is, amely megakadályozza a konkrét betegségtünetek kifejlôdését.
(Krízisintervenció.) Mivel a társadalom egészében jelentkezô stresszek és krízisek terhei nem
egyenlô mértékben oszlanak meg a különbözô csoportok és személyek között, különös
figyelmet kell fordítani az úgynevezett rizikócsoportokra, azok tagjaira. A problémák
halmozódását tekintve fôleg az következô csoportok tekinthetôk ilyeneknek:
- izolálódó személyek, például csonka családban élôk, magányosok,
gyermeküket egyedül nevelôk, elváltak, özvegyek,
- nyugdíjba vonulók, nyugdíjasok,
- életkori krízisben, sajátos életszakaszban lévôk, például serdülôk,
házasulandók, gyermeket váró párok és különösen a nôk,
- egzisztenciális gondokkal küzdôk, például munkanélküliek, hajléktalanok,
- betegek és környezetük, például beteg gyermeket nevelô szülôk, betegek
hozzátartozói, testi (értelmi) fogyatékosok, leszázalékolt pszichiátriai betegek,
- szexuális zaklatásnak, erôszaknak kitett gyermekek (abused children) és nôk,

41
 - veszélyeztetett gyermekek, stb.
A pszichés, pszichoszociális problémákkal küzdô embereket a különbözô tanácsadó
szolgáltatások változatos hálózata segíti. Azok tevékenységén kívül még sokféle egyéb
módszer is az elsôdleges megelôzés szolgálatába állítható. Például az epidemiológiai
kutatások, a humán szolgáltatásokban dolgozó szakemberek képzése és továbbképzése, a
számukra szervezett mentálhigiénés konzultációs programok, a mentális betegségekkel és
megelôzésük lehetôségeivel kapcsolatos ismeretterjesztés, stb. Mindezek nyomán a lakossági
csoportok, illetve a szakemberek könnyebben föl tudják ismerni valódi problémáikat, azokkal
hatékonyabb meg tudnak birkózni.
A szekunder prevenció, másodlagos megelôzés művelésének legfontosabb célja, hogy
a betegek gyógykezelése minél rövidebb ideig tartson, tehát a lehetô legrövidebb idôt töltsék
el megszokott környezetüktôl távol, abból kiszakítva. (Lelki zavarok esetében viszonylag
gyorsabb eredménnyel kecsegtetnek a rövid, fokális technikák és általában a krízisközpontú
terápiás eljárások.) E cél elérését nagymértékben segíti a tünetek korai felismerése és a gyors
kezelésbe vétel. Egyebek mellett ezért is fejlesztendô a lakosság pszichológiai kultúrája,
hiszen a több ismerettel rendelkezô családtag, barát, szomszéd hamarabb képes felismerni a
zavarjeleket és azt is tudja, hogy az adott probléma megoldására hol nyílik lehetôség.
A tercier prevenció, harmadlagos megelôzés lényege a betegséggel együttjáró
hátrányok minimalizálása. A különbözô rehabilitációs, reszocializációs és reintegrációs
programok az optimálist lehetô leginkább megközelítô szomatikus, pszichés, illetve szociális
állapot elérésére, vagy fönntartására irányulnak.

Cselekvési irányok

A mentálhigiéné különbözô értelmezési lehetôségei, valamint a Közösségi Támogató

Hálózat modellje alapján jól körvonalazhatók azok a lehetséges elvi munkaprogramok,
melyekkel a mentálhigiénés szakemberek hozzájárulhatnak valamely közösség lelki egészségi
állapota fejlesztéséhez. A munkahely terepéhez köthetô programlehetôség új támogatási
forma megszervezése a segítô hivatású szakember intézményén belül. Ez egyaránt irányulhat a
kliensekre és a munkatársakra. Például az a pedagógus, aki valamilyen új diákcsoport
megalakulását ösztönzi, vagy továbbképzô programot szervez a tantestület számára,
voltaképpen ezt műveli. Az új támogatási forma irányulhat egyénekre és csoportokra,

42
szorítkozhat az ismeretek átadására és/vagy készségfejlesztésre. Gyakran ütköznek akadályba
azok, akik az intézményük megszokott keretein túlmutató kezdeményezéssel próbálkoznak.
Egy új program egyben új kultúrát is jelent, s nem biztos, hogy annak átvételében mindenki
egyformán érdekelt. Probléma lehet ilyenkor, hogy a "kínálat" megfelel-e a tényleges
igényeknek, szükségleteknek? Hogyan lehet fölkelteni a lehetséges közreműködôk, vagy
éppenséggel a célcsoportok érdeklôdését, motivációját? Ilyen és ezekhez hasonló kérdések a
legtöbb új kezdeményezés kapcsán megfogalmazódhatnak. Megválaszolásukhoz a
közreműködôk tapasztalata, illetve külsô konzultánsok véleményének mérlegelése egyaránt
segítséget nyújthat.
Valamely új támogató szolgálat intézményen kívül is megszerveződhet, ami lehet
bármilyen karitatív, kulturális, segítô, tanácsadó, konzultatív etc. kezdeményezés. Ezekhez is
támpontot nyújt a tényleges szükségletek fölmérése. Sok hivatásos segítô töri a fejét új
programokon, s nem veszi észre a helyi közösség spontán önszerveződési törekvéseit,
amelyek ha nem részesülnek kellő támogatásban, könnyen kudarcot vallhatnak.
Harmadik lehetôség egy már működô támogató szolgálatnak nyújtott konzultáció.
Ennek szemléletes példája az iskolapszichológus tevékenysége, föltéve, ha nem maga akarja
kezelni a diák magatartászavarát, hanem szakmai tanácsaival a pedagógust segíti hozzá a
probléma hatékony megoldásához. Különbözô lakossági csoportok is gyakran igénylik a
szakemberek véleményét, segítségét, a hivatásos segítô maga is fölajánlhat konzultációt
valamely intézményen kívüli közösségi program számára.
Végül egy negyedik szakmai cél lehet a spontán támogatási formák segítése is.
Bizonyos szempontból ez a legnehezebb, hiszen sokszor olyan hivatalos döntéseket kellene
megakadályoznia a mentálhigiénés szakembernek, amelyekben tényleges döntéshozói
illetékessége csekély, vagy egyáltalán nincsen. Másfelől viszont szinte korlátlan a spontán
közösségi törekvések iránt nyitott szakember cselekvési tere, hiszen az informális
gondviselôként létezô postásra, szomszédra, rokonra bármikor rámosolyoghat, lehet hozzájuk
néhány jó szava, s meghallgatni ôket elég türelme. E viszonyulásmód önmagában is
alkotóeleme a támogatások egész társadalmat átfogó rendszerének.

Programtervezés helyi közösségekben

43
 A mentálhigiénés szakemberek tevékenysége konkrét munkaprogramokban valósul
meg. Mivel azok kimenetele rendkívül sok tényezôtôl függ, különösen fontos a pontos
tervezés. (29) Napjainkra már sok tapasztalat halmozódott föl a programtervezésrôl, a
folyamatelemzésrôl, a kiértékelés lehetôségeirôl.
Minden közösségekre irányuló mentálhigiénés program elsô lépése az aktuális helyzet
felmérése. Adatok gyűjthetôk a munkanélküliségrôl, a drogfogyasztásról, a helyi morbiditási
és mortalitási jellemzôkrôl, a lakásviszonyokról, a kisebbségi csoportokról etc. A populáció
szükségleteinek becslését kérdôíves vizsgálatok, mélyinterjúk, fókuszcsoportok, adat- és
dokumentum elemzés segíthetik.
A következô teendô a helyi kezdeményezések számbavétele. Áttekinthető a helyi média
működése, listázhatók a prevenciós programok, a szervezett támogatások különbözô formái,
föltérképezhetôk a szakembereknek szóló továbbképzési lehetôségek, tanulmányozható az
önkormányzat szociálpolitikája etc. E tájékozódáson belül érdemes fokozott figyelmet
fordítani a helybeli intézményes támogatásokra. Vannak-e abban ellátási rések? Milyen az
elsôdleges, másodlagos és harmadlagos megelôzésre fordított szellemi és anyagi erôforrások
egymáshoz viszonyított aránya? Milyen a közösségben a hivatásos és laikus segítôk viszonya?
Megfelelô-e a szakember ellátottság?
Az alapos tájékozódás után következhet a lehetséges helyi távlatok, szükségletek
föltérképezése. Ez a mentálhigiénés programokat igénybevevôk és az azokat szolgáltatók
véleményének, elképzeléseinek megismerését jelenti. A széleskörű konzultációk nyomán
nyilvánvalóvá válik, hogy ôk hogyan látják a közösség lelki egészségének minôségét, a
tényleges szükségleteket, a szolgáltatások ésszerűsítésének lehetôségeit. Mindennek
érdekében föl kell keresni az igénybevevôket, az érdekképviseleteket, az önkéntes segítôket és
segítô csoportokat, a humán szolgálatok szakembereit. A konzultációk eredményeként
körvonalazódhat a helyi támogatók, szövetségesek azon köre, akikre a program
végrehajtásakor támaszkodhatunk. Jó ha e kör minél tágabb, kormányzati és önkormányzati
intézményeket és döntéshozókat, helyi médiát, szakszervezeteket, alapítványokat,
munkaadókat, magán kezdeményezéseket, szponzorokat, önkéntes segítô szervezeteket etc.
egyaránt involvál. Következô lépés a szükség esetén igénybe vehetô intervenciós lehetôségek
számbavétele. (Például egy iskolai program esetén lehetôség van-e iskolapszichológus
közreműködésére? Vagy egy karitatív kezdeményezés számíthat-e a helyi családsegítô
központra?) Nagyon fontos összetevő a stáb képzési lehetôségeinek feltérképezése. (Például ha
egy hosszabb távú program második évében válik aktuálissá egy speciális képzettséget igénylô

44
munka, már a tervezéskor tisztázni kell, hogy addigra valaki el tudja-e majd sajátítani a
szükséges ismereteket?)
Csak e hosszas elôkészítés után következhet a helyi célokban való megegyezés, majd
konszenzus a követendô stratégiát illetôen. Ennek fontosabb elemei: az információs stratégia
(szükségletbecslés, tájékoztatás), a fejlesztési stratégia (a prioritások meghatározása) és a stáb
stratégia (képzés, továbbképzés). A stáb stratégiájának lényege multidiszciplináris team
megszervezése. Külön feladat a rendszeres és hiteles információcsere módjának kialakítása a
program stábján belül, illetve a közreműködôk között. Nagyon fontos, hogy az azonos
célokért különbözô szolgálatokban dolgozó szakemberek és laikusok között megfelelô legyen
az információk áramlása, hiszen ez az összehangolt cselekvés alapvető feltétele.
Minden program folyamatos monitorizálást, folyamatelemzést igényel. Ez teremti meg
a lehetôségét a program kiértékelésének, továbbá a menet közben esetleg szükségessé váló
módosításoknak. A mentálhigiénés programok korrekt kiértékelése a számos és gyakran
nehezebben objektiválható változó miatt elég nehéz. Vizsgálni szokták, hogy a választott
program valódi szükségleteket elégít-e ki? A bevezetett szolgáltatás arányos-e a tényleges
szükségletekhez? További szempontok a hozzáférhetôség, a hatékonyság és a közösség,
illetve a célcsoport általi elfogadottság.

