A hidegháborútól a "hidegbéké"-ig

Oroszország és a többpólusú világ

Sokakat meglepett, amikor 1999-ben a csaknem ismeretlen KGB-ezredest, a KGB utódjának
számító Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB első civil igazgatóját, Vlagyimir Putyint,
nevezte ki Borisz Jelcin akkori elnök Oroszország miniszterelnökévé. Hamarosan az államelnöki
tisztet is átvette, mint megbízott elnök. 2000-ben az orosz választópolgárok 53 %-a adta rá
voksát, de négy év múlva - a következő elnökválasztáson - már 71 %-os elsöprő többséggel
maradhatott hivatalában. Amikor Putyin a Kremlbe került, kemény kézzel vette át az irányítást.
Sikerült megállítania a hanyatlást, helyreállította a gazdasági stabilitást és a megingott
közbiztonságot: megerősítenie a szétesőben lévő orosz államot. 1999 őszén e sorok írójának
alkalma volt Moszkvában élő szakemberekkel eszmecserét folytatni, ahol elsősorban az volt a
téma, hogy a hidegháború végével miként lehetett volna megakadályozni az orosz gazdaság
szétesését, a közvagyon széthordását és végül 1998-ban az orosz pénzrendszer összeomlását: a
példa nélkül álló államcsődöt. Már ekkor elmondták ezek a moszkvai értelmiségiek, hogy Putyin
egészen más lesz, mint Jelcin, és megalapozottan lehet arra számítani, hogy a felbomlott szovjet
birodalom romjain végülis egy működőképes és erős orosz államot hoz létre. Ezt a várakozást
kétkedéssel fogadtam, annál is inkább, mert már akkor tudtam, hogy a Nyugatot irányító
pénzhatalom a szovjet birodalmat többek között a KGB-be beépült hálózata segítségével
bomlasztotta fel. Putyin pedig ebben az atlantista KGB-ben csinált karriert, lett viszonylag hamar
ezredes. Kiválóan beszélt németül és angolul, kiemelkedése idején pedig már nyugaton is
eltöltött néhány évet.
Amikor kételyeimet elmondtam Putyin személyével kapcsolatban, akkor felvilágosítottak ezek a
moszkvai ügyekben nálam lényegesen járatosabb szakemberek, hogy Putyin alkalmas az
eurázsista hagyományokkal rendelkező orosz hadsereg támogatásának a megnyerésére, annak
ellenére, hogy ő az atlantista, azaz nyugat-barát KGB-től jött. Visszatekintve Vlagyimir Putyin
eddigi teljesítményeire, meg kell állapítani, hogy moszkvai ismerőseimnek lett igazuk. Putyinnak
sikerült abból a depresszióból kivezetnie Oroszországot, amelybe az atlantista Nyugat taszította,
maximálisan kihasználva azt a győzelmet, amelyet a hidegháborúban aratott a Szovjetunió felett.
Az atlantisták a gazdasági reformokra és demokratikus rendszerváltásra hivatkozva lényegében
széthordták-szétverték az orosz gazdaságot. Moszkvába küldött szakembereik segítségével
rákényszerítették a nemzetközi pénzügyi közösség által kidolgozott sokkterápiát, amely nemcsak
a gazdaságot bénította meg, de az állam működését is. A bekövetkezett gazdasági összeomlás -
méreteinél fogva - példa nélkül áll a modern közgazdaság történetében. A hidegháborúban
elszenvedett veresége következtében Oroszország több mint kétszer akkora veszteséget volt
kénytelen elszenvedni, mint a II. világháborús pusztítások nyomán együttvéve.
Oroszország bruttó hazai összterméke a felére csökkent, a tőkeberuházások pedig 80 %-kal
estek. A társadalom alsóbb rétegei a harmadik világhoz hasonló nyomor szinten voltak
kénytelenek élni. A halálozási arány megugrott, és évi több millióval csökkent a lakosság
létszáma. Ennek részleteit pontos adatokra támaszkodva már 1999 decemberében megírta
Szergej Glazijev matematikai-közgazdász professzor, aki Jelcin első kormányában a
külgazdasági kapcsolatokért felelős miniszter volt. Ő volt az akkori orosz kormány egyetlen
tagja, aki tiltakozásul azért, hogy Jelcin elnök feloszlatta a törvényesen megválasztott orosz
parlamentet és felfüggesztette az alkotmányt, 1993-ban lemondott kormányban viselt miniszteri
tisztségéről. Glazijev már akkor hangoztatta, hogy ezt a fajta szabadrablást jelentő
reformpolitikát fel kell számolni, mert katasztrófához vezetett.
Vlagyimir Putyin Jelcin elnök szervilizmusba torkollott euroatlantista politikáját gyökeresen
megváltoztatta. Ennek következtében 1999-től kezdődően az orosz gazdaság évi 6-7 %-kal
növekedett, s ma már Moszkva rendelkezik a világ ötödik legnagyobb arany- és külföldi
valutatartalékával. Moszkva és más orosz nagyvárosok gyors növekedésnek indultak, óriási az
építkezési láz, az üzletek tele vannak nyugati árucikkekkel, köztük luxusárukkal is. A gyors
fejlődés ellenére az oroszok 60 %-a még mindig a szegénységi szint küszöbén vagy az alatt él.
Kétségtelen azonban, hogy Putyin elnöksége stabilizálta a kontinensnyi országot és bizonyos
mértékig helyreállította a lakosságnak az önbizalmát. Ezért az egykori KGB-ezredes még mindig
igen nagy népszerűségnek örvend.
A Nyugat, elsősorban Washington, azonban lekezeli Oroszországot. Képmutatóan az
egyenjogúságon alapuló stratégiai partnerségről és barátságról beszélnek, sőt az Egyesült
Államok elnöke még tegező viszonyban is van az orosz elnökkel. Az amerikai kormányzat
azonban változatlanul folytatta Oroszország gyengítésének a politikáját. Ennek rutinszerű
eszközei az ünnepélyesen tett ígéretek megszegése, az orosz politika irányítóinak leereszkedő
kioktatása, és újabb egyoldalú engedmények követelése. A jelenlegi egypólusú világban az
amerikai kormányzat még annyi ellenszolgáltatásra se hajlandó Oroszországnak, mint amennyit
Washington a hidegháború idején nyújtott a szovjet birodalom magját képező kommunista
Oroszországnak.
Folytatódik Oroszország katonai körbekerítése és a jelenlegi orosz határokon (vagy azok
közelében) egyre-másra létesülnek az amerikai és NATO katonai támaszpontok. Tervezik az
egykori szovjet tagköztársaságok közül legalább hétben - a Balti államoktól, Ukrajnán át
Grúziáig és Azerbajdzsántól a közép-ázsiai országokig - állandó támaszpontok létrehozását. Ezt
orosz részről egyfajta Amerika által épített vasfüggönynek érzik, amely ismét a fegyverkezést
helyezi előtérbe az amerikai-orosz kétoldalú kapcsolatokban.
