CSABAI MÁRK

Az Áfi Ramón meló

Ulpius-ház Könyvkiadó
Budapest, 2014
 1

Hűvös helyzet

Egy fog elvesztése szar dolog. Kettőé már elgondolkodtató, akárcsak az a

bennem motoszkáló, mondhatni, dupla kérdőjeles kétely, vajon volt-e még annyi
lélekjelenlétem az első nagyobb, arccal hárított pofon után, hogy kikapcsoljam a
sütőt, megmentve az odakozmálástól a romantikus vacsorának szánt spékelt
őzgerincet. Igazán kár lenne érte, hiszen nagy körültekintéssel állítottam össze a
menüt, mivel Rábai Rékát vártam ma vacsorára. Azt a gyönyörű szőkét, aki oly
odaadóan gondozta a főnököm kölykét. Most is úgy volt, ahogy lenni szokott.
Jól kibasztak velem odafent. Hiába rebegtem hosszas éjjeli imákat a szexi szőke
óvó néniért, akiért képes lettem volna felhagyni erkölcsileg kifogásolható
életvitelemmel. Nagyon úgy tűnt, az imám félrement, mint három éve az az
SMS, amely miatt elhagyott a feleségem. Rövid házasság volt, csupán három
hónapig tartott. A szexi szőke Rábai Réka helyett egy nagydarab, repedt fejű
díszköcsögöt küldött az ég. Ezzel meg mi a francot kezdjek?!, merült fel bennem
a kérdés, ahogy megláttam az ajtóban álló alakot. Nem is szőke, és nem is szexi!
A meglepetés erejével köszönt be hozzám, és megdöbbentő elszántsággal vett
kezelésbe. Azt is mondhatnám, nem volt finom az érintése, sőt néhol igen
kényelmetlennek hatott. Szar érzés volt akaratomon kívül egy olyan alaktól
kapnom a gyökérkezelést, akinek már a nézésétől is megfájdult a bal felső
hatosom, pedig a bütykös öklét még nem is éreztem az arcomban. Az én
rögtönzött fogorvosom nagy, csúnya, fekete bőrkabátos disznó volt. Biztosan
van, aki így szereti Isten ezen elbaszott gyermekét is. Már értem, miért a
kalapács volt a jele az óvodában. Ezt az alakot Enzónak hívták. Hivatalosan
ugyan Lukács Lőrinc, de érthető okokból az igazi nevét csak indokolt esetekben
használta, akárcsak a „légy szíves”, „kérlek” és „köszönöm” szavakat. Hidd el,
semmi bajom a nevével, de maximálisan megértem, hogy valami trendibb után
nézett az utónévkönyvben. Kétségtelen, hogy a problémamegoldók piacán
könnyebben lehet érvényesülni az olaszosított Lőrinc névvel, hiszen az Enzo
könnyen megjegyezhető, és még vérrel teli, lilára fagyott szájjal is sikamlósan
kimondható. Legalábbis nekem sikerült a mélyhűtött hasábburgonya és néhány
csomag hekkfilé társaságában.
 – Enzo, ne! – üvöltöttem hörögve. Már késő volt. Érkezett a következő pancs.
Testem megremegett. Az ütések után vérrel telt a szám. A benga komornyik
beljebb tessékelt a hűtőkamrába. Mínusz tizenhét fok – leolvastam a falon lógó
hőmérőről. Már csak a pingvinek hiányoztak. A következő ütés után a falnál
landoltam, néhány doboz bélszínen és mexikói zöldségkeveréken. Legalább a
zöldségmix neve emlékeztetett valami melegebb helyre, gondoltam. A dobozban
lévő fagyott vitaminbombák hangosan zörögtek, ahogy mocorogtam rajtuk, de
még így is hallottam a közelben robogó vonat hangját. Megpróbáltam felállni.
Nem azért igyekeztem, mert jó ötletnek tűnt, vagy mert gond nélkül sikerült
volna, hanem csak becsületből próbáltam mindent elkövetni bravúros
helytállásomért. A hideg miatt különös figyelmet kellett fordítanom az amúgy is
érzékeny prosztatámra, miután csupán a zoknimat és az alsógatyámat hagyta
rajtam Enzo. Az erőszakos vetkőztetéskor egy picit betojtam, hogy mit akarhat,
mivel mostanában többször is megdicsért: „Látszik, hogy rendszeresen kondizol,
és ez az új kan disznós rövid haj is nagyon jól áll neked.” Úgy látszik, az
összemelegedést még tartogatta. Nem bántam, bár már kurvára fáztam, de
valahogy nem tudtam magam rávenni, hogy az ő ölelésébe meneküljek a fagyos
kamrában. Megkapaszkodtam egy tárolópolc rácsán. Éreztem, hogy
másodpercekre vagyok attól, hogy jó időre egyesüljön a bőröm a jeges vassal.
Utolsó erőmmel felhúztam magam. Görnyedten álltam. Fújtattam, miközben
taknyom-nyálam egybefolyt. Megpróbáltam letörölni, éreztem, hogy lassan kezd
ráfagyni az arcomra. Vacogtam. Enzóra pillantottam. Résnyire nyitott, bucira
dagadt számon kicsurgattam a földre az édes véremmel keveredett nyálamat,
majd hatalmasat köptem. Ezt követte a következő fogam is. Éreztem, hogy
közeleg a delíriumi állapot.
– A francba! Ez már a harmadik fogam!
Kínlódva szuszogtam, és próbáltam ráállni egy szétlapított kartondobozra.
Reméltem, hogy szigetel valamicskét.
– Ne aggódj, maradt még huszonkilenc. És egyébként is két választásod van,
Cecil. Gondolom, nem kell ismertetnem – közölte a kopasz.
– Azért megköszönném, ha tájékoztatnál – vetettem rá egy fájdalmas mosolyt.
– Az első megoldás, hogy elleszünk egy darabig, úgy, ahogy ez szokás. Én
kérdezek, a főhős meg először nyivákol, mint egy fürdős, aztán meg válaszol. A
második ugyanaz, mint az első, csak emelem a tétet, és hagyom, hogy néhány
perc alatt megfagyj, utána bedarállak kutyatápnak – szólt a tollmellényéből
Lőrinc, aki Enzo. Az igazi nevét onnét tudom, hogy egyszer láttam a tárcájában
a személyijét. Ne kérdezd, mit kerestem a brifkójában. Szóval így hívták ezt a
bőrdzsekis díszköcsögöt, aki már alulról súrolta a negyvenet, de bőven jó
kondiban volt még ahhoz, hogy ne csak üres ígéretekkel töltse meg a fagyos
levegőt, hanem velem a Suny névre keresztelt si-cujának az edényét is, ha éppen
karcosabbra sikerül az esténk. Az alaknak annyi emberi jó tulajdonsága volt,
hogy befogadta azt a hörcsögöt. Képes volt egész este simogatni és fésülni.
Nekem ez rémisztő volt, de állítólag őt megnyugtatta. A főnökünk Enzo
nevezetű balkeze unott pofával, már-már rutinból öklözte tovább az arcomat. Az
egy ütés, egy kérdés kombinációját alkalmazta. A technika nem volt eléggé
kifinomult, sőt a kérdései mondattani szerkezete sem. Ezeket a problémákat már
számtalanszor jeleztem a srácoknak. Mivel előbb ütöttek, mint kérdeztek. Ezt
egy edzetlen agy rosszul viselte, és minden egyes simogatást követően úgy
összeborzolódott, hogy nem volt képes feldolgozni és megválaszolni sokszor
még a legegyszerűbb kérdéseket sem. Köztudott, Enzo srácnak kevés barátja
volt. Nem sokan tudták elviselni maguk mellett a százhúsz kilónyi izmot és a
végtermék kialakulását elősegítő, literszámra magába tolt növekedési hormont.
Nehéz volt vele beszélgetni, mivel Enzo az a fajta ember, akinek mindig igaza
van, még akkor is, ha kérdez. Túltengő bizonyítási vágyát már sokak egészsége
és bordája megsínylette. Főnöke, aki, mint már említettem, az én főnököm is
volt, egyszer mondta is neki: „Enzo, gondolkozzál el azon, kinek lehet szüksége
egy olyan emberre, aki puszta kézzel képes lebontani egy kibaszott éttermet.” Ez
a mondat azután hangzott el, mikor Enzot beküldték az újpesti Hét Sárkány kínai
étterembe az esedékes védelmi pénzért. Guo, a tulaj nem volt tisztában a kérő
ember félelmével. Enzónak két szorosan összenőtt tulajdonsága volt, ami erősen
rányomta a bélyegét a történtekre. Nem szerette, ha visszakérdeztek – ez
ellenszenvet és erőszakot váltott ki belőle. Guo visszakérdezett. Enzo ösztönösen
félt a kérdésektől, hiszen nem azért volt, hogy gondolkozzon, netán válaszoljon.
Ha kérdés érkezett, berezelt, és támadt, tombolt. Úgy pusztított, mint egy
kibaszott tornádó. Ezzel a mutatvánnyal leplezte a növekedési hormon hatását,
ami az izomzat duzzasztásával egyenes arányban csökkentette az intelligenciáját.
Enzo annyira hitt a szerei jótékony hatásában, hogy szűkösebb időkben, néha
még Sunyt is megjutalmazta pár egységnyi egészséggel. Ennek köszönhetően
nemcsak Enzo, hanem a si-cu feje is úgy nézett ki, mint egy B30-as falazótégla.
Guónak eltört a medencéje, az állkapcsa és a becsülete. Ezzel együtt az egész
élete. Enzo nemcsak a helyiséget és annak tulaját verte ripityára, hanem az ott
ülő vendégek némelyikét is. Mondhatni, túlzásba esett a helyzet kezelését
illetően. Ahelyett, hogy begyűjtötte volna a havi rendelkezésre állási díjat,
tetemesebb károkat halmozott fel, mint némelyik politikusunk. Valljuk be
őszintén, ez legalább annyira rémisztő volt, mint egy kétméteres jajveszékelő
kínai. Tehát ez történt a Hét Sárkányban. Mikor a főnök megtudta, hogy Enzo
túlkapásának köszönhetően nemhogy a pénze nem lett meg, de még egy
fejőstehenet is elbukott, bontott egy üveg Chivast. Egyet a nyugalomra, egyet a
gondokra, és egy utolsót a bélbolyhokra ivott. Miután megfulladtak az
ízlelőbimbói, whiskygőzös leheletével annyit mondott: „Lehet, hogy olyan
kockás a hasad, mint egy hetedikesé, de szellemileg is valahol ott vagy még.”
 2

Ramón család
A memóriatornának vége lett, mikor Enzo megmarkolta a torkomat. Felemelt
a földről. Nem úgy tűnt, mintha zavarta volna, hogy összevérezem. Rendkívül
közel hajolt az arcomhoz, mereven nézett. Hogy ne dőljek el, még mindig
szorítottam a hideg polcot, meg amúgy is kezdtem vele eggyé válni. Enzo
időközben felkapott egy fagyott bélszíndarabot, ami első ránézésre legalább
olyan szép volt, mint az őzgerincem. A kezemre csapott vele, de akkorát, mintha
előléptetésre hajtva komolyan venné a napot. Fojtogatott, én fulladozva
hörögtem, mire csipogni kezdett az órája. Elengedett, és a vesepecsenyét sem
szorította tovább. A földre estem, a hús mellettem landolt. Egy darabig a
Casióját nyomkodta.
– Nem félsz, hogy a hidegben gyorsabban merül az elem? – szuszogtam.
– Nem félsz, hogy feltolom a seggedbe az öklöm? – erősködött.
– Ha csak ennyivel elrendezhetnénk az egészet… – válaszoltam, és a
testemben keletkezett vélt töréseket kezdtem számolni. Enzo kétségbeesetten
turkált mellénye zsebében.
– A kurva életbe! – szitkozódott, és egyre feszültebben tapogatta a zsebeit.
Már a nadrágjában matatott.
– Mit keresel, agysebész? – szuszogtam a földön fekve.
– A főnök mondta, hogy egészkor hívjam, de nem találom a mobilomat –
magyarázta. – Biztos a kocsiban hagytam. – Elhallgatott. – Te, Cecil, odaadnád a
telefonodat? – kérdezte hangnemet váltva.
– A bal nadrágzsebemben van – válaszoltam.
Enzo nem habozott, kivonult a hűtőházból, és az ajtó előtt heverő
nadrágomból kivette a telefont. Kereste a főnök számát. Úgy gondoltam, nem
lesz nehéz dolga, mivel a telefonomban csupán néhány név volt elmentve.
– Hogy van benne? – kérdezte.
– Szerinted? – kiáltottam bentről, miközben felvettem a földről a
bélszíncsíkot. A három fogam helyét végig-nyaltam a nyelvem hegyével. Az ajtó
felé indultam. Minden lépésnél éreztem, hogy a lábamon lévő kedvenc fekete
öltönyzoknim merevre fagyott.
 – Olyan nincs benne! – háborgott Enzo, de többre nem jutott ideje. Mikor
ingerülten megfordult, szembenézett az ítéletosztó vesepecsenyével. Hármat
ütöttem. Az elsőt jobbról, egyenesen a pofájába kapta. Itt még döbbenten
hatalmasakat pislogott, és szája sarka elkezdett vörösleni. A másikat
visszakézből kínáltam neki, a másik oldalára. Itt már nemcsak Enzo feje és
elszántsága kezdett puhulni, hanem az ütőm és a zoknim is. Az utolsó ütésnél a
hasát gyúrtam át, mire az óriás vinnyogott, és eldőlt. Rádobtam a steaknek valót.
Görcsbe rándult ujjait kifeszegettem, és elvettem a telefonomat. Tárcsáztam a
főnököt.
– Áfi? Én vagyok az, Cecil. Beszélnünk kell! – szóltam didergő ajakkal a
telefonba, szemem a földön heverőn tartva.
Áfi csak ennyit kérdezett a vonal túlvégéről: – Enzo?
– Szerintem jól jönne neki egy oxigénsátor és némi mustár.
– Egy óra múlva a Lagoonban! – azzal Áfi Ramón bontotta a vonalat.
Tehát egy órám volt, hogy felmelegedjek, és kitaláljam az okot, ami Áfit
kellően meggyőzi arról, hogy továbbra is hasznosabb leszek neki élve, mint
fagyott állapotban. Tudtam, hogy hibáztam, amikor rossz csapattal indultam
melóra, és azt is tudtam, hogy következménye lesz, akárcsak mindig minden
előzménynek. Megmondom őszintén, nehezen vette be a gyomrom, hogy Áfi a
közel tízévnyi meló után csak úgy, egyetlen hibáért ilyen gyorsan kihúz a
listájáról. Pedig sok dolgot megtettem neki. Intéztem a dolgait. Hoztam-vittem,
tárgyaltam helyette, néha még be is vásároltam a frigójába. Mindig mellette
voltam, még akkor is, amikor a sokat futott Lulu, a Lagoon üzletvezetője
megszülte azt a kis vörhenyes férget, Áfi kölykét, Alexet. Azt a kis piszkot, akit
számtalanszor pelenkáztam, később óvodába vittem az apja iránti feltétel nélküli
lojalitásom jeleként. Sőt még a kiscsoportos ballagásán is ott voltam, mert hát,
igen, az nagy dolog, hogy valaki önállóan elvégzi a kiscsoportot. Tehát
végigültem, mi több még tapsoltam is, pedig kurvára nem értettem a
mondókáját. Áfi elől nem próbáltam menekülni, tudtam, hogy felesleges, és
többre jutok, ha tisztázom a helyzetet, vagyis megpróbálom, mivel a főnöknek
mindenhol voltak emberei. Áfit nem hiába becézték sokan Budapest királyának,
azaz Áfi királynak. Áfi Ramón apám helyett apám volt. Sokat tanultam tőle.
Életem legmeghatározóbb élményeit mellette szereztem. Olyasmiket, mint
professzionális lehúzások, kóbor szurkálódások – combba és karba, szigorúan
csak késheggyel –, verekedések, behajtások, és néha egy-két fegyver is előkerült.
Mi több, amolyan üdvözlésként egyszer még egy kézigránátot is ránk dobtak az
egyik külvárosi üzletünknél. Akkor komoly sérüléseket szenvedtem, mert éppen
a raktárban ápolta a lövegemet Petra, az éjjeli eladónk. Csak a szerencsének
köszönhetem, hogy nem skalpolt meg a detonáció miatti nagy ijedségben, de
még így is volt ideje valamivel mélyebben a combomba ereszteni a tíz körmét,
mint a Raffael „testvírek” tették a pengéjükkel néhány héttel korábban. Szóval
még idejében kicsúsztam Petra szájából, de így is egy héten át tartózkodnom
kellett a szűk szövet– és farmernadrágjaimtól. Csakis joggingban tudtam
mászkálni, hogy ne súrolja az anyag a combomat. A dolog szépséghibája az volt,
hogy Áfi ragaszkodott a bőrcipőhöz. Mindig azt mondta: a cipőd jellemez téged.
A sportcipő lazaságot és megbízhatatlanságot sugall, és ha valaki, akkor ő
kurvára utálja a megbízhatatlanságot. Így igazán érdekesen festettem susogósban
és a fénylő cipőben, de legalább értettem a Teve utcai Oláh Ricsi
szabadságérzését. Szóval Áfit sokan nem szerették, de még többen féltek tőle, és
ez a távolságtartás afféle auraként fedte körbe őt. A család szépen növögetett,
akárcsak Enzo háta a szteroidoktól. Butikok, bárok, kicsi kaszinók, éttermek,
zálogházak tartoztak hozzánk, és néhány rendőrőrs is. Sőt még két lakóparkot is
felhúztunk. Azán jött a válság, vagy mi. A butikok bezártak, a bárok,
nyerőhelyek és zálogházak száma szinte folyamatosan csökkent. A szarul
kivitelezett méregdrága kecóink a kutyának sem kellettek. Áfi berendezkedett a
nehezebb időkre, és úgy gondolta, néha együtt könnyebb, és másoknak
segítettünk intézni ügyes-bajos dolgikat, persze korántsem önzetlenül. Áfi
szerint a jövő a szolgáltatásokban van. Itt, a családban megtanultam néhány
fontos dolgot. Az első: az elegancia. Ez mindenek előtt való volt. A második: a
köröm és a cipő mindig legyen tiszta. A harmadik: a kávét cukor és tej nélkül
igyam, mert egy férfi így csinálja. És a legutolsó, ami inkább saját
megfigyelésem volt: ha a sokévnyi gyúrásnak nem veszed a hasznát Áfinál,
akkor se keseregj. Találunk neked helyet, például összehúzod a betonkoszorúkat.
A főnök másik elhíresült mondása ez volt: „Mindenkit arra használj, amire jó.
Így te örök kötelék leszel életem fő művében, a Napsugár Lakóparkban.”
Emlékszem a napra, mikor először hallottam ezt a szájából. Csontig hatoló
januári fagyos reggel volt. Még mindig a fülembe cseng a román sofőr mondata,
mielőtt közel három köbméter beton és egy tízemeletes társasház a nyakába ült
volna. „Nu Afi! Vă rugăm să nu!” Bár tudnám, mit jelent! Áfi megtanított úgy
hazudni, hogy sokszor már magam is elhittem, amit mondtam. A góré szerint ez
kivételes és kamatoztatandó tulajdonságom, és olykor még az ügyvédeinek is
mondogatta, hogy „ettől a fiútól kéne tanulnotok”. Igazán nagylelkűnek érezte
magát, miután kamatoztatta a tulajdonságomat. Afféle befektetésnek tekintette.
A közös munkától ő némi lóvéval én meg vállveregetéssel lettem gazdagabb,
valamint a dicsőséggel, hogy neki dolgozhatom. Szóval Áfi volt a családom,
meg az a kretén Enzo meg a többiek, mint például a Taknyos, Pé és a Flúgos
Tomi. A vér szerinti apám igazi léthűtőnek tartott, és még a levegőért is kár, amit
belélegzem. Sosem volt jó, bármit csináltam, és ezért nem is okolom. Ő ilyen, és
kész. Közel tizenöt éve nem beszéltem már az apámmal. Akkor csaptam fel Áfi
mellé kutyának. Úgy tettem, mint bárki más. Oda mentem, ahol szükség volt
rám.
 3

A gazda, a jobb és a bal farpofa

Valamivel kilenc után értem a fészekhez. Az Enzóval történt ütközetem után
szarabbul éreztem magam, mint egy magányosan álldogáló „G” kategóriás celeb
egy gálavacsorán, amikor megkérdezik tőle: maga itt a pincér, vagy mit keres itt?
A Lagoon ajtajában állva rögtön kiszúrtam Áfit, aki a szokásos, a bal sarokban
lévő asztalánál ücsörgött. Nehéz volt nem észrevenni. Nagy kerek, csupasz
faasztal, mögötte egy nagy kerek, csupasz arcú fickó. Az asztal közepén egy
csonkig égett gyertya, némi morzsa és üres poharak. Mint általában, most is Pé
és Flúgos Tomi társaságában volt a főnök. Az a két tulok rendszerint az agyhoz,
annak jobb és bal féltekéjéhez hasonlította magát, bár inkább Áfi jobb és a bal
farpofájához voltak mérhetők. Úgy hozzánőttek a főnökhöz, mint Enzo kezéhez
a franciakulcs. Mindig ott hemzsegtek Áfi közelben, és akárhogy próbáltad
velük megértetni, hogy csupán golyófogóként funkcionálnak, ők rendületlenül
hittek benne, hogy a főnök bizalmasai. Az biza. Azok voltak. Áfi királyfi
kurvára bízott abban, hogy legalább akkor nem hibáznak majd, amikor bele kell
állni egy pofonba. Áfi kiszúrt engem. Nem volt nehéz, hiszen az ajtó fölött
himbálódzó szélcsengő, igaz, hogy halkan, de még mindig zörgött. Vasárnap
volt, és vasárnap korán zárt a Lagoon, így csak ők és a személyzet volt a
levegőtlen, zsírszagú vendégtérben. Nem szólt, csak intett nekem. A tétova
álldogálást követően, mondhatni, nehézkesen indultam az asztalhoz. Pé a főnök
mellett terpeszkedett, míg Flúgos Tomi a sarokban álló dartsgéppel babrált.
Mikor meglátott, a főnökhöz sietett. Ő is mellé ült. Éles fájdalom hasított a
sarkamba, ahogy a kopott kövezeten lépdeltem. Zokni nélküli nedves lábfejemet
igencsak feltörte a főnöktől születésnapomra kapott kézzel varrott olasz
bőrcipőm. Ha nem mondtam volna, a zoknit levettem, és a hűtőháznál hagytam.
Áfi figyelte a nadrágom szára alól kivillanó meztelen bokámat. Szó nélkül
leültem az asztalhoz, még mindig vacogtam. Áfi kedvenc száma ment a
rádióban. Tudtam, ilyenkor kuss van. A székén himbálva magát halkan dúdolta
Michael Buble rádióból áradó hangjával együtt a „What a wonderful world”
című dalt, amihez mindannyian jó pofát vágtunk. Pé még egy tapsot is
megeresztett a végén. Visszhangzott tőle az étterem.
 – Köszönöm, Pé. Már nem viszket a seggem – szólt az öreg Áfi, és csöndre
intette jobbján a salátafülű Pét. Üdvözlésként rám mosolygott. – Szarul nézel ki,
fiam. Hogy vagy mindig, Cecil?
– Nos, Áfi, voltam jobban is, de nem panaszkodni jöttem. Habár most, hogy
kérdezed, egy kicsit megfáztam. Az a Darwin-díjas retardált Enzo le akart
fagyasztani. És ha jól érzem, valamivel szellősebb lett a szám is – mondtam, és a
morzsák közé dobtam az utoljára kivert fogamat. Áfi felvonta a bal szemöldökét.
A jobbat nem tudta, mert ott vastagon hegesedett seb éktelenkedett, amit egy
söröskorsó okozott közel egy éve. Persze a hibás én voltam, amiért nem
hárítottam a támadást. Pé és Flúgos Tomi éppen akkor nem voltak ott, amikor
kellett volna. De természetesen rögtön előkerültek, amikor engem leckéztetni
kellett. És így egy füst alatt letudtak mindent az elmúlt években felhalmozódott
sérelmeikért. Áfi utasítására, nevelő célzattal, az asztalra dobtak, majd a főnök
egy sörösüveget csapott szét a fejemen, ott, ahol őt is találat érte. Majd úgy
érezték, hogy a szilánkos padló az ölelésemre vágyik, és az asztallal együtt a
földre borítottak. Azóta az elcsúszott szemöldökömnek köszönhetően mindenki
azt hiszi, hogy csodálkozom, mikor éppen csak figyelek. Áfi szerint sejtelmesen
vagány ez a mindig kételkedő nézésem.
– Hidd el, Cecil, a fogakat nem én mondtam Enzónak. Tudod jól, milyen
szenvedélyes – védekezett hátradőlve a székén, méretes hasán pihentetve a
kezét. Tömzsi ujjaival dobolni kezdett.
– Tudom, Áfi, tudom – bólintottam, és a szám szélén és az orrom alatt
megalvadt vért kezdtem törölgetni a főnök kérésére időközben érkezett
benedvesített felszolgálókendővel. Áfi előrehajolt, ujjai közé csippentette a
fogamat, és közelebbről is szemügyre vette.
– A helyedben nem panaszkodnék. Ahogy elnézem, ennek a fognak már úgyis
mindegy volt – morogta, és tovább vizsgálgatta. – Tudod te, milyen drága
manapság egy fog kezelése? Virágzik a fogászati turizmus. Most mindenki ezen
szakít. Nekünk is el kéne gondolkodnunk rajta, írjátok fel, srácok! – mondta Áfi.
– Gondolj bele, Ce-cil, ha nem megy a bolt, csinálunk néhány kuncsaftot.
– Pofonban erősek vagyunk, az tény – válaszoltam, és megdörzsöltem az
arcomat.
Csöndben figyeltem Áfi lefittyedő pofáját, ahogy ecsetelte
megvilágosodásként támadt hirtelen ötletét. Próbáltam megtalálni azt a kellően
erős indokot, ami visszatartott attól, hogy még véletlen se lékeljem meg a
fényesre sikált koponyáját az asztal közepén álló, nagyanyjától örökölt
gyertyatartóval. Áfiról tudni kell, hogy étterme minden szegletét családi
ereklyékkel rendezte be nagy-nagy szenvedéllyel. Sokan nem tudták, hogy a
bejárat felett átívelő polcon nemcsak giccses csecsebecsék porosodnak, hanem
Zsóka néni is, Áfi nagyanyja. Egy ezüst ékszerdobozból figyelte az étterem
mindennapjait. Áfi kijelentette, hogy sokat jelent neki az a dobozka, és nem
hiába tette oda. Zsóka néni onnét belátja az egész kibaszott kócerájt, afféle égi
szemként funkcionál, hiszen áldott jó asszony volt, biztosan a mennyországba
jutott. Akárhogy kerestem is a percet, nem találtam, hiába akartam volna lépni.
Ahogyan lenni szokott, inkább az indok talált rám. Ez kényelmesebb volt
mindenkinek. Flúgos Tomi vigyorgott. Fémes csattanás hallatszott. Tudtam, a
bárki lelki nyugalma megzavarására alkalmas, ismerős csattanás hallatán, hogy
az asztallap alatt a golyóim egy pisztoly csövével néznek farkasszemet.
– Egyébként is az amalgámtömés rém egészségtelen! – folytatta Áfi a
higgadtságra ösztönző néhány másodperces csöndet követően, visszakanyarodva
a fogamat érintő kényes témára. Úgy dobta elém az asztalra a csontomat, mintha
koldusként némi aprót tarháltam volna tőle.
– Nem is a fog miatt akartam beszélni veled – kezdtem. A főnök érdeklődőn
nézett rám. – Mindenekelőtt szeretnék elnézést kérni a félresikerült melóért.
– Eléggé kellemetlenül érintett, Cecil. Nagyot csalódtam, és rendkívül
kényelmetlen helyzetbe hoztál te és az általad összeszedett csapat. – Letörten
bólogatott. A poharáért nyúlt. Meglötyögtette benne a fehérborát. Egy darabig
forgatta. Nézte, ahogy a nedű lassan lecsurog a pohár oldalán. Itt egy számomra
lényegtelen előadást tartott a bor glicerintartalmáról és az úgynevezett
templomablak-jelenségről, ahogy a memoárokban leírt gótikus ablakokra
emlékeztető formában csurog vissza a kehely aljába a bor. Nem szakértősködött
tovább, annál szomjasabb volt, meg látta is, hogy leszarom. A farpofák meg
úgysem értették. A bort beküldte az arcába.
– Hidd el, ha én mondom. Fájdalmas döntés volt, amikor megkértem Enzót,
hogy beszélgessen el veled. Tudod, hogy az apád lehetnék, és fiamként szeretlek
az első perctől kezdve. Ennek ellenére nagy fájdalmat okoztál nekem, sőt
nevetség tárgyává tettél. Példát kell statuálnom, máskülönben oda a tekintélyem.
Aztán mi lesz? Jönnek a kibaszott fakabátok, meg a kínaiak, vagy ami még
rosszabb, az arabok, és széthordják mindazt, ami a hosszú évek alatt felépített
dolgainkból még megmaradt!? – dühöngött, és úgy az asztalra csapta az üres
poharát, hogy eltört a szára.
– Sajnálom, Áfi – mondtam, a tekintetét kerülve. Higgadtan lesöpörtem a
szilánkokat az asztalról, majd az ingemről próbáltam a már beszáradt véres
pecséteket ledörzsölni a benyálazott ujjhegyemmel –, hidd el, én sem így
képzeltem – folytattam, és megcsapta orromat Áfi időközben megérkezett
vacsorájának az illata. Egészben sült citromos-kakukkfüves pisztráng tejszínes
zöldborsópürével.
Áfi az ölében heverő textilszalvétával itatta le homlokáról a gyöngyöző
izzadságot.
– Most mondanám, hogy ha már itt vagy, Cecil, meséld el, hol volt a hiba. A
csapatban? A kivitelezésben? No nem mintha ez bármit is szépítene a dolgokon.
Megmondtam, hogy mit kell elhozni, és ennek ellenére rohadtul nem sikerült! –
üvöltött, és nyálpermete beterített.
– Én azt hittem… – kezdtem.
– Hinni a templomban kell, bassza meg! – Áfi hadarva, fejhangon sikított.
Akkorát csapott az asztalra, hogy a korábbi vendége után ott maradt borospohár
eldőlt, és még a pisztráng is fickándozott a tányéron egy utolsót. – És ez nem
egy rohadt templom!
– Ez tény – bólintottam beismerően. – A legkevésbé sem emlékeztet rá. –
Körbenéztem, mintha először lennék itt. Áfi Flúgos Tomira nézett. Nemet intett
a fejével, mire az arc elmosolyodott, és megvillantotta szellemileg szerény élete
legfeltűnőbb és mégis legfontosabb mérföldkövét: az arany szemfogát.
 4

Egy flúgos a családban

Sosem felejtem el az első találkozásunkat. Flúgos Tomit négy éve, egy
nyolcadik kerületi késdobálóból fogadtam örökbe. Áfi kérése volt, hogy
erősítsük meg a csapatot igazi belvárosi kannibálokkal, miután néhány rosszul
alakult, kínaiakkal történt, „jobb nektek, ha fizettek” tárgyalás során, némi
becsület– és lelki sértést begyűjtve tudtuk csak elhagyni az erzsébeti étteremet.
Pár nappal később, éppen az orvosom által javasolt pálinkaterápiát alkalmaztam
a sérüléseim kezelésére. A nyugodt estét néhány dekával alapoztam egy régi
cimborám, Lucsi csehójában. A pulton támaszkodtam, mikor is láttam ezt a,
mondhatni, keveset locsolt szobanövényt belépni a Nyolcas nevezetű kocsma
füstös-zajos belsőjébe. Első útja a sarokban álló darts játékgéphez vezetett. A
bárpult tükréből néztem az én száznyolcvanöt centimhez képest gyereknövésű,
borotvált fejű, zavart tekintetű, széltében terjeszkedő, ámde csillogó szemű,
joggingos fickót, akinek a felsője állig be volt cipzározva. Hosszasan matatott a
zsebében, majd maréknyi százassal kezdte etetni a gépet.
– Te, Lucsi! – intettem a pultban a barátomnak. – Ki ez az alak? – kérdeztem,
miközben néztem, hogy már a negyedik kört dobja a gépbe, tudomást sem véve
a kocsma zsibongó életéről.
– Nem tudom, valami retardált. Három napja itt lóg, iszik egy rumot… – az
órájára nézett – hányadik köre ez? – tudakolta.
– Talán a negyedik – válaszoltam.
– Akkor körülbelül harminc perc múlva vételez egy rumot, és váltat magának
kétezerért százast, aztán azt is eldartsozza – folytatta a barátom, miközben a
söröspoharakat törölgette, majd legyintett, és visszatért a pult másik végébe,
hogy töltsön még pár felest vendégeinek. Én önkiszolgálóra vettem a figurát,
benyúltam a pultba. A megrepedt bordáim kedvéért, töltöttem még egy kis
szérumot magamnak. Figyeltem. Eltelt a harminc perc, és minden úgy történt,
ahogy Lucsi mondta. A fickó jött, kért egy rumot, és hirtelen újabb kétezernyi
százas húzta le a nejlonzsebeit. A vételezést követően kisebb kellemetlen
meglepetés érte Flúgos Tomit. Jól láthatóan zavarta, hogy valaki elfoglalta a
gépét, és ez jobban felzaklatta, mintha azt mondta volna neki Lucsi, hogy nincs
több rum. A következmények csupán másodperceknek tűntek. Flúgos javára
írható, hogy először afféle „bocsáss meg” módon megveregette a helyfoglaló
fickó vállát, aki megfordult. Nem érzett túl nagy fenyegetést Flúgos Tomi
suhancos küllemében. Ez hiba volt. Tomi kitaposott cipőjében odacsoszogott a
pulthoz. Két kézzel megtámaszkodott a mellettem lévő bárszéken. Kért még egy
rumot, amit nyomban felhajtott. A tükörből néztem rá, és kibicként tagoltan csak
annyit mondtam: Én ezt, nem hagynám.
Miután a jó tanácsom feldolgozásra került Flúgos Tomi agyában, megragadta
a bárszéket, és teljes erejéből a dartsozó fószer felé hajította. Miután a hátba
vágott arc megölelte a padlót, Flúgos nekiugrott, és addig ütötte és szurkálta a
földre hullott kis nyilakkal, míg az emberünk már nem mozgott. Csöndben
néztem őket. Hirtelen nagy űr keletkezett körülöttük. Nem volt már zsúfoltság. A
Tomi által eleresztett utolsó pancsnál az alak fogai úgy hullottak, mint fazékról a
zománc. Egy fog más volt, mint a többi. Akkora lelkesedéssel ugrott ki gazdája
szájából, mintha unta volna már a szájszagát. Szinte a cipőm orránál landolt. Egy
arany szemfog volt. Fogtam egy bárszalvétát, és azzal felcsippentettem, majd
megtisztogattam a vértől. Flúgos Tomi elfáradt, az alak meg kiterült. Odaléptem
új barátomhoz. Kezébe adtam a fogat azzal a megjegyzéssel, hogy szerintem ez
őt illeti afféle skalpként, és szeretném, ha nekünk dolgozna, és extra gázsiként
beígértem neki egy privát dartsgépet is. Attól a perctől nekünk dolgozott ez a
hamisíthatatlan városi kannibál, aki örök emléknek berakatta magának a
zsákmányolt aranyfogat.
– Tudod, Cecil, mivel kivételes emberem vagy, pontosabban voltál – javította
ki magát Áfi –, kapsz tőlem még egy lehetőséget. Jóváteheted a hibádat, és egy
napon talán újra az első emberem lehetsz. – Nagylelkűségét zsíros karja
széttárásával jelezte, és hűvös, nyugodt hangon intett óvatosságra. – Előre
szólok, hogy most kezdődik a lakópark beruházásának a második szakasza. Még
egy hiba, és te meg az egész defektes pereputtyod közösen feleltek az idők
végezetéig az alap, mondjuk úgy: szilárdságáért – magyarázott, és villáját a
halba döfte.
– Köszönöm, Áfi – bólintottam, miközben levettem a cipőmet. Éreztem, hogy
már nagyon kell, sőt hogy már rég le kellett volna vennem. A bőrcipőbe izzadt,
duzzadt lábam szaga legalább olyan elkeserítő volt, mint felhólyagosodott
sarkam kínzó sajgása. Hátradőltem a széken, és ölembe vettem megfáradt jobb
lábamat, és masszírozni kezdtem a lábfejemet.
– Az első melód nem lesz nehéz. Szerintem… bár okoztál már meglepetést
nekem! – kezdte Áfi, és táskás szemével végigmért. Az irányított masszázs
desztinációját áthelyeztem a bal lábamra. Csupán azért, nehogy féltékeny legyen
a jobbra. Hiszen addig jó, míg párban járnak. Áfi úgy nézett, mintha valóban az
első nagy dobást várná tőlem. Csöndben maradt. Csak a halk zene szólt a
Lagoonban. Rám meredt. Az evőeszközt hangosan tányérjába csapta. – Te meg
mi a jó büdös francot csinálsz, Cecil?
– Bocsánat, de a cipő feltörte a lábamat, és ami azt illeti, meg is nyúzta
rendesen – magyaráztam, és kértem a közelben sertepertélő, indokolatlanul
lelkesen dolgozó felszolgálótótól egy üveg vodkát, egy stampós poharat meg
némi papírtörlőt. Pillanatok múlva egy kék címkés Gorbacsov vodka állt az
asztalon, mellette fél tekercs kéztörlő meg egy dekás pohár.
– Nem zavar, Áfi? – kérdeztem, és töltöttem magamnak egy felest.
– Ha azt akarod, hogy hányjak, akkor, kérlek, ne zavartasd magad. Bár először
azt hittem, hogy a halnak van ilyen szaga – szólt a konyha felé Áfi, és szabad
utat adott nekem. Ő már tudta, mit akarok. Lehúztam az oroszul csak
vizecskének nevezett májtrénert. Ezt csupán lazításként alkalmaztam az este
után. Öblögettem vele. Jót tett az ínyemnek, meg a májamnak is. Majd a két
lábfejemre jutott, vagy egy tucatnyi hólyagot kiszúrtam az asztalon lévő
fogvájók egyikével. Vodkával átitattam egy marék kéztörlőt, és azzal töröltem át
a lábfejemet, ezzel űzendő el a lábszagot és fertőtlenítve a hólyagokat. Ezt a
módszert egy hajléktalanszállón dolgozó szociális munkástól tanultam, mikor is
az éjjeli menedéken kerestünk némi geldért cserében hitelezni vágyó, jövőbeli
cégmágnásokat. Egy kis zsebpénz, tisztálkodás, kiadós vacsora és egy cég a
nyakba – ez volt a forgatókönyv. Jöttek is a felelőtlen, gazdátlan milliók.
„Mit gondolsz? Miért kobozzuk el az alkoholt? Ez mindenre jó!”, mondta a
szocimunkás mindig, mikor látta csodálkozó tekintetemet, ahogy vizslattam a
kukába dobatott italokat, miközben átvette rugalmassága jutalmát, némi kokót.
Szóval, nem túl rég, ez még így ment, és mi ezt tudtuk. Szlogenünk ez volt: „…
mi tudjuk a hogyant… ” Áfi közben folytatta az általa csak „míjting”-nek hívott
„csináld, amit mondtam” megbeszélést. Ő az a fajta főnök, aki kora ellenére
haladt a modernizáció ütemével. Így előszeretettel használta a modern üzleti
kifejezéseket, az internetet, az e-mailt és az ügyvédeket. Megtudtam, hogy a
feladatom nem más, mint Áfi két autóját visszahozni a nyolcadik kerületi Kőris
utcából. Az alanyok már három hónapja nem fizettek egy kurva petákot sem, és
nem tűnt úgy, hogy a közel-jövőben terveznének bármit is tenni főnököm
pénzügyi stabilitásának megőrzése érdekében. Áfi hangsúlyozta, hogy hiába
minden régi szép emlék, az iskolát újra ki kell járnom, méghozzá hibátlanul.
Miután tudomásul vettem a játékszabályokat, útravalónak megkaptam a maradék
üveg vodkát, és a Pé lábáról levetetett zoknit, meg az ingét, amit csak a sokat
látott nadrágjába tűrve hordott. Csupán az általa csak Die Hard-trikónak nevezett
atlétája és a zakója maradt nála, na meg a bőrcipője. Ezt a cserét csak azért
csináltuk, hogy kinézzek valahogy, ha már munkába állok. Ott helyben
átöltöztem.
– Még valami, Cecil! – szólt Áfi, de félbehagyta mondanivalóját.
– Igen, Áfi? – emeltem fel az államat, miközben felhajtottam a kapott ing
ujját. Áfi Péhez fordult. A farpofa némi sugdolózást követően bontotta az
asztalukat, miután Áfi hangsúlyosan csak annyit büfögött, hogy „hozzad ide a
dobozt”. Ezt követően Pé valamivel mogorvábban viselkedett, mint amikor át
kellett adnia a zokniját meg az ingét. Erőtől és magabiztosságtól duzzadó
léptekkel indult az étterem bejáratához. Egy darabig pipiskedett, ahogy az ajtó
felett átívelő polc felé nyújtózkodott. Próbált elérni valamit. Eléggé érdekes
látvány volt a bőrcipője és a szövetnadrágja közül kivillanó hófehér bokája. Így
nézhettem ki én is az imént?
– Az isten szerelmére, ne legyél már ennyire hibrid gondolkodású, fiam!
Mivel a polc magasabban van, mint az intelligenciahányadosod, ájjá’ már rá arra
a kurva székre! – mordult Áfi, és szentségelve széttárta a karját. Pé egy darabig
helyben forgolódott, mint egy pudli, amely kekszezéshez keresi a helyét. A
szomszéd asztaltól elhúzott egy széket. Az ajtó elé tolta, majd egy villa alól
elvett egy szalvétát. Széthajtotta, és a párnára terítette. Szeme sarkából figyelte a
főnök reakcióját, aki büszke, dicsőségteljes bólintásokat engedett meg annak
kapcsán, hogy végre ennyit az embere fejébe vert. Áfi beleszúrt a halba, vágott
egy falatot, majd bekapta.
– Én mondom – késheggyel a székre mászó Pére mutatott –, ez a fiú többre
vihetné, ha használná az eszét.
Elmosolyodtam, és töltöttem egy kupica vodkát.
– Szóval, mi az a még valami? – kezdtem.
 – Ja, igen. Nem leszel, egyedül. Remélem, nem érted félre. Nem bizalomhiány
meg ilyenek, de a szabály, az szabály – magyarázta teli szájjal. – Az új fiúk
pórázát mindig olyasvalaki fogja, aki tudja, mi a dörgés. Azt hiszem, ezt pont
neked nem kell elmagyaráznom, Cecil!
– És mégis kire gondolsz, Áfi? – Felnevettem. – Tudod jól, hogy ezek mind
félnek tőlem, mint ősember a tűztől – mondtam büszkén hátradőlve. Ekkor
hatalmas csattanásra kaptuk fel a fejünket. Akárcsak érkezésemkor, most is
csilingelt az ajtó fölötti szélcsengő.
 5

Egy játékos
Ahogy nyílt az ajtó, Pé a látóterünkből úgy tűnt el székestül, mint a tavalyi hó.
A továbbiakban híre-hamva sem volt, csupán valami elhaló nyöszörgést hallatott,
amit az oldalába döfődő székláb kényszeríthetett ki belőle. Az étterem ajtajában
filigrán termetűnek mondható, csapott vállú, kölyökképű alak állt, valamivel
több pattanással az arcán, mint amit kedvem lett volna megszámolni. Hosszasan
bámulta a lába előtt a földön heverő Pét, aki szorosan ölelte a zuhanását
megelőző utolsó pillanatban a polcról lekapott ezüst ékszerdobozt. Zsóka néni
biztonságban volt, már csak Pé csigolyáiért kellett aggódnunk, de úgy voltunk
vele, hogy azzal ráérünk még, hiszen ha nagyon fáj, majd úgyis szól. Az ajtóban
álló alak egy fogvájót pörgetett a szájában. Ujjhegyével megcsípte combtájékon
nadrágja szárát. Feljebb húzta, hogy kényelmesebben léphessen át a földön
fekvő fölött. Elegánsan átszökkent a Pé nevű útakadályon, és az asztalunk
irányába tartott.
– Cecil! Engedd meg, hogy válaszoljak a kérdésedre. Az unokaöcsém,
Alexander – mondta Áfi, és üdvözölte a rokont.
– Áfi! Nem vagyok hajlandó a Taknyosnak bólogatni. Ezt nem. –
Meggondolatlanul az asztalra csaptam, mikor felugrottam a székemről.
– Ül, Cecil, ül! – utasított Áfi, mint egy kutyát. – Remélem, tudatában vagy,
hogy még mindig én diktálok!
Alexander, alias Taknyos, csupán huszonhárom múlt. Afféle jobb hereként
tevékenykedett nagybátya territóriumán. Az alacsony, csapott vállú Taknyos a
legkülöncebb volt mind közülünk. Az 1877-ben alapított, ma is elismert
Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tanulója volt, elvben még napjainkban
is. Érettségi után került be ide némi protekcióval. Emlékszem a napra, amikor
jobbomban egy tízes vascsővel, balomban némi adománnyal, mellettem pedig
egy repedt fejűvel beléptem a rektori irodába, annak apropójából, hogy Áfi
kérésére és Zsóka néni utolsó kívánságát tiszteletben tartva meggyőzzem a
vezetőséget, hogy a mi Alexanderünk a lehető legjobb lesz az iskolának.
Indítványoztam, hogy az elszomorító levélben kapott NEM választ módosítsák.
A levelet az asztalra dobva csak annyit mondtam: Na jó, akkor most ebből
csináljunk egy igent, és addig ebből a kurva szobából senki nem megy ki –
egyben –, amíg nem változik az álláspont. Az rektori íróasztalon álló menóra
egyik gyertyáját úgy gyújtottam meg, mintha csak egy kis romantikára vágyva
gyönyörködni akartam volna a lángjában. Ha jól értelmeztem a rabbi pillantását,
ezt tiszteletlenségnek vette. Percek múlva a számban lógó bagóhoz tartottam a
menórát. Hatalmasakat slukkoltam a dohányból, miközben ecseteltem, hogy mi
nagyon szeretnénk, ha a kis Alexanderünk jó útra térne, és családja büszkesége
lehetne. Hozzátettem azt is, hogy én, a csapatban egyedüli jó keresztényként,
kompromisszumra törekszem, és köztük én afféle problémaáthidaló hídként
funkcionálok jelenleg. Biztosítottam afelől, hogy a beszélgetésünk
végkimenetele lehet a rabbi néhány ujjának eltörése vagy az iskola zsíros
támogatása is. És igazából ezt az egészet pont annyira leszarom, mint Kanada
történelmét. A döntés rajta áll, és legyen gyors, mert van más dolgom is. Tehát
így lett Alexander rabbijelölt. Az öt plusz egy éves képzésből tavalyig, azaz
immáron négy kibaszott éve az első évet járta. Kiderült, hogy a Taknyos a tudást
a legjobb esetben is csak elégségesen, viszont az Or-Zse technikai eszközeit,
olyanokat, mint például tévé, projektor, laptop, kiválóan elsajátította. Mikor
kirobbant a botrány, rá kellett döbbennünk, hogy az álom Alexander rabbivá
válásáról legalább olyan bizarr gondolat, mint a környezetbarát vegytisztítás.
Tehát Taknyos így lett, majd nem lett rabbi. Becenevét meg a rossz szokásáról
kapta. Mindig szipogott. Sosem tudtuk eldönteni, hogy ez csupán rossz szokás
vagy allergia. Egyszer még orvoshoz is elvittem, és megnyugtattak, hogy semmi
baja, ez nála nagy valószínűséggel idegi alapon van, szóval rossz szokás. A doki
elmagyarázta, hogy ez a habitus azt mutatja, hogy valami legalább annyira nem
tetszik neki, mint amikor a tudatába véstem, hogy attól még, hogy hülye, nem
biztos, hogy vicces is. A doki folytatta a diagnózis felállítását. Megtudtuk, hogy
a belülről fakadó problémát vagy nem akarja, vagy nem tudja elmondani. És a
szipogás igazából csak afféle elterelés, itt az asztmásló-fújtatás a lényeg. Ez
minden esetben egy jel volt, amit leszartunk. Eleinte egy zsebkendő
átnyújtásával, olykor meg egy hatalmas tockos elengedésével próbáltam csitítani
a tünetet. Taknyos igazából félénk, visszahúzódó ember volt társaságban, és
csupán Áfi erejét mutogatta a külvilág felé.
– Foglalj helyet, kérlek! – szólt Áfi, unkaöccse felé biccentve. – Az elsők
között szeretnélek értesíteni, hogy Cecil újra a mi csapatunkban játszik.
 Taknyos olyan halovány üdvözlést eresztett meg, mint amilyen a szexuális
élete lehetett, a ragyáiból kiindulva. Gyors, se jó, se rossz, azaz szóra sem
érdemes. A továbbiakban nem is vett rólam tudomást. Nagyokat bólogatott a
főnöknek. Mind Áfit figyeltük, mikor Pére kalandozott a tekintetünk. Végre
feltápászkodott a földről, és kezében az ezüst ékszerdobozzal felénk indult.
Fájdalmas-vicsorgó léptekkel közeledett. A dobozkát Áfi elé tette, majd leült
hozzánk az asztalhoz, miközben apró szisszenések kíséretében a bal karját
óvatosan magához ölelte. Áfi az ingéről törölgetett valamit. Igyekezett tudomást
sem venni embere fájdalmas ábrázatáról. Nem bírta sokáig. Péhez fordult.
– Na, veled meg mi van? – kérdezte közönyösen.
– Áfi! Nagyon fáj a karom, azt hiszem, eltört – válaszolt fogát összeszorítva,
elhaló hangon Pé.
– Szerinted mi a franc vagyok én, orvos? – mutatott magára pöffeszkedve a
hordókülsejű Áfi. – Jaj, de tudsz te szenvedni! Na, mutasd, hadd nézzem –
folytatta szelídebben, majd lapátkezével megmarkolta embere fájlalt karját. Pé
felüvöltött. – Nos, a diagnózisom, hogy itt valami kurvára nincs rendben.
Javaslom, hogy puszilgassad, vagy kérj egy aszpirint Flúgostól. Bánom is én,
mit csinálsz, de ne fárasszál ilyen baromsággal, ne lopd nekem itt a napot! Eredj,
csinálj magaddal valamit!
– Szóval, mit is kell csinálni? – kérdeztem.
Áfi a dobozért nyúlt. Maga elé húzta, és felnyitotta. Belelesett, mintha csak
ellenőrizni akarná, nem szökött-e el Zsóka néni.
– Most jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el! – Unokaöccséhez
fordult, és vastag ajka között morzsolta a szavakat: – Itt az ideje, hogy
bizonyítsál, Alexander! Kapsz egy soha meg nem ismételhető lehetőséget.
– Megismételhetetlen, Áfi – javítottam ki. De abban a percben ráébredtem,
hogy legalább olyan rossz ötlet volt közbeszólni, mint amikor extraként
vásároltam a kocsimba elektromosan állítható fejtámlát. Örömömet a világ
legegyszerűbb embere rontotta el, midőn rávilágított, hogy ennyi pénzért ő
mindennap beállítja nekem a fejtámlámat, sőt még le is porolja. Na meg,
egyébként is, normális esetben az ember a fejtámlát csak egyszer állítja be
magának. Felesleges brillírozásomról az asztalon heverő néhány nagyobb
morzsa pofozgatásával igyekeztem elterelni a figyelmet. A főnök tudomást sem
vett rólam, és nem azért, mert nem hallotta a közbeszólásomat, hanem
valószínűleg sajnálta rám pazarolni az energiáját. Folytatta érdekfeszítő
monológját:
– Alexander! Cecil mostantól a te embered. Neked engedelmeskedik, ha
nyakat kell eltörni, ha egy kibaszott kávét kérsz az automatából, de még akkor is,
ha koszos az autód szélvédője, és le kell mosni. Te irányítod, te vagy a főnöke.
Taknyos hallgatott. Megszívta az orrát, majd fújt egy rövidet. Némán figyelte
nagybátyját. Akár egy ló, úgy tágította-szűkítette amúgy sem elhanyagolható
méretű orrlyukát, ami akkora volt, hogy vígan éldegéltek benne a gumimacik. Én
az Alexander orrtövében nyugalomban növekvő pattanást figyeltem. Áfi most
felém fordult.
– Cecil, ez nem vicc! Ne baszd el! Mostantól Alexander a főnök, hallgatsz rá,
követed feltétel nélkül – regulázott baljával az asztallapon könyökölve, az orrom
előtt lobogtatva jobbja manikűrözött mutatóujját.
– És ha nem? – faggattam Áfit, és öröm volt az ürömben, hogy a vodkának
köszönhetően a fogam helye már nem fájt. Sőt már az sem zavart igazából, hogy
egy olyan emberrel kell dolgoznom Taknyos személyében, akihez képest egy
csiga valóságos gerincoszlop. Töltöttem egy túl sokadik stampót. Újra csak a
sütőm járt az eszemben, és a benne felejtett, vacsorának szánt tűzdelt őzgerinc,
na meg a hármas „R”, azaz a Rábai Réka Randevú. Úgy éreztem, az előbbi nem,
de az utóbbi nagyon érdekelné Áfit, és hosszas magyarázatot igényelne a tény,
hogy fiának az óvónőjét immár jó ideje ápolgatom. Lehet, hogy csak azért nem
kezdett bele a kérdezősködésbe, mert mire kimondta volna raccsolás nélkül,
hogy Rábai Réka Randevú, talán még a vodkám is megromlik.
– Ha nem, Cecil, a legrosszabbat garantálom mindazon lehetőségek közül,
amiket kaphatsz! – válaszolt Áfi, majd a pincérért kiáltott. Rendelt még egy üveg
bort. Csak magának.
– Szóval, ha elkúrom, akkor maximum egy csövesnek szánt százast ér az
életem – vettem tudomásul elgondolkodva.
– Csakis abban az esetben, Cecil, ha lesz nálad egy bevásárlókocsi. És
feltételezzük, hogy azt kivételesen nem loptad, hanem kiváltottad.
– Mi lesz a meló? – kérdezte a Taknyos, miközben jobb híján az ingujjával
megtörölte az orrát, mintha valóban taknyos lett volna, de az is lehet, hogy a
pattanása viszketett. Afféle jó főnökhöz méltó higgadtsággal várta a választ
Áfitól. Ezzel az egésszel csupán egy gond volt. Alexander sem főnök, sem
kemény srác nem volt. Kemény kiállása általában az első pofonig, elszántsága az
első csontja töréséig tartott. Igazi divatmaffiózó volt.
– Az elsőt már mondtam Cecilnek. El kell hozni két autót a nyolcadik kerületi
Kőris utcából. Nem hiszem, hogy ebben bármi bonyodalom lenne. Ha pedig
minden simán ment, márpedig úgy lesz – végigfuttatta rajtunk a tekintetét –, ezt
le kell adnotok hétfőn reggel a Dohány utcai zsinagógánál Pénzes Tamásnak.
Indul Rómába, és megígérte, hogy elviszi a nagyit az utolsó útjára. Elvégre az
volt a végakarata, hogy ott szórjuk szét a hamvait, ahonnét útnak indult, és
visszatért ide, Budapestre.
– Miért nem te viszed, Áfi? – kérdeztem.
– Tudod jól, hogy a repülőn félek, meg azok a picike kis ülések nem férfinak
valók. Máskülönben én meg nemsokára Bécsbe megyek, és biztos, hogy Tamás
indulásáig nem érek vissza.
– Autóval sincs messze Róma – vágtam rá.
– Gondolom, az aranyere miatt nem autózna annyit, de ehhez neked mi közöd,
Cecil? – gyakorolta Taknyos a főnökösködést.
– Alexander! Ha a butaságtól nőni lehetne, te, fiam, már ülve csókolgatnád a
napot! – mordult rá Áfi, és felém fordulva csak annyit mondott: – Kérlek, Cecil!
Te közelebb vagy! – ártatlanul megvonta a vállát. Egy percig tétováztam, majd
eleresztettem a jobbomat, bekínálva egy csattanós sallert Taknyosnak.
– Most pedig szedjétek össze magatokat, és húzzatok bele a melókba! Fiatal
még az éjszaka. Gyerünk, gyerünk – tapsolt sürgetve Áfi. – Hétfőn reggel
kilencre legyetek a zsinagógánál az ékszerdobozzal! Aztán délben itt várlak
benneteket, és megbeszéljük a továbbiakat – adta ki az utasítást, majd afféle
„távozhattok” módon megrebegtette ujjait az ajtó felé. Taknyos magához vette a
dobozt. Már az utcán volt, amikor Áfi elkapott engem pár mondatra az ajtóban.
– Cecil!
– Igen, Áfi? – Megálltam. Nem fordultam meg. A bejárati ajtón lévő vitrázst
igazgattam, és a lehető legnagyobb gondossággal vizsgálgattam az üveg és a
textil közé szorult döglött legyet.
– Vigyázz a kölyökre – dörmögte.
– Mint a szemem fényére – bólogattam megnyugtatón, és az utca felé lestem.
Kerestem azt a félkegyelműt.
– Nem, Cecil! Annál is jobban!
 6

