NEMERE ISTVÁN

A rémület irányítószáma

1
 Szerda

3 óra 43 perc.
A Gyilkos felébredt. Az asztalon álló ébresztőóra világító lapjára pillantott.
Még négy órát sem aludtam — gondolta. Fájdalmat nem érzett, az esti
zsongás még kissé kábulttá tette az agyát, de már jobban érezte magát.
„Gyilkos vagyok — jutott hirtelen eszébe, elmosolyodott a sötétben —,
gyilkos, ölő, emberölő, eltettem valakit láb alól, hidegre tettem, kinyírtam,
megöltem… milyen sokféle szóval el lehet ezt mondani… Azt hittem,
nehezebb lesz. Nem volt nehéz. Te jó isten, milyen könnyű megölni
valakit…”
A nap akkor kelt fel, de a besötétített ablakon egyetlen fénysugár sem
szűrődött át. Fejét a párnákba fúrta, igyekezett nem gondolni semmire sem.
Elaludt.

6 óra 16 perc.
A gyenesi rendőrőrs egyik kopott íróasztalán megszólalt a telefon. Koltai
őrmester, az éjszakai ügyeletes felriadt szunyókálásából, mielőtt kinyújtotta
volna a kezét, önkéntelenül a faliórára nézett. „Na, pont most kellett
valaminek történnie… Alig van hátra valami az én ügyeletemből…” Felvette
a kagylót, bal kézzel fülére nyomta;
— Itt rendőrség… tessék, ki beszél?
— A kórházból beszélek, kérem… Sipos vagyok, az éjjeli portás… egy
hulla… egy halott fekszik, kérem, a Hullakamrában!
Koltai őrmester mélyet lélegzett, ceruzáját ledobta az asztallapra, s
rákezdte:
— Ide figyeljen, ember! Hát hol legyen az a hulla, ha nem a
hullakamrában? Azért van az a helyiség, nem?
A portás, aki közben többször is félbe akarta szakítani, most végre szóhoz
jutott:
— De igen, illetve nem… Az a hulla nem itt halt meg a kórházban, illetve
lehet, hogy itt, de… Szóval, bocsánat, elkezdem elölről, mert egészen
belezavarodtam… Egy férfi holtteste fekszik a halottaskamrában, fel van
öltözve, de csupa vér nem a mi halottunk, kérem, egy idegen… Jöjjenek
gyorsan!
Az őrmester ismét az órára pillantott, aztán higgadtan mondta:
— Ne engedjen oda senkit. Zárja be a kaput is. Rögtön megyünk.

2
 6 óra 35 perc.
A százados már kint volt a nutriáknál. Ma is hatkor kelt, mint mindig. A
friss hideg fürdővíz és a reggeli torna kirázták az álmot a szeméből.
Meleg nap lesz ma, jó, nedvességdús takarmányt kell adni a nutriáknak. A
kis medencékben is le kell cserélni a vizet, okvetlenül.
Elnézte a nutriáit, amint „kezükkel” emelve szájukhoz az ételt, rágcsáltak.
Aztán felnézett az égre — a nap már régen feljött, a nyári reggel melegét
előre érezte a csontjaiban. Június első napjai ezek, de forróak, akár az
augusztus.
Madár csirrent egyet elhúzva a ház felett, a rózsák piros-fehér-sárga-
rózsaszín szétnyíló fejei őrt állók módjára sorakoztak kétoldalt.
És ekkor a nyitott ablakon át meghallotta a telefon tompa csengését.
A hang annyira idegennek tűnt fel, olyannyira nem idevalónak. De már
ugrott is — nehogy Lacika felébredjen, korán van még, hadd aludjon.
Átvetette magát az alacsony ablakpárkányon, lerövidítve az utat. Felkapta
a kagylót:
— Tessék, Berki-lakás
— Százados elvtárs? — megismerte az ügyeletes hangját. — Gyilkosság
Gyenesen, a holttestet a kórház területén találták meg, pár perccel ezelőtt
futott be a jelentés. A mikrobusz már útban van, útközben felveszik a
többieket is.
— Az ales már tud róla? — csak ennyit sikerült beszúrnia az ügyeletes
hivatalos lelkesedéstől átfűtött szóáradatába.
— Még nem, százados elvtárs. Most hívom fel, előbb önöket riasztottam.
Letette a kagylót, a másik szoba felé fülelt. Alszik. Az ajtóhoz lopózott,
mely, mint nyolc éve minden éjszaka, most is nyitva maradt.
Lacika félig nyitott szájjal aludt. Egy pillanatig nézte, mosolyogva, aztán
észbe kapott, és villámgyorsan átöltözött. Nyakkendőjét már csak futás
közben kötötte meg, kis bőröndjébe bedobálta a legszükségesebb dolgokat,
fehérneműt, borotválkozókészletet. Magához vette iratait, kilépett, a
nyárszagú hajnalba.
Az ikerház másik oldalán kinyílott egy ablak.
— Jó reggelt, Bözsi néni… Ne haragudjon, de megint lenne egy kérésem…
— a százados úgy állt meg az ablak alatt, mint egy gimnazista, aki rossz fát
tett a tűzre.
— Tudom, tudom — bólintott az idős asszony —, megint riasztás…
hallottam a telefont. Lacika nem ébredt fel?

3
 — Nem, szerencsére… Bözsi néni, kérem…
— Mit kér, mit kéreget? — suttogta tettetett szigorúsággal az asszony,
szemében játékos fény csillant — mikor úgyis tudja, hogy ellátom a gyereket?
Reggelire hideg tejet kap, ahogy szigorú atyja parancsolta… aztán, mars, az
iskolába.
Meghallotta a kapu előtt a fékcsikorgást. Oda sem nézett, tudta, hogy érte
jöttek.
— Nem tudom, mikor jövök meg, Bözsi néni… jó pár napba is
beletelhet…
— Na és, gondolja, hogy éhen hal a gyerek maga nélkül? Egy fenét. Vagy
talán először történik?
Bözsi néni, mint mindig, most is „kemény” szavak mögé rejti jóságát… a
százados köszönetét intett, és elindult a kapu felé. A kék mikrobusz közben
megfordult, odafarolt a járda mellé.
— Köszönöm, Bözsi néni!

6 óra 55 perc.
A fényképészt, a daktiloszkópust és az orvost magával hozta a kocsi,
Kondort kellett még felvennie és Jánosit. Ez utóbbi itt lakott nem messze:
magas, szófukar fiú volt, pár évvel fiatalabb Berkinél. Beszállt két perccel
később, szótlanul. Már csak Kondor hiányzott, aki a város szélén lakott;
mindketten Berki alárendeltjei voltak, az életvédelmi osztály nyomozói.
Jánosi főhadnagyi, Kondor hadnagyi rangban. Jánosi nős, nemrégen született
a kislánya; Kondor mindenben ellentéte: örökké vidám, viccelődő és nőtlen.
Már meg is látták, amint két ötemeletes blokk között áll az utca szélén.
Vidáman intett és beült.
— Na, most kezdődik a tömény humor — állapította meg elégedetten a
fényképész. Az orvos viszont savanyú képpel bólintott — hiába, nem
mindenkinek tetszett Kondor humora.
— Csáó, fiúkák! — harsant fel Kondor hangja, bevágódott az egyik hátsó
ülésre. — Miért vagytok olyan komolyak?
— Ha nem tudnád, halottnézőbe megyünk — felelte az orvos, Berki pedig
arra gondolt, hogy tulajdonképpen ők így együtt csak olyankor találkoznak,
ha valahol a megyében gyilkosság történik. A mikrobusz teljes sebességgel
rohant a műúton, Kondor pedig szokott stílusában folytatta.
— Ja, persze, hullanézőbe… Míg rátok vártam a riasztás után, felhívtam az
ügyeletest, és kicsikartam tőle a részleteket. A páciens a gyenesi kórház
hullakamrájában fekszik, de mindenki azt állítja, hogy nem az ő lelkén szárad

4
a halála. Biztos úgy volt, hogy oda járultak a „hullatermelő osztályok” — a
sebészet, a belgyógyászat, a fertőző osztály — orvosai, és rövid szemle után
kijelentették, hogy az illetőt nem ők „termelték”… Különben is gyanús egy
ilyen gazdátlan halott, aki nem átallott befurakodni a kórház tisztességes,
saját halottai közé… no, nem?

7 óra 44 perc.
A portás kitárta a kaput, a kocsi begördült a kórház udvarát alkotó parkba.
A nap már elég magasan járt, az emeletes sárga épületek ki-kivillantak a
magas platánok közül.
— Jobbra egyenesen — mutatta az orvos, aki már többször járt itt,
törvényszéki boncolásokkal kapcsolatban, ismerte a járást.
A boncterem bejáratánál néhány fehérköpenyes álldogált, meg egy rendőr.
A tizedes meglátva a közeledő kocsit, hátrább parancsolta a bámészkodókat,
és Berki elé indult.
— Százados elvtársnak jelentem… — ismerték egymást látásból, kicsi a
megye. Berki felemelte a kezét:
— Ne jelentsen, tizedes elvtárs. Előbb megnézem magam, aztán majd
kérdezek. Hátha támad valami ötletem…
„Berkinek mindig támad valamilyen ötlete” — ismételgette magában a
kapitányságon már régen közmondássá vált jelszót Jánosi főhadnagy, s Berki
után indult, aki az orvossal együtt belépett a zöldre festett ajtón.
A holttest az egyik kétméteres fémtepsiben feküdt, ruhástul. Harminc-
harmincöt év körüli férfi lehetett, fekete hajú, borotválatlan. A levegőben
félhomály és nehéz formalinszag terjengett.
— Ki találta meg? — Berki kérdése belekondult a csendbe. Az orvos a
halott mellé térdelt, de odébb állt, helyet adva a fényképésznek. Vaku villant
hatszor. Az orvos csak azután térdelt vissza, és gumikesztyűs kezével
széthúzta a halott mellén a zakót.
— Nem csoda, hogy mindene véres — mondta halkan.
Mindnyájan föléje hajoltak. Két nagy seb hagyott hatalmas vérnyomokat az
ingén, zakóján.
Bejött a portás, félve megállt az ajtó mellett, arca kissé szürke volt.
— Kérem szépen… az úgy volt, hogy én mindig éjszakás vagyok, és
szokásom, kérem, hajnaltájt sétálni egyet a friss levegőn… tudom, ez nem
egészen szabályos, mert ott kéne ülnöm a portán, de olyankor mindig lejön az
egyik éjszakás nővér arra a tíz percre az első emeletről, az én helyemről is

5
hallja, ha valamelyik beteg megnyomja a hívócsengőt. Kell az a kis séta,
ilyenkor, reggel tájt nagyon elálmosodik az ember…
— És? — türelmetlenkedett Berki.
— Erre is jártam, mint mindenütt… az ajtó félig nyitva volt. Ez
szabályellenes, kérem, kulcsra zárva kéne neki lennie, még nappal is, hát még
éjszaka… Odalépek, nézem, hát a zár nyelve ki van ugorva a zárból, valaki
erővel kirántotta… ezek a zárak, kérem, pocsékak… a háború előtt volt
Pesten egy cég, amelyiknek a zárait az atyaúristen sem…
— Maradjon a tárgynál. — Ha komoly a helyzet, Kondor sem viccelődik.
— Szóval, kérem, nézem a zárat, és akaratlanul is bepillantottam…
megláttam egy sárga cipős lábat, mindjárt éreztem, hogy itt valami nincs
rendben. A múlt héten volt halottunk, ma meg már szerda van, tehát amazt
rég elvitték… Bejöttem és megláttam… azonnal telefonáltam a rendőrségre.
— Mikor történt ez?
— Fél négykor még az újságot olvastam, egészen hat óráig… nem lehetett
több negyed hétnél, még annyi sem…

8 óra 07 perc.
— Százados elvtársnak jelentem, időközben felismerték az illetőt — lépett
be a tizedes, éppen mikor az orvos közölte Berkivel, hogy csak a boncolás
után tud majd bővebbet mondani —, az egyik takarítónő bepillantott az
előbb, mikor a portás kiment, és azt állítja, hogy csak Juhász Bélának van
ilyen sárga cipője a városban…
— Jöjjön be.
Alacsony, vékony, kontyos asszonyka jött be. Félénken rápillantott a
holttestre, elfordult, és úgy mondta:
— Igen, jól láttam, ő az! Juhász Béla, a mi utcánkban lakik, sofőr az
ÁFÉSZ-nél.

8 óra 25 perc.
Berki százados a gyenesi őrs íróasztalánál ült és telefonált. Gyenesi
kollégája, Tura főhadnagy valamilyen iratokat keresgélt a sarokban álló
redőnyös szekrényben.
— Igen, alezredes elvtárs… megállapítottuk a személyazonosságát. Juhász
Béla, harmincéves, nőtlen, gépkocsivezető a helybeli ÁFÉSZ-nél…
Megpróbálom, igen… Meddig? Előre nem lehet tudni, természetesen…
Folyamatosan jelentek majd. Már visszaküld- tem a fényképeket, a boncolás
tart… Amint meglesz az eredmény, azonnal… Erőt, egészséget.

6
 Letette, Turára nézett, csak ketten voltak a szobában, a nap besütött az
ablakokon.
— Ismerte ezt a Juhászt?
— Igen is meg nem is… — Tura széket húzott maga alá — büntetlen
előéletű volt, ha erre gondol… De mint nem egy gépkocsivezetőnek, neki is
voltak apró kis ügyei, feketefuvarok, miegymás… Persze ezt csak sejtjük,
bizonyítani, rajtakapni, sohasem sikerült. A legrosszabb oldala a dolognak
szerintem az, hogy legényember volt, jól kereső, nagy sikere volt a nőknél,
sok lányt lecsapott az udvarlója kezéről… Ezt pedig sehol sem látják szívesen,
hát még egy ilyen kisvárosban, ahol hetekig a kárvallott rovásán mulat
mindenki…
— Tehát sok ellensége lehetett?
— Igen, de… végtére is, nem valószínű, hogy emiatt valaki megölje a
vetélytársát… nem élünk a középkorban.
— Kinek udvarolt utoljára?
— Nehéz megállapítani. Nőügyei elég zavarosak voltak. Koltai őrmester
szerint az utóbbi hetekben leggyakrabban egy Bertalan Mária nevű
ápolónővel látták.
— Ápolónővel?
— Igen, a kórházban dolgozik.
Berki már nyúlt is a telefon felé, úgy kérdezte:
— A kórház száma?

9 óra 16 perc.
Kondor jött.
— A doki még nem végzett… elhoztam az áldozat zsebeinek tartalmát.
Szétbontotta a törölközőt, az asztalra öntötte a tárgyakat. — Berki elment
valahová?
— Igen, meginterjúvolja az áldozat utolsó szeretőjét — válaszolta a
főhadnagy.

9 óra 20 perc.
— Szóval maga Bertalan Mária?
— Igen, én.
A lány hálóköntösben volt, idegesen forgatta a cigarettát ujjai közt. Az ágy
szélén üldögélt, sovány volt, de jó alakú, szőkésbarna haja rövidre vágva.
Szemei karikásak.

7
 Berki körülnézett. Az albérleti szobában csak kopott bútorokon és egy
hatalmas festett csendéleten siklott tekintete.
— Maga ápolónő a kórházban? Ma éjjel ott volt?
— Igen, reggel hatkor jöttem el. Éppen aludtam, mikor maga…
— Mikor beszélt utoljára Juhász Bélával?
A lány felkapta a fejét, zavartan nézett a nyomozóra.
— Ne csodálkozzon — mondta segítően a százados —, messziről jöttem
ugyan, de egy ilyen kisvárosban… mindenki tudja, mi fő a másik fazekában.
— Értem — hajtotta le fejét a lány.
— Fontos ügyben nyomozok — Berki hangja tompán kongott —, és ehhez
kérem a segítségét. Tehát?
— Tegnap este… a kórházban. Szolgálatban voltam, éjszakai ügyeletes…
telefonált Béla, hogy megjött valahonnan vidékről, bejönne hozzám egy
félórára. Szóltam a másik nővérnek, azt felelte, ugorjak ki egy félórára, ő
majd vigyáz a betegeimre. Az ügyeletes orvos a szobájában olvasott, ki sem
mozdult.
— Hány óra felé volt ez?
— Tízkor kezdtem el az ügyeletet, mindjárt azután. Nem először fordult
elő, hogy Béla ilyenkor jött vissza, és hogy találkoztunk a kórházban.
— A portás szerint senki sem jött be tíz óra után, egyszer hoztak csak a
mentők valakit.
— Látszik, hogy maga nem idevalósi — mosolygott a lány, elnyomta
cigarettáját —, hátul, a fertőző osztály mögött jó darabon leomlott a
kőkerítés… már két éve úgy áll. A fél város ott jár be, mikor nincs látogatási
idő, arra hozzák be a befőtteket a hozzátartozóiknak… De mondja meg már,
miért…
— Egy pillanat — szakította félbe Berki —, miről beszélgettek?
A lány tétován vállat vont, ismét mosolyra húzta a száját. „Nem
beszélgettek, csók lóztak” — értette el Berki, a lány pedig megkérdezte:
— De miért kérdezget? Béla csinált talán valamit?
„Hogy mondjam meg neki? — töprengett a százados. — Ha elmondom,
talán olyan állapotban lesz, hogy már semmit sem fog tudni mondani…”
— Egyelőre engedje meg, hogy én kérdezzek. Meddig volt ott Juhász?
— Félóránál nem tovább… vissza kellett mennem. Megígértem a másik
nővérnek…
— Honnan telefonálhatott magának?
— Fogalmam sincs. Tíz után telefonált, hogy negyedóra múlva ott lesz az
udvaron, a nagy platánfa alatti pádon.

8
 — Vannak önnek más udvarlói is?
— Nézze… — a lány most nem mosolygott — nem mondhatom, hogy ne
lennének olyanok, akik nagyon szívesen szeretnének… közelebbi
kapcsolatba kerülni velem… Voltak azelőtt, de amióta a Béla…
— Kik voltak azok? A nevüket kérem! — csapott le Berki.
— De kérem! Ez magánügy…
— Nézze, Gyenesen úgyis mindent meg lehet tudni mindenkiről… De én
nem vagyok a pletykák híve. Szeretném, ha saját maga mondaná el.
A lány végül is három nevet mondott, ezeket Berki gondosan feljegyezte
noteszébe. Aztán felállt.
— Egy darabig ne utazzon el sehová… Szükségünk lesz a vallomására,
majd behívjuk, és jegyzőkönyvet veszünk fel. Egyelőre köszönöm.
Felállt, az ajtóhoz lépett. A hűvös kilincs nyugodttá tette, nem rezdült meg
a hangja, mikor a lány tágra nyílt szemébe nézve mondta:
— Juhász Bélát meggyilkolták.

10 óra 05 perc.
Berki a portáról felhívta a rendőrséget.
— Tura főhadnagy elvtárs… Igen, én vagyok. Kérem, hívja a készülékhez
valamelyik emberemet… Kondor? Jó, azt majd később, most nincs időm,
figyelj jól…

10 óra 17 perc.
A Gyilkos ott állt az ablakban, és nézte, amint a százados végigmegy a
téren, és eltűnik egy mellékutcában.
„Úgy mozog, mint aki nagyon biztos a dolgában” — gondolta, és
hozzátette, félhangon: „Sietnem kell…”

11 óra 20 perc.
— Üljetek le, fiúk — intett két társának, aztán Turához fordult: — Maga is
maradjon, Túra elvtárs, hiszen számítunk a segítségére… Elmondom röviden,
hogyan néz ki a dolog eddig.
Elmesélte beszélgetését Bertalan Máriával, majd hozzátette:
— Voltam az ÁFÉSZ-nél is, beszéltem az ügyvivővel, akit tegnap este
Juhász fuvarozott. Azt mondja, tíz óra előtt pár perccel jöhettek meg, az iroda
természetesen be volt már zárva, az ügyvivő hazament, Juhász beállította a
kocsit a garázsba. Hogy azután mit Csinált, hová ment, nem tudja.

9
 — Nyitva marad a kérdés, honnan telefonált az áldozat a kórházba
Bertalan Máriának — mondta Jánosi.
— Szerintem ez teljesen mellékes — vágta rá Kondor, ideges
mozgékonysággal túrt hajába —, sokkal fontosabb az, hogy milyen okból
ölték meg a pasast. Ha ezt megtudjuk, nyilvánvalóvá válik, ki a tettes.
— Bár ilyen egyszerű lenne — sóhajtotta Berki, és felvette az előtte
heverő gépelt papírlapot itt az orvosi jelentés a boncolásról. „… a halál előző
napon, kb. éjjel 23 órakor következhetett be…” „A gyilkos szemből két nagy
erejű késszúrással végzett áldozatával, ezek mindegyike külön-külön is
halálosnak bizonyult, az egyik a szívburkot, a másik magát a szívet sértette
meg… A halál szinte azonnal beállt…” Hm, igen, igen… szóval ezek a
legfontosabb dolgok. Jánosi főhadnagy megbízatása volt felderíteni a
környéket, a gyilkosság valószínű színhelyét… nos, halljuk.
A nyurga nyomozó kinyújtotta lábait, a szemközti falra szegezte tekintetét,
és lassan, minden szavát megfontolva, tagoltan mondta:
— Körülbelül nyolc méterre a boncterem ajtajától, vérnyomok a kavicson
és a pázsiton egy fa alatt. Ugyanaz a vércsoport, az áldozat vére. Az egész
környéket átkutattuk — se lábnyomok, se semmi. Túl sokan járták össze a
környéket a holttest felfedezése után… a fertőző osztály mögött csakugyan le
van dőlve a fal, ott jöhettek be mind a ketten: a gyilkos is, áldozata is. Egész
ösvényt tapostak ott már a fűben az illegális látogatók… Ujjlenyomatok
nincsenek sem az ajtó kilincsén, se máshol. A tettes nyilván kesztyűben
dolgozott.
— Hát igen, ha mást nem is, de ezt az egyet megtanulták a televízióból —
vetette közbe Kondor.
— Felírtam ide három nevet — fordult Berki Túrához —, ezek esetleg
szóba jöhetnek. Bertalan Máriát kerülgették előzőleg… Nézzen utána,
kifélék-mifélék… Kondor, te jössz.
A tömzsi felugrott, ide-oda gyalogolt a szobában, úgy mondta:
— Miért ölnek meg egy ÁFÉSZ gépkocsi-vezetőt? Nem a pénzéért, az
bizonyos, mert annyi nincs neki, hogy érdemes lenne a kötelet kockáztatni
érte. Briliánsokat sem gyűjtött valószínűleg, lottón sem nyert… tehát csak
bosszúról lehet szó. De kinek lehetett olyan komoly oka, mely vért kíván?
Csak nőügyről lehetett szó, szerintem. Közismert nőcsábász volt, tehát
kézenfekvő a feltevés, hogy sok vetélytársa közül az egyik…
— Elmúltak már azok az idők, mikor a férfiak nők miatt öldösték egymást
— szólt közbe Tura.
Berkinek sem tetszett Kondor nagyhangú nyilatkozata.

10
 — Persze, nemcsak értékes véleményedre voltam kíváncsi, hanem inkább
a tényekre. Lepecsételtetted Juhász lakását?
— Igen, ebéd után mehetünk is átkutatni… és itt van, amit az áldozatnál
találtunk — ezzel odalépett az egyik íróasztalhoz, és lehúzta róla a rádobott
törülközőt. Ujjával egyenként felemelte a tárgyakat — tehette, a
daktiloszkópus már előzőleg átvizsgálta mindegyiket, de semmit sem talált —
és mint egy bűvész, hangosan bekonferálta őket:
— Egy személyi igazolvány, az áldozat sajátja… Egy zsebkendő, kissé
használt… Egy pénztárca, benne 310 forint nagyobb címletekben és 6 forint
80 fillér a nadrágzsebből… Egy megkezdett doboz Kossuth, öngyújtó, egy
számla a gyenesi Patyolatból, mosásba adott fehérneműkről, két kulcs… no és
ez, ni.
Felemelte a fekete tárgyat, hogy mindenki jól lássa. Berki odalépett, és
elvette Kondor kezéből.
— Igen, jól látod, főnök — mondta Kondor, lassan visszatért a humora —,
egy toll. Egy madártoll. Egy kitépett madártól! Sőt, bár nem vagyok
ornitológus, mégis merem állítani, hogy ez egy varjútoll… Bevallom, nem
értem. Bele volt dugva a zakója belsőzsebébe… másfél órája töröm rajta a
fejemet, mit jelenthet ez… és vajon az áldozat tette oda… vagy a gyilkos?

12 óra 00 perc.
— Harangoznak — mondta Kondor —, dél van.
— Menjünk ebédelni — javasolta Jánosi.
Berki felállt, a többiek csak erre vártak, kirúgták maguk alól a székeket. A
százados csak most érezte meg, mennyire éhes — tulajdonképpen ma még
egyáltalán nem is evett. Tompa nyomást érzett a gyomrában.
Tura nem jött velük, otthon várta az ebéd. Így hármasban vágtak át a
főtéren.
— Ne feledkezzünk el a szállásról sem — mondta Berki —, hiszen jó ideig
ülünk majd itt, soha nem lehet tudni.
— Rögtön veszek ki szobákat — ajánlkozott készségesen Kondor —, addig
foglaljatok asztalt.
Bement a Hotel feliratú, egyemeletes, sárga épületbe. Az étterem pedig ott
volt két házzal odébb.
— Itt minden a főtéren van, a csecsemő-kelengye-bolttól a temetkezési
vállalkozóig — mondta Jánosi.
Az étterem másodosztályú volt, az asztaloknál ülő vendégek mind feléjük
fordultak, mikor bevonultak. „Fogadni mernék, hogy mindenki tudja már,

11
kik vagyunk, és miért jöttünk” — gondolta Berki. Látta, hogy érdeklődve
figyelik őket, amerre elhaladnak, elhalkulnak a beszélgetések, őket
bámulják…
Jánosi szerzett egy étlapot:
— Tizenöt forint egy menü, Cola nélkül — mondta, inkább magának.
Berki Lacikára gondolt — nemsokára hazamegy az iskolából…

13óra 09 perc.
Juhász egy földszintes félházban lakott, még a szüleitől örökölte. A házak
abban az utcában szorosan egymás mellé voltak építve, csöppnyi kerttel az
udvarok felől. Elsőnek Koltai őrmester ment be az udvarra, közben Kondor
két tanút kerített az egyik szomszédos házból. Míg Jánosi az őrmesterrel
ellenőrizte a pecséteket, Berki körüljárta a házat: az ablakok érintetlenek
voltak, nyomok sehol.
A Juhásznál talált kulcsokkal kinyitották a lakást. Először egy konyhába
jutottak, gáztűzhely, kredenc, befőttesüvegek fent, egy piszkos tányér az
asztalon.
— Egyedül élt ez a Juhász? — kérdezte Berki az egyik tanútól, egy őszes
hajú férfitól.
— Egyedül, kérem.
— Akkor ezek a befőttek… Honnan szerezte őket?
— A szomszédok néha adtak neki, merthogy legényember volt, tudja…
meg hát árva is lett, hát sajnálták, gyerekkora óta ismerték…
Tíz perc alatt megállapították, hogy Juhász Béla lakásában minden
érintetlen, illetéktelen személy ott nem járt. Minden a legnagyobb rendben
volt.

15 óra 10 perc.
— Ismét én vagyok, ne haragudjon.
Bertalan Mária fáradt mozdulattal pillantott Berkire, kisírt szemei mintha
nem is látták volna a századost. Aztán megkérdezte:
— Mit akar még?
— Kérdezni.
— Kérdezzen.
— Volt-e Juhász Bálának takarékbetétkönyve?
— Betétkönyve? Egyszer mondott valami ilyesmit, de nem vagyok benne
biztos… Nem tudom, hogy… nem, nem tudok én most semmit. Nagyon fáj…
minden fáj.

12
 — Voltak feketefuvarjai?
— Nem mindegy az most már? Legyen szíves, hagyjon engem…
— Hagyom. De… ha eszébe jutna valami fontos dolog, bármilyen apróság
is, amellyel segíthetne nekünk, akkor hívjon fel…
Felállt, és nesztelenül távozott.

15 óra 46 perc.
Ismét együtt ültek a gyenesi őrs legnagyobb szobájában. Éppen Jánosi
számolt be:
— Voltam a postán. Megígérték, hogy figyelik, ki az, aki nagyobb összegű,
bemutatóra szóló takarékkönyvből kiveszi az egész pénzt…
Tura Berkire nézett, aztán megszólalt:
— És ha az a Bertalan Mária a gyilkos?
— Nem úgy néz ki — rázta a fejét Berki —, nagyon megviselte a dolog…
— A mi szakmánkban találkozik az ember a legnagyobb mai magyar
színészekkel — mondta gúnyosan Kondor —, még a Nemzetiben sem
játszanak olyan jól, mint egyesek a kihallgatásokon…
— Különben is, az orvos szerint a szúrásokat egy férfi okozhatta —
emlékeztetett Jánosi.
— „Okozhatta”, az nem egyenlő azzal: „Okozta” — érvelt Kondor.
— Itt van még annak a három balsikeres udvarlónak az ügye — szólt Túra,
egy papírt kiterítve maga elé. — Ellenőriztük őket. Egy mindjárt kiesik a
szórásból, mert pár hónappal ezelőtt elköltözött innen. A másik kettő viszont
már gyanúsabb: az egyik éppen nem dolgozik, otthagyta a munkahelyét,
iszik. A másik dolgozik ugyan, de ő is kötekedő ember hírében áll. Szerintem
itt két jelölt is van.
— Elég lenne egy is, de az az igazi legyen… Behívatta őket?
— Az egyik már itt van, az, amelyik nem dolgozik. A másik megígérte,
hogy fél öt után bejön.
— Hát akkor… kezdjük.

16 óra 01 perc.
— Neve?
— Kovalcsik Mihály.
— Hol dolgozik?
— Hát az úgy van, őrnagy elvtárs…
— Százados vagyok.

13
 — Szóval, százados elvtárs… a múlt hónapban eljöttem a
munkahelyemről, mert keveset fizettek.
— Szakmája?
— Nincs az, kérem. Segédmunkás voltam.
— Ismeri Bertalan Máriát?
— A Marit? Persze. Próbáltam udvarolni neki, de nem ment a dolog.
— Miért nem?
— Nem tetszettem neki. Vagy talán az, hogy én csak egy segédmunkás, ő
meg ápolónő, fehér köpeny, ugyebár…
— Sokáig tartott a maga próbálkozása a lány körül?
— Hát… legalább egy hónapig. Mindent megtettem én, kérem… nem is
olyan rég volt ez, a tavasszal. De a Mari már akkor is csak a Juhászt nézegette.
Ahányszor az a Juhász arra hajtott a kocsiján — már úgy értem, a szövetkezet
kocsiján —, hát a Mari csak bámult utána.
— Hol volt maga tegnap este tíz és tizenkettő között?
— A Juhász-ügyre tetszik gondolni, százados elvtárs? Hallottam én is,
hogy valaki belevágta a bicskát… Már ne is tessék gondolni, hogy én…
ilyesmit, én!
— A kérdésre feleljen.
— A meccset néztük a pozsonyi tévében.
— Meddig tartott?
— Későn kezdték, ráadásul hosszabbítás is volt, mert ez volt a döntő. De
úgy fél tizenegy tájban vége lett.
— Kivel nézte?
— Hát a Szabó Pistáéknál jöttünk össze néhányan. Ők igazolhatják, hogy
ott voltam velük, utána meg, hogy vége lett, volt még pár üveg sör,
megbeszéltük a mérkőzést…
— Mikor hagyta el azt a lakást?
— Tizenegy is elmúlott már, nem tudom pontosan.
Túra felállt, és egy cédulát tett Berki elé: „Megyek ellenőrizni az alibit,
addig ne engedje el. Mellesleg ez a Szabó-lakás a város másik végén van, ha
tényleg 11 óra után jött el onnan, akkor ő nem lehet benne az ügyben.”

16 óra 40 perc.
— Neve?
— Illés Zoltán.
— Foglalkozása?
— Műszerész vagyok a Szolgáltató Ktsz-ben.

