RICHARD SAKWA

HÁBORÚ
A HATÁRON
 Fordította
Túri Márton
RICHARD SAKWA

HÁBORÚ
A HATÁRON

I U R Ó PA
KÖNYVKIADÓ
B U D A P F S T , 2 0 I t.
 ELŐSZÓ

2014-ben a történelem bosszút állt Európán. Az ukrán válság nem­

csak a háború kísértetét idézte meg, hanem száz évvel ama konfliktus
után, amelyet az összes háborúnak véget vető utolsó háborúnak nevez­
tek, ismét valós közelségbe hozta azt. A nagyhatalmak felsorakoztak
a propaganda és az információs hadviselés csatazaja közepette, miköz­
ben a kisebb geopolitikai erők is kivették részüket a felelőtlenség ün­
nepéből. Ekkor volt esedékes a második világháború kitörésének 75.
évfordulója is; azé a vérontásé, amely megannyi szenvedést okozott
Közép- és Kelet-Európábán. A berlini fal 25 évvel ezelőtti leomlását,
valamint a hidegháború rá következő lezárultát egy „szabad és egysé­
ges Európa” iránti várakozások kísérték. A 2014-es év összezúzta eze­
ket a reményeket, és Európa most a megosztottság és szembenállás új
korszakára rendezkedik be. Ennek közvetlen oka az ukrajnai válság
volt, amely azonban csak az 1989 után kialakult posztkommunista
nemzetközi rend mélyén húzódó ellentmondásokat vetítette elénk.
Más szóval egy európai és egy ukrajnai válság közösen vezetett a pusz­
tító végeredményhez.
Az „ukrán válság” azokra a nemzet- és államépítkezést átható mély­
séges feszültségekre vonatkozik, amelyek azóta jelen vannak Ukraj­
nában, hogy az ország 1991 végén elnyerte függetlenségét, és amelyek
most magának az államnak az egységét fenyegetik. Ezeket az ellentéte­
ket immáron nem klasszikus ideológiai terminusokkal jellemzik, ha­
nem - római mintára - különböző színekkel jelölik. A „narancsszínű”
6 ELŐSZÓ

eszmében egy olyan Ukrajna tűnik fel, amely végre képes betölteni
rendeltetését nemzetállamként. E gondolat jegyében az ország hivata­
losan egynyelvű, más szláv nemzetekhez képest kulturálisan autonóm,
egyúttal azonban elkötelezte magát „Európa” és az atlanti biztonsági
szövetség mellett. A továbbiakban ezt a megközelítést egyfajta moniz-
musként jellemzem, mivel az irányzat az Ukrajnában tapasztalt fejlő­
dés egyediségét hangsúlyozza. Ezzel szemben a „kékek tábora” valami­
vel pluralistább módon értelmezi azokat a kihívásokat, amelyekkel
Ukrajnának szembe kell néznie. A „kékek” elismerik, hogy az ország
különféle régiói más-más történelmi és kulturális tapasztalatokkal
rendelkeznek, és hogy a modern ukrán államnak egy befogadóbb al­
kotmányos berendezkedésben kell elismernie ezt a diverzitást. Szá­
mukra Ukrajna jobbára „áilamnemzetként” létezik, különböző tradí­
ciók csoportosulásaként, ám leginkább olyan országot tartanak kívá­
natosnak, ahol az orosz nyelvet második államnyelvként ismerik el, és
ahol fennmaradnak az Oroszországhoz fűződő gazdasági, szociális, sőt
biztonságpolitikai kapcsolatok. Természetesen akkor, amikor itt a „ké­
kekről” beszélek, inkább valamiféle absztrakt fogalomra gondolok,
nem pedig arra a kék színre, amely a Viktor Janukovics vezette Ré­
giók Pártjának jelképe volt. A kékek nem kevésbé tekintik magukénak
a szabad és egységes Ukrajna eszméjét, mint a narancsosok, de jóval
tágabb keretek között képzelik el, mit is jelent ukránnak lenni. Számí­
tásba kell vennünk továbbá még az „arany” irányzatot is, vagyis a ha­
talmas befolyással bíró oligarchákat, akiknek ukrajnai uralma a ki­
lencvenes évek óta tart, általánosan elterjedt korrupcióval és a közin­
tézmények leépülésével kísérve. Ukrajna függetlenedése óta nem talált
magának olyan nagy formátumú vezetőt, aki képes lett volna egybe­
olvasztani ezeket a színeket, hogy megteremtse a szivárványnemzet
ukrán megfelelőjét.
Az „Ukrajna-válság” azt a folyamatot jelöli, melynek során Ukrajna
belső feszültségei nemzetközivé lettek, és kiváltották Európa legsú­
lyosabb krízishelyzetét a hidegháború lezárulta óta. Horderejét tekint­
ve néhányan az 1962. októberi kubai rakétaválsághoz hasonlították.
 ELŐSZŐ 7

Több olyan pillanat is volt, mikor a világ közel állt ahhoz, hogy lángba
boruljon a szemben álló felek kétségbeesetten túlfűtött retorikájának
következtében. Ahogyan azt a későbbiekben kifejtem, a hideghábo­
rú aszimmetrikus lezárása lényegében kirekesztette Oroszországot az
európai szövetségi rendszerből. Kudarcba fulladt egy valóban átfogó
és egyenlőségen alapuló európai biztonsági struktúra létrehozása, ami
súlyos töréspontokat eredményezett a kontinens nemzetközi politiká­
jában, és ez vezetett végül 2014-ben az Ukrajna-válság néven ismertté
lett világméretű kataklizmához. Ennek számos előjele volt; Borisz Jel­
cin, az Orosz Föderáció első vezetője például már 1994-ben a „hideg
béke” kifejezést használta, Vlagyimir Putyin pedig 2000-ben, elnöksé­
gének megkezdésekor úgy fogalmazott, hogy munkáját az aszimmet­
rikus egyenlőtlenségek leküzdésének fogja szentelni. A posztkommu­
nista Európa „architektúrájának” középpontjában levő legfontosabb
nem állami intézmény, az Európai Unió (EU) többnyire csak tovább
fokozta a feszültségeket, ahelyett, hogy konfliktuskezelő átalakítások­
ba bocsátkozott volna. Az EU képviselte annak lényegét, amit ebben
a könyvben „Tágabb Európának” nevezek: ebben a Brüsszel-centrikus
vízióban Európa törzsterülete felöleli annak az alternatív nagyhatalmi
birodalomnak a belső vidékeit is, amely egykor Moszkva körül szerve­
ződött. A tágabb Európának ez az elképzelése egyre inkább összefonó­
dott az atlanti biztonságpolitikával, ami csak tovább rontotta a hely­
zetet.
A Tágabb Európa monizmusához képest Oroszország és néhány
európai vezető nem is annyira egy alternatívával, mint inkább egy ki­
egészítő vízióval állt elő, amelyet másokhoz hasonlóan „Nagyobb Eu­
rópának” nevezek: ennek lényege, hogy a teljes kontinenst összefogva
megszülessen az, amit Mihail Gorbacsov a Szovjetunió alkonyán „kö­
zös európai otthonként” nevezett meg. Ez egy olyan többpólusú, plu­
rális Európa koncepciója, amely szövetségese az atlanti közösségnek,
de nem azonos vele. Ebben a nagyobb Európában már nem kellene
választani Brüsszel, Washington vagy Moszkva között. A hidegháború
utáni „rendezetlenség” generálta feszültségek eltűnésével beköszönt-
8 ELŐSZÓ

hetne az a béke, amelyet még a kelet-nyugati szembenállás lezárulta­

kor ígértek. Ám ehelyett a kettős válság, az „ukrajnai” és az „Ukrajna-”
egyesült, ami katasztrofális következményekhez vezetett.
Ez a könyv egyszerre személyes és politikai indíttatásokból íródott.
Európa hidegháborús kettéhasadtsága volt az oka annak, hogy Ang­
liában születtem és nőttem fel, azonban a háború, illetve a háborús
készültség már azt megelőzően is sebeket ejtettek a családomon. A két
világháború közötti években édesapám, aki foglalkozását tekintve ag-
ronómus volt, de —mint generációjából oly sokan - egyúttal a lengyel
hadsereg tartalékos tisztjeként is szolgált, fel-alá menetelt Grodno és
Lwów (ekkor még így hívták) között. Mesélt arról a negyedmázsányi
málháról, amit a hátizsákjában kellett cipelnie. A térség akkoriban a
Második Lengyel Köztársaság része volt, és generációk óta lengyelek
népesítették be. Ez volt a kresy, Európa határvidéke, amelyet felőrölt
az egyre növekvő Orosz Birodalom. Lengyelország XVIII. századi fel­
osztásával Grodno és a jelenleg Fehéroroszország nyugati részét ké­
pező terület Oroszországhoz került, míg Lemberg {Lwów német el­
nevezése) és a várost övező Galícia tartománya az Osztrák—Magyar
Monarchia részévé vált. A függetlenség 1918-as elnyerése, valamint
Oroszország és a születő ukrán állam forradalmi és polgárháborús agó­
niája közepette különféle hadseregek masíroztak fel s alá a térségben.
Végül a lengyel állam egy hatalmas területet foglalt el a Curzon-vonal-
tól keletre.
Ezeket a területeket szállta meg Joszif Sztálin, miután Lengyel-
országot az 1939. augusztus 23-án kötött Molotov-Ribbentrop-pak-
tum szerint felosztották. A német támadás szeptember 1-jén vette kez­
detét, és Adolf Hitler hadseregének megsemmisítő erejével szemben
a lengyel hadsereg kénytelen volt visszavonulni. A vereségeket kihasz­
nálva szeptember 17-én a szovjet csapatok is támadásba lendültek.
Apám osztaga hamarosan belefutott a bevonuló erőkbe, akiket kezdet­
ben a lengyelek lelkesen üdvözöltek, azt gondolván, hogy a németek­
kel szemben jöttek támogatni őket. Ám Sztálin katonái ehelyett fegy­
verletételre szólították fel a lengyeleket. Apám Magyarországra szö­
kött, számos tartalékos baj társát azonban elfogták, és végül a kátyúi és
 ELŐSZÓ 9

más vérengzések áldozataivá váltak. Apám ezt követően csatlakozott

Anders tábornok II. lengyel hadtestéhez, és a 8. brit hadsereg oldalán
harcolt el-Alameinnél, Bengáziban, Tobruktól egészen Olaszországig,
ahol bajtársaival hat hónapig ostromolta Monté Cassinót. A háború
végére Lengyelországot felszabadították, de mégsem lett igazán szabad.
Családom nem térhetett vissza szülőföldjére, végül pedig Angliában
leltek új otthonra. Mindeközben a Szovjetunió határai nyugatra to­
lódtak, és Lwówból Lvov lett. Ezek a területek korábban sosem voltak
az Orosz Birodalom részei, s amikor 1991-ben Ukrajna elnyerte füg­
getlenségét, ezen a vidéken bukkant fel az ukrán államiságról táplált
sajátos narancsos vízió. Lvov neve immáron Lviv, és bár az ukránság
ottani definícióját más régiók és közösségek - leginkább a kékek —
megkérdőjelezik, található egy közös pont, nevezetesen az, hogy mind-
annyiuknak ugyanolyan rögös utat kellett bejárniuk ahhoz, hogy a mo­
dern ukrán állam részévé váljanak.
Ami pedig a politikai oldalt illeti, mint egy világnézetileg és földraj­
zilag megosztott Európa gyermeke, a hidegháború végen, 1989-91 -ben
én is osztoztam a várakozásban, hogy végre egy új és egyesült Európa
épülhet fel. Egy egész nemzedék számára az Európai Unió segített
meghaladni a szembenállás logikáját a kontinens nyugati felén azzal,
hogy a két ősi ellenfelet, Franciaországot és Németországot egy új po­
litikai közösségben kötötte össze, amely az 1957. márciusi római szer­
ződést aláíró hat alapító tagállamról mára huszonnyolc tagúra bővült.
Az 1949-ben alapított Európa Tanács (ET) kiterjesztette tevékenysé­
gét a posztkommunista régióra, és - ahogyan honlapja büszkén hirde­
ti - jelenleg negyvenhét államot és 820 millió lakost ölel fel. Az Embe­
ri Jogok Európai Egyezménye (EJEB) és azok kiegészítő jegyzőkönyvei
erőteljes jogi keretrendszert biztosítanak a kontinensnek, amelynek
felügyeletéért a strasbourgi székhelyű Emberi Jogok Európai Bírósága
(EJEB) felel. Oroszország a kilencvenes években aktívan együttműkö­
dött ez EU-val: 1994-ben Partnerségi és együttműködési megállapo­
dást (PCA) írt alá az Unióval - jóllehet ez csak 1997. október 30-án,
vagyis az első csecsen háborút követően lépett érvénybe - , 1996-ban
pedig csatlakozott az Európa Tanácshoz.
10 ELŐSZÓ

Azonban egy másik mozgatóerő is működésbe lépett, mégpedig az

Észak-atlanti Szerződés Szervezetének (NATO) kibővítése. A szerveze­
tet szintén 1949-ben alapították azzal a céllal, hogy egybegyűjtse és a
Szovjetunióval szemben felsorakoztassa a győztes nyugati szövetsége­
seket a kialakult hidegháborúban. A NATO azonban nem oszlott fel,
amikor a Szovjetunió felbomlott, és a szembenállás véget ért. Ez volt
a hidegháború egyensúlytalan lezárásának forrása: míg a keled oldal
szövetségi rendszere megszűnt, addig a NATO a kilencvenes években
megkezdte menetelését keleti irányban. A szövetség bővítése egyre ko­
molyabb aggodalmakat keltett Oroszországban, hiszen miközben az
névlegesen fokozott védelmet biztosított a NATO új tagjainak, valójá­
ban azt jelentette, hogy a kontinens biztonságpolitikája megosztottá
vált. Tovább rontotta a helyzetet az oroszok egyre erősödő gyanúja,
hogy az EU növekedése automatikusan előkészíti a terepet a NATO
további expanziójához. Az Unió bővítése egy kérlelhetetlen geopoliti­
kai logika mentén zajlott. Több tagállamnak is fenntartásai voltak pél­
dául Románia és Bulgária felkészültségével kapcsolatban, ám erősebb­
nek bizonyult a félelem, hogy ezek az országok letérhetnek a nyugati
útról, és Ukrajna nyugati változataivá válhatnak. Az európai gazdasági
integrációs projekt és az ahhoz kapcsolódó béketerv a gyakorlatban
összefonódott az euroatlanti biztonsági partnerséggel, ez pedig aláak­
názta mindkettő alapját, és végül a jelen könyv témájául szolgáló Uk­
rajna-válsághoz vezetett.
Annak kudarca, hogy nem sikerült egy ténylegesen átfogó és ará­
nyos posztkommunista politikai és biztonsági rendet megteremteni,
olyasvalamit generált, amit egyesek „új hidegháborúnak” neveztek,
míg mások - véleményem szerint pontosabban —újabb ellentéteket
szülő, további konfliktusok lehetőségét magában rejtő „hideg béke­
ként” jellemeztek. Egyre inkább világossá vált, hogy a háború démo­
nait nem sikerült kiűzni Európából. Az Ukrajna-válság ezzel szemben
bebizonyította, hogy mennyire törékennyé is vált a nemzetközi rend,
és hogy Európának mennyi mindent kell még tennie az 1989 novem­
berében, a berlini fal leomlásakor oly hangosan meghirdetett látomá­
sának valóra váltásához, egy Lisszabontól Vlagyivosztokig terjedő egy­
 ELŐSZÓ 11

séges kontinens megteremtéséhez. Az Ukrajna-válság Európa nemzet­

közi kapcsolatainak újragondolására késztet minket. Ha el akarjuk
kerülni Európa újbóli megosztottságát, úgy új elképzelésekre lesz
szükség arról, milyennek is kellene lennie egy befogadó és igazságos,
az egész kontinenst felölelő politikai és biztonsági rendnek. Más szó­
val a Nagyobb Európa eszméjét új tartalommal és intézményrendszer­
rel kell feltölteni. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy ennek épp az ellen­
kezője fog bekövetkezni: régi ideák kelnek újból életre, a hideghábo­
rús praktikák zombiként támadnak fel, és ismét baljós választóvonal
szeli majd ketté Európát, megkeserítve az eljövendő generáció életét.
Ez még korántsem elkerülhetetlen, ahhoz azonban, hogy ennek bekö­
vetkeztét megakadályozzuk, a politikai kapcsolatokban szemrehányá­
sok helyett diplomatikus megoldásokra kell törekedni, vádbeszédek
helyett pedig párbeszédeket kell folytatni.
Ekképp kombinálódik tehát a személyes és politikai vonatkozás, ami
legalább annyira a kihagyott lehetőségek feltérképezése, mint amennyi­
re számvetés azzal, hogyan teremtettünk Európában egy újabb nemzet­
közi válságot a két világháború kirobbanásának, valamint az 1989-es
pillanatnyi reménynek az évfordulóján. Apám nemzedéke megszenved­
te a háborút, a pusztítást és hontalanságot, a XX. századot meghatározó
európai polgárháborús szellemiség azonban még a XXI. században is
lángra lobbanthatja a politikusok képzelőerejét.
Ezúton szeretném megköszönni a James Madison Trust megtiszte­
lő támogatását, amelyet a New Architectures o f Europe (Európa Új
Struktúrái) projekt keretein belül nyújtott. Nagyra értékelem, hogy
a Birminghami Egyetem Orosz, Európai és Eurázsiái Tanulmányok
Központjának (CREES) tiszteletbeli szenior kutatójaként nemcsak
orosz nyelvű elektronikus anyagokhoz biztosítottak számomra hozzá­
férést, hanem mindenekelőtt a „polgári objektivitás” legnemesebb ha­
gyományait tovább folytató tudósok közösségébe is belépést nyertem.
Mint mindig, barátaim, kollégáim és munkatársaim a Kenti Egye­
temen ezúttal is inspiratív és kellemes társaságot nyújtottak, míg a
Moszkvai Gazdasági Főiskolával való partnerség nagyban hozzásegí­
tett közös intellektuális vállalkozásunk sikeréhez. Vég nélkül sorolhat-
12 ELŐSZŐ

ndm azokat, akik hozzájárultak jelen munka elkészültéhez, szeretnék

azonban külön köszönetét mondani Nicolai Petrának, aki nagylelkű­
en vendégül látott odesszai látogatásom során, valamint kollégáimnak
a Kijev-Mohila Akadémián, különösen Andrij Melesevícsnek és Volo-
dimir Kusnyirenkónak, amiért kijevi utamat oly izgalmassá és érdek­
feszítővé tették.
Rendkívül hálás vagyok Iradj Bagherzadnak és Jo Godfreynak az
I. B. Tauris kiadótól a könyv elkészülte során tanúsított támogatásu­
kért és bátorításukért. ATauris csapata ismételten kitűnő munkát vég­
zett, Alex Billington, Alex Middleton és Sara Magness külön köszöne­
tét érdemel. Dávid Johnson roppant informatív elektronikus hírle­
vele, a Russia List felbecsülhetetlen segítséget jelentett a kibontakozó
ukrajnai és Ukrajna-válsággal kapcsolatos történések és vélemények
nyomon követésében, hálás vagyok a kiegyensúlyozott és pártatlan tá­
jékoztatásért. Mindenki, aki csak e válság tanulmányozására vállalko­
zott, kiváltotta egyik vagy másik oldal bírálatát, esetenként akár mind­
kettőét, és nincs kétségem afelől, hogy ez a továbbiakban is így lesz.
Feszült és ellentmondást nem tűrő (vagy ahogyan a későbbiekben fo­
galmazok: „axiologikus”) időket élünk, azonban csak egy olyan, a „pár­
beszéd mellett elkötelezett” megközelítés teszi lehetővé a komoly ku­
tatómunkát, amelyben valamennyi álláspont érveire nyitottak mara­
dunk, amellett, hogy közben határozottan kitartunk saját nézeteink
mellett. Ez a könyv bizonyára sokakat felbosszant majd, mégis a ké­
tely kifejezése és a kínzó kérdések feltevése teszi csak lehetővé, hogy
Európa megtalálja az utat a békéhez önmagával és másokkal.

R1CHARD SAKWA,
Canterbury, 2 0 14. november
 ELSŐ F E J E Z E T

VÉGSŐ VISSZA SZÁ M LÁ LÁ S

Az első világháború kitörésének századik, valamint a második világ­

égés kezdetének 75. évfordulóján, 25 évvel a berlini fal ledöntését kö­
vetően Európa ismét egy nagyhatalmi összecsapás küzdőteréül szolgál.
Hogy kerülhetett Európa ebbe a helyzetbe, a megannyi „soha többé”
ígéret után? Európa legsúlyosabb krízisét éli a harmincas évek óta,
miközben a fontoskodó fajankók csak üres frázisokat pufogtatnak,
a média pedig csatakiáltásoktól visszhangzik. Azokat, akik a mérték-
tartás, a megfontoltság és a párbeszéd mellett szólaltak fel, nemcsak
figyelmen kívül hagyták, de meg is bélyegezték, a józan észre való hi­
vatkozás pedig nem pusztán háttérbe szorult, hanem egész egyszerűen
érvényét vesztette. Mintha a világ semmit sem tanult volna Európa
iszonytató XX. századából.

A H Á B O R Ú ÁRNYAI

Az első világháború kitörésére való megemlékezés jegyében kiadott

könyvek tömege nyomasztó hasonlóságokat tár fel a jelenlegi szituá­
cióval. A mintegy negyvenmillió életet követelő háború megtörte a
kontinens gerincét, miközben több szempontból is teljességgel szűk-
14 HÁBORÚ A HATÁRON

ségtelen volt, és bölcsebb vezetés mellett elkerülhető lett volna. Ha

a fő döntéshozók nem válnak azoknak az ideológiai struktúráknak a
rabjaivá, amelyek felépítését maguk tették lehetővé, és felfigyeltek
volna a nemzetközi politika szerkezetében megbúvó intő jelekre, úgy
a katasztrófát meg lehetett volna akadályozni. A Ferenc Ferdinánd
trónörökös és felesége ellen 1914. június 28-án elkövetett szarajevói
merénylet elszigetelt incidens maradhatott volna, ám Európa addigra
már ugrásra készen várta a konfliktus kirobbanását. Margaret Mac-
Millan The War Ihat Ended Peace című munkájában kimutatja, hogy
1914 nyarán ugyan számos előre nem láthatott esemény vezetett
a konfliktus kirobbanásához, ám maguk a strukturális tényezők az
azt megelőző két évtizedben épültek ki.1
Eluralkodott a felfokozott erkölcsi felháborodás és az „axiologi-
kus” igazságok lázas atmoszférája. Ez utóbbi alatt azon állítólagos
kétségbevonhatatlan (axiomatikus) reálék tételezését értem, amelyek
nem képezhetik vita vagy tagadás tárgyát, és ami jelen krízisnek is
egyik meghatározó jellegzetessége. GeofFrey Wawro A M ad Catast-
rophe-ban feltárja, hogyan bontakozhatott ki a hanyagságok hatására
a konfliktus logikája, míg Sean McMekkin a July 1914: Countdown
to War című munkájában egyik érintett vezetőtől és országtól sem
sajnálja vádjait. Christopher Clark Alvajárók —hogyan menetelt há­
borúba 1914-ben Európa című könyve, Barbara Tuchman Guns o f
August című klasszikusának egy frissített változata amellett érvel,
hogy valójában egyik fél sem akart totális háborút, ám képtelenek
voltak elkerülni a viszálykodást, ami így vagy úgy, de végül a vesz­
tüket okozta.2 Ennél is pontosabban Thomas Otte July Crisis: The
Worlds Descent intő War, Summer 1914 című könyve mutatja be,
hogyan dőlt össze a nagyhatalmak politizálásának évszázados rend­
szere alig néhány hét alatt. A szerző felteszi a kérdést: „Hogyan és
miért volt lehetséges, hogy a civilizált világ, amely látszólag oly biztos
volt anyagi és szellemi eredményeiben, egy globális konfliktusba
süllyedhetett?”3 A szociáldarwinista elképzelések szerint a háború ne­
mes és megtisztulást jelentő eszmény, de végül mindig a valóságos
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 15

háború hitványsága és katasztrofális következményei lesznek azok,

amelyek emlékezetünkbe vésődnek.
Legyen ez megszívlelendő figyelmeztetés mindazoknak, akik azt
bizonygatják, hogy a második világháborút követően kovácsolódott
katonai szövetségi rendszer kitart majd a XXI. században is, olyan kö­
rülmények között, amelyek már csak nyomokban hasonlítanak a ké­
sei negyvenes évek és 1989 közötti hidegháború bipoláris viszonyai­
hoz. A jelenkori krízis, amelynek az ukrajnai helyzet csak az egyik
legintenzívebb megnyilvánulása, sokkalta súlyosabb, méghozzá az
emberiséget fenyegető nukleáris katasztrófa veszélye miatt. Az elret­
tentés ez ideig elhárította ugyan a globális háborút, ám ez korántsem
biztosíték arra, hogy a száz évvel ezelőtt Európa uralkodó osztályait
egyszer már megfertőző könnyelműség parancsára nem menetelnek
majd újra „alvajárókként” háborúba a tömegek. A tényleges küzde­
lem 1914-ben egy átfogóbb kulturális és lélektani harckészültség kí­
sérőjelensége volt. Németországot már hosszú ideje démonizálta a brit
sajtó, legfőképp amiért vélelmezett kihívást látott benne a brit tenge­
ri uralommal szemben, Franciaország pedig még mindig neheztelt
az 1870-es francia—porosz háború során elvesztett Elzász-Lotaringia
miatt. A sérelmek sora hosszasan folytatható - ahogyan ma is.
Az ukrajnai konfliktus lappangási ideje két évtizedig tartott. Az
alapokat a hidegháború aszimmetrikus lezárulta jelentette, mikor is
az egyik oldal úgy kiáltotta ki győzelmét, hogy mindeközben a má­
sik fél bizonyosan nem volt kész „beismerni a vereséget” .4 Szemben
1945-tel, mikor Németország és Japán elismerték bűnüket, és a meg­
semmisülés pillanatát kiindulópontul használták fel a nyugati típusú
liberális demokráciává történő átalakuláshoz, Oroszország a legkevés­
bé sem tekintette magát legyőzött hatalomnak.5 Ez persze nem gátol­
ta meg az állítólagos győzteseket abban, hogy a hidegháborút köve­
tően úgy véljék: a Szovjetunió összeomlása nemcsak az ennek céljá­
ból létrehozott intézményeiket igazolta, hanem mindenekelőtt magát
az ideológiát, amelynek zászlaja alatt a küzdelmet folytatták. Megin­
dult a „történelem vége” narratíva diadalmenete, amely lényegét te-
16 HÁBORÚ A HATÁRON

kinrve az addigi ideológiát egy másikra cserélte, egészen pontosan

a liberális demokrácia kérlelhetetlen haladásába és az „európai válasz­
tásba” vetett hitre. A marxista historizmus helyébe a liberális historiz­
mus lépett, az a meggyőződés, hogy a történelem télosza - avagy
rendeltetése - megismerhető. Ebből a perspektívából azok, akik ezzel
ellenkező nézetet képviselnek (és Oroszország esetében ez nem is any-
nyira az eszmék tartalmára, mint inkább bevezetésük módjára vo­
natkozik), nem egyszerűen tévednek, hanem lényegüket tekintve go­
noszak, következésképpen ez a megbélyegzés elvette a teret a prag­
matikus vita, a diplomatikusság vagy épp a józan ész elől. Ez segít
megmagyarázni, hogyan is válhatott Európa újra egy nemzetközi
konfliktus olvasztótégelyévé, visszakanyarodva egy olyan korszak szel­
lemiségéhez, amelyet már megannyiszor lezártnak kiáltott ki. Ma
Ukrajna hasonló szerepet tölt be, mint a Balkán 1914-ben, a maga
egymást átszövő belső konfliktusaival, amelyek végül nemzetközivé
fokozódtak, amint külső szereplők tovább súlyosbították az ország­
ban dúló viszályokat.
E könyv egyik központi témája annak bemutatása, ahogyan a ha­
talmi centrumok sokasodása, az egymással versengő narratívák, vala­
mint a hidegháború utáni világrend széttartó értelmezései végül az
Ukrajna-válság eszkalálódásához vezettek. Ahogyan korábban említet­
tem, két meghatározó folyamat ütközött itt egymásba megsemmisítő
erővel: az „ukrajnai” válság, amely az ország 1991-es függetlenedése
óta tartó nemzet- és államépítésben megbúvó ellentétek eredménye;
valamint az „Ukrajna-válság”, amely a hidegháború utáni nemzetközi
rend labilitásának legintenzívebb megnyilvánulása.6 Az alábbiakban
tömören ismertetjük mindkettőt, kezdve az Ukrajna-válsággal, rész­
letes kifejtésükre pedig majd a későbbi fejezetekben kerül sor.

UK RA JN A VÁLSÁGA ÉS A N E M Z E T K Ö Z I REND MÁS ZAVARAI

Az Ukrajna-válság ékes példája annak, hogyan folytatódik az egykori

Kelet-Nyugat ellentét - a következő fejezet fő témája —új formákat
 v'ÉGSÖ VISSZASZÁMLÁLÁS 17

öltve. A hidegháború 1989-1991-es lezárultát követően, a Szovjet­

unió gorbacsovi „új politikai gondolkodás” jegyében lefolytatott meg­
reformálásának eredményeképp nem állt elő átfogó és méltányos bé­
kerendszer. A napóleoni háborúkat a bécsi kongresszus zárta le 1815-
ben, mikor a győztesek összeültek, hogy megrajzolják az új Európa
térképét, és kialakítottak egy olyan békerendszert, amely egészen
1914-ig hatékonyan működött, leszámítva a krími (1853-56) és a
francia—porosz (1870-71) háborúkat. Az első világháborúnak a pá­
rizsi békekonferencia vetett véget, melynek eredménye az 1919-es
versailles-i békeszerződés volt, amely különböző büntető rendelkezé­
seket szabott ki a legyőzött Németországra. Oroszország még csak
meghívást sem kapott, mivel az 1917- októberi bolsevik hatalomát­
vételt követően kilépett az antantból, majd 1918 és 1920 között pol­
gárháborúba süllyedt. Németország nem volt hajlandó beletörődni a
legyőzött hatalom szerepébe, és ez olyan erőteljes revizionista hangu­
latot szült, amely 1933-ban jelentősen hozzájárult Hitler hatalomra
kerüléséhez. Másképp fogalmazva: egy háború lezárásának módja
meghatározza, milyen formát ölt majd a rá következő.
A hidegháború lezárulta után nem hívtak össze semmiféle béke-
konferenciát, helyette egy egyenlőtlen békét szabtak ki Európára.
A Szovjetunió 1991 decemberében felbomlott, majd „folyamatos
jogutód államként” előlépett Oroszország, magára vállalva a Szovjet
Szocialista Köztársaságok Szövetségének (SZSZKSZ) összes terhét,
szerződésben foglalt kötelezettségét és atomhatalmi felelősségét. Ami
Oroszországot illeti, számára a hidegháború lezárása közös győzelem
volt: Európa megosztottságának meghaladása, amit a berlini fal le­
omlása szimbolizált 1989 novemberében, mindenkinek a javára vált.
Ám míg a Kelet leépítette hidegháborús intézményeit, mindenek­
előtt a Varsói Szerződést, addig a másik oldalon ezek éppenséggel ki­
bővültek. Különösképp az 1949-ben alapított NATO, amely megpró­
bált egy új szerepkört magára ölteni azáltal, hogy az úgynevezett „out
o f areá” hadműveletek során érdekeltségi övezetén kívülre merészke­
dett (leginkább Afganisztánba), valamint hogy kibővítette sorait az
egykori szovjet blokk percmországainak egy részével. Lengyelország,
18 HÁBORÚ A HATÁROM

Magyarország és Csehország 1999 márciusában csatlakozott, majd

egy „bővítési boom” keretein belül a balti államok (Észtország, Let­
tország és Litvánia), Bulgária, Románia, Szlovákia és Szlovénia követ­
keztek 2004 márciusában, végül pedig Albánia és Horvátország 2009
áprilisában.
Dacolva Oroszország minden figyelmeztetésével, miszerint a NATO
terjeszkedését az orosz határokig elsőrendű stratégiai fenyegetésként
fogja értelmezni, az észak-atlanti szervezet rohamos bővítése folytató­
dott. A 2008 áprilisában rendezett bukaresti NATO-csúcstalálkozón
Grúzia és Ukrajna is ígéretet kapott az esetleges tagságra: „A NATO
üdvözli Ukrajna és Grúzia euroatlanti irányultságú törekvéseit a
NATO-tagságot illetően. A mai nap során megállapodtunk arról,
hogy ezek az országok a jövőben a NATO tagjaivá válnak.” A csatlako­
zás menetrendjéül szolgáló tagsági akcióterveket (MAP) végül azon­
ban elnapolták Németország és Franciaország aggályai miatt, mert
szerintük Oroszország bekerítése szükségtelen provokáció volna, kü­
lönösen, mióta Gorbacsovnak elvben megígérték, hogy a NATO nem
fog keleti irányba terjeszkedni. Oroszország szemszögéből nézve nem
volt semmiféle kitöltésre váró biztonsági vákuum; míg a Nyugat né­
zőpontja szerint ugyan ki tagadhatta volna meg a közép- és kelet­
európai államok szuverén döntéseit, miszerint csatlakozni akarnak
a világ legeredményesebb multilaterális biztonsági szervéhez?
A NATO létjogosultságát végül az igazolta, hogy kezelnie kellett
azokat a biztonsági fenyegetéseket, amelyeket épp saját terjeszkedése
provokált ki. Az egykori Varsói Szerződés tagországai és a balti álla­
mok azért csatlakoztak a NATO-hoz, hogy növeljék országuk bizton­
ságát, ami azonban már önmagában biztonságpolitikai aggályokat
ébresztett Oroszországban, ami viszont mindenki biztonságérzetét
kikezdte. Róbert Jervis szerint biztonsági dilemma akkor áll elő, mi­
kor egy állam intézkedéseket tesz saját biztonságának megerősítése
érdekében, ám ezeket a lépéseket más államok szükségszerűen inkább
offenzívnek, mintsem defenzívnek látják, így szintén saját biztonsá­
guk megerősítésébe kezdenek és így tovább —jelen esetben elvezetve
egészen az Ukrajna-válságig. Ez a végzetes geopolitikai paradoxon -
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 19

miszerint a NATO azért van, hogy a létezéséből eredő kockázatokat

menedzselje —számos konfliktust eredményezett. A 2008 augusztu­
sában lezajlott orosz-grúz háború már egyfajta előrengése volt annak
a hatalmas földmozgásnak, amely 2013-14-ben megrázta Európát.
Ahogy azt az orosz parlament felsőháza, a Szövetségi Tanács külügyi
bizottságának elnöke, Mihail Margelov is megjegyezte az Ukrajnával
kapcsolatos határozott orosz álláspont miatci nyugati értetlenkedés
kapcsán, „az utóbbi évtizedben minden ebbe az irányba mutatott”:

Mióta csak a válság megkezdődött, a Nyugat képtelen volt lemonda­

ni arról a meggyőződéséről, miszerint kizárólag a nyugati érdekek
lehetnek legitimek. Ahogyan nem tanult 2008 augusztusának ese­
ményeiből sem, mikor Oroszország beavatkozott a Miheil Szaakas-
vili rczsimje által kirobbantott háborúba, hogy biztosítsa a békét
a régióban. A grúz válságnak egyértelművé kellett volna tennie min­
denki számára, Oroszország nemcsak a hangját kész hallatni, hanem
akár erőt is kész alkalmazni, amennyiben nemzeti érdekei forognak
kockán.*

A hidegháború egyenlőtlen lezárása a konfliktusok olyan körforgását

indította el, amelynek még közel sincs vége. „Hideg béke” telepedett
hosszú időre az Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatokra, jólle­
het időről időre mindkét oldal tett olyan kísérletet, hogy a felek ki­
törjenek a kiújult konfliktus logikájából. Ezt mimetikus hideghá­
borúnak nevezhetjük, amely anélkül reprodukálja a hidegháborús
praktikákat, hogy nyíltan elfogadná az alapot képező versengést.9 Ez
a dinamika szivárgott be az európai nemzetközi kapcsolatok szerke­
zetébe, dacára mindkét fél legjobb szándékának. Még rosszabb, hogy
a kelet-európai posztkommunista országok revansistái a washingtoni
neokonzervatívoktól - és az ő globális átalakulásra vonatkozó elkép­
zelésüktől - felbátorítva tovább szították azokat a félelmeket, misze­
rint Oroszország valamiféle eredendő hajlandósággal bírna a des-
potizmusra és az imperializmusra. Az amerikai neokonzervatívok
elgondolásainak trockista gyökerei jól ismertek, számukra a világfor­
20 HÁBORÚ A HATÁRON

radalmat nem elhalasztották, mindössze csak átalakították: a harc

immáron nem a Forradalmi szocializmusért, hanem a kapitalista de­
mokráciáért zajlik, hogy a világ egy biztonságosabb hely legyen —az
USA-nak. Ez önbeteljesítő jóslatnak bizonyult: azáltal, hogy Orosz­
országot ellenségként kezelték, végül fennállt annak veszélye, hogy
valóban azzá is válik. A NATO így új szerepet talált magának, még ha
az kísértetiesen hasonlított is arra, amelyet a kezdetektől fogva elját­
szani hivatott —hogy „feltartóztassa” Oroszországot.
Az „Ukrajna-válsággal” foglalkozó legtöbb vita externalizálja, vagy­
is kivetíti a felelősséget — más szóval bűnbakot keres. Ez a könyv
amellett érvel, hogy a krízist a nemzetközi rend strukturális ellenté­
tei generálták, de a bűnbakkeresők szimplán beérik annyival, hogy
Oroszországot kiáltják ki felelősnek. Ennek viszont egyenes követ­
kezménye, hogy a Nyugatnak adekvát választ kell adnia, amivel csak
tovább szítja a válságot kiváltó ellentéteket. Ebben a szellemben érvel
Andrew Wilson is, aki szerint a válságot egyrészt Oroszország „2004
óta dédelgetett rejtett szándéka robbantotta ki, hogy kiterjessze befo­
lyását a szovjet határokon belül, valamint azokra az országokra, ame­
lyek időközben csatlakoztak az EU-hoz és a NATO-hoz, mint a balti
államokra”, másrészt „Amerika nemtörődömségének” volt a követ­
kezménye.10 Ez a fajta értelmezés, amely Ukrajnán belül főleg a „na­
rancsosok” köreiben dominál, felfogásában elhibázott, következteté­
seiben pedig igen veszélyes. Eltereli ugyanis a figyelmet az ukrán ál­
lamépítést kísérő feszültségekről azáltal, hogy áthárítja a felelősséget
az ország kudarcaiért, azzal pedig, hogy démonizálja Oroszországot,
ellehetetleníti az építő jellegű párbeszédet és a közös problémák meg­
oldását, különösen azokét, amelyek elsősorban ugyan Ukrajnát ma­
gát fenyegetik, ám Európát és az egész világot is érintik.
A különbség a háború utáni Németországhoz képest világos, hi­
szen ugyanúgy egy ország „megfékezéséről” van szó, ám ez előbbi
több intézmény, mindenekelőtt az EU és a NATO keretein belül tör­
tént. Oroszországot a hidegháború után viszont lényegében „kint
hagyták a hidegben”. Noha komoly erőfeszítések is történtek ennek
a kirekesztettségnek az enyhítésére, ezek végül kevésnek bizonyultak
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 21

a biztonságpolitikai dilemmák meghaladására. A kilencvenes években

Oroszország nem sokat tehetett a hidegháború aszimmetrikus lezárá­
sa ellen, mivel gazdasága legyengült, valamint épp a belső átalakulá­
sok intenzív időszakát élte, igyekezvén piacgazdasághoz hasonló kö­
rülményeket megteremteni. Putyin elnöki hivatalba lépése 2000-ben
egybeesett annak a hosszan tartó időszaknak a kezdetével, mikor a
nyersanyagok, legfőképp a kőolaj és a földgáz ára megemelkedtek, és
mikor Kína fellendülése az ottani gyárak ellátásához szükséges anya­
gok iránti kielégíthetetlen keresletben mutatkozott meg, lehetőséget
nyújtva a Nyugatnak saját ipara leépítésére, valamint az olcsó fogyasz­
tási cikkek kivételes korszakának kihasználására. A nyugati mun­
kásosztálynak és vele együtt a szakszervezeteknek, illetve az érdekvé­
delem egyéb formáinak a marginalizálódása következtében a vállalati
kapitalizmus és a pénzügyi szolgáltatók óriási teret kaptak az olcsó
munkaerőre támaszkodva. Noha számos zavar mutatkozott, a rend­
szer alapvetően jól üzemelt - egészen a gazdasági világválságig.
Oroszország maga is részesült a bőség éveiből, egészen 2008-ig évi
hétszázalékos növekedést produkált. Az állam jelentős forrásokhoz
jutott az adóbevételek emelkedésével és az oligarchikus kapitalizmus
feletti győzelemmel, különösen a Jukosz-üggyel 2003-ban, mikor is
az említett olajtársaság érdekeltségei átkerültek az állami tulajdonú
Rosznyeftyhez, vezetője, Mihail Hodorkovszkij pedig, egy évtizedre
börtönbe került.11 Puryin 2008-ban távozott hivatalából, miután ki­
töltötte az alkotmány által engedélyezett két elnöki ciklusát, őt köve­
tően a viszonylag liberális Dmitrij Medvegyev vezette az országot
négy évig. Utóbbi ígéretet tett az ország demokratikus intézményei­
nek megújítására, amelyeket egyre inkább fojtogatott az „irányított
demokrácia” rendszere. Noha Medvegyev csak mérsékelt sikereket
ért el ezen a téren, mindazonáltal mégis napirendre tűzte a Puryin-
rendszer reformját, amely a mai napig aktuális maradt. A vélelmezett
külpolitikai fenyegetések, különösen a 2 0 1 1-bcn Líbiában végrehaj­
tott nyugati intervenció, biztosították, hogy Putyin 2012-ben végül
visszatérjen az elnöki székbe. Mikor az ENSZ Biztonsági Tanácsa
2011. március 17-i ülésén a repülési tilalmi övezet felállításáról sza­
22 HÁBORÚ A HATÁRON

vazott, Oroszország tartózkodott, amivel lehetővé tette a nyugati ha­

talmaknak, hogy az év végére megbuktassák Moammer Kadhafit. Ez
egyike volt azon „rezsimváltásoknak”, amelyek olyannyira aggasztot­
ták Oroszországot, és amelyek már a 2000-es évek közepére belföl­
dön a rendszer „megkeményedéséhez” vezettek, válaszul az úgyneve­
zett „színes forradalmakra”.12
Az oligarchák felett aratott putyini győzelem, a regionális „kiski­
rályok” letörése, valamint az energiaszektor hatalmas bevételei követ­
keztében Oroszország a fejlődés egy egészen más útjára lépett, mint
Ukrajna. Ukrajna évről évre társadalmi zavarokkal és politikai krízi­
sekkel küszködött, míg Oroszország stabilitása lehetőséget teremtett
a gazdasági növekedésre és a társadalmi fejlődésre, még ha annak
árán is, hogy mindez a Putyin-adminisztráció keménykezű gyámsága
alatt történt. Mire Putyin 2012 májusában visszatért az elnökségbe,
Oroszország már megerősödött, és készen állt kinyilvánítani jogait
a világpolitika színpadán. A „hiányzó kvadráns”, ahogyan azt Garry
és Ickes nevezik, kitöltődött; megszületett az erős, de „rossz” Orosz­
ország, szemben a kilencvenes évek gyenge, de jó Oroszországával, és
szemben a kritikusok emlegette gyenge és rossz Oroszországgal, vagy
a barátai által magasztalt erős és jó Oroszországgal is.13A kőolajból és
más természeti forrásokból származó bevételek feltöltöttek az orosz
államkincstárat, ami lehetővé tette, hogy a Putyin-kormányzat maga
vállalja fel a legtöbb társadalmi érdekcsoport képviseletét. A grúz há­
ború által felszínre hozott problémák nyomán kezdődött el a fegy­
veres erők nagyszabású reformja és az új haditechnika beszerzése.
2014 áprilisában Dmitrij Rogozin, a kormányfő hadiipari komple­
xumért felelős helyettese bejelentette, hogy az elkövetkezendő évek­
ben Oroszország 560 milliárd dollárt fektet hadseregének és haditen­
gerészetének korszerűsítésébe, valamint további 85 milliárdot a ha­
diipar fejlesztésébe. Ahogyan azt alább részletesebben látni fogjuk,
a putyini Oroszország nem is annyira a Nyugat ellentéteként, mint
inkább annak komplcmentumaként pozicionálta magát egy olyan
„neorevizionizmus” jegyében, amelynek célja nem a nemzetközi rend
alapelveinek megváltoztatása, hanem annak biztosítása, hogy a „fel­
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 23

törekvő” hatalmakat, köztük Oroszországot, egyenlőként kezeljék eb­

ben a rendszerben.

M IT IS J E L E NT UKRAJNA?

Az ukrán államisághoz vezető út kivételesen hosszúnak és rögösnek

bizonyult.14A modern érában az ország csak rövid ideig élvezhette az
államiságot, az Orosz Birodalom 1917-es összeomlását követően.
A forradalom és polgárháború időszakában egy ingatag független ál­
lam született meg, amelyet végül 1919-ben megdöntötték. Amikor a
győzelem a Lenin vezette bolsevikoké lett, a volt cári birodalmat szö­
vetségi államként állították helyre. Ukrajna a Szovjetuniót létrehozó
országok egyike volt 1922 decemberében, a második világháborút
követően pedig (Fehéroroszországgal együtt) helyet kapott az ENSZ-
ben, noha nem volt több egy szovjet „szövetségi köztársaságnál”. Az
ukrán államiság eszméje azonban a háború viszontagságai, a megosz­
tottság és az elnyomás közepette sem hunyt ki, csak éppen ellensú­
lyozta a nagyobb szovjet projekthez való, iparosítással, urbanizáció­
val és egy viszonylag modern és tanult társadalom megteremtésével
járó elkötelezettség.
Az ukrán államiság két modellje, a monista és a pluralista régóta
harcban állnak egymással. Ez megfelel az ukrán történelmen végig­
vonuló küzdelemnek azok között, akik szerint az ország alanyi jogon
egy önálló, őshonos kulturális és politikai egység, illetve azok kozott,
akik úgy gondolják, hogy a közös gyökerek a Kijevi Ruszban - a ke­
leti szláv törzsek Rurik-dinasztia vezette, IX-X1I1. századi laza állam-
szövetségben - azt jelentik, hogy mind ugyanannak a kulturális és
(közvetve) politikai közösségnek a részei. Mivel 988-ban Vlagyimir
kijevi nagyfejedelem az ortodox kereszténység felvételét parancsolta
meg alattvalóinak, a modern orosz, fehérorosz és ukrán nemzetek így
ráadásul közös vallással is rendelkeznek. Mindazonáltal a korai szláv
állam már azelőtt elkezdett darabjaira hullani, hogy a mongol invá­
zió 1240-ben lerombolta Kijevet és elvágta egymástól a különféle
24 HÁBORÚ A HATÁRON

népeket. Putyin nézete, miszerint Oroszország és Ukrajna egyazon

kultúra két aspektusa, Oroszországban általánosan elterjedt, míg ez­
zel szemben az ukrán nacionalisták úgy vélik, hogy országuk már
régen elindult fejlődésének saját útján (erről a későbbiekben még lesz
szó ebben a fejezetben).
Ez a feszültség számtalan küzdelemben és konfliktusban kiütkö­
zött az évszázadok során. Ukrajnát például a XVIII. század végétől
kezdve gyakran nevezik „Malorosszijának” (Kis-Oroszországnak),
ami még a bizánci térképektől ered, amelyek a térséget Kisebb vagy
Kis Rusznak nevezték. A Malorosszija-tradíció hívei úgy tekintenek
Ukrajnára, mint a nagyobb orosz identitás kiáradására, és ennek je­
gyében követelik a XIX. századtól fogva az ország nyelvének egysé­
gesítését az orosz-szláv norma szerint. Ezt a nézetet osztotta Nyikolaj
Gogol is, aki etnikailag ugyan ukrán származású volt, műveit mégis
orosz nyelven írta. Ezzel szemben áll az ukranizmus messzire nyúló
hagyománya, amely szerint épp a keleti szláv nyelv ukrán változata
reprezentálja a megkülönböztető etnikai identitást. Ez utóbbi tradí­
ció legjellegzetesebb példája Tarasz Sevcsenko, aki javarészt ukránul
írt. Az „Ukrajna” név, akárcsak a Malorosszija kifejezés, földrajzi ne­
vekből származik, és szó szerinti fordításban határvidéket jelent.’5
Korunkban Alekszandr Szolzsenyicin remekül testesíti meg a mo-
nista és pluralista Ukrajna-koncepciók közötti ellentétet. 1990-ben
megjelent Hogyan mentsük meg Oroszországot? című nagyszabású
értekezésében a következőt állítja: „Nincs erőnk ahhoz, hogy egy Bi­
rodalmat vezessünk. Intézzük el egy vállrándítással” . Ám mikor Uk­
rajna kerül szóba, mégis egy „Orosz Unió” megteremtésére tesz javas­
latot, középpontjában Ukrajnával.10 Az ukranisták számára a függet­
lenség kihívása az effajta elgondolások következetes megtagadását
jelenti, megszabadítva az országot „birodalmi” örökségétől, leválaszt­
va egy teljesen különálló ukrán nemzetet, míg a Malorosszija-tradí­
ció az államiság egy teljességgel különböző modelljét képviseli, és
úgy ölel fel összetett civilizációs tapasztalatokat, nyelveket és kultú­
rákat, hogy közben tiszteletben tartja mindezek ukrán leágazását.
A posztkommunista éra demokráciára, jó kormányzásra, gazdasági
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 25

átalakulásra és polgári méltóságra irányuló erőfeszítései szorosan ösz-

szefonódtak ezzel a mélyen gyökerező kulturális konfliktussal.
Winston Churchill egyszer azzal a csípős megjegyzéssel élt, misze­
rint a Balkán több történelmet termel, mint amennyit el tud fogyasz­
tani, és bizonyos szempontból ez Ukrajnára nézvést is igaz. Feltor­
lódtak a feldolgozatlan, máig érzékeny és vitákat generáló történelmi
és nemzeti problémák, minek következtében Ukrajna még nem érte
el azt a szintet, hogy átmehetne az Emest Renan-féle teszten, amely
szerint egy nemzetet legalább annyira meghatároz az, amit elfeledett,
mint az, amit emlékezetében megőriz. Ukrajna múltja nyers és ele­
ven. A 2014-es krízis például visszahozta a közbeszédbe a „Novo-
rosszija” (Új-Oroszország) fogalmát.17 Novorosszija 1764 és 1917
között egy különálló közigazgatási egység volt az Orosz Birodalom­
ban a fekete-tengeri partvonal mentén, nyugatról Transznisztria, ke­
letről pedig Maríupol között, és a mai napig döntő többségében
orosz ajkú térségnek számít. Ugyanilyen történelmi tájegység még
például a régi Szloboda Ukrajna, középpontjában Harkowal, vala­
mint a Dnyepropetrovszk köré szerveződő Zaporizzsja (oroszul Za-
porozsje). Mindezek felett átível a konstans feszültség a nyugati és
keleti hatások között. Ahogyan Andrew Wilson megfogalmazza:
„Ukrajna egész történelme leírható a két oldal közötti oszcilláció­
ként, minek során az orosz befolyás csak a XIX. és a XX. században
múlta felül Lengyelországét.” 18 Tehát az a küzdelem, amely jelenleg
„Európa” és Oroszország között zajlik, valójában évszázadokra nyúlik
vissza, mintegy bele van kódolva Ukrajna történelmi DNS-ébe.
A konfliktus modern kori szakasza 1991-ben vette kezdetét, a Szov­
jetunió felbomlásával. A várakozásokkal szemben, mikor a Szovjet­
unió darabjaira hullott, Oroszország vezette ezt a folyamatot. Moszk­
vában 1990. június 12-én kiáltották ki a szuverén orosz államot, és
június 16-án ezt követte Ukrajna függetlenné válása, kihangsúlyozva
az ország katonai szövetségeken kívüli státusát. Nem sokkal később,
az 1991. március 17-én tartott népszavazáson arról, hogy a Szovjet­
uniót átalakítsák-e szuverén államok szövetségévé, az ukránok 70,5
százaléka szavazott a megújított szövetség megtartása mellett. Ám az
26 HÁBORÚ A. HATÁRON

is igaz, hogy a második, az ukrán hatóságok által hozzátett kérdésre,

miszerint „Egyetért-e azzal, hogy Ukrajna a Szovjet Szuverén Álla­
mok Szövetségének tagja legyen, az Ukrajna állami szuverenitásáról
szóló deklaráció alapján?” , 80,2 százalék szintén igennel felelt. Aho­
gyan az forradalmi szituációkban lenni szokott, az idő összesűrűsö­
dött, és szédítő sebességgel kezdték követni egymást az események.
1991. augusztus 18—21. között konzervatívok egy csoportja állam­
csínyt kísérelt meg Moszkvában, azt remélve, hogy ezzel útját állhat­
ják a plurálisabb demokráciát és decentralizált államot megcélzó re­
formáradatnak, ám próbálkozásuk végül csak katalizátorul szolgált
annak az államnak a felbomlásához, amelyet megmenteni szándékoz­
tak. A puccsot gyorsan leverték, nyomában pedig Ukrajna 1991. au­
gusztus 24-én kikiáltotta függetlenségét. 1991 utolsó hónapjaiban
Gorbacsov elkeseredetten próbálta megmenteni a szövetséget, de a
december 1-jén rendezett ukrán referendum, amelyen elsöprő több­
ség, a szavazók 90,3 százaléka mondott igent Ukrajna függetlensé­
gére, végül megsemmisítő csapást mért a Szovjetunióra. A tradiciona-
listák hitelüket vesztették, a kommunistából hirtelen nacionalistává
lett Leonyid Kravcsukot pedig ugyanazon a napon Ukrajna első elnö­
kévé választották a szavazatok 63 százalékával. December 7—8-án, a
mai Fehéroroszország területén található Belovezsszkaja Puscsában
találkozott az orosz, a fehérorosz és az ukrán elnök, akik, mint a Szov­
jetunió alapító tagköztársaságainak vezetői megállapodtak arról, hogy
annak helyébe a Független Államok Közössége (FÁK) lép. A Szovjet­
unió ezzel kiszenvedett, és tizenöt független állam külön utakon in­
dult el a modernitás és a nemzetállamiság felé.
Ahogyan a legtöbb modern nemzetállam, úgy Ukrajna is eltérő
térségek, népek és nyelvek együttese. Az újonnan függetlenné lett
köztársaság olyan területeket és népeket is felölelt, amelyek korábban
szomszédos államok részét képezték, vagyis egy olyan társadalommal
bírt, amelynek súlyos változásokat és traumákat kellett kiállnia. Ami­
kor az Orosz Birodalom 1917-ben összeomlott, Ukrajna népessége
32,9 millió ukrán (67,7%), 5,4 millió orosz (11,1%) és 4,3 millió
zsidó (8,8%) lakost foglalt magában. A Szovjetunió végéig bekövet­
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 27

kezett változásokat az I989-e$ szovjet népszámlálás regisztrálta. Esze­

rint az 51,7 milliós teljes népességből 37,4 millió volt ukrán (72%)
és 11,4 millió orosz (22%), míg a zsidóság száma tizedére csökken­
ve 486 628 volt.19 A 2001-es népszámlálás eredményei a lakosság
77,8 százalékát kitevő 37 541 700 ukránról, valamint 8,3 millió
oroszról (17,3%) számoltak be (lásd 1.1 táblázat).
Az orosz etnikum egyenlőtlenül oszlott el, elsősorban a keleti és
déli régiókban koncentrálódva, Luhanszk és Donyeck lakosságának
39, illetve 38,2 százalékát kitéve. Az oroszok számaránya Harkov­
ban 25,6, Zaporozsje esetében 24,7 Odesszában pedig 20,7 százalék,
míg az egyes városokban az oroszok aránya ennél is magasabb. Nyelv-
használat terén még nagyobbak az egyes régiók közötti különbségek.
A 2001-es népszámlálás szerint a megkérdezettek 67,5 százaléka állí­
totta, hogy az anyanyelve ukrán, 29,6 százalék (ebből 14,8 százalék
ukrán etnikumú) az oroszt válaszolta, míg 2,9 százalék más nyelvet
nevezett meg. Az orosz ajkúak az ország délkeleti részein koncentrá­
lódnak, a Szevasztopolban élőknek például 90,6 százaléka vallja ma­
gát orosz anyanyelvűnek. Ez az arány a Krímben 77 százalék, a do-
nyecki és a luhanszki régiókban 74,9 és 68,8 százalék, de több más
régióban is meghaladja a lakosság közel felét, valamint Kijev is dön­
tően orosz nyelvű városnak számít. A felmérések azonban arról ta­
núskodnak, hogy a statisztikákban alábecsülik az oroszul beszélők
valós számát, mert egész Ukrajnában a lakosság harmada-fele hasz­
nálja az orosz nyelvet otthon, a társadalmi érintkezésben vagy a mun­
kahelyén. Itt is jelentős különbségek mutatkoznak az egyes régiók
között, hiszen míg Kelet-Ukrajnában főleg az ukránt, valamennyi
a szurzsikot (egy főleg Közép-Ukrajnában elterjedt, ukrán-orosz ke­
veréknyelvet) és az oroszt használják, addig a középső területek és
néhány déli régió (Mikolajiv, Herszon) lakosai leginkább ukránul be­
szélnek, de nagy arányban használják a szurzsikot is. Eközben a nagy­
városokban (köztük Kijevben) az orosz dominál, a Donbasz (a Do-
nyeckij Basszejn rövidítése, amely a Donyeck és Luhanszk régiókat
felölelő Donyec-medencét jelöli) és a Krím félsziget döntő többségé­
ben orosz nyelvű, ahogyan Ukrajna más keleti és déli régióiban is az
28 HÁBORÚ A HATÁRON

1.1 T Á B L Á Z A T

N ÉPESSÉG SZÁZALÉKO S M EG O SZLÁS 2001 é s 1989 é v i

(E Z E R FÖ) (2 0 0 1 ) (1 9 8 9 ) e re d m é n y e k a rá n y a

Ukrán 37 541,7 77,8 72,7 100,3

Orosz 8334,1 17,3 21,1 73,4
Belorusz 275,8 0,6 0,9 62,7
Moldáv 258,6 0,5 0,6 79,7
Krími tatár 248,2 0,5 0,0 530
Bolgár 204,6 0,4 0,5 87,5
Magyar 156,6 0,3 0,4 96,0
Román 151,0 0,3 0,3 112
Lengyel 144,1 0,3 0,4 65,8
Zsidó 103,6 0,2 0,9 21,3
Örmény 90,3 0,2 0,1 180
Görög 91,5 0,2 0,2 92,9
Tatár 73,3 0,2 0,2 84,4
Roma 47,6 0,1 0,1 99,3
Azcri 45,2 0,1 0,0 122,2
Grúz 34,2 0,1 0,0 145,3
Nemet 33,3 0,1 0,1 88,0
Gagauz 31,9 0,1 0,1 99,9
Egyéb 177,1 0,4 0,4 83,9
Ö SSZESEN 48 052,3

Forrós: ÖNépszám
http://2001.ukrcensus gov. ua/cng/re

orosz van túlsúlyban, a szurzsik bevett használata és a kétnyelvűség

mellett,20
Napjaink Ukrajnája számos átalakulás eredménye. Délkeleten a
Donbasz a leginkább iparosodott térség. Donyeck városát 1869-ben
alapította John Hughes walesi üzletember, és leginkább bányáiról,
oligarcháiról és futballcsapatáról (Sahtar Donyeck) híres. Már az
1897-es cári népszámlálás is kimutatta, hogy Donyec-medencc lakó-
 VEGSŰ VISSZASZÁMLÁLÁS 29

sainak többsége „kisorosznak” (azaz ukránnak) vallotta magát, tehát

nem csupán oroszok voltak, akik a szovjet érában ukránosodtak el.21
Más szóval az Oroszországhoz fűződő átfogó kapcsolatok és az etni­
kai keveredés ellenére a régió identitásának jól beazonosítható részét
képezte az ukrán közösséghez való tartozás. Ezt ellensúlyozta viszont
a határokon átnyúló intenzív történelmi kapcsolatok fenntartása
Oroszországgal, amit tovább erősítettek a gazdasági együttműködés
közös módozatai és tapasztalatai. A szovjet korszakban véghez vitt
iparosítás az egész Szovjetunióból ide vonzotta a munkásokat, akik­
nek utódai - ahogyan Nyugat-Ukrajnában gúnyosan emlegetik -
máig megőrizték a diktatúrában kialakult „szövök” mentalitást, vagy­
is az államtól való függőséget és az Oroszországhoz való igazodást.
Mindazonáltal a közvélemény-kutatások megerősítették, hogy a há­
ború előtt a délkeleti lakosság alapvetően ukránnak vallotta magát,
csak épp annak egy speciális típusának. A Razumkov Központ 2005-
ös felmérésében például a kelet-ukrajnaiak 67 százaléka adott igenlő
választ arra a kérdésre, miszerint: „Ön hazafinak tekinti magát Uk­
rajnában?”, és más kutatások is ehhez hasonló eredményekre jutot­
tak. A szeparatizmust alig lehetett kimutatni, és a többség az ukrán
államot tekintette otthonának, noha felszínre kerültek bizonyos mé­
lyen gyökerező sérelmek - főként az orosz nyelv állami és oktatási
intézményekben betöltött státusát illetően —, valamint a NATO-tag-
sággal és a Nyugat felé történő geopolitikai újraorientálódással szem­
beni ellenségesség is. Ezt a megkülönböztető jelleget azonban nem
sikerült alkotmányos formába önteni, így amikor a Donyec-meden-
ce lakosságában az a kép alakult ki, hogy a 2014. februári forradalom
ellenséges erőket juttatott hatalomra Kijevben, ez végül felkelést rob­
bantott ki a térségben.
Nyugat-Ukrajnában legalább három fő régiót azonosíthatunk.
A Galíciaként ismert övezet (jelenleg Lviv, Ternopil és Ivano-Fran-
kivszk) egészen 1918-ig az Osztrák—Magyar Monarchia részét képez­
te, majd a két világháború között lengyel fennhatóság alá tartozott.
Nyugat-Ukrajna végül 1944-ben csatlakozott a Szovjetunióhoz, mi­
után visszafoglalták a németektől, ám előtte négyszáz évig Lengyelor­
30 HÁBORÚ A HATÁRON

szág és az Osztrák-Magyar Monarchia uralta. Lwówot 1939. augusz­

tus 23-án rohanta íe a Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop-paktum
értelmében, rá két évvel a németek foglalták el (és ezzel visszakapta
aLemberg nevet), mígnem a Vörös Hadsereg 1944-ben megszerezte,
és Lvov néven beolvasztották az Ukrán Szovjet Szocialista Köztár­
saságba, majd végül az ország 1991-es függetlenedésével megkapta
a Lviv nevet. Itt a szovjetekre agresszorként és megszállóként tekin­
tettek, és ezek az erős érzelmek a mai napig hatnak ebben az öve­
zetben, „civilizációs” választásként lebegve a mindennapi politizálás
felett. Kárpátalja ezer évig a Magyar Királyság részét képezte, egészen
1919-ig, mikor is az újonnan létrehozott Csehszlovákiához csatol­
ták, büntetésként Magyarország világháborúban betöltött szerepéért,
A régiót 1945-ben annektálta a Szovjetunió, és csatolta az Ukrán
SZSZK-hoz. 1919-ben Lenin szintén jelentős területeket jelölt ki ke­
leten és délen, amelyek aztán ukrán fennhatóság alá kerültek. Az uk­
rán állam legnagyobb építőjének mégis Sztálin bizonyult, aki mind
a keleti, mind a nyugati oldalon további jelentős területekkel bőví­
tette a szovjet tagköztársaságot. A kulturális szférában azonban Sztá­
lin a harmincas évek közepén visszájára fordította az előző évtized
„ukránosításnak” nevezett kulturális reneszánszát, mikor a korenyiza-
cija (meggyökereztetés) politikájának jegyében jelentősen támogat­
ták az anyanyelvi oktatást és könyvkiadást.
A Krím félsziget az orosz nemzeti lét megszentelt földje. Itt, Kor-
szunyban (a régi görög Kherszonészoszban) történt, hogy Vlagyimir
nagyfejedelem az ortodoxiát választotta a Rusz népeinek hivatalos
államvallásául. A mongol inváziót követően, 1441-től a félsziget a krí­
mi Tatár Kánság fennhatósága alá tartozott, amelynek területei egy­
koron a Fekete-tenger északi partvidékének jelentős részét is felölel­
ték. Oroszország 1736-tól kezdve próbálta megszerezni a régiót, kü­
lönösen attól vezérelve, hogy véget vessen az északi szláv területek
elleni rabló hadjáratoknak. Az Ottomán Birodalom kiszorítására tö­
rekvő II. Nagy Katalin cárnő parancsára a Krímet 1783-ban megszáll­
ták az orosz csapatok, majd 1784. február 2-án a régió Tauriai kor­
mányzóság néven hivatalosan is az Orosz Birodalom részévé vált. Ezt
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 31

követően viszont a tatár lakosságnak a kitelepítés szakadatlan hul­

lámaival kellett szembenéznie. 1812-ben a napóleoni fenyegetésre
adott válaszul Szibériába űzték őket, majd 1855-ben, a krími háború
vége felé az ellenség ügynökeinek bélyegezték őket, és tízezrével tele­
pítették át Törökországba. Az 1860-as évektől kezdve a birodalmi
hatóságok a kitelepítések újabb hullámát indították meg, párhuza­
mosan annak kísérleteivel, hogy eloroszosítsák a fekete-tengeri régió
északi részét. A legsúlyosabb deportálás Sztálin parancsára történt
1944. május 18. és 20. között. Csaknem a teljes lakosságot, mintegy
230 000 főt - akik közül csaknem negyvenezren becsülettel szolgál­
tak a Vörös Hadseregben Szibériába és Közép-Ázsiába küldték; az
út közben legalább százezer ember halt éhen vagy szomjan. Az elle­
nük felhozott vád a náci megszállókkal való együttműködés volt, pe­
dig a harmincas évek tisztogatásaihoz képest, amelyek a krími tatár-
ság szinte egész elitjét megsemmisítették, meglepően kevesen (mint­
egy kétezren) csatlakoztak a német „védelmi osztagokhoz”, hogy
elkerüljék a németországi kényszermunkát. Jelenleg a tatárok a Krím
népességének 13 százalékát teszik ki, miközben az 1783-as orosz
megszállás előtt ez az arány még 80 százalék volt.22 1954-ben a régió
Oroszországtól átkerült ukrán fennhatóság alá - a döntés a kezdetek­
től fogva heves vitákat keltett, legfőképp azért, mert az ott élők nagy­
részt oroszok voltak. A 2001-es népszámlálás szerint a félsziget bő 2
milliós teljes népességéből 1,45 millióan (57%) vallották magukat
orosznak, 576 000 lakos ukránnak, 245 000 pedig tatárnak, míg a
lakosság közel 77 százalékát orosz anyanyelvűként regisztrálták. Végül
a Krím Oroszországhoz való visszacsatolása 2014 márciusában volt
az a momentum, amikor az ukrán válság egy nagy európai konfron­
tációba fordult át (erről lásd az Ötödik fejezetet).
A vallási hovatartozás mintázata hasonlóan összetett. Az ukránok
körülbelül 68 százaléka vallja magát ortodox kereszténynek, 7,6 szá­
zaléka görögkatolikusnak (uniátusnak), 1,9 százaléka protestánsnak
vagy evangélikusnak, 0,9 százalék musziimnak, 13 százalék pedig az
előbbi vallások egyikét sem mondja magáénak.23 Az uniátusok, akik
a2 ortodox liturgiát követik, de a római pápához hűek, Nyugat-Ukraj­
32 HÁBORÚ A KATARON

na hét régiójában összpontosulnak, túlnyomórészt Lviv, Ivano-Fran-

kivszk és Ternopil régiókban (Galícia). Az ukrán ortodoxia 1989-ben
maga is kettévált, mikor az Ukrán Autokefál Ortodox Egyház (LJAPC)
jogilag is önállósította magát, majd 1992-ben (a moszkvai pátriárka
pozíciójáért 1990 júniusában sikertelenül harcba szállt) Filaret metro-
polita vezetésével el is szakadt az orosz egyháztól, majd Filaret megala­
pította az Ukrán Ortodox Egyház - Kijevi Patriarchátusát (UPC-KP),
amelynek ő maga lett első pátriárkája 1995 októberében. A szkizma
némi méltatlan marakodást is eredményezett a parókiák hovatar­
tozása miatt. A közösségek mintegy fele maradt hűséges Moszkvá­
hoz, főleg az orosz ajkú régiókban, és ezek immáron az Ukrán Or­
todox Egyház - Moszkvai Patriarchátusához (UPC-MP) tartoznak.
2013—14-ben Filaret lelkesen támogatta az Európa-párti tüntetése­
ket, és ezzel élesen szembehelyezkedett a moszkvai irányultságú egy­
házzal. A Moszkvához hű gyülekezeteket számos támadás érte a 2014.
februári forradalom után. Jóllehet Kirill moszkvai pátriárkát elősze­
retettel vádolják azzal, hogy túlságosan is közel áll a Putyin-rezsim-
hez, Ukrajna ügyében mindig a megbékélés és a párbeszéd mellett
szólalt fel.
Az alapvető kérdés tehát, amely 1991-ben az újonnan függetlene­
dett Ukrajnának szegeződött, az volt, hogy miképp lehetne megfelelő
politikai formába öntve intézményesíteni és képviselni fentebb vázolt
diverzitását. Az olyan országok, mint Belgium vagy Kanada, arra
használták a föderalizációt, hogy alkotmányos kereteket teremtsenek
sokszínűségüknek. Mások, mint például Spanyolország vagy az Egye­
sült Királyság, egységes államok maradtak, de emellett nagyfokú kvá-
zi-szövetségi jogkörökkel is rendelkeznek. A megosztó vitát követően
megszületett 1996-os ukrán alkotmány 2.2-es cikkelye végül kije­
lentette, hogy Ukrajna egységes állam, területe pedig oszthatatlan és
sérthetetlen. Messze nem Ukrajna az egyetlen ország, amelynek a di-
verzitás kezelésének kihívásával kell szembenéznie, azonban belső fej­
lődési holtpontja, valamint az Európában beköszöntött, Ukrajna tör­
ténetileg különböző tapasztalatokkal rendelkező régióit átható új Ke­
let-Nyugat ellentét a feladatot végtelenül problémássá tették.
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 33

AZ UKRÁN ÁLLAMI SÁG KÉT M O D E L LJ E

Mint korábban már említettem, két ellentétes elképzelése létezik az

államiságnak, és végső soron a 2013—14-es ukrajnai válság tekinthető
ezek összecsapásának. Az első a monista nacionalizmus, amelyet azon
elképzelés vezérel, hogy a több évszázados fejletlen államiságot köve­
tően az ukrán nemzetnek meg kellett ragadnia az alkalmat, és csatla­
koznia kell az élenjáró nemzetállamokhoz. Ennek jegyében meg kell
tagadni a Bohdan Hmelnickij által aláírt perejaszlavi szerződést,
amely 1654-ben egyesítette Ukrajnát és Oroszországot, ahogyan fel
kell számolni az utána következett évszázados orosz kulturális asszi­
milációt is, amely a XIX. század végére az eloroszosítás tudatos prog­
ramjába fordult át. Az ukrán izmus mindenekelőtt az ukrán nyelv
elsőbbségét hirdeti, mint a nemzeti identitás egyik legfontosabb zá­
logát. Az ukrán nacionalizmusnak ez a formája kapcsolatot tételez az
etnikai hovatartozás és az állam intézménye között, még ha ezt a
modern kormányzás polgári nyelvezetébe is csomagolja. A feszültség
a nacionalista törekvések és annak belátása között, hogy Ukrajna va­
lójában különböző népek és területek törékeny egysége, eltúlzott fé­
lelmeket ébresztett az ország kohézióját illetően. Az ország területi
integritását féltő ukrán nacionalizáló elit egy egységes állam megte­
remtéséhez ragaszkodott. A monista modell tehát az integrált nacio­
nalizmus egyik változata, amely a nemzeti állam eszméjét az ukraniz-
mus hagyományaiból merítve töltené meg Oroszországtól élesen el­
választó tartalommal. Vagyis eszerint az ukrán államnak hivatalosan
egynyelvűnek, egységesnek és kulturálisan egyedinek kell lennie.
Az ukrán államiság monista eszméje részben Dmitro Doncov uk­
rán nacionalista író elképzeléseire épít, akinek radikális elgondolásai
alapjaiban határozták meg az 1929-ben Bécsben megalapított Ukrán
Nacionalisták Szervezete (OUN) szellemiségét. Ahogyan sokaknak az
ő generációjából, Doncov számára is hatalmas traumát jelentett, hogy
1919-ben elbukott Pavlo Szkoropadszkij hetman kormánya, amelyet
ő maga is szolgált. Ukrajna kudarcba fulladt kísérlete az önálló állam
megalapítására a forradalom és polgárháborúk időszaka alatt jelentő-
34 HÁBORÚ A HATÁRON

sen radikaJizálta a későbbi közgondolkodást, és a mai napig érezteti

hatását a politikában. A két világháború között az ukránok lakta
területek Lengyelország, Románia, Csehszlovákia és a bolsevik Orosz­
ország között oszlottak el. A szovjet rész megkapta ugyan a szövetsé­
gi tagállamnak kijáró intézményeket, ám ahogyan a többi szovjet
köztársaság esetében, ezekre is rátelepedett a későbbi Szovjetunió
Kommunista Pártja központi hatalma. Doncov megsemmisítő bírá­
latokban ostorozta Ukrajna kudarcát, amiért képtelen volt megtarta­
ni függetlenségét 1917 és 1921 között, és számos személyes támadást
intézett az akkori ukrán vezetők ellen. Fiatalkori szocialista eszméit
megtagadta, és helyette a radikális ukrán nacionalizmus ideológiája
mellett kötelezte el magát, amely tagadja bármiféle megegyezés és
együttműködés lehetőségét Oroszországgal. A „tettek új nacionaliz­
musát” és az egységes „nemzeti akaratot” hirdette, amiben megha­
tározó szerephez jutott a régi rendszert megdöntő erőszak is. Szigorú
kritikával illette az ukrán társadalom orosz-, lengyel- és osztrákbarát
elemeit, akikkel szemben az „új ember” életre hívását javasolta, aki
„lángoló hittel és kemény szívvel” pusztítja el Ukrajna ellenségeit.
Nézetei szerint a nemzeti kultúra szent és sérthetetlen, ezért minden­
áron meg kell védeni.
Doncov ugyan nem volt az OUN tagja, mindazonáltal írásai nagy­
mértékben inspirálták a mozgalmat, és ma is nagyrabecsült alaknak
számít az ukrán integrális nacionalizmus panteonjában.24 A függet­
len ukrán állam megalapításának kudarcáért főképp a liberalizmust,
a demokráciát és a politikai akarat hiányát tartották felelősnek, ami
elősegítette a fasizmus felé fordulást.25A fasiszta elképzelések a nem­
zeti újjászületésről mély gyökereket eresztettek, és dacára eredendő
féktelenségének és ideológiai ellentmondásainak, az ukrán ultrana­
cionalizmusra ráillik Roger Griffin definíciója a generikus fasizmus­
ról, miszerint „feltett szándéka az összes »egészséges« társadalmi és
politikai energiát mozgósítani a »dekadencia« támadásaival szembeni
ellenálláshoz, a nemzeti újjászületéshez, amely projekt magában fog­
lalja nemcsak a politikai kultúra, hanem az azt alátámasztó társadal­
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 35

mi és etnikai kultúra megújulását (palingenezisét) is”.26 Míg az eli­

tizmus, az erős vezetés, a militarista értékrend és a tömegek mozgó­
sítása központi elemei, addig a rasszizmus és antiszemitizmus nem
szükségszerűen képezik részét annak, amit Ernst Nolte „fasiszta mi­
nimumnak” nevez.
A harmincas évek elején az OUN vezette a lengyel uralommal
szembeni ellenállást, Andrij Melnyik irányításával. 1933 júniusában
Sztyepan Bandera lett az OUN galíciai részlegének vezetője, amely
terület az első világháború után Lengyelország részévé vált. Bandera
kíméletlen hadjáratot folytatott a lengyel tisztviselők és a varsói kor­
mányzat ellen. Miután 1939 szeptemberében kiszabadult egy lengyel
börtönből, Krakkóba, a Lengyel Főkormányzóság fővárosába költö­
zött. Itt az OUN kettészakadt egy Melnyik vezette konzervatívabb
frakcióra (OUN-M), valamint egy Bandera irányította radikálisabb
szárnyra (OUN-B). 1939 augusztusában a Molotov—Ribbentrop-pak-
tum értelmében Galícia - történelme során először - a Szovjetunió
részévé vált. A béke alig két évig tartott: az 1941. június 22-én indult
német inváziót az ukrán nacionalista mozgalom először üdvözölte,
mivel azt remélték, hogy Németország valamilyen formában majd
visszaállítja az ukrán államiságot.
Bandera az integrális nacionalizmus egy széles körben elterjedt for­
máját vallotta, az ukrán nemzet egy kizárólagos, etnikai alapú meg­
határozását, ami együtt járt azok véresszájú ócsárlásával, akik állítóla­
gosán aláássák ezt az eszmét. O k mindenekelőtt a lengyelek, a zsidók
és az oroszok - személy szerint Bandera utóbbiakat tartotta a legrosz-
szabbnak. Hívei szerint Bandera valójában a nemzetépítés egy befo­
gadó politikáját képviselte, amely nem zárja ki a zsidókat és másokat,
legalábbis addig, amíg támogatják céljait. Ez legfeljebb csak addig
igaz, hogy az OUN szerepvállalását a zsidók lemészárlásában a német
megszállás korai szakaszában elsősorban nem a virulens antiszemitiz­
mus motiválta, mint inkább a nácikkal kötött alkalmi szövetség.27
1941 végére a nacionalisták dühe már kezdett részben a németek el­
len irányulni. Az OUN célja egy független, az ukrán etnikumot egye­
36 HÁBORÚ A HATÁRON

sítő nemzetállam megteremtése volt, és ehhez bármilyen támogatást

hajlandók voltak elfogadni. Zajcev úgy definiálja az integrális nacio­
nalizmust mint

az autoriter nacionalizmus egy olyan formáját, amely a nemzetet or­

ganikus egésznek tekinti, és megköveteli az egyén fenntartások nél­
küli alárendelődését a nemzeti érdekeknek, amelyek előbbre valók
bármely más csoport, nemzet, vág).' akár az egész emberiség érdekei­
nél.28

Az érem másik oldalát Oroszország és Ukrajna közös történelmi

múltjának megtagadása jelenti, ami együtt járt azzal, amit Doncov
a következőképp fogalmazott meg: „Egyesülés Európával, minden
körülmények között és mindenáron - ez a mi külpolitikánk katego­
rikus imperatívusza.”29 Mindezen gondolatok napjainkban is élénk
visszhangot vernek, még ha az efféle szellemi áthagyományozódás
természetesen sosem közvetlenül, hanem összetett kölcsönhatások
kerülő útjain keresztül is történik.
1941. június 30-án, Lvovban Bandera kihirdette az ukrán állam
megalakulását, és bajtársát, Jaroszlav Szteckót nevezte ki miniszterel­
nöknek. Az OUN a németek oldalán harcolt, atrocitásokat elkövetve
zsidók, lengyelek és oroszok ellen. Ám a náci Németország megbíz­
hatatlan szövetségesnek bizonyult: Banderát és társait július 5-én le­
tartóztatták, a háború hátralévő nagy részét pedig német koncentrá­
ciós táborokban töltötték. Bandera a sachsenhauseni tábor speciális,
politikai foglyoknak kijelölt szárnyába került (Zellenbau), ahonnan
1944 szeptemberében szabadult, mikor a németek úgy gondolták,
hogy ismét hasznát vehetik az előrenyomuló szovjet erők ellen. Tá­
vollétében a banderisták (banderovei) megszervezték a Waffen-SS
ukránokból toborzott Nachtigall és Roland hadosztályait, amelyek
a Galícia hadosztállyal együtt egyes becslések szerint közel félmillió
emberrel végeztek, rendszerint különös kegyetlenséggel. 1943-ban
Vblinyban létrehozták az OUN-B katonai szárnyát, az Ukrán Felkelő
 VÉGSŐ VISSZASZAMLALA5 37

Hadsereget (UPA), hogy a háború urán egy független Ukrajnáért har­

coljon. Leginkább ez vezetett a német megszállás közepette is huza­
mosan fennálló lengyel-ukrán polgárháború elfajulásához. A kezde­
tet az 1943. július 11-i „véres vasárnap” jelentette, mikor az UPA
mintegy hetvenezer lengyelt mészárolt le Volinyban, többségükben
nőket, gyerekeket, valamint fegyvertelen férfiakat, 1945-ig pedig
összesen legalább 130 000 embert öltek meg Kelet-Galíciában. Volt,
hogy besúgónak gyanított komplett családoknak vájták ki a szemét,
mielőtt halálra kaszabolták volna őket. Miután 1944 nyarán a szovjet
erők felszabadították Ukrajnát, az ukrán nacionalista ellenállás (az
OUN-B és az UPA) tovább folytatta partizánháborúját a lengyel és
a szovjet hatóságok ellen, vélhetően a brit titkosszolgálat (MI6) támo­
gatásával, egészen 1949-ig. Bandera maga végül egy KGB szervezte
merényletben vesztette életét 1959 októberében, Münchenben.30
A szovjet-kommunista uralom 1991-es letűnésével egy meglehe­
tősen nagy ukrán előállam vált függetlenné. A szovjet kormányzati
intézmények liberális-demokratikus formákra cserélődtek, a szovjet
gazdaság pedig megkezdte hosszú átmenetét a piacgazdaságba. A füg­
getlen ukrán államiságért folytatott küzdelem traumái azonban bele­
égtek a nemzeti tudatba. 2007 októberében Lvovban szobrot emel­
tek Banderának, és a példát később több tucat nyugat-ukrajnai város­
ban követték. Ahogyan azt a szélsőjobboldal egyik vezető kutatója,
Andreas Umland megfogalmazza: „Az OUN az egyik —ha nem a -
legjelentősebb történelmi forrása az összes ukrán ajkú nacionalista
pártnak, különösen a radikálisabbaknak.”31 2014. január 1-jén a
Függetlenség téri (Majdan Nezalezsnosztyi, a továbbiakban Majdan)
tüntetések tetőpontján, az ukrán polgári élet centrumában, Kijev szí­
vében tizenötezer fős fáklyásmenet emlékezett meg Bandera születé­
sének százötödik évfordulójáról, és a felvonulást nemcsak a nacio­
nalista Szvoboda (Szabadság) párt, hanem a Julija Timosenko-féle
Batykivscsina (Haza) párt is támogatta. Mindez idegennek és felfog-
hatatlannak tűnt Délkelet-Ukrajna orosz ajkú lakossága számára,
akiknek a szovjet éra a fejlődést és a haladást jelentette. A Szovjetunió
38 HÁBORÚ A HATÁRON

egyúttal ebben az időszakban alakította ki a modern ukrán állam te­

rületi formáját, amely nyugaton és keleten is magába olvasztott vita­
tott területeket, miként délen a Krímet.
Ismét fennen lobogott az UPA vörös-fekete zászlaja, mint a radiká­
lis ukrán nacionalizmus szimbóluma. A monista nacionalizmus az
ukrán államiság egy naturalista, historizáló és restitutív narratíváján
nyugszik, miszerint a történelem kerülő és tévútjai után végre meg­
valósult Ukrajna természetes egyesülése. Néhány más posztkommu­
nista államhoz, elsősorban a balti országokhoz hasonlóan ez a fajta
államépítés a restauráció mentén működik, vagyis megkísérel helyre­
állítani néhány egykori eszményt arról, hogy milyennek is kellene
lennie az új államnak és nemzetnek. Észtország és Lettország eseté­
ben az elképzelés például az volt, hogy visszatérnek a háború előtti
köztársaságokhoz, minek következtében csak azoknak (illetve azok
leszármazottainak) járt automatikusan az állampolgárság, akik már
az idő tájt is az országban éltek. Annak a több tízezer orosznak, akik
később érkeztek, hogy részt vegyenek az új iparágak kiépítésében
vagy a fegyveres erőknél szolgáljanak, és akik azt hitték, hogy nyug­
díjaséveiket majd békében leélhetik hazájukban, most nyelvi és tör­
ténelmi tesztekkel kellett kivívniuk jogukat az állampolgárságra. Az
ukrán államépítés szintén egy hígított restitutív modell alapján mű­
ködött. Noha mindazok, akik 1991-ben Ukrajnában éltek, köztük
a fegyveres erők sok ott állomásozó tagja, automatikusan megkapták
az állampolgárságot, a nációnalizáló államépítkezés mindazonáltal
afelé haladt, hogy a társadalmat végül majd „ukránosítani” kell, ami
mindenekelőtt az ukrán egynyelvűség előírását jelentette. Ez az el­
gondolás heves vitákat követően végül bekerült az 1996-os alkot­
mányba.32 A 10. cikkely tudatosan degradálta az orosz nyelv státusát:
„Ukrajna állam hivatalos nyelve az ukrán. [...] Ukrajnában szavatolt
az orosz, valamint a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének sza­
bad fejlődése, használata és védelme.” Az „orosz” utáni vessző külö­
nösen jól szimbolizálja az új prioritásokat azzal, hogy egy kalap alá
veszi az oroszokat a többi „nemzeti kisebbséggel”.
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 39

Az új állam próbálta megteremteni a maga szimbólumait és m íto

szait, de nem létezett egyetlen kizárólagos nemzeti narratíva. Valójá­
ban az utóbbi két évtizedben a közbeszéd főleg arról szólt, milyen
gyenge az ukrán etnikai nacionalizmus, és mennyire erőtlen az ukrá-
nosítási politika, mely utóbbit az orosz ajkúak inkább kellemetlen­
ségként élték meg, mintsem jelentős jogsérelemként. Mivel Ukrajna
plurális társadalomként fejlődött, ezalatt az ukrán nyelv súlya a kul­
túrában és a művészetekben valóban csökkenhetett. Ez a mély kul­
turális küzdelem tovább folytatódott, ám a politikai eszmék piacán
egyre keresettebb áruvá váltak az ellentétes mitológiák, emlékezet­
politikák és világi szentekként körülrajongott politikusok kegytár­
gyai. Ahogyan több egykori kommunista kelet-európai ország eseté­
ben, az államépítést itt is az áldozatiság markáns kultusza jellemezte,
ami újabb konfliktusok melegágya lett. Különösen a holodomor (ami
„éhezéses népirtást” jelent) játszott döntő szerepet a nemzet öndefi-
niálásában. Az 1932—33-as éhínségben több mint kétmillióan vesz­
tették életüket, miután Sztálin embertelen kollekdvizálási hadjárata
elszakította a parasztokat földjeiktől, az úgynevezett kulákokat (gaz­
dag parasztokat) pedig Szibériába száműzte. Mikor súlyos aszálytól
kísérve az élelmiszer-termelés összeomlott, a szovjet rezsim tovább
folytatta a gabona exportját, hogy szerszámgépeket és más beren­
dezéseket vegyen, fenntartva a felgyorsult iparosítás kampányát. Az
éhínség az ukránság nemzeti törzsterületét érintette, és az is elkép­
zelhető, hogy a sztálini elit valóban a nemzeti lelkűiét kiirtására tett
kísérletet — mindazonáltal az éhínség nem korlátozódott kizárólag
Ukrajnára, hiszen további milliók haltak meg Kubányban és az Al­
só-Volga-vidéken is.
Az ukránosítás híveinek egy másik szimbóluma Bandera volt, az
OUN vezetője a harmincas évektől. A náci Németország felett aratott
győzelem 1945-ben nem hozott békét Galíciának, a szovjet erők to­
vábbra is kíméletlen küzdelmet vívtak a banderisták ellenálló csapa­
taival. Bandera halála után ez a harcos ukrán nacionalizmus a külföl­
di emigrációban élt tovább, erős oroszellenes ideológiával párosulva.
40 HÁBORÚ A. HA IÁKON

Bandera 1959-es halálát követően Sztccko vette át az ukrán emigráns

kormány irányítását, és egészen 1986-ban bekövetkezett haláláig ve­
zette a szervezetet. Több vezető ukrán nacionalista is kapcsolatban
állt a szervezettel, köztük Viktor Juscsenko, Ukrajna 2005 és 2010
közötti elnöke. Az emigráns mozgalom inspirálta a Rab Nemzetek
Bizottságának megalapítását, amely 1959-ben rábírta az Egyesült Ál­
lamok Kongresszusát, hogy hivatalosan hirdesse meg az évente meg­
tartott Rab Nemzetek Hetét. Ez az ideológiai kampány Oroszorszá­
got elnyomóként állította be, miközben elnyomottnak mutatott be
olyan közösségeket, mint a volgai tatárok nácik által létrehozott báb­
állama, az Idel-Ural, vagy a hasonló módon a német megszállás alatt
létrejött Kozákföld. Ám függetlenül az ideológiától, ez a tradíció
Oroszországot eleve mint természeténél fogva gonoszt tételezi, amin
ennélfogva a kommunizmus bukása az égvilágon semmit sem változ­
tatott: az orosz imperializmusra az ukrán nacionalisták ugyanúgy el­
nyomásként tekintettek a kommunizmus előtt és után is.33 Ebből
táplálkozik a monista tradíció egy részének kibékíthetetlen, Washing­
tonban is jelentős visszhangra lelő oroszellenessége, gátat szabva a két
ország közötti konstruktív és pragmatikus együttműködésnek.
Juscsenko második felesége, Katyerina amerikai állampolgár, aki
egy rövid ideig a Rab Nemzetek Bizottságát is vezette, egy alkalom­
mal pedig hírhedtté vált (online már nem elérhető) oroszellenes leve­
let írt a Washington Times-nak. Karrierje során dolgozott az amerikai
külügyminisztériumnak és a Fehér Háznak is Rónáid Reagan elnök­
sége idején, majd Ukrajna függetlenedését követően alapító tagja és
alelnöke lett az USA-Ukrajna Alapítványnak. Juscsenko volt Ukrajna
első államfője, aki támogatta, hogy rehabilitálják az OUA-t és annak
vitatott vezetőjét, Banderát. Egyik legmegosztóbb elnöki intézkedé­
sének számított, mikor 2010. január 22-én Banderának az „Ukrajna
Hőse” címet adományozta - döntését széles körben elítéltek, köztük
az Európai Parlament és a Simon Wiesenthal Központ is. Pontosan
egy év múlva az új államfő, Viktor Janukovics hivatalosan is érvényte­
lenítette a kitüntetést. A Majdan téri tüntetések alatt a színpad mel­
lett Bandera hatalmas arcképe volt elhelyezve, ami érthető módon
 VÉG SÓ VISSZASZÁMLÁLÁS 41

elidegenítette az orosz ajkú lakosságot. A demokráciáért és „európai

választásért” folytatott küzdelemre egy radikális nacionalista mozgó­
sítás telepedett.
Hasonló alappillére volt Juscsenko elnökségének a holodomor
népirtásként való elismertetése. 2006-ban a Verhovna Rada (az uk­
rán országgyűlés) elfogadott egy határozatot, amely kimondja, hogy
a holodomor „az ukrán nép ellen elkövetett népirtás volt”. A lépés
gyötrelmes megosztottságot szült: janukovics miniszterelnök, vala­
mint több mint kétszáz keleti képviselő tartózkodott, vagy nem vett
részt a szavazáson. A következő évben Juscsenko megpróbálta kihar­
colni, hogy a holodomor és a holokauszt tagadása bűncselekmény­
nek minősüljön, ám a parlament végül nem szavazott a törvényjavas­
latról. Miután 2010-ben átvette az elnökséget, Janukovics az Európa
Tanács Parlamenti Közgyűlése (PACE) előtt úgy fogalmazott, hogy
a holodomor nem volt népirtás: „A holodomor népirtásként való
elismerése, úgy gondoljuk, hibás és igazságtalan lenne. Tragédia volt,
a Szovjetunió tagállamainak közös tragédiája.” A burkolt célzás arra
vonatkozott, hogy azok, akik a holodomorra népirtásként tekintenek,
nem egyszerűen a sztálini rezsimet bélyegzik meg, hanem mindezt
oroszellenes jelszavakkal teszik. A szovjet népek közös katasztrófáját
a monisták kizárólag ukrán tragédiaként sajátították ki. Az ország
nyugati és keleti felét megosztó kérdés egy újabb példája a „népir­
tás-háborúknak”, vagyis azon küzdelmeknek, mint ami például az
1916-os és 1988-as örmények ellen elkövetett tömeges gyilkosságok
„népirtásként” való elismertetéséért zajlik.34 Mindez tehát egy újabb
megosztó témát vonultatott fel az ukrán nemzeti identitás formába
öntését övező vitákban.
Az integrált nacionalizmus osztja ugyan az integrális nacionaliz­
mus néhány klasszikus elgondolását - ez utóbbi fasiszta irányvonalak
mentén képzeli el egy egységes, egyetlen nyelvvel, kultúrával és mito­
lógiával rendelkező nemzet megteremtését - , mindazonáltal fontos
kihangsúlyozni a köztük lévő különbségeket. Az integrált naciona­
lizmus lényegét tekintve elkötelezett az állam fejlődésének polgári
modellje mellett, és toleráns a diverzitást és a jogokat illetően. Kevés
42 HÁBORÚ A HATÁRON

arra vonatkozó bizonyíték van, hogy az orosz nyelvűek állampolgá­

ri jogait szisztematikusan megsértették volna, akár csak a 2004-es és
2014-es megmozdulások csúcspontjain. Ahogyan azt Kuzio állítja,
polgári fejlődés és nacionalizmus nem szükségszerűen összeegyez­
tethetetlenek, akár ki is egészíthetik egymást.35 Ezt az alapvető érvet
Michael Ignatieff hozta fel annak idején, aki megkülönböztette egy­
mástól a polgári és az etnikai nacionalizmust. Elgondolása szerint a
nacionalizmus akár konstruktív erő is lehet, amennyiben egyesíti az
embereket egy modern képviseleti állam intézményeinek megterem­
téséhez, szélsőséges formáiban azonban a realitás előli kollektív me­
neküléssé torzulhat, mikor a valamiféle elsőrendű entitás nevében
folytatott retorika a nemes ügyekről és tragikus áldozathozatalokról
félelmet kelt másokban, és felforgatja az állampolgári idealizmus
rendszerét.36 Tito szocialista államának buká.sa 1989-1991-ben Ju­
goszláviában szabadjára engedte a háború és a szélsőséges nacionaliz­
mus démonait, és az „új nacionalizmus” posztkommunista jelensége
most Ukrajnában ütötte fel fejét.
Az állampolgári befogadás eszméje azonban csak részlegesnek bi­
zonyult, és az integrált nacionalizmus nem talált megoldást arra, ho­
gyan is lehetne az ország diverzitását alkotmányos formába önteni.
Az ukrán volt az egyedüli állami nyelv, ennélfogva pedig az összes
hivatalos okmányt, köziratot és feliratot kizárólag ezen a nyelven ké­
szítettek. Nem mindenki tudta megérteni azokat az állami dokumen­
tumokat, amelyeket el kellett olvasniuk és alá kellett írniuk, de még
a választásokon is ukránul jelenik meg az összes tájékoztatás. Az effé­
le kellemetlenségek és az ukránosítás demonstratív kinyilvánítása ál­
landó sértettséghez vezetett. Az orosz nyelv többnyire nem számított
tiltottnak, viszont a magánélet szférájába szorult. Az ukrán naciona­
listák előszeretettel gúnyolódnak azon, hogy az orosz „konyhanyelv”,
amely nem méltó arra, hogy a hivatalos és szakmai életben is használ­
ják. Ezzel szemben a valóság az, hogy még a 2004-es és 2013-14-es
Majdan téri tüntetések alatt is az orosz számított a domináns nyelv­
nek. Ráadásul számos orosz ajkú támogatja az ukrán államépítés na-
cionalizáló modelljét, ahogyan teszi ezt az orosz etnikumú lakosság
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 43

egy bizonyos hányada is, ám az államfejlesztés szintjén a probléma

ettől még megoldatlan marad. Ukrajnában a különféle identitások
olyannyira átszövik egymást, hogy a lakosság nagy része kényelmesen
elél több identitással - ez azonban egy politikai dilemmának csak
a társadalmi adaptációját, nem pedig alkotmányos szinten történő
megoldását mutatja.
A probléma magva ideológiai jellegű. Mint arról már volt szó,
a monista modell középpontjában az ukrán államiság restitutív felfo­
gása áll. Más szóval a ccl nem a fennálló állapotokra - mindenekelőtt
a jelenkori Ukrajnát kitevő területek eltérő tapasztalataira - való ref­
lektálás, hanem az államiság valamiféle idealizált víziójának visszaál­
lítása. Ahogyan azt láthattuk, ezt a modellt alkalmazták Észtország­
ban és Lettországban is, ahol a posztkommunista elit csak azoknak
adta meg automatikusan az állampolgárságot, akik rendelkeztek fel­
menőkkel a háború előtti független köztársaságban, míg mindenki
másnak (túlnyomórészt azoknak az oroszoknak, akik a háborút kö­
vetően települtek az országba) demonstrálnia kellett alkalmasságát
az állampolgárságra, jellemzően nyelvi tesztek kitöltésével. Ahogyan
minden ideológia, úgy a restitutív modell is megpróbál egy külső
mintázatot ráerőltetni a valóságra.
Nem meglepő módon a restitutív nacionalizmus fokozottan into­
leráns formákat is ölthet: szélsőséges esetben annak az integrális na­
cionalizmusnak az alakját, amelyet a XX. század klasszikus fasiszta
mozgalmai is képviseltek. Ez történt a militáns-nacionalista Szvobo-
da párttal is. A pártot többek között Oleh Tyahnibok és Andrij Paru-
bij alapították meg 1991-ben Lvovban, Ukrajna Szociál-Nemzeti
Pártja (SZNPU) néven, ami egyértelmű utalás volt Hitler Nemzeti­
szocialista Pártjára. A szervezet hamar kitűnt „nyíltan forradalmi ult­
ranacionalizmusával, az erőszakos hatalomátvételre irányuló követe­
léseivel, valamint arra való hajlandóságával, hogy Ukrajna minden
bajáért Oroszországot tegye felelőssé”. Emellett ez volt az első párt,
amely „besorozta táborába a náci szkinhedeket és futballhuligáno-
kat”.37 2004-ben a párt nevét Szvobodára változtatta, hivatalos jelké­
pét a neonáci Wolfiangel-ről (Farkasfogó) egy három ujjból álló stili­
44 HÁBORÚ A HATÁRON

zált háromágú szigonyra (Ukrajna szimbólumára) cserélte, valamint

Tyahnibok maradt az egyedüli vezető (Parubij például a Juscsen-
ko-féle Mi Ukrajnánkhoz csatlakozott). Egészen 2013-ig a párt ön­
feledten terjesztette a náci traktátusok ukrán verzióit. 2012-ben egy
vita során, amely az ukrajnai születésű, amerikai színésznőről, Mila
Kunisról szólt, a Szvoboda szóvivője, Ihor Mirosnyicsenko úgy ér­
velt, hogy a nő nem ukrán, hanem csak egy „zsidó némber”.38 Ez
a fajta antiszemitizmus mélyen beleivódott a párt mentalitásába, de
oroszgyűlöletük még ennél is féktelenebb volt. Nem mellesleg a Szvo­
boda a francia Nemzeti Front és az olasz neofasiszta Fiámmá Tri-
colore párt szövetségese.
A 2008-as nagy gazdasági válság különösen érzékenyen érintette
Ukrajnát, tovább súlyosbítva a társadalmi és politikai megosztottsá­
got, ami nagyban hozzájárult a jobboldali populizmus túlsúlyba ke­
rüléséhez. Az egyre népszerűbb Batykivscsina párt is erősen igazodik
a monista nacionalizmus kulturálisan egységes, ukrán nyelvű nemzet
megalkotására vonatkozó törekvéseihez, szembeszállva Ukrajna plu­
ralista koncepciójával, miszerint az ország kulturális és nyelvi szem­
pontból is sokféle. Több radikális nacionalista párt javírott választási
eredményein, különösen a Szvoboda. Vjacseszlav Lihacsev helyesen
előre látta, hogy „a szélsőjobboldal végső kitörést indít abból a mar­
ginális mezőnyből, amit a független Ukrajna politikai történelmé­
nek első húsz éve alatt elfoglalt”.39 A 2012. október 28-i parlamenti
választáson a Szvoboda 10,44 százalékot ért el, ezzel huszonöt listás
jelöltet juttatott az országgyűlésbe, valamint további tíz képviselőt
egyéni választókerületből. A Rada ezzel a „zsidrákok, ruszkik és más
mocskok elleni harc” szószékévé vált.40 Az Európai Parlament ez idő
tájt határozatban marasztalta el a pártot xenofób, antiszemita és rasz-
szista megnyilvánulásaiért.
A nacionalizáló agenda tehát egyaránt ölthet polgári, illetve egy
nyersebben érvényre juttatott, kirekesztő nacionalista formát. Ez ma­
gyarázza azt a paradoxont, hogy még az ukrán nacionalista pártok is
- jobboldali, populista nyugat-európai megfelelőikkel szemben - tá­
 VÉGSŰ VISSZASZÁMLÁLÁS 45

mogatták az ország uniós csatlakozását. Számukra nem igazán az EU

intézményes és normatív struktúrái voltak vonzóak, hanem a politi­
kai tér reprezentálása aTágabb Európa szellemében. ATágabb Európa
kiterjesztése a posztszovjet térségre és Ukrajnára nézvést Oroszor­
szág befolyásának visszaszorítását és geopolitikai törekvéseinek kor­
látozását jelentette. Más szóval a Szvoboda és más hasonszőrű szer­
vezetek számára az Unió nem az emberi jogok és a jó kormányzás
normatív értékeihez, és különösen nem a konfliktus logikájának meg-
haladhatóságához kapcsolódott, hanem az euroatlanti biztonsági kö­
zösség erejével megtámogatott nyugat-európai geopolitika kifejező­
dését jelentette. A nacionalisták tehát nem alapelvei miatt támogatják
ez EU-t, hanem mert az számos, Oroszországéval egyre inkább szem­
behelyezkedő érdeket testesít meg. Más szóval a Tágabb Európa ideá­
jának kizárólagossága tovább erősítette az integrált nacionalizmus
eszméjének kirekesztő mivoltát.
A monista ukrán nacionalizmus ruszofóbiája kizárja, hogy Orosz­
ország egyszerre lett volna áldozat és elkövető. Oroszországnak két­
ségtelenül még meg kell békélnie sztálinista múltjával (csakúgy, mint
Nagy-Britanniának a gyarmati rendszer megannyi megmaradt sötét
foltjával), de egyoldalú megbélyegzése a Szovjetunió egyik volt „test­
véri népétől” ezen nem segít, különösen úgy, hogy ezen országok kö­
zül valamennyi kivette a maga részét a bolsevik bűnökből. Három
szovjet főtitkár is a kevert orosz-ukrán közegből származott: Nyikita
Hruscsovot, aki a jelenlegi orosz-ukrán határ nyugati oldalához kö­
zel született, a Donyec-vidéken nőtt fel, és korai karrierjének nagy
részét is Ukrajnában töltötte, gyakran tekintették ukránnak, főleg
azért is, mert felesége, Nyina Koharcsuk teljességgel ukrán volt; Leo-
nyid Brezsnyevnek Dnyepropetrovszk nemcsak szülőhelye volt, de
ott is vált pártvezetővé, és a város a későbbiekben, még a moszkvai
évek során is politikai bázisának számított; és Konsztantyin Csernyen-
ko, aki Szibériában született egy eloroszosodott ukrán család gyerme­
keként. Mihail Gorbacsov félig ukrán, ahogyan felesége, RaiszaTito-
renko is. A posztkoloniális modell valamelyest kibogozhatja ugyan
46 h á bo r ú a határo n

a két nép összekuszálódott történelmét, de az identitásverseny prob­

lematikája ennél mélyebben gyökerezik. Még ha el is fogadjuk, hogy
az ukrán nemzetnek megvan a maga ezeréves történelme, amely nem
egyszerűen eltér az orosz nemzetétől, hanem annak komplementere,
attól még a két ország közötti kapcsolatok megalapozásának politikai
feladata változatlanul megoldásra vár. A posztkolonialista megközelí­
tés természetétől fogva különös hangsúlyt szentel az egykoron aláren­
delt fél önérvényesítésének, de ez csak az érem másik oldalát jelenti
azoknak, akik inkább a két ország közötti kapcsolat „testvéri” termé­
szetét hangoztatják. Az egyik tehát a szétválást hangsúlyozza, míg a
másik az egységet —miközben egy „normális” viszony valójában csak
a kettő kombinációján nyugodhat.
És ezzel el is érkeztünk az ukrán államépítés második paradigmá­
jához, amelyet pluralistának nevezek, jelezve ezzel kötődését a „be­
fogadó nemzet” fogalmához kapcsolódó széles körű elvek iránt. Lé­
nyegét tekintve ez az elképzelés azt állítja, hogy a posztkommunista
ukrán állam megannyi különböző nép hazája, tükrözve az ország tö­
redékes államiságának hosszú történetét, valamint azt, hogy a jelen­
legi határok egymástól eltérő történelmi tapasztalatokban részesült
területeket ölelnek fel —amelyek azonban mind a polgári ukrán iden­
titás irányába orientálódnak. Mint láthattuk, ezek a határok jelen­
tősen átrajzolódtak az évek során: különösen a két világháború kö­
zötti Ukrán SZSZK határai különböztek nagyban a mostaniaktól.
Vjacseszlav Csornovil egy másfajta utat képviselt, mint amelyen
Ukrajna végül továbbhaladt. Csornovil egyike volt a „disszidens”
mozgalom vezetőinek a szovjet Ukrajnában, a Szovjetunió utolsó
szakaszában pedig a „Ruh” néven ismert nemzeti-függetlenségi szer­
vezet legkarizmatikusabb vezetője volt. A Ruh állt az ország függet­
lenségéhez vezető mozgalom élén, de - csakúgy, mint Oroszország
esetében - amint elérték céljukat, hamar partvonalra szorították az
erősebb játékosok. Csornovil szenvedélyesen küzdött az ukrán nem­
zeti lét újjászületéséért, de emellett fogékony maradt a társadalom
plurális természetére is. Elgondolása a feltámadt ukrán államiságról
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 47

befogadó és többdimenziós volt, azonban beárnyékolták a beszűkül-

tebb monizmus „nacionalizálói” és fanatikusai. A kilencvenes éveket
Csornovil a háttérbe húzódva töltötte, de már készen állt a visszaté­
résre, mikor 1999-ben egy gyanús autóbalesetben életét vesztette.
Csornovil elgondolásai az ukrán társadalom minden szegmenséhez
szóltak, egyúttal kihívást jelentettek a „harmadik erő”, az oligarchák
számára is. Csornovil továbbra is hősnek számít mindazok szemé­
ben, akik úgy hiszik, hogy Ukrajna képes lehet egy magabiztos, plu­
rális, minden szomszédjával jó viszonyt ápoló társadalomként a fejlő­
dés útjára lépni.
Ennek szellemében állítja Valentyin Jakusik, hogy Ukrajna „kettős
civilizációju’, miszerint az ukránok az oroszokkal egyenlők az állam­
ban, együtt más népek sokaságával: főként ruszinokkal, gagauzokkal,
magyarokkal, zsidókkal, románokkal és krími tatárokkal.41 Nicolai
Petro úgy hivatkozik az orosz nyelvű lakosságra, mint a „Másik Uk­
rajnára”, és hangsúlyozza, hogy a jelenkori feszültség generációkra
nyúlik vissza. Alapvetően ez a vita arról szól, hogy ki határozhatja
meg, mit jelent ukránnak lenni. Ebből a szempontból Ukrajna nem
egyetlen kultúra, hanem számos; nem egyszerűen „meghasadt” társa­
dalom, ahogyan Sámuel P. Huntington fogalmaz hírhedt, Civilizá­
ciók összecsapása című értekezésében, hanem gazdagon változatos.42
Hasonlóképp különülnek el az egyes ortodox gyülekezetek is, miköz­
ben a feszültséget valójában a nacionalizálók mítoszgyártása mérgesí­
tette el. A pluralisták számára a széttartó vallási és nyelvi irányzatok
nem jelentenek veszélyt az államra, ahogyan azt a nacionalisták gon­
dolják, hanem épp ellenkezőleg: ez a diverzitás biztosítja az ország
gazdag és sokrétű kultúráját. Ez nem feltédenül jelenti azt, hogy Uk­
rajnának szövetségi állammá kellene alakulnia, azt viszont igen, hogy
valamiféle „társulási” egység formáját kellene öltenie, hogy a többszö­
rös identitások valamiféle törvényileg védett, alkotmányos státus ke­
retein belül nyilvánulhassanak meg.
A pluralista modell szerint a jelenlegi Ukrajnát kitevő népek egyen­
lő mértékben érdekeltek az ország fejlődésében, és ezzel szembehe­
48 HÁBORÚ A HATÁRON

lyezkedik a nacionalizáló irányvonallal, jóllehet nem tagadja annak

néhány aggodalmát. Kevesen vitatnák például annak szükségét, hogy
különleges intézkedésekkel kell megerősíteni az ukrán nyelv közpon­
ti pozícióját, biztosítva ezáltal, hogy minden gyermeknek megtanít­
sák, és hogy a felsőbb oktatásban, a szakmai életben és a kormányzás
szintjén is megállja a helyét. Ez nem feltétlenül zárná ki a nyelvi kom­
petenciatesztek előírását a tisztviselőknek, annak biztosítására, hogy
az ukránt nem nyomja el az orosz nyelv - de visszautasítja azt az el­
gondolást, hogy az új államnak hivatalosan egynyelvűnek kellene
lennie. Ukrajna egyik nagy gazdagsága ugyanis épp diverzitása, és -
már ami a pluralistákat illeti - nincs ok, ami miatt ezt ne lehetne
alkotmányosan is megerősíteni. Az ország „határtalan különbözősé­
ge” hozzátesz összetettségéhez - nem mint megoldásra váró problé­
ma, hanem mint Örvendetes adottság. Éppen ezért a pluralisták leg­
inkább azt kérik számon a nacionalistákon, hogy nem képesek olyan
politikai formát találni, amelynek köszönhetően ez a diverzitás egy
befogadóbb alkotmányos rendbe ágyazódhatna.
Az ukrán államiság eme két képviselete közötti feszültség egy vilá­
gosan kirajzolódó földrajzi dimenzióval rendelkezik. A monizmus az
ország nyugati felében elterjedtebb, míg a pluralizmus keleten és dé­
len erősebb. Emellett megfigyelhető egy átfogó időbeni dimenzió is,
vagyis múlt és jövő eltérő reprezentációi. A délkeleti országrész példá­
ul amellett, hogy az államiság pluralista formáját támogatja, ugyanígy
hajlamos a neoszovjet szentimentalizmusra is, úgy emlékezve vissza
a régi szép szovjet időkre, mint amikor nem volt munkanélküliség, a
jólét (még ha minimális is) biztosított volt, Oroszország és Ukrajna
között a határok nyitottak voltak, gyakoriak voltak a vegyes házassá­
gok, és egy valóban „szovjet” nép kezdett kialakulni. A 2014 február­
jában bekövetkezett rezsimváltásra tehát már meglévő, intenzív ellen­
tétek közepette került sor. Amint azt egy kiváló aktuális tanulmány is
megfogalmazza: „Nyugat-Ukrajna kultúráját, nyelvét és politikai
gondolkodását írták elő az ország többi részének is.” A cél látszólag
ugyan az ország egyesítése,
 VÉGSŐ VISSZASZÁMLÁLÁS 49

a valódi szándék azonban Ukrajna orosz ajkú lakosságának ellehetet­

lenítésére és megalázására irányul. A radikális nyugat-ukrajnai naci­
onalisták, akik Oroszország és az orosz kultúra elutasítását már-már
igeként hirdetik, igyekeznek ráerőszakolni az ország egészére szűk
látókörű szemléletüket.43

Kissé talán erős megfogalmazás, de az ellentét kétségtelenül létezik.

 M Á S O D I K FE JEZ ET

E U R Ó P A K É T Ú TJA

Az Oroszország és Nyugat-Európa közötti területekért folytatott harc

azóta tart, mióta csak a modern európai államrendszer létezik.' Orosz­
ország és Lengyelország évszázadokon át küzdött egy határait és iden­
titását váltogató térségért. Ukrajna elmondhatatlanul sokat szenvedett
a múlt század két legnagyobb totalitárius önkényuralma, a náci Né­
metország és a sztálini Szovjetunió összecsapásaitól. Ebben a kiterjedt
régióban, amelyet Timothy Snyder „véres övezetnek” nevezett (a mai
Lengyelország, Fehéroroszország, Ukrajna, Oroszország és a balti or­
szágok modern államai), mintegy 14 millió civilt öltek meg 1933 és
1945 között, amiből Németország kétszer annyi ember haláláért volt
felelős, mint a Szovjetunió. Még ezt megelőzően, a harmincas évek
elején, a „szovjet éhínség” (Snyder) alatt összesen mintegy 3,3 millió
ember halt éhen Ukrajnában és Kubányiban, mikor Sztálin egész né­
peket hagyott elpusztulni.2 Ez a csaknem felfoghatatlan mértékű ka­
tasztrófa mély sebeket ejtett Ukrajnán, és napjainkban a nacionalisták
úgy tartják számon, mint holodomort, az ukrán nép ellen elkövetett,
előre megfontolt népirtást. Még 1989-ben Melvin Croan úgy defini­
álta ezt a régiót, mint a kontinensen végighúzódó szeizmikus törésvo­
nalat,3 és ez a meglátás változatlanul helytálló. Az Ukrajna-válság már
előre jelezte a Balti- és Fekete-tenger közötti konfliktusrendszer vissza­
52 HÁBORÚ A HATÁROM

térését, amelyet Vagyim Cimburszkij „intermárium”-ként jellemzett.

Két különböző Európáról alkotott elképzelés küzd itt meg egymással:
egyik oldalon a „Tágabb Európa” víziója, középpontjában az EU-val,
de egyre inkább azonosulva az euroatlanti biztonsági és politikai kö­
zösséggel, a másikon pedig a „Nagyobb Európa”, egy Lisszabontól Vla­
gyivosztokig húzódó kontinentális Európa képzete, amelynek több
centruma van, köztük Brüsszel, Moszkva és Ankara, a cél azonban kö­
zös, mégpedig azon megosztottságok legyőzése, amelyek korábban
már megannyi szenvedést okoztak a kontinensnek. Két tényleges és
potenciális európai rend csap össze Európában napjainkban, viszályt
keltve a határvidéken.

A KÉT EURÓPA

A Tágabb Európa az 1989-es évhez kapcsolódik, mikor a berlini fal

leomlott, Európa pedig új geopolitikai kihívások elé nézett. A szovjet
„birodalom” darabjaira hullott, és a volt kommunista országok Kö­
zép- és Kelet-Európábán visszanyerték autonómiájukat és szuvere­
nitásukat. A többség számára a Tágabb Európához való csatlakozás
magától értetődő döntés volt. Ez az Európa-modell Brüsszelre össz­
pontosít, és a nyugat-európai hátországokból sugározza ki az európai
integráció koncentrikus köreit. Az ötvenes években az európai integ­
ráció két alapelv szerint működött: a konfliktus kerülése, különös
tekintettel Franciaországra és Németországra, valamint a méltányos
jólét biztosítása a kontinens polgárainak. Azóta, hogy az Európai
Gazdasági Közösség hat alapító tagja 1957. március 25-én aláírta a
római szerződést, a szövetség tagjainak száma immáron 28-ra nőtt a
legutóbbi belépőkkel, akik már a kontinens volt kommunista térsé­
géből érkeztek.
Amint a kommunista rezsim 1989 őszétől kezdve omladozni kez­
dett, az olyan országokban, mint Lengyelország és Csehszlovákia,
alapvető konszenzus alakult ki a liberális demokrácia, a piaci refor­
mok és mindenekelőtt az „Európához való visszatérés” javára. Voltak
 EURÓPA KÉT ÚTJA 53

ugyan belpolitikai viták, meghátrálások és ellentétek, de összességé­

ben mégis sikerült megegyezniük a közös politikai, szociális és geo­
politikai célkitűzésekben. Az EU bővítési hulláma nemcsak olyan ke-
let-közép-európai országokat érintett, mint Lengyelország, Magyar-
ország, Csehország, Szlovákia és Szlovénia, hanem a balti államokat
is, Észtországot, Lettországot és Litvániát (a Ciprusi Köztársaság és
Málta mellett). 2007-ben Bulgária és Románia is csatlakozott, majd
2013 júliusában Horvátország következett. Példaértékű megnyil­
vánulása volt ez a „Tágabb Európa” nevével fémjelzett fejlődési mo­
dellnek, és kétségtelenül jelentős előnyökkel járt az érdekelt orszá­
gok számára. Fontos kiemelnünk, hogy ekkor még nem mutatkozott
semmilyen külső ellenállás az EU-bővítéssel szemben. Önmagában
ez ugyanis még nem jelentett biztonsági fenyegetést Oroszországnak,
amely csak később tanúsított ellenállást, mikor ez már a NATO-bőví-
téssel és a nyugati demokrácia agresszív terjesztésével párosult.
A „Nagyobb Európa” koncepciója az európai belpolitika egy más­
fajta modelljét követi. A Brüsszelből kiinduló és a szélek felé gyengü­
lő, mindazonáltal egyetlen centrumra fókuszáló koncentrikus körök
helyett ezt egy többpólusú látásmód jellemzi, egynél több közép­
ponttal és egységes ideológia nélkül. Az európai térség egy pluralista
elképzeléséről van szó, amely messzire nyúló európai tradícióval bír:
a páneurópai unió látomásával. A kontinens egységesítésére vonat­
kozó tervek terebélyes családfával rendelkeznek. Idesorolható Ri-
chard Coudenhove-Kalergi „Páneurópa” elmélete a háború előttről,
a gaulle-ista felvetések az Adanti-óceántól a Csendes-óceánig húzó­
dó szélesebb európai övezetről, Mihail Gorbacsov álma a hideghábo­
rús „blokkpolitikát” meghaladó „közös európai otthonról”, Nicolas
Sarkozy elképzelése egy EU-val „közös gazdasági és biztonsági tér”
megalapításáról, amely egy új tömböt hozna létre 800 millió lakos­
sal, akik azonos jólétben és biztonságban élnének,4 vagy a Valdaj Klub
ideája az „Európa-Unióról” - mind ugyanannak a törekvésnek a kü­
lönböző megnyilvánulásai.
Ezen elképzelés szimbolikus dátuma 1991, az év, amikor a Szov­
jetunió kommunista rendszere felbomlott, a szövetség pedig darab­
54 HÁBORÚ A HATÁRON

jaira szakadt. Az „1991-es projekt” ennél persze átfogóbb, ugyanis

magában foglalja a demokrácia és az alkotmányosság fejlesztését, va­
lamint a nemzetközi integrációra irányuló törekvéseket Oroszország­
ban és a FÁK más országaiban. Mindazonáltal az említett 1989-es
országokhoz képest az 1991-es irányvonal mentén nagyon kevesen
sorakoztak fel: többek között azért is, mert Oroszországban a „de­
mokrácia” fogalma nemcsak a kilencvenes évek káoszával, a „rablólo­
vag” oligarchák felemelkedésével és egy olyan gazdasági hanyatlással
asszociálódott, amely felülmúlt bármit, amit bármely ország elszen­
vedhetett az 1930-as évek nagy gazdasági válsága óta, hanem mind­
ezek felett a nagyhatalmi státus és a nemzetközi befolyás elvesztésével
is. Különféle elgondolások keresztezték egymást, zavart keltve a nem­
zeti identitást és az ország sorsát illetően. Oroszországban ez végül
a Putyin vezette állami beavatkozáshoz vezetett, amely megpróbálta
helyrehozni a kilencvenes évek belső kicsapongásait és az ország nem­
zetközi státusvesztését. Ez a kármentesítő program 2014 márciusá­
ban öltötte legextrémebb formáját a krími orosz fennhatóság „vissza­
állításában”, gyógyírként arra, amit Oroszország a területén és nem­
zeti mivoltán esett legnagyobb sérelmeként tartott számon.
A Szovjetunió relatíve békés, vér nélküli lebontásának megvolt
a maga ára: a szovjet éra elitjének, bürokráciájának és vállalatainak
bebetonozott pozíciója. A posztkommunista Oroszországot átszövő
komoly belbiztonsági apparátus megakadt az ország torkán, akár egy
halszállta. A titkosszolgálati kapcsolattal vagy szolgálati idővel rendel­
kező szilovikok már a kilencvenes években, Borisz Jelcin idejében fel­
bukkantak az oligarchákkal szembeni ellensúlyként, Putyin elnök­
sége alatt pedig represszívebb belpolitikát, valamint magabiztosabb
külpolitikát szorgalmaztak. Az alapvető különbség 1989 és 1991 kö­
zött mindenekelőtt az ellentétes geopolitikai perspektívákban rejlik.
Oroszország önmagát „nagyhatalomnak” és alternatívának tekinti -
ha nem is kizárólagosnak, de mindenképpen civilizációs és geopoliti­
kai tényezőnek. Ilyenformán Oroszország nem csatlakozhatott csak
úgy az EU-centrikus „Tágabb Európához”, s még kevésbé volt lehető­
sége arra, hogy csak úgy beosonjon az euroatlanti biztonsági közös­
 EURÓPA KÉT ÚTJA 55

ségbe. Ugyan mindkettőt megkísérelte, de kiterjedése, nehézkessége

és nagyhatalmi ambíciói útját állták bármiféle könnyű integrációnak.
A Nagyobb Európa eszméje olyan nehézségeket vetett föl az együtt'
működést és a párbeszédet illetően, amelyek megoldása még ideális
körülmények között is komoly kihívásnak bizonyulna.
Az 1989-es év antikommunista forradalmai inspirációjukat és re­
ferenciapontjaikat a nyugati változásokból, különösen az EU, és leg­
főképp a NATO létrejöttéből merítették. Oroszország nem rendelke­
zett ilyen világos útmutatásokkal, hiszen a NATO-ból már csak saját
zavaros identitásánál fogva is eleve ki volt zárva, illetve ott voltak még
a Nyugat arra vonatkozó félelmei, hogy csak meggyengítené az euro-
atlanti szövetséget. Emellett az EU-val ápolt kapcsolatok is megsíny­
lették a Tágabb és a Nagyobb Európa-elgondolások összecsapását.
Oroszország más úton járt, mint a kelet-európai államok. Amennyi­
ben az 1989-es országok számára világosak voltak a célok, úgy az
1991-es országokban a szovjet örökség sokkal mélyebben gyökere­
zett, a vágyott szociális és politikai berendezkedés modellje pedig
sokkal kevésbé volt egyértelmű. Két évtizednyi „átmenet” és reform
után a Szovjetunióból kivált tizenöt országból legalább tizenegy, köz­
tük Oroszország is, kisebb vagy nagyobb mértékben tekintélyelvűnek
mondható. Még Észtországon és Lettországon is —amelyek ma már
a NATO és az EU tagjai - számon kérhetőek az állampolgári jogok
súlyos megsértései, valamint a jobboldali, fasizmussal határos moz­
galmak tolerálása. A második világháború alatti többszörös, a maga
módján mind kíméletlen megszállások viszontagságos történetei nap­
jainkra heves „emlékezetpolitikai háborúkhoz” vezettek, amelyek­
ben mindegyik fél igyekszik elfogadtatni a maga verzióját a domi­
náns nemzeti narratíváról. Ez az emlékezetpolitikai háborúskodás
egyike azon központi vitáknak, amelyek megosztják Ukrajnát, jelez­
ve, hogy az ország különböző térségei mennyire eltérő történelmi
tapasztalatokkal is rendelkeznek.
Ahogy Oroszország egyre távolabb került a Tágabb Európa képze­
tétől, úgy fektetett egyre nagyobb hangsúlyt a Nagyobb Európa ideá­
jára. Mint azt Jelcin megfogalmazta: „Európa Oroszország nélkül
56 HÁBORÚ A HATÁRON

nem Európa. Egyedül Oroszországgal válhat Nagyobb Európává,

amelyhez nem volna semmi hasonló a világon.”5 Más szóval az egyik
oldalon ott állt Oroszország, egy végtelen, fejlődésben valamelyest el­
maradt, de természeti adottságokban gazdag ország, vele szemben pe­
dig Nyugat-Európa, a maga fejlettebb technológiáival, amihez azon­
ban nyersanyagokra és más erőforrásokra volt szüksége. A kettő kiegé­
szíthette volna egymást, azonban nem mutatkozott olyan politikai
alakzat, amelyben a kontinens két fele összeérhetett volna. Míg az
orosz vezetőség jelentős erőfeszítéseket fordított arra, hogy megter­
vezze az egyesült Európa egy új struktúráját, addig más országok nem
látták szükségét az újabb elképzeléseknek, hiszen a maguk részéről
a „Tágabb Európa” tökéletesen életképes elgondolás volt, amelyhez
nem Oroszország, hanem az Egyesült Államok szolgált partnerül.
Az Oroszország által felvetett Nagyobb Európa tervek között fel­
merült egy új Európai Biztonsági Egyezmény ötlete is, amit Medve-
gyev 2008. június 5-én jelentett be Berlinben mondott beszédében,
mikor is egy valóban nyitott biztonsági rendszer szükségessége mel­
lett szólalt fel, amely lehetővé tenné, hogy az új választóvonalak ne
a kontinensen keresztül húzódjanak. A kezdeményezést udvarias le­
nézéssel fogadták a nyugati hatalmak, még ha meg is indították a
korfui folyamatot a javaslat kiértékeléséhez. Fenntartva kezdeti erős
európai irányultságát, 2010. november 26-Í berlini beszédében Pu-
tyin geopolitikai egyesülésre szólította fel egész „Nagyobb Európát”,
Lisszabontól Vlagyivosztokig, egy valóban hiteles „stratégiai partner­
ség” létrehozására.6 Putyin harmadik elnökségének nagy projektje az
eurázsiai integráció volt, azonban kitartott amellett, hogy a tervezett
Eurázsiái Gazdasági Unió (EaEU) nem alternatívája, hanem kiegészí­
tője lenne az európai integrációnak.7 Az ukrán válság és az EU-val
megromlott kapcsolatok tükrében meglepő módon Putyin a 2014.
január 28-án rendezett brüsszeli Oroszország-EU-csúcson visszatért
az Atlanti-óceántól a Csendes-óceánig húzódó szabadkereskedelmi
övezet kiépítésének ötletéhez.8 Dacára tehát az Ukrajna-válságnak,
a Nagyobb Európa-féle fejlesztési együttműködés ideája korántsem
halott.
 EURÓPA KÉT ÚTJA 57

Oroszország Nagyobb Európa kezdeményezéseire jellemzően úgy

tekintettek Nyugaton, mint a „Nagyobb Oroszország” titkolt meg­
teremtésének fedőtörténeteire. Az atlanti közösség módfelett éber
azokkal a kísérletekkel szemben, amelyek „éket verhetnének” két
szárnya, Észak-Amerika és Nyugat-Európa közé —így van ez, mióta
csak Hruscsov az ötvenes években különböző tervekkel állt elő az
európai biztonságpolitikáról. Ez a hidegháborús szemléletmód érvé­
nyesül napjainkban is, abban az állandósult félelemben, miszerint
bármely eszme, amely a NATO rendszerén kívülről származik, poten­
ciálisan megosztó és veszélyes. Ez magában foglalja azokat a mélyen
ambivalens érzelmeket is, amelyeket az EU nagyobb kontrolihoz ju­
tása a közös kül- és biztonságpolitikában (CFSP) kiváltott. Ez végül
az Unió tényleges „militarizálásához” vezetett, abban az értelemben,
hogy bővülése része lett az euroatlanti szövetség szélesebb körű ter­
jeszkedésének, amelyben a biztonság, a jó kormányzás és a gazdasági
reform kéz a kézben járnak. Más szóval az EU bővítése mintegy kikö­
vezi az utat a NATO-tagsághoz. Történelmi okokból kifolyólag több
EU-ország nem tagja a NATO-nak - Ausztria, Írország, Finnország,
Svédország -, azonban még ez a semlegesség is erősen kétséges. Az
1989 óta csatlakozott új EU-tagok (Málta és Ciprus kivételével)
mind a NATO-ba is beléptek. Az átmenetet a 2007. december 13-án
megkötött, 2009-ben hatályba lépett Lisszaboni Szerződés (a „Re­
formszerződés”) tette egyértelművé. Eszerint ugyanis a csatlakozni
kívánó országoknak védelmi és biztonsági politikájukat a NATO ez
irányú standardjaihoz kell igazítaniuk. A kommunizmus bukása
után szőtt álmok az egységes Európáról szertefoszlottak, a kontinen­
sen pedig új törésvonalak tűntek fel.

AZ O R O S Z N E O R E V I Z I O N I Z M U S

Az ukrán válság nem érthető meg anélkül, hogy az orosz álláspont

fejlődését ne elemeznénk, Oroszország egy olyan országból, amely a
2000-es évek elején még próbált az EU és a NATO szövetségese lenni,
58 HÁBORÚ A HATÁRON

a 2003-as iraki háborút követő fokozatos elidegenedés hatására egy

általam „neorevizionistának” nevezett hatalommá vált, előkészítve
ezzel a talajt az Ukrajnáért vívott összecsapásnak. Elnökségének
2000-es kezdetén Putyin az „újrealizmus” politikájának szellemében
a Nyugathoz való közeledés és alkalmazkodás útjait kereste, és talán a
leginkább Európa-párti vezető volt, amelyet Oroszország valaha is
magáénak tudhatott. Oroszország külpolitikájában autonómiára tö­
rekedett, és ez nem alapulhatott semmiféle olyan kvázi-neoszovjet el­
gondoláson, amely az országot egy alternatív geopolitikai vagy ide­
ológiai blokk középpontjának feltételezné.9 2007 után az orosz kül­
politika új fázisába lépett: a neorevizionizmusba. Hozzáállása kimér-
tebbé vált, köszönhetően részben a váratlan energetikai bevételekkel
megtámogatott gazdasági fellendülésnek, a politikai stabilitásnak, va­
lamint az elidegenedés azon növekvő érzetének, ami nem is annyira
a nyugati hegemón hatalmiság rendszerére, hanem inkább annak
gyakorlati tapasztalatára irányult. Oroszország status quo államból
a neorevizionista hatalom egy jellegzetes típusává vált, amely a „nor­
ma kikényszerítőjének”, és nem pusztán a norma követőjének pozí­
cionálja magát.'0 A neorevizionizmus lényege ugyanis nem az, hogy
új szabályokat próbáljon teremteni, vagy hogy a nemzetközi rend egy
alternatíváját mutassa fel, hanem hogy kiharcolja a meglévő normák
általános alkalmazását.
Az orosz neorevizionizmust számos problémakör váltotta ki. Elő­
ször is ott voltak a fokozatosan romló kapcsolatok az EU-val. Az Unió
feltételei mindig is bosszantották Oroszországot, amely önmagát sa­
ját jogán is európai államnak tekintette, és mint ilyen, neheztelt egy
olyan szervezetre, amely fenntartotta magának a kiváltságot arra,
hogy eldöntse, ki számít európainak és ki nem, mi több, emellett
még el is marasztalta Oroszországot a demokrácia terén mutatott hi­
ányosságai miatt." Szergej Jasztrzsembszkij szerint az orosz—EU-kap-
csolatok megromlása a volt kommunista országok csatlakozásának
eredménye, amelyek „becsempészték a primitív ruszofóbia szellemét”
az Unióba.12 Összecsaptak az integráció különböző megközelítés­
 EURÓPA KÉT ÚTJA 59

módjai. Mint azt Szergej Karaganov, a Kül- és Védelempolitikai Ta­

nács (SZVOP) alapító elnöke megfogalmazta, ahogy Európa és Orosz­
ország egyre közelebb került egymáshoz, szemet szúrtak a köztük lévő
különbségek: „Oroszország De Gaulle, Churchill és Adenauer Euró­
pája felé tartott, ám közelebb érve a brüsszeli bürokrácia és politikai
korrektség Európájával kellett szembesülnie.”13 A posztszovjet térség­
ben egymást érő konfliktusok, a valódi partnerségi viszonyok kiépí­
tésére való képtelenség, valamint az azt követő csalódottság, hogy
Oroszország hiába próbálta jó szándékkal újraéleszteni a kapcsolato­
kat az Egyesült Államokkal a 2001. szeptember 11 -i New York-i ter­
rortámadás után, mind összejátszott Putyin újrealista projektjének
megkeseredésében.
A második központi probléma annak az átfogó páneurópai biz­
tonsági rendszernek a fokozatos szétmállása volt, amelyben Oroszor­
szág mint autonóm, mégis együttműködő partnerként szerepelhetett
volna. William Hill például, aki két ciklusban is az Európai Bizton­
sági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) moldovai missziójának ve­
zetőjeként szolgált 1999 és 2006 között, rámutatott arra, ahogyan
Oroszországot szisztematikusan ellehetetlenítették abban, hogy hoz­
zájárulhasson a transznisztriai konfliktus rendezéséhez, és ezzel meg­
cáfolhassa azt a régi kelerű tévhitet, miszerint Oroszország azért állja
útját a „befagyott” konfliktusok feloldásának, mert meg akarja őrizni
befolyását az érintett országokban. Könnyen lehet, hogy a gyakorlat­
ban az orosz hozzáállás idevezet, de ahogyan azt az egyes konfliktu­
sok kapcsán a legtöbb szakértő megjegyzi, Oroszország előremutató
megoldási kísérleteit rendre elfojtották. Ahogyan Hill könyvének
egyik recenzense írja:

A könyv egy másik nagy érdeme annak elismerése, hogy a nyugati

hatalmak nem tanúsítottak kellő fogékonyságot Oroszország iránt,
és megtagadták tőle a független diplomáciai és politikai szerepet egy
olyan régióban, amely egykor kizárólagosan az övé volt. [...] Az
orosz képviselet elutasításának problémája ott is kirajzolódik, mikor
60 HÁBORÚ A HATÁSON

a szerző kiemeli, hogy az Oroszország-NATO feszültséget nem utób­

bi bővülésének puszta ténye okozta, hanem az, hogy Moszkvát meg­
gátolták abban, hogy érdemben közreműködjön, vagy befolyással
bírjon az Európa legfontosabb politikai és biztonsági kérdéseire vo­
natkozó döntésekben.14

Kulcsfontosságú meglátás ez, amely szélesebb körben is érvényes.