Az oroszlánbarlang
Alig egy óra leforgása alatt sok minden változott. Beszéltem Áfival, és
visszakaptam az életemet, plusz egy félüvegnyi grátiszvodkát. Ahogy ismerem
Áfit, valószínűleg előbb, mint utóbb megfizetem majd annak is az árát.
Gazdagabb lettem még egy pár használt zoknival is, és ami a legrosszabb, egy
kellemetlen púppal a hátamon, Taknyos személyében. Mikor kiléptem a Lagoon
ajtaján, Taknyos már izgatottan várt. Háttal támaszkodott egy dög nagy fekete
dzsipnek. Jobb lábát afféle ösztönös pesti gizdasággal támasztotta a pogácsás bal
első gumin. Maga mögé gyűrte zakóját, ahogy zsebre vágta a kezét. Az ajtóból
még egyszer végigmértem Alexandert, aki az éjszaka uraként állt a járda szélén
az autóra támaszkodva. Olyan gizdán héderelt ott, mintha csak neki kelne fel a
nap. Nem nevettem rajta, hiszen jó anyám alaposan belém verte, hogy
fogyatékosokon nem nevetünk. Márpedig egy biztos: Taknyos tuti nem volt
százas, és az élet akadályait jókora hátrányból kellett leküzdenie, már csak
magassága szempontjából is. A mögötte elhúzó limuzinra pillantottam. Szombat
éjszaka volt, ilyenkor mindig meggajdult Budapest. Ilyenkor mindenki egy
csapásra glamour lett. Ezeken az estéken mindenki laza volt, na meg gazdag,
hiszen volt egy hetük kuporgatni az uzsonnapénzből, és Budapest utcáit
pillanatok alatt elöntötte az olcsó parfüm és a pia szaga. Nem bántom ezeket az
embereket, hiszen mi belőlük éltünk. Amennyit ők elköltöttek a lehúzós
helyeken, én annyiból inkább egy egész estét gyönyörkényeztetésre fizettem
volna be az édenben, nem pedig vizezett whiskyre, vagy sokat futott limuzinok
bérlésére. A Lagoon bejáratánál lévő kukához léptem. A kezemben lógó
vodkásüvegtől készültem búcsúzni, amikor egy autó dudált a távolban.
– Meddig várjak még rád? – Taknyos követelte a figyelmemet. Fontoskodó
sürgetés érződött a hangjában. Inkább nem dobtam ki a vodkát. Tudtam, hogy túl
kell élnem a vasárnap estét, és még szükségem lehet rá.
– Úgy állsz ott, mint egy parkolóőr – válaszoltam, és benedvesítettem a
számat a vizecskével. Taknyos szó nélkül levette a dzsip motorháztetejéről
Zsóka nénit, és hóna alá csapta. Sértődött léptekkel indult meg, és pár méter után
nyitotta citromsárga Nissan Micrája ajtaját.
 – Na jó, Alexander. Beszélnünk kell! Most az elején, amíg még nem késő –
szóltam, és megálltam a kocsija mellett.
– Mi a gond, Cecil? Gyorsan fogy a vodka? – rázta magát, és megszívta az
orrát.
– Kettő, mondhatni, komoly aggályom van a gépjárműveddel kapcsolatban.
Az első, hogy ez egy kurvára csajos autó. A második, ami talán komolyabb,
hogy: ez meg mi a jó isten itt?! – már-már sikítva kérdeztem a hátsó szélvédőn
díszelgő T betűre mutatva.
– Áfi szerint be kell tartani a szabályokat. Mivel még friss a jogsim, kint kell
lennie a jelzésnek. Ha nem tetszik, jöhetsz gyalog is, öreg – vetette oda igazi
férfiként, mire a kezébe nyomtam az üveg vodkát. Taknyos bökőjét a csipeszénél
fogva kihúztam a nadrágzsebéből. Kiugrasztottam a pengét, és azzal a lendülettel
lefejtettem az üvegről a matricát, majd az arcába nyomtam.
– Kár, hogy nem egy hatalmas L betű van rajra, te lúzer! – mondtam. – Azt
hiszem, ez az enyém. – Elvettem a dermedten álló Taknyos kezéből a vodkát.
Beültem az anyósülésre. Néhány pillanat múlva bevágódott a volán mögé.
Megszívta az orrát, grimaszolt, majd újra szipogott.
– Cecil, ne feledd, hogy kivel beszélsz! Áfi megmondta, hogy én vagyok a
főnök. Kuss a neved, és azt csinálod, amit mondok! Meg vagyok értve? –
üvöltött maga elé nézve. Hogy gyávaságból nem nézett a szemembe, vagy azért,
mert úgy gondolta, így hatásosabb a jelenete, nem tudom, de hogy őszinte
legyek, nem is érdekelt. A vodkát a hátsó ülésre tettem.
– Te, Alexander! – szóltam.
– Mi van, szeszkazán? – kérdezte.
– Vérzik az orrod – közöltem.
– Hogy mi van? Már megint mit…
Taknyos nem tudta befejezni a mondatot. Gondolatmenetét hangos dudálással
zavartam meg, mire felénk fordult a kocsi mellett elvonuló lánykompánia.
Jókora lendülettel megbuciztattam fejével a volánt, és valljuk be őszintén, most
tényleg volt oka szipogni, ám már a kiabálástól is elment a kedve.
– Egyet jegyezz meg, te takony! A pattanásaid számával fordítottan arányos az
IQ-d! Ez itt az utca, nem azért vagy főnök, mert kiérdemelted, hanem azért,
hogy engem szívassanak! Hiszen köztudottan olyan hülye vagy, hogy még a
vasmacskát is simogatod. Javaslom, helyezzük új alapokra a kapcsolatunkat.
Afféle jó házastársakként legyünk együtt jóban-rosszban. A te érdekedben
remélem, hogy több lesz a jó a közös jövőnkben. Ha nem így lesz, megnézheted
ezt a szép érettségiöltönyödet, hogy fog kinézni – igazgattam ruházatát. –
Egyetértesz? Ellenvetés? – kérdeztem hűvösen a fülébe búgva, miután Taknyos
az orrával sikeresen bekapcsolta a kormányról vezérelhető rádiót, és
lecsatlakozott a volánról. Döbbent arccal, ámbár nagyon illedelmesen megkért,
az öléből átnyújtva az ékszerdobozt, hogy Zsóka nénit tegyem a hátsó ülésre.
Feltéve, ha nem jelent gondot, mert úgy érzi, ha most komolyabban megmozdul,
a nyaki hármas és négyes csigolyája örökre eltávolodik egymástól. Jó ember
lévén segítettem neki. Miután menesztette arcát az elfoglalt pozícióból, és
megérezte az orrából csordogáló forró vért, kétségbeesetten kiabálni kezdett:
– Cecil! Bassza meg! Vérzik az orrom!
– És attól jobb, ha kiabálsz? Inkább állítsd el a vérzést. Tamponáld vagy
valami – tanácsoltam, miközben zsebkendőért kutattam, de hiába. Taknyos
kétségbeesése egyre fokozódott.
– Ne ríjál má’, ez egy csajos autó! – folytattam. – Csak van benne valahol egy
kurva tampon, meg egy doboz csokoládé, hogy jobb kedved legyen.
Alig múlt fél tizenegy, mire megérkeztünk a Kőris utcai romos bérházhoz. A
környék már kezdte felvenni az új arculatot, de a lépcsőház, ahol álltunk, még
igencsak a régi hangulatot idézte. Omladozó vakolat, rácsos ablakok, ürüléktől
bűzölgő kapualj, falfirkák, őslakosok. A kilátástalanság és a nemtörődömség
hangulata járta be a bontást valószínűleg megváltásként fogadó épület minden
szegletét. Itt mindent loptak, nem csak a napot. Áramot, gázt, vizet, kábeltévét,
és mindent, ami mozdítható volt. Hiába változott sokat a környék, még mindig
fel lehet fedezni a régi megbélyegzés okait. A Taknyost ért fizikai inzultust
követően inkább nem beszéltünk. Eltekintve az „arra” vagy „erre kanyarodj”
útbaigazításaimtól és az inkább „áramot vezess, ne autót” megjegyzésemtől,
kanyarodás közben kis híján érintőre vett egy kóbor bringást, aki inkább hitt a
KRESZ erejében, mint a Micráéban. Megjegyzem, Taknyos újra tudott orron át
lélegezni, de valamivel hangosabban és rémisztőbben, mint egy
orrsövényferdüléses pocok – ne kérdezd, az milyen, inkább igyál egy jókora
pohár brandyt, és nézd meg Nils Holgerson kalandjainak bármelyik epizódját
németül. Néhány magát olasz kőfaragó ősökkel felruházó cigány támasztotta a
hatalmas, rozsdás vaskaput, mintha csak félnének, hogy portyázó vasgyűjtő
hordák martaléka lesz az egyik este. Éppen kiszálltam a kocsiból, amikor a
kapuban lődörgő négy szénszeműből kettő máris a Micra oldalát támasztotta. Az
egy elöl, egy hátul módszert alkalmazták. Mindezt lazán és pofátlanul csinálták,
még a vak is láthatta, hogy testtartásuk fenyegető, semmint érdeklődő. Olyan
természetesen vették fel ezt a pózt is, mint az iméntit a kapuban. Egy testvér
keringett körülöttünk. Megvakarta dárdahegyként előreugró ádámcsutkáját.
Lehet, hogy ez egy jelzés?!, figyeltem, s közben azon tűnődtem, micsoda
komoly számításokat végezhetett fejben annak kapcsán, hogy a kocsirádióért
vajon hány csomag szotyit vehetne.
– Én a helyedben nem stírölném! A végén nemcsak a kezed, de a szemed
bánná! – förmedtem rá, csak hogy érezze, nem most jöttem le a falvédőről, bár ő
ezt nagy valószínűséggel tudta, hiszen nem először jártam itt. A kis rigó hátrébb
repült, és orra alatt csak annyit mondott: – Biboldo lukeszto!
– Ne járjon a szád, ha velem beszélsz! – szóltam rá.
– Attól tartok, a végén még mi bánnánk, ha te bánnád – vette haverkodósra a
figurát Taknyos. Az egyik arc, aki az autónkat támasztva vigyázott, nehogy
valami rossz életű ellopja a kocsinkat, némi szotyihéjat hintett a földre.
– Mennyi a ketyo pusum? – szólt a szotyipusztító, miközben Taknyost
vizslatta.
– Mit akar? – kérdezte tőlem Taknyos.
– Mi a franc vagyok én, a gugli? – háborogtam. – Amúgy az időt kérdezte.
Lovári nyelven a ketyó az időt jelenti – magyaráztam. Taknyos már kiokosodva,
büszkén válaszolt.
– Nem pusum, hanem Alexander vagyok! – A cigány vihogott. – És ha már
kérdezed, az idő… – Már készségesen felhúzta zakója ujját, amikor mellé
léptem, és elkaptam a kezét.
– Na, röppenjetek innét, mielőtt szétcsapok köztetek! Ne itt próbálkozzatok!
Inkább legyetek jó kutyák, és szóljatok a Bárónak.
– Miért, ki keresi? – jött a kapualj sötétjéből a kérdés erős, magas hangon,
keresztülszúrva Budapest éjszakai moraját.
– Cecil. Kiss Cecil – szóltam a hang irányába.
– És mit akar ez a Kiss Cecil? – faggatózott tovább.
– Áfi Ramón üzenetét hoztuk. Ne szarakodjon, jöjjön ide, ha hívjuk! – vágott
közbe Taknyos erősködve, mintha itt bármit is érne a nagybátyja neve.
 – Kiss Cecil két s-sel? – jött az újabb kérdés, és a kapualjból az utcára lépett
Báró Ferenc. Báró Ferenc ízléstelenül jól öltözött, szénfekete hajú, kreol,
gyomorforgatóan bepacsulizott nyúlánk fickó. Széles mosolya a váci diadalívre
emlékeztetett. Ennek oka, hogy a Mária Terézia tiszteletére emelt kőkapu aljában
istenesen pofán csaptam, mire bevizelt. Emberei mozdulni sem mertek. Éppen a
helyi kóterben voltak családlátogatáson a két testvérénél. Akkor egy üzenetet és
egy jó tanácsot vittem neki, ahogy most is. Akkor át is adtam, ugyanúgy,
ahogyan most fogom. Bármi áron, hiszen Áfi kurvára bepöccenne, ha egy ilyet
nem tudnék elintézni. Az üzenet akkor az volt: ne hazudj! Most az, hogy fizess!
A jó tanács pedig tőlem volt, grátisz: ne szarakodj! Akkor nem fogadta meg a
tanácsot, de igazából ezért sosem haragudtam rá. Nem az én dolgom volt
haragudni. Ő is tudta, hogy lépéseim nem személyesek, hanem, mondjuk úgy,
„üzleti” célúak. Ravasz vigyor ült a szája szélén. Rám kacsintott.
– Látom, megtanultad – bólintottam.
– Igen, Cecil. Megtanultam, hogy neked mindig örülni kell. – Kitárt karral
közeledve üdvözölt. – Del andas tut! – és csibészesen megveregette a vállamat. –
So si Cecil? Szarul néz ki a Kakas! Hogy vagy, testvérem?! – mondta Báró, és a
feldagadt pofámat bámulta nevetve. – Nem tartják jól a biboldók a katonáikat?
– Egy: ne biboldózzál a jelenlétében! – Taknyos felé biccentettem. – Én sem
cigányozok.
– Mi van veled? Megtértél? „Láv, písz” meg miegymás? – nevetett.
– Veled mi van? Csak nem újságot olvastál, hogy ilyen szavakat is tudsz?
Fogadjunk, te vagy itt a legműveltebb! A gyümölcsök neveit tanultátok már?
– Dik! Te sem vagy má’ a régi! – válaszolt.
– Ez a te kurva nagy szerencséd. Hagyjuk a felesleges köröket! Vezess inkább
apádhoz. Beszélnem kell vele. És szólj a testvéreidnek, hogy mikor kijövök, és
meglátom, hogy baja van a kocsinak vagy a kölyöknek, elengedem a kezem, és
ahol az véget ér, ott kezdődik nektek majd a fájdalom.
– Nyugi, khuro! Nem lesz gond, a szavamat adom rája! Bocsánat, Kakas. –
nyájaskodott a jól ismert gyomorforgató módon Báró, és a királyságát jelentő
bérház gyomra felé indult.
– Ülj be a kocsiba, zárd be az ajtót, és itt várj meg! Pár perc, és jövök.
Világos? – Taknyos bólintott. Időközben még három bennszülött érkezett. – És
most jól figyelj, elmondom az itteni ötös „Ne” szabályt. Ne szólj senkihez. Ne
válaszolj senkinek, ne is vegyél tudomást róla. Ne barátkozz. Ne adj, ne fogadj
el semmit. A legfőbb, Ne félj! Ha ezek bármelyikét is elkúrod, véged, mint a
botnak. – Taknyos bólogatott, és beült a kocsiba. Mi-előtt elindultam, még egy
utolsó pillantást vetettem a hátsó ülésen levő ékszerdobozra és a fél üveg
vodkára. A dolgok egyszerűbben alakultak, mint gondoltam. Báró már az első
emeleti U alakú folyosón trappolt, mikor a sötét, esetenként vécének is
használatos lépcsőházból utána fordultam. A kopott kőpadlón haladva néztem
ezt a mitugrászt, akinek a lazasága oly mértékben félelmetes volt, hogy attól
tartottam, mindjárt szétesik. Csupán jó szándékom jeleként a nadrágövét
ideiglenesen áthelyeztem volna derekáról a torkára, persze jó szorosan
meghúzva, hogy egyben és nyugton maradjon. Mintha csak kérték volna, időről
időre megpendítette az udvar fölött keresztben kifeszített ruhaszárító köteleket,
néhol meg az ajtótokokra vagy az ablakkeretekre pöccintett ujjhegyével. A
lényeg az volt, hogy csináljon valamit, és mindezt úgy csinálja, hogy roppant
lazának tűnjön, miközben leadja a drótot a váratlan vendég érkezéséről. Láttam
meglebbenni függönyöket, résnyire nyílni ajtókat, miközben érdeklődő
szempárok kísérték figyelemmel a lépteimet. A kivilágított folyosó egy hajdanán
vakolt tűzfalba torkollott. Báró megállt az utolsó ajtónál, én valamivel mögötte
támaszkodtam meg a foghiányos, rozsdás korlátnál.
– Dade! – dörömbölt a szellősnek mondható, repedezett, ócska faajtón.
– Nem kéne már a kiscsávóknak aludniuk? – kérdeztem Bárót, miután
kiszúrtam néhány gyereket az udvaron.
– Figyelj, Cecil! Téged most Áfi küldött, vagy a gyámhivatal? – háborgott
Báró, akinek igazságérzete remekül működött, ha éppen az ő érdekeit sértették.
– Kopogtassál serényebben! Van más dolgom is ma! – förmedtem rá, és ekkor
észrevettem, hogy a folyosó és a lépcsőház találkozásánál már férfiakból álló,
érdeklődő kisebb tömeg gyűlt össze.
– És ha akarod tudni, holnap nincs első órájuk. Meg látod ott az a szép kis
csitrit? – bökött a gyerekek felé hosszú mutatóujjával.
– Azt a kis szénfekete hajú lányt? – kérdeztem, mire Báró újra dörömbölt, és
bekiáltott. A korláton lógó hamutálban kutatott egy dekkért. Sikerrel járt.
Szájába vette, és rágyújtott.
– Igen, ő az én kis hercegnőm, a húgom, Dzsenifer. Jövőre ballag a nyolcadik
osztályból. Meglásd, Cecil, Dzsenifer doktor lesz. Nagyon okos. Osztályelső!
 – Szép kislány. Neked mennyi közöd van hozzá? Csak mert nem hasonlít rád.
Bridzsen nyerted? Tényleg, te már befejezted a nyolcat? – szurkálódtam.
– Tudod, az élet iskoláját én már régen sikeresen kijártam – hangzott a büszke
válasz.
– Azt tudom, hiszen még életben vagy, de ha jól sejtem, az az egyetlen, amit
kijártál.
– Ami meg Dzsenifert illeti, mondtam is a faternak, hogy igazából egy
öcskösnek jobban örültem volna – jegyezte meg halkan Báró.
– És? – kérdeztem a lányt figyelve.
– Látod, végül hazahoztuk. De már nem bánom. – Ártatlanul megvonta a
vállát. – Tudod, Kakas, aki a kicsit nem becsüli… – De nem tudta befejezni,
mert nyílt az ajtó. A bejáraton kiszökő gyomorforgató szag úgy megütött, mintha
egy Vladimir Klicsko-horogba néztem volna bele. A szoba félhomályából egy
jól megtermett asszony lesett ki.
– Szo szi Báró? – kérdezte számomra csöppet sem erotikus dohányfüstös
hangján a nő.
– Daddal akar beszélni Cecil – közölte Báró, mire a nő kérdőn felvonta a
szemöldökét. – Mondd, hogy a Kakas keresi. – Lazán megtámaszkodott az
ajtófélfán. Felém kacsintott. A nő cigányul ordított a szoba belseje felé. Így csak
az nem hallotta, hogy itt vagyok, aki nem akarta, vagy éppen süket volt.
 7

Ha ropog a szotyiszőnyeg
Miután az ajtó keserves nyikorgással kinyílt, magam elé engedtem Bárót, meg
némi friss levegőt, majd én is beléptem a lakásba. A sejtelmes félhomályba
burkolózott egyszobás birodalom közepén álltam. Minden csupán néhány
karnyújtásnyira volt tőlem. Ennek a mozgásszegény életmódnak eshetett
áldozatul az előbb még sarokban ücsörgő, most már ajtónállóként funkcionáló,
szó szerint orbitális asszonyság, aki nem volt más, mint a Báró talán ötödik
nővére. Sajnos arra még többévnyi ismeretség után sem sikerült rájönnöm, hogy
a hierarchikus sorrendet kor vagy térfogat, esetleg súly alapján alakították
egymás között a családban. A Jabba külsejű „nő” – és itt a „nő”-t főnévként és
igeként is használhatjuk – nagy valószínűséggel felfalta már a szoba korábbi
lakóit, és csupán a tekintélye miatt hagyta későbbre a dadet. Mielőtt azt hinnéd,
hogy ledagadtozom a kilincsmestert, kiemelném, hogy semmi bajom a túlsúlyos
emberekkel. Sőt jómagam is küzdöttem koromhoz és magasságomhoz képest
jelentősnek mondható túlsúllyal. Alig múltam tizenöt éves, amikor
megelégeltem, hogy a farkamról csupán annyi infóm van, hogy van, és ezt is
csak a gyerekorvos elmondásából tudtam. A csajok nem jöttek, csak a kilók.
Megelégeltem, hogy nem volt kedvük hozzám, és váltottam. Alig egy év alatt
olyan jelentős változáson mentem keresztül, amit még ma is emlegetnek, és
bimm-bumm egyből kedvük támadt rám. A recept egyszerű volt. Nemet
mondtam a zabálásra, és igent a sportra. Megnyúltam, megerősödtem, és így
lettem az, aki vagyok. Ma is valahol annál a súlynál járok, csak már izomban.
Báró szerint a testvére nem dagadt, hanem nagy csontú, és egyébként is más
életmód szerint élt. Kármen – igen, így hívták a nőt – olyan méretekkel
büszkélkedhetett, hogy nagy valószínűséggel a szoknyája alatt vagy egy
focicsapatnyi lurkó elfért volna a hozzájuk tartozó portékákkal. De az is lehet,
hogy most is ott lapítottak alatta, mint fekete kiskacsák, csak nem vettem észre,
mert a figyelmemet lekötötte a sarokban, a csaptelepet magában foglaló, oldalsó
borítás nélküli konyhaelem és egy rezsóval meg odakozmált, de vacsorától
illatozó edénytől roskadozó kis asztal között üldögélő dad személye. Hogy a
fény részleges vagy éppen teljes hiányát Kármen orbitális háta okozta-e, azt nem
tudom, de módfelett idegesítő volt, hogy hol sötét, vagy világosabb lett az
egyszobás lakásban, ahogy Kármen a lépteivel tömörítette a talajt körülöttünk. A
félhomály köztudottan jól hathat az ember lelkére, főleg ha az egy felnőtteknek
szóló cirkuszban, más néven night-clubban fogadja. És annak feltételeként:
sarokban ücsörögve, jóféle italt vagy éppen még jófélébb melleket töm a
szájába, és érdeklődve gyönyörködik az éppen a színpadon fellépő lány nyaktörő
mutatványaiban vagy testnyílásaiban. Sajnálatomra Kármen nem az a nő volt,
akinek testnyílásaiban gyönyörködtem volna, és a melle állagát és térfogatát
nézve inkább támadó fegyvernek azonosítottam. Egy gyengébb képességű ember
fölött simán győzelmet arathatott volna félelmetes kannáival, egy esetleges
arccal fogadott „mellbedobásos” támadással.
– Szo szi Cecil! Minek köszönhetem látogatásodat? – szólt az öreg, befejezve
a napraforgómag hántolását. Ülő helyzetből a csaptelepbe köpött egy adag
slejmet. Felállt a faszékéről, és a markában tartott szotyihéjakat, mi sem
természetesebb, a földre szórta. A nadrágjába törölte a kezét, majd a sámliról
felemelkedve jobbját nyújtotta. Rövid, tömzsi ujjai voltak. Barnás bőrén
messziről virított a fényesre nyalt pecsétgyűrűje. Ha mást nem is, azt tisztán
tartotta. Kezet ráztunk.
– Még mindig erős a fogásod! – szólt. Mint mindig, most is jól, bár nem éppen
tisztán öltözködött az öreg. Kopott zöld zakót viselt bordó inggel, a hozzá
tartozó nadrággal és vagy egyhetes zoknival. Lúdtalpas lábán kitaposott papucs.
Bőre barázdáiban jócskán nyomott hagyott már az élet. Megpödörte rendezetlen
bajszát, majd érdeklődőn nézett rám.
– Áfi küldött. El kell vinnem az autókat. Régóta késik a fizetés, és a türelem
elfogyott. Kérném a forgalmikat és a kulcsokat – közöltem gépies ridegséggel
jöttöm célját.
– Hogy akarsz egyedül elvinni két autót? Az még neked sem menne –
nevetett.
– Nem egyedül jöttem, és megoldom. Ha kell, több körben – vágtam rá.
– Hogy is hívják a kis táskát, aki veled van? – kérdezett közbe Báró.
– A kis táska, akiről beszélsz, Áfi Ramón unokaöccse, Alexander. Vigyázz,
hogy beszélsz róla! – lobogtattam felé fenyegetően a mutatóujjamat.
– Jaj, Kakas, mire ez a nagy sietség meg izgalom? Testvérek vagyunk! Igyunk
egy kávét, és beszéljük meg civilizáltan – szólt az öreg. Megveregette a
vállamat, és a székéhez közeli kiszuperált kanapéhoz kísért. A vén cigány ahhoz
a csaphoz lépett – több talán nem is volt a lakásban –, amelybe az imént kicsapta
a slejmet. Kivett belőle két csészét. A sparhelt egyik rózsáján álló kotyogóból
töltött némi fekete lábvizet. Odanyújtotta az egyik csészét. Hosszas
másodpercekig tartotta előttem a porcelánt, mire elvettem. Az öreg vigyorogva
megcsillantotta dohánytól sárga fogsorát. Báró szorosan mellém huppant a
kanapéra. Úgy fészkelődött, mint egy kanos kutya. Néha nekem dőlt, majd
kiverte a kezemből a csészét. Bár jobban belegondolva ezért még hálás is lettem
volna neki, hiszen a továbbiakban nem kellett volna aggódnom a csésze steril
mivoltát illetően.
– Mi van, férges vagy? Nyughass már! – szóltam rá, mire a dad is
csatlakozott.
– Fiam, ne mucsareld a vendégünket. Ha nem bírsz magaddal, takarodjál
kifelé, de azonnal, míg szépen mondom! – szövegelt az öreg, és belekortyolt a
kávéjába. Báró kisvártatva szó nélkül felállt, és kivonult az ajtón. Az öreg engem
nézett.
– Remélem, bízhatok benned, Kakas, és abban is, hogy nem egyből,
erőszakkal akarod megoldani a helyzetet. – Érdeklődőn figyelt, majd halkan
megjegyezte: – Sok fiam van kint.
– Bízhat bennem. Tudja jól, nem heccből keresem a bajt. Ez üzlet. Odaadja,
amit kérek, és már itt sem vagyok. Nem kell a szarakodás, az senkinek sem jó –
válaszoltam. Az öreg táskás szemébe néztem. Nagy lélegzetet vettem.
Szürcsöltem a csészéből. Ennek láthatóan örült a tata. Mondhatni: megfelelő
módon jeleztem felé irányuló tiszteletemet. Nem hordtam fenn az orrom, és nem
játszottam feleslegesen az eszem. Nem néztem le az öreget, ugyanakkor
megtartottam a három lépés távolságot is. Dad a beszélgetésünk további
részében máris más hangnemet ütött meg. Miközben leengedtem a torkomon a
langyos kávét, próbáltam nem felismerni a lehetségesen az én csészémbe
helyezett búvárt. Az öreg a szoba túlvégében lévő kredenchez ment. Ahhoz,
amelyben tiszta, aranyszegélyes csészék sorakoztak, várva valami jelesebb
alkalomra, mint hogy én teszem itt a tiszteletemet.
– Tudod, Cecil, ahogy ott ülsz azon a kanapén, eszembe jut az a nap, amikor
személyedben megismertem a Kakast – anekdotázott a vénember. Mélyen a
csészék mögé hajolt a kredencbe. Az utolsó csepp kávémat keringettem a csorba
csészében, és a fanyar ízzel való barátkozásomat hangos dörömbölés zavarta
meg.
– Dikheld meg, ki az! – intett az öreg Kármennek.
Az ajtó enyhe rogyás után, a földet karistolva kinyílt. Ott állt Taknyos, és
kíváncsian bámult befelé.
– Te meg mi a jó büdös francot keresel itt? Nem megmondtam, hogy maradj a
seggeden, nyugodtan? – robbantam ki a kanapéról.
– Az a Báró vagy ki szólt, hogy itt fent tajtékzol a dühtől. Hívsz mobilon, de
nem vagyok kapcsolható. És üzened, hogy azonnal húzzak fel, máskülönben a
golyóimból maceszgombócot fogsz csinálni – felelte Taknyos értetlen képpel, a
korlátnak támaszkodva.
– Remélem, tudod, hogy most jól megszívattak. A rohadt életbe! –
dühöngtem, és minden „köszönöm vagy megengedi-e” nélkül kikaptam az öreg
kezéből a slusszkulcsokat. Sietősen szökkentem lefelé a lépcsőházban. Nem az
autóért aggódtam, hanem a becsületemért, az ékszerdobozért és nem
utolsósorban a fél üveg vodkámért. A lépcsőforduló ablakából már csak Taknyos
Micrájának hűlt helyét láttam, illetve valamivel lejjebb egy ismerős barna
bőrtárcát. Az enyém volt. Abban a percben nemcsak tudtam, hanem értettem is,
mi történik itt. Lehajoltam a tárcámért, mire a félhomályba burkolózott
lépcsőházban a kukák takarásából kilépett néhány kölyöktermetű alak. Nem
láttam tisztán az arcukat. Fürgék voltak, igazi városi sakálok. Undorító férgek,
akik csapatosan cserkészik be az áldozatukat. Gyorsan mozogtak. Körbevettek.
Egyikük hátulról lesújtott rám egy hideg vasrúddal, és beborított a postaládák
közé. Nehezen vettem a levegőt, de a szívverésem felgyorsult, majd egyre csak
lassult, mintha az elem merülne. Mindent elkövettem, hogy szabályosan
lélegezzek, ezzel is hozzásegítve magamat plusz tíz másodpercnyi tudatomnál
maradáshoz. De kár volt. Egy darabig még kapaszkodtam a postaládákba.
Megpróbáltam mozdulni, de nem ment. Hirtelen ráébredtem, hogy hamarosan
fekvő céltábla leszek, és egyre gyorsabban kezdett keringeni körülöttem minden.
Nem is tudom, miért mondtam az imént, hogy hideg volt a husáng, hiszen Enzo
bélszínének hőmérsékletéhez képest egészen kellemes volt. Ujjaim engedtek.
Végül elterültem a hugyos, piszkos lépcsőházban. Valamivel odébb megláttam
az irataimat. Feléjük nyúltam, és azon gondolkodtam, hogy egy napon belül két
ruházás azért szép eredmény. Valaki véletlenül a kezemre lépett.
 – Szerintem hagyd a francba. Nem lesz rá szükséged – szólt az ismerős hang,
és odébb rúgta a kezemet. Éreztem, hogy nem sok erő kering már bennem. Az
alak tudta, hova kell helyezni egy jó sallert. Nem először csinálta. Hátulról
kaptam még egy jól elhelyezett ütést, és olyan gyorsan elsötétült minden, mintha
valaki leoltotta volna a villanyt, bár így utólag belegondolva tényleg le volt oltva
a világítás. A tag utolsó mondata csengett a fülemben. A maradék erőmmel még
a hátamra fordultam.
– Jaj, ez csúnyán néz ki! Hát, Cecil, szép már nem, de emlék még lehetsz!
Néztem az alakot, de nem láttam az arcát. Sajgott a fejem, szédültem. Végül
minden elsötétült.
 8

Ha az ember szarba tenyerel

Míg az embernek nem volt igazi halálközeli élménye, nem is élt igazán. A
támadóimnak köszönhetően ez a közhely egy életre belevésődött a
szürkeállományomba. Mindig is utáltam a közhelyeket. Akárcsak a
halántékomat szüntelenül nyomó hideg rács okozta kényelmetlen érzést. A
kényelmetlen pózból csupán lassan ébredeztem. Valószínűleg legbelül éreztem,
jobb lenne, ha nem térnék magamhoz, vagy pedig nem itt ébrednék fel, ahol
most vagyok. Tudtam, hogy sok kellemetlen pillanattól megkímélném magamat,
ha most olyan parádés eszközzel lennék ellátva, mint az elhíresült MI6 brit titkos
ügynök, James Bond. Mindig is irigyeltem a fószert a fogába épített
ciánkapszula miatt. Sokszor jól jött volna. A gond csupán az, hogy sem brit, sem
ügynök, de még titkos sem voltam, és soha nem futotta ilyen kényelmes,
fájdalommentes belépőre a túlvilágra. Nekem sokszor még aszpirinre sem
futotta, csupán piára, amit a legtöbbször nem én fizettem. Egyszer még Áfinak is
megemlítettem, de azt mondta, hogy most nem megy úgy a szekér. Inkább
töltsek magamnak egy pohár szíverősítőt, és higgyem el, most még egy golyóval
sem tud támogatni. Nem kérdeztem, csak elfogadtam, amit dobott az élet. Be
kell látnod, a hatás ugyanaz, csak valamivel lassabb. Ha nem a pia, akkor
ironikus módon maga az „élet” öl meg. A fejem és az oldalam sajgott. A
gyomrom forgott, de az a helyiségben uralkodó szagnak volt köszönhető, meg
csupán vodkával ápolt bélbolyhaimnak. Szikkadt volt a szám, és most bármit
megadtam volna egy jó nagy pohár vízért. A franc se tudta, mióta lehetek itt.
Sötét volt. Az oldalamról a hasamra fordultam. Hangosan zörgött minden
körülöttem, és kutyák kezdtek ugatni. Közel voltak. Elhallgattak. Négykézlábra
még igen, de két lábra már nem tudtam állni. Hátam rácsnak ütközött, és oldalról
is azok köszöntek vissza. Mindenhonnan rácsok vettek körbe. Újból rákezdtek a
dögök. A szűnni nem akaró csaholást megszakította egy, a távolban váratlanul
nyíló ajtó. A szobába beszökő éles fényben csak néhány alakot láttam, akik
befelé siettek. Az utolsó, egy nyúlánk valaki, egy pillanatra megállt az ajtóban.
– Hallod, colos? Ha már ott vagy, felkapcsolnád a villanyt? Valamiért rohadtul
kíváncsi lennék, mi a fene állt bele az oldalamba, és valamibe bele is
tenyereltem. Kibaszott büdös! Meg ha ráérsz, hívhatnál orvost is. Attól tartok,
valakinek szüksége lehet ma még rá – szóltam, miközben a zörgő rácsok között
helyezkedtem. Válasz nem jött. A harmadik ismeretlen is belépett a sötét
szobába. Miután egyiküknek sokadjára sikerült tüzet csiholnia az öngyújtójából,
rágyújtott. Az izzó bagó liftezett egyet. Az alak lehajolt valamiért. Amilyen
óvatosan jött az ajtónál a világosság, olyan vad erővel zúdult rám a cigaretta
parázsló fénye felől a jéghideg vízzuhatag. A kutyák üvöltöttek, én meg
bevertem a rácsba a fejemet. Hol a számba, hol az orromba csapott a vízsugár,
ami egészen a zárkám sarkáig passzírozott. A vízzuhatag megszűnt. Valaki végre
felkapcsolta a világítást, pedig már senki sem kérte. Ahogy tisztult a kép,
megláttam a szobában két „inkább ugorni, mint kerülni való” izomagyút, meg a
colost, aki a villanykapcsoló mellett állt. A kezében lévő tömlőt a földre dobta,
majd egy utolsót szívott bagójából. A csikket a földre pöccintette, és látványosan
eltaposta, mintha csak valamiért bosszút akarna állni rajta. Sajnos ismertem a
brigádot. Sőt talán mindenki ismerte ezeket, aki valaha is karistolt a budapesti
éjszakában, főleg szerencsejáték szinten. Hátuk mögött sokan csak a „a nagy
pöcs két golyóval” becenévvel illették a triót. Ahogy kitisztult a kép, megláttam
a szoba túlsó végében Taknyost és Bárót. Valaki nagyon izgulhatott, hogy le ne
essenek a székről, mert jó alaposan kötéllel rögzítették őket. Szájukat betömték,
mást leszámítva jó bőrben voltak, nem úgy, mint az én derekam és szegény egész
elgémberedett testem. Taknyos mellett volt egy asztal, rajta a vodkám, és két
további szék. A szoba, ahol voltunk, kisebb, koszosabb és hűvösebb, na meg
valamivel barátságtalanabb volt, mint az, ahova rémálmodban el tudnád magad
képzelni úgy, hogy a melletted és a fölötted lévő kennelekben őrjöngő pitbullok
tanyáznak. Egy gond volt. Én nem álmodtam. Én itt voltam. Tényleg pitbullok
tanyáztak körülöttem. Sőt most már láttam, hogy valóban szarba tenyereltem.
– Ne haragudj, Cecil. Világítást kértél vagy vizet? Tudod, hogy rossz a
hallásom – nevetett rekedtes hangon a pöcs, akinek nem más volt a neve, mint:
Artem Levkin. Artem a szerencsejátékra és koldusokra épülő családi boltot alig
több mint két éve örökölte meg az apjától, miután az öreg Levkin tisztázatlan
okokból hátba lőtte magát valahol az oroszországi Kalugában. Ifjabb Levkin a
koldusüzletágban a romákat, a szerencsejáték-piacon viszont nem a
Szerencsejáték Zrt.-t tartotta a legnagyobb konkurensének, hanem a törököket.
Az általa csak „lószeműeknek” nevezett tömörülés egyre nagyobb szeletet vágott
magának az iparágból, és az ifjabb Levkint ez szörnyen frusztrálta, akárcsak a
sikertelen nemi élete. Sosem látták még kétszer ugyanazzal a nővel. Bár, ha
jobban belegondolok, a nemi élete lehet, hogy jobban nyomasztotta, mint a
lószeműek, mondjuk úgy, „piaci részesedése”. Hiszen az mindenkit nyomaszt, ha
nem fog a cerka. Mindent leszámítva ez a pöcs egészen jól festett. Jól öltözött
volt, és vett magának stílust, jó ízlést, barátokat és sok-sok kopaszt. Magas volt,
és a bal gyűrűsujján egy hatalmas arany pecsétgyűrűt viselt. Úgy hallottam,
sosem vette még le azóta, hogy az ujjára húzta. Abban eszik, iszik, alszik, sőt
még akkor is rajta van, amikor kitörli, hacsak nem tart erre is egy utcáról
befogott droidot. Artem gondosan ügyelt rá, hogy mindig olyan emberekkel
vegye körbe magát, akiknek az intelligenciaszintje valamivel alacsonyabban
volt, mint az államháztartási hiány. Ezért mindent el is követett, hogy testőreit
agyban ott tartsa, ahol voltak. Kaptak kaját, edzést, vodkát, meg néha valami alja
drogokat. A srácokat, akik rá vigyáztak, a legjobbak közül vásárolta ki az orosz,
Szpecnaz névre keresztelt halálegységből. Ezek az alakok nemcsak a
hagyományos orosz, kovászolt, rozsos, savanykás fekete kenyeret, na meg a
borscsot pusztították átszellemülten, hanem az ellenséget is. Hol fegyverrel, hol
a legkegyetlenebb módon, puszta kézzel. Előszeretettel alkalmazva a Szisztéma
névre keresztelt, Sztálin testőrei által tökéletesített és rendszerezett pusztító
mozdulatokat, ami kis túlzással magából az emberből csinált halálos fegyvert.
Ha már hallottál a krav-magáról, tudd, hogy az a Szisztéma kishúga.
– Mit ne mondjak, elég lepra az új kecó. Nem megy már úgy a biznisz, mi? –
szóltam a rácsok mögül, és a hiányos járólapok felé biccentettem. Artem
elmosolyodott, és a nadrágtartójába kapaszkodott. Az egyik bőrhajú felé
bólintott. A ferde orrú, lapos, ámde kráteres arcú alak, aki úgy nézett ki, mint
akit kiskorában arcra ejtett az anyja, miközben rágyújtott, felkapta a földről a
lábuk előtt heverő tömlőt. Újra fürdetni kezdett.
– Sztoj! Mi a jó francot csinálsz, cseszd meg? – kérdezte Artem tarkón csapva
az emberét. – Így kell bánni egy vendéggel? Ezt tanítottam neked?
– Én azt gondoltam… – védekezett az arc, földre dobva a tömlőt.
– Nem azért vagy, Vitalij, hogy gondolkodj. Abból sosem sül ki semmi jó –
magyarázta fejcsóválva Artem. – Vagy igen?
Vitalij egy percre megtorpant. Bizonytalanul pillantott körbe a hűvös,
meszeletlen szobában. Akárcsak én, talán ő is kiszúrta a sarokban álló vibráló
falilámpát.
– Mit állsz itt, mint egy pöcs? Beugratós kérdés volt – szólt Artem, és
ösztönzésként felém lökte emberét, aki az asztalhoz indult. Levkin helyet foglalt.
Vitalij kinyitotta a kennelem ajtaját, és értem nyúlt. A jobb nadrágszáramat érte
csak el.
– Igyí szuda, gyévocska! – motyogta vigyorogva a kopasz, miközben kifelé
húzott a kennelből. Az ember, akinek nincs veszítenivalója, olykor veszélyesebb
fegyver nélkül, mint bárki, aki tudatosan és magabiztosan cselekszik. Nekem
nem volt veszítenivalóm. Ha nem Áfi betonoz be, akkor ez a kerge
hózentrógeres ruszki feszeng nekem valami szutyvadék szobában, miközben egy
adag szarban tenyerelek. Kibaszott egy ördögi kör ez. Ahogy Vitalij megfelelő
közelségbe ért, összeszedtem minden erőmet és orosztudásomat. A bal térdemet
magam felé húztam, majd teljes erőmből arcon rúgtam az alakot.
– Paka Vitalij! – mondtam. Ennyit tudtam oroszul, nem többet. – Ez a kennel
túl kicsi kettőnknek.
Miután jelentősebb arccsonttörést eszközöltem a tepsifején csupán azért, hogy
valamivel szimmetrikusabb legyen a képe, és könnyebben találjon rá majd
sapkát a hűvös téli hónapokban, Vitalij felvonított, és háttal borult ki a
cellámból. Vérzett az orra, és a negyvenhármas lábnyommal tarkított arcához
kapott. A másik here nem szarozott. Átlépett a földön vonagló Vitalij felett, és
olyan elszántan indult felém, mint a ruszki turisták a bolgár tengerpartra, hogy
felvásárolják. Ő nagyobb falatnak ígérkezett. Míg őt három rúgásom sem
tántorította el attól a szándékától, hogy kierőszakoljon a házamból, engem
rögtön meggyőzött a két szűken küldött gyomros és természetellenesen hajló
térdem. Artem türelmesen várt, a széken ülve. Talán mindennapos volt ebben a
szobában ez a színjáték. Mindenki tudta a végét, ahogy egy brazil
szappanoperának, mégis elszántan és átéléssel alakítottuk a szerepeket. Én
küzdöttem, a gorilla ütött, ahol ért, Artem meg csöndben figyelt. Szerencséjére
nem kellett sokat várnia, mert a pitbullja fogást talált rajtam. Megragadta
mindkét lábamat. Úgy vontatott ki a kennelből, mint a meggondolatlan pácienst
a ringből, miután bejelentkezett egy teljes memóriatörlésre. Ahogy ujjaim
elengedték a rácsokat, az alak úgy hajított az asztal irányába, mint egy darab
rongyot. Levkin lába előtt értem földet.
– Ugyan, Cecil, még nem kell megcsókolnod a lábam nyomát. Elég, ha
megállapodtunk – nevetett.
 9

A gyűrű titka
Némi segítség után sikeresen csatlakoztam az asztalnál ülőkhöz. Hogy nem
dőltem le a székről, azt csupán Vitalij vállamon pihenő lapátkezének
köszönhettem. A hangulat, mondhatni, jó volt. Senki nem szidta a másikat, nem
emlegettek fel régi sérelmeket. Taknyos és Báró továbbra is kussolt. Ugyanis be
volt kötve a szájuk. Bár ezért talán még hálás is voltam Levkinnek. Nagy
valószínűséggel ez a két szerencsétlen csupán annyiban tudott volna értelmesen
hozzászólni a helyzethez, mint a kvantummechanika matematikai alapjaihoz.
– Ki kéne tapétázni. Ha gondolod, tudok ajánlani valakit, aki olcsón és jól
dolgozik – törtem meg a csendet.
– Látjátok! Egy igazi profi mindig ügyel a részletekre, és sosem veszíti el a
humorérzékét – okította vidáman az embereit Levkin, miközben felém lobogtatta
a mutatóujját. A vodkáért nyúlt. Letekerte a kupakot, és töltött egy-egy
stampóval. Engem nézett. Érzésre döntötte az üveget. Látszott, hogy nem most
méri először a vizecskét.
– Esküszöm, Cecil, te és a humorod hiányozni fogtok, ha már nem leszel –
súgta közelebb hajolva, és áttolta elém az egyik poharat. Egy elegáns
mozdulattal lesöpörtem Vitalij kezét a vállamról. Artemhez hajoltam. A szemébe
nézve közöltem:
– Nem vicceltem, tényleg tudok egy jó szobafestőt.
– Mivel régi ismerősöm vagy, elárulok neked egy titkot. Méghozzá ingyen.
Szeretem és értem is a viccet, de nem ma – váltott Artem hangnemet, és az
asztalra csapott. – Remélem, tudod, miért vagy itt.
– Sejtem – bólintottam.
– Vártam, hogy idetolod a képed, és elnézést kérsz az elbaszott melóért.
Amikor megbíztam Áfit azzal a kurvára elbaszhatatlan munkával, hogy tizenkét
darabra törjétek annak a rohadt balett-táncos cicanadrágos seggfejnek az életét és
a combcsontját, nem gondoltam volna, hogy ekkora csalódást fogtok okozni.
Combtörés helyett csőtörés?! Emberek! Hol élünk? Fürdőt rendeztek, mert
szétcsesztek valami csapot, miközben küzdötök egy illegő-billegő
identitászavaros barommal! – A fejét csóválta. – Ezzel csupán egy gond van. Én
csak egy fürdőt szeretek – okított dühösen Artem.
– Török? – kérdeztem.
– Nem. A vérfürdőt. De azt is csak bizonyos keretek között. Tudod, nagyon
fáj, hogy lejárattatok, és azt hiszik, bohócokkal dolgozom. Nem vettél
emberszámba, és nem álltál elém férfiasan, hogy: bocs, Artem, elkúrtuk. Igaz,
nem mintha ez bármit változtatott volna a dolgok végkimenetelén, de azért egy
bocsánatkérést igazán megérdemeltem volna. – A szívére tette a kezét.
– Én úgy tudtam, Áfival elvasaltatok mindent – magyaráztam.
– Én is! Nemrég elszámoltunk – közölte ridegen, és felállt a székéről. – De pár
órája felhívott egy közös barátunk, felverve az álmomból – kezdte, és játékosan
megpaskolta Báró vállát, majd a ketrecekhez sétált, és a dögöket kezdte
nézegetni. – Hogy te és valami seggdugó ott veritek a palávert. Naná, hogy
megdöbbentem, elhiheted!
A következő öt percben elmesélte azt a mély traumát, ami akkor keletkezett a
lelkében – már ha van neki, és ez a kételkedés az ő hangjából is érződött –,
amikor szembesült azzal, hogy Áfihoz intézett határozott kérésével ellentétben a
szívem még mindig a helyén dobog, ahelyett hogy odadobták volna valami korcs
kóbor kutyának. Így ő a megállapodást felrúgottnak tekinti, és, Artem
szavajárásával élve, „némileg bepöccent”. Ekkor megértettem mindent.
Rájöttem, mi volt az a mély döbbenet Áfi hangjában, amikor felhívtam. Nem
megleckéztetni akart, hanem megölni, és mikor a vonal túlvégéről én köszöntem
be, azzal aláírtam a halálos ítéletét. Nem küzdött tovább, feladta. Így azt is
megértettem, mire fel volt az a kurva fontos utazás, amiről eddig szó sem esett
korábban. Bécs kamu volt. És valójában azért rántotta mellém Alexandert, hogy
vigyázzak rá, mert ezekben a percekben hullik darabjaira az Áfi Ramón-
birodalom. Hát nagyon úgy néz ki, hogy ezt is elkúrtam, konstatáltam
magamban, és próbáltam párhuzamot vonni a jelen történései és az odakozmált
őzgerincem között. Bár ami azt illeti, azt biztató jelnek fogom fel, hogy egyelőre
még mindenki egy darabban seggelt a helyén.
– Tudod, Cecil, sokan mondják rám, hogy én egy állat vagyok – szólt hátra a
kennelektől a ruszki.
– Nem is értem, miért. Szelíd vagy, és jó vendéglátó – mondtam, majd a
stampó vodkáért nyúltam, és lehajtottam.
– Bár jól tudom, ez csak egy a sok buta sztereotip megjegyzésből, amivel
szegény nemzetemet is illetik.
– A jó vendéglátó? Én ezt inkább dicséretnek venném a helyedben. Nincs
valami rágcsálnivalód? – kérdeztem vigyorogva. Artem visszajött az asztalhoz,
és leült. Báróra nézett hosszan, majd a Taknyosra. Végül rajtam állapodott meg a
tekintete.
– Na jó! Látom, el kell magyaráznom – mondta széttárt kézzel, türelméről
biztosítva minket. – Bennünket, oroszokat a legkegyetlenebb, érzéstelen
állatoknak állítanak be világszerte. És miért? Azért, mert mi nem hazudunk, nem
kozmetikázunk, mint például a jenkik. Mi nyíltan felvállalva tetteink súlyát,
tesszük, amit teszünk. Ha úgy tetszik, háborút indítunk, mert képesek vagyunk
rá. Ha kell, a sajátjaink közé keveredett gyáva férgeket mészároljuk le. Nálunk a
cél szentesít minden eszközt. Az én népem a legéletrevalóbb az emberek között.
Az orosz nép és az ereje erősebb bárminél! – vágta oda diadalittasan, és talán
egy percig ő maga is elhitte, amit mondott. – Amióta világ a világ, mi mindig az
igazságot szolgáltuk. Génjeinkbe van kódolva az undor, amit a gyengék és az
árulók iránt érzünk. Hiszi vagy sem a világ, az empatikus készségünk rendkívül
erős, és ennél csupán egy dolog acélosabb bennünk. Az ellenfeleink és az
ellenségeink iránt tanúsított tisztelet – itt hatásszünetet tartott, ami nem sok jót
jósolt az elkövetkezendő percekre, mint a japóknál szokásos, tárgyalás közbeni
feszült csönd, ami fontos mondandó érkezését hivatott jelezni. Artem a
gyűrűjével babrált. Megragadta a kidomborodó ékkövekkel díszített ortodox
kereszt ferde, Krisztus lábtámaszára utaló részét. Izgatottan elfordította a gyűrű
tetejét. Rám nézett, és befejezte a gondolatmenetét:
– Én tisztellek téged, Cecil.
– Na jó, veled valami nagy zűr van, igaz? Ha ez megnyugtat, Artem, én
inkább félni kezdek tőled. Tölthetnék még egy pohárral?
Artem elégedetten mosolygott. Bólintott. A vállam fölött átlesett, amikor nyílt
mögöttem az ajtó. További négy, nem túl szimpatikus küllemű hegyomlás
oldalazott be. A bőrfejűek száma és a kerge orosz tekintete igencsak
megerősítette bennem az érzést, hogy itt ma valakinek szüksége lesz orvosra.
– Apám mindig azt mondta, hogy én nem bírom az erőszakot. Hogy gyenge
vagyok. Sosem leszek igazi vezér. Mindig próbáltam megfelelni az öregnek. De
tény, hogy nem bírom úgy a vér látványát, mint egyesek – súgta, miközben
Vitalij felé biccentett. – Én mindig az igazságosságra törekedtem. Szeretném, ha
most is így lenne. Fair módon rendeznénk le a tartozásodat, és mielőtt
törlesztenél, behajtatom azoktól a tartozást, akik neked tartoznak, csak hogy rend
és igazság legyen. Nem szeretném, hogy bárki hasznot húzzon az esetleges
halálodból.
– Rendkívül nagyvonalú vagy. Kezdhetnéd a vissza nem kapott pénzeimmel –
magyaráztam –, mostanában túl jószívű voltam, és túlontúl sokat segítettem.
Artem tudomást sem vett lobogó pofámról.
– Most egy szívességet teszek neked, Cecil, csak hogy ne kelljen
bepiszkolnod a kezedet – közölte. Végre lecsavarta a gyűrű tetejét. Az ékszer
belsejében kokain volt. Az orosz a jobb kisujját belemártotta a porba, és egy-egy
szippantásnyit tolt magának.
– Apám nem tévedett. Mint mondtam, nem bírom a vér látványát. Így
könnyebb lesz. Ja, és nem kell megköszönnöd, Cecil – nevetett.
Kényelmetlenül néztem a bőrhajúakra. Vitalij arca csúnyán festett, így nem
hiszem, hogy készségesen segítségemre lett volna, hogy olajra lépjek. Az alakok
székestül megragadták Taknyost és a Bárót, majd távoztak velük a szobából.
 10

A szalon
Miután a székfoglalók eltűntek a látóteremből, Artem, Vitalij és jómagam
rövid sétát tettünk az elhagyatott komplexumban. Az első néhány méter után
világossá vált számomra, hogy egy rég bezárt uszodát szerzett meg az orosz, és
azt alakította át tárgyalónak. Elhaladva a lepergett csempés, száraz medencék
mellett rossz érzés töltött el, amint a parton sorokba rendezett üres székeket
néztem. A jobb időket látott fürdő rémisztően festett, akárcsak a pincéje. A
levegő áporodott volt és hűvös. Ha jobban belegondolok, nem is tudom, miért
csodálkoztam ezen, és rá kellett ébrednem, hogy bármennyire is sértő, nem csak
párválasztásnál megalapozott a mondás, hogy: nézd meg az anyját, vedd el a
lányát. Ezt a hasonlatot nyugodtan rá lehetett húzni az épületek állagára is. Mit
várhattam volna egy lepukkant pince után? A folyosólabirintuson keresztül az
öltözőkhöz értünk. A nyitott ajtajú, rozsdás szekrényeket jó ideje csupán por és
csönd járta át. A kopott kőpadló rég látott vizet, most is csak a ruhámból csepegő
víz érte, amit a por villámgyorsan elnyelt. Jól láttam a porba taposott ösvényt,
ahol Artem és emberei nap mint nap rótták az útjukat. Valahol a közelben sziréna
hangját hallottam. Enyhe túlzással megnyugtató érzés volt, hogy talán nem
vagyok távol a civilizációtól. Felmentünk az emeleti részre, ahol az egykor
kreatív könyvelők módszeresen nyomorba taszították az egykor nagy
valószínűséggel sikerrel működő vállalkozást.
– Gyorsan hagyhatták el a helyet – törtem meg a csendet a folyosó közepére
hányt papírkupacok kerülgetése közben. Artem bólintott, és ennyivel le is tudta a
választ. Gondolatai máshol jártak. Megállt egy alacsony, fehér ajtó előtt. Csak a
hátát láttam.
– Cecil! – szólított meg. – Mint említettem, tisztellek. Így kapsz egy kis
gondolkodási időt, mielőtt bármi történne veled. Kérlek, foglalj helyet a
„szalonban”. Meglepetéssel készülünk neked, hacsak keresztbe nem húzod a
számításainkat. Igaz, nem túl fényűző itt, de szerintem a lehetőségekhez képest
megfelelő. Legyél kedves, helyezd magad kényelembe, míg megtesszük a
szükséges előkészületeket – magyarázta lezserül megtámaszkodva a „szalon”
ajtajában.
 – Vitalij, kérlek, gondoskodj róla, nehogy Cecil beüsse a fejét a felső félfába,
mint a múltkori vendégünk.
– Fejre vigyázni! – harsant Vitalij, és ugyanazzal a lendülettel egy közel
százkilós gyomorütéssel kényeztetett, így gondoskodva a szobába való
belépésemhez szükséges megfelelő mélység eléréséről. Rögtön könnyebb volt
berepülnöm az alacsony ajtón. Hassal landoltam a padlón. Ez a szoba más volt,
mint a többi, amit eddig ebben a kócerájban láttam. Az Artem által „szalonnak”
nevezett egérlyuk az egyetlen helyiség volt az épületben, ahol gondoskodtak a
tisztaságról. A padlót és a falakat vastag fehér nejlon borította, a világosságot a
plafonról lógó egyetlen izzó szolgáltatta. A szoba közepén egy háromlábú sámli
billegett.
– Foglalj helyet, kérlek – szólt Artem, miközben Vitalij kíséretében belépett.
Felkúsztam a sámlira, és a szobát néztem.
– Nagyon ötletes ez a borítás. Gondolom, könnyebb így takarítani. –
Elismerés csendült a hangomban.
– Bingó! – nevetett Artem. – Tudod, mindig vita volt az embereim között,
hogy ki takarítson – kezdte, és embere, mint egy bűvész, ötlövetű, rövid csövű,
ezüstszínű Smith & Wessont rántott elő.
– Ha jól sejtem, akkor itt ma takarítani kell – jegyeztem meg, és a szívem
hevesebben vert, mint bármikor azelőtt. Menekülni nem próbáltam, mert tudtam,
úgysincs hova.
– Ha ügyes leszel, és jól csinálod, akkor nem biztos – mondta Artem, és
elvette a fegyvert az emberétől.
Nem értettem, mire gondol. Érdeklődőn figyeltem, és próbáltam
elvonatkoztatni kalapáló szívem fülemben dübörgő hangjától.
– Tudod, Cecil, a szalon, az egy VIP-szoba. Ide nem juthat be akárki, csakis a
legjobbak, az embereim. Ha az ember hibázott, itt van idő arra, hogy
elgondolkodjon a történtekről, és maga hozza meg a döntést a jövőjéről. Mivel
nem vagyok állat, még ha sokan annak tartanak is, megadom a lehetőséget, hogy
te dönts a halálod gyorsaságáról. Hirtelen legyen, vagy az életre és a szerencsére
bízod.
– Ez igazán megtisztelő, de én nem vagyok az embered – válaszoltam.
– Van öt perced, hogy megcáfold az iménti állításodat. Tekintsd ezt az egészet
egy állásinterjúnak – közölte ridegen.
 Artem kioldotta a forgótárat, és mind az öt töltényt a markába ejtette. Egyet a
fogai közé szorított. A többit zsebre vágta, majd a szájában lévő töltényt
visszatárazta. Megpörgette a tárat, és zárta. Egy darabig csak nézte a fegyvert,
majd a csövénél fogva átnyújtotta nekem.
– Gondold át, hogy a hasznomra tudsz-e lenni. Ami a jövődet illeti, van egy
ötletem. Neked pedig, egy lövésed. Jól gondold meg, kibe ereszted!
Ott helyben hálát adtam az égnek, hogy egy sámlin kuporogtam. Tudtam,
innen legalább nem fogok nagyot esni, és ez megnyugtató volt, mivel talán az
eséstől féltem a legjobban. Ezért nem is járok síelni. Immár nemcsak a fegyver,
hanem a döntés is a markomban volt. Artem felállt. Türelmesen várt, hogy
lefuttassam agyam komputerében az elkövetkező másodpercek lehetséges
történéseinek a forgatókönyvét. Az orosz egy óvatlan pillanatban a megfelelő
szögben állt ahhoz, hogy az ő és embere koponyáját egyetlen lövéssel
szétloccsantsam. Tudtam, eljött az idő. Döntöttem. A fegyvert a kerge orosz
halántékának irányába emeltem. Ujjam a ravasznak feszült. A kakas üresen
csattant. Újra meghúztam a ravaszt, és a szerencsének köszönhetően most már
torkolattűz kíséretében elhagyta az egyetlen töltényem a tárat. Levkin eszébe
jutott a töltény. Majd, ahogyan azt éles eszű forgatókönyvírók megálmodták
volna, továbbadta a tudást emberének. A két ruszki eldőlt. Nem volt többé
gondjuk az őszüléssel. Két embert egy lövéssel. Na jó, elismerem, hogy nem így
történtek a dolgok. Ennek két oka volt. Ha megtettem volna, nekem kellene
agyvelőt pucolnom. A mai nap után ez már túlontúl erős lett volna. A második
ok, hogy ez a megoldás sem hihető, sem kivitelezhető nem lett volna. A kezem
remegett, és nem tudtam eldönteni, hogy a félelemtől kell-e vizelnem, vagy a
hólyagomból kikívánkozó ital izgat. Gondolatok cikáztak bennem a jó és a rossz
döntésről. Lőni tudtam volna, de nem két embert egy golyóval. Én azon kevés
ember közé tartozom, aki tisztában van a képességeivel, így nem fecséreltem
felesleges dolgokra az energiámat. Az egyetlen jó döntésnek az ígérkezett, ha az
állam alá támasztom a vasat, és gondolkodás nélkül kiszellőztetem a
gondolataimat. De gyáva voltam. Néztem a kezemben lévő fegyvert, majd
kivettem belőle a töltényt. A revolvert Artem lába elé csúsztattam.
– Sajnos nem jut semmi sem az eszembe – mutattam a töltényt. – Talán te
kreatívabb vagy – mondtam, és tudtam, ezzel olyat tettem, amit egyszer nagyon
meg fogok bánni. Artem a revolverért hajolt.
 – Reméljük, jól döntöttél – kezdte, és a zsebében lévő töltényeket visszarakta
a fegyver dobtárjába. A kezemben lévőt felé nyújtottam.
– Hagyd! A tiéd lehet – szólt, mintha csak a nagyapám adott volna nekem egy
darab csokoládét, miután meg-ettem az ebédet.
– Igaz, még jól jöhet – mondtam, és a nadrágom zsebébe csúsztattam.
– Üdv a családban! – Levkin kezet nyújtott. Sosem gondoltam volna, hogy az
ördög is jár manikűröztetni. Intett, hogy kövessem, és elindultak Vitalijjal.
Remegő lábbal emelkedtem fel a sámliról. Egy másodpercre megszédültem,
megtámaszkodtam a combomon, és egy csöpp epét hánytam némi izgalomízzel.
Míg a folyosón baktattunk, a kerge orosz ecsetelni kezdte a velem kapcsolatos
tervét.
– Holnap, azaz hétfőn érkezik Budapestre Dursum Korkmaz az általunk
vasárnapra szervezett aukcióra – kezdte Artem. Elmesélte, hogy Dursum
Korkmaz nem más, mint az Európa és Ázsia közötti híd egyik legbefolyásosabb
fehérgallérosa. A híd talán Törökország néven ismertebb. Tudod: Tarkan, a
döner, a dudaszóra járó elsőbbség alkalmazása a helyi KRESZ-ben, és százötven
évnyi rendezetlen albérletszámla otthona. Mint a séta közben megtudtam, első
feltételezésemmel ellentétben Dursum nem tipikus maffiózó volt, hanem modern
üzletember. Rengeteg kapcsolattal, sok céggel és annál is több könyvelővel
rendelkezett, akárcsak az új kozák vezetőségem. E fickók emberei még egy
zokniról is képesek voltak áfás számlát kérni valamelyik cégük nevére, jó lesz
majd valamire alapon. A jelen kori fehérgallérosok már döntő többségben az
eszüket, a modern közgazdaságtant, a jogot használták birodalmuk erősítésére.
Nem ritkán ők maguk iskoláztatták embereiket, hogy maradéktalanul betöltsék a
cégeknél megüresedett állásokat. Az erőszakhoz csakis a legvégső vagy a
legszórakoztatóbb esetekben nyúltak, és csakis úgy, hogy a főnöknek soha
semmi köze nem lehetett a kellemetlennek mondható fogkezelésekhez és
hantolásokhoz. Jobban hittek a gazdasági terrorban. Ha valami nem tetszett,
először ellehetetlenítették a problémás partner életét. Mindent elvettek,
bezárattak, ledózeroltattak, persze úgy, hogy az üzletfél ehhez szerződésben
hozzájárult. Csakis ezután jöhetett a betoncsizma. Az alapkoncepció fenomenális
volt. Mindent olcsón vettek, és kurva drágán adtak el.
– És mi a gondod ezzel az alakkal? Hidegre kéne tenni? – kérdeztem
közönyösen, mintha Áfinál nap mint nap hantoltam volna, ahelyett hogy
kurvákat, striciket, neppereket, boltokat próbálok rávenni az együttműködésre,
és begyűjtöm tőlük a helypénzeket. Persze az sem volt kis feladat, és sokszor
voltam úgy, hogy nagy baj lesz, ha nem cselekszem keményen, de ilyen
nagykutyára sosem uszítottak még rá. A mi falkánk kemény volt, de ezek mellett
csupán karácsonyi kiskutyáknak számítottunk, nyakunkon masnival.
– Nem feltétlenül. Hacsak nem csúszik valami hiba a számításba, ám akkor
szigorúan balesetnek kell tűnnie! De hidd el, Cecil, erre megvannak a megfelelő
embereim – szólt hátra Artem, miközben lefelé lépcsőzött. – Tudod, egy dolgot
megtanultam, miután kurvára utálok csalódni. – Nagyot sóhajtott.
– Ne bízz senkiben? – kérdeztem.
– Nem. – Megállt, felém fordult. – Ti magyarok úgy imádjátok az unalmas
közhelyeiteket! Mindenkit arra használj, amire való, és amire képes. Így tudod a
legjobban csökkenteni a lehetőséget a csalódásra – okított.
– És én mire való vagyok?
– Legfőképpen semmire. De nagyon remélem, hogy a feladatot tökéletesen
végre fogod hajtani, és meggyőzöl arról, hogy megérte rád pazarolnom az
életemből ezt a kis időt.
– Mégis mi lesz a feladat? – kérdeztem.
– El kell lopnod nekem valamit – közölte, mire bólintottam, és úgy döntöttem,
kivételesen előnyösebb lehet, ha nem kérdezek. Témát váltott. – Remélem,
készen állsz a meglepetésre.
 11

