Professional Documents
Culture Documents
A nemzetközi pénzhatalom
profitérdekeit követve lényegében ezt ez öt szempont vette figyelembe. E nagy ívű stratégia
részeként került sor a magánellenőrzés alatt álló központi bankok létrehozására.
Közismert, hogy a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild azt vallotta, hogy „Add
oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már nem érdekel, ki hozza a
törvényeit!” Ezt az elgondolást Rothschild nem csak megfogalmazta, de hatékonyan
alkalmazta is. Rothschild felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotó elemét,
amelyet ma gazdasági induktivitásnak neveznek. Itt lényegében a hatalomról van szó. Arról,
hogy miként lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az alapelvét a gazdasági
életben alkalmazni. Ez az alapelv a következő: „Ha te olyannak látszol, mint ha hatalmad
lenne, akkor az emberek hatalmad adnak a kezedbe.”
A dinasztiaalapító Rothschild felfedezte, hogy a készpénzt, vagy a takarékszámlák a
hatalom látszatával bírnak, mert felhasználhatók arra, hogy az emberek igazi értéket hordozó
reális vagyonukat a nagyobb gazdagodás üres ígéretének a fejében – valódi fizetés és érték
átadása helyett – feladják. Azaz készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel biztosítékaként.
Rothschild, aki már felcseperedő kamaszként a nagyhírű Oppenheimer bankháznál tanulta ki
a hitelezetés mesterségét, rájött, hogy több váltót állíthat ki, mint amennyire fedezete van. Ezt
egészen addig megteheti, amíg valakitől aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni és
azt az ügyfeleinek felmutatni. Ők ugyanis e nemesfém vagyon láttán hisznek abban, hogy az
általa kiállított bankjegyeknek, váltóknak megvan az igazi pénzfedezete. Így aztán Mayer
Amschel Rothschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak egyaránt. Ez
kölcsönösen biztonságérzetet okozott. Rothschild ezután csökkentette a hitelezés céljából
rendelkezésre álló aranyakat és más nemesfémeket. A rendszer működését gondosan
ellenőrizte a forgalomban lévő pénz segítségével. Miután a váltók formájában nyújtott
hitelpénzt nagy kamatra kölcsönözte, e nagy kamatok miatt a váltókat felvevő adósok szinte
kivétel nélkül mind fizetésképtelenné váltak. Ekkor Rothschild elkezdte beszedni a
biztosítékul adott valódi értékeket a szerződésben foglalt kötelezettségek alapján.
Ezzel a hitelezési manipulációval nagy gazdasági nyomást volt képest gyakorolni,
akkorát, hogy szükség esetén háborút is kirobbanthatott. Amikor a háborús konfliktus kitört,
ellenőrzése alá vonta a rendelkezésére álló pénzt, és ennek alapján eldöntötte, hogy ki nyerje
meg a háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel, amelyik beleegyezett abba,
hogy ő ellenőrizhesse az adott ország gazdasági életét. Az adósság behajtását azt biztosította,
hogy az adós ellenségét gazdaságilag támogatta. Ez az üzleti gyakorlat lehetővé tette a
dinasztia alapító Rothschild és utódai számára, hogy a család egységesen alapítványban tartott
vagyonát megsokszorozzák. Már a dinasztiaalapító tudta, hogy az emberek nyereségvágya
8
lehetővé teszi egy adott ország kormánya számára nagymennyiségű papírpénz forgalomba
hozatalát, ha ennek a papírpénznek – a jelek jelének – aranyban, nemesfémben, árukban és
szolgáltatásokban megvan a fedezete.
Rothschild tehát olyan pénzügyi rendszert alakított ki Európában, ahol az általa
nyújtott hitel úgy néz ki, mint a valóságot pénztőke, aminek meg van a nemesfém és a kézzel
fogható vagyoni fedezete, de a valóságban csak negatív tőke. A Rothschild-féle tőke
szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban adósság és eladósodás. A hitelezésnél a gazdasági
tevékenység beindításáról, serkentéséről van szó, gazdasági kapacitás, azaz meghatározott
mennyiségű árú és szolgáltatás előállítása helyett. Az ilyenfajta hiteleket a rendszerbe
beépített kamatautomatizmus miatt soha nem lehet visszafizetni.