A kereskedelmi és más kapcsolatok elmélyítése az EU és Ukrajna kö­
zött például önmagában természetes és potenciálisan hasznos az ösz-
szes érintett fél, köztük Oroszország számára is, mégis problemati­
kussá vált, mikor Moszkvát meggátolták abban, hogy hatékonyan
közvetítsen ezen folyamat levezetésében, amelynek nyilvánvalóan
közveden és erőteljes hatása lenne Oroszországra.
2007. február 10-én, a müncheni biztonságpolitikai konferencián
Putyin hangot adott csalódottságának. A „biztonság egyetemes, oszt­
hatatlan jellegét” kiemelve figyelmeztetett annak veszélyeire, ha létre­
jönne egy „egypólusú világ [...] egyetlen úrral, egyetlen uralkodóval”,
valamint megjegyezte, hogy „azok, akik bennünket oktatnak [de­
mokráciából], ők maguk nem hajlandóak tanulni”. Putyin stratégiai
problémák egész sorát nevezte meg, köztük az ENSZ partvonalra szo­
rulását, az európai hagyományos fegyveres erőkről (CFE) szóló mó­
dosított szerződés ratifikációjának elmaradását, Európa újramilitari-
zálását a rakétavédelmi rendszerek bővítésével, a NATO terjeszkedését
—mint a „kölcsönös bizalmat visszavető súlyos provokációt” a non-
proliferációs rezsim gyengülését, és azt, hogy „az EB£SZ-t közönséges
eszközzé próbálják változtatni egy vagy több ország külpolitikai ér­
dekeinek előmozdítására”.15 Az ötvenhét tagállamot tömörítő EBESZ
továbbra is az egyik legfontosabb európai szervezetnek számít az em­
beri jogok védelmében, különösen, ami a választások felügyeletét ille­
ti a Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Irodáján (ODIHR)
keresztül, még ha a volt szovjet államokra való odafigyelése ki is vál­
totta Oroszország nemtetszését. Amíg a svájci államfő, Didier Burk-
halter volt a soros elnöke, az EBESZ egyike volt azon kevés független
 EURÓPA KÉT ÚTJA 61

szervezetnek, amely nélkülözhetetlen közvetítői szerepet nyújtott az

ukrán válság alatt. 2014. március 21-én például létrehozta az ukraj­
nai megfigyelő missziót, amelynek első megbízottjai március 25-én
érkeztek az országba.
A harmadik probléma, hogy Oroszország és más „feltörekvő hatal­
mak”, különösen Kína, kihívást jelentettek az USA „kiemelt szerepé­
re” és globális vezetői pozíciójára vonatkozó igényeire. Erre a kérdés­
re később még több helyütt vissza fogunk térni, azt azonban már
most ki kell hangsúlyoznunk, hogy az esetek többségében ezek az
országok boldogan együttműködnek az USA-val a közös ügyekben
- a problémák akkor kezdődnek, mikor az amerikai vezetés hegemón
jelleget ölt. Oroszország minden bizonnyal nem tervezi, hogy egy­
fajta ellenblokkot alapítson a nyugati szövetségi rendszerrel szemben,
mindazonáltal elutasítja azt a felvetést, hogy az atlanti biztonsági
struktúra általánosan üdvözítő és világszerte alkalmazható volna. Még
a volt amerikai védelmi miniszter, Róbert Gates is elítélte „a Szov­
jetunió összeomlását követően mutatott arroganciát, mikor is az ame­
rikai kormányzati tisztviselők, akadémikusok, üzletemberek és po­
litikusok kioktatták Oroszországot arról, hogyan intézze kül- és bel-
ügyeit, [...] ami komoly, hosszan tartó sértettséghez és nehezteléshez
vezetett”.16 Hasonló következtetésre jut Angéla Stent is a hideghá­
ború utáni orosz—amerikai kapcsolatokat vizsgáló tanulmányában,
megfigyelve, hogy „1992 óta Oroszország központi célkitűzését a
nagyhatalmi státus visszaszerzése és az USA-val való egyenlő bánás­
mód kiharcolása jelentette, ami azonban rendre meghiúsult”. Stent
szerint az USA politikai döntéshozóinak be kellene látniuk, hogy az
orosz világnézet különbözik az amerikaitól, és ezért nem ártana „ön­
mérsékletet gyakorolniuk az oroszországi fejlemények nyilvános véle­
ményezésében”. Megjegyzi, hogy „a Bush-kormány különös figyel­
met szentelt Oroszország szomszédainak, politikája egy orosz szűrőn
keresztül zajlott —vagyis minél jobban eltávolodik az adott ország
Oroszországtól, annál jobb. Bush jobban akarta a NATO-tagságot
Ukrajnának, mint maga az érintett.” Stent emellett több olyan közös
62 HÁBORÚ A HATÁRON

érdekeket érintő esetet is felsorol, köztük a terrorizmus és a tömeg­

pusztító fegyverek elterjedése elleni fellépést, amikor a két ország ké­
pes volt az együttműködésre.l/
Hillary Clinton, az első Obama-kormány 2009 és 2013 közötti
külügyminisztere egy egészen másféle álláspontra helyezkedett. H ard
Choices (Nehéz döntések) című monográfiájában kiemeli az USA glo­
bális vezetői szerepét és az emberi jogok, a demokrácia melletti elkö­
telezettségét, ami aligha meglepő. Sokkalta megdöbbentőbb azon­
ban zsigeri képtelensége az orosz álláspont logikájának megértésére.
Még 2008-ban, később sikertelennek bizonyult elnöki kampánya
során Hillary Clinton azt a kijelentést tette, hogy Putyinnak, mivel
a KGB ügynöke volt, „nincs lelke”, mire Putyin azzal vágott vissza,
hogy ha valaki az Egyesült Államok elnöke akar lenni, akkor „az len­
ne a minimum [...], hogy legalább agya legyen”. A független orosz
politikai szubjektivitás megerősítésére irányuló intézkedéseket Clin­
ton úgy értelmezte, mint az amerikai vezetés elleni agresszív provo­
kációkat, ahelyett, hogy azon nagyhatalmi autonómia természetes ki-
nyilvánításának tekintette volna őket, amelyet Oroszország magának
követel egy független nemzetállamok alkotta többpólusú világban.
Clinton héjaként képvisel egy harcias világszemléletet, sürgetve Oba-
mát, hogy lépjen fel erőteljesebben Afganisztánban, Líbiában és Szí­
riában, ám mikor Oroszország kerül szóba, nézetei különösen dur­
vák és felvilágosulatlanok. Putyinra úgy tekint, mint aki visszatért a
XIX. századi zéró összegű reálpolitikához, s akinek célja az Orosz Bi­
rodalom újjáépítése az eurázsiai integráción keresztül. Clinton szem­
szögéből Oroszország 2008-as lépései Grúziában, illetve 2014-ben a
Krímben egy agresszív stratégia részei voltak, nem pedig az érzékelt
kihívásokra adott védekező reakciók.
Clinton felfogásában az Obama első ciklusa alatti kísérletek az
amerikai-orosz viszony „újraindítására” a minimumra szorítkoztak.
Elkötelezte ugyan a liberálisabb Mcdvegyevet olyan közös ügyek
mellett, mint a nukleáris fegyverzetek kezelése és a non-proliferáció,
nem rendelkezett azonban a két ország közötti stratégiai kapcsolat
víziójával. Az arra irányuló kísérletek, hogy éket verjenek Medvegyev
 EURÓPA KÉT ÚTJA 63

és Putyin közé, eleve bukásra voltak ítélve, mire pedig utóbbi 2012-
ben visszatért az elnöki hatalomba, a clintoni külpolitika végleg kifo­
gyott a lendületből. Hidegháborús hozzáállása abban az Obamához
intézett intelemben is megmutatkozott, miszerint az „erő és elszánt­
ság” az „egyetlen nyelv, amelyet Putyin megért” . Clinton kétli, hogy
valamiféle belső ellenállás megbuktathatná Putyint, inkább úgy látja,
hogy csak Kína előretörése és a radikális iszlám fenyegetése keltette
geopolitikai kihívások kényszeríthetik az orosz elnököt annak belátá­
sára, hogy Oroszországot érdekei a Nyugathoz kötik, hogy „Európa
részeként egy békés és eredményes jövőt építsen, ne pedig ellenzője
legyen annak”.1* Putyin bizonyára tökéletesen tisztában van ezzel, és
elnöksége első éveiben kereste is annak gyakorlati lehetőségeit, hogy
„Európa részévé váljanak”, de a kudarcok következtében Oroszország
végül a neorevizionizmus útjára sodródott, mégpedig éppen a Clin­
ton által javasolt intézkedések mentén.
És ezzel eljutottunk az orosz neorevizionizmus negyedik kiváltó
okához. Ez pedig nem más, mint a „demokratizmus” ideológiája, ami
különbözik magának a demokráciának a gyakorlatától. Eszerint ha
a demokrácia a kormányzás lehető legjobb formája, és az egyetlen
módja annak, hogy az érintett államok megfelelő szövetségesekre te­
gyenek szert, úgy minden lehetséges intézkedést meg kell hozni a
kívánt cél eléréséhez. Oroszországból számos védekezési reakciót vál­
tott ki az a percepció, hogy a Nyugat a demokrácia előmozdítását
valójában stratégiai, többek között rezsimek leváltására irányuló cél­
jai álcázására használja. Ennek legfőbb eszközei a „színes forradal­
mak”, illetve a választások „elcsalásával” szemben életre hívott tömeg-
mozgalmak, amelynek egy klasszikus példája a 2004-es év őszi ese­
ményei Ukrajnában (erről a későbbiekben még lesz szó). Az efféle
irányított rendszerváltás nem korlátozódott a posztszovjet térségre.
A 2014. május 23-án tartott moszkvai nemzetközi biztonsági konfe­
rencián orosz és fehérorosz tisztek hosszasan ecsetelték a szerintük az
USA-hoz és néhány NATO-szövetségeshez köthető kormánybukta­
tásokat az elmúlt évtizedből, megnevezve Ukrajnát, Grúziát, Kirgi-
zisztánt, Afganisztánt, Irakot, Szíriát, Egyiptomot, Líbiát és Jement.19
64 HÁBORÚ A HATÁRON

A demokratizmus ideológiáját civil szervezetek kiterjedt hálózata tá­

mogatja, amelyet az USA és európai országok szponzorálnak. Orosz­
országnak és másoknak nem is igazán a demokrácia gyakorlatával van
problémájuk, hanem azzal, hogy a demokrácia terjesztése olyan más
országokon végrehajtott projektté fokozódott, amely megítélésük sze­
rint agresszív, terjeszkedő, és végső soron ellentétes az államok szuve­
renitásával. Kétségtelen, hogy a „demokratizmus” kritikája a „zsarno­
kok társadalmának” leplezésére is használható, de emellett fellebbezés
is egy olyan pluralista nemzetközi rendért, amely elismeri a fejlődés
alternatív módozatait és a modemitás eltérő modelljeit.
Oroszország neorevizionista hatalommá válása ezen négy tényező
együttes eredménye. Oroszország tehát nem tart igényt a fennálló
nemzetközi rend megváltoztatására, viszont megköveteli a vezető ha­
talmaktól, hogy tartsák tiszteletben annak közösen lefektetett szabá­
lyait, egyúttal ugyanolyan vezetői szerepet is követel magának ebben
a rendszerben. Oroszország távolról sem állhatatosan revizionista, és
egészen addig áldását adja Amerika hegemóniájára, amíg úgy érzi,
hogy elismerik alapvető érdekeit és presztízsét. Az orosz-amerikai
együttműködés Szíria és Irán esetében pontosan az a fajta viszony,
amire az orosz neorevizionizmus törekszik: mint ismeretes, 2013
szeptemberében Putyin, valamint Szergej Lavrov orosz és John Kerry
amerikai külügyminiszterek közösen tető alá hoztak egy nemzedeözi
megállapodást a Szíriái tömegpusztító vegyi fegyverek megsemmisíté­
séről. Oroszország különböző biztonságpolitikai kezdeményezései és
szabálymódosításai tehát nem a fennálló rend elutasítását, hanem an­
nak még befogadóbbá és egyetemessé tételét tűzik ki célul.20

AZ EURÁZSI ÁI I N T E G R Á C I Ó

Az orosz neorevizionizmus egyik alapvető törekvése az eurázsiai in­

tegráció megvalósítása; eleinte néhány posztszovjet országra korlátoz­
va, majd egyre nagyobb léptékben, végül egy átfogóbb ázsiai integrá­
ciót lehetővé téve. Ahogyan Oroszország Nagyobb Európa-féle pró­
 EURÓPA KÉT ÚTJA 65

bálkozásai sorra kudarcba fulladtak, az eurázsiai integráció egyre

ambiciózusabb törekvései kezdtek előtérbe kerülni, tovább súlyosbít­
va ezzel Európa megosztottságát. Az eurázsiai integrációnak nem cél­
ja ugyan aláásni a „Nagyobb Európa” fémjelezte egységtervet, mind­
azonáltal jól mutatja az Európa-közi kapcsolatok megfeneklését és az
orosz-EU viszony zsákutcába jutását. Oroszország és szövetségesei
Eurázsiát a világpolitika egy eltérő pólusává kezdték fejleszteni, első
lépésként megteremtve egy alternatív integrációs projekt intézményi
hátterét. Néhány nacionalistának ezen ambíciók beteljesülése egyet
jelentett egy „Nagyobb Oroszország” megszületésével, noha az orosz
konzervatív filozófiában gyökerező eurázsiai gondolat és az orosz na­
cionalizmus tendenciái rendszerint egymással ellentétesek: az egyik
az orosz nemzeten nyugszik, míg a másik Eurázsiát tekinti egy Nyu­
gat-ellenes, illiberális alternatív kulturális entitás alapjának.21 Vizs­
gálódásunk szempontjából itt az a lényeges, hogy a geopolitikai ver­
sengés visszaköltözött a kontinens szívébe. A Tágabb Európa a kon­
tinens domináns erejeként pozícionálta magát; a Nagyobb Európa
ideái nem tudtak testet ölteni; míg az eurázsiai integráció tervei el­
kezdtek intézményesülni. Ezen versengő elgondolások célkeresztjé­
ben bontakozott ki az Ukrajna-válság.
A Független Államok Közössége (FÁK) a Szovjetunió utódjaként
megpróbálta ugyan valamelyest fenntartani az államközi kapcsolato­
kat, de végül képtelennek bizonyult egy helyreállított gazdasági kö­
zösség vízióját megteremteni - a politikai közösségről nem is beszél­
ve. Az 1992-es taskenti Kollektív Biztonsági Szerződés (DKB) átala­
kult a 2002. október 7-én létrehozott Kollektív Biztonsági Szerződés
Szervezetévé (ODKB), egyesítve Örményországot, Fehéroroszországot,
Oroszországot, Kirgizisztánt, Kazahsztánt és Tádzsikisztánt - Üzbe­
gisztán időszakosan csatlakozott, majd kilépett. Az ODKB-n keresz­
tül Oroszország kedvezményes belső piaci árakon látta el fegyverekkel
szövetségeseit. Ahogyan azt Búzán és Weaver írják, az ODKB igyeke­
zett intézményes formát találni egy regionális biztonsági komple­
xum megteremtéséhez.22 Egy effajta komplexum létrehozásának cél­
ja, hogy megfelelő platformot biztosítson Oroszország távlatosabb
66 HÁBORÚ A HATÁRON

terveinek, elsősorban a NATO bővítésével való szembeszállásnak, va­

lamint annak is, hogy megalapozza Oroszország igényét az autonóm
nagyhatalmi státusra. Azokat a kísérleteket, hogy a megfelelő bizton­
sági szervezetek közötti kapcsolatok kiépítésével közvetítsenek a kon­
tinens keleti és nyugati felén zajló feszült integrációs folyamatok kö­
zött, az USA megvétózta. Beszámolók szerint Anders Fogh Rasmus-
sen NATO-főtitkár próbálta ugyan felmérni az ODKB és a NATO
közötti együttműködés lehetőségeit, de amikor az USA brüsszeli nagy-
követségén ezt megneszelték, arra utasították ívó Daalder amerikai
NATO-nagykövetet, hogy állja útját minden ilyen lépésnek, mivel „a
NATO számára kontraproduktív volna az együttműködés az ODKB-
vel, egy Moszkva által kezdeményezett szervezettel, amelynek célja,
hogy gátat szabjon az USA vagy az EU esetleges befolyásának a volt
szovjet térségben” .23 Rasmussen 2009-ben azzal a határozott szándék­
kal lépett hivatalába, hogy együttműködjön Oroszországgal, de az
Ukrajna-válság idejére már annak egyik leghevesebb bírálójává vált.
Mindez egyenes következménye volt a hidegháború aszimmetrikus
lezárásával létrejött strukturális holtpontnak.
Az eurázsiai területek nagy részét lefedő integráció gyakorlati ki­
vitelezése a lassú startot követően látványosan gyorsabb fokozatba
kapcsolt. 2008. január 25-én Oroszország, Fehéroroszország és Ka­
zahsztán megállapodott egy háromoldalú vámunióról, amely kilenc
kereskedelmi megállapodást ölel fel, többek között a vámdíjszabás, a
dömpingellenes intézkedések és az adóügyi kérdések területén. 2009
nyarán aláírták a megállapodásokat az Eurázsiai Vámunió megala­
kításáról, ami formálisan 2010. január 1-jén vette kezdetét, júliusra
pedig megszüntették egymás között a legtöbb korlátozást. Következő
lépésként 2012. január 1-jével hatályba lépett egy „egységes gazdasá­
gi térségről” szóló megállapodás, majd a cervek szerint a kettőnek
2015. január 1-jével kellett összeolvadnia, létrehozva az Eurázsiai
Gazdasági Uniót (EAF.SZ). Az Ukrajna-válság közepette folytatott in­
tenzív alkudozást követően a 2014. május 29-én aláírt EAESZ-szer-
ződésből végül kimaradtak a politikai együttműködésre, közös állam-
polgárságra, külpolitikára, parlamentközi együttműködésre, útleve-
 EURÓPA KÉT ÚTJA 67

lekre, vízumokra és határvédelemre vonatkozó tervezetek, valamint

elvetették az együttes vámhatóság ötletét is. A közös valutához, szo­
ciálpolitikához és nyugdíjrendszerhez hiányzott a megfelelő fedezet.
Az EAESZ-megállapodás rendszerezte a Vámunió és a FÁK meglévő
intézkedéseit, köztük az áru, a tőke és a munkaerő szabad mozgását,
valamint tizenkilenc területen harmonizálta a jogszabályokat. A leg­
fontosabb újítás a szolgáltatások közös piacának megteremtése volt,
kezdve a kevésbé meghatározó szektorokkal, majd fokozatosan fel­
ölelve olyan ágazatokat is, mint a telekommunikáció, a szállítmányo­
zás vagy a pénzügyi szolgáltatások. Az EAESZ a 2020-as évek köze­
pére tervezi egy közös pénzügyi-banki szabályozó és felügyelő ható­
ság létrehozását Kazahsztánban. A legambiciózusabb célkitűzéseket
azonban elnapolták, elsősorban az olyan kényes áruk piacának libe­
ralizálását, mint például a gyógyszereké, ahogyan elhalasztották a kö­
zös olaj-, gáz- és villamosenergia-piac kiépítését is.24
Fontos lépések történtek tehát abban az irányban, ami a tervek
szerint idővel majd egy teljes körű Eurázsiái Unióhoz (EASZ) vezet,
a maga saját technikai, munkaerő-piaci, mobilitási és egyéb normái­
val, amelyek, akár csak az EU esetében, az egész régió gazdaságpoliti­
kai kormányzását javíthatják. A három alapító állam területe mint­
egy háromnegyedét teszi ki a posztszovjet térségnek, összesített né­
pességük 170 millió fő, GDP-jük pedig 2,3 billió dollár körül van (az
EU esetében ez 16,6 billió dollár), és emellett a világ földgáz- és kő­
olajtartalékainak 20, illetve 15 százalékát birtokolják. Az eredeti
elképzelés az volt, hogy Üzbegisztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán
egyenrangú tagokként csatlakoznának, ám végül csak utóbbi kettő
bizonyult komoly jelentkezőnek. Ezen túlmenően is integráló projek­
tek egész áradata indult meg. A Sanghaj i Együttműködési Szervezet
(SCO), amelynek hivatala Sanghajban található, egyre vonzóbb az
országok számára, és messze nem csak az eredeti Moszkva-Peking
tengely mentén. A kezdetben csak frappáns betűszónak tűnt BRIÓS
országai (Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) szintén
megkezdték kapcsolataik intézményesítését, és ez az együttműködési
fórum - noha nem rendelkezik állandó székhellyel - már így is egy
68 HÁBORÚ A HATÁRON

komoly nemzetközi szervezet jeleit mutatja. Emellett ambiciózus el­

képzelések mutatkoznak egy Oroszországot, Kínát, Dél-Koreát és
számos más országot felölelő pánázsiai integrációról, mint afféle vari­
ációk a Selyemút ideájára. Ezen tervezetek intenzitása és az általuk
lefedett terület esetenként eltérő ugyan, mind megegyeznek azonban
abban, hogy igyekeznek fellelni a különféle államok közötti együtt­
működés poszteurópai lehetőségeit. Hogy az integráció ezen intézmé­
nyei milyen mértékű szuverenitást tesznek majd lehetővé, az egyelőre
nagyban vitatott. Mindazonáltal egy alternatív struktúrát javasolnak
a Tágabb Európával szemben, és igyekeznek a nyugati tengelytől el­
térő irányból tartalmat adni Eurázsia és Ázsia ideájának. A makro-
kontinentális regionalizmus meglódulása jól tükrözi a közvetítő in­
tézmények iránt mutatkozó szükségletet egy olyan világban, amely­
ből hiányzik a hidegháború stabil bipolaritása, valamint jelzi azon
egyenlőtlenségek meghaladásának szándékát, amelyek az egykori két-
osztatúság helyén keletkeztek a nemzetközi rendben.

A K Ö ZT ES TÉ RSÉ GE K ÉS A KELETI P ARTNERSÉG

A korábban már említett 1989-es és 1991-es államok között helyez­

kednek el az úgynevezett „1990-es” országok, avagy a „köztes” terü­
letek, név szerint Fehéroroszország, Moldova, Ukrajna, valamint
a három dél-kaukázusi állam: Örményország, Azerbajdzsán és Grú­
zia. Ezek az országok így vagy úgy, de megpróbálták elkerülni az
1991-es évvel beköszöntött geopolitikai és kormányzati korlátozá­
sokat, miközben kapcsolatba léptek az EU-val és másokkal gazdasági
teljesítményük növelése érdekében. Nem egyszerűen csak egy köztes
térségről van itt szó, hanem heves vitákat kiváltó, „egymást átfedő,
szomszédos vidékekről”. Ennek a köztességnek a leglátványosabb pél­
dája Ukrajna. Az Európa szívében húzódó ország, amelyet egykoron
a kontinens „kenyereskosaraként” emlegettek, belülről meghasadt, kí­
vülről pedig két egyre erősödő blokk közé szorult.23 Elkerülhetetlen
következménye volt ez a Nagyobb Európa elgondolás kudarcának,
 EURÓPA KÉT ÚTJA 69

valamint a Tágabb Európa és az azt ellensúlyozó eurázsiai integráció

dinamikus terjeszkedésének. Oroszország biztatta ugyan Ukrajnát a
különféle páneurázsiai, regionális gazdasági integrációs projektjeihez
való csatlakozásra, Ukrajna azonban a kezdetektől fogva gyanakod­
va fogadta ezeket a meghívásokat, attól tartva, hogy azok elfogadása
meghiúsítaná európai irányú törekvéseit.
Kétségtelen, hogy egyesek szerint az ukrán nemzetállam csakis
úgy fejlődhet, ha lerázza magáról az orosz befolyást. Tárás Kuzio pél­
dául „posztszovjet koloniális térségnek” nevezi ezeket a földeket, ahol
a nemzet önmeghatározása elkerülhetetlenül konfrontálódik Orosz­
ország kísérleteivel, hogy fenntartsa központi szerepét a régióban.26
Mindez azonban előfeltételezi, hogy az Oroszországhoz fűződő tör­
ténelmi viszony gyarmati jellegű volt, ami egyenes következménye az
„ukrán ista” hozzáállásnak. Ez a priori kizárja a „civilizált” kapcsola­
tot Moszkvával, viszályra kárhoztatva ezzel a régiót. A monista ukrá-
nosítók számára a legfőbb feladatot a mieIőbbi„deszovjetizálás” je­
lentette, ami magában foglalta a szovjet társadalombiztosítási rend­
szer, a gazdasági kapcsolatok és a bürokratikus hagyományok leépí­
tését is. A nemzet fejlődéséről alkotott elképzeléseik forrása a deko-
lonizációs modell. Ezzel szemben a „Malorosszija” (Kis-Oroszország)
szemlélet kitart amellett, hogy a tradicionális gazdasági és személyes
kapcsolatok fenntartása az egyik feltétele annak, hogy egy valóban
szuverén nemzetállam jöhessen létre a régióban.27 Mindez átszivárog
a kulturális szférába is, minek következtében Oroszország egyszerre
bizonyul áldozatnak és agresszornak - ami egyúttal arra is rávilágít,
hogy a régió összes országa egyaránt komoly sebeket osztott és szen­
vedett el.
A sikeres bővítési hullámok lecsengését követően felmerült annak
kérdése, hogy mi legyen az F.U perifériáján lévő országokkal. A 2004-
es és 2007-cs csatlakozások rendkívüli terheket helyeztek az EU in­
tézményeire, részben a Lisszaboni Szerződés reformjának következ­
tében. Ezt a köznyelvben „bővítési fáradtságként” emlegetett jelensé­
get tovább súlyosbította a 2008-as nagy recesszió. Törökország tagsági
törekvéseit ténylegesen szüneteltették, dacára a 2005-ben megkezdő­
70 HÁBORÚ A HATÁRON

dött csatlakozási tárgyalásoknak. Az Európai Szomszédsági Politikát

(ENP) 2004-ben hívták életre mint „alternatívát a hagyományos geo­
politikákra'.2* Az eredetileg Tágabb Európa néven futó ENP megpró­
bált túllépni a hagyományos külpolitikán, annak érdekében, hogy az
EU intenzívebb, fokozottan stratégiai kapcsolatot építsen ki szom­
szédaival. Ahogyan az Európai Bizottság volt elnöke, Romano Prodi
fogalmazott 2002. december 6-án, az érintett országok ennek jegyé­
ben „mindenen osztoznának az EU-val, leszámítva intézményeiket” .
Annak érdekében, hogy ne keletkezzenek új választóvonalak az EU
és szomszédai között, az elképzelés az volt, hogy megalapítanának egy
„baráti kört”, amely elköteleződne ugyan az integráció irányába, de
mindez nem feltétlenül vezetne tényleges csatlakozáshoz. Az EU pénz­
ügyi segítséget kínált, cserébe kormányzati és gazdasági reformokért.
Oroszországot eleinte hívták ugyan az ENP-be, de annak gondolata,
hogy az ország a Nyugat-központú Tágabb Európa részévé váljon,
elfogadhatatlan volt azoknak, akik Oroszországra úgy tekintettek,
mint amely saját jogán nagyhatalom és integrációs középpont. Ehe­
lyett 2004-ben Moszkva és Brüsszel a „közös térség” stratégiáját foly­
tatta, ám ez végül (néhány jelentős gyakorlati eredmény ellenére) ha­
marosan zátonyra futott az emberi jogokat, valamint az energia- és
üzleti politikát illető kölcsönös vádaskodások viharában.
Oroszország aggodalmait tovább fokozta a 2008 májusában útjára
indított Keleti Partnerség, amely hat egykori szovjet államot célzott
meg az EU peremvidékén. Ugyanebben az évben Franciaország és az
EU déli tagállamai létrehozták a Mediterrán Uniót, más néven a bar­
celonai folyamatot, hogy szorosabb kapcsolatokat építsenek ki az
észak-afrikai és közel-keleti országokkal, ám a 2 0 1 1-es év végén meg­
kezdődött „arab tavasz” hatására végül az egész elgondolás kudarcba
fulladt. Első ránézésre a Keleti Partnerség csak egy újabb változata
volt a barcelonai folyamatnak, de amíg a déli partnerséget nem nehe­
zítette egy alternatív hegemón hatalom jelenléte, addig ezekkel az
országokkal Oroszország és FÁK-szövetségesei régi kulturális, gazda­
sági és politikai kapcsolatokat ápoltak. A Keleti Partnerség, akár csak
a Mediterrán Unió, önmagában még nem vitte közelebb a részt vevő
 EURÓPA KÉT ÚTJA TI

országokat az uniós tagsághoz, mindazonáltal igyekezett az EU hatá­

rai mentén egyfajta kényelmi zónát megteremteni azáltal, hogy eze­
ket az országokat nyugati irányban pozícionálja.
A Keleti Partnerség Radosfaw (Radek) Sikorski lengyel külügymi­
niszter agyszüleménye volt, aki a későbbiekben svéd kollégájával,
Cári Bildttel karöltve azon munkálkodott, hogy elképzelése minél
nagyobb súllyal jelentkezzen az EU-n belüli tárgyalásokon. Ahelyett,
hogy megpróbáltak volna módot találni a kontinens egyre mélyülő
választóvonalainak felszámolására, inkább elkezdtek intézményesí­
tett formát adni ennek a megosztottságnak. A kiinduló ötlet az lehe­
tett, hogy megerősítik az ENP keleti szárnyát, azzal a végső céllal,
hogy bevonják az EU-ba az olyan országokat, mint Ukrajna és Mol-
dova. Akárhogy is volt, a stratégia időközben megváltozott: „A Bi­
zottság egyik tisztviselője szerint a 2008-as grúziai orosz beavatkozás
nélkül a Keleti Partnerség nem kaphatott volna ilyen erőre.”29 A két­
oldalú kapcsolatok korábbi mintája megmaradt, egyúttal el is mé­
lyült az egyes kelet-európai országokkal kötendő társulási megállapo­
dásokkal, amiket még tovább erősítene a gazdasági összeköttetések
fokozása egy „Mélyreható és Átfogó Szabadkereskedelmi Térség”
(DCFTA) létrehozásán keresztül. A Keleti Partnerséget számos téren
érte kritika, elsősorban a végső EU-tagságra vonatkozó átlátható kilá­
tások hiánya, valamint a céljai eléréséhez mozgósítható relatíve szű­
kös források miatt, de végül sikeresen visszahozta Európába a „blok­
kok politikáját”.
A lengyelek régóta igyekeztek leadni a diplomáciai vészjelzést,
hogy a keleti szomszédokhoz, főképp Ukrajnához fűződő kapcsola­
tok ápolása különleges hozzáértést igényel, mégis több államot meg
kellett még győzniük arról, hogy Lengyelország nemcsak az effajta
ügymenetben kellően járatos, hanem az EU normatív alapjaiban is.
Ahogyan azt Copsey és Pomorska írják:

néhány brüsszeli tisztviselőt meglepett, hogy a lengyelek milyen áll­

hatatosan bizonygatták: a kezdeményezés nem Oroszország ellen irá­
nyul, és semmi köze az érintett országok esetleges tagállami kilátá­
72 HÁBORÚ A HATÁROM

saihoz. Mindazonáltal Lengyelország szövetségesei közül néhányan

úgy gondolták, hogy a lengyel kormány túlzásba vitte a tiltakozást
- miután az évek során úgy állította be magát, mint Oroszország
állhatatos és hidegvérű kihívója, valamint számtalanszor hangsúlyoz­
ta az orosz térnyeréssel való szembeszegülés geopolitikai kötelességét,
a lengyel kormánytól nem hangzott túlságosan meggyőzően az, hogy
a Keleti Partnerségben nincs semmi oroszellenes.3U

A grúziai orosz beavatkozás 2008 augusztusában azonban megváltoz­

tatta a vita hangvételét, és megerősítette a lengyelek érvelését amel­
lett, hogy Oroszország nyugati szomszédainak szorosabb kapcsola­
tokra van szükségük az Unióval, „részben saját, részben pedig az egész
EU biztonsága érdekében”.31 A legtöbb nyugati beszámoló a grúz
konfliktusról részrehajló volt, és túlságosan is gyakran vette át kriti­
kátlanul a 2004 cs 2013 közötti grúz államfő, Miheil Szaakasvili nyi­
latkozatait. A Dél-Oszétia fővárosa, Chinvali elleni grúz támadásra
adott orosz választ - amely grúz területek ideiglenes megszállását is
magában foglalta - hamarosan Abházia és Dél-Oszétia függetlensé­
gének elismerése követte. Ez talán aránytalan és átgondolatlan lépés
volt, tágabb értelemben mégis a NATO-bővítés jelentette fenyegetés­
re adott reakciónak minősül. Ennek a konfliktusnak a félreértelme­
zése közvetlenül hozzájárult az ukrán válsághoz. Sikorski és Bildt
szorgalmasan ügyködtek azon, hogy az orosz-grúz háborúból téves
következtetéseket vonjanak le. Sikorski, ahogyan egy lényeglátó kri­
tikusa fogalmazott, „valójában csak egy újabb kelet-európai fútóbo-
lond [...], aki láthatón megragadt valahol 1939 tájékán, és valamiért
azt képzeli, hogy Putyin és Merkel maga Sztálin és Hitler, akik épp
összeesküvést szőnek Lengyelország újrafelosztására”.32 A cél tehát az
volt, hogy Ukrajnát elválasszák Moszkvától, és betereljék a Nyugat
táborába. Ennek érdekében 2 0 10-ben megkezdték a tárgyalásokat az
országgal a társulási megállapodásról, megszabva a végrehajtandó re­
formok fontossági sorrendjét, miközben a DCFTA pedig a tervek sze­
rint megszüntetné a vámokat és kereskedelmi kvótákat az EU és part­
nere között. A partnerségi megállapodást 2012. március 30-án para-
 EURÓPA KÉT ÚTJA 73

falták, a DCFTA-t pedig július 19-én, ám az a terv, hogy a Vilniusban,

a 2013. november 28-29-én esedékes harmadik keleti partnerségi
csúcstalálkozón sor kerüljön a hivatalos aláírásra is, végül egy nemze­
dék óta a legsúlyosabb európai krízist idézte elő.
Első ránézésre úgy tűnhet, a Keleti Partnerség a Mediterrán Unió
mintájára működik, hiszen mindkettő mélyen húzódó kölcsönha­
tások sorozatát jelenti az F.NP egy regionális alcsoportján belül, ám
a kontextus nagyon is különböző. Míg a déli partnerek célja az volt,
hogy összeköttetést teremtsenek addig egymással össze nem férő or­
szágok között egy alternatív hegemón hatalommal nem rendelkező
térségben, addig a keleti változat a kezdetektől fogva egy erőteljes geo­
politikai logika mentén működött. Ahogyan azt a 2008-as háború is
jelezte, Kelet-Európában már elő volt készítve a terep a heves terüle­
ti vitákhoz. Noha a Keleti Partnerséget úgy prezentálták, mint újabb
kísérletet arra, hogy szubregionális dimenziót biztosítsanak egy szé­
lesebb körű, az EU szomszédait felölelő politikának, a gyakorlatban
a köztes országok választásra kényszerítését szolgálta. Pártolói persze
azt bizonygatták, hogy ezen államok szuverén joga, hogy csatlakoz­
hassanak a tetszésük szerinti szövetségi rendszerhez. A „választás” mé­
lyen átideologizált fogalmát fegyverként használták fel azok ellen,
akik szerint az országoknak sajátos történelmük és elhelyezkedésük
van, és akik szerint figyelembe kell venni, hogy ezeknek a választá­
soknak milyen hatásai lehetnek a jövőben a környező országokra. És
ez nem valamiféle reálpolitikáról mondott cinikus ítélet, nem is prag­
matizmus, pusztán csak a józan ész szava: vagyis épp olyasvalami,
amiből komoly hiány mutatkozott az Ukrajna-válság során.
Ahogyan Oroszország kiépítette a maga integrációs projektjét, a
„Keleti Partnerség fokozatosan a legtöbb vitát kiváltó probléma lett
Oroszország és az EU között”.33 Oroszország rendszerint nem ellenez­
te a volt szovjet országok uniós kapcsolatépítését (kivéve, ha a balti
államokról volt szó), de a keleti közeledés az effajta kölcsönhatások­
nak egy minőségileg teljesen más szintjét jelentette, ugyanis tényle­
gesen ellehetetlenítené a szorosabb integrációt az eurázsiai projektek­
be, ráadásul egy olyan biztonságpolitikai dinamika munkált benne,
74 HÁBORÚ A HATÁRON

amelynek hatására az EU a NATO-hoz mérhető fenyegetéssé nőtte ki

magát az oroszok szemében. Kétségtelenül akadályt jelentett tehát
annak valóra váltásában, amit Christopher Marsh és Nikolas Gvos-
dev „Putyin eurázsiai álmának” nevezett: egy olyan Oroszország do­
minálta térség megteremtése Eurázsiában, amely képes megállni a he­
lyét az USA-val és Kínával folytatott globális geopolitikai küzdelem­
ben.34
Az EU tehát elindult a geopolitikai csatározások útján, amire azon­
ban sem intézményileg, sem intellektuálisan nem állt készen. Nem
elég, hogy a társulási megállapodás összeegyeztethetetlen volt Ukraj­
na Oroszországgal korábban kötött és érvényben lévő szabadkereske­
delmi szerződésével, de emellett ott volt még az Ukrajnával szembeni
lisszaboni követelmény is, miszerint az országnak össze kell hangol­
nia védelmi és biztonsági politikáját az EU-val. Rendkívüli fordulat
következett be: ahelyett, hogy az Unió megpróbálta volna leküzdeni
a konfliktust, újabbakat kezdett generálni. Ez az EU már nem az volt,
amelyet polgárháborúk emlékétől megrettent idealisták egész gene­
rációja igyekezett felépíteni. Mindez Oroszországot mélyen elidege­
nítette, szétzúzva ezzel a hidegháború utáni európai biztonsági rend­
szert. Nem meglepő, hogy amint az Ukrajna-válság eszkalálódott, a
geopolitikai vezető szerep terhe az USA vállára került át, amely mind
szervezetileg, mind pedig vérmérsékletét tekintve sokkalta felkészül­
tebb volt egy effajta konfliktusra. Noha az EU lefektette egy saját
CFSP alapjait, valamint a Lisszaboni Szerződés eredményeképp létre­
hozott Európai Külügyi Szolgálat (EEAS) kiépítésével pontosan jelez­
te, hogy a hierarchiában ki felelős a külpolitikájáért, atlanti partnere
mégis mellékszerepre kárhoztatta. Catherine Ashton az Unió külügyi
és biztonságpolitikai főképviselődéként ugyan jelentős eredményeket
ért el, különösen a koszovói-szerb kapcsolatok helyreállításában, va­
lamint fáradhatatlanul képviselte az EU-t diplomáciai ügyekben, az
Ukrajna-válság kirobbanásakor azonban világossá vált, hogy nem ké­
pes olyan független külpolitikát megfogalmazni, amely megzaboláz­
hatná a Moszkvából, Washingtonból és Kijevből áradó harcos retori­
kát. Az Unió háttérbe szorult - egy olyan konfliktusban, amely rész­
 EURŰPA KÉT ÚTJA 75

ben sajátlépéseinek eredménye, és amely közvetlen „szomszédságában”

történik.
Oroszország különböző javaslatait a szomszédsági viszonyok há­
romoldalú rendezésére következetesen elutasították. Abban az időben,
mikor 2009 májusában a prágai csúcson a Keleti Partnerség prog­
ramja útjára indult, Putyin egy háromoldalú szervezet megalapítását
javasolta az ukrán földgázvezeték-rendszer modernizálására, azonban
durván visszautasították, ahogyan Oroszország minden későbbi trila-
terális, illetve Nagyobb Európa-jellegű kezdeményezését is.35 Ennek
következtében a kapcsolatok Jósé Manuel Barrosóval, az Európai Bi­
zottság elnökével komolyan megromlottak. Többé már nem bíztak
meg benne Moszkvában: megkésett próbálkozásaira, hogy a féléven­
kénti EU-orosz csúcs napirendjére felvegyék a társulási problémák
részletes megtárgyalását, úgy tekintettek, mint pótszerre a valóban vi­
tás kérdések megvitatása helyett. A feszültséget tovább szította a fel­
tételesség elvének szelektív alkalmazása, különösen Fehéroroszország
esetében, mikor a 2010-es választások előtt úgy tűnt, hogy elmér­
gesednek a belorusz-orosz kapcsolatok. Ráadásul az EU készen állt
úgy is aláírni a társulási megállapodást Ukrajnával, hogy egy saját
maga szabta feltétel, Julija Timosenko szabadlábra helyezése nem tel­
jesült.
Mindegyik volt szovjet köztársaság a maga módján kezelte azt a
problémát, hogy két ellentétes gravitációs mező foglya lett. Az 1994
óta Aljakszandr Lukasenka államfő vezette Fehéroroszország, amely
felépítésében a legközelebb állt Oroszországhoz, egy „szövetséges ál­
lam” létrehozásának végeláthatatlan munkájába fogott. A „szláv egy­
ség” retorikáján és a közös szovjet múlton nyugvó projekt éveken
keresztül húzódott. Oroszország továbbra is támogatja a fehérorosz
gazdaságot, ám a két ország kapcsolata korántsem felhőtlen. Külön­
böző gázkonfliktusokra, tej háborúkra és kölcsönös médiatámadások­
ra egyaránt sor került. Bármennyire is megosztott legyen a beloruszok
nemzeti identitása, kevesebb, mint harminc százalékuk támogatja az
újraegyesülést Oroszországgal.36Az Ukrajna-válságot és a Krím elcsa-
tolását követően felerősödtek az orosz „birodalmi” ambíciókkal kap­
76 HÁBORÚ A HATÁRON

csolatos kételyek. A lakosság legalább fele ellenzi, hogy Fehérorosz-

ország bármilyen formában is egyesüljön Oroszországgal, és hasonló
arányú az ország EU-s tagságának támogatása. Fehcroroszország tehát
mindkét irányba figyel, ahogyan az egy köztes országtól elvárható.37
Tekintélyelvű vezetőségét pedig helyén tartja az Európa középpont­
jában beállt geopolitikai patthelyzet.
Hasonlóról van szó Örményország esetében is, amelynek pozí­
ciója még inkább bizonytalanná vált, köszönhetően régóta húzódó
konfliktusának Azerbajdzsánnal a Hegyi-Karabah térség miatt. 2013.
szeptember 3-án Örményország elnöke, Szerzs Szargszjan megálla­
podást kötött az EAESZ-szel, lemondva ezzel egy leendő uniós társu­
lási megállapodás lehetőségéről. Örményországra ugyan nagy nyo­
más nehezedett Moszkva felől, hogy fordítson hátat az EU-nak, de
tekintve stratégiai sebezhetőségét, amellyel a Hegyi-Karabah vissza­
szerzésére irányuló azeri próbálkozások során szembesült, valamint
Oroszországhoz fűződő szoros gazdasági kapcsolatait, a lépés logikus
volt. Akárcsak Ukrajnának, Örményországnak is az volt a tragédiája,
hogy olyan helyzetbe került, ahol rákényszerítették a választásra.

INTEGRÁCIÓS DILEMMÁK

A Keleti Partnerség látványosan kihangsúlyozta aTágabb Európa azon

alaptézisét, miszerint az EU és a keleti szomszédai közötti együtt­
működés, beleértve a biztonságpolitikai megfontolásokat is, kölcsö­
nösen előnyös volna minden érintett fél számára. A szomszédos or­
szágok, amennyiben jogszabályaikat összhangba hozzák az uniós elő­
írásokkal, illetve végrehajtják a kijelölt szabályozási és kormányzati
reformokat, úgy cserébe hozzáférést kapnak az európai piacokhoz,
valamint más kedvezmények széles skálájához, amivel az EU jobban
kormányzott, egyúttal jobban is teljesítő szomszédokat nyerne, nö­
velve ezzel mindenki biztonságérzetét. Kevés kivetnivalót találni egy
ilyen forgatókönyvben, leszámítva három problémát. Az első az, hogy
 EURÓPA K tT ÚTJA 77

az átmeneti időszak komoly megterhelést jelenthet a megreformálni

vágyott országnak, ami egy masszív uniós támogatás hiányában akár
a stabilitását is megrendítheti. Márpedig az a tényleges gazdasági
hozzájárulás, amit az Unió Ukrajnának ajánlott a vilniusi csúcstalál­
kozóhoz közeledve, meglehetősen szűkmarkú volt. A második gond,
hogy a csatlakozás lehetősége korábban valósnak és kézzelfoghatónak
bizonyult a közép-európai országok számára, ám az EU most bővíté­
si fáradtságtól szenvedett. A Horvátország csatlakozásával 28 ország­
ra hízott tagságával, történetének legsúlyosabb gazdasági válságának
utóhatásait nyögve az EU-ból hiányzott az étvágy a további területi
növekedésre. Törökország csatlakozása úgy tűnt, még évtizedekig el­
húzódhat. Egy Ukrajna méretű és komplexitású ország befogadása
egyszerűen nem szerepel a mostani generáció napirendjén. Ennélfog­
va a strukturális reformok erőltetése is sokkalta visszafogottabb, mint
volt olyan országok esetében, mint például Lengyelország, ahol az
uniós csatlakozás lényegében nem is képezte vita tárgyát.
A harmadik, egyben legfontosabb probléma, hogy az EU kelet-eu­
rópai előrenyomulásakor gazdasági és más jellegű kapcsolatok már
meglévő rendszerébe ütközött, és ezzel vitatott területre merészke­
dett. Az Unió képtelen volt egy mások érdekeit is szem előtt tartó
politikát képviselni, hozzáállását ehelyett „meglehetősen naiv, euro-
centrikus attitűd” jellemezte.38 Az elgondolás, miszerint „az EU-nak
nem Oroszország szabályait kellene követnie, hanem meg kellene
próbálnia a sajátjait ráerőltetni a másikra”, előre borítékolta a konflik­
tust, még ha finomította is azon vélemény, miszerint „az EU-nak ke­
vésbé ideologikusán, inkább a gyakorlatot szem előtt tartva kellene
alkalmaznia saját, meglévő eszközeit”.39 Ekképp vélekedett Szergej
Glazjev, Putyin eurázsiai integráció ügyében illetékes főtanácsadója
is, aki szerint „az európai bürokrácia, ez az új, saját érdekekkel és
befolyással rendelkező erő áll a folyamatban lévő integrációs progra­
mok átpolitizálásának uniós trendje mögött”. Hozzáteszi, hogy az
„egyik hatékony kiút az egyre összeegyeztethetetlenebb eurázsiai in­
tegrációs folyamatokból az lenne, ha ezeket a kölcsönösen előnyös
78 HÁBORÜ A HATÁRON

gazdasági együttműködések érdekében depói itizálnák”40. Ám ehe­

lyett az Oroszország és az atlanti szövetség közötti feszültség egyre
inkább geopolitikai jelleget öltött.
Felütötte fejét az „integrációs dilemma”, Jervis klasszikus bizton­
sági dilemma-elvének analógiájára - ez utóbbi szerint „egy állam biz­
tonságának növelése szándékolatlanul is fenyegetésként fog jelent­
kezni mások szemében” . Ahogyan azt Charap ésTroickij is megjegy­
zik, egy másik állam szemszögéből tekintve még a tisztán védelmi
jellegű intézkedések is agresszívnek tűnhetnek. Elgondolásuk szerint
integrációs dilemma akkor jelentkezik, „ha egy állam saját biztonsá­
gára vagy jólétére irányuló fenyegetésként érzékeli szomszédja belé­
pését egy előle elzárt katonai vagy gazdasági szövetségbe”.41 A kulcs­
elem a kizárólagosság érzete, ugyanis az adott szervezeten belüli, illet­
ve kívüli szereplők dinamikájának hatására az abból kihagyott ország
zéró összegű játékként fogja megélni a többnyire pozitív hatásúként
számon tartott integrációs folyamatot. Noha az Oroszország vezette
Eurázsiái Gazdasági Unió vezetői azt állítják, hogy nincs alapvető
összeférhetetlenség saját integrációs projektjük és a nyugati-európai
terv között, az EU mégis amellett erősködik, hogy a Keleti Partnerség
országainak választaniuk kell a kettő közül. Ebben a követelésben
már ott kísért a hidegháború szelleme, jól mutatva, ahogyan az Eu­
rópai Unió a konfliktus logikáját meghaladni hivatott intézményből
egy olyan szervezetté degradálódott, amely immáron új formákba
önti a megosztottságot. A „köztes” országok most nehéz döntés elé
kerültek: EU vagy EAESZ? Megindult a versengés a „közös szomszéd­
ság” országaiért.

EGY M E G O S Z T O T T EUR ÓP A

ATágabb és Nagyobb Európa koncepciók közötti feszültséget tovább

fokozták az európai biztonságpolitika kontinentális és atlantista
megközelítéseinek súrlódásai. Stratégiai terminusokkal élve, a felek
két, látszólag új blokkba tömörültek, közöttük egy vita tárgyát képe­
 EURÓPA KÉT ÚTJA 79

ző területtel. A „Tágabb” és a „Nagyobb” Európa jövőjéről szőtt el­

gondolások közötti szakadékot még jobban elmélyítette a növekvő
ellentét egy saját sorsát irányító európai kontinens ideája, valamint
egy olyan Európa lehetősége között, amely végső soron csak a na­
gyobb euroatlanti közösség része. 1989-ben, mikor a hidegháború
a végéhez közeledett, hivatalosan is elérkezett „Európa ideje” . Az el­
képzelés úgy szólt, hogy Európa végre kiszabadul az egymásnak fe­
szülő nagyhatalmak évtizedek óta tartó szorításából, saját kezébe
veszi ügyeit, és ezzel kilép a második világháború sötét árnyékából
- amelyben ott kísértett a kontinens két felének nagyhatalmi „meg­
szállása” is —, hogy szabad, egységes Európaként szülessen újjá. Ezt
a törekvést nevezhetjük „kontinentalizmusnak”, amely szerint tehát a
hidegháború lezárultával Európa visszanyerheti az irányítást jövője
felett. A Nagyobb Európa-féle integrációnak azonban nem sikerült
intézményes kereteket teremteni. A hidegháború után feltámadt re­
mények a kontinens átfogó és egyenlő alapon történő egyesüléséről
kudarcba fulladtak az új biztonsági rend töredezettsége miatt.
Az uralkodó tendencia ehelyett a NATO-ba ágyazódó atlantizmus
lett. A német egyesítés környékén a nyugati vezetők vállalták, hogy
nem militarizálják az egyesült Németország keleti felét. 1990. feb­
ruár 9-én egy moszkvai megbeszélésen James Baker amerikai külügy­
miniszter ígéretet tett Gorbacsovnak arra, hogy ha Németország
csatlakozik a NATO-hoz, valamint az oroszok kivonják az ott állomá­
sozó 24 hadosztályukat, úgy a NATO egy lépést sem tesz tovább ke­
letre. Tegyük persze hozzá, hogy ez csak az akkori NDK-ra vonatko­
zott. A szovjet tömb országaival kapcsolatban a NATO-bővítés kér­
dése fel sem merült senkiben, így nem is vitatták meg.42 Ugyanazon
a napon Hans-Dietrich Genscher német külügyminiszter úgy fogal­
mazott Eduard Sevardnadze szovjet külügyminiszternek, hogy „egy
dolog bizonyos: A NATO nem fog keletre terjeszkedni”.43 Noha a
vita tárgya Kelet-Németország volt, a fenti kötelezettségvállalások
annak belátását tükrözték, hogy a NATO bővítése neuralgikus pontot
jelentett a Szovjetuniónak. Bárhogy is volt azonban, Bili Clinton el­
nöksége alatt a NATO a bővítés útjára lépett, egyre inkább bekerítés­
80 HA30RÜ a határon

sel fenyegetve Oroszországot keleti és déli irányból. Nem volt sem­

miféle alku, amelyre hivatkozva gátat lehetett volna szabni a NAl'O
előrenyomulásának, 1990-ben ilyesmire még csak gondolni is kész
őrültség lett volna. Tekintettel Oroszország kilencvenes évekbeli le­
gyengült állapotára, Jelcin nem nagyon tehetett mást, mint hogy be­
letörődött a helyzetbe. 2000-es hatalomra kerülésekor Putyin elját­
szott annak gondolatával, hogy Oroszország nemcsak az KU-hoz, de
akár a NATO-hoz is csatlakozhatna. Mikor az abban az évben tett
nagy-britanniai látogatása során Dávid Frost, a BBC riportere Orosz­
ország NATO-csatlakozásának lehetőségéről kérdezte, Putyin így vá­
laszolt: „Miért is ne?” A válasz nem a tényleges tagsági kérelem felé
mutatott, mint inkább annak jelzése volt, hogy (amint azt Putyin
ugyanebben az interjúban megfogalmazta) „Oroszország az európai
kultúra része, és én nem tudom elképzelni országomat Európától el­
szakítva, vagy attól, amire többnyire a »civilizált viiágként« hivat­
kozunk. [...] Ártalmas volna Oroszországra nézvést, ha a NATO-ra
mint ellenségünkre tekintenénk.”44
Végül azonban nem mutatkozott olyan út, amely az orosz tagság­
hoz vezetett volna. A meglévő tagok féltek, hogy Oroszország nem­
csak gyengítené a NATO katonai hatékonyságát, de a szövetség élet-
képességét is veszélybe sodorná. Birtokon belül ugyanis Oroszország
befolyásolhatná a döntéshozatalt, rákényszerítve az USA-t arra, hogy
ossza meg vele vezetői szerepét, ami annak nyilvánvalóan nem áll
szándékában. A NATO csárdájában, ahogyan mondani szokás, csak
egy dudás fér meg. A NATO-tagság ráadásul a demokrácia adott nor­
máinak teljesítéséhez kötött, úgy mint a területi konfliktusok hiánya,
és nagy általánosságban bizonyos mértékű állami konszolidáció meg­
léte, ami Oroszország esetében - a maga két csecsen háborújával és
belpolitikai zűrzavarával — hiányzott. Mindazonáltal kétséget kizá­
róan valahogyan megoldható lett volna a csatlakozás, amennyiben
meglett volna az erre irányuló szándék. A NATO ezzel a béke eszkö­
zévé válhatott volna Európában, megfelelve az alapokmányának első
cikkelyében megfogalmazott célnak. A hidegháború után a NATO
együttműködésre kész felek lazább szövetsége lehetett volna. Ehelyett
 EURÓPA KÉT ÚTJA 81

azonban egy olyan szervezet maradt, amelynek a célja - ahogyan első

főtitkára, Lord Ismay 1949-ben megfogalmazta —, „hogy kint tartsa
az oroszokat”. A NATO egy olyan atlanti biztonsági rendszer sarok­
köve lett, amely inkább fenntartotta a választóvonalakat, nem pedig
megszüntette őket.
A NATO kibővítésének következményei számos vitát keltettek.
Egy Thomas Friedman készítette 1998-as interjúban a nemzetközi
diplomácia doyenje és a háború utáni évek Szovjetuniót „elszigetelő”
politikájának szülőatyja, George Kennan nyíltan hangot adott rosz-
szallásának. Kennan aggodalommal szólt a NATO bővítési terveinek
szenátusi jóváhagyásáról:

Úgy vélem, hogy az oroszok ellenségesen fognak reagálni, és ez a

külpolitikájukra is hatással lesz. Szerintem ez egy végzetes hiba. Sem­
mi okunk nem volt erre. Senki sem jelentett fenyegetést a másikra.
[...] Ettől a bővítéstől az Egyesült Államok alapító atyái megfordul­
nak sírjukban. Felesküdtünk egy sor ország védelmére, miközben
sem forrásunk, sem szándékunk nincs arra, hogy valamelyest is ko­
molyan ekképp cselekedjünk.

Nem először érte kritika a kongresszusi döntéshozás „felületes és tá­

jékozatlan” természetét. Kennan alábbi mondatai a mai napig intel-
mül szolgálnak:

Különösen nyugtalanítanak azok a megjegyzések, amelyek szerint

Oroszország él-haí azért, hogy megtámadhassa Nyugat-Európát. Hát
tényleg képtelenek megérteni az emberek? A hidegháborús nézetel­
téréseink a szovjet-kommunista rendszerrel szemben léteztek. Erre
mi most épp azoknak fordítunk hátat, akik a történelem legnagyobb
vér nélküli forradalmát hajtották végre ennek a szovjet rezsimnek a
leváltásáért.45

Nem csak Kennan volt ezen a véleményen: hasonló figyelmeztetés ol­

vasható ki abból a nyílt levélből, amelyet vezető amerikai politikusok
82 HÁBORÚ A HATÁRON

írtak 1997 júliusában a Fehér Háznak. Eszerint a bővítés „történelmi

léptékű politikai hiba” volna, ami rossz hatással lenne a NATO-ra,
mert „elkerülhetetlenül csökkentené azt a képessegét, hogy ellássa
elsődleges feladatát”, rossz hatással lenne Oroszországra, mert „meg­
erősítené a nem demokratikus ellenzéket”, rossz hatással lenne Euró­
pára, mert „újból meghúzná a »bentiek« és a »kjntiek« közötti válasz­
tóvonalat, növelve ezzel az instabilitást”, és végül rossz hatással volna
az USA-ra, mert „megkérdőjelezné az Egyesült Államok elkötelezett­
ségét a szövetség iránt” .46
A politikai diskurzust azonban Bili Clinton elnökségének liberális
univcrzalizmusa uralta, amely félresöpörte a realista ellenvetéseket.
Az elképzelés az volt, hogy ha az egykori kommunista államokat be­
vonják a „Nyugat civilizációs intézményeibe és jólétébe”, akkor azok
idővel átalakulnak, ahogyan azt Németország is tette a háború után,
és ahogyan az végül Oroszországgal is történni fog. A probléma az
volt, hogy a háború utáni Németországtól eltérően Oroszország nem
egy legyőzött fél volt - magát saját jogon tekintette nagyhatalomnak,
ráadásul amennyiben bekerülne a NATO-ba, úgy megpróbálna veze­
tői szerephez jutni, amit más országok nem szemlélnének tétlenül.
Az ekkoriban hangoztatott érvelés, miszerint a NATO-bővítés veget
vet Európa megosztottságának, mintha figyelmen kívül hagyta volna
azt a tényt, hogy Európa legnagyobb nemzete kívül rekedt határain,
minek következtében az oroszok morgása egyre fokozódó elégedet­
lenséggel párosult. El lehet képzelni, mit érzett volna Lengyelország,
ha Oroszországot kérik fel a csatlakozásra, őt pedig nem engedik kö­
zel a tűzhöz. Kennan valószínűleg hozzátette volna, hogy az új euró­
pai választóvonalak meghúzásával mindenki biztonsága óhatatla­
nul csökkenni fog. Mikor Oroszország végül olyan hangnemben vá­
laszolt, amelyre Kennan és más kritikusok előre figyelmeztettek, a
NATO ezt a bővítés szükségességének igazolásaként értelmezte. Eb­
ben rejlik az Ukrajna-válság esszenciája.
A nyugati hatalmak persze próbálták megédesíteni a keserű pi­
rulát. 1994-ben Oroszország bekerült a NATO Partnerség a Békéért
programjába, 1997 májusában pedig a NATO és Oroszország kölcsö-
 EURÓPA KÉT ÚTJA 83

nős kapcsolatait rendező alapító okirat „kijelölte a konzultáció célja­

it és eszközeit”, többek között egy állandó közös tanács megalapítá­
sát. A NATO kötelezettséget vállalt arra, hogy nem állomásoztál tar­
tósan nagyobb fegyveres erőt az újonnan csatlakozott országokban.
2002-ben létrehozták a NATO—Oroszország Tanácsot (NRC), mint a
fokozott együttműködés fórumát, amelyben a tervek szerint Orosz­
ország már nem egyedüliként állt volna szemben a többiekkel, ha­
nem egy átfogó biztonsági közösség része lett volna. A válság idején
azonban kiderült, hogy az NRC alkalmatlan a konfliktusok rendezé­
sére, és inkább izolálja Oroszországot, mintsem hogy nyitna felé.
A 2008. április 2—4-i bukaresti NATO csúcson Grúziának és Ukraj­
nának tett tagsági ajánlat hatására mindegyik fél emelte a tétet. Uk­
rajna blokkon kívüli státusa ugyan benne foglaltatik alkotmányában,
de ez láthatóan nem számít sokat a bővítés szószólóinak. A csúcstalál­
kozó radikalizálta az orosz álláspontot, minek következtében Putyin
megerősítette a katonai, diplomáciai és segélynyújtási kapcsolatokat
Abháziával és Észak-Oszétiával. Mint később kiderült, a bukaresti
csúcstalálkozó alaptalan optimizmust ébresztett Grúziában, hogy az
ország, ha nem is hivatalosan, de a Nyugat védőszárnyai alá került.
Szaakasvili szemmel láthatóan szabotált minden arra vonatkozó kí­
sérletet, hogy nemcsak a grúz főváros és a két szakadár tartomány
közötti, de a Tbiliszi és Moszkva közötti feszültséget is mérsékeljék.
Az orosz fellépést egész egyszerűen nevezhetjük úgy, mint „háborút
a NATO-bővítés megfékezéséért”.47 A helyzet megoldása létfontossá­
gú volt Oroszország biztonsága szempontjából, és ennek fényében
lépései védekezőnek tekinthetőek. Ahelyett azonban, hogy Nyugaton
levonták volna a megfelelő tanulságokat, a Szaakasvili-rezsim termel­
te propagandának hitelt adva az orosz agresszió forgatókönyvét fo­
gadták el. Dávid Miliband brit külügyminiszter Kijevbe sietett, és
felajánlotta Anglia támogatását, arra kárhoztatva ezzel Ukrajnát, hogy
az Európa feletti hatalomért folytatott, mesterségesen generált küz­
delmek következő epicentrumává váljon.
A feszültség az európai biztonság kontinentális szemlélete, vala­
mint a NATO kérlelhetetlennek tűnő bővítése között előkészítette
84 HÁBORÚ A HATÁRON

a terepet a 20l4-es összecsapáshoz Ukrajnában, amely —ahogyan ar­

ra Stephen Cohen visszatérően figyelmeztetett - kétlépésnyire volt
egy újabb kubai rakétaválságtól, és háromra a harmadik világhábo­
rútól. Az európai ügyek intézésére javasolt Nagyobb Európa típusú,
illetve kontinentális megközelítéseket elvetették, mint afféle gaulle-
ista eretnekséget, és a vita innentől kezdve tárgytalanná vált. Az at-
lantizmus lett Oroszország megfékezésének új ideológiája. Ez élesen
megmutatkozott a közép- és kelet-európai vezető értelmiségiek és
volt politikusok 2009- július 15-én kelt nyílt levelében, amelyben
óva intették Obama elnököt attól, hogy készpénznek vegye a régió
„transzatlanti irányultságát”. A levélírók megjegyezték, hogy „húsz
évvel a hidegháború befejezése után mégis úgy látjuk, hogy a közép-
és kelet-európai országok már nincsenek az amerikai külpolitika fi­
gyelmének előterében”, majd a továbbiakban arra figyelmeztettek,
hogy ha ez a mellőzés tovább folytatódik, úgy a régió megszűnhet egy
„atlantipárti hang lenni az EU-n belül” a „revizionista” Oroszország
nyomása alatt, amely „XIX. századi célkitűzéseket hajszol XXI. századi
taktikákkal”. A levél nyersen elítélte Oroszországot, amiért az „a gaz­
dasági hadviselés nyílt és burkolt eszközeihez folyamodik, aminek
skálája az energetikai blokádoktól kezdve, a politikai indíttatású
befektetéseken át a megvesztegetésig és médiamanipulációig terjed,
mindez annak érdekében, hogy előremozdítsa érdekeit, valamint
gátat szabjon Közép- és Kelet-Európa transzatlanti közeledésének” .48
Az iratban az igazán megdöbbentő az a nézet, amely szerint az EU
nem több az atlanti biztonsági rendszer egyik alkotóeleménél, és nem
az európai kontinens békeprojektje. Ebből a szempontból az esemé­
nyek végül nekik adtak igazat; az F.U, mint a hidegháború egykori
eszköze, képtelennek bizonyult meghaladni gyökereit.
Noha a levél szerzőit annak idején többen is bírálták Nyugatról,
mint „konfrontatív neokonzervatívokat”, olybá tűnik, hogy az Uk­
rajnában történtek igazolták az Obamához intézett könyörgést, mi­
szerint Amerikának továbbra is rajta kell tartania a szemét a régión.4y
Kétségtelen, hogy ebből a perspektívából tekintve úgy tűnhet: inkább
az atlantizmus gyengesége, mintsem annak megerősödése bátorította
 EURÓPA KÉT ÚTJA 85

fel Oroszországot agresszív fellépésében. Ahogyan azonban azt fen­

tebb már kifejtettem, valójában ennek pontosan az ellenkezőjéről volt
szó. Az orosz biztonságpolitikai aggodalmak örökös figyelmen kívül
hagyása, az új NATO-tagok oroszellenessége, a hidegháború utáni fél­
oldalas berendezkedés megszüntetésére való képtelenség, az EU bőví­
tése a homogén, Tágabb Európa irányába és tényleges egybeolvadása
az atlanti biztonsági rendszerrel, valamint Oroszország és mások Na­
gyobb Európa típusú egységre vonatkozó elgondolásainak elvetése
mind közrejátszottak a 20l4-es krízis feltételeinek kialakulásában.
Mint azt a nyílt levél axiologikus hangvétele is tükrözte, szerzői csak
saját érvelésükre voltak kíváncsiak, ahogy Európa sem volt képes
megfelelő stratégiát kidolgozni az új választóvonalak megelőzésére,
és tovább sodródott az előre sejthető válság kirobbanása felé. Mindez
persze tovább súlyosbította azokat az állapotokat, amelyek magát a
krízist előidézték.
Ideológiai síkon az atlanti biztonsági partnerség kezdett egybeol­
vadni az Unió „Tágabb Európa” eszméjével. Oroszország eleinte vi­
szonylag jóindulatú álláspontra helyezkedett az EU új tagállamainak
csatlakozásával kapcsolatban, ám az atlantizmus és a Tágabb Európa
elgondolás egyre fokozódó összefonódása aggodalmat ébresztett ben­
ne. Az Unió bővítése gyakorlatilag a NATO terjeszkedésének elő­
szobája lett. Nem sikerült fenntartani az európai biztonságpolitika
„gaulle-ista” narratíváját - amely szerint az EU szövetségese ugyan az
USA-nak, de egyúttal független is tőle amivel ez a két nagyon is kü­
lönböző intézmény gyakorlatilag eggyé vált. Karaganov úgy fogalmaz,
hogy „az ukrán válság leleplezte a hidegháború utáni politika kudar­
cát”. Elmondása szerint megdöbbentették azok a heves oroszellenes
érzelmek, amelyeket a nyugati média a 2014 februárjában rendezett
szocsi téli olimpiát megelőző két évben mutatott:

Mindez felelevenítette azoknak a kettős mércéknek és hazugságok­

nak az emlékét, amelyek a Nyugat hozzáállását jellemezték az elmúlt
húsz évben. Felidézte bennünk, hogyan terjeszkedett a NATO kelet­
re a meggyengült orosz állam kéréseire és tiltakozásaira fittyet hány­
86 HÁBORÚ A HATÁRON

va. Ha Ukrajnát is bekebelezte volna a szövetség, Oroszország straté­

giai pozíciója ellehetetlenült volna. Miután az észérvek hatástalan­
nak bizonyultak a NATO-bővítés megakadályozására, Oroszország
vasököllel sújtott le. 2008-ban Oroszország válaszcsapást mért arra a
grúz hadseregre, amely elsőként támadva orosz békefenntartókat és
rengeteg őszét civilt ölt meg. Noha Ukrajna el nem kötelezett állam­
nak kiáltotta ki magát, a NATO tisztviselői továbbra is csábítják
a tömbbe. Ezek fényében kell Oroszország tetteit [...] megítélni.
A vasököl most újra lecsap az elmúlt évtized geopolitikai és morális
kudarcaira vigaszt kereső revansistákra.50

Az olimpiai megnyitóünnepséget bojkottálták a főbb nyugati veze­

tők, ami fordulópontot jelentett az oroszok Nyugat iránt tanúsított
magatartásában, és a későbbi ukrajnai eseményekre is hatással volt.
Akárcsak az orosz-grúz háború esetében, az EU bővítésére úgy tekin­
tettek, mint a NATO terjeszkedésének előfutárára, egyúttal az Orosz­
országot elszigetelő politika feltámadására.
 H A R M A D IK F E JE Z E T

VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT

Az előző fejezet a feszültségeket elemezte a hidegháború utáni nem­

zetközi rendszerben, ahol a Nyugat terjeszkedése során egy kezelhetet-
len Oroszországgal került szembe, amelynek megvoltak a maga biz­
tonsági és kulturális aggályai. Nem sikerült létrehozni azt a kölcsönö­
sen előnyös európai rendet, amely segítette volna a beilleszkedést. Ez
a fejezet azt fogja megvizsgálni, hogy ezek a feszültségek milyen köl­
csönhatásba léptek Ukrajnával, ezzel az ellentmondásos történelmi és
nemzetfejlődéssel rendelkező országgal. Ahogyan az első fejezetben
láthattuk, Ukrajnát az etnikai és nyelvi keveredés komplex egyensú­
lya, valamint valódi határvidék mivolta jellemzi két mindinkább el­
lenséges blokk között. Az ukrajnai válság lényegét tekintve különbö­
ző víziók csatája arról, hogy mit is jelent ukránnak lenni, hogy ezt ki
döntheti el, illetve ebből következően az is, hol van Ukrajna valódi
helye a világban. Anatol Lievcn már a kilencvenes években megkérdő­
jelezte, hogy vajon tényleg bölcs döntés volt-e Ukrajnára rákényszerí­
teni a döntést a nyugati (különösképp a NATO-s) integráció, valamint
az ország tradicionális keleti orientáltsága között.1 A választás súlyos
terhe végül halálos viszálykodásba fordította át a „testvéri rivalizálást”,
azzal fenyegetve, hogy darabokra szaggatja az országot, és veszélybe so­
dorja a világbékét.
88 HÁBORÚ A HATÁRON

A HATALOM ÉS A H A TA LMA SOK

Az ukrán államiság és nemzeti lét két ellentétes felfogása - a monista

és a pluralista —azóta verseng egymással, mióta csak Ukrajna függet­
len állammá vált. Bár korábban az eltérésekre helyeztem a hangsúlyt,
számos kérdésben egyetértés mutatkozik a két tendencia között, min­
denekelőtt abban, hogy Ukrajnát szuverén nemzetállamnak tekintik.
Dacára a számos nyelvi, kulturális és történelmi különbségnek, min­
den egyes régió —a Krímet leszámítva - támogatta ezt az eszmét. Az
Aljakszandr Lukasenka belorusz államfő által gyakran ismételt érzel­
mes szólamnak, miszerint a fehéroroszok és az oroszok „egy nemze­
tet” alkotnak, nincs ukrán megfelelője:2 mint azt Ukrajna második
elnökének, Leonyid Kucsmának híressé vált könyve már címében is
leszögezi: „Ukrajna nem Oroszország”.3 Dávid Marples a fehéroro­
szokat egy „nemzetiség nélkülivé tett nemzetnek” nevezi, arra a kö­
vetkeztetésre jutva, hogy a belorusz és az orosz egyeden nemzet volt,
amely két államra szakadt.4 Ezzel szemben Ukrajna egy olyan állam
volt, amely számos nemzetre tagolódott szét, melyek közül az orosz
komponens (legalábbis az ukranisták számára) csak egy volt a sokból,
míg a Mai orosszij a-tradíció központi szerepet tulajdonít ennek az
orosz hatásnak. A folyamatos kihívás abban rejlik, hogy a kormányoz­
ható államalakulat megteremtése közben ennek a különbözőségnek
az intézményesítésére is megfelelő alkotmányos formát kellene talál­
ni. Alkotmányozás és politika természetesen mindig is elválasztha­
tatlanul áthatotta egymást, Ukrajna esetében azonban ez szélsőséges
formát öltött: az alkotmány átalakításának és a vezetőség leváltásának
összefonódását.
Az ország függetlenségének 1991-es kikiáltása után nehéz idők kö­
vetkeztek. Az Ukrán Kommunista Párt ( K P U ) egykori vezetője, Leo­
nyid Kravcsuk, akárcsak Gorbacsov, az államfői posztra váltott, és ezt
a tisztséget egészen 1994-ig be is töltötte. Az ugyanabban az évben
tartott választásokon már megmutatkoztak azok a feszültségek, ame­
lyek aztán 2014-ig az összes elnökválasztást jellemezték. A déli és
keleti régiók inkább a dnyepropetrovszki „oroszpárti” jelöltet, Leó-
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 89

nyid Kucsmát támogatták, míg a középső és nyugati térségek az újra­

választásért ringbe szállt Kravcsuk nyersebb nacionalista retorikája
felé hajlottak. Kucsmának 1999-ben a választók végül egy második
ciklusra is bizalmat szavaztak, azt követően azonban elnökségét bot­
rányok és zajos viták kísérték. Egyes feltételezések szerint 2000 szep­
temberében Kucsma maga kérte Georhij Gongadze oknyomozó új­
ságíró elhallgattatását, akinek lefejezett holttestét nem sokkal később
találták meg. Nyilvánosságra kerültek bizonyos hangfelvételek, ame­
lyeken Kucsma, Vlagyimir Litvin és más vezető tisztviselők arról ta­
nácskoznak, hogy az újságíró nyomozásának a legfelsőbb körök kor­
rupciós ügyeiről véget kell vetni. Ez a gyilkosság váltotta ki a tömeges
megmozdulások első hullámát Ukrajnában, mikor is nagyszabású
tüntetések szerveződtek Kucsma ellen, népszavazást követelve az ál­
lamfő felelősségre vonására.
Megfelelő követő híján, és mivel az alkotmány csak két elnöki cik­
lust tett számára lehetővé, 2004 szeptemberében Kucsma vonakodva
bár, de áldását adta arra, hogy Viktor Janukovics legyen a hatalom
elnökjelöltje. Janukovics már ekkoriban is vitatott figurának számí­
tott. Fiatalon priuszra tett szert, tizenhét évesen, 1967-ben három év
börtönre ítélték rablásért és testi sértésért, majd 1970-ben másodszor
is elítélték, ez alkalommal két évre testi sértésért. Mindezek ellenére
1997-ben már a donyecki régió kormányzójává nevezték ki, vélhető­
en a helyi oligarcha, Rinat Ahmetov közbenjárásának köszönhetően.
Vezetői stílusát a klikkesedés és az erőszakosság egyvelege jellemezte,
jóllehet nem volt tőle idegen némi korrupcióval és urambátyámság-
gal elegy észszerű gyakorlatiasság sem. A kormányzói posztot 2002.
november 21-én a miniszterelnöki tisztségre cserélte, amelyet végül
2004. december 31-ig töltött be.
Janukovicsnak a radikális nacionalisták elnökjelöltjével, Viktor
Juscsenkóval kellett megmérkőznie az államfői titulusért. Juscsenko
a liberális-nacionalista Julija Timosenko választási blokkjának (BJUT)
szövetségese volt, akinek győzelme esetén a miniszterelnöki posztot
ígérte. A 2004. október 31-én tartott első körben ajelöltek közül Jus­
csenko és Janukovics kapta a legtöbb szavazatot, így ők jutottak to­
90 HÁBORÚ A HATÁRON

vább a november 21-éré kiírt második fordulóba. Az aznapi választás

azonban erősen megkérdőjelezhető keretek közt zajlott, Janukovicsot
ráadásul idő előtt kiáltották ki győztesnek, amihez abszurd módon
Putyín is előre gratulált. Timosenko ezt követően felszólította a la­
kosságot, hogy vonuljanak a kijevi Majdan térre a Juscsenko-kam-
pány narancsos lobogói alatt. November 22-én a „Pora” (Elég) elne­
vezésű ifjúsági szervezet vezetésével országszerte nagyszabású tünteté­
sek szerveződtek, Kijev központjában több mint félmillió ember
gyülekezett. Sokan közülük heteket töltöttek sátortáborokban, da­
colva a fagyos időjárással, még ha nagylelkűen meleg ételt és ellát­
mányt is osztottak nekik. December 3-án a Legfelsőbb Bíróság meg­
semmisítette a második forduló eredményét, és annak megismétlését
rendelte el december 26-án. Aznap Juscsenkót a szavazatok 52 száza­
lékával végül megválasztották Ukrajna elnökévé, míg Janukovicsnak
a voksok 44,2 százaléka jutott. A később narancsos forradalom néven
híressé vált eseményt tehát választási szabálytalanságok hívták élet­
re.5 A „néphatalom” egy meghatározó megnyilvánulása volt ez, egy­
úttal azonban a hatalmi elit nagyszabású összecsapását is jelentette.
Ezek az események nem kérdőjelezték meg az „oligarchikus demok­
rácia” struktúráit, vagyis a Dávid Lane által felvetett kérdés, misze­
rint mindez a „nép forradalma” vagy „forradalmi államcsíny” volt-e,
a mai napig nem eldöntött.6
Ezt követően az államépítést átható feszültséget és politikai bi­
zonytalanságot tükrözve maga az alkotmány vált a politikai intrikák
és a közvetlen haszonszerzés játékszerévé. 2004. december 8-án olyan
módosítások kerültek az alaptörvénybe, amelyek jelentősen kibőví­
tették a parlament hatáskörét. 2006. január 1-jétől az államfő elve­
szítette annak jogát, hogy kinevezze a miniszterelnököt —a kormány­
főt immáron a parlamenti többség választotta —, valamint hogy a ka­
binet minisztereit visszahívja tisztségükből, viszont változatlanul ő
jelölhette ki a védelmi és a kiilügyiminisztert. Mindazonáltal az el­
nök megkapta a parlament feloszlatásának jogát, amennyiben az nem
tud koalíciót felsorakoztatni a miniszterelnök kinevezéséhez; ilyen­
kor az államfő új országgyűlési választásokat rendelhet el.
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 91

Dacára a tömeges megmozdulásoknak és a Juscsenko győzelmét

követő eufóriának, az áj kormány válságtól válságig botladozott, el­
keseredett személyes konfliktusok, zavaros politikai döntéshozás és
korrupció közepette. Juscsenko első miniszterelnöke Timosenko volt,
más néven a „gázhercegnő”, vagyonát ugyanis az energiaszektorban
szerezte, még a kilencvenes években. 2005. január 24-i hivatalba lé­
pésekor Timosenko egyetlen kollégáját hozta át pártszövetségéből
a kormányba, Olekszandr Turcsinov baptista lelkészt, aki az Ukrán
Biztonsági Szolgálat (SZBU) vezetői posztját kapta. Egy WikiLeaks
által nyilvánosságra hozott üzenet tanúsága szerint az amerikai kül­
ügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkára,
Dániel Fried rögvest Ukrajnába sietett,

hogy tolmácsolja az Egyesült Államok kormányának elkötelezettsé­

gét Ukrajna szuverenitása, szabad nemzetként való jövője, illetve a
világban betöltött helyét illető saját döntési joga mellett. A lengyelek
és a fehéroroszok sikerrel követeltek maguknak efféle jogokat az
orosz nyomás cs ellenszegülés közepette, és Ukrajnának is így kellene
tennie, már amennyiben vezetői elég elkötelezettek a reformok foly­
tatása mellett.

Fried „kihangsúlyozta, hogy az Egyesült Államok rámogatja Ukrajna

igyekezetét.a NATO-tagság elnyerésére és az euroatlanti együttműkö­
dés mélyítésére” .7 Más szóval a választási csalások elleni demokrati­
kus tiltakozás kibogozhatatlanul összefonódott a geopolitikai küzdel­
mekkel, és ennek a végzetes kombinációnak 2014-re pusztító követ­
kezményei lettek.
A Timosenko-kabinet alig nyolc, az államfővel folytatott viták és
csatározások jegyében telt hónapig volt hivatalban. A bukást néhány
magas rangú tisztségviselő — köztük az Ukrán Nemzetbiztonsági és
Védelmi Tanács (RNBO) vezetője, Petro Porosenko —lemondása idéz­
te elő. Juscsenko végül 2005. szeptember 8-án menesztette Timosen­
ko kormányát. Egy élő adás alkalmával az államfő úgy fogalmazott,
hogy Timosenko bizonyos pénzügyi körök érdekeit szolgálta, a Niko-
92 HÁBORÚ A HATÁRON

polszki Vaskombinát tervezett reprivatizálása pedig - amely korábban

Kucsma veje, Viktor Pincsuk, Ukrajna második leggazdagabb oligar­
chája tulajdonában állt - az „utolsó csepp volt a pohárban”, így nem
maradt más választása, mint meneszteni a kormányt. Juscsenko azzal
vádolta meg Timosenkót, hogy elárulta a narancsos forradalom esz­
méit. Ez a kettőjük közötti személyes ellentét a későbbiekben is meg­
maradt. A 2006-os parlamenti választásokon a BJU'f pártszövetség
129 mandátumot megszerezve kifejezetten jó eredményt ért el, szem­
ben a Juscsenko-féle Mi Ukrajnánk 81 mandátumával. Juscsenko
népszerűsége katasztrofális zuhanórepülésbe kezdett, ami a 2010-es
elnökválasztáson elért gyászos 5 százalékos eredményben érte el mély­
pontját. Timosenko másodjára is nekifutott volna a miniszterelnök­
ségnek, ez viszont attól függött, hogy régi vetélytársát, Porosenkót
megválasztják-e az ukrán parlament elnökévé. Hosszas taktikázást kö­
vetően azonban ezt Olekszandr Moroz, az Ukrán Szocialista Párt ve­
zetője megakadályozta, a kérdéses posztot ugyanis magának szemelte
ki, és 2006. július 6-án végül meg is kapta. Rögtön ezt követően pe­
dig a Régiók Pártja, az Ukrán Szocialista Párt és az KPU koalíciója el­
érte, hogy Janukovics másodjára is miniszterelnök lehessen, és ez
a megbízás 2006. augusztus 4-től egészen 2007. december 16-ig tar­
tott. Figyelemre méltó fordulat volt ez, hiszen Janukovics 2004-ben
még a népharag első számú célpontjának számított, ezzel viszont re­
habilitálódott politikai szereplőként, dacára viharos múltjának és
becstelen szerepének a 2004-es tavaszi választási csalásokban.
A 2007. szeptember 30-án tartott előrehozott parlamenti választá­
son a Timosenko-blokk (BJUT) ismételten jól szerepek, részben an­
nak köszönhetően, hogy sikerült a keleti iparvidéken, a Janukovics-
féle Régiók Pártja hátországában is mandátumokat szereznie. Újra
összeállhatott a Juscsenko-Timosenko szövetség. Az év végére meg­
alakult az új kormány, Timosenko pedig másodjára is elfoglalta a
miniszterelnöki tisztséget, ezúttal már egy hosszabb időszakra, 2007.
december 18-től egészen 2010. március 4-ig. Ezzel kapcsolatban az
amerikai nagykövet, William B. Taylor egyik távirata jellegzetesen
ambivalensen fogalmazott: „Timosenko továbbra is többnyire a meg­
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 93

felelő dolgokat nyilatkozza gazdasági ügyekben, miközben kampá­

nyának számos populista ígérete egy egészen másfajta üzenetet hor­
doz.”8 Timosenko kormányfői tevékenységét leginkább a Moszk­
vával folytatott földgázüzletek kötötték le, és egy hosszan elnyúló
2009-es januári gázleállítást követően végül kiszorította a földgáz-
szállítás piacáról régi riválisát, Dmitro Firtast és az ő RoszUkrEnergo
(RUE) vállalatát - amelyet még Putyin és Kucsma hívott életre egy
2004. júliusi jaltai találkozón a két ország közötti gázmegállapodás
jegyében.9 A vonatkozó üzenetváltások feltárják, milyen gyötrelme-
sen nehéz is volt kiépíteni a közvetlen földgáz-kereskedelmi kapcso­
latot Türkmenisztán és Ukrajna között.10 Ukrajna energiafüggősé­
gét vizsgáló tanulmányában James Sherr azt állítja, hogy egyetlen
ukrán kormány sem próbálta megtörni a függés, az átláthatatlanság,
a haszonlesés és a kedvezményes árszabások fennálló sémáját, mivel
az megbolygatta volna a nagyszabású üzletekhez és politikai hata­
lomhoz fűződő szálakat.11 Ez a terület foglalkoztatta tehát leginkább
a kormányzatot, ami a gyakorlatban az egymást korrupcióval és a
Kreml kiszolgálásával vádoló oligarchák csoportjainak versengését
jelentette.
Más üzenetek arról tanúskodtak, milyen zaklatottan, folyamatos
alkudozások és elzárással való fenyegetések közepette is zajlottak az
energetikai ügyletek Moszkva és Kijev között: „A Gazprom jelezte,
belefáradt abba, hogy Ukrajna képtelen jóváhagyni és teljesíteni
a 2008 februárjában Putyin és Juscsenko által elfogadott földgáz-
megállapodást, és azzal fenyegetőzött, hogy március 3-tól 25 száza­
lékkal csökkenti a gázszállítási.” 12 Juscsenko és Putyin végül február
12—13-i találkozójukon megegyezésre jutott - Timosenko nélkül,
aki nem sokkal ezután ingerült látogatást tett Moszkvában. Mint azt
az egyik üzenet megjegyzi: „Az orosz kormány tisztviselői megdöb­
benésüket fejezték ki a Juscsenko és Timosenko közötti feszült vi­
szony miatt, amelyet különös körültekintéssel kellett kezelniük.”
A jelentés a továbbiakban egy olyan kritikus megállapításra jut, ami
a mai napig érvényes: „Moszkvai elemzők úgy látják, hogy a kétolda­
lú kapcsolatok az ukrán belpolitikai játszmák túszaivá váltak ” 13
94 HÁBORÚ A HATÁRON

A problémás helyzetet tovább súlyosbította Ukrajna közeledése a

NATO-hoz, ami igen határozott állásfoglalásra késztette Moszkvát.
Az orosz külügyminisztérium egy 2008. január 13-i közleményében
„arra figyelmeztetett, hogy a NATO további bővítése súlyos politi­
kai-katonai feszültséget eredményezhet, amely Oroszország érdekeire
is hatással lehet”. Ukrajna esetleges NATO-integrációja, amelyet az
áprilisi bukaresti csúcstalálkozón terveztek megvitatni, „arra kény­
szerítené Oroszországot, hogy megtegye a megfelelő intézkedéseket”.
Február 14-én tartott éves sajtótájékoztatóján Putyin a tudósítások
szerint „kikelt az Ukrajnára vonatkozó Tagsági Akcióterv (MAP) el­
len, mondván az ukrán állampolgárok többsége ellenzi országuk
csatlakozását a NATO-hoz, csak éppen vezetőik erről nem kérik ki a
véleményüket. »Miféle demokrácia ez?« - tette fel a kérdést Putyin.”1"
A bukaresti csúcson végül visszakoztak ugyan a MAP azonnali elfo­
gadásától, mindazonáltal nyugtázták Ukrajna törekvéseit. Az ameri­
kaiakat világosan figyelmeztették arra, hogy Oroszországot mennyire
komolyan nyugtalanítja a NATO esetleges további kibővítése az orosz
határokig, de még így is a franciák és a németek együttes erőfeszíté­
seire volt szükség ahhoz, hogy lebeszéljék George W. Busht arról,
hogy akkor és ott szabad utat adjon Ukrajna és Grúzia csatlakozásá­
nak. A 2008. augusztusi orosz-grúz háború gyakorlatilag az első volt
„a NATO terjeszkedését megfékező” háborúk közül; a 20 l4-es Ukraj-
nai-álság pedig a második. Nem biztos, hogy az emberiség túlélne
egy harmadikat is.
Egy megállíthatatlan erő csapott össze egy mozdíthatatlan aka­
dállyal. Ahogyan azt egy közlemény később ugyanabba)! az évben
megfogalmazta:

Juscsenko elnököt egy látnok reputációja övezi. Még kritikusai

is elismerik, hogy elkötelezettsége Ukrajna NATO-tagságát ille­
tően őszinte és kikezdhetetlen. Ő volt az ösztönzője annak,
hogy Ukrajna tagsági akciótervet kapott, és fáradhatatlanul te­
vékenykedik az ügyön mind hazai, mind külföldi berkekben.
Juscsenko szerint egyedül a NATO-hoz való csatlakozás képes
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 95

hosszú távon garantálni Ukrajna szuverenitását és területi in­

tegritását. Állítása szerint a közelmúlt eseményei Grúziában
megerősítik a kollektív biztonsági intézkedések szükségességét
Ukrajna számára. Juscsenko egyébként szoros kapcsolatot ápol
a grúz elnökkel: Szaakasvili fiának ő a keresztapja.15

A grúz háború alatt, augusztus 12-cn Juscsenko Tbiliszibe látogatott,

és két rendeletet jelentett be; az egyik a szevasztopoli bázisára támasz­
kodó orosz fekete-tengeri flotta működését szabályozta a korábbinál
részletesebben, a másik pedig újra megerősítette, hogy az 1997-ben
kötött állomásozási jog 2017-ben lejár. Ennél fájóbb ponton nem is
találhatta volna el Moszkvát, a tortúrát pedig tovább fokozta, hogy
a bejelentés épp Grúziában történt. H a Juscsenko valóban „látnok” is
volt, mások szemszögéből képtelen volt látni a dolgokat. A közlemé­
nyek azt kommunikálták az Egyesült Államoknak, hogy Oroszország
aggodalmai nem pusztán figyelmen kívül hagyhatóak, de egész egy­
szerűen megfontolásra sem érdemesek. Ez a fajta vakság igen gyakori
volt a kijevi monisták körében, amit az a Juscsenko vezette kampány
is jelzett, amely a holodomor népirtásként való nemzetközi elismeré­
séért folyt. A másik oldalon viszont azokat, akik inkább hajlottak az
orosz aggodalmak meghallgatására, nagyrészt a korrupcióval és rossz
kormányzással azonosították. Hiányzott az ukrán pluralizmus valós
politikai kifejeződése, amely számba vehette volna a NATO-kapcsola-
tok bővítésének esetleges negatív következményeit Ukrajna keleti
szomszédját illetően, de emellett elkötelezettséget jelentett volna a
gazdasági fejlődés egy méltányosabb módozata iránt. Noha a NATO
bővítése nem szerepelt a sürgős napirendi pontok között, az EU-féle
biztonsági integráció és az atlanti biztonsági közösség tényleges ösz-
szeolvadása azt jelentette, hogy Ukrajna társulása az Unióval - ami
a legtöbb elemzés szerint természetesen csakis üdvözítő lehet —veszé­
lyes biztonságpolitikai konnotációval bír, kihívást jelentve Moszkva
saját gazdasági integrációs terveire Eurázsiában.
A 2010. január 17-i elnökválasztáson Timosenko a második helyen
végezett a szavazatok 25 százalékával, míg Janukovicsnak a voksok 35
96 HÁBORÚ A HATÁRON

százaléka jutott. A február 14-i második fordulóban ismét Janukovics

győzedelmeskedett, ezúttal a szavazatok 48,95 százalékával, szemben
Timosenko 45,47 százalékával. Ismételten élesen kirajzolódott az uk­
rán politika földrajzi megosztottsága: Kijev és a tizenhat nyugati régió
Timosenkót, míg Szevasztopol és a kilenc délkeleti régió Janukovicsot
támogatta. Timosenko megtámadta a végeredményt, állítása szerint
ugyanis legalább félmillió szavazatnak lába kelt, végül azonban Janu­
kovics február 25-1 hivatalba lépésekor lemondott a miniszterelnöki
posztról. A „narancsosok” Janukovics megválasztását azóta is puccs-
nak tartják, noha nemzetközi megfigyelők úgy találták, hogy a szava­
zás viszonylag szabad és tisztességes körülmények között zajlott - még
ha későbbi következményei valóban puccsszerűnek is bizonyultak.
Máig érthetetlen, hogy priusza ellenére Janukovics hogyan tudott
visszatérni az elnöki posztra. Mint azt Kucsma egy 2010. február 2-i
keltezésű jelentésben megjegyezte az új amerikai nagykövetnek, John
F. Tefftnek, a választás Timosenko és Janukovics között a „rossz és
a még rosszabb” esete volt, mindazonáltal az első fordulóban elvérzett
Arszenyij Jacenyukról elismerően nyilatkozott.16Jacenyuk görögkato­
likus (uniátus), akit jellemzően mint technokratát tartanak számon,
noha bebizonyította, hogy a monista nacionalizmus egyik legeltökél-
tebb képviselője. Janukovics hatalomra kerülésével egyértelművé vált,
hogy az USA-hoz fűződő kapcsolatok nem lesznek túlságosan baráti­
ak. Obama elnök ekkoriban az „újraindításra” koncentrált Medve-
gyewel (és nem Putyinnal, aki ez idő tájt miniszterelnök volt), és
hagyta, hogy az EU diktálja a tempót Ukrajna ügyében. Az USA csak
akkor vette vissza rohamtempóban a kormányt, mikor 2013 végén
megkezdődtek a Janukovics-ellenes tüntetések.
Janukovics egy pártalapú kegyencrendszer kiépítésébe kezdett,
amihez nagymértékű rossz kormányzás is társult. A Régiók Pártja
egész keleten és délen bebiztosította pozícióját, szembeszállást hirdet­
ve az előző „narancsos” kormány nyelvi és kulturális különbségeket
illető politikájával. A párt identitását egyre inkább az orosz nyelvű
lakosság védelme kezdte meghatározni, tovább fokozva a már így is
jelentős disszonanciát monizmus és pluralizmus között. A Régiók
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 97

Pártja igyekezett az orosz nyelvet törvényes státusra emelni, szorosabb

kapcsolatokat kiépíteni Oroszországgal, megőrizni a semlegességet,
valamint a régiók közötti elosztással decentralizálni a közigazgatást.
2010. október 1-jén Janukovics rákényszerítette az Alkotmánybíró­
ságot az eredeti elnöki hatáskör visszaállítására, amelyet még az 1996-
os alkotmány jelölt ki, hatályon kívülre helyezve ezzel a 2004-es „na­
rancsos” módosításokat, amelyek jelentősen növelték a parlament
hatalmát. Janukovics így megszerezte annak jogát, hogy tisztviselők
széles körét nevezze ki, illetve hívja vissza őket hivatalukból. Minisz­
terelnöknek a Régiók Pártja elnökét, Mikola (Nyikolaj) Azurovot tet­
ték meg, a regionális kormányzatok élére pedig országszerte a párt
által kijelölt megbízottak kerültek. Ukrajnában ez bevett gyakorlat
volt az elnökváltást követően, Janukovics azonban korábban soha
nem látott mértékig fokozta a tisztogatásokat, hogy megszabaduljon
a régi hivatalnokoktól.
Timosenkónak ekkoriban egymást követő büntetőjogi eljárások
egész áradatával kellett szembenéznie, többek között azzal a váddal is,
hogy megpróbálta megvesztegetni a Legfelsőbb Bíróságot, valamint
hogy elsikkasztotta a kiotói klímamegállapodás értelmében Ukrajná­
nak folyósított pénzeket. 2011 áprilisában egy harmadik eljárás is in­
dult ellene, hatáskörrel való visszaélés gyanújával a 2009-es orosz-uk­
rán gázvitákban. A „gázos” ügy tárgyalása 2011. június 24-én vette
kezdetét. Nem egészen négy hónap múlva, október 11-én Timosen-
kót bűnösnek mondták ki hűtlen kezelésben és hatalommal való visz-
szaélésben, amiért a bíróság hét év börtönbüntetésre ítélte, valamint
188 millió dolláros kártérítés megfizetésére kötelezte az ukrán állam
javára. A volt miniszterelnök ügyét sokan politikai indíttatásúnak
tekintették.1 Belügyminiszterét, Jurij Lucenkót szintén elítélték. Ti-
mosenko továbbra is pártja, a Batykivscsina (Haza) élén maradt,
amely a 2012-es választásokon második helyen végzett, 101 helyet
megszerezve a 450 parlamenti mandátumból. Az említett választás
meglehetősen vitatott volt, és leginkább —a Bertelsmann Alapítvány
jelentését idézve - „az azonos versenyfeltételek hiánya, az állami for­
rásokkal való visszaélés, az átláthatatlan kampány- és pártfinanszíro­
98 HÁBORÚ A HATÁRON

zás, valamint az egyenlőtlen médiatámogatás” jellemezte. Az állami

ellenőrzés alatt álló média hírbeszámolóinak csaknem felét a Januko-
vics-félc Régiók Pártjának szentelte.18 Janukovics megindult az ön­
kényuralom felé vezető lejtőn.
Egyértelmű volt, hogy Janukovics csak kemény küzdelem árán
nyerheti meg a 2015-ös elnökválasztást. Első államfői évének végére
népszerűsége 46 százalékról 26-ra zuhant, és ezt követően már nem
is állt helyre. Támogatottsága még a hazai pályának számító Donyec-
medencében is meggyengült, a közvélemény-kutatások szerint pedig
az a veszély fenyegette, hogy elveszíti a választásokat Vitalij Klicskó-
val, az UDAR (Ukrán Demokratikus Szövetség a Reformokért) párt
vezetőjével szemben. Timoscnko a börtönből is tovább sürgette az
ukrán kormányt, hogy kösse meg az Európai Unióval a társulási meg­
állapodást és a DCFTA-szerződést, amelyeket hosszas tárgyalásokat
követően végül 2013. november 29-én, Vilniusban terveztek aláírni.
Az EU egyik feltétele Timosenko szabadon engedése volt, de ahogy
közeledett az aláírás időpontja, nyilvánvalóvá vált, hogy Brüsszel
mindenképpen hajlandó lesz aláírni az egyezményt, ha ezzel kiterjeszt­
heti befolyását Ukrajnára. Janukovics ezzel nehéz helyzetbe került,
a másik oldalról ugyanis Oroszország arra ösztökélte, hogy tartsa
fenn a tradicionális kapcsolatokat a FÁK szabadkereskedelmi térsé­
gével, vagy altár csatlakozzon a későbbiekben majd Eurázsiái Gaz­
dasági Unióvá (EAESZ) átalakuló Eurázsiái Vámunióhoz. Oroszor­
szág végül 15 milliárd dolláros azonnali támogatással és kedvezmé­
nyes földgáztarifával állt elő, ami sokkalta nagylelkűbb ajánlat volt,
mint az EU által kínált juttatások.
2013. november 21-én Janukovics bejelentette az uniós megegye­
zés aláírásának elhalasztását, mire a tömeg újra gyülekezni kezdett
a Majdanon. Az államfő választása korántsem volt előre eldöntött.
Janukovics a Kelet és Nyugat közötti ingázásnak a messzire nyúló uk­
rán hagyományát folytatta, a még Kucsma által meghirdetett „több-
vektorú” politizálást. Hogy átlendüljön a holtponton, Janukovics
megpróbálta Kínát is játékba hozni, egyfajta ellensúlyként Oroszor­
szággal és az EU-val szemben, ezért nagyvonalú gazdasági engedmé-
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 99

nyekkel igyekezett becsábítani a kínai vállalatokat az energia- és ipari

szektorba. Hasonló megfontolásokból 2013 januárjában és novem­
berében Ukrajna kitermelésmegosztási megállapodást (PSA) írt alá a
Shell-lel és a Chevronnal a Juzivszka és O leska palagázmezők hidra­
ulikus töréstechnikával történő feltárására és kiaknázására - a palagáz
forradalma ugyanis felszabadíthatná Ukrajnát a kényszerű földgáz-
import alól. Ami az Unióval való társulási megállapodást illette, az
elnöki adminisztráció vezetője, Szergej Levocskin tanácsadóival együtt
próbálta rábírni Janukovicsot ennek aláírásra, hogy a későbbiekben
reformerként indulhasson harcba az elnöki hivatalért.39 Ez meglehe­
tősen észszerű javaslat volt, hiszen elnöksége alatt sosem volt könnyű
a kapcsolat az oroszokkal. Janukovics következetesen visszautasítot­
ta, hogy Ukrajna csatlakozzon az Eurázsiái Vámunióhoz, miközben
a gázárak változatlanul magasak maradtak. A vilniusi csúcs előtti hó­
napokban Oroszország - a vámmentes EU-termékek áradatától és
a hazai termelők ellehetetlenülésétől tartva —különféle korlátozáso­
kat rendelt el az ukrajnai exporttal szemben. Erre a későbbiekben
még visszatérek.

ALKOTMÁNYOS BIZONYTALANSÁGOK

Az 1996. június 28-án, heves vitát követően elfogadott alkotmány az

ukrán államiság sajátos elképzelését fogalmazta meg. Három kérdés­
kör különösen vitatott volt. Az első az állam földrajzi jellegére vonat­
kozott - egységes vagy föderális legyen? Az országot egyben tartó kö­
telékek gyengesége miatti félelmek végül az egységes állam megje­
löléshez vezettek. A 132. cikkely kijelenti, hogy „Ukrajna területi
felépítése az állam területének egységén és oszthatatlanságán nyug­
szik”. Ezzel együtt járt az államfőnek alárendelt regionális kormány­
zók kinevezése, akiket az elnök akár vissza is hívhat tisztségükből.
Ukrajnát közigazgatási és földrajzi szempontból 24 oblaszty (régió),
Kijev és Szevasztopol városa, valamint a Krími Autonóm Köztársaság
alkotja. A szeparatizmus korai kísérleteinek és a Krím orosz fennha­
100 HÁBORÚ A HATÁRON

tóság alá való visszatérését célzó küzdelmeknek a hatására az alkot­

mány egy egész paragrafust szentelt a köztársaságnak. A 134. cikkely
leszögezi, hogy a Krím „Ukrajna elválaszthatatlan alkotórésze, és a
hatáskörébe tartozó döntésekben autoritásának az Ukrán Alkotmány
által meghatározott keretein belül járhat el”. A felsorolt átruházott
jogkörök között szerepel többek között a mezőgazdasági és erdészeti
tevékenység, a talajjavítás, a turizmus, a kultúra, a közlekedés és az
egészségügyi szolgáltatások. A Krím esetében a regionális kormányzó
tisztségét a miniszterelnök tölti be.
A második vitás pont a nemzeti nyelv kérdése. Ezúttal is az ukrán
„nacionalizáló” elit akarata győzedelmeskedett, és az ukránt egyedüli
államnyelvnek tették meg, amivel a hétköznapi kommunikációba
száműzték az oroszt. Mint már láthattuk, a 10. cikkely egyértelműen
kijelenti, hogy „Ukrajna hivatalos állami nyelve az ukrán nyelv”, ami
a továbbiakban úgy folytatódik, hogy „Ukrajnában szavatolt az orosz,
valamint a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlő­
dése, használata és védelme”. Az orosz „nemzeti kisebbségként” tör­
ténő meghatározása egy olyan országban, ahol a lakosság 80 százalé­
ka oroszul beszélőnek vallja magát, a legenyhébben szólva is sértő. Az
intézkedés védelmezői úgy érvelnek, hogy az ukrán nyelvet már rég­
óta háttérbe szorították, ezért most külön megerősítésre volt szüksége
ahhoz, hogy újra nemzeti nyelvvé válhasson. Kétségtelenül van alap­
ja az effajta okoskodásnak, a XIX. században ugyanis a cári hatóságok
az ukrán nyelvet nem sokkal becsülték többre, mint valamiféle folk-
lorisztikus maradványt. Az ukrán nyelv használata akkor kapott új
erőre, mikor az első kísérletek történtek a független államiság kivívá­
sára az orosz forradalom és polgárháborúk idejében. A szovjet korenyi-
zacija (meggyökereztetés) politikája a harmincas évek közepéig tar­
tott, és nagyban támogatta az őshonos nyelvek és kultúrák feléledé­
sét, ám Sztálin az évtized végén a nemzetiségi elitek ellen fordult.
A szovjet korszak végére alig néhány iskolában tanították az ukrán
nyelvet, a felsőoktatás, a szakmai és politikai élet pedig szinte kizáró­
lag oroszul zajlott. Míg a 2001-es népszámlálás szerint a megkérdezet­
tek mindössze 17 százaléka vallotta magát orosz etnikumúnak, kü­
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 101

lönböző felmérések feltárták, hogy 80 százalékuk az érintkezés elsőd­

leges nyelvéül az oroszt használta. Az. oroszul beszélők kategóriája
tehát sokkalta tágabb volt, mint az orosz etnikum azonosítható cso­
portja. Petro idéz egy 2012-es tanulmányt, amely „megállapította,
hogy Ukrajnában a hírlapok 60 százaléka, a folyóiratok 83 százaléka,
a könyvek 87 százaléka, valamint a televíziós műsorok 72 százaléka
orosz nyelvű”, és ezt a kulturális fölényt az internetes kutatások is
megerősítették.20 Jelentős szakadék tátongott tehát gyakorlat és poli­
tika között. Juscsenko elnöksége az integrált nacionalizmus eszméjé­
nek radikalizálódása, valamint az orosz nyelvet egyre nyíltabban el­
nyomó politika mentén zajlott. A hivatalos dokumentumok kizáró­
lag ukrán nyelvűek, beleértve az anyakönyvi kivonatot, a halotti bi­
zonyítványt és más kötelező jogi iratokat. Az oroszul beszélők sok­
szor úgy írnak alá dokumentumokat, köztük törvényes szerződése­
ket, hogy nincsenek tisztában a szöveg pontos jelentésével. Kampá­
nyok indultak a helységnevek megváltoztatásáért is, valamint számos
alkalommal az oroszoknak ukránosítaniuk kellett nevüket útlevelük
lecserélésekor. Ahogyan Deema KanefF fogalmaz: „Az elukránosítás
az elnyomás egy mindennapos formája lett.”21
Az összes főbb elnökjelölt megígérte kampányában, hogy az orosz
második állami nyelv lesz, de ígéretüket végül nem teljesítették, mi­
kor hivatalba kerülve az ukrán nacionalizálók bősz ellenállásával
szembesültek. Közülük Janukovics jutott legközelebb ígéretének be­
teljesítéséhez, mikor 2012 júliusában elfogadtatott egy olyan tör­
vényt, amely az adott régión belül hivatalosnak minősített egy nyel­
vet, ha azt helyben a népesség legalább tíz százalékát kitevő kisebbség
beszéli. A Kolesznyicsenko-Kivalov-nyelvtörvényt, ahogyan hivata­
losan nevezték, a monisták kétségbeesetten ellenezték, pedig az nem
cserélte vagy fokozta le az ukránt mint hivatalos államnyelvet. A tör­
vény nemcsak az oroszra, hanem összesen mintegy tizennyolc nyelv­
re vonatkozott, különös tekintettel a magyarra, a románra és mol-
dávra. A törvény eredményeként Ukrajna huszonhét régiójából ti­
zenháromban az orosz a második hivatalos nyelv rangjára emelkedett.
Csakhogy a „kisebbségi” nyelveknek kínált regionális státus nem je­
102 HÁBORÚ A HATÁRON

lentett megoldást a közhivatalokban, a katonaságnál vágy a politikai

életben felmerülő problémákra, ezeken a területeken ugyanis tovább­
ra is kötelező volt az ukrán nyelv használata, ahogyan nem oldotta fel
a felsőoktatásban tapasztalható egyoldalúságot sem, ahol is hatá­
rozottan tiltották a doktori disszertációk orosz nyelven történő meg­
írását. Az ukrán pluralisták vég nélkül hivatkoznak más többnyelvű
társadalmak példájára, különösen Finnországra és Kanadára, ahol a
hivatalos kétnyelvűség éppen hogy megerősítette az állam egységét.
A monisták azonban nem kérnek ebből. A Majdan diadalát követő
győzelmi mámorban, 2014. február 23-án a győztesek első forradal­
mi (és elhamarkodott) cselekedete az országgyűlésben a nyelvtörvény
eltörlésének megszavazása volt, visszaállítva ezzel az ukránt a minden
téren egyetlen kizárólagos államnyelvvé. Még ha az intézkedés végül
nem is emelkedct törvényi erőre, az incidens jól demonstrálta, meny­
nyire fontos is a nyelv kérdése, és hogy milyen harciasán védelmezik
az ukránosírást szorgalmazó nacionalisták nyelvi elsőbbségüket.
Az alkotmányozás harmadik vitatott pontja arra vonatkozott,
hogy Ukrajna elnöki vagy parlamentáris köztársaság legyen, vagy eset­
leg valami a kettő között. Végül egy félparlamentáris rendszer jött lét­
re, egy közvetlenül öt évre megválasztott, jelentős hatáskörökkel ren­
delkező államfővel, mellette az elnök által négy évre kinevezett - de
a parlament, a 450 fős Verhovna Rada által jóváhagyott - miniszter-
elnökkel. Az ország egységes státusát erősítette az egykamarás parla­
ment létrehozása is, vagyis nincs második kamara vagy felsőház, amely
a régiókat képviselné, vagy a Rada felügyeleteként működne.22
Éppen ezért a tizennyolc tagú Alkotmánybíróság szerepe még fon­
tosabbá vált, ám végeredményben újra meg újra visszaéltek vele és
semmibe vették. A bíróságot nem vonták be a narancsos forradalom
ösztönözte, 2004 végén lezajlott alkotmánymódosítás folyamatába
sem, amely - ahogyan azt láthattuk - jelentősen gyengítette az állam­
fő hatáskörét, egyúttal erősítette a parlament befolyását. A változta­
tások ugyanakkor a fékek és ellensúlyok elégtelen rendszerét kínálták.
Amikor Janukovics 2010-ben az elnöki hivatalba lépett, az alaptör­
vény újra a vezető elit játékszere lett. 2010. október 1-jén az Alkot­
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 103

mánybíróság alkotmányellenesnek minősítette és felülbírálta a 2004-

es módosításokat. A döntés rendkívüli felzúdulást váltott ki, a bíróság
négy tagja pedig felsőbb nyomásra lemondásra kényszerült a szavazás
hajrájában. Nem kevésbé volt vitatott az sem, mikor 2014. február
22-én, Janukovics megbuktatásának napján egy egyszerűsített eljárás
keretein belül a képviselők elsöprő többséggel (351-en a 450-ből)
elfogadták a 2004-es módosítások visszaállítását anélkül, hogy erről
bármiféle előzetes bizottsági vitát vagy megbeszélést folytattak volna.
Természetesen Janukovics már nem volt abban a helyzetben, hogy
ratifikálja a határozatot, ekképp az alkotmány rehabilitálása a moz­
gósított néptömegek egy újabb forradalmi tettének minősült. Mind­
ez jelentősen aláásta az ukrán államiság konszolidációját, és végül ma­
gának az államnak a létét sodorta veszélybe.

O L I G A R C H I K U S D EM O KR Á CI A

Mialatt az ukrán államfejlesztés két modellje, a monista és a pluralis­

ta irányvonal egymással viaskodott, a bürokratikus-oligarchikus plu-
tokrácia nevető harmadikként magához ragadta az irányítást. A plu-
tokrácia alatt a társadalmi elit egy szűk csoportját értjük, amely a
nemzeti vagyon jelentős részét birtokolja, és amely olyan mértékű
hatást gyakorol a politikára, amely nincs arányban kiterjedésével.23
Ukrajna gazdagságának 80-85 százaléka felett alig száz ember rendel­
kezik. Slawomir Matuszak alapos tanulmányában feltárja, hogyan
„érte el az ukrán oligarchia végső formáját Leonyid Kucsma elnöksé­
ge (1994-2004) alatt”, és noha időközben maga a rendszer némileg
átalakult, mégis, „kifejezetten tartósnak mutatkozik”.24 Matuszak
részletesen bemutatja a különböző klánokat, valamint nyomon köve­
ti a hatalmi pozíciók váltakozásait, különösen azt, hogyan szorultak
más klánok a Janukovics „család” árnyékába, amelynek vagyona és
hatalma a család fejének 2010-es elnökké választását követően roha­
mos léptékben gyarapodott. Andrij Klujev, az ukrán Nemzetbizton­
sági és Védelmi Tanács (RNBO) egykori vezetője volt az egyik ilyen
104 HÁBORÚ A HATÁRON

Janukovicsot körülvevő „klán” feje, hasonlóan a Régiók Pártja más

vezető, az elnök kegyeiért és a forrásokhoz való hozzáférését versengő
tagjaihoz. További jelentős klánvezetőnek számított Rinat Ahmetov
és Dmitro Firtas is.
Dacára az ismétlődő szélsőséges politikai zűrzavaroknak, a rend­
szer működésének alapjai módfelett ellenállóak a változásokkal szem­
ben. A nagyobb oligarchacsoportosulások „regionális üzleti klánok­
ká” alakultak, amelyek közül négy bizonyult igazán maradandónak
és jelentősnek: a donyecki, a dnyepropetrovszki, a Ivovi és a kijevi.2'
Az oligarchia a politika és az üzlet közötti aszimmetrikus viszonyt
jelenti, rendszerint bérleti-haszonélvezeti jogokon alapulva. Ami a
dolog földrajzi aspektusát illeti, az egyes régiók „hatalmi hierarchiák­
ba” tagolódnak, ami a rendszeren belül bizonyos mértékben lehetővé
teszi az alkudozást, mindamellett, hogy elismeri a vezető klán meg­
kérdőjelezhetetlen elsőbbségét. Ezeknek a klánoknak a vezetői egy­
szerre voltak gazdasági oligarchák és helyi kiskirályok. A kilencvenes
évek elején közülük sokan támogatták a decentralizációt, de még Uk­
rajna nyílt föderalizációját is hűbérbirtokuk védelmében a központi
beavatkozásoktól, de amint szélesebb piacokhoz és országos befolyás­
hoz jutottak, hamar megtagadták korábbi szeparatizmusukat.26
Mint már említettük, Julija Timosenko a gázkereskedelmi üzlet­
ágban szerezte vagyonát a kilencvenes években, és ezzel az ország
egyik leggazdagabb oligarchája lett. Az 1960. november 27-én Dnyep-
ropetrovszkban született Timosenko Ukrajna legszínesebb üzleti és
politikai vezetői közé tartozik. Fonott haja védjegyévé vált, személye
egyszerre karizmatikus és megosztó. Az általa vezetett energiacég, az
Ukrajna Egységes Energetikai Rendszerei (JEESZU) volt a RoszUkr-
Energo (RUE) előfutára, mint magántulajdonban lévő közvetítő az
orosz földgáz ukrajnai importjában, 1995-től egészen 1997- január
l-jéig - Timosenkora ezalatt ragadt a „gázhercegnő” becenév. 1999-
ben megalapította saját pártját, a Batykivscsinát (Haza), nem sokkal
ezután pedig energiaügyi miniszterhelyettes lett, amely pozícióban
hamar összetűzésbe keveredett a gazdaságot irányító oligarchacso­
portokkal. 2001 -ben lemondatták és vád alá helyezték gázcsempészet
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 105

és adócsalás vádjával, 42 napot töltött őrizetben. Később egy FBI-nyo-

mozó, Bryan Earl eleven képet festett a hálózat működéséről:

Mikor ő [Pavio Lazarenko] volt Dnyepropetrovszk megye vezetője,

sorra felkereste az összes jól menő vállalkozót, és azt mondta nekik:
„Add át nekem a nyereséged 50 százalékát... ha fizetsz, garantálom,
hogy benne maradsz a bizniszben, és az üzleted sikeres lesz.” Később
Lazarenko feljebb tört a politikai ranglétrán, előbb miniszterelnök­
helyettes, majd pedig miniszterelnök lett... Amint kilépett az orszá­
gos színtérre, elkezdte széles körben manipulálni a földgázimport
rendszerét. Ennek eredményeképp, jóformán egyik napról a másik­
ra, Julija Timosenko és cége lett Ukrajna legnagyobb gázimpor­
tőre.27

Lazarenko végül 1999 februárban az Egyesült Államokba menekült,

ahol a későbbiekben nyolc évre ítélték hivatali zsarolásért és pénzmo­
sásért. Az eljárás során Timosenko neve tettestársként merült föl,
megmagyarázhatatlan módon azonban mégsem ítélték el.
A JEESZU helyébe az Igor Makarov vezette Itera lépett, egy olyan
vállalat, amely szorosan együttműködött a Gazprommal az orosz és
közép-ázsiai gáz Ukrajnába szállításában. Míg Timosenko az ener­
giaügyi miniszter helyettese volt (ezt a tisztséget 1999. december
30-tól egészen 2001. január 19-ig töltötte be), az Iterát támogatta.
Amikor azonban 2003-tól kezdve a Firtas tulajdonában lévő Eural-
TranszGaz (ETG) lépett fel Ukrajna közvetítőjeként a közép-ázsiai
gáz beszerzésében, a „gázhercegnő” feldühödött. Firtas sokkal kedve­
zőbb feltételeket ajánlott az ukrán állami cégnek, a Naftogaznak,
amivel az Iterát hamarosan kiszorította a piacról, kiváltva ezzel Ti­
mosenko haragját. 2004 elején megalakult a RoszUkrEnergo közös
vállalat, amelyben a Gazprom 50, Firtas 45, üzlettársa, Iván Furszin
pedig 5 százalékos részesedéssel bírt. Az elképzelés az volt, hogy az
ETG helyébe lépnek, mert az botrányok tárgya és Timosenko táma­
dásainak állandó célpontja lett. Az új vállalkozás 2005. január 1-jén
kezdte meg működését, és azonnal Timosenko közvetlen vetélytársá-
106 HÁBORÚ A HATÁROK

vá lepett elő. Ebből aztán különböző gázkonfliktusok keletkeztek,

mint az a két eset is, amikor 2006 és 2009 januárjában leállt a teljes
gázszállítás. Timosenko folyamatos összetűzésben állt Juscscnkóval,
Porosénkóval és más oligarchákkal. Noha ő volt a narancsos forra­
dalom feltételezett örököse, a 2010-es elnökválasztás során „a liberá­
lis gazdaságpolitika nem képezte kampánya részét. Ehelyett plat­
formja erős állami szerepet ígért, mind a szociális szektorban, mind
pedig a gazdasági fejlődésben.”28 Timosenkóék kampánya előrelátó­
an arra figyelmeztetett, hogy „Janukovics egy bűnöző, kapzsi üzleti
érdekek kirakatembere, akinek megválasztása szégyenbe hozná az
t ?<)
országot . •
Mindeközben Firtas vállalatai tovább terjeszkedtek. Az üzletem­
ber vezeti a DF-csoportot, amely a Brit Virgin-szigeteken 2007 júni­
usában alapított DF Group Ltd. tulajdonában lévő vállalatok nem­
zetközi konglomerátuma. A DF-csoport vállalatai között található a
nyersanyagok, köztük titán kitermelésével és feldolgozásával foglal­
kozó osztrák Ostchem Holdings AG, a magyar Global Energy Mi­
ning and Minerals Kft., valamint a svájci Bothli Trade AG, amelyben
a Global Energy Mining and Minerals a többségi részvényes. Mint az
egykoron kizárólagos orosz földgázimportőr RUE résztulajdonosa,
Firtas értelemszerűen megtorlás célpontjává vált a februári forra­
dalmat követően. A DF-csoport összesen százezer embert foglalkoz­
tat Ukrajnában. Firtas birtokában nyolc televíziós csatorna volt, és
2013-ban 2,5 milliárd dollárt fizetett az InterMedia Groupért, amely
az ország vezető tv-csatornáját működteti.
A messze leggazdagabb ukrán oligarcha Rinat Ahmetov. Szénbá­
nyász fiaként született, vagyonát a kilencvenes években szerezte, és
nemrég a Forbes a világ kilencvenkettedik leggazdagabb emberének
rangsorolta 12,4 milliárd dolláros vagyonával. Vállalatcsoportja, a
System Capital Management (SOM) holdingjai révén kiterjedt érde­
keltségei vannak a szén- és acéliparban, amelyekre még a kilencvenes
évek kíméletlen, félig bűnözői privatizációs korszakában tett szert.
Az SCM felügyelete alá tartoznak a Metinvest és a DTEK Krimenergo
vállalatok: előbbi Ukrajna legnagyobb kohászati és bányászati válla-
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 107

tatának számított. Oligarchatársa, Szerhij Taruta szerint Ahmetov

volt az, aki 1997-ben meggyőzte Kucsmát, hogy Janukovicsot nevez­
ze ki donyecki kormányzónak.30 A RoszUkrEnergo felfutása 2006-
tól azt eredményezte, hogy a Régiók Pártján belül megnőtt Eirtas be­
folyása, amit Ahmetov hevesen ellenzett. Az oligarcha vállalkozásai
vir ágoztak Janukovics uralma alatt, és értékük jelenleg nagyjából Uk­
rajna GDP-jének negyedét teszi ki. Az országot elborító zűrzavarban,
ami Janukovics bukását követte, Ahmetov eleinte megpróbált semle­
ges maradni, ám ez hamarosan tarthatatlanná vált.
A regionális oligarchia modellje Kucsma alatt vált elterjedtté, 2005
után azonban kettévált a „narancsosok” politikáját támogatókra és az
Régiók Pártjának „kékje” felé hajlókra. Az „arany” frakció képtelen
volt független pozíciót fenntartani. Ugyanakkor az oligarchák üzleti
csoportosulásai túlnyúltak a kiinduló helyi viszonyokon, és behálóz­
ták a szomszédos régiókat —ez különösen az ország keleti felén volt
szembeötlő - , megnövekedett befolyásuk révén pedig hatékonyab­
ban lobbizhattak a nemzetközi színtéren.31 Itt az olyan formális cím­
kéknek, mint Nyugat- vagy Oroszország-párti, de még a bevett po­
litikai besorolásnak is kevés valódi súlya van. Ezek a szimbólumok
fontosak ugyan, de nem kevésbé fontosak a regionális klánok között
dúló háborúk. A Janukovics és Timosenko közötti feszültség valódi
volt, de az is közrejátszott benne, hogy utóbbi korábbi riválisától,
Kucsmától örökül kapta a dnyepropetrovszki érdekeltségeket, míg
Janukovics Donyecket és a donbaszi hátországot képviselte.
Az ország gazdaságának szerkezete túlnyomórészt oligarchikus ma­
radt. Tanulságos ebből a szempontból Ukrajna összevetése Oroszor­
szággal. 2000-es hatalomra jutásakor Putyin meggyengítette a leg­
nagyobb politikai befolyással bíró oligarchákat, különösképp Borisz
Berezovszkijt és Vlagyimir Guszinszkijt - 2001-re mindketten szám­
űzetésbe vonultak. Ezt követően néhány évig a Kreml fenntartotta
azt a politikát, hogy „egyenlő távolságra” tartja az oligarchákat az ál­
lamtól, de 2003 októberében Mihail Hodorkovszkijt letartóztatták,
és Jukosz nevű mamut-olajvállalata pedig nem sokkal később állami
kézbe került. Az orosz oligarchák politikai hatalma megtört, és on­
108 HÁBORÚ A HATÁRON

nantól kezdve az üzleti vezetők a putyini állam érdekeihez igazodtak.

Oroszország egy jóval kevésbé pluralista állam lett, a pártfüggetlen
oligarchák eltűnését követően pedig a médiát is beterelték a szűk
akolba; de amit Oroszország a demokratikus versengés és az elszá­
moltathatóság terén vesztett, azt visszanyerte a koherens államveze­
tésben.
A befolyásos oligarchák jelenléte azzal a pluralizmussal ruházta fel
az ukrán politikát, amely az oroszból hiányzik. Az egyik ilyen hatal­
masság Porosenko, aki a posztszovjet gazdaság romjaiból építette fel
a maga üzleti birodalmát. Porosenko Bolhradban, az orosz nyelvű
Odesszában született, majd kilencéves korában családja átköltözött
egy moldovai városba, Bcnderába (kritikusai ezért is nevezik őt „ben-
deristának”). Később Vinnicjába települtek át, Porosenko itt kezdett
üzleti és politikai karrierjébe, és ebben a körzetben máig igen jelentős
támogatottsággal bír. Eleinte tanácsadással és kakaóbab importjával
foglalkozott, mígnem végül egy több mint ötven vállalatot átfogó ha­
talmas pénzügyi és ipari csoportot gyűjtött egybe. Ezek közül a legje­
lentősebb az 1996-ban alapított Rosen édességgyártó cég, amely még
világviszonylatban is hatalmasnak számít. A Rosen mintegy 320 kü­
lönböző terméket készít, köztük a FÁK országaiban igen népszerű
táblás csokikat. A vállalat nevét Porosenko nevének közepéből kap­
ta, cserébe a „csokoládékirály” becenevet hozta meg tulajdonosának.
A cég forgalmának mintegy 40 százaléka Oroszországhoz kapcsoló­
dik, mivel az égjük legnagyobb gyártelepe Lipeckben található. Egy
rejtélyes holding, az UkPromlnveszt kezeli Porosenko számos más
érdekeltségét, többek között a buszgyártásban, autóforgalmazásban,
hajógyárakban, bankügyletekben és elektromos vezetékek készítésé­
ben. A Forbes 2013 márciusában 1,6 milliárd dollárra becsülte a va­
gyonát. Akárcsak a legtöbb ukrán oligarcha, Porosenko is tekintélyt
sugalló villával büszkélkedhet, amely esetében a Dnyeper folyó part­
ján fekszik (törvénytelenül elzárva a hozzáférést a partszakaszhoz a
telek mentén), és ez „a sárga téglafallal körülvett épület fehér oszlop-
csarnokával és pillérjeivel - cseppet sem burkoltan - a Fehér Házra
emlékeztet”.32
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 109

Porosenko tapasztalt parlamenti képviselő, aki először 1998-ban

került be a törvényhozásba annak a nem sokkal korábban életre hí­
vott Regionális Újjászületés Pártjának egyik alapító tagjaként, amely
később a Régiók Pártja lett. Politikai pragmatizmusa lehetővé tette
számára, hogy átvészeljen minden politikai megosztottságot és párt­
konfliktust. Kucsma 2003-ban az első miniszterelnök-helyettes poszt­
ját ajánlotta fel neki, de Porosenko addigra már az ellenzék táborához
csatlakozott. 2001-től Viktor Juscsenko nyugatpárti Mi Ukrajnánk
választási blokkját vezette. Ilyen minőségében központi szerepet töl­
tött be a Juscsenkót és Timosenkót hatalomra juttató 2004-es naran­
csos forradalomban. Timosenko ellensúlyozására megkapta a nem­
zetvédelmi tanács, az RNBO főtitkári pozícióját, noha nyilvánvalóan
a miniszterelnöki posztra számított. Ez döntő fordulópontot jelen­
tett kettejük kapcsolatában, szakadatlan viszálykodás kezdetét, még
ha Porosenko később szerepet vállalt is Timosenko kormányában. Az
együttműködés azonban szakítással és kölcsönös vádaskodással vég­
ződött, Timosenko kormánya pedig 2005 szeptemberében, alig nyolc
hónap után megbukott. Ezt követően Porosenkónak a legmagasabb
pozíciók jutottak: 2007 és 2012 között az Ukrán Nemzeti Bank
(NBU) igazgatóságának elnöke volt, 2 009-20 10-ben külügyminisz­
ter Timosenko második kormányában, majd 2012 decemberéig, csak­
nem egy éven át gazdaságfejlesztési és kereskedelmi miniszter Azarov
kabinetjében.
Porosenkónak tehát nagy kormányzati tapasztalata volt, de ami­
kor a Janukovics elleni tüntetések kibontakoztak, épp nem volt tagja
egyik politikai pártnak sem, így nem csekély befolyását az „Európa-
párti” ellenzék érdekében vetette latba. Beszédeiben állhatatosan kép­
viselte az európai orientációt, és visszatérően elítélte a korrupciót,
miközben maga is egy korrupt államban aratott sikereket. Neve több
százszor felbukkan a WikiLeaks-jelentésekben, gyakran nem éppen
hízelgő kontextusban. Ezek legtöbbje a 2006 és 2009 közötti idő­
szakra vonatkozik, mikor Porosenko parlamenti képviselő és az uk­
rán jegybank igazgatótanácsának elnöke volt. A közte és Timosenko
között feszülő ellenségeskedést többször is kiemelik a jelentések, egy
110 HÁBORÚ A HATÁRON

2006. február 16-i táviratában pedig az amerikai nagykövet, John

Herbst „gyalázatos oligarchának” nevezi Porosenkót. Más dokumen­
tumok azt is feltárják, hogy külügyminiszterként ellenezte Kijev és
Moszkva közeledését. 2009 decemberében például a NATO—Ukrajna
bizottság ülésén arra biztatta nyugati kollégáit: szálljanak szembe
Oroszország arra irányuló kísérleteivel, hogy megőrizze befolyását a
régióban, és ne gátolják országának NATO-s törekvéseit. John Tefft
amerikai nagykövet szerint Porosenko volt az, aki rábeszélte Januko-
vicsot arra, hogy első államfői látogatását Brüsszelbe, és ne Moszkvá­
ba tegye. A közlemény kiemeli, hogy Porosenko „igyekezett rábírni
az USA-t arra, hogy ne lássanak bele túl sokat Janukovics azon beszé­
deibe, amelyekben a Medvegyev által felvetett új biztonsági rendszer
ötletét üdvözölte”, illetve hangoztatta, hogy a „NATO-tagság tovább­
ra is Ukrajna céljai között szerepel, jóllehet távolinak mondható”.33
Ennek függvényében nem éppen meglepő, hogy amint 2013 novem­
berétől egyre erősödtek a tiltakozások a Majdanon, Porosenko nyíl­
tan a tüntetők pártjára állt. Tévéállomását, az Ötös csatornát használ­
ta arra, hogy hangot adjon a demonstrálok véleményének. Képessége,
hogy kaméleonként alkalmazkodjon a fennálló rendszerhez, lehető­
vé tette Porosenkónak, hogy boldoguljon ebben a kaotikus közeg­
ben, amihez egy nem is inkább oroszellenes, mint inkább „posztorosz”
mentalitás is kapcsolódott, amely Ukrajna jövőjét egyértelműen a
Nyugatban látja.
Számos más oligarcha is döntő szerephez jutott az ukrán állam­
építésben. Igor Kolomojszkij a „dnyepropetrovszki klán” legutóbbi
megtestesülése, igaz, ő már egy radikálisan új irányvonalat képvisel.
Az egykori szovjet pártfőtitkár, Leonyid Brezsnyev is ebben a régió­
ban működött, és kádereit is innen merítette, amikor 1964 és 1982
között a Szovjetunió vezetője volt. Kucsma az itt található Déli Gép­
gyárat (Juzsmas) igazgatta, még mielőtt Ukrajna elnöke lett 1994 és
2004 között. Kolomojszkij hatalmas pénzügyi-ipari vállalata, a „Pri­
vát” még az 1992-ben alapított „PrivatBank”-ból nőtte ki magát, és
jelenleg mintegy 100 céget ölel fel Ukrajnában és a FÁK-ban. Kong­
lomerátuma a gazdaság alapvető központi szektorát lefedi, többek
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 111

között a fémipart, a gépgyártást, az olaj ki termelést és a vegyipart.

Kolomojszkij emellett kiterjedt médiaérdekeltségekkel is rendelke­
zik, tulajdonában van a legnagyobb ukrán médiacsoport, az 1+1 Me­
dia és az Unian hírügynökség, ahogyan számos weblap is, amelyeken
keresztül mozgósíthatta az ukrán közvéleményt céljai érdekében, be­
leértve Janukovics és Puryin démonizálását. Kolomojszkij hírhedt
állítólagos „céges rabló hadjáratairól”, amelyekkel sikeresen magához
ragadta több vállalat irányítását a tatárföldi hatóságoktól, mi több,
még - ahogyan azt Putyin is kiemelte március 4-i sajtótájékoztatóján
—orosz oligarcháktól is: „Ez egy egészen egyedülálló szélhámos. Két
vagy három évvel ezelőtt még a mi Román Abramovics oligarchán­
kat is sikerült becsapnia. Behúzta a csőbe, ahogyan az értelmiségünk
szokta mondani.”34 Kolomojszkij aktívan részt vesz a zsidóság poli­
tikai életében, számos projektet hívott életre Jeruzsálemtől szülő­
földjéig, Dnyepropetrovszkigzsidó műemlékekés épületek helyreállí­
tására, de emellett az Ukrajnai Zsidó Közösség elnöki tisztségét is
betölti. Bőkezű adományokat követően 2010-ben őt választották az
Európai Zsidó Közösségek Tanácsának elnökévé, de kinevezését
a tanács más tagjai elítélték, mint kelet-európai típusú „ellenséges
felvásárlást”, így Kolomojszkij végül lemondásra kényszerült, majd
megalapította a maga Európai Zsidó Unióját. Az ukrán válság ve­
szélybe sodorta ugyan fémipari érdekeltségeit Luhanszkban, mind­
ezt ellensúlyozta azonban egy kizárólagos szerződés a hadsereg
üzemanyag-ellátásáról, ami egyúttal annak lehetőségét is ígérte, hogy
az ellátás a mezőgazdasági-ipari komplexumra is kiterjedhet. Ko­
lomojszkij vitathatatlanul a 2014-es forradalom egyik nagy nyertese
volt.
A személyes meggazdagodás leggyorsabb útja a politikai tisztség­
vállalás. Amint elfoglalta helyét az elnöki székben, Janukovics teljes
mértékben kiaknázta az ukrán politika farkastörvényeit, és a Januko­
vics „család” hamarosan az ország vezető klánja lett. Az elnök idő­
sebbik fia, Alekszandr Janukovics tulajdonában lévő Makó Holding
nemsokára Ukrajna leggyorsabban növekvő vállalatává lépett elő, szá­
mos érdekeltséggel bizonyos energia-, gáz- cs széntermelő társaságok-
1X2 HÁBORÚ A HATÁRON

bán, a Marinservice építkezési vállalatban, az Artyomovszk és Artvin

borászatokban, valamint az Ukrán Fejlesztési Bankban. Mivel a be­
vételek elosztása egy szűk csoportra koncentrálódott, ez veszélyeztet­
te más klánok fennmaradását. Csakúgy, mint a polgári méltóságért
indított mozgalom, ez végül több oligarchát is arra késztetett, hogy
elpártoljon Janukovicstól, és csadakozzon az ellenzéki mozgalom­
hoz. Alekszandr üzlettársa, a rövid idő alatt multimilliárdossá lett
Szergej Kurcsenko 2013-ban megvette a United Media Holdingot
(UMH), miután annak egyik folyóirata, a Forbes ukrán kiadása egy
„Ukrajna gázkirályá” címen megjelent cikkben feltárta üzleti tevé­
kenységét.35 Az UMH az ország második legnagyobb médiacsoport­
jának számított, egyben az utolsónak, amelyet még nem oligarcha
birtokolt. A nyomtatott sajtó közönségének negyedét, az online olva­
sótábornak pedig 45 százalékát tudhatta magáénak, köszönhetően
olyan illusztris lapoknak, mint a Korreszpondent, az ország legnépsze­
rűbb hetilapja. Mivel a család addig nem rendelkezett egyetlen ko­
moly médiavállalkozással sem, az UMH felvásárlása segíthetett volna
befolyásolni a közvéleményt a 2015-ös elnökválasztás hajrájában."
Ahogyan már említettük, a legnagyobb televíziós csatornát, az Intert
még a titkosszolgálatok volt igazgatója, Valerij Horoskovszkij adta el
Firtasnak és Szergej Levocskinnak, aki Janukovics elnöki hivatalát
vezette.
A felelőtlen elit és a néptömegek között tátongó szakadék volt
a 2013 novemberében kirobbant tiltakozó mozgalom kiváltó oka. Az
„európai választás” egyfajta meghatalmazást jelentett az addig vissza­
tartott belföldi változásokra. Az állami tisztviselők és az üzleti osztály
ugyanis büntetlenül működhetett. A Timosenko-féle BJUT-frakció-
hoz tartozó képviselő, Viktor Lozinszkij ügye, akit 2011. április 20-
án szándékos emberölésért 15 év börtönre ítéltek, amiért még 2009-
ben agyonlőtt egy falusit a helyi rendőrfőnök társaságában folytatón
vadászaton, azon ritka esetek egyike volt, amikor a hatalmasok vé­
dettsége megszűnt. Egy olyan országban, ahol Európában a negyedik
legalacsonyabb az egy' főre jutó jövedelem, az eset azt a „legitimációs
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 113

krízist tükrözte, amellyel az ukrajnai demokrácia szembesült, miként

a tisztségviselők és az országgyűlési képviselők inkább egy elit kaszt­
nak, mintsem egy politikai osztály tagjainak mutatkoztak”. A képvi­
selői státus védettséget és kiterjedt kapcsolatrendszert nyújtott a mil­
liomos üzletvezetőknek érdekeltségeik bővítésére és megóvására, míg
a parlamenti bizottságok egyedülálló lehetőségeket kínáltak a vagyon­
szerzésre. Kilencéves országgyűlési pályafutása aJatt például a Régiók
Pártja képviselője, az üzletember Mikola Liszin egyszer sem szólalt
fel, de még interjút sem adott, de „errefelé ez már csak így megy:
Ukrajnában egy képviselővel szemben nem feltétlenül elvárás, hogy
érdekelje a közpolitika”. A pártlistás rendszernek köszönhetően a leg­
több parlamenti képviselőnek nem kell kampányolnia a mandátumá­
ért, vagy egyáltalán megjelennie a szavazáson. A jól behangolt blokk-
szavazásos rendszernek köszönhetően a kollégák a csoport nevében
voksolhatnak, az elektronikus szavazókártyák cserélgetésével pedig
más nevében is le lehet adni szavazatokat. Egy nappal az után, hogy
2011. április 17-én autóbalesetben Liszin életét vesztette, a rendszer
regisztrálta szavazatát az országgyűlésben.37

O R O S Z - U K R Á N K AP CS OL ATOK

Mint azt a Szovjetunió felbomlása után gyorsan lefektetett alapelvek

egyike kimondta, a köztársaságok között fennálló szovjet határok
sérthetetlenek, bármennyire önkényesek és igazságtalanok legyenek
is. Oroszország 1990. június 12-én deklarálta állami szuverenitását,
ezt követően pedig Borisz Jelcin alatt hatékonyan támogatta a Szov­
jetunió más köztársaságainak ez irányú törekvéseit. Litvánia már
1990. március 11-én deklarálta függetlenségét, amivel egész füg­
getlenedési mozgalmat indított el. Ukrajna függetlenségének 1991-
augusztus 24-i deklarációját követően Jelcin sajtótitkára, Pavel Vos-
csanov arra figyelmeztetett, hogy a folyamat a határok felülvizsgála­
tához vezethet: „amennyiben bármelyik köztársaság is megszakítja
114 HÁBORÚ A HATÁRON

a szövetségi kapcsolatokat Oroszországgal, úgy Oroszországnak joga

van ahhoz, hogy napirendre tűzze területi követeléseinek kérdését” .38
A nyilatkozatot követő felzúdulást csak tovább erősítette, mikor Vos-
csanov tisztázásképp megjegyezte, hogy csak azokra a régiókra gon-
dőlt, amelyek egykoron Oroszország részét képezték, és ezek között
megemlítette a Donyec-medencét is. Gorbacsov a maga részéről úgy
foglalt állást, hogy „az Unión belül nem lehet szó területi követelé­
sekről, ám ezek felmerülése nem zárható ki akkor, ha a köztársaságok
elhagyják azt”.39
A Krím státusa régóta aggasztotta az orosz nacionalistákat. Aho­
gyan azt az 5. fejezetben részletesebben is látni fogjuk, Nyikita Hrus­
csov döntését, melynek révén a félszigetet 1954-ben Oroszország
ukrán fennhatóság alá helyezte, mindig is elutasították az orosz „res­
tauráció” hívei, és ez a döntés olyan kérdésnek bizonyult, amelyben
az egyébként széthúzó patrióta mozgalom teljesen egyetértett. 1954-
ben a szevasztopoli haditengerészeti bázis külön jogállást kapott, és
továbbra is - a kor szóhasználatával élve - „össz-szövetségi jelentő­
séggel bírt”. 1991 őszén Jelcint arra biztatták, hogy tegyen erőfeszíté­
seket a Krím visszaszerzésére, és a félsziget ügye mindvégig ott lap­
pangott a Szovjetunió felbomlását kimondó Belovezsszkaja Puscsa-i
találkozón is. Ami Jelcint illette, számára a FÁK lényegében a szovjet
közösség folytatását jelentette volna, elsősorban biztonsági és védel­
mi ügyekben, ennélfogva nem sokat számított, hogy a félsziget me­
lyik köztársasághoz is tartozik. Végül azonban a közös hadseregre
irányuló tervek hamar semmivé foszlottak, és a köztársaságok külön
utakra léptek. 1991 decemberében az ENSZ Oroszországot hivatalo­
san mint a Szovjetunió „folytató” (és nem mint utód-) államát ismer­
te el. Ez jogilag azt jelentette, hogy minden, ami a Szovjetunióhoz
tartozott, orosz fennhatóság alá került. Ekképp az „össz-szövetségi
jelentőségű” Szevasztopol is automatikusan visszaszállt volna Orosz­
országra. Az orosz nacionalisták sosem bocsátották meg Jelcinnek,
hogy ekkoriban nem ragadta meg az alkalmat a terület visszaszerzé­
sére.
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 115

Egy másik vitás pont a Fehéroroszországba, Kazahsztánba és Uk­

rajnába telepített atomfegyverek sorsa volt. Előbbi két ország hamar
elhatározta, hogy nukleáris fegyverrel nem rendelkező államként csat­
lakozik az atomsorompó-egyezményhez, így a rakétákat és más fel­
szereléseket Oroszországba szállították, főleg azért, hogy nemzetközi
ellenőrzés alatt megsemmisítsék őket. Az ukrán nacionalisták azon­
ban rögvest felismerték, hogy egy nukleáris arzenál mérhetetlenül
megerősítené Ukrajna nemzetközi státusát, egyúttal védelmet jelen­
tene az országnak Oroszországgal szemben. Az erről szóló vita hang­
vétele már annak az intenzív ruszofób nacionalizmusnak a jegyeit
mutatta, amely végigkísérte az új állam születését. Pedig a Szovjet­
unió szétverésében Oroszország vezető szerepet vitt, így tulajdonképp
az új államok bábájának is tekinthető. Az atomfegyverek kapcsán
technikai problémák is felmerültek, ugyanis Ukrajna csak a kilövőál­
lásokat biztosította, de nem volt hozzáférése az indítási kódokhoz,
amelyek nélkül az arzenál gyakorlatilag használhatatlan volt. Mivel
azonban több rakéta is Ukrajnában, elsősorban a dnyepropetrovszki
hatalmas Déli Gépgyárban (a Juzsmasban) készült, a technikusok
esetleg kieszelhettek volna valamilyen módszert a moszkvai kódok
megkerülésére. Végül azonban Ukrajna Fehéroroszországgal és Ka­
zahsztánnal együtt csatlakozott az atomsorompó-egyezményhez az
1992-es Lisszaboni Jegyzőkönyvön keresztül, és a nukleáris robba­
nófejeket Oroszországba szállították leszerelésre. Leonyid Kravcsuk
úgy volt hajlandó lemondani az atomfegyverekről, hogy cserébe
nemzetközi garanciát kap Ukrajna biztonságát és határait illetően.
Ezt az egyezséget az 1994. december 5-én elfogadott budapesti me­
morandum tartalmazta, amelyet Oroszország, az USA, Nagy-Britan-
nia és Ukrajna vezetői írtak alá. Ez ugyan nem minősült kötelező
érvényű nemzetközi szerződésnek, mindazonáltal jelezte, hogy az
aláíró államok feladnak mindenfajta területi követelést Ukrajnával
szemben, és megvédik annak függetlenségét. A memorandumot egy
közös nyilatkozat kísérte, amely megerősítette az KBESZ hatáskörén
belüli kötelezettségvállalást a növekvő agresszív nacionalizmus és so­
116 HÁBORÚ A HATÁRON

vinizmus visszaszorításában - és ez volt az a pont, amelyet Oroszor­

szág a húsz évvel későbbi februári forradalmat követően gyorsan fel
is használt ürügyként a memorandum hatályon kívül helyezésére.
A budapesti egyezmény nem oldotca meg a Szevasztopolban állo­
másozó, és orosz parancsnokság alá került fekete-tengeri flotta hely­
zetét. Az új ukrán állam első elnöke, Kravcsuk ugyan megkísérelte
a teljes hajóhad „államosítását”, de Vlagyimir Kaszaronov tengernagy
ellenállt, és felvonta a hajókon az orosz lobogót, amivel egy csapásra
az orosz nacionalisták hőse lett. Ekképp az a rendhagyó helyzet állt
elő, hogy Oroszországnak volt egy hatalmas hadihajó-köteléke, ame­
lyet azonban nem tudott hová tenni. A végtelennek tűnő szárazföldi
területek ellenére Oroszország történelme során mindig is kevés me­
leg vizű kikötőhöz fért hozzá. Sokéves munkával a fekete-tengeri No-
vorosszijszkban található kereskedelmi kikötőt alkalmassá tették
ugyan néhány hadihajó befogadására, de ezen a helyen egyszerűen
nincs lehetőség egy nagyobb flotta kikötésére. Vihar idején még a
kereskedelmi hajóknak is a nyílt vízen kell átvészelniük a vad hullám­
zást. Oroszország képtelen volt kiharcolni olyan eredményt, amilyet
az Egyesült Államok ért el a Guantánamói-öbölben, amelyet még
1903-ban kaparintott meg Kubától, és megtartott azután is, hogy
1959-től a kubai kommunista kormányzat visszaköveteli a területet.
Hasonlóképpen az Egyesült Királyság is biztosította magának Cipru­
son, hogy az Akrotíri és Dekélia támaszpontok szuverén (igaz, kizá­
rólag katonai célokra használható) brit területek maradjanak a sziget­
ország függetlenné válása után is.
A szevasztopoli flotta státusa így egészen addig vitatott maradt,
amíg Oroszország 2014 márciusában nem annektálta a területet. Az
ukrán alkotmány 14. cikkelye megtiltja, hogy az ország területén kül­
földi katonai bázisok legyenek. Ennek kérdése folyamatosan megne­
hezítette a két ország közötti barátsági, együttműködési és partner­
ségi szerződés tárgyalását. Miután 1991 vége felé a megállapodást
előzetesen megvitatták, 1993-ban megkezdődtek a tárgyalások, ám
a dokumentumot végül csak többévnyi kölcsönös vádaskodást és sér­
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 117

tegetést követően írta alá Kucsma és Jelcin 1997. május 31 -én. A szer­
ződés a szuverén egyenlőség, a területi integritás, a határok sérthe­
tetlensége és az erőszakmentesség kölcsönös tisztelete alapján kodifi­
kálta az orosz-ukrán kapcsolatokat. A ratifikációs folyamat azonban
hatalmas vitát és megosztottságot keltett Oroszországban. A politikai
körök több csoportra szakadtak: míg a realista állampártiak, a liberá­
lisok és a neoimperialisták többsége a szerződés jóváhagyását támo­
gatta, addig az etnikai nacionalisták, valamint a neoimperialista tá­
bor másik fele —többek között Vlagyimir Zsirinovszkij Oroszországi
Liberális-Demokrata Pártja (LDPR), Jurij Luzskov moszkvai polgár-
mester, Szergej Baburin, az Orosz Össznépi Szövetség (RÓSZ) veze­
tője, valamint Alekszandr Lebegy tábornok - ezt hevesen ellenezték.
Számukra a legfontosabb az volt, hogy a szerződés végül is elismerte:
a Krím Ukrajnához tartozik. A megállapodás támogatói úgy vélték,
hogy a jó kapcsolatok Ukrajnával ennél előbbre valóak: ezt az állás­
pontot erőltette a vezető realista állampárti politikus, Jevgenyij Pri-
makov is (Oroszország miniszterelnöke 1998. szeptember és 1999.
május között), aki 1999-ben végül rábírta az Állami Dumát a szerző­
dés ratifikálására.40
Az ukrán államiság olyasvalamivel szemben jött létre, amit a kons­
truktivisták „significant other” (jelentős másik) megnevezéssel illet­
nek: jelen esetben ez Oroszország. Mindez végül a 2014-es hábo­
rúban csúcsosodott ki, de érdemes megjegyeznünk, hogy a monista
tradíció egy jellegzetes vonásáról van itt szó. Oroszországgal szemben
olyan mértékben elveszett a bizalom, hogy már nehéz volna fenntart­
ható, megértésen alapuló diplomáciai kapcsolatokat teremteni vele.
Helyette túlságosan is gyakran hangzik el, hogy Oroszország felelős
Ukrajna minden bajáért. Ez a hárítás azt mutatja, hogy nem szentel­
nek elegendő figyelmet arra, hogy párbeszédre épülő nemzeti vála­
szokat találjanak a belpolitikai problémákra. Timosenko például úgy
állította be magát, mint Oroszország „megfékezésének” apostolát,
noha ez nem akadályozta meg abban, hogy 2009-ben aláírja a sokat
vitatott gázszerződést Oroszországgal. 2007-ben ugyanő azt bizony­
118 HÁBORÚ A HATÁRON

gáttá, hogy „a Nyugatnak ellensúlyoznia kell Oroszország terjeszke­

dő politikáját, és nem szabad minden hitét a belső orosz reformokba
vetnie”.'41 Oroszország terjeszkedő hatalomként való beállítása meg­
alapozatlan volt, mindazonáltal jól mutatta az ukrán államépítés mo-
nista elgondolásában megbúvó sztereotípiákat. Mikor Timosenko és
Juscsenko kölcsönös vádaskodásba kezdtek, a legdurvább sértésnek
az „orosz érdekek kiszolgálója” számított. Más szóval Ukrajna belső
ellentétei összemosódtak Európa szélesebb körű megosztottságával,
és a két tendencia egymásból kezdett táplálkozni.
Az orosz—ukrán viszony a posztszovjet érában sosem volt éppen
zökkenőmentes, de a globális feszültségek hatására végül patologikus
állapotba került. Ahogyan azt egy WikiLeaks által nyilvánosságra ho­
zott, 2009 áprilisában az amerikai nagykövettől az USA külügymi­
nisztériumának küldött távirat is kiemeli:

Ukrajna kapcsolata Oroszországgal feszült és komplikált maradt.

