VILÁG +

Sz. Bíró Zoltán: Amit láttunk, az megmutatta

Putyin valódi erejét és gyávaságát
szerző olvasási idő megjelent
WINDISCH JUDIT, 18 PERC 2023.06.26. 06:30
GÓCZA ANITA

Váratlan helyzet állt elő szombaton Oroszországban, mikor a Wagner-vezér,

Jevgenyij Prigozsin közölte, csapatai elfoglalták az ukrán határ menti Rosztovot,
majd Moszkva ellen indultak. Oda végül nem értek el, a nap végére fehérorosz
közvetítéssel Prigozsin kiegyezett a Kremllel és elhagyta az országot. Ami
történt, meggyengítheti Putyint, és megnőtt az esélye annak, hogy a nem túl
távoli jövőben megbukjon – mondta a hvg360-nak adott interjúban Sz. Bíró Zoltán
történész, Oroszország-szakértő. Azt nem lehet tudni, ki jöhet egy ilyen
helyzetben, de váratlan szereplők is felbukkanhatnak. Sz. Bíró Zoltánt kérdeztük
új könyvéről, Putyin háborújáról is, amely azzal a költői kérdéssel zárul, hogy
vajon mit lehet kezdeni az orosz társadalomnak azzal a részével, amelyik szerint
az orosz-ukrán háború igazságos. Fontos kérdés az is, hogyan lehet a propaganda
által megtévesztett embereket visszavezetni a valóságba. Interjú.

hvg360: Hogyan minősíti Jevgenyij Prigozsin szombati akcióját?

Sz. Bíró Zoltán: Egy kurtán-furcsán befejeződő puccskísérletnek, amiben Prigozsin
magánérdekei és magánszámításai játszottak meghatározó szerepet.

Ennek megfelelően is ért véget: úgy tűnik, hogy a puccs kitervelője és irányítója
ugyan saját magát megmentette – bár a következő hetek, hónapok mutatják meg,
hogy ez valóban így történt-e –, de cserben hagyta mindazokat, akiket bevont az
akciójába.

Különösebb kétségeim nincsenek a tekintetben, hogy a Wagner-csoport érintett

tagjai ellen valamilyen formában eljárás indul, még ha ígéretet is kaptak arra, hogy
immunitást élveznek. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy nem kevés katona és
határőr állt át a Prigozsin-féle puccsisták oldalára, ők viszont semmilyen ígéretet
nem kaptak, őket a zsoldosvezér cserben hagyta.

Mindaz, amit láttunk, megmutatta Putyin valódi erejét és gyávaságát, az

erőszakszervezetek gyengeségét, illetve hogy mennyire rosszul működik
stresszhelyzetben az államapparátus. Az a közhatalom, amiről a kormányzati
propaganda hosszú ideje azt állítja, hogy a stabilitás, a kiszámíthatóság és az
ország nagyságának záloga.

hvg360: Mark Galeotti Oroszország-szakértő szerint ez Putyin végjátékának a

kezdete. Ön is így látja?

Sz. B. Z.: Igen. Ez a lehetőség nagyon jelentős mértékben megnőtt most. Erről az
egészről eszembe jutott 1991 augusztusa, amikor három napon át puccskísérlet
zajlott Moszkvában Gorbacsovval szemben, aki új szövetségi szerződést akart
aláírni.
A puccsisták – akik már nem is a szocializmust, hanem a szovjet államkeretet
akarták megőrizni – elbuktak, miközben fellépésükkel épp az ellenkező hatást
érték el: felgyorsították a bomlási folyamatot. A Szovjetunió néhány hónappal
később már nem is létezett.

Az analógia sántít ugyan, de mégis az az érzésem, ami ebben a néhány napban

történt, könnyen lehet, hogy hasonló funkciót fog betölteni.

hvg360: Miben mutatkozott meg Putyin gyengesége?

