HAMVAS BÉLA

A SZÁZ KÖNYV
A száz könyv. Bp., Egyetemi Ny., 1945.
in: Európai Műhely, I. köt., 33–72. old./ (Pannónia Könyvek, 1990.)
A kötet legújabb kiadása a Medio Kiadó Mérték című sorozatának 3. füzeteként 2000-ben
jelent meg.

Hangodi Ágnes: Hamvas, Powys és Zolnay – összefüggések A száz könyv kapcsán

A feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott

városból, vagy az ostromlott világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden
más könyv elveszne, az emberiség irodalmának vonalát nagyjában helyre
lehetne állítani.
Ezúttal nem arról van szó, hogy valaki szórakoztató útikönyvek katalógusát
szerkessze meg, vagy hogy időtöltésből a "puszta szigetre" száz kedves
szerzőjét magával vigye, hanem arról, hogy olyan műveket gyűjtsön össze,
amelyeknek fordítása minden nyelven már régen meg kellett volna legyen.
E száz mű közül az egyiknek legalább mindig az éjjeliszekrényen kellene lennie,
hogy az ember, ha nem is többet, elalvás ellőtt egyetlen szót elolvasson és az
emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj sötétségébe világításul
magával vigyen.
A száz könyvön nem szabad száz kötetet érteni. Ez a helyzet sok furcsaságot
idézne: Goethéből ki kellene hagyni Eckermannt, vagy a költeményeket,
Dosztojevszkijből és Tolsztojból egy mű kivételével minden egyebet, a
kétkötetes Platónból az egyiket. A száz könyv száz életművet jelent, száz
oeuvre-t, száz szerző művének javát. Ahol csak egyetlen könyvről van szó, mint
Rabelaisnél vagy Danténál, alkudni nem lehet. A modern szerzők azonban
sokkönyvűek; náluk a könyvek címe vita tárgya, száma nyílt kérdés. Az egyéni
ízlés a katalóguson változtatni fog tizet, talán húszat, esetleg harmincat. Az
eltéréseket támadni és védeni lehet. Ötven műben feltétlenül mindannyian meg
fogunk egyezni; esetleg hatvanban, kedvező esetben nyolcvanban. Minden
valószínűség szerint a legfontosabb nyolcvanban.

INDIA

1. A Rigveda himnuszai

A Rigveda himnuszai nem közönséges dalok, hanem a világegyetem

harmóniájának kultikus énekei. Az őskorban minden nép ismerte a zene, a
költői mérték rejtélyes összhangjait, amelyeknek mágikus hatásuk volt: az
emberi lélekben a közösségben, az államban, a világegyetemben harmóniát
teremtettek. A megbontott rendet a himnuszok állították helyre, Ha
Egyiptomban vagy Mexikóban a felkelő és lenyugvó naphoz himnuszt énekeltek,
a nap harmonikus-szabályos-törvényszerű rendjét kívánták a földi életre is
alkalmazni. Mondják, hogy Orfeusz dalaira a halak kidugták fejüket a vízből,
mert a dal az emberi és állati világ között is összhangot teremt. Az emberek
között az egyetemes testvériséget valósítja meg, az elemek között az örök
rendet, az emberi lélekben a tiszta és szép életet.
Az őskori himnuszok közül a Rigveda énekei a legszebbek.

2. Az Upanishadok
Ha nem száz, de ha három könyvet lehetne csak megmenteni, az
Upanishadoknak közöttük kellene lenni. Az Upanishadok ("Titkos tanítások")
azt mondják, hogy a tapasztalati anyagi természet második valóság: az első
valóság, a tulajdonképpeni és igazi valóság a láthatatlan és a szellemi. Az
anyagi természet csak az örök halhatatlan lélek (atman) káprázata (maya) és
független, önálló léte nincs. Ezt a döntő nagy tudást az ember önmagától nem
ismerhette volna meg, sohasem láthatta volna be, hogy ami látszat szerint
körülveszi és életét meghatározza, az nem is valóság. Az Upanishadokat maga a
legfőbb szellem-isten, Brahman nyilatkoztatta ki az idők elején az őskor nagy
bölcseinek. Ezeknek a kinyilatkoztatásoknak gyűjteménye az Upanishadok.
Szépségben és nagyságban az Upanishadokhoz egyetlen írott emberi mű sem
hasonlítható. Az első szemelvényes magyar kiadás most készül. Az angol Max
Müller-féle fordításban sok a félreértés; kisebb, főként hinduktól származó
fordítások jobbak. A német Deussen-fordítás szürke.

3. Sankhya-karika

Csodálatos könyv. A borotvaéles értelem és a csaknem vakmerő képzelet és

intuíció összhangjából tökéletes metafizikai világmagyarázat alakul. A sankhya
rokon a judeai kabbalával, Püthagorász számelméletével és a kínai Yi King
számokra épített misztikus filozófiájával.
Jó angol fordításokból ismerhető meg.

4. Patanjali: Yoga-sutra

A yoga az ős világszellemmel való egyesülés módszere. Sokféle yoga van: az

egészség (hatha), a tevékenység (karma), az önfeláldozás (bhakti) yogája.
Mindegyik az Istenséggel való azonosulás egy-egy lehetősége. Valamennyi yoga
alapja és koronája az úgynevezett raja-yoga (király-yoga). Ezt írta meg
Patanjali, a nagy őskori bölcs. A művet, ahogy Patanjali reánk hagyta,
beavatatlan ember nem is érti és nem tudja használni. A sutrák legtöbbnyire
rövid jelszerű mondatok, vagy csak szavak. Patanjali műve csak megfelelő
kommentárral használható. A kommentárok száma beláthatatlan. Arra a
kérdésre pedig, hogy közöttük melyik a legjobb, a válasz: a modern ember
használjon két kommentárt, egy őskori hindut és egy modern európait. A mű
nehézségeit csak így fogja tudni eredményesen legyőzni.
A fordítások közül a legjobbak az angolok és a német J. Haueré.

5. Mahabharata

Ez a hinduk hőskölteménye a Bharaták nagy nemzetségéről, amelyben elbűvölő

mesék, elragadó költői részek, nagyszabású metafizikai gondolatok, álmok,
szenvedések, csodák, istenek, démonok, emberek úgy kavarognak együtt, mint
a Teremtő szellemében a teremtés pillanatában. A Mahabharatából a világnak
egyetlen színe, hangja, formája sem hiányzik. Ha a világ nem egyéb, mint az
örök lélek (atman) kivetítése, akkor a Mahabharata nem egyéb, mint a kivetített
világ összefoglalása. Itt mindenki megtalálja a magáét: a gyermek az
elbeszélésekben, a szerelmes a bűbájos dalokban, a gondolkozó a
Bhagavadgitá-ban, a föld legszebb filozófiai költeményében.
Több igen jó Mahabharata-fordításunk van, mert a költeményt rosszul fordítani
lehetetlen. A Bhagavadgitát legalább ötszázan ültették át és több ezer
kommentárja van.

6. Manu törvénykönyve
Aki a dolgokhoz nem ért, az Manu törvénykönyvének a száz legjobb mű közé
való felvétele ellen tiltakozni fog. Aki azonban tudja, hogy alig van mű,
amelyből az őskor levegőjét olyan tisztán és közvetlenül lehetne szívni, az a
választást helyeselni fogja. Manu nem olyan törvénykönyvet írt, mint amilyen
ma a Jogszabályok gyűjteménye és a Döntvénytár, visszataszítóan ostoba és
életellenesen mesterkélt művei. A törvénykönyveknek tulajdonképpen
remekműveknek kellene lenniök; Stendhal mielőtt írásba fogott, reggelenkint a
Code Napóleont olvasta, a "szabatos megfogalmazások e csodáját". Manu is
remekmű, de másként. A könyv tele van pszichológiával, szociológiával,
pedagógiával, életbölcsességgel, humorral, vízióval, misztikával, metafizikával
éspedig olyan magas színvonalon, hogy aki mondanivalóját igazán elérti, az
egyhuzamban olvassa el, mint Dosztojevszkijt. De a legfontosabb ez: aki Manut
olvassa, az visszakerül az ember őseredeti állapotába. A túlvilági szellemeket,
az isteneket, a csillagokat, a halakat, a növényeket, a kristályokat ismét
testvéreinek érzi.
A könyvnek több jó angol, német és francia fordítása van, de egyik se nagyon
hozzáférhető.

7. Buddha beszédei

Mondják, hogy a világtörténet minden embere között Buddha volt a legnagyobb.

Eredeti neve Sakya Muni volt, uralkodó király fia, de trónjáról lemondott, haját
lenyíratta, csuhát öltött és az önmegtagadást tanította. Ezért nyerte el a
Buddha nevet, amely szószerint annyit jelent, hogy: Tökéletesen felébredett.
Buddha abból indul ki, amiből az őskori metafizika: ez a látható világ itt
káprázat és az egyetlen valóság a láthatatlan szellem. Minden szenvedés,
minden zavar, minden tévelygés oka ehhez a nemlétező káprázathoz való
ragaszkodás. Buddha beszédeinek és tanításainak olyan varázsa van, hogy aki
csak egyszer és futólag olvasta is, soha el nem felejti és mindig visszakívánja.
Buddha beszédeinek gyűjteménye példa arra, hogy a nagy mondanivaló mindig
a legelőkelőbb szépség alakjában jelentkezik.
A beszédek hasonlíthatatlanul legszebb fordítása a német Karl Eugen
Neumanné, amely az eredetivel sok helyütt egyenértékű.

8. Shankara: Vedanta-kommentár

Ez a könyv a nyugalom és az elmélyedés könyve. Shankara az Upanishadokhoz

írta. Ha valaki átható értelmű ember társaságában hosszabb időt óhajt eltölteni
úgy, hogy az igazi valóság légkörében kíván otthonos lenni, akkor vegye elő ezt
a művet és foglalkozzék vele néhány hónapig. Az egész világirodalomban
nincsen ember, aki az írást annyira élvezné, mint Shankara. Az írók, különösen
az európaiak nagyrésze, ha ír, vagy írni kénytelen, valósággal szenved. Így az
öreg Tolsztoj. De ha nem is szenved, csak kényszerűségből engedi át magát
annak az ördöngös állapotnak, ami az írás. Az embernek állandóan az az érzése,
hogy szabadulni kíván és igazán tudna a maga számára jobbat is. Ezt a
tapasztalatot merítheti az ember Shakespeare-ből, Joyceból éppúgy, mint
Baudelaire-ből vagy Szophoklészből. Az emberek általában nem szeretnek írni,
az írók a legkevésbé. Ezért az igazán nagyok, mint Kungtse, vagy Buddha, vagy
Hermész Trismegistosz, vagy Püthagorász, vagy Szókratész nem írtak és az
igazán nagyok egy része, mint Hérakleitosz, vagy Laotse, igen keveset írtak.
Shankara az írás boszorkányos megszállottságát határtalanul élvezi és az
emberrel ezt az állapotot meg is tudja kedveltetni.

EGYIPTOM

9. Pert em heru
Pert em heru annyit jelent, mint: Kilépés a nappalból. Az egyiptomiak halotti
könyve. Tulajdonképpen imák, beszédek, himnuszok gyűjteménye, melyeket a
túlvilágon vándorló lélek útjának fontos állomásain mond. Ha valaki igazi,
hamisítatlan, tökéletes túlviláglégkört óhajt megismerni, csak a Pert em herut
olvassa. Itt aztán tapasztalni fogja, hogy az igazi valóság a lélek-valóság s hogy
itt minden, de minden a lélek saját fényétől, éberségétől függ.
Három nagy fordítást ismerünk: Lepsiusét, Navilleét és Budgeét. A magyar
szemelvényes kiadás most készül.

10. Hermész Triszmegistosz

Hermész Triszmegistosz neve alatt néhány görög töredék maradt ránk. Az igazi
hermetikus hagyomány azonban ennél több. A leglényegesebb a "Tabula
smaragdina" tíz mondatból álló rejtélye; csupa misztérium a "Poimandrész"; de
még rejtélyesebb a szám-jel-rendszer, amelynek megfejtését többen is
megkísérelték, a legutóbb Encausse és Abbé Constant.
A hagyomány szerint Hermész Triszmegistosz megkapta közvetlenül az égi
hatalmaktól a világ legnagyobb tudását. Ez a tudás a mágia egy neme volt és az
egyiptomi (Toth) szellemi kaszt őrizte. Püthagorász a tudást áthozta Európába.
A hermetikus tudás lényegét még nem ismerjük.
A legjobban használható fordítás G. R. S. Meadé.

KÍNA

11. Shu-king

Az őskor mesét, történetet, mítoszt, filozófiát, morált szereti egyetlen műben

élvezni. A tudomány eleget bosszankodik rajta, mert nem tudja kiolvasni belőle
azt, amit bolond fejjel ténynek tart. Hála Istennek a Shu-kingnek a tények iránt
kevés érzéke volt, de annál több az igazságok iránt. A gyűjteményt így, ahogy
ma ismerjük, állítólag Kung mester gyűjtötte egybe. Ez a könyvön meg is
látszik: egyszerű, komoly és csupa kegyelet. Az ember majdnem azt mondaná:
semmi irodalom.

