Mészáros R.

Tamás
2022. október 30. 04:34 • VILÁG

Tényleg Amerika harcol Oroszországgal Ukrajnában?

Ukrán katonák amerikai Javelin páncéltörő rakéta használatát tanulják egy nagy-britanniai kiképzésen idén októberben.
Fotó: AFP/Europress

Orbán Viktor magyar miniszterelnök októberi berlini látogatásán arról

beszélt, hogy az ukrajnai háború valójában nem Ukrajna és az Ukrajnát
Adatvédelem
megtámadó Oroszország között zajlik, hanem Oroszország és az Egyesült
Államok között. Orbán sajtóbeszámolók szerint Berlinben azt mondta, hogy
egy háború lényegét az erőforrások adják, amely téren Ukrajna saját erőből
nem tud felérni Oroszországhoz. Ugyanakkor „gazdasági-pénzügyi téren
korlátlanul kapnak (erőforrásokat) Amerikától, a fegyvereken, kiképzésen és
az információn túl is azt is megmondják, hova kell lőni”. Emellett „az egész
világ politikai szimpátiáját Ukrajna irányában az amerikai média tartja fenn,
az a lokomotívja ennek.” 
HIRDETÉS

Ebből következik Orbán Viktor szerint, hogy az ukrán-orosz háború ma

azért nyitott, mert az amerikaiak azt akarják, hogy nyitott legyen, ezért
bezárni is ők tudják. Emiatt a háború is csak akkor érhet véget, ha az
amerikaiak megegyeznek az oroszokkal. A miniszterelnök korábban a
Direkt36 forrásai szerint egy zárt ajtók mögött tartott parlamenti
megbeszélésen ennél is nyíltabban arról beszélt, hogy  a konfliktus az
amerikai külpolitika következménye.

Orbán nincs egyedül ezzel a véleménnyel. Korábban Szergej Lavrov orosz

külügyminiszter is azt hangoztatta, hogy a NATO Ukrajna felfegyverzésével
közvetett háborút folytat Oroszország ellen, de az európai politikai paletta
jobb- és balszélének populista képviselői is szeretnek arról beszélni, hogy a
konfliktus az Egyesült Államok felelőssége. Valamelyest enyhébb formában,
de az orbáni kottából játszik az amerikai Demokrata Párt balszárnyának 30
képviselője is, akik nemrég közvetlen amerikai–orosz tárgyalásokra
szólította fel Joe Biden elnököt, és a háború mielőbbi befejezését sürgette.

A politikusok mellett ugyanakkor akadémiai körökben is vita tárgya, hogy

egy, az Egyesült Államok és Oroszország közötti közvetett háború folyik-e
Ukrajnában. A válasz nagyrészt attól függ, mit tekintünk közvetett
háborúnak, a klasszikus hidegháborús analógiák mindenesetre Ukrajnában
nem igazán állják meg a helyüket.

A hidegháborút idézi
Az orbánihoz hasonló érvek egy kimunkáltabb verzióját írta meg többek
között Hal Brands, a Johns Hopkins Egyetem professzora, aki szerint az
ukrajnai konfliktus valóban az Egyesült Államok és Oroszország közötti
közvetett háború.

Ő a helyzetet a hidegháború alatti közvetett konfliktusokhoz (proxy war)

hasonlította: ahogy például a Szovjetunió is támogatta az Egyesült Államok
ellenségeit a koreai és a vietnámi háborúban, vagy Amerika felfegyverezte a
szovjetek ellen harcoló tálibokat az 1980-as években Afganisztánban, úgy
most Washington Ukrajnát pénzeli és látja el fegyverekkel, hogy
kivéreztesse Vlagyimir Putyin Oroszországát. 

„A stratégia kulcsa, hogy találjunk egy helyi partnert, amely képes ölni és
meghalni, és ellássuk fegyverrel, pénzzel és hírszerzési információkkal,
hogy ezzel súlyos ütéseket tudjon bevinni egy sebezhető riválisnak. Pont ez
az, amit Washington és szövetségesei Oroszországgal tesznek” –
fogalmazott Brands.

Brands Orbánnal szemben alapvetően jó stratégiának tartja, hogy az

Egyesült Államok olcsón mér súlyos csapást Oroszországra. Ugyanakkor
későbbi írásaiban azt ő is kiemeli, hogy az amerikai célokat illene
korlátozni, mert ha túl nagy nyomást gyakorolnak Putyinra, az keményebb
ellenlépéseket szülhet, és kiszélesítheti a konfliktust.