Amerika ugyanakkor elutasítja, hogy Oroszországnak jogos nemzeti érdekei fűződhetnének
ahhoz, hogy saját területén túl is biztosítsa a befolyását, még akkor is, ha etnikailag rokon vagy
szomszédos népek által lakott olyan országokról van szó, mint Ukrajna, Fehéroroszország vagy a
kaukázusi Grúzia. Washingtonból keményen bírálják Moszkvát azért, mert baráti kormányzatot
szeretne Ukrajnában, amellyel szoros kulturális, nyelvi és történelmi kapcsolatok kötik össze,
nem beszélve a közös vallásról és a még ma is igen szoros gazdasági és biztonsági érdekekről.
Oroszország még attól is meg van fosztva, hogy teljes szuverenitást gyakoroljon szorosan vett
határai között. Ezt többek között az akadályozza, hogy amerikai részről 1992 óta gyakran és
hatékonyan avatkoznak be Oroszország belügyeibe. Elárasztották gazdasági tanácsadókkal,
akiknek az volt a feladata, hogy az 1990-es években levezényeljék Oroszország átvezetését a
kommunizmusból a demokratikus piacgazdaságba. A piacgazdaság előnyeiről szóló
prédikációktól eltekintve gyakran hangzottak el e szakértők részéről fenyegetések is arra
vonatkozóan, hogyan kell egy rendes, demokratikus országnak megszerveznie politikai és
gazdasági rendszerét.
Ezek a szélsőséges euroatlanti értékeket prédikáló nyugati szakértők még arra is tettek javaslatot,
hogy miként kellene Vlagyimir Putyint elmozdítani az olyan Amerikában kidolgozott - "színes
forradalomnak" nevezett - technikával, mint például amilyen az ukrajnai "narancsos"
forradalom, a grúziai "rózsás" vagy Askar Akajev nevéhez fűződő "tulipános" forradalom volt
Kirgíziában. Egy hasonlót Fehéroroszországban is megkíséreltek, sikertelenül. A transznacionális
szervezett magánhatalom tulajdonában lévő, ún. korporációs tömegtájékoztatás Amerikában
egyre gyakrabban nevezi az orosz elnököt "gengszternek", "fasisztának", "Szaddam
Husszeinnek". A Carnegie Alapítvány több szakértője is már kijelentette, hogy "Putyin
gyengesége" és sebezhetősége alkalmas célponttá teszi a jelenlegi kormányzatot az ilyen "színes
forradalommal" végrehajtott rendszerváltásra. Magunk részéről csak azon csodálkozunk, hogy a
demokráciának ezek szószólói vajon felmérték-e, hogy mit jelentene a világ második legnagyobb
nukleáris fegyverkészlettel rendelkező országának a destabilizálása ilyenfajta nyugati
rendszerváltó technikával?
Azt a háttérhatalmat, amelynek a magját a globális pénzmonopólium legfelső irányítói képezik,
mindig is a kettős mérce jellemezte. Ennek egyik megjelenési formája, hogy Washington
keményen elítéli Moszkvát azért, amit maga is tesz. Az Egyesült Államok mindenütt, ahol csak
tudja, kiépíti katonai támaszpontjait a korábbi szovjet tagköztársaságokban és a saját érdekei
szerint hasznosítja nyersanyagaikat, elsősorban a kőolajat. Főként azonban a pénzügyi
eszközöket veti be céljai elérése érdekében. Amikor a NATO Oroszország közvetlen közelében
terjeszkedik, és teljes ellenőrzése alá vonja az egykori szovjet birodalomhoz tartozó országokat,
akkor természetesen a "globális terrorizmus" ellen küzd, és a védtelenül maradt államokat veszi
védelmébe, nyújt nekik önzetlenül segítséget. Amikor Moszkva ez ellen tiltakozik, akkor ezzel
hidegháborús hangot üt meg, és az elmúlt időket hozza vissza. Amikor Washington közvetlenül
beavatkozik Ukrajna vagy Grúzia belügyeibe, akkor az a "demokrácia terjesztését" segíti, ha
viszont a Kreml próbálja saját korábbi kapcsolatait fenntartani, akkor az az "orosz
imperializmus" megengedhetetlen újjáéledése és terjeszkedése.
A Nyugat az Egyesült Államok vezetésével 1993 szeptemberében és októberében nem csak
elnézte, de támogatta is Jelcint abban, hogy feloszlassa Oroszország demokratikusan választott
parlamentjét és alkotmánybíróságát. Jelcin ekkor az orosz nemzet egészét megillető közvagyont,
valamint a véleményhatalom olyan fontos intézményeit, mint a televízió-hálózat, átengedte a
Kremlhez közelállók tulajdonába. Oroszországra kényszerített egy olyan alkotmányt, amely nem
volt alkalmas a végrehajtó hatalom alkotmányos korlátozására és ellenőrzésére. A választásokat
lényegében meghamisították, s mindezt a Nyugat egyértelműen demokratikus reformként
üdvözölte. Amikor a Jelcin segítségével Oroszország élére került Putyin is alkalmazta ezeket az
eszközöket, de most már az orosz társadalom és az orosz állam megerősítése érdekében, akkor
ezt elítélték, mint reakciós, antimodernista tekintélyuralmi módszereket, amelyek elősegítik az
"autoritarianizmushoz" való kártékény visszatérést.
Az Egyesült Államokat irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia kísérletet tett
Oroszország gyengeségének a kihasználására, hogy Amerika olyan egyoldalú nukleáris
fölényhez jusson, amelyet a Szovjetunió fennállása idején nem tudott elérni. Washington
önkényesen visszalépett az 1972-ben megkötött (a rakétaelhárító rendszerek kiépítésének a
korlátozásáról szóló) szerződéstől azért, hogy egy olyan rendszert léptessen életbe, amely képes
elpusztítani a támadórakétákat. Ezáltal az Egyesült Államok úgy juthat hozzá az első nukleáris
csapásmérés lehetőségéhez, hogy nem kell számolnia hatékony ellencsapással. Az, aki az első
csapást mérheti, behozhatatlan előnyhöz jut a megtámadottal szemben. Az Egyesült Államok
kényszerítette Oroszországot, hogy írjon alá egy olyan nukleáris fegyverzetet csökkentő
megállapodást, amely nem tartalmazza a nukleáris fegyverek tényleges megsemmisítését, és
annak az ellenőrzését. Ugyanakkor lehetővé teszi az Egyesült Államok számára olyan új
nukleáris fegyverek kifejlesztését, amelyeket Washington már be is jelentett.
