Professzionális felkészülés a pár és család megismerésére

Bagdy Emőke, Mirnics Zsuzsanna

Bevezetés
A párra és családra irányuló pszichológiai vizsgálóeszközök professzionális szintű alkalmazásához és
eredmény-elemzéséhez három követelmény teljesítése szükséges:
 a rendszerelmélet és interakcionális paradigma kulcsfogalmainak, a párra és családra
vonatkozó jelenségértelmezésének biztonságos tudása és tiszta használata;
 önreflexív módon feldolgozott, személyes tapasztalatokon nyugvó önismeret, amely az
(egykori) származási és jelenlegi felnőtti családi kötelékeink végiggondolását, elemző
tudatosítását kívánja meg;
 végül a belülről fakadó át- és belátások nyomán a tudatosabb szakmai beállítódás,
viszonyulás, (pszichológusi viselkedés-és kapcsolatkezelési stílus) elemi szintű iskolázására
kell törekednünk. Ennek keretében meg kell ismernünk olyan család-feltáró, elemző,
kérdező, tisztázó stb. stílusmintákat, amelyek a munkánkat professzionálissá teszik és
megkülönböztetik a "hétköznapi beszélgetés"-től.
E követelmények megalapozottak. A pár- és család megismerése során ugyanis a diskurzus akarva-
akaratlanul tartalmaz intervenciós hatású elemeket. Ez pedig a beavatkozás felelősségét hordozza.
Amint az előző fejezetben kifejtettük, a megismerő módszerek alkalmazási céljuk szerint
képviselhetnek szelekciós és modifikációs stratégiát. A cél és folyamatvezetés dönti el, hogy a kettő
arányában melyik fog dominálni. A kísérleti személyek/család keresését, kiválasztását és vizsgálatra
történő (szükségszerű!) "bemelegítését" célzó helyzetben a szelekciós jelleg, az eleve
problémafeltáró és intervenciós orientációjú helyzetben a változtatás - módosítás - szándéka juthat
erőteljesebben kifejezésre (modifikációs stratégia).
Ezért lehet azt a követelményt felállítani, hogy
• "a családvizsgáló módszereket tanulmányozók pallérozott szemlélettel és készségekkel
viszonyulnak a vizsgálati helyzet(ek)hez
• megfelelően felmérhessék és értékeljék az interakcionális megközelítést;
• a rendszerfogalmakat használva elemezhessék a családban végbemenő folyamatokat;
• meg tudják különböztetni az intrapszichés szintet az interperszonálistól, a tudatost a
tudattalantól, a viselkedést a cselekvéstől és a külső megfigyelő helyzetet a "bennfentes" segítőétől,
aki a családban és családdal dolgozik;
• átláthassák a két, három vagy több személyes családi helyzetek interakcionális mintáit, a
cirkularitás jellemzőit;
• megértsék a családi életciklusok szerepét a változás(ok) provokálásában ill. a pszichikai és
viselkedési zavar - mint tüneti jelenség - szerepét a családi egyensúly kényszerű megőrzésében"
(Dallos, Procter, 1990, id. mű 9.old.)
Mindehhez mindenekelőtt a rendszerszemléletű interakcionális paradigma (szemlélet-és
gondolkodásmód) új, saját nyelvezetét, fogalomkészletét szükséges birtokba venni.

3.1. Család - rendszertan, interakcionális alapfogalmak

A család ökosztisztéma (Bateson 1972). Ez az ökológiai rendszer egyrészt fenntartja a koherencia
állapotát, tehát a benne létrejövő változások az egész szerkezetbe illeszkednek be, másrészt
folyamatosan változik, a igazodik a külső-belső elvárásokhoz. A család olyan rendszer, amely
koherenciája révén a tünetet vagy zavart is magában foglalja és hordozza, ezért a zavaró inadaptív,
vagy tüneti viselkedés is ellenáll a változást elérni akaró környezeti kísérleteknek. Ebből következik,
hogy a rendszerszemlélet inkább az állandóság megőrzésének elmélete, mintsem a fejlődésé
(Dallos, Procter, 1990).
1
A rendszerszemlélet tágabb, mint a család rendszer-elmélete. Bármely szociális társas képződmény
rendszerként szemlélhető (csoport, szervezetek, stb.), és a létrejött rendszer sajátos
törvényszerűségeit hordozza.
A család specifikus rendszerképződmény, amely egyszerre formális (intézményes, társadalmilag
elfogadott, támogatott szerveződés) és informális, önkéntes, érzelmi alapon szövődő társas
alakulat. Tagjai közt interdependens (kölcsönös, egymással összefüggésben álló) kapcsolatok
érvényesülnek. A család olyan egymáshoz illeszkedő kapcsolatok érzelmi egysége, amely
szerveződés családként azonosítja magát, és amely (feltehetőleg) több, biológiailag kapcsolatban áll
személyt foglal magába. (Identitását generációkon át fenntartja). Rendszerként olyan csoport,
amelynek tagjai (1) befolyással vannak egymásra, (2) családként definiálják magukat és (3)
koherenciát mutatnak (azonos értékrend, hit, meggyőződés, közös identitástudat) (Lask, 2004).
A rendszerelmélet általános törvényszerűségeit is hordozza, ekképp a család magasabb minőség,
mint tagjainak összege (nonszummativitás).
Alkotó egyedeinek társulási formái alrendszereket képeznek (diád, triád), melyek alapformája a
diád (kétszemélyes rendszer- és kapcsolatforma).
A családrendszert alkotó, a hierarchiában egyszerűbb (pl. diád) egységeknek (alrendszereknek) és
alkotó egyedeiknek (akik magukban véve is individuális rendszerek) működési jellemzője, hogy az
egyikben létrejövő változás hat a többire és azok visszahatnak rá, így egyaránt hatnak egymásra és
a változást generáló egységre. Ez többszörös kölcsönhatást jelent, annak érdekében, hogy az
egyensúlytól való eltérést a rendszer korrigálja és helyreállítsa az eredeti állapotot (homeosztázis) .
Dinamikus egyensúlynak nevezzük az egyensúlyi állapottól való eltérések folyamatos helyreállító
rendezési történéseit.
A családrendszer határokat képez, egyrészt az alapvető határt, amely a külvilágtól elválasztja
("elhatárolja"), másrészt alrendszerei is belső határokkal jellemezhetők. Mivel a család maga is
tagja egy-egy magasabb rendszernek, az elhatárolás (határolódás) konceptuálisan tisztábban
lehetséges, mint a valóságban.
A rendszerszemlélet lehetővé teszi a működés modellezését. Minden rendszer szabályozó
folyamatokkal, visszacsatolással működik a homeosztázis fenntartása/helyreállítása érdekében.
Ha egy állapotot, amely a kívánttól (adaptívtól) eltér, a rendszer vissza akarja az eredeti állapotba
helyezni, akkor a "hiba által vezérelt" ún. negatív feedbacket érvényesíti, az eltérést kiegyenlíti.
Példaként az egyszerűbb individuális rendszeren belül a testhőmérsékletet beállító negatív
feedbacket említhetjük. Ha a külső hőmérséklet magasabb (meleg van), a szervezet hőleadással
hozza magát kedvező belső egyensúlyi állapotba, anyagcseréjét csökkenti, a transzpirációt fokozza,
a testi aktivitást kerüli. Ha a külső környezetben hidegebb van, az ellenkező belső kiegyenlítő
folyamatokat kapcsolja be (anyagcserefokozás, testi aktivitás-növelés, izzadáscsökkentés, stb.). Ez a
negatív visszacsatolás. A testhőmérséklet állandósága ekképp biztosítható.
A hibát felerősítő "pozitív visszacsatolás" olyan szabályozást jelent, amelynek nyomán az eltérés
fokozódik. Ez káros következményekhez vezethet (eszkaláció).
Az optimum fenntartási törekvését és szolgálatát (a homeosztázis helyreállítását), a rendszeren
belüli történések (szabályozás) által elérhető egyensúlyát elsőrendű változásnak nevezzük.
A rendszer egészét, természetét, jellegét megváltoztató működést másodrendű változásnak
jelöljük meg. A családrendszer elsőrendű változásai mindig az adott családszerkezeten belül jönnek
létre. A másodrendű változások viszont inkább krízisállapotokhoz kapcsolódnak, pl. normatív
krízisben életciklus váltások idején a család kényszerül erre, vagy a rendszert alapjaiban
2
"megrengető, megrendítő" törekvések kapcsán ez provokálódhat (katasztrófák, veszteségek,
egzisztenciális krízisek stb.). Ha az új követelményekhez a család nem tud új, másfajta
magatartásmódokkal, hatékonyan viszonyulni vagy az új működési követelményekkel nem tud mit
kezdeni, a család krízisbe kerül (ez maga a hibát erősítő negatív visszacsatolás elégtelenségének
megnyilvánulása), akkor az új szemléletre, gondolkodási és működésmódra rátalálást külső (pl.
professzionális) segítség támogathatja meg.
A rendszerszemlélet által képviselt változás-modellhez az interakcionális megközelítés tárja elénk a
specifikus okság-felfogást.
A lineáris oksággal (láncolatszerű ok-okozati viszonnyal) szemben itt az ok(ok) és okozat(ok)
körkörös, méginkább spirális un. cirkuláris viszonyt jelenítenek meg, ezért a cirkuláris okságot
gyakran rendszerelméletű oksági viszonynak is nevezzük. A legegyszerűbb családi helyzetkép is
tükrözheti ezt az összetett és sokszoros oksági hálózatot.
Egy nukleáris családban (anya-apa-gyermek) pl. az óvodás gyermekük "rendetlenkedése" miatt
dühös apa fokozódó türelmetlenségét észleli az anya, korábbi tapasztalatokból tudja, hogy
rövidesen kiabálásra kerül sor. A gyermek azonban látja anyjának odafordulását az apa felé, és
ismerve apja gyors leszerelhetőségét, elhallgat, apjához fut, aki átöleli. Az anya is megnyugszik,
mert tudja, hogy ilyenkor az apa azonnal megbékél.
A hétköznapi jelenetben is jól követhető a folyamat cirkularitása. Mindenki kapcsolódik a másik
kettőhöz, folyamatosan figyeli a másikat és "beindul" annak viselkedésétől. A feszültség egy
pontján - a kritikus kiabálás előtt - az egyensúlyt helyreállítják. Ha a résztvevők elmondhatják a
történéssel kapcsolatos vélekedésüket, észrevételeiket és érzéseiket, akkor a látható
viselkedésváltozás mögöttes indítékaiból is felszínre kerülhetnek az ismétlődő viselkedésmintákat
mozgató, "organizációs állandóságok", azaz a kialakult, jellemző egyensúlyteremtő minták. A
családtagok tapasztalták, tudják, ismerik a várható, bekövetkező, szokványosan ismétlődő
történéseket.
Az ismétlődő viselkedésmintákat cirkularitásoknak nevezzük. Az ekképp befolyásolható viselkedés
a külső szemlélő számára úgy tűnik, mintha a család bizonyos szabályokat követne, amelyek
feltételei az egyensúly helyreállásának. Az előre megjósolható jelenség a családi minta
redundanciája (nincs benne új elem, bekövetkezése sémaszerűen azonos). Jackson (1965), a
családterápia egyik korai teoretikusa szerint a családi homeosztázis adott szabályokkal való
műveletek összessége. Ezek a szabályok lehetnek explicitek (pl. "aki utoljára lép be az ajtón, az
csukja be maga után"), gyakorta azonban a családtagok tudattalan világában elrejtett belső
előírások, amelyeket implicit mivoltuk miatt nem vitathatják meg, miközben gyakran
viselkedésmeghatározók és ítéleti konklúzióval járnak. A rendszermodell tehát tartalmazza a
tudattalannal való bizonyos mértékű számvetést, mivel az emberi viselkedésminták nagy része nem
tudatos, azaz úgy működik, hogy megvalósulásakor a tudatosságon kívül maradva, mintegy
"önkéntelen".