A libertariánus Cato Intézet egyes tagjai is közvetett háborúként jellemzik a

helyzetet, és szintén arra figyelmeztetnek, hogy az amerikai
fegyverszállítások közvetlen összeütközéssel és katasztrófával fenyegetnek.
Ez hasonló az orbáni gondolatokhoz: azzal, hogy az Egyesült Államok
tevékeny részt vállal az ukrajnai háborúban, saját magát és a NATO-t is
veszélybe sodorja. A Republikánus Párt képviselőházi frakcióvezetője, Kevin
McCarthy napokban erre hivatkozva azt is felvetette, hogy ha pártja szerez
többséget a törvényhozás alsóházában a novemberi félidős választásokon
(aminek jelentős az esélye), akkor korlátozni fogják az Ukrajnának küldött
amerikai támogatást. 

Egy kicsit más szemszögből, de a nyugati balszélen is vannak, akik közel

állnak az orbáni gondolatvilághoz. Noam Chomsky nyelvészből lett
szélsőbalos politikai kommentátor például szintén az Egyesült Államok
ukrajnai fegyverszállításait okolja a konfliktusért, és a kevésbé prominens
szélbalos körökben is népszerű nézet, hogy az ukrán nácik az amerikai
imperialisták felbujtására harcolnak. Mint a demokrata párti képviselők fent
idézett levele jelzi, ezek a gondolatok enyhébb formában a Demokrata Párt
balszélén is megjelentek – bár a progresszív képviselők később visszavonták
az amerikai–orosz tárgyalásra vonatkozó felszólításukat, arra hivatkozva,
hogy azt sokan összemosták a republikánus jobbszél álláspontjával.

Anna Ohanyan, a pártoktól és politikától független, bár inkább liberálisnak

tartott amerikai Carnegie agytröszt kutatója egy korábbi panelbeszélgetésen
hasonlóképpen úgy vélte, hogy az ukrajnai konfliktus több szempontból is
közvetett háború. A nyílt orosz támadás előtt Moszkva nyolc éven át
támogatta a kelet-ukrajnai Donyeck és Luhanszk megye egy részén
„népköztársaságokat” kikiáltó „szakadárokat”, miközben igyekezett úgy
beállítani, hogy nem a moszkvai kéz, hanem tőle független népi
elégedetlenség áll ezen fegyveres mozgalmak mögött. Ugyanakkor az orosz
inváziót követő háború elhúzódásával szerinte ukrán oldalon is erősödik a
közvetett háborús jelleg: miután az Egyesült Államok látja el fegyverekkel
Ukrajnát, a konfliktus egy közvetett amerikai–orosz háború dinamikáját
követi – azaz végső soron ő Orbánnal ért egyet.

Mi az a közvetett háború?

Geraint Hughes, a londoni King’s College tanára szerint nemcsak a politikai

propaganda szempontjából, hanem az akadémiai diskurzusban is vitatott,
hogy az ukrajnai konfliktus közvetett nagyhatalmi háború-e.

A viták egyik kiindulópontja, hogy a fogalomnak nincs általánosan

elfogadott definíciója, eleve az is vitatott, hogy egy államközi háború, mint
amilyen ukrán–orosz konfliktus, tekinthető-e közvetett konfliktusnak. A
hidegháborús és azt megelőző közvetett háborúk jellemzően országon belüli
konfliktusokból nőttek ki, ahol a nagyhatalmak a szembenálló felek mögé
álltak be, például Vietnámban, Koreában és Afganisztánban is, azaz a Hal
Brands által felhozott analógiák Hughes szerint pusztán ebből a
szempontból sem működnek Ukrajnában.

Hughes szerint a téma szakirodalmának közös pontjai, hogy az ilyen

konfliktusokban 

a harcoló feleket a háttérből támogató résztvevők a közvetlen háború

elkerülése, illetve közvetlen háborúval szembeni belső ellenkezés, esetleg
a háborúban való közvetlen részvétel földrajzi korlátai miatt szorítkoznak
arra, hogy másokat küldjenek harcba. 
A szponzor és a harcoló fél ellensége közös, de a köztük lévő kapcsolat
általában rejtett és hivatalosan el nem ismert, hogy ezzel is csökkentsék
 az eszkaláció veszélyét (például a szovjetek sem nyíltan támogatták az
észak-vietnámi erőket, és az Egyesült Államok sem nyíltan fegyverezte
fel a tálibokat). 

Ezek egyike sem áll meg a jelen helyzetben Ukrajnában.

Daniel Nexon, a Georgetown Egyetem professzora a fentiekhez

hasonlóképpen úgy vélte, hogy közvetett háborúról olyan helyzetekben
szokás beszélni, amikor a háborúban az egyik fél a mögötte álló
nagyhatalom felbujtására kezd harcolni, vagy két, szembenálló
nagyhatalom harmadik országokat vesz rá arra, hogy érdekeikért
harcoljanak. 