A 2008. augusztusi orosz—grúz konfliktus óta a lehetséges orosz biz­
tonsági fenyegetésekkel kapcsolatos ukrán aggodalmak fokozott je­
lentőségre tettek szert, különösképp annak kontextusában, hogy
néhány NATO-tag továbbra is ellenzi Ukrajna MAP-státusát. Az
USA oroszországi külpolitikájának megváltoztatása olyan spekuláci­
ókhoz. vezetett, miszerint az USA visszafogta Ukrajna támogatását,
cserébe az amerikai-orosz kapcsolatok javulásáért.'12

Más szóval a Washington és Moszkva közötti újbóli közeledést Kijev-

ben és más kelet-európai fővárosokban fenyegetésként érzékelték.
Mindazonáltal a NATO bővítésének logikája kérlelhetetlen maradt,
és nem becsülte fel, hogy milyen hatással lehet a másik félre. Mi
több, ahogyan azt a továbbiakban olvashatjuk:

az ukrán tisztviselők jelentős része továbbra is elkötelezett maradt

az curoatlanti integráció iránt. Hogy meddig tesznek még így, az
a NATO-tagságra vonatkozó, mindinkább csökkenő (alig 25 száza­
lékos) lakossági támogatottság tükrében erősen kérdéses.
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 119

Miközben tehát a NATO-hoz való csatlakozást Kijevben egyértelmű­

en „demokratikus” lépésként állították be, maga a „démosz” ezt ép­
penséggel nem támogatta.
Egy jelentés abból az időből, mikor Obama első hivatali idejének
kezdetén, Medvegyev elnöksége alatt megpróbálták feljavítani az
amerikai-orosz kapcsolatokat, megjegyzi: „több partnerünkben fel­
merült, hogy az »újraindító gomb« benyomása egyúttal vajon lezárja
azt a politikánkat, amellyel támogattuk Ukrajna nyugati törekvéseit,
beleértve az ország euroadanti integrációját is”. Olybá tűnt, hogy mi­
nél rosszabb a viszony Oroszország és a Nyugat között, Ukrajnának
annál jobb. A 2008-as grúziai történések már így is „különös aggodal­
mat keltettek Oroszország Krímet illető szándékaival kapcsolatban, cs
az is felvetődött, miszerint Moszkva a »dél-oszétiai stratégiád alkal­
mazná Ukrajna emez autonómiát élvező területén is” . Egy másik vitás
pont is felmerült, méghozzá „az előrelépés hiánya a fekete-tengeri
flottát illető rendszeres tárgyalásokban”, amihez társult még az aggo­
dalom amiatt, hogy Oroszország orosz útleveleket adott ki a krími
lakosoknak. Noha Juscsenko Oroszország grúziai akcióinak egyik leg­
hevesebb kritikusa volt, a távirat megemlíti: „a hivatalnokok időnként
arra panaszkodnak, hogy Szaakasvili augusztusi intézkedései zavart
keltettek az ukrán—orosz kapcsolatokban”. Az Ukrajnának nyújtandó
újabb biztonsági garanciák szükségessége a 2009. márciusi müncheni
biztonsági konferencián is felmerült, amelyen Timosenko azt követel­
te, hogy országa nagyobb mértékben beleszólhasson az európai biz­
tonsági és védelempolitikába/3 A dokumentumok alapján egészen
megdöbbentő, hogy Oroszország jogos biztonsági érdekeit vagy az
Ukrajnához fűződő történelmi és gazdasági kapcsolatait mennyire
nem vették figyelembe. Ehelyett az euroatlanti biztonsági bővülés be-
folyásolhatatlanul haladt előre a maga útján, és semmi sem ingathatta
meg azokat az elképzeléseket, amelyek mentén működött. És épp ezek
az elgondolások voltak azok, amelyek 2014-ben végül viszályt szítot­
tak Ukrajnában, és egy újabb háborúba sodorták Európát.
2010. április 21-én Medvegyev és Janukovics aláírt egy szerződést
a szevasztopoli haditengerészeti bázis használatáról, engedélyezve
120 HÁBORÚ A HATÁRON

Oroszországnak a bérlési jogot egészen 2042-ig, mindezt kiegészít­

ve további ötéves hosszabbítás lehetőségével. A Harkovi Megálla­
podás jegyében cserébe Ukrajna 100 dolláros kedvezménnyel jutott
a földgáz ezer köbméteréért. A 2009 januárjában kötött szerződés
alapján - amely egyúttal véget vetett a második Ukrajnát érintő orosz
gázelzárásnak —ezer köbméter ára 486,50 dollár volt, így az enged­
ménnyel az ukrán államkincstár milliárdokat spórolt meg, még ha
- ahogyan azt még látni fogjuk - ez 2014-ben különböző, gyakran
egymással szemben álló követelések számára szolgáltatott is alapot.
A kedvezmény azonban nem segített megoldani Ukrajna energia-
szektorának súlyos problémáit, amelyek aláásták az állami gázkeres­
kedelmi és -termelői vállalat, az országban áramló gáz és olaj 97 szá­
zalékáért felelős Naftogaz Ukrajini pénzügyi életképességét. A hazai
gázárak az átlaglakosság, valamint a fűtési közművek számára jóval
az importár alatt voltak, a különbözetet pedig a Nafrogazhoz érkező
hatalmas állami támogatásokkal hidalták át. A belföldi fogyasztók
jelentős része azonban még így is képtelen volt fizetni számláit. Ezzel
párhuzamosan szövevényes jogi eljárások, bürokrácia és korrupció áll­
ták útját Ukrajna az irányú kísérleteinek, hogy kitermelje saját olaj-
és gázkészleteit.

ÚT O N AZ E URÓP AI VÁLSÁG FELÉ

Mikor Firtas 2008. december 8-án az amerikai nagykövettel találko­

zott, a hírek szerint arra figyelmeztetett, hogy

Juscsenko talán fatális politikai baklövést követett el a narancsos for­

radalom alatt azzal, hogy Timosenkóval két különböző Ukrajna-
koncepció harcát propagálták - egy „narancsos” és demokratikusabb
Ukrajnáét, és egy inkább a status quo megőrzésére irányuló „kék”,
a Régiók Pártja reprezentálta országét. Hozzátette, hogy az egész
Ukrajnán végighúzódó megosztottság pontosan az, amelyet Orosz­
ország fenntartani szeretne az ország irányításához.44
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 121

Volt emellett egy harmadik Ukrajna is, az oligarcháké (én ezt az

„arany” jelzővel illettem), és ez volt az a közeg, ahol Janukovics a si­
kereit aratta. Kiderült róla, hogy se nem nacionalista, se nem plura­
lista, m égha 2012 júliusában keresztül is vitte a nyelvtörvényt. Janu­
kovics az ukrán politika bürokratikus-oligarchikus, középutas irány­
zatának volt példaértékű képviselője, amihez hozzájárult még egy
saját és családja meggazdagodását szem előtt tartó nyers, kleptok-
ratikus opportunizmus is. Kétségtelenül voltak olyan eredményei,
amelyek a javára szóltak, többek között a 2012-es labdarúgó Euró-
pa-bajnokság sikeres lebonyolítása (Lengyelországgal közösen), az
energiadiverzifikáció megkezdése, valamint a mérsékelt gazdasági
növekedés megindulása. Mindazonáltal Janukovics nemcsak hogy
képtelen volt szembenézni az országra leselkedő alapvető államigaz­
gatási problémákkal, de még tovább is súlyosbította azokat. Ez a sza­
vazók fokozatos elhidegülésében is megmutatkozott. Egy 2011. áp­
rilisi felmérés szerint a Régiók Pártjának támogatottsága egy év alatt
38 százalékról 14-re zuhant, még ha ezt a legfőbb ellenzéki erő, a
Timosenko-féle BJUT nem is tudta kihasználni, saját támogatottsága
ugyanis szintén csökkent, 10,6 százalékra. Ekkoriban a lakosság 64
százaléka vélekedett úgy, hogy az országban rossz irányba mennek a
dolgok, és csak 10,6 százalék támogatta az elnököt, míg az őt ellen­
zők aránya 49 százaléka volt. Mindez „az ukrán nép mélyen gyöke­
rező kiábrándultságáról” árulkodott/* Ukrajna hiába volt egyike a
posztszovjet térség kevés demokráciájának, végül maga alá temette
a korrupciót szülő, az államhatalom legitimitását aláásó oligarchikus
rendszer.
Úgy tűnt, Ukrajna fejlődése holtpontra jutott. Kirgizisztán mellett
ő a másik egykori szovjet állam, amelynek GDP-je még nem érte el az
1991-es szintet. Az összehasonlító statisztikák egészen megdöbben­
tőek. 1992-ben még az egy főre jutó éves bruttó hazai termék Uk­
rajnában magasabb volt, mint Litvániában és Romániában, és meg­
közelítette Lengyelországét, de míg 2013-ra Lengyelországban ez a
háromszorosára növekedett, addig Ukrajnáé még mindig alacso­
nyabb volt, mint 1991-ben. 2012-ben Ukrajna GDP-je 176 milliárd
122 HÁBORÚ A HATÁRON

dollár volt nominális értéken, illetve 335 milliárd dollár, ha a világpi­

aci árakhoz arányosítjuk (vagyis „vásárlóerő-paritás” alapján számol­
juk). Ma legközelebbi szomszédai a rangsorban Irak és El Salvador.
Ukrajna népessége az ország függetlenedése óta 10 millióval, 44 mil­
lióra csökkent, háromból egy ember a szegénységi küszöb alatt él, és
a munkanélküliség 2014 első negyedévében 9,3 százalékon állt, ami
akár sokkal magasabb is lehetett volna, ha nem mennek el milliók
dolgozni Oroszországba és az EU-ba. Az infláció 2014-ben legalább
20 százalékos volt, és az ország külföldi adósságai az év közepére
meghaladták a 151 milliárd dollárt. 2012-ben az ukrajnai áruexport
mindössze 63,3 milliárd dollár értékben zajlott, míg a szomszédos
Szlovákiában, 5,4 millió lakos mellett ugyanez 88,3 milliárd volt.
Még a reformok elkerülte Fehéroroszország is 36,6 milliárdos expor­
tot könyvelhetett el, a maga negyedakkora népességével.46
Ezek az eredmények még lesújtóbbak, ha összehasonlítjuk őket az
ország vitathatatlan gazdasági potenciájával. Ukrajna a katonai és te­
herszállító repülőgépek hatodik legnagyobb exportőre, és fejlett raké­
taiparral is rendelkezik. Az ukrán hajógyártás egyike a világ legkorsze­
rűbbjeinek, beleértve a földgáztankerek építését. A Mikolajivban ta­
lálható Zorja—Masprojekt gyár az orosz állami tulajdonban lévő
Egyesült Hajógyártó Társaság egyik fö haditengerészeti hajtóturbi­
na-szállítója. Ukrajna a negyedik az IT-szakemberek tekintetében, jól
képzett munkaerőt tudhat magáénak, és lakosságának mintegy 90
százaléka rendelkezik internet-hozzáféréssel. Az országnak erős mo­
tor-, teherautó- és autóbuszgyártó bázisa van. Ennél sokkalta jelentő­
sebb, hogy itt található a világ fekete termőföldjének (csemozjom) 30
százaléka, ami a gabona, cukor és növényi olajak termelésének alap­
ja. Emellett Ukrajna jelentős energiaforrásokkal is rendelkezik, bele­
értve a hagyományos gázmezőket és a hatalmas potenciális palagáz-
készleteket. Az ország vezetői azonban alig tettek valamit annak ér­
dekében, hogy leküzdjék a gazdasági növekedést tartósan meggátló
mögöttes tényezőket. Főleg a népszerűbb kormányok tettek igazán
kevés kísérletet arra, hogy kigyógyítsák az országot költséges energia-
függőségéből. Ukrajna a nemzeti össztermék minden egyes dollárjá­
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 123

nak előállításához szükséges teljes elsődleges energiafogyasztás tekin­

tetében a skála szélső értékét képviseli. Az Egyesült Királyság esetében
ez 3,8 ezer brit hőegység (btu) évente, Németországban 4,7 ezer, az
Egyesült Államokban 7,5 ezer; a világátlag 10 ezer, Lengyelországban
10,6 ezer, Kínában 26,3 ezer, Oroszországban 32,4 ezer, míg Ukraj­
na esetében az eredmény egészen megdöbbentő, 56,3 ezer btu, ami
a tizenötszöröse az Egyesült Királyságénak. (Egy brit hőegység mint­
egy 1,055 joule-nak vagy 0,29 Wh-nak felel meg.) A háztartási gáz-
fogyasztás támogatása a 2012-es GDP 7,5 százalékát tette ki, vagyis
mintegy 13 milliárd dollárba került. 2011-ben a földgáz adta az el­
sődleges energiaellátás 36,9 százalékát, míg a szén részaránya 32,7, az
atomenergiáé 18,7, a kőolajé pedig 9,7 százalék volt, és a megújuló
energiaforrások csak nyomorúságos 2 százalékot tettek ki.47 A több
mint két évtizedes rossz kormányzás hatására a szolgáltatások hanyat­
lásnak indultak, az átlagos havibér pedig 200 dollár körülire csök­
kent, ami négyszer kevesebb, mint a szomszédos Lengyelországban,
és kilencede a moszkvai fizetésnek.
A vég nélküli oligarchaháborúk és az önmagát gazdagító elit mel­
lett az életszínvonal csökkent, amit tovább súlyosbított a „lopakodó
önkényuralom” megjelenése. Az ukrán igazságszolgáltatás minősége
jelentősen romlott, az államapparátus darabjaira hullott, a korrupció
és a sikkasztás tönkretette a fegyveres erőket, miközben az ország po­
litikai légköre minden korábbinál mérgezőbb volt. A Timosenko és
a volt belügyminiszter, Jurij Lucenko ellen felhozott vádak a hivatali
jogkör túllépéséről megszegték az ukrán politika íratlan törvényét,
miszerint nem állítod bíróság elé az elődödet. Az említettek bebör­
tönzése csak a jéghegy csúcsa volt az ellenzék elnyomásában. A fizikai
erőszak alkalmazásának kíméletlen módjai - amelyekhez hasonlókat
Janukovics már régóta gyakorolt Donyeckben, Ukrajna egészére al­
kalmazva azonban újdonságnak számítottak - fölülmúltak mindent,
amit Putyin Oroszországában lehetett látni. A Freedom House 2011
januárjában Ukrajna besorolását „szabadiról „részben szabadira vál­
toztatta, miközben számos más emberjogi szervezet is hangot adott
aggodalmának.
124 HÁBORÚ A HATÁROM

A mélységes kiábrándultság a 2012. október 28-i parlamenti vá­

lasztásokon is kiütközött. Ez volt a legkevésbé szabad és tisztességes
választás Ukrajna történelmében, és szemérmetlen csalás övezte.
A klasszikus politikai pártok kifulladtak. A korábbi években például
Viktor Medvedcsuk Ukrán Szociáldemokrata Pártja (SZDPU) még
a mérsékelt centrizmust képviselte, ám fokozatosan az oligarchikus
kapitalizmus egy sajátos, Oroszországgal szövetséges típusának szó­
csövévé alakult át - Medvedcsuk lányának keresztapja nem mellesleg
Putyin. A kiábrándultság a szélsőjobboldali pártoknak kedvezett.
Ahogyan arról már volt szó, a Szvoboda 10,4 százalékot ért el ezen
a választáson, amivel 25 mandátumot szerzett, sikerük ugyanis úgy
átformálnia retorikáját, hogy az urbánusabb, demokrácia- és NATO-
párti választóknak kedvezzen. Ez Ukrajna egyik megkülönböztető
geopolitikai sajátosságának tekinthető, az effajta pártok irányultsága
ugyanis Nyugat-Európában ehhez képest épp fordított, vagyis EU- és
NATO-ellenes. Mindez teljességgel érthető, már amennyiben az álta­
lam vázolt modell prizmáján keresztül tekintünk rá, miszerint a mo-
nista nacionalisták aTágabb Európa elgondolást preferálják az Orosz­
országhoz fűződő kapcsolatokkal szemben. Ezt a tendenciát pedig
csak felerősítették az országra leselkedő súlyos kormányzati problé­
mák és az autokráciába történő átfordulás.
A társulási megállapodás az EU azon törekvésének jelentette a sa­
rokkövét, hogy Ukrajnát a Tágabb Európába integrálja. Hamisítatlan
technokrata módon három éven át folytak a tárgyalások, de a szerző­
dés szövege egészen az utolsó pillanatig nem volt elérhető ukrán nyel­
ven. Az EU hagyományait követve a folyamat fű alatt zajlott. A meg­
állapodás középpontjában az Unió és Ukrajna közötti kereskedelem
átfogó liberalizálása állt az ukrán vámok és egyéb import-export díj­
szabások csökkentésével, annak érdekében, hogy az ország nyitottab­
bá váljon az EU-ból érkező javakra és szolgáltatásokra. Szemben azon­
ban az ehhez hasonló megállapodásokkal, amelyeket az Unió más
közép- és kelet-európai államokkal kötött, itt nem szerepelt ígéret az
esetleges tagságra. Az aláírással Ukrajna nem szerezne „tagjelölti stá­
tust”, és ekképp a társulási és a DCFTA-megállapodás egy meglehe­
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 125

tősen másodrangú megállapodásnak számított, amelybe több jutott

az ostorból, mint a mézesmadzagból. A pártolók számára mindezt
azonban kompenzálta az, amit a megállapodás szimbolikus értelem­
ben felkínált: egy „civilizációs” alternatívát Oroszországgal szemben,
az ország „európai választását”. Az EU válla felett átnézve a washingto­
ni National Endowment fór Democracy (Nemzeti Alapítvány a De­
mokráciáért) elnöke. Cári Gershman 2013 szeptemberében úgy jel­
lemezte Ukrajnát, mint „főnyereményt” - részben annak lehetősége
miatt, hogy általa „Putyin pozícióját nem csupán a szomszédos or­
szágok körében, de Oroszországon belül is meggyengíthetik”.48
A megállapodás többről szólt, mint pusztán szabadkereskede­
lemről, mindazonáltal megkövetelte, hogy Ukrajna elfogadja az uni­
ós acquis communautaire, a mintegy százezer oldalnyi rendelet- és
szabályzatgyűjtemény jelentős részét, ami viszont gazdasági szem­
pontból kirekesztő feltételeket fogalmazott meg Oroszországgal szem­
ben. Ezenkívül a megállapodás kül- és biztonságpolitikai jegyző­
könyve előírta, hogy Ukrajnának össze kell hangolnia kül- és bizton­
ságpolitikáját a Nyugattal. Mivel az ukrán határ legközelebbi pontja
alig 480 kilométerre van Moszkvától, ennélfogva az egész kérdéskör
egzisztenciális jelleget öltött. Oroszország számára Ukrajna az ezer­
éves közös történelem és kultúra mellett alapjában a túlélést jelentet­
te, míg Brüsszel vagy Washington számára csak egy újabb ország volt
a „Nyugat” folytatódó diadalmenetében. Az orosz katonai gondol­
kodás hagyományosan nagy térbeli távolságokat használt ahhoz,
hogy mélységben építse ki stratégiai védelmét. Ami az „európai vá­
lasztást” illeti, a szerződés megkötése hosszú távon talán segítene ha­
tékonyabbá tenni a kormányzást, növelni a gazdasági teljesítőképes­
séget és csökkenteni a korrupciót, de önmagában még egyáltalán
nem jelenti azt, hogy Ukrajna sötét múltját hátrahagyva majd „civi­
lizáltabbá” válik. Mint azt Mark Adomanis megjegyzi, „a társulási
megállapodás valójában [...] egy erősen technokrata módja a gaz­
dasági liberalizációnak. A gázcámogatások megszüntetésének nincs
»európai« módja, ahogyan a nyugdíjakat sem lehet »civiiizáltan« csök­
kenteni.”49
126 HÁBORÚ A KATARON

Nincs megegyezés arról sem, hogy a DCFTA mennyiben lehetne

kompatibilis Ukrajna és a FÁK jövőbeli kapcsolatával. Ukrajna legna­
gyobb kereskedelmi partnere továbbra is Oroszország maradt, 2013-
ban exportjának 24, importjának 30 százalékát biztosítva. A behoza­
tal nagyobbik részét a földgáz jelentette, míg az export javát a fémter­
mékek (különösen csővezetékek), munkagépek és mezőgazdasági
áruk tették ki. Oroszország vásárolta fel Ukrajna azon ipari terméke­
it, amelyek máskülönben nem leltek volna piacra Nyugaton. Az uk­
rán és az orosz gazdaság jelentős mértékben kiegészítik egymást, hiszen
évszázadokon át ugyanannak a szerveződésnek voltak részei, és osz­
toztak a szovjet iparosodás módszereiben is. Ukrajna ipari készáru-
kivitelébe többek között vasúti berendezések és katonai jellegű esz­
közök is beletartoznak, különös tekintettel a zaporozsjei Motor Szics
gyárban készített helikopter-haj tóművekre. Szinte minden Orosz­
országban gyártott helikopter ilyet használ, ahogyan az afgán légiflot­
ta jelentős része is. A már említett mikolajivi üzem, a Smart Mari-
time Group az orosz flotta egyetlen hajómotor-szállítója; Oroszország
komoly pénzeket fektetett a kijevi székhelyű Antonov repülőgépgyár
közös korszerűsítésébe, és végül, de nem utolsósorban, Oroszország
SS-18 (Vojcvoda, a NATO-ban Sátán kódnevű) interkontinentális
ballisztikus rakétáit (ICBM) a dnyepropetrovszki Déli Gépgyárban
(a Juzsmasban) gyártották és tartották karban, bár ez a rakéta már
elavult, és végül új típusra cserélték le. A Donyec-medence egymagá­
ban Ukrajna iparáruexportjának egynegyedét adta, a régiót azonban
már a Janukovics-rezsim bukását megelőzően is keményen sújtották
a világpiaci árváltozások. 2014 első negyedévében Oroszország hoz­
zájárulása Ukrajna teljes kereskedelmi forgalmához elérte a 21,7 szá­
zalékot, miközben Kína esetében ez az arány 6,8 százalék, Németor­
szág részéről pedig 4,9 százalék volt. Az ukrán jegybak kimutatása
szerint Ukrajna Oroszországból származó importja 4 milliárd dollárt,
az oda irányuló export 2,7 milliárd dollárt tett ki.50 Mindent egybe­
véve, az ipari termelés 2014 júliusára 12,1 százalékot zuhant egy év
alatt, ezen belül Donyeck termelése 28,5 százalékkal csökkent.
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 127

A politikai és gazdasági ügyek szorosan egymásba fonódtak. Volt

azonban egy harmadik elem is, amely nem kisebb aggodalmat keltett
Moszkvában, mégpedig a biztonsággal kapcsolatos félelmek meglepő
mértéke. Ahogyan azt korábban már megvizsgáltuk, aTágabb Euró­
pa projektje nemcsak az EU tradicionális politikai és gazdasági érde­
keihez kapcsolódott, hanem az euroatlanti biztonsági partnerséghez
is. Veszélyes elízió volt ez, amely mára meghozta a maga keserű gyü­
mölcsét. A társulási megállapodás számos pontja óhatatlanul is aggá­
lyokat ébresztett a Kremlben. A 4. cikkely például a „politikai párbe­
széd ösztönzéséről” szól, és első paragrafusa kiemeli, hogy

a politikai párbeszédnek a kölcsönös érdekek minden szintjén to­

vább kell fejlődnie és meg kell erősödnie a Felek között, előremoz­
dítva a fokozatos konvergenciát a külügyi és biztonsági ügyekben,
annak érdekében, hogy Ukrajna minden korábbinál nagyobb mér­
tékben részt vehessen az európai biztonságpolitikában.

A 7. cikkely az EU-ukrán kül-, biztonsági és védelmi ügyekben való

konvergenciát szorgalmazza, míg a „konfliktusok megelőzéséről, vál­
ságkezelésről és a katonai-technológiai együttműködésről” rendelkező
10. cikkely 3. paragrafusa kimondja, hogy „a feleknek fel kell mér­
niük a katonai és technológiai együttműködés lehetőségeit. Ukrajna
és az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) szoros kapcsolatot épít ki a
jövőben a katonai fejlesztések megvitatására, beleértve technológiai
kérdéseket is”. Ekképp tehát az Unió kizárólagos jogokat követelt
magának biztonságpolitikai ügyekben, ami hatályba is lépett volna,
amint Ukrajna aláírja a szerződést a vilniusi csúcson. Noha a megál­
lapodást a béke és a fejlődés klasszikus európai nyelvezetén fogalmaz­
ták meg, valójában a köztes területek feletti vetélkedés hivatalos be­
jelentése volt Oroszországgal szemben. Az EU „önkéntelenül is ver­
sengésbe kezdett Oroszországgal”,51 amivel egy újabb lépést tett az
egykori békeprojekttől az új formákban kibontakozó konfliktus felé,
aláásva ezzel az egész európai vállalkozás hitelességét.
128 HÁBORÚ A HATÁRON

A Keleti Partnerség megindítása óta Putyin rendszeresen javasolta

különféle háromoldalú tárgyalások megkezdését Moszkva, az Unió és
az érintett partnerországok között. Különböző tervek születtek Uk­
rajna gázszállító rendszerének modernizálására, és az esetleges DCFTA
aláírásából származó kereskedelmi disszonanciák kezelésére is. Ezeket
a felvetéseket azonban Brüsszelben újra meg újra elutasították, mint
például tette azt a hírügynökségi beszámolók szerint Barroso még
2013. november 29-én, mondván: „Oroszország bevonása az FAJ és
Ukrajna közötti társulási megállapodást előkészítő tárgyalásokba tel­
jességgel elfogadhatatlan.” Ennek kontextusában kell értelmeznünk
Moszkva rendkívüli erőfeszítéseit annak érdekében, hogy lebeszélje
Kijevet az aláírásról, amibe különböző szankciók és kereskedelmi ti­
lalmak is beletartoztak. A végső cél az volt, hogy rábírják Ukrajnát az
akkor még csak tervezett Eurázsiái Gazdasági Unióhoz való csada-
kozásra. Kétségtelenül lehetett volna találni módot a két szabadkeres­
kedelmi zóna összeegyeztetésére, de hiányzott az erre irányuló szán­
dék - pedig Ukrajna akár hídként is szolgálhatott volna a két oldal
között.
A társulási megállapodás dilemmájában mindezek mellett bizo­
nyos „érzelmi” tényezők is közrejátszottak, hiszen hárommillió uk­
rán él Oroszországban, kulturális és emberi kötelékek sűrű hálójá­
ban. A migráns munkavállalók hazautalásai összesen mintegy 10
milliárd dollárt tettek ki évente, vagyis az ukrán GDP nagyjából 4
százalékát. Andrej Kosztyin, a VTB Bank elnöke már 2012-ben pró­
bálta meggyőzni az ukrán politikusokat arról, hogy az uniós megál­
lapodás „kényszerházasság”, míg az Oroszországgal való szövetség az
„igaz szerelmet” kínálja Ukrajnának. Putyin rendszeresen felhívta a
figyelmet Oroszország azon aggodalmára, miszerint ha egyszer az uk­
rán piac megnyitja kapuit az uniós áruk előtt, akkor az orosz piacot
elárasztják majd az alacsony minőségű ukrán termékek, amelyek ke­
leten keresnek maguknak új piacot. Oroszország 2013 júniusától
kezdve több szigorú szankciót is kivetett Ukrajnára, beleértve a Poro-
senko-féle Rosen édességáruinak behozatalára vonatkozó tilalmat,
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 129

arra hivatkozva, hogy azok nem feleltek meg az orosz élelmiszer-biz­

tonsági előírásoknak. Szeptemberben tilalmat vezettek be a vasúti
kocsik importjára. Medvedcsuk és —jelenleg már Ukrán Választás
néven futó - pártja népszerűsítő kampányt indított, hogy meggyőz­
zék az ukrán társadalmat arról, hogy az EAESZ-hez való csatlakozás
Ukrajna legjobb érdekeit szolgálja. A legkeményebb hangot Szergej
Glazjev, Putyin európai integrációval kapcsolatos tanácsadója ütötte
meg, aki 2013-ban többször is arra figyelmeztette Ukrajnát, hogy a
megállapodás aláírása társadalmi elégedetlenséghez és az oroszpárti
régiók esedeges elszakadásához vezethet.52
A másik oldalon S te fan Füle, az EU bővítési és szomszédságpoliti­
káért felelős biztosa hasonlóképp nyomatékosította, hogy Ukrajna
valóban választás előtt áll, és hogy a két szabadkereskedelmi övezet
egymással összeegyeztethetetlen. 2013 szeptemberében megjegyezte,
hogy a közelgő vilniusi csúcstalálkozót „egyesek tévesen fenyegetés­
nek érzékelték”, és „ennek eredményeként azt kellett tapasztalnunk,
hogy hatalmas nyomást gyakoroltak egyes szomszédainkra”. Füle ki­
tartott amellett, hogy a keleti partnerekkel való együttműködés célja
„a jólét és a stabilitás övezetének megteremtése a kontinensen”.
Ugyanakkor elismerte, hogy

a vámuniós tagság valóban nem összeegyeztethető a DCFTA-val,

amelyről Ukrajnával, a Moldovai Köztársasággal, Grúziával és Ör­
ményországgal tárgyaltunk. Ez nem ideológiai különbségek, gazda­
sági blokkok harca vagy valamiféle zéró összegű játék miatt van.
Egyszerűen jogi képtelenségekről van szó: egy ország például nem
csökkentheti egyidejűleg vámtarifáit a DCFTA előírásainak megfe­
lelve, illetve emelheti őket a vámuniós tagság velejárójaként.

Füle a továbbiakban a következőre figyelmeztetett:

Az eurázsiai gazdasági uniós projekt előrehaladásának tiszteletben

kell tartania partnereink szuverén döntéseit. Bármiféle fenyegetés
130 HÁBORÚ A HATÁRON

Oroszországtól, ami az Európai Unióval való lehetséges szerződések­

hez kapcsolódik, elfogadhatatlan. [...] Az Európai Unió támogatni
fogja azokat és rendelkezésükre áll, akik jogtalan nyomásgyakorlás­
nak lettek kitéve/3

Más szóval tehát az EU teljes gőzzel törne előre, függetlenül Orosz­

ország fenntartásaitól, miközben a választás és a szuverenitás egyete­
mes alapelveire hivatkozik.34 Elméleti síkon kevesen vitatnák ezeket
az alapelveket, mégis története során először az uniós finalité ezúttal
konkurenciára lelt, és megfeneklett az atlanti és az eurázsiai világok
territoriális és fogalmi határvidékén. Az Unió eddigi bővülése során
még sosem ütközött külső erők ellenállásába, cs egyszerűen hiányzott
a tapasztalata és nyelvezete a párbeszéd fenntartásához egy olyan ha­
talommal, amely ellenszegült a Brüsszel-centrikus Tágabb Európa ter­
jeszkedésének.
Minden kormányzati és gazdasági probléma ellenére is világos volt,
hogy az EU rá akarja bírni Janukovicsot a megállapodás aláírására Vil­
niusban. 2013 májusát jelölték meg határidőként Timosenko szaba­
don bocsátására, és mikor az egykori kormányfő ennek lejárta után is
rács mögött maradt, a lengyel és német kormány megpróbált komp­
romisszumot kiharcolni, hogy Timosenkót - akit 2012 májusa óta
gerincsérvvel kezeltek a harkovi 5-ös számú Központi Klinikai Kór­
házban - Nyugaton gyógykezelhessék. A helyzetet tovább bonyolí­
totta az eurázsiai integráció egyre gyorsuló üteme. 2013. május 31-én
Janukovics aláírt egy memorandumot a formálódó EAESZ-szel. Pu-
tyin a későbbiekben így emlékezett vissza arra az akkori helyzetre:

Olybá tűnt, hogy Ukrajna aláírja a társulási megállapodást az EU-

val. Mi pedig korszerű diplomáciai eszközökhöz folyamodva bebizo­
nyítottuk, hogy a szerződés legalábbis összeegyeztethetetlen Orosz­
ország érdekeivel, az orosz és az ukrán gazdaság ugyanis szorosan
összekapcsolódik. Csak a védelmi iparban mintegy 245 ukrán válla­
lat dolgozik nekünk.
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 131

Bár ezek a „diplomáciai eszközök” nem voltak túl kifinomultak, leg­

alább megpróbálták jelezni Oroszország aggályait. Ám ehelyett, mint
arra Putyin visszaemlékezett:

Megmondták nekünk, hogy foglalkozzunk a saját dolgunkkal. Néz­

zék, én senkit sem akarok megbántani, de rég találkoztam ilyen mér­
tékű arroganciával. Egyszerűen bevágták az orrunk előtt az ajtót,
mondván, törődjünk a saját dolgunkkal.55

Ukrajnának azon nehéz választással kellett megbirkóznia, amelyet

két évtizeden át próbált elkerülni. A2 energiaszektor megreformálásá­
nak kudarca, a gazdasági pangás és a silány kormányzás tovább sú­
lyosbította a geopolitikai bizonytalanságot. A társulási megállapodás
a belföldi problémákat megcélozva lökést ígért ugyan a rendszernek,
de mivel egy nagyobb geopolitikai projektbe ágyazódott, lehetetlen
helyzetbe hozta Ukrajnát. Janukovics nem számított különösebben
„oroszpártinak”, azt viszont megértette, hogy a társulási megállapodás
olyan radikális változások végrehajtására kötelezné országát, amelyek
saját pozícióját is veszélyeztetnék. Világossá vált, hogy az EU szabta
feltétel Timosenko ügyében valójában maga is csak feltételes, vagyis
Janukovicsot akkor is hagyták volna aláírni, ha Timosenko továbbra
is börtönben marad. Noha a későbbiekben démonizálták, az akkori
ukrán elnök teljes mértékben elfogadható partner kellett hogy legyen
az Uniónak, ha ennyire vehemensen próbálták rábírni a társulási
megállapodásra. Janukovics kezdett kifutni a lehetőségekből.
2013. november 21-én az államfő bejelentette, hogy nem fogja
aláírni a megállapodást, és több időt kért annak felméréséhez, hogy
milyen hatással lenne a szerződés megkötése Ukrajnára. A csatlako­
zás elhalasztásában számos tényező esett latba. Nyilvánvalóan nem
arról volt szó, hogy Janukovics egy oroszpárti „báb” lett volna, noha
ebből az irányból brutális nyomás alá helyezték, hogy ne írja alá a
dokumentumot. Putyin - aki személy szerint egyébként kevés tiszte­
lettel viseltetett Janukovics iránt —megmutatta neki Glazjev és má­
132 HÁBORÚ A HATÁRON

sok kimutatásait annak demonstrálására, hogy milyen pusztító ha­

tással lehet a szerződés Ukrajna gazdaságára. Amint a legtöbb ukrán
vezető, úgy Janukovics is hosszú ideje kijátszotta egymással szemben
Moszkvát és Brüsszelt, igyekezvén a legtöbbet kicsikarni mindkét fél­
től. Most azonban felismerte, hogy az Unió valójában nagyon kevés
olyat ajánlott, amiből közveden haszon származna, a reformok vi­
szont destabilizálhatják a már így is bizonytalan helyzetet. Ezzel szem­
ben viszont Moszkva 15 milliárd dolláros kölcsönt és jelentős gázár-
engedményt kínált. December 17-én így végül aláírták az ukrán—orosz
egyezményt, valamint elfogadtak egy kiegészítést a 2009. január 19-
én kötött gázszerződéshez, ami a földgáz árát harmadával csökken­
tette, ezer köbméterenkénti 410 dollárról 268,5-re. Az Oroszország­
gal való megállapodás ugyanakkor nem jelentette azt, hogy Januko­
vics számára végleg bezárult volna az EU-ba vezető ajtó, cs bizonyára
tervezte a visszatérést Brüsszelbe. Emellett decemberi látogatásával
kijátszotta a kínai kártyát is, remélve, hogy Kína menekülési útvona­
lat kínál Ukrajnának a szomszédsági kapcsolatok zsákutcájából. Vé­
gül azonban összecsaptak a feje felett a hullámok.
A válsággal mélyponthoz érkeztek az egyre kiélezettebbé vált bel­
földi ellentétek és a fokozatosan romló nemzetközi kapcsolatok. Uk­
rajna sokáig előnyére tudta fordítani Oroszország és a Nyugat szem­
benállását, ám végül ez veszélyes játéknak bizonyult. Ukrajna többet
jelentett Oroszországnak bármely más országnál, most azonban fel­
merült a végleges elidegenedés veszélye. Mint azt Dmitrij Jefremen-
ko is megjegyzi, a „Keleti Partnerség politikája, amely kiötlői szerint
az orosz befolyást hivatott kiszorítani a posztszovjet térség nyugati
részéből, elkerülhetetlenül egy kiélezett geopolitikai versenybe haj­
szolta az EU-t” .56 Az USA és Oroszország közötti kapcsolatok is meg­
romlottak. Putyin geopolitikai provokációnak tekintette a narancsos
forradalmat, a politikai rendszerváltás egy olyan típusának, amely
aggodalma szerint Oroszországra is átterjedhet. Addigra már világos­
sá vált, hogy az USA elindult annak útján, hogy Oroszország fő ellen­
felévé váljon. A 2013 szeptemberében, Szentpéterváron: rendezett
 VERSENGÉS UKRAJNÁÉRT 133

G20 csúcstalálkozót a két ország közötti fagyos viszony jellemezte,

amit csak súlyosbítottak Washington próbálkozásai a 2014 febru­
árjában esedékes szocsi téli olimpia bojkottjára. Emellett az is vilá­
gossá vált, hogy az Unió csúnyán melléfogott ukrajnai külpolitikájá­
val. Nem volt képes visszafogni az új keleti tagállamok, az „új Euró­
pa” pártosan elfogult szólamait, mely országok ráadásul szövetségre
léptek a még erőteljesebben ágáló atlantista hatalmakkal Nyugaton.
A Keleti Partnerség elvben tehát egy fontos célt szolgált, de kivite­
lezése a geopolitikai versengés egy különösen veszélyes időszakára
esett.
Minden körülmény megvolt ahhoz a „tökéletes viharhoz”, amely
2013 vége felé sújtott le Európára. Adott volt az egyre mélyülő „uk­
rajnai” válság, élén egy olyan államfővel, aki már akkor tönkretette
a civil társadalmat, amikor Donyeck kormányzója volt, és aki ezek
után ezt a korrupt gyakorlatot az egész országra kiterjesztette. Az el­
nök „családjának” mohósága destabilizálta az államvezetés bürokrati­
kus-oligarchikus rendszerét, ami a közvélemény radikalizálódásához
vezetett, és ez a 2012-es országgyűlési választások végeredményén is
megmutatkozott. Ugyanakkor az „Ukrajna-válság” szintén felgyor­
sult, miképp az atlanti és az eurázsiai integrációs táborok egyre hatá­
rozottabban állást foglaltak egymással szemben. Végül az uniós társu­
lási megállapodás töltötte be a katalizátor szerepét, noha ez is csak
a betetőzése volt azon szélesebb körű kudarcnak, hogy a felek képte­
lenek voltak megállapodni a hidegháború utáni integrációs politika
egy kölcsönösen elfogadható struktúrájában. Ukrajna köztes helyze-
ce azt jelentette, hogy mikor a két válság keresztezte egymást, mind­
kettő gyorsan eszkalálódhatott. Tony Wood szépen összefoglalta a fel­
állást:

Az EU és az USA célja mindvégig viszonylag nyílt volt: kiragadni

Ukrajnát Oroszország befolyási övezetéből, és folytatni a NATO és az
EU egyesített kiterjesztését keleti irányba. [...] Oroszország alapvető
célja a közelmúltig az volt, hogy ezzel arányosan visszafogja Ukrajnát
134 HÁBORÚ A HATÁRON

a nyugati biztonsági és gazdasági struktúrákat illető törekvéseiben >

ezáltal az országot vagy egy minimum semleges állásponton tartsa,
vagy akár az Oroszország vezette „Eurázsiái Uniónak” aktív tagjává
tegye.57

Két vonat robogott egymás felé feltartóztathatatlanul.

 N E G Y E D IK F E JE Z E T

A FEBRUÁRI FORRADALOM

Janukovics 2013. november 21-én tett bejelentését követően, misze­

rint végül nem írja alá a társulási megállapodást, Musztafa Najem, az
Ukrajinszka Pravda hírportál újságírója a Facebookon tömeges tilta­
kozásra szólította fel az embereket a Majdan téren. Eleinte viszonylag
kevesen jelentek meg, de a tömeg hamarosan nőni kezdett. A Majdan
nemcsak a tiltakozás szimbólumává, hanem a népszuverenitás közvet­
len kifejeződésévé vált. Az 1989-es mozgalmak hangja, amely Ke­
let-Európábán kimondta a kommunista rendszer végét, ismét felhar­
sant, az emberek és a civil társadalom erejébe vetett romantikus hitet
hirdetve. A tüntetők 2004 után csalódtak a narancsos forradalomban,
és a „nép” ezúttal úgy döntött, hogy nem hagyja abba a tiltakozást
addig, míg el nem éri az ukrán politikai rendszer alapvető átrende­
zését.

A NÉP FEGYVERBEN

Az ukrán társadalom ismét kimutatta a tömcgmozgalmi részvételre

való hajlamát és azt, hogy nem rest felemelni a szavát politikai ügyek­
ben. A „gránitforradalom” néven emlékezetessé vált 1990-es diák­
136 HÁBORÚ A HATÁRON

sztrájkok kikényszerítették a köztársaság kommunista vezetésétől a

szuverenitás, majd később a függetlenség kikiáltását, míg a Leonyid
Kucsma elleni 2001-es tiltakozáshullám az egész országra kiterjedt.
2004 őszén a tömeg hetekre megszállta a Majdant, hogy kierőszakol­
ja az elnökválasztások történetében addig példátlan harmadik fordu­
lót. A tér most újra egy olyan viharos mozgalom epicentruma lett.
amely kisvártatva elsöpörte az elnököt, és jelentős európai válságot
idézett elő. Ebben az időszakban azonban egy tömeges tiltakozás hul­
láma már megtört a tekintélyelvűség szikláin. A 2011 és 2013 közöt­
ti arab tavasz régóta uralkodó diktátorokat fosztott meg hatalmuktól
Egyiptomban, Tunéziában, Jemenben és Líbiában, Szíriában azon­
ban kudarcot vallott, és az ország polgárháborúba süllyedt. Oroszor­
szágban szintén tüntetések kezdődtek, mikor Putyin visszatért har­
madik elnöki ciklusára. A 2011. december 4-i parlamenti választás
eredményének manipulálása miatt ezrével vonultak a demonstrálok
a Bolotnaja térre, és az elnöki beiktatás előtti napon, 2012. május
6-án ugyanott csaptak össze a tiltakozók a rendőrökkel.1 A kijevi
Majdan, akárcsak a kairói Táhrír és a moszkvai Bolotnaja, a polgár:
megújulásba vetett hit és a társadalmi felelősségre vonhatóság feltá­
madásának színtere lett.
Az országszerte zajló demonstrációkon november 24-én összesen
mintegy háromszázezer ember vett részt, ám ezt követően úgy tűnt.
hogy a tiltakozás ereje apadni kezd. A november 30-ára virradó éjsza­
kán azonban a rendőrök elhamarkodott kísérletet tettek a Majdanor.
összegyűlt tömeg szétoszlatására - azzal az ürüggyel, hogy a téren ka­
rácsonyfát kell felállítani - , ami új lendületet adott a mozgalomnak.
December Tjén, vasárnap mintegy félmillióan jelentek meg a téren.
A forrongó emberáradat elfoglalta a város középpontját, a Krescsa-
tyik főutcában található Lenin-szobrot pedig ledöntötték. A meg­
gondolatlan rendőri akció meghatározó jelentőségű volt; később az
ukrán hatóságok is elismerték, hogy túlreagálták a szituációt. A négy
fő ellenzéki párt - a Timosenko-féle Batykivscsina (Haza), a Vitalij
Klicsko vezette UDAR, Arszenyij Jacenyuk Mozgalom a Demokrati­
kus Választásért pártja, valamint Oleh Tyahnibok Szvobodája - az
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 137

eljövendő 2015-ös elnökválasztás érdekében addigra már szövetségre

lépett Jacenyuk vezetésével, és immáron a Janukoviccsal szemben fel­
sorakozott ellenerőként működtek együtt. A hatóságok december
11-én ismét megrohamozták a teret, ami erőszakos összecsapásokhoz
vezetett, de haláleset egyelőre nem történt. December 24-én Tetyjana
Csornovol ellenzéki újságírónőt ismeretlenek brutálisan összeverték,
mikor hazafelé tartott szüleitől egy Kijevhez közeli faluból. Ezen a
ponton a tiltakozók többségét a középkorúak és középosztálybeliek
tették ki, akik a közösségi médiából és az internetről informálódtak,
és az EU-tól várták, hogy felrázza az országot a gazdasági és politikai
pangásból. Bár a diákok is nagy arányban képviselték magukat, a til­
takozók mintegy kétharmada harminc évnél idősebb volt. Az ádagos
tüntető harmincnégy és negyvenöt év közötti férfi volt, teljes munka­
idős állással. Az etnikai összetétel nagyjából tükrözte az ország nem­
zetiségi arányait: a demonstrálok 92 százaléka ukrán etnikumú volt,
akikhez szép számmal csatlakoztak oroszok is, mert ugyanazok a sé­
relmek hajtották őket, mint ukrán honfitársaikat - a korrupció és
a rossz kormányzás.2
A tér atmoszférája mitikus jelleget öltött. A fatüzelésű kályhákból
szálló édeskés füst az égő gumiabroncsok szúrós szagával keveredett,
miközben céltudatos önvédelmi csapatok masíroztak elszántan Uk­
rajna védelmére. Ami először halotti máglyának tűnt, a szabadság
emlékművévé nemesült. Hatalmas arcképéről Sztyepan Bandera te­
kintett le a tüntetők tömegére, és kétségkívül elégedetten hallgatta
volna a nemzeti himnusz sokadszori felcsendülését és a „Dicsőség
Ukrajnának! Dicsőség a hősöknek!” kiáltásokat. Szenvedélyes szóno­
kok vették birtokukba a színpadot, hogy elátkozzák a kormányt, lel­
kesítsék csapataikat, és megszervezzék a hamarosan népfelkeléssé duz­
zadó tiltakozást. A környező épületeket elfoglalták és fűtött menedé­
kül használták, a demonstrálok tábora pedig egészen a Krescsatyik
főutcáig húzódott, alkalmanként benyúlva a környékbeli utcákban
található kormányépületekbe is. Többről volt itt már szó, mint egy
újabb narancsos forradalomról, hiszen a „kékeknek” is közvetlen ér­
dekük volt egy jobban kormányozott és kevésbé korrupt Ukrajna, de
138 HÁBORÚ A IIATÁRGN

még az „arany” frakció oligarchái közül is néhányan bedobtak vagyo­

nukból a közösbe, pénzzel, étellel és sátrakkal támogatva a demonst­
rációt. A résztvevők számára a Majdan sorsfordító élmény volt, a kül­
ső megfigyelők pedig nem tehettek mást: aggódva figyelték, hogy
vajon miféle Ukrajna születik majd mindebből.
2014. január 16-át követően jelentősen felgyorsultak az esemé­
nyek. Az ukrán parlament, a Verhovna Rada elfogadott egy tizenkét
pontból álló „demonstrációellenes törvénycsomagot” (hivatalos ne­
vén a Bondarenko-Olejnyik-tervezetet, amelyet a köznyelv hamar
„zsarnoktörvényekre” keresztelt át), amely csak még inkább felszítot­
ta a tömegek dühét, és siettette az erőszak kirobbanását. A törvények
drákói szigorral sújtottak le a demonstrálókra, tíztől tizenöt évig ter­
jedő börtönbüntetést helyezve kilátásba a „tömeges zavargások fel­
bujtóinak”. A javaslatokat nem előzte meg bizottsági vita, és egy ka­
otikus parlamenti ülésen szavazták meg őket, egyszerű kézfeltartással.
A parlament elnöke a szabályokat áthágva azonnal törvényi szintre
emelte őket. Mindeközben Janukovics csapata kivetette magából a
mérsékelteket, köztük Szergej Levocskint, az elnöki hivatal vezetőjét,
aki az ellenzékkel való párbeszéd híve volt. Január 22-én életét vesz­
tette az első tüntető, és ezzel a tiltakozó mozgalom forradalomba
fordult át. Január 23-ától kezdve a felkelők több régióban elfoglalták
a helyi adminisztráció épületét, és lényegében megszüntették a köz­
ponti kormányzat ellenőrzését. Lvovban a fegyveres tiltakozók több
kormányépületet is megrohantak, beleértve a városházát is, amelyre
náci zászlókat tűztek ki, valamint behatoltak egy katonai fegyverrak­
tárba is. Innen naponta akár több száz fegyverest is útnak indítottak
a Majdanra, ahol már javában tombolt az erőszak. Három régióban,
Volinyban, Lvovban és Ternopilban egy új kormányzó szervezet,
a Narodna Rada (Népi Tanács) vette át a hatalmat.
A Majdan védelmének kiépítése egyre inkább katonai jelleget öl­
tött. Más szóval a polgári tiltakozás alig néhány hét alatt fegyveres
harccá változott. A könnyebben felfegyverzett egységek szotnyákat
(századokat) alkottak, &szamooborona (önvédelmi erők) vezetőjét pe­
dig „parancsnoknak” szólították - ezt a posztot a veterán nacionalis­
 A FEBRUÁRI FORRADAIOM 139

ta, Andrij Parubij töltötte be, a Szvoboda egyik alapító tagja. A hely­
zet radikalizálódása háttérbe szorította a hétköznapi pártvezetőket.
Klicskót többen is támadták a radikálisok közül, Timosenko bör­
tönben volt, Tyahníbok viszont elemében érezhette magát a forradal­
mat szítva. A Majdannal szomszédos, militáns csapatok által elfoglalt
Szakszervezetek Házában tábori konyhákat, sajtóközpontot, tárgya­
lókat és elsősegélynyújtó helyeket alakítottak ki. A térre való belépést
szigorúan ellenőrizték, hogy megakadályozzák a „provokátorok” be­
szivárgását, különös tekintettel az úgynevezett „tyituskik”-vx, ők olyan
civil ruhás fiatal férfiak voltak, akiket a rezsim bérelt fel a biztonsági
erők segítésére, valamint az ellenzék megfélemlítésére emberrablá­
sokkal és verekedések kirobbantásával. A narancsos forradalom ti­
zenhét napig tartott, a Majdan forradalma azonban százig.
A Szvoboda nacionalista szárnyához immáron csatlakozott a Jobb­
oldali Szektor (Pravij Szektor), azoknak a kisebb csoportoknak a tö­
mörülése, amelyek a Majdan védelmének megszervezését irányítot­
ták. Egyesek szerint Kolomojszkij volt az egyik fő támogatója a Maj-
dan-mozgalomnak, és különösképp a Jobboldali Szektornak, ennek
a radikális szélsőjobboldali csoportok szervezetlen tömörüléseként
indult egyesületnek, amely élen járt a téren a rohamrendőrökkel való
összecsapásokban, és amely „a militarista szervezettséget egyesítette
a nacionalista ideológiával és keresztény doktrínával”.3 Mint azt ne­
ve is mutatja, a Jobboldali Szektor a tér jobb oldali felének védelmé­
re jött létre 2013. november 26-án, és a legelszántabb harci erőnek
bizonyult. Olyan csoportokat egyesített, mint a Sztyepan Bandera
Összukrán Szervezet - Szigony (a háromágú szigony Ukrajna szim­
bóluma), az Ukrán Nemzetgyűlés, a Fehér Pöröly vagy a kifejezetten
fasiszta Nemzeti Szocialista Egyesülés. Főhadiszállásuk a térre néző
Szakszervezetek Házában volt, egészen addig, amíg az épület a febru­
ár 18-19. közötti éjszakán ki nem égett. A tiltakozások csúcspontján
számuk legfeljebb néhány ezer, Janukovics megdöntése iránt elköte­
lezett tagból állt, majd miután ezt sikeresen elérték, a Jobboldali
Szektor politikai párttá alakult. Élén Dmitro Jaros áll (aki egyúttal a
Szigony vezetője is), aki a 2014. május 25-i elnökválasztáson is ver­
140 HÁBORÚ A HATÁRON

senybe szállt. A kelet-európai posztkommunista politikai irányvona­

lak egy jellegzetesen ukrán torzulásaként a csoport támogatta Ukraj­
na EU-s csatlakozását - persze közel sem az Unióval tradicionálisan
kapcsolatba hozott értékek iránti tiszteletből, hanem mert számukra
az Unió a Moszkvától való elszakadást jelképezte.4 Jaros korábban
a radikális szélsőjobboldali nacionalista szervezet, az Ukrán Nemzet-
gyűlés (UNA) tagja volt, de a mozgalomhoz hasonlóan később ő is
egy eklektikusabb posztkommunista ideológiára váltott. A Jobbolda­
li Szektor Bandera filozófiáját örökítette tovább, amely szerint Orosz­
ország mindenkor és minden körülmények között a legfőbb ellen­
ségnek számít - vagyis egy olyan krédót, amely eleve kizárta a dip­
lomatikus és racionális politikai vitának még a lehetőségét is, és ez
a szemléletmód a februári események után intenzíven beszivárgott az
új rezsimbe is.
A hatóságok háromszor léptek fél erővel a demonstrálókkal szem­
ben, és mindhárom alkalom erőteljes ellenreakciókhoz és az erőszak
fokozódásához vezetett. Január harmadik hetében három demonst-
rálót öltek meg, az egyik holttesten kínzásra utaló jeleket is találtak.
A tüntetések több támogatóját is elrabolták, megkínozták és meg­
gyilkolták. Mindkét fél retorikájából sütött az a megosztottság, ami
már a polgárháború eljövetelét vetítette előre. Még Mikola Azarov
miniszterelnök is „szélsőségeseknek és terroristáknak” nevezte a tünte­
tőket, bár tegyük hozzá azt is, hogy január 28-i lemondásakor már
úgy fogalmazott, hogy távozásával a társadalmi konfliktus békés meg­
oldását szeretné elősegíteni. Luhanszk régió kormánypárti képvise­
lője, Arszen Klincsajev úgy nyilatkozott, hogy az első tüntetők meg­
gyilkolása „teljesen jogos volt”, hiszen az ország vezetése ellen for­
dultak, egyúttal „a demonstrálókkal szembeni sokkal keményebb
fellépést” követelt. A másik oldalon ezalatt a Szvoboda aktivistái azt
hangoztatták, hogy „az EU az egyetlen lehetőségünk arra, hogy meg-
védjük magunkat az orosz elnyomástól”. Amint azt egy lényeglátó
jelentés is megjegyezte, a „nacionalisták szoros együttműködése nél­
kül a Majdan téri felkelés már rég összeomlott volna. A Szvoboda
azonban egyúttal a tiltakozó mozgalomra leselkedő legnagyobb ve­
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 141

szélyt is megtestesíti.”5A Majdanon dúló csata civilizációs küzdelem­

mé vált, ahogyan a két oldal keményvonalasai kisajátították azt a köz­
tes teret, ahol a monisták és a pluralisták találkozhattak volna a kor-
rupcióellenesség és demokratikus megújulás közös platformján.6
Számos alulról szerveződő népi kezdeményezés indult, és öltötte a
hagyományos pártokat megkerülő civil fellépés formáját. Már a tilta­
kozás korai szakaszában megalakult a Majdan Tanács, amely koordi­
nálta az akciókat és tanácsokat adott a vezetők számára. A Majdan
intézményesítésének első lépéseként számos önvédelmi alakulat jött
létre a Csornovol elleni támadást követően. Egy ilyen csoport, az
AutoMajdan felelt a tüntetők biztonságos szállításáért otthonuk és
a tér között, míg egy éjszakai őrség feladata annak megakadályozása
volt, hogy a kórházba került tiltakozókat őrizetbe vegyék a hatósá­
gok. Miután november 30-án több diákot is összevertek, megalakult
az EuroMajdanSOS, amely jogi és más jellegű támogatást kínált azok­
nak, akik a Berkut (jelentése: szirtisas) elnevezésű különleges rendőr­
ségi különítmény túlkapásainak áldozataivá váltak, valamint segítette
az eltűnt személyek felkutatását is. A szerveződés a Polgári Szabad­
ságjogok Központja nevű civil mozgalomra épült, ezzel is megerősít­
ve, hogy a legtöbb 2013-14-es mozgalom gyökerei az egy évtizeddel
korábbi narancsos forradalomba nyúltak vissza. Olyan ügyvédeket
ajánlottak, akik hajlandóak voltak ellátni a tüntetők jogi képvisele­
tét, követték az eltűnt személyek sorsát, a krími események után pe­
dig könnyen mozgósítható egységeket hoztak létre Szevasztopolban
és Ukrajna délkeleti részeiben. Az opir.org honlap abban segítette az
aktivistákat, hogyan kerülhetik el a Berkut állásait. Egyszóval az új
közösségi médiát, amely segített elindítani a tiltakozást, most már
arra használták, hogy megszervezzék a mozgalmat és támogassák an­
nak résztvevőit.
Ezeket a törekvéseket azonban beárnyékolták a későbbi esemé­
nyek, és a forradalom önnön ideáinak torzképévé lett. A tüntetés fó­
kusza kiszélesedett; a hangsúly a problémás európai ügyekről átkerült
a Janukovics-rezsim korrupciója, nepotizmusa és általános törvény­
szegései elleni felkelésre. A tüntetések „lázadó” volta egyre szembe-
142 HÁBORÚ A HATÁRON

őrlőbb lett, leginkább az alkotmányos rendszerrel való visszaélés ellen

irányulva, de az események során egyre inkább az erő játszott fősze­
repet, mintsem a törvény. Már nem valamilyen eszme „üdvéért” foly­
tatott mozgalom volt ez, hanem sokkal inkább a rezsim „legyőzésére
irányuló forradalom. A Majdan téren zajló tiltakozás radikalizáló-
dott, nagyrészt a kormány inkompetens és határozatlan válaszlépé­
seinek következtében. A hatóságok épp csak annyi erőszakot alkal­
maztak, hogy létszámban és lélekben megerősítsék a tiltakozást, ah­
hoz azonban keveset, hogy elérjék céljukat, és megtisztítsák a teret és
a városközpontot a demonstrálóktól. A Majdant negyvenkét önvéde­
lemi egység szervezte és védelmezte, amelyből három kizárólag nők­
ből állt. A hagyományos nemi szerepek azonban egyre inkább meg­
erősödtek, ahogy a nemzeti felszabadulás programja előtérbe került
a korai tiltakozások civil törekvéseivel szemben. Az ukrán „forradal­
mat” immáron felfegyverzett férfiak fel-alá parádézó neoleninista csa­
patai vezették, kizárva a pluralista megfontolásokat, és aláásva az ál­
lam hivatalos intézményeit. A radikális nacionalizmus túlsúlyba ke­
rült, és később az egész országra átterjedt.8
Mindez kapóra jött a tüntetés radikálisabb elemeinek, különösen
a Jobboldali Szektor körül csoportosuló aktivistáknak. A Szvoboda
párttal szemben ez nem egy ideológiai, jobboldali mozgalom volt, ha­
nem inkább militáns csoportok eklektikus frontvonala. Ennélfogva
a Jobboldali Szektornak elég volt arra hivatkoznia, hogy tagjai között
néhány zsidó is van, hogy kikérje magának az antiszemitizmus vád­
ját; hogy orosz etnikumúak is csatlakoztak hozzá, tagadva ezzel ru-
szofóbiáját; hogy a Donbaszból is vonzott embereket, cáfolva, hogy
kizárólag Galíciára koncentrálna és így tovább. Az ideológiai és társa­
dalmi heterogenitás ellenére azonban a szervezet uralkodó szellemi­
sége az ukrán monista nacionalizmus egy szélsőséges változata volt.
Az életkor szerinti megoszlást tekintve a Jobboldali Szektorban ma­
gasabb volt az átlag, mint a Majdan esetében, soraikban az afgán és
a csecsen háborúk veteránjai is felbukkantak, a domináns nyelv pe­
dig az orosz volt.'; A Jobboldali Szektor kiemelt szerephez jutása jól
tükrözte a Majdan ellentmondásait: a polgári méltóságért és demok­
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 143

ratikus kormányzásért hozott liberális-demokratikus erőfeszítések, va­

lamint a nemzetről táplált monista, illiberális elképzelések között tá­
tongó szakadékot. Az ukrán nacionalizmus hulláma az egyéni jogo­
kért folytatott küzdelmet a kollektív nemzeti törekvések alá rendelte.
A Máj dánon zajló összecsapások hatására a harciasság a politikai ál­
lásfoglalás egy megkülönböztetett típusává lett, amelynek zászlaja
alatt számos, egymással akár ellentétes nézet hívei gyűltek össze.
A Majdan a nyugati demokrácia prófétáinak zarándokhelye lett.
Victoria Nuland, az USA európai és eurázsiai ügyekért felelős he­
lyettes külügyi államtitkára az USA-Ukrajna Alapítvány 2013. de­
cember 13-i, a National Press Clubban rendezett konferenciáján tett
megjegyzéseiből kiderült, hogy mióta a tiltakozások elkezdődtek,
már három alkalommal utazott Ukrajnába. December 5-i látogatá­
sán került sor arra a híressé vált jelenetre, mikor Nuland süteményt
osztogatott a Máj dánon tüntetőknek - bár Catherine Ashton, aki
szintén jelen volt, mintegy az európai függetlenséget demonstrálva,
nem követte példáját. Nuland beszámolója szerint

December 10. hajnalán a kormány megdöbbentő erődemonstráció­

jának lehettünk szemtanúi, mikor rohamrendőrökec, buldózereket
és könnygázt vetettek be a himnuszokat zengő cs békéért imádkozó
tüntetők ellen. A legkülönbözőbb korú és hátterű ukrán polgárok
özönlöttek a Majdan védelmére. John Kerry külügyminiszter hala­
déktalanul jelezte az Egyesült Államok felháborodását az ukrán kor­
mány lépései miatt, és reggelre a rohamrendőrség visszavonulásra
kényszerült.

Nuland elmondása szerint 1991 óta az USA több mint ötmilliárd

dollárt „fektetett” a demokrácia ukrajnai népszerűsítésébe. Megjegy­
zései alapján biztosra vette, hogy „Ukrajna európai jövője” az egyet­
len lehetséges opció, és helyeslését fejezte ki, amiért az „EU nyitva
hagyta a társulási megállapodás ajtaját, és tovább folytatja ez irányú
együttműködését az ukrán kormánnyal”.1" Láthatóan meg sem for­
dult a fejében, hogy bármely más nagyvárosban a központi tér elfog­
144 HÁBORÚ A HATÁRON

lalását már réges-rég leverték volna, vagy hogy Ukrajna lényegében

keccészakadc Kelet és Nyugat közöct.
Február elejére Janukovics pozíciója tarthatatlanná vált. Egy N u­
land és Geoffirey Pyatt kijevi amerikai nagykövet közötti kiszivárgott
telefonhívás tanúsága szerint az USA aktívan részt vett utódjának ki­
választásában. A hosszabb beszélgetés egy kivágott részlete február
6-án került fel a Youtube-ra. Az amerikaiak nem vonták kétségbe a
felvétel eredetiségét, mindazonáltal orosz beavatkozást gyanítottak
annak kiszivárogtatása mögött. Bár az atlanti hatalmak mantrája az
volt, hogy tiszteletben kell tartani Ukrajna szuverenitását, a beszélge­
tés felfedte, hogy az USA-nak világos elképzelései voltak arról, hogy
kinek is kellene átvennie az ország vezetését. Noha elismerték az
UDAR élén álló Vitalij Klicskóban rejlő vezetői potenciált, úgy vél­
ték, hogy túlságosan is a németek (vagyis az EU) felé húz. Amint azt
Nuland összefoglalta: „Nem hiszem, hogy Klicsnek a kormányban
lenne a helye. Nincs rá szükség. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.'
Ezzel Pyatt is egyetértett, viszont jelezte aggodalmát, hogy „nehéz
lesz egyben tartani a mérsékelt demokratákat”, a Szvobodát vezető
Tyahnibokot pedig problémaként nevezte meg. Nuland erre így rea­
gált: „úgy vélem Jac az, akinek megvan a gazdasági és vezetői tapasz­
talata” - vagyis nyíltan kifejezte arra vonatkozó óhaját, hogy Arsze-
nyij Jacenyukot látná szívesen Ukrajna miniszterelnökeként.
Ezt követően megbeszélték, hogyan is lehetne mindezt elérni.
Mérlegelték az ukrán ellenzékkel való kapcsolat módjait, az ENSZ
bevonását, valamint megemlítettek egy magas rangú támogatót is,
Joe Biden amerikai alelnök személyében, aki a megfelelő időben elő­
remozdíthatná a folyamatot. Nuland hangsúlyozta az ENSZ fontos­
ságát: „Jó lenne az ENSZ támogatásával összehozni ezt a dolgot. Az
EU pedig bassza meg!” Ez utóbbi véleményt vélhetően sok euroszkep-
tikus osztja, noha ez esetben arra vonatkozott, hogy az Unió habozott
csatlakozni az USA harcias szerepvállalásához az Ukrajna-válságban,
valamint az EU saját belső megosztottságaira is utalt, amelyek meg­
gátolták, hogy egy koherens politikai álláspontot képviseljen. A fel­
vétel az Oroszország keltette aggodalmakat is leleplezte:,Abban biz­
 A FEBRUÁRI f o r r a d a l o m 145

tos lehetsz, hogy amint ez [az ügy] beindul, az oroszok a háttérből

mindent megtesznek majd, hogy megtorpedózzák.” " A felvétel azon
túl is okot ad az aggodalomra, hogy feltételezhetően az orosz hírszer­
zés kísérlete volt ellenfelei kompromittáiására. Kiderül belőle, hogy
az Egyesült Államok milyen mélységeiben ásta bele magát az ukrán
belügyekbe, valamint az is, hogy állítólagos szövetségeseinek érdekeit
egy egyszerű szitokszóval intézi el.
Ukrajna tovább sodródott a polgárháború felé. Február 18-án hu­
szonnyolc ember vesztette életét, köztük a Berkut tíz rohamrendőre.
A brutális összecsapások február 20-án vérfürdőbe torkollottak. Ezen
a napon történt, hogy orvlövészek - mindkét oldalra egyaránt tüzel­
ve —harminckilenc tüntetőt és tizenhét rendőrt öltek meg. Néhány
lövés szöge arra enged következtetni, hogy a lázadók által elfoglalt
épületek irányából érkeztek. A mindkét oldalon halálos áldozatokat
követelő lövéseket a Nemzeti Filharmonikusok épületéből adták le,
amelyet teljes mértékben a lázadók uraltak. Az épület irányításáért
Parubij felelt, és nagy általánosságban az ő szigorú felügyelete mellett
döntötték el, hogy ki léphetett be a Majdanra, illetve távozhatott
onnan. Meglepő módon a Jobboldali Szektor tagjai, akik a legaktí­
vabban vettek részt az összecsapásokban, többnyire sértetlenül átvé­
szelték az orvlövészek támadását. Beszámolók szerint a Majdan or­
voscsoportjának vezetője, Olga Bogomolec úgy sejtette, hogy a lelőtt
tüntetők és a rendőrök halálát ugyanolyan típusú golyók okozták.
November 20-30. között legalább tizenöt rendőr és hetvenhét akti­
vista (akikről később mint a „mennyei százakról” emlékeztek meg)
vesztette életét, és mintegy kilencszáz ember sebesült meg.
Ahogyan az erőszak egyre nagyobb mértéket öltött, a február 2 1-ére
virradó éjszakán Frank-Walter Steinmeier német, Radoslaw Sikorski
lengyel és Laurent Fabius francia külügyminiszterek (utóbbi nem sok­
kal később Kínába folytatta útját), valamint Eric Fournier, a francia
külügyminisztérium kontinentális Európa főosztályának vezetője Ki-
jevbe repültek, ahol tető alá hoztak egy megállapodást Janukoviccsal.
Február 21-én, délután négy órakor az elnöki hivatal épületében
Janukovics, Jacenyuk, Klicsko és Tyahnibok aláírták az egyezményt
146 HÁBORÚ A HATÁRON

a három EU-s miniszter, valamint Putyin rendkívüli külön megbízottja,

az egykori orosz amerikai nagykövet, majd emberi jogi ombudsman
Vlagyimir Lukin jelenlétében. A megállapodás hat főbb rendelkezést
tartalmazott:

1. Janukovicsnak negyvennyolc órán belül alá kell írnia a 2004-es

alkotmány visszaállítására vonatkozó törvényt. Ezt követően az
ukrán országgyűlés tíz napon belül „nemzeti egységkormányt” ál­
lít fel.
2. Az egységkormánynak 2014 tavaszának végére elő kell állnia egy
új alkotmány tervezetével, amely tovább szűkíti az államfő jogkö­
reit.
3. Az új alkotmány elfogadását követően, de legkésőbb 2014 decem­
berében előrehozott elnökválasztást kell tartani, új választási tör­
vények és bizottság mellett.
4. A hatóságok, az ellenzék és az Európa Tanács közös ellenőrzésével
vizsgálatot kell indítani a legutóbhi erőszakos cselekmények ügyé­
ben.
5- A hatóságok nem vezetnek be szükségállapotot. Mindkét fel tar­
tózkodik az erőszak alkalmazásától, A Majdan térhez vezényelt
rendvédelmi egységeket visszavonják, az utcai milíciákat lefcgy-
verzik.
6. A jelen lévő külügyminiszterek és meghatalmazottak azonnali tűz­
szünetre szólítanak fel.12

Ezek jelentős engedmények voltak, és egy békés és alkotmányos kive­

zető utat ígértek a válságból. A biztonsági szolgálatok mcghátráltak,
Janukovics védtelenül maradt.
Aznap este a Majdan téri tüntetők vezetői undorodva utasították
vissza a megállapodást, és Janukovics azonnali lemondását, a bebör­
tönözött demonstrálok szabadon bocsátását, a társulási megállapodás
aláírását és a 2004-es alkotmány visszaállítását követelték.13 Mikor
a három ellenzéki vezető megpróbálta elfogadtatni a tüntetőkkel a
 A februári forradalom 147

megállapodást, a Majdan téri század (szotnya) vezetője ingerülten re­

agált:

Nem akarjuk Janukovícsot hatalmon látni. Nem akarunk alkudozni

velük. Szombat [február 22.] délelőtt tíz óráig le kell mondania. És
hacsak reggelig nem álltok elő egy lemondását követelő nyilatkozat­
tal, úgy fegyvert ragadunk és megindulunk, erre megesküs7.öm.14

Vehemensebb pártvezetők talán megpróbáltak volna amellett ér­

velni, hogy az alku békés kiutat jelentene a válságból, de ehelyett
Klicsko még azért is elnézést kért, hogy kezet fogott Janukoviccsal.
Másnap a lázadók kihasználták a rendvédelmi erők visszarendelését,
megpróbálták kiterjeszteni irányításukat a város felett, és elfoglalni
a parlamentet. Aznap számos Lenin-szobrot döntöttek le országszer­
te (a „Lenin-huilás” részeként). Kétségtelen, hogy Janukovics pozí­
ciója már ingatag volt, így nem számított biztos alapnak a megál­
lapodáshoz, mindazonáltal ha a nyugati hatalmak és Oroszország
kezességet vállaltak volna, illetve ha az ellenzék kevésbé lett volna
populista, úgy a kiegyezés működhetett volna. A forradalmat ekkor­
ra már saját dinamikája hajtotta, és - akárcsak 1917 februárjában,
Oroszországban — az addig rendíthetetlennek tűnő rezsim alig né­
hány óra alatt összeomlott.
A részletek máig nem tisztázottak, de annyi bizonyos, hogy a feb­
ruár 21-22. közötti éjjelen Janukovics távozott Kijevből, hogy részt
vegyen a Régiók Pártja harkovi konferenciáján. Holmijait már ko­
rábban összecsomagolta és Oroszországba szállíttatta.15 Putyin óva
intette Janukovícsot a főváros hátrahagyásától, de addigra már vilá­
gossá vált, hogy az államfő élete veszélyben forog. Miközben elhagy­
ta Kijevet, legalább négyszer kíséreltek meg ellene merényletet. Ja­
nukovics rövid ideig Harkovban maradt, majd a Krímbe távozott,
ahonnan végül aztán orosz segítséggel átszökött Rosztovba. Akárcsak
Szaddám Húszéin esetében Irakban, vagy Kadhafi tábornok mene­
külésénél Tripoliból, ismét megmutatkozott, ahogyan az extrém sze­
148 HÁBORÚ A HATÁRON

mélyi kultusz a zsarnok bukásakor a rendszer működésének össze­

omlását jelenti. M íg azonban Huszeint a győztes hatalmak bitófára
küldték, Kadhafi pedig borzalmas véget ért a lázadók kezei közt, ad­
dig Janukovics menedékre lelt, noha a hírek szerint már nem sok
befolyással bír az orosz politikában. Később elterjedt a hír, hogy Ja-
nukovics és környezete mintegy 32 milliárd dollárnyi készpénzt me­
nekített ki Oroszországba.10 Egy ekkora pénztömeg megmozgatásá­
hoz legalább 20 nagyméretű teherautóra lett volna szükség, ami az
adott körülmények között bizonyára nem állt rendelkezésre. Enne-
a pénznek egy részét állítólag a Donyec-medencében az ellenállás
finanszírozására használták, miközben a kormány igyekezett Januko­
vics nyugati bankokban elhelyezett vagyonának legalább egy része:
visszaszerezni. A bukott államfő 140 hektáros, Mezsihirja nevet vise­
lő birtoka azonban hamar megnyitotta kapuit. Janukovics 2007-ber_
szerezte meg a korábbi természetvédelmi területet, amelyen grotesz.-
luxusvillát építtetett, olyan stílusban, amelyet ma már csak „donyeck
rokokóként” emlegetnek, saját állatkerttel, illusztris autóparknak on-
hont adó garázsokkal és egy hatalmas jachttal. Az emberek csodájára
jártak a luxusvillának, amely nemcsak felfoghatatlan fényűzésről, ha­
nem egykori gazdájának látványosan rossz ízléséről is árulkodott.

A M AJ DA N REJTÉLYE

A Majdan téri tiltakozás első fokozata, amelyet hamar elkereszteltei;

EuroMajdannak, az EU és a társulási megállapodás melletti mozga­
lom volt, vagyis a hangsúlyt Ukrajna európai elkötelezettségének ki­
fejezésére helyezte. Lényegénél fogva ez a folyamat mind földrajziké
behatárolt volt, hiszen leginkább a nyugati és középső területekre fó­
kuszált, mind pedig társadalmi szempontból korlátozott, mivel első­
sorban azokat érintette, akiknek hasznára válnának a szorosabb kap­
csolatok Nyugat-Európávai. Ez a mozgalom azt a törekvést fejezte ki
hogy letérítsék Ukrajnát a homályba burkolózó, teljességgel kiszá­
míthatatlan „1990-es” útról, és átállítsák aTágabb Európába vezető
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 149

„ 1989-es” ösvényére. Ezzel az ország megmenekülne attól, hogy örök­

re a „diktátorok klubjának” tagja maradjon, hiszen egészen biztosra
vették, hogy Janukovics megpróbálja majd manipulálni a 2015. már­
ciusi elnökválasztást. Azt beszélték, hogy megbuktatásáig Januko­
vics már mintegy hárommilliárd dolláros hadipénztárat (köznyelven
obscsak-ot) halmozott fel a leendő kampányra. Az EuroMajdan tehát
igyekezett kiterelni az országot a2 „1990-es” évszám fémjelezte bi­
zonytalanság zsákutcájából, valamint megakadályozni, hogy beálljon
az „1991-es” országok sorába. Az „1989” eszméje számos egymással
összefüggő elképzelést képviselt: gazdasági korszerűsítést, jobb kor­
mányzást és szövetséget az euroatlanti biztonsági közösséggel.
Ukrajna gazdasági integrációja az EU-ba egy természetes folyamat,
miképpen Oroszország irányába is, ám a Keleti Partnetség átpoliti­
zálta a kérdést, miközben úgy tett, mintha nem lenne szó többről,
mint pusztán kereskedelmi alkuról. Mint később kiderült, 2004 és
2013 között az Unió 496 millió eurót költött Ukrajnában „fedőszer­
vezetek támogatására”. Patrick Armstrong szavaival élve: „Brüsszel és
Washington begyújtották a kanócot, szállnak a szikrák. Elindítani
könnyű volt - befejezni nehéz lesz.” '7 Mindezek ellenére azonban az
érzület, amely elindította a polgári méltóságért, felelős kormányért és
„európai jövőért” kiálló EuroMajdant, őszinte volt, és egészen a tilta­
kozások végéig lelkesítette a résztvevőket. A jó kormányzás és az al­
kotmányosság forgott kockán, mégpedig az egész ország számára, ami
megmagyarázza, miért csatlakoztak a Máj dánon tüntetőkhöz jelen­
tős számban a délkeleti térségből is. A népi mozgalom a nemzeti egy­
ség egy olyan pillanatát jelentette, amelyben a polgári megújulás je­
gyében egymásra talált a nemzetépítés két eltérő tradíciója.
Eltekintve a kollektív társadalmi részvétel és a polgári elkötelezett­
ség elvitathatatlan szellemiségétől, a Majdan mozgalom az ukrán na­
cionalizmus jellegzetes ismertetőjegyeit mutatta. Stephen Shenfield
megemlíti azt a február 6-i esetet, mikor Andreas Umland vezetésé­
vel negyvenegy elkötelezett kutató megpróbálta eloszlatni azokat a
vádakat, melyek szerint a Majdanra „beszivárogtak a radikális etno-
centrista csoportosulások, amelyek megszállták és eltérítették a moz­
ISO HÁBORÚ A HAI ÁRON

galmat”. Tagadták, hogy „szélsőnacionalista szereplők és eszmék áll­

nának az ukrajnai tiltakozások középpontjában vagy kormányrúdjá-
nál”, mondván az effajta állítások csak a Kreml propagandagyárának
szolgáltatnak nyersanyagot. Shenfield szerint a cáfolat meglehetősen
gyenge lábakon állt, hiszen senki nem vitatta a Majdan mozgalom
politikai sokféleségét és motivációit, ám ez önmagában még nem
magyarázza meg, „hogyan válhatott egy banderista szlogen a Majdan
fő mottójává”. Más szóval az általánossá vált galíciai radikális nacio­
nalizmus lett az ultrán államépítés új modellje, vagyis egy konzerva­
tív, ruszofób, nacionalista ideológia vált dominánssá. Amint Shen­
field megjegyzi: „ami talán a legmegrázóbb, az nem a szélsőjobbol­
daliak jelenléte vagy aránya, hanem az a tény, hogy (kevés kivétellel)
széles körben elfogadták Őket, mint a Majdan legitim részét”. Ráadá­
sul a Majdan politikai ethoszában eluralkodtak az olyan megmásít-
hatatlannak vélt igazságok, mint „az abszolút jó erőinek harca az ab­
szolút gonoszság erői ellen”, vagy hogy az egyébként jogos ellenér­
zéseket - például az uniós kapcsolatok mértékével összefüggésben
- „félre kell söpörni az egység kedvéért”, ráadásul mindez kiegészült
a különböző Összeesküvés-elméletek iránti fogékonysággal is. Az orosz
ajkúakat a „szövök” gúnynévvel illették, mint akik még mindig a
szovjet mentalitás foglyai. Az „európai választás” vég nélküli szajkó­
zása Gorbacsov bevett szavajárását idézte fel a „szovjet emberek vá­
lasztotta szocializmusról” - mindkét esetben „a választás” fogalma
mögött valójában épp annak megtagadása rejlett.18
A Majdan szellemisége nem korlátozódott Kijevre, és országszerte
civil szerveződések egész hullámát indította el. Mindenfelé polgári
egyesületek alakultak a hivatalnokok és ügyintézők felelősségre voná­
sára, a korrupció és hivatali visszaélések kivizsgálására, valamint hogy
pozitív kezdeményezésekkel jobbá tegyék a társadalmat. Felgyorsult
az átvilágítási kampány (a római lustrum, megtisztító szertartás min­
tájára elgondolt lusztráció), amely nem a tisztviselők kommunista
múltjára összpontosított, hanem őszinteségüket, feddhetetlenségüket
és posztjukra való alkalmasságukat vizsgálta. Az integrált nacionaliz­
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 151

must sosem látott egység jellemezte, a hazafias buzgalom pedig új

híveket toborzott az orosz nyelvű közösségből is. A monisca naciona­
listák filozófiájában mindig Oroszország volt az a bizonyos implicit
„másik”, amellyel szemben a nemzet meghatározta önmagát; ám most
félelmük valósággá vált, részben épp filozófiájuknak a következtében.
Amint arra a pluralisták már régóta figyelmeztettek, Oroszország el­
lenségként való kezelése végül önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. Az
integrált nacionalizmusba ágyazódott konfliktus dinamikáját tovább
erősítette a Tágabb Európa felfogásra jellemző kizárólagosság. Azokat,
akik az ukrán államiság egy pluralistább felfogását támogatták, és
a Nagyobb Európa elgondolásán keresztül közvetítettek a konfliktus­
ban, háttérbe szorították. Ukrajnára lecsapott az egymással versengő
törekvések tökéletes vihara.
A február 20-i, ötven halálos áldozattal járó orvlövésztámadás rég­
óta beígért független kivizsgálásának a mai napig nincs eredménye,
ami még inkább hozzájárul az összeesküvés-elméletek burjánzásához.
A kezdeti feltételezések szerint a lövéseket a Janukovics-párti erők
adták le, ám egy február 26-án zajlott, március 5-én nyilvánosságra
került telefonhívás során Urmas Paet észt külügyminiszter (aki feb­
ruár 25-én látogatást tett a Majdanon) arról tájékoztatta Catherine
Ashtont, hogy „egyre erősebb és erősebb az a meggyőződés, hogy
nem Janukovics, hanem valaki az új koalícióból áll az orvlövészek
mögött”. A vád megdöbbentő, ahogy nem kevésbé meglepő Ashton
higgadt válasza is, aki mintha nem is csodálkozott volna igazán a
feltételezésen, hogy a Majdan vezetőinek köze lehetett a gyilkossá­
gokhoz: „Azt hiszem, ezt ki szeretnénk vizsgálni. Erről nem is hallot­
tam. Istenem!” Ezt követően Paet megjegyezi, hogy egy bizonyos
Olga (mint kiderült, a Majdan egyik aktivistája, az orvos Olga Bogo-
molec) állítása szerint

minden bizonyíték arra utal, hogy ugyanazok az orvlövészek tüzel­

tek a rendőrökre és a civilekre is. Elég aggasztó, hogy az új koalíció
nem akarja kinyomozni, mi is történt pontosan.
152 HÁBORÚ A HATÁRON

Más szóval a Majdan vezetőinek nem állt érdekükben felderíteni az

orvtámadás hátterét, hiszen az segített felrázni az ellenzéki mozgal­
mat. Paet tehát a következőképp összegez: „Egyre erősebb és erősebb
az a meggyőződés, hogy nem Janukovics, hanem valaki az új koalí­
cióból áll a orvlövészek mögött.”19Az észt külügyminiszter ezzel nem
saját álláspontját fejezte ki, hanem a kijevi látogatása során tapasztalt
véleményeket, az említett Bogomolec pedig később elhatárolódott
azoktól a következtetésektől, amelyeket a tudósításokban megjelent
nyilatkozataiból vontak le.
Az ARI]) német közszolgálati televízió nyomozása a „mennyei szá­
zak” gyilkosai után hasonló következtetésekre jutott mindkét vád­
pontot illetően. A központi német csatornán, április 10-én adásba
került riport szerint vélhetően a demonstrálok háta mögül, az Ukraj­
na Hotelből is adtak le lövéseket, ahová csak a lázadóknak volt be­
járásuk.20 A riport megjegyzi, hogy hat héttel az események után a
hatóságok még mindig nem próbáltak meg az ügy végére járni, he­
lyette a megbízott ukrán főügyész, Oleh Mahnyickij (a Szvoboda
tagja) egész egyszerűen kijelentette, hogy Janukovics a felelős, míg
Arszen Avakov belügyminiszter szerint az orosz Szövetségi Biztonsági
Szolgálat (hSZB) ügynökeinek közveden közük volt a gyilkosságok­
hoz. Egy friss tudományos elemzés Iván Kacsanovszkij tollából ezzel
ellentétes következtetésre jutott:

nagy mennyiségű bizonyíték számbavételét követően felmerül an­

nak gyanúja, hogy a Majdan téri ellenzék bizonyos elemeinek, köz­
tük a radikális szélsőjobboldali aktivistáknak közük volt a mészár­
láshoz, annak érdekében, hogy magukhoz ragadják a hatalmat, és
a kormányzati vizsgálatot is ezért hamisították meg.21

Amennyiben ez bebizonyosodik, úgy a nyugati hatalmak naiv elfo­

gultsága még felelőtlenebbnek tekinthető.
A február 21-én kötött alku megtagadása jelentette azt a pontot,
amikor a tiltakozások átfordultak forradalomba. Országszerte lerom­
 A CE6RUÁRI FORRADALOM 153

bolták Lenin szobrait, mi több, a Szvoboda még egy Mihail Kutuzov

tábornoknak, a Napóleon feletti győzelem hősének emelt emlékmű
eltávolítását is indítványozta. Több mint száz Lenin-szobrot döntöt­
tek le, főleg délkeleten, ugyanis mikor Juscsenko 2009 júniusában a
kommunista jelképek eltörlését követelte, az ország nyugati felén
szoborrombolási hullám söpört végig, így arrafelé ekkorra már kevés
maradt belőlük. Ez effajta eljárások egész évben folytatódtak. 2014.
szeptember 28-án elszánt tüntetők ledöntötték a harkovi Lenin-szob-
rot - Gén nagyíj Kernesz, a város polgármestere később ígéretet tett
a helyreállítására. Mindez 2014 februárjától kezdve a „kékek” ellen­
mozgalmához vezetett. Az orosz nyelvű régiókban fellángoltak a
Majdan-ellenes érzelmek, a Donyec-medencében pedig úgynevezett
„oroszpárti” milicisták a Majdan tériek taktikáját lemásolva kor­
mányépületek elfoglalásába kezdtek. Janukovics továbbra is azt állí­
totta, hogy „puccsaí” mozdították el tisztségéből, ellenfelei szerint
viszont megfútamodása egyet jelentett lemondásával. A „puccs” túlsá­
gosan is leszűkítő fogalom ezekre a földrengésszerű mozgásokra, a
„forradalom” pedig valószínűleg túl tág, hiszen sem a hatalom szerke­
zetét, sem pedig a bürokratikus-oligarchikus rendszer társadalmi
alapját nem kívánták megváltoztatni. Mindazonáltal helytálló „feb­
ruári forradalomról” beszélnünk, ezek az események ugyanis - külö­
nösképp egy törvényesen megválasztott államfő megbuktatása a moz­
gósított tömegek által - kritikus fordulópontnak bizonyultak. A ha­
talom alkotmányellenes megragadása pedig súlyos következményekkel
fenyegetett azokban a régiókban, ahol kitartó elégedetlenség kísérte
az ukrán államépítés nacionalista jellegét. A déli és keleti országré­
szen végigsöprő, az ukrán politika pluralista irányvonala mellett kiál­
ló „anti-Majdan” mozgalom szimbóluma a Szent György-szalag lett;
a fekete-narancssárga motívum még 2005-ben honosodott meg, a
nagy honvédő háborúra való emlékezés jegyében, vagyis eredetileg
a náci Németország feletti győzelemhez kapcsolódott, de Ukrajnában
a februári forradalommal szembeni ellenállás jelképévé vált. A Maj-
dan-ellenes érzület a Krím félszigeten volt a legerősebb, ami végül az
154 HÁBORÚ A HATÁRON

Oroszországhoz való visszacsatolásához vezetett, de fellángolt a Do-

nycc vidékén is, a később annyit emlegetett „Novorosszijában” -
ezekről a jövendő fejezetekben még lesz szó.

E RŐ TE RE K

A Majdan immáron a „nép parlamentjeként” tekintett magára, és

nemcsak az új kormány felügyelőjének szerepét öltötte fel, de egyút­
tal előállt saját követeléseivel is. Mindenekelőtt a közéletet akarták
megtisztítani az olyan tisztviselőktől, akik a gyanú szerint túlságosan
közel álltak a régi rezsimhez, vagy korruptak voltak, vagy esetleg
mindkettő. A néphatalom „tere” tehát megpróbálta bevenni a parla­
ment „várát”. Amint azt már láthattuk, a Majdan összetétele messze
nem volt épp homogénnek mondható, az ellentétek pedig potenciá­
lis veszélyforrást jelentettek a mozgalomra. A legélesebb feszültség
a méltóságért és felelős kormányzásért síkra szállt középosztálybeli
„forradalmárok” idealizmusa és azon aktivisták között feszült, akik
többnyire a társadalom pereméről érkeztek, és magukkal hozták a két
világháború közötti Galícia ultranacionalista hagyományait. Mind­
két csoport az ország nyilvánvaló politikai és gazdasági stagnálásának
leküzdésére törekedett, de szövetségük egy kézzelfogható dilemma
csapdájába esett; ha egyezségük fennmarad, akkor az egész forradal­
mat eltorzítják a szélsőjobboldal híveinek „fasisztoid” vonásai; ha
viszont széthullik, akkor a forradalom a bürokratikus-oligarchikus
rendszer visszaállításába torkollik, vagy erejét veszik a pluralistáknak
tett engedmények (amit ekkorra már egyenértékűnek tartottak a
Kreml előtti kapitulálással). Az ország területi integritását fenyegető
veszély következtében a tér harcosabbik fele maga alá gyűrte a béké­
sebb „burzsoáziát” —jóllehet az említett fenyegetettség részben épp
a tér harcias atmoszférájára adott válaszreakciók eredményeként je­
lentkezett. A szövetség megmaradt, ám a tér nem tudott többet kí­
nálni a „várral” szemben, mint a bürokratikus oligarchia egy újabb
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 155

változatát - csak ezúttal a civil társadalom nyelvén, ultranacionalista

hanghordozással megfogalmazva.
Ami az „európai értékek” melletti mozgalomként indult, mostan­
ra az ukrán nemzeti lét monista felfogásának érvényre juttatásáért
folytatott küzdelem lett. A ködös liberális szólamok helyébe az integ­
rált nemzetfelfogás sokkalta nyersebb hívó szavai léptek, az öröm ittas
eufória pedig több meggondolatlan és elhamarkodott döntéshez ve­
zetett. A győzelem mámorában a diadalmas ellenzék egy sor végze­
tesnek bizonyult lépésre szánta el magát. Az első Janukovics levál­
tásának megszavazása volt február 22-én, miközben az ülésterem
közelében fegyveres felkelők parádéztak fel-alá. A hivatalos eljárás a
következőt követelte volna meg: az ügyészség felállít egy különleges
vizsgálóbizottságot, amelynek megállapításait a törvényhozásnak jó­
vá kell hagynia; ha tényleg így határoznak, ezután következhet a sza­
vazás a visszahívási eljárás megkezdéséről, amit az alkotmánybíróság
és a legfelsőbb bíróság döntésének kell követnie, végül pedig - és ez
a legfontosabb - szükség lett volna arra, hogy a Vcrhovna Rada összes
képviselőjének minimum háromnegyede (338 fő) alkotmányos több­
séggel megszavazza a leváltást. Ehelyett a képviselőket egész egysze­
rűen csak felszólították Janukovics „kirúgására”. A szavazatok aránya
azonban még így sem érte el a szükséges többséget: a 447 képviselő­
ből 328 - köztük többen a Régiók Pártjából —, vagyis 73 százalék
szavazott Janukovics leváltása mellett, azzal az indoklással, hogy az
elnök nem képes ellátni hivatali kötelességeit, noha Janukovics a sza­
vazás előtt néhány órával egy televíziós üzenetében kitartott amellett,
hogy nem mond le, és akkor még az ország területét sem hagyta el.
Ukrajna alkotmányának 111. cikkelye négy olyan körülményt nevez
meg, amikor a hivatalban lévő államfő leváltható: lemondás, súlyo­
san megromlott egészségi állapot, vádemelés és halál. Jelen esetben
egyik sem állt fenn.
A második, hogy a parlament egy (ahogyan a bírálók elnevezték)
„puccs által hatalomra került” kormányt hívott életre. Ideiglenes ál­
lamfőnek a törvényhozás elnökét, Olekszandr Turcsinovot választót-
156 HÁBORÚ A HATÁRON

ták meg, aki pedig Jacenyukot nevezte ki átmeneti miniszterelnök­

nek. Ezzel tehát a Nuland által már „előzetesen kiválasztott” induló
lett a befutó, szemben a túlságosan németnek (értsd: európainak)
vélt Klicskóval, és ettől az új kormányzat nem igazán tűnt többnek,
mint egy amerikaiak összetákolta projekt. Mindez távol állt attól a
reménytől, hogy Kijevben majd politikusok új generációja lép színre.
Turcsinov közeli szövetségese volt Timosenkónak, akinek 2005- feb­
ruár és szeptember közötti első miniszterelnöksége idején a titkos-
szolgálatot, az SZBU-t vezette. Régi baj társaként aktív szerepet vállait
a Fircashoz tartozó RUli és a Timosenko-féle ítera közötti különféle
„gáz,háborúkban”, amelyeket az Oroszország és Ukrajna közötti gáz­
kereskedelmi közvetítésért vívtak - vagyis abban a nagyszabású küz­
delemben, amely 2004-től kezdve megszakításokkal öt éven át húzó­
dott, és mérhetetlen károkat okozott az országnak, beleértve a 2006
és 2009 januárjában történt gázelzárásokat, valamint az utóbbit 2009.
január 19-én lezáró, alapjaiban elhibázott megállapodást. A minisz­
tereknek immáron el kellett nyerniük a Majdan jóváhagyását is, mi­
előtt hivatalba léphettek volna. A tér jogot formált a „szuverenitásra”,
mint a „nép parlamentje”, elhomályosítva a hitelét vesztett ország-
gyűlést. A Janukovics-féle Régiók Pártjának mintegy hetven képvi­
selője keletre menekült, harmincán pedig átpártoltak a győztesek
koalíciójához. A párt teljes egészében kettéhasadt egy Ahmetov és
egy Firtas vezette frakcióra, noha mindkét oligarcha elősegítette
a „rendszerváltást” azzal, hogy a döntő pillanatban megvonták támo­
gatásukat Janukovicstól. Két nappal később a Rada a hatalmi ágak
szétválasztásának elvét nyíltan megsértve lemondatta az alkotmány-
bíróság öt tagját, mivel állítólag megszegték esküjüket azzal, hogy
2010-ben helybenhagyták az 1996-os alkotmány Janukovics javasol­
ta visszaállítását.
Az úgynevezett „egységkormányról” hamar kiderült, hogy min­
den, csak nem egyesítő erő. A miniszteri kinevezéseket égbekiáltó
aránytalanságok jellemezték, mert a hatalomra került koalíció ezek­
kel akarta konszolidálni a Majdan győzelmét, de egyben elidegenítet­
te azokat, akik az ország fejlődésének pluralistább módjában bíztak.
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 157

A huszonegy tagú kormányban mindösszesen két miniszter képvisel­

te az ország felét kitevő déli és keleti régiókat. Öt és nyolc között volt
(a változó párttagságok függvényében) azoknak a meghatározó mi­
niszteri pozícióknak a száma, amelyet a Jobboldali Szektor és a Szvo-
boda tagjai kaptak, beleértve vezető nemzetbiztonsági, védelmi és
igazságügyi (főügyészi) pozíciókat. Az igazságügyi minisztert és a he­
lyettes kormányfőt a ruszofób Szvoboda párt adta, míg annak ala­
pítóját, Parubijt nemzetbiztonsági és védelmi tanács vezetőjévé ne­
vezték ki, Dmitro Jarosnak pedig ugyanebben a testületben a nem
kevésbé jelentős helyettesi posztot szánták, amit azonban egy maga­
sabb tisztségben reménykedve visszautasított. Mint azt korábban lát­
hattuk, Parub ijnak hosszú előélete volt az ultranacionalista moz­
galomban, hiszen Tyahnibok mellett az egyik alapító tagja volt az
Ukrajna Szociál-Nemzeti Pártjának, amelyből a későbbiekben a Szvo­
boda kinőtt. Parubij kinevezése az RNBO élére, vagyis az ország biz­
tonságpolitikájának felelősévé, akárhogy is nézzük, egészen hajme­
resztő döntés volt. A radikális Szvoboda csak maga öt tisztséghez ju­
tott, noha a párt ekkoriban a parlamenti mandátumok mindösszesen
8 százalékát birtokolta, a Batykivscsinának pedig hét pozíció járt.
A Verhovna Rada mandátumainak akkor még 27 százalékát birtokló
Régiók Pártjának egy sem jutott. Ráadásul öt kormányzóság is a Szvo-
bodához került, ami a régiók ötödét jelentette. Nem példa nélküli,
hogy szélsőjobboldali pártok kerüljenek a kormányba, gondoljunk
csak az olasz Északi Ligára, vagy különböző csoportosulásokra Len­
gyelországban és Szlovákiában, de ezek radikális populizmusa min­
denütt kikezdi a liberális alkotmányosság alapjait. A Szvoboda to­
vábbra is egy elidegenítő és megosztó erő maradt.
A harmadik, hogy az új kormány meghirdetett irányvonala gazda­
sági ügyekben liberális volt ugyan, és buzgón igyekezett megfelelni
az IMF diktálta szabályoknak az Európába vezető úton, társadalmi
kérdésekben viszont konzervativizmus és „romantikus” nacionaliz­
mus jellemezte. Február 27-én a Szvoboda képviselőjét, Olekszandr
Szicst nevezték ki miniszterelnök-helyettesnek, egy olyan embert,
aki a 2013 áprilisában benyújtott abortuszellenes törvénytervezet
158 HÁBORÚ A HATÁRON

szószólója volt, és aki hírhedtté vált arról a megjegyzéséről, miszerint

ha a nők nem akarják kitenni magukat a nemi erőszak kockázatá­
nak, akkor talán nem kellene kétes társaságban alkoholt fogyasztani­
uk. Ezen tradicionalista, konzervatív nézetek azt célozták, hogy fel­
rázzák az ukrán nemzetet, ám a későbbiekben egy sokkal élesebb
militarista propaganda részei lettek a Donyec-medencében kitört fel­
kelés elleni küzdelemben. Az erőszak kultusza, amely a megtisztított
nemzet kikovácsolásához szükséges olvasztótégelyként szolgák, fa­
siszta jelképeket aggatott magára. Ukrajna egy elnyomó hatalom ál­
dozatává váló fiatal, ártatlan, hajfonatos lányként történő ábrázolása
Majdan-szerte általánossá vált, amit a XIX. századi romantikus naci­
onalista asszociációból és a XX, századi integráns nacionalizmus
szimbolizmusából kölcsönöztek. Másfelől ez megerősítette a mélyen
tradicionális elképzelést a nők társadalomban betöltött szerepéről,
ami szembehelyezkedett a Nyugat „liberális-demokrata” kiállásával a
melegházasság és az efféle sokszínűség mellett. Amíg a hangsúly az
„oroszpárti szeparatizmus” leverésén és a donyecki térségben dúló
„terrorizmus” elleni harcon volt, addig ezek az ellentétek elfőj tódtak,
de az új rezsimben ismét előkerültek, még ha a bürokratikus-oligar­
chikus berendezkedés pragmatizmusától megszelídítetten is.
A negyedik, hogy az ország törékeny egységének tükrében a kor­
mányzás politikai szempontból a talán lehető legrosszabb intézke­
déssel indult. A 2012 júliusában hozott nyelvtörvényt, amely feljo­
gosította a régiókat egy második hivatalos nyelv bevezetésére, ameny-
nyiben az azt beszélő kisebbség aránya elérte a 10 százalékot, a
nacionalisták keserves ellenállásán kellett áterőltetni. 2014. február
23-án a parlament elsöprő többséggel szavazta meg ennek a törvény­
nek a hatályon kívül helyezését. Ez nemcsak Oroszországgal szembe­
ni támadás volt, hanem Ukrajna nemzeti kisebbségeinek, mindene­
kelőtt a Krím és a Donyec-medence orosz nyelvű lakosságának ar-
culcsapása is. Turcsinov február 28-án (túlzott késlekedést követően,
mialatt a Krímben átrendeződtek az erőviszonyok) végül nem írta alá
a határozatot, amivel lényegében megvétózta a nyelvtörvény eltörlé­
sét, ám addigra már kész volt a baj. Ezt súlyosbította, hogy a Rada
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 1S9

üléstermében egyre hangosabb lett az oroszellenes retorika, és a radi­

kálisok győzelmét megszilárdító indítványok egész garmadáját fo­
gadták el.
Az ötödik, hogy a fegyveres milíciák kvázihivatalos státust kaptak,
járőröztek az utcákon, és állításuk szerint biztosították a rendet a régi
rezsim összeomlása közepette. Ez persze nem állta útját annak, hogy
betörjenek az Ukrán Kommunista Párt székházába, ahol iratokat
semmisítettek meg és irodákat vertek szét. A Janukovics elnöksége
alatti két katonai „reformhullám” hatására a reguláris hadsereg min­
den korábbinál megbízhatatlanabb, rosszabbul felszerelt és rosszab­
bul kiképzett lett. Ezt ellensúlyozandó, április közepén Arszen Ava-
kov bejelentette egy új Nemzeti Gárda létrehozását. A Majdan ka­
tonai kiképzőközponttá alakult át, amelyben beosztást kapott a
nacionalista fegyveres osztagok sok tagja is. Noha a jelentkezőknek
a belügyminisztérium zászlaja alatt kellett volna szolgálniuk, néhány
oligarcha tulajdonképpen saját magánhadsereget alakított, majd eze­
ket a csapatokat a donyecki felkelők elleni harcba küldték, polgár-
háborús színezetet adva a keleti konfliktusnak. Május 1-jén újra be­
vezették az általános sorkötelezettséget. Az ukrán forradalom felgyor­
sult, és szinte bohózatba illően, de nagyon tragikus módon végighaladt
a forradalmak összes bevett stádiumán: kezdve attól, hogy a tömegek
őszintén fellelkesülnek a demokrácia ügyéért, a radikalizálódáson,
a forradalmi elit kiemelkedésén, a hatalomátvételen és a „forradalom
ellenségeivel” szembeni megtorló intézkedéseken át egészen az ellen-
forradalomig és polgárháborúig. Az utolsó fázist az „ötödik hadosz­
lop” megbélyegzése és az intenzív gyűlölet szárba szökkenése kíséri,
mikor testvér támad testvérre, mígnem a forradalom összeroppan az
ellenvádak súlya alatt, és beköszönt az autoriter stabilizáció korszaka
egy új diktátor, egy „lóháton érkező vezér”, vagy éppen egy külföld­
ről támogatott hatalombitorló személyében.
Az ideiglenes kormány igyekezett irányítása alá vonni a Majdan
önvédelmi csoportjait, különös tekintettel a Jobboldali Szektorra.
Olckszandr Muzicskót (ismertebb nevén Szasko Bilijt), a Jobboldali
Szektor egyik antiszemita, lengyel- és oroszgyűlölő kijelentéseiről hír-
160 HABŐRŰ A HATÁRON

hcdt vezetőjét március 24-én a nyugat-ukrajnai Rovne közelében

agyonlőtték a rendőrök. Muzicsko korábban felbukkant egy video­
felvételen, ahogyan pisztollyal fenyegetőzik egy helyi tanácsülésen, az
egyik hivatalnokot pedig meg is üti. Hívei megesküdtek, hogy meg­
bosszulják halálát, amiről úgy vélték, hogy egy Avakov belügyminisz­
ter elrendelte politikai merénylet volt. Avakov immáron ragaszko­
dott ahhoz, hogy minden nem hivatalos fegyveres alakulat törvény­
telennek minősül, így le kell tenniük a fegyvert. Ehelyett azonban
március 27-én a Jobboldali Szektor több száz tagja vonult a parla­
ment elé, Avakov távozását és Muzicsko halálának tisztázását köve­
telve. Az országgyűlés megszavazta az „illegális fegyveres csoportok
azonnali leszerelését”, amelyek Turcsinov ügyvezető államfő szerint
megpróbálták „destabilizálni” Ukrajnát, míg mások szerint „bemocs­
kolták” a forradalmat.22 Muzicsko meggyilkolása elérte a kívánt ha­
tást: a nacionalisták innentől kezdve tartózkodtak az antiszemita szó­
lamoktól, verbális kirohanásaikat pedig inkább Oroszországra össz­
pontosították.
A hatalom a térről visszaszállt a „várra”, majd ismét visszaszivár-
gott az utcákra és terekre. Odesszában márciusban és áprilisban de­
monstrációk és ellendemonstrációk egész sorozatát tartották, mi­
közben a kijevi hatalomváltás elutasításának jeleként mintegy há­
romszáz aktivista felhúzta az anti-Majdan sátortábort a Kulikovo
Poljén. (A megnevezés a kulikovói mezőre utal, ahol az egyesük orosz
fejedelemségek seregei 1380-ban legyőzték a tatár Arany Hordát.)
Május 2-án a városközpontban Majdan-párti demonstrációt szer­
veztek, amelyen az aznap korábban megmérkőzött Csornomorec
Odesza és a Metaliszt Harkiv futballcsapatok „ultrái” is részt vettek.
A hatóságok egy nyilvánvalóan megosztó rendezvény megtartására
adtak engedélyt. Mintegy ezerötszáz demonstráló masírozott keresz­
tül a városon, „Dicsőség Ukrajnának!” és „Halál az ellenségre!” rig­
musokat skandálva, de immáron nem hiányzott a repertoárból a Ívo­
vi és máshonnan származó nacionalista diákok kedvelt jelmondata, a
„Szúrd le a moszkait!” sem (a „moszkal” az oroszokra használt gúny­
név). A felvonulókra rátámadtak, az elkövetők állítólag az anti-Maj-
 A FEBRUÁRI FORRADALOM 161

dán táborból kerültek ki. A támadók - ahogyan néhány rendőr is -

vörös karszalagot viseltek, és pontosan ők voltak azok, akik tüzelni
kezdtek. Ezeket az embereket egyszerűen keresztülengedték a rend­
őrségi kordonon, és olyan fényképek is készültek, amelyeken a lövöl­
dözés kitörésekor vörös karszalagos provokátorok rendőrtisztek mel­
lett álldogálnak. A másik oldalon a Majdan milicistáit a Jobboldali
Szektor vezette, egy ötszáz fős kemény mag, amely már korábban
a városba érkezett, soraiban a Majdan téri vezetővel, Parubijjal.
Ezt követően több száz ultra rohamozta meg a Kulikovo Polje-i
tábort: a sátrakat felégették, a Majdan-ellenes demonstrálókat pedig
bekergették a Szakszervezetek Házába, a szomszédban álló ötemele­
tes, szovjet stílusú épületbe. A Jobboldali Szektor milidstái Molo-
tov-koktélokkal felgyújtották az épületet, a tűz elől kimenekülni
próbáló tüntetőket pedig botokkal és késekkel szorították vissza.
Egyes felvetések szerint az áldozatokat még azelőtt verték össze, gya-
lázták és ölték meg, mint hogy a lángok felcsaptak volna, ráadásul
a tűz terjedése is szokatlan mintázatot mutatva az első és a harmadik
emeletre koncentrálódott. Az épületben ragadtak hallották, ahogyan
odakinn az ukrán nacionalisták a György-szalagot idézően feke­
te-sárga csíkos kolorádóbogárhoz hasonlítják őket: „Égj, kolorádó,
égj!” Azokat, akik túlélték, hogy a lángok elől kivetették magukat az
ablakon, „Dicsőség Ukrajnának!” és „Halál az ellenségre!” üvöltések
kíséretében botokkal agyonverték. A hivatalos adatok szerint negy­
vennyolcán haltak meg (hét nő és negyvenegy férfi), és 247 ember
sebesült meg, míg a helyi híradások szerint több százan égtek benn az
épületben, vagy vesztették életüket más erőszakos cselekmények kö­
vetkeztében. Két nappal később akcióba lépett a másik oldal: meg­
ostromolták a rendőrkapitányságot, és kiszabadították azt a hatvan­
hét oroszpárti aktivistát, akiket a zavargások során vettek őrizetbe
a hatóságok. A Jobboldali Szektort vezető Dmitro Jaros saját honlap­
ján úgy üdvözölte a vérontást, mint ami egy „újabb dicsőséges nap
nemzetünk történetében”, a Szvoboda egyik képviselője pedig ek­
képp ujjongott: „Bravó, Odessza! [...] Égjenek csak az ördögök a
pokolban!”23 A Majdanon megkezdődött szervezett erőszak ezzel át­
162 HÁBORÚ A HATÁROM

terjedt az egész országra. Borzalmas bűncselekmény volt ez, amelyet

olyan emberek követtek el, akik az Európa felé igyekvő „demokra­
ták” szerepében tetszelegtek.
Jacenyuk ekkor felfedte később még hírhedtté váló brutális érzé­
ketlenségét, mikor is kijelentette, hogy „ami Odesszában történt, az
Orosz Föderáció tervének része volt Ukrajna és az ukrán állam el­
pusztítására. [...] Oroszország ideküldte az embereit, hogy káoszt
keltsenek.”24 Ennél is aggasztóbb, hogy az eset Nyugaton szokatlanul
gyenge visszhangra lelt, Ukrajnában pedig egyszerűen a szőnyeg alá
söpörték. Noha négy bizottság is alakult az ügy kivizsgálására, a rész­
letek továbbra is homályosak, a kijevi hatóságok pedig hírzárlatot
rendeltek el. A 2014. szeptember 9-én bemutatott parlamenti jelen­
tés olyan fontos részleteket is kihagyott, mint például a vérontást
megelőző nap buszokkal Odesszába utazott félezer Majdan téri mili-
cista és Parubij részvétele. Május 6-án Turcsinov Kolomojszkij egyik
legközelebbi üzlettársát, Igor Palicát nevezte ki Odessza kormány­
zójává, az erőszak pedig tovább folytatódott. A nacionalisták „el­
lenőrző pontokat” állítottak fel, és járőrözni kezdtek a városban:
„Noha Odessza túlnyomórészt orosz nyelvű, mostanra de facto egy
erőszakos, megácalkodott oroszgyűlölő mozgalom uralja utcáit, kö­
szönhetően az elmúlt két hónap alatti gondos szervezkedésnek.”25
A krími és donyecki szakadárok állítása szerint pontosan ez volt az,
amit meg kellett akadályozniuk. Az odesszai életstílus híres volt to­
leranciájáról és nyugalmáról, ám a fenti események traumatizálták
a várost. Megszállt területhez vált hasonlóvá, amint a Majdan „de­
mokratái” intézményesítették a helyi lakosság ellenőrzését. Több Maj-
dan-ellenes tüntetésre nem került sor.
Az evolúciós, jóllehet rendkívüli változás lehetősége elúszott, az
ellenzők pedig a forradalmat a majdanosok „puccsának” könyvelték
el egy törvényesen megválasztott kormánnyal szemben. A monisták
a Bandera-mozgalom fekete és vörös, a pluralisták a Szent György-sza-
lag fekete és narancssárga színeit magukra öltve tüntettek és ellen­
tüntettek a köztereken szerte az országban. Ami a Kremlt illeti, feb­
ruár 21-e bizonyult a fordulópontnak, mikor is az EU nem tudta
 A februári forradalom 163

vagy nem akarta saját megállapodását tiszteletben tartani, és szemet

hunyt a törvénytelen hatalomátvétel felett. Oroszországot feldühítet-
te a ruszofób nacionalisták hatalomra kerülése, és az „ukrajnai vál­
ság” ezzel nemzetközivé, „Ukrajna-válsággá” szélesedett. A monista
nacionalisták és kétes jobboldali szövetségeseinek diadala elidegení­
tette a pluralistákat, és olyan félelmeket keltett, hogy az a kirekesztő
nacionalizmus, amelynek jelei már Juscsenko alatt is megmutatkoz­
nak, most szabad utat kaphat. A Krímben, Odesszában és különös­
képp a Donyec-medencében ezzel minden adott volt az összecsapá­
sokhoz, a területi veszteségekhez és a polgárháborúhoz.
 Ö TÖ DIK FEJEZET

A K R Í M I CSEL

2014 februárjának eseményei sokkolóan hatottak Moszkvára. Az EU

által tető alá hozott alku elutasítása, majd Janukovics habozás nélküli
eltávolítása után a dolgok már nem folytatódhatnak tovább a régi me­
derben. Putyin figyelmét hónapokig lekötötte a Szocsiban rendezett
teli olimpia, és az orosz „héják” szerint Moszkva visszafogott magatar­
tása csak felbátorította a Máj dánon tüntetőket és külföldi támogatói­
kat, ami végül a rezsim leváltásához vezetett. Moszkva csak ezt köve­
tően reagált a Krím meglepően zökkenőmentes és békés elcsatolásá-
val, ami Oroszország szemszögéből egyfajta ellenpuccs volt. Putyin
lehetőségei lényegében két dologra korlátozódtak: nem csinálni sem­
mit, ami azonban rengeteg kockázatot rejtett magában, vagy ellent­
mondást nem tűrően fellépni. A sakkban a gyalogáldozat egy olyan
csel, amikor a játékos vállalja a részleges veszteséget a helyzeti előny
megszerzése érdekében. Putyin hajlandó volt foltot ejteni nemzetközi
megítélésén, megkockáztatni Oroszország elszigetelődését és Ukrajna
elhidegülését, hogy bevegye a számára kulcsfontosságú hiányzó „me­
zőt” , a Krím félszigetet, és vele együtt a szevasztopoli haditengerészeti
támaszpontot. A sakkban a gyalogáldozatot vissza lehet utasítani, de
ez tapasztalt és kreatív játékost kíván.
166 HÁBORÚ A HATÁRON

V I S S ZA T ÉR ÉS O R O S Z O R S Z Á G H O Z

Mint azt az Első fejezetben már említettük, a Krím félsziget még

1954-ben került ukrán fennhatóság alá, egy máig vitatott döntés kö­
vetkezményeképpen.1 A második világháború pusztítása után a tér­
ség még az ötvenes években is gyéren lakottnak minősült, és alig ve­
getált. A félszigetet egy olyan időszakban adták át, mikor Ukrajna
felől nagy csatornákat építettek, és ésszerűnek tűnt, hogy az érintett
terület is ugyanazon köztársasági adminisztráció alá tartozzon. Öntö­
zés nélkül a Krím terméketlen sivataggá válna, Szimferopol (a fővá­
ros), Szevasztopol, Keres, Szudak, Jevparoria, Feodoszija és a félsziget
más városai megbénulnának. A térség a Dnyeper folyó vizétől függ.
ami 1961 óta a több mint négyszáz kilométer hosszú észak-krími
csatornán keresztül érkezik a kahovkai víztározóból a félszigetre, és
táplálja a köztársaság kiterjedt rizs-, gyümölcs- és zöldségágazatát,
valamint jelentős szőlőültetvényeit. A Krím átruházásáról a Szovjet­
unió Legfelsőbb Tanácsa szavazott, előzetes vita vagy az érintett la­
kosság megkérdezése nélkül - az anekdota szerint a javaslat a félré­
szeg főtitkártól, Hruscsovtól származott, aki akkor még csak alig egy
éve Örökölte meg a hatalmat Sztálintól. Hruscsov keze könyékig vé­
res volt, és mivel pályafutásának nagy része Ukrajnában zajlott, a Krím
átadását amolyan vezeklésnek tekintették.
A Szovjetunió felbomlása idején a Krím kérdése élénken foglalkoz­
tatta a jelcini vezetést. 1956 óta a tatárok egyre határozottabban kö­
vetelték, hogy hazatérhessenek történelmi szülőföldjükre - ezt végül
1990 júliusában hagyta jóvá a szovjet minisztertanács. Ahogy az ad­
dig pusztán adminisztrációs célokat szolgáló belső határok független
államok választóvonalaivá szilárdultak, a fennálló határok sérthetet­
lensége vált az egyik legfontosabb alapelvvé - legyenek azok bármi­
lyen önkényesen is meghúzottak. A Krímre —különösen az orosz na­
cionalisták - mindig kivételes esetként tekintettek. Mikor Oroszor­
szág a Szovjetunió „jogfolytonos” állama lett, magára vállalta annak
összes felelősségét, szerződésbe foglalt kötelezettségét és kiváltságát.
Mivel az átruházás idején, 1954-ben Szevasztopolt olyan területként
 A KRÍMI CSEu 1G7

ismerték el, mint amely „össz-szövetségi jelentőséggel rendelkezik”,

így Ukrajna függetlenedésével tulajdonképpen vissza kellett volna
szállnia a jogfolytonosság alapján Oroszországra. Jelcin azonban nem
erőltette a kérdést, mivel azt remélte, hogy a FÁK majd lehetővé teszi
a vízummentességet és az egyéb kapcsolatok zökkenőmentes folytatá­
sát az egykori szovjet köztársaságok között. Végső soron Ukrajna járt
a legjobban az Oroszországi Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársa­
ságtól átkerült területek tekintetében, ám mint az 2014-re kiderült,
ugyanakkor a legkevésbé volt nyitott a FÁK keretein belüli együttmű­
ködésre.
A függetlenség első évei a felfokozott feszültség jegyében teltek a
régióban. Amint Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, rögvest egy „el­
szakadáson belüli elszakadás” lehetőségével kellett szembenéznie, mi­
kor a Krím nagyobb autonómiát, ha nem is éppen teljes függetlensé­
get követek Kijévtől. Az 1991 januárjában lezajlott népszavazáson a
választók 93 százaléka tette le voksát egy független „Krími Köztársa­
ság” megalapítása mellett. 1991 decemberében Ukrajna többi részé­
vel együtt a félsziget is az ország függetlenségére szavazott, még ha
kisebb arányban is, mint más területek - 54 százalékos támogatott­
sággal az országos 91 százalékhoz képest. 1992. február 26-án a Krí­
mi Legfelsőbb Tanács átnevezte a félszigetet Krími Köztársaságnak,
május 5-én pedig bejelentette állami önállóságát, amit népszavazással
ugyan még ratifikálni kellett volna, ám azt végül nem írták ki. A köz­
társaság viszont később így is megerősítette alkotmányos autonómiá­
ját, valamint létrehozott egy elnöki hivatalt, amelynek vezető tisztsé­
gét Jurij Meskov töltötte be. 1995. március 17-én az ukrán parla­
ment hatályon kívül helyezte a krími alkotmányt, és eltörölte az
államfői tisztséget, 1996-ban pedig a félszigetet kiterjesztett jogkö­
rökkel rendelkező „autonóm köztársaságként” integrálta az országba.
A feszültségek ezt követően valamelyest lecsillapodtak ugyan, ám a
„kulturális háborúk” tovább folytatódtak, különösen, mikor 2006-
ban a NATO hadgyakorlatot tervezett a régióban. 2009. augusztus
24-én a haditengerészeti támaszpont státusát övező aggodalmak egy
hatalmas tömegtüntetésben testesültek meg. Egészen 2014-ig ez volt
168 HÁBORÚ A HATÁRON

a legerőteljesebb közéleti megnyilvánulása a „másik Ukrajnának”,

amely ekkoriban „úgy tekintett magára, mint egy nagyobb, de szét­
szóródott közösség részére”.2
Az ukrán állam nem ismerte el a tatárok területi igényeit, ahogyan
a tatár nyelvnek sem adta meg az államnyelvi státust az ukrán mel­
lett. A Krím számára engedélyezték saját alkotmányát, és a félsziget
jelentékeny autonómiát élvezhetett Ukrajnán belül. A magát újra
meg újra orosz városnak valló Szevasztopol sorsát Moszkva polgár-
mestere, Jurij Luzskov már-már személyes ügyként kezelte. Elszántan
érvelt amellett, hogy a Krím lakói gyakorlatilag sosem szűntek meg
a Szovjetunió és Szovjet-Oroszország polgárai lenni, vagyis ekképp
megilleti őket az orosz állampolgárság, ezért orosz útlevelek kiadását
sürgette a krímieknek. Luzskov leghatározottabban a régió orosz
nyelvű kultúrájának védelméért állt ki, részben az ő közbenjárásának
volt köszönhető, hogy a Moszkvai Állami Egyetem megnyithatta sze-
vasztopoli tagozatát. Minden vitathatatlan potenciálja ellenére a Krím
hatalmas terhet jelentett az ukrán államkincstárnak. 20I3-ra a fél­
sziget költségvetésének már kétharmadát kellett kijevi forrásokból
fedezni, és széles körben elterjedt azon vélekedés, miszerint Ukrajna
függetlenedése óta a félsziget csak stagnál, csakúgy, mint az ország
többi része.3
A Krím több okból is fontos volt Oroszországnak, de leginkább
stratégiai jelentősége miatt. Szevasztopolban állomásozik az orosz fe­
kete-tengeri flotta, és a februári forradalmat követően félő volt, hogy
a hajóhadat kiutasítják, dacára annak, hogy Ukrajnával aláírták a
„fegyveres erők jogállásáról szóló egyezményt” . Szevasztopol több ha­
ditengerészeti támaszpontnál, hiszen repülőterek, radarállomások és
hajójavító telepek kiterjedt hálózata veszi körül. Oroszország szem­
szögéből aTágabb Európa kiterjesztése kitárta Ukrajna előtt a NATO-
csatlakozás kapuját: az erre vonatkozó ígéret még a 2008-as bukaresti
csúcson hangzott el, és azóta sem vonták vissza. Noha a bukaresti ta­
lálkozót követően a NATO-tagság ügyét takaréklángra tették, és nem
tartozott a legsürgősebb kérdések közé, az uniós társulási megállapo­
dás biztonságpolitikai vonatkozásai továbbra sem vesztették el jelen­
 A KRÍMI CSEL 169

tőségüket Moszkva számára. A narancsos mozgalom nemcsak a bérle­

ti szerződés 2042-ig szóló meghosszabbítását utasította el, de még a
2017-ig szóló jogosultságot is kérdésessé tette, elvben lehetővé téve
akár külső erők kétoldalú bevonását is a megállapodásba, Szevasz-
topol használati jogának elvesztése megsemmisítő csapást jelentene
Oroszországra. Az oroszok éveken át próbáltak másik meleg vizű ki­
kötőt találni, többek között a novorosszijszki bázis kibővítésével, vala­
mint az abháziai Ocsamcsirába szóló bérleti jogok megszerzésével, de
ezek még csak össze sem hasonlíthatóak Szevasztopollal. Ennél is rosz-
szabb volt, hogy Oroszországnak szembe kellett néznie azzal, hogy az
USA Nápolyban állomásozó 6. flottája veszi át hadihajóinak helyét
Szevasztopolban. A NATO talán már nem számított Oroszország
ellenségének, mindazonáltal hajóhadának, rakétavédelmi rendszerei­
nek és számos más támaszpontjának esedeges felbukkanása az orosz
határ közelében komoly stratégiai veszteséget és fenyegetést jelentett
számára.
Mialatt Kijevben a feszültség a tetőfokára hágott, február elején
Vlagyiszlav Szurkov, az orosz elnöki adminisztráció korábbi helyettes
vezetője, jelenleg Putyin kaukázusi ügyekért felelős tanácsadója tit­
kos megbízatással útnak indult a Krímbe. Valerij Szolovej politikai
elemző március 3-án azt írta, hogy Putyin személyesen döntött a
Krím megszerzéséről, miután alig öt vagy hat magas rangú biztonsá­
gi tisztviselővel tárgyalt a kérdésről - a 7,he New York Times március
7-ei beszámolója szerint köztük volt Szergej Ivanov (az elnöki hivatal
vezetője), Alekszandr Bortnyikov (az FSZB feje) és Nyikolaj Patrusev
(az orosz Nemzetbiztonsági Tanács titkára). A terv megvalósítása ha­
marosan megkezdődött. A Janukovics elmenekülését követő napok­
ban a félszigeten oroszpárti erők önkénteseket kezdtek toborozni az
önvédelmi osztagokba, olyan híresztelések közepette, hogy felfegy­
verzett ukrán nacionalisták készülnek rajtaütni a térségen. Február
26-án a regionális parlament összeült, hogy megvitassa egy népszava­
zás kiírását a Kijewel való kapcsolatok lazításáról, miközben nagy­
szabású tömegtüntetések zajlottak az új rezsim mellett és ellen egy­
aránt. A határozatképességhez szükséges legkisebb létszám hiányában
170 HÁBORÚ A HATÁRON

azonban a parlament döntésképtelen volt. Másnap reggel oroszbarát

felkelők elfoglalták a helyi parlament épületét, és eltávolították tiszt­
ségéből Anatolij Mogiljevet, a Krím még Janukovics által kijelölt mi­
niszterelnökét. Mogiljev a kormányon lévő, a száz parlamenti hely­
ből nyolcvanat magáénak tudó Régiók Pártjának tagja volt, egyúttal
az Ukrajnán belüli autonómia híve. Aznap este a krími törvényhozás
ötvenhárom képviselő támogatásával megszavazta, hogy Mogiljev he­
lyét Szergej Akszjonov vegye át, hatvanegy szavazattal pedig a Krím
„szuverenitásáról” rendelkező népszavazás kiírásáról is határozott.
A titkos ülésen hozott döntés körülményei - akárcsak a korábbiak
esetében - megszegtek mindenfajta parlamenti szabályt. Akszjonov-
ról az a hír járta, hogy alvilági kapcsolatai vannak, és bűnözői körök­
ben csak „Góbiin” becenéven emlegetik. Pártja, az Orosz Egység a
2010-es krími parlamenti választásokon mindössze a szavazatok négy
százalékát kapta, amivel három mandátumot szerzett. Az Orosz Egy­
ség az egyik iegeltökéltebben oroszbarát szervezet, a Krími Oroszok
Közössége politikai szárnya volt, amelynek vezetőjét, Szergej Ceko-
vot most a krími parlament elnökhelyettesévé választották. A 2011
és 2014 közötti időszakban végzett felmérések az Oroszországhoz
való csatlakozást illetően huszonhárom és negyvenegy százalék kö­
zötti támogatottságot mutattak ki - hogy ez sok vagy kevés, az néző­
pont kérdése,
Február 28-án ismeretlen katonák elfoglalták Szimferopol repülő­
terét. A lépést a krími oroszok fenyegetettségével indokolták, azon­
ban inkább minősült megelőző akciónak, mintsem válaszlépésnek,
hiszen etnikai üldözésről nem érkezett jelentés. Igaz, a Jobboldali
Szektor fenyegetőzött azzal, hogy „barátságvonatot” indít a Krímbe,
aminek jellegét nem volt nehéz elképzelni. Az azonosító jelzések nél­
küli egyenruhás fegyveresek, akiket később az orosz fegyveres erők
tagjaiként azonosítottak, egy felettébb jól szervezett hadművelet ke­
retében bevették a város stratégiai fontosságú pontjait. Oroszország
tagadta, hogy katonai egységeket küldött volna a félszigetre, és mivel
a bázishasználati szerződés értelmében jogában állt huszonötezer ka­
tonát állomásoztatni a régióban, így a szó szoros értelmében nem
 A KRÍMI CSEL 171

követett el törvénysértést, noha annyiban megszegte a megállapo­

dást, hogy a fegyveres alakulatokat a bérbe vett terület határain túl
vetette be. Mivel nagyjából tizenkét és fél ezer orosz szolgált a félszi­
geten, így lehetőség volt további egységek átvezénylésére. Mivel a he­
lyi önkénteseknek nevezett fegyveresek jelzések nélküli zöld egyenru­
hát viseltek, a sajtó hamarosan „kis zöld emberkéknek” keresztelte el
őket. Valójában persze az orosz speciális erők jól képzett katonái vol­
tak, akik fejlett haditechnológiát felvonultatva érték el a félsziget vér
nélküli elfoglalását.4
Csakhamar fellángoltak a viták az események oksági sorrendjét
illetően. Március 4-én tartott sajtótájékoztatóján Putyin kijelentette,
hogy Oroszországnak nem áll szándékában elcsatolni a Krímet, ám
kitartott amellett, hogy a félsziget lakosságának joga van népszavazá­
son dönteni a régió sorsáról. A kérdés kezdetben csak a térség auto­
nómiájának bővítéséről szólt, ám mikor a kijevi kormány bűnügyi
nyomozást rendelt el a Krím újdonsült vezetői ellen, a helyzet tovább
romlott. Az orosz nyelv státusa, a föderáció és más alapvető, régóta
fennálló követelések ügyében tett időszerű engedmények valószínű­
leg elegendőnek bizonyultak volna ahhoz, hogy megakadályozzák a
régió elszakadását és ezáltal a rá következő donyecki konfliktust is.
Ám a kijevi kormánytól érkező fenyegető gesztusok közepette Aksz-
jonov végül egy újabb szavazást vett napirendre, melynek során a par­
lament arra kérte Oroszországot, csatolja magához a köztársaságot.
Putyin már március 4-én hangsúlyozta a félsziget átvételének békés
természetét: „Nem került sor fegyveres összecsapásra, egyetlen lövés
sem dördült.” Amikor „az orosz hadsereg uniformisára feltűnően ha­
sonlító egyenruhát viselő” fegyveresekről kérdezték, az orosz államfő
azt állította, hogy „helyi önvédelmi alakulatokról” van szó. Putyin
emellett szóba hozta a kikényszerített rendszerváltás tágabb proble­
matikáját is:

Néha az a sanda gyanúm támad, hogy valahol a nagy pocsolya túl­

oldalán, Amerikában egy nagyszabású laboratóriumi kísérletet foly­
tatnak, anélkül, hogy a leghalványabb elképzelésük is lenne tetteik
172 HÁBORÚ A HATÁRON

következményeiről - mintha csak patkányokat tesztelnének. Mire jó

ez nekik? Ki érti ezt? Erre egyszerűen nincs magyarázat.5

A népszavazás időpontját előrehozták március 16-ára, és a megfogal­

mazásról folytatott hosszas viták után a szavazócédulákon végül az
alábbi két egyszerű kérdés szerepelt orosz, ultrán és tatár nyelven:
„Támogatja-e, hogy a Krím újraegyesüljön Oroszországgal, az Orosz­
országi Föderáció részeként?”, illetve „Támogatja-e, hogy ismét ha­
tályba lépjen a Krími Köztársaság 1992-es alkotmánya, amelynek
értelmében a Krím Ukrajna részének minősül?” A népszavazási bi­
zottság tájékoztatása szerint a Krím választásra jogosult lakóinak 83
százaléka (1 274 096 fő) adta le voksát, és 96,7 százalékuk (1 233 002
fő) az Oroszországgal való egyesülést támogatta. Látszólag tehát a
Krím teljes lakosságának 82 százaléka az orosz csatlakozás mellé állt.
Mivel független nyugati megfigyelők nem voltak jelen, elkerülhetet­
len volt, hogy a szavazást széles körben kritizálják. Az orosz elnök
mellett működő Civil Társadalmi és Emberi Jogi Tanács jelentése
a részvételi arányt mindösszesen harminc és ötven százalék közé sac-
colta, és a résztvevők közül ötven-hatvan százalék támogatta az Orosz­
országgal való egyesülést. A legtöbben Szevasztopolban adták le vok-
sukat, ahol a jogosultak mintegy ötven-nyolcvan százaléka elsöprő
arányban jóváhagyta a csatlakozást. Ekképp tehát a Krím félsziget
teljes lakosságának mindösszesen tizenöt és harminc százalék közötti
hányada támogatta az Oroszországhoz való csatlakozást/’ Kijev és a
Medzslisz, a tradicionális krími tatár parlament, a Kurultaj elnöki ta­
nácsa a népszavazás bojkottjára szólította fel a lakosságot, ugyanis ha
a részvételi arány ötven százalék alatt marad, úgy a szavazás automa­
tikusan érvénytelennek minősül - és a tatárok többsége szemel látha­
tóan valóban tartózkodott is a szavazástól. Joggal feltételezhetjük
azonban, hogy még a legtisztább körülmények között is a lakosság
többsége az Oroszországhoz való csatlakozást választotta volna, Sze­
vasztopolban pedig a támogató szavazatok elsöprő többségben lettek
volna.
 A KRIMI CSEL 173

Március 18-án a Krím hivatalosan is az Orosz Föderáció részévé

vált. Az aláírási ceremóniát megelőzően Putyin szenvedélyes beszédet
mondott a Kremlben. Amint az orosz államfő belépett a terembe,
a válogatott közönség —soraiban a Szövetségi Tanács tagjaival, kor­
mányzati miniszterekkel és krími képviselőkkel - spontán és elra­
gadtatott álló ovációban részesítette, mintegy a szovjet évek párt-
kongresszusait megidézve. Putyin elítélte a Janukovics utáni kijevi
kormányzatot, mint „Hitler második világháborús csatlósának, Ban-
derának az ideológiai örököseit”. Védelmébe vette a Krím kiválási
kísérletét, megjegyezve, hogy

a kijevi puccs ellenzőit azonnal megtorlással fenyegették. Természe­

tesen itt elsősorban az orosz ajkú Krímről volt szó, ezért a Krím és
Szevasztopol lakói Oroszországhoz fordultak, hogy védelmezze meg
életüket és jogaikat azzal, hogy megelőzi az olyan eseményeket, mint
amelyek Kijevben, Donyeckben, Harkovban és más ukrán városok­
ban történtek, illetve történnek jelenleg is. Ezt a kérést nyilvánvalóan
nem hagyhattuk figyelmen kívül: nem hagyhattuk cserben a Krímet
és lakóit a szükség idején. Részünkről ez felért volna az árulással.

Felvázolta Oroszország álláspontját:

Először is segítenünk kellett megteremteni annak feltételeit, hogy

a Krím lakosai történelmük során először, békében kifejezhessék sza­
bad akaratukat jövőjüket illetően. Erre mit hallunk nyugat-európai
és észak-amerikai kollégáinktól? Hogy megszegjük a nemzetközi jogi
normákat. Jó látni, hogy legalább eszükbe jutott, hogy létezik még
olyan, hogy nemzetközi jog - jobb később, mint soha.

