Hold, völgy, harmat, halál.

Az Úr 1992. esztendejének márciusában, egész pontosan a hónap harmadik napjának éjjelén úgy négy és
negyed öt között, alig nyolc évvel tehát a keresztény időszámítás s ezzel bizonyos értelemben az új idők
kezdetének kétezredik évfordulója előtt, de még jóval innen az ünnepi hangulaton, dr. Korim György lefékezett
az autóbusz-pályaudvar NON STOP büféjének bejáratánál, valahogy leállította a motort, kikászálódott a
járdára, aztán – mint aki biztosra veheti, hogy amiért háromnapos holtrészeg száguldozás után idejött, azt itt
ezzel a négy szóval a fejében tényleg megtalálja – tétovázás nélkül belökte az ajtót, támolyogva odament az
egyetlen magányosan álldogáló férfihoz a pultnál, és ahelyett, hogy állapotából következően rögtön
összecsuklott volna, rettenetes erőfeszítéssel szótagonként formálva meg a szavakat, azt mondta neki:

Drága Angyal, én már régóta kerestelek.

A megszólított lassan feléje fordította a fejét. Nem lehetett eldönteni, egyáltalán érti-e. Fáradt volt az arca, a
szemeiben semmiféle fény, a homlokáról patakokban csorgott a verejték.

Már három napja nagyon kereslek – magyarázta Korim. – Mert… meg kell végre tudnod, hogy vége van
megint… Hogy itt… a rohadt édesanyjukba… – Korim hosszú szünetet tartott, és csupán ez árulta el, merev
arcvonásai nem, mekkora indulatot fékez meg magában, míg újra ki tudja mondani a nyilván ezerszer és
ezerszer előkészített keserű mondatot: – …megint vége.

A férfi ugyanolyan lassan, ahogy az imént ránézett, visszafordult a pult felé, cigarettáját finoman a szájához
emelte, és nagyon mélyen megszívta, a lehető legmélyebben, le a tüdő legeslegalsó hörgőcskéjéig, majd hogy
nem volt hova tovább befelé, az ajkait csücsörítve összezárta, aztán hihetetlenül sokáig odalent tartotta az
egészet, s csak akkor kezdte vékony sugárban kiereszteni újra, mikor már teljesen kivörösödött a feje, és a
halántékán kidagadtak az erek. Korim rezzenéstelen tekintettel figyelte mindezt, nem is lehetett pontosan
tudni, azért-e, mert a művelet végén valami válaszfélére várt, vagy mert egy percre hirtelen kikapcsolt az agya,
mindenesetre csak nézte a férfit, ahogy az a lassan gomolygó füstben kissé elmerül, aztán, anélkül hogy levette
vagy le tudta volna venni róla a szemét, egy jól sikerült, vak mozdulattal megragadott egy üres poharat, s
mintegy a pincért odaszólítva néhányszor megkocogtatta vele a pultot. Pincér azonban nem volt sehol, és
vendég sem akadt rajtuk kívül több az egész hangárszerű büfében – nem számítva hátul, a WC-től balra azt a
kétszemélyes boxot, amelyben szorosan egymás mellett egy koldusforma pár ült: egy öreg, de aztán ezen belül
meghatározhatatlan korú, mocskos, bozontos szakállú férfi, arcán jó néhány gombóc nagyságú zsírdaganattal,
meg egy ugyanolyan öreg és közelebbről ugyanúgy meghatározhatatlan korú, sovány, fogavesztett, horpadt
szájú nő, ettől a horpadt szájtól valami tompa derűvel a tekintetében. De őket tényleg nem lehetett
ideszámítani, mert ők valahogy messzebb, talán csak egyetlen döntő hajszállal, de valahogy hátrébb ültek a
büfé világában, mint ahol elfoglalt helyük szerint lenniük kellett volna: lábukon spárgával, illetve dróttal
átkötött bakancs, testükön egy-egy szakadozott, gombok híján sálakkal összefogott télikabát, előttük egy literes
borosüveg, körülöttük a padlón számtalan degeszre tömött reklámszatyor. Nem szóltak egy szót sem, csak
néztek maguk elé, és gyöngéden fogták egymás kezét.

Minden tönkrement, és minden lealjasodott – folytatta Korim.

De úgy is mondhatná, tette hozzá a maga nehezen érthető, darabos beszédmódjában, mondanivalójának
tolmácsolója, egy égi és földi jegyző számára azonban tökéletesen világos gondolatvezetéssel, hogy mindent
tönkretettek, és mindent lealjasítottak, mert itt, mondta, és ezt legalább neki, a megszólítottnak
mindenképpen és hajszálpontosan tudnia kell, nem valami homályos értelmű istenítélet forog fenn ártatlan
emberi segédlettel – s az „istenítélet” szó végén jobb kezében megremegett az üres pohár –, hanem
éppenséggel pont fordítva, itt az embernek egy önmaga fölött hozott, feldolgozhatatlanul gyalázatos ítéletéről
van szó isteni háttérrel és isteni közreműködéssel, azaz: végső alakjában a legordenárébb teremtésről, ami
csak elképzelhető, az úgynevezett humanizált világnak egy fokozhatatlanul alpári terv szerint történt
berendezéséről, ami aztán, ez a teljes és tökéletes berendezés, szerinte iszonytatóan sikerült. Őszerinte
iszonytatóan, ismételte meg, s valószínűleg a nyomaték kedvéért ezt az „iszonytató”-t olyan hihetetlenül
lassan ejtette ki, annyira lefékezte menet közben, hogy szinte le is állította a vége felé, ami egészen rendkívüli
teljesítmény volt, hiszen eddig is, mindvégig, már a kezdet kezdetétől a legalacsonyabb sebességen, azzal a
lehető legkisebb tempóval beszélt, amivel beszélni egyáltalán még lehetett, egyszerűen darabonként préselte
ki a száján az egyes szótagokat, mintha külön-külön meg kellene küzdenie minden egyes szótagért, hogy éppen
az jöjjön, és ne egy másik, mintha egy rettentően bonyolult csata dúlna odabent, valahol egészen lent a
torokban, megtalálni, kiemelni, a feleslegesektől megszabadítani, kitépni az élénken nyüzsgő szótaglárvák
kocsonyás tömegéből azt és éppen azt az egyetlen szótagot, felhozni a torokból, végigvezetni a száj kupoláján,
elkényszeríteni a fogakig, s végül kiköpni a szabadba, bele a büfé végzetesen áporodott levegőjébe, az egyetlen
zaj, egy hűtőgép elhallgattathatatlan, beteg nyöszörgése mellé, odavetni a pult élét bámuló, mozdulatlan
férfinak, őszerinte i-szony-ta-tó-an, lassult bele Korim, és akkor nemcsak szinte, hanem tényleg abba is hagyta
a beszédet, és ezúttal már kétség nélkül meg lehetett állapítani a hirtelen elfelhősödött, tárgyát vesztett
szempár megváltozott árnyalatából, hogy azért, mert ezen a ponton, i-szony-ta-tó-an, egyértelműen kikapcsolt
az agya, csak állt, és ez azt jelentette, nem dőlt el, pedig a testét jobbra rántó elemi erőt tekintve akár el is
dőlhetett volna, csak állt, ezt az egész jobb oldalt nekidöntve a pultnak, s azokat a megváltozott tónusú szemeit
rendíthetetlenül a férfira szegezte, mintha látná, amit néz, holott nem látott semmit, csak nézett, egy ideig a
tudat leghalványabb jele nélkül, enyhén imbolyogva, a pult szilárd támaszában, i-szony-ta-tó-an.