Hatékonyság, kiértékelés

A mentálhigiénés törekvések, konkrét programok hatékonyságának megítélése nem

könnyű feladat. A mentális egészség, illetve betegség sokféle összetevő eredményeképpen
fejlődik ki, a mentálhigiénés programok önmaguk is egyszerre több síkon hatnak, a különböző
célcsoportokra azokon kívül számos egyéb tényező is befolyást gyakorol. Ezért a
mentálhigiénés következményekért felelős változók meghatározása és vizsgálata nehéz. A
tényleges hatékonyság megítélését az egészségfejlesztés és a betegség-megelőzés módszerei
közötti kölcsönhatások is nehezítik. További szempont, hogy az egészségfejlesztő programok
elsősorban nem a különböző mentális betegségek megelőzésére irányulnak, de ilyen
következményük is lehet. Másfelől a direkt prevenció egyben a közösség egészségi
állapotának fejlődését is maga után vonhatja. A különböző elemzések arra utalnak, hogy a
sikeresnek bizonyult kezdeményezések néhány általános közös vonással rendelkeznek. Az
egyik ilyen sajátosság, hogy a hatékony programok sikeresen involválják a különböző

45
lakossági csoportokat, például a szülőket, a pedagógusokat, illetve a családokat. Az is
valószínűnek tűnik, hogy a folyamatosan működés hatékonyabb, mint az egyszeri, inkább
alkalmi jellegű kampányok. Végül, de nem utolsósorban különböző módszerek együttes,
párhuzamos alkalmazása általában eredményesebb, mintha a program csupán egyetlen
eljáráson alapul.
A különböző mentálhigiénés programok hatékonyságának tanulmányozása néhány
további következtetés levonására is feljogosít. Úgy tűnik, hogy az alábbi módszerek
alkalmazása mindenképpen ajánlható.
• A szociális kapcsolatok támogatása, például a szociális jártasság fejlesztése asszertivitást
erősítő, továbbá kommunikációt fejlesztő tréningek révén.
• A problémamegoldó képességek fejlesztése, például különböző kognitív módszerekkel,
szülőcsoportokkal, helyzetgyakorlatokkal.
• A szociális támogatások szélesítése, a kívánatos szociális változások serkentése, például
családlátogatásokkal, szülők, özvegyek, gyászolók segítése révén.
• Közösségi aktivitásokkal is alátámasztott média programok, amelyek bővíthetik az
ismereteket, változtathatják a célcsoportok attitűdjeit és viselkedési normáit.
A különböző célcsoportokra irányuló munkálatok hatékonyságával kapcsolatban a
következő fontosabb tapasztalatok adódtak. (45) A csecsemőket és kisgyermekeket célzó
programok közül eredményesnek tűnik a rizikócsoportokba sorolható családok látogatása,
ahol az intervenció a szociális gondoskodásra, a gyermekek és a szülők közötti interakciókra
összpontosul. A különböző iskolai programok általában a tanulók szociális és kognitív
kompetenciája fejlesztését, agresszív viselkedésük, illetve droghasználatuk visszaszorítását
célozzák. E korcsoportnál a szülőkről való leválásból, illetve azok válásából adódó mentális
problémák olyan módszerekkel mérsékelhetők, amelyek segítik a veszteséggel, a
konfliktusokkal és a haraggal kapcsolatos érzések feldolgozását. Az izoláció és a válás számos
felnőtt számára súlyos mentális problémát okoz, az ezek megoldására irányuló intervenció
hosszútávon is csökkentheti a pszichiátriai tüneteket. A várandós anyáknak biztosított
családlátogatások eredményesen felkészíthetik őket a szülői szerepre, egyúttal azok a
születendő gyermek számára is preventív hatásúak. Ugyancsak bizonyított, hogy
mindazoknak, akik idős, fogyatékos, illetve beteg emberekkel foglalkoznak, szintén
szükségük lehet a munkájukkal kapcsolatos stressz mérséklésére. Munkanélküliek, illetve
frissen megözvegyült nők segítésével kapcsolatban szintén kedvező tapasztalatok
halmozódtak föl.

46
 A különféle programok hatékonyságának megítéléséhez, pontos jelzőrendszerre,
indikátorokra van szükség. Ezeket négy fő csoportba sorolhatók. (45) A bemeneti indikátorok
a stratégiát, a célokat, a programokhoz szükséges időt és forrásokat jelentik. Felölelik továbbá
a program hatókörével, célcsoportjaival, színterével kapcsolatos terveket és döntéseket. A
folyamat indikátorok a program tényleges történéseit veszik számba, beleértve a
multidiszciplináris tervezést, a célcsoportokkal, az igénybevevőkkel és a helyi közösségekkel
folytatott konzultációkat, az egyes munkafázisokat, az igénybevett szupervízió történéseit, stb.
A hatékonyság feltétele, hogy e jelzőrendszer tükrözze a program interdiszciplinaritását, a
program alapértékeit, az események dokumentáltságát.
A hatás indikátorok azokra a változásokra utalnak, amelyek a program
eredményeképpen bekövetkeznek. Ezek nagyon változatosak lehetnek, például az ismeretek
bővülése, új készségek elsajátítása, az agresszió mérséklődése, az interakciók fejlődése és
bővülése, különböző közösségi akciók elterjedése, kedvező attitűdváltozások, az tanulók
agresszivitásának csökkenése, az egészségmagatartás térnyerése, stb. Fontos, hogy a
hatékonyság megítéléséhez a program résztvevői alkalmas hatás indikátorokat válasszanak,
amelyek valóban a célokkal összhangban lévő változásokat jelzik.
A kimenetel indikátorok meghatározása talán a legnehezebb feladat, mivel a
mentálhigiénés programok hatása a különböző intervenciók és akciók összességét felölelően
kumulatív jellegű. Világos paraméterekkel és algoritmussal rendelkező programok esetében a
kimenetel direkt kapcsolatban áll a munka céljával, tárgyával és módszerével. A kimenetel
indikátoroknak az alapvető célokra kell vonatkozniuk, tehát az érzelmi teherbíró képességre, a
polgári mivoltra és az egészséges struktúrákhoz történő kapcsolódásra. (Lásd a mentális
egészség legfontosabb dimenzióit az I. fejezetben!) Az érzelmi teherbíró képesség változását
indikátorként például az asszertivitás, a kockázatvállalás és a hatékony megbirkózási képesség
fejlődésére utaló jelek mutathatják. A polgári mivolt fejlődése például a tudatosság, az "én" és
a "mások" elismerése, a hovatartozás, a kulturális identitás változásán keresztül is
megítélhető. Az egészséges struktúrákhoz történő kapcsolódást például az igénybevevők
(kliensek) bevonódásának foka, a helyi politika kedvező változása, az esélyegyenlőség
bővülése jelezhetik. További indikátor lehet például egyes mentálhigiénés zavarjelek
előfordulási gyakoriságának mérséklődése, illetve a célcsoport eredeti szükségleteinek
megfelelő szolgáltatások, módszerek alkalmazása.
A program jó megtervezését segítheti a gyakoribb lehetséges problémákra vonatkozó
megfontolások számbavétele. (Ilyen kérdéssorokat lásd a Mellékletben!)

47
V. Átfogó modellek és távlatok

48
 Mental Health Promotion

A modern mentálhigiéné legátfogóbb modellje a Mental Health Promotion (a

továbbiakban MHP), a mentális egészségmegőrzés és fejlesztés programja. Az Egyesült
Királyság Egészségnevelési Központjának meghatározásában (45) az MHP olyan rendszerelvű
folyamat, amely egészségük fejlesztése érdekében hozzásegíti az egyéneket és közösségeket
ahhoz, hogy kontrollálni tudják mindazokat a körülményeket, amelyek a (lelki) egészséget és
betegséget meghatározzák. Ebbe valamennyi olyan tevékenység, program, akció beletartozik,
amely a jó lelki egészséget szolgálva erősíti az egészségvédő faktorokat és gyengíti az azt
gátló körülmények hatásait. Az MHP stratégiájának középpontjában nem a betegségek
megelőzése áll, hanem egy kívánatos állapot kifejlődésének elősegítése. Ugyanakkor a lelki
egészség előmozdítása másodlagosan az egyes mentális betegségek kialakulásának kockázatát
is csökkenti. A mentálhigiénében szerepet vállaló laikus, vagy hivatásos személyek és
csoportok sokféle ponton csatlakozhatnak az MHP programjaihoz. Éppen ezért fontos, hogy
az egészségfejlesztés konceptualizálódjék, pontosan megfogalmazódjon annak stratégiája,
illetve konkrét programjainak szintjei és módszerei. Különböző országok ennek érdekében
különböző stratégiai és szervezeti modelleket alkottak. (45)
Az angol nemzeti program három dimenziós, amely a konkrét feladatokat a hatókörük,
színterük, valamint a célcsoportjuk segítségével határozza meg. A program hatóköre szerint
lehet nemzetközi, nemzeti, regionális, helyi közösségi, családi, illetve individuális. Annak
színterei lehetnek az otthonok, az iskolák, a munkahelyek, különböző kisközösségek,
szolgáltató szervezetek, illetve a média. Végül célcsoportja szerint irányulhat csecsemőkre,
kisgyermekekre, serdülőkre, fiatal felnőttekre, középkorúakra, és időskorúakra. Egy adott
programban (oktatás, kampány, támogatás, fejlesztés, önsegítés stb.) e három dimenzió
minden eleme minden többi elemmel kombinálódhat, egyértelműen meghatározva a konkrét
cselekvés kereteit. Fontos, hogy a mentális egészséget fejlesztő programok aszerint is

49
különböznek, hogy mely életkori, etnikai, foglalkozási, társadalmi csoportoknak szólnak,
hiszen az azokhoz tartozók szükségletei, érték-, hiedelem-, attitűd- és elvárásrendszere is
eltérő.
Az angol modell azon a felismerésen (alapértékeken) nyugszik, hogy:
• az egészség iránti szükségletek univerzálisak, az MHP-nek mindenkire vonatkoznia kell,
• a programokban különböző szükségleteknek és megközelítéseknek kell tükröződniük,
• a mentális egészséget segítő folyamatnak magának is "egészségesnek" kell lennie.
Az angol modellt az alábbi ábra szemlélteti. (Forrás: MHP - A Quality Framework,
HEA, London, 1997.)

Hatókör Célcsoport Színtér

nemzetközi csecsemők otthon
nemzeti kisgyermekek iskola
Célok regionális serdülők munkahely
teherbíróképesség helyi közösségi fiatal felnőttek kisközösség
polgári mivolt családi középkorúak eü. szolgálat
részvétel individuális időskorúak média
ÉRTÉKEK: UNIVERZALITÁS, KÜLÖNBÖZŐSÉG, EGÉSZSÉGES FOLYAMAT

A kanadai nemzeti program a kihívásokra, a szervezeti struktúrára és a fejlesztés

stratégiájára épül. (Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997)

Egészséget mindenkinek

Kihívások
az egyenlőtlenség a megelőzés erősítése a megbirkózási
mérséklése képesség fejlesztése

Mechanizmus

50
 öngondoskodás kölcsönös segítség egészséges környezet

A megvalósítás stratégiája
a közösségi részvétel közösségi eü-i a közegészségügy
segítése szolg.-k erősítése koordinálása

Az ausztrál modell különböző lakossági csoportok egészségi állapota és sajátos

szükségletei szerint szerveződik. (Forrás: MHP - a Quality Framework, HEA, London, 1997)

Lakossági csoportok mentális állapotuk szerint

egészségesek rizikócsoportok tünethordozók betegek

teherbíróképess. fej- rizikófaktorok korai diagnózis és elkerülhető

lesztése, egészséges csökkentése kezelés zavarok keze-
életmód és környezet lése,gyógyítás
fenntartása a
health promotion a mentális prob- észlelés, optimális
lémák, betegsé- azonosítás gondozás
gek megelőzése

Az egészségfejlesztés szemléleti és módszertani változását illusztráló egyik

legelterjedtebb modellt Caplan (Whittington) és Holland fejlesztették ki. Ez annak példája,
hogy az egyéni problémák hogyan fordíthatók át tágabb, közösségi értelmezési keretbe, az
individuális megközelítés hogyan változtatható át szociális cselekvéssé. A modell
kiindulópontja az egyéni szinten jelentkező tünet, amely a személy számára valamilyen
szimbolikus, pszichikus jelentéssel bír. Ebből kikövetkeztethetőek a társas lény szükségletei,
vágyai, amelyek kielégítésére csoportspecifikus társadalmi cselekvések szervezhetők.
Összességében a folyamatok a betegtől a "személyes" és "szociális" én-en keresztül a
makroszintű cselekvésig haladnak. (Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London,
1997)
Radikális változás
radikális humanizmus radikális strukturalizmus
vágyak szociális akció
Szociális én Osztály, faj, nem

51
 Személyes én Beteg
jelentés, pszichikus tünet, individuális
értelmezés funkcionalizmus
Szabályozás

Szempontok az iskolai egészségneveléshez

Serdülôkorban fokozott egyes lelki és életvezetési problémák kialakulásának a

kockázata. A diákok idejük tekintélyes részét az iskolában töltik, baráti-, érzelmi- és
kortárskapcsolataik jobbára az intézmény falain belül szervezôdnek. Végül, de nem
utolsósorban a serdülôkorra jellemzô nyitottság, spontaneitás és gazdag érzelmek jó
lehetôséget kínálnak a kapcsolati kultúra fejlesztésére, az egészségmagatartás értékeinek
kifejlesztésére. Az iskolának tehát kitüntetett szerepe van az egészségnevelés rendszerében,
nevelési lehetőségeit a családok szocializációs szerepének kényszerű gyengülése is szélesíti.

Sajnos a pedagógusok egy része az egészségnevelésben inkább saját korlátait, mintsem lehetôségeit
érzékeli és hajlamos arra, hogy e feladatait másokra, például valamely kollégájára, az osztályfônökre, az iskola
ifjúsági felelôsére hárítsa... Sokszor külsô szakember segítségét kérik, pszichológusét, (ifjúsági) orvosét, vagy
másét. Pedig az iskolában kizárólag a tanár látja át és érzékeli a nevelési folyamat teljességét, neki van legtöbb
információja a diákokról, azok családjáról. A külsô szakember legfeljebb ha heti egy-két órát találkozhat a
diákkal, nincs kellő ismerete az intézmény, az osztály pszichológiai klímájáról, a közösség belső, lényegi
történéseirôl.