A családi konstrukciós rendszer (kognitív aspektus)

A "családon belüli valóság" is rendszert alkot. Az együttélésben szerzett tapasztalatokból olyan
nézetek, egymásról alkotott vélemények és ezeken nyugvó viszonyulások formálódnak ki, amelyek
közös értelmezési készletként, elfogadott konstrukciós rendszert alkotnak (Procter, 1980). Ezért a
családot tekinthetjük kölcsönösen akceptált konstrukciók rendszere (értelmezett valóság) köré
szerveződő entitásnak is. A család képes olyan, közös nézetrendszert, "saját világot", belső
valóságot létrehozni és fenntartani, amelyben a külső valóságról vagy egymásról alkotott sémáik

3
meghatározzák, olykor lehetetlenné teszik a szükséges változást. Az ilyen konstrukciós "rigor
mortis" (halálos merevség) az egész család számára maladaptációt jelent, gyakorta tragikus
robbanást okozva az ilyen rendszerben (pl. a Montagu és Capulet család egymással szembenállása
negatív konstruktumaik alapján Rómeó és Júlia halálát eredményezte). Az egyéni lelki élet
személyes lelki konstrukciókból felépített hierarchikus rendszerét George Kelly (1955) dolgozta ki.
Ezt alkalmazta a családokra Procter (1980), aki szerint a családnak is létezik egymásra és a valóság
egészére vonatkozó magyarázó-értelmező (konstrukciós) rendszere. Minden családtagnak van a
többiekről olyan elképzelése, tapasztalatokon nyugvó véleménye, amely jelzős jellegűen, bipoláris-
dichotóm rendszerben (jó-rossz, boldog-boldogtalan, stb.) nyer megfogalmazást. Egy konstruktum,
mint gondolkodási séma magába foglal olyan állítást, melyben két hasonló van egy eltérő,
különböző harmadikkal összefüggésbe hozva (pl. az apa azt hiszi, hogy a fia éppen olyan bátor, mint
ő és erősen különbözik az anyjától, aki ijedős, félénk).
Ebben a felfogásban válik érthetővé a viselkedésnek és a viselkedés jelentésének különbsége.
Amikor arról beszélünk, mit szándékozik valaki a viselkedésével kifejezni, akkor a jelentés
(viselkedés-értelmezés) kerül előtérbe, ilyenkor az akció fogalmat kell használnunk. Ez a
megkülönböztetés a pszichológiában alapvető.
Jelentések, egymásról alkotott feltételezések és elvárások, kiformált konstruktumok alkotják a
család egyezményes valóságképét. A kölcsönös szociális konstrukciók intraperszonális
folyamatokként írhatók le, két szinten: az értelmezési szint (pl. "a feleségem mindig ideges"; a
feleség szerint pedig "a férjem mindig durván bánik velem") megerősíti, fenntartja és előhívja az
akciós szintet (izgatott asszony és nyersen viselkedő férj). Ez a két szint a cirkuláris okság
spiráljának megfelelően egymást gerjeszti. A felek észlelései, következtetései irányítják akcióikat,
ezek pedig megerősítik tapasztalataikat és értelmező konklúziójukat ("már megint."). A
minősítésben a hasonlítás (olyan, mint) és az ellentétesség (nem olyan, mint) egyszerre van jelen
egy-egy konstruktumban. Minden családban viszonylag kevés a választható viselkedési alternatíva.
Ha pl. egy családban az apa "talpig becsületes", akkor e pozícióhoz képest a fiának ezzel ellentétes
pozíció juthat. Ha a szülők "egészségesek", konstrukciójuk alapján a gyermek számára ezzel
szemben "nem olyan egészséges, mint mi" konstrukciója marad. Egymás minősítésének csak így
lehet értelme. A család "fekete báránya" gyakorta ilyen konstrukciós folyamat következménye.
Észrevehetjük, hogy a családi konstrukciók modelljében a családi interakciókat nem bizonyos
szabályok szerint folyó, determinált törekvésnek tekinthetjük, hanem azt állítjuk, hogy a
családtagoknak vannak szabadon választható alternatíváik, a választás maga mégis interdependens,
azaz egymástól függő. Minden családtag azon fáradozik, hogy értelmet adjon az eseményeknek és
jelentést mindannak, amit a családban átél.

