Wesselényi Miklós báró, a magyar reformellenzék egyik vezetője 1796.

december 30-án született az erdélyi Zsibón. Apja, a "zsibói bölényként"

emlegetett idősebb Wesselényi Miklós művelt és tájékozott, ám hirtelen
haragú és nyakas főúr volt. Bíróság elé jakobinus összeesküvőként került,
börtönbe pedig azért, mert hadjáratot indított egyik szomszédja ellen. Fiát
szigorral és nagy elvárásokkal nevelte, nem csak szellemét, de testét-lelkét is
pallérozta.

Miklós 1820-tól Széchenyi István gróffal együtt tett nyugat-európai

tanulmányutat, s alaposan felkavarta a kontraszt elmaradott hazája és a
fejlett nagyvilág között. Hazatérve Zsibón nekilátott a ménes feljavításának,
bevezette a váltógazdaságot, sőt Erdély első kisdedóvóját is ő alapította meg.
Hírneve párbajai, lovasbravúrjai, vadászkalandjai révén szájról szájra terjedt.

Az 1825-ben hosszú szünet után ismét összehívott országgyűlésen - nem lévén

magyarországi birtoka - csak "hallgató" lehetett. Annál tevékenyebb volt
azonban más téren: részt vett a Kaszinó megalapításában, javaslatot tett
magyar színház felállítására és létrehozta az első vívókört. 1831-ben az
Akadémia tiszteletbeli taggá választotta. Miután Szatmárban birtokhoz jutott,
az 1830-as pozsonyi diétán már a felsőtábla tagjaként, a reformmozgalom
elismert vezetőjeként tündökölt.

Előtérbe kerülését Széchenyi is pártolta, mert úgy vélte: a "hatalmas,

méltóságos, királyi tekintetű magyar" alkalmasabb nála erre a szerepre.
Wesselényit felszólalásai, 1831-ben írott, de csak két évvel később, külföldön
megjelent Balítéletekről című műve az udvar, a jottányi változtatást sem
engedő Metternich kancellár célpontjává tették.

1834-ben a Szatmár megyei gyűlésen mondott gyújtó hatású beszédének

ürügyén hűtlenségi pert indítottak ellene, aminek büntetése f ő- és
jószágvesztés is lehetett. Még zajlott az eljárás, amikor bekövetkezett az
1838-as nagy pesti árvíz: Wesselényi a jeges árban önfeláldozóan mentette az
embereket, s mindenki szemében hőssé vált, kivéve persze a bécsi udvart.

A királyi tábla végül 1839-ben három év börtönre ítélte, fogva tartásának

helyéül a budai várbörtönt jelölték ki. Két hónap múlva egyre súlyosbodó
szembaja miatt Morvaországba szállították gyógykezelésre, majd 1840-ben
kegyelmet kapott, de ártatlanságát nem ismerték el. A börtönből "polgári
halottként" került ki, 1844-ben teljesen megvakult. Napjait a politikától távol,
Zsibón töltötte, csak egy műve jelent meg, amelyben a nemzeti kérdésben
vallott álláspontját összegezte.

1848 áprilisában Pesten beszélt újra nyilvánosan, majd megjelent a

Magyarország és Erdély unióját kimondó kolozsvári országgyűlésen. A
forradalmat követő események egyre jobban elkeserítették, 1848
szeptemberében külföldre távozott s csak 1850 tavaszán tért haza. A még
csak ötvennégy éves, de vak és megrokkant egészségű Wesselényi út közben
tüdőgyulladást kapott és 1850. április 21-én Pesten meghalt.
A nemzet emlékezetében "az árvízi hajósként" él Vörösmarty verse nyomán. A
hatalmas termetű, bikaerejű férfi már életében legendák hőse lett, Jókai róla
mintázta az Egy magyar nábobban a gáncs nélküli politikus, Szentirmay Rudolf
alakját.