Az elmúlt napokban újabb vita bontakozott ki a Foreign Affairs amerikai

külpolitikai folyóiratban az orosz–ukrán háború befejezésének lehetséges

módozatairól. Az indító cikk Samuel Charptól, a RAND Corporation
elemzőjétől származik, aki lényegében azt állította, hogy egyik fél sem tud
teljes győzelmet aratni, ezért itt az ideje, hogy az Egyesült Államok
alakítson ki egy elképzelést arról, hogyan érjen véget a háború.

Charp szerint nagy annak valószínűsége, hogy a háború a területi vita

megoldása nélkül, egy tűzszüneti vonal elfogadásával ér véget, hasonlóan
az 1953-as koreai fegyverszünethez. Egy ilyen megoldásban Ukrajnának
bizonyos biztonsági garanciákra lesz szüksége. Charp elveti Ukrajna
NATO-tagságát, mert az Moszkva szempontjából elfogadhatatlan lenne,
és még az sem biztos, hogy valamennyi NATO tag egyetértene vele.
Ugyanakkor Ukrajna számára biztonsági garanciákat kell adni arra az
esetre, ha Oroszország részéről támadás érné. Charp itt olyan garanciák
lehetőségét veti fel, mint amilyeneket Izrael kapott az Egyiptommal
kötött békeszerződés fejében.

Annak érdekében, hogy Ukrajna egy ilyen, céljaitól messze eső

kompromisszumot elfogadjon, ösztönzőkre van szükség. Ösztönzők
lehetnek például az újjáépítési segélyek, az Oroszország
elszámoltathatóságát szolgáló intézkedések és a békeidőben nyújtott
tartós katonai segítség. Hasonlóképpen az Egyesült Államoknak és
szövetségeseinek Oroszországot is ösztönözniük kell a megoldás
elfogadására. Ennek érdekében a politikai nyomást a megegyezést
vonzóvá tevő intézkedésekkel – például a szankciók feltételes
enyhítésével – kell kiegészíteni. Végül Charp azt javasolja, hogy az
Egyesült Államok nevezzen ki egy elnöki megbízottat, aki informális
módon tárgyal az egyes felekkel ezekről a kérdésekről.

Az amerikai kormányzathoz és a Pentagonhoz közel álló RAND

Corporation szakértője ezzel az írásával tulajdonképpen Amerika
exitstratégiáját körvonalazta, ami valószínűleg meg is felelne Amerika
legtöbb republikánus és demokrata politikusának, ugyanakkor a cikkre
adott reakciók bizonyos körök részéről heves ellenállást mutatnak.

Dmitro Nataluka, az ukrán parlament tagja, a Nép Szolgája nevű 2017-ben

alapított, európai csatlakozást szorgalmazó párt képviselője
visszautasította a RAND szakértőjének megoldási javaslatát. Ő úgy
gondolja, és ez az ukrajnai vezetés felfogása is, hogy ha elegendő fegyvert
kapnak, akkor legyőzik Oroszországot.

Nataluka, ukrán parlamenti képviselőként természetesen nem is tehetett

volna mást, minthogy elutasítja a Charp által javasolt kompromisszumot,
ezért az ő véleményénél érdekesebb lehet az e szempontból „független”
Alina Polyakova és Daniel Fried reakciója.

Alina Polyakova a Center for European Policy Analysis nevű kutatóintézet

igazgatója, Kijevben született, és onnan vándorolt ki a szüleivel még 1991-
ben, majd az egyetem elvégzése után több tekintélyes kutatóintézet
vezetője és rendszeres szerzője a The Washington Post, a The New York
Times, a The Wall Street Journal, a Foreign Affairs és a The Atlantic című
lapoknak. Magát az intézetet, amelyet vezet, számos alapítvány és
nagyvállalat, közöttük például a Microsoft, a Mercedes-Benz és a NATO
Közönségdiplomáciai Osztálya támogatja. Írótársa, Daniel Fried a
külpolitika területén működő diplomata, a Bush-kormányzat alatt az
európai és ázsiai ügyekért felelős minisztériumi vezető, Obama elnöksége
idején a szankciós politikát koordinálta.

A két szerző azzal érvel, hogy Charp félreérti az orosz–ukrán háborút, és

olyan veszélyes tanácsokat ad, amelyeket, ha megfogadnak, Washington
és szövetségesei sokkal sebezhetőbb helyzetbe kerülnének nemcsak
Oroszországgal, de Kínával szemben is. Ukrajnát fel kell venni a NATO-ba,
de mivel az időbe telik, addig is a kulcsfontosságú NATO-tagok és Ukrajna
között megerősített biztonsági szerződéseket kell kötni. A szerzők szerint
Ukrajna még nem mutatta meg mire képes, mert nem kapta meg a
Nyugattól a szükséges fegyvereket, amelyeket számára minél előbb le kell
szállítani.