14
 — Ismerte Juhász Bélát?
— Látásból.
— És Bertalan Máriát?
— Ismerem.
— Mondja el, mikor, hogyan ismerte meg…
— Május elején, alig több mint egy hónapja. Egy szombat este elmentem a
presszóba, ahol zene is van. Voltak ott barátaim, a másik asztalnál ápolónők
ültek. Köztük volt; a Mari is. Felkértem táncolni, vasárnap elmentünk
moziba. Pár napig jött is velem mindenfelé, aztán…
— Aztán feltűnt ez a Juhász, nem?
— Azt hiszem, igen, csakhogy én még nem tudtam róla. A Mari egyszerre
nem akart sehová sem jönni velem. Nem tudtam, mi baja.
— Nézze, Gyenesen sok mindent beszélnek az emberek. A pletykák
természetesen eljutnak a rendőrség fülébe is. Azt hallottam, volt magának
valamilyen botránya is, éppen Juhásszal kapcsolatban.
— No, igen… Egyik nap a kórház előtt vártam a Marit. Egyszer csak
megjelent ez a Juhász, pimasz mosollyal leült egy padra. Jött a Mari, én
odasiettem hozzá, Juhász is odalépett. Mari a Juhásszal ment el, én pedig…
ott maradtam.
— De mintha valamit kiáltott volna Juhász után…
— Nem gondoltam én azt komolyan, kérem. Csak hát, ha olyan dühös az
ember, mint én voltam akkor, nem gondolkozik azon, mit mond.
— Vagy mit tesz. Nem?
— „Ezt még megkeserülöd, te rothadt” — ezt kiáltottam.
— Hol volt tegnap este?
— Túlóráztam.
— Meddig?
— Tíz óráig. Illetve kicsit később fejeztem be, már majdnem készen
voltam egy munkával, nem akartam a miatt a pár perc miatt másnapra
hagyni. Aztán összeszedelőzködtem, még elbeszélgettem az öreg portás
bácsival is, elszívtam egy cigit vele. Vagy húsz perccel múlt tíz, mikor
kimentem az utcára.
— Hazament?
— Még nem… Van útközben egy kocsma, a „Kis Pipa”, beugrottam egy
fröccsre. Gyakran teszek így, mert sietnem nem kell, otthon nem vár senki,
albérletben lakom.
— És?
— Láttam Juhász Bélát, amint éppen telefonált.

15
 — Juhász Bélát? Biztos ebben?
— Hiszen akkor már ismertem úgy-ahogy… sajnos. Én a pultnál
megrendeltem a fröccsömet, ő befejezte a szövegelést és elment.
— Maga pedig utánament.
— Nem, kérem. Kiittam szép lassan a fröccsöt.
— Ellenőrizzük majd.
— Csak tessék. Talán emlékeznek rám, ismernek ott.
— Hallotta, mit mondott Juhász a telefonba?
— Nem, nagy ott a zaj.
— Mikor hagyta el a kocsmát?
— Háromnegyed tizenegy lehetett. Nem néztem az órámra.
— Hová ment?
— Sétáltam egyet, megfájdult a fejem a hosszú műszak alatt. Túlóra, ugye,
nem voltam levegőn egész nap…
— Szóval nincs alibije háromnegyed tizenegy és…
— Negyed tizenkettőre otthon voltam.
—… és negyed tizenkettő közti időre. Teljes harminc perc. Sok idő… Túl
sok egy kis sétára, nem gondolja?
— Nem. Nekem éppen ennyire volt szükségem, jólesett az a kis mászkálás.
— Erre még visszatérünk. Egyelőre menjen ki a folyosóra és várjon. Az
iratait hagyja itt.

17 óra 24 perc.
Berki hátradőlt a székében.
— Nincs alibije — mondta.
— És indítóoka is volt a gyilkosságra — tette hozzá Kondor.
— Ne túlozzunk — fékezte az iramot Jánosi —, még azt sem mondhatná,
hogy Juhász elcsábította a lányt, aki vele járt. Hiszen az a Bertalan Mária úgy
igazán nem járt vele.
— Viszont Juhász a vetélytársa volt, és ez az Illés megfenyegette, hogy
„megkeserüli” stb…
— Ilyesmit mi is mondtunk annak idején, ha a nagyobb fiúk ellöktek a kis
copfos lányoktól. De egyikünkből sem lett gyilkos.
Berki felállt, elvágta a vita végét:
— Egy biztos: a fiúnak nincs alibije.

17 óra 35 perc.

16
 Berki átvágott a főtér délutáni forgalmán. A postára igyekezett, de
útközben megpillantotta a gyógyszertár kehelyre tekeredő kígyóját. Belépett.
Az orvosságszagú csendben fiatal nő emelte fel szőke fejét. Fehér köpenye
elütött a polcok sötétbarna tónusától, a félhomályban megcsillantak szemei:
— Tessék, kérem.
— Egy doboz kamillát kérnék.
— Parancsoljon.
„Csinos, nagyon csinos” — gondolta a százados, ilyen volt Barbara is, a
felesége… és nincs gyűrű az ujján…
— Három nyolcvan.
— Tessék. — Egy húszast vett elő, hogy annyival is tovább tartson a
vásárlás. Míg a gyógyszertárosnő az aprót számolta, körülnézett, de tekintete
gyorsan visszatévedt a szőke fejre…

17 óra 40 perc.
Megrendelte a beszélgetést, aztán leült az egyik padra. Alig kellett várnia,
mindjárt szólították is. Bement a fülkébe.
— Bözsi néni? Mi van Lacikával? Minden rendben?

15 óra 58 perc.
A hotelportás negyvenöt év körüli, kisportolt férfi volt. Széles vállán
feszült az egyen- kabát, a halántéka őszült. Éppen telefonált, de mikor
Berki belépett a tárva-nyitva álló szárnyasajtón, letette a kagylót, és
szakmai mosollyal fogadta a századost.
— Jó napot, uram.
— A barátom foglalt nekem szobát ma délben… Berki névre.
— Berki? Igen, igen. A személyi igazolványát kérném, rögtön kitöltjük
a bejelentőlapot…
— Telefon is van a szobákban? — kérdezte Berki, egy színes
prospektust tanulmányozva.
— Telefon, rádió, hideg-meleg víz, uram… 14-es szoba, balra az
emeleten.

18óra 35 perc.
Éppen befejezte jelentését, amelyet még az este folyamán visz a
rendőrségi kocsi a megyeszékhelyre. Ráírta a dátumot, aláírta — s akkor
megcsendült a telefon. Felvette a kagylót.

17
 — Maga az a rendőrtiszt, aki a Juhászügyben nyomoz? — kérdezte egy
női hang. Berki rögtön megérezte, hogy az illető igyekszik fojtott hangon
beszélni, talán zsebkendővel takarta le a kagylót, hogy hangját semmilyen
körülmények között se ismerjék fel.
— Igen, én vagyok. Tessék.
— Tegnap este 10 óra előtt Szontágh Miklós műszerész ment be a
kórházba. — Egy kattanás, az ismeretlen nő letette a kagylót.
Csak a siket csend dobolt tovább a százados fülében.
Automatikusan felírta a nevet egy papírra, egy pillanatig maga elé
meredt. De rögtön felállt, a jelentést borítékba zárta, lement a portára.
— Maga kapcsolta az előbbi beszélgetést?
A portás egy nagyméretű ív rubrikáiba írogatott.
— Én, kérem — nézett fel. — Azt mondta: „Ugye, maguknál lakik az a
rendőrtiszt a megyétől? Kapcsolja, kérem!” Hát kapcsoltam. Rosszul
tettem?
— Rendben van.

19 óra 08 perc.
— Itt vannak az adatai, százados elvtárs — mondta az őrmester —
felolvassam belőle, ami fontos?
— Olvassa — és kinézett az ablakon. A nap éppen akkor tűnt el a főtéri
akácok felett.
— Szontágh Miklós, harmincöt éves, műszerész a Látszerészeti Gyárban.
Illetve inkább szerelő, ilyen munkakör van beírva ide… Nős, két gyermeke
van, százhetvenkét centiméter magas, karcsú, szökés, fiatalabb korában
rendszeresen sportolt, a helyi „Haladás”-ban volt pár évig balszélső. Jól
keres, keresetét családjára költi, két évvel ezelőtt egy kis házikó építésébe
fogtak bele, még nem fejezték be. Büntetve soha nem volt. Ennyi áll itt.
Még magamtól hozzátehetem, százados elvtárs, hogy Juhásszal ismerték
egymást, nemrégen még nagyon jő haverok voltak.
— Voltak?
— Na, igen, mostanában már nem… Egy ideje nem jártak össze, a
rossznyelvek szerint Szontágh kitiltotta Juhászt a házából, valamin nagyon
összekaphattak.
— Látom, őrmester elvtárs, maga nagyon jól ismeri a város lakóit.
— Hát… nincsenek olyan sokan… mindössze tízezren.
Berki ma először mosolyodott el:
— Hát lássuk azt a Szontághot. Be tudná hozni kihallgatásra?

18
 — Most azonnal?
— Minél előbb, annál jobb. Addig küldje be Illést.

19 óra 16 perc.
— Nos, Illés, meggondolta a dolgokat?
— Mit kellett volna meggondolnom? Elmondtam már mindent.
— Kivéve, hogy hol töltötte el azt a félórát. Talán időközben eszébe
jutott…
— Sétáltam.
— Ezt már hallottam. De merrefelé?
— Végig a Kossuth utcán, ahol a „Kis Pipa” van. Aztán kiértem a Hősök
terére, a kerektemplomhoz. Akkor megfordultam, az utca másik oldalán
visszajöttem az Eszperantó utcáig. Befordultam és… ja, tényleg eszembe
jutott valami: találkoztam valakivel.
— Na, látja. Kivel?
— Szontágh Mikivel… iskolatársam volt az öccse, onnan ismerem.
Berki nem mutatta meglepődését.
— Hány óra felé lehetett ez?
— Tizenegy… talán valamivel később. Mondom, hogy nem néztem az
órámat, szép lassan sétáltam.
— És Szontágh?
— Sietett.
— Merrefelé?
— Hazafelé, gondolom. Ott laknak a Hősök terén, mert még nincs
készen a házuk, amit építenek…
— Mással nem találkozott?
— Nem.
— Beszélgettek Szontághgal?
— Pár szót. „Szia, szia, hazafelé? Igen, és te? Én is, de lassacskán
ballagok. Hát akkor, szia.”
— Nem vett észre rajta semmi különöset?
— Mire gondol?
— Nem tudom. Valami, ami esetleg elütött a normától. Izgatott, dühös
nem volt?
— Fene tudja, sötét az az utca, így is jó, hogy egyáltalán felismertük
egymást. Nem néztem én, hogyan viselkedik a Szontágh.
— Aztán hazament?
— Én? Igen.

19
 — Merrefelé?
— Az Eszperantó utca végén jobbra fordultam, a Kossuth utca felé,
aztán hazaértem.
— Várjon odakinn.

19 óra 35 perc.
Megjött Koltai őrmester pöfögő motorján. A hátsó ülésről egy férfi szállt
le. Szontágh Miklós volt.
Jánosi hallgatta ki, Berki szerényen leült oldalt. Arra gondolt, hogy így
majd jobban figyelemmel tudja kísérni az eseményeket.
Szontágh sápadt volt, látszott rajta, hogy nem a legjobb a közérzete. A
személyazonosságát érintő kérdésekre csendesen felelgetett. Aztán Jánosi,
aki egyébként ilyenkor nem volt olyan lassú, megkezdte a „rázós” kérdések
feladását:
— Ismerte Juhász Bélát?
— Igen.
— Mióta?
— Gyermekkorunk óta. Együtt jártunk iskolába, csak ő néhány
osztállyal lejjebb. Később is tartottuk a kapcsolatot.
— Kivéve az utóbbi időben. Megmondaná, miért?
— Hát kérem… nem olyan egyszerű…
— Ennek ellenére próbálja meg. Talán mégis sikerül elmondani.
— Fél éve legalább… még a télen, egyszer, megyek haza késő este,
túlóráztam. Belépek a konyhába, hát a feleségem ott nevetgél Juhász
társaságában, mondhatnám, édes kettesben… Kérem, én békés természetű
ember vagyok, azon kívül megbízom a feleségemben is. De mégis… nem
kellemes látvány az ilyesmi. Ez a szépfiú ott szórakoztatja a nejemet, míg
én dolgozom. De akkor még nem szóltam semmit. Csak egy héttel
később… megint ugyanígy jöttem haza, ugyanaz a szitu fogadott, kérem…
Akkor megmondtam Bélának négyszemközt, hogy haverság ide vagy oda,
mindennek van határa. Nem jött többet hozzánk.
— Biztos?
— Hogyhogy biztos? Értem. Mondtam, hogy megbízom a feleségemben,
ő is megígérte, hogy szóba se fog állni többet ezzel a Juhásszal. Elvégre ő is
elmúlott harmincéves, két gyerek anyja, helyén kell, hogy legyen a feje…
— Milyen volt a kapcsolata később Juhásszal?
— Semmilyen. Ritkán találkoztunk azután, ritkán beszélgettünk.
Kivéve egyszer… de nem, ez nem tartozik ide.

20
 — Mesélje el.
— Márciusban lehetett. Sürgős ügyben kellett beszélnem vele,
felkerestem az ÁFÉSZ-nél.
— Milyen ügyben?
— Ezt nem mondhatom meg.
Jánosi úgy tett, mint aki rosszul hallotta a választ, megismételte a
kérdést. De Szontágh lehajtotta a fejét:
— Nem, kérem, ez nem tartozik ide.
— Nézze… — kezdte Jánosi — az a Juhász meghalt. Meggyilkolták,
nyilván hallotta. Őneki már teljesen mindegy, mi derül ki róla. Mondjon el
mindent, amit tud.
— Kérem, annak, amiről mi akkor beszélgettünk, semmi köze nem
lehet Juhász halálához. Ebben biztos vagyok.
— Nem osztom a bizonyosságát. De egyelőre menjünk tovább. Hol volt
ön tegnap este 10 és 12 óra között, természetesen az igazat szeretnénk
hallani.
— Kérem…
Szontághnak megrándult a bőr a szeme alatt.
— Tegnap este?
— Vigyázzon, mit felel. A hamis vallomást a törvény nagyon szigorúan
bünteti, azon kívül minden szavát ellenőrizni fogjuk.
— Tegnap este háromnegyed tíz táj
ban eljöttem hazulról valamilyen ürüggyel. El kellett intéznem
valamit…
— Hol?
Szontágh nyelt egyet, halkan felelte:
— A kórházban…
„Tehát igazat mondott a névtelen telefonáló” — villant át Berki agyán.
Jánosin nem látszott, hogy a válasz meglepte volna. Csak Kondor mozdult
meg székén, kinyitotta a száját, de Berki tekintetét látva, lassan be is csukta
megint.
— És miért ment oda?
— Odahívtak… Telefonált egy… valaki, hogy fontos ügyben beszélni
akar velem, tíz és tizenegy között várni fog rám a kórház fertőző osztálya
mögött, ott, ahol le van omolva a fal… van ott egy kiszáradt fa is a
kerítésen kívül, ott kellett volna találkoznunk.
— Ki volt a telefonáló?
— Nem tudom… Egy női hang.

21
 — És mondja, milyen ügyei lehetnek egy szerelőnek ismeretlenül
telefonálgató nőkkel este 10 óra után egy elhagyott helyen? Nem találta ezt
kissé furcsának?
— Hát… — Szontágh húzódozott. Látszott, hogy szeretne is valamit
mondani, meg nem is.
— Nem olyan egyszerű ez, kérem… gondoltam, valamilyen üzletről lesz
szó, ami pénzt hozhat a házhoz. Építkezünk, szükségem van minden
fillérre…
— Mit gondolt, legális üzletet ajánlhat fel valaki éjjel a kórház fala
mögött?
Szontághnak izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán. Idegesen izgett-
mozgott székén, körbepillantott, mélyeket lélegzett, míg megnyugodott
kissé.
— Hát nem tagadom, nekem is gyanúsnak tűnt kissé a dolog… De a
kíváncsiság is izgatott… az a nő ugyanis még hozzátette: „Jöjjön el, mert ha
nem, később nagyon megbánná…”
— Ezt maga hogyan értelmezte? Fenyegetésnek vagy csábításnak?
— Éppen ez az; nem lehetett tudni… lehet így is, meg úgy is…
— Mi volt, mikor odaért?
— Vártam. Mert ő még nem volt ott Megnéztem az órámat, tíz óra
nyolc perc volt, mikor odaértem a kiszáradt fához. Beálltam a bokrok közé,
mert valaki ment arra. Először azt hittem, ő jön, de más lehetett, mert
bement a ledőlt részen a kórházba. Vártam, sokáig nem történt semmi
Tulajdonképpen egyre inkább arra gondoltam, hogy valami hülye vicc az
egész, éretlen diáklányok idétlen tréfája. Hiszen nem jött oda hozzám
senki. Vártam tizenegyig, ha már így szólt a kérése.
— Hallott valamit közben?
— Csak a tücsköket meg messziről a békákat, a Malomárok felől. Ideges
lettem, el akartam menni már tizenegy előtt, de valaki kijött a kórházból.
— A falon keresztül?
— Igen, illetve a fal helyén. Gyorsan visszahúzódtam, nem is néztem
arra, hogy engem se vegyenek észre.
— Aki kijött, férfi volt vagy nő?
— Fogalmam sincs. Ott, azon a füves, puha ösvényen a lépések mind
egyformán hangzanak. Erre a kérdésre nem tudok felelni.
— Aztán?
— Aztán? Pár perccel később magam is elmentem, 11-kor. Siettem haza.
— Kikkel találkozott útközben?

22
 — Senkivel… illetve a kisebbik Illés-fiú jött szembe, rám köszönt, de
nem beszélgettünk.
— Nézze, itt csak egy baj van. Itt van maga, bevallja, hogy a gyilkosság
elkövetésének időpontjában a helyszínen tartózkodott, legalábbis a
helyszín közelében, elfogadható magyarázatot adni nem tud arra a
kérdésre, miért tette ezt. Maga nem találná ezt — enyhén szólva —
furcsának, a mi helyünkben?
Szontágh megint lehajtotta fejét, cipője orrát vizsgálgatta. Jánosi Berkire
pillantott. Úgy látszik, biztatást olvasott ki főnöke szeméből, mert
folytatta:
— És ráadásul bizonyos kérdésekre nem óhajt felelni, vagy félrevezető
válaszokat ad… nem fog ez jól végződni.
Berki felállt, intett Jánosinak, hogy csak folytassa, kiment a folyosóra.
Egy padon ott gubbasztott ülés, az ajtónyitásra felemelte a fejét.
— Itt vannak az iratai — mondta Berki —, elmehet.

20 óra 40 perc.
— Mit csináljunk ezzel a pasassal? — kérdezte Kondor, és maga elé
húzta a levesestálat. Bőven mert magának. Jánosi felemelte a kanalát,
mozdulatlan maradt. Elnézett az étterem egy távoli sarkába, el a vendégek
feje felett, úgy mondta:
— Szerintem igazat mondott. Legalábbis abban nem hazudik, hogy
semmi köze a gyilkossághoz. Ez a Szontágh tényleg ott volt és várt, mint
egy hülye gimnazista, akit falhoz állított a kislány.
— Apropó, kislány — szólt közbe megint Kondor. — Lehet, hogy
nagyon is tudta, kivel beszélt telefonon. Biztos volt valami kis fiatal pipije,
akivel ebben a kisvárosban nem tud máshol találkozni, másképpen és más
időpontban, csak a kórház mögött, késő este, a bozótban…
— És mit mond ilyenkor a nejének?
— Az nem probléma. Az a férj, amelyik meg akarja csalni a feleségét,
egyszerre csodálatos leleményességről tesz tanúságot… Látszik, hogy te
még nem csaltad meg a feleségedet, különben nem kérdezted volna ezt.
Berki eddig hallgatott, most beleszólt:
— Szontágh titkol valamit. Bár ő folyvást állítja, hogy az a valami nem
kapcsolódik Juhász halálához, nekem mégis van egy olyan érzésem, hogy
azt meg kellene tudni. De egyvalamit nem vettetek észre, Sherlock
Holmesok; azt, hogy pár óra leforgása alatt másodszor kerül elő egy
névtelenül telefonálgató hölgy.

23
 — Igaz! Az is, aki neked telefonált a szállodába…
— És értékes információt közölt velem. Érdekes, honnan tudhatta ez a nő,
hogy Szontágh valóban ott volt tegnap este a kórház mögött? Szontágh állítja,
hogy őt is egy névtelenül telefonáló női hang csalta oda… és ha ez ugyanaz a
nő?
— Akkor világos a dolog. A tréfás kedvű hölgy odacsalta Szontághot, hogy
majd rákenhesse a gyilkosságot! Legalábbis rá fordítsa a gyanúnkat! —
mondta kissé hangosan Kondor, oly izgatottan, hogy még az evésről is
elfeledkezett.
— Csakhogy… Szontágh nem hajlandó elmondani, mivel vette rá a nő,
hogy odamenjen. Szerintem, ha tényleg nem tudta, miért hívják, miről van
szó tulajdonképpen, akkor nem ment volna csak úgy bele az éjszakába.
Jánosi gondosan kimerítette az utolsó kanál levest, aztán kimérten mondta:
— Ha Szontághot tényleg úgy csalták oda, azért, hogy később rákenhessék
a gyilkosságot — akkor nem ő a gyilkos.
Igen, ez a másik kettőben is mocorgott. Berki kivárta, míg a pincér
mindhármuk elé leteszi a bácskai rizseshúst és eltávozik.
— Nem nagyon van jogunk letartóztatásban tartani, ha csak ekkora a
gyanúnk…
Jánosi ivott egy kis Colát, megszólalt:
— Szerintem nem Szontágh a gyilkos. Egy szerűen letagadhatta volna,
hogy az este a kórház mögött volt. Hiszen nem tudhatta, hogy nekünk valaki
már befújta a dolgot. Ha ő lenne a gyilkos, mindent inkább bevallott volna,
csak azt nem, hogy pont akkor, pont ott volt, ahol Juhászt megölték.
— Ha ő lenne a gyilkos, csodálatosan felépített alibivel rendelkezne, erre
mérget vehetünk — így Kondor.
— Senki sem lakik a kórház hátsó fala közelében. Ott nincsenek
lakóházak, csak a bozót meg kertek. Tehát nem is láthatták, amint Szontágh
odament és ott várakozott. Csak az telefonálhatott nekem, aki tudta; értitek?
Aki biztos volt abban, hogy Szontágh este 10 és 11 között ott várt a falnál.
Ebben biztos pedig csak egy személy lehetett: az, aki őt oda- rendelte-
odacsalta. Szóval… — Berki előrehajolt — azt mondjátok, eresszük el?
— Te vagy a főnök, te határozol — mondta óvatosan Jánosi. — Én csak
annyit állítottam, hogy szerintem nem ő a gyilkos.
— Persze hogy nem ő az — hagyta rá Kondor is. — Máshol kell keresni a
pasast.

24
 — Jól van, meggyőztetek — állt fel Berki. — Ez a Szontágh különben is itt
marad majd a kezünk ügyében, bármikor szükség lesz rá, csak érte
megyünk… Rögtön telefonálok Koltainak, engedje haza.

21 óra 31 perc.
— Tudjátok, min csodálkozom? — állt meg szobája előtt, a folyosón Berki
— azon, hogy a gyilkos nem hagyott semmiféle nyomot. Egy hajszálat sem
találtunk a helyszínen, egyéb nyomokról nem is beszélve…
— Szakember lehet — vélte Jánosi.
— Holnap megkérdezzük a nyilvántartót, kik azok, és hányán vannak,
akik így szoktak „dolgozni” — fejezte be Berki a beszélgetést, hozzátéve: —
Jó éjszakát, fiúk, aludjatok jól.
— Oké, főnök… megpróbáljuk, talán sikerül.

22 óra 10 perc.
A Gyilkos felhúzta kesztyűjét, magához vette gondosan letisztogatott kését.
Leoltotta a villanyt, az ablakhoz lépett. Az utcát nézte, melyet néhány
meztelen körte világított meg gyéren.
Itt álldogált jó darabig, aztán megmozdult, fekete árnyként könnyedén
ment le a lépcsőn. Megnyikordult a kapu, kilépett.
Elindult.

Csütörtök

7 óra 56 perc.
Kondor és Jánosi bejöttek az étterembe reggelizni. Berki már ott ült egy
tojásos sonka, fél kávé és dupla adag vajas kenyér mellett.
— Üdv, főnökök főnöke — mondta Kondor, orrlyukai kitágultak, ahogy
beszívta a reggeli illatát.
— Te már fenn vagy?
— Mi az, hogy fenn? — mondta Berki. — Már voltam az őrsön is,
telefonáltam a központi nyilvántartóba, átnéztem a városban élő büntetett
előéletű alakok név- és bűnlajstromát.
— És találtál valamit? — Jánosi is melléje telepedett.
— Semmi olyat, ami segítene nekünk. Csupa részeges verekedő, gázolok,
kisstílű szélhámosok, sikkasztok, egy apagyilkos. No meg néhány kiskorú

25
huligán, akik megerőszakolták erősen fejlett osztálytársnőjüket a nagy-
szünetben egy tornaterem öltözőjében…
Jött a pincér.
— Parancsolnak?
— Nekem is ugyanezt — mutatott Kondor a százados reggelijére —, de
kétszer annyit, jó?

8 óra 35 perc.
Már éppen befejezték a reggelit, mikor a szállodaportás jött az asztalukhoz:
— Berki urat telefonhoz kérik.
Azonnal megismerte Túra hangját:
— Százados elvtárs? Jöjjön azonnal… baj van.
Érezte, hogy a főhadnagy nem akar telefonon át beszélni.
— Azonnal ott leszek — letette, és válla felett átszólt közeledő társainak:
— Gyerünk.

8 óra 40 perc.
— Odakinn várakozik Szontághné — mondta Tura, jelentősen Berki
szemébe nézve —, eljött megkérdezni, mikor eresztjük haza a férjét.
Berki azonnal megértette; valami gát nyílott fel benne, elöntötte egy kis
forró hullám.
— Szóval, Szontágh nem ment haza tegnap este… Megszökött?
— Úgy néz ki… Eleinte azt hittem, az asszony is benne van a dologban, de
hamarosan rájöttem, tényleg azt hiszi, hogy a férje még mindig itt van
előzetes letartóztatásban.
Berki elgondolkozva állt az ablaknál:
— Százados elvtárs… adjunk ki körözést? Még nem lehet messze. Úgyis
elkapják, nem is tudom, miben reménykedhetik…
Berki végre megfordult
— Lehet, hogy csak megijedt… és nem gondolkozik, csak fél. Fél, hogy
belekeveredett a dologba, hogy mi őt gyanúsítjuk, és a többi… Lehet, hogy
csak kiszellőzteti a fejét, s órákon belül visszajön… Én mindenesetre
elmegyek, főhadnagy elvtárs. Van egy ötletem. Várjon pár órát azzal a
körözéssel, mondjuk, déli tizenkét óráig. Ha addig nem jövök vissza, adja ki a
körözést.

9 óra 00 perc.

26
 Átvágott a főtéren, ma már negyedszer. A gyógyszerszag már ismerősnek
tetszett, mikor belépett a patikába.
A szőke nő felemelte fejét, látszott az arcán, hogy felismerte tegnapi
vevőjét. De rajta kívül egy fiatal segéd is tett-vett a másik pult mellett,
szemüvege megvillant a félhomályban.
Berki habozás nélkül a nőhöz fordult:
— Egy csomag kamillateát kérek — és rámosolygott. A gyógyszerésznő
felállt, szemében vidám szikrák csillantak:
— A tegnapi már elfogyott? — kérdezte évődve.
— Még ki sem nyitottam azt a dobozt — felelte a százados előhúzva
pénztárcáját —, majd ha hazaérek… Van, aki valamilyen festett emléktárgyat
visz haza emlékbe idegen városokból — én mást gyűjtök.
— Kamillateát? — kérdezte gyorsan, szép haja előrebillent válla felett.
— Nem… mosolyokat. Szép, kedves mosolyokat gyűjtök.
— Csak azt ne mondja most, hogy pont az olyanokat szereti, mint az
enyém — felelte a gyógyszerésznő, de mosolygott.
— Nem mondom — mondta rá engedelmesen Berki —, csak gondolom.
Szép csendben, csak úgy magamban, gondolom…
Fizetett, felvette a kis dobozt.
— Inhalálni szokott? — kérdezte most elkomolyodva a nő — mert
megfázás ellen vannak tablettáink is…
— Köszönöm — mondta Berki —, de én a népi gyógymódok híve
vagyok… a tablettákban nem hiszek, csak a füvekben és főzetekben…
Mellesleg inni szoktam a kamillateát, minden este, ha otthon vagyok.
— Inni? Errefelé ritkán isszák az emberek, csak ha betegek.
— Lehet, hogy én is beteg vagyok, csak nem látszik rajtam — évődött
most Berki, de hátán érezve a segéd tekintetét, elköszönt és kiment.
A napsugarak a szemébe tűztek, elfordult, és besietett a szállóba. A portás
észrevéve Berkit, a pult mögé lépett
— Parancsol?
— Csak ezt a dobozt hagyom itt, majd később felviszem a szobámba. Ha
keresnének, mondja meg, hogy elmentem sétálni.

9 óra 35 perc.
Leült egy padra a parkban, gondolkozott. Millió kérdés kergette egymást
agyában. Miért tűnt el Szontágh? Ki lehet az a titokzatos nő, aki telefonált
neki? Miért ölték meg Juhászt… és ki? Szontágh, mégis Szontágh?

27
 10 óra 30 perc.
Felberregett a telefon. Mivel sem Tura, sem Koltai nem tartózkodtak az
őrsparancsnok szobájában. Kondor vette fel a kagylót
— Igen…
— Berki századost kérem — mondta egy női hang. Kondor rögtön intett
Jánosinak, hogy kapcsolja be a magnetofont Csak aztán szólalt meg:
— Berki százados pillanatnyilag nincs itt — közben Jánosi már kirohant,
hogy Koltainak szóljon: azonnal derítsék ki, honnan telefonál az illető. De
Koltai az őrs előtt, az utcán tárgyalt egy daruskocsi vezetőjével valamilyen
kihágásról, és mire Jánosi behívta az őrmestert, a beszélgetésnek már vége is
volt.
— Hallgassátok csak — mondta Kondor, és visszapergette a szalagot:
„Igen… Berki századost kérem… Berki százados pillanatnyilag nincs itt…
Mikor jön vissza? Ezt sajnos nem tudnám megmondani, talán délután…
Esetleg átadhatnék egy üzenetet, ha parancsolja… Mondja meg neki, hogy
Szontágh nem jutott el messzire!”
Egy kattanás, csend.

10 óra 50 perc.
— Szóval így mondta: „Szontágh nem jutott el messzire?” Biztos vagy
benne, hogy a „jutott el” kifejezést használta?
— Persze. Különben is, ha visszamegyünk, magad is meghallgathatod
majd a szalagról. Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült megállapítani, honnan
is telefonált a hölgy…
— Nem baj, biztos utcai fülke volt Tudod, mit csinálunk most? Elindulunk
az őrstől azon az útvonalon, amelyen Szontágh ment — vagy legalábbis
mennie kellett volna, ha haza akart érni.
— De nem ment haza.
— Éppen ez az. Ez a titokzatos telefon csak megerősítette gyanúmat:
Szontágh nem ment haza; de nem azért, mert megszökött. „Nem jutott el
messzire…” Ez is azt sugallja, amire reggel óta gondolok: valami fontos dolog
megakadályozta, hogy hazatérjen, vagy eltérítette útjáról.
— Valami? Vagy valaki? Kicsoda?
— Ha ezt tudnám — mosolyodott el Berki —, nem rónánk itt az utcákat,
hanem odamennénk hozzá, és azt mondanám: „Letartóztatom…”

11 óra 20 perc.

28
 Szontágh valószínű útja elvezetett a szeszfőzde magas kőfala mellett, az
után a játszótér után egy keskeny utcán keresztül juthatott ki a Jókai utcába,
mely már egyenesen a Hősök terére vezetett, ahol Szontágh lakott.
Berki megállt a kis utca sarkán. Egyik oldalán végig földszintes házak
álltak, a másik oldalon volt egy foghíjas, három-négyháznyi hiányzó rész. A
környékbeliek szemetet hordtak ide, a bodza magasan benőtte a szabadon
hagyott helyeket. Egy távolabbi tűzfal tövében elárvult szilvafa nyújtogatta
fekete ágait.
Jánosi csak nézte Berkit.
A százados előbb végigment a házak előtt, az ablakok magasságát figyelve,
aztán felnézett a két villanyoszlopra: az egyiken volt csak lámpa, de abban
sem volt körte. Később Berki belegázolt a szemétbe, Jánosi követte. Olykor
meg-megálltak, aprólékosan végignéztek minden talpalatnyi helyet.
— Látsz valamit? — kérdezte Jánosi.
— Te logikusan gondolkodó vagy, öregem — mondta Berki szórakozottan
—, de terepmunkából soha nem voltál kitűnő, emlékezz csak… — most
lehajolt, guggolva nézett valamit, aztán, mintha zsinóron húznák, elindult
egyenesen, be a bodzába.
Eltelt két perc, mire kijött. Az arca furcsa volt:
— Maradj itt, egy lelket se engedj a közeibe. Megyek telefonálni.

11 óra 54 perc.
— Halló, Tura főhadnagy elvtársat kérem.
— Én vagyok… Berki elvtárs? Jó, hogy jelentkezik. Éppen megírtam
Szontágh körözésének szövegét, akarja hallani?
— Nem. Eltépheti, főhadnagy elvtárs.
— Miért, mi történt?
— Szontágh Miklóst meggyilkolták.

