1

A nemzetközi pénzhatalom

A világ szupergazdag pénzdinasztiája által létrehozott, és több száz éves múltra

visszatekintő hálózat olyan sok rejtett szállal, sűrűn egybekapcsolódó hierarchikusan
strukturált érdekközösség, amely ma már árnyék világkormányként irányítja az időközben
globálissá növekedett és magántulajdonban lévő pénzrendszer intézményeit.
A pénzvagyon tulajdonosoknak ez a magánkézben lévő világrendszere napjainkban
már uralja a fejlett ipari államok politikai rendszerét, és csekély helyi kivételtől eltekintve a
világgazdaság egészét. A pénzügyi ellenőrzésnek ezt a globális rendszerét Carroll Quigley,
neves amerikai történész, a washingtoni Georgetown Egyetem tanára, Clinton korábbi
amerikai elnök mentora, a „Tragédia és remény” című nagyhatású és hatalmas tényanyagot
feldolgozó munkájában a pénzvagyon tulajdonosok hálózatának nevezte, és e hálózat céljáról
ezt állapította meg: „Ennek a célja nem kevesebb, mint létrehozni a pénzügyi ellenőrzés olyan
magánkézben lévő világrendszerét, amely képes uralni valamennyi ország politikai
rendszerét, és a világgazdaság egészét. Ezt a rendszert a világ központi bankjai feudális
módon kontrollálnák, összhangban azokkal a titkos megállapodásokkal, amelyeket a
rendszeresen tartott magántalálkozókon és konferenciákon elfogadnak.” A globális
hatalommá szerveződött pénzügyi ellenőrzésnek ezt a világrendszerét a nemzetközi beruházó
bankárok leggazdagabb csoportja irányítja, elsősorban rejtett kapcsolat hálója, az egységes
rendszerré integrálódott központi bankok és kereskedelmi bankok, a tőzsdék és pénzpiacok,
az illuminátus szabadkőművesség számos titkos és féltitkos szervezet segítségével.
E zártkörű és nagyhatalmú szervezetek közé tartoznak többet között a New York-i
Council on Foreign Relations, a londoni Royal Institute of International Affairs, a Bilderberg
Csoport, a Trilaterális Bizottság, az úgynevezett Gondolati Műhelyek, mint például a
Tavistock Institute, a Római Klub, a Brookings Institution, Hudson Institute, Institute for
Social Research, Institute for the Future, Institute for Policy Studies, Stanford Research
Institute, Rand Corporation, Aspen Institute, és még több mint száz velük kapcsolatban álló
kutatóintézet. A szervezett magánhatalom több mint 30 ezer alapítványt ellenőriz, amelyek
ennek a globális szervezett magánhatalomnak, amely az államok felett áll, az anyagi bázisát
biztosítják.
A háttérhatalom szerves részét képezik a zárt társaságok, mint például az Order of
Skull and Bones, a Temple Mount Foundation, a The Hermetic Order of the Golden Dawn, a
különböző Kerekasztal (Round Table) Társaságok és elágazásaik, a Universal Freemasonry,
 2

azaz az Egyetemes Szabadkőművesség a legváltozatosabb irányzatot követő Nagypáholyaival

és Páholyaival, az Egyházak Világtanácsa, és még közel száz ehhez hasonló zárt társaság,
csoport, és klub. Ez a felsorolás csak példálózó jellegű, hiszen egyedül a felsorolás teljesen
kimerítené az előadás idejét. A pénzvagyonosok szervezett informális magánállama
elsősorban rejtett kapcsolathálója, az illuminátus szabadkőművesség, valamint az általa
létrehozott és az ő kizárólagos ellenőrzése alatt álló központi bankok segítségével gyakorolja
a világhatalmat. Az előbb említett többi intézmény szerepe is rendkívül fontos, mert ez a
ténylegesen már létező világállam egy tényleges állam valamennyi funkcióját már teljesíti és
a formálisan létező államoknak ez az árnyékállam, ez az államok feletti szuperállam, az
irányítója.
A nemzetközileg megszerveződött magánhatalom így létrehozott hatalmi
struktúrájának és intézményrendszerének a legfelsőbb és szigorúan ismeretlenségbe
burkolózott vezetői tehát elsősorban az államok szuverenitása alól kivont és
magánintézményekké átalakított központi bankok segítségével feudális módon kontrollálják
az egyes államok gazdaságát és politikai rendszerét, összhangban azokkal a titkos
megállapodásokkal, amelyeket a rendszeresen tartott nemzetközi magántalálkozókon
fogadnak el. Theodore Roosevelt, az Egyesült Államok 26. elnöke joggal jelenthette ki már a
XX. század elején, hogy „A látható kormány mögött trónol egy láthatatlan kormány, amely
nem tartozik hűséggel a népnek, és nem ismeri a felelősséget. Az államférfi feladata ennek a
láthatatlan kormánynak a megsemmisítése, a korrupt üzlet és a korrupt politika közötti
szövetség széttörése.”
Nemzetközi pénzvagyon tulajdonosoknak ez a hálózata napjainkban már magáénak
mondhatja a világhatalmat. Ez a hálózat nem egy maroknyi úgynevezett összeesküvő
megmosolyogható csoportja, hanem a már korábban is létezett, a XVIII. században pedig
magasabb szinten megszerveződött pénzoligarchia több mint 230 éves múltra viszatekintő
nagyhagyományú és sok tapasztalattal rendelkező autonóm intézményrendszere a
világtörténelem önálló tényezője. Ennek megfelelően ez a szervezett nemzetközi
magánhatalom önálló célokkal, világstratégiával és ezt szolgáló taktikával rendelkezik saját
külpolitikája, pénzügyi és gazdaságpolitikája van.
A világhatalmat gyakorló Nemzetközi Pénzügyi Közösség átalakította a
világgazdaságot, a világkereskedelmet és magántulajdonba vette a világ pénzügyi rendszerét.
Az emberek szükségleteit kielégítő és a termelő gazdaság elsőbbségén nyugvó közgazdasági
rendszert, az ökonómiát lecserélte a forgalmon, a fogyasztáson és a pénzvagyon növelésén
alapuló pénzgazdasági rendszerre, krematisztikára. A pénzgazdasági rendszer célja nem a
 3

természetes korlátokkal rendelkező emberi szükségletek kielégítése, hanem a pénzvagyon

korlátokat nem ismerő növelése. A magánpénzrendszerbe beépített kamatmechanizmus a
pénzvagyont állandó növekedésre kényszeríti. A pénz kényszerű növekedése pedig a termelő
gazdaságot rászorítja, hogy a természeti erőforrások elpusztítása árán is növekedjen. A
világuralmat megszerzett nemzetközi bankárok azt állítják, hogy fenntartható növekedésre,
fenntartható fejlődésre van szükség, ez a világszintű jóléthez vezető út.
Fenntartható növekedés nincs. Földünk véges rendszer, amelynek egyik alrendszere
sem, így a gazdaság és a pénzvagyon sem növekedhet végtelenül. Nem a természeti
erőforrások elpusztítása révén való végtelen gazdagodásra, hanem az emberi életet biztosító
természeti erőforrások megőrzésére van szükség. A nemzetközi pénzkartell által kialakított új
gazdasági és pénzügyi világrendszer eredményeként földgolyónk lakóinak a fejlett ipari
országokban élő 20 %-a fogyasztja el bolygónk erőforrásainak a 86 %-át. Míg a világ többi
lakójának az erőforrások 14 %-a jut az ENSZ szakértők felmérése szerint. Ez az aránytalanság
még növekszik is a kamatautomatizmus miatt. Mivel a nemzetközi pénzkartell elérte, hogy a
gazdasági tevékenység közvetítésére szolgáló, önmagában értéktelen jelnek, a pénznek az
előállítása az ő magánmonopóliuma lett, ezért ez a pénzügyi uralkodó csoport korlátlan
mennyiségben tud a központi bankok segítségével ilyen jeleket előállítani.
Amíg ezek a jelek – vagy azoknak egy része – nemesfém fedezethez (aranyhoz,
ezüsthöz) volt kötve, addig a jelek előállításának a mennyisége is korlátozva volt, hiszen a
rendelkezésre álló nemesfém fedezet mennyisége meghatározta, hogy mennyi festett
papírformát öltő jel, azaz papírpénz és ilyen formát nem öltő banki számlapénz lehessen
megkreálható a nemzetközi bankárok által. 1971. augusztus 15-én, az akkori amerikai elnök,
Richard Nixon a nemzetközi pénzkartell vezetőinek az utasítására megszüntette a világ
legfontosabb valutájának számító dollár aranyfedezetét. Ettől kezdve a dollárt nem lehetett
semmilyen formában aranyra, vagyis tényleges pénzre beváltani. A Nemzetközi Pénzügyi
Közösség legfőbb irányítóinak a parancsvégrehajtójává vált Nixon ezzel a döntésével
egycsapásra átalakította a világpiacot, mindenek előtt a nemzetközi pénzpiacokat egy globális
méretű játékkaszinóvá. Ettől kezdve ugyanis a pénzkibocsátás magánmonopóliumának a
birtokában a nemzetközi pénzkartell urai korlátlan mennyiségű pénzt tudtak a levegőből
előállítani, és ezzel lényegében nekiláttak a valódi értéket képező termelő vagyon és
ingatlanok felvásárlásához. A cél az volt, hogy a jeleket kibocsátó és ellenőrző nemzetközi
érdekszövetség a világ valódi értéket képező vagyonának a tulajdonosa legyen.
Amíg arany és ezüst érmék látták el a gazdasági élet közvetítő szerepét, addig ezek
mennyiségétől függött a forgalomban lévő pénz mennyisége. A gazdasági élet fejlődése
 4

következtében a tényleges használatban a jelek jelei, vagyis az aranyérméket helyettesítő

papír bankjegyek kiszorították a nemesfém pénzeket. Most már nem volt akadálya a
jelmennyiség korlátlan növelésének, és ezzel az értéktelen eszközzel a tényleges értékes
képviselő termelő vagyon tulajdonjoga megszerzésének. Az 1971. után korlátlanná vált
fedezetlen pénzkibocsátás eredményeként a világ pénzrendszerében forgalomban lévő és a
pénz szerepét betöltő jelek – úgy, mint papírpénz, banki számlapénz és értékpapírokban
(részvényekben, vállalati és banki kötvényekben, hitellevelekben) meglévő pénz, valamint az
ezekre ráépülő pénzjellegű követelések, opciók és derivátumok – mennyisége oly hatalmassá
növekedett, hogy összesen a 2 %-uknak van termelő vagyonban, árúkban, ingatlanokban és
szolgáltatásokban meglévő fedezete. Ez a felmérés is ENSZ adat.
Ebből is látható, hogy a Nemzetközi Pénzügyi Közösség és a háttérben működő
informális világállama egy rendkívül ingatag és igazságtalan rendszert hozott létre és
működtet. Ez a rendszer azonban oly ingatag, hogy számolni kell az összeomlásával. Ezzel a
Nemzetközi Pénzügyi Közösség e rendszer feltalálói, elterjesztői, fenntartói és haszonélvezői
is tisztában vannak. Már kidolgozták azt a stratégiát és a hozzá szükséges taktikai lépéseket,
amelyek eredményeként a világ pénzügyi rendszerének összeomlása után is náluk marad a
világhatalom, mégpedig azért, mert ma már a semmit nem érő jelek és ezekkel a jelekkel való
spekuláció eredményeként a világ országainak valódi értéket hordozó termelő vagyonának,
ingatlanainak és szolgáltatást nyújtó intézményeinek ők a tulajdonosai. A hatalom meg azé,
akié a vagyon. A politika látható terében szereplő személyek valójában csak azok között a
koordináták között mozoghatnak, amelyeket a vagyon tulajdonosai meghúznak.
Ez a világuralmat gyakorló csoport tisztában van azzal, hogy nem a saját
teljesítményével lett a világ vagyonának a tulajdonosa. Ezért fél, hogy ha ez a helyzet
nyilvánvalóvá válik, akkor a világ népei visszakövetelik a maguk számára ezt a vagyon, amit
nyilvánvalóan nem azok állították elő, akik a tulajdonosai. Ezért e rossz lelkiismeretű
uralkodó érdekszövetség mindent elkövet azért, hogy jelenlegi előnyös vagyoni helyzetét
bebiztosítsa, és azt semmilyen körülmények között ne lehessen megváltoztatni. Ehhez az
egyik legfontosabb eszköze a formális demokrácia kulisszái mögé való elrejtőzése. A
tartalmatlanná kiürült demokratikus formák betartásával valójában a saját maga által
kiválasztott politikai szereplőket tolja előtérbe, és a tényleges hatalmat gyakorlók a szigorú
titoktartás védőfalai mögé húzódva irányítanak.