Megrontották a földet – tért vissza aztán a tekintetébe, vagy egy teljes perc múltán, az élet, azaz hát a
szemeibe az a korábbi sűrű pocsolyaszín.

De hát mindegy, mit mond, mondta, mert mindent megrontottak, amit megszereztek, és mivel egy őrlőn
alattomos harcban mindent megszereztek, meg is rontottak mindent, mert hiszen amihez hozzáértek,
márpedig hozzáértek mindenhez, azt megrontották, és ez így ment a teljes győzelemig, megszerezni és
megrontani, megrontani és megszerezni, ekképpen zajlott a diadalmas, a nekik zsibongatóan diadalmas végig,
vagy még pontosabban: hozzáérni, ezzel megrontani, és így megszerezni, vagy hozzáérni, megszerezni, és így
megrontani, zajlott száz meg száz éven át, hol suttyomban, hol leplezetlen, hol finoman, hol nyersen, de ment,
évszázadokon keresztül, persze csak úgy, és mindig úgy, mindig egyféleképpen, a lesből maró patkány példáját
követve, mert ehhez a teljes és tökéletes győzelemhez kellett még természetesen, hogy ellenfelük, azaz
minden, ami nemes, kiváló és nagyszerű, az belső okoknál fogva eleve ne bocsátkozzon semmiféle harcba, az
eleve ne vegyen részt a puszta jelenlététől valamelyest kiegyensúlyozottabb emberi univerzumért zajló
küzdelemben, ahhoz kellett, hogy ne legyen eleve semmiféle küzdelem, csak az egyik fél hirtelen eltűnése,
történetesen a nemesek, a kiválóak és a nagyszerűek tartós eltűnése a küzdelemből is, a létezésből is, sőt a
legsúlyosabb kimenetel esetén, ezt nem tudjuk, mondta Korim, a teljes és tökéletes kipusztulás, valami titkos
oknál fogva, minden őrajtuk kívül lévő számára egészen érthetetlenül, nem fedve föl, hogy miért történt ez így,
vagy miért történhetett, hogy mára ezek a lesből marással győztes győztesek uralják a földet, nincs egyetlen
pici odú sem, ahová el lehetne rejteni előlük valamit, minden az övék, mondta Korim az ismert sebességen,
övék az, ami megszerezhető, és övék a megszerezhetetlennek egy döntő része is, mert övék az ég is ma már,
meg az összes álom, övék a pillanat a természeti csendben, és övék, ahogy mondani szokás, a halhatatlanság, a
rejtett közönségesség alpári halhatatlanságának alakjában persze, tehát minden, amint helytelenül, de joggal
mondják az elkeseredettek, minden, és örökre, elveszett. És a hatalom, ami a kezükbe került, éppenséggel
tényleg nem kevés, folytatta megállíthatatlanul, hiszen helyzetüknél és elvetemült áttekintő erejüknél fogva
nem a méreteket és az arányokat csökkentették a sajátjukéra, hiszen egy ilyen uralom csak igen rövid ideig
maradna fenn, hanem rendkívüli körültekintéssel a maguk méreteivel és arányaival töltötték meg a méretek és
arányok lehető teljességét, azaz önmagukat terjesztették ki az ő esetükre méltatlan méretekre és arányokra,
megszervezték, hogy a legapróbb részletre is a legszigorúbb figyelemmel, minden és minden irányból
alátámassza, megerősítse, biztosítsa s így fenntartsa ezt a világtörténelmi fordulatot, a méretek és a tartalmak,
az arányok és a terjedelmek meghamisításának alantas, veszett forradalmát. Ha láthatatlan, sőt pontosabban:
ha jelen nem lévő ellenféllel szemben is, de hosszú volt a harc, amiben győztek, mondta, s e hosszú harc alatt
megértették, hogy csak akkor győznek megfellebbezhetetlenül, ha nem megsemmisítik vagy száműzik mindazt,
ami ellenükre van, hanem ha beépítik a maguk uralta világ visszataszító közönségességébe, azaz nem
megsemmisíteni vagy száműzni, hadd mondja így régiesen, mondta Korim, a jót és az emelkedettet, hanem
birtokba venni és ezzel megbecsteleníteni, nem gőgösen nemet mondani a jóra és emelkedettre, értették meg,
hanem igent mondani rá a legalávalóbb megfontolásból, egyenesen fenntartani, kinyilvánítani, ápolni ezt a jót
és emelkedettet, világosodott meg a számukra, mit kell itt csinálniuk, tehát nem legázolni, kigúnyolni és
semmissé tenni, hanem ellenkezőleg, felkarolni, vállalni és kimeríteni ezeket a tartalmakat, hogy így azután egy
olyan világ jöjjön létre, amelyikben éppen az lesz a legfertőzöttebb, aminek egyes-egyedül esélye volna a
szembehelyezkedésre és az ellenállásra, arra, hogy fényénél láthatóvá váljon, mivé tehette az emberek életét…
hogy is mondja csak a legérthetőbben, állította meg a mondatot Korim, … hogy is lehetne a legvilágosabban,
látszott egy kicsit tűnődni most, … talán ha megismétli, zárta le végül, … hogy mivé is … a nemesség tragikus
hiánya. A jónak és az emelkedettnek ezzel a felkarolásával, folytatta tovább, s tekintete egyetlen apró
rebbenéssel sem mozdult el a férfiról, olyanná tették ezt a jót és emelkedettet, hogy mára semmi sem lehet
visszataszítóbb, mint ez a jó és emelkedett, már önmagában a két szó kimondása szégyennel tölti el az embert,
olyan gyűlöletes, olyan undorító lett, hogy elég egyszer kimondani: jó és emelkedett, már kész is, az embernek
azonnal görcsös hányingere támad, de nem azért, mert gondol ezzel valamire, nem, elég, ha pusztán kiejti,
elhangzik ez a két szó, s hány ilyen van még, és vége!, a világ győztesei e két szó minden egyes kimondásával
egy kicsit máris szilárdabban ülnek a helyükön, vagyis szilárdabban a világ trónusán, mint annakelőtte, ezzel
van, így van kirakva az út, mely a világnak ehhez a földi trónusához odavezet, mert kippi-kopp, jó és jó, így
csattognak a világtörténelemben Piroska léptei, a lovak patái, a kocsik kerekei, az autók dugattyúi, jó és jó,
kippi-koppi! – reménytelen, lassított ismét Korim, de tulajdonképpen nem is mondhatja így, mondta, mert már
a reménytelen is a rossz része, és nincs kiút ebből a halálos szerkezetből, mivel felépült, a maga módján
tökéletesen, s működését nem rombolja, hanem folyamatosan csiszolja, hogy működik. Önélező, emelte meg
kissé a hangját Korim, s felnézett a mennyezet hideg ragyogásába; felnézett, mint aki kevesli a fényt, noha ott,
a büfé mennyezetén ez a fény szinte elviselhetetlen volt. Végig az egész mennyezetet kirakták neonnal,
szorosan egymás mellett futott neon és neon, legalább száz, jobbról balra, és balról jobbra, egy katonatemető
sírjainak kísérteties sűrűségével, és úgy, hogy nem maradt fönn egyetlen kicsi üres terület sem, az egész be lett
neonozva, és mind világított, egyetlenegy sem égett ki, egyetlenegy sem volt sötét, amitől aztán egyszerűen
izzott az egész büfé; izzott a férfi, ahogy háttal mindennek, jobbjában füstölgő cigarettával, a pult élét nézte
mereven, és csak azt; izzott mellette Korim, ahogy pocsolyaszín szemeit a másikra szegezve, a pultnak oldalról
nekitámaszkodva, a férfival viszont szembefordulva, rendíthetetlen, lassú, szaggatott tempóban ömlött belőle
a szó; és izzott a koldusforma pár is hátul a WC mellett a boxban: csak ültek ott, szorosan egymás mellett, mint
két neon, az öreg a vénasszony balját simogatta az asztalon, aki azzal, hogy nem húzta el, mintegy odanyújtotta
neki ezt a balt erre a simogatásra, csak ültek, és ellágyult tekintettel, közvetlen közelből nézték egymást, s a
vénasszony néha a szabad kezével, azaz a jobbal, megigazított egy-egy tincset zsíros, csapzott hajában.