Az iskolai (egészség)nevelés középponti szereplôje csakis a tanár lehet. E

tevékenysége és általában az iskolai megelőzés ne legyen tünet- illetve betegségközpontú,
inkább az egészségkárosító magatartásformák hátterének tudatosítását, a problémamegoldás
kreatív lehetőségeinek elsajátítását célozza. Mindenekelőtt pedig a diákok értékszemléletének
alakítására, proszociális és életigenlő magatartásuk támogatására, az együttérzés, szeretet,
segítőkészség, becsület, felelősségvállalás, autonómia és közösségi összetartozás
hagyományos erkölcsi értékeinek fejlesztésére irányuljon. A nevelés eme fölfogása, mint
program nem szorítkozhat csupán egyes tanórákra, át kell hassa az iskola, az abban
megvalósuló személyközi kapcsolatok teljességét. A toleráns és empatikus iskolai légkör,

52
általában mindazon elvek érvényesülése, amelyek a személyközpontú pedagógia ismérvei, a
diákokat is szabadabb önkifejezésre, önmaguk mélyebb megismerésére ösztönzik. A
személyközpontúság pszichológiai klímájában pedig - mintegy másodlagosan - a diákok
egészségmagatartása is kibontakozik.
Az iskolai egészségnevelés részét jelentő drogprevenció akkor lehet hatékony, ha
céljainak és módszertanának középpontjába nem a „drog”, hanem az attitűdök, az
értékszemlélet alakítása, az önismeret és a problémamegoldó készségek fejlesztése kerül.
Természetesen bizonyos ismeretek átadására is szükség van, de az ne szűküljön le a
kábítószerek hatásainak, használatuk szövôdményeinek puszta bemutatására. A túlságosan
részletezô ismertetés egyébként akár ötletadó is lehet. Az ismeretátadás legyen
kiegyensúlyozott, túlzásoktól mentes, a valós helyzetet tükrözze. A középiskolások körében a
nikotin és az alkohol a vezetô drogok, visszaélésszerű fogyasztásukat nagy baj lenne
lebecsülni. A tényleges fogyasztás arányai miatt természetesen a kábítószerekrôl is szükséges
szólni. Ne történjen ez dramatizáló, a veszélyeket mesterségesen fölnagyító módon. Az erôs
tiltás sokszor ellentétes hatású, hiszen "a tiltott gyümölcs a legédesebb". Másrészt a veszélyek
eltúlzása esetleg nem felel meg a diákok személyes tapasztalatainak, s így az egész megelôzô
munka hitelét vesztheti. Célszerű, ha az iskolai drogprevenció hangsúlya a drogozás
pszichológiai, pszichoszociális hátterének érzelemközpontú föltárásán, közös feldolgozásán
van. Fontos, hogy ez megértő, elfogadó légkörben történjék, különben e "rázós" témában a
diákok nem fognak megnyílni, belsô nehézségeiket nem merik elmondani. A tanár rigidebb,
elutasítóbb viszonyulása növelheti a már érintett diákok szorongását, esetleges bűntudatát. Ez
a lelki állapot pedig éppenséggel újabb drogfogyasztást indukálhat, illetve akadályozza, hogy
a késôbbiekben ezek a diákok adott esetben segítséget kérjenek egymástól és tanáruktól. A
téma feldolgozását elôsegítheti, ha az nem a megszokott tanórai keretben, hanem például
délutáni klubfoglalkozáson történik. További alapelvek a diákok öntevékenységének
serkentése (kortársvezérelt programok), a tanárok és diákok önismeretének fejlesztése,
valamint a külső szakmai szupervízió igénybevétele.

Az ifjúság egészségének fejlesztése nem tartozik a gyorsan és látványosan megtérülô beruházások

körébe. Az újabb és újabb generációk puszta léte, túlélése, az életük minőségéért viselt felelősség mégis
megköveteli a felnőttektől az energia-befektetést. A feladat nemcsak ésszerűségi szempontokból vállalható.
Értelmet ad számára mindaz, amely a tanár tevékenységét a távoli jövôvel összekapcsolja. Hiszen Németh László
szavával (47) „a pedagógia kísérleteit nagyon nehéz ellenôrízni. Hol a jelzô izotóp, amely megmutatja, mi lesz
egy emberben, s azon túl az egész társadalomban egy kitűnôen sikerült órából? Öreg tanárok elég szomorúan

53
szoktak beszélni errôl: menj tíz év múlva, s nézd meg, mi maradt a munkádból. De mi marad az elégetett szénbôl,
a forgó lapátra hulló vízbôl, az elbomlott atomból? S mégis ezek hajtják a társadalmat. Ugyanígy az iskolai órák
melege!"

Média és lelki egészség

Média és mentálhigiéné kölcsönhatása kettős nézőpontból is szemlélhető. Egyrészt

annak tanulmányozásával, hogy a média miként láttatja a különböző mentális problémákat,
azok hátterét, megelőzési és befolyásolási lehetőségeit. A vizsgálódás másik lehetősége a
tömegtájékoztatás sajátos, közvetlen lelki hatásainak számbavétele lehet.
A mentálhigiéné folyamatainak és ügyének hazai sajtóbeli kezelése meglehetősen
problematikus, a tömegtájékoztatás kevéssé felel meg a közösség lelki egészsége védelmével
és fejlesztésével kapcsolatos feladatainak, bizonyos mértékig maga is hozzájárul a
mentálhigiénés helyzet romlásához. Noha egyes témák megszűntek tabu lenni (például a
nyolcvanas évek végéig tilos volt beszélni a kábítószerezés jelenségérôl) a különböző
közlésekben meglehetősen gyakori a szakszerűtlenség, az aránytalanság és a téves információ.
(Telefonszolgálatok önkéntesei naponta tapasztalják, hogy egy-egy átgondolatlan
médiakampány nyomán megnő az önmagukat - tévesen - fertőzöttnek, betegnek minősítő
hívók száma.) Jóval ritkább az egyes jelenségek és problémák tárgyszerű, elemzô ismertetése,
a kreatív életstratégiák bemutatása, a segítségnyújtás- és kérés konkrét lehetôségeinek jelzése.
Eluralkodni látszik a különbözô események és folyamatok szenzációhajhász megközelítése,
amely figyelmen kívül hagyja a résztvevők egyéni érzékenységét és személyiségi jogait,
továbbá a valószínűsíthető társaslélektani következményeket. A lelki egészségvédelem, újabb
szóhasználattal a közösségi lélekvédelem szórványos, egyébként szakszerűbb bemutatásában
is a biológiai, genetikai, gyakran pedig az okkultista szemlélet túlsúlya érzékelhetô, amely
csupán kevéssé számol a meghatározó lélektani, szociokulturális összefüggésekkel. A
pontatlan információk, a reménytelenség és hiábavalóság rejtett üzenetének megjelenése, a
vonzó és konstruktív megoldási minták mellőzése nem segíti elő az önsorsrontó viselkedés
visszaszorulását, inkább ösztönzi azt. A tömegtájékoztatás jelenkori gyakorlatában bizonyos

54
mentálhigiénés zavarjelek misztifikálódnak, s csak fölerősítik a gyakran egyébként is elutasító
lakossági attitűdöket. E helyzetmegítélést jól visszaigazolja például a bűnözés és a
drogjelenség sajtóbeli kezelése. Közvéleménykutatások szerint a magyar lakosság szubjektív
biztonságérzete - nyilvánvalóan a bűneseteket és azok körülményeit közvetítő média
hatásaként - lényegesen rosszabb, mint az az egyébként tényleg elgondolkodtató bűnügyi
statisztikákból következnék. Tanulmányok jelzik (48), hogy a droghasználat tényleges
veszélyeinek eltúlzása, a kábítószerkérdés szinte kizárólag kriminális kontextusban való
megjelenítése a közvéleményt elidegeníti a problémától, rontva ezzel a hatékony prevenció és
intervenció esélyeit. Nem lenne tehát meglepő, ha az átlagos hazai újságolvasók és
televíziónézők tekintélyes hányada számára ma a kábítószerezés jelentené a fő magyar
mentálhigiénés problémát és nem például a makrotársadalmi léptékű anómia, az értékrendszer
súlyos zavara, a társadalom végletes kettészakadásából származó következmények, vagy
éppenséggel a kábítószerezésnél lényegesen nagyobb súlyú alkoholprobléma.
Az alábbiakban tekintsük át a tömegtájékoztatás direkt, döntően pszichológiai
természetű mentálhigiénés hatásait. (A könyvtárnyi szakirodalommal bíró, rendkívül kiterjedt
kérdéskör vázlatos ismertetése is szinte lehetetlen a rendelkezésre álló terjedelemben.)
Média és lelki egészség bonyolult kölcsönhatásban állanak. A tömegtájékoztatás
legelterjedtebb eszközei az emberi élet szinte valamennyi idősíkját és viszonylatát behálózzák.
(Lásd az ábrát!) A média hatását nem konkrét tartalmain, hanem a közlés teljes kontextusában
célszerű vizsgálni, mivel valószínűsíthetően elsősorban nem egy-egy konkrét műsor, vagy
közlés, hanem a műsorfolyam és a közlések összessége gyakorolja a befogadó közönségre a
legnagyobb befolyást.
A média kontextuális hatásának jelentősége szűkebb értelemben a lelki egészség
fogalomértelmezéséből is levezethető. A lelki egészség nem a betegség hiányát jelenti hanem
a testi, lelki és szociális jólét pozitív értékkategóriákkal jellemezhető állapotát, amelynek
kifejlesztése és fenntartása nem az egészségügy kizárólagos illetékessége, hanem az emberi
élet legkülönbözőbb színterein zajló folyamatok függvénye. A "lelki egészség" sokféle
használatos definíciója közül jól jelzi ezt Maslow fogalomértelmezése. (44) Eszerint az
élelmezés és lakhatás bizonyos minősége csakúgy feltétele a lelki egészségnek, mint például
az érzelemteli kapcsolatok megléte, a konfliktusok kezelésének képessége. Tehát egészségünk
szempontjából valamely szolgáltatás, vagy intézmény működése annál relevánsabb, minél
széleskörűbben jelen van a közösség hétköznapi életében. Márpedig a média tipikusan ilyen
szolgáltatás. Fontos továbbá, hogy a lelki egészség különböző használatos

55
fogalomértelmezései egyaránt felölelik az autonómia értéktartományát. Hiszen alapvető
pszichoszociális és emocionális szükségletek kielégítése, káros környezeti hatások
kiküszöbölése, az emberi kapcsolatok célszerű alakítása végső soron autonómiát, azaz
szabadságot igényel és feltételez. A médiának az emberi közösségek életében betöltött
folyamatos, szinte szakadatlan jelenléte miatt média és lelki egészég kölcsönhatásának
értelmezésekor tehát az autonómia szempontja is különös figyelmet érdemel.

MÉDIA (tömegtájékoztatási eszközök)

televízió, video (film, játék) rádió,
Elektronikus számítógép (internet, játék, multimédia
újság (napi-,hetilap, magazin, folyóirat)
Nyomtatott reklám (poszter,szóróanyag, plakát stb.
telefon (mobil, fax, információs vonal)
Egyéb filmek (mozi)
KONTEXTUÁLIS HATÁS!

Pszichoszociális feltételek
Káros hatások kiiktatása
Érzelmi szükségletek
MENTÁLIS EGÉSZSÉG
élelem, lakhatás, védettség, biztonság,
közösségi támogatás etc.
fájdalom, környezeti ártalmak, szükségtelen
stressz, kizsákmányolás etc.
érzelemteli kapcsolatok, a fontosság tudata, elfogadottság
csoporthoz tartozás, tisztelet, megerősítés, önbecsülés,
önértékelés, szabadság, önmegvalósítás etc.
AUTONÓMIA!

A média teljes rendszerének a közösség lelki egészégi állapotára kifejtett hatásait

konkrétabban az alábbi négy körülmény határozza meg.
1. A média fokozódó gazdasági befolyásoltsága.
2. A műsorok szinkron és tömeges elérhetősége.

56
3. A média használatának időtartama.
4. A média és közönsége("fogyasztói") közötti kommunikáció sajátosságai.

Az elmúlt évtizedekben alapvetően megváltozott, pontosabban kiterjedt a

tömegtájékoztatás közösségben betöltött feladatköre. Eredeti funkcióját lényegesen
meghaladóan a média ma már nemcsak közli a híreket, hanem értelmezi, sőt kreálja, "gyártja"
is azokat. E feladatát leegyszerűsítve információs szerepnek nevezhetjük. Emellett a
médiakínálat - mindenekelőtt a televízión, a rádión, az utcai reklámokon és a számítógépes
rendszereken keresztül - a valóságos és elképzelhető emberi magatartás legkülönbözőbb
értékeit, normáit, mintáit, modelljeit, konfliktusait is magába foglalja, így egy sajátos
kulturális funkciót is betölt. Végül a legutóbbi évtizedekben mindehhez gazdasági szerepkör is
társult, amely napjainkban már az információs és kulturális feladatok betöltését is alapvetően
meghatározza. E gazdasági funkció mindenekelőtt a reklámokban, a szponzoráció
gyakorlatában ölt testet, melynek lényege, hogy ösztönözi a fogyasztói magatartást, a
legkülönbözőbb termékek vásárlására serkenti a "médiafogyasztó" populációt. (Egy amerikai
polgár átlagosan és évente 21.000 televíziós reklámot lát.) Napjainkra a gazdasági érdekek és
érdekcsoportok kiszolgálásának kényszere eluralta a médiát, az információs és kulturális
tartalmak létrehozása és továbbítása ma már döntően anyagi, financiális megfontolások
függvénye. Ráadásul a média felett megszerzett gazdasági uralom igen szűk érdekcsoportok
kezében összpontosul. Az amerikai kereskedelmi televíziók költségeinek 75, a közszolgálati
csatornák kiadásainak pedig 50%-át a 100 legnagyobb multinacionális vállalattól befolyó
reklám és szponzorációs bevétel fedezi. (A közszolgálati Magyar Televízió éves költségvetési
főösszegének jelenleg több mint kétharmadát teszik ki a reklám és szponzori bevételek,
melyek döntően ugyancsak multinacionális vállalatoktól származnak. Ilyen bevételi struktúra
mellett egyáltalán nevezhető-e még közszolgálati televíziónak az intézmény?)
A média jelenkori működését meghatározó másik fontos körülmény, hogy a műsorok,
programok azonos időben és azonos tartalommal a világ szinte valamennyi háztartásába
eljutnak. Így a gazdasági és kulturális globalizáció nyomán szinte akadálytalanul épül föl a
"világfalu" (Mc. Luhan), melynek lakói paradox módon alig ismerik egymást és amelynek
uniformis tömegkultúrájában "mellesleg" terjed az írástudatlanság.
A globalizációs folyamat lényegére és veszélyeire egyre több kutató hívja föl a
figyelmet. (39) "Annál a képességénél fogva, hogy egyszerre milliók fejébe tud azonos
képzeteket betáplálni, a tévé egyöntetűvé tudja tenni a látásmódokat, az ismereteket, az ízlést