Kontroll, hierarchia, viszonytípusok

Ki határozza meg egy helyzet kimenetelét, partnere viselkedését ill. a szituációban kibontakozó
történéseket? Az a fél, aki a kommunikációs helyzetben metakommunikatív ajánlatot tesz a
partnerének valamely közös norma elfogadására, az a másikat kontrollálni akarja.
Rendszerelméleti - kibernetikai értelemben a partner "válasza" (elfogadás vagy elutasítás)
határozza meg a kontroll-törekvés sikerét, így elfogadás esetén a kontrolláló érvényesíteni tudja
helyzetmeghatározó norma-megszabó erejét. A kontrollban pszichológiai szükségletek jutnak
kifejezésre, kielégülésük maga gratifikációs értékű (Buda, 1974). Ha a kontrolláló szándék a partner
szükségleteit is (legalább részben) kielégítő normát hordoz, akkor a kontroll szabadon
érvényesülhet, elfogadása a kontrolláló személyének megerősítését hordozza. Ha a kontrollált
(vagy kontrollálni szándékozott) személyt, (partnert) a kívánt norma vagy viselkedés-késztetés nem
vonzza és nem elégíti ki (részben sem) saját szükségleteit, akkor a benne keletkező frusztráció az
4
ellenállás, tiltakozás valamely formáját válthatja ki, pl. harcba lép a kontroll megszerzéséért.
Watzlawiek (1984) "metakomplementer" viszonynak határozza meg azt a kontrollszerző történést,
mikor a manifeszt komplementer viszonyban alárendelt fél kényszerítő viselkedési manőverrel (pl.
gyengeség, betegség, tünet, sérülés, stb.) "parancsolja rá" indirekt módon a partnerére, hogy váljék
ő a "szolgájává" szükségleteinek kiszolgálójává, így szerez befolyásoló hatalmat fölötte, anélkül,
hogy ezt vállalná vagy nyílttá tenné. A komplementer viszony kényesebben instabil, mint a
szimmetrikus, gyakrabban válhat metakomplementer kontrollszerző folyamatok és
pszichopatológiai események gerjesztőjévé. Ebben a szemléletben a neurotikus (az érzelmi élet
zavarából eredő) tünetek a kapcsolatszabályozás sajátos, metakomplementer eszközei.
Létrejöttükkel a tudatosan nem kifejezhető kontrollszükséglet rejtett és kerülőutas módon
kifejezésre juthat (üzenete: "Látod milyen beteg, szerencsétlen, védelemre szoruló stb. vagyok"). Ez
a promotív (a partnernek szóló, őt bizonyos magatartásra bíró) üzenet parancsként írja elő a
támogató, gyámolító, segítő, elfogadó magatartást. A partner tehát azt teszi, amit a rejtett előírás
(üzenet) kíván, a kontroll a betegé. A partner ilyen helyzetben "felülírhatja" a beteg rejtett, be nem
vallott kontrollszükségletét, részben támogatva a kívánságokat, részben ezáltal megkívánva az
"engedelmességet", azaz visszaszerezve (metakomplementer stratégiájával) a befolyásolási és
helyzetmeghatározási hatalmat. Mivel a kontroll az interakciós folyamatokban bontakozik ki,
többlépcsős, végeredménye a történéseknek, nem elegyíthető a dominancia fogalmával, mely
egyszeri interakcióban is jellemző módon nyilvánulhat meg.
A hierarchia-viszonynak a dialógusok szociolingvisztikai elemzése szempontjából Markova és Foppa
(1990) négy jellegzetes típusát ragadta meg.
1.) A szimmetrikus-együttműködő típust, melyben az egyenlő mértékű aktivitás, a spontán
kapcsolódási készség, válaszadási motiváltság, egyetértésre törekvés, a partner véleményére való
kíváncsiság, a nyitott kérdezésmód, a kérés-kérdés és a dialógust tovább gördítő beszédelemek
használata jellemző. Ez a " barátságos viszonyulás " modellje.
2.) A " szimmetrikus versengő " típusban a felek aktivitása ugyan egyenlő mértékű, de a versengés
a konfrontatív, gyakran emocionális érveket is felhasználó, egymást meggyőzni akaró lépésekben
jut kifejezésre. Jellemző a partner kezdeményezésének figyelmen kívül hagyása, a támadó típusú
tagadások gyakorisága ("nincs igazad", "szó se lehet róla" stb.), a számonkérő, a partner személyét
minősítő, vádló, nehezményező, kritikus verbalizáció, a "vád-ellenvád" támadásaiban megjelenő
konfliktushelyzet. Ez a " hétköznapi veszekedés " modellje.
3.) Az aszimmetrikus együttműködő típusban a dominanciapozíció a felelősség és/vagy
szerephelyzet által eleve meghatározott. Az aszimmetria, egyrészt az egyoldalú kezdeményező,
felszólító, kérdező (kérdés-sorozattal fellépő), irányító szerepben, másrészt az alárendelt vagy
alárendelődő fél oldaláról ennek elfogadásában jut kifejezésre. Az együttműködés
"alárendelődésben" (engedelmességben) jelenik meg a partner részéről. Ez az "intézményes
hivatalos interakciók" modellhelyzete, melyben a szakember, tisztviselő, hivatalnok a domináns
szerephelyzetű, a partner az alárendelt, aki gyakran a fölérendelt féltől kapott szabad kínálatot. (pl.
Ön mit szeretne, hogyan gondolja?) Ezt nem használja ki, sőt ezzel is arra ösztönzi a domináns felet,
hogy erősítse az aszimmetriát.
4.) Az aszimmetrikus versengő típusban is adott a domináns pozíció (legalábbis a kínálata,
lehetősége), a személy élhet a partner meggyőzése árán elérhető uralommal. A versengés a
dominanciával élni kívánó fél kezdeményező kérdésfeltevéseit, erős kontrollálási (kritizáló,
korrigáló, konfrontáló) megnyilatkozásait, "intézkedéseit" vélemény - és álláspont - kifejtését,
valamint ennek ellenében az alárendelt/rendelődő fél passzív ellenállásban kifejezésre jutó
szembeszegülését tartalmazza (vonakodás, késedelem, kitérés, hallgatás). A domináns szerepre
törekvő fél ezáltal meg van fosztva a másik személy feletti uralom sikerélményétől,
5
"hatalomfosztott" állapotba kerül. Ez a passzív ellenállásban kifejezésre jutó kontrollszerző
magatartás prototípusa. Együttélő partnerek gyakori "fegyvere", a partner passzív figyelmen kívül
hagyásában kifejezésre jutó agresszív üzenettel: "semmibe veszlek", azaz ezt fejezem ki úgy, ha
nem válaszolok.
A háromszemélyes helyzetek (triádok)
A nukleáris család a szülőpárhoz (diád) csatlakozó gyermekekkel alkot új rendszeregységet. A
diádikus helyzetekre érvényes (előzőekben tárgyalt) hierarchia viszonyok azáltal is változnak, hogy
a páros szerkezet (mint alrendszer) mellett egy mozgó, kapcsolódó, "szabad vegyérték" van.
Haley (1976) tárta fel azt a - ma már evidenciaként kezelt - tényt, hogy egy gyermek képes a szülők
kapcsolatát stabilizálni (pl. betegségével, problémás viselkedésével), a diád szétesését késleltetni. A
triádikus viszonyszerkezetekben stabil és instabil alaphelyzeteket különböztetünk meg.
Stabil helyzetben 1.) mindhárom személy egyetérthet egymással vagy 2.) a triádon belül egy pár
egyetért egymással, és arra nézve is, hogy a harmadikkal nem értenek egyet.
Instabil helyzetben 1.) a triád minden tagja konfliktusban áll(hat) egymással, ez aláássa a helyzet
fennmaradását mindaddig, amíg a stabil 1.vagy 2. helyzetet létre nem hozzák. Instabil helyzetet
teremt az a konstelláció is, amelyben egy pár egymással konfliktusban van, miközben egy
harmadikkal mindkettő egyetért.
Az instabil helyzetek dinamikai jellegzetessége a stabillá alakulási törekvés.
Szövetségnek nevezzük Haley nyomán azt a viszonyt, amelyben két személy egymással egyetért
vagy ugyanazt az érdeket képviselik. A koalíció háromszemélyes. Két személyt a harmadikkal
szemben a rá vonatkozó kritika köti össze, a kritika tartalmában a két személy egyetért (ketten egy
ellen). A nyílt koalícióval szemben a rejtett vagy titkos megegyezés (mely a harmadik ellen irányul)
veszélyes, mivel a diád a nyíltszíni viselkedésben nem juttatja kifejezésre valódi véleményét, sőt
tagad(hat)ja a koalíció fennállását-
A triádok hierarchiájában is fontos a felül/alul (szuperior/inferior) pozíció. Családon belül - főként
több generáció együttélése esetén - feszült hierarchiaviszonyok alakulhatnak ki, de a testvérek
között is gyakorta létrejön a - sokszor születési sorrend által meghatározott rangsor. Ha valamelyik
testvér a fiatalabbat szülői gondoskodással veszi körül, az így kialakult pótszülői szerepet Minuchin
(1974) parentifikáció -nak nevezte el.
Ha a generációs vonalban titkos koalíció alakul ki és a társult pár sikertelenül próbálkozik a
nehézség megoldásával vagy a problémára "struccpolitikával" reagál, az ilyen helyzetet Haley
"perverz háromszög"-nek nevezte el. Anya és lánya így köthet koalíciót a (pl. alkoholista) apa ellen,
akit kizárnak és nem beszélnek vele, vagy a problémáról, amit okoz. A kizártságtól szenvedő apa
alkohollal "gyógyítja" kiközösítettsége fájdalmait, így fokozódik az alkoholizmusa. Az önmagát
fenntartó, kártékony visszacsatolás tehát az alapproblémát erősíti fel. A titkos koalíciók látszatra
akár jóindulatú szövetségnek is tűnhetnek, mégis sok újabb probléma gerjesztőivé válhatnak. Ha pl.
egy nagymama az unokájával szövetkezve fordul a lányával szembe és kritizálja őt elégtelen anyai
magatartása miatt, elérheti, hogy lánya kimenekülve a kritikából ráhagyja az unokát. A gyermek
viszont magatartási zavarokkal "jelezheti" elégedetlenségét, mire a nagymama a lányára
parancsolja a gyermekkel foglalkozást. Amint ezt eléri, újra nekilendül, hogy kritizálja lányának
anyai funkcióit, és "bizonyítja", hogy ő jobban gondját tudja viselni a gyermeknek, aki viszont e
helyzetben ismét tüneteket, viselkedési zavart produkál és az ördögi kör folytatódik (elvileg a
végtelenségig). Az ilyen változó (vándorló) koalícióképzés fokozza a zavart és a krízisállapotig
fokozhatja a család belső problémáit. Nagyszülők, szülők és gyermekek hierarchia-szintjei sajátosan
keveredhetnek, a gyermeket bevonhatják a felnőtti/szülői gondok megbeszélésébe (perverz

6
háromszög), vagy éppen a gyermek tünete, betegsége, viselkedészavara képezi azt a kockázati
problémát, amely elfedi a szülők egymással kapcsolatos konfliktusát. Ahogy nő a szülők közti
feszültség, úgy rosszabbodhat a gyermek állapota, mivel betegsége fokozza a konfliktust.

3.2. Személyes pszichológiai munka "tapasztalati tanulással"

A pár- és családdiagnosztikai eszközök használatát tanuló szakember-jelölt számára rendhagyó
követelmény lehet a személyes élményekből merítkező tanulás. A már valamely humán segítő
szakterületen jártas (posztgraduális) hallgató számára azonban evidencia-értékű a saját átéléseken
keresztül történő (beleélő-megértő) tudásszerzési út. A személyes bevonódással és egyéni
tapasztalatokból merítő tudásszerzéssel folyó képzés eredményességét nem csupán oktatás-
hatékonysági kutatások támasztják alá (Csóka, 1999, Bagdy és Wiesner, 2005), hanem a
személyiség munkaeszköz voltát igénylő segítő, gyógyító szakmák is feltételként írják elő (Buda,
2004).
A magunkkal hozott készségekhez az elméleti tudás az új látásmód szemüvegét kínálja, a
professzionális viszonyulást (viselkedést) azonban az átélésben fürösztött megértés útján érhetjük
el. A "kimenetért" elsősorban azok a folyamatok tehetők felelőssé, amelyek a személyiségünkön
belül zajlanak, ebben a kognitív szinthez az érzelmi és élményszintű (konkrét) tapasztalatok is
szervesen hozzájárulnak. Ezért ebben a részben gyakorlatokat kínálunk az átélések célzott
elősegítéséhez. Ezek alkalmazhatók önálló felhasználással, önelemző - írásos - feldolgozással is. Ha
a párban vagy csoportban való megbeszélés nem lehetséges, a leírást kell ajánlanunk, mivel az
időtlen ("jobb agyféltekei" érzelmi) tudat élményeit a racionális ("bal agyféltekés" tudatos)
folyamatok időrendjébe kell beágyaznunk, objektivációval. Ha elmondás nem lehetséges, az írás is
alkalmas. Éppen ezáltal lehetséges megélnünk az objektivációs történések személyes
egészségerősítő hatásait (McDermott I., O'Connor J. 1998). Amit (legalább) egyszer
tudatosítottunk, azt a másik embernél felismerve már jobban tudjuk kezelni.
Ha mód van a kurzuson belül gyakorlati órákra, akkor önkéntes részvétel alapján csoportban (ezen
belül gyakorló párokban is) dolgozhatunk. Ekkor a tanári facilitátor funkció mederben tartja a
csoporttörténéseket (a kiscsoportmunka szabályai szerint). A gyakorlatvezető tanárnak azonban
"külsősnek" kell lennie (a szerep és érzelmi viszonyok tisztasága érdekében), a csoportvezetésben
pedig jártassággal kell rendelkeznie.
Lehetséges az otthoni, párban történő feldolgozás is, ehhez viszont konzulens családi tanácsadó
szupervízióját kell biztosítani. A párkapcsolatot érzelmileg megterhelheti a közös lelki munka, ezért
készenlétben kell tartani a külső szupervizori segítség lehetőségét.
Megjegyezzük, a tegező megfogalmazás a pszichológiai munkahelyzetek belső konvencióját követi:
ez az általánosan elfogadott.
Az ön- és kapcsolatelemző munka önismeret-mélyítő, kapcsolat-építő, de nem terápia. Zűrzavaros
párkapcsolati helyzetekben nem vehető igénye, e téren "önterápia" nem javasolható.
Harminc gyakorlatot állítottunk össze, melyek sorrendjét is kívánatos betartani. Vannak
többlépcsős gyakorlatok is, ezeket egy ülésben ("setting") érdemes feldolgozni. A harminc egység
kreditértékben egy kreditnek feleltethető meg, de tekintettel az átélések leírásának célszerű
otthoni feladatára, további két kreditnyi önálló munka vár a kurzus résztvevőire. Az érdemjegyet a
részvétel rendszeressége és az írásos utómunkálatok bemutatása formálja ki. Nem kedvező a 10%-
os hiányzásnál többnek az elfogadása.

