Első nap

KEZDŐDIK A DEKAMERON ELSŐ NAPJA, MELYEN A SZERZŐ ELMONDJA:

MIKÉPPEN ESETT, HOGY AZ ALÁBB SZÍNRE LÉPŐ SZEMÉLYEK
EGYBEGYŰLTEK, HOGY MESÉLJENEK EGYMÁSNAK, ANNAK UTÁNA
PEDIG PAMPINEA URALKODÁSA ALATT KI-KI OLYAN TÖRTÉNETET
MOND EL, AMELYNEK TÁRGYÁT TETSZÉSE SZERINT VÁLASZTOTTA

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien

természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és
gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet
egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez
visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek
között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek
lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb
volt a felkapaszkodás és a leereszkedés. És valamint a vidámság határán ott leskelődik a fájdalom, éppúgy a
gyötrelmek határán ott várakozik az öröm. Ezt a rövidke szomorkodást (rövidnek mondom, mert mindössze
néhány lapra terjed) nyomon követi az édesség és a gyönyörűség, mit eleve megígértem nektek, s mit talán nem
is várnátok ilyen kezdet után, ha be nem jelenteném. És valóban, ha tisztességgel más úton vezethettelek volna
benneteket oda, hová akarlak, nem pedig ezen a zord ösvényen, szíves örömest megtettem volna; mivelhogy
azonban eme visszaemlékezés nélkül nem tudnám megértetni, hogyan s mi okból estek mindama dolgok,
melyek alább írva következnek, kénytelen-kelletlen ráadom fejemet a leírására.

Elmondom tehát, hogy az Isten Fia üdvösséges Megtestesülésének immár ezerháromszáznegyvennyolcadik

esztendejét írták, midőn jeles Firenze városában, mely szépségével felülmúlja mind a többi itáliai városokat,
kiütött a halálos pestis, melyet az égitestek hatalma vagy Istennek bűnös cselekedeteinken érzett igazságos
haragja zúdított a halandókra, hogy észre térítsen bennünket; e pestis alig néhány esztendővel annak előtte
bukkant fel a keleti országokban, s minekutána ottan rengeteg embert elpusztított, feltarthatatlanul harapódzott
egy helyről a másra, s nyomorúságunkra a Nyugaton is elterjedt. És ellenében ugyan csütörtököt mondott
minden okosság és emberi vigyázatosság, mellyel evégre rendelt városi biztosok a sok szennytől megtisztították
a várost, megtiltották, hogy oda bárminémű beteg ember betegye a lábát, s bőven osztogatták a jó tanácsokat az
egészség megóvására; nem volt foganatja a jámbor könyörgéseknek sem, melyeket újra meg újra, az elrendelt
körmeneteken is, más módokon is intéztek Istenhez ájtatos emberek; körülbelül a mondott esztendő tavaszának
elején kezdettek mutatkozni a pestis fájdalmas pusztításai, mégpedig elképesztő módon. És nem olyképpen
jelentkezett, mint Keleten, hol a kikerülhetetlen halálnak nyilvánvaló jele az volt, ha valakinek megeredt az orra
vére; hanem a kezdetén: férfiaknál, nőknél egyaránt a lágyékukon vagy a hónuk alatt bizonyos daganatok
támadtak, amelyek néha akkorára nőttek, mint egy rendes alma, néha akkorára, mint egy tojás, vagyis voltak
nagyobbak, voltak kisebbek, amelyeket a nép "búb"-nak nevezett. És a testnek ama fent mondott két részéből
kezdett e mondott búb hamaridő múltán kiütni, és kibukkanni a testnek minden egyéb részén is egyformán; és
ennek utána kezdett a mondott betegségnek minéműsége fekete vagy kékesfekete foltokra változni, melyek a
karokon, a combokon és a testnek minden egyéb részén feltünedeztek sok embernél; némelyiknél nagyok
voltak és ritkák, másoknál kicsinyek és sűrűk. És valamint kezdetben a búb volt és maradt biztos jele a
bekövetkezendő halálnak, akként most e foltok voltak a jelei mindazoknál, akiket megleptek.