12. Laotse

Ha minden könyvet úgy írtak volna meg, mint Laotse a Taotekinget, nem lenne
szükség száz kötetre, csak száz, vagy még kevesebb füzetre. Nyolcvanegy vers
az egész: a történetről, a lélekről, a közösségről, a sorsról, az életről, az
igazságról szóló minden tudások kvintesszenciája, úgyhogy a kisgyermek is
megérti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani. A
Taoteking minden igazi életről szóló tudás eleje és vége.

13. Kungtse

Kung mester maga nem írt, csak az őskor nagy műveit gyűjtötte össze és
magyarázta. A Lun-yü-ben levő beszélgetéseket tanítványai írták le.
Tulajdonképpen mindig is így kellene lenni. Az ember ne írjon mást, csak
Mesterének szavait jegyezze fel: Platón Szókratészét, Yen Hui Kung mesterét.
Így lenne rendjén, hogy az ember ne essen kevélységbe és életét a Mester
szolgálatában tudja eltölteni.
A Lun-yü mondatai az igaz lélek megnyilatkozásai. Ez bennük a fontos, az igaz
és a mély. Az úgynevezett bölcsességek másodrendűek Kung mesterben nem a
nagy tudást, hanem az igaz szívet csodáljuk.
14. Chuang-tse

Chuang-tse az a sajátságos emberfajta, mint Szókratész, Pál apostol és

Nietzsche -, azt mondják róluk, hogy paradox emberek. A paradox bennük az,
hogy nem a hamis emberi értékeket, hanem az örök szellemvilág valódi értékeit
követelik és az ember önellentmondásait leleplezik. Ez az emberfajta rendkívül
éles elme és a nyelv ragyogó mestere. Soha senki úgy nem tudott beszélni, mint
Szókratész és nem tudott úgy írni, mint Pál apostol, Nietzsche és Chuang-tse.
Chuang-tset fordítani nehéz, mert ő maga könnyű.

15. Li-tai-po

Ez a teaillatú költészet. Ez a virágzó őszibarackfák költészete Ez a tiszta kék

tengervízben fürdő fiatal leányok költészete. Ez a májusi fülemüledalok
költészete. Ez a legmulandóbb költészet -, a halhatatlanság költészete.

TIBET

16. Naropa

Tibet nagy szentjei, Tilopa, Naropa, Marpa és Milarepa. Naropa közöttük a nagy
mágus, a világ legnagyobb és legveszélyesebb titkaira csillapíthatatlanul
szomjas lény, aki, ha gonosz lett volna, az egész emberiséget megrontotta
volna, mint Azazel. Életrajza elmondja, miképpen hódította meg a nagy
varázserőket és azt, hogy minél több varázslatot tanult meg, annál mélyebbről
látta be a világ varázslat- és káprázat-voltát és azt, hogy ez a világ a lélek álma.

17. Milarepa

Milarepa költő volt, szent, misztikus, aszkéta, tanító. Negyven évig élt a
Himalájában csalánlevélen, de olyan tudást szerzett, hogyha száját szóra
nyitotta, még az égben lakó istenek is elcsendesedtek és őt hallgatták. Milarepa
életrajzából megtudjuk, hogy pusztító vihart támasztani, a távolból embert ölni,
levegőben járni, olyan mesterség, amit aránylag könnyen meg lehet tanulni.
Ami nehéz, az egészen más: tiszta és szent életet élni. És a cél nem a mágia,
hanem a tiszta élet. Ezért Milarepa modern: a mai mágiába tévedt ember
kijózanítására írott könyv.

18. Bardo Tödol

Ez a tibeti Halottak könyve. Aki a Bardo Tödolt nem ismeri, nem ismeri a helyes
meghalás tudományát. Ez az a könyv, amely minden emberi mű között egyedül,
fiziológiailag, az ember idegeinek és izmainak és csontjainak is meg tudja
magyarázni, mi a halál és mi a lélek nagy rejtélyes átlényegülése, amikor
szellemmé válhat. A Bardo Tödolból tudja meg mindenki, hogy a lélek teljesen,
korláttalanul, végzetesen szabad és azt teszi magával, amit akar és az történik
vele, amit elhatároz. Ami külső kényszernek látszik, nem egyéb, mint a léleknek
önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar.
A Bardo Tödolt Kazi Dawa Samdup tibeti láma fordította angolra.

19. Tibeti Misztériumok

Ez a mágikus pszichológia tankönyve, minden művész, költő, író, filozófus,

komoly politikus, pap nélkülözhetetlen kézikönyve, amit minden reggel, mielőtt
munkájába fog, olvasnia kellene. Józan és rideg mű. Következetes, megalkuvást
nem ismer, illúziója nincs, egyetlen szenvedélye a világ káprázatától
megszabadulni. A nagy tibeti lélektisztító gyakorlatok, yogák leírása. A
leghatalmasabb közöttük: a chöd. A tibeti aszkéta szerint az embernek semmi
építenivalója nincs -, az egyetlen feladat bontani és rombolni. Ezek a
yogagyakorlatok szisztematikusan mindent az alapokig rombolnak le, gyűlölet,
türelmetlenség, elfogultság, harag nélkül, csak azért, hogy a lélek
visszanyerhesse eredeti szabadságát.
Ezt a könyvet is Kazi Dawa Samdup láma fordította angolra.

JUDEA

20. Henoch

Henoch pátriárka, Ádám ötödik unokája, a pártütő Azazel angyalnak és

társainak történetét mondja el. Vannak benne részletek, amelyeknek fenséges
volta teljesen egyedül áll: különösen, amikor az Úr Henoch által a bukott
angyaloknak üzen. Ha az ember ilyen könyveket olvas, hajlandó lenne azt
mondani, hogy száz könyvet megmenteni sok, elég lenne tíz, amelyben az
emberi történet lényege benne van. Henoch feltárja azt, ami az emberiségben a
leggonoszabb gonosz, de megmondja azt is, ami a legjobb jó. Az abszolút
ellentétek misztériumának könyve.

21. Ótestamentum

Az Ótestamentumot a száz nagy könyv közé nem kegyeletből kell fölvenni, de

még azért sem, mert a kereszténység természetes előzménye és feltétele. Az
Ótestamentumban egész földi létünk minden alapja együtt van. Ma hajlandók
feltételezni, hogy az emberiség sorsa az izmuson nyugszik. Nem -, az emberiség
sorsa a nagy szent neveken nyugszik. A Veda a valóság könyve, az
Ótestamentum a nagy Név könyve. Ha valaki meg akarja tudni, hogy mi az, ami
az Ótestamentumban van, olvassa el egyszer úgy, mintha még sohasem hallott
volna róla, minden utálatos iskolai és papi hazugságtól mentesen. Milyen kár,
hogy nincsen tökéletes és megbízható fordításunk! A mai könyvek mind tele
vannak félreértésekkel és (talán) szándékos hamisításokkal.

22. Zohar

Ha valaki a Zoharból tíz lapot elolvas, így kell szólnia: lehetetlen, hogy ezt a
könyvet egy ember írta. Valószínű, hogy régente voltak nagy bölcsek, akik egy-
egy titkot megtudtak, voltak csodálatos tiszta lelkek, akiknek az angyalok
megsúgtak valamit az ég legmagasabb tudásából és a sok-sok bölcs, a sok-sok
tiszta lélek tudását valaki összehordta. így keletkezett a Zohar. S ez talán nem
is egyetlen ember volt, hanem egész tudós gyülekezet. Nem száz és nem ezer
évek tudása van itt -, mert ezt a tudást nem lehet idővel mérni.

PERZSIA

23. Ardai Viraf

Ardai Viraf perzsa költő népének vigasztalan romlásán elszomorodva, Ahura

Mazdahoz, a Világosság urához fohászkodott. Az Úr leküldötte angyalát s a költő
saját szemével láthatta a Túlvilág egész birodalmát. Ardai Viraf költeménye
sokban hasonlít Dante komédiájához, de hasonlít Aeneas és Odüsszeusz és
Platón Er-jének túlvilági utazásához is. Ardai Viraf közöttük a legszebb.
Több angol fordítása van versben és prózában; a magyar fordítás most készül.

ARÁBIA

24. Ezeregyéjszaka

Mi lenne, ha egyszer valaki az Ezeregyéjszaka filozófiáját megírná? Valamikor

valakinek meg kell tennie s hogy ez eddig nem történt meg, azért volt, mert sok
volt bennünk a méreg, az irigység, a bosszú, az önzés, szóval a sötétség. Az
Ezeregyéjszaka mindennek az ellenkezője: a szelídség, a humor, a kedvesség, a
tiszta szív, az elfogulatlanság, szóval: az öröm. Egyszer már végre komolyan
kellene venni az örömet. Például az egyetemen a szociológia-órán Harun al
Rashid történeteit olvasni.

MEXIKÓ

25. Sahagun

Azték királyi családból való indián herceg, aki spanyol szerzetessé lett, írta ezt a
könyvet az indián istenekről.

PERU

26. Perui mítoszok

Nincs idegenszerűbb könyv, mint ez és ha valaki megérti, alig van könyv,

amelyből az ember inkább önmagára ismer. Ez a félelmetesen szófukar nép itt
mégis kimond néhány alig érthető szót. Gondolkodhatsz rajta, hogy mit jelent.

AFRIKA

27. Néger mesék

A néger szobrászat és festészet nagy betörésének kora már elmúlt: Európa

megértette, hogy ezt fel kell szívnia. A néger meséknek az irodalomba való
betörésére az idő még nem érkezett el, de el fog érkezni és talán nem lesz
belőle olyasvalami, mint a néger zenéből a jazz. Bevezetésül mindenkinek A
boszorkány című mese ajánlható. Ebben együtt van E. T. A. Hoffmann,
Dosztojevszkij, Dante, Rabelais, Joyce, Homérosz, Swedenborg, Swift és
Rousseau.
Afrika meséit Leo Frobenius gyűjtötte össze.

ÉSZAK

28. Kalevala

Ha valaki azt kérdezi: mi a természet? - nyugodtan azt lehet felelni rá, hogy az,
amiről a Kalevala szól. A természet nem realitás, nem szükség, nem ellenség,
nem valami külső és embertől független világ. A természet az, amiről a Kalevala
szól. Nem az állatok, a növények, a föld, a kő, az időjárás, az évszakok
együttvéve. A természet az, amiről a Kalevala szól. A természet nem idillikus,
nem kegyetlen, nem szentimentális, nem rossz, nem részvétlen, nem szigorú,
nem elragadó. A természet az, amiről a Kalevala szól.

GÖRÖGORSZÁG

29. Homérosz

Kétezerötszáz évig az európai költészet apjának mondták és ezzel

tulajdonképpen félreismerték. Most, két és fél évezred elmúltával kezdjük el
nagy körvonalakban érteni. Miért olyan nehéz megérteni őt, aki a legkönnyebb?
Homérosz úgy tesz, mintha nem lennének hátsó gondolatok. Természetes
kiegészítése Nietzsche, aki nem egyéb, mint a hátsó gondolatok Homérosza és
Homérosz a hátsó gondolatok nélküli Nietzsche. Mindkettejük nagy víziója az
igazi ember, az eredeti ember, a Teremtő kezéből frissen kikerült, még
harmatos ember. Akhilleusz, Odüsszeusz és az Übermensch.

30. Szapphó

A száz könyv között, kilencvenkilenc férfi között az egyetlen nő. Néhány

töredékkel csupán: egy-két valószínűleg teljes vers, a többi csak sor, vagy csak
öt-tíz szó -, de milyen szó! Kétezer éve írták le és még forró. Természetes, hogy
itt van Ő a száz között, senki sem ütközik meg rajta. Szapphónál a nagy
költészet próbáját meg lehet tartani. Az ember tanulja meg verseit könyv
nélkül. Mégis, ha az ember elolvassa, újat tud meg. És mindig - bármilyen jól
tudja is -, mindig újra és újra olvasni kívánja.

31. Anakreon

Ha csak a tücsökdalt írta volna meg, akkor is ezt a kis verset a nagy
katalógusba fel kellett volna venni. De írt mást is, borillatú, könnyedén
becsípett verseket. Anakreon az a költő, aki Mexikóban, Indiában, Kínában, és a
modern Franciaországban is születhetett volna és sehol egyetlen szót se kellett
volna másként írnia.

32. Pindarosz

Van abban valami természetes, amit Püthagorász mond, hogy az emberi életben
az első kötelesség az isteneket, a hősöket, az erőket és a halottak szellemét
dicsőíteni. Ezt tette Pindarosz: az ő hangja a dicsőítés hangja. Ez a dicsőítés az
óda. Fordítottja a modern ember, aki önmagát dicsőíti és önéletrajzot ír.
Szegény modern ember. Pindarosz és az a görög, aki az ő ódáit mondja,
részesévé lesz az isteni és a túlvilági nagyságnak, míg a modern ember olyan
kicsiny marad, mint amilyen volt.