Ennek a tükrében már nem olyan meggyőző az a nyugati vád, hogy az amerikai-orosz
viszonyban bekövetkezett elhidegülést Putyin elnök bel- és külpolitikája okozta. A hidegháború
is csak akkor érhet véget, ha nem csak keleten, de nyugaton is befejezik. A Nyugatnak
Oroszországra rákényszerített ún. sokkterápiája, amely katasztrofális gazdasági
következményekkel járt, súlyos csapást mért a demokratikus folyamatokra. Ezzel tovább rontotta
a közbiztonságot. Olyan oligarchikus rendszer létrehozását segítette elő, amelyet egyáltalán nem
lehet összeegyeztetni egy nyugati típusú demokratikus politikai rendszerrel. A túlvagyonosodott
oligarcha réteg túlhatalomhoz juttott a politikai szférában, mert vagyon és hatalom egymást
szervesen kiegészítik és egyik a másikra átváltható. Az Amerikát is irányító pénzhatalom által
Oroszországra kényszerített, és csődöt mondott sokkterápia Amerika-ellenességhez vezetett.
Ezért van az, hogy az orosz lakosságnak már csak 5 %-a nevezhető Amerika-barátnak szemben a
szovjet birodalom felbomlása utáni lényegesen nagyobb aránnyal.
Egyes politikai elemzők úgy gondolják, hogy gyakorlatilag hidegháború, de legalábbis
hidegbéke alakult ki a Nyugat és Oroszország között. Ez a hidegbéke eredményezte, hogy nincs
érdemi párbeszéd a világ egyetlen szuperhatalma és a legyőzött, de feltápászkodó Oroszország
között. Miután az Egyesült Államok felmondta a rakétaelhárító rendszerek kiépítését korlátozó
szerződést, és nincs többé szó a nukleáris- és a rakétafegyverek tényleges csökkentéséről, új
helyzet állt elő. Washington úgy döntött, hogy kiépíti az Amerikát védő rakétaelhárító ernyőt.
Egyre inkább polgárjogot nyer a megelőző háború és az első nukleáris csapásmérés elvi
lehetősége, amely közel ötven éven át meg volt tiltva. Egyes magas rangú biztonsági szakértők a
tényleges és ellenőrzött fegyverzet-korlátozást a hidegháború elavult örökségének tekintik.
Azért, hogy a tényleges feszültségnek eme okairól elterelje a figyelmet, a pénzoligarchia
tulajdonában lévő tömegtájékoztatás, szakadatlanul démonizálja Putyint úgymond
tekintélyuralmi magatartása és durva új-imperializmusa miatt.
Az elmondottak némi magyarázatot adnak arra, hogy az orosz elnök miért mondott 2007. február
10-én viszonylag kemény hangú beszédet a NATO-országok vezetőinek a tanácskozásán. Putyin
valójában azt mondta el, amit a világközvélemény jelentős része gondol. A BBC 2006
novemberében felmérést készített 25 országban és e szerint a megkérdezettek 49 %-a gondolja
úgy, hogy az Egyesült Államok jelenleg főleg negatív szerepet játszik a világban, s csupán 32 %
gondolta ennek az ellenkezőjét. 2005-ben is volt egy felmérés, amely 18 országra terjedt ki, és
amely szerint még 40 % gondolta úgy, hogy az Egyesült Államok jótékony szerepet játszik a
világpolitikában. Németországban és Indonéziában 4 megkérdezett közül 3 ítélte negatívnak
Amerika befolyását, Franciaországban és Törökországban a megkérdezettek 69 %-a volt
ugyanezen a véleményen.
Magában az Egyesült Államokban a megkérdezettek 57 %-a ellenezte az iraki háborút, valamint
az Izrael és Hezbollah közötti háborút. A megkérdezettek 60 %-a elítélte azt, ahogyan a
guantanamo-i amerikai támaszponton bánnak az ítélet nélkül fogvatartottakkal. A
megkérdezettek 50 %-a helyteleníti azt a módot, ahogyan a hivatalos Amerika az iráni nukleáris
programhoz viszonyul. A 2006 novemberi választásokon a Bush-kormányzat jelentős vereséget
szenvedett, és elveszítette többségét mind a képviselőházban, mind a szenátusban. Megszületett
egy javaslat az iraki háború mielőbbi befejezésére is, amelyet az Iraki Tanulmányi Csoport (Iraqi
Study Group) készített idősebb George Bush elnök egykori külügyminiszterének, Baker-nek a
vezetésével. 2007 elején Teherán ellen hasonló médiakampány folyt, mint korábban Irak ellen.
Az iraki háborúban eddig 655 000 iraki halt meg és az amerikai hadsereg is elveszítette már több
mint 3200 katonáját.
Putyin müncheni hallgatósága miniszterekből és felelős döntéshozókból állt. (Amerikai részről
például ott volt az új védelmi miniszter, Robert Gates és a harcias köztársaságpárti szenátor
John McCain.) Putyin velük közölte, hogy a világ ma tanúja lehet a katonai erő korlátlan
alkalmazásának a nemzetközi életben és ez a visszatérő konfliktusok szakadékába taszítja a
világot. Az ENSZ Alapokmányát nevezte a katonai erő alkalmazása egyetlen legitimáló
forrásának. A NATO keleti terjeszkedésével kapcsolatban Putyin megállapította, hogy annak
nincs sok köze a modernizációhoz, és jelentősen befolyásolja Moszkva viszonyát a
Szövetséghez. Putyin úgy látta, hogy ez a fajta keleti irányú terjeszkedés aláássa a kölcsönös
bizalmat.
Putyin arra a kérdésre, hogy mi az egypólusú világ, azt a választ adta, hogy nem jelent mást,
mint egyetlen globális hatalmi központot, egyetlen uralmat gyakorló kormányzattal. Putyin
kijelentette, hogy az amerikai rakétavédelmi rendszer kiépítése Közép-Európában új
fegyverkezési versenyt indít be. Az az amerikai érv, hogy ez nem irányul Oroszország ellen, nem
meggyőző. Hozzátette, Oroszország válaszol a kihívásra, ha nem is hasonló nagyságrendben, de
azért hatékonyan. Putyin arra célzott, hogy a Pentagon a Cseh Köztársaságban radar-állomást,
Lengyelországban pedig rakétaelfogó rendszert tervez kiépíteni arra hivatkozva, hogy ily módon
kíván Irán ellen védekezni. A washingtoni katonai vezetés a Csendes-óceán térségében áthelyezte
a Hawaii szigetekről az Oroszországhoz tartozó Kamcsatka-félsziget közelében lévő Aleuti-
szigetekre a legnagyobb rakétavédelmi radarállomását.