Putyin kitartott amellett, hogy Oroszország nem lépte túl a krími

orosz fegyveres erők engedélyezett létszámát. Ezt követően a Nyugat
ostorozásába kezdett, felidézve azokat a sérelmeket, amelyeket először
még 2007-es Müncheni beszédében hangsúlyozott ki, egyúttal né­
174 HÁBORÚ A HATÁRON

hány újabb panasszal is kiegészítve a sort: megemlítette az Oroszor­

szágot vesztes hatalomként lekezelő, fölényeskedő és sértő attitűdöt,
Belgrád 1999-es bombázását, Irak, Afganisztán, Koszovó, Líbia és
Szíria esetét, a rakétavédelmi rendszereket, a NATO terjeszkedését
Oroszország határáig, valamint azt a próbálkozást, hogy az EU-bőví-
téssel választásra kényszerítsék az országokat Brüsszel és Moszkva kö­
zött. Nem kerülgetve a forró kását, Putyin leszögezte: „Túlságosan is
sokszor hazudtak már nekünk.”*
A legfontosabb, hogy Putyin szóba hozott beszédében egy új témát
is, nevezetesen az „orosz ajkú Krím” megvédelmezését. Az államfő
megemlítette a szomszédos országokba szakadt honfitársak (szootye-
csesztvennyiki), az orosz etnikumúak (etnicseszkije russzkije), az orosz
nyelvűek (russzkojazicsnije) és az orosz állampolgárok (rosszijszkíje
grazsdanye) egymást átfedő kategóriáit. Putyin az orosz külpolitikát
az etnicizálódás irányába fordította azzal, ahogy beszédében utalt
azokra a zavaros identitáskérdésekre, amelyek Oroszországot a füg­
getlenség óta kísértették. Ugyan már korábban is jelentős erőforráso­
kat öltek a „finom nyomásgyakorlás” stratégiájába, amelynek célja az
„orosz világ” (russzkij m ir) támogatása volt, beleértve egy ilyen nevű
alapítvány létrehozását az orosz nyelv oktatásának és hasonló projek­
teknek elősegítésére, ám az „etnikai” dimenzó hozzáadása eltérést je­
lentett az addigi putyini irányvonaltól. Noha már a 2010-es „honfi­
társi” törvény is azok támogatását célozta meg, akiket kulturális, tör­
ténelmi, vagy akár nemzeti és lelki kapcsolatok fűznek Oroszország­
hoz, ezen jelleg előtérbe helyezése elhajlást jelentett a realista-prag­
matista külpolitika felől egy még inkább romantikus-nacionalista
irány felé. Összhangban mélyen gyökerező felfogásával, miszerint az
ukrán államiság lényegében a „Malorosszija”, azaz „Kis-Oroszország”
fennállásával egyenlő, Putyin ekképp folytatta:

Érthető az aggodalmunk, hiszen nem egyszerűen csak közeli szom­

szédok vagyunk, hanem, mint azt már többször említettem, egyetlen
nemzet. Kijev az orosz városok anyja. Az ősi Rusz a mi közös fórrá-
 A KRÍMI CSEL 175

sunk, egymás nélkül nem tudunk élni. És engedjék meg, hogy hoz­
zátegyek még valamit. Több millió orosz és orosz nyelvet beszélő
ember él Ukrajnában, és él majd a jövőben is. Oroszország mindig
meg fogja védeni érdekeiket, minden politikai, diplomáciai és jogi
eszközt bevetve. De elsősorban mégis Ukrajna érdeke kellene legyen
ezen polgárok jogainak és érdekeinek teljes körű védelme. Ez ugyan­
is Ukrajna állami stabilitásának és területi integritásának garan­
ciája.9

Mindebben nem csupán a burkolt fenyegetés érezhető, hanem a kö­

zös felelősség hangsúlyozása is. Oroszország totális kiábrándultsága
a Nyugatból nemcsak az USA-ra, hanem az EU-ra is vonatkozott.
A Krím elcsatolása vízválasztó volt az orosz külpolitikában. Oroszor­
szág azzal szembesült, hogy 1991 óta folyamatosan visszavonulóban
van, és számtalan „vörös vonal” átlépéséhez asszisztált tétlenül, min­
denekelőtt a NATO bővítéséhez, valamint a Nyugat balkáni és kö­
zel-keleti bevatkozásaihoz, és noha 2008-ban már leadta a figyelmez­
tető lövést a grúziai bevonulással, csak mostanra állt készen a vissza­
vágásra. Amit Moszkva védekező reakciónak tekintett, mindenekelőtt
annak megakadályozását, hogy a puccsnak tekintett kijevi események
a Krím félszigeten is megismétlődjenek, az Nyugaton csak még job­
ban megerősítette azt a zsigeri előítéletet, miszerint Oroszország po­
tenciális fenyegetést jelent a Nyugat által dominált nemzetközi rend­
re. A Nyugat hegemóniájával és felelődenségével szembeszálló narra-
tíva térnyerése legalább Putyin 2007-es müncheni beszéde óta tartott,
és ezt most tettekre váltották, miközben a Nyugat fokozatosan átso­
rolta Oroszországot a „partnerek” közül az ellenségek csoportjába.
Mindkét folyamat az 1991-es év után beállt hideg béke óta lappan­
gott az események háttérben. A médiaháború immáron mindkét ol­
dalon tombolt. Az Oroszország M a hírügynökség (az egykori RIA
Novosztyi) vezetője, Dmitrij Kiszeljov a Vesztyi Nyegyeli címen futó
heri hírösszefoglalójában rendszeresen intézett kirohanásokat a Nyu­
gat ellen; március 16-án például arra figyelmeztetett, hogy Oroszor­
176 HÁBORÚ A HATÁROM

szág az egyetlen hatalom, amely képes lenne az Egyesült Államokat

„radioaktív hamuvá” változtatni.
Március 20-án az orosz parlament (az Állami Duma) lelkesen,
mindössze egyetlen ellenszavazat mellett (ami a Méltányos Oroszor­
szág nevű párt képviselőjétől, Ilja Ponomarjovtól érkezett) támogat­
ta a Krím félszigettel való újraegyesülést, a döntést pedig másnap a
felsőház, a Szövetségi Tanács is jóváhagyta. A március 21-én hozott
alkotmányos törvény kimondja, hogy a félsziget két különálló régi­
óként válik Oroszország részévé —a Krími Köztársaság mint Orosz­
ország 22. köztársasága, Szevasztopol pedig Moszkvához és Szent­
pétervárhoz hasonlóan mint „szövetségi rangú város” csatlakozik
(lásd az Orosz Föderáció alkotmányának 65. cikkelyét).10 Miután
a kikötő Oroszországhoz került, Putyin semmisnek minősítette a
2010 áprilisában kötött harkovi egyezményt, amely huszonöt évvel
meghosszabbította Oroszország bérleti jogosultságát, cserébe jókora
gázárengedményekért. Annak ellenére, hogy mennyire „oroszpárti -
nak” tekintették, Janukovicsnak nagyon magas árat sikerült kicsikar­
nia. A bázishasználatról szóló megállapodás körülbelül 45 milliárd
dollárjába került az orosz államnak, amitől Putyin csaknem „guta­
ütést kapott”: „Ennyi pénzért hajlandó lennék felfalni Janukovicsot
a miniszterelnökével együtt. Nincs az a katonai bázis a világon, ami
ennyibe kerülne.” 11 Mikor Janukovics Oroszországba menekült, Pu-
tyinnak kezdetben derogált találkoznia vele. Felmérések kimutatták,
hogy az oroszok többsége helyeselte a Krím egyesítését Oroszország­
gal, és az eljárást „törvényesnek, visszavonhatatlannak és kívánatos­
nak” tartották.12
Valószínű, hogy a 2008-as orosz-grúz háborút követően előre ki­
dolgozták a katonai terveket különböző ukrajnai eshetőségekre, és
amint a Majdan téren kibontakoztak az események, a moszkvai ve­
zérkar bizonyára rögvest leporolta őket. Már 2013-ban létrehoztak
különleges egységeket a „közel-külföld” orosz etnikumú lakosságának
védelmére, bár az inkább csak a hadsereg erejének fitogtatása volt,
mintsem tükrözött valós harci szándékok. A Krím elcsatolásakor
Oroszország nem egy előre megírt forgatókönyv szerint cselekedett,
 A KRÍMI CSEL 177

inkább azt mondhatnánk, hogy kapott az alkalmon. Putyin csak a

szocsi téli olimpia február 23-i befejeződését követően összpontosí­
totta figyelmét Ukrajnára. A harkovi egyezmény, amely Oroszország
bérleti jogosultságát egészen 2042-ig meghosszabbította, veszélybe
került, amint az a megállapodás is, amely 2017-ig engedélyezte a bá­
zis használatát. A fenti érveléssel szemben gyakran vetik fel azt a „Krím
visszatérése” elnevezésű érdemrendet, amelyet az orosz védelmi mi­
nisztériumtól kaptak azok, akik részt vettek a nevezett folyamatban,
és amelynek hátoldalán a február 20. és március 18. dátumok szere­
pelnek. Ezt annak bizonyítékának tekintik, hogy a hadművelet már
a kijevi kormányváltást megelőzően elindult, amit az is megerősíte­
ni látszik, hogy a minisztérium honlapjáról hamarosan lekerült a vo­
natkozó közlemény. Valójában az érdemrend mindösszesen azt jelö­
li, hogy az orosz erők már készenlétben álltak, ami aligha meglepő,
a tényleges döntés azonban csak később született meg.
Az orosz média kétségtelenül eltúlozta ugyan a Krím orosz ajkú
lakosságára leselkedő veszélyeket, ám a későbbi odesszai események
fényében ezek korántsem voltak megalapozatlanok. A kijevi átmene­
ti kormány kezdeti intézkedései aligha ébresztették azt a reményt,
hogy a hatalomhoz jutott monisták politikájukat majd kellő mér­
tékű polgári pluralizmussal mérsékelik, ráadásul ezek a lépések együtt
jártak annak világos jeleivel, hogy az új vezetés egy olyan geopolitikai
újrarendeződés mellett köteleződön: el, amely megfosztaná Oroszor­
szágot katonai jelenlététől. Oroszország lépéseit „reális” geostratégiai
megfontolások motiválták, csak éppen kiegészültek az „orosz világ”
ideájával, az orosz nyelvű érdekeltségeit érintő „etnonacionalista” ag­
godalmakkal - hasonlóan ahhoz, ahogyan Oroszország a globális
erőviszonyok egyensúlyvesztése, valamint a hidegháború egyenlőtlen
lezárása miatti aggályait régóta egy konzervatív retorikán átszűrve
kommunikálta.13 Ez a hangsúlyeltolódás egyúttal engedményt is je­
lentett az Oroszországban növekvő nacionalizmussal szemben, ame­
lyet részben persze maga a rezsim gerjesztett. Egy sikeresnek érzékelt
külpolitikai akció bizonyosan megszilárdíthatta a kormányzat belföl­
di támogatottságát, de Oroszország tetteit nem ez motiválta.
178 HÁBORÚ A HATÁRON

A kritikusok úgy vélték, hogy a krími referendum megsértette az

ukrán alkotmányt és a nemzetközi jogot, de Oroszország többféle
alapra is hivatkozva védelmébe vette az újraegyesítést, és eltekintett
azoktól az érvektől, amelyek szerint az ukrán alkotmány semmissé és
érvénytelenné vált a február 22-i „puccs” hatására. Az első ilyen érv
az eljárási ügymenetre irányult, miszerint a félsziget Ukrajnához csa­
tolása a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának
1954. január 25-i elnökségi döntését követően nem követte a meg­
felelő szovjet formalitásokat. A határozatot előbb az Oroszországi
Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság Legfelsőbb Tanácsa ratifi­
kálta február 5-én, majd ezt követően február 19-én a Szovjetunió
Legfelsőbb Tanács elnöksége. 1954. április 26-án a szovjet Legfel­
sőbb Tanácsa csak automatikusan elfogadta a korábbi határozatokat.
A régió átadására vonatkozó eljárás során az érintett népképviseleti
testületek egyszer sem ültek össze teljes létszámban a kérdés megvita­
tására, ahogyan annak Szovjet-Oroszország akkori alkotmányának
előírásai szerint történnie kellett volna.H Ráadásul Szevasztopol ki­
kötője 1948. október 29. óta hivatalosan is „össz-szövetségi jelentő­
séggel” bírt, így mikor a félsziget ukrán fennhatóság alá került, Sze­
vasztopol még mindig Moszkva közvetlen irányítása alá tartozott.
Amikor a Szovjetunió felbomlott, Oroszország mint „jogfolytonos”
állam automatikusan megőrizte a város feletti szuverenitását. Mint
arról már volt szó, erre Jelcin figyelmét is felhívták, mikor Ukrajna
kikiáltotta függedenségét 1991. augusztus 24-én, parázs vitákat kelt­
ve az orosz vezetésben. Az 1990. november 19-én hozott, a határok
sérthetetlenségét megállapító orosz-ukrán egyezmény kapcsán ugyan
érkeztek ellenvetések, ám az orosz kritikusok azzal érveltek, hogy a
dokumentum csak egy egységes szovjet államon belüli határokra ér­
vényes, független országok esetében azonban semmisnek tekinthető.
Jelcin végül kitartott amellett, hogy a FÁK 1991. december 8-i meg­
alapításával, amit egy egységes FÁK-katonai parancsnokságra vonat­
kozó tervek kísértek, Szevasztopol hivatalos státusa nem számít.
Mint említettem, ez egyike volt Jelcin azon „árulásainak”, amelyet
a nacionalisták később sosem bocsátottak meg neki.
 A KRIMI CSEL 179

A második érv a megelőzésre hivatkozott, vagyis a félsziget orosz

ajkú lakosságának védelmére. Kétségtelen, hogy az új kijevi vezetés
hozott néhány fenyegetőnek tűnő politikai intézkedést, mint ami-
lyen például a 2012-es nyelvtörvény eltörlésére irányuló kísérlet volt,
de közvetlen fenyegetésről az idő tájt nem lehetett beszélni. A későb­
bi események, különösen az odesszai mészárlás, illetve a Donyec-me-
dencei erőszak azt mutatták, hogy ezek az aggodalmak nem voltak
teljesen megalapozatlanok, bár a Krím elcsatolása kétségtelenül to­
vább fokozta az arra adott agresszív ukrán reakciókat. A megelőző,
„védelmi felelősségre” hivatkozó érvelés ez esetben azonban nem ele­
gendő a nemzetközi jog hatályon kívül helyezésének igazolásához,
hacsak nem annak a régóta fennálló elégedetlenségnek a kontextusá­
ban vizsgáljuk, amely amiatt alakult ki, hogy Kijev megróbálta rá­
kényszeríteni a Krímre az ukrán államiság monista felfogásának kul­
turális hegemóniáját. A Krím ugyan saját alkotmánnyal rendelkezett,
ám az csak árnyképe volt az 1992-esnek, és nem felelt meg a félsziget
többségi lakossága által támasztott elvárásoknak. Amennyiben az
érintettek a februári forradalom felkínálta lehetőséget arra használták
volna, hogy érdemi vitát indítsanak egy plurálisabb államrendszer
alkotmányos alapjainak lefektetéséről, úgy a későbbi ellentétek elke­
rülhetőek lettek volna. Ehelyett nyilvánvalóvá vált, hogy a forrada­
lom csak a monizmus további megerősödéséhez vezetett, ami már
addig is heves elégedetlenséget keltett az orosz ajkúak és a kisebbségi
lakosság köreiben.
A harmadik érv a népek önrendelkezési jogát emelte ki, a modern
nemzetközi jogrendszer (ius cogens) egyik kardinális alapelvét. Mind­
azonáltal nincs olyan folyamat nevesítve, amelyen keresztül ezt a jo­
got érvényesíteni lehetne, és valószínűleg az általános alapálláspont
nem az elszakadást támogatná, hacsak egy átlátható népi felhatalma­
zás egyértelműen nem rögzíti az erre irányuló igényt, jobbára egy
referendum formájában, vagy az üldöztetésre adott válaszreakció­
ként, mint az Koszovó vagy Kelet-Timor esetében is történt. A Qué-
becben, 1980-ban és 1995-ben tartott két népszavazás, valamint a
2014. szeptemberi skóciai referendum jó példák arra, hogyan is kell
180 HÁBORÚ A HATÁROM

egy ilyen eljárást kivitelezni, függetlenül azok végeredményétől. A krí­

mi népszavazás egészen biztosan nem felelt meg ezeknek a követel­
ményeknek. Nem elég, hogy fegyveres katonák tartózkodtak a tér­
ségben, de a szavazást sietve készítették elő, nem voltak jelen függet­
len nemzetközi megfigyelők, valamint a voksok összeszámlálása sem
éppen átlátható körülmények között zajlott. Mindezeken túl a refe­
rendum megsértette az ukrán alkotmány kikötéseit, valamint a hiva­
talban lévő kormány is ellenezte megtartását. A Krím elszakadásának
támogatói szerint viszont épp ez utóbbi teszi semmissé a referendum
többi vitatott vonását. Eszerint ugyanis az ukrán nacionalisták vezet­
te erőszakos hatalomátvétel az alkotmányos rend bukását jelentette
Kijevben, és ha az alkotmányt nem ismerték el az ország centrumá­
ban, akkor milyen alapon védelmezik a régiók esetében? A krími
döntés védelmezői úgy vélik, ez a kettős mérce legrosszabb megjele­
nési formája lenne. Az kétségtelen, hogy a Krím lakosságának több­
sége az Oroszországgal való újraegyesülést támogatta, kihasználva az
alkotmányos rend összeomlása jelentette lehetőséget. Mindazonáltal
az átláthatatlanság aláaknázta a népszavazás érvényességét, hogy az
eljárás törvényességét már ne is említsük.
A negyedik indoklás Koszovó precedensértékű példájából merít,
miszerint az elszakadás igazolást nyerhet bizonyos fennálló körülmé­
nyek és a nemzetközi nagyhatalmi politika révén. Oroszország koráb­
ban elítélte Koszovó 2008. február 17-i egyoldalú, népszavazás nél­
küli elszakadását Szerbiától. Putyin súlyos válaszlépésekkel fenyege­
tőzött, majd ugyanazon év augusztus 26-án Oroszország elismerte
Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét. Ez részben annak volt kö­
szönhető, hogy több nyugati ország - az USA-val az élen —elismerte
Koszovó függetlenségét, dacolva az ENSZ ismétlődő határozataival
(különösképp az 1999. június 10-én hozott, 1244-es számú rende­
lettel), amelyek elismerték Jugoszlávia területi egységét. Ráadásul
a hágai Nemzetközi Bíróság (1CJ) 2010. július 22-én közzétett hír­
hedt tanácsadói véleményében kijelentette, hogy Koszovó függet­
lenségének kikiáltása „nem szegte meg a nemzetközi jogot”, és ezt
a határozatot az Egyesült Államok és szövetségesei rögvest felkarolták
 A KRIMI CSEL 181

(még ha ki is emelték, hogy Koszovó esete egyedülállónak minősül),

ahogyan arról Putyin is szót ejtett 2014. március 18-i beszédében.
A Kreml ismétlődően hivatkozott az ICJ Koszovóra vonatkozó dön­
tésére, azt állítva, hogy Oroszország a Krím esetében nem tett mást,
mint követte az említett példát. Udvarias válasz lehetett volna az
ENSZ Közgyűlésétől, ha újra felkéri az ICJ-t egy tanácsadói vélemény­
re a Krímmel kapcsolatban, hogy az ügy bíróságon is megmérettes­
sék.

KÖVETKEZMÉNYEK

A Krím édesvíz-szükségleteinek 85 százalékában Ukrajnára szorul.

2014 áprilisának végére az ukrán hatóságok gátat építtettek Herszon
régióban, alig 40 kilométerre a határtól, elzárva az Észak-krími-csa-
tornán keresztül érkező ellátást. Az édesvíz kimaradása tönkretette a
2014-es rizstermést, és jelentős mértékben csökkentette a szójabab és
a kukorica hozamát. Az ukrán vízügyi hivatal közlése szerint a fel­
használók nem rendezték előző évi tartozásaikat, így csak akkor nyit­
ja meg újra a csatornát, ha a Krím kifizeti 143 millió dolláros adós­
ságát.15 A 124 krími vízrendszer-üzemeltető társaság azzal kénysze­
rült szembenézni, hogy nincs törvényes szerződésük az ukrán Állami
Vízügyi Ügynökséggel, valamint súlyosan eladósodtak, miközben a
díjfizetést blokkolták. Ami az elektromosságot illeti, a régió szükség­
leteinek 82 százalékát a zaporozsjei és herszoni hőerőművek biztosít­
ják. A jelentősebb erőművek egy része oligarchák tulajdonában van,
azon belül is leginkább a Rinat Ahmetov-féle DTEK Krimenergo bir­
tokában, amely a Krími Köztársaság egyik jelentős ellátója. Csakúgy,
mint a víz esetében, a jogi bizonytalanságok itt is hatalmas adósságok
felgyülemlését eredményezték a szolgáltatókkal, különösen a DTEK
Krimenergóval szemben. A krími villamos erőművek teljes kapacitá­
son működve is csak a félsziget áramszükségletének negyedét tudnák
kitermelni. A jövőben legalább két vagy három új, nagyobb erőmű
építésére lesz szükség, valamint összeköttetésre az orosz szárazfölddel
182 HA.8CW) A MAIAKON

a Kercsi-szoroson át, nagy kapacitású elektromos kábeleken keresz­

tül. Mindez legalább három és fél milliárd dollárba kerül majd. Szcr-
gej Akszjonov becslése szerint mintegy öt évbe telik majd, mire a
Krími Köztársaságot sikerül teljes egészében az orosz törvényhozás­
hoz igazítani. Emellett a felek már 2013 decemberében aláírtak egy
megállapodást a Kercsi-szoroson átívelő híd megépítéséről, ami ál­
landó összeköttetést biztosítana Oroszországgal.
A Krím elcsatolásával Dmitro Firtas két jelentős régióbeli gyá­
rának, a Krimszkij Titánnak (Krími Titán) és a Krimszkij Szodovij
Zavodnak (KSZZ, Krími Szódium Művek) a működése is veszélybe
került. A Krimszkij Titán a titán-dioxid legnagyobb kelet-európai
termelője, évi százhúszezer tonnával a titán-dioxid-pigment világ­
piacának két százalékát uralja. Ezt az anyagot használják különböző
termékek lakkozásához és festéséhez, valamint műanyag, gyanta, gu­
mi, papír és más típusú áruk készítéséhez. A gyár termelésének kö­
rülbelül húsz százaléka az orosz piacra kerül, az ottani konkurencia
nagy bosszúságára. Ugyanez a helyzet a KSZZ-vel is, ahol a termelés
nagyjából negyven százalékát vásárolja fel Oroszország. Az új krími
vezetőség Oroszország nyomatékos kérésére akár el is vághatná a hoz­
záférést a félsziget természetes erőforrásaihoz - márpedig a KSZZ a
működéséhez szükséges vizet a Szivas sós vizű tóból nyeri. 2014 szep­
temberéig ezek a gyárak teljes kapacitással üzemeltek, még ha jelentős
kihívásokkal kellett is megbirkózniuk, leginkább a szállítást, a piaci
hozzáférést, valamint a jogi, adóügyi és szabályozási hátteret illetően.
Ezek a gyárak korábban mélyen beágyazódtak az ukrán gazdaságba,
immáron azonban már orosznak nyilvánított területen találhatóak.
Noha kevésbé függenek a gáztól, mint a kontinentális üzemek, ener­
giakiadásaik azonban még így is kiteszik az előállítási költségek tizen­
öt százalékát.
A legnagyobb gond elsősorban a késztermékek szállításával van,
amihez korábban krími kikötőket használtak, ám a térség „szürke”
státusa miatt ez problémássá vált. A kontinensen található ukrán ki­
kötők használata jelentősen megnövelné a kiadásokat. Az adózás im­
máron szintén meglehetősen bonyolult lett. Az említett két gyár a
 A KRIMI CSEL 183

Krím GDP-jének egészen megdöbbentő hányadát, mintegy hatvan

százalékát adja. Korábban az adót az ukrán hatóságoknak fizették,
viszont ha most orosz vállalatokként jegyeznék be őket, akkor auto­
matikusan bekerülnének az európai és amerikai szankciók körébe.
Egyidejűleg sebezhetővé is válnának, abban az esetben, ha egy na­
gyobb orosz cég felvásárolná őket. Az oroszországi törvények értelmé­
ben ráadásul be lehet fagyasztani egy vállalat számláit, és csődeljárást
indítani ellene, ha a be nem fizetett adók összege elér egy bizonyos
szintet. Ez az oka annak, hogy Firtas átmenetileg ukrán üzemekként
bejegyezve hagyta őket, Ukrajna kormányzatának fizetve ezzel az
adót. Nyilvánvalóvá vált, hogy a krími hatóságok nem tervezik a gyá­
rak államosítását, helyette újbóli bejegyzésüket igyekeztek kiharcolni,
ami egy erre vonatkozó elemzést idézve „Firtas moszkvai támogatott­
ságát mutatja”. Az oligarcha kontinensen található vállalatainak szin­
tén gondot okozott a vegyi üzemek nyersanyagát jelentő gáz beszer­
zése, különösen a Cserkassziban található Rovnoazot, a szeverodo-
nyecki Azot gyár, valamint a gorlovkai Sztirol konszern esetében.16
A vállalatcsoport pénzügyi stabilitásáért Firtas egyik üzleti partnere,
Vaszilij Anyiszimov orosz milliárdos, a Gazprombank tulajdonosa és
az orosz cselgáncsszövetség elnöke kezeskedett.
Putyin egy 2014. április 21-én hozott elnöki rendelettel hivatalo­
san is rehabilitálta a krími tatár népet, amit a krími tatárok az 1986-
ban a Vörös téren tartott első tüntetésük óta követeltek. Immáron a
tatár nyelv, az oroszhoz és az ukránhoz hasonlóan, államnyelvi szint­
re emelkedett, valamint számos kezdeményezés indult a földtulaj­
doni viszonyok régóta húzódó problémájának orvoslására. Mindez
azonban nem állította a teljes tatárságot az új vezetőség oldalára. Az
ellenállás élén az a Musztafa Dzsemilev állt, aki a szovjet korszakban
ellenzéki aktivista volt, újabban pedig a Medzslisz vezetőjeként mű­
ködött, amelyet 1991-ben ő hívott újra életre. Figyelmeztetett arra,
hogy a Krím elcsatolása „az orosz és a tatár nép alapvető érdekeit
sérti”, valamint „katasztrófához, elszigeteltséghez és az ország tekin­
télyének elvesztéséhez fog vezetni”.17 Dzsemilev az oroszok távozását
sürgette a térségből, miközben tolerálta a krími tatárok körében mu­
184 HÁBORÚ A HATÁRON

tatkozó szélsőségeket. A hírek szerint öt évre kitiltották a félszigetről.

Azzal vádolták, Hogy elárulta a krími tatárság valódi érdekeit, vala­
mint a kijevi kormány megbízásából feszültséget szított a régióban.
Mikor a hatóságok májusban betiltottak egy nemzeti felvonulást,
amellyel a résztvevők a szimferopoli deportálás hetvenedik évfordu­
lójára emlékeztek volna meg, a Medzslisz új vezetője, Refat Csubarov
több helyi tüntetés megtartásába is beleegyezett, amelyek végül rend­
bontás nélkül zajlottak le. Más tatár szervezetek üdvözölték az Orosz­
országgal való újraegyesülést. Az egyik ilyen csoport, a Milli Firka
úgy vélte, hogy Kijev a függetlenség kikiáltása óta eltelt huszonhá­
rom évben alig tett valamit a krími tatárok rehabilitásáért: „Alig két
hónap alatt Oroszország többet tett a krími tatárságért, mint Ukraj­
na valaha is. Csak miután a Krím Oroszország részévé vált, jutott
eszébe Kijevnek, hogy egyáltalán létezünk”, mondta Vaszvi Abdurai-
mov, a Milli Firka elnöke.18 Mindazonáltal a tatár közösséggel ápolt
viszony továbbra is feszült maradt, ami a Medzslisz épületének szep­
temberi zár alá vételéhez vezetett.
Ami Oroszországot illeti, számára a Krím immáron az orosz állam
szilárd része. A több mint két tucat más orosz régióhoz hasonlóan.
2014. szeptember 14-én a félszigeten is megrendezték a helyhatósági
és önkormányzati választásokat. A krími országgyűlési választásokon
az Akszjonov vezette Egységes Oroszország Párt a szavazatok 70,4 szá­
zalékát szerezte meg, míg az erősödő nacionalista érzületet az Orosz-
országi Liberális-Demokrata Párt (LDPR) 8,9 százaléka jelezte. A kom­
munisták pártja, amely 1991 óta folyamatosan képviseltette magát
a krími országgyűlésben, most először nem tudta megugrani az öt-
százalékos küszöböt. A részvételi arány 53,6 százalék volt, magasabb
az országos átlagnál, viszont alacsonyabb, mint a márciusi népszava­
záson mért csillagászati eredmény. Szeptember 17-én Putyin három
jelöltet nevezett meg minden kormányzói tisztségre, köztük Aksz-
jonovot, a Krím hivatalban lévő miniszterelnökét, valamint Szevasz-
topol jelenlegi kormányzóját, Szergej Menyailót, akiket aztán annak
rendje és módja szerint meg is választottak.
 A KRÍMI CSEL 185

Mindent egybevetve félrevezető volna úgy tekintenünk az orosz

„területszerzésre” , mint jó előre kiagyalt tervre a Krím elfoglalására és
elcsatolására. Oroszország politikai álláspontja még Janukovics buká­
sát követően is bizonytalan volt: kezdetben még a Krím elszakadásá­
val létrejövő újabb „befagyott” konfliktus megteremtése, illetve kizá­
rólag Szevasztopol árvétele között vacillált. Arról a felvetésről, hogy
a haditengerészeti kikötőt leválasszák a hátországról, hamar kiderült,
hogy technikai okokból kivitelezhetetlen, így az elszakadásból végül
annektálás lett. Noha ezzel egy probléma, még ha vitatottan is, de
megoldódott, az Ukrajna geopolitikai státusát illető nagyobb problé­
ma viszont továbbra is megoldatlan maradt, minek következtében
Oroszországot magába szippantotta a Donyec-medencei konfliktus,
a Kijewel és a Nyugattal való kapcsolatok pedig tovább mérgesedtek.
Amint azt Mankoff megfogalmazta: „Moszkva lépései ahelyett, hogy
eltántorítanák az ukránokat attól, hogy jövőjüket Európában keres­
sék, csak még jobban felszítják majd a nacionalista érzületet az ország
egészében, alighanem egy teljes nemzedékig Oroszország ellen for­
dítva Ukrajna elitjét.” 19 Ráadásul Oroszország EAESZ-beli szövet­
ségesei is aggódni kezdtek, és immáron ragaszkodtak ahhoz, hogy
a leendő Eurázsiái Unió ne legyen több egy szabadkereskedelmi öve­
zetnél, és visszadobták a szorosabb politikai együttműködésre vonat­
kozó terveket.

A KRÍM ÉS A N E M Z E T K Ö Z I P O L I T I K A

A félsziget újraegyesítése Oroszországgal, valamint a Donyec-meden-

cében kitört harcok szankciók egész hullámát indították el (erről lásd
a Nyolcadik fejezetet). Még ezt megelőzően az USA szavazásra kérte
fel az ENSZ Közgyűlését —és nem az ENSZ Biztonsági Tanácsát, ott
ugyanis Oroszország vétójoggal bír — „Ukrajna területi integritásá­
nak támogatására”, valamint az elcsatolás elítélésére. A határozatot
száz tagállam támogatta, míg tizenegy ellene szavazott, köztük Kuba,
186 HÁBORÚ A MA I ÁRON

Észak-Korea, Venezuela és más „balos” latin-amerikai államok, mint

például Bolívia vagy Nicaragua. Az ötvennyolc tartózkodó között
olyan jelentős államok voltak, mint Kína és a BRICS többi országa,
köztük Brazília, olyan más latin-amerikai országok mellett, mint Ar­
gentína, Uruguay vagy Equador. Más szóval Latin-Amerika kezdett
el nem kötelezettként fellépni, és a jelek arra mutattak, hogy ezek az
országok rokonszenveznek az orosz állásponttal. Egyik legjelentő­
sebb diplomáciai lépésükként a BRICS-országok nyilatkozatban ítél­
ték cl a nemzetközi közösseget Oroszország izolálásáért. A 2014. jú­
lius 15-17. között rendezett hatodik BRICS-csúcstalálkozón a tagál­
lamok megállapodtak egy sanghaji székhelyű Új Fejlesztési Bank.
valamint egy közös devizaalap megalapításáról. Noha ezeket a terve­
ket már régen megszellőztették, az ukrán válság miatt megvalósításuk
most még sürgősebbé vált. Ahogyan azt egy orosz professzor megfo­
galmazta: ,A csúcstalálkozó megmutatta, hogy az egypólusú világ­
rend, amelyhez amerikaiak és az európaiak ragaszkodnak, többé már
nem működőképes.”20 A többi BRTCS-ország nem volt hajlandó el­
ítélni Oroszországot ukrajnai lépéseiért, azonban helyeselni sem, ami­
re Putyin ösztökélte őket, annak érdekében, hogy gátat vessenek az
USA „szankcionális támadásainak”, amelyekkel az amerikaiak a poli­
tikájukat ellenző országokat zaklatják.21 Kína jótékony tartózkodás­
sal viszonyult az orosz lépésekhez, ami annak tükrében, hogy maga is
szeparatista kihívásokkal nézett szembe Tibetben és Hszincsiangban,
gyakorlatilag hallgatólagos hozzájárulást jelentett a határok átrajzo­
lásához, amelyre a Dél-kínai-tengernél maga is törekedett. Kínában
ráadásul komoly félelmeket ébresztett egy demokratikusan megvá­
lasztott vezető nyugati támogatású megbuktatása arra vonatkozóan,
hogy ezek a hatalmak mit tennének azokkal, akiket már most is csak
zsarnokokként emlegetnek.
Más államokat a Krím elcsatolása komoly dilemma elé állított,
csakúgy, mint tette azt annak idején Koszovó függetlenségének ki-
nyilvánítása. A válság legközvetlenebbül Törökországot érintette,
amely mintegy félmillió krími tatár gyökerekkel rendelkező lakosnak
 A KRÍMI CSEL 187

adott otthont, még ha azok már régen asszimilálódtak is. A török

külpolitika már jó ideje elvesztette azon presztízsét, amelyet még Ah-
met Davutoglu miniszterségének megengedőbb stratégiája eredmé­
nyezett, és minden fronton akadályokba ütközött, különösen a szom­
szédos Szíria irányába. Törökország politikai krédója immáron így
szólt: „inkább minimálisra csökkenteni a mások által hozott dönté­
sek káros hatását, mintsem megpróbálni valamiféle nyomást gya­
korolni a Nyugatra vagy Moszkvára.” Ami pedig a Krím ügyét illeti:
„Ankara neheztelését fejezi ki, amiért az F.U belerángatta Ukrajnát
egy zéró összegű játékba a vilniusi csúcstalálkozóval, és indokolatla­
nul provokálta Oroszországot.”22
A nyugati kommentárok túlnyomó többségében megbúvó elkép­
zelés, miszerint Putyin elhatározta, hogy újjáépíti az orosz vagy szov­
jet birodalmat, a krími eseményeket követően újult erőre kapott. En­
nek megfelelően Putyin támogatását a Donyec-vidéki felkelést ille­
tően úgy ítélték meg, mint „Novorosszija” újjáteremtésének immáron
sokadik lépését. Philip Breedlove tábornok, a szövetséges európai
haderők főparancsnoka (SACEUR) ekkoriban arról beszélt, hogy az
oroszok végigsöpörnek a Donyec-medencén és Novorosszija többi
részén, hogy megteremtsék az összeköttetést a szakadár moldovai
Transznisztriával. A Dnyeszter menti terület mintegy háromszázezer
lakosának dönrő többsége orosz, akik akkor szakadtak el Moldo-
vától, amikor a köztársaság 1991-ben elnyerte függetlenségét. 1992
nyarán több mint ezer ember vesztette életét egy rövid lefolyású há­
borúban, mikor Transznisztria —orosz támogatással - ellenszegült az
övezet Moldovába történő integrálásának, attól félve, hogy az a Ro­
mániával való újraegyesüléshez vezet majd. Ettől kezdve mintegy
másfél ezer orosz katona állomásozott tartósan a térségben, a hiva­
talos álláspont szerint azért, hogy a szovjet időszakból származó ha­
talmas fegyverraktárakat, valójában hadianyag-temetőket őrizzék.
Transznisztria két népszavazást is tartott az önrendelkezési jog kinyil­
vánításáról, 1991-ben és 2006-ban, mindkettőt elsöprő mértékben
a támogatók nyerték. A második referendum már túllépett az állami
188 HÁBORÚ A HA FARON

függetlenség mértékének firtatásán* és egyenesen megkérdezte: „Tá-

mogatja-e ön a függeden Dnyeszter menti Köztársaságot és szabad
csadakozását az Orosz Föderációhoz?” Erre 78 százalékos részvételi
arány mellett a szavazók 97 százaléka felelt igennel. H a Oroszország
tényleg az a területrabló, terjeszkedő állam lett volna, mint amilyen­
nek kritikusai lefestették, úgy ennél többre nem is lett volna szüksége
ahhoz, hogy tovább tágítsa határait.
Klasszikus példája ez a „befagyott” konfliktusoknak, amelyben
a Nyugat ellehetedeníti Oroszország megoldási törekvéseit, és vice
versa. Nem sokkal az után, hogy a Krím egyesült Oroszországgal,
Transznisztria Legfelsőbb Tanácsa hivatalosan is kérvényezte Moszk­
vától az Orosz Föderációhoz való csatlakozást. A neoszovjet naciona­
listák vélhetően lekesen szőtték az újimperialista terjeszkedés ábránd­
jait, azonban ez olyasvalami volt, amit az orosz vezetés Jelcin óta tu­
datosan került (a Krím kivételnek számít). Legfeljebb az ukrán állam
totális Összeomlása esetén kerülhetne szóba a területi átrendeződés.
A Putyin első országértékelő beszédében elhangzott kijelentést, mi­
szerint a Szovjetunió felbomlása a XX. század „legnagyobb geopoli­
tikai katasztrófája”, valamint „az orosz nemzet tragédiája” volt, leg­
többször kontextusából kiragadva idézik, épp ellenkezőjét sugallva
annak, amire Putyin a továbbiakban rátért —hogy a Szovjetunió újjá­
építésének kérdése fel sem merülhet.23
Ez a félreértelmezés táplálta azt a narratívát, amelyet egyre dühö­
sebben szajkóztak a Szaakasvili uralta Tbilisziben és a Majdan-párti
Kijevben, egy sor ruszofób államban, amelyek korábban a szovjet
blokkhoz tartoztak, a The Economist hasábjain és az amerikai külügy­
minisztériumban, miszerint Oroszország valamiféle eredendő puszí­
tó ösztöntől hajtva elszántan törekszik a világrend megsemmisítésére.
Ez a megközelítés Oroszország valós motivációit és aggodalmait auto­
matikusan figyelmen kívül hagyja, és helyette primitív kulturális ösz­
tönöknek engedelmeskedve Oroszországot valamiféle barbár agresz-
szornak mutatja. E nézet hívei szemében az egyetlen válaszlehetőség
a szankció, még több szankció és az elszigetelés. Mint azt a Kyiv Pást
hírportál egyik vezércikke is leszögezte:
 A KRIMI CSEL 189

Már több mint két hónapja annak, hogy Oroszország a Krím Iero-
hanásával és elcsatolásával összezúzta a hidegháború utáni rendet,
ám az olyan nehézsúlyú uniós tagországok, mint Franciaország, Né­
metország, de még Nagy-Britannia is, továbbra is meghátrálnak Pu-
tyin agressziójával szemben. Gyengeségük megmutatta, hogy az üz­
leti lobbi ebben a három államban hajlandó szemet hunyni a hábo­
rús bűnök felett, egészen addig, amíg csak cégeik pénzt fialnak. így
már érthetőbb, miért is épp Európában robbantak ki a világhábo­
rúk, ahogyan világosabban látszódnak a megbékítési politikában rej­
lő veszélyek is. Az EU még mindig képtelen felfogni azt a tényt, hogy
Oroszország nem partner, hanem fenyegetés a világbékére, és hogy
Ukrajna megtámadásával a Kreml bőségesen megszolgálta az elszige­
telést és a legkeményebb gazdasági szankciókat. Vagyis a Nyugatnak
büntetéssel kell sújtania Oroszország energetikai, pénzügyi, katonai és
vezető technológiai ágazatait - mindazokat a szektorokat, amelyek
fenntartásában az említett három állam kulcsszerepet vállal.24

Ez a megközelítés tehát nem adja alább a teljes megaláztatásnál és

pusztításnál, és még csak a felvetését is kizárja annak, hogy esetleg
elvi, és nem korrupciós megfontolások álltak Németország és Fran­
ciaország óvatossága mögött. Pedig a pragmatisták mindösszesen
megértették a válság kiváltó okainak összetettségét, és tisztában voltak
azzal, hogy a szankciókhoz csak a legvégső esetben szabad folyamod­
ni. Helyettük azonban az új hidegháborús ideológiák hívei ujjongtak,
pocskondiázták a pragmatistákat, akiknek kétségbe vonták a jóhisze­
műségét is. A The Economist például az efféle „Ostpolitik”-ot mint
„naivitást” ítélte el, amely magában foglalja annak „veszélyét, hogy
aláaknázza Németország transzadanti és európai szövetségeit”.2^ Mi­
vel Európát épp ezek a szövetségek sodorták újból a háború peremére,
talán a fentivel ellentétes következtetést illett volna levonni.
Ezzel az offenzív irányvonallal szállt szembe egy olyan jelentős cso­
port, amely megpróbálta megérteni azt a dinamikát, amely nyílt revi-
zionizmust váltott ki egy addig a status quo fenntartásában érdekelt
konzervatív hatalomnak számító államból, még akkor is, ha - mint
190 HÁBORÚ A HATÁRON

korábban említettem —ezt az államot mindinkább áthatották a neo-

rcvizionizmus elemei is. A hidegháború zéró összegű logikája, mi
több, a klasszikus nagyhatalmi politika logikája szilárdan beékelő­
dött Európa nemzetközi ügyeibe, méghozzá az elképzelhető legbru-
tálisabb módokon. Putyin elnökségének kezdetén hangsúlyozta,
hogy Oroszország külpolitikájában az ország gazdasági fejlődését
kell szem előtt tartani, mostanra mégis visszatért abba az állapotba,
amelyben a döntéshozatalt a geopolitikai megfontolások irányítják.
Anders Fogh Rasmussen állítása szerint Oroszország revizionista ha­
talommá vált, amely „hajlandó akár erőszakot is alkalmazni befolyá­
sának kiterjesztéséhez, és hogy független, szuverén államokat vonjon
irányítása alá, égbekiáltóan semmibe véve a nemzetközi jogot”,26 ám
ez az érvelés félrevezető, hiszen nem veszi számításba azokat a ténye­
zőket, amelyek Oroszországot idáig juttatták. Az ukrán monisták
szélsőséges retorikája kiszorította a nemzetközi diplomáciát, és csak
tovább szította az ellenségességet. Ez volt a valódi revizionizmus,
amely a Nyugat felé húzó érzületekre építve az ukrán államépítés el­
lentmondásaiból (mint történt az korábban Grúzia esetében) egy vi­
lágbékét veszélyeztető konfliktust generált. Felerősödtek a posztkom­
munista revansizmus patológiái, átfordítva Oroszországot relatíve
védekező, konzervatív és ncorevizionista erőből egy ténylegesen revi­
zionistába. Oroszország a párbeszéd és a minimális tolerancia helyett
szidalmakkal és hamis történelmi analógiákkal (pl. müncheni egyez­
mény, a megbékítés politikája és hasonlók) szembesült.
A Krím elcsatolása egyszerre tükrözte a „Nagyobb Európa” meg­
valósításának kudarcát, valamint az HU arra irányuló törekvéseinek
korlátáit, hogy keletről szövetségesekkel vegye magát körbe. Immá­
ron feltárultak a hidegháború aszimmetrikus lezárásából fakadó fe­
szültségek. Putyin alatt Oroszország épp hogy a területszerző állam
ellentéte volt. Putyin több orosz földről mondott le, mint bármely
korábbi vezető, leszámítva Lenint, aki 1918 márciusában a németek­
kel kötött breszt-litovszki békével orosz földért cserébe időt nyert.
Lenin hazárdjátéka bejött, a német birodalom az év végére összeom­
lott, a hatalmas területek pedig visszakerültek az immáron polgárhá­
 A KRÍMI CSűL 191

borúba süllyedt Oroszországhoz. 2004-ben Putyin végleges megálla­

podásra jutott Kínával a 4400 kilométeres közös határszakaszról,
cserébe az Usszuri folyó számos nagyobb szigetének kínai fennható­
ság alá kerüléséért. 2010 szeptemberében Norvégiával is megszüle­
tett a megállapodás a Barents-tengeren húzódó határvonalak kijelö­
lésének régóta húzódó vitájában: Oroszország beleegyezett a tengeri
térség elfelezésébe, ami, mint kiderült, rengeteg energiaforrást jelen­
tett Norvégiának. Putyin jóváhagyásával végül sikerült lezárni a ha­
tárvitákat Észtországgal és Lettországgal is, noha mindkét ország kam­
pányt indított annak érdekében, hogy visszaszerezzék a szomszédos
orosz Pszkov régió azon részeit, amelyek a két világháború között az
észt és lett köztársaságokhoz tartoztak. Putyin mindezek mellett még
Japánnak is felajánlotta, hogy térjenek vissza az 1956-os megállapo­
dáshoz, amivel a négy Kuril-szigetből (amelyet a japánok az elvesztett
Északi Területeknek neveznek) kettő visszakerülne japán fennható­
ság alá. Igaz, hogy a két legkisebbről volt szó, de matematikai értelem­
ben a két ország így legalább egyforma arányban birtokolná a vitatott
szigeteket.
A nyugati véleményformálók minderről nem vettek tudomást. Az
ekkori túlfűtött reakciók tipikus példája az, ahogy Jonathan Eyal, a
Royal United Services Institute (RUSI) brit stratégiai kutatóintézet
szakértője érvelt. Eszerint Oroszország megpróbálja „darabokra szag­
gatni azt a területi status quót, amely a Szovjetunió bukása után Euró­
pában létrejött”. Az erre vonatkozó bizonyíték nemcsak gyenge lába­
kon állt, de valójában az ellenkező irányba mutatott: a Putyin vezette
Oroszország egy mélységesen konzervatív hatalom, amelynek törek­
vései a status quo megőrzésére irányultak, miképp Moszkva azon
igyekezete is, hogy ratifikálja az ország fennálló határaié. Ezzel szem­
ben épp a Nyugat volt az, amely revizionista erőként lépett fel. Eyal
annyiban mindazonáltal helytálló meglátást tesz, hogy

az utóbbi néhány hét eseményei nemcsak apró zavart jelentettek a

kelet-nyugat, kapcsolatokban. Egy korszak lezárultát jelölik, annak
192 HÁBORÚ A HATÁRON

a reménynek a végét, hogy Oroszország részévé válhat egy egyesült és

békés európai kontinensnek.27

Az érvelés eme logikájában persze eleve kizárt, hogy Oroszország egy

„egységes és békés kontinens” megteremtésére törekedne a Nagyobb
Európa elgondolás jegyében. Mások ennél kiegyensúlyozottabb né­
zőpontra helyezkedtek. Orosz részről Gorbacsov, a peresztrojka és
a hidegháború lezárásának szülőatyja már régóta elítélte, ahogyan a
közös győzelmet egy egyoldalúan kikiáltott diadallá torzították. Most
a Krím orosz fennhatóság alá kerülésére áldását adta:

Miután a Krím félszigetet korábban Ukrajnához csatolták a szovjet,

pontosabban a Kommunista Párt törvényei szerint, mellőzve az érin­
tettek véleményét, a nép most úgy döntött, hogy korrigálja ezt a
hibát. Ezt inkább üdvözölni kellene, mintsem szankciókkal megto­
rolni.28

Eduard Límonov és más, Putyinnal szembehelyezkedő ellenzéki na­

cionalisták szintén üdvözölték az újraegyesülést. Külföldön két volt
német kancellár is kész volt megbocsátani a lépést. Helmut Schmidt
a Die Zeit hasábjain úgy fogalmazott, hogy az eljárás nem volt éppen
törvényes, mindazonáltal kétségkívül „meg lehet érteni”, míg Ger-
hard Schröder még lelkesebbnek mutatkozott. A volt cseh államfő,
Václav Klaus szerint a Krím annektálását a félsziget lakosságának nö­
vekvő aggodalmai idézték elő, a függetlenedési mozgalom pedig a nép
valós törekvéseit fejezte ki. Az egykori elnök emellett elítélte a M aj­
dan radikalizálódását, és kihangsúlyozta, hogy Janukovics jelentős
kompromisszumokra volt hajlandó, ahelyett, hogy ténylegesen fel­
számolta volna azt, ami végső soron egy jelentős európai nagyváros
főterének megszállását jelentette. Klaus hasonlóképp bírálta a tünte­
tések nyugati támogatását is, miközben az eseményeket tágabb kon­
textusba, az Oroszországgal régóta fennálló kapcsolatok, valamint a
jelenkori Ukrajnát kitevő régiók eltérő hagyományainak és perspek­
tíváinak vonatkozásába helyezte.2'2 Elítélte a nyugati elit Oroszország
 A KRÍM! CSEL 193

iránti ellenségességét, megvetően nyilatkozva magatartásukról: „Az

USA és az EU propagandája Oroszország ellen egész egyszerűen ne­
vetséges, és számomra teljességgel elfogadhatatlan.”30
Orosz nézőpontból tekintve az ország csak a nyugati viselkedésre
adott választ. Alekszandr Lukin, a tekintélyes Moszkvai Nemzetközi
Kapcsolatok Állami Intézetének (MGIMO) professzora a következő­
képp vélekedik a Nyugat nemzetközi politikájának pragmatizmusá­
ról:

Nem Oroszország, hanem a Nyugat volt az, aki szemétbe hajította

egy nemzetközi jogon alapuló új politikai berendezkedés ötletét,
amelyet a Szovjetunió széthullását követően valóra lehetett volna vál­
tani. Nem Oroszország, hanem a Nyugat hitt a „történelem végé­
ben”, és használta ki saját átmeneti mindenhatóságát egy olyan világ
megteremtésére, amelyben egyvalaki mindent elragadhat, ami az út­
jába kerül, határokon csörtethet át, és bármilyen egyezményt felrúg­
hat a „jó cél érdekében”. Nem Oroszország, hanem a Nyugat volt az,
aki az államok szuverenitására hivatkozva tervszerűen lerombolta
a háború utáni jogrendet, előremozdítva a „humanitárius beavatko­
zásról” és a „védelmi felelősségről” vallott elméletét. Nem Oroszor­
szág, hanem a Nyugat helyezte nyomás alá az ENSZ Nemzetközi
Bíróságát, hogy kimondassa: Koszovó függetlenségének egyoldalú
kinyilatkoztatása nem ütközött a nemzetközi jogba.

Lukin az alábbi világos konklúzióra jut:

Mindezek eredményeképp a Nyugat álláspontja a Krím ügyében,

vezetőinek hivatkozása a területi integritásra és a határok sérthetet­
lenségére, Oroszország számára nem több, mint végsőkig fokozott
képmutatás. .] Mivel a határok sérthetetlenségének alapelve nem
kikezdhetetlen többé, így a nép akaratát kell számításba venni.31

Vagyis ha a Krím lakói orosz földön akartak élni, akkor miért is ne te­
hettek volna így?
194 HÁBORÚ A HATÁRON

Noam Chomsky Oroszország krími cselének már a következmé­

nyeit helyezi tágabb kontextusba. Kiindulópontként Thanassis Cam-
banis újságíró alábbi kijelentését idézi:

Azzal, hogy Putyin annektálta a Krímet, repedés keletkezett abban

a rendben, amelyre Amerika cs szövetségesei a hidegháború lezárulta
óta támaszkodtak, nevezetesen, hogy a nagyhatalmak csak akkor
avatkoznak közbe katonai eszközökkel, ha nemzetközi konszenzust
tudhatnak maguk mögött, leszámítva az olyan eseteket, amikor ezzel
nem lépik át riválisaik „vörös vonalait”.

Ezen elgondolás szerint tehát, amit Chomsky „korunk legsúlyosabb

nemzetközi bűncselekményeként” jellemez, vagyis Irak brit—ameri­
kai inváziója nem jelentett törést a világrendben, hiszen az agresszo-
rok sem Oroszország, sem pedig Kína „vörös vonalait” nem sértették
meg. Ezzel szemben viszont „Putyin ukrajnai ambíciói és a Krím
bekebelezése átlépték Amerikai vörös vonalait”, kiváltva Washington
dühödt reakcióját és Oroszország elszigetelésére, regionális törekvé­
seinek megzabolázására irányuló igyekezetét. Más szóval „az Egyesült
Államok »vörös vonala« Oroszország határaihoz költözött. Követke­
zésképp Oroszország »tulajdon szomszédságára« vonatkozó ambíciói
megbontják a világ rendjét, és válsághelyzetet teremtenek.” Az USA
globális hegemón hatalomnak tekintette magát, és ragaszkodott an­
nak jogához, hogy eldöntse, mi számít egy „vörös vonal” átlépésének,
ráadásul már csak a potenciálisan ellenséges ellenhegemóniák meg­
előzésére irányuló Wofowitz-doktrína híveként sem engedhette át
a vezető szerepet egy saját érdekeltségébe tartozó térségben. Putyin
merész húzásával alapjaiban kérdőjelezte meg Amerika vezető szere­
pét a „béke és stabilitás” megőrzésében - amely globális pozíció
Chomsky szerint valójában az „amerikai követeléseknek történő be-
hódolást” hivatott bebiztosítani.32
Az amerikai hegemónia ilyetén gyakorlásának fényében csak a leg­
tompább politikusok voltak képesek homlokráncolás nélkül fogadni
John Kerry azon kijelentését, miszerint: „Egyszerűen elfogadhatatlan
 A KRIMI CSEL 195

a XXI. században XIX. századi módon viselkedve más országokat tel­

jességgel koholt ürügy[ek] alapján megszállni.” Putyin március 18-án
mondott szenvedélyes beszédében arra panaszkodott, hogy az USA és
szövetségesei

újra és újra becsaptak minket, a hátunk mögött hozták a döntéseket,

majd kész tények elé állítottak bennünket a NATO keleti bővítésé­
vel és katonai erejük felvonultatásával a határainkon. Mindig ugyan­
azt a választ kaptuk tőlük: „Nos, ez nem tartozik magukra.”33

A Krím bekebelezése annak kikiáltása volt Putyin részéről, hogy ezek

a problémák nagyon is Oroszországra tartoznak, amely többé már
nem hajlandó meghátrálni. Sőt visszautasítja azt a logikát, amely sze­
rint, ha az USA csakugyan „nélkülözhetetlen” ország, akkor más or­
szágok ennek értelmében nélkülözhetőek. Mint azt Putyin 2013
szeptemberében az Egyesült Államok önjelölt kitüntetettségét bírál­
va (amire a későbbiekben még visszatérek) megfogalmazta: „Vannak
nagy és kis országok, gazdagok és szegények. [...] Mind különbözőek
vagyunk, és ha az Űr áldását kérjük, úgy nem fogjuk elfelejteni, hogy
Isten mindannyiunkat egyenlőnek teremtett.”34
A konfrontáció időzítése nem Putyin döntésének eredménye, ám
az ukrajnai fejlemények olyan kihívást jelentettek, amely elől nem
térhetett ki. A hidegháborút követő időszakban először fordult elő,
hogy egy nagyhatalom kesztyűt hajított az atlanti közösségnek, és
megkérdőjelezte annak elképzelését a világrendről. Ennek oka nem
egy „Nagyobb Oroszország” megteremtése volt, a szovjet birodalom
újjáépítéséről már nem is beszélve (még ha maga mellé is állította azo­
kat, akik efféle célokat űztek), hanem a „Nagyobb Európa” kontinen­
tális eszméjének és Oroszország nemzeti érdekeinek védelme. Putyin
ezzel megkérdőjelezte az USA jogát a „vörös vonalak” kijelölésére, két­
ségbe vonva az atlantizmus egészét. Válaszul az USA, engedve a poli­
tikai és médiaelit agitálásának, újabb hidegháborút hirdetett Orosz­
ország ellen, amihez európai szövetségesei több-kevesebb vonakodás
közepette ugyan, de csatlakoztak.
 H A T O D IK F E J E Z E T

B EK Ö SZÖ N T A MÚLT

A Krím elcsatolását kövecő hónapok ugyanolyan traumatikusnak bizo­

nyultak, mint az azt megelőző időszak. Május 25-ére tűzték ki az uk­
rán elnökválasztást, amelyen több mint két tucat jelölt tervezte meg­
mérettetni magát. A sorrend problémája továbbra is fennállt: a szava­
zást megelőzzék az alkotmányos reformok, vagy az új, alkotmányos és
demokratikus meghatalmazással bíró államfő megválasztása megszün­
teti majd a késztetést az alapvető átalakítások végrehajtására? Elsősor­
ban négy alapvető kérdésben kellett dönteni: az államfő és a miniszter-
elnök hatásköreiről; az orosz második nyelvként való státusáról; Ukraj­
na föderalizálásáról vagy az ország másfajta decentralizálásáról; valamint
a semlegesség kérdéséről az Európában kiújult blokkpolitika vonatko­
zásában. Mindezt az ország keleti és déli részein kitört nyugtalanság
kísérte, amit a nyugati hatalmak Oroszország beavatkozásának tekin­
tettek, és ezért egyre szigorúbb szankciókkal toroltak meg.

E LN ÖKV ÁLAS ZTÁ S

Április 29-én az ideiglenes kormányfő, Arszenyij Jacenyuk felszólítot­

ta az Összes politikai erőt, hogy egyezzenek meg az alkotmányos re­
198 HÁBORÚ A HATÁRON

formintézkedésekben még az elnökválasztás előtt. A miniszterelnök

úgy tervezte, hogy addigra elkészülne az új alkotmány tervezete,
amelynek szövegét még az Alkotmánybíróság és a Velencei Bizottság,
az Európa Tanács alkotmányjogi tanácsadói szervezete is felülvizsgál­
ná.1 Meglehetősen optimista ütemterv volt ez, tekintve, hogy nem
sok egyetértés mutatkozott az alapvető alkotmányos kérdéseket ille­
tően. Az ország függetlenségének több mint két évtizede alatt ezek
egyikére sem sikerült megnyugtató választ találni, így nem tűnt túl
valószínűnek, hogy ezúttal majd ilyen rövid időn belül sikerül meg­
birkózni a feladattal.
Ukrajna plurális és versengő politikai kultúrájának egyik ékes bi­
zonyítéka a választásra regisztrált elnökjelöltek magas száma. Végül
huszonnyolcán indultak el a választáson, a szavazólapokon azonban
már csak huszonegy név szerepelt, mivel egyes potenciális jelöltek,
mint például Oleg Carjov, visszaléptek. A verseny élén kezdetektől
fogva Petro Porosenko, a „csokoládékirály” állt, aki az „újonc” szere­
pét öltötte magára, holott korábban már több ízben is feltűnt az uk­
rán politika porondján. Egyik lehetséges fő kihívója Vítalij Klicsko
volt, ám március 29-én az egykori nehézsúlyú világbajnok bokszoló
visszalépett, és pártjával, az UDAR-ral együtt Porosenko mellé állt. Az
alkut vélhetően Firtas hozta tető alá egy két nappal korábbi bécsi ta­
lálkozón, amelyen Porosenko és Klicsko is részt vett. Firtas ekkoriban
azért kényszerült Bécsben tartózkodni, mert az Egyesült Államok
megpróbálta elérni kiadatását vesztegetés és bűnszervezet létrehozá­
sának vádjával. A megegyezést Vitalij Kovalcsuk, az UDAR elnökhe­
lyettese is támogatta, akit az új rendszer egyik „szürke eminenciása­
ként” tartottak számon. Mivel saját pártbázissal nem rendelkezett, az
UDAR-ral kötött alku egy készen kapott szervezeti alapot jelentett
Porosenko nak, lehetővé téve, hogy már a választási verseny korai sza­
kaszában jól szerepeljen a közvélemény-kutatásokon.
Az egyetlen komoly kihívó így az egykori miniszterelnök, Julija
Timonsenko maradt, ő azonban komoly politikai terhekkel vágott
neki a kampánynak. Timosenko február 22-én szabadult a börtön­
ből, nem sokkal a Verhovna Rada ezt lehetővé tevő aznapi határoza­
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 199

tát követően, február 28-án pedig hivatalosan is rehabilitálták. Ké­

sőbb a Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette az ellene hozott egykori
ítéletet, kimondva, hogy „nem történt bűncselekmény”. Ennek elle­
nére nem volt könnyű úgy folytatnia, mintha mi sem történt volna:
szabadulása napján rögvest a Majdanra viharzott, ahol aztán döbben­
ten tapasztalta a hűvös fogadtatást. A tömeg attól tartott, hogy a for­
radalmat újra kisajátítják majd a Timosenko-féle politikusok. A volt
kormányfő ráadásul már nem tudhatta magáénak a Nyugat támoga­
tását sem, amely már „romlott árunak” tekintette. Miképp Alekszandr
Nyekraszov egykori orosz kormánytanácsadó fogalmazott egy hely­
zetjelentésében: ,Az a hír járja róla, hogy megpróbál bosszút állni
néhány ellenfelén, akikről úgy hiszi, hogy közreműködtek abban,
hogy hivatali visszaélés vádjával rács mögé került.”2 Április 15-én
Timosenko bejelentette, hogy nem szándékozik hagyományos kam­
pányt folytatni, és ehelyett pártját, a Batykivscsinát az „orosz ag­
resszióval” szembeni nemzeti ellenállás politikai platformjának kiál­
totta ki —ez minden szempontból egy kétségtelenül bizarr húzás volt,
ami lehetővé tette Porosenkónak, hogy Timosenko demagógiájához
képest mérsékeltként lépjen fel.
Hosszas vitákat követően a Régiók Pártja végül az Ahmctov kezei
közt leginkább formálhatónak bizonyult Mihajlo Dobkint indította.
Ez azt jelentette, hogy két képviselőjük, Szergej Tigipko és Oleg Car-
jov független jelöltként vettek részt a választáson, és mivel visszauta­
sították Dobkin támogatását, a pártból is kizárták őket. Vlagyimir
Fescsenko politikai elemzőt idézve:

Egyértelmű, hogy Tigipkót kellett volna egyedüli jelöltnek kinevez­

ni, ám Rinat Alimetov és Donyeck más városatyái túlságosan is füg­
getlennek tartották ahhoz, hogy a párt őt indítsa az elnöki tisztért.
Ilyesmit nem engedhettek meg.3

Tigipko életrajza sokban hasonlít Porosenkóéhoz. Önerőből lett vál­

lalkozó, Moldovában született, majd Dnyepropetrovszkba került,
ahol kiépítette a bankokban, biztosításban, ingatlanügyletekben, gép­
200 HÁBORÚ A HATÁRON

gyártásban és kockázatitőke-befektetésekben érdekeltségekkel bíró

TAS pénzügyi és üzleti csoportot, minek köszönhetően milliárdos lett.
A politika sem hagyta hidegen: volt miniszterelnök-helyettes, társa­
dalompolitikai miniszter és az ukrán nemzeti bank elnöke. A 2010-
es elnökválasztási versenyen a szavazatok 13 százalékát megszerezve
harmadik helyen végzett Janukovics és Timosenko mögött, majd a
gazdaságért felelős miniszterelnök-helyettesnek nevezték ki. Ő fel­
ügyelte a vitatott nyugdíjreformot, amely öt évvel kitolta a nők nyug­
díjkorhatárát, valamint általánosan növelte a nyugdíjig ledolgozni
szükséges időtartamot. Hasonlóan Dobkinhoz és a KPU vezetőjéhez,
Petro Szimonyenkóhoz, Tigipko is támogatta az orosz második ál­
lamnyelvvé emelését.
Oroszország már idejekorán azzal fenyegetett, hogy nem ismeri el
az elnökválasztást, azt bizonygatva, hogy előbb az alkotmányos re­
formnak kellene következnie, valamint leszögezte, hogy a Janukovi-
csot megbuktató „puccsot” nem ismerik el, így bármi történjék is,
mindenképpen őt tekintik államfőnek. Április 17-én, Egyenes kap­
csolás címen futó éves betelefonálós műsorában Putyin kijelentette,
hogy Moszkva nem fogja elismerni a választások eredményét, ameny-
nyiben nem garantálják a jelöltek biztonságát. Putyin ezzel a Carjov
elleni brutális támadásra utalt, mikor is egy kijevi televíziós szerep­
lését követően szélsőségesek rontottak a föderációpárti elnökjelöltre.
A Régiók Pártjából kirúgott Carjov csak az után egyezett bele a Szó­
lásszabadság című műsorban való szereplésbe, hogy garantálták biz­
tonságát, ám miután felvázolta politikai álláspontját, ukrán naciona­
listák összeverték és letépték ruháját a televízió épületénél. Dnyep-
ropetrovszki házát felgyújtották, és végül menekülni kényszerült
Ukrajnából. Carjov tortúrája a Majdan sok ellenfelének - köztük
több rendőrnek - a sorsát szimbolizálja, akiket a „forradalom ellen­
ségeinek” kiáltottak ki, és hajtóvadászatot indítottak ellenük. Május
elejére a Kreml álláspontja enyhült, és az orosz kormány késznek
mutatkozott az eredményt törvényesnek tekinteni, amennyiben a vá­
lasztást a megfelelő módon bonyolítják le. A szentpétervári nemzet­
közi gazdasági fórumon Putyin kimerítő részletességgel sorolta az
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 201

ukrán állásponttal szembeni panaszokat, ám mindezekkel szemben

azt is hangsúlyozta, hogy: „Megértjük, hogy Ukrajna népe azt akarja,
hogy országuk kikerüljön a válságból. Választásukat ezért tiszteletben
fogjuk tartani."4 A szavazás előtti napon Putyin úgy fogalmazott,
hogy Oroszország „együttműködik majd a választások eredménye­
ként hatalomra került vezetőséggel”, de megjegyezte, hogy az ország
törvényes államfője továbbra is Janukovics marad.5
Végül Porosenko lett az első olyan államfő Kravcsuk óta, aki az első
fordulóban elért abszolút többséggel nyert elnökválasztást (lásd a 6.1 -
es táblázatot). Az első helyen végzett minden egyes olyan régióban,
ahol megtartották a szavazást, bár az is igaz, Porosenko és Timosenko
együtt nem kapott annyi szavazatot, mint Janukovics 2010-ben. Da­
cára a jelöltek nagy számának, Porosenko meggyőző első körös győ­
zelme világos jele volt annak, hogy a többség mérsékelt állásponton

6 .1 T Á B LÁ Z A T

JELO LT S Z A V A Z A T O K % -B A M SZAVAZATOK SZÁM A

Pcrro Porosenko 54,70 9857308

Julija Timosenko 12,81 2 310050
Olch Ljasko 8,32 1500377
Anatolij Hricenko 5,48 989029
Szergej Tigipko 5,23 943 430
Mihajlo Dob kin 3,03 546 138
Vagyím Rabin ovics 2,25 406 301
Olga Bogomolec 1,91 345384
Pctro Szimonyeoko 1,51 272 723
Oleh Tvalmi bök 1,16 210 476
M inden tnds jelölt I % a la tt végzett

Részvételi arány: 60, 29%

Forrós: Ukrán Központi Választási Bizottság [website].

h ttp ://w w w .cvk.g o v. uo/vp2014/wp30Öpt001 f ü l = 702. h tm í
202 HÁBORÚ A HATÁRON

van, és stabilitásra törekszik. Pontosan azért választották meg, mert

úgy tűnt, ő képviseli a „harmadik utat” az előző kormányzat és a Maj­
dan téri forradalmárok mellett. Porosenko a kampány során a stabili­
tás és a változás mellett egyaránt felszólalt, főleg a középosztálybeli
férfiakat és a városi, idősebb korosztályt megszólítva.6 ígéretet tett
arra, hogy eladja a Rosent és más érdekeltségeit, lemosva magáról az
oligarcha címkét, ám végül meghátrált, és nem adta el hírtelevízióját,
az Ötös csatornát. Kijelentette, hogy elsődleges célja az ország bejut­
tatása az F,U-ba, első körben a vízummentes rendszer bevezetésével.
Azt is megjegyezte, hogy Ukrajna képes boldogulni az orosz gáz nél­
kül is.
Az összesített részvételi arány 60,29 százalékos volt, de Lvovban
még a 78 százalékot is megütötte, miközben az olyan jobbára orosz
ajkú régiókban, mint Odessza és Harkov, 50 százalék alatt maradt.
A korábbiakhoz képest a részvétel alacsony volt. A 2004-es választáson
több mint 28 millióan adták le voksukat, míg ez alkalommal keve­
sebb mint 18 millióan szavaztak, a 2010. februári elnökválasztáson
pedig 66,7 százalékos volt a részvétel. A részvételi arány azonban az
összes, 35,5 millió választásra jogosult állampolgárral számolt, amiből
végül 1,5 millióan nem szavaztak a Krím félszigeten, a Donyec-me-
dence 5 millió választója (az ország szavazóinak 14 százaléka) pedig
a konfliktus miatti nehézségekkel szembesült. Donyeck megyében
(3,3 millió potenciális szavazó) a részvétel mindössze 15,1 százalékos
volt, Luhanszkban (1,7 millió potenciális szavazó) pedig 38,9 százalé­
kos. A Donyec-medence teljes lakossága 6,5 millió, ami hetede az ösz-
szes ukrán szavazónak. Donyeck térségében a 2430 szavazóhelyiségből
összesen alig 426 nyitott meg, a régió kormányzója, Szerhij Taruta
szerint pedig az egymillió lakosú Donyeck városában egy sem.7 Min­
dent egybevetve a 22 donyecki szavazókörzetből 14-ből nem érkeztek
eredmények, Luhanszk esetében ez az arány 12-ből 10 volt, illetve ki­
maradt még a Krím és Szevasztopol 12 körzete is. A fegyveres össze­
csapások a szavazás napján is folytatódtak: ekkor vesztette életét And­
rea Rocchelli olasz fotóriporter és orosz tolmácsa, valamint a veterán
 BEKÖSZÖNT A MÜLT 203

emberi jogi aktivista, Andrej Mironov. A problémás régiók szavazóival

nem számolva az összesített részvételi arány tehát magasabb, 68 száza­
lékos volt.
A hiteles keleti jelölt hiányára időnként úgy tekintenek, mint ami
az egész választási folyamat legitimitását aláaknázza. Ami azt illeti,
nem egészen erről volt szó, hiszen Tigipko betöltötte ezt a szerepet,
és egy tisztességes 5,2 százalékos eredményt ért el, ráadásul mindezt
a Régiók Pártja hivatalos jelöltje, a 3 százalékot szerzett Dobkin mel­
lett. Rabinovics, az Összukrán Zsidó Kongresszus elnöke több szava­
zatot kapott, mint az antiszemita radikálisok. A Majdan téri orvos,
Olga Bogomolec a szavazatok 1,91 százalékát nyerte el; a kommunis­
ták jelöltje, Szimonyenko, noha visszalépett a megmérettetéstől, 1,51
százalékot kapott. Az 1 százalék alatti eredményt elért jelöltek között
találjuk Andrij Grunyenko üzletembert, Valerij Konovaljuk egykori
képviselőt, Jurij Bojko volt miniszterelnök-helyettest, Mikola Ma-
lomuzst, az ukrán külföldi hírszerző szolgálat hajdani vezetőjét, va­
lamint az Ukrajna Népi Mozgalma (Ruh) vezérét, Vaszilij Kuibidát.
A Majdan téri radikálisokra leadott szavazatok alacsony száma —
a Szvobodát vezető Tyahnibok csak 1,16 százalékot, a Jobboldali Szek­
tor vezetője, Dmitro Jaros pedig mindössze 0,7 százalékot szerzett -
azt mutatta, hogy az ország többi részén nem rendelkeztek érdemi
támogatottsággal. A nyíltan jobboldali nacionalistákra adott kevés
szavazatból gyakran vonják le azt a következtetést, hogy az integrális
nacionalizmus Ukrajnában gyenge lábakon áll, ám nem szabad fi­
gyelmen kívül hagyni, hogy a vonatkozó szavazatok nagy része bizo­
nyosan a militáns-nacionalista Radikális Párt vezetőjéhez, Ljaskóhoz
vándorolt. Ő volt az, aki márciusban követőivel együtt Kelet-Ukraj-
nában elrabolt egy helyi parlamenti képviselőt, majd közzétettek egy
videót a férfi megalázó vallatásáról. Kampánybeszédeiben rendszere­
sen bírálta a kormányt állítólagos passzivitásáért az ország területi in­
tegritását fenyegető veszélyekkel szemben. Ljasko bejelentette, hogy
maga vezeti majd a harcot, amit meg is tett: a választások után az „Uk­
rajna zászlóalj” élén megindult a Donbasz felé.
204 HÁBORÚ A HATÁRON

A választást az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése (PACE) fel­

ügyelte az EBESZ vezette választásokat ellenőrző konzorcium része­
ként, és a nagyarányú részvétel mellett azt is megállapította, hogy

a hatóságok részéről egyértelmű szándék mutatkozott arra, hogy a

szavazást jobbára a nemzetközi követelményekkel öszhangban vezes­
sék, valamint hogy a választás az ország túlnyomó többségében az
alapvető szabadságjogok tiszteletben tartását mutatta, dacára a két
keleti régióban tapasztalható fenyegető biztonsági körülmények­
nek.8

Mindazonáltal az Andreas Gross svájci szocialista politikus vezette

bizottság a továbbiakban hangsúlyozta, hogy:

A tegnapi választás kimagasló eredményei törvényes alapot biztosíta­

nak Ukrajna új elnökének arra, hogy azonnal széles körű párbeszé­
det indítson a keleti régiók teljes lakosságával hitük és bizalmuk
helyreállításáért, valamint arra, hogy az ukrán társadalom különbö­
zőségét tiszteletben tartva decentralizálja az államhatalmat az ország
egységének megőrzése érdekében. A jelenlegi válságra ugyanis nincs
katonai megoldás.9

Ám Porosenko ahelyett, hogy párbeszédet kezdeményezett volna a

felkelőkkel, a lázadás „napokon belüli” felszámolására tett ígéretet.
Hiába szerezte meg országszerte a lakosság felhatalmazását, Porosen­
ko a Majdan foglya maradt. Noha a forradalom vitathatatlanul ösz-
szetett és ellentmondásos jelenség volt, középpontjában az ukrán ál­
lamiság monista elgondolása lüktetett, amely kizárta azt a pluralista
alternatívát, amelyet a Donyec-vidék felkelői követeltek.
A Majdan szellemében történő további megmozdulások beszűkí­
tették Porosenko mozgásterét. A Batykivscsina vezetője, Timosenko
egy „újabb Majdan” kirobbantásával fenyegetőzött, amennyiben Po­
rosenko elnöksége nem felel meg várakozásaiknak. Ekkorra a Baty­
kivscsina már elvesztette egykori liberalizmusának javát, és a radikális
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 205

nacionalisták mellett kötelezte el magát. Arszen Avakov belügymi­

niszter Juscsenko alatt az ukrán Nemzetbiztonsági és Védelmi Tanács
(RNBO) feje volt, az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) vezetője, Va-
lentyin Nalivajcsenko pedig szintén Juscsenko alatt, 2006 és 2010
között egyszer már betöltötte jelenlegi tisztségét. Porosenko a vas-
kalapos ruszofóbia örököseinek nyomdokaiba lépett azzal, hogy azt
az Irina Gerascsenkót nevezte ki a „donyecki és luhanszki régiókban
zajló konfliktus békés rendezéséért felelős megbízottjának”, aki 2005
és 2006 között Juscsenko sajtótitkára volt. Juscsenko a 2010-es el­
nökválasztáson siralmas, mindösszesen 5,5 százalékos eredményt ért
el, és csapata ezt követően a háttérbe szorult, de immáron készek
voltak megbosszulni a vereséget.10
Noha a 2014. februári fejleményeket bizonyos fenntartásokkal
„forradalomnak” neveztem, az elnökválasztás mindenekelőtt egyfajta
folytonosságot jelzett. Egy olyan „oligarcha” államfővé választása, aki
az elmúlt évek viharos és zajos történéseinek sűrűjében mozgott, be­
bizonyította, hogy ezek az események nem termeltek ki új vezetőket,
és hogy az üzleti élet nehézsúlyú képviselői a jövőben is szilárd poli­
tikai hatalommal bírnak majd. Porosenko persze még azelőtt szerezte
vagyonát, hogy politikai pályára lépett volna, így nem fog arra kény­
szerülni, hogy hivatalában harcolja ki magának a jólétet. Megválasz­
tása mindazonáltal egy politikai generációváltást is jelez. Kravcsuk
egy régi vágású pártvezér volt, Kucsma egy „vörös gyárigazgató”, Jus­
csenko egy karrierista, Janukovics pedig mindenekelőtt a saját privát
érdekeit tartotta szem előtt. Juscsenko és Janukovics személyesítették
meg az ukrán politikában megbúvó „narancsos-kék” ellentétet, bár
Juscsenko inkább számított az ideológiák hívének, mint Janukovics:
utóbbi hasznot húzott a megosztottságból, előbbi azonban hitt is
benne. Porosenko tagadhatatlanul elkötelezett Ukrajna „európai vá­
lasztása”, a jobb kormányzás és a gazdasági reformok mellett, de a
„forradalom” nem változtatta át varázsütésre Ukrajnát egy új világgá.
Porosenkónak még meg kell birkóznia egy hatalmas és felbőszített
szomszéddal, egy megtört nemzetközi renddel, az ország energiafüg­
gőségével és területi veszteségével, és ami a legsürgetőbb, egy fegyve-
206 HÁBORÚ A HATÁRON

rés konfliktussal, amelyben az ország a már említett nagy hatalmú

szomszédjával került szembe. Ahogyan még azt is meg kell tanulnia,
hogyan zabolázzon meg egy megosztott társadalmat.

A BÜROKRATIKUS OLIGARCHIA MEGÚJULÁSA

Olivér Bullough-nak erős túlzásai ellenére is igaza van, mikor azt

állítja, hogy „bárki, aki kijelenti, hogy Ukrajnában egy Oroszország
és a Nyugat közötti háború dúl, téved. Ezt leginkább olyan tudatlan
emberek vallják, akiknek kapóra jön egy egyszerű magyarázat az ese­
ményekre, az azonban igaz, hogy ezzel egy olyan valódi tragédia
bekövetkeztéhez járulhatnak hozzá, amely mindnyájunkat érint.”
Bullough nagyon helyesen a válság gyökerét nem Janukovics 2014.
februári megbuktatásában leli meg, hanem 1991-ben, mikor „a kom­
munizmus megdöntésének nagy igyekezetében a privatizálok ami­
lyen gyorsan csak lehetett, kiárusították az állami tulajdont”. Benn­
fentesek vették át az irányítást egész iparágak felett, Donyeckben és
Dnyepropetrovszkban nagy hatalmú klánok jöttek létre. Az újonnan
szerzett vagyon offshore vállalatokon keresztül Ausztriába és külön­
féle brit adóparadicsomokba vándorolt, majd ezután „Kijevben el­
kezdődött a harc a kormányzati hatalomért, de valójában mindegyi­
küket ugyanaz az alapvető érdek vezérelte: fenntartani a káoszt. Minél
tovább ragadt Ukrajna a zűrzavar ingoványába, ők annál gazdagab­
bak lettek.”

Néhányan szerették volna elhitetni, hogy Janukovics demokrata,

oroszpárti államfő volt, akit nyugati kémek kergettek el - miközben
megtarthatta palotáit és vadászbirtokait brit fedőcégeken keresztül,
míg fia holland és svájci közvetítéssel rendelkezett vagyona felett.
Ukrajna egy leláncolt modern kori Prométheusz volt, akinek kü­
lönféle geopolitikai meggyőződések joviális keselyűi csipegették ki
a máját.
 B E K Ö S Z Ö N T A MÚLT 207

Bollough úgy véli, „ennek az egész "Nyugat a Kelet ellen« történet­

nek egyetlen haszonélvezője van: a Kreml, amely szerinte

egy haldokló rezsimet igyekszik fenntartani Ukrajnában, szembeszáll-

va a mindösszesen méltósággal élni vágyó ukránok vágyával, mind­
ezt azért, mert a régi módszerek hozzák a pénzt. [... ] Azok az újság­
írók, akik egy olyan korban nőttek fel, mikor Moszkva és a Nyugat
még egyenlő ellenfelek voltak, valószínűleg kényelmesen erezik ma­
gukat ebben a narratívában. Sokkal egyszerűbb úgy kiárusítani Uk­
rajnát, ha egy 1968-as Csehszlovákiaként prezentáljuk, mintsem egy
csúfosan megbukott államként, egy európai Kongóként.11

Mint megannyi más elemző, Bullough is annak bűnébe esik, hogy

kivetíti Ukrajna belső problémáit, Moszkvára hárítva ezzel a felelős­
séget, pedig valójában Oroszország kényszerült arra, hogy az Ukraj­
nán belül megváltozott hatalmi erőviszonyokhoz alkalmazkodjon.
Ugyanez volt a helyzet a kilencvenes években Jelcin, valamint 2000
óta Putyin alatt.
A központi hatalom további gyengülése a Majdan téri forradalmat
követően új lehetőségeket teremtett az államvezetésen kívüli szerep­
lőknek - mi több, az állam erőtlensége arra késztette az új kormány­
zatot, hogy maga forduljon az oligarchákhoz a hatalom megőrzése
érdekében. Jurij Lusenko egykori belügyminiszter egy sok vitát kivál­
tott indítványával azt kérvényezte, hogy oligarchákat nevezzenek ki
a keleti régiók kormányzóivá, elképzelése szerint ideiglenes jelleggel.
Mind a megbízott államfő, Turcsinov, mind pedig az átmeneti mi­
niszterelnök, Jacenyuk ellenezte a javaslatot, de Timosenko —akinek
a pártjához tartoztak - végül rábírta őket az ötlet elfogadására. Do-
nyeck élére Szerhij Tarutát, a Donyec-medencei Ipari Szövetség veze­
tőjét jelölték ki, noha logikusabb lépés lett volna Ahmetov kineve­
zése, aki mintegy háromszázezer munkást foglalkoztat a régióban, és
aki döntően befolyásolhatta volna az események ottani alakulását.
Ahmetov azonban nem élvezte az új kormány bizalmát, ugyanis túl­
208 HÁBORÚ A HATÁRON

ságosan „oroszbarátnak” és föderalisrának tartották. Taruta azonban

hamarosan elvesztette az irányítást az események felett. Áprilisban
elűzték a donyecki önkormányzati központból, ahonnét Mariupolba
menekült, a május 11-én tartott referendumot követően pedig Alek-
szandr Borodaj kikiáltotta magát a régió miniszterelnökének.
Az oligarchák és a „narancsosok” szövetségre léptek a „kekek” el­
len. Az ideiglenes kormány 2014. március 2-án Igor Kolomojszkijt,
Timosenko szövetségesét nevezte ki Dnyepropetrovszk kormányzó­
jának. Ebben a régióban mintegy négyszáz jelentősebb üzem találha­
tó, beleértve a Makarov Déli Gépgyárat (Juzsmas), a világ egyik veze­
tő rakéta- és űrtechnológiai gyártótelepét. Itt állították elő és tartot­
ták karban az orosz stratégiai arzenál hatalmas RS-20 (avagy NATO-s
kódnevén: SS-18 Sátán) típusú interkontinentális ballisztikus raké­
táit, valamint a gyár szoros együttműködést tervezett orosz partnerei­
vel a Zenyit-3SL rakétarendszer kifejlesztésére is. Itt találhatóak továb­
bá azok a műtrágyaüzemek is, amelyek az oroszországi ToljattiAzot
üzem ammóniáját használják, amit a Toljatti—Odessza ammónia­
csővezetéken keresztül szereznek be. Ehhez a térséghez kötődnek to­
vábbá olyan vállalkozások, amelyek Viktor Pincsuk „Evraz” és „Inter-
pipe” holdingtársaságaihoz, illetve Ahmetov „Metinvest” vállalatcso­
portjához tartoznak. Május 23-án Kolomojszkij bizottságot hozott
létre a régióban zajló beruházások és stratégiai fejlesztések felügyele­
tére, amit széles körben úgy értelmeztek, mint kísérletet saját üzleti
birodalmának kiterjesztésére. Kolomojszkij emellett jelezte az irányú
ambícióit, hogy növelje dnyepropetrovszki hűbérbirtokáit, bekebe­
lezve Luhanszk és a Donyec-medence néhány szomszédos körzetét.
A Majdan forradalma jelentős győzelmet jelentett Dnyepropetrovszk-
nak a Donyec-vidék, és különösképp Donyeck felett, ami részben
megmagyarázza az ott zajló háború kíméletlenségét. Kolomojszkij
a lázongás legkisebb jelét is elfojtotta Dnyepropetrovszkban, saját
zsebből fizetett ki ötmillió dollárnyi üzemanyagot, csak hogy a leve­
gőben tartsa az ukrán légierőt, valamint tízezer dolláros jutalmat
ajánlott fel minden egyes foglyul ejtett „orosz kémért”. Emellett több
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 209

nemzeti alapon szervezett önkéntes alakulatot is szponzorált, külö­

nösen április folyamán a Dnipro zászlóaljat. Ezek a „feketeruhások”
részt vettek a Kijev által április 13-án megindított terrorellcnes had­
műveletben a Donyec-medencében, de Kolomojszkij emellett arra is
felhasználta őket, hogy csírájában elfojtson bármiféle Majdan-ellenes
ténykedést a régióban, valamint elrettentő erőként is szolgáltak a ri­
vális vállalkozásokkal szemben. Kolomojszkij egyike volt azon oligar­
cháknak, akiknek államfői ambíciói már régóta ismertek voltak, és
most az újjáalakult bürokratikus-oligarchikus rendszer részeként tett
szert hatalmas befolyásra az ország irányításában.
Nyekraszov úgy fogalmaz, hogy „Ukrajna oligarchái a hatalom és
a vagyon megszerzésén versengenek”. Jelentésében megjegyzi, hogy
az Ukrajna keleti részén kiterjedt érdekeltségekkel bíró Rinat Ah-
metovot „nyomás alá helyezte a kormány”. Másrészt viszont Kolo­
mojszkij, akit a belügyminiszter Dnyepropetrovszk régió kormány­
zójává nevezett ki, „elnyeri jutalmát a »forrada!om« támogatásáért:
rohamtempóban bővíti üzleti birodalmát, és még magánhadsereget
is toborzott”. Nyekraszov ezt követően az alábbi lényeglátó megfi­
gyelést teszi:

Ami az ukrán oligarchákban igazán különös, hogy legtöbben a Janu-

kovicsot elűző „népi forradalom” lelkes támogatójának mutatkoztak
- holott azt gondolná az ember, hogy a korábbi vezetőséggel is jó
viszonyban kellett állniuk, már csak hatalmas vagyonuk megtartása
érdekében is. De nem, ők immáron a Janukovics megbuktatásában
való részvételűlekéi kérkednek. És előfordulhat, hogy erről is volt
szó. Amint arról kijevi forrásaim beszámoltak, az oligarchák hamar
rájöttek, hogy nem lenne bölcs dolog kizárólag egy lóra tenniük,
azaz jóban maradniuk Janukoviccsal és embereivel.

Túl sok minden forgott kockán, és az események kavalkádjában túl­

ságosan is nehéz volt szilárdan kitartani egyetlen irányvonal mellett.
Azok számára, akik a szovjet rendszerből érkezve arattak sikereket az
2X0 HÁBORÚ A HAIÁRON

ukrán politikai élet sötét játszmáiban, veszélyes lett volna elkötele­

ződni egy határozott álláspont mellett. Porosenkóra ez különösen
igaz:

ironikus, hogy a jelenlegi államfő [...] maga is egy oligarcha, aki

azzal szerezte vagyonát (egyéb más dolgok mellett), hogy jó kapcso­
latokat ápolt Oroszországgal, és nem volt éppen zajos kritikusa az
előző rendszernek, egészen addig, amíg Kijevben a tüntetések igazán
be nem indultak. Erre most csodák csodájára kiderült, hogy Poro-
senko lánglclkű „forradalmár” volt, akinek legfőbb vágya Janukovics
távozása és Ukrajna uniós csatlakozása.

Az oligarchák egyértelműen „fontos szerepet játszottak a felkelés fi­

nanszírozásában. Ugyanilyen világos, hogy ugyanezek az emberek
próbálnak most hasznot húzni a rezsimváltásból, egymással verseng­
ve a hatalomért, a befolyásért és persze azért, hogy beleszólhassanak
az események irányításába is.”12
Porosenko elnöki rendszere a Majdanból sarjadt biztonsági szerve­
zetek szövetségének alapján és a bürokratikus-oligarchikus rendszer
keretein belül hamar felépült. Ez volt az a két komponens, amelyet
a legsürgősebben újra kellett szervezni, ám miután épp ezek biztosí­
tották Porosenko hatalmának alapjait, igen valószínűtlennek tűnt,
hogy megváltoztatnák őket. 2014 februárját követően a biztonsági
ágazat magába olvasztotta a felfegyverzett aktivistákat, akik viszont
részben független erőknek kiáltották ki magukat a szektoron belül,
vétójogot követelve maguknak az államfő biztonságpolitikai döntései
fölött a Donyec-medencében és az ország egyéb problémás vidékein.
A Majdan téri önvédelmi osztagok egykori vezetője, Parubij egészen
augusztus 7-i váratlan lemondásáig az ukrán nemzetbiztonsági és vé­
delmi tanács élén maradt. Ő sokkal keményebb fellépést szorgalma­
zott a donyecki és luhanszki felkelők ellen, és távozásával immáron
szabadon kampányolhatott Porosenkóval szemben. Arszen Avakov,
az átmeneti kormány belügyminiszterének teljesítménye legjobb eset­
ben is meglehetősen bizonytalannak volt nevezhető. Ő rendelte el
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 211

a rendőrtisztek közötti tisztogatást, minek következtében csak Do-

nyeckben csaknem hatszáz embert rúgtak ki július közepéig. Míg ők
ketten hivatalban maradtak, meglehetősen problémásnak ígérkezett
tárgyalásos megegyezésre jutni a Donyec-medencei felkelőkkel. Ha­
sonlóképpen Valentyin Nalivajcsenkónak, a biztonsági szolgálat meg­
bízott vezetőjének támogatói bázisát is változatlanul a radikális naci­
onalisták jelentették.
Porosenko tapasztalt ügyvezetőkre és oligarchákra bízta kormány­
zatának működtetését. Az elnöki adminisztráció élére Borisz Lozs-
kint, az Ukrán Média Holding egykori vezetőjét nevezte ki. Lozskin
médiavállalkozásokkal szerezte vagyonát, de 2013 közepe tájékán
eladni kényszerült üzletét Szergej Kurcsenkónak, aki állítólag a Janu-
kovics-klán üzleti érdekeit képviselte ezen a terülten. Lozskin a leg­
több oligarchával jó kapcsolatot ápolt, de oroszországi összekötteté­
sei kiváltották a Majdan téri harcosok ellenszenvét. Ugyanez vonat­
kozik az Állami Ügyek Hivatalának új vezetőjére, Szergej Berezenkóra,
akinek szintén „folt esett” a hírnevén, korábban ugyanis Kijev ellent­
mondásos hírű polgármesterének, Leonyid Csernoveckijnek volt ta­
nácsadója. Porosenko nyilvánvalóan olyan hozzáértő ügyvezetőket
keresett, akik emellett nem minősülnének önálló politikai szereplők­
nek, nem úgy, mint Janukovics egykori hivatalvezetője, Szergej Le-
vocskin.
Míg a háború egyeseknek katasztrófa, mások számára lehetőség.
Alekszandr Janukovics és üzlettársa, Kurcsenko vagyona támadások
célpontjává lett. Kolomojszkij különösen aktív volt a Janukovics csa­
lád érdekeltségeire irányuló „rajtaütésekben”. Miközben az össze­
esküvés-elméletek hívei kedvükre szörnyülködhetnek az ukrán válság
politikai machinációinak valóságos vásári forgatagában, a forradal­
mon egyesek vesztettek, néhányan pedig nyertek rajta. Firtas egyike
volt a veszteseknek, míg Timosenko és Kolomojszkij a győztes oldal­
ra került. Ahogyan a BBC egy tudósítása fogalmazott: „Az orosz ka­
tonai agresszió leple alatt az ukrán oligarchák elkezdték újraosztani
az állami forrásokat.” A Kolomojszkij és Igor Jeremejev vezette parla­
menti frakciók (a „Gazdasági Fejlődés” és a „Szuverén Európai Uk-
212 HÁBORÚ A HAIÁRON

raj na”) nemcsak egymással hadakoztak, de állítólag a kormányt is

megzsarolták azzal, hogy nem támogatják előterjesztett törvényjavas­
lataikat. A két oligarcha sikeresen felosztotta egymás között a benzin
és más petrolkémiai anyagok hatalmas hasznot hajtó piacát. Kolo­
mojszkij mintegy ezerötszáz benzinkutat birtokol az Aviasz, Ukrnaf-
ta és Sentosa márkanevek alatt, míg Jeremejev a WOG nevű hálózat
ötszáz töltőállomását mondhatja magáénak.
Ráadásul Kolomojszkij ellenőrzése alatt maradt az Ukrnafta olaj-
vállalat, annak ellenére, hogy a részvények többségét az ukrán állam
birtokolja, miközben üzlettársa, Alekszandr Lazorko az Ukrtransnaf-
ta állami olajszállító vállalat vezetését vette át. A két oligarcha hábo­
rút indított az úgynevezett technikai olajért, amit annak idején a mai
piaci ár legfeljebb tizedéért pumpáltak az Ukrtransnafta vezetékeibe.
Míg Kolomojszkij az olajat Kremcncsukban található finomítójába
szánta feldolgozásra, addig Jeremejev saját herszoni finomítójába
szállította volna. Egy razzia után az oroszországi Tatnyefty céghez
kötődő előző tulajdonosok távozásra kényszerültek onnan, a finomí­
tó működése pedig leállt, mikor Oroszország bosszúból leállította az
olajszállítást. Ha az olajat kiszivattyúzzák a csövekből, és vizes oldat­
tal töltik fel őket, az veszélyezteti a vezetékek állapotát. Korrupciós
vádak röpködtek oda-vissza a felek között, hiszen —Jeremejev sza­
vaival élve - „minden egyes politikai összetűzés az oroszokkal a sa­
ját gazdasági érdekek javára fordítható”.13 A szakadatlan belföldi és
nemzetközi csatározások eredményeképp Ukrajnában végül csak
egyetlen működőképes olajfinomító maradt, a kremencsuki. Ez az
epizód jól mutatja, hogy Oroszország több szempontból sem külső
szereplője, hanem nagyon is szerves része volc Ukrajna gazdaságpo­
litikájának, és gyakran egyfajta „kollektív oligarchiaként” lépett fel
a vég nélküli ukrán üzleti háborúkban.
Ugyanez vonatkozik Oroszország beszivárgására is az ukrán állam­
vezetésbe. Az Ukrán Biztonsági Szolgálatról (SZBU) úgy tartották,
hogy az orosz befolyás egyik legfontosabb bekötőútjává lett, miköz­
ben az állam általános erőtlensége a fegyveres erők kritikus állapo­
tában és a mindent átható, az adó- és vámhatóságokat kikezdő kor­
 elköszönt a múlt 213

rupcióban is megmutatkozott. Ez volt az egyik oka annak, hogy a

Majdan-rezsim szövetségre kényszerült a vele rokonszenvező oligar­
chákkal, mivel máshonnan nem nagyon remélhettek támogatást. Az
ukrán kormányzati reform valószínűleg egy átható kulturális forra­
dalommal fog együtt járni, amely részben az Oroszországhoz fűződő,
régóta fennálló szoros kötelékek elvágását is jelenti majd. Még Janu-
kovics bukása után is megmaradt azonban egy mintegy húsz parla­
menti képviselőből álló úgynevezett „orosz csoport”, akik néhány
független társukkal együtt ezen kapcsolatok megőrzésén fáradoztak.
Ugyanakkor, mint korábban már említettem, Janukovics nem igazán
„oroszpárti” volt, mint inkább olyasvalaki, aki saját érdekeit szem
előtt tartva játszotta ki egymással szemben a moszkvai és brüsszeli
kártyákat, amíg csak ki nem fogyott a lapokból. Immáron az USA is
beszállt az oligarchák küzdelmeibe. Hunter Biden, az amerikai alel-
nők fia a Burisma független kőolaj és földgáz holdingtársaság igazga­
tótanácsának tagja lett - ez az egyik legdinamikusabban fejlődő vál­
lalatcsoport ebben a szektorban, amely földgázának jelentős részét
háztartások helyett közvetlenül kereskedőknek és ipari ügyfeleknek
adja el. Ennek kapcsán óhatadanul felröppennek a „vádak, miszerint
az USA vezető elitje megpróbálja saját céljaira felhasználni az ukrán
válságot. Leginkább azért, mert épp Joe Biden, az USA alelnöke szá­
mít nyugati kollégái körében Ukrajna energetikai függetlenségének
legfőbb szószólójának.” 14 A Majdan téri forradalom, akárcsak a ko­
rábbi „narancsos” , javarészt egy szabadulási kísérlet volt abból a
kényszerhelyzetből és politikai zsákutcából, amit az elmúlt két évti­
zed „többvektorú” politizálása, a Kelet és Nyugat között szakadatlan,
ám végül sehová sem vezető lavírozás eredményezett.
Ennélfogva az „európai választás” főképp szimbolikus szándéknyi­
latkozat volt, az állandósult bizonytalanság, a két hatalom közti szo­
rult helyzet állapotának elutasítása. Lényegét tekintve ez együtt jár az
Oroszországtól való elkülönüléssel, noha bölcsebb európai és kijevi
államvezetés mellett elkerülhető lett volna, hogy mindez egy oroszel­
lenes keresztes hadjárat formáját öltse. Gazdasági és kormányzati ér­
telemben semmi sem állta útját egy pluralista „ukrán választás” ér­
214 HÁBORÚ A HATÁROM

vényre juttatásának, ami biztonságpolitikai szempontból semleges lett

volna, de egyúttal elkötelezett a jó kormányzás és a nagyobb piacok­
ba integrált versenyképes piacgazdaság mellett. Ehelyett a zsákutcából
való kitörési kísérlet monista irányt vett, a reform pedig a geopolitikai
voluntarizmus és a belső elnyomás karakterjegyeit mutatta. A biztos­
nak ígérkező összeütközés Oroszországgal egy erőteljes oroszellenes
összefogás létrejöttéhez vezetett az idegen betolakodóval szemben,
beleértve az állam kényszerítő erejének helyreállítását is, ami csak to­
vább súlyosbította a feszültséget a monisták és a pluralisták között.
Végül a méltóságért és jó kormányzásért kiálló, mélyről jövő polgári
érzületet, amely a Majdan téri forradalom hajtómotorját képezte, el­
térítették azok a monista radikálisok, akik saját elképzeléseiket annak
ellenére is erőltették, hogy az út végpontja meglehetősen világosan
látszott, és akik mindeközben még az oligarchák uralmát is helyre­
állították.

F Ö D E R A L I Z Á C I Ó VAGY D E C E N T R A L I Z Á C I Ó ?

A föderalizmusra előszeretettel tekintenek úgy, mint egymástól mély­

ségesen különböző társadalmak egyben tartásának egy módozatára.
Miközben 2014-ben az ukrajnai konfliktus kibontakozott, egy má­
sik ország társadalma is hatalmas nyomás alá került —Iraké. Az ország
jövője veszélybe került, mikor 2014 júniusában az Iraki és Szíriái
Iszlám Állam (angol rövidítéssel ISIS, az al-Káida egy szunnita-isz-
lamista leágazása, amelyet később Iszlám Államra neveztek át) har­
cosai, Abu Bakr al-Bagdadi vezetésével előrontottak a szomszédos,
háború szaggatta Szíriában található erődjeikből, hogy elfoglalják
Moszult, Irak második legnagyobb városát, majd tovább folytatták
előrenyomulásukat Bagdad felé. Núri el-Málikí iraki miniszterelnök,
aki eltökélten vallotta az iraki államiság egy monista elgondolását,
a síita többségi közösségnek kedvezett a katonai és más jellegű intéz­
ményekben, minek következtében a szunnita ISIS nagyobb támoga­
tottsággal bírt a lakosság körében, mikor elfoglalt egy nyolcszáz kilo­
 BE KOSZOM T A MÚLT 215

méteres határszakaszt Irak és Szíria között. Régóta javasolták már az

iraki probléma föderatív megoldását, miszerint kapjon alkotmányos
státust az ország mindhárom nagyobb közössége: a síita, a szunnita és
a kurd. Nem úgy, mint Ukrajnánál, ahol Oroszország erőteljesen tá­
mogatta a föderalizációt (amivel persze az elgondolás egyből hitelét is
vesztette a moniscák szemében), Irak esetében a szomszédos államok,
köztük Szíria és Törökország is féltek attól, hogy egy effajta lépésnek
milyen következményei lehetnek határaikra nézvést. A Majdan téri
forradalmat követően még Zbigniew Brzezinski, Jimmy Carter 1977
és 1981 közötti nemzetbiztonsági tanácsadója, a posztkommunista
Oroszország geopolitikai elszigetelésének egyik legnagyobb stratégá­
ja is egy föderatív ukrán állam mellett foglalt állást. Tekintve a hatal­
mas kulturális és történelmi különbségeket, egy ukrán szövetségi ál­
lam létrehozása a svájci modell mintájára ideális körülmények között
esetleg megfontolás tárgya lehetett volna, ám a valóságban erre egy­
szerűen nem volt lehetőség. Ráadásul az 1995-ös daytoni szerződés
értelmében létrejött Bosznia-hercegovinai Föderáció sem bizonyult
éppen a hatékonyan működő szövetségi állam mintapéldájának -
egyben tartotta ugyan a különféle közösségeket, a politikai döntésho­
zatal azonban megbénult, és csak növelte, mintsem eloszlatta a belső
viszályokat.
Április 19-én tett nyilatkozatában Jacenyuk kijelentette, hogy „az
ukrán kormány kész átfogó alkotmánymódosítást végrehajtani, ame­
lyek biztosítani fogják a régiók nagyobb önrendelkezését1’,'5 majd
május 14-én elismerte, hogy az Ukrajnára a tartós béke és a nyuga­
lom biztosításának „rendkívül bonyolult feladata” vár: „Nagyon fon­
tos, hogy mielőbb elindítsunk egy nemzeti párbeszédet, hiszen egy
45 milliós állam jövőjéért vagyunk felelősek itt, Európa szívében.” 16
Egy szinten május 14-én adott interjúban Ahmetov a Donyec-me-
dence „katasztrofális helyzetéről” kesergect, leszögezve, hogy az egyet­
len kiút a válságból az „alkotmánymódosítás és a közigazgatás de­
centralizálása”, miközben kitartott amellett is, hogy: „...határozott
meggyőződésem, hogy a Donyec térsége csakis egy egységes Ukraj­
nán belül lehet boldog.”1 Az effajta szólamok és ígéretek a hatalom
216 HÁBORÚ A HATÁRON

régiókra történő átruházásáról nem Moszkvának tett engedmények

voltak, vagy annak bizonygatásai, hogy Ukrajna megfelel a Helyi Ön­
kormányzatok Európai Chartájában foglaltaknak, hanem az ország
diverzitásának józan kifejeződései.
Május 7-én Németország, Svájc és Oroszország kormányai meg­
egyeztek egy Kelet-Ukrajnára vonatkozó politikai ütemtervben,
amelyben szerepelt a „nemzeti párbeszéd” is, méghozzá „régiókszerte
rendezett kerekasztal-beszélgetésekkel” kísérve - legalábbis az EBESZ
felkérése így fogalmazott, amely elképzelést aztán Wolfgang Ischin-
ger német diplomatának kellett előremozdítania, akit május 10-én
neveztek ki a párbeszéd megindítására és a kerékasztalok moderálá­
sára. Noha a gyakorlatban valóban egész sor kerekasztal-beszélgetés-
re került sor, ezek azonban messze voltak az Oroszország kérvényez­
te „nemzeti párbeszédtől”, aminek szükségességét a Donyec-vidéki
konfliktusról hozott április 17-i genfi megállapodás is kimondta (er­
ről lásd a Hetedik fejezetet), és ami egy lépés lehetett volna a plura­
listák aggályainak figyelembevétele felé. A beszélgetéseket a Verhov-
na Rada vonatkozó bizottságának munkájával párhuzamosan tartot­
ták, azonban nem követték a parlamenti tárgyalások irányát. Az
alkotmányos reformról szóló párbeszéd meglehetősen szűk keretek
között zajlott, ráadásul az orosz ajkú lakosságot senki sem képviselte
következetes módon, így azok a remények, hogy az alkotmányreform­
ról szóló vita majd biztosítja a megbékéléshez szükséges közös plat­
formot, naivnak bizonyultak. Mostanra a „föderáció” szitokszóvá,
a hazaárulás szinonimájává lett. Sajnálatos módon a forradalomból
kicsírázott új hatalmi központok, különösképp Kolomojszkij dnyep-
ropetrovszki erődítménye, valamint a különböző hadurak megerősö­
dése arra mutattak, hogy a mai Ukrajna inkább a feudalizmus, mint
a föderalizmus útjára lépett.
Május 6-án a Verhovna Rada leszavazta egy föderációról szóló
népszavazás kiírásának javaslatát, amelyet a tervek szerint a május
25-i elnökválasztással egy időben tartottak volna. A Majdan monis-
tái aggódtak, hogy a pluralisták erejét vennék februári győzelmük­
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 2X7

nek, és újra a szövetségi államról szóló elképzeléseket kezdték szidal­

mazni. A pluralisták érveit ekkorra már elhomályosították a donyec-
ki harcok, és az egész „anti-Majdan” mozgalom visszavonulót fújt a
szélsőséges erőszakkal szembesülve. így ehelyett egy viszonylag zárt
döntéshozatalt követően június 26-án a javasolt módosításokat to­
vábbították az EU Velencei Bizottságához. Amennyiben ezeket elfo­
gadják, úgy a jövőben könnyebbé válik az államfő elszámoltathatósá­
ga, valamint inkább az országgyűlés, mintsem az elnök felelőssége
lesz a szükségállapot elrendelése. A többi indítványozott változtatást
a továbbiakban még megvizsgáljuk. Mindent egybevetve világossá
vált, hogy az új vezetőség nem fog élni annak múló lehetőségével,
hogy átfogóan megújítsa az ukrán államot. A monista tradíció védel­
mezői számára az ország föderalizálása, valamint az orosz második
állami nyelvként való elismerése „ellentétesek voltak Ukrajna állam-
rendj ének alapelveivel”.18
A polgárháborút megelőző közvélemény-kutatások a Donyec-me-
dencében azt mutatták, hogy az ukrán állam eszméjét sokan támo­
gatják. Amint azt Firtas, a térség egyik legnagyobb munkáltatója meg­
fogalmazta: „Donyeck és Luhanszk népe nem akar semmiféle sze­
paratizmust. Nekem elhiheti: a gyáraimban mindennap beszélek a
dolgozókkal. Nem akarnak elszakadni Ukrajnától.” Mindemellett az
oligarcha egy jóval szélesebb körű decentralizációt tartott volna kívá­
natosnak. Firtas, aki 2011 és 2013 között a munkáltatók szövetségé­
nek elnöke volt, kiemelte, hogy: „Az emberek ellene vannak a köz­
pontosított hatalomnak. A pénznek csak tizenöt százaléka marad
a régiókban, a többi tovaáramlik Kijevbe. Nagyobb önállóságot és
hatásköröket kell adnunk a régióknak.” Véleménye szerint: „Legna­
gyobb problémáinkat az USA-nak és Oroszországnak köszönhetjük.
Geopolitikai játékot űznek Ukrajnával a kereszttűzben. Országunk
nagyhatalmak csataterévé lett.”19 Az oligarchák ennek megfelelően
pedig felsorakoznak a geopolitikai frontvonal mentén, míg egyesek
- Ahmetov, Firtas és bizonyos fokig Pincsuk - a „harmadik utat”
támogatták,
218 HÁBORÚ A HATÁRON

nyomást gyakorolva a [Majdan-]kormányra, Hogy szervezze át ön­

magát, vegye számításba a délkeleti régiók érdekeit is, erősítse meg
az ország nemzetközileg semleges státusát, valamint hirdesse meg
a föderalizáció megkezdését - mindezt párhuzamosan az Oroszor­
szággal való kibéküléssel. A gond csak az, hogy nincs olyan politikai
erő, amely számíthatna a kormányra ilyen követelésekben, vagy ké­
pes lehetne versenyképes elnökjelöltet felvonultatni a „Majdan tér
indulóival” szemben.2Ü

Döntő fontosságú pont volt ez, mint azt jelen könyv is hangsúlyozta.
A Régiók Pártjában zűrzavar uralkodott, és Tigipko messze nem ör­
vendett osztatlan népszerűségnek a „régiósok” körében. Pincsuk, Uk­
rajna második leggazdagabb embere és kiterjedt médiaholdingok tu­
lajdonosa komoly kapcsolatokat rartott fenn washingtoni think-tank-
ekkel, és most civil-társadalmi szervezetek támogatásával igyekezett
mérsékelni a konfliktust. A „harmadik út” hamarosan lezárult, és Uk­
rajna polgárháborúba süllyedt.
A nagyhatalmi csatározás beszivárgott a belpolitikai vitákba is.
A födcralizációhoz Oroszország és az elszakadástól való félelmek asz-
szociálódtak, így helyette a decentralizáció került előtérbe. Vlagyimir
Grojszman, a regionális ügyekért felelős miniszter állt elő azzal az
elképzeléssel, miszerint a jogkörök egy részét Kijev átruházhatja a két­
tucatnyi régióra. Május 21-én a Verhovna Rada elfogadott egy me­
morandumot az alkotmány módosításáról, amely lehetővé tenné a
parlamentáris-elnöki köztársasági forma felvételét, a hatalommegosz­
tás egyensúlyának visszaállítását a hatalmi ágak között, igazságügyi
reform végrehajtását, egyúttal ígéretet vállalt arra, hogy a költségveté­
si bevételeknek igazságosabb elosztásán keresztül pénzügyi források­
kal támogatja a régiók autoritását.21 A június 26-án napirendre ke­
rült alkotmánytervezet a meglévő négy helyett három kormányzati
szintet javasolt: központit, regionálisát és a helyi közösségekét (hro-
m adi). A régióknak további hatásköröket engedélyeznének, beleértve
egy második helyi hivatalos nyelv elismerését. Ezt a teljes föderalizá-
cióval szembeni alternatívát azonban hiteltelenné tették a forrada­
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 219

lom és a szeparatizmus keltette traumák. Az új modell a lengyel ön­

kormányzati reformból merített. Eszerint véget vetnének a Kijevből
kiközvetített regionális kormányzók gyakorlatának. A szeparatizmus
és az alkotmányellenes lépések megelőzése érdekében a központi au­
toritást az elnöki megbízottak rendszere biztosítaná. Ez a Kravcsuk
által a kilencvenes évek elején bevezetett szisztémát elevenítette fel,
mikor is az államfő predsztavnylkokat (megbízottakat) jelölt ki a régi­
ókba, ami vég nélküli konfliktusokhoz vezetett, mígnem a helyi tes­
tületek végül kooptálták őket, az elnöki megbízottak intézményét
pedig eltörölték. Az új javaslat szerint immáron az államfő minden
egyes régióba megbízottakat jelölhetne ki, egyúttal kiszélesítenék a
kijevi Alkotmánybíróság hatáskörét is, lehetővé téve, hogy az alacso­
nyabb szintű hatóságok által hozott döntések alkotmányosságáról is
döntsön. Ezen rendelkezések végrehajtásáért az elnöki megbízottak
felelnének.
A regionális és helyi kormányzatok átalakítását jó ideje halogatták,
és még ekkor sem volt egyértelmű, hogy a reform vajon alkalmas-e
arra, hogy a nemzeti közösségek szava politikai súlyt kapjon. Orbán
Viktor magyar miniszterelnök, akit 2014 áprilisában elsöprő több­
séggel választottak újra, az országban élő kétszázezer kárpátaljai ma­
gyar autonómiájáért emelt szót. Véleménye szerint: „Ukrajna se sta­
bil, se demokratikus nem lehet, ha nem adja meg az ott élő kisebbsé­
geknek, nemzeti közösségeknek, köztük a magyar közösségnek azt,
ami őket megilleti. [...] Vagyis a kettős (magyar) állampolgárságot,
a kollektív, vagyis közösségi jogokat és az autonómiát.” Natalia Gali-
barenko ukrán külügyminiszter-helyettes egyetértett azzal, hogy a ki­
sebbségi nyelveknek az ukránnal egyenlő státust kell biztosítani az
oktatásban és a hivatalos dokumentumok terén a jelentős kisebbség­
gel rendelkező régiók esetében: „Viszont a kulturális autonómia etni­
kai alapú [...], és nem szerepel a napirenden.” Hangsúlyozta, hogy:
„Egységes állam vagyunk, és nagyon óvatosan kell bánnunk az auto­
nómia fogalmával.” Galibarenko továbbá arra sürgette Ukrajna part­
nereit, hogy „tartózkodjanak az olyan állításoktól, amelyek csak
Oroszország malmára hajtják a vizet”.22 Ez már az ukránosítást zász­
220 HÁBORÚ A HATÁRON

lajára tűző nacionalista kormányzat volt, amely csak korlátozott en­

gedményeket kínált a „kisorosz”, a pluralista és a hasonló tradíciók
követőinek.

AZ ÁLLAM M E G T I S Z T Í T Á S A

Noha az Oroszország által folytatott kampány, miszerint a kijevi „jun­

ta” lényegét tekintve „fasiszta”, erőteljes túlzás volt, mindazonáltal né­
hány új miniszter olyan nyelvezetet használt, amely a korábbi fasiszta
mozgalmak eszméjét idézte fel a „vérrel és vassal” elért erőszakos meg­
tisztulásról. Avakov például egy június 22-én közzétett Facebook-be-
jegyzésében a következőt írja:

A háború nem tölthet el minket jóleső érzésekkel, viszont megtisz­

tulást hozhat. Az álnok és a hitvány hamar elég a háború lángjaiban
[...], bár ezért baj társaink az életükkel fizetnek, nekünk pedig fegy­
vert kell ragadnunk [...], de ez hozza el mindnyájunknak azt a meg­
tisztulást és vezeklést, amely nélkül a győzelem elképzelhetetlen.

Utószóként Avakov még hozzáteszi annak a „különös véletlennek”

a felfedezését, miszerint a „vezeklés” szót „angolul úgy írják, hogy
AT Onement”.23*
Az ukrán államiság monista koncepciója elválaszthatatlanul össze­
kötődött az ukrán nyelv elsőbbségével, mind a politikában, mind
pedig az oktatásban és a civil életben. Az ország keleti részén kirob­
bant konfliktusnak a nyelvkérdés volt az egyik fő kiváltó oka, megol­
dás azonban mégsem ígérkezett. A Majdan, vagyis egy változást ki­
harcolni hivatott mozgalom győzelme végül a reform legnagyobb
visszatartó erejévé vált. Porosenko ígéretet tett a 2012. júliusi nyelv­

* ATO - a terrorellenes hadművelet (angolul itniiHerrorisi operádon, ukránul anti terorisztics-

?2oji operaaji) rövidítése* (A lord.)
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 221

törvény alkalmazására, amely regionális szinten hivatalosan is elismer

egy második nyelvet abban a régióban, ahol ezt az ott élők igénylik.
Már ez is hatalmas eredménynek számít. A monisták ugyanis attól
féltek, hogy ha különleges státus biztosítanak más nyelveknek, az

több délkeleti régió eloroszosodásához vezetne. [...] F-gyik [vezető

elnökjelölt] sem áll készen arra, hogy lépéseket tegyen az ukránul
beszélők eloroszosodása elleni védelmében Dél-, Kelet- és részben
Közép-Ukrajnában, annak előremozdításáról már nem is beszélve,
hogy az ukrán nyelvet ténylegesen, és ne csak alkalomszerűen hasz­
nálják államnyelvként. Szemtanúk állítása szerint mindTimosenko,
mind pedig Porosenko otthon és a magánéletében az orosz nyelvet
használja, ahogyan családjuk is, de rögvest ukránra váltanak, ha nyil­
vánosan kell felszólalniuk, vagy olyanokhoz beszélnek, akiknél ettől
valamiféle hasznot várnak.24

Fehéroroszországban az orosz államnyelvnek számít, és noha a min­

dennapi életben a leggyakrabban használt nyelv is egyben, mégsem
tekintenek rá úgy, mint ami a belorusz identitást fenyegeti. Az ország
lakosságának csak tíz százaléka orosz etnikumú, vagyis nem sokkal
alacsonyabb annál a tizenhét százaléknál, ami a magukat orosz etni­
kumúnak vallók aránya Ukrajnában. Ezt a stabil nemzettudatot tá­
masztják alá azok a statisztikák is, melyek szerint a lakosság legalább
fele ellenzi, hogy Fehéroroszország bármilyen formában egyesüljön
Oroszországgal, és hasonló az EU-tagságot támogatók aránya. Mint
már megjegyeztük, Fehéroroszország mindkét irányba figyel, és nyil­
vánvalóan tisztában volt azzal, hogy a Keleti Partnerség stratégiai cél­
ja, hogy az országot kivonják az orosz befolyás hatásköréből. Az uk­
rajnai válság felerősítette a kételyeket az eurázsiai integráció sorsát
illetően, ugyanakkor nem tette Fehéroroszországot még inkább EU-
pártivá, sőt: míg 2013 decemberében még negyvenöt százalék támo­
gatta az európai integrációt, a következő év áprilisára ez harminchá­
rom százalékra zuhant, miközben hetven százalék ellenezte egy be­
222 HÁBORÚ A HATÁRON

lorusz Majdan felvetését.25 Az ukrajnai események jótékony

sokkhatást keltettek, hozzájuk képest ugyanis az autoriter Lukasén-
ka-kormányzat stabilitása már inkább vonzónak tűnt.
A forradalmak természetükből adódóan háborús kormányokat te­
remtenek: a harc eleinte a belső ellenségek ellen folyik, majd rendsze­
rint a külső fenyegetés felé fordul. Ezalól a Majdan-kabinet sem volt
kivétel, még ha hivatalosan épp amellett is kötelezte el magát, hogy
véget vet a részrehajló, kivételező politikának, és visszatér a szabály-
szerűséghez és a jogállamisághoz. Mindazonáltal a keleten zajló há­
ború miatt egyre jobban kiütköztek a rezsim harcias vonásai. Lu-
hanszk és Donyeck megyék megszállt területein például a lakosok
névtelen feljelentéseket küldhették egy külön erre a célra létesített
e-mail-címre, ha valakiről azt gyanították, hogy részt vesz a lázadás­
ban. Keith Gessennek, aki —mint arról a következő fejezetben is szó
lesz - megindító beszámolót írt a harcokról, megmutattak egy vé­
delmi minisztérium által kiadott, de a (monista-nacionalista Szerhij
Kvit vezette) oktatási minisztérium részéről sem elutasított rendele­
tét, amely

megköveteli, hogy minden vezető egyetemi tanár vegyen részt a ter­

rorellenes hadműveletre történő mozgósításban. Azokat, akik „sza­
botálják” az intézkedést, bűnösnek fogják találni „szeparatizmusra
való hajlandóság” vádjában. [...] „Ez a nyelvezet”, ahogyan fa har­
kovi egyetem professzora, aki megmutatta a minisztériumi utasítást!
fogalmazott, „egy az egyben a harmincas éveket idézi”.26

Gessen ezt követően Vlagyimir Iscsenko szociológust idézi:

A liberálisok toleranciája a Majdan nacionalistái iránt vezetett idáig.

Ha azonnal megtagadták volna őket, talán másképp alakulhattak
volna a dolgok. Tálán a Majdan bukásához vezetett volna. Talán még
ahhoz is, hogy Janukovics maradt volna az elnök. De legalább béke
lenne.27
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 223

A kijevi kormány számos elnyomó intézkedést hozott az „orosz ag­

resszió elleni küzdelem” jegyében, többek között betiltottak néhány
orosz filmet a „történelmi tények elferdítése” miatt, valamint „áru-
lás” gyanújával eljárásokat indítottak az eltérő véleményeket hangoz­
tatok ellen. Még Szergej Kivalovot (a nyelvtörvény társszerzőjét),
Odessza hosszú ideje a körültekintés és mértéktartás mellett felszóla­
ló parlamenti képviselőjét is vizsgálatnak vetették alá.28 2014 márci­
usának elején a főügyészség négy büntetőeljárást indított Janukovics
ellen, ebből az egyiket azért, mert az új kormány megdöntésére szó­
lította fel az ukrán népet. Áprilisban hatalommal való visszaéléssel
vádolták meg - amiért annak idején nem volt hajlandó kijelenteni az
1932-33-as holodomor-éhínségről, hogy népirtás volt - , valamint
„terrorszervezet” létrehozásával a volt államtitkár és SZBU-vezető Al-
ekszandr Jakimenkóval és az egykori belügyminiszterrel, Vitalij Za-
harcsenkóval együtt.2S Janukovics fia, Alekszandr ellen adómegke­
rülés ügyében indult eljárás, de emellett okirat-hamisítással, csalással
és hamis dokumentumok tudatos kiadásával is megvádolták a ható­
ságok. Becslések szerint Alekszandr 367 és 510 millió dollár közötti
vagyonnal rendelkezett a MAKÓ vállalatcsoportban.30 Az Ukrán Va-
gyonvisszaszerzési Fórum (UFAR) április 29-30-án Londonban ren­
dezett nemzetközi konferenciáján Oleh Mahnyickij ukrán főügyész
bejelentette, hogy Kijev addig mintegy hárommilíiárd dollárnyi, vél­
hetően Janukovicshoz köthető ellopott vagyonnak bukkant a nyo­
mára.
Május 19-én Turcsinov a keleten zajló szeparatista erőszak támo­
gatásával vádolta meg az Ukrán Kommunista Pártot, vezetőjét, Petro
Szimonyenkót pedig azzal gyanúsította, hogy „személyesen részt vesz
a délkeleti régiók szeparatista tüntetésein”, és hogy „nyíltan a szepa-
ratisták pártjára áll”. Mindez egy héttel azt követően történt, hogy
Szimonyenko „fasisztának” bélyegezte a keleten folytatott katonai
hadműveletet.31 Július 8-án Pavlo Petrenko igazságügy-miniszter lé­
péseket tett a KPU betiltása érdekében, azzal vádolva a pártot, hogy
a „terrorizmust” támogatja és finanszírozza, azzal, hogy pénzügyi, po­
224 HÁBORÚ A HATÁRON

litikai és katonai segítséget nyújt a felkelőknek. A parlament két hét­

tel későbbi ülésén Jacenyuk feloszlatta a kommunista pártot, amely­
nek tagjai ellen mintegy háromszáz büntetőjogi eljárás indult. A sza­
vazati lehetőség megvonása a választók azon tizenhárom százalékától,
amely 2 0 12-ben erre a pártra adta voksát, nehezen volt demokratikus­
nak tekinthető. Mindezt megelőzte még azon főbb kábeltévé-társasá­
goknak a márciusi betiltása, amelyek a legnagyobb orosz csatornákat
(úgymint a Rosszija-1., a Channel One, az NTV és a Rosszija-24) su­
gározták, szeptember 11-én pedig az SZBU bezáratta a kijevi Vesztyi
nevű újság szerkesztőségét, azzal a váddal, hogy az újság „megsértette
Ukrajna területi integritását”. Augusztus 4-én a biztonsági szolgálat
felszólította az Ukrán Internet Szövetséget, hogy blokkolják azokat
a weblapokat, amelyek szerintük Ukrajna alkotmányos rendjének és
területi épségének erőszakos megváltoztatását támogatják. Augusztus
19-én az ukrán hatóságok 14 orosz televíziós csatornát tiltottak be
„háborús propaganda és erőszak sugárzása” miatt. Több városban is
rendkívüli állapotot vezettek be, például Zaporozsjében, ahol egy
nyolcszáz fős önszerveződő, Kijev-párti fegyveres milícia vette át a
rendfenntartást. Ukrajna védelmi minisztere, Valerij Heletej bejelen­
tette egy különleges szolgálat létrehozását, annak céljából, hogy ír­
magja se maradjon az ukrán fegyveres erők közé beférkőzött orosz
„ötödik hadoszlopnak”.32 Ahelyett tehát, hogy egy nyitottabb és ver­
senyszellemen alapuló politikai berendezkedés épült volna ki, a mo-
nizmus még inkább áthatotta az ukrán politikát.
Nem a kommunisták alkották az egyetlen csoportot, amely meg­
tapasztalhatta az új rezsim erejét. Tetyjana Csornovol, a kormány kor­
rupcióellenes hadjáratának élére állt újságírónő azt állította, hogy
Janukovics egykori belső körének tagjai „még mindig befolyásolni
tudják az ukrajnai helyzetet”. Augusztusban végül azonban lemon­
dott, arra panaszkodva, hogy jelenléte „haszontalan” a kormányban.
Csornovol azt bizonygatta, hogy „Ukrajnában nincs politikai szán­
dék egy meg nem alkuvó, széles körű háború megindítására a kor­
rupció ellen”, és hogy minden ez irányú kezdeményezését elnyelte
a „bürokrácia mocsara”. Kiábrándultságát tovább fokozta, hogy férje,
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 225

Nyikolaj Berezovoj életét vesztette a Donyeck körüli harcokban.33

Jegor Szoboljev, egykori újságíró és Majdan téri aktivista került a
kormány átvilágítási bizottságának élére, amelynek a köztisztviselők
múltbéli korrupcióhoz és rossz kormányzáshoz fűződő kapcsolatai­
nak vizsgálata lett volna a feladata. Szoboljev úgy vélte, hogy Januko-
vicsot és számos más korábbi vezetőt élethossziglan el kellene tiltani
az ukrán politikai életben való részvételtől. Március 12-én tartott
sajtótájékoztatóján megnevezte azokat, akik szintén elszámoltatásra
számíthatnak: Viktor Psonka volt főügyészt, Viktor Zaharcsenko egy­
kori belügyminisztert, Alekszandr Jakimenkót, az SZBU korábbi ve­
zetőjét, Andrij Portnovot, az elnöki adminisztráció vezetőjének egy­
kori helyettesét, valamint Olena Lukas volt igazságügy-minisztert.
Ezenkívül hozzátette, hogy nyolc és fél ezer bíró és több százezer rend­
őr ügyében is vizsgálatot indítanak, szükség esetén pedig át is világít­
ják őket.34 Létrehoztak a bírói főtanács mellett egy ideiglenes külön­
leges bizottságot, amelynek azt a feladatot szabták, hogy egy éven
belül értékelje a bírák teljesítményét. Más alkalmakkal a fentiek mel­
lett számos más név is felmerült, köztük Alekszandr Popové, aki a
Majdan téri tüntetések alatt Kijev polgármestere volt.
A bűnbakokat az oligarchák között is megtalálták, elsősorban az
„ukrán Berczovszkij” , Dmitro Firtas személyében. Firtast20l4. már­
cius 14-én Ausztriában letartóztatták, három nappal az után, hogy az
Egyesült Államok ezt kérte a bécsi hatóságoktól. Március 21-én ke­
rült szabadlábra, szigorú feltételek mellett, beleértve az Ausztria tör­
ténetében valaha megállapított legmagasabb, 125 millió eurós óva­
dékot, valamint annak kikötését, hogy nem hagyhatja el az országot
a kiadatási eljárás befejeztéig. A vádirat arra a vizsgálatra hivatkozott,
amelyet az FBI még 2008-ban indított Firtas indiai uránbányákkal
kapcsolatos beruházási terveinek ügyében. Firtas szerint az amerikai
kormány politikai megfontolásból indított ellene támadást elferdí­
tett tényekre és koholt vádakra alapozva, hogy növelje politikai és
gazdasági befolyását a régióban. Azzal, hogy Ukrajna határain kívül
tartóztatták le, megfosztották attól, hogy aktívan részt vehessen az
ország politikai fejleményeiben. Ellenzői leplezetlenül hangoztatták
226 HÁBORÚ A HATÁRON

a médiában, hogy Firtas „végzetes hibát” követett el azzal, hogy nem

támogatta már a kezdetektől fogva az „ukrán forradalmat”, hanem
ehelyett televíziós csatornája, az Inter „Janukovics szócsöve maradt,
jóformán egészen az államfő megfutamodásának napjáig”. Firtas a kö­
vetkezőképp magyarázta álláspontját: „Támogatom Porosenkót. Nincs
más választásom. Bárkit hajlandó vagyok támogatni, Timosenkót ki­
véve.” A vonatkozó riport kiemeli továbbá, hogy

a kijevi hatóságokat pillanatnyilag gúzsba kötikTimosenko emberei.

Az ukrán minisztertanácsban a színfalak mögött az a szóbeszéd járja,
hogy Firtas bécsi letartóztatását az ügyvezető ukrán államfő, Olek-
szandr Turcsinov, Timosenko régi üzlettársa „készítette elő”. És az
oligarchának nincs oka reménykedni az eljövendő kormány támoga­
tásában sem, hiszen nyíltan támogatta Ukrajna föderaiizálását, vagy­
is ez ügyben lényegében egy követ fújt a Kremllel.35

Firtas szerint az USA azért akarta őt kivonni a forgalomból, mert

„erős játékosnak” számított az ukrán politikai játszmákban. Ellenfe­
leit feídühítette az ajánlata, miszerint „közvetítő lenne Oroszország
és Ukrajna között”, ahogy annak hangoztatása is, hogy „rossz ötlet
szankciókat elrendelni Oroszországgal szemben”. „Őt [Putyint] jobb
nem szorongatni, mert az csak rontana a dolgokon. Ráadásul Putyint
Amerika kényszerítette ebbe a helyzetbe.”36
Sokak szerint Porosenkónak személyes példával kellene elöl járnia.
2013-ban a Forbes 1,3 milliárd dollárra becsülte vagyonát, amivel Uk­
rajna hetedik leggazdagabb emberének számított. Annak demonst­
rálására, hogy esetében nem a politikában megszokott üzletről volt
szó, többen arra sürgették az elnököt, hogy adja el gyárait és saját
tévéjét, az Ötös csatornát. Elvégre a Majdan téri megmozdulás egyik
fő hajtóereje épp az oligarchikus hatalom elutasítása volt —hogy az­
tán megannyi halált és viszályt követően végül egy oligarchát válasz-
szanak meg államfőnek. A korrupcióellenes jogszabályok, amelyeket
2014 októberében terjesztettek a Rada elé, megkövetelik, hogy a kor­
mányzat, az igazságszolgáltatás és a bűnüldözési szervek vezető tiszt­
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 227

ségviselői nyilatkozzanak saját és családjuk vagyoni állapotáról és

pénzügyi tranzakcióikról. Az ukrán kormány azonban azzal, hogy a
lusztrációs törvények segítségével kívánja eltávolítani a közigazgatás­
ból a korábbi rezsim tisztviselőit, a mccarthyzmus szellemét idézte
meg. Mikor Porosenko a parlamentben rejtőzködő „ötödik hadosz­
lopot” kiáltotta ki felelősnek, maga is átvette orosz ellenfeleinek, egy­
úttal az ötvenes évekbeli amerikai elődeinek nyelvezetét. A parlament
szeptember 16-án végül elfogadta az új lusztrációs törvényt, noha
Vitalij Jarema főügyész szerint az sem az ukrán alkotmánnyal, sem
pedig a nemzetközi joggal nem volt összhangban. Lényegét tekintve
az átvilágítás bizonyos nem jogi, hanem politikai alapon meghatáro­
zott csoportok jogait korlátozza, mindenekelőtt a közigazgatási mun­
kavállaláshoz való jogot. Minden magasabb rangú köztisztviselőt -
akiknek száma úgy félmillió körül lehet - évtizedes eltiltás veszélye
fenyegetett, de a rendőrség, az adóhatóságok és az ügyészi hivatal is
mind tisztogatásokra várt, amely így összesen mintegy egymillió em­
bert érinthetett. Az elbocsátások végrehajtását nem tisztázták, aho­
gyan a jogorvoslati eljárások kérdését sem, valamint az sem volt vilá­
gos, hogy honnan is érkezik majd a hozzáértő és politikailag hűséges
tisztviselők új generációja. Porosenko szeptember 25-én bejelentette
hatvankét pontból álló reformtervét, amely többek között korrup­
cióellenes intézkedéseket, adóügyi és bírósági reformokat, valamint
a bűnüldöző hatóságok, a nemzetbiztonsági és honvédelmi szervek,
illetve az egészségügy átalakítását szorgalmazta.

Ú T O N E UR ÓP ÁB A

Az új kormány katasztrofális hagyatékot kapott örökül. Az ukrán gaz­

daságra korábban már súlyos csapást mért a globális recesszió, 2009-
ben az ország GDP-je mintegy kilenc százalékkal csökkent. A gazda­
ság még mindig nem tért magához, mikor beütött az újabb válság:
2013-ban a gazdaság 0,3 százalékkal zsugorodott, 2014-ben pedig
meg tovább romlott. Az ukrán gazdaság teljes egészében eladósodott,
228 HÁBORÚ A HATÁRON

a 2014. októberi állás szerint a Gazpromnak legalább 5,3 milliárd

dollárral tartozott Kijev. Ukrajna a Gazprom második legnagyobb
piaca, ahová 2012-ben 32,9 milliárd köbmétert szállított. 2013-ban
a Gazprom 161,5 milliárd köbméternyi gázt szállított Európába,
amiből 86 milliárd köbmétert Ukrajnán keresztül pumpáltak nyu­
gatra. Ez Európa teljes gázimportjának mintegy harminc százaléka,
Ukrajnában a háztartási fogyasztók jelentős támogatással kapják a
gázt, miközben a termelők arra kényszerülnek, hogy biztosítsák az
állam által megállapított háztartási kvótákat.
A pénzügyi helyzetet tovább súlyosbította, hogy Janukovics és „csa­
ládja” állítólag milliárdokat sikkasztottak az államkincstárból. Az új
kormányzat azt állította, hogy harmincötmilliárd dollárra van szük­
sége ahhoz, hogy kihúzza az elkövetkezendő két évet. Oroszország
ugyanakkor gyorsan visszavonta azt a tizenötmilliárd dolláros pénz­
ügyi támogatást, amelynek addig csak az első részletét folyósította há-
rommilliárd dollárnyi ukrán kötvényvásárlásával még 2013 decem­
berében. Március 27-én Ukrajna és az IMF megállapodott egy két
évre szóló, 17,1 milliárd dolláros kölcsönről, amelyet kiegészített még
további tízmilliárd dollár az EU-tól, valamint nyolcmilliárd euró az
Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól. Ezzel valamelyest enyhül­
tek a félelmek attól, hogy Ukrajna esetleg képtelen lesz kifizetni tarto­
zásait, azonban az állam fiskális kapacitása vészesen alacsony volt. Uk­
rajna korábban kétszer vett fel IMF-hitelt különböző reformokért
cserébe. Az első, egy 16,4 milliárd dolláros kölcsön folyósítása 2008
novemberében kezdődött meg Timosenko miniszterelnöksége alatt,
azonban a hitelezést egy év után befagyasztották, majd pedig vissza­
vonták a beígért reformok elmaradása miatt. 2010 júliusában Januko­
vics egy újabb, 15,2 milliárd dolláros hitelcsomagról kötött megálla­
podást, de ennek kifizetését is leállították egy éven belül, miután az
ország nem tett eleget a vállalt feltételeknek.
A legutóbbi hitel első, 3,2 milliárd dolláros részletét májusban fi­
zették ki, hogy Ukrajna a felszínen maradjon, a feltételek azonban
szigorúak voltak. A költségvetési hiányt csökkenteni kellett, még­
hozzá a GDP egészen megdöbbentő arányát, mintegy felét kitevő
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 229

állami kiadások megnyirbálásával, beleértve a nyugdíjak csökken­

tését, valamint jelentős mértékben lefaragtak a gazdaságot torzító
támogatásokból, amelyeket az állam az energia- és más szektoroknak
nyújtott. Ennek hatására a háztartási gázár azonnal ötvenhat száza­
lékkal emelkedett, igaz, még így is messze a költségmegtérülési szint
alatt maradt. Ezenfelül drasztikusan visszafogták az egy évtizeddel
korábban indított szociális programot, amely a súlyos népességfo­
gyatkozást volt hivatott megállítani azzal, hogy minden egyes újszü­
lött után támogatásokat nyújtottak a családoknak (jelentősen csök­
kentve ezzel az abortuszok számát). Az IMF-hitel lehetővé tette Uk­
rajna számára az országban addig tiltott genetikailag módosított
organizmusok (GMO-k) használatát a mezőgazdaságban. Ez csupán
megerősítette a társulási megállapodás egyik kevéssé ismert pontját
(a 404. cikkelyt), amely együttműködésre szólítja fel a feleket a bio­
technológiák használatának kiterjesztésében. Ezzel Ukrajna, amelyet
hosszú időn át Európa kenyereskosaraként emlegettek, megnyílt az
amerikai agrárvállalatok előtt.
A liberálisok már régóta mondogatták, hogy hozzá kell látni né­
hány alapvető probléma megoldásához. A fogyasztóknak az importált
gáz beszerzési árának csak a negyedét kellett fizetniük, a különbözetet
pedig állami támogatással pótolták. Janukovics visszautasította, hogy
reformokat hajtsanak végre ezen a területen, tudván, hogy azok meny­
nyire népszerűtlenek lennének. Az új kormány május 1-jén ötvenhat
százalékkal növelte a gázárakat, miközben befagyasztotta a béreket,
valamint elbocsátott mintegy huszonnégyezer köztisztviselőt (vagyis
nagyjából minden tizediket). Az adókat emelni, az állami tulajdono­
kat privatizálni, a korrupciót pedig visszaszorítani kellett. A nemzeti
valuta, a hrivnya esetében a lebegő árfolyamrendszer bevezetését ter­
vezték a dollárral szemben. Hogy elkerüljék az azonnali sokkhatáso­
kat, a megszorítási program legkeményebb szakaszát 2015-16-ra üte­
mezték. A helyzet azonban megállíthatatlanul romlott, és júliusban
az IMF előrejelzése 6,5 százalékos recessziót jósolt 20l4-re. A kor­
mány a vártnál sokkal többet költött a keleten zajló felkelés elleni
harcra, a beszedett állami bevételek mértéke drasztikusan zuhant, a
230 HÁBORÚ A HATÁRON

Naftogaz pedig egyre nehezebben tudta rábírni a lakossági és ipari

fogyasztókat arra, hogy kifizessék tartozásaikat. Ügy tűnt, Ukrajná­
nak újabb mentőcsomagra lesz szüksége.
A rezsimváltás nem jelentett változást az ukrán gazdaság szerke­
zetében, amelyet továbbra is Donyeck szénbányászata és elavult fém­
ipara uralt, beleértve a nagyrészt orosz piacra támaszkodó hajógyár­
tást, valamint acél- és fegyveripart is. Az ország több iparága is ag­
gasztó képet mutatott az energiahatékonyság terén. Ukrajnának
azonban több termőföldje van, mint bármely más európai országnak,
gabona- és napraforgóexportja kezdett új erőre kapni. Ez az ágazat
különösen érdekelte a kínai befektetőket, akik elkezdtek jelentős
földterületeket felvásárolni. A korrupció azonban az egész gazdaságot
eltorzította: egy 2012-es tanulmány állítása szerint az árnyékgazda­
ság Ukrajna gazdasági teljesítményének negyvennégy százalékát te­
hette ki.37 2013-ban Ukrajna a berlini székhelyű Transparency In­
ternational „korrupcióérzékelési indexén” a 144. helyen szerepelt a
177-ből, olyan országokkal holtversenyben, mint Pápua Új-Guinea,
Nigéria és a Közép-afrikai Köztársaság.38 Ugyanezen a listán 2005-
ben még a 107. helyen szerepelt. Politika és üzlet egymásba fonódása
a korrupció burjánzásához vezetett.
A februári forradalom ígéretet tett az ukrán társadalom megújulá­
sára, és a keleten zajló háború ellenére a kormány elindította reform-
programját. Az új rezsim attól félt, hogy megismétlődhet a korábbi
színes forradalmak tapasztalata, amelyek legjobb esetben is csak a ve­
zető elit lecserélődését eredményezték, mintsem rendszerszintű válto­
zást. Egy bizottság júliusban megvizsgálta, hogy milyen strukturális
változtatásokkal lehetne visszaszorítani a korrupciót, mindenekelőtt
az elektronikus kormányzati rendszerek fokozott alkalmazásával és az
adózási rendszer leegyszerűsítésével. Július 31-én új, Szerhij Kvit ok­
tatásügyi miniszter és más egykori Majdan-aktivisták által kidolgo­
zott oktatási törvény lépett érvénybe, amely nagyobb autonómiát
biztosított az egyetemeknek, valamint újfajta graduális képzéseket in­
dított. Kvit a Kijev-Mohila Akadémia rektora, a doncovi hagyomány
híve, ennek megfelelően pedig a ruszofób vonal követője. Február
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 231

27-én nevezték ki oktatási miniszternek, és úgy vélte, a Majdan for­

radalma sokkal mélyebbre ható volt, mint az egy évtizeddel korábbi
narancsos forradalom, ez ugyanis már nemcsak egy vitatott választás­
ról szólt, hanem a „teljes politikai rendszer átalakításáról”.39 Kvitnek
igaza volt abban, hogy az oktatási és kutatási szféra átalakításának
szükségességét hangsúlyozta. Amint helyettese, Inna Szovszun meg­
jegyezte, „a kutatásokra szánt forrásoknak csak hat-hét százaléka jut
el az egyetemekhez'’, míg a finanszírozás zöme a szovjet típusú kuta­
tóközpontokhoz kerül, miközben a GDP összesen alig 0,29 százalé­
kát költik kutatási célokra, ez pedig - akárhogy is nézzük - rendkívül
alacsony arány.40 Ez csak egyike volt azoknak az eszközöknek, ame­
lyekkel megpróbálták modernizálni az ukrán társadalmat, bár a poli­
tika és a gazdaság reformja legalább ekkora kihívásnak ígérkezett.
Ukrajna június 27-én Grúzia és Moldova társaságában végül aláír­
ta a társulási megállapodást az Európai Unióval. A „Tágabb Európa”
projektjét tehát tovább erőltették, dacára mindazon pusztításnak,
amivel már addig is járt. Ahelyett, hogy Ukrajna az EU-val és a EÁK-
kal egyaránt kialkudott volna egy szabadkereskedelmi megállapo­
dást, sorsdöntő választásra szánta el magát. A megegyezést nyilvános
kijelentések kísérték arról, hogy Brüsszel nem tud tagságot ajánlani
Ukrajnának. Az EU nem állt készen arra, hogy egy Ukrajnához ha­
sonló országot befogadjon, ahogyan Ukrajna sem állt készen a csatla­
kozásra.
Moszkva figyelmeztetett, hogy a megállapodás aláírása megnyitná
az ajtót az immáron vámmentes európai áruk „szürke” újraexportálá-
sa előtt a FÁK szabadkereskedelmi övezetébe. Amennyiben az import­
vámokat megemelnék, úgy felmerülne annak kockázata, hogy Uk­
rajna elveszti hagyományos piacait a FÁK-ban, veszélyeztetve éves
szinten huszonhárommilliárd dolláros oroszországi összexportját. Vá­
laszul annak lehetőségére, hogy Ukrajna a vámmentes import csator­
nájává válhat, Oroszország azzal fenyegetőzött, hogy az ukrán termé­
keket ugyanúgy fogja kezelni, mint az EU-ból behozottakat. Ezzel
jelentős vámok sújtanák Ukrajna nehéziparának jelentős részét, kü­
lönösen azokat a délkeleti üzemeket, amelyek vasúti kocsikat, nehéz­
232 HÁBORÚ A HATÁRON

ipari gépeket, acélárukat, csővezetékeket és katonai eszközöket gyár­

tanak. Június 30-ától kezdve az Oroszországba szállító cégeknek iga­
zolniuk kellett az áruk ukrajnai eredetét. A „származási országra”
vonatkozó tanúsítványok intézménye ugyan elfogadott gyakorlat a
nemzetközi kereskedelemben, ezúttal azonban csak egy újabb bürok­
ratikus akadályt jelentett egy már eleve nehézkes ügyintézésben. Ok­
tóber 22-én Oroszország megtiltotta a zöldségek és gyümölcsök be­
hozatalát, azzal érvelve, hogy ezeket az árukat Ukrajnán keresztül
importálják, csak hogy megkerüljék az EU ellen hozott orosz embar­
gókat. A legalább hárommillió (egyes becslések szerint akár öt-hat
millió) oroszországi ukrán vendégmunkás helyzete szintén kérdésessé
vált. Ahogy a FÁK más országainak esetében, az ukrán munkaválla­
lókra is az a szabály érvényes, hogy csak kilencven napig tartózkod­
hatnak vízum nélkül Oroszországban.
Még Porosenko üzleti érdekeltségei is veszélybe kerültek. A Rosen
édességipari vállalat 2013 közepéig termékeinek negyven százalékát
Oroszországba exportálta, és naivitás lett volna azt feltételezni, hogy
majd versenyképes tud maradni a nyugati piacokon, olyan nagy­
vállalatok mellett, mint a Nestlé, az Unilever vagy a Cadbury. Mint
James Carden megjegyzi:

Porosenko lényegében úgy döntött, bog)' elvágja az. Oroszországhoz

fűződő kereskedelmi szálakat egy olyan blokkhoz történő csatlako­
zás kedvéért, amelynek viszont nincs étvágya az ukrán termékekre.
Ez pedig - azokkal a katasztrofális hatásokkal párosulva, amelyeket
az IMF megszorító intézkedései általában előidéznek a fuldokló gaz­
daságokban - a tőkekiáramlás, a stagnálás és a tartós munkanélküli­
ség biztos receptje.