A szolgáltatások és az áruk együttes mennyisége jelenti a valódi tőkét, amelyet szokás
nemzeti összterméknek is nevezni. Pénzt, azaz ennek a nemzeti összterméknek a jelét csak e
nemzeti össztermék mértékéig szabadna kibocsátani. Azt a pénzt, amit ezen az értéken felül
nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez a pénz ugyanis adóslevelet, kamatozó és
visszafizetendő kölcsönt jelent.
Az így létrejövő eladósodást az államok fizetési kötelezettségeik felmondásával is
kiegyenlíthetik, de ez háborút jelent. A háború többek között azért hozza egyensúlyba ezt a
rendszert, mert a hitelezőket likvidálják, továbbá az ipari bázis pusztulása rákényszeríti a
gazdaságot az elérhető természetes anyagok használatára és ezek pótlására. Az egyensúlyt
átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja helyre, reálgazdasági folyamatok és az azokat
közvetítő pénzmennyiség között. A dinasztiaalapító Rothschild felismerte, hogy a
pénzáramlás ellenőrzésének a maga számára való kisajátítása lehetővé tette, hogy a gazdaság
szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa. Így a gazdasági induktivitást, vagyis a
reálgazdasági folyamatok beindítását és vezérlését áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra,
amelyek elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági ingadozást, bizonytalanságot, és ennek
révén a hatékony spekulációt. A spekuláció révén pedig az értéktelen jelek segítségével az
értékel fizikai vagyon megszerzését.
Azért, hogy a világ vagyonának ily módon történő megszerzése biztosítva legyen,
szükség van az emberek, a társadalom ellenőrzésére. A pénzkartell irányítói tapasztalatból
tudták, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom ellenőrzésére, ha annak a tagjai
műveletlenek és nem ismerik az alapvető rendszertani törvényszerűségeket, illetve ha
gondoskodnak arról, hogy az emberek minél nagyobb számban lényegtelen dolgok által
megzavartak, szervezetlenek és félrevezetettek legyenek.
Mindezt a következőképpen lehet elérni:
9
európai államokban már létre is hozták és már évtizedek óta sikeresen működtek. Egy ilyen
kartell-struktúra létrehozásához jogszabályi háttérre van szükség. A kartellt az állam, a
költségvetés és a kormányzat arra hivatkozva engedélyezi és támogatja, hogy így védelmezi a
fogyasztókat, a betéteseket, azaz az állampolgárokat. A New Yorkból érkezett
szuperbankároknak tehát úgy kellett igényeiket előterjeszteni a washingtoni törvényhozás
számára, hogy itt nem az ő magántulajdonban lévő pénzkartellük létrehozásáról van szó,
hanem a közérdek védelméről, az állampolgárok pénzének a biztonságáról.
Monopóliumok és kartellek létesítése ellenszenves volt az amerikai közvélemény
szemében. Ebben az időben még a termelőgazdaság elsőbbségén nyugvó közgazdasági
rendszer működött, amelyben még nagy szerepe volt a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló
szabadversenynek. Egy ilyen valódi piacgazdaságtól pedig idegen volt az árak rögzítése és a
verseny kikapcsolása. Ezért a pénzügyi kartell nem viselhette a kartell nevet, szükségszerűen
valahogyan másként kellett elnevezni. A kartell nevet kaphatta volna az Európában
használatos központi bank elnevezés, de Amerikában ez sem volt népszerű. Célszerű volt
mellőzni magát a bank szót is. Ezen túlmenően leplezni kellett, hogy magántulajdonú
szervezet létrehozásáról van szó. Azt a látszatot kellett kelteni, hogy állami irányítás alatt álló
közintézmény jön létre. Mivel az igazi piacgazdaság ellentétes a hatalom és a gazdasági és
pénzügyi hatalom koncentrálódásával, ezért a Jekyll Island-i bankároknak úgy kellett az
egészet becsomagolni, hogy decentralizált, regionális és ezért demokratikusan működő
intézmény jönne létre. Noha, Aldrich szenátor eredetileg egy a Rothschild dinasztia által
ellenőrzött Bank of England-hez hasonló amerikai központi bankot akart, ezt az eredeti
elképzelést politikai okokból el kellett leplezni.