12 óra 01 perc.
A déli harangszó arra emlékeztette Kondort, hogy bizony már jó néhány
óra elmúlott utolsó táplálkozása óta. De nem mert szólni: Berki ott állt a
bodza szélén, megtörölte verejtékező homlokát:
— Mindent úgy kell hagynunk, míg megérkeznek a többiek — mondta —
, az egyetlen, amit tehetünk, nélkülük is: felkutatjuk a terepet, centiről
centire. A holttesthez ne közelítsen senki, őrmester elvtárs, gondoskodjék
róla, hogy bámészkodók be ne tegyék a lábukat erre a telekre. Főhadnagy
elvtárs — ez Turának szólt. — A magáé a szilvafától az első villanyoszlopig

29
eső terep. Kondor, tiéd az a sarok. Jánosi, menj balra, attól a két magasabbik
bodzától eddig a szemétkupacig tiéd a terep. Ami középen maradt, azt én
kutatom át.

12 óra 40 perc.
Minden nehézség nélkül kimutatható a nyomok alapján az a hely, ahol
Szontághot a halálos szúrás érte. Pár méterre az úttól vér száradt a
bodzaleveleken, szétfreccsenve a salakos szemétre. Egy leterített papírlapra
összeszedett néhány véres salakdarabot, bodzalevelet, félig elrothadt
csomagolópapír-szeletkéket. Hosszan nézte a vérfoltok helyét, megpróbált
következtetni, pontosan hol, milyen testtartásban állhatott a gyilkos és
áldozata a végzetes pillanatban.
Aztán lábnyomok után kutatott. De a talaj, vagy inkább a szemét, a több
hete tartó szárazság alatt kőkemény masszává száradt össze, csak a
bodzabokor árnyékában maradt valamivel puhább. Ide viszont még nem
akart behatolni, míg meg nem jön az életvédelmi osztály nyomozóbrigádja.
Gondosan átvizsgálta a térdmagasságban bólogató bodzaágakat. Itt semmit
sem talált, de két méterrel odébb egy félig elszáradt kórót pillantott meg —
ennek apró tüskék borítják a szárait, kicsi ágait. Izgatottan hajolt melléje,
arcát egészen közel tartva végigvizsgálta a növényt, mely alig ért a térdéig. És
akkor már tudta, hogy nem keresett hiába: az egyik kiálló ágacska tüskéibe
akadva barnás szál lógott, hajszálhoz hasonlított, de nem az volt. Vigyázva
becsomagolta egy jegyzetig füzetéből kitépett lapba, aztán egy másik papírra
felvázolta a terepet, bejelölte rajta a bogáncs, a holttest, a vérnyomok,
valamint Szontágh feltételezett meggyilkolásának helyét.
Kutatott tovább.
Egyszer csak Jánosi szólt át hozzá egy szemétdomb mögül, csak a feje
látszott innen:
— Mit adnál, ha a kezedbe tennék egy remek bűnjelet?
Odasietett a főhadnagyhoz. Jánosi egy zöldes valamit tartott kezében,
magasra emelte:
— Egy kesztyű… egy véres kesztyű.

13 óra 06 perc.
A mikrobusz fékcsikorgatva torpant meg az út szélén álló őrmester mellett.
Elsőként a fürge daktiloszkópus ugrott ki, az orvos és a fényképész
komótosan követték.
— Erőt, egészséget, százados elvtárs!

30
 — Úgy látszik, ez a Gyenes teljesen el akarja rontani a megye statisztikáját
— mondta fanyarul az orvos, természetesen a bűnözési statisztikára célozva.
Aztán megcsörrentve táskáját, kérdezte: — Hol a páciens?
— Ott, a bodza alatt. De várj még, előbb a fényképész menjen, vigyázzatok
az esetleges nyomokra… Ott fekszik már éjszaka óta, az a pár perc késés nem
jelent semmit.
— Hát az ipse biztos nem fog panaszkodni, az biztos — az orvos letette
táskáját, cigarettát vett elő. Az elmúlt évek alatt annyi hasonló dolgot látott,
hogy teljesen elvesztette érzékenységét. Rágyújtott, megkínálta Koltai
őrmestert is.
Szontágh egyik karja furcsán kitekeredve nyugodott teste alatt, az oldalán
feküdt. Mellén a zakót és az inget teljesen elborították a barnásfekete foltok,
nyakkendője az áljához ragadt. Szürke nadrágját és cipőjét salakfoltok
éktelenítették. Nyitott szeme megrázó iszonyatot fejezett ki, bal kezének ujjai
görcsösen szorítottak egy csomó véres bodzalevelet.
Mikor a fényképész végzett, Jánosi és az orvos óvatosan hátára fordították a
holttestet. Beletúrtak a zsebeibe. Mikor Jánosi kihúzta azt a valamit,
tulajdonképpen Berki volt az egyetlen, aki nem csodálkozott…
Jánosi feltartott kezében egy fekete varjú-toll volt.

14 óra 00 perc.
Kondor éhes volt, de nem mert szólni. Ott ültek mind a hárman az őrsön,
az egyik asztal mellett. A nyitott ablakon át behallatszott a város zaja.
Berki meglazította nadrágszíját, kihajtott inggallérja szétterült zakója
hajtókáján. A helyszínen készített vázlatot nézte. Túra a homlokát törölgette.
Jánosi szokásos mozdulatlanságával meredt a félhomályba.
— A doktor nemsokára megtelefonálja a boncolás eredményét — kezdte
Berki —, de nyilvánvaló, hogy csaknem szóról szóra meg ismétli a tegnapi
jelentését, annyira hasonló a két eset. Különbség legfeljebb csak annyi lesz,
hogy ezúttal a gyilkos két szúrás helyett már eggyel végzett áldozatával.
— Gyakorlat teszi a mestert — szaladt ki Kondor száján. Berki úgy nézett
rá, hogy legszívesebben visszaszívta volna.
— Annyi már biztos: Szontághot akkor ölték meg, mikor innen hazafelé
tartott, vagyis tíz és fél tizenegy között. A gyilkos ott várt rá az üres telken, a
szeszfőzde mellett.
— Vagyis — bólintott Tura — a gyilkos tudta, hogy arra fog menni.
— Sőt — csapott le Berki — tudta, hogy Szontágh a rendőrségen van.

31
 — Igen — kapcsolódott bele Jánosi —, mert csak így várhatott rá azon a
telken, hiszen különben Szontágh egészen más útvonalon ment volna haza.
Tudta tehát azt is, hogy szabadon engedtük.
— Ez már majdnem úgy hangzik, mintha köztünk lenne a gyilkos! — tört
ki Kondor.
— Hiszen csak mi tudtuk, hogy elengedtük, és senki más…
— Egy pillanat! — Berki szava kettétépte a vitát — szerintem két eset
lehetséges: vagy kihallgatta valaki a telefonbeszélgetésemet, amelyben
utasítottam Koltai őrmestert: engedje el Szontághot, mert nem ő Juhász
gyilkosa…
— Bocsánat, honnan telefonált, százados elvtárs?
— A szálloda portáján van egy telefon; de nem volt senki a közelben, erre
vigyáztam. Nem valószínű, hogy kihallgatta valaki. Tudom, nem a
legszabályosabb módja ez az ügyintézésnek, telefonon adni parancsot a
gyanúsított szabadlábra helyezésére. De késő este volt, gondoltam, hadd
menjen már haza ez a Szontágh, hiszen, ha később szükségünk lesz rá, úgyis
itt van kéznél…
— Na, igen… — Kondor majdnem megint mondott néhány szót,
mennyire „kéznél van” most Szontágh, de jobbnak látta hallgatni. Berki
folytatta:
— A másik sokkal valószínűbb: hogy a gyilkos ott várt valahol a közelben.
Nem tudta, hogy szabadon engedjük-e Szontághot, tehát itt várt rá. Azt, hogy
bevittük kihallgatásra, nem volt nehéz megtudni — hála a pletykás
öregasszonyoknak, tíz percen belül tudta egész Gyenes… Ha nem engedtük
volna ki, talán reggelig is várt volna. Ne felejtsétek el, itt, az őrs előtt van ez a
tér, fákkal, padokkal, ha valaki leül oda — intett az ablakon át látszó zöld felé
—, szépen szemmel tarthatja az őrs kapuját, a ki-be járó embereket.
— De az is lehet, hogy itt lakik valahol a közelben, és így az is elég, ha
kikönyököl az ablakába, s mindent lát.
— Lehet. Következik a másik probléma: miért?
Kis csend támadt. Mindnyájuk fejében nyüzsögni kezdtek a gondolatok.
— Egy biztos: ugyanaz ölte meg Szontághot, aki Juhászt.
— De rámenős fickó lehet! — fakadt ki Tura. — Ez kettős gyilkosság! Még
ha nem is egyszerre, egy helyszínen követték is el őket. Ritka, mint a fehér
holló Magyarországon… és pont itt, Gyenesen, mit gondolnak majd a
városról, rólunk?
Egy autó fékezett az ablak alatt Kondor kihajolt, gyorsan feléjük fordulva
mondta:

32
 — Na, most lesz nemulass… itt az ales.
Már hallották is a folyosón dübörgő lépteket. Felpattant az ajtó. Mind a
négyen feszes vigyázzba vágták magukat, úgy álltak, mint a szálfák.
Az alezredes őszülő hajú, alacsony, energikus férfi volt. Arca komoly, sőt
most például nem sok jót jósolt…
— Erőt, egészséget alezredes elvtárs!
— Üdvözletem a méltóságos uraknak! — szólt gúnyosan-kesernyésen
feljebbvalójuk. A három nyomozó azonnal tudta, mit jelent ez: az alezredes
szokása volt, hogy „uramnak” szólította azt, akivel — enyhén szólva — éppen
nem volt megelégedve…
— Leülni! — Az alezredes még egyszer végigpillantott rajtuk, Turán akadt
meg a szeme: — Ááá, egy gyenesi bennszülött! Micsoda város ez, mondja meg
nekem, uram? Chicago, Dallas, Hong Kong? Egymást ölik itt az emberek! Hát
mi van?
— Alezredes elvtárs — Tura elpirult az izgatottságtól, nyelt egyet —, nem
állíthatok minden éjszakai járókelő mellé egy rendőrt…
— Tudom, tudom! Üljön le! És folytassák. Én is meghallgatom, hátha
mondanak valami érdekeset az urak…
Erősen hangsúlyozva az „urakat”, egy széket penderített az asztal mellé,
leült. És attól kezdve már nem szólt egy árva szót sem, csak figyelt.
— Tehát — Berki már nyugodt volt — ott hagytuk abba, hogy a gyilkos
kivárta, míg Szontágh hazaindult, és akkor utána ment. Zsebében már ott
lapult a varjútoll, mellyel áldozatait „megjelöli”. Hogy ennek mi a
jelentősége, még nem tudjuk. Tény, hogy ezzel mintegy elismeri és tudtunkra
adja, hogy ezt a második gyilkosságot is ő követte el. Sejthetjük, hogy történt
maga a bűntény. Mindnyájan voltunk a helyszínen, láttuk azt a feltételezett
pontot, ahol a gyilkos leszúrta áldozatát. A szúrást elölről, mondhatnám,
„szemből” kapta Szontágh, tehát valamilyen ürüggyel szóba elegyedtek,
nyilván a gyilkos kezdeményezésére.
— Vagy Szontágh cinkosa volt a gyilkosnak, és összevesztek. Esetleg a
gyilkos nem bízott már Szontághban, félt, hogy sokat mondhat a
rendőrségnek… — fantáziált lelkesen Kondor, de Berki csak nyugodtan
bólintott rá:
— Ezt a változatot sem lehet kizárni, persze. De egyelőre maradjunk a
tényéknél. Mikor a gyilkos leszúrta Szontághot, vagyis kését ennek mellébe
döfte, kifreccsent a vér. Méghozzá nagyon bőségesen freccsent. Ez világosan
kiderült a vérnyomokból. Ebből az következik, hogy a gyilkos ruhájára is
fröccsent valami belőle. Alátámasztja ezt a feltevést az a gyapjúból készült

33
férfikesztyű is, melyet Jánosi főhadnagy talált a szemétben. Látszott, hogy
nem szemétként lett kidobva, használható állapotban van, és véres…
Nemsokára tudni fogjuk, hogy az áldozat vére van-e rajta.
Menjünk tovább. Én találtam egy barna fonalszálat, mely talán a gyilkos
nadrágjából kerülhetett egy bogáncs tüskéjére — az biztos, hogy nem
Szontágh ruházatából származik, ezt ellenőriztük. A fonalat elküldtem
analízisre.
Mikor Szontágh összeesett, a gyilkos felnyalábolta a testet, és beljebb
vonszolta, a bodzabokrok alá. Lehet, hogy ekkor vérezte össze a kesztyűjét.
Az utca megvilágítása pocsék: míg a szeszfőzde előtt két villanylámpa is van,
a szóban forgó telek előtt és után teljes sötétség uralkodik. Csak messziről
szűrődik oda egy egészen kevés fény. Ideális terep egy gyilkos számára.
Kondor hadnagy azonnal végigjárta a környező házakat, kikérdezte a
lakókat. Egy tanú akadt, egy idősebb férfi, aki állítólag hallott valamit,
valamilyen kiáltást közvetlenül az után, hogy kikapcsolta a rádióját. Egy
rádiójátékot hallgatott ágyban fekve, s mikor az véget ért, azonnal lekapcsolta
a készüléket. Ekkor, ebben a pillanatban hallotta meg a kiáltást — de nem
tulajdonított neki különösebb jelentőséget, mert ilyenkor nyáron mindenki
nyitott ablaknál hallgatja-nézi a tévét is; egy-egy színdarab közvetítése alatt
például a legfurcsább hangokat lehet hallani az utcákon. Viszont tegnap este
abban az időpontban a tv semmiféle színdarabot nem közvetített, sem
meccset. Ellenben a nagyfilm után egy lírai hangulatú kisfilmet vetítettek a
hollandiai tulipánültetvényekről.
— Pontosan mikor ért véget a rádiójáték?
— kérdezte Túra.
— Ellenőriztem: tíz óra 28 perckor. Tehát, ha az öreg igazat mond —
de miért is hazudna? —, akkor Szontághot tegnap este körülbelül 22 óra
28 vagy 29 perckor ölhették meg.
Jánosi rápillantott az asztalon fekvő kesztyűre:
— Az a kesztyű nem tetszik nekem… még csak megértem, hogy valaki
júniusban kesztyűt hord, ha nem akar ujjlenyomatokat hagyni… De miért
dobta el rögtön a tett színhelyén? Még ha véres lett is; annyira nem lehet
kezdő az illető, hogy ilyen alapvető hibát kövessen el…
— Ez közvetlenül a gyilkosság utáni másodpercekben történt: lehet,
hogy elvesztette a fejét… — vélte Kondor.
— Akkor még mindig lett volna ideje később visszamenni érte, hiszen
tudta, hogy reggelig senki sem találhat rá a holttestre!
— Abban a sötétben nem találhatta már meg.

34
 — És ha az egész csak félrevezetés?
Tura közelről is megszemlélte a kesztyűt, ki tudja, hányadszor immár:
— Ilyeneket árultak itt az ősszel az áruházban. Nekem is akart venni a
feleségem, de lebeszéltem róla, mert nem tetszett… Közepes férfikéz
mérete.
— Keressük meg a párját — mondta Kondor meggyőződés nélkül, a
gyomra megkordult.
Berki folytatta:
— Megérkeztek a kért adatok a központi nyilvántartóból: „Késes
gyilkos” ebben a megyében van nyolc, ebből kettő gyenesi volt. Azért
mondom, „volt”, mert az egyik tavaly vasúti baleset áldozata lett, mindkét
lábát levágta a vonat, mikor 15 éves büntetésének leülése után hazajött.
Nyilván nem jöhet szóba. A másik sem, mert az most is ül.
— És a többi hat?
— A megye, különböző pontjain laknak, de ezek közül is ülnek ketten.
A másik négy már kiszabadult, a lakhelyük szerinti őrsöket már felhívtam
szolgálati úton, ellenőrizzék az alibijüket… Menjünk tovább. Orvosunkat
két fontos dologról kérdeztem. Az egyik: mi a véleménye a gyilkos
testmagasságáról. Tudjuk, hogy az áldozatok csaknem egyforma magasak
voltak: Juhász százhetvenhat, Szontágh százhetvenhárom centiméter. A
késszúrásokat — legalábbis amennyire megállapítható — egy bizonyos
határok közt levő magasságú tettes követte el. Ez a magasság a doktor
szerint százhatvanöt és százhetven centiméter közt lehet. A másik
kérdésem ez volt, férfi-e vagy nő a gyilkos? Erre nézve a doktor azt állítja,
hogy „erős ember” a gyilkos, s bár nem meri teljes határozottsággal
állítani, hogy férfi, tudom, hogy lelke mélyén meg van róla győződve.
Sem az első, sem a második áldozattól nem raboltak el semmit.
„Egyszerűen” megölték őket, semmi több. Ami a tettek „miértjét” illeti, ott
tartunk, ahol kezdetben: semmivel sem lettünk okosabbak.
— Van egy ötletem — jelentkezett Kondor.
— Halljuk.
— Szerintem nem lehet véletlen az a bizonyos varjútól! Kell, hogy legyen
ennek valamilyen jelentősége, csak mi nem tudjuk, milyen. Ki kellene
„szivárogtatni” a nyilvánosság elé, hogy mindkét áldozatnál találtunk
ilyesmit. Hátha valakinek eszébe jut erről valami, és jelentkezik.
— Ezt én is javasolni akartam — bólintott Tura.

35
 — Jó, akkor intézze el ezt a főhadnagy elvtárs Koltai őrmesterrel. Egy-két
elejtett szó a boltban, pletykás asszonyok előtt satöbbi… de hiszen nem kell
tanítani az őrmestert, elvégzi ezt jól.
— Engem mégis izgat az az Illés — szólt lassan Jánosi —, tegnap Szontágh
előtt engedtük el; de csak azért, mert pillanatnyilag úgy látszott, hogy
Szontágh még őnála is sokkal gyanúsabb. Most már tudjuk, hogy nem ő volt.
De… Illés lehetett… Juhász meggyilkolásának idejére sem volt alibije. Most
nyilván dolgozik és… Tura elvtárs, mennyi időbe kerülne egy házkutatási
parancsot szerezni az ügyészségen?
— Egy órán belül itt leszek vele… — mondta a főhadnagy, vette a
sapkáját és elment.
— Hát igen, meg kell tenni — sóhajtott Berki —, bár egész idő alatt azt
súgja nekem valami, hogy nem itt kellene keresgélnünk… de hát meglátjuk.
A laboratóriumi eredmények legkorábban holnap jönnek meg.
Az alezredes felállt, megigazította a derékszíját — egyenruhában jött ez
alkalommal —, pár szóval elbúcsúzott tőlük, keze már a kilincsen volt, mikor
odaszólt Berkinek:
— Folytassák a nyomozást, százados elvtárs… — és elment. Hallották,
amint felbődül odalenn a kocsi motorja.
Kondor akkorát sóhajtott, hogy néhány papírlap felszállt az asztalról.
Jánosi Berkire pillantott:
— Meg volt elégedve az öreg.

15 óra 34 perc.
A gyógyszertárba most nem ment be, mert az üvegen át is látta, hogy a
fiatal, szemüveges fiú egyedül van szolgálatban. De mégis szerencséje volt: a
cipőbolt elé érkezve észrevette, hogy odabenn a szőke gyógyszerésznő éppen
cipőt próbál. Belépett, a kiszolgálónő egy idősebb, testes nővel tárgyalt. A
százados megállt a gyógyszerésznő mögött, rápillantott a kivágott, fehér
cipőre, és fesztelenül megszólalt:
— Nem akarom befolyásolni, de nekem nagyon tetszik ez a modell…
— Úgy gondolja? — cseppet sem volt meglepődve, mikor megfordult, és
Berki arcába pillantott — nem túl díszes? Én inkább az egyszerű vonalakat
kedvelem.
— Ideálisan a maga lábára illik — szögezte le Berki ellentmondást nem
tűrően, de mosolyogva. — Én habozás nélkül megvenném…

15 óra 50 perc.

36
 Mikor megálltak a gyógyszertár előtt, a lány így szólt:
— Érzem a bőrömön, hogy mindenki minket néz…
— Szegények… — mondta Berki a főtár padjain üldögélő öregekre nézve
— szegényeknek nincs más szórakozásuk… de hát, gondolom, nem először
látják magát valakivel.
— Téved. Nem járok soha, sehová, senkivel.
— „Soha, sehová, senkivel…” Nem túloz?
— Nem. Itt lakom fenn, a gyógyszertár feletti szolgálati lakásban a
nővéremmel. Nem mondom, vannak itt néhányan, akik szívesen vennék, ha
elmennék velük moziba, presszóba, táncolni és a többi… De nekem valahogy
túl nagyok az igényeim… — aztán, mintha megbánta volna, hogy ilyen
bizalmas volt egy „idegenhez”, kezét nyújtotta:
— Hát… a viszontlátásra.
Berki kezet fogott vele:
— Nagyon haragudna, ha egyszer meglátogatnám?
A lány elmosolyodott.
— Én nem, legfeljebb a nővérem… mindenkit elmarna mellőlem.

16 óra 03 perc.
A Szolgáltató Ktsz irodájában egy fekete hajú, olajosan fénylő bőrű nő
igazított el: — Illés Zoltán ott dolgozik a hátsó műhelyben, balra.
Szerencsére Illésen kívül nem volt senki a műhelyben. A százados belépett
az üvegfalú kalitkába, ahol egy éles fényű lámpa fénykévéjében Illés egy kis
gép mellett ült.
— Jó napot.
Illés felpillantott, arcán bosszúság, zavar tükröződött. de csak egy
másodpercre: Aztán kényszeredett mosollyal felállt:
— Jó napot, százados elvtárs… tessék helyet foglalni.
— Köszönöm, eleget ültem ma. Van néhány kérdésem.
— Tessék.
— Mit csinált, hol volt tegnap este?
— Tegnap? Nem tegnapelőttre gondol, amikor Juhászt…
— Nem. Én tegnap estére gondolok, amikor Szontághot megölték.
— Szontághot is? — kiáltotta a fiú elfeledkezve magáról, meglepett
kézmozdulatától felfordult egy olajosüveg az asztalon.
— Igen, Szontághot is. Két nap alatt két gyilkosság Gyenesen, érthető,
hogy mindéi apróság érdekel. Mondja el, mit csinált az után, hogy
eleresztettem tegnap.

37
 — Fél kilenc lehetett… kimentem az utcára, nem akartam még
hazamenni, gondoltam, elmegyek valamelyik ismerősömhöz.
— Kedden este sem akaródzott hazamenni, még fél tizenegy tájban
sem… ezt mivel magyarázza?
— Százados elvtárs, lakott már albérletben? Ha igen, akkor ismeri ezt az
érzést. Én már évek óta így élek. Egy kicsiny szobában, ami nem az
enyém, még a bútorok is idegenek. A falon át hallom mások életét, ha
kilépek az ajtón, rögtön egy másik családban találom magamat, akik
megtűrnek, mert fizetek nekik… Ilyen helyen az ember igyekszik minél
kevesebbet lenni… szóval elmentem Török Lacihoz, vele szoktam összejönni
olykor, a szülei is otthon voltak.
— Ellenőrizni fogjuk.
— Kérem, csak tessék. Balassa utca 24/b. Beszélgettünk, többek között
erről a szegény Juhászról is… Megkínáltak vacsorával, ettünk. Negyed
tizenegy lehetett, mikor eljöttem tőlük. Most már meg is néztem az órát, a
Törökék falióráját…
— Aztán?
— Hazafelé ballagtam. Törökék a Balassa utcában laknak, mondtam az
előbb. Az kinn van a vasúti töltés mögött. Jó tizenöt perc alatt lehet onnan a
főtérre érni, s onnan még vagy öt-hat perc hazáig. Mikor bementem a
szobámba, hallottam, hogy a háziak tv-jén már a Híradó ment, valakit
fogadtak a Ferihegyen, ennyit hallottam, míg keresztülmentem az előszobán.
— A háziak látták, amint hazaért?
— Nem, de hallották. Mindig, mindent hallanak. Ha nagyon későn jövök,
másnap szólnak, hogy felébresztettem őket… minden apróságért szólnak, de
hát az ember ki van szolgáltatva nekik.
Berki állt egy percig.
— Ha jól meggondolom, maga ismét a gyilkosság időpontjában „sétált” a
városban… Egyszer talán még elhittük ezt a mesét, de másodszor már
gyanús… Mit szól hozzá?
— Mit szóljak? — vont vállat a műszerész. — Nem én öltem meg se
Juhászt, se ezt a Szontághot. Nem vagyok gyilkos, soha nem bántottam
senkit.
Nyílott az ajtó, a fekete hajú nő dugta be a fejét:
— Maga Berki százados? Telefonon keresik a rendőrségről. Idekapcsolom,
vegye fel.
Illés a szerszámait rakosgatta.
— Berki százados.

38
 — Itt Jánosi. Megtartottuk a házkutatást Illés lakásán.
— És az eredmény?
— A szobájában nem találtunk semmit. De a kertben…
— Nos?
— Megtaláltuk annak a kesztyűnek a párját.

16 óra 31 perc.
— Most aztán vége a játéknak, Illés. Mondja el, hogyan csinálta.
— De kérem, én nem bántottam senkit. Ne akarják a nyakamba varrni ezt
a gyilkosságot.
— Gyilkosságot? Gyilkosságokat! — felelte Kondor hadnagy, aki a
kihallgatást vezette. — Mert kettőről van szó, kedves barátom.
— Egyikhez sincs semmi közöm.
— És ez? — Kondor nagy leleplező pillanatnak kijáró tisztelettel rántotta
le a kesztyűt borító kendőt. Illés ránézett a kesztyűre, aztán csodálkozva a
hadnagyra:
— Mi van ezzel?
— Nem a magáé?
— Sohase láttam.
Berkiben megmozdult egy gondolat, de még nem szólt.
— Itt ám a párja is — mondta Kondor, arca nem sok jót jósolt, és elővette
a véres kesztyűt. Illés erre is csak ránézett, aztán a hadnagyra emelte
tekintetét:
— Egyiket sem láttam soha. Télen én bőrkesztyűt hordok.
— Pedig az egyiket annak a háznak a kertjében találtuk, ahol maga lakik.
— Akkor sem az enyém, nem is volt soha!
Berki felállt, az ablakhoz lépett. Kis gondolkodás után odaszólt Jánosinak:
— Gyere velem. Hozd azt a kesztyűt is… Hadnagy elvtárs, folytassa a
kihallgatást, míg vissza nem térünk.

16 óra 58 perc.
— Láttad, hogy Illésnek egészen kicsi keze van, finom, hosszú ujjai? —
kérdezte Jánosi. — Ez a kesztyű nem lehet az övé.
— Attól még felhúzhatta egy-egy ilyen alkalomra… De éppen azért
jöttünk most ide, hogy ezt bebizonyítsuk. Fékezz le egy házzal előbb.
Kiszálltak, Jánosi megmutatta, melyik kert az. A virágágyásban valamilyen
fehér virágok nyíltak, Berki nem tudta a nevüket. Egy csenevész körtefa állt
távolabb.

39
 — Menj be, és várj a körtefa alatt — ő maga pedig odébb ment vagy tíz
métert, aztán gyors léptekkel jött visszafelé, a kerítéshez érve gyorsan
körülnézett, aztán jobb kezének egyetlen mozdulatával bedobta a gombóccá
gyűrt kesztyűt a kertbe.
Jánosi kihozta, arcán csodálkozás látszott:
— Csaknem pontosan ugyanoda esett, ahol találtuk. Hogy csináltad ezt?
Berki nem felelt, annyira nyilvánvaló volt következtetése. Csak akkor
jegyezte meg, mikor már visszafelé autóztak:
— Ha ő lenne a gyilkos, nem „dugná” a kesztyűt ilyen helyre. Eldobta
volna valahol a városban, vagy elégette volna a munkahelyén a
kazánban… Ezt a fél pár kesztyűt a gyilkos dobta be a kertbe, még az
éjszaka folyamán, hogy ismét tévútra terelje a nyomozást.
— Intelligens ember lehet, vagy… vagy nagyon rendszertelenül
gondolkozik, azért olyan nehéz „elkapni” gondolkodásának fonalát.
— Nem baj — bólintott Berki. — Rá fogunk jönni, hol követte el a
hibát. Mert legalább egyet biztosan elkövetett.

18 óra 22 perc.
— Őrmester elvtárs — szólította meg az ügyeletes szobában üldögélő
Koltait, miután visszatért az őrsre —, szükségem van megint a maga hely-
és emberismeretére.
— Kérdezzen, százados elvtárs.
— Az a szőke, fiatal gyógyszerésznő érdekelne…
Koltai őrmester a jobb szemével vidáman hunyorított, ugyanakkor a bal
szeme tárgyilagos komolysággal nézett Berkire. Aztán mindkét szeme
„felszaladt” a mennyezetre, és feneketlen emlékezetéből úgy dobálta ki az
adatokat, mint egy komputer.
— Szőnyi Ildikó, huszonnégy vagy huszonöt éves, egy közeli faluból,
Völgykútról való. Pesten járta ki a szakiskolát, tavasszal került ide a gyenesi
gyógyszertárba. Szorosabb kapcsolatot nem tart senkivel, nővérével él együtt,
aki egy veszett sárkány.
Ez utóbbi egy kissé meglepte Berkit.
— Sárkány?
— Az. Egy negyvenhez közeledő, besavanyodott vénlány, nagydarab,
falusi nő, rövid pórázon tartja szegény húgát, mindenkihez rideg, kevés
beszédű. Amennyire én tudom, férfi vendég még nem fordult meg náluk.
„Akkor én leszek az első” — gondolta Berki, de erről persze nem szólt
semmit. Visszament a másik szobába.

40
 — Játsszatok le nekem még egyszer azt a szalagot — kérte Jánosit.
„… Berki százados pillanatnyilag nincs itt… Mikor jön vissza? Mondja meg
neki, hogy Szontágh nem jutott el messzire…”
— Hány utcai fülke van Gyenesen? — kérdezte Túrától.
— Kettő. Egyik a posta előtt, a másik a vasútállomás mellett.
— Soha nem fogjuk megtudni, melyikből telefonált — vélte pesszimistán
Kondor.
— Mindenesetre legyetek készen a magnóval, lehet, hogy megint
jelentkezik… Névtelen levelek nem jöttek? — Ez utóbbi kérdést ismét
Túrához intézte, tudván, hogy minden nagyobb bűnügy után jön a rendőrség
címére pár ilyen levél. Hogy tartalmukat fel lehet-e használni bármire is, az
már más kérdés.
— Nem, eddig még nem jött egy sem… Gondolom, holnap lesz néhány.
— Játszd le még egyszer a szalagot.
Hallgatta, hallgatta. Ebből a hangból azt sem lehetett megállapítani, hány
éves lehet az illető. A hangja furcsa, mélyén izgatottság rejtőzik, ami talán
nem is meglepő ebben a helyzetben. Visszapergette még négyszer.
Maga sem vette észre, hogy egyszerre csak arra gondol: nem a
gyógyszerésznő hangját hallja-e?

18 óra 51 perc.
— Mi legyen Illéssel, százados elvtárs?
— Maradjon itt. Azt hiszem, az ellene szóló tények elégségesek ahhoz,
hogy huszonnégy órán át idebenn tartsuk. Hadd higgye a gyilkos, hogy
bekaptuk a csalétket.

20 óra 05 perc.
A várost megerősített őrjáratok járják.
Egyetlen rendőr sem alszik ma éjjel. A kék-fehér Moszkvics szinte szünet
nélkül úton van. Az emberek bezárkóztak házaikba. A tévében egy bűnügyi
film kezdődik éppen…

21 óra 35 perc.
Véget ért a film. A Gyilkos felállt, a készülékhez lépett, elzárta.
— Hülyék… — mormolta halkan, magának — hülye állatok… Hagyták
magukat elfogni… — az iménti filmről beszélt. Leoltotta a villanyt, az
ablakhoz ment. A tér fái felett alig derengett a nyári égbolt. — Engem nem
kapnak el… soha.

41
 Péntek

7 óra 08 perc.
Berki kinyitotta a szemét, egy darabig a mennyezetet bámulta, míg rájött,
hogy a gyenesi szállodában fekszik. Hét óra múlott, fel kéne kelnie. De
előbb…
Feltárcsázta a portát.
— Nem kerestek az éjszaka?
— Nem, Berki úr, senki sem telefonált.

7 óra 30 perc.
A reggelinél találkoztak mindhárman.
— Akár hiszitek, akár nem — kezdte Kondor —, reggel az volt az első
gondolatom: na, mi van, nincs harmadik gyilkosság? Semmi riasztás, semmi
esemény?
— Csak azt ne mondd, hogy hiányzik — de Jánosin látszott, hogy az ő
fejében is megfordultak hasonló gondolatok.
— Együnk, ki tudja, mikor eszünk megint — sóhajtotta Kondor —,
bármelyik percben elbúcsúzhatunk ettől az asztaltól, ha megint elhívnak
bennünket…

8 óra 15 perc.
Tura két borítékot csúsztatott Berki elé:
— Az első fecskék…
A százados felnyitotta az elsőt. Félbehajtott papírlap hullott ki belőle, rajta
tintával írott, láthatóan szándékosan elferdített sorok:

„Juhász Bélát a Szontágh ölte meg, mert a felesége szeretője volt.