Putyin emlékeztette a Münchenben összegyűlt vezetőket, hogy országa továbbra is betartja azt a
kötelezettségét, hogy 2012-ig nukleáris fegyverkészletét a megállapodott 1700, illetve 2200
robbanófejre csökkenti. Ezt a megállapodást szakértők azért bírálták, mert nincs biztosítva a
végrehajtás ellenőrzése és továbbra is lehetséges a tárolt robbanófejek újrafelszerelése. Putyin
reményét fejezte ki, hogy a Nyugat is betartja vállalt kötelezettségeit. Azt is közölte, hogy
elkészítettek egy olyan szerződéstervezetet, amely a világűrt fegyvermentes övezetté
nyilvánítaná. Putyin sürgette az Atomsorompó Egyezményt meghosszabbító és a nukleáris
fegyverkezést csökkentő tárgyalások folytatását.
Az orosz elnök keményen bírálta az Egyesült Államokat azért, hogy egyoldalú akcióival nem
növelte, hanem csökkentette a nemzetközi biztonságot. Úgy fogalmazott, hogy az egyoldalú,
illegitim akciók egyetlenegy problémát sem oldottak meg, ellenben további konfliktusokhoz
vezettek. Az Egyesült Államok egyedüli szuperhatalomként minden vonatkozásban túllépett
határain.
Putyin elnök müncheni beszédéhez azt kívánjuk hozzáfűzni, hogy a nemzetközi kapcsolatokban
történelmileg beigazolódott tény, hogy az erőegyensúly elősegíti a béke fennmaradását, míg a
kiegyensúlyozatlanság a háborús konfliktusoknak kedvez. Az erősebb fél a legkülönfélébb
okokból csábítást érezhet arra, hogy fölényét kihasználja a gyengébb féllel szemben. A
hidegháború idején néhány kiélezett helyzettől eltekintve, mint amilyen például a kubai
rakétaválság volt 1962-ben, az elrettentés egyensúlya - a MAD, Mutually Assured Destruction,
Kölcsönösen Garantált Elpusztítás - képes volt fenntartani a békét.
Hivatkozni lehet a Kasmír indiai tagállam hovatartozásáról vitatkozó Indiára és Pakisztánra is. A
két ország 1947-ben, 1965-ben és 1971-ben véres háborút viselt a fele részben hinduk által, fele
részben mohamedánok által lakott ország megszerzéséért. India azonban - elsősorban az
atomhatalommá vált Kínától tartva - maga is kifejlesztette nukleáris fegyvereit, Pakisztán viszont
- Indiától tartva - nem akart lemaradni. Így most a két riválisnak bevethető nukleáris fegyverei
vannak. Azóta nem került sor háborúra Kasmír miatt, noha a feszültség továbbra is fennáll, amit
bizonyít, hogy merényletekre gyakran sor kerül.
Amióta a Szovjetunió felbomlott és az Egyesült Államok vált az egyetlen szuperhatalommá,
egyre több háborúra, erőszakos cselekményre került sor világszerte. A világ számos pontján
anarchikus állapotok jöttek létre, és a legingatagabb a helyzet a Közel-Kelet térségében.
Nemcsak Moszkva, de több arab ország is úgy látja, számos konfliktust okozott az a körülmény,
hogy Amerika egyre inkább egyoldalúan lép fel és kihasználja, hogy jelenleg ő az egyetlen
szuperhatalom. Washington az elmúlt hat évben tetszése szerint indíthatott háborút, szeghette
meg a nemzetközi jogot és még az emberi jogokat is átértelmezhette. Hiányzott az az ellensúly,
amely mérsékletre szoríthatta volna. Ilyen körülmények között került sor Afganisztán
megszállására, és Irak elfoglalására. Nem csak az ottani politikai rendszereket számolta fel, de
katonai akciói nyomán a helyi lakosok százezrei vesztették életüket. Egyedül Irakban 655 000
polgári személy halt meg eddig. Amerikának természetesen vállalnia kell a felelősséget e lépései
következményeiért. Ezek közzé tartozik a lerombolt országok újjáépítése, a közigazgatás és a
közbiztonság helyreállítása. A tények arra utalnak, hogy mindez meghaladja még az egyetlen
szuperhatalom lehetőségeit is.
Az Egyesült Államokat belülről irányító nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia nem akarja,
hogy a világ energiahordozók szempontjából legfontosabb térségében elveszítse hegemóniáját.
Ezért ragaszkodik ahhoz, hogy csak neki és szövetségesének legyen nukleáris fegyvere. Már
hosszabb ideje folyik a kampány Irán ellen, s az eddig életbe léptetett szankciókat újabbakkal
akarják kiegészíteni. A világ pénzrendszerét és energiahordozóit a hegemóniája alatt tartó
érdekcsoportok az Egyesült Államok segítségével tesznek kísérletet Irán bankrendszerének a
megbénítására. Teheránt meg akarják fosztani attól is, hogy hasznosíthassa a maga javára a
nukleáris technológia előnyeit. Háborúval fenyegetik, ha nem mond le az urán dúsításáról. Az
Irán által előállított nukleáris nyersanyag igen alacsony dúsítású, s csak atomerőművekben
hasznosítható. Nemzetközi szakértők szerint Teheránnak még mintegy tíz évre van szüksége
ahhoz, hogy atombombát tudjon előállítani. Irán 2007. február 20-án felajánlotta, hogy kész
abbahagyni az urán dúsítását, amennyiben a nyugati országok is ezt teszik. Amerikai részről ezt
nyomban elutasították arra utalva, hogy Irán előbb tegyen eleget a Biztonsági Tanács által előírt
kötelezettségeinek.
Az Egyesült Államok a terrorizmus elleni háború kapcsán jelentős számú gyanúsított személyt is
őrizetbe vett és különböző helyeken tartja őket őrizetben már hosszabb ideje anélkül, hogy
bíróság elé állította volna őket. Ez ellentétes az általánosan elfogadott nemzetközi jogi emberi
jogi normákkal, de megszegi az amerikai alkotmány részét képező Habeas Corpus rendelkezéseit
is. A Habeas Corpus, amely a személyi szabadságjogokat biztosítja, 1305 óta van érvényben
Angliában. Számos joggal kiegészült az évszázadok során és 1679-ben kodifikálták Habeas
Corpus Act elnevezéssel. A személyi szabadsághoz tartozó alapvető jogokat tartalmazza az
Egyesült Államok alkotmánya első cikkelyének 9. szakasza. Ez kimondja, hogy a Habeas
Corpusba tartozó szabadságvédő jogszabályokat nem lehet felfüggeszteni, kivéve, ha azt lázadás
vagy ellenséges támadás esetén az állam biztonsága megkívánja. Az alkotmány azt is előírja,
hogy nem hozható olyan visszaható hatályú törvény vagy kivételes törvény, mely lehetővé tenné
a bírói eljárás nélküli elítélést.
