John Mearsheimer és Stephen Walt írt ezzel a címmel előbb egy

tanulmányt, majd egy könyvet még 2006-ban, ami régmúlt időnek tűnhet,
de a kérdések, amelyeket a két szerző, az előbbi a Chicagói Egyetem
politikatudományi tanszékének professzora, az utóbbi a Harvard Egyetem
John F. Kennedy School of Government professzora felvet, azok aktuálisak
most is egyrészt a folyamatban lévő izraeli-hamász háború miatt, de
általánosságban a lobbizás örök érvényű természetrajza miatt is.

A szerzők kiinduló pontja, hogy Izrael aránytalanul nagy anyagi és politikai

támogatást kap az Egyesült Államoktól, ami nem esik egybe Amerika
nemzeti érdekeivel, és ennek oka az „Izrael-lobbi” befolyása az amerikai
külpolitikára. A szerzők megemlítik, hogy más érdekcsoportoknak is
sikerült befolyásolni az amerikai külpolitikát, de egyetlen más lobbi sem
térítette el az amerikai nemzeti érdekektől olyan messzire, mint az izraeli,
amely ráadásul meggyőzte az amerikaiakat, hogy az izraeli érdekek
egyben amerikai érdekek is.

Az izraeli lobbi sikerének titka, hogy Izrael amerikai támogatásának

előmozdítására két átfogó stratégiát követ. Először is, jelentős befolyást
gyakorol Washingtonban mind a Kongresszusra, mind a végrehajtó
hatalomra, hogy támogassák Izraelt, a lobbi megpróbálja elérni, hogy
Izrael támogatása „okos” politikai döntés legyen. Másodszor, a lobbi arra
törekszik, hogy az országról szóló közbeszéd pozitív színben tüntesse fel
Izraelt, és megakadályozza, hogy az Izraellel kapcsolatos kritikus
megjegyzések a politikai színtéren meghallgatásra kerüljenek.

Az izraeli lobbi hatékonyságának egyik alappillére az amerikai

kongresszusra gyakorolt befolyása. A Kongresszusban néhány
kulcsfontosságú képviselő eleve „keresztény cionista”, aki számára Izrael
védelme első számú prioritás. A lobbi hatalmának másik forrása az Izrael-
párti kongresszusi munkatársak. Itt a szerzők Morris Amitay, az AIPAC
(Amerikai–Izraeli Közügyi Bizottság) egykori vezetőjét idézik, aki egy
alkalommal megjegyezte: „Sok olyan ember van a kongresszusi
alkalmazottak között, aki történetesen zsidó és hajlandó bizonyos
kérdéseket zsidósága szempontjából vizsgálni. (...) Ezek olyan emberek,
akik a szenátorok számára döntéseket készíthetnek elő. Már a személyzet
szintjén iszonyú sok mindent el lehet érni.”

Maga az AIPAC a Kongresszus befolyásolásának bázisát képezi. Sikere

annak köszönhető, hogy képes jutalmazni azokat a törvényhozókat és
kongresszusi jelölteket, akik támogatják a programját, és megbüntetni
azokat, akik ellenzik azt. A pénz döntő fontosságú az amerikai
választásokon és az AIPAC gondoskodik arról, hogy Izrael barátai pénzügyi
támogatást kapjanak, azok viszont, akiket Izraellel szemben ellenségesnek
tartanak, biztosak lehetnek abban, hogy az AIPAC politikai ellenfeleiknek
fog kampánytámogatásokat juttatni. Az AIPAC levélíró kampányokat is
szervez, és arra ösztönzi az újságszerkesztőket, hogy támogassák az Izrael-
párti jelölteket.

Az Izrael-lobbi a végrehajtó hatalomra is jelentős befolyással bír. Annak

ellenére, hogy a zsidó-amerikaiak a lakosság mindössze 3 százalékát teszik
ki, mindkét párt jelöltjeinek nagy összegű kampánypénzeket adnak. A
Washington Post egyszer úgy becsülte, hogy a demokrata elnökjelöltek a
kampánypénz 60 százalékát zsidó támogatóktól kapják. Az Izrael-párti
erők arról is gondoskodnak, hogy a zsidó állam kritikusai ne kapjanak
fontos külpolitikai posztokat.