Én nem őrültem meg – villant meg valami fenyegetően Korim pocsolyaszín szemében –, de annyira tisztán
látok, hogy már olyan, mintha megőrültem volna.

Meg aztán ráadásul, fűzte hozzá, az agyát a fejében, azóta, hogy ezt az egészet látja, szíjak tartják a helyén, ő
így mondaná a dolgot, képletesen persze, csak képletesen, és mivel annyira világosan látja ezt az egészet, hogy
folyton azt érzi, ezek a szíjak bármelyik pillanatban elszakadhatnak, ezért alig mozdítja meg a fejét, csak tartja,
lehetőleg egy moccantás nélkül, ezt a fejet, nyilván látni is rajta, milyen mereven, hát, ezért, ami persze
egyáltalán nem fontos, zárta le hirtelen a dolgot, némi ingerültséggel a hangjában, nem is érti, miért hozta
szóba az egészet, igazán nem jellemző rá, hogy letérne a maga szabta ösvényről, nyilván a részegsége, amit ő a
maga részéről nem tagad, nyilván a részegség hirtelen fölébe kerekedése az ok, mert ami itt fontos, az az, hogy
a lehető legalaposabban, a lehető legegyszerűbben és a lehető legfélreérthetetlenebbül le tudja írni, mi is
történt itt valójában, és a lehető legvilágosabban kifejtse: a kérdésre, arra a halálosan fontos kérdésre, hogy
mért is történt ez így, ő képtelen választ találni, mert erről, hogy mért múlhatott ki a nemesség a világból, hogy
tehát hova is tűnhettek el a nemesek, a kiválóak és a nagyszerűek innét, ő személy szerint nem sejt semmit,
honnan is sejthetne bármit is, az egész abszolúte érthetetlen, ezért egyáltalában nem lehetséges megérteni,
mint mindig, ha valami teljes egészében érthetetlen, legfeljebb kínjában találgat az ember, megpróbálta ő is,
de semmire nem jutott, mert bármerre indul is, folyton ugyanoda lyukad ki, mondta, lapos elképzelések és
lapos magyarázatok színtelen egyhangúságához, néha azt hiszi, jófelé tart, de a vége mindig lapos, olykor úgy
érzi, na, most talán a helyes irányba megy, de végül ez is csak lapos és lapos, mert ez az eltűnés vagy
kipusztulás, hogyan nevezze, olyan titokzatos tény, amely meghaladja őt, és azt gondolja, mindenki mást is
meghalad, és csak annyi biztos, hogy itt az emberi történelem egyik legkülönösebb rejtélyéről van szó, a
nemesség fel- és eltűnéséről ebben a történelemben, pontosabban a nemesség fel- és eltűnéséről ezzel a
történelemmel szemben, mivel annyi, legalább annyi azért állítható, hogy a történelem, amiről megint csak
képletesen, de ezúttal csak némileg képletesen szólva, igazán nem indokolatlan úgy beszélni, mint utcai harcok
végtelen sorozatáról, sőt mint egyetlen végtelenül hosszú utcai harcról, hogy ez a történelem tehát nem
azonos, minden rendkívüli terjedelme, minden korlátlannak tetsző kisugárzása ellenére sem azonos a teljes
emberi univerzummal. Ott van mindjárt, példának okáért, mondta, a közönséges ember, ez a vagy vérengző,
vagy gyáva, de mindenképpen beleszületett utcai harcos, aki, miközben kúszik előre abban a bizonyos utcai
harcban a következő s a következő fedezékig, egy, legalább egy olyan vonással eleve rendelkezik, amelyikre
nem terjed ki a történelem hatálya, nevezetesen, mondta Korim, az árnyékával, arra nem terjed ki ez a hatály,
így, függetlenül attól, hogy mi teremti meg, a nappal-e vagy az éjszaka, ez az árnyék mintegy túllóg az utcai
harcok végtelenül bonyolult hálózatán, túllóg tehát a történelmen, mert gondolja csak meg, intett a férfinak
Korim az üres pohárral, aki azonban ezúttal sem adta semmi jelét, hogy észrevette volna, vagy hogy észrevett
itt volna bármit is, gondolja csak meg, bele lehet például lőni ebbe az árnyékba?, nem lehet, felelte Korim
élesen, ezt az árnyékot nem fogja a golyó, és biztos benne, jelentette ki, hogy a másik már ennyiből
egyértelműen látja: ő, tudniillik Korim, érti a dolgot, éspedig helyesen érti, nem fogja a golyó, és kész!, ennyi
bőven elég, az ember árnyéka nem része a történelem leírhatatlanul szövevényes s látszólag mindent magában
foglaló szerkezetének, kész!, sűrűre fogva ennyi, ezen nincs mit tovább részletezni, nem kell bizonygatni a
dolgot, így van, és ezzel az egész le van zárva, ami pedig erről az árnyékról szól, ami megnevezi és leírja, s ami
ezzel a megnevezéssel és leírással mintegy irányt ad neki, az, természetesen, mondta Korim, s az üres pohárral
megint figyelmeztetően jelezni próbált a pincérnek, aki viszont, mondhatni, ennek az éjszakának a vakító
szerkezetéből, azaz a büfé pultja mögül lógott ki, éspedig úgy látszott, végérvényesen, az tehát, természetesen,
mondta, a költészet. Árnyék és költészet, emelte fel megint a hangját Korim, amivel csak azt szeretné
hangsúlyozni, hogy van tehát, ami fölött a történelem általában sem rendelkezik, olyan azonban, ami ellene is
mond a szoros értelemben vett, a jelenlegi, a lesből győzelmes történelemnek, olyan csak egy van, a nemesek,
a kiválóak, a nagyszerűek léte, mert csak a nemes, csak a kiváló, csak a nagyszerű fogalma szegezhető, vagyis
szegeződhetne szembe ezzel a történelemmel, annál a rendkívüli oknál fogva, hogy csupán a nemest, a kiválót
és a nagyszerűt nem lehet levezetni az ilyen irányú történelemből, az ilyen irányú történelemnek ugyanis nincs
szüksége, mondta Korim, semmi effélére, mert az effélére csak a nemesség megléte esetén fennálló, s ebben a
meglétben alakuló, valamelyest kiegyensúlyozottabb történelemnek van szüksége, és ennek is azért, hogy ne
forduljon rá a mostani, a végzetes irányra, amelyik, ez a mostani, a nemesség tragikus hiányában, a földi
célszerűség ordenárémód zavaros labirintusában, most már zajlik leállíthatatlanul, s visszataszító
megteremtőin keresztül maga is tisztában van vele, hogy győzött, és nem is tehet mást ebben a labirintusban,
mint hogy győz, és csiszolja, csiszolgatja, míg csak elképesztő tökélyre nem fejleszti önmagát, végérvényesen. A
férfi kezében végigégett a cigaretta, s mert közben nemcsak hogy nem szívott bele újból, de meg sem
mozdította, a hamu egészben megmaradt, s most súlyánál fogva enyhe ívben ott görbült lefelé a füstszűrőről
egy hamutartó fölött. Hogy mindez így sikerüljön, ahhoz persze kellett, hogy a férfi milliméterről milliméterre,
fokozatosan emelje s ily módon nagyon óvatosan közelítse a függőlegeshez, mégpedig annak megfelelően
emelje és közelítse, amilyen sebességgel égett ez a cigaretta, s a hamuja hossza nőtt. És ő emelte is, és
közelítette is a függőlegeshez, egészen addig, míg végig nem égett teljesen, s a hamu ott maradt egy darabban
a levegőben a hamutartó fölött, mert akkor már nem volt hova tovább, le kellett engedje, és le kellett
pöccintse, ha nem akarta, hogy a véletlen pöccintse le, s mivel nyilvánvalóan nem akarta, le is engedte, és le is
pöccintette a hamutartóba, hogy ott aztán ez a hamu a zuhanás erejétől azonnal széjjel is essen, s már csak
nagyon homályosan jelezze az eredeti formát, a cigaretta hajdani egyenesét, majd később a hamu ívét,
amelyből porrá omolván, szétesett. A füstszűrőt akkor utánadobta, előhúzott egy újabb szálat, s rágyújtott
megint. Ezúttal is mélyen, nagyon mélyen leszívta a füstöt, s nagyon sokáig lent tartotta a tüdejében.
Megszívta: egyszer és mélyen, s lent tartotta: hosszan s szinte a megpattanásig. Akkor aztán nagyon lassan és
nagyon vékony sugárban elkezdte kifújni végre, pontosan úgy, ahogy az első alkalommal tette, s miközben a
szétterülő füst egy-egy pillanatra eltakarta az arcát Korim elől, ő, a férfi, tekintetét ugyanoda engedte vissza,
ahonnét felemelte az imént, a pult élére, mert mintha lett ott volna valami, ami folyton arra kényszerítette,
hogy nézze, valami amúgy jelentéktelen, valami sérülés, valami seb, vagy ahogy az lenni szokott, a valami
helyett csak a semmi, egy kevéske fény.