2006 szeptemberében hagyta jóvá az amerikai törvényhozás két háza az MCA-t, Military
Commission Act of 2006, (2006. évi Katonai Bizottsági Törvény) elnevezésű törvényt, amely
lehetővé teszi a Habeas Corpusban foglalt személyvédelmi szabadságjogok felfüggesztését olyan
törvényen kívüli, ellenséges személy vonatkozásában, aki részt vesz az Egyesült Államokkal
szemben ellenséges cselekmény elkövetésében vagy támogat ilyen cselekményt. Itt az a kérdés,
hogy az őrizetbe vett személyek (például a Kuba területén lévő Guantanamo támaszpont foglyai)
ellenséges személynek minősíthetőek-e vagy sem? Egy ilyen minősítés ellen fellebbezést lehet
beadni az Egyesült Államok szövetségi bíróságához. Ha ezt a minősítést a bíróság fenntartja,
akkor az ítélet nélküli fogvatartást jogszerűnek kell tekinteni. Ha viszont nem tartja fenn, akkor a
Habeas Corpus korlátozásait a továbbiakban nem lehet alkalmazni.
A problémát az jelenti, hogy nincs határidő megszabva arra, hogy a kormány meddig köteles egy
ilyen bizottsági meghallgatást biztosítani. A fogvatartottak ugyanis el vannak zárva attól a
lehetőségtől, hogy a bizottsági meghallgatás előtt amerikai bírósághoz forduljanak. Nagy vitát
váltott ki Gonzales amerikai igazságügy-miniszter 2007 januárjában tett kijelentése, hogy az
Egyesült Államok alkotmánya szó szerint nem tartalmazza a Habeas Corpusban foglalt jogokat
minden amerikai lakos és állampolgár számára. Ez nyilvánvalóan képtelenség, mert az első
cikkely 9. paragrafusának második bekezdése kimondja, hogy "A Habeas Corpus levelek
kibocsátásának kiváltságát nem lehet felfüggeszteni, ...". Ha valami nem képezi az amerikai
jogrendszer szerves részét, akkor az alkotmánynak nem kellene rendelkeznie felfüggesztésének
tilalmáról, hiszen csak azt lehet felfüggeszteni, ami az amerikai Corpus Iuris részét képezi.
Azért tértünk ki részletesebben erre a kérdéskörre, mert jelzi, hogy a világszinten hiányzó
egyensúly kiegyensúlyozatlan viszonyokhoz vezetett az egyetlen szuperhatalom belpolitikájában
is. A külpolitikában tanúsított egyoldalú tekintélyuralmi eljárások megjelentek a belpolitikában
is, mégpedig az emberi jogok és a politikai szabadságjogok nagyarányú korlátozásában.
Azok, akik folyamatosan elemzik a közel-keleti helyzet alakulását, úgy vélik, hogy az Egyesült
Államok szuperhatalmi státusza hozzájárult az erőegyensúly eltolódásához abban a
vonatkozásban is, hogy Izrael megkeményítette magatartását a palesztinokkal szemben. Hiányzik
Izrael nukleáris fegyvereket is felölelő katonai túlsúlyával szemben az ellensúly. Izrael öt ízben
is megtámadta Libanont, 1978-ban, 1982-ben, 1993-ban, 1996-ban és 2006-ban, számos polgári
személy halálát és dollármilliárdokban kifejezhető anyagi kárt okozva. Ilyen szempontokat is
figyelembe véve, nem meglepő, hogy Putyin jelezte: Moszkva erőfeszítéseket tesz, hogy
ellensúlyozni tudja az amerikai szuperhatalom túlsúlyát. Ebbe a politikába illik, hogy a müncheni
biztonsági konferenciáról a Közel-Keletre utazott.
Több amerikai politikus is meglepetésének adott hangot Oroszország aggodalmaival
kapcsolatosan. Az Egyesült Államok változatlanul állítja, hogy egy esetleges iráni, illetve észak-
koreai rakétatámadás kivédéséhez van szükség a Csehországban kiépítendő radarállomásra és a
Lengyelországba telepítendő rakétaelfogó támaszpontokra. JurijBalujevszkij, az orosz hadsereg
vezérkari főnöke, ezzel szemben azt hangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok egyoldalú
lépéseivel veszélyezteti az Európában kialakult erőegyensúlyt és aláássa Oroszország nukleáris
elrettentő erejét. Bármennyiszer is állítják, hogy ezek a lépések nem Oroszország ellen
irányulnak, ténylegesen befolyásolják Oroszország védelmi képességét. Balujevszkij
hangsúlyozta, hogy Oroszország szigorúan tartja magát a nukleáris leszerelésről kötött
megállapodásokhoz, miközben az Egyesült Államok egyre közelebb telepíti rakétavédelmi
bázisait, és a NATO is folyamatosan közeledik Oroszország határaihoz.
A szovjet birodalom felbomlásával a NATO-nak is új stratégiát kellett kidolgoznia. Miért van
szükség az Észak-Atlanti Szerződés Szervezetére? Egyrészt azért, mert a Szovjetunió
legnagyobb területű és leghatalmasabb utódállamaként Oroszország továbbra is a világ második
nukleáris hatalma. Óriási energiahordozó-tartalékai miatt gazdasági nagyhatalom, és 17 075 400
négyzetkilométernyi területével pedig még mindig a világ legnagyobb területű országa. Ezért a
NATO hivatalosan nem bevallott első funkciója Oroszország ellenőrzés alatt tartása. A NATO
szintén nem bevallott másik funkciója az Európai Unióba tömörült országok szoros integrálása
az Észak-Atlanti nagyobb katonai védelmi térségbe. Mivel az Európai Uniónak nincs saját
hadserege, ezért saját külpolitikát sem tud folytatni, mert nincs mivel annak érvényt szereznie.
Ezáltal az Európai Unió katonai és külpolitikai szempontból az Egyesült Államoknak a része,
annak hegemóniája alatt áll és nem önálló világpolitikai tényező. Ha pedig tudomásul vesszük,
(amit hivatalosan soha nem fognak elismerni), hogy az Egyesült Államok belülről
legyarmatosított ország, amely felett a valódi hatalmat a szervezett magánhatalommá
integrálódott nemzetközi pénz- és korporációs oligarchia gyakorolja, akkor érthetővé válik, hogy
a NATO harmadik fontos feladata az egy központból irányított világ, az új világrend - a
Globális Unió - létrehozásának támogatása globális zsoldosként.