Az új család ajándéka
A lépcsőn további eszmecsere nem történt. Gondolom, azért, mert kokós
Artem a kopott lépcsőfokokat figyelte, nehogy leessen, hiszen válság lévén a
lépcsőházban csupán halovány fény világított. Vitalij meg egem figyelt. És
egyébként is, ő inkább az az elmélkedő típus volt, hiszen nagyon keveset hallatta
a hangját. De az is lehet, hogy csak rám volt megsértődve, mert az arcába
léptem. Az épület eddig számomra még felfedezetlen részéhez értünk. A kerge
ruszki nagy lendülettel csapta ki az útjába kerülő hatalmas, kétszárnyú ajtót.
– Mint mondtam, Cecil, most már családtag vagy. És családtag lévén neked is
kijár az óvó kar szerető biztonsága, amit a mi családunk jelent – szólt, és
valósággal belibbent egy terembe. A falak haloványzöldre voltak meszelve, és
itt-ott már igencsak rájuk fért volna egy erősebb frissítés. A magasban húzódó
keskeny ablakokat hol szurokkal, hol deszkával fedték, akárcsak a székes-
medencés részben. Az albérlők számára világításnak megtette néhány vibráló
neonlámpa és az a tucat falilámpa, amiből már csak négyben volt izzó. Ahogy
körbenéztem, nagyon ismerősnek festett a hely. Régi emlékek kezdtek előjönni,
mintha jártam volna már itt. A terem egyik sarkában egy kisebb medence volt,
két közel azonos részre osztva. Hét lépcsőfok vezetett le a kék-fehér, csempézett
medencébe, melynek az egyik oldalát kikezdte a rozsda az elválasztóból
ágaskodó zuhanyfej környékén. A rozsdáért nem aggódtam, viszont a medence
közepén székelő Taknyosért és Báróért annál inkább. Mintha csak utálnák
egymást, a két srác a medence túlsó végében ücsörgött továbbra is a székükhöz
kötve, és hogy véletlenül se menjenek ölre, arról a két-két tesztoszteron-
túltengésben szenvedő bőrhajú gondoskodott. Artem egyenesen Taknyoshoz
ment, tudomást sem véve a székén rángatózó, szabadulni próbáló cigányról.
– Meg kell kérdeznem, Cecil: mi a terved ezzel a kölyökkel? Nagyon helyes!
– mondta, és megsimogatta Taknyos arcát. – Biztosan sokat fizetnének érte.
Bedobod-a közösbe? Kivisszük Szentpétervárra selyemfiúnak.
– Őszintén szólva szükségem lenne a segítségére. Meg már egyébként is a
szívemhez nőtt a kölyök.
– Szomorúan hallom. – Artem csalódottan leeresztette a vállát.
 – Pedig Borisznak – itt a Taknyos jobbján őrt álló tag felé biccentett – már
megígértem, hogy ő avathatja be, ha beleegyezel. Imádja az ilyen harcias kis
dámákat, akik a farkukkal fenyegetőznek, amikor bajban vannak. Aztán az első
pofontól úgy megülnek, mint ovis az uzsonnaidőben.
– Sajnálom, Borisz – fordultam a Taknyos mellett álló bőrfejűhöz, aki
komoran tudomásul vette a bukott légyottot. Artem csettintett, mire Taknyost
eloldozta a rajongója. A kölyök felpattant, és rögtön mögém ugrott, valamivel
jobban tapadt a seggembe, mint egy kanos foxi.
– Szétcsapjuk őket, Cecil? – kérdezte mögülem, mire a ruszkik hahotában
törtek ki.
– Édes egy pofa! Imádom! – nevetett Artem.
– Egy: álljá üresbe, és kussolj! Kettő: szálljá ki a seggem intim zónájából! –
szóltam, mert a hózentrógeres a Báró felé fordult, és éreztem, hogy van még
miért aggódnom.
– Most a viccet félretéve, ő a komolyabb problémánk – mondta Artem, és
kitért néhány mondat erejéig arra a megelőzően elejtett gondolatára, amikor is a
családdal és a védelmemmel jött.
– Az elmúlt pár óra kellemetlenségeit ennek a féregnek köszönheted –
közölte, és ujjával Báró felé bökött. Ismét elmesélte, hogy gondolkodás nélkül
bedobott engem a csokiba. Elmagyarázta, hogy az én érdekemben
elhallgattatják, hiszen ellenem köpött, és ezt bármikor máskor is megteheti, és
egyébként sem kell aggódni az elvesztése által okozott papírmunka miatt. Nem
valószínű, hogy a társadalombiztosító keresni fogja. Ez olyan, mint a kínai
szindróma: láttál már kínai fejfát a hazai temetőkben? – és itt nem a gyártás
helyére gondoltam. Artem a példabeszéde végeztével intett. Az egyik embere
felrobogott a medence lépcsőjén. A zsebéből előhúzott ronggyal kitekerte az
egyik világító izzót. Elképesztően forró lehetett az égő, de az alak szeme meg
sem rebbent. Artem a medence szélén lévő tekercsből tépett egy jókora darabot,
és a papírba gondosan belecsomagolták a villanykörtét. Ismét előkerült a
revolver, és a fegyveraggyal széttörték az izzót. Nagyon úgy festett, hogy ezek
az arcok csak dísznek viselik a fegyvert, és senki sem világosította fel őket arról,
hogyan kell használni. Kivették a foglalatot a papírból. Artem gondosan
összegöngyölte a csomagocskát, és csak annyit mondott.
– Nyisd ki a szád! Ne félj, nem fog vágni, nem fog szúrni, csak egy kicsit
meleg lesz.
Ebben a pillanatban megértettem, mire fel volt az a sok üresen lógó
lámpabura. Nem Báró volt az első tag, aki itt örök némasági fogadalom tételére
készült. Vitalij Báróhoz lépett. Lekevert a bennszülöttnek két pofont, csupán
azért, hogy ellazuljanak az arcizmai, és ne érezze olyan erőszakosnak a szájába
való behatolást. Levette a szájáról a kötést, és szétnyittatta a Báró pofáját.
Valószínűleg meggyőzően hatott rá Vitalij keze, ami módszeresen feszítette szét
a spicli ajkát. A tömés előtti utolsó mondatként csak annyit csúszott ki a száján:
Jaj istenkém!
– Ne feledd: azzal, hogy a múltért bosszút állsz, a jövődet véded – okított
felém fordulva Artem, és belegyömöszölte az üvegszilánkkal tömött
papírcsomagocskát Báró szájába, amit újra bekötöttek. – Csupán néhány perc
kell, hogy átitatódjon nyállal a kéztörlő, és apró darabokra málljon. Aztán
minden a természetre és a sorsra van bízva. Látod, Cecil, ez a szép az életben!
Mindegy, hogy te mit akarsz, a sorsod előre meg van írva. Majd az élet eldönti,
hogy meghalsz, vagy inkább kussolsz, míg világ a világ, de egy biztos: pocak
nagyon nem lesz vidám – magyarázta a kerge orosz, és leült az egyik
lépcsőfokra. Türelmesen várt. Figyelte Bárót, aki a székén vonaglott, és minden
erejével azon volt, hogy a száján kívül tudja a csomagot. Először döbbenten
álltam a kegyetlen módszer és a hidegvér láttán. Az uszoda feszült csöndjét
csupán a Báró széke lába alá szorult apró kavics karistoló hangja törte meg,
ahogyan szabadulni próbált. Reménytelen és olykor fülsértő próbálkozás volt.
– Most frankón végignézzük, hogy meghal a szemünk láttán? Tudod, mekkora
szarba kerülünk, ha hozzánk kötik a halálát? – súgta oda nekem Taknyos,
miközben a két bőrhajút néztem, akik olyan békésen beszélgettek, mintha éppen
arról alkudoznának, mi legyen majd a reggeli. Nem nagyon izgatta őket, mi
történik a medencében. Igaz, nem is azért kapták a fizetségüket.
– Nem, nem tudom, avass be.
– A cigók iszonyatosan be fognak pöccenni. Csinálj valamit, nem nyiffanhat
ki miattunk! – erősködött. Lefuttattam magamban az ilyenkor bevett miérteket és
hogyanokat. Tényként kellett megállapítanom, hogy igaz, a nemcsak sakkban,
hanem a Blahán is számtalanszor elvert Taknyos most az egyszer mondott
valamit. Kivételesen nem hülyeséget. Kibaszott egy ördögi kör volt ez. Ha nem
itt és most a kaviárzabáló ruszkik, akkor kis ráhagyással a helyi brazilok
aprítanak fel minket. És akárhogy nézem, egyik megoldás sem kecsegtetett túl
sok jóval.
– Áfi azt mondta, te vagy a főnök. – Már nem érdekelt semmi. Nem érdekelt
az este alatt elveszített néhány fogam, az odakozmált őzgerinc, sőt már a
sarkamon lévő hólyagokkal sem törődtem. Csak arra vártam, hogy így vagy úgy,
vége legyen ennek a rohadt estének. Hátranéztem Taknyosra, aki úgy méregetett,
mint kiskorában a csokoládét. Tekintete tükrözte az előző meglátás melletti
kitartását.
– Hát, legyen! – mondtam, és Báró felé indultam. Magabiztos lépteim
következményeként a tunyának tűnő bőrhajúak minden figyelmüket nekem
szentelték. Báróval szemben megálltam.
– Mennyi idő, míg szétfoszlik a papír? – kérdeztem közönyösen az oroszt.
– Nem tudom, ez új papír. Általában egy, maximum másfél perc. De ez attól is
függ, mennyire rezel be a páciens. Tudod, szájszárazság meg ilyesmi –
magyarázta. Elvettem a medence szélén álló papírtekercset. Megnéztem a
csomagolást. Csöndben figyelt mindenki. Orromhoz emeltem a törlőt.
Megszagoltam, és odadobtam Artemnek.
– Nem is értem, hogy ha van illatosított vécépapír, akkor miért nem gyártanak
kéztörlőt is? Hiszen ki szagolgatja a vécépapírt?
– Mondasz valamit – válaszolt Artem, és szintén megszimatolta. – Mostantól
áttérünk a vécépapírra. A francba! Jó szájízzel távozzon az ürge – nevetett az
orosz.
– Szükségem van erre a féregre. Még jól jöhet – szakítottam félbe Artem
nevetését.
– Akkor siess, Cecil! Még körülbelül harminc másodperced van.
Levettem Báró szájáról a kötést, és két ujjammal kihalásztam a szájürege
hátuljában meghúzódó, összezsugorodott csomagot.
– Hiba csúszott a számításba. – A földre ejtettem a szájtömést, ami még bőven
messze volt attól, hogy szétázzon. Artem meglepő nyugalommal vette
tudomásul, hogy valamelyik embere merő véletlenségből extra nedvszívó
képességű törlőt hozott.
– Mint mondtam, emberek vagyunk, hibázhatunk – közölte, és lemondóan
intett, hogy oldozzák el Bárót is. – Azt hiszem, ma nagyon ráért az Istened, hogy
vigyázzon rád – morogta.
 – Ha jól látom, itt megdöglött a buli – konstatáltam, végignézve a csalódott
ruszki baráti körön.
– Tévedsz. A buli még csak most kezdődik. Húzzatok innét! Holnap délután
kezdés, és ahogy elnézem, rátok férne egy alapos pihenés – mondta Artem.
– Mikor, hol és egyébként is, mit kell csinálni? – kérdeztem.
– Túl sok a kérdés, Cecil, és én utálok válaszolni! Megtalállak, és majd
megtudod. De elöljáróban csak annyit, hogy valami roppant értékes és számomra
fontos dolgot fogsz nekem megszerezni – közölte, playboyként elterülve a
lépcsőn.
 12

Utóirat: Seggfej!
Miután kijjebb tessékeltek minket az utcára, rögtön tudtam, hol vagyunk. Az
ismerős hűvös, újpesti kora este illata megcsapta az orromat. Míg mögöttem a
régen bezárt és a jelek szerint oroszok által hasznosított uszoda magaslott, addig
előttem szürke tízes tömbök tucatjai. A töketlen Taknyos a jobbomra, míg a Báró
a bal oldalamra állt. Mintha csak tőlem várnák azt a bizonyos „hogyan tovább”-
ot.
– Hé’ more! Köszi – szólt Báró. Szemem sarkából láttam, hogy
papírfoszlányok után kutat a szájában.
– Telefonálnom kell – közöltem, miután kiszúrtam két véletlenül megmaradt
telefonfülkét. – Van valakinél apró?
– Mennyi kell? – kérdezte Báró, és a szájából az utolsó papírdarabot is a
földre pöckölte.
– Egy, maximum két rövid hívásra való – számolgattam.
Báró odarobogott a fülkékhez. Egy darabig ravaszul vizslatta őket.
Odaléptünk mi is. Báró egy közelben lévő öreg Opelhez sasszézott. Elegánsan
levette az ablaktörlőjét, és a gumiból kihámozta a fémmerevítést.
– Nem most kéne gyűjtögetni! – szóltam.
– Ha-ha! Nagyon vicces, Cecil! – közölte, és a zsákmányolt lapos fémdrótot
vizsgálgatta. Meghajlította a végét, majd a persely zárjának feszült.
– Egyszer így láttam a tévében – mondta.
– Ja, a tévében – bólintottam.
– Ki tudod nyitni azzal a dróttal? Én eddig ilyet csak filmekben láttam –
hüledezett Taknyos. – Én mondom neked, Cecil, kezdem megkedvelni ezt a
srácot.
Báró sértődötten abbahagyta a bűvészkedést.
– Te meg mire akarsz kilyukadni, biboldó? – hepciáskodott. – Azért, mert én
cigány vagyok, rögtön mindent ki tudok nyitni, more? Én nem szoktam csórelni!
– Nem, nem azért, mert cigány vagy, hanem mert egy büdös tróger, aki még a
napot is ellopná, ha nem lenne olyan forró – szóltam közbe. – Na, nyisd ki, de
rögtön, ha tudod, vagy én nyitom ki a fejeddel – közöltem, és a beígért
fülkebucizást nyomatékosítva közelebb léptem. Báró újra szorgoskodni kezdett.
– Tudjátok, mi a neve ennek a zárnak? – kérdezte hátralesve.
– Nem, de majd’ meghalok a kíváncsiságtól, hogy megtudjam – válaszoltam.
– A neve TUTO, de nem tuti – nevetett, majd a dróttal babrált még egy
keveset. – Most jöhet a varázsmondat.
– Abrakadabra? – kérdeztem.
Báró beletalpalt a persely ajtajába, ami kitárult. Húszasok és ötvenesek
hullottak a földre.
– Tehetek még valamit érted, Cecil? – kérdezte a cigány.
– Igen! Huzzá’ a tieidhez, és ha látsz egy templomot, mondjá’ értem tíz
miatyánkot, azután dobj egy keveset a perselybe! Tudod, mit? Itt van néhány
húszas – azzal a markába nyomtam némi aprót a telefon gyomrából. Karon
ragadtam Taknyost, de Bárót hátrahagyva átléptem a másik fülkébe. Egy
barátomat hívtam, hogy jöjjön értem. Az arc a közelben lakott. Nem sokkal
később egy álmos, de még így is rosszarcú tag pislogott ránk a volán mögül.
Behuppantunk hozzá, de mielőtt Báró beszállt volna, belülről zárattam az ajtót.
– Jaj, more! Ne csinád’ már! Vigyetek el a Zsuzsi presszóba! Én szereztem
aprót! – erősködött.
– Örülj, hogy nem jelentelek fel rongálásért – szóltam, és elhajtottunk.
A lakásom ajtaja zárva volt. Öröm volt az ürömben, hogy nem verték be a
tűzoltók, és nem áztatták el a lakást a lángoló őzgerinc okán. A kecó nem égett
le, látszatra minden a legnagyobb rendben volt, amit pedig nem vártam. Úgy
tűnt, a pofonok miatt volt az emlékezetkiesésem, azért nem emlékszem, hogy
kikapcsoltam-e a sütőt. A társasház lakói már ébredeztek. A körgangon – amit én
csak őrgangnak hívtam, mivel a titkos megfigyeléseket innen végezte a
házmester a kémeivel közösen – körbelesve láttam, hogy némely lakásban már
javában folyt az élet. Derengett már a hajnal.
– Nézd, Cecil – szólt Taknyos, és egy, az ajtótokba csúsztatott cetlire mutatott.
Az elején vonakodtam elvenni, mert féltem, hogy megint kéretlen társalgásba
keveredek a házmesterrel, Tihamér Árpáddal, vagy éppen a lakókkal. Az utóbbi
pofonosztásom óta, ami idestova hat hónapja történt, ő csak így üzengetett
nekem, ha éppen elmaradásom volt a közös költséggel, vagy éppen számukra
erkölcsileg homályos alakok vendégeskedtek nálam. De ez a cetli más volt, mint
bármelyik másik, amit valaha is betűztek nekem. Ez a cetli az én féltett
noteszomból származott. Abba a kis fekete szarságba gyűjtögettem minden
olyan receptúrát, ötletet és jóváteendő feladatot, amit visszavonulásom után
szerettem volna megvalósítani. A lapka egyik oldalán ismerős szépírás volt,
olyan, amilyet az én töréstől görbe ujjaimmal sosem tudtam volna írni. A másik
oldalon ormótlan, átsejlő kaparás virított. Felismertem azt is. A gyöngybetűs
üzenet tömörsége dühről és sértődöttségről árulkodott…
„A vacsora tálalva, én lelépve. Ui.: Seggfej!”
…míg a másik oldalon az őzgerinc receptje volt az én írásommal. Belépve, az
ebédlőasztal közepén kétterítéknyi széttört pohár és tányér díszelgett gondosan
kupacba szedve. A rakás közepéből kimagaslott a szenes őzgerinc, mélyen a
hátába szúrt késsel. Tehát Réka járt itt, ő mentette meg a lakást, nem én.
– Mi történt itt? – kérdezte Taknyos, és a felnyársalt húst vizsgálta. Kihúzta
belőle a kést. – Valaki nagyon pipa volt rád, mit akarhatott üzenni? – tűnődött.
– A kés egy elmaradt randi, és hogy a kínain vett füstjelző nem működött –
magyaráztam, majd a pár órája fejemmel kinyitott gardróbajtókat és polcokat
kezdtem a helyükre rakosgatni. Taknyos odalépett hozzám. Segített az egyik
ajtónál összerakni a pántokat.
– A világért sem akarok beleszólni a dolgodba, de nem hallottad még a
mondást: rend a lelke mindennek?
– Te meg nem hallottad még: jól vigyázz, hogy ne üsd bele mindenbe az
orrodat, főleg, ha ekkora? Másrészt a kupiról nem tehetek. Ez egy korábbi randi
eredménye – magyaráztam.
– Szenvedélyes lehetett! – bólintott elismerően.
– Erről Enzo tudna beszélni. Feltéve, ha már tudja mozgatni az állkapcsát –
azzal felvilágosítottam az előzményekről. Ütést éreztem tarkótájon. Belülről és
mélyről jött. A testem jelzett, hogy vége, kimerült, és vagy az ágyamban, vagy a
koporsóban, de pihennie kell.
– Na jó, én inkább alszom – zártam le a mondókámat, és a kanapé felé
mutattam. – Tegyél így te is! Holnap más vizekre evezünk, készülj fel rá.
 13

Inkább ettől fájjon a fejed,

mint egy golyótól
Valamivel kipihentebben és büdösebben ébredtem, mint amikor ruhástul az
ágyamba ájultam. Sem fürödni, sem levetkőzni nem volt már energiám. A
reggeli ébredésemről a szűnni nem akaró kopogás gondoskodott. Ide-oda járkált
valaki az ágyam körül. A léptek szaporák voltak, és élesek, nem az a
csoszogásféle, ahogy a Taknyos szokott közlekedni. A hang irányába fordultam.
Lassan nyitottam ki a szememet, hogy ne bántsa az ablakon beszűrődő nappali
fény, és örültem, hogy Réka megbocsátott a tegnapi túl sokadik késésemért, és
visszatért hozzám. Most nagyobbat csalódtam, mint szoktam. Rábai Réka sehol
sem volt, ám egy nyúlánk nő a függönyömmel babrált. Vékony teremtés volt,
egyszerűen, de előnyösen öltözött. Feszes farmert, tűsarkú tipegőt és fekete
blézert viselt. Hosszú, koromfekete haját copfban hordta. Gyors ébredésemről a
bennem megfogalmazódott két fontos kérdés gondoskodott. Az első az volt,
hogy ki ez a spiné, a második, hogy mit akar a függönyömtől. Az utolsó nő az
életemben, aki a cuccaimhoz nyúlt, az anyám volt, de erről ő is leszokott tizenöt
éves koromban.
– Ha a takarítócég küldte, akkor megkérhetem, hogy a nappaliban kezdjen?
Én még aludnék! – emeltem fel a fejemet.
– Én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy takarítani szokott – kezdte a nő.
– Pedig én felvenném.
– Mégis hova? – Felém fordult. Csontos, karakteres arca volt, enyhén vágott
szemmel, némi mongoloid-beütéssel, bár gőzöm sem volt, milyen a mongoloid
beütés, de a barátaim gyakran hajtogatták ezt jó nők lát-tán.
– Mondjuk, az ölembe, de tudja, mit, lépjünk tovább. – Elejtettem egy vigyort,
és kikászálódtam az ágyból.
– Meg sem kérdezi, ki vagyok, és mit keresek itt? – lépett hozzám a nő.
Finom illata volt, nem túl erős, épp csak annyira, hogy rá figyelj. Szóval,
valami olyasmi volt, mint az enyém, csak az övét nem a teste és egy gyötrő
éjszaka okozta.
– Minek? Ha akkora madame, hogy kijelenti, nem takarít, akkor feltételezem,
arra is megtanították az internátusban, hogy illik bemutatkozni, ha idegenként
belép valaki házába. És akárhogy nézzük, az a valaki én vagyok, ez pedig a
házam, akármilyen is – közöltem, és az ágy szélén ülve érdeklődőn néztem,
miután lehámoztam a kölcsönzoknit a lábamról.
– Akárhogy is nézzük, ez nem ház, hanem lakás, de a szagokat figyelembe
véve inkább egy oroszlánbarlang. Nem hallotta még a mondást: rend a lelke
mindennek?
– Ezzel az egésszel az a gond, kedves „tudom is én, ki maga, fekete
blézerben”, hogy ezt a poént már elsütötték ebben a huszonnégy órában,
méghozzá az a törpe, aki nagy valószínűséggel beengedte magát, de ne
aggódjon, ezért majd én számolok vele. Így sajnos nem áll módomban nevetni.
– A nevem Mása Dombrovszki. Szentpétervárról jöttem – közölte kezet
nyújtva a nő.
– És egyenesen az én lakásomba fújta a szél? – érdeklődtem, miközben
megfogtam a kezét. Puha volt az érintése.
– Nem a szél fújt ide, hanem Artem Levkin küldött, hogy beszélgessünk kicsit
a feladatukról.
Némi kérlelés után Mása a nappalim foteljában ücsörögve várt rám
türelmesen. Átvonultam a szemközi fürdőszobába. Frissítő zuhany és némi tiszta
ruha vételezése után a nappaliba mentem. A nő ott várt. Valaki készített neki egy
teát. Miközben néztem a vendégemet a fekete blézerében, ahogy a forró italt
szürcsölte, azon tűnődtem, hol lehetett eddig ez a teafilter. Leültem vele
szemben.
– Valamivel jobban fest – mosolygott.
– Köszönöm.
– Mondom, valamivel, nem pedig jobban. – A konyha felől nevetés
hallatszott. – Rendkívül jól érzik magukat.
– Kik? – ásítottam.
– A két barátja. – Mása kimért érdeklődéssel nézett, és az utolsó korty teát is
felhajtotta. Egy megengedi-e típusú mosolyt eresztettem meg felé, és felálltam.
A konyhába indultam. Eddig ezt a lépést azért halogattam, mert próbáltam minél
későbbre tolni a Taknyossal való találkozást. Az elmúlt huszonnégy órában az
volt a legjobb, hogy túléltem az éjszakát. Ez a mostani pedig a legrosszabb
pillanatommá transzformálódott, amikor a konyhaasztalnál megláttam Taknyost
és a Bárót, amint jókedvűen kártyáztak.
– Itt meg mi a büdös franc folyik? – dühöngtem. – Hogy kerül ez ide?
– Báró, ha kérhetném – húzta ki magát a cigány.
– Nem, te nem kérhetsz semmit, maximum elnézést, de azt is sűrűn, és
egyébként sem hozzád beszéltem – morogtam.
– Ne csináld már, Cecil! – szólt Taknyos, és a kezében lévő lapot a többire
dobta.
– Mit ne csináljak? Reggel felébredek, és egy spiné flangál a hálószobámban,
és ez a kanyhaló meg a konyhámban mereszti a seggét, pedig a lelkére kötöttem,
hogy látni sem akarom. Itt pókeroztok! Megkopasztott már rendesen, mi? Míg
alszom, te minden jöttmentet beengedsz a lakásomba! – dühöngtem fojtott
hangon.
– Nem szerencsejáték. Báró kártyából jósol. És ami azt illeti, nagyon érdekes
dolgokat mondott – magyarázkodott a Taknyos.
– Mint például ismeretlennel találkozol hamarosan, és meg fog változni az
életed? Csak szólok, hogy ilyet én is tudok.
– Jaj, Cecil, te mindent leegyszerűsítesz!
– Nem, én az életedet fogom leegyszerűsíteni, ha nem állsz üresbe! Mikor
jössz már rá, hogy az a nagy fejed nem csak arra volt jó, hogy eltorzítsd az anyád
csípőjét? Gondolkozzál is vele néha!
– Végül is az élet is egy folyamat – jegyezte meg Báró, miközben összeszedte
a kártyát.
– Én meg jöttmentként nem szeretnék beleszólni a csevegésükbe, de szorít az
idő. Nemsokára el kell kezdeni a munkát. Úgyhogy nagyon örülnék, ha béke
lenne a csapatban, különben hosszúra és fájdalmasra nyúlhat a kiruccanás.
Egyébként meg elismétlem: Mása Dombrovszka vagyok, a Szentpétervári
Egyetem doktora. A személyes vitákat, ha kérhetném, későbbre időzítsék! –
szólalt meg a nő a hátam mögött, majd elegánsan odébb tessékelt. Nekidőlt a
konyhapultnak. – Bemutatna a csapatnak? Sajnos nem volt időnk belemenni a
részletekbe, amikor megérkeztem.
– Az a vízfejű ajtónyitogató Alexander. Becenevén Taknyos – közöltem a
kölyök felé bökve. Mása bólintott.
– Rokonok esetleg? Nagyon hasonlítanak – mondta egykedvűen a nő, de
inkább válaszra sem méltattam.
 – Ez meg itt a Báró. Levakarhatatlan egy alak, és nem a csapatom része –
magyaráztam, mire a cigány felpattant a székről, és megcsókolta Mása kezét.
– Igazán örülök, szép hölgyem. A barátaimnak csak Báró vagyok, de az
ellenségeimnek a „sötétség ura”. Ne féljen, ez a Cecil mindig nyűgös, ha
tizenhat óránál kevesebbet alszik, vagy nem ihat eleget. És nyugodjon meg, a
csapat oszlopos tagja vagyok.
– Ez az, mi hárman vagyunk a három muskétás, a három testőr – tette hozzá
izgatottan Taknyos. – Vagy hányan is voltak?
– Okosabb lenne, ha hallgatnál. Dumas a regényében egy tag kalandjait meséli
el. Ő volt d’Artagnan, és nem tartozott a címben említett testőrök közé; azok a
barátai voltak, Athos, Porthos és Aramis – magyaráztam.
– Micsoda művelt ember van köztünk! Ha vége az irodalmi klubdélutánnak,
akkor neki is láthatnánk a munkának. Van még valami megjegyzése, Cecil?–
kérdezte Mása, és leült a konyhaasztalhoz a srácok közé.
– Csak egy jó tanács. Ha Báró egyméteres közelébe tévedne, utána ellenőrizze
az értéktárgyait, nézze át a zsebeit, hogy minden megvan-e – figyelmeztettem.
Mása szóra sem méltatott. Elmondta, hogy gőze sincs, miért engem és a
csapatomat bízta meg Artem a melóval. Míg készítettem magamnak egy kávét,
Mása kifejezte aggályait velünk és a képességeinkkel kapcsolatban, aztán rögtön
hozzátette, ő nem azért van itt, hogy mérlegeljen, vagy hogy bármit is eldöntsön.
Artem mellett megtanulta, hogy nem az a jó, ha gondolkodsz, hanem ha a rád
bízott feladatot a saját lehetőségeidhez mérten maximális profizmussal
végrehajtod.
– A feladat egyszerű lesz – kezdte Mása, és igazított a copfján. Nagy
lélegzetet vett, és úgy készült a következő mondatára, mintha ő maga sem hinné
el, hogy ki fogja mondani.
– El kell lopniuk egy nazar amulettet, ami a szerdai aukciónkon kerülne
kalapács alá.
– Hála istennek! – csattantam fel a konyhapult mellől. – Azt hittem, valami
komolyabb meló lesz. Már csak egy dolgot kell tisztáznunk. Mi a franc az a
nazar amulett?
 14

Amit a nazarról tudni kell

Mása előbbi kijelentése után két, már tényként bizonyított dolgot tudtam meg.
Mása valamivel jobban fel volt készülve a történet átadására, mint én a vendégek
fogadására. Előadásából következően fény derült arra, hogy a szakterülete nem
más volt, mint az iszlám, és különösen szerette Törökországot. A másik,
számomra nagyon fontos dolog az volt, hogy többé nem mondhattam, hogy nem
tudom, mi a pöcsöm az a nazar amulett. Letettem a csészémet.
– Na jó, ne raboljuk az időt, foglaljuk össze, mert nemsokára kezdődik a
kedvenc sorozatom, és nem hagyhatok ki belőle egyetlen részt sem – érveltem.
Az asztalnál ülők érdeklődőn fordultak felém.
– Szóval – kezdtem –, a nazar amulett vagy más néven kék vagy szemamulett,
de talán a legdivatosabb nevén nazar, azaz Allah szeme, egy török amulett, mely
a néphagyomány szerint véd a szemmel verés, a rontás ellen.
– Sokakkal ellentétben, a törökök nem használják az Allah szeme kifejezést.
Ezt csak a külföldiek és a marketingesek használják. Az iszlámban nem
ábrázolják istent, így Allah „szemét” sem ábrázolhatják – szólt közbe a Taknyos,
mire egyetértő bólintásokat kapott Másától.
– Oké, rendben, látom, figyelsz – szóltam elismerően. – Itt egy kicsit akasszuk
szögre a melót, és szúrjuk le az ásót. Tisztázzunk valamit! Amíg én beszélek,
addig te nem pofázol! Ha hasznos akarsz lenni, orron át szűrjed a levegőt –
mondtam, és Taknyos csöndben maradt. Akárhogy is, de a maga módján
kedveltem ezt a srácot. Hiába nem voltam az apja, és csupán kerek tíz év volt
köztünk, úgy éreztem, nevelnem kell. Még nem tanították meg neki az élet
legfőbb szabályát. Például azt, hogy feleslegesen nem pofázik, okosabb az, aki
csak hallgat.
– Ott tartottunk, hogy a nazar szó jelentése „szemmel verés” – szólt közbe
Mása. – A hiedelem szerint vannak emberek, aki csupán a tekintetükkel rontást,
betegséget vagy akár halált is képesek okozni.
– Ez bizonyított tény – vágtam közbe, és beáztattam a bögrémet.
– Parancsol? – fordult felém a nő.
– Azt mondtam, ez tény. Ilyen volt a volt anyósom. Fáj is a hátam, amióta
összeszólalkoztam vele. Szóval ez létező dolog. – Felültem a konyhapultra.
Mintha csak mi lennénk a három másodperces csapat – szigorúan nem szexuális
értelemben –, úgy ismételte a már elmondottakat Mása.
– A törökök ezért szinte mindenhová ilyen boncukot akasztanak. A szoba
falára, az autóba, a buszok abla-kaiba.
– Na meg ékszerként is viselik. Nyakláncként, karkötőként, fülbevalóként –
kottyantotta közbe Báró.
– Na tessék, témánál vagyunk – morogtam, de mintha senki sem hallotta volna
meg. Mása tovább tágította a tudatunkat.
– Ezek a „szemek” az egész életüket behálózzák. Nem csak az otthonokban
vannak. Megtalálhatók a hivatalokban is, sőt egyes helyeken még a járdába is
belesüllyesztik. A törökök különösen vigyáznak a gyerekekre, akik a
legvédtelenebbek a szemmel verés ellen, ezért gyakran az édesanyák apró nazar
kitűzőket aggatnak a gyerekek ruhájára. Az amulett alapszíne kék, többnyire
szem vagy inkább vízcsepp alakú. Három-négy körből áll, a legbelső fekete,
mely egy sárga vagy világoskék körben ül, ez egy nagyobb fehér körben
található, a külső kör pedig mindig sötétkék, illetve aranyozott színű. Általában
üvegből vagy műanyagból készül – folytatta Mása.
– De nem a mi esetünkben.
Artem küldötte bólintott.
– Kérem, javítson ki, ha rosszul értettem – kezdtem, és Mása mögé lépve
megtámaszkodtam a széke háttámláján –, de a mi nazar amulettünket az
különbözteti meg a szupermarketos változatoktól, hogy a fekete rész belül kék
színű gyémánt, az azt övező csík fehérarany, az alapja pedig nem műanyag vagy
arannyal díszített üveg, hanem huszonnégy karátos, azaz százszázalékos
tisztaságú arany, és a súlya valahol négyezer gramm fölött van.
– Így van – helyeselt a nő.
– Mégis mennyit ér ma egy ilyen szarság a zaciban? Nem mintha változtatna
bármit is melón – kérdeztem.
– Az ilyen kispályásoknak, akik ilyesmit kérdeznek, és csak az aranyat látják
benne, hogy zaciba vigyék, azoknak valahol húsz-huszonötmillió forintot kóstál,
míg a piaci ára a duplája. – Mása felém fordult, és megvetően rám nézett. – A
profiknak jóval többet ér, mivel ez műtárgy, igen kevés van belőle, és a
közepében lévő gyémánt igazán ritka, és ezzel arányosan értékes. És még nem
beszéltünk az eszmei és a biztosított értékéről.
– Ha valami ilyen értékes, akkor biztosan nehéz a közelébe férkőzni és ellopni
– vetette fel Taknyos.
Mása elmosolyodott.
– Ebben az esetben, ha kérdések merülnek fel az ellopatásával kapcsolatban,
javaslom, kérdezzék meg a jelenlegi gazdáját, Dursum Korkmazt, hogy hogyan
kell ellopni egy ilyen műtárgyat. Mivel ő is, sőt az előző tulaj is így szerezte. Ez
az amulett, amióta csak létezik, akarva-akaratlanul a feketepiacon vándorol a
tulajdonosok között.
– Már csak két kérdés, és utána rátérhetünk a melóra – szóltam, és kaja után
kezdtem kutatni a hűtőmben. Nem jártam sikerrel, csupán egy kis doboznyi
sárga homoktövisbogyót és búzafűlevet találtam, amit nemrég egy Rob nevű,
magát füvesembernek tituláló barátomtól kaptam ajándékba annak ellenére,
hogy kértem, inkább szesszel mérgezzen, mint az egészséges életmódra buzdító
okításaival. Fene tudja, miért, de a régi csapatunk tagjai, akik már átlépték a
negyvenet, mind meghülyültek. Volt, aki magánóvodát üzemeltetett, más
megtért, és egy amerikai felekezethez csatlakozott, Rob pedig az egészséges
életmód mellett tette le a voksát, és elszántan próbált megtéríteni mindent és
mindenkit, aki csak a közelébe merészkedett. Amit kitalált, az nem volt butaság,
csak éppen nem volt megfelelően szervezett. Vére nem hagyta cserben, hiszen
önkényesen szüretelte a termést, és ha valakinek nem tetszett, akkor kiosztott
egy-két pofont, és utána a fej– és fogfájásra előszeretettel ajánlotta, hogy
rágcsáljanak szegfűszeget, és fogyasszanak bio csalánteát. A sors iróniája, hogy
mindig volt nála ezekből egy-két adag eladásra, így a szenvedő pácienshez
egyből házhoz ment a füvesember. Védelmére szóljon, hogy az a fajta volt, akit a
szíve hajtott, nem az esze, és valljuk be őszintén, kevés érdekmentes ember van
már a világon. Sosem gondoltam volna, hogy a csapatunk egy extagja valaha is
az egészségmegőrzésben lát jelentős perspektívát a jövőben, az éjszakázás utáni
életére, miután sok esetben éppen ő gondoskodott arról, hogy megfelelő számú
pácienssel lássa el az orvosokat. Rob mindig szembement a világgal, és amiért
nem működött gördülékenyen a terve, annak az volt az oka, hogy a világnak jó
marketingje volt, neki meg csak az ötlete volt jó. A homoktövisbogyókat
kiborítottam egy tálra, és kéretlenül a vendégeim elé tettem, elindulva a jó
házigazdává válás útján. Az arcoknak töltöttem egy-egy pohár zöldes-barnás
búzafűlevet is. Egyre csak az járt a fejemben, mennyire örül majd Rob, ha
meglátja, hogy az életben először elfogyott a bogyó és a lé is.
– Dik! Ez meg mi a rák? – kérdezte Báró, és a poharát a fény felé emelve
vizsgálta az italt. – Olajcserén voltál?
– Nem nézni, hanem inni kell! Kurva drága, és egészséges is. Valódi
vitaminbomba. Nem mondhatjátok, hogy nem áldozok rátok. Szóval mi köze
ehhez a vashoz a Szentpétervári Egyetemnek, illetve önnek? – kérdeztem Mását,
aki a hajával babrált. Hátrapillantott rám, aztán visszafordult, és kinézett a
szemben lévő ablakon. A baljára igazította hosszú fekete copfját, és ekkor
megpillantottam egy apró tetoválást a nyakán. Éreztem, hogy valami más lett a
haján kívül is. Talán erre mondják, hogy egy pillanat műve az egész. Ugyanaz az
ortodox kettős kereszt sejlett ki a haja mögül, ami Artem gyűrűjén volt. Ez
kettős érzelmet váltott ki belőlem. Elsőre nagyon vonzó volt, így nem csak a
stigma és a teste volt szexin izgató. Kezdtem élvezni minden pillantást, amit
halványbarna bőrén ejtettem. A remek látképet csupán Taknyos rondította el, aki
időről időre behajolt a látóterembe, hogy falja az ingyen és a kurva drága
jelzőkkel illetett homoktövist. Valami belső hang azt mondta nekem, ez a Mása
nem egy könyvmoly doktor, hanem inkább egy veszélyes nő lehet, akiért ha nem
tudsz eget rengető szerelemmel meghalni, akkor ő maga tesz hidegre. De mint
általában lenni szokott, a belső hangot elnyomtam a hangosabb kifelé
kiabálásommal.
– Szóval, Mása? – erősködtem.
A nő mély lélegzetet vett. Továbbra is kifelé bámult, mintha csak kintről várná
a választ.
 15

Mr. Holmes
Mása válasza legalább olyan kiábrándító volt, mint az életem első légyottja a
suliban mindenki Katájával. Gyors, tömör, lényegre törő. Most jogosan éreztem
magam Kata helyében. Jelen állás szerint én is megkérdeztem volna: Ennyi?
– Nem fogják elhinni, de a háttérben sok-sok pénz áll – fordult felém Mása, és
gúnyosan nézett rám.
Elmondta, hogy igazából, míg ő az amulett létezésének is örül, és számára a
világ legnagyobb dolga lesz, ha a maga valójában a két kezében foghatja és
szemügyre veheti a nazart, addig Artem és Durszum inkább az értékére
koncentrálnak. De hát ki csodálkozik ezen? A legszigorúbb titoktartás mellett
Artem szervezteti meg az érdekeltségein keresztül a szerdán esedékes aukciót.
Pontban délután ötkor színre kerül az eddig csak a feketepiacokon látott nazar
amulett, ami egyenesen Isztambulból robog ide díszes kíséretével egyetemben.
Az adásvétel zárt körben, de nyilvános lesz. Bárki licitálhat, de csak Artem
nyerhet – magyarázta Mása, és összehúzta a blézerét, mintha fázna.
– Az utókor művészettörténelmi eseményként fog beszélni erről az aukcióról
– jelentette ki, és elmagyarázta, hogy a jelenlegi tudásuk alapján összesen négy
ilyen méregdrága vacak létezéséről van információ, és abból a négyből egy
szerdán itt, Magyarországon legalizálva lesz a megfelelő procedúra után.
Durszum elmélete szerint nemcsak hős lesz belőle, hogy egy ilyen ritka és
értékes műtárgyat vezet be az életünkbe, hanem az aukciót követően sokkal
gazdagabb is, Artem Levkin pedig boldog, hogy vehet egy ilyet otthonra.
– Nem tudom, miért, de nekem ez az egész bűzlik. Ha ez a szarság ilyen
drága, akkor biztos vagyok benne, hogy nem csak egy sima rablásról van szó.
Valami még hiányzik, hogy teljes legyen a kép – szakítottam félbe Mását.
– Bravó, Mr. Holmes – szólt a nő, és az órájára pillantott. Felállt, és a nappali
felé indult. Elé léptem. Megpróbált kikerülni, de nem járt túl sok sikerrel.
Elkaptam a csuklóját, és visszatartottam. Közel állt meg hozzám. Alig egy fejjel
volt alacsonyabb nálam. Néhány másodpercig csak néztem ezt a gyönyörű
amazont. Nem esett kétségbe az erőszakoskodástól. Hűvösen nézett.
– Artem és Durszum elméletét már tudjuk, most érdekelne az igazság is. És
addig innét el nem megy, amíg nem tudjuk meg, mi van a háttérben – közöltem.
Mása pár pillanatig csak nézett rám, aztán megelégelve a felesleges
keménykedésemet, megszólalt.
– Tartogassa az erejét, papírtigris! Ennyit kell tudni, amint mondtam. Nincs
más ezzel kapcsolatos, fontos említenivalóm. Engedje el a csuklómat! –
Kirántotta kezét a szorításomból.
– És ebben az egészben magának mi a buli? – kérdeztem, továbbra is előtte
állva.
– Olykor a tudomány és tudás nevében nekünk is meg kell hoznunk az
áldozatokat, és társadalmilag nem elfogadott eszközökhöz kell nyúlnunk, hogy
tudáshoz jussunk. Én leszek az aukció háziasszonya, és Artemmel való
megegyezésem szerint egyedül én bármikor hozzáférhetek az amuletthez, és
tanulmányozhatom.
– Ezzel másokat foszt meg attól, hogy megismerjék – érveltem, de mintha a
falnak beszéltem volna. Mása láthatóan elvakult volt.
– Ha az emberek előtt elérhetővé válna, akkor sokévnyi kutatásom tovább
húzódna. Türelmetlen ember vagyok, és így vagy úgy, de én akarok lenni az
első, aki erről a különleges nazar amulettről publikál. Továbbá Artem biztosított
az amulettel kapcsolatos kutatásaim anyagi támogatásáról, és hogy egy-két éven
belül hozzá fog jutni egy másikhoz, amit az egyetemünknek ajánl fel
tanulmányozási célokra.
– Nahát, ez a Levkin milyen nagyvonalú, gáláns úriember! – Elálltam Mása
útjából. – És mégis, maga úgy gondolja, ez ilyen egyszerűen működik? Levkin
mond valamit, és úgy lesz? – szóltam utána. Mása egy percre megállt az ajtóban,
mintha hezitált volna a válaszadással, majd az ajtóval szemben lévő kanapén
hagyott táskájában kezdett turkálni. Előhúzott egy, a táskájához képest
érthetetlenül nagy iratkupacot, és erőteljesen a kezembe nyomta.
– Talán már remélni is bűn? – kérdezte. – Egyébként meg én sem feltétlenül
vagyok jobb helyzetben, mint maguk. Csupán annyi a különbség, hogy míg én
cselekszem, itt csak az akadékoskodás megy.
Kicsit mintha elgondolkodott volna, majd ellentmondást nem tűrőn
visszavette az iratokat.
– Ahogy elnézem a csapatot, a történelmi áttekintés nem fog érdekelni senkit,
hiszen önöknek ez az amulett csak egy nagyon drága „szarság” – morgott, és az
irathalomból csupán néhány oldal került vissza hozzám.
– Tíz óra múlt – közölte, mintha csak bárki is kérdezte volna a pontos időt. –
Néhány óra múlva érkezik Isztambulból a Keleti pályaudvarra a Balkán expressz
menetrend szerinti járata Durszummal és a csapatával, és természetesen az
amulettel. Én az önök helyében sietnék, hogy szemrevételezzem a célt. A
papírokon megtalálják a részleteket, a vendéglistát és a többit. Alig több mint
huszonnégy órájuk van a debütálásig. Azt javaslom, készüljenek fel becsülettel.
Ja, és még valami! Artem azt üzeni, ha belefér az idejébe – mondta Mása, és a
„ha” szóból számomra kiderült, márpedig bele kell férnie –, kedden este tíz körül
ugorjon be hozzá az uszodába. Strandnadrág nem kell. – Erőltetett mosolyt
eresztett meg felém a szépség. Elköszönt, majd felkapta a táskáját. Még mielőtt
távozott volna, letette a konyhaasztalra a névjegyét.
– Amennyiben valami fontos és halaszthatatlan kérdése merülne fel, keressen.
Legkésőbb szerdán találkozunk.
Mása távozott. Mielőtt eltűnt volna a lépcsőház takarásában, utána lestem a
folyosón, és egy darabig még legeltettem a szemem hosszú combján és formás
fenekén.
– Keménynek hangzik a buli, művészet lesz megcsinálni – lépett hozzám a
Taknyos.
– Tudod, Alexander, van egy olyan érzésem, nem lopni lesz művészet, hanem
lelépni.
 16

A hatcsöcsű
Dursum érkezéséig alig több mint egy óránk volt hátra. Báró javaslatára a
Keleti közelében lévő, Hatcsöcsű névre keresztelt, húgyszagú kricsmiben
múlattuk a felesleges időnket. Az elmúlt pár percben megpróbáltuk átvenni a
hogyanokat és a lehetőségeket. De rá kellett jönnöm, felesleges minden szóért,
mert ennek a két seggfejnek az intelligenciája alig volt magasabb, mint a bérház
pincéjében kialakított Hatcsöcsű kocsma hőmérséklete. Akármit csináltam, a
beszélgetés mindig visszakanyarodott a kocsma nevére.
– Ismerek pár kocsmát, például a Bázist vagy a Nyugdíjfolyósító Intézetet, de
ez a Hatcsöcsű nekem magas – hüledezett Taknyos, miután Báró barátságunk
megalapozásának érdekében kirendelte az általa csak kocsmai gyorssegélynek
nevezett italsort, ami félelmetesen hajazott az S. O. S. nemzetközi vészjelzésre.
Három rövid, három hosszú, majd ismételten három rövid következett. Az első
kör után Báró elmondta, hogy örülne, ha „sukár csapatunk díszes tagja lehetne”.
Elmesélte, hogy az övéivel nem éppen jó a viszonya, miután már számtalanszor
bebizonyosodott, hogy nem minden esetben állja meg a helyét köztük.
– Úgy néznek rám, mint egy utolsó romungróra, egy büdös tésztazabálóra –
morgott, majd lehajtotta a felesét.
– Az meg mi a franc? – kérdezte Taknyos.
– Magyar cigány testvérem – magyarázta. – Mi, romák, nálatok, fehéreknél is
jobban utáljuk a romungrókat.
– Nem bántásként mondom, de nekem a mákos bejgli, az mákos bejgli, nem
mákos tekercs, mert egy pöcs éppen kreatív volt. Szóval cigány vagy roma, az
nekem cigány, akárhogy hívjuk – mondtam.
– Tévedsz, barátom. Lehet, hogy első ránézésre igazad lehet, de ha tovább
látsz a bőrszínen, meglátod, miről beszélek – érvelt. – A romungrók, azok
romungrók, a romák pedig a romák. Két különböző mentalitás, távoli rokonság.
Én is erre basztam rá, ez enyéim úgy néznek rám, mint egy tésztazabálóra, mert
a legtöbbjüknél műveltebb vagyok, és csupán nyomokban beszélem a
nyelvemet, de erről nem én tehetek – kesergett. – Hiszitek vagy sem, előbb
szúrnák belém a cigányok a pengéjüket, mint belétek.
 A következő néhány percben megtudtuk, hogy a Báró hiába roma, a társai
inkább egy kifordultnak tekintik, és a romungrókkal egy lapon emlegetik, csupán
azért, mert az apja az elvei ellenében mindent elkövetett, hogy a legkisebb
fiának, Bárónak jobb sors jusson, és ne a megszokottá vált „nincs vesztenivaló”
életet élje. Rajosság ide, rajosság oda, Bárót iskoláztatták, igaz, sikertelenül,
mert kirekesztettnek érezte magát, és visszatért a sajátjaihoz. Hogy a vizezett
rövidtől vagy a Báró érdektelen életéről szóló mesétől akartam szabadulni, nem
tudom, mindenesetre elléptem a rozoga bárasztaltól, és a pulthoz indultam.
Kértem egy kávét, amit pillanatok múlva műanyag pohárban és a mosogatóból
kihalászott fa keverőpálcával szervírozott a sokat futott pultosnő, aki látványos
méretű csöcsökkel büszkélkedett, és nem volt rest megmutatni őket az
alkoholmámorban úszó filozófusoknak. Rövidesen két hasonlóképp kiszuperált
bárpillangó érkezett a raktár felől. Elvettem egy cukrot a pulton lévő tálkából.
Míg a langyos kávéban feloldódott a cukor, a három gráciát néztem.
– Kell még valami? – kérdezte dohányfüsttől rekedt hangján az egyik nő,
majd az alsó ajkát megfeszítve olcsó rúzsával igazított a sminkjén, miközben a
pult tükrébe bámult.
– Csak egy kérdés – mondtam, és belekortyoltam a remélhetőleg csak
másnapos kávéba.
– Miért pont hatcsöcsű?
A válasz egy lesajnáló nézés és egy top mögül kilógó melltartópánt igazítása
volt. A másik két pultos felé biccentett.
– Szerinted? – szólt a nő, és ennyivel el is intézte a napjában talán százszor
megkapott kérdést. Nem firtattam tovább a dolgot, és visszaindultam a
többiekhez. Megálltam az asztalunknál.
– Jut eszembe, az még rendben van, hogy idetaxiztunk, de nem gondoljátok,
hogy szükségünk lenne egy verdára? – A srácok rám bámultak. – Nem mehetünk
mindenhova taxival.
– Ezt én elintézem – szólt Báró –, hiszen a Micrát miattam buktátok. Szerzek
verdát – erősködött.
– Mennyi időnk van még? – kérdezte Taknyos.
– Úgy negyven perc – közöltem a falon lógó órára nézve. Mire újra
megszólaltam volna, Báró már az ajtóban volt.
– A Keleti előtt találkozunk – szóltam utána.
 Nem sokkal később Taknyos és én átgaloppoztunk az állomásra. Mint mindig,
most is nagy tumultus volt a Keletinél. Vételeztünk némi flamót, és egy padon
hédereltünk a váró bejáratánál, jó rálátással a kilences vágányra, ahova a
Dursumot szállító, Belgrádon keresztül érkező szerelvényt vártuk.
– Honnét ismerjük fel a tagot? – harapott a szendvicsébe Taknyos. Elővettem
a zsebemből Mása papírját, amin irigylésre méltó környezetében díszelgett
vendégünk. Nem a vállig érő koromfekete, hullámos haja vagy éppen a
szénszeme és a barna bőre, na meg a széles, „van okom örülni a gyűjteményem
miatt” pofáján lévő vigyor volt irigylésre méltó. A háttér volt a lényeg. A kurva
drága háttér. Dursum mögött a szőnyegtisztítókat vagy egy évtizedre elegendő
munkával ellátó, feltekert, valószínűleg tisztításra szánt, gyaníthatóan antik
szőnyegek virítottak a háttérben, mert ugye miért fotózkodott volna a
textilboltban éppen most vásárolt új szőnyegpadlóival. Tőlünk nem messze egy
nő galoppozott fel az aluljáróból az utánfutójával. Megállt. A feje fölött magasló
menetrendet nézte. Ötévesforma kölyök kezét fogta. Öt sün lépett ki a tőlünk
jobbra lévő őrszobáról. Látszott rajtuk, hogy a napi begyűjtésre indulnak.
Unottak, fáradtak és alulfizetettek voltak. Combjukat verdeső gumibottal és
„láthatósági mellénnyel” ellátva indultak járőrözni, így csupán az a zsebes nem
szúrta ki őket, aki nem akarta, vagy éppen vak volt.
– Utálom a kölyköket – morogtam, és a maradék szendvicsemet a mellettünk
lévő kukába ejtettem, mivel a majonéznek már túl erős szaga volt. Úgy tűnt,
Taknyost ez nem zavarta, és mohón tolta a szájába.
– Ezt most miért mondod? – kérdezte, és ujjával letörölte a szája szélére
kenődött mártást. Egy pillanatra befejezte a rágást, és megszagolta a majonézt.
Hátradőltem a padon. Lábamat lazán keresztbe vetettem, elnyúltam, majd a
Taknyosra lestem. Majonézszagolgatás után megvonta a vállát, és folytatta a
flamózást. Talán a lelke megnyugtatásáért szimatolt, nem mintha az neki bármi
támpontot adott volna, hiszen köztudottan nem érzett szagokat az orrpolipja
miatt. A múltkorában azt sem vette észre, hogy egy városi dinoszaurusz méretű
szarba lépett az étterem előtt, és úgy császkált egy álló napig. A sünök beérték a
tanácstalanul álldogáló nőt, aki odalépett hozzájuk. A pályaudvar moraját
keresztüldöfte a hangosbemondó mély dörmögése, ami rendkívül emlékeztetett a
Zelma nevű nagynéném hangjára, és egy percre meg is illetődtem, hogy mit
keres itt. Az elhangzott információk éppen csak annyira voltak érthetőek, hogy
izgatottabbak igen, de okosabbak véletlenül se legyenek az utasok. A tömeg
megállt, a csövesek abbahagyták a vizelést, Taknyos fogai meg az őrlést, sőt az
éppen tízévente időzített, éppen most esedékes söprögetést is szüneteltette a
dolgos személyzet, míg a fakabátok a hangosbemondó felé lestek. Síri csend
honolt. Mindenki a hangra koncentrált, de feleslegesen. A nyilatkozat végét jelző
reccsenés után joggal bocsátkoztak az emberek találgatásokba, hogy ez most egy
kérdés vagy kijelentés volt-e az égből, és hogy elhangzott-e benne bármi
használható információ, gondolok itt peronszámra, időpontra, esetleg
célállomásra, vagy csak azt kérdezték meg ismételten, hogy tud-e valaki valamit
a másfél órája késő szolnoki IC-ről. A tömeg újra megindult, mintha semmi sem
történt volna, de én átható tekintetet éreztem magamon. A nő a sünökkel
társalgott, míg az egyik fiatal járőr észrevette, hogy a nő pulyája felénk vizslat.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem venném észre, de egyre magamon éreztem
mind a kölyök, mind a sün pillantását.
– Tudod, mi a legrosszabb a liliputiakban? – fordultam Taknyoshoz.
– A kissrácra gondolsz? – bökött felé, és én abban a pillanatban egy
figyelmeztető sallert helyeztem el Taknyos tarkóján.
– Anyád nem tanított meg rá, hogy ne mutogass, főleg amikor pont képben
van néhány fakabát? Ez legalább olyan veszélyes, mint az a kis szaros. Jegyezd
meg egy életre, hogy a kölyköktől kell a legjobban félni, meg az ilyen
meggondolatlan pöcsöktől, mint te. Nem a kameráktól, vagy más szemtanúktól.
Míg azokat észreveszed és figyelsz rájuk, a kis piszkok el tudják kerülni a
figyelmedet. Ha egy ilyen szaros kiszúr magának és megjegyez, akkor
felkötheted a gatyádat, és szinte garantált, hogy nem lesznek mókás napjaid,
főleg ha készülsz valamire. Jobb jelzők tudnak lenni, mint azok a rohadt kis
ölebek. – Láttam, hogy a fakabát valamit magyaráz az egyik társának. – Sokszor
jelentéktelennek tűnnek ezek a szarzsákok, pedig ha egyszer megjegyeznek
maguknak valamit vagy valakit, akkor hiába fenyegeted meg őket, hogy a
homlokukon át köpik ki a rágógumijukat. Ezek minden olyat észrevesznek, ami
a felnőtt ember figyelmét elkerüli – ismertettem Taknyossal a veszélyforrást,
mire a két fakabát magabiztos léptekkel felénk indult. A hangosbemondó újra
sikított, de nem volt érdekes a mondandója. Jobbra lestem, és már láttam a peron
végéhez érkező járatot. Dursum szerelvénye megérkezett, és a két jard is
majdnem célba ért. Szívem hevesen vert, valósággal ki akart ugrani a helyéről és
biztos területre távozni, úgy, ahogyan én is tettem volna, de rábaszott. Nem
tudott lelépni, ahogyan mi sem, de megígértem neki, ha ezt most megússzuk,
valami erősítővel fogok neki kedveskedni. A sünök megérkeztek. A szerelvény
befutott. Lazán ellestem a vonat felé. Tekintetemet átúsztattam a jardokon, és a
flamózó Taknyosra néztem. Jelzésként combon csaptam a bélgépet, aki maga
mellé tette a szendvicsét. Felpattantam. A távolba, a szerelvény végébe
integettem, és megindultam, nyomomban Taknyossal. Szűken a fakabátok előtt
elkanyarodtunk.
– Hé! – szólt utánunk az egyik.
Megálltam, megálltunk. Hátrafordultam. Az érzés, ami bennem keringett,
valahol az „áthajtottam a piroson” és a „rabláshoz készülődöm” izgalma között
volt, és mindent beleadva járta át összes porcikámat. Köztudott: nem jó, ha egy
fakabát szól hozzád.
– Ennek nem itt a helye! Kidobnák a kukába? – szólt a fakabát, és Taknyos
padon felejtett szendvicsére mutatott, mire a társa odalépett hozzá a csupán
néhány méterre lévő büfétől, és átadott neki egy barna műanyag poharat. A
pohárban vízzel kevert olcsó porkávé vagy tea lehetett, ezt csakis feltételezem,
mivel nem kínáltak meg. Nagy lélegzetet vettem, és az utolsó csepp
méltóságomat is a kukába dobtam, majd így tettem Taknyos szendvicsével is.
– Köszönöm – mondta a jard, belekortyolt az italába, és a duó visszasétált a
többiekhez.
– Fú, basszus, ez meredek volt – mondta Taknyos.
– Te macesz, ismered a fülcsengőt? – kérdeztem, miközben a szerelvény felől
közeledő embertömeget néztem.
– Az olyan, mint a fülbevaló? – kérdezte, a szájában turkálva egy állítólagos
salátadarab után.
– Nem – válaszoltam, és nyílt tenyérrel váratlanul a lepedő fülére csaptam.
Felüvöltött. Nem volt nehéz dolgom, hiszen a füleinek köszönhetően egy
egyszemélyes kajakkal is könnyedén vitorlázott.
– Basszus! Csöng a fülem! – jajongott fájdalmasan.
– Két dolgot jegyezzél meg! Egy: a telefon csöng, a füled pedig cseng. Ez
olyan dolog, mint a termodinamika. Nem a hideg jön be, ha kinyitod az ablakot,
hanem a meleg megy ki – okítottam. – Kettő: ha még egyszer ilyen meredek
helyzetbe hozol, sajnálni foglak, mint egy turistát, aki azt hiszi, hogy egy tízes
thai bigével volt az este, aztán reggel szembesül azzal, hogy igazából egy
felkötött ormányos tízes thai lánnyal volt.
Néhány tag előzött be minket két oldalról, tudomást sem véve rólunk.
Magabiztosan haladtak szembe az emberáradattal. Az utolsó vagon felé siettek.
Szinte kivétel nélkül jól megnőttek. Igaz, volt, amelyik inkább széltében, míg
mások hosszában, de így is inkább olyan darab-darab megjelenésük volt. Az
öltözékük, magabiztos lépteik azt tükrözték, hogy ők itt és most roppant fontos
ügyben járnak el, és egy még náluk is félelmetesebb emberért jöttek, úgyhogy
szemeket becsukni, füleket befogni, elfordulni, sőt a legjobb köddé válni.
Elhagyva minket kettő kivált a kis kompániából, és benyitott az őrsre. A peron
végén a vagonról néhány hasonszőrű tag ereszkedett le. Végül a távolból
megpillantottuk várva várt vendégünket, Dursum Korkmazt, a hírhedt török
fehérgallérost, aki félt a repüléstől. Ahogy kilesett a vagonból, úgy tűnt, hezitál,
hogy a peronra lépjen-e.
– Ott van – szóltam, miután a papíron szereplő képpel összevetettem a tagot.
Zsebembe gyűrtem a papírt, és igyekeztem a fülével bajlódó Taknyost
kiegyenesíteni.
– Szerinted a bongyorjai természetesek, vagy valami fixálót használ? –
kérdezte Taknyos.
– Te, most frankón baj van nálad a toronyban, vagy inkább rájátszol? –
kérdeztem. – Persze hogy használ valami fixálót! Senkinek sincs ilyen haja
magától.
Dursum leereszkedett a peronra. Megigazította a zakóját, vállig érő, dús fekete
hajából arcába húzta napszemüvegét, és emberei gyűrűjében megindult az
irányunkba. Korkmaz magasabb volt, mint amire a kép alapján számítottam, és
némileg erősebbnek és szikárabbnak is tűnt. Gondosan összeállított öltözéke,
kreol bőre és bongyor haja alapján inkább egy stricire hajazott, mintsem egy
távolról elkerülendő fehérgallérosra. Szóval az összkép rendben, bár távolról is
sejthető volt, hogy nemcsak a fehér-fekete, fényesre nyalt hasított bőr cipőjével
nincs valami rendben, hanem a taggal kapcsolatban is fel tudnál sorolni kapásból
vagy tíz érvet, hogy miért nem ülnél szívesen mellé az IC-n. Nem mindennapos
látvány volt ez a Keleti pályaudvar látogatói számára, főleg mivel nem is
sejtették, ki az, aki köztük jár. Bár, ha belegondolok, talán jobb is ez
mindannyiuknak. Néhány tag Dursum bőröndjeit vitte, de egyre különös
figyelmet fordítottak.
– Az a miénk – súgtam Taknyosnak, és egy fémláda felé biccentettem, amit a
golyófogók gondos igyekezettel próbáltak letakarni egy fekete lepellel. Az őrsről
nagy egyetértésben kisétált a két jobb képességű és valószínűleg
kommunikatívabb arc egy csapott vállú tiszt kíséretében, akinek a
gerincferdüléséről a vállán virító csillagok gondoskodtak. A tésztakarú
egyenruhás jobbjával a CB-jéhez nyúlt, míg baljával erősen kapaszkodott egy
diszkréten átadott borítékba. Bizton állíthatom, teljességgel kizárhatóan, hogy
nem pénz volt a pakkban, hiszen ilyen a mi hazánkban nem történhet meg.
Csakis akkor, ha véletlenül benne maradt az értelmező kéziszótárban a korrupció
szó, és a figyelmetlen szerkesztők az „önzetlen hála” jelentést vésték be, miután
ők maguk sem tudták, hogy mi a franc az a korrupció. Pillanatok múlva az
előbbi öt sün is megjelent, akik a gerincferdüléses arc pattogása után, az utasítást
követve, csatlakoztak Dursum kíséretéhez, és az igazat megvallva ki is ült az
arcukra az „én ezt most nem értem, de a parancs, az parancs” nézés, és a
vigyoruk hiányában joggal feltételezhettük, hogy egy kurva szó sem esett előttük
a borítékról vagy annak a tartalmáról. Nem szóltak semmit, csak
kötelességtudóan galoppoztak elöl, mögöttük meg Dursum és kísérete lépdelt.
Ahogy baljósan közeledtek, némi hezitálás és jobb lehetőség híján a büféhez
fordultunk, és nemcsak az izgalomtól kezdett kavarogni a gyomrom, hanem a
kínált majonézes szendvics látványától is. Miután kitértünk a nagyot lépők
útjából, az elöl haladó már ismerős jard még utoljára ránk pillantott, majd
elkanyarodtak balra.
– A taxik felé mennek – közöltem izgatottan Taknyossal, aki mintha ott sem
lett volna, a csokiknál matatott, mire karon ragadtam és megindultam.
– Kapkodd azt az ó-lábadat!
A főbejáraton át léptünk ki. Az épületet kutyafuttában nyugati irányban
megkerültük. A sarkon lassítottunk. A falnak lapultunk, úgy lestünk a parkoló
felé, ahol méretesnek mondható autókonvoj várakozott. A csapat kilépett az
épületből. Néhány járókelő érdeklődve vizslatott minket, hogy miért
leskelődünk. A várakozással elkövettük a legnagyobb hibát, amit az ember
elkövethet, ha harminc másodpercnél tovább merészel megállni Budapest utcáin.
– Én már négy éve itt vagyok. De várnak ám itt engem! Mert kell söpörni,
hiszen olyan nincs, hogy nem söpör az ember – szólt egy ismeretlen hang.
Körbelestem, és ekkor megláttam a mögöttünk álló hajléktalant, aki fene nagy
átéléssel beszélt hozzánk. Megpróbáltuk elhajtani, de levakarhatatlan volt, és így
szoros párhuzamot vonhattam közte és Taknyos között. Minden igyekezetünkkel
ellentétben lépésről lépésre közelebb araszolt hozzánk. Dursumék már javában
pakoltak az autókba. Nem mintha kérdezte volna tőle bárki is, de a következő
pár másodpercben a szerencsétlen flótás a teljes élettörténetét elmondta.
Mindenesetre megnyugtatott a tudat, hogy a bemutatkozó alapján a hátunkat egy
fekete öves karatemester védte, aki a szudáni elnöknél is járt már számtalanszor,
és ő most itt valójában megfigyelőként van jelen, mert tudja, hogy itt valami
készülődik. Lehet, hogy az esze már nem volt a régi, de a szimata jó volt, az
tény. Miután melegebb éghajlatra küldte a románt, aki a bőröveit próbálta ránk
tukmálni, folytatta az egyoldalú társalgást.
– Én az a fajta vagyok, aki tudja, mikor kell elhallgatni, és hazudni sem
szoktam, mint mások. Én nem szoktam. Én mindig a frankót mondom –
magyarázta hátulról, míg mi a konvojt lestük. Sárgás fogait villantotta.
Fogköves, boros szájszaga megcsapott, mikor újra megszólalt, de most már
vészesen közel volt. Hátulról kérőn a tenyerét nyújtotta Taknyos válla fölött. Egy
pillantást vetettem koszos körmeire.
– Most sem fogok hazudni. Piára kell – jött hátulról, és az előbbi zavartságnak
nyoma sem volt a hangjában.
– Na jó, ebből elegem van, mint a Barátok köztből. Adj neki, hogy végre
lekopjon! – szóltam hátra, mikor is láttam, hogy Dursum beült a konvoj második
autójába.
– Hol a francba lehet ez a szerencsétlen Báró? – sziszegtem izgatottan. A
hátam mögül váratlanul tompa puffanásra és fogak sercegő hangjára lettem
figyelmes. A hajléktalan karatemester szemeteszsákként dőlt el, ahogy a
pályaudvar sarkának takarásából a járdára borult.
– Te meg mi a jó büdös francot csinálsz? – szinte megfeledkeztem magamról,
úgy kiabáltam.
– Azt mondtad, adjak neki – rázta a kezét Taknyos.
– Aprót, cseszd meg, kibaszott aprót! Nem egy pofont! Te újabban
hajléktalanokat versz, pöcsfej? Ki vagy te? A szeszkazán ruszkiknál lettél volna
ilyen kemény! Van ezeknek elég bajuk nélküled is! Hogy ennyi jóérzés sem
szorult beléd! – szitkozódtam, és kiléptem az épület takarásából, hogy
felvakarjam a földről az agonizáló tagot.
– Ne rinyáljál annyit! Biztos vagyok benne, hogy ez a pöcs úgy üt, mint egy
kislány, és biztos kaptál már nagyobbat is – magyaráztam Taknyos áldozatának,
miközben megmarkoltam a karját. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha valaki
célkeresztbe fogott volna. Végtére ez így is volt, igaz, csak képletesen. A már
ismert sün újra kiszúrt magának, és érdeklődve nézte a hepajunkat. Egy
másodpercig csak néztük egymást a jarddal. Elárulom, ha nem tudnád: ha egy
fakabát negyedórán belül háromszor szúr ki magának, akkor ott nagyobb gond
lesz, mint váláskor, ha nincs vagyonszerződés. A sün egy darabig tétovázott,
majd szólt egy társának. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy ezek módfelett szeretnek
sugdolózni. Felénk indultak.
– Ezt jól megcsináltad – mondtam Taknyosnak, s ekkor éles dudaszó harsant.
– Na szo szi mo! Itt meg mi a rák történt, míg nem voltam? Kell-e még a
fuvar? Hé!– rikácsolt Báró, miután a járda mellett megállt, és a lehúzott ablakon
át megveregetve járgánya oldalát jelezte, hogy készen áll az indulásra.
– A Taknyos bevert ennek a szerencsétlennek – közöltem, és láttam, hogy a
fakabátok valamivel szaporábban szedik a lábukat, mint eddig.
– Mi van, biboldó? Csöveseket versz? Ezután kik jönnek? A nők vagy a
gyerekek? – érdeklődött fennhangon Báró.
– Félreértés volt. Már az idegeinkre ment a tag, és Cecil azt mondta, adjak
neki, hogy elhúzzon… – kezdte Taknyos.
– De nem pofont! – morogtam, és talpra állítottam az arcot, majd
megragadtam Taknyost.
– Cecil szerintem apróra gondolt – nyugtázta Báró, mire bólintottam.
– Nem vagyok én mentalista, honnét tudjam, ki mire gondol! – dühöngött a
kölyök, és megszívta az orrát. De már belátta, hogy mindegy, mit mond, főleg
miután Báró járgányához rántottam, és betuszkoltam a hátsó ülésre. Én az
anyósülésre vágódtam, és csak annyit ordítottam: – Gázt!
 17