Sz. B. Z.: Abban, hogy bizonyos parancsokat nem teljesítettek. Elég megbízható
forrásból lehet tudni, hogy amikor elindult a Wagner konvoja az M4-es autópályán
Rosztovból Moszkva felé, akkor állítólag parancsot adtak arra, hogy bombázzák le
őket. Csakhogy a konvoj civil autók között haladt, és állítólag a pilóták
megtagadták a parancs végrehajtását.
 HVG.HU  

Putyin sebezhető, és meg is sebezték

Noha a Wagner csoport vezére, Prigozsin elszámította magát és végül neki kellett visszavonulnia,
akciója rávilágított arra, mennyire sebezhető belülről Putyin rezsimje, ahogy arra is, hogy az orosz
elnök már nem képes ugyanolyan kontroll alatt tartani a hatalmi gépezetet, mint korábban.
Elolvasom a cikket itt: hvg.hu >

A kormányzat nem volt egyszerű helyzetben, mert a hadsereg jelentős része az

ukrán fronton van, így nem tudott a wagneristák ellen hatékonyan és gyorsan
bevethető erőt mozgósítani.

A Kadirov-féle gárdisták mellett a Szövetségi Biztonsági Szolgálat – valószínűleg

nem túl nagy létszámú – különleges műveletekre kiképzett erői, a
Belügyminisztérium alegységei, illetve az orosz nemzeti gárda, a Roszgvargyija
tömegoszlatásra kiképzett katonái álltak rendelkezésre, de láthatóan egyik sem
volt képes arra, hogy feltartóztassa a harcedzett Wagner-zsoldosokat.

Voltak olyan katonák, nem is kevesen, akik pillanatok alatt átálltak, ez pedig azt
mutatja, hogy az erőszakapparátusokon belül is nagyon sok frusztráció gyülemlett
fel. Az egész történet kimenetelében egyébként az volt a kulcskérdés, hogy ezen
szervezetek tagjai milyen mértékben állnak át a puccsisták oldalára. Az
autokráciákban ennek van döntő jelentősége. Ha ez a folyamat gyorssá,
gátszakadás-szerűvé vált volna, akkor a dezertálás – a Putyinnal való szakítás –
átterjedhetett volna a hatalmi elitre is.

De mert ebben az esetben egy magáncél eléréséről volt szó, nem pedig egy nagy,
az oroszországi politikai közösség jelentős részét érintő fordulat kierőszakolásáról,
ez a történet nem futott végig.

A puccsisták győzelme aligha vált volna örömünneppé: valószínűleg rövid időn

belül általános káoszt idézett volna elő, aminek következményei beláthatatlanok
lettek volna. Arra ugyanis kevés esély lett volna, hogy Putyin helyére egy olyan
politikus kerüljön, akit miközben az erőszakapparátusok jelentős része elfogad,
aközben az a józanság mégiscsak jótékonyan különbözteti meg a jelenlegi
elnöktől, hogy belátja, az Ukrajna elleni háborút minél gyorsabban le kell zárni, az
elfoglalt területeket vissza kell adni. Egy Prigozsin vezette puccs aligha hozott
volna ilyen fordulatot. Mindazonáltal úgy látom, hogy ami történt, még ebben a
befejezetlen formájában is, meggyengítheti Putyint, ami a nem túl távoli jövőben
akár a bukásához is elvezethet. Nem feltétlenül, de ennek esélye kétségtelenül
megnőtt.

hvg360: Annak, ami történt, látta az előjeleit?

Sz. B. Z.: A puccsnak nem, de volt egy olyan érzésem, hogy eljön majd az a pillanat,
amikor Prigozsint leveszik a sakktábláról.