7
Alábbiakban ismertetjük a gyakorlatokat. Ahol az eredetük bizonyos, ott ezt minden esetben
feltüntetjük. A gyakorlatban történő hagyományozódás folytán azonban az eredet már sok
esetben nem tisztázható.

3.3. A pár és család megismerésének szakmai szempontjai. Az első interjú

Minden segítő folyamat azzal veheti kezdetét, hogy megismerje a párt (családot), hogyan működik
rendszerként, hogyan tartja fenn a rendszer működése a problémát, milyen konstrukciós rendszer
köré szerveződött a család, s.i.t..
A megismerő folyamat az első interjúval indul. A család azzal érkezik, hogy segítségre van
szükségük. Ha azt hinnénk, hogy van egy mindent megokoló magyarázat az előállt helyzetre, akkor
a családtagok elmondásaiban a "legjobbat" keresnénk, egyik elmondását jobban elfogadnánk,
mint a többiét. Valaki a családból "értené" a helyzetet és tudná az "igazságot". A problémáknak ily
módon lehetne egy okozója, aki a "felelős". Amikor egy bizonyos jó megoldást akarunk feltárni,
akkor "instruktív interakció" zajlik, az egyik személy utasítja a másikat, mit tegyen, hogyan tegye,
amit tesz. Mintha léteznék egyféle "igazi", jó megoldás, amit követni kell. Ez a tradicionális, lineáris
ok-okozati elvű gondolkodás, melyet fel kell adni. Sajátosan más a család-rendszer szintű
megismerési út és eszköztára is. Közös vonásuk, hogy a családi rendszert megkavarják
(kríziskeltés), mozgásba hozzák a családi mintákat és kapcsolatba lépnek velük. Ezt különféle
módon teszik. A következőkben az első interjú keretében ezeket az interakcionális kérdezési
módokat tekintjük át. Célunk annak az eszköztárnak a bemutatása, amely a rendszerelvű
megismerést szolgálja. Szükségünk van rá a családokkal való munka alapszintjén is. Szemléletünk,
gondolkodásunk átállítása nem könnyű, ezt iskolázzák az interjútípusokra vonatkozó tudnivalók.

A tesztvizsgálatokat előkészítő interjú specifikumai

A családi interjúk leghatékonyabb módszereinek keresése a hetvenes évek végén került előtérbe.
Selvini-Palazzoli és munkatársai (1978) a "Paradox and Counterpardox" című könyvük első kiadását
követően dolgozták ki az interjúvezetés alapjait, hogy megszabadítsák a szakmai köztudatot a
rejtélyesnek tűnő karizmatikus, intuitív tudás vélelmeitől, avagy speciális képességek, "tehetség"
szükségességének feltevésétől. Az interjúzásnak módszertana van és ez tanulható.
Egységességet a pár és család megismerési útján csak a rendszerszemlélet képvisel. A
megközelítés, a nézőpontok és elméleti alapfeltevések különbségei azonban iskolánként és
irányzatok szerint erősen befolyásolják a problémák feltárásának útjait és technikáit. De Shazer
(1985) szerint azok a családok, amelyek szaksegítséget szeretnének kérni, "a vevő", "a
panaszkodó", és a "látogató" szerephelyzetét reprezentálják. A vevők igazán segítséget várnak. A
"panaszkodók" boldogtalanok és bizonytalanok, még abban is, hogy be akarnak-e kapcsolódni a
segítő folyamatba. A "látogatók" rendszerint azért keresik fel a szakértőt (tanácsadót, terapeutát),
mert küldték őket. Amíg az emberek nem válnak "vásárlóvá", addig nehéz a változtatásban
segíteni őket.
Stúdiumunknak nem a "terapeuta-képzés" a feladata vagy célkitűzése. Nem kívánunk intervenciós
módszereket, vagy technikákat tanítani, de éppen a rendszerszemlélet és kommunikáció elmélet
tudásanyaga kötelez arra, hogy minden megismerési helyzetet egyszersmind befolyásolási,
kölcsönhatási történések színhelyének és megvalósítási terepének tekintsünk.
Interjúvezetés tesztvizsgálatokra irányuló céllal

8
A vizsgálatok, amelyekre elsődleges célként irányulunk, rögvest beavatkozási helyzetet is
teremtenek, így esélyt adnak arra, hogy (professzionális rákészülés nélkül) hibázzunk, iatrogén
(szavakkal történő) ártalmat idézzünk elő.
Választott célkitűzésünknek megfelelően azt az interjú-helyzetet elemezzük, amelyben nem
terapeutai ígérvénnyel vagyunk jelen, hanem olyan - tudatosan felkészült - szakemberként, aki
csak egy bizonyos határig kívánja megismerni a hozzá forduló vagy általa vizsgálatra,
kutatómunkába való belépésre felkért párokat, családokat. Evidens, hogy nem lehetséges
előkészítés nélküli vizsgálati helyzet, sem kutatásetikai szempontból, sem "tanulási célból". A
belépő és együttműködő párok/családok pedig feltehetően, sőt szinte bizonyosan rejtett céllal
vállalják a kísérleti/vizsgálati személyek szerepét. Szeretnének visszajelzést, pozitív megerősítést
vagy segítséget kapni. Tiszteletben tartva a vállalási és részvételi határokat, szakszerűen kell
eljárnunk e helyzetben is és meg kell fontolnunk, hogy a vizsgálatra ("tesztelésre") bemelegítő
helyzetben a párok, családok többségében megnyílnak előttünk. A tapasztalatok szerint általában
hasonlóan (sőt szabadabban!), mint a segítségkérés terápiás helyzeteiben. Mivel nincs "tétje" a
helyzetnek, veszélytelen "csak vizsgálat" zajlik, ezért érvényesül az un. pszeudointimitás, a
kalandélmény-dinamika (Ajkay, Bagdy, 1986), azaz mélyebben feltárulkoznak, mint bármikor
máskor ("többé úgysem találkozunk, mindent bele."). Professzionális (védett) helyzetben érzik
magukat, önfeledten kitárulkoznak, esetleg többet mutatnak meg magukból és magukról, mint
ami jó élmény érzéseit hagyja maga után. Ezért ügyesen óvatos kommunikációra van szükség a
beavatkozó pszichológus részéről. Meg kell tanulni a klienseinket megvédeni önmaguktól.
Aki ebben a stúdiumban részt vesz és felhasználja tankönyvünket, saját helyzetéhez (felkészültségi
szintjéhez, jártasságához) igazítsa az e fejezetben közölt információkat. Meglehet, hogy
alapszinten kezd a művelettanuláshoz (ekkor feltétlenül szüksége van e tudnivalókra). Lehetséges,
hogy már szakmódszertant tanul, akkor ezt a szakmai funkciószintet már meghaladta.
Átgondolásra és tudatosított szakmai magatartásszervezésre azonban ez esetben is jó segítség az
elkövetkezőkben tárgyalt pár- és család interjúzás módszertani végiggondolása.
A párral és/vagy családdal találkozás (ülés=setting) lefolyását és végigvezetését az határozza meg,
mi a célkitűzés. Ki fogalmazta meg ezt a célt?
Ha a szakember hív, kér találkozásra együttélő személyeket, akkor a helyzet nagyobb pszichikai
szabadságot kínál a résztvevőknek. A vizsgálatban való részvételük önkéntes, közös döntés
nyomán született. Mintegy szívességet tesznek a kutatómunka vagy "módszertani gyakorlat"
elősegítésére a szakembernek (avagy jelöltnek). Ez a speciális cél és különleges kapcsolati helyzet
az alábbi feladatokat foglalja magába a vizsgáló szakember (jelölt) számára az első találkozásban,
amelyet állításokkal, kérdésekkel és információ nyújtásával szükséges kezdeni az alábbi
sorrendben (Kurimay, Kelemen, 2004):
• A szakember bemutatkozása meghatározó (ki vagy, hol folyik le a találkozás).
• Az adatlap kitöltése, (a v.sz.-ek életkora, neme, foglalkozása, iskolai végzettsége, élethelyzete).
• Mi a találkozás célja (ismételni az eredeti információt, amely nyomán a pár/család vizsgálatra
jelentkezett). Ki kell emelni, hogy ez a helyzet nem szolgál konzultációs vagy terápiás célokat.
Klinikai kontextusban a kezelő orvossal konszenzusban szükséges hangsúlyozni, hogy a vizsgálat a
megismerés elmélyítését szolgálja, a minél hatékonyabb segítés (intervenció, konzultáció, terápia)
érdekében. Az alkalom egyszeri találkozás.
• Ki vesz részt a (vizsgáló, konzultáló, terápiás) teamből (gyakornok, más terapeuták, szupervízor,
tükör mögött ülő szakemberek, zárt láncú TV, stb.).
• Engedélykérés az (anonim) vizsgálatra, jegyzetelésre, hangfelvételre, videofelvételre. Írásbeli
nyilatkozat kölcsönös aláírása szükséges, melyben a vizsgáló felelősséget vállal a felvételeknek