Aki szereti a klasszikust,

rossz ember nem lehet
– Ez meg mi a szar? Hol találtad, a Közlekedési Múzeumban? – hüledeztem,
és elszántabban kapaszkodtam, mint körforgalomban a kisnyugdíjas, ahogy a
sorok között cikázva Báró az óriási kormánykereket ráncigálva manőverezett a
lepukkant, Moszkva egykori fő exportcikkének számító VAZ 21013-as
citromsárga vasszörnnyel, populárisabb nevén egy ezerkettes Ladával.
– Hé, ez nem szar, hanem egy igazi klasszikus! – méltatlankodott Báró. – Tele
van extrával. Négy kerék, vezetőoldali napellenző, bőrülés és egy fasza magnó.
– Műbőr ülés, és a magnó előlap nélkül van – javítottam ki.
– Ezt csak mi tudjuk, góré! – kacsintott Báró.
– Emlékszem, gyerekkoromban ilyen járgányunk volt nekünk is – szólt
Taknyos. – Egyszer olvastam egy autós-magazinban, hogy a járgány típusának a
számát állami szabvány szerint adták a ruszkiknál. Az első szám a gépkocsi
nagyságát jelölte. A kettes közepes autóra utalt. Mint például ennél a Ladánál is
– mesélte Taknyos, de itt be is fejezte, miután elismerés nélkül maradt, mint a
GPS-es talicskafigyelő rendszer. Mely találmánynak a használatával képes
követni a munkára kiadott talicskák mozgásának idejét és távolságát a nagy,
csúnya „feketemercédeszesvállalkozó”. A technika és a világháló közös
eredményeként valós időben nézheti a góré Thaiföldről, hogy a kizsákmányolt
kubikusai tevékenysége hozza-e a napi átlagot a tankoláshoz, vagy éppen a
gyakran előforduló lazsálás megalapozott gyanúja merül fel ismételten, amiből
nem lesz meg az új motorcsónak a Dunára, vagy éppen az Adriára.
– A Blahánál fordulj jobbra! Ejtenünk kell egy kis kitérőt – irányítottam
Bárót. A következő percekben megvitattuk a történteket. Miután kellő távolságra
kerültünk Dursum konvojától, lassítottunk.
– Mennyien lehettek? – Hátralestem a kölyökre. – Számokban te jó vagy,
nem?
– Körülbelül egy tucat tag, meg az emberünk – szívta az orrát Taknyos.
Báró a Rákócziról a körútra kanyarodott, és hirtelen a fékbe taposott, mikor
behúzott elénk a fekete 923-as. A gumik sivítottak, én ordítottam, az autó
csúszott, és Báró szorítása alatt kis híján deformálódott a kormány.
Valamelyikünk szájából számomra eddig ismeretlen hangon még a Jézus szó is
elhangzott, mintha csak egy dobozból beszélt volna, bár az igazat megvallva
nem Taknyos szavajárása volt, és Báróra inkább a Szent Devla és Mária
kifejezések voltak a jellemzők. A fékezést követően Taknyos a nyakamba
lihegett, de még a majonézszagú leheleténél és a szipogásánál is kellemetlenebb
volt, amivel lábamnál a padlón szembesültem.
Ez meg mi a franc?
Lehajoltam, és felvettem a padlóról az ülésem alól kicsúszott fekete-ezüst
vasat.
– Egy pisztoly – válaszolt Báró, és indexelt, hogy kikerülje a buszt.
– Nem! – ordítottam, és a mutató– és a hüvelykujjam közé csippentve
lógattam a vasat. Rettegve nézegettem.
– De Cecil, nekem pisztolynak tűnik – szólt hátulról Taknyos.
– Öcsém, te kussoljál! Légy jó fiú, és nézzed azt a kurva várost, mert ez itt a
kezemben elegendő lehet arra, hogy az elkövetkezendő kibaszott tíz évben ne
lássál mást, csak fehérre meszelt falakat, neonfényt és rácsokat – mondtam, mire
Taknyos sértődötten hátradőlt az ülésen. Nagyszerűen hozta a tőle várt szintet,
mert a következő pár percben csak annyira kavart port a jelenléte, mint otthon a
sarokban lerakott páfrány.
– Jaj, ne pörögjél már, testvérem! – szólt rám Báró, és megkísérelte kikapni a
kezemből a pisztolyt. Nem járt sikerrel.
– Ez egy „meggymagköpő” – mondtam, és kitáraztam. A tárban hét darab
skuló volt.
– Ez zsarufegyver. Kétféle rendszeresített pisztoly van a jardoknál –
magyaráztam a szekrénytárat lobogtatva. – Az egyik egy P9RC kétszer tizenegy
Parabellum lőszerrel. A másik pedig ez a szarság, a PA63, csúfnevén a
meggymagköpő, kétszer hét Makarov lőszerrel. Nyílt titok, hogy ezzel
maximum csak szolgálni lehet, de védeni nehézkes, hiszen manapság, az internet
korában még egy kölyök is be tud szerezni magának egy ennél vagányabb
csúzlit. De ez nem változtat a tényen, hogy ez egy fakabátstukker, és nem valami
diszkós surmó gázpisztolya, amivel vagánykodhat a parkolóban.
– Nem gondolod, hogy kicsit túlspilázod, Cecil? Bárkinek lehet ilyen a mai
világban – nyugtatgatott Báró, de már meg sem próbálta elvenni a fegyvert.
 – Látod ezt? – mutattam a fegyver csövére, majd az agyra. – „KF46723” –
olvastam a gravírozást. – Tudod, a suliban egy dolog ment nekem, de az kurvára.
A szövegértésben mindig jó voltam. Ez annak a rövidítése, hogy „Kurva forró,
ne nyúlj hozzá”. Sorszámozott fegyver sorszámozott alakoknak!
Mielőtt bárki megszólalt volna, újra hallottam az ismeretlen hangot, mire
Taknyos is érdeklődve kezdte tapogatni a hátsó ülés támláját.
– Na, akkor megint megkérdezem, de most azt, akinél fegyver van. Tudnom
kell valamiről? – érdeklődtem.
Némi hezitálás után Báró belátta, jobb, ha elmond mindent. Elmesélte, hogy
amikor autóra vadászott, csak ezt a klasszikust találta, amit szinte gond nélkül el
tudott hozni. A sors kínálta, ő elvette, meg egyébként is, Ladát lopni buli, ez
afféle tűzkeresztség. A „szinte” szónál valamivel szarabbul éreztem magam,
mint azok az alakok, aki mellé senki sem akar ülni a metrón. Olyan raliba
kezdett a vérnyomásom, amit bármelyik részvény megirigyelne. A mi
esetünkben számomra a „szinte” egyenlő volt a „gáz van, beszéljük meg”
jelentésével. Megtudtam, miközben Báró a zárral bajlódott, rajtakapta valaki, és
ezt a hibát egy jól irányzott ütéssel orvosolta, majd úgy döntött, jobb lesz az
alaknak a csomagtartóban. A valaki kilétére rögtön fény derült, amint Tampon és
Sneci haverom egyik környékbeli mélygarázsában meghúztuk magunkat.
Tampon alacsony, göndör hajú, szerintem tömzsi, míg az ő állítása szerint inkább
mászó lábú zsírgombóc volt. Sokat beszélt, és rendkívüli érzéke volt ahhoz,
hogy a garázsüzemeltetést hogyan kösse össze az autólopással. Persze ezt a
történetet nem tudta volna rendszeresen és sikeresen ismételni Sneci becenévre
hallgató társa nélkül. Míg Tampon a bűnözői világ tudását szívta magába, és
elmésebbnél elmésebb trükkös lopásokat eszelt ki, addig azokat rendszerint a
nyúlánk, tésztakarú, technikai zseninek számító Sneci valósította meg. A
legbeváltabb találmányuk egyszerű volt. Aki beállt hozzájuk, és tetszett nekik a
verdája, vagy várakozási listán volt az adott típus, azt elég gyorsan
megkörnyékezték. A garázsban rejtett kódolvasók voltak, amik rögzítették a
gépjármű távirányítójának a jelét, amikor a tulaj riasztott. A járgány kapott alulra
egy diszkrét nyomkövetőt, majd napokkal később egy óvatlan pillanatban
elszállították. Ezután vagy darabokban donornak, vagy egyben túladtak rajta
jellemzően olasz vagy valamilyen déli vagy keleti szláv piacra. Tampon állítása
szerint a parkolóbérlettel rendelkezők autói tabunak számítottak, hiszen „a
visszajáró ügyfelet meg kell becsülni”, és hiába jövedelmező ez a kiegészítő
kereset, nem mehetett a legális üzlet rovására. Lehajtottunk a pincegarázsba.
Kiszálltam a Ladából, és sietős léptekkel a csomagtartóhoz mentem. Résnyire
nyitottam a tetejét, és olyan óvatosan lestem be, mint egykoron a nyári tábor
lányzuhanyzójába, mikor a suli szépe, Morvai Anett tusolt. Életem legszebb hete
volt, nem úgy, mint a mostani pillanat, amikor is ráébredtem, hogy egy zsaru van
a csomagtartóban. Barna haj, kerek csöcsök és álom test helyett egy
összekuporodott, izgő-mozgó egyenruhást találtam! Iszonyatos gyorsasággal
csaptam le a csomagtartófedelet, majd ráültem. A garázs túlvégében nyílt egy
ajtó. Kitárt kézzel közeledett Tampon.
– Nahát, kit vetett ide a sors! – kezdte, és hangja valósággal átszúrta a
visszhangos garázs hűvös levegőjét. Ahogy mindig, most is szorosan mögötte
lépdelt Sneci.
– Vagy éppen a szükség – szólt a mindig morgó utánfutó.
– Vigyázz, mert sok kutyát csak a póráz és a kaja tesz hűségessé – mondtam,
és lehuppantam a csomagtartóról. Tampon megállt velem szemben.
– Ez? – Tampon hátralesett a válla fölött. – Ugyan, tudod, ez csak ugat, de
nem harap – mondta, majd súgva megjegyezte. – Nincsenek már fogai, nem kell
tőle félni. A következő néhány másodpercnyi feszült csöndet önfeledt nevetés
váltotta fel, amihez csatlakozott Taknyos és Báró is, és egy villanás alatt
egyértelművé vált számukra, hogy régi jó barátok vagyunk. Baráti ölelést
eresztettünk meg Tamponnal, majd Snecivel is.
– Mit tehetünk érted? – kérdezte Sneci.
– Lenne egy forró árum! – Megpaskoltam a Lada oldalát, mire a két tag
összenézett.
– Hogy is mondjam, barátom, tudod, hogy nem vagyunk nagyon válogatósak,
ha szajréról van szó. De emlékeztetlek, hogy mi autókkal foglalkozunk, nem
antikvitással. Azon a pályán Morgó Gyurci mozog a csapatával, és nem szívesen
rondítanánk bele a boltjába.
Itt kicsit elgondolkodott. Intett Snecinek, aki leengedte a garázs ajtaját. A
nonstop most bezárt.
– Tudod, mit, Cecil, a gyűjtőben eltöltött közös emlékekért, most az egyszer
kivételt teszek. Átveszem – szólt, és a zsebében kezdett kutakodni.
Még kétezer-ötben ismertem meg a duó number one-ját, Tampont, miután fél
évet voltam előzetesben egy félresikerült betörést követően. Igaz, nem sok ez az
idő, de bőven elég volt ahhoz, hogy jó barátok legyünk Tamponnal, akinek az
igazi neve Németh Aladár volt, és lássuk be, ez valójában hétköznapinak
számított. Tampon már akkor is autók miatt volt bent, míg én az akkori
csapatunk miatt – a tagok agysejtjei olyan hézagosak voltak, mint a cigány létra
fokai. Némi gond adódott az Áfi által csak, „úri murinak” nevezett fosztogatás
közben. Pedig a terv egyszerű, a célpont bevehető volt. A hűvös éjszakán
Frankó, Zoli és én, na meg a mindig betépett Süsü felmásztunk az Újpesti piac és
vásárcsarnok tetejére, és elegáns mozdulattal szétcsesztük a célpont kocsma
vendégtere feletti üveg tetőablakot. Zoli volt a szem. Az épület többi tetőablakán
át figyelte a kócerájban félóránként járőröző biztonságiakat. Frankó volt a
mindenes, de legfőképpen ő volt a „köteles” és egyben az ellensúly, amikor
leengedtük a tetőablakon át a gyereknövésű Süsüt. A srác még szinte új volt, alig
pár hónapja került be hozzánk. Süsü már vagy húsz perce lent volt a konkurens
krimóban, amikor az első táskányi szajrét felhúztuk. Ez több csík cigaretta volt.
Tudtuk, hogy a helyen sok kápét tartanak, miután azt is tudtuk egy beépített
emberünktől, hogy rengeteg árut rendeltek a következő reggelre, ami
történetesen hétfő volt. Arról is tudtunk, hogy a pénzt rendszerint ott szokták
hagyni az árura, illetve mérhető bevételt termelt a hely a hétvégén, és ez a lóvé
szintén a széfben volt, mivel a tulaj külföldre utazott víkendezni. A könnyű meló
örömére, hiába tiltakoztunk föntről, Süsü úgy döntött, teker egyet, hátha
gyorsabb lesz úgy a munka. Türelmesen vártunk, de csak nem jött a mélyből
több szajré, sem mozgás. Baljós érzetem támadt, ami olyankor szokott, amikor
felnőtt férfiakon tépőzáras cipőt látok. Mint abban az esetben, itt is tudtam, hogy
valami nem kóser.
– Utánanézek – szóltam, és Frankó máris az én ellensúlyom volt. Leeresztett a
kötélen. Egy darabig figyeltem, de nem volt semmi mozgás a kocsmában. Aztán
a pult mögött valami zacskóféleség megzizzent. Belestem a téglapult mögé, és
ekkor megpillantottam Süsüt, aki a csokisállvány alatt kucorgott egy ismeretlen
eredetű nejlonzacskón, és láthatóan nemrég csapta meg a spangliját.
– A francba veled! – morogtam. Lekevertem neki egy Áfi-féle nevelő célzatú
pofont, aztán felvakartam a földről, és munkára indítottam. A csarnok felől
motoszkálást hallottam, behúzódtunk az irodába. Elemlámpák fényei világítottak
be a kocsmába, majd ahogy jött a biztonsági, úgy tovább is haladt. Pár perc
múlva megtaláltuk a széfet. Precíziós szerszámaink – egy sokat használt pajszer
és egy lángvágó – lábunkhoz ereszkedtek egy zsákban. Süsü nekiállt a három
ponton a pultvázhoz hegesztett széf leválasztásához. Úgy terveztük, egyben
visszük el, és majd reggeli mellett kinyitjuk. Egy darabig munkálkodott, majd
szentségelve szünetet tartott. Én az irodában zsebre dugott kézzel és óriási
közönnyel nézelődtem, hátha látok valami hasznos, szép, mozdítható és nem
utolsósorban csillogó tárgyat, amit meg tudtunk volna pattintani. Kilestem.
Láttam, amint Süsü enged kábult agysejtjeinek, és úgy döntött, pihenésképpen
inkább felküld egy karton Jack Danielst. Valahol két méter felett lóghatott a
papírrekesz, amit Süsü csupán egy irányból, egyszer hurkolt át a kötéllel. Ekkor
már késő lett volna szólnom, hogy én átgondolnám a helyében a dolgot.
Mondhatni, itt volt a hiba, és így nagyszerű lehetőséget adott a sorsnak, hogy
kikúrjon velünk, és hát a sors miért ne kúrt volna ki velünk. Ahogy Frankó
felfelé vonszolta a szajrét, a kötél belengett, a csomó meglazult, a doboz
csúszott, majd a földre zuhant, szétrobbantva a tartalmát, Tennessee fő
exportcikkének tizenkét literjét. Mint várható volt, a hatalmas robajra
felfigyeltek az őrök. Néhány perc múlva, beletörődve az elkövetkező percekbe,
zsebre dugott kézzel álltam, és a széttört karton whiskey-t vizslattam. Tudtam,
nincs idő már lelépni, és nem is próbálkoztam. Az őrök már az ajtóknál voltak,
bekerítettek minket. Felnéztem, mire Frankó megeresztett egy szomorú mosolyt,
és lekötötte magáról a kötél másik végét, ami előttem landolt a földön, majd a
néhány karton zsákmányolt cigi is. Frankó és Zoli kereket oldott, ahogy meg volt
beszélve. Én és Süsü csapdába estünk. A biztonsági szolgálat felkapcsolta kintről
a világítást. A járőrök kiszúrtak minket, és tízperces állóháború vette kezdetét a
jardok kiérkezéséig. Míg én nyugodtan tudomásul vettem a csúfos bukást, és
töltöttem magamnak egy pohár italt, az ellenértékét pedig némi apró formájában
az üveg mellé tettem, addig Süsü bepánikolt, és egyre csak azt kiabálta, hogy
„nem kaptok el”. Nem akartam letörni a kezdeti lelkesedését, de én már tudtam:
rég elkaptak minket. Süsü bepörgött, és mint akinek elgurult a gyógyszere,
felkapott egy bárszéket, amivel a – mi szemszögünkből – jobb oldali kijárat
fémhálóval erősített üvegét kezdte püfölni. Bár az üveg engedett, a fémháló a
helyén maradt. Mivel megérkeztek a fakabátok, már késő lett volna szólnom
neki, hogy amennyiben egy méterrel odébb próbálkozik, akkor még sikerrel is
járhat, mert ott csak egy hatalmas üvegablak volt. Ilyen, ha az ember begőzöl, és
köd ereszkedik a szemére. Nem lát, és nem gondolkodik. Mivel a leltár szerint
nem hiányzott semmi, így ez csak rablási kísérletnek és rongálásnak minősült.
Mivel én jó fiú voltam, és sehol sem találták meg az ujjlenyomatomat, csak a
piásüvegen, amiért fizettem, hat hónappal megúsztam a mutatványt, de ezt is
régebbi kisebb kihágásokért kaptam, jut is, marad is alapon. Süsü elvitte a
balhét, és mivel drog hatása alatt volt, és elvonóra akart menni, ezért ő is olcsón
megúszta. Süsü azt mondta, hogy én csak azért mentem, hogy
megakadályozzam, ha hülyeséget akarna csinálni. Senki sem volt hülye,
mindenki tudta, hogy ez színtiszta hazugság, de könnyebb volt ezt elhinni és
végignyomni az ítéletgyárban, mintsem utánajárni. Ennek az estének
köszönhetem, hogy megismertem ezt a két neppert, Tampont és Snecit, és az
összezártságnak köszönhetően kialakult a nagy barátság. Abban a hat hónapban
megtanultam: barátot mindenhol lehet találni, csak venni kell a fáradságot és
meg kell keresni.
 18

Taknyos és a fekete lyuk esete

– Itt egy doboz tic tac! És mivel rólad van szó, ráadásként téged meg a
haverjaidat meghívlak egy sörre ide szembe, az írekhez. Láthatod, Cecil,
méltányos az ajánlatom. Ezért a hulladékért nem kapsz sehol többet – mondta
Tampon.
– Igen, tudom, Tampon, de elárulok neked egy titkot. Ennek a verdának van
egy különleges lopásgátlója, mondhatni, extrája, és igazából attól szeretnék
megszabadulni, gond és hang nélkül – magyaráztam, és megveregettem a
csomagtartót. A nepperek nem értették, mire gondolok.
– Remélem, készen álltok, mert, mondjuk úgy, egyedi az áru – szólt közbe
Taknyos.
– Na, sok a duma, mutasd! – erősködött Sneci, és odébb tolt. Nekifeszült a
zárnak, és olyan izgatottan lesett be a csomagtartóba, mintha csak egy színpadon
vonagló sztriptíztáncosnő szoknyája alá pillantana be.
Ahogy meglátta a csomagtartóban a megbilincselt jardot a fejére tekert
láthatósági mellénnyel, és az agya feldolgozta ezt a képet, hátraugrott, és olyan
erővel csapta le a Lada csomagtartóját, hogy belezengett a garázs. Iszonyú riadt
fejet vágott.
– Egy fószer van a csomagtartóban! – hüledezett.
– Nem pontos a megfogalmazás, ez egy járőr – javította ki higgadtan Báró, és
a zsebéből előhalászott szotyit kezdte pusztítani. Sosem értettem, hogyhogy a
brazilok zsebében mindig van szotyoládé. Ha nem hiszed, hogy ez olyan
szériafelszereltség náluk, mint az autókon a négy kerék, szúrópróbaszerűen állíts
meg egyet az utcán, és kérdezd meg, van-e nála szotyola.
Még egyszer, immáron mindannyian belestünk a csomagtartóba.
– És miért nem dobtátok ki valahol az út szélén, mint a mekis zacskót? –
kérdezte Tampon.
– Á, nem ártott nekünk, meg neki is van lelke. Meg ott már tényleg a tűzzel
játszanánk. Ez egy rendőr – világosítottam fel, és elmeséltem neki a teóriámat,
miszerint mennyire érdekesen festene az a jelenet, hogy megáll egy Lada a
körúton, és három jóképű, a társadalomtól látványosan elszigetelődött
megjelenésű tag kirángat egy hátrabilincselt kezű közeget. Háromszor
megpörgeti, majd útjára bocsátja úgy, hogy a fejéről nem veszi le a felkötött
láthatósági mellényt, nehogy meglássa az arcukat. Aztán magára hagyják a tagot,
és a visszapillantóból csak azt látják, hogy a külső sávban lavírozó Scania elé lép
a rendőr.
– Van benne valami. Ez kísértetiesen hasonlítana Ragyás Karesz esetére, aki
az M3-on a Remeteség pihenő közelében lekezelte az őt igazoltató tag arcát, aki
megszédült, és elsodorta a mellette elhaladó kamion.
– Szegény tag – szólt Taknyos.
– Hát, ja, tizenöt évet kapott, miután elfogták – közölte Tampon. Taknyos
pillantásából rögtön kiderült, hogy ő inkább a rendőrért aggódott.
– Egy szónak is száz a vége, okosban akarom elengedni a madarunkat, nem
lehet baja. Így is kezdünk nyakig merülni a hullámzó szarba – magyaráztam. –
Nincs időnk estig várni, és akkor elengedni, amikor nincsenek szemtanúk.
Gyorsan akarok tőle megszabadulni, és egy karcolás sem eshet rajta. Tudtok
segíteni?
Tampon összefont karral állt előttem. Sneci felhuppant a Lada
csomagtartójára. Lábát a rozoga lökhárítón pihentette, megformálva Auguste
Rodin Gondolkodó című szobrának testtartását.
– Van egy ötletem! – kiáltott fel Sneci, és lehuppant a kocsiról. Egy, a
sarokban álló, kék lepellel burkolt járgány felé indult. Rodolfót megszégyenítő
mozdulattal leplezte le a leharcolt orrú Ford Tranzitot, amelynek az oldalán
SMSV KHT díszelgett.
– Ez meg mi a lószar? – csodálkozott Báró.
– Egy mentő, nem látod? – mondtam, és Sneci után robogtam, aki feltépte az
oldalsó ajtót, és kutakodni kezdett a polcokon és a táskákban. Időközben
elárulta, hogy néha vannak egyedi megrendelések, mint például ez a járgány is.
A lopás részleteivel nem untatott, hanem örömteljesen felkiáltott. Kihajoltam a
kabinból, és megzavartam Tampon és Taknyos sugdolózását.
– Ha megbeszéltétek a randit, idejöhetnétek! – kiáltottam.
Sneci néhány ampulla öt milligrammos Dormicum injekciót tartott a kezében.
– Ezeket kerestem. Jól emlékeztem, hogy ezeket nem vették el a cuccosok –
mondta. – Múltkor nagyon ráértem, és megnéztem a neten, hogy mi micsoda. Ez
egy remek találmány, amivel rövid időre alvást, álmosságot vagy rózsaszín ködöt
tudsz varázsolni a páciensnek – vigyorgott, és elmesélte az ötletét, miszerint
megszúrjuk a fakabátot, átöltöztetjük, majd valami parkban vagy inkább
konkurens mélygarázsban magára hagyjuk.
– Mire felkel a tag, lövése sem lesz, mi történt az elmúlt pár órában –
magyarázta Sneci, és az okostelefonját kezdte nyüstölni további infóért. – Áhá!
Meg is van!
– Szar ügy, hogy okosabb, mint te, igaz? Nem vagy rá féltékeny? – kérdeztem,
de mintha a falnak beszéltem volna. Sneci átszellemülten merült bele az
információáradatba.
– Hogy kell egy ilyen szart beadni? – kérdezte Taknyos, és az egyik ampullát
vizsgálgatta.
– Itt azt írja, hogy az in… inj… inje… – próbálkozott Báró, miután elkérte
Snecitől a telefont.
– Direkt lopod az időnket? Add már ide! – Kikaptam a készüléket a kezéből,
és okítóan felolvastam a leírást.
– Az injekciót egy fecskendő végére erősített műanyag cső segítségével a
végbélbe kell beadni.
Óvatosan körbepillantottam. Dermedt csönd volt.
– Taknyos! Te következel, ez a te sarad – közöltem, és átadtam Alexandernak
az ampullát és egy steril fecskendőt.
– Miért az enyém? – kérdezte remegő szájjal.
– Mert azt mondtam, és egyébként is, neked is ki kell venned a részed a közös
melóból.
– De én nem akarom! – mondta, és már-már sírásra állt a szája.
– Itt egy cső, szerintem ez jó lesz – szólt Tampon, miután a kabin egyik
fiókjából vékony gumicsövet vett elő.
– Szerinted bárkit is érdekel majd a sitten, hogy akarod-e az alanyi jogon járó
kormolást vagy sem? Ez nem kedv kérdése. – Mélyen a szemébe néztem.
– Bazd meg, Cecil! – Nagyon beletörődőn hangzott. Báró jobb én meg bal
felől behajoltam a csomagtartóba, és lefogtuk a jardot. Taknyos megszívta az
orrát, mély lélegzetet vett, aztán nagy duzzogva nekiállt leküzdeni a vonagló
zsernyák gatyáját. Vagy tíz percbe telt, mire szabaddá tette a fakabát hófehér
seggét. A csövet a fecskendőre húzta, és lelkiekben felkészült a barlangászásra.
Megvártam, míg utasításom szerint tömzsi ujjaival megmarkolja az alany
farának bal féltekéjét, hogy helyet csináljon. Taknyos felkészült a behatolási
műveletre. Alig centikre volt Alexander a fekete lyuktól, amikor megszólaltam:
– Szóval, mint említettem, az injekciót végbélbe egy cső segítségével kell
beadni. Ez főleg gyerekeknél szokás, felnőtteknél inkább lassan vénába vagy
cseppinfúzió formájában lehet adni, esetlegesen izomba is. Ha már ott vagy, adj
egy puszit a popsijára, hogy ne fájjon neki, aztán döfd meg! – nevettem. Taknyos
szúrósan rám nézett.
– Menj a francba, Cecil! Nem szórakoztál még eleget rajtam?
– De, de, igaz. Elég volt, legalábbis mára. De ne félj, még pár hasonló vicc, és
fel fogsz nőni az élethez – nevettem, és úgy éreztem, revánsot vettem az elmúlt
években engem ért sérelmekért. Szóltam Snecinek, aki rögtön hozott egy tűt a
fecskendőhöz. „Mindentudó Sneci” pár perc alatt kiszámolta, hogy mennyi az
„annyi adag” a zsarunak, hogy jól legyen, és pillanatok múlva be is lett tolva a
farába. Tíz perc sem telt el, de már úgy aludt a tag, mintha munkaideje lenne.
Ebben a tíz percben beugrottam Tampon irodájába, és tárcsáztam a zsebemben
lapuló kártyán lévő telefonszámot. A közvetlennek nem nevezhető csevej során
közöltem a hívottammal, hogy egy óra múlva várom egy trendi kávézóban a
Nyugatinál. Felhasználtam az ilyenkor szokásos „fontos, halaszthatatlan és
életbe vágó” kifejezéseket, és nyomatékosan azt is a tudtára adtam, hogy akármit
is ez csinál, ez a hívás mindent felülír, és a találkozó inkább az ő érdeke, nem az
enyém. Bíztam benne, bejön ez a lehengerlő húzásom, hiszen minden filmben
így csinálják. De nekem nem jött be. Ez nem Hollywood volt, hanem Budapest a
maga szürkeségével és lábszagával és magas percdíjaival, ezért is igyekeztem
rövidre fogni a hívást, nehogy a srácok szóvá tegyék. Nem volt hívásomra
készen ugró csapatom. Az én hívottam makacsabb és elszántabb volt, mint a teli
buszra való felszállást illetően a kisnyugdíjas. Akármi van, az lesz, amit ő akar,
nyomatékosította. Feldobtam a labdát, szebben, nyájasabban, szinte már
könyörögve is, de a válasz akkor is elutasító volt. Így megállapodtunk a
holnapban, azaz keddre tűztük ki a randit hasonló idő tájt, mint ahogy ma
szerettem volna. A telefonhívást követően Bárónak és Taknyosnak kimenőt
adtam az estére, de azért még előtte átpakoltattam velük Sneci kis furgonjába a
százéves álmát alvó fakabátot. A két tök elment, mi meg Tamponnal és Snecivel,
szívességkosárként, teleportáltuk a jardot a Népliget romantikus órákat szerző
bokrai egyikébe. Bíztunk benne, hogy felébredésekor úgy fog örülni, hogy
életben van, mint majom a farkának. Megkönnyebbültem, amikor végeztünk, és
valahol az Oktogon környékén kiszálltam a srácok járgányából. Örültem a
sorsnak, hogy ilyen segítőkész barátaim vannak. Egy darabig még néztem,
ahogy Sneci és Tampon elvegyült a forgalomban, aztán egy szívkarbantartó sétát
tettem a környéken. Szerettem errefelé csattogni. Gyakran még éjszaka is
kijöttem erre a környékre, csak hogy jót nevessek az életen. Igazán kalandos volt
itt minden pillanat. Egy barátommal történt beszélgetést követően ébredtem rá,
hogy mennyire szeretem Budapestet a maga groteszk és sokszor gyomorforgató
valóságával. Vizslattam a népet. Elhúzott előttem a négyes villamos, és eszembe
jutott, hogy itt lenne az ideje, hogy hazatérjek.
 19

A találkozó
A napom egészen polgáriasan indult. A szomszéd fúrójának hangjára
ébredtem, tartós tejet meg kávét ittam a sarki péknél. Élveztem, hogy egyedül
vagyok. Nem volt itt Taknyos, hogy idegesítsen a felesleges kérdéseivel, és igazi
kihívásnak tekintettem a körúti forgatagban tett sétám közben a zsebem
védelmezését, mivel most nem Báró trükkjei ellen küzdöttem, hanem igazi, új
kihívások szórakoztattak az utcai trógereknek köszönhetően. Ahhoz képest, hogy
nyugalomban indult a napom, egyre feszültebb lettem délutánra, ahogy
közeledett a tegnap megbeszélt találkozóm. Alig negyedórám volt csak a
találkozóig, amikor megérkeztem a Nyugatihoz. Komótosan átballagtam a
bevásárlóközpontnak nevezett üvegrakáshoz. Megálltam a földszinti kávézó
előtt. Vártam, és néhány perc múlva megpillantottam a Mását. Az első nő volt az
életemben, aki nem késett, mi több, néhány perccel előbb érkezett. Karakteres
vonásainak köszönhetően messziről kitűnt a tömegből. Magabiztosság áradt
minden mozdulatából. Szolid eleganciával készült a mai találkozóra. Amint
odalépett hozzám, megéreztem édeskés illatát.
– Köszönöm, hogy eljött – üdvözöltem.
– Remélem, tényleg életbe vágó. – Nem túl diszkréten körbepillantott. –
Egyedül van? – Hűvös volt a hangja, látszólagos közönye ellenére a körülöttünk
morajló tömeget pásztázta.
– Nem. Hangaláfestésnek elhoztam egy egész iskolai kórust, de mielőtt
kezdenének, elküldtem őket a Mekibe. Míg ott végeznek, mi egy kávé mellett,
vagy esetleg séta közben megbeszélhetnénk mindent. Mit szól hozzá? Nem kell
nekünk a tömeg.
Mása érdeklődőn rám pillantott.
– Ez nagyon olcsó húzás. Nem is értem, hogy kezdhetett Artem amatőrrel egy
ilyen volumenű ügyletnél.
– Profi vagyok – közöltem higgadtan, mire Mása kételkedve felvonta a
szemöldökét.
– Mit iszik? – kérdeztem, de mielőtt válaszolhatott volna, leütöttem a labdát. –
Tudja, mit? Kitalálom! Máris hozom.
 Mása értetlenül bámult, de jobb híján belement a játékomba. Két szőke
implantoszaurusz után léptem be a kávézó ajtaján. Míg ők a pultnál rendeltek, én
a mellettük lévő hűtőpult kínálatát vizsgálgattam. Mikor leadták a rendelésüket,
a pénztáros „mindent a vendégért” mosollyal a száján felírta az egyik pohárra:
„Vicky”, a másikra pedig „Naty”. Természetesen szigorúan a modern kori IQ-
szinonima Y-nal tette mindezt. Akármilyen szánalmas is, manapság ez a módi.
Az egyik tyúk feltipegett a galériára, míg a másik odébb araszolt a pult végéhez,
oda, ahol a barista a kávét készítette. Rögtön szóba elegyedtem vele.
Megdicsértem a haját, és ez remek alapul szolgált a következő pár percnyi közös
és értelmetlen vihogásnak. Elénk csúsztatták a rendelését. Szegény „Vicky” –
időközben megtudtam, hogy ő az – valami gyerekkori sérülés okán furcsán, test
mellett, derékszögben tartotta a balját felfelé forduló alkarral és csuklóval,
görcsös kéztartással. Ezt a fogyatékosságát remekül leplezte a karjára akasztott
óriási táskával és szatyrokkal. Nem mertem rákérdezni, mi történt vele, de
nagyon megsajnáltam, és látva az ügyetlenkedését, felajánlottam, hogy segítek
neki felvinni a kávét a galériára.
– Cukrot, édesítőt? – kérdeztem az önkiszolgáló pultnál, kissé lemaradva a
felfelé tipegő Vickytől. Édesítőt kért, ami soha nem érkezett meg, akárcsak az ő
kapucsínója és barátnője lattéja sem.
– Szerintem egy kapucsínót szeretne – közöltem Másával, miután kiléptem a
kávézóból kezemben a két itallal, és átnyújtottam neki Vicky italát.
– Eltalálta – válaszolt, de ekkor már messze voltunk az üvegpalotától. –
Láttam ám, mit csinált. Lenyűgöző. Ilyen pitiáner alakot, mint maga, még nem
láttam. – Belekortyolt a forró kapucsínóba. – Akárhogy szerezte is, az íze isteni.
– Édesítőt? – lobogtattam a kis zacskókat. – Én mindenre fel vagyok készülve,
mint mondtam, profi vagyok.
– Keserűen szeretem. Tudja, kevés embert ismerek, aki azzal akar felvágni
nekem és a profizmusát bizonyítani, hogy kávét lop – mondta, megszakítva a
forró ital szürcsölését. Lehet, hogy bebeszélem magamnak, de talán még egy
halvány, másodosztályú mosolyt is megeresztett felém.
– Szerintem ez nem lopás és pitiánerség, inkább vicc és leleményesség –
erősködtem.
– Nem tudom, hogy megy ebben az országban, de ahonnét én jövök, ott a
lopás az lopás, ami nem egyenlő a leleményességgel. Mi a „leleményesség”
ottani megfelelőjét inkább arra használjuk, hogy például valaki egy fakéssel és
néhány szál gyufával életben marad a sztyeppén a farkasok között.
– Feladom! – nevettem.
Céltalan sétánk közben a Margit híd felé sodródtunk.
– Szóval, mi a találkozónk oka? – érdeklődött Mása.
– Elhatároztam, hogy életemben először nem fogok hazudni – kezdtem.
Mása, jelezve, hogy figyel, csak egy „köszönömöt” ékelt közbe.
– Valami azt súgta nekem, hogy a meló előtt még egyszer találkoznom kell
magával. – Lopva rápillantottam. Semmi reakció.
– Nem látom át ezt az egészet, és ez legalább olyan rossz, mint egyedül
számháborúzni, főleg, hogy nincs felkészülés, csak egyből a buli.
– Felkészülés? Minek? Profik, nem? Bár a humorérzéke leragadt a nyolcvanas
években, remélem, a technikája nem – bizakodott Mása.
Igen, láttam. Határozottan állíthatom, hogy most mosolygott. Miközben a
Margit hídon lődörögtünk, lekanyarodtunk a szigetre, a déli csücsökre. A híd
lábánál leültünk egy padra. Mása a papírpoharát szorongatta. Én hol a zöld
Dunát, hol Mását néztem.
– Szóval? – törtem meg a csendet. – Felvilágosít minden részletről, vagy
érjem be annyival, amit tudok, és dolgozzak „ahogy esik, úgy puffan” alapon a
világ legflúgosabb faszijának?
– Ha ez megnyugtatja, nincs egyedül. Én is neki dolgozom – válaszolt, és
megkeringette az utolsó korty kávét a pohárban, aztán felhajtotta.
– Miért akarják tudni az emberek a miérteket? Nem tudnak csak simán
tejesíteni feladatokat? Mindenkinek egyszerűbb és jobb lenne – vonta össze a
szemöldökét néhány perc csönd után, majd rám nézett.
– Maga hogy került ide? – váltottam témát.
– Ha Magyarországra gondol, akkor a válasz az, hogy az édesanyám magyar
volt, és így van némi kötődésem. Kiskoromban sokat mesélt Budapestről. Ha
Levkinékre céloz, akkor talán úgy, hogy remek a csapatuk, de az is lehet, hogy
önszántamból. Egy idő után ezek összemosódnak, és lényegtelen az igazság. –
Halványan elmosolyodott. Körülnézett, talán kukát keresett, vagy csak jobban
érezte magát, ha nem faggattam. Már közel sem tűnt olyan erősnek és
dominánsnak, mint ahogy eddig mutatta magát. Éreztem, hogy valami nyomja a
lelkét, talán titkot őriz. Kisvártatva folytatta.
 – Tudja, a Levkin család mindenhova elér, mindenről tudnak, és így vagy úgy,
de mindent megszereznek, amit akarnak – mondta.
– Ismerős – nyugtáztam.
– Mint mondtam, én a jó ügy érdekében vagyok velük – erősködött. – Az
amulett kézzelfoghatósága roppant fontos része lenne a munkámnak. Ez üzlet,
jut is, marad is.
– És mi jut? Morzsák, némi apró? – kérdeztem cinikusan.
– Tudja, Cecil, nem minden a pénz körül forog, még ha mindenhonnan ezt
sugallják is. Ahonnét én jövök, ott vannak még emberek és helyek, akiknek és
ahol az elv, a hit erősebb a pénznél – magyarázta.
– Melyik bolygóról jött? – nevettem.
– Legyen annyi elég, hogy egy Kirovtól északra lévő kicsi faluból származom.
Talán már rajta sincs a térképen – sóhajtott, és elmesélte, hogy édesapja, Igor
Dombrovszkij hazánkban teljesített katonai szolgálatot, és hosszas udvarlás után
meghódította a budapesti diáklányt, Molnár Katalint. Édesapja néhány évvel a
szovjetek kivonulása előtt leszerelt. Ezt követően hazatelepült a falujába, és a
szebb és nyugodtabb élet reményében magával vitte Katalint is. Szerelmükből
született Mása, aki tízéves koráig a rendkívül szerény életük ellenére nagyon
szép emlékeket őriz gyerekkoráról. Láttam, nem sok kell, hogy elérzékenyüljön.
– Azután? – kérdeztem, elvéve kezéből az üres poharat.
– Azután? Átlapozva két évtizedet, itt vagyok. Ülök egy padon egy
vadidegennel, akinek az életemről mesélek, miközben feltépi a sebeket, és
készül ellopni az egyik legértékesebb nazar amulettet – szipogott. A közeli
kukához mentem. Kidobtam a poharainkat, parányi magányt biztosítva Másának,
hogy megnyugodjon.
– És ön hogy került Levkin lekötelezettjei közé? – kérdezte, amikor
visszaültem mellé.
– Nem ön vagy maga, csak simán Cecil, mint a barátaimnak. Rendben? –
kérdeztem kezet nyújtva. Végre elmosolyodott, és úgy éreztem, ez a mosoly
jobban áll neki, mint bárki másnak a világon. Valamivel tovább tartott a
kézfogásunk, mint normális esetben. Én nem tiltakoztam, de Mása zavartan
elhúzta kezét.
– Szóval, Cecil, hogy kerültél te ebbe a történetbe? Artem az ilyenekbe nem
szokott beavatni – ismételte meg a kérdést. Megnyugtattam, hogy az én
történetem valamivel egyszerűbb, és nem szerelemmel, hanem főnököm, Áfi
Ramón dühével, egy csík vesepecsenyével, egy odakozmált vacsorával és
néhány kéretlen pofonnal kezdődött, na meg a romák lehúzásával. Ez a látszólag
értelmetlen történéssorozat lökött Artem karjaiba. Afféle törlesztésként vagyok
itt, és még igencsak újnak számítok a csapatban. Megjegyeztem, hogy az
elkövetkezendő száz évben valószínűleg csak a kamatokat fogom tudni
törleszteni, de ha belegondolok, még ezért is hálás vagyok az életnek. A
történetemen jót nevetett, majd hosszan nézett rám.
– Nem egyszerű történet.
A fene tudja, miért, de ezt éreztem, hogy lépnem kell. Közelebb csúsztam
hozzá. Mása érdeklődve figyelte, mit csinálok. Aztán odahajoltam hozzá. Mása
tudta, mire készülök. Rám nézett. Ugyanaz a csók iránti vágy lobogott a
szemében, mint az enyémben. Szeme igent mondott, míg a kezénél elég komoly
ellenállásba ütköztem. Már épp megcsókoltam volna, de kitért lehengerlő
személyem elől.
– Nem jó ötlet – közölte, és eltolt. Ekkor tűnt csak fel az ujján lévő
karikagyűrű.
– Elnézést, nem láttam. – A gyűrű felé böktem, mire Mása meglengette
előttem a kezét.
– Nem te vagy az egyedüli, aki nem lát tovább az orránál – mosolygott, és
felállt a padról. – Ám mivel ilyen rövid ismeretség után is megkedveltelek, adok
egy jó tanácsot. Tartsd nyitva a szemed, és idejében szállj ki! Úgy tudom, Artem
mellett veszélyes az élet. – Azzal mosolyogva távozott.
Miután Mása odébbállt, még egy ideig a Duna fodrozódó vizét bámultam,
miközben egyre csak a búcsúmondata járt a fejemben. És valljuk be őszintén,
még jóindulattal sem tűnt történészi gondolatmenetnek a tanácsa, hiszen
mellőzött mindenféle számot és helyszínt.
 20

Ahogy a főnök kívánta

Minden úgy történt, ahogy Artem Levkin kívánta, hiszen hogy máshogyan
történt volna. Kedd is volt, este is volt, én meg a színe elé járultam. Artem
embereinek hasonló genetikai tulajdonságaik voltak, s az uszoda ajtajánál is
ilyenek lézengtek. Velük üzentem neki, hogy megérkeztem. Artem repedt fejű
embere hosszasan méregetett. Nagy kegyesen levette a lakatot az ajtó előtti
rácsról. Betessékelt. Lapátkezével előre, a lépcső felé intett, aztán dünnyögött
valamit, amiből csupán az Artem szót értettem. Megindultam. Követtem az alak
útmutatását. Néhány méter megtétele után egy másik tag olyan izgatottan pattant
fel egy rozoga faszékről, mintha most futna be a busza.
– Artem? – Csak annyit mondtam, vagy inkább kérdeztem.
Ez az alak is az artikulálatlan dünnyögést alkalmazta a kommunikációnk
során. Mivel állatbarát vagyok, nem haragudtam rá, és a dünnyögést
köszönésféleségnek fogtam fel. De így utólag az is lehet, hogy a cipőmet
dicsérte meg. Hasonló büfögést eresztettem meg egy intéssel fűszerezve, mire a
kockafejű tag a lépcső felé biccentett. Az emeletre felérve egy balra lévő szoba
ajtaja alatt kiszűrődő fény hívta fel a figyelmemet a félhomályos folyosón.
Odaléptem a furnérajtóhoz, és hallgatóztam. A halvány fényben láttam, hogy
mozgás van bent. Valaki feltépte az ajtót.
– Gyévocska, te meg mire vársz itt? – szólt Vitalij.
– Hogy van az arcod? Megnézetted már egy orvossal? – kérdeztem, és a
választ meg sem várva elegáns mozdulattal félretoltam a küszöbön álló tulkot.
– Á, Cecil! – intett az íróasztala mögül Artem, hogy kerüljek beljebb, majd
éppen megszólaltam volna, amikor csöndre intett.
– Pszt, Cecil, ez a legjobb rész! – suttogta, és az asztalon álló hordozható tévé
képernyőjére meredt. Intett, hogy üljek le, vagy legalábbis úgy gondolom, mert
leültem a vele szemben lévő puffra. Artem odaadással bámulta a képernyőt, a
készülékből dobpergés hallatszott. A kerge orosz minden egyes dobütésnél
ámulatba esett. Ahogy vége volt a dobbetétnek, kikapcsolta a tévét. Rám nézett,
és mosolygott.
– Tudod, mi volt ez? – kérdezte.
 – Nem, sajnos nem. De lefogadom, hogy nem a Nu, pogogyi – feleltem.
– Nocsak, barátom, nem is gondoltam volna, hogy ilyesfajta igazi
klasszikusokat is ismersz – nevetett. – Bár én azt annyira nem szeretem. Az én
filmem hetvenegyből a Zsil pevcsij drozd, számtalanszor meg tudom nézni.
Talán jobban ismered úgy, hogy Élt egyszer egy énekes rigó. Sokatmondó
mestermű számomra, de ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Ezt is, mint
rengeteg nagy dolgot, nekünk, oroszoknak köszönheti a világ – mondta átéléssel.
– Például a Jégpalota? – tudakoltam.
– Némi cinizmust érzek a hangodban, Cecil! És én kurvára utálom a
cinizmust.
– Vagy a tegeződést – szólt közbe hátulról Vitalij.
Artem és én a tagra néztünk, mire ő elmagyarázta, hogy tudomása szerint a
második világháború után az oroszok hatására terjedt el a magyaroknál a
tegeződés.
– Nagyon szép volt, köszönjük, Vitalij. De legközelebb csak akkor szólalj
meg, kérlek, ha építően tudsz hozzátenni valamit a társalgáshoz, főleg miután a
tegeződés nem egy találmány – okította emberét Artem, és az asztalon lévő
papírokat rendezte kupacba.
– Nem nagy találmány, ahogyan te sem – nevettem, majd Artemhez
fordultam, aki folytatta az eszmefuttatását.
– Szóval, nekem az a film egyedi üzenetet hordoz. Bármi áron, mindig légy
ott, ahol kell. Légy megbízható, lehessen rád számítani – és befejezve a
papírokkal való zörgést, rám nézett.
– Holnap számíthatok rád?
– Nem sértésnek szánom, de őszintén. Van más választásom? – fészkelődtem
az ülőkén.
– Mindig van választása az embernek. – Ezt olyan ridegen, érzéketlenül
közölte, mint amilyen egy elsülni készülő pisztoly mögötti tekintet lehet.
– Ez csak költői kérdés volt. Persze. Minden úgy lesz, ahogy megbeszéltük –
mondtam.
– Remek. A részleteket majd útközben megbeszéljük – közölte, és megindult
az ajtó felé, én meg felpattantam a puffról, és a szaros életemet féltve úgy
loholtam utána, mint egy pincsi, de legalább megnyugtatott a tudat, hogy Vitalij
is így tett. Nem sokkal később Artem, Vitalij, jómagam és két bérsertés egy
járgánnyal Káposztásmegyer felé zötykölődtünk, míg mögöttünk egy hasonló
eresztésű csapat vonult. A város végénél a Range Roverekkel felhajtottunk a
nullásra, majd onnét áttekeregtünk a M2 jelű útra, és északnak haladtunk. Artem
az anyósülésről felnyúlt a visszapillantóhoz. Rám irányította, és onnét nézett egy
ideig, mintha csak várna valamire. Aztán beavatott a másnapi részletekbe.
 21

Ahogy a főnök tervezi

Roppant kényelmetlen volt két túlméretezett golyófogó között nyomorognom,
ám a legkényelmetlenebb Artem arcnélkülisége volt, hiszen mindvégig csak
baljós szemét láttam a tükörből. Elmondta, hogy tervei szerint triónk létszámát
nagyvonalú gesztusként és a biztos kivitelezés érdekében megduplázza, így a
holnapi csetepatéhoz számíthatunk a jelen lévő Vitalij és a két új, engem
közrefogó barátom segítségére, akik mindvégig velünk lesznek a rablás során.
Artem kiemelte, hogy miattuk ne fájjon a fejem, nem kell rájuk vigyáznom, mert
ők tudnak magukra vigyázni, hiszen mind exszpecnazos.
– Valami az súgja, ők inkább a szajréra fognak vigyázni, nem ránk – szóltam,
de válasz nélkül maradtam. Artem gépiesen folytatta. Szinte levegőt sem vett
közben.
– Mását már ismered. Ő vezényli az aukciót. Emellett még egy apró, ámde
hasznos segítséget fog nyújtani. A rendezvény holnap kora délután kezdődik.
Mása félidőnél, technikai szünetben járhatóvá teszi csapatunk számára a hátsó
ajtót, amennyiben valami túlbuzgó tag bezárná. Az amulett pontban este hatkor
kerül kalapács alá, és terveink szerint a biztosító képviselőjével óra tizenötkor
írom alá a biztosítási megállapodást, miután megnyertem a licitet. A biztosítási
papírt ott helyben be is faxolja az emberünk a központba. Körülbelül húsz perc,
míg jóváhagyják. Amint megkapom az igazolást, hogy él a biztosítás, ti
megkapjátok a zöld jelzést. Természetesen fegyvert és minden mást biztosítok
számotokra. Kiraboltok, és távoztok, aztán Vitailj majd megmondja, hogy hol
találkoztok velünk. Átadjátok az amulettet, és kész a buli.
– Értem. Utána kvittek vagyunk? – kérdeztem.
– Hát persze! – vágta rá Artem.
– Már csak egy kérdés. Tudom, semmi közöm hozzá… – kezdtem, és a két
mellettem ülő tagra pillantva megkértem őket, hogy fogják be a fülüket. Majd
Vitalijhoz intéztem hasonló kérést, de neki csak annyit mondtam, hogy elég, ha
nem figyel. A kormányt semmi esetre se engedje el. – Szóval semmi közöm
hozzá, de mire ez a nagy hűhó?
– Hát, Cecil, ez legalább olyan buta kérdés volt, mintha Vitalij kérdezte volna
– közölte az orosz, mire embere diszkréten a főnökére pillantott.
– Te meg mit nézel? Nem megmondták az előbb, hogy ne ide figyelj, hanem
az útra koncentrálj? Nehogy idő előtt itt dögöljünk meg! – förmedt rá Artem,
majd hangnemet váltva folytatta: – Szóval, Cecil, hogy a te szava járásoddal
éljek, imádom a hűhót. Főleg, mivel minél nagyobb az a kibaszott hűhó, én
annál többet keresek. És rám fér egy kis extra bevétel. Nézd meg a srácaimat – a
tagokra mutatott –, szép darabok. És amilyen szépek, olyan sokat esznek. Szóval
nagy a rezsi. Jött ez az ideális üzlet, én lecsaptam rá, úgy gondoltam, jó
befektetés egy ilyen izé, főleg, hogy még házhoz is hozzák. Aztán megszólalt
bennem az a bizonyos kisördög, és tovább szőtte bennem a szálakat, megalkotva
a tökéletes, leginkább pénztárcakímélő tervet. Az jutott eszembe, mi van akkor,
ha a kifizetett árat vissza–, az árut pedig csak úgy megkapnám. Hát nem
zseniális az ötlet? Tudod, én olyan ember vagyok, aki sokakon segít, és a
pártfogoltjaim, akik jó helyeken vannak, ezt viszonozzák, tudván, hogy nemigen
van más választásuk. Így van ez most is – fejezte be, mert lassítottunk az M2-n a
gödi lehajtónál. A felüljáróra vezető stoptáblánál megálltunk. Jó volt látni, hogy
ezek a fiúk legalább a közlekedési szabályokat betartották. Jobb felé a város
fényeit láttam, míg bal felé sötétség honolt. Mi természetesen a Range
Roverekkel a végeláthatatlan sötétségbe autóztunk. A földút igazán
kicombosította a járgányunk lengéscsillapí-tóit, de én inkább a mellettem ülő
tagok erős combjától paráztam.
– Mennyivel guggolsz? – súgtam oda az egyiknek, de hiába, mert válasz
nélkül maradtam. Hosszú percekig haladtunk a kanyargó csapáson, míg az
erdőhatárhoz nem értünk.
– Fényt le! Nem kell, hogy lássák, merre megyünk tovább! – szólt Artem.
Vitalij halk kattanás kíséretében lekapcsolta a fényszórókat, és csupán a
helyzetjelző halovány fényével haladtunk tovább. Már bőven az erdőben jártunk,
amikor a fák takarásában valóságos fényárt szúrtam ki. Érdeklődve figyeltem.
Egy dzsip és két pick-up sorakozott egymás mögött. Néhány tag lézengett a
járgányok körül. Az egyik pick-up nyitott ajtajára két reflektort akasztottak, míg
a másik négyszer-négyesből futó tekergőző kábel végén további két, állványos
reflektor adott világosságot. Minden fényforrás és a tagok figyelme is egy helyre
összpontosult. Nem lettem volna a középpont helyében. Rossz érzésem támadt,
és az érzésem arra utalt, hogy nagyobb a lehetősége annak, hogy én is a
középpontban fogok álldogálni a gödörben a most ott remegő két tag mellett,
mint hogy megnyerem a lottófőnyereményt. A rossz érzést igazolta az a tény is,
hogy nem lottózom. Ahogy kiszálltunk a járgányból, és a dzsembori felé
igyekeztünk, egyre csak azzal nyugtatgattam magam, hogy nem lehet gond,
hiszen Artemnek MÉG szüksége van rám.
– Kerestelek már egy ideje. Nem gondoltam, hogy éppen itt futunk majd össze
– szólt oda Artem a gödörben álló idősebb tagnak, mire rajtam kívül az orosz
összes embere valami nevetésfélét hallatott. A gödörben álló férfi nem rezzent,
higgadtnak tűnt.
– A szerencse forgandó – válaszolt a gödörből a tag, és lesöpörte válláról a
ráhulló földet.
– Ezt jól látod – bólintott Artem. – Forgandó, ám a végén mindig az én
pártomat fogja. De ne is húzzuk tovább az időt. Átvertél. Hol van a pénzem? –
érdeklődött az orosz, én meg figyeltem a távolból. A levegő megdermedt,
fagyosnak éreztem.
– Megmondtam, fizetek, amint tudok. Sosem vertelek át – érvelt a férfi,
miközben a mellette lévő tag a gödör széle felé hátrált.
– Eddig… – szúrta közbe Artem. – De a határidőd öt órája lejárt, és nem
jelentkeztél, ahogy megbeszéltük. Ez roppantmód megijesztett.
– Nézd, itt az órám – mondta az alak, és lecsatolta a csuklójáról a ketyegőt.
Artem felé nyújtotta.
– Nem a legdrágább, de még így is megér egy-másfél gurigát kéz alatt.
Fogadd el az öt óra késésért – ajánlotta a manus. Artem leguggolt, elvette az
órát. Felcsatolta, és hosszasan nézegette, majd levette, és bedobta a gödörbe.
– Most őszintén, minek nézel te engem? Piti neppernek, aki használt órákkal
kereskedik? – érdeklődött leplezett dühvel Artem, és elmagyarázta az alaknak,
hogy addig rendben, hogy kiváltaná az újabb késést, de a gondolatmenete arra
utalt, hogy ez az óra is tőle van, az uszodában megtartott kutyaviadalon elcsalt
összegből. Ergo, ez az óra is az ő pénze. Ergo, minden az övé. Az alak
tudomására hozta azt is, micsoda csalódás volt a számára, amikor évekre
visszanyúló munkakapcsolatuk után rá kell döbbennie, hogy túlságosan
érdekesen kerekít a nyeremény kifizetésekor, mikor vesztes meccsei vannak, és
némi túlzásnak nevezte, hogy megpróbálta megmérgezni a kutyáját a mérkőzés
előtt. Feszülten kapkodtam ide-oda a tekintetem a feleken, miközben a feszültség
előzményeit hallgattam.
– Szóval, a bizalom oda van. Ez a mi kettőnk esetében hatalmas probléma,
főleg miután kaptál lehetőséget, hogy rendbe hozd a dolgokat – mondta Artem. –
A legszörnyűbb az életben, hogy az ilyen megbízhatatlan férgek miatt, mint te,
ártatlanok is áldozatul eshetnek a sors kegyetlen és kiszámíthatatlan
szeszélyének. – Itt a másik tagra nézett, aki talán már össze is hugyozta magát,
de az is lehet, hogy nemrég valami vizeset tartott az ölében. A félelemtől szólni
sem mert a figura, csak kétségbeesetten hátrált, de már nem volt hova.
– Szóval, szeretném, hogy tudd. Ha esetleg bántódásod esne az este vagy a
beszélgetésünk folyamán, hidd el, hogy valójában nem ellened irányul ez az
egész. Csupán rosszkor voltál rossz helyen, vagy hogy is szokás mondani
ilyenkor. Tehát, ha bármi problémád lenne az este történéseit illetően, azt a közös
barátunkkal rendezd, kérlek. Akarsz mondani neki valamit? – Artem a másik
fickóhoz fordult, tőle várva választ.
A tag ellépett a verem falától, és remegő szájjal csak annyit mondott a
társának:
– Bazd meg, Roni!
– Fú, ez őszinte volt, barátom! – bólogatott Artem. – Most, hogy mindenki
megbeszélt mindenkivel minden problémát, szerintem számoljunk el. Nem
tudom, ismeritek-e azt a pletykát, miszerint a mennyországba csak a bűnök
meggyónása után lehet belépni. És mivel nem vagyok sóher, gondoskodtam
papról.
– Jurij! Gyere, kérlek – szólította az emberét, aki éppen ez egyik pick-upnál
tevékenykedett. Artem odasúgott valamit a gödörben lévőknek. De tisztán
hallatszott, amint azt kéri, ne feszegessék Jurij jogosítványát a feloldozással
kapcsolatban, mert igen rosszul viseli, ha szőröznek vele. És egyébként is a hit
számít, nem a papír, főleg miután a mai világban mindenféle végzettséget
igazoló okmányt be lehet szerezni. Jurij Artem mellé lépett, aki vidáman
széttárta a karját, jelezve, hogy részéről nincs akadálya a rögtönzött misének és
gyóntatásnak. Artem emberei rutinosan körbeállták a vermet – láthatóan nem
először voltak hasonló éjjeli rituálén. Fejüket leszegték, és összekulcsolták a
kezüket. Így tettem én is, annyi különbséggel, hogy a szememet is becsuktam.
– Hé, Artem, ne csináld már! – könyörgött sírva az alak. Kurvára be volt
szarva. – Testvérem!
 – Nem vagyok a testvéred – mondta Artem, és megkérte Jurijt, hogy hagyja a
sallangot, és térjen a lényegre. Próbáltam kizárni a külvilágot a tudatomból, de
annyi így is eljutott hozzám, hogy Jurij a beszédében párhuzamot vont a
bűnbocsánat és az Istenhez való fohász között. Ekkor négy hatalmas dörrenést
hallottam. És keserves vonítást. Az erdő friss levegőjébe lassan puskaporszag
vegyült. Kinyitottam a szememet, és láttam a kerge oroszt, amint továbbra is
mereven célra tartotta a számomra már ismerős hatlövetű revolverét. A gödörben
a földes talaj mohón szívta magába a lábszáron lőtt, vonagló tagok vérét, akiket
a lövésekkel ösztönöztek, hogy Istenhez fohászkodjanak. A siránkozás
hamarosan szidalmazássá vált. Artem újra meghúzta a ravaszt, és hátba lőtte a
földön kúszó, „a nap áldozata” címet elnyerő férfit. Az orosz exüzlettársa a
hátára fordult, és beletörődve sorsába, várta a végső löketet a homlokába. Artem
elmosolyodott, és lőtt. Egy kattanás, és semmi… Artem értetlenül kioldotta a
tárat, miközben a kivégzésére váró férfi idegei szinte hallhatóan pattanásig
feszültek.
– Nem értem – hitetlenkedett Artem. Vizsgálgatta a fegyvert, majd
mosolyogva tudatta velünk a probléma forrását. – Ó, hát hiányzik egy töltény a
tárból! – Nevetett. – Ez nálad van, Cecil, ha jól tudom – fordult felém, mire
zavartan turkálni kezdtem a nadrágom zsebében.
– Hagyd! Nem szokásom visszakérni, amit adtam – legyintett. Sarkon fordult,
és a Range Rover felé indult. Néhány kopasz megragadta a földkupacba szúrt
ásókat, és komótosan nekiálltak betemetni a vermet, a természetre bízva a
piszkos munkát. Vitalij, jómagam és a két oldalsó légzsákom a főnök után
kocogott. Bevágódtunk a járgányba, és Artem hátrafordult hozzám.
– Nagyot csalódtam ebben az emberben. Remélem, benned nem fogok. Utálok
ide kijárni, mert túl sok itt a vadállat.
 22