Hosszú hetek óta ugyanis olyan hangon és tartalommal szólalt meg, ami azt
mutatta, hogy Prigozsin, ez a putyini kreatúra, egyre inkább elszabadult. Úgy tűnik,
hogy az orosz titkosszolgálatok nem voltak a helyzet magaslatán és nem érezték
időben a veszélyt, vagy ha érzékelték is, azt gondolták, hogy a zsoldosvezér
továbbra is élvezi Putyin védelmét, és ezért nem mertek lépni, bár azt már
korábban is örömmel megtették volna. talán maguk sincsenek a helyzet
magaslatán, és nem időben állították félre Prigozsint. Talán egyszer majd
megtudjuk, hogy mi is történt valójában.

hvg360: Az is kérdés, hogy tudtak-e egyáltalán az akcióról. A CIA például napok óta
tudta, hogy valami készül.

Sz. B. Z.: Elképzelhető, hogy nem tudták, de csodálkoznék, ha ez lett volna a

helyzet. Oroszországban a titkosszolgálatok mindenütt jelen vannak, aligha volt ez
alól kivétel a Prigozsin zsoldos serege.
HVG.HU  

Így szabadult el Jevgenyij Prigozsin, Putyin bulldogja, a

Wagner zsoldoshadsereg vezére
Üstökösként robbant be az orosz politikába Jevgenyij Prigozsin, a Wagner zsoldoshadsereg alapítója
és parancsnoka, ám könnyen meglehet, hogy a közéletből való távozása sem lesz felemelkedésénél
lassabb. Most mindenesetre ott tart, hogy zsoldosaival gyakorlatilag fellázadt az orosz hadsereg - és
így közvetve Vlagyimir Putyin elnök - ellen, és csapataival ellenőrzése alá vonta az orosz-ukrán határ
közelében lévő Rosztov és Voronyezs katonai objektumait.
Elolvasom a cikket itt: hvg.hu >

Egyébként az amerikaiaknak sem voltak információik arról, hogy pontosan mi fog

történni. Abban pedig nem voltak érdekeltek, hogy figyelmeztessék Putyint.

bvg360: Mondta, hogy ez magáncél szolgáló akció lehetett, de vajon mire

számíthatott Prigozsin?

Sz. B. Z.: Állítólag arra, hogy majd annyira megrémülnek a Moszkvában ücsörgő
politikai vezetők, hogy félelmükben elhagyják a minisztériumok és főhatóságok
épületét, amit majd a wagneresek elfoglalnak.

Na és utána mi történt volna? Egy ilyen képességű ember, mint Prigozsin, mit
csinált volna ebben a helyzetben? Banditaszabályok által irányított országot hozott
volna létre? Bármennyire is nem kedveljük Putyint – különösen az Ukrajna elleni
háború után -, Prigozsinnal a világ nem lélegezhetett volna fel.
hvg360: Lát bárki olyat, akit ez mozgolódásra késztethet? Ki jöhet Putyin után?

Sz. B. Z.: Azt soha nem lehet tudni, ki jöhet egy ilyen helyzetben. Olyan emberek
emelkedhetnek fel, akik most eszünkbe nem jutnának.

A jelenlegi politikai vezetésben is vannak olyanok, akik mindvégig távolságot

tartottak a háborús retorikától, nyilván azért, mert bár nem mertek ellene tenni, de
tisztában voltak annak súlyos következményeivel. A világnak és Oroszországnak is
az lenne jó, ha ebből a körből kerülne ki az új vezető, már csak azért is, mert van
némi fogalmuk arról, hogy egy ilyen méretű országot hogyan kell irányítani és
hatalmi helyzetbe kerülve mernének felhagyni a háborúval. De hogy végül ki lesz ez,
azt most lehetetlen megmondani.

Ha eljön a pillanat, akkor nagy valószínűséggel felemelkedik az az ember, aki képes

szembenézni a valósággal. Persze, ez a jó variáció, és nem biztos, hogy ez
következik be.

hvg360: Az ukrán háborúra lehet negatív hatással, ami történt? Ha Putyin

szembesül azzal, hogy a világ és saját népe szemében is gyengébb, késztetheti
súlyos lépésre?