Úgy látszott, hogy ennek a betegségnek a gyógyításában sem orvosi tanács, sem semminémű orvosság ereje
nem hat és nem használ; mármost akár azért, mert a betegség minéműsége nem adott módot rá, akár azért,
mivelhogy a tudatlan kuruzslók (mert a tanult orvosokon felül ezeknek a száma fölöttébb meggyarapodott
efféle nőkkel és férfiakkal, kik soha életökben nem tanulták a gyógyítás tudományát) nem ismerték fel a baj
eredendő okát, és ennélfogva nem a kellő szereket alkalmazták ellene: nem csupán hogy kevesen gyógyultak
meg, hanem úgyszólván valamennyien belehaltak a fent mondott jelek feltünedezése után harmadnapra, ki
gyorsabban, ki lassabban, s a legtöbben mindennemű láz avagy egyéb tünet nélkül. És ennek a döghalálnak
annál nagyobb volt ereje, mivelhogy azokról, akik megbetegedtek, az érintkezés révén átragadt az
egészségesekre, éppen úgy, mint ahogy a tűz belekap a száraz vagy zsíros tárgyakba, mik tőszomszédságában
vannak. De még nagyobb baj is volt ennél; mivelhogy nem csupán a betegekkel való beszélgetés vagy
érintkezés származtatta át az egészségesekre a betegséget vagy a tömeghalál csíráját, hanem kiderült, hogy a
ruháknak vagy bármely más tárgynak az érintése, mit ím ez betegek érintettek avagy használtak, ezzel a
betegséggel fertőzi azt, aki hozzányúl.

Elképesztő hallani is, mit most el kell mondanom: és ha nem látták volna sokan, s nem láttam volna magam is
tulajdon szememmel, szinte hinni sem merném, nemhogy leírni, ha mégolyan szavahihető embertől hallottam
volna is. Elmondom tehát, hogy a szóban forgó pestisnek az a tulajdonsága, hogy egyikről a másra átragad, oly
fertőző erejű volt, hogy nem csupán emberről emberre terjedt, hanem - ami igen gyakran nyilván
bebizonyosodott - ha a megbetegedett vagy a betegségben meghalt embernek valamijét megérintette valami
más, nem emberfajta élőlény, azt nem csupán megfertőzte a betegség, hanem igen-igen rövid idő alatt meg is
ölte. Erről - mint kevéssel előbb említettem - egyebek közt egy napon tulajdon szememmel a következőképpen
győződtem meg: Egyszer egy ilyen betegségben meghalt szegény embernek rongyait kidobták az utcára;
odatévedt hozzájok két disznó, melyek szokások szerint előbb az orrukkal, aztán a fogaikkal összevissza
turkáltak a rongyokban, s íme, alig egy óra múltán, mintha csak mérget ittak volna, egyet-kettőt vonaglott mind
a kettő, s döglötten rogyott a földre a vesztükre megturkált rongyok fölött. Efféle és sok más hasonló meg
súlyosabb esetek révén mindenféle aggodalom meg képzelődés támadt azokban, kik életben maradtak, és szinte
valamennyien egyetlen rideg célt szögeztek maguk elé: irtózattal elkerülni a betegeket s minden ő dolgaikat; és
mindenki azt hitte, hogy ekképpen cselekedvén, megmenti maga életét. (…)

És városunknak ebben a szörnyű balsorsában és nyomorúságában az isteni és emberi törvények jeles tisztessége
szinte összeomlott és semmivé lett, mivelhogy a kormányzó és törvénytevő urak, csakúgy, mint a többi
emberek, vagy meghaltak, vagy betegek voltak, vagy poroszlóik száma oly igen megfogyatkozott, hogy
semminémű szolgálatot nem tudtak végezni: ennek miatta kinek-kinek szabad volt a vásár: azt cselekedhette,
amire éppen kedve szottyant.

(…) Mivelhogy a fent mondott rengeteg halott eltemetésére, melyekkel naponta és szinte minden órában
elárasztották a templomokat, nem volt elegendő a temetők szent földje, különösen, ha régi szokás szerint
mindegyiknek külön helyet akartak volna adni, a templomok melletti cintermek helyett, melyek már zsúfolva
voltak, hatalmas gödröket ástak, melyekbe százával bocsátották le az újabb halottakat; ezekben aztán
rétegekben egymásra halmozták őket, mint ahogy a hajóban berakják az árukat, kevéske földet hánytak rájok,
mindaddig, mígnem a gödör színig betelt.