A Szontághot meg a felesége tette el láb alól bosszúból”

— Ezt a feltevést akár el is vethetjük — mondta Tura —, legalábbis, ami

Szontágh feleségét illeti. Óvatosságból ellenőriztem az összes családtagok
alibijét. Szontághné a szomszédoknál volt, azokkal beszélgetett, mikor férjét
megölték.
— Lássuk a másikat.

42
 Ebből levél helyett egy kis, téglalap alakú papírlap hullott ki, színes betűk
és számok voltak rajta.
— Mi ez?
Tura csak ránézett, már mondta is:
— Ma este a helyi irodalmi színpad lép fel műsorral a helybeli
kultúrházban. A feleségem az egyik szervező, nála láttam ilyen jegyeket. A
szakszervezetekben árusítják, de a kultúrházban is lehet kapni…
— Mikor lesz ez a buli? — kérdezte Kondor szemmel látható
érdeklődéssel.
— Ma este hétkor.
— Elmegyek, ha megengeditek — Berkire nézett.
A százados szó nélkül kezébe nyomta a jegyet:
— Menj, használd ki az ismeretlen jóakaró ajándékát.
— Nem véletlenül küldte ide a jegyet, aki küldte…
— Ebben én is biztos vagyok — felelte Berki.

8 óra 27 perc.
Megcsendült a telefon. Tura vette fel, belehallgatott, aztán intett Berkinek:
— Gyorsan! Női hang! A magnót… őrmester, hívja a telefonközpontot!
— Berki.
— Ne haragudjon, hogy zavarom… Bertalan Mária vagyok. Eszembe
jutott valami, amit, úgy érzem, el kéne mondanom magának.
— Ráér most?
— Igen. Itt vagyok a „Mosoly” presszóban, ha itt megfelelne…
— Öt perc múlva ott vagyok.
Még egy pillantást vetett a többiek csalódott arcára — úgy álltak ott, mint
a horgászok, akiknek az utolsó pillanatban szakadt le a horgukról a tizenöt
kilós harcsa — vidáman intett feléjük, s eltűnt.

8 óra 34 perc.
Berki helyet foglalt a lány mellett az asztalnál, és egy Colát rendelt.
— Nem is tudtam, hogy már ilyen korán reggel nyitva van ez a presszó —
kezdte gondtalan, társalgó hangon a százados, hogy feloldja a lányban
uralkodó feszültséget.
— Igen, itt már korán nyitnak… — Mária belekortyolt Colájába, aztán
Berkire vetette nagy szemeit:
— Nem tudom elhinni, még mindig nem tudom… Tegnap bementem
dolgozni, nem bírtam ki otthon, az még rosszabb volt… De délután, mikor

43
kijöttem a munkából, állandóan arra gondoltam, hogy Béla ott vár a ka-
punál…
— Nyugodjon meg… Próbálja meg elfelejteni. Gondolja azt, hogy
elutazott valahová, messze…
— Messze…
Járókelők mászkáltak körülöttük, a virágtartók felett méhek köröztek.
Csodálatosan kék volt az ég.
— Azt mondta nekem a múltkor, jelentkezzem, ha valami eszembe jutna
még Bélával kapcsolatban.
— Igen?
— Pár apróság… lehet, hogy a rendőrség semmi hasznát sem veszi…
Egyszer, már akkor Bélával jártam, találkoztunk a „Vadász” Étteremben
Szontághgal. Mind a ketten ittak előtte, ezért nem nagyon fékezték magukat.
Szontágh odajött, és említett valamilyen régebbi ügyet Bélának. Béla úgy
látszik, nem akarta, hogy én és mások meghallják, elhívta Szontághot egy
sarokba, ott értekeztek. Nagyon izgatottak voltak. Aztán Béla otthagyta, és
odajött hozzám, „gyerünk, menjünk innen” kiáltással. De Szontágh még
utánunk jött az ajtóig, rá is szólt Bélára: „Hová futsz, hová futsz, ez elől
úgysem menekülhetsz!” Meg azt is, hogy: „Ne játszd meg a nagyot, úgyis
tudom, hogy te sem mersz a szeme elé kerülni! Menj be hozzá, és kérj tőle
valamilyen tablettát!”
— Tablettát? — ez a szó megütötte Berkit.
— Igen. Fogalmam sincs, kiről beszéltek. Kérdeztem ugyan, de Béla
elütötte valamivel, hogy Szontágh részeg volt, nem tudja, mit beszél. Talán
valamelyik orvosról… Nem tudom.
Berki feljegyezte az utolsó szavakat is, aztán a lányhoz fordult:
— És? Volt még valami más feltűnő dolog is?
— Nem, legalábbis akkor nem. Én sem gondoltam rá többet, egészen
tegnap estig; ahogy meghallottam, hogy Szontághot is megölték, hirtelen
összekapcsolódott az agyamban Bélával, elém ugrott az az éttermi jelenet.
— Értem. Mondja, Mária, beszéltek maguk Bélával… a jövőjükről?
— Igen… — csaknem elsírta magát — feleségül akart venni. De nem akart
itt maradni Gyenesen. Ebben hajthatatlan volt. Folyton úgy éreztem, mintha
félne valamitől, ha erre terelődött a szó.
— Nem volt egy harmadik barátjuk… vagy ismerősük? Olyan, aki
régebben esetleg gyakrabban mutatkozott a társaságukban?

44
 — Voltak többen is. Néha találkoztunk az utcán egynémely hasonló korú
férfival, köszöngettek egymásnak, nagy ritkán Béla mondott valamit, amiből
sejteni lehetett, hogy ezzel vagy azzal régebben sokat kalandoztak együtt…
— Kit említett leggyakrabban ezek közül?
— Kit? Hát, azt hiszem, a Bandit, aki most az OTP-nél dolgozik.
— Teljes neve?
— Donnert András.

9 óra 12 perc.
A gyászruhás asszony súlyosan ült a konyhaasztalnál. A gyerekek csak az
ajtón néztek be, aztán valaki elhúzta őket onnan. Egyedül maradtak.
— Asszonyom… Ne haragudjon, csak kötelességemet teljesítem… Bár
tudom, hogy milyen helyzetben van most.
Szontághné csak bólintott:
— Kérdezzen… megpróbálok felelni.
— Észrevett-e a férje viselkedésében valamilyen változást az utóbbi
időben?
Nehéz sóhaj tartotta vissza a feltörni készülő könnyeket:
— Változást? Nem tudom, mire gondol. Olyan volt, mint máskor. Talán…
— Talán?
— Talán tavasszal… vagy még a tél végén? Nem emlékszem… egyszer
izgatottan jött haza, de nem mondta meg, miről van szó… Gondoltam, a
munkahelyén lehet valami baj. Csak letette a dolgait, és már ment is a
városba. Aztán másnap eljött az a szegény Juhász Béla, az, akit…
— Tudom. Folytassa.
— Szóval az a Juhász meg az a másik… nem tudom a nevét, néhány évvel
ezelőtt gyakran járt az urammal vidékre, úgy tudom. Kellett a pénz,
építkezésre, az uram úgy szerezte, ahogy tudta, persze munkával, úgy
értettem… és ez a másik elintézett neki a falvakban ilyen-olyan szerelési
munkát.
— Ki volt az? Próbáljon visszaemlékezni a nevére.
— Olyan nem éppen magas, az uram korabeli, de öregebbnek látszik…
kiugró pofacsontjai vannak, mint egy kínainak…
— És?
— Beszélgettek, aztán elmentek. Soha többet nem jöttek össze mind a
hárman. Csak… az uram, azt hiszem, attól a naptól fogva, nem akart a
patikába járni.

45
 Berki ismét megérezte gyomrában azt a nyomást, amit egy órával ezelőtt
érzett, mikor Bertalan Mária a tablettát említette. Hát mégis? Nyelt egyet,
aztán kérdezte:
— A gyógyszertárba, ott, a főtéren?
— Csak az az egy van Gyenesen — bólintott az asszony —, azelőtt mindig
ő hozta meg a gyerekek orvosságait, meg én is szedtem… Egyszer csak nem
volt rá kapható, eleinte kibújt a dolog alól, később kerek-perec megmondta,
hogy ő oda nem fog járni.
— Ez nem tűnt fel magának akkor?
— Dehogynem. Azután nem töprengtem rajta, elküldtem a gyerekeket,
vagy megkértem a szomszédokat.
— Maga nem volt ott sohasem?
— De igen, kétszer is. Mindig egy olyan fiatal, szemüveges fiú szolgált ki.
„Véletlenül mindig olyankor ment, mikor nem a nő volt szolgálatban” —
villant át Berki agyán. De a nyomás a gyomrában nem engedett fel.

9 óra 45 perc.
Ahogy befordult az Eszperantó utca sarkán, megtorpant. Egy férfi ment át
az utcán, aztán tovább a másik oldalon. Az arcát nem látta. Egy kitömött,
nagy, fekete varjút vitt a kezében…
Berki közelebb lopózott. Abban a pillanatban elfeledkezett a világról,
mindenről, ami körülötte zajlott. Csak a fekete varjút látta, s ahogy közelebb
ért, észrevette, hogy a bal szárnyából egy maréknyi hosszú toll hiányzik…
Vagy száz méteren követte. Egy helyen a férfi megállt, másik kezébe tette
át a varjút, úgy ment tovább. Ekkor a százados meglátta az arcát.
A fiatal gyógyszerészsegéd volt.

10 óra 02 perc.
A szállodaportás körbejárta a hallt — a délelőtti napfény betűzött a világos
függönyök között, kellemes hangulat uralkodott az oszlopok közt. Valahol
hátul szöszmötölt az öreg takarítónő, a konyhából idehallatszott a rádió — a
tízórás híreket mondta.
Felemelte a telefonkagylót, a műanyag hidegen simult a kezébe.
Tárcsázott, várt. Közben a bejáratot figyelte.
— Igen, én… Elő van minden készítve? Remek. Meglátod, ma este
megmutatjuk nekik… Most majd rájönnek, kik vagyunk. Másképpen lesz
ezen túl, hidd el… Most majd megmutatjuk nekik!

46
 10 óra 17 perc.
Ezúttal Kondor vette fel a kagylót, Jánosi ujját a magnetofon gombján
szorongatta. De most „csak” a főnök jelentkezett:
— Itt Berki. Azonnal gyertek mindketten a Jókai utca 61. alá. Siessetek.

10 óra 28 perc.
A kocsi még meg sem állt, Berki már feltépte az ajtót, beült hátra Kondor
mellé.
— Várjatok! Előbb megbeszéljük, mit tegyünk.
Röviden elmondta, mit látott az előbb az utcán, s így folytatta:
— Követtem, nem vett észre. Ide ment be ebbe a házba, tiszta szerencse,
hogy alig hetven méterrel odébb van egy trafik, ahonnan telefonálhattam.
— Házkutatási parancsunk nincs.
— Ez igaz, de… Kondor, te bemégy. Mondd, hogy… Mondj valamit. Nézz
körül, aztán gyere, meséld el.
Kondor morgott valamit a legfiatalabbakról, akiknek mindig a legrosszabb
munkákat osztják ki, aztán ment… határozott mozdulatokkal nyitott be a
kapun, egy kiskutya ugatta meg, de csak ránézett fenyegetően, bement a
csöppnyi udvarba, jól megfigyelt minden apróságot. Egy idősebb asszony jött
ki a konyhaajtón:
— Kit tetszik keresni?
— Jó napot kívánok — Kondor szája széles mosolyra derült. — Ne
haragudjon mán, hogy zavarkolódok, de úgy láttam, mintha a gyógyszerész
úr ment volna be az imént ebbe a házba… De lehet, hogy tévedtem.
— Nem tévedett. Éppen most jött haza a fiam, de már levetkőzött, fürdik.
Milyen ügyben…
— Egy csodálatos kitömött madarat láttam nála, tudja, én ezeket gyűjtöm,
otthon tele van a lakásom ilyenekkel, és…
A fürdőszoba ablaka erre nyílhatott, mert felcsattant belülről egy
férfihang:
— A varjú nem eladó! Minden jót!
Kondor rámosolygott az asszonyra, aztán elköszönt. Odakinn beült a
kocsiba, szárazon mondta:
— Itt lakik. Az udvar minden oldalról körbeépítve, nem szökhet el.
Különben is, most fürdik. A varjútól nem hajlandó megválni.
— Akkor bevisszük vele együtt.

10 óra 56 perc.

47
 — Neve?
— Hovorka István. De kérem, mégis szeretném tudni, miért…
— Rögtön meg fogja tudni. — Berki hangja komoly volt, sőt gondterhelt.
Hát mégis a gyógyszertárba vezetnek a nyomok? — Előbb azonban fel kell
vennünk az ön adatait.
Hovorka kissé idegesen viselkedett, szemüvege nyugtalanul csillogott.
Fészkelődött a helyén, körbe-körbepillantott, ujjai meg-megrándultak, úgy
mondta:
— Születtem ezerkilencszáznegyvenötben itt, Gyenesen, két éve
érettségiztem, katonai szolgálatra alkalmatlan, egy éve a gyógyszertárban
dolgozom.
— Igen… — Berki hátradőlt, rosszalló pillantást vetett Jánosira, aki
dohányos létére nem kínálta meg Hovorkát. Miután a hosszú nyomozó
teljesítette Berki ki nem mondott parancsát, elkezdte a kérdezést.
— Ismerte Juhász Bélát?
— Akit kinyír… pardon, akit megöltek?
— Azt.
— Nem.
— Sohasem látta?
— Látni láttam, tudtam is, hogy Juhásznak hívták. Azon kívül semmi,
nem beszéltem vele egyszer sem.
— Hol szokta látni?
— Hát… Az utcán, a „Mosoly”-ban, itt- ott…
— A gyógyszertárba nem járt be ez a Juhász?
— Nem. Legalábbis nem emlékszem, hogy valaha is…
— És Szontágh Miklós? Öt ismerte?
— Szontághot? Hiszen az legalább tizenöt évvel idősebb nálam!
— Attól még ismerheti. Vagy harminc éven felülieket nem ismer?
— Na, igen, persze, de hát… azok egy egészen más galeri. Az én haverjaim
még pólyában sírtak, mikor ezek már tinédzserek voltak… kapcsolatunk nem
volt, nem is lehetett. Mikor mi elkezdtünk a lányok után járni, ezek már
családos emberek voltak…
— Nem felelt a kérdésre.
— Csak látásból ismertem őt is, mint a Juhászt.
— Honnan szerezte ezt a kitömött varjút?
— A varjút? De hát miért érdekli ez a rendőrséget?
— A kérdezés egyelőre az én feladatom.

48
 — Igen… bocsánat. A varjú ott állt — kitömve persze — évek óta a
gyógyszertárban, a raktárba vezető ajtó felett. Még az öreg főnök hagyta ott,
mikor nyugdíjba ment a télen.
— Voltam ott az utóbbi napokban, de azt valahogy nem láttam.
— Mert vagy egy hete leesett, mikor a takarító néni felnyúlt a
partvisnyéllel, hogy elszedje mögüle a pókhálót…
— Nem tették vissza?
— Nem, ugyanis az esés miatt megtört a kiterjesztett bal szárnya, néhány
toll ki is hullott.
— Mi lett velük?
— Mivel?
— A tollakkal.
— Jóég tudja, biztos kisöpörték a szemétbe… — A fiú hangja nyugodt
volt, sőt kissé csodálkozó, miért firtatja annyit ez a nyomozó azokat a
nyavalyás tollakat?
— Folytassa.
— Hát… nem tettük már vissza, nagyon rondán nézett ki. Ildikó azt
mondta…
— Ildikó?
— Szőnyi Ildikó, aki most vezeti a gyógyszertárat.
— Igen. Mit mondott?
— Hogy ne tegyük fel, mert csúnya. Betette az egyik üres fiók aljára.
Berki ismét érezte azt a szorítást belülről. De igyekezett tárgyilagosan
követni Hovorka vallomását.
— És?
— Hát ott volt a varjú két vagy három napig. Akkor a takarítónő kérte,
adjuk neki, hazaviszi dísznek a lakásába. Haza is vitte. De másnap
visszahozta; merthogy állítólag a férje soha életében nem viselhette el ezeket
a fekete madarakat. Ráadásul mindig az irányítószámokat juttatta az eszébe,
tetszik emlékezni, annak idején a postának arra a reklámjára, mikor
bevezették ezeket az irányítószámokat…
— Emlékszem. Folytassa.
— Nohát. Szóval visszakerült a madár… de tényleg érdekli a dolog?
Mondjam tovább?
— Mondja.
Hovorka Berkire pillantott, mint aki nem biztos a dolgában. Idegessége
mintha elmúlott volna. Vállat vont és folytatta:

49
 — Ez pénteken vagy szombaton lehetett, nem emlékszem pontosan.
Akkor Ildikó kivitte a varjút az udvarra, letette a raktárajtó elé. Ott állt
egészen mostig. A gyerekek a környező házakból odajártak játszani, meg is
tépték a szárnyát, bár mikor kérdeztem, melyikük csinálta, egyik sem ismerte
be. Ma reggel megkérdeztem Ildikót, mi lenne, ha most én próbálnék vele
szerencsét? Az én őseim — akarom mondani, szüleim — nem vágnak ki vele,
remélem, mint a takarítónőt a férje… no és hazavittem. Ma éjszaka én leszek
az ügyeletes, a postán voltam, beugrottam hazafelé menet ezért a madárért…
bár, ha tudtam volna, hogy miatta bevisznek a rendőrségre, inkább
otthagytam volna a gyerekek prédájának…

11 óra 37 perc.
— Mit mond a gyenesi szabadalmazott Koltai-komputer, ha beléje
táplálják ezt a nevet: Hovorka István? — szegezte Berki a kérdést az
őrmesternek.
Koltai tekintete felszaladt a mennyezetre, kis szünet következett —
Kondor megesküdött volna, hogy tranzisztorok zümmögését hallja az
őrmester feje felől —, amaz pedig máris „kidobta” magából a választ:
— Hovorka István gyógyszerészsegéd, húszéves, a Jókai utcában lakik.
Gimnazista évei alatt kissé huligánkodott, pedig az ember nem is gondolná az
intelligens külseje után, hja, egy jó szemüveg nagyon megtéveszti az
embert… De komolyabb ügyekbe soha nem keveredett, most először van az
őrsön. Szerelmes a gyógyszerésznőbe.
— Igen? — Berki már kezdett hozzászokni, hogy a „komputer” utolsó
szavai minden alkalommal — enyhén szólva — kissé meglepőek.
— Ezt honnan tudja?
— Honnan? — Koltai őrmester vállai legalább húsz centiméter magasra
emelkedtek, akkor eszébe juthatott, hogy a százados előtt áll, mert felsőteste
hirtelen visszasüllyedt eredeti formájába. Berki is megérezte, hogy ez a
kérdés Koltai megszolgált hiúságát bántja…
— Virágot hord neki csokorszám, cukrászsüteményt a „Mosoly”-ból,
minden szavát lesi, tűzbe menne érte…
— És a lány?
— Nem veszi komolyan. Nem vesz az komolyan semmit, csak a munkáját.

11 óra 50 perc.
— Nézze, Hovorka, maga egy csúnya ügybe keveredett…
— Én?

50
 — Igen. — Berki röviden elmesélte, hogyan találtak mindkét áldozatnál
egy-egy varjútollat, aztán folytatta: — És képzelje csak el, meglátok az utcán
egy illetőt, amint éppen kitömött varjút visz a vállán, olyan varjút,
amelyiknek a szárnyából azokat a tollakat kitépték…
— Ez az a varjú?
— Kocsit küldtünk az öreg Nyiszlai bácsiért, talán hallott róla. Gyenesen ő
az egyetlen, aki állatok kitömésével foglalkozik. Valószínűleg ő tömte ki
annak idején ezt a varjút is. Most a szomszéd szobában ül, és vizsgálja a
madarat; ennek a szárnyából tépték-e ki azokat a tollakat?
Mintegy végszóra, nyílott egy ajtó, Jánosi jelent meg. Csak a fejével
bólintott jelentősen Berki felé, és eltűnt.
— Hát igen, az eredmény már megszületett… ez az a varjú, most már
bizonyos.
Hovorka kissé sápadt volt, nyugtalanul tekingetett Berkire.
— De kérem… az, hogy nálam volt a varjú, még nem jelenti azt, hogy…
Volt a takarítónőnél is, a családjánál is, aztán meg a gyerekek… azok tépték
ki a tollakat…
— Mikor a takarítónő visszahozta, még nem hiányoztak a tollak?
— Nem… azt hiszem. Higgye el, nem nézegettem én akkor a varjút. De
olyan egésznek látszott… Biztosan a gyerekek tépték ki.
— Vagy valaki más.
— Kicsoda? — kapta fel fejét Hovorka.
— A gyilkos.

12 óra 41 perc.
— Megint ebédnél kell ilyen ügyekről tárgyalnunk — zsörtölődött
Kondor a párizsi szelet felett—, az orvosok szerint az emésztést kifejezetten
akadályozza, ha közben az ember komoly dolgokkal foglalkozik.
— Rá se ránts, örökmorgó — szaladt ki a találó jelző Jánosi száján —, csak
egyél, míg ehetsz.
— Annak örülök, hogy ma este elmegyek arra az irodalmi színpadi
műsorra — mondta Kondor, s egy hatalmas adag ecetes salátát dugott mohó
ajkai közé.
— Mert neked olyan határtalan az irodalmi érdeklődésed, ugye?
Jánosi néha tudott gúnyolódni is.
— Nem, hanem mert érzem, érted? Érzem, hogy ma este ott valami lesz…
valami szenzációs dolog, érzem itt belül…

51
 A főhadnagy csak legyintett, tovább falatozott. Kondor elmerengett egy
percig, de aztán elfeledkezve „megérzéséről” visszatért a párizsi szelethez.
Berki ebéd közben felállt, és elment telefonálni. A portán nem volt senki,
kikereste a könyvből a számot, tárcsázott.
— Tessék, gyógyszertár.
— Berki százados a rendőrségről. — Berki kimérten beszélt, biztos volt
benne, hogy Ildikó nem ismeri meg a hangját telefonon keresztül. — Szőnyi
Ildikóval szeretnék beszélni.
— Én vagyok. Miről van szó?
— Egy fontos ügyben nyomozok. Szükségem lenne néhány
felvilágosításra, amelyeket csak öntől kaphatok meg.
— Tőlem?
— Igen. Ezért szeretném ma este meglátogatni — sajnos korábbi
időpontban nem érek rá.
— Hát… tessék. Tudja, hol lakom?
— Természetesen. Tehát este hét és fél nyolc közt. Viszontlátásra.

12 óra 44 perc.
— Figyeled? — kezdte megint az „örökmorgást” Kondor — a főnökünk
ismét telefonál.
— Nyilván szolgálati ügyben — vélte Jánosi.
— Nyilván… Vagy pedig… Lehet, hogy az otthoniakat hívja.
— Az alest?
— Nem, azt az öregasszonyt a házában… hogy milyen ruhát adjon
Lacikára, meg hogy milyen diétát kap az az öreg barna nutria a négyes
ketrecben…
— Rosszmájú vagy — állapította meg a főhadnagy, és nagyot húzott a
narancsszörpből.

13 óra 30 perc.
Berki behúzta maga mögött a súlyos szárnyasajtót, kellemes hűvösség
simult a hátára. Az OTP-fiókot számológépek kattogása töltötte meg,
ügyfelek nyüzsögtek az ablakok előtt.
— Donnert Andrással szeretnék beszélni. — A középkorú nő, akit
megszólított, felállt, és bevezette Berkit egy hátsó irodába. — Bandi, téged
keresnek.

52
 A kétszemélyes irodában csak az egyik asztal mögött ült valaki — kiugró
pofacsontú, „kínai” arcú férfi. Könnyedén felemelkedett, magas volt, sovány.
Kezet nyújtott.
— Donnert… foglaljon helyet. — Néhány dossziét tolt félre, a hamutartó
széléről felvett egy félig égett cigarettát. Berkinek az volt az első benyomása,
hogy ez egy ideges ember. Viselkedése, mozdulatai erre vallottak.
— Ön is telekvásárlási ügyben jött? Röviden szólva, elmondhatom, hogy
az idei év folyamán, Gyenesen, két helyen fogunk telkeket…
— Egy pillanat. Még nem mutatkoztam be: Berki százados vagyok, a
rendőrség életvédelmi osztályáról.
Donnert arca megrándult, kissé elsápadt. Keze, melyben a cigarettát
tartotta, megreszketett. Mindez nem kerülte el Berki figyelmét. De Donnert
könnyed, csevegő hangot erőltetett magára, megszólalt:
— Nos, ha már a rendőrséget is érdeklik a telkeink… csak a legjobbakat
mondhatom róluk…
— Nem a telkek miatt jöttem.
A százados kis szünetet tartott, figyelve Donnert reakcióját. A férfi
összerezzent. Nagyon nyugtalan lett, elnyomta a cigarettát, és rögtön másik
után kezdett kutatni zsebében. Nem nézett Berki szemébe. Sápadtsága még
szembetűnőbb lett, felvette, tollát, aztán letette, végre meglátta a gyufát,
rágyújtott remegő ujjakkal. Kifújta a füstöt.
— Nem értem, miért éppen hozzám jött ezzel… ezzel az üggyel… én…
csak annyit tudok erről, mint… mint a többi gyenesi… mindenki beszéli, az
egész város…
Berki bólintott; a következő csapást készítette elő.
— Tudom. Engem mégis ön érdekel.
Elégedetten nyugtázta, hogy erre a mondatra Donnert ismét megremegett.
„Ez a férfi tud valamit, gyanúsan viselkedik… nagyon gyanúsan…”
— Nézze, ne kerülgessük a témát. Tudom, hogy ön ismerte mind a két
áldozatot, sőt, valamiféle barátság is volt önök között. Tudomásom van
azokról a legálisnak aligha nevezhető kis üzletekről, melyekben Szontághgal
közösen vettek részt. De ez most csak annyiban érdekel, amennyiben
kapcsolatban van a két gyilkossággal.
A „kínai” arcú férfi kényszeredetten elmosolyodott, látszólag összeszedte
magát, bár idegessége nem múlott el.
— Kérdezzen.

53
 — Megértheti, hogy most mindenki gyanús, aki él és mozog… Ezért
mondja el nekem, mit csinált, hol volt a két gyilkosság időpontjában: kedden
este tizenegy órakor, valamint szerdán este 10.25 és 10.40 között.
— Kedden este a feleségemmel tévéztünk, a szomszéd házaspár is átjött,
mert bedöglött a készülékük. Azt a francia vígjátékot néztük meg, nem
tudom, mikor lett vége. De biztosan tíz óra után. Utána még elbeszélgettünk
a szomszéddal a meccsekről, mivelhogy mind a ketten totózunk…
— Mikor mentek el a vendégek?
— A szomszédasszony már előbb, közvetlenül a film után. Mi még
beszélgettünk vagy félórát, a szomszédom nagyon szeret beszélgetni, örült,
hogy végre valaki meghallgatja, a felesége ugyanis…
— De tizenegy óra előtt már eltávozott.
— Igen… nem néztem az órát. A feleségem közben megágyazott,
lefeküdtünk.
— Igen… azt hiszem, tisztában van azzal, hogy egy kollégám ebben a
pillanatban az ön feleségével beszélget és ugyanezeket a kérdéseket teszi fel
neki…
Most a várt hatás elmaradt. Donnert nyugodtan állta a százados pillantását,
sápadtsága elmúlt. „Most nem hazudott” — villant át Berki agyán.
— Menjünk tovább. Szerdán este?
— Ebédnél a gyilkosságot tárgyaltuk a feleségemmel. Persze fogalmunk
sem volt, ki ölhette meg Juhászt. Még arra is gondoltunk, hogy esetleg
meglátogatjuk Juhász szomszédait, hátha azok többet tudnak, mint a
pletykák, de aztán lemondtunk erről a tervről. Szegény Béla meghalt, már
mindegy volt. Szóval nem mentünk el. Otthon ültünk egész este.
— Van erre tanúja, a feleségén kívül?
— Családi házban lakunk, láthattak a szomszédok este a kertben, a
verandán… persze nem tíz óra után, hanem jóval korábban.
— Szóval?
— Hát igen, csak a feleségem tanúsíthatja, hogy otthon voltam. Tudom,
hogy a törvény előtt ez nem elégséges bizonyíték…
— Milyen volt a kapcsolata az áldozatokkal?
— Jó — ez a szó gyorsan, határozottan szakadt ki Donnertből. —
Különösebb problémánk nem volt. Évek óta ismertük egymást. Juhászt még
régebbről ismertem, siheder korából. Szontághgal meg együtt jártuk a
falvakat annak idején, ő maszek szereléseket végzett, én meg
ügynökösködtem az Állami Biztosítónál.
— Tehát azt állítja, hogy nem volt semmi nézeteltérésük?

54
 — Nekem egyikükkel sem volt.
— Tavasszal mind a ketten, de főleg Szontágh, valamilyen okból
kifolyólag nagyon idegesen viselkedtek. Nem tudja, miről lehetett szó?
Donnerten rögtön észre lehetett venni valami változást, hangja kissé
elcsuklott, mikor válaszolt:
— Nem…
„Most megint hazudott” — gondolta Berki, és nem hagyott neki időt
gondolkozásra:
— Mikor beszélt velük utoljára?
— Juhásszal a múlt héten, az utcán rám dudált, leállt pár percre…
Szontághgal vasárnap, a meccsen. Tudja, Szontágh focista volt, a
„Haladás”-ban rúgta a bőrt, azóta is kijár a meccsekre, még most is, hogy a
házát építi.
— Miről beszélgettek?
— Hát erről-arról… a játékról, a foci alacsony színvonaláról, a régi
közös kalandokról, a…
— Közös kalandok?
— Hát… igen… — Donnert szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte
magát — tudja, fiatalember korunkban gyakran rendeztünk
kiruccanásokat, bálokra, lányokhoz…
— Egész beszélgetésünk alatt az az érzésem, hogy ön nem mond el
mindent. Elhallgat valamit, ami pedig — ezt nyomozói ösztönöm súgja —
nagyon fontos lenne most, mert ez a valami pont ehhez az ügyhöz
kapcsolódik.
Donnert kényszeredetten elmosolyodott — de kezének remegése nem
múlott el.
— De százados elvtárs… nincs itt semmi titok.
— Ha nem lenne, akkor a gyilkos már nem járkálna szabadon… itt
valahol, közöttünk. Mit tud arról, hogy — ez a kérdés ebben a pillanatban
jutott eszébe, de úgy érezte, fel kellene tennie Donnertnek — Szontágh
nem szeretett gyógyszertárba járni?
A férfi „kínai” arca ismét elsápadt, és látszott, hogy nyugalmát nagy
önfegyelemmel erőlteti magára:
— Nem, erről nem hallottam.
— És arról, hogy Juhász az utóbbi időben úgy érezte magát, mint akit
üldöznek, nem találta helyét, állandóan félt valamitől… vagy valakitől?
Donnert nyugtalansága nem múlott el, felvette tollát, letette, ismét
felvette, elnézett Berki feje mellett.

55
 — Nem, erről sem tudtam…
„Egyelőre többet nem húzok ki belőle — gondolta Berki —, de már puhul,
az biztos… fog ez még nekem egy egész csomó érdekes dolgot mesélni, ha
nem most, hát később…”
Felállt, menni készült. Donnert látható megkönnyebbüléssel nyugtázta a
kihallgatás végét, de megszólalt.
— Százados elvtárs… eddig ön kérdezett. Most… kérdezhetnék én is
valamit?
— Kérdezzen.
— Az emberek beszélik… nem tudom, igaz-e, én is csak úgy hallottam…
hogy Juhásznál meg Szontághnál is egy-egy varjútollat találtak… ugye, ez
csak pletyka?
Berki keményen a szemébe nézett:
— Nem, ez nem pletyka. Tényleg így volt.
„Vajon csak azért kérdezte, hogy azt a hitet keltse bennem: nem ő a
gyilkos? Mert hiszen ha ő lenne, nem kérdezne olyasmit, amit ő tud a
legjobban, ugyebár…”
— Viszontlátásra. Valószínűleg jelentkezem még önnél, szükségem lesz
bővebb felvilágosításokra.
Kilépett, becsukódott mögötte az ajtó. Donnert ott maradt egyedül a szoba
közepén, egész testében remegett. Elfehéredő szájszéllel suttogta maga elé:
— Varjútoll! Mégis igaz… varjútoll…

14 óra 24, perc.

Mikor Berki visszaért az őrsre, először is Kondort kereste. Kiderült, hogy
Donnertné vallomása, amit munkahelyén tett az imént a hadnagy előtt,
tökéletesen megegyezett a férje által elmondottakkal.
— Szóval alibije van annak a gyanúsan viselkedő fickónak — foglalta
össze röviden Kondor.
— Hacsak nem hazudtak mindketten… mi újság, őrmester?
Koltai az ügyeletes szoba ajtajában állt, már egy perce Berkit szuggerálta.
— Kihallgatásra jelentkezett valaki a kitömött varjú ügyében — közelebb
lépve a századoshoz, folytatta — méghozzá a „sárkány” jött el, személyesen.
— A „sárkány”? — Berki eleinte nem „kapcsolt”.
— Hát az a vénlány, akiről a múltkor beszéltünk… a gyógyszerész kislány
nővére.
— Aha! És mit akar?
— Jánosi főhadnagy elvtárs éppen kihallgatja. Betetszik menni?