Hogyan jött létre ez a szervezett magánhatalom?

 5

Azok az érdekcsoportok, amelyek hagyományaik és tapasztalataik alapján a

leghamarabb értették meg milyen fontos szerepe van a pénznek, tudatosan törekedtek
ezirányú ismereteiknek nem csak a megszerzéséhez, de titokban tartásához is. Az Európában
a pénzügyeket kézben tartó csoport céltudatos, pragmatikus emberekből állt. Ezek az emberek
megfigyelték, hogy az európai államokat irányító kormányzatok rendszeres időközönként
összeütközésbe kerülnek egymással és háborúkat folytatnak. Ezek a pénzügyekben jártas
emberek arra is rájönnek, hogy ezek a pusztító háborúk nagy hasznos is hozhatnak nekik, a
pénzembereknek. Nem csak úgy, hogy pénzt kölcsönöznek a háborúzó embereknek, de úgy
is, hogy az államok irányítói a finanszírozásért cserébe a pénzkölcsönzőknek előnyöket, sőt
állami monopóliumokat is adhatnak.
Ezek a pénzügyekben járatos személyek nem hívei különösebben a patriotizmusnak,
mert az csak akadályozza őket a racionális pénzügyi tranzakciók megkötésében. Ilyen érzelmi
korlátoktól mentesen racionálisabb döntéseket lehet hozni a nagyobb haszon elérésére. Ha
nincs hazafias elkötelezettség, akkor konfliktus esetén a szemben álló felek mindegyikét lehet
finanszírozni, ezért ezek a pénzügyekben járatos és nemzetközi kapcsolataik révén
együttműködő érdekcsoportok a következő szempontok szerint kezdték szemlélni a világot:
1. A háború bármely kormány végső fegyelmező eszköze. Ha sikeresen
megbírkózik a háború kihívásával, akkor ez az állam túléli a konfliktust. Ha
nem képes erre, akkor ez a kormányzat felbomlik. Minden egyéb
másodlagos. Azaz a háborúban való győzelem megelőzi a törvényeket, az
állampolgárok jólétét és a királyok fizetőképességét. Mindezeket alá kell
rendelni az adott uralkodó és rendszere túlélésének.
2. A második szempont, amire ezeknek a pragmatikus pénzembereknek
tekintettel kellett lenniük az, hogy gondoskodniuk kellett a kormányos
eladósodásáról, és arról, hogy ez az eladósodás tartósan növekedjék. Erre a
legjobb módszer, ha az illető állam, illetve kormány háborús konfliktusba
keveredik, vagy egy ilyennek a veszélyével kell számolnia. Minél nagyobb
és reálisabb egy ilyen pusztítóbb háborúnak a veszélye, annál inkább kész az
ilyen állam vagy kormány arra, hogy hitelek felvételével eladósodjon.

3. Harmadik szempont, amire a pragmatikus pénzembereknek oda kellett

figyelniük az volt, hogy egy háborúhoz, vagy illetve egy háború reális
veszélyének felidézéséhez olyan ellenségekre van szükség, amelyek
 6

megfelelő katonai erővel rendelkeznek, és ezért valódi fenyegetést

jelentenek. Ha léteznek ilyen ellenségek, az megkönnyíti a hitelnyújtó
nemzetközi bankárok dolgát. Ha viszont nem léteznek ilyen ellenségek,
akkor egyes országokat el kell látni a szükséges financiális eszközökkel,
hogy fegyverkezhessenek. Ha pedig egyáltalán nincs ilyen ellenség, akkor
létre kell hozni. Ezt úgy kell elérni, hogy pénzügyileg támogatnak egy
olyan országot, amely potenciális háborús fenyegetést jelenthet.

4. A negyedik szempont elhárítani azt az akadályt, amit egy állam, illetve

kormány akkor jelent, ha nem hajlandó háborús készülődéseit hitelek
felvétele útján finanszírozni. Ha ilyen áll elő, akkor támogatni kell a
nemzetközi politikai ellenfeleket. Adott esetben felkeléseket és
forradalmakat kell kirobbantani annak érdekében, hogy ezt a kormányzatot
le lehessen cserélni egy olyan másikra, amely már kész hiteleket felvenni a
nemzetközi pénzügyi közösségtől. Ilyen cseréknél adott esetben szükség
lehet államfők és politikusok elleni merényletekre is.

5. Ötödik szempontként nem szabad megengedni, hogy valamely állam

katonailag erősebb lenne, mint ellenfelei, mert ez békéhez vezethet. A béke
pedig maga után vonhatja az államok eladósodásának a csökkenését. Ezért
hatalmi egyensúly kialakítására kell törekedni. Ennek elérése érdekében
szükséges lehet adott esetben a szembenálló felek egyidejű finanszírozása.
Ha valamelyik fél nem hajlandó a nemzetközi bankároktól kölcsönöket
felvenni és utána adósságszolgálatként rendszeresen kamatot fizetni, akkor
ezt a felet meg kell semmisíteni. Mindezt olyan konfliktussal kell elérni,
hogy egyik fél se szenvedjen döntő vereséget, vagy arasson döntő
győzelmet. A háborús feszültséges és a hatalmi egyensúlyt sem kell
fenntartani, amely mindkét felet rákényszeríti, hogy hiteleket vegyen fel a
nemzetközi bankároktól. A háborús feszültséget persze úgy kell a háttérből
való manipulálással fenntartani. Hogy a nyilvánosság előtt állandóan a
világbékéről és a háború örök időkre történő megszüntetéséről legyen szó.

A formulát ezek a pragmatikus pénzemberek nemzedékről nemzedékre gyakorlati

útmutatásként adták tovább. A magán pénzmonopóliumot kialakító pragmatikus érdekcsoport
 7

profitérdekeit követve lényegében ezt ez öt szempont vette figyelembe. E nagy ívű stratégia
részeként került sor a magánellenőrzés alatt álló központi bankok létrehozására.
Közismert, hogy a dinasztiaalapító Mayer Amschel Rothschild azt vallotta, hogy „Add
oda nekem egy nemzet valutájának az ellenőrzését, és az már nem érdekel, ki hozza a
törvényeit!” Ezt az elgondolást Rothschild nem csak megfogalmazta, de hatékonyan
alkalmazta is. Rothschild felismerte a gazdasági elmélet hiányzó passzív alkotó elemét,
amelyet ma gazdasági induktivitásnak neveznek. Itt lényegében a hatalomról van szó. Arról,
hogy miként lehet az emberek befolyásolásának és ellenőrzésének az alapelvét a gazdasági
életben alkalmazni. Ez az alapelv a következő: „Ha te olyannak látszol, mint ha hatalmad
lenne, akkor az emberek hatalmad adnak a kezedbe.”
A dinasztiaalapító Rothschild felfedezte, hogy a készpénzt, vagy a takarékszámlák a
hatalom látszatával bírnak, mert felhasználhatók arra, hogy az emberek igazi értéket hordozó
reális vagyonukat a nagyobb gazdagodás üres ígéretének a fejében – valódi fizetés és érték
átadása helyett – feladják. Azaz készek tényleges vagyont adni egy váltóhitel biztosítékaként.
Rothschild, aki már felcseperedő kamaszként a nagyhírű Oppenheimer bankháznál tanulta ki
a hitelezetés mesterségét, rájött, hogy több váltót állíthat ki, mint amennyire fedezete van. Ezt
egészen addig megteheti, amíg valakitől aranyat, ezüstöt és más nemesfémeket tud szerezni és
azt az ügyfeleinek felmutatni. Ők ugyanis e nemesfém vagyon láttán hisznek abban, hogy az
általa kiállított bankjegyeknek, váltóknak megvan az igazi pénzfedezete. Így aztán Mayer
Amschel Rothschild váltókat adott magánszemélyeknek és kormányoknak egyaránt. Ez
kölcsönösen biztonságérzetet okozott. Rothschild ezután csökkentette a hitelezés céljából
rendelkezésre álló aranyakat és más nemesfémeket. A rendszer működését gondosan
ellenőrizte a forgalomban lévő pénz segítségével. Miután a váltók formájában nyújtott
hitelpénzt nagy kamatra kölcsönözte, e nagy kamatok miatt a váltókat felvevő adósok szinte
kivétel nélkül mind fizetésképtelenné váltak. Ekkor Rothschild elkezdte beszedni a
biztosítékul adott valódi értékeket a szerződésben foglalt kötelezettségek alapján.
Ezzel a hitelezési manipulációval nagy gazdasági nyomást volt képest gyakorolni,
akkorát, hogy szükség esetén háborút is kirobbanthatott. Amikor a háborús konfliktus kitört,
ellenőrzése alá vonta a rendelkezésére álló pénzt, és ennek alapján eldöntötte, hogy ki nyerje
meg a háborút. Azt a kormányt támogatta pénzzel és hitelekkel, amelyik beleegyezett abba,
hogy ő ellenőrizhesse az adott ország gazdasági életét. Az adósság behajtását azt biztosította,
hogy az adós ellenségét gazdaságilag támogatta. Ez az üzleti gyakorlat lehetővé tette a
dinasztia alapító Rothschild és utódai számára, hogy a család egységesen alapítványban tartott
vagyonát megsokszorozzák. Már a dinasztiaalapító tudta, hogy az emberek nyereségvágya
 8