Ész és megvilágosodás – mondta Korim.

És ezt, folytatta rendületlenül, úgy érti, hogy az ész ellenállhatatlansága és ebből kísérteties erővel
következően az elkerülhetetlen megvilágosodás, itt kell legyen, ennél az ellenállhatatlanságnál és ennél az
elkerülhetetlenségnél a gyökere annak, ami a mai állapotokhoz, az ő véleménye szerint, elvezetett. Persze nem
tudhatja, valójában mi volt itt, honnan is tudhatná, egy isten háta megetti helytörténész képességeit a kérdés
magától értetődően meghaladja, de azért belegondolni is elképesztő abba a jó néhány évszázados
lidércnyomásos diadalba, ahogyan ez az ész, lépésről lépésre és irgalmatlanul, megtisztította az emberi világot
mindentől, ami nincs, ahogyan lenyúzott róla mindent, aminek a meglétét helytelenül, de érthetően
feltételezték, vagyis ahogyan könyörtelenül megnyúzta az egész világot, s egyszer csak ott volt egy megnyúzott
világ az ész mindaddig elképzelhetetlen teljesítményeivel az egyik oldalon, s a megvilágosodás gyilkos
pusztításaival a másikon, mert ha elképesztő teljesítményt mondunk az egyik oldalon, akkor, mondta Korim,
még teljesebb joggal mondhatunk gyilkos pusztítást a másikon, hiszen a vihar az ész felől tényleg elsöpört
mindent, amin ez a világ addig nyugodott, egész egyszerűen lerombolta a világ alapzatát, éspedig úgy, hogy
tudatta: ez az alapzat nincsen, éspedig úgy, hogy közölte: ez az alapzat nem is volt soha, és nem is fog
nemlétéből feltámadni sem, egyszer majd, valamikor, a hiába várt jövőben. A veszteség az ő, Korim véleménye
szerint, rendkívüli volt, felfoghatatlan és kiheverhetetlen. Minden nemes, kiváló és nagyszerű csak állt ott, hogy
így fejezze ki magát megint, csak állt ezen a valódi mélységét illetően áttekinthetetlen ponton, és számba
kellett vennie, mi minden nincsen, ami nem is volt soha. Meg kellett értse és bele kellett törődjön, hogy
mindenekelőtt: – se isten, se istenek, hogy a messzeségben kezdje, és ezt nekik, a nemeseknek, a kiválóknak és
a nagyszerűeknek rögtön az elején meg kellett érteni, és bele kellett törődni, csak hát ők képtelenek voltak
erre, szerinte, mondta Korim, egyszerűen nem bírták megérteni a dolgot, elhinni elhitték, tudomásul venni
tudomásul vették, de nem értették, csak álltak ott, értetlenül és bele nem törődve, s már rég rá kellett volna
lépjenek a következő lépcsőfokra, tudniillik hogy, a régi kifejezésnél maradva, mondta, ha se isten, se istenek,
akkor se jó, se emelkedett, de ők nem mozdultak, mert ő, Korim legalábbis így képzeli, isten és istenek nélkül
egyszerűen nem bírtak elmozdulni onnan, egészen addig, míg végül valami, feltehetően épp az a vihar az ész
felől, neki nem lódította őket, s akkor már egy csapásra megértették, hogy se isten, se istenek, akkor már egy
csapásra felfogták, hogy se jó, se emelkedett, akkor már megértették és felfogták, hogy ha így áll a dolog, akkor
bizony nincsenek ők sem! Szerinte, mondta Korim, ez lehetett a pillanat, amikor megkezdődött eltűnésük a
történelemből, vagyis a történelemmel szemben, szerinte ez lehetett a pillanat, amelytől fogva számon kell
tartanunk lassú kihunyásukat, mert ez történt, lassan kihunytak, mondta, elhamvadtak, mint a tűz, amit
magára hagytak a kertben, s mindebből, ebből a hirtelen jött képből a kerttel, neki most az a szörnyű érzése
támad, hogy talán nem is valami folyamatos fel- és eltűnésről van itt szó, hanem csupán egyszeri fel- és
eltűnésről, de hát ki tudhatja ezt pontosan, senki, mondta, ő legalábbis nem, azt azonban viszont a lehető
legbiztosabban tudja, miképp folyt le a ma urainak ugyanilyen lassú, de annál szívósabb hatalomátvétele, mert
így ment ez, egymás mellett, egy pokoli, parazita szimmetriában: míg az egyik lassan elenyészett, feloldódott,
semmivé lett, addig a másik erőre kapott, elnyerte körvonalát, s végül mindent az uralma alá vont; míg az egyik
fokozatosan haladt rejtélye felé, a másik fokról fokra közeledett a teljes nyilvánvalóságig; az egyik
folyamatosan vesztett, a másik folyamatosan győzött, vesztés és győzelem, vesztés és győzelem, így zajlottak a
dolgok, mondta Korim, és ily módon következett be aztán a nyomtalan eltűnés egyrészről, a visszataszító
trónfoglalás másrészről, és neki, mondta, egy nap egyszeriben rá kellett jönnie, hogy tévedett, igen súlyosan
tévedett, amikor azt hitte, a földön tényleg nem volt és nem is lehetséges semmiféle fordulat, mivel ez a
fordulat, állapította meg azon a napon, valóban és visszavonhatatlanul bekövetkezett. Hátul a boxban az öreg
koldus eleresztette a vénasszony kezét. De csak egy pillanatra, mert rögtön ezután magához vonta a testét, és
száját a másik horpadt szájára tapasztva hevesen csókolni kezdte. A vénasszony nem látszott sem
engedékenynek, sem elutasítónak, nem tanúsított ellenállást, de nem is viszonozta a dolgot. Inkább olyannak
tűnt, mint akit egyszeriben elhagyott az ereje, s valahogy olyanná lett, mint a meglőtt madár: fejét
hátravetette, szemeit egészen tágra nyitotta, karjait, mint a szárnyakat, ernyedten lógatta a két oldalán,
egyszóval mintegy beleomlott a másik ölelésébe, s a kabátja, ahogy az öregember az imént magához rántotta,
hátul, úgy a nyakánál, furcsán felgyűrődött. Furcsán, és ez annyit jelentett, hogy a hirtelen öleléstől az amúgy is
túlságosan bő télikabát felcsúszott rajta, a gallér felcsapódott a feje fölé, s így ezt a fejet ez az ölelés mintegy
belegyűrte a gallérba, amiképpen egész testét is mintegy belecsomagolta ez az ölelés a kabátba, s ezért
messzebbről úgy tűnt, az öregember egy nagy kabátot ölelget, s csak aztán, hogy ebben a kabátban valamit,
mert ebből a kabátból mindössze a csapzott haj látszott ki, s egy vékony, beesett, horpadt arc a vakító fényben,
abból is csupán az egyik hullámzó orca, ahogy az öregember nyelve ide-oda jár benne, a szenvedélytől.