(…) Magam is torkig vagyok már vele, hogy ilyen mélyen keresztül-kasul járom ezeket a roppant
nyomorúságokat; annak okáért, mivelhogy mellőzni akarom immár eme felét a dolognak, már amennyire
illendően mellőzhetem, elmondom, hogy mikor városunk ekként már a végét járta, s lakossága szinte kipusztult,
történt, hogy (miként szavahihető embertől hallottam) egy keddi nap reggelén a tiszteletre méltó Santa Maria
Novella székesegyházban, hol úgyszólván éppen senki nem volt, a gyászos időkhöz illendő gyászos ruházatban
hét ifjú hölgy hallgatta a szent misét, kiket mind baráti, szomszédi, avagy atyafiságos kötelék fűzött
egymáshoz; közülök pedig egyik sem lépte át a huszonnyolcadik esztendejét, s nem volt egyik sem fiatalabb
tizennyolc esztendősnél, mindegyik okos, nemes származású, szemrevaló, tisztes erkölcsű és bájosan
szemérmetes. Elárulnám én az igazi nevöket, ha nem volna rá alapos okom, hogy elhallgassam, mégpedig az,
hogy nem akarom, netalán az alább következő dolgok miatt, amelyeket elbeszéltek vagy végighallgattak, a
jövendőben bármelyiköknek is pironkodnia kellessék, mivelhogy manapság szigorúbb törvények szabályozzák
a szórakozásokat, mint akkoriban, mikor éppen a fent mondott okok miatt ezek a törvények nemcsak az ő
korukhoz, hanem sokkalta érettebb korhoz mérten is lazábbak voltak; meg aztán nem is akarok okot adni a
rosszmájú embereknek, kik csak úgy lesik az alkalmat, hogy minden dicséretes életbe belemarjanak, hogy
undok beszédeikkel akármiféleképpen is csorbát ejtsenek eme derék hölgyek tisztességén. Ennek okáért tehát,
hogy a következendőkben mindenki zűrzavar nélkül megérthesse: mit melyik mondott, az a szándokom, hogy
olyan neveket adok nekik, melyek egészben vagy részben illenek mindegyiknek jelleméhez. Az elsőt tehát, ki
egyúttal a legidősebb volt, Pampineának fogjuk nevezni, a másodikat Fiammettának, Filoménának a harmadikat
és a negyediket Emiliának, utána Laurettának hívjuk majd az ötödiket, a hatodikat Neifilének, az utolsót pedig
nem ok nélkül Elise névvel illetjük. Ezek a hölgyek nem holmi összebeszélés szerint, hanem véletlenségből
összekerültek a templomnak valamely részében, körben letelepedtek, sűrű sóhajtozások után abbahagyták a
Miatyánk-imádkozást és szapora szóval kezdtek mindenféle, e mostoha időket illető dolgokról beszélgetni.
Kevés idő multán, hogy a többieknek szavok veszett, Pampinea megszólalt ilyeténképpen:
- Kedves hölgyeim, bizonyára ti is sokszor hallottátok már, csakúgy, mint jómagam, hogy senki ellen nem
követ el igazságtalanságot, ki tisztességgel él a maga jussával. Józan ésszel felismert természetes jussa minden
embernek, ki e világra születik, hogy tőle telhetőleg istápolja, megtartsa és védelmezze a maga életét. Ez pedig
annyira megengedett dolog, hogy miképpen immár nemegyszer megesett, hogy valaki a maga jussa érdekében
büntetlenül embert is ölhetett. Ha pedig ezt megengedik a törvények, melyeknek kötelességök közé tartozik
minden ember életének boldogságát biztosítani, mennyivel inkább meg vagyon engedve nekünk s mindenki
másnak életünk megtartásáért mindama eszközöket megragadni, melyek hatalmunkban vannak, méghozzá, ha
senkit nem sértünk velök? Valahányszor jól szemügyre veszem ma reggeli s mi több, sok máskori
viselkedésünket, s meggondolom, minéműk s milyenek beszélgetéseink, mindannyiszor észreveszem, s ti is
hasonlatosképpen észrevehetitek, hogy mindegyikünk aggódik önnönmagáért: ezen nem is csodálkozom
cseppet sem, viszont fölöttébb csodálkozom, hogy nem kárpótoljuk magunkat valamiképpen azért, mitől
mindegyitek méltán retteg (holott nyilván tudom, hogy mindegyikünkben női érzés lakozik). Véleményem
szerint úgy időzünk itten, mintha kényszerűségből vagy önként tanúi akarnánk lenni annak, mennyi holttestet
cipelnek a temetőbe, vagy annak, hogy itt bent a barátok, kik szinte már egy szálig kipusztultak, vajon
eléneklik-e a megszabott órákban zsolozsmáikat, avagy mintha ruházatunkkal be kellene bizonyítanunk
mindenkinek, ki csak lát bennünket, hogy mekkora és minémű a mi nyomorúságunk. És ha innen távozunk,
vagy azt látjuk mindenütt, hogy hullákat vagy betegeket visznek, vagy azt, hogy azok, kiket gaztetteikért az
állami törvények ereje innen rég számkivetésbe kergetett, épp e törvényeknek fittyet hánynak, mivelhogy
tudják, hogy e törvények végrehajtói meghaltak vagy betegek, s ennek miatta ők pimasz pökhendiséggel járnak-
kelnek a város területén; vagy pedig látjuk városunk söpredékét, mely vérünkön hízik, a sírásó nevet használja,
és ebben a mi pusztulásunkban gyalog avagy lóháton városszerte cserkészik, s gyalázatos csúfondáros