33. Hérakleitosz

Százharminc mondata (félmondata) maradt reánk s erről a százharminc

töredékről legalább ezerháromszáz könyvet írtak, nem is egészen a legostobább
emberek. Megérteni? Megfejteni? Megmagyarázni? Nem: a közelében lenni.
Gondolkozni azon, amit mondott és szavainak határtalanságában elmerülni.

34. Platón
A könyvet az érti meg igazán, aki a következőket gondolja el: mi lett volna
Európából és mi történt volna Európában, ha Platón nem lett volna? Ma egész
biztosan nem lennének államok, nem lennének tiszta, rendesen öltözött, tagolt
beszédű, erkölcsös, művelt emberek, nem lettek volna utak, nem lenne törvény,
fegyelem, önuralom -, nem lenne Európa. Sőt: nem lenne törekvés az egyre
tisztább és nemesebb rendre, igény a magasrendűségre. Egy francia azt
mondta: ha Napóleon igazán nagy ember lett volna, könyveket írt volna.
Megfordítva: Platón is lehetett volna világhódító, de túl nagy volt hozzá.
Könyveket írt, mert ez több. Ez a könyv. És ez: Platón.

35. Aiszkhülosz

Életünk egyik legmélyebb alapja: az ősidőktől fogva átöröklött kép a fenségről.

Isten, az Ég, a Tenger, a Lét, a Lélek. Aiszkhülosz a fenség költője: csupa
nagyság, csupa komoly lassúság, csupa ég, tenger, lét, lélek -, csupa Isten.

36. Szophoklész

Az egész világirodalomban Szophoklész tudta a legtöbbet az emberi sorsról. "A

legjobb meg se születni s az ezután következő legjobb hamar meghalni."
Szophoklész látta meg azt, amit azóta is tragédiának hívunk. Ő látta és írta meg
úgy, hogyha az emberi lét tragédiájával szemtől szemben akarunk állni, az
Oidipuszt, az Antigonét és az Elektrát kell olvasnunk.

37. Euripidész

Euripidész volt Athén Dosztojevszkije: mérhetetlen pszichológiai tudással,

hallatlan érzékkel minden iránt, ami százértelmű, problematikus,
megoldhatatlan s amit élni kell, mert ez az ember. Athénben biztosan, ha nem is
üldözték, nem szerették. Destruktívnak tartották. Az is. Az ilyen ember
szavaival képes egész államokat megőrölni. Biztosan kell a lábán állnia annak,
akit nem zavar meg. Euripidész azoknak az olvasmánya, akik a mindenekfölött
álló igazságot akarják.

38. Arisztophanész

A sötétedő Athénbe világosságot hozott s ezt a világosságot őrzi minden sora

azóta is. Igazság, szépség, nevetés, becsület, őszinteség, derű -, kétezerötszáz
éve világit. Egészen különös szerencsénk van, hogy Európában a miénk a
legjobb Arisztophanész-fordítás.

39. Thuküdidész

Ha Thuküdidészt nem ismertük volna meg, mindent megértettünk volna, az

Olimposzt, Eleusziszt, a filozófiát, a szobrokat, az Akropoliszt, de a görögökből
sohasem értettük volna meg a gyarmatosítást, a városalapításokat, a harcban
és a hajózásban való páratlan ügyességüket, kereskedelmi okosságukat.
Thuküdidésznek Tacitusszal együtt még egy nagy előnye van: a modern
történetírás olvasását fölöslegessé teszik. Itt minden emberi történet lényege
megvan, ami azóta történt, csak személyi és időbeli változás, de ugyanaz.

40. Plutarkhosz

Ez a történeti arcképcsarnok az emberről szóló tudás kvintesszenciája.

Történet, lélektan, társadalomtudomány, neveléstan, jog, filozófia, vallás,
földrajz, karakterológia. Teljesen igazuk van azoknak, akik azt követelik, hogy a
fiatalembereket Plutarkhosszal neveljék: ő tudta, mi a nagy élet és tudta, hogy
mi az életben a nagy. Tudta, hogy mindenkiben lakik Caesar és Arisztidész,
Miltiadész és Scipio is tudta, hogy kicsiny életet élni nem érdemes.

RÓMA

41. Horatius

Miben van Horatius költészetének utolérhetetlen varázsa? Néhányan azt

mondják, hogy sztoikus világszemléletében; mások azt, hogy római voltában;
ismét mások azt, hogy a forma nagy művésze volt. Nem. Horatius hitt az
aranykorban. Hitt abban, hogy az elíziumi létet az ember meg tudja valósítani,
ha komoly, igaz, derűs, nyugodt, nem erőszakos, nem kapzsi, nem irigy, nem
hagyja, hogy alacsony szenvedélyei elragadják. De Horatius azt is hitte, hogy
ezt nemcsak egyetlen ember, hanem egész nép, sőt az egész emberiség meg
tudja valósítani, sőt az utat is megmutatta. Aki őt olvassa, az nyílegyenesen
megy vele a boldogság felé.

42. Vergilius

Éppen úgy, mint Horatius, Vergilius is hitt az aranykorban, hitt abban, hogy
Augustus uralma alatt ebből az aranykorból valami megvalósult. Mi az, ami
megvalósult? A béke. Jó volt visszanézni a harc idejére és megpihenni -, sabbat-
ot tartani: ünnepet, fellélegzeni és az isteneket dicsérni. Az Aeneis a harcos
múltról szól, de a megszentelt béke, a Sabbat hangján. Ezért olyan nyugodt,
olyan kristályos, ünnepi, méltóságos, zavartalan, enyhe, érett és édes.

43. Tacitus

Az emberiségnek önmagával szemben sok tartozása van; egyike a

legnagyobbaknak Tacitus stílusáról szóló nagy tanulmány. Ebben a műben azt
kellene elmondani, hogy Tacitus nem beszél másról, mint az anankéról, a
szükségszerűségről. Ezek a kemény mondatok, ez a szófukarság, ez a mogorva
töredékesség, ez a barátságtalan szigorúság magyarázata. Ez benne a recsegés
és a morgás. Tacitus sziklatömbökben írt. Ez az emberi történet, sőt ez a
történet folyamán minden emberi szenvedés magyarázata.

44. Seneca

Minden prózastílus között Senecáé közelíti meg a legjobban az ideálisat. A nagy

prózaírók mindig megengednek maguknak valami retorikus dikciót, valami lírát,
valamit, ami nem próza. Olvass el Senecának Luciliushoz írt erkölcsi leveleiből
egyet és meg fogod ismerni, hogyan kell tökéletes prózát írni. Nietzsche azt
mondta róla: primum scribere, deinde philosophari -, először ír s csak aztán
gondolkozik. Hiszen éppen ez az! Seneca nem filozófus, hanem prózaíró. Ilyen a
nyelv, amikor önmagától egyszerűen csak beszél.

KERESZTÉNY HAGYOMÁNY

45. Újtestamentum
Tulajdonképpen fölösleges volt a száz legjobb könyv közé felvenni, mert amit ez
a könyv mond, az minden ember szívébe írt szent jel. Ha ez valakiben nincs
meg, azon a többi kilencvenkilenc könyv sem segít.

46. Szent Ágoston

Azt mondják róla, hogy az első európai. Mit jelent az, hogy európai? Azt, hogy
az emberiség a kínai, az egyiptomi, a hindu, a héber, az asszír, az iráni, a tibeti
szellem örököse, de még egy lépcsővel feljebb tudott lépni: keresztény tudott
lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia, nem úgynevezett
világszemlélet és megoldás. A kereszténység teljesíthetetlen feladat, halálos
kötelesség, valami, ami az életet derékban kettétöri. Ami összemorzsol, mint a
malomkő a búzát. A kereszténység a földi lét tökéletes legyőzése és a lélek
tökéletes felszabadulása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta
kereszténység van, senki rajta kívül emberi életet élni nem tud és nem tudhat.
Szent Ágoston nyögött, kínlódott, szenvedett, jajgatott, de tudta, hogy viselnie
kell. Egész Európában elsőnek élt így, ahogy utána sok milliónak kellene élnie.

47. Eckehart mester

Ha valaki kételkedne abban, hogy az egész emberiségnek elsődleges,

veleszületett, szellemével és lelkével együtt adott magától értetődő
metafizikája van, az olvassa el Meister Eckehart műveit és vele párhuzamosan a
hindukat, a kínaiakat és az egyiptomiakat. Az azonosság elképesztő, annál is
inkább, mert hatásról szó sem lehet. De Eckehart nem ezért kerül a száz
nagymester közé. Ő a középkori misztika maga. Ötszáz esztendő történetének
és ezer szerző művének piramisán áll a tetőn.

48. Kempis Tamás

Aki a Taotekinget nem ismeri, az nem tud gondolkozni; aki a Vedát nem ismeri,
az nem tudja, mi a valóság; aki az Ótestamentumot nem ismeri, nem ismeri
Istent; aki az Újtestamentumot nem ismeri, nem tud élni; aki Kempis Tamást
nem ismeri és nem követi, az nem keresztény.

49. Pascal

Pascal olvasásának három fokozata van. Az elsőn az ember elvakul csodálatos

stílusától. A másodikon megrendül e nagy szív szenvedésén. A harmadikon azt
gondolja: végre az ember! Végre az ember, aki vagyok, a félig hitetlen, de hívő
akar lenni, a boldogtalan, a gyarló, a homályos, a tévelygő, aki boldog, erős,
világos, biztos akar lenni -, a szegény-szegény ember, aki Isten gyermeke akar
lenni. Teremtő Isten! Ha a legnagyobbak közülünk ilyenek, milyenek vagyunk
mi?

50. Jakob Böhme

A világirodalom legnehezebb olvasmánya. Különösen az érett, nagy művek: De

electione Gratiae, a Signatura rerum és a Mysterium Magnum. Vannak könyvek,
amelyeknek mértéke allegro con brio, ilyen a Raszkolnyikov. Van könyv, amely
andante moderato, ilyen a Pingvinek szigete. Van molto adagio, ilyen Jakob
Böhme. De annyi tűz, annyi mélység, annyi szenvedély, szenvedés, szeretet,
komolyság, hit, örömvágy, állhatatosság, amennyi Böhmében van, a legnagyobb
könyvek közül egyetlenben sincs. A szerző tudását az angyaloktól kapta, de
nem közönséges, hanem arkangyaloktól, talán Mihálytól, a világ minden
misztériumának őrétől. Különös, hogy az európai filozófia történetében Böhme
kis jegyzetben szokott szerepelni; holott a Böhméről szóló könyvben elég, ha az
ember az európai filozófiáról kis jegyzetben emlékszik meg.

51. Emanuel Swedenborg

Swedenborg a legjobb próba. Add oda valakinek, hogy olvassa el valamely

művének tíz sorát. Ha az illető azt mondja: Bolondság! - az az ember lapos és
érdektelen fráter. Ha azt mondja: Nem értem -, az tökkel ütött. Ha azt mondja:
Unalmas -, az ne vegyen többet könyvet a kezébe. Íme Emerson egyik legszebb
tanulmányát szentelte neki, annak a Swedenborgnak, akinek olyan érzékei
voltak, hogy keresztüllátott a sűrű anyagon és megpillantotta a szellemi
lényeket. Swedenborg az egyetlen nagy modern ember, akinek olyan
képességei voltak, mint az őskor nagy tibeti, egyiptomi, hindu mestereinek.

52. Claude Saint-Martin

Az európai keresztény hagyomány nagy ismeretlen szerzője Saint-Martin,

Böhme tanítványa és Baader mestere, a szentlélek tüzétől izzó csodálatos
ember, időnk legnagyobb titkainak ismerője. Minden szava olyan, mint a
misztikus fürdő vize, elválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól, az istenit
az emberitől.

53. Franz Baader

Senki sem lett volna alkalmas arra, hogy a kereszténység igazi nagy belső
történetét megírja, csak Baader. Ő azonban azt mondta, hogy az idő még nem
érkezett el. Még nem biztos, hogy az ember keresztény tud maradni. Látta, hogy
a múlt század közepétől a jelen század közepéig milyen megpróbáltatások
következtek el s a történet megírása csak ezután lehetséges. Baader azonban a
történetet előkészítette és megalapozta úgy, hogy lényeges nehézség már
tulajdonképpen nincsen. Baadert most kezdik olvasni, százhúsz évvel halála
után, mint Hölderlint vagy Keatset. Baader megértése a mai ember életében
sorsdöntő. Bevezetésül az Áldozatról írt tanulmány ajánlható.

