Emlékezhetünk a Henry Kissinger nemzetbiztonsági tanácsadó és Nixon

szerepére az egyébként hazug indokkal kezdett vietnami háború

befejezésében, a Kínával való kapcsolatfelvételben vagy akár Ronald
Reagan és Georg H. W. Bush szerepére az enyhülési folyamatban. A már
nagyon öreg, jövőre épp 100 éves Henry Kissinger még 2014-ben az
orosz–ukrán konfliktus kiéleződésekor írta, hogy „a Nyugatnak meg kell
értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna nem egy külföldi ország. Az
orosz történelem a kijevi Russzal kezdődött, és az orosz vallás is onnan
terjedt el. Ukrajna Oroszország része volt századokon át, és történelmük
azelőtt is összefonódott.

Az orosz szabadságharc legfontosabb csatái, kezdve az 1709. évi poltavai

csatától, ukrán földön zajlottak. A fekete tengeri flotta – Oroszország
földközi-tengeri erejének eszköze – hosszú távú szerződés alapján a
Krímben, Szevasztopolban állomásozik. Még olyan orosz „disszidensek” is,
mint Aleszandr Szolzsenyicin vagy Joszif Brodszkij is ragaszkodnak ahhoz,
hogy Ukrajna az orosz történelem és Oroszország integrált része.
Legutóbb, 2020-ban, az amerikai Külkapcsolatok Tanácsa elnökével,
Richard N. Haassszal való interjúja során megint hangoztatta, hogy a
NATO keleti határait nem lehet Oroszország határáig kitoldani.

Említeni lehetne más politikai gondolkodókat, például John Joseph

Mearsheimer amerikai politológust, aki lehetőségei szerint megpróbálja
elmagyarázni a nyugati közvéleménynek, miért elfogadhatatlan
Oroszország számára a NATO keleti terjeszkedése, és még másokat is, de
most Michael Hudson véleményét szeretném bemutatni, aki közgazdász
professzor és egyben amerikai lapok gazdasági, politikai kommentátora.

Hozzá személyes élmény is fűz, mert amikor az ókori Mezopotámia

gazdaságpolitikájáról írtam egy tanulmányt, az ő ókori adósságelengedési
gyakorlatról írott dolgozatát (The lost tradition of biblical debt
cancellations) is felhasználtam. Hudson gondolkodásának lényege a
társadalmi igazságosság keresése, ez kifejeződik a jelenlegi helyzetet
elemző, vele készült riportban is, amelyet a The Shaker, egy Amerika-
kritikus amerikai blog publikált néhány nappal ezelőtt.

A Hudsonnak feltett első kérdés arra vonatkozott, hogy milyen gazdasági

tényezők mozgatják az orosz–ukrán konfliktust. Hudson válasza szerint
orosz részről ez nem gazdasági, hanem biztonsági kérdés, a Nyugat
szempontjából azonban egészen más. Itt fel kell tenni a kérdést, hogy mik
a konfliktus eredményei, és a válasz az, hogy az energiahordozók és az
élelmiszerárak hatalmas méretű emelkedése, amely lehetetlen helyzetbe
hoz számos fejlődő országot. Ezek majd kénytelenek lesznek az IMF-hez
fordulni kölcsönért, és az IMF a kölcsönökért cserébe bizonyos
intézkedéseket fog követelni, ilyenek lesznek a munkaerő olcsóbbá
tételét szolgáló törvények, a privatizáció és az ország megnyitása a
nyugati tőke előtt. Mindezzel a kölcsönt felvevő országok ki lesznek
szolgáltatva az amerikai geopolitikai érdekeket képviselő IMF
politikájának.

Sokan úgy gondolják – mondja Hudson –, hogy a háború az oroszokkal

küzdő ukránokról és NATO-ról szól. Valójában ez az Egyesült Államok
háborúja, ahol a NATO–orosz konfliktust az Egyesült Államok arra
használja fel, hogy megszilárdítsa ellenőrzését a szövetségesei és az egész
nyugati világ felett, és biztosítsa az Amerika uralta egypólusú világrendet,
mint ahogy az Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter az Atlanti
Tanácsban április 13-án elmondott beszédében is felvázolta. Hudson
szerint ez a politika végső soron önpusztító lesz. Most minden amerikai
politikus és katona beszédében elhangzik az a mondat, hogy „nem
akarjuk, hogy Amerika lábon lője magát”, és nyilvánvalóan mindannyian
aggódnak emiatt. Ugyanakkor a külügyminisztériumi és a
nemzetbiztonsági neokonok, akik a NATO-háborút irányítják, nem
konzultáltak a hadsereggel a tervekről. Nyilvánvaló, hogy a hadseregben
sok a kétely, de nem szólalnak meg – nem ez a dolguk.
Elképesztő, hogy Európában az ezzel a politikával szembeni egyetlen
ellenállás a jobbszárnyról érkezik, olyan emberektől, mint Marine Le Pen,
és nem a baloldalról. Európában a balszárny, tehát a szociáldemokrata
pártok, a Munkáspárt, azok, amelyek teljes egészében a NATO mögött
állnak. És úgy tűnik, hogy ezekben az országokban nincs más politikai
választás, minthogy egyet kell érteniük azzal a politikával, amely az
Egyesült Államoktól való függőségbe zárja őket.