A kormánypolitika közvetlen befolyásolásán túl a lobbi arra is törekszik,

hogy a közvélemény Izraelről és a Közel-Keletről alkotott képét maga
alakítsa ki. Az Izrael-párti szervezetek keményen dolgoznak azon, hogy
befolyásolják a médiát, az agytrösztöket és az akadémiai intézményeket,
amelyek döntő szerepet játszanak a közvélemény alakításában. A lobbi
Izraellel kapcsolatos álláspontja széles körben tükröződik a mainstream
médiában, jórészt azért, mert a legtöbb amerikai kommentátor Izrael-
párti.

Az elmúlt évtizedekben az Izrael-párti erők meghatározó jelenlétet

alakítottak ki számos amerikai agytrösztben, így az American Enterprise
Institute, a Brookings Institution, a Center for Security Policy, a Foreign
Policy Research Institute, a Heritage Foundation, a Hudson Institute, a
Institute for Foreign Policy Analysis és a Jewish Institute for National
Security Affairs intézetekben.

A lobbinak a legnehezebb volt elfojtani az Izraelről szóló vitát az egyetemi

kampuszokon, mivel az akadémiai szabadság alapvető érték, és mivel a
professzorokat nehéz megfenyegetni vagy elhallgattatni. Amikor az oslói
békefolyamat összeomlott és az Izraelellenes kritikák felerősödtek, a lobbi
Izraelt támogató diákcsoportokat hozott létre és izraeli előadókat hívott
meg. Az AIPAC több mint háromszorosára növelte az egyetemi
tevékenységek megfigyelésére és az Izrael fiatal szószólóinak képzésére
irányuló programokra fordított kiadásait. A lobbi azt is figyelemmel kíséri,
hogy a professzorok mit írnak és tanítanak és arra ösztönözte a diákokat,
hogy jelentsék az Izrael-ellenesnek tekinthető megjegyzéseket vagy
viselkedést.

A lobbi legerősebb fegyvere azonban az antiszemitizmus vádja. Bárkit, aki

bírálja az izraeli intézkedéseket, vagy azt állítja, hogy az Izrael-párti
csoportok jelentős befolyással rendelkeznek az Egyesült Államok közel-
keleti politikájára, jó eséllyel antiszemitának bélyegeznek. Ez a taktika
nagyon hatékony; az antiszemitizmus visszataszító, és egyetlen felelős
ember sem akarja, hogy megvádolják vele.
Mearsheimer és Walt tanulmánya igen éles kritikát kapott az Izrael-barát
erőktől. Benny Morris, a Ben-Gurion Egyetem közel-keleti
történészprofesszora szerint munkájuk silány, és tele van mocskos
hazugsággal. Alan Dershowitz, a Harvard Egyetem professzora a két
szerzőt a zsidók ellenségének nevezte. Henry Kissinger volt
külügyminiszter azt mondta, hogy az írás nem gyakorolt nagy hatást a
nagyközönségre, az amerikai közvélemény továbbra is támogatja az Izrael
fennmaradását fenyegető bármilyen fenyegetéssel szembeni ellenállást.
Abraham H. Foxman a Rágalmazásellenes Liga nemzeti igazgatója
Mearsheimer és Walt tanulmányára válaszul könyvet írt A leghalálosabb
hazugságok címmel.

A lapot ért kritikát a Financial Times egyik véleménycikke erkölcsi

zsarolásnak és megfélemlítésnek nevezte: „Az erkölcsi zsarolás – a
félelem attól, hogy az izraeli politika és amerikai támogatásának
bármilyen kritikája az antiszemitizmus vádját vonja maga után – erőteljes
visszatartó erő az eltérő nézetek közzétételétől. Az amerikaiak
megfélemlítése az izraeli politikával kapcsolatos konszenzusra való
kényszerítése rossz Izraelnek, és lehetetlenné teszi Amerika számára,
hogy artikulálja saját nemzeti érdekeit."

Stephen Walt egyik legutóbbi cikkében a jelenlegi háború kitörésért

Amerikát hibáztatja, mondván, hogy az elmúlt harminc évben az Egyesült
Államok volt az elsődleges nagyhatalom, amely a Közel-Keletet
irányította, megvolt tehát a lehetősége, hogy békét teremtsen. Például
nem kellett volna engednie, hogy az oslói békefolyamat kudarcba
fulladjon. E helyett az eredmény egy katasztrofális iraki háború, egy
lappangó iráni nukleáris képesség, az Iszlám Állam megjelenése,
humanitárius katasztrófa Jemenben, anarchia Líbiában.
Ha Waltnak és Mearsheimernek igaza van, akkor Amerika a saját érdekeit
követve végül Izraelnek is meghozta volna azt, amire a legnagyobb
szüksége van: a tartós békét.