A fentiekre tekintettel Oroszország tehát aggodalommal tekint a legújabb amerikai lépésekre
Kelet-Európában. Az orosz vezérkari főnök kijelentette: Moszkva fontolóra veszi, hogy
felmondja a Középtávú Nukleáris Fegyverzet Csökkentésére Vonatkozó Szerződést
(Intermediate-Range Nuclear Forces Treaty, INF), amelynek alapján Oroszország leszerelte
hagyományos robbanóanyagot szállító, földről kilőhető, közép- és rövid hatótávolságú
ballisztikus rakétakilövő állásait. Ugyanezt tette az 500-tól 5000 km-ig terjedő hatósugarú
szárnyas-rakéta kilövő helyeivel is. Ezt követően Nyikolaj Szolovcov, az orosz stratégiai
rakétaerők parancsnoka közölte, hogy az irányítása alatt álló erők képesek felderíteni és
megfigyelés alatt tartani az amerikai rakétaelhárító rendszert Közép-Európában. Ez azt is jelenti,
hogy az orosz hadsereg rakétákat irányít Lengyelországra és a Cseh Köztársaságra. Szolovcov
hozzátette, hogy Oroszország a közeljövőben újra gyártani fog rövid- és közép hatótávolságú
rakétákat. Moszkva attól is tart, hogy Amerika Ukrajnába is telepít rakétavédelmi ernyőjéhez
szükséges berendezéseket.
Az Egyesült Államok eddig már 11 rakétaelfogó bázist telepített Alaszkába és Californiába.
Elsősorban az észak-koreai támadás elhárítására. Iránról azt feltételezik, hogy még évekig nem
rendelkezik sem nukleáris fegyverrel, sem a célba juttatásukhoz szükséges hosszútávú
hordozórakétákkal és repülőgépekkel. Putyin mindenesetre szemrehányást tett az Egyesült
Államoknak Münchenben, hogy új nukleáris fegyverkezési versenyt kezdeményez a felállítás
alatt álló rakétavédelmi ernyővel. Robert Gates, amerikai védelmi miniszter, aki korábban a
CIA igazgatója volt, igyekezett elvenni az élét Putyin szavainak azzal, hogy a hírszerző szolgálat
tisztjei keményen szokták kifejezni magukat.
Vegyük most sorba, hogy a tények fényében jogosak voltak-e az orosz elnök kemény szavai? A
hidegháború végén az egyik legígéretesebb fejlemény az volt, hogy Ronald Reagan és idősebb
George Bush elnökök jó viszonyt alakítottak ki az akkori szovjet, illetve orosz vezetéssel,
elsősorban Gorbacsovval. Amikor aztán a hidegháború ténylegesen befejeződött és a szovjet
birodalom felbomlott, az Egyesült Államok - egyedüli szuperhatalomként -maximálisan
kihasználta geopolitikai előnyeit a felbomló és legyengült Oroszország rovására. A szovjet
hadsereg harc nélkül távozott Kelet-Európából és Moszkva bízott azokban a nyugati ígéretekben,
hogy a NATO nem nyomul keleti irányba. A tények viszont azt mutatják, hogy ma már a NATO-
hoz tartozik nemcsak Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia, de a
katonai szövetség tagja a három balti állam és folyamatban van Ukrajna, valamint Grúzia
beléptetése is.
Másodsorban az aggasztja a Kreml-t, hogy Amerika támogatta olyan kőolajvezeték felépítését,
amely a Kaszpi-tengeri olajat Azerbajdzsánból Grúzián keresztül vezeti Törökországba, vagyis
kikerüli Oroszországot. Harmadikként aggodalomra adhat okot, hogy az orosz elnök
hozzájárult ideiglenes amerikai támaszpontok létesítéséhez az Afganisztán elleni háború idején.
Most viszont meg kell állapítania, hogy Washington véglegesen be akar rendezkedni az egykor a
Szovjetunióhoz tartozó közép-ázsiai országokban, és meg akarja tartani az ideiglenesen
átengedett bázisokat.
Negyedikként feszültségre adhat okot, hogy Putyin nem hiszi el Bushnak: az észak-koreai
atomrakéták elhárítása érdekében van szüksége rakétaelhárító rendszer kiépítésére Kelet-
Európában. Ötödikként említhetjük, nem tetszik a jelenlegi orosz vezetésnek, hogy különböző
demokráciaterjesztési technikákkal Amerika Oroszországot is célba vette. Olyan alapítványok,
mint a National Endowment for Democracy és annak mind demokrata, mind republikánus párti
fiókintézményei, továbbá olyan alapítványok és emberi jogi intézetek (mint a Freedom House)
Kelet-Európában is végrehajtanak rendszerváltozásokat, ahol, és amikor azt szükségesnek látják.
Sikerrel került rá sor Szerbiában, Ukrajnában és Grúziában, míg Fehéroroszországban egyelőre
nem sikerült. Kiderült, hogy már Moszkvában is készítik elő hasonló technikákkal a Nyugatnak
jobban engedelmeskedő érdekcsoportok hatalomra juttatását. Ezért a Kreml korlátozta az ún.
demokráciát terjesztő külföldi ügynökségek tevékenységét.
Ellenérzést váltott ki Moszkvában az is, hogy az Amerika vezette NATO 78 napon át bombázta
Szerbiát a koszovói konfliktus ürügyével. Oroszország véleményét lényegében mellőzték, holott
Szerbia - és általában a balkán - a közös ortodox vallás és kultúra, valamint a szláv összetartozás
miatt Oroszország hagyományos befolyási övezetéhez tartozott. Mindezek arra utalnak, hogy a
hidegháború végével a hideg béke korszaka kezdődött.
Az sem véletlen, hogy Putyin Münchenből Szaúd-Arábiába utazott, ahol Abdullah királlyal
(Washington egyik legszorosabb szövetségesével) megvitatta a nemzetközi helyzetet, beleértve a
közel-keleti kérdést és a palesztinai témát is. Putyin innen Katarba, majd a jordániai Ammanba
utazott. Ezzel egyidejűleg India fővárosában, Új-Delhiben, is új korszakot jelző találkozásra
került sor. Itt India, Kína és Oroszország külügyminiszterei megtárgyalták, hogyan lehetne az
egyetlen szuperhatalom által irányított világból 'multipolar world'-öt, azaz többpólusú világot
létrehozni. Ez a találkozó folytatása volt annak a világtörténelmi jelentőségű tanácskozásnak,
amelyre a világ legfejlettebb országait tömörítő G8-ak Szentpétervári csúcstalálkozóját követően
2006 júliusában került sor Manmohan Singh, indiai miniszterelnök, Hu Csin-tao, kínai elnök
(aki egyben a KKP elnöke és a kínai hadsereg legfőbb irányítója), valamint Vlagyimir Putyin,
orosz elnök között. Indiának 1100 millió, Kínának 1300 millió és Oroszországnak 143 millió
lakosa van. Együttvéve a világ lakosságának a 40 %-a él ebben a három hatalmas országban.
Gazdasági teljesítményük pedig a világtermelés 1/5-ét teszi ki. Ők rendelkeznek a világ összes
nukleáris robbanófejének több mint a felével.