Az állás nélkül maradtak ráadásul vízum nélkül nem vállalhatnak

munkát az F.U-ban, de az orosz munkaerőpiacra is jóval nehezebben
léphetnének be, mint eddig. Carden szerint a társulási megállapodás
hátterében megbúvó premissza, miszerint a XXI. század elején a gaz­
dasági érdekek képesek felülírni a politikaiakat, téves:
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 233

Ez a fajta elgondolás - tekintsünk rá úgy, mint a demokrácia domi-

nóclméletének egyik újabb változatára —kijelenti, hogy amint Uk­
rajna és más egykori tagállamok integrálják gazdaságaikat a nagyobb
európai piacokba, egyúttal alkalmazkodni is fognak az európai poli­
tikai és kulturális normákhoz. Ez a változás pedig hatással lesz az
orosz belpolitika alakulására is, és így Oroszország a példamutatás
erejének következtében (valamiképp) majd maga is nyugatibbá vá­
lik. Talán mondanunk sem kell, ez egy rendkívül ostoba világnézet.
Mégis minél tovább ragaszkodnak az Egyesült Államok politikai
döntéshozói ehhez a premisszához, annál inkább veszélybe sodorják
az EU hosszú távú életképességét.41

És ha ez nem volna elég, a társulási megállapodás tovább mélyítette

az Ukrajnát megosztó ellentéteket. Egy június elején nyilvánosságra
hozott Gallup-felmérés feltárta, hogy Kelet-Ukrajnában a többség bi­
zalmatlan az Egyesült Államokkal szemben, ellenzi a gazdasági integ­
rációt az Unióval, vonakodik áldozatokat hozni a „reformok” kedvé­
ért, az átmeneti kijevi kormányt pedig „illegitimnek” tekinti. Amint
arról a Gallup közvélemény-kutatója, Ncli Eszipova is beszámolt:

Az elmúlt nyolc-kilenc évben, mialatt adatokat gyűjtöttünk Ukraj­

nában, az élet legtöbb területén ezzel találkoztunk. Bármilyen poli­
tikai vagy épp gazdasági helyzetről is kérdeztük az országot, megmu­
tatkozott a különböző régiók és etnikumok között régóta ott táton­
gó szakadék, ám a kormány ezzel nem törődött.42

A társulási megállapodás aláírása csak az első lépés volt egy hosszú és

viszontagságos úton. A szerződést szeptember 16-án ratifikálta az uk­
rán és az Európai Parlament, azonban még szükség volt az EU-tag-
államok jóváhagyására is. Oroszországnak nyújtott engedményként
a DCFTA-egyezmény életbe léptetését elhalasztották 2015- december
31-ig, lehetővé téve ezzel a tárgyalásokat a két szabadkereskedelmi
övezet közötti kapcsolatok erősítéséről. Az ukrán áruk vámmentesen
kerülhettek az EU-ba, az európai árucikkeket azonban továbbra is
234 HÁBORÚ A HATÁRON

megadóztatták Ukrajnába érkezve, ami fontos bevételforrást jelentett

a pénzszűkében lévő költségvetésnek. Putyin azonban továbbra is tar­
tott attól, hogy az ukrán áruk elárasztják majd az orosz piacot. Szep­
tember 17-én Porosenkónak címzett levelében a következőt írta:

Változatlanul úgy hisszük, hogy csak a társulási megállapodás olyan

rendszerszintű módosításai teszik lehetővé a meglévő kereskedelmi
és gazdasági együttműködés fenntartását az Orosz Föderáció és Uk­
rajna között, amelyek figyelembe veszik, az orosz-ukrán gazdasági
kapcsolatokat és az egész orosz gazdaságot fenyegető veszélyek teljes
skáláját.43

Ö t problémás területet sikerült azonosítani: az illetékek, a szabvá­

nyok és technikai szabályozás, a növény- és állategészségügyi nor­
mák, az energiagazdaság és a vámigazgatás kérdését. Stefan Füle, az
EU bővítésért és európai szomszédságpolitikáért felelős biztosa im­
máron belátta, hogy tárgyalásokat kellene folytatni az Eurázsiái Gaz­
dasági Unióval, ami akár egy közös szabadkereskedelmi megállapo­
dást is jelenthetne.
Porosenko szeptember 25-én bejelentett reformterve szerint Uk­
rajna 2020-ban nyújtaná be csatlakozási kérelmét az EU-nak. A társu­
lási megállapodás aláírása ennél ugyan jóval hamarabb történt meg,
és noha fontos, szimbolikus jelentőséggel bírt, Ukrajna legsürgetőbb
problémái közül egyet sem oldott meg. A Nyugat nem volt abban
a helyzetben, hogy jótálljon azokért a fájdalmas reformokért, ame­
lyek mellett az ország elkötelezte magát. Az akut pénzügyi és egyéb
problémákat tovább súlyosbíthatják azoknak a „rejtett jövedelmek­
nek” az elvesztése, amelyeket Oroszország nyújtott a viszonylag olcsó
gázár, valamint az ehhez kapcsolódó kereskedelmi modellek formájá­
ban. A Krím elcsatolását követően Oroszország 2014. április 1-jével
felmondta az Ukrajnának nyújtott gázárkedvezményt, újabb gáz­
konfliktust robbantva ki ezzel a két ország között. Gaddy és Ickes tá-
gabb összefüggéseikben vázolják fel a vonatkozó dilemmákat:
 BEKÖSZÖNT A MŰIT 235

A legtöbb megfigyelő számára világos, hogy a Nyugat nem tudná

gazdaságilag megvédeni Ukrajnát egy ellenséges Oroszországgal
szemben. [...] A helyzet azonban az, hogy Oroszország jelenleg is
legalább évi Öt-, de talán tízmilliárd dolláros nagyságrendben támo­
gatja az ukrán gazdaságot [...] Amikor támogatásokról beszélünk,
legtöbbször arra gondolunk, hogy Oroszország megteheti, hogy ol­
csó gázt ajánljon Ukrajnának - amit meg is tesz, ha úgy akarja. De
Oroszország emellett számos más módon is segíti Ukrajnát, csak
ezek éppenséggel rejtve maradnak. A legfőbb támogatás az ukrán
nehézipari vállalkozásokhoz érkező orosz megrendelések formájában
jelentkezik. Ukrajna ezen ipari szegmense szinte teljes egészében az
orosz kereslettől függ. Más vevőt nem találna.

Ezt követően Gaddy és Ickes találgatásokba bocsátkoznak arról, meny­

nyibe is kerülne a Nyugatnak Ukrajna támogatása, amennyiben sike­
rülne megkaparintania „Oroszországtól az Ukrajna feletti teljes irá­
nyítást”. Az egyetlen hasonló eset a német szövetségi támogatás volt az
egykori NDK felzárkóztatására az egyesítést követően, amely húsz év
alatt mintegy 2,76 billió dollárt tett ki. Mivel Ukrajnában az egy főre
eső jövedelem a tizede a németországinak, így minimum 276 milliárd
dollárba kerülne „kivásárolni a keleti országrészt. [...] Kizárt, hogy
a Nyugat hajlandó lenne ekkora árat fizetni.”44

ELLENTMONDÁSOK A RENDSZERBEN

A Majdan mozgalmat még csúcspontján is csak az ország fele támo­

gatta. Egy dologban azonban csaknem általános egyetértés mutatko­
zott, név szerint a méltóság forradalmában: abban az igyekezetben,
hogy új szövetséget kovácsoljanak az állampolgárok és a kormányzat
között.45 A végrehajtó hatalmat át kellett alakítani gengszterbandá­
ból egy olyan reprezentatív testületté, amely elhozná az ukrán társa­
dalomnak az átláthatóságot és a jogállamiságot. Azonban ha ez kimé-
236 HÁBORÚ A HATÁRON

rül annyiban, hogy az immáron győzedelmes ellenzék elfoglalja a

politikai posztokat, az csak tovább növeli másokban a kirekesztettség
érzését, és nem sokat tesz annak érdekében, hogy egy befogadóbb és
igazságos kormányzati rend szülessen. A majdanos tüntetők első hul­
láma nem egyszerűen a régi garnitúra lecserélését, hanem teljes meg­
újulást akart. Ez hamarosan szembekerült a második hullám mili-
tánsainak követelésével, akik az állami megújulást úgy képzelték el,
mintami megszilárdítja a „birodalmi” csőkévé nyelttől és torzulások­
tól megtisztított Ukrajna monista vízióját. Egy törvényesen megvá­
lasztott államfő elűzése, bármennyire gyűlölt is volt, aligha mozdítot­
ta előre a jogállamiságot és az alkotmányos állam konszolidációját -
ehelyett inkább önbíráskodást és erőszakot szült a politikai ellenfe­
lekkel szemben.
Egyértelmű ellentmondás mutatkozott a Majdan európai, „civili­
zációs” fordulatra irányuló törekvései, valamint a magukat Ukrajna
új urainak tekintő monisták mélységesen „európaiatlan” forradalmi
attitűdje között. Még élesebben kirajzolódó probléma, hogy a „tér”
(avagy a demokratikus megújulás sürgetése) és a parlament „vára” (és
vele az IMF-hitel záradékául szolgáló technokrata előírások, úgymint
a közüzemi díjak növelése, leépítések és sok minden más) közötti
feszültség lehetővé tette a harmadik erőnek, a bürokratikus-oligar­
chikus rendnek, hogy egy új szerepben, döntőbíróként lépjen fel, és
megszilárdíthassa hatalmát. Ez viszont kiváltotta a Majdan idealistái­
nak haragját, akik elítélték Porosenkót, amiért lepaktált az oligar­
chákkal, ahelyett, hogy tényleges reformokat indított volna. Állandó
fenyegetéssé vált egy újabb Majdan, egy „harmadik forradalom” eset­
leges kirobbanása.
Az új államfőnek tehát nemcsak magas elvárásokkal, hanem el­
lentmondásos követelésekkel is szembe kellett néznie. Az állam meg­
reformálásába vetett hitet már a „narancsos” kormányzat kudarca is
mérsékelte, és most, évtizednyi konfliktust követően, gazdasági ha­
nyatlás és háború közepette a megújulásra vajmi kevés remény mu­
tatkozott, A februári események leginkább csak egy részleges forrada­
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 237

lomnak tekinthetőek, ugyanis a régi hatalmi struktúrák sértetlenek

maradtak, és a korábbról már jól ismert arcok kerültek ismét vezetői
szerepbe. Még rosszabb, hogy néhány regionális oligarcha pozícióját
is megerősítették azzal, hogy az állam a végrehajtó hatalom magas
tisztségeibe juttatta őket, minek következtében tovább bővítették üz­
leti birodalmaikat, miközben —különösen Dnyepropetrovszkban —
kiskirályként és hadúrként saját rezsimeket hoztak létre. Nem volt
túl valószínű, hogy egy effajta kormányzat majd „lebontja az ener-
giamutyik hálózatát - az egyetlen dolgot, ami a politikai elitet egy­
ben tartja” .46 Az új kormányzatra váró kényes feladatok listájának
élén pedig ott volt az ország területi státusának kérdése. Az 1996-os
alkotmány - annak félelmétől hajtva, hogy a centrifugális erők dara­
bokra szaggathatják az országot —Ukrajnát szigorúan egységes állam­
ként határozta meg, egyúttal rendelkezett a kormányzók központi
kinevezéséről. Ez nemcsak megakadályozta Ukrajna diverzitásának
politikai kifejezhetőségét, de egyúttal azt is jelentette, hogy bárkik is
léptek hivatalba Kijevben, akaratukat az egész országra ráerőltethet­
ték. Az államfő leváltását ennek megfelelően jellemzően a kormány­
zók tömeges kirúgása követte.
Egy ilyen rendszer sem a jobb kormányzást, sem pedig a konszen­
zuson alapuló nemzetépítést nem tudta előremozdítani. Ez megany-
nyi olyan problémának a szimptómája, amelyek már Majdan előtt is
jelen voltak, és amelyek még hosszú időn keresztül kísérhetik az or­
szág vezetőségét. A közvetlen kihívást az alkotmánymódosítás jelen­
tette, de még ezt sem volt olyan egyszerű megoldani. A hatalom meg­
osztása a régiókkal azzal fenyegetett, hogy az autoriter struktúrák egy
alacsonyabb szinten újratermelődnek (mint ahogy azt az oroszok is
felfedezték a kilencvenes években), ami az ország további megosz­
tottságához, de akár felbomlásához is vezethet. A reformnak együtt
kellene járnia a jogállamiság megerősítésével, egy független Alkot­
mánybírósággal, amely biztosítja az alkotmánynak való megfelelést
minden szinten, és a hatalmi ágak tényleges szétválasztásával, hogy
a vezetők is elszámoltathatóak legyenek - és mindezt úgy, hogy elke­
238 HÁBORÚ A HATÁRON

rülik a többségben lévő pártok felelőtlen, konok populizmusát. Ez

még ideális körülmények között is kemény kihívás lenne, hát még
egy forradalomban és háborúban kettészakadt országban.
Ukrajna belső megosztottságainak nemzetközivé fokozódása meg­
mutatta, milyen bizonytalanná és problematikussá válhatnak a szu­
verenitásról alkotott elképzelések egy kiélezett geopolitikai helyzet­
ben. A „finnesítés” fogalma a legtöbb ukrán számára szitokszóként
hangzott, és egy ország sem szereti, ha „ütközőállamként” tekintenek
rá. Bármilyen kifejezést használjunk is, bizonyos realitásokkal azon­
ban számolnia kell egy olyan országnak, amely egy nagyhatalom
szomszédságában található, vagy két hatalmi blokk közé szorult. Pél­
dául a húszas években Éamon de Valera ír államfő biztosította Nagy-
Britanniát arról, hogy a leendő független állam semleges lesz, de tisz­
teletben fogja tartani a brit biztonsági érdekeket, mert ez a gyümöl­
csöző együttműködés alapja.47 Finnországot a második világháborút
követően szövetségen kívüli státusa sem akadályozta meg abban, hogy
határozott döntéseket hozva önmagát mint soknemzetiségű közössé­
get fedezze fel újra: a svéd második állami nyelv lett, a Szovjetunió
által elcsatolt Karéba térségéből beözönlő menekülteket sikeresen in­
tegrálták, és létrejött egy demokratikus politikai rendszer. Az egyet­
len tilalom a katonai szövetségekhez való csatlakozásra vonatkozott
(Finnország továbbra sem tagja a NATO-nak), és helyette az ország
kulcsszerepet játszott a Kelet és a Nyugat közötti közvetítésben. 1975
augusztusában Helsinki látta vendégül az Európai Biztonsági és
Együttműködési Értekezlet záró csúcstalálkozóját, és ez a fórum ala­
kult át 1995. január 1-jétol Európai Biztonsági és Együttműködési
Szervezetté. Az EBESZ a mai napig központi eleme az európai biz­
tonsági struktúrának, még ha nem is vált olyan átfogó és domináns
szervezetté, mint ahogyan azt Oroszország szerette volna.
A május 25-i ukrán elnökválasztásra készülő vezető jelöltek közül
senki sem sürgette a mielőbbi NAl'O-tagságot, attól tartva, hogy ez­
zel szavazatokat vesztenének azokban a régiókban, ahol a lakosság
makacsul ellenzi a nyugati blokkhoz való csatlakozást. Ez nemcsak
a Donyec-medencére volt érvényes, hanem Odesszára és Harkovra
 BEKÖSZÖNT A MÚLT 239

is. Ehelyett széles egyetértés mutatkozott abban, hogy Ukrajnának

független és semleges országnak kellene maradnia. Mint azt Firtas
megfogalmazta:

Büszke vagyok arra, hogy Ukrajna állampolgára lehetek. Ez az or­

szág földrajzi és szellemi értelemben is hidat képez Európa, Oroszor­
szág és Ázsia között. Hiszem, hogy egy erős, független és semleges
nemzet lehetünk, és lennünk is kell. Ügy kellene tekinteni ránk,
mint „Eurázsia Svájcára”, amely senkinek sem szövetségese, de min­
denkinek barátja és kereskedelmi partnere.

Firtas azonban figyelmeztetett: „Úgy gondolom, hogy egyik nemzet

érdekeit sem szolgálná, sem Európáét, sem Amerikáét, és különösen
nem Ukrajnáét, ha az országunkban zajló események a hidegháború
tragikus megismétlődéséhez vezetnének.”48
 H E T E D I K FE JE Z E T

LÁZADÁS N O V O R O S S Z U Á B A N

Amint a krími válság enyhülni kezdett, a figyelem Ukrajna délkeleti

régióira irányult. A krími események az orosz öntudat heves megnyil­
vánulásaihoz vezettek Ukrajnában, amit időnként csak „orosz tavasz­
nak” neveznek, azonban az „arab tavaszhoz” hasonlóan ez a folyamat
is a legzordabb télbe fordult át. Március 1-jén hétezer fős tömeg gyűlt
össze Donyeck főterén, orosz nemzed lobogókat és egy addig ismeret­
len szerveződés, a „Donyecki Köztársaság” zászlaját lengetve. Külön­
böző kelet-ukrajnai városokban ezt további demonstrációk követték,
amelyeken a szónokok a kijevi nacionalisták támadásaira figyelmeztet­
tek, de még inkább azon aggodalmuknak adtak hangot, hogy meg­
vonják tőlük nyelvüket és más jogaikat. A mozgalmat csak tovább
tüzelték az orosz és a regionális média vészjósló tudósításai, amelyek­
ben heteken keresztül bírálták a Majdan radikalizálódását. A tünte­
tésekről sokan azt gyanították, teljes joggal, hogy részben Janukovics
szponzorálta őket, hiszen nemcsak polgármesterekből és hivatalno­
kokból álló hálózata maradt a helyén, de komoly helyi kötődésekkel is
bírt. Noha a régióban jelentkező szeparatista érzület mértéke vitatott,
a lázadás egyre inkább egy valódi, kiterjedt háború irányába mutatott.
Ukrajna belső ellentétei nemzetközivé váltak, a felkelőket támogató
242 HÁBORÚ A HATÁRON

Oroszországgal az egyik, a kijevi kormány mögött álló nyugati erőkkel

a másik oldalon. Ahelyett, hogy Oroszország a Krím megkaparintása
után visszavonulót fújt volna, lehetővé téve ezzel a vihar elvonulását,
hagyta, hogy magába szippantsa egy új és sokkalta hevesebb konflik­
tus, ami kiváltotta a Nyugat dühét.

A D O N Y E C - V I D É K FELKEL

A „másik” Ukrajna igyekezett kivenni a részét abból a vitából, hogy

mit is jelent pontosan ukránnak lenni. A Pew Research Center 2014.
májusi felmérése szerint a kelet-ukrajnaiak hetven százaléka az ország
egységének fenntartását kívánta, és ennek a csoportnak ötvennyolc
százalékát az orosz ajkú lakosok adták, noha körükben számos Ki-
jewel szembeni panasz is előkerült. Többek között a közigazgatás
túlcentralizáltságát kifogásolták, ami miatt az állam először begyűjti
az összes adóbevételt, majd a későbbiekben maga osztja szét a régiók
között. Donyeck és Luhanszk egyaránt komoly támogatást kapott
Kijevtől, sokkal többet kaptak a központi költségvetésből, mint
amennyit beleadtak, csak hogy veszteséges bányáik és gyáraik tovább
működhessenek.1 Mindazonáltal így is a Donyec-medence volt az
ország gazdaságának motorja, mert ez a régió állította elő az ukrán
GDP tizenhat százalékát, illetve az ipari termelés huszonhét száza­
lékát.
A donyecki lakosok mintegy hatvan százaléka félt a „banderisták-
tól”, és minden második megkérdezettben rettegést keltett a kijevi
kormány is. A donyeckiek hetvenegy százaléka, a luhanszkiak hatvan
százaléka vélekedett úgy, hogy a Majdanon fegyveres puccs zajlott,
amelyet az ellenzék és a Nyugat szervezett. Más délkeleti régiókban
viszont a többség egyetértett abban, hogy a tüntetések „a korrupció
és a Janukovics-diktatúra zsarnoksága” elleni lázadások voltak.2 Ges­
sen beszámol arról, mennyire megdöbbent egy leendő felkelő, mikor
azzal szembesült, hogy
 LÁZADÁS NOVOROSSZUÁBAN 243

[a Majdan téren] maszkot és régi fasiszta mozgalmak jelképeit viselő

fiatal férfiak Molotov-koktélokkal támadnak a - részben a donyecki
körzetből is odavezényelt - rohamrendőrökre. Látta, ahogyan a nyu­
gati régiók kormányzóit kirángatták irodáikból, majd összeverte
őket a vérszomjas tömeg. Olybá tűnt, hogy az egész ország káoszba
süllyed. Mikor fülébe jutott a pletyka, miszerint a Majdan tériek egy
része megindult Donyeck felé, nem kételkedett benne.3

Azok a leegyszerűsítő felosztások, amelyek Ukrajnát egy nacionalista

nyugatra, egy „oroszbarát” keletre, illetve egy patrióta centrumra ta­
golják, nem képesek számot adni az ukrán államiság összeomlását
kísérő válaszreakciók sokszínűségéről. Az biztos, hogy egy új viszony
kiépítésére volt szükség a Donyec-medencével, ám ennek megvaló­
sulása nem volt túl valószínű. Az ukrán parlamentben végül sikerült
megakadályozni, hogy az ukrán nacionalisták javaslatára töröljék el
az orosz nyelv használatát második regionális nyelvként, de a baj ek­
korra már megtörtént. Mint azt az egyik válaszadó is megjegyezte:
„Van még egy ország a Földön, ahol egy olyan nyelv, amit a lakosság
100 százaléka megért, nem minősül államnyelvnek?”4
2014 márciusában így a keleti országrészben egy alulról építkező,
széles körben támogatott tiltakozó mozgalom jött létre. Míg a M aj­
dan tüntetői „nemzeti érzelmű középosztálybeliek” voltak, addig a
Donyec-medencei anti-Majdan az „alacsonyabb osztályokhoz tarto­
zók és az oligarchiaellenesek (valamint az orosz nacionalisták)” moz­
galma volt. Mikor március közepén a hivatalban lévő belügyminisz­
ter, Avakov látogatást tett Donyeckben, „nemcsak civil vezetőkkel
találkozott, hanem - ami talán a legfontosabb - focicsapatok ultrái­
val is, akiket felszólított arra, hogy fegyverkezzenek és készüljenek fel
a város oroszpárti erőivel való küzdelemre”.5 A íútballdrukkerek ke­
mény magjának számító ultrák szélsőjobbos nézetei és erőszakos hu­
liganizmusa most a kijevi rezsim támogatásának formáját öltötték,
mint az május 2-án Odesszában is megmutatkozott, „Putyin hujlo!”
(„Putyin egy faszfej!”) rigmusukat pedig az akkori ukrán külügymi­
244 háború a határon

niszter, Andrij Descsicja is átvette egy június 14-i tüntetés alkalmá­

val, mikor a feldühödött tömeg ostrom alá vette a kijevi orosz nagy-
követséget. A Donyec-medencei orosz tüntetők feje felett alacsonyan
húztak el a vadászgépek, és nyilvánvalóvá vált, „hogy Kijev a kezde­
tektől fogva készen állt erővel fellépni” .6 Március 10-én Mihail Dob-
kint, Harkov volt kormányzóját szeparatista mozgalom vezetésének
vádjával őrizetbe vették az ukrán hatóságok. Április 6-átóI kezdve
a felkelők kormányépületeket foglaltak cl sorra Donyeckben, Gorlov-
kában és Kramatorszkban. Április 8-án Harkovban mintegy hetven
Majdan-ellenes tüntetőt tartóztattak le, és indítottak ellenük politi­
kailag motivált eljárást, ami elegendő is volt a további akciók meg­
előzéséhez Ukrajna második legnagyobb városában. Mindazonáltal a
Donyec mentén a felkelés továbbterjedt. Ezek a felkelők már nem
a Krímben korábban felbukkant hivatásos katona „kis zöld ember­
kék” voltak, hanem szedett-vedett egységek, amelyeket kezdetben
jobbára még helyi önkéntesek alkottak. Április 12-én azonban már
rangjelzések nélküli, ám láthatóan jól kiképzett fegyveresek foglalták
el Szlovjanszk városában a kormányzati, rendőrségi és más épülete­
ket. Gcssen szavait idézve: ,Áttol a pillanattól kezdve a népfelkelés
fegyveres ellenállássá vált, vagy, ahogy egyesek fogalmaznának: bur­
kolt invázióvá.”7
A felkelők egyik legelső akciójukban elfoglalták a helyi televízióál­
lomásokat, hogy visszaállíttassák azoknak az orosz tévécsatornáknak
a sugárzását, amelyek adását a központi hatóságok parancsára kap­
csolták le több régióban március 11-én. A fegyveresek ellenőrző pon­
tokat és állandó járőröket állítottak fel a nagyobb városokban. A fö­
derális berendezkedés támogatói nem voltak hajlandóak elfogadni az
új kijevi vezetés legitimitását, és a krímihez hasonló referendum en­
gedélyezését követelték a kormánytól. Donyeckben a tüntetők elfog­
lalták a regionális közigazgatási épületeket, majd április 7-én kiki­
áltották a Donyecki Népköztársaságot (DNK), április 27-én pedig
a szomszédos régióban megalakult a Luhanszki Népköztársaság
(LNK). Luhanszk „népi kormányzója”, Valerij Bolotov bejelentette
a Donyecki Néphadsereg létrehozását, amelynek vezetője hamaro­
 LÁZADÁS NOVOROSSZÍJÁBAN 245

san Igor Girkin —vagy ahogyan nőm de guerre-je alapján emlegetik:

a Sztrelkov („Lövész”) - lett. Girkin az orosz hadsereg volt ezredese
(egyes jelentések szerint a katonai hírszerzésnél, a GRU-nál szolgált),
harcolt Csecsenföldön, a Dnyeszter menti háborúban, valamint a
szerbek oldalán Boszniában, egyúttal ő volt az egyik vezetője a Krí­
met elcsatoló hadműveletnek. Májusban érkezett a Donyec-meden-
cébe alig két tucat emberével, de rövid időn belül megszervezte a lá­
zadók egyik legütőképesebb, mintegy kétezer főt számláló egységét.8
Később Girkin úgy fogalmazott, hogy „ő adta le az első lövést ebben
a háborúban” .’ A Donyec-vidék forrongott, és május 24-én a két
népköztársaság de jure unióra lépett, és életre hívta a „Novorosszija
Köztársaságot”. Vezetőik megpróbáltak hasznot húzni a fogalomhoz
kapcsolódó érzelmi töltetből.
Avakov ukrán belügyminiszter ezalatt azzal vádolta meg Moszkvát
és a leváltott államfőt, Janukovicsot, hogy „ők rendelték meg és pén­
zelik a szeparatista felkelések újabb hullámát az ország keleti felé­
ben”. Jellegzetes kommunikációs csatornáját, vagyis h’acebook-olda-
lát használva kijelentette, hogy „a leghatározottabban fel fogunk lép­
ni mindazokkal szemben, akik kormányzati épületeket, rendfenntar­
tókat és más polgárokat támadnak meg”.10 A kormányzati hivatalok
lerohanására az ország nyugati felében Janukovics elnökségének utol­
só hónapjaiban még egészen másképp tekintettek - mint a monista
nacionalizmust támogató forradalmi fellángolás velejárójára —, ám
mikor az „anti-Máj dán” felkelés folyamodott ugyanehhez a taktiká­
hoz a pluralizmus zászlaja alatt, azt rögtön terrorcselekménynek ítél­
ték. Április közepén az Ukrán Biztonsági Szolgálat (SZBU) megin­
dította az úgynevezett „terrorellenes hadműveletet” —az alkotmány
csak ezt a meghatározást teszi lehetővé a belföldi felkelések elfojtására
indított akciókra, amitől persze az elnevezés még nem lesz kevésbé
aggasztó. A kormányzati erők több nagyváros, például Mariupol, Ki-
rovszk és Jampol felett is visszaszerezték az ellenőrzést, és a lázadás
végül már csak a Donyec-medence egyes részére korlátozódott.
A felkelést egy meglehetősen tarka társaság vezette. Soraikban tud­
ták Gyenyisz Pusilint, aki a kilencvenes években a hírhedt MMM
246 HÁBORÚ A HATÁRON

piramisjáték egyik donyecki szervezője volt, míg a DNK ideológusa,

Nyikolaj Szolncev korábban egy húsfeldolgozó üzemben dolgozott.
A legtöbb vezető fizikai munkás volt, akik szakmájukon kívül megle­
hetősen szegényes tapasztalatokkal bírtak. Terveikhez a Krím eseté­
ből merítettek példát, és mélyen áthatotta őket a szovjet korszak ér­
tékeinek tisztelete, miközben Oroszországtól várták, hogy támogassa
a Majdan-féle európai eszmével szembeni alternatívájukat. Ez első­
sorban Girkinre volt érvényes, aki hamar a felkelés egyik legeredmé­
nyesebb parancsnoka lett a Donycc-medencében. Május közepe tá­
ján magához vette a felkelők összes erőinek parancsnokságát, Orosz­
országot pedig beavatkozásra szólította fel. Korántsem világos, hogy
Moszkva mennyiben irányíthatta közvetlenül a magát monarchis-
tának valló Girkint, aki előszeretettel ostorozta a Szovjetuniót és a
posztkommunista Kreml hatalmasságait. Az orosz paramilitáris szub­
kultúra része, hogy a hagyományőrzők gyakran rekonstruálnak tör­
ténelmi ütközeteket korabeli öltözékekben - ez volt Girkin hobbija
is, ezúttal azonban valódi egyenruhát öltött, és bizonyította, hogy
könyörtelen és tehetséges gerillavczcr, mígnem augusztusban végül
„eltűnt”.
Az EBESZ márciusban „különleges megfigyelő missziót” hozott
létre a régióban. Április 25-én hét katonai ellenőrzést végző külföldi
EBESZ-est, valamint öt ukrán katonai megfigyelőt a felkelők foglyul
ejtettek Szlovjanszkban. A város „népi polgármestere” felajánlotta
a túszok szabadon bocsátását, cserébe a kijevi hatóságok által őrizetbe
vett saját támogatóinak elengedéséért. Oroszország, mint az EBESZ
tagja, elítélte a megfigyelők elrablását, akiket ezt követően hamaro­
san elengedtek. Harkov, Ukrajna második legnagyobb városának pol­
gármestere, Gennagyij Kernesz ellen április 28-án merényletet követ­
tek el, ami bebizonyította, hogy keleten az események ténylegesen
kontrollálhatatlanná váltak. Kernesz kezdetben ellene volt a Majdan
téri mozgalomnak, ám Janukovics elűzését követően hamar az ellen­
kező álláspontra váltott. Nem sokkal ezután lőttek rá; megsebesült,
de túlélte a merényletet.
 LÁZADÁS N OVO ROSSZ IJÁ8AN 247

A konfliktus Nyugat- és Kelet-Ukrajna küzdelmévé vált, számta­

lan köztes árnyalattal a két szemben álló fél között. A Majdan tetde-
ges és verbális erőszakossága az ország röbbi részén is általánossá vált.
A kijevi vezetők nyelvezete egészen megrázó volt a maga nyers bruta­
litásában. Márciusban egy Putyinról folytatott telefonbeszélgetés so­
rán, amelyet valószínűleg az orosz titkosszolgálat rögzített, Timosen-
ko kijelentette: „Kész vagyok fogni egy Kalasnyikovot, és fejbe lőni
azt a gazembert.” 11 Putyin „narancsos” démonizálása hamarosan be­
került a nyugati világ közbeszédének véráramába, és megmérgezte az
értelmes vitát. Timosenko ugyanolyan vérszomjas volt a keleti felke­
lés elítélésében, mint a szélesebb geopolitikai helyzet értékelésében:
„Putyin megpróbálja fenekestül felforgatni a világ biztonsági beren­
dezkedését, azt a rendszert, amely a második világháború lezárása­
képp jött létre, és a globális [...] rendet káoszba fordítani. A világtér­
kép újrarajzolása háborúkkal, tömeggyilkosságokkal és vérrel - ez
lesz az ő Mein Kampf--ja.” 12 Az újdonsült kijevi kormányzat a túlélé­
sért küzdött, de az Ukrajnáról táplált „narancsos” víziójukat elutasí­
tották a Donyec-vidéki felkelők és —részben - Moszkva is. Sikerült
nemzedékekre elültení a harag és sértettség érzését.
Az ATO rövidítéssel híressé vált terrorellenes hadművelet kegyet­
lenségét részben az magyarázhatja, hogy Nyugat-Ukrajnában sokan
úgy vélik: a Donyec-medencében élők „nem igazi ukránok”, hanem
a holodomorban elhunytak helyébe lépett oroszok, akik a harmincas
évektől kezdve érkeztek a térségbe, hogy a régió iparosításához bizto­
sítsák a munkaerőt. A monisták előszeretettel becsmérlik őket olya­
noknak, mint akik híján vannak az értelemnek és a „nemzeti érzület­
nek”, és ezáltal olyan kelésnek tekinthetőek, amelyet ki kell vágni az
ukrán nemzettestből, hogy az egészségesen fejlődhessen. Amikor a
Youtube-ra is felkerült híres interjúban Timosenko azt a kérdést kap­
ta, hogy „Mihez kezdjünk az Ukrajnában maradt mintegy nyolcmil­
lió orosszal? Száműzöttnek tekintsük őket?” , a következőt válaszolta:
„Atomfegyverekkel kellene kiirtani őket.” Erre a kérdező így reagált:
„Ebben nem vitatkozom önnel, mert ami történt, az teljességgel el­
248 HÁBORÚ A HATÁRON

fogadhatatlan tőlük.” 13 Jól tükrözte ez a beszélgetés az ukrán állam­

építkezés bosszú hajtotta, valamiféle egykoron volt platonikus állam-
ideát űző restitutív modelljét. Eszerint ahol a lakosság nem felel meg
ennek a modellnek, ott különleges intézkedéseket kell hozni annak
érdekében, hogy beleilleszkedjenek ebbe a kváziplatonikus ideába.
Mikor Putyin az április 17-i Egyenes kapcsolás műsorában a Novo-
rosszija fogalmat használta, nem igazán volt érthető, mire is gondol­
hatott. Helyzetértékelése azonban teljesen világos volt:

Adott a kérdés, hogy minek is kellene először következnie: egy alkot­

mányos népszavazásnak a választásokat megelőzően, vagy inkább a
választásoknak a helyzet stabilizálásához, és csak utána a népszava­
zásnak? Az alapvető kérdés az, hogyan biztosítsuk az orosz etniku-
múak és orosz ajkúak törvényes jogait és érdekeit Délkelet-Ukraj-
nában. Szeretném emlékeztetni önöket arra, hogy a cári időkben
Novorosszijának [Uj-Oroszországnak] nevezett térség - Harkov, Lu-
hanszk, Donyeck, Herszon, Nyikolajev és Odessza - akkoriban nem
képezte Ukrajna részét. Ezeket a területeket a szovjet kormány adta
át Ukrajnának a húszas években. Miért? Ki tudja. Még Potyomkin
herceg és Nagy Katalin hódította el ezeket a területeket nevezetes
háborúk során. E térség középpontja volt Novorosszijszk, így a ré­
giót Novorosszijának neveztek el. Oroszország különböző okokból
kifolyólag elvesztette ezeket a földeket, de a népe ott maradt. Ma
Ukrajnában élnek, és teljes jogú állampolgárainak kellene lenniük
országuknak. Erről szól ez az egész.14

Mindez talán utalás volt arra a megjegyzésre, amelyet Putyin a 2008-

as bukaresti NATO-csúcstalálkozón vetett oda George W. Bush ame­
rikai elnöknek, miszerint „Ukrajna nem is igazi állam”? Lehet, hogy
ez már akkor felszólítás volt az ország földarabolására? Novorosszija
egyébiránt egy különleges cári közigazgatási egység volt a Fekete-ten­
ger partjainál egészen Moldováig húzódó óriási területen, amelynek
1922-es bekebelezése az újdonsült ukrán szovjet szocialista köztársa­
ságba annak idején ugyanolyan feszültségeket gerjesztett, mint ami­
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 249

lyeneket most újból előidézett. Vagy Putyin egyszerűen csak azt akar­
ta nyomatékosítani, hogy Ukrajna megannyi tradíció együttállása, és
így felszólalt amellett, hogy az ország pluralitása, diverzitása és iden­
titásainak sokfélesége alkotmányos formát kapjon? Akárhogy is volr,
szavai felvillanyozták azokat, akik saját céljaik érdekében próbálták
meg kiaknázni az ukrán állam gyengeségét.
A Moszkvából érkezett hadianyag és katonai személyzet nagysága
távolról sem világos. Önkéntesek áradata özönlött át a határon, sora­
ikban többek között az 1993-ban Jelcinnel szembeszálló egykori el­
lenzékiekkel, kozák csapatokkal, csecsen harcosokkal, valamint szá­
mos orosz nacionalistával és neoszovjet imperialistával. Ez a szedett-
vedett társaság ugyanazt a veszélyt testesítette meg, mint a Szíriába
tartó önkéntes dzsihadisták: félő, hogy ezek a harcedzett és radikali-
zálódott harcosok tapasztalatokat szereznek, majd hazatérésük után
akár Putyinra is fenyegetést jelenthetnek, ha az orosz államfő nem
képes megfelelni az ukrajnai felkelés támogatásával kapcsolatos elvá­
rásaiknak. Az április 17-én sugárzott Egyenes kapcsolás című televíziós
műsorban Putyin megjegyezte:

az ukrán kormány nem volt hajlandó beismerni, hogy valami na­

gyon rossz irányba indult el az országukban, nem volt hajlandó pár­
beszédet indítani, ehelyett katonai beavatkozással fenyegetőzött, mi
több, tankokat cs vadászgépeket küldött civilek ellen. Ez egy újabb
súlyos bűncselekmény, amelyet a hatalom jelenlegi kijevi birtokosai
követtek el.15

Az adás során Putyin elismerte, hogy a krími „zöld emberkék” való­

ban orosz katonák voltak.
A donyecki és luhanszki térségben egyébként a lakosság többsége
nem támogatta a szeparatista törekvéseket, és maguk a felkelők is el­
utasították a „szeparatista” címkét, amely ugyanolyan félrevezető,
mint a Nyugaton általánossá vált vélekedés, miszerint a kelet-ukrajnai
felkelést a Moszkva támogatta „terroristák” robbantották ki. A kijevi
Nemzetközi Szociológiai Intézet (KI1SZ) jól ismert, április 29. és má­
250 HÁBORÚ A HATÁROM

jus 11. között végzett felmerése feltárta, hogy a Donyec-medence la­

kóinak mindösszesen húsz-harminc százaléka pártolta a nyílt szepara­
tizmust, ennél valamivel kevesebben támogatták Kijcvet, míg a meg­
kérdezettek mintegy felének álláspontja valahol a kettő között
helyezkedett el.16 Az autonómiára irányuló különféle törekvéseket
ötvennégy százalék preferálta a Donyec-medencében, ebből azonban
csak nyolcszázalékos volt a függetlenség támogatottsága, míg ez a
szánt az Oroszországhoz való csatlakozás esetében huszonhárom szá­
zalékot tett ki, az Ukrajnán belüli nagyobb autonómiát pedig a meg­
kérdezettek szintén huszonhárom százaléka tartotta vonzó alterna­
tívának. A felkelés vezetőinek többsége a Donyec-medencéből szár­
mazott, míg a többiek Ukrajna más régióiból, köztük a Krímből.17
Mindez arról tanúskodik, hogy a térség lakói ugyan nem akartak
mindenáron elszakadni Ukrajnától, de az is világos, hogy addigra vi­
szonyuk jelentősen elhidegült a kijevi központi kormánnyal. Szerhij
Kudelija tanulmánya ugyanerre a belátásra jut, azt állítva, hogy a
Nyugat vádjaival ellentétben, miszerint a felkelést Oroszország pro­
vokálta és szponzorálta, valójában „elsősorban helyi sajátosságról volt
szó: a politikai tényezők - az állam széttagolódása, erőszakos rezsim-
váltás, valamint a kormányzat gyenge fellépése - a régióra jellemző
sértettséggel és félelemmel együtt meghatározó szerepet játszott az
ottani fegyveres szeparatista mozgalom kirobbanásában”.18 Ahhoz,
hogy ezeket az embereket visszacsábítsák egy közös ukrajnai állam
építésébe, gyakorlott politikai vezetésre lett volna szükség. Ehelyett
Kijev a föderációs törekvéseket a szeparatizmussal egyenértékűnek ki­
áltotta ki, amivel végül kiprovokálta a katonai fellépést és a pusztító
polgárháborút.
A felkelők bejelentették, hogy május 1 1-én népszavazást tartanak
a Donyec-medence önrendelkezéséről. Május 7-én Putyin a referen­
dum elhalasztását szorgalmazta, ám az mégis lezajlott, és csupán
egyetlen egyszerű kérdésből állt: „Támogatja-e Ön a Donyecki/Lu-
hanszki Népköztársaság önállóságát?” A jelentések szerint a részvétel
mindkét régióban hetvenöt százalékos volt, és Donyeckben a szava­
zók nyolcvankilenc százaléka, illetve Luhanszkban kilencvenhat szá­
 LAZADAS NOVOROSSZ IJABA.N 251

zalékuk támogatta a népköztársaságok függetlenedését. Sem Ukraj­

na, sem a Nyugat nem ismerte el törvényesnek a referendumot, ame­
lyet Porosenko elnök határozottan elítélt. Ugyanakkor Firtas május
12-én úgy fogalmazott, hogy a föderáció az egyetlen elfogadható op­
ció, éspedig Ukrajnának semleges államnak kellene lennie, egyúttal
felajánlotta, hogy kész közvetíteni Oroszország és Ukrajna között.19
A szavazás legjobb esetben is csak a „szeparatista” hangulat akkori
széles körű elterjedtségét jelezte, amit a korábban már említett köz­
vélemény-kutatások eredményei azért jócskán árnyalnak, mivel a
megkérdezettek körében kimutatták Ukrajna egységének erőteljes
támogatását. Mindazonáltal a „kékek” részéről kinyilvánított nagyfo­
kú elégedetlenség korántsem meglepő, hiszen az érdekeiket képviselő
politikai vezetőséget egy évtizeden belül immáron másodszor távolí­
tották el vitatott körülmények közepette. Ez alkalommal a február
22-én felállt ideiglenes kormány nélkülözte a Donyec-medence kép­
viseletét, és erőteljes monista ideológiát hirdetett meg. Ez természe­
tesen még nem igazolja a fegyveres zendülést, mindazonáltal segít
megmagyarázni a fejlemények kibontakozásának menetét.
A DNK és az LNK közötti május 24-i megállapodás Novorosszija
megalapításáról egy propagandahúzás volt annak érdekében, hogy
növeljék támogatottságukat Ukrajnán belül, valamint hogy önkénte­
seket toborozzanak az orosz területekről. Mindezt Kijevből olyan
vádak kísérték, miszerint Oroszország egy lehetséges támadás cél­
jából negyvenezer fős haderőt vont össze Ukrajna keleti határánál,
orosz titkosügynökök pedig már előkészítették a megszállást és a blo­
kádot. A csapatokat oda-vissza rendelték a diplomáciai csűrés-csava-
rás következtében, miközben a NATO és a Nyugat vezetői újra meg
újra kijelentették, hogy Oroszország már elkezdte Ukrajna lerohaná-
sát, vagy legalábbis már nagyon készül arra, hogy így tegyen. Farkast
kiáltottak, de ez végül vaklármának bizonyult, ami jelentősen ron­
totta hitelüket. Valójában az történt, hogy Oroszország kiképzett és
átdobott Ukrajnába bizonyos számú valódi önkéntest, valamint re­
guláris egységeket is küldött mint „tanácsadókat” —ez a kategória az
USA katonai beavatkozásainak korai szakaszaiból jól ismert - , és csak
252 HÁBORÚ A HATÁRON

augusztusban fordult elő, Hogy orosz „önkéntes” ejtőernyősök bizo­

nyíthatóan részt vettek a tényleges harcokban. A felkelőket „oroszba­
rát szepararistákként” kezdték el emlegetni, és noha ez néhányukra
ráillett, a lázadás ennél szélesebb körű aggodalmat tükrözött: élet­
módjuk alkotmányos és politikai védelemének hiányát, valamint az
Oroszországhoz fűződő tradicionális gazdasági és kulturális kapcso­
lataik veszélybe kerülését.
A Donyec-medence és más orosz ajkú régiók pluralistái megragad­
ták a lehetőséget arra, hogy intézményesítsék régi törekvéseiket az
orosz második államnyelvvé emelésére, illetve a régiók közötti valódi
hatalommegosztásra egy szorosabb szövetségi államban. Kifejezetten
demokratikus ambícióról volt szó, amely a Majdan programját egy
valóban nemzeti mozgalommá szélesíthette volna. A monista tradí­
cióba mély gyökereket eresztett kijevi átmeneti kormány azonban
ellenállt az effajta bővítésnek. A Donyec-medence, illetve még tágab-
ban „Novorosszija” pluralistái részéről ugyanakkor hiányzott a de­
mokratikus, civil-társadalmi szervezettség. A polarizáció és korrupció
évei súlyosan kikezdték a civil tevékenység alapjait. A Régiók Pártja
alig maradt több a Janukovics-rezsim által pénzelt bértapsolók gyüle­
kezeténél, ráadásul a különböző oligarchák hívei között egyre mé­
lyültek a szakadékok a párton belül. A párt Janukovics leváltását kö­
vetően hitelét vesztette, és zűrzavar uralkodott el soraiban. Az Ukrán
Kommunista Párt továbbra is a neoszovjet érzület védőbástyájának
számított, és a 2012-es parlamenti választásokon a szavazatok tizen­
három százalékát szerezte meg, de hitelességét alaposan megtépázta,
hogy nem ítélte el Janukovics túlkapásait. Mindösszesen alig néhány
olyan önálló politikus maradt, aki hangot adhatott volna a pluralista
nézetnek, miközben az Ahmetov-féle oligarchák próbálták menteni
a menthetőt. Firtas a pluralisták mellé állt ugyan, de Bécsben ragadva
nem volt képes hatékonyan támogatni a kompromisszumra jutás
ügyét.
Noha zömében Nyugaton axiómának tekintették, hogy a felkelést
Oroszország támogatta és pénzelte, az erre vonatkozó bizonyítékok
egészen augusztusig messze nem voltak elég meggyőzőek. Változatla­
 LÁZADÁS N OVO ROSSZ! JÁBAN 2S3

nul kérdéses azoknak a felkelőknek a háttere, akik 2014 áprilisában

Szlovjanszkban, Kramatorszkban és Donyeckben bukkantak fel és
ott elfoglalták a kormányzati épületeket, de bizonyosan nem azok
a „kis zöld emberkék” voltak, akik oly hatékonyan és precízen végre­
hajtották a Krím elfoglalását. Artúr Gaszparjan megrendítő törté­
netéből tudni lehet, hogyan jelentkezett a szpitaki örmény fiatalem­
ber az ukrajnai harcokban való részvételre, hogyan kapott segítséget
és kiképzést Oroszországban különböző rejtélyes szervezetektől, és
hogyan juttatták el a Donyec-medencébe. Május 26-án Gaszparjan
részt vett abban a kaotikus kísérletben, amelynek célja a donyecki
Prokofjev Nemzetközi Repülőtér elfoglalása volt. A harcosok egész
egyszerűen nem hitték el, hogy az ukrán hadsereg képes volna le­
bombázni a 2012-es futball Európa-bajnokságra építtetett ragyogó
új terminált, ezért légvédelmi rakétáikat a bázison hagyták. A pánik­
szerű menekülés során egy teherautónyi felkelő „baráti tűzbe” került,
és mindannyian meghaltak saját bajtársaik golyózáporában. Hetek­
kel később Gaszparjant először visszavitték Oroszországba, majd ha­
zájába szállították. Mikor arról kérdezték, hogy örményként miért
jelentkezett a háborúba, így válaszolt: „Nem tekintem Oroszországot
idegen országnak. Szovjet mentalitásom van. Nagyapáim a Szovjet­
unióért harcoltak, és én is így teszek.”20
Nincs annál vitatottabb kérdés, mint hogy Oroszország mennyi­
ben volt érintett a felkelés kirobbantásában és támogatásában. Az
azonban vitathatatlan, hogy két folyamat bontakozott ki egymással
párhuzamosan: egy regionális, a Majdan téri taktikákat lemásoló
őszinte lázadás a kijevi hatóságok által erőitetetett „ukránosítással” és
oroszellenes politikával szemben; illetve Moszkva politikai stratégiai
megfontolásai, miképp Oroszország arra használta fel a felkelést, hogy
nyomást gyakoroljon a kijevi kormányra meghatározott céljai érde­
kében. Ezek között volt mindenekelőtt az államhatalom bizonyos
fokú, kezdetben föderalizáció formájában elgondolt átruházása a régi­
ókra, valamint Ukrajna stratégiai semlegességének fenntartása. Ezek
a célok, mindenekelőtt az orosz nyelv elismerése második államnyelv­
ként, vélhetőleg Ukrajna legjobb érdekeit is szolgálták, de a módszer
254 HÁBORÚ A HATÁRON

maga katasztrofális eredménnyel járt a régióra és az egész országra

nézvést. Oroszország a kezdetekben talán valóban erősítette a szem­
ben álló felek közötti konfliktust, a későbbiekben pedig rendszeresen
konzultált a fegyveres ellenállás vezetőivel is, de a kezdeti orosz hadi­
anyag-támogatás mértékét jelentősen felnagyította a kijevi kormány
és nyugati pártfogói. Moszkva kétségtelenül nem állta útját a felke­
léshez csatlakozni vágyó önkéntesek áradatának, ahogyan bizonyos
mértékű orosz katonai felszerelés is átkerült a határ túloldalára. Az
ellenállási mozgalom visszatérő siráma azonban épp az utánpótlás és
a támogatás hiánya volt; több ízben is felszólították Oroszországot
arra, hogy támogassa őket határozottabban, beleértve a közvetlen ka­
tonai beavatkozást is, noha az csak a legvégső esetben tűnhetett volna
elképzelhetőnek. Oroszország ugyanis megtanulta az afganisztáni
leckét, valamint okult a Nyugat saját meggondolatlan beavatkozásai­
ból Afganisztánban, Irakban és Líbiában. Mindazonáltal a NATO-
külügyminiszterek már áprilisban bejelentették, hogy felfüggesztenek
minden gyakorlati együttműködést és katonai kapcsolatot Oroszor­
szággal, válaszul annak ukrajnai beavatkozására, miközben a NATO-
Oroszország Tanács (2008 augusztusát követően) ismételten haszon­
talannak bizonyult.

BÉKE ÉS H ÁBO RÚ

Április 17-én Ukrajna, Oroszország, az Egyesült Államok és az Euró­

pai Unió képviselői egy Genfben tartott találkozón megpróbálták
elindítani a „deeszkaláció” folyamatát. A kifejezés azt jelenti, hogy
egy nemzetközivé váló polgárháborús konfliktusban megpróbálják
szétválasztani a szemben álló feleket. Az érintett országok lényegre
törő közös nyilatkozatban „konkrét kezdőlépéseket” javasoltak „a fe­
szültségek enyhítése, illetve minden állampolgár biztonságának hely­
reállítása érdekében”, valamint megállapodtak az alábbi intézkedé­
sekben:
 LÁZADÁS NOVOROSSZÍJÁBAN 255

Minden félnek tartózkodnia kell az erőszaktól, a fenyegetéstől és

a provokatív megnyilvánulásoktól. A résztvevők mélyen elítélik és
visszautasítják a szélsőségesség, a rasszizmus, a vallási intolerancia
minden formáját, beleértve az antiszemitizmust is.

Minden illegális fegyveres csoportosulást le kell szerelni; minden

törvénytelenül elfoglalt épületet át kell engedni jogos tulajdonosaik­
nak; minden törvénytelenül elfoglak utcát, teret és az ukrán városok
és helységek más nyilvános helyeit szabaddá kell tenni.

Amnesztiát kapnak azok a tüntetők, akik elhagyják az elfoglalt épü­

leteket és köztereket, valamint beszolgáltatják fegyvereiket. Kivételt
képeznek azok, akik köztörvényes bűncselekményeket követtek el.

A megállapodás szerint az EBESZ különleges megfigyelő missziója

vezető szerepet vállal az ukrán hatóságok és a helyi közösségek támo­
gatásában a fenti válságenyhítő intézkedések azonnali kivitelezésé­
ben, bárhol is legyen rá a legnagyobb szükség, az eljövendő napoktól
kezdve. Az USA, az EU és Oroszország elkötelezik magukat a misz-
szió támogatására, beleértve megfigyelők küldését is.

A bejelentett alkotmányos eljárás átfogó, átlátható és elszámoltatha­

tó lesz. Ez magában foglalja egy széles körű nemzeti párbeszéd mi­
előbbi megkezdését, amely kiterjed Ukrajna minden régiójára és
politikai csoportosulására, valamint számításba veszi a közvélemény
észrevételeit és módosítási javaslatait.

A résztvevők hangsúlyozzák Ukrajna gazdasági és pénzügyi stabilitá­

sának fontosságát, és készek további támogatásról is tárgyalni, amint
a fenti lépések megvalósultak.21

Ezzel az ukránokra hárult tehát annak terhe, hogy megtegyék az első

lépést, míg a nemzetközi közösség a válságenyhítő lépések végrehaj­
256 HÁBORÚ A HATÁROM

tásában nyújtott volna segítséget. Az aláírók megegyeztek abban,

hogy minden fegyveres alakulatot fel kell oszlatni, azonban nem volt
világos, hogy pontosan ki is fogja mindezt kivitelezni, valamint hogy
meddig is terjed ez az intézkedés - beleszámítnak a Máj dánról szár­
mazó fegyveres zászlóaljak is? Eközben a nyugati hatalmak Oroszor­
szágot tartották felelősnek a felkelők irányításáért, akiket most meg­
próbáltak rávenni az elfoglalt épületek és létesítmények elhagyására,
bár a keleti fegyveresek, ahogy azt már láthattuk, nem engedelmes­
kedtek egy központi parancsnokságnak, A helyzetet tovább nehezí­
tette, hogy Genfben nem voltak jelen a keletiek képviselői. Moszkva
arra irányuló kísérleteit, hogy a regionális autonómia támogatói is
meghívást kapjanak a tárgyalásra, Kijev megakadályozta - így a kele­
ti felkelők olyan döntések végrehajtásáért lettek felelősek, amelyek
meghozatalában nem vehettek részt.
A genfi megállapodást mindkét oldal megszegte, noha ennek az
elvei szolgáltak alapul a későbbi tűzszüneti megállapodásokhoz. Má­
jus 5-én, miközben a felek kölcsönösen ágyúzták egymást, a kormány­
erők Szlovjanszk környéki ellenőrző pontokat támadtak, a felkelők­
nek pedig sikerült vállról indítható légvédelmi rakétával lelőniük egy
helikoptert. Május 9-én a kormányerők tankokat és nehéztüzérséget
bevetve visszafoglalták a városháza épületét Mariupolban: az össze­
csapásokban legalább hét „szeparatista” életét vesztette, negyvenen
megsebesültek. Május 16-án újabb hadművelet zajlott Mariupolban,
ezúttal a felkelők támadták meg a helyi katonai bázist. Ugyanők má­
jus 26-án elfoglalták a donyecki Prokofjev Nemzetközi Repülőteret,
azonban a kormánycsapatok egy kíméletlen, súlyos emberáldoza­
tokkal és pusztítással járó ellentámadással visszafoglalták azt. Május
28-án a felkelők lelőttek Szlovjanszk felett egy katonai helikoptert,
amelynek a fedélzetén tartózkodó mind a tizennégy katona életét
vesztette, június 14-én pedig iuhanszki fegyveresek semmisítették
meg az ukrán légierő egyik szállítórepülőjét, a kilencfős legénységen
túl további negyven ukrán katona halálát okozva. A harcok tehát to­
vább folytatódtak. Mindkét félnek tiszteletben kellett volna tartani
a nemzetközi humanitárius jogot (a háborús jogot), amelyet viszont
 l á z a d á s m o v o r o s s z íj á b a n 257

kölcsönösen és arcátlanul semmibe vettek, mindenekelőtt a civil la­

kosság támadásával, aránytalan erő alkalmazásával, valamint az új­
ságírók és foglyok jogainak megsértésével. Mivel sem Ukrajna, sem
Oroszország nem ratifikálta a Nemzetközi Büntetőbíróság létrehozá­
sáról szóló Római Statútumot, amelynek mandátuma van arra, hogy
elítélje a népirtással, emberiesség elleni bűncselekményekkel és hábo­
rús bűnökkel vádolt személyeket, így az ENSZ Biztonsági Tanácsához
kellene fordulniuk egy effajta vizsgálat megindításához.
A Jobboldali Szektor közben ugyan politikai párttá alakult, de
megőrizte fegyveres zászlóaljait is, amelyek az „ultrákkal” szövetkez­
ve háborúba indultak délkeleten. Áprilisban megalakult a Donbasz
zászlóalj, az Ajdar zászlóalj pedig a Majdan téri önvédelmi brigádok
soraiból állt össze. Ez utóbbi különösen kitűnt fanatikus lelkesedé­
sével, mikor július végére elfoglalta Donyeck egy elővárosát, Marin­
kát, megnyitva ezzel az utat a hadsereg erőinek a város támadásához.
Az Azov lobogóján a neonáci Wolfiangel (Farkasfogó) található a
Schwarze Sonne (Fekete Nap) háttere előtt. A zászlóaljat Andrij Bi-
leckij, a szélsőséges Nemzeti Szocialista Egyesülés vezetője alapította,
aki úgy vélte: „Nemzetünk történelmi küldetése ezekben a kritikus
időkben, hogy a Fehér Faj élére állva végső hadjáratot indítson a túl­
élésért [...] a szemiták vezette Untermenschek ellen.”22 A harmincas
és negyvenes évek integráns nacionalizmusát felelevenítő ideológiá­
juk célja egy „ naciokratija” (emokrácia) létrehozása, amelynek alapját
a társadalom különböző osztályait képviselő testületek képeznék. Uk­
rajna európai identitására apelláltak, de számukra ez a korporativiz-
must és a tradicionalizmust jelentette: „Úgy véljük, hogy a jelenlegi
európai tendenciák a civilizáció pusztulásához vezetnek, a kontrol-
lálatian bevándorlással, valamint a család intézményének, a vallásos
identitásnak és minden másnak az elpusztításával, ami valaha Euró­
pát Európává tette.”23 Mindez egy agresszív külpolitikával párosult,
beleértve Ukrajna nukleáris újrafelfegyverzésének támogatását is. Jú­
lius 23-án a Szvoboda beterjesztett egy javaslatot a parlamentben
Ukrajna atomhatalmi státusának helyreállításáról. Igazán meglepő,
hogy ez semmilyen ellenérzést nem váltott ki az atlanti biztonsági
258 HÁBORÚ A HATÁRON

közösségből. Végül összesen mintegy három tucat önkéntes zászlóalj

jött létre, amivel a harcosok száma mintegy nyolcezer főre duzzadt.
Noha ezek az egységek hivatalosan az ukrán belügyminisztériumnak
voltak alárendelve, gyakorlatilag magánhadseregekként működtek.
Ezek a kezdetleges szabadcsapatok - amelyekbe az ország egész terű-
letérői érkeztek elégedetlenkedők és radikálisok - alapjában fenye­
gették Porosenko azon törekvését, hogy független politikát folytas­
son. Az államfőnek folyamatosan egy „harmadik Majdan” veszélyével
kellett számolnia, valahányszor csak kompromisszumokat javasolt,
a szabadcsapatok pedig készen álltak arra, hogy bukása esetén ma­
gukhoz ragadják az irányítást.
A harcok egyre inkább eldurvultak, ami mindkét oldalon jelentős
veszteségeket okozott. Megindult a civil lakosság exodusa, akik Orosz­
országban menekülteknek, Ukrajnán belül pedig „országon belül la­
kóhelyüket elhagyni kényszerült személyeknek” minősültek. A fel­
keléssel egy ugyanolyan tarka összetételű társaság szállt szembe, mint
maguk a felkelők. Az új Nemzeti Gárda magába olvasztotta a Majdan
téri militánsok nagy részét, akik között, mint azt láthattuk, sok szél­
sőjobboldali nacionalista akadt, akik aztán hírhedtté váltak a Do-
nyec-medencében tanúsított féktelenségültről és kegyetlenségükről.
A Kolomojszkij-féle „hadurak” irányította önkéntes egységek tovább
színesítették a sereg összetételét, ahogyan azok a munkásokból tobor­
zott különítmények is, amelyeket az Ahmetov-féle regionális oligar­
chák hívtak életre. Ezeken túl voltak továbbá olyan alakulatok is,
amelyeket politikusok szerveztek. Közülük a leghíresebb Oleh Ljasko
volt, aki önkéntes zászlóaljakat vezetett a régióba. Május közepén tör­
tént a hírhedtté vált eset, mikor Ljasko megszégyenített egy foglyul
ejtett felkelőt és a DNK önjelölt védelmi miniszterét, Igor Kakidzja-
novot, akit egy videó tanúsága szerint alsónadrágra vetkőztettek, ke­
zét pedig megkötözték. A fekete ruhás félkatonai szervezetnek védje­
gyévé vált, hogy alsónadrágra vetkőztetik a foglyaikat, zsákot húznak
a fejükre, majd a kamerák előtt megdorgálják őket árulásukért. Ljas­
ko népszerűsége az egekbe szökkent, miáltal meghatározó politikai
 LÁZADÁS NOVO ROSSZ ÍJÁBAN 259

erővé vált, az elnökválasztáson pedig több mint nyocszázalékos ered­

ményt ért el. A reguláris hadsereg csak később vette át a kezdeménye­
zést és az offenzíva vezetését.
Az ukrán fegyveres erőktől az előző két évtizedben megvontak
minden anyagi támogatást, erőforrásaik odalettek a Janukovics alat­
ti szabadrablásban.24 Mint azt Parubij, az RNBO vezetője megfogal­
mazta:

Sajnos jelenleg azzal kell szembesülnünk, hogy az előző kijevi kor­

mányzat Moszkvával együttműködve előre megfontoltan szabotálta
és legyengítette védelmi erőinket, hogy Ukrajnát alárendeljék Orosz­
ország imperialista politikájának. Örökül kaptunk egy ütött-kopott
hadsereget, egy orosz ügynökökkel elárasztott biztonsági és hírszer­
zői szolgálatot, egy demoralizált rendfenntartó rendszert, valamint
korrupt bíróságokat és ügyészségeket.25

Az ukrán fegyveres erők siralmas állapota hamarosan nyilvánvalóvá

vált. A fegyverzet és más hadifelszerelés nagy részét vagy hagyták le­
pusztulni, vagy kiárusították, a mintegy nyolcvanezer fős létszámból
pedig alig több mint hatezer katona volt csak bevethető. A reguláris
hadsereg híján volt a megfelelő kiképzésnek, felderítő eszközöknek és
helymeghatározó rendszereknek. Amint a hadsereget csatába vezet­
ték, a katonák egy része átállt az ellenséghez vagy dezertált. A felke­
lők kiverésére tett kísérletek, beleértve a légierő, majd a későbbiek­
ben Grad raltéta-sorozatvetők bevetését civilek lakta területek ellen,
csak annyit értek el, hogy megerősítették a helybeliek Kijewel szem­
ben táplált gyűlöletét. A nagyrészt szélsőjobboldali milicistákból és
Majdan téri önvédelmi erőkből álló Nemzeti Gárda megalapításá­
nak megvolt az az előnye, hogy eltávolította ezeket a harcias elemeket
Kijev és más nyugat-ukrajnai városok központjaiból, a harcosok azon­
ban gyakran fegyelmezetlennek bizonyultak, Délkelet-Ukrajnát pe­
dig megszállt területnek tekintették, ahol rendszeresen követtek el
atrocitásokat a civilekkel és foglyul ejtett „terroristákkal” szemben.
260 HÁBORÚ A HATÁRON

Mindezeken felül a „harmadik erő”, vagyis az oligarchák, elsősorban

Kolomojszkij pénzelte zsoldoscsapatok is hozzájárultak a kormány­
erők kaval kádjához.
Május 28-án, a West Point-i katonai akadémián mondott beszé­
dében Obama büszkén számolt be arról, hogy az Egyesült Államok­
nak sikerült elszigetelnie Oroszországot. Szerinte tévednek azok, akik
szerint „Amerika hanyatlóban van, és a globális vezetés kicsúszik a
kezéből —ők vagy rosszul értelmezik a történelmet, vagy partizánpo­
litikát folytatnak”, és kitartott amellett, hogy „a világ színpadán min­
dig Amerikának kell a vezető szerepet játszania”. Ami pedig a jelenle­
gi válságot illeti:

Oroszország legutóbbi ukrajnai tettei azokat a napokat idézik, ami­

kor szovjet tankok gördültek be Kelet-Európába. De ez nem hideghá­
ború! A világ közvéleményét formáló képességünk segített Oroszor­
szág azonnali elszigetelésében, Amerika vezető szerepének köszönhe­
tő, hogy a világ rögvest elítélte az oroszok cselekedeteit, Európa és a
G-7 csatlakozott hozzánk a szankciók kivetésében. A NATO ismétel­
ten megerősítette a kelet-európai szövetségesek iránti elkötelezettsé­
gét. Az IMF segít az ukrán gazdaság stabilizálásában. Az EBESZ-meg-
figyclők a világ szeme elé tárták, hogy mi történik Ukrajna instabil
területein. A világ közvéleményének és a nemzetközi intézmények­
nek a mozgósítása pedig ellensúlyozta az orosz propagandát, a hatá­
ron álló orosz csapatokat és a fegyveres milíciákat.26

Obama nem sokkal későbbi európai, Lengyelországot is érintő út­

ján, amelyet a normandiai partraszállás hetvenedik évfordulójára
időzített, ismét megragadta az alkalmat Oroszország kirekesztésére.
Francois Hollandé francia államfő viszont arra használta fel a lehető­
séget, hogy tető alá hozzon egy találkozót Putyin és a frissen megvá­
lasztott Porosenko között, amivel megteremtette az alapot az eljöven­
dő időszak pragmatikus tárgyalásaihoz. Mindebben az Európai Unió
mint intézmény teljesen feleslegesnek bizonyult, és nem számított
 LAZADAS NOVOROS5ZIJABAN 261

komoly, határozott és független játékosnak az európai politikában -

a globális politikáról már nem is beszélve.

N I NC S K I Ú T

Hivatalba lépésekor Porosenko három főbb kihívást vázolt fel: az

„egységes Ukrajna” megóvását, beleértve az ország keleti régióinak
stabilizálását; szorosabb kapcsolatok kialakítását a Nyugattal az „eu­
rópai választás” jegyében; valamint a Krím visszaszerzését. Ez utóbbi
célt, mint azt kihangsúlyozta, diplomáciai úton kell elérni, és kizárta
a katonai fellépés lehetőségét. Az elsődleges és leginkább megalapo­
zott cél Ukrajna egységének megőrzése volt, és mind közül ez rendel­
kezett a leginkább biztos alapokkal. Számos 2014 elején végzett köz­
vélemény-kutatás ugyanis ismétlődően kimutatta, hogy a déli és ke­
leti régiókban jelentős többség támogatta Ukrajna egységét, és csak
kevesen szimpatizáltak az elszakadás és az Oroszországhoz való csat­
lakozás ötletével. Végül azonban Porosenko képtelen volt az Ukraj­
nához való tartozás ezen erős, bár az ukrán állam egy pluralista felfo­
gását valló érzületére építeni. Ehelyett már első államfői kommentár­
jait sem épp a békülékenység jellemezte: „Munkatársaim csapatának
első lépései arra fognak irányulni, hogy a háború, a káosz és a zűrza­
var véget érjen, és helyreálljon a béke az egységes Ukrajna földjén.”27
Porosenko arra vonatkozó ígérete, miszerint „órák kérdése”, hogy a
terrorellenes hadművelet felszámolja a lázadást, mindkét fél radikáli­
sait feltüzelte, és ez a békítheteden hangvétel június 7-én mondott
beiktatási beszédében is visszaköszönt.
A délkeleti lázadókat „terroristákként” tartották számon, és ekképp
követeléseiket és aggodalmaikat is semmisnek tekintették. Olybá tűnt,
hogy az ukrán nemzeti identitás régóta húzódó vitájában végül a harc­
mezőn születik majd meg a döntés. A terrorellenes hadművelet to­
vább fokozódott, ahogy a reguláris egységek kiegészültek a Nemzeti
Gárda önkénteseivel. Június 5-én a Verhovna Rada változtatásokat
262 HÁBORÚ A H ATÁRON

fogadott el a terrorizmusra vonatkozó törvényben, amely június 18-

án az államfő ellenjegyzésével hatályba is léptetett: ennek értelmében
bővült a biztonsági erők hatásköre, valamint törvényessé vált a regu­
láris hadsereg bevetése „terrorellenes” hadműveletekben. A parancs­
nokokat felruházták a „helyi lakosság jogainak átmeneti jellegű kor­
látozásának” és „üzleti vállalkozások részleges vagy teljes bezáratásá­
nak” jogával. A másik oldalon Szergej Lavrov orosz külügyminiszter
a válsággal kapcsolatos állásfoglalásra tett javaslatot az ENSZ-ben,
hangsúlyozva, hogy az nem járna együtt az orosz békefenntartók kül­
désével a régióba, amit a lázadók visszatérően kértek.28 Valódi béke-
fenntartó haderő csak akkor vonható be, ha azt az ENSZ Biztonsági
Tanácsa is jóváhagyja, máskülönben a békefenntartók csupán meg­
szállónak minősülnének.
Több sikertelen kezdeményezést követően június 20-án Porosen-
ko egyoldalúan egyhetes tűzszünetet hirdetett, valamint felvázolt egy
tizenöt pontból álló béketervet. A genfi megállapodásra támaszkodva
Porosenko amnesztiát ígért azoknak a felkelőknek, akik nem követ­
tek el súlyos bűncselekményeket, valamint szabad elvonulást ajánlott
az Oroszországba visszatérni szándékozó önkénteseknek. Emellett
a régiók nagyobb önrendelkezését lehetővé tevő decentralizálás mel­
lett emelt szót, ami a felkelés egyik alapvető követelése volt. A bé­
keterv szerint a felkelőknek le kell tenniük a fegyvert, illetve ki kell
jelölni egy tíz kilométer széles demilitarizált zónát az orosz határ
mentén, valamint kikötötte, hogy az említett decentralizálás kizár­
ná Ukrajna föderalizálását és az orosz nyelvnek adott hivatalos stá­
tust. Június 23-án Donyeckben a felkelők vezetői tárgyalóasztalhoz
ültek Porosenko megbízottjával, Leonyid Kucsma volt ukrán ál­
lamfővel. A megbeszélésen szintén jelen volt az EBESZ képviselője,
Oroszország ukrajnai nagykövete, valamint az oroszpárti politikus,
Viktor Medvedcsuk (akit az Egyesült Államok szankciós listára tett a
Krím elcsatolásában betöltött szerepe miatt). A tény, hogy Moszkva
bizalmát élvezte, eleve gyanússá tette őt az új kijevi kormányzat sze­
mében. A találkozót követően a DNK önhatalmúlag kikiáltott mi­
niszterelnöke, Alekszandr Borodaj bejelentette, hogy a felkelők is
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 263

csatlakoznak a fegyvernyugváshoz. A tűzszünet azonban szinte rög­

tön megingott, mikor június 24-én a felkelők lelőttek egy felszerelé­
seket és a tűzszünetet felügyelő szakembereket szállító helikoptert,
kilenc ember halálát okozva.
Aznap az orosz Szövetségi Tanács hatályon kívül helyezte azt a már­
cius 1-jén, még a Krím elcsatolása előtt hozott rendelkezést, amely
feljogosította Putyint arra, hogy csapatokat vezényeljen Ukrajna te­
rületére. Putyin szóvivője, Dmitrij Peszkov szerint mindez „a kelet­
ukrajnai régióiban uralkodó helyzet normalizálása és szabályozása
érdekében, valamint a háromoldalú béketárgyalások megkezdése tör­
tént”.29 2009-ben Oroszország elnöke „általános felhatalmazást” ka­
pott arra, hogy dönthet az orosz fegyveres erők külföldi bevetéséről,
vagyis a fenti gesztus azt hivatott jelezni, hogy Oroszország a békülés
útjára lépett. Oroszország lépései a kezdetektől fogva következetlenek,
mi több, összefüggéstelenek voltak. Az ellene kiszabott szankciók áp­
rilisban indított első hullámára semmilyen választ nem adott, pedig
bármiféle visszavágás, például az Afganisztán ügyében való együtt­
működés felfüggesztése és az északi utánpótlási hálózat, az amerikai
csapatok és hadianyagok oda-vissza szállítására használt vasúti vona­
lak blokkolása, vagy legalább az átfogó atomcsendegyezményből
(CTBT) való kilépés jelezte volna, hogy Oroszország kész felvenni
a kesztyűt. A fentebb említett elnöki felhatalmazás visszavonása ehe­
lyett azt mutatta, hogy Oroszország nyitott az újbóli közeledésre, és
nem fog katonailag beavatkozni. Ez a felismerés viszont lehetővé tet­
te az ukrán fegyveres erőknek, hogy teljes erővel sújtsanak le a Do-
nyec-vidéki felkelőkre. A heves Nyugat-ellenes kampány dacára Pu­
tyin nyilvánvalóan nem akarta az Oroszországot az EU-val és az USA-
val összekötő hidakat felégetni, mindazonáltal továbbra is igyekezett
kihasználni a délkeleti feszültségeket arra, hogy befolyást gyakorol­
jon az Ukrajna többi részével kapcsolatban kitűzött politikai céljai­
nak —mindenekelőtt az ország föderalizálásának és a stratégiai sem­
legességének —eléréséhez.
A felkelők korábban ragaszkodtak ahhoz, hogy szó sem lehet tár­
gyalásról addig, amíg a kijevi kormány vissza nem rendeli csapatait,
264 HÁBORÚ A HATÁRON

de a Moszkvával való tanácskozásokat követően Borodaj (aki egyéb­

ként orosz állampolgár) enyhített álláspontján. Borodaj biztonsági
tanácsadója Szergej Kavtaradze hadtörténész, a polgárháborús hadvi­
selés szakértője volt, a vezetőség jellemző sokszínűségének újabb pél­
dájaként. Borodaj a Donyec-medencében zajló harcokat a spanyol
polgárháborúhoz hasonlította, mivel ezek a feszültségek is határon
túli (főleg szerb) önkénteseket vonzottak az újonnan létrejött nem­
zetközi brigádok zászlóaljai alá, amelyeket ezúttal az Amerika-elle-
nesség és a geopolitikai pluralizmus kötött össze.30 A tárgyalásokon
szintén részt vett Alekszandr Hodakovszkij, a Vosztok zászlóalj pa­
rancsnoka (aminek nincs köze a csecsen háborúkban harcolt, azonos
nevű osztaghoz), valamint Valerij Bolotov, a luhanszki rebellis erők
vezetője is. A jelentősebb távolmaradók között volt a szintén orosz
állampolgár Girkin, a szlovjanszki csapatok parancsnoka.. Putyin jú­
nius 24-i bécsi látogatása során arra figyelmeztetett, hogy a tűzszünet
és a fegyverletétel kudarcba fulladhat, amennyiben nem veszik figye­
lembe a felkelők régóta fennálló politikai sérelmeit.31 Egyúttal Poro-
senlco tervének támogatását olyan feltételekhez kötötte, amelyekhez
ragaszkodott:

Fontos, hogy ez a tűzszünet utat nyisson a párbeszédnek a harcok

minden résztvevője között, annak érdekében, hogy egy mindenki
által elfogadható megoldás szülessen, és hogy Délkelet-Ukrajna la­
kóinak ne legyen kétségük afelől, hogy az ország szerves részét alkot­
ják.32

A tárgyalások nem vezettek azonnali áttöréshez, Porosenko béketer­

vét pedig június 30-án a harcias RNBO-val folytatott négyórás bőví­
tett ülésen elvetették. Az államfő kérését a tűzszünet meghosszabbítá­
sára leszavazták, és július 1-jen Porosenko bejelentette a hadművele­
tek folytatását: „Támadásba lendülünk, és felszabadítjuk országunkat.
A tűzszünet meg nem hosszabbítása a válaszunk azoknak a terroris­
táknak, lázadóknak és fosztogatóknak, akik gyötrik a helyi lakosságot
és megbénítják a térség gazdaságát.”33 Kijevben úgy látták, a tűzszü-
 LÁZADÁS NOVOROSSZUÁBAN 265

ner csupán lehetőséget ad a felkelőknek soraik rendezésére és fegyver­

készleteik feltöltésére. Ukrajna délkeleti polgárainak megszólítására
kísérlet sem történt, és ahogy a Moscow Times újságírója is írja, „ko­
molyan el kellene tűnődnünk az együttérzésnek azon hiányán, ame­
lyet Moszkva és Kijev lakói mutatnak a kelet-ukrajnai konfliktus, il­
letve az egész ország jövője iránt” .34 Egy gyűlölettel teli generáció
cseperedett fel ebben a légkörben. Porosenkóra hatalmas nyomás ne­
hezedett a kijevi „háborús párt” részéről a harcok folytatására, mi­
közben az RNBO hatékonyabb intézkedések elrendelését sürgette.
Ljasko úgy nyilatkozott, hogy „azt hallottuk az elnöktől, amit hallani
akartunk”, és elégedetten visszatért a keleti frontra, hogy folytassa
magánháborúj át.
Washingtonnak szintén megvolt a maga „háborús pártja”, még ha
Joe Biden aíelnök és John Kerry külügyminiszter önmérséklet gya­
korlására szólította is fel Kijevet. Nem volt világos, hogy Kerry meny­
nyiben képes irányítani alárendeltjeit. Az Egyesült Államok és Kijev
viszonya néhány klasszikus hidegháborús sajátossággal bővült: ebben
a patrónus-kliens viszonyban azonban előfordult, hogy a farok csó­
válta a kutyát. Az USA nem sokat veszíthetett a konfliktus kiújulásá-
val, amivel a válság terhe Oroszországra és európai partnereire hárult.
Porosenko reagált ugyan a katonai győzelmet űző radikális naciona­
listák követeléseire, pozícióját azonban meggyengítette az a visszatet­
szés, amit a Donyec-vidéken okozott pusztítás és súlyos emberáldo­
zatok keltettek. Számos alkalommal előfordult, hogy az ukrán kor­
mánykatonák megtagadták a tűzparancsot, nem lőttek honfitársaikra.
Végül az ukrán fegyveres erők állományának mintegy kilencven szá­
zalékát a délkeleti térségbe vezényelték, és erősítésképpen egymást
követő hullámokban hívták be a tartalékosokat is. Az ukrán fegyveres
erők megtanulták elkerülni a gyalogsági összecsapásokat, és helyette
légitámadásokat és nagy hatótávolságú tüzérségi támadásokat indí­
tottak lakóövezetek és falvak ellen. Válogatás nélkül tüzet zúdítottak
sűrűn lakott területekre, ami számos civil áldozatot követelt. Indok­
lásuk szerint a lázadók civil objektumok szomszédságában rendezked­
tek be. Vannak ilyen dokumentált esetek, egy sűrűn beépített térség­
266 HÁBORÚ A HATÁRON

ben azonban szinte bármilyen hadállás iskola vagy kórház közelében

lesz, ráadásul amint azt az ENSZ is hangsúlyozta a Gázai övezet júli­
us-augusztusi izraeli bombázása során, a háborús jog nem ismer el
kifogást civilek meggyilkolására. Úgy tűnt, a háborús széljárás Kijev-
nek kedvez.
Ahogy Stephen Cohen is rámutat, az ENSZ Biztonsági Tanácsának
május 2-i ülésén az Egyesült Államok ENSZ-nagykövete, Sámántha
Power felfüggesztette

az ő nagyra becsült „védelmi felelősség” doktrínáját, [esi megadta a

kijevi vezetőknek az Egyesült Államok engedélyét a gyilkolásra. Mi­
után az ukrán kormány „figyelemre méltó, csaknem elképzelhetet­
len mértéktartását” méltatta, akárcsak tette azt Obama is az odesszai
eseményeket követően, Power így folytatta: „Válaszuk észszerű és
arányos, és őszintén szólva bármelyikünk hasonlóképpen cselekedett
volna.”

Cohen felidézi, mikor június 26-án John Kerry arra szólította fel az
orosz elnököt, hogy „az elkövetkezendő órákban [...] segítsen lefegy­
verezni” a délkelet-ukrajnai ellenállást, „mintha annak harcosait nem
is Ukrajna belső konfliktusai motiválnák, hanem egyszerűen csak
Putyin privát milíciái lennének”. Cohen ekképp összegez:

Lehetséges, hogy az ukrán válság okaiban és részleteiben nem értünk

egyet, és ez a Legsúlyosabb konfrontáció az Egyesült Államok és
Oroszország között az elmúlt évtizedek során, de azokat a tetteket,
amelyek már-már háborús bűnnek minősülnek - ha egyáltalán még
nem lépték át ezt a határt közös kötelességünk elítélni.35

Július elején intenzív diplomáciai tárgyalások folytak a német és a

francia külügyminiszter, Frank-Walter Steinmcicr és Laurent Fabius
vezetésével. Július 2-án, egy sietve összehívott berlini találkozón az
európai politikusok tárgyalóasztalhoz ültek Lavrovval és az új ukrán
külügyminiszterrel, Pavlo Klimkinnel. Ami az oroszokat illette, szá­
 LÁZADÁS N OVO ROSSZ IJÁ BA M 267

mukra az amerikaiak távolmaradása csak növelte a konfliktus békés

rendezésének esélyeit. Miképp Lavrov június 28-án egy televíziós in­
terjú során fogalmazott: „A béke elérése a hadban álló országon [Uk­
rajnán] belül valószínűbb, ha a tárgyalásokat Oroszországra és Euró­
pára hagyják”, majd hozzátette: „Amerikai kollégáink továbbra is el­
kötelezettek amellett, hogy az ukrán vezetést a konfliktus irányába
ösztökéljék.” A washingtoni „héják” óva intették az európaiakat attól,
hogy —a The Washington Fost július 2-i vezércikkének szavait idézve
—„gyáván megadják magukat” az orosz agressziónak, ám Európa ve­
zetői meglepő módon az önálló elhatározás jeleit kezdték mutatni.
A július 2-án megszületett széles körű átmeneti megállapodás nem­
csak tűzszünetet és további tárgyalásokat indítványozott az EBESZ
bevonásával, de kimondta az orosz-ukrán határ ellenőrzésének meg­
erősítését is a felkelőknek szánt személyi és a hadianyag-utánpótlás
leállítása érdekében. A Donyec-medcncei ellenállási mozgalom en­
nek hatására Putyin habzó szájú bírálójává vedlett át, árulással és még
rosszabbal vádolva az orosz államfőt. A „héjákat” ilyen nüanszok
azonban nem foglalkoztatták - mint azt a Ihe Washington Post is
mennydörögte: „H a a Nyugat ilyen világos beszédet követően sem
cselekszik, akkor gyáván megadja magát, tovább táplálva az orosz ag­
ressziót.”36
Július 5-én Girkin vezetésével a lázadók erői kihátráltak Szlov-
janszkból, majd Donyecknél újraszerveződtek. Addigra már több
mint százezer ember menekült el a régióból. Girkin hiába kért katonai
erősítést, világos volt, hogy semmilyen hivatalos támogatás nem fog
érkezni Oroszországtól. A lázadókra ekkor szinte biztos vereség várt a
minden irányból közeledő ukrán hadsereggel szemben. Pavel Guba-
rev, aki korábban a reklámiparban dolgozott menedzserként, majd
szélsőséges orosz nacionalistaként a DNK egyik alapítója lett, július
9-én a következőképp vázolta fel helyzetüket: „Bekerítettek ben­
nünket. A végsőkig fogjuk védelmezni városunkat, nincs hová hát­
rálnunk. Győznünk kell, vagy meghalunk.”37Július 16-án az Egyesült
Államok szankciók újabb körét rendelte el, ami tovább szűkítette Pu­
tyin mozgásterét. Ami mindeddig azt jelentette, hogy Moszkva meg­
268 HÁBORÚ A HATÁRON

vonja támogatását azoktól a felkelő csoportoktól, amelyek addig sem

voltak irányítható bábjai, immár az ellenséges nyugati erők előli meg­
hátrálásnak tűnt volna, ilyenformán pedig politikailag lehetetlenné
vált abban a felfokozott hangulatban, amelyet az orosz vezetőség oly
nagy fáradság árán teremtett meg az országban. A szankciók fokozása
ezen a ponton teljes mértékben kontraproduktív lépés volt.
2014 júliusára az ukrán belügyminisztérium egyesített erői, bele­
számítva a Nemzeti Gárdát és a külföldi önkénteseket is, mintegy
harmincötezer fősre duzzadtak, megerősítve a hetvenhétezer fős re­
guláris hadsereget. Július 31-én a parlament további 743 millió dol­
lárnyi kiadást hagyott jóvá a hadseregnek, amit a tervek szerint a min­
den jövedelemre kivetett másfél százalékos kötelező „hadiadóból”
akartak fedezni. Ukrajna már így is a világ második legrosszabbul
teljesítő gazdaságát tudhatta magáénak, a hrivnya szeptemberre het­
ven százalékot vesztett értékéből, amikor is tizennégy hrivnyát adtak
egy dollárért, és ez a mély recesszió az Európai Beruházási és Fejlesz­
tési Bank (EBRD) becslése szerint az egy évvel korábbihoz képest
kilencszázalékos zuhanást eredményez majd a GDP-ben. Az árak és a
munkanélküliség rohamosan nőttek. A Donyec-mcdence Ukrajna
GDP-jének egyhatodát szolgáltatta, de ennek nagy része a háború
miatt odalett. A határok megerősítésére persze így is sikerült pénzt
keríteni. Június 16-án az RNBO vezetője, Parubij bejelentette, hogy
Ukrajna falat tervez építeni a keleti határvonal mellett, hogy „elejét
vegye minden további provokációnak az orosz oldalról”.58 Szep­
tember 5-én Jacenyuk is meghirdette a később „Európai Fal”-nak
(Jevropejszkij V al) elnevezett projektet az orosz határ mentén. Az épí­
tés első szakaszában egy négy méter széles és két méter mély, elektro­
nikus riasztórendszerekkel felszerelt árok készült el. A berlini fal le­
omlásának huszonötödik évfordulóján ennél kifejezőbb szimbóluma
nem is lehetett volna az európai politika kudarcának a mi korsza­
kunkban.
A harcok humanitárius katasztrófához vezettek. Az a generáció,
amelynek nagyszülei oly sokat szenvedtek a kollektivizálás és a máso­
dik világháború alatt, és amely alig várta, hogy egy „egységes és sza­
 lázadás novo rossz íjában 269

bad” Európában éljen békében, újra a háborúval találta magát szem­

közt. Júniusra mintegy 250 hotelt, nyári tábort és más pihenőhelyet
alakítottak át a mintegy harmincezer menekült befogadására alkal­
mas központokká, miközben további hetvenezer ember a határon
keresztül Oroszországba menekült.3'' Augusztus végére az ENSZ Me­
nekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) jelentése szerint legalább két-
száznyolcvanötezer ember hagyta hátra otthonát az összecsapások
miatt, míg az országon belül a lakóhelyüket elhagyni kényszerült sze­
mélyek száma Ukrajnában százkilencvenezer, a Krímben pedig tizen­
hétezer körül volt, Mindezen felül mintegy huszonötezer lakos távo­
zott Fehéroroszországba, ezerkétszázötven Lengyelországba, kétszáz­
hétezer pedig Oroszországba. Ez utóbbiak közül nyolcvannyolcezren
kértek ideiglenes menekültstátust, száztizenkilencezren pedig átme­
neti tartózkodási engedélyért vagy állampolgárságért folyamodtak.40
A hatóságok tájékoztatása szerint mintegy nyolcszázezer ukrán lépett
be Oroszország területére regisztráció nélkül. Az Amnesty Interna­
tional júliusban kiadott jelentésében kínzásokról és emberrablások­
ról számolt be Kelet-Ukrajnából, egy további vizsgálat szeptember­
ben pedig a „válogatás nélküli” lövöldözéseket bírálta, amelyekben
több mint ezer civil vesztette életét. A jelentés elmarasztalta az ukrán
önkéntes osztagok feletti ellenőrzés hiányát, illetve külön elítélte az
Ajdar zászlóaljat, amely „emberrablásokat, törvénytelen letartóztatá­
sokat, bántalmazást, rablást, zsarolást és valószínűleg kivégzéseket" is
végrehajtott.41
Ami Oroszország politikai lehetőségeit illette, már egészen a kez­
detektől fogva a rossz és a még rosszabb között választhatott. Egyér­
telmű volt, hogy „Novorosszija” nem a Krím, ahol egy erőteljes irre­
denta mozgalom már régóta követelte az Oroszországgal való újra­
egyesülést. A Donyec-medence esetében semmi ilyesmiről nem volt
szó, az ott élők túlnyomó többsége az országon belüli új berendezke­
dést támogatta volna. A szeparatista törekvések csak azt követően
jelentkeztek, hogy Janukovics menekülni kényszerült, a keleti régiók
tényleges képviseletét mellőző új kormány pedig számos meggondo­
latlan lépésre szánta el magát, majd átfogó háborút hirdetett a „tér-
270 HÁBORÚ A HATÁRON

roristák” ellen. Ezenfelül az ellenállás töredezett és megkérdőjelezhe­

tő jellege azt jelentette, hogy Moszkvának nem volt hitelt érdemlő
szószólója Ukrajnában. Az egyetlen komolyan vehető politikus, aki
betölthette volna ezt a szerepet, Medvedcsuk volt, Kucsma egykori
elnöki hivatalvezetője, ő azonban meglehetősen népszerűtlen volt, és
túlságosan is sok kudarcba fulladt projekt fűződött már a nevéhez.
A legfontosabb azonban, hogy az Oroszország által képviselt politi­
kai programnak alig akadtak támogatói Ukrajnában. Az ország föde-
ralizálásának tervét például csak a lakosság tizenhárom százaléka tá­
mogatta. Ez segít megmagyarázni Moszkva békülékenyebb közele­
dését, amihez hozzájárult a „harmadik szintű”, az orosz gazdaság teljes
ágazatait sújtó szankcióktól való félelem is. Oroszország és Európa
egyaránt igyekezett elkerülni ezt a szintet, az ugyanis mindkettőjük
számára mérhetetlen veszteségekkel járt volna.
Július 1-jén, orosz diplomatákhoz intézett beszédében Putyin saj­
nálkozó hangot ütött meg, a konfliktust pedig szélesebb kontextus­
ban értékelte:

Világosan meg kell értenünk, hogy az Ukrajnában kirobbant esemé­

nyek a notórius elszigetelési politika koncentrált következményei.
Mint tudják, ennek a poltikának a gyökerei messzire nyúlnak a tör­
ténelemben, és egyértelmű, Hogy nem szűnt meg létezni a hideghá­
ború befejezését követően sem. [...] Szeretném hangsúlyozni, hogy
ami Ukrajnában történt, az a nemzetközi ügyekben évek során fel­
gyülemlett negatív tendenciák kitörése volt. Már régóta figyelmez­
tettünk erre, és jóslataink most igaznak bizonyultak.

Putyin röviden ismertette Oroszország legfőbb aggodalmait:

Mégis mire számítottak tőlünk partnereink, ahogy az ukrajnai fejle­

mények kibontakoztak? Egyértelmű volt, hogy nincs jogunk sorsuk­
ra hagyni a Krím és Szevasztopol lakóit, a nacionalista és radikális
milíciák könyörületére hízva őket; nem hagyhattuk, hogy a Fekete­
tengerhez való hozzáférésünket jelentősen korlátozzák; nem hagyhat-
 LÁZADÁS NOVOROSSZiJÁBAN 271

tűk, hogy végül a NATO erői vonuljanak be a Krím és Szevasztopol

területére, az orosz katonai dicsőség földjére, hogy alapjaiban meg­
változtassák az erőegyensúlyt a fekete-tengeri övezetben. Ezzel lénye­
gében feladtunk volna mindent, amiért Oroszország Nagy Péter ko­
ra óta harcolt, vagy talán még régebb óra - a történészek biztosan
tudják.

Ami a legutóbbi megbékélési kísérleteket illecte, Putyin hangsúlyozta

az orosz diplomaták aktív részvételét, de hozzátette:

Porosenko elnök úr sajnos úgy határozott, hogy folytatja a katonai

beavatkozást, mi pedig - és a „mi” alatt európai kollégáimat és jóma­
gámat értem - kudarcot vallottunk abban, hogy meggyőzzük őt ar­
ról, hogy a zavartalan, tartós és kikezdhetetlen békéhez nem a hábo­
rún át vezet az út. Egészen eddig Porosenko elnök úr nem volt köz­
vetlenül köthető a hadművelet elrendeléséhez, és csak most vállalta
magára a teljes felelősséget - és nemcsak katonai, de politikai érte­
lemben is, ami sokkalta fontosabb.42

A Berlinben folytatott négyoldalú tárgyalások reális lehetőséget kí­

náltak fel az erőszak beszüntetésére, ám úgy tűnt, hogy a „héják” in­
kább a háborúra hajlanak, mintsem elfogadjanak bármiféle egyez­
ményt, amelynek Oroszország is részese. 2013 szeptemberében Pu­
tyin megakadályozta, hogy az USA Szíriát bombázza, és Washington
mindenáron igyekezett elkerülni, hogy Oroszország ismét learathassa
a béke babérjait. Az ukrán haderő offenzívája a hadviselésre vonat­
kozó számos nemzetközi szerződést megsértett, és ha eljön az ideje, a
kijevi rezsimnek a háborús bűnöket kivizsgáló nemzetközi törvény­
székek előtt kellene majd felelnie tetteiért.
Putyin óriási nyomás alá került, hogy segítséget nyújtson a Do-
nyec-vidéki felkelőknek, és hogy megakadályozza a polgári lakosság
elleni gyilkos erőszakot. Az orosz államfő július 1-jén mondott beszé­
dében úgy fogalmazott: „szeretné egyértelművé tenni”, hogy Orosz­
ország arra kényszerülhet, hogy megvédje „Ukrajna orosz és orosz
272 HÁBORÚ A HATÁRON

ajkú lakóit. [...] Ezalatt azokat az embereket értem, akik a tágabb

értelemben vett orosz közösség részének tekintik magukat; ők nem
feltétlenül orosz etnikumúak, de orosz embereknek tekintik magu­
kat.” Oroszországban erőteljesen megnőtt a Donyec-medencei ellen­
állási mozgalom támogatása, amin lényegében már Putyin sorsa is
múlott —vagyis az államfő egy olyan függőségi helyzetbe került, amit
egész elnöksége során igyekezett elkerülni. A felkelők vezetői, köztük
Sztrelkov-Girkin, immáron hangosan árulással vádolták a Kremlt,
amiért nem nyújt elegendő támogatást. Egyes radikálisok és naciona­
listák, mint Alekszandr Dugin, Szergej Kurginyan és Alekszandr Bar-
kasov (az ultranacionalista Orosz Nemzeti Egység vezetője) pénzt
gyűjtöttek, önkénteseket toboroztak, és próbálták kihasználni kiter­
jedt befolyásukat az orosz biztonsági szolgálatoknál a kelet-ukrajnai
felkelők támogatására.
Sok szó esett arról, hogy Oroszország nyugati mintára repülési ti­
lalmi zónát hozna létre a Donyec térségében, de végül a Kreml vélhe­
tően úgy döntött, hogy az ukrán légierő erejét a határon titokban
átküldött légvédelmi rakétákkal töri meg. Fokozódott a nyomás an­
nak érdekében, hogy valamiféle „humanitárius” beavatkozással segít­
sék meg a szenvedő lakosságot, de ennek a fellépésnek egyúttal Kijev
katonai győzelmét is meg kellett volna akadályoznia. Egy kiterjedt
háború és egy súlyos humanitárius katasztrófa zajlott Oroszország
küszöbén, ám a katonai beavatkozás azzal fenyegetett, hogy Oroszor­
szág közvetlen összeütközésbe kerül Ukrajnával és nyugati támogatói­
val, ebből pedig aligha kerülhetett volna ki győztesként. Akárcsak
a nyolcvanas évek afganisztáni háborúja esetében, a végkimenetel a
moszkvai kormány bukásához vezethetett volna. A szovjet analógiá­
val ellentétben azonban Putyinra most erős belföldi nyomás neheze­
dett.
Az ukrán válságról írt tanulmányában az ismert orosz publicista,
Nyikolaj Sztarikov úgy véli, hogy Oroszország 2013-ban felhagyott
rég felvett védekező pozíciójával, és továbblépett egy cselekvőbb dip­
lomácia irányába. Szíria esetében például „Oroszország nem hagyta,
hogy az [Egyesült] Államok elpusztítsa a szír államiságot”; Ukrajná-
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 273

bán az EU „villámháborúját” visszaverték, Oroszország pedig nagy

általánosságban szembehelyezkedett az USA agresszív világpolitikájá­
val.43 Sztarikov csak egyik képviselője az orosz társadalmon belüli
széles nacionalista tábornak, amely már jóval Putyin előtt is létezett.
Épp ez volt a2 a tábor, amelyhez Putyin 2012 után közeledni kezdett
(miután elveszítette a liberális értelmiség támogatását), és amely egy­
általán nem volt elégedett az államfő közismert óvatosságával. Mi
több, a kiábrándult nacionalisták Slobodan Milosevichez kezdték
hasonlítani, aki felszította az erős szerb nacionalizmust a horvátok és
mások ellen, hogy aztán visszatáncoljon a nyugati nyomás hatására,
és elárulja a szerb diaszpórát.44 Noha Putyin egy mindenre kiterjedő
hatalmi struktúra élén áll, léteznek olyan belföldi korlátok, amelyek
megfosztják őt a bírálói által neki tulajdonított totális „titkosszolgá­
lati” hatalomtól.

HALÁL A LEV EGŐB EN

A már eleve katasztrofális helyzetet tovább súlyosbította a Malaysia

Airlines Amszterdamból Kuala Lumpurba tartó MH17-es járatának
Ielövése július 17-én. Az incidensben a fedélzeten utazó összesen 298
ember (beleértve a tizenöt fős személyzetet) mind életét vesztette.
A tragédia Hollandiát érintette a legfájdalmasabban, ugyanis az áldo­
zatok közül 193 holland nemzetiségű volt. A gép úgy tíz kilométeres
magasságban repült, mikor minden valószínűség szerint egy föld-le­
vegő rakéta találta el, amelyet a felkelők uralta Torez (Sznyezsnoje)
közeléből lőttek ki. A roncsdarabok a Grabovo faluhoz közeli na­
gyobb terület felett szóródtak szét. A tragédiát követően a vádak és
ellenvádak csatája következett Washington, Moszkva és más európai
fővárosok között. A legélesebb hangot Samantha Power ütötte meg,
aki „sosem mulasztotta el az alkalmat arra, hogy újfent bizonyítsa
védjegyévé vált oroszellenességét”.45 Az USA még azelőtt fokozott
szankciókat szabott ki, hogy az eset részletei tisztázódtak volna, mi­
közben az EU is szigorúbb intézkedéseket készített elő, de visszatar-
274 HÁBORÚ A HATÁRON

tóttá érvényesítésüket addig, amíg legalább az előzetes vizsgálatok le

nem zárultak. Jelentős vita folyt arról, hogy a lázadók vajon hozzá-
juthattak-e egy SA-11 BÜK légvédelmi rakétarendszerhez, amely ké­
pes lehetett ilyen magasságból lelőni egy repülőgépet. Számos szem­
tanú, valamint az USA hírszerzési forrásai is beszámoltak egy teher­
autó-konvojról, benne egy BUK-ot szállító járművel, amely Torez
környékén kelt át az orosz határon, nem sokkal a katasztrófa előtt.
A DNK önhatalmúlag kikiáltott miniszterelnöke, Borodaj azonban
kitartott amellett, hogy a lázadóknak nem volt közük a szerencsét­
lenséghez.40
Hodakovszkij, a Vosztok zászlóalj parancsnoka viszont ennek el­
lentmondott. Beszámolók szerint a következőképp nyilatkozott a
Reutersnek: „Tudok arról a BUK-ról. Hallottam róla. Úgy hiszem,
visszaküldték. [...] Valószínűleg visszaküldték, hogy eltüntessék a bi­
zonyítékait annak, hogy egyáltalán itt volt.” Hodakovszkij később
tagadta, hogy a fenti beismerő vallomást tette volna.4 Hasonlókép­
pen tévesek voltak a kijevi kormányzat törekvései is, hogy terrorakció­
nak állítsák be a tragédiát. Egy terrorcselekmény előre megfontoltan
veszi célba a civil lakosságot, ez esetben azonban szinte egészen biz­
tos, hogy egy szörnyű tévedésről volt szó. Senki nem tervezte egy ci­
vil utasszállító lelövését, ugyanúgy, ahogyan a ÜSS Vinceness amerikai
hadihajó sem szándékosan lőtt le egy iraki utasszállítót 1988-ban.
Abban azonban Oroszország felelőtlenül cselekedett, hogy halálos
fegyvert adott olyan erőknek, akik nem tudták, hogyan kell azt hasz­
nálni, és, ami a még rosszabb, hogy a célpontok azonosításához szük­
séges eszközök nélkül használták őket. A vétkesek köre ennél azon­
ban szélesebb: minden oldalra kiterjed, egészen Kijevig, Moszkváig
és Washingtonig, mindazokig, akik felszították a háború lángjait.
Civilek százai vesztették életüket a Donyec-medencében; házaikat
kegyelmet nem ismerve bombázta le az ukrán hadsereg légiereje és
lőtte tüzérsége, miközben tízezrével menekültek az emberek Orosz­
országba és Ukrajna más régióiba.
A tűzszünet és az azzal párhuzamosan folytatott tárgyalások - köz­
tük a berlini megbeszélések - összeomlása láthatóan feldühítette Pu-
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 275

tyint. Moszkva úgy érezte, felkínálta a békét, de ezt elszabotálták

a harcias ukrán milíciák támogatói. Putyin ezért utalt válaszában
azokra a körülményekre, amelyek a tragédiához vezettek. Mindazon­
által az orosz államfőnek felróható, hogy bármennyire is megrögzöt­
ten kerüli a kockázatot, ez esetben mégis engedélyezte olyan csopor­
tok felfegyverzését, amelyeket nem tudott teljesen ellenőrzés alatt
tartani. Ezzel a Kreml gyakorlatilag ezeknek az erőknek a foglya lett,
vagyis Putyin olyan helyzetbe került, amelynek elkerülésére egész el­
nökségét szentelte. Ami korábban logikus válaszlépésnek tűnt arra
a kihívásra, hogy egy idegen katonai tömb közeledett Oroszország
határai felé, most már nem csupán biztonságpolitikai szempontból
volt aggasztó, hanem Putyin kormányzását is fenyegette.
Dacára Oroszország békülékeny álláspontjának, július 16-án az
USA szankciók újabb körét vetette ki, ez alkalommal Oroszország
meghatározó energiaipari vállalatait és bankjait célba véve, bünteté­
sül, amiért Moszkva állítólagosán tovább folytatta a felkelés támoga­
tását. A szankció részeként védelmi cégek és számos magas rangú
orosz tisztviselő vagyonát fagyasztották be. Ha visszafogottabban is,
de az EU is támogatta az újabb intézkedéseket, többek között a beru­
házások korlátozásával. Obama szerint a szankciók célja az volt, hogy
emlékeztessék Oroszországot arra, hogy „tettei Ukrajnában követ­
kezményekkel járnak”, egyúttal felszólította az orosz államfőt az uk­
rán-orosz határon keresztül érkező harcosok és fegyverek áradatának
megállítására.48 Az ENSZ július 28-án nyilvánosságra hozott jelentése
szerint mintegy ezer civil vesztette életét azóta, hogy a tényleges Ösz-
szecsapások megkezdődtek április elején. Az ukrán erők előrenyo­
mulását a lakott övezetek válogatás nélküli lövetése kísérte Grad so­
rozatvetőkkel, tüzérségi gránátokkal és levegő-föld rakétákkal. Noha
Kijev mindezt tagadta, és a felkelőket vádolta azzal, hogy saját te­
rületüket ágyúzeák, a Humán Rights Watch jelentése részletekbe me­
nően taglalta az ukrán erők által elkövetett, emberi jogokat és nem­
zetközi törvényeket sértő tetteket. A jelentés egyúttal elítélte az egész-
ségügyi létesítmények elleni támadásokat is. A vizsgálat megjegyzi,
hogy legalább öt alkalommal ért rakétatalálat kórházat, és mivel a fel­
276 HÁBORÚ A HATÁRON

kelők uralta övezetről volt szó, feltételezhetően ezekért a kijevi ható­

ságokat terhelte a felelősség. A Grad, Uragan és más típusú rakéta-so-
rozatvetők sok halálos áldozatot követeltek Luhanszk és Donyeck
központjaiban. A jelentés leszögezi: mindkét fél megsértette a hadi­
jogot.45
A lázadók hadjáratára minden képzeletet felülmúlóan erőszakos
cselekedetek, önbíráskodó gyilkosságok, túszejtés és (főképp nők el­
len irányuló) emberrablás, bántalmazás és általános megfélemlítés
vetett sötét árnyékot. A felkelők vezetői közül a csak „Démon”-ként
emlegetett Igor Bezler volt az egyik legrettegettebb és legbrutálisabb,
aki gorlovkai főhadiszállását rögtönítélő „igazságszolgáltatásra” hasz­
nálta (amiért egyébként Girkin is élesen bírálta). A várost kímélet­
lenül lövették Grad rakétákkal, mielőtt augusztus elején a kormány­
erők elfoglalták.50 Július végére 363 ukrán katona vesztette életét,
a sebesültek száma pedig 1434 volt a „terrorellenes” hadműveletben.
A kijevi erők ekkorra visszaszorították a felkelőket donyecki és lu-
hanszki állásaikba. Donyeck önhatalmúlag kikiáltott kormányzója,
Pavel Gubarev felszólította Oroszországot, hogy küldjön csapatokat:
„Jó volna orosz békefenntartókat látni itt: erős tüzérségi egységeket,
harckocsidandárokat. [...] Az egész háborúnak vége lenne egy, eset­
leg két nap alatt.”51 Az utcai harcok további civil veszteségeket ígér­
tek, jóllehet a helyi lakosság addigra tízezrével menekült el a térség­
ből. Augusztus közepére az erőszak fokozódott, és az F.NSZ becslése
szerint a halálos áldozatok száma 2086-ra, a sebesülteké pedig nagy­
jából ötezerre emelkedett.
Ekkorra a felkelők vezetőségének romantikus szeparatizmustól ve­
zérelt első generációja átengedte az elsőbbséget Girkin profizmusá­
nak, aki így a lázadók katonai főparancsnokává vált. Girkint később
Vlagyimir Antyufejev túrta ki a helyéről, aki névlegesen ugyan a
DNK miniszterelnök-helyetteseként működött, ám csakhamar átvet­
te a biztonsági főnök szerepét. Antyufejev orosz állampolgár, koráb­
ban a Dnyeszter meiléki belbiztonság szervek vezetőjeként szolgált.
Mindezt a lázadók vezérkarának „ukránosítása” kísérte. A DNK mi­
niszterelnöki posztján Borodaj helyébe Alekszandr Zaharcsenko lé­
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁQAN 277

pert, aki a háborút megelőzően egy rendőrségi érdekvédelmi csopor­

tot vezetett. Luhanszkban az orosz állampolgárságú Valerij Bolotov
„átmenetileg” visszavonult, helyét Igor Plotnyickij vette át. Girkin
maga augusztus 14-én mondott le a DNK védelmi miniszteri poszt­
járól, utódja egy helyi lakos, Vlagyimir Kononov lett. Girkin kulti­
kus alakká vált, akit széles körben tiszteltek katonai szakértelme mi­
att, valamint azért, mert a háborút igyekezett becsületes módon vív­
ni, különösképp ahhoz ragaszkodva, hogy a hadifoglyokkal a genfi
egyezménynek megfelelően bánjanak. Sokat rebesgettek az orosz tit­
kosszolgálathoz fűződő kapcsolatairól, de politikai nézetei ennél sok­
kalta lényegesebbnek bizonyultak. Girkin minden bizonnyal egy régi
vágású konzervatív volt, és nagy valószínűséggel monarchista is, aki
hamarosan az orosz nacionalista ellenzék központi figurájává lépett
elő.
A holland Biztonsági Testület 2014. szeptember 9-én nyilvános­
ságra hozott előzetes jelentése az MH17-es járat katasztrófájáról fel­
tárta, hogy a pilótafülkébe és a repülőgéptörzs más részeibe „igen
nagy számban nagy energiájú tárgyak” csapódtak, és emiatt a gép
darabokra szakadt Kelet-Ukrajna felett. Ez egybevág azzal, hogy a
repülőt légvédelmi rakétával lőtték le, de nem zárja ki annak lehető­
ségét sem, hogy egy levegő-levegő rakétát használtak. A végső jelen­
tést 2015 júliusában hozzák nyilvánosságra, és addig is, mint azt a
holland miniszterelnök, Mark Rutte is megjegyezte: „Óvakodnunk
kell attól, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjunk le. Az ügy
még nincs lezárva.”52

A H Á B O R Ú H U LLÁ MA I

Kijev számára a fő kihívást annak megakadályozása jelentette, hogy

Oroszország protektorátust, vagy az állandósult befolyás valamilyen
más formáját hozza létre „befagyott konfliktusként” a régióban. A lá­
zadók veresége azt eredményezné, hogy Oroszország elveszíti mara­
dék befolyását is az ukrán politikai életre. Másrészt pedig a felkelés
278 HÁBORÚ A HATÁRON

leverése megszégyenítené Putyin t, és azt bizonyítaná, hogy az orosz

államfő Ukrajnával kapcsolatos politikája meggondolatlan és rosszul
kivitelezett volt; egy reménytelen zendülést vett pártfogásába, épp
csak annyira, hogy az több hónapig elhúzódjon, számos szankciót ki­
provokálva ezzel, miközben ahhoz nem biztosított elég támogatást,
hogy a lázadóknak valós esélyük legyen legyőzni az ukrán kormány­
erőket. Putyin azonban nem olyasvalaki, aki hagyná, hogy mindez
megtörténjen, így ha egyszer már elkötelezte magát egy ügy mellett,
makacsul kitartott mellette.
Mindeközben kétoldalú tárgyalások zajlottak Angéla Merkel né­
met kancellár és Putyin között annak érdekében, hogy a válságra dip­
lomáciai megoldást találjanak. Merkel egyike volt azon kevés nyugati
vezetőnek, aki viszonylag jó viszonyban maradt Putyinnal, ráadásul
egymás anyanyelvét is folyékonyan beszélik. A megbeszélés kulcskér­
dései Ukrajna határainak stabilizálása, az ukrán gazdaság talpra állí­
tása, illetve egy igazságos és tartós energetikai megegyezés megalapo­
zása voltak. Felmerült, hogy a Krím Oroszországhoz csatolását vala­
miképpen utólag rendezni kellene — a lépés ellen természetesen
Ukrajna és az ENSZ számos tagállama is tiltakozna. Cserébe azért, ha
a Kreml garantálja Ukrajna területi integritását (más szóval beszün­
teti a Donyec-medencei felkelés támogatását), a Krím decentralizált
hatásköröket kapna, és ezt az alkut egy több milliárd dolláros pénz­
ügyi csomag is kiegészítené, amellyel Oroszország kompenzálná a fél­
sziget veszteségeit a szevasztopoli flottabázis bérleti díjának elmara­
dása miatt.53 Putyin ugyan egész elnökségét annak szentelte, hogy
rezsimjét megvédje a politikai nyomásgyakorlástól, de mindig jó ér­
zékkel észlelte a közhangulat változásait. Márpedig kimagasló nép­
szerűsége gyorsan elillanhat, ha Oroszország politikájáról kiderült,
hogy zsákutcába vezette az országot. Az ukrajnai beavatkozást ellenző
mozgalom ugyan meglehetősen gyenge lábakon állt, de rögvest erőre
kaphatott volna, ha úgy tűnt volna, hogy többet lehet veszíteni az
ügyön, mint amennyit nyerni. Aiekszej Kudrin, Oroszország 2000 és
2011 közötti gazdasági minisztere már így is arra figyelmeztetett, hogy
 LÁZADÁS NOVOROSSZ1JÁBAN 279

az ukrán válság „történelmi léptékű konfliktusba” hajszolhatja Orosz­

országot, ami minden téren visszavetné az ország fejlődését.54
Franciaország, Németország és Oroszország külügyminiszterei to­
vábbra is próbáltak megállapodásra jutni a berlini tárgyalásokon.
Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter ragaszkodott ahhoz, hogy mi­
előtt még az érdemi egyezkedés megkezdődne, a felkelők csapatainak
le kell tenniük a fegyvert, a határoknak pedig teljes mértékben Kijev
ellenőrzése alá kell kerülniük. A követelés lényegében feltétlen meg­
adást jelentett, ami nem volt éppen elfogadható kiindulópont a pár­
beszédhez. A kudarcok ellenére a felkelők még mindig olyan katonai
erőként tekintettek magukra, amely képes megküzdeni a kormány­
erőkkel. Az sem volt továbbá világos, hogy ki volna alkalmas arra,
hogy kompromisszumra bírja a lázadókat. A Nyugat ezt a szerepet
Oroszországnak tulajdonította: de akkor ki győzné meg Kijevet, hogy
üljön tárgyalóasztalhoz a felkelőkkel? Fabius és Steinmeyer egyaránt
készen állt erre, de az ő szavuk végül keveset nyomott a latban. Az
Egyesült Államok alelnöke, Joe Biden rendszeresen konzultált Poro-
senkóval, és ha vélhetően nem is a katonai győzelem felé ösztökélte,
de nyilvánosan nem szólította fel arra, hogy tárgyalások útján ren­
dezze a válságot. Európa biztonsága egy távoli ország túszává vált,
amelynek kevés érdeke fűződött a konfliktus lezárásához. Totális patt­
helyzet alakult ki.
A válság pusztító következményekkel járt: a Donyec-medence
oroszországi exportja 2014 első felében harmadával csökkent, az élet-
színvonal zuhant, nőtt a munkanélküliség és a politikai elégedetlen­
ség. Az ország legnagyobb vegyipari vállalata, a Sztirol május elején
leállította a termelést, a tulajdonos —a Firtas-féle DF-Csoporthoz
tartozó - Ostchem tájékoztatása szerint környezeti katasztrófától
tartva. Augusztusban tüzérségi támadás következtében súlyosan meg­
rongálódott a Metinvest leányvállalata, a jenakijevói kohászati üzem.
Ennél is súlyosabb csapás, hogy a háborús pusztítás következtében
Ukrajna száztizenöt szénbányájának mintegy fele leállt, minek kö­
vetkeztében az ország készletei kifogyóban voltak. Ukrajna Európa
280 HÁBORÚ A HATÁRON

második legjelentősebb szén termelőjének számítottadé a hozam jú­

liusban csak 5,6 millió tonna volt, ami az egy évvel ezelőtti szinthez
képest huszonkét százalékos visszaesés. A hőerőművekben egyre több
szenet használtak, hogy takarékoskodjanak a villamos energia előál­
lításához szükséges gázzal, de még a nyersanyag importálása is szóba
került. Augusztus 1-jén a Gazprom közölte, hogy Ukrajna fennálló
tartozása immáron 5,3 milliárd dollára rúg.
Kijev ahelyett, hogy az IMF nyújtotta kölcsönből gazdasági refor­
mokba kezdett volna, a forrásokat a keleten folytatott katonai had­
művelet finanszírozására fordította. Egyre fokozódott a félelem, hogy
a tizenhétmilliárd dolláros IMF-megállapodás darabjai hullik, ami
arra kényszeríti az országot, hogy csődöt jelentsen és átütemezze
adósságait. A helyzet külön pikantériája, hogy amint Ukrajna GDP-
hez viszonyított adósságaránya hatvan százalék fölé kúszik, márpedig
ez elkerülhetetlen lett, úgy Moszkva követelheti annak a hárommilli-
árd dollárnak az azonnali visszafizetését, amelyet még a tizenötmil-
liárd dolláros kölcsön első részleteként folyósítottak 2013 decembe­
rében. A hrivnya továbbra is szabadesésben volt, az ország pedig az
államcsőd peremén egyensúlyozott. Ukrajna a százkilencedik helyen
állt az egy főre jutó GDP (3920 dollár) alapján, miközben a kormány­
zati kiadásokat tekintve a tizennyolcadikon, ez az aránytalanság pe­
dig tarthatatlan volt. Az oligarchák közötti konfliktusok tovább foly­
tatódtak, az alkotmányos reform sorsa bizonytalan volt, és amint azt
Arkagyij Mosesz megfogalmazta: „komoly kétségek maradtak azt il­
letően, hogy Ukrajna vajon képes lesz-e a sikeres átalakulásra, elkü­
lönítve egymástól üzletet és politikát, hogy működőképes gazdasággá
és liberális demokráciává váljon ” Mosesz kiemeli: „valószínűnek tű­
nik, hogy Oroszország nem fogja megengedni Kijev katonai győzel­
mét Kelet-Ukrajnában, bármi legyen is ennek az ára” . Arra is rávilá­
gít, hogy „Oroszország követelései reálpolitikai szempontból nem
mondhatóak sem túlzónak, sem égbekiáltónak: ezek a Krím elcsa-
tolásának elismerése, valamint Ukrajna kívül tartása az EU-n és a
NATO-n.”55 És a problémát itt nem is igazán maga az EU-tagság je-
 LÁ2ADÁS NOVOROSSZÍJÁBAN 281

lenterte, hanem azok a feltételek, amelyek alapján a társulási megál­

lapodást végrehajtanák.
Augusztus közepére az ukrán haderő lényegében bekerítette Lu-
hanszk és Donyeck városait, ezzel pedig győzelmük már közelinek
tűnt. Oroszország alábecsülte az új ukrán kormány eltökéltségét ab­
ban, hogy visszafoglalja az ellenőrzése alól kikerült területeket, ám
a harcban Kijev kimerítette a tartalékait. Ez idő tájt egyes becslések
már tizenegyezer katona haláláról szóltak, valamint további tizenki-
lencezer főről, aki eltűnt vagy megsebesült.56 Ez kétségtelenül túlzás
volt, mindazonáltal a Kijev szeptember 7-én kiadott hivatalos tájé­
koztatásában szereplő 864 odaveszett katona viszont túlságosan is ala­
csony számnak tűnik, főleg úgy, hogy a háromszori sorozással a had­
sereg ezrével küldte a kelletlen újoncokat a „frontvonalra”. Ekkorra
a háború mintegy háromezer életet követelt, és több mint egymillió
embert űzött el otthonából.
A veszteségeket csak egyetlen módon tudták megmagyarázni: úgy,
hogy közvetlen katonai beavatkozással vádolták meg Oroszországot.
Az egyik legnépszerűbb kijevi televíziós újságíró, Szavik Suszter az
ukrán közszolgálati csatornán futó műsorának június 22-i adásában
Mark Franchettivel, a Sunday Times munkatársával készített interjút,
de az adás kaotikus véget ért. A veterán riporter, aki többször is meg­
fordult a csecsenföldi háborús övezetben, megpróbált őszinte hely­
zetjelentést adni arról, amit a Donyec-medencében látott, beleértve
útját a Vosztok zászlóaljjal. Franchetti hangsúlyozta, hogy a felkelők
többsége ukrajnai, soraikban néhány orosz önkéntessel, legtöbbjük­
nek nincs katonai tapasztalata, és alapvetően azért harcolnak - külö­
nösképpen a Majdan téri és az odesszai események fényében —, hogy
megvédjék otthonaikat a „fasisztáktól”. Elmondása szerint a fegyve­
resek ugyan bizakodtak az orosz támogatásban, ám arra reményük
sem volt, sőt ha átlépnék a határt, úgy az orosz határőrök őrizetbe
vennék őket. A Vosztok soraiban nem talált „csecseneket”, noha az
ukrán média rendszeresen erről számolt be. Néhány perc múlva a stú­
dióban ülő hallgatóság és a többi vendég kiabálása Franchettibe főj-
282 HABORüA HATÁRON

tóttá a szót. Miheil Szaakasvili volt grúz elnök egyike volt azoknak,
akik részt vettek a műsor furcsa befejezésében.57 Az EBESZ megfigye­
lő missziója nem talált bizonyítékot az orosz fegyverek és katonák
beszivárgására. Ugyanakkor augusztus 16-án Alekszandr Zaharcsen-
ko beismerte egy hivatalos találkozón, hogy Oroszország százötven
páncélozott járművet biztosított számukra, valamint ezerkétszáz „har­
cost, akiket négy hónapon át képeztek ki az Orosz Föderáció terüle­
tén”. Egyes hírek szerint augusztus 19-én vélhetőleg a pszkovi ejtő­
ernyősök egy századát (az elit 76. légideszant-hadosztályból) felmor­
zsolták a Luhanszkba vezető útért folytatott harcokban, és az orosz
sajtó be is számolt a katonák temetéséről. Az orosz parlamentben
Dmitrij Gudkov bemutatott egy listát, rajta annak a harminckilenc
katonának a nevével, akiket augusztus végén temettek el Pszkov-
ban.5S
Ám a hadiszerencse megfordult, és a lázadók kitörtek a Donyeck
körüli bekerítésből, bevették Novoazovszk kikötővárosát, és már Ma-
riupol visszafoglalásával fenyegettek. Ez újra olyan híresztelések ára­
datát keltette, miszerint orosz csapatok is részt vettek a harcokban,
de Putyin és az orosz hatóságok ezt továbbra is tagadták. A felkelők
fontos győzelmet arattak a Donyecktől délre fekvő Ilovajszknál. Az
ötvenezer fos ukrán haderő megsemmisítő vereséget szenvedett, és
nehézfegyvereik nagy részét is hátrahagyták a fejvesztett visszavonu­
lásban.59 Amennyiben a felkelők elfoglalták volna Mariupolt, azzal
szárazföldi folyosó nyílt volna előttük a Krímbe. Az ilovajszki vér­
fürdő megrendítette az ukrán önkéntes zászlóaljak és a reguláris csa­
patok parancsnoksága közötti bizalmat. Mostanra „Novorosszija” ti­
zenötezer főnyi hadserege egységes parancsnoki struktúra alá ren­
deződött, amelynek vezérkara állítja hadrendbe a dandárokat és
zászlóaljakat. A felkelők emellett stratégiai tankönyvekből megtanul­
ták, hogyan indítsanak bekerítő hadműveleteket, úgynevezett „katla­
nokat” létesítve, és hogyan vágják el az előrenyomuló ellenséges csa­
patokat az utánpótlástól és az erősítéstől - mindezt kétségkívül orosz
segítséggel. Ukrajna népe belefáradt a háborúba, és ahogy közeledett
a tél, az energiaellátás akadozott, a munkanélküliség növekedett, és
 LÁZADÁS NOVOROSSZÍJÁBAN 283

Kijev számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem számíthatnak katonai

Oroszország követelését Ukrajna föderalizálására elvetették, de az

abban jelzett alapvető igény egy átfogó és reprezentatív nemzeti kor­
mányzatra megmaradt. A várható béketárgyalások és a megroppant
ukrán katonai helyzet hatására az USA ismét előállt vádjaival, misze­
rint orosz erők közvetlenül érintettek voltak a hadműveletekben -
máskülönben mivel volna magyarázható a felkelők sikere? Ugyaneb­
ben az időben, augusztus közepén az ukrán országgyűlés olyan jogsza­
bályokat fogadott el, amelyek lehetővé tették Kijevnek, hogy húsznál
is több különböző szankciót vezessen be Oroszországgal szemben,
beleértve az Európába érkező orosz gáz tranzitjának beszüntetését. Az
EU módfelett közönyösnek mutatkozott ezzel az Európa energiaellá­
tását fenyegető veszéllyel szemben, éppen úgy, mint a közben kibon­
takozó luhanszki humanitárius katasztrófa iránt. Augusztus 12-én
Oroszország mintegy kétszáz kamionból álló konvojt indított útnak,
a segélyszállítmányt azonban az ukrán hatóságok feltartóztatták a ha­
táron, és végül csak augusztus 22-én érkezett meg Luhanszkba, az
ukrán hatóságok beleegyezése nélkül.
Ami az orosz „invázió” technikai bizonyítékait illeti, a NATO és
az USA külügyminisztériuma már annyiszor kiáltott farkast, hogy
a megfigyelők érthető módon már szkeptikusak voltak ezekkel az állí­
tásokkal szemben, a lopakodó invázió bizonyítékai pedig zavarosak
voltak. Augusztus végén Putyin pontosan erre utalt, mikor Jósé Ma-
nucl Barrosónak az ukrajnai orosz csapatmozgásokról folytatott vitá­
ban így válaszok: „A probléma nem ez, de [...] ha akarnám, két hét
alatt bevenném Kijevet.”60 Barroso, meglehetősen ügyetlenül, ezt mint
fenyegetést szivárogtatta ki, noha Putyin ennek épp az ellenkezőjére
célzott, miszerint ha tényleg invázió készülődne, úgy arról a világ ha­
marosan értesülne. A Donyec-medence lakóira háruló teher azonban
senkit sem érdekelt, miután Washington és Moszkva számára az ő
szenvedésük pusztán járulékos veszteségnek számított geopolitikai
küzdelmükben. Ahogyan egy ez idő tájt elterjedt anekdota fogalmaz:
.Amerika az utolsó ukránig harcolni fog Oroszországgal.”
284 HÁBORÚ A HATÁRON

A M I N S Z K I BÉKE

Augusztus 26-án az Eurázsiái Vámunió, Ukrajna és az Európai Unió

képviselői Minszkben találkoztak a belorusz államfő, Alekszandr Lu­
kasé nka kezdeményezésére, hogy megvitassák a szabadkereskedelmi
övezetek átfedéséből eredő problémákat. Az eseményen jelen volt a le­
endő Eurázsiái Gazdasági Unió három vezetője, Putyin, Lukasenka
(a házigazda) és Nurszultan Nazarbajev, Kazahsztán elnöke: ők hár­
man írták alá május 29-én azt a vámuniós megállapodást, amely
2015. január 1-jével érvénybe lépve létrehozta közöttük a gazdasági
uniót. A minszki tárgyalások napirendi pontjai között szerepelt Uk­
rajna európai integrációja, az energiaellátás biztonsága és a Donyec-
medencei konfliktus kezelése is. Oroszországnak három főbb aggálya
volt: először is, hogy az európai termékekre vonatkozó ukrán vámok­
nak lassabban kellene csökkenniük, mint ahogyan azt az érvényben
lévő megállapodások előírják; a második, hogy a szigorúbb EU-s elő­
írások megakadályoznák Oroszország hozzáférését az ukrán piachoz;
a harmadik pedig biztosítékot szerezni arra, hogy az orosz és az euró­
pai növényegészségügyi követelményeket vagy egységesítik, vagy köl­
csönösen elismerik Ukrajnán belül. Az Európai Bizottság immáron
belátta, hogy a társulási megállapodás, amelyet az ukrán parlament
szeptemberben tervezett ratifikálni, kockázatot jelent az orosz-ukrán
gazdasági kapcsolatokra.
Egy háromoldalú munkacsoportnak (Oroszország, Ukrajna és az
EU részvételével) szeptember 12-ig kellett kidolgoznia a kölcsönös
kereskedelem igazgatásának stratégiáját az új körülmények között.
Putyin ismételten kifejezte aggodalmait az ukrán vámtarifák tervezett
megszüntetésével, a technikai szabályozásokkal és a növényegészség­
ügyi előírásokkal kapcsolatban, kiemelve, hogy az orosz és az európai
szabványok nem összeegyeztethetőek.61 A csúcstalálkozón mondott
beszédében megismételte immáron bevett panaszát, miszerint a jobb
minőségű uniós termékek az orosz piacra szorítják majd az ukrán
áruk tömkelegét, miközben az átcímkézést követően Ukrajna egyúttal
 LÁZADÁS NQVOROSSZUÁBAN 285

reexportálná az európai termékeket Oroszországba, ami akár három-

milliárd dollárnál is nagyobb veszteséget okozhat, megingatva az orosz
piacot. Putyin ismételten kihangsúlyozta, hogy „senki sem volt haj­
landó beszélni velünk ezekről a problémákról”, és hogy Oroszország­
nak kerek perec megmondták, hogy az Ukrajnával való kapcsolatok
„nem rá tartoznak”.62 Az EU végre elkezdte a megállapodás útjait ke­
resni az Eurázsiái Gazdasági Unióval, hogy elkerüljék az Ukrajnát fe­
nyegető zéró összegű opciókat. A társulási megállapodásra vonatko­
zó módosításokra Moszkva egy hatvanoldalas javaslatot állított össze,
benne a vámokra és az energiapiac liberalizációjára vonatkozó szaka­
szokkal. Összesen mintegy 2376 tárgypont módosítását vagy eltörlé­
sét kérték a l l 600-ból. H a ez a háromoldalú folyamat korábban el­
indult volna - mint azt Putyin számtalan alkalommal javasolta, vagy
mint Janukovics is kérte 2013 novemberében, ám Brüsszel élesen
visszautasította - , úgy megakadályozhatták volna az ukrán forradal­
mat és a kelet-ukrajnai polgárháborút. A tárgyalások azonban így is
nagymértékű engedményt jelentettek Oroszországnak azzal, hogy az
EU lemondott arról a „mi-vagy-ők” stratégiáról, amely térdre kénysze-
rítette Ukrajnát.
A többoldalú tárgyalásokat követő esten Putyin és Porosenko
kétórás megbeszélésen vitatták meg a válságot. Ezt megelőzően a két
államfő utoljára június elején találkozott Normandiában. Merkel
augusztus 23-án Kijevbe látogatott, és miközben nagy általánosság­
ban támogatásáról biztosította az ukrán kormányzatot, a tűzszünet
elfogadására ösztökélte Porosén kót.63 Putyin kitartott amellett, hogy
a harcok beszüntetése kizárólag Ukrajnára tartozik — más szóval
Oroszország nem fog nyomást gyakorolni a magukat immáron No-
vorosszija Fegyveres Erőinek nevező lázadókra, hanem Kijevnek kell
közvetlenül velük tárgyalnia, amennyiben tűzszünetet akar. Porosen­
ko bejelentette, hogy előkészítenek egy ütemtervet a harcok mielőb­
bi beszüntetéséhez, azonban hangsúlyozta, hogy „a tűzszüneti meg-
álapodásnak teljes mértékben kétoldalúnak kell lennie”, szemben
a júniusi fegyvernyugvással, amely az ukrán oldal szerint csak lehető-
286 HÁBORÚ A HAIÁRON

scget adott a lázadóknak soraik rendezésére. Porosenko szerint „leg­

főbb célunk a béke. Határozott intézkedéseket akarunk, amelyek el­
hozzák a békét Ukrajnának”, miközben Putyin ragaszkodott hozzá,
hogy csak a kijevi kormányon és a szeparatista vezetőkön múlik, hogy
kidolgozzák a fegyverszünet feltételeit.64 Porosenko visszatért korábbi
„béketervéhez” , amelyet először június 20-án vázolt fel. Azzal az el­
gondolással viszont az volt az alapvető probléma, hogy még a tárgya­
lások megkezdése előtt megkövetelte a lázadók fegyverletételét és a
határok biztosítását, ami egyenértékű volt azzal, hogy Kijev megadás­
ra szólít fel, hogy aztán az erősebb fél pozíciójából tárgyalhassa meg
a feltételeket. A minszki tárgyalások nem jelentettek közvetlen áttö­
rést, még ha Porosenko ígéretet tett is egy olyan „ütemtervre”, amely
lehetővé tenne egy „teljes mértékben kétoldalú” tűzszüneti megálla­
podást. Putyin hangsúlyozta, hogy Oroszország kész segíteni a tár­
gyalásokhoz szükséges bizalom kiépítésében, de megismételte, hogy
nem az ő feladatuk a Kijev és a keleti régiók közötti tűzszünet részle­
teinek megvitatása.65 Ukrajna összebékítése érdekében létrejött egy
Oroszország, Ukrajna és az EBESZ képviselőiből álló kontaktcsoport,
amelynek szeptember 12-ig kellett felvázolnia egy béketervet.
Szeptember 5-én, a kontaktcsoport minszki tárgyalását követően
Alekszandr Zaharcsenko és az LNK miniszterelnöke, Igor Plotnyickij
aláírtak egy tűzszüneti megállapodást, amelyet az ukrán vezetőség
nevében Leonyid Kucsma egykori államfő szignált. Az EBES7-t Hei-
di Tagliavini, míg Oroszországot kijevi nagykövete, Mihail Zurabov
képviselte. Az ellenállók erői ez idő tájt már megállították az ukrán
csapatok előrenyomulását, területeket foglaltak vissza Donyeck és
Luhanszk térségében, és már Mariupol városa felé közeledtek. Vilá­
gos volt, hogy Oroszország nem hagyná, hogy Kijev kétségbevonha­
tatlan katonai győzelmet arasson, miközben a Nyugat sem nyújtana
teljes körű támogatást a kormányerők hadműveleteihez, ennélfogva
nem maradt más, mint a tűzszünet. Vagyis nem a kivetett szankciók,
hanem a megváltozott harctéri helyzet vezetett a fegyvernyugváshoz.
A tizenkét pontból álló „Minszki jegyzőkönyv” alapjait Putyin vázol­
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 287

ta fel két nappal korábban, egy hét pontból álló tervezet formájában,
közös álláspontra jutva Porosenkóval. A jegyzőkönyv elrendelte az
azonnali tűzszünetet; a teljes körű fogolycserét; hogy Kijevnek végre
kell hajtania a hatalom decentralizálását - azzal a ki nem mondott
kikötéssel, hogy Luhanszk és Donyeck régiók az ország részei marad­
nak —; az ukrán-orosz határ állandó ellenőrzését az EBESZ felügyele­
tével; az eseményekben érintettek bűnvádi felelősségre vonásának
vagy üldöztetésének tilalmát; „széles körű nemzeti párbeszéd” meg­
indítását; intézkedéseket a Donyec-medencei humanitárius helyzet
javítása érdekében; előrehozott választások kiírását az érintett régiók­
ban; a „törvénytelen fegyveres csoportok, hadieszközök, fegyveresek
és zsoldosok kivonását Ukrajna területéről”; valamint a térség gazda­
ságát helyreállító programtervet.66
Az EBESZ megfigyelő missziója ötszáz fősre növelte jelenlétét a
térségben a tűzszünet ellenőrzéséhez. Ekkoriban történt, talán nem
véletlenül, hogy zárolták Kolomojszkij krími és moszkvai vagyonát
- az oligarchát immáron Moszkva és Kijev is egyaránt fenyegetés­
nek tekintette. Eközben Porosenko érdekeltségeit Oroszországban és
a Krímben (különösképp a szevasztopoli hajójavító üzemét) nem ér­
te bántódás, és még azt is lehetővé tették számára, hogy csokoládé­
üzemeit egyetlen cégként értékesíthesse. Először fordult elő, amit
Putyin már a kezdetek óta követelt, hogy a lázadók független poli­
tikai képviseletét is figyelembe vették. A megállapodás értelmében
Ukrajna területének mintegy tíz százaléka különleges státust kapna,
Ukrajna NATO-tagságát pedig bizonytalan ideig elhalasztanák - ezen
szűnni nem akaró orosz célokat már hónapokkal korábban, hábo­
rúzás nélkül is el lehetett volna érni. Ugyanakkor az Iszlám Állam
Szíriái és iraki előretörésének hatására az USA is belátta, hogy böl-
csebb a valós ellenfelekkel felvenni a harcot, mintsem elővarázsolni
őket a Donyec-vidéki ködből. Noha a Kongresszusban mondott szep­
tember 18-i beszédében Porosenko „halálos és nem halálos fegyve­
reket” kért, figyelmeztetve, hogy „pokrócokkal nem lehet háborút
nyerni” , az USA ehelyett egy ötvenhárommillió dolláros csomagot
288 HÁBORÚ A HATÁRON

ajánlott, amelyből mindösszesen csak hétmillió dollárnyi volt (nem

halálos) katonai jellegű támogatás. Az Oroszországgal való nyílt ösz-
szecsapás veszélye alábbhagyott.
A lázadók célkitűzései sosem voltak teljességgel világosak. Putyin
áprilisban „Novorosszijáról” beszélt, és ez volt az a név, amellyel a
felkelők szerveződésüket illették. Parlamentjének elnöke továbbra is
Oleg Carjov maradt, és noha Novorosszija zászlaja kísértetiesen ha­
sonlít ugyan a konföderációs lobogóra, az amerikai polgárháború déli
államaival szemben Carjov nem az elszakadás, hanem a térség Ukraj­
nán belüli függetlenségének pártján állt. Ez volt a célja a Vosztok zász­
lóalj vezetőjének, Hodakovszkijnak is. A lázadók vezetőségének „uk-
ránosítása” együtt járt az első (zömében oroszországi orosz) parancs­
nokok eltávolításával, ami megnyitotta az utat a kompromisszumos
megoldások felé. Girkin a fentieknél ugyanis sokkalta grandiózusabb
ambíciókat táplált. Ö azt a romantikus-nacionalista konzervativiz­
must képviselte, amely az oros2 polgárháború olyan hadvezéreihez
kanyarodik vissza, mint Pjotr Vrangel báró, aki a fehérek utolsó had­
seregének evakuálását irányította a Krímből 1920 novemberében. Eh­
hez képest Putyin konzervatív fordulata sokkal inkább egy gyakorlati­
as lépés volt, ötvözve annak a „vörös” szovjet tradíciónak elemeivel,
amit a Girkin-féle nacionalisták olyannyira megvetettek. Számukra
Oroszország megújulása a kommunista múltból történő szabadulást
jelentette, és úgy vélték, Putyin épp ezt örökíti tovább. Akárcsak a
bolsevikok győzelméhez hozzájáruló vég nélküli civódások a fehérek
tábornokai között, úgy a Novorosszija vezetői közötti ellentétek is
meggyengítették a felkelés erejét. A megállapodás idején Zaharcsenko
újságíróknak úgy nyilatkozott, hogy a lázadók számára egyedül az
Ukrajnától való teljes függetlenség elfogadható, mondván, hogy „ré­
giónknak minden erőforrás rendelkezésére áll az önálló működéshez,
beleértve az ásványkincseket is” .67 A Donyec-tnedence oligarchái
azonban nem osztották ezt a nézetet, nagyon jól tudták ugyanis, hogy
ha a régió különválik, akkor hamarosan sokkalta erősebb orosz válla­
latok csapnak le érdekeltségeikre. Mindazonáltal a háború így is nagy­
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 289

bán csökkentette az itteni tőke politikai erejét, és így könnyű prédát

jelenthetett volna ellenséges felvásárlások esetén.
A fegyverszünetet mindkét oldal megszegte, különösen a donyec-
ki reptérért indított harcokkal, de immáron jelen volt a békére irá­
nyuló politikai szándék is, különösen úgy, hogy közeledett a tél, a
válság katonai megoldása pedig nem tűnt valószínűnek. Az ENSZ
szeptember 11-i összegzése szerint a harcokban addigra legalább
3171 ember vesztette életét, köztük huszonhét gyerek, valamint to­
vábbi nyolcezer fő megsebesült. A tűzszünet ellenzői úgy vélték,
hogy a megállapodás egy „befagyott konfliktust” eredményezne, le­
hetővé téve Oroszországnak befolyásának megőrzését az ukrajnai
politika alakulására, és bizonytalan ideig megakadályozza Ukrajna
esetleges NATO-csatlakozását. A Nyugatnak ekképp el kellene is­
mernie a Kreml biztonsági érdekét abban, hogy Ukrajna „ütközőál­
lam” maradjon, megakadályozva ezzel, hogy az atlanti szövetség be­
kerítse Oroszországot. Ugyanakkor Oroszország sem kívánta Ukraj­
na összeomlását, ezért Moszkva visszatérően felszólította a felkelők
vezetőit arra, hogy tartsák tiszteletben Ukrajna területi integritását.
Az orosz nyelvű régiók Ukrajnán belül tartásával ugyanis Moszkva
nemcsak az ukrán kül-, hanem a belpolitikát is alakíthatná. A straté­
gia az volt, hogy a pluralista álláspontot házon belül tartsák, mint­
sem hogy megkockáztassák az ukrán állam széthullását — még ha
ezen utóbbi végkifejlet is könnyen elképzelhető lenne. A konfliktus
átmeneti lezárultával kezdtek teljes súllyal Ukrajnára nehezedni az
ország problémái: a kiterjedt szegénység, a gátlástalan korrupció,
a visszafizethetctlen hitelek, a gazdasági hanyatlás, az oligarchák tö­
retlen hatalma, és mindez súlyos megszorítások kivetésének kíséreté­
ben. Ráadásul a harcedzett egységek visszatérve sikertelen Donyec-vi-
déki küldetésükből bűnbakot kereshetnek majd az országot ért ka­
tasztrófák miatt.
Az ukrán parlament 2014. szeptember 16-i ülésén ratifikálta a tár­
sulási megállapodást az EU-val, egyúttal elfogadta azon „különleges
státusról” szóló törvényjavaslatot is, amely széles körű autonómiát
290 HÁBORÚ A HATÁRON

biztosítana a Donyec-medence felkelők által elfoglalt, nagyjából a tér­

ség harmadát kitevő területeinek, igaz, csak három évre. A helyi ön-
kormányzatoknak engedélyezték saját rendőrségük létrehozását, a bí­
rák és az ügyészek kijelölését, valamint annak lehetőségét, hogy meg­
állapodhassanak a központi állami szervekkel a gazdasági, szociális és
kulturális fejlődés területein. Eszerint a térség különleges gazdasági
státust kap, ösztönözve az ipar és az infrastruktúra újjáépítését, vala­
mint az új munkahelyek teremtését. Az érintett körzetekben decem­
ber 7-én előrehozott helyhatósági választásokat tartanának. Emellett
az orosz nyelvet használhatnák az állami intézményekben, valamint
a hatóságokat feljogosítanák arra, hogy szoros kapcsolatokat építhes­
senek ki a szomszédos orosz régiókkal.68 Ugyanezen a zárt ülésen egy
külön jogszabályt is elfogadtak, amely amnesztiában részesítette a
harcokban részt vevőket, leszámítva azokat, akik „súlyos bűncselek­
ményeket” követtek el. Vagyis a szeptember 5-Í megegyezésen nyug­
vó, a konfliktust lezárni hivatott törvény nem sokban különbözött
attól a németek által tető alá hozott megállapodástól, amely felé Pu-
tyin és Porosenko közeledett még az MH17-es íelövése előtt. Putyin
kevés jelét mutatta annak, hogy érdekében állna a régiót a Krímhez
hasonló módon elfoglalni, és sorozatosan elutasította azon kéréseket,
hogy ismerje el a térséget Oroszország részeként. Kétségtelenül nem
úgy tekintett a háborúra, mint egyfajta felszabadítási küzdelemre
a vietnami modell alapján. Az „orosz agresszió” célja nem területszer­
zés, hanem stratégiai térnyerés volt.
A jelentések szerint mindkét oldal rendszeresen megszegte a tűz­
szünetet, leginkább a donyecki repülőtér megszerzéséért folytatott
kíméletlen összecsapásokban. A 2012-es labdarúgó Európa-bajnok-
ságra épített modern légikikötő romjai a kormányerők egy beékelt
hadállását jelentették az egyébként felkelők uralta övezetben. A fo­
golycseréket olyan vádaskodások kísérték, miszerint a kormányerők­
nek túlságosan kevés felajánlható hadifoglyuk volt, ezért civileket
raboltak el, hogy meglegyen a szükséges létszám. Felkelők holttesteit
rejtő tömegsírokat tártak fel. Az ukrán lakosság számára, amely hó­
napokon át a háborús lázban égett, mindez szükségszerűen a kapitu­
 LÁZADÁS NOVO ROSSZ ÍJÁBAN 291

láció benyomását keltette, különösen a Kijev ellen harcolók amnesz­

tiájának tükrében. Porosenkónak azonban igaza volt abban, hogy a
törvény garantálja „Ukrajna szuverenitását, területi integritását és
függetlenségét”.69 Az ukrán államfő végre felülkerekedett azon a há­
borús párton, amelyet Jacenyuk vezetett, és aki továbbra is a NATO
támogatását kérte egy Oroszországgal szembeni teljes körű háború­
hoz. Egy olyan hadsereg, amely harceszközeinek legalább hatvanöt
százalékát elvesztette, csakis külföldi beavatkozással tudná folytatni a
harcot. Porosenko továbbra is azt hangsúlyozta, hogy a Donyec-me-
dencében kialakított különleges jogállású övezet nem Ukrajna szö­
vetségi állammá alakítását jelenti, hanem mindösszesen a hatáskörök
három évre történő átruházását.
A másik oldalon a felkelők úgy érezték, hogy a győzelmet ragadták
ki a kezükből, hiszen már Mariupol irányába nyomultak előre, és ar­
ról álmodoztak, hogy elfoglalják Melitopolt és Kahovkát, ahol csak­
nem egy évszázaddal korábban a szovjet-orosz polgárháború legen­
dás csatáját vívták. Úgy tűnt nekik, csak karnyújtásnyira vannak
a teljes történelmi Novorosszija felszabadításától. A szűkös határidő
miatt a felkelőknek nehéz volt megemészteniük az alkut, ám végül
elfogadták, noha az ügyet nem segítette annak bejelentése, hogy no­
vember 2-án Luhanszkban és Donyeckben szimultán választásokat
tartanak a helyi vezetők és „legfelsőbb tanácsok” megválasztására.
A kontaktcsoport égisze alatt folytatódó tárgyalások eredményeképp
szeptember 20-án megszületett a minszki memorandum, amely ki­
kötötte, hogy a tűzszünet kétoldalúnak tekintendő (1. pont); min­
den katonai alakulatnak meg kell állnia a szeptember 19-i arcvona­
lon; minden nehézfegyverzetet legalább tizenöt kilométerre vissza
kell vonni a tűzszüneti vonaltól, ahogyan az aknákat is fel kell szedni
az „ütközőzóna” határainál; az övezet felett az EBESZ-t leszámítva
tilos a harci repülők áthaladása, és ami döntő fontosságú; minden
külföldi fegyverest és katonai felszerelést ki kell vonni Ukrajna terü­
letéről az EBESZ felügyelete mellett (9. pont). A régió végső státusát
illetően nem született megállapodás, miközben a demarkációs vonal
pusztán a front aktuális állását tükrözte.
292 HÁBORÚ A HATÁRON

Porosenko és Putyin immáron egyetértettek a béke szükségessé­

gében, még ha más megfontolásokból is. Mindkettejük komoly bel­
földi ellenállással találkozott, amely vagy árulónak, vagy gyávának
bélyegezte Őket. Washingtonban és Kijevben egyaránt sokan voltak,
akik a hadművelet folytatását és a régió felkelőktől való megtisztí­
tását kívánták, míg a moszkvai „héják” az ukrán probléma egyszer
s mindenkori megoldását remélték egy olyan ország féldarabolásától,
amelyet ők egyébként is csak valamiféle mesterséges képződménynek
tekintettek. Egyik oldalon sem lenne könnyű visszaparancsolni a na­
cionalizmus szellemét a lámpásba. Ahhoz, hogy a fegyverszünetből
béke legyen, három dolgot kellene tisztázni: a Donyec-medence stá­
tusát, Ukrajna geopolitikai szerepét és Európa strukturális megosz­
tottságát. Mindezt egyedül egy páneurópai békekonferencia révén
lehetne elérni.