Noha a jelenlévők mind bankárok és pénzemberek voltak, de csak a jelenlévők egyike
Paul Warburg ismerte pontosan, hogyan működik egy központi bank az európai modell
szerint. Paul Warburg 1901-ben érkezett Amerikába a City of Londonban székelő Rothschild
pénzügyi birodalom megbízásából. Testvérével, Felix Warburggal a Kuhn, Loeb and
Company nevű tekintélyes New York-i bank résztulajdonosai lettek. 20 éven belül Paul
Warburg az Egyesült Államok egyik leggazdagabb embere lett, aki megszerezte az amerikai
vasútrendszer egésze felett az ellenőrzést. Felix Warburg, aki Jacob Schiff lányát, Fridát vette
feleségül, New York egyik bankhatalmassága lett. A harmadik testvér, Max Warburg
nemcsak a M. M.Warburg and Company of Hamburg, Germany and Amsterdam nevű
beruházó bankház irányítója volt, de a német császár pénzügyi tanácsadójaként ő lett a német
Reichsbank igazgatója. A Reichsbank Németország központi bankja volt, és mint ilyen az
egyik modellként szolgált a Federal Reserve System számára. Max Warburgról még annyit
18
érdemes megjegyezni, hogy az I. Világháború ideje alatt ő volt a német hírszerzés irányítója
is.
Visszatérve Paul Warburgra, hamarosan arról vált ismerté a Wall Street-en, hogy
minden erejével és rábeszélő tehetségével egy amerikai központi bank létrehozására törekszik.
Három évvel a Jekyll Island-i találkozót megelőzően publikált több pamfletet is. Az egyik a
„Defects And Needs of Our Bank System” – „Bankrendszerünk hibái és szükségletei” címet
viselte. A másik pedig „A Plan For A Modified Central Bank” – „Egy módosított központi
bank tervezete” címmel látott napvilágot. Ezek az írások nemcsak a pénzügyi körökben, de a
tudományos akadémiai életben is nagy figyelmet keltettek. Paul Warburg azt állította, hogy az
amerikai monetáris rendszert megbénítja az a körülmény, hogy függ az aranytartaléktól és az
államkötvényektől. Mivel mindkettő csak korlátolt mennyiségben áll rendelkezésre, ezért az
Egyesült Államok pénzrendszere nem elég rugalmas. Egy olyan elasztikus pénzellátás mellett
érvelt, amely a kereskedelem szükségleteihez igazodva képes növekedni és összehúzódni. A
német megoldást ajánlotta, ahol a kereskedelmi bankok maguk is tudnak pénzt teremteni a
„kereskedelmi papírokra” (kereskedelmi váltókra) támaszkodva. Ez bankár nyelven I.O.U-kat
(„I owe you – Tartozom neked”), tartozás-elismerő nyilatkozatokat jelent. (Az adós elismeri,
hogy egy meghatározott összeggel tartozik a hitelezőnek. Minthogy ezek az IOU-k és a
kereskedelmi váltók a pénz közvetítő-funkcióját töltötték be, ezért az ilyen pénzhelyettesítő
instrumentumoknak az előállítása valójában pénzkibocsátást jelent.)
Paul Warburg a Rothschild-háztól kapott megbízatásának eleget téve számos
előadást tartott befolyásos egyénekből álló hallgatóság előtt és szorgalmasan írta a
legkülönbözőbb lapokba e témáról a cikkeit. 1910. márciusában is egy tizenegy részből álló
cikksorozatot jelentetett meg a New York Times hasábjain, elmagyarázva az olvasóknak,
hogy mit is kell érteni az Egyesült Államok Tartalékbankja alatt. Ezek az írások a
félrevezetést szolgálták. Azt a tényt kellett elleplezniük, hogy a központi bank valójában egy
kartell, amely a közérdek szolgálata helyett kizárólag a pénzvagyon-tulajdonosok és a
nemzetközi bankárok magánérdekeit szolgálja. Paul Warburg a technikai kérdésekre fektette a
hangsúlyt, és a pénzügyi zsargont használva magyarázta el, hogy egy ilyen bank miként
működne közre a kamatlábak csökkentésében, az ipari beruházások finanszírozásában és a
bankcsődöket kiváltó pánikok megelőzésében. Paul Warburg arról a mesteri tervről gondosan
hallgatott, amelynek az volt a lényege, hogy az adófizető polgárok költségére miként
szolgálná egy ilyen kartell a pénzvagyon tulajdonosok magánérdekeit.