9
kizárólagos tanulmányi célra, zárt körben történő felhasználásáért, melyet a vizsgált személyek
engedélyeznek.
• Mi lesz a sorsa ezen jegyzeteknek, hang-vagy képfelvételnek, a számítógépbe vitt adatoknak.
• Hogyan lehet ezeket az anyagokat megsemmisíteni, ha a kliens(ek), család ezt kéri.
• A szakterületünk etikai kódexére hivatkozás (titoktartási, anonimitási, absztinencia-feltételek
stb.)
Fentiek begyakorolható betartását elősegítik az alábbi, önellenőrző kérdések a titoktartásra,
szakmai kompetenciára és viselkedésre vonatkozóan. (A kéréseket Kurimay T. és Kelemen G.
összeállításából szó szerint idézzük, forrás: Kurimay T., Kelemen G.: Családterápia és
családkonzultáció, Coincidencia Kiadó, Bp., 2004., 238-239. old.)

Titoktartás területén
• Átgondoltam-e már, hogy milyen kivételes körülmények között lennék készen arra, hogy a
bizalmasan szerzett információkat kiszolgáltassam és kinek adnám ki az ilyen jellegű információkat
a kliensem engedélye nélkül?
• Átgondoltam-e már, hogy mit tennék akkor, ha egy privát beszélgetés folyamán az egyik
családtag olyan információt adna ki egy másikról, amelyet kérésre bizalmasan kell kezelnem?
• Tettem-e arra erőfeszítéseket, hogy fenntartsam a kapcsolatot és a szoros együttműködést más
szakmai szervekkel olyan helyzetekben, amikor úgy gondoltam, az megfelelő volna?
• Megbizonyosodtam-e arról, hogy engedélyt kaptam a családtól, hang- vagy képi felvétel
készítésére (audió, vagy videó) az ülésről, és részletezzem-e azt kellőképpen, hogy mire használom
a felvételt?
• Tudatában vagyok-e annak, hogy nem elegendő, ha a család engedélyét csupán kazettára
veszem fel, mert a beleegyezési űrlapokat mindig alá is kell írniuk?
• Átgondoltam-e, hogy a család mely tagjainak az engedélye szükséges ahhoz, hogy felvételeket
készíthessünk?
• Átgondoltam-e, hogy a család arra való engedélye, hogy megtartsuk és használjuk a felvételeket,
korlátozott időtartamra szól, és hogy vajon a kazettát automatikusan le kell-e törölnöm egy
bizonyos idő eltelte után, ha csak nem kapok újabb engedélyt a családtól?
• Megtettem-e a megfelelő lépéseket arra, hogy a kliensekről rögzített felvételeket, beleértve a
jegyzeteket, a kazettákat, az elektronikus médiát, bizalmas helyen tároljam, és ezáltal fokozzam a
titoktartás biztonságát?
Szakmai fejlődés
• Ha családterápiás és konzultációs kutatásban veszek részt, elégedett vagyok-e azzal, hogy a
kutatás etikus módon folyik?
Szakmai kompetencia
• Megbizonyosodtam-e arról, hogy rendelkezésemre áll olyan konzulens, vagy szupervízor, aki ezt
a módszert gyakorolja?
• Megbizonyosodtam-e arról, hogy az intézményem engedélyezte-e nekem, hogy ilyen módszerrel
dolgozzam?

Viselkedés
• Meggyőződtél-e arról, amennyiben csak lehetséges, hogy a klienseiddel való kapcsolatod az
őszinteségen és az integritáson alapul?
• Meg vagy-e arról győződve, hogy nem vezetted félre a klienseidet és nem hitetted el velük, hogy
olyan képesítésed és tapasztalatod van, amellyel a valóságban nem rendelkezel?

10
• Elégedett vagy-e azzal, amilyen módon a szolgáltatásodat "reklámozod" és szerinted etikailag
megfelelő-e az a saját diszciplinád vagy szakmai szervezeted számára? (terapeuták kérdése)
• Tisztáztad-e azt a potenciális beutaló szakemberekkel, hogy semmiféle anyagi javadalmazást
nem nyújtasz számukra a beutalásokért? (Terapeuták kérdése).
A találkozás bevezetőjében tisztázott feltételek nyomán induló megismerkedés "beszélgetési
helyzete" mintegy 30 percet ("bemelegítést") kíván, ha csupán tesztfelvételekre van szükségünk
(kutatáshoz vagy klinikai célú "teszteléshez"). Ezért az indításban ("instrukció") közölnünk kell a
beszélgetés előre látható időkeretét, és célszerű a helyzettel kapcsolatos elvárásokat, fantáziákat,
aggodalmakat tisztázni. Indító kérdéseink:
• "Amikor vállalták ezt a vizsgálati helyzetet, mire gondoltak, mi lehet ez, volt-e és van-e
elképzelésük arról, miért érdemes Önöknek részt venni, időt áldozni erre a helyzetre". (Elvárások
tisztázása.)
• Volt-e és jelenleg van-e valamilyen aggodalom, félelem, ilyesféle érzés a vizsgálattal
kapcsolatban?
• Mi volna ez? (Félelmek feltárása és eloszlatása.)
Ezt követően erősítsük meg, hogy "Ez a helyzet nem konzultáció, vagy terápia, nem kíván
beavatkozni az életükbe, de mélyebb megismerésre ad lehetőséget pl. azzal, hogy itt-most, együtt,
bemutatják magukat, kapcsolatukat, életvitelüket, hogy közelebb hozzuk a lelkünket a kapcsolati
dolgokhoz, hiszen ezekről lesz szó mindvégig, a vizsgálatokban is."
Párhelyzetben ajánljuk fel a kölcsönös kapcsolat-bemutatást, az kezdje, aki készen áll erre.
(Vigyázzunk, nem önbemutatást kérünk, hanem a közös életükre való rátekintést.) Az instrukció
félreértése és az önprezentáció fontos adat a kapcsolatról, de ezt ne hagyjuk eluralkodni. A
meghatározott időkeretben zajló kapcsolat-prezentációban attitűdünk feleljen meg a "neutralitás"
követelményének (nincs elfogult pártosság, nincs igazságkeresés, jóindulatú odafigyeléssel adunk
teret a felek kölcsönös kapcsolat-bemutatásának.) Kevés kérdéssel, nem verbális tereléssel
(figyelemváltoztatás) és csak pozitív megerősítésekkel veszünk részt (erőfeszítéseik elismerése,
toleranciájuk kiemelése, stb.). Egymás minősítését leállítjuk. Valamennyi, ezen időkeretbe beférő
történés "kezelésében" támaszkodjunk a továbbiakban kifejtésre kerülő "kérdezési stílusok",
interjú-fajták és a szakember számára ajánlott kedvező megnyilvánulási lehetőségek
tudásanyagára. Használjunk cirkuláris és reflexiv kérdéseket, minimalizáljuk a lineáris kérdéseket,
zárjuk ki a stratégiás kérdezést. A beszélgetés bezárásában nyissunk a jövő felé: "vajon mit
szeretnének majd elmondani magukról öt év múlva, ha újra találkoznánk?" (Párkapcsolati
perspektíva-nyitás.)
Megköszönjük az eddigiekben tapasztalt együttműködési készségüket (akár így van, akár nem!),
majd pedig elkezdjük a tesztvizsgálatokat. Ezek végeztével ismét megköszönjük a fáradozásaikat és
az aktív közreműködést. Nem teszünk ígéretet a tesztek visszajelentésére, hivatkozással a kutatási
célokból fakadó korlátokra vagy szakmai hozzáértési szempontokra.
Amennyiben klinikai helyzetben kerül sor a vizsgálatra, a bemutatkozási instrukció módosul:
"Megkérdezhetem Önöktől, milyen probléma hozta el Önöket ebbe a
rendelőbe/kórházba/tanácsadóba, stb.?" Kölcsönös problémabemutatásukat ("Hogyan látja Ön ..,
Mit gondol arról, a párja mit mondana erről, ha ő előbb szólalhatott volna meg") igyekezzünk
cirkuláris móddal vezetni, hogy más optikából is ráláthassanak a helyzetükre. Feltáró, konfrontáló,
direktív-strukturális és lineáris (ok-okozatra kérdező) kérdéseket kerüljünk. A lezáró átvezetés a
vizsgálati helyzet felé hasonlóképp történjék, mint a fenti nem klinikai helyzetben. Itt még
fontosabb, hogy ne ígérjünk további közös munkát, legfeljebb a klinikus szakembertől kérhető
további információkra utaljunk, ha ezt előzetesen tisztáztuk.
Használjunk írásos utómunkálatokat ez a beszélgetési (interjú) anyag feldolgozását szolgálja.
Ebben alkalmazzuk az előző fejezetben tárgyalt négy dimenziót, mint elemzési szempontrendszert.
11
 Mit tudtunk meg a kapcsolatszerkezetről, a hierarchiáról, kölcsönviszony mintákról
(kommunikációs jellegzetességek, ki akarja kontrollálni a másikat, dominancia, érzelmi viszonyok,
együttműködés, stb.) Milyen fejlődési ciklusban vannak? Felbukkantak-e fázisspecifikus
nehézségek, problémák. Hangsúlyozták-e a történeti szempontot (visszatekintés,
kapcsolattörténet). Kiről-miről nem beszéltek? Milyen a pár identitástudata és értékvilága? Hol
vannak kapcsolati, vagy értékdivergenciák? Összegezzük benyomásainkat a pár viselkedéséről,
viszonyáról.
Ezt követően a bennünk kiváltott érzéseket, fantáziákat rögzítjük írásban, végül a jövőkép alapján
összegző véleményt rögzítünk személyes predikcióval (hogyan képzeljük el őket 5 év múlva).