PÓTHÁBORÚ

A hidegháború során a két fő ellenfél, az Egyesült Államok és a Szov­

jetunió kerülték a közvetlen konfrontációt, és ehelyett több póthá­
borút vívtak Afrikában, Afganisztánban és máshol. A hideg béke
emez új korszakában az Ukrajna-válság is egy ilyen pótháborúvá vált.
Az atlanti hatalmak következetesen alábecsülték a Donyec-vidéki fel­
kelés autonómiáját, és a felelősséget Oroszországra hárították. K ét­
ségtelen, hogy Oroszország segítette a lázadókat, még ha a közvetlen
katonai támogatás mértéke vitatható is. A NATO rendelkezésére álló
hírszerzés megdöbbentően kezdetlegesnek bizonyult, túlságosan is
sokszor hagyatkozva a „közösségi médiára és a józan észre”, hogy az
USA külügyminisztériumi szóvivője, Marié H arf híressé vált szavait
idézzük. A felkelés mélyen ellentmondásos volt, hiszen végső céljai
talán még maguk a lázadók előtt sem voltak teljesen világosak: a kö­
vetelések skálája a nagyobb autonómiától kezdve a szövetségi állam­
rendszeren és a függetlenségen át egészen az Oroszországhoz való csat­
lakozásig terjedt. A lázadás támogatottsága a lakosság körében szin­
 LÁZADÁS NOVOROSSZIJÁBAN 293

tén nem vök egyértelmű. Természetesen azoknak a civileknek, akik

a harcok övezetében rekedtek, a béke számított a legjobb megoldás­
nak, mindazonáltal a felkelés mély helyi gyökerekkel rendelkezett.
Kijev és nyugati szövetségeseinek képtelensége annak megértésére,
hogy itt nem egyszerűen „invázióról” volt szó, hanem egy őszinte el­
lenállásról az ukrán államiság egy bizonyos típusa ellen, amely dél­
keleten már régóta népszerűtlen volt, és amit a februári forradalom
csak tovább szított, azt jelentette, hogy nem tudták elfogadni a láza­
dást párbeszédképes politikai erőként. Ehelyett a felkelőkre a „terro­
risták” billogját sütötték, amivel nemcsak politikai identitásukat neg­
ligálták, de legalapvetőbb emberi mivoltuktól is megfosztották őket,
lehetővé téve, hogy kimondhatatlan kegyetlenkedések sújtsák a ré­
giót. A lázadók vezetői között sok ellenszenves figurát találhatunk,
akiktől még Putyin is elhatárolódott, de ez nem jelenti azt, hogy a
politikai kérdés ennek hatására érvényét vesztette volna. És ez a kér­
dés alapvetően az orosz nyelv egyenlőségéről szólt, valamint arról,
hogy a Donyec-medence autonómiája valamilyen alkotmányos for­
mát kapjon.
Putyin mélységes elhidegülése a Nyugattól ismételten megmutat­
kozott a Szeligerben rendezett ifjúsági fórumon, ahol az orosz elnök
augusztus 29-én mondott beszédet: „Bármi, amihez az USA hozzá­
nyúl, Líbiává vagy Irakká változik.”70 Egy augusztus 31-i interjúban
Putyin úgy fogalmazott, hogy a kijevi hatóságok és a felkelők vezetői
közötti tárgyalásoknak nemcsak „technikai kérdésekről kellene szól­
niuk, hanem a társadalom politikai szerveződéséről és az államiságról
is Délkelet-Ukrajnában”. Később szóvivője világossá tette, hogy Pu­
tyin az „államiság” alatt az Ukrajnán belüli nagyobb autonómiát ér­
tette - az oroszgoszudarsztvennoszty ugyanis „kormányzást” és „kor­
mányzati szervezetet” egyaránt jelenthet. Putyint arra ösztökélte a
Kreml - leginkább Vlagyiszlav Szurkov nevével fémjelzett —„béke­
pártja”, hogy jusson olyan tárgyalásos megoldásra, amellyel elkerül­
hető a lázadók túlságosan is egyértelműnek tűnő veresége. Ennek
elérését azonban a washingtoni háborúpártiak és hűséges európai kö­
vetőik rendszeresen megakadályozták. Róbert Menendez, a szenátus
294 HÁBORÚ A HATÁROM

külügyi bizottságának feje például már egyenesen Ukrajna felfegy­

verzésére szólította fel az Egyesült Államokat. Kijevi látogatása során
kitartott amellett, hogy: „Ezrével vannak az országban orosz katonák,
akik egyértelműen inváziót folytatnak.”71 Mindezek mellett az EU
még a békemegállapodást követően is a szankciók újabb körével fe­
nyegetőzött. A nyugati hatalmak attól tartottak, hogy a Donyec-me-
dence egy újabb „befagyott konfliktussá” válhat, amely révén Moszk­
va nyomást gyakorolhatna Kijevre.
Erre válaszul Porosenko 2014. szeptember 18-án a Kongresszus
két házának együttes ülésén mondott szenvedélyes beszédben arra
szólította fel az USA-t, hogy lássa el országát fegyverekkel az Oroszor­
szággal szembeni küzdelemhez, kijelentve, hogy a világ egy új hideg­
háború peremére sodródott. Porosenko tudta, hogyan szolgálja ki
közönségét, és annak hangsúlyozását, hogy az Ukrajna területi integ­
ritásáért folytatott küzdelem „Európa és Amerika közös háborúja a
szabad világért”, elragadtatott tapsvihar fogadta. Porosenko szerint a
világ jelenleg a legnagyobb biztonsági fenyegetéssel néz szembe a ku­
bai rakétaválság óta, egy választással „civilizáltság és barbarizmus kö­
zött”. Nos, mint azt Montaigne is megjegyezte: „Mindenki barbár­
nak nevezi azt, ami számára szokatlan.” A Fehér Ház azonban vona­
kodott nehézfegyverekkel ellátni Ukrajnát, tudván, hogy az nem
versenyezhet az orosz erőkkel, és annak a veszélyét is hordozná, hogy
a konfliktus egy magasabb szintre lép. Az ukrán vezetés viszont igye­
kezett katalizálni azt a hidegháború egyenlőtlen lezárásából született
állapotot, ami már régóta alig volt több a posztsztálini évek „békés
együttélésének” megismétlésénél, hogy egy új hidegháború kibonta­
kozásához vezessen. Obama ezt azzal próbálta elkerülni, hogy kicsi­
nyítette Oroszország globális szerepét, azt állítva, hogy csak regioná­
lis hatalomról van szó. Annyiban igaza volt, hogy Oroszország nem
tudott koherens és meggyőző alternatív ideológiai programot ajánla­
ni a világnak, mindössze némi kezdetleges konzervatív tradicionaliz-
must. Putyin nem a nemzetközi politika rendszerét kérdőjelezte meg,
hanem annak szerinte egyenlőtlen és szelektív működtetését, amely
csak az atlanti rendszernek kedvez. Ez legfeljebb csak neorevizioniz-
 lAzadas n ovo rossz íjában 295

musnak mondható, de a teljes revizionizmus, illetve az ellenhatalmi

szövetségek megalapítása lehet a következő lépés, ha a nyugati erők­
kel való konfrontáció folytatódik.
Oroszország másokat használt a Donyec-medencében arra, hogy
elérje Ukrajnával kapcsolatos céljait, mindez azonban nem „földrab-
iásra” vagy a nemzetközi rend kikezdésére irányuló kísérlet volt. Nyil­
vánvaló, hogy mi következik az eseményekből - és Angus Roxburgh
szépen meg is fogalmazta. Ugyan megjegyzi, hogy egy „invázió” soha
korábban nem volt ennyire letagadható, azonban kihangsúlyozza,
hogy: „Azok, akik a probléma forrásaként tekintenek Putyinra,
nem hajlandóak belátni, hogy egyúttal talán a megoldás része is le­
het. Azok, akik az ellenállást tekintik az egyetlen lehetséges opció­
nak, elutasítják a Putyinnal való tárgyalás jelentette »megbékélést«.”
Roxburgh elítéli a szankciókat illető konszenzust, mondván, ez volt
a Nyugat legnagyobb baklövése: „Az Oroszországgal szemben hozott
szankciók semmit sem érnek. Nyugati vállalatoknak is veszteséget
okoznak, és hasztalan próbálnak változást kiharcolni Putyin politiká­
jában.”72 A szankciók kétségtelenül képesek sebeket ejteni az orosz
gazdaságon, de mint azt az összes Putyinról szóló elemzés kimutatta,
mikor az orosz államfő meg van győződve a maga igazáról —és Uk­
rajna ügyében kétségtelenül ez a helyzet —, akkor a külső nyomás
hatására csak még inkább a sarkára áll. Nem feltétlenül kell Oroszor­
szágnak igazat adnunk annak felismeréséhez, hogy a Donyec-vidéki
lázadás egy összetett jelenség volt —mint azt jelen könyvben próbál­
tuk bemutatni - , és nem redukálható a hitleri Németországgal való
összehasonlításra vagy valamiféle orosz nemzeti patológiára. A 2014.
februári ukrán forradalom és a Donyec menti felkelés eleinte egy­
másból táplálkoztak, mígnem a geopolitikai feszültségek hatására az­
tán végleg elmérgesedtek.
 N Y O L C A D IK FE JE Z E T

ÜTKÖ ZŐ VILÁ G O K

A szocsi téli olimpiát megelőző időszakban a Putyin-adminisztrációt

igen sötét színben tüntették föl, jelentősen eltúlozva az egyébként ta­
gadhatatlanul meglévő kormányzati hiányosságokat Oroszországban.
Amint a válság kibontakozott Ukrajnában, ez a kulturális „elidegení­
tés” rendkívüli mértéket öltött az aktuális politikai realitás meghatáro­
zásáért folytatott küzdelem jegyében. Angéla Merkel arról beszélt,
hogy Putyin egy „másik világban” él, Kerry pedig teljességgel képtelen
volt megérteni az orosz államfő motivációit: „Szinte már olyan érzé­
sünk támadhat, hogy [Putyin] megteremti a maga valóságát, a saját
világát, elválasztva attól, ami valójában történik ezekkel a2 emberek­
kel, köztük saját országának lakosaival.” Ez a kommentár április 28-án
hangzott el, ugyanazon a napon, amikor újabb szankciókat rendeltek
el Oroszországgal szemben. Az Ukrajna-válság és a vele járó gazdasági
szankciók előfutára az orosz hatóságok ideológiai és politikai legitimi­
tásának kikezdése volt. A hidegháború lezárásából adódott egyenlőt­
lenség, amely eddig is ott lappangott a kapcsolatok hátterében, most
szemmel láthatóvá vált. A rendszer aszimmetriájából eredő feszültség
felőrölte a nemzetközi politika tradicionális módozatait, tovább fokoz­
va az egyenlő partnerek közötti párbeszédként értett diplomácia gya­
korlatának már régóta nyilvánvaló hanyatlását. A szankciók kivetése
298 HÁBORÚ A HATÁROM

iránti hajlandóság ekkorra már a más államokkal való kapcsolatokban

evidenssé vált, aminek hátterében a nyugati berendezkedés felsőbb­
rendűségébe vetett hit állt, amely végül a hegemón hatalmiság önhitt
alkalmazásához vezetett. A Nyugat és Oroszország párhuzamos vilá­
gokban működött, és képtelennek mutatkoztak arra, hogy megértsék
a másik fél motivációit.

L E G I T I M I T Á S ÉS REALITÁS

Kerry továbbra is kitartott amellett, hogy az ukrán válság „egyértel­

műen fokozott személyes irányítás mellett zajlik, olyan módokon,
amelyek, úgy hiszem, teljességgel elfogadhatatlanok a XXL századi
politikai vezetésben” . Megjegyezte, hogy:

Egészen elképesztő példája ez egy személyes reakciónak arra, hogy

valami egész egyszerűen nem illeszkedik az elmúlt hatvan-hetven cv
során betanult sémákba. Mindez olyannyira életidegen, hogy kezd
rossz érzésünk lenni a következményei miatt. Ügy hiszem, az orosz
nép fizet majd meg ezért. Igen kellemetlen ez Oroszország lakóira
nézvést, akik nyilvánvalóan nem állnak készen erre az árra, mivel
úgy tűnik, hogy itt Putyin elnök úr személyes ügyéről van szó.1

Kerry elsősorban a putyini nacionalizmusban rejlő veszélyekre he­

lyezte a hangsúlyt, miközben nem számok annak lehetőségével, hogy
Oroszország krími cselekedetei egy érzékelt biztonsági fenyegetésre
adott válaszként bontakoztak ki: „Nyilvánvalóan van egy terv. És ezt
egyvalakinek az elhatározása szerint valósítják meg.” Sokkal veszélye­
sebb szituáció volt ez, mint bármi a hidegháború során: akkor az el­
lenfelek legalább még megértették, mik a másik szándékai. Az ideo­
lógiai szembenállás egyfajta eszmei strukturáltságot és koherenciát
kölcsönzött annak a konfliktusnak, míg ezzel szemben a globális ver­
sengés eme kiújult korszaka már túlmutat a felek felfogóképességén.
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 299

Kerry elismerte, hogy a helyzet akár „fegyveres összecsapássá is fajul­

hat”, mindazonáltal hárította a Nyugat felelősségét. Feltárult a hideg
béke főszereplőit elválasztó szédítő ismeretelméleti szakadék.
Az Egyesült Államok alapvádja szerint Oroszország jó előre kigon­
dolta és manipulálta a kelet-ukrajnai lázadó mozgalmat. Április 25-
én a Háromoldalú Bizottság —amelyet 1973-ban alapítottak annak
céljából, hogy a világ tapasztalt vezetői megvitassák a globális problé­
mákat - washingtoni zárt ülésén Kerry azt állította, hogy az Egyesült
Államok hírszerzése azt bizonyító felvételekkel rendelkezik, hogy az
„oroszbarát erőket” moszkvai tartótisztjeik irányítják: „Pontosan tud­
juk, honnan származnak ezek a parancsok, és azt is, hogy ki adja ki
őket.” Kerry nem finomkodott:

Nem lehet véletlen, hogy több olyan embert is azonosítottunk Ke-

let-Ukrajnában, akik korábban a Krímben és Grúziában bukkantak
fel. Sértő, hogy mennyire ostobának néznek mindenkit, arról nem
is beszélve, hogy mindez homlokegyenest ellenkezik azokkal a visel­
kedési normákkal, amelyeket a XXI. században követnünk kellene.
Ez gazemberség, alávaló állami önkény. A legrosszabb fajta viselke­
dés.2

Persze széles körben hangoztattak olyan szemrehányások is, hogy az

USA nem csípett el semmiféle katonai kommunikációt a krími be­
avatkozást megelőzően, és Kerry most ennek feledtetésére állítja -
messze nem kétségbevonhatatlan bizonyítékra alapozva —, hogy az
orosz titkosszolgálat tisztjei álltak a zavargások és a kormányzati épü­
letek elfoglalásának hátterében. Washington titkos invázióként tálal­
ta az eseményeket, a szomszédos területek lassú, a Kríméhez hasonló
megszállásaként, miközben a körülmények teljességgel eltérőek vol­
tak. A Krím történetéhez hozzátartozott a régóta meglévő orosz kato­
nai jelenlét, ahogyan a félsziget és Kijev közötti feszült viszony is.
Az Egyesült Államok álláspontja tökéletes tükörképe volt Orosz­
ország azon meggyőződésének, miszerint a nyugati hatalmak álltak
300 HÁBORÚ A HATÁROM

a Majdan téri események radikalizálódása és a nyugat-ukrajnai kor­

mányzati intézmények elfoglalása mögött. Az amerikai vádak bizo­
nyítására félelmetes hírszerzési képességeket vetettek be. Az amerikai
haderő európai parancsnoksága az RC-135 Rivet Joint típusú repülőt
használta erre, ami egy módosított, az elektronikus hírközlés befo­
gására alkalmas fejlett szenzorokkal és lehallgató programokkal fel­
szerelt Boeing 707-es. Mindezek mellett a spanyol Rota, valamint az
olasz Sigonella városokban található amerikai haditengerészeti tá­
maszpontokon EP3 típusú felderítőgépek állomásoztak. Egy F.P3-as
volt az a repülőgép, amely George W. Bush elnökségének elején,
2001-ben lezuhant Kínában, komoly nemzetközi krízishelyzetet elő­
idézve. Persze az oroszokat sem kell félteni, ha kémkedésről van szó.
A lehallgatott telefonbeszélgetések áradatáról korábban már volt szó,
míg stratégiai szinten az orosz hírszerzés a Berijev A -50 típusú elek­
tronikus felderítő és korai riasztást végző (AWACS) repülőgépet hasz­
nálja az ellenfél kommunikációjának kifiirkészéséhez.3
Amint a felkelés erősödött délkeleten, Moszkvát kezdték vádolni
a felkelők felfegyverzésével és irányításával. Erre azonban nem min­
dig adódtak azonnali bizonyítékok. Az kétségtelen, hogy a lázadás
kapóra jött Oroszországnak ahhoz, hogy nyomást gyakorolva, Kije-
vet az orosz politikai preferenciákhoz igazítsa, de az indíték még nem
bizonyítja a bűnösséget. Céljai között, mint láthattuk, szerepelt az
ukrán államépítés integráns nacionalista modelljéről egy pluralistá­
ra való áttérítés, ami konkrétan Ukrajna föderalizációját, az orosz
második államnyelvvé emelését, folytatódó gazdasági kapcsolatokat
Oroszországgal, valamint garantált külpolitikai semlegességet jelen­
tett. Ezek a problémák nemcsak Moszkvát kínozták, belőlük táplál­
koztak a Donyec-régió régóta fennálló aggályai is. Csakúgy, mint
a Krím esetében, a forradalmi kormány Janukovics bukását követő
meggondolatlan lépései több szempontból is fenyegetést jelentettek
a régióra. Ezeket a félelmeket kétségtelenül eltúlozta ugyan az orosz
média, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy ne érdemi kérdések
forogtak volna kockán. A felkelés tisztán külsődleges beavatkozás­
 ÜTKÖZÖ VILÁGOK 301

ként történő beállítása a legjobb esetben is elfogult volt, és figyelmen

kívül hagyta a problémák hazai gyökereit - ami ugyanolyan helyte­
len, mint ha tagadnánk bizonyos fokú külső támogatás meglétét.
Az ukrán integrális nacionalizmus hívei számára a lázadás egész
egyszerűen felfoghatatlan volt, így annak okait az országon kívül ke­
resték. Június 18-án Porosenko úgy fogalmazott, hogy Ukrajna „új
típusú háborúba” keveredett: „Ez egy olyan háború, [...] amelyben
szakképzett diverzáns csapatokat, zsoldosokat, önkénteseket és a he­
lyi lakosságot is egyaránt bevetik. Az önkéntesek és a polgárok agyát
információs háborúval mosták át.”4 Azzal, hogy így írta le a felkelő­
ket, nem csupán a felkelők indokainak legitimációját vonta kétségbe,
illetve kérdőjelezte meg politikai önállóságukat, hanem emberi mi­
voltuktól is megfosztotta őket, így indokolva a szélsőséges erőszak
alkalmazását. Az „információs háború” kétségtelenül létezett Moszk­
va és Kijev között, de mindkét fél csak részeredményekre jutott. Az
információs háború lényegében az atlantista és a kontinentális elkép­
zelések közötti harc prizmáján át láttatta a monista és a pluralista
ukrán államépítési modell közötti küzdelmet. A monisták forradalmi
hatalomra jutása a pluralisták ellenállásához vezetett, ami pedig ha­
marosan erőszakba torkollott. Ez egy bizonyos fokig ugyan Moszkva
és a Donyec-medence közös ügye volt, de végső soron két különálló
folyamatról volt szó, és ez abban a számos ellentétben és feszültség­
ben is megmutatkozott, ami a felkelés kibontakozásakor jelentkezett
a régiókban. Szemben a Krímmel, Moszkva célja ezúttal nem a te­
rületszerzés volt (kivéve egy olyan esetben, ha az ukrán állam teljes
egészében darabokra hullana: ekkor Lengyelország, Magyarország és
Románia is területi követelésekkel állna elő). A Kreml az ukrán álla­
miság pluralista modelljének alkotmányos bebiztosítását és a NATO-
bővítés embargóját igyekezett kiharcolni, míg a felkelők a Donyec-
medence nagyobb autonómiájáért küzdöttek.
Washington aktívan kivette a részét az információs háborúból. Az
amerikai külügyminisztérium újra meg újra eltért a diplomácia szent
hagyományaitól. Oroszország politikai autonómiáját teljességgel ille­
302 HÁBORÚ A HATÁRON

gitimnek tekintették, érveit alig mutatták többnek a keleti despo-

tizmus halandzsájánál, és olyan metsző stílusban utasították el, mint
ahogyan a türelmetlen szülő szól gyerekéhez. A hivatalos és nem hiva­
talos kijevi média egyoldalú tudósításait fenntartások nélkül fogad­
ták, csakúgy, mint 2008-ban a Szaakasvili-rezsim ravasz médiastraté­
giáját - amiben csak azután kezdtek kételkedni, hogy az igazság kide­
rült. 2014-ben a legtöbb hír forrása az állítólag oligarchák pénzelte
„Euromajdan PR” volt, amely önmagát „a kijevi nemzetközi ellenállás
központja hivatalos PR-osztályának honlapjaként” határozta meg,
szalagcímekben hirdetve „Ukrajna egységességét” - miközben tudósí­
tásai a „keleti fronton” zajló harcokról ennek pontosan az ellenkező­
jéről árulkodtak.
Ezen túl egy további „háború” is zajlott, méghozzá arról, hogy me­
lyik oldal sértette meg jobban az emberi jogokat. Az orosz külügymi­
nisztérium kiadott egy nyolcvanoldalas Fehér könyvet, amely részle­
tesen kifejti a Majdan-kormányzat által elkövetett, „az emberi jogok
széles körben elterjedt és durva áthágásait”, és amelyhez 2014-ben
egy kiegészítés is megjelent. Az anyag hitelességét gyengítette ugyan
a források hiánya, ám a túlkapások listája még így is erőteljes vádirat
a kijevi átmeneti kormány ellen. A könyv számos témát érint, annak
sejtetésétől kezdve, hogy a Janukovics-ellenes erők voltak a felelősek
az orvlövészek gyilkosságaiért, a külföldi „beavatkozáson” át (mikor
nyugati tisztviselők tettek látogatást a Majdan téren), egészen a Le-
nin-szobrok ledöntéséig.5 Válaszul a kijevi Tömegtájékoztatási Inté­
zet jelentést tett közzé, amely áttekinti „az újságírók jogainak és a
szólásszabadság megsértését az orosz agresszió kezdete óta”. Eszerint
368 alkalommal fordult elő az emberi jogok megsértése 2014. már­
cius 1. és június 10. között, aminek csaknem nyolcvan százaléka a
keleti országrészben és a Krímben elkövetett terrorcselekményekhez
és az orosz agresszióhoz kapcsolódik. Ebben benne foglaltatik nyolc­
vannyolc olyan eset, mikor lekapcsolták az ukrán televíziós csatorná­
kat a „megszállt területeken”, nyolcvanhét újságírót ért támadás, va­
lamint negyvenhat újságírót raboltak el.6
 UTKOZO VILÁGOK 303

SZANKCIÓK

Március 6-án az Európai Unió és az Egyesült Államok megállapodott

a szankciók szakaszos bevezetéséről. Első lépésként felfüggesztették
az EU és Oroszország között tervezett szorosabb gazdasági együttmű­
ködést, beleértve a 2008-ban lejárt partnerségi és együttműködési
megállapodás utódjáról szóló tárgyalásokat, ahogyan a 2014 júniusá­
ra, Szocsiba tervezett G8 csúcstalálkozó előkészületeit is. Március 6-án
Obama elnöki rendelet formájában szankciókat vetett ki az orosz
kormány egyes tisztségviselőivel szemben az ukrajnai eseményekben
betöltött állítólagos szerepükért. A március 16-i krími referendumot
és a félsziget Oroszországhoz csatolását követően már orosz és ukrán
magánszemélyekre is kiterjesztették a szankciók körét. Március 17-
én az Egyesült Államok tizenegy magánszeméllyel szemben rendelte
el számláik befagyasztását és a vízum megtagadását. Az érintettek kö­
zött volt orosz részről Vlagyiszlav Szurkov, Szergej Glazjev, Dmitrij
Rogozin és Valentyina Matvijenko, míg az ukrán oldalon Szerhij
Akszjonov, Volodimir Konsztantyinov (á krími parlament elnöke),
Viktor Medvedcsuk és Viktor Janukovics. Az EU hasonló szellemben
foganatosított szankciókat huszonegy emberrel szemben, és a névsor
nem sokkal később újabb tizenkét névvel bővült, az USA pedig szin­
tén bővítette a feketelistáját, amire felkerült a Rosszija Bank is. Már­
cius 13-án európai üzleti vezetők Vygaudas Usackasnál, az EU moszk­
vai követénél jártak közben annak érdekében, hogy módot találjanak
az Oroszországgal szemben tervezett uniós gazdasági szankciók elke­
rülésére, melyek figyelmeztetésük szerint értelmetlenek és károsak vol­
nának. Usackast nem meglepő módon nem hatotta meg a kérés, mi­
nekután az egyik finn üzletember a következő panaszos kommentárt
tette: „Európa halott.”7
2014 áprilisában a szankciók körét tovább bővítették, azokra a sze­
mélyekre (illetve a hozzájuk köthető vállalatokra) fókuszálva, akik a
gyanú szerint közvetlenül érintettek voltak Oroszország ukrajnai po­
litikájában vagy a Krím elcsatolásában. A korlátozások célpontjai kö-
304 HÁBORÚ A HATÁRON

zott voltak olyan technológiai vállalatok, amelyek az orosz hadiipari

komplexumhoz kötődtek, a gázvezetékek összeszerelésére szakosodott
Sztrojgazmontazs és a Volga Csoport, valamint az utóbbihoz tartozó
Sztrojtranszgaz leányvállalatai is. Az intézkedéseknek személyes vo­
natkozásai is voltak: elsősorban a Putyin érdekkörébe tartozókat igye­
keztek megkárosítani. Április 28-án az Obama-kormány hét orosz
tisztviselővel és tizenhét céggel szemben hirdetett ki szankciókat.
Utóbbiak közül egyik sem volt tőzsdén jegyzett, és többségükben re­
latíve kisebb vállalatoknak számítottak. A cégek mind Gennagyij
Tyimcsenko, Arkagyij és Borisz Rotenberg vagy a Rosszija Bank bir­
tokában voltak, akiket a szankciók második hulláma érintett. A szank­
cionált bankok közé tartozott az SZMP Bank, eszközeit tekintve
Oroszország 36. legnagyobb pénzintézete, a kilencedik helyen álló
Szobibank, valamint a 197. helyezett InvestCapitalBank. A bejelen­
tést követően az amerikai székhelyű fizetési rendszerek, a MasterCard
és a Visa, amelyeken keresztül az oroszországi kifizetések mintegy ki­
lencven százaléka zajlott, felfüggesztették tranzakciós szolgáltatásai­
kat két orosz pénzintézetnél, ami valóságos mozgalomhoz vezetett
Oroszországban a külföldi fizetési rendszerektől való függés felszá­
molására.
A szankciók második köre a genfi megállapodás kudarcát és az
ukrajnai erőszak továbbgyűrűzését követte, az egyre fokozódó nem­
zetközi felszültség világos jeleként. A nyugati erők azt bizonygatták,
hogy Ukrajna tartotta magát a megállapodáshoz, beleértve a milíciák
lefegyverzését és az elfoglalt épületeket elhagyó, fegyverüket beszol­
gáltató tiltakozóknak ígért amnesztiát, miközben Moszkva állításuk
szerint semmit sem tett genfi kötelezettségvállalásának teljesítése
érdekében, ami így új szankciók kivetését követelte meg. A valóság
azonban az volt, hogy a Majdant és más köztereket védelmező külön­
böző „szotnyákat” (századokat) beolvasztották a fegyveres erőkbe, a
hadurakként tetszelgő oligarchák magánhadseregeibe, és legfőképp
a Nemzeti Gárdába. Szó sem volt lefegyverzésről: a milicisták a mo-
nista állam megtorló apparátusának részévé váltak, majd a pluralis­
tákra uszították őket. A szankciókkal sújtott magánszemélyek között
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 305

szerepelt Igor Szecsin, Putyin közeli, egyik legrégebbi szövetségese is,

aki egykor miniszterelnök-helyettes is volt, mielőtt 2012-ben a Rosz-
nyefty élére került, valamint VjacseszlavVologyin, a Kreml-adminiszt-
ráció vezetőjének első helyettese, aki Szurkovtól vette át a belpoli­
tikai ügyek kezelését. Vologyin volt a kiötlője a belpolitikai „újrain­
dításnak” , melynek keretein belül nagyobb teret adtak a politikai
versenynek a választásokon, arra bátorítva az ellenzéket, hogy lépjen
be a formális politikába. További jelentős szankciókkal sújtott ma­
gánszemély volt Szergej Csemezov, a teljes mértékben állami tulaj­
donban lévő Rosztyeh (korábban Rosztyehnologii) vállalat feje, aki
nem elég, hogy annak idején Putyin mellett szolgált a KGB-ben Ke-
let-Németországban, de még egy lakótömbben is laktak Drezdában.
A vállalatoknak vagyonuk befagyasztásával kellett szembenézniük,
valamint a kiviteli engedélyek megtagadásával olyan csúcstechnoló­
giai eszközökre, amelyek növelhetnék Oroszország katonai potenci­
álját.
A feketelistán szerepelt továbbá Dmitrij Kozák, a problémamegol­
dó hírében álló miniszterelnök-helyettes. Kozákot elnöki megbízott­
ként 2004 végén az Észak-Kaukázusba irányították, hogy segítse a
régió megbékéltetését, de ő felügyelte a szocsi téli olimpia sikeres
megvalósítását is. 2014 márciusában a Krímbe küldték, hogy a félszi­
get Oroszországgal való egyesítését felügyelje. Alekszej Puskov, a Du­
ma külügyi bizottságának szókimondó, harcias és a kormányzat iránt
mélyen elkötelezett elnöke szintén vele tartott. A Kreml Oleg Bela-
vencevet bízta meg az újonnan létrejött Krími Szövetségi Körzet
ügyeinek intézésével —róla úgy hírlett, hogy közel áll Szergej Sojgu
védelmi miniszterhez. Az utolsó név a listán Jevgenyij Murov, az
orosz kormányőrség és elnöki testőrség feladatát ellátó Szövetségi Vé­
delmi Szolgálat (FSZO) vezetője. Nem sokkal később az EU a már
megnevezett harminchárom személy mellé további tizenöt orosz és
„oroszbarát” ukrajnai tisztviselőt tett feketelistára. Az április 29-én
nyilvánosságra hozott listán újfent szerepelt Kozák és Belavencev, to­
vábbá Gyenisz Pusilin, a DNK egyik vezetője, Igor Girkin, valamint
Akszjonov, a krími miniszterelnök egyik helyettese. A nyugati ke­
306 HÁBORÚ A HATÁRON

ményvonalasok komolyan lobbiztak azért, hogy a listára Alekszcj

Miller, a Gazprom vezetője is felkerüljön.
Az orosz külügyminisztérium ingerülten reagált a szankciók újabb
körére: .Ahelyett, hogy rábírnák a kijevi juntát, hogy tárgyalóasztal­
hoz üljenek a kelet-ukrajnaiakkal az ország leendő politikai beren­
dezkedését illetően, partnereink inkább a washingtoni irányvonalat
követik az Oroszországgal szembeni ellenséges gesztusokkal.” A mi­
nisztériumi közlemény így folytatja:

Ha Brüsszelben bárki is azt hiszi, hogy az ukrajnai helyzet ezáltal

majd srabilizálódik, az csak azt bizonyítja, hogy sejtelmük sincs az
ukrán belpolitikáról, és csak arra bátorítja a helyi neonácikat, hogy
folytassák a békés civilekkel szembeni törvénytelen és kegyetlen tet­
teiket a délkeleti országrészben. Nem szégyellik magukat?*

Az F,U legtöbb tagállama vonakodott kiterjeszteni a szankciókat az

energiaszektorra. Oroszország kőolajexportjának nyolcvannégy szá­
zaléka Európába irányul, ahogyan földgázexportjának mintegy het­
venhat százaléka is. Oroszország mintegy tízmillió hordónyi kőolajat
termel ki a világ napi kilencvenmilliós hozamából. Nemcsak arról
volt szó, hogy bizonyos nyugati cégek szoros partnerségi kapcsolato­
kat ápoltak orosz vállalatokkal, hanem hogy több tekintetben is való­
ban egymásra voltak utalva. Ez nem olyasvalami, ami miatt sajnál­
kozni kellene, mint tették azt Nyugaton a „héják”, hanem valami,
amit a globalizáció világos, a geopolitikai feszültségektől független
megnyilvánulásának kell tekintenünk. A szankciók kétségtelenül kárt
okoztak a már eleve lassulóban lévő orosz gazdaságnak, hozzájárultak
a rubel gyengüléséhez, és felgyorsították a tőke kiáramlását, ami
2014-ben elérte a 128 milliárd dollárt. M íg a szankciók hatásáról
utóbb kiderült, hogy meglehetősen súlyosak voltak, nincs arra utaló
bizonyíték, hogy el is érték volna a kívánt eredményt. Ami azt illeti,
a büntetőintézkedések csak akadályozták a párbeszéd létrejöttét és a
kölcsönösen kielégítő eredmények elérését.
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 307

Az Egyesült Államok Kongresszusában fészkelő „héják” olyan je­

lentős vállalatokkal szemben is szankciókat sürgettek, mint a Gaz-
prom, valamint egész ágazatokra is ki akarták terjeszteni őket, különös
tekintettel a pénzügyi szektorra. Dán Coats, Indiana állam republi­
kánus szenátorának szavait idézve: „Kormányunk és a nyugati ve­
zetők mind a mai napig képtelenek voltak erőteljes, hatásos válaszlé­
péssel előállni, minek következtében ennek a kis játszótéri agresszor-
nak kevés oka volna azt hinni, hogy a további erőszakoskodásáért
majd megbüntetik.”9 Jellemző, hogy a szenátus harcias szárnyának
élére John McCain (Arizona republikánus szenátora) állt, aki Lindsey
Graham kollégájával (Észak-Karolina republikánus szenátorával) kö­
zös nyilatkozatban verte el a port a kormányzat gyengeséget sugalló
hozzáállásán:

Az Obama-kabinet legutóbbi szankciói annyit crtek, mint eső után

a köpönyeg. Miközben az ideális válaszlépés az orosz agresszióra az
USA és az EU egyesített fellépése lett volna, jelenlegi politikánk
a legkisebb közös nevező keresésévé silányult. Ez a feszültség folya­
matos eszkalálódásához vezetett, és legjobb esetben csak kudarcot
vall abban, hogy elrettentse Oroszországot az agressziótól, legrosz-
szabb esetben viszont akár még fel is bátoríthatja arra. Amennyiben
jelen helyzetben arra kényszerültünk, hogy válasszunk a szövetség
jelentette egység és a határozott cselekvés között, akkor az utóbbi
mellett kell döntenünk, és az USA-nak kell az utat mutatnia.10

Az Obama-adminisztráció tehát az óvatos stratégia mellett döntött,

részben azért, hogy elkerülje a zavarokat az európai és a globális gaz­
daságban, miközben McCain és a hozzá hasonló harcias politikusok
nem ismertek mértéket abban a károkozásban, amellyel Amerika ke­
mény fellépése Oroszországot és Washington európai partnereit egy­
aránt sújtotta volna. A kemény álláspont fő hangadója a The Washing­
ton Post volt, amely vezércikkek tömkelegében ítélte el Oroszországot
az „európai határok első kierőszakolt átrajzolásáért a második világ­
háború óta”:
308 HÁBORÚ A HATÁRON

Obama elnök úr úgy döncött, hogy nem veti be a rendelkezésére

álló gazdasági fegyvereket, és ezt a visszafogottságot kommunikálja
a külvilág felé is, amivel mintegy azt üzeni Putyinnak és más poten­
ciális agresszoroknak, hogy a továbbiakban sem kell nagyon tartani­
uk az Egyesült Államoktól.11

Aligha meglepő, hogy akik a legkevésbé függtek az orosz piactól,

azok támogatták leglelkesebben a szankciókat, gőgös moralizálás kí­
séretében elítélve a visszafogott válaszlépések mellett felszólalók pi-
pogyaságát. Biden később beismerte, hogy Amerika, és személy sze­
rint maga Obama bírta rá az EU tagjait, hogy legjobb meggyőző­
désük ellenére szankciókat vessenek ki.12 Az Unió és Oroszország
közötti kereskedelem 2012-ben kevés híján elérte a 370 milliárd
dollárt, míg az USA és Oroszország között ez ugyanabban az évben
mindössze 26 milliárd dollár volt. Európa gázkészleteinek nagyjából
harmadát Oroszországtól szerzi be, aminek mintegy negyven száza­
léka Ukrajnán keresztül érkezik. Nagy általánosságban Oroszország
exportjának csaknem fele Európába kerül, az ország importjának
negyvenöt százaléka pedig Európából érkezik. A gázellátás 2006-ban
és 2009-ben is megszakadt, mikor Oroszország és Ukrajna vitába
bonyolódott az árakat illetően, ám mindkét esetben Ukrajna belső,
leginkább Timosenko generálta konfliktusai vezettek a gázcsapok el­
zárásához. Az európai fogyasztóknak gázkimaradásokkal kellett meg­
birkózniuk, amelyek a Gazprom állítása szerint abból eredtek, hogy
Ukrajna belföldi szükségleteinek kielégítéséhez megcsapolta a távo­
labbi országok piacára szánt készleteket. Más szóval a gond nem az
orosz szolgáltatással volt, hanem Ukrajna bizonyult megbízhatatlan
tranzitországnak, és ezért is fekterett annyi pénzt és erőfeszítést Orosz­
ország egy Ukrajnát megkerülő gázvezeték létrehozásába. Az olyan
országok, mint Franciaország vagy Olaszország, szerteágazó gazdasá­
gi kapcsolatokat építettek ki Oroszországgal: az előbbi két Mistral
típusú helikopterhordozó anyahajót kívánt legyártani Oroszország­
nak, míg az olasz ENI energetikai mamutvállalat a Gazprom kulcsfon­
tosságú partnerének számított a tizenhétmilliárd eurós Déli Áramlat
 Ü TK Ö ZŐ VILÁG OK 309

beruházásban, a Fekete-tenger alatt és a Balkánon végigfutó gázveze­

ték kiépítésében.
Noha az Egyesült Államoknak viszonylag kis érdekeltségei voltak
az orosz gazdaságban, ez nem jelentette azt, hogy ezek jelentéktelenek
lettek volna. 2011-ben az ExxonMobil széles körű stratégiai együtt­
működést írt alá a Rosznyefttyel, többek között a Kara-, a Csukcs- és
a Laptyev-tengeren végzett közös feltárásokról, kísérleti projektekről
a nyugat-szibériai Bazsenov és Acsimov palaolaj-lelőhelyeken, vala­
mint egy lehetséges cseppfolyósítottföldgáz- (LNG-) üzemről az orosz
Távol-Keleten. Az Exxon birtokában van az Északi-sarkvidékre vo­
natkozó engedélyek harmada, és ő hitelezi a Rosznyefty feltárási és
fejlesztési költségeit, amit majd a termelés beindultával térítenének
meg. A szankciók negyedik, szeptember 12-én meghirdetett körét kö­
vetően az Exxon felfüggesztette a Rosznyefttyel közös tíz vegyesválla­
latából kilenc működését. Az amerikai vállalat abba a kétségtelenül
különös helyzetbe került, hogy a Rosznyefty képében egy olyan szer­
vezettel állt üzleti kapcsolatban, amelynek vezetőjét kitiltották az
Egyesült Államokból. A mezőgazdasági gépeket előállító John Deere
vállalatnak két üzeme is van Oroszországban, és részvényeinek árfo­
lyama súlyos visszaesést mutatott, amint a szankciók elkezdték kifej­
teni pusztító hatásukat, mivel lehetetlenné tették a hitelnyújtást az
Oroszországban, Ukrajnában és más volt szovjet köztársaságokban
tervezett beruházásokhoz. A Boeing résztulajdonos volt egy Rosz-
tyehhel közös vállalkozásban, amely a Boeing repülőgépekhez való
titánium alkatrészek mintegy felét gyártotta.
A Rosznyefty a világ legnagyobb tőzsdén jegyzett olajvállalata,
amely a BP-vel is komoly kapcsolatokkal rendelkezik, 2012-ben
ugyanis felvásárolta a TNK-BP-t. A megállapodás részeként a BP 19,75
százalékos részesedést szerzett a Rosznyeftyben, valamint két helyet
annak igazgatótanácsában. Bob Dudley, a BP, vagyis Európa második
legnagyobb olajvállalatának vezetője komoly, és olykor keserű ta­
pasztalatokat szerzett az Oroszországgal való együttműködésről, még­
is elkötelezett maradt a partnerség iránt. A BP kiadott egy nyilatko­
zatot, amelyben hangsúlyozta, hogy a vállalat „elkötelezett a Rósz-
310 HÁBORÚ A HATÁRON

nyeftybe való befektetése iránt, és továbbra is Oroszország sikeres és

hosszú távú befektetője szándékozik maradni”.13 Emellett a Shell is
betársult egy szahalini LNG-üzembe. A szankciók egyértelműen ve­
szélyt jelentettek az olajszektort érintő beruházásokra, ami negatív
hatással lehet az eljövendő termelésre is. A Gazprom csak maga 24,4
milliárd dollárt fektetett be 2013-ban, aminek jelentős hányadát
nyugati beszállítóktól vett felszerelések tették ki. Az EU kőolajának
tizenöt százalékát Oroszországból importálja. Nem meglepő, hogy
Moszkva „bumeránghatásra” figyelmeztetett, miszerint a szankciók
a Nyugat saját érdekeltségeit is károsítják, valamint azon üzleti kap­
csolatrendszereket, amelyek olyannyira jövedelmezőnek bizonyultak
minden fél számára.
Németország üzleti vezetői és energiaipari vállalatai alkották az
önmérsékletért felszólalók élvonalát. Németország magasan Orosz­
ország első számú gazdasági partnerének számít Európában, ami a
német import terén harmincnyolcmilliárd, az export terén harminc-
hatmilliárd eurót jelentett. Több mint hatezer német vállalat alapí­
tott oroszországi kirendeltséget, különösen a motorgyártás, a szer­
számgépipar, az elektronikai és a vegyipar területén, nem is beszélve
a két ország intenzív energiapolitikai kapcsolatáról. Joe Kaeser, a Sie­
mens vezérigazgatója március végén találkozott Putyinnal, és a meg­
beszélésen jelen volt Rainer Seele is, a BASF vegyipari mamutvállalat
egyik cégének, a Wintershallnak az elnöke is. A BASF komoly össze­
geket fektetett az orosz olaj- és gáziparba. Seele szintén óvatosságra
intett: „Sem energetikai, sem politikai szempontból nem kellene há­
tat fordítanunk Oroszországnak.” 14 Hozzátette: „A szankciók senkin
sem segítenek, viszont nemcsak Oroszországnak okozhatnak károkat,
de Németországnak és egész Európának is.” Ezt a nézetet osztotta
Gerhard Roiss, az OMV vezérigazgatója is. Az osztrák olaj- és gázipa­
ri konszern már több mint fél évszázada működik együtt a Gazprom-
mal. 2014. április 25-én arra figyelmeztetett, hogy: „Nem beszélhe­
tünk úgy szankciókról, hogy nem vagyunk tisztában azok következ­
ményeivel.” Roiss így folytatta:
 U T K O Z O VILÁGOK 311

Európa az utóbbi öt évtizedben egy olyan térséggé fejlődött, ahol

a munka és az erőforrások megosztása működik, ami a gyakorlatban
azt jelenti, hogy az energiahordozókat Oroszországból importáljuk,
a termékeket pedig - gépjárműveket vagy gépeket - az európai or­
szágok exportálják Oroszországba.

Roiss megjegyezte, hogy korábban is számos politikai válsággal kel­

lett már szembenézni, kezdve a csehszlovákiai szovjet beavatkozással
1968-ban, ugyanabban az évben, mikor az orosz gáz áramlani kez­
dett Ausztriába: „Számos krízishelyzeten vagyunk már túl, de ha
megnézzük az utóbbi 50 évet, a földgázt még sosem használták fegy­
verként, ahogyan most sem lenne szabad.”15
Ezt a véleményt visszhangozták a Gazprom vezetői is, akik egész
Európát beutazva Oroszország és Európa régóta fennálló gazdasági
partnersége mellett érveltek. Alekszandr Medvegyev, a Gazprom ve­
zérigazgató-helyettese kitartott amellett, hogy vállalatuk minden le­
hetséges lépést megtett annak érdekében, hogy fenntartsa a gázszállí­
tásokat, de közeleg a „pénzügyi elszámoltatás”, amivel Ukrajna állító­
lagosán 18,5 milliárd dollárnyira rúgó tartozására utalt. Mint tőzsdén
jegyzett vállalat (amelynek fele állami tulajdonban van) hogyan tudná
a Gazprom betartani szerződésbe foglalt vállalásait, valamint megten­
ni a szükséges beruházásokat, ha a másik szerződő fél ilyen tisztesség­
telenül viselkedik? Medvegyev azt javasolta Ukrajna nyugati barátai­
nak, hogy álljanak elő, és segítsenek be az ukrán számla kiegyenlíté­
sébe. A Kreml háromoldalú megbeszéléseket sürgetett az Ukrajnán
keresztül Európába szállított orosz gáz ügyében. Medvegyev kitartott
amellett, hogy: „Nem tervezzük, hogy elvágjuk a gázszállítást Ukraj­
nába. Csak szeretnénk, ha kifizetnék azt a gázt, amit szállítani szán­
dékozunk.” 16 Hónapokig tartó, az árak feletti szócsatákat követően
azonban Oroszország június 16-án leállította a gázexportot Ukrajná­
ba. Szeptember végére az EU tető alá hozott egy átmeneti megállapo­
dást, de az alkut október 30. előtt nem tudták megkötni. Az egyezség
értelmében Ukrajnának 1,45 milliárd dollárt kellett fizetnie, hogy tör-
312 HÁBORÚ A HATÁRON

lessze a Gazprommal szembeni adóssága egy részét, illetve 760 millió

dollár előleget a novemberi gázszállítmányért, valamint év végéig egy
további 1,65 milliárd dolláros részletet kellett átutalnia. Ukrajna az év
végéig ezer köbméterenként 378 dollárt fizetett volna, de az ár 2015
első negyedévében 365 dollárra csökkenne. Ukrajnának mintegy ti-
zenötmilliárd köbméternyi földgáza volt raktáron, de 2015 márciusá­
ig további három-öt milliárdra volt szüksége, az időjárástól függően.
A fenti megállapodást csak „téli csomagként” emlegették, kiemelve an­
nak átmeneti, szezonális jellegét. A Gazprom ezer köbméterenként
száz dollár árengedményt ajánlott fel kivitelivám-mentesség formájá­
ban, de Ukrajna a szerződéses ár hosszú távú felülvizsgálatát akarta.
Maradandóbb megállapodás azonban nem születhetett a stockholmi
döntőbíróság ítélete előtt, amely döntést jelent a két fél vitájában. Uk­
rajna gázimportjában legalább hatvanszázalékos az Oroszországtól va­
ló függés. 2014 októberéig Lengyelország, Magyarország és Szlovákia
mintegy 1,7 milliárd köbméter orosz gázt reexportált Ukrajnába —
összevetésként: ez 2012 és 2014 között 3,8 milliárd köbméter volt
azonban a Gazprom megkérdőjelezte ennek a gyakorlatnak a jogsze­
rűségét. Mint azt már említettük, Európa gázszükségleteinek nagyjá­
ból tizenöt százaléka érkezik az ukrán csővezetékeken keresztül, és az
LU immáron megértette, hogy az „energiaügyi kockázatot nem Orosz­
ország, hanem az Ukrajnán keresztüli tranzit jelenti”. 17
Az Ukrajna-válság hatására újfent fokozottan jelentkezett az Euró­
pai Unió mind a huszonnyolc tagállamát átfogó közös energiapoli­
tika iránti igény. Hasonlóképp Oroszország is fokozta erőfeszítéseit
Ukrajna tranzitországként való megkerülésére. Az Északi Áramlat,
a Finn-öböltől a német Greifswaldig húzódó vezetékrendszer már
megépült. 2014 elejére Oroszország számára minden feltétel adott
volt a Déli Áramlat, az Ukrajnát kikerülni hivatott 2446 kilométer
hosszú csővezeték kiépítéséhez. A tervek szerint ez Novorosszijszktól
délre hagyta volna el az orosz szárazföldet, tovább folytatódott volna
a Fekete-tenger mélyén, Bulgária partjainál bukkant volna a felszín­
re, majd különféle országokon áthaladva, egy magyarországi szakasz-
szal csatlakozott volna Európa fő gázelosztó rendszerébe az ausztriai
 ÜTKÖZÖ VILÁGOK 313

Baumgartennél. Az elképzelések szerint a Déli Áramlat 2015-ben lé­

pett volna működésbe, és teljes kapacitáson üzemelve évente akár
hatvanhárommilliárd köbméternyi földgázzal lett volna képes ellátni
Európát. A projektet még 2007-ben mutatták be, mint alternatívát
az EU által tervezett Nabucco vezetékére, amely azerbajdzsáni gázt
szállított volna Európába Törökországon keresztül. Noha a Nabucco
már kudarcba fulladt, az EU így is a Déli Áramlat megtorpedózá­
sának lehetőségeit kereste. A közös energiapolitika jegyében a „har­
madik energiacsomag” egy sor intézkedést hozott az energiapiaci
monopóliumok gyengítésére, beleértve egy olyan rendelkezést, amely
megtiltja, hogy a gáztermelők kiemelt fontosságú csővezetékeket bir­
tokoljanak. Oroszország állítása szerint azonban a Déli Áramlattal
kapcsolatos megállapodást már 2008-ban aláírták, egy évvel azelőtt,
hogy a harmadik energiacsomag érvénybe lépett volna, és aminek
nem lehet visszamenőleges hatálya, ezért 2014 áprilisában fellebbe­
zést nyújtott be a Kereskedelmi Világszervezetnél (WTO), a piaci hoz­
záférés terén tapasztalt diszkrimináció jogcímén.
Bulgária sokáig ellenállt az építkezés megakadályozását célzó kísér­
leteknek, de 2014 júniusában végül engedett az EU és egyes amerikai
szenátorok, köztük McCain nyomásának, és felfüggesztette a Déli
Áramlat keretei között zajló munkálatokat. Az USA már régen élére
állt az orosz gázvezeték-projektekkel szembeni ellenállásnak, illetve
az alternatív tervezetek támogatásának, de ez esetben egy külön érde­
keltség is közrejátszott. A kijevi hatóságok ugyanis latolgatták az uk­
rán földgázszállító rendszer (UGTS) átruházását egy amerikai és euró­
pai befektetőkből álló konzorciumnak, azonban ha a Déli Áramlat
megépülne, úgy az gyakorlatilag értéktelenné válna. Június elején
Jacenyuk bejelentette a Naftogaz átszervezését, amelynek értelmében
a cégből kiszerveznék a földgáztározókat és a földgázszállító vezetéke­
ket, amelyeket a továbbiakban „az Egyesült Államokkal és az EU-val
közösen” használnának. Augusztusban a Verhovna Rada elfogadott
egy olyan törvényt, amely lehetővé teszi külföldi vállalatoknak - az
USA-ból és az EU-ból - hogy részt vállaljanak az ukrán földgázszállító
rendszer menedzselésében, miközben az UGTS többségi tulajdonosa
314 HÁBORÚ A HATÁRON

ötvenegy százalékkai az ukrán állam maradna, felajánlva a külföldi

partnereknek a maradék negyvenkilenc százalékot. Ezt megelőzően,
június végén - Putyin jelenlétében - Ausztria viszont beleegyezett
a Déli Áramlat gázvezeték osztrák beruházó cégének létrehozásába.
(A Déli Áramlat megépítéséről e könyv angol nyelvű kiadásának meg­
jelenése után Oroszország lemondott. Vlagyimir Putyin és a Gaz-
prom azzal indokolta a döntést, hogy az Európai Unió támogatása
nélkül a vezeték nem térülne meg. A Wintershall, az ENI és az EDE
részvényeit a Gazprom vásárolta meg. - A szerk.)
A Déli Áramlat megakadályozására irányuló kísérlet egyfajta pót­
szankció volt. Az EU alapjaiban tévedett, mikor megpróbálta meg­
akadályozni a projekt létrejöttét, a Déli Áramlat ugyanis nem csupán
a célországokat láthatta volna el gázzal, hanem a nyomvonal mentén
fekvő országok energiabiztonságát is növelhette volna. Annak mód­
ját, ahogyan az EU az Oroszországhoz fűződő energiaügyi kapcsola­
tait kezelte, Andrej Jermolajev, a Kirisi-2 —Oroszország első, a ter­
vek szerint 2017-ben üzembe lépő fáradtolaj-finomítójának - igaz­
gatója is bírálta: „Azzal, hogy az Európai Unió nyomást gyakorol a
Gazprom Déli Áramlatára, félreértelmezi mind Oroszország energia-
politikai kezdeményezéseit, mind pedig bizonyos üzleti döntéseit -
mint például azt, hogy a Gazprom visszautasította a gázimportot
Ukrajnának amelyeket más körülmények között tökéletesen ártal­
matlannak találnának.” Jermolajev szerint ezek a támadások azok né­
zőpontját tükrözik, akik továbbra is ragaszkodnak Oroszország hi­
degháborús megítéléséhez, miközben hatalmas lehetőségek rejlenek
Oroszország és az EU együttműködésében, leginkább az Északi-sar­
kot érintő projektekben, de most mindez veszélybe került, épp az EU
múltba forduló politikájának köszönhetően. Nevezetesen:

az Uniónak az a narratívája, miszerint a Gazprom döntése az Ukraj­

nának szállított földgázexport szüneteltetéséről „politikai zsarolás”,
teljességgel téves, és egybevág azzal a helytelen beállítással, miszerint
Oroszország egy „újjászületett Szovjetunió” lenne, ami olyannyira el­
terjedt abban, ahogyan a nemzetközi média a jelenkori orosz üzleti
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 315

és politikai folyamatokról beszámol. A valóság azonban az, hogy a

Gazprom nem jár el másképp, mint bármely józanul mérlegelő vál­
lalat. Ha valaki, hát ő sokat tett azért, hogy elsimítsa a viszályokat
Ukrajnával, dacára az egyre csak torlódó ukrán tartozásnak, amely
mostanra már elérte a négy és fél milliárd dollárt.18

Ebből a nézőpontból vizsgálva a Déli Áramlat egy tökéletesen racio­

nális stratégia lehetne. Gordon Hahn ugyanígy vélekedik, mondván:

Valójában a Déli Áramlat megakadályozásával [...] Európa maga

alatt vágja a fát, hiszen az Ukrajnán keresztül érkező Gazprom-szál-
lítás nehézségeinek oka (mint azt a legutóbbi elzárás is jelezte) nem
más, mint az orosz—ukrán konfliktus.19

Még rosszabb, hogy az EU nem is annyira maga alatt vágta a fát, ha­
nem inkább az önállóság teljes hiányát mutatta, amikor engedett rá­
menős atlanti partnere követeléseinek, aki jelenleg a palaolaj és a pa­
lagáz kitermelésével energetikai függetlenséget élvez.

TOVÁBBI S Z A N K C I Ó K ÉS E L L E N S Z A N K C I Ő K

A Malaysia Airlines M H 17-es járatának július 17-i lelövését még több,

egyre gyorsabb ütemben érkező szankció követte, először az USA,
majd pedig az EU részéről. Az Egyesült Államok „csípőből tüzelt” :
ultimátumot adott Oroszországnak, miszerint biztosítania kell a füg­
getlen megfigyelők hozzáférését a katasztrófa helyszínéhez, majd még
azelőtt szankciókat vetett ki, hogy a helyi erők és Oroszország egy­
általán reagálhattak volna. Július 29-én Obama további széles körű
gazdasági büntetőintézkedéseket hirdetett meg, három további pénz­
intézetet hozzáadva a bankszektoros feketelistához, valamint szank­
cióknak alávetve a szentpétervári Egyesült Hajógyártó Vállalatot.
A bankok listájára a Moszkva Bank, az Orosz Mezőgazdasági Bank és
a VTB Bank került fel. Az amerikai állampolgároknak és cégeknek
316 HÁBORÚ A HATÁRON

megtiltották, hogy kilencven napnál hosszabb hitelt nyújtsanak a ne­

vezett pénzintézeteknek, vagy új kibocsátású értékpapírokat vegye­
nek tőlük. Korlátozták a mélytengeri vagy az Északi-sarkvidék konti­
nentális talapzatában tervezett fúrásokhoz használható technológiák
oroszországi exportját is. Ami az EU-t illeti, július 31-én nyolc magán-
személyt és négy szervezetet vett fel az addig nyolcvanhét magánsze­
mélyt és húsz szervezetet tartalmazó tiltólistájára. A bevezetett fegy­
verembargó nem volt visszamenőleges hatályú, így elvileg a két Mistral
eladása akkor még zavartalanul folytatódhatott. Pénzügyi megszo­
rításokkal sújtottak vállalkozásokat, korlátozták az orosz állami tulaj­
donú bankok hozzáférését az európai tőkepiachoz, a kettős felhaszná­
lású termékek és technológiák exportját pedig - beleértve a kőolaj ága­
zatot is —limitálták. Az Unió igyekezett elkerülni, hogy felsértse az
Oroszországhoz fűződő ipari és kereskedelmi szerződések sűrű háló­
zatát, mivel az negatív hatással lehetett volna saját gazdaságára, amely
a korábbi szankciók következtében már így is recesszióba süllyedt. Az
uniós tagállamok egy csoportja továbbra is megkérdőjelezte a szüksé­
gességét az olyan nyomásgyakorlásnak, amely nem jár együtt a válság
megoldására irányuló stratégiával.
A májusban Szentpétervárott tartott gazdasági fórumon Putyin
figyelmeztetett: „Napjaink kölcsönösen egymástól függő világában a
politikai nyomásgyakorlás eszközeként használt gazdasági szankciók­
nak bumeránghatásuk van, amely végül azon országok pénzügyeit és
gazdaságát is érinti majd, akik életbe léptették a szankciókat.”20 Az
aránytalan büntetés annak veszélyét hordozta, hogy olyan orosz meg­
torlást provokál ki, vélhetően az olaj- vagy földgáz-szállítmányozás
leállításának formájában, amely az egész kontinenst recesszióba ta­
szíthatná. Mint arra Larry Eiliott ekkoriban rámutatott: „Minden
globális visszaesés 1973 óta kapcsolatba hozható az energiaárak ug­
rásszerű megnövekedésével. Oroszország a világ egyik legnagyobb
energiaszolgáltatója, ő felel Európa gázszükségletének mintegy har­
madáért.” Hozzátette: „Az, hogy Oroszország komoly károkat okoz­
hat a Nyugatnak, a Nyugat pedig még erősebb visszavágást tartogat­
hat Oroszország számára, magyarázhatja azt a reményt, hogy az ese-
 UTKOZO VILÁGOK 317

menyek végül mégsem fognak totális gazdasági háborúhoz vezetni,”

Ez a reménysugár persze nem volt valami fényes: Elliott is tisztában
volt vele, hogy a pénzügyi piacok csak 1914 júliusának végén vették
észre, amikor az Osztrák—Magyar Monarchia már ultimátumot adott
Szerbiának, hogy a szarajevói merényletnek volt akkora súlya, hogy
egy olyan háborút robbantson ki, amely az összes európai nagyhatal­
mat érinti.21
Oroszország végül valóban visszavágott. Augusztus 7-én importti­
lalmat hirdettek meg az Oroszországgal szemben szankciókat elren­
delt országok - az EU, az USA, Norvégia, Ausztrália és Japán —me­
zőgazdasági termékeire, valamint Szibéria felett légzárat helyeztek
kilátásba az Ázsiába tartó európai légitársaságoknak. Oroszország
azonban nem egyeztette lépéseit az Eurázsiái Gazdasági Unióban
partnereivel, így Fehéroroszország és Kazahsztán nem követték pél­
dáját az élelmiszerek behozatalára kiszabott tilalmakkal. Oroszország
Európa második legnagyobb felvevőpiaca az élelmiszerek és italok
terén, ahol 2013-ban mintegy 12,2 milliárd eurót ért el az importfor­
galommal, amelynek az ezt megelőző években minden esetben két
számjegyűre rúgott a növekedési aránya. 2013-ban Oroszország egész­
ségügyi aggályok miatt tilalmat rendelt el az amerikai marhahúsra,
azonban az USA baromfiexportjának hét százaléka így is ide irányult,
igaz, a kilencvenes évek közepén ez még negyven százalék volt. Az
európai termelők ennél jóval súlyosabb veszteségeket szenvedtek el,
és az Európai Bizottságnál követeltek kártérítést. Az orosz állami tu­
lajdonban lévő bankokat immáron elvágták az európai tőkepiacok­
tól, az orosz védelmi és energetikai cégek pedig képtelenek voltak
fejlett technológiájú felszereléseket importálni katonai célokra, hid­
raulikus repesztéshez vagy az északi-sarki olajfúrásokhoz.22 Az orosz
válaszintézkedéseket egy hónappal a Gázában végrehajtott „válogatás
nélküli brutalitás” után jelentették be, melynek során több mint két­
ezer palesztin - köztük legalább 430 gyermek - és hatvanhét izraeli
vesztette életét. Azok, akik a leghangosabban követelték a szankció­
kat Oroszországgal szemben, ebben az ügyben a legmélyebben hall­
gattak, ez pedig kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy „mennyit
318 HÁBORÚ A HATÁRON

is ér a Nyugat erkölcsi felháborodása, és mennyire szelektív alapon is

sürgeti a mihamarabbi cselekvést”.23
Dacára a szeptember 5-én megkötött tűzszünetnek, egy héttel ké­
sőbb az Európai Unió —az Egyesült Államokkal összehangolva - meg­
hirdette a szankciók negyedik körét, ezúttal az orosz olajipari válla­
latok európai tőkepiacokhoz való hozzáférését célba véve. A Rosz-
nyefty, aTransznyefty és a Gazpromnyefty is felkerült az orosz állami
tulajdonban lévő cégek feketelistájára, így onnantól kezdve ők sem
jutottak tőkéhez vagy hitelekhez az európai piacon, míg az Oroszor­
szág hat vezető bankjával szemben fennálló kilencvennapos hitelezé­
si tilalmat harmincnaposra szűkítették. Ezzel drasztikusan megnőt­
tek a hitelezési költségek, és a dolláralapú finanszírozási forrásokhoz
való hozzáférés is nehézkessé vált. További huszonnégy személy ke­
rült fel arra a listára, akikkel szemben beutazási tilalmat és az Európai
Unióban található vagyonuk befagyasztását rendelték el. Egyértelmű
volt, hogy a nyugati hatalmak megpróbálnak véget vetni a Szibériá­
ban és az Északi-sarkon végzett jelentős új feltárásoknak azzal, hogy
megtiltják a külföldi vállalatoknak, hogy felszerelést, technológiát és
támogatást nyújtsanak a mélytengeri, part menti és palafúrással kap­
csolatos projektekhez. Ezzel azonban az olyan vállalatok számára, mint
az Exxon vagy a Shell, jelentősen megnehezült az együttműködés az
olyan partnerekkel, mint a Gazprom, a Gazpromnyefty, a Rosznyefty,
a Lukoil vagy a Szurgutnyeftyegaz. A Nyugat mindezzel tovább mér­
gesítette a helyzetet - épp akkor, amikor már úgy tűnt, hogy közel a
béke.
Az új szankciók kivetése valószínűleg egy megállapodás részét ké­
pezte a „héjákkal” —Lengyelországgal, a balti államokkal, az Egyesült
Királysággal és washingtoni támogatóikkal -, amivel mintegy meg­
fizették, hogy beleegyeztek a béketárgyalásokba.24 Ez a megközelítés
bizarr és teljességgel kontraproduktív volt. Németország Moszkvával
szembeni kritikája jelentősen felerősödött, de lényegét tekintve prag­
matista alapokon maradt, Lengyel ország harciasságától pedig még
az 1991-ben alapított informális szövetség, a Visegrádi Négyek többi
tagja (Csehország, Magyarország és Szlovákia) is elhatárolódott. Ke­
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 319

vés arra utaló jel van, hogy a szankciók szelídítettek volna Putyin
hozzáállásán, még ha Oroszország gazdasági megpróbáltatásai súlyos­
bodtak is amiatt, hogy a kőolaj ára hordónként száz dollár alá siily-
lyedt. Az olajár minden egyes dollárral való csökkenése ugyanis 1,4
milliárd dolláros kiesést jelentett az orosz állami adóbevételekből, ami
megnehezítette, hogy az energetikai vállalatok befektetéshez szüksé­
ges forrásokat találjanak. 2014 közepéig a Rosznyefty negyven és fél
milliárd dollárt kért az orosz államtól tetemes adóságainak megfize­
téséhez. Csakúgy, ahogyan az olajárak zuhanása a nyolcvanas évek kö­
zepén előrevetítette a Szovjetunió bukását, jelenleg egy kisebb felfor­
dulás is Putyin hatalma megingásának nyitánya lehetne.
A legtöbb szankciókkal célba vett vállalatnak semmi köze nem volt
az ukrajnai eseményekhez, ami jól mutatta az eljárás politikai jelle­
gét. A finanszírozásra és a különböző technológiák exportjára kive­
tett megszorítások kétségtelenül pusztító hatással voltak az orosz olaj­
iparra. Az orosz válaszlépések némelyike csak tovább súlyosbította
a problémákat, miképp az a májusban sietve elfogadott törvény is,
amely a Visának és a MasterCardnak kétnapi oroszországi forgal­
muknak megfelelő összeg letétbe helyezését írta elő a moszkvai jegy­
bankban, annak terhe mellett, hogy máskülönben a továbbiakban
nem folytathatják tevékenységüket az országban. Az intézkedés ké­
sőbb módosult, lehetővé téve a letétbe helyezés megkerülését, ameny-
nyiben sikerül belföldi partnert találniuk a tranzakciók kezeléséhez.
Dmitrij Medvegyev miniszterelnök kijelentette, hogy az egyoldalú
szankciók Oroszországgal szemben a nemzetközi jog és a Kereske­
delmi Világszervezet (WTO) szabályainak értelmében törvénytelenek
voltak, és június 20-án arra figyelmeztetett, hogy Oroszország pa­
naszt tervez tenni a WTO-nál.25 A fellebbezés szeptemberben még
vita tárgyát képezte, ahogyan a válaszintézkedések újabb sorozata is,
beleértve a használt autók és a textiláruk importjára vonatkozó em­
bargót. Egyúttal elkészült egy olyan törvénytervezet, amely lehető­
vé tenné Oroszországnak, hogy külföldi tulajdonokat foglaljon le.
A szankciók egyúttal az orosz önellátás útjainak keresését is ösztökél­
ték, lökést adva a gyártó- és szolgáltatóiparnak, ahogyan a mezőgaz­
320 HÁBORÚ A HATÁRON

daságnak is, még ha az minőségben alul is marad a Nyugattal szem­

ben. Bár az északi-sarki olajkutatás előreláthatólag le is lassul, mindez
további ösztönzést jelenthet a szibériai mezők feltárására, valamint
a már meglévő olaj mezőkön a kitermelés hatékonyságának fokozásá­
ra —és ezen pozitív eredményeknek erősíteniük kell az üzleti életet és
annak törvényes működését. Megerősödött az „ostromlott erőd” men­
talitás, miután a közvélemény szemében a szankcióknak vajmi kevés
közük volt Ukrajnához —inkább egy széles körű támadásként érté­
kelték Oroszország ellen, annál is inkább, mert az újabb szankciók
bevezetésére az ukrajnai fegyverszünet után került sor. Oroszország
nézőpontjából ez utóbbi fejleménynek az égvilágon semmi értelme
nem volt.

E L S ZI G E TE LÉ S ÉS V E S Z TE S ÉG

Az Oroszországgal szemben foganatosított szankciókhoz hasonló mér­

tékű és kiterjedésű intézkedéseket soha korábban nem hoztak nagy­
hatalommal szemben. Oroszországot megpróbálták elszigetelni, egy­
úttal megkárosítani érdekeit. Amerikai miniszterek az egész világot
beutazták ugyan, hogy új szövetségeseket toborozzanak törekvésük­
höz, de kevés sikerrel jártak. Szeptember 23-án Kína bejelentette,
hogy sosem fogja támogatni az Oroszországgal szembeni szankció­
kat, és olyan gazdasági együttműködést fog folytatni, amely képes
helyrehozni a nyugati gazdasági hadviselés okozta károkat. Miután
úgy vélték, hogy visszaélés történt a globális pénzügyi rendszerrel, a
BRICS-országok és szövetségeseik felgyorsították az új pénzügyi köz­
pontok létrehozásáról szóló terveiket, valamint a nemzeti valutáról
és az új tartalékvalutáról szóló tárgyalásokat, hogy véget vessenek az
amerikai fölénynek. A globalizáció kritikusai régóta hangoztatták,
hogy a folyamat csupán a nagyhatalmak érdekeit szolgálja, mindezek
után pedig csak tovább erősödtek hitükben.
Az USA Franciaországot is nyomás alá helyezte annak érdekében,
hogy ne adja el a két Mistral hadihajót Oroszországnak. Mindkét ha­
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 321

jó hossza két futballpályányi, és egyenként hétszáz katonát, hatvan

páncélozott járművet, négy partra szállító egységet és tizenhat heli­
koptert képesek szállítani. A két, darabonként 1,12 milliárd euróba
kerülő hajóról - az árban benne foglaltatik a járművek navigációs és
technológiai berendezésekkel való felszerelése, valamint a licencdo-
kumentáció is —2011 júniusában írták alá a szerződést. A hideghá­
ború lezárulta óta ez volt Oroszország első jelentősebb külföldi hadi-
technikai megrendelése. Szeptember 3-án, egy nappal a walesi NATO-
csúcstalálkozó előtt Franciaország felfüggesztette az első elkészült
Mistral hadihajó, a Vlagyivosztok leszállítását. Ez a tervek szerint no­
vember 1-jén lett volna esedékes, míg a második, ironikus módon
a Szevasztopol nevet viselő hajó átadása 2015. november 1-jén. Fran­
ciaország kitartott amellett, hogy a megállapodást nem fújták le,
mindazonáltal szerződésszegés miatt így is komoly büntetések kifi­
zetésének nézhetett elébe. Mindent egybevetve kétségtelen, hogy a
szankciók visszatartották Oroszországot abban, hogy modernizálhas­
sa haderejét.26Adódtak volna más kreatív módok is arra, hogy Orosz­
országnak károkat okozzanak, például ha Iránnak korlátlan hozzáfé­
rést engedélyeztek volna az energiapiacokhoz, illetve megadták volna
a jogot az urándúsításra, amivel megingathatták volna Moszkva po­
zícióját. Mint azt az elismert orosz újságíró, Georgíj Bovt is megje­
gyezte:

A legabszurdabb az egészben, hogy az USA és a Nyugat továbbra is

úgy állítja be Oroszországot, mint legfőbb ellenségét, aki terroriz­
must exportál Ukrajnába. Pedig Putyin azért mégsem egy Abu Bakr.
Ukrajna pedig több szempontból is részévé vált annak a „nagy sakk­
játszmának”, amelyet Brüsszel és Washington játszik Moszkva ellen.
A sakktábla egész Kelet-Európát és a volt szovjet térséget felöleli, és
már a hidegháború lezárulta óta zajlik rajta a játszma, dacolva a jó­
zan ésszel.27

Irak továbbra is meghatározó szerepet tölt be az orosz külpolitikában.

Mint azt Fjodor Lukjanov is kiemeli, a 2003-as invázió
222 HÁBORÚ A HATÁRON

fordulópontot jelentett abban, [...] ahogyan Putyin az Egyesült Ál­

lamokat és a Nyugatot, valamint a velük való teljes és egyenrangú
együttműködés lehetőségét megítélte. [...] Irak esete bizonyította
számára azt, hogy az Egyesült Államok mindent megtesz, és meg is
fog tenni a jövőben, amit csak akarnak és jónak látnak [sic!], még
akkor is, ha az ellentétes a jogállamisággal, és a bizonyítékok megha­
misítását követeli meg.

Irakra úgy tekintettek, mint a demokrácia globális terjesztésének, az

általunk „demokratizálásnak” nevezett folyamatnak a kísérleti tere­
pére, amely végül „az egykori Szovjetunióban, különösen Grúziában
és Ukrajnában zajlott »színes forradalmak« előfutárának bizonyult” .
A „demokratikus béke” koncepciója azt feltételezi, hogy minél több
demokratikus ország található a világban, annál kevesebb konfliktus
és fenyegetés leselkedik a Nyugatra. Dacára az USA cs Oroszország
közötti számos összeütközésnek Ukrajna kapcsán, Lukjanov meg
volt róla győződve, hogy „Moszkva bizonyosan nem fogja a rosszaka­
ró szerepét magára ölteni, és elmérgesíteni az Egyesült Államok ré­
gióval kapcsolatos problémáit”, ugyanis a közel-keleti államok rend­
szerének összeomlása végül Oroszországor is veszélybe sodorná.28
Május végére a Rosszija Bank már legalább egymilliárd dollárt
vesztett a szankciók következtében, miközben a belső beruházásokat
általánosan befagyasztották. Az autóeladások negyedével zuhantak,
az orosz Aeroflot légitársaságot pedig több mint ötvenmillió dolláros
veszteség érte az év első felében. A szankciók, noha eleinte önmaguk­
ban talán még nem voltak büntető jellegűek, tovább súlyosbították
a már eleve hanyatlásban lévő gazdaság helyzetét. Az orosz gazdaság
2013-ban csak 1,3 százalékos növekedést könyvelhetett el, ami 1999
óta a leggyengébb eredmény (beleértve a válság sújtotta 2009-es
évet is), és a 2014 első felében elért 1,1 százalékos növekedés is ké­
sőbb csökkenésnek indult. Az infláció a tervezett hat százalékról júli­
usra már 7,8 százalékra kúszott fel. 2014 első hónapjai során a rubel
elvesztette értéke egyötödét a vezető valutákkal szemben, a tőkeki­
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 323

áramlás mértékére vonatkozó előrejelzés pedig elérte a százmilliárd

dollárt, szemben az utóbbi öt év ötvenhétmilliárdos éves átlagával.
A gazdaság a „stagfláció” tüneteit mutatta: alacsony növekedést ma­
gas infláció mellett.
A kormányzat makrogazdasági mutatói viszont változatlanul kifo­
gástalannak tűntek a 450 milliárd dollárra becsült devizatartalékkal,
de a becslések szerint 2014 márciusában az orosz vállalatok külföldi
adóssága mintegy 653 milliárd dollárra rúgott.29 A Financial Times
július 30-i száma szerint az orosz állami bankoknak harminchárom-
milliárd dolláros külső adósságuk volt, amelyet tizenkét hónapon be­
lül vissza kell fizetniük, az orosz nempénzügyi külső adósság pedig
negyvenegymilliárd dollár volt, ugyanazzal a határidővel, míg a ma­
gánkézben lévő bankok és vállalkozások tartozása nyolcvanhétmilli-
árd dollárt tett ki. Fontos tényező volt ez a rubel gyengülésében, ami­
hez hozzájárult az olajárak zuhanása és a külföldi befektetések kor­
látozása is. Ráadásul az orosz lakosság bankbetétjeinek huszonegy
százalékát külföldi devizában tartotta, és minden importkifizetés is
külföldi pénznemben zajlott. Az Ukrajna-válság március közepi kez­
dete óta az orosz jegybank öt és fél százalékról nyolc százalékra emel­
te az alapkamatot, és huszonhatmilliárd dollárt költött a rubel meg­
erősítésére. Ez sokkalta kevesebb volt, mint a 2008 és 2009 augusztu­
sa között elköltött kétszázmilliárd dollár, de így is jelentős összegről
volt szó. Az orosz jegybank 440 milliárd dolláros tartalékát kellett
igénybe venni, hogy a rubel lebegtetését a kilenc rubel széles sávon
belül tartsák a dollár-euró kosárral szemben. Mint mindig, a hitelmi­
nősítő ügynökségek ezúttal is belerúgtak a már padlón lévőbe: a Stan­
dard & Poor’s Oroszország devizaadósságának besorolását majdnem
bóvlira redukálta, az addigi BBB-rőI egy fokozattal, BBB mínuszra,
vagyis a még befektetési ajánlású szintek legalacsonyabbikára csök­
kentve. Az orosz gazdaságot károsító további nyugati intézkedések
fenyegetése következtében a nyugati piacok kapui bezárultak az orosz
vállalatok előtt, gyakorlatilag befagyasztva az eurokötvények kibocsá­
tását, és kikényszerítve a korábbi kötvények idő előtti visszafizetését.
324 HÁBORÚ A HATÁRON

Az év végéig esedékes 115 milliárd dolláros külföldi tartozásuk arra

kényszerítette a vállalatokat, hogy csökkentsék az osztalékokat, és ar­
ra hagyatkozzanak, hogy a hazai tőkepiac majd átsegíti őket a nehéz
időkön. Szerencsére a gazdasági világválság egyik pozitív hozadéka-
ként 2008 után a cégek elegendő likviditással rendelkeztek ahhoz,
hogy túléljék a refinanszírozási piac bezárulását.
A már eleve lassulóban lévő orosz gazdaságot a szankciók recesszió­
ba taszították. Alekszej Uljukajev gazdaságfejlesztési miniszter józan
helyzetértékelésében megjegyezte, hogy „Oroszország a gazdasági cik­
lus negatív fázisába lépett”, és elismerte, hogy „intézményeink jelen­
legi minősége mellett nehéz volna jelentősen javítani az üzleti légkört
és felkelteni a befektetők érdeklődését”, egyúttal ismertette az ország
előtt álló nehéz választásokat.30 A kormány a növekedést ösztönző
intézkedések között hezitált, mielőtt az orosz jegybank által kigon­
dolt harciasabb politika mellett döntött volna az infláció mérséklésé­
hez. A kamatlábak alacsonyan tartására hozott tervek helyébe emelé­
sek sorozata lépett, a rubelben tartott megtakarítások ösztönzésére és
a tőkekiáramlás lassítására. A nyugati vállalatokat, még ha közvetle­
nül nem is szankcionálták őket, eltanácsolták az orosz cégekkel kö­
tendő szerződésektől. A jegybank azt bizonygatta, hogy kitartanak
elképzelésük mellett, miszerint 2015-ben szabadon lebegtetik a ru­
belt.
A szankciókat egyfajta kifogásként is használhatták a hanyatló gaz­
dasági teljesítmény kimagyarázására, egyben persze a szükséges re­
formok késleltetésére is. A megszorítások kétségkívül felerősítették
azok hangját Oroszországban, akik az Önállóbb gazdasági fejlődés,
vagy akár egyenesen az autarkia mellett emeltek szót. A rendszervál­
tás utáni erőteljes privatizációs hullám már Putyin uralma alatt is az
ellenkezőjébe fordult, mára pedig az orosz gazdaság nagyjából fele
állami kézbe került, ami igen magas arány a jelenkori tendenciákhoz
képest. A 2003-as Jukosz-ügy során deprivatizálták Oroszország egy­
koron legnagyobb olajvállalatát, amely a Rosznyefty formájában ke­
rült vissza az állami tulajdonba, míg a Gazprom bekebelezte a Szib-
 ÜTKÖZŐ VILÁGOK 325

nyeftyet, létrehozva a Gazpromnyefty nevű céget. 2008-ban Putyin

hozzájárult ahhoz, hogy a „gazdaságbiztonsági” törvények korlátoz­
zák a nemzetközi vállalatok hozzáférését az ásványkincs-kitermelésre
vonatkozó engedélyekhez, valamint a nagy volumenű beruházási pro­
jektekhez. A szankciók eddigre kikezdték a nemzetközi energiaügyi
partnerségeket, különösképp a Rosznyefty szahalini LNG-üzemének
megépítésére és az északi-sarki források feltárására vonatkozó terveit
az ExxonMobillal, valamint különböző projekteket a Shell, StatoiI és
Totál vállalatokkal- Kína és Brazília rövid távon nem pótolhatja a
nyugati műszaki szakértelem kiesését, noha Kína egyedülállóan di­
namikus olajiparral rendelkezik, aminek köszönhetően már a világ
negyedik legnagyobb olajkitermelőjének számít az USA, Szaúd-Ará-
bia és Oroszország után. Kína két legfőbb állami tulajdonú vállalata,
a CNPC és a Sinopec igen fejlett másodlagos és harmadlagos kiterme­
lési eljárásokkal rendelkezik, amivel ellensúlyozza a csökkenő hoza­
mot az öregedő olajmezőknél, emellett az országban éves szinten tíz­
szer annyi szakképzett olajipari mérnök szerez diplomát, mint az
USA-ban. Moszkva importhelyettesítési kampánya végső soron ismét
csődöt mondott fejlesztési stratégiaként, az üzleti szférában csökken­
tette a versenyképességet, és csak az állami támogatásra ácsingózó
kegyenceken segített. Mindemellett megemlítendő, hogy ez termé­
szetszerű is, ha a nyugati cégeket drákói szigorral büntetik a szankció
megszegéséért (ahogy azt Irán esetében is láthattuk), akkor azok in­
kább kerülik a kockázatot, és megszabadulnak veszteséges orosz érde­
keltségeiktől.
Politikai fronton a rezsim régóta fenyegetve érezte magát a Nyu­
gattól, és most a Putyin démonizálásával kísért nyíltan oroszellenes
intézkedések további bekeményítéshez vezettek belföldön is. A kor­
mányzat képviselői világosan figyelmeztettek arra, hogy nem fogják
megengedni az ukrajnai forgatókönyv megismétlődését Oroszország­
ban. Április 24-én Putyin azon nézetének adott hangot, miszerint a
CLA eszközként használta fel az internetet. Néhány nappal korábban
Pavel Durov, az ország legnépszerűbb közösségi oldala, a VKontaktye
326 HÁBORÚ A HATÁRON

(lényegében az orosz Facebook) alapítója kijelentette, hogy politikai

nyomásra kényszerült távozni Oroszországból. Noha a Krím vissza­
szerzése növelte Putyin népszerűséget, a szankciók egy hosszabban el­
húzódó időszaka biztosan kikezdené a társadalmat, és próbára tenné
az elit összetartó erejét. Márpedig a szankciókat könnyebb kivetni,
mint feloldani. Az USA-ban elnöki rendeletek, és nem a Kongresszus
útján hirdették meg őket, és ekképp aránylag könnyen visszavonha-
tóak. Európában az eredeti terv az volt, hogy a szankciók egy év után
automatikusan elévültek volna, hacsak nem születik konszenzus a
megújításukról. Barroso azonban kijárta, hogy mindez inkább for­
dítva legyen, vagyis egy év leteltével immáron ahhoz szükségeltetik
közös megegyezés, hogy feloldják a szankciókat, ami sokkalta nehe­
zebb feladat.

A S Z A N K C I Ó K F I L O ZÓ F I ÁJ A

A szankciók ritkán bizonyulnak hatékony külpolitikai eszköznek, és

ezt a jelen válság is alátámasztja. Az effajta intézkedéseknek megsem­
misítő hatása is lehet, azonban önmagukban még nem fognak Orosz­
ország „kapitulációjához” vezetni. A szankciók a bűnbakkeresés elvén
alapulnak, és lehetővé teszik a döntéshozók számára, hogy megkerül­
jék azt a kérdést, hogy a hidegháború utáni nemzetközi politikai be­
rendezkedés miképpen tette lehetővé, hogy az ukrán államiság válsá­
ga egy világméretű problémává fokozódjon. A szankciók bizonyosan
nem fogják rábírni Oroszországot arra, hogy csatlakozzon, vagy része
legyen a kibővített nyugati rendszernek, de átformálhatja a nemzet­
közi politika színterét azzal, ahogyan Oroszország és más nagyhatal­
mak (vagy annak vélt erők) válaszolnak a kihívásaira. Több mint va­
lószínű, hogy Oroszország egy nemzedékre elidegenedik a Nyugat­
tól, ennek megfelelően pedig olyan alternatív gazdasági és politikai
struktúrákat próbál majd létrehozni, amelyek megóvják a világ többi
részét a nyugati nyomásgyakorlástól.
 ÜTKÓ7Ó VILÁGOK 327

A szankciók kimerítették mindkét oldalt, és aláaknázták a nemzet­

közi jog egész építményét, amelyet oly fáradságos munkával húztak
fel a háború utáni időszakban. A válság előtt Oroszország az egyik
legnyitottabb nagy gazdasággá vált a Gazdasági Együttműködési és
Fejlesztési Szervezeten (OECD) kívül, a maga ötvenkét százalékos
GDP-hez viszonyított kereskedelmi forgalmi arányával; ez megfelel
a kínai rátának, kétszerese a brazilnak, és sokkal magasabb, mint In­
donézia vagy India esetében. A szankciók gúnyt űztek a WTO rend­
szeréből, és éppen azt a „mindenki mindenki ellen” mentalitást erősí­
tették, amelynek a WTO a szabályozására volt hivatott. Putyin kitar­
tott amellett, hogy az Oroszországgal szemben kivetett gazdasági
megszorításokkal a nyugati országok semmibe vették a WTO megha­
tározó normáit, és megtagadták a tisztességes kereskedelem és verseny
alapelveit.31 Bebizonyosodott, hogy meglepően könnyű visszavenni
a globalizációból, ha a geopolitikai érdekek épp azt diktálják. Az EU
által hozott szankciók nem elég, hogy megsértették a WTO szabálya­
it, de valószínűleg törvénytelenek is voltak, ugyanis nem hagyta őket
jóvá az ENSZ Biztonsági Tanácsa, nem beszélve arról, hogy véletlen­
szerűen kiválasztva szankcionáltak olyan orosz vállalatokat és magán-
személyeket, akiknek egyébként nem volt beleszólásuk az orosz poli­
tika menetébe.
A hidegháborút követő érában Európán úrrá lett a „szankciók má­
mora”, és növekvő nemtörődömséggel alkalmazott büntetőintéz­
kedéseket a kifogásolt rezsimekkel szemben, dacára a számtalan bizo­
nyítéknak, miszerint a szankciók a legjobb esetben is alkalmatlanok
a kívánt eredmények elérésére. Mivel a cél a kiválasztott állam hozzá­
állásának megváltoztatása, így a szankcióknak kellőképpen fájdalmas­
nak kell lenniük. Ugyanakkor azonban nem szabad túlságosan he­
vesnek lenniük, nehogy erőszakos ellenreakciót váltsanak ki a szank­
cionált félből. Ez utóbbi klasszikus példái az 1941 júliusában Japánra
kivetett szankciók, miután az megszállta Francia Indokínát. Amerika
befagyasztott minden japán vagyont, példáját pedig az Egyesült Ki­
rályság, valamint Holland Kelet-India (a mai Indonézia) is követte.
328 HÁBORÚ A HATÁRON

A szankciók megsemmisítő hatással bírtak, mert lehetetlenné tették

Japán nemzetközi kereskedelmének nagy részét és megfosztották
olajimportjának kilencven százalékától. A kívánt hatást - vagyis a
japán hadsereg kivonását Indokmából —azonban nem érték cl, mi
több, Japán 1941 decemberében megtámadta Pearl Harbort. A felté­
telek elfogadása lényegében behódolást jelentett volna az amerikai
hegemóniának. Japán attól tartott, hogy azokat csak újabb követe­
lések követték volna, és noha az ország nagyon is tisztában volt a
kockázatokkal, úgy érezte, hogy nincs más választása, csak a háború.
A szankciók akkor válnak be jobban, ha a célba vett országnak korlá­
tozottak a kapacitásai a visszavágásra, ahogyan az Irak esetében is
történt a kilencvenes években, még ha az intézkedések katasztrofális
hatással voltak is az egészségügyi és a gyermekhalálozási mutatókra.
Dél-Afrika esetében a korlátozások sikeresen elszigetelték az apartheid
rendszert, és előkészítették a hatalom békés átadását. Az Iránnal szem­
beni szankciókat már sokkal finomabban hangolták, mindazonáltal
nem tántorították el az országot nukleáris ambícióitól, vagy közel-ke­
leti szövetségeseinek támogatásától.
Oroszország nem csupán egy megsemmisítő katonai lépéssel vá­
laszolhatott volna, hanem különböző vagyonok zárolásával, illetve
Európa energetikai satuba kényszerítésével is. Ez az oka annak, hogy
a szankciókat nem Oroszország egészével, hanem bizonyos magánsze­
mélyekkel és kiválasztott érdekcsoportokkal szemben hozták. A fel­
tevés az volt, hogy a rezsim számára többet jelent majd a pénz, mint
a nemzeti érdekek, ami legalábbis megkérdőjelezhető nézőpont. Az
érintett személyeket csak megerősítették abbéli meggyőződésükben,
hogy Ukrajna mindössze ürügy a Nyugat mélyen gyökerező sértődött­
ségére, amiért Oroszország nem hajlandó „beismerni a vereséget”.
Egészen biztos, hogy ezek a szereplők nem lázadnak fel Putyin ha­
talmának megdöntésére, ehelyett inkább egységbe tömörülnek vezé­
rük és az orosz zászló alatt. Ugyanez vonatkozik a teljes lakosságra is,
amit Putyin egyedülállóan magas népszerűségi mutatói és a liberális
ellenzék további partvonalra szorulása is demonstrált. A kölcsönös
 UTKOZO VILÁGOK 329

gazdasági függés ráadásul problémássá teszi a szankciók elmélyítését.

Mint ahogy azt George Friedman tömören összefoglalta:

Ennélfogva az USA szankciós stratégiája nem arra hivatott, hogy

megváltoztassa az orosz politikát; a cél az, hogy úgy tűnjön, mintha
megpróbálná megváltoztatni azt. És ez leginkább azoknak szól, akik
a Kongresszusban lényegi kérdéssé tették ezt, valamint a külügymi­
nisztérium azon tagjainak, akik az USA nemzetbiztonságát az embe­
ri jogi problémákhoz akarják igazítani. Mindkét csoportnak azt le­
het mondani, hogy valami történik az ügy érdekében - és mindket­
ten úgy tehetnek, mintha valami tényleg történne is miközben
valójában nincs mit tenni. Egy olyan világban, ahol mindenki miha­
marabbi cselekvést követel, a megfontolt vezetők inkább jobbnak
látják mímelni, hogy tesznek valamit, ahelyett, hogy valójában cse­
lekednének.32

Ez azonban még nem magyarázza meg, hogy az Unió miért követte

olyan alázatosan az USA-t, különösen annak fényében, hogy gazdasá­
gi érintettsége sokkalta nagyobb volt. A válasz a szankciók filozófiá­
jának hidegháború utáni szélesebb kiterjesztésében rejlik. A bünteté­
seket nemzedékek óta alkalmazták olyan országokkal szemben, mint
például Kuba, de immáron általánossá váltak —a hegemón hatalmak
bevett fegyverévé lettek az általuk nem kedvelt rezsimek ellen, mint
például a Hugó Chávez és utódjai vezette Venezuela, de mindenek­
előtt Irán. Mint a Nyugat politikája esetén oly sokszor, itt is a célba
vett országok szelekciója az, ami miatt a szankciók nem az emberi
jogok állhatatos védelmezésének eszközeként mutatkoznak, hanem
inkább politikai megtorlásnak azon fegyelmezetlen országokkal szem­
ben, amelyek nem hajlandóak leborulni az angol—amerikai vezetés
előtt. Oroszország helyettes külügyminisztere, Szergej Rjabkov sze­
rint az USA újfajta támadó fegyverként, a hagyományos katonai erő
alternatívájaként vetette be a szankciókat, átpolitizálva a piaci viszo­
nyokat: „Konkrét tudomásunk van arról, hogy az amerikai kormány
330 HÁBORÚ A HATÁRON

nyomást gyakorolt szövetségeseire és vezető üzletemberekre, hogy

kerüljék el az Oroszország számára fontos fórumokat cs eseménye-
két” - itt a 2014 májusában rendezett szentpétervári gazdasági fó­
rumra gondolt* Washington agresszív hozzáállásának Rjabkov szerint
csak egy oka lehetett:

Amerika abban a hitben él, hogy megnyerte a hidegháborút, Orosz­

ország pedig, mint a Szovjetunió jogfolytonos utódállama, elvesz­
tette. Ennélfogva engedelmességet követel Moszkvától, cs hogy úgy
viselkedjen, mint azt a fiatalabbik partnernek illik - a nemzetközi
ügyekben és az USA-val való párbeszédben egyaránt. Ezzel kizárja
annak lehetőségét, hogy nekünk is meglennének a magunk nemze­
ti érdekei. Kizárja annak lehetőségét, hogy meglenne a magunk ér­
tékrendje, amely különbözik Amerikáétól és más nyugati országo­
kétól.

Rjabkov hangsúlyozta, hogy Oroszországnak joga volt az önvédelem

lehetőségeit keresnie: „Minden támadó fegyverrel szemben szükség
van egy védekezőre is.”33 Más szóval Oroszország kész a megfelelő
válaszlépésekre. A szankciók nyugati filozófiája az arra való képtelen­
ségben gyökerezik, hogy elismerje a másik politikai önállóságát, vagy
hogy a felek egyenlőségét feltételező érdemi párbeszédbe bocsátkoz­
zon.
Erre utalt Szergej Lavrov is április 25-én, FÁK-diplomaták előtt
mondott moszkvai beszédében. Szerinte a Nyugat saját propaganda­
háborút indított Oroszország ellen — többek között azzal vádolva
Oroszországot, hogy saját propagandaháborúba kezdett. Lavrov meg­
jegyezte:

Nyugati partnereink szemrebbenés nélkül követelik, Hogy Oroszor­

szág szüntesse be ukrajnai beavatkozását. Hogy vonja vissza csapata­
it, illetve azon ügynökeit, akik az egész folyamatot vezénylik, és aki­
ket állítólagosán lelepleztek Délkelet-Ukrajnában. [...] Az utóbbi
két hét során többször is beszéltem erről John Kerry amerikai kül­
 ütköző vílágok 331

ügyminiszterrel, és mindannyiszor elmondtam neki, hogy ha az uk­

ránok valóban orosz ügynököket vettek őrizetbe, akkor tegyék őket
közszemlére a tv-ben.

Lavrov a továbbiakban arra panaszkodott, hogy „üres szólamokkal

etetik őket”:

Azt hiszik, hogy amikor John Kerry, William Hague vagy Laurent
Fabius felhív, másképp fejezik ki magukat, és érvelni kezdenek? Té­
vednek, ugyanazokat a szlogeneket pufogtatják, csak éppen közön­
ség nélkül: „Szergej, muszáj kivonnotok a csapataitokat és visszahív­
notok az ügynökeiteket - úgysem hiszi el senki, hogy semmi közö­
tök a délkelet-ukrajnai eseményekhez.15 Erre aztán nagyon nehéz
bármit is válaszolni.34

Szergej Sztyepasin egykori orosz miniszterelnök szerint az USA lé­

pései

az ő fObamaj sértett büszkeségének következményei, amely azóta

sajog, hogy Oroszország államfője megmentette az USA elnökét az
egész világ előtti lebőgéstől azzal, hogy a Szíriái vegyi fegyverek nem­
zetközi felügyelet alá vonását javasolta Szíriában, megelőzve ezzel
a katonai beavatkozást az országban,35

Bebizonyosodott, hogy a cél nem Ukrajna szenvedéseinek csökken­

tése, hanem Oroszország, és különösképpen Putyin megbüntetése,
amiért az államfő arcátlanul - bár meggondolatlanul - az orosz füg­
getlenség elismerését követelte. A szankcióktól remélt eredmény en­
nek szellemében az lett, hogy kibillentsék Putyint a hatalomból, va­
lamint hogy elszigeteljék Oroszországot a nemzetközi színpadon.
Márpedig ha a szankciók szándéka az volt, hogy változást érjenek el
Putyin politikájában, rendszerváltást harcoljanak ki, vagy megvonják
az orosz vezetéstől a tömegek támogatását, akkor minden tekintet­
ben látványos kudarcot vallottak. Mi több, sokak szerint „az ország
332 HÁBORÚ A HATÁRON

évek óta nem érződött ennyire egységesnek, mint most”.36 De ez még

csak a jéghegy csúcsa: Európa bebizonyította, hogy nem számolt le
a háború démonaival. Képtelen volt elsajátítani a modern államveze-
tés legfontosabb alapelvét - a problémák önálló megoldását. Azzal,
hogy minden felelősséget Oroszországra tolt —a felelősség áthárításá­
nak klasszikus manőverével —, Európának nem kellett szembenéznie
azzal, hogy a konfliktus saját belső ellentmondásaiban gyökerezik.
Ennek eredményeképpen az Ukrajna-válságra adott válasz csak fel­
erősítette azokat a politikai tendenciákat, amelyek a konfliktus ki­
robbanásához vezettek.
 K IL E N C E D IK F E J E Z E T

FR O N T P O L ITIK Á K

Az ukrán válság élesen rávilágított Oroszország és a Nyugat viszonyá­

nak mélyebb összefüggéseire. A helyzet félreértelmezései és különféle
magyarázatai évtizedekre elegendő elfoglaltságot adtak a kutatóknak.
Amint ez a két világ elvált egymástól, az Ukrajnán belüli megosztott­
ságok különösen szembetűnővé váltak. Az Ukrajna ügyeibe való kül­
ső beavatkozást aprópénzre váltották a belföldi viták során, beleértve
a különböző partikuláris álláspontok előremozdításáért indított kímé­
letlen médiaháborút. Az információs szférában folytatott küzdelmet
annak idején propagandának neveztek, és helyénvaló ezzel a terminus­
sal illetnünk azr a részrehajló tudósítást, amely mindkét oldalon zaj­
lott. Ez már a 2008-as orosz-grúz háború idején is megmutatkozott,
és most újabb erőre kapott az ukrajnai helyzetben, amelyet ugyanazon
konfrontáció egy következő fordulójának tekinthetünk. Ugyanakkor
a XXI. század eleji nagyhatalmi konfliktusok egyik újdonsága az az
intenzitás, amellyel az egyes országok vezetőit démonizáíják. Az op­
portunista politikusok és a szervilis média lép ilyenkor szentségtelen
szövetségre, hogy ellenfeleiket megrágalmazzák, a szakértők és elem­
zők véleményét pedig semmibe vegyék, hazugnak és megbízhatatlan-
nak ábrázolva őket. Aláaknázták annak alapját, hogy a másik felet le­
gitim politikai szubjektumként kezeljék, hogy végül ezzel igazolják
334 HÁBORÚ A HATÁRON

a politikai és katonai beavatkozást. Az Ukrajna-válság ismételten meg­

mutatta, hogy napjainkban a diplomácia hanyatlásban van. Az észsze­
rű vita helyébe a gyalázkodás és az ítélkezés retorikája lépett.

AZ O R O S Z Á L L Á S P O N T LOGIKÁJA ÉS R A CI ONA LI TÁ SA

Az Ukrajna-válság legvitatottabb kérdése Oroszország indítékait és

céljait érinti. A feladatot különösen megnehezítette, hogy a célok
időközben bizonyosan változtak, és az orosz eliten belül sem volt
konszenzus arról, hogy lényegében mit is akartak elérni Ukrajnában.
Politikájuk a drámai események függvényében változott. Mindazon­
által bizonyos megcsontosodott elképzeléseket - egyesek szerint in­
kább mítoszokat - ezzel kapcsolatban meg kell vizsgálnunk. Azt a
felvetést, miszerint Oroszország ellenezte Ukrajna társulását az EU-
val, azzal együtt kell értékelnünk, hogy Oroszország a társulási meg­
állapodás tervezett aláírása előtti időkben próbálta elérni, hogy Uk­
rajna igazodjon az Eurázsia Gazdasági Unióhoz, de nem kényszerí­
tette volna mindenáron a csatlakozásra. Ez a csatározás részben egy
arra irányuló kísérlet volt, hogy az Európai Uniót valódi párbeszédre
bírják azokról a feltételekről, amelyek alapján Ukrajnával társulna,
beleértve a biztonságpolitikai kérdéseket. A kampányban jellemzően
durva és visszatetsző eszközöket vetettek be: tilalmakat, bojkottokat
és hasonlókat, mindezt pedig Szergej Glazjev és mások habzó szájú
beszédei kísérték — mindennek ellenére azonban néhány érdemi
probléma is előtérbe merült. Mindenekelőtt Oroszország ismételten
figyelmeztetett arra: lépéseket fog tenni annak megakadályozására,
hogy a gyenge minőségű ukrán és az újracímkézett EU-s áruk elárasz-
szák az orosz piacot, amint a jobb minőségű uniós termékek zöld
utat kapnak Ukrajnába. A két szabadkereskedelmi övezet összeegyez­
tethetősége olyan probléma volt, amelyben higgadtan meg kellett, és
meg is lehetett volna állapodniuk a két fel technokratáinak, ám ehe­
lyett a kérdést átpolitizálták.
 FRONTPOLITIKÁK 335

Van továbbá egy olyan nézet, miszerint a Putyin által űzött politika
„Oroszország imperialista törekvéseit és az egykori szovjet birodalom
újjáépítésének vágyát” mutatta. Az effajta „megállapítások meglehe­
tősen leegyszerűsítőek, és nemritkán tévesen értelmezik Oroszország
magatartásának és szándékainak okait”.1Az egyik széles körben elter­
jedt mítosz szerint Oroszország a kezdetektől fogva közvetlen fennha­
tósága alá igyekezett vonni Ukrajnát, mintsem csupán befolyást sze­
rezni az ország döntéseire. Ha a cél valóban ez volt, úgy Janukovics
február 22-i elűzését követően erre ideális lehetőség adódott. A 2010
és 2012 közötti katonai reformok következtében az ukrán fegyveres
erők szétestek, a törvényesen megválasztott államfő védelme pedig
megfelelő indok lehetett volna. Február 22-én a Régiók Pártja egy
harkovi tanácskozáson felszólította a helyi tanácsokat a hatalom át­
vételére. Janukovics nem valami bölcsen hátrahagyta Kijevet, hogy
megjelenjen a2 értekezleten, majd hamarosan az oroszországi Rosz-
tovba menekült, ahonnét beavatkozást sürgetett a Majdan téri for­
radalom leverésére. Ha Oroszország tényleg fennhatósága alá akarta
volna vonni Ukrajnát, úgy ennél jobb alkalmat nem is kívánhatott
volna.2
Harmadrészt kevés bizonyíték támasztja alá azt a feltételezést, mi­
szerint a Krím elcsatolása és az azt követő délkelet-ukrajnai zavargá­
sok egy régóta érlelt orosz terv részei lettek volna, annak érdekében,
hogy „Novorossziját” leválasszák Ukrajnáról. Oroszország tagadhatat­
lanul kifürkészte és kihasználta Ukrajna sebezhető pontjait, azonban
végcéljai nem voltak egyértelműek. Miután megszerezték a Krím fél­
szigetet, minden amellett szólc, hogy megálljának ezen a ponton,
azonban Ukrajnán belül lendületet kapott a „föderalizáláció” mellet­
ti mozgalom, amelynek hívei komoly aggodalmakat fogalmaztak meg
azzal kapcsolatban, hogy Kijevből a nemzettudat szűkre szabott mo-
nista felfogását próbálják ráerőltetni az ország többi részére. A naran­
csos forradalmat követően, Juscsenko alatt korábban már ízelítőt kap­
tak az agresszív és inkompetens ukránosításból, és a februári rezsim
első lépései most olyan félelmeket ébresztettek bennük - amelyek a
május 2-i odesszai mészárlást követően csak tovább fokozódtak
336 HÁBORÚ A HATÁRON

hogy ezúttal egy még militánsabb erő juthat hatalomra. Mint azt
Andranyik Migranjan megfogalmazta: „amennyiben Oroszország
megtartja a Krímet, Ukrajna többi része pedig a Washington irányí­
totta, kijevi oroszellenes nacionalisták uralma alá kerül, úgy az Uk­
rajnáért folytatott küzdelem súlyos vereséggel végződne Oroszország
számára. Az oroszokat az ország elhagyására kényszerítenék, a többi­
eket pedig „erőszakkal »elukránosítanák«. Senkinek nincsenek illú­
ziói azzal kapcsolatban, hogy az ukrán vezetőség nemzetiségi nyelvi
politikája milyen eredményekkel járna, ha győzelmet aratnának az
ország déli és keleti részén is.”3
Az egészben az a szörnyű, hogy Oroszország egyáltalán nem lépett
fel agresszorként. Kétségtelenül kellemetlen szomszéd és zűrös barát
volt, lobbanékony és kiszámíthatatlan, akit belső nehézségek miriád-
ja és a világban betöltött helyét illető iszonytató bizonytalanság gyö­
tört. De semmiképp sem számított olyasfajta agresszornak, mint ami­
vé Vilmos császár birodalma vált 1914-ben, Hitler Harmadik Biro­
dalmát és az 1939-es év eseményeit már nem is említve. Konzervatív
és defenzív erő volt, amely mindinkább tradicionalista belföldi ideo­
lógiáinak rabjává vált, és bizonyosan nem jelentett kihívást a nemzet­
közi jog alapjaira. Voltaképpen Oroszország neorevizionizmusának
egész lényege épp a nemzetközi jog védelmének meghirdetése volt,
amit állítása szerint a nyugati hatalmak rendszeresen semmibe vet­
tek. Putyin április 17-i Egyenes kapcsolás műsorában kitartott amel­
lett, hogy Oroszországnak „nem állt szándékában bármiféle területet
bekebelezni. [...] Épp ellenkezőleg, készek voltunk a fennálló geopo­
litikai realitások közepette építeni kapcsolatainkat Ukrajnával.” Csak
mikor változás következett be az eseményekben, akkor döntött úgy
az elnök melletti nemzetbiztonsági tanács, hogy megsegíti a Krím
népének „önrendelkezési” törekvéseit. Putyin kitartott amellett, hogy
a Krím megszállása nem volt „előre eltervezett vagy előkészített”, ez­
úttal azonban azt elismerte, hogy „orosz katonák álltak a krími önvé­
delmi erők háta mögött” , akik a „Krímben állomásozó húszezer fős,
jól felfegyverzett haderőből” kerültek ki. Hozzátette, hogy a térség­
ben a stratégiai jelentőséggel bíró szevasztopoli bázison túl további
 FRONTPOUTiKAK 337

„harmincnyolc SZ-300-as légvédelmi rakétarendszer, fegyverraktárak

és lőszerkészletek voltak. Kötelességünk volt még csak a lehetőségét
is előre megakadályozni annak, hogy valaki ezeket a fegyvereket civi­
lek ellen vesse be.” Tágabb kontextusba helyezve a kérdést, Putyin így
fogalmazott: „Az a szándék, hogy elszakítsák egymástól Oroszorszá­
got és Ukrajnát, hogy szétválasszák ezt az alapvetőleg több szempont­
ból is egységes nemzetet, évszázadok óta problémát jelent a nemzet­
közi politikában.”4 Mindazonáltal épp ez a fajta „Malorusszija”-szem-
Iélet, vagyis Ukrajna mint Kis-Oroszország felemlegetése volt az, ami
érthető módon olyannyira felbőszítette az „ukranistákat”.
Másrészt viszont, amint Dmitrij Trenyin is megjegyzi:

Oroszország egyszerűen nem hagyhatta figyelmen kívül az ukrajnai

fejleményeket, hiszen arról az országról volt szó, amely a legnagyobb
jelentőséggel bír számára. A kijevi fegyveres felkelés ultranacionalis­
ták és Nyugat-párti politikusok koalícióját juttatta hatalomra: a le­
hető legrosszabb párosítást, amit Moszkva csak elképzelhetett.

A kihívásra adott válasz egy hosszú távú konfliktust eredményezett az

USA-val, amelynek „Ukrajna a fő csatatere. A cél Ukrajnát a NATO-
tól, az amerikai hadsereget pedig Ukrajnától távol tartani. A további
célkitűzések között szerepel az orosz identitás megőrzése az ország
déli és keleti részeiben, valamint a Krím orosz fennhatóság alatt tar-
tása.”"’ Putyin több ízben visszatért azokra a stratégiai kihívásokra,
amelyek elé az ukrajnai fejlemények állították Oroszországot. Május
24-i sajtótájékoztatóján például kiemelte:

Egyes ukrajnai események közvetlen fenyegetést jelentenek érdeke­

inkre, különös tekintettel biztonságpolitikánkra. Ukrajna esetleges
NATO-csatlakozásáról van szó. Mint azt korábban már elmondtam,
egy ilyen csatlakozást csapásmérő rakétarendszerek telepítése követ­
het Ukrajnában, beleértve a Krímet is. Ha ez megtörténik, annak sú­
lyos geopolitikai következményei lehetnek országunkra nézve. Ami
azt illeti, Oroszország kiszorulna a fekete-tengeri térségből, egy ré­
338 HÁBORÚ A HATÁRON

gióból, ahol legitim módon van jelen, és ahol Oroszország évszáza­

dokon keresztül vívta harcait. Azoknak, akik a puccsot kirobbantot­
ták Kijevben - már ha tényleg professzionálisak számolniuk kel­
lett volna törvénytelen törekvéseik következményeivel.

Putyin visszautasította azt az elgondolást, miszerint az Ukrajna felet­

ti viszály egy új hidegháború kezdete volna: „Egyik fél sem érdekelt
ebben, nem hiszem, hogy ez bekövetkezne.”6 Július 22-én, az orosz
nemzetbiztonsági tanács előtt mondott beszédében Putyin visszatért
a bevett orosz állásponthoz:

Ultimátumokról és szankciókról érkeznek hírek. A2 állami szuvere­

nitás alapvető fogalmát kérdőjelezik meg. Nem kívánatos rezsimeket
és országokat ingatnak meg, mert azok önálló politikát folytatnak,
vagy épp csak útjában állnak mások érdekeinek. Ennek eszközei az
úgynevezett színes forradalmak, avagy egyszerűbben szólva: kívülről
provokált és pénzek államcsínyek.

Véleménye szerint ugyanez történt Ukrajnában is: „Fegyveres erő be­

vetésével, alkotmányellenesen jutottak egyesek a hatalomhoz.” Elis­
merte ugyan, hogy időközben tartottak egy választást, ám

mily meglepő, a hatalom isméteken azok kezébe kerül, akik kitervel­

ték vagy kivitelezték az államcsínyt. Mindeközben - anélkül, hogy
egyáltalán megkísérelnének tárgyalásokba bocsátkozni - erőszakkal
próbálják elnyomni a lakosság azon részét, amely nem ért egyet az
események ilyesfajta fordulatával. Ugyanakkor ultimátumot szegez­
nek Oroszországnak: vagy hagyjátok, hogy elpusztítsuk lakosaink
azon részét, amely etnikailag, kulturálisan és történelmileg közel áll
Oroszországhoz, vagy szankcióknak vetünk alá titeket. Különös egy
logika ez, és természetesen teljességgel elfogadhatatlan.

Kevés dolog támasztja alá, hogy valóban küszöbön állt volna az orosz­
ajkú lakosság „elpusztítása”, mindazonáltal a februári rezsim félresi­
 FRONTPOLITIKAK 339

került első intézkedéseit és az odesszai vérfürdőt követően olyan két­

ségbevonhatatlan aggodalmak ébredtek, miszerint minimum a politi­
kai és kulturális ellehetetlenítés felerősödése van kilátásban.
2014. május közepén úgy tűnt, hogy az ukrán állam az összeomlás
peremén áll. Ekkorra Oroszország érezhetően visszafogottabban állt
a helyzethez, amit többnyire a szankciók hatásának tulajdonítanak,
de ezt inkább saját, belföldi problémái okozták. Putyin nem ismerte
el a Donyeckben és Luhanszkban május 11-én tartott függetlenségi
népszavazásokat, Oroszország visszavonta csapatait az ukrán határ­
ról, majd a továbbiakban, ha kelledenül is, de törvényesnek ismerte
el a május 25-i elnökválasztást. Moszkvának nyilvánvaló stratégiai
célja volt a Krím megszerzésével, mindenekelőtt a szevasztopoli hadi­
tengerészeti bázis megtartása, a Donyec-medence esetében azonban
ilyesmiről nem volt szó. Noha április 17-i betelefonálós műsorában
Putyin Novorossziját emlegette, egyúttal elismerte az ukrán társada­
lom azon komplexitását, minek jegyében még a többségben orosz
nyelvű régiók is elkötelezettek maradtak az ukrán államiság iránt
(még ha annak egy pluralistább változata felé is), miközben az uk­
rán-orosz keverék szurzsik nyelvet beszélő régióknak is megvoltak
a saját, az orosztól eltérő hagyományai. H a létezett volna bármiféle
terv egy Novorosszija-protektorátus létrehozására, úgy annak bizto­
san nyoma lett volna a politikai beszédekben és nyilatkozatokban, ha
másért nem, hát azért, hogy megszerezzék az érintett ukrajnai és
orosz közösségek támogatását a vállalkozáshoz. Oroszország célki­
tűzései között azonban egész egyszerűen nem szerepelt egy efféle te­
rület létrehozása, még ha ez természetesen a hazai nacionalista moz­
galmak retorikájának részét is képezte.
Ukrajna szövetségi állammá alakítása kétségtelenül Oroszország
célja volt, mint ami mérsékelhetné az ukranisták monizmusát, az ál­
lam földarabolása azonban nem szerepelt napirenden. Philip Breed-
love tábornok, az európai NATO-haderők főparancsnoka (SACEUR)
azonban úgy vélte, hogy Oroszország újra akarja szervezni a forrada­
lom előtti, a Donyec-medencétől Odesszáig nyúló tengermelléki N o­
vorossziját, majd össze kívánja kötni ezt a területet a Moldovától el­
340 HÁBORÚ A HATÁRON

szakított Dnyeszter-mellckkcl (Transznisztriával). Ukrajna földara­

bolásáról, és azáltal egy határ menti baráti protektorátus létrehozásá­
ról vagy egyes területek nyílt elcsatolásáról szőtt ábrándok kétségtele­
nül megjelentek ugyan az orosz médiában, de hivatalos támogatásra
nem tettek szert. H a Ukrajna ténylegesen összeomlott volna, úgy
Oroszország - ahogyan más államok is - minden kétséget kizárólag
behatolt volna az ország területére az állampolgárok és bizonyos léte­
sítmények (különösen az atomerőművek) védelmében, valamint a
rend helyreállítása érdekében. Jelen esetben azonban Oroszország lé­
pései mindössze ingerült cs ad hoc reakciók voltak Janukovics meg­
buktatására és az oroszellenes, nacionalista kormányzat létrejöttére
Kijevben, igaz, egyúttal egy növekvő neorevizionista érzületből is
táplálkoztak. Az anyagi költségek a legvadabb birodalmi expanzio-
nistákat kivéve már magukban mindenkit elrettentettek volna a ko­
molyabb beavatkozástól. Oroszország persze tehetett volna többet is
a Donyec-vidéki helyzet lecsillapítása érdekében, de nem kevésbé
voltak vérlázítóak a Majdan-kormányzat korai intézkedései, amelyek
valóban nyílt fenyegetést jelentettek számos ukrán pluralistára. A má­
jus 2-án Odesszában és május 9-én Mariupolban elkövetett gyilkos­
ságok ékes példái annak, hogy mi minden fordulhatott volna elő az
ország más részein is. Mint arra Mary Dejevsky is rámutat, nem az
agresszió, hanem inkább a félelem volt a legvalószínűbb motiváló erő
Oroszország tettei mögött. A Krím annektálását követően Obama is
megjegyezte, hogy ez a lépés inkább gyengeséget, mintsem erőt mu­
tat, amihez hozzájárult továbbá Oroszország „évszázados rettegése
a bekerítéstől”.8
Hosszabb távon Oroszország stratégiai célkitűzései szerfelett kö­
vetkezetesek voltak, és megértésükhöz egészen a kilencvenes évekig
kell visszatekinteni. Az azóta eltelt időszakban Moszkva nézeteit leg­
nagyobb mértékben a 2004-es narancsos forradalom határozta meg.
A cél az volt, hogy Ukrajnát kívül tartsák a nyugati biztonsági struk­
túrákon, mindenekelőtt a NATO-n. A 2008 áprilisában, Bukarestben
elhangzott csatlakozási ígéretet a NATO nem vonta vissza, mindössze­
sen csak szüneteltette, dacára az ugyanazon év nyarán lezajlott hábo-
 FRONTPOLITIKÁK 341

rúnák Grúziában. Dmitrij Medvegyev elnökségének éveiben bősége­

sen együtt tudott működni az Obama-kormányzattal a két ország
közötti kapcsolatok „újraindításának” jegyében, a NATO bővítésének
kérdése pedig alig merült fel, noha ott lógott a levegőben, miközben
más, sürgetőbb kérdések kerültek előtérbe, különösképpen a rakéta­
védelmi rendszerek ügye. Hasonlóképpen Oroszország legalább 2008
óta egyre fokozódó gyanakvással tekintett az EU-bővítésre. Az Unió
új tagállamai egyúttal a NATO tagjai is voltak, ráadásul a társulási
megállapodás mélyreható biztonságpolitikai vonatkozásokkal is bírt.
A Tágabb Európa programja tisztán gazdasági megfontolások alap­
ján elutasította a kölcsönös megegyezésen alapuló, egymással meg­
férő szabadkereskedelmi övezetek elképzelését, és ehelyett inkább
a Nyugathoz próbálta kötni a partnerországokat. Komoly érvek szól­
tak amellett, hogy szövetségeseiket így válogassák meg, a cél ugyanis
az volt, hogy érdemi átalakulásokat érjenek el a kormányközi kapcso­
latokban, megalapozva ezzel a versenyképesebb, az Unió saját rend­
szerével kompatibilis piacgazdaságokat. Ez a modell korábban kü­
lönösen jól működött Kelet-Közép-Európában, ott azonban az ösz­
tönzés is sokkalta erősebb volt —az EU-tagság ígérete. Mivel a Keleti
Partnerség országainak még csak a középtávú napirendjén sem szere­
pelt a csatlakozás, egy fokozatosabb megközelítés bölcsebb lett volna,
amely a Kelettel meglévő kétoldalú kapcsolatokra alapozva támogat­
ta volna a szabályozási és kormányzati struktúrák átalakítását. Egy
szabad és virágzó Ukrajna bizonyára nem lett volna Oroszország elle­
nére, csak éppen Moszkva képtelen volt megérteni, hogy ehhez miért
van szükség oroszellenes frázisokra és az orosz gazdasági érdekek ve­
szélyeztetésére.
Ennélfogva Moszkva hosszan és kitartóan próbálta meggyőzni az
Európai Uniót és Ukrajnát a Tágabb Európa modelljének módosítá­
sáról, a 2013 novembere előtti hónapokban pedig fegyvertárának
minden eszközét bevetette, csak hogy visszalépésre bírja Janukovi-
csot. Noha az egykori ukrán államfőt jellemzően „oroszbarátként”
ábrázolja a nyugati média, Janukovics —mint amellett korábban már
érveltem - sem Oroszország, sem pedig a Nyugat pártján nem állt,
342 HÁBORÚ A HATÁRON

hanem a bürokratikus-oligarchikus rend gyarló megtestesítője volt,

aki leginkább csak saját meggazdagodásában volt érdekelt. Moszkva
támogatta ugyan, de Putyinhoz fűződő személyes kapcsolata nagyon
gyenge lábakon állt. Putyin számára sokkalta előnyösebb volt Ti-
mosenkóval üzletelni, de arra kényszerült, hogy Janukoviccsal jusson
dűlőre, mint Ukrajna törvényesen megválasztott elnökével. Az az el­
képzelés, miszerint Putyin és Janukovics szövetségre léptek kleptok-
ráciáik védelmére, meglehetősen labilis, még ha az orosz liberálisok
között és a nyugati médiában meglehetősen széles körben el is ter­
jedt.9 Szintén nem túl meggyőző azon elgondolás sem, miszerint egy
szabad és valóban demokratikus Ukrajna példája majd megingatná
Oroszországban a putyini rendszert. Putyin rögeszmésen igyekezett
útját állni a Nyugat „demokráciaterjesztésének” Oroszországban,
ahogyan az is nyilvánvaló volt, hogy súlyos narancsosfóbiában szen­
vedett, mindazonáltal - mint azt számos korábbi írásomban már ki­
fejtettem - az orosz politika sokkalta összetettebb annál, mintsem
hogy az „autokratikus” konszolidáció leegyszerűsítő modelljével meg­
magyarázhassuk. Amennyiben Ukrajna felülkerekedne a korrupci­
ón, az oligarchák túlsúlyán és intézményeinek hanyatlásán, az egé­
szen addig rendben volna Oroszország részéről, amíg mindez nem
járna együtt a NATO-hoz való geostratégiai közeledéssel. Ugyanígy az
uniós csatlakozást önmagában még nem tekintették fenyegetésnek,
sőt talán még hasznosnak is vélték, amennyiben képes lehet meg­
oldani Ukrajna kormányzati problémáit - a gond az volt, hogy ez
Oroszország rovására történt volna. Az eurázsiai integráció szenvedé­
lyesebb támogatói (különösen Glazjev) Ukrajnát természetesen az új
Eurázsiai Gazdasági Unión belül akarták látni, de ez csak egy csopor­
tosulás volt a sok közül, bár az is igaz, hogy 2012 óta egyre hango­
sabb csapatról van szó. Az orosz elit Medvegyevhez tartozó szárnya,
amely változatlanul többségben van a kormányban, támogatja egy
sikeres és virágzó Ukrajna létrejöttét - ameddig az tekintettel van
Oroszország jogos aggodalmaira.
A geostratégiai vonatkozásokat Migranjan is kiemeli: ,A Krím fél­
sziget egyesítése Oroszországgal hatalmas eredmény volt; Ukrajna to­
 FRONT POLITIKÁK 343

vábbi területcsökkenése azonban azt eredményezné, hogy egy újabb

dühödten oroszellenes ország sorakozik fel a határainál - Lengyelor­
szághoz és a balti államokhoz hasonlóan —, aminek nagyon súlyos
következményei lehetnek Oroszországra nézvést.” Migranjan szerint
Oroszország szándékai mindvégig következetesek maradtak Ukraj­
nával kapcsolatban: „blokkon kívüli státus, föderalizáció, és hogy egy
baráti állam legyen Oroszország és Európa között”, ahogyan az Egye­
sült Államok is egyértelmű szándékokat fogalmazott meg az ország­
gal kapcsolatban: „az államhatalom konszolidációja oroszellenes ala­
pon, illetve az ország átalakítása a Moszkvára irányuló washingtoni
nyomásgyakorlás meghatározó frontvonalává”. Bármiféle engedmény
orosz részről csak további washingtoni követelésekhez vezetne, bele­
értve a Krím visszajuttatását is, „egészen Moszkva teljes kapituláció­
jáig”. A téteket nincs hová emelni: „az Ukrajnáért folytatott harc
nem az ország sorsának kiszabásáért zajlik —Oroszország és az USA,
ezáltal pedig az egész világ jövőjének eldöntéséről szól”. Az Egyesült
Államok hosszú távon biztosan nem fogadná el Ukrajna szövetségen
kívüli státusát.10 Végső célja egy megerősített euroatlanti szövetség
létrehozása, amely képes megfelelni a globális kihívásoknak, és amely
rendszernek —mint azt Brzezinski véli —Oroszországot is részévé kel­
lene tenni —természetesen nem mint egyenlő felet, hanem mint alá­
rendelt tagot.11 Ez az úgynevezett Wolfowitz-doktrínát idézte fel,
amely 1992-ben vázolta Oroszország elszigetelésének stratégiáját.
A doktrína leszögezte, hogy az Egyesült Államok köteles elejét venni
annak, hogy „bármely ország hatalomhoz jusson a világ bármely tér­
ségében, amennyiben az ugródeszkául szolgálhat ahhoz, hogy fe­
nyegetést jelentsen az egypólusú világrendre és az USA globális egyed­
uralmára”.12 H a változó formában is, de az USA lényegében ezt a
stratégiát követte egészen a kommunizmus bukása óta, ami jól mu­
tatja a Nyugat hidegháború utáni politikájában rejlő egyenlőtlen­
séget.
Szergej Karaganov úgy véli, a Nyugat „képtelen volt feladni »se-
lyemkesztyűs versailles-i« külpolitikáját Oroszországgal szemben,
vagyis felhagyni a rendszeres beavatkozással Oroszország alapvető ér­
344 HABOR0 a h a t á r o n

dekeltségeibe”. Megjegyzi, hogy korábban egy hasonló politika Né­

metországgal szemben a revansista érzület előre látható hullámát vál­
totta ki, és végül a második világháborúhoz vezetett, és „most itt van
nekünk az ukrán emberek tragédiája, akikből ez a fajta politika ágyú­
tölteléket gyárt a geopolitikai harcokhoz”.13 Oroszország visszautasí­
totta az alárendelt szerepkört, előállt a „Nagyobb Eurázsia” jellegű
integrációs tervekkel, és ezek végül az Ukrajna-válság kirobbanásá­
hoz vezettek. Migranjan szerint az Ukrajna-válság középpontjában
az áll, hogy az USA képtelen elfogadni Oroszország „különbözőségét”
és függetlenségét. Vagyis ebből a szempontból mellékes, hogy épp ki
vezette Oroszországot, és milyen nézeteket is vallott Ukrajnáról:

Ha Amerika arra törekszik, hogy korlátok közé szorítsa Oroszország

szuverenitását, alárendelje a washingtoni diktátumnak, megszerez­
ze erőforrásait a Kínával való eljövendő összecsapáshoz, valamint
hogy megakadályozza bármiféle szorosabb együttműködés létrejöt­
tét Oroszország és Kína között, akkor ez a stratégia tovább fog foly­
tatódni, függetlenül attól, hogy Oroszország milyen kompromisz-
szumra hajlandó a jelenlegi ukrán válsággal kapcsolatban.14

Ennek megfelelően Oroszország törekvései mellett - úgymint a Krím

megtartása, a NATO-terjeszkedés megakadályozása Ukrajna felé, va­
lamint Kijev rákényszerítése egy befogadóbb belpolitika gyakorlásá­
ra és az államhatalom decentralizációjára - a világnak egy felemelke­
dőben lévő, helyét kereső új hatalom globális problematikájával is
szembe kellett néznie. Hogy mennyire számíthat Oroszország ilyen
„feltörekvő hatalomnak” , az már persze más lapra tartozik.
Ukrajnának és Oroszországnak egyaránt a plurális demokrácia és
a jogállamiság megteremtésével kell megküzdeniük, és korántsem
egyértelmű, hogy a „revolúciós” ukrán út bármivel eredményesebb
lenne, mint a Putyin által favorizált „evolúciós” módszer. A monisták
egyik uralkodó narratívája szerint Putyin agresszív tetteivel - Alexan­
der J. Motyl, ezen irányvonal egyik legbuzgóbb képviselője szavait
idézve - arra
 FRONTPOLITIKÁK 345

kényszerítette Ukrajnát, hogy független, demokratikus és Nyu­

gat-párti legyen. Rákényszerítette, hogy kiépítse hadseregét és védel­
mi apparátusát. Rákényszerítette az ország lakosságát, hogy foglalja­
nak állást, és fedezzék fel ukrán identitásukat —és büszkeségüket.
Rákényszerítette a kormányt, hogy modernizálja az államappará­
tust. Rákényszerítette az elitet, hogy a demokráciát válasszák. És
most rákényszeríti őket, hogy gazdasági reformokba és a közigazga­
tás decentralizálásába kezdjenek.15

Ha Putyin valóban arra kényszerítette Ukrajnát, hogy demokratizál­

ja és modernizálja közigazgatását, valamint ténylegesen átruházza
a hatalmat a régiókra, akkor igazán megérdemelné, hogy az ukrán
állam szülőatyjának nevezzék. Ám ehelyett egy negatív konszolidáció
ment végbe - Oroszországgal, az eurázsiai integrációval és a „szepara-
tistákkal” szemben - , virulens, a két világháború közötti integráns
nacionalizmus néhány vonását magára öltő monizmust szítva.
Noha a Donyec-medencei felkelőket Putyin bábjaiként állították
be, korántsem ez volt a helyzet. Többségük a helyi közösségekből
származott, még ha a határon túlról érkezett is erősítés, zömében
spontánul és önkéntesen. Elképzelhető, hogy a válság egy új ukrán
nemzeti identitást hozott létre - annak pluralista és polgári vonásait
sokkal sötétebb karakterjegyekkel ellensúlyozva. A válság az orosz
politika nacionalista szárnyát is megerősítette, és Putyin eget verdeső
népszerűsége is egy nem kevéssé intenzív patrióta konszolidációt sej­
tetett. Borisz Nyemcov ellenzéki vezető ugyan arra figyelmeztetett,
hogy „egy orosz Majdan elkerülhetetlen”, de ennek nem sok tanújele
mutatkozott.16 Március 15-én több mint harmincezer ember csatla­
kozott a Moszkva centrumán áthaladó „Békemenethez” (M ars m ira),
a krími katonai beavatkozás elleni tüntetéshez, és hasonló számban
képviselték magukat a demonstrálok a második, szeptember 21-én
tartott tiltakozáson is, a liberális ellenzék azonban meglehetősen
erőtlennek bizonyult Putyin ukrajnai politikájával szemben. A fő fe­
nyegetés ehelyett a nacionalista szárny felől érkezett. A Nagyobb
Európa projekt megvalósításának kudarca feltüzelte a „Nagyobb
346 HÁBORÚ A HATÁRON

Oroszország” különböző ábrándjait szövögetőket. Az újult erőre ka­

pott tradicionalisták élén olyan ideológusok álltak, mint Alekszandr
Dugin és Alekszandr Prohanov, illetve olyan katonai vezetők, mint
Igor Girkin. Szellemi bázisuk a Zavtra című újság és a havonta ele­
gáns folyóiratot kiadó Izborszkij Klub volt. Az autoriter eurázsiai ál­
lamról táplált eszményük nagyban különbözött attól a relatíve libe­
rális integrációs modelltől, ami Putyin Eurázsiai Gazdasági Uniójá­
ban testet öltött. Prohanov úgy fogalmazott, hogy tizenöt éves álma
a hidegháború visszatéréséről immáron valóra vált.17
A putyini vezetés az érdekcsoportok és intézmények közötti konf­
liktusok el rendezőjeként működött, biztosítva az elit érdekeit, mi­
közben felügyelte az állami oligarchia és a társadalom kapcsolatát. Pu­
tyin volt a legfőbb döntőbíró, aki annak ellenére, hogy az összes frak­
ció és minden társadalmi réteg támogatását élvezte, mégis teljesen
független tudott maradni. A rendszer bizonyos mértékig mindenki
igényeit kielégítette, de senkiét sem teljesen. Rövid távon a közjót
szolgálta, de nem tudott előállni a hosszú távú fejlődés stratégiájával,
és ez gátat szabott a korszerűsítésnek, valamint megerősítette a poli­
tikai patthelyzetet. A rendszer sebezhető volt a külső sokkhatásokkal
és a belső erózióval szemben.18 Ez persze nem jelenti azt, hogy Ukraj­
na volna Putyin veszte. Mikor 2012-ben visszatért a hatalomba, ma­
gára haragította ugyan a liberális értelmiséget, ám a Krím megszerzé­
sével a radikális nacionalisták egy részét visszacsábította táborába.
Azzal, hogy április 17-i televíziós műsorában „Novorossziját” emle­
gette, Putyin bizonyos várakozásokat ébresztett, és sokan a szepara­
tizmus támogatójának kezdték tartani az államfőt, aki nem sokkal
később azonban elhatárolódott a május 11-i függetlenségi referendu­
moktól. A Donyec-vidéki felkelésnek ez a vélt „elárulása" azzal a ve­
széllyel fenyegetett, hogy ismételten elidegeníti a nacionalistákat és
az eurázsiai gondolat híveit, elvágva Putyint „hazafias” bázisától, ám
a rezsim immáron sokkal gyakorlottabb volt a társadalmi menedzs­
ment művészetében. 2014 júniusára Dugint, a neoeurázsianizmus fő
ideológusát eltávolították a Moszkvai Állami Egyetem nemzetközi
szociológiai tanszékének éléről, amit az érintett „politikai elnyomás­
 FRONTPQLITIKÁK 347

ként” élt meg.19 Dugin kétségtelenül csalódott volt: „Korábban az az

illúziónk támadhatott, hogy Putyin egy igazi eurázsiai hazafi. [...]
Mostani tétlensége annak jele, hogy csupán számításból és reálpoliti­
kai megfontolásokból követte ezt az utat.”20 Mindazonáltal a patrió­
ták kiábrándulása ellenére a putyini rezsimnek kevés szervezett kihí­
vással kellett házon belül szembenéznie, külpolitikai álláspontját pe­
dig hazai berkekben támogatás övezte.
Az etnonacionalisták az orosz diaszpórával való szolidaritást hir­
detik azzal a mintegy huszonötmillió emberrel, akik a Szovjetunió
1991 -es felbomlásakor váratlanul „külföldön” találták magukat. Már­
cius 18-án mondott beszédében Putyin ezt a közösséget szólította
meg, több mint húsz alkalommal használva „russzkij” kifejezést (ami
a sokkal általánosabb „rosszijszkij ”-val szemben etnikai konnotációk-
kal is bír). Putyin a nemzeti értékekre hivatkozva az oroszokat egy
szétszakított népnek nevezte, arra azonban nem mutatkozott konzisz­
tens program, hogy ezeket a honfitársakat „újraegyesítsék” Oroszor­
szággal, területi követeléseket támasztva olyan térségekre, mint Nyu-
gat-Kazahsztán vagy az észtországi Narva. Putyin még azzal kapcso­
latban is hezitált, hogy elismerje azokat a kelet-ukrajnai közösségeket,
amelyek Oroszország segítségét kérték. Éppen ezért Andrej Cigankov
joggal állítja, hogy

Putyin nem nacionalista. Miközben kisajátítja a nacionalista szó­

készlet alapfogalmait, olyan eszmékkel elegyíti őket, amelyeket a na­
cionalisták bizonyára kifogásolhatónak találnának. [...] Ezzel fenn­
tartja azt a rugalmasságot, amely az államhatalom megőrzéséhez
szükséges, és ami számára igazán prioritást élvez.21

Ugyanígy az Ukrajna-válság csak megerősítette Putyin elfordulását

az egykoron első világnak nevezett Nyugattól, egy homályba burko­
lózó új második világ felé, amely olyan országokat foglal magában,
amelyek a globális erőviszonyok jelenlegi eloszlása szempontjából
kulcsfontosságúak. A szankciók felélénkítették Oroszország keleti
fordulatát, és megerősítették stratégiai szövetségét Kínával. Ezt az
348 HÁBORÚ A HATÁRON

irányváltást azonban a helyén kell kezelnünk. Július 1-jén, az orosz

nagykövetek és diplomaták félévente esedékes találkozóján mondott
beszédében Putyin arra szólította fel a jelenlévőket, hogy javítsanak
az ország Európához fűződő viszonyán, és dacoljanak az ezen kap­
csolatokat destabilizálni igyekvő amerikai törekvésekkel.22 Más szó­
val Ukrajna végső soron nem hozott gyökeres változást: Oroszország
egyáltalán nem fordított hátat Európának, még ha igyekezett is to­
vább fokozni Ázsiához fűződő egyre erősebb kapcsolatait.
Bármilyen hiányosságai is legyenek, Putyin nem az ideológiák em­
bere. Noha szenvedélyesen képviseli nézeteit, és vehemensen bélye­
gez meg más államokat hibáikért, racionális és pragmatista maradt.
Nagyon is tisztában volt azzal, hogyan csalogatta be az Egyesült Álla­
mok a Szovjetuniót az afganisztáni útvesztőbe, felgyorsítva ezzel a
kommunista rendszer összeomlását. Ennek a stratégiának a szülőaty­
ja Zbigniew Brzezinski volt, aki még az 1979. decemberi szovjet in­
vázió előtt rábeszélte Carter elnököt a mudzsáhidok felfegyverzésére.
Később, Halford Mackinder hátországelméletéből merítve Brzezins­
ki azt bizonygatta, hogy létfontosságú annak megelőzése, hogy egyet­
len hatalom túlsúlyba kerüljön az eurázsiai kontinensen, és ezáltal
kihívást jelentsen Amerika globális vezető szerepére. Brzezinski sze­
rint Amerika eurázsiai politikájának része kell legyen, hogy Oroszor­
szágot gyengén tartsa, sőt amennyiben lehetséges - miképp híressé
vált javaslata szólt —több kisebb államra osztottan, vagyis nyilvánva­
ló, hogy az USA nem hagyhatja, hogy Oroszország nagyobb befolyást
szerezzen Ukrajna felett. A nagy sakktábla című könyve oroszul is
megjelent, és része a mindennapi politikai közbeszédnek.23 Az afga­
nisztáni stratégia „sikerétől” fellelkesülve Brzezinski immáron azt in­
dítványozta, hogy a Nyugat fegyverezze fel azokat az erőket Ukrajná­
ban, amelyek képesek lehetnek ellenállni az orosz „megszállásnak” .
Putyin nagyon is tisztában van azzal, milyen katasztrofális következ­
ményekkel járna, ha belerángatnák egy megnyerhetetlen háborúba
Ukrajnáért. Már csak a két Donyec menti régió fenntartása is olyan
költségekkel járna, amelyek messze meghaladnák Oroszország korlá­
tozott kapacitását, Ukrajna totális megszállása pedig kivitelezhetet­
 FRONTPQLITIKÁK 349

len lenne. Tömören összefoglalva: „hibrid háborút” folytatni egy do­

log, azonban jól ismertek voltak az eszkaláció és a „küldetésláz” ve­
szélyei. A Kreml csak találgathatott arra vonatkozóan, hogy miért is
vádolják XIX. századi módszerek alkalmazásával, amikor az Egyesült
Államok könyörtelenül érvényesítette saját hatalmát, míg Oroszor­
szág nagyon is tisztában volt saját erejének határaival.