Egy álom
Miután átestem a rituálénak számító közös imádkozáson és a két férfi
hidegvérű kivégzésén, a csapat teljes jogú tagjaként nyertem egy hazafuvart. A
járgányban úgy beszélgettek, mint az erdei iskolából hazatérő iskolások.
Lelkiismeret-furdalás nyomokban sem mutatkozott a srácokon. Én kevéssé
járultam hozzá a csevejhez, és az olykor vinnyogásra hajazó nevetésükhöz. Hol
hányinger, hol vizelési inger, hol idáig ismeretlen erősségű gyomorgörcs
váltakozott bennem. Valamivel éjjel egy után kitettek a tömbömnél. Artem
közölte, hogy holnap délben várja a Benetton-csapatot, azaz Bárót, Taknyost és
engem. Támolyogva felkaptattam a lakásomhoz. Ott jött ki rajtam istenigazából
az izgalom. Nem bírtam ki a mosdóig. Az éjszaka csöndjét öklendezés, majd
kulcszörgés zavarta meg. Beléptem a lakásba, lerúgtam a cipőmet, majd
ugyanazzal a lendülettel magamhoz öleltem a legközelebbi üveget. Az Áfitól
kapott Hennessy XO volt. Lecsavartam a kupakot, és olyan alaposan
meghúztam, hogy még én is meglepődtem. A Báró által vételezett
meggymagköpőt az asztalra raktam, aztán a zsebemben kezdtem turkálni.
Előhúztam Artem utolsó, hiányzó töltényét. Lehuppantam a kanapéra, és a fali
olvasólámpa fénye alatt vizsgálgattam a lőszert. Újra meghúztam az üveget.
Csak forgattam a töltényt az ujjaim közt, és egyre az orosz mondata járt a
fejemben: „Nem szokásom visszakérni, amit adtam.” Tudtam, hogy ezt az
ajándékot így vagy úgy, de vissza akarom adni neki. Éreztem, hogy kiüt a
borpárlat, de a gondolataim tovább kavarogtak. Az Áfi mellett töltött időben
lőttek már rám, megszúrtak, és pofonból is volt adok-kapok bőven. De ez a mai
más volt. Sőt még a boltunkra hajított gránát sem kavart fel úgy, mint a mai este.
Ez hidegvérű kivégzés volt. Gané, de fegyvertelen emberek kivégzése. Mi egy
ilyen problémát alapos veréssel és némi csonttöréssel oldottunk meg. Egy utolsót
húztam az XO-ból, de tekintetem nem szabadulhatott a dohányzóasztalra hajított
lövedéktől. Valami húzott belülről. Elaludtam.
Álmomban végeláthatatlan, lepukkant lépcsőházban rohantam felfelé. Sem
ablakok, sem félemeletek, csak tömérdek tekervényes lépcsősor volt mögöttem
és előttem. „Gyertek”, üvöltöttem sürgetőn a visszhangos mélybe. Pár emelettel
lejjebb Taknyos caplatott utánam, szorosan mellette Báró. Kihajoltam a korláton,
és lenéztem. Messze a távolban alakok mozogtak, gyorsabban és nesztelenebbül,
mint amit bárkitől valaha is láttam. Sürgetőn kiáltottam újra Taknyosnak:
„Gyertek!” Felfelé néztem, és derengő fényt láttam. Kapkodtam a lábamat. A
szívem hevesen vert, úgy éreztem, menten kiszakad a helyéből. Felértem. Nem
volt tovább. Nem volt több lépcső, csupán egy kétszárnyas ajtó. Megfogtam a
kilincset. Taknyosra és Báróra vártam, de nem érkeztek meg. Benyitottam, és
megkapaszkodtam az ajtófélfában. Szédültem. Felmérhetetlen mélység várt rám
az ajtó túloldalán. Nem ámokfutás volt ez, hanem küzdelem. Küzdelem az
életemért. Minden porcikámban éreztem, mindenhol ott lüktetett bennem a tudat,
hogy engem akarnak. A semmibe nyíló ajtó hangosan nyikorgott, ahogy a szél
kedvére lengette. Megérkeztek az alakok. Hatan voltak, állig felfegyverkezve,
annyi lőszerrel és elszántsággal, ami elegendő lett volna egy kisebb
terroristacsoport egyszer s mindenkori megfékezésére. Valami húzta a zsebemet.
Belenyúltam, és egy töltény akadt a kezembe. „Artem!”, motyogtam és a töltényt
a markomba szorítottam. A tagok beértek, és miközben farkasszemet néztem
géppisztolyuk csövével, azon gondolkodtam, vajon melyikük golyója fröccsenti
szét az agyvelőmet, vagy erről az alattam húsz méterrel, vagy talán még lejjebb
húzódó járda fog gondoskodni. A hat fazon befogott a célkeresztjébe. Már nem
siettek, lassan, egy emberként, határozott léptekkel közeledtek. Szemüket és
fegyverüket végig rajtam tartották. Nem siettek, de minek is, hisz bőven
lőtávban voltam. Figyeltek. Az arcukat néztem, hátha felismerem
valamelyiküket, de elmosódott képük nem volt a segítségemre. Mind mások
voltak, mégis egyek. Az egyikük kivált a csoportból. Felém indult. A rémisztő
mélységbe lestem, majd a markomban tartott lövedékre pillantottam. Az alak
elkapta a karomat. Olyan erővel szorította, hogy majd szétroppant. Kis híján
leszédültem a mélybe, de még kapaszkodtam a félfába. Apám mondását
hallottam föntről: „A boldogság és a siker titka, hogy ne hazudtold meg az
elveidet. Ennyi. Minden más csak egy nagy lufi. Baromság.” Érdekes volt az
üzenet, de végre megértettem a jelentését. Egy módon tudtam csak szabadulni az
arctalan fogásából. Ugranom kell, máskülönben vége a játéknak. Úgyhogy
ugrottam a semmibe.
Dörömbölésre riadtam. Az igazsághoz tartozik, hogy már a gerincem is azt
sugallta, ideje felkelni, és kidobni ezt a kanapét. Talán a fölöttem lakó zörgött.
Hány óra lehet? Feltápászkodtam, és az XO-ra pillantottam, majd az órára. Az
italból közel a fele hiányzott. Ez jóval több volt, mint amire emlékeztem, viszont
arányos volt a napból eltelt idővel. Fél tizenegyet mutatott az óra. Újra
dörömböltek, de már tudtam, hogy nem a fenti szomszéd. Az ajtóhoz
csoszogtam, és kinyitottam.
– Emberesen szarul nézel ki, mi van veled? – szólt Báró, arrébb tolt, és
invitálás nélkül betrappolt a lakásomba, majd leült a konyhaasztalhoz. Taknyos
követte.
– Hoztam kávét meg tejet. A múltkor nem nagyon voltál felkészülve a
vendégfogadásra – világosított fel a kölyök, és az asztalra pakolt.
– Köszönöm.
Visszacsoszogtam a nappaliba.
– Nem kell megköszönni, nekem sem azért adták. Ezerötszáz lesz – kiáltott
utánam, de nem törődtem vele. Lezuhanyoztam. Mire kiléptem az üdítő tus alól,
a lakást friss kávé illata járta át. Leültem a srácokhoz, és némi unszolás után
beszámoltam nekik a tervtől egészen a tegnap este történtekig. Belekortyoltam
kávéba. Egy másodpercig némán élveztem, amíg átjárta a testemet az
„ezerötszáz” élénkítő koffeinje.
– Most még leléphettek. Nem tudom garantálni, hogy nem lesz bajotok. Ha
ügyesek vagytok, Artem talán sosem talál meg titeket – közöltem.
– És te? – kérdezte Taknyos.
– Én végigmegyek az úton, akármi lesz is a vége. Valójában engem tart
számon adósként, nem benneteket.
Taknyos meglötybölte a kávéját a bögrében. Nagy lélegzetet vett. Megszívta
az orrát.
– Én veled tartok, Cecil – sóhajtott. – Áfi azt mondta, akármi van, benned
bízhatok, és vakon követhetlek, meg amúgy sincs rajtad kívül senkim.
– Én meg tartozom neked – szólt Báró. – Kihúzott a szarból egy gádzsó.
Akármennyire szar érzés, tartozom azzal, hogy segítek neki. – Ránk nézett.
– Megcsináljuk! – kiáltott fel Taknyos, és szemében a bizakodás szikráját
véltem felfedezni. Éreztem, hogy komolyan gondolja.
– Igen, megcsináljuk! Köszönöm, srácok.
Ekkor ismét kopogtattak az ajtómon.
 23

Artem háza az ördög háza

– Ma mindenki kopog, az előző öt évben senki, de ma mindenki. Úgy látszik,
ez egy ilyen nap – morogtam, és felálltam. Ajtót nyitottam, de meglepetésemre
semmivel sem jött be több világosság a lakásba, mint amikor még csukva volt.
Egy tripla XXL-es, fekete izompólós alak takarta el a kilátást. A küszöbön áll,
hatalmas termetével gondoskodva róla, hogy az ajtón egy lélek se be, se ki.
Méretes kerek feje korántsem volt átlagosnak mondható. Testsúlyának legalább a
tíz százalékát az a fejnek nevezett hombár tette ki, amely vaskos nyakán ült, és a
homloka közepétől csúf heg éktelenkedett. Karja vastagabb volt, mint a
combom. Biztosan sokáig szoptatta az anyja, hogy ekkorára nőtt, és talán már
hatéves korában lepasszolták valami gazdag bűnszervezetnek, hogy
gondoskodjanak ők az etetéséről. Annak idején, mikor még kezdő voltam, Áfi
elmesélte, hogy az ilyen kérdezőembereknek a funkciója igencsak
leegyszerűsödött manapság. Kiválóan alkalmazhatók az éjszakában
prevencióként. Megjelenésükkel megelőzik a meggondolatlan lépéseket és
kérdéseket. És ha egy tánctér közepére állítják be, szinte bizonyos, hogy a hozzá
tartozó lelki szegény tinilánynak annyi hely jut, mint a dizsi összes vendégének
együttesen sem. Nagyszerűen tudnak ajtónál állni és váratlanul lesújtani az
öklükkel. Bár az utóbbitól nem kell félned. Ökle fogritkító becsapódását meg
sem érzed, mert már a huzatától elájulsz. Alaposan elfáradt a szemem, míg
végigfuttattam a jelenésen.
– Igen? – szóltam.
– Alvián vagyok, a Kábeles. Artem küldött – dörmögte, és a fejét lehajtva
belépett a lakásba. Körülnézett.
– Remek! A tévé a nappaliban van – intettem hátrafelé –, néhány csatorna
kicsit hangyás.
– Talán nem értettél. A Kábeles a becenevem – vonta össze a szemöldökét.
– Talán a viccemet nem értetted, de rá se ránts – sóhajtottam.
– Én viszlek titeket a pontra – darálta.
– Te? Milyen pontra? Én ugyan nem megyek veled semmilyen pontra –
akadékoskodott Taknyos, és ez láthatóan nem tetszett a Kábelesnek.
 – Ha megnyugtat a tudat, de szerintem ez nem kérés volt – súgtam oda
Taknyosnak.
– Hát ja, inkább vér és fájdalom – jegyezte meg Báró.
– Két perc, és indulhatunk – mondtam a benga golyó-mágnesnek.
– Egy percetek van – közölte, csak hogy övé legyen az utolsó szó, mert azt
tanították neki. Kifordult a lakásból. Nyilván érezte, hogy ezen a néhány
négyzetméteren, ami nekem jutott, nincs elegendő levegő és hely hármunknak
plusz az ő focicsapatnak szükséges minimumkövetelményeinek.
– Láttátok azt a heget a fején? – hüledezett Báró, felhajtva a maradék kávéját.
– Biztos rajta tesztelték a mesterségesintelligencia-beültetést – legyintettem –,
csak elkúrták.
– Hát, méretes egy seggfej, az fix – állapította meg Taknyos. Az ablakhoz
lépett, óvatosan elhúzta a függönyt, és még egyszer megnézte magának az
alakot. – Ezeket honnét szerzik be?
A nappaliba mentem. Újra Artem töltényével szemeztem, és egy pillanatra
bevillant az álmom, majd szokásomhoz híven elhessegettem, akárcsak a jó
szerencsémet szoktam. Zsebre tettem a skulót. A meggymagköpőt pedig a
nadrágom korcába csúsztattam. Hamarosan egy ismerős Range Roverben ültünk
a Kábelessel. A pontra való zötykölődésünk közben megtudtuk az elején kicsit
akadozó kérdezz-felelek során, hogy Alvián a „Kábeles” becenevet a kedvenc
támadóeszközéről kapta, nem pedig azért, mert sikeresen elvégezte a
kisfeszültségűkábel-szerelő OKJ-s tanfolyamot. Szóval a nevét a kábelről kapta,
amellyel rendszerint megfojtotta a vitapartnereit. Pisztolyt csak ritkán használt,
nem erkölcsi okokból, hanem mert szerinte azokat „mindenféle gyerekkezű
alakoknak találták ki”, hiszen az ő elburjánzott szódapatron mutatóujját bizonyos
pisztolytípusoknál nehezen préselte be a sátorvas és a ravasz közé. Alvián a
Gábor Áron utca közepe táján egy vörös tetőcserepes hófehér villa előtt megállt
az úton. Nem aggódott a mögötte feltorlódó forgalom miatt, és sem a forgalom,
sem a 91-es busz sofőrje nem emelt szót Alvián egyedi vezetési megoldásaiért.
Talán már ismerték a járgányt, és a sofőrjét is. Inkább ráhagyták, sőt a BKK
talán bele is kalkulálta a 91-es menetrendjébe Alviánt és az ő szokásait.
Megvártuk, míg a kapu teljes szélességében kitárult, hisz „nehogy má’ úgy
tűnjön, mintha sietnénk vagy beosonnánk”. Ezután igazán illedelmes módon
jobbra indexelt a patronujjú, és rákanyarodtunk a felhajtóra. A fehér murvával
szórt belső út igazán felesleges volt, mondhatni, nagyzolás. Hiszen az első kert
méretei nem indokolták ezt a nagy felhajtást. A ház alig húsz méterre volt a
kerítéstől, és valljuk be őszintén, ennyit még részegen is képes megtenni bárki. A
következő húsz méter örökkévalóságnak tűnt, ahogy a Kábeles lassan gurult,
mintha kiadták volna neki egykoron utasításba, hogy itt „csak ésszel”, hiszen
gyerekek, állatok, na meg gyépések is leléphetnek az útra. A murva olykor
erősen az alvázhoz csapódott. A felhajtó végén volt egy visszafordító, de még
előtte egy kis nyúlvány húzódott a garázsig. Megálltunk. Alvián várta, hogy
felnyitódjon a garázsajtó. Eközben én az Egyesült Királyság Fish and Chips és
David Beckham utáni, talán harmadik leghíresebb termékét vizslattam a
visszafordítóban. Az ott parkoló delfinszürke Jaguar XF-et. Meg kellett
állapítanom, hogy a konyhájuk ugyan pocsék, de autót nagyon tudnak gyártani.
Ám a gyengeségükért nem kell őket bántani, hiszen minden nemzetnek megvan
a maga mumusa. A miénk például a négyes metró. Tekintetem végigpásztázta a
házat. Két alak támasztotta a falat a bejáratnál. Láthatóan mindent beleadtak,
nehogy ledőljön a koros épület homlokzata. Jó volt látni, hogy itt mindenki
belead mindent a munkába, hogy a főnök elégedett legyen velük. Újra
megindultunk, és beálltunk a garázsba a már ismerős másik Range Rover mellé.
– Kövessetek – böffentette oda a Kábeles, és mi trappoltunk a nyomában.
Beléptünk a házba, és az előtérben várakozásra intettek minket.
– Szép nagy kecó – súgta Taknyos.
– Biztos fáj már a térde a bejárónőnek – biccentettem a kétoldalt felfelé vezető
lépcsőre.
– Megy a surranómhoz a padló. – Báró a fehér műbőr cipőjére mutatott, majd
a vélhetően kanadai márvány járólapra. – Szerintetek a korláton azok a
díszgömbök rézből vagy aranyból vannak? – kérdezte, és megigazította szerinte
olaszosan viselt, zselétől csillogó haját. A mögöttünk lévő kis beugróban
díszelgő szobrot kezdte tapizni.
– Minket kérdezel? Ezt neked száz méterről ki kéne szúrnod – válaszoltam, és
ekkor a lépcső tetején megjelent Artem Levkin, száján olyan széles vigyorral,
mint az előbb látott garázskapu.
– Én nem nyúlkálnék hozzá! Nagyon drága, legalábbis azt mondták, amikor
megvettem – szólt a lépcső tetejéről, és leereszkedett hozzánk. Ekkor
megpillantottam Mását, éppen ott, ahol előbb még Artem állt. Örültem, hogy
látom, és most gyönyörűbb volt, mint bármikor. Nem érdekelt semmi és senki.
Magas ívből tojtam ez addig volt összes ágyrajárómra. Egy csapásra törlődtek a
memóriámból. Mása majd derékig sliccelt fekete koktélruhát viselt felül kis
csipkebetéttel. A ruha szabása a deréknál azt az illúziót keltette, hogy bárki akár
egy marokkal át tudná fogni Mása darázsderekát, miközben le nem veszi
tekintetét a kerek melléről. Haja egyenesre volt vasalva, és arcán szolid smink.
Talán tudta, hogy nincs szüksége ilyesmikre, a nélkül is szívdöglesztő. Gyönyörű
volt. Egy intésfélét engedtem meg felé, ami válasz nélkül maradt. Taknyos
felhorkantott mellettem, mire ránéztem. Úgy tűnt, csupán ő vette észre a „beszari
típusú” köszönésem.
– Látom ám, hogy nézel rá – súgta rötyögve.
– Kussolj, ez szakmai dolog. Te még kölyök vagy, nem érted ezt – morogtam.
– Ha senki sem sértődik meg, akkor most mellőzöm a körbevezetést – vonta
magára a figyelmet Artem. Valószínűleg a hatalmas egójának köszönhetően
eddig fel sem tűnt neki, hogy igazából rá sem hederítettünk. Míg Báró az általa
„gizda” antikokkal, Taknyos velem, én pedig a gyönyörű Másával voltam
elfoglalva, addig Artem úgy vonult felénk a lépcső aljától, mintha egész álló nap
ezt gyakorolná, és érkezéskor tapsra várna. Az előszobára nyíló ajtó mögül
csatlakozott hozzánk Vitalij és a tegnapi két légzsákom. Így a megnyugtatónál
jóval több, vodkázástól máj-vagy éppen agyzsugorban szenvedő ruszki jutott egy
négyzetméterre. Ez aggasztott.
– Késésben vagyunk – közölte Artem, és mellém állt. Egy emberként, de
mégis mind másként néztük a lépcső tetején Mását.
– Gyere már! – kiáltott oda Artem a nőnek, aztán felém fordult.
– Barátom, ezek a spinék azt hiszik, hogy az a plusz öt perc segít rajtuk
valamit, amikor három óra alatt nem tudnak elkészülni – nevetett, én meg vele
vigyorogtam.
– Kint megvárlak! – kiáltott oda ismét Másának, aki megindult lefelé a
lépcsőn.
– Vitalij majd eligazít titeket. Sok sikert, az aukción találkozunk – közölte,
miközben megveregette a vállamat. Artem érintése legalább annyira volt biztató,
mint fenyegető. Vagy egy tonnának éreztem a kezét. Az orosz kirobogott a
Jaguarhoz, nyomában a Kábeles. Mása az ajtó felé lépdelt.
– Nemsokára találkozunk – súgtam, mikor mellém ért.
 – Úgy legyen – válaszolt hűvösen Mása. Ahogy elhaladt mellettem, mintha
csak véletlen lett volna, bársonyos kézfejét végighúzta az enyémen. Illatától,
érintésétől és szexi hűvösségétől valósággal megbódultam, és jobban izgalomba
jöttem ettől az „úgy legyentől”, mint egy vén perverz a Hooters nevű didibárban
a pincérlányok láttán.
– Davaj! – dörmögte Vitalij, és az ajtó felé terelt minket.
 24

Választani tudni kell

Desztinációnk helyszínén Vitalij, a két légzsák és a mi csapatunk is békésen
elfért, anélkül hogy értelmetlen és elkeseredett csatát kellett volna vívnunk az
ülőhelyekért. Mi hárman egy majd biliárdasztal méretű, fényesre csiszolt
cseresznyefa dohányzóasztal mögötti kanapéra ültünk, Taknyos és én a széleken,
Báró pedig közénk telepedett le.
– Milyen puha – simította meg ámulattal a karfát Taknyos –, és ez a faberakás!
– nézett végig a falon körbefutó fa díszítőelemeken.
– Mi van, titokban a Szép házak magazinnak dolgozol, vagy mi? Vigyázz, el
ne élvezz, öcsém, a végén még foltot hagy, és itt kell maradnod takarítani –
mondtam, és érdeklődve lestem Vitalij után, aki a sarokban álló bárpult mögé
lépett.
– Ez antik! – kiáltott fel Báró.
– Ja, én is látom a negyvenéves whiskyt a polcon – dörmögtem.
– Nem az, Cecil. A szófa! – mondta, és megveregette az ülőpárnát.
Vitalij, követve ősei példáját, felegyenesedett, és kilépett a pult takarása
mögül. Kezében egy-egy feltűnően piros sporttáskát tartott. Elénk tette az
asztalra. Elhúzta a cipzárakat, és szétnyitotta mindkét táskát.
– A mai mókához ezeket kaptuk – kezdte Vitalij. Le sem vette a szemét
rólunk. Fogásról és súlyról felismerte a vasakat.
– Ezek AEK–919K-k. Beceneve: Kashtan. Szeretem – közölte, mintha csak
csokifagyiról beszélne vagy bárpult polcán porosodó italokról, és az egyik táska
tartalmát elénk szervírozta az asztalra.
– Ezek pedig Scorpio vz.61-esek. Ezt is szeretem, a szép közös emlékekért.
Ismeritek? – kérdezte, és három vz.61-est pakolt az asztalra. Taknyos szeme
kiguvadt, ahogy a fegyvereket nézte, Báró pedig továbbra is a szoba
antikvitáskészletét próbálta felmérni, ha már a helyzet súlyosságát nem tudta.
– Nem – válaszoltam amolyan osztályelső gyíkként a srácok nevében is.
Vitalij ismertette a lehetőségeinket, miszerint mindenki választhat magának
társat az estére, és csupán azért próbálta a következő tíz percben tágítani a
technikai tudásunkat, nehogy azt mondhassuk, hogy nem fordítottak elegendő
figyelmet a gyorsított kiképzésünkre. Megtudtuk, hogy az AEK–919K a mi
álmunk, ha érzékeny a fülünk, mert nem annyira kereplős, mint egy Scorpio. És
Kashtannal a kezünkben egy tűzpárbajból, mondhatni, jelentős eséllyel
győztesként kerülhetünk ki. Elmondta, hogy az AEK egy ízig-vérig a ’90-es
évekből származó hazai, azaz ruszki termék, amit speciális embereknek speciális
helyzetekre fejlesztettek ki, például zárt térhez, légi vagy földi járműves
egységeknek. Száz méterig kimondottan pontos, súlya csekély, de mohón falja a
lőszert a húszas vagy harmincas tárakból az óvatlan kézben. Szóval szuper meg
minden, de válság idején nem biztos, hogy gazdaságosnak mondható a
használata. Vitalij kihúzta a becsúsztatható válltámasztékot, így közel
megduplázta a géppisztoly hosszát, majd „van itt még meglepetés” vigyorral a
száján szinte megháromszorozta a vas méretét, ahogy a csövére erősített egy
közel harminccentis hangtompítót.
– Na, hogy tetszik, bábuskáim? – nevetett.
– Hát az fix, hogy nem szarral gurigáztok!
Kíváncsian vártam az előadás következő részét, és az orosz rá is kezdett.
Közölte, hogy a másik táska tartalmazza az előbb említett Scorpio vz.61-eseket,
és abból is kaptunk elégségesnek mondható bemutatót. Ma már jól tudom, hogy
a vz.61 eredetileg csehszlovák termék, de Vitalij elmondása alapján a fejlesztési
dicsőség inkább a cseheket illeti, nem a szlovákokat. Ez a kütyü igazi
nemzetközi sikertörténet 1961-től a maga 1,20–1,40 kilójával. Vagy egy tucat
ország fegyveres ereje fogadta kegyeibe ezt a géppisztolyt hivatalosan, és talán
kétszer ennyi nemzet illegálisan. Sőt az orosz Szpecnaz is rendszeresítette,
megcsalva a nagy ruszki fegyveripart. A sikertörténet másik oldala, hogy
nemcsak legális környezetben lett népszerű, hanem az alvilágban is, sőt néhol
ennek a vasnak a birtoklása a hierarchiában elfoglalt helyet mutatja, jelezve:
Vigyázz velem, mert Scorpióm van, és a végén még megmar. Szóval számos
ország alvilágában eléggé trendi cuccnak és kiváltságnak számít a birtoklása.
Kinyitva kényelmes ötven centi körül mozoghat, és mivel ez is kompakt vas,
összehajtva, enyhe túlzással, feleződnek a méretei. Összegezve, kicsi, csattogó,
vashangú, igénytelen társ, ami nem kér sem inni, sem enni, csupán ha eszünkbe
jut, kevéske fegyverolajat és töméntelen mennyiségű lőszert kíván.
– Mivel ti vagytok az újak, választhattok, hogy szerintetek melyikkel bírtok el.
Ki mire szavaz? – kérdezte Vitalij.
 Én még hezitáltam, Báró éppen befejezte az antikvitások becslését, mire
óraadónk tekintete Taknyoson landolt.
– Scorpio? – dörmögte a ruszki, és a kölyök elé pakolt egy összecsukott
vz.61-est.
– Majdnem – eszmélt fel Taknyos. – Két nap híján, de Mérleg vagyok –
közölte, és az egész ruszki kompánia értetlenül vonta fel a szemöldökét.
– Szerintem még egy ilyen értelmes válasz, és neked az intenzívre szól a
sípszó – morogtam.
– Az AEK-kat választjuk – döntöttem a csapat helyett, ha már egyre
gyakrabban szellemi impotenciát véltem felfedezni bennük.
– Jó választás – szólalt meg az egyik légzsák, mire Vitalij rendkívül rutinos,
ámde „nektek nem menne ilyen egyszerűen” mozdulattal felcsavarta a
hangtompítókat, a tárakat megtöltötte, és elénk pakolt fejenként kettőt-kettőt és a
vasakat.
– Ennyi? – kérdeztem.
– Miért, mennyit szeretnél? Háborúra készültök, vagy mi? Ezek harmincas
tárak, azaz fejenként hatvan lőszer – közölte, és átadta társainak a Scorpiókat.
Az egyik légzsák sarkon fordult, majd három nagy szemeteszsákot hozott be a
szobába. Fekete overallok és bakancsok voltak bennük, illetve keményebb
napokra tartogatott kevlármellények. Mindenki a számára legtesthezállóbb
darabokat húzta magára. Én találtam egy negyvenhármas surranót, ami
tökéletesen illett a lábamra, ám Báró nem volt ilyen szerencsés; lúdtalpas, és
extra magas rüsztű baljára nemigen passzolt egyik bakancs sem.
– Ezek, testvérem, egyedi sukár lábak, nem jó ezekre holmi bakancs. Én
maradok a bárós megoldásoknál – azzal megsimogatta kitaposott fehér
mokaszinját. Elég érdekesen festett koromfekete öltözékben, kezében a
halálosztó géppisztollyal és a fehér csukájában. Míg a ruszkik öltöztek, lopott
pillantást vetettem rájuk, és szörnyülködve állapítottam meg, hogy kivétel nélkül
mindegyiküknek több izom jutott csupán a hasára, mint ránk összesen.
– Valami gond van? – kérdezte Vitalij, és megfeszítette a mellizmát, ezzel
aztán felhívta a figyelmet a szíve fölé tetovált képre, amin valami fekete paca
átölelte a földgolyót, és az egészet cirill betűs szöveg övezte. Ezt a jelképet, mint
megtudtam, nem a gyermekkori emlékei miatt varratta fel magára. Ez az
exszervezete logója volt.
 – Nem rossz, biztos bejön a csajoknak a strandon, de, tudod, mi még csak
most alapozunk a jövő nyárra – mondtam, és állig behúztam a cipzárt.
 25

A férfi öt igazi fegyvere

Az egyik légzsák kiosztott még néhány hófehér, textilborítású álarcot, csak
hogy védjék a már rég nem ismert személyiségi jogainkat. Alig húsz perc múlva
mindenki gyászfeketében, kezében a fegyverével, maszkosan átvonult a házon.
Egy ebédlőfélében kötöttünk ki. Vitalij feltépte a kertre nyíló ajtót, és egy
hatalmas ponyvával kezdett elkeseredett küzdelembe. Mi kitartóan néztük
bentről. Az egyik légzsák megtámaszkodott egy tálalószekrényen. Lustaságának
köszönhetően felfigyeltem a mögötte húzódó vitrinben egy számomra ismerős
tárgyra. Ott díszelgett Áfi rám bízott ékszerdoboza, amit kérésének megfelelően
hétfőn reggel le kellett volna adnom a Pénzesnek.
– Hé! – böktem meg Taknyost, és a doboz felé biccentettem, aztán Báróhoz
fordultam. – Azt hittem, ez nálatok van!
– Á, dehogy, ők ha visznek valamit, akkor mindent visznek – legyintett Báró.
– Az autót bezúzták, a dobozt lenyúlták, így megy ez. Nekünk meg marad a
piszkos munka és néhány morzsa – csóválta fejét.
– Valami gond van? – dörmögött a kopasz.
– Az ott, a vállad fölött – az asztalon lévő gyümölcskosárból elvettem egy
almát –, az az enyém! – mutattam.
– Itt semmi sem a tiéd. Itt minden a főnöké. – Megszívta magát, mintha
sértegettem volna.
– Nyugi, semmi szükség az erőlködésre. Mindenki tudja, hogy te vagy az
alfahím most, hogy Vitalij nincs itt. – Hangomból elismerés csengett, és a
mondandómat nem nagyon tudta hova tenni a tag. Társára nézett, mintha tőle
várna választ.
– Most mit néztek rám ilyen bambán – beleharaptam az almába –, mindenki
látja, hogy Vitalij kettőtök nélkül nem lenne Artem első embere. Nektek
köszönheti. Míg ő nyal felfelé, ti kiszolgáljátok őt. Nem?
A ruszkik valami bólintásfélével reagáltak, de nem fejtették ki az
álláspontjukat.
– A hallgatás beismerés – szólt közbe Taknyos, és mintha csak az árnyékom
lenne, mellém állt, elvett egy almát, és jóízűen falni kezdte.
 – Te meg mit csinálsz? Megkérdezted, hogy szabad-e? – förmedtem rá.
– Indulhatunk! – nyitott be Vitalij, és kellemetlen plusz egy főként érezve
magát beleszagolt a fagyos levegőbe. Végignézett rajtunk. – Minden rendben?
A két sérült lelkű, ámde hűséges ruszki kifelé indult. Egyikük mereven csak
annyit morgott: – Dá, Vitalij, dá!
– Mi folyik itt, Cecil? – kérdezte Vitalij hozzám lépve.
– Semmi, csak beszélgettünk. – Szemtelenül vigyorogtam.
Vitalij közelebb lépett.
– Ide figyelj te féreg! Elárulok egy titkot. Nem mindenki szavaz neked
bizalmat, úgyhogy viselkedj tisztelettel…
– Mert különben? – faggattam – Lelősz?
– Nem. Puszta kézzel foglak megölni, és kiszorítom belőled az utolsó gramm
szart is – morogta, és egészen sokáig időzött az arcomba hajolva, így volt bőven
időm kielemezni a bőrtípusát, és kiszámítani az orrán tisztításra szoruló egy
négyzetcentire jutó pórusok számát, de továbbra is kitartóan vigyorogtam.
Vitalijt nem tette boldoggá a magabiztosságom. Úgy gondolta, megosztja erről
velem a véleményét. Hátrébb lépett. Karját lazán tartva, feszített mutatóujjával a
mellkasomhoz ért, mintha sztetoszkóppal a szívverésemet hallgatná. Úgy tűnt,
összpontosít. A szemembe nézett. Vállból indított egy hullámmozdulatot, és az
erő a tenyere alsó részében koncentrálódott. Kézfejével a mellkasomra zárt,
mintha csak stopot intett volna nekem. A tolóerő, amely tenyérnyi ponton
nehezedett a mellkasomra, olyan váratlanul és hatalmas erővel ért, hogy háttal az
asztalon landoltam, a földre lökve a gyümölcskosarat és a maradék egómat.
Vitalij tulajdonképpen csak kinyújtotta a kezét, és máris leszerelt. Tudta, hova,
hogyan, mekkorát és mikor kell tolnia, hogy ne legyen kérdésem. Ez volt a
Szisztéma. Nem kaptam levegőt, feszült a mellkasom. Úgy éreztem, szétszakad a
szívem. Vitalij rám vetette magát, és nyakon ragadott. Esélyem sem volt
mozdulni, hiába akartam. Miközben előrehajolt, az overallja mögül kificcent a
nyakában lógó medvekarom kése. Kihúzta a tokjából, és a torkomnak szegezte.
– Tisztel, tanul, kussol! Mifelénk így tanítják – súgta a fülembe, és a kés
hegyével lágyan megmetszette a torkomat, aminek nyomán csupán némi
hezitálás után kezdett vérezni a nyakam. – Egy férfinak öt igazi fegyvere van! A
puskája, a pisztolya, a kése, az elméje és a legkegyetlenebb, a puszta ökle. Egy
igazi férfi mindegyikkel tökéletesen bánik. Ha férfi lennél, nem fiú, akkor ezt jól
tudnád – morogta. A padlóra köpött, és elengedett. – Kint várlak titeket. Két
percetek van, utána én jövök be értetek! – azzal távozott.
Egy picit még az asztalon feküdtem, és próbáltam levegőt kapni. Az
oldalamra fordultam, és kilesve az ablakon megpillantottam egy fekete, teli falú
Iveco furgont. Amint Vitalij távozott, a srácok odaugrottak hozzám.
– Jól vagy, Cecil? – Taknyos sikított.
– Mintha átment volna rajtam a moszkvai gyors. – Fel-ültem. – Kösz, hogy
segítettetek.
– Bocsi, Cecil, én lefagytam, olyan gyors volt, mint egy vipera. Jól
lekaratézott! – Taknyos remegett.
– Én akartam segíteni, de akkora háta volt, hogy nem tudtam, hová üssek –
mutatta Báró az egyoldalú dulakodás közben kezébe kapott ezüsttálcát.
– Inkább mondd azt, hogy közben csomagolni próbáltál – szóltam, és talpra
küzdöttem magam.
Behuppantunk a négykerekű vasdobozba, és eléggé gyorsan világossá vált
számomra, hogy hiába az olasz–francia–német koprodukciós járgány óriási,
legalább hét köbméternyi raktere, az ide beszorult oxigénmennyiséget a három
bőrhajú villámgyorsan elszívja előlünk. A furgonnal, amit Artem háza hátsó
részénél bújtattak, előregurultunk, és máris a murvás lehajtón csurogtunk a kapu
felé. A három ruszki elöl ült, mi pedig kis táskákként hátul zötykölődtünk a
raktérben. A nyakam nem vérzett, sőt ami vér kiült a nyakamra, szerintem csak
kötelességtudatból mutatkozott. A seb nem volt mély, tán nem is látszott, viszont
baromira sajgott. Vitalij megjelölt, hogy az övé vagyok, és legyőzött. Úton
ismeretlen célunk felé, a kopaszok felvonultatták előttünk az orosz popipar
legjeinek számító modernizált, zúzós hangszerelésű folklórzenei palettát a
Kalinkától a Szmugljanka-Moldavanka feldolgozásáig. Így egy falatka
Oroszországgal tömték be fülünket, és a halhatatlanság és erő érzésével
pumpálták tele a szívünket. Beszélgetés közben megtudtuk a két légzsák nevét
is. A nagyobbik Oleg volt, míg a másik Anton. Vitalijjal együtt kerültek
Artemhez, miután már nemcsak a központi, hanem a privát, ámde sokkal jobban
fizető hatalmat kezdték szolgálni. Egy bukott meló után ugrottak a Szpecnaztól,
és a Levkin család privát hadseregében landoltak. Nem volt más választásuk.
Családot, szerelmet és életüket hátrahagyva távoztak, bár az igazsághoz
hozzátartozik, hogy nem is kerestek más megoldást. Jó ez így, és a tűzbe is
követnék a főnöküket, hangoztatta Oleg. A Dózsa György úton jártunk, amikor
Vitalij élesen jobbra húzta a kormányt, és bekanyarodtunk a volt Felvonulási tér
parkolójába. A parkolósávok legszélére álltunk. Srégen előttünk az Olof Palme
sétány dús, zöld lombkoronával fedett, a ligetbe vezető útja, jobbra pedig a vörös
gránit és acél kombó, időkerékre keresztelt mű állt. Baloldalt az
ezernyolcszázkilencvenhat óta itt helyet foglaló Műcsarnok magaslott.
– Megérkeztünk – közölte Vitalij, és leállította a motort. Ez megváltás volt a
füleimnek, mert abban a pillanatban elhallgatott a nyekergő hangú ruszki énekes
a rádióban.
– Beszéljük át a tervet – fordult hátra Vitalij. Az órájára nézett. – Most négy
óra van. Hatvan perc, és kezdődik a rendezvény. Egy óra a formaságokra, aztán
körülbelül fél hét felé jöhet a jel, hogy kezdünk. Addig teljes készenlétben
vagyunk. Figyelünk, és lapítunk, mint szar a fűben. – Meglebegtetett egy
csipogót. – A terv egyszerű. Ahogy jön a parancs, a csarnok hátuljához, a
rakodótérhez hajtunk. Cecil, a törpe – itt egyértelműen Taknyosra gondolt – és a
Rezes-Rambó behatoltok, és végrehajtjátok az akciót. Oleg és Anton biztosítja a
hátatokat, és tisztán tartják a rakodóteret és a visszautat a furgonhoz. Az utatok
egyszerű, nem lehet hibázni. Figyeljetek! Felmentek a rámpán, be az ajtón. Ott
az átvevőtér, a hátsó porta. Itt lehet zűr, szinte száz százalék, hogy lesz néhány
török biztonsági. Szükség esetén pucolás, aztán tovább. Egyből balra beugró egy
teherliftnek, itt figyelni kell, mert könnyen meghúzódhat bárki. Rögtön utána
balra fordultok, egy félkörfolyosó végébe. Ott már célegyenesben vagytok.
Figyeljetek hátra is, ha kell, mert könnyen érhet meglepetés hátulról. Be az ajtón,
és máris a célnál, a hátsó apszisnál vagytok.
– Hol? – kérdezte Báró.
– Ne akarj túl okos lenni. Így hívják és kész – morogtam.
Taknyos sóhajtott.
– Az apszis jelentése az építészetben egy félkör alakú fülke vagy szoba.
Rendszerint itt foglal helyet az oltár. Ez pedig abból következik, hogy köztudott:
a Műcsarnok elrendezése bazilikális alaprajzú. Eklektikus, neoklasszicista
stílusú, főhomlokzatán erősen kiugró hatoszlopos portikusszal, amelyet
timpanon zár le.
– Ezt te meg honnét a pöcsömből tudod? – kérdeztem.
– Jaj, Cecil, ezt mindenki tudja! Vagy mi van? Hahó, te nem jártál iskolába?
 – Ja, Cecil, ezt mindenki tudja – szólt elölről Oleg.
– Ha lehetne, folytatnám! – erősködött Vitalij, és elmondta a további
lépéseket, miszerint ha ez előbb említett szobában vagyunk, azaz a hátsó
apszisban, akkor az út kábé ötven százalékát ki is pipálhatjuk. A terem
hatszázötvenhét négyzetméter, oldalanként két-két fedezékül szolgálható
oszloppal. A félkör résznél van felállítva a színpad. Ott lesznek a csecsebecsék.
Ezt keressük. – Hátranyújtott egy fotót az est fénypontjáról. – Nincs fosztogatás
saját szakállra! Csak amiért jöttünk. Aprópénzzel, személyes értéktárgyakkal
nem foglalkozunk, nem vagyunk pitiáner suhancok – szögezte le. – Ha megvan a
cucc, ebbe a táskába rakod. – Hátradobott nekem egy mellkasra szíjazható
hordtáskát. – Belecsúsztatod az amulettet, és spurizol kifelé, közben az
istenedhez fohászkodsz, hogy ne lőjenek mellkason, mert akkor megsérül a cucc,
és a főnök tuti bepöccen. Csoportosulás a furgonnál, aztán olajra lépünk.
Figyeljetek, sok civil lesz, és nem hentesüzemmódban kell menni, de ha
ellenállásba ütköztök, azt nyomban le kell verni.
– És mit mondjunk, mikor belépünk az apszisba? – kérdezte Taknyos.
– Amit a filmekben. De nem kell túlpörögni, értenek ám az emberek mindent.
A telepátia csodákra képes, ha fegyver van a kezedben – nevetett Anton.
– Oké, tiszta, már csak egy kérdés, már nem azért, de te addig mit csinálsz,
Vitalij, míg mi melózunk? – érdeklődtem, flegmán elterülve a raktérben.
Vitalij gyenge, ámde rémisztő nevetést hallatott.
– Én a főnök privát melóját végzem. A nyomotokban leszek, és ha lazsáltok,
megremegtek, hibáztok, akkor mérlegelem, hogy megszegtétek-e a szóbeli
szerződéseteket, és ha igent ítélek, ott helyben kivégezlek titeket, és helyettetek
én hajtom végre az akciót.
Valami megmozdult bennem. Felegyenesedtem, és a továbbiakban jól nevelt
fiúhoz illően szépen ültem, de így is kurvára szédültem Vitalij lehengerlő
őszinteségének köszönhetően. Fájt a fejem, izzadt a tenyerem, és olyan érzésem
volt, hogy most rögtön bekekszelek. Taknyos tejfölös bőrének színe a társalgást
követően falfehérre váltott, egyedül Báró volt az, akit nem viselt meg a hír.
Mintha fel sem fogta volna. Talán még mindig az Artem házában látott
antikvitásokat próbálta összegezni. Alexander kérdően nézett rám.
– Ne félj! Menni fog minden. Sima ügy lesz – hazudtam.
 26

A kisagy
Mintha csak összekaptunk volna valamin, a továbbiakban csöndben ült
mindenki. Elöl Anton és Oleg egy számomra kimondhatatlan nevű szvoji koziri
kártyajátékkal múlatta az időt. A kínos csöndet megtörve kérésemre Anton
elmagyarázott mindent a játékkal kapcsolatban. Ez minden más játéktól
különbözik, mert itt nincs szerencse. A játékosok itt nem ismerik azt a szót, hogy
szerencse, hiszen a szerencsével csak a gyengék élnek. Hatalmas koncentrációt,
előrelátást és figyelmet követel a folyamat. Rendkívül szórakoztató, ámde
nagyon fárasztó időmúlató. Én akárhogy koncentráltam, nem bírtam követni a
játék menetét. Báró mocorgott.
– Éhen halok. Hozok flamót – mondta, és nekifeszült az oldalsó ajtónak.
– Nem mész te sehova! – Vitalij hátrafordult, és a fejtámla alsó részén át célba
vette a Scorpiójával Bárót.
– Legalább egy óránk van még – jegyeztem meg.
– Lelőnéd a jó cigány testvéredet, mert hoz némi flamót? – kérdezte
elkerekedett szemmel Báró.
– Le. Nem haboznék sokat – sziszegte Vitalij.
– Nyugi! – szóltam, és megfogtam a géppisztoly nyúlványszerű csövét, ami
úgy nézett ki, mint a sziloplasztos tubuson a feltekerhető cső. Bármily vicces a
hasonlat, nem tudtam nevetni, mivel a vas hidege és a fegyvert tartó egyén
elvette a kedvemet a nevetéstől. Vitalij eddig csak tartotta a fegyvert, most
azonban, hogy közbeszóltam, mutatóujja a ravaszra csúszott. Farkasszemet
néztünk, közben Báró óvatosan kinyitotta az ajtót.
– Vitalij… – kezdte Oleg, és meglehetős hévvel, oroszul magyarázott a
beilleszkedési problémákkal küszködő Vitalijnak. Ennek köszönhetően a
fenyegetés elmúlt, a géppisztoly a helyére került. Báró kipattant az Ivecóból, és
kajáért indult. Állítólag tudott a közelben egy ABC-t. Én is kiszálltam.
– Te hová mész? – szólt rám Vitalij.
– Ha nincs ellenvetésed, akkor elmennék vécére. Az előbbi jeleneted
beindított bennem valamit – közöltem.
– Én is megyek – csatlakozott Taknyos.
 – Te maradsz! – mordult rá Vitalij, én meg intettem a kölyöknek, hogy
legalább ő maradjon a seggén. Behúztam magam után az ajtót, és a liget felé
indultam. Az overallomat derékig lecipzároztam, és a felső részét a derekam
köré kötöttem a ruhaujjakkal. Reméltem, hogy első ránézésre úgy festek, mint a
Műcsarnok mögött pakolászó melósok. Laza nadrág, póló és a hűvösebb időre
számítva derekamra kötött pulóver látszatát igyekeztem kelteni. Miközben a zöld
felé tartottam, a távolban, a hátsó rámpán ismerős alakot pillantottam meg, aki
az imént lépett ki az épületből. Lopva ránéztem, közben szaporán lépkedtem a
liget felé. Mása volt az. Magányosan álldogált, és egy pohár italt szürcsölt. Talán
pezsgőt. A távolba merengett. Beértem a ritkás pesti zöldbe. Kis kitérővel, de
igyekeztem a Műcsarnok felé kanyarodni, úgy, hogy Vitalij ne vegyen észre. A
csarnok rakodórámpájánál egy cateringcég teherautója parkolt. Kirekesztettnek
tűnt az elzárt parkoló járgányaihoz képest, ahol az autók krémjének egész
palettáját felvonultatták. Átverekedtem magam a fás részen, és máris a teherautó
mögött voltam. Mása még mindig ott ácsorgott, és úgy tűnt, jól elvan a
gondolataival. Épp amikor felé indultam a teherautó takarásából, a csarnokból
egy öltönyös alak lépett ki, magas, bronzos bőrű fickó fekete színű
tucatöltönyben. Nem a mieink közül volt, nem orosz volt. Visszahúzódtam a
teherautó mögé, és onnét figyeltem őket. Az alak magyarázott valamit Másának,
akit láthatóan ez nem nagyon érdekelt, sőt némi ellenszenv ült ki az arcára, és
elegánsan odébb is lépett. Az alak vigyorgott. Mondott még valamit, aztán
mutatóujjával a füléhez kapott, bólogatott, majd a zakója gallérjához beszélt,
mintha csak le akarna harapni egy kilógó cérnaszálat a rosszul elvarrt ujjvégből.
Sarkon fordult, és olyan elszántan indult befelé, mint aki tényleg elhiszi magáról,
hogy fontos és nélkülözhetetlen része egy olajozott gépezetnek. Mása egyedül
maradt. Felhajtotta az utolsó kortyot. Éreztem, hogy eljött az én időm, és felé
indultam.
– Pszt! – sziszegtem. Mása felfigyelt rá, és fülelt, hogy honnét jöhetett a hang.
Kiléptem a platós takarásából. Döbbenten nézett le rám a rámpáról.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte fojtott hangon. Bármennyire közhelynek
hangzik, de valósággal perzselt a szemével, és mintha nem örült volna, hogy lát.
– Meghoztam az árut. Hova pakolhatok? – és a hátam mögé, a furgon felé
intettem.
– Nagyon nem vicces! Nem láthatnak minket együtt! – sziszegte, és zavartan
körbepillantott.
– Na szép, mondhatom, szóval lenézed a kamionosokat – viccelődtem.
– Veszélyezteted az akciót – morogta. – Ha Artem meglát itt idő előtt, a
kutyáival etet meg. Világosan elmondta, csak akkor gyertek, amikor jelzést
kaptok. – Mása megint körülnézett, és egyre feszültebbnek tűnt.
– Nyugalom – csitítottam. Felnyúltam, és a ruhája sliccelt részénél
megsimítottam elősejlő combját. – Tudom, mit csinálok.
– Nagyszerű, tehát most már világos, hogy bolond vagy – mondta, és hátrébb
lépett.
– Mi a helyzet bent? – kérdeztem. – Mikor debütálunk?
– Szerintem maximum negyven perc lehet, gyorsabban haladunk, mint
terveztük. Siess vissza a többiekhez – utasított, és mindenféle érzelmes búcsút
mellőzve visszaindult a csarnokba. Hirtelen lelkesedésből felszökkentem a
rámpára, és kiskutyaként loholtam utána. Nem számoltam meggondolatlan
lépésem következményeivel, mivel a kisagy vezérelt. Beléptem a Műcsarnok
rakodóterének ajtaján.
 27

Ne csak a szajrét, az időt is lopd!

– Mása! – szóltam utána, beérve a hátsó portán. Hátulról megfogtam a vállát.
Az igéző szépség megállt. Nem mozdult. Szorosan mögé léptem, és nem
engedtem el a vállát. Élveztem, hogy hozzáérek. Selymes hajához hajoltam.
Nem bírtam féken tartani az ösztöneimet. Lágyan félrehúztam a haját, és
belecsókoltam a nyakába. Éreztem, hogy ajkam érintésétől megremeg.
Felsóhajtott, és egyre szaporábban vette a levegőt. Hangokat hallottam jobbról, a
vak félkörfolyosóról, amiről Vitalij beszélt. Megragadtam a karját, és magam
mögött húzva, a bolondok vakszerencséjében bízva, balra indultam a teherlift
felé. Reméltem, hogy ott nem találkozunk olyan személyekkel, akik nehezen
megválaszolható kérdéseket szegeznek nekem a pisztolycsövükkel egy időben a
kilétemmel kapcsolatban. A liftet mára kivonták a forgalomból. Az ajtaja tárva,
és hatalmas belsejét poharak, tányérok üres kartonjaival pakolták tele
embermagasságig. A személyzet lustaságát mutatta, hogy csupán a lift elejét
tömték tele a dobozokkal, hiszen fárasztó lett volna betolni őket a felvonó
gyomrába. Ez kapóra jött. Bekormányoztam Mását a fal és a dobozok közti kis
résen.
– Még szerencse, hogy ilyen vékony vagy. Maradj itt – suttogtam, és
visszalopakodtam a néhány méterre lévő hátsó portához. Körbelestem. Jobb felé
láttam, amint egy öltönyös alak lép ki a rámpára, és számomra érthetetlen
élvezettel pöfékelni kezd. Balra az átjáróban egy másik öltönyös alak állt, aki az
imént térhetett vissza a félkörfolyosó rutinszerű ellenőrzéséről, és az apszisra
nyíló ajtó felé bámult. Miközben visszahúzódtam a lifthez, megnéztem az
ablakot, vajon nehézkes lenne-e rajta keresztül kijutnom, akármennyire nem
elegáns is a módszer. Zárva volt, vagy már száz éve. Átküzdöttem magam a
résen, ahol előbb Mását toltam át. Csak mi voltunk. Ketten a dobozok
takarásában.
– Ezek kik? – suttogtam.
– Maga szerint, Mr. Bond? A biztonságiak. Dursum emberei. Úgy állapodtak
meg Artemék, hogy a török intézi magának a helyszín biztosítását, így
biztonságban érezheti magát.
 – Érhető – bólintottam. És minden mindegy alapon Mására vetettem magam.
Gondoltam, ha már meghalok, ezt boldogan és vigyorogva tegyem. Magamhoz
húztam, és megcsókoltam. Hosszan. Először hagyta magát, majd eltolt. Láttam,
zavarban van. Szaporán vette a levegőt, és csak nézett. Fordult a kocka.
Megtörtént, amit még a legmerészebb pillanataimban sem gondoltam volna. Az
elérhetetlen nő rám vetette magát. Mohón csókolt, miközben nekipréseltem a lift
hátsó falának. Nekifeszültem a testemmel, és csókoltam, ahol értem. Éreztem,
hogy Mása teste tűzben ég minden csókom és érintésem nyomán. Képtelen
voltam arra koncentrálni, hogy néhány méterrel odébb őrök strázsálnak. Sőt
talán ez volt az a pici plusz, ami számunkra oly izgalmassá tette a váratlan
légyottot, és őrjítően felizgatott minket. Megmarkoltam feszes mellét, miközben
a nyakát soroztam csókjaimmal, aztán széthúzva ruhája dekoltázsát, már a mellét
kényeztettem. Mása megoldotta derekam köré kötött overallom ujját, majd a
cipzárt lehúzta, én meg erre rásegítve lejjebb toltam, amit csak lehetett. Mind a
ketten lüktettünk a vágytól. Arccal a falnak fordítottam a lányt. Tudta, mit
akarok. Nem ellenkezett, csak átadta magát. Hagyta, hogy irányítsak, és
láthatóan élvezte is a dominanciámat. Ellentmondást nem tűrve felhajtottam
estélyi ruhája alját, és ott helyben, lubickolva a veszéllyel fűszerezett pillanat
varázsában, a magamévá tettem. Kiélveztem tökéletes teste minden porcikáját,
forróságát és pillanatnyi gyengeségét. Az erős nő, várakozásommal ellentétben,
olyan volt, mint a kezes bárány. Én pedig meglehetősen jól adtam a nyájat
terelgető kanos border collie szerepét. Jól tudtam, hogy az életemmel játszom, de
mindketten élveztük a némaságba kényszerített játékot, és ez volt a fő.
Levezetve az elmúlt napok feszültségét, és nem utolsósorban megszabadulva a
Mása babonázó pillantásai okozta képzavartól, és tudva, hogy az enyém, talán
bátran kijelenthetem, hogy nem vagyok közömbös a számára. Ezért rendkívül
nyugodtnak éreztem magam. Nem érdekeltek az oroszok, sem a törökök, és az
adott helyzetben annak tulajdonítottam a legfontosabb szerepet, hogy elegáns
távozásom előtt még egy utolsó csókot gyűjtsek be Másától. A szóban forgó csók
hosszú volt és szenvedélyes, benne volt az elmúlt percekről alkotott
véleményünk és egymás iránti tagadhatatlan vonzalmunk. Mása megigazította
megtépázott haját és ruháját.
– Mennem kell, már biztosan keresnek – súgta kissé zihálva. Igyekezett
fegyelmezni magát. Én nem kerítettem ekkora feneket a dolgoknak.
Visszahúztam cipzáramat, és derekam körül megkötöttem a ruha ujját. A
lazaságomnak megvolt az ára. Egy kupac dobozt borítottam a teherlift előterébe.
Rémülten pillantottunk egymásra. Lépteket hallottunk, mire Mása fennhangon
rákezdte:
– Nem megmondtam magának, hogy ide ne pakoljanak semmit? Mindenre
nekem kell figyelnem? – dühöngött, és nyoma sem volt az előbbi ártatlan,
védtelen nőnek. – Azonnal hordja ki őket a kocsihoz – utasított, kilépve a liftből.
A váratlan fordulatnak hála köpni, nyelni nem tudtam, és azt tettem, amit bárki
más tett volna a helyemben. Engedelmeskedtem a dominának. Mása remekül
alkalmazta a bevált módszert, miszerint ha nem akarsz feltűnő lenni, légy
túlzottan feltűnő. Gyorsan egymásra pakoltam három kartondobozt, és felkaptam
őket, figyelve, hogy takarjam az arcomat a most érkező őrök elől. Hanyag
munkásként szégyellve magam, kapkodó léptekkel igyekeztem a dobozokkal a
teherautó felé, abban a tudatban, hogy olyan valaki kiabált velem az imént, aki
legálisan iszik alkoholt munkaidejében, így ő biztosan tudja, hogy miért kiabál.
Mása még váltott pár mondatot a két őrrel, addig én eltűntem a teherautó
takarásában. Kihasználva a liget zöldjét, ugyanazon az úton távoztam sietős
léptekkel, amelyen érkeztem. A zöldön keresztül láttam már a csapatunk
furgonját. Nagy lélegzetet vettem, igyekeztem megnyugodni. Kiléptem a fák
takarásából, és az Ivecóhoz siettem. Feltéptem az ajtót, és láttam, hogy Báró már
valószínűleg jó ideje visszatért, és Vitalijt leszámítva a srácok jóízűen
piknikeztek a plató alján kiterített csomagolópapírról, amibe a kolbászt
csomagolták a közértben.
– Gyere, Cecil, jut neked is, de siess, ezek a gádzsók úgy falnak, mintha
éheztetnék őket – szólt teli pofával Báró, és tépett még egy darab kenyeret
magának. – Van ’dicsom, paprika, lókolbász, meg valami jóféle szalonka.
– Kösz, de én kihagyom. – Behúztam magam mögött az ajtót, és a
padlólemezre ültem a többiekhez.
– Te meg mit csináltál ennyi ideig? – fordult hátra Vitalij.
– A gyomrom nem bírja a feszültséget, ha érted. Könnyítettem magamon –
feleltem.
– Értem – nyugtázta Vitalij.
– Örülök, hogy aggódsz értem. Most már jöhet akármi, nyugodt vagyok,
készen állok bármire – nevettem, és olyan nyugalmat és erőt éreztem, hogy ha
valaki azt mondta volna, hogy az egész akciót egyedül kell végrehajtanom, nem
azt kérdeztem volna, hogyan, hanem azt, hogy mikor. Csupán megbecsülni
tudtam az időt, mennyi lehet hátra az indulásig. Éreztem, hogy hamarosan
debütálunk, és csak reméltem, hogy mind a hárman olyan jókedvvel és épségben
távozunk, mint ahogyan hamarosan be fogunk menni a csarnokba.
– Célzópor. Egy kis kokó, csak hogy nem remegjen a kéz – közölte Vitalij, és
meglobogtatott előttünk egy kis tasakot. Nyitotta a zacskót, kisujját többször is
belemártotta az anyagba, és az ujjhegyéről szippantott belőle, majd
hátranyújtotta a többit. Oleg és Anton olyan természetesen fogadták, mintha csak
egy csomag rágógumit dobott volna nekik. A két orosz vételezett némi port,
majd átnyújtotta nekem a tasakot. A zacskó száján át bámultam a kokaint.
Taknyos érdeklődő pillantást vettem rám.
– Mi van, Rambó? Kérsz? – nyújtottam felé a tasakot, amit rendkívüli
óvatossággal méregetett a kezemben. – Nem vagyok az apád, ne tőlem várd a
megoldást, hogy mit tegyél. – Bezártam a zacskót, és átdobtam neki.
– Nem szoktam, de remélem, gipszként köti meg bennem a megköthetőt,
nehogy a nagy izgalomban betojjak – mondta, és ügyetlenül elkapta a tasakot.
Ujjhegyével kikanalazott magának egy keveset. Érdeklődve, de érezhető
fenntartással beszippantotta, majd hatalmasakat pislogott. Megrázta a fejét.
– Mit uraskodsz? Told be, és add tovább – szólt rá Anton.
– Ne szagolgasd, nincs szaga – mondtam –, vagy várj csak, nem azzal a kézzel
szoktad kitörölni? – Néztem a kölyköt, aki olyan óvatosan szippantgatta
ujjhegyéről a cuccot, mintha szemcséről szemcsére meg akart volna
bizonyosodni annak minőségéről.
– Mi van, Cecil, te nem kérsz? – fordult hozzám Oleg.
– Kihagyom, állítólag árt a fogaknak – érveltem –, és így is már kevés van
belőlük.
– Vagy félsz, hogy impotens leszel? De lehet, hogy már vagy! – röfögött elöl
Vitalij.
– Anyád nem szokott panaszkodni? – vágtam vissza, mire a kopasz dühödten
nézett rám a visszapillantóból.
– Ezt még megbeszéljük, gyévocska.
Még vagy húsz idegőrlő percet ücsörögtem a furgonban a három kokós
orosszal, akiken meg sem látszott, hogy kezelték magukat. Báró, akárcsak én,
nem élt az ingyenlehetőséggel, és a sok szarsága mellé ez volt igazából az
egyetlen dolog, amit pozitívumként tudtam neki felírni. Együtt néztük Taknyost,
akinek a színe enyhén vöröses árnyalatú lett. A szeme szinte csak pupilla volt, és
egyre szaporábban vette a levegőt, és izzadni kezdett. Nyugodt volt, de mégis
izgatott.
– Indulhatunk – szólt Vitalij, és meglobogtatta felénk a villogó csipogót. Na,
most cigánykerekezett a gyomrom.
 28

Akció indul
Vitalij a düh, az izgalom és a kokó kombójának hatására hatalmas gázt adott,
és jól alászedve a kormányt, élesen balra indult a furgonnal. A lehető
legközelebb hajtott a Műcsarnokhoz. Óriási, vízen ringatózó ladikként álltunk
meg a csarnok mögötti, nem parkolásra fenntartott gyepen. A fékezés nem
számított következményekkel járt. Taknyos megmagyarázhatatlan okokból úgy
gondolta, jobb helye lesz neki a raktér túlvégében. Felállt, odaindult, miközben
még mindig az ujját tisztogatta porszívó orrával. A hirtelen fékezés
következtében elvesztette az egyensúlyát, és rám esett, felborított, és a tasak
kokaint egyenesen az arcomba borította.
– Uh, basszus! Jól vagy? Sajnálom, Cecil! – Feltápászkodott, és kezét nyújtva
igyekezett felhúzni a padlólemezről.
– Azt a két lágy golyódat sajnáld azért, amit kapni fognak, ha végeztünk. Jól
vagyok, hagyjál! – dühöngtem, és próbáltam lesöpörni az arcomba borult havat.
– Hé, próbáld a tasakba, ne pazarolj! – dörrent rám Oleg, amikor látta, hogy a
padlóra söpröm a kokszot.
– Maszkokat fel! – szólt Vitalij, és már nyitotta is a vezetőoldali ajtót. Nem
várt megerősítésre, egyeztetésre. Egyszemélyes hadseregként indult.
– Rablásra fel! – kontráztam, mire Oleg valósággal feltépte a furgon oldalsó
ajtaját. Fő mozgatórugóit, a „három K”-t, azaz kokaint, kolbászt, kenyeret
hátrahagyva, a jóízű falatozás emlékeit elfelejtve úgy indult meg a hátsó porta
felé, mint aki nem ismer félelmet, ellenséget. Szorosan mögötte Anton, majd
megindultunk mi is szépen, orgonasíp módjára.
– Bassza meg! Ezért még számolunk, Taknyos – nyögtem, és kétségbeesetten
próbáltam lesöpörni és eltüntetni magamról az anyag nyomát. Végül
beletörődtem a kudarcba. Maszkomat arcomba húzva kiléptem a furgonból a
Műcsarnok füvére. Az agyamtól a lábujjam hegyéig egy másodperc töredéke
alatt futott át rajtam egy fura érzés. Az, hogy ezzel a lépésemmel valami más
kezdődött el, mint amit én valaha is magamtól megléptem volna. Szorosan a
seggemben Báró lépdelt, méghozzá olyan közel, mintha ki akarna zsebelni, rá
pedig olyan szorosan tapadt sűrűsödő szipogásával Taknyos, mint kéthetes
sportzokni a falra. Tisztán láttam, amint előttünk haladt a három volt szpecnazos.
Nesztelenül, elszántan, magabiztosan. Megálltak egy bokorféleség takarásában.
De miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy inkább egy kis növésű fa volt az.
Olyan lehetett a szerepe, mint köztünk Taknyosnak. Tehát annak a fának a
takarásából figyelték a srácok a rámpára éppen kilépő tagot. Az oroszok mögé
spuriztunk, és részt vettünk a csoportos guggoláson. Anton elhajtotta a szeme elé
lógó ágat. Miközben a megfelelő pillanatra vártunk, azon gondolkodtam, miért
nem érezte senki a balomon lüktető forgalomból, hogy itt valami készülődik.
– Menjünk már, rúgjuk szét a seggüket! – Taknyos ide-oda kapkodta a
tekintetét, és az AEK hangtompítóját markolászta.
– Nyugi, kölyök! – súgtam oda neki.
Oleg a vállára akasztotta a Scorpiót, és óvatosan, oldalazva megindult a
Műcsarnok hátsó portája felé, ami jobbra volt a rámpától. Nesztelenül lépdelt.
Az óvatosságot akár pumáknak is taníthatta volna. Háttal a falnak lapult, úgy
osont a rakodótérhez. A fal ívében meghúzta magát, onnét jól rálátott a fa-
bokrunkra. Felénk lesett. Az adott szögből csak Oleg látott minket. Vitalij a
susnyás takarásából kitartotta oldalra a kezét. Hosszan, mereven tartotta, meg se
rezzent. Mikor a lépcső tetején megfordult a bongyor hajú tag, és befelé indult,
Vitalij leeresztette a karját. Mintha autóversenyt indított volna. Innentől
villámgyorsan történt minden. Oleg fogta a jelet, és vadállatként indított egy
sprintet a rámpa felé. Felszaladt, baljával megfogta a bongyor hajú tag bal vállát,
és egy mozdulattal egyszerre húzta hátra, le– és maga felé, miközben jobb
lábával beletaposott a tag jobb térdhajlatába, ezzel kizárva minden eshetőséget,
hogy áldozata talpon maradjon, akit lehajított a rámpáról. Amint Oleg kilőtt,
megindult Anton is, aki addigra már a rámpa előtt várta az áldozatot, még
mielőtt becsapódott volna a kavicsos talajba. Anton a levegőben elkapta a
rongybabaként zuhanó testet, és a becsapódáskor kíméletlenül nekiugrott.
Néhány rutinosnak tűnő mozdulattal úgy intézte, hogy többé ne legyen gond az
ipsével. Megindult Vitalij, és Taknyos is. Rá sem ismertem a kölyökre. Külső
szemlélőként, némileg le is maradva úgy tűnt, hogy a kölyök megtáltosodott, és
a nagy hadúrbabérokra pályázik a rámpa megrohamozása közben. Igyekezett
maga mögé tudni Vitalijt. A neszekre felfigyelve egy másik fickó lépett ki a
rámpára. A fegyveréért nyúlt, és jégcsappá meredve nézte a serénykedő
maszkosokat. Időközben az ajtó jobb széléhez felzárkózott Oleg. Az alak mögé
lépett, és az orosz törököt fogott. Példaszerű akciót bemutatva elkapta hátulról a
tagot. Baljával a hóna alatt nyúlt fel, míg a másik kezét az alany nyaka köré
fonta, és biztonsági övként átölelve lefojtotta. Az alak nem mozdult. Oleg, a
puszta kezes gyilkológép, most már kezébe vette Scorpióját, és maga előtt tartva
belépett az előtérbe. Körbenézett. Jelzett, hogy tiszta. Taknyos olyan
elszántsággal indult meg, hogy a lelkesedése szó szerint magával ragadó volt.
Anton és Vitalij a két kiesett játékost a zakójuknál fogva bevonszolta a hátsó
portára. Tanácstalanul néztek körül, hogy mit kezdjenek a két testtel.
– Tegyétek őket a liftbe a dobozok mögé. – Balra mutattam.
– Hova? – kérdezte Vitalij, a földre ejtve a tagot. Kérdőn nézett rám.
– Azt mondtad, hogy balra van a teherlift – magyaráztam zavarodottan, és
felhúztam a földről a testet. A lift felé vonszoltam.
– Dobozok – mondtam, és odébb rúgtam az egyik, nemrég miattam a földre
zuhant kartont. – Olyanok, mint a kurvák, ahol egy van, ott van több is –
mondtam, és betuszkoltam a lift hátuljába a tagot. Így tett Anton is. Vitalij
belesett a liftbe. Gyanakvón körbenézett.
– Jól van, lányok, most ti jöttök!
Az oroszokat hátrahagyva Taknyos, Báró és én felsorakoztunk az ajtó mögé.
Szívem hevesen vert az izgalomtól, és most, amikor nem fojtogató kezeket
éreztem a torkomon, valami izgalomgombóc ülte meg. Izzadt tenyeremet az
overallomba töröltem, majd erősen megmarkoltam a fegyveremet. A külső
szemlélőnek akár úgy is tűnhetett, hogy abba kapaszkodom. Taknyos izgatott
volt, már menni akart.
– Meddig várunk? Indulunk? Na? – kérdezte ide-oda kapkodva tekintetét, és
szipákolva eszelősként bámulta az apszist és az előteret összekötő ajtót.
– Dik, ilyenkor mit kell mondani? – kérdezte a hátam mögül Báró, és
akárhogy akartam, még a nagy izgalom közepette sem tudtam levenni a
szememet a mokaszinjáról.
– Mit szoktál? – kérdeztem, és az ajtón át hallgatóztam. Nagy nyüzsgés volt
odaát, és valami fülsértő macskazene ment a hangulat kedvéért.
– Maximum, hogy „elnézést”, de ezt is csak akkor, ha lebukom. De fegyverrel
én sem szoktam berontani házakba. Ez már túl forró terep – mondta vigyorogva,
mert kiszúrta, hogy a csukáját vizslatom.
– Tetszik, mi? Jóféle surranó, amolyan igazi rajosoknak, mint én. Lehetne akár
a védjegyem is – büszkélkedett.
– Én tudom – hebegte a kölyök, és megtörölte verejtékező homlokát. – Ez egy
rablótámadás, mindenki a földre, vagy kurvára ki lesz picsázva mindenki! Vagy
valami hasonló, és megeresztünk pár lövést a levegőbe figyelmeztetésként.
– Ja, ez jó! Valami ilyen, sukár rajos szöveg kell ám a fehéreknek! – bólintott
Báró, mire Taknyos, meg sem hallgatva álláspontomat, felrántotta a térdét, és
tiszta izomból az ajtóba taposott, miközben rögtönzött szövegét üvöltötte. A
próbálkozással két gond volt. Az első, hogy az ajtó keményebb volt, mint
Taknyos lába. A második pedig, mint kiderült, hogy befelé nyílt.
 29