Hasonló álláspontot képvisel Angela Stent brit származású amerikai

külpolitikai szakértő is, az Orosz és Kelet-európai Tanulmányok
Központjának vezető tanácsadója. Szerinte Putyin háborús céljai nem
változtak, közöttük szerepel egész Ukrajna meghódítása, kormányának
megdöntése, az ukrán államiság és nemzetiség felszámolása és
Oroszország örökös uralmának biztosítása az ország felett. Bár Putyin
három nap alatt nem tudta elfoglalni Kijevet, semmi sem utal arra, hogy
feladta volna e célját. Amíg Putyin hatalmon marad, Oroszország ukrajnai
törekvései nem fognak változni. Az Egyesült Államoknak és
szövetségeseinek komolyan kell venniük Putyin szavait Ukrajna
„denácifikálásáról” és demilitarizálásáról. Putyin addig folytatja Ukrajna
elleni agresszióját, amíg a csatatéren meg nem állítják.

Gideon Rose, a Foreign Affairs volt szerkesztője és a Council on Foreign

Relations tagja is a fegyveres támogatás további folytatása mellett foglal
állást. Szerinte az Egyesült Államoknak és Európának növelnie kell az
Ukrajnának nyújtott támogatást: több páncélost, tüzérséget és lőszert,
jobb légvédelmet, negyedik generációs vadászgépeket kell küldeni,
ameddig csak szükséges. Ez az irányvonal nemcsak a helyes lépés, de a
legjobb módja a háború befejezésének, mert lehetővé teszi Ukrajna
számára, hogy olyan pozíciót szerezzen, amelyet – folyamatos segítség
mellett – korlátlan ideig meg tud védeni.

Mint a felsorolt állásfoglalásokból látható egy kompromisszumra kész

véleménnyel szemben áll öt, a háborúnak a győzelem reményében való
folytatását szorgalmazó, amely arány nagyjából ki is fejezi az euroatlanti
térségben jelenleg uralkodó politikai erőviszonyokat. Az egyes szerzők
írásaiban, megnevezve vagy kikövetkeztethetően, a háború oka Putyin
birodalmi törekvése, a konfliktus 2022. február 24-én kezdődött, amikor
Putyin minden ok nélkül megtámadta Ukrajnát. Ez most a nyugati
narratíva a háborúról.

A cikkírók hátterét azért igyekeztem bemutatni, mert láttatni szerettem

volna, hogy a vélemények hogyan függnek össze a képzéssel, a
finanszírozással, a politikai struktúrába és a tájékoztatásba (média) való
beépültséggel. Egy véleménymeghatározó komplett rendszert látunk,
amely a szélesebb közvélemény számára „gyártja” a narratívát, vagyis az
események értelmezési hátterét, amely csupán egy privilegizált politikai
csoport véleményének ad nyilvánosságát, az ellentétes véleményeket –
például az orosz rádió- és tévéadásokat – pedig ki is tiltja a
kommunikációs térből.

Mi hiányzik a Foreign Affairs és a többi fősodorbeli média által

megjelenített narratívákból? Mindenek előtt hiányzik a háború valóságos
okának, a NATO keleti terjeszkedésének megemlítése, amit a
Gorbacsovnak annak idején tett ígéret („egy centit sem”) ellenére folytat
a Nyugat. Hiányzik, hogy Ukrajna lakosságának kétharmada nem akart a
NATO tagja lenni, hiányzik az, hogyan zavarták el a Moszkvával baráti
viszonyt folytatni akaró ukrán elnököt, Janukovicsot. Hiányzik, hogy 2014
februárjában kik lövettek a tüntetők közé, hogy pánikot keltsenek és
megdöntsék a demokratikusan megválasztott kormányt. Hiányzik, hogy
kik és hogyan vették át Kijevben a hatalmat Viktoria Nuland és más
amerikai politikusok aktív közreműködésével. És persze az is hiányzik,
hogy a folyamatokban milyen szerepet játszottak egyes ukrán politikusok
és pártok, különös tekintettel a nacionalista szélsőjobboldalra.

A radikális vélemények túlsúlya annak is köszönhető, hogy a fő

véleményformálók nem kockázatviselők. Például nem választott
politikusok, akiket politikai tevékenységükről esetleg el lehet számoltatni,
hanem olyan intézmények szócsövei, amelyek tőkés magántulajdonként
megingathatatlanok. Ők azok, akik a bármilyen párt által megválasztott
politikusok véleményét alakítják anélkül, hogy a következményekért
felelősséget vállalnának. Ezek a véleményformálók nem képviselnek sem
amerikai, de különösen nem európai érdekeket. De míg Amerikának az
ukrajnai háború marginális jelentőségű, és még talán némi haszna is van
belőle, Európa számára e kiprovokált orosz–ukrán konfliktus katasztrofális
gazdasági és társadalmi hatásokkal jár.

Saját érdekeink védelme és az események békésebb irányba terelése

végett el kell gondolkodnunk azon, hogyan lehetne a háború valós
mozgatórugóit a nyugat-európai közvélemény tudomására hozni, áttörve
a fősodratú média és a mögötte álló intézményrendszer falanszterét.