OLASZORSZÁG

54. Dante

Dante költeménye az európai keresztény egyetlen igazi beavatás-könyve. Az

egyetlen könyv, amely az emberi életben itt Európában számunkra mindennek
értelmét felfedi. Ezúttal: a minden szót valódi értelmezésben kell venni. Aki
Dantét olvasta, annak tulajdonképpen nem szabad, hogy kétsége legyen többé
az élet értelme, a tevékenység célja, a közösség rendje, a morál, a szellem nagy
kérdéseiben. Miért van ez így? Mert Dante az utolsó igazán őskori ember, aki
nem egyéni, úgynevezett gondolatait akarja az emberiségre kényszeríteni,
hanem az örök eszméket mondja ki: az örök hagyományt. A Dante-
kommentárok között a legjobb s az egyetlen jó René Guénoné, ezt a művet a
Divina Commediához kell fűzni és a száz könyv közé csempészni.

55. Boccaccio

Az igazi derült jókedvről nekünk már sejtelmünk sincs. Minden nevetés,

Sterneé, Joyceé, Dickensé, Moliereé egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes,
megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás. Ennek a kínos nevetésnek a vége
az öreg Karamazov és Fomics Foma humora. A középkorral az elfogulatlan és
tiszta derű kora elmúlt. Boccacciótól tudjuk meg, hogy a régiek miképpen
tudtak nevetni.

56. Leopardi

Leopardit szerencsétlenségünkre a búskomor és hóbortos Schopenhauer

népszerűsítette. Aki tőle függetlenül olvasta, elcsodálkozott e magányos
szellem hallatlan gazdagságán. Bevezetésül a szatírák ajánlhatók: tökéletesebb
és maróbb kritikát Nietzsche is alig adott. A sötét kor nagy válságának
legmélyebb pontján állt -, a legsötétebb szerző.

SPANYOLORSZÁG

57. Cervantes

Ha Cervantes nem született volna meg, az európai még ennyire sem értette
volna magát, mint ahogyan ma érti. Az eszményt minden nép ismerte és ismeri
és ismerni fogja. De, hogy az eszmébe egy nép belepusztuljon, ezt csak Európa
tudta -, Platón és Don Quijote.

FRANCIAORSZÁG

58. Rabelais

Az emberek nem értik, hogyan vált lehetségessé a Gargantua és Pantagruel

könnytelen, irigységnélküli, mohóság-, kapzsiság-, hazugság-, keserűségnélküli
nevetése és vidámsága. Hogyan lehetséges ez itt Európában, ahol már akkor
alig volt más, mint könny, irigység, mohóság, kapzsiság, hazugság, keserűség?
A magyarázat Theleme kolostora. Theleme az aranykor egy darabja s Rabelais
azért tud könny nélkül nevetni, mert szívével az aranykorban él. Aki az
aranykorban él, annak mindaz, amit lát, derűs. Hát tényleg egyetlen valóság
van: az öröm? Egyetlen igaz élet: boldognak lenni? Egyetlen bizonyosság: az
aranykor? Úgy látszik, így van. Egyetlen feladatunk Thelemet építeni s abban
élni.

59. Villon

Amit a költő nem szentesít, az Isten országába nem juthat be. Villon
szentesítette a külvárost, az utcát, a káromkodást, a hencegést, a
neveletlenséget. Isten országát teljesebbé tette a korcsmával és az
akasztófával.

60. Montaigne

Azt mondják, három emberfajta van: a vadember, a civilizált barbár és az

európai. Az európai embernek pedig csak egyetlen par excellence európai
műfaja van: az esszé. Montaigne teremtette meg az antik értekezés, levél,
gnóma, dialógus, kommentár, költemény, meditáció műfajainak
alkotóelemeiből. De Montaignet nem azért olvassák már négyszáz éve s nem
azért fogják olvasni még sokkal több mint négyszáz évig. Montaigne olyan ruhát
keresett, amelyikben nem feszeng s mikor megtalálta, ebben egyszerre egész
lénye megnyilatkozott.
61. Moliere

Minden nagy francia író tulajdonképpen úgynevezett: moralista. A moralista az,

aki a buta és alacsony embert kigúnyolja és az élet tiszta szépségét dicséri.
Mindezt olyan nyelven és módon teszi, hogy félreérthetetlen. Módszere: a
csontig ható pszichológiai tudás. A moralisták titka az emberszeretet. Csak az
ismer valakit, aki azt a valakit szereti. Moliere is azért ismeri annyira az embert,
France-szal, La Bruyere-rel és a többi nagy moralistával: gúnyolja, vagdalja,
kineveti, de mindenekfölött szereti.

62. La Bruyere

Mindazt, amire az emberi közösségben élő lénynek szüksége van, azt La

Bruyere könyvéből, amit az emberi jellemekről írt, megtudhatja. Ennél
magasabb tudás nincs. Ez a tökéletes emberismeret, társadalomtudomány,
államtan, erotika, illemtan, komolyság. Európa a szentek földje? Elég baj: a
bölcsesség földje kell hogy legyen, mert így el fog pusztulni.

63. Chénier

Ha az ember André Chénier verseiből csak egyetlen sort is olvas, egyszerre

világosság veszi körül, előtte a kék tenger terül el, langyos szél hűsíti és
babérillatot érez. A mediterrán világ költője: a tiszta kék ég, az olajfaligetek, a
szőlőhegyek és a gondtalan harmónia költészete. Itt mindig nyár van, béke,
csend, gondtalanság s az ember az istenekkel együtt sétál a tengerparton.

64. Baudelaire

France az utolsó egyházatyának nevezte őt. Aranyszájú Szent János Bizáncban

alacsonyrendű korával hatalmas beszédekkel szállt szembe; Baudelaire a
modern Párizsban kristályból faragott remek versekkel. Hozzá minden modern
embernek vissza kell térnie, nemcsak tiszteletből, hanem azért is, mert ő
tulajdonképpen a modern szellemi embernek a korral szemben tanúsítandó
magatartását véglegesen meghatározta.

65. Rousseau

Jean Jacques Rousseaunak egy igazságot és egy nagy tévedést köszönhetünk. A

nagy igazság az, hogy a civilizáció az embert megrontja; a nagy tévedés az,
hogy az emberiséget minden civilizáció szükségképpen meg kell hogy rontsa és
ezért vissza kell térni a természethez. Nem. Az emberiséget csak, ahogy Henoch
mondja, a lázadó angyalok civilizációja rontja meg és az ellenszer nem: vissza a
természethez, hanem: előre az emberi lét ősforrásához. Rousseau intuíciója
kitűnő, de csapnivaló gondolkozó volt. Ez az összetétel így sohasem ismétlődik
meg és halhatatlan.

66. France

Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy
voltairei lélek, istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy
kevés író van a világirodalomban, akiben annyi pietás lenne, mint Anatole
France-ban. A sokaságot és a durva szemet az tévesztette meg, hogy szeret
nevetni. De gondoljuk meg, hogy a középkorban, az igazi hit korában a
templomokban bohózatokat mutattak be; a pápáknak nagy körmenetek
alkalmával csúfneveiket vágták szemük közé és az utcán kigúnyolták őket.
Szabad volt. Miért? Mert ez a pietás egyik legmagasabb foka. Ami az ember
szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba, mint a férfi
kedvesével, mint az apa kisgyermekével. Az ember csak azzal játszik, akit
szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember csak azt szereti igazán,
amivel játszik, csak azt, amit gúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan. A
Miasszonyunk bohócának írója nem pogány. France bigott - mondta egyszer
valaki. Ez az igaz! France bigott középkori, hivő katolikus. De a hitetlen papok
nem értették többé gyengédségét és mélységes hitét, nem értették az angyali
pietást és istentelennek mondták. Amit France gúnyol, azt szereti:
Franciaországot (Pingvinek szigete), az isteni rendet (Pártütő angyalok), az
egyházat (Jelenkori történet), a nagy századot (Istenek szomjaznak). France
sok helyen egészen imakönyvszerű.

67. Mallarmé

Minden költészet közül Mallarmé költészete hasonlít a legjobban az emberiség

anyanyelvéhez, ahhoz a nyelvhez, amit az első ember a Paradicsomban az Úr
színe előtt az angyalokkal együtt beszélt. Minden költészet hangjában van
valami, bármily csekély, diszharmónia. Mallarmé szavaiban a hang egybeesik a
képpel, a kép a fogalommal, a fogalom az ősi titkos jellel s oly tisztán,
kristályosan, egyszerűen, igazan szól, hogy - már nem értjük. Különös, hogy
Mallarmé prózája verseitől nem különbözik. Mintha minden szava versből lenne.

68. Rolland

A huszadik század nagy angyalai: Tolsztoj, Mereskovszkij, Rilke között ő az

arkangyal, az igazság, az emberiesség, a tiszta szív, a becsület, a kegyelet
arkangyala. Egész életében szolgált, soha önmagáról nem írt, mindig csak a
Mesterről, Beethovenről, Tolsztojról, Ramakrishnáról. A Jean Christophe és az
Elvarázsolt lélek, sőt a Clérambault és a Colas Breugnon sem más, mint hódolat
valamilyen képzeletbeli (a valónál igazabb) nagy szellem előtt. Európa
lelkiismeretének nevezte el őt olyan emberiség, amelynek nem volt
lelkiismerete; a Béke angyalának mondta olyan kor, amely nem tudott mást,
mint fegyverkezni. Hallgatni kellett volna rá s szavát megfogadni -, nem jutott
volna ide.

SKANDINÁVIA

69. Ibsen

Ez a tiszteletreméltó öreg tanítómester csak egy helyen vétette el, vígjátékot

kellett volna írnia. Komolyságát figyelembe véve neki kellett volna
megteremtenie a swifti komédiát a színpadon. Amit a modern emberről mond,
így is arcpirító; akkor megsemmisítő lett volna. Képzeljétek el a Vadkacsát
bohózat alakban, vagy pláne a Solness építőmestert, aki öregkorára "már nem
épít többé templomokat, csak családi házakat" és az állványokra nem mer
felmenni, mert szédül. Ez lett volna a "Kísértetek" vígjátéka! Az embernek a
torkán akadt volna a nevetés.

70. Strindberg

Először nacionalista protestáns volt, aztán szocialista istentagadó, aztán

misztikus és alchimista tudós, katolikus, szoknyavadász, nőgyűlölő, Nietzsche
barátja s végül megérkezett önmagához. Strindberg a modern ember Jákob-
létrája. Rajta lehet felmászni az égbe. Ő a modern Pál apostol nem egy, hanem
tíz pálfordulással. Ő a százszor született ember.

71. Andersen

Már-már egészen természetesnek látszik, hogy a földön az élet alapmelódiája a

gépzaj és az ágyúdörgés lett. És természetes, hogy ebben a zajban időnkint
olyan idegenszerű hangok szólalnak meg, mint Mallarméé vagy Rilkéé. Ha
azonban Andersenről van szó, ennek mégis fel kell tűnnie. És felmerül a kérdés:
melyik idegenebb, a gépzaj vagy az anderseni mese bölcsődal-hangja? Ne
legyünk szentimentálisak; ezzel a valóságot meghamisítjuk. Mondjuk ki minden
érzelgés nélkül, ökölbeszorult kézzel és szigorúan, hogy életünk igazi melódiája
nem a dübörgés. Andersen pedig nem a szívtelenségbe kényszerített emberi
lélek életszurrogátuma, hanem az igazi emberi lét. A zajból mindig menekülni
fogsz és a bölcsődal mindig tárt karokkal vár.

OROSZORSZÁG

72. Gogol

Ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy igazi szatírát csak mélyen vallásos
ember írhat, olvassa el Gogolt. Az írásnak az ember számára még elviselhető
legnagyobb feszültsége: a mély vallásosság és a kifelé való bohóckodás. Így
volt ez Sterne-nél, France-nál és Arisztophanésznél. Ez a feszültség mindenkit
megzavart -, Gogol ép elméjét vesztette el. A Holt lelkek az ép elme határán
járó prófétikus feddő dorgálás és az őrjítően nevetséges komédia keveréke.

73. Dosztojevszkij

Máig is kérdés, hogy a démonokat, amelyekről Dosztojevszkij ír, ő csak

leleplezte, vagy pedig ő volt az, aki a démonokat idézte. Ha ő idézte őket,
Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb gonosztevője; ha ő leplezte le őket,
Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb varázslója. De ő megmondta azt is, hogy
a démonokat mivel lehet megfékezni. Szeretettel, lemondással, türelemmel,
alázattal, önmegtagadással. Dosztojevszkij a legnagyobb alchimisták egyike,
akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát és megmutatta, az
ember hogyan győzheti le az ördögöt. Ennél többet egyetlen embertől sem lehet
kívánni.
Minden műve fontos, de ha kell, ki lehet hagyni a Sihedert (nem szívesen). A
többi: Bűn és bűnhődés, Karamazov testvérek, A félkegyelmű, Szegény
emberek, Az ördöngösök, Sztjepancsikovo és lakosai, Goljadkin úr, A nagyváros
homályából.