Sz. B. Z.: Nem, ilyen összefüggést nem látok. Abban az esetben lett volna
közvetlen hatása a háborúra, ha a válság hosszabb ideig elhúzódik és mind a
politikai, mind a katonai vezetés figyelmét tartósan leköti, és katonákat és egyéb
erőforrásokat von el az ukrán frontról. Ha ez történt volna annak a harctéren is
megmutatkoztak volna a következményei, de egyelőre sikerült a válságot kezelni.
Hogy meddig, az megint csak kérdéses. Most úgy tűnik, hogy az elmúlt napok
váratlan és kaotikus eseményei nem idéztek elő a harctéren stratégiai fordulatot.

Annak pedig kicsi az esélye, hogy Putyin nukleáris fegyvert vessen be dühében,
csak azért, hogy bizonyítsa, ő továbbra is erős és határozott vezető.

hvg360: Ön azzal a költői kérdéssel fejezte be új könyvét, a "Putyin háborúját", hogy

vajon mit lehet kezdeni az orosz társadalomnak azon részével, amelyiknek
meggyőződése, hogy a háború igazságos. Mi a válasza?

Sz. B. Z.: Nehéz kérdés. Szerencsére nem nekem kell választ találni rá. De épp ezek
a válságok, mint amilyen Prigozsin puccskísérlete volt, vezethetik rá a társadalom
egyre növekvő részét arra, hogy félrevezették. Az Ukrajna ellen folyó háború nem
igazságos, és nem is honvédő háború. No meg arra is, hogy Putyin immár többé
nem a stabilitás, a kiszámíthatóság és biztonság garanciája. Épp ellenkezőleg.

hvg360: Ha a végpont felől néz az ember egy hosszú és bonyolult folyamatot, nagy
a veszélye annak, hogy mindent egy tudatos mesterterv részének lát, még azt is,
ami nem az. Ön is megállapítja a könyvben, hogy ha 2013-ban más a gazdasági
helyzet Oroszországban, nem biztos, hogy így alakulnak a dolgok…

Sz. B. Z.: Amikor Putyin tudatos felkészülését próbálom rekonstruálni, akkor nem
azt feltételezem, hogy akár évekkel korábban végérvényesen eldőlt az erőszak
alkalmazásának kérdése. Abban viszont biztos vagyok, hogy benne volt a
levegőben.
Sz. Bíró Zoltán történész
Veres Viktor

2008-tól fognak hozzá a katonai reformhoz, 2011-ben pedig elkezdődik az orosz

hadsereg újrafegyverezése óriási pénzek felhasználásával. Túl azon, hogy
Oroszország mindig is büszke volt arra, hogy jelentős katonai hatalom, ezeket a
változtatásokat nyilván az is motiválta, hogy uralni akarta a posztszovjet térség
jelentős részét, nem számítva ide a három balti államot, amelyek története már a
Szovjetunió felbomlásakor egészen más pályára állt. Tehát Putyin célja egyfajta
hegemón szerep megszerzése és megtartása a régióban.

Nehéz nem látni a tudatosságot az évek alatt felépített nukleáris narratíva kapcsán:
2014-től érzékelhető az orosz retorika változása. Addig – a késői szovjet
korszaktól egészen Putyin első két elnöki időszakáig bezárólag – senkinek nem
jutott eszébe a világot emlékeztetni arra, hogy az amerikaival egyenértékű
nukleáris csapásmérő eszközeik vannak az oroszoknak. Ehhez képest Putyin a
Krím annektálásától kezdve kifejezetten keresi azokat az alkalmakat, amikor szóba
hozhatja egy nukleáris háború lehetőségét. Ez egy tudatos narratíva-építés.

hvg360: Nem pont a gyengék szoktak fenyegetőzni?