56
 — Nem… ma este úgyis lesz hozzá szerencsém, látogatóba megyek
hozzájuk… no-no, őrmester, ne hunyorgasson itt nekem… a kitömött varjú
ügyében megyek oda.

14 óra 25 perc.
— Hát akkor kezdje el, asszonyom.
— Pardon, én lány vagyok… — A magas, testes nő kihúzta magát, ölébe
vonta nagy, fekete táskáját. Ajka körül apró bajuszka sötétlett, örökké komor
arcát korai ráncok keretezték. Haja a közvetlen háború utáni évek divatja
szerint volt fésülve; harminckilenc éves volt.
— Bocsánat… — Jánosi hideg volt és szenvtelen, mint mindig a
kihallgatások alkalmával — tehát ön azt állítja, hogy tud valamit, valami
fontosat arról a kitömött madárról…
— Igen, kérem. Ott lakom a gyógyszertár feletti szolgálati lakásban a
húgommal együtt, ő itt a gyógyszertár vezetője, kérem szépen. És valamelyik
nap látom, hogy…
— Pillanat. Melyik napon?
— Hát… a múlt hét végén. Szombaton, gondolom… Igen, szombaton!
Mert nálunk pénteki napon jön a kukaautó, tehát akkor ürítik a kukákat. És
mikor ebéd előtt levittem a szemetet, hát már üresek voltak a kukák — ebből
gondolom, szombat lehetett. Szóval öntöm be a szemetet, ott áll a varjú az
egyik kuka födelén. Kitették, mert eltörött a szárnya…
— Azt állítja, hogy nem volt kitépve egy tolla sem?
— Egyetlenegy sem, olyan ép volt, mint az igazi, csak nem élt…
— Folytassa, kérem. Mikor látta megint a varjút?
— Hétfőn.
— Tépett volt már?
— Nem. Megint szemetet vittem le. Ott volt még mindig, a házbeli
gyerekek vasárnap kirándulni voltak, vagy strandolni a folyóparton, szóval
nem volt otthon egy sem. Istenem, milyen jó csend volt! Gondolom, ezért is
maradt ott bántatlanul az a madár. Aztán hétfő délután teljesen véletlenül,
lepillantottam a konyhaablakból — onnan pont oda lehet látni, ahol a két
kukaedény áll. Valaki ott állt mellettük, a varjút tartotta a kezében,
nézegette, ide-oda forgatta. Körülnézett, olyan sunyin, mintha azt lesné,
hogy vajon látja-e valaki, kitépett az egyik szárnyából egy marékra való
tollat… aztán visszatette a varjút a kukára és elsietett.
— Ki volt az? Ismeri?
— Hát persze hogy ismerem. A fiatal Hovorka volt, a gyógyszerészsegéd.

57
 14 óra 53 perc.
— Mikor engedted el Hovorkát? — Berki hangja feszültséget árult el.
— Egy órával ezelőtt — felelte nyugodtan Jánosi. — Hiszen nem volt
ellene más terhelő adat, mint hogy hazavitte azt a tolla fosztott varjút.
— És Illést?
— Illést? Illést nem engedtem el, itt van. Pedig azt mondtad, ő nem lehet
a gyilkos.
— Most is azt mondom. Gyanús, mint a többiek, de… Mit szólsz az előbbi
látogatóhoz? — Berki szerette volna tudni, milyen benyomást tett a
főhadnagyra a gyógyszertár „házisárkánya”. Általában sokat adott beosztottjai
véleményére, noha a végső döntést mindig megtartotta magának.
— Határozott, erélyes egyéniségnek látszik. Ha tényleg ilyen kitűnő az
emlékezőtehetsége, akkor talán más apróságokra is fog emlékezni, melyek
esetleg fontosak lehetnek.
— Majd kiderül, ma este ott leszek náluk… Mit szólsz a
gyógyszerészsegédhez, ehhez a Hovorkához?
— Hát most a vénlány tanúvallomása alapján kicsit másképpen gondolok
rá — felelte óvatosan Jánosi.
— Mi késztette arra, hogy idejöjjön tanúskodni a fiú ellen?
— Kérdeztem tőle én is. Azt mondta, eszé be sem jutott volna, ha az
7

imént nem jön be a fiú hozzájuk — rögtön az után, hogy innen kiszabadult.
Elmesélte a gyógyszertárban, hogy bevitték a rendőrök a kitömött varjú miatt
ésatöbbi, ésatöbbi. A vénlánynak csak akkor jutott eszébe, mit látott pár
nappal előbb… és hallott a gyilkos varjútollas szenvedélyéről…

15 óra 16 perc.
Bertalan Mária szerint Szontágh azt kiáltotta Juhásznak a „Vadász”
étteremben: „Ugye, nem mersz a szeme elé kerülni! Na, menj csak be, kérj
tőle egy tablettát!” Szontághné pedig így vallott: „A férjem az utóbbi időben
egyszerűen nem volt hajlandó elmenni a gyógyszertárba… a gyerekeket
kellett helyette küldenem, vagy megkérni a szomszédokat…” Tehát
Hovorkának lehet valami köze a dologhoz. Miért féltek tőle mind a ketten?
— Kondor hadnagyot keressék meg, és közöljék vele parancsomat:
azonnal vonja megfigyelés alá Hovorkát, minden lépéséről értesítsen. Ha a
gyógyszerészsegéd el akarná hagyni a várost, tartóztassa le.

15 óra 50 perc.

58
 — Nem kellene ellenőrizni, mit csinált ez a Hovorka a két gyilkosság
időpontjában? — kérdezte Jánosi.
— Nem, egyelőre azt akarom, ne vegye észre, mennyire érdeklődünk
iránta… Bár valami azt súgja nekem, hogy ismét rossz helyen tapogatózunk.
— Mire gondolsz?
— Ha ő lenne a gyilkos, nem sétált volna végig a városon azzal a varjúval.
— Te mindig így gondolkozol: „Ha ő lenne, nem tenné…” És ha ez egy
olyan gyilkos, aki éppen ellenkezőleg gondolkozik? Aki szemtelenül
merészen viselkedik, mert úgyis tudja, hogy nem fogják meggyanúsítani a tett
elkövetésével, ha a lehető legnyilvánvalóbb módon saját maga ellen kelti a
látszatot?

16 óra 35 perc.
Donnert András felvette zakóját, felállt. A többiek már elhagyták a
hivatalt, a délutáni nap sárga csíkokat vetett a padlóra. Odament az ablakhoz,
becsukta — a levegő záporszagot hozott valahonnan messziről.
Állt és nézte a telefont.
„Fel kellene hívnom őket… elmondani mindent. Megszabadulni ettől a
tehertől… ettől a rettegéstől. Elmondani azoknak, mindent úgy, ahogy
történt… aztán… jöhet a büntetés. Megérdemeltem…”
De nem vette fel a kagylót.

16 óra 38 perc.
Koltai őrmester és Jánosi az ügyeletesszoba nyitott ablakában álltak,
Berkiről folyt a szó.
—… én csak azon csodálkozom — mondta az őrmester —, hogy az ales
mindent ráhagy Berkire… Máskor egy kétszeres gyilkosság helyére kiszáll a
fél megye legénysége, tele a város nyomozókkal, „átszűrik” az egész
lakosságot…
— Csakhogy egy különbség van itt és most: Berki vezeti a nyomozást.
Mióta kinevezték az életvédelmi osztályhoz, minden esetben sikerrel járt.
Érti, őrmester elvtárs? Egyetlen gyilkost sem szalasztott el, mind horogra
került. Ne higgye, hogy tapasztalatlan, mert fiatal — fenét. Harmincnégy
éves, és több esze van, mint tizenkét… minek is? Na, mindegy, ne sértsük
meg egyik szakmát sem. Az ő módszere: nagy felhajtás nélkül, két-három
ember segítségével — le nem száll a gyilkos nyomáról. Ott marad a
helyszínen, míg csak ki nem deríti, ki a tettes. Tavaly ősszel három hétig

59
ültünk egy kis faluban, talán hallott is az ügyről, tudja, ott, ahol megöltek egy
nyolcéves kisfiút.
— Neki is pont ennyi idős kisfia van, ha jól tudom — vetette közbe Koltai.
— Igen, Berki elvált a feleségétől, egyedül neveli a srácot. Meg a
nutriáit…
— Minden nagy detektívnek volt valamilyen hobbyja… olvastam. Az
egyik hegedült, a másik rózsákat nevelt… Vagy itt van ez a Maigret a
tévéből…
— Igen. Berkinek a nutriatenyésztés a hobbyja. Ha egyszer lesz egy
csendesebb fél óra, kérdezze meg tőle, őrmester, mi újság a nutriáknál. Berki
örülni fog, ha valakivel beszélhet róluk…
— Megkérdezem.
— Olyan az agya, mintha egy sakkbajnok, egy komputer, egy
filmfelvevőgép és egy pszichológus keveréke lenne… Mindent megfigyel,
megjegyez, kiismeri az embereket, és előre kiszámítja lépéseiket… Persze, ne
tévessze meg a látszat. Már heroin napja úgy tesz, mintha abszolút sötétben
tapogatózna, pedig lefogadom, hogy valamilyen irányban már elindult… De
merre? Ezt ilyenkor még nem szokta elmondani. Még nekem se.

17 óra 00 perc.
Berki kihúzta a nyomtatott borítékból a levelet, a fejlécre rá se pillantott,
csak rögtön a szöveg közepébe: „megállapítottuk, hogy a megvizsgált anyag
egy, manapság kereskedelmi forgalomban levő textília, az úgynevezett…
kávébarna színű. Az ország területén mindenütt kapható kereskedelmi
forgalomban mind maga az anyag, mind konfekcióruhaként a belőle szabott
öltözetek… a beküldött szál két végének mikroszkopikus vizsgálata azt
bizonyítja, hogy nagy erővel lett kiszakítva az anyagból…”
Kedvetlenül forgatta, majd félredobta a papírt, és csak ennyit mondott
Turának:
— A hivatalos szakértői vélemény semmit sem mond, amit ne tudnánk.
Még ha valami olyan anyagból származna, amit nem lehet az ország minden
falujában kapni… Hiába, így hát csak egy kiút maradt számunkra: meg kell
találnunk a nadrágot, melyből ez a szál kiszakadt.

18 óra 36 perc.
Megcsendült a telefon. Berki vette fel a kagylót.
— Itt Kondor — a hangja nyugodt volt.
Mi újság?

60
 — A megfigyelt egyén egy órával ezelőtt hazatért, azóta nem hagyta el a
házat. Tudod, hogy nekem hét órára el kell mennem arra a műsorra.
— Tudom, tudom. Jánosi már megy is leváltani.

19 óra 14 perc.
Megnézte, nem túl poros-e a cipője, önkéntelen mozdulattal megigazította
nyakkendőjét, elsimította lázadó haját. Aztán megnyomta a csengőt, mely
mellett a kicsiny táblácskán két név díszelgett:

SZŐNYI Teréz
SZŐNYI Ildikó

Mintha már vártak volna rá, szinte rögtön zajt hallott, az ajtó kinyílott.
Ildikón fehér ruha volt, csak nyaka körül és az ujjak szegélyén volt egy piros-
fekete, népies hímzést utánzó csík.
Arcán csodálkozás tükröződött és zavar.
— Maga az? — láthatóan kényelmetlenül érezte magát egy pillanatra. —
Ne haragudjon, de most… most valakit várok, fontos ügyben, és…
— Tudom — bólintott Berki, és fesztelenül folytatta: Tegnap ilyenkor
még én is azt hittem, hogy ha egyszer meglátogatom magát a lakásán, hát
akkor nem hivatalos ügyben… De az óta történt egy s más. Engedje meg,
hogy bemutatkozzam: Berki Sándor százados vagyok, az életvédelmi osztály
nyomozója

19 óra 25 perc.
Ildikó végre leküzdötte zavarát, és bevezette a századost az egyik szobába.
Berki belépve körülnézett, gépies-ösztönös mozdulata volt ez már.
A szoba ablakai a főtérre nyíltak, bútorzata modern volt, világos színű, a
falakat subaszőnyegek borították. Egy piros-fekete mintás különösen
megragadta a figyelmét: az égővörös háttér előtt tusfekete, fantasztikus, nem
létező virág- és levélminták kavarogtak szeszélyesen.
— A subákat nézi? A nővérem csinálta mindegyiket, ó, már éppen jön is…
A másik ajtón egy testes, magas nő lépett be, negyven év körülinek látszott.
Szigorú arca, összeszorított ajkai erőt sugároztak.
— Teri, bemutatom neked Berki századost…
Teri férfiasán megszorította a százados kezét, mondott valamit az
időjárásról, és eltűnt a konyha felé vezető ajtóban. „Nem is olyan mogorva,
ahogy Koltai lefestette…” — gondolta Berki.

61
 — Tudja, mit akartam mondani az első pillanatban, mikor az előbb
megláttam magát ott az ajtó előtt? — kérdezte a lány kissé évődve. — Hogy
idefenn nem tartok kamillateát, csöngessen odalenn, a gyógyszertárban…
Berki mosolygott. Megérezte a lányban uralkodó feszültséget:
— Ne féljen, az ügy, melyben jöttem, nem sokkal lesz komolyabb a
kamillavásárlásnál. — Elhallgatott, mert Teri jött be egy tálcával.
— Egy kis konyakkal megkínálhatom, Berki úr? — a vénlány ajka felett
sötét bajusz szakadt ki a világba, keze eres volt, mint aki sok nehéz munkát
végzett. Letette a tálcát az üveggel és poharakkal és kiment.
A lány töltött, bár Berki tiltakozott.
— Amint már időközben értesült róla — kezdte —, arról a szegény
kitömött varjúról van szó… — és elmondta, amennyit elmondhatott a varjú
történetéből. —… szóval a rendőrséget érdekli, hogyan volt valójában azzal a
madárral. Tényleg leesett?
— Igen. — Ildikó elmondta a történteket, nagyjából ugyanúgy, ahogy
Hovorka beszámolt Berkinek.
— És… amikor kitették a hátsó udvar szeméttartójára, még megvolt az
összes tolla?
— Gondolom, igen… észrevettem volna, ha hiányzik…
— Na persze. Bár nem mindennap van az ember kezében egy kitömött
varjú…
— Főleg, ha gyógyszertárban dolgozik…
„A vidámsága erőltetett, nem őszinte. Legalábbis nem annyira, mint akkor,
ott, a cipőboltban…”
— Mi történt később a madárral?
— Nem tudom, mi volt vele egészen ma reggelig. Akkor bejött Hovorka,
és megkért, adjam oda neki örökbe, hazaviszi. Megkapta, elvitte.
—- Apropó, Hovorka… milyen ember?
— A Pista? Hát… fiatal, szeleburdi még…
Berki elmosolyodott:
— Csak négy évvel fiatalabb magánál…
A lány is mosolygott, de megjegyezte:
— Látom, áttanulmányozta az adataimat, mielőtt idejött.

20 óra 10 perc.
Beszélgettek, beszélgettek. Az idő úgy repült, hogy észre sem vették.
Mindenről szó esett köztük; és Berki lassan rájött, hogy Ildikó nagyon
intelligens, művelt nő, aki nem a legjobban érzi magát Gyenesen. Érdeklődési

62
köre nagyon kiterjedt, szereti a zenét, a festészetet, rengeteget olvas. A
századosnak olyan érzése volt, hogy ez a nő nem illik bele abba a gyenesi
összképbe, amelyet eddig volt alkalma megismerni.
— Jól érzi magát itt? — tette fel a provokatív kérdést.
A lány határozatlanul felelt:
— Nem… nem tudom. Tudja, én nem akartam idejönni, amint
megszereztem a diplomát, Pesten helyezkedtem el. De végül is most tavasszal
engedtem a hívásnak.
— Ki hívta?
— Elsősorban a nővérem… Tudja, mi árvák voltunk, falun nőttünk fel. Én
mindig gyámoltalan, bátortalan voltam, nővérem meg éppen ellenkezőleg.
Idősebb is jóval, anyáskodott, sőt uralkodott felettem… Mindig, mindenről ő
határozott. Az is az ő ötlete volt, hogy gyógyszerésznek menjek, bár nem tet-
szett neki, hogy ehhez Pestre kellett költöznöm… Szóval, amint tavasszal
nyugdíjba ment az öreg gyógyszerész bácsi, hívtak a tanácstól is; meg hívott
Teri is. Tulajdonképpen ő taníttatott ki a saját keresetéből, nem mondhattam
neki ellent. Így aztán én lettem itt a gyógyszertár vezetője. Döntő érv volt a
szolgálati lakás, a drága pesti albérlettel szemben…
— A nővére nem ment férjhez? — kérdezte Berki, mintha nem tudná.
Igyekezett a nővéréről feltett kérdésekkel is Ildikót megközelíteni — fülében
még ott dobolt Szontághné szava: „A férjem nem akart a gyógyszertárba
járni…”
— Nem, lány maradt. Soha nem tűrt maga felett semmiféle idegen
akaratot, talán ezért. Meg aztán… gyűlöli a férfiakat. Maga az első férfi
vendégem, mióta itt lakom Gyenesen, magát is csak azért volt kénytelen
beereszteni, mert hivatalosan jött, mint rendőrszázados…
— Hát nem a magáé ez a lakás?
— Elméletileg igen… de itt is Teri parancsol. Az egész életemet ő
irányítja, ő rendezi.
— Miért nem igyekszik kiszabadulni?
Nyílott az ajtó, Teri sötét kontya nagy árnyékot vetett a falra.
Keresztülment a szobán, valamit kivett egy szekrényből, ismét kiment.
— Ma el akart menni valahová, de lemondta a programját, csak hogy
engem őrizhessen. — Ildikó fáradtan rámosolygott Berkire. — Teri a régi,
paraszti erkölcs híve, el sem hinné, mire nem képes a „jó hírem” megőrzése
érdekében… De hagyjuk őt.
Berki ezután Gyenesről beszélt pár percig, de csak visszakanyarodott a
témához.

63
 — A nővérének milyen a viszonya Hovorkával?
— Nem a legjobb… Pista ugyanis udvarolgatni próbált nekem, rögtön
ahogy megérkeztem. Természetesen túl fiatal hozzám, nem vettem
komolyan, sőt meg is mondtam neki, hogy ne vesztegesse rám az idejét, mi-
kor annyi tizenkilenc éves kislány van Gyenesen… Teri persze észrevette ezt,
azóta nem kedveli a fiút.
— Mondja… maga szerint lehetséges lenne, illetve elképzelhetőnek tartja,
hogy Hovorka ölte meg Juhászt és Szontághot?
Ildikó kezében megrezzent a pohár, gyorsan letette.
— Nem! Az nem lehet… hiszen ismerem… — majd lecsillapodva
hozzátette: — Kevéssé ismerem, az igaz, de nem, ő nem az a típus.
— Miért, milyen típus kell, hogy legyen egy gyilkos maga szerint?
Berki kérdésére csak elmosolyodott.
— Nem tudom, sohasem láttam még gyilkost…
— Sajnos, valószínűleg látott… Ez a gyilkos, akit keresünk, itt jár valahol
közöttünk, ebben a városban. Mondja, Ildikó, maga még nem jött rá, hogy
azok közt kell keresni a tettest, akik megfordultak a kitömött varjú
közelében?
Ildikó sápadt volt, komolyan felelte:
— Akkor én is gyanús vagyok.
— Maga is, és mindenki, aki az elmúlt napokban megfordulhatott hátul a
gyógyszertár udvarán, ahol az a kitömött madár állt… — legyintett, nem
fejezte be, ehelyett hirtelen rákérdezett:
— Ismerte Juhász Bélát?
Ildikó szeme alatt megrándult a bőr. Nem felelt azonnal.
— Látásból… — rebegte alig hallhatóan.
— És Szontágh Miklóst?
Lehajtotta fejét, Berki alig hallotta a választ:
— Őt is…
— Voltak ezek ketten valaha is a gyógyszertárban, mióta maga itt
dolgozik?
— Nem… nem emlékszem.
— Én biztosan tudom, hogy egyszer sem. Soha. Nem tudna valami
magyarázatot adni erre?
Ildikó felemelte fejét, ismét kezébe vette poharát.
— Magyarázatot? Sok százan vannak, gondolom, akik nem járnak ide… —
látszott, hogy magához tért. Berki sokért nem adta volna, ha tudja: miért
viselkedett így az imént, az áldozatok nevét hallva?

64
 — De például Szontághot a felesége többször is küldte, míg végül a
műszerész kerek perec kijelentette, hogy ő bizony a gyógyszertárba be nem
teszi a lábát. Ehhez mit szól?
— Lehet, hogy haragban voltak Hovorkával… kérdezze meg tőle.
— Kérdeztem. Hovorka állítja, hogy csak látásból ismerte őket. Szóval
ugyanazt mondja, amit maga…
Berki letette poharát, a lányt figyelte. Ildikó hirtelen felállt, az ablakhoz
lépett. Odakinn zuhogott az eső. Nem is vették észre, mikor eredt el.
— Mondja meg nekem, mit csinált, hol volt kedden este tizenegy órakor?
— támadott újra Berki.
A lány zavartan ránézett, visszaült a helyére, kényelmesen hátradőlt a
fotelben:
— Aludtam… Aznap este hamar lefeküdtünk, a tévében volt ugyan
valami vígjáték, de nem néztük meg. A könyvtárban is régen voltam már,
nem volt mit olvasnom… Vacsora után szinte rögtön lefeküdtünk.
— El is aludt azonnal?
— El, azt hiszem. Olyan jól aludtam, hogy reggel Teri alig tudott
felébreszteni, el is késtem.
— Ez máskor is elő szokott fordulni?
— Ritkán… bár ezen a héten még egyszer előfordult. Úgy látszik, volt a
szervezetemnek néhány ilyen álomszuszék napja.
Berki tölteni akart magának, de mintegy véletlenül pár csepp konyakot a
poharat tartó bal kezére öntött.
— Ó, pardon… ne haragudjon, megmoshatnám valahol a kezemet?
— Természetesen, arra van a fürdőszoba…
Egy perc múlva kijött, visszaült a fotelbe és megkérdezte:
— Nem szokott maga altatóval aludni, kedves Ildikó?
— Nem — rázta fejét határozottan a lány —, soha nem szedtem. Úgy
látszik, nincs baj a lelkiismeretemmel, ha enélkül is tudok aludni — fejét
felemelve, bátran Berki szemébe nézett.
— Igen… és Teri nővére is ilyen jó alvó?
— Igen… — mosolygott a lány — egészséges, falusi levegőn nőttünk fel
mindketten. Azt sem tudjuk, mi az, hogy altató…
— Szóval akkor kedden este aludt, és szerdán este tíz és tizenegy között
szintúgy?
— Igen. Mondtam már az előbb, ez volt az a másik nap, mikor úgy rám
jött az álmosság. Alig nyitottam ki a tévét, máris éreztem, hogy ragadnak a
szemeim. Teri is ásítozott, úgy látszik, van valami a levegőben… hallotta

65
talán, hogy a meteorológiai változások hatással vannak az emberi szervezetre?
Ez is valami ilyesmi lehetett.
— Mondja, ismeri Illés Zoltánt?
— Nem.
— Kovalcsik Mihályt?
— Nem, sose hallottam ezt a nevet.
— És Donnert Andrást?
A lány szempillájának ideges rezdülése nem kerülte el Berki figyelmét. Ez
a név mondott neki valamit…
— Azt hiszem, látásból… — lassan mondta, mintha töprengene. — Nem
egy olyan ázsiai arcú férfi, kiugró pofacsontokkal?
— De igen, ő az. Csak látásból ismeri?
— Igen.
— És mit tud a varjútollakról?
Ildikó idegesen felnevetett:
— A tollakról? Hát azt, amit ön elmesélt róluk egy órával ezelőtt…
— Nem találja furcsának, hogy az áldozatoknál találtak egyet-egyet?
— De igen, ez furcsa.
— Fogalma sincs róla, mit jelenthet ez?
— Fogalmam sincs.
De ezt az utolsó választ elhaló, bizonytalan hangon ejtette ki, cseppet sem
meggyőzően.

21 óra 07 perc.
Megcsendült a telefon. Éles hangja elnyomta az eső dobolását az
ablaküvegen. Ildikó felállt, de mielőtt a készülékhez léphetett volna,
felpattant az ajtó, Teri sietett be — fel is vette a kagylót. Berki figyelmét nem
kerülte el Ildikó beletörődő mozdulata, mellyel visszahúzódott. „Ennek a
lánynak egyáltalán nincs magánélete” — gondolta.
Teri feléje nyújtotta a kagylót:
— Önt kérik, Berki úr — mondta.
— Berki százados, tessék.
— Te vagy? — megismerte Kondor izgatott hangját — gyere azonnal az
őrsre…
— Mi történt?
— Letartóztattam a gyilkost.

21 óra 09 perc.

66
 Pár szóval bocsánatot kért és rohant. Amint kiszaladt a kapun, csaknem
beleütközött Jánosiba, aki az eső elől a kapualjban keresett menedéket.
— Hát te?
— Hovorkát figyelem. Itt van a gyógyszertárban, úgy látszik, ő az
ügyeletes.
— Hagyd ezt most, gyere velem! — s már ketten siettek át a főtéren,
gallérjukat feltűrve, át-át ugrálva a növekvő pocsolyákat.

21 óra 13 perc.
Kondor kitárta a szoba ajtaját, mikor meghallotta lépteiket. Az
ügyeletesben ülő tizedes is kidugta a fejét, Koltai őrmester pedig vigyázzba
vágta magát, mikor Berki belépett.
— Ott van! — Kondor az íróasztal előtt üldögélő, ázott alakra mutatott.
A szállodaportás volt.

21 óra 18 perc.
A nedves ruhák illata betöltötte a szobát. Kondor diadalmas arccal állt az
ablaknál, Berki és Jánosi szótlanul hallgatták beszámolóját.
— Tudtam én, hogy azt a jegyet erre az előadásra nem véletlenül küldte
az, aki küldte… Elmentem, leültem a helyemre, kijött egy pasas, valami
unalmas bevezető szöveggel, aztán kezdődött a műsor. A nézőtéren sok
középiskolás kislány — némelyik egészen csinos! — üldögélt, alig volt
idősebb ember. A darab valami zavaros krimi volt, bűnügyi színjáték, ahogy
finoman nevezték. Két részből állt és a második részben megjelent ez a… ez a
portás. Tudjátok, mit csinált? Elkövette a bűntettet — mert ő játszotta a
gyilkost, nem érdekes? —, és utána telefonon keresztül befolyásolta a
nyomozást: névtelen telefonokkal fenyegetve meg a tanúkat, hol meg a
nyomozást vezető felügyelőt vezetve tévútra… jó, mi? De tudjátok, mi a
legérdekesebb? Fogódzkodjatok meg, most jön a java: ez a fickó női hangon
telefonált!
— Női hangon?
— Igen, jól hallottátok. A darab szerint volt egy képessége: remekül tudott
női hangokat utánozni. Na és képzeljétek el: itt, Gyenesen a műkedvelő
társulat talált valakit, aki ezt a bonyolult szerepet remekül el tudja játszani,
mert ő is képes női hangot utánozni…
— A portás… Szóval őt gyanúsítod — mondta lassan Jánosi.
— Mi az, hogy gyanúsítom? Biztos vagyok benne. Hiszen hallottam! Azt
hittem, meghűl a vér az ereimben, mikor a második rész első jelenetében

67
egyszer csak elkezd telefonálni… és tíz perccel később ismét, de ekkor meg
egy másmilyen női hangot utánozva… úgy hasonlított a hangja ahhoz,
amelyiket magnóra vettük… Alig tudtam kivárni az előadás végét. Rohantam
fel a kulisszák mögé, éppen virágcsokrokkal gratuláltak neki, én meg…
— Te meg letartóztattad — jegyezte meg komoran Berki.
— Persze hogy le! Hát kell ennél jobb bizonyíték? Hiszen a pasas női
hangot utánoz telefonban, és… gondold csak el; mikor először telefonált
hozzád az a „nő” — nem éppen a szállodában voltál? Ki kapcsolta a szobádba
ezt a beszélgetést? A portás! Ki hallgatta ki, mikor szerdán este telefonon
utasítást adtál az őrmesternek, hogy eressze szabadon Szontághot? Hiszen a
szállodaportáról telefonáltál!
Berki ekkor már kilincsre tett kézzel állt, egy pillanatig mozdulatlanul,
aztán visszaszólt nekik:
— Megyek, felhívom az alest. Jánosi, te vezesd a kihallgatást. Vegyétek fel
az egészet magnóra.
Mikor becsukódott mögötte az ajtó, Kondor elhűlve nézett társára:
— Hát neki meg mi baja van?
Jánosi halkan, megfontoltan felelt, mint mindig:
— Kissé elhamarkodtad a dolgot, öregem… Berki szerint más a gyilkos.
No de mindegy… lássuk, őrmester elvtárs, vezesse be a gyanúsítottat!

21 óra 40 perc.
Berki beszólt az ügyeletesnek:
— Hívja fel a megyei kapitányságot, kérje Török alezredest. — Észrevette
a kijövő Koltait: — őrmester elvtárs, itt a kocsi?
— Igen.
— Ugorjon el a kultúrházba, és ha még ott találja, hozza ide egy percre az
Irodalmi Színpad vezetőjét.
— Máris megyek, százados elvtárs.
Közben bejött a vonal. Az alezredes már nem volt a kapitányságon, sőt
otthonában sem találták. Ezért Berki csak egy üzenetet diktált le számára:
„Nyomon vagyok. Rövidesen eredményt jelentek. Berki.”

21 óra 41 perc,
— Neve?
— Korompai Ferenc. -— A portás megtörölte gyöngyöző homlokát,
melyen még a színházi smink maradványait is fel lehetett ismerni. Inge nem
volt begombolva, nyakkendője félig kibomolva — nem tett valami jó

68
benyomást a vele szemben ülő Jánosira. De a főhadnagy igyekezett
tárgyilagos maradni.
— Hagyjuk egyelőre a fölöslegesnek látszó részletkérdéseket — mondta
Jánosi —, minket az érdekelne, mit csinált ön kedden este tizenegy órakor és
szerdán este fél tizenegy körül?

22 óra 06 perc.
— Szabad! — kiáltotta Berki válaszul a kopogtatásra.
Magas, szőke, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Zavartan megtorpant,
orkánkabátjáról lecsurgott a víz.
— Jó estét kívánok… Pintér Tibor vagyok, az Irodalmi Színpad vezetője…
— Nagyon örülök, Berki százados… Ne haragudjon a zavarásért, Pintér
elvtárs, de ön is tudja, milyen ügyben nyomozunk… foglaljon helyet.
— Tudom, tudom, természetesen, de…
— De?
— De nehéz dolog elképzelni, hogy Korompai Feri… hogy éppen ő lenne
benne egy ilyen valamiben… ez lehetetlen!
— Miért, ő milyen ember?
— Hát… semmi esetre sem gyilkos. Nagyon tehetséges amatőr színész,
színpadunk egyik oszlopos tagja, éppen az ő ötlete volt, hogy ezt a darabot
adjuk elő, állította, hogy manapság nagyon bukik a közönség a krimikre… no
és természetesen főszerepet kapott benne, mivelhogy mintha egyenesen
rászabták volna ezt a szerepet azzal a hangutánzással…
— No, igen. Tényleg olyan jól utánozza a női hangokat?
— Roppant élethűen, százados elvtárs. És nemcsak azt, gyermekeket is
utánoz, állatokat, gépzajokat, ajtónyikorgást. Egy univerzális tehetség!
— Szóval maga nem tartaná alkalmasnak arra, hogy…
— Ugyan, kérem! Jó haver a Feri, békés természetű ember, nem iszik,
nem, pedig lenne neki miből, köztünk szólva… Különben is, az utóbbi
hetekben szinte egyfolytában próbáltuk a darabot, alig állunk a lábunkon.
Mindnyájan meg voltunk győződve, hogy siker lesz, hogy majd lejönnek a
megyétől is, a megyei laptól, írnak egy jó kritikát, „felkapnak” bennünket, és
elvisznek majd az amatőr társulatok országos fesztiváljára is… — a férfi
egészen belemelegedett lelkes magyarázatába, Berki belülről jóindulatú
mosollyal figyelte igyekezetét. Aztán félbeszakította:
— Az előbb említette, hogy sokat próbáltak mostanában. Pontosan mikor
az utolsó három napban?