74. Tolsztoj

Tolsztoj problémája a következő: életének utolsó szakaszában a válságban levő

emberiségnek Tolsztoj Leó teljesen kész, világos megoldást ajánlott fel, amit
megvalósítani egészen könnyű dolog lett volna. Az emberiség ezzel szemben
irtózatos erőfeszítéssel egészen mást valósított meg, amivel az életet még
válságosabbá tette. Mi lett volna, ha feleannyi erőfeszítéssel (éhséggel,
vérontással, pusztítással, járvánnyal) azt valósította volna meg, amit Tolsztoj
mondott? Valószínűleg elértük volna a békét -, Isten országát. Mi következik
ebből? Az, hogy az emberiség a könnyen elérhető béke helyett a nagyon
nehezen elérhető pusztulást, éhséget, vérontást, járványt választotta.
Lehetséges az, hogy egyetlen embernek van igaza és az egész emberiség téved?
Olvassátok Tolsztojt és meg fogjátok látni.

75. Mereskovszkij

Milyen különös dolog ez a modern regény! A legdurvább idegizgalom

mesterséges felkeltésétől kezdve minden belefér. Olcsó erotika, erkölcsi és
immorális tanítás, propaganda, dilettantizmus. Regényt írt Rolland, France,
Joyce és - Mereskovszkij. Mereskovszkij, a szent, a próféta, az apostol, a
tanítvány, az örök tanítvány, akinek gondolata a Mestertől soha egyetlen
pillanatra sem távozott el. Az orosz kereszténység ez a vad, szenvedélyes,
anarchikus, megszállott kereszténység vele zárult és ért csúcspontra. Micsoda
század! Gogoltól Mereskovszkijig! Hátha még a világ hallgatott volna rájuk.

NÉMETORSZÁG

76. Edda

Edda szó szerint annyi, mint Dédanya. Az ősgermán versekre ez kétféleképpen

értelmezhető. Az egyik értelem az, hogy minden vers végeredményben és
szükségképpen a Földanyáról, az Élet anyjáról szól, arról a nagy-nagy
Asszonyról, akit Goethe a Faust második részében hatalmas Mütter-víziójában
látott -, arról, akit a Willendorfi Venus ábrázol -, Demeterről -, akit nálunk
Nagyboldogasszonynak hívtak. A másik értelem az, hogy a Dédanya maga a
költészet, a Vers mindnyájunk igazi anyja, a nőnemű Anya-Logos, akit Judeában
El Rauchnak hívtak - ez Philon és Böhme Sophiája. A két értelme között
mindenki szabadon választhat s látni fogja, hogy mind a kettő egyezik.

77. Till Ulenspiegel

Egy flamand író megkísérelte, hogy Till Ulenspiegelből moralistát és nemzeti

hőst faragjon s ezzel igazi jellegétől megfosztotta. Till Ulenspiegel
tulajdonképpen naplopó és csirkefogó volt, ez az értelmetlen és bolond sors
tette őt naggyá: a csavargók királyává. Kár volt erkölcsösíteni és igazolni.
Igazolta ő saját magát csínyeivel és fortélyaival. Nem akart ő nemzeteket
megváltani; kövér libát akart enni, bort akart inni és árnyékos fa alatt akart
aludni.

78. Goethe

Johann Wolfgang von Goethét, az öreg pogány mestert ma már nem tudjuk
szeretni. Tudjuk, hogy kivonta volna magát szenvedéseinkből, hűvösen nézte
volna templomaink égését és városaink romjait, egyetlen könnyet sem ontott
volna testvéreink halála fölött és nem borzongott volna meg az újabb és újabb,
irtózatosabb fegyverek láttán. Mégis jó néha elővenni a Faustot, amely
számunkra már múlt, az Eckermannt, amely csak az ő jelene s a verseket,
amelyek desztillált pillanatok. Rabelais velünk sírt volna, Platón és Laotse és
Milarepa is. Goethe nem. Ez lenne az ő helye? Ez a gyémántszív, amelyet még az
apokalipszis sem karcolhat meg?

79. Hoffmann

Ernst Theodor Amadeus Hoffmann a világ legtermészetesebb csodája. Amikor az

ember olvassa, egyik ámulatból a másikba esik azon az otthonosságon, amellyel
a legnagyobb titkok között mozog s ahogy a legnagyobb rejtélyeket ismeri.
Amikor az ember elolvasta, így szól: hiszen mindez magától értetődik,
Baudelaire isteninek mondta őt. Iskolája? Száz év óta minden valamirevaló író
tartozik neki, Dosztojevszkij éppen úgy, mint Powys, Mallarmé éppúgy, mint
Nietzsche és Rilke.

80. Hölderlin

A fiataloknak a Hyperiont kell olvasniok; az érett embereknek az Empedoklészt,

az öregeknek a verseket. Aki a Hyperiont jól elolvasta, annak semmi sem fog
fájni többé s nyílegyenesen haladhat fölfelé; aki az Empedoklészt elolvasta, az
nem fog megbánni semmit és lemond megbékélten a másodrendűről; aki a
verseket is elolvasta, sajátságos állapotba kerül: az élet minden percének
szépségét tiszta szívvel és örömmel tudja fogadni, de bármely pillanatban
távozásra készen áll, mert tudja, hogy nem éri semmi veszteség, a halál az
embert már nem rövidítheti meg.

81. Nietzsche

Az első világháborúról azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Arra, ami azután

következett, azt mondták, hogy annak apja Nietzsche. A második háborúra is
azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Igaz. De nemcsak ez az igaz. Mindennek,
ami a század eleje óta történik, annak apja Nietzsche, mert ez a világ Nietzsche-
világ. Van Dante-világ, Dickens-világ, Joyce-világ, Böhme-világ - azért van ez,
mert a legnagyobbak közülünk már istenek. Minden gondolatunkat gondolta,
minden szenvedésünket szenvedte, mindazt, ami történik, előre látta. És mi az,
amit tanított? Egészen egyszerű, mint ahogy a nagy tanítás mindig egyszerű:
légy több, mint ember. Ezt kell megvalósítanunk. Légy több, mint irigy és
kapzsi, alacsony és földhözragadt, mohó, barbár, gyilkos, tolvaj, buta horda.
Melyik műve a legfontosabb? Mindegyik. De főként a Wille zur Macht (a
hagyaték), a Würzbach-féle kiadásban. Valószínűleg még száz év telik el, amíg
az emberiség megérti, hogy ebben a könyvben mi van.

82. George

A kőbevéshető szavak költészete. Stefan George tulajdonképpen uralkodó király

volt a nagy egyiptomi Menes, a nagy kínai Sárga Úr fajtájából és a modern
ember le nem mosható szégyene, hogy nem ismerte fel őt, nem ültette trónra és
nem borult le előtte. George azért elmondta nagy törvénykönyvét. S aki ezeket
a törvényeket nem tartja meg, az önmagát bünteti: hitvány és értelmetlen
életet él.

83. Rilke

Rainer Maria Rilke költészetének jellemzésére szavaink még hiányosak. Jó

néhány nemzedéknek kell elmúlnia, amíg nyelvünk odáig ér, hogy a róla való
beszédre alkalmas legyen. Ami ugyanaz: vissza kell menni a tízezer év előtti
időkre, hogy újra megtaláljuk a hozzá méltó szavakat. Egyelőre csak ennyit:
nagy emberi élet egész erőfeszítése volt száz olyan sort alkotni, amely úgy
hangzik, mint az arkangyalok kürtje, amikor az Urat dicsőíti. Mondják, hogy
Rilke maga is angyal volt, mert átlátott az anyagon. Valószínűleg igaz. De a
köztünk élő angyalok saját lényükhöz sohasem tudnak eljutni. Rilke igazi lényét
elérte. A Duinoi elégiák a huszadik század legnagyobb lírai műve.

AMERIKA
84. Cooper

A Bőrharisnya-könyvek egyszerűségben, komolyságban, természetes

nagyszerűségben és igazságban csak a nagy kínai könyvekhez, legfeljebb még
Homéroszhoz hasonlíthatók. Az amerikai nép, ha Cooper puritán éthosza mellett
maradt volna, a világ modern nagy Spártáját tudta volna megalkotni. A
Bőrharisnya törvénykönyv és éposz és morál, a nagy pionír amerikai
nemzedékek számára. Ami ma odaát még igaz, a süllyedő felhőkarcoló-
világban, az Cooper hagyatéka.

85. Mark Twain

A világirodalom suhanca. Rokona: Villon, Till Ulenspiegel és Hamsun. Senkit

nem bánt és mindig a száján az, ami a szívében. Ezért neki kellett írni a
legszebb gyermekkönyveket: a Koldus és Királyfit, a Tom Sawyert és a
Huckleberry Finnt.

86. Thoreau

Helyesen értelmezte Rousseaut és saját szívét: nem a természethez tért vissza,

hanem az egyszerűséghez és az ősforráshoz. A közösségből kivonult, egyedül az
erdőben ütött tanyát, maga emelte házát, maga szántott, vetett, ültetett, maga
készítette cipőjét, fejte a tehenet és vágta a fát. Olyan ez a könyv, mintha a
világvárosok közepében valaki kunyhót épített volna, faggyúval világítana és
állatbőrben járna -, reggel pedig imádkozna. Ez a Tao: a kezdetek kezdetének
békés, szent élete.

87. Emerson

Emerson egész műívében nincsen egyetlen hamis hang, egyetlen túlzás,

egyetlen valótlanság. Tiszta arany. Tiszta valóság: a valódi értelem és a valódi
szív könyve.

88. Whitman

Csoda az, aminek nincs előzménye, de következményeiben kiszámíthatatlan.

Ilyen csoda volt a 19. század végén, amikor az irodalom csaknem teljesen
csodátlanná lett, vagyis amikor minden irodalmi jelenség az előzményekből
csaknem maradéktalanul érthetővé vált -, amikor a költészet merő történet,
ugyanannak a valaminek folytatása volt, ilyen csoda volt akkor Walt Whitman.
De Whitman csoda is maradt. A leginkább azokhoz a kínaiakhoz hasonlít, akik
előtte háromezer évvel éltek s akikről Ő maga sohasem hallott. Whitman úgy
beszél, mintha a nyelvet ő találta volna fel.

ANGLIA

89. Mabinogion

A Mabinogion tulajdonképpen nem az angol szigeten élt régi népek

versgyűjteménye, hanem hatalmas szellemi hagyomány történeti emléke. Ez a
hagyomány nyilatkozik meg a Canterbury történetekben éppen úgy, mint
Shakespeare-ban, Sterne-ben, Keatsben. A nagy reális angol nép lelke
legmélyén húzódó igazi realitás él itt: a mesék, a tündérek, az álmok, a
varázslatok, a szellemek világa. De még valami. a Mabinogion minden
darabjában van valami hamiskás és bolondos játék. Ez az angol humor őse, a
tündérmese és a bolond játékos komédia -, ez az emberi lélek egyik legnagyobb
misztériuma: a humor.

90. Shakespeare

A modernkor elején Byron azt mondta, hogy az emberiség története válaszútra

érkezett: döntenie kell Shakespeare és a szappan között. Az emberiség a
szappant választotta. A választás hatása azóta egyre nagyobb hatással és
következményekkel bontakozik ki. Shakespeare az európai ember egészének
egyetlen és teljes megjelenése s azzal, hogy nem őt választották, az igazi
európait megtagadták. A modern árulás. Ő a jelkép: "a szenvedélyek óceánján a
kormány nélkül való hánykolódás", mint Joyce mondja róla. Ő a fehér ember.

91. Defoe

A Robinson Crusoe legköltőibb része azoknak a tárgyaknak a jegyzéke,

amelyeket a süllyedő hajóról sikerül megmentenie. Ez a jegyzék hatalmasabb,
mint az Iliász, vagy az Aeneis seregszemléje, vagy a Mahabharata nagy
hőskatalógusa, ahol a háború héroszai vonulnak fel. Ez a mi élettársaink békés,
kozmikus seregszemléje: a só, a kalapács, a cipő, a tűzszerszám, a pohár, az
evőeszköz, a kenyér, a rizs. Aki a Robinsont helyesen olvassa, érezni fogja,
hogy az egész költemény Homéroszéval azonos.

92. Swift

A világirodalom legkeserűbb könyve, a botor, ügyefogyott, hitvány, alacsony

emberfajta által vérigsértett igaz lélek határtalan szenvedése, amelynek az
emberiség végzetes alacsonysága úgy fáj, hogy már megbocsátani sem tud,
csak átkozódni. Platón meg akarta építeni az eszményi közösséget,
Mereskovszkij és Tolsztoj hitt Isten országának közeli eljövetelében. Swift
kijózanít. Hogyan? - kérdezi: eszményi közösség? Isten országa? Ezzel az
emberiséggel?

93. Sterne

Laurence Sterne nagy könyvét, a Tristram Shandyt regénynek mondják, de

persze nem regény, ahogy nem életrajz, nem történet, nem szatíra, nem líra,
nem dráma, Egyszer már igazán foglalkozni kellene azzal, hogy mi az, nem
műfaja, hanem lényege szerint, amit Sterne írt és mi benne a rokon Rabelais-
vel, Cervantes-szel, France-szal és ]oyce-szal. Hátha az elfelejtett nagy angyal,
a Nevetés Angyala szólal meg itt, aki olyan ismeretlen volt, hogy még az ókori
könyvek is kifelejtették. És hátha ez az angyal a Tristram Shandyben nevet a
legtisztábban?