Sz. B. Z.: De igen. Ők is nyilván érezték, hogy a hagyományos fegyverek

tekintetében nem tudnak versenyre kelni a „kollektív nyugattal”, ahogy orosz
oldalon szokás nevezni az USA-t és szövetségesi körét. Pont ennek a
gyengeségnek a retorikai kompenzálása mindez.

hvg360: A tudatos készülés másik fontos terepe az ideológiai harc, ezen belül is
mindenekelőtt az emlékezetpolitika hivatalos formálása…
Sz. B. Z.: Ezen a területen a putyini politika egyrészt az ukránokkal kapcsolatos kép
átalakítását célozza. „Ukránok pedig nincsenek, ez egy mesterséges képződmény,
a terület, ahol állítólag ukránok laknak” – ilyen fordulatokat használ az orosz elnök.
Éreztetni akarja, hogy az ukránság valójában egy fikció.

A másik ilyen visszatérő toposz Ukrajnával kapcsolatban a fasizmus újjáéledése,

hogy 2014-ben egy puccs történt, amelynek eredményeként nem is jobboldali vagy
szélsőjobboldali, hanem egyenesen fasiszta, banderista erők kerültek hatalomra.

Sztyepan Banderának nagy szerepe volt a két világháború közötti ukrán

nacionalizmus megszületésében, és a radikális ukrán nacionalizmus emblematikus
alakjaként kétségtelenül népszerű az ország nyugati részén. Ez a fasiszta vonal
azért olyan fontos Putyin szempontjából, mert ha elfogadjuk, hogy az ukránok egy
fasiszta banda irányítása alá kerültek, akkor a katonai fellépés velük szemben
voltaképpen a második világháború antifasiszta küzdelmének folytatása. Ebben a
koncepcióban persze némiképp zavaróan hat, hogy az ukrán háborúban az orosz a
támadó fél, de erről az orosz elnök nagyvonalúan hallgat.

A második világháború emlékezetének átalakulása több fontos szakaszra osztható:

a gorbacsovi korszakban kifejezetten önkritikussá válik a szemlélet: számos
tárgyszerű és önkritikus hangvételű írás jelenik meg a ’39 augusztusa és ’41
júniusa közötti időszakról vagy a Molotov-Ribbentrop paktumról. Ez a megközelítés
Jelcin alatt is megmarad, sőt még Putyin első két elnöksége idején is változatlan,
ráadásul ez a saját múlthoz való kritikus hozzáállás a közbeszédre is igaz, nem
csak az akadémiai történetírást jellemzi.

hvg360: Mindezt szociológiai mérések, közvélemény-kutatások is alátámasztják?

Sz. B. Z.: Abszolút. Oroszországban – bármilyen meglepően is hangzik ez – a két

állami közvélemény-kutató mellett a mai napig működik egy független intézet, a
Levada Központ, amely hosszú évek óta ugyanazzal a kérdéssorral méri, hogy kik a
20. és a 21. század legjelentősebb vezetői.

Ezekből a felmérésekből világosan látható a változás, amely Putyin 2012-es

visszatérése körül indul: az addig nagyra értékelt Gorbacsov és Jelcin fokozatosan
lesz egyre népszerűtlenebb, és ezzel párhuzamosan kap egyre jobb értékelést
Brezsnyev, Sztálin és Putyin.

Ahogy a második világháború hivatalos kultusza erősödik, úgy lesz egyre

kedveltebb Sztálin, ami mára azt eredményezi, hogy tényleg csak egy törpe
kisebbség viszonyul kritikusan a generalisszimusz történelmi teljesítményéhez. A
nagy többség pedig nemcsak a huszadik század, de az egész orosz múlt
legdicsőbb alakjának tartja.

hvg360: Az új emlékezetpolitikai narratíva központi eleme, hogy az oroszok

áldozatok, akiket a nyugat elárult és megalázott.