lehetővé teszi egy adott ország kormánya számára nagymennyiségű papírpénz forgalomba
hozatalát, ha ennek a papírpénznek – a jelek jelének – aranyban, nemesfémben, árukban és
szolgáltatásokban megvan a fedezete.
Rothschild tehát olyan pénzügyi rendszert alakított ki Európában, ahol az általa
nyújtott hitel úgy néz ki, mint a valóságot pénztőke, aminek meg van a nemesfém és a kézzel
fogható vagyoni fedezete, de a valóságban csak negatív tőke. A Rothschild-féle tőke
szolgáltatásnak tűnik, valójában azonban adósság és eladósodás. A hitelezésnél a gazdasági
tevékenység beindításáról, serkentéséről van szó, gazdasági kapacitás, azaz meghatározott
mennyiségű árú és szolgáltatás előállítása helyett. Az ilyenfajta hiteleket a rendszerbe
beépített kamatautomatizmus miatt soha nem lehet visszafizetni.
A szolgáltatások és az áruk együttes mennyisége jelenti a valódi tőkét, amelyet szokás
nemzeti összterméknek is nevezni. Pénzt, azaz ennek a nemzeti összterméknek a jelét csak e
nemzeti össztermék mértékéig szabadna kibocsátani. Azt a pénzt, amit ezen az értéken felül
nyomtatnak, le kell vonni az összértékből. Ez a pénz ugyanis adóslevelet, kamatozó és
visszafizetendő kölcsönt jelent.
Az így létrejövő eladósodást az államok fizetési kötelezettségeik felmondásával is
kiegyenlíthetik, de ez háborút jelent. A háború többek között azért hozza egyensúlyba ezt a
rendszert, mert a hitelezőket likvidálják, továbbá az ipari bázis pusztulása rákényszeríti a
gazdaságot az elérhető természetes anyagok használatára és ezek pótlására. Az egyensúlyt
átmenetileg az eladósodás megszűnése állítja helyre, reálgazdasági folyamatok és az azokat
közvetítő pénzmennyiség között. A dinasztiaalapító Rothschild felismerte, hogy a
pénzáramlás ellenőrzésének a maga számára való kisajátítása lehetővé tette, hogy a gazdaság
szerkezetét a saját előnyére megváltoztassa. Így a gazdasági induktivitást, vagyis a
reálgazdasági folyamatok beindítását és vezérlését áthelyezze azokra a gazdasági pozíciókra,
amelyek elősegítik a legnagyobb mértékű gazdasági ingadozást, bizonytalanságot, és ennek
révén a hatékony spekulációt. A spekuláció révén pedig az értéktelen jelek segítségével az
értékel fizikai vagyon megszerzését.
Azért, hogy a világ vagyonának ily módon történő megszerzése biztosítva legyen,
szükség van az emberek, a társadalom ellenőrzésére. A pénzkartell irányítói tapasztalatból
tudták, hogy a legegyszerűbb módszer a társadalom ellenőrzésére, ha annak a tagjai
műveletlenek és nem ismerik az alapvető rendszertani törvényszerűségeket, illetve ha
gondoskodnak arról, hogy az emberek minél nagyobb számban lényegtelen dolgok által
megzavartak, szervezetlenek és félrevezetettek legyenek.
Mindezt a következőképpen lehet elérni:
 9

1. Ki kell kapcsolni az emberek értelmét, szabotálni kell agyműködésüket,

olyan iskolarendszerre van szükség, amelyben a matematika, a logika, a
rendszerelmélet és a közgazdaságtan alacsony színvonalú. Le kell értékelni
a műszaki alkotóképességet.
2. Fel kell csigázni az emberek érzelmi-indulati életét, meg kell növelni
kényelemszeretetüket, valamint az emócionális és testi tevékenységben
való gátlástalanságukat. Kétféleképpen:
a. Könyörtelen érzelmi bántalmak és támadások okozásával, továbbá a
tömegtájékoztatásban állandóan tűz alatt kell tartani őket a sex-el, az
erőszakkal és a háborúval.
b. Bőségesen el kell árasztani őket olyasmivel, ami tápanyagmentes ételnek
számít a gondolkodás számára. Egyidejüleg meg kell tőlük vonni mindazt,
amelyre szellemi és testi képességeik kibontakoztatására szükségük lenne.
3. Át kell írni a történelmet, valamint az egyes országok és a nemzetközi
életet szabályozó törvényeket és nemzetközi szerződéseket. A társadalmat ki kell szolgáltatni
az elhallgatásokkal és átértelmezéssel meghamisított történelemnek. Az emberek figyelmét el
kell terelni valódi személyes szükségleteiktől, olyan részükre kiagyalt álszükségletekre,
amelyeket tudatosan erőltetnek rájuk.
Ezekkel módszerekkel el lehet érni, hogy az emberek ne a valódi problémák iránt
érdeklődjenek. Az így előállott zavarodottságból hosszútávú hasznot lehet húzni. Minél
nagyobb a zavarodottság, annál nagyobb a profit. Ezért a társadalom manipulálásának és a
hatalom gyakorlásának a legjobb módszere a figyelemelterelő problémák kreálása azért, hogy
aztán meg lehessen őket oldani.
A nemzetközi bankárok létrehozzák a FED-et
Az amerikai jólét feláldozását a nemzetközi pénzrendszer tulajdonosainak az
érdekében egyértelműen a magántulajdonban lévő központi bank, a Federal Reserve System
létrehozása tette lehetővé.
Már bemutattuk, hogy a XVIII. század végén megszerveződött nemzetközi pénzkartell
az Egyesült Államok megszületésétől kezdve minden eszközt igénybevett azért, hogy ennek
az új államnak a pénzrendszerét az ellenőrzése alá vonhassa. Több mint száz éven át kemény
küzdelmet vívott azért, hogy magántulajdonban lévő központi bank hatáskörébe menjen át a
pénz kibocsátása, a kamatszabályozás, a hitelrendszer és az árfolyamok meghatározása. Az
amerikai alkotmányt megfogalmazó alapító atyák már ismerték a magántulajdonban lévő
 10

Angol Központi Bank, a Bank of England és a magánpénz-monopólium hátrányait. Tudták,

hogy ebben az esetben hitelpénzrendszer van forgalomban, amiért hatalmas összegű
kamatokat kell fizetni. Ezért úgy fogalmazták meg az amerikai alkotmányt, hogy kizárólag az
Egyesült Államok törvényhozó szerve: a Kongresszus bocsáthat ki pénzt. Ez a szabály ma is
érvényben van, de a legkülönfélébb trükkökkel és a törvényhozók egy részének a
korrumpálásával a nemzetközi pénzkartell elérte, hogy a Kongresszus ezt a kizárólagos
hatáskörét egy 100%-ig magántulajdonban lévő pénzintézetnek, a Federal Reserve-nek adja
át.
Az amerikai alkotmány nem teszi lehetővé, hogy kizárólag a Kongresszusnak
fenntartott hatáskört a Kongresszus átadja egy magánintézménynek. Erre csak úgy lenne
lehetőség, ha módosítanák alkotmány-kiegészítéssel (amendment-el) az alkotmányt. Azaz
nyomatékosan különbséget kell tenni aközött, hogy valami a Kongresszus előjoga és aközött,
hogy ezt az előjogot tetszése szerint továbbadhatja-e vagy sem. Számos amerikai intézmény
és jogász kétségbe vonta az amerikai Kongresszusnak ezt a jogát és ezért az
alkotmánybíróságként is funkcionáló Legfelsőbb Bírósághoz fordult jogorvoslatért. A
Legfelsőbb Bíróság azonban eddig még nem talált időt magának arra, hogy ebben a kérdésben
állást foglaljon.
A nemzetközi pénzkartell a XX. század első évtizedében úgy döntött, hogy dűlőre
viszi ezt a kérdést. Előkészítésként több olyan monetáris válságot idézett elő, amelyekkel
bizonyítani akarta, hogy szükség van egy magánellenőrzés alatt álló központi bankra. Az
1879-es és az 1893-as pénzügyi válságot a Wall Street irányítói még könnyedén kézben
tartották a kormányzat beavatkozása nélkül. 1907-ben azonban a pénzügyi válság már olyan
méreteket öltött, amely a korábbi eszközökkel csak igen nehezen és az utolsó pillanatban volt
kezelhető. Világossá vált, hogy legalább két változtatásra szükség van. Először is, el kell
tűntetni a bankok közötti verseny utolsó maradványait is és a helyükre egy országos
pénzkartellt kell szervezni. Másodszor, világossá vált, hogy sokkal nagyobb mennyiségű
fedezetlen, illetve csak részben fedezett papírpénzt kell elérhetővé tenni a bankok számára,
azért, hogy újabb pénzügyi válság esetén is át tudják vészelni a betéteseknek a rohamait.
Világossá vált, hogy ezt csak az amerikai Kongresszus bevonásával tudják elérni.
Az 1907-es pénzügyi válság bebizonyította, hogy a New York-i pénzrendszer és
bankstruktúra már nem képes megbirkózni a szabadjára engedett pénzügyi szereplőkkel, akik
úgy képzelték, hogy a bankrendszer egészétől függetlenül is gazdagodhatnak. Az Egyesült
Államok gazdasága erre az időre már túlságosan nagy lett és bankrendszere is bonyolult
komplexummá fejlődött. Az első szükségmegoldásra 1908-ban került sor, amikor a
 11

Kongresszus elfogadta az Aldrich-Vreeland törvényt, amely felhatalmazta a nemzeti

bankokat, hogy kisegítő pénzt bocsáthassanak ki, amelyeket „scrip”-eknek neveztek. Ennek
az volt a célja, hogy a törvényesen forgalomban lévő pénzt helyettesítsék, ha nem állt ebből
elegendő mennyiség a rendelkezésükre ahhoz, hogy betéteseiket kielégítsék.
A „scrip”, amely cédulát, részvényt, értékpapírt jelent nagy mennyiségben került
kibocsátásra az ún. klíringbankoknál. Azokat a kereskedelmi bankokat nevezték így, amelyek
egy klíringházba vagy egy azzal azonos jellegű intézménybe tömörülve intézték el a rájuk
szóló csekkek egymás közötti elszámolását. Az Egyesült Államokban a területi és helyi
bankok olyan egyezségre léptek, hogy egymás csekkjeit kölcsönösen kiegyenlítik és a hitel,
illetve adósságegyenlegeket a napi bázison tartják nyilván. Az 1907-es pénzügyi pánik idején
a klíringházakat csak részben tudták sikeresen használni a pénzügyi válság elhárítására.
Valójában egy jogilag nem szabályozott kísérletet végeztek velük. 1908-ban a washingtoni
Kongresszus törvénnyel szabályozta ezeket a pénzügyi műveleteket. Ennek révén úgy lehetett
készpénzé átalakítani a különböző értékpapírokat és kereskedelmi kölcsönöket, hogy nem
kellett őket eladni.
Az 1908-as pénzügyi törvény másik fontos intézkedése volt, hogy létrehozta az
Országos Monetáris Bizottságot (National Monetary Commission), hogy tanulmányozza az
amerikai bankrendszer problémáit és tegyen ajánlásokat a törvényhozásnak a monetáris
rendszer megszilárdítására. A Monetáris Bizottság 9 szenátorból és 9 képviselőből állt.
Helyettes elnöke Edward Vreeland képviselő volt, egy buffaloi bankár. Ennek a tekintélyes
testületnek az elnöke Nelson Aldrich szenátor volt. A helyzet ismerői kezdettől fogva tudták,
hogy a Bizottság felállítása csupán a látszatkeltést szolgálja. Valójában színlelésről van szó.
Ez az úgynevezett ténymegállapító testület, miközben tanulmányutat folytatott Európában,
egyetlen egy alkalommal sem tartott hivatalos tanácskozást. Aldrich Európában találkozott
Anglia, Franciaország és Németország központi bankjainak az irányítóival. Tanulmányútja
300 000 dollárjába került az amerikaiaknak (akkor 1 dollár mai értéken 100 dollárnak felel
meg) és a Bizottság ezért a hatalmas összegért letett az asztalra egy 38 kötetből álló
tanulmányt, amely feldolgozta az európai bankrendszer történetét. Ezeket a köteteket nem a
Monetáris Bizottság tagjai, hanem erre a célra alkalmazott 6 szakértő készítette el Aldrich
irányításával.