A hősök korán halnak

A kezdeti kudarcot gyorsan orvosoltam, látványosan szemléltettem, hogy
befelé nyílik az ajtó. Taknyos már be is robbant az apszisba, mi szorosan
mögötte igyekeztünk.
– Ez egy rablótámadás! Mindenki a földre, különben fájdalmas lesz az
éjszakájuk – kezdte Taknyos, és a magasba lendítette a géppisztolyát. A terem
középső részén úgy ültek a vendégek, mint egy repülőn. Ülőszigetek voltak
kialakítva, köztük kényelmesre méretezett folyosók. Fegyverünk csövével
befogtuk a tömeget.
– A barátom azt mondta, hogy mindenki a földre! – üvöltöttem.
– A barátodnak neveztél? – álmélkodott Taknyos.
– Képletesen mondtam – zártam rövidre a társalgást.
Az emberek egy része a földre hasalt, míg mások néma csöndben, dermedten
ültek tovább, magasba tartott kézzel. Sugdolózás hallatszott innen-onnan, hogy
mi is történik éppen. Báró átrongyolt az ülősor mögé, onnét biztosította a terepet.
Arról igyekezett gondoskodni, nehogy szétszéledjenek az emberek az apszis más
részeibe. Megállt a terem közepén, ahonnan remekül rálátott mind a három ki–,
illetve bejáratra, és a vendégekre. Tőlem jobbra megláttam a színpadot, rajta
Mását, Artemet és Dursumot. Mi meglehetősen jól hoztuk a szerepünket, és a
vendégek halálra voltak rémülve. Minden úgy volt, ahogy a kedves megrendelő
kívánta. Dursum nem félt, méltóságteljesen szemlélt minket. Úgy tűnt, nem akar
hinni a szemének, hogy itt és most kirabolják az aukciót. A színpadot tucatnyi
egyenöltönyös őrizte az első sorból. Ami a legrosszabb az egészben, hogy meg
voltak győződve róla, hogy a munkájukat remekül végzik, és tökéletesen
elvegyültek az aukció vendégei között. Nem volt szívem közölni velük, hogy ezt
rettenetesen elkúrták, hiszen még az ingyenmartiniból sem kellett innom ahhoz,
hogy már az ajtóból lássam, ők nem azok, akik tehetős vásárlóknak tűnnek.
Minden igyekezetük ellenére annyira feltűnőek voltak, mint egy pórázon
sétáltatott delfin a körúton. Ezek a tagok a hasalás helyett inkább a kézfeltartást
választották, de azt is inkább csak gyenge kettes szinten hozták. Épphogy
megemelték a kezüket. Talán arra játszottak, hogy egy óvatlan pillanatunkban
fegyvert rántanak zakójuk alól, és leszednek minket mind egy szálig.
– Figyelj rájuk! – intettem az első sor felé Taknyosnak. A kölyök Báró
vonalán átsietett a túloldalra, és már három oldalról tartottuk sakkban az ülő
vagy éppen fekvő vendégeket, különös figyelmet szentelve az első sorban
levőknek.
– Nem tudná valaki kikapcsolni ezt a kurva zenét? Rém idegesítő –
ordítottam, mert éreztem, hogy kezd megfájdulni a fejem. A színpad felé
igyekeztem a szélső sor mellett. Báró hátulról támogatott, míg Taknyos szemből.
Egyszer csak egy férfi rám vetette magát. Ő jól végezte a munkáját. Elvegyült,
és megjelenése és akciója váratlanul ért. Teljes erejével és élni akarásával nekem
feszült. Karomat lefogva a legközelebbi oszlopnak csapott. Azt hittem, beszarok,
úgy sajgott a vállam. A férfi megmarkolta az AEK csövét, és elkeseredetten
próbálta kicsavarni a kezemből, mire a színpad előtt hónaljukat szellőztetők
közül néhányan a színpad felé szaladtak volna. Őket Taknyos intette
nyugalomra, eléjük ugorva.
– Hé, ott maradtok, vagy ott ültetek utoljára – üvöltötte, és izgatottan a hozzá
legközelebb ülő alak koponyájához nyomta az AEK csövét, akinek a társai mély
egyetértésben, szolidaritásból, a helyükön maradtak. A dulakodás során
tekintetünk összeakadt a fickóéval, és életemben először láttam ilyen üres,
mindenről lemondó tekintetet. Nem érdekelte, mi fog történni, nem érdekelte,
hogy meghal-e. Egy dolog lebegett a szeme előtt, mégpedig hogy engem
feltartóztasson és megsemmisítsen. A fószer tolta, húzta, csavarta a kezemben a
fegyvert, és az ujjam kis híján a ravasznak feszült. Kanoskodásunk
következtében a fegyver csövével pásztáztunk a tömeg fölött. Némelyek
felsikoltottak, mások a padlót kaparták, és próbáltak a gyéren fugázott járólapok
réseiben menedéket találni. Érezhető volt a levegőben, hogy itt bármikor
megfékezhetetlen hisztéria és pánik lesz úrrá a tömegen. Igazán nem kellett sok
hozzá, ezt mindenki érezte, ahogyan én is a visszakézből benyelt könyököt az
arcomban. A könyökmentes szabad szemem sarkából láttam, hogy Taknyos
felém indult volna, de nem tudott, mert nagyon lekötötte az első sor biztosítása.
Úgy tűnt, kezdi elveszíteni a kontrollt a tömeg felett. Egyre többet mocorogtak
az alakok, ő pedig egyre hangosabban üvöltött velük, sőt egyiküknek egy
szorulást kezelő gyomrost is beküldött a tussal.
– Ne mocorogjál, a kurva életbe! Mozdulatlan mindenki, mint a jégcsap, vagy
tésztaszűrőt lyuggatok belőletek! – üvöltött önkívületben. Verejtékezett, és
túlpörgött. Már nem az előbbi fickó fejét tartotta sakkban, hanem ide-oda
hadonászott, olykor még bennem is pánikot keltett, amikor felém kalimpált a
géppisztolyával, pedig nekem így is bőven kijutott a kényelmetlenségből. A
fószer egy lépéscserével erősebb álláspontot alakított ki magának, és kiszabadult
erőtlen fogásomból, majd háttal fordult, tiszta erejéből nekem vágódott, és
ismételten lebuciztatta velem az oszlopot. Ráharaptam az ajkamra. Édes vérem
íze járta be nyelvem ízlelőbimbóit. Az AEK válltámasza a bordáimba fúródott.
Nem tudtam, mi fáj jobban, a most begyűjtött sérülések, vagy egykori
pályaválasztási tanácsadóm fülemben csengő véleménye, miszerint nekem
valami nyugis meló való. Például a könyvtárosi vagy a kórboncnoki állás. A
lényeg, hogy egyedül legyek, izgalmaktól mentesen. Az alak érezte, hogy fölém
kerekedett, és talán csak azért állok még, mert ő tartja a fegyveremet, a fegyver
meg engem. Minden erőmet összeszedve, utolsó lehetőségként, a háta mögül
előrenyúltam. Ujjaimat a szemgödrébe igyekeztem mélyeszteni. A fickó
felordított, teste préselőereje fokozatosan csökkent, majd az éles fájdalomtól
alábbhagyott a küzdőszelleme. A földre rogyott. Pihegett. Búcsúzóul
elhelyeztem neki egy szemre való ütést az AEK válltámaszával. Győztem. Az
alak a széksorok közé zuhant.
– A hősök korán halnak! Látják?! – üvöltöttem lihegve, az alakra mutogatva.
Öröm az ürömben, hogy ezt a mondatot mindig ki akartam próbálni éles
helyzetben. Hát most megadatott. Szívem majd szétpattant a dulakodás közben
termelődött adrenalinlökettől. Felszaladtam a színpadra, és Mása mellé léptem.
– Hol van az amulett? – kérdeztem, és ekkor Artem mozdult felém.
– Mit akarnak? – kérdezte rendkívül jól játszva a szerepét.
– Azt hittem, az előbbi kérdésemből világos. Te sem az eszedért vagy az, aki,
ugye? – és kontrázásként lekevertem neki egy fonákkal erősített pofont.
Amolyan igazi szívből jövő, afféle „szégyelld magad, és gondolkodjál, mielőtt
kérdezel” tartalmú keringésjavító pofont. Az orosz megszédült. Ekkor
megpillantottam egy fémkazettát a háttérben álló felszoknyázott, kivilágított
asztalon. Tudtam, ott van, amit keresek. Odaugrottam, és sietve a doboznak
feszültem. Kiszabadítottam belőle a nazar amulettet. Végre a kezemben volt!
 30

A fekete marlin
A kép, amin eddig az amulettet láttam, közel sem adta vissza azt a
gyönyörűséget, amilyen az életben volt. Szépsége és a benne csillogó gyémánt
vonzó ragyogása egy másodpercre megbabonázott. A kezemben tartva csak
bámultam a kéttenyérnyi vagyont, és megfogant bennem a gondolat, hogy ha
elég gyors vagyok, csak az enyém lehet. Minden hang megszűnt körülöttem,
ahogy elbűvölt a nazar. Csak bámultam, és lelki szemeimmel már láttam,
ahogyan a jenkiktől kifutva a Csendes-óceánon ringatózom a Tecnomar Velvet
ladiksorozat egy díszes példányával, és a hozzá alanyi jogon páros napokra járó
szőke implantoszaurusszal. Illetve két pofára tömném magamba a friss kaviárt
egy vagy több bronzbőrű, párductestű fotómodell társaságában, akiknek
bársonyos köldökéből szürcsölném a pezsgőt, nem megfeledkezve a legnagyobb
álmomról, hogy egy szép napon kifogom a csendes-óceáni halak királyát, a
fekete marlint. De ne higgye senki, hogy olyan könnyű kifogni egy marlint. Ez
nem egy kurva húszdekás keszeg, hanem a lehető legszebb és az egyik
legértékesebb halfaj, amit csak horgász foghat. Sok száz kilósra is megnőnek,
míg eszeveszett erejükkel tombolnak, amikor elkapod őket. Igazi férfimunka
kifárasztani egy ilyet, nem elfeledkezve a kemény küzdelemről, amikor
kétségbeesetten rátámadhat akasztójára. Sokak szerint van olyan veszélyes
ilyenkor, akár egy cápa, és többen mesélték, hogy már hallottak valakiről, akit
egy fekete marlin sebesített meg, mert elkeseredésében öngyilkos merénylőként
a fedélzetre ugrott, és dárdaszerű orrnyúlványával átszúrta a horgász mellkasát,
és ficánkolás közben magával rántotta a vízbe. E megrögzött halfogási vágyam
Áfinak volt köszönhető, aki egyszer ellátogatott az Államokba valami
rokonokhoz, míg én neki hajtottam a pénzt. Hazatérésekor olyan átéléssel
mesélte a marlinfogás magával ragadó hangulatát, mintha nap mint nap ezt
tenné. Pedig igazából neki még a tányéron a zsírjában tocsogó rántott ponttyal is
rendszeresen meggyűlt a baja. – A francba ezekkel a pocsolyaízű, ehetetlen,
szálkás szarokkal! Mi jut nekünk?! Hát ez! Közérti zacskós ponty – dühöngött, a
villájával széttrancsírozva a kisütött patkókat. Akkor és ott rájöttem, nem kell
nekem többé ponty és keszeg. Nekem a szabadság kell, amit egy kibaszott hideg
vérű kopoltyús testesített meg. Megfogadtam, ha egyszer elszabadulok ettől a
sok szartól, ami körülvesz, megkeresem és kifogom a legnagyobb marlint, hogy
megmutassam, én vagyok az első budapesti vagány, aki képes elbánni egy
ponttyal, de akár egy kibaszott marlinnal is.
Már tudtam, mit kell tennem. Szétnyitottam az overallomat, és a mellkasomra
rögzített tárolóba pakoltam az amulettet. Gondosan visszazártam a ruhámat,
majd ismét kézbe vettem az AEK-t. Rémisztő higgadtsággal megfordultam.
Tüzet nyitottam, mindenre és mindenkire. Egyedül voltam, és a mellkasomra
erősített aranyfoglalatú gyémántszem szinte démoni erővel töltött fel. A kaszáló
mozdulattal Artem mellkasába egy, míg a csípőjébe további két lövedéket
küldtem, és sorra szedtem le az első sorban ülő kopaszokat, miközben
leugrottam a színpadról, és Mását, Taknyost és Bárót hátrahagyva eszeveszett
rohanásba kezdtem a további apszisok felé. Futottam a vagyonért és a vagyont
érő életemért. Hallottam, hogy tüzet nyitottak rám, és nem sokkal mögöttem a
falba csapódott vagy egy tucat lövedék.
– Ne szarozzál! Gyere már, vagy a kóterban fogunk dekkolni kétezer-negyven
karácsonyáig – üvöltött a távolból Báró, és éles hangja visszarántott a valóságba.
A mellkasomhoz kaptam, és ellenőriztem még egyszer, hogy jól zár-e az
overallom.
– Egy perc – üvöltöttem vissza, és Artemhez léptem, ráemelve a
géppisztolyomat. Az orosz arcára kiült a meglepetés.
– Újévkor megfogadtam, hogy egyszer s mindenkorra felhagyok a pitiáner
dolgokkal, nincs több morzsa. De az órád, az nagyon tetszik – közöltem. –
Ideadnád? – mondtam az AEK biztonságában.
– Minek az neked? – kérdezte, óvatosan hátraaraszolva.
– Tudod, gyűjtöm a relikviákat, és kell egy szép emlék egy ilyen jó buliról is –
tájékoztattam, a fejére célozva –, de ha gondolod, elvihetem az egyik golyódat
is, abból remélhetőleg úgyis kettő van.
A háttérben hallottam Báró hangját, amint jobb belátásra bírja az embereket,
hogy ne mocorogjanak, üljenek szépen csöndben, nemsokára vége lesz
mindennek, és mehet tovább a buli. Időről időre Taknyos kiabált a kopaszokkal.
Artem sóhajtott, és úgy döntött, inkább a golyóit tartja meg. Talán egy volt, és
azt kurvára féltette. Lecsatolta a kezéről az óráját. Odadobta nekem.
– Köszönöm – bólintottam, és a levegőben rámarkoltam a ketyegőre. A
zsebembe csúsztattam. Ezután Dursum vérnyomását kezeltem az AEK csövével.
És isten tudja, miért, a kopaszok az első sorban izgatottabbnak tűntek, mint a
fénylő hajú török. A tag rendkívül nyugodt volt – minden rabló álma egy ilyen
készségesen együttműködő áldozat. Nem kérdez, nem dumál, csak adja, amit
kérek, mint a presszóban a Kósa, amikor nagy ritkán lenézek hozzá, és kérem a
körömet. Rendszerint nem köszön, csak az árat büfögi fásult hangon, és várja,
hogy a pénz a pulton landoljon. És amikor valaki szóvá meri tenni a stílusát,
csak lazán a feje fölött lógó, dohányfüsttől sárgult „IV. kategória” táblára mutat,
és felteszi költői kérdését: Mit kérsz ezek után, tiszta poharat? Begyűjtöttem
Dursum óráját is.
– Vigyázz rá, nemsokára visszakérem – közölte.
– Tud magyarul? – vigyorogtam.
– És további négy nyelven, de erről majd talán egy raki mellett mesélek,
mielőtt elföldellek téged, a barátaidat és a családodat. – Fenyegetően nézett rám.
– Felvágós! – nevettem. Másához léptem. Szívem hevesen vert, ahogy
végignéztem a gyönyörű nőn. Valósággal reszketett, és ha nem tudtam volna,
hogy legalább annyira benne van nyakig a hullámzó szarban, mint mi, talán még
meg is esett volna rajta a szívem. Az ábrázata alapján nyugodt szívvel elhinném
bárki helyében, hogy ő áldozat, egy rémült, törékeny nő, aki csak egy erős férfi
oltalmazó karjára vágyik. Orromban éreztem Mása bódító illatát, és az AEK
rideg érintése sem tudta feledtetni e bombázó bőrének selymes tapintását.
Kívántam, és egyre hangosabban zúgott a fejemben a gondolat, hogy én legalább
tudom, mit rejt ez az estélyi ruha, és ha vége a bulinak, talán újra kinyithatom a
csomagot, és megízlelhetem forró testét.
– Megengedi? – kérdeztem, és egészen közel léptem hozzá. Megmarkoltam a
melle közé nyúló nyakékét.
– Csak emléknek.
Mása elutasítóan félrefordította a fejét, mintha tudomást sem akarna venni
rólam. Valósággal remegett. Egy mozdulattal letéptem a nyakából az ékszert, és
az órák közé tömtem a zsebembe. A hátam mögül Taknyos izgatott hangját
hallottam. Hátralestem.
– Mondom, nem mozdulsz! – üvöltött, és az egyik széken ülő kopasznak
lekevert egyet a fegyverével. A kölyök már tényleg túlpörgött. Az alak fölé
hajolva csak annyit mondott: – Kapd be!
 A földre borult tag négykézláb pihegett. Valamit morgott.
– Mit mondott? – kérdezte felém fordulva Taknyos.
– Nem tudom, nem értek tarkanul, de talán azt, hogy nem ér rá – kiáltottam, és
újra Mását néztem álarcom mögül.
– Akkor hajoljon közelebb, és rá fog érni! – hallottam a kölyök társalgászáró
megállapítását.
Nem bírtam tovább, magamhoz húztam Mását. Kezét közénk ékelte, úgy
próbált kiszabadulni fogásomból.
– Csak egy csókot, és már itt sem vagyunk – nevettem az álarcom mögül.
– Mit képzelsz, te féreg – üvöltötte Artem Levkin, és igazi oltalmazó hősként
nekem rontott. Ez volt az a pillanat, mikor a színjátékunk magával ragadta a
tömeget. Sosem gondoltam volna, hogy tudok jobbat is alakítani, mint az életem
mérföldkövének számító iskolai Lúdas Matyi-előadásban alakított fa
szerepemnél, mikor is körém kötözték Döbrögit. Az iskolámnak már akkoriban
sem volt pénze, és esetemben a lombkoronán spóroltak, meg magán a jelmezen,
és Déri Aranka tanárnőmnek bőven megfelelt az is, hogy anyám rám adott egy
barna nadrágot és egy kibaszott zöld pulóvert. És így álltam vigyázzban a
színpadon. Édesanyám, egyben legnagyobb kritikusom, nem látta a szerepemben
megtestesülni a fát, bár megjegyezte, hogy szerinte csodásan adtam a tuskó
szerepét mind a színpadon, mind később, számtalanszor, az életben is. Úgy tűnt,
a mostani játékom hozta meg az átütő sikert. A nézők részeseivé váltak a
játékomnak. Artem támadása elől elléptem, így luftra ment, és a továbbiakban
csakis mély álmában küzdött tovább ellenem, miután sikeresen leütöttem.
Megtörtént, amitől a legjobban tartottam. Egy váratlan lövés hangja rázta meg a
csarnok fagyos levegőjét, és ezzel elszabadult a pokol.
 31

Vissza a túlvilágról
A szívem olyan hevesen vert, a mellkasom úgy feszült, mint eddig még talán
soha. Végignéztem magamon. Az ijedség ellenére, és attól eltekintve, hogy a
golyóim a szívemig felhúzódtak, rendben voltam. Körbelestem. Mindenki
rendben volt, kivéve Taknyost. Ő hason terült el a Műcsarnok padlóján. Nem
mozdult. Az alak, aki az előbb négykézláb pihegett, már stabil lőállásban volt.
Taknyos hibázott. Hátat fordított egy fegyveresnek, aki ezt az óvatlanságot
kihasználva le is vadászta.
– A kurva életbe! – üvöltöttem, és tüzet nyitottam, majd viszonozták is a
figyelmességemet. Így megy ez. Az AEK remegett a kezemben, ahogy
kisüvítettek belőle a golyók, de így is alig volt nagyobb hangja, mint egy
erőteljesebb fingásnak. A színpad mélye felé hátráltam. Öröm a kibaszott
ürömben, hogy legalább Taknyos támadója nem mozdult. Vérében feküdt a
padlón. A színpad építménye mögé ugrottam. Kilestem a közel egy méter magas
színfal mögül, miközben záporoztak rám a golyók. És csupán azért, hogy tudják,
jól vagyok, nem ficamodott ki a bokám, egy rövid sorozattal viszonoztam a
tüzet. Mása a földre vetette magát, Artem pedig még mindig padlón át vette a
levegőt. Dursumot láttam, ahogy sietősen távozott a székekről felpattant négy
embere gyűrűjében, míg a többi hét tag szenvedélyesen nekem és a túloldalra
szorult Bárónak szentelte minden figyelmét. A török valamivel elegánsabban
távozott, mint a sikítozó tömeg. Fékezhetetlen csürheként, féltve tíz–, de talán
több millióra is biztosított tyúkszaros életüket, egymást taposva tülekedtek a
további apszisok felé azok, akik az előbb még nagy, „érted mindent” barátságot
kötöttek az ingyenpia mellett. Úgy szartak egymásra, ahogy voltak. Báró
visszaaraszolt a bejárat felé, és meghúzta magát az egyik oszlop takarásában,
időről időre viszonozva a tüzet. A hátramaradt hét török olyan elszánt
igyekezettel próbált levadászni minket a kiürült apszisban, mintha csak az lenne
a tét, hogy ki kell-e fizetniük az elmaradt százötven évnyi albérletszámláikat.
Lövések, lövések és lövések. Nem nézhettem tétlenül, hogy Mása a feje felett
kialakult tűzpárbajt a színpadon fekve próbálja átvészelni.
Nem veszíthetek még egy embert, csengett a vészjelzőm.
 – Francba – dühöngtem. Felnyúlva a színpadra megfogtam az előbb még a
nazarnak helyet adó asztal lábát. Az asztal szoknyájának köszönhetően nem
láthatták a Jumurdzsák rajongói kör tagjai, hogy mire készülök. Felborítottam az
asztalt, és felugrottam mögé a színpadra, miközben minden általam ismert
istenhez és szenthez imádkoztam, hogy az asztal legalább olyan öreg legyen,
mint a Műcsarnok, mert az akkor azt jelenti, hogy van benne anyag, hiszen
csupán modern korunk betegsége, hogy tömegben gyártjuk a szart. Régen még
tudták, hogy mi a minőség. Abban bíztam, talán meg tud védeni egy időre a
fedezékem. Azzal, hogy felborítottam a súlyos asztalt, begyűjtöttem plusz egy
sérvet és a jelen állás szerint megközelítőleg kétpercnyi fedezéket, hogy Mását
biztonságban tudjam. Az asztal mögé kuporodtam, és onnét intettem a nőnek,
miközben viszonoztam a tüzet, és sikeresen el is találtam egy törököt, akit ezzel
inkább felbőszítettem, semmint visszavonulásra bírtam volna.
– Gyere – szóltam a lánynak, de tétovázott. Tudtam, lépnem kell, vagy mind
itt hagyjuk a fogunkat, és őszintén megmondom, nekem nem volt kedvem több
fogat elveszíteni. Csaliként kilestem az asztal mögül, és eleresztettem a maradék
skulót, amit még nem lőttem el, majd amilyen gyorsan tudtam, betáraztam a
második táramat, ami egyben az utolsó is volt. Ráharaptak a csalira a törökök.
Minden töltényüket felém küldték. Csönd lett a csarnokban, csupán a földre
hulló üres tárak koppanása visszhangzott. Talán most, gondoltam azt remélve,
hogy sokáig időznek majd fegyverük újratöltésével. Kitörtem a fedezékemből.
Karjánál fogva felrántottam Mását, majd a színpad mögötti fedezékbe löktem
nem törődve azzal, mennyire fog fájni neki a landolás. Utánaindultam, de
elfogyott az idő. A srácok gyorsabbak voltak, mint gondoltam. Fémesen
csattantak a szánok, majd eldördült újra ez első lövés. Felnyögtem, ahogy
tökéletes céltáblaként hátba találtak, és lezuhantam a színpad mögé Másához. A
riadt szépség mellett, hassal értem földet. Elölről az amulett nyomott, hátulról a
telibe trafált golyó, ami így, a mellényen keresztül is kurvára fájt.
– Jól vagy? – kérdezte riadtan Mása. Én meg levegőért kapkodva csak
tátogtam, és a túlélés ösztöne hajtott, amikor minden fájdalmamról
megfeledkezve a hátamra fordultam, mert a színpadon sietős léptek dobogtak.
Két meglepett arcú törököt hizlaltam meg néhány gramm ólommal. Egyiküket
szív–, a másikat nyaktájékon érte a lövés. Tompa puffanás kíséretében,
rongybabaként zuhantak be a fedezékbe. A nyakon lőtt mellettem csapódott be,
arccal felém. Még vonaglott, felém nyúlt. Fennakadt a szeme. Kirázott a hideg,
de próbáltam úgy felfogni, hogy ha nem nyírom ki őket, akkor ők dolgoztak
volna fel engem dönernek, hiszen köztudott: az erősebb kutya baszik. Húsz
másodpercnyi feszült csönd következett ismét. Összeszorítottam a fogamat,
próbáltam úrrá lenni kavargó gyomromon, és gyengéden lezártam a tag szemét.
Mására néztem. Szarul viselte az iménti jelenetet. Nyögve feltápászkodtam, és
térdelő lőállásból vártam a célt, hogy folytassam az elkeseredett tűzpárbajt.
Meglepetésként ért, hogy Artem már nincs a színpadon, és ez rosszabb hír volt
nekem, mint az, hogy körülbelül még öt török van a teremben, és nagy
jóindulattal ugyanennyi lőszerem. A szemem sarkából szaladó fehér mokaszint
szúrtam ki tőlem jobbra. Báró áthúzott a másik oszlophoz, ami közelebb volt az
ajtóhoz. Lépteit néhány a közelében becsapódó lövedék siettette, amiket a kusza
széksorok mögül felemelkedő ötös számú céltábla eresztett meg. Báró közben
kiabált: – Dik, szentséges Jézuskám! – Leszedtem az ötöst. Valahol tarkótájékon
lőttem meg. Ekkor az előtér ajtaján berobbant a nem várt erősítés. Pontosabban
csak reméltem, hogy az volt, ahogyan azt is csak reméltem, hogy értünk jöttek,
nem az amulettért. Mert ha az utóbbi miatt jöttek, akkor az nem kecsegtet túl sok
jóval. Két orosz az ajtófélfa takarásából módszeresen tüzet nyitott a
szétszóródott törökökre. Az egyik maszkos térdelő lőállásban tüzelt, a Scorpió
fülsiketítően csattogott. A másik maszkos fegyverének a torkolattüze a társa
fölött húzott el. A meglepetés erejét kihasználva a harmadik orosz
keresztülrontott a csarnokon, ott alakított ki magának lőállást, ahova először
húzódott be Báró, azaz a második oszlopnál. Fogalmam sem volt, melyik lehet,
Vitalij, Oleg vagy éppen Anton. Bár ez mindegy is volt a törökök szempontjából,
akik most gyorsan fogyatkoztak, mint ropi a zacskóból. Már csak három volt
hátra. Kilesve a színpad mögül láttam, hogy Báró megint megindul fehér
mokaszinjában, és jobbnak látta, ha távozik a buliból.
– Hogy dögölnél meg! – morogtam. Kiszúrtam egy törököt, aki az üres,
biztosítatlan oldalon a színpad felé kúszott. Rám fente a fogát. Már jóval elhaladt
Taknyos mellett. Ekkor felegyenesedtem a fedezékemből, és tüzet nyitottam rá.
Az alak az utolsó pillanatban odébb gurult, így csak hűlt helyét szántottam fel a
maradék golyómmal. Fegyverem üresen kattant. Akart ő lőni, csak nem volt
mivel. Lefagytam, és tudtam – mert az ember ilyenkor érzi –, hogy Taknyos után
én következem. A török feltérdelt, befogott célkeresztjébe. Tüzelni készült, de
megelőzték. Nem Scorpio hangja visszhangzott, hanem egy AEK recsegett
halkan. Taknyos lőtt. A kölyök magához tért, a török az oldalára dőlt. Úgy tűnt, a
kölyköt megvédte a mellénye a komolyabb sérüléstől, csupán a szíve nem bírt a
fokozott stresszel és a cuccal, és nyomott neki egy úgynevezett hard resetet.
– Kölyök! – kiáltottam. Taknyos zavartan kapkodta a fejét, és látszott a
tekintetén a döbbenet, hogy ő bizony nem így hagyta itt a világot, majd a
színpadhoz robogott, és becsúszott hozzánk. – Azt hittem, leszedtek –
csodálkoztam.
– Kik? – kérdezte Taknyos. – Nagyon fáj a hátam, és majd szétrobban a fejem.
Mi történt? – vicsorított. – Innom kell valamit. Van itt víz?
– Kicsit zokon vették, hogy meghívás nélkül néztünk be a bulira – mondtam.
– Vagy talán ezt a fene nagy rablósdit nem nézték jó szemmel! – csattant fel
Mása, és ez előbbi ijedségnek már nyoma sem volt. – Nem lett volna egyszerűbb
csak simán végrehajtani a feladatot? – Megmarkolta a karomat, és a földön ülve
dühösen ráncigált.
– Elég tüzes – állapította meg Taknyos.
– Ja, szerintem bejövök neki – nevettem. – Van még lőszered?
– Egy tár, meg ami még a gépben van – válaszolt, és halántékát dörzsölte.
Valaki felkiáltott, mire kilestem a fedezék mögül. És láttam, ahogy arccal a
földnek csapódik egy török, amint az apszisok felé sprintelt. Az oszlopnál tüzelő
orosz szedte le, aki oldalazva megindult felénk, a színpad felé. Menet közben
Taknyostól megtudtam, hogy csak foszlányokra emlékszik. Az ajtóig még
minden megvan, aztán a hátában éles fájdalmat, a szívében valami szúrást érzett,
és elterült. A lövés és a kokain tetszhalottá tette, így nem is fordítottak rá a
továbbiakban figyelmet. Hát rosszul tették.
– Cecil, kurva rosszul vagyok – nyögte, és felhajtotta a maszkját, hogy több
levegőhöz jusson. – Ez a kokó nem az én világom – szédelgett a seggén ülve. –
Tudom, hogy már kérdeztem, de nincs a csajodnál víz? – agonizált.
– Nem vagyok a csaja! – dühöngött Mása.
– Hát, ami azt illeti, egy ilyen szarul sikerült randi után lehet, hogy szakítani
fogunk. De ezt majd később megbeszéljük, még nem végeztünk – nevettem, és
elkértem Taknyos tartalék tárját. Megetettem az AEK-mat, és újból törökökre
vadásztam. Két ember még mindig az ajtó fedezékéből tüzelt, ha valami
megmozdult a teremben, míg a harmadikuk egyre közelebb került hozzánk.
Mindenki kivárt. Ahogy pásztáztam a fegyveremmel, kiszúrtam egy törököt, de
nem volt tiszta célpont, viszont neki annál inkább azok voltak az ajtónál
megbúvó oroszok. Hármat lőtt a fószer, és egyszer talált. Valahol lábszártájékon
lőtte a térdelő lőállásban lévő oroszt, aki felüvöltött, és fatörzsként dőlt be a
terembe. Ahogy lenni szokott, a vadászból is áldozat lett. Leszedtem az arcot.
Egy maradt hátra, aki felismerte, hogy jelen pillanatban vesztésre áll, és csapot-
papot hátrahagyva kilépett a szemközti oszlop takarásából, és az övéi után
rohant. Visszhangzó lépteit egy lövéssorozat szakította meg. Láttam, ahogy
elnyalt a padlón. A vadász odalépett hozzá.
– Lütfen yapma! Lütfen yapma! – ismételte kétségbeesetten, eltakarva az
arcát, mintha az segítene bármit is, hogy nem látja az álarcost, aki csak annyit
mondott: – Nye ponyemaju.
Azzal az emberünk beleeresztett a mellkasába egy rövid sorozatot, majd
folytatta útját hozzánk. Az alak súlyos léptei alatt felnyögött a színpad. Én már
tudtam, kit rejt az álarc. A színpad széléről nézett le ránk. Lassan felmérte a
terepet, ujját a ravaszon tartva. Két török hulla, egy fegyver nélküli bombázó
Mása személyében, Taknyos és én.
– Á, Vitalij! Már mindenütt kerestelek. Az áru nálam van! – rebegtem, és
sietve széthúztam az overallomat, mutatva a mellkasomhoz rögzített pakkot,
csupán azért, hogy kétszer is meggondolja, le akar-e lőni.
 32

A meglepetés
– Gyertek – intett az alak, hogy kövessük. Vitalij volt az, a hangjából
megbizonyosodtam. Taknyos nehézkesen feltornázta magát. Megtámaszkodott a
színpad szélén, és pihegett, majd fellépett a dobogóra, és Vitalij után kocogott,
mint egy kibaszott pudli.
– Jó buli volt – fordultam Másához. Hallgatott. – Ami azt illeti, van egy olyan
érzésem, hogy miután én ezekkel a kozákokkal távozom, nem találkozunk többé
– sóhajtottam. Felhajtottam a maszkomat, és Mása szemébe néztem.
– Nem fognak megölni – rebegte a nő, és akárhogy igyekezett is, nem győzött
meg a magabiztossága.
– Tudom. Még nem. Előbb elveszik tőlem azt, amiért küldtek. Aztán
fizetségként agyba-főbe vernek, míg én magam nem kérem, hogy lőjenek le,
mint egy kutyát. Végül megteszik, és még ők a rendesek. Így megy ezeknél –
magyaráztam.
– Gyere! – zengett Vitalij öblös hangjától az apszis. Tudtam, ez a felszólítás
nekem szólt.
– Indulnom kell, különben bepöccen. El kéne küldeni valami indulatkezelésre
a tagot.
– Örültem – búcsúztam Másától, és feltápászkodtam. Utánam nyúlt, elkapta a
nadrágom szárát. Visszahúzott magához a földre. Nem vitatom, a szituáció nem
volt maradéktalanul tökéletes, szemben Mása búcsúcsókjával. A gyönyörű nő
kizárta a más esetben gyomorforgató környezetet, de az is lehet, hogy éppen erre
gerjedt. Már nyugodt volt. Tudomást sem vett a török hullákról, és hosszasan
megcsókolt. Nem csókoltam vissza, csak elmosolyodtam, és annyit mondtam: –
Mennem kell.
– Gyere már, gyévocska! Percek kérdése, és itt vannak a kékek! – szólt rám
ismételten Vitalij.
Felugrottam az emelvényre, és a srácok felé futottam, miközben döbbenten
körbenéztem a termen. A színpad mögül nem tűnt ennyire vészesnek a terep.
Elkenődött vérpacák a padlón és a falon, ahogy utolsó mozzanatként még
megtámaszkodott a kieső játékos, majd végül lassan a földre csúszott.
Golyózápor nyomai a falon és az oszlopokon, nem kímélve semmit. Lövedékek
hasogatta, felborogatott székek és holttestek hevertek szanaszét. Meg kellett
állapítanom, hogy nem nézett ki jól a terep, ahogyan a fedezékként használt
asztalom sem. Döbbenten tűnődtem, vajon hány lövést bírt volna még ki a
fedezék asztal. Ekkor megálltam és visszanéztem. Bíztam, hogy még egyszer
megpillantom Mását. A szirénák hangja vészes közelségről árulkodott, nem volt
több időm.
– Irány a furgon! – üvöltött Vitalij, és megragadta lábon lőtt társa jobbját,
akiről már tudtam, hogy Oleg az, miután lehúzta a maszkját. Kibaszottul
fájhatott neki a sérülése, mert úgy vicsorított, mintha szájzárat kapott volna.
Anton a balján ragadta meg a sérültet.
– Báró? – kérdeztem.
– Kifelé spurizott. Szerintem nem sok kellett hozzá, hogy telefossa a szép
fehér cipőjét is. Valami olyasmit kiabált, hogy a furgonnál vár – morogta
elkínzottan Oleg.
– Mi megyünk előre, ti fedezzetek hátulról, nehogy utánunk jöjjön valaki –
utasított Vitalij.
Bólintottam.
– Cecil!
– Igen? – kérdeztem, és inkább a falnak támaszkodó Taknyosra néztem. Szarul
festett ő is.
– Ne maradj le, különben garantálom, hogy csak zárt koporsós temetésed lesz
– közölte Vitalij, és Antonnal megragadták Oleget. A kijárat felé húzták. Meg
sem próbálták felállítani, hogy hősként a saját lábán bicegjen ki. Talán így
gyorsabb, gondolták. Utánuk kullogtunk, és Vitalij szépen megfogalmazott
kérésének megfelelően próbáltunk nem lemaradni. Nagy harc dúlhatott a
lelkében a bajtársiasság és a „vigyázz az amulettre” fronton. Időnként hátralesett,
nem próbálunk-e sarkon fordulni és elszaladni. Hiszen nagy valószínűséggel ez
neki egy teszthétvégére vouchert jelentene, dunai élményfürdőzéssel és a
legújabb fejlesztésű betoncsizmával a lábán. Mára már jól ismerte cégük
szívtelen HR-esének kegyetlen, olykor halálos játékait. Mögöttük trappolva
éppen mi is ráfordultunk a hátsó portára, amikor megszámlálhatatlan hatalmas
dörrenés és éles fütyülés hangja rázta meg a környéket, mert a ruszkik kiléptek
az épületből. Felismertem ezt a jellegzetes lövéshangot. Sörétes fegyverek
voltak. Láttam, ahogy az ajtóban Vitalij és Anton elterült a rakodótérnél. Ők még
mocorogtak, de Oleg már nem. A lövések hallatán a földre vetettem magam,
lerántva Taknyost is. A kölyök a földnek szegezte az arcát. Nem akarta látni, mi
történik. Neki volt igaza, így tettem én is. Nem volt több lövés, viszont sietős
lépteket hallottam.
– Hé, kerestek valamit? – kérdezte egy idegen hang.
– Ja, elgurult a húszasom. Nem láttad? – felkukucskáltam, egyenesen egy
lefűrészelt csövű sörétes vadászfegyverbe, ami mögül egy rezes vett hunyorogva
célba. Szép nagy cula volt joggingban és bőrkabátban. Gondolom, őt küldte
előre a háta mögött összeverbuvált piszkos tizenkettő, hiszen csekély
intelligenciájával bizonyára nem fogta fel, hogy a testvérek csúnyán kihasználják
a jó Istennek és a megszámlálhatatlan adag lecsónak köszönhető méretet, és így
remekül funkcionál pajzsként.
– Kik ezek? – suttogta Taknyos, és inkább fel sem nézett a padlóról.
– A cigusok, barátom. A cigusok.
 33

Hadvezér a gettóból
Báró sétált be az ajtón fehér mokaszinjában. Fekete overalljára felkapott egy
fekete-fehér hajszálcsíkos zakót, aminek olyan volt a szabása, mint ő maga: szar.
De mindhiába a felismerés, ha a kezében tartva az AEK-t úgy érezhette magát,
mint Tony Montana.
– Báró! Örömmel látom, hogy jól vagy.
– Én mindig, Cecil! És tik? – Nevetett. Intett két tesónak, akik elvették a
géppisztolyainkat.
– A gádzsónál keressetek még egy csúzlit – mondta, mire az egyik cigó
végignézett rajtam, és elvette a szűkebb időkre tartogatott meggymagköpőmet.
Az egyikük telefonja megcsörrent. Odadobta a fegyvert Bárónak, aki a zakója
oldalzsebébe süllyesztette.
– He – szólt bele a telefonba, és bólogatott, majd megszakította a hívást.
– Most szóltak a szemek, hogy a Dózsa és Dürer sarkánál vannak a jardok,
úgyhogy skera innét! – A zsebébe csúsztatta a telefont. Felvakartak minket a
földről, és betuszkoltak a ruszkik Ivecójába. Báró a vezető mellé vágódott be,
míg a volánhoz egy cigus, hozzánk pedig további kettő csatlakozott. A többi tag
a saját járgányukba huppant, és mérgezett egérként indultunk menetirányunknak
megfelelően az Olof Palme sétány felé, majd rögtön egy jobbost vettünk a liget
gyomrába. Hűlt helyünk volt, mire a kékek megérkeztek. Nekik már nem volt
más dolguk, mint különböző forgatókönyveket kitalálni, és a legmegfelelőbbet
papírra vetni. Aztán ha bárki bármit kérdez, a mindennapok rutinjával csak
annyit kell válaszolni: A nyomozás érdekeire való tekintettel nem válaszolhatunk
a kérdésre. Ezt persze addig ismételni, míg el nem felejtődik az ügy, vagy éppen
nem történik valami nagyobb dzsembori a városban. Már távol jártunk a
Műcsarnoktól, és a helyzethez képest biztonságban éreztük magunk. A cigók
nagyon örültek, énekeltek, kiabáltak, visongva próbáltak kommunikálni
egymással, míg mi Taknyossal kussoltunk. A helyzetünkhöz képest jól bántak
velünk. Nem voltak durvák, bármily vadaknak tűntek is. Inkább csak hangosak
voltak. Olyannyira, hogy még a legegyszerűbb és egyben a legösszetettebb
kérdésüket, ami többek között magában foglalta a „Tessék? Parancsolj! Hogy
vagy? Óhajtasz fogyasztani valamit a számlámra? Elnézést, mit mondtál?
Igen/Nem!” jelentésével bíró, Jolly Jokernek számító „He”-t is, szinte
rikoltozták. Olyannyira jól bántak velünk, hogy még a kezünket sem kötözték
meg. De minek is, hiszen hátul ült velünk a Blahán edzett Rambó egy hatalmas
krumplipucolóval a kezében, amit a magyar kriminalisztikában csak
szamurájkardnak hívnak, pedig ez a fazon velem szemben nem volt szamuráj.
Igazából Tibi volt, a cigány, ahogy kusza kajabálásukból kivettem, és a kardja is
csak gyenge utánzat volt, bár igaz, hogy a nagyobbik fajta. Na igen, a másik
őrzőnk már problémásabb volt. Hasonló dupla csövű, otthon átalakított
vadászpuskával, mint az ajtótorlaszuk. Örömködő és egyben marakodó
kiabálásuk megtört, amikor már Báró is úgy gondolta, hogy a segge kellő
biztonságban van, és ráér foglalkozni a szajréval.
– Tibi, vedd el a sajrét! – szólt hátra Báró, mire a tag kérdés és
személyeskedés nélkül nekem feszült, és némi erőszakkal leoperálta
mellkasomról az amulett táskáját.
– Hogy csináltad? – kiabáltam előre Bárónak, mire minden cigó elkussolt.
Báró ismételten hátrafordult.
– Most frankóra érdekel, Cecil, vagy csak megint szívatsz? – kérdezte,
miközben zötykölődtünk. Kis csönd következett, míg a válaszon gondolkodtam.
– Tényleg, Báró, tényleg! Egyszerűen nem térek magamhoz, hogy ilyen
zseniális tervet eszeltél ki. Cigány létedre rafináltabb vagy az összesnél, pedig
ismered a mondást, belőletek tucat sem több egynél.
Báró büszkén kiegyenesedett az első ülésen.
– Mondom én, vagy itt haljak meg! – bizonygatta, a műszerfalat csapdosva.
Talán a légzsáktól várta a megváltást. Kihasználtam a hiúságát és a nagyzolási
vágyát. Rögtön megtudtam, hogy ez a kis kancsó, akit mindenki buta kis cigónak
nézett, szinte már az első perctől kezdve tudatosan lépett, miközben remekül
hozta a hülyét. Hogy megmentettem a nyelőcsövét, az nagy hiba volt. Ő akkor,
ott szagot fogott. Igaz, még nem tudta, miét, de biztos volt benne, hogy az
oroszok, akik nap mint nap képesek az enyészetnek adni a tesókat, nem viccből
hagynak életben engem és a kis biboldót. Mi-után a fülkés incidens után magára
hagytuk, hazarobogott. Elmondta Dadnak, hogy itt valami készül, és jobb lenne,
ha a család nem maradna ki belőle. Szabad kezet kapott, és készenlétbe helyezte
az elitosztagát, amely ezekből a kardokkal, késekkel és sörétesekkel
felfegyverzett, suhogó nadrágos idiótákból állt. Másnap, mikor nálam volt,
megtudta, minek a szagát érzete. Attól a perctől kezdve a cigók is a nazar
amulettre fenték azt a kevés fogukat, ami még megmaradt nekik a balhék után.
Okosan vártak, míg mi megcsináltuk nekik a melót. Mikor flamóért ment,
riadóztatta a csodabrigádot. Ellepték a környéket, mint tetvek az óvodát. Vártak,
mi jöttünk. Hát ez volt Báró nagy dobása. Állítása szerint ez a romák eddigi
legnagyobb szajréja, ami egyenesen hozzá, az ő kezéhez és nevéhez kötődik. És
flancolt, hogy talán egy napon Szűz Máriácskájával és Jézuskájával egy lapon
fogják emlegetni a nevét a cigók. Erre hahotában törtem ki. Méghozzá
akkorában, hogy még Taknyos is megijedt, pedig idáig olyan kussban volt, mint
a szar a fűben, ami csak azt várja, hogy valaki mezítláb belelépjen.
– Te meg mi a rákot vihogsz? – értetlenkedett Báró.
– Ez így, ennyi? Hát tudod, te nagyobb hülye vagy, mint gondoltam. – Még
mindig szakadtam a röhögéstől. – Erre vagy te büszke? És most mi lesz? Nálatok
a szajré, és ti vagytok a rajok? – Báróra néztem. Már nem nevettem.
– Nálunk van a szajré, a miénk! – értetlenkedett Báró.-
– Azt ne mondjátok, hogy azt hittétek, ennyi ez a kurva történet! Leszedtek
két tagot, felmarkoljátok a cuccot, és majd hagyják az oroszok vagy a törökök,
hogy elsétáljatok és tovább henyéljetek?! Pont ti?!
A cigók tanácstalanul egymásra néztek. Nem értették, mi a dörgés.
– Ha ezt hittétek, akkor elárulok egy titkot. Kurvára kibasztatok magatokkal –
közöltem hűvösen, körbepillantva a beszari brigádon, és láthatóan sikeresen
rájuk hoztam a frászt. – Ti már élőhalottak vagytok. A családjaitok meg, percek
kérdése, és gyufának lesznek felaprítva. Ezt rettenetesen elkúrtátok, fiúk –
csóváltam a fejem. Báró falfehér lett, és zavartan nyúlt a hajához, hogy
megigazítsa, pedig nem is volt kócos.
– Értem, tik ezt így látjátok – mondta mereven Báró.
– Ne félj, csak idő kérdése, és ti is így fogjátok látni.
Báró magába szállt, elgondolkodott.
– Tik mit csinálnátok? Nem azér, mert azt csinálnánk, hanem csak úgy –
kérdezte.
– Hogy a „tik” mit csinálnak, nem tudom, de hogy én mit, azt igen – feleltem,
majd az érdeklődő pillantású cigóknak elmondtam, én mit látnék a helyes
megoldásnak.
 – Először is, rábasztatok, mert a szajré egy nagy valami. Nem tudjátok
szétdarabolni, és különböző helyekre dugni a részeket, ezzel is minimalizálva az
esetleges veszteségeket. Meg ugye butaság is lenne, mert onnantól már csak, a
„tik” szavajárásával élve, csupán „’harány”. Jó buli, de annyiért nem érdemes
meghalni, amennyiért beolvasztva túladnátok rajta, még ha a benne lévő kavics
igencsak dob is az árán. Meg mire találnátok rá vevőt, addigra mindenki a
nyakatokon lesz. Törökök, oroszok és a kékek is, és imádkozni fogtok, hogy az
utóbbiak verjenek agyon titeket a négerkolbászukkal, mert az jóval humánusabb,
mint amit a többiektől kapnátok.
– Értem. És miből gondolod, hogy én ezzel nem számoltam?! – kérdezte Báró.
– Számomra evidens. Túlontúl hülye vagy hozzá.
 34

Ha fordul a kocka
Ráébredtem, hogy az M3 autópálya budapesti kivezetőjénél, a Szerencs utcai
kereszteződésnél járunk. Ezt onnét tudtam, hogy miközben kényelmetlenül
helyezkedtem, a szélvédőn át láttam a fölöttünk vöröslő forgalmi lámpákat és az
utunkat keresztező forgalmat, nem beszélve az előttünk magasodó háromsávos
fölüljáróról. Le merem fogadni, nincs a világon még egy ilyen hülye megoldás,
mint ez a csomópont, ahol a baleset-megelőzésre egy háromszögtáblát állítottak
szolgálatba „Baleseti gócpont” szöveggel. De mit is várhatnánk ott, ahol a
kátyúk legelterjedtebb kezelése az, hogy kidobnak az útszélre egy táblát
„Úthibák” szöveggel, és ezzel le is tudták a problémát, majd felelősségre
vonáskor egykedvűen nyilatkozzák, hogy mossuk kezünket, mi szóltunk. Minek
mentél arra? És lássuk be, civilizációnk bukását jelzi, hogy már több ilyen tábla
van az útszélén, mint kurva. A cigók vágyott, egyben nem titkolt célja az volt,
hogy Salgótarjánba érjünk a vidéki rokonokhoz. Báró ügyetlenkedve
hátramászott hozzánk a raktérbe. Tibitől elvette a táskát, és izgatottan előhúzta
belőle a cigók legnagyobb dobásának számító nazar amulettet. Csillogó szemmel
vizslatta a szajrét. Álmélkodva végigsimította az aranyat, majd ujjhegyével a
gyémánt karimáját rajzolta körbe.
– Tehát, te hogy helyeznéd biztonságba, Cecil? – faggatott Báró.
– Ha a fogást többfelé tudnátok dobni, az a segítségetekre lehet, ha bajba
kerültök. Hiszen mindenkinek a nazar kell, nem egy aranytábla vagy egy
gyémánt. Így, míg nincs az egész a ruszkik vagy a törökök kezében, addig csak
szenvedtek, de nem haltok meg – magyaráztam.
– Mondasz valamit, Cecil – állapította meg Báró, és a cigók egyetértésben
bólogattak. – Hogy szednéd szét?
– Te most frankón ilyen hülye vagy? – szólalt meg váratlanul Taknyos. Jobb
színben volt, mint eddig. – A szádba kell rágni ezt is? Vedd ki a gyémántot a
foglalatból – dünnyögött.
– Te Báró, ez biztos dzsanázza az ékszereket, hisz biboldó – szólt hátra a
sofőr.
– Te ne dumálj, vezess! – dörrent rá Báró.
 – Hogy kell kiszedni? – kérdezte a cigó Taknyosra nézve.
– Hát, az biztos, hogy nem feszegetve – kezdte Taknyos, majd megjegyezte. –
Fázom.
Báró vonakodva, de lefejtette magáról a zakóját, és átnyújtotta a kölyöknek,
aki fel is vette.
– Tehát, hogy kell az ilyen melót intézni? Mi kell hozzá? – kérdezte.
– Kell egy jó ékszerész, aki rendelkezik megfelelő tudással, eszközökkel és
anyagokkal – magyarázta Taknyos. – Ilyen Áfi unokatestvére, Ádám, az ötödik
kerületben.
– Báró! – szólt a sofőr.
– He – nézett felé a cigó barátunk.
– Szerintem követnek minket! – jelentette az alak, és érezhetően gyorsított,
majd a Szilas pihenőhely felé navigálta az Ivecót, bízva benne, hogy a
megérzése olyan téves volt, mint az önismerete és az a belső hang, ami azt súgta
neki, hogy ez jó ötlet. Az út végén balra kanyarodott, az áruházakkal és
lerakatokkal tarkított részre.
– Ide talán nem követnek minket tovább, itt sok ember van – motyogta.
Tévedett. Kora este alig voltak errefelé. A sofőrünk riadtan bámult a
visszapillantóba, ráeszmélve, hogy még mindig követnek minket.
– Akkor nincs sok időnk a kémiára – közöltem. – Add csak ide a bicskádat –
sürgetőn Tibi felé nyúltam. Hezitált, de végül átadta a kardját, miután néma
társalgásba kezdett Báróval, aki bólogatásával meggyőzte, hogy működjön
együtt velem.
– Mire vársz, tapsra? Kivesszük most a gyémántot – mondtam, mire Báró
riadt képpel, de együttműködött, és a padlólemezre tette az aranytömböt.
– Tartsd erősen, nehogy elmozduljon, mert utána kevesebb ujjal fogod
kitörölni, vagy, ami még rosszabb, egyáltalán nem lesz szükséged kesztyűre
télen. – Báró falfehér lett. Terpeszbe térdelt, tenyerével ránehezedett a tömb két
szélére.
– Cecil!
– Igen?
– Ne hibázzá’, kellenek még az ujjaim! – rebegte, és becsukta a szemét.
Elfordult. Nem merte nézni, hogy levágom az ujjait. Szemben térdeltem Báróval.
Mintha csak ledöfni akarnám az aranytömböt, a kard hegyét a szívéhez, azaz a
gyémánt foglalatához szegeztem. Nekifeszültem. Csak rémisztően kis helyen
akadt meg a penge hegye.
– Báró, ezek biztos minket akarnak! – kajabált a sofőr, és megrázkódott a
furgon, ahogy belénk hajtottak hátulról. Kacsáztunk az úton, minek
következtében az egyetlen feszítési pontból is kicsúszott a kard hegye. A szablya
egyenesen Báró lába közé csúszott, nem sokkal elkerülve a cigány monyóját.
– Jesszusom! – sikított fel Báró.
– Ne aggódj, messze volt – nyugtatgattam, és újra nekifeszültem. De nem
jártam sikerrel. Hamar be kellett látnom, hogy a kard pengéje korántsem
precíziós szerszám. Újra belénk hajtottak, és nem sokon múlott, hogy sofőrünk
meg tudta fogni a járgányt.
– Még egyszer próbáljuk meg!– visítozott Báró izgatottan, miközben sebesen
cikáztunk a furgonnal. Nekiveselkedtem a kihívásnak, annyi kiegészítéssel, hogy
míg ugyanúgy, mint az előbb, Báró két oldalról tartotta a tömböt, én meg föntről
feszegettem a gyémántot a kard hegyével, addig Taknyos elhasalt a
padlólemezen, és megcsípte a penge hegyét. Gondoskodott róla, hogy jó helyen
feszítsem a gyémántot. A furgonunk ismételten éleset kacsázott.
– Várj! – dörmögte a kölyök. – Most jó! Tolhatod! – szólt, mire én
nekifeszültem, de olyan elszántsággal, mint hajótörött a babkonzervnek. Nem
sokat mozdítottam a kardon, de így is bőven elég volt. Halk sercenés kíséretében
úgy pattant ki a tömbből a gyémánt, mint dióhéjból a bél. A drágakő az Iveco
padlólemezén landolt.
– Sikerült! – örömködöt Báró. Igaza volt. Sikerült az üldözőinknek fogást
találni rajtunk. A sofőrünk minden igyekezete ellenére már nem tudta megfogni
a járgányunkat. Kifaroltunk, és lesodródtunk az útról. Hatalmas robajjal
hajtottunk fel a padkára, miközben olyan magatehetetlenül vágódtunk ide-oda a
raktérben, mintha csak ásványvizes palackok lennénk. Egy csattanás, és oldalról
egy villanyoszlop megfogott minket. Csönd volt. Fülsértő csönd. Rövid, átható
némaság állt be, és ezt megszakítva egyszer csak ajtócsapódásokat hallottam, és
tudtam, hogy ez nem sok jót jelent. Az ütközés után csengett a fülem, szédültem,
de tudtam, hogy nem szarozhatok sokáig. Taknyos a raktér túloldalán kötött ki,
lehasaltam, és felé kúsztam. Szorosan a földre húztam a kölyköt.
– Maradj lent! – intettem, és az oldalára borult Báróra pillantottam, aki még
mindig az aranytömböt markolta, miközben rinyálva lesett körbe.
 – Hol a rákban a gyémánt?
Tibi nem volt ilyen szerencsés. A seggén ült, más aggasztotta. Csupa vér volt
körülötte minden, és a döbbenettől hang sem jött ki a torkán, amint ráeszmélt,
hogy emésztőszervi károsodást szenvedett a túl sok vasbeviteltől. Kardja
árbocként állt ki a gyomrából. Eltorzult arccal, némán ordított a sokktól. A
sofőrünk sem mozdult. Feje véres pecsétet nyomott az oldalsó ablakra, ahogy
lefékezett minket az oszlop.
– Látod, nem vicc. Az öv életet menthet – okítottam Taknyost, aki döbbenten
bámulta a játékból kiesett két cigót. A harmadik cula a borulást követően
négykézlábra küzdötte magát, majd nehézkesen feltápászkodott. Kezébe vette a
sörétesét. Feje erősen vérzett, de nem aggódott miatta, hiszen ő is, ahogyan mi
is, sokkal aggasztóbbnak találta a kintről beszivárgó hangokat. Sürgető kiabálás
hallatszott.
– Kik ezek? – kérdezte rémülten Báró.
Az utolsó cigó harcos a fegyverét a hátsó ajtóra emelte.
– Ha itt belép valaki, szétlövöm azt a kibaszott fejét! – mondta remegve a tag.
Báró helyett én válaszoltam.
– Ha szerencsénk van, akkor a Jagellók, és nem a ruszkik, bár azokat előbb is
felismertük volna. Egyébként szerintem nem túl jó helyen állsz – mondtam.
Elismerem, késő volt a jó tanácsokhoz, és szerencsénk sem volt, mert nem a
kékek voltak. Lövések csattantak, tucatnyi lyukkal lékelve meg az Iveco
építményének oldalát. A közelről érkező lövedékek gond nélkül hatoltak át a
furgon falán, megsebesítve az utolsó harcost, aki meglepődve vette tudomásul,
hogy a vékony fémfal nem sokat vett vissza a lövedékek erejéből, amelyek így is
halálosak lehetnek. Utolsó erejével még kitört a járgányból, de alig pár métert
tett meg. Kétségbeesetten lőtt még egyet, és elnyalt az aszfalton, miután az agya
feldolgozta, hogy jó néhány találat érte. Taknyos a kölcsönzakó zsebébe nyúlt.
Előhúzta a meggymagköpőt. Átpasszolta nekem, miközben riadtan nézte a
vérükben fekvő cigókat. Egyre csak a kurva, az élet és ezek összefüggését
hajtogatta különböző variációkban, míg én, vele ellentétben, csak annyit, hogy
maradjon a földön, ha nem akarja, hogy itt és most vége legyen, mint a mesének.
 35