A pár- és családinterjú alapvető típusai

Interjúzás a szakmai szándékok és előfeltevések összefüggésében

A család megismerésének helyzetében a kérdezés közvetlen szándéka a megértés elérése. Minden

kérdés nézeteket hív elő és a szakember a válaszok (nézetek) megismeréséből szövi össze a megértés
hálóját. Ezért az első kérdések tájékozódóak. Ekkor még nem célszerű a befolyásoló, értelmező,
összefüggést teremtő kérdések alkalmazása. Ismeretes, hogy a segítő szakember fejében lévő
koncepciók (a lelki jelenségek természetéről vallott nézeteik, ezen alapuló előfeltevéseik) határozzák
meg azt, mit-mikor-hogyan kérdez meg. Karl Tomm (1989) nyomán az alábbi ábrán szemléltetjük a
kérdező előfeltevései (függőleges tengely) és tájékozódási illetve befolyásolási szándéka (vízszintes
tengely) függvényében előálló négyféle kérdéstípust, amelyet az elkövetkezőkben tárgyalunk.

3.2. ábra: Kérdéstípusok a segítő szakember szándékainak és előfeltevéseinek összefüggésében

(Tomm nyomán, 1990)

A lineáris kérdezés oknyomozó, egyszerűsítő (a dolgoknak egy okozója- oka van), normatív (létezik
"egyedül üdvözítő" jó), ítélkező.
A cirkuláris kérdezés holisztikus, interakcionális, neutrális viszonyulású, értékítéletmentes és

12
rendszerelvű (visszacsatolások alkalmazása).
A stratégiás kérdések mögött a család befolyásolására irányuló rejtett direktív szándék áll ezért
lineáris oksági, "instruktív interakció" jellemzi a diskurzust. Ráébresztés, befolyásolás a cél és a
javasolt megoldás elfogadását "letesztelik". A segítő úgy viselkedik, mint egy tanár, instruktor, olykor
bíró. Ami "elromlott" a családban, azt kell helyrehozni, azon értékek mentén, amelyeket a segítő
képvisel. Üzenete: "így kellene ezt csinálni". Olykor a direktivitása nyílttá válik, a konfrontációt is
megengedi (pl. "Nem veszi észre, hogy dühíti a feleségét, ha szótlanul elvonul?"). A kérdések hatása
kényszerítővé is válhat.
A reflexiv kérdések a család indirekt befolyásolását veszik célba, facilitáló szándékkal, mintegy
kalauzolva a családot, bátorítják és saját problémamegoldó képességüket mozgósítják. Generáló
hatással vannak a családra, mozgósítják az akcióra.
A szándék és kérdezés hatásainak viszonyát (3.3 ábra ) is szemügyre véve láthatjuk, hogy a cirkuláris
és reflexiv kérdezésmód elemeit kívánatosabb alapfokú pszichológiai munkahelyzetekben is
alkalmazni (így a tesztelést megelőző családinterjúban is) ezért helyezünk nagyobb hangsúlyt a
tárgyalásukra.

3.3. ábra (Tomm nyomán 1990)

A rendszerelvű interventív (beavatkozó) interjúzás

Rendszerszemléletű tájékozódáson, cirkuláris kérdezési módon azt értjük, hogy a szakember képes a
család azon visszacsatolásain keresztül vizsgálódni, amelyek válaszként jelentkeznek az általa bevitt
információra (Selvini-Palazzoli és mtsai, 1999). Ez kizárja az oksági (ok-okozati) gondolkodást. Nincs
"okozó", minden családtagnak része, szerepe van a történtek létrejöttében, bármilyen zavar, tünet áll
is az előtérben. A változásokra és különbségekre reagálunk. Az interventív, beavatkozó interjúzás azt
jelenti, hogy minden, amit a segítő szakember mond vagy tesz, beavatkozásnak tekintendő (Tomm,
1990).
Ahhoz, hogy átláthassuk a családot a maga teljességében, valamennyi tagját fel kell kérnünk arra,
hogy mondja el, hogyan látja a család többi tagjának a kapcsolatát. Egy kétgyermekes családban pl.
informatívabb az egyik pl. fiúgyermeket megkérni: "Mondd el, milyen kapcsolatban van édesanyád és

13
a húgod?" mint az anyát közvetlenül kérdezni arról, milyen kapcsolatban van a lányával. Amikor egy
családtagot arra kérünk, beszéljen a többiek jelenlétében másik két családtag kapcsolatáról, a
diszfunkcionálisan működő családok rejtett kommunikációs "szabályát" törjük meg ("nem beszélünk
nyíltan"). Már egy hétköznapi kapcsolatban is rögvest kitűnik a különbség, ha például egy családtag a
másik kettő viszonyát nem úgy éli meg, mint ők, együtt. Meglehet, hogy ők (külön-külön) sem
értenek egyet, ezt eltérő viselkedésmóddal fejezhetik ki. Az apa pl. dühös lehet, hogy lánya úgy látja,
kivételez a fiával, míg az anya esetleg egyetért. A családon belüli összefüggések ilyenképpen
fokozatos kirajzolódása a szakember számára egy összmintázat gazadag képét tárja fel. "Munkája
ahhoz hasonlítható, mint amikor a fonalat a szövetbe öltögetjük, mindaddig, amíg a minta jól
követhető" (Selvini-Palazzoli és mtsai 1990, 61. old.).
Az indító kérdést meghatározó feltevéstől kezdve a "minta kirajzolódása" során formálódó hipotézis
folyamatosan gazdagodik, megmutatva azt, hogyan tartja fenn a rendszer működése a problémát. A
szakember e folyamatban úgy viselkedik, mint egy kutató, valami újat akar felfedezni. Az
interakcionális feltevések alapján megfogalmazott kérdések előhívják a jellegzetes mintákat (patterns
that connect), melyek a történésekkel, érzésekkel, személyekkel kapcsolatosak.
A dialógus kibernetikai elven, visszacsatolásokkal működik. Nem a problémák eredetére irányul a
vizsgálódás, hanem az események lehetséges kapcsolataira. Kérdezhetünk a különbségekre és
kereshetjük az összefüggéseket.
Tekintsünk át egy interjúrészletet Karl Tomm nyomán. (Négy fős család, két fiúgyermek, az apa
depresszív).

Szakember Hogyan is adódott, hogy most itt találkozunk?

Anya Én telefonáltam Önnek. Aggaszt a férjem állapota.
Szakember Kit aggaszt még ez az állapot?
Anya Hát a gyermekeimet.
Szakember Ki aggódott legerősebben?
Apa Ő (a feleségére mutat).
Szakember Ki aggódik a legkevésbé?
Apa Azt hiszem, én.
Szakember (Apához) Ön mit csinál, amikor látja a feleségén, hogy aggódik.
Apa Hallgatok. Sokat panaszkodik, főleg a számlák, pénz miatt.
Szakember És még mit tesz? (az apa) Mit csinál, mikor a felesége
panaszkodik?
Apa Nem törődöm vele, nekem is megvan a magam baja.
Szakember Ki érti meg a felesége aggodalmait legjobban?
Apa A gyerekek. Sokat beszélnek erről.
Szakember Maga egyetért a gyermekeivel?
Apa Igen.
Szakember (A hátrább húzódó kisfiúhoz): mit csinál az apja, amikor maga

14
 az édesanyjával erről beszélget?
Fiú (Felélénkülve): rendszerint elmegy lefeküdni.
Szakember Mit csinál a testvére, amikor maga beszélget az édesanyjával?
Fiú Tanácsokat ad, kritizál, ami borzasztó, de nem folyik bele
igazán.
Szakember És amikor az édesanyja elvonul, mi történik még?
Fiú Akkor anya még jobban szokott aggódni.

Az interjúrészlet magában is elindítja bennünk az interakcionális összefüggéshálózatra vonatkozó