69
 — Minden este. Szorított az idő, a kis Kovács meg a Szabó Marika még
elég gyengén tudták a szerepüket.
— Korompai?
— Ővele nem volt semmi baj. Vele soha nincs baj… Ő bízott leginkább a
sikerben, doppingolta a többieket is… Például ma délelőtt is felhívott csak
azért, hogy megmondja: ma este sikerünk lesz, megmutatjuk az egész
városnak, mit tudunk, milyen színészek vagyunk!
— Mettől meddig tartottak ezek a próbák?
— Hétfő délután négytől hétig, kedden este nyolctól nagyon sokáig, ha jól
emlékszem, tizenegy vagy negyed tizenkettőig. Szerdán este nyolctól tízig, de
Korompai nem jött el, mert szolgálatban volt a szállóban, egész este és éjjel.
Tegnap pedig…
— Köszönöm, a tegnapi nap már nem fontos. Ellenben lenne néhány
kérdésem: a darabban ugyebár van több olyan jelenet is, ahol Korompai női
hangon telefonálva megtéveszti beszélgetőpartnereit?
— Igen, van.
— Kik tudtak erről a kis részletről előre? Már úgy értem, a szereplőkön
kívül?
— A szereplőkön kívül? Egy pillanat, ezen gondolkoznom kell.
Elméletben mindegyik szereplő elmondhatta otthon a családban…
— Természetesén. Bár ez bűnügyi darab volt, és a szereplők nyilván
meghívták hozzátartozóikat is az előadásra. Tehát nem valószínű, hogy egy
ilyen fontos dolgot előre elmeséltek a leendő nézőknek — ez annyi, mintha
elmondták volna, ki a gyilkos…
— Ebben teljesen igaza van, százados elvtárs. Még én sem mondtam el
előre a feleségemnek, pedig kérdezte nem is egyszer.
— Voltak olyan vendégek, akik bent jártak a próbákon?
— Csak a szereplők járhattak be. De álljunk csak meg egy pillanatra…
— Nos?
— Igen, volt egy személy, aki az első próbákon részt is vett, de aztán más
irányú elfoglaltságára való hivatkozással lemondott a részvételről. Mást
kellett beállítanom a helyére…
Berki előrehajolt, úgy kérdezte, fojtott hangon:
— Ki volt az?
— Szőnyi Ildikó, a gyógyszerésznő.

22 óra 30 perc.

70
 Nesztelenül bement Tura szobájába. Éppen végeztek Korompai
kihallgatásával, Koltai kivezette a portást a folyosóra.
Hárman maradtak, az eső még mindig dobolt az ablaküvegen. Jánosi
sóhajtott, kinyitotta száját, akart valamit mondani, de Berki egy mozdulattal
megállította:
— Hagyd el, tudom. Ez sem az… Tökéletes alibije van, kedden este
próbált az amatőröknél, szerdán szolgálatban volt… Melléfogtál, Kondor.
Kondor előbb elcsodálkozott főnöke jólértesültségén, aztán lehajtotta fejét,
nagyon kényelmetlenül érezte magát De Berki könyörtelenül folytatta:
— Túl könnyedén veszed a dolgokat. Azt hiszed, csak úgy leszabad
tartóztatni valakit, fért női hangon nyafog a telefonba, és véletlenül férfi az
illető? Tudod, milyen megrázkódtatás valakinek egy letartóztatás? Nem is
szólva arról, hogy ebben a törpe fészekben mindennek azonnal híre megy,
holnap már újjal fognak mutogatni szegényre az utcán, a munkahelyén, s a
kutya sem fogja elhinni, hogy tulajdonképpen ártatlan volt, félreértés az
egész. Csak arra fognak emlékezni még évek múlva is, hogy „ezt az X. Y.-t
egyszer letartóztatta a rendőrség, valami vaj lehet a fején…” Ezer szerencséd,
hogy nincs itt az ales — tőle kapnád csak meg a magadét úgy gazán…
Büntetésül fogod a kocsit, és hazaviszed ezt a szegény, ázott portást.
Útközben bocsánatot is kérhetsz tőle a magad nevében, ezt a lelkiismeretedre
bízom. Aztán, ha végeztél, mehettek aludni. Én a magam részéről a mai
éjszakát itt töltöm az ügyeleten…

22 óra 45 perc.
Jánosi megvárta, míg Kondor beér a szálló kapuja alá, együtt vágtak át a
hallon, felmentek az emeletre.
— Még mindig nem érted? — kérdezte a főhadnagy — pedig egyszerű az
egész. A gyilkos előbb Szontághra akarta terelni a gyanút, aztán, hogy ez nem
sikerült, hát megölte. Miért? Ezt ne kérdezd — még nem tudjuk. De biztosan
volt rá valamilyen oka. Szontágh megölését viszont Illésre akarta hárítani,
azzal a kesztyűvel. Ugyanakkor több vasat is tartott a tűzben egyszerre —
tudta, hogy ebben a színdarabban az egyik színész női hangon telefonál,
hát küldött nekünk rá egy jegyet. Hiszen ő is alkalmazta ezt a cselt,
először mikor Szontághot csalta oda kedden este a kórház falához,
később két ízben telefonálva Berkinek, illetve nekünk… Lassan
összeállnak a kis mozaikok, nem?
— Ez mind igaz lehet, és én ökör voltam, hogy bevittem a portást az
őrsre — felelte mélabúsan Kondor —, de most hol áll az egész ügy? Egy

71
órával ezelőtt három gyilkos is volt: Illés, aki a fogdában ül, Hovorka, aki
a varjú tollait tépdeste, és ez a portás, aki… szóval egy kicsit sok volt.
— Igen… kettővel több, mint kellene.
— És Berki? Miért hallgat?
— Töpreng. Nem a nutriákra gondol, ne félj… Szerintem ő már
nyomon van. Szól majd idejében, ha már biztos lesz a dolgában…

23 óra 35 perc
Lassan elcsendesedett a főtér. A fák árnyéka sejtelmesebbé vált, a
járdák aszfaltjain sápadt foltokként világítottak a pocsolyák. A karcsú
ívlámpák oszlopai mintha a felhőkbe fúrták volna be testüket.
Berki az ügyeleti szoba nyitott ablakában állt, tele tüdővel szívta be a
megtisztult levegőt.
— Jó volt ez az eső — szólalt meg mögötte az őrmester.
— Jót tett a földeknek — felelte Berki határozatlanul, nem sokat értett a
mezőgazdasághoz.
Az őrmester melléje állt, percekig szótlanul nézték a hallgató várost.
— Alszanak — szólt végül Berki.
— Igen, alszanak… kivéve talán egyvalakit.
Tudták mindketten, kire gondol Koltai. Berki a pocsolyákban tükröző
fényeket figyelte, elgondolkozva mondta:
— Ő talán nem alszik… hogyan érezheti magát? Talán hánykolódik az
ágyán, rémképek gyötrik, vagy pedig…
Koltai hallgatott. Berki megrázta fejét, másképpen folytatta:
—… nem gyötrik azt rémképek… aki úgy leszúrt két embert, mint más a
disznót, az érzéketlen, kemény valaki lehet. Olyan, szerintem, aki mindig
könyörtelen volt, soha senkinek nem kegyelmezett, ha egyszer kitűzött
magának egy célt, akkor azt elérte, ha tört-szakadt körülötte minden…
Az őrmester megvakarta viszkető fejét, megszokott mozdulattal visszatette
a feje búbjára a sapkáját, aztán megint levette. Leült.
— Százados elvtárs, miért nem ment aludni? Csendes éjszakának ígérkezik
ez a mai.
— Lehet, hogy úgy lesz… de ma nem tudnék aludni. Sok gondolat
nyüzsög a fejembe — túl sok ahhoz, hogy ezzel aludni próbáljak. Akkor már
inkább itt maradok a maga nyakán — mosolyodott el. Nem akarta
megmondani az őrmesternek, hogy az Ildikóról hallott dolgok nagyon is
összegyűltek benne, nyomják agyát, gyomrát. Mélyet lélegzett. Nem, ma nem
tudna aludni.

72
 — Cseppet sincs terhemre, százados elvtárs — tiltakozott Koltai, és
felkattintva a kis asztali lámpát, némi habozás után előhúzta tárcáját: —
Mutattam már százados elvtársnak a fiaim fényképét? Jövőre érettségizik a
nagyobbik, tessék csak nézni, ez a hosszú égimeszelő itt…

23 óra 48 perc.
A Gyilkos csendben kinyitotta az ajtót. Kesztyűs kezével végigtapogatta a
falat, óvatosan, zaj nélkül ért ki az utcára. Egy pillanatra meglapult a kapualj
sötét sarkában. Körülnézett, aztán elindult a néptelen járdán…

Szombat

00 óra 11 perc.
Mikor megcsörrent a telefon, Koltai már a kagyló felé nyújtotta a kezét, de
látva a százados élénk mozdulatát, hagyta, hogy a százados vegye fel.
— Tessék, rendőrség.
Halk férfihangot hallott, mintha nagyon messziről beszélne:
— Jó estét… kérem, ha lehetne, én… Beregi századossal szeretnék
beszélni.
— Talán Berki századossal?
— Igen.
Megismerte a hangot — igen, most már megismerte. Donnert volt.
— Én vagyok az, beszéljen.
— Donnert András vagyok… tulajdonképpen én…
— Mi késztette, hogy ilyen késői órában…
— Szeretnék valamit elmondani önnek — hallatszott, amint Donnert
idegességében nagyot nyelt.
— Nekem vagy a rendőrségnek?
— Önnek… a rendőrségnek. Végeredményben mindegy.
— Hallgatom.
Kis szünet állt be, aztán Donnert folytatta:
— Sokáig gondolkoztam, míg elhatároztam magam… — Berki ennél a
mondatnál nyomta be a magnetofon gombját. Koltai érdeklődve nézte a
százados arcát, onnan próbálva leolvasni, vajon fontos dologról van-e szó. —
Tulajdonképpen azóta, hogy beszélgettünk, nem hagyott nyugodni a dolog.
Én… én nem mondtam önnek igazat, százados elvtárs. Illetve… nem
mondtam el a teljes igazságot, hanem csak egy töredékét.

73
 — Gondoltam — szólt közbe Berki —, és vártam is, hogy jelentkezni fog.
— Igen… Egész nap gondolkodtam. Este a feleségem elment dolgozni — a
ruhagyárban szabásznő, folyamatos ötnapos műszakokban dolgoznak, mától
kezdve öt napig éjjel jár… Szóval a tetejébe most ez az egyedüllét… Hát
átgondoltam mindent. Határoztam. Kérdezzen, minden kérdésre felelek.
— Talán mégis jobb lenne, ha elmondaná az egészet úgy, ahogy történt.
Ha valami nem lesz világos, majd belekérdezek, jó? Nos, beszéljen! — és a
kagylót tenyerébe rejtve, gyorsan odaszólt Koltainak: — Állítsa elő a kocsit,
ébressze fel a fiúkat! Szóljon át a szállóba: Jánosi és Kondor jöjjenek azonnal!
—… azt már elmondtam önnek, hogy Szontághgal együtt jártuk a falvakat.
Juhásszal is nemegyszer összefutottunk valahol… Egyik ilyen alkalommal
történt az a dolog.
Nehéz csend lett, csak Donnert lélegzése hallatszott. Aztán erőt véve
magán, folytatta:
— Négy… négy évvel ezelőtt történt. Szontágh már nős volt, én is.
Völgykútra mentünk ki egyik nap, ilyentájt lehetett, nyáron. Én a magam
dolgát hamar elintéztem, Szontághnak volt pár tévé javítása, ő is végzett
délre. A kisvendéglőben találkoztunk, ebédeltünk. Egyszer csak egy kocsi
fékezett le a vendéglő előtt, Juhász szállt ki belőle. Kölcsönkapta a kocsit
valami ismerősétől, aki nem sokat értett az autókhoz; Juhász bemesélte neki,
hogy valami kopogást hall a motorból, és elvitte a kocsit egy kicsit
tapasztalni… Behívtuk persze, ettünk, ittunk. A végén már csak ittunk…
— Juhász is?
— Igen, ő is… Vagánykodott, hogy mi az neki, egy kis alkohol, ettől ő
még remekül elvezeti azt a ládát… Nem tudom, hány óra lehetett, mikor
végre kitántorogtunk a vendéglőből. Mind a hárman be voltunk rúgva, no,
nem úgy, hogy ne tudjunk megállni a lábunkon, de azért nem is voltunk
józanok. Beültünk a kocsiba, Juhász vezetett, kihajtottunk a faluból. Gyenes
felé jöttünk, de közvetlenül Völgykút végén van egy erdős domboldal, a
helybeliek Cserhegynek hívják… behajtottunk a földúton, az erdő egyik
tisztására. Kiderült, hogy Juhász mégsem olyan nagylegény, amilyennek
kezdetben mutatta magát; nagyon bizonytalan kézzel vezetett… szerencsére
maga is belátta ezt, és nem erőltette a dolgot, félt összetörni a kölcsönkocsit
meg saját magát is. Elhatároztuk: elheverészünk ott az erdőben pár órát, míg
helyrerázódunk egy kissé és folytatni tudjuk majd az utat. Juhász meg én le is
feküdtünk a fűbe, Szontághot viszont feldobta az alkohol, és ott bóklászott a
bokrok közt, nem volt nyugta. Kis idő múlva Juhász is elunta a fekvést, felállt
és… és…

74
 — No és? Folytassa!
— Bocsánat, mintha valami zajt hallottam volna odakintről… Szóval
Juhász is felállt és felkiáltott: „Odanézzetek! Micsoda pipi jön!” Persze lehet,
hogy nem ezeket a szavakat használta, végeredményben négy év telt el az
óta… — Berki háta mögött kinyílott az ajtó, Koltai jött vissza, valamit
matatott a fali kapcsolóknál: egyszer csak Donnert hangja nem a
telefonkagylóból, hanem a falra szerelt hangszóróból áradt, betöltötte az
egész szobát. Berki kényelmesen hátradőlt. —… erre már persze én is
felálltam. Egy olyan tizenkilenc-húsz éves forma lány jött a falu felől, az
erdei úton igyekezett valamerre. Juhász csendet intett, súgva mondta:
„Gyerekek, most már csak ez hiányzott nekünk! Pia meg nő! Ez aztán az
élet!” Tulajdonképpen nem tudtuk még, mire gondol, mit tervez. Én
legalábbis el voltam tompulva az italtól. De Szontágh hamar felfoghatta a
célzást, mert ránk hunyorított, és azt mondta: „Bekerítjük és lecsapunk rá,
mint héja a csirkére”, és már el is tünedeztek a bokrok közt. Én csak álltam
ott, az árnyékban, nem is mozdultam. Az a lány meg egyre közelebb jött…
— Ismerte?
— Nem, akkor még nem… közeledett, észrevett engem, megállt egy
pillanatra, aztán jött tovább. Pár méterre tőlem vezetett az ösvény, amelyiken
ment. Nem vette észre azt a kettőt, csak mikor már egészen mellém ért…
Kiugrottak a bokorból, mint két vadállat, rávetették magukat…
Ebben a pillanatban Jánosi, mögötte Kondor vonult be az ügyeleti
szobába. Nyakkendőjüket igazgatták, Kondor zakója zsebében keresgélte
mandzsettagombjait. De meghallva Donnert hangját a falról, szinte
azonnal megmerevedtek, tapogatva székeket kerestek…
—… nem tudom önnek elmondani, százados elvtárs, milyen
idegállapotban voltunk. Képzelje el: három férfi, alkoholmámorban, ott
az erdőben, forróság, nyár, bennünk a tettvágy, a „ki, ha nem én”- érzés,
mindegyikünk meg akarta mutatni a másik kettőnek, hogy ő sem
rosszabb náluk…
Donnert lihegett, biztos felkavarta nemcsak az emlékezés, de az is,
hogy egy idegennek, egy rendőrtisztnek mesélte el most ugyanezt.
Az ajtó ismét nyílott, ezúttal Tura jött be két rendőrrel, Koltaitól
kérdezett valamit súgva, aztán ő is hallgatta Donnertet.
—… letepertük azt a szegény lányt… védekezett persze, rúgott,
harapott, még kiáltott is, de Szontágh befogta a száját… Nem hallotta
meg senki a zajt, olyantájt az emberek dolgoznak, nem járt arra senki. Én
is fogtam az egyik lábát, meg a kezét. Tudom, mire gondol most, százados

75
elvtárs. De… én akkor nem gondolkoztam, úgy, mint… én egyáltalán
nem gondolkoztam. Ez az igazság. Később, visszagondolva, rájöttem,
hogy akkor Szontágh és Juhász sem gondolkozhatott normális ember
módjára, az alkohol dolgozott bennünk…
Ismét kis szünetet tartott, mintha hallgatna valamit. Aztán folytatta:
— Szontágh volt az első… Juhász a második, én az utolsó… a kislány
elájult, a végére még vérzett is… Kijózanodtunk egy kicsit, de nem nagyon.
Szontágh továbbra is vidám volt, viccelődött. Már odébb akartunk állni,
mikor felvett a földről egy varjútollat…
— Varjútollat?
— Igen… odavitte ahhoz a szegény lányhoz és nagy röhögés közepette a
hajába tűzte… Mondott is hozzá valami trágárságot, nem emlékszem, mit…
aztán szedelőzködtünk, éreztük, hogy olyasmit követtünk el, amiből nagy baj
lehet, szerettünk volna minél előbb eltűnni onnan. Beültünk a kocsiba
gyorsan és…
Hirtelen csend lett. Az ügyeletesszobában ülők egymásra néztek, Kondor
hangosan szusszantott, mint aki eddig visszatartotta lélegzetét. De máris
felhangzott Donnert hangja:
— Mintha valaki elment volna az ablak előtt… úgy tűnt. Azt hiszem,
kicsit ideges vagyok, hallucinálok… Százados elvtárs?
— Itt vagyok… hallgatom.
— Elhajtottunk onnan… Juhász ezúttal jobban vezetett, magához tért
kicsit. Szontágh volt a legrosszabb állapotban, egész úton énekelt, ki-
kihajolva a kocsi ablakán. Ezért haza sem vittük, nehogy kibeszélje a dolgot,
míg részeg. Juhász lakásán maradtunk estig, míg Szontágh rendbe jött
annyira, hogy hazamehetett…
— Ki volt az a nő, meg tudná mondani? — Berki hűvös hangja elvágta
Donnert beszédfolyamát.
— Igen, természetesen… bár akkor még nem ismertük az illetőt. De
később… Gyenesen… Ki az?
Ez a kérdés nyilván nem Berkinek szólt. Úgy látszik, Donnert ismét valami
neszt hallott; szinte rögtön ezután meghallották izgatott hangját:
— Ki az? Miért nem felel? Hogy jött be a lakásomba?
Berki felugrott, de mielőtt megszólalhatott volna, a hangszórókból agyukba
vágódott Donnert furcsán eltorzult, rémülettől sikoltó hangja:
— Mit akar? Ne… Ne… Neeeee! — utolsó szavai elnyújtott kiáltásba
csaptak át. — Segítség! Segítsééég! — s ez azonnal artikulátlan hörgésbe
fulladt.

76
 Koltai már lódult is, ő tépte fel az ajtót. Mögötte kirohantak a többiek.
Mire a kocsihoz értek, az őrmester felbőgette a motort…

0 óra 35 perc.
— Hívja a mentőket Donnert lakására! — kiáltotta még Berki a
rendőrnek, aki ott maradt az őrsön. Koltai a gázba lépett, üvöltő motorral
vágtattak el a hallgató házak mellett. Mögöttük Tura kocsiján jöttek a
többiek.
Két-három perc telhetett el indulásuk óta. A két kocsi csikorogva fékezett
egy félhomályos utcában. Akácfák álltak a járdaszélen, felugattak a kutyák…
Mindkét oldalról kertes házak. Hosszú drótkerítések szabdalták át a
sötétséget.
— Az ott… balra! — az őrmester már rohant is.
— Körülvenni a házat! — kiáltotta Berki
— Tura, Kondor balról, a többiek jobbról! — ő maga Koltait követte, aki
addigra már szétrúgta a kapuzárat, és most mindketten berohantak az
udvarra. Az egyik ablakban halvány fény világított.
Minden oldalról hallották á házat körülvevő rendőrök zaját — testek
huppantak le a kerítés belső oldalára, csizmák gázoltak át a virágágyásokon. A
szomszéd házak kutyái veszettül üvöltöttek.
— Nyitva van! — kiáltotta Koltai Berkinek, beugrott az előszobába,
kitapogatta a villanykapcsolót. Berki, amint fény öntötte el a helyiséget,
azonnal jobbra ugrott, megkerülte a földön álló hatalmas pálmát, feltépte a
szobába vezető ajtót.
Odabenn csak egy hangulatlámpa világított. Az íróasztalról lelógó
telefonkagyló még himbálózott zsinórján.
A szőnyeg szélén feküdt Donnert András, mozdulatlanul. A melléből folyó
vér kis tócsába gyűlt a padlón.
És a vértócsa közepén egy varjútoll hevert.

0 óra 40 perc.
— Él! — ugrott fel Donnert mellől a százados. — Túra, riassza a kórházat!
A mentők megjöttek már? — még ki sem mondta, szirénázva állt meg a ház
előtt a mentőautó.
Két alak rohant át a sötét udvaron, hordággyal.
— Kondor, te a mentőkkel mégy… Jegyezd Donnert minden szavát,
bármit mond, még ha félrebeszél is… Jánosi! Mi van a ház körül?
— Nem láttunk senkit. Nyilván meglépett, mielőtt ideérkeztünk.

77
 — Pedig nem sok ideje volt rá… két, talán három perc. Nagyon kellett
sietnie… és nem lehet még messze. Az eső pár perccel ezelőtt állt el,
nyomokat kellett, hogy hagyjon a kertben.
— Amiket biztos összetapostunk az előbb mi magunk — mondta józanul a
főhadnagy.
— Reggel kiderül. Tura elvtárs, legyen szíves, ugorjon el a ruhagyárba,
értesítse Donnertnét… egy pillanat, én is megyek. Jánosi, maradj itt, vizsgáld
át a helyszínt.
Még visszaszólt az ajtóból:
— Tedd a telefonkagylót a helyére, hívni foglak később.

0 óra 47 perc.
Odaszólt Turának, mikor a főtér sarkára értek:
— Álljon meg egy pillanatra, kiszállok.
— Itt, százados elvtárs?
— Igen… dolgom van a gyógyszertárban.

0 óra 50 perc.
Csaknem rohant a téren keresztül. Számítása szerint a gyilkos kb. 16
perccel ezelőtt sújtott le Donnertre. Az a tény, hogy áldozatát éppen
telefonálás közben lepte meg, ilyen késői órában, kissé keresztülhúzta a
számításait — legalábbis ennek köszönhető, hogy egyetlen rosszul sikerült
késszúrás után menekülnie kellett. Hiszek azok, akik a telefondrót másik
végén ültek, hallották, mi is történt…
Menekülnie kellett — de merre? Nyilván remekül ismeri a várost, a kis
közöket, kerítéseket, nyílásokat, tudja, hol vannak megkötve a kutyák, hol
milyen a világítás…
Berki tudta, hogy mindezen helyzeti előnyök nélkül kell felvennie a
küzdelmet. De így is győznie kell…
A gyógyszertár épülete sötét ablakokkal meredt a térre. „Alszanak” —
villant át az agyán, de a kétkedés nem hagyta nyugton. A rácsos ajtó elé érve,'
megnyomta a kivilágított üvegtábla alatti gombot.
Csend — a gyógyszertárban semmi sem mozdult. Még egyszer csengetett.
Lépteket hallott maga mögött, a járdán. Megperdült…
Hovorka jött, kezében lóbálva a kulcsokat. Már messziről szólt, nem
ismerve fel a századost:
— Egy pillanat… máris jövök… — közelebb érve, nagyon meglepődött:
— Maga az, százados elvtárs?

78
 — Mesélje el nekem azonnal, hol járt — szegezte neki Berki a kérdést,
kihasználva a fiú meglepődését.
— Cigarettáért mentem… elfogyott, gondoltam, átugrom ide az
étterembe, még ott vannak a pincérek, mindet ismerem, valamelyik csak
megdob egy fél dobozzal… persze kaptam is… — mintegy igazolásul
felmutatott egy gyűrött doboz Kossuthot.
— Ügyeletben nem hagyhatja el a helyiséget, tud erről?
— Tudok, de hát… százados elvtárs nem dohányzik, hát nem is tudja, mit
érez egy dohányos cigi nélkül…
„Mégis ő lenne a gyilkos? Mikor elindult innen, még esett az eső, ez látszik
a zakója vállán. De nem mehetett messzire, nadrágszára száraz, cipője alig
hagy nyomot a kőpadlón…”
Benn, a gyógyszertárban a százados egyenesen a telefonhoz lépett, felhívta
az éttermet. Az egyik pincér vette fel. Berki bemutatkozott, és megkérdezte,
mikor látták utoljára Hovorka István gyógyszerészsegédet.
— Az előbb volt itt — hangzott a válasz —, cigarettáért jött. Még el is
beszélgettünk vagy öt percig.
— Mások is látták?
— Igen, éppen leszámolunk, itt van még az egész személyzet…
— Köszönöm.

1 óra 12 perc.
Kiment a raktár felé vezető, keskeny folyosóra, kinyitotta az ajtót. Az
udvaron találta magát — feje felett az esőfelhőktől rohamosan tisztuló égbolt
csillagai tűntek fel.
Hátrament, bele a homályba és a sárba. Az udvart körülvevő ablakokban
nem csillant fény. A csend elterpeszkedett, mint egy dologtalan óriás.
Beszólt a fiúnak: — Jöjjön csak ide.
Mikor kilépett a gyógyszerészsegéd, megfogta a karját és odavezette a fal
tövében álló szeméttartályokhoz:
— Kérdeznék valamit… De jól gondolja meg a választ. Az igazat mondja,
különben… — mély lélegzetet vett, aztán hirtelen kérdezte:
— A kukák mindig itt szoktak állni, ezen a helyen, vagy eddig máshol
voltak?

1 óra 19 perc.
Elbúcsúzott a fiútól, kilépett a térre. De ahelyett hogy az őrs felé
irányította volna lépteit, hirtelen bekanyarodott a Szőnyi-lakásba vezető

79
kapualjba. A súlyos faajtó nyitva volt. Átment a sötét folyosón, a lépcsőhöz
érve megérezte a falon a villanykapcsolót… Mikor fénybe borult a lépcsőház,
halk, meglepett füttyszó szaladt ki száján.
A lépcsőkön, mint ottfelejtett gyöngysor, vízcseppek meg-megszakított
sora csillogott — mintha egy esőtől csepegő valaki ment volna fel nemrég…

1 óra 34 perc.
Berki bement az őrsre, egyenesen az ügyeletesszobába. Előbb a kórházat
hívta fel, Kondort kereste.
— Mi van Donnerttel?
— Bevitték a műtőbe, most foltozzák… — hiába, a hadnagy nem tudott
változtatni a beszédmodorán — egyelőre nem mondanak semmit a dokik,
túléli-e… Merthogy kérdeztem. Pumpálják bele a vért. Eszméletlen,
egyelőre. El sem mozdulok a műtő elől… Ha valami történne, azonnal
telefonálok nektek.
Másodszorra Donnert számát tárcsázta. Jánosi hangjából azonnal
megérezte, hogy semmit sem találtak.
— Semmi… annyit már tudhat a fickó, hogy kesztyű nélkül mozdulni
sem lehet. Persze majd a daktiloszkópus is megnézheti, de úgysem fog
találni semmit… Kirajzoltam Donnert helyét a padlón meg a szőnyegen,
ahogy feküdt. No meg eltettem a varjútollat…
— Ez a harmadik.
— Igen, a harmadik. Csupa vér ez is… Jobb nem gondolni rá, hogy
hány toll lehetett abban a kitépett szárnyban…
— Több áldozat nem lesz — Berki hangja nyugodt volt.
— Biztos vagy ebben?
— Teljesen.

2 óra 15 perc.
Az első dolga az volt, hogy értesítse a megyei kapitányságot a legújabb
fejleményekről. Megígérték, hogy hajnalban elküldik az ügyeletes
brigádot.
— A nyomozócsoport mikrobusza nemsokára menetrendszerűen fog
közlekedni hajnalonta Gyenes felé — mondta kesernyésen Koltai
őrmester; az imént jött vissza a kórházból. Berki egy papírlapra
jegyezgetett valamit, nem válaszolt. Valamivel később befutott Túra is.

80
 — Szegény asszony — mondta. Mindnyájan tudták, hogy Donnertnére
gondol — egészen össze volt törve… Megkérdeztük, hiányzik-e valami a
lakásból. Amennyire ilyen állapotban meg tudta állapítani, semmi.
— No persze… a gyilkos nem rabolni ment oda.
— Elvittem a kórházba, most Kondorral várják a műtét végét…
Berki felállt.
— Főhadnagy elvtárs, menjünk át a másik szobába…
Átmentek. Tura várakozó arckifejezéssel fordult a százados felé. Berki
halkan mondta:
— Egyszer már elintézett nekem egy házkutatási parancsot… Most ismét
erre lenne szükségem.
— Meglesz, százados elvtárs… De… kinek a lakásáról van szó?
— Talán csodálkozni fog, ha megmondom… hajoljon közelebb, nem
szeretném, ha idő előtt mások is megtudnák…

4 óra 45 perc.
— Illés még alszik?
A rendőr, akihez Berki a kérdést intézte, vigyázzba merevedett:
— Azt hiszem, igen, százados elvtárs.
— Őrmester elvtárs, reggel majd eressze szabadon… Most már tényleg
biztos, hogy nem ő a gyilkos. írja meg a papírt, majd Túra elvtárs aláírja.
Megcsendült a telefon. Mindnyájan egyszerre nyújtották ki kezüket a
kagyló felé — aztán ösztönösen Berkinek engedték át a beszéd jogát.
Kondor volt.
— Az orvosok szerint sikerült leküzdeni az életveszélyt. Donnert élni fog.
Most alszik, és egyelőre aludni is fog jó néhány órát.
— Meddig?
Kondor suttogva értekezett valakivel, aztán folytatta:
— Dr. Ákos szerint délelőtt tízig, tizenegyig, persze pontosan nem lehet
előre tudni.
— Kihallgatható állapotban lesz?
Kis tanakodás után jött a válasz:
— Talán… mindenesetre pár szót válthatsz majd vele.
— Jól van. Most maradj a szobája előtt, az osztályos orvoson és az
ápolónőn kívül senki sem teheti be a lábát Donnerthez. Nagyon vigyázz.
Reggel majd küldök váltást, addig őrködj.

5 óra 30 perc.

81
 Berki halkan tanácskozott Turával az ablaknál, aztán kiment. Hallották,
amint felbődül Túra kocsijának motorja.
— Hová ment? — kérdezte Koltai, bár nem volt szokása az ilyen
bizalmatlankodás.
Tura, maga is csodálkozva, végül megszólalt:
— Völgykútra.

6 óra 01 perc.
A falu előtt kétfelé ágazott az út, jobbra, nem messze a hatalmas tsz-istálló
terpeszkedett. Balra, a fák árnyai között háztetők bukkantak elő. A nap már
jó ideje fenn volt, a templomtorony pléhtetején ült néhány kóbor napsugár.
Berki beállította a kocsit egy fa alá, lezárta. Elhatározta, hogy előbb sétál
egyet, rendezi gondolatait.
Tíz perc múlva, különösebb erőfeszítés nélkül rátalált arra a helyre,
amelyet az éjjeli telefonbeszélgetés alatt Donnert olyan jól leírt. A helyszín
egyezett azzal, amit látatlanban elképzelt magának.
Az egyik ösvény elkanyarodott a falu felé, a másik a faluszéllel
párhuzamosan futott. Ez utóbbit választotta. Lassan sétált a harmatos füvön
— erre nem esett az eső ma éjjel —, figyelte a fák törzsén, bokrok alatt zajló
élet ezernyi apró jelét. Valahol messze kitartóan szólt egy vadgalamb.
Furcsa zajra kapta fel a fejét. Mintha valaki fát hasogatna. A bokrok mögött
háztető piroslott, alacsony, fehérre meszelt házikó állt a falu szélén. Csöppnyi
udvarán csirkék szaladgáltak, kacsák totyogtak. Egy feketébe öltözött, öreg
néni fát vágott… Nem nagyon ment ez már neki, erőtlen kezei alig emelték a
nagy baltát.
Berki benyomta az alacsony lécajtót. A néniké felnézett.
— Jó napot, néni.
— Jó napot, kit keres?
— Senkit… csak látom, nehezen megy már az aprítás… Gondoltam,
segítek egy kicsit, van időm.

7 óra 10 perc.
—… és aztán? — kérdezte Berki a kispadon ülve, ölében az aludttej es
köcsöggel. Jó nagyokat harapott a házikenyérből.
A néni éppen befejezte elhunyt férjéről szóló történetét, széttárta karjait:
— Nincsen tovább, édes fiam. Azóta csak így éldegélek itt, egy szál
magamban.

82
 — Hát sok mindent tetszett már látni, az bizonyos… Ennyi év egy
faluban! Rengeteg embert ismer a néni, ugye?
— Mindenkit, fiam, mindenkit! Aki Völgykúton él. Még olyanokat is, akik
valamikor itt laktak, de már elköltöztek. Olykor, ha bemegyek Gyenesre a
busszal, még az utcán is rám köszönnek
— Hát a Szőnyi-lányokra tetszik emlékezni?
— Az árva Szőnyi-lányokra? Hát persze. Meséljek róluk?
— Meséljen, kedves Horváth néni.