A három ország külügyminisztere megtette a kötelező tiszteletkört és hangsúlyozta, hogy
szövetségük nem irányul az Egyesült Államok ellen, sőt valójában az a célja, hogy elősegítse a
nemzetközi élet harmóniáját és a kölcsönös jobb megértést. Többet árul el a három ország
elmélyülő összefogásáról az, hogy milyen témákat vitattak meg. A napirenden elsőként Irán,
majd Irak, Afganisztán, a Közel-Kelet és Észak-Korea szerepelt, de megtárgyalták az
energiaellátás, a nukleáris fegyverek terjedésének a korlátozása és a nemzetközi kereskedelem
növelése kérdéskörét is. Elemzők azonban egybehangzóan hangsúlyozták, hogy a három ország
azokat a módszereket próbálta megtalálni, amelyekkel gazdasági és politikai befolyásukat jobban
tudnák érvényesíteni a jelenleg egyedül cselekvő Washingtonnal szemben. A három ország
vezetői meg vannak győződve arról, hogy a nemzetközi viszonyok súlypontja Ázsiába kerül át,
és ezért fel kell készülniük a nemzetközi kapcsolatok irányításában való nagyobb részvételre.
Indiai részről azt hangsúlyozták, hogy a konfrontációval szemben az együttműködésre kell
helyezni a hangsúlyt mind regionális, mind globális szinten. Diplomáciai körökben azonban úgy
vélik, hogy egyelőre még korai a három ország között stratégiai tengelyről beszélni, és még Kína
és India között sem létezik ilyen kapcsolat. A világ két legnépesebb országát még mindig több
kapocs fűzi a Nyugathoz, mint egymáshoz. A Szovjetunió fennállása idején Új-Delhi és Moszkva
igen közel állt egymáshoz. India jelenleg már baráti kapcsolatokat ápol Washingtonnal is. Kína
és India határháborúba keveredett 1962-ben, Peking és Moszkva pedig éles határvillongások
kíséretében 1969-ben nézett farkasszemet egymással.
Oroszország ma hajlamosabb szembeszállni az amerikai hegemóniával, mint Kína vagy India.
Ugyanakkor Moszkva és Peking hasonló gazdasági problémákat kénytelen megoldani a
parancsgazdaságról a piacgazdaságra való áttérés kapcsán. Mind a három ország ellenzi az
Egyesült Államok Irak ellen folytatott háborúját. További fontos kérdéskör az energiaellátás
biztosítása volt. India és Kína rá van utalva Oroszország kőolaj- és földgáz-tartalékaira, de
Moszkvának is szüksége van alternatív piacokra, mert jelenleg túlságosan függ a nyugati
piacoktól. A három ország azonban ma leginkább Irán kérdésében egységes. Mindhárom ellenzi
a tervezett Irán elleni amerikai katonai fellépést. 2007 februári közös közleményükben nem
említették Iránt, de sürgették a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséget, hogy békés
megállapodással találjon megoldást a jelenlegi kritikus helyzetre. Egyik ország sem akarja, hogy
Irán nukleáris fegyverekkel rendelkezzen, ugyanakkor Moszkva látja el Teheránt a nukleáris
energia békés előállításához szükséges technológiával, India és Kína pedig egyre jobban rá van
utalva az iráni földgázra és kőolajra.
Létezik-e már az amerikai globális birodalom?
A globális pénzrendszer létezik. Ennek a világrendszernek a nemzetközi pénz- és korporációs
oligarchia az irányítója. A hitelpénz és a nyomában járó függelmi viszonyok képezik a
legszorosabb összekötő kapcsot. De ezeket a pénzügyi-gazdasági struktúrákat már jól kiegészítik
a katonai kapcsolatrendszerek, amelyeknek bázisát a katonai támaszpontok alkotják. 2005-ben a
nemzetközi pénzbirodalom első számú országának, az Egyesült Államoknak 737 katonai
támaszpontja működött világszerte.
Nem könnyű felbecsülni ezeknek a katonai támaszpontoknak a méreteit és pontos értékét.
Tekintettel az iraki háborúra és esetleges további megelőző háborúkra való felkészülésre, a
globális birodalom támaszpontjai tovább növekednek. A 737-ből 38 támaszpont nagynak
tekinthető. Ezek légi- és haditengerészeti támaszpontok a nagy bombázógépek és hadihajók
számára. Amikor Nagy-Britannia 1898-ban még egész világbirodalmat igazgatott, akkor neki is
38 nagy haditengerészeti támaszpontja és szárazföldi helyőrsége volt.
Ha visszatekintünk a múltba, érdekes módon a Római Birodalomnak i. u. 117-ben, vagyis a
birodalom legnagyobb kiterjedése idején, 37 nagyobb katonai támaszpontja volt Britanniától
Egyiptomig, Hispániától Örményországig. Ebből arra következtethetünk, hogy egy
világbirodalom számára az optimális nagyságrend a 35 és 40 közé esik a nagy méretű katonai
támaszpontokat illetően. Ezeknek a támaszpontoknak az értéke mintegy 700 milliárd dollárra
tehető. Jelenleg mintegy két millió főnyi katonaságot félmilliónyi civil alkalmazott és további
200 000 helyi alkalmazott szolgál ki.
Ma már több támaszpont van Afganisztánban, Irakban, Izraelben, Kirgizisztánban, Katarban és
Üzbegisztánban, amelyek a hivatalos jelentésekben nem is szerepelnek. Ha az összes
támaszpontot és a hozzá kapcsolódó kisegítő létesítményt összeszámoljuk, akkor az Egyesült
Államok ma mintegy ezer különböző tengeren túli létesítmény felett rendelkezik.
1991 után szükségtelenné vált, hogy Amerika (és a NATO) nagy létszámú erőket
állomásoztasson Németországban, Olaszországban, Japánban és Dél-Koreában. Idősebb George
Bush elnök azonban lényegében nem csökkentette a fegyveres erőket az említett országokban.
Clinton elnök viszont már bezáratott több németországi katonai bázist. Az 1990-es évek végén
azonban átvette az irányítást az a neokonzervativ érdekcsoport, amely nyíltan meghirdette az
egyedüli szuperhatalom doktrináját, beleértve a megelőző csapásmérés elvét, és célul tűzte ki a
demokrácia fegyveres eszközökkel történő erőszakos terjesztését. Az Egyesült Államok kül-és
katona politikáját irányító 'neokonok' előre akartak revansot venni mindenkin, aki kétségbe
vonhatta Amerika szuperhatalmi státusát. Amerika fegyveres erejét arra kívánták felhasználni,
hogy véglegesítsék az Egyesült Államok és szövetségese, Izrael, szupremáciáját az egész közel-
keleti térségben, megszerezve a teljes ellenőrzést e világrégió energiahordozói felett. E cél
érdekében áramvonalasítani akarták az amerikai fegyveres erőket mozgékonyságának
fokozásával, valamint a hadiipari csúcstechnológia minden vívmányának a felhasználásával. Úgy
gondolták, hogy a katonai modernizációval erőforrások szabadulnak fel, amelyeket birodalom-
építő célokra lehet fordítani.