A bankárok természetesen tisztában voltak azzal, hogy létezik egy ilyen mögöttes és
gondosan elhallgatott stratégia. Aldrich szenátor, az Amerikai Bankárszövetség tanácskozásán
19
arról beszélt, hogy „a javasolt szervezet nem bank, hanem az ország valamennyi bankjának
egy kooperatív uniója, amely meghatározott célokat követ. 1914-ben, egy évvel a Federal
Reserve Act elfogadását követően, Aldrich szenátor már őszintébben is kifejezhette magát.
1914. júniusában a „The Independent” már így dicsekedett: „A FED törvény elfogadását
megelőzően a New York-i bankárok csak a New York-i tartalékokkal rendelkezhettek. Most
már az egész ország banktartalékait uralhatják.”
A Jekyll Island-en tanácskozó szuperbankárok úgy határoztak, hogy a Federal Reserve
System-re vonatkozó törvénytervezetükben részletesen kidolgozzák, hogyan működne ez a
magánpénz-kartell, de az egész megállapodást a törvényhozók által használt kifejezésekbe
burkolják. Ezzel elérik az öt már ismertetett célkitűzés közül az első kettőt. A harmadikat és a
negyediket úgy tudják megvalósítani, ha a törvényhozás biztosítja az új intézmény számára az
„utolsó menedék bank” („lender of last resort”) funkciót. Az Aldrich-bizottság által
tanulmányozott európai központi bankok egyik fontos funkciója, és létezésük igazolása volt,
hogy a kereskedelmi bankok számára a végső hitelforrást jelentették, azaz szó szerint a
hitelezők végső mentsváraiként funkcionáltak. A pénzügyi válságok idején, amikor
megrendül az emberek magánhitelekbe vetett bizalma, akkor követeléseiket szilárd
eszközökbe – aranyba vagy törvényes fizetési eszközbe – kívánják konvertálni. A betétesek
rövid határidőn belül igényelhetik vissza pénzüket. Ha a bankok nem képesek gyorsan
likviddé tenni eszközeiket, akkor az egész rendszert az összeomlás fenyegeti. Ezt lehet a
központi bank vagy az állam beavatkozásával megelőzni. Ilyenkor az utolsó menedékként
funkcionáló központi bank a saját forrásait bocsátja a szorongatott helyzetbe került
kereskedelmi bankok rendelkezésére. Ezeknek gyors készpénz-hitelt nyújt, vagy megvásárolja
nem-likvid eszközeiket.
Ezeken a technikai kérdéseken a résztvevők nem sokat vitatkoztak, általában
elfogadták Paul Warburg tanácsait. Ő ugyanis nemcsak elméleti szinten volt képzett ezen a
téren, de gyakorlatilag is a legtapasztaltabb volt közöttük.
A Kongresszus meggyőzésére és az amerikai közvélemény félrevezetésére is tervet
dolgoztak ki. A Jekyll Island-i stratégák a következő akcióprogramban állapodtak meg:
1. Nem szabad a tervezett magántulajdonú monetáris struktúrát sem kartellnek, sem
központi banknak nevezni.
2. Noha teljes mértékben magántulajdonban lesz, úgy kell feltűntetni, mintha egy
kormányzati intézmény lenne.
3. Olyan regionális kirendeltségeket kell létrehozni, amelyek a decentralizáció látszatát
keltik, és elleplezik, hogy az egész rendszert a Wall Street bankjai uralják.
20
kell hozzászoktatni ahhoz, hogy létezik egy ilyen központosított pénzügyi rendszer és csak
lépésről lépésre lehetett gyanakvásaikat eloszlatni.
A Jekyll Island-i törvénytervezetet Frank Vanderlip és Benjamin Strong öntötte végső
formába. Noha hivatalosan Vreeland képviselő a társszerzője volt, nyomban előterjesztőjéről,
az Aldrich Bill, az Aldrich törvény nevet kapta. Vreeland szerepe arra szorítkozott, hogy
közreműködjön a washingtoni törvényhozás és a közvélemény megtévesztésében. Vreeland
1910. augusztus 25-én a „The Independent” című lapban, amelynek történetesen Nelson
Aldrich volt a tulajdonosa, a következőket írta: „az a bank amit én javasolok ideális eszköz a
monopólium-elleni harcban. Ő maga valószínűleg nem válhat monopóliummá és megelőzi,
hogy más bankok is monopóliumokba tömörülhessenek. 4,5% hozamra korlátozva nem válhat
monopóliummá.”