Az alku
Egy tag lesett be a hátsó ajtón. Majd ijedten visszahúzódott a takarásba, ahogy
meglátta, hogy mi hárman még épségben vagyunk. Ránk zárták a furgon ajtaját.
– Azt hiszem, most nagy szarban vagyunk – állapítottam meg, és kikaptam
Báró kezéből az aranytömböt. – Gyere, kölyök, mi lelépünk.
– Ne hagyjatok itt! – esdekelt Báró. Körülnézett. Elkerekedett a szeme, és
váratlanul Tibi felé kapott.
– Ne próbálkozz semmivel!– emeltem rá a meggymagköpőt.
– Nyugi, testvérem! – nevetett zavartan Báró.
Hallottuk, hogy kint nagy a sürgés-forgás.
– Ugye nem fordult meg a fejedben, hogy a kardért nyúlsz?! – sziszegtem.
– A Szűzre esküszöm, hogy nem! Miért bántanálak? Testvérek vagyunk. Egy
csapat. Nézd! – kezdte Báró, és lassan a felnyársalt Tibi combjához nyúlt.
Minden mozzanatát árgus szemmel követtem.
– Itt a gyémánt! – Felkapta a holttest mellé gurult drágakövet. – Ez nálam, az
arany nálatok.
– Add ide! – A koponyája magasságába emeltem a fegyvert.
– Nem tehetem! Ha nincs nálam a gyémánt, vagy ti, vagy ezek kinyírnak –
mondta, és azzal a lendülettel betolta a szájába a követ. Eldobtam a fegyvert, és
a torkának ugrottam. Szorítottam, de már késő volt. Báró lecsóval, babos
tésztával és szotyival tömött gyomrában landolt az ékkő. Ebben a percben
szembesültem azzal, hogy a Báróról terjengő pletykák igazak lehetnek. A srác
mindent le tudott nyelni, még a szeget is, és ezért tudott többször is kotonba
csomagolt kokaincsomagokat csempészni A-ból B-be.
– A lényeg nálam van. Vigyetek magatokkal! – szuszogta ellilult arccal,
fojtogató ujjaim mögül.
Hallottam, hogy valaki óvatosan kinyitotta a vezetőfülke ajtaját. Elengedtem
Báró torkát, és a fegyverért nyúltam. Két lövést adtam le az anyósülésre, abban
bízva, hogy a kéretlen vendég hibázott, és annak a fedezékét próbálta
kihasználni. Újra csend volt. Átható, félelmetes csend. De ennek ellenére jól
tudtuk, odakint várnak ránk, mint a hiénák. Csobogó hang hallatszott a
vezetőfülkéből, és petróleumos szag kezdett terjengeni. Sercegő fémes hangot
hallottam. Nem történt semmi. Érdeklődve figyeltem, továbbra is az ülésre
célozva. Újra jött a hang. Most már ráeszméltem, mi is volt ez. Valaki egy
öngyújtóból próbált szikrát csiholni. És sikerült neki. A szövetülést és a
műanyag műszerfalat pillanatok alatt elborították a lángok, egyúttal fekete füst
gomolygott be az Iveco belsejébe.
– Bassza meg, itt fulladunk meg! – kiáltott fel Báró.
– Ezek felgyújtanak minket! – Taknyos befogta az orrát. – Mi legyen, Cecil?
– Nyugi, csak ránk ijesztenek! Nálunk van a szajré. Ők sem akarják
beolvasztani – biztattam, és levetettem a kölyökkel a zakót. Szétszaggattam.
– Dik, megőrülté’? Ez egy Armani! – hüledezett a cigó.
– Szarok én rá, mi ez! Ha így haladunk, ez is emlék lesz, akárcsak mi. – A
letépett zakóujjat az orrom és szám elé kötöttem maszkként. Így tett a kölyök is,
mire Báró fájó szívvel szakított magának a hátrészből egy jókora darabot.
– Mindenki maradjon a lehető legközelebb a padlóhoz! Így vagy úgy, de ki
fogunk jutni – mondtam, de már éreztem, hogy az egész építmény kezdi átvenni
a hőt, és a füst is egyre nőtt, miközben közel harminc littyó lónyálon lapítunk.
Ez némileg aggasztott.
– Azt hiszem, van nálatok valami, ami az enyém – szólt egy ismerős hang
kintről. Dursum Korkmaz volt az.
– Nem túlzás ekkora felhajtás egy óráért?– kiáltottam. Mire kintről kollektív
nevetés hallatszott, ami Dursumtól indult, és a csicskái lojalitásból vele
vihogtak, úgy, ahogyan azt minden jóravaló bérkancsó megtanulta. Ha főnök sír,
vele sírunk. Ha nevet, vele nevetünk. Ha meghal, akkor lelépünk.
– Ugyan, az órát megtarthatjátok. Legyen emlék! Nekem az amulettem kell! –
kiáltotta.
– Ja, igen, tényleg itt van az is! – válaszoltam, és a hátsó ajtóhoz kúsztam.
Óvatosan résre nyitottam. A füst, úgy tűnt, nem bírja a szagunkat, és erővel
rontott ki a parányi résen.
– De nálam is van ám valami, ami a tietek. Sőt két dolog is! – üvöltött a török.
– Azt kötve hisszük, nekünk semmink sincs! – kiáltott vissza Taknyos. Mire
néhány másodpercnyi csönd után újra megszólalt Dursum.
– Ez meg ki a pöcs volt?
– Az mindegy! – feleltem.
 – Ja, tényleg mindegy – jött a válasz. – Meg sem kérdezitek, mi az a két
dolog, ami nálam van?
– Nagyon nem tudod magadban tartani, mi? Egye fene, mondjad! – kiabáltam,
miközben nyugalomra intettem a srácaimat. Ahogyan ők, én is éreztem, hogy
hiába a résnyire nyitott ajtó. Az oxigén nem akart bejönni a résen. És az
építmény egyre jobban izzott. Tudtam, csak percek kérdése, vagy talán még
annyi sem, és berobban alattunk az üzemanyag.
– Nálam a döntés joga, hogy életben maradtok-e – kiáltotta élvezettel Dursum.
– Jó, jó, ez tiszta sor! Mi a másik?
– Nálam a nő! – válaszolt némi gondolkodás után.
– Én itt üzletszagot érzek! – kiáltottam rögtön, mire Taknyos noszogatni
kezdett, hogy milyen nőre gondolhat Jumurdzsák. Megnyugtattam, hogy nem az
anyjára, Krisztina nénire, hanem inkább Mására célozhatott a tag. Már csak arra
kellett rájönnöm, hogy került ő a képbe, és miből jött rá ez a féreg, hogy közünk
van egymáshoz.
– Ne vegyétek tolakodásnak, és a világért sem sürgetnélek a döntéssel, de félő,
hogy hamarosan nem az üzlet szagát érezzük majd a levegőben, hanem a ti égett
húsotokét!
– Mi a garancia, hogy ha átadjuk neked az amulettet, nem ölsz meg minket, és
elengeded a nőt is?
– Garancia? Hol éltek? – jött a válasz
– Cecil! – hallottam Mása hangját. Feltápászkodtam, és kifelé indultam a
furgonból.
– Mit csinálsz? – nyúlt utánam Taknyos. – Ha kimegyünk, ezek lelőnek!
– Ha bent maradunk, felrobbanunk, és ha már választhatok, akkor inkább
lőjenek le – mondtam, és felcsaptam a hátsó ajtókat. Kikúsztam az aszfaltra, és
friss levegőért kapkodtam. Miközben a tüdőmet szellőztettem, szorosan
magamhoz öleltem az aranytáblát, és hunyorogtam, ahogy a fejem felett kifelé
tódult a csípős füst. Feketés-szürkés köd lebegett be mindent. Lassan kitisztult a
kép. Láttam Dursumot, amint az autójának támaszkodva engem figyelt. Szorosan
mellette állt Mása. Biztos távolságban voltak, ahogyan a török emberei is, akik
körbefogtak minket. Hirtelen erősen köhögve a jobbomon landolt a kölyök és
Báró is. Belátták, hogy jobb egy golyó ma, mint szénné égni egy furgonban.
Pontosabban, ha nem is jobb, legalább gyorsabb.
 – Én a helyetekben biztos távolságba mennék. Mondjuk, ide, hozzám –
ajánlotta színlelt jóindulattal a török a lába elé mutatva, mire beláttuk igazát, és
kúszni kezdtünk felé, majd néhány méter után talpra ugrottunk és rohantunk.
Mikor már csak méterekre voltunk tőle, Dursum fegyvert rántott. Célkeresztbe
fogott minket.
– Kérem az amulettet! – mondta, és már nyoma sem volt a hangjában az
előbbi megalkuvási szándéknak.
– Itt van! – mutattam fel az aranytömböt.
– Hol a gyémánt? – üvöltött magából kikelve.
– Biztos helyen! – válaszoltam a zakóujj mögül.
– Így vagy úgy, ki fogjátok nyögni, hol az a rohadt gyémánt! – dühöngött, és
fegyverét Báróra emelte. Óriási dörrenés rázta meg a környéket. Hátunk mögül
perzselő forróság tolakodott felénk. Felrobbant az Iveco. A detonációtól
mindenki behúzta fülét, farkát. Egy ember volt, aki rendíthetetlenül állta a
robbanás nyomását, és újra feltette a kérdést.
– Hol a gyémánt?
– Jobb, ha nem tudod, hidd el – nyögtem, miközben az izzó forróság a
hátamat nyaldosta, és akárhogy is, de kellemesebb érzés volt, mint a tudat, hogy
valaki a hátam mögé lép. Taknyos hangját hallottam, amint azt kiáltotta,
vigyázzak, de késő volt. Hatalmas ütést éreztem a tarkómon. Kiejtettem a
kezemből az aranyat. Térdre rogytam, és eldőltem a flaszteron. Az arcomon
egyszerre éreztem az aszfalt reszelős felületét és a kora este jellegzetes, füsttel
keveredett illatát. Hiába akartam, mozdulni sem bírtam. Kóválygott a fejem, és
hatalmas nyomást éreztem ott, ahol megütöttek. Tudtam, hogy itt és most
elveszítem a valóságot, és mielőtt lecsukódott volna a szemhéjam, láttam, amint
Mása némi unszolás után közeledett felém, majd felvette az amulett
aranytábláját. Náluk van már az is, nem csak Mása, futott át az agyamon a
gondolat, de nem tudtam, és nem is volt erőm mit tenni. Egyébként is túl sok
volt az izgalom mára, rám fért ez a kis kényszerpihenő.
 36

A kiválasztott
Elgémberedetten, lassan ébredeztem. Nem tudtam, hol vagyok, csak azt, hogy
még élek, hiszen ha meghaltam volna, nem kéne ezt a kurva fájdalmat éreznem a
fejemben. Emlékek csak karcosan derengtek az agyamban. Sötét volt. Valami
úgy bűzlött itt, mint egy északnorvég halászfalu nyáron. Szuszogást hallottam a
közelből.
– Pszt! – Válasz nélkül maradtam. Meglepődve észleltem, hogy kezem-lábam
szabad. Lassan felültem azon a valamin, amin hevertem. Nagyon nem tett jót a
fekvés az amúgy is fájós derekamnak. Jókora kényszeralvásom lehetett, mert
úgy éreztem, a helyzethez képest kipihentem magam. A fejemben lüktető
fájdalom közel sem csillapodott, és szarabbul éreztem magam, mint ha
éhgyomorra benyakaltam volna egy liter whiskyt egy egész estés híradó– és
szappanopera-nézés közben. De legalább élek, söpört végig rajtam újra meg újra
a gondolat, majd váltotta a következő, hogy mi lehet a többiekkel. Hűvös volt.
Megigazítottam magamon az overallt. Nyakig húztam a cipzárt, és hirtelen
megcsapott a beleivódott füst, benzin és égett műanyag szaga. Én bűzlöttem úgy,
mint egy halászfalu. Eszembe jutott minden, és úgy éreztem magam, mint akinek
két feje van, ami csordultig megtelik fájdalommal, keserűséggel, aggodalommal
és elmondhatatlan rossz érzéssel. És így is volt. Két fejem volt. Lassan a
tarkómhoz nyúltam, és egy irdatlan púpot tapintottam. Fájdalmasan
felszisszentem. A tag, aki leütött, minden kiskora óta felgyülemlett sérelmét
kiadta magából, az első anyai elfenekeléstől kezdve a mellkasába szúrt kéretlen
késig. Mindent kiadott magából a suhintásával, és örülök, hogy szenvedő
áldozatként hozzájárulhattam személyisége további egészséges fejlődéséhez.
Elkaptam az ujjamat a dudorról. Egy zár kattanhatott. A hang felé fordultam.
Ajtót nyitottak. Először csak egy kis fény szökött be. Illedelmesen
lekecmeregtem a fekvőhelyről. Persze nem siettem el, nehogy bárki is azt
higgye, hogy izgatott vagyok.
– Ha nem gond, felgyújtom a villanyt, elkel itt a fény. Nagy a sötétség – szólt
egy ismerős hang, és szembántó fényár öntötte el a helyiséget, ahol
vendégeskedtem. – Remélem, jól vagy. Ha szükséged van valamire, szólj, kérlek
– mondta Dursum.
– Egy jó erős kávé kéne, meg a mai sportújság – dörmögtem. Lassan
hozzászokott a szemem a fényhez. Láttam, hogy a török nincs egyedül, sőt
többen voltak, aminek nem örültem. Három embere társaságában látogatott le
hozzám.
– Megnézem, mit tehetek az ügy érdekében. Török kávé? – faggatott, majd
megfogott két rekeszt. Az aljukkal felfelé egymásra legózta őket, és ráült.
– Mindegy, csak sok legyen – válaszoltam.
– Ahogy én szoktam. – Dursum intett az emberének, aki elrobogott.
Körbesétáltam a helyiségben, jólesett ez a kis mozgás. Érdekes volt, hogy nem
szóltak rám. Szabadon mozoghattam, ám ennek ellenére éreztem, hogy Dursum
két embere ugrásra készen áll az ajtóban, míg a török a szoba minden szegletébe
követ a tekintetével. Vizsgálgattam az ágyat, amelyen eddig feküdtem. A
felépítmény egyszerű volt, mint a kettes legó. Négy műanyag rekesz, rajta
keresztben egy kiszuperált budiajtó. Olyan szar volt rajta feküdni, mint egyedül
számháborúzni.
– Mennyi az idő? – kérdeztem Dursumot.
– Sajnos nem tudom. – Felhúzta a zakója ujját. – Az órám nálad van. Nem
emlékszel? – Nevetett. Színlelt nyugalommal a zsebemhez nyúltam. A töröknek
igaza volt. Nálam volt a zsákmányom. Nem vették el.
– Tényleg – bólintottam, és megfogtam a zsebemben lapuló két órát és a
nyakéket.
– Melyik volt a tied? – érdeklődtem, lelülve a priccsemre.
– A Brightling – felelte hűvösen.
– Oké. – Búcsút vettem a zsákmánytól. Megcsókoltam a vekker számlapját, és
mielőtt a töröknek odadobtam volna, leolvastam az időt. Este fél hét volt. Azaz
közel huszonnégy órája vagyok itt, tudatosult bennem, ahogy az is végigfutott az
agyamon, hogy mennyi mindent kéne tennem, hogy egy ilyen órám legyen.
Rádöbbentem, milyen egyszerű a válasz. Lopnom kell, ha egy ilyet akarok,
hiszen az évek alatt megtanultam, hogy mindenből meg lehet élni, csak a
munkából nem. Meg is tettem. Loptam, de most meg kellett válnom tőle.
Könnyen jött, könnyen ment, mint a nyugdíj. A töröknek dobtam az órát. Nem
kapta el. Az igazsághoz tartozik, hogy nem is nagyon igyekezett. Sőt
kimondottan nem is tett azért, hogy elkapja. Mozdulatlanul, keresztbe tett lábbal
ücsörgött, és amikor lehajolt, egészen közömbösnek tűnt. Felvette az órát a
földről.
– Amit mondtam, megmondtam. A tiéd. Én becsülöm a munkát, és te ezért
megdolgoztál. – Azzal visszadobta. Elkaptam. Időközben nyílt az ajtó, és
betoppant a nemrég távozott alak tálcával a kezében. Átadott Dursumnak és
nekem is egy-egy roppant forró csészét.
– Szép porcelán – dicsértem meg, és belekortyoltam az édes fekete löttybe.
A török felvonta a szemöldökét.
– Ez a findzsa – okított, és kéretlenül elmagyarázta, hogy ez a kis porcelán az
ő gömbölyded kávéscsészéjük. Azaz a findzsa, amelynek van kis fémtartóval
ellátott változata is.
– Kurva édes a kávétok, belefájdul az a kevés fogam is, ami még maradt –
morogtam.
Meglehet, hogy cinikusan, de Dursum elmosolyodott.
– Te is az olaszra szavazol, mi? Tudod, nálunk a kávézás és maga a kávé több
egy hóbortnál – kezdte, és érezhető büszkeséggel ecsetelte, hogy míg másutt a
kávézás inkább divat, addig náluk mind a mai napig valóságos szertartás.
Összeköti őket. A törököknél kávét készíteni kiváltság. Csak az nyúlhat a
kávéhoz, akinek a legtöbb érzéke van hozzá. A gondosan fényesre pörkölt kávét
tiszta abroszra öntik, és letakarják. A kávészemeket „kahve degirmeni”-vel
kétszer-háromszor átdarálja a kiváltságos személy, és addig ismétli ezt a
műveletet, míg a kívánt finomságot el nem éri.
– Mi nem használunk modern kávéfőzőket. Azok nem csinálnak igazi kávét.
Mi, az igazi kávétisztelők sárgaréz edényben, dzsezvában főzzük, aminek a
mérete pontosan akkora, ahány adag kahvét készítünk. Szóval nálunk a
kahvekészítés a kiváltságosok dolga – magyarázta Dursum. – A kahvet a
cukorral együtt főzzük, és a végeredménybe már nem avatkozunk bele.
Tiszteljük annak a munkáját, aki készítette, hiszen ő előre megkérdezi, hogy
cukor nélkül, épphogy édesen, közepesen, vagy csak egy kanál cukorral, esetleg
édesen kérjük-e – magyarázta. – Én tatlin, azaz édesen kértem nekünk.
– Már értem. Hát, akkor kösz – szóltam, majd a kiváltságos embere felé
emeltem a findzsát, és újra belekortyoltam.
– Akarsz kiváltságos lenni? – Dursum ezt úgy kérdezte, mintha kényszerítené
valaki.
 – Miért jó az nekem? – tűnődtem. – Amióta csak dolgozom, én is kávét
csináltam, és minden voltam, csak kiváltságos nem. Aztán ha cukor helyett
édesítőt tettem a góré feketéjébe, megnézhettem magam – magyaráztam. –
Persze ha ügyes voltam, akkor jutalom járt. Például egy ingyenkör pia.
– Ez más. Itt nem ez a jutalom – mondta Dursum.
– Hanem? – kérdőn megvontam a vállam.
– Itt az életed a jutalom. Életben hagylak – morzsolta a török.
Felnevettem.
– Ezt már sokan mondták.
– Élsz, nem?
– Elhiheted, hogy nem rajtuk múlott. – Csak remélni tudtam, hogy nem érzi az
elkeseredést a hangomban.
Dursum türelmetlenül megtörölte a homlokát. Kezdett feszült lenni, és
felhajtotta a kávéját. Majd csak ücsörgött a rekeszhalom tetején, mint egy török
szultán. Tudtam, mit fog kérdezni.
– Hol van a gyémánt? – faggatott. Én voltam a kiskakas, és ő a gyémánt
félkrajcáromat akarta.
– Már azt hittem, meg sem kérdezed – kezdtem, és felkeltem összeeszkábált
ágyamról. Az őrök megrezzentek. Figyelték minden mozzanatomat.
– Gondolom, a kiváltságos mosogat – és a kávéspecialista kezébe nyomtam a
findzsát. Nem nevetett senki.
– Szóval? – szólt újra Dursum.
– Biztos helyen, elhiheted.
– Értem – bólintott beletörődéssel a török. – Én úgy érzem, igazán jól álltam a
problémánk megoldásához. De ha nem, akkor nem. Remélem, megérted, ha azt
mondom, belefáradtam. A jövőben Abdullahhal rendezed a további kérdéseket –
közölte.
– Melyikőtök az Abdullah? – kérdeztem, ahogy felmértem a három testőrt, és
megállapítottam, hogy jó eséllyel indulhatok bármelyikük ellen abban az
esetben, ha nem okoznak szándékos hátrányt nekem egy haleffel, vagy egy
gyomorlövéssel.
– Abdullah! – kiáltotta el magát Dursum, és már távoztak is a szobából. A
mosoly az arcomra fagyott.
 37

Elmaslar nerede?
Most már tudom, ki az az Abdullah. Ahogy a törökök távoztak, úgy adták át a
kilincset Abdullahnak, mint jó prostinál az ügyfelek. Abdullah egy külön
csoportot jelentett a csoportban. Jól táplált, szakállas kopasz volt. Látszott, hogy
igazi magányos farkas típus. Kéjes vigyorral a szája szélén úgy csukta be az ajtót
maga mögött, mint a perverz, aki nagy nehezen, de bejutott a női zuhanyozóba.
– Elmaslar nerede? – dörmögte, ami úgy hangzott, mintha a letapadt slejmet
hörögné fel. Az egyoldalú társalgás közben olyan mozdulatokat tett, mint aki
bemelegíteni készül.
– Örömmel látom, hogy jó kondiban vagy – rebegtem, és hátrálni kezdtem.
Abdullah a magányra szavazott, és emberesen bele is adott mindent, hogy a
továbbiakban élvezhesse a szoba magányát. Szó nélkül rontott rám.
Elkeseredetten állapítottam meg, hogy a szoba néhány négyzetmétere nem tesz
lehetővé számomra sokáig húzódó játékot. Hatalmasat ütött felém, de sikeresen
kitértem az ökle elől, ám a huzata így is félelmetesebb volt, mint egy IC-é.
Hamar rá kellett ébrednem, hogy Abdullah az a fajta kérdezőember, aki
számtalan innovatív megoldással rendelkezik az ügyfeleiből való válaszok
kicsikarására. Elkeserítő volt a tudat, hogy a szobatársam egy százharminc kilós,
barna bőrű és szénszemű hústorony, aki a kaját talicskaszámra tolja a belébe, és
akinek a küzdelem az élete, míg nekem az életem a küzdelem. Abdullah méretes
seggfejnek tűnt, és még jóindulattal sem tudtam feltételezni róla, hogy az
intelligenciája egyenesen arányos az ütőerejével. Így félő volt, hogy e csökevény
tulajdonsága miatt egyáltalán nem volt tisztában az erejével, és ölelése, ütése
egyaránt halálos lehet rám nézve. Abdullah újra támadott, és továbbra is azt a
számomra érthetetlen „elmaslar neredé”-t hajtogatta. Újra legyintett, és most egy
bal horoggal próbált kezelésbe venni. Mély elhajlással kitértem előle, és jobb
felütéssel kontrázva gyomorszájon vágtam. A tag hasa olyan volt, mint a
betonfal. Éles fájdalom nyilallt kezem minden porcikájába. Ő meg se rezzent,
valószínűleg kapott már nagyobbat is. Utánam nyúlt. Megragadta a vállamat, és
a szoba túlsó végébe hajított. Nekicsapódtam a falnak, és mire feleszméltem,
már a torkomnak feszült. Éreztem, hogy óriási mancsának köszönhetően aligha
jut levegő a tüdőmbe, így azzal kell gazdálkodnom a következő
másodpercekben, ami bennem rekedt. Légcsövem kis híján összeroppant eltökélt
szorítása alatt, miközben egyre izgatottabban, ordibálta: – Elmaslar nerede?
– Nem értem! – hörögtem, és úgy gondoltam, talán jobb lenne, ha segítség
helyett inkább tolmácsért próbálok kiáltani. Kétségbeesetten kerestem a fogást
Abdullahon. Vasmarkát képtelen voltam letépni magamról. Kezem belemart a
nyakába, igyekeztem izom alá nyúlni, hogy fájjon neki is egy kicsit. Találtam
egy olyan izmot, ami nekem nem volt, azt hiszem, csuklyás izomnak nevezik.
Megmarkoltam, és minden erőmmel szorítottam. Eltorzult grimaszaiból ítélve
úgy tűnt, csak masszírozom az elgémberedett vállát, ő meg élvezi.
Abbahagytam. Oldalra nyúltam, vakon tapogattam a hideg kőpadlót. Nem
találtam semmit néhány termetesebb, érdeklődő csótányon és a reményen kívül,
hogy a tüdőmbe szorult levegő legalább a következő kritikus egy percig még
kitart. Újra fogást kerestem a hegyomlásnyi emberen. Testét páncélként borította
duzzadó izomzata. Végül fogást találtam rajta. Allah, akárcsak egy bankár, amit
egyik kezével bőkezűen adott neki, annak a kétszeresét a másikkal ügyesen
elvette. Döbbenten pillantottam Abdullahra, ahogy kezemben tartottam fürjtojás
méretű golyóit. A török keze között elhaló, de büszke vigyorral a szám szélén,
elegáns mozdulattal a golyóira szorítottam, és magam felé rántottam őket. Öröm
volt az ürömben a tudat, hogy ha erősebb nem is, mindenesetre nagyobb vagyok
nála, az fix. Abdullah öblös hangja rögvest egy sipítozó ötéves kislányéra
hasonlított. Reflexszerűen elengedte a torkomat, és oldalára borult, fogdosva azt,
ami nem is volt neki. Kihasználva a pillanatot, menekülőre fogtam. Csak kúszva
és alig néhány métert sikerült szöknöm. Utánam vetődött a benga török, és
elkapta a lábamat. Maga felé húzott. Ahogyan ő is, úgy én is leszartam ezt az
„elmaslar neredé”-t, jelentsen bármit is. Utolsó reményként megkapaszkodtam a
padlóból épphogy kiemelkedő csatorna-összefolyóban. Kibillentettem a helyéről
a rézfedőt. Megvártam, míg Abdullahnak a heréit illető sértettsége valamelyest
alábbhagy, és kellő közelségbe húz magához. Minden erőmet beleadva
lesújtottam a fedővel a török fejére, billogként elegáns feliratot hagyva a
homlokán: FCSM 1980. Abdullah felnyögött, vére patakokban folyt. Az oldalára
dőlt. Nem tudtam eldönteni, hogy a büszkesége vagy a sértettsége tartotta benne
a szuszt, de még futotta az erejéből néhány méter kúszásra, a vérével festve meg
maga mögött a padlót. Éveztem a tüdőmbe áramló oxigént, annak ellenére, hogy
minden lélegzetvételkor égett a torkom. A kezemben tartott fedélre pillantottam,
és azon tűnődtem, hogy milyen boldog lenne most Báró, ha ez az ő kezében
lenne. Antik is, réz is, és neki talán még „’hárány” is. Épp csak kifújtam magam,
amikor nyílt az ajtó. Döbbent pofával belépett a szobába Dursum.
– Itt meg mi történt? – mordult rám, miközben pihenő emberét nézte.
– Mentségemre szóljon, hogy ő kezdte – magyarázkodtam, és leejtettem a
lefolyófedelet. Hosszasan visszhangzott, ahogy padlót ért.
– Kalk! – Dursum intett az embereinek, akik felmosták a nagy testvért.
– Mindenekelőtt elárulná nekem valaki, mit jelent az, hogy „elmaslar nerede”?
Egyre csak ezt hajtogatta.
– Hol van a gyémánt? – fordította hűvösen Dursum.
– Talán útközben elhagytuk. Talán még a csarnokban – húztam ki magam.
Dursum szorosan elém lépett. Hosszan bámult a szemembe, miközben a
zsebében kezdett matatni. Egy klasszikus ötujjas gyűrűt húzott fel a jobbjára.
Erre csak akkor eszméltem rá, amikor emberes felütést eszközölt.
Összegörnyedve estem a földre, míg ő a bokszert visszatette a zsebébe.
– Szeretném, ha épkézláb válaszokkal szolgálna nekem valaki ebben a kurva
országban! Egyszerűbb lenne, ha válaszolnál a kérdésemre! – ordította. – Kapsz
egy gondolkodótársat – közölte, és eszelősként robogott ki az ajtón.
Alig egy perc múlva Mása landolt mellettem. Rémült volt, és a szeme alatt
néhány centi hosszan felrepedt bőr vöröslött. Ezen és a lelki traumán kívül
nagyobb baja nem esett. Félénken mellém húzódott, és rémült pillantásokat
vetett a törökökre.
– Van tíz perce mindenkinek, hogy rendezze a sorait, és megbeszéljétek,
melyikőtök nézi végig a másik fájdalmas halálát.
– Mit akar? – kérdezte kétségbeesetten Mása.
– Ez hülye kérdés volt – állapította meg Dursum. – Válaszokat akarok, többek
között azzal kapcsolatban, hogy hol a gyémántom! Már csak kilenc perc, és
eggyel kevesebb élő ember lesz a szobában. Jól gondold meg a következő
válaszodat! – nézett rám megrovón Dursum, majd a pincsijeivel egyetemben
távozott.
Mása váratlanul és hosszan átölelt. Jó érzéssel borzongtam bele a közelségébe.
– Melyik ütött meg? – kérdeztem, továbbra is a padlón ülve.
– Ez vagy az! Nem mindegy? Ezeknek nincs nevük, darabra mérik őket –
rebegte sírásra görbülő szájjal.
– Amint látom, lelkük sincs, ha neked is lekevertek egy ekkorát – bólintottam,
mire Mása az arcához kapott.
– Ne félj. Kis szerencsével nem marad nyoma, max egy halvány kis heg. Ez
lehet még a szexepiled is. – Kedvesen megsimogattam. – Most pedig találjunk ki
valamit, hogyan szabaduljunk ki innét. Nemsokára visszajönnek ezek a barmok.
– Felpattantam, és elkezdtem kutakodni, hátha találok valami hasznosat a
szökésünkhöz. – Jut eszembe. Nem láttad a kölyköt meg Bárót – kérdeztem,
átlépve Abdullah vércseppjei fölött. Mása nemet intett a fejével, és tekintete
érdeklődőn követte nyomon a kutakodásomat.
– Remélem, jól vannak – dünnyögtem, mire észrevettem, hogy az egyik
rekesz fogója el van törve. Jó lesz valamire, gondoltam, és addig feszegettem
ide-oda, míg a másik oldala is le nem tört a rekeszről.
– Mire akar ennyire választ a török? – faggatott Mása. – Titeket elkapott, az
amulett nála, nem?
– Egy része – közöltem, és nem firtattam tovább a Dur-sum haragjának az
okát. Alkalmi műanyag késemet az overallom zsebébe csúsztattam.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte döbbenten a nő, mire elmeséltem neki, hogy
a szultánnál az amulettnek csupán a tábla része landolt. És mi tagadás, én
beérném annak az értékével is, ő azonban nem tágít. Neki a másik fele is kell.
 38

A megsemmisülés
Bármennyire szép volt is Mása, ez a döbbent ábrázat még neki sem állt jól.
– Úgy érted, hogy csak az arany van nála? – Rémült arccal feltápászkodott a
földről.
– Úgy – bólintottam.
– Kivettétek belőle a gyémántot?
– Ki.
– És hol van? Ugye nem égett bent a buszban? – A tekintetéből sütött a
félelem.
– Nem hinném, mivel a srácok is sikeresen kijutottak – mondtam, mire Mása
valóságos úttorlaszként állt elém.
– Náluk van? – válaszra várva, tágra nyílt szemmel nézett rám.
– Miért ilyen fontos mindenkinek az a kibaszott kavics?
– Tudod, hogy nem egy kavics! És igen, nekem is fontos az amulett, az
életemet tettem fel rá. Belehalnék, ha baja esne. Fontos nekem, akárcsak te. –
Megsimogatta az arcomat. Megcsókolt. Hosszan, édesen, szívdöglesztően. –
Kérlek, mondd, hogy biztonságban van – nyögte a karjaimba olvadva.
– Ott van – súgtam a fülébe. Megcsókoltam a nyakát, és éreztem, hogy a
pulzusa szapora lett, majd szétdurrant a nyaki ütőere. Kérdőn nézett rám.
Megkapta, amit akart. Válaszoltam.
– Lenyelte! – Mása szemöldöke a homlokára futott. – Mondom, a cigány
lenyelte a nokedli mellé. Így akart biztosítékot szerezni, hogy nem hagyjuk
szarban. – Röpke másodpercek alatt csupán címszavakban, de elmondtam az
inkább sikeres, mint szakszerű gyémánteltávolító akciónkat. Nem feledkeztem
meg az alapötletről sem, miszerint jobb, ha szétdobjuk a szajrét, így mindenki
nagyobb biztonságban lesz.
– Szóval a nazar amulett gyémántja a te cigány barátod gyomrában van? –
Falfehéren, vagy tíz évet öregedve hangosította ki a fejében összeállt képet. –
Ezt nem hiszem el… – Ájulásközeli állapotban, lassan a földre ült. – Ugye nem
esett baja?
– Nem hinném, mikor utoljára láttam, egész jó bőrben volt a helyzethez képest
– válaszoltam, és azon gondolkodtam, mikor kezdődhetett a tíz percünk, ami
csak kilenc volt.
– Én a gyémántról beszélek! – csattant fel sírósan.
– Ez esetben én is.
A keresést befejeztem, mivel nem találtam más, fegyverként használható
tárgyat. Jobb híján az Abdullahnál bevált lefolyófedél aknájának éles szélén
próbáltam megélesíteni a rögtönzött műanyag késemet. Szorgos munkám
eredményenként műanyag forgáccsal kezdtem teleszórni a lefolyót. Közben
feltettem Másának a számomra húszmilliós kérdést.
– Tudod, mit nem értek? Az addig rendben, hogy ez a szarság sokat ér, de
most mit van ki ennyire ez a kancsó török? Úgyis el akarta adni, nem? A pénz
már nála van – morfondíroztam, de közben azért a késem tompa élét
ellenőriztem.
– Én egy dolgot tudok – kezdte Mása mereven maga elé nézve. – A szegény
ember gazdag akar lenni, a gazdag pedig még gazdagabb. Eszedben sem jutott,
hogy Dursum ugyanazt tervezte, mint Artem?
Döbbenten fontolgattam e felvetést.
– Szóval azt mondod, hogy mind a két brancs dupla vagy semmit játszik?
– Én nem mondok semmit, ez csupán egy feltevés volt, akárcsak az, hogy több
eszed van, mint hogy kifeszegesd a briliánst a helyéről – mondta, és
feltápászkodott. Hangokat hallottam az ajtón túlról. Lenyomták a kilincset, de
nem nyitottak még be. Vártak, talán beszélgettek valamiről. Dursum nevetése
hallatszott odaátról. Mása hozzám lépett. Elmosolyodott. Megcsókolta az
arcomat. Amikor nyílt az ajtó, arrébb lépett, és annyit mondott: – Talán máskor,
talán másik életben, de örültem, Cecil.
Dursum két embere lépett be a helyiségbe, míg a vezérük, talán előre
begyakorolta, lazán megtámaszkodott az ajtófélfán. Elképedve néztem, hogy
Mása kisétál az ajtón. Rá sem ismertem a hangjára, amikor közölte Dursummal,
hogy fegyver van nálam, a gyémánt pedig a cigánynál, pontosabban annak a
gyomrában van. Korkmaz elégedett vigyorral jelezte, hogy feldolgozta az
üzenetet, akárcsak én. Szédültem, remegtem a tudattól, hogy elárultak,
összetörtek, megsemmisítettek, és ezek után két golyó a mellkasomba, egy pedig
a fejembe megváltás lenne számomra.
– És most mi lesz, hogy már megvan a gyémánt? – kérdeztem.
 – Meghalsz – közölte, és megkönnyebbülés látszott az arcán. Tudta, hogy
sínen van az ügye. – Nem tudom, milyen fegyverről mesélt Mása, de hidd el,
jobban jársz, ha eldobod, és nem próbálkozol semmivel. Ha együttműködsz,
ígérem, nem fogsz szenvedni.
Lassan előhúztam a zsebemből a kiélezett műanyagdarabot. A földre dobtam.
Dursum kiváltságos kávéfőző embere előrántotta a pisztolyát, és néhány
méterről a T-vonalam közepére célzott, míg társa óvatos léptekkel közeledett.
– Ne fossál ennyire! – szóltam rá, és lábbal felé csúsztattam a bökőmet.
Felkapta, és visszatért vele a főnökéhez, aki zakója belső zsebébe dugta.
– Most Onur és Mert gondjaira bízlak. Ne félj, profik, tudják a dolgukat –
búcsúzott Dursum.
– Egy percre – szóltam utána.
Visszafordult.
– Igen?
– Az órám. Nekem már nem lesz rá szükségem, és te megdolgoztál érte –
idéztem a szavait, és könnyedén felé dobtam. Elkapta.
– Köszönöm – bólintott Dursum, és felcsatolta csuklójára.
– Már csak azt áruld el, mi ez Másával.
Érezte, hogy ez a csalódás jobban nyomaszt, mint az Onur pisztolycsövében
türelmetlenül kilövésre váró golyó. A török mély lélegzetet vett, és kihasználta a
lehetőséget, hogy a lelkembe tiporjon. A vártnál hosszabbra sikeredett az
előadása. Azzal a meglátásával kezdte, hogy az embernek két választása van, ha,
mondjuk, „rossz úton jár”. Lehet játékos, mint ő, és lehet piti kis pöcsfej, mint
én. Hanglejtésével gondoskodott róla, hogy tudatosítsa bennem: Mása nem áll
szóba piti kis pöcsfejekkel, hacsak ő, azaz a játékos, ezt külön nem kéri tőle.
Elmondta azt is, hogy igazából nem így tervezték, az élet hozta ezt a történést.
Ha nem mi kerülünk Artem Levkinhez, akkor más lenne most itt. Úgyhogy a
következményekért ne őt okoljuk, csakis Artemet, magunkat és a sorsot.
– Hiszel a sorsban? – kérdezte.
Bólintottam, mire rendületlenül folytatta az egyszerű kérdésem bonyolult
megválaszolását. Megtudtam, hogy az eredeti felállás szerint úgy tervezte a
török, miután hallotta, hogy „valaki”, azaz Artem nagy mennyiségű pénzt
szeretne elkölteni lehetőleg valami értékálló dologra, hogy eladja neki az
amulettet, aztán ugyanazzal a lendülettel vissza is lopatja az embereivel. Ezt a
mozzanatot Dursum, találóan, dupla haszonszerzésnek nevezte. Néhány hónap
alatt elérte, hogy az orosz származású és valóban szaktekintélynek számító
Mása, aki egyben az ő ágyasa, Artem bizalmába férkőzzön. Ez némi
háttérmunkát kívánt, és ennek részleteivel nem kívánt előrukkolni, de mint a
történtekből mindenki számára világossá vált, Mása sikerrel járt. Elérte az
orosznál, hogy mindennél jobban akarja a nazart. Itt került elő a hiba, amellyel
nem számoltak. Artem Levkin, a hózentrógeres kerge ruszki, akárcsak Dursum,
előszeretettel alkalmazta a dupla haszonszerzés művészetét. Szóval, mindenki
ugyanazt akarta. Itt döbbentek rá, hogy ezt a tervet át kell értékelni és alapjaiból
újraépíteni. Hagyták, hogy Artem, vagyis mi, kiraboltassa saját magát, így a
piszkos munkával nekik nem kellett törődni, már csak tőlünk kellett megszerezni
a nazart. Mása beszámolóiból arra következtetett Dursum, hogy mi nem fogunk
túl nagy gondot okozni, max annyit, mint egy bepállott lábujjköz, amit ha
idejében kezel az ember, nem fáj miatta a feje. A mi kirablásunk nehézségi fokát
valahol a „vedd el egy hatévestől a nyalókáját” szinten határozták meg, azaz
nem becsültek túl sokra minket. Csupán azzal nem számoltak, hogy belép a
képbe a helyi kisebbség, majd három olyan idióta, aki szétfeszegeti a nazar
amulettet. Ez a mozzanat legalább olyan döbbenetet idézett elő bennük, mint a
budapesti árak mértéke.
– Remélem, kimerítő volt a magyarázat – zárta előadását a török. Bólintottam.
– Ha nem zavar, nem nézem végig a halálodat. Sok még a dolgom – mondta, és
távozott.
– Hé, buzeráns! Meghúztam a csajodat! – kiáltottam utána, mire keserű
nevetés hallatszott a folyosóról.
 39

Onur és Mert
Hárman maradtunk. Onur, Mert és én. Onur a fegyverét rajtam tartva közelebb
lépett. Olyan közel, hogy a fegyverolaj szaga megcsapta az orromat.
Valószínűleg nemrég pucolhatta meg. Onur mereven nézett. Látszott rajta, hogy
nem először fog kivégezni embert. Arca kifejezéstelen volt, egyenletesen
lélegzett. Talán másra gondolt, vagy próbált felkészülni lélekben, miközben ujját
a ravaszon tartotta. Talán igyekezett elfojtani a lelke mélyén elhalóan kiabáló
„ne” hangját. Mert mindenkiben megszólal a „ne”. De Onur szart rá. Igaza
lehetett, végtére ez is egy munka. Egy kurva kemény munka. Talán ha
megkérem, hogy ne lőjön, visszakozott volna, hiszen nem volt személyes
problémánk. De nem tettem. Tudtam, hogy egy lehetőségem van. Lassan felé
indultam, mintha csak az utolsó idegszálam szakadt volna el, és már semmi nem
számított volna az égvilágon. Ahogy vártam, Onurban ez némi zavart okozott.
Biztosan nem látott túl sok élő hullát, aki közvetlenül a pisztolycső elé lép,
szinte már-már kikényszerítve homloka közepébe a szellőzőnyílást. Pedig ha
eltöltene nálunk néhány napot az ilyesféle átutazásokon kívül is, biztos vagyok
benne, hogy találna pár kricsmiről kricsmire járó reményvesztett pacákot a Blaha
környékén, akik ugyanilyen lemondással közelednének felé. Most már én voltam
közel Onurhoz, nem ő hozzám. Átlestem a hóhérom válla fölött, és láttam, hogy
Mert sem vette a szívére ezeket a perceket. Életuntan támasztotta az ajtót,
gondoskodva arról, hogy senki se nyisson ránk. Sajnáltam a tagot. Nap mint nap
ezt bámulni valóban rém unalmas lehetett, akárcsak elmagyarázni minden egyes
nap a csajodnak – ha már annyit főz –, hogy mi a különbség rántott hús és a
rántott sertésborda között. Megszántam a srácot. Jól felkötöttem a golyóimat, és
kivártam a megfelelő pillanatot. Összeszedtem minden bátorságomat és évek óta
szunnyadó energiámat. Összpontosítottam. Látványosan átbámultam Onur válla
fölött, és ijedt képet vágtam egy lépést hátrálva, mintha ő lenne most csapdában,
mert Mert fiú éppen orvul hátba támadni készül. Ez volt az. Erre a pillanatra
vártam. Onur hátralesett, vajon mitől szarhattam jobban össze a gatyámat, mint
az elsülni készülő fegyverétől. Gondosan ügyelve a légzéstechnikámra,
egyenletesen bocsátottam ki magamból minden csepp erőt, oxigént és
gyorsaságot, ahogy támadásba lendültem. Balommal megragadtam Onur
pisztolycsövét, és mereven eltoltam magamtól, miközben jobbra kiléptem, így
gondoskodva arról, hogy véletlenül se loccsantsa szét a fejemet. A köztünk
keletkezett kommunikációs űrt áthidaltam egy villámgyors jobbos felütéssel,
míg lövésre kész pisztolyát továbbra is távol tartottam magamtól. Átvettem Onur
teste felett az uralmat, a fegyvert a kezéből ki, a karját pedig a nyaka köré
feszítettem. Mert feleszmélt, fegyvert rántott. Két lövést adott le, ahogy én is.
Testem megfeszült, ahogy az erejét vesztő Onurt próbáltam tartani egy darabig.
Aztán feladtam. Elengedtem. Magatehetetlenül a földre zuhant. Nem mozdult.
Ingét, zakóját kezdte belepni a mellkasát ért két lövés nyomán a vére. Mert
meglepetten vette tudomásul, hogy míg ő helyettem a társát, én őt szavaztam ki a
mai játékból. Ábrázatára kiült a „miért pont én”, „miért pont most” és „miért
pont ebben a kibaszott pincében” kell meghalnia, ráadásul egy olyan városban,
aminek a nevét sem tudja kimondani. Mertet mélyen az alhasi és oldaltájékon
találtam el. Kétlépésnyi tántorgásra maradt még ereje, aztán összecsuklott, mint
a kártyavár. Tehát így történt, hogy háromból csak én maradtam talpon. Az öreg
exbokszoló Pityu bának igaza volt, és nemhiába tágította az elmémet, amikor
összeakadtam vele néhanapján egy-egy játékgép-ürítéses kocsmatúrán. Mindig
azt mondta: „Tudod, bajnok, a légzéstechnika szorosan összefügg az erővel és a
gyorsasággal.” Mást nem tudott, de ezt nagyon, és eleresztett egy sorozatot a
levegőbe. Ezt látva mindig úgy éreztem, hogy megér nekem egy fröccsöt a jó
tanácsa. Hát most bejött, amit a szegény öreg mondott. Onur fegyverét a
gatyámba csúsztattam a derekamhoz, és Mert pisztolyára váltottam. Némi
muníció után kutakodtam a testeknél. Onur zsebeiben két teli tárat találtam.
Elraktam őket. Mertnél csupán egy tár volt, az is csurom vér. Nagy hiba, hogy őt
talán nem aggasztotta annyira a budapesti közbiztonság. Óvatosan kinyitottam az
ajtót, és kilestem. Az egyetlen irányba, jobbra indultam a folyosón. Mert
fegyverét magam előtt tartva óvatos léptekkel haladtam, miközben azon
tűnődtem, hol a francban lehetek. A hűvös folyosót porhálós lámpák világították
meg fentről, míg a fal mellett zöldségekkel, italokkal tömött rekeszek és
göngyölegek sorakoztak. Rögtön eszembe jutott Áfi aranyköpése, miszerint „Az
ember többet elvisel, mint amit tíz ökör el tudna szállítani”. Ilyen és ehhez
hasonló magasröptű meglátásokkal kényeztetett mindig, amikor családi
találkozókon, némi unszolásra, részt vett. Ő mindig jókor tudta sóderolni az
okosat, mikor elrángatták, hogy gyakorolja a vallását. Ezzel a pillanattal csupán
egy gond volt. Itt a folyosón uralkodó szagokat nemhogy tíz ökör, de még én
sem tudtam elviselni. Olyan büdös volt, mint a hal vagy a vendég három nap
után. Nem lett volna kedvem itt meghalni, akkor már inkább a Hatcsöcsű
padlóján essek össze. Három ajtó sorakozott a folyosó jobb oldalán. Az első ajtó
mögött csönd volt. A másodiknál hallgatóztam egy darabig. Bingó! Innen
hangok szűrődtek ki. Láttam, hogy a közlekedő végén lépcső kezdődik, és
meredeken ível felfelé. A feljáró elejét súlyos, átlátszó műanyag szalagfüggöny
zárta. Jobbnak láttam, hogy mielőtt bedobom magam, felmérem a terepet.
Széthúztam a PVC-függönyt, és felrobogtam. Újra egy ajtó állta utamat. Ez
azonban más volt, mint a többi. Nehéz fémkeretes, bádogbetétes ajtó tolózárral.
Csönd volt a túloldalán. Elhúztam a reteszt, és résre nyitottam a tíz centiméter
vastag nyílászárót. Nehezen nyílt, de ahogy nőtt a rés, úgy erősödött a
kiabálásnak tűnő beszélgetés a túloldalról. Bekukucskáltam. Elégedetten
nyugtáztam, hogy egy konyha alagsori raktárában volt Dursum rögtönzött
főhadiszállása, és ha úgy döntenek odafent, hogy ez a nap tökéletes a halálra, az
biztos, hogy nem fognak éhen halni. Visszacsuktam az ajtót, és lecsattogtam a
folyosóhoz. A második „függönyt” választottam. Még mindig nagy volt odabent
a duruzsolás, de az is lehet, hogy a gyomrom kordult meg. Éhes voltam.
Kiszúrtam egy rekesz almát, és jobb híján elemeltem belőle egyet. Gyorsan
kivégeztem, és tudtam, most a törökök jönnek. Mély lélegzetet vettem, a szívem
hevesen kalimpált. Tudtam, hogy eljött az idő. Megragadtam a kilincset.
 40

A szakítás
Elszántan rontottam be az ajtón. Egyszer s mindenkorra a szobában lévő
törökök tudatába akartam vésni, hogy ha sokat szaroznak velünk, nekik is csak
az a két jó évük lesz az életükben, amik a sírkövükön állnak majd. Belépve, a
szoba sarkában megpillantottam a megkötözött Taknyost. Mert fegyverét
mereven magam előtt tartva végigpásztáztam a helyiséget. Egy szál török sem
rontotta itt a levegőt. Láthatóan a többieket sem szállásolták el jobban, mint
engem. Ez némi vigaszt nyújtott ezekben a nehéz percekben, és az a tudat is,
hogy míg én szabadon mászkálhattam, addig Taknyos száját és kezét
szigszalaggal rögzítették. Valószínűleg ők sem tudtak mit kezdeni a kölyökkel,
akárcsak én. Kezét egy felfelé futó gázcsőhöz kötözték. Odaléptem hozzá, és
eloldoztam.
– Hol a cigó? – kérdeztem, és némi haj kíséretében letéptem a feje köré tekert
szigszalagot is. Fájdalmasan felszisszent. Rögtön egy vöröslő Joker-mosoly
jelent meg keresztben a kölyök pofáján. Az arcához kapott, és megdörzsölte.
– Cecil! Azt mondták, kinyírtak – örömködött, és magáról megfeledkezve
megölelt.
– Ájjá le, de azonnal! Túl közel van a kezed a seggemhez! – förmedtem rá.
Taknyos hátraugrott.
– Bocsánat, elérzékenyültem – védekezett, mire átadtam neki Onur pisztolyát.
– Ez meg honnét van?
– Összehaverkodtam két törökkel. Kölcsönadták. Báró hol van? – kérdeztem,
és az ajtót figyeltem.
– Alig pár perce berontottak, és magukkal vitték – felelt Taknyos –, és azt
mondta a tag, hogy ne féljek, nemsokára értem is visszajönnek. Nagyon
beszartam, Cecil!
– Mikor?
– Hát, amikor mondták.
– Mikor jönnek vissza? Pontosan mit mondott? – faggattam. Fontos volt
minden részlet, hiszen abból megtudhattam, mennyi időnk van, vagy éppen
nincs.
 – Szerintem most – mondta Taknyos.
Valaki közeledett a folyosón. Behúzódtunk a nyitott ajtó mögé. Furán
neszeztek a léptek. Nyugodtan, könnyedén. Belépett a vendég. Némán állt a
kitárt ajtó túloldalán. Talán sejtette, hogy mi mögötte vagyunk. Nem mozdult,
csak elkiáltotta magát: – Gitmiş! –, mire teljes erővel nekiugrottunk az ajtónak,
és telibe trafáltuk vele. A tag elterült, rávetettem magam, és minden dühömmel
az arcába csaptam. Nagyon úgy tűnt, hogy oxigénre kell majd kapcsolni a tagot.
Újra lépteket hallottunk, úgy tűnt, többen közelednek. Kilestem, majd a szobából
kinyúlva szó nélkül tüzet nyitottam a folyosóra, arra, ahonnan a lépteket
hallottam. Az első arc meglepetten összecsuklott, míg társa, gyors reflexeinek
köszönhetően, rögtön tüzet nyitott, miközben a falnak esett. Nem a jó
szándékának köszönhettem, hogy a golyók, igaz, csupán néhány centit, de célt
tévesztettek. A süvítő lövedékek nem sokkal mellettem fúródtak a folyosó
falába. Viszonoztam a tüzet, és combon találtam a tagot. Felüvöltött, elejtette a
fegyverét, és elnyalt a padlón. Abban a pillanatban rájöhetett, hogy ez nem az ő
szakmája, és kurvára kár volt hallgatnia a pályaválasztási tanácsadóra. A lépcső
felé kúszott, véres csíkot húzva maga mögött. Feladta a játékot, talán azt is
megbánta már, hogy tüzet nyitott ránk, és egyre csak azt hajtogatta: – Git, git!
Intettem Taknyosnak, hogy jöjjön. A harmadik nyomába eredtünk. Óvatos
léptekkel megindultunk a folyosón. Elhagytuk az első őr testét. Nem mozdult. A
PVC-függöny előtt beértük a kiabáló tagot. Riadtan a hátára fordult, és
kétségbeesett pillantásokkal próbált jobb belátásra bírni minket, hogy életben
hagyjuk. Egy darabig csak néztem, miközben rászegeztem a fegyveremet.
Halálfélelem sütött a szeméből. Fújtatott, és próbált úgy tenni, mintha nem félne,
és a találatom sem hatotta meg különösebben. Hazudott. Egyenesen a fegyver
csövébe bámult. Taknyos felkapta a tag fegyverét, és felzárkózott mellém.
– Mit csináljunk vele? – kérdezte.
Ahogy az alakot néztem, megfordult a fejemben, hogy akármi történjen is, én
és ez a kölyök a seggemben több vagyunk ezeknél, akik hidegvérrel elbánnak
bárkivel.
– Kapcsold ki, hogy nehogy bekavarjon – feleltem. A kölyök értette, mire
gondolok. Nagy lélegzetet vett, és a pisztolya agyával lekevert egyet a töröknek,
aki felszisszent, mert vérző homloka ellenére nagyon is éber volt. Taknyos
lekevert neki még egyet, amit a tag már valamivel rosszabbul viselt, mint az
előzőt. Könny szökött a szemébe, és talán azért imádkozott magában, hogy lőjük
le inkább, mint hogy egy hobbit harminc ütéssel agyonverje, és szó nélkül
kelljen tűrnie.
– Te most kínzod, vagy leütöd? – förmedtem a kölyökre, és lekevertem
helyette egy hatalmasat a fószernak. Kiterült. – Ha csinálsz valamit, csináld
rendesen! – Visszaadtam a pisztolyát. Dörömbölést hallottam. Óvatosan
fellestem a lépcsőn, és döbbenten láttam a harmadik tagot.
– Mása! – szóltam utána, mire riadtan felém fordult, és a lépcső tetejéről
bámult le rám. Fegyver volt a kezében. Úgy tűnt, mintha még nem döntötte
volna el, hogy akarja-e egyáltalán használni. Engem bámult mereven. Kiléptem
a fal takarásából. – Szerintem beszéljük meg! Én nem haragszom, csak tedd le a
fegyvert, mielőtt bárki megsérül. Én nem fogok rád fegyvert – mondtam, és
leengedtem a pisztolyt.
Életemben először féltem egy nőtől. Mása csak nézett, és két fokot lelépett.
– Ez nem így megy, te is tudod – mondta.
– Hol van Báró?
– Éppen visszaadja azt, ami a miénk – kezdte, amikor csattanó vashang
hallatszott mögüle. Talán elhúzták a mögötte lévő ajtón a reteszt. Ez a csúf
szakításom is egy félreértésen alapult. Nem akartam én semmi rosszat. Minden
félelmetes gyorsasággal történt. Megrezzentem a váratlan hang hallatán. Mása
ösztönösen rám emelte fegyverét, és tüzet nyitott. Taknyosnak köszönhetően
kitértem a golyó elől. Ellökött, én eközben kénytelen viszonoztam a tüzet. Egyet
lőttem, ahogyan Mása is, bár neki nem volt már többre ideje, mert eltaláltam.
Arca eltorzult a hirtelen fájdalomtól, talán nem akarta elhinni, hogy megtettem.
Megszédült, fegyverét leejtette, ami egészen a lábamig csúszott a lépcsőről.
Mása lepillantott rám, miközben megtámaszkodott a falon. Látszott rajta, hogy
feladni készül. A fájdalma erősebb volt, mint ő. Lebucskázott a lépcsőn, és
tompa puffanás kíséretében mozdulatlanul elterült. Fájdalmasan vettem
tudomásul, hogy csak így tudtam elérni, hogy valóban a lábam előtt heverjen. A
lövés talán jobban fájt nekem, mint neki. Taknyoshoz fordultam, aki a földön
mocorgott.
– Jól vagy? – Türelmetlenül vártam a válaszát, és sérülést kerestem rajta.
Ebben a pillanatban tudatosult bennem, mit tett értem a kölyök.
– Csak bevertem a fejemet – morogta.
 – Azért nem nagy kár. – Felrántottam a földről.
– Viszont az alsógatyámért igen. Azt hiszem, beszartam az ijedségtől –
közölte, és Mására nézett. – Neki annyi? Megint egy tragikus végű románc? –
kérdezte, mire sóhajtottam.
– Gyere, szerezzük vissza a cigónkat – mondtam, és a lépcső felé indultam.
Fél távnál megálltam, és visszanéztem az élettelen szépségre. Próbáltam haragot
gerjeszteni magamban, hogy ha én nem lövök, ő lő le minket.
 41

Az alku
Mielőtt felértünk a lépcsőn, kivágódott az ajtó, és még egy török esett le
hozzánk, öngyilkos akciója következtében. Talán unta már ez a játékot, és
jobbnak látta, ha gyorsan kiszáll. Reflexből, egyszerre lőttünk Taknyossal, és a
mozdulatba mindketten belecsempésztünk egy csipetet az aktuális érzelmi
világunkból. Volt benne afféle „nesze, erő”, „jaj ne, már megint” és a mindenről
lemondó „elegem van” mozzanat. A tagnak ideje sem volt felfogni a történteket.
Jött, és olyan könnyedén ért földet, mint a városi galambszar. Beléptünk a
konyhába. A munkaasztalokon kések, edények, fűszernövények hevertek
összevissza. A konyha kicsi és használhatatlan volt. Látszott rajta, hogy
valójában nem ez az eredeti funkciója. Afféle mesterségesen kialakított
aranybánya konyhája volt ez, olyan, mint a körúti dönereké. A konyha sarkában
Dursum fújatott izgatottan, mint egy asztmás versenyló. Nem volt hova
hátrálnia. Szorosan maga előtt tartotta Bárót. Nem tudtam eldönteni, hogy
szapora légzése a sok lépcsőzésnek köszönhető, vagy már kezdett ráébredni,
hogy most ő az, aki szarabb helyzetben van.
– Ha az ember azt akarja, hogy a munka rendesen el legyen végezve, akkor azt
saját magának kell megcsinálnia – dörmögte a cigó takarásából.
– Így van, ezért jöttünk mi a gyémántért – vágtam rá.
– Mármint értem, ugye, testvérem, a barátotokért? – próbált javítani Báró.
– Kuss! Egy barát nem lop a másiktól, és nem árulja el – sziszegtem, és
látványosan úgy céloztam, hogy még véletlenül se ússza meg ép bőrrel a cigány,
ha tüzet nyitok.
– Igazán belevaló srácok vagytok – szót a cigó mögül a török. – El kell
ismernem az erőfeszítéseiteket, amiket az életben maradásotokért tettetek, és
meg kell mondanom, hogy megkedveltelek titeket. De remélem, nem fogtok
megharagudni rám, ha azt mondom, hogy sem a gyémánt, sem az aranytömb
nem lesz a tiétek. Jut eszembe, hogy van Mása? – kérdezte, miközben baljós
lassúsággal kinyílt egy ajtó a hátunk mögött. Taknyos célba fogta.
– Halott – mondtam, és úgy éreztem magam, mint egy másodosztályú Bond,
aki ha nőhöz ér, az meghal. – Közöltem vele, hogy elhagyom, ezt nem tudta
feldolgozni, ahogyan azt sem, hogy egy ilyen alakkal van, mint te.
– Hát igen, ez Mására vall, igazán lelkiismeretes. Kár érte, remek nő volt.
Nemde?
– Tucat – vágtam rá.
– Te Cecil – szólt a hátam mögül a kölyök, és némi aggodalmat véltem
felfedezni a hangjában –, azt hiszem, matematikailag szarul állunk.
– És amúgy? – kérdeztem, miközben le nem vettem a szememet Dursumról.
Tudtam, ha elfordulok, lőni fog.
– Amúgy is. Én most magunk ellen fogadnék. – Most tényleg éreztem a
hangjában, hogy hatalmas gáz van.
– Még mielőtt bárki megfeledkezne önmagáról, és felelőtlenül durrogtatni
kezdene, szólok, hogy a pince igen jól hang– és hőszigetelt, de a konyha már
kevésbé. Szóval azon ritka esetek egyike ez a mostani, amikor és kivételesen a
diplomáciai lépésekre szavazok – mondta Dursum, és elmagyarázta, hogy egy-
két felelőtlen lövés, és lesz, akinek fájdalmas, és lesz, akinek kényelmetlen
éjszakája lesz, mert két pillanaton belül úgy ellepik a rendőrök a helyet, mint a
dönerek és a gyrososok a körutat. Tudtunkra adta azt is, hogy az övé inkább a
kényelmetlen éjszaka lesz, nem a fájdalmas. Három embere oldalazott be
óvatosan az ajtón. Taknyost és engem leszámítva mindenkinek jutott fedezék a
konyhában. A törökök körbefogtak minket. Az egyik egy méretes tűzhely mögé
állt, míg két társa hasonlóan hasznos méretű eszközök fedezékében húzta meg
magát. Ilyen volt például egy hűtőpult és egy kiszuperált rozsdás frigó is.
Dursumnak élő pajzs jutott a teleszart gatyás Báró személyében. Biztosan a
közös köteléküknek tekinthető mokaszin miatt szavazott rá.
– Ne lőj, hacsak nem unod már a játékot, és ki akarsz nyiffanni. Légy két
lépéssel mögöttem – súgtam hátra a kölyöknek.
– Ne szórakozzál már, leszek én mögötted három lépéssel is, csak ne legyek itt
egy szobában ezekkel a barmokkal. Ha gondolod, inkább vissza is megyek a
pincébe – rinyált, mire Dursum szinte lélegzetet sem véve folytatta
eszmefuttatását, és elemezte a helyzetet, miszerint nekünk is talán feltűnt, hogy,
igaz, csekély mértékben, de létszámfölényben vannak. Ha én vagy a mobil
könyöklőm tüzet nyitunk, nem sok esélyünk van rá, hogy élve kijutunk. Így vagy
úgy, de ők távoznak innét, mire kiérkeznek a kékek, akik csak minket találnak itt
holtan, és talán gyorsan összerakják a nem is létező mozaikot. A legegyszerűbb
jelenetet írják majd a jelentésükbe, miszerint a boncoláson megtalálják Báró
gyomrában a követ, s ebből arra következtetnek, hogy a Műcsarnokot kipucoló
banda tagjai összevesztek a szajrén, és rájöttek, hogy egyikük el akarta lopni a
gyémántot. Ezen összeszólalkoztak, és legyilkolták egymást. Gyakori amatőr
hiba ez, magyarázta fennhangon, és rögtön hozzátette, hogy valóság ide, valóság
oda, ez a történet a világ bármelyik rendőrségi jegyzőkönyvében megállná a
helyét egy kis fantázia hozzáadásával, és le is zárnák az ügyet. Nemcsak
egyszerűbb megemészteni a hihetetlent, mint meglátni a valóságot, hanem
gyorsabb is, ecsetelte.
– Itt hagynád a gyémántot? – kérdeztem.
– Mondjuk úgy, hogy én csak egy lehetőséget veszítek a duplázásra, hiszen az
amulett már nem az enyém. Megvásárolták tőlem – emlékeztetett. – De itt jön
szóba a diplomatikus megoldás. Tegyük le a fegyvert, és osztozzunk – szuggerált
a török. Feszült pillantásokat eresztettem meg. Próbáltam rájönni, mire megy ki
a játék azon kívül, hogy leengedjük a fegyvert, és lelőhessenek minket, és
végünk legyen, mint a Twin Peaksnek. A szívem olyan hevesen vert, hogy majd
kiszakadt a helyéről. Taknyos izgatottan szuszogott mögöttem, mire megszólalt.
– És most, Cecil?
– Hogy képzeled a közös munkát? – kérdeztem a törököt, és nem nagyon
mutattam hajlandóságot, hogy kiengedjem őt vagy Bárót a célkeresztből.
– Mind eltesszük a fegyvert, kezet rázunk a közös jövőre, és elfeledjük ezeket
a kellemetlen pillanatokat. Aztán jobb híján itt helyben kiszedjük a gyémántot.
Spórolunk egy kiszállást a rendőrségnek, időt a sebészeknek, és jelentősebb
pénzt is – magyarázta.
– És mi a biztosíték, hogy ez nem átverés? – kérdeztem közelebb lépve. Az
ujjam zsibongott, szinte már vágyott rá, hogy meghúzhassa a ravaszt.
– Az adott szavam. Hidd el, az mindennél többet ér – mondta Dursum. – Én
teszem el elsőnek a fegyvert, aztán az embereim. Utána jöttök ti.
Megállapodtunk?
Izgatottnak tűnt.
– Nem is tudom. Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem vissza, mire
Dursum biztosított arról, hogy ő bizony gyorsan átgondolná a dolgot,
mérlegelne, azután elfogadná az ajánlatot.
– Legyen – bólintottam. – De a kölyök elhúz innét.
 – Én nem megyek sehova – jelentette ki Taknyos.
– Kuss a neved! Ha mondom, mész! – közöltem.
– Rendben – szólt közbe a török, és megtette az első lépést. Eltette a
fegyverét, de Bárót továbbra is maga előtt tartotta. A három aszab követte a
főnök utasítását, és szintén elrakták a fegyverüket. Mi következtünk.
– Kölyök, két óra múlva találkozunk Áfinál. Most pedig húzzál innét! –
utasítottam, mire némi tétovázás után olajra lépett. Hatan maradtunk. Én és az új
négyfős csapatom, aminek minden tagja rám fente a fogát, na meg a cigány,
gyomrában a gyémánttal.
 42