énekekkel még nekünk hánytorgatja fel balsorsunkat. Egyebet sem hallunk, mint azt, hogy "ezek meg ezek
meghaltak" és "emezek meg emezek haldoklanak"; és ha volnának erre való emberek, mindenfelé keserves
jajveszékelést hallanánk. És hahogy megtérünk otthonunkba (nem tudom, ti is úgy vagytok-e vele, mint én?),
engem bizony elfog a rettegés, mikor nyüzsgő cselédségemből egy teremtett lelket nem lelek már, csupán
egyetlen belső cselédemet, és úgy érzem, hogy minden hajam szála égnek mered; és akárhová megyek, akárhol
megállok benne, úgy rémlik nekem, mintha az elköltözötteknek árnyait látnám a házban; s méghozzá nem is jól
ismert orcájokkal, hanem valami borzalmas ábrázattal, amit nem tudom, hol vettek most egyszerre, halálra
rémítenek. Ennek miatta itt is, odakint is, otthon is rosszul érzem magamat; mégpedig annál rosszabbul, mert
úgy veszem észre, hogy rajtunk kívül egyetlen ember sem marad itten, kinek van módja benne, és van valami
helye, ahová elmehet, mint ahogy nekünk vagyon. És több ízben hallottam és megtudtam, hogy azok, kik még
netalán itt vannak, egyáltalán nem tesznek különbséget tisztességes és becstelen dolgok között, s egyedül és
társaságban, éjjel és nappal, azt művelik, mire éppen vágyuk hajtja őket, s mi a legnagyobb élvezetet szerzi
nekik. Mégpedig nem csupán a világi emberek, hanem a zárt kolostorok lakói is, mivelhogy fejökbe veszik,
hogy ami másnak nem tilos, az nekik is szabad, megszegik a törvényeknek tartozó engedelmességet, testi
gyönyörűségekbe vetik magokat s kicsapongásra és dőzsölésre adják fejőket, abban a hiszemben, hogy
ekképpen megmenekednek. És ha ez így van (márpedig nyilván látni való, hogy így van), akkor mit keresünk
mi itten? Mire várunk? Miről ábrándozunk? Mért vagyunk restebbek és lanyhábbak egészségünk iránt, mint a
város minden egyéb lakosa? Vagy azt hisszük, hogy a mi életünk erősebb lánccal van testünkhöz bilincselve,
mint a többieké, s ennélfogva semmivel nem kell törődnünk, mi alkalmatos arra, hogy ártalmára legyen? Mi
bizony tévedünk, mi bizony csalatkozunk; miféle ostobaság szállott meg bennünket, hogy ilyesmiben
bizakodunk? Kézzelfogható bizonyságát látjuk ennek, valahányszor csak eszünkbe jut, mennyi derék ifjú meg
hölgy esett áldozatul eme kegyetlen pestisnek. Annak okáért, nehogy csüggedésből, avagy könnyelműségből
beleessünk e bajba, melytől talán valamiképpen megmenekülhetünk, ha magunk is úgy akarjuk (nem tudom,
vajon ebben egy véleményen vagytok-e velem), legokosabbnak tartanám, ha mi, úgy ahogy itt vagyunk,
távoznánk ebből a városból, mint már előttünk annyian távoztak és távoznak ma is; és elkerülvén mások
tisztességtelen példáját, mint a halált, kimennénk lakni valamely vidéki birtokunkra, hiszen mindegyikünknek
van jó egynéhány: és ottan tőlünk telhetőleg vidáman, jókedvben és kellemesen töltenők időnket anélkül, hogy
bármi cselekedetünkben túlmennénk a józanság határain. Ott madárdalok zengenek, zöldellő dombok és
síkságok gyönyörködtetik a szemet, a földeken tenger módjára hullámzik a dús vetés, százféle a fa és
szélesebbre tárul a mennyboltozat, mely még akkor sem vonja meg tőlünk örök szépségét, ha netán elkomorul,
s mindez gyönyörűségesebb látvány, mint városunk kongó falai. És ottan frissebb a levegő, és bővebben van
minden, mi a mai időkben a megélhetéshez szükséges, meg a szomorúság is kevesebb. Mert ámbátor a
parasztok csakúgy halnak, mint a városbeliek, ott annyival kevesebb a kellemetlenség, amennyivel kevesebb a
ház, meg a lakosság, mint a városban. Másfelől, ha nem csalódom, mi nem hagyunk el itten senkit, sőt igazság
szerint azt mondhatjuk, hogy mi vagyunk elhagyottak; mivelhogy a mieink vagy meghaltak, vagy elmenekültek
a halál elől, s mintha csak nem is tartoznánk hozzájok, magunkra hagytak ebben a szörnyű veszedelemben.
Semminémű szemrehányás nem érhet tehát bennünket, ha ezt a tanácsot megfogadjuk; de nyomorúság és talán
halál szakadhat ránk, ha nem fogadjuk meg. Annak okáért, hahogy ti is javalljátok, azt hiszem, helyesen
cselekszünk, ha magunk mellé vesszük szolgálóleányainkat és meghagyjuk nekik, hogy minden szükségesekkel
jöjjenek velünk, mi pedig ma itt, holnap amott kiélvezünk minden örömet és vidámságot, mit e mostani idő
csak nyújthat; ezt pedig mindaddig folytatjuk (ha ugyan előbb le nem csap ránk a halál), mígnem észrevesszük,
hogy az Ég mindeme dolgoknak véget vetett. És figyelmeztetlek benneteket, hogy éppoly kevéssé válik
szégyenünkre, ha tisztességben távozunk innét, mint a többi asszonyok java részének az, hogy becstelenségben
itt maradnak.