Ez a 'védelmi transzformációnak' nevezett program a 2000-ben lezajlott elnökválasztási kampány
során vált ismertté. 2001. szeptember 11 után felgyorsultak az események. 2002-ben már
beindult a neokon-stratégia átültetése a gyakorlatba. 2001 augusztusában Rumsfeld, akkori
védelmi miniszter, nyilvánosságra hozta az '1-4-2-1 védelmi stratégiát', amely szerint az Egyesült
Államok képes megvédeni Amerikát úgy, hogy közben négy válságos világrégióban egyszerre
visel háborút. Ez a négy térség Európa, Észak-kelet Ázsia (Japán és Dél-Korea), Kelet-Ázsia (a
tajvani szoros) és a Közel-Kelet. A '1-4-2-1 stratégia' szerint Amerika képes legalább két
világtérségben legyőzni a támadó erőket, és egy térségben pedig döntő győzelmet elérni, úgy
hogy rendszerváltást hajt végre és megszállja az adott országot.
Ebből látható, hogy a neokon-stratégia nem védekezésre rendezkedett be, hanem támadó jellegű
háborúk megvívására. Afganisztán megszállása, és az Irak elleni háború első három hete 2003-
ban úgy tűnt, hogy igazolja ezt a stratégiát. Ez késztethette Rumsfeldet arra, hogy kvázi
megbüntesse a langyos magatartást tanúsító államokat, így Németországot, Szaud Arábiát, Dél
Koreát és Törökországot. Egyidejűleg megjutalmazta azokat, amelyek buzgón támogatták az
'Operation Iraqi Freedom'-ot (az Irak Felszabadítás Hadműveletet). Dicséretben részesült Japán
és Olaszország, továbbá olyan egykori kommunista-rendszerű országok, mint Lengyelország,
Románia és Bulgária. A győzelmi hangulat eredményeként a Pentagon kidolgozta a 'Globális
Jelenlét és Támaszpont Stratégiát', amely 'Global Posture Review' (globális hadászati áttekintés)
elnevezéssel vált ismertté.
Bush elnök 2003. novemberében nyilatkozott a globális szintű haderő átrendezésről, majd
megerősítette ezt a szándékát 2004. augusztusában. Ekkor tett említést arról, hogy Washington
mintegy 70 ezer fővel csökkenti Európában és Ázsiában állomásozó katonái számát. Rumsfeld a
Szenátus Fegyveres Szolgálatok Bizottsága előtt 2004. szeptemberében kifejtette, hogy a
hidegháború idején fel lehetett mérni, honnan várhatóak a támadások, ezért oda telepíthették a
megfelelő erőket. Most azonban teljesen más koncepció szerint kell eljárni. "Képesnek kell
lennünk igen gyorsan különböző katonai műveletekre - a harci tevékenységtől a békefenntartásig
- a világ bármely térségében."
Amíg az Egyesült Államok főleg olyan országokban állomásoztatta haderejét, amelyeket
korábban legyőzött, mint, pl. Németország, Olaszország vagy Japán a második világháború után,
vagy Dél-Korea az 1953-ban megkötött fegyverszünetet követően, addig költségeinek jelentős
részét át tudta hárítani a fogadó államokra. Most merőben más a helyzet. Amerika egyelőre
fizetőképes, mert a pénzrendszerét kisajátító nemzetközi bankárkaszt, a kezében lévő központi
bank, a FED, segítségével elő tudta állítani a levegőből a háború finanszírozásához szükséges
dollármilliárdokat. Egyelőre azt is el tudta érni, hogy ezt a fedezetlen pénzt elfogadja a világ,
mert ezért lehetett megvásárolni a létfontosságú energiahordozókat, elsősorban a kőolajat és a
földgázt. De ez a helyzet is változik. Miközben az egész világnak Amerika egyre jobban
eladósodik, egyidejűleg belülről is pénzügyi összeomlás fenyegeti. Kipukkanás előtt áll az
éveken át mesterségesen felfújt ingatlan-buborék. A két kritikus helyzet együttes hatására a közel
jövőben nagyobb világgazdasági válság sújthatja a világot, mint amilyen 1929-ben végig söpört
rajta.
A feszültség nő, a hidegháború ugyan a múlté, de beköszöntött a hidegbéke. Ki a hibás, hogy a
hidegháború hidegbékébe torkollott? Ki a hibás, hogy a 'terror elleni háború' nem csökkentette,
hanem soha nem látott mértékben megnövelte világszerte az erőszakos cselekményeket? Az
elsődleges terror az ökonómia terrorja, amelyet egy kicsi, önző és felelőtlen érdekcsoport
gyakorol világméretekben a nála lévő globális pénzmonopólium segítségével, egyre növekszik.
Ezért lehetséges, hogy ENSZ adatok szerint a fejlett ipari országokban élők, akik a világ
lakóinak 20%-át teszik ki, rendelkeznek a világ erőforrásainak a 86%-val. De az a 20% is tovább
csökkenthető, mert a fejlett ipari országokban is élnek szegények milliói, és ott is rendkívül
aránytalan a vagyon megoszlása.
A háborúk ennek a szélsőségesen igazságtalan helyzetnek a fenntartásáért folynak. Amíg nem
sikerül a világ sorsáért felelősséget nem vállaló nemzetközi pénzügyi közösséget rákényszeríteni
arra, hogy a népek helyreállíthassák a közpénzrendszert, addig igazi változást nem lehet elérni. A
magánpénzmonopólium birtokosai - a telhetetlen gazdagodás megszállottjai - eladósítással és
fegyveresen is terrorizálják a világ népeit, s egyre nagyobb mértékben centralizálják az
emberiség közös munkája eredményeként előállott reálvagyont a saját ellenőrzésük alatt
korlátlanul előállítható hitelpénzük (egy hamis pénz) segítségével. A hidegbékét csak a
pénzuralmi rendszer világszintű lecserélésével, a közpénzrendszer helyreállításával lehet
normális békévé átalakítani. Eljött az ideje, hogy a világot irányító felelős vezetők, köztük a
NATO országok vezetői, szembenézzenek a civilizációnkat megosztó feszültségek valódi
okaival, s ne a tüneteket megfogalmazó orosz elnököt tegyék felelőssé a pénz
világimpériumának erőszakos terjeszkedéséért, s az ebből fakadó konfliktusokért.

2007
Dr. Drábik János: Orwellia
8. fejezet

____________________________________________________________