Sz. B. Z.: Igen, és bár a mai napig publikálnak Oroszországban objektív történeti
feldolgozásokat, amelyek részletesen foglalkoznak a politikai emlékezet korábbi és
mostani torzulásaival is, de 1000, maximum 1500 példányban jelennek meg egy
145 milliós országban.
Sz. Bíró Zoltán történész
Veres Viktor

El lehet képzelni, hogy ezeknek a kiadványoknak mennyi esélyük van módosítani

azon a képen, amit a három nagy központi tévéadás formál a hatalom által
meghatározott irányba most már hosszú évek óta. De ezek a könyvek még
léteznek, tehát nem tértünk vissza a brezsnyevi korszakba, amikor illegalitásba
szorult minden, a hivatalos állásponttól eltérő vélemény.

A putyini rendszer igazi autokráciaként egyelőre beéri a megfélemlítés és a

manipuláció meglehetősen sikeresnek tűnő eszközeivel, amibe még belefér, hogy a
hivatalostól eltérő vélemények is megjelenhessenek.

hvg360: Magyarországon is gyakran elhangzik, hogy az egyszerű embert nem

érdeklik a különböző ideológiák vagy az emlékezetpolitika, hogy ezek afféle
értelmiségi huncutságok. Biztos van is ebben valami, de ha megnézzük például az
orosz társadalom hozzáállását a háborúhoz, akkor világosan látszik, milyen
eredményesek tudnak lenni széles néprétegek gyűlöletre hangolásában ezek az
értelmiségi huncutságok, ha egyszerű nyelvre lefordítva, szisztematikusan és kellő
ideig sulykolják őket a megfelelő csatornákon. Enélkül nehezen lenne
megmagyarázható, hogy bár az Ukrajna elleni „különleges katonai művelet” néhány
nap helyett már lassan másfél éve tart, a lakosság döntő többsége még mindig
támogatja.

Sz. B. Z.: Ez engem is sokáig meglepett. Bár a teljes képhez az is hozzátartozik,

hogy az ilyen háborús helyzetekben a társadalom gyakran felsorakozik a hatalom
mögött, így történt ez az első világháború kitörésekor is, de ahogy telik-múlik az
idő, általában megjelenik a kiábrándulás. Itt viszont a kiábrándulásnak egyelőre
semmi jele nincs: még a független közvélemény-kutató intézet mérései szerint is a
megkérdezettek 3/4-e támogatja a „különleges katonai műveletet”.

Sokáig azt gondoltam, hogy egy konszolidált autokráciában ennek az a nyilvánvaló

magyarázata, hogy az emberek nem merik elárulni az igazi véleményüket, inkább
azt mondják, amit szerintük elvárnak tőlük. Ma már úgy vélem, hogy a
megfélemlítettségen túl a manipulációnak is óriási ereje van. 2012 óta egyre
leplezetlenebbül és harsányabban beszél Putyin és a környezete arról, hogy a 90-es
években, a jelcini korszakban Oroszországot megalázták és térdre kényszerítették.
De ennek most vége, az oroszok felegyenesedtek, és megmutatják a világnak, hogy
ők is valakik.

Ennek a kombinációnak – a megalázottság utáni visszavágásnak –, úgy látszik,

óriási ereje van. Így lehet elhitetni az orosz társadalom jelentős részével, hogy ez a
jóval kisebb erővel bíró és lényegesen szegényebb ország meg akarta támadni
Oroszországot, ezt kellett megelőzni az orosz hadművelettel.

Ám néhány hét alatt kiderült, hogy egyáltalán nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy
tervezték, tehát a retorika is változott: egy ideje már nem Ukrajnával harcol
Oroszország, hanem a nyugattal, merthogy itt már megint a „kollektív nyugat”
fogott össze ellenük.

hvg360: A különböző propagandaanyagok közül talán azok a legveszélyesebbek,

ahol részigazságok keverednek sok hazugsággal. Mi a helyzet például azzal a
megállapítással – amely a magyar kormányzati kommunikációban és a különböző
kommentszekciókban is állandóan visszatér –, hogy az ukránok nacionalisták,
elnyomják a kisebbségeiket?