Igaz, hogy monopóliumok 4,5% kamat-hozammal nem működnek. Az viszont nem
igaz, hogy a Federal Reserve System-hez tartozó bankok ilyen alacsony hozamot
produkálnának. Az igaz volt, hogy 4% hasznot realizáltak a rendszeren belül vásárolt
részvényekkel, de az is igaz, hogy a valódi profitot nem a részvények osztalékai, hanem a
fedezetlen pénzkibocsátás után felszámított kamatok biztosították. Ehhez még hozzájön az,
hogy kisebb biztonsági árréssel működve még mindig kellően biztosítva voltak a
csődbejutással szemben. További előnyt jelentett, hogy az ország központi bankjaként
rendelkezésükre állt minden fontos pénzkibocsátási adat és döntés, jóval azt megelőzően,
hogy erről a versenytársak tudomást szerezhettek. Az így nyerhető profit minden mást
túlszárnyaló előnyt jelentett.
A Federal Reserve System magánintézmény, ez azonban nem jelentette azt, hogy az
állami beavatkozás eltűnt a bankári tevékenységből. Ténylegesen a kormányzat szerepe
megerősödött, mint a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok partnere. Az állam vállalta fel,
hogy érvényt szerez a kartell-megállapodásban rögzített szabályoknak és eljárásoknak.
Ténylegesen tehát az állam most már a magánérdekek szolgálatában még inkább részesévé
vált a pénzügyi tevékenységnek.
A szuperbankárok által lefizetett sajtó azt hangoztatta, hogy az Aldrich szenátor által
előterjesztett törvényjavaslat olyan szervezeti megoldást ajánl, amely sok vonatkozásban
hasonló a régi Bank of The United States struktúrájával. Ezt a féligazságnak számító
propagandát arra alapozták, hogy az új pénzügyi intézménynek is joga van a szövetségi állam
adósságát monetizálva pénzként forgalomba hozni. Másrészt joga van kölcsönt nyújtani az
államnak, ellenőrizni a regionális bankoknak a működését, és magánál tartani az állami
22
pedig az volt, hogy a pénzügyi tröszt valóságos mérete és hatalma rejtve maradjon, miközben
azért annyi információ kiszivároghat, amely fenntartja a közvélemény nyomását a pénzügyi-
és bankreform kikényszerítésére.
Amikor már a politikai klíma felforrósodott, akkor elő lehet állni az Aldrich
törvénnyel, amely a megfelelő választ jelenti a problémára. Idősebb Charles A. Lindbergh
írja „Banking and Currency and The Money Trust” (Bank-és pénzrendszer és a Pénzügyi
Tröszt) című, 1913-ban Washington D.C.-ben megjelent könyvének a 76. oldalán:
„A polgárháború óta a Kongresszus megengedte a bankároknak, hogy teljes mértékben
ellenőrizzék a pénzügyi törvényhozást. A Szenátus Pénzügyi bizottságának és a Képviselőház
Bank- és Valutabizottságának a tagsága bankárokból, az ő ügynökeikből és ügyvédeikből
tevődik össze. Ezek a bizottságok gyakoroltak ellenőrzést a törvények tartalma felett, ők
készítettek jelentést róla, ők határozták meg terjedelmüket és azt is, hogy a róluk tartott vitára
mikor kerüljön sor, a Szenátusban és a Képviselőházban.”