A Jekyll Island-i találkozó

 12

Az Aldrich-jelentés kapcsán meg kell említenünk, hogy 1910-ben a Jersey City -i

vasútállomáson egy hideg novemberi napon nagy titokban olyan tekintélyes emberek
gyülekeztek az egyik különvonatnál, mint Nelson Aldrich, valamint Abraham Piatt Andrew,
az Egyesült Államok pénzügyminiszter-helyettese, Frank A. Vanderlip a National City Bank
of New York elnöke, Henry P. Davison, a GP Morgan Company többségi tulajdonosa,
Benjamin Strong, a GP Morgan’s Bankers Trust feje, valamint Paul M. Warburg a Kuhn,
Loeb and Company egyik vezetője, a Rothschild-dinasztia képviselője és a németországi
Warburg bankház irányítójának, Max Wargburnak a testvére. A vonat Észak-Karolinán át a
Georgia-i Brunswick városkába tartott. A Georgia partja mentén fekvő szigetek ekkor már
divatba jöttek és a leggazdagabbak számára szolgáltak pihenőhelyül. Az egyik ilyen szigetet
Brunswick város közelében az Atlanti-óceánban, GP Morgan és néhány kollégája vásárolta
meg. Később telente ide járt őz és vadkacsa vadászatra. Ezt a szigetet hívták Jekyll Island-
nek.
Amikor Aldrich luxuskocsiját lekapcsolták Brunswick vonatállomásán az időközben
jelzéseket kapott újságírók vették körül. Azt szerették volna tudni, hogy ki Aldrich-szenátor
vendégei és miért gyülekeznek ilyen nagy titokban. Davison, Jekyll Island egyik tulajdonosa
csak annyit közölt az újságírókkal, hogy barátait egy kis vadkacsa-vadászatra hívta meg. A
tanácskozás igazi célja azonban az volt, hogy megállapodjanak a világ egyik legnagyobb
bankkarteljének a létrehozásáról, szervezeti és működési rendjéről. A pénzkartell célja az volt,
hogy maximalizálják a profitot, a kartell tagjai közötti verseny minimalizálásával. A pénz és
bankrendszer területén megnehezítik az új szereplők színrelépését. S e célból felhasználják az
állam kényszerítő erejét. Még rövidebben megfogalmazva a találkozó célja az volt, hogy
körvonalazza a világ legnagyobb magántulajdonban lévő központi bankjának a szervezeti
felépítését és működését.
Ron Chernow, aki több bankárdinasztiának is megírta a történetét, utal rá, hogy a
Jekyll Island-i találkozó 1000 konspirációs elmélet forrásának bizonyult. Ahogyan az
évtizedek során azonban feltárulkoztak a tények a kutató csak azt mondhatja, hogy ha van
értelme az összeesküvés szónak, akkor itt egy klasszikus konspirációval van dolgunk. Maga
Paul Warburg is ír erről a találkozóról 1930-ban publikált csaknem 2000 oldalas könyvében,
amit a Federal Reserve System eredetéről és növekedéséről írt. A Jekyll Island-i találkozóról
megállapítja: „a konferencia eredményei teljesen bizalmasak voltak, még azt a tényt sem
engedték, nyilvánosságra kerülni, hogy volt egy ilyen találkozó.” Ehhez hozzáteszi, hogy
„noha 18 év eltelt már a konferencia óta, még ma se érzi magát feljogosítottnak arra, hogy
 13

erről az érdekes tanácskozásról beszámoljon, amelynek valamennyi résztvevőjét Aldrich

szenátor titoktartásra kötelezte.”
A számos napvilágot látott részletből érdemes még ismertetni Frank Vanderlipnek a
Saturday Evening Post 1935. február 9-i számában megjelent visszaemlékezését. Vanderlip
ebben konspirátornak nevezi önmagát, a titkos Jekyll Island-i találkozó kapcsán, amikor is
megállapodtak a Federal Reserve System felállításáról. Ezeket írja:
„Közölték velünk, hogy vezetékneveinket felejtsük el. Azt is mondták, hogy ne
étkezzünk együtt elutazásunk estéjén. Azt tanácsolták, hogy egyenként érkezzünk, olyan
észrevétlenül, ahogyan csak lehetséges a Hudson New Jersey-i partjánál lévő
vasútállomáshoz, ahol Aldrich szenátor magánkocsija készenlétben állt egy délre tartó
vonathoz csatolva. A kocsiban már betartottuk az előírásokat és egymást csak Bennek,
Paulnak, Nelsonnak, Ábénak szólítottuk. (Ez utóbbi Abraham Piatt Andrew-t jelölte.)
Davison és én még mélyebben álcáztuk magunkat és a keresztneveinket is elhagytuk… A
vonatkísérők és a kiszolgáló személyzet ismerhették egyikünk-másikunk személyazonosságát,
de valamennyiünket nem ismertek. Az összes jelenlévő nevének az együttes kinyomtatása
tette volna jelentősé titokzatos utazásunkat mind Washingtonban, mind a Wall Streeten, sőt
még Londonban is. Tudtuk, hogy a felfedést el kell kerülnünk, mert máskülönben csak
elvesztegetjük az időt és hiábavalóak az erőfeszítéseink. Ha nyilvánosságra került volna, hogy
ez a különleges csoport találkozott és megfogalmazott egy bankról szóló törvényt, akkor
ennek a törvénynek semmilyen esélye nem lett volna arra, hogy a Kongresszus elfogadja.”
Jekyll Island-en egy kartell jött létre. A kartell olyan független üzleti vállalkozások
egyesülése, akik arra szövetkeznek, hogy egyeztessék a termelést, az árakat és tagjaik piacra
jutását. Mint már utaltunk rá, a kartell legfőbb célja a verseny csökkentése és ez által a haszon
növelése. Ezt a kartellba tömörülők egy magánmonopólium működtetésével érik el. A
magánmonopólium létrehozásával kényszerítik a fogyasztókat arra, hogy magasabb árakat
fizessenek áruikért és szolgáltatásaikért, mint amit egy monopólium-mentes szabadpiaci
verseny esetén fizetniük kellene. Az akkori világ vezető bankházai: a Morgan, a Rockefeller,
a Rothschild, a Warburg és a Kuhn-Loeb azért szövetkeztek, hogy legyőzzék közös
ellenségüket a valódi szabadpiacon kibontakozó versenyt.
(Ezért a XXI. század elején nagyon különösen hangzik, amikor a monopolizált magán-
pénzrendszert működtető nemzetközi pénzügyi közösség a saját döntéseit a „piac”
döntéseinek nevezi. Szinte nevetségesnek hat, amikor a tömegtájékoztatási eszközökből a
„piac” döntésének állítják be a magánosított pénzrendszer intézményein, az áru- és
 14

pénztőzsdéken, a bankokon és befektetési alapokon keresztül spekuláló befektető bankárok és

pénzemberek döntéseit.)
1910-ben az Egyesült Államokban rendkívül gyorsan több mint 20 000-re nőtt a
bankok száma, vagyis 10 év alatt megduplázódott. Mivel elsősorban az Egyesült Államok déli
és nyugati területein nőtt a számuk, így a vezető New York-i bankok pénzpiaci részesedése
egyre csökkent. Az 1980-as bankoknak a többsége ún. nemzeti bank volt, amely annyit
jelentett, hogy a washingtoni szövetségi kormány által kibocsátott engedélyező okirat -
alapszabály - alapján működtek. Általában valamelyik nagyvárosban volt a székhelyük és
jogukban állt bankjegyek formájában saját pénzjegyet kibocsátani.
1896-ra azonban a nem kormányzati alapszabály alapján működő úgynevezett nem
nemzeti bankok száma is ugrásszerűen növekedett és ők rendelkeztek az Egyesült Államok
teljes bankbetéteinek az 54%-ával. 1913. decemberében pedig, amikor a Federal Reserve
Törvényt elfogadták már az összes bankbetét 57%.-ával rendelkeztek. A New Yorkból Jekyll
Island-re utazó szuper bankároknak ezt a folyamatot kellett megállítaniuk és
visszafordítaniuk. További problémát okozott az is, hogy az amerikai nemzetgazdaságban
ekkor a termelő iparágak domináltak. Ezek a nyereséges és gyorsan fejlődő iparágak egyre
inkább a nyereségükből finanszírozták fejlesztéseiket és nem a bankokból kölcsönvett hitellel.
A termelőiparban még a szabadpiaci verseny dominált és az így kialakult kamatarányok még
reális egyensúlyt teremtettek az adósság és a megtakarítások között. A hitelkamatok még elég
alacsonyak voltak ahhoz, hogy a kölcsönfelvevők sikeres reálgazdasági vállalkozásaikból
azokat visszafizethessék. Ugyanakkor elég magasak voltak ahhoz, hogy a túlságosan
kockázatos vállalkozásokat ne legyen érdemes ily módon finanszírozni. Az adósság és a
megtakarításnak ez az egészséges egyensúlya azért alakulhatott ki, mert korlátozott volt a
reálgazdasági folyamatok közvetítését végző pénznek a mennyisége. A bankok ekkor is
kikölcsönözhettek a tényleges betéteiket meghaladó nagyságrendben hiteleket, de ennek
megvoltak a szigorú határai.
Az egyik korlátot pontosan az aranytartalék jelentette, amelyet a bankok biztosítékként
tartottak. Mindezeknek az eredményeként a XX. Század első évtizedében az ipar növekedését
maguknak a termelő iparágak megtakarításai finanszírozták. Ez által a termelőgazdaság egyre
függetlenebbé vált a bankoktól és a bankok által irányított pénzgazdaságtól. Még az
államháztartást irányító kormányzat is takarékosságra kényszerült. Egyre nőtt az állami
aranytartalék és folyamatosan visszavásárolták azt az állami kibocsátású pénzt, a
„greenbacks”-et, amelyet a polgárháború során még Lincoln elnök kormánya bocsátott ki.
 15