Nexon Hal Brands cikkére reagálva azt írta, az abból indul ki, hogy a NATO
fegyvereket ad Ukrajnának, és megjegyzi, hogy egy közvetett konfliktusban
is ezt szokás csinálni. Ugyanakkor a közvetett konfliktusok lényege Nexon
szerint nem ez: attól még nem lesz közvetett nagyhatalmi konfliktus egy
háborúból, hogy az egyik fél külső segítséget kap. 

A hidegháborús közvetett konfliktusokat az tüzelte, hogy a felek konkrét

politikai célokat akartak elérni, és úgy ítélték meg, hogy a közvetlen
háborúnál hatékonyabb és olcsóbb módja, ha egy harmadik hadviselő fél
„felhasználásával” próbálnak érvényt szerezni céljaiknak. Nexon szerint az
ukrajnai eseményekre nem húzható rá ez a logika. Az Egyesült Államok az
orosz invázió előtt nem akarta, hogy Ukrajna katonai konfliktusba
bonyolódjon Oroszországgal, és az Ukrajnának nyújtott katonai és anyagi
támogatása sem érte el azt a szintet, amely ezt egyáltalán lehetővé tette
volna. A jelen helyzetben pedig az ukránok nem az Egyesült Államok
érdekeiért küzdenek, hanem saját szabadságukért és az ukrán állam
túléléséért.

Hughes szintén azt írta, hogy ugyan az orosz fél szereti azt hangoztatni,
hogy védekező támadást indított, miután Ukrajna nyugati közeledése
veszélyeztette biztonságát, a fenti kritériumok mellett nehéz közvetett
résztvevőnek, felbujtónak nevezni az Egyesült Államokat. Az Ukrajnának
küldött nyugati katonai támogatás a februári orosz támadás előtt alacsony
szinten volt, sőt a harcok kezdetén nem bíztak benne, hogy az ukránok ellen
tudnak állni az orosz agressziónak. Azaz nem áll meg a vád, hogy az
Egyesült Államok háborúba küldte Ukrajnát Oroszország ellen. (Ezekről az
érvekről és az azzal szembeni ellenérvekről korábban részletesen írtunk.)

Az orosz védekező narratívát szolgálja

Hughes kiemeli még, hogy Ukrajna február utáni katonai támogatása
mögött eltérő motivációk állnak. Lengyelország és a balti államok például
saját biztonságukat is veszélyeztetve látják, azaz szempontjukból Kijev
támogatása egy védekező lépés. Más államok számára is fontos szempont a
területi hódítást tiltó nemzetközi normák betartatása, a háborús
bűncselekmények megakadályozása, illetve általában annak demonstrálása,
hogy nem lehet büntetlenül háborút folytatni Európában. Ezek a motivációk
jelentősen eltérnek a közvetett háborúk klasszikus céljaitól.

Egy további ellenérve, hogy az ukrán fél és támogatói között bőven vannak
viták arról, hogy pontosan milyen eszközöket kaphat meg Kijev: míg
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nagyobb hatótávolságú, erősebb
fegyverrendszereket követel, Washington és a NATO az eszkalációtól tartva
nem szeretne komolyabb támadópotenciált adni az ukrán haderőnek.
Szerinte ezek a nézeteltérések és az ukránok felfegyverzésével szembeni
korlátok is azt jelzik, bonyolultabb a helyzet annál, minthogy Ukrajna
amerikai külpolitikai célokat teljesít.

Eric Rittiger, a Salisbury Egyetem tanára egy 2017-es cikkében részletezi,

hogy közvetett konfliktusokban is jellemző volt, hogy a harcoló felek
részben önérdekkövető módon, és gyakran nem teljesen az őket irányítani
próbáló nagyhatalom kénye-kedve szerint jártak el. Ugyanakkor Nexon
szerint az ukrajnai háború minőségileg más helyzet: az orosz invázió előtti
időszak amerikai külpolitikájából semmi nem utal arra, hogy az Egyesült
Államok katonai konfrontációt akart volna Oroszországgal. Bár az tény,
hogy az amerikai kormányok nem sok figyelmet fordítottak az orosz
érdekek tiszteletben tartására a térségben az elmúlt 20 évben, és a NATO
keleti bővítése hozzájárult azokhoz a feszültségekhez, amelyek az ukrajnai
orosz invázióhoz vezettek, de a Putyin által zaklatott országok háborús
felbujtásával sem vádolhatók Nexon szerint.