(…) A hölgyek és ifjak egy értelemmel úgy határoztak, hogy novellákat fognak mesélni.

- Nos hát - szólott a Királynő -, ha így határoztatok, ím ez első napot illetően rendelem, hogy kinek-kinek
szabadságában legyen tetszése szerint megválasztania elbeszélése tárgyát.

Annak utána odafordult Pamfilóhoz, ki jobbján ült, és nyájasan odaszólt neki, hogy kezdje meg a sort valamely
elbeszélésével. Pamfilo tehát, miközben valamennyien szavát lesték, a parancs hallatára azon nyomban
ekképpen fogott szóba.

Negyedik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON HARMADIK NAPJA,

ÉS KEZDŐDIK A NEGYEDIK, MELYEN FILOSTRATO
URALKODÁSA ALATT OLY EMBEREKRŐL FOLYIK A SZÓ,
KIKNEK SZERELME SZERENCSÉTLEN VÉGRE JUTOTT

NEGYEDIK NAP MÁSODIK NOVELLA

Alberto testvér elhiteti valamely asszonnyal, hogy Gábriel arkangyal szerelmes

belé, kinek képében ő maga többször is szerelmeskedik az asszonnyal;
egyszer aztán megijed az asszonynak rokonaitól, kiugrik a házból,
s megbúvik valamely szegény embernek házában,
ki is vadember képében másnap a piacra vezeti őt, hol felismerik,
annak utána pedig szerzetes testvérei megfogják és börtönbe vetik

[A szöveg elején rövidített változat!]

[…]