A New York-i szuperbankárok ezt a folyamatot is szerették volna leállítani. Valójában

tehát a pénzvagyon tulajdonosok be akartak avatkozni a szabad piac működésébe azért, hogy
az eladósodás növekedjék, és a takarékosság csökkenjen. Az eladósítás egyik eszköze volt, ha
a pénzkibocsátás mennyiségét elszakítják attól a korláttól, amit a nemesfém-fedezet, az
aranyalap megléte jelent. Ha nincs például aranyalaphoz kötve a papírpénz és a számlapénz
kibocsátása, akkor sokkal több pénzt lehet a bankoknak megteremteniük és forgalomba
hozniuk és így jóval nagyobb fedezetlen hiteleket nyújtva, lényegesen nagyobb
kamatjövedelemre tehetnek szert.
Fenyegetést jelentett az is, ha valamilyen különleges gazdasági esemény hatására a
betétesek egyszerre és nagy számban kiveszik pénzüket a bankokból. Amikor a bankok
elfogadják üzletfeleik betéteit, cserébe ún. számlaegyenleget nyújtanak. Ez ígéretet jelent arra,
hogy az elhelyezett pénzt bármikor kívánságra visszaadják. Amikor egy másik ügyfél
kölcsönt vesz fel a banktól, ő is kap egy számlaegyenleget. Ezt a pénzt a hitelfelvevő azonnal
igénybe is veszi, hogy a kölcsönt a kívánt gazdasági célra fordíthassa. Ez a helyzet a bankon
belül különösen akkor okoz veszélyt, ha az adott pénzintézet sokkal több ígéretet nyújtott
számlaegyenleg formájában - Mégpedig kívánságra történő azonnali kifizetés feltételével –
mint amennyi pénzzel rendelkezett. A betéteiket elhelyezők azt hiszik, hogy pénzüket
kívánságukra bármikor felvehetik – valójában ez nem így van, mert azt a bank már rég tovább
adta – sőt annak a többszörösét – és ezért ténylegesen nem rendelkezik vele.
Az a tény, hogy a bankoknak meg volt engedve, hogy több pénzt kölcsönözzenek ki,
mint amennyivel rendelkeztek, rendkívül jövedelmezővé, de ingataggá is tette a rendszert. A
modern bankrendszerben, beleértve napjainkat is, gyakran 10:1 arányban túlszárnyalja a
fizetési kötelezettség mértéke a bankban elhelyezett betétek nagyságát. A számlákon mozgó
összegeknek mindössze a három százaléka van tartalékolva. Ez azt jelenti, hogy a bankok
csak 300:1 arányban kötelesek megtartani fizetési kötelezettségeiket. Ez azért nem okoz
gyakran problémát, mert az esetek többségében a betéteseknek csak egy kis hányada kéri
vissza egy bizonyos időpontban a pénzét. Ha azonban valamilyen oknál fogva ez a bizalom
meginog, és a betétesek egyszerre akarják felvenni pénzüket, akkor a bank fizetésképtelenné
válik. Ez rendszerint a bank összeomlásához vezet.
A Federal Reserve System létrehozása előtt a bankcsődhöz vezető leggyakoribb ok az
volt, hogy az egyik bank kíméletlenebb és kockázatosabb gyakorlatot folytatott, mint
szolidabb versenytársai. Már az is elég veszélyes volt, ha a betéteseik pénzének a kilencven
százalékát kikölcsönözték, azaz csupán a betétek egytizedét tartották meg a napi igények
fedezésére. Néhány bank azonban ezen arány fölé is ment és 95, sőt 99%-ot is
 16

továbbkölcsönzött. Mivel a bank jövedelmezősége a kamatbevételeitől függött, számára a

még több kölcsön még több jövedelmet jelentett.
A pénzrendszer egészében gondolkodó bankárokban megfogalmazódott az az
utópisztikus elképzelés, hogy ha kényszeríteni lehet valamennyi bankot, hogy ugyanolyan
arányban bocsásson ki hiteleket a tartalékához viszonyítva, mint a többi bank, akkor a
beváltott csekkek hosszú távon kiegyenlítik egymást a különböző bankokban és
pénzintézetekben. Egy ilyen szisztémában a bankrendszer egésze összeomolhat, de az egyes
bankok nem, legalábbis amennyiben részt vesznek ebben a kartellben. Ilyen megoldás esetén
nem lehetne az egyes bankokat felelőssé tenni azért, mert nem teljesítik kötelezettségeiket. A
fizetési nehézségekért a gazdaságot, a kormány politikáját, a kamatlábak mértékét, a
külkereskedelmi deficitet, vagy a valuták átváltási arányát, még általánosabban pedig a
kapitalista rendszer egészét lehet felelőssé tenni. A Georgia partjai menti kis szigeten
találkozó szuperbankárok jól tudták, hogy 1884-tól 1748 bank ment csődbe. Olyan módszert
akartak kidolgozni, amely lehetővé teszi továbbra is, hogy jóval nagyobb hiteleket nyújtsanak,
mint amennyi betétállománnyal rendelkeznek. Ennek egyik előfeltétele volt azonos feltételek
rákényszerítése minél több bankra.
A szuperbankárok kis csoportjának először választ kellett adni arra, hogyan lehetne
megállítani a kisebb rivális bankok befolyásának a növekedését és biztosítani, hogy országos
méretekben a pénzügyi erőforrások továbbra is az ő ellenőrzésük alatt maradjon. A második
kihívás, amivel szembe kellett nézniük, az volt, hogy miként tehetik a pénzellátást
rugalmasabbá azért, hogy megfordítsák a magántőke képződését a termelőszektorban és így
visszaszerezzék ellenőrzésüket az iparfejlesztés finanszírozása felett.
Választ kellett adniuk arra a harmadik kérdésre, hogyan egyesítik országosan a
bankok tartalékait egy központi tartalékba. Ennek segítségével kívánták arra ösztönözni a
bankokat, hogy egymással megegyező kölcsön-betét arány szerint hitelezzenek. Ettől
remélték, hogy nem merítik ki tartalékaikat a bankok, és így megelőzhetővé válnak a
betétesek bankok elleni rohamai (=”run against the bank”). A negyedik megoldandó feladat
volt még annak a módszernek kidolgozása is, hogy ha netalántán az egész bankrendszer
összeomlana, akkor az ezzel járó veszteségeket át lehessen hárítani a bankok tulajdonosairól
az állam közvetítésével a költségvetésre, illetve az adófizetőkre. Ötödikként még azt is meg
kellett oldaniuk, amire már utaltunk, hogy a Kongresszus azt higgye, itt az állampolgárok
érdekeinek a védelméről van szó.
A Jekyll Island-en összegyűlt pénzemberek számára világos volt, hogy egy kartell
mechanizmus létrehozásával lehet megoldást találni ezekre a problémákra. Mindezt egyes
 17

európai államokban már létre is hozták és már évtizedek óta sikeresen működtek. Egy ilyen
kartell-struktúra létrehozásához jogszabályi háttérre van szükség. A kartellt az állam, a
költségvetés és a kormányzat arra hivatkozva engedélyezi és támogatja, hogy így védelmezi a
fogyasztókat, a betéteseket, azaz az állampolgárokat. A New Yorkból érkezett
szuperbankároknak tehát úgy kellett igényeiket előterjeszteni a washingtoni törvényhozás
számára, hogy itt nem az ő magántulajdonban lévő pénzkartellük létrehozásáról van szó,
hanem a közérdek védelméről, az állampolgárok pénzének a biztonságáról.
Monopóliumok és kartellek létesítése ellenszenves volt az amerikai közvélemény
szemében. Ebben az időben még a termelőgazdaság elsőbbségén nyugvó közgazdasági
rendszer működött, amelyben még nagy szerepe volt a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló
szabadversenynek. Egy ilyen valódi piacgazdaságtól pedig idegen volt az árak rögzítése és a
verseny kikapcsolása. Ezért a pénzügyi kartell nem viselhette a kartell nevet, szükségszerűen
valahogyan másként kellett elnevezni. A kartell nevet kaphatta volna az Európában
használatos központi bank elnevezés, de Amerikában ez sem volt népszerű. Célszerű volt
mellőzni magát a bank szót is. Ezen túlmenően leplezni kellett, hogy magántulajdonú
szervezet létrehozásáról van szó. Azt a látszatot kellett kelteni, hogy állami irányítás alatt álló
közintézmény jön létre. Mivel az igazi piacgazdaság ellentétes a hatalom és a gazdasági és
pénzügyi hatalom koncentrálódásával, ezért a Jekyll Island-i bankároknak úgy kellett az
egészet becsomagolni, hogy decentralizált, regionális és ezért demokratikusan működő
intézmény jönne létre. Noha, Aldrich szenátor eredetileg egy a Rothschild dinasztia által
ellenőrzött Bank of England-hez hasonló amerikai központi bankot akart, ezt az eredeti
elképzelést politikai okokból el kellett leplezni.
Noha a jelenlévők mind bankárok és pénzemberek voltak, de csak a jelenlévők egyike
Paul Warburg ismerte pontosan, hogyan működik egy központi bank az európai modell
szerint. Paul Warburg 1901-ben érkezett Amerikába a City of Londonban székelő Rothschild
pénzügyi birodalom megbízásából. Testvérével, Felix Warburggal a Kuhn, Loeb and
Company nevű tekintélyes New York-i bank résztulajdonosai lettek. 20 éven belül Paul
Warburg az Egyesült Államok egyik leggazdagabb embere lett, aki megszerezte az amerikai
vasútrendszer egésze felett az ellenőrzést. Felix Warburg, aki Jacob Schiff lányát, Fridát vette
feleségül, New York egyik bankhatalmassága lett. A harmadik testvér, Max Warburg
nemcsak a M. M.Warburg and Company of Hamburg, Germany and Amsterdam nevű
beruházó bankház irányítója volt, de a német császár pénzügyi tanácsadójaként ő lett a német
Reichsbank igazgatója. A Reichsbank Németország központi bankja volt, és mint ilyen az
egyik modellként szolgált a Federal Reserve System számára. Max Warburgról még annyit
 18