AZ EGYESÜLT Á L L A M O K KÉT ARCA

Az Egyesült Államok globális politikája továbbra is erősen megosz­

tott volt. Egyrészt az Egyesült Államok a legjelentősebb képviselője
a liberális kereskedelmi rendszernek és vele együtt az egész liberális
internacionalizmus szerteágazó építményének. A világrendről alko­
tott eme vízió dominált a második világháború után Nyugaton,
majd Amerika legfőbb ideológiai vetélytársának, a Szovjetuniónak
az 1989-91-es felbomlásával győzedelmeskedett. Alappillérei a nyi­
tott és versenyképes gazdaságok, a stabil határok, a szabadon hajóz­
ható tengerek, a szabadkereskedelem és a stabil tőke. Ez a „globalizá­
ció” modellje, amelyet a világ legtöbb országa magáévá tett, beleértve
Oroszországot és Kínát is, bár ez utóbbiak csupán a maguk külön
fenntartásai mellett fogadták el. Ez a rendszer mindeddig példátlan
békét és jólétet biztosított a világ egy jelentős részének. Az USA ke­
ményen küzdött azért, hogy ezt a rendszert kiszélesítse —például az­
zal, hogy támogatta Oroszország WTO-csatlakozását, amire végül
2012 augusztusában került sor. Másrészt viszont továbbra is az USA
jelenti a középpontját egy kiterjedt geopolitikai hatalmi struktúrá­
nak, amelyen belüli vezető szerepével szemben napjainkban kihívást
intéztek az úgynevezett feltörekvő hatalmak.24 Ezzel már találkozhat­
tunk Brzezinski kíméletlenül racionalista geopolitikai gondolkodá­
sánál: az ő elméletében nem jut hely a mellébeszélésnek és a komp­
romisszumoknak, kivéve, ha ez az atlantizmus ügyének előmozdí­
tását jelenti. Ukrajnának az atlantista Európa keleti horgonyának
szerepét szemelték ki.2’ A 2013-as ukrajnai válság a liberális univer-
350 HÁBORÚ A HATÁRON

zal isták és a geopolitikai realisták számára egyaránt remek lehetőséget

kínált a „félbehagyott 2004-es narancsos forradalom” befejezéséhez,
hogy az óvatoskodóbb európaiakat félrelökve megszilárdítsák az USA
hegemóniáját („vezető szerepét”), illetve hogy megbüntessék Orosz­
országot, amiért olyan vakmerőén háttérbe szorította az USA-t a
2013-as év közepén zajlott szíriai vegyifegyver-krízis során, amiért
befogadta az érzékeny adatokat kiszivárogtató Edward Snowdent
(némileg kelletlenül, mivel az USA bevonta az útlevelét), és nagy
általánosságban azért, mert megtagadta, hogy az előírt módon haj­
bókoljon. Moszkva ortodox álláspontját Glazjev remekül kifejezte,
mikor azt állította, hogy az USA „lényegében egy nemzetközi konf­
liktust gerjeszt annak érdekében, hogy geopolitikai, pénzügyi és gaz­
dasági tekintélyét mentse”, és egy Oroszország vezette „globális há­
borúellenes koalíció” szükségessége mellett emelt szót.2r’ Azok, akik
jobb stratégiai érzékkel rendelkeztek, hangsúlyozták, hogy Ameriká­
nak ki kell állnia Oroszországgal szemben Ukrajna kapcsán, figyel­
meztetésül Kína számára a Dél-kínai-tcngerrel és Tajvannal kapcso­
latos lehetséges területi ambícióiért.
Mint azt a korábbiakban már kifejtettük, Oroszország neorevi-
zionizmusa nem a liberális internacionalizmus (nevezhetjük ezt az
„egyes számú” Egyesült Államoknak) alapjait hivatott megkérdője­
lezni, de az azonos megbecsültségért és diplomáciai egyenjogúságért
indított küzdelme óhatatlanul konfliktushoz vezetett az USA köré
épült biztonsági rendszerrel (ez pedig a „második” Egyesült Álla­
mok). Az USA globális dualizmusának zsenialitása abban rejlik, hogy
képes úgy törni nagyhatalmi státusának maximalizálására (amely egy
hagyományos geopolitikai cél, és amelyet egy XIX. századi modell
mintájára művel), hogy magát közben a liberális internacionalizmus
(a posztvesztfáliainak nevezett, XXI. századi globalizált rend) objektív
érdekeinek szolgálójaként láttatja.2 A kívülállók számára - és Putyin
nagy bosszúságára - ez a kettős mérce benyomását kelti. Innen ered
Moszkva vég nélküli szitkozódása a tu quoque („te is”), más néven
„whataboutism” szellemében, valahányszor csak Oroszországot kri­
tikával illetik, amivel leginkább csak elbeszél a lényeg mellett. A he-
 FRONT POLITIKÁK 351

gemón nagyhatalmak persze mindig civilizációs küldetésként pre­

zentálják globális célkitűzéseiket, és önmagukra nézvést nem érzik
kötelezőnek azt a nemzetközi jogot, amelynek betartását másoktól
olyannyira követelik.28 Ugyanígy a feltörekvő hatalmak is mindig
a nemzetközi jog univerzális jellegét fogják felemlegetni annak érde­
kében, hogy a domináns államot korlátozzák.
Oroszország együttműködött az USA-val Afganisztán esetében, il­
letve annak megelőzésében, hogy Irán atomfegyverekre tehessen szert,
de a 2003-as iraki háború elítélésével és a szíriai Bassár el-Aszad-re-
zsim támogatásával elidegenítette magától a nyugati hatalmat, kü­
lönösen az amerikai adminisztráció legharciasabb képviselőit, akik
közül sokan a külügyminisztériumból kerültek ki. Obama 2009-es
hivatalba lépésekor Medvegyevet részesítette előnyben Putyinnaí
szemben, és mikor utóbbi 2012-ben visszatért az elnökségbe, tovább
romlott kettőjük viszonya, amit a Snowden-affér aztán még inkább
elmérgesített. A másik oldalon Oroszországot aggasztotta a „máso­
dik” USA kérlelhetetlen előrenyomulása a maga demokratista ideoló­
giájával, amely felforgató politikai beavatkozások útján harcolt ki
rendszerváltásokat, ahelyett, hogy hagyta volna a liberális internacio­
nalizmus átalakító erejének bevégezni a munkát. A viszony még fe­
szültebbé vált a Kelet-Európába telepített rakétavédelmi rendszerek
miatt, amelyek hatótávolságába Moszkva is belekerült, valamint
amiatt, hogy a harcias „új európai” államok a NATO bővítését sürget­
ték. Akárcsak az Egyesült Államok esetében, növekvő szakadék húzó­
dott az első, a béke és a valódi, kölcsönös gazdasági együttműködés
Európája, valamint a második, egyre erősödő, ám kezdetleges geo­
politikai ambíciók Európája között. Mindez előkészítette a terepet
a véget nem érő kölcsönös vádaskodás és gyanakvás viharához Ukraj­
na felett.
A nemzetközi politikában - a részt vevő feleknél uralkodó menta­
litás mellett - a percepció mindennél fontosabb. Obama maga el­
nökként különösen kevés figyelmet szentelt a külpolitikának: „távol
maradt az ügyektől, és nem nagyon szólt bele a dolgok menetébe - ez
volt az általános vélekedés Obamáról az ukrán válság 2014. januári­
352 HÁBORÚ A HATÁRON

februári kibontakozásakor.”29 Hillary Clinton teletömte a külügymi­

nisztériumot „demokrata” (vagyis a Demokrata Párthoz törleszkedő),
ám messianisztikus és manicheus világnézetű neokonzervatívokkal.
Clinton a maga négyéves külügyminiszteri pályafutása alatt kevés
eredményt tudott felmutatni, azóta inkább arra koncentrált, Hogy
lehetséges elnökjelöltként pozicionálja magát a 2016-os elnökválasz­
tásokra, elsősorban azzal, hogy a könnyen learatható babérokra haj­
tott —és nincs is annál könnyebb, mint az oroszokon elverni a port.
Obama második elnöki ciklusának külügyminisztere, John Kcrry
2004-ben egyszer már harcba szállt az elnöki posztért, de vesztett
George W. Bushsal szemben, és nyilvánvalóan többször már nem
próbálkozik meg ezzel. Kerry figyelemre méltó elhivatottságot muta­
tott a palesztin „békefolyamat” előremozdításában, de Oroszország­
gal szemben világosan kifejezte ellenséges álláspontját, még ha alka­
lomadtán el is ismerte, hogy Oroszországnak vannak bizonyos jogos
érdekei Ukrajnával kapcsolatban.
Kerry nem sokat tett annak érdekében, hogy megteremtse saját
csapatát a külügyminisztériumon belül. Az elnök továbbra is „érdek­
telenséget mutatott”, Kerry pedig még mindig neheztelt a 2013.
szeptemberi orosz démarche miatt Szíria ügyében, és viszonylag ala­
csony beosztású tisztviselőknek engedte át a külpolitikai döntéshoza­
talt: „Janukovics megbuktatását és az átmeneti kormány hatalomát­
vételét Kijevben előre várta, mi több, bátorította az Egyesült Álla­
mok külügyminisztériumának európai és eurázsiai ügyekért felelős
részlege.”30 Ennek élén Victoria Nuland helyettes külügyi államtitkár
áll, aki, mint azt láthattuk, aktív és elkötelezett résztvevője volt a
Majdan téri eseményeknek. Nuland még Dick Cheney csapatából
pártolt át Hillary Cintonéhoz, és immáron azzal dicsekedhetett,
hogy a külügyminisztérium — mint azt már említettük - mintegy
ötmilliárd dollárt fektetett a civil társadalom és a demokrácia támo­
gatására Ukrajnában, ami hatalmas összegnek számít az Egyesült Ál­
lamok Nemzetközi Fejlesztési Hivatala (USAID) normáihoz mérve.
Cheney Bush alelnöke volt 2001 és 2009 között, egyúttal közismert
szószólója az USA iraki beavatkozásának. Nuland férje, Róbert Kagan
 FRONTPOUTIKÁK 353

társalapítója a Project fór a New American Century (Új Amerikai

Évszázad Projekt) nevű think-tanknek, és szintén a 2003-as iraki há­
ború egyik vezető pártfogójának számított. Kagan különös megálla­
pítása mögött, miszerint „az amerikaiak a Marsról, míg az európaiak
a Vénuszról jöttek”, azon elgondolás áll, miszerint az előbbiek felette
állnak a nemzetközi jognak, valamint az utóbbiak által vég nélkül
hirdetett törvényességnek.31 A kivételezettségnek ez az eszméje volt
az, ami Putyint igazán bosszantotta, és ez a The New York Times-bán,
2013 szeptemberében megjelent véleménycikkében is érződött:

Nem értek egyet azzal, amit ő [Obama] az amerikai kivételezettség­

nek nevez, azt állítván, hogy az Egyesült Államok politikája a2, „ami
Amerikát kivételessé teszi. Ez az, ami minket kivételessé tesz.” Rend­
kívül veszélyes arra bátorítani az embereket, hogy kivételesnek lássák
magukat, bármi is legyen a motivációjuk.32

Ennélfogva pedig, mint azt Dávid Bromwich is írta:

Obama az amerikai álláspont képviseletét John Kerry külügyminisz­

terre bízta, ennek köszönhetően pedig a már eleve kritikus 2014-es
ukrán probléma (az egy évvel korábbi szíriai helyzethez hasonlóan)
még zavarosabbá vált, és azzal fenyegetett, hogy újra viszályt szít
Oroszország és az USA között. Végül március végen Obama a politi­
kai ballépéseket az Unióhoz intézett brüsszeli beszédében szándékos
politikai húzásként tüntette fel.33

A tanulmány a továbbiakban megjegyzi: „Az, hogy [Obama] megfe­

ledkezett a Cheney-féle gazok kisarjadásáról saját politikai kertjében,
jellemző, és sokat elárul róla.” Nem csak Nulandról volt itt szó. Oba-
mát az ENSZ-ben Samantha Power képviselte, a humanitárius be­
avatkozás meggyőző szószólója, aki egész sor külpolitikai kérdésben
adott tanácsot az Egyesült Államok elnökének. A külügyminiszté­
rium immáron nemcsak békés, hanem „kényszerítő erejű”, vagyis
fegyveres külföldi műveleteket is támogatott, noha ez utóbbiak álta-
354 HÁBORÚ A HATÁROM

Iában a védelmi minisztérium hatáskörébe tartoznak. A humanitá­

rius háború normatív és realista szempontokat kombináló preferálása
egyre inkább a külhoni beavatkozások irányába mutatott, míg az a
tradicionális vesztfáliai hozzáállás, amely tiszteletben tartotta az álla­
mi szuverenitást, egyre gyengült - és mindez Ukrajna esetében köny-
nyen robbanáshoz vezethet.
Az Egyesült Államok kettőssége operatív szinten egészen szem­
beötlő. Az ukrán válság felfedte az ellentétet a - F. B. Ali elnevezései­
vel élve —„háborús párt” és a „megoldás pártja” között.34 Ezeken kívül
van egy harmadik kategória is, amelynek tagjai nem rendelkeztek a
bonyolult ukrajnai eseményekben való eligazodáshoz szükséges tájé­
kozottsággal; Ali szerint ebbe a „tanácstalan” csoportba tartozik John
Kerry, Catherine Ashton, de még Susan Rice és Samantha Power is,
akik „ideológiai berögződéseik miatt súlyosan félreértelmezik a szitu­
ációt”. A „mcgoldáspártiak” nem tudtak észszerű politikai útmutatás­
sal előállni, így a vezetés a háborúpártiakra maradt; „A Nyugat ukraj­
nai és kelet-európiai politikájának valódi mögöttes oka, hogy van egy
erős frakció a politikai döntéshozói között, amely teljességgel tisztá­
ban van a helyzettel, mégis tudatosan ezt a fellépést választotta.” Min­
den bizonnyal ez volt a helyzet a Szenátus elé terjesztett 2277-es szá­
mú, „Az orosz agresszó megelőzéséről” szóló 2014-es törvénytervezet
kapcsán is, amely aggasztóan széles körű. és aprólékos intézkedések
egész sorát vázolja fel Oroszországgal szemben. A tervezet részét ké­
pezi többek között egy katonai elem is (a NATO megerősítése és elő­
nyomulása az orosz határok felé); a rakétavédelmi rendszerek teljes
körű kiterjesztése Európában; teljes körű katonai együttműködés
Oroszország nem NATO-tag szomszédaival; az űrkutatási, védelmi és
hírszolgálati együttműködések beszüntetése Oroszországgal; a globá­
lis pénzintézetek teljes skálájának mozgósítása Oroszország pénzügyi
ellehetedenítéséhez; egy Oroszországot megkerülő energetikai veze­
tékrendszer gyors kiépítése, valamint az Ukrajnához hasonló orszá­
gok támogatása az Oroszországtól való energetikai függőség megszün­
tetésére; az összes Oroszországgal kötött fegyverzetkorlátozási egyez­
mény felmondása, átfogó egyéni szankciók orosz tisztviselők ellen;
 FRONTPOUTIKÁK 355

intenzív információs háború megindítása, beleértve az Oroszországba

sugárzó médiaeszközök ilyen jellegű bevetését, valamint masszív tá­
mogatás az oroszországi aktivistáknak és ellenzékieknek. A tervezet
szerint a szövetségi minisztériumoknak vagy képviseleteknek tilos vol­
na bármi olyat tenniük, ami esetleg Oroszország Krím feletti szuvere­
nitásának elismeréseként, vagy a régió „törvénytelen annektálásábá’
való beleegyezésként lenne értelmezhető.35
A törvényjavaslat támogatói szerint mindez éves szinten potom
kétszázmillió dollárba kerülne, ami nyilvánvalóan csekély ár azért,
hogy megmentsék a világot az orosz veszedelemtől. Az efféle harcias­
ság persze nem éppen meglepő attól a Kongresszustól, amely évti­
zedeken át húzta-halasztotta annak a 1974-es Jackson—Vanik-tör-
vénymódosításnak a hatályon kívül helyezését, amely kereskedelmi
szankciókat vetett ki a Szovjetunióra a zsidók emigrációjának akadá­
lyozásáért. Végül aztán 2012 decemberében töröltek el, miután a
Kongresszus haladéktalanul elfogadta a Szergej Magnyitszkij orosz
jogász haláláért felelős moszkvai tisztviselők felelősségre vonhatósá­
gáról szóló törvényt. Az új szenátusi törvényjavaslat felhatalmazná
az Egyesült Államokat arra, hogy Ukrajnának a NATO-tagságtól füg­
getlen „szövetséges nemzet” státust adja. Washington felhatalmazást
kapna arra, hogy csapatokat küldjön Ukrajnába, elkötelezve ezáltal
a NATO-t az Oroszország elleni háború mellett. Elég valószínűtlen,
hogy mindez törvényi erőre emelkedne, még ha a „kétpárti” többség
számára igen kényelmes is folyamatosan Oroszországot megtenni
bűnbaknak. Mindez azonban jól példázza, hogy az USA készen áll
arra, hogy akár hosszabb távon is megpróbálja elfojtani az orosz tö­
rekvéseket, vagy akár letörölni az országot a világpolitikai térképről.
Ezek a törekvések Putyin leendő távozásával sem fognak lanyhulni,
ennélfogva a szembenállás várhatóan meg is marad addig, amíg fel­
nő egy új generáció. A Nyugat és Oroszország kölcsönösen kiábrán­
dultak egymásból, Oroszország számára pedig a Nyugat ellen folyta­
tott harc csupán egy új, tartós célt adott az országnak.36 Az ukrajnai
helyzet stabilizálása fegyverszünetet jelentett a Nyugattal, nem pedig
békét.37
356 HÁBORÚ A HATÁROM

A mai washingtoni politikában kétségkívül meghatározó szerepet

játszik a Wilson nyomdokaiban járó liberális intervencionalizmus,
amely kész szövetségre lépni a „héjákkal” a demokrácia előremozdí-
tásának idealista programja érdekében. A demokratizmusnak ezt az
eszméjét olyanok képviselték, mint például az Egyesült Államok
moszkvai nagykövete, Michael McFaul, akinek oroszországi ügyvivői
karrierje 2012 januárjában botrányosan indult - mikor is a szabály­
talan parlamenti választások miatti tömegtüntetéseket követő feszült
politikai légkörben ellenzéki vezetőkkel találkozott—, majd ért csúfos
véget két évvel később, az Ukrajna-válság alatt.3” McFaul mélyen át­
látta az orosz politikát, még ha vastag ideológiai szemüvegen keresz­
tül is, és 2014. februári lemondásával Amerika kritikus pillanatban
maradt moszkvai nagykövet nélkül. Ami a „héják” táborának más
tagjait illeti, az ukrán válság magyarázata számukra mindössze egyet­
len tételre korlátozódott: a putyini „agresszióra”. Ez is részét képezte
annak a mainstream média által felerősített narratívának, mely sze­
rint Oroszország eredendően hajlamos a terjeszkedésre, és ezt immá­
ron a Nyugattal szembeni kisebbrendűségi komplexusa és neheztelé­
se is megerősítette. Ez a szemlelet uralkodott Grúziában Szaakasvili
alatt, és vezetett végül háborúhoz 2008-ban, ahogyan ez volt a febru­
ári forradalom meghatározó narratívája is. Amint arra Stephen C o­
lién is figyelmeztet: „Az új hidegháború még veszélyesebb lehet, mert
negyven évig tartó előző kiadásával szemben ezúttal nincs hathatós
amerikai ellenzék —sem a kormányban, sem a kongresszusban, sem
az elit médiában, de még az egyetemeken, think-tankekben és a tár­
sadalomban sem.”39 Az alternatív hangokat elhallgattatták vagy hitel-
telenítették, ami veszélyes módon újból és újból egyetlen olyan véle­
mény megerősítéséhez vezetett, amely legjobb esetben is egy összetett
helyzet pártos megítélése.
Ukrajna és az orosz-nyugati kapcsolatok jövője ennélfogva ennek
a két tábornak a küzdelmétől függ. A háborús párt (a „második”
USA) úgy véli, hogy a Nyugat megnyerte a hidegháborút, és hogy ezt
a győzelmet nem lenne szabad megkérdőjelezni. Márpedig szerinte
Oroszország pontosan ezt tette a „Nagyobb Európa” eszméjének pro­
 FRONTPOLlTIKÁK 357

pagálásával, és azzal, hogy a világpolitika független résztvevőjeként

próbált fellépni - ez utóbbinak világos jelét mutatta 2013. szeptem­
beri szerepvállalásával a szíriai konfliktusban. Oroszországot tehát
meg kell tanítani arra, hol is van a helye. Ennek a frakciónak az élén
a (Nuland vezette) külügyminisztériumba mélyen beépült neokon-
zervatívok és jobboldaliak állnak, kiegészülve a Kongresszus elszánt
ruszofóbjaival (elsősorban John McCainnel és Lindsey Grahammel),
valamint a hozzájuk húzó think-tankekkel és a velük szimpatizáló mé­
diával. A The Washington Post nem igazán törekedett az újságírói pár­
tatlanságra és higgadtságra a válsággal kapcsolatban; a The Economist
szabad teret engedett az „új hidegháború” propagálásának, és még a
The New York Times sem ütött meg mérsékeltebb hangot. Utóbbi
április 21-én például címlapon közölte a hírt, miszerint „fényképek
alapján Oroszországhoz köthetőek a kelet-ukrajnai maszkos fel­
kelők”, az elmosódott, néhány szakállas fegyverest ábrázoló felvételek
valójában azonban Oroszországban készültek, három nappal ké­
sőbb pedig a sztorit kétségbevonhatatlanul megcáfolták, megszégye­
nítve ezzel a hírlapot, amely elmulasztotta azon alapvető feladatát,
hogy ellenőrizze forrása hitelességét. Az elkövetkezendő évek során
ezen folyóiratok harcias hangvétele bizonyára számos izgalmas kuta­
tás számára nyújtanak majd alapanyagot. Részrehajlásuk és a törté­
nelmi megértés mélységes hiánya a harmadik világ diktatúráit idézi,
nem is beszélve arról, hogy egy olyan országról van szó, amely saját
bevallása szerint „nélkülözhetetlen nemzet”. Ez a felelőtlenség a ha­
talmi ranglétra legfelsőbb fokait is elérte. A Wall StreetJo u rn a lla l A.
április 28-i rendkívüli interjújában Kerry elismerte, hogy az Obama-
kormány és a nemzetbiztonsági szervezetek „teljességgel tisztában
voltak” azzal, hogy az ukrajnai krízishelyzet fokozódása atomhábo­
rúhoz is vezethet, de az amerikai külügyminiszter felettébb közöm­
bösnek tűnt az emberiség küszöbönálló pusztulásával kapcsolatban.
Washingtonban elszabadult a szenvedélyes őrület.40
A háborús párt hazai bázisát más csoportok is erősítették, élen a
NATO-lobbival, amelyet olyan militáns atlantisták vezettek, mint
Bruce Jackson, a Project on Transitional Democracies (Átmeneti De­
358 HÁBORÚ A HATÁRON

mokráciák Projektje) szervezet alapítója és igazgatója. Számukra - az

Egyesült Államokban és az Európai Unióban egyaránt —az Ukraj-
na-válság istenadta lehetőség volt arra, hogy a NATO új életre keljen,
és hogy új céllal ruházzák fel a XXI. századra. A walesi Newportban,
2014. szeptember 4-én és 5-én rendezett észak-atlanti csúcstalálkozó
a háborús párt örömünnepe volt. Porosenko meghívása biztosította,
hogy a hangvétel továbbra is kellően kemény marad. A britek és az
amerikaiak verték a mellüket az orosz fenyegetés miatt, ám az euró­
pai államok végül visszautasították, hogy tovább fokozzák a háborús
fenyegetést. Anders Fogh Rasmussen szokásához híven meg nem
erősített vádak sorával állt elő, ám az Iszlám Állam előretörése elterel­
te a figyelmet arról, ami nemzetközi szinten végső soron csupán egy
mesterséges konfliktus volt Ukrajna felett, cs a valós, közvetlen fe­
nyegetésre irányította. A newporti találkozó a világpolitika újbóli
militarízálódását jelezte, valamint részleges megtagadását azoknak
a nem hivatalos ígéreteknek, amelyeket Gorbacsovnak tettek még a
hidegháború végén, illetve azoknak az 1997-es egyezményeknek,
amelyek szerint nem állomásoztatnak tartósan csapatokat Kelet-Eu­
rópában, hacsak a régiót nem éri közvetlen fenyegetés. A csúcstalál­
kozón elfogadtak egy „készenléti akciótervet” arról, hogy előretolt
helyőrségekként szolgáló katonai bázisokat létesítenének a keleti ha­
tárvidéken, valamint lengyelországi főhadiszállással egy gyorsreagálá­
sú erőt is létrehoznának, amelynek négyezer katonája azonban más
országokban állomásozna. Az elgondolás szerint támaszpontok jön­
nének létre Lengyelországban, a balti államokban és Romániában, és
mindegyik ilyen bázison állandóan hatszáz katona szolgálna. Dacá­
ra Jacenyuk augusztus 29-én tett bejelentésének, miszerint Ukrajna
elvetné szövetségen kívüli státusát, és tovább folytatná az ország
NATO-csatlakozásának folyamatát, a 2008-ban Bukarestben tett tag­
sági ígéret ezúttal nem hangzott el. Timosenko korábban azt is be­
jelentette, hogy pártja, a Batykivscsina népszavazás kiírását kezde­
ményezi Ukrajna NATO-csatlakozásáról, ám a csúcstalálkozó vezetői
úgy látták, hogy az ukrán tagság egyelőre nem lehetséges. Még ők is
belátták, hogy ez csak olaj lenne a már így is tomboló tűzre.
 F ROM TROLIT IKÁK 359

Ahelyett, hogy a hidegháborút követően egy kollektív, Oroszorszá­

got is magában foglaló biztonsági szervezetté alakult volna át, a NATO
egy „területen kívüli” mandátumot engedélyezett magának arra, hogy
„expedíciós” háborúkat indítson Afganisztánban és Líbiában. Ezzel
szemben a volt kommunista országok közül kikerülő új tagállamok
azt akarták, hogy a NATO térjen vissza hagyományos szerepéhez,
mint olyan területvédelmi szervezet, amely elkötelezett a washingto­
ni szerződés 5. cikkelyében megfogalmazott kollektív védelmi misz-
sziója iránt. Ahogyan Eric Kraus fogalmaz: „egyetlen épeszű ember
sem gondolhatja komolyan, hogy Oroszország a balti államok leroha-
nására, Finnország megsemmisítésére vagy éppen Lengyelország új­
bóli megszállására készül. Mindazonáltal nagyon is kényelmes a nyil­
vánosság előtt azt tettetniük, hogy valóban tartanak ezek eshetőségé­
től.” Miután felsorolja Európa gazdasági és egyéb panaszait, Kraus
egy kulcsfontosságú, a jelen könyv gondolatait nagyban megerősítő
meglátást tesz:

Mivel semmilyen alapvető érdekük nem fűződik Ukrajnához, egy

racionálisan működő világban az európaiak pártatlanok volnának, és
mindkét oldalon keresnék a válság bármiféle megoldását - födera-
lizációt, függetlenséget vagy egyesülést Oroszországgal vélhetőleg
a kelet-ukrajnai régiók egy nemzetközileg felügyelt népszavazására
alapozva. Ehelyett azonban az EU alapító államainak diplomáciája
Washington és a volt szovjet köztársaságok túszává lett. Viszont
Európa, és nem Washingon a2, akinek majd meg kell fizetnie ennek
az árát.

Ez már nem egy „új hidegháború”, az ideológiák háborúja volt, ha­

nem egy „klasszikus, XIX. századi mintára zajló háború a hatalom
kiterjesztéséért”.41 Az Egyesült Államok arra biztatta szövetségeseit,
hogy növeljék védelmi kiadásaikat, miközben Oroszország hétszáz-
miiliárd dolláros védelmi fejlesztésbe kezdett, ami egészen 2020-ig
folytatódni fog. Szeptemberben Oroszország sikeresen tesztelte a ten­
geralattjáróról indított Bulava típusú, nagy hatótávolságú nukleáris
360 HÁBORÚ A HATÁRON

ballisztikus rakétát, amelyet amerikai célpontok elleni csapásokra fej­

lesztettek ki. Ez idő tájt az orosz védelmi miniszter, Szergej Sojgu
felhívta a figyelmet a külföldi haderők fokozott jelenlétére az orosz
határ mentén, és a hat lopakodó tengeralattjáróból az elsőt átvezé­
nyelte a fekete-tengeri flotta immáron állandó állomásául szolgáló
Szevasztopolba. George Kennan figyelmeztetése, miszerint a NATO
terjeszkedése egy új hidegháború előhírnöke lehet, még optimistának
mondható, ugyanis többé nem elképzelhetetlen egy tényleges hábo­
rú kitörése sem.
Mint azt az egyik kommentár is megjegyzi:

Nem feltétlenül kell Putyin oligarchikus tekintélyelvűségével rokon­

szenveznünk annak belátásához, hogy az USA és az EU, nem pedig
Oroszország volt az, aki a krízist kirobbantotta. A nyugati erők azok,
akik ellenszegülnek az egyetlen kiutat jelentő tárgyalásos megállapo­
dásnak, attól félvén, hogy azzal gyengének mutatkoznának.42

A katonai kiadások a korábbi időszakban NATO-szerte csökkentek,

és az Egyesült Államokat leszámítva csak három állam (Nagy-Britan-
nia, Észtország és Görögország) esetében érte el a védelmi költségve­
tés a GDP két százalékát. Ezzel szemben Oroszország 2012-ben tizen­
négy, 2013-ban pedig tizenhat százalékkal növelte védelmi kiadásait,
míg Kínában ez a növekedés ugyanezekben az években tizennégy,
illetőleg kilenc százalék volt. A NATO-vezetők bölcsebb generációjá­
nak, úgymint a szervezet egykori főtitkárának, Lord George Robert-
sonnak a távolmaradása a newporti találkozóról jelzésértékű volt.
A NATO, mintha csak sót akart volna szórni a sebekbe, 2014. szep­
tember 15. és 26. között Rapid Trident („gyors szigony” - utalás
Ukrajna címerére, a háromágú szigonyra) néven hadgyakorlatot tar­
tott ukrán területen. Számítva a NATO lépésére, Oroszország szep­
tember 2-án bejelentette, hogy módosít katonai doktrínáján, vála­
szul azokra a „külső fenyegetésekre” , amelyeket a NATO katonai inf­
rastruktúrájának az orosz határokig való előretolása okozott. Mivel
már túlságosan is egymásnak akaszkodtak, Oroszország és a Nyugat
 FRONTPOLiriKAK 361

képtelen volt közösen szembenézni a Közel-Keletről érkező növekvő

kihívásokkal, köztük az Iszlám Állam biológiai fegyverekkel fenye­
getőző terrorizmusával. Ahelyett, hogy az 1949. április 4-én aláírt
Észak-atlanti Szerződés 5. cikkelyére koncentráltak volna, amely a
kollektív védelem garanciája, minden félnek üdvözítőbb lett volna az
1. cikkelyt felelevenítenie, miszerint:

A Felek kötelezik magukat arra, hogy az Egyesült Nemzetek Alapok­

mányának megfelelően minden nemzetközi viszályt, amelybe be­
lekerülhetnek, békés eszközökkel, olyan módon rendeznek, hogy
a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerül­
jön veszélybe, továbbá, hogy nemzetközi kapcsolataikban tartóz­
kodnak az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő, bármilyen
módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak
alkalmazásától.

Az amerikai háborús párt szövetségesekre lelt a valaha a keleti blokk­

hoz tartozó, de ma már uniós és NATO-tagállamokban. Ezek az or­
szágok korántsem értettek egyet mindenben, de ahogy ezt már lát­
hattuk, vannak köztük olyan militáns revansista hatalmak, Litvániá­
val és Lengyelországgal az élen, amelyek számára még Oroszország
stratégiai letörlése Európa térképéről is csak a kezdetet jelentené. Jú ­
nius 23-án a Wprost lengyel hetilap nyilvánosságra hozott egy megle­
hetősen vulgáris felvételt, amelyen állítólag Radostaw Sikorski len­
gyel külügyminiszter és Jacek Rostowski lengyel gazdasági miniszter
beszélgetése hallható, melynek során előbbi arra figyelmeztetett,
hogy: „A lengyel-amerikai szövetség semmit sem ér: még káros is,
mert hamis biztonságérzetet kelt Lengyelországban”, azt sugallva,
hogy Washington túlságosan is gyengének mutatkozott az Oroszor­
szággal szembeni konfliktus során.43 Ez a rémhírterjesztés pontosan
azt a hatást éri el, amelyet látszólag elhárítani hivatott, és amelyet
tovább fokoz a kijevi rezsim militáns szellemisége, csakúgy, mim tet­
te azt korábban a Szaakasviíi-kormány Grúziában. Az „új Európa”
ezen képviselői az európai integrációt illető tradicionális brit gyanú­
362 HÁBORÚ A HABÁRON

val felvértezve megbénították az EU képességét arra, hogy mérséklő

és közvetítő szerepet töltsön be a világpolitikában. Mindazonáltal ez
korántsem mondható egységes csoportnak, és idővel politikájukban
is változás állt be. Donald Tusk lengyel miniszterelnök előrelépése az
Európa Tanács elnöki posztjára 2014 októberében például lehetővé
tette, hogy az új kormányfő, Ewa Kopacz hamarosan eltávolodjon
elődjének agresszív politikájától, miközben a Sikorski helyébe lépő új
külügyminiszter, Grzegorz Schetyna lezárta Lengyelország (és Euró­
pa) történelmének egy megosztó szakaszát.
Az offenzív szellemiséget azonban politikusok és civil aktivisták
egész sora táplálja tovább, annak a „ruszofób” hagyománynak a foly­
tatói, amely még a XIX. századból ered, mikor is az 1830-as sikerte­
len felkelést követően a lengyelkérdés lehetővé tette, hogy Oroszor­
szágot javíthatatlan zsarnoksággal vádolják. Olybá tűnik, hogy Len­
gyelországnak ezt a XIX. századi szerepét napjainkban Ukrajna ölti
magára. De hadd beszéljen eme csoport nevében Szaakasvili, hiszen
benne csapódik le a háborús párt axiologikus szemléletének esszenciá­
ja. A Wall Street Journal hasábjain megjelent cikkében így ír:

O [Poroscnkol csak a Nyugat segítségével boldogulhat Oroszország­

gal. Aminek az utóbbi időben szemtanúi voltunk, az egy hatalmas
nemzetközi ellentmondás: Oroszország gyenge, de erős akarattal űzi
felelőtlen politikáját. A Nyugat sokkalta erősebb, viszont nem képes
megegyezni egy egységes válaszlépésben, és ezáltal gyengének mutat­
kozik. Putyin tudja, hogy sebezhető, és ezáltal csak még eltökéltebb
abban, hogy maximálisan kiaknázza ezt a múló lehetőséget. A Nyu­
gat pontosan tudja, hogy mik Putyin gyenge pontjai, de az Európai
Unió és az Egyesült Államok még minimális fájdalmat sem hajlandó
elviselni azért, hogy ezeket kihasználja.'*'*

íme, ez a vég nélküli háború hangja, azé a háborúé, amely végre meg­
zabolázná Oroszországot, bármibe is kerüljön ez. Az efféle hozzá­
állás, bármennyire a béketeremtés illúzióját keld azáltal, hogy fellép
a zsarnokok és más anakronizmusok ellen, valójában azzal fenyegeti
 FRONT POLITIKÁK 363

Európa keleti részét, hogy ugyanolyan pusztasággá váljon, mint ame­

lyek Közel-Keleten és Észak-Afrikában keletkeztek.
A háborús párt félelmeivel, fóbiáival és globális ambícióival száll
szembe a „megoldáspárti” front, amely az Ukrajna-válságot a józan
vitán és párbeszéden keresztül igyekszik rendezni - vagyis csupa
olyan módon, amelyet a háború pártján állók próbálnak hiteltelenné
tenni. A krízis szüntelen eszkalálása helyett a megoldáspártiak a nem­
zetközi közvetítésre és a katonai beavatkozás megelőzésére töreked­
nek. Számukra Oroszország mindenképp része a megoldásnak, még
ha sokan tisztában vannak azzal is, hogy a probléma létrejöttében is
komoly szerepe van, így nem feltétlenül adnának neki szabad kezet,
mindenesetre ők legalább próbálnak tájékozódni a helyzetről. Még
Breedlove tábornok is, akit kezdetben a légből kapott feltevések és
a túlzásba vitt fenyegetések jellemeztek, hamar finomított nézetein,
nem úgy, mint saját főnöke. Rasmussen NATO-főtitkár, aki 2014.
október 1-jével távozott posztjáról, állhatatosan szította a feszült­
séget, nemritkán téves információkra alapozva. Oroszországot azzal
vádolta, hogy „hibrid hadviselést folytat, a katonai akció, a titkos
hadműveletek és a dezinformációs médiakampány örvözétét” . A le­
köszönt főtitkár nyelvhasználatát többségében „nyersen szókimon­
dónak” jellemezték, míg mások inkább az agresszív jelzőt használ­
ták.4’ Még az amerikai hírszerzés is, amelyet korábban kínos helyzet­
be hoztak Colin Powell ENSZ előtti prezentációjának nyilvánvalóan
hamis információi Irak állítólagos tömegpusztító fegyvereiről, pró­
bálta elhatárolni magát a háborús párt felelőtlenségétől. Martin
Dempscy, a vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke tárgyi­
lagosságra szólított fel a válsággal kapcsolatban.40A hírszerzés vezetői­
nek Oroszország felelősségét összegző kijelentései az MH17-e$ járat
tragédiájával kapcsolatban sokkalta megfontoltabbak voltak, mint
amelyek a külügyminisztériumtól érkeztek. A veterán CIA-ügynök,
Róbert Baer, aki egykoron Tádzsikisztánban szolgált, és ennélfogva
jól ismeri a térséget, elismerte John Humphrysnak a BBC Today című
műsorának július 28-i adásában, hogy Washington Nuland személyé­
ben csak elmérgesítette a konfliktust, és nem vette figyelembe Orosz­
364 HÁBORÚ A HATÁRON

ország álláspontját. Az amerikai üzleti szféra szintén próbálta meg­

zabolázni a háborúpártiakat. A reálpolitika nagyja, Henry Kissinger
már a kezdetektől fogva figyelmeztetett arra, hogy az Ukrajna feletti
vita szükségtelenül kiélezett:

Az ukrán kérdést túlságosan is gyakran állítják be egyfajta erőpróba­

ként: vajon Ukrajna a Kelethez vagy a Nyugathoz csatlakozik? De ha
Ukrajna életben akar maradni, és gyarapodni akar, akkor nem sza­
bad, hogy bármelyik fél előőrsévé váljon a másikkal szemben - ehe­
lyett Ilidként kell működnie a kettő között, f...] A Nyugatnak meg
kell értenie, hogy Oroszország számára Ukrajna sosem lesz idegen
ország. [...] Az Egyesült Államoknak a maga részéről kerülnie kell,
hogy úgy kezelje Oroszországot, mint egy idiótát, akit türelmesen
meg kell tanítani a Washington hozta illemszabályokra. Pun,7in ko­
moly stratéga, aki az orosz történelem ismeretében dönt. [...1 Pu-
tyin démonizálása a Nyugat részéről nem politika, hanem csak alibi
annak hiányára.'1

Azok a diplomáciai képességek, amelyeket a hidegháború alatt Kissin­

ger csillogtatott, fájdalmasan hiányoztak a jelen válság során.
Európában a megoldáspártiak pozícióját erősen meggyengítette az
MH17-es katasztrófa. Az európai háborús párt saját céljaira használta
fel a tragédiát, beleértve a szankciók mértéktelen kivetését. Jóllehet
Dalia Grybauskaité litván elnök asszony úgy fogalmazott, hogy „a
szankciók szükségesek, de jócskán megkésettek és nem elég szigorú­
ak”, addig Németország külügyminisztere, Frank-Walter Steinmeier
fáradhatatlanul dolgozott a válaszlépések mérséklésén, mondván „a
szankciók nem helyettesíthetik a politikát, ezért kell még mindig an­
nak útjait keresnünk, hogy ezt a politikai konfliktust feloldjuk”.43
Merkel, mint általában, a pragmatikus politizálásra törekedett a ha­
zai realitásokon belül, ám a válság kibontakozásával a német politika
egésze vesztett függetlenségéből, és besorolt Washington mögé. Mind­
azonáltal Merkel egyike volt azon kevés európai vezetőnek, aki fenn­
tartotta a párbeszédet Putyinnal. Az Európai Bizottság leköszönő el-
 FRONTPOUTIKÁK 365

nőké, Barroso 2013 decemberében arra buzdította a demonstrálókat,

hogy „legyenek bárrak, menjenek ki a térre és harcoljanak”,49 és egész
idő alatt csak szította a feszültséget. Putyin sokáig kerülte a hívásait,
és erre jó oka is volt.
Mindebben Obama alig tűnt többnek egy „vörös vonalakat” ki­
jelölő döntőbírónál, akinek semmitmondó nyilatkozatai sem a há­
ború, sem a béke ügyét nem szolgálták. Elnöksége kezdetén még
posztatlantista álláspontot vett fel, amelyben kiemelt szerep jutott az
ázsiai nyitásnak és a globális ügyeknek, de az Ukrajna-válság ismét az
amerikai politika főbb kérdései közé helyezte Európát. Obama szíve
szerint a hagyományos amerikai realizmus és pragmatizmus vonalát
követte volna, és elfordult volna az USA világvezetői, messianisztikus
célkitűzéseiről, de az orosz-amerikai kapcsolatok „újraindítását” ille­
tő csalódások egy ideologikus pozíció felé sodorták. Putyinnal való
kapcsolata meglehetősen rideg volt, részben azért is, mert korábban
- tévesen - tőle függetlennek ítélte Medvegyevet, és a helyzeten né­
hány nem túl bölcs megjegyzése sem segített Putyinról és Oroszor­
szágról. Obama a 2008-as elnökválasztást azzal nyerte meg, hogy az
Irakban folytatott „ostoba háborút” kritizálta, ám ezúttal most őt ér­
te szigorú dorgálás vélt passzivitása miatt: „Minden egyes lépés, amit
az előrenyomuló iszlamisták megtesznek Irakban, és minden egyes
rakéta, amelyet az orosz szeparatisták kilőnek Ukrajnában, egy-egy
vádirat az elnök óvatoskodása ellen. Talán ideje lenne véget vetni az
amerikai visszafogottság eme rövid korszakának.”50 Obama kezdet­
ben az utóbbi évtizedek legkevésbé intervencionalista amerikai ve­
zetőjének indult, idővel azonban arra kényszerült, hogy a Közel-Ke­
leten és Európában is beavatkozzon.
Obama ellenállt ugyan a háborús párt szélsőségességének, de „visz-
szafogottsága” legjobb esetben is viszonylagosnak volt mondható. Az
ő kormánya volt az, amely a demokratikusan megválasztott ukrán
államfő, Janukovics megbuktatására bujtott fel, gazdasági háborút
hirdetett Oroszország ellen, és késleltette a Donyec-medencei polgár-
háborús konfliktus békés megoldását - a köznyelvben nem éppen
ilyesmiket értünk „visszafogottság” alatt. A háborúpártiak számára ez
366 HÁBORÚ A HATÁROM

azonban még csak a kezdet volt. Edward Lucc, a fentebb idézett bí­
rálat szerzője például a következőképp folytatja: „Az utóbbi hóna­
pokban bölcs lett volna megnövelni az amerikai katonai jelenlétet
a balti államokban és a NATO más, Oroszországgal határos tagálla­
maiban. Ehelyett azonban Obama a minimumon tartotta az odave­
zényelt katonák létszámát, amivel talán még fel is bátorította Vla­
gyimir Putyint.”51 Más szóval az euroatlanti védelmi rendszer orosz
határokig való kitolásának tervét, amely az egész válságot kiváltotta,
immáron a válságra adott válaszlépésként javasolták. Természetesen az
USA viszonylag kis erőfeszítéssel térdre kényszeríthette volna Orosz­
országot, amennyiben a gazdasági szankciók valóban torokra mentek
volna, az orosz gazdaság egész ágazatait megbénítva, miközben az
országot bekeríti az amerikai haderő. Oroszország ez esetben keveset
tehetett volna válaszul, ez azonban szinte semmit nem változtatott
volna a Donyec-medencei helyzeten, amely - mint azt láthattuk -
nem egyszerűen Moszkva parancsára alakult ki, és nem olyasvalami,
ami külföldi beavatkozással megoldható lett volna. Egyszóval a há­
borús párt arra használta fel az Ukrajna-válságot, hogy Oroszorszá­
got megtörjék, stratégiailag elszigeteljék, és diplomáciailag a part­
vonalra szorítsák. Oroszország azonban nyilvánvalóan nem fog en­
gedni a nyomásnak, hiszen egy teljesen más gondolati paradigma
logikája mentén cselekszik. Ez az út már nem is annyira egy új hideg­
háború, mint inkább az Armageddon felé vezet.
Egy fontos elemzésben Stephen Cohen egy kulcsfontosságú kér­
dést tesz fel az Egyesült Államok célkitűzéseit illetően, tömören ösz-
szefoglalva az amerikai álláspontban rejlő kétértelműségeket:

Ami azt illeti, a válság kezdete óta rejtély, hogy mi is a kormányzat

tényleges célja, és nem csak Moszkva előtt. Talán a tárgyalásos úton
elérendő kompromisszum, minek értelmében Ukrajna egy jelen­
tősen föderalizált vagy decentralizált állammá válna, amely szabadon
fenntarthatja régi gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, azonban
nem lehet a NATO tagja? Vagy esetleg annak elérése, hogy az ország
csak és kizárólag a Nyugathoz tartozzon, beleértve a NATO-t is?
 F R O N T P O l- I T I K Á K 367

Vagy mindez csak egy' vendetta Putyin ellen, mindazért, amit az

orosz államfő az évek során állítólag tett vagy éppen nem tett? (Óba-
ma és Kerry egyes megnyilvánulásai, amelyek érezhetően Putyin
lcalacsonyítását és megalázását szolgálták, legalábbis részben valami
effélét sejtetnek.) Vagy talán hogy belerángassák Oroszországot egy
háborúba az Egyesült Államokkal és a NATO-val Ukrajnában?52

Ez utóbbi lehetséges indíték nem valószínű, tekintve, hogy egy atom­

háború kirobbanását senki nem merné megkockáztatni, még ha az
USA szorosan közre is működött a kelet-ukrajnai terrorellenes had­
műveletben. John Brennan, a CIA igazgatója április közepén titok­
ban Kijevbe utazott, épp, mikor a katonai akció kezdetét vette. Bi-
den is legalább két alkalommal látogatást tett a fővárosban, amit ma­
gas rangú amerikai tisztek áradata követett. Mindazonáltal a Kijevből
érkező esedezéssel dacolva Washington visszautasította, hogy nehéz­
fegyverzettel támogassa az országot.
Dávid Bromwich megjegyzi, hogy az USA politikájában olyan
egyetértés alakult ki, „amely összehozza a liberális baloldalt és az
autoriter jobboldalt. [...] Az amerikai államapparátus, amely támo­
gatja a háborút és a fegyveripart, a republikánusok tetszése szerint,
társadalombiztosítást és nagyobb szociális jogokat produkál a demok­
ratáknak.”33 Május 28-án, a West Point katonai akadémia avatási
ünnepségén mondott beszédében Obama kijelentette, hogy az USA
több katonai akcióban vehet részt, mint korábban bármikor, de azok
kevesebb amerikai áldozattal járnak majd.

A lényeg az, hogy a világ színpadán mindig Amerikának kell a veze­

tő szerepet játszania. Ha mi nem tesszük, más nem fogja megtenni.
E vezető szerep gerincét is a fegyveres erők jelentik, amelyhez most
már önök tartoznak, és ez mindig így lesz. De az amerikai katonai
fellépés nem minden esetben lehet vezető szerepünk egyetlen - vagy
akár elsődleges - eleme. Pusztán azért, mert nekünk van a legjobb
kalapácsunk, még nem kezelhetünk úgy minden problémát, mint
egy szöget.34
368 HÁBORÚ A HATÁRON

Amerika vezetné tehát a világot, de nem szükségszerűen rendszabá-

lyozná meg a „nemzetközi normák” védelmében, ami az Obama-kor-
mányzat egyik alapelve. Bromwich szavaival élve: „A nemzetközi
normák különítik el a nemzetközi jogot - aminek megszegése jogát
az Egyesült Államok fenntartja magának —és azt az új »világrendet«,
amelynek az USA volt a megalkotója, és most védelmezőjének kell
maradnia ” Tökéletes megállapítása ez azon kétértelműségeknek,
amelyeket Amerika két arca generált. Obama beszédének szellemisé­
ge Madeleine Albright, Bili Clinton második elnökségének külügy­
minisztere, egyúttal a NATO-bővítés közismert támogatójának néze­
tét visszhangozta: „H a erőszakot kell alkalmaznunk, az azért van,
mert mi vagyunk Amerika; mi vagyunk a nélkülözhetetlen nemzet.
Büszkén, másoknál messzebbre tekintünk a jövőbe.”55

E URÓPA ÚJABB Ö N G Y I L K OS S ÁG A

Amikor XV. Benedek pápához eljutott az első világháború kitörésé­

nek híre, úgy fogalmazott, hogy ez „Európa öngyilkosságát” jelenti.
Száz évvel később immáron egy „újabb öngyilkosságról” beszélhe­
tünk, hiszen az európai integráció egész korszaka haszontalannak és
illuzórikusnak bizonyult. Az EU alapjában egy békét biztosítani hiva­
tott vállalkozás, és egészen 1989-ig ehhez az ígéredtez tartotta magát
Nyugat-Európában. Ám mikor a posztkommunista érában a hideg-
háborús ellentétek felszámolásának, valamint egy egységes kontinens
megalapozásának küldetésével szembesült, az Unió látványos kudar­
cot vallott. Ahelyett, hogy egy egész kontinenst átfogó tervvel állt
volna elő, az F.U alig maradt több, mint az atlanti biztonsági szövet­
ség polgári szárnya, és most egyre szűkebb határokon belül mozgó
szociális és nemzetközi szolidaritását is kockára teszi a tervezett Transz­
atlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerséggel (TTIP). Az atlantiz-
mus egyre szerteágazóbbá válik, miközben Oroszországot „kint hagy­
ták a hidegben”.
 FRONTPOLITIKÁK 369

Ukrajna felfedte az EU fejlődésében rejlő csapdát. Intézményként

az Unió számára nem volt könnyű releváns álláspontot képviselni
azon politikai irányvonalak mentén, amelyek megoldást jelenthetné­
nek bizonyos nemzetközi problémákra. Az egyre erősödő összefo­
nódás az atlanti biztonsági rendszerre] megfosztotta Európát autonó­
miájától és politikai eszközeitől, méghozzá épp akkor, mikor igazán
szükség volna rájuk a béke megőrzéséhez a kontinensen. Amint Luk-
janov megfogalmazta, az Európai Uniót túlságosan lekötötte önnön
túlélése, valamint

azok a belső viszályok, amelyeket az Oroszországgal való konfliktus

keltett, és amelyek nem kevésbé veszélyesek a fennállására, mint
azok a veszteségek, amelyeket a Moszkvával való kapcsolatok leépí­
tésének eredményeként fog elszenvedni. Arra a kérdésre, hogy me­
lyik tartogat több veszélyt, csak az EU fog tudni válaszolni - ha
majd eljön az ideje.56

Könnyű amellett érvelni, hogy az Unió mint szervezet háttérbe szo­

rult a válság előrehaladtával, hiszen valóban ez volt a helyzet, ám
teljesítménye valójában még ezt is alulmúlta: képtelen volt féken tar­
tani a washingtoni háborúpártiakat, ahogyan képtelen volt egy olyan
mérsékeltebb stratégia felmutatására is, amely összhangban lett volna
alapelveivel. Mint konfliktuskezelő, a EU reménytelenül alkalmat­
lannak bizonyult.
Mi több, a stratégiai távlat hiánya, valamint az Oroszország aggo­
dalmait elutasító hozzáállás a hegemonizmus amerikai kultúrájának
átvételéről árulkodott. Mint azt Hew Strachan munkáira támaszkod­
va Dávid Habakkuk az első világháborút megelőző brit politika kap­
csán megjegyzi, ahelyett, hogy Franciaországgal és Oroszországgal
szövetkezve az „elszigetelés” politikája mellett kötelezte el magát Né­
metországgal szemben, talán bölcsebb lett volna valamiféle kompro­
misszumos megoldást keresni Németországgal. Habakkuk így foly­
tatja:
370 HÁBORÚ A HATÁRON

Ha [...] az ember közelebbről szemiigyre veszi a Nyugat külpoliti­

káját a közelmúltban, feltűnő, hogy mennyire képtelen akár csak
egyetlen lépéssel is előre gondolkozni. Minden racionális, józanul
gondolkodó ember számára már évek óta nyilvánvaló volt, hogy a
kísérlet, amellyel kiragadnák egész Ukrajnát Oroszország markából,
és beolvasztanák „a Nyugatba”, óhatatlanul egy ilyen válsághoz fog
vezetni. Amivel jelenleg szembenézünk, az nem egyszerűen a nyu­
gati külpolitika válsága, hanem az egész kormányzati rendszerünk,
a „demokráciába” vetett hitünk válsága.^7

Azok a kritikusok, akik szerint az EU nem folyamodott elég gyorsan

szigorú szankciókhoz, arról panaszkodnak, hogy mindez az Oroszor­
szágtól való fokozott energetikai függőség, valamint a néhány tagor­
szági vállalat és Oroszország közötti szoros üzleti kapcsolatok miatt
történt. Ez kétségtelenül olyan tényező, amely hatással van a nemzet­
államok politikai döntéshozatalára, ahogyan az Európai Unió egész
vezetésére is. Létezik azonban egy másik magyarázat is, mégpedig
hogy még mindig akadt néhány olyan vezető Brüsszelben, aki belát­
ta, hogy az ultrán válság nem egyszerűen csak a putyini Oroszország
állítólagos gonoszságának végeredménye, hanem különböző inter­
akciók, percepciók és félelmek komplex összjátékának szüleménye.
Azok a bírálók viszont, akik szerint a szankciók és más korlátozó in­
tézkedések elhamarkodottak voltak, megértették, hogy előbb vagy
utóbb tárgyalásos alapon is ki lehetett volna jutni a válságból, és el­
ítélték, hogy Porosenko megválasztása vagy az MH17 tragédiája után
a felek nem ragadták meg az erre kínálkozó alkalmakat.
Mivel az Európai Unió nem egy állam, hanem összetett intézmé­
nyek, folyamatok és tagországok együtteseként működik, ennek fé­
nyében naivitás volna elvárnunk, hogy egy állam céltudatosságával
lépjen fel. Az ukrán válság mindazonáltal egy alapvető egzisztenciális
választásra kényszerítette az EU-t, amely meghatározhatja további
sorsát is. Egyfelől megpróbálhatná finomítani kontinentális elköte­
lezettségét, és megpróbálhatná megelőzni, hogy egy új vasfüggöny
 FRONTPOUTIKÁK 371

ereszkedjen Európára, további fegyverkezéshez és komoly ellentétek­

hez vezetve. Ennek az új kontinentalizmusnak a gazdasági alapjait
már régen lefektették, akár Nagyobb Európának nevezzük ezt, akár
máshogyan. A kölcsönös egymásrautaltság jelentette lehetőségeket
fel lehetne használni arra, hogy minden fél változtasson hozzáállásán.
Oroszország különösen érzékeny azokra a fenyegetésekre, amelyek
az olyan országokhoz fűződő értékes gazdasági kapcsolatait érintik,
mint Németország, Franciaország, Hollandia vagy Olaszország, és az
egész Ukrajna-válság során ezeket igyekezett is megvédeni. A Na­
gyobb Európán belüli kölcsönös függőség politikája a diplomácián és
a tárgyaláson nyugszik, és egy olyan fenyegetésektől mentes légkört
igyekszik megteremteni, amelyben a vetélkedő felek méltósággal visz-
szavonulót fújhatnak vagy kompromisszumra juthatnak.
Másfelől azonban, bár az előbbi megközelítés elemeit korántsem
sikerült teljesen kiiktatni, az uralkodó nézetek a „héják” kottájából
kerültek elő, a szankciók és a konfrontáció útját követve. Néhány
„új” európai állam - bár nem mindegyikük - számára az Ukrajna-
válság csupán ürügy volt kérlelhetetlen oroszellenességük megerősíté­
séhez, és Oroszországot inkább elhárítandó fenyegetésként, mintsem
gyümölcsöző lehetőségként láttatták. Az Ukrajna-válságban ezúttal
Litvánián volt a sor, hogy az oroszellenes hangulatkeltés élharcosává
lépjen elő: Dalia Grybauskaité elnök asszony Oroszország ellen inté­
zett kirohanásainak keménysége csak az egykori Szaakasvili-rezsim
alatti Grúziában elhangzottakhoz mérhető. Bronislaw Komorowski
lengyel államfő pedig még azt is követelte, hogy Oroszországot fosz-
szák meg vétójogától az ENSZ Biztonsági Tanácsában:

Tudjuk, hogy nem ez a megfelelő idő arra, hogy újrakezdjük kapcso­

latainkat Oroszországgal. Nem ez a megfelelő idő arra, hogy az euro-
atlanti kapcsolataink iránti elkötelezettségünket korlátozzuk. Nem,
épp ellenkezőleg. Döntő pillanat ez arra, hogy megfékezzük Orosz­
országot neoimperialista látomásának beteljesítését szolgáló veszé­
lyes terjeszkedésében.58
372 HÁBOIi'j A HA (ÁRON

Ez már nem egyszerűen politikai állásfoglalás, hanem immunitás

a racionális vitára és a diplomáciai gyakorlatra. Alapja a történelem
esszencialista olvasata, amely Oroszországra mint örökös ellenségre
tekint. Ez a beállítottság legmélyebb lényegét tekintve axiologikus -
vagyis azt állítja, hogy bizonyos posztulátumok axiomatikusok és
megkérdőjelezhetetlenek —, és bárkit, aki kérdéseket vet fel, „Putyin
védelmezőjének”, „hasznos idiótának”, „Putyin-bérencnek” vagy va­
lami még rosszabbnak bélyegez. Veszélyes fundamentalizmus ez,
amely az „európai választás” védelmének és egy „második München”
elkerülésének köpönyegét ölti magára.
A gyakorlatban gyorsan viszonylag normális kapcsolatokat sike­
rült kiépíteni Oroszország és Grúzia között, mikor a Szaakasvili axio­
logikus szemléletének helyébe utódja, Bidzina Ivanisvili kimértebb
és intelligensebb politikája lépett, bebizonyítva, hogy az orosz politi­
ka nem rendelkezik semmilyen örök érvényű irányvonallal, hanem
csupán a változó körülményekre adott pragmatikus (iga2 , a későbbi
Putyin-érában már egyre inkább érzelmi alapú) válaszokkal. Minden
Oroszországhoz hasonló államnak vannak bizonyos biztonságpoliti­
kai és más jellegű aggályai, és amíg ezeket tiszteletben tartják, addig
minden mehet a régi kerékvágásban. Ehelyett azonban úgy tűnt,
hogy a háborús párt megpróbált kiaknázható konfliktusokat kirob­
bantani Oroszország és szomszédai között, az egész posztszovjet tér­
ség romba döntésével fenyegetve. Ukrajnára az a veszély leselkedett,
hogy második Afganisztánná, Irakká vagy Líbiává válik. Nyilvánva­
lóan nem ez volt Obama szándéka, de annak kudarca, hogy vissza­
fogja Kcrry és külügyminisztériumi körének gyújtó hangú retoriká­
ját, ezzel a következménnyel járt. És mindezek mellett hiányzott az
EU önálló véleménye, Catherine Ashton gyakorlatilag ugyanis nem
bizonyult többnek Nuland fegyverhordozójánál.
A válság viszont kikényszerítette az Európai Unió lehetőségeinek
újragondolását. Korábban is történtek már kísérletek Brüsszel kül­
politikai hatékonyságának javítására, mindenekelőtt a főképviselői
poszt létrehozásával az Európai Külügyi Szolgálat (EEAS) élén, vala­
 FRQNTPOUTIKÁK 373

mint az állandó elnöki pozíció megteremtésével az Európai Tanács­

ban. Emellett új döntési mechanizmusokat is bevezettek, mint példá­
ul a „konstruktív tartózkodás” és a minősített többségi szavazás (QMV)
intézményét, valamint a Lisszaboni Szerződés alapján szorosabbá vált
az együttműködés a közös kül- és biztonságpolitikában (CFSP). Az
ukrán válság alatt azonban ezen intézmények sem akadályozták meg,
hogy a politikai döntéshozás gyakran ne „a legkisebb közös nevezőért
való versengés” benyomását keltse. A válság széles körű vitát generált
ugyan a korrekciós intézkedésekről, ám a stratégiai mélység hiányá­
ban ez axiologikus formát öltött. Steven Blockmans szavait idézve:

A Krím törvénytelen annektálását követően, a malajziai légitársaság

MH17-cs járatának letevésében való közvetett orosz érintettség után
minek kell meg megtörténnie ahhoz, hogy az EU szembenézzen a
határainál zajló konfliktussal, és bebizonyítsa saját és a harmadik or­
szágok lakóinak, hogy érdemi szereppel bír a külpolitikában?59

Blockmans amellett érvel, hogy az Uniónak fokoznia kellene az együt­

tes fellépésre való képességét azáltal, hogy jobban kihasználja meglé­
vő intézményeit, mindenekelőtt a külügyi szolgálat „válságplatform­
jának” aktiválásával, és nagy általánosságban azzal, hogy az EEAS-nek
nagyobb beleszólást engedélyez az egyes tagállamok intézkedéseibe.
Mindezeken túl az Európai Tanácsnak minőségi többségi szavazással
kellene döntenie az Oroszországgal kapcsolatos stratégiájáról. Azok­
ban a kérdésekben, amelyek

fontosak ugyan, de nem létfontosságúak, a konstruktív tartózkodás­

hoz kellene folyamodniuk azoknak az országoknak, amelyek diplo­
máciai okokból ellenzik az Oroszországhoz fűződő gazdasági és
pénzügyi kapcsolatok részleges vagy teljes felfüggesztését, ám a kül­
ügyminiszterek tanácsában egyidejűleg mégsem szeretnék meghiúsí­
tani a konszenzust egy közös kül- és biztonságpolitikai döntés elfo­
gadásánál.
374 HÁBORÚ A HATÁRON

Más szóval, a tanács többségi szavazással határozna a külpolitikai

irányvonalról, ami a feltételezés szerint Oroszország esetében „korlá­
tozó intézkedéseket” jelentene. A főképviselő feladata volna, hogy
mint a (tagországok külügyekért, védelemért és fejlesztésért felelős
minisztereiből álló) Külügyi Tanács elnöke

emlékeztesse az egyes tagállamokat együttműködési kötelességükre a

közös kül- és biztonságpolitika égisze alatt, cs a döntéshozatal he­
lyett a konstruktív tartózkodás irányába terelje őket. Ez lehetővé
tenné a tagállamok közötti szolidaritást és az EU kollektív fellépését
a belső megosztottságokon való felülemelkedéshez.60

Régebben talán még lehetett volna úgy tekinteni ezekre az intézke­

désekre, mint észszerű korrekciókra a külpolitikai döntéshozatal ha­
tásfokának növelésére. Az Ukrajna-válság azonban bebizonyította,
hogy az Unió végső soron nem a kontinens egyesítésének és a konflik­
tus meghaladásának eszköze, hanem csupán egy újabb hidegháborús
szervezet, amely épp a hidegháborús állapot fenntartását szolgálja. Az
EU képtelen volt párbeszédet kialakítani az egymásnak feszülő felek­
kel, vagy legalább „pártatlan közvetítőként” működni Washington és
Moszkva között, ezzel pedig hozzájárult a hátországában zajló konflik­
tus háborúvá súlyosbodásához. Az „adanti” közösséghez, más szóval a
washingtoni politikai irányvonalhoz való kritikátlan igazodás hatására
az Unió hiteltelenné vált Moszkva szemében. A pártadan közvetítő
szerepét így Németország öltötte magára, noha az atlantisták még ott
is arra használták fel az Ukrajna-válságot, hogy a szociáldemokraták
tradicionális visszafogottságát ostorozzák (lásd lentebb).
Az egyes tagállamok Önálló külpolitikájának szerepe a korábbi­
nál nagyobb súlyt kapott. A nemzetállami vélemények különböző­
sége továbbra is az EU egyik jellegzetes vonása, és noha a centralizá­
lásra vonatkozó követelések is érthetőek, az ukrán válság tapaszta­
latának fényében immáron belátható, hogy egy effajta egységesítés
rendkívül veszélyes lenne. Még mindig jobb huszonnyolc széttartó
vélemény, mint egyetlen álláspont, amely aztán végzetes döntések­
 FRONTPQLiTIKÁK 375

hez vezet. A lengyelek és a litvánok például nem sokat tettek azon

kívül, hogy elmélyítették a válságot, miközben a britek is csak olajat
tudtak önteni a pusztító tűzre. Ami Franciaországot illeti, még Sar-
kozy alatt szövetségre lépett az USA globális politikájával, és ennek
szellemében cselekedett utódja is. Mindazonáltal a gauíle-ista önál­
lóság büszke hagyománya fennmaradt, például abban a gesztusban,
hogy Hollandé meghívta Putyint a normandiai partraszállásra való
megemlékezésre 2014 júniusában, amivel lehetővé tette az orosz el­
nök találkozóját az újonnan megválasztott Porosenkóval.
Korábban alig volt olyan nemzetközi probléma, amely annyira
megosztotta volna Németországot, mint az Ukrajna-válság. Miután
Németország komoly oroszországi érdekeltségekkel rendelkezett, az
üzleti szféra egyértelműen ódzkodott a szankcióktól. Mint ahogy azt
már korábban is említettem, ezt nem a rendre felemlegetett korrupt
megfontolások motiválták —maguknak a szankcióknak az eszméjével
volt baj, miszerint önmagukban alkalmasak lennének nemzetközi
konfliktusok rendezésére. Angéla Merkel kereszténydemokrata-szo­
ciáldemokrata koalíciójának 2013 végi átalakításakor az új német
külügyminiszter a veterán Frank-Walter Steinmeier lett, aki a február
21-i kijevi megállapodást is segített tető alá hozni. Nem voltak illú­
ziói az Európát fenyegető veszélyekkel kapcsolatban, állítása szerint
a kontinens „legsúlyosabb válságát éli a hidegháború vége óta”. Stein­
meier figyelmeztetett arra, hogy Oroszország „veszélyes játékot foly­
tat, amelynek tragikus következményei lehetnek”, nem utolsósor­
ban saját magára nézvést. Mikor arról kérdezték, hogy szükséges-e
a NATO védelmi stratégiájának újratervezése, Steinmeier kitartott
amellett, hogy: „az Ukrajnában zajló konfliktust nem lehet katonai
úton megoldani. Még ha ez időnként frusztráló is, szilárd meggyőző­
désem, hogy egyedül állhatatos diplomáciai munkával juthatunk kö­
zelebb a megoldáshoz.”61
Az Oroszország és Németország közötti régóta fennálló „különle­
ges kapcsolatot” példátlan szakítópróbának vetették alá, különösen
azok a kényes pontokat érintő kijelentések, amelyek hamis párhu­
zamot vontak a náci Németország működése és Putyin állítólagos
376 HABOKÚ A HATÁRON

„expanzionista” ambíciói között (még ha az effajta analógiák eny­

hén szólva is kétségbe vonhatóak). Egy háromoldalas, parlamenti
képviselőknek címzett augusztus 18-i miniszteri levél feltárja, ho­
gyan kényszerítette az Ukrajna-válság Németországot arra, hogy vá­
lasszon atlantista —köztük a Tágabb Európa projektjét érintő —elkö­
telezettsége, valamint az Európa és Oroszország közötti tradicionális
közvetítői szerepe között. Sigmar Gábriel, a Szociáldemokrata Párt
vezetője, egyúttal Németország gazdasági és energetikai minisztere,
Wolfgang Scháuble pénzügyminiszter, valamint Christian Schmidt
élelmezési és mezőgazdasági miniszter ebben az USA külügyminiszté­
riumának szólamait visszhangozták, miszerint a „szeparatisták” teljes
mértékben Putyin irányítása alatt álltak, és az orosz államfő hibázott
abban, hogy „nem használta fel kétségtelenül meglévő befolyását ar­
ra, I...J hogy lecsillapítsa a felkelőket, és biztosítsa Európa nemzet­
közi jog által kijelölt határait.” A levél rávilágított arra a feszültségre,
amely Németország „európai” álláspontja, illetve azon képessége kö­
zött feszült, hogy pártatlan döntőbíróként lépjen fel:

A kezdetektől fogva egy egységes európai álláspontra törekedtünk,

hogy képesek legyünk megfelelni a kihívásnak. Erőfeszítéseinknek
hála, Európa megtalált egy világos, közös álláspontot. Mi az ukrán
válság politikai megoldásár akarjuk. És ez azt jelenti, hogy készen
állunk arra, hogy együttesen, a szolidaritás jegyében - minden ága­
zatra és tagországra kiterjedően - megtegyünk minden szükséges
lépést, és minden erőnket latba vessük álláspontunk megszilárdítá­
sáért.62

Németország szándéka, hogy különleges hozzáértésén és az intelligens

párbeszéden keresztül enyhítse a keleti konfliktust, megkérdőjelező­
dött. A német atlantisták arra használták fel az ukrán válságot, hogy
megszilárdítsák pozíciójukat, és nemcsak a Steinmeier-féle pragmatis­
ta irányvonalat támadták, hanem alapjaiban tagadták meg az Orosz­
országhoz fűződő „különleges kapcsolatok” messzire nyúló német tra­
 FRONTPOUTIKÁK 377

dícióját, amely Bismarcktól az Ostpolitikon, a hetvenes és nyolcva­

nas évek békemozgalmam át egészen azon jelenkori üzleti vezetőkig
ível, akik Oroszországban nem egyszerűen egy piacot, hanem egy ak­
tív partnert látnak Európa ügyének előremozdításában.
A lengyelek szintén kimutatták gyanakvásukat az európai intéz­
ményekkel szemben, annak reményében, hogy ekképp biztonsági
garanciákat kapnak az Egyesült Államoktól. Mint azt egy lényeglátó
kommentátor megjegyezte:

Meggyőződésem, hogy Radck Sikorski lengyel külügyminiszter leg­

újabb siráma mögött - miszerint a szövetség az Egyesült Államokkal
„semmit sem ér” - amiatti levertsége áll, hogy az Egyesült Államok
nem küld több embert és hadianyagot dédelgetett projektjéhez, [...]
a Keleti Partnerséghez. Sikorski több elismerésre méltó kvalitással
rendelkezik, nem utolsósorban az arra való hajlandósággal, hogy az
EU legfőbb hajtómotorja legyen, [...] de az egyébként érthető ru-
szofóbiája olyan megnyilvánulásokra ösztökélte, amelyek ellentéte­
sek az [Európai] Unió érdekeivel, hogy annak hosszabb távú műkö­
dését már ne is említsük.0

Az EU keleti peremén az „új Európa” destruktív ruszofóbiája az egész

közösség hitelét és összetartó erejét kérdőjelezte meg. Az eredeti el­
képzelés az volt, hogy az újonnan felvett tagállamokat majd „szocia­
lizálják az uniós viselkedésre”, de az Unió ehelyett egy ellentétes fo­
lyamattal szembesült: hogy átveszi néhány új tagállam axiologikus
dinamikáját és virulens neoliberális szabadpiac-pártiságát, akik rá­
adásul már inkább az atlantista biztonságpolitikát részesítik előny­
ben az európai társadalmi szolidaritással szemben,
Az Ukrajna-válság hatására egy új és helyrehozhatatlan törésvonal
keletkezett Európa centrumában. Egy újabb keletű tanulmányt idéz­
ve: ,A régióban való együttműködés ideája halott —legalábbis a be­
látható jövőt illetően biztosan.”64 Amit egykoron „közös szomszéd­
ságnak” neveztek, immáron „vitatott szomszédsággá” vált. A javasolt
378 HÁBORÚ A HATÁRON

korrekciók szinte minden esetben csak elmélyítették azokat a feszült­

ségeket, amelyek magához a válsághoz vezettek. A Keleti Partnerség
valójában egy igencsak kettős megítélésű, aránylag alacsony költségű
próbálkozásnak számított, amely „sem nem helyettesítette az EU-tag-
ságot, sem pedig nem vezetett ahhoz”, és amely a bírálatok szerint
túlságosan technokrata volt, és „nem tett eleget a Brüsszel és Moszk­
va közé ékelődött országok védelmében”/ ’5 Pontosabban fogalmazva
a Keleti Partnerség túlságosan is bürokratikus és axiologikus volt, és
azon az alapon bocsátkozott versenybe Moszkvával, hogy az uniós
kontroll és kereskedelem kiterjesztése a Kelet felé megkérdőjelezhe­
tetlenül üdvös és progresszív cselekedet, történelmi kontextustól füg­
getlenül. Az európai szomszédságpolitikát most újra kellett gondol­
ni, hogy stabilabb kétoldalú politikai kapcsolatok és többoldalú gya­
korlatias stratégiák kombinációja jöjjön létre, amely olyan szektorális
kérdésekre is kiterjed, mint az energiabiztonság, a vízummentes uta­
zás és az igazságszolgáltatás reformja.
A kompromisszumkészség és az egyensúlyi helyzet fenntartása az
F.U politikai alapeíveinek számítanak, ám az Ukrajna-válság kikezdte
az Unió nemzetközi hitelességét. Képtelennek bizonyult egy európai
perspektíva felvázolására, ehelyett inkább az atlanti szövetség aláren­
deltjeként működött, amely viszont szintén alig maradt több, mint
a washingtoni „héják” kiterjesztett platformja. Az EU irányadó cél­
rendszere a visszájára fordult: ahelyett, hogy összekapcsolta volna a
népeket és nemzeteket, a viszály egy újabb eszközeként működött.
Az Unió lényege maga a párbeszéd, anélkül semmit sem ér, mégis
ahogy az Ukrajna-válság mélyült, Brüsszel egyszerűen csak átvette
a szankciók, fenyegetések és figyelmeztetések nyelvét, még a 2014.
szeptember 5-én elfogadott tűzszünetet követően is. Az EU hozzájá­
rult ahhoz, hogy a „párbeszéd” fogalma elveszítse a tekintélyét, mi
több, egyenesen szitokszóvá váljon. Az EU bírálóinak, akik szerint a
szervezet nem több a hidegháborús politika egy újabb megnyilvá­
nulásánál, igazuk lett, míg azoknak, akik hitték, hogy az Unió képes
lesz egy transzformatív programot felvázolni a kontinens békéjének
érdekében, csalódniuk kellett.
 FRONT POLITIKÁK 379

HI DE G BÉKE

Norman Angell 1909-ben írt, The Great Illusion (A nagy illúzió) című
könyvében úgy fogalmazott, Hogy az ipari nagyhatalmak közötti há­
ború hiábavaló és gazdaságilag bomlasztó volna, bár azt nem állította,
hogy egy efféle konfliktus valójában lehetetlen is lenne. Angellnek
minden pontban igaza lett. A hidegháború utáni érában az erősen
vitatott „demokratikus béke” tézis egy lépéssel közelebb került annak
kimondásához, hogy demokratikus államok nem háborúznak egymás­
sal, ami persze mindenestül attól függ, ki hogyan definiálja a demok­
ratikus államot. Kiterjedt irodalom sugallja, hogy így vagy úgy, de
a klasszikus geopolitika és a világpolitika realista értelmezése —mint a
hatalomért, státusért és elismerésért folytatott vég nélküli küzdelem
- helyét egy liberális-internacionalista rend vette át, amelyben a konf­
liktusok esetén az intézmények közvetítenek, a kereskedelem pedig
enyhíti a nemzetek közötti rivalizálást. Ez persze csak egy újabb nagy
illúzió volt, de ettől még hiba volna azt gondolnunk, hogy az Ukrajna-
válság a geopolitika „visszatérését” jelentette: az ugyanis sosem tűnt el.
A nagyhatalmi politika ott lüktet az atlantizmus középpontjában,
csak épp elleplezi az uníverzalizmus nyelvezete és a globális kormány­
zás jó szándékú gyakorlata. Washington szövetségesei és partnerei szá­
mára a pax Americana a megnövekedett közjót jelentette a béke és
kereskedelem formájában (az „első” USA), noha kikezdte az egyenlőt­
lenség és azok a világcsendőri fellépések, amelyekkel meg kellett hiú­
sítani, hogy az amerikai táborból bárki is dezertáljon, és pacifikálni
kellett a táboron kívülieket (ez a „második” USA feladata).
Végső soron az Ukrajna-válság arról szólt, hogy Oroszország visz-
szautasította az alárendelődést az atlantizmus hegemóniájának és glo­
bális uralmának. Mint azt korábban kifejtettem, ez az ellenszegülés
többnyire csupán részleges volt, és bizonyosan nem nyílt provokáció­
nak szánták. Oroszország neorevizionizmusa próbált egy olyan utat
találni a szuverenitásról alkotott klasszikus képzetek, a nagyhatalmi
státus, a globalizálódó világ normáihoz való alkalmazkodás, valamint
a globális erőviszonyok realitásai között, amelyen folytathatja az út­
380 HÁBORÚ A HATÁRON

ját. Ez a kötéltánc 2014-ben katasztrofális bukással végződött. Az

orosz neorevizionizmus azt feltételezte, hogy a kínai modell mintájá­
ra volna lehetőség Oroszország „csendes felemelkedésére”; Európa
azonban nem Ázsia, és Oroszország végül az atlanti szövetség front­
vonalával találta szembe magát. Abból kiindulva, hogy az F.U képes
megvédelmezni saját határait, az USA megkezdte „keleti fordulatát”
a Kínával való szembenézéshez. Az Ukrajna-válság azonban várat­
lanul visszaparancsolta, hogy szembeszálljon a kihívóval annak euró­
pai határvidékén.
Mindazonáltal ez még nem egy második hidegháború. Oroszor­
szág sem ideológiai, sem stratégiai szempontból nem számít követke­
zetesen ellenfélnek. Mi több, az együttműködés tovább folytatódott
Afganisztánban - az északi ellátási útvonalon keresztül az Ukrajna-
válság alatt is a hadianyag- és a személyi utánpótlás negyven száza­
léka orosz segítséggel jutott az országba —és a Közel-Keleten, és az
Iszlám Állam jelentette fenyegetésekkel kapcsolatban Szíria ügyében
is a kooperáció jelei mutatkoztak. A hideg béke azonban továbbra is
érvényben volt - ez egy olyan megoldatlan geopolitikai konfliktus,
amely magában foglalja annak lehetőségét, hogy teljes körű háborúvá
váljon, ahogyan annak is, hogy tárgyalásos úton rendeződjön. A je­
lenlegi hideg béke dinamikájának eleven leírását adta John Mear-
sheimer professzor, a nemzetközi kapcsolatok realista hagyományo­
kat követő szakértője. Mearsheimer megjegyzi, hogy a szankciók
kivetése és a kijevi kormány növekvő támogatása olyan tévedések
voltak, amelyek „ugyanabból a fals logikából eredtek, amely a válság
kialakulásához is hozzájárult. A vita megoldása helyett csak még több
bajhoz fognak vezetni.”
Mearsheimer szigorúan kritizálta az Egyesült Államokat, amiért az
megpróbált kibújni a válság kiprovokálásának felelőssége alól azzal,
hogy mindenért Putyint hibáztatta, motivációit pedig illegitimnek
kiáltotta ki: „Ez tévedés. Washington meghatározó szerepet játszott
ennek a veszélyes szituációnak a létrejöttében, Putyin elnök hozzá­
állását pedig ugyanazok a geopolitikai megfontolások motiválják,
amelyek minden nagyhatalomra hatással vannak, beleértve az Egye­
 F R O N T PO LITIK ÁK 381

sült Államokat is.” Mearsheimer szerint: „Jelen válság a NATO bőví­

tésében gyökerezik, valamint Washington elkötelezettségében amel­
lett, hogy Ukrajnát kivonja Oroszország vonzásköréből, és a Nyugat­
ba integrálja.” Az USA később „végzetes hibát” követett el azzal, hogy
a tüntetők mögé állt, mikor Janukovics úgy döntött, hogy az Orosz­
ország által felkínált kedvezőbb ajánlatot fogadja el. Mearsheimer
elismerte Putyin aggályait az új ukrán kormánnyal szemben, amelyet

közvetlen fenyegetésként érzékelt Oroszország alapvető stratégiai ér­

dekeire. Ugyan ki hibáztathatná? Hiszen végső soron a hideghábo­
rút hátrahagyni képtelen USA volt az, aki a kilencvenes évek elejétől
fogva potenciális fenyegetésként kezelte Oroszországot, és figyelmen
kívül hagyta annak kifogásait a NATO bővítésével és Amerika az
irányú terveivel szemben, hogy rakétavédelmi rendszereket telepít­
sen Kelet-Európába.

Mearsheimer szerint Obamának inkább stratégaként, mintsem jo­

gászként kellene gondolkodnia, és el kellene ismernie Oroszország
biztonsági érdekeit azáltal, hogy kötelezettséget vállal arra, hogy Grú­
zia és Ukrajna nem lesznek a NATO tagjai, és hogy „Ukrajna semleges
álláspontra helyezkedik a Kelet és a Nyugat között”.66
Egy későbbi, a Foregin Affairs-ben megjelent cikkében Mearshei­
mer már Amerika szövetségeseit is hibáztatta. Állítása szerint „felké­
születlenül érték őket az események” , azt hitték ugyanis, hogy a reál­
politika immáron a múlté, és Európa „szabad és egységes marad az
olyan liberális alapelveknek köszönhetően, mint a jogállamiság, a köl­
csönös gazdasági függőség és a demokrácia”.67 Ezek az elvek valóban
nagyobb jelentőségre tettek szert a „globalizáció” korszakában, de
mint azt korábban már említettük, a reálpolitika és a geopolitika vál­
tozatlanul releváns maradt, és épp ezek képviselik az amerikai hege­
mónia sötét oldalát. Azzal, hogy az Európai Unió terjeszkedni kez­
dett Kelet-Európa vitatott határvidéke felé, óvatlanul egy geopoliti­
kai játszma résztvevőjévé vált, miközben sem nyelvezete, sem eszköz­
tára nem volt meg egy ilyen szerep eljátszásához. Mearsheimer szerint
382 HÁBORÚ A HATÁRON

az Ukrajna-váJság nemcsak: azt bizonyította be, hogy a reálpolitikai

tényező releváns maradt, de emellett rávilágított a Nyugat két aspek­
tusa - a liberális univerzalizmus és a hegemón geopolitikai hatalom
- közötti ellentmondásra, amely főleg az Unió esetében bizonyult
kritikusnak. A kibővült EU egyszerűen képtelen volt dűlőre jutni né­
hány új tagjának agresszív geopolitikai álláspontjával, ami intenzíven
kikezdte névleges célkitűzéseinek hitelességét. Minél inkább feltárult
ez az ellentmondás, az Unió annál agresszívebben támogatta a szank­
ciók kivetését és Oroszország megbüntetését.
Mearsheimer nézete szerint a NATO és az EU térnyerését Kelet
felé Oroszország elsőrendű fenyegetésként érzékelte stratégiai érde­
keivel szemben: „A Nyugat háromcsomagos politikája - a NATO bő­
vítése, az EU terjeszkedése és a demokrácia terjesztése - olajat öntött
a kitörni készülő tűzre.”68 Mearsheimer számára kardinális pont, hogy
„Washingtonnak lehet, hogy nem tetszik Moszkva álláspontja, de meg
kellene próbálnia megértenie a mögötte meghúzódó logikát”. Mint
sokan mások, ő is úgy látja, hogy „az Egyesült Államok nem tűri,
hogy távoli nagyhatalmak katonai egységeket küldjenek bárhová is
a Nyugati féltekén, azt pedig még kevésbé, hogy érdekszférájának a
közelébe férkőzzenek” .69 Washington szólamai a független országok
„szuverén” döntéseiről nem csengtek valami jól a szomszédos Kuba
ellen hatvan éve életben lévő embargó miatt, és azért, mert a szigetor­
szágtól elfoglalt guantánamói haditengerészeti bázist az amerikai ha­
tóságok törvényen kívüli tevékenységekhez használják. Mint Mear­
sheimer megállapítja, a realisták többsége ellenezte a NATO terjesz­
kedését, valamint felidézte Kennan kifogásait a szervezet bővítésének
hasztalanságáról.
Mindezekre a bevett válasz úgy szól, hogy a Nyugat mindent elkö­
vetett annak érdekében, hogy csillapítsa Oroszország aggályait, és
tagadja, hogy a bővítésnek bármi köze is volna az ország elszigetelé­
séhez, hiszen több formában is próbálták bevonni Oroszországot a
közös munkába. Az 1997-ben létrehozott Állandó Közös Tanács in­
tézményét például megerősítették a 2002-ben életre hívott NATO-
Oroszország Tanáccsal (NRC). Nem állomásoztattak állandó haderőt
 FRONT POLITIKÁK 383

az egykori kommunista országokban, 2009-ben pedig úgy döntöt­

tek, hogy a tervezett rakétavédelmi rendszereket Csehország és Len­
gyelország helyett Romániába, illetve hadihajókra telepítik, a rend­
szer negyedik elemét, a radarfelderítést pedig Alaszkába helyezték át.
Ráadásul, mint a2t említettük, a kilencvenes évek kezdetén tett ígéret
a NATO bővítésének leállításáról csak az újraegyesített Németország
keleti felének katonai státusára korlátozódott, noha abban megegyez­
tek, hogy az egyesük Németország a NATO tagja lesz. Emellett azzal
is érvelnek, hogy minden kötelezettségvállalás, amit 1990-ben tettek,
vagyis mikor a Szovjetunió és a Varsói Szerződés még létezett, vala­
miképp érvénytelenné vált azok egy évvel későbbi felbomlásával, míg
azok a kötelezettségek, amelyek Oroszországra, mint a Szovjetunió
„jogfolytonos” államára pro vagy kontra vonatkoznak, érvényben
maradtak. Ezt hallgatólagosan elfogadta az Egyesült Államok is, mi­
kor kezdetben nem engedett az újonnan felszabadult kelet-európai
államok NATO-csatlakozási kérelmének. Ilyesformán tekintve a Nyu­
gat nem agresszíven terjeszkedett, hanem épp hogy módfelett vissza­
fogottan, ellenállva új kelet-európai tagállamai néhány igazán szélső­
séges követelésének. Tény, hogy ezek az országok valóban régóta és
komolyan panaszkodtak mellőzöttségükre, különösen akkor, mikor
Amerika látszólag egy posztatlantista álláspontra helyezkedett ázsiai
„fordulatával”. Mindenesetre Oroszországnak nukleáris arzenálja sta­
bil biztonságérzetet nyújt, ezért függetlenül attól, hány szomszédja is
csatlakozik az Észak-atlanti Szövetséghez, egy NATO-támadás csak­
nem elképzelhetetlen. Azonban a fenti érvek egyike sem volt elegen­
dő Oroszország félelmeinek elhessegetéséhez, az „újrakezdés” és azon
más próbálkozások hívei nagy bánatára, amelyekkel megpróbálták
„megnyerni” Oroszországot a nyugati feltételek elfogadására.
Azonban ahogyan azt Mearsheimer is leszögezi: „végső soron az
oroszok, és nem a Nyugat dönti el, hogy mi számít Oroszország elle­
ni fenyegetésnek”.70 Noha kétségtelenül történtek próbálkozások
a hidegháború egyenlőtlen lezárásából eredő következmények enyhí­
tésére, senki nem hagyhatja figyelmen kívül a kegyetlen tényt, hogy
az egyik fél állandósította győzelmét. Oroszország befogadása végső
384 HÁBORÚ A HATÁRON

soron kooptálást jelentett, vagyis a győztes szövetséghez való csatla­

kozásért cserébe Oroszországnak bizonyos mértékig fel kellett volna
adnia autonómiáját. Két évtizeden át Oroszország felhívásait egy
többpólusú berendezkedésre úgy kezelték, mint a hegemonikus ha­
talmi struktúra „demokratizálásának” kísérleteit. Ennélfogva egyik
oldal sem volt hajlandó oly módon változni, ami lehetővé tette volna
egy ténylegesen újféle együttműködés létrejöttét. Oroszországra bi­
zalmatlanul tekintettek, ameddig Moszkva annak a rendszernek a
megváltoztatását követelte, amelybe invitálták, miközben a Nyuga­
tot is gyanakvás övezte, amíg az általa kínált csatlakozás Oroszország
átalakítását jelentette volna. A hidegháborúban ez a szembenállás egy
tartós kompromisszumhoz, a „békés egymás mellett éléshez” ve­
zetett, a különbözőség kelletlen elfogadásához és annak az útnak
a megtalálásához, amely mentén a hatalmak képesek voltak kezelni a
konfliktust. Mindennek a hidegháború végeztével búcsút kellett in­
teni, a különbségek pedig egyre kevésbé tűntek fenntarthatónak. Eb­
ben a holtpontban kell keresnünk az Ukrajna keltette válság gyöke­
reit.
 T I Z E D I K FE JE Z E T

UKRAJNA JÖVŐJE

Mégis mi vezetett idáig? Ezzel a kérdéssel szembesült Európa 1918-ban,

és teszi fel most újra. Száz évvel ezelőtt Európa „alvajáróként” mene­
telt a világháborúba, és most, egy évszázaddal később azon kényelmes
illúziók, miszerint a „globalizáció” lehetetlenné tenne egy újabb ha­
sonló nemzetközi konfliktust, szertefoszlottak. Az európai és globá­
lis biztonsági struktúra elégtelennek bizonyult. Kézenfekvő válaszként
Putyin és Oroszország hibáztatása adódott, elkerülve ezzel a rendszer
alapjait illető felülvizsgálat szükségességét, és ez a legveszélyesebb vi­
szályt generálta a hidegháború lezárulta - ha nem az 1962. októberi
kubai rakétaválság —óta. Az eddigiek során amellett érveltem, hogy
a konfliktus lényege két meghatározó folyamat találkozása volt: az
„Ukrajna-válság”, amely sajátos megtestesülése a nemzetközi politika
szerkezeti elégtelenségeinek; valamint az „ukrán” válság, vagyis azon
belföldi ellentétek, amelyek az ország 1991-es függetlenedése óta for­
tyogtak, eredetük azonban egészen a keleti szláv állam, a Rusz ezer
évvel ezelőtti felemelkedéséig, illetve kétféle megjelenése, a kijevi és
a moszkvai nagyfejedelemség közti, vagy az ukranista és a „Malorosz-
szija” elgondolás közötti ellentétig nyúlik vissza. Két válság fuzionált
egymással —megsemmisítő hatással.
386 HÁBORÚ A HATÁRON

P AR LAM EN TI V ÁL AS ZTÁ SOK

Porosenko előrehozott választásokat ígért, ám a 2004-es alkotmány

visszaállításával már nem volt képes feloszlatni a parlamentet, így ar­
ra kényszerült, hogy egy olyan csonka törvényhozással dolgozzon,
amelyet még egészen más körülmények között választottak meg. M i­
vel a rezsim tele volt Janukovics egykori híveivel, a kormányzatnak
keményen kellett küzdenie ahhoz, hogy jogszabályait elfogadtassa.
A Jacenyuk-kabinet július 24-i formális lemondásával működésbe
lépett a Verhovna Rada feloszlatásának alkotmányban foglalt folya­
mata. Az UDAR és a Szvoboda kiválásával a kormányzó koalíció fel­
bomlott, és amennyiben nem alakul egy újabb harminc napon belül,
úgy az államfőnek jogában áll a parlamentet feloszlatni. Porosenko
üdvözölte a lépést, mondván az lehetőséget teremt az új választások­
ra: „A társadalom az állami hatóságok teljes újraosztását akarja.” 1
Jacenyuk lemondását az is ösztönözte, hogy a parlament képtelennek
bizonyult elfogadni a katonai kiadások növeléséről szóló indítványt,
valamint rendbe hozni az energiaszektort a kormányzó koalíció ösz-
szeomlása közepette. Július elején az országgyűlés elutasított egy tör­
vényjavaslatot, amely megszüntette volna az ukrán földgázszállító
rendszerre vonatkozó korlátozásokat, amivel föld alatti gáztározói
bérbe adhatókká váltak volna. A kabinet már korábban megegyezett
két részvénytársaság - az „Ukrajna központi gázvezetékei” és az „Uk­
rajna föld alatti gáztározói” - létrehozásának lehetőségéről, amelyek
teljes mértékben állami tulajdonban lennének. Az átszervezés egyút­
tal lehetővé tenné egy gázszállításihálózat-üzemeltető társaság meg­
alapítását is, amelyben amerikai és európai befektetők negyvenkilenc
százalékos részesedést szerezhetnének.
Augusztus 25-én Porosenko feloszlatta a Radát, és új országgyűlé­
si választásokat írt ki október 26-ára, párhuzamosan az önkormány­
zati választásokkal (ez utóbbit végül december 7-ére halasztották).
Porosenko szerint a Rada másfél éven át volt „Janukovics támasza”, és
azzal vádolta meg a parlamenti képviselőket, hogy felelősek voltak az
Euromajdan tragédiájáért és a „mennyei százak” meggyilkolásáért.2
 UKRAJNA JÖVŐJE 387

Az ukrán államfő kitartott amellett, hogy „nem titok, hogy egy kép­
viselők tucatjait magában foglaló ötödik hadoszlop működik a par­
lamentben” . Felmerült egy olyan elképzelés, miszerint a választásokat
a nyílt, arányos választási rendszeren keresztül bonyolítanák le, ám
végül maradtak a Porosenkónak jobban kedvező kevert választási
rendszernél. A 450 képviselői mandátum feléről így az ötszázalékos
küszöböt jelentő pártlistás szavazás, a másik feléről pedig az egyéni
választókörzetekben elért eredmények döntenek - utóbbi csoport
pedig kétségtelenül hajlandó lesz az államfő mögé állni. Porosenko
ugyanis egyértelműen támogatói bázist keresett magának a törvény-
hozásban. Mindazonáltal azzal, hogy megszabadult a korábban Janu-
kovicshoz hű képviselőktől, Porosenko új problémák egész sorát te­
remtette meg, mindenekelőtt a populista nacionalisták blokkjának
megválasztását. A militáns ukrán nacionalizmus felemelkedésével az
új Verhovna Rada a liberalizmusellenesség különböző árnyalatait öl­
tötte magára. Az a több mint nyolc százalék, amelyet a militáns po­
pulista Oleh Ljasko szerzett az elnökválasztásokon, már előre jelezte,
hogy mi várható.
Az életkörülmények romlásával a társadalmi feszültségek egyre csak
súlyosbodtak. A kormány leépítette a közszférát, a közüzemi költsé­
gek emelkedtek, egyre gyakoribbá váltak az áramkimaradások, a me­
legvíz-ellátást pedig korlátozták, mivel az önkormányzatok próbáltak
takarékoskodni a földgázzal. A gazdaság összességében komoly gon­
dokkal küszködött. Az ország szükségleteit tekintve a tizenhétmilli-
árd dolláros IMF-hitel csak csepp volt a tengerben, nyilvánvalóvá vált
azonban, hogy az Európai Unió nem fog mentőövet dobni Ukrajná­
nak - Németország még az eurozóna más tagjainak támogatására sem
volt felkészülve. Eközben az USA egybillió dollárt tervezett költeni
nukleáris arzenáljának korszerűsítésére, válaszul a nem létező orosz
fenyegetésre, miközben ennek kis töredéke is rengeteget számítana
Ukrajnának. Az átalakítás lassú üteme miatti csalódottságában au­
gusztus 21-én lemondott Pavlo Seremeta gazdasági miniszter, aki tá-
voztában megjegyezte, hogy a kormány „úgy bánt az üzleti szférával,
mint egy ragadozó”.3 A hadsereg tartalékosait egymást követő hullá­
388 HÁBORÚ A HATÁRON

mokban hívták be, ami egyre népszerűtlenebb lett, és több régióban

is tüntetésekhez vezetett. A Donyec-medencében vívott háború patt­
helyzettel végződött, komoly emberáldozatokat, széles körű pusztítást
és szűnni nem akaró, kölcsönös vádaskodást hagyva maga után.
A tiltakozó mozgalom életre hívta a civil társadalom szervezeteit,
köztük a Majdan Népi Tanácsot, a Majdan összukrán Uniót, a Maj­
dan Civil Szektort és az Újjáéledés Reforomcsomagját, amelyek to­
vább folytacták az új kormány?,at munkájának felügyeletét. Ezek a
szervezetek többségükben tartózkodtak a hivatalos politizálástól, és
csak néhányan alapítottak saját pártot - bár azok számára, akik ezt
tették, a siker korántsem volt garantált. A Demokratikus Szövetség
májusban például csak két mandátumot szerzett a kijevi városi ta­
nácsban.4 A Jobboldali Szektor tovább folytatta küzdelmét a belügy­
minisztériummal, augusztusban annak megtisztítását és a saját tagjai
ellen indított büntetőügyek lezárását követelte. Dmitro Jaros kérése­
it részben teljesítették, aki ekképp beleegyezett, hogy folytatják har­
cukat Keleten, és nem vonulnak utcára Kijevben. És ez csak ízelítő
volt azon fenyegetésből, amelyet a felfegyverzett milíciák jelenthet­
nek a kijevi adminisztrációra. Ezek a harcedzett és feldühödött cso­
portok folyamatosan egy új, még erőszakosabb „Majdan” veszélyét
jelentették.
Ez a feszültség aztán a választási kampányban erőszakba torkol­
lott. Szeptember 16-án a parlamentből távozó Vitalij Zsuravszkijt,
a Gazdasági Fejlődés Párt képviselőjét megtámadták és egy szemetes­
konténerbe dobták. Szeptember 30-án Odesszában Nesztor Sufri-
csot, a Régiók Pártjának egykori képviselőjét Bandera-zászlós aktivis­
ták verték össze, és ez a csak „népi tisztogatásként” emlegetett akció
később másokkal is megismétlődött. A választási kampány során ér­
zékelhető volt a megfélemlítés légköre is, mindazonáltal az eredmény
végső soron tükrözte Ukrajna mélyen demokratikus - igaz, egyre
megosztottabb —kultúráját. A Krím tizenkét választókörzetében nem
tartottak szavazást, ahogyan a Donyec-medence harminckét körzeté­
ből a felkelők által ellenőrzött tizenötből sem küldtek képviselőt Ki-
 UKRAJNA JÖVŐJE 389

jevbe. Ezeken a területeken november 2-án saját országgyűlési válasz­

tásokat tartottak.
Az 52,4 százalékos részvétel alacsonyabb volt, mint a 2012-es or­
szággyűlési választásokon és a májusi elnökválasztáson, mivel a Krím
és a Donyec-medence most nem vett részt a szavazásokon. Végül a
huszonkilenc induló pártból csak hat lépte át az ötszázalékos küszö­
böt (lásd a 10.1-es táblázatot), és ismételten szembeödő eltérés mu­
tatkozott az ország nyugati és a délkeleti felének választói preferen­
ciáiban. Porosenko Szolidaritás pártja jelentette az UDAR-ral szövet­
ségre lépett Petro Porosenko Blokkjának magvát. Mintegy felidézve
azokat a személyes viszályokat, amelyek a 2000-es évek közepén szét­
feszítettek a narancsos kormányt, Jacenyuk visszautasította, hogy
csatlakozzon Porosenko blokkjához, miután az elnök nem volt haj­
landó vezető pozíciót biztosítani neki, valamint úgy átnevezni párt-
szövetségét, hogy az jelezze a Jacenyukkal való együttműködést. Jace­
nyuk így Olekszandr Turcsinowal folytatott kampányt a Népi Front
élén. Keményvonalas álláspontját tükrözve emellett a milíciák veze­
tőivel is egyezséget kötött, köztük az Azov zászlóalj és a szélsőjobb-
oldali Ukrajna Patriótái élén álló Andrij Bileckijjel. Jacenyuk szö­
vetségét hamarosan csak „háborús párt” néven kezdték emlegetni,
köszönhetően annak, hogy a kormányfő hevesen bírálta Porosenko
elnök Donyec-vidéki béketervét. A Petro Porosenko Blokknak nagy
hasznára vált ugyan az elnöki pozíció jelentette vonzerő, ám remé­
nyei az egyedüli kormányzásról meghiúsultak, miután szoros ver­
senyben a második helyen végzett. A Népi Front remekül szerepelt,
elnyerve a szavazatok több mint egyötödét, és a frakciót jelentős
számban megerősítették a választókerületi győzelmet és mandátumot
szerzett képviselők. Ez a csoport még kellemetlen szövetségese lehet
Porosenkónak, eredményük hatására ugyanis az államfő arra kény­
szerült, hogy ismételten Jacenyukot nevezze ki miniszterelnöknek,
valamint hogy koalíciós megállapodásuk alapjául elfogadja program­
juk jelentős részét. Az Andrij Szadovij, Lvov polgármestere vezette
kereszténydemokrata Szamopomics (Önsegítés) párt szintén jól sze­
390 HÁBORÚ A HATÁRON

repelt, a harmadik helyet megszerezve a szavazatok tizenegy százalé­

kával, köszönhetően annak, hogy a párt sikeresen magához vonzotta
a vállalkozókat és a szakembereket Nyugat- és Közép-Ukrajnából.
Timosenko politikai dicsfénye jelentősen megkopott, pártja, a Baty-
kivsesina egyértelműen hanyatló erőnek számított. Ezt ellensúlyo­
zandó, Timosenko felerősítette a populista retorikát, és élesen bírálta
a Donyec-medencének szánt béketervet, mondván, hogy az a Puty-
innal szembeni kapitulálást jelenti. A párt ezúttal azonban épp csak
átcsusszant a parlamenti küszöbön 5,7 százalékos eredményével. Ezt
a négy pártot „Európa-párti” tömörülésként könyvelték el a köztu­
datban, és nézeteltéréseik ellenére is szilárd alapot jelentenek az Euró­
pa-párti reformokhoz.
Ljasko Radikális Pártja javára fordította az országban uralkodó
megosztottságot, egyúttal igen sűrűn szerepelt a Firtas és Janukovics
elnöki adminisztrációjának egykori vezetője, Szergej Levocskin tulaj­
donában lévő Inter televíziós csatornáin. Ljasko átcsábította magá­
hoz azoknak a populista szavazatoknak a nagyját, amelyek egyébként
a Jaros-féle Jobboldali Szektort vagy Tyahnibok Szvobodáját erősí­
tették volna. A paramilitáris osztagok számos prominens parancs­
noka került fel a pártlistákra, többek között Szemen Szemencsenko,
a Donbasz-zászlóalj vezetője is. Mivel a nacionalista szárnyon túlkí­
nálat mutatkozott, a Szvoboda megingott, és végül még az ötszázalé­
kos parlamenti küszöböt sem sikerült megugrania.
Az egykori kormányzó koalíció, a Régiók Pártja és a kommunisták
(KPU) választói támogatottsága összeomlott. Noha a KPU elvesztette
parlamenti frakciói státusát, így is előállt néhány jelölttel, végül azon­
ban nem sikerült átlépnie az ötszázalékos határt. A Régiók Pártja
egykori 207 képviselőjének több mint fele vagy átvándorolt külön­
féle középutas csoportosulásokba, vagy függetlenné vált. A Mihail
Csecsetov vezette maradék Régiók Pártja nem állított fel párdistát,
de indított néhány jelöltet az egyéni választókerületekben. Számos
utódpárt jelent meg, többek között a Gazdasági Fejlődés Pártja, amely
abban bízott, hogy majd begyűjti az „oroszbarát” szavazatokat a déli
és keleti régiókban. Medvedcsuk részéről voltak ugyan kísérletek egy
10. 1 T Á B L Á Z A T

PÁRT SZAVAZATO K LIS TÁ S VÁ LA SZTÓ K ER Ü LETI Ö SSZES

(S ZÖ V ETS ÉG ) {% É S Ö SSZES) M AND ÁTUM OK M AND ÁTUM OK M AND ÁTU M

N épi Front
22,14%
(Arszcnyij Jacen yuk / 64 18 82
(3 488 144)
O lckszandr Turcsinov)

Perro Porosé nko Blokk 21,82%

63 69 132
(Szolidaritás és UDAR) (3437 521)
Szam opom ics
10,97%
(Ö nsegítés) (Andrij 32 1 33
(1 729 271)
Szadovij)

Ellenzéki Blokk 9,43%

27 2 29
(Jurij Bojko) (1486 203)
Radikális Párt 7,44%
22 - 22
(O leh Ljasko) (1173131)
Batykivsesina (H aza) 5,68%
17 2 19
(Julija Tim osenko) (894 877)

P A R L A M E N T I K Ü S Z Ö B (5 % )

Szvoboda (Szabadság) 4,71%

6 6
(O leh lyahnibok) (742 022)
U krán K om m un ista Párt 3,88%
- -
(Petro Szim onenko) (611 923)
Erős U krajna 3,11%
- - -
(Szerhij T igipk o) (491 471)
Társadalm i Pozíció 3,H%
- 1 1
(Anatolij H ricenko) (489 523)
ZASZTUP
2,65%
O rszágos Agráregyesület - 1 1
(418 301)
(Vi ra U 1j a ncsenko)

Jobboldali Szektor 1,8%

- 1 1
(D m itro jaro s) (284 943)
Fuggedenek - 96 96
Betöltetlen
- - - 27
képviselői helyek

3,91%
M ások - 1 1
(506 541)

Forrós: Ukrán Központi 1/elosztási Bizottság [website]. hitp://vybory.com.ua/

392 HÁBORÚ A HATÁROM

új „oroszbarát”, Sufrics vezette párt összehozására, ám ebből végül

nem lett semmi. Az Ellenzéki Blokk, amelyet a Dmitro Firtashoz kö­
zel állónak tartott volt fűtőanyagipari és energetikai miniszter, Jurij
Bojko vezetett, végül egybegyűjtötte ezen csoportosulások egy részét,
és majdnem tíz százalékot ért el, ezzel pedig az egyetlen valódi ellen­
zéknek bizonyult az új parlament narancsos erőivel szemben.
Az új Radának csak 423 tagja lett az alkotmányban meghatározott
450 helyett, mivel a választásokat nem tartották meg a Krímben (tíz
mandátum), Szevasztopolban (két mandátum), valamint a Donyec-
medence „különleges jogállású övezeteiben” (Donyeck kilenc mandá­
tum, illetve Luhanszk hat mandátum). A képviselők több mint fele
(ötvenöt százalékuk) újonc volt a Radában, ami példa nélküli for­
dulat az ukrán parlament történetében. Egészét tekintve a törvény-
hozás Európa-pártibb lett az újságírók, aktivisták és önkéntes zászló­
aljak parancsnokainak beözönlésével. A választást nagy általánosság­
ban szabadnak és tisztességesnek ismerték el, noha különféleképp is
interpretálták. Barroso például a „demokrácia győzelmének” tekintet­
te, és az Európa-párti program igazolásának, miközben Lavrov a kö­
vetkezőt hangsúlyozta:

Nagyon fontos számunkra, hogy Ukrajnának végre olyan hatóságai

legyenek, amelyek nem a belharcokkal vannak elfoglalva, nem azzal,
hogy Ukrajnát hol Nyugatra, hol Keletre cibálják, hanem az ország
előtt álló valós problémákkal törődnek.5

Egyetlen párt sem tudott volna egymagában kormányt alapítani, így

már a legvégső eredmények kihirdetése előtt megkezdődtek a koalí­
ciós tárgyalások Porosenko és Jacenyuk között. Az új parlament radi­
kális hangvétele éppoly kezelhetetlen vitákhoz vezetett, mint az előző
rendszerben, miközben az egyéni választókerületekben mandátumot
szerzett, nehezen kontrollálható független képviselők tömeges be­
áramlása is ingataggá tette a Radát, aminek köszönhetően sokan egy­
re kevésbé tartották valószínűnek, hogy az új törvényhozás kihúzza
négyéves megbízatása végéig. A miniszterelnöknek kiterjedt jogkö­
 UKRAJNA JÖVŐJE 393

rök sora állt rendelkezésére, hiányzott azonban az a legitimitás, ame­

lyet a nép által közvetlenül megválasztott államfő élvezhetett. N o­
vember végén egy ötpárti koalíció jött létre, magában foglalva a Petro
Porosenko Blokkot, a Népi Frontot, a Szamopomicsot, a Radikális
Pártot és a Batykivscsinát, 288-at felölelve a Rada 423 parlamenti he­
lyéből. Ismételten Jacenyukot nevezték ki kormányfőnek. A koalíci­
ós megállapodás bővelkedett a geopolitikai ambíciókban, beleértve a
NATO-csatlakozást is, konkrét gazdasági reformtervekben azonban
szűkölködött. Az új parlament túlnyomórészt Nyugat-Ukrajna véle­
ményét tükrözte, kizárva az ukrán államépítés pluralistább modelljé­
nek lehetőségét, és helyette inkább a monista felfogást erősítette.
A Népi Front sikere mind az ország délkeleti régióiban zajló konf­
liktus békés rendezésének, mind az Oroszországgal való feszültség
enyhítésének esélyét csökkentette. November 2-án a Donyec-me-
dencei szakadár régiókban saját regionális választásokat rendeztek.
A minszki megállapodás idején a két önhatalmúlag kikiáltott nép-
köztársaság fennhatósága alá összesen egy mintegy tizenhatezer négy­
zetkilométeres terület tartozott, amelynek lakossága 4,5 millió volt
a régió összesen hat és fél milliós népességéből. A térségbe beletar­
tozott a két regionális központ, Donyeck és Luhanszk, valamint
olyan jelentős városok is, mint Makejevka, Gorlovka és Novoazovszk.
A szeptember 5-én elfogadott minszki jegyzőkönyv azt indítványoz­
ta, hogy ezeket a választásokat „az ukrán jogszabályoknak megfelelő­
en” folytassák le, ám a kijevi kormány egyoldalúan úgy döntött, hogy
december 7-én kell őket megtartani. A felkelők vezetői viszont ra­
gaszkodtak a választások korábbi kiírásához, hogy megszerezzék a tár­
gyalásokhoz szükséges társadalmi feljogosítást. Alekszandr Zahar-
csenko könnyedén megnyerte a választást a donyecki régióban, a sza­
vazatok hetvenkilenc százalékát megszerezve, míg Luhanszkban Igor
Plotnyickij győzedelmeskedett hatvanhárom százalékkal. Oroszor­
szág „tiszteletben tartotta” a választások végeredményét, dacolva a
Nyugatról érkező tiltakozásokkal, miszerint a szavazás törvénytelen
volt. Porosenko felháborodva „választási bohózatot” emlegetett, és be­
jelentette, hogy érvényteleníteni fogja a keleti területeknek - köztük
394 HÁBORÚ A HATÁRON

a felkelők által irányítottaknak —„különleges jogállást” biztosító tör­

vényt. Nem sokkal később a kormány közölte, hogy visszavon min­
den állami közszolgáltatást a „megszállt” térségben, beleértve a szo­
ciális segélyek, a nyugdíjak, valamint a tanárok és orvosok állami
munkabérének kifizetését. November 15-én leállították a banki szol­
gáltatásokat, olyan figyelmeztetések kíséretében, miszerint a gázellá­
tás lehet a következő. A Donyecki és Luhanszki Népköztársaságok
megkezdték lefektetni államiságuk alapjait, de kevés esély mutatko­
zott arra, hogy hivatalosan is elismerjék őket. Azzal, hogy Kijev nem
volt hajlandó közvetlen tárgyalásokat folytatni az általa csak „terro­
ristáknak” és „banditáknak” tekintett szeparatistákkal, nemcsak a bé­
kefolyamatnak állta útját, de a mindennapi élet alapvető normali­
zálódásának is. Kijev megtagadta a tárgyalópartnerek elismerését a
Donyec-medencében. A tűzszünet egyre törékenyebbnek tűnt, és
a harciasabb ukrán pártok országos választásokon elért győzelmével a
nyílt konfliktus kiújulása is egyre fenyegetőbbé vált. A valódi párbe­
széd mellett egyik fél sem volt hajlandó elkötelezni magát.
Az ENSZ november 20-i jelentése szerint a harcok kitörése óta
4132 civil és legalább ezeregyszáz katona vesztette életét, valamint
több mint kilencezer ember sebesült meg, a fegyverszünet óta pedig
átlagosan tizenhármán haltak meg naponta. Az orosz-ukrán kapcso­
latok továbbra is mélyponton voltak. A szankciós rezsim a nyugati
nyomásgyakorlás egy olyan módját intézményesítette, amely még a
hidegháborús gyakorlatokon is túltett. A ki nem mondott cél nem
egyszerűen valamiféle változás elérése volt az orosz politikában, ha­
nem egyenesen rendszerváltás. Oroszország az ukrajnai fejlemények
túsza lett, amelyekért pedig legfeljebb csak érintőlegesen volt felelős.
Világos volt, hogy Putyin a Donyec-medencében zajló konfliktus le­
zárására törekszik, miközben ugyanolyan egyértelmű lett az is, hogy
a helyzet eljutott arra a pontra, hogy Oroszország számára már elfo­
gadhatatlan volt a felkelők katonai veresége. Az orosz nacionalisták
bírálták a minszki megállpodást, Novorossziját pedig az orosz jövő
modelljének tekintették. Az ELI felkészült a hosszú távú vetélkedésre
Oroszországgal az európai „határvidék” feletti kulturális és politikai
 UKRAJNA JÖVŐJE 395

hegemóniáért, miközben Washingtonban a 2014. novemberi időkö­

zi kongresszusi választásokon elért republikánus győzelemmel tovább
erősödött a háborús hangulat. A Nyugat vezetői nem voltak hajlan­
dóak elfogadni, hogy a Donyec-vidéki konfliktus belső problémák­
ból fakadt, és ezért megoldását is országon belül kell keresni. Mind­
addig, amíg kitartanak emellett, Ukrajna gazdasága tovább hanyat­
lik, a konfliktusok folytatódnak, a világ pedig egy egyre fokozódó
globális viszályba sodródik.

UK RA JN A L E H ET Ő SÉ GE I

Az ukrajnai válság sokrétű és összetett, és még egyértelműen messze

nem zárult le. Korábban ennek politikai aspektusaira koncentráltam,
mindenekelőtt az ukrán államépítés monista és pluralista modellje
közötti feszültségre, amelyet azonban mélyen gyökerező gazdasági és
társadalmi problémák is kísértek. A 2014 áprilisában kötött IMF-
hitelszerződés alig volt több, mint ragtapasz a nyílt törésre. Az or­
szágnak csak a közvetlen finanszírozási rések áthidalásához legalább
harmincötmilliárd dollárra lenne szüksége 2014—2015-ben. Ukrajna
tehetséges, dinamikus és képzett emberek, illetve gazdag természeti
erőforrások alkotta hatalmas potenciállal rendelkezik, mégis több
mint két évtizede, vagyis függetlensége óta az ország fejlődése gya­
korlatilag változatlan holtponton van. A narancsos és a februári for­
radalom egyaránt kitörési kísérlet volt ebből a patthelyzetből, de vé­
gül csak tovább súlyosbították a problémákat és még inkább destabi­
lizálták a már eleve gyenge államot. Az ukrán gazdaságnak hathatós
külső támogatásra lenne szüksége a túléléshez, az átszervezésről már
nem is beszélve, miközben a közigazgatást kikezdte a korrupció, az
önkény és „az állam foglyul ejtése”. Ahelyett, hogy törvényre támasz­
kodó döntőbíróként működött volna, az állam pusztán a tulajdon,
a források és a bevételek elosztójává vált, és eszközzé abban a harc­
ban, amelyet azért vívnak, hogy ki határozhassa meg, mit is jelent uk­
ránnak lenni.
396 HÁBORÚ A HATÁRON

Az oligarchikus hatalmi berendezkedés önmagában még nem állta

útját a fejlődésének, noha plutokratikus, jellegzetesen politikai színe­
zetet Öltő viszályai bizonyosan akadályozták egy racionális gazdaság-
politika folytatását. Az ukrán piac megnyitása a külföldi tőke előtt
megtörheti az oligarchikus béklyót, de újabb problémák egész sorát
hozhatja magával, leginkább a törvény előtti egyenlőséggel, a társa­
dalmi befogadással és az intézmények függetlenségével kapcsolatban.
Az Európai Unióval aláírt hétszáz oldalas társulási megállapodás fel­
vázolt ugyan egy ütemtervet Ukrajna gazdasági és társadalmi korsze­
rűsítéséhez, azonban nem oldotta meg az államigazgatás természetét
érintő kulcsfontosságú kérdéseket, A politikai válság csak az ultrán iz­
mus és a Malorosszija-tradíciók szintézisén keresztül oldható meg,
egyaránt felhasználva a monizmus és a pluralizmus legjobb elemeit
az ukrán állam megújításához. Hogy mindez megvalósulhasson, az
ellentétek helyébe a párbeszédnek kell lépnie, és minden félnek en­
gednie kell valamennyit álláspontjából a közjó érdekében —és eb­
ben a kontextusban a „párbeszéd” már nemcsak egy üres szó, hanem
a megbékélés és a fejlődés programjának jelölője lenne. A legfonto­
sabb tehát, hogy a felek elköteleződjenek a kompromisszum mellett
egy magasabb cél érdekében: hogy Ukrajnára végre minden lakója
valódi otthonaként tekinthessen. Különféle föderális és szövetségi el­
gondolásokat eddig is előterjesztettek Kijevben - a februári forrada­
lom azonban csak a monista paradigmát erősítette.
Az ukrán válság megoldását hatékonyan gátolta az Ukrajna-válság,
az ország nemzetközi státusának és irányultságának szűnni nem aka­
ró problémája. A hidegháború aránytalan lezárása egy olyan verseny­
dinamikát kölcsönzött Európa nemzetközi politikájának, amely álta­
lában burkoltan és kontrolláltan működött, ám a 2000-es évek végé­
re egyre nyíltabban konfliktusos jelleget öltött. Ukrajna meghasadt
a két egyre ellenségesebb pólus között, ami csak tovább súlyosbította
belső megosztottságát. A „többvektorú” politizálás révén képes volt
ugyan a feszültség kordában tartására, de lényegét tekintve ez negatív
hatással járt. Ugyanilyen szűk látókörűek és megfontolatlanok vol­
tak az arra irányuló kísérletek is, hogy az ország tőkéjét elszigeteljék
 UKRAJNA JÖVÖJE 397

a nyugati és orosz cégek érdekeitől, és nem sokat tettek az ország gaz­

dasági versenyképességének növelése érdekében. A kínai nyitás vol­
taképp csak azt jelezte, hogy milyen reménytelen is lett Ukrajna köz­
tes helyzete. Moszkva és Washington egyaránt megpróbálták Ukraj­
nát a maguk tengelye mellé állítani, miközben Brüsszel képtelennek
bizonyult arra, hogy egy valódi kontinentális vízióval álljon elő, így
végül aTágabb Európa tervezete durva atlantizmusba torkollott, ami­
vel az unió elveszítette politikai és biztonságpolitikai autonómiáját.
A Nagyobb Európa elgondolás támogatása lehetőséget kínálhatott
volna Ukrajnának (egyúttal Európa egészének) arra, hogy egy egysé­
gesebb irányt szabjon törekvéseinek, valamint Hogy egy építő jellegű,
semleges álláspontot képviselhessen (mint korábban Ausztria és Finn­
ország). Egy független, szövetségen kívüli pozíció (ami sikerrel mű­
ködik pl. India és Indonézia esetében) megerősíthette volna Ukraj­
na nemzetközi státusát a fejlődő világ egyik hangadójaként. Ehelyett
azonban 2013-ra az ország lehetőségei egy egyszerű választásra redu­
kálódtak az európai típusú atlanticizmus és az eurázsiai integráció
jelentette nagyobb orosz befolyás között. A kalapács és az üllő közé
szorult Ukrajnában egy új forradalom kovácsolódott.
Ami igazán Hiányzott, az egy valóban hiteles ukrán hang volt az
ország sorsát illetően. Az ország némasága a fentebb vizsgált tényezők
eredménye, miképp Ukrajna epizódszereplővé lett önnön drámájá­
ban. A 2013-14-es események csak tovább rontották a helyzetet, és
már nem világos, hogy képes lehet-e visszatérni a fejlődés lentebb vá­
zolt útjára. A nagyhatalmak számára Ukrajna csak egy gyalog volt
Brzezinski nevezetes sakktábláján, Ukrajna vezetői közül pedig túlsá­
gosan is sokan sorakoztak fel annak végletekig leegyszerűsítő, feke­
te-fehér leosztása szerint, miközben végtelen lehetőségek rejlenek a
szürke mezőkben. Az ország belső megosztottsága a Kelet és a Nyu­
gat mentén valós, mindazonáltal csak az egyik aspektusa a regionális,
társadalmi, etnikai és kulturális interakciók összetett mintázatának.
A különféle politikai tradíciók 2013 novemberét követően fellángol­
tak, majd tovább szította őket a Majdan téri forradalom. A radikális
nacionalisták hatalomra jutását nemcsak alkotmányellenesnek, de
398 HÁBORÚ A HATÁRON

törvénytelennek is tekintette az egyik oldal, miközben másoknak egy

új államalapítást jelentett. Ukrajnának csak akkor lehet biztos jövője,
ha az ország komplex realitásait egy olyan hazai alkotmányos rende­
zésben egyeztetik, amely egy szabályozott nemzetközi státussal ren­
delkező életképes állam keretében rögzíti az ország sokszínűségét.
Ehelyett az ország belső feszültségei szikraként robbantottak be
egy újabb nemzetközi tűzvészt. Az orosz parlament felsőházának el­
nöke, Valentyina Matvijenko annak fennálló veszélyére figyelmezte­
tett, hogy Ukrajna Európa Közel-Keletévé, az instabilitás állandósult
forrásává változhat.15Túl sok probléma forrását keresték a határon túl,
és zárták le ezzel a megoldásukhoz vezető utat. Az ukrán média közös
nevezőre jutott ugyan, de csak egyvalamiben - Putyin és Oroszország
megbélyegzésében, amelyben gyakran túlzásba is estek, még ha ez egy
ehhez hasonlóan konfliktusos légkörben talán még érthető is. Mind­
azonáltal aki az évek során nyomon követte az ukrán médiát, annak
feltűnhetett az arra való hajlandóság, hogy az ország minden bajáért
Oroszországot hibáztassák, és a krími történések után ebben végleg
szabad kezet kaptak. Ennek részét képezte egy meglehetősen durva
személyes lejárató kampány Putyin ellen, amely minden érintett szá­
mára lealacsonyító volt, és csak arra szolgált, hogy elkerüljék a kínzó
kérdéseket az ország saját kudarcairól. Sokat elmond Ukrajnáról, ho­
gyan egyesült az ország a viszontagságokkal szembesülve, és hogyan
foglalt állást sok hagyományosan orosz ajkú ukrán is azzal, hogy uk­
ránul kezdett beszélni, ezzel is jelezve újfent megerősített szolidaritá­
sukat a nemzet sorsával. Ez szintén érthető, és számos esetben a pol­
gári felelősségtudat és a hazafiasság újjáéledését jelezte, valamint kö­
telezettségvállalást a civil társadalmat szolgáló tevékenység mellett.
Ez a szerepvállalás azonban egyebek mellett azon zászlóaljakhoz való
önkéntes csatlakozásban is megnyilvánult, amelyek más ukránok le-
gyilkolására indultak harcba. Ez újfent csak a fenti kivetítés egy újabb
formája volt - valaki „mást” hibáztatni az ország saját magára kisza­
bott csapásaiért. Az ukrán nemzeti létről alkotott monista, ukranista
eszme megerősödése csak tovább fokozta a feszültségeket, amelyek vé­
gül az államiság súlyos válságához vezettek, miközben a Malorosszija-
 UKRAJNA j OV O j E 399

tradíció látszólagos pluralizmusa a Novorosszija-eszme felemelkedé­

sével retrográd imperialista vonásokat öltött.
Ukrajnának mindeközben el is kellett szigetelnie magát a nagyha­
talmi játszmáktól, hogy kitörjön a bábszerepből, és játékosként lép­
hessen a pályára. Washington - amely úgy volt rabja XIX. századi geo­
politikai képzeteinek, hogy azokat XXI. századi liberális univerza-
lizmussal ötvözte - állhatatosan megakadályozta bármiféle érdemi
ukrán-orosz szövetség létrejöttét, amely egy hatalmas, kétszázmillió
fős piacot hozhatott volna létre, és olyan célokra használta ki a két
ország feszültségét, amelyek valószínűleg nem minden esetben szol­
gálták az atlanti szövetség érdekeit. Emellett befolyásos hazai érdek-
csoportok is kivették részüket Ukrajna jövőjének tagadás útján törté­
nő kijelöléséből - vagyis az orosz befolyás csökkentésével. Az efféle
politizálás következményei nyilvánvalóan végzetesek, mint azt a prag­
matisták és a „megoldáspártiak” már régen felismerték, miközben
a demokratizmus ideológiai reprezentációinak is megvoltak a maguk
veszélyei. Immáron ugyanis a liberális törekvések diadala és az at-
lantista beállítottság állták útját a párbeszédnek, a megbékélésnek,
a semlegességnek és a szövetségen kívüliségnek. Mi több, ezek az erők
az ellenkező irányba hajtották az országot. Augusztus 28-án az ukrán
nemzetbiztonsági és védelmi tanács, az RNBO jóváhagyta Ukrajna el
nem kötelezett státusának eltörlését, egyúttal országszerte visszaállí­
totta a kötelező sorkatonai szolgálatot. Másnap Rasmussen kihang­
súlyozta, hogy Ukrajna szabadon folytathatja NATO-csatlakozására
irányuló törekvéseit, miközben a felmérések változatlanul azt is mu­
tatták, hogy a többség - dacára minden megpróbáltatásnak és a ha­
zafias érzület fellángolásának - változatlanul ellene volt a tagságnak.
Noha az ország NATO-csatlakozása nem volt valószínű, világos volt,
hogy területi viszályai ebben nem jelentenének leküzdhetetlen aka­
dályt.
Kisebb iparág alakult ki a válság megoldását célzó javaslatok gyár­
tására. Ukrajna rendbe hozásának magában kellene foglalnia számos
zátonyra futott kapcsolat helyreállítását, ám nem sok hajlandóság
mutatkozik ennek megkezdésére. Minden ez irányú kezdeményezés­
400 HÁBORÚ A HATÁRON

nek csakhamar útját állja Washington túlhevült retorikája. Két nap­

pal az augusztus 26-i minszki csúcstalálkozót követően Samantha
Power például a következőket állította:

Lehullóban van az álarc. E cselekedetek —ezek a mostani cselekede­

tek [orosz csapatok állítólagos hadmozgásai a Donyec-mcdcnce tér­
ségében] - igaz valóságában mutatják meg Oroszország viselkedését:
egy másik szuverén ország területén tudatosan támogatja az ottani
illegális szeparatistákat, s most még együtt is harcol velük.

Power figyelmeztetett, hogy „amennyiben nem lépünk közbe, sok-

kal-sokkal nagyobb károkkal járhat, ahogy Oroszország durván sem­
mibe veszi a nemzetközi rendet”, és kitartott amellett: „Hogyan
mondhatnánk az Oroszországgal határos többi országnak, hogy bé­
kéjük és szuverenitásuk biztosított, ha Ukrajna ügyében sem va­
gyunk képesek elfogadtatni üzenetünket?”8 Itt már nem egy diplo­
mata hangját halljuk, hanem egy olyan ideológusét, aki még az alap­
jait is képtelen volt megérteni annak, hogy mi is vezetett a válsághoz,
és ehelyett inkább vég nélküli háborúra szólít fel Oroszországgal
szemben, ezzel is csak tovább taszjgálva Ukrajnát a politikai, gazda­
sági és szociális összeomlás szakadéka felé.
Kijev megpróbálta újból megerősíteni az ország egésze feletti ellen­
őrzést, de a katonai hadművelet csak aláásta azt a már eleve csekély
bizalmat is, amivel a problémás térségben a kijevi vezetés iránt tanú­
sítottak. Donyeck polgármestere, a városát a háború alatt Kijevből
irányító Olekszandr Lukjancsenko a következő kárbecsléssel állt elő:
„Donyeckben több mint kilencszáz épület rongálódott vagy semmi­
sült meg, köztük harmincöt iskola, tizenhét óvoda, és igen sok válla­
lat, főleg bányászati [...], valamint számos energetikai létesítmény -
elektromos alállomások - végleg tönkrement.” Különösen nehéz volt
biztosítani a nyugdíjak rendszeres folyósítását.9 A felkelőkkel szem­
ben alkalmazott ellenséges nyelvezet hatására az ország többi része
elhidegült a keleti régiótól: zűrös tehernek tekintették, amelyet mi­
előbb meg kellett rendszabályozni. A másik oldalon az ukrajnai fejle-
 UKRAJNA JOVOJE 401

menyek arra késztették Oroszországot, hogy újraértékelje kapcsolata­

it azzal az országgal, amelyre hosszú ideje „testvéri” szomszédjaként
tekintett. Közvélemény-kutatások azt sugallták, hogy az orosz társa­
dalom egy jelentős százaléka immáron ellenségként tartja számon az
ukránokat. Megdöbbentő és tragikus végeredmény ez. Nemcsak Eu­
rópa szakadt ketté, hanem e közös —igaz, zavaros - történelmen osz­
tozó két ország kapcsolatai is látványosan megromlottak. Ennek bű­
ne az atlanti és kelet-európai vezetők jelenkori generációjának lelki­
ismeretét terheli.
Külföldön széles körű konszenzus mutatkozik a megoldás alapjai­
ról. Anatol Lieven helyesen írja, hogy: „Ukrajna különböző identitá­
sokkal rendelkezik, és nem vezethető egyoldalúan csak ezek egyiké­
nek szellemében, ahogyan nem pozícionálható egyetlen geopolitikai
irányba sem anélkül, hogy ne kockáztatnák magának az országnak
a darabokra szakadását.” 10 Lieven országon belül szövetségi alkot­
mányt, külpolitikában pedig semlegességet javasol Ukrajnának. Jack
Matlock négy kulcsfontosságú intézkedést emel ki:

(1) Alkotmányba foglalt kötelezettségvállalás Ukrajna vezető politi­

kusaitól a közigazgatás megosztásáról, ami elejét venné annak, hogy
az ország egyik szegmense túlsúlyba kerüljön a többihez képest; (2)
Szövetségi struktúra, ha nem is néven nevezve, de működését tekint­
ve; (3) A7. ukrán mellett az orosz hivatalos nyelvként történő elisme­
rése azokban a régiókban, ahol jelentős számú orosz ajkú lakosság
található - ideális esetben az egész országra kiterjesztve; (4) Hiteles
biztosíték arra, hogy Ukrajna nem válik Oroszországgal szemben el­
lenséges katonai szövetség tagjává, mindezt esetleg azáltal, hogy an­
nak előfeltétele a minősített többség támogatása volna."

Ez utolsó kikötést ki kellene terjeszteni úgy, hogy bármilyen katonai

szövetségre érvényes legyen, ekképp kizárva Ukrajna csatlakozását a
PÁK-álIamok alkotta Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéhez
(ODKB), gondolva arra az egyébként nem túl valószínű eshetőségre,
ha esetleg egy efFéle ambícióval rendelkező csoport jutna hatalomra
402 HÁBORÚ A HATÁRON

a jövőben. A lakosság minősített többségének (mondjuk a szavazók

kétharmadának) támogatását emellett meg kellene még erősítenie
minden regionális önkormányzat legalább kétharmados egyetértésé­
nek is. Ezáltal Ukrajna két legfőbb tábora gyakorlatilag vétójoggal
bírna egymásai szemben, ami a hatalommegosztásra épülő demokrá­
cia egyik jellegzetes vonása. Emellett még megállapodásra kellene
jutni a gázellátást, illetve az energetikai kapcsolatok egészét illetően.
Ami a Krímet illeti, Dávid Owen egykori brit külügyminiszter egy
használható ötlettel állt elő a régió nemzetközi jogállásának megálla­
pításához, ami „a félsziget határozatlan idejű bérbeadása lenne Orosz­
országnak, az USA-Kuba között fennálló guantánamói megegyezés­
hez hasonlóan”.12 Egy másik felvetés szerint bizonyos idő elteltével,
mondjuk öt év múlva egy újabb népszavazást kellene rendezni a ré­
gióban, immáron nemzetközi felügyelet mellett, hogy felmérjék a
Krím lakóinak tényleges kívánalmait. Ez összhangban lenne az ENSZ
önrendelkezésről szóló alapelvével, egyúttal elismerné a félsziget tör­
ténelmileg specifikus státusát.
Ennek egyes elemei már abban a javaslatban is megmutatkoztak,
amelyet egy hat amerikai és hét orosz szakértőből álló csoport tett.
A csoport a finnországi Boisto szigeten tárgyalt titokban, „félhivatalos
diplomáciai” jelleggel az Ukrajna-váiság megoldásáról, egy lehetséges
békemegoldás ütemtervét kidolgozva. Az augusztus 26-án nyilvános­
ságra hozott, huszonnégy pontból álló tervezet többek között „tartós
és ellenőrizhető tűzszünetet”, minden harci tevékenység beszünteté­
sét, a Nemzeti Gárda visszavonását a Donyec-vidékről, hatékony ha­
tárellenőrzést és a bizalmat helyreállítani hivatott intézkedések egész
sorát indítványozta. Ezen túl javaslatok születtek a „humanitárius és
jogi kérdésekre” is, beleértve a vagyoni veszteségek kompenzálását,
a bűncselekmények kivizsgálását, valamint amnesztiát azoknak, akik
nem vettek részt háborús bűnökben. A tervezet ezt követően útmu­
tatással áll elő a „gazdasági kapcsolatok”, valamint a „társadalmi és
kulturális kérdések” területén is, noha abban meglehetősen homá­
lyosan fogalmaz, hogy mit ért az „orosz nyelv védelmén”, amit oly­
 UKRAJNA JÖVŐJE 403

annyira hangsúlyoz. A Boisto-csoport a Krím ügyében még kevésbé

volt határozott, és mindösszesen csak „a jogi kérdések megoldását
célzó tárgyalások” szükségességét mondta ki. A jelentés a végén „az
ország ukrán törvények által meghatározott szövetségen kívüli, sem­
leges státusának kölcsönös tiszteletére” szólít fel.13 Ezek mind ér­
telmes javaslatok, azonban nem érintik az ukrán állam természetét
illető alapvető kérdést. A tervezet kétségtelen érdeme, hogy hatéko­
nyan azonosította azon sérelmek lényegét, amelyek a felkeléshez ve­
zettek, a javaslatok azonban csak a konfliktus tényleges befagyasz­
tását jelentenék, mi több, nem állt elő olyan ötletekkel, amelyek a
pluralista és a monista megközelítések alkotmányos összebékítését
célozták volna meg egy konszociális demokrácia vagy föderális állam
keretei között.
Ahelyett, hogy a különböző javaslatokat a párbeszéd megteremté­
sére használták volna, a nyugati erők egyre csak fokozták az Ukraj­
na-válság alapját képező axioíogikus gondolkodásmódot. A válságra
jellemző telefondiplomácia jobbára csak annyiból állt, hogy a nyuga­
ti vezetők kényelmes irodáikból rendreutasították Putyint. A cél az
volt, hogy Putyint „jobb belátásra bírják”, ahogyan Obama fogalma­
zott, mikor július 29-én meghirdette a szankciók legutóbbi forduló­
ját. Ez a megközelítés éppenséggel csak magasabb szintre emelte a fe­
szültséget, Oroszországra helyezve a változtatás terhét, mintha a Nyu­
gat álláspontja megkérdőjelezheted énül helyes volna. Sámuel Charap
ezt nevezi „kényszerítő stratégiának”, ami eleve kudarcra ítéltetett.14
A Nyugat által kívánt végeredmény Ukrajnával kapcsolatban sem ál­
landó, sem megingathatatlan nem volt (például a NATO-bővítés ki-
terjesztését az országra 2008 után gyakorlatilag szüneteltették, még
ha vissza nem is vonták), az általuk támogatott forradalmi kormány­
zat februárt követő konszolidációjával pedig olybá tűnt, hogy Orosz­
ország történelmi pozíciói a régióban visszavonhatatlanul elvesznek.
Oroszország félelmei talán eltúlzottak voltak, de nem voltak alaptala­
nok. A szankciók stratégiája ezért volt egyaránt rosszkor alkalmazott
és hatástalan, mi több, még kontraproduktív is, mivel csak kémé-
404 HÁBORÚ A HATÁRON

nyebb válaszra késztette Moszkvát. A háború- és a megoldáspártiak

közötti harc akkor is tovább folytatódna, ha a büntetőintézkedéseket
feloldanák. Obama ugyan azt ígérte, hogy eltörlik őket, amennyiben
Oroszország követi a Donyec-medencei béketervet, Jacenyuk azon­
ban azt szorgalmazta, hogy a szankciókat egészen addig tartsák fenn,
amíg Kijev vissza nem szerzi az irányítást az ország teljes területe fe­
lett, beleértve a Krím félszigetet is,
Paul D Ameri a 2004-es narancsos, valamint a 2014-es Majdan
téri forradalmak közötti leszármazási viszonyt nyomon követve meg­
figyelte, hogy a tüntetők mindkét esetben hasonló módját választot­
ták a tiltakozásnak, valamint hogy utóbbi esemény mintegy foly­
tatása volt annak a hatalomért való küzdelemnek, amely első ízben
2004-ben lángolt fel. Az oligarchaklánok harca is hasonlóképp folyt,
noha a második forradalom esetében már az EU is felbukkant mint
szimbolikus hívó szó. A donyecki csoport 2004-ben vereséget szen­
vedett, ám 2010-ben egy aránylag szabad és tisztességes válaszráson
győzedelmeskedni tudott, és ennélfogva a 2013-as tüntetések számá­
ra „a nyugat-ukrajnai erők egy újabb, nyugati kormányzatok támo­
gatta akciója volt arra, hogy megszerezzék az irányítást az ország fe­
lett” .15 DAnieri megjegyzi, hogy 2014 elejéig semmilyen általánosan
elfogadott nézet nem volt Ukrajnában a kormányzati legitimációról,
miközben az alkotmány egymásnak feszülő csoportok játékszere lett,
a választások eredményét pedig megtagadták, valahányszor nem a kí­
vánt győztes lett a befutó. Ennek ellensúlyozására a közvetlen cse­
lekvés és az utcára vonulás bizonyos fokú legitimációt nyert, ami
Londonban vagy New Yorkban például teljességgel elképzelhetetlen
volna. Valódi forradalmi szituáció volt ez, amikor az államhatalom
mozgatóerői és ideológiai támasztékai megszűntek. Ahogyan az al­
kotmányos rend az autokrácia, a néphatalom pedig az anarchia felé
hajlott, az ukrán állam súlyos válságba került. Ilyen körülmények
között a bürokratikus-oligarchikus berendezkedéshez asszociálódott
rend a legjobb választási lehetőségnek tunt, és a többség elsöprő
arányban ezen opció mellett döntött a május 25-i elnökválasztás al­
 UKRAJNA JÖVŐJE 405

kalmával. Mindazonáltal ez legjobb esetben is csak ideiglenes hala­

dék, amíg a forradalom által elszabadított erők újra ostromolni nem
kezdik az államhatalom templomának kapuit.
Az ukrajnai válság kérdéseket vet fel a posztkommunizmus de­
mokratikus paradigmájának koherenciáját illetően, mikor azt egy
olyan országnak kellene adoptálnia, amelynek társadalmi, gazdasági
és politikai princípiumai továbbra is alapjaiban bizonytalanok.
Ugyanígy az Ukrajna-válság eredetét is hiba Oroszország „gálád” ma­
gatartására kivetíteni, hiszen a krízis a liberális-univerzalista rend né­
hány alapvető ellentmondásából ered. H a Oroszország valóban nem
tartotta be ennek a rendnek a szabályait, úgy ennek okait meg kell
értenünk, vagyis nem érhetjük be az Oroszország politikai karakteré­
ről és Putyin állítólagos megalomániájáról alkotott esszencialista ér­
velésekkel. Amennyiben pedig Oroszország nem ellenszegült, hanem
mindösszesen részese akart lenni egy nyitottabb megállapodásnak,
valamint partnerként szeretett volna működni e rendszer keretein be­
lül - mint amellett Oroszország ncorevizionizmusa kapcsán érveltem
úgy ennek okait szintén fel kell tárni. Ezen értelmezés szerint az
Ukrajna-válság a hidegháború egyenlőtlen lezárásából eredő folyta­
tólagos problémák egyik megmutatkozása volt, és talán nem is az
utolsó. Ami az európai kontextust illeti, Slavoj ztizek ezzel kapcsolat­
ban helyénvaló meglátást tesz:

A kérdés nem az, hogy Ukrajna méltó-e Európára, elég jó-e az Euró­
pai Unióba való belépésre, hanem hogy Európa jelenleg képes-e
megfelelni az ukránok elvárásainak. Ha Ukrajna az etnikai funda­
mentalizmus és a liberális kapitalizmus keverékeként végzi, amely­
nek hátterében az oligarchák mozgatják a szálakat, akkor pont any-
nyira lesz majd európai, mint napjainkban Oroszország (vagy Ma­
gyarország).