8 óra 05 perc.
Mielőtt visszajött volna az őrsre, előbb a gyógyszertár elé kanyarodott.
Lezárta Tura kocsiját, és elindult a járdán.
Éppen akkor jött ki Hovorka, látszott rajta a fáradtság. Kialvatlan nagy
szemeit a századosra emelte:
— Mi már csak mindig találkozunk… jaj, alig állok a lábamon.
— Hát csak maguk ketten dolgoznak ebben a gyógyszertárban?
— Van még két asszisztensünk, egy házaspár, hát egyszerre kellett őket
elengedni szabadságra… Most aztán tele van a kezünk munkával, Ildikónak
és nekem… — elköszönt, elment.
Berki belépett. Ildikó háttal állt neki, éppen ásított egy hatalmasat. Ijedten
fordult meg:
— Ó, maga az?
— Jó reggelt, én vagyok… — közelebb lépett a pulthoz — jó, hogy még
nincs itt senki. Lenne néhány kérdésem önhöz, Ildikó.
— Tessék — a fiókba dobott néhány receptet, csípőjével benyomta, aztán
rákönyökölt az asztallapra:
— Hallgatom.
— Jól aludt az éjszaka?
— Hát ilyen kérdéseket akar feltenni? Már azt hittem, „rendőri” kérdések
következnek…
— Talán ez is az. Tehát?
— Jól aludtam, remekül. Megint úgy kellett lelket verni belém.
— Akkor miért ásított az előbb?
— Ez még azért van, mert aludtam volna tovább is, de sajnos fel kellett
kelnem. Várt a munka.
— Nem járt semerre az éjjel?
— Hogy jártam volna, ha aludtam? Legfeljebb álmomban. Bár lehet, hogy
alvajáró vagyok, csak nem tudok róla…

83
 — És a nővére?
— Ő is aludt. Mi általában aludni szoktunk éjszaka, százados elvtárs.
Berki úgy tett, mintha nem venné észre a lány szavaiban rejlő enyhe
gúnyt.
— Mikor feküdtek le?
— Tíz óra körül, percnyi pontossággal nem tudom megmondani.
— Maga rögtön elaludt?
— Igen, azt hiszem.
Berki a lány mögött a pultot nézte, azon töprengett, hogyan fogjon hozzá a
kényes témához.
— Már tegnap is éreztem — kezdte végre —, hogy magában egy nagy
szomorúság rejtőzik. És nem szeretné, ha megtudnák az emberek. Mindent
megadna azért, hogy soha senki se tudja meg azt a dolgot.
Ildikó arcán változás ment végbe, elkomolyodott, de aztán erőltetett
nevetéssel rándított vállán:
— Úgy beszél most, mint egy jósnő… csupa általánosság, amit bármire-
bárkire rá lehet húzni…
— Lehet, hogy úgy beszélek. De amit mondok, abban van valami
igazság… tudja ezt maga is.
Ildikó hallgatott. Berki jól kimérve szavai súlyát, folytatta:
— Mikor megkérdeztem, ismerte-e az áldozatokat, láttam az arcán, amit,
nem mert kimondani. Ismerte őket.
— Soha nem beszéltem velük! — kiáltotta meglepő hangosan a lány.
— Ez igaz! Nem beszélt velük, mert akkor — jól megnyomta az „akkor”
szót —, akkor nem volt idő a beszédre! Akkor, ott, Völgykúton, a faluszéli
erdőben, húsz méterrel az ösvény elágazása előtt…
Azt hitte, elájul a lány. Oly erősen szorította meg a pultot, hogy ujjai
elfehéredtek. Berki már egy kis vízért akart menni. Ildikó sápadtsága nem
múlt el, de lassan jobban lett. Alig hallhatóan suttogta:
— Hát mégis… megtudták…

8 óra 14 perc.
— Mondjon el mindent. Bezártam mindkét ajtót, egyelőre senki sem fog
zavarni bennünket.
Ildikó fáradt arccal ült egy széken, magába roskadva. Ceruzájával
játszadozott, de látszott, hogy gondolatban egészen máshol jár.
— Ha már tudja azt, hogy akkor… nincs mit mondanom. Négy évvel
ezelőtt volt, július huszonhatodikán. Soha nem felejtem el azt a napot. Ki

84
akartam menni egy kicsit a zöldbe, ott olyan jól tudtam olvasni. Otthon Teri
mindig azt hajtogatta, hogy csináljam ezt, hogy csináljam azt, örültem, ha
elszabadulhattam egy-egy órára… Az ösvényen rám ugrottak azok a férfiak…
Látásból ismertem az egyiket, azt a Donnertet, de ő csak később jött, mikor a
másik kettő már… — lehajtotta fejét, szünetet tartott. Berki nem a legjobban
érezte magát, bár maga akarta ezt a beszélgetést. — Maga soha nem fogja
érezni azt, amit én éreztem akkor… ezt csak egy nő tudhatja. Nemcsak
fizikailag fájt. Akkor meg tudtam volna ölni őket, mind a hármat
könyörtelenül, azonnal, ott helyben…
— Miért nem jelentette a rendőrségen?
Ildikó felkapta fejét, szeme vadul csillant:
— Látszik, hogy maga sohasem lakott falun! Képzelje el, ha én, akkor
panaszt teszek. A tetteseket megbüntetik — de én? Bíróság előtt kellett volna
elmondanom, mi volt, hogy volt… a falu a szájára vett volna. Nem számít,
hogy ártatlan voltam! Az ott senkit sem érdekelt volna. Csak a magukét fújták
volna: „Ott megy, ni, a Szőnyi-lány, tudjátok, az, amelyik egyszerre három
pasassal…” Nem, nem! Túlságosan jól ismerem a völgykútiakat. Kiüldöztek
volna a világból. Inkább hallgattam.
— És elhatározta, hogy inkább saját maga bünteti meg őket?
— Nem igaz! Nem én voltam!
Berki fújt egyet, mint a fóka, mikor felmerül a vízből.
— Szóval nem vallja be… nem is vártam.
Ildikó kétségbeesetten tördelte a kezét.
— De értsen meg, higgyen nekem. Nem öltem meg őket!
— Mondja tovább, mi volt azután.
— Azután? Semmi. Hazavánszorogtam, szerencsére nem volt otthon
senki… Nem szóltam. Később visszautaztam Pestre, évekig haza sem jöttem,
csak nyaranta pár hétre. Pedig Teri eleget csalogatott a leveleiben.
Megkaptam végre a diplomát, elmentem dolgozni… De hiszen ezt már
meséltem magának tegnap este.
— Hogyan tudta meg a másik kettő kilétét?
— Donnerttel láttam egyszer Szontághot, megkérdeztem valakit, ki az.
Megmondták. Juhászt pedig csaknem mindennap láttam, amint a főtéren át
fuvarozgatott a cégének.
— Hogyan reagáltak, mikor megtudták, hogy…
— Hogy itt lakom Gyenesen? Hogy én vagyok a gyógyszertár új vezetője?
Ezt persze nem tudom, de ha véletlenül valahol az utcán találkoztam
valamelyikükkel, az illető elfordította a fejét, vagy gyorsan odaállt az első

85
kirakat elé… Eleinte a szemükbe tudtam volna ugrani, üvölteni, ütni-verni
őket… hiszen tönkretettek. Én már nem vagyok az, aki négy évvel ezelőtt
voltam. Az előtt… Az a dolog úgy megutáltatta velem a férfiakat, higgye el,
azóta nem jártam senkivel, pedig lett volna alkalom… főleg Pesten… Most,
hogy visszajöttem vidékre, csendesen, visszahúzódva élek, nyilván hallotta…
De ez a két gyilkosság… ez megrázott…
— Akkor jól játszotta a szerepét. Nem lehetett magán észrevenni semmit.
— Igen? Lehet. Én tudom csak, mi történik bennem.
Berki felállt, ide-oda sétálva folytatta a kihallgatást:
— Kinek mesélte el az Irodalmi Színpad új darabjának cselekményét?
Ildikó arcán csodálkozás tükröződött:
— Hát azt is tudja?
— Olyan dolgokat is tudok, amikről maga nem is álmodik… de feleljen a
kérdésre.
— Hát… annak már legalább két hónapja. Elmentem oda, azt hittem,
tetszeni fog, részt vehetek benne… de aztán az első próba után rájöttem,
hogy nincs tehetségem hozzá. Persze azt mondtam, hogy más elfoglaltságom
miatt le kell mondanom a színjátszásról.
— A kérdésre feleljen.
— Elmeséltem több embernek is… Itt, a gyógyszertárban mindenkinek:
az asszisztensházaspárnak, Terinek, Hovorkának, a szomszédban lakó
nyugdíjas bácsinak is, aki szinte naponta jön valamilyen porért.
„Szeretnék hinni neked. De gyanús vagy. Gyanús… bár vannak olyan
bizonyítékok is, amelyek szerint nem te voltál. De vannak másmilyenek is…
és nincs bizonyosság. Bizonyosság…”
— Kinek mesélte el… hm… azt az esetet?
Ildikó egy percig némán állt.
— Miért hallgat? Feleljen.
— Nem fogja elhinni, amit mondok — mondta végül megtört hangon.
— Ez előfordulhat — felelte a százados. — De csak mondja meg. Szóval
kinek?
— Soha, senkinek.
A beálló csendben csak a falióra ketyegése hallatszott. Berki kinézett a
napfényben úszó térre, aztán háttal Ildikónak mondta:
— Tudja, mit jelent ez… Azt, hogy maga ölte meg őket.
Ildikó is felállt, szinte kiáltotta:
— Nem én voltam! Lehet, hogy Donnert tette!

86
 — Donnert? Miért, mi haszna lett volna belőle? Hogy elhallgattassa a
cimboráit? Hiszen azok saját érdekükben hallgattak volna halálukig. Akkor
már logikusabb lett volna, ha Donnert éppen magát öli meg, Ildikó…
Különben is, egy erőszakos nemi közösülési ügy nem ennyire életbe vágó
dolog, még ha kiderül is. Kaptak volna néhány évet, és kész. Ezért nem ölnek
meg két embert… sőt majdnem hármat.
— Hármat?
— Igen. Donnert ugyanis az elmúlt éjszaka folyamán csaknem Juhász és
Szontágh sorsára jutott… De életben marad. Egy óra múlva kihallgatom,
talán tud majd valamit mondani a gyilkosról… mondja, tényleg senkinek sem
mondta el azt a dolgot?
— Nem, senkinek.
— Nem is írta meg?
— Nem… illetve… igen.
— Nocsak! — Berki leült, várakozva nézte a lányt.
— De az lehetetlen… volt egy kolléganőm, orvosnő… Az egyetemen
ismerkedtünk meg, bár persze nem együtt jártunk… a nyomorékok
rehabilitációjával foglalkozik. Két évvel ezelőtt az ENSZ Egészségügyi
Világszervezete kikérte őt a magyar kormánytól és elküldték Ugandába.
Valahol Uganda északi részén van egy leprakórház, és ott a lepra miatt
megcsonkult négereket megtanítják a művégtagok használatára, sőt különféle
szakmákra is… Csodálatos dolgokat faragnak azok a szerencsétlenek, nekem
is küldött egy krokodil formájú papírvágó kést…
— Két éve odakinn Afrikában?
— Igen, azóta még nem volt itthon. Talán majd jövőre… a szerződése hat
évre szól, ha jól tudom… neki megírtam a dolgot. Érdekes, míg Pesten együtt
voltunk, soha nem volt bátorságom elmesélni neki. Lehet, hogy amint
visszatértem Gyenesre, megláttam ezeket, a… férfiakat, ez váltotta ki belőlem
ezt a reakciót. Valakinek el kellett mondanom, ha másként nem, levélben.
— Mikor küldte el azt a levelet?
— Két-három hete lehetett… nem légipostán, hanem „simán”. Még meg
sem kaphatták, az a levél valahol még útban van.
— Elolvashatta azt valaki magán kívül?
— Nem, dehogy. Ahogy megírtam, rögtön leragasztottam.
— Megírta a három férfi nevét is?
— Meg… persze, most, ha visszagondolok, fogalmam sincs, miért tettem
ezt. Hiszen ezek a nevek semmit sem mondanak barátnőmnek, ő soha
életében nem járt Gyenesen, senkit sem ismer itt. Valahogy úgy írtam: „…

87
most, ha találkozom az utcán Szontágh »úrral«, vagy Juhász »úrral«, kedvem
lenne a szemükbe köpni…”
— Értem. — Berki elgondolkozva állt, aztán elindult az ajtó felé.
— Maga vitte el a levelet a postára?
— Nem. Ott hevert még a bezárt boríték az asztalomon egész éjszaka,
reggel aztán megkértem Hovorkát, vigye el a postára. Rögtön el is vitte.
— Rögtön elvitte? És mikor jött vissza?
— Perceken belül… ha késett volna, emlékeznék rá. De már akkor is csak
ketten voltunk itt, és elég sokan voltak aznap… Igen, most már emlékszem,
Hovorka perceken belül visszajött. Arra gondolt, hogy esetleg útközben
felbontotta és elolvasta?
— Nem gondolok semmit.
Kitárta az utcai ajtót, megtorpant a küszöbön, mintha valamit elfelejtett
volna közölni:
— Még ma keresni fogom egyszer…

9 óra 20 perc.
— Százados elvtárs, jelentem, az előbb telefonált Jánosi főhadnagy elvtárs
a kórházból. Donnert még mélyen alszik.
— Rendben van. Tura elvtárs nem hagyott itt valamit a számomra?
— De igen, ezt a borítékot.
Kinyitotta, elolvasta, aztán visszacsúsztatta, sőt leragasztotta a borítékot.
— Kondor merre van?
— A másik szobában szunyókál egy széken… Felébresszem?
— Ne, hagyja csak, hadd szunyókáljon… egyelőre.

10 óra 03 perc.
Donnert felnyitotta a szemét. Először a mennyezetet nézte hosszan, arcán
értetlenség tükröződött. Aztán az ágy mellett ülők felé fordította fejét.
Az orvos föléje hajolt:
— Jól van?
Nehezen, suttogva felelt: — Jól.
Berki odaült az ágy szélére, Jánosi is közelebb húzta székét, jegyzetfüzetét
gyorsan kinyitotta.
— Megismer?
A beteg Berkire nézett, nem felelt, de látszott, hogy felismerte a századost.
— Ne gyötörje sokáig — mondta figyelmeztetően az orvos Berkinek. A
százados egészen közel hajolt Donnerthez:

88
 — Barkochbázni fogunk, jó? Úgy teszem fel a kérdéseket, hogy igennel
vagy nemmel felelhessen… Figyeljen, első kérdés: —Látta a gyilkost?
— Igen — alig hallható volt a válasz.
— Felismerte?
— Nem.
— Azért nem ismerte fel, mert sötét volt a szobában?
— Nem.
— Álarcot viselt?
— Igen.
— Magas termetű volt?
Donnert határozatlanul bámult a mennyezetre.
— Magánál magasabb?
A kérdés ismét válasz nélkül maradt. Donnert valamit magyarázni akart, de
erőtlen ajkáról csak egy érthető szó szállt a nyomozók felé: „… ültem…”
— Értem. Maga a támadás pillanatában a széken ült, és ezért nem tudja
most felbecsülni a támadó magasságát. Így van?
— Igen.
— Hogyan szúrt a késsel? Magasra emelt karral?
— Igen.
— Ha az öltözetéről kérdeznék, tudna valamit felelni?
— Nem.
— Maga izgatott volt, nem törődött az ilyen részletkérdésekkel, nem is
látta őket. Így van?
— Igen.
— Hogyan jöhetett be? Feltörte a zárat?
— Nem.
— Kulcsa volt?
— Nem.
— Ablakon?
— Igen.
— Nyitva volt egy ablak?
— Igen.
— A konyhában, ugye?
— Igen.
Az orvos figyelmeztetően felemelte karját, Berki szeme sarkából
észrevette, intett vissza, hogy rögtön befejezi.
— A tettes haját sem látta?
— Nem.

89
 — Sapka volt a fején?
— Igen.
— A szemére emlékszik?
— Nem.
Donnerten látszott, hogy kimerítette a kihallgatás. Jánosi kérdően Berkire
nézett, aztán összecsukta a jegyzetfüzetét.
— Köszönjük, doktor úr… Egyelőre többet nem tehetünk. De legyen
szíves velem jönni, valamit tervezek. Ehhez a tervhez szükségem lenne önre
is… — és a százados udvariasan előreengedte Ákos doktort.

10 óra 55 perc.
— Jól összehangolt akcióra lesz szükség — mondta Berki Túrának, miután
megbeszélték az összes lehetőséget.
— Igen, de… ön túl sokat kockáztat, százados elvtárs.
— Nem számít… az én életem az enyém. És különben is… reméljük,
élethalálharcra nem kerül sor… De maga beismerte az előbb, hogy ebben a
helyzetben ez az egyetlen, amit tehetünk, ha gyors eredményt akarunk
elérni. A gyilkos el fogja árulni magát, mert nem tehet mást. Csak ő ezt előre
nem tudja. Nem lesz más kiút a számára. Tehát minden világos, főhadnagy
elvtárs?
— Világos. A kezdet időpontja?
— Este huszonegy óra tizenöt perc.

14 óra 31 perc.
— Apu!
— Tessék.
— Te mindig csak telefonálsz, messziről. Mikor jössz már haza?
— Talán még ma, kisfiam.
— Tudod, apu, hogy már négy napja nem láttalak?
— Számoltad a napokat?
— Igen, az egyik irkám hátára minden reggel húztam egy kis vonalat… ne
félj, a tanító néni nem veszi észre, halványan csináltam, puha ceruzával.
— Mi van az iskolában? Hogy megy a tanulás?
— Nem feleltem egyszer sem. Csak rajzból kaptam egy négyest.
— Négyest?
— Háááát… Az úgy volt, hogy le kellett rajzolni egy békát.
— Igazit?

90
 — Á, dehogy. Csak olyant, gipszből. És mikor kész lett, a tanító néni azt
mondta: olyan, mint egy díványpárna, és egy luftballon hibridje. Apu, mi az,
hogy hibrid?
— Majd otthon elmagyarázom. Hogy vannak a nutriák?
— Jól. Pista bácsi mindennap cseréli nekik a vizet.
— Bözsi nénit nem idegesítetted még halálra?
— Ééééén? De apu! Hiszen olyan jó vagyok!
— Hát csak légy is jó. Bözsi néninek nélküled is elég baja van.
— Bözsi néni azt üzeni, hogy kigyomlálja a hajadat… Az összeset, Bözsi
néni? Igen, azt mondja, az összeset…
— De miért?
— Hát mert nem vagy itt. Azt mondja, neked itt kellene lenned, ahol a
fiad van. Szerintem is igaza van.
— Hűha, de megijedtem. Most már úgy rettegek, hogy inkább haza sem
megyek…
— De apu, apu! Ne félj, csak vicceltünk. Gyere minél hamarább!
— Jól van, Lacika. Holnap, mire reggel felébredsz, otthon leszek.

16 óra 55 perc.
Mikor megnyomta a csengő gombját, teljesen nyugodt volt. Tudta, hogy a
harc már végéhez közeledik.
Az ajtó kinyílt, Teri állt a küszöbön. Vastag, erős karjai egy pillanatig
mintha eltorlaszolták volna a bejáratot — aztán a vénlány komor arcán
kényszeredett mosolyféleség szaladt át, és félreállt az útból.
— Tessék, Berki úr. Parancsoljon.
— Kezét csókolom… Nem zavarok? A tegnapi konyak annyira ízlett, hogy
gondoltam, felszaladok ma is… — aztán beérve a szobába, üdvözölte Ildikót,
és komolyra fordította a szót:
— Kissé fáradt vagyok, nehéz nap volt ez a mai… Hallották, mi történt
azzal a szerencsétlen Donnerttel… Úgy látszik, még nincs vége a dolognak…
Teri konyakot hozott, úgy látszott, nem szándékozik kimenni, mint
tegnap. De Berki ügyet sem vetett rá, kényelmesen elhelyezkedett az
alacsony asztalka mellett, szemben a két egymás mellett ülő Szőnyi-lánnyal.
— Tulajdonképpen hivatalos ügyben jöttem — mondta könnyedén a
százados, és lopva az órájára pillantott —, az ön vallomásáról van szó —
Terézhez fordult —, amit az őrszobán tett.
— Te voltál a rendőrségen? — Ildikó hangjában döbbenet bujkált. Mielőtt
Teri válaszolhatott Volna, Berki folytatta:

91
 — Igen, méghozzá olyan értelmű vallomást tett, amely miatt a rendőrség
alapos gyanúba vette Hovorka Istvánt.
Kis csend támadt. Ildikó értetlenül nézte nővérét. Teri megnyalta kiszáradt
ajkait, Ildikóra pillantott.
— Mit csodálkozol? — csattant fel. — Igenis láttam, amint kitépte annak a
madárnak a tollait, ott lenn, az udvaron. Azt hitte persze a szerencsétlen,
hogy nem látja senki…
— Te mindig is gyűlölted azt a szegény fiút. — Ildikó duzzogva elfordult
nővérétől.
— Te meg mit sértődsz meg! — legyintett Teri, rekedtes hangja nagyon
durván csengett abban a pillanatban. — Te viszont nem gyűlölöd, éppen
ellenkezőleg! Csak tudnám, mi tetszik neked azon a nyápic gyereken. Olyan
tejfelesszájú még…
— Te mindig csak arra az egy dologra tudsz gondolni! Arra az egyre! Hogy
nekem pont egy ilyen kell… hogy egyáltalán kell valaki…
Berki megmozdult, előrehajolva felvette poharát:
— Ne vitatkozzanak, hölgyeim. Inkább igyunk.

17 óra 15 perc.
Megcsendült a telefon. Berki órájára nézett — Tura pontosan teljesítette a
kérését. 17.15-kor kellett telefonálnia, s íme… Teri már nyújtotta is feléje a
kagylót:
— Berki úr, önt keresik…
— Tessék, Berki.
A két nő csak azt hallotta, hogy Berki dühös hangon kezd perelni
beszélgető partnerével:
— Mit… Nem, hát nem, ez egy… Ez felborítja az egész mai tervemet!
Hogy felmerültek bizonyos új… na, ne vicceljetek velem, ezt én már el
akartam intézni… Donnert? Ismét megszólalt? Hát ez szenzáció… Remek,
szóval eszébe jutott egy nagyon fontos részlet… Gondolod, hogy ez fényt
deríthet az egész ügyre? Még az is? A gyilkost? Oké, mindjárt megyek. De mi
lesz Donnert őrzésével? Csak egy ember marad ott? Hát ebbe nem szívesen
megyek bele… mit, azt az örökké álmost? Hiszen az minden, őrszolgálaton
elalszik, annyira már ismerem az ittenieket… Mi pedig megyünk. Persze, el
kell oda mennünk. Reggelig, igen, reggelig. Egyetek valamit, nemsokára
indulunk… hogy? Igen, reggelig. Ez alaposan áthúzta a számításaimat… Értsd
meg, félek egyedül hagyni Donnertet a 12-esben, egész éjszakára… Igaz,
hogy az emeleten van, de mégis… na, jó, rendben. Rögtön megyek.

92
 Letette a kagylót, mosolyogva megfordult:
— Hölgyeim… sajnos el kell mennem…
— Igyon még egy pohárkával — Teri szívélyesen kínálta, ivott. Leült még
egy kicsit, sőt, mint aki dolgáról megfeledkezik, panaszkodott is egy kicsit a
Szőnyi-lányoknak:
— Most meg el kell mennem vidéki szemlére… az embernek nincs se
szombatja, se vasárnapja. Ilyen a szolgálat… De ez a Donnert-ügy tényleg
érdekes eset. Szegénynek állítólag eszébe jutott valami, ami talán a gyilkos
nyomára vezethet bennünket… kár, hogy csak holnap reggel jövök vissza,
ma nem tudom kihallgatni. No, mindegy… majd csak lesz valahogy. Megyek.
Viszontlátásra.
— Viszontlátásra.
— Viszontlátásra.

19 óra 00 perc.
— Most jött szolgálatba, őrmester elvtárs?
— Igen, bár kicsit előbb jöttem be, mint kellett volna…
— Nem baj. Mondja, tud maga parancsra aludni?
— Tessék?
— Parancsra úgy tenni, mint aki alszik.
— Hát… megpróbálhatom, százados elvtárs.

21 óra 05 perc.
— Kezdhetjük — mondta Kondor szokatlanul konkoly hangon.
— Igen — válaszolt Berki —, nálad van már a boríték. Elmondtam, mit
kell tenned. Ha az illetők közül bárki is távozik abból a házból, feltéped, és a
benne levő parancsot azonnal végrehajtod. Veled megy a tizedes és egy
rendőr. Mehetsz is már, de majd küldd vissza a kocsit. Apropó, a kocsik egy
utcával odébb parkoljanak, Tura elvtárs.
— Úgy lesz, százados elvtárs.
— Koltai, maga tudja a szerepét. Csak ha Jánosi főhadnagy vagy én
kiáltunk, akkor „ébredhet fel”. De akkor aztán rohanjon… Itt lesz a helye a
folyosó kanyarulatában.
A kórházszag beleivódott szaglóidegeibe. Túra elment, Koltai is elmaradt
mögöttük. Berki Ákos doktorhoz fordult:
— Átvitette, doktor úr?
— Igen… Azt hiszem, sikerült megőriznünk a teljes diszkréciót. Magam
toltam a kerekes ágyat… Csak Mária nővér tud a dologról, ő segített — a

93
főorvos mellett álló Bertalan Mária csaknem elpirult, de gyorsan Berkihez
fordult magyarázólag:
— Hiszen én is szeretném már látni Béla gyilkosát… gondolja, százados
elvtárs, hogy ma elkapjuk?
— Remélem. — Berki észrevette a lány öntudatlan többesszám-
használatát — „elkapjuk?” —, de odébb lépett szó nélkül, benézett a kis
szobába, ahol Donnert feküdt. Jánosi kérdő tekintetére csak intett:
— Itt a helyed. De állj az ajtónál, hogy azonnal ugorhass, ha baj van.
— Ezt megoldhatjuk a csengővel is — szólt közbe Mária nővér —, elvégre
azért is van itt. Ha százados elvtárs megnyomja, én és Koltai iderohanunk
rögtön…
— Én úgyis meghallom a zajt, és már jövök is — bizonygatta Jánosi.
— A betegek nem vettek észre semmit? — Berki ezt a kérdést Ákos
doktorhoz intézte.
— Nem. Ezen a folyosón csak két kisebb szoba van, meg ez a két
egyszemélyes őrző; a 11-es és a 12-es. Az a másik két szoba is csaknem
teljesen üres, legalábbis pillanatnyilag.
— Tehát minden világos. Mindenki tudja a szerepét. Jánosi, légy résen, az
ablakot zárd be. Állj az ajtónál. Ha Donnert felébredne, vagy valami baja
támadna, hívd Mária nővért. Doktor úr?
— Átvettem az éjszakai ügyeletet. Itt leszek a közelben.
— Rendben. Mindenki a helyére, ettől a perctől kezdve teljes a készenlét.
Szétrebbentek, a csend elfoglalta a folyosót. Berki bement a 12-es szobába,
nem gyújtotta fel a villanyt. A tiszta égbolt befeketéllett a nyitott ablakon.
Valahol tücsök ciripelt.
Csendesen mozogva előszedte felszerelését Kitapogatta az ágyat, gyorsan
levette a fehér paplant. Egyetlen mozdulattal ruhástól becsúszott az ágyba,
betakarózott. Zseblámpa, pisztoly. Rendben.
És jött az álmosság.
Hirtelen eszébe jutott, hogy már két napja nem aludt. Most, hogy
vízszintesre helyezte testét, a fáradtság egyszerre megrohanta. Keményen
elhatározta, hogy nem fog elaludni. „Szólok Máriának, csináljon egy erős
kávét!” — gondolta, aztán letett erről a szándékáról.
Eltelt egy óra.
A takaró alatt felkattintotta a zseblámpát, ellenőrizte az idő múlását.
Fél tizenegykor már nagyon álmos volt. De ugyanakkor elhatalmasodott
rajta a vadászláz. Besétál-e a csapdába a vad? Vajon ő, Berki, megtett-e

94
mindent, hogy besétáljon? Odakinn egy csavargó szellő meglengette a
platánfa ágait, ismét csend lett.
Később léptek ropogtak a kavicson, valaki elment az ablak alatt. Kemény,
határozott, otthonos léptek, nem, ez nem a gyilkos lesz…
Már tizenegy felé járhatott az idő, mikor valaki lenyomta a kilincset.

22 óra 56 perc.
Az ajtó olyan halkam nyílott, hogy Berki csak a szemközti falon szélesedő,
halvány fényt látta, de semmit sem hallott. Megmarkolta fegyverei, másik
kezében már ott volt a zseblámpa…
A nyílásban beszivárgó kevés fény is elsötétült. Valaki becsúszott a
keskeny résen, rögtön utána betette maga mögött az ajtót. Berki hallotta az
idegen lélegzetét… Erőltette szemét, de az ablakon beszűrődő fény nem
világított meg semmi mást, csak egy homályos, fehéres színben játszó,
elmosódó alakot… Fehér köpeny van rajta! Ez még elhatolt tudatáig, de nem
ért rá tovább gondolkozni. A fehér árny megmozdult, két sietős lépéssel az
ágyhoz ért, egyik karja a magasba emelkedett…
Berki kezében kigyulladt a zseblámpa, ugyanakkor már kiáltott is:
— Kezeket fel!
Csak egy villanást látott — egy fekete álarc mögött rejtőző arcot, egy
homlok és egy szempár… de olyan ismerős! Az idegen karja lecsapott, a
zseblámpa csörömpölve zuhant a földre. A második ütést már felfogta, nem,
nem akart lőni, élve kellett elfognia… Amaz erőteljes rántásokkal igyekezett
kiszabadulni a kezéből, hallotta lihegését, Berki végre kiszabadította jobb
kezét, levegőbe lőtt. Iszonyú dörej visszhangzott a szűk falak közt, fejükre
hullott a vakolat. Ugyanakkor éles fájdalom hasított bal karjába, kénytelen
volt elengedni a gyilkost, aki az ablakhoz rohant. Berki, fájdalmát feledve —
nem érezve, egész testtel utána dobta magát, elkapta lábát, lerántotta,
végighenteregtek a vakolatporos padlón, egymás torkát keresve…
Éles fény árasztotta el a szobát, az ajtóban Jánosi állt pisztollyal a kezében,
mögötte Koltai lökte éppen félre Ákos doktort…
Berki felugrott, felkapta a földről pisztolyát, és hátát a nyitott ablaknak
vetette. A gyilkos még mindig arccal a földre borulva feküdt, karjaival
takargatva magát, szinte belefúrva magát a padlóba, mintha még mindig
késleltetni akarná a leleplezés szörnyű pillanatát.
De Berki százados könyörtelen hangja ostorcsapásként vágott végig testén:
— Álljon fel, Szőnyi kisasszony!

95
 23 óra 04 perc.
Bertalan Mária csak akkor ért oda a 12-es szoba ajtaja elé, amikor
kivezették a gyilkost. Arcába pillantott és felsikoltott:
— Lehetetlen… Szőnyi Teréz…

23 óra 30 perc.
Az őrsön, az ügyeletes szobában gyűltek össze mindnyájan. Mikor Szőnyi
Terézt megbilincselve a fogdába vezették, futott be Kondor. Arca csupa
ámulat volt:
— Honnan tudtad? — fordult Berkihez.
— Mindjárt elmondom… megtaláltad, amit mondtam?
— Meg.
Leültek a nagy asztal köré. De mielőtt Berki nekikezdhetett volna,
felpattant az ajtó; Ildikó állt a küszöbön.
— Igaz ez? — kérdezte sápadtan.
Egyikük sem felelt, csak ültek némán, súlyosan. Aztán Berki felugrott, még
egy széket hozott.
— Üljön le, Ildikó. Magát is érdekelni fogja, amit most mondok…
Megigazította a kötést bal karján. Ákos doktor igazán remekül és gyorsan
kimosta a sebet, amely különben nem volt komoly. A késre pillantott, ott
feküdt előtte az asztalon, a többi bűnjel között.
— Hát szóval… kezdjük az elején. Kedden este Gyenesen meggyilkoltak
egy embert. Eleinte tanácstalanul álltunk az esettel szebben, mert nem volt
semmi nyom, amelyen elindulhattunk volna. Téves volt az a feltevés, hogy
Juhász Béla gépkocsivezető rablógyilkosság áldozata lett volna. Egyáltalán,
ezen az egész nyomozáson átvonult a tévedések egész kis láncolata. Sokat
tévedtünk, sokszor hagytuk magunkat félrevezetni, de… végül is sikerült.
Most egyelőre nem beszélek arról, amit a jelenlevők úgyis tudnak. Inkább
elmondok egy másik történetet, ami persze nagyon is összefügg a két
gyilkossággal és a két sikertelen gyilkossági kísérlettel.
Élt egyszer egy faluban két leánytestvér. Korán árvaságra jutottak,
idegenek nevelték fel őket, akik nem sokat törődtek a két gyerekkel. Az
idősebb erőszakos, parancsoló természetű volt — nevezzük őt Teréznek. A
fiatalabbik — Ildikó — inkább engedékeny, kibékülésre és békességre mindig
hajlamosabb, csendes, szófogadó kislány volt. így aztán nem csoda, hogy
Ildikó számára lassan természetessé vált az, hogy minden, őt is érintő ügyben
Teréz dönt. Ez így ment egészen felnőtt korukig, sőt… De ne vágjunk a
dolgok elébe.