94. Wordsworth

William Wordsworthnál kezdődik a modern ember. A bonyolult, saját

sokszerűségével tehetetlen, félelmetes ellentéteinek kiszolgáltatott, önmaga
ellentmondásaiba elveszett, az öröm morzsáiért küzdő modern ember. Sem a
sokszerű gazdagságot, sem az ellentéteket, sem a tehetetlenséget, sem a
legyőzhetetlen örömvágyat így együtt senki sem írta meg, Wordsworth a
modern költészet apja, de a modern ember apja is, aki bennünket a
világtörténetben igazolt és aki helyünket a világban megteremtette. Költészete
pedig olyan, mint a szirének éneke, aki meghallotta, az életnél is jobban
kívánja.
95. Keats

Nincs benne semmi emberi, semmi anyagi, semmi folt, semmi hamis. Ő a költő.
Sem előtte, sem utána senkit e név mellette nem illet meg. Költészetének igazi
varázsa titok. Nem tudni, mi benne a vonzó, a legyőzhetetlen, a mérhetetlen és
a határtalan. Amióta Keatset olvashatjuk, már nem panaszkodhatunk annyira
Orfeusz. verseinek elvesztén.

96. Shelley

Kortársai azt mondták róla, hogy őrült volt és csaknem gonosztevő. A

legszívesebben börtönbe zárták volna, de úgy, hogy azért odamentek volna
hallgatózni, mit mond -, mint ahogy az ember a kalitkába zárt vörösbegy és rigó
hangját hallgatja a másik szobából. Nem tudtak ellenállni tüzes és lángoló
szavainak, szenvedélyes ütemeinek. Az ember magával viszi este ágyába e
versek emlékét s vele alszik el. Szépeket álmodik. Igazi előde Szent Ágoston
volt, igazi utóda Romain Rolland. Ő a vallásos forradalmár, az egyetlen igazi
forradalmár.

97. Dickens

Valaki egyszer szembeállította Szofoklészt és Dickenset, de nem mondta meg,

hogy miért teszi. Valószínűleg azért tette, mert Szofoklész volt az, aki az
életnek semmit sem bocsátott meg, Dickens pedig mindent megbocsátott. Pedig
volt neki mit megbocsátani. Ő sem élt másként, mint mi, ő is szenvedett a
sötétségben és a hullámokon imbolygott. A dickensi hangulat: a megbékülés a
legnehezebbel. Fejet hajt az elviselhetetlen előtt és mosolyog. A mosoly azt
jelenti: nem adok fel semmit.

98. Swinburne

Olyan világ, amelyből Swinburne költészete hiányzana, olyan lenne, mint

amelyben nem lenne virág és nem lenne muzsika. Amihez nyúl, abból illat lesz,
ütem, édes álmodozás, tánc, béke és harmónia. Van poetry - közönséges
költészet; és van superpoetry - költészetfölötti költészet. Charles Algernon
Swinburne a költészetfölötti költészet mestere. Mindegy, hogy az ember mit
olvas belőle, mert érintése a fontos, a rózsaujjú varázsérintés, amelynek
bűbájos mágiája nyomán mindenki egyszerre széppé válik.

99. Joyce

Joyce a könyvtárost nagy zavarból menti meg. Ahelyett, hogy a 20. századból
ötven írót kellene fölvennie úgy, hogy abból a lényeg kimaradna, fölveheti
egyedül Joyceot úgy, hogy abban a lényeg benne van. Igaz, hogy az Ulysses és
a Finnegan egymástól úgy különbözik, mintha az utóbbit a nagyapa írta volna,
az előbbit az unoka. De Joyceban, mint oly sok nagy íróban, három nemzedék
találkozik. Ő már most úgy ír, mint ahogy a legnagyobbak majd száz év múlva
fognak írni tudni.
Az Ulysses ma már könnyű olvasmány. Megértésében nehézség nincs. A
Finnegan pedig olyan, mint az erős méreg. Ha valaki belőle sokat iszik,
meghülyül, ha tíz cseppet, halálos melankóliából is meggyógyul. Éspedig percek
alatt. Joyce egyébként az írás csodája - ő az írók Démoszthenésze.
Démoszthenész dadogott és rángatózott és mégis Athén legnagyobb szónokává
tudta magát tenni. Joyce is ilyen dadogó volt. Nem tudott írni. De
önfegyelemmel a század legnagyobb stilisztája lett. Mert lehetetlen, hogy valaki
egészséges alapokról elindulva az írásnak ilyen mestere lehessen.
100. Powys

A legtöbb író és költő tulajdonképpen szóló-hangszeren játszik, még az olyan

gazdag művész is, mint Dante vagy Shakespeare. Négy-ötszólamú művet alig
ismerünk. John Cowper Powys műveiben nagyzenekar játszik: ez a szédítő
szimfonikus sokszólamúság az embert eleinte lehengereli, később felüdül tőle,
végül életszükségletévé lesz. Akár a nagy regények közül a Wolf Solent-et, vagy
a még nagyobb Glastonbury Romance-t olvassák is, tanulmányai közül a
Sensuality-t, vagy az Art of Happiness-t, vagy a Pleasures-t, a zengő és morajló
szóáradat hangzik. Powys a tengertől tanult meg írni. Az egész, a teljes, az
összes-minden ember beszél belőle, minden tulajdonsága, tehetsége, testrésze,
képessége, hibája, bűne, minden szelleme, kísértete, őse, utóda, angyala,
démona és ördöge.

HAMVAS BÉLA
TÁRSADALMON KÍVÜL

I.

Társadalmon kívül az él, aki a közösségből vagy kiesett, vagy abba be sem
lépett, vagy nem találja benne helyét. Van olyan, aki sajátságosképpen félig
benne van, félig kívüle. Minden-képen a hibás alkalmazkodás esetéről van szó.
De van eset, hogy benne élhetne ugyan, mégis kívüle él; szándékosan, és pedig
a legtöbbször tudatosan. Ez az ember alkalmazkodna, ha akarna, de nem akar.
Bármiképpen legyen is, akár a hibás alkalmazkodás, akár a tudatos nem
alkalmazkodást véve, az ember a társadalmon kívüliség helyett a magányról
beszélne. A magány: sors, alkat, életforma és magatartás; a társadalmi sorssal,
a kollektív alkattal és életformával szemben áll. A kettő egymást kizárja.
Újabban ezt az életformát úgy hívják, hogy: der Einzelne - magyarul annyi mint:
magányos. Szemben a koinos-al az idios anthrópos.
Nem a közösség, hanem az egyes szellemében élő ember.
A társadalmon kívüliség nem magány. A társadalmat általában organikus
szervezeteknek gondolják. Ezt a hasonlatot el kell fogadni, mert nincs jobb. A
mai ember szereti az élettani analógiákat és ez talán nem is egészen rossz. A
hasonlat értelmében, a társadalomnak vannak sejtjei, vannak szervei, van
egységes felépítése, önkormányzata, középponti irányítása, értékrendje és
anyagcseréje. Csupa élettani feltevés, de érthető. Ezen a szervezeten kívül
ember élni nem tud. A magány nem is azt jelenti, hogy valaki a kollektívumon
kívül van, hanem azt, hogy vagy nem tud, vagy nem akar alkalmazkodni és a
kollektívummal szemben áll.
A kollektívumnak sajátos jellege van. Ez a jelleg alaknak, vagy szellemnek, vagy
karakternek is hívható. Mindegy. Van benne valami, ami azzá teszi, ami. A
társadalom legelső fel tétele, hogy társadalom legyen; valami szociális,
közösségi valami kollektív, szóval: társadalmi. A társadalmonkívüliség tehát
olyasvalami, amiből a kollektív jelleg, alkat, szellem, karakter hiányzik. Olyan
közösség, amely nem közösség, olyan szociális egység, amely sem nem
szociális, sem nem egység; olyan társadalom, amely nem társadalom. Olyan
társadalom, amely a társadalmon kívül van.
A történet folyamán voltak idők és népek, amikor és amelyeknél valóban
megtörtént, hogy a kollektív élet a maga egészében a társadalom szervezetéből
kilépett. Kívül tenyészet, kívül nőtt, kívül folytatta anyagcseréjét és szervei
kívül működtek. Olyan ez, mint a méhen kívüli terhesség. Ismét élettani
hasonlat.
A társadalom nem abban az alakban és szellemben élte sorsát, amelyben a
társadalom éli, hanem azon kívül. Társadalmon kívül. A társadalom helye üres.
Mégsem: - a társadalom helyén van az egyes, a magányos. A helyezet
megfordult. A kollektívum szellemét a magányos jelenti és képviseli; a
kollektívum pedig teljes egészében magányossá lett. Ami azelőtt a koinos volt
az lett most az idios, az a koinos.
Ilyen helyzet a történetben, amikor Izrael népe kiesett, és a közösség szellemét
a próféták képviselték; amikor a görögség társadalmon kívül élt és a
kollektívumot a filozófusok: Herakleitosz, Platon jelentették; amikor ma a
társadalom társadalmon kívül van és a társadalom szellemét a magányos tartja.

2.

Senki és egy pillanatra se higgye, hogy ezt a paradoxont valaki alaptalanul

gondolta ki, vagy ha nem is egészen alaptalanul, de túlzottan. Tisztában kell
lenni azzal, hogy a világ alaptermészete nem a vak gépiesség, hanem a végtelen
rugalmasság. Nem a mechanikus törvények, hanem a határtalan szabadság
világában élünk.
Ebből az következik, hogy amit az ember el akar érni, azt valóban el is éri.
Miért? Mert a világ abban az irányban tágul, amelyben tágítják. Az emberiség az
elmúlt évszázadok alatt következetesen olyan életrend megvalósítását
erőszakolta, amely a társadalom szellemével szemben állt. S ez az életrend
most itt van. Ám lássa, mit akart.
Olyan kollektívumot akart, amely nem kollektívum, olyan közösséget, amely
nem közösség, olyan társadalmat, amely a társadalmon kívül van.
Európa történetében volt egy fordulópont, hogy mikor, azt senki sem tudja. A
keltezések a legritkább esetben találóak, valószínű, hogy mindig a korábbi a
helyes. Ebben az időpontban felmerült valami eddig nem ismert szenvedély, az
értelem. Úgy lépett fel, mint az ösztönök fegyelmezője. Csak későbben derült ki,
hogy az ösztönök fegyelmezője, csak más ösztön, hogy a zabolátlan elemek ura
csak más elem, hogy a szenvedélyek megfékezője csak más szenvedély. Lehet,
hogy a reneszánsz szülötte, lehet, hogy a középkoré, az is lehet, hogy a
görögségé. Talán még előbbi. Mindenesetre megjelent és az emberi sorsot saját
képére teremtette. Értelmessé tette a művészetet, a gondokozást. Az erkölcsöt
és a társadalmat. Azt állította, hogy természetes állapotában semmi sem jó, de
főként zavaros, alaktalan, át nem látszó, mint az őserdő vagy a tenger mélye.
Ha a keltezések nem is találnak, bizonyosnak látszik, hogy az értelem
fokozottabb tevékenységének kezdete arra az időre esik, amit az újkor elejének
hívnak. A gondokozók racionalizáló követeléseit abban az időben kezdték el
komolyan venni. A nagyobb lendületet Descartes nevéhez fűzik, kibontakozását
a XVIII. század felvilágosodásához, diadalát a XIX. századhoz szokták
kapcsolni.
Mert az új társadalmi rend fejlődése a gondolkozástól, az írástól és könyvtől
elszakíthatatlan. Ez éppen az ami az értelmesség alapja. Először minden a
papíroson és a szobában készül, úgy hogy valaki kigondolja. Az értelem
ismertetőjele morál, művészet, vallás csak úgy helyes, ha ezt előzőleg
valamilyen értelmes lény átgondolta. Semmi sem jó, ami ösztönszerű. Az
intellektusnak meg kell bírálnia. Az értelem az ítélő. A világ szerkezetére
vonatkozó ítéletek összességének értelemi rendszerét tudománynak hívják.
Azelőtt a dolgok és így az élet és a sors és az állam és a közösség közvetlen
forrása valami más volt, most a közvetlen forrás a tudomány lett. A tudomány a
világot nem alkotja, ezt valami más teszi. A tudomány megismeri és bírálja és
ítél fölötte. A tudomány értékrendszer, az értelem metafizikája. A tudomány az
értelmes világ vallása.
A racionális tudomány elkezdte javítani a természetet. Megtisztította az
őserdőt, Megfegyelmezte az ösztönöket, megfékezte a szenvedélyeket.
Átalakította a társadalmat is. Felkutatta az összetartozás törvényeit és
feltételeit, a kollektív szervezet alakját és berendezését, rétegeit,
anyagcseréjét, szerveit, működését, célját, rendjét és mialatt fegyelmezett és
kutatott, fékezett és alakított, a társadalmat átemelte saját légkörébe és és
értelmessé tette. Egyetlen szóval, racionalizálta. S amennyiben még nem tette,
úgy tünteti fel, mintha az emberiség még tartoznék vele. Mert a tökéletes rend
az értelmi rend, a tökéletes morál az értelmi morál, a tökéletes tudás az értelmi
tudás, a tökéletes társadalom az értelemre épített társadalom. Itt minden
egyszerű, átlátszó, világos számszerű, vagyis értelmes. Könnyű megismerni,
könnyű kormányozni és semmi sem olyan könnyű, mint benne élni.