Zizek megjegyzi, hogy az EU vélhetően nem nyújtott megfelelő tá­

mogatást Ukrajnának az Oroszországgal szembeni konfliktusában:
406 HÁBORÚ A HATÁRON

Van azonban egy másfajta támogatás is, amely még feltűnőbben hi­
ányzott: bármiféle szándék egy megvalósítható stratégiára a holt­
pontból való kitöréshez. És Európa egészen addig nem lesz abban
a helyzetben, hogy ilyesmit szolgáltasson, amíg meg nem újítja foga­
dalmát, történelmének emancipatorikus magvát.

Zizek szerint ezzel az EU egyúttal méltóvá válna „ahhoz az álomhoz,

amely a Majdan téri tüntetőket is vezérelte”.16
Ez az „álom” az 1989-es antikommunista forradalmak újrajátszása
volt - „visszatérés Európához”, a jó kormányzáshoz és az atlanti szer­
vezetekbe való integrálódáshoz ám a valódi emancipációs program
ezúttal is hiányzott. 1989 an ti forradalmai csak megerősítették a tőke
hatalmát és a neoliberális kormányzatiságot, ami ukrajnai viszonyla­
tok kontextusában ugyan progresszívnek tekinthető, de globális vi­
szonylatban mélységesen retrográd. Zizeket elbűvölte a sorsa irányí­
tásáért fegyvert ragadott nép neoleninista, forradalmi romantikája,
ám a valóságban a Majdan mélységesen demokráciaellenes volt. Ki-
jevben nem az 1870-es párizsi kommün ismétlődött meg, hanem egy
arra irányuló kísérlet zajlott, hogy az országot az egyik hatalmi struk­
túrából áterőszakolják egy másikba, A nép forradalma volt, mégsem
rendelkezett a nép tényleges felhatalmazásának víziójával. Sokan em­
legették - ahogyan 1989-ben is - a „civil társadalom” feltámadását,
de a fogalom akkor és most is alig több a nullánál, egy üres jelölő
— hogy Zizek Iacani terminusával éljünk — annak az intellektuális
térnek a kitöltésére, ahol az építőbb jellegű gondolkodás folyhatna.
A valódi küzdelem nem a (polgári vagy egyéb) társadalomért zajlott,
hanem a jogegyelőségért és a feddhetetlen, igazságos és mindenkire
kiterjedő intézményekért, egy olyan párbeszéddel kísérve, amelyben
minden állampolgár egyenlő félként vehet részt, a maguk különböző
nyelveivel és szokásaival. Ám a februári forradalom végül csak ugyan­
azokat az ellentmondásokat termelte ki, mint az egész posztkommu­
nista éra.
 UKRAJNA JÖVŐJE 407

V ÉRE BE K EGY MÚLT S ZÁ Z A D B Ó L

Anna Ahmatova korát a „vérebek századaként” jellemezte,** és eddig

meglehetősen kutyául alakul a jelenlegi is, az előző évszázadból át­
örökölt acsarkodó nemzetközi közösségeivel és politikai kapcsolatai­
val. Az Ukrajna-válság feltárta az Oroszország cs a Nyugat közötti
szakadást és leleplezte a hidegháború utáni berendezkedés kudarcát.
A nemzetközi politikát számos probléma terhelte, amelyek hozzájá­
rultak az Ukrajna-válság létrejöttéhez, majd tovább erősítették a krí­
zist. Először is adva volt az Európáról alkotott „Tágabb” és a „Na­
gyobb” elgondolások közötti feszültség. Gorbacsov ideája a „közös
európai otthonról” talán híján volt a tartalomnak, azonban jelezte a
szovjet vezető erőteljes törekvését arra, hogy országa csatlakozzon az
európai politika főáramhoz egy közös kultúra és politikai közösség
tagjaként. Noha Oroszország és a FÁK többi országa inkább a fejlődés
„1991-es”, mintsem „1989-es” útjára lépett, mind osztoztak annak
vágyában, hogy eme Nagyobb Európának részesei legyenek. Európa
nemzetközi közössége létezik ugyan az Európa Tanács, a2 EBESZ, va­
lamint az Európai Unión belüli és kívüli országok közötti számtalan
összeköttetés formájában, de kiderült, hogy mindez csak elégtelen
pótléka a valódi kontinentális egységnek.
Másrészt pedig az Európa biztonságpolitikájának - és nagy általá­
nosságban egész ügyeinek - kontinentális és atlantista megközelítései
közötti viszály újból egy kétpólusú dinamikát, a hideg béke és a hi­
degháború kiújulása közötti ingadozást gerjesztett. Mindebből ko­
runk legsúlyosabb válsága keletkezett. Stratégiai terminusokkal élve,
Európa eltérő reprezentációi két feltételezett új blokká szilárdultak,

** Sakwa itt vélhetőleg inkább Oszip M anddstam ra gondolt, akinek Dicsőség-harsogó jö -

vendö századok című versében kerül említésre a „vérebek százada” („vek-volkodav” ).
A vonatkozó rész Baka István fordításában: Ez a farkasölő eb-éra Jetepert, de vérem
szerint farkas nem vagyok (a ford).
408 HÁBORÚ A HATÁRON

közöttük egy vitatott térséggel. ATágabb Európa elgondolása gyorsan

magába olvasztotta az „1989-es” országok blokkját, Oroszországig ki­
tolva az EU határait, egyúttal növelte a tétet az euroatlanti biztonsági
szövetség bővítésével a NATO formájában; miközben az „1991-es”
országok is megkezdték integrációjukat az Eurázsiái Gazdasági Unió,
valamint a „Nagyobb Ázsia” többféle perspektívájának jegyében a
Sanghaji Együttműködési Szervezet (SCO) és különféle Selyemutak
formájában, a BRICS-országok pedig a „második világ” egy új szövet­
ségi rendszerével álltak elő, amely elkezdte megteremteni a nemzet­
közi kormányzáshoz szükséges saját pénzügyi eszközeit és intézménye­
it. Az Oroszországgal szemben hozott szankciók azonban felfedték
ennek e vélt második világnak a sebezhetőségét az első világ geopo­
litikai nyomásgyakorlásával szemben, egyúttal fel is élénkítették az
igyekezetét egy nyugati manipulációnak kevésbé kiszolgáltatott alter­
natíva megteremtésére. Mint annyi minden más, a globalizáció esz­
méje is megfeneklett Európa vitatott határvidékén. Csakúgy, mint az
abba vetett hit, hogy a közös értékekre és érdekekre alapozva Orosz­
ország és a Nyugat megbékélhet egymással. Ezt a meccset már kesztyű
nélkül játsszák, és a viszály új korszaka egészen addig folytatódni fog,
amíg be nem következik a paradigma- vagy a vezetőváltás, vagy eset­
leg mindkettő.
Az Ukrajna-válságnak mélyen gyökerező strukturális okai voltak,
mégis túlságosan is gyakran ábrázolják egyetlen személy érthetetlen,
„gálád” magatartásának eredményeképp. Christopher Booker jól lát­
ja a problémát:

A Nyugat hónapok óta démonizáija Putyin elnököt, olyanok, mint

a walesi herceg vagy Hillary Clinton Hitlerhez hasonlítják, megfe­
ledkezve arról a tényről, hogy a válságot az a meggondolatlanul pro­
vokatív lépés indította el, hogy Ukrajnát be akarták olvasztani az
Európai Unióba.'7

Alekszandr Lukin a válság tágabb összefüggéseit felvázolva megemlí­

ti azokat a döntéseket, amelyekkel Oroszországnak szembe kell néz­
 UKRAJNA JOVOJC 409

nie: „A hidegháborút követő általános konszenzus a Nyugattal annak

kölcsönös elfogadásán alapult, hogy mindkét félnek kölcsönös
kompromisszumokat kell vállalnia az együttműködésért, tiszteletben
tartva a másik érdekeit. Ezeknek a kikötéseknek azonban csak Orosz­
ország tett eleget.” Mindez összhangban van azzal a régóta fennálló
aggodalommal, miszerint a hidegháború nemcsak aszimmetrikusan
zárult le, de az egyenlőtlenségek azt követően is folytatódtak, vagyis
Oroszországgal szemben máig alapelvárás, hogy engedményeket te­
gyen, miközben a Nyugat tovább erősödik. Lukin megjegyzi, hogy
az új ideológiai hatalomnak sokkal inkább a Nyugat számít, mint­
sem Oroszország:

Nyugaton jóformán mindenki elfogadja annak ideológiáját. [...]

A „demokratizmus” ezen eszméje [...] meglehetősen egyszerű: a nyu­
gati társadalom, jóllehet nem hibátlan, mégis összemérhetetlenül tö­
kéletesebb minden másiknál, a közös fejlődés zászlóshajója, és a vi­
lág többi részének pedig meg kellene próbálnia alkalmaznia ezt a
nyugati modellt. Alapvetően egy primitív kulturális sovinizmusról
van szó, amely számos nemzetre és országra jellemző, kis törzsektől
a hatalmas civilizációkig, amelyek mind a világmindenség közép­
pontjának gondolják magukat, mindenki mást pedig barbárnak tar­
tanak. Ezen a meggyőződésen nyugszik a Nyugar külpolitikája is.

A Nyugat monizmusa még inkább kidomborította azt a fajta moniz-

must, amelyet a domináns nemzetfejlesztő elit hirdetett Ukrajnában.
Mi több, Lukin értelmezése szerint a Nyugat civilizációs küldetése
során akkor is megpróbált új területeket bekebelezni, ha azok nem
feleltek meg az előírt demokratikus szabványoknak. Úgy gondolták
ugyanis, hogy a normának megfelelő gazdasági és politikai feltételek
a Nyugat jótékony hatására csakhamar előállnak majd. Ez egyúttal
azt is megmagyarázza, „Ukrajnában miért nem vesznek továbbra sem
tudomást a radikális nacionalistákról: hiszen ők azok, akik az ország
előrehaladásáért résznek, a történelem pedig majd igazolni fogja őket,
és megbocsátja néhány bűnüket”. Oroszország visszautasította, hogy
410 HÁBORÚ A HATÁRON

alávesse magát ennek a civilizáló nyomásnak, és ezáltal kiszorult a

nyugati társadalom eszményéből. Megismételve az 1989-es és 1991-
es évek fémjelezte projektek közötti megkülönböztetésemet, Lukin
kijelenti: „Ez az, ami megkülönbözteti Oroszországot Kelet-Euró-
pátóJ.”
Nem arról van szó tehát, hogy Oroszország vezetői alkatilag szem­
ben állnának a Nyugattal, hanem az egész orosz történelem szegül
szembe azzal, hogy az ország feltétel nélkül alkalmazkodjon egy alter­
natív „birodalmi” projekthez, jelen esetben engedve a Nyugat de­
mokratizmus formájában tálalt ideológiai terjeszkedésének:

Az Oroszországhoz közeli országok darabokra szakadnak a Nyugat

átideologizált terjeszkedésében: Moldovában és Grúziában ez már
területi megosztottsághoz vezetett, és most szemünk láttára hullik
szét Ukrajna is. [...] A kulturális határvonalat Ukrajna földjén ke­
resztül húzták meg, és az ország csak akkor maradhat egységes, ha
vezetői tekintetbe veszik mind az Európa felé gravitáló területek,
mind pedig az Oroszországhoz fűződő történelmi kötelékeket fenn­
tartani szándékozó régiók érdekeit.

Oroszország javaslatai az ukrajnai válság megoldására - amelyek kö­

zött szerepelt a déli és keleti régiók érdekeit is számításba vevő koalí­
ciós kormány létrehozása; konföderáció és semlegesség; valamint a
hivatalos státus megadása az orosz nyelvnek - elfogadhatatlannak
bizonyultak: „Ezeknek a javaslatoknak a jóváhagyását a Nyugat ideo­
lógusai nem mint megoldást értelmezték volna, amely minden fél­
nek kielégítő, hanem mint a »rosszfiúk« kísérletét a fejlődés irányába
haladó Ukrajna lelassítására, márpedig ez ideológiai tabunak szá­
mít.” 18 Az USA azon volt, hogy saját hasonlóságára teremtsen meg
egy ukrán rezsimet, miközben Oroszország igyekezett megelőzni egy,
a saját jól felfogott érdekeivel szemben ellenséges kijevi kormányzat
létrejöttét. A klasszikus realizmus terminusaival szólva a határvidék
hatalmi vákuummá lett, és ezáltal az egymással vetélkedő geopoliti­
kai projektek küzdőterévé.
 UKRAJNA JÖVŐJE 411

Oroszország megakadt szálka lett az atlanti közösség torkában,

miközben az EU az európai politika állhatatos többpólusúságának
elismertetésével küszködött. Az Unió demonstratívan elutasította,
hogy közösséget vállaljon a különböző eurázsiai integrációs projek­
tekkel, ami egyértelműen hatalmas hiba volt. Senki nem tesz úgy,
mintha nem lennének komoly kormányzati és emberi jogi problé­
mák az Eurázsiai Gazdasági Uniót alkotó országokban, nincs azon­
ban szó arról a véres zsarnokságról, amelyet a nyugati média zöme
sugall. Intelligens politikára lett volna szükség annak belátásához,
hogy az EU bevett módszerei a normatív békezóna kiterjesztésére el­
érték végső korlátáikat Európa és Eurázsia határvidékén, ezen túlme­
nően pedig már újfajta megközelítésekre lenne szükség. Mindez nem
kellene, hogy az érintett országok „szuverén döntéseit” károsítsa,
azonban a vonatkozó döntéseket a tágabb geopolitikai környezet jo­
gos aggodalmainak figyelembevételével kellene meghozni. Színtiszta
képmutatás azt állítani, hogy az EU alig több egy kiterjedt kereske­
delmi csoportosulásnál: a Lisszaboni Szerződés aláírása után maga is
az atlanti biztonsági közösség intézményesítetten központi eleme
lett, és ezáltal geopolitikai jelleget öltött. Az EU, Ukrajna és az Eurá­
zsiai Vámunió közötti, augusztus 26-án rendezett minszki csúcs-
találkozót még a válságot megelőzően kellett volna összehívni, nem
pedig utána. Mindazonáltal így is üdvözlendő, mint az európai poli­
tika rendezésének kezdete.
Ugyanakkor Oroszország neheztelése és elzárkózása hiába nyug­
szik —mint azt az eddigiek során láthattuk —racionális és empirikus
alapokon, az országnak változtatnia kell álláspontján, elfogadva azt a
tényt, hogy sem a NATO, sem pedig az EU nem Oroszország esküdt
ellensége. A rakétavédelmi rendszereket és a tárgyalások nélküli bőví­
téseket Oroszország fenyegetésként érzékelte, ami elég kellett volna
legyen althoz, hogy a Nyugat módosítson magatartásán, mégis mind­
ezek önmagukban még kevesek lettek volna ahhoz, hogy konfrontá­
cióhoz vezessenek. Erről végül az ukrán válság gondoskodott, mert
az ország belső ellentétei nagyban elmérgesítették a nemzetközi poli­
tika meglévő ellentéteit. A feszültség az ukrán államépítés polgári és
412 HÁBORÚ A HATÁRON

etnonacionalista modelljei, a politikai közösség monista és pluralista

képviselete, illetve a köztes álláspontok között változatlanul jelen
van. Mind az ukrán, mind az Ukrajna-válság végső soron csak krea­
tív politikai vezetéssel oldható meg, valamint elkötelezett hajlandó­
sággal a párbeszédre minden fél részéről. Egy al kormányozó nemzet-
gyűlés fórumot biztosíthatna annak megvitatására, hogyan hangol­
ják össze a monista és a pluralista tradíciót, valamint hogyan lehetne
megkezdeni a megbékélés folyamatát. Egy európai békekonferenciá­
nak fel kellene mérnie, hogyan lehetne az új választóvonalakat meg­
haladni aTágabb Európa és a Nagyobb Európa projektjei összeegyez­
tetésével, amelyet az Ukrajna gazdasági és politikai támogatása mel­
letti kötelezettségvállalásnak kellene kísérnie. Mindenekelőtt pedig
Moszkvának együttérzést kell tanúsítania Ukrajna iránt. Hiszen egy
olyan országról van szó, amely több szempontból is Oroszország má­
sik felének számít, miközben Oroszország is szükségszerűen része az
ukrán identitásnak. A válság csak akkor fog véget érni, mikor „nor­
mális” kapcsolat jön létre e két ország között. A Donyec-medence
újjáépítése milliárdokba fog kerülni, de nem kevésbé megterhelő fel­
adat lesz az ország különféle közösségei közötti bizalom helyreállí­
tása sem. Máskülönben ugyanis az ukrán állam hanyatlása tovább
fog folytatódni; újabb népfelkelés következik be; az országra további
megosztottság árnya vetül; Európát újabb vasfüggöny vágja ketté,
mígnem a háború vérebei világszerte elszabadulnak.
 V Á L O G A T O T T B IB L IO G R Á F I A

Anderson, Perry: Tm pcriuin; ’Consiliurrí, New Left Review 83 (Septem ber-O ctober
2013), 5 - 1 1 1 ,1 1 3 -6 7 * o.
Áslund, Andcrs: ’Oligarchs, corruption, and European íntegratiorí, Journal o f Democracy
xxv/3 (July 2014), 6 4 -7 3 . o.
Áslund, Anders/Michael McFaul (szcrk.): Revolution in Orange: The Origins o f Ukraines
Dcmocratic Breakthrough (Washington, D C : Carnegie Endowment fór Iiucrnatio-
nal Peace, 2006).
Baburin, Szergej: Krim naveki sz Rosszijej: Isztoriko-pravovoje obosznovanyije vosszoje-
gyinyenyija Reszpubliki Krím i goroda Szevastopol sz Rosszijszkoj Federacijej (M os­
cow: Knyizsnyij mir, 2014).
Balmaceda, Margarita M .: Energy Dependency, Politics and Corruption in the Former
Soviet Union (Ix>ndon and New York: Routledge, 2008).
Uő: The Politics o f Energy Dependency (Toronto: Universi tv o f Toronto Press, 2013).
Bcchcv, Dimitar: Turkey’s Illiberal Tiirn [EC FR Policy Brief 108, July 2014].
Belaja knyiga narusenyii prav cseloveka i principa vcrhovensztva prava na Ukrainye (aprel
- szeregyina iunya 2014) (Moscow: Ministry o f Foreign Affairs, June 2014)
Bcljakov, Anatolij/Oleg Matveichev: Krimszkaja veszna: 30 dnyci, kotorije potrjaszili mir
(Moscow: Knyizsnyij mir, 2014).
BIsok S2. O./A. V. Kocsetkov: Jevromajdan imenyi Sztyepana Banderi: ot gycmokratyii k
gyiktature (2nd edn, Moscow: Knyizsnyij mir, Narodnaja gyiplomatyija, 2014).
Blockmans, Steven: 'Ukraine, Russia and che nccd fór more flexibility in EU foreign poli­
cy- making* [CEPS Policy Brief 320, 2014. július 25.]. http://www.ceps.be/book/
ukr aine-russiaand-need'mo re-fl ex ib i1íty-eu-fo re ign-po í icy-m aki ng
Bromwich, Dávid: "The world s most important spectator\ London Review o f Books xxx-
vi/13, 2014. július 3., 3 -6 . o,
Brzezinski, Zbigniew: A nagy sakktábla - Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai,
fordította Hruby József, Európa Könyvkiadó, 1999.
Uó: Stratégiai vízió - Amerika és a globális hatalom válsága, fordította Magyarics Tamás,
Antall JózscfTudásközpont, 2013.
414 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁMA

Carr, E. I I.: The Twenty Years’ Crisis, 1919-1939: An Introduction to the Study o f Inter­
national Rclations, reissued with a new introduction and additional matéria! by
Michael C ox (London: Palgrave, 2 0 0 í [1939]).
Clark, Christopher: Alvajárók —hogyan menetelt háborúba 1914-ben Európa, fordította
Makovec2 Benjámin, Park Kiadó, 2015.
Clinton, HilLary: I lard Choices (New York: Simon öt Schustcr, 2014).
Copsey, Nathaniel/Karolina Pomorska: 'The influence o f newer member States in the
European Union: the ca.se o f PoJand and the Eastcrn Partncrship, Europe-Asia
Scudics lxvi/3 (M ay 2014), 421^43. o.
Croan, Melvin: ’Lands in-between: the politics o f cultural idén ti tv in contcmporary Eas-
tern Enrope, East European Politics and Societies iii (Marcii 1989), 176-97. o.
D'Ameri, Paul, Undersranding Ukrainian Politics: Power, Politics, and Institutíonal De­
sign (Armonk, NY: M . E. Sharpé, 2007).
Uő: ’Legitimacy, force, and the Ukrainian State: the legacy of the Orange Revolution in
2 0 141 [ASN-konferencián kiosztott anyag, New York, 2014, április 26.].
Dilik, Nadta: ’Ukraine: a iand in-between, Journal o f Democracy ix/3 CMy 1998),
9 7 - lH .o .
Dower, John W.: Embracing Defeat: Japan in chc Wake of World War II (New York: N or­
ton, 2000).
Dragncva, Rilka/Kataryna Wolczuk (szerk.): Eurasian Economic integráción: Law, Policy
and Politics (Cbeltenham: Edward Elgar, 2013).
Dutkicwicz, Piotr/Richard Sakwa (eds.): Eurasian Integration: The View from W ithin
(London and New York: Routíedge, 2015).
Fesenko, Vlagyimir: Ukraine: between Europe and Eurasiá, ín Piotr Dutkiewicz, Ricliard
Sakwa (szerk.): Eurasian integration: The View from Within (London and New
York: Routlcdgc, 2015), 126^49. o.
Furman, Jekatyerina/Alekszandr Libman: ’Europeanisation and the Eurasian cconomic
unión, In Piotr Dutkiewicz, Richard Salcwa (szerk.): Eurasian integration: The
View from W ithin (London and New York: Routlcdgc, 2015), 173-92. o.
Gaddy, Clifford G./Barry W. Ickes: ’Ukraine: a prize neither Russia nor the West can
aíford to w in , 2014. május 22. http://www.brookings.edu/research/articlcs/20l4/
05/21 ukrai n e-p r ize-r üss ia-Wcst-ukratnc-gaddy-ickes
Gaddy, Clifford G./Barry W Ickes: T/kraine, N A TO enlargement and the Geithner
doctrine\ 2014. június 10. http://www.b rookings.cdu/rcsearch/articles/2014/06/10-
u kr ain e nato-gei thner-do etrine- gaddy- ickes
Gessen, Keith: ’Why nőt kíll them all?\ London Rcview o f Books xxxvi/17, 2014. szep­
tember 11., 18-22. o.
Glazjev, Szergej: ’Nasztojascscjc i buduscscjc jcvrazijszkoj intycgracii’, Izborszkij klub:
Russ/kijc sztratyegii iv (2013), 11-39. o.
Goodby, James E.: Europe Undivided: The New Logic o f Peace in U S—Russia ti Relations
(Washington, D C : U S Insiiiuie o f Peace Press, 1998).
Gricajenko, Oleg: Uhe erisis in Ukrai ne: an ínsiders view", Russie.Nei.Visions lxxviíi
(Ju ne 2 014). http: //www. ifri.org/ ?page - con tri butio n-de tail &id=813 5
Griflin, Roger/Matthew Eeldman (eds.): Fascism: Critical Concepts (London: Routlcdgc,
2004).
 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA 415

Grigorjev, M . Sz.: Jevromajdan (Moscow: Kucskovo pole, 2014).

Hill, William H .: Russia, the Near Abroad and rhe West: Lessons írom the M oldova-
Transdniestria Conflict (Washington, D C : Woodrow Wilson Center Press; Balti-
morc, M D : Johns Hopkins University Press, 2012).
Horváth, Róbert: Putins ’Preventive Counter-revolution: Post-Sovict Authoritarianism
and the Spectre o f Vei vet Rcvolution (London and New York: Routledge, 2013).
Howard, Colby/Ruszlan Puhov (eds.): Brothers Armed: Military Aspects o f the Crisis in
Ukraine (Minneapolis, M N : East View Press, 2014).
Hroniejcsuk, Oleszja: The Othcr H alf o f the Revoludon: Women in the Ukrainian
Maidan Protests 2 0 1 3 -1 4 (London: Routledge, 2015).
Hunttngton, Sámuel P: 'The clash o f civilizations?', Foreign Aííairs lxxii/3 (summer
1993), 2 3 - 4 9 .0 .
Uő: A civilizációk összecsapása cs a világrend átalakulása, fordította Gázsity Mila, Gecsé-
nyi Györgyi, Puszta Dóra, Európa Könyvkiadó, 2014.
IgnatiefF, Michael: Blood and Belonging: Journeys intő the New Nationalism (New York:
Farrar, Straus and Giroux, 1995).
Ikenberry, G . John: 'The illusíon o f gcopolitics: the enduring power o f the liberal order,
Foreign Affairs xciii/3 (M ay-June 2014), 8 0-90* o.
Jervis, Róbert: Perception and Misperception in International Politics (Prmceton, N J:
Princcton University Press, 1976).
Jones, Bruce: Still Ours to Lead: America, Rising Powers, and the Tension between Rivai-
ry andRestraint (Washington, D C : Brookings Inscitution, 2014).
Kacsanovszkij, Iván: The Separatist Conflict in Donbas: A Violent Break-Up o f Ukraine’.
https://www. academ ia.edu/9092818/The_Separ atis t_Conflict_in_D o nbas_A_ Vio-
lcn t_BreakUp_of_Ukraine
Kagan, Róbert: Edénkért és hatalom - Amerika és Európa az új világrendben, fordította
M esze rí cs Tamás, Zrínyi Kht., 2007.
Koroszteleva, Jele na: The E U , Russia and the eastern region: the analytics o f goverriment
fór a sustainable cohabkation1, Journal o f Com m on Markét Studies [megjelenés
alatt].
Kozirjcv, Andrej: Tartnership orcold peace?\ Foreign Policy xcix (summer 1995), 3-1 4 . o.
Kozub, Tarasz: 'Com prom ising materiül about Putins circle: Tymoshenkos revenge or
a redistribútion o f property?', Reporter: Vesti x (21-27 March 2014). http://reporter.
vesti.ua/43287firtash-p o-kom-zvo ni t-avs trijskij -kolokol#. U3 H VJ 3aoXRw
Kramer, Mark: ’The myth o f a no-NATO-enlargement pledge to Russia', Washington
Quarterly xxxii/2 (2009), 3 9 -6 1 . o.
Kucsma, Leonyid: U k ra in a - nye Rosszija (Moscow: Vrcmja, 2003).
Kudelija, Szergcj: 'The housc that Yanukovych built’, Journal o f Democracy xxv/3 (July
2014), 19-34. o.
Uő: ’Domcstic Sources o f the Donbas Insurgency', PO N A R S Eurasia Poltcy Memo No.
351, September 2014.
Kupler, Matthew/Thomas de Waal: 'Crying genocide: usc and abuse o f political rhecoric
in Russia and Ukraine', 2014. július 28. http://carnegieendowm ent.org/2014 /07/28/
crying-genod de- use-an d-ab use-of- po Iiti cal -rheto ric-i n-r u ss ia-and-ukr ai ne/h is9
Kuzio, Tárás: Ukraine: State and Nation Building (London: Routledge, 1998).
416 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

Uő: ’History, memory and nation building in the post-Soviet coloníal space5, Nacionaliűcs
Papers xxx/2 (2002), 24 1 -6 4 , o,
U ő: The Crimca: Europe s N ext Flashpoint? (Washington, D C : Jamestown Foundation,
2011).
U ő (eds.): Democratic Rcvolútion ín Ukraine: From Kuchmagate to Orange Revolution,
spedal issue o f the Journal of Com m unist Studies and Transition Polirícs xxiii/1
(March 2007); valamint könyv ugyanezen a címen (London: Routledge, 2008).
K u7 ío, Taras/Paul D ’Anieri (eds.): Dilemmas o f State-led Nation Building in Ukrainc
(Westport, CT: Praeger, 2002),
Kuzio, Taras/Paul D ’Anicri/Robcrt Kravcsuk (eds.): State and Institution Building in
Contemporary Ukraine (Basingstoke: Macmillan, 1999).
La Neuville/Thomas Flichy de (szerk.): Ukrainc: Regards sur la erise (Lausanne: L’Áge
dTIonim e, 2014).
Lambroschini, Sophie: 'Genese, apogee et métamorphosc du pr&identialismc clientéliste
en Ukrainc', Rcvue d’études comparatives Est-O uest xxxix/2 (2008), 117—48. o.
Lane, Dávid: ’The Orange Rcvolmion; „pcoplcs rcvo) útion” or revolutionary coup?’, Bri­
tish Journal ofPolitics and International Relations x/4 (November 2008), 5^5—49* o.
T.chne, Stefan: Time to Rését the European Neighbourhood Policy (Brussels: Carnegie
Europe, Februáry 2014).
Lendman, Stephen (eds.): Flashpoint in Ukrainc: H ow the U S Drive fői Hegemony Risks
World War III (Adanta, GA: Clarity Press, 2014).
Lieven, Anatol: Ukrainc and Russia: A Fráternál Rivalry (Washington, D C : US Institute
o f Peace Press, 1999).
Lihacsev, Vjacscszlav: ’Right-wing extremism on the rise in Ukraine’, Russian Politics and
Law li/5 (September-October 2013), 3 9 -7 4 . o.
U ő: 1Social- nation al ists in the Ukrainian pari iámén f , Russian Politics and Law li/5 (Sep-
tember—Octoher 2013), 7 5 -8 5 . o,
Lo, Bobo: Axis o f Convenience: Moscow, Beijing and the New Geopolitics (London:
Blackwcll fór RIIA; Washington, D C : Brookings Institution, 2008).
Loizides, Neo: Politics o f Majority Nationalísm: Tbc Framing o f Peace, Stalemates and
Crises (Sranford, CA: Stanford University Press, 2015).
McMeekin, Scan: July 1914: Countduwn to War (London: Icon, 2014).
MacMillan, Margaret: The War That Ended Peace: H ow Europe Abandoned Peace for the
First World War (2013; paperback ed ti, London: Proliié, 2014).
Maigin, Andrej: Ukraina: Szobornoszty i regionalizm (Szimferopol: Szonat, 2005)*
MankofF, Jeffrey: ’Russias latest land grab: how Putin won Crim ea and lost Ukraine’,
F'oreign Aifairs xciii/3 (M ay-June 2004), 6 0 -8 . o.
Marples, Dávid: Belarus: A Denationabzcd Nation (London: Routledge, 1999).
Uő: Heroes and Villains: Creating National History in Contemporary Ukrainc (Budapest:
Central European University Press, 2007).
Matuszak, Slawomir: The Oiigarcliic Democracy: The ínflucnce oí Business Groups on
Ukrainian Politics, O SW Studies 42 (Warsaw: Centre for Eastcrn Studies, Septem-
bér 2012),
Mead, Walter Russell: ’Tlic rctum o f geopolitics*. Foreign AfFairsxcüi/3 (M ay-June 2014),
69-79. o.
 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA 417

Mearsheimer, John J.: 'Why the Ukraine crisis is the W ests fault: the liberal delusions chat
provoked Putin, Foreign Affairs xd ii/5 (Septem ber-O ctobcr 2014), 7 7 -8 9 . o.
Meister, Stefan: A New Start fór Russia n -E U Securicy Policy: The WeimarTriangle, Russia
and the E U s Eastern Neighbourhood, Genshagener Papierc 7 (Brandenburg: Stif-
tung Genshagen, july 2011).
Motyil, Olekszandr: The Tűm co the Right: The Ideological Origins and Development o f
Ukrainian Nationalism , 1919-1929 (New York: Colum bia University Press, 1980).
Obidenkova, Anasztaszija/Alekszandr Libman: ’Understanding the foreign policy o f auto-
cratíc actors: ideology or pragmatism? Russia and the Tymoshenko trial as a case
study, Contcmporary Politics xx/3 (May 2014), 34 7 -6 4 . o., http://www.candfon-
1ine.com /doi/full/10.1080/13569775.2014.911500#.V D f*Z ufY 2D k
Onuh, Olga: ’W ho were the prote$ters?\ Journal o f Democracy xxv/3 (July 2014),
l4 - 5 1 .o .
Otte, Thomas: July Crisis: The World $ Dcscent intő War, Summer 1914 (Cambridge:
Cam bridge Universi ty Press, 2014).
Pasztuhov, Vlagyimir: Ukrainszkaja revoljucija i Russzkaja kontnevoljucija (Moscow:
O G h 2014).
Petro, Nicolai N .: 'Ukraine s ongoing struggle with its Russian idén ti ty', World Politics
Review (6 May 2014), 4-10- o.
Pirani, Simon/Jonathan Stern/Katja Jafimava: The Russo-Ukrainian Gas Dispute of
January 2009: A Comprehensive Assessmenc (Oxford: Oxford Instimte fór Energy
Studies, 2009).
Plchanov, S. N. (szerk,): Novorosszija: Vossztavsaja iz pepla (Moscow: Knyizsnyij mit,
2014).
Plokhy, Scrhii, The Last Empire: The Final Days o f the Soviet Union (New York: Oneworld,
2014).
Polikarpov, Mihail: Igor Sztrelkov: uzsasz bangyerovszkoj hunti — oborona Donbassza
(Moscow: Knizhnyi mit, 2014).
Prusin, Alckszandr V,: The Lands Between: Conflict in the East European Borderlands,
1870-1992 (Oxford: Oxford Untversity Press, 2010).
Remnick, Dávid: ’W atching the eclipse: Ambassador Michacl McFaul was chere when the
promise of democracy came to Russia —and when it began to fade\ New Yorker (11
August 2014).
Rogov, Kirill (szerk.): Osnovnie tyengyencii polityicseszkogo razvityija v 2 0 1 1 -2 0 1 3 gg.:
Krízisz i transzformacija rosszijszkogo avtorítarízma (Moscow: Fond ’Liberal naj a
M isszija, 2014).
Rudling, Per Andcrs: "T h e H onor Tbey $o Clearly Deserve”: Legitimizing the WafTcrvSS
Galizien, Journal ofSlavic M ilitaiy Studies, VoL 26, No. 1, Spring 2 0 1 3 ,1 1 4 -3 7 . o.
Kritika az alábbi kiadványról: Bogdán M aciv (szerk.): Ukrainszka gyivizija ’Galicsi-
na’: Isztorija u szvitlinah vid zasznuvannja u 1943 r. do zvilnennja z pólónu 1949 r.
(Lviv, Z U K T s, 2009).
Sakwa, Richard: " ‘New C old War” or twency years' crisis?: Russia and International poli­
tics', International Affairs lxxxiv/ 2 (March 2008), 2 4 1 -6 7 . o,
Uő: ’Conspiracy narratives as a mode o f engagemenr in international politics: the case o f
the 2008 Russo-Georgián w ar, Russian Review lxxi (Ocrobcr 2012), 2 -3 0 . o.
418 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA

U ő: The cold peacc: Russo-Western rektions as a mimetic cold war*, Cam bridge Review
o f International Aflhirs xxvi/1 (2013), 20 3 -2 4 . o.
U ő: Putin and the Oligarch: The Khodorkovsky-Yukos Aífair (London and New York:
LB.Tauris, 2014),
U ő: Putin Redux: Power and Contradiction in Conteroporary Russia (London and New
York: Roudedge, 2014).
Sasse, Gwendolyn: The Crím ea Quescion: Iderűi ty, Transition, and Conllict (Cambridge,
MA: Harvard University Press, 2007),
Szcmjonov, Je. V. (szerk.): Jevromajdan i russzkaja vcszna: szbornyik sztatyej (Moscow:
Tragyicija, 2014),
Szergunyín, AJckszandr: ’Russian views on the Ukrainian erisis, In: Thomas Flichy de La
Neuville (szerk.), Ukraine: Regards sut la erise (Lausanne: LÁ ge dTTomme, 2014),
55-82. o*
Schovcsov, Anron/Andreas Umland: ’U kraines radical right, Journal o f Democracy xxv/3
(July 2 0 1 4 ),5 8 - 6 3 . o.
Sherr, James: The mortgaging o f U kraincs independence’ [briefing paper fór Charham
House, the Royal Insiitute o f International AíEairs, August 2010], http://www.
cha th am ho u se. o rg/sites/fi les /c hatham hous e/p nb Iic/ Research /Ru ssia%2 0 and % 20
Eurasia/bp0810_sherr.pdf
Snyder, Timothy: Veres övezet - Európa Hitler és Sztálin szorításában, fordította Szántó
Judit, Park Kiadó, 2012.
Szolzsenyicin, Alekszandr: Hogyan mentsük m eg Oroszországot? - Töprengések, fordítot­
ta Soproni András, Magvető, Budapest, 1991.
Sztarikov, Nyikolaj: Ukraina: H aoszi revoljucija- oruzsije dollár (Moscow: Pityer, 2014).
Stepan, Alfred/Juan J. Linz/Yogendra Yadav: Crafting State-N ations: India and Other
Multinational Democracies (Bakim orc, M D : Johns Hopkins University Press,
2011).
Titaccnko, Larisza: ’Belarus between the Eurasian Union and the European Union: maté­
ria! and symbolic options [ASN-konferencián kiosztott anyag, New York, 2014.
április 25-].
Tolksdorf, Dom inik: "The EU , Russia and rhe Eastern Parrnership: what dynamics under
the New Germán government?,J Russie.Nei.Visions Ixxiv (February 2014). http://
www.ifri. org/?page=contrihution-dctaiiödd=8000
Trenyin, Dmitrij: The Ukraine Crisis and the Resumption o f Great-powcr Rivalry (M os­
cow: Carnegie Moscow Center, 2014. július 9.). http://carnegie.ru/2014/07/09/
uk raine -cr isis-andres u mptio n-o f-great- power- r ival ry / hfgs
Timosenko, Julija: 'Containing Russia, Forcign Affairs lxxxvi/3 (M ay-June 2007), 6 9 -8 2 , o.
Umland, Andrcas: Startin g post-Soviet Ukrainian right-wing extrem ism studics from
scratch\ Russian Politics and Law li/5 (Septem bcr-O ctober 2013), 3 -1 0 . o.
Umland, Andreas/Anton Sehovcov: ’U ltraright parties in post-Soviet Ukraine and rhe
puzzle o f the electoral marginalism o f Ukrainian ukranationalists in 1994—2 0 0 9 ’,
Russian Politics and Law li/5 (Septem ber-O ctober 2013), 33 -5 8 . o.
Wawro, Geoffrey: A M ad Catastrophe: The Outbreak o f World War I and the Collapse o f
the H absburg Empire (New York: Basic Books, 2014).
 VÁLOGATOTT BIBLIOGRÁFIA 419

W hite Book on Violations of Hum án Rights and the Rule o f Law in Ukrainc (November
2013-M arch 2014) (Moscow: Ministry o f Foreign Affairs, April 2014).
W ilson, Andrew: Ukralnian Nationalism in tbc I990s: A Minority Faith (Cambridge and
New York: Cam bridge University Press, 1996).
U ő: The Ultráin ians: Unexpected Nation (New Havcn, CT: Yale University Press, 2000).
U ő: Ukraines Orangc Rcvolution (New Haven, CT: Yale University Press, 2006).
Uő: Ukraine Crisis: W hat It Means fór the West (London and New Haven, C T : Yale
University Press, 2014).
Uő: ’Ukraine under Poroshcnko’, In: Andrew W ilson (ed.), Protecring the European
CKoice (London: European Council on Foreign Relations, July 2014), 10-25. o.
Wilson, James Graliam: The Triumph o f Improvisation: Gorbachevs Adaptability,
Reagans F.ngagement, and the End o f the Cold War (Ithaca, NY: Cornell University
Press, 2014).
W ood, Tony: ’Back from the edge?\ London Review o f Books xxxví/11 (5 June 2014),
3 7 -8 . o.
Zajcev, Olekszandr: ’Ukrainian integrál nationalism in quest o f a ^Specíal Path”
(1920S-1930S)', Russian Politics and Law li/5 (September-Octobcr 2013), 11-32. o.
U ő: Ukrainszkíj intyegralnyij nacionaiizm (Kiev; Krityika, 2013).
Zifcck, Slavoj: ’Barbarism with a humán face\ London Review o f Books xxxvi/9 (8 May
2014), 3 6 -7 . o.
Zotkin, A. A.: ’Goszudaisztvennaja vlaszty i polityicseszkije eliti Ukraini v kontyeksztye
otnoscnyij mezsdu centrom i regionami1, in A. V. D uka (szerk.): Vlastnije sztmktu-
ri i gruppy dominyirovanyija (St Pctcrsburg; Intyerszocisz, 2012), 2 8 6 -3 0 6 . o.
 JEGYZETEK

Az alábbi jegyzetekben a JR K rövidítés a 1J o h n s o n ’s Russia List’ angol nyelvű, Oroszország­

gal kapcsolatos híreket és elemzéseket tartalmazó elektronikus hírlevélre vonatkozik*
Amennyiben nincs külön jelezve, minden lábjegyzetben és bibliográfiában megadott
U RL-cím 2014. október 29-i alias szerint elérhető volt.

E L SŐ F E JE Z E T : V É G S Ő V ISSZ A SZ Á M L Á L Á S

1. Margarct M acM illan: ihe War Ihat Ended Peacc: H ow Europe Abandoned Peace
fór the First World War (2013; paperback cdn, London: Profile, 2014).
2. Christopher Clark: The Slecpwalkers: How Europe Went to War in 1914 (London:
Pcnguin, 2013). (Magyarul: Alvajárók - hogyan menetelt háborúba 1914-ben Eu­
rópa, fordította Makovecz Benjámin, Park Kiadó, 2015.) Sean McMeekin: Jtily
1914: Counrdown to War (London: Tcon, 2014); Gcoffrey Wawro: A M ad Gatast-
rophe: The Outbrcak o f World War I and the Collapse o f the H absburg Empire
(New York: Basic Books, 2014).
3. Thomas Otte: July Crisis: The World s Dcscent in to War, Summer 1914 (Cambridge:
Cam bridge Univcrsity Press, 2014), xi. o.
4. Ennek áttekintéséhez lásd Richard Sakwa: ’“New C old W ar* or twenty years* erisis?:
Russia and ínternational politics', International Affkirs !xxxiv/2 (Marcii 2008),
2 4 1 -6 7 . o.
5. Japán esetéhez lásd John W. Dower: Embracing Defeat: japan in the Wake o f World
War II (New York: Norton, 2000).
6. Szintén ezzel a megkülönböztetéssel cl Dmitrij Trenyin alábbi tanulmányában: The
Ukraine Crisis and die Resumption o f Great-power Rivalry (Moscow: Carncgie
Moscow Center, 2014. július 9.)> http:// catncgie.ru/2014/07/09/ ukraine-cr isis-
and- rcsu mp tio n- of-great-p ower- r ivalr y
7. Róbert Jervis: Perception and Misperception in International Politics (Princeton,
N J: Princeton University Press, 1976).
8. Mihail Margelov: ’Russia-West-East\ Valdai Discussion Club [website], 2014. július
17. http://valdaiclub.com/russia_and_Lhe_world/70320. huni
 JEGYZET 421

9. Richard Sakwa: The cold peace: Russo-Wcstern relations as a mimetic cold w ar,
Cambridge Review ofInternational A ffairs xxvi/1 (2013), 20 3 -2 4 , o.
10. Andrew Wilson: Ukraine Crisis: WTiat It Means fór the West (London and New
Haven, CT: Yale University Press, 2014).
11. Richard Sakwa: Putin and the Oligarch: The Khodorkovsky-Yukos Affair (London
and New York: I. B. Tauris, 2014),
12. Róbert Horváth: Putins ’Preventivc C o unter-revo 1ú tio n : Post-Sovict Authoricaria-
nism and the Spcctre o f Velvet Revolation (London and New York: Routledge,
2013).
13- CliíFord G . Gaddy, Barry W. lekes: ’Ukrainc, N A TO enlargement and the Geithner
doctrine’, 2014. j únius 10. http:/ / www.brookings.edu/research/aitidcs/2014/06/10-
ukrai nenato-gci choe r-doct rí ne-gaddy- ickes
14. Lényegre törő és körültekintő bevezetőért lásd Andrew Wilson: The Ukrainians:
Unexpected N ation (New Haven, CT: Yale University Press, 2000).
13. Ehhez lásd Pictro Shakarian kiváló elemzését: ‘Ukraine: Where nation-building
and empire meet1, Reconsidcring Russia and the Former Soviét Union [website],
2014. augusztus 22. http.// rcconsideringrussia.org/20l4/08/22/ukraine-where-nation-
building-and-cm pire-meet
16. Alekszandr Szolzsenyicin: Rebuilding Russia: Reflcctions and Tentative Proposals
(London: Harvill, 1991). (Magyarul: Hogyan mentsük meg Oroszországot? - Töp-
rengések, fordította Soproni András, Magvető, Budapest, 1991).
17. A fogalom történeti elemzéséhez lásd S. N. Plehanov (szerk.): Novorosszija; Vussz-
tavsaja iz pepla (Moscow: Knyizsnyij mit, 2014).
18. Wilson: The Ukrainians, 40. o.
19. Alekszandr Burakovszkij: ’The Rukh Council o f Nationalíties, the Jewish Question
and Ukrainian indcpendence* [ASN-konferencián kiosztott szöveg, New York,
2014. április 24.]. A felsorolásomban szereplő többi adat forrása: S Z S Z S Z R v cifrah
v 1989 godu (Moscow: Finanszi t sztatyisztika, 1990), 36. o.
20. Vlagyimir Fcscnko: ’ Ukraine: between Europc and Eurasia, In: Piotr Dutkiewicz,
Richard Sakwa (szerk,): Eurasian lnregration: The View from W ithin (London and
New York: Routledge, 2013), 127. o.
21. Pietro Shakarian: ’Puriri and Poroshenko: a tale o f two presidents\ Reconsidcring
Russia and the Former Soviet Union [websitc], 2014. június 19. http://reconside-
ri ngr üss ia.o rg/201 4 /0 6 /1 9/puti n -an d-poi oshenko -a- tale-of- cwo - p residen ts
22. D onald Rayfield: Songs for survivaf, Guardian Review, 2014. j únius 2 L A szerző itt
Valerij Vozgron 2013-ban megjelent, a krími tatárság történetét bemutató négykö­
tetes munkájára hivatkozik.
23. Fesenko: ‘Ukraine: between Europc and Eurasia, 128. o.
24. Olekszandr Zajcev: Ukrainszkij integralnyij nacionalizm (Kijcv: Kritika, 2013).
23. Olekszandr Motyil: The Turn to the Right: Tbe Ideological Origins and Devciop-
ment o f Ukrainian National is m, 1919-1929 (New York: Colum bia University Press,
1980).
26. Roger Griffin, Matthew Feldman (cds.): Fascism: Critical Concepts (London:
Routledge, 2004), 6. o.
27* Dávid Marples: Heroes and Villains: Crcating National History in Contemporary
Ukraine (Budapest: Central European University Press, 2007), 150, 161. o.
422 JEGYZET

28. OJekszandr Zajcev: ‘Ukrainian integrál nationalism in qucsr o f a “Special Padi”

(1 9 2 0 s-1 9 3 0 s)\ Russian Politks and Law \\l5 (Septem ber-O ctober 2013), 13. o.
29. Uo., 17. o.
30. Ezen eseményekről bővebben, valamint a jelenlegi radikális ukrán nacionalizmus
elemzéséért lásd Per Artders Rudling vonatkozó írásait, például '“The H onor Thcy
So Clearly D cser ve": Legitimizing the WafFen-SS Galizicn’ címen megjelent kritiká­
ját (In: Jou rn al o fSlavic M ilitary Sludies, Vol. 26, No. 1, Spring 2013, 114-37. o.)
az alábbi kiadványról: Bogdán Maciv (szerk.): Ukrainszka gyivizija ’Galicsma5: Isz-
torija u szvitlinah vid zasznuvannja u 1943 r. do zvilnennja z polonu 1949 r. (Lviv,
Z U K T s, 2009)
31. Andrcas Umland: 'Starting post-Soviet Ukrainian righe-wing extremism studies
from scratch’, Russian Politics and I mw li/5 (Septcm bcr-O ctober 2013), 7. o.
32. A korszak alkotmányos vitáihoz lásd Andrew Wilson kiváló értekezését: Ukrainian
Nationalism in the 1990s: A M inoritv Faith (Cambridge and New York: Cam bridge
University Press, 1996).
33. Michael Averko: ’Pro-Bandera sentim enf, Eurasia Review [website], 2014. június
23. http://www.eurasiareview.com/author/michael-averko. Averko az alábbi hír­
hedt, hevesen oroszellenes könyvre hivatkozik: Bernadine Bailey, The Captive Na-
tions: O ur First l.ine o f Defensc! (Chicago: Hallberg, 1969).
34. Ennek áttekintéséhez lásd az alábbi kiváló összefoglalót: Matthew Kupfer, Tbom as
de Waal: 'Crying genocide: use and abuse o f political rhetoric in Russia and Uk-
raine\ 2014. július 28. http:// carnegieendowment.org/2014/07/28/crying-gcno-
cide- use- and- ab use- o f-p o Iiti cal - rh cto rici n - ru ssia- and- u kraine
35- Tárás Kuzio: Ukraine: State and Nation Building (London: Roudcdgc, 1998). Lásd
továbbá Tárás Kuzio, Paul D'Anieri, Róbert Kravchuk (eds.): State and Institution
Building in Contcm porary Ukraine (Basingstoke: Macmillan, 1999); Tárás Kuzio,
Paul D A n ieri (eds.): Dilemmas o f State-led Nation Building in Ukraine (Westport,
C T : Praeger, 2002).
36. Michael Ignatieff: Blood and Bclouging: Journeys intő the New Nationalism (New
York: Farrar, Straus and Giroux, 1995).
37. Andreas Umland, Anton Sehovcov: Ultraright parties in post-Soviet Ukraine and
the puzzle o f the electoral marginalism of Ukrainian ultranationalísts in 1994—
2 0 0 9 ’, Russian Politics and Law li/5 (Scptem bcr-O ctobcr 2013), 41. o.
38. A Spiegel szerkesztősége által jegyzett cikk: '“Prepared to die” : The right w ings
role ín Ukrainian protests’, D ér Spiegel, 2014. január 27, http://www.spiegel.de/
in ternational/ europe/ ukrai ne-slidin gtowards- cí vi l-war-i n -wake-of-tough - n c w-1aws-
a-945742.htm l
39- Vjacscszlav Lihacsev: ‘Right-wing extremism on the rise in Ukraine', Russian Poli­
tics and Law li/5 (Septem ber-O ctober 2013), 74. o.
40. Vjacseszlav Lihacsev: 'Social-naúonalists in the Ukrainian padiam ént1, Russian Po­
litics and Law li/5 (September—O ctober 2013), 83- o.
41. Ennek kifejtésére személyes beszélgetéseink alkalmával került sor. Valentyin Jakusik
néhány ez irányú elgondolásához lásd 'Revoljucija, no nye oranz$evaja\ Dcn 232,
2005- december 15. http://www.day.kiev.ua/154501
42. Sámuel P. Huntington: 'The clash o f civilizations?', Foreign Affairs lxxii/3 (summer
1993), 2 3 -4 9 . o.; The Clash o f Civííízaűons and the Remaking o f World Order
 JEGYZET 423

(New York: Simon & Schuster, 1996), (Magyarul: A civilizációk összecsapása és

a világrend átalakulása, fordította Gázsity Mila, Gecsényi Györgyi, Puszta Dóra,
Európa Könyvkiadó, 2014.)
43, Vlagyimir Golstein: ’Why everything youve read about Ukraine is w rong, Forbes,
2014. m ájus 19. http://www .forbes.coni/sitcs/forbesleadershipforurn/20l4/05/l9/
whye ve ry th i ng-y o u ve- read- ab o u t-uk rai ne- is-wro ng

M Á S O D IK F E JE Z E T : EU R Ó PA K É T Ú T JA

L Alekszandr V. Prusin: The Lands Bccween: Conflict in the East European Border-
Jands, 1870-1992 (Oxford: Oxford University Press, 2010).
2. Tim othy Snyder: Bloodlands: Europe Berween Hitler and Sralin (New York: Basic
Books, 2010). (Magyarul: Véres övezet - Európa Hitler és Sztálin szorításában, for­
dította Szántó Judit, Park Kiadó, 2012.)
3. Melvin Croan: ’Lands in-between; the politics o f cultural identity in contcmpo-
rary Eastern Europe’, East European Politics and Societies iii (March 1989),
176-97, o.
4. Nicolas Sarkozy: ’Déclaration de M. Nicolas Sarkozy, Président de la Répubiique,
sur Taction de la Francé en faveur de la construction européenne, á Ním cs le 3 mai
2009’. h ctp://discours.vie-pubIique.fr/notices/097001329.htm l
5. Idézi Leonyid Bcrsidszkij: ’No illusions leit, l m leaving Russiá, Moscow Times,
2014. június 19.
6. A beszéd a gazdasági vezetők 4, berlini találkozóján hangzott el, egy nappal azelőtt,
hogy az eseményt szervező Süddeutsche Zeitung hasábjain cikk formájában is megje­
lent. A beszed kivonatához lásd http://prém ier.gov.ru/events/ncws/1312 0 /. A cikk
maga az alábbi helyen olvasható: W iadimir Putin, 5Von Lissabon bis Wladiwostok.
Handelspakt zwischen Russland und Európa: M oskau will als Lehre aus dér gröííten
Krisc der Weltwirtschaft seit acht jahrzehnien wesentlich enger mit dér Europáischen
Union zusarnmcnarbcicen, Süddeutsche Zeitung, 2010. november 25* http://www.
s u cd deu ts che.d e/wi rtschaft/putin-p laedoycr fu er-wir tschaftsge m ei n sch aft-vo n-1iss a-
bon-bis-wladiwostok-1.1027908
7. Vlagyimir Putyin: ’Novij intyegracionnij projekt dija Jevrazii: buduscseje, kotoroje
rozsdajerszja szegodnyá, Izvesztyija, 2011. október 4. http://premier.gov.ru/cvents/
news/16622
8. Vlagyimir Putyin: ’Russia-EU sum m it’, President ofRussia [website], 2014. január
28. http://eng.krcmiin.ru/transcripts/6A75
9. Richard Sakwa: Putin: Russias C h o k e (2. kiad., London-N ew York: Routledge,
2008), 10. fej.
10. Ennek megvitatásához lásd Hiski Haukkala, ’A norm-maker or a norm-taker? The
changing normative parameters o f Russias piacé in Europe, In; Ted H op f (eds.),
Russias European Choicc (Basingstoke: Palgrave Macmiílan, 2008), 3 5-56, o, hásd
továbbá Haukkala: The European Union as a régiónál normative hegemon: the
case o f European neighbourhood policy, Europe-Asia Studies lx/9 (November
2008), 1601-22. o.
424 JEGYZET

11. Vjacseszlav Morozov: Tlic Forced Choice Between Russia and rhe West: The Geo-
politics o f Alienation [PO N A RS Policy Memo 327, November 2004J.
12. Nyezaviszimaja gazeta, 2004, november 27*
13. RIA Novosztyi [orosz hírügynökség], 2005. m ájus 26.
14* Vszcvolod Szamohvalov kritikája [In: Europe-Asia Studies lxví/6 (August 2014),
1021-2. ti.] az alábbi kiadványról: W illiam H. H űl, Russia, the Near Abroad and
tlic West: Lessons írom the M oldova-Transdniestria Conflict (Washington, D C :
Woodrow W ilson Center Press; Bal ti morc, M D: Johns H opkins University Press,
2012).
15. ’Russian President Vladimír Putins spcccli at the 2007 Munich conference on secu-
rity policy, 2007. február 10. http://archive.krem lin.m/eng/speeches/2007/02/10/
0 1 38_ type82912typc82914type82917type84779_ 118123.honi
16. Róbert Gates: Duty: Memoirs o f a Secretary at War (London: W. H . Allén, 2014),
157. o.
17. Angéla Stent: The Limits o f Partnership: U S-R ussian Rclacions in the Twenty-first
Century (Princeton, N J: Princeton University Press, 2014), xi, 265. o.
18. Hillary Clinton: Hard Choices (New York: Simon & Schustcr, 2014).
19. Theodore Karasik, Heinrich Matthec: ’R ussiás emer ging defense and security
doctrine’, Reál News [webslte], 2014. junius 9. http://nocache.therealnews.com/t2/
component/ content/arricle/371 -dr-theodone-karasik-and-dr-heinrich-matthee/2097
—russ ias- e me rgin gd cfens c-an d-secur i ty- doc tri ne-i mp act-on-europ e-an d-1 h e- n ear-e
ast [in JR L , 2014-129/39].
20. Az orosz neorevizionizmus történelmi kontextusának széles körű áttekintéséhez lásd
Andrej P. Cigankov: Rnssia and the West from Alexander to Putin: H onor in Inter­
national Relatíons (Cambridge: Cam bridge University Press, 2014).
21. Piotr Dutkicwicz, Richard Sakwa (eds.): Eurasian Integration: The View from Wit-
hin (London and New York: Routledge, 2015); Rilka Dragneva, Kataryna Wolc7.uk
(eds.): Eurasian Economic Integration: Law, Policy and Politics (Cheltenham:
Edward Elgar, 2013).
22. Barry Búzán, Öle Waever: Regions and Powers: The Structure oF International Se­
curity (Cambridge: Cam bridge University Press, 2003).
23. Az Afienposten norvég újság beszámolójára hivatkozva: Jam es Carden: ’W hos really
playing a zero-sum game Ín Ukraine?’, Russia D irect [website], 2014. július 1.
http; //www. russ ia-d irec t. org/o pinio n/whos- really-playin g-zer o-s um- game- ukrai ne
24. Jekatyerina Furman, Alekszandr Libman: ’Europeanis árion and the Eurasian econo-
míc unión’, In: Piotr Durkiewicz, Richard Sakwa (eds.): Eurasian Integration: The
View from Within (London and New York: Routledge, 2015), 173-92. o,
25. Nadja Gyük, ’Ukraine: a land in-becween, Jou rn al ofDemocracy ix/3 (July 1998),
9 7 - 1 1L o .
26. Tárás Kuzio: ’History, memory and nation building in the post-Sovict coJonial sp acc,
Natiom lities Papén xxx/2 (2002), 24 1 -6 4 . o.
27. Szergej Glazjev: ’Nasztojascseje i buduscseje jevrazijszkoj intyegracii’, Izborszkij
klub: Russzkije sztratyegii iv (2013), 11-39. o.
28. Stefan Lehne: Tim e to Rését the European Neighbourhood Policy (Brussels: Car-
negie Europe, February 2014), 3* o.
 JEGYZET 425

29. Nathaniel Copsey, Karolina Pomorska: 'The influence o f newer member States in
tbc European Union: the case o f Poíand and thc Eastern Partnership\ Europe-Asia
Studies bcvi/3 (May 2014), 430. o.
30. Copsey, Pomorska: ?'Ihe influence o f newer member States', 435- o.
31. Uo.
32. Dávid H abakkuk alábbi cikkhez írt kommcmjcből: 'The Ríse o f Novorossiya’, Sic
Semper Tyrannis [blogl, 2014. július 6. http://turcopolier.typepad.com/sic_scmpcr_
tyrannis/20 1 4 /0 7 /the-rise-of-novorossiya-ttg.html [in JR L , 2014-149/18].
33. D om inik Tolksdorf: ’l h e E U , Russia and rhe Eastern Partncrship: what dynamics
under the New Germán govcrnment?\ Russie.Nei.Visions lxxiv (February 2014).
http:/ /www.ifri.org/?page=co nt ribu tion-de tail Őád=8000
34. Ennek széles körű elemzéséhez lásd Christopher Marsh, NikoLas K. Gvosdcv: Russi-
an Forcign Policy: lnterests, Vectors and Sectors (New York: C Q Press, 2013).
35. Andrew Wílson 'Igor vS uvalov orosz miniszterelnök-helyettes 2013 februárjában tért
katasztrofális brüsszeli látogatását hozza fel példaként, mikor is lényegében meg­
mondták neki, hogy a folyamatnak semmi köze Oroszországhoz’. IJkraíne Crisis,
17. o.
36. ’N ovoje bolsinsztvo: mezsdu mifami i realnosztju, IIS E P S [website], 2013. január
9. http://iiseps.org/analitjca/20
37. Larisza Titarenko: ’Belarus between thc F.urasian Union and the European Union:
materiül and symbolic options’ [ASN-konferencián kiosztott szöveg, New York,
2014. április 25 J .
38. Lehnc: Time to Rését, 7. o.
39. Stefan Meister: EU -R ussia Relations and the Com m on Neighbourhood: Ihe Ball is
on the E U s Side, DGAPanalyse 7 (Berlin: DGAP, August 2013), 1. o. htrps://dgap.
org/en/ article/getFullPD F/24250
40 > Szcrgej Glazjev: ’Who stands to win? Political and economic factors in régiónál in-
tcgration, Russia in Global Affairs* 2013. december 27. http://eng.globalaffairs.ru/
number / W ho-Siands-to-W in-16288
41. Sámuel Charap, Mihail Troickij: ’Russia, thc West and the integration dilem m a,
Su rviva livíb (December 2 0 1 3-January 2014), 50. o.
42. Mark Kramer: ’ lhe myth o f a no-NATO-enlargement pledge to Russia’, Washington
Quarterly xxxii/2 (2009), 41, 4 7 -8 . o.
43. Az esetről bővebben lásd Josh Cohcn: ’D oift let Ukraine intő N A T O ’, Moscow
Times, 2014. szeptember 19.
44. Intervju V. Putvina Devidu F rostu , Kommerszant (7 March 2000), 2. o.; Alek-
szandr Golc: Tutin could aim fór Europc alliancc*, Russia Jou rn al (2 0 -2 6 March
2000), 8. o.
45. ’lhom as Friedman: ’Foreign affairs: now a word from X ’, New York Tim es, 1998.
május 2.
46. M artin Walker: C old warrior foils warning about N A T O ’, Moscow Times, 1997.
július 4.
47. Richard Sakwa: ’Conspiracy narratives as a mocle o f engagement in International
politics: the case o f the 2008 Russo-Georgián w a r, Russian Review btxi (October
2012), 2 -3 0 .o .
426 JEGYZET

48. ’An open letter to rhe O bam a administration from Central and Eastern Lum pé’,
Gazeta Wyborcza> 20 0 9 Jú liu s 15- http://wyborcza.pl/1,98817,6825 987, A n_O pcn_
I ,ctter_ to_the_Obam a_Admimstration_from_Central. hcml
49. Róbert Coalson: ’N A T O s liastern countrles fractured over response ro Russia', Rádió
Free EuropefRadio Liberty [website], 2014. szeptember 6. http://www.rfeii.org/
con len t/ russia- europ e-d ivis ions- ukrainc-czech-h u n gary-po la nd-slovakia/ 26569958.
html
50. Szcrgcj Karaganov: ’Russia needs to defend its interests with an iroti fist5, Financial
Times, 2014, március 5.

H A R M A D IK F E JE Z E T : V E R S E N G É S U K R A JN Á É R T

1. Anatol Lieven: Ukraine and Russia: A Fráternál Rivalry (Washington, D C : U S

Institutc of Peace Press, 1999)*
2. A belorusz Nasha N iva újság beszámolója Alekszandr Lukasenka 2013. március
23-án mondott beszédéről. http://nn.by/?c=ar& i=125276& lang=ru
3. Lconyid Kucsma: Ukraina - nye Rosszija (Moscow: Vremja, 2003).
4. Dávid Marples: Belarus: A Denationalized Nation (London: Roullcdgc, 1999).
5. A narancsos forradalom különféle megközelítéseihez lásd. a következőket: Anders
Áslund, Michael McFaul (eds.): Revolution in Orange: The Origins o f Ukraine s
Dem ocratic Brcakthrough (Washington, D C : Carnegie Endowment fór Internatio­
nal Peace, 2006); Tárás Kuzio (eds.): Democraric Revolution itt Ukraine: From
Kuchmagate to Orange Revolution, special issue o f the Journal of Com m unist Stu-
dics and Transition Politlcs xxiii/1 (March 2007); könyv ugyenezen a címen (Lon­
don: Routledgc, 2008); Andrew W ilson, Ukraines Orange Revolution (New Ha-
ven, CT: Yiüe University Press, 2006).
6. Dávid Lane: ’Tlie Orange Revolution: “peoples revolution” or revolutionary coup?\
British Journal ofPolitics and International Rebitions x/4 (November 2008), 525—49* o.
7. ’Ukraine: Yushchenko discusses energy, Russia, defense reform, domestic politics,
2006. január 25. https://wikileaks.org/plusd/cables/06KIEV333_a.htm l
8. ’Economic policy and the new G O U k 2007. december 28. 1utp://cab1cgatc$carch.
n ct/cable.php?id-07K Y lV 3165 & q~ rosuk renergo
9. Lásd Simon Pirani, [onathan Stem, Karja Jafimava: The Russo-Ultra in ián Gas D is­
puta o f January 2009: A Comprehensive Assessment (Oxford: Oxford Institutc fór
Energy Studíes, 2009).
10. Lásd például: Turkmenistan: Ukraine stumbles as it seelcs to re-engineer the bilaterai
relationshipk 2008. február 5. http://search.wikileaks.org/plusd/cables/08Ashgabat
173_a.httnl
11. James Sherr: T h e mortgaging o f Ukraines independence’ [beszámoló a Királyi Kül­
ügyi Intézet (Chatham Housc) számára, 2010. augusztus], http://www.chaihamhűusc.
org/sites/files/chathamho us e/ public/ Research/Russia% 20and% 20Eurasia/bp0810_
sherr.pdf
12. 'Ukraine: Gazprom again threatens Ukraine over debt, intermediaries\ 2008. febru­
ár 29. http://www.wikileaks.org/plusd/cables/08KY lV 46l_a,htm l
 JFGYZFT 427

13. Russia-Ukraine relations: *Yushchenko and Tymoshenko in Moscow’, 2008. márci­

us L http://search.wikileakii.Org/plusd/cabies/08MOSCOW 587_a.h.tml
14. Uo.
15. ’Scenesetter fór codel visit to Kyiv’, 2008, október 30. http://cablegatesearch.net/
cable.php?id=08KYIV2174&q=rosukrenergo
16 Erről beszámolt: ’Kuchma: Yanukovych-Kuchma contest a chuice between “bad
and very bad”\ Kyiv Post, 2010. december 3. http://www.kyivpost.coin/contcnt/
ukrai ne/ kuch ni ayan ukovycb - ty m o s lic n ko- co n tcs t-a-ch o ice-be tw-92047, html
17. Például az Emberi Jogok Európai Bizottsága 2013. április 30-án az ügyben hozott
ítéletében kimondta, hogy JMs. Timosenko előzetes letartóztatása önkényes volt;
letartóztatásának törvényességét nem vizsgálták felül jogszerűen; és nem volt lehető­
ség kárpótlás követelésére a jogtalan szabadságvesztéséért, A döntésről szóló doku­
mentum elérhetősége: http://hudoc.echr.coeánt/sites/fra-press/pages/search.aspx?i=
003-4343134-5208270
18. Idézi Jusd ne Doody: ’On a path to decen [ralisadon. Európain Voice, 2014. május
16. http:/ /www. europeanvoice.cum/ other- voices/ o n-a- path-to -decentralis atio n/
19 Szcrgcj Kudclija: ’Thc housc that Yanukovych búik’, Journal o f Democracy xxv/3
(july 2014), 26-7. o.
20 Nicolai N. Petro: 'Ukrai ne s ongoing struggle with its Russian idén city, W orldPoli-
tics Review (6 May 2014), 5. o.
21. D eem a Kaneff: a C R E E S (Centre fór Russian, European and Eurasian Studies) éves
konferenciáján kiosztott szöveg. 2014. június 7.
22. Az Ukrajna intézményi felépítésének problémáival kapcsolatos vizsgálódások egyik
legjobbja Paul D ’Anieri: Undcrstanding Ukrainian Politics: Power, Polidcs, and Ins-
titutional Design (Armonk, NY: M . E. Sharpé, 2007).
23 Anders Aslund: 'Oligarcha, corruptíon, and European integráción’, Jou rn al o f De­
mocracy yDcv/3 (July 2014), 64. o.
24 Slawomir Matuszak: Ih e Oligarchia Democracy: The lnfluence o f Business Groups
on Ukrainian Politics, O SW Studies 42 (Warsaw: Centre fór Eastcrn Studies, Scp-
tcinbcr 2012), 5. o,
25 Sophie Lambroschini: ’Genése, apogée et métámorphosc du prcsidcntialisme
clíentéliste en Ukralne’, Revue detudes comparatives Est-Ouest xxxix/2 (2008),
117-48. o.
26 Andrcj Maigin: Ukraina: Szobornoszty i regionalizm (Szimferopol: Szonat, 2005).
27 FBI agent on Tymoshenko's role\ K iev Times, 2014. május 19. htcp://thekievumcs.
u a/pol itics7375348-age n t- fbr- o-rol i-Ty mo s he n ko. html
28 'Ukrai ne: Tymoshenko runs on populist cconomic policies', 2009. december 17.
http://cablegatesearch.ne t/cab 1e. p hp ?id=0 9 K Y IV 216 5 Őüq= ros ukren cr go
29 ’Presidcndal clcction: rhetoric heats up; race Yanukovychs to lose’, 2010. január 15.
https://wikileaks.org/plusd/cahles/10KYlV67_a.htm l
30. ’Ukrainc: IU D sT a ru ta on regions, clections, and gas deals, 2007, szeptember 13.
http://wwwvwikileaks.o rg/p lusd / cables/ 0 7 KYTV2 2 8 6_a. html
31. A. A. Zotkin: ’Goszudarsztvennaja vlaszty i polítyicseszkije el id Ukrai ni v kontyeksz-
tyc otnoscnyij mezsdu ccntrom i regionam f, in A. V. Dúlta (szerk.): Vlastnije sztruk-
turi i gruppy dominyirovanyija (St Petersburg: Intyerszocisz, 2012), 286—306. o.
428 JEGYZET

32. Sarah A. Topok The chocolate king who would be president’, Politico M agaziné>
2014. május 22. www.politico.com/magazinc/stor}’720l4/05/the-chocolate'king'-who-
would-bcpresident-106998_Page2.htm l#.VEzj3eeOiDk
33. WikiLeaks show turnaround in U S attitűdé co “d iseredi tcd” Poroshenko\ ltai-
Taszsz [orosz hírügynökség], 2014. május 29. hup://en*itar-rass,cotii/world/733920
34. 'Vladimír Putin answcrcd journalists' questions on the situation in 'Ukraine, Presi­
dent o f Russia [website], 2014. március 4. http://eng.krcm lin.ru/transcripts/6763
35- The gas king o f all Ukraine', Forbes, 2012. november 12. http://forbes.ua/busi-
ness/1341072-rassledovanie-gazovyj-korol-vscya-ukrainy
36. The gas king turnéd média mogul1, Ihe Economist> 2013. június 28, http://www-
cconoinist.com /node/21580347
37. Graham Stack: ’The edge o f darkness, Business New Europe [website], 2011. május
2 5. ht tp;// www. b n c.c u/ co n te n t/edge-darkness
38. Szerhij Plohij: The La*st Empire: The Final Days o f tbc Soviet Union (New York:
Oneworid, 2014), 176- o-
39- Uo-, 177- o,
40* Igor Zevelev: The Russian world boundarics', Russia in GlobalAffairs, 2014* június
7. http://eng.globalafí'airs-ru/number/The'Russian-Woríd-Boundarie$-16707
41. Julija Timosenko: ’Containing Russia', Foreign Affairs lxxxvi/3 (M ay-June 2007),
69-82, o.
42. ’Scenesetter fór the visít of deputy sccrctary Steinberg and senioi director Lipton ,
2009. április 22. https://cablcgatesearch.wikileaks.org/cable.php?id=09KYIV692&q
~% 3Dstcinbcrg
43. Uu.
44. Ukraíne: Firtash makcs his casc to the U S G ', 2008. december 10. http://cablcgatc-
se a reii . n c t/cab Ic . ph p ?id=0 8 K Y1V2414 & q ~ro sukrenergo
45. Stack: 'The edge o f darkness'-
46. O leg Gricajenko: The erisis in Ukraine: an insiders view\ Russie.Nei.Visions Ixxviii
(June 2014)* http://www.ifri.org/?page=contribution'detaÍl& id=8135
47. Ukrán Állami Statisztikai Bizottság: Energy Balance o f Ukraine (2011),
48. Idézi Róbert Parrv: 'H igh costs o f bad journalism on U kraine, Comortiumnews.com
[website], 2014. szeptember 22. hltp://consortiumnews*corn/2014/09/22/highcost-
of-bad -j o 11 rn a Ii,snv o mukrai ne/
49. M ark Adomanis: 'Ukraine, Russia, and the European U nion , Forbes, 2014. június
27. b ttp://www. forbes.com/sites/markadümanis/2014/Ö6/27/ukra'mC'russia'and-the-
eur opean un ion-the-end-of-the-begin ni ng/
50. 'Russia rcmains Ukraines main trade partner in firsc quarter o f 2014', Itar-Taszsz
[oroszhírügynökség], 2014. augusztus 20. http://en.irar-rass.com/ceonomy/745840
51. Stefan Lehne: T ime to Rését the European Neighbourhood Policy (Brussels: Car-
ncgic Europe, February 2014), 3. o.
52. Shaun Walker: E U “remaining vigiiant” as Ukraine signs on dotted line’, Guardian,
2014. június 27.
53. Stefan Füle: ’Statement on the pressure exercised hy Russia on countries o f the Eastcrn
Partncrship*, 2013. szeptember 11. http://europa.cu/rapid/prc$s-relea*se_SPEECl l-
13-687_en.htm
 JEGYZET 429

54. Lásd Jelena Koroszteleva: "The E U , Russia and the eastern region: the analytics o f
governmcnt fór a sustainable cohabitatioh , Jou rn al o f Common M arkét Studies
[megjelenés alatt].
55. Vlagyimir Putyin: "St Petersburg International Economic Forum \ President o f Russia
fwebsite], 2014. május 23. littp://cng.krem Iin.ru/news/7230
56. Dmitrij Jefremenko: "Russia, “American Mars” and “European Venus”: Ukraines hi­
tűre’* Russia Direct [website], 2014. július 8. http://www.russia-direct.org/analysis/
russia- "american-mars-and- "european-venus’-ukraines-fiiture
57. Tony Wood: ’Back from the edge?\ London Review ofBooks xxxvi/11, 2014. június
5-, 37. o.

N E G Y E D IK F E JE Z E T : A FEB R U Á R I F O R R A D A L O M

L Richard Sakwa: Putin Redux: Power and Contradiction in Contemporary Russia

(London and New York: Routledge, 2014), 120, 127, 154. o.
2. Olga Onuh: ’W ho were the protesters?\ Jou rn al o f Democracy xxv/3 (July 2014),
l4 - 5 1 .o .
3. Jcicna Gcraszimova: ’Pozor Ukrainye, jeszli jcjo szpaszajet K olom ojszkij\ foavda.ru
[website], 2014. június 13. http://www.pravda.ru/wor1d/formerussr/ukraine/l3-06-
2014/1211905
4. Anton Sehovcov, Andreas Umland: Ukraines radical right\ Jou rn al o f Democracy
xxv/3 (July 2014), 58 -6 3 . o.
5. A Spiegel szerkesztősége által jegyzett cikk: *ftPrcpared to die” : Tbc right w ings role
in Ukrainian protests’, D ér Spiegel, 2014. január 27. http://www.spiegel.de/inrerna-
tional/europe/ukraLne-slidingtow ards-civíl-w ar-in-w ake-of-tough-new -law s-a-
945742.htm l
6. Az alábbi széles körű válogatás központi meglátása: Je. V. Szemjonov (szerk.): Jevro-
majdan i russzkaja veszna: szbornyik szeatyej (Moscow: Tragyicija, 2014).
7. Ehhez lásd Oleszja Hrom ejcsuk kifinomult, teoretikus megközelítését: The Other
H alf o f the Revolution: Women Ín the Ukrainian Maidan Protests 2 0 1 3 -1 4 (Lon­
don: Routledge, 2015).
8. A tendencia erősen kritikus vizsgálatához lásd Sz. O. Bisok, A. V, Kocsetkov: Jevro-
majdan imenyi Szcyepana Bán déri: ot gyemokratyii k gyiktat ure (2. edn., Moscow:
Knizsnyij mir, Narodnaja gyiplomatyija, 2014).
9. Vlagyimir Kusnyirenkóval folytatott beszélgcréseink jegyzetei alapján. Kijev-Mohila
Akadémia, 2014. május.
10. Victoria Nuland: ’Remarks at the U S-U kraine Foundation Conference’, 2013. de­
cember 13. htcp://iipdigital.usem bassy.gov/st/english/texttrans/2013/12/2013l216
289031.htm l
11. ’Ukrainc erisis; transeript o f leaked Nuland-Pyatt call\ BBCNeu/s [website], 2014.
február 7. http://www.bbc.co.uk/news/world-europe-26079957
12. M . Sz. Grigorjev: Jevromajdan (Moscow: Kucskovo pole, 2014), 41 7 -1 8 . o.
13. Bisok, Kocsetkov: Jevromajdan imenyi Sztepana Banderi, 4 3 2 -3 . o.
14. Ariadna Iheokopoulosz: ’Ukrame, Crimea: erimes against truth’, Dcliheration [web­
site], 2014. március 15. http://www.deliberation.info/ukraine-crimea-crimes-truch/
430 .JEGYZET

15* Az események majdanita' elbeszéléséhez lásd A nd rew W ilson: Ukraine Crisis: W hat
It Means fór rhe West (London and New Haven, CT: Yale University Press, 2014),
94-5. o.
16. Erről Oleh M ahny ickij ügyvezető fő ügyész ny ila tko/o tt a Financial TiTwrc-nak 2014.
április 28-án. Az effajta híreszteléseket érdemes erős fenntartásokkal kezelni, külö­
nösen annak fényében, hogy Mahnyickij a Szvoboda tagja volt, és egyértelműen ér­
dekében állt az előző rezsim bűneinek felnagyítása.
17. Patrick Armstrong: ’Russian Federarion sitrep*, Russia: Other Points ofV iew [blog],
2014. augusztus 28. http://www.russiaothcrpüíntsofview.com/2014/08/mssiai>fcdc-
rationsitrcp.html
18. Srcphen D . Shenfield: 'O n Maidan: democraric movement or nationalist mobilizá­
ción, jvhnsons Russia List [websitej, 2014. június 20. http://russialist.org/stephen-
d-she n holdon - m ai d a n-d em ocr a tic- movement- or-natio nalist- mobil izatí o n / [in J RL,
2014-137/14],
19. Olybá tütiik, hogy a hívást az Ukrán Biztonsági Szolgálat ($ZBU) új rezsimmel nem
szimpatizáló tisztjei hallgaccák le, cs hozták nyilvánosságra március 5^én. https://
www. yo utubc.co m/wa tch ?v=Z EgJ 0oo3 OA8
20. A riport kulcsfontosságú részeinek angol fordítása április 15-cn az alábbi FB-posztban
került közzétételre: littps://www.faccbook.com/pcrmalink.piip?story_fbid=7257051
00783621 & id= 161448930542575
21. ’lvan Kacsanovszkij: ’The “Snipers* Massacre” on the M aidan in Ukraine' [Az O tta­
wai Egyetem ukranisztikai tanszékének szemináriumán bemutatott szöveg, 2014.
október 1.].
22. ’Kicv takcs on far right', B B C News [website], 2014. április 1. http://www.bbc.co.
uk/news/world-europe-26841732
23. Az említett képviselő Irina Farion volt. A M ajdan téri erőszak eseteit az orosz kül­
ügyminisztérium által kiadott 'Fehér könyv az emberi jogok cs a jogállamiság meg­
sértéseiről Ukrajnában (2013. november - 2014. március) (Moscuw: Ministry o f
Foreign Afiairs, Apri] 2014) dokumentálja. Az odesszai eseményeket ennek kizá­
rólag Oroszországban megjelent kiegészítése tartalmazza: ttelaja lcnyiga narusenyii
prav cseloveka i princípa ver höve osztva prava na Ukrainye (aprcl - szeregyina iunya
2014) (Moscow: Ministry o f Foreign Afiairs, Ju ne 2014), 53. o.
24. Wiil Stewart: ’Putin wants to “wipe Ukraine ofF the map” says Kiev\ Daily MaiU
2014. május 5.
25. Andrew E. Kramer: 'In Odessa, home-grown combatants keep pro-Russían forccs in
check\ New York Times, 2014. május 9.

Ö T Ö D IK F E JE Z E T : A K R ÍM I C S E L

1, F,nnck világos cs körültekintő vizsgálatához lásd Vaszilij Kasin: ’Khrushchevs Gift:

The Questionable Ownership o f C rim eá, In: Colby Howard, Ruszlan Puhov (cds.):
Brothers Armcd: Military Aspeccs of the Crisis in Ukraine (Minneapolis, East View
Press, 2014), 1-21. o.
 JEGYZET 431

2. Andrew Wilson: The Ukrainians: Unexpected Nation (New Haven, CT: Yale Uni-
vcrsicy Press, 2000), 164. o.
3. Ennek részletes áttekintéséhez lásd Gwendolyn Sasse: The Crimea Question: Iden-
tity, Transítion, andC onflict (Cambridge, MA: Harvard University Press, 2007), az
1954-es átadásról az 96—126. o.-t; valamint Tárás Kuzio: The Crimea: Europe s Next
Flashpoínt? (Washington, D C : Jamestown Foundation, 2011).
4. A krími válság katonai aspektusának vizsgálatához lásd elsősorban Alekszej Nyikolsz-
kij: 'Litde, Green and Polite: The Creation of Russian Spedal Operations Forces',
124-131. o.; valamint Anton Lavrov, ‘Russian Again: The Military O perádon fór
Crimea (157—184. o.), In: Colby Howard, Ruszlan Puhov (szerk.): Brothers Aimed:
Military Aspects o f the Crisis in Ukraine (Minneapolis, M N : East View Press, 2014).
5. V ladim ír Putin answered journalists1 questions on the situation in Ukraine1, Presi-
deni ofRusúd [website], 2014. március 4. http://eng.kremlin.ru/transcripcs/6763
6. Paul Rodctick Gregory: T utin s “ Humán Rights Council" accidcnially posts reál
Crimean election results, Forbes, 2014. május 5. http://www.forbes.com/sires/
paulroderickgrcgory/2014/05/05/pu.tinsTiuman-ríghts-councihaccidcntally-posts-
reahcrimeanelection-results-only-15-voted-for-annexation/ Magához a jelentéshez
lásd Troblcm i zsityelej BCrima*,2014, április 21. www.prcsidcnt-sovei.ru/siruaure/
gr nppa_po_migratsion noy_p öli tike/materialy / p ro blemy_zhiteley_kr yma. php
7. A 3 0 nap, amely jnegrázta a világod témájában lásd Anatolí j Bel jakov, ( Méh Maxvej-
cscv: Krimszkaja vcsm a: 30 dnyci, kotorije porrjaszili mir (Moscow: Knyizsnyij mir,
2014).
8. 'Addréss by the prcsldcnt o f the Russian Fcderarion, Presidení ofRussia [website],
2014. március 18. http:/eng.kremlin.ru/news/6889
9. Uo.
10. Fegyeralnyij konsztyitutcionnyi zakón RP ot 21 marta No. 6-FK Z , O prinyatyii v
RF Respubliki Kryro i obrazovanyii v S7*>sztave RF novih szubjektov Reszpubliki
Krim i goroda fegycralnogo znacscnija Szcvasztopoljá, Ross/.ijszkaja ga/eta, 2014.
március 24.
11. Angus Roxburgh: Russias revenge: why the West will nevet understand the Krém-
lln>> New Statesman, 2014. március 27. http://www.newstatcsman.com/poiitics/
2014/03/ russias-revenge-why-west-will-never-imderstand-kremlin
12. Thomas Sherlock: T u tin s pnblic opinion challenge’, National Interest, 2014. au­
gusztus 21. http://nationalinterest.org/feature/putins-public-opinion-challenge-T 1
113?page=2. Sherlock beszámol az Oroszországi Társadalmi Véleménykutató Köz­
pont (V T SIO M ) egy júniusban végzett felméréséről, amely szerint 94 százalék tá­
mogatta az újraegyesítést.
13. Peter Rutland: \A paradigm shift in Russias foreign policy’, M oscow Tim cs, 2014.
május 19.
14. Ennek részletes megvitatásához lásd Szergej Baburin: Krim naveki sz Rosszijcj: [sz­
tori ko-pr a vovoje obosznovanyije vusszojegyinyenyija Reszpubliki Krim i goroda
Szevastopol sz Rosszijszkoj Federacijej (Moscow: Knizhnyi mir, 2014), 52 -6 . o.
15. Diana Kulcsickaja: 'Crim ean cbemical planrs threatened by Ukraíne’s water war
with Russia\ Moscow Times, 2014. m ájus 15.
432 JEGYZET

16. Viktoríja Podoljanycc: 5“ F Mríme: whac is bchmd Firtashs rcturn to Ukraine?’, Ukm-
inska Pravda [website], 2014. május 23. http://www.epravda.c0m .ua/ru5/ publica-
tions/2014/05/23/456627
17. Crim ean látar leaders say Kremlin relying on ‘ old Soviet policy”5, Rádió Free
Europe/Radio Liberty [website], 2014. június 11. http://www.rferl.org/contcnt/
erimean- tatar leade r-say s- kremlin-rely ing-o n-old- so viet- policy/25418707. htmi
18. Alexander Winning: ’Resist or cooperate? Crimean Tatara spiit over Russian rule,
Reuters, 2014. május 15. http://w w w rcutcrs.com /articlc/20l4/05/15/us-ukraine-
crisiscnm ea-tatais-ídU SfíR EA 4£06l20140515 [in JR L , 2014-108/31].
19. Jeflfrcy Mankó ff: ’Russias latest land grab: how Pucín won Crim ca and lost Ukraine,
Forcign AfFairs xciii/3 (M ay-Junc 2004), 68. o.
20. Alekszandr Mihajlenkót, az Oroszországi Népgazdasági és Közszolgálati Akadémia
(RANEPA) professzorát idézi: ’BR IC S síim mit decísions may change world econo-
mic climate1, Itar-Taszsz [orosz hírügynökség] 2014. július ló. http://en.itar-tass.
com / opinions/1829 [in JR L , 2014-155/27],
21. ’BR IC S sunimit opens in Brazil5, Riidio Free EuropelRádió Liberty [website], 2014.
július 15. http://www.rfcrI.org/contcnr/brazil-russia-jndia-china-souch-africa-summit-
/25457016.html
22. Dim itar Bechev: Tutkey’s IliiberalTúrn [EC FR Policy Brief 108, 2014, július], 6. 0.
23. V. V. Putyin: 5Poszlanyijc Fcdcrainomu Szobranyiju Rosszijszkoj Federacíi5, President
ofRussia [website], 2005. április 25. lu tp ://www.krcmlin.ru/tcxt/appcars/2005/04/
87049-shtml
24. f t ’s all about the m oney\ Kyiv Post, 2014. május 17. http://www.kyivpost.com/
opin ion/edi torial/weak-resoive-34 805 9.html
25. ’Germany and Russia: how very understanding, Tire Economist, 2014, május 10.
http://w w w .econ om ist.com /n ew s/ e u ro p e /2 1 6 0 1 897-germ anys-am bivaleíice-
towards-russiarcflccts-ks-conflictcd-idcntity-how-very-understanding
26. Anders Fogh Rasmussen: 'The futurc o f Euro-Atlantic sccurity’, Carnegie Europe
[website], 2014, szeptember 15. http://carncgiceurope.eu/201 4 /09/15/future-of-
euroatlantic-security
27. ’Vjewpoint: Russia5 Ukraine strategy ends Europe s Dream5, B B C News [website],
2014. április 2, http://www.bbc.co.uk/news/world-europc-26842065
28. People of Crimea amend Soviet-éra mistake - Goibachev1, Interfax [orosz hírügy­
nökségi 2014. március 17. h[tp://www.interfax.com/newsinfasp?id=489110
29. Vácíav Klaus, Jifí Weigl: ’Let s start a reál Ukrainian debate\ Vdclav Klaus [website],
2014. április 22. http://www.kJaus.cz/clanky/3553
30. Neil Clark: ’Václav Klaus: the W ests lies about Russia are monstrous’, Spectator\
2014. szeptember 27. http://www.spectator.co.uk/features/9322652/europe-needs-
systemicchange/
31. Alekszandr Lukin: ’Chauvinísm or Chaos?’, Russia in Global Affitirs, 2014. június 7.
hup,7/eng.globalafFairs.ru/number/Chauvinism-or-Chaos-l6709
32. Noam Chomsky: 5Red Iines in Ukraine and elsewhere\ Truthout [website], 2014.
május 2. http://www.truth-out.org/opinion/item/23448-noam-chomsky-red-lines-
inukraine-and-elsewheie [in JR L , 2014-100/32]. (Magyarul: Vörös vonalak U kraj­
nában cs másutt, fordította Szende György, http://hu.mebaLeu/chomsky-voroS'
vonalak-ukraj naban-es -m ásutt/)
 JEGYZET 433

33. ’Address by the president o f the Russian Federation', President ofRussia [website],
2014. március 18. http:/eng. kremlin.ru/news/68 89
34, Vlagyimir V. Putyin: ’A plea fór caútion from Russia, New York Times, 2013. szep­
tember 12.

H A T O D IK F E JE Z E T : B E K Ö S Z Ö N T A M Ú L T

1. Yatsenyuk urges Ukrainian sides to agree on new constitution, RLA Novoszlyi

[orosz hírügynökség], 2014. április 29. http://en.ria.ru/w orld/20l40429/1894548
7 2/Yatse n vukU rgcs-Ukrainian- Sid es- to-Agree-on - N ew-Co ns rit u tion.h tml
2. Alekszandr Nyekraszov: 'Ukraine and tbc batllc o f tbe oligarchs', A l Jazeera [web-
site], 2014. július 1. hrrp://m.a[jazeeia.com /story/20147181130186548
3. Jurij Marcsenko: TJkrainszkij paszjansz', New Times 16, 2014. május 19. http://
www. ncwt imes.ru/ardcl es/de tail/82569
4. Petyerburgszkij mezsdunarodnyíj ckonomicseszklj fórum1, President ofR ussia [web-
site], 2014. május 23. http://www.kremlin.ru/news/21080
5. Michael Birnbaum, Fredrick Kunkle: ’ln Ukrainian presídential elecrion, chocolate
rycoon Poroshcnko claims victory, Washington Post, 2014. május 25.
6. Jurij Marcsenko: ’Ukrainszkij paszjansz', New Times 16, 2014. május 19. http://
www, newti mes. r u/ar ticles/ detail/82569
7. Birnbaum, Kunkie: 'Chocolate tycoon Poroshenko claims victory*.
8. Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése: Állásfoglalás az előrehozott ukrajnai elnök­
választással kapcsolatban (2014. május 25.) (2014. június 23.), para. 53. http://
www. assembly, coe. int/n w/xml /X R cf/X ref -Do c D etai Is- E N .asp ?fi 1ei d=2 0 9 4 3 & wrq
id=0&wrqref=&:ref= 1 &dang=EN
9. U o.
10. Dnntrij Babics: 'Ukraine is ruled by Yushchenkos team, with the same result as in
2 0 0 5 -2010', Voice o f Russia [wcbsitc], 2014, június 18. htcp://voiceofiussia.
co m /2014_06_18/ Ukraineds-ruled-by-Yushchenko-s-team-with-same-result-as-jn-
2005^2010-0288/
1L Olivér Bullough: 'Stop forcing Ukraíne intő a narrative o f Moscow versus W ashing­
ton’, Guardian, 2004. május 19.
12. Nyckraszov: Ukraine and the batde o f the oligaichs'.
13. 'Ukrainian website secs fínew audiorities' first oligarchic war”', B B C M onitoring
Ukraine and Balticsy 2014. május 19.
14. Alekszandr Golubov: 'W hat Bíden's són and farmer president o f Poland arc doing at
gas company of Yanukovycbs friend', Slon.ru [website], 2014. május 6. http://slon.
r ij / wo r ld /gazovoe_ u ravn enie_bay dena_kvasne vsko go- 1098956.xh tml
15. Justine Doody: ’O n a path to decentralisation', ííuropean Voicey 2014. május 16.
http://www.europeanvoice.com/other-voices/on-a-path-to-dcccntralisation/
16. 'Yatscnyuk calls fór constitudónál amendments and decentralization o f powcr in
Ukraine7, Itar-Taszsz [orosz hírügynökség], 2014. május 14. http://en.itar-tass.com/
w orld/731663
434 JEGYZET

17. "Akhmetov calls fór constitutional reform, de cent rali zárion , Kyiv Post, 2014. raá-
jus 14. http://www.ky ivpost.com/content/ ukraine/akhmctov-calls-for-cons titudónak
reformdecen tral izatio n4 n tcr view-text-347830. h tml
18. Andrij Dcscsicja ukrán ügyvezető külügyminiszter fogalmazott így Szergej I avrow al
folytatott beszélgetése során. Interfax: [orosz hírügynökség], 2014. március 30.
19. A ustrian paper intervicws Ukrainian tycoon Firtash on crisis1, B B C M onitoring
F.uropcan, 2014. május 21.
20. Tarasz Kozub: ’C om prom isíng matéria! about Pufin s circle: Tymoshenkos révénge
or a redistri buti on o f property?1, Reporter: Vesztyi x (2 1 -2 7 Marcii 2014). http://
rep or tér. vés rí. ua/432 8 7 -firtash-po-kom -zvo n tt-avst ríj s k ij - kol o kol# .U3 H VJ3 aoXRw
21. ’Ukrainian parliament votes fór decentralizáción o f pow er, RAPSZI [orosz jogi hír-
ügynökség], 2014, május 21,
22. Tikra iné rejects autonomy calls fór ethnic Hnngarians made by O rb án , Reuters,
2014. j un ius 3. http://www.reuters.com/article/2014/06/03/us-ukra ine-erisjs-hungary-
autonomyidUSKBNOEEON 120140603
23. https://www.facebook.com/arsen.avakov. 1/posts/6 5 7 2 8 1 4 5 1028631
24. Olesz Olekszijenko: ’Déjá vu? Poroshcnko vs Tyinoshenko\ Ukrainian Week, 2014.
május 20. http://ukrainianw cck.com /Politks/110202
25. Larisza Titarcnko: ’Belarus between the Eurasian Union and the Europcan Union:
matéria! and symbolic options’ [ASN-konfcrencrán kiosztott szöveg, New York,
2014. április 25 ,J.
26. Kcith Gessen: "Why nőt kill them all?’, London Review ofBooks xxxvi/17, 2014.
szetember 11., 19-20. o.
27. Uo., 2 1 .o .
28. Nicolai N . Petro: ’Russia has responded to popular asplrations in Eastern Ukraine
very differcntly from the way it responded in Crim ea\ N ational Interest, 2014. szep­
tember 3. http://nationalinterest.org/feature/eastern-uk rainc-the-neverending-erisis-
11181
29. Ukrainian authorities seek access to ex-prosecutor Pshonkas archives', RAPSZI
[orosz jogi hírügynökség], 2Ü14. május 20. http://rapsinew s.com /news/20140520/
271361933.html
30. "Ukraine opens tax évadon casc against Yanukovychs són’, RAPSZI [orosz jogi hü>
ügynökség], 2014, június 3. http://rapsinew s.com /judicial_new s/20140603/27l46
1607.html
31. ’Turchynov sccks bán o f Com m unist Party fór support of separatists, AFP [hírügy­
nökség], 2014. m ájus 19.
32. Luké Johnson: ’Ukraine Jooks to Stalin cra to root out spies\ Rádió Free Europe!
Rádió Liberty [website], 2014. szeptember 3. http://www.rferI.org/contcnt/smcrsh-
ukr aineheletey'Counter intelligen ce/26564677. h tm 1
33. Leonyíd Bersidszkij: ’Ukrainc’s revolutionaries surrender to corruptioh, Bloomberg
[bírügynökség], 2014. augusztus 18. http://www.bloombergview.com/ariicles/20l4-
0 8-18 / uk rai n e-s- rcvol utíonarics-su rrender- to-corruptio n
34. ’Turchynov sceks bán o f Com m unist Party fór support o f separatists1.
33. Valentyin Malcev: ’Beginning o f tbc end fór the “Ukrainian Berezovsky” , Rosbaít
Ukraine [website], 2014. május 23. http://w w w .iosbalt.ru/ukraina/20l4/05/23/
127I994.htm l
 JEGYZET 435

36. Irina Reznyik, Henry Meyer: 'M agic wand biilionaire says Putin secrets safe from
U S ’, Bloombcrg Illír ügynökség], 2014. május 13. http://www.bloombcrg.com/
new s/201405-12/magic-wandd>illionai re-says- pufi n-sccrets-safe-from-u-s-.html
37- ’Ukrainc cconomy: how bad is rhe mess and can it be fixed?’, B B C News [wcbsite],
2014. május 28. http://www.bbc.co.uk/ncws/world-europe-26767864
38. http://www.transparcncy.org/cpi2ö 13/results
39* Szergcj Kvit: ’The ideology o£the EuroM aidan revolutioh, K yiv Fost> 2014. m ár­
cius 24. http:/ /www. ky ivpost.co m / o p in io n/ op -ed Is crhiy-kv it-the-i deology-of-th e-
euromai dán revo 1u t ío.n-340665. h tml
40. Jack Grove: 'Ukraine has a youth prohlem - the re s too little’, Times Higher Educa-
tton, 2014. július 10., 18. o., http://www.timeshighercducation.co.uk/news/inna-
sovsun-ukrainesyoungest-m inister-plans-academy-shake-up/2014360.aiticle
41. Jam es W. Carden: ’America's Ukiainc-policy disaster’, N ational Interest, 2014. jú ­
lius 2. h rtp;//na tionalintercst.org/feanirc/americas-ukraíne-pol icv-d isaster-10790?
page-2
42. Fred Weir: 'H as Putin reachcd his limit on his willingness to íntervene in Ukraine?’,
Christian Science Monitor, 2014, július 1, http://www.csmonitor.com/W orld/
hu ro p c/2014/0701 / Has-Putin-reached-his-limit'On- h is-wi 11in gn ess-to-1 nter vene-in -
Ukrainc-vidco
43. Robin Em m ott: ’Putin warns Ukraine agai tust implementing EU deal - letted,
Reuters, 2014. szeptember 23, http://www.reuters.com/articIc/20l4/09/23/ukraine-
cr isis trade-idUS L 6N 0 RO 3 N 2 2 0 140923
44. Clifford G. Gaddy, Barry W íckcs; Ukraine: a prize neither Russia nor dic West can
aílord to w in , 2014. május 22. http://www.brookings.edu/research/aiticles/20l4/05/
21 ukrai ne'prize-russia-Wcsi-ukraine-gaddy-ickes
45. F.nnek széles körű áttekintéséhez lásd Vlagyimir Pasztuhov: Ukrainszkaja revoljucija
i Russzkaja kontrrevoljucija (Moscow: O G Í, 2014),
46. Margarita Balmaceda, Petet Rutland: ’Ukra'mes gas politics, openDemocracy [websire],
2014. május 8, hups://www.opeiLdemocracy.net/od-russia/margari(a-balmacedapeter'
ru llandí ukraines- gas-poli tics
47. Neo Loizidcs: Policics o f Majority Nationalism: "Ihc Framing o f Peace, Stalemares
and Críses (Stanford, CA: Stanford U n3versity Press, 2015), 6. fej.
48. 'Dm ytro Firtash: Ukraine m ust be strong, independent and neutraT, K yiv Fost,
2014. m ájus 21. http://www.kyivpost.com/opinion/op-ed/dmytro-firtash-ukraine-
must-be-strongindependent-an d-neutral-348768.htm l

H E T E D IK F E JE Z E T : LÁ Z A D Á S N O V O R O S S Z IJÁ B A N

1. Charles Recknagch 'W hat are Eastern Ukraines (legitimate) gricvances with Kyiv?\
Rádió Free Europe/Rádió Liberty [website], 2014, május 29. http://www.rferl.org/
contcnt/ ukraine-expl ai ner-eastern -grei eva n ces/25402922.1irml
2. Oleg Gricajenko: T h e erisis in Ukraine: an insiders view\ Rtissie.NeL Visions lxxviii
(June 2014), 10. o.} http://www.ifri.org/?page=contribution-detail&:id=8135
3. Keith Gessen: 'Why nőt Icill them all?’, London Review o f Books xxxvi/17, 2014.
szeptember 11., 18. o.
436 JEGYZET

4. 'Ukraine crisis: a guide to Russias vision o f C rim ca\ B B C News [website], 2014.
március 25. http://www,bbc.co.uk/ncws/world'europe-26695808
5. Gessen: ’Why nor kill them all?’, 18. o.
6. Uo., 22. o.
7. Uo., 19. o.
8. F,gy Girkinnel rokonszenvező véleményért lásd M ihail Polikarpov: Igor Sztrelkov:
uzsasz bangyerovszkoj hun ti - oborona D onbassza (Moscow; Knyizsnyí mir,
2014).
9. AJckszaodr Prohanov: ’ Kto ti, '\SztreIok”?\ Zavtra, 2014. november 19.
10. ’Pro-Russians storm officcs In: Donetsk, Luhansk, Kharkiv1, B B C News [website],
2014. április 7. http://www.bbc,co.uk/ncws/wor[d-europe-26910210
11. Frich Follath, Matthias Schepp: 'Lóvéd and hated: can Tvmoshenko still lead Ukra-
iné?’, Dér Spiegel, 2014. május 16. lm p ://www.spiegel.de/internatÍonal/ciirope/
y ul iaty m o she n ko-di vides-ukr aine-a-969645. htmi
12. Tutin s aggression against Ukraine isnt a local conflíct - it threatens the democracic
world\ Ju lija Ttmosenko [website], 2014. március 19. http.7/www.tymoshenko.ua/
en/ préss/yulia_tymoshcnko_ 19 _ 0 3 _ 2 0 14_ 1
13. A párbeszédről itt táj ékozód ha tu n k; A n to ny Pe n a u d :' Peopie írom the D onb áss sec ji
from other Ukrainians\ Johnsons Russia List [wcbsitcl, 2014. augusztus 12. http://
russialisLorg/people-froin-íhe-doiibass-seen-fíom-other-ukrainians/ [in JR L , 2014-
176/53-
14. ’Direci. linc with Vjadimir Putin', President o f Russia [website], 2014, április 17.
http:// étig.kreml in.r u/news /7034
15. Uo.
16. ’Mnyenyija i vzgljadi zsiiyelej jugo-vosztoka Ukraini: Aprel 2 0 1 4 ’, Z N .u a [web-
síre], 2014. április 18. http://zn.ua/UKRAINE/mncniya-i-vzglyady-zhiteley-yugo-
vostokaukral ny-aprcl-2014-143 598_.htm l
17. Iván Kacsanovszkij: ’W hat do citizcns o f Ukraine actually think about secession?’,
Washington Rost, 2014. julius 2 L Átfogóbb - a kijevi Nemzetközi Szociológiai Inté­
zet (KIIS) álca! végzett, szeparatista érzület erősséget vizsgáló felmérések teljes ered­
ményét is felölelő - elemzéshez lásd Iván Kacsanovszkij: 'The Scparatist Conflict in
Donbas: A Violent Break-Up o f Ukraine', https://ww w.academ ia.edu/90928I8/
TKe_Separat is t_Conflict_in_D o nb as_A_Violcn t_B rcak-Up_of_ U kr aine
18. Policy Memo N o. 351, Scptcmbcr 2014, 1. o,
19. ‘South-eastern Ukraine: new polítical reality’, Fars | hírügynökség], 2014. május 19.
http: //english. farsne vvs.com/ncws c m . aspx?nn= 13930225000128
20. Intcrview: 1 was a separatist fighter in Ukraine', Rádió Free EuropeiRádió Liberty
[website], 2014. julius 13. http://www.rferl.org/coriteiir/ukrauic-i-was-a-separatist-
fightet/25455466. html
21. ’Gcncva statement on Ukraine1, US Department o f State [website] ,2 0 1 4 . április 17.
http://www.state.gOv/r/pa/prs/ps/2014/04/224957.h tm
22. Tóm Parfitt: ’The neo-Nazi brigádé fighting pro-Russian Sseparatists\ D aily leleg-
raph, 2014. augusztus 11.
23. Oleg Odnojozsenkót, az Azov zászlóalj helyettes vezetőjét és fő ideológusát idézi
Ben Hovlc: *Nco-Nazis give Kiev a last line o f defence in the cast\ 7he Times, 2014.
szeptember 5.
 JEGYZET 437

24. Anton Lavrov, Alekszcj NyikoJszkij: Neglect and Rőt: Degradation of Ukraine s M i-
litary in the Interim Period*, in Howard, Puhov (szerk.): Brothers Armed, 57 -7 3 . o.
25. Andrij Pam bij: ’Ukraine needs immediate US military a id \ Wall Street Journal\
2014. május 16.
26. Catherine A. Traywíck: ’Prcsident Obam a at West Point, Foreign Policy [website],
2014. május 28. http://blog.forcignpolicy.com /posts/2014/05/28/w atch_now _
p rcs rde n r_ o bama_at_W est_p óin t
27. Michael Birnbaum, Frcdrick Kunkle: ’ln Ukrainian presidential election, chocolate
tycoon Poroshenko claims victory’, Washington Fost, 2014. május 25.
28. SliaunWalkcr: ’Kicvclaims Russialettanksaciossbordér, Guardian, 2014. június 13.
29. vShaun Walker, Alec Luhn: T utin calls off the rroops as rcbels agree to ceasefire\
Guardian, 2014. június 25.
30. Alekszandr Litoj: T u tin s imcrnadonal brigádé*, openDemocracy [website], 2014.
október 2. https://www.opendemocracy.nct/od-russia/alexandr-1 itov/putin% E2%
8ü% 99siiucm a cio nal-brigades
31. Neil MacParquhar: T utin calls fór extension o f shaky Ukraine cease-fire\ Interna­
tional New York Times, 2014. június 25.
32. S ha u n Wal ke r: T uti n backs Kié v s ceasefire plán with call fo r com prom isc, Guardian,
2014. június 23.
33. Engiish-languagc translaiion o f Poroshenkos message to Ukraine ending ceaseíire
against Kremlin-backed separatists’, K yiv Fost, 2014, július 1. http://www.kyivpo.st.
com /content/ukraine/englishdanguage-translation-of-poroshcnkos-m cssagc-to-
uk rai ne-e n dingceas efire- agains t-kremli n- backcd -sep arad sts-354065.htm l
34. Natalia Antonova: ’Kicv must show compassion to eastern Ukraine’, Moscow Times,
2014. augusztus 18. http://www.thcmoscowdmcs,com/opiníon/article/kiev-must-
s howco m pass ion- to -easter n- ukraine/50 531 ö. html
35. Stephen F, CoKen: T h e silencc o f American hawks about Kievs atrocities’, Ihe Na-
tion, 2014. július 1. http://www.thenadon.com/artic1e/180466/silence-american-
b awks- abo u tk ievs-at roci ties
36. ’The West cant afford co ma ke empty threars on Russia' sanctions’ [szerkesztőségi
cikk], Washington Fost, 2014. július 2.
37. Harriet Salem, Okszana Gricscnko, Shauii Walker: Tro-Russia fighrers muster fór
a last stand as Ukrainian troops close in on D on etsk , Guardian, 2014. július 11.
38. Iana Korecka: ’Cbanges to terrorism law give Ukraine forces fighting chance to
defeat Lastern insurgcncy^ K yiv Fost, 2014. június 20. http://www.kyivpost.com/
co n ten t/u kr ain e/changes- to -terr o ris m-la w-gi ve- ukrai ne- fo rccs - figh cin g- eb an cc- to-
dcfcat-cas te rn in s u rge ncy-352701. h tml ?flavo ur-m o bile
39. Alec Luhn: ’Ukraincs humán itarian erisis worsens as tens o f rhousands flee combat
in Ukraine’, (ruardian, 2014. június 13.
40. U N says at least 285,000 flee Ukraine crisis\ Rádió Free EuropeíRádió Liberty [web-
síre], 2014, augusztus 5- http://www.rferl.org/coment/ukrainc-rcfugces-285000/265
15471.html
41. ’Ukraine: abuses and war erimes by the Aidar volunreer battalion in the North Lu-
hansk region [Amnesty International tájékoztató], 2014. szeptember 8. http://
w w w .am n esty.org/cn /library/asset/E U R 50/040/2014/en /e6776c69-fe66-4924-
bfcO-dl 5c9539c667/eur500402014en. pdí
438 JEGYZET

42. Vlagyimir Putyin: ’Conference o f Russian ambassadors and pcrmanent represen-

tatives, President o f Russia [website], 2014. július 1. http://eng.kremlin.ru/ncws/
22586 [a fordítást módosítottam ].
43. Nyikoiaj Sztarikov: Ukraina: I Laosz i revolju cija- oruzsije dollár (Moscow: l^ityei,
2 0 1 4 X 9 , 1 7 ,1 6 3 -9 5 .o .
44. Brian Whitmorc: 'Slobodaris ghost7, Rádió Pree EuropeiRádió Liberty [website],
2014. július 14. http://www.rferl.org/content/slobodans-ghost/254568l4.html
45. Mary Dejevsky: 'Europc must lcarn to deal with Moscow on its own5, Guardian,
2014. július 24.
46. Shaun Walker: More cracks appear in rcbels story as witnesses report sightings o f
launcher1, Guardian, 2014. július 23.
47. Shaun Walkcr: ’Cominander backtracks after saying separatists controlled a Bük
missile\ Guardian, 2014. július 24.
48. Paul Lewis: ’O bam a steps up Russia sanctions along with E U \ Guardian, 2014.
július 17.
49. 'Ukraine: unguided rockets killing civil ians\ Humán Rights Watcb [website], 2014.
j ú Iius 24. h ctp://www.hrw. org/ne ws/2014/0712 4 i ukraine- unguided- ro ckets- killing-
cívilians
50. Shaun V/alkei: 'My audience with rhe D ém on o f Donccsld, Guardian, 2014. júli­
us 30.
51. 'Rcbels call fór Russiás help as army advances', Guardian, 2014. augusztus 4.
52. Julián Borger, Gwyn Topham: 'M H 1 7 broken apart by “ large number o f high-
energy objects” , experts condude*, Guardian, 2 0 14. szeptember 10.
53. Margaréta Pagano: ’I.;md fór gas: Merkel and Putin discussed secret deal could end
Ukraine erisii , Independent, 2014. július 31.
54. Nell MacEarquhar: ’A sanctions pile up, Russians' alarm grows over Pulin s taccics',
N ew York Timest 2014. július 30.
55. Arkagyij Mosesz: ’EU will likely get a bad deai on U kraine, Moscow Times, 2014.
augusztus 25.
56. Viktória Silóvá parlamenti képviselő becslése, 2014. augusztus 18., In: JR I„ 2014-
180/18.
57. Az eset további fejleményeiért lásd M ark kranchetti: 'N o surrender o f the truth from
this “Kremlin heto'” , Sunday Times, 2014. június 29.
58. Anna Dolgov: 'Defense M inistry dismisses repotts o f Russian paratroopers killed
in Ukraine', Moscow Times, 2014, szeptember 30. http://v4Wv.tbcmoscowDmcs.com/
news/artiele/ defens e-minis try- dis misses-i eports -of- rus si an- pai at ioo pers-killed-in-
ukraine-asrumors/508089. html
59. A csatáról szóló megrendítő beszámolóért lásd Tini Judah, 'Ukraine: a catastrophic
dcfeat\ New York Review ofBooks, 2014. szeptember 5. http://www.nybooks.com/
blogs/ nyrblog/2014/sep/05/ukraine-catastroph ic-dcfeat/
60. Laurcnce Norman: ’E U moves to temper Putin “two weeks to K iev1row\ Wall Street
Journal’ 2014. szeptember 4,
61. 'Vladimír Putin, “Answers to journalists” questions following working visit to Bel-
árus', President o f Russia [website], 2014. augusztus 27. http://cng.ncws.krcmlin.ru/
transcripts/2285 2
 JEGYZET 439

62. Vlagyimir Pucyin: 'Visztuplenyije na vsztrecse glav goszudarsztv Tamozsenogo Szo­

juza sz Prczigycntom Ukrainl i predsztavityeijami Jevropejszkogo sojuza5, President
ofkussia [website], 2014. augusztus 26. http://krem lin.ru/transcnpts/46494
63. Frcd Wcir: ’W idc gaps rcmain as Putin and Poroshenko discuss Ukraine crisis5,
Cb ristian Science Mon itor> 2014. augusztus 26. http: //www. csm o n \to r, co ni / Wo rj d/
Eu ro p c/2014/0826/WÍ dc-gaps- re ma in- as- P u t in- and- Poroshenko- dis cuss -Ukrai ne-
crisis-video
64. 'Poroshenko vows “roadmap” fór peace5, B B C News [website], 2014. augusztus 27.
hrtp:// wwwbbc.co. uk/ncws/world-cürope-28940095
65. 'Questions leit unanswered at Putin-Poroshenko Minsk talks, RTA Novosztyi
[orosz hírügynökség] 2014. augusztus 27. http://en.ria.ru/w orld/20140827/19238
8946/ Quest ionsLeft- U nans wered-at-Puti n- Poros hen leo- M i ns k-Ta 1ks. ht m 1
66. ‘Protocol o f tbe Tnlateral Contact Group, Minsk, 5 September 2014', 2014.
szcptcmbcr 7. bt tp://slavyangrad.org/2014/0 9 /0 7 /protoco 1-of-the-n ipartite-contajct-
groupminsk-september-5-2014/
67. ’Rebel leader in Ukraine says tndcpetidcncc is ncw aurí, Interfax [orosz hírügynök­
ség], 2014. augusztus 24. http://russialisc.org/interfax-rebcLlcader-m-ukraine-say-
si ndependence- is- new-aim/
68. A törvény részleteit meglehetős zűrzavar övezi, így még az sem világos, hogy tényle­
gesen biztosítja-e a különleges státust5. Jacenyuk jellemző módon ellenezte annak
kulcsfontosságú részeit, m íg a parlament elnöke, Turcsinov visszautasította az elfo­
gadott törvény aláírását.
69. 'Ukraine seals E U pact, offers rcbcl East “special status”5, Rádió Pree Europe/Radio
Liberty [website], 2014. szeptember 16. http://www.rfcrl.org/content/ukraine-
europea n un ion-association-agrccmcnt-/265 86513.html
70. ’Seliger 2014 National Youth Fórum’, President o f Russia [website], 2014. augusztus
29. http://eng.krem lin. ru/new s/22864
71. Shaun Walker, Dán Roberts: 'Putin wants talks fór “scatchood” in eastern Ukraine5,
Guardian, 20 \4. szeptember L
72. D án Roberts: ’U kraines leader calls on politicians to send arin s, Guardian, 2014.
szeptember 19.

N Y O L C A D IK F E JE Z E T : Ü T K Ö Z Ő V IL Á G O K

1. GeraJd F. Seib: ’Kerry Sees Ukraine erisis as uniqud v PutinV, Wall Street Journal,
2014. április 29.
2. josh Rogin, Eli Laké: 'K ény: US taped Moscow’s calls to ics Ukraine spies’, D aily
Beast [website], 2014. április 29. http://www.thedailybeast.com/articles/20l4/04/
29/kerry-u-s-taped-moscow-s-calls-to-its-ukraine-spics.htm] [In: JR L , 2014-98/18].
3. Uo.
4. Shaun Walker, Alcc Luhn: 'Unilateral ceaseíire in Ukraine could begin “in days”\
Guardian, 2014. június 19.
5. Fehér könyv az emberi jogok és a jogállamiság megsértéseiről Ukrajnában (2013.
november - 2014. március) (Moscow: Ministry o f Forcign Affairs, April 2014).
440 JEGYZET

6. Tömegtájékoztatási Intézet: ’Summarv fór violádon o f journalists’ rights and fiee-

dóm ofspcech sincc Russian aggression started’, 2014. június 13. http://im i.org.ua/
en/analycics/44673-sumroary-fór-vt óla tion-of-journalists-rí ghts-and-freedom-of-
sp eech-sincer üss ian-aggressi on-star ted- imi -info graphlcs.h tm)
7. Cristina Giuliano, Andrew McChesney: ’European investors say plcas against sánc-
tion on Russia ignored*, Moscow Times, 2014. március 17- http://www.themoscow-
t im es.co m/ b us in es s/ ar t icl e/ eu ropean- in vestor$-say-pleas- again s t- r ussian-sanc tions-
ignorcd/496238 ,hanl
8. ’EU “should be ashamed” after sanctions on Russia - Moscow*, R T [website] ,2 0 1 4 .
április 29. http://rt.com /news/l55620-eu-japan-sanctions-russia/ [in JR L , 2014-
98/13].
9. “ Slap on the wrist”: congressional critics slam utepid” Russian sanctions*, Rádió Free
EuropeiRádió Liberty [website], 2014. április 28. http://www.rferl.org/content/rus-
si asan cti o ns -us -1awm akers- tepid/25365864. ht ml
10. ’Statement by senators M cCain and Graham on sanctions against Russia and the
sim ádon in U k ra in e ,/0/w M cCain [website], 2014. április 28. http://www.mccain.
scnate.gov/public/index.cfm /201 4/4/statement-by-senators-m cca in-and-graham-
on-sanctions-agaifistru$sia-and-thc-situatioii'in-LLkraine [in JR L , 2014-98/1],
11. ’O bam as half-measures give Vladimir Putin littlc to fcar [szerkesztőségi cikk], Wa­
shington Fost, 2014. április 29,
12. ’Biden says U S forced EU countries to imposc sanctions against Russia, Rí A No-
vosztyi [orosz hírügynökség] 2014. október 3. h ttp://en .ria.ru/w orld/20l4l003/
19360573 8/Biden-Says-U S-Forced-L U-Countries-to-Impose-Sancti o ns-Agai nst.
html. Biden a Harvardon mondott beszédet, 2014. október 2-án.
13. Andrew E. Kramer: ’Sancrions over Ukraíne cause headacbes in energy sector\ N ew
York Times, 2014. április 29.
14. Alison Smale, D anny Hakim: ’European firms seek to minimize Russia sanctions*,
New York Times,r 2014. április 26.
15. Uo.
16. Uo.
17. Chris Weafcr; ’Russia has eager new oil and gas customers in Asia’, Business New
Europe [website], 2014. szeptember 25. http://www.bne.eu/content/stoiy/macro-
adviserr üss ia-has- eager- new- o il- and- gas-c usto mers- asia
18. Andrej Jcrmolajcv: ’Europcan Union is wrong to block South Stream pipelinc7,
Moscow Timesy 2014. július 14. http://www.th.emoscowtimcs.com/opinion/article/
eu ro pean uniói í-is-w ro ng-1 o-block-so uth-st ream - p ip eline/5 033 53. html
19. Gordon M . Hahn: '“lsolating Russia’* in the oil and gas scctor’, Johnsons Russia List
fwebsite], 2014. július 14. http://russialist.org/isoiating-russia-in-thcoil-and-gas-
sector/ [in JR L , 2014-154/36J, Hahn politikai elemző és a chicagói Geostrategic
Forecasting Corporation (Geostratégiai Előrejelző Intézet) kuratóriumának tagja.
20. Vlagyimir Putin: ’St Petersburg International Lconomic Fórum', Fresidm t o f Russia
[website], 2014. május 23. http://eng.krem lin.ru/ncws/7230
21. Larry Eliiott: ’Fears o f economic meltdown pút pressure on Russia and the West’,
Guardian, 2014. július 11.
 JEGYZET 441

22. jennifer Rankin, Alcc Luhn: T u tin bans Food imports in backlash at sanctions',
Guardian, 2014. augusztus 7.
23. Seumas Milnc: ’Gaza is a crime made in Washington as well as lsrael\ Guardian,
2014. augusztus 7.
24. Pietro Shakarian: \Sanctions against Russia are dividing Europe more than you
think1, Russia Direct [website], 2014. szeptember 22. http://www.russia-direct.org/
o p in ion/ san ctio ns- agains t-russia-are-di vid in g-eur ope- more-yo u-th ink
25. 'Russia co centest W ests unilateral sanctions in W T O ’, RIA Novosztyi [orosz hír-
ügynökség], 2014. június 20. htrp://russialist.org/ria-novosti-russia-to-contest-wests-
un ila te ralcco no ni ic-sanctio ns-i n W
26. Julián Cooper: 5Ho\v sanctions will hit Russian rearmament plans\ Chatbam House
[websitc], 2014, augusztus 13- http://www.charhamhouse.org/expert/OTmment/15523
27. Georgij Bovt: ’lraqs collapse, or why Putin isnt Abu Bakr', Valdai Discussion Club
[website}, 2014. június 19. http://valdaiclub.com /m iddle_East/69580
28. Fjodor Lukjanov: 'Russia will nőt be a spoiler in Iraq\ AUMonitor [website], 2014.
június 15. http://www.al-monitor.com/pulse/tr/origi nals/2014/06/russia-traq-policy-
worldvicw.html
29. Andrew E. Kramer, Dávid Jolly: 'Russia raises rate to bolster economy after S.&P.
cuts its debt rating\ New York Times, 2014. április 26.
30. ’Russian economic devclopment minister Alexei Ulyukaev on growing budget defi­
cit’, Vedomosztyi, 2014. augusztus 25.
31. Tutin: Western sanctions on Russia contradicr W T O norms, fair competition prin-
ciples1, RIA Novosztyi [orosz hírügynökség], 2014. szeptember 18.
32. George Friedman: 'The U S opts fór inefFective sanctions on Russia', Stratfbr.com
[website], 2014. április 29. htrp://www.stratfor.com/weekly/us-opts-ineftéctive-
sanctionsrussia. Az előbbieket erre a cikkre alapoztam.
33. Szergej Rjabkov: ’Mi imejcm gyclo sz novim nasztupatyelnim vidom oruzsija, Kom-
merszant, 2014. július 4., 5. o,
34. Vlagyimir Kabejev: 'Russian foreign minister Lavrov accuses West o f Anti-Russian
propaganda, Russia Direct [website], 2014. április 28. hítp://www.russia-direct.org/
russ ian m edi a/ r üss ian-fo reign- minis rcr-lavro v-accuses-west-an tí-russian-propaganda
35. ’Stepashin: U S, its allies are looking to get Putin out o f power, isolatc Russia', Inter­
fax [orosz hírügynökség], 2014. szeptember 5.
36. Jack Farchy: 'Russians puli together in face o f sanctions1, Financial Times, 2014.
szeptember 5.

K IL E N C E D IK F E JE Z E T : F R O N T P O L IT IK Á K

1. Alekszandr Szergunyin: ’Russian views on the Ukrainian erisis3, In Thomas Flichy

de La Neuville (eds.), Ukraine: Regards sur la erise (Lausanne: L’Áge d ’Hom m e,
2014), 55, o.
2. Aiekszej Fenyenko meglátása, aki számos vonatkozó mítoszt vizsgált meg alábbi írá­
sában: 'An inside lock at M oscows evolving Ukrainian sErategy1, Russia Direct [web-
442 JEGYZET

site], 2014, július 29. http://www.mssia-direct.org/opinion/inside-look-moscows-

evo)v iii g- uk ra in ián -s trategy
3. Andranyik Migranyan: ’What is at stake in Ukraine\ N ational Interest, 2014. július
30. h ttp: // natio nal in terest- o rg/featu re/what- s take-uk rai ne-10979
4* ’Direct iine with Vladimír Putin, President o f Russia [website], 2014. április 17.
http://ciig.krcmlin.ru/news/7034
5. Dmitrij Trenyin: ’Europes nightmare coming true: America vs. R ussia... again > Na­
tional Interest, 2014. július 29. http://nationalinteresr.org/feature/europes-mghtmarc-
co m in gtme-am erí ca-vs-russ iaagai n -10971
6- Vlagyimir Putyin: 'Mcctings with hcads of Icading International news agcncics',
President o f Russia [website], 2014. május 24. http:/Zeng. krcmliii.ru/ncws/7237
7. 'Security Council m eetin g, President o f Russia [website] , 2014. július 22. http://eng.
kremlin, ru/ncw s/22714
8. Mary Dejevsky: :Fear is what fuels Moscow', Guardian, 2014. július 7.
9. Erről bővebben lásd. Anasztaszija Obidenkova, Afekszandr Libman: ’Understanding
the forcign policy o f autocratic actors: ideology or pragmatism? Russia and che
Tymoshenko trial as a case study’, Contemporary Politics xx/3 (May 2014), 3 4 7 -6 4 .
o., http://www.tandfonline.eom /doi/fiill/l0 .1 080/13569775.2014.911500#.VDf-
ZufY2D k
10. Migranyan: ’W hat is at stake in U k rain e.
11. Zbigniew Brzezinskí: Strategic Vision (New York: Basic Books, 2013). (Magyarul:
Stratégiai vízió - Amerika és a globális hatalom válsága, fordította Magyarics Tamás,
Antall József Tudásközpont, 2013.)
12. Anatol Lieven: 'The speetre o f W olfowitz, Valdai Discussion Club [website], 2014.
május 5. http://valdaiclub.com /near_abroad/68580.htm l. Eredeti megjelenés: Ame­
rican Revicw (Augusi 2014).
13. Szergej Karaganov: 'Towards the great o c can , Rosszijszkajagazéra, 2014. augusztus
26.
14. Migranyan: ’W hat is at stake in Ukraine'.
15. Olekszandr J. Motyil: How Putin lost Ukraine', W orldAffhirsJournal, 2014. június 19.
http://www.worldaffair sj o u rnal.org/ blog/ alex ander- j - m o tyl / how- p úti n-los t- uk rai ne
16. Borisz Nyemcov: 'Uroki Máj dana, 2014. február 24. http://'www.echo.msk.ru/
blog/ nemtsov_boris/1264336-echo/
17. Ellen Barry: Toes o f America in Russia crave rupture in ties\ N ew York Times, 2014.
március 15.
18. A putyini rendszer ismertetéséhez lásd alábbi könyvemet: Putin Redux: Power and
Contradiction in Contemporary Russia (London and New York: Routledge, 2014).
19. Fred Weir: ’W ith Ukraine rebels on the ropes, somc Russians ask: wherc is Putin?*,
Christian Science Monitor, 2014. július 7. http://www.csmonitor.com/W orld/Europe/
2014/0707/W ii h- Ukraine- rebels- o n- th e-r opcs-s o m e- Russ ians-ask-Whe re- ís- Pu t in-
videó
20. Paul Sonnc: ’Russian nationalists fccJ let down by Kremlin, again , Wall Street Jou r­
nal, 2014. július 5.
21. Andrej Cigankov: 'Putin is nőt a nationalist’, Moscow Times, 2014. június 24. http://
w w w .them oscow tim es.com /opinion/article/putin-is-nor-a-nationalist/502466.
html
 JEGYZET 443

22. Vlagyimir Purin: ’Conference o f Russian ambassadors and permanent representa-

tives', President o f Russia [website], 2014. július 1. http://eng.krcmlin.ru/ncws/
22586
23. Zbigniew Brzezinski: The Grand Chessboard: American Priniac)r and its Geostra-
regic Impcratives (New York: Basic Books, 1997). (Magyarul: A nagy sakktábla -
Amerika világelsősége és geostratégiai feladatai, fordította H ruby József, Európa
Könyvkiadó 1999.)
24. Egy naprakész, részletesebb elemzésért lásd Bruce Jones: Still Ours ro Lead: Ameri­
ca, Rising Powers, and the Tcnsiort between Rivalry and Restraint (Washington,
D C: Brookíngs rnstítution, 2014).
25. Brzezinski: The Grand Chessboard, 39, 8 4 -5 , 121-2. o.
26. Szergej Glazjcv: ’Tbe threat o f war and the Russian response\ Russia in Cdobaí A f
fairs, 2014. szeptember 25. bttp://eng.globalaffairs.ru/number/The-Thrcat-of-War-
a nd- th e- Russian Response-16988
27. Az amerikai külpolitika briliáns feltérképezéséhez lásd: Perry Anderson: 'lmperium1;
'C onsilium \ New Lejt Revieu> 83 (Septem ber-O ctober 2013), 5-1 1 1 , 113-67. o.
28. Ezen érvelés egy klasszikus példájáért lásd E. H . Carr: The Twcnty Years* Crisis,
1919-1939: An Introduction to the Study o f International Relations, reissued with
a new introduction and additíonal matériái by Michacl Cox (London: Palgrave,
2001 [1939]).
29. Dávid Bromwich: ’The worlds most im por tant spectator , London Review o f Books
xxxvi/13 (3 July 2014), 3-6 . o.
30. ü o ., 3 - 6 .o .
31. Róbert Kagan: O f Paradise and Power: America and Europc in the New World Or-
dér (New York: K n o pf Doublcday, 2007). (Magyarul: Edénkért és hatalom - Ameri­
ka és Európa az új világrendben, fordította Mészár!cs Tamás, Zrínyi Kht., 2007.)
32. Vlagyimir V. Putytn: JA piea fór caudon from Russia, N ew York Times, 2013. szep­
tember 12.
33. Bromwich: ’The worlds most important spcctaior’, 3. o.
34. Ez a szakasz Ali terminológiáját és egyes meglátásait használja, kiegészítve saját kom­
mentárjaimmal. Lásd E B. Ali: ’The West and Ukraine; and the wars within, Sic
Semper Tyrannis [blog], 2014. május 13. http://mrcopolier.typepad.eom/sic_sempcr_
tyrannis/2014/05/the-west-and-ukraine-and-thc-wars-within-fb-ali.html [in JR L,
2014-108/38].
35. S.2277 Russian Aggrcssion Prevención Act 2014' [113th Congress (2 0 1 3 -1 4 ); in-
troduced in Senate 1 May 2014], Congress.gov [website]. http://betaiCongress.gov/
bili/113thcongress/senate-bill/2277/text.
36. Fjodor Lukjanov: Battlc against the West gives Russia new purpose, Moscoiv Times,
2014. szeptember 16. http://www.themoscowtimes.com/opm ton/article/battleag^inst-
west-gives-ru ssia-ne w-pu rpose/507245.html
37. Georgij Bovt: ’R ussia makes truces with the West, noc peace’, Moscow Times,
2014. szeptember 16. http://www.themoscomimes.com/opinion/artide/russia-makes-
truceswith-the-west- not-peace/507256. ht ml
38. Egy McFaullal szimpatizáló megközelítésért lásd Dávid Remnick: ’Watching the
eclipse: Ambassador Michael McFaul was there when the promise o f dcmocracy
came to Russia - and when it began to fa d c , N ew Yorker, 2014. augusztus 11.
444 JEGYZET

39. Stephen K Cohen: T h e new coid war and. the necessity o f parrioric heresy, Tf?e
Nation, 2014. augusztus 12. http://www.thenation.com/artkle/180942/new-cold-
war- andnecess i ty-patrí o ti c-heresy
40. Patrick Armsctong szavait idézve. Lásd ’Rjussian Fcdcracion sitrcp\ Russia: Other
Points o fV iew [blog], 2014. május 1. http://www.russiaoriierpoimsoiview.com/
2014/05/r ussianfe deration -s itrep. htm 1
41. Eiric Kraus: J$tu mbli ng in to che apocalypse', Russia Insider fwcbsitcl ,2014. szeptem­
ber 4. http:/ /russia- insider. com/en/ opinion /2014/10/10/06-30-15pm /stumbling_
apocalypsc fin JRL, 2014-195/25].
42. Se umás Milne: T ar írom keeping the peace, N ato is a constant threat to iri, Guardi­
an, 2014. szeptember 4.
43. Ben Smith: 'Polish foreign minisrer: we gave the US a “blowjoh” and. got nothing’,
BuzzFeed [websitej, 2014. június 22. http://www.buzzfeed.com/bensmith/polish-
fore ign m ini ster-we-gave-1 he-us-a-b k>wj o b-got-n oth in g
44. M ihctl Szaa kasvili: 'The tasks ahead fór Ukr a iné s ne w presid ént', Wall SíriétJournal\
2014. május 29.
45. Mark Landler, Michacl R. Gordon: 'NATO chicf warns of duplicity by Putin on
Ukraitic, New York Times, 2014. július 9.
46. Ali: T h e West and Ukraine: and the wars w ithin.
47. Henry Kissingcr: T o setde the Ukraine erisis, start at the end’, Washington Fost,
2014. március 5.
48. 'West toughens sanctions on Russia, as fighting intensifies ín Fastern Ukraine', Qpen
Europe [websitej, 2014. julius 30. http://www.openeurope.org.uk/Article/Page/en/
LIV E?id=20429#
49. Idézi James W. CYardén: 'Will thc Ukraine erisis tank F.uropcs fragjle economy?’,
National Interest, 2014. október 3. http://nationalinterest.org/feamre/will'the'
ukrainccrisis-tank-eutopes-fragile-econorny- 11401
50. Ldward Luce: 'O bainás Hippocratic oath enfccblcs his diplomacy’, Financial Times,
2014. augusztus 18.
51. Uo.
52. Stephen F. Cohen: The sllence o f American hawks about Kievs atrocities', The
Nation, 2014. július 1. http://www.thenation.com/arricle/180466/silcncc-amcrican-
h awks'aboutki evs- a tro ci ties
53. Bromwich: 'The world s most important spectator’, 5- o.
54. C atherinc A. Traywick: T resid en i O bam a at West P o in t\ Foreign Policy [web'
sSite’l, 2014. május 28. http://blog.foreignpolicy.com/posts/2014/05/28/watch_now_
p resi dent_obama_at_W est_po in t
55. Bromwich: ’The world $ most important spectator, 7. o.
56. Fjodor Lukjanov: Tsztorija bolsoj gyiszgarmonn, Rosszija v globalnoj polityike Iweb-
site], 2014. június 27. http://wwwglobalaffairs.ru/rcdcol/Istoriya-bolshoi-disgarmonii-
16751
57. Dávid Habakkuk: TIabbakuk on “truth and honor”, thc M H 17 shootdown, and the
centenary o f World War l\ Sic Semper Tyrannis [blog], 2014. augusztus 4. http://
curcopol icr. typepad.com /sic_sem per_tyrannis/2014/08/ on-truch -and -honor-the-
mh 17 -shootdown-andthe'Centenary-of'Wo ríd-war-j-.h cm 1
 JEGYZET 445

58* Rick Lyman: 'Poland says Russian vető should be limited at U N 5, N ew York Times,
2014. szeptember 18.
59* Steven Blockmans: 5Ukraine, Russia and the need fór more flexib ilis in E U foreign
policymaking' [CF*PS Policy Brief320, 2014. július 25.], http://www.ceps.be/book/
ukraii-Lerussia-and-need-more-flcxibility-eu-foreign-pulicy-making
60. Uo.
61. Nikolaus Blome interjúja Frank-Walter Steinmeierrel: 'Russia is playing a dangerous
game', D ér Spiegel [website], 2014. április 28. http://www.spiegel.de/international/
europc/frank-w alter-steinm eier-talks-about-ihc-ukraine-crisis-and-russia-a-966
493.htm l
62. Judy Dempsey: ’Russia is losing Germ any, Carnegie Europe [websitel 2014. augusz­
tus 21* http://carnegieeuropc.cu/strategiceurope/ifa-56433
63. James W* Carden: 'Americas Ukraine-policy disaster, National Interest, 2014. július
2. http://nationaliriterest.org/feature/americas-ukraine-policy-disaster-10790?page=2
64* M ark Leonard, Andrew Wilson: ’lntroduction: protecting the European choice, In;
Andrew Wilson (szerk*): Protecting the European Choice (London: European Coun-
cil on Foreign Relations, July 2014), 5. o.
65. Uo., 5. o.
66* John J. Mearsheimer: ’Getting Ukraine w rong, International New York Times, 2014.
március 14.
67. John J. Mearsheimer: 'Why the Ukraine erisis is the West s fault: the libcral delusions
that provoked P u tin , Foreign Affairs xcijj/5 (September-October 2014), 78* o.
68. U o., 80. o.
69. U o., 82. o.
70. Uo., 83. o.

T IZ E D IK F E JE Z E T : U K R A JN A JÖ V Ő JE

1. Shaun Walker: Trim e mlnister quits as parries puli out o f coalition, Guardian,
2014. július 25*
2. ’Poroshenko calls an carly election on Oct. 26', K yiv Post, 2014. augusztus 25.
http://www .kyivpost.com /c0ntent/ukraine/prcsIdent-petro-poroshenko-calls-an-
early-electton-onoct-26-362001*htm!
3* ’ Ukraine s cconomy minisicr Sheremeca offers resignation, Reuters, 2014. augusz­
tus 21. http://uk.reuters.com /article/20l4/08/21 /ukraine-cnsis-sheremetaidUSL5
N 0Q R 1O W 20140821
4. Andrew Wilson: 'Ukraine under Poroshenko5, in Andrew Wilson (szerk.), Protecting
the European Choice (London: European Council on Foreign Relations, July 2014),
13- o*
5. 'Ukraine elections: pro-Western parties set fór victory, B B C News [website], 2014.
október 27. http://www.bbc.com/news/world-europe-29782513
6. 'Kievs actions may lead to Ukraine’s “disintegration” , RÍ A Novosztyi [orosz hírügy­
nökség], 2014* május 8. http://russialist.org/ria-novosti-kievs-acrions-may-lead-to-
ukrainesd isin tegratio n-r u ss Ía n-speak c r/
446 JEGYZtT

7. Például az Alekszej Navalnyij által szervezett felmérés Odesszában és Harkovban 26

százalékos támogatottságot mutatott Ukrajna NATO-csatlakozása mellett, míg az el­
lenzők aránya 48 százalék volt. Mindösszesen 4 l százalék támogatta a Majdan téri
mozgalom törekvéseit, miközben a döntő többség Ukrajna része akart maradni. Erről
beszámolt M ark Adomanis: ’Ukrainians still dönt want to jóin N A T O 1, Forbes,
2014. szeptember 23. http://wwwforbcs.com/sites/ markadomanis/2014/09/23/
ukrainians-srill-dont-wanr-to-join-nato/ [in JR L , 2014-201/11],
8. T ú li transeript: remarks by Ambassador Samantha Power, U S permanent represen-
tative to the United Nations, at a Security Counci! session on Ukraine', Washington
Fost, 2014. augusztus 28.
9. ’War did massive damage to Donetsk - city mayor', Interfax [orosz hírügynökség],
2014. szeptember 8. hctp://wwwintcrfax.com/new$Ínf.asp?id=534857
10. Anatol Lieven; 'Ukraine: the only way to peace\ New York Review ofBooks, 2014.
május 5.
1 1. JackM atlock: ’Cool the rhetoric; focus on the outcomz yJackMatlock.com [website],
2014. augusztus 26, hctp://jackmadock.com/2014/08/ukraine-cool-thc-rhetoric-
focus-on-thcoutcome/ [in JR L , 2014-18 8/20].
12. Dávid Owen: 'Decoding the Russia riddle, Guardian, 2014. augusztus 26,
13. ’A 24-step plán to resolve the Ukraine crisis\ The Atlantic, 2014. augusztus 26. Az
ukrán résztvevők hiányát Dávid Kramer, a Freedom House vezetője, aki az egész
válság során a 'héják’ álláspontjának egyik legbuzgóbb védelmezője volt, nyílt levél­
ben bírálta.
14. Sámuel Charap: 'Why O bam ás coercion strategy in Ukraine will fail1, N ational In­
terest, 2014. augusztus 4. http://nationalinterest.org/featurc/why-obamas-coercion-
strategy-ukrainewill-fail-11006
15. Paul D ’Anieri: 'Legitimacy, force, and the Ukrainian State: the legacy o f the Orangc
Revolution in 2014' [ASN-konfcrencián kiosztott anyag, New York, 2014, április
26.], 4. o.
16. Slavoj Zizek: ’Barbarísm wíth a humán face’, London Review ofBooks xxxvi/9, 2014.
május 8., 37. o.
17. Christopher Booker: Tresh évidénce o f how the West lured Ukraine intő its orbit\
Telegraph, 2014. augusztus 8.
18. Alekszandr Lukin: ’Chauvinism or Chaos?', Russia in Global Affairs, 2014. június 7.
http:// eng.globalaffairs, ru/number/Chau vinism-or-Chaos-16709
 TARTALOM

ELŐ SZÓ 5
E L SŐ F E JE Z E T Végső visszaszámlálás 13
M Á S O D IK F E JE Z E T Európa két útja 51
H A R M A D IK F E JE Z E T Versengés Ukrajnáért 87
N E G Y E D IK F E JE Z E T A februári forradalom 135
Ö T Ö D IK F E JE Z E T A krími csel 165
H A T O D IK F E JE Z E T Beköszönt a m últ 197
H E T E D IK F E JE Z E T Lázadás Novorosszijában 241
N Y O L C A D IK F E JE Z E T Ütköző világok 297
K IL E N C E D IK F E JE Z E T Frontpolitikák 333
T IZ E D IK F E JE Z E T U krajna jövője 385
V Á L O G A T O T T B IB L IO G R Á F IA 413
JE G Y Z E T E K 420
 n<á
N e m z e ti K ulturális Alap

M ár ai -program

E urópa K önyvkiadó, Budapest

Felelős kiadó M . N agy M iklós igazgató

imagyar
nyomdalermék
■

N yom ra és kötötte az A lföldi N y om da Zrt.

Felelős vezető G yörgy Géza vezérigazgató

Készült Debrecenben, 201 6^ban

Szerkesztette Vígh Zoltán

Felelős szerkesztő M . N agy M iklós

M űvészeti vezető Gerhes G ábor

Borító tervező Pyber A nita

K észült 3 3 ,6 (A /5) ív terjedelem ben

IS B N 9 78 963 4 05 2 5 9 3

www* e ur op aki adó .lm

www. f aceboo k ,co m / eu r o p aki adó