Hold, völgy, harmat, halál.

A pult mögött a hűtőgép rángva reccsent egy nagyot, mintha ezzel ki is akarta volna adni a lelkét, de aztán
nem, indult újra, nyöszörögve, hörögve, kínlódva nekifogott a működésnek megint, s két literes COCA-COLÁ-s
üveg, valószínűleg a nagy összerándulás miatt szorosan egymás mellé sodródván a tetején, éles hangon
csilingelni kezdett a remegéstől.

Fordulat – jelentette ki Korim, miután a négy szó a fejében, mint négy sötéten köröző varjú, lassan beleveszett
egy ereszkedő horizontba.

Mégpedig világtörténelmi fordulat, mondta, s ezzel a hangsúlyos kinyilatkoztatással párhuzamosan, annak

alátámasztásaként szinte, ezen a ponton, fordulat állt be különleges beszédmódjában is, egy, a részegség
romboló csapásait s kiszámíthatatlan munkáját tekintve tulajdonképpen természetes, sőt régóta előre
megjósolható fordulat, mely valahol a szíjak tartotta agy s a torok meg a nyelv görcse közt a szavak
szétesésének kíméletlen történetét követte. Mert ha mindeddig ezek a szavak a szótagok különálló kövületeire
hasadtak széjjel, akkor mostantól egy homlokegyenest ellenkező folyamat indult el ugyanott, a szótagok
összetorlódása ugyanis, az, hogy egy ez idáig fegyelmező s rendteremtő erő hirtelen kimerülésével már csak
egy ellenállhatatlan, keserű kényszer működött benne tovább, a kényszer, hogy a mennyei hatalmak
felkutatásának három sorsverte napja után most már feltétlen végigmondja, amit e hatalmak végre meglelt
küldöttének őszerinte feltétlenül tudnia kell, s amely így egymagában csupán arra volt képes, hogy akár az álló
szerelvénybe belerohanó baleseti mozdony a vasúti kocsikat, egymásba taszítsa a szavak elemeit, az esemény
égi s földi jegyzője mellett hallgatójától azt kívánva, hogy a „frlat”-ból hámozza ki a „fordulat”-ot, a
„vlágtrömm”-ben pedig lássa meg a „világtörténelmi”-t.

Én… bléztem… rendzés… ráll… …jöh… – állította, már ennek az új beszédmódnak a szellemében Korim.

S mert ez azt jelentette, hogy ő, egy végleges kiábrándulás isteni világosságában mintegy megtisztítván a
látását, tényleg „belenézett a rendelkezésre álló jövőbe”, ez a jövő, hogy egyetlen szóba sűrítse bele megint a
dolgot, emelte fel a hangját, egyszerűen: elborzasztotta őt. Elborzasztotta, mondta ezen az emelt hangon, és
összetörte, mivel ha az imént még csak arról beszélt, hogy a jó és az emelkedett vereséget szenvedett egy
visszataszító lázadásban, akkor most, a jövőbe történt betekintés eredményeként el kell árulja: ő, Korim,
valóban látta ezt a jövőt, mely e lázadásból állt elő, és onnan nem is csupán e jó és emelkedett hiányoztak,
hanem magának e jónak és emelkedettnek a szempontjai, vagyis, folytatta egyre nyilvánvalóbb feszültséggel a
hangjában, ő úgy látja, nem arról van szó, hogy ennek a jónak és emelkedettnek az eddigi jelenlétét a jövőben
majd a rossz meg az alantas váltja fel, hanem valami gyökeresen, valami megdöbbentően másról, arról, hogy
ebből a jövőből ugyanúgy hiányzik majd a rossz is, mint a jó – ő legalábbis, Korim, ezt ismerte fel, mikor a
látásnak azzal a megtisztításával, ahogy mondani szokás, előrenézett a sötét jövőbe, mikor előrenézett, és
kereste, és ebben a jövőben nem találta, mivel nem volt már meg az a szempont, amelyből ama bizonyos jónak
és emelkedettnek, ama bizonyos rossznak és alantasnak a mértékegységeit egyáltalán alkalmazni lehetett
volna, ezek a szempontok, a cselekedetek és a szándékok megítélésének ezek a kétségkívül évezredek óta
nagyon homályos, nyugtalanítóan életlen perspektívái ugyanis, remegett meg a kezében megint az üres pohár,
lejártak ebben a jövőben, mint egy léha hasonlattal élve, piaci hentesek sunyi hűtőpultjaiban a szavatossági
idők, és amikor mindezt megértette, amikor végre eljutott a dolog lényege az ő szíjak tartotta agyáig, akkor az
nem pusztán összetörte, hanem attól egész egyszerűen összeomlott, mert hirtelen ott volt a szemei előtt a föld
legszomorúbb térképe, egy egész letűnő kontinens, az igazi Atlantisz, mely odalett ezzel, tényleg,
végérvényesen. Egy összeomlott ember mondja ezt, egy összeomlott, halkult el Korim hangja itt, s hogy kétség
se férhessen hozzá, kire gondol, megpróbált rámutatni önmagára az üres pohárral. A mozdulat azonban, mivel
ehhez el kellett eressze a pultot, majd pedig vissza kellett nyerje az egyensúlyát, túlságosan szélesre sikerült,
olyan szélesre, hogy akaratlanul is átfogta vele az egész büfét, ahol persze változatlanul nem akadt senki, aki
ebben önmagát érintve érezte volna, hiszen a megszólított, még mindig szinte dermedten, a cigarettafüstbe
merült, a koldusforma pár pedig végleg kicsúszni látszott a büfé valóságos teréből. A sálak már lent voltak a
földön, a télikabátok nyitva, s nem is ültek, hanem inkább valahogy úgy félig feküdtek a csillapíthatatlan
szenvedélyben. Az öregember volt felül, bajusza, szakálla a szája körül már egészen nedves volt a nyáltól.
Zihálva csókolt, erősen szorította a vénasszonyt, s ez a szorítás csak néha engedett, csupán egy-egy pillanatra,
hogy aztán a hullámokban építkező vágy ritmusának törvényére a másikat, e vágy tárgyát egyre görcsösebb
erővel rántsa ismét magához. És a vénasszony most már nemcsak emlékeztetett rá, de határozottan úgy is
viselte mindezt, mint egy feltámaszthatatlanul halott madár, még mindig valahogy csak úgy csüngött az
öregember ölelésében, mintha ájultában emelnék fölfelé, s ő ernyedten, magatehetetlenül, valami beletörődő,
közömbös, szolgai odaadással volna kénytelen hagyni, hogy azt tegyék vele, amit akarnak, s csak amikor
amannak egyre követelőzőbb, egyre fékezhetetlenebb, zihálóan szorító csókja egyszerűen nem engedte
tovább megmaradni ebben a passzív állapotban, s a viszonzásnak legalább egy amolyan gyönge jelére szinte
rákényszerítette, akkor kezdte lassan, bágyadtan felemelni padlóra ejtett bal kezét, s elindítani egy simogató
mozdulatra a másik arca felé. De mert odaérvén ehhez az archoz, kétszer is beleütközött egy-egy jókora
zsírgombócba, mintegy zavartan, hogy összeegyeztethetetlennek bizonyul zsírgombóc és simogatás, le is
hanyatlott rögtön ez a kéz, lehanyatlott, azaz a kezdeti reflexszerű mozdulat után tanácstalanul süllyedni
kezdett lefelé, el a nyak, a mellkas és a gyomorszáj előtt, hogy végül azután mégiscsak megálljon úgy középen,
az arc és a padló félútján, befúrja magát kettejük összepréselődött teste közé, nagyjából az öregember hasának
magasságában a másikhoz, majd ott lejjebb csúszva kitapogassa a slicc egyszerű szerkezetét, s némi
bizonytalankodás után eljusson a merev hímvesszőig. Odalent a padlón a sálakat már teljesen összetaposták, s
a néha erre-arra rúgó, hol előrelendülni, hol megkapaszkodni igyekvő lábak egészen nagy zűrzavart okoztak a
nejlonszatyroknál is. Egyik sem borult ki mindenestül, csak éppen kiszóródott, pontosabban szólva: kilógott
belőlük ez-az, mint elgázolt loncsos kutyákból a bél, az egyikből egy zsíros ingnek az ujja, a másikból egy rojtos
vasalózsinór, a harmadikból frottírfürdőköpeny-övek, a negyedikből egy rakás karikára fűzött alumínium
ajtókilincs, az ötödikből szennyes alsóneműk, a hatodikból két megsárgult adventi koszorú, és így tovább a
hetediktől a tizennegyedikig, filctollkupakoktól a WC-papírgurigáig, amitől persze a legteljesebb mocskos káosz
uralkodott már a taposó lábak körül, ott, ahová éppen csak beszűrődött felülről egy kevéske fény, és ez a káosz
ebben a mocskos homályban végleg megpecsételte a lábak gazdáinak helyzetét, és végérvényesen ki is emelte
őket a büfé számukra amúgy sem, korábban sem valóságos teréből, hogy áthelyezze egy másik valóságba, mint
e lenti szemétdomb tekergőző, beteg hajtásait, mert hiszen mintha tényleg ebből a szemétdombból nőttek
volna ki, s nőttek percről-percre még most is tovább, lábaikkal egyre menthetetlenebbül beleragadva ebbe a
szemétbe, az ölelésükkel viszont, azzal, ahogyan összekapcsolódtak a box fapadján, egyre bonyolultabbá
nyúlva, mint egy ide-oda kúszó árnyék egy rájuk támadt kimondhatatlan szerelmes mondat sivár bozótjának
indái között. Már egészen feküdtek a padon, a pult felől nézve a box asztalának takarásában már egyáltalán
nem látszott belőlük semmi, csak olykor egy-egy felugró könyök, rejtélyesen, csupán nagyjából utalván arra, mi
történik odalent. A férfi a pultnál elnyomta a régit, és rágyújtott egy újabb cigarettára.