hipotézis-szövést. A visszacsatolt cirkuláris minták kirajzolódnak.
Hipotézisként fogalmazhatjuk meg, amire ráláthatunk. Az apai szerep meggyengülésével az anya
mellé megértő társnak belép a kisebb fiú, aki a fivérével való vetélkedésben az "anya társa" helyzetét
megszerezte (perverz háromszög az apa viszonylatában). A kívülrekedt idősebb fiú az apai erőpozíciót
kívánja magához venni. "Három férfi" vetélkedésében az erőviszonyok az apa "férfi elégtelenségi"
állapotát erősítik és tartják fenn. Megkapja viszont feleségétől a szerető aggodalmaskodást, amelyet
depresszív állapota megerősít.
Anélkül, hogy egy interjú felvételből feltáruló cirkuláris mintát túlértékelnénk, a példa azt kívánja
elénk tárni, hogy a különbségre kérdező és összefüggéskereső, a résztvevők egymásra vonatkozó
viselkedésének, cselekedeteinek, érzéseinek jelentését (értelmezését, üzenetét) letapogató közelítés
magára a "nagy egész"-re enged rálátást és több ponton lehetővé teszi a változás megprovokálását.
"A különbség különbségeket hoz létre" (Bateson, 1979).
A cirkuláris kérdések a családra általában felszabadító hatással vannak, új gondolatokat, rálátásokat,
információkat hoznak a rendszerbe. Többféle, különböző optika, érzés, viszonyulás megértése több
lehetséges változtatásra/változásra enged rátalálni. A cirkuláris kérdések információgyűjtő célt is
szolgálnak. Több fajtájuk különíthető el (Ovid, Modrejewska, Rilecki, 2004).
1.) Kérdések egymást követő magatartásmintákról: pl. mit csinál a fiad, miután azt mondtad neki,
hogy nem mehet el a bulira?
2.) Kérdések a hiedelmekről: mit gondolsz, miért tölt a lányod olyan sok időt távol a családtól?
3.) Kérdések kapcsolatokról: milyen hatással volt a mamáddal való kapcsolatodra, amikor jobb
viszonyba kerültél a nővéreddel?
4.) Hipotézisalkotó kérdések: vajon milyen lenne a kapcsolatotok a férjeddel, ha a lányod elkerülne
otthonról? Mit csinálna a lányod, ha legközelebb sem engednéd őt el este otthonról?
5.) Hármas kérdések: mit gondolsz, milyen a lányod nézete a férjeddel való kapcsolatotokról? Mit
mondana a fiad az apjával való kapcsolatáról, ha hallaná, hogy te milyennek látod a kettejük
viszonyát?
Fredman és Sherman (1989) további, árnyalatos elemzését nyújtják a cirkuláris kérdések fajtáinak.
1.) Konkrét, (sajátos, konfliktusos) eseményeknél az általuk kiváltott interaktív mintákra kérdezés,
pl.: a fiú megütötte anyját. A szakember azt kérdi a fiú testvérétől: és amikor ő (a tettes) megütötte
anyádat, mit tett még? Mit szokott tenni ilyenkor? És te, mit csinálsz? Mit nem teszel és mit tennél
szívesen?
2.) Viselkedési különbségeket értelmező kérdések: pl. a gyermek a nagyszülőknél lakik, akik folyton

15
civódnak. A szülők a szomszéd szobában laknak. A szakember azt kérdi: Mit csinálnak a nagyszüleid,
amikor olyan veszekedősek? Hogyan veszekszenek? Mit mondanak? (Fiú: folyton beavatkoznak a
szüleim életébe.) Szakember: "És ki avatkozik be leginkább?" (Fiú: a nagymama.) Szakember:
"Hogyan avatkozik be? Milyen izgatott? Ki reagál, amikor beavatkozik?"
3.) A családtagok osztályozása, rangsorolása bizonyos viselkedés szempontjából: Szakember:
osztályoznád a családtagokat abból a szempontból, hogy ki mennyire szeret otthon maradni
vasárnap? Kezdd azzal, aki a legtöbbször marad otthon.stb.
4.) A kapcsolat változását indukáló viselkedés felkutatása egy bizonyos idő előtt és után
(diakrónikus vizsgálat): pl. négytagú család, az apa rokkant nyugdíjas, a fiú agresszív, a lány passzív, az
anya csatázik a fiával. Szakember (a fiú lánytestvéréhez fordulva): szerinted a veszekedések hogyan
voltak apád betegsége előtt és hogyan lettek utána? Mikor változtak meg és hogyan? Apád hogy
reagál? Mit mondott régen és a betegsége óta?
5.) A feltételezett körülményeknek tulajdonítható differenciák megtalálása - az előző példához
kapcsolódva: Szakember: "Ha egyikőtök otthon maradna és nem kötne házasságot, melyikőtöknek
örülne apátok jobban? (Megjegyzés: Nem a szimpatikus viselkedés elmondatása, hanem az egymásra
adott reakciók a fontosak!) A cirkuláris kérdezés jellegzetes fordulataira kell felfigyelnünk: ".és
amikor "xy" ezt csinálja, "z" mit mond, mit tesz?"
6 .) Alcsoportok vizsgálata (az információgyűjtés fontos módja):
pl. Fiatal pár és két gyermek. Tíz éves fiú és testvére, ötéves fiú, vad, garázda, kezelhetetlen. Az anya
otthon van a gyerekekkel. (Terápiás helyzet.) A terapeuta az anya-gyerek alrendszerre koncentrál.
Terapeuta az apához: ki kötődik jobban az anyához, a nagy vagy a kisebb (keresztneveket mond) fiú?
(Viselkedési különbségre irányulóan.) Mit tesz? Hogyan jut ez kifejezésre? (A sajátos eseménnyel
(garázda magatartás) kapcsolatos interaktív mintákra irányulóan:) a kisfiúhoz: "Mikor te vadítod a
testvéredet, mit csinál a mamád?" A nagyobb testvérhez: És amikor te vadítod a kicsit, mit csinál/mit
mond pontosan a mamád? Az apához: "Amikor az egyik/másik gyerek vadul, mit tesz az ön felesége?"
fiúkhoz fordulva: "És mit tesz ilyenkor a papátok?"
Csak a kapcsolatok működésének feltérképezése után lehetséges a család hic et nunc - jától bármerre
elmozdulni.
Fenti példatár lehetőséget ad a cirkuláris kérdezésmód begyakorlására, hogy ezáltal ennek a
kérdezési módnak az információgyűjtő hasznát a (jövendő) szakember kamatoztathassa és a
vizsgálati helyzet interjú-fázisát pallérozottan vezethesse végig. Az ilyen kérdezésmódban
megkívánható szakmai viselkedésmódot "neutrális viszonyulás"-nak nevezi a szakirodalom (Milánói
iskola, Selvini-Palazzoli, Boscolo, Prata, Cecchin, 1990). A kérdező viselkedése teljességgel a családra
irányul. Egymásról és viszonyukról sorra kérdező attitűdje a családtagokkal egyenként keletkező és
változó szövetséget alakít ki ("mindenkivel és senkivel"), előítélet és megítélés-mentesen dolgozik. Az
ítélkezés valamely családtaggal való szövetséget táplálna, pedig éppen a koalíciós viszonyba
csábításoknak és alcsoport(ok)ba bevonódásnak kell ellenállni. A családtól elkülönítő ilyen
"metaszint", ennek konzekvens tartása határozza meg a segítő szakember munkájának
hatékonyságát.

A reflexív kérdezés helye a beavatkozó interjúzásban

A "reflexív" (kapcsolatteremtő, visszatükröző, gondolkodtató) kérdezés arra irányul, hogy a
klienseket/családokat új gondolkodásbeli és viselkedési minták kialakítására ösztönözze. A kezelő
szakember facilitáto. Szándékosan úgy kérdez, hogy a kérdéseiben rejlő, benne foglalt, a változást
megindító vagy létrehozó mechanizmus, a tükröztetés (reflexivitás) révén működjék és kapcsolatot

16
teremtsen a családi hiedelmek, konstrukciók jelentésszintjei között. Karl Tomm rotterdami
családterapeuta (1990) nevéhez fűződik ennek kidolgozása. Elméleti hátterét azonban a szerző
Pearce és Cronen (1980) kommunikáció-elméletéből vette át. A reflexivitás fogalma is az elméletből
ered, melyet CMM-nek (Coordinated Management of Meaning) neveztek el. Ezzel azt jelölték, hogy
"a személyek közt lezajló történések jelentéseket generálnak és tartanak fenn és időről-időre
megváltoztatják azokat" (cit. Tomm, id. mű. 88. old.). Két szabálytípus szervezi a folyamatot, az
egyiké a szabályozó, a másiké a jelentésadó funkció. Az egyik azt határozza meg, mit kell tenni egy
helyzetben, a másik a kontextusfüggő jelentéseket alakítja ki. Ekképp egy vitában alulmaradót pl.
nem szabad verbálisan megsemmisíteni (regulatív funkció) és egy ilyenkor mondott bók, bántó
inkább szarkasztikus jelentésértéket nyer (jelentésadó funkció). A reflexivitás ebben a kontextusban
a kommunikációs aktusokat vezérlő hiedelemrendszeren belüli, a jelentések közti viszony fontos
jellemzője (Tomm, 1990). A Palo-Alto-i iskola által feltételezett két kommunikációs szint (jelentés és
utasítás) helyett a CMM-ben hat hierarchikus szintet különítettek el (tartalom, beszédmód, epizód,
személyközi kapcsolat, egyéni szkript és kulturális minta). E hat szint közötti cirkuláris, többszörösen
kölcsönös meghatározottságú viszony a hierarchikus szerkezetet önszabályozó hálózatként
működteti. Az állandó mozgásban való létből következik, hogy a szintek közti viszonyok gyorsan, sőt
fordulatszerűen változhatnak. Két változata azonban jellemző e reflexív viszonynak: egyik esetben a
jelentés, másikban a viszony módosul. A közlésben rejlő reflexivitás nagymértékű aktivizálódásával
egy fordulat ("kanyar") alakulhat ki. Létezik "szokatlan kanyar" (ez átrendezi a jelentést, pl.
megfordítja, kiegészíti). "Enyhe kanyar" esetén a jelentés változatlan marad, de a viszonyban némi
változás előáll (pl. enyhül az ellenségesség).
E koncepció jegyében olyan facilitáló kérdezés szükséges, amelyben változik a megfigyelő
perspektíva. Így az interventív dialógusok során rácsodálkozás, új felismerés, új összefüggések
teremtése, megértő belátás születhet. Önreflexív hatása élménytartalma szempontjából is kimagasló.
A reflexív kérdéseknek Karl Tomm és Peggy Penn (1990) hét típusát különítette el. Ezek gyakorlására
alkalmat adnak számunkra is a sajátélményű elemzési helyzetek.