érdemes megjegyezni, hogy az I. Világháború ideje alatt ő volt a német hírszerzés irányítója
is.
Visszatérve Paul Warburgra, hamarosan arról vált ismerté a Wall Street-en, hogy
minden erejével és rábeszélő tehetségével egy amerikai központi bank létrehozására törekszik.
Három évvel a Jekyll Island-i találkozót megelőzően publikált több pamfletet is. Az egyik a
„Defects And Needs of Our Bank System” – „Bankrendszerünk hibái és szükségletei” címet
viselte. A másik pedig „A Plan For A Modified Central Bank” – „Egy módosított központi
bank tervezete” címmel látott napvilágot. Ezek az írások nemcsak a pénzügyi körökben, de a
tudományos akadémiai életben is nagy figyelmet keltettek. Paul Warburg azt állította, hogy az
amerikai monetáris rendszert megbénítja az a körülmény, hogy függ az aranytartaléktól és az
államkötvényektől. Mivel mindkettő csak korlátolt mennyiségben áll rendelkezésre, ezért az
Egyesült Államok pénzrendszere nem elég rugalmas. Egy olyan elasztikus pénzellátás mellett
érvelt, amely a kereskedelem szükségleteihez igazodva képes növekedni és összehúzódni. A
német megoldást ajánlotta, ahol a kereskedelmi bankok maguk is tudnak pénzt teremteni a
„kereskedelmi papírokra” (kereskedelmi váltókra) támaszkodva. Ez bankár nyelven I.O.U-kat
(„I owe you – Tartozom neked”), tartozás-elismerő nyilatkozatokat jelent. (Az adós elismeri,
hogy egy meghatározott összeggel tartozik a hitelezőnek. Minthogy ezek az IOU-k és a
kereskedelmi váltók a pénz közvetítő-funkcióját töltötték be, ezért az ilyen pénzhelyettesítő
instrumentumoknak az előállítása valójában pénzkibocsátást jelent.)
Paul Warburg a Rothschild-háztól kapott megbízatásának eleget téve számos
előadást tartott befolyásos egyénekből álló hallgatóság előtt és szorgalmasan írta a
legkülönbözőbb lapokba e témáról a cikkeit. 1910. márciusában is egy tizenegy részből álló
cikksorozatot jelentetett meg a New York Times hasábjain, elmagyarázva az olvasóknak,
hogy mit is kell érteni az Egyesült Államok Tartalékbankja alatt. Ezek az írások a
félrevezetést szolgálták. Azt a tényt kellett elleplezniük, hogy a központi bank valójában egy
kartell, amely a közérdek szolgálata helyett kizárólag a pénzvagyon-tulajdonosok és a
nemzetközi bankárok magánérdekeit szolgálja. Paul Warburg a technikai kérdésekre fektette a
hangsúlyt, és a pénzügyi zsargont használva magyarázta el, hogy egy ilyen bank miként
működne közre a kamatlábak csökkentésében, az ipari beruházások finanszírozásában és a
bankcsődöket kiváltó pánikok megelőzésében. Paul Warburg arról a mesteri tervről gondosan
hallgatott, amelynek az volt a lényege, hogy az adófizető polgárok költségére miként
szolgálná egy ilyen kartell a pénzvagyon tulajdonosok magánérdekeit.
A bankárok természetesen tisztában voltak azzal, hogy létezik egy ilyen mögöttes és
gondosan elhallgatott stratégia. Aldrich szenátor, az Amerikai Bankárszövetség tanácskozásán
 19

arról beszélt, hogy „a javasolt szervezet nem bank, hanem az ország valamennyi bankjának
egy kooperatív uniója, amely meghatározott célokat követ. 1914-ben, egy évvel a Federal
Reserve Act elfogadását követően, Aldrich szenátor már őszintébben is kifejezhette magát.
1914. júniusában a „The Independent” már így dicsekedett: „A FED törvény elfogadását
megelőzően a New York-i bankárok csak a New York-i tartalékokkal rendelkezhettek. Most
már az egész ország banktartalékait uralhatják.”
A Jekyll Island-en tanácskozó szuperbankárok úgy határoztak, hogy a Federal Reserve
System-re vonatkozó törvénytervezetükben részletesen kidolgozzák, hogyan működne ez a
magánpénz-kartell, de az egész megállapodást a törvényhozók által használt kifejezésekbe
burkolják. Ezzel elérik az öt már ismertetett célkitűzés közül az első kettőt. A harmadikat és a
negyediket úgy tudják megvalósítani, ha a törvényhozás biztosítja az új intézmény számára az
„utolsó menedék bank” („lender of last resort”) funkciót. Az Aldrich-bizottság által
tanulmányozott európai központi bankok egyik fontos funkciója, és létezésük igazolása volt,
hogy a kereskedelmi bankok számára a végső hitelforrást jelentették, azaz szó szerint a
hitelezők végső mentsváraiként funkcionáltak. A pénzügyi válságok idején, amikor
megrendül az emberek magánhitelekbe vetett bizalma, akkor követeléseiket szilárd
eszközökbe – aranyba vagy törvényes fizetési eszközbe – kívánják konvertálni. A betétesek
rövid határidőn belül igényelhetik vissza pénzüket. Ha a bankok nem képesek gyorsan
likviddé tenni eszközeiket, akkor az egész rendszert az összeomlás fenyegeti. Ezt lehet a
központi bank vagy az állam beavatkozásával megelőzni. Ilyenkor az utolsó menedékként
funkcionáló központi bank a saját forrásait bocsátja a szorongatott helyzetbe került
kereskedelmi bankok rendelkezésére. Ezeknek gyors készpénz-hitelt nyújt, vagy megvásárolja
nem-likvid eszközeiket.
Ezeken a technikai kérdéseken a résztvevők nem sokat vitatkoztak, általában
elfogadták Paul Warburg tanácsait. Ő ugyanis nemcsak elméleti szinten volt képzett ezen a
téren, de gyakorlatilag is a legtapasztaltabb volt közöttük.
A Kongresszus meggyőzésére és az amerikai közvélemény félrevezetésére is tervet
dolgoztak ki. A Jekyll Island-i stratégák a következő akcióprogramban állapodtak meg:
1. Nem szabad a tervezett magántulajdonú monetáris struktúrát sem kartellnek, sem
központi banknak nevezni.
2. Noha teljes mértékben magántulajdonban lesz, úgy kell feltűntetni, mintha egy
kormányzati intézmény lenne.
3. Olyan regionális kirendeltségeket kell létrehozni, amelyek a decentralizáció látszatát
keltik, és elleplezik, hogy az egész rendszert a Wall Street bankjai uralják.
 20

4. Konzervatív struktúrával és működési renddel kell elindítani, szigorúan betartva a

megbízható bankári alapelveket, de szem előtt tartva azt, hogy ezeket a
rendelkezéseket szép csendben, fokozatosan megváltoztatják és minden olyan szabályt
eltávolítanak, amely akadályozza ennek a magánkartellnek a tulajdonosaik által való
működtetését.
5. Olyan propagandát kell folytatni, a közelmúltban előfordult pénzügyi pánikok és
bankcsődök taglalásával, amelyek meggyőzik a közvéleményt arról, hogy mélyreható
monetáris reformra van szükség.
6. A Jekyll Island-en körvonalazott tervet úgy kell tálalni, mintha az a megfelelő válasz
lenne a bankcsődökre és a pénzügyi pánikokra.
7. Fel kell bérelni egyetemi tanárokat és más szakértőket abból a célból, hogy ezt a tervet
támogassák és a tudományosság látszatát adják neki.
8. A sajtót pedig rá kell venni, hogy támadja ezt a tervet, arról győzze meg a
közvéleményt, hogy a Wall Street bankárai ellenzik és hallani sem akarnak róla.
Az amerikai polgárok soha nem egyeztek volna bele a Federal Reserve System felállításába,
ha tudták volna, hogy egy magán-pénzkartellről van szó, és egy százszázalékosan
magánellenőrzés alatt álló központi bankról. Az az elképzelés, hogy az államnak védelmeznie
kell a gazdasági élet normális működéséhez szükséges feltételeket, és így befolyásolnia kell a
pénzrendszer működését egyre nagyobb tért nyert. Az amerikaiak túlnyomó többsége azonban
továbbra is a gazdasági esélyegyenlőségen alapuló vállalkozói szabadság, azaz a piacgazdaság
híve volt és elvetette a monopóliumokat, a kartelleket és a trösztöket. Az állam monetáris
szerepét nem a szabad verseny korlátozásában, hanem szilárd kereteinek a megteremtésében
látták a washingtoni kongresszusban minden olyan javaslat, amely nyíltan egy pénzügyi
kartell, vagy egy központi bank létrehozását ajánlja határozott elutasításban részesült volna.
Ezt jól tudták a New York-i szuperbankárok, a monetáris elmélet és gyakorlat ismerői, ezért
döntöttek úgy, hogy új találmányuknak eredeti elképzelésüktől eltérően nem a központi bank
nevet fogják adni.
Paul Warburg ötlete volt az, hogy eleinte számos olyan biztosítékot kell beépíteni a
Federal Reserve Act-be, amely védelmezi ezzel a magánkartellel szemben a közérdeket. Így
született meg az az elgondolás, hogy létrehozzák a Federal Reserve System irányítására a
Federal Reserve Board-ot, amelynek a segítségével a regionális bankok, a FED helyi
kirendeltségei úgy integrálhatók egy központi bankba, amelyet már könnyedén irányít a
háttérből New York. A Federal Reserve Board ugyanis egy valóságos központi bankot hoz
létre, csupán a neve nem az. Paul Warburg úgy gondolta, hogy az amerikaiakat fokozatosan
 21

kell hozzászoktatni ahhoz, hogy létezik egy ilyen központosított pénzügyi rendszer és csak
lépésről lépésre lehetett gyanakvásaikat eloszlatni.
A Jekyll Island-i törvénytervezetet Frank Vanderlip és Benjamin Strong öntötte végső
formába. Noha hivatalosan Vreeland képviselő a társszerzője volt, nyomban előterjesztőjéről,
az Aldrich Bill, az Aldrich törvény nevet kapta. Vreeland szerepe arra szorítkozott, hogy
közreműködjön a washingtoni törvényhozás és a közvélemény megtévesztésében. Vreeland
1910. augusztus 25-én a „The Independent” című lapban, amelynek történetesen Nelson
Aldrich volt a tulajdonosa, a következőket írta: „az a bank amit én javasolok ideális eszköz a
monopólium-elleni harcban. Ő maga valószínűleg nem válhat monopóliummá és megelőzi,
hogy más bankok is monopóliumokba tömörülhessenek. 4,5% hozamra korlátozva nem válhat
monopóliummá.”
Igaz, hogy monopóliumok 4,5% kamat-hozammal nem működnek. Az viszont nem
igaz, hogy a Federal Reserve System-hez tartozó bankok ilyen alacsony hozamot
produkálnának. Az igaz volt, hogy 4% hasznot realizáltak a rendszeren belül vásárolt
részvényekkel, de az is igaz, hogy a valódi profitot nem a részvények osztalékai, hanem a
fedezetlen pénzkibocsátás után felszámított kamatok biztosították. Ehhez még hozzájön az,
hogy kisebb biztonsági árréssel működve még mindig kellően biztosítva voltak a
csődbejutással szemben. További előnyt jelentett, hogy az ország központi bankjaként
rendelkezésükre állt minden fontos pénzkibocsátási adat és döntés, jóval azt megelőzően,
hogy erről a versenytársak tudomást szerezhettek. Az így nyerhető profit minden mást
túlszárnyaló előnyt jelentett.
A Federal Reserve System magánintézmény, ez azonban nem jelentette azt, hogy az
állami beavatkozás eltűnt a bankári tevékenységből. Ténylegesen a kormányzat szerepe
megerősödött, mint a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok partnere. Az állam vállalta fel,
hogy érvényt szerez a kartell-megállapodásban rögzített szabályoknak és eljárásoknak.
Ténylegesen tehát az állam most már a magánérdekek szolgálatában még inkább részesévé
vált a pénzügyi tevékenységnek.
A szuperbankárok által lefizetett sajtó azt hangoztatta, hogy az Aldrich szenátor által
előterjesztett törvényjavaslat olyan szervezeti megoldást ajánl, amely sok vonatkozásban
hasonló a régi Bank of The United States struktúrájával. Ezt a féligazságnak számító
propagandát arra alapozták, hogy az új pénzügyi intézménynek is joga van a szövetségi állam
adósságát monetizálva pénzként forgalomba hozni. Másrészt joga van kölcsönt nyújtani az
államnak, ellenőrizni a regionális bankoknak a működését, és magánál tartani az állami
 22