Sz. B. Z.: Semmiképpen sem akarom szent életű embereknek feltüntetni az ukrán
politikusokat és az ukránokat. Késve ugyan, de születőben van az ukrán politikai
nemzet, és ennek a vajúdásnak nemcsak szép, de csúf oldalai is vannak.

Az ukrán politikai osztály és a társadalom egy része a kisebbség- és

nyelvpolitikában, valamint oktatáspolitikai gyakorlatában sem olyan nagyvonalú,
mint amennyire ez elvárható lenne egy demokratikus rendszertől. Ugyanakkor az
orosz narratíva ebből a szempontból is tele van hazugságokkal.

Amikor 2014 áprilisában elindul a keleti megyékben az ún. szeparatista mozgalom

– amelynek első vezetői kivétel nélkül orosz állampolgárok egyébként, ennyit a
dolog spontaneitásáról –, akkor egy olyan nyelvtörvényre hivatkoznak mind
Moszkva, mind a szeparatisták, amelyet ugyan megszavaz a Rada, az ukrán
parlament, de az ideiglenes elnök nem írja alá, érzékelve, hogy ez csak olaj lenne a
tűzre, ezért az nem is lép hatályba. Nem tűnik életszerűnek, hogy egy hatályba nem
lépő törvény miatt emberek fegyvert fognának.

Ma már azt is pontosan tudjuk, hogy a több milliós Donyeck-megyéből jó, ha 1500
helyi lakos vett részt fegyveresen a harcokban a szeparatisták oldalán, a többiek
mind Oroszországból érkeztek.
Mindazonáltal valóban elengedhetetlen, hogy egy megengedőbb kisebbségpolitika
felé induljon el a rendszer. De még egyszer hangsúlyozom, mindezek a hibák
semmilyen felhatalmazást vagy mentséget nem adnak az orosz félnek, és nem
kisebbítik bűneiket.

Arról se felejtkezzünk el, hogy az országnak a keleti, dél-keleti sávjában egy

tömbben élő jelentős orosz kisebbség túlnyomó része lojális maradt Kijevhez. Ez is
egy nyomós ok arra, hogy a háború után Ukrajna felülvizsgálja a
kisebbségpolitikáját. És azt is valószínűnek tartom, hogy a nyugati hatalmak a
harcok megszűnése után mindent megtesznek majd azért, hogy Kijevet egy
méltányos kisebbségpolitika felé tereljék.

Bár az ukrán nacionalizmus létező jelenség, de ebből mégsem következik, hogy

tömeggyilkosok lennének. Putyin nem mond igazat, amikor arról beszél, hogy az
ukránok 2014-től genocídiumot követtek el az ott élő oroszokkal szemben.

Az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának jelentése szerint 2014 tavasza és 2022

februárja között a térségben 14 ezer ember halt meg, és a veszteségek kb. fele-fele
arányban oszlanak meg a két nép között, és ugyancsak fele-fele arányban a
katonák és a civilek között.

Ráadásul a halottak nagy része 2014 augusztusa és 2015 februárja között hunyt el,
amikor ott valóban komoly harcok dúltak, nemegyszer jelentős orosz reguláris erők
bevonásával. Ezt egyébként a Nyugat „nem akarta észrevenni”, úgy tett, mintha az
oroszországi katonák nem lennének ott, elfogadva ezzel Putyin narratíváját, hogy
tudniillik Oroszország nem részese a konfliktusnak.