96
 Több érdekes esemény is történt ebben a gyermekkorban. Például falubéli
öregek emlékeznek egy jelenetre, mikor egy veszett kutya szaladt végig az
utcán, mindenki elbújt, még a férfiak sem mertek előjönni, fegyvere senkinek
sem volt. A faluba egy-két órára beköszöntött a rémület és a pánik — akkor
egyvalaki vasvillával a kezében kiment az utcára, és a rátámadó kutyát
felnyársalta. Teréz volt; tizenöt éves lehetett akkoriban.
Később több ízben is tanújelét adta bátorságának, de egyben vad
ösztöneinek is. Mindenben első akart lenni. Olykor verekedést
kezdeményezett a vele, egykorú fiúkkal, és jól elverte őket. Különös
kegyetlenséggel agyabugyálta el a nála kisebbeket, úgyhogy ezek egy idő után
már valósággal rettegtek tőle.
Birkózott és kést dobált — hallottam egy esetről, mikor egy ellopott
konyhakéssel, állítólag „véletlenül” megsebesítette egyik játszótársát.
De mindketten felnőttek. A köztük levő több mint tíz év korkülönbség
okozhatta, hogy Ildikó soha nem lázadt fel nővére ellen, akit azon kívül
egyetlen hozzátartozójának, sőt támaszának érezhetett. Bizonyos fokig joggal
— Teréz felnőtt korában saját keresetéből tartotta el kishúgát is.
Teréz nem volt csúnya lány, de volt benne valami, ami elijesztette tőle a
férfiakat. Talán a modora, viselkedése. Vastag hangon beszélt, katonás-
férfiasan mozgott, nem nagyon válogatta meg a szavait. Gyakran minden
látható ok nélkül nagyon durva volt az egész környezetéhez… a férfiak pedig
nem szeretik ezt.
Ahogy múltak az évek, Teréz egyre inkább magába zárkózott. Dühkitörései
gyakoribbakká váltak. Kezdte megutálni a férfiakat, akik nem akarták
meglátni benne a nőt. Hogy ennek elsősorban saját maga volt az oka, arra
nem gondolt. És senki sem akadt, aki ezt megmagyarázta volna neki.
Ildikó közben felnőtt, érettségihez közeledett. Egyre több fiatalember tűnt
fel a láthatáron, be-belátogattak hozzájuk. De mikor Teréz rájött — márpedig
nem volt nehéz rájönnie —, hogy már nem őmiatta járnak oda, éktelen
haragra gerjedt, elverte húgát, és kiüldözte az udvarlókat a házból. Úgy
érezte, szép, csinos húga csak rontja az ő esélyeit, és — kapóra jött az alkalom
— érettségi után Ildikó bejelentette, hogy ő bizony szeretne továbbtanulni.
Teréz előteremtette a költségeket, talán arra gondolván, hogy így két legyet
üt egy csapásra: először is, eltávolítja egy időre a húgát, másodszor: örökre
hálára kötelezi őt…
Berki kis szünetet tartott. Ildikó lehunyt szemmel ült, arca sápadtsága a
villanyfényben is látszott. A többiek feszült figyelemmel várták a folytatást.

97
 — Ildikó Pestre utazott, Teréz maradt. De valahogy az udvarlók nem
jelentkeztek. Teréz egyre inkább „besavanyodott”, ahogy ezt mondani
szokták. És egyre jobban gyűlölte a férfiakat. Ahogy múltak az évek, ez a
gyűlölet csak nőtt-növekedett benne — és egyre betegebbé vált. Nem
kétséges ugyanis, hogy Teréz rövidesen bekövetkező elmegyógyászati
vizsgálata csak megerősíti ezt a feltevést. Gyűlölete lassan kiterjedt a falu
összes férfilakosára, fiatalokra-öregekre egyaránt. Egyszer például egy kisfiú
almát csent a kertjükből — Teréz elkapta, és kegyetlenül elverte egy karóval.
Persze, ez mind még nem bizonyít semmit… De ugyanakkor férfiakat nem
engedett be a házba, ahol pedig nem is ő volt a házigazda. Ha zörögtek a
kapun, ő volt az első, aki rohant ajtót nyitni. Ha nő volt a látogató,
beengedte, ha férfi, ki sem nyitotta az ajtót. Persze ezekről a furcsaságairól
lassan elkezdtek suttogni-pletykálkodni a faluban; ez annál inkább
elijesztette tőle az esetleges férjjelölteket.
Így telt el pár év, míg Ildikó elvégezte iskoláit. És mikor megüresedett
Gyenesen a gyógyszerészi állás, Teréz felutazott Ildikóhoz Pestre, és addig
beszélt húgának, míg az engedett. Ildikó megpályázta az állást — mint
említettem, kényszerhelyzetben volt: hálával tartozott nővérének, aki
lehetővé tette számára a több éves tanulást. Nem volt képes nemet mondani
— ahogy soha nem is mondott nemet nővérének. Teréznek ugyanakkor
megint kapóra jött a dolog: mindenáron el akart kerülni Völgykútról, ahol
furcsa viselkedése és szokásai már közbeszéd tárgyává lettek. Azon kívül
remélte, hogy itt Gyenesen tán mégis akad majd valaki… Nem állíthatom
biztosan, de az események ismeretében el tudom képzelni, amint Teréz járja a
gyenesi utcákat, és kémleli a szembejövő férfiak arcát: ez az? Vagy amaz?
Beteges dolog volt ez, ugyanakkor nagyon érdekes is — egy elmegyógyász
számára valóságos csemege. Mert Teréz ugyan gyűlölte a férfiakat, úgy
általában, de… ha akkor akadt volna valaki, egy férfi, aki melléállt volna,
vállalta volna a közös életet ezzel a vénlánnyal, akkor… Terézben minden
megváltozott volna. És nem jutottunk volna el a tragikus eseményekig…
De ilyen férfi nem jelent meg a színen, nem avatkozott bele öntudatlanul
az események folyásába.
Ismét eltelt néhány hónap, Teréz „hangulatai” szobafogságra ítélték húgát
is, hiszen ő maga nem tűrt meg férfi látogatót, ugyanakkor óriási jeleneteket
rendezett Ildikónak, ha az olykor-olykor estére kimaradt valahol…
És most nézzük meg, milyen úton jutott el Teréz a gyilkolásig.
Egy nap észrevette, hogy húga hosszú levelet ír, melyet nem hajlandó
megmutatni neki. Ez felkelti gyanúját, úgy érzi, ellene készül valami, vagy

98
valamilyen férfi van a dologban… Mikor Ildikó elalszik, felbontja az
Ugandába címzett borítékot, és elolvassa a levelet. Mi már tudjuk, mi volt
abban a levélben: Ildikó röviden leírta távollevő barátnőjének —
mondhatnám: egyetlen igazi barátnőjének — azt, amit annyi éven át, soha
nem mert elmondani senkinek: megerőszakolása történetét. Sajnos, a
levélben szerepelt a három tettes neve is — és itt kezdődött a baj. Enélkül
Teréz talán megemésztette volna a tudomására jutott hírt. Így azonban ez
tovább élt és „dolgozott” az agyában. Hogyne, hiszen egyikét-másikát ennek a
szép kis triumvirátusnak szinte naponta láthatta az utcán. A férfiak elleni,
régóta izzó gyűlölete most lángra lobbant — ellenséges érzelmei végre
konkrét alapot kaptak, konkrét személyek ellen irányulhattak. És meglett az
indoklás is: „Ezek az alakok megerőszakolták, tönkretették a húgomat! Meg
kell bosszulnom!”
Még talán tetszelgett is magának egy nemes, mondhatnám, pozitívnak tűnő
szerepben…
Nem állítom, hogy azonnal gyilkosságra gondolt. Nem. A bosszúállásnak
talán eleinte más módját akarta választani. Hisz nem probléma találni
valamit, hogy megkeserítsük valaki életét… Aztán eszébe jutott, amit pár
hónappal előbb Ildikó mesélt az irodalmi színpadon próbált krimiről… Ahol
egy férfi női hangon telefonál, és így vezeti tévútra a nyomozást…
Megtetszett neki az ötlet. És mivel mesterségesen szított gyűlölete egyre
növekedett, egy napon eljutott az elhatározásig: ő most rettenetes bosszút
produkál; megöli mind a három férfit.
Nem volt kétsége a siker felől. El volt szánva, azon kívül Teréz sohasem
félt. Sem az erőszaktól, sem a vértől… sőt, a kegyetlenkedésekben olykor
kifejezetten kedvét lelte. Gondoljunk csak a gyermekkorból említett
eseményekre vagy a későbbiekre… Fizikailag is, mint nő, nagyon erős, izmos
felépítésű, nehéz falusi munkához szokott testtel rendelkezett. Tudta, hogy
meg fogja tenni, napról napra erősebb lett a szándék. Készült a tettre;
kigondolt több lehetőséget, töprengett, kombinált. Végre egy napon összeállt
agyában a terv, már csak hozzá kellett látni a kivitelezéshez.
Gyorsan közbeszúrom, hogy ezek természetesen az én gondolataim arról,
hogyan juthatott el Teréz eddig. De majd elmondja ő maga is. Csak a
részletekben lehet eltérés — fő vonalakban biztosan így történt.
De menjünk tovább. Az első dolog a varjútoll volt. Tudta Ildikó leveléből,
hogy szegény kislány, mikor később magához tért a megerőszakolás után,
hajába tűzve egy varjútollat talált, amit azok a férfiak nyilván részeg,
öntudatlan gúnyból tűztek oda. A beteges emberek gyakran betegesen

99
ragaszkodnak egyes tárgyakhoz, a valóságosnál jóval nagyobb jelentőséget
tulajdonítva nekik. Ezek számukra szimbólumok, valaminek a megtestesítői
— így, a véletlen folytán, a varjútoll Teréz számára ennek a véres bosszúnak a
jelképévé vált. Egyben talán rémületet, pánikot akart vele kelteni az utolsó'
harmadik áldozatban — egy bizonyosfajta, furcsán értelmezett igazságérzet
azt parancsolta neki, hogy legalább az utolsó áldozat legyen majd tudatában:
miért is kell meghalnia, milyen bűnét bosszulja meg ez a láthatatlan,
igazságosztó kéz?
A gyógyszertárban évek óta volt egy kitömött varjú a falipolcon. Most már
biztos: nem véletlen, hogy éppen mostanában „esett le”, és tudjuk, ki tépte ki
a tollakat a szárnyából…
Olyan hetet választott, illetve olyan napokat, mikor Donnert feleségére a
folyamatos műszakban éppen éjszakai műszak esett. Ez elengedhetetlenül
szükséges volt a terv végrehajtásához. Donnertet ugyanis utolsónak akarta
hagyni, ugyanakkor tudta, hogy őt nem lehet csak úgy elkapni valahol a sötét
utcában, ő nem szokott ilyenkor házon kívül lenni… Juhásszal ilyen gondja
nem volt, ő alig volt otthon, mindenütt lehetett vele találkozni, kocsmákban,
parkokban, utcákon, újabban a kórházban, ahol egy ápolónőnek udvarolt…
ezt tudta Gyenesen mindenki, tudta hát Teréz is…
Szontághot szemelte ki első áldozatként
— Szontághot? — szólt közbe csodálkozva Koltai.
— Igen, tudom, mit akart mondani, őrmester elvtárs: Juhász volt az első
áldozat. Sokat gondolkoztam ezen, míg rájöttem. Nem fért a fejembe, miért
rendelte oda Teréz azzal a titokzatos telefonnal kedd estére Szontághot a
kórház hátsó falához, ha ugyanakkor ötven méterrel odébb Juhászt ölte meg?
Ez már csak azért is furcsa volt, mert — mint kiderült — a gyilkos előre nem
tudhatott arról, hogy Juhász aznap este odajön a kórházba. Még a
legérdekeltebb fél, Bertalan Mária is alig fél órával előbb értesült, Juhász
telefonált neki. Aztán megoldottam a rejtélyt, nagyon egyszerű volt. Csak
eleinte nem jutott senkinek az eszébe. Teréz kedden este… Szontághot akarta
megölni. Ezért rendelte oda a kórház falához este tízre. Sejthetjük, mit
mondott neki a telefonba: nyilván célzást tett arra a megerőszakolási
jelenetre, zsarolással fenyegetőzött. Szontágh megrémült azt hitte talán:
Ildikó telefonál. Hiszen nem ismerte a lány hangját, pláne telefonon ke-
resztül. Gondolta, megússza egy kis haráccsal, inkább fizetett volna,
minthogy a rendőrség, a felesége, az egész város megtudja, hogy ez a tisztes
családapa mit követett el egyszer tökrészeg állapotban… Nem csoda, hogy ész
nélkül rohant a megjelölt időpontban a megjelölt helyre.

100
 Itt az idő megmondani, hogy a három cimbora nem felejtette el Ildikót
Valamelyikük felismerte idén tavasszal, rohant a hírrel a másik kettőhöz.
Erre utalnak Szontághné és Bertalan Mária vallomásai. Megijedtek, hogy
Ildikó is felismeri őket mindenesetre elhatározták, hogy a gyógyszertárba
nem fognak járni… Talán Ildikó már nem is emlékszik arcukra, talán így nem
lesz semmi baj… Arra nem gondolhattak, hogy az ilyen fájdalmas élmény
következtében „belénk égett” arcokra sok-sok év után is visszaemlékezünk…
Ildikó is emlékezett, de esze ágában sem volt bosszút állni. Nevetséges kissé,
de pont ugyanabból az okból, ami miatt Szontágh félt volna, ha kiderül — a
„világ szájától” való rettegés miatt…
De térjünk vissza kedd estére. Szontágh baljós sejtésekkel este tíz órakor
megjelent a kórház kertjében. Teréz akkor már ott ólálkodott a megbeszélt
hely környékén, keresve az alkalmas pillanatot Kivárta, míg elcsendesedik a
kórház. Szemmel tartotta Szontághot. És akkor… akkor megjelent Juhász
Béla. Ez a fordulat meglephette Terézt, hiszen nem volt benne tervében. De
azonnal határozott: Szontághot ugyanígy iderendelheti máskor is, most
viszont ki kell használnia a sors által kezébe adott lehetőséget; azt, hogy
Juhász a kezébe került, akit különben nehezebb lett volna „elkapni”
rendszertelen életmódja miatt.
És Teréz megfeledkezett Szontághról, most már csak Juhász érdekelte.
Szontágh, mint tudjuk, egyórás hiábavaló várakozás után elment haza.
Teréz pedig kivárta, míg Juhász elbúcsúzik Bertalan Máriától, ott, a kórház
udvarán, a nagy fa alatti pádon. Tudta, hogy már csak a hátsó „kijáraton” át
távozhat. Lesben állt a bokrok mellett. Mikor Juhász odaért, megszólította. És
itt a magyarázat arra a furcsa tényre, amit eleinte mindnyájan hamisan
magyaráztunk: a gyilkosságok körülményei mind-mind arra mutattak, hogy
az áldozatok ismerték a tettest. Hiszen a nyomokból világosan kiderült, hogy
egymással szemben álltak, a szúrásokat „szemből” kapták… Ki mással állt
volna szóba Juhász vagy Szontágh késő éjjel, félreeső helyeken, ha nem valaki
olyannal, akit ismer? Nos, itt a tévedés. Nem azért álltak meg gyanútlanul,
mert ismerős, hanem mert egy nő szólította meg őket Értik, ugye? Egy nő!
Melyik férfi gondolna gyilkosságra, késő este az utcán vagy — az első esetben
— a kórház udvarán, ha egy nő szólítja meg? Egyik sem. Nem tudjuk, mit
mondott ezekben a pillanatokban Teréz, a gyilkos; de tény, hogy áldozatai
teljesen gyanútlanul odaléptek hozzá, szóba elegyedtek vele… és akkor
megvillant a kés…
Behúzta Juhászt a bonckamrába, zsebébe tette a varjútollat, és elment haza.
Odahaza pedig… nos, odahaza Ildikó mélyen aludt. Erről saját maga vallott,

101
bár, őszintén szólva, akkor még nem hittem neki. Emlékszik, Ildikó, ez után a
kérdés után „véletlenül” leöntöttem bal kezemet egy kis konyakkal, és
kimentem a fürdőszobába megmosakodni. Hamar megtaláltam, amit
kerestem: a kád mellett álló kis szemétkosárban egy altató papírdobozának
kicsiny cafatját találtam. Maga azt állította, hogy sem ön, sem Teréz soha nem
használnak altatót. De valaki használt… és maga furcsa aluszékonyságra
panaszkodott, csaknem elkésett a munkából is — pont kedd és szerda
éjszakáról volt szó. A két gyilkosság éjszakáján… Gyanúm Szontághné és a
maga vallomása után egyre határozottabban irányult a gyógyszertár ellen…
Kollégáimnak még nem szóltam semmit, túl illuzórikusán festett az egész…
Akkor még… de menjünk sorjában.
Szerdán reggel megjöttünk mi, elkezdődött a nyomozás. Többen is horogra
akadtak. Az Illés fiú, akinek nem volt alibije, azon kívül rossz viszonyban
volt a meggyilkolt Juhásszal. Még Bertalan Máriát is meggyanúsítottuk, most
már bevallhatom. Aztán Teréz bedobta a következő hadicselt: telefonált
nekem. Ez már az Irodalmi Színpad hatása volt. Felvilágosított, hogy
Szontágh előző este tíztől tizenegyig ott álldogált a kórház hátsó falánál. Most
már tudom, mit tervezett ezzel a lépéssel: azt, hogy mi Szontágh nyakába
varrjuk a gyilkosságot, s akkor ezzel nem kell majd „foglalkoznia”… Micsoda
ötlet, hogy az egyik áldozat megöléséért a másikkal fizettetni meg a
büntetést!
Persze minderre pontosan majd a tárgyaláson derül fény. Utánanéztünk
ennek a Szontághnak, és kiderült, hogy mindez igaz. Nem térek ki a
részletekre, de… az érdekeltek hallották Szontágh vallomását. Szeget ütött a
fejembe: miért hívta őt a találkozóra a titokzatos női hang? És főleg, mi
lehetett az az ügy, amelyre való hivatkozással el lehetett érni, hogy Szontágh
késő este otthagyja családját, és elmenjen egy ilyen találkozóra? Szontágh
nem volt hajlandó felvilágosítást adni, s ez által természetesen még jobban
felizgatta a fantáziámat De várnunk kellett Teréz — s ez jellemző
előrelátására — gondoskodott egy másik gyilkos jelöltről is. Bár még nem
tudta, lesz-e rá szükség; egy jegyet küldött nekünk a péntek esti előadásra.
Ezt mi csütörtökön kaptuk kézhez.
Közben tovább bonyolódtak a dolgok. Illést kiengedtük, mikor Szontágh
egyre gyanúsabb lett — aztán elkezdtünk gondolkozni. Szontágh nem
lehetett a gyilkos, hiszen bevallotta, hogy a kérdéses időpontban éppen a tett
színhelyén tartózkodott Tragikus módon bizonyította be ártatlanságát: ő lett
a következő áldozat

102
 Terézék lakása úgy fekszik, hogy ablakából látni lehet a rendőrség bejáratát
Teréz ismét altatót csempészett be Ildikó esti teájába — teát szoktak inni
esténként igaz? —, s mikor húga elaludt, elfoglalta őrhelyét a nyitott
ablakban. Meleg, nyár eleji éjszaka volt várt Eltelt egy kis idő, meglátta a
kijövő Szontághot. Sejtette, hogy ki fogják ereszteni, a ráterelt gyanú nem
volt elég meggyőző. Rögtön fogta kését és a varjútollat. Már be volt öltözve:
az a bizonyos férfias öltözet: barna nadrág, sapka, kesztyű volt rajta.
Férfikesztyű, ismétlem! — és gyorsan átvágott a téren. Tudta, merre lakik
Szontágh, merre kell mennie, ha haza akar jutni. Megvárta az üres telek előtt,
a félhomályban. Nyilván őrá is rászólt, és a női hang itt is használt. —
Szontágh vonakodás nélkül ment oda hozzá. Esetleg az előző napon hallott
telefonhangot ismerte fel? Már sohasem fogjuk megtudni. Teréz egyetlen
szúrással végzett második áldozatával, a holttestet bevonszolta a bokrok alá.
Közben véres lett az egyik kesztyűje, szándékosan eldobta a holttest
közelében. Hazafelé menet pedig kis kerülőt tett. Az egész város tudta — így
Teréz is —, hogy a rendőrség eleinte Illést gyanúsította Juhász
meggyilkolásával. Az is köztudott volt, hogy szabadon engedték. De miért ne
terelje rá ismét a gyanút? Elsétált hát Illés lakása felé, bedobta a másik
kesztyűt a járdáról a kertbe, és hazament…
Ildikó kezébe temette arcát. Berki ránézett, de könyörtelenül folytatta:
— Minket is furdalt ez az Illés Zoltán… Jánosit főleg, ö akarta, hogy
csináljunk nála házkutatást. Meg is találtuk a kesztyűt, Illésnek megint nem
volt kielégítő alibije, de… van egy úgynevezett nyomozóösztön. Ez általában,
legalábbis nekem, nem súgja meg, ki a tettes, de megsúgja, ki nem lehet az…
Én egész idő alatt éreztem, hogy rossz helyen tapogatózunk. Nekem csak nem
hagyott nyugtot a gyógyszertár.
Ó, majd elfelejtettem: Teréz csütörtökön délelőtt ismét telefonált, ezúttal a
rendőrségre… „Szontágh nem jutott el messzire” — üzente. Ez éppen akkor
jött, mikor már kerestük az eltűnt Szontághot. Miért telefonált? Gondolom,
egyrészt, hogy bizalmat keltsen bennünk esetleges későbbi hasonló
„információi” iránt, másrészt, hogy most meg a gyanút a szállodaportásra
terelje, akiről tudta, hogy telefonon keresztül remekül utánoz női hangokat…
Igen, Teréz nem volt biztos abban, hogy mi csakugyan „vesszük a lapot” az
Illés-ügyben. Minden eshetőségre készen több vasat is akart egyszerre tűzben
tartani.
A következő éjszaka csendesen telt el. Reggel viszont elindultak a dolgok.
Telefonált Bertalan Mária, hogy eszébe jutott néhány fontos részlet;
megtudtam, hogy Juhász nem akart itt maradni a városban: félt valamitől.

103
Vagy valakitől? Továbbá megtudtuk, hogy létezik még egy harmadik barátjuk
is, bizonyos Donnert András. Ugyanazon a délelőttön két egymástól
független vallomásból is előbukkant valamilyen formában a gyógyszertár.
Elmentem Donnerthez. Sima, ravasz fickó, nem hagyta megfogni magát —
igaz, nem volt rá okom, hogy bármivel is gyanúsítsam. De a végén… rettegve
kérdezte: igaz-e, hogy varjútollak… Akkor természetesen megéreztem, hogy
ő is bele van beverve ebbe a számomra még mindig homályos ügybe. Láttam,
hogy habozik. Tudtam, hogy jelentkezni fog, mert fontos dolog nyomja a
lelkét, és mert… ő is fél. Rettenetesen fél. Retteg. Vajon mitől?
És ekkor lépett a színre Hovorka, a kitömött varjúval. Természetesen
rögtön gyanús lett. Kihallgatása nem adott pozitív eredményt, ellenkezőleg:
kiderült, hogy a kitömött madár szárnyaihoz rengetegen hozzáférhettek az
elmúlt napokban. De újból csak a gyógyszertárhoz vezettek a nyomok…
Teréz ismét beleavatkozott a játékba. A bosszúvágyon kívül most már
láthatólag elkapta egy másik szenvedély is: elhatározta, hogy úgy
összekuszálja a nyomozás szálait, hogy soha többé ne lehessen kibogozni.
Ennek érdekében a névtelen telefonok után személyesen is megjelent a
rendőrségen, és tanú- vallomást tett: terhelő vallomást Hovorka István
gyógyszerészsegéd ellen. Hamis vádakkal illette őt, mint később kiderült. És
nem érzett lelkiismeretfurdalást? — kérdezhetné valaki. Nem. Hovorka is
férfi volt, tehát ellenség. Azon kívül szegény feje még udvarolni is próbált
Ildikónak, ami persze nem kerülte el Teréz figyelmét. Hovorka a kihall-
gatásról visszatért a gyógyszertárba, és ott, mindenki előtt elmesélte, miket
kérdeztek tőle a rendőrségen a varjú miatt. Teréz pár óra múlva megjelent itt,
és azt vallotta, hogy látta Hovorkát néhány nappal előbb, az emeleti lakás
ablakából, amint az udvaron, a szemeteskukán álló varjú tollait tépdeste. Ez
persze tényleg nagyon erősen esett volna a latba Hovorka ellen, ha igaz lett
volna. Csak később tudtam meg, hogy általában a kukák azon az udvaron
nem ott szoktak állni, ahol ezekben a napokban láthatók — hanem pár
méterrel közelebb a raktár falához. És ezt a helyet az emeleti konyhaablakból
nem lehet látni… „Valaki” odébb rakta a kukákat, hogy az udvar képe a
vallomásnak megfelelő legyen.
Szontágh meggyilkolásának helyén találtunk egy szövetszálat, de ez sem
vezetett nyomra. Legfeljebb most lesz belőle bizonyíték… Elhatároztam,
hogy elmegyek a két Szőnyi-lányhoz „privát” látogatásra… Meg kell
mondanom őszintén: akkor még fogalmam sem volt, ki lehet a gyilkos. De…
abban biztos voltam már, hogy az illető valamilyen — szoros? —
kapcsolatban áll a gyógyszertárral…

104
 A férfigyűlölő Teréz visszafogott indulatokkal, aránylag udvariasan
fogadott. Persze kénytelen volt. Most, ha visszagondolok; érdekes helyzetben
voltunk mind a ketten: a gyilkosnak bemutatják a nyomozást vezető
rendőrtisztet, kezet fognak, leülnek, konyak kerül az asztalra, elcsevegnek az
időjárásról… Egész idő alatt figyelt, ezt észrevettem. De akkor még nem
tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Egyelőre nála sokkal
gyanúsabb volt a húga, Ildikó… Zavarba jött, azt állította, hogy nem ismerte
az áldozatokat, de éreztem: nem mond igazat. Sokáig nem töprenghettem,
mert befutott Kondor telefonja: jöjjek gyorsan, megvan a gyilkos. Engem is
elkapott a láz, bár ismét hiányérzetem támadt, mikor eljöttem abból a
lakásból. Éreztem, hogy az őrsön megint csak nem a valódi gyilkos vár…
Teréz pedig közben hidegvérrel készült a harmadik, utolsó gyilkosságra.
Donnert volt már csak hátra. Eljött az este, hazaengedtük a szerencsétlen
szállodaportást, én pedig ott maradtam éjszakára az őrsön. Fejemben egymást
űzték a gondolatok. Számbavettem a lehetséges összes változatot, okot és
személyt. Nemcsak a gyilkos volt ismeretlen, hanem az ok is, ami miatt tettét
elkövette. Nyomok voltak, de elégtelenek. Hovorka? Fiatal, ideges, lelkes
természet — de miért tette volna? Ha Juhász és Szontágh előzőleg
legyeskedtek volna Ildikó körül, talán megérteném. Bár manapság emiatt már
ritkán ölnek… De ez az ok sem állt fenn. Ildikó esetleg? Gyenge nőnek
nézett ki, nem az az alkat, aki éjjel sötét utcákon oson késsel a kezében és…
Nem. Illés? Illés gyanús volt, de valahogy ő sem volt az igazi. Mert akkor ki
lehetett a névtelen telefonáló? Csak az telefonálhatott, aki tudott arról, hogy
Szontágh kedden este a kórház falánál fog várakozni. És ugyanez az illető
telefonált a rendőrségre később is, mikor Illés a fogdában ült… Még Bertalan
Máriára is gyanakodtam: de ő, még ha esetleg megölte is Juhászt, miért
végzett volna Szontághgal is? És különben sem illett bele a képbe. A gyilkos
csak nagyon jó fizikai erőben levő lehetett, aki ugyanakkor akaratos,
céltudatos és kissé gunyoros természetű is.
Ezen töprengtem akkor éjjel, mikor felhívott Donnert. Nem bírta magában
tartani a szörnyű titkot. Tulajdonképpen a varjútollak segítettek: ha ezek
nincsenek, talán Donnertnek sem jut eszébe, hogy a két gyilkosságot
összefüggésbe hozza azzal a négy év előtti csúnya üggyel… így viszont
nemcsak ezt értette meg azonnal, hanem még valamit, valami még sokkal
szörnyűbbet is: azt, hogy ő lesz a következő áldozat. Mert hát miért éppen őt
kímélné meg ez a mindenre elszánt gyilkos?
Donnert nem mondta ki — nem volt rá ideje — de két embert
gyanúsíthatott: Ildikót, vagy Ildikónak valamilyen szerelmét, akinek a lány

105
esetleg elmesélte megerőszakolása történetét. Nemcsak ezt, de még a lány
nevét sem tudta megmondani — közben odaért a gyilkos. Teréz beugrott az
egyik nyitva hagyott ablakon, odalopózott az éppen telefonáló Donnerthez
és…
Donnert tulajdonképpen a legfontosabbat nem tudta megmondani: ki volt
a megerőszakolt lány. Én viszont rögtön Ildikóra gondoltam, Bertalan Mária
által idézett kiáltás jutott eszembe: „Ugye, te is félsz a szeme elé kerülni? No,
menj csak be hozzá, kérj tőle egy tablettát!” Nem véletlenül nem jártak az
áldozatok a gyógyszertárba, mióta Ildikó vette át a vezetését.
Mindenesetre el kell ismerni: Donnert vallomása nélkül jó időre
megrekedtünk volna. De így percek alatt változott a helyzet. Gyanúm most
már teljesen a gyógyszertár ellen irányult. Ezért is siettem oda, mintegy ne-
gyedórával a Donnert elleni gyilkossági kísérlet után. Hovorka ismét gyanúba
keveredett egy pillanatra, mert nem volt a helyén, az éjszakai ügyeletben. De
vízcseppeket vettem észre az emeletre vivő lépcsőkön — valaki percekkel
előbb felment oda. Lábnyomok nem voltak, az illető nyilván levette cipőjét.
Az esőcseppek ruhájáról hullottak le. Odafenn csak ketten laktak. Akkor
kezdett kikristályosodni bennem: Teréz. Ildikó nem lehetett: ha képes lenne
embereket ölni, és meglennének az adottságai is hozzá, nem lenne ilyen —
bocsánat — nyimnyám természetű, már régen lerázta volna magáról nővére
erőszakos, terhes gyámkodását, szeszélyeit, uralkodását, zsarnokságát.
Ma hajnalban elmentem Völgykútra. Meg akartam ismerni Teréz
gyermekkorát, megtudni valami érdekeset róla. Szerencsére találkoztam ott
valakivel, aki születésétől ismerte a két Szőnyi-lányt. Tőle tudtam meg az
elején említett részleteket… és közben lassan kialakult bennem egy terv: egy
csapda terve. Mert ilyen gyilkost, mint Teréz, nem lehet másképpen
„elkapni”. Milyen kapóra jött most, hogy Donnert életben maradt! Elég, ha
mintegy „óvatlanul” néhány megjegyzést ejtek el a gyilkos előtt arról, hogy
Donnert felismerte őt, egyelőre még eszméletlen, nem lehet kihallgatni…
majd holnap reggel fogom tehát kihallgatni — mondtam. Nem volt más
választása, el kellett mennie, megölni, mielőtt beszélni kezdene. A részleteket
úgy rendeztük el, hogy semmi se akadályozza meg ebben: el kellett jutnia
Donnert szobájába, akkor vége lesz a találgatásnak, le lehet leplezni…
Szóval így történt. El is jött; Donnert ágyában viszont én feküdtem. És
most odalenn ül a fogdában, megbilincselve.
— Hogy mennyire biztos voltál a dolgodban, arra itt a bizonyíték —
mondta Kondor, felállt, és a másik asztalhoz lépett —, még reggel elintézted a

106
házkutatási parancsot Szőnyiék lakását kellett átkutatni. Mikor Teréz kijött a
házból, bementünk… és ezt találtuk.
Az asztalon két csomag altató és néhány varjútoll feküdt.
Ildikó odament, komoran nézte. Aztán felemelte fejét, tekintete Berkin
állapodott meg. A százados felállt.
— Ez… ez szörnyű… — suttogta a lány. Vértelen ajka reszketett —
Teri… értem tette ezt, helyettem… értem akart bosszút állni…
— Inkább a férfiakon — mondta halkan Berki.
Nem néztek fel, míg a lány mögött be nem csukódott az ajtó.

107