pénzeszközöket. Ezeket a hasonlóságokat messze túlszárnyalták a sokkal lényegesebb

különbözőségek.
Az Aldrich-törvény által javasolt Federal Reserve System-nek ugyanis sokkal több
privilégiuma volt már kezdettől fogva, mint a korábbi Bank of the United States-nek és ennek
megfelelően jóval nagyobb hatalma. Ezek közül a legfontosabb az, hogy megszerezte a
Kongresszustól azt a jogot, hogy ő bocsáthassa ki az Egyesült Államok hivatalos pénzét.
Amerika történelmében először egy magánpénzintézet magánbankjegye lett a törvényes
fizetési eszköz. A FED által kibocsátott dollár ugyanis magánbankjegy, és csak azáltal lett
hivatalos pénz is, hogy ebben lehet törleszteni a köztartozásokat, fizetni az adót és törleszteni
a hiteleket. Az állam úgy döntött, hogy aki nem hajlandó a FED magánbankjegyét pénzként
elfogadni, azt akár börtönbe is lehet zárni. Az amerikaiak megtévesztésére természetesen erre
ráírták, hogy „The United States of America” és még a „United States Treasury”
(Államkincstár) nagypecsétjét is rátették a pénzügyminiszter aláírásával. Ennek az volt a
célja, hogy a hivatalos állami intézmény látszatát keltsék.
Miután az alapvető stratégia már készen volt, a közvélemény támogatását kellett hozzá
biztosítani. Ehhez volt szükség a legtöbb hozzáértésre és ravaszságra. A látszatkeltést
megkönnyítette az, hogy a törvényhozók körében valóságos ellenkezés is volt a pénzügyi
hatalom teljes koncentrációjával szemben. Robert LaFollette wisconsini szenátor és Charles
Lindbergh minessottai képviselő kemény szavakkal ítélte el a pénzügyi tröszt létrehozását.
Mindketten azt állították, hogy egy ilyen pénzügyi tröszt a pénzmennyiség csökkentésével
vagy növelésével tetszés szerint tud létrehozni gazdasági fellendülést és recessziót, és így
fillérekért tudja felvásárolni a tudatosan csődbejuttatott vállalkozók üzemeit, a farmerek
földjeit és az amerikaiak otthonait. LaFollette bebizonyította, hogy Amerika pénzügyeinek az
egészét mindössze ötven személy kontrollálja. Azok a pénzügyi szakemberek, akik
elkötelezték magukat a magántulajdonú központi bank mellett, nem tagadták ezt a tényt.
Amikor George F. Baker-t, a Morgan Bankház egyik partnerét ezzel kapcsolatban
megkérdezték, akkor mindössze annyit mondott: „LaFollette téved, nem ötven, hanem csupán
8 személy gyakorolja a pénzügyi hatalmat.”
A közvélemény egyre nagyobb nyomást gyakorolt a Kongresszusra, hogy tegyen
valamit ez ellen a pénzügyi tröszt ellen. A szuperbankárok és szakértőik számítva erre a
reakcióra felkészültek arra, hogy azt a saját hasznukra fordítsák. Először is arra törekedtek,
hogy a Kongresszus hozzon létre egy különleges bizottságot a pénzügyi tröszt
tevékenységének a kivizsgálására. Stratégiájuk második része abból állt, hogy ezt a
Bizottságot a pénzügyi tröszt barátaival és támogatóival kell feltölteni. A harmadik feladat
 23

pedig az volt, hogy a pénzügyi tröszt valóságos mérete és hatalma rejtve maradjon, miközben
azért annyi információ kiszivároghat, amely fenntartja a közvélemény nyomását a pénzügyi-
és bankreform kikényszerítésére.
Amikor már a politikai klíma felforrósodott, akkor elő lehet állni az Aldrich
törvénnyel, amely a megfelelő választ jelenti a problémára. Idősebb Charles A. Lindbergh
írja „Banking and Currency and The Money Trust” (Bank-és pénzrendszer és a Pénzügyi
Tröszt) című, 1913-ban Washington D.C.-ben megjelent könyvének a 76. oldalán:
„A polgárháború óta a Kongresszus megengedte a bankároknak, hogy teljes mértékben
ellenőrizzék a pénzügyi törvényhozást. A Szenátus Pénzügyi bizottságának és a Képviselőház
Bank- és Valutabizottságának a tagsága bankárokból, az ő ügynökeikből és ügyvédeikből
tevődik össze. Ezek a bizottságok gyakoroltak ellenőrzést a törvények tartalma felett, ők
készítettek jelentést róla, ők határozták meg terjedelmüket és azt is, hogy a róluk tartott vitára
mikor kerüljön sor, a Szenátusban és a Képviselőházban.”
A szuperbankárok és szakértőik elintézték, hogy a képviselőház Bank- és
Valutabizottsága kapjon megbízást a pénzügyi tröszt vizsgálat lefolytatására 1912-ben. A
bizottság elnöke Arsene Pujo louisianai képviselő volt, akit társai az olajtröszt szóvivőjének
tekintettek. A meghallgatások több kötet száraz statisztikát eredményeztek. Egyetlen egyszer
sem kérdezték meg a Wall Street-i bankárokat és pénzembereket arról, hogy miként irányítják
pénzügyi beruházásaikat és működnek együtt a nagy külföldi beruházó bankházakkal. Nem
tettek fel nekik kérdést az új bankok által kiváltott rivalizálásról és arról, hogy mi erre a
válaszuk. Azt sem kérdezték, hogy vannak-e terveik a spekulációs tranzakciókat folytató
bankok megvédésére. Azt is jó lett volna tudni, hogy vajon miért akarnak hirtelen
mesterségesen alacsony kamatlábakat. Egyetlen szó sem hangzott el arról, hogy milyen
formában kívánják veszteségeiket áthárítani az adófizető amerikaiakra. Noha a bizottsági
meghallgatásokra Lindbergh képviselő és LaFollette szenátor nyomására került sor a Pujo
Bizottság mindkettőjüktől megtagadta azt, hogy maguk is szót kaphassanak. Kizárólag csak a
bankárok és barátaik mondhatták el véleményüket.
Önmagában annak a ténynek is gyanút kellett volna ébreszteni, hogy a Wall Street
bankárai meneteltek a bankreformot követelők élén. Paul Warburg ekkor már hét éve járta
az egész országot és kizárólag a bankreform szükségességéről tartott előadásokat. Később
csatlakoztak hozzá a Morgan és a Rockefeller érdekeltség hangadói is. A Princetown, a
Harvard és a Chicagói Egyetem számára 5 millió dolláros speciális alapot létesítettek a
bankárok azért, hogy terveikhez megnyerjék a tudományos élet képviselőit is. Ebből az
alapból finanszírozták Paul Warburg irányításával azt a civil szervezetnek álcázott Ligát
 24

(National Citizens League), amely a tömegtájékoztatás és a közvélemény megdolgozását

végezte.

A Wall Street felfedezi Wilsont

A bankreformért folytatott kampány egyik felfedezettje Woodrow Wilson volt.

Wilsont 1902-ben választották meg a Princeton egyetem elnökévé, mégpedig az egyetem
Wall Street-i pénzügyi támogatóinak az áldásával. Különösen Andrew Carnegie rokonszenvét
nyerte el és hamarosan a Carnegie Alapítvány kurátora lett. A Wall Street két nagybefolyású
bankára is, C. H. Dodge és C. McCornick is Wilson egyetemi társai voltak és nemcsak a
Princeton Egyetemet támogatták nagy összegekkel, de Wilson karrierjét is egyengették. A
hálás Wilson nem győzte dicsérni a Wall Street-i bankárokat, különösen J. P. Morgant.
Történészként pedig az ellenőrzött gazdaság hívévé vált. Woodrow Wilson lett a bankárok
választásából az első jelentős akadémiai személyiség, aki síkra szállt az Aldrich-terv mellett.
Ezt az állásfoglalását annyira értékelték a Wall Street bankárai, hogy rövid időn belül New
Jersey kormányzójává tették. Az 1907-es pénzügyi pánik idején Wilson kijelentette: „Mindez
a baj megelőzhető lett volna, ha ország ügyeinek az intézésre kinevezünk 6 vagy 7 olyan
közéleti elkötelezettségű emberből, mint J. P. Morgan egy bizottságot.” Wilsonnak ez a
kijelentése is jó befektetésnek számított, mert döntően hozzájárult ahhoz, hogy a szervezett
pénzhatalom képviselői jutalmul hozzásegítették ahhoz, hogy elnökként beköltözhessen a
Fehér Házba 1912-ben.
Paul Warburg Jekyll Island-en arról próbálta meggyőzni összeesküvő társait, hogy az
általuk kidolgozott törvényjavaslat ne az Aldrich nevet viselje, mert az a közvélemény
szemében összekapcsolódik a Wall Street érdekeivel, és ez csak megnehezítené a kívánt cél
elérését. Nelson Aldrich viszont azzal érvelt, hogy ő volt a nemzeti monetáris bizottság
elnöke, amely a bankreformhoz szükséges ajánlások elkészítésére jött létre és ezért, ha a
javaslat nem az ő nevét viseli, akkor az csak összezavarná az embereket. A vitában Aldrich
győzött és az ő neve szerepelt a törvényjavaslaton. 1911. december 15-én Lindbergh a
következőket mondta a Képviselőházban:
„Az Aldrich-terv a Wall Street terve. Ez a pénzügyi tröszt bajnokának a kihívása a
kormányzattal szemben. Újabb pánikot jelent, és ha szükséges, az emberek megfélemlítését.
Aldrich, akit azért fizetett az állam, hogy a népet képviselje, ehelyett a pénzügyi tröszt
tervével állt elő.”
 25