Élt tehát, nemes hölgyeim, Imola városában valamely gonosz életű és romlott ember, bizonyos Berto della
Massa nevezetű, kinek gyalázatos cselekedetei, melyeket az Imola-béliek jól ismertek, annyira fajultak, hogy
már nem volt ember Imolában, ki nem hogy hazugságait, de akár egyetlen igaz szavát is elhitte volna; miért is
mikor észbe vette, hogy bitangságai miatt ottan már ég a föld a talpa alatt, mit volt mit tennie, átköltözködtek
Velence városába, hol a világnak minden szennye összefoly, és úgy gondolta, hogy ottan gonoszságai
művelésére újabb módokat talál, melyeket máshol még nem koptatott el.
És mintha csak lelkiismeret furdalta volna annak előtte elkövetett gonoszságai miatt, véghetetlen alázatosságot
színlelt; nagy buzgó kereszténnyé vedlett, és beállott ferences barátnak, és felvette az Alberto da Imola testvér
nevet; és eme ruházatában látszatra fölöttébb szigorú életet folytatott, és igen magasztalta a penitenciát, az
önmegtartóztatást, és soha húst nem evett, bort nem ivott, ha nem volt kedve hozzá. S még jóformán senki észre
nem vette, a rabló, parázna, csaló, gyilkos emberből hirtelen buzgó hithirdető vált, holott fent mondott bűneit
egyáltalán le nem vetkezte, hahogy titokban művelhette azokat. Ezenfelül pappá szenteltette magát, s
valahányszor az oltárnál misét mondott, és sokan látták, zokogott Üdvözítőnk kínszenvedésén, mivel ugyan
könnyen állt nála a sírás, mikor csak akarta. És prédikációival és könnyeivel hamar idő múltán oly igen lépre
tudta csalni a velenceieket, hogy szinte minden akkoriban írott végrendeletnek ő volt a hites végrehajtója és
letéteményese, sok emberek pénzének őrizője, s a férfiak és nők java részének gyóntatója és tanácsadója; és
ebbéli viselkedésével farkasból pásztorrá vedlett, és szentségének híre még az Assisi-béli Szent Ferencénél is
nagyobbra növekedett.
Történt pedig, hogy amaz együgyű és ostoba menyecske, kinek neve volt madonna Lisetta Quirino, felesége
valamely gazdag kereskedőnek, ki gályáival éppen Flandriába ment, más asszonyokkal egyetemben gyónásra
járult eme szent barát elébe. Mikor letérdelt előtte, velencei asszony lévén, kik is mind valamennyien
kikapósak, elmondta egynémely bűneit, s akkor Alberto testvér megkérdezte, hogy van-e szeretője. Az asszony,
magából kikelt arccal felcsattant:
- Ejnye, barát uram, hát nincs szemed? Hát azt hiszed, hogy az én szépségem is olyan, mint a többi asszonyoké?
Tíz is akadna minden ujjamra, hahogy akarnám; de az én szépségem nem olyan, hogy az első jöttment csak úgy
belém szerethessen. Vajon hány olyan asszonyt láttál, kinek szépsége vetekedhetnék az enyémmel, ki szép
lennék még a Paradicsomban is?
És ezenfelül annyit összekarattyolt eme szépségről, hogy émelyítő volt hallgatni is. Alberto testvér nyomban
észrevette, hogy ennek az asszonynak némiképpen megbillent az elméje, s mivel alkalmatos ugarnak vélte ekéje
alá, hirtelen módfelett nagy szerelemre lobbant iránta; de az incselkedést más alkalmatosabb időre tartogatván,
hogy szentségét megmutassa, ezúttal feddeni kezdette őt, és sok egyéb léhaságán kívül szemébe vágta, hogy ez