57
és kívánságokat, hogy hasonlítsanak azok ízlésére és érdekeire, akiktől az elképzelések
kiindulnak." (Mander) ".... a globális jövőkép építőmesterei olyan világot képzelnek el,
amelyben a világ leghatalmasabb vállalatóriásai által teremtett és birtokolt egyetemes
szimbólumok váltanák fel a különböző kulturális jelképeket, amelyek eddig az embereket
különböző helyekhez, értékekhez és emberi közösségekhez kapcsolták. Kulturális jelképeink
azonosságtudatunk és önértékelésünk fontos forrásait jelentik: megmondják, mennyit érünk és
mi a helyünk a társadalomban. Megteremtik lojalitásunkat és felkeltik felelősségérzetünket a
közösség és környezeti rendszerének egészségi állapota és jóléte iránt. Ha a kulturális jelképek
feletti ellenőrzés átszáll a tőkés társaságokra, akkor átengedjük nekik a hatalmat is, hogy ők
határozzák meg, kik vagyunk. Nem leszünk többé amerikaiak, norvégok, egyiptomiak,
filippínók, vagy mexikóiak, hanem egyszerűen csak a "Pepsi generáció" tagjai, elszakítva
hazától, otthontól és megfosztva lényegünktől." (Korten)
Az ilymódon meglehetősen plasztikusan jellemzett tömegkulturális hatást a
médiatartalmak szinkron és tömeges elérhetősége mellett az "expozíciós idő" is befolyásolja,
az az időtartam, amelyet a lakosság a média nézésével, hallgatásával, olvasásával, az üzenetek
befogadásával eltölt. A masszív kontextuális hatás figyelembevételével valószínűsíthető, hogy
a média befolyása annál kifejezettebb, minél huzamosabb a média igénybevétele. A videózást
is felölelő televíziónézés aktuális hazai adatait mutatja be az alábbi ábra.

A TV-nézés átlagos idõtartama a magyar lakosság körében

(1997. szeptember, forrás: MTV Rt. Monitoring)

300
250
200
perc/nap

hétvége
150
hétköznap
100
50
0
(4-7)

(8-12)

60 felett
(13-17)

(18-24)

(25-49)

(50-59)

korcsoport

Látható, hogy az életkor előrehaladtával egyre nő a televíziózással eltöltött idő

mennyisége, s ez valószínűsíthetően azt is jelenti, hogy csökken a közvetlen személyközi
kommunikációs gesztusok száma. A média programjai gyakran a családok, baráti társaságok
napi életvitelét jelentősen befolyásoló szervező erővé is válnak, meghatározva az együttlétek
időbeosztását, az interakciók tematikáját. A média "fogyasztása" mint foglalatosság sokszor

58
az egyébként mélyebb szinteken keletkező házastársi, családon belüli kapcsolati feszültségek
kanalizációs lehetőségét is jelenti. Számos családban a gyermekek "lerendezésének"
szokványos módja, hogy leültetik őt a képernyő elé, így a készülék "elektromos dajka"-ként
(M. Wynn, 66) funkcionál. Mivel a látott tartalmak jelenidejűségének illúzióját kelti,
különösen a televíziózás jelentősen megváltoztathatja az időélményt, fölboríthatja annak ősi
tapasztaláson nyugvó rendjét, elbizonytalaníthat, szorongást kelthet. (31)
A médián keresztül megvalósuló kommunikáció alapvetően asszimetrikus, hiszen
média és közönsége között többnyire nincs valódi interakció. Ugyan különböző programok
önmagukat interaktívnak hirdetik (lehet szinkron levelezni az interneten, be lehet telefonálni
rádió és televízió műsorokba etc.) de ez nem tekinthető valódi interaktivitásnak, mivel
nélkülözi a személyes találkozás érzelmi kontextusát, amely az emberi kommunikáció lényegi
sajátsága. Különösen az internet tekinthető személytelen csatornának, a hálózatra juttatott
üzenetek egy része nem tükrözi a tartalom iránti felelősségvállalást.
A jelenidejűség és a valóságosság képzetét keltve a média összességében virtuális
világot teremt, bizonyos passzivitásra, kényelmességre ösztönöz, fokozatosan helyettesítheti a
környezet közvetlen megtapasztalását, az abból származó következtetéseket és ítéleteket. A
követhető modellekre vonatkozó emberi szükségletek, azonosulási vágyak a műsortartalmakra
vetülhetnek, mintegy passzív elkerülő magatartást kifejlesztve a valóságos életben. (Sokan
nem az erdőt járják, hanem természetfilmeket néznek, nem háziállatot gondoznak, hanem a
tamagocsi gombjait nyomogatják.)
E virtuális valóság akkor is hamis, ha létrehozói objektivitásra törekednek. Az egyes
hírműsorokban bemutatott 10-15 tudósítást hírek, tudósítások százaiból, ezreiből választják
ki. Így óhatatlanul az ügyeletes szerkesztő szubjektív ítélete dönti el, hogy mely esemény válik
hírré. További torzító sajátosság, hogy a könnyebb befogadhatóság, a közérthetőség
érdekében, illetve terjedelmi korlátai miatt a média sztereotípiákkal operál, leegyszerűsített
azonosulási modelleket és értelmezési kereteket kínál. Különösen éretlenebb személyiségű
emberek számára jelent fenyegetést, hogy saját életük is a média által közvetített virtuális
minta szerint alakul, gondolataik, érzelmeik, cselekvéseik nem valós helyzetüket, hanem e
virtuális világ kontextusát tükrözik. Ez a realitáskontroll gyengülését jelenti.
E folyamatot példázza a Diana walesi hercegnő tragikus halálát övező reakció. A hercegnőt ugyanaz a
média formálta már-már népmesei hőssé, amely - ugyanazokkal az eszközökkel - el is pusztította. Noha az
emberek fölismerték ezt, gyászuk mégsem abban nyilvánult meg, hogy legalább egy-két napra elzárták volna a
televíziót, ellenkezőleg, mégjobban megnőtt a tragédiát taglaló műsorok nézettsége, s tömegek kezdték vásárolni

59
a haláleset után a piacon megjelent kazettákat, életrajzokat. Mintha Diana elvesztése kapcsán a gyász, e mélyen
személyes érzelem csupán külsődleges formákban, a média által fölkínált keretekben tudott volna kifejeződni.
A média világában olykor megtapasztalható (politikai) manipulációk is elősegíthetik a
virtuális valóság fölépülését. Például, ha aránytalanság van a bemutatott, illetve hivatkozott
politikai személyiségek szereplési gyakoriságában, vagy ha egyes csoportokat elsősorban
pozitív, másokat elsősorban negatív kontextusban jelenítenek meg, stb. Mindennek
mentálhigiénés jelentősége is van, hiszen a hamis identitásokkal táplált, hamis tudati állapotba
taszított közösség döntési és felelősségvállalási képessége beszűkül, a személyes tapasztalás
és a médiatartalmak közötti ellentmondás kognitív disszonanciát eredményez, amely
elbizonytalanít és frusztrál, gátolja a plurális társadalom kifejlődését.
Az általánosabb hatások sorában említhetők az ingerekkel, információkkal való
elárasztás negatív következményeit is. Egy ponton túl az észlelt információk már nem
kellőképpen feldolgozhatóak. (Miközben az érzékszerveinket elérő információk mennyisége
milliószorosára növekedett, agyunk és érzékszerveink ingerfelfogó képessége százezer éve
lényegében változatlan.) A készen kapott ingerek tömege belső lelki "kényelmességet" szül,
különösen kisgyermekeknél szegényíti a fantáziavilágot, hátráltatja a személyiségfejlődést.
(V.ö. a külső képek belső reprezentációja, feldolgozása törvényszerűségeivel! /5/) A tömeges
ingerhatás elleni védekezés egyik lehetősége az elkerülő magatartás, csakhogy bizonyos
információk ismerete nélkül ma már nem, vagy alig lehet megfelelni a különféle foglalkozási,
családi, illetve informális szerepeknek, szerepelvárásoknak. Védekezési lehetőség lehet az
aktív felejtés, illetve a sztereotipizálás, a tartalmak leegyszerűsítése is, utóbbi előítéletes
gondolkozást szülhet.
A média, különösen a televízió, a videófilmek, a reklámok és a klipek konkrétabb és
direkt mentális következményeit elsősorban a médiatartalmaknak a lakosság agressziójára,
szexualitására és hangulati állapotára kifejtett hatásain keresztül vizsgálják. E kérdéskör
szakirodalma is rendkívül kiterjedt.
Az agresszió látványának hatásaival kapcsolatban régebben vitatott, ma már
széleskörűen elfogadott tudományos álláspont, melyet a vonatkozó közlemények mintegy 75
%-a állít (64) hogy az fölerősíti a befogadó agresszivitását, különösen kisgyermekek esetében.
A káros hatásokat növeli, ha az agresszív eseményeket életszerűen ábrázolják, ha a befogadó
frusztrált állapotban van és eleve hajlamos az agresszív megnyilvánulásokra, illetve a
bemutatott agresszió jutalomértékkel bír. Az egyébként jó ügyért küzdő "pozitív" hősök

60
durvasága tehát különösen káros következményekkel járhat, hiszen példájuk legitimálja az
erőszakot, s az követhető, elfogadható magatartásmintaként jelenik meg a nézők számára.
A kognitív input elmélet szerint a agresszív tartalmak folyamatos, nagy mennyiségű
"adagolása" megváltoztatja a befogadók ítéletét magáról az erőszakról, olyan belső
meggyőződést és ítéletet szül, hogy az agresszió alkalmas eszköze a problémák
megoldásának, hatékonyságot eredményez az életben.
Az agresszív médiaminták masszív masszív jelenlétét longitudinális vizsgálatok igazolják. Például
Gerbner szerint a televíziós programok 80 %-a tartalmaz erőszakot. (21) Felmérések mutatják, hogy 18.
életévükre az amerikai fiatalok átlagban 18.000 gyilkosságot látnak a televízióban.
Más tanulmányok arra hívják föl a figyelmet, hogy különösen frusztrált nézőkben az
erőszak látványa izgalmi (arousal) állapotot vált ki, s ha a befogadó ilyen állapotában
találkozik az őt előzetesen frusztráló személlyel, hajlamos aktuális izgalmi állapotát is annak
tulajdonítani. Az agresszióval való folyamatos találkozás további következménye lehet az
agresszív események iránti közömbösség kifejlődése.
Az agresszív médiatartalmak káros hatásairól szóló adatok meggyőző bizonyítékul szolgáltak a
döntéshozók számára ahhoz, hogy napirendre kerüljön a gyermekek védelme e negatív hatásokkal szemben. Az
Egyesült Államokban minap elfogadott törvény értelmében a műsorszolgáltatók egységes pontrendszer útján
kötelesek tájékoztatni a nézőket arról, hogy a vetítésre kerülő műsorok milyen mértékben tekinthetők károsnak a
gyermekek személyiségfejlődésére. Az USA-ban hamarosan csak olyan televíziós készülékeket lehet majd
árusítani, amelyek a skála adott értékénél automatikusan kikapcsolnak, s újbóli üzembe helyezésük csak a szülők
által ismert jelszóval lesz lehetséges.
A szabados, öncélú szexuális médiatartalmak hatásainak vizsgálata is elvezet az
agresszió problematikájához. A médiában a szexualitás gyakran kapcsolódik erőszakhoz, s az
ilyen minta főleg fiatal fiúk szexuális magatartását befolyásolhatja kedvezőtlen irányban, azt
szado-mazohisztikus irányban módosíthatja. (Az Internet világhálózatán pedofil túrákra is
toboroztak már közönséget.)
A média jellemzően szenzációsságra törekszik, iparkodik, hogy előtérbe állítsa a
leginkább figyelemfelkeltő tartalmakat, ezáltal a közlések igen gyakran negatív
konnatációjúak. A kutatások egyik iránya a folyamatos, nagymennyiségű negatív tartalom
hangulati hatásainak fölmérésére irányul. Hazai vizsgálatok, például Beöthy Molnár kutatásai
is igazolni látszanak, hogy a tartós negatív tapasztalás szorongáskeltő hatású,
megváltoztathatja az énről, a világról és a jövőről alkotott képet, tanult tehetetlenséghez,
depressziós állapothoz vezethet. (5)
Napjainkban a magyar társadalom talán legmarkánsabb pszichológiai sajátossága a tanult tehetetlenségi
állapot, amely vélt és valós kudarcaink állandó fölemlegetéséből, valamint a külvilágtól és önmagunktól eredő