Drágaggyal! – hajolt most közelebb hozzá Korim. – Nehm… mindem… otho… zatlantszon!…

És ezt úgy érti, mondta halkan, hogy neki valóban „mindene ott volt az Atlantiszon”, neki: mindene, ismételte
meg többször is, hol az egyik, hol a másik szóra helyezvén nagyobb hangsúlyt, aztán megint kiegyenesedett,
jobb karjával beállította egyensúlyát a pulton, majd egy darabig jól láthatóan azzal küszködött, hogy
beszámolójának tárgyszerű, érzelemmentes hangvételén továbbra se, még most, itt, ezen a nyilvánvalóan
érzékenynek ígérkező ponton se legyen kénytelen módosítani. Mert innentől kezdve, a maga különleges
szófűzésével, s föltehetően már csak égi és földi jegyzője számára érthetően, arról beszélt, milyen nehéz az
eddig követett szenvtelen részletességgel, mindezek után, jelentést kell tenni arról a gyötrelmes ízről, amely
viszont a legapróbb részletre is kiterjedően, s nagyon is kínzón leltárba vette, azon az Atlantiszon mi minden
süllyedt el. Hiszen hogy mi is volt, mondjuk, mondta Korim, a reggelek és a délutánok, az esték és az éjszakák, a
tavaszok és az őszök némelyik órájában olyan feledhetetlenül varázslatos, hogy mi is volt az ártatlanság és a
lelkiismeret, a jóindulat és az együttérzés, a szeretet és a szabadság hajdan ezernyi történetében olyan
megrendítő, s hogy mi is lehetett egy gyermek vagy egy szerelmes, egy eltűnő vagy egy közeledő, egy ébredő
vagy egy álomba sodródott tekintetében olyan kétségbevonhatatlanul örökkévaló, azt, mondta, ugyanúgy nem
lehet szavakba önteni, mint a fájdalmat, amit varázslatuk, megrendítő és örökkévaló voltuk nemléte és
visszaidézhetetlensége okoz, ennek a fájdalomnak a mélységét ugyanis egyszerűen képtelenség körülhatárolni,
pusztán csak megemlíteni lehet, egy kicsit beszélni róla, célozni rá, így hát ő, Korim, most legalább megemlíti,
legalább beszél róla, legalább céloz rá, hogy ez a bizonyos, hogy ez a szóban forgó fájdalom nagyjából
mennyire is, milyen mélységesen fáj. Be kell vallja, vallotta be, hogy amikor elhatározta, e számára legfelső
fórumon beszámol majd a végzetes korszakváltásról az emberi dolgokban, amikor eldöntötte, ő lesz az, aki
megmondja végre az égieknek, hogy idelent a jó fölött ugyanúgy eljárt az idő, amiképpen eljárt az ezt bejelentő
mondatok fölött is, akkor titkon azt remélte, képes lesz beszámolni lelkének erről a gyógyíthatatlan sérüléséről,
a meghajszoltság és a megszomorodás egyidejű csapásáról, amit e felismerések büntetése- vagy áraként
személy szerint őrá mért a sors. És most itt áll, és tudja, hogy ez volna a megfelelő alkalom, itt áll, jelentésének
a végére ért, a maga részéről ő abszolúte kész. Nincs már, mondta, semmije, és hely sincs többé, ahová
odaveszett mindenét, vagy hogy fejezze ki a dolgot, mint személyes emléket lepakolhatná, vagyis módja sincs
ezt a veszett mindent még eltemetni sem, amikor pedig tényleg elsüllyedt az egész, nyom nélkül eltűnt, mint
egy magával ragadóan egyszerű tudás a magasrendűről, elnyelte az utolsó atlantiszi hullám, egyszóval,
mondta, valóban itt lenne tehát az idő a vallomásra, csak hát ha tudja is, ha érzi is, beszélni róla képtelen. És ez
a személyes fájdalomnak, a meghajszoltság és a megszomorodás egyidejű csapásának még csupán az a része,
amelyik a példaként emlegetett reggelek és esték, illetve a történetek és tekintetek mögött álló varázslatnak,
megrendülésnek és örökkévalónak a keserű elmúltából következett, fájdalmának másik forrása ugyanis,
mondta Korim, abból a szinte képtelennek tetsző felismerésből táplálkozott, hogy eltűntek maguk a reggelek
és esték is, kihunytak a történetek és a tekintetek is, a rossz reggelek és a rossz esték, a rossz történetek és a
rossz tekintetek, mert úgy esett, hogy miközben a jó, mondta, magával rántotta a rosszat, egy nap, ébredés
után vagy lefekvéskor az embernek egyszeriben rá kellett döbbennie, hogy nincs tovább értelme különbséget
tenni ébredés és lefekvés, vagyis reggel és reggel, este és este között, mivel ez a különbség hirtelen, egyik
napról a másikra, az előzőről a mostanira, felszámolódott, egy reggel van és egy este mindössze, értette meg az
ember, legalábbis ő, Korim, akkor, és ez az egy van szétosztva mindenkinek, egy reggel és egy este, egy
történet és egy tekintet – csak az a varázslat, az a megrendülés, az az örökkévaló nincsen szétosztva egyáltalán,
mivel nincsen többé egyik sem, sőt az ember, mondta Korim, szinte úgy érzi ebben a fájdalmában, hogy csak
képzelődött, és nem is volt soha, soha. Azaz, folytatta megállíthatatlanul, s hangjának időnkénti
megbicsaklásából nagyon úgy látszott, hogy gondolatai egy olyan elérzékenyülés felé sodorják, amelyik ellen
nem lesz mit tennie, azaz, mondta, neki már nincsenek reggelei és estéi, nincs története, és nincs tekintete
sem, neki mindegy, hol van, így hát nincs is voltaképp sehol, azaz, bicsaklott meg újra és újra a hangja,
szomorúan jelentheti be, hogy a jövő embere az ő személyében már itt van, mivel ő már a jövőben él, abban a
jövőben, ahonnan visszanézve teljességgel lehetetlen beszélni a veszteségről, mert beszélni már