„Az oroszok azért nevezik közvetett konfliktusnak a háborút, mert megfelel

a politikai érdekeiknek, hogy az inváziót egy védekező lépésként festik le,
amely a Nyugattal és az Egyesült Államokkal szembeni hidegháború része”
– írta.

Mit akarnak a békepártiak?

Ez nem jelenti azt, hogy Orbán Viktornak abban ne lehetne igaza, hogy az
ukrán hadsereg és az ukrán állam amerikai és NATO-segítség nélkül nem
bírná visszaverni az orosz támadást. Ám Nexon és Hughes szerint az orbáni
retorikával szemben Ukrajna nem passzív fél a történetben, amelynek a feje
felett békét lehetne kötni valamiféle nagyhatalmi paktum keretében. 

Az orbáni felvetésből az is kimaradt, hogy több mint fél évvel a háború

megindítása után sem világos, Vlagyimir Putyin orosz elnök konkrétan mit
szeretne elérni Ukrajnában, illetve milyen feltételekkel lenne hajlandó
abbahagyni a háborút. Nexon a béketárgyalásokat követelő amerikai
hangokra reagálva azt írta, hogy „minden, amit a háborúmegszakításról
tudunk, azt jelzi, hogy a jelenlegi helyzetben ez nem fog megtörténni.
Ukrajna jól áll, ám még nagy (ukrajnai) terület van Oroszország ellenőrzése
alatt, és Putyinnak erős belpolitikai érdeke fűződik hozzá, hogy ne tegyen
engedményeket”. Az amerikai–orosz béketárgyalások ebben a helyzetben
szerinte azt jelentenék, hogy Moszkva időt nyer a megszállt területek feletti
irányítás megszilárdításához, védekező állásai megerősítéséhez és csapatai
ellátásához, valamint az ukránok kulturális megsemmisítéséhez a megszállt
területeken. 

Paul Poast, a Chicagói Egyetem professzora – aki Orbánhoz hasonlóan

realistának tartja magát – szintén azt írta, hogy a tűzszünet nem reális
opció. Ez egyrészt orosz területi győzelmet jelentene, ami elfogadhatatlan
stratégiai precedens egy olyan helyzetben, ahol a világrend egyik alapja,
hogy a területszerző háborút nem szabad engedélyezni. Másrészt
Oroszország a korábbi magatartása alapján teljesen megbízhatatlan, így
nem várható, hogy hosszabb távon betart majd egy megállapodást – ahogy
például az Ukrajna területi épségét biztosító 1994-es budapesti
memorandumot is megszegte. (Erre orosz oldalról azt szokás mondani,
hogy Ukrajna sem tartotta be a 2014-es orosz inváziót követő minszki
megállapodást, ami ugyanezen stratégiai probléma másik oldala.)

„Kezdem úgy érezni, hogy azokat a hangokat, amelyek általában véve

diplomáciai megoldást sürgetnek, anélkül, hogy belemennének, hogy ez mit
jelent Ukrajna számára, üres jelzőként kell kezelni, amelyek célja a
(háborúval kapcsolatos) párbeszéd kisiklatása” – vélte erről Seva Gunistky,
a Torontói Egyetem politológusa.

Mindazonáltal a Direkt36 cikke alapján Orbán Viktor szerint nemcsak a

gyakorlatban, hanem képletesen is az Egyesült Államokkal harcol
Oroszország Ukrajnában, legalábbis a miniszterelnök egy március végi
ülésen arról beszélt a parlamentben, a konfliktus oka, hogy az Egyesült
Államok szeretne visszatérni az egypólusú világrendhez. Ez alapján Orbán
vagy John J. Mearsheimer, a Chicagói Egyetem elméleteit gyakran változtató
és olykor önmagának is ellentmondó, de a közelmúlt és napjaink
konfliktusait konzekvensen az amerikai liberálisok számlájára író
professzorának álláspontját követi, és/vagy a világ összes baját az amerikai
imperializmusból levezető Noam Chomsky elképzeléseinek követője

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Tényleg hatástalanok az Oroszországra kivetett

szankciók?

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Elszálltak az orosz remények, egy elvesztett

tankjuknak pedig nagyon örülnek nyugaton

KAPCSOLÓDÓ CIKK

Putyin mozgatja a szálakat, vagy a struktúra

mozgatja Putyint?

Share 3

VILÁG EGYESÜLT ÁLLAMOK KONFLIKTUS NATO OROSZ-UKRÁN HÁBORÚ OROSZ-UKRÁN KONFLIKTUS

OROSZORSZÁG

OLVASSON TOVÁBB A KATEGÓRIÁBAN

VILÁG