3.

Az emberi sors természete, hogy gyökere abba a szférába nyúlik át, amelyet
vallásnak neveznek. De ahogy az értelem nem az ösztönök fegyelmezője,
hanem csak egy az ösztönök közül, - nem az elemek ura, hanem csak egy az
elemek közül,- nem a szenvedélyek megfékezője, hanem csak egy a
szenvedélyek közül- a világosság ösztöne, a rend eleme, a megértés
szenvedélye - a tudomány sem egyéb mint egy a vallások közül, az értelem
vallása.
Az emberi sors gyökere a vallásba nyúlik s ez nem is lehet másképpen. Az
emberi közösség alapja is vallásos. Minden kollektívum szakrális jellegű.
Néhány évszázada Európában a közösség szakrális jellege abban nyilatkozik
meg, hogy értelmi és tudományos.
Ez a gondolatmenet látszólag messzire vezetett, valójában azonban saját
kapujához ért. A kiindulás az volt, hogy a modern társadalom sajátságosképpen
társadalmon kívüliségben él. Az emberiség maga óhajtotta megvalósítani s
most elérte. De csak mikor elérte, vette észre, hová jutott. Felmerül a kérdés:
Mi vezetett ide? Válasz, egy szenvedély, amely a világosság szenvedélye: az
értelem. A második kérdés: mi volt az, ami ezt a társadalmonkívüliséget
megvalósította? Válasz: minden társadalom alapja szakrális jellegű és ezen az
alapvető jellegen épül fel a közösség. Ha tehát a társadalom ma társadalmon
kívül van, akkor ez azt jelenti, hogy a társadalom szellemén kívül kell legyen az
a vallásos alap is, ami a társadalmat tartja. Ez a kívül levő alap, a racionális
tudomány, mint az értelem vallása.
Minden társadalom alaptudatának az örök közösség tudata kell hogy legyen.
Minden közösségnek tökéletesnek, legjobbnak és véglegesnek kell magát hinnie
és tudnia. Ezért vallásos a társadalom alapja és volt minden társadalom:
egyiptomi, kínai, hindu, középamerikai, középkor. Mert minden társadalomban a
benne élő ember világának tükörképe valósul meg. A társadalom az elképzelt
világ rendjének analógiájára alakul. A hinduk, kínaiak Indiánok világrendjére
alakult a hinduk, kínaiak, indiánok társadalma. Ez a világrend képe: mitológia,
vallás. Európa társadalma is Európa világképéneki analógiájára alakul. A
társadalom a kozmosz vetülete. Európa vallása az értelem vallása-, a vallástalan
vallás, ezért Európa társadalma is vallástalan társadalom. Olyan közösség,
amelynek szakrális alapja negatív. A tudomány vallás, - de valláson kívüli
vallás. Az európai társadalom, de társadalmon kívüli társadalom.

4.

A helyzetet tökéletesen a magányos fogja megvilágítani. Mert a helyzet

sohasem az pusztán, hogy valami megvan, hanem ugyanakkor megvan annak
ellenkezője is. A jótulajdonsággal szemben van a rossz, a pozitív arccal
szemben a negatív és a kettő együtt van jelen. Sohasem az egyik, vagy a másik
tisztán, - a lét mindig nemléttel keverve jelenik meg, a nemlétbe beletartva és
azzal fenyegetően körülvéve. Ez a dolgok végső és végzetes egyszerűsége, -
tulajdonképpen kettőssége.
Ha az ember a biológiai hasonlat mellett óhajt maradni, azt kell mondania, hogy
Izrael népének, a görögségnek és más népnek esetében is és ma is, a
társadalom él társadalmon kívül, a magányos pedig társadalmon belül. Ez az
individum és kollektívum mai napság oly sokat firtatott és oly nehéz kérdésének
megoldása. Az egyén, der Einhzelne, ho idios anthrópos, az individum, aki
rendes körülmények között él, az most belül van az egész kollektívumot
helyettesíti. A közösség pedig, der Allgemeine, ho koinos, a kollektívum, aki
rendes körülmények között belül él, most kívül van. Az egyén átvette a
társadalom szerepét. De nemcsak szerepét, magatartását, felősségét, morálját,
öntudatát is,- az egyénben akkumulálodott minden kollektív erő. Megszoktunk
kiválóságot látni olyan történeti alakokban , mint amilyenek a próféták, vagy
Herakleitos, vagy Nietzsche, vagy Platon. Kiválóságot látunk bennük, sőt
példaképet. Mi bennük a példa? Tehetségük? Tudásuk? Műveik? Jellemük?
Legkevésbbé sem. Kiválóságuk jelentősége mindaddig rejtve marad az ember
számára, míg nem tudja, hogy ezek azok a magányosak, akik az üresen maradt
kollektívumban élnek. A társadalmon kívüliek tudat alatt sóvárogva, sőt
irigykedve nézik őket. E magányosok példaszerűsége az, hogy ők vannak a
minden ember számára termékeny élet terében. Ők jelentik a közösség
szellemét. A magányos a társadalom szakrális voltának őre.
A magányos helyzete azonban sokkal nehezebb, mint első pillanatra gondolni
lehetne s minthogy az irigykedés és sóvárgás elképzeli. Az, hogy a társadalom
van társadalmon kívül, a magányos pedig a társadalmon belül, azt jelenti,hogy a
magányosban szívódik fel a társadalom minden élettevékenysége. Benne folyik
le a társadalom küzdelme, életválasztása, - az egész társadalom, mint sors és
végzet erre az egyetlenegy emberre zuhan, mint egy ember fölötti feladat. A
magányosok ezt sorsot a legritkább esetben ismerik fel egészen tudatosan. A
modernek közül efölött a tudatosság fölött senki sem rendelkezett. A régiek
közül is csak néhány próféta és egészen bizonyosan Platon. Az összes közösségi
erők felhalmozódása egyetlen emberben az ember egyéni sorsát tökéletesen
felmorzsolja,- hacsak nem olyan tudatos, hogy megvilágosodva a sorsot magára
veszi és magáévá teszi. Ilyen eset volt Platoné. Herakleitos és modern
inkarnációja. Nietzsche e sorsban összetörtek. Mert ha valakinek egy egész
közösség helyett kell élnie, akkor az individumot magáról tökéletesen le kell
vetnie. Ez a sors nem tűr egyéni célt, szándékot, akaratot, szenvedélyt. Az ilyen
emberben az egyén megsemmisül.
De még ha az egyén meg is semmisül és ha sikerül a társadalom sorsát
tökéletesen magára vennie, akkor is egyetlen ember számára csaknem
reménytelen feladatok tömege előtt áll. Az erők a társadalomban el vannak
osztva, - főképpen a legveszedelmesebbek, a szellemi erők. A magányosban
ezek az erők felgyűlnek és az ember szörnyeteggé válik. Az ilyen ember olyan,
mint a vulkán. Így támadnak az emberi sárkányok, - magányos államfők, akik
kísértetiesen kormányozzák láthatatlan államunkat, - magányos ryrannosok,
akik az igaziaktól csak abban különböznek, hogy véres uralmukat önmagukban
élik, - magányos törvényhozók, akik érthetetlen fanatizmussal hozzák
törvényeiket, magányos főpapok, akik láthatatlan tömegeket vezetnek a szent
úton, - Herakleitos, Platonok, Nietzschék, Macchiavellik, Sorelek, Mazzinik, - s
valamennyiök között a legfélelmetesebbek: a magányos királyok, akik
szótalanul, elborult kedéllyel kortársaik előtt félőrültnek tartva élnek maguk
előtt is rejtélyes életet.
Van ezekben az emberekben valami borzasztóan igaz és valami borzasztóan
hamis. Az igaz bennük a rátermettség, ezek az emberek tényleg azok akik:
államfők, törvényhozók, királyok. A hamis bennük az, hogy bár az élet terében
állnak, de önmagukkal egyedül s azok, akiknek és akikért ezek az emberek
élnek és vannak, éppen a másik oldalon tartózkodnak. A másikon, vagyis kívül.
Társadalmon kívül. A társadalmon kívüli ember persze fordítva látja.
Számára úgy tűnik, hogy ez az ember képességeit hibásan alkalmazza. Azt
mondja, hogy az ilyen magányos irreális, idealista légüres térben áll. Nem veszi
észre, hogy a tér nem azért üres, mert a magányos a többitől elrugaszkodott,
hanem azért nincs körülötte senki, mert a közösség elhagyta helyét
És a közösség szelleméből kiesett, a szakrális alapról lelépett s egyedül a
magányos az, aki ott maradt egyedül, mint aki a süllyedő idő csábításának
ellenállott, kitartott, a kollektív szellem fenntartója lett és a szakrális alap őre.

5.

Ha az eddig mondottakat egyetlen mondatba kellene összefoglalni, a

következőképpen lehetne: a társadalmon kívüliség tulajdonképpen
vallástalanság. Társadalmon kívül az él, akinek sorsa nincsen szakrális alapon.
A társadalmon kívüli társadalom tehát az a társadalom, melyből a lényegesen
társadalmi alap hiányzik. Természetesen fennáll és van és működik, hiszen
azzal, hogy valami saját lényegéből kiesik, még exisztálhat, csak az a kérdés
hogyan exisztál. Minden funkció helyén van és teljesíti feladatát, csak éppen
valamiképpen helyettesítésszerűen. Mivel az alap és középpont nem a
kollektívum örök és meg nem változtatható alapja és középpontja, az elemek, a
folyamat, a jelleg, az alak lassan leveti eredeti természetét és pontosan
ugyanolyan,de előjelben más elemmel, jelleggel és alakkal helyettesítődik. Van
eset, amikor az életszerű mozgás megtévesztően olyan, mint a gépies, amikor
egy mesterséges alak pontosan olyan, mint a természetes, amikor a színlelt
folyamat éppen olyan, mint a spontán. A társadalomnak is van autochtón és
spontán eleme, természete,
Funkciója, jellege és alakja, az autochtón társadalmiság ismertetőjele minden
atomjában a szakrális jelleg. És a társadalmon kívüli társadalomban minden
pontosan olyan, mint a társadalmi társadalomban csak éppen, ami itt vitális, az
ott mechanikus, ami itt spontán, az ott mesterséges, ami itt ösztönös, az ott
szándékolt, ami itt életszerű, az ott gépies. Miért? Mert ami itt szakrális alap az
ott valláson kívüliség.
Példát erre az esetre felhozni könnyű. Mindenki tudja, hogy Indiában a szudra
tulajdonképpen a negyedik, a szolgák kasztja, de nem kaszt. A papi harcosi,
kereskedői kaszttal szemben és azon kívül ez kaszttalanság. A szudrának nincs
társadalmi helyzete. Társadalmon kívül van. Ahogy Platonnál is a
társadalomnak három rendje van: a tanító, a védelmező és a tápláló, - a szolga
ezeken kívül és alul áll. A szudra az az ember, aki a többivel szemben nem
kétszer, csak egyszer született, vagyis akiben nem istenség született meg. A
szudra társadalmon kívülisége azonban valláson kívüliség. Amikor a szudrát
meghatározza Manu törvényköve azt írja: Nem méltó arra, hogy a szentségeket
fölvegye. Gautama azt rendeli, hogy: Ha egy szudra a szent Védákat hallgatja,
fülét olvasztott érccel, vagy lakkal kell betömni, ha a szöveget felmondja,
nyelvét ki kell vágni, ha emlékezetében tartja, koponyáját ketté kell hasítani.
Újabban több szerző, közöttük Guénon, Evola, Geiger francia, olasz és német
gondokozók egymástól független a modern társadalom elszudrásodása
következtében, a hindu kasztrendszert alapvető kutatás tárgyává tették. Azt
mondják, hogy a vaisya, a kereskedő életkérdése ez: Mire van szükségünk?
Ezzel szemben a szudra kérdése: Hogyan csináljuk meg? Vagyis a kereskedő
kérdése, ha alacsony is, de még szellemi, mert csak a szellem döntheti el, hogy
mire van szükségünk. Az a kérdés azonban, hogy: Miképpen csináljuk meg? -
tisztán mechanikus és technikus. Nem nagyobb kérdés ez, mint egy igavonó
állaté, vagy gépé. S ezért a szudra, mint személy a gazdasági céltól el van
oldva. Mit jelent ez? Azt, hogy nem felelős érte, de viszont nem részesül sem
előnyében, sem hátrányában. Nem nyerhet és nem szethet. Csak dolgozik.
Egésze élete a földre laposodik le. A szudra cél a földi cél: az anyagi és az
érzéki. A szudra házasságának célja is csak az érzékek kielégítése. Ezért
mondja Gautama a szudra-létet féregszerűnek. Az egyetemes szellem
valamiképpen benne is megnyilatkozik, de életének értelme nincs közvetlenül
az emberben, az énben, hanem csak mint szerszámban, abban tesz és dolgozik.
A szudra és a modern európai emberiség között a hasonlóság félelmetes csak
egy különbséggel, de ez sem szól az európai mellett. Gautama megparancsolja,
hogy a Védák tudásából szudra nem részesülhet, sőt, ha meghallja, forró érccel
kell betömni fülét, ha szent szót mond, nyelvét ki kell vágni, ha szöveget
megtanul, koponyáját ketté kell hasítani. Az európai nem élt ilyen embertelen
körülmények között, sőt kinyitották előtte a szellemet és eléje szórták. Ő maga
volt az, amikor szent szót hallott, inkább forró ércet öntött fülébe, ha megtanult
egy mondatot, inkább nyelvét vágatta ki, ha a szöveg fejébe jutott, inkább
koponyáját vágatta ketté. Borzadt a szellemtől, menekült a szellem elől,
megtagadta a szellemet. Nem más volt az, aki nem eresztette, ő maga volt az,
aki eltaszította magát a szellemtől.
S igy önmaga száműzte magát a szent szavak világától, önmaga volt az, aki
lelépett a szakrális alapról anyagivá lett, - merőben anyagivá mint a szudra.
Már nem azt kérdi: mire van szükség? - hiszen ha ezt kérdezni még volna
szelleme nem lenne termelési, értékesítési zavar, gazdasági válság, túltermelés,
gabona, kávé, fűszer, rizs tengerbeszórás, elégetés. Azt kérdezik: Hogyan
tegyük meg? Ez a szudra-kérdés. Mintha minden a technikai és mechanikai
végrehajtáson múlnék.
Manu mondja, hogy szudra nélkül földi élet nincs. Ma is szükség van a
végrehajtóra. De a helyzet ma nem az, hogy van szudra, vagy nincs szudra,
hanem az hogy az egész emberiség szudrává lett. És a hindura sorsa rászakadt-
az európai maga vette magára tisztátlanságot, maga tette magát olyanná, aki
nem méltó arra, hogy a szentségekben részesüljön. És nem is részesül benne.
Ezért van a személy a gazdasági céltól eloldva, - ezért nem felelős a munkáért,-
ezért az emberiség többsége nem részesül a munkának sem előnyében sem
kárában. Csak dolgozik, dolgozik és egész élete a földre laposodik, - nem a
társadalom szerve, csak Brahman lába, csak az a tag, amely a földön kúszik.
Életének értelme nincs saját énjében, hanem csak abban, hogy eszköz és
szerszám,- gép, vetőgép, vagy guillotin, mindegy - a munka a fontos, az ember
nem számit, mert nincs pótolhatatlan ember és mindenki helyettesíthető.