61
vélt vagy valós, huzamosan negatív megítélésből fakad. A tanult tehetetlenség kifejlődését, a "kognitív torzítás"
kialakulását elősegíti, ha a világról szerzett benyomások, illetve készen kapott üzenetek a valóságosnál
negatívabbak. Ezért sem mindegy, hogy a hírközlés milyen terjedelemben, mennyire naturálisan és milyen
prioritással mutatja be például a kriminális eseményeket, a katasztrófahelyzeteket, illetve az erőszak
legkülönbözőbb megnyilvánulási formáit.
További nagy vizsgálódási terület a napjainkra tömegessé váló reklámok hatásainak
kutatása. A reklám fogyasztói kultuszt ébreszt, jelentősen hozzájárul az értékek
materializálódásához, s ennek önmagában nagy mentálhigiénés jelentősége van. Mivel hamis
tudatot, hamis identitást eredményez, mentálhigiénés értelemben sem közömbös, hogy a
reklámok jelentős részének üzenete egész egyszerűen nem igaz. (Avagy józan ésszel
minősíthető-e másként az olyan üzenet, amely szerint "a legtöbb" amit egyik ember egy
másiknak adhat, nem más mint egy csésze feketekávé?)
A reklámfolyam kikerülhetetlen, bizonyos értelemben tehát kész helyzet elé állítja a
polgárokat, muszáj belebotlani, meghallani, elolvasni. A hirdetések álszimbólumokat
teremtenek, együvé tartozóként ábrázolják a valóságban nem szervesen kapcsolódó dolgokat.
Mivel a pompás autókhoz vonzó nők és férfiak, valamint szabadság dukál, aki új autót vesz, szintén
vonzó és szabad lesz. "Csak" egy doboz cigaretta vásárlása szükségeltetik ahhoz, hogy a vásárló "ráérezzen"
Amerikára, - mindenestől persze, beleértve az őslakosok kultúráját, az Alapító Atyák művét, az Emberi Jogok
Nyilatkozatát, a holdraszállás teljesítményét és persze Clinton elnök legutóbbi nyilatkozatait is.
A reklámok tudatosan célozzák meg a tudattalan tartalmakat, a rejtett, többnyire orális
és szexuális ösztönkésztetéseket, s olyan illúziót ébresztenek, hogy a kínált termék
megszerzése, birtoklása valódi kielégülést eredményez. (Mindeközben a vonzó kínálat sokak
számára elérhetetlen, s e tény annál szorongatóbb, annál inkább szülhet kisebbrendűségi
érzést, minél csillogóbbak a reklámok, a kirakatok.) A reklámok további paradoxona,
hogy azt sugallják, mintha (az általuk kiskorúsított) fogyasztó választaná ki a birtokolni
óhajtott terméket. Jóllehet fordítva történik, a "pepsi érzés", a "henkel minőség" választja ki a
fogyasztóját. E ponton ismét fölmerül az autonómia kérdésköre.
Immár kísérletek bizonyítják, hogy a média kritikátlan "fogyasztása" a kifejezés orvosi
értelmében is függőségi állapothoz vezethet. Több használatos diagnosztikus kategória is utal
a nem kémiai függőség eme típusára, mint például "plug-in drug" (elektromos drog),
"television addiction" (televízió hozzászokás), "Internet Addiction Disorder" (Inetrenet
Függőségi Betegség). Autonómia és dependencia problematikája azonban az orvosi
kontextusnál szélesebb keretben is értelmezhető. Ha a virtuális világ üzeneteit kritika,
valóságkontroll nélkül fogadják be, ha nem vetik össze azt a személyes tapasztalással,

62
számosan lassacskán leszokhatnak az önálló ítéletalkotásról, hétköznapi konfliktusaik nyílt
vállalásáról, valódi belső szükségleteik felismeréséről, életkörülményeik szuverén
alakításáról, az önmaguk és a mások iránti felelősség vállalásáról. Mikro- és makrotársadalmi
szinteken egyaránt olyan magatartás fejlődhet ki, amely a konkrét problémákkal való
megküzdés helyett a kivonulás, a visszahúzódás különböző gesztusaiban ölthet testet.
(Különösen fennáll e veszély a gyorsan változó, átalakuló társadalmakban, mint amilyen a
jelenkori Magyarország.)
Illusztrálja e lehetőséget két adoma! Az első megtörtént eset, két ismerős utazik buszon, egyikük lapot
olvas és így szól: "azt írja az újság, hogy a Duna már elöntötte az alsó rakpartot!" Történik ez akkor, miközben
buszuk éppen a felső rakparton halad... A másik adoma szerint a nagymama büszkén sétáltatja unokáját.
Találkozik barátnőjével, aki lelkendezik: milyen aranyos unokád van! Mire a nagymama válasza: "ó ez semmi,
hát még ha látnád a fényképeit!"
Persze dependencia és autonómia problematikája nemcsak a médiahatás alapkérdése,
hanem a lelki kultúra, a közösségi lélekvédelem és általában az emberi létezés dilemmája is.
A média káros hatásai az eleve önállótlan, szorongó, a külső kontrollos, alacsony önértékelésű
embereket fenyegetik elsősorban. Az érett személyiséget a média sem képes függőségbe
taszítani, degradálni. Ellenkezőleg, az érett személyiség és közösség számára a média számos
ösztönzést, támogatást tud nyújtani a kiteljesedéshez, a fejlődéshez.
A felvetett problémák megoldását semmiképpen sem jelentheti a média korlátozása. A
média közönségének és munkatársainak együttműködésével viszont mérséklendők a káros, s
fölerősítendők a kedvező hatások. A proszocialitás értékeinek fokozott médiabeli megjelenése
a mentálhigiéné jelentős hatótényezője lehet. Kísérletesen igazolt, hogy a proszociális
értéktartalmak még a nézők immunrendszerét is kedvezően befolyásolják, növelik
védettségüket. E hatás nemcsak az expozíció alatt érvényesül, hanem azt követően is egy ideig
megmarad, továbbá nem függ a látott alkotásról kialakított személyes véleménytől. Tehát a
proszociális minták tudatalatt is hatnak. Más kísérletek szerint a proszociális értékek mintája
nem csak az antiszociális magatartást mérsékli, hanem a proszociális megnyilvánulásokhoz is
ösztönzést nyújt.
Természetesen a média ma is sok proszociális értéket közvetít, csak talán még nem
eleget, talán még nem a legalkalmasabb módon és időben. A közönségnek tehát mindenekelőtt
meg kellene tanulnia jól használni a médiát. Különösen a szülők számára lennének hasznosak
olyan képzési programok, amelyek reálisan bemutatják a média lehetséges káros és kedvező
hatásait, kifejlesztenének bennük olyan készségeket, melyek segítségével gyermekeikkel
közösen földolgozhatják a különböző műsorokat. Általában kívánatos lenne a média

63
használóinak érdekvédelmi célú önszerveződése. A műsorpolitika célszerű és tudatos
alakítása is szükségesnek tűnik. Mindenekelőtt az újságírók mentálhigiénés, kommunikációs
képzése révén, továbbá a különböző szakmai munkacsoportok folyamatos feed-backje
lehetőségének megteremtésével. Törvényes keretek között kifejlesztendők olyan szabályozók,
melyek a műsorkészítés alapvető szakmai és etikai normáit, s azok megvalósulásának
garanciáit tartalmazzák. Végül, bizonyos korlátozások bevezetése sem indokolatlan,
különösen a gyermekek védelme érdekében, akik életkoruknál fogva nem eléggé autonómak
ahhoz, hogy önállóan válogassanak a műsorok közül.
E lehetőségek megragadása azonban hatástalan marad, ha a közösségi lélekvédelem szemléletmódja nem
hatja át a társadalom teljes individuális, csoportszintű és intézményes viszonyrendszerét. Antiszociális
környezetben a proszociális média gyorsan céltáblává, nevetségessé, kvázi ellenkultúrává válik.

VI. A segítés útvesztői

64
 Segítő szindróma

A segítő (helfer, illetve helper) szindróma elnevezés Schmidbauertől származik (59).

A tünetegyüttes azoknál a segítő foglalkozásúaknál alakulhat ki, akik számára hivatásuk
választása és művelése, a "másokon segítés" belső szükséglete saját, ingatag lelki egyensúlyuk
fenntartásával függ össze. A foglalkozás gyakorlásának eme funkciója miatt az érintettek
számára a hivatásszerep az egész életvezetést meghatározó körülménnyé terebélyesedik, olyan
"pótlékká", "mankóvá" válik, amely nélkül a magánélet üressé, értelmetlenné válhat.
A segítő szindróma jeleit mutató szakembereknél a pályaválasztást ténylegesen
motiváló pszichológiai háttértényezők általában rejtve maradnak és tudattalan késztetésekként
hatnak. Pályaszocializációs, illetve mélylélektani vizsgálatok a segítő hivatás választásának
legkülönbözőbb motívumait tárták föl. (17) Ezek közül első helyre kívánkozik, hogy a
másokon való segítés, a mások iránti bizonyos fokú szolidaritás belső szükségleteit a legtöbb
ember magában hordozza. Létezik tehát spontán segítőkészség, olyan, alapvetően proszociális
értékrendszer és magatartásforma, amely sui generis emberi jelenség, mégpedig nem is csak
tanult formájában, hanem - újabb kutatások szerint - veleszületetten is. Ugyanakkor
kétségtelen, hogy a spontán segítőkészségen kívül számos egyéb oka is lehet annak, hogy
valaki humán segítő pályára lép. Vannak, akik számára ez mindenekelőtt altruista magatartás,
erkölcsi döntés, amely a neveltetés körülményeiből, tekintélyes családtag, illetve más
referenciaszemély példájából, gyermek-, illetve iskoláskori élményekből ered. Másoknak a
választott hivatás elsősorban megélhetési forrást jelent. A biztos egzisztencia megteremtése -

65
mint motívum - nemcsak a nagyobb javadalmazással járó pályák választásában nyilvánulhat
meg. Olyan térségekben, ahol nehezebb elhelyezkedni, a kisebb jövedelmet biztosító segítő
hivatás iránti elköteleződés is alapulhat a megélhetés, az egzisztenciális biztonság szándékán.
(Számos kistelepülésen például a szociális otthon, a nyugdíjasklub, a szociális gondozói
szolgálat - bár meglehetősen kevés jövedelmet nyújt - jószerével az elhelyezkedés egyetlen
lehetősége.) Rejtett, mélylélektani motívumai is ismeretesek a humán pályák választásának.
Noha a segítő szakmák, illetve a polgári demokrácia fejlődésével a segítő/kliens kapcsolat
egyre mellérendeltebbé, szimmetrikusabbá válik, az még mindig egyfajta "hatalmi
kontextusban" valósul meg, amennyiben az egyik: a szenvedő, a kiszolgáltatott helyzetű fél
segítséget, támogatást kér egy másik személytől, a segítő hivatású szakembertől. Legalább is
előfeltevések és tudattalan fantáziák formájában a segítő hivatások mindegyikében
leképeződik ez a helyzeti adottság, tehát a segítő hivatás gyakorlása a szublimált agresszió egy
formájaként is értelmezhető. A társadalmak szokványos érték- és normarendszerében a humán
segítő pályák szakembereit általában magasabb elismertség övezi, gondoljunk csak a gyógyító
orvos és általában az egészségügyi személyzet már-már mitikus modellképére. Ezért a segítő
hivatások a legkülönbözőbb nárcisztikus szükségletek kielégülésére is bőséges lehetőséget
kínálnak. A hivatását "áldozatosan", "emberfeletti odaadással", "hősiesen" végző segítő
számára a környezet elismerése folyamatosan pozitív megerősítésként szolgál, elismerés utáni
vágyát elégítheti ki.
A segítő hivatás választásának néhány fent jelzett, lehetséges motívuma kapcsán le kell szögezni, hogy
önmagukban e háttértényezők nem szolgálhatnak a segítő szakember morális, vagy szakmai megítélésének
alapjául. Egyrészt, mert a pályaválasztás többnyire kevert motivációs bázison nyugszik. Másrészt egy adott
hivatás elsajátításához és gyakorlásához vezető tényleges (pszichológiai) motívumok tartalmánál sokkal
fontosabb, ha azokat a segítő - önismereti munkával - tudatosítani tudja. Ilymódon fejlesztheti szakmai
identitását, munkálhatja ki pályafutása célrendszerét és jövőképét.
A segítő szindróma kialakulásának pszichodinamikai modellje szülői elutasításból
eredő kora gyermekkori sérülést feltételez. Az érzelmi elutasítottság és el nem fogadottság a
kisgyermek számára komoly lelki megterhelést jelent, amelyet úgy próbál enyhíteni, hogy
egyre inkább igyekszik megfelelni a valós, illetve képzelt szülői elvárásoknak. A szülő
szeretetének elnyerése érdekében a gyermek a szülő "ideálképével", azaz felettes énjével
azonosul, annak megfelelő magatartást mutat. (Úgynevezett én-ideál identifikáció, amely
szigorú erkölcsi normákat, fokozott altruizmust, önfeláldozási készséget, stb. eredményez.)
Ilyen személyek számára később, felnőtt korukban a segítő hivatás választása, illetve
művelése a szülői felettes én, másfelől a saját belső szükségletek, késztetések között feszülő