A következő kérdés Hudson felé az volt, hogy vajon Oroszország túl tudja-
e élni a szankciókat. Hudson szerint Oroszország eléggé önellátó, így tudta
túlélni az 1990-es évek sokkterápiáját, és most nincs is egyedül, Kína,
India és más országok is támogatják. Oroszországban már megszületett a
döntés, hogy leválik a Nyugatról, de a harc nem fog véget érni sem idén,
sem jövőre, évtizedekig eltarthat, és valószínűleg azzal fog végződni, hogy
egyrészt Európa és a Nyugat, másrészt Eurázsia elszakad egymástól, és
Afrika és Dél-Amerika egyre nagyobb része csatlakozik az eurázsiai
gazdasághoz, miközben az európai és az amerikai gazdaság zsugorodik.

Hudson szerint a Nyugat már nem demokrácia, a neokonok, a bankárok

és a Wall Street irányítja. Trump nem tartozott ezek közé, és nem volt
senki a kormányában, aki képes lett volna felszámolni a
Külügyminisztériumot és a CIA-t irányító neokon csoportokat, azok meg
figyelmen kívül hagyták az elnöki utasításokat. Az ország elnöke
manapság nagyjából a mögötte álló mélyállam bábja, amelyre jellemző,
hogy az Egyesült Államok Oroszországgal kapcsolatos politikáját Janet
Yellen említett beszédében, sokkal világosabban és egyértelműbben
fogalmazta meg, mint maga az elnök.

Michael Hudson véleményét lehet talán néhány ponton vitatni, például a

fegyveres harc valószínűleg nem fog évtizedekig eltartani, de amit mond,
az összességében közel áll a pártatlan, vagy inkább azt mondanám, hogy a
józan, nem elfogult szakértők értékeléséhez. Kétségtelen ugyanis, hogy az
orosz–ukrán háború nem a két népről, hanem a geopolitikai helyzet
átrendeződéséről, ezen belül a NATO terjeszkedéséről, az egypólusú
világrend fenntartására irányuló szándékról szól.

A helyzet másik jellegzetessége, amit Hudson megerősített, hogy az

Egyesült Államok már nem tekinthető egy olyan demokráciának,
amelyben a demokrácia eredeti értelmében a népakarat határozná meg a
politikát. Az elnök a mélyállam, vagyis a neokonok irányítása alatt áll, és
hiába választotta meg a nép 2016-ban Trumpot elnöknek, tehetetlen volt,
mert az intézmények a mélyállam emberei kezén maradt.

A mélyállam nem csak kormányintézményeket, a Pentagont, a CIA-t, de a

médiát és a tudásközpontok, egyetemek nagy részét is uralja, így
rendkívül nehéz olyan fórumot találni, ahol fel lehet lépni ellene. Michael
Hudson fenti helyzetelemzése is egy alternatív blogon, a The Shakeren
jelent meg, és még ha sokan olvassák is, hatása nem összehasonlítható a
fősodratú média hatásával. És nem csak arról van szó, hogy az alternatív
nézetek, akár most az orosz–ukrán háborút illetően, akár a bevándorlás
vagy más fontos társadalmi kérdésekben, a fősodratú médiában nem
jelenhetnek meg, hanem arról is, hogy akik alternatív nézeteket
képviselnek, azokat igyekeznek elítélni és kirekeszteni.

Végül is a valamikor szabad világnak nevezett euroatlanti térségben egy

fokozódó diktatúrával nézünk szembe, és törhetjük a fejünket, hogy mit
tehetünk ellene. Mivel, mint kiderült, minden a finanszírozáson, a pénzen
múlik. A kérdés az, hogy tudunk-e olyan gazdasági rendszert létrehozni,
amely valamilyen mértékben függetlenedni tud a mélyállam által uralt
pénzügyi rendszertől.