Az utolsó raki
A konyhában az új barátság ellenére feszült volt a levegő. Ígéret ide, ígéret
oda, mindenki figyelt a másik rezzenésére. Dursum kiküldte két emberét, hogy
őrizzék az ajtót, hogy véletlenül se zavarják meg hívatlan vendégek a
vagyonmentő beavatkozást. Filmekből ellesett mozdulattal lesöpörtem mindent a
földre, mire Dursum embere egymaga elegáns mozdulattal úgy feldobta a
munkaasztalra a cigányt, minta csak egy sertéscomb lett volna. Hatalmasat
nyekkent, ahogy a hideg, rozsdamentes munkalapra vágódott.
– Ugye, Cecil, ez csak valami vicc – rebegte Báró, mi-után Dursum embere
némi kutakodás után a talált spárgával kikötözte a karját a munkaasztal és a
gáztűzhely között felfelé húzó vascsőhöz.
– Egy jó tanács. Szerintem ne rángasd, ez valószínűleg egy gázcső –
mondtam, és igyekezetem többé tudomást sem venni Báróról, aki mindent
bevetett annak érdekben, hogy elengedjük. Ígéretek egész sorát hozta fel,
Máriával, Jézussal és Istennel kiegészítve, miközben igyekezett biztosítani arról,
hogy kellően be van szarva, és ha kap tíz percet, akkor inkább kitojja a
gyémántot, akármennyire fog karcolni.
– Tíz percet kap. Különben boncolunk – közölte Dur-sum, miközben embere
fenyegető közelségben lobogtatott egy filézőkést, és megtámaszkodott a mögötte
lévő pulton. Feszült csönd volt. Mindenki arra várt, hogy a cigó gyémántot
tojjon.
– Cecil! – szólt Báró.
– Mi van?
– Nem tudok úgy kábelezni, ha ennyien néznek – szuszogta, mire Dursum
nagyot sóhajtott, és kivonult a konyhából. Vele tartottam én is, az emberei is.
Magára hagytuk Bárót kikötözve, hogy kiélvezve a magány adta nyugalmat,
békében termelhessen. Elvégre ez afféle utolsó kívánsága a tagnak, magyarázta
fennhangon Dursum, miközben leült egy asztalhoz az üres étterem
vendégterében. Az asztalon volt néhány pohár, egy palack víz és egy üveg raki
társaságában.
– Kaja most nincs – közölte, és félig töltött nekem és magának egy poharat az
áttetsző löttyből. Majd vizet adott hozzá, és így tejfehér lett az ital. Felhajtottuk.
A falakból még ömlött a friss festékszag, és a kiszolgálópult is inkább porral és a
melósosok ujjlenyomataival volt tele, mint ételekkel.
– Hol vagyunk? – kérdeztem. – Azt hittem, hogy ez egy működő étterem. –
Leültem a törökkel és a mellette ülő emberével szemben. Dursum elmesélte,
hogy működni működik, de egyelőre csupán zárt körben, családon belül, és még
keresik mindennek a helyét. A nyitást két nap múlva tervezik, addigra talán a
mai félreértésnek is minden nyoma eltűnik. Megtudtam, hogy ennek az
önkiszolgáló török étteremnek a tulajdonosa nem más, mint Korkmaz
unokatestvére, Abdul, aki közel tíz éve érkezett hazánkba, és megnyitotta első
nemzeti étkezdéjét, amit sorban követett öt másik, meg még egy tucat, csak hogy
ne maradjon éhen senki a kolbászok, hurkák és szalonnák hazájában. Feltettem a
nagy kérdést, hogy mennyire jövedelmező üzlet ez, bár elnézve a gombamód
szaporodó kis éttermek számát, talán meg is kaptam a választ. Rávilágítottam
arra is, hogy nem értem, neki mi köze ehhez, főleg, hogy az információim
alapján ő nagyobb üzletember, hogysem falatozókra alapozza vagyona
biztosítását. Elmondta, hogy az unokatestvére támogatásának több oka is van,
ezért nem baj, ha némelyik étterem nem termel profitot, mert támogatják
egymást, és elhangzott a legbölcsebb meglátása, miszerint: nem tud Allah olyan
keveset adni, amit ő ne fogadna el. Mi ezt úgy mondjuk, „sok kicsi sokra megy”
magyaráztam, erre felnevetett, és folytatta az előadását. Az első ok erre az
üzletre, hogy családon belül marad a pénz. A második, hogy ingatlanokhoz
jutnak, hiszen sok esetben nem bérlőként jelennek meg. A harmadik, hogy ezek
az éttermek munkával látják el az itteni testvéreket, és egy helyen és irányítás
alatt tartják őket. Belelendülvén előjött belőle a gazdasági sikerét fitogtatni
vágyó szellem, és bizonygatni kezdte döntése helyességét. Hirtelen már nem az
„én és mi”, hanem a „sokan” kifejezést használta, amiből kiderült számomra,
hogy magáról beszél. Áfi mellett eltöltött életem során két dolgot tanultam meg.
Ha az ember azzal kezdi, hogy „Úgy hallottam…”, akkor azt ő hallotta, ha azt
mondja, „Azt mondják…”, akkor azt ő mondja. Szóval Dursum úgy hallotta,
hogy néhány nemzetközi szürkegalléros üzletember a mai napig
tranzitországként tekint hazánkra. Sok kis étteremmel és egy kreatívnak
mondható könyvelővel sok ügyes dolgot meg tudnak csinálni a tilitoli
játékokkal, hiszen a színfalak mögé senki sem néz, magyarázta. Érdeklődő
tekintettel vizslattam, és kényelmetlenül fészkelődtem a széken. Hol előre–, hol
hátradőltem, és azon gondolkodtam, hogy most őszintén, látott már valaki
bezárni török vagy kínai büfét addig, míg ötvenméteres körzetben volt élet? Ez
ugyanolyan érdekes, mint mikor azzal viccelt nekem egy kínai barátom, hogy
nincs is kínai temetés Magyarországon. Elgondolkodtató. Dursum folytatta a
teóriáját. Szinte nem is tudtam volna közbevágni, olyan átéléssel magyarázta,
hogy ha a háttérben nagy játékos áll, akkor remek dolgokkal lehet üzletelni
ebben a szinte tökéletes fedésben, és itt nem a vízipipákra, hűtőmágnesekre és a
„bazári öt darab kedvenc márkás póló két euró akció”-ra gondolt. A nagyok
drogokkal, emberekkel és pénzzel kereskednek.
– Nagy találmány ez a nonstop nyitva tartás – nevetett Dursum. – Ha kell, a
drogot, a kurvát és a dönert házhoz viszik, és remekül ki lehet egy ilyen boltban
forgatni a hamis bankókat a külföldieknek és a sietős embereknek, esti
részegeknek. Reklamáljon valaki, az üzletek feddhetetlenek. Persze mindezt
csak hallomásból tudom, és ez is csupán egy lehetséges forgatókönyv –
védekezett, majd megtámaszkodva az asztalon, rám nézett. – Én nem ebben
utazom – közölte.
Befejeztem a helyezkedést, és unottan lestem a tőlünk néhány méterre a
sarokba húzódó két tagot. Éppen rágyújtani készültek.
– Gond van? – Dursum szinte már követelte a figyelmemet, ahogy rám
förmedt.
– Nem, csak bevág az alsóm – mondtam, és tudtára adtam, hogy igazán hálás
vagyok ezért a lebilincselő ismeretterjesztésért az üzletről, amiben persze ő nincs
benne, és örömömre szolgál az a pluszinformáció, miszerint most már a dönerek
nemcsak HACCP-szempontból, hanem erkölcsileg is kifogásolhatóak, szemben
az így is remek ételeikkel. Hallottam, ahogy a sarokban a két alak egyike
nehézkesen tüzet csihol az öngyújtójából. Rágyújtottak.
– Érzed ezt? – kérdeztem, közel hajolva az asztal lapjához.
– Igen, rágyújtottak – válaszolt. Hátradőlt a székén, és keresztbe tette a lábát.
– Nem azt! – Eddig sosem tapasztalt nyugalom érzése járta be minden
porcikámat. A hangok szinte fülsértően élessé váltak. A szagok felerősödtek, és
mindenki mozgása természetellenesen lassúnak tűnt. Sajnáltam, hogy csalódást
kellett okoznom, és megszegtem a Dursummal kötött szóbeli szerződésünket.
Védelmemre szóljon, hogy ha nem én, akkor ő szegi meg az elkövetkezendő
néhány percben az egyezségünket. Az életnek van egy nagy leckéje: Ha futni
kell, fuss elsőként. Ha ütni kell, üss elsőként. Ha lőni kell…
Rájöttem, miért voltam nyugodt. Felkészültem a halálra. A ficánkolásom
közepette előhalásztam a fegyveremet, és a combom alá csúsztattam. Megvártam
a megfelelő pillanatot, amikor Dursum újra az italért hajolt. Töltött. Csönd volt,
senki sem beszélt. Gondolatban elbúcsúztam mindentől, ami fontos volt nekem
ebben a kibaszott kudarcsorozatban, amit mások életnek hívnak. Talán soha
máskor nem voltam még ilyen gyors. Felugrottam az asztaltól, és lőttem.
Dursum hátravágódott, majd a széktámláról visszapattant, és elterült az asztalon,
felborítva a vizet és a félüvegnyi rakit, amire eddig valaki szépen rájárhatott.
Mellette ülő embere teste megfeszült, ahogy eltaláltam. Vicsorítva
megvillantotta sárgás fogát, majd elernyedt, és leszédült a padlóra. Tehát egy-
egy lövéssel kényeztettem őket, és jobbra a két dohányos fószernek is bevertem
az utolsó koporsószegét, nekik már úgyis mindegy volt. Az egyik
gyárkéménynek mozdulni sem volt ideje, egyből összeesett, ahogy meghizlaltam
ólommal. A másik magának okozta a halálát. Nem volt sem ideje, sem
lehetősége a fegyveréért nyúlni, hiszen a döbbenettől megszorította jobbjában
tartott öngyújtóját és a baljában szorongatott pakli bagóját, aztán mintha csak az
elmúlt pár óra kellemetlenségéért bűnbocsánatért esedezne, térdre rogyott, és
eldőlt, miután mellkason találtam. Most megtanulta egy életre, hogy a dohányzás
öl. Újra csönd lett. Pár másodpercig mozdulatlanul álltam, megfeledkezve
magamról. A döbbenettől elfelejtettem leengedni a kezemet, még céloztam,
pedig már nem volt kire. Remegés futott végig testemen, a pisztolyt mereven
tartó kezemtől egészen a kis lábujjamig. A levegőt szaporábban vettem, mint
valaha. Szédültem, és visszaültem a hátrébb csúszott székemre. A holttesteket
néztem, és az adrenalin és a sokk okozta gyomorforgásomat megfékezendő
örömmel vettem észre, hogy az én poharam még áll, méghozzá tele. Felhajtottam
az italt, amit még Dursum töltött ki. Valami nedvességet éreztem az ölemben.
Aztán rájöttem, hogy a rakit hígító víz fröccsent rám. A török mozdulatlan testét
néztem, ahogy arccal a kiloccsant piában fekszik, és csak annyit mondtam neki.
– …a lőporszagot, bassza meg!
 43

Minden jó, ha a vége jó

Megemésztettem a rakit és a történteket. Tudtam, hogy Dursumnak igaza volt,
és a lövések hallatán biztosan számíthatok a kékek látogatására. Dursum mögé
léptem, és a gallérjánál fogva kihúztam a piából. Átkutattam a zsebeit.
Megtaláltam az aranytömböt a zakójában. Úgy döntöttem, mind a kettő kell
nekem. Így az aranyat és a zakóját is elkoboztam. A zsákmányolás örömében
megfeledkeztem magamról, és véletlenül elengedtem az élettelen testet, ami
tompa puffanással zuhant vissza oda, ahonnan felemeltem. Egy ilyen buci után
biztosan számíthatott volna egy jelentősebb púpra a fején. Azzal nyugtattam
magam, hogy ezt már úgysem érezte. Az aranytábla nálam volt. Felvettem a
zakót, jól állt nekem, ezt a tálalópult mögötti tükörből állapítottam meg. A
zsebembe csúsztattam az aranytömböt, és sietősen indultam a cigóért.
Berontottam a konyhába, és felkaptam ez első kést, ami a kezembe került.
– Sikerült? – kérdeztem, és mereven bámultam Bárót. Szemében halálfélelem
volt, és látszott rajta, hogy azon gondolkodik, vajon érdemes-e betojás ügyben
blöffölni, hiszen ennek rendkívül gyorsan és egyszerűen utána lehet járni.
– Adj még két percet! – rebegte sírásra álló szájjal.
Nem tudtam várni, és megtettem, amit kellett. Suhintottam a késsel. Báró
gerince óriásit reccsent, ahogy kikötözött kézzel vonaglott. Elvágtam a
béklyóját.
– Annyi időnk már nincs. Gyere! – A kezemet nyújtva felrángattam a
konyhapultról. Báró értetlenül állt a történtek előtt. Csak annyit mondott:
– Köszönöm! – majd utána rögtön elrontotta a pillanat varázsát, és közölte,
hogy ha most tényleg kekszelnie kellett volna, akkor a gatyáját el kellene égetni.
– Ne köszönd. Nem érted, hanem a szajréért csinálom – mondtam, és
megindultam Báróval az étterem kijárata felé. A vendégtérben döbbenten
vizslatta a holttesteket.
– Te kinyírtad ezeket – hebegte.
– Nem én voltam. Járványos ólommérgezésben szenvedtek.
Kilestem az ajtón. A kora este ellenére az utcán alig lézengett egy-két
járókelő.
 – Kövess! – szólítottam fel fapofával. – Ha bármivel próbálkozol, úgy lelőlek,
mint egy kutyát. Ha kell, a nyílt utcán. Én nem fogok sokat szarozni, ígérem, és
sajnálni sem foglak.
Báró megértette a lényeget, és bólintott. Kiléptünk az utcára, és megindultunk
a szűk, talán tíz éve takarított járdán. Megálltunk a sarkon, és a rozsdás
utcatáblát figyeltem: „Népszínház”.
Erőltetett menetben keresztülvágtunk a kis utcákon, Áfi Király utcai
csehójának irányába. Útközben elmeséltem Bárónak a törökökkel történt
sajnálatos félreértésemet. A Lagoonban sötét volt, csupán a pultvilágítás adott
némi fényt mélyen az elfüggönyözött üvegportálon túl. Itt az utcán már jöttek-
mentek az emberek. A cigányt szorosan magam mellett tartottam, nehogy olajra
lépjen. Míg én az ajtón dörömböltem, addig Báró a kihelyezett étlapot csupán
nézte, mert mint mondta, az étlap egyes fura szavaival hadilábon áll, ezért a
felolvasásukkal meg sem próbálkozik. Senki nem reagált a dörömbölésemre.
Csak remélhettem, hogy a kölyök kijutott a törököktől, és az ajtón túl nem várta
valami olyan meglepetés, amivel nem számoltam. Ismét dörömböltem, de ekkor
megláttam Taknyost az üvegajtó túloldalán. Vigyorgott, és izgatottan feltépte az
ajtót. Mintha kicserélték volna. Jólesőn megölelt, végre nem úgy, mint egy
kiéhezett metroszexuális, aki nem vallja be magának, hogy ő igazából olyan
meleg, akinek nem jut szex.
– Túl vagyunk rajta – szólt Taknyos.
– Reméljük, nem tévedsz – mondtam, és beljebb taszigáltam a cigót.
A következő öt percben úgy beszélgettünk a cigány feje felett, mintha ott sem
volna. Tudtuk, hogy sok időbe telhet, míg a gyémánthoz jutunk, ezért úgy
döntöttem, hogy segítségre lesz szükségünk, és tárcsáztam a bárhoz tartozó
leglojálisabb taxist, akinek a száma az alig használt pénztárgépünkre volt
celluxozva, közben körülnéztem a Lagoon vendégterében. Furcsa volt ilyen
kihaltnak látni a csehót. Sem részegek, sem csajok nem kiabáltak piáért, és nem
csörömpöltek az evőeszközök. Az ajtó fölötti letört polc helyét néztem, amit
nem olyan rég Pé szakított le, és azzal a mozdulattal kezdődött minden. Egy
pillanat alatt bevillantak a srácok, Enzo, Flúgos, Pé és Áfi, na meg természetesen
a rám bízott melója, amit megint rettenetesen elcsesztem, és fájt a tudat, hogy a
köztünk lévő feszültség ellenére valószínűleg soha többé nem fogom őket látni.
Talán senki sem gondolta, hogy hónom alatt egy ékszerdobozzal, két autó
visszaszerzése közben ide jutok, úgy, hogy tízméteres körzetemben lesz egy
akkora szajré, amit Áfival és a csapattal egész pályafutásunk alatt sem tudtunk
összehozni. Taknyosra pillantottam, aki izgatott cápaként keringett az asztal
körül, ahová Bárót ültettük. Ez volt az a perc, amikor rájöttem, hogy tévedett a
kölyök, és nem vagyunk túl a balhén, pontosabban én még nem. Nekem van még
egy ügyem. A fuvart elintéztem. Nem sokkal később Tibi tata taxijában
kuporogtunk. Neki csak az ilyen és ehhez hasonló fuvarok jutottak. Nem fizetők,
részegek, kurvák és problémás alakok, mint mi. Az öreg mindent és mindenkit
szállított, amit a taxitársaságok kutyái nem. Tibi tata rendszeresen fuvarozott
haza ittasabbnál ittasabb tagokat a Lagoonból, vagy éppen mentőt helyettesített,
amikor kórházba vitte azokat a senkiházikat, akik fizetés nélkül próbáltak
távozni, vagy a pultos Laci középen repedt kopasz fejét csöcsöknek nézték, és
erőszakosan fogdosni kezdték, amit ő nem kifejezetten értékelt. Senki sem
sajnálta összerókázni vagy összevérezni a négy, néha hat whisky-sör kombó után
a leharcolt taxit. Tibi tata közel volt az ötvenhez, sőt igazából tíz éve ötven volt.
És amióta csak Áfi mellett íjászkodtam, mindig ezzel az ótvar C180-as
meggyvörös Mercivel taxizott, amiben már másodjára is csak
háromszázhetvenezer kilométer volt. Egy régebbi szívélyesebb
beszélgetésünkkor elmondta, hogy nagyon szereti azt, amit csinál, csupán a
rendszeresített hatósági baszogatások mennek az idegeire, na meg persze
Boglárka, aki a felesége, és az ő szalámis szendvicse. Ezen a két dolgon
bosszankodik már lassan negyven éve nap mint nap. Nem jó a szalámi,
fejtegette, és csupán azért nem csömörlött meg tőle, mert egy időben rászokott a
hasznosítására, és azzal remekül kibújt a parkolódíjak megfizetése alól. Tibi tata
ismerte a környék összes lecsúszott trógerét és csövesét. Rendszerint alkalmazta
őket egy-egy szendvicsért cserében, ha például valami intéznivalója volt a
városban. A bérelt tagot szendviccsel a kezében a volán mögé ültette, és rázárta
az ajtót. Míg az tömte a buráját, ő intézte a dolgát. Ha jött a területes, nem
baszogatta a flepniért a várakozó taxit, még akkor sem, ha olyan ember ült a
volán mögött, aki nemhogy vezetni, de fürödni sem tudott. Tibi tata az a fajta
ember volt, aki szerette a jót. Imádta az egzotikus utazásokat, ezért rendszeresen
járt a kínai piacra műszerfalápolóért.
Taknyos az anyósülésre huppant, míg én Báróval hátra.
– Hova lesz a fuvar, Cecil? – nézett hátra az öreg.
 – Emir Vujinhoz – mondtam, mire cinkos vigyor jelent meg Tibi tata szája
szélén.
 44

Emir, a doki
Tibi tata tudta, ki az az Emir Vujin. Szó nélkül indított, és a ritka zöldhullámot
kihasználva a zuglói Gödöllői utcáig meg sem állt. Útközben nem kérdezett
semmit, tudta, hogy ez nem az a perc, amikor fociról és Tippmixről és oddsokról
beszélgethetnénk. Emir Vujint sokan ismerték, és csak az éjszaka doktorának
hívták, aki bármit kezelt ötven négyzetméternyi rezidenciáján a harmadik
emeleten, egy nyugdíjas zenetanár és egy varrónő között. Szakmai tudása széles
volt, melynek bizonyítékául számtalanszor megmutatta, hogy a trippert is
legalább olyan jól kikezeli, mint a prosztatagyulladást vagy a lőtt sebet. Ügyfelei
politikusok, azok titkárnői, luxusprostik és azok stricijei voltak. Továbbá olyan
arcok, akik bajba kerültek, és sérülésükkel egyenes arányban volt annyi pénzük,
amennyire szükségük volt orvosra. Tehát Emir tudta a dolgát. Sebeket pucolt,
injekciózott, vágásokat öltött össze, vagy csak megnézte azokat a ronda vörös
kis kiütéseket, amiket az ember túlóra közben összeszedett a hivatalban. Az öreg
olyan volt, mint a sír. Ami nála a négy fal között történt, az ott is maradt. Nem
kérdezett semmit, rögtön a vizsgálóba kísért és sorba állított minket.
– Gatyákat letolni, fiaim – adta ki az utasítást, midőn leült velünk szemben, és
már villantotta is nagyítóját, amivel először rutinszerűen a lomposokat, majd
szokásához híven a napi újságot kívánta szemügyre venni.
– Doki, ez most nem olyan – szóltam.
– Mindig ezt mondod, Cecil – morgott, és afféle iskolaigazgatóként nézett
ránk, várva a bőséges magyarázatot. Gyorsan ecseteltem neki, hogy a jöttünk
oka igazából a cigó, pontosabban a gyomrának a tartalma. Lenyelt valamit, ami
az enyém, pontosabban a miénk. És megkértem, hogy kivételesen mellőzzük a
komplex kezelést, és koncentráljunk csupán a konkrét problémára, és távolítsuk
el belőle. Emir szavai értetlenségről árulkodtak, és olyasféle csalódottság
érződött a hangjában, „hogy már mi is”, de persze ha ezt szeretnénk, ő kipucolja.
A doki okítóan elmagyarázta, hogy két megoldás van. Vagy műtéti eltávolítás,
vagy a természetre bízzuk. Az utóbbi néha lassú lehet, de erre is van megoldás,
és igazán megfelelő lehet egy kis Satadalax, és hogy turbózzuk a hatást, némi
mályvatea. De utána szigorúan rengeteget kell inni!
 – Doki! És mi van, ha kifelé jövet elakad az a valami? – tudakoltam, és ekkor
a doki még nem sejtette, mit rejt a cigány gyomra.
– Hát, akkor gond van! Bár higgyétek el, kevés dolog van, ami onnét nem tud
kijönni. – Nevetett, és elmagyarázta, hogy igazából nincs okunk félni, hiszen
múltkor is fogtak valakit a reptéren, akiben több mint egy tucat gumicsomag
volt, és az is kijött, meg már látott mást is, de ezzel nem zaklatna fel minket.
– De hát, fiúk, mi lehet olyan fontos nektek? – kérdezte, miközben a szoba
sarkában összekészítette az általa csak koktélnak nevezett medicinacsomagot.
– Egy gyémánt – feleltem, mire Emir megtorpant egy pillanatra. Nem fordult
hátra, úgy szólalt meg.
– Tehát ez is egy olyan beavatkozás lesz, amiről nem tudok.
– Igen, doki – helyeseltem.
Pár perc elteltével lefőtt a mályvatea, és azzal együtt betoltuk Báró arcába a
Satadalaxot. A vécébe egy rozsdamentes orvosi tálat tettünk, és ráültettük Bárót.
Feszült várakozás következett. Az időt kihasználva Emir a biztonság kedvéért
megvizsgált minket, és örömmel tudatta, hogy makkegészséget tud csak
megállapítani nálunk. A szomszédos ajtó mögött Báró felnyögött. Beindult
benne valami, majd halkan koppant a gyémánt a fémtálkában.
Ahogy kiléptünk Emirtől a hűvös lépcsőházba, az első lépcsőfordulónál szó
szerint összefutottunk egy csapat igencsak zilált rosszarcúval. Diszkrét
pillantásokat vetettünk egymásra, ahogy ebben a lépcsőházban szokás, amikor
mindenki sejti, ki hova érkezik, avagy ki honnan távozik. Ez olyan, mint a zavart
vigyor az egymást váltó kuncsaftok pofáján egy forgalmasabb prosti küszöbén.
Egy kölyökképű, nálam valamivel fiatalabb arc lépcsőzött elöl. Láthatóan
megviselt volt, és mindnyájukra ráfért volna egy kiadós fürdő meg egy jó nagy
alvás, akárcsak ránk. Hasonló overallt viseltek, mint mi. Vajon mi is ilyen hülyén
nézünk ki?, tűnődtem. Mikor az első megpillantott minket, villámgyorsan az
oldalához kapott, mintha fegyvert akarna rántani, aztán ráébredve, hogy nincs
fegyvere, leengedte a kezét. Így tett az őt követő mélynövésű alak is, aki a
kötelező keményfiú szerepét töltötte be agyban, de ahogy megmozdult,
felszisszent, és sérült karjához kapott. A harmadik társuk egy két lábon járó
hegyomlás volt, afféle doktori cím nélküli éjszakai fogtechnikus. Én Dursum
zakója alá nyúltam, és rámarkoltam a fegyveremre. Egymással szemben álltunk
a fordulóban. A jobb vágású srác engem nézett. Álltam a pillantását. Nem úgy
tűnt, mint aki meghunyászkodik. Vártam, hogy mit lépnek. Tudtam, ha gyors
vagyok, és ilyen közelről meglövöm őket, ha próbálkoznak valamivel, akkor az
kurvára fog nekik fájni, és mellény ide vagy oda, az nem védi meg őket a
lépcsőn való leeséstől és a nyakkitöréstől. Az alak próbált higgadt maradni, és
mit ne mondjak, jól ment neki. Nem kapkodott, talán nem most először volt
sakkban. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak bámultuk egymást. Ellestünk
egymás mellett, felmértük a másik csapatát. Döntöttem, miután úgy gondoltam,
ők sem a balhét keresik itt. Továbbra is a fegyveremen tartottam a kezemet, de
balommal amolyan „vigyázzá’, öcsi” módon eltessékeltem magam elől a srácot,
és követték a társai, ahogy engem az enyéim. Már a kapunál voltunk, amikor
hallottam, hogy kopogtatnak a doki ajtaján.
– A francba, Cecil, nem sok kellett, hogy bevizeljek. Azt hittem,
kommandósfélék. Csak tudnám, minek viselnek ilyen kezeslábast egyesek. Úgy
nézett ki a gatyájuk, mintha teleszarták volna – sóhajtott fel Taknyos.
 45

Férfimunka
Miután végeztünk a dokinál, megszavaztattam Tibi tata taxijában Taknyossal
és Báróval, hogy éjszakára hol húzzuk meg magunkat. Kezem mindvégig a
zsebemen volt, ahova az aranytáblát és a sokat látott gyémántot csúsztattam. A
srácok a lakásomra szavaztak azzal érvelve, hogy az kényelmes meg praktikus
is. Éltem általános vétójogommal, arra alapozva, hogy ha ez a két töketlen nálam
húzná meg magát, nagy valószínűséggel Levkin is oda menne először, ha
keresne minket. A Lagoonhoz kértem a fuvart, úgy döntöttem, ott éjszakázunk,
hiszen az talán csak a második hely lenne, ahol keresne minket a ruszki. Áfi
kedvenc asztalánál ültünk a vendégtérben, és csupán az asztal fölött lógó vörös
műanyag burás lámpa adott halovány fényt. Érdekes módon eszembe jutott Áfi
elhíresült udvarlási szokása, miszerint a sejtelmesen világító burára pillantott,
betolt a pofájába egy jókora löket bort, és közölte a hozzá macskaként bújó
nőkkel: „Ettől a vörös fénytől beindulok”, majd senki lányának vagy anyjának
nem kegyelmezve rámászott mázsás testével alkalmi kísérőjére. Sosem értettem
ezt a színjátékot, hiszen a nőknek rendszerint fizetett, mármint én fizettem, ők
meg hozták a barátnőformát esténként, annak ellenére, hogy Áfi évek óta igazi
se veled, se nélküled kapcsolatban lébecolt. Furcsa volt, hogy nincs itt az a
dagadt disznó, sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de hiányzott.
Taknyos botorkált a sötét pultban, majd visszatért az asztalunkhoz egy üveg
vodkával meg szódával. Ledobott három stampot, majd kitöltötte a diadalkört, és
büszkén hajtotta fel afféle „megcsináltuk, túléltük” módon az italt, miközben
mindhárman az asztal közepén pihenő aranytáblát és a gyémántját néztük. Attól
eltekintve, hogy min mentünk keresztül ezekért, illetve hogy a gyémántot a
fekete veszedelemből, azaz a Báró szeget is megemésztő gyomrából hoztuk
vissza, elégedettek voltunk az eredménnyel. A kölyök szája szélén a kezdők
sikerének vigyora virított, míg Báró elsősorban annak örült, hogy a segge nem
szenvedett nagyobb karcolásokat, mint amiket némi csontos csirkeaprólék
okozott volna, és hogy az ellentéteink dacára életben van. Én voltam az egyetlen,
aki nem vigyorgott, mint a többiek. Ezt az elmúlt napok megpróbáltatásaival
magyaráztam, ami részben igaz is volt. A két pöcs csak mulatott, és azzal
szegtem kedvüket, hogy közöltem: lehet, hogy a móka jól végződött, de ha igaz
a mondás, miszerint az ördög nem alszik, akkor abban biztosak lehetnek, hogy
egy kokaintól pörgő ruszki sem. Az utolsó józan pillanatukban még felvázoltam
nekik, hogy felváltva fogunk őrködni, nehogy rajtunk üssenek. De mire
elmondtam a beosztást, úgy kidőltek, hogy még egy ötéves kölyök is játszi
könnyedséggel elbánt volna velük bosszúból, mert megették előle az utolsó
gombóc fagyit. Estek-keltek, röhögtek, majd aludtak. Már csak én voltam talpon,
de éreztem, hogy nem sokáig, hiába akartam ezt az őrködést. A Lagoon
csöndjében farkasszemet néztem a gyémánttal. Tudtam, hogy lépnem kell, de
már nem volt erőm. Előredőltem, és elterültem az asztallapon. Olyan mély
álomba zuhantam, hogy azt éreztem, talán soha többé nem ébredek fel.
Felriadtam, miután a földre esett a gyémánt, amit egy elegáns mozdulattal
álmomban lesöpörtem az asztalról. Néhány pillanat kellett, hogy magamhoz
térjek. A hangra a srácok is felriadtak, pontosabban megzavarta őket, de rögtön
tovább aludtak. Tudtam, eljött az idő. Mennem kell, nem figyel egyik sem.
Lehajoltam a gyémántért, és az aranytömböt is magamhoz vettem. Egy darabig
néztem, ahogy Taknyos alszik. Reméltem, nem fog rám haragudni. Résnyire
nyitotta kiszáradt száját, és reflexből megnyalta az ajkát. Olyan alkoholszag
áradt belőle, hogy nem mertem volna tízméteres körzetében sem rágyújtani. A
pult fiókjából elővettem egy tekercs szigszalagot. Ezzel inkább fixen, mint
szakszerűen újraegyesítettem a tömböt a drágakővel, azaz Taknyos-biztosan
összeragasztottam a szalaggal a szajrét, hogy ne hagyja el egyik részét sem.
Észre sem vette, hogy a zsebébe raktam a cuccot. Nekem nem volt rá
szükségem. Téptem egy Post-itet, és üzenetet hagytam, hogy ne izguljon értem,
ha minden jól megy, nemsokára jövök, csak eszembe jutott valami fontos
elintéznivaló, persze mindez hajnali négykor. Utóiratként még annyit üzentem,
hogy legyen férfi, a fartúrásból már kinőtt. Keressen egy rendes szakmát, mert
ez a mostani nem életbiztosítás. Na meg valami normális csajt, ne pillangót.
Fogjon egy kibaszott hernyót, hiszen abból pillangó lesz. Nyisson egy kricsmit,
ha már itt hagytam nála rá némi zsozsót, és ha jó fej akar lenni, el is nevezhetné
rólam. Aztán dolgozzon sokat, és a pénzért ne aggódjon, neki a génjeiben van a
harácsolás. Sokasodjon a pillangójával, de csak ésszel, mert a világnak belőle
egy is sok. Az üzenet végén a „Barátsággal, Cecil” aláírást kétszer aláhúztam,
mert már tényleg úgy gondoltam, hogy ez a pöcs a barátom. Begyűjtöttem
Taknyos fegyverét is, ugyanis nekem szükségem lehet rá, ám neki nem, hiszen
ha rajtaütnek, nem fogják megvárni, míg kitörli a csipát a szeméből, és céloz.
Gyorsan átkutattam a kasszát, szerencsém volt, hagytak benne némi casht.
Zártam magam mögött a Lagoon ajtaját, és beleszippantottam Budapest friss,
hajnali levegőjébe. Fogtam egy taxit, és már úton is voltam Artem Levkinhez.
Bíztam benne, hogy örülni fog a látogatásomnak, és talán összedob reggelire egy
gofrit, kévét meg egy frissen facsart narancslét, és civilizált emberekhez méltón
megbeszéljük a félresiklott barátságunk elrontott alapjait. A taxi hátsó ülésén, a
sofőrülés takarásában ellenőriztem, mennyi lőszerem van mára. Onur két tartalék
tára megvolt, és Merté is, de arra már ráalvadt a vére. Gondosan letörölgettem a
töltényekre száradt vért. Taknyos és az én fegyverem tárából összehoztam egy
fél tárra való muníciót. Tudtam, ez nem sok, mindenesetre tárgyalási alapnak
elég lesz. Eszembe jutott még egy töltény, ami a zsebemben lapult. Két sarokkal
Artem címe előtt szálltam ki. Elhúzott a taxi, és érezhető volt az egyre erősödő
reggeli forgalom is. Beugrottam a közeli kisboltba. Vettem kiflit és négy üres
zacskót. Az eladó nem kérdezett, talán látott már érdekesebb dolgot is.
Elsétáltam Artem villájához, élveztem ezt a szép reggelt. Körbenéztem a háznál,
nem láttam kamerát, és a kapun túl sem volt mozgás. Talán még aludtak, vagy le
sem feküdtek. Eljött az idő. Üres volt minden. Kezemre és lábamra húztam a
zacskókat, a fülekkel szorosan magamra kötöztem őket. Nekiugrottam a
kőkerítésnek, feltornásztam rá magam, és meg kell mondanom, férfiasan bele is
fáradtam. A kerítés túloldalán az árnyékosban landoltam. Itt kicsit hűvösebb
volt. Tudtam, hogy innét már nincs visszaút. Az ébredező város csöndjében
szinte már fülsértően éles hangon csattant a pisztolyom szánja, ahogy megcsípve
hátrahúztam. Készen álltam, és elindultam a házhoz. Nem volt már visszaút, de
nem is kerestem. Nyugodt léptekkel haladtam a nedves gyepen, bizonyára
nemrég kapcsolhatott ki a reggeli automata öntöző. Olyan zavartalanul sétáltam
a házhoz, mintha csak várnák, hogy visszatérjek a friss, ropogós reggeli
kenyérrel és tejjel. De az én kezemben nem kenyér és tej volt, hanem egy
kibiztosított fegyver. Ezt döbbenten vette észre egy alvásproblémákkal küszködő
dzsoggingos ruszki, aki éppen reggeli edzéshez készülhetett, amikor
összefutottunk az ajtóban, és szinte el sem akarta hinni, hogy történhet vele még
rosszabb is ezen a csodás és lőporszagos reggelen, mint hogy lila
dzsoggingfelsőt vett fel a piros futósortjához. A tagnak nem volt ideje átöltözni.
A döbbenetet kétségbeesés váltotta az arcán. Utolsó reményként a fegyverem
felé nyúlt, ki akarta tépni a kezemből. Nem sikerült neki. Elkeseredett
próbálkozását egy comblövéssel díjaztam, gondosan ügyelve rá, hogy a lövés ne
tegyen kárt a szép sortjában. Tehát ez volt a belépőm az Artem-rezidenciára.
 46

Kölcsöngolyó visszajár
A hatásos ébresztővel felvertem egész aprajafalvát, és rádöbbentek, hogy egy
vártatlan vendég, ha nem is a spájzban, de már az előszobában van. Halálos
higgadtsággal haladtam előre. A lakók ébredési sorrendben érkeztek. Először a
jobbról nyíló folyosóról nyomult egy klottgatyás tag. És örültem, hogy
személyében régi ismerőst véltem felfedezni. A Kábeles volt az. Rém ronda
látvány volt zsíros, szőrös combjával és mosásban elszürkült fehér trikójában.
Kábeles megbizonyosodott arról, hogy lövést hallott. Ahogy megpillantotta
mögöttem a vérében vonagló és büszkeségében a fájdalomtól csak fújtató társát,
felgyorsultak az események. Kábeles felém rohant. Nem volt semmi nála. Jobb
híján kisportolt testével és nyers erejével akart lehengerelni. Ez a csajoknál lehet,
hogy bejött, de nálam nem. Elnyalt a padlón, ahogy vállba lőttem, és innét már
világossá válhatott mindenki számára a házban, hogy az imént nem véletlenül
dördült el az a két lövés. Nem is kellett sokat várnom, rögtön érkezett válaszként
egy lövés föntről, a lépcső tetejéről. Látszott, hogy reggel van, még egyikük sem
ivott kávét, és igaz volt a mondás, hogy a támadásra a legjobb idő a napfelkelte,
de úgy éreztem, itt, a városban kiegyezhettünk a reggelben is. A viszonzott tűz
következtében pár lépést hátráltam az ajtóban, onnét lőttem. Telibe trafáltam, és
a korláton átbukva leszédült fentről a fickó. Gyorsan újratáraztam, de ide már
betöltöttem az Artemtól kapott töltényt is. Éppen mikor a konyha felé indultam a
szekrényhez, ahol Áfi ékszerdobozát láttam, egy hang szólt hozzám.
– Meglepő a reggeli látogatásod, Cecil. Mindenre készültem, de erre nem –
szólt a lépcső tetejéről az orosz zöld selyemköntösében, és a lezuhant embere
után nézett. – Jól van? – kérdezte.
– Szerintem megnézhetné egy orvos, meg a többieket is – feleltem.
– Szóval találkoztál a srácokkal. – Zavartan igazgatta a köntösét. Tudta, ha
megmozdul, nem fogom hagyni, hogy kisétáljon a célkeresztemből, így jobb
híján, mintha csak szédülne, megkapaszkodott a korlátban.
– És most mi lesz? Besétálsz és lelősz? Ennyi? Valami jobb, frappánsabb nem
jutott eszedbe?
– Sajnos nem vagyok túl kreatív.
 – Valami jó fedősztori? Egy színlelt rablás, vagy valami? – érdeklődött.
– Hol a fegyvered, Artem? – türelmetlenkedtem.
– Fegyvertelen vagyok – tárta szét a kezét. – Egy család vagyunk, nem
emlékszel? Én nem emelek fegyvert családtagokra.
– Én igen – vágtam rá, és csönd ereszkedett ránk.
– Na és? Milyen időt mondanak mára? – szólalt meg végül a ruszki. Nem
nagyon szándékozott tudomást venni jelenlétem fenyegető mivoltáról.
– Rosszat. Vigyél esernyőt, golyózáporos idő lesz – mondtam, és lassan a
lépcső felé araszoltam. A helyzethez képest komikusnak tűntek a síri csöndben a
lábamon zörgő zacskók.
– Látom, mindenre gondoltál. Egy szellem lesz a gyilkosom – nevetett
kényszeredetten Artem, és óvatosan hátrálni kezdett. Felértem a lépcsőn, de
ekkorra már a folyosó egyik komódjának a takarásában volt. Nem kapkodott,
éreztem, hogy készül valamire.
– Úgy érzem, Cecil, már nem akarsz a családhoz tartozni – mondta, közben
néha oldalra pillantott a komódra. – És bármennyire bánt is ez engem, most
teszek neked egy szívességet. Elengedlek, szabad vagy. – Nevetett. – Nem
tartozol a családhoz többé. – Ám a jobbja gyanúsan matatott a komód
takarásában.
– Én meggondolnám a helyedben, mit csinálok – szóltam, és a mellkasa kellős
közepére céloztam.
– Tudod, Cecil, ha valaki meg akar ölni valakit, akkor előbb vagy utóbb
megteszi. Mindegy, hogy az áldozat menekül, ellentámad vagy könyörög a
szaros életéért. Te értem jöttél, és nem fogsz elengedni csak úgy, ezt mind a
ketten tudjuk – mondta, és elkomorult az ábrázata. Felkészült. Egy sörétes
vadászfegyvert próbált előrántani, de megelőztem, és telibe trafáltam. Az égető
sebhelyhez kapott, és térdre rogyott. Majd fehér lett, mint a gyűrűjében tárolt
kokainja. Tudomásul vette, hogy eltaláltam, olyan volt, mintha csak bólogatott
volna.
– Szép lövés volt – dadogta, és véres ujjaival ügyetlenkedve igyekezett
letekerni a gyűrűje tetejét, de erre már nem maradt ereje. Eldőlt az emelet puha
szőnyegpadlóján, gyűrűjéből kiborult a cucc. Nem mozdult többé. Egyre csak az
visszhangzott a fejemben, hogy én, Kiss Cecil két s-sel, végeztem Artem
Levkinnel. Majd ezt követte az „én sem vagyok jobb nála” érzés. Azzal áltattam
magam, hogy önvédelemből támadtam, hiszen csak órák, maximum napok
kérdése volt, mikor fogunk mi a gödi gödörben állni. A kezdeti izgatottságom
hirtelen valami erősebb, fura érzésbe csapott át. Ha úgy tetszik, afféle
megvilágosodás ért. Olyasféle, amihez az emberfia két úton jut. Vagy kábé hat
pohár pálinka után, ilyenkor jön a sírva nevetés, nevetve sírás, pofonok és a
válások ötlete. A másik út némileg fájdalmasabb. Olyan érzés, mint amikor egy
utcakövet vágnak hozzád, és ezek után mindenki azt várja tőled, hogy légy férfi,
és maradj talpon. Mifelénk legtöbbször ezzel szokták társítani az ember fejében
sikítozó „na, bazdmeg” érzést. Hát ezt éreztem most. Tudtam, hogy az élet furcsa
területére léptem. Oda, ahol egy ilyen leszámolásért legalább annyi pártfogód és
ingyenpia fog várni, mint amennyi vérbosszúra éhes arc és betárazott fegyvereik.
Szóval, ezzel a lépéssel igazából nem is előrébb jutottam, hanem csupán időt
nyertem. Pár másodpercet vártam még az emeleten, de nem volt se mozgás, se
nesz. Lerohantam a földszintre Áfi ékszerdobozáért. Jó rablóhoz hűen tudtam,
miért megyek, és hol találom. Nem akartam semmi mást, így is nyakig sáros
voltam. Nem kellettek Artem így-úgy szerzett dolgai. Valószínűleg a legtöbb
házban tartott érték forróbb lehetett, mint a kóterban töltött első szenvedélyes
éjszaka. Megtaláltam a dobozt. Jobbnak láttam, ha mielőbb kereket oldok.
 47

Az élet furcsa tréfái

Az élet furcsa dolog. Olyan, mint a volt feleségek. Akármit csinálsz, úgyis
kibaszik veled, és csupán passzióból grasszáltat gödörből gödörbe, hiszen
igazából már rég eldöntötte, hogy megszívat. Az élet iróniája, hogy szinte bármit
meg lehet úszni kellő kitartással és odafigyeléssel. Ez alól csupán egy dolog
kivétel. Ha rendőrt ütsz meg.
Miután Artem kőkerítése ismét megizzasztott, igyekeztem minél távolabb
keveredni a tett színhelyétől. A zacskókat útközben négy különböző kukába
dobtam. A felgyülemlett adrenalin majd szétfeszítette a mellkasomat. Remegett a
kezem, kavargott a gyomrom, de tudtam, hogy ezek csak a felfordulás
utóhullámai. Tartalmas sétám közben elkeveredtem a zsinagógához, és kiszúrtam
magamnak a szokásos helyen, a taxijában héderelő Tibi tatát. Megkértem, hogy
dobja el a Lagoonba a kölyöknek Áfi dobozát, és ezzel úgy éreztem, teljesítettem
mindent, amit csak lehetett az elbaszott, majd helyrebillentett feladatomat
illetően. Ha más nem is, a becsületem tiszta volt.
Magányra vágytam, és betértem egy közeli kocsmába. A pultnál segítettem
három riadt képű fazonnak támasztani a pultot, nehogy eldőljön. A munkát jól
végeztem, és gázsiként kértem egy pálinkát. A pultos töltött, mire a szagából
ítélve valami olcsó lőre loccsant a stampós poharamban. Beleszagoltam.
– Mi franc ez, ablakmosó? – kérdeztem a csapost, akinek a nézéséből rögtön
kiderült, hogy nem tudja azonosítani a személyemet, és a pulttámasztásban való
közreműködésemet vagy elfelejtette, vagy észre sem vette.
– Ki vagy te? – vonta fel a szemöldökét a tag, miközben vizet engedett a
csapból.
– Úgy hívnak, hogy vendég. Adj valami normálisat, olyat, ami gyümölcsöt
látott, és nem csak azért, mert elment mellette egy kamionnyi alma. Merre a
slozi? – kérdeztem, mire a fazon balra legyintett. Bevonultam az árnyékszékre.
Próbáltam nem megérezni az állott húgyszagot. Tudtam, hogy itt sem az elmúlt
tíz, sem az elkövetkezendő ötven évben takarítás nyomát nem lehet felfedezni.
Ellenőriztem a három vécéfülkét, senki sem munkálkodott bennük. Csak én
voltam itt, meg a szagok. A fegyvert szétszedtem, és az első vécé tartályába
rejtettem. A maradék tartalék tárakból a kagylóba potyogtattam és lehúztam a
lőszert. A Taknyostól elkobzott fegyverrel is így akartam eljárni, gondoltam, arra
sem lesz már szükségem. A harmadik fülkébe siettem, és leküzdöttem a porcelán
tartályfedelet. A vízköves tartályban néhány pénztárca ázott már jó ideje. A
kocsmai zsebesek is szerették ezeket a rejtekhelyeket. A tolvajok, az óvatlan
piások kizsebelése után a bankóktól megfosztott brifkókat módszeresen ide
rejtették, vagy a legelképzelhetetlenebb, legkisebb résekbe. A tartály most egy
szétszedett pisztollyal gazdagodott. Újra a pultot támasztottam. Végre értette a
tag, hogy mi a dörgés, és mostanra valami rendes itallal próbált a kedvemben
járni. A második sör-rövid kombinációnál jártam, amikor feltűnt a gyér
vendégseregben két tag, akik néhány méterről sasoltak. Ez talán annak tudható
be, hogy a szükségesnél hangosabban rendeltem a második kört azzal a költői
kérdéssel fűszerezve, miután sokat tétovázott a személyzet, hogy: Kit kell itt
szájba csapnom egy kör piáért? A két tag érdeklődve figyelte karom liftező
mozdulatát, ahogy a töményet a számba toltam. Majd még egyet. Ők valami
sárga szart ittak, talán narancslét meg kávét. Meglehet, én kezdtem rosszul az
ismerkedést, amikor elengedtem egy, mondhatni, nem jól elhelyezett mondatot a
két tagnak.
– Mi a pöcsömet bámultok? Nem buzulok, nem szállok be harmadiknak. – Az
egyik tag felállt az asztaltól, és felém indult. Lassan és kimérten közeledett. Úgy,
olyan magabiztosan, amit csakis olyan ember engedhet meg magának, aki
biztosan tudja, hogy nyerő helyzetben van, akármit csinál is a másik.
– Parancsol? – kérdezte.
– Azt kérdeztem, ti meg mi a pöcsömet bámultok, seggfej? Nemcsak ciki, de
süket is vagy, kancsó? – köhögtem, és szinte rögtön ütöttem. A pancsot követően
a kihívóm pofája úgy eltorzult, mintha csak gyurmából lett volna. A jól
elhelyezett kezdeményezésem következtében egy olcsóbb árfekvésű
arccsonttörést szenvedett, és jobbnak látta, ha most seggre ül, és feladja a mai
viadalt. Ezzel az ütésemmel ki akart szakadni belőlem minden feszültség és
nyomás, és sikerült is. Elkövettem azt a hibát, amit ilyenkor nem szabad.
Megálltam egy pillanatra, és felmértem ütésem eredményét, az agonizáló tagot
nézve. Belátom, nem kezdődött jól a társalgásunk, és meglehet, az én hibám is
volt, hogy másodperceken belül lángoló érzés öntötte el az arcomat.
Megtámadott a másik kihívó is. Az alak nem szarozott sokat. Az arcbőrömet, a
torkomat, a szememet égető, őrjítő viszketés sanyargatta. Nem kaptam levegőt,
semmit sem láttam, csupán homályos képeket és színeket, ahogy a könnyem és a
taknyom belepte az arcomat. A váratlan támadástól kétségbeesve még ütöttem
néhány luftot, miután a támadóm paprikaspray-vel húzta össze a pórusaimat.
Rögtön fújt, és nem sajnálta tőlem a magyaros illatot. Megtántorodtam, és ezt
kihasználva leszerelt a tag. Először a pultnak kényszerített, majd ahogy a földön
landoltam, megbuciztam a kopott járólapot, de még ez sem volt olyan fájdalmas,
mint a vesémbe furakodó térd, miközben rám nehezedve ügyködött mögöttem. A
kezem máris hátrafeszítve, és valaki fémgyűrűt húzott rá. Újra eljegyzett egy
kék, és meghitten kattant rajtam a bilincs. Ismerős mondatok következtek.
Megtudtam, hogy milyen megbecsült tagja vagyok a társadalomnak, hiszen
mindenféle kötelezettség nélkül nekem csak jogokat osztottak. Azt hiszem, ez
minden modern ember álma. Jogok kötelezettségek nélkül. A gyorsított bírósági
eljáráson azzal védekeztem kirendelt védőm tanácsa ellenére, hogy vannak
íratlan szabályok, amiket be kell tartani. A sértett, aki történetesen nyomozó volt,
nem tartotta be a második számú kocsmai szabályt, miszerint „nem nézzük be
senkinek a békésen iszogató fiát”, és ez utóbbi még azt az íratlan szabályt is
megelőzte, hogy „a kocsmai vizeléskor legalább két piszoár távolságban illik
vizelni, és el kell határolódni a másik farkának a méregetésétől”. Szóval ez az ő
részéről hatalmas hiba volt, az enyémről pedig az, hogy nem számoltam
háromig. Ezzel a „mondd és tedd” sorozattal alá is írtam a kikérőmet az egyéves
pihenőre. A fazont, aki benyelte az ütésemet, hősnek kiáltották ki, aki szolgálat
közben egy randalírozó által megsérült. A másik meg elkapott. De öröm az
ürömben, hogy így legalább egy kerge iszákos pöcsnek néztek, nem pedig egy
valamirevaló fogásnak.
 48

Az új otthon
Nem panaszkodom, mert már amúgy is szükségem volt egy kis pihenőre. A
bírónő ezt jól látta rajtam, rögtön megírta a beutalómat a „Szerelem házá”-ba. Ez
szép is volt, meg jó is, de tudtam, hogy nemhiába hívják a Váci Fegyház és
Börtönt a szerelem házának. Sokak szerint ez olyan gyűjtő volt, ahol a szóbeszéd
szerint még Rambó is letérdelne. Itt meglehetősen sok forró éjszaka kínálkozott
a szállóvendégek számára. Mielőtt a vezetőszáron kivezettek volna a
tárgyalóteremből, elcsíptem a széksorokban ücsörgő Taknyos tekintetét. Nem
beszéltünk, csupán egy halovány bólintást engedtünk meg mindketten. Elég volt
ez, nem is akartam vele többet beszélni. Tudtam, hogy jól van, ő pedig láthatta,
hogy én meg szarul leszek. Nem aggódtam már a szajréért, hiszen ha gáz lenne
miatta, nem lett volna ilyen kisimult a Taknyos képe. Már csak egy dologgal
kellett törődnöm az elkövetkezendő háromszázhatvanöt napban. Azzal, hogy a
segglyukam mérete továbbra se legyen kényelmes bejárat egy kályhacső
számára, és továbbra is csak egyirányú legyen benne a forgalom. Panaszra nem
volt okom a váci szállásom miatt. A kaja és a továbbtanulási lehetőség remek
volt, akárcsak a kultúrtisztünk, Molnár Zsóka őrnagy asszony, nem beszélve a
remek levegőről és a szinte közvetlenül a hátsó fal mögött morajló Dunáról, ami
még romantikusabbá tette a hűvös cellák pásztoróráit. Az első három napban
még szoktam a rendet és a cellatársamat, Oszit, akit többnyire csak Tökösnek
becéztek, és világért sem tudtam rávenni magam, hogy megkérdezzem, miért is.
Oszi nem volt túl bőbeszédű. De az is lehet, hogy nem akarta tudni, ki vagyok,
és miért kerültem be, vagy nagyon is tisztában volt vele, hogy ez a legbutább
kérdés, amit nekem szegezhetne egy fogkeféből fabrikált késsel egyetemben.
Hiszen itt mindenki áldozat, és a legdurvább kihágásként is maximum csak egy
parkolóbírságot lehetne kiosztani az itt versenyzőknek. Mivel más nem jutott az
eszébe, inkább hallgatott, eltekintve az „Oszi vagyok! Te?” mondatától. Oszi
közepes termetű volt, néhány rab szerint szexin izmos, bár ebben én nem tudtam
állást foglalni. Hosszúkás arcú, széles homlokkal megáldott burája volt, amit
igazi jó érzéssel bárki bármikor telibe tudott volna ütni. Függetlenül attól, hogy
személyes ellentét lett volna köztük, vagy csak feszültséglevezetésből, mert
bukásra vette a formát a Tippmix-szelvény. Volt, akinek sikerült is telibe vernie
Oszit. Erről a ferde orra árulkodott. Oszi némán nyomta a napi rutint, és csakis a
kötelező minimumot kommunikálta felém, ami kimerült az „igen, nem, van
cigid?” mondatokban. A bentlakók által csak árnyéknak nevezett smasszerekkel
és tisztekkel nagy tisztelettel beszélt, afféle eminens pöcsként. Ez
megbotránkozást váltott ki több elítéltből is, de Oszi tekintetén látszott, hogy
szart mások véleményére. Erre jó példaként szolgált a második délutánomon,
amikor a soron lévő albérlőt, a cigányok saját bejáratú kancsóját, a nyüzüge
Máriót egy ütéssel a gyengélkedőre küldte, miután a kis roma gyerek viccesnek
találta hangoztatni azt a meglátását, miszerint Oszi ezzel a seggnyalási
képességével a sor végén nagy karriert futhatna be az öreg Baloghnál. Oszi ezt
akár vehette volna állásajánlatnak is. De nem annak vette. Ez volt az első és
egyben az utolsó mondat, amit Máriótól hallottam. Cellatársam elkapta a Márió
fejét, és a rabfogóba csapta. A várttal ellentétben semmi sem lett az incidensből,
mivel a cigus futtatói szétszéledtek, és úgy gondolták, a látottak okozta traumát
megtarják maguknak. Illetve nem kellett a feszkó, ha felépül Márió, így is jó
lesz. Csak Oszi és én voltam a folyosón, na meg Márió a padlón, amikor sietős
léptekkel megérkezett az első smasszer, majd őt követve a többi is.
– Mi történt? – üvöltött a tag, és a falhoz préseltek minket.
– Elesett a szerencsétlen – néztem Oszira, majd sziszegtem a smasszer
szorításától. A helytállásom ellenére nem kerültem közelebbi kapcsolatba a
lakótársammal. Egy félreeső helyen az egészet annyival rendezte, miután az
árnyékok a gyengélkedőre vitették velünk a cigust, hogy: Kösz. Illetve ennek a
kösznek annyi előnye volt, hogy megtudtam, a vita ott robbant ki, hogy Oszi
zokon vette a piszkálódást, amikor a virágokat öntözte. Nehezen szoktam az új
rendet, a korai kelést, és alkalmaztam a már elsajátított rutint, miszerint
feleslegesen ne nézz a másik szemébe, és kussolva figyeld, ki kivel van. Az
itteni vagányság nem azonos az utcaival. Itt, Vácott újnak számítottam, új
környezetben, új szabályokkal. A harmadik nap után feltűnt, hogy Oszi a
szabadidejében már megint a könyvtárszobánál lebzsel. Önszorgalomból port
töröl Molnár Zsóka őrnagy asszony asztalánál, locsolja a virágokat, és a
könyvtár zárása előtt megunhatatlanul rakosgatja ábécébe a lajstromozott
könyveket és az olvasóasztalon szanaszét heverő egyházi tájékoztatókat. A
hetedik nap után már nem bírta kérdés nélkül Oszi, mivel látta, hogy az istenért
sem haladok a kiválasztott könyvemmel.
– Te meg mi a francot akarsz? – kérdezte Oszi, kilépve a „B” könyves oszlop
mögül. – Mit rontod itt a levegőt? Két napja egy könyv fölött ülsz, és még egy
kurva oldalt sem haladtál, ahogy elnézem. Nem unod még?
– Rájöttem, hogy ez a legnyugisabb hely a kóterban, meg amúgy sincs sok
barátom idebent, úgyhogy inkább magamba szívom a tudást – néztem fel a lapok
közül.
– Figyelj, tornász! Jó csávónak nézel ki, rendesnek meg minden, de nem én
kértelek magam mellé, ergó kurvára nem akarok a barátod lenni, amiért egy
fiókban fekszünk. Nem kell kötelességtudatból pariznunk, csak töltsük le a
parkolóidőnket szép csöndben, mindenféle balhé nélkül, ahogy talán a legtöbben
szeretnénk – mondta Oszi, és felháborodottan konstatálta, hogy valaki nem a
helyére rakta vissza Bulgakov A Mester és Margarita című regényét. – Betojok,
esküszöm, ezek olyan sötétek, mint egy belső zseb! Egy évig neveltem őket,
hogy Mihail Afanaszjevics Bulgakovot a „B” sorba kell tenni a mi
könyvtárunkban, nem az „M”-be – sóhajtott. De mindezt olyan keserűen
jegyezte meg, hogy úgy tűnt, ez a hiba személyes sértés a számára, és az sem
nagyon érdekelte, figyele rá valaki. A lényeg, hogy kiadta magából. Míg az
ábécét közel hetvenszázalékosan bele tudta verni néhány rabtársa fejébe, azt már
nem sikerült az elméjükbe táplálni, hogy a könyvet gerinccel kifelé rakjuk vissza
a polcra, panaszkodott Oszi.
– Ki vagy te? – néztem hitetlenkedve a tagra. – A helyi megmondóember,
vagy mi? – kérdeztem, hátradőlve a könyvtár székén.
– Csak simán Oszi, de ezt már tudod, és legyél ennyivel is boldog, ugyanúgy,
ahogy tudsz még orron át is levegőt venni. – Kihúzta magát, és félreérthetetlen
jelzést küldött, hogy mára elfogyott a beszédes kedve.
– Mi volt két napja körülötted ez a médiás hűhó? Valami műsoros celeb vagy
te is, aki mindenhatónak hiszi magát a lízingparipán? Ismernem kéne téged? –
erőszakoskodtam.
– Hát, esküszöm, beszarok rajtad! Tényleg engem kellett kipécézni magadnak
a mai beszélgetésadagodhoz? Tudod, mit? Adok egy doboz cigit, ha köddé válsz.
– Nem dohányzom. Amúgy meg volt más, az előbb próbáltam smúzolni egy
taggal a folyosón. Egy darabig stírölt, de mikor hozzáléptem, a sarokba fordult,
és az anyját szólongatta. Flúgos a tag, én mondom neked, bevallom, betojtam
tőle rendesen, mikor a falnak kezdett beszélni.
– Ő a Gyépés Gyula, nemrég hozták vissza a sárga házból, mert nem tudtak
vele mit kezdeni, és rábízták az itteni természetes kiválasztódásra. Csak a dokik
nem látták rajta, hogy nem százas az ürge, és egy cipőfűzővel képes megölni
bárkit – magyarázta.
– Mondom én, hogy jobb társaság vagy. – Belátóan széttártam a kezem.
– Nem elég neked, amennyit össze vagyunk zárva? Ha bármit akarnék tőled,
annak már a jelét adtam volna – mondta, majd a kezemben tartott Gyenyisz
Fonvizin-kötetre, A kamaszra pillantott. – Amíg te abból tudást szívsz magadba,
addig mások csak a lapokat – váltott témát. – Ha egyszer elérsz a hetvenedik
oldalra, és érdekel, mi történt utána a hiányzó oldalakon, szólj, és elmesélem,
már ha szerzel egy új zsebrádiót. Az enyém már haldoklik.
A társalgásunk itt véget is ért, mert belépett a szobába az őrnagy asszony. A
börtönkönyvtár áporodott levegőjét felbolygatta édeskés parfümje. Csinos nő
volt. Dús barna haját összefogva viselte, és a rosszul szabott egyenruhája sem
tudta leplezni kívánatos vonalait, ahogy a fehér blúza sem a halványan átsejlő,
szolidan csipkés fekete melltartóját. Aminek nagy bizonysággal bármelyik rab
készségesen átvette volna a szerepét a két kérges tenyerével. Természetesen
csakis készséges segítségnyújtás okán, és azt is parancsszóra. Bár ha jobban
belegondolok, a legtöbb lakónak, aki még nem járt másodosztályú lyukra
kormolni, már egy női vázas bringa látványa is felért egy előjátékkal, akárcsak
az őrnagy asszony csipkés fehérneműjének vizslatása. Oszi vigyázzba vágta
magát, ahogy a csinos Zsóka őrnagy asszony végigmustrálta őt is, mint minden
könyvtárban lévőt.
– Magát nem ismerem – fordult hozzám a könyvtár királynője.
– Kiss Cecil vagyok, asszonyom – kezdtem, mire köz-bevágott, hogy ő bizony
nem emlékszik ilyen nevű könyvtári feliratkozóra, mert ide felügyelet nélkül
egymagukban nem, csak jutalomból járhatnak a rabok. Azok, akik kiérdemelték,
és ezt választották. Legcsábosabb tekintetem után enyhült a szigor a hangjában,
főleg miután megtudta, hogy erről a rendről nekem fogalmam sem volt, és ez
csupán annak köszönhető, hogy nemrég érkeztem. Elnézést kértem, mire
közölte, ha ennyire szeretem a könyveket, hogy szabályt szegek miattuk, és az
időmet itt akarom tölteni, akkor felír a listájára, de meg kell ígérnem, hogy jól
viselkedem, és nem lesz velem probléma. Tanáros hangja és dús keble előtt
esetlenül bólogattam, mint valami iskolás kölyök.
– Oszi! Majd el is felejtettem, ez a magáé. – A cellatársamhoz lépett, és egy
könyvet nyújtott át neki. – Megrendeltem a börtönkönyvtárnak, önköltségen –
hangsúlyozta, és mielőtt átadta volna Oszinak a könyvet, a lelkére kötötte, hogy
ezt a kötetet külön kölcsönzési naplóban vezessék, és nagyon tudná méltányolni,
ha a kollégák nem használnák el cigipapírnak. Aztán ahogy érkezett, úgy
távozott az őrnagy asszony. Mindenki visszatért a könyvéhez, mire Oszi
lehuppant a legközelebbi székre, és másodpercekig csak bámulta a könyvet. A
címlapon egy legalább olyan idióta név díszelgett, mint az enyém: Gyulai
Emánuel, a címe pedig: A hatlövetű.
– Oszi! Nem vagy te túl idős az ilyen westernekhez? – kérdeztem, és a könyv
borítóját bámultam.
– Ez nem western – kérte ki magának.
– Hát akkor mi a kutya fasza? – értetlenkedtem, és először hallottam olyan
mondatot a Tökös Oszitól, amit tudtam, hogy nekem fogalmazott meg. Nem
tőmondat volt, és cigit sem kért érte, és még folytatása is várható volt.
– A szabadulásom kulcsa.
 Table of Contents
1
Hűvös helyzet
2
Ramón család
3
A gazda, a jobb és a bal farpofa
4
Egy flúgos a családban
5
Egy játékos
6
Az oroszlánbarlang
7
Ha ropog a szotyiszőnyeg
8
Ha az ember szarba tenyerel
9
A gyűrű titka
10
A szalon
11
Az új család ajándéka
12
Utóirat: Seggfej!
13
Inkább ettől fájjon a fejed, mint egy golyótól
14
Amit a nazarról tudni kell
15
Mr. Holmes
16
 A hatcsöcsű
17
Aki szereti a klasszikust, rossz ember nem lehet
18
Taknyos és a fekete lyuk esete
19
A találkozó
20
Ahogy a főnök kívánta
21
Ahogy a főnök tervezi
22
Egy álom
23
Artem háza az ördög háza
24
Választani tudni kell
25
A férfi öt igazi fegyvere
26
A kisagy
27
Ne csak a szajrét, az időt is lopd!
28
Akció indul
29
A hősök korán halnak
30
A fekete marlin
31
Vissza a túlvilágról
32
A meglepetés
33
 Hadvezér a gettóból
34
Ha fordul a kocka
35
Az alku
36
A kiválasztott
37
Elmaslar nerede?
38
A megsemmisülés
39
Onur és Mert
40
A szakítás
41
Az alku
42
Az utolsó raki
43
Minden jó, ha a vége jó
44
Emir, a doki
45
Férfimunka
46
Kölcsöngolyó visszajár
47
Az élet furcsa tréfái
48
Az új otthon