66
konfliktusok megoldási módja, egyfajta "öngyógyítás", amely a valódi személyes szükségletek
elhárítását szolgálja.
A segítő tünetcsoport érzelmi, illetve viselkedésbeli jellemzői változatosak. Általában
megfigyelhető a saját érzelmi szükségletek tagadása, az ilyen segítő túl sok terhet, áldozatot
vállal. Nem, vagy csak nehezen látja be, hogy önmaga is szeretetre, segítségre, támaszra
szorul. Úgy gondolja, hogy ezen belső szükségletei beismerésével és kielégítésével mintegy
cserbenhagyná klienseit és vállalt misszióját, önmagát pedig leértékelné. Így tehát neki mindig
erőt "kell" mutatnia, az elgyengülést "nem engedheti meg" magának. Az ilyen segítő általában
kerüli az egyenrangú kapcsolatokat, klienseivel gyakran atyáskodó, felettesei iránt túlságosan
engedelmes. Szigorú erkölcsisége, példamutató áldozatvállalása elsősorban felettes énjéből
fakad, ezért gyakran elégedetlen önmagával, önértékelése ingadozó. Valódi belső szükségletei
elfedése, elfojtása miatt agressziója fokozódik, de ez erkölcsi normái miatt nem direkt
("tudatos") hanem indirekt, rejtettebb formákban nyilvánul meg, nem ritkán erősödő
autóagresszióban ölt testet. (Fokozott tehervállalás, dohányzás, alkoholfogyasztás, szuicid
kísérlet.) Schmidbauer a segítő szindrómás segítők négy altípusát különböztette meg
egymástól.
A "foglalkozás áldozata" típus hivatásbéli, illetve egyéb (családi, házastársi, szülői,
baráti, egyéb informális) szerepei közötti határvonalak elmosódnak, szinte teljesen
megszűnnek. "Állandóan" dolgozik, túl sok időt tölt munkájával, foglalkozása, hivatása
teljesen rátelepszik családi életére.
A "perfekcionista" típus személyes kapcsolatait is megoldandó "esetekként" kezeli,
professzionális szakmai törekvéseit családi, baráti, rokoni körben is alkalmazza, illetve ott
próbálja kiteljesíteni. Bizonyos abban, hogy a magánélet, illetve a családi élet is kizárólag a
"hivatás", a "szakma" általa már elsajátított törvényszerűségei szerint alakul, így otthoni
kapcsolati problémáinak megoldására is a munkahelyén alkalmazott professzionális kezelési
módokat tartja leginkább megfelelőnek. Ezért a családján belüli sikerei számára szakmai
értelemben is megerősítést jelentenek.
A "kényszeresen szétválasztó" típus munkahelyi és magánéleti szerepei, illetve
magatartása (hasítás révén) élesen szétválnak egymástól. Hivatása számára egyébként sokszor
terhes normáit a munkahelyén pontosan betartja, így "igazán megérdemli", hogy az egész napi
"robot" után otthon "lazíthasson", követelőző legyen, kiszolgáltassa magát. E segítő tehát
kicsit a családja "áldozata", amelyik nem igazán méltányolja foglalkozásbéli teljesítményét,
erőfeszítéseit.

67
 A "kalóz" típusú segítő hivatásszerepét használja fel saját, egyébként szegényesebb
intim szférájának berendezésére. A magánéletéből hiányzó érzelmeket, élményeket és
kapcsolatokat szakmai szerepét és helyzetét kihasználva igyekszik pótolni. Általában így tesz
szert barátokra, tisztelőkre, szexuális partnerekre, egyáltalán "közönségre".

Kiégési szindróma

A segítő hivatások lényege emberek egymásra kifejtett kölcsönhatása, amelynek során

az interperszonális, illetve csoportközi viszonyrendszer kontextusában valamilyen emberi
változás és/vagy fejlődés következik be. A segítő hivatású szakember e folyamatban aktívan,
saját észlelésével, érzelmeivel, gondolataival és magatartásnormáival vesz részt, saját
személyisége tehát mintegy eszköze is munkájának. Mivel megfigyelések szerint a segítő
hivatásúak körében is viszonylag sokszor fordulnak elő különböző érzelmi, életvezetési,
egészség problémák, amelyek miatt átmenetileg, vagy tartósan maguk a segítő foglalkozásúak
is klienssé válhatnak, az elmúlt évtizedekben fokozott figyelem fordult a segítő hivatású
szakemberek sajátos munkahelyi megterhelődésével kapcsolatos problémák, illetve azok
következményeinek kutatása felé. A kiégettségi (burn-out) szindróma kifejezést elsőként
Freudenberger alkalmazta (18) annak a tünetegyüttesnek a leírására, amelynek hátterében
tartós, főleg érzelmi jellegű munkahelyi megterhelés, illetve stresszhatás húzódik meg.
A kiégettségi szindróma legfontosabb összetevőinek sorában elsőként a nagyfokú
kimerülés említendő, amely a egyszerre érzelmi, mentális és fizikai jellegű. Ezzel is
összefüggésben a segítő elégtelenségi érzésekkel küzd, úgy érzi hogy munkáját nem tudja a
kellő, illetve elvárható intenzitással és hatékonysággal végezni. Ha tartósodik az
inkompetencia érzése, a segítőben hivatásával és saját hivatásszerepével kapcsolatosan
reménytelenség fejlődhet ki, nem látja értelmét annak, amit csinál, a munkavégzés egyre
terhesebbé válik számára. Mindennek eredményeképpen percepcióváltozás történhet a
segítőben önmagára, hivatására és klienseire vonatkozóan egyaránt. Ez azt jelenti, hogy saját
magát, gyakorolt hivatását, illetve a klienseket egyaránt alkalmatlannak tartja a célok
elérésére.
A segítő szindróma változatos tünetek képében jelentkezhet, amelyek valójában a nem
specifikus neurózis tünetei: fejfájás, alvászavar, fáradtság, igerlékenység, szorongás,
elégtelenségi érzések, alacsonyabb önértékelés, önbizalomhiány, improduktivitás, cinizmus

68
kifejlődése önmaga, hivatása és munkája iránt. E helyzet leggyakoribb, inadekvát megoldási
kísérletei:
- drogfogyasztás (nikotin, koffein, alkohol, nyugtatók, altatók, egyéb drogok),
- érzelmi visszahúzódás, negatív beállítódás, ellenségesség a kliensek iránt,
- párkapcsolati zavarok, válás,
- az állásváltoztatás, illetve pályaelhagyás bizonyos esetei,
- szélsőséges esetben szuicídium.
Longitudinális vizsgálatok szerint a kiégettségi szindróma kifejlődése időben
szakaszolható. Az érintett segítők általában nagy lelkesedéssel kezdik el hivatásuk
gyakorlását, telve vannak altruista, "világmegváltó" attitűdökkel, emberszeretettel. Néhány év
múlva pályájuk a stagnáció fázisába érkezik el, ambícióik csökkennek, kezdeti lelkesedésük
alábbhagy. A későbbiekben, a frusztráció szakaszában a munkahelyhez és a munkavégzéshez
elsősorban negatív élmények kötődnek: csalódások, akadályoztatás, sikertelenség. E negatív
tapasztalatok tartóssá válása egyre mélyebben meghatározza a segítő saját hivatásához, illetve
hivatásszerepéhez fűződő érzéseit és a folyamat az apátia fázisába jut el. Ez már kiégettségre
utaló állapot, amelyet a kimenetel szakasza követ. Utóbbi érdemi intervenciót, illetve
inadekvát megoldási kísérletet egyaránt jelenthet.
A kiégettségi tünetcsoport kifejlődését, illetve felismerését illetően különböző
értelmezési keretek, modellek ismeretesek. Az egyik megközelítési lehetőség a statisztikai
módszer. Különböző kérdőívek és tünetlisták szerkeszthetők, amelyek standardizálásával a
pozitív válaszok bizonyos aránya esetén a kiégettségi állapot valószínűsíthető. Ilyen lista az
úgynevezett Maslach-féle Kiégési Leltár, amely 900 fős mintán alapul, kérdései három tüneti
terültre, az érzelmi kimerülésre, a klienstől való elidegenedésre és a személyes hatékonyság
érzetének hiányára irányulnak. (43) E három kérdéscsoportra adott válaszok a
faktoranalízisben egymástól függetlennek bizonyultak, tehát mindhárom területtel
kapcsolatban pozitív válaszokra van szükség a kiégettségi szindróma megállapításához.
Ugyancsak statisztikai értelmezést tesz lehetővé a Meier-féle kiégettségi becslőskála (Meier
Burnout Assessment), amely a mellékletben található. Sassali modellje a kiégettségi
szindróma kifejlődésében a tartós munkahelyi frusztrációt hangsúlyozza, amely a segítő
feszültségének fokozódását vonja maga után és energia-kimerüléshez vezet. A
percepcióváltozást hangsúlyozó modellek az önmagát teljesítő jóslat pszichológiai
törvényszerűségét emelik ki a kiégettség kifejlődésében. Eszerint a kedvezőtlen munkahelyzet
érzelmi elnyűttséghez vezet, s ekkor következik be az észlelés megváltozása. A segítő

69
másként, kvázi ellenfélként, "akadályozó tényezőként" kezdi látni a klienseket, azoktól
elidegenedik, egyúttal önmagát is eltérően kezdi észlelni, saját személyes hatékonyságába
vetett hite megrendül. Ezáltal - mintegy önmagát teljesítő jóslatként - a segítő munkája
ténylegesen is alacsony hatékonyságúvá válik. Savicki és Cooley kontinuális modellje (58)
három tengely mentén történő elmozdulásban ragadja meg ezt a változást. Az első tengely a
segítő és a kliens érzelmi kapcsolatát, közelebbről identifikációját írja le, két végpontja a
túlazonosulás (összeolvadás) illetve a teljes elidegenedettség. A segítő kezdetben túlságosan
azonosul kliensével, annak sikereit és kudarcait mintegy saját sikereiként és kudarcaiként éli
meg, a kiégés felé vezető szakmai út ez esetben a tengely elidegenedés végpontja felé való
haladást jelenti. A másik tengely a kontroll helye szerint azt jelöli, mit gondol a segítő arról,
hogy a kliens problémái mérsékléséért, megoldásáért ki és milyen mértékben viseli a
felelősséget. E tengely két végpontja a kontroll belső helye (vagyis amikor a segítő úgy véli,
hogy kizárólag ő felelős a kliensért), illetve a kontroll külső helye (amikor a segítő szerint a
kliens helyzetének rendeződése kizárólag a klienstől függ.) A kiégés kifejlődése e tengelyen
olyan "haladásban" nyilvánul meg, amely a kontroll belső helyétől a kontroll külső végponti
helye felé mutat. Végül a harmadik tengely az érzelmi kimerülés versus megújulási képesség
szerint értelmezi a segítő aktuális állapotát. Eszerint kiégésről akkor beszélhetünk, ha a segítő
képtelen ellensúlyozni munkahelyi megterhelését, képtelen ellazulni, feltöltődni, egyszóval
pályája során a megújulási képessége csökken és a kimerülés végpontja felé halad.
Megfigyelések szerint a segítő hivatású szakemberek pályájuk kezdetén erősen azonosulnak
kliensükkel, nagy felelősséget éreznek annak sorsa iránt, egyúttal rendelkeznek a személyes
megújuláshoz szükséges feltételekkel és viselkedésbeli eszköztárral. Úgy tűnik azonban, hogy
a kiégés kockázata szempontjából nem mindegy, hogy pályájuk kezdetén mindezen
képességek milyen mértékben jellemzik a segítőket. A tapasztalatok szerint a későbbi kiégést
elősegítő tényező, ha a pályakezdő segítő "túl közel" helyezkedik el a három tengely
túlidentifikációt, kizárólagos belső kontrollt és érzelmi kimerülést jelentő végpontjaihoz.
Természetesen a klienssel való azonosulás elfojtása, a felelősség és az érzelmi terhek
áthárítása semmiképpen sem lehet a segítők számára ajánlható megoldás, illetve védekezési
mód. Létezik azonban egy olyan köztes, optimálisnak tekinthető helyzet, amely jelentősen
mérsékli a későbbi kiégés kockázatát. E modell szerint ez az úgynevezett "különálló
kapcsolat" (detached concern) viszonyulásmód, amely egyszerre jelenti a klienssel való
azonosulást és bizonyos mértékű távolságtartást, a felelősség reális megosztását, illetve az
érzelmi megújulás képességének megőrzését. Meier kiterjesztett modellje értelmében a kiégés