6.

A hindu társadalom kasztrendszere tulajdonképpen horizontális hierarchia.

Legelöl áll a brahmen, a pap, utána a ksatrja, a harco, aztán a vaisya, a
kereskedő, végül a kaszttalan kaszt a szudra. S a társadalmi hierarhia nemcsak
Indiában ilyen hanem mindenütt. Ezeken az értékfokokon kívül van azonban
egy másik, nem horizontális, hanem vertikális rend. Ez a merőleges fokozat az
egész horizontális hierarchiát alapnak veszi. Valaki leélheti sorsát itt, ezen a
síkon is.
De ha kiemelkedik és merőleges irányban emelkedik ki, ennek sajátos útja van.
A vízszintes út egyik kasztból a másikba, előre vagy hátra. A merőleges út az
egész társadalomból, mint emberi közösségből, ki és fel. Nem a társadalmi szint
alá, hanem föléje. Mert a társadalmi szint alá süllyedés kivételes eset. Ilyen a
gonosztevőé, vagy a betegé, vagy az őrülté, vagy a nyomorbajutotté. A modern
társadalomban ez utóbbira tömeges példa a munkanélküli, aki a közösségből
kiesik, kapcsolata elsorvad és egész sorsa a kollektív színvonal alá száll. De ha a
kivételes eset oka megszűnik: a gonosztevő megbűnhődik, a beteg meggyógyul,
a munkanélküli jövedelemhez jut, a közösségben minden zökkenő nélkül újra
megtalálja helyét. Ezért a társadalmon kívüliség esete csakis a horizontális
társadalmi szint fölé való emelkedésre vonatkozik. A dolog természete azonnal
érthetővé lesz, ha az ember a vertikális kiemelkedés első lépcsőfokát megjelöli.
Az első fok, a szerzetesség. Még közösség, de már nem a kasztközösség, hanem
kasztfölöttiség, társadalmon kívüliség. Ezután következnek az elkülönülés
különböző fokai. A merőleges fokok csúcsán áll a hinduk szerint, a bhiksu,
semmiféle földi vagyonnal nem rendelkezik, kolduló remete, aki néhány
rongyba burkolva jár, mástól kapja életét, szállását, független, szabad, kívül áll
szokáson, törvényen, kapcsolatokon, rokonságon. A szerzetesség és a
közösségen kívül élő szent koldus fokozatai között vannak a különböző
magányosok és remeték és zarándokok.
Ez a vertikális hierarchia két dologra jó példa, az egyik az, hogy társadalmi
közösség szakrális megalapozottsága itt kétséget kizáró módon kitűnik. A
társadalomból való kilépés felfelé csakis a társadalom alapjáról lehetséges,
ezért a szerzetességtől a kolduló remetéig valamennyi életforma vallásos. A
másik dolog, amire a vertikális hierarchia jó példa, hogy megjelöli azt a
küszöböt, ahol a közösségből ki lehet lépni, hogy megjelöli azt a küszöböt ahol
a közösségből ki lehet lépni, és ahol be lehet lépni.
Európa eltudományosodott szelleme az utóbbi évszázadok alatt a
társadalomnak csak vízszintes tengelyét ismerte. Azt hitte, hogy előrejutni csak
úgy lehetséges, ha az ember az utóbbi kasztból átlép az előbbibe. Ezért
igyekezett a kasztok között levő válaszfalakat lerombolni, hogy a legelső
helyeket is mindenki számára elérhetővé vegye. Tanúi vagyunk annak, hogy
ezzel mit ért el. Nem azt, hogy az értékek helyükre jutottak, hanem azt, hogy a
közösség a társadalomból kiesett. A tudományos szellemre épült demokrácia és
szocializmus jóvátehetetlen vétke volt, hogy az emberiséget összekeverte.
Tudomásul kell azonban venni azt, hogy a társadalomnak van merőleges
értékrendje is, nem vízszintes, nem a föld felszínével párhuzamos és sík. A
dolgok nem olyan laposak, mint ahogy azt a tudomány gondolja. A közösség is
mint minden valóság, négy dimenziós. Mozog és tágul és él, előre-hátra, jobbra-
balra, fel-le, és ki-be. A társadalom, hogy ismét az élettani hasonlatról legyen
szó: test, amelynek van vonala, síkja és tartalma.
Ezzel magyarázatot nyert a magányos helyzete is. A magányos társadalmon
kívülisége tulajdonképpen társadalmi fok, de a társadalom vertikális
kiterjedésében elhelyezkedő helyzet. Egy neme a zarándokságnak és
remeteségnek. A magányos az európai társadalom szent koldusa. Ez a
társadalmon kívüliség azonban nem a szakrális alapról való letérés, -
ellenkezőleg. A koldusban vallásból nem kevesebb van, hanem több. Ezért a
szakrális alap, amelyen él a társadalminál mérhetetlenül intenzívebb. Ezért
akkumulálhatja magába a kollektív szellemet. Ezért lehet a társadalom
vezetője, mint filozófus, vagy költő, vagy próféta, vagy kivételes államférfi,
vagy király. S ezért ez a társadalmon kívüliség nem úgy, mint az előbbi átok, -
hanem daimonikus erő megnyilatkozása.
A társadalmon kívül esett társadalom számára a közösség szellemébe való
visszatérés küszöbe: a magányos, - az a bizonyos daimonikus erőkkel
rendelkező lény, - a szent koldus. Egyedül ez az ember állott meg azon a helyen,
amelyet a közösség elhagyott: a társadalom szakrális helyén. Mikor közösség
temenosz-át megszentelt körét, mindenki elhagyta, egyedül ő maradt ott és
mutatta be az áldozatokat a közösség isteneinek. A körülötte lévők szudrákká
lettek. Egyedül ő tartott ki s magára vette a társadalom sorsát. Ezért a
temenoszba való visszatérés csak a szent kolduson át lehet.

7.

Ez a végső néhány, de fontos szó csak egyet kíván. Az egész idő alatt állandóan,
bár különböző megfogalmazásban szó volt arról, hogy a társadalom alapja
szakrális. Mindenkinek jóindulatú belátására volt bízva, hogy ezt elfogadja vagy
sem. Ez a végső néhány fontos szó azt kívánja hogy erről az alapról kétségtelen
bizonyosságot nyújtson. A bizonyosság sem több, sem kevesebb minthogy:
egyetlen társadalmi jelenség, egyetlen esemény, egyetlen kapcsolat, egyetlen
mozzanat sem érthető meg teljesen anélkül, hogy az ember ezt a jelenséget,
vagy kapcsolatot, vagy mozzanatot szakrális alapra ne helyezze.
A társadalmon kívüliségnek a mai ember számára közvetlenül átélhető helyzete
az a paradoxon, hogy a közösség van a társadalmon kívül és a magányos van
társadalmon belül. A magányos azonban a szent koldus, akinél társadalmi
helyzete a társadalmon felüliség. Önként lépett ki és merőleges irányba
fellépett. De ahová lépett, az nem maga által megkonstruált egyetlen és egyéni
helyzet. Nem. A vertikális társadalmi rend helyzete és természete éppen olyan,
mint a horizontális. Nem csinálja valaki. Van. A magányosság világhelyzet, ami
azt jelenti, hogy embertől teljesen függetlenül van és függetlenül attól, hogy
betöltik, vagy sem. Van, mint hely. Mint egy csillag a térben, akár lakja valaki,
akár nem És ez a hely mindig is volt. A társadalmon kívüliség a társadalommal
együtt a legősibb időktől fogva mindig adva volt. S ezt a helyet az ősnépek is
mindenkor, bár ösztönszerűen és tökéletes tudattalansággal de be is töltötték.
A merőleges társadalmi rend csúcsán állott, a magányos - a szent koldus, - a
filozófus és a költő megfelelője, - a király, - a homo mágus.
A homo mágusra volt bízva a törzs. Ő volt a törzs és kozmosz között a közvetítő.
Felelős volt a törzsért a kozmosz előtt és a kozmoszért a törzs előtt.
Rajta keresztül folyt le a világegyetem és a törzs anyagcseréje, - ismét élettani
hasonlat. Ez az őskirály, - az őspüspök, uralkodó és vallásos személy együtt.
Ő a világon uralkodó legfőbb hatalom megjelenése. De ugyanakkor egészen más
is. Ő az áldozat. Az az ember aki, a kollektívum sorsát a maga teljességében
viseli és viselnie kell, mert hiszen azt a helyzetet, amit vállalt, ő jelenti.
Ő a kollektívum kvintesszenciája. Az egész törzs minden lényének sorsa
egyetlen gyujtópontba sűritve, egyetlen emberbe gyüjtve. A legkollektívabb
személy. S éppen ezért ő az áldozat is. Az ősnépekről szóló leirásokból mindenki
tudja, hogy istenkirályt bizonyos pontosan meghatározott idő elteltével rituális
formák között megölik. Azok a körülmények, amelyek között ez a király
gyilkosság történik, egyes törzseknél mások és mások. Az ok mindig egy: senki
ember ezt a kivételesen magasrendű és hallatlanul fontos helyet huzamos ideig
nem visselheti. Miért? Meg kell kérdezni a modern kor magányosát: mit jelent,
egyetlen embernek egy kollektívum életét magára venni.
A mai magányos, a platoni-nietzsehei filozófus, a szent koldus, a remete, a
társadalmon kívüli, tulajdonképpen a társadalom merőleges rendjének legfelső
csúcsán álló kollektív helyzet éspedig ez a helyzet az, amelynek természete,
hogy itt minden kollektív tényező egyetlen pontba összefut.
És ez a pont és ez az ember és a hely és az a fok nem egyéb, mint az, amit az
ősnépek az istenkirálynak neveztek. Amikor a magányos ma az egész
kollektívum sorsát magára veszi, de viszont a közösség szellemében egyedül áll
és az egész társadalomban az egyetlen ember, aki a társadalomban él, - akkor
ez a magányos önkéntelenül, akarattalanul és tudattalanul az örök emberi
kollektívum egy helyét kénytelen elfoglalni. És ez a hely az, amit az istenkirály
helyének hívnak.
Ime: a társadalomkívüliség kérdése alól a közösség örök szakrális alapja
hogyan tűnik elő