tulajdonképpen nem lehet semmiről, mivel minden és azonnal hazuggá lesz ezen a nyelven, de különösen, ha
reggelekről és estékről, de különösen, ha történetekről és tekintetekről, de különösen, ha varázslatról,
megrendülésről és örökkévalóról próbál meg újból beszélni valaki. És ez az az állapot, mondta Korim, melyben
az ő számára, aki világosan látja, hogy nem természetfeletti erőknek, nem isteni ítéletnek, hanem az emberek
egy páratlanul undorító keverékének kell tulajdonítsa ezt a világunkban beállt tragikus fordulatot, nem marad
hátra más, mint arra használni ezt a beszédet, most, hogy befejezte, amire még lehet, az átokra ugyanis, a
legkönyörtelenebb és a legfeloldhatatlanabb átokra, arra, hogy ha már a valóság erre képtelen, legalább az
átkozódó nyelv ereje teremtsen meg egy olyan birodalmat, ahol a szavak súlyától e példátlanul visszataszító
emberfajta alatt beszakad a föld, ahol rájuk omlik az ég, ahol minden fejükre olvasott rontás eléri őket.
Megátkozza tehát, mondta indulattól remegő hangon, megátkozza az aljast és az elvetemültet, hogy
leszáradjon a húsa, és a csontja porrá omoljon, megátkozza egyszer, és megátkozza ezerszer, hogy készüljön
fel, és romoljon meg, és bolyongjon ifja, árvája, özvegye a földön, amiként bolyongjon előttük ő is, éhezve és
szorongva, a sűrű sötétben örökre elhagyatva. Megátkozza, mondta, akin soha nem fogott, és soha nem fog az
átok, megátkozza a bizalom gonosztevőit, megátkozza a jéghideg sunyit a győzelemben és a vereségben, és
megátkozza a győzelmet és a vereséget is. És megátkozza a kegyetlent, az irigyet és az erőszakost, és
megátkozza mindezt a gondolatban, megátkozza az alantast és az alantas örökös diadalát, és a silányat, az
álnokot meg a becstelent. Legyen átkozott a világ, mondta elfulladva, a világ, ahol nincs Mindenható és nincs
végítélet, ahol nevetséges minden átok és átkozódó, s ahol a dicsőség ára csak a hitványság lehet. És a
legfőképpen, mondta, legyen átkozott a véletlen pokoli gépezete, mely miközben fenntartja mindezt, le is
leplezi, legyen átkozott tehát még a fény is, mely azzal, hogy bevilágítja, meg is mutatja: csak egyetlen világ
van, s e világon kívül nincsen más semmi. De a legeslegfőképpen, mondta, az ember legyen az átkozott, az
ember, aki e világ s e gépezet uralmát élvezi, hogy hamissá zülleszthette dolgaink lényegét, s hogy ezt a hamis
lényeget legmélyebb törvényünkké megtehette. Itt már, rázta meg keserűen a fejét, minden hazug, hazug és
hazug, és ez a hazugság annyira átjárta már a lelkek legeldugottabb csücskét is, hogy várakozásnak, reménynek
tényleg nincs helye, ezért, ha mégis eljön, mondta, ami soha nem jön el, ha mégis lesz egyszer újra és megint,
akkor ő, Korim, azt üzeni ennek a fajnak, hogy nem, ne várjanak a kegyelemre, hanem osonjanak el, hogy ne
bízzanak a feledésben, mert az ő számukra nem lesz feledés, és ne javuljanak meg, és ne térjenek meg, mert a
megjavulásból és a megtérésből ők biztosan ki lesznek zárva, mert az ő számukra nincsen semmiféle
megbocsátás, csak emlék és büntetés, mert őtőlük rossz még a jó is, pusztuljanak ki, azt üzeni nekik,
rohadjanak ki, és pusztuljanak, hiszen épp elég, hogy a nyomuk, az a felejthetetlen nyom, úgyis, mindörökre, itt
marad. A férfi nem bólintott, nem rázta meg a fejét, nem csinált egyáltalán semmit, legalábbis semmi olyat,
amiből arra lehetett volna következtetni, hogy figyel Korim szavaira, s most a tudatában volna bárminek is.
Ugyanakkor azonban annak sem adta semmi jelét, hogy mindennek az ellenkezője volna igaz, vagyis hogy nem
figyelt ezekre a szavakra, és hogy nem volt és nincs a tudatában semminek. Annyit lehetett csupán
megállapítani, hogy az ő oldalán maradt minden változatlan, csak cigarettázott tovább, fújta kifelé lassan a
füstöt, tekintete mintha a pult élének változatlanul ugyanazon a pontján nyugodott volna, s ahogy fújta, fújta
maga elé ugyanabban a vékony sugárban, most ez a füst… éppen csak úgy … felcsapódott a pult oldaláról és a
tetejéről, épp csak úgy föl, nagyjából a férfi fejmagasságáig, ott pedig mintha megállt volna, egyszerűen ott
maradt egyetlen gömbbe gomolyodva, s nagyon lassan úszni, lebegni kezdett a férfihoz vissza, az arca felé. Egy
darabig nem lehetett pontosan érteni, mi történik, a füstgömb megállt, a férfi pedig maradt mozdulatlan, aztán
egyszer csak, nagyon lassan, ez a füstgömb elkezdett úszni tovább, körbeölelte, mint egy felhő a hegytetőt, a
férfi fejét, és ugyanakkor kezdett a tömegéből veszíteni is. Legalább egy teljes perc kellett hozzá, hogy világossá
legyen, miért, hogy ugyanis a férfi megpróbálta az egészet visszaszívni, azaz mindazt, amit az elébb kifújt, és
ami egy gömbbe összeállt, azt most visszairányította a tüdejébe, és ez, nyilván a levegővétel helyesen
megválasztott mértéke miatt, nemcsak hogy sikerült, hanem ragyogóan, maradéktalanul sikerült, és a
füstgömb, anélkül hogy gömbformájából közben széjjellebegne, tömegéből veszítve csak, tényleg eltűnt a feje
körül, visszaáramlott a száján át a tüdejébe, hogy aztán persze hamarosan egy vékony sugárban újra
megjelenjen.