Különösen Zelenszkij 2019-es megválasztása után mérséklődik jól érzékelhetően a

harcok ereje, vagyis minden alapot nélkülöz az orosz félnek az az állítása is, hogy
eszkalálódott a helyzet, és ezért kellett 2022-ben beavatkozniuk.
Sz. Bíró Zoltán történész
Veres Viktor

Én abban is hiszek, hogy fontos nevén nevezni a dolgokat, és bár a magyar

miniszterelnök szerint az nem érdekes, hogy ki kezdte a harcot, hogy ki rohant le
kit, szerintem viszont háborús helyzetben politikai, erkölcsi és nemzetközi jogi
tekintetben is alapkérdés az, hogy ki kezdte.

hvg360: Az elmúlt tíz év történéseit a mából visszafelé olvasva a másik nehezen

érthető elem pont ez a félrenézés, amit említ. Milyen megfontolások vezethetik a
németeket 2018-ban, amikor belefognak egy hatalmas közös projektbe
Oroszországgal, mégis mire számítottak?

Sz. B. Z.: Kétszer nézett félre látványosan a nyugat. Először a már említett 2014-
2015-ös időszakban, amikor a németek és a franciák közvetítésével megszületik a
két minszki megállapodás, vagyis mind Párizs, mind Berlin elfogadja azt az
oroszok által képviselt hamis narratívát, hogy Oroszország nem részese a
konfliktusnak, ez egy ukrán polgárháború, amelyben Oroszország semmilyen
módon és formában nem vesz részt. Szerintem a német és a francia hírszerzés
pontosan tudta, hogy mi folyik Kelet-Ukrajnában, tisztában volt azzal, hogy orosz
reguláris erők vesznek részt a harcokban és lépik át rendszeresen a határt.

Ha nem lenne ilyen drámai a helyzet, azt is mondhatnám, hogy komédiába illő volt
az orosz reakció arra, amikor az ukránok oroszországi katonákat fogtak el:
szerintük ugyanis ezek a katonák vagy eltévedtek, vagy már leszereltek, esetleg
szabadságukat töltötték, és hát persze az orosz katona a tankját is viszi magával,
amikor szabadságra megy.
 Mindezt lenyelte a nyugat valószínűleg azért, mert úgy érezte, ezt az értelmetlen
vérontást minél gyorsabban le kellene zárni, ezért inkább diszkréten elfordította a
fejét, és úgy tett, mintha Oroszország valóban nem lenne részese a konfliktusnak,
és elfogadta, hogy Oroszország ugyanolyan garanciavállalója a szerződés
betartásának, mint Németország és Franciaország.

Ezen a grandiózus hazugságon alapult a két minszki megállapodás. Másrészt

pedig akkor nézett félre, amikor a Krím annektálása után sem csökkentette
gazdasági kapcsolatait és energetikai függését.

hvg360: Pont a németeknek azért ismerős lehetett volna a történelmi helyzet, hogy
hova vezethet a „mindenáron béke”?

Sz. B. Z.: Ráadásul 2014-ben, a Krím annektálása után Merkelnek és Putyinnak volt
egy többórás, négyszemközti találkozója. A megbeszélés után a német kancellár –
aki hazája üzleti érdekeit is szem előtt tartva mindig kereste a modus vivendit a
putyini Oroszországgal – azt nyilatkozta, hogy teljesen elbeszéltek egymás mellett,
„az orosz elnök egy másik világban él”.

Tehát már 2014-ben pontosan értette a helyzetet, mégsem vonta le ebből a

szükséges következtetéseket. 2012 és 22 között Németország ahelyett, hogy
csökkentette volna, megduplázta oroszországi gázvásárlásait, 2018-ban pedig
belekezdett az Északi Áramlat 2 gázvezeték építésébe, tehát a logikus távolodás
helyett még kiszolgáltatottabbá tette az országot.

A cikk a „Disarming Disinformation” nemzetközi projekt keretében készült.

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te
előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás
élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!

#VLAGYIMIR PUTYIN #VILÁG #PUCCS #SZ. BÍRÓ ZOLTÁN #OROSZ-UKRÁN KONFLIKTUS #JEVGENYIJ PRIGOZSIN

#WAGNER-CSOPORT