70
ismétlődő tapasztalatokból eredeztethető állapot, amely egy összetett elvárásrendszerrel
kapcsolatban értelmezhető. A hivatásbéli megerősítésre vonatkozó előfeltevések és elvárások
azt jelentik, mit gondol a segítő arról, hogy az általa gyakorolt hivatásban egyáltalán
elérhetők-e sikerek? (Például: meg lehet-e gyógyítani az alkoholbetegséget?) A kimenetelre
vonatkozó elvárások azt jelentik, mit gondol a segítő, létezik-e olyan a cselekvésmód, amely a
kívánt célok elérését eredményezi, illetve mit kell tenni ennek érdekében? (Például: ha az
alkoholbetegség gyógyítható, milyen orvosi magatartás, eljárásmód, vezet el ahhoz?) Végül a
harmadik elvárásrendszer a személyes hatékonysággal kapcsolatos hiedelmeket öleli fel, a
segítő azzal kapcsolatos ítéletét határozza meg, hogy személy szerint ő képes-e sikert elérni a
pályán. (Például: ha az alkoholbetegség gyógyítható, ismeretes olyan eljárás amely ehhez
elvezet, mit gondol a segítő arról, hogy ő maga képes-e ennek megfelelő szakmai munka
végzésére?) A segítő e három elvárásrendszerrel kapcsolatos hiedelmei és meggyőződései egy
bonyolult, kognitív jellegű kontextuális feldolgozási folyamatban integrálódnak, amelynek
végeredményétől függ a kiégés bekövetkezte, illetve elkerülése. A kiégés stresszmodellje a
folyamatot az általános stresszelmélet keretében értelmezi. Selye szerint a stressz a szervezet
(illetve a személyiség) bomlási és újraépülési folyamatainak (észlelt) egyensúlytalanságából,
Lazarus megfogalmazásában pedig az elvárások és a rendelkezésre álló megoldási lehetőségek
(észlelt) aránytalanságából adódik. Stresszhelyzetre a szervezet (a személy) úgynevezett vész-
(alarm)reakcióval válaszol, mozgósítja erőtartalékait, ellenállása a megterhelő helyzet
elkerülésében, vagy sikeres, illetve sikertelen megoldási kísérleteiben ölt testet. (Kognitív
átstrukturálás, adaptáció, a helyzet megváltoztatása, inadaptív megoldások.) A sikertelen
megoldási kísérletek előbb-utóbb összeomláshoz, kimerüléshez vezetnek. (Betegség,
szuicídium.) E modell alapján (27) a kiégéshez vezető folyamat elhúzódó stresszhelyzetnek
tekinthető, amelyben pszichoszociális és intézményi stresszorok különíthetők el.
Pszichoszociális stresszorként hathat például a státuszvesztés (lefokozás, nyugdíjazás,
áthelyezés, stb.), a szociális izoláció (szeretett személy elvesztése, válás, állásvesztés, stb.) az
anyagi, megélhetési nehézségek, fizikai függőség kialakulása (pl. különböző kémiai
szerektől), különböző szociális szerepek eredményes betöltéséhez szükséges információk
hiánya, stb. A lehetséges intézményi stresszorok közül a legfontosabbak a következők.
Feszültségforrás, ha a munkahelyen hibás a hatalom megosztása, az alkalmazottaknak nincs
érdemi beleszólásuk a hatékony munkához szükséges feltételek kialakításába. Problémát
jelenthet a felelősség helytelen megosztása is, ha például az alkalmazottak a valódi
kompetenciájukon kívül bekövetkező eseményekért is felelősséget viselnek. (Ez gyakran

71
megfigyelhető sürgősségi ellátást végző szervezetekben, például intenzív osztályos nővérek
esetében.) Ilyenkor az alkalmazottakban könnyen ébredhetnek különböző szorongások és
félelmek, például a bekövetkező eseményektől, esetleges átszervezéstől, eltérő felkészültségű
kollégákkal való munkakapcsolattól. Stresszkeltő tényező lehet a munkavégzéssel kapcsolatos
jutalmazási és szankcionálási rendszer bizonytalansága, következetlensége. (Bér, bizonytalan
munkahely, átláthatatlan beosztás, következetlen értékelési rendszer, továbbképzési
lehetőségek elérhetősége, stb.) Újabb nagy terület e szempontból a konkrét munkafeladatok
megosztása, amelyben egymásnak ellentmondó elvárások, szerepkonfliktusok,
felelősségáthárítás, stb. jelenhetnek meg. Más modellek (53) az igénytelen munkát és az
unalmat, a szegényes gazdasági körülményeket, a túlterheltséget és a kevés sikerélményt
teszik elsősorban felelőssé a tünetek kialakulásáért.
Általánosságban a különböző magyarázatok főleg abban különböznek egymástól, hogy
a hangsúlyt a személyiség affektív, kognitív, vagy viselkedésbeli összetevőire helyezik-e. Az
is vitatott kérdés, hogy a kiégési tünetcsoport kialakulásának hátterében elsősorban külső
(szervezeti), avagy belső (intrapszichés) okok húzódnak-e meg? A szervezeti körülmények
meghatározó jelentőségét nyomatékosító szerzők azt állítják, hogy vannak olyan
munkahelyek, amelyekben dolgozva előbb-utóbb bármely segítő kiégne. Másfelől napi
tapasztalat, hogy ugyanazt a munkahelyzetet egyes segítők jól, míg mások kevésbé jól
viselnek el. Gyakorlati szempontok alapján a kiégés okozati hátterében individuális és
intézményes motívumok azonosíthatóak.
Ilyen individuális motívum, hogy a segítő mennyire érzi fontosnak önmagát, azt a
munkát, amelyet végez. Milyen mértékben képes önálló cselekvésre, döntéshozatalra, illetőleg
napi munkájában mennyire szorul mások utasításaira, irányítására. Olyan rejtett motivációinak
is jelentősége lehet, mint például a mások kontrollálásának, illetve saját maga
öngyógyításának szükséglete a hivatáson keresztül. E rejtett motívumok elmélyült önismereti
munkával történő tudatosítása a kiégés ellenében hat. Szerepe lehet továbbá a személyes
élettörténetből, a családi háttérből adódó szakmai szocializációnak, identitásnak. A családi
háttér jelentősége különösen nagy, mivel fontos, hogy a segítő hivatással óhatatlanul
együttjáró feszültségek feldolgozásához a szakember családja alkalmas keretet nyújt-e, valódi
támogató hálóként működik-e? A kiégés kockázatát illetően a pályán eltöltött időnek, a
szakképzettség szintjének is jelentősége van, minél megszokottabbá, rutinszerűbbé válik a
napi munka, minél nagyobb az inkongruencia a szakmai kihívások és a szakmai felkészültség
között, a kiégés kockázata is annál kifejezettebb.

72
 A kiégés intézményes okozati hátterét illetően több gyakorlati szempont vethető fel.
Ilyen például a segítő/kliens arány, hiszen nyilvánvaló hogy a munkától, illetve a kliensektől
való elidegenedést segíti, ha egy-egy szakemberre túl sok ügyfél jut, ha a teljesítendő
munkaórák száma túl nagy, ha a regenerálódáshoz szükséges szabadidő, vagy éppenséggel a
fizetés túl kevés. (A segítő hivatások hazai rendszerében és gyakorlatában mindezek a
körülmények a napi valóság nyilvánvaló elemei.) Elbizonytalanító hatásai miatt okozati
tényező, ha a munkahelyeken rossz, következetlen, pontosan nem ismert, vagy irreális az
értékelési rendszer. (E problémákkal különösen gyakran szembesülnek a dependens
kliensekkel foglalkozó kezelőhelyek.) Túl sok, vagy túl kevés stábülés ugyancsak elősegítheti
a kiégést, a munkacsoport folyamatos "önmarcangolása", másfelől a munkatársi kapcsolatok
teljes elhanyagolása egyaránt kerülendő. E szempontból is nagy jelentősége van a stáb és
tagjai megalapozott és folyamatos szakmai hitelesítésének (feed-back), külső szupervízió
igénybevételének, általában a kellő szintű szakismereteknek, amelyek általában a megfelelő
továbbképzések révén biztosíthatóak. Végül, de nem utolsósorban a munkatársakra háruló
túlzott adminisztratív terhek is említendőek, mivel azok nemcsak lélekölőek lehetnek, de a
direkt segítő/kliens kontaktusoktól is elvehetik az időt.
A stresszmodellt alapul véve meghatározható az a folyamatsor, amelyben a kiégési
állapot eredményesen kezelhető. Mindenekelőtt a probléma hátterének, valódi motívumainak
felismerésére és azonosítására van szükség, a kialakult helyzettel kapcsolatos valódi érzések
tudatosítására, beismerésére. Ha a segítő - még ha szakmai normái és erkölcsi érzéke
tiltakozik is ellene - beismeri valódi érzéseit, akkor esély kínálkozik a helyzet valódi
mibenlétének megértésére és átértékelésére, annak felismerésére, hogy a kellemetlen
élmények tényleges forrásai nem azok a személyek, akikkel kapcsolatban a negatív élmények
keletkeznek. (Tehát a kliensek érzelmi elutasítása nem magukból a kliensekből fakad,
ténylegesen nem nekik szóló gesztus.) Az érzelmek, vélemények és megítélések ilyenfajta
újraszerveződését kognitív átstruktúrálásnak nevezzük, melynek révén az adott helyzethez
megelőzően tapadó kellemetlen élmények semlegessé válnak a személy számára és fenyegető
voltuk megszűnik. Ez teremti meg a lehetőségét relaxációs válasz kiváltásának, illetve a
szükséges szervezeti változtatások megtételének. Általánosabb megközelítésben a kiégés
kezelésében és megelőzésében a megfelelő önképzés és továbbképzés, a szükséges
munkahelyi változtatások megtétele, a "különálló kapcsolat" eszménye, a segítő köré
szerveződő különböző támogatási formákra, végső soron a segítő szakember saját
mentálhigiénés állapotával való törődés fontosságára hívhatjuk még föl a figyelmet.

73
 Manapság a kiégési szindróma tanulmányozása divatos téma. Különböző diagnosztikai és definicionális
problémák miatt több szakember a kiégési tünetcsoport puszta létét is vitatja, sokan a depresszió, illetve a
neurózis bizonyos formáival azonosítják, vagy egyszerűen munkahelyi kielégületlenségnek tekintik. Mások
szerint kiégés nincs, csak rossz segítők vannak. Az ellentmondásos megítéléstől függetlenül legalább azért
érdemes tanulmányozni a kérdéskört, hogy azáltal a hivatásos segítők mélyebben megismerjék és megértsék
valódi motivációikat, hivatásukhoz és klienseikhez fűződő viszonyukat. Nem az önmarcangolás, az öndiagnózis
igényével, hanem szakmai fejlődésük érdekében.

VII. Mellékletek

74
 A névtelen alkoholisták 12 lépése

1. Beismertük, hogy tehetetlenek voltunk az alkohollal szemben, hogy életünk

irányíthatatlanná vált.
2. Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy csak egy nálunk felsőbbrendű Erő képes
helyreállítani lelki egészségünket
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten
gondviselésére bízzuk.
4. Mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítettünk magunkról.
5. Beismertük Istennek, magunknak és egy másik embertársunknak hibáink igazi
természetét.
6. Teljességgel készek voltunk, hogy Isten megszabadítson e jellembéli hiányosságoktól.
7. Alázatosan kértük Őt fogyatékosságaink felszámolására.
8. Számba vettük mindazokat, akiknek valaha kárára voltunk és készek voltunk
mindnyájuknak jóvátételt nyújtani.
9. Közvetlen jóvátételt nyújtottunk mindazoknak, akiknek tudtunk: kivéve ha ez nekik, vagy
másoknak sérelmes lett volna.
10. Folytattuk az önvizsgálatot és amikor hibásnak találtuk magunkat, haladéktalanul
beismertük.

75
11. Igyekeztünk ima és elmélkedés révén tudatos kapcsolatunkat - a saját felfogásunk szerinti
- Istennel fejleszteni, csupán azt kérve, hogy velünk kapcsolatos akaratát felismerhessük,
és erőt, hogy azt kivitelezhessük.
12. E lépések eredményeként lelki ébredést tapasztalván, igyekeztünk ezt az üzenetet más
alkoholistáknak továbbadni és ezeket az elveket életünk minden megnyilvánulásában
gyakorolni.

Segítő kérdések a program tervezéséhez*

1. Melyek a céljaim?
2. Milyen szükségleteket kívánok megcélozni?
3. Melyek a felhasználható erőforrások?
4. Hogyan épül a program mindarra, amit most csinálok?
5. Hogyan egészíti ki a program a mentálhigiéné egyéb módszereit?
6. Milyen tapasztalati háttér áll rendelkezésre és az mennyiben érvényes?
7. A rendelkezésre álló elmélet alapján a támogatás mely szintjei adottak?
8. Melyek a célcsoportok?
9. A teljes népesség hányad részét jelenti az érintett célcsoport?
10. Az intervenció hatása valószínűsíthetően hogyan kumulálódik a jövőben?
11. A program hatása hogyan terjed ki a szélesebb népesség körébe?
12. Mik az elképzeléseim a program-egyeztetések és a bevonás stratégiájára?
13. Melyek a konzultációs csoportok előnyei és erősségei?
14. Hogyan kívánom bevonni (elérni) a célcsoportokat, illetve az igénybe-vevőket?
15. Valószínűleg mely faktorok eredményezik vagy mérséklik a program hatásait?
16. Hogyan indítom a programot?