Meh… öhhely… fomkesz… lőmah… – mondta ekkor Korim.

Vagyis hogy most öt helyen fogja keresztüllőni magát, előre szeretné közölni, hogy összesen öt lövést fog
leadni, vagyis ötöt fog beleereszteni magába, és megmondja őszintén, előre nem készült rá, hogy hol és mikor,
de úgy gondolja, most és itt a legalkalmasabb, nincs miért keresni erre a célra egy külön időt és egy külön
helyet, ez itt éppen megfelel, végül is elmondott mindent, neki nincs mit keresnie többé, ő a maga részéről
ezzel befejezi. Egyet a bal tenyérbe, mondta, egyet a bal lábfejbe. Egyet a jobb lábfejbe, és egyet, ha menni
fog, a jobb tenyérbe. Az utolsót, az ötödiket pedig… mondta, majd megszakította a mondatot, és már nem is
fejezte be, hanem jobbjával elengedte az üres poharat, benyúlt kabátja külső zsebébe, és előhúzott egy
revolvert. Kibiztosította a zárat, a balkezét felemelte, egészen fel, a feje fölé, majd alulról odaillesztette a
revolvert, és meghúzta a ravaszt. A kezet valóban átszakította a golyó, s az két neon között belecsapódott a
mennyezetbe, Korim azonban úgy csuklott össze és terült el a pult alatt a padlón, mintha a lövedék nem is a
kezébe, hanem a fejébe hatolt volna bele. Hátul a boxban mintha villám sújtott volna le a nagy csattanásra. A
koldusforma pár rémülten felpattant, először magukat tapogatták végig, mert azt hitték, talán őrájuk lőttek,
aztán megigazították a nadrágot, ruhát, kabátot, és mintha valaki rájuk parancsolt volna, azonnal visszaültek a
helyükre. Ijedt szemekkel meredtek a pult felé, de moccanni, azt nem mert egyikük sem, csak ültek dermedten,
s látható volt, hogy még nagyon sokáig nem fognak tudni megmozdulni a félelemtől. Elöl a férfi viszont még
csak össze sem rezzent a lövésre. A fejét is csak akkor fordította oda, amikor Korim összeesett és elvágódott, s
a revolver hármat ugorva a padlón, végül megállapodott a pult tövében. Nézte egy darabig, mégpedig olyan
tekintettel nézte, mintha egy fedő esett volna le egy lábosról a konyhakőre, aztán elnyomta a cigarettát a
hamutartóban, összegombolta magán a kabátot, megfordult, és lassú léptekkel kiment a büféből. Hosszú
csend lett a neonok alatt, olyasféle csend, mintha váratlanul minden víz alá került volna, azután a pult mögött a
falban lassan résnyire kinyílt egy ajtó, s egy vörös képű, borzas hajú férfi dugta ki rajta a fejét. Egy darabig nem
is mozdult el onnan, csak lógatta ezt a fejet az ajtó résén kifelé, majd hogy a zaj nem ismétlődött meg újra, az
ajtót egészen kinyitotta, bizonytalanul tett egy lépést a pult felé – aminek a másik oldalán számára
láthatatlanul Korim hevert –, majd nyugtalanul nézelődvén erre-arra, elkezdte gombolgatni a nadrágja sliccét.
„Baj van?!” – kérdezte a nyitva hagyott ajtó mögül egy rekedt női hang. „Nem látok semmit…” „Akkor
mondom, hogy az utcáról jött! Eredj, és nézd meg!” A férfi megrántotta a vállát, aztán már éppen indult volna
ki a pult mögül a bejárat felé, hogy tényleg megnézze, mi is történhetett odakint, hiszen itt bent minden
rendben valónak látszott, amikor egyszer csak, még az első mozdulat közben szinte, megtorpant, és rámeredt a
pult szélén a hamutartóra. Abban a pillanatban abba is hagyta a gombolkozást, a keze egyszerűen ottmaradt az
egyik sliccgombon, és szinte lehetett látni, ahogy megvilágosodik neki valami, s ahogy elönti a düh, mert az a
vörös feje árnyalatról árnyalatra egyre jobban elvörösödött. „A kurva életbe!” Csak állt mozdulatlanul, és
lehunyta a szemét, aztán a keze lassan ökölbe szorult, és egy nagyot csapott ezzel az ököllel a pultra. „Mi van?”
– reccsent fel nyugtalanul odabent a nő. „A rohadt, kibaszott, kurva életbe! – ingatta a fejét minden egyes
szóra a férfi. – Lelépett a disznó! Az van, drága Dettikém, hogy lelécelt a vendégünk, a jó büdös kurva anyját
neki! A drága vendég… napok óta az egyetlen komoly… és…” „Nincs a budin?” A férfi láthatóan szinte szédült a
dühtől, bele kellett kapaszkodnia a pultba. „Méghogy pap! – mormolta maga elé. – Méghogy Jeruzsálem! Hogy
lehetek ekkora barom?! Egy disznó! Egy egyszerű mocskos kis disznó! Jeruzsálemi pap?! Naná! Én meg a
taknyos Pipi néni vagyok a rózsalugasból!” „Béla, azért ne húzd fel magad…! A budiba még meg se…” „Te Detti!
– vicsorgott hátra a férfi. – Nekem te ne mondd, hogy a budi meg minden, mikor ez a rohadt szemét disznó
ennyire átvert minket! Ez nem hagyott itt egyetlen megveszekedett fillért se, érted?! Itt ivott és evett egy teljes
álló nap, és nem fizetett egy huncut krajcárt se, érted te ezt, Detti?!” „Értem én, Bélusom, értem én az egészet!
– igyekezett az a nő bentről, feltehetően valami ágyból, itt kint lecsillapítani ezt a férfit. – De attól még nem fog
bejönni az a rohadt pénz, hogy te itt belehergeled magadat… Nézd meg már végre a budin!” „És még éreztem
is valamit – mondta a férfi, s ujjai elfehéredtek a pult szélén. – Még mondtam is magamba, hogy te Béla, nem
lehet, hogy ez itt csak hazudozik összevissza? Mer hát, már hogy a faszba kerülne ide Je-ru-zsá-lem-ből egy
pap?! Hogy lehet egy ilyen rossz dumát benyalni, te Detti?!” „Béluskám, hát, tényleg most már…” A férfi csak
állt imbolyogva, és beletelt vagy egy teljes percbe is, míg el tudta engedni a pultot, akkor kiegyenesedett,
végigsimított az arcán, mint aki a keserű vonásokat akarja onnan lesöpörni, aztán már épp indult volna vissza
ezekkel a lesöpörhetetlenül keserű vonásokkal a nőhöz, amikor a tekintete megakadt a két karót nyelt
kolduson a WC mellett. „Hát, ti meg mi az anyátok mocskos valagát rohadtok még mindig itt?!” Így ordított
rájuk, de aztán mintha csak kutyákba rúgott volna bele, és ezzel kész is volna a dolog, az ordítás után nem
következett semmi, vagyis, anélkül hogy nekik ment és kikergette volna őket az utcára, megtört, szomorú
emberként lassan visszament a pult mögötti helyiségbe, és halkan becsukta maga után az ajtót.

A büfé újra elcsendesedett.

Korim eszméletlenül hevert a pult tövében.

Hold, völgy, harmat, halál.

Később elvitték.