A szuperbankárok és szakértőik elintézték, hogy a képviselőház Bank- és
Valutabizottsága kapjon megbízást a pénzügyi tröszt vizsgálat lefolytatására 1912-ben. A
bizottság elnöke Arsene Pujo louisianai képviselő volt, akit társai az olajtröszt szóvivőjének
tekintettek. A meghallgatások több kötet száraz statisztikát eredményeztek. Egyetlen egyszer
sem kérdezték meg a Wall Street-i bankárokat és pénzembereket arról, hogy miként irányítják
pénzügyi beruházásaikat és működnek együtt a nagy külföldi beruházó bankházakkal. Nem
tettek fel nekik kérdést az új bankok által kiváltott rivalizálásról és arról, hogy mi erre a
válaszuk. Azt sem kérdezték, hogy vannak-e terveik a spekulációs tranzakciókat folytató
bankok megvédésére. Azt is jó lett volna tudni, hogy vajon miért akarnak hirtelen
mesterségesen alacsony kamatlábakat. Egyetlen szó sem hangzott el arról, hogy milyen
formában kívánják veszteségeiket áthárítani az adófizető amerikaiakra. Noha a bizottsági
meghallgatásokra Lindbergh képviselő és LaFollette szenátor nyomására került sor a Pujo
Bizottság mindkettőjüktől megtagadta azt, hogy maguk is szót kaphassanak. Kizárólag csak a
bankárok és barátaik mondhatták el véleményüket.
Önmagában annak a ténynek is gyanút kellett volna ébreszteni, hogy a Wall Street
bankárai meneteltek a bankreformot követelők élén. Paul Warburg ekkor már hét éve járta
az egész országot és kizárólag a bankreform szükségességéről tartott előadásokat. Később
csatlakoztak hozzá a Morgan és a Rockefeller érdekeltség hangadói is. A Princetown, a
Harvard és a Chicagói Egyetem számára 5 millió dolláros speciális alapot létesítettek a
bankárok azért, hogy terveikhez megnyerjék a tudományos élet képviselőit is. Ebből az
alapból finanszírozták Paul Warburg irányításával azt a civil szervezetnek álcázott Ligát
24
szólhat bele, ezért az amerikai államhatalom egyetlen ágazata sem gyakorol felügyeletet e
felett a magánpénz-kartell felett.
A Federal Reserve Act alkotmány-ellenessége széles körben ismert és emiatt szinte
minden évben kezdeményeznek eljárást az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságánál, amely
az alkotmánybíróság szerepét is betölti. A szuperbankárok által irányított szervezett
pénzhatalomnak azonban mindez idáig sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága a Federal Reserve Act alkotmány-ellenességét ne vizsgálja meg. A Legfelsőbb
Bíróság ugyanis az elmúlt kilencven évben még nem talált időt arra, hogy ezt a kérdést
megtárgyalja.)
Az 1912-ben tartott választás során az akkor hivatalban lévő köztársasági párti elnök
William Howard Taft abban bízott, hogy újraválasztják. A köztársasági párt hatalmi bázisa
az ún. „big bussiness” volt, valamint a már akkor is nagyhatalmú Wall Street-i bankárkaszt.
Taft elnökké választására 1908-ban azzal a várakozással került sor, hogy folytatni fogja
elődjének Theodore Rooseveltnek a protekcionista politikáját. Elnökként azonban nem
teljesítette ezeket az elvárásokat és ezért sok republikánus üzletember szembekerült vele. A
Wall Street-i bankárok akkor szakítottak vele, amikor Taft nem volt hajlandó támogatni az
Aldrich-tervet. Nem azért ellenezte, hogy ez által létrejön egy központi bank, amely kiterjeszti
a kormányzat uralmát a termelőgazdaságra, hanem azért, mert véleménye szerint a
törvényjavaslat nem nyújtott volna elég hatáskört a kormányzati ellenőrzéshez. Azt is látta
Taft, hogy a Jekyll Island-en kidolgozott formula a bankárok tenné meg a gazdasági élet igazi
irányítóivá és csupán csak névleges részvételt biztosítana a kormánynak. Egyetértett azzal,
hogy a szervezett pénzhatalomnak és a politikai hatalomnak együtt kell működnie, de
nagyobb részesedést akart a kormány számára.
A vezető bankárok készek lettek volna engedményekre ezekben a kérdésekben. Valódi
problémájuk Tafttal az volt, hogy nekik egy olyan emberre volt szükségük a Fehér Házban,
aki a legnagyobb határozottsággal fogja befolyását latba tenni a Federal Reserve System
érdekében, és aki kész ezért mozgósítani a Kongresszus tagjait. Taft népszerű volt, mert
általános jólét uralkodott. Könnyedén elnyerte a Köztársasági Párt elnökjelölő
konvenciójának a támogatását. Ellenfele a demokrata párti színekben induló Wilson száraz
27