76
17. Feltérképeztem-e a szükségletbecslés erősségeit és gyengeségeit?
18. Hagytam-e elegendő időt minden munkafázisra?
19. Sajátjának érzi-e majd a team a programot?
20. Megterveztem-e a célcsoport, illetve az igénybevevők bevonását a program valamennyi
pontján, beleértve az indikátorok választását is?
21. Megterveztem-e a programvázlatot?
22. Milyen siker-kritériumokat állítottam fel a kiértékeléshez?
23. Milyen indikátorokat alkalmazok?
24. Hogyan viszonyulnak a választott indikátorok a fő célokhoz?
25. Hogyan auditálom majd a programot?
26. Hogyan folytatódik a program?
27. Melyek az elképzeléseim a későbbi akciókra vonatkozóan?
28. Valószínűleg hogyan tartósodnak a program hatása?
29. Hogyan terjednek el a program felfedezései, vagy eredményei?

Segítő kérdések a program célcsoportjának (felhasználók) bevonásához*

1. Hogyan határoztam meg a célcsoport bevonásának kritériumait?

2. Hogyan határoztam meg az emberek elfoglaltságát is figyelembe vevő módszereket?
3. Melyek a célcsoport tagjaival (a felhasználókkal) kapcsolatos elvárásaim? Ezeket hogyan
tudatom majd velük?
4. Mennyire megfelelő az általam használt környezet?
5. Honnan tudom, hogy hány felhasználó vonódik majd be a programba?
6. Mindenkire nézve egyenlőek-e a kapcsolódás esélyei? Ezt miből gondolom?
7. Milyen választási lehetőségeket kínálok a felhasználók számára bevonódásuk érdekében?
Hogyan kutatom majd fel őket, hogyan jutok döntésre?
8. Hogyan ösztönzöm a célcsoport (felhasználók) bevonódását?
9. Hogyan segítem a célcsoport (felhasználók) bevonódását?
10. Hogyan érem el az egyenlőséget?

*
Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997
*
Forrás: MHP - A Quality Framework, HEA, London, 1997

77
 Meier-féle Kiégési Becslőskála

1. Ha nem kapom meg munkámtól, amit szeretnék, nem fogok semmi energiát fektetni belé.
2. A munkatársaim segítenek abban, hogy legyen önbizalmam.
3. Korábban nagyon élveztem a munkámat, de ahogy telik az idő, egyre kevesebb örömet
találok benne.
4. A munkával kapcsolatos korábbi tapasztalatom okozzák, hogy most kétségeim vannak
azzal kapcsolatban, hogy jelenleg mit tudok tenni.
5. Sokat idegeskedek azokban a helyzetekben, amikor a munkámat értékelik.
6. Ha kezdek megunni egy adott feladatot, akkor már tudom, hogy mit fogok csinálni.
7. A munkámat intellektuálisan érdekesnek, izgalmasnak és változatosnak tartom.
8. Azok az emberek, akik legalább egy területhez nem értenek jól, rossz véleménnyel kell
legyenek magukról.
9. Sok olyan tevékenység, amelyet régebben élvezetesnek találtam a munkámban, ma már
nem okoz sok örömet.
10. Ha valami fontos munkát végzek, utána gyakran azzal az érzéssel megyek el, hogy
csinálhattam volna jobban is.
11. Alig tudom kivárni, hogy eljöjjön a szabadság ideje.

78
12. Ha kudarcot vallok valamilyen feladattal, azonnal úgy érzem, hogy mindenben csődöt
mondtam.
13. Csakis azért dolgozom, mert muszáj, mert kell a pénz.
14. Van néhány olyan feladat a munkámban, amihez hozzá sem nyúlok, mert tudom, hogy
úgysem tudnám megoldani.
15. Itt a munkahelyemen olyanok a viszonyok, hogy az alkalmazottaknak alig van
beleszólásuk a saját munkájukkal kapcsolatos döntésekbe.
16. A legjobb szín, amellyel jelenlegi munkámat jellemezni lehetne, a szürke.
17. Borzasztóan megviselne,ha fel kéne hagyni a munkámmal, mert annyira szeretem csinálni.
18. Nincs elég önbizalmam a munkához.
19. Sokat idegeskedem munka közben.
20. Semmi lehetőségem arra, hogy befolyásoljam, hogy hogyan értékelik a munkámat.
21. Gyakran érzek szorongást a munkámmal kapcsolatban.
22. Figyelemreméltó tehetségem van ehhez a munkához.
23. Szinte kizárólag a főnökeimen múlik, hogy mennyire élvezetes feladatokat kapok.

Irodalomjegyzék, hivatkozások
1. Andorka, R.: Bevezetés a szociológiába, Osiris, Budapest, 1997
2. Bayer,I.: A kábítószer, Gondolat, Budapest, l989.
3. Baudelaire, Ch.: A mesterséges mennyországok, Gondolat, Budapest, l990.
4. Bácskai E., Gerevich J.: Az iskolai drogmegelôzés lehetôségei Szolnokon - Egy iskolai
felmérés tapasztalatai, Egészségnevelés, 35., pp. 203-207, 1994, 35., pp. 204-211, 1994.
5. Beöthy M.A., Buza D., Grezsa F. (szerk): A média szerepe a mentálhigiénében - a
mentálhigiéné esélye a médiában, MTV Telehír, Budapest, 1997
6. Böszörményi, E.: Az öngyilkosság múltja és jelene, Budapest, 1991
7. Buda B.: A tömegkommunikáció szociohigiénés szerepe, Tömegkommunikációs Kutató-
központ., Budapest, III/6., 1971
8. Buda B.: Mentálhigiéné, Animula, Budapest, 1994
9. Buda, B.: A mentálhigiéné szemléleti és gyakorlati kérdései (Újabb tanulmányok),
TÁMASZ, Budapest, 1995
10. Buda, B.: Az öngyilkosság, Animula, 1997
11. Bulgakov, M.: Morfium, Európa, Budapest, 1981.
12. Caplan, G.: Support systems and community mental health, Behav.Publ., New York, 1974

79
13. Chapman S., Lupton D.: The fight for public health, BMJ, London, 1994
14. Elekes, Zs.: Drogjelenség különféle megközelítésben, Budapesti Közgazdaságtudományi
Egyetem Szociológia Tanszék, 1991., kézirat
15. Elekes, Zs.: Magyarországi droghelyzet a kutatások tükrében, Alkohológiai Füzetek 24.,
Török Tivadarné (szerk), Országos Alkohológiai Intézet, Budapest, 1993.
16. Farkasinszky, T.: Narkománia a gyermek- és fiatalkorban, Csongrád Megyei Tanács V.B.
AEÁB - Csongrád Megyei KÖJÁL Egészségnevelési Osztály, Szeged, 1988.
17. Fekete, S.: Segítő foglalkozások kockázatai - helfer szindróma és burn-out jelenség,
Psychiatria Hungarica, VI. évf., 1. sz. pp. 17-29, 1991
18. Freudenberger, H.J.: Staff burn-out, Journal of Social Issues 30., pp. 159-165, 1974
19. Freudenberger,H.J.: The staff burn-out syndrome in alternative institutions,
Psychotherapy: Theory, Research and Practice, 12., pp. 73-82., 1975
20. Fromm, E.: Menekülés a szabadság elől, Akadémiai, Budapest, 1993
21. Gerbner, G. Gross, Morgan M.: Health and medicine on television, New England Journal
of Medicine, 1982, pp. 305 901
22. Gerevich, J.: Az önsegítés elve és hazai megvalósulásának nehézségei, Alkohológia,
1985/3, pp. 18-23
23. Gerevich, J. (szerk.): Közösségi mentálhigiéné, Gondolat, Budapest, 1989
24. Gerevich,J.:Az addiktív drogfogyasztás kialakulásának strukturális modellje, 1992.,kézirat
25. Grezsa, F.: Mentálhigiéné és szociális gondoskodás Tatán, Praxis, Bp., 1995., kézirat
26. Grezsa, F.: Tatai középiskolások drogfogyasztása, Praxis, Budapest, 1995
27. Harris, J.S.: Stresszorok és stressz a sürgősségi ellátásban, Critic.CareNurse,Jan/Febr.
1984
28. Hárdi, I.: Lelki egészségvédelem, Medicina, Budapest, 1997
29. Health of the Nation - Mental Illness, Dep. of Health, Health Publ. Unit, Manchester, 1993
30. Herink, R. (ed.): The psychotherapy handbook, Herink, New York, 1980
31. Jankovics M.: Az idő ma, Magyar Szemle, Uj folyam VI/7-8 sz.,pp.33-39, Budapest, 1997
32. Jankowski, K.: Pszichiátria és humánum, Gondolat, Budapest, 1979
33. Katz, A.H., Bender, E.I.: Helping One Another - Self-help groups in Western Society:
History and prospects, J.Appl.Behav.Scien. 12, pp. 256-282, 1976
34. Klinikai Pszichológiai Szakmai Kollégium: A mentálhigiéné, a segítő szakmák és a klini-
kai pszichológia viszonyának kérdése - állásfoglalás, Pszichoterápia,III/4.sz.,1994. dec.
35. Keuls, Y.: A gyilkos fű, Magazin, Budapest, 1992.

80
36. Kisszékelyi, Ö.: Droggal visszaélô fiatalok és a pszichoszociális rehabilitáció lehetôségei,
Alkohológia, 1981/3. sz.
37. Kolozsi, B.: Deviancia, Gondolat, Budapest, 1992
38. Kopp, M., Skrapski, Á.: Magyar lelkiállapot, Végeken Alapítvány, Budapest, 1994
39. Korten, D.C.: Tőkés társaságok világuralma, Budapest, Magyar Kapu Alapítvány, 1996
40. Kropotkin, P.: Mutual aid: A factor of evolution, University Press, New York, 1972
41. Landes-Fuss, M. G.: Egy rém ronda vörös barakk Amerikában, Magvetô, Budapest, 1987.
42. Magyar Mentálhigiénés Szövetség: Programnyilatkozat, A Magyar Mentálhigiénés
Szövetség Hírlevele, S.O.T.E. Magatartástudományi Intézet, Budapest, 1995
43. Maslach, C.: The client role in staff burn-out, J. of Social Issues, 34, pp. 111-124, 1978
44. Maslow, A.H.: Toward a psychology of being, Van Nostrand Reinhold Company
Incorporation, N.Y., 1968
45. Mental Health Promotion - A Quality Framework, HEA, London, 1997
46. Münnich, I. (szerk.): Deviancia, Közélet, Szeged, 1996
47. Németh, L.: Sajkódi esték, Magvető - Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1974
48. Paksi, B.: A drogfogyasztásról, a drogfogyasztókról kialakult/kialakított sémák. A
tömegkommunikáció és a közvélemény imázsa a drogfogyasztásról 1990-ig, Szenvedély-
betegségek, II. évf. 5. sz., pp. 362-366.
49. Patai, K., Pető, Z.: Szenvedélybetegségek, ÁNTSZ Békés Megyei Int., Békéscsaba, 1993
50. Petô, Z., Boda, K., Szabó, P., Túry, F.: Deviancia-jelenségek középiskolás korban,
Szenvedélybetegségek I. évf. 3. sz. pp. 212-217.
51. Péter, E.: Szegedi orvostan- és gyógyszerészhallgatók ivási szokásainak és alkohollal
kapcsolatos ismereteinek felmérése, Szenvedélybetegségek III.évf., 4.sz. pp. 251-262.
52. Pines, A., Kafry, D.: Occupational tedium in the social services, Social Work, 23., pp.
499-507, 1978
53. Pines, A., Maslach, C.: Characteristics of staff burn-out in mental health settings,
Hospitals and Community Psychiatry, 29., pp. 233-237, 1978
54. Pratkanis A.R., Aronson E.: A rábeszélőgép, Ab Ovo, Budapest, 1992
55. Quincey, Th.: Egy angol ópiumevô vallomásai, Európa, Budapest, 1983.
56. Rácz, J.: A drogfogyasztó magatartás, Medicina, Budapest, 1988.
57. Rácz, J.: Ifjúsági szubkultúrák és fiatalkori "devianciák", Animula, Budapest, 1989
58. Savicki, V., Cooley, E.: Theoretical and Research Considerations of Burnout, Children
and Youth Services Review, Vol. 5., pp. 227-238, 1983

81
59. Schmidbauer, W.: Die hilflosen Helfer, Rohwolt, Reinbek, 1977
60. Tannenbaum, P.H.: A televíziózás szociálpszichológiája, Tömegkommunikációs Kutató-
központ, Budapest, 1985
61. Telkes, J.: A kríziskoncepció, a családszemlélet és a kölcsönös segítségnyújtás elve a
mentálhigiénében, Alkohológia, 4-20, 1984
62. Tomcsányi T.: Mentálhigiéné és pasztorálpszichológia - határterületek elmélete és gyakor-
lata magyar, német és holland tapasztalatok alapján, Kandidátusi ért., kézirat, 1996,
63. Velkey L.: Adatok a televízió-, videónézés hazai gyakorlatának és hatásának a megi-
smeréséhez, Gyermekgyógyászat, 47/3, 1996
64. Vetró Á., Csapó Á.: A televízió és a gyermek, Animula, Budapest, 1991
65. Wágner, F.: A kábítószer elterjedésének vizsgálata Tolna megyében, Szenvedély-
betegségek III.évfolyam, 5. szám pp. 353-356, 1995.
66. Wynn, M.: The plug-in Drug. Television, Children and the Family, Penguin, N.Y., 1985
67. Zelenay, K.: Drogfogyasztás felmérése szegedi és Békés megye-i iskolákban, Szegedi
Ifjúsági Drogközpont, 1994., kéziratban.

82