A reflexív kérdések típusai:

1.) Jövőre irányuló kérdések: "előrecsatolás"
A családokkal elképzeltetjük, megterveztetjük, hogyan folytatódnak a kapcsolataik a jövőben (fél év,
egy év, öt év múlva, s.i.t.). Mit gondolnak a gyermekeik jövőjéről, hogyan akarják közös céljaikat
elérni, miben tudnak egyetérteni, mit terveznek életútjukon. Miközben szabadon portyázik a család a
fantázia területén, aktuális konfliktusához képest metapozícióba kerül. Hogyan alakul pl. az anya
kapcsolata a lányával öt év múlva, ha már majd túljut a serdülőkoron?
Az előrecsatolás katalizálhatja a változást és pozitív hangulatot hoz be a lélektani térbe. Ennek
különösen nagy a jelentősége a "befagyott" helyzetekben, súlyos testi szenvedés (betegség)
állapotaiban. A családi élet normál menetét felfüggesztő "súlyos beteg a családban" krízisállapota
ugyanis dermedt atmoszférát hordoz. Ezt tudja feloldani a reménységre nyitó előre csatolás.
Általábanvéve is feltehetünk az interjú helyzetben olyan kérdéseket - javasolja Penn - mint pl.: "Mikor
próbálkoztak először ennek a helyzetnek a megváltoztatásával? Mikor gondolt valaki valamilyen más
megoldásra? Vagy pl.: "Most kirajzolódik, hogyan gondolják, de vajon lesz-e Önök közt valaki, aki
erről holnap másként gondolkodik majd?"
Fontos pozitívum, hogy a jövőre irányuló kérdések aláássák a fatalista hiedelmeket ("úgyis minden
meg van írva"; "nincs mit tenni"). A jövő megtervezése, a várt kimenetel elképzelése eleve
modellezésre serkenti a családtagokat. Ezért hasznos, ha tapasztalati megerősítés is elősegíti a
jövőbe vetett "másként lesz" hitet. Megkérdezhetjük a családot, vajon volt-e olyan változtatás az

17
eddigi életükben, amelyet sikeresen megoldottnak tartanak. Akkor hogyan sikerült? Mit tettek,
hogyan és mi adott erőt a változtatáshoz? Ha egyszer már sikerült ilyet elérni, akkor joggal tehetjük
fel, hogy ismét sikerülhet. A feltárás révén tisztán állhat előttünk az a mód, ahogyan a család képes
együttműködni.
2.) A megfigyelő perspektíva változtatása
Az ide sorolható kérdések abban segítenek, hogy a családtagok jobb megfigyelői lehessenek saját
viselkedésüknek. Aszerint, hogy kit kérünk meg, a kérdések osztályozhatók. Kérhetünk egy
családtagot, mondja el mit érzett (pontosan) magában (testében, közérzetében, állapotában), amikor
ez és ez történt vele a családban. Hogyan élte meg, hogyan tudná tolmácsolni az ott történteket.
Idézze fel, hogyan válaszolt, mit érzett, mit gondolt, mit tett, és még mi mindent tehetett volna. A
többiek - őt hallgatva - fokozhatják önnön megfigyelésük hatásfokát, mit érezhet most ez a családtag,
és olyankor, ha hasonló helyzetbe kerül. Az interperszonális észlelést is ki lehet bontani: pl. mi a
fantáziája arról, hogy mit gondolhat, mi járhat a fejében, amikor öngyilkossággal fenyegetőzik.
Párkapcsolati relációban a megfigyelő perspektíva változása a viselkedés kölcsönösségének
megértését segíti elő. Pl. mit csinál a feleség, amikor a párja visszahúzódó, dühös, türelmetlen és mit
tesz akkor, ha ő maga ilyen? Hogyan zajlik ugyanez a férjben és a férjnek az ő dühéhez,
türelmetlenségéhez való viszonyulásában? A családtagok együttes megfigyelésére vonatkoztatva a
gyakorlatot a cirkuláris ("triádikus") kérdezés eleve megfigyelő perspektívát kínál (és teremt) a
harmadik fél számára, akit a másik kettő közötti kapcsolatról kérdeznek. Ilyenkor a többi családtag is
olyan passzív "megfigyelői" pozícióba kerül, amelyben a látottakból, a hallott és magukban is
megfogalmazódó válaszokból sok új információt gyűjthetnek.
3.) Rejtett összefüggéseket kiemelő kérdések
Miközben beszélünk, nem tudatosítjuk, hogy a "rossz" csak a másik pólusnak (a "jónak")
viszonylatában létezhet. Ilyen ellentétpárok segítik elő a jelentések kiformálódását bennünk.
Gyakorta észrevétlenek maradnak bizonyos kontrasztok, összefüggések, melyeket a szakember
kiemelhet, kérdésként előtérbe hozhat. A "csőlátás", a bizonyos pozícióba, egyféle beállítódásba
rögzülés sokszor elfedi a dolgok másik oldalát, más érvényességét. Az eredetivel ellentétes
összefüggést emeli ki pl. az a történés, amikor (terápiában) a terapeuta váltást indít a betegségbe és
annak tüneteibe belemerülő párban: "Mikor történt utoljára, hogy Önök ketten együtt jól
szórakoztak? Mit csináltak akkor olyasmit, amit élveztek? Mikor szoktak együtt ünnepelni?"
Csakugyan - ébred rá a pár, nemcsak betegség van, örömök is maradtak az életben. A példát idéző
terapeuta, arról számolt be, hogy a nézőpontváltás nyomán pl. a pár szabadságot vett ki és együtt
elutaztak közös programra.
Az állandó cívódásban élő párok (családok) életébe is új szempontot hozhat az a kérdés: "Ki leli
ebben leginkább örömét? Kinek hiányozna leginkább, ha hirtelen megszünne?"
Arra is rá lehet mutatni, hogy "Tegyük fel, volna valami fontos oka annak, hogy kénytelenek ezt tenni.
Vajon mi lehet az ebben a családban, ami ilyen viselkedést kényszerít ki?" A dolgok ellentétes és
kiegészítő tartalmára vonatkozó - közbevett - kérdések mindig hasznosak. Paradox változatuk
alkalmazása azonban fokozott óvatosságot igényel. Amikor az áruházi tolvaj kamasz a családi
settingen azzal a kérdéssel szembesül "Hogy kaphattak el ilyen könnyen? Hogyhogy csak ezt tudtad
ellopni?", akkor az ilyen kérdésekben megbújik egy paradoxon. Pl. az, hogy a lopás jó, noha rossz, a
lebukás rossz, pedig jó. Ha megfelelő pillanatban hangzik el, mégis elősegítheti a helyzet
újraértékelését.
4.) Burkoltan sugalmazó kérdések
Ha a család csökönyösen letapad egy helyzetben és szükség volna a megmozdításukra, viszont a

18
segítő szakember nem kíván stratégiás direktívák irányába lépni, akkor frappáns hatást válthat ki egy
jól megragadott, implikáltan közölt "utasítással". Pl. az anorexiás lánytól megkérdezheti: "Mikor
határozta el, hogy elveszíti az étvágyát?"
5.) A normálishoz viszonyító kérdések
A családi problémák által kiformálódó negatív identitástudat, mely szerint "nem vagyunk normális
család" ("Ez a miénk egy bolond család"), gyakorta segítséget kaphat a "talpraálláshoz", ha
összehasonlító kérdéssel (milyen volna az egészséges) helyére kerülhet a túlzott szubjektív
önlebecsülés. Lehet a különbségekre vagy a hasonlóságokra összpontosítani. Pl. "Mit gondolnak
Önöknél sűrűbbek a nézeteltérések, mint máshol? Az egészséges családoknál nincs ilyen?" A
normálishoz tartozás érzését segíti elő pl. egy szuicid páciens esetében, ha a családtagoktól
megkérdezzük, "vajon ha a páciens elhinné, hogy másnak is vannak ilyen gondolatai, akkor
könnyebben tudna róla beszélni?"
6.) A különbségeket tisztázó kérdések
Tapasztalat szerint a családi hiedelemrendszer az értéktudatban mutatja a legmagasabb
különbségeket. Egy serdülő lány lopása például olyan értékítéleti feszültségbe kerülhet a családban,
hogy nem tudnak konstruktív megoldás irányába lépni. Ha a terapeuta a lopás mivoltára vonatkozó
értékítéleti különbségeket feltárja, segít tisztázni a probléma természetéről fennálló - erősen
különböző - nézeteket és ezzel segít a családi megoldás felé jutásban. Esetünkben pl. a következő
kérdést intézték minden családtaghoz: Mit gondol, a maga (anyja, apja, testvére, fia, lánya) a lopást
bűnnek, táradalmi rossznak, pszichés bajnak, vagy értelmetlennek tartja?
A jó-rossz dimenzióban is alkalmasak e kérdések a kategóriák tisztázására. Ha pl. egy férfi sír, ezt
minek tartják a többiek? Lehet tisztázni a megítélésbeli különbségeket, a következményeket, a
dilemmákat, a hozzá fűződő érzéseket, s.i.t. Az ilyen tisztázás a kirekesztő elítélést bizonyosan
feloldja.
7.) A folyamat megszakítását szolgáló kérdések
Az interjúban zajló események olykor túldinamizáltak, felfűtődnek az indulatok és begerjednek a
viták. Ha a szülők pl. a gyermekek előtt vitába keverednek, a leállítása egy, a gyermekekhez intézett
kérdéssel valósítható meg: "Otthon is ilyen sokat vitatkoznak a szüleitek, mint itt? Vagy még többet?
Hogyan érint ez benneteket? Ki az közületek, aki leggyakrabban beavatkozik ebbe?"
Ehelyütt a reflexív kérdezésmód típusainak tükrében tettük láthatóvá, hogy a pszichológiai munka
eszközrendszerében számos olyan lehetőséget ragadhatunk meg, amely szakmai kompetenciánkat
erősíti, egyszersmind minőségében megfelel a szakmaiság követelményeinek: valóban segítő
intervenciókkal szolgálja a pár, a család önreparatív, önfejlesztő erőinek és kapacitásának
helyreállítását.
Záradékul megjegyezzük, gyakorlatorientált tankönyvünk e fejezetében is a tapasztalati tanulás
professzionális kompetenciafejlesztő hatására hívjuk fel a figyelmet. A családinterjú kérdéstípusainak
begyakorlása a tanulmányi gyakorlat védett helyzeteiben arra is alkalmas, hogy általa önfejlesztő
folyamatok részesévé tegyük legfőbb munkaeszközünket saját személyiségünket.

19