Az Aldrich-törvénytervezetről nem volt szavazás. Amikor a Köztársasági Párt

elveszítette 1910-ben a többségét a Képviselőházban, majd pedig a Szenátusban is és 1912-
ben a demokrata párti Wilson lett az elnök, már nem volt semmi remény arra, hogy átmehet
sikerrel egy republikánus törvényjavaslat. Aldrich szenátor sem került be a Kongresszusba.
Így a demokratákra várt az, hogy a köztársaságinak tartott Wall Street-i bankárok tervéből –
amely egyébként ellenkezik az amerikai alkotmány rendelkezéseivel – Kongresszus által
elfogadott törvény legyen.
(Az Egyesült Államok 1787. szeptember 17-én elfogadott Alkotmánya 8.
paragrafusának a rendelkezése szerint kizárólag a Kongresszus rendelkezik hatalommal a
pénz verésére; értékének és a külföldi pénzérmék értékének a megállapítására. Ez azt jelenti,
hogy kizárólag az amerikai törvényhozás bocsáthat ki pénzt, vagyis a monetáris szuverenitás
egyetlen letéteményese az amerikai törvényhozás. Az amerikai alkotmányban, és annak
kiegészítéseiben, sehol nincs megengedve az, hogy a Kongresszus ezt a kizárólagos
hatáskörét bármely más állami vagy magán szervnek átengedhesse. Minthogy a Federal
Reserve System és az ennek a keretében létrejött Federal Reserve Bank 100%-osan
magántulajdonban álló pénzkartell, ezért az amerikai Kongresszus megszegte az amerikai
alkotmányt, amikor a pénzkibocsátást és a monetáris szuverenitást átengedte egy
magántulajdonú pénzintézetnek. Erre csak úgy lett volna lehetősége a Kongresszusnak, ha
előzőleg lefolytatják az alkotmánymódosítási, illetve kiegészítési eljárást, és ennek keretében
a módosított alkotmány már megengedi a Kongresszusnak, hogy a kizárólagosan őt érintő
jogosítványát átadja egy magánintézménynek.
A Federal Reserve System kigondolói tisztában voltak vele, hogy egy ilyen
alkotmánymódosítási eljárás, amelynek a részletes szabályait az alkotmányt megfogalmazó
Alapító Atyák részletesen beleírták az Alkotmány szövegébe, nem lenne sikeres. Ezért meg
sem kísérelték az amerikai alkotmány módosítását. Ehelyett azt a sokkal könnyebb utat
választották, hogy a saját lefizetett embereiket juttatják be az amerikai törvényhozásba és az
így nekik elkötelezett törvényhozókkal elfogadtatnak egy alkotmány-ellenes törvényt. Az
amerikai közvélemény semlegesítésére pedig a már ismertetett látszatkeltéshez folyamodtak,
azt elhitetve a közvéleménnyel, hogy a Federal Reserve System az állami jellegű pénzintézet
és az általa kibocsátott pénz állami pénz. Felügyeletét és irányítását is az Elnök által
kinevezett és a Kongresszus által megerősített állami testület a Federal Reserve Board végzi.
Mivel a központi bank szerepét betöltő magánpénz-kartell teljesen önállóan hozza meg
döntéseit, amelyben érdemben sem a kormány, sem az Elnök, sem a törvényhozás nem
 26

szólhat bele, ezért az amerikai államhatalom egyetlen ágazata sem gyakorol felügyeletet e
felett a magánpénz-kartell felett.
A Federal Reserve Act alkotmány-ellenessége széles körben ismert és emiatt szinte
minden évben kezdeményeznek eljárást az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságánál, amely
az alkotmánybíróság szerepét is betölti. A szuperbankárok által irányított szervezett
pénzhatalomnak azonban mindez idáig sikerült elérnie, hogy az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága a Federal Reserve Act alkotmány-ellenességét ne vizsgálja meg. A Legfelsőbb
Bíróság ugyanis az elmúlt kilencven évben még nem talált időt arra, hogy ezt a kérdést
megtárgyalja.)

A Wall Street választási trükkje a FED elfogadtatására

Az 1912-ben tartott választás során az akkor hivatalban lévő köztársasági párti elnök
William Howard Taft abban bízott, hogy újraválasztják. A köztársasági párt hatalmi bázisa
az ún. „big bussiness” volt, valamint a már akkor is nagyhatalmú Wall Street-i bankárkaszt.
Taft elnökké választására 1908-ban azzal a várakozással került sor, hogy folytatni fogja
elődjének Theodore Rooseveltnek a protekcionista politikáját. Elnökként azonban nem
teljesítette ezeket az elvárásokat és ezért sok republikánus üzletember szembekerült vele. A
Wall Street-i bankárok akkor szakítottak vele, amikor Taft nem volt hajlandó támogatni az
Aldrich-tervet. Nem azért ellenezte, hogy ez által létrejön egy központi bank, amely kiterjeszti
a kormányzat uralmát a termelőgazdaságra, hanem azért, mert véleménye szerint a
törvényjavaslat nem nyújtott volna elég hatáskört a kormányzati ellenőrzéshez. Azt is látta
Taft, hogy a Jekyll Island-en kidolgozott formula a bankárok tenné meg a gazdasági élet igazi
irányítóivá és csupán csak névleges részvételt biztosítana a kormánynak. Egyetértett azzal,
hogy a szervezett pénzhatalomnak és a politikai hatalomnak együtt kell működnie, de
nagyobb részesedést akart a kormány számára.
A vezető bankárok készek lettek volna engedményekre ezekben a kérdésekben. Valódi
problémájuk Tafttal az volt, hogy nekik egy olyan emberre volt szükségük a Fehér Házban,
aki a legnagyobb határozottsággal fogja befolyását latba tenni a Federal Reserve System
érdekében, és aki kész ezért mozgósítani a Kongresszus tagjait. Taft népszerű volt, mert
általános jólét uralkodott. Könnyedén elnyerte a Köztársasági Párt elnökjelölő
konvenciójának a támogatását. Ellenfele a demokrata párti színekben induló Wilson száraz
 27

személyiségnek bizonyult és nem sikerült nagyobb népszerűségre szert tennie a választók

körében.
A szuperbankárok azonban már ekkor is értették, hogyan kell pókerezni a politikában.
Morgan megbízottai rábeszélték Theodore Rooseveltet, hogy lépjen fel Taft riválisaként az
elnökjelölő konvención. Amikor Theodore Roosevelt itt alulmaradt, akkor pedig rábeszélték,
hogy lépjen fel vele szemben „Bull Moose” (jávorszarvas bika) riválisként a Progresszív
Párt színeiben.
A Bull Moose-republikánusok Lincoln örökségét vallották magukénak, és arra
törekedtek, hogy egyesítsék az amerikaiakat. A Progresszív vagy Haladó Párt tehát
becenévként viselte a Bull Moose nevet. A választók úgy vélték, hogy a Köztársasági Párt, a
GOP-ot (Government of The People - a Nép Kormánya) letért Taft elnöksége alatt a lincolni
alapelvek útjáról. Valójában azonban egész másról volt szó. Azok a szuperbankárok, akik
rávették Thedore Rooseveltet, hogy induljon a Progresszív Párt színeiben, azt akarták, hogy a
korábbi elnök ossza meg a Republikánus Párt támogatóit és vonjon el szavazatokat Tafttól.
Az így meggyöngült Taftot pedig már a demokrata párti Wilson legyőzheti. Tehát ők nem
Teddy Rooseveltet, hanem Woodrow Wilsont akarták a Fehér Házba.
A Republikánus Pártot azok a Wall Street-i bankárok finanszírozták, akik most azt
akarták, hogy ennek a pártnak a jelöltje veszítse el a választásokat. Nem vonhatták meg a
támogatásukat Tafttól, mert akkor igen sok kényelmetlen kérdésre kellett volna a
nyilvánosság előtt számot adniuk. Ezért a politikai póker-játszmában járatos Wall Street-i
pénzemberek úgy döntöttek, hogy mindhárom jelöltet finanszírozzák, de azért nagyobb
figyelmet szentelnek Wilson és Roosevelt igényeinek. A Morgan érdekcsoporton kívül a
Kuhn, Loeb and Company is támogatta Félix Warburg irányításával a három párti választást
Taft veresége érdekében. Félix Warburg támogatta Taftot, Paul Warburg és Jacob Schiff
Wilsont. A nagyhatalmú bank másik partnere, Otto Kahn, pedig Rooseveltet finanszírozta.
De részt vett az akcióban Bernard Baruch és Henry Morgenthau is. A Rockefeller-ház
sem maradt ki a kampányból. William McAdoo - Wilson országos kampányának a helyettes
elnöke - számolt be arról, hogy a Rockefeller család National City Bankja a
kampányköltségek egynegyedét viselte.
A hárompárti választás ügyes manővernek bizonyult. Ki gondolta volna, hogy a Wall
Street-i bankárok, a Republikánus Párt szilárd támogatói, demokrata párti elnököt akarnak? A
Demokrata Párt programjában szerepelt, hogy a párt ellenzi az úgynevezett Aldrich-törvényt,
vagyis központi bank létesítését. Valamint ellene van annak, amit úgy neveznek, hogy
pénztröszt. Theodore Roosevelt nem sok érdeklődést mutatott a bankkérdés iránt. És abban a
 28

teljesen valószínűtlen esetben, ha ő nyerte volna a választást, a pénzembereknek akkor sem

kellett volna tőle tartaniuk. Paul Warburg szerint Teddy Roosevelt kedvezően viszonyult az
Aldrich-tervhez. Tény az, hogy mind Wilson, mind Roosevelt tökéletesen játszotta szerepét.
A színfalak mögött mindkettőt a Wall Street leggazdagabb és leghatalmasabb bankárai
finanszírozták; a nyilvánosság előtt pedig mindegyik lángoló keresztes harcot vívott a
pénztröszt ellen. Roosevelt nem győzte hangoztatni, hogy a monetáris hatalom a
kormányzathoz tartozik, és azt meg kell védelmezni a Wall Street manipulációjától.
Folyamatosan idézte a „Bull Moose” Párt programjából, hogy híveivel együtt ellenzi az
Aldrich-törvénytervezetet, mert annak a rendelkezései magánkezekbe adnák az ország pénzét
és hitelrendszerét.
Woodrow Wilson sem maradt el tőle. Ő arról szónokolt Amerika-szerte, hogy
létrejött egy rendkívüli és baljóslatú pénzügyi és üzleti koncentráció és, hogy az amerikai
nemzet növekedése és tevékenységének ellenőrzése néhány nagyhatalmú ember kezébe
került. Ez – mondotta Wilson – a pénztröszt, vagy még pontosabb kifejezéssel élve a
hiteltröszt.
A kampány egész során Taft-ot a Wall Street-i bankok és a „big bussiness”
bajnokaként állították be. Ez nem volt nagyon nehéz feladat, hiszen tényleg az volt. Azt
azonban eltitkolták az amerikaiak elől, hogy Roosevelt és Wilson is a Wall Street-i
bankárok ügynöke volt. A különbség mindössze annyi volt, hogy Taft-ról már ezt tudták,
hiszen már eltöltött négy évet a Fehér Házban. Ezzel szemben ellenfeleiről – különösen
Wilsonról – ezt nem tudhatták, hiszen csak az volt ismert róla, amit a választási
kampánybeszédeiben mondott.
A szervezett pénzhatalom stratégáját igazolta a választási eredmény. Wilson csak a
leadott szavazatok 42%-át kapta – ami azt jelenti, hogy a polgárok 58% ellene szavazott –
mégis győztesen került ki a küzdelemből. Ha a Wall Street-i bankárok nem indítják el
Theodore Rooseveltet, akkor minden bizonnyal Taft nyeri meg a választásokat.
A Wall Street-i bankárok gondosan álcázott kiválasztottja, Woodrow Wilson tehát
elfoglalhatta fehér házi hivatalát. Ezzel a Jekyll Island-i terv végső szakaszába jutott.
A törvényhozásban még le kellett küzdeni a Demokrata Párt népi szárnyának az
ellenállását, amelynek az élén ekkor William Jennings Bryan állott. Ezekkel a politikusokkal
az volt a probléma, hogy tisztességesek voltak és komolyan vették választási ígéreteiket. Ők
nem porhintésből, hanem meggyőződésből és komolyan ellenezték a pénztrösztöt. Ezért
ellenállásuk leküzdésére egy teljesen új törvény megfogalmazására volt szükség, amely
 29

látszólag eleget tesz mindannak a kívánságnak, amelyet a Bryan-szárny követelt. A

változtatást azonban úgy kellett végrehajtani, hogy a terv lényege ne változzék.