bizony hivalkodás; mire az asszony leszamarazta, és azt mondta neki, hogy nem tud különbséget tenni szépség
meg szépség között. Miért is Alberto testvér, nem akarván őt túlságosan felháborítani, bevégezte gyóntatását, s
a többiekkel együtt útjára bocsátotta. És kevés napok múltán valamely hűséges cimborájával elment madonna
Lisetta házába, s visszavonulván véle valamely teremben, hol senki őket nem láthatta, térdre vetette magát
előtte, és szólott ekképpen:
- Madonna, Istennek szerelmére kérlek, bocsásd meg nékem, mit vasárnap szépségedről szólván néked
mondottam, mivelhogy a rákövetkező éjszakán oly kegyetlenül megbűnhődtem érette, hogy azóta is csak ma
tudtam felkelni ágyamból.
Kérdezte akkor Tökkelütött asszonyság:
- És hát ki fenyített meg ily nagyon?
Felelte Alberto testvér:
- Megmondom neked. Midőn amaz éjszakán rendes szokásomhoz híven éppen elmerültem imádságomban,
hirtelen nagy fényességet láttam cellámban, s még jóformán oda sem fordíthattam fejemet, hogy megnézzem,
mi az, mikor megpillantottam magam előtt valamely gyönyörűséges ifjút, vastag bottal kezében, ki is
csuhámnál fogva megragadott, földre rántott, s oly igen elpáholt, hogy szinte csontomat törte. Annak utána
megkérdeztem tőle, miért cselekedte ezt, ő pedig így felelt: "Azért, mivel ma ócsárolni merészelted madonna
Lisetta mennyei szépségét, holott én őt Istenen kívül a világon mindennél jobban szeretem." Akkor pedig azt
kérdeztem én: "Ki vagy te?" Ő pedig felelte, hogy Gábriel arkangyal. "Ó, uram, szólottam én, könyörgök,
bocsáss meg nekem." Akkor pedig felelte: "Megbocsátok néked ama feltétellel, hogy legelső utad hozzá viszen
és megnyered bocsánatát; ha pedig nem bocsát meg néked, visszajövök ide, s oly istenigazában ellátom a
bajodat, hogy mind holtod napjáig megemlegeted." Azt, amit annak utána nékem mondott, nem merem
elmondani, csak akkor, ha előbb megbocsátottál.
Széllelbélelt asszonyság, kinek híg vala esze veleje, ennek hallatára majd kiugrott bőréből nagy örömében, és
mindent szentül elhitt, s kisvártatva szólott ekképpen:
- Ugye, mondtam neked, Alberto testvér, hogy mennyei az én szépségem, de Isten látja lelkemet, sajnállak, és
ebben a pillanatban megbocsátok neked, nehogy még egyszer ekképpen pórul járj, ha igaz lelkedre megmondod
nekem, mit mondott azután az arkangyal.
Felelte Alberto testvér:
- Madonna, mivelhogy megbocsátottál nekem, szívesen elmondom; de figyelmeztetlek, hogy azt, mit tőlem
hallasz, óvakodjál a világon bárkinek is elmondani, hahogy nem akarod kockára vetni ama szerencsédet, hogy
te vagy a világ legboldogabb asszonya. Tehát ama Gábriel arkangyal rám bízta megmondanom: te oly igen
megtetszettél neki, hogy már többször eljött volna véled tölteni az éjszakát, ha nem félt volna, hogy megijeszt.
Velem üzeni tehát, hogy valamely éjszaka eljönne hozzád, s kicsinyég véled kívánna időzni; de mivel angyal és
ha angyal képében jönne, hozzá nem nyúlhatnál, azt üzeni, hogy kedvedért embernek képében kíván jönni,
miért is üzend meg néki, mikor akarod, hogy eljöjjön, és kinek a képében, s akkor ő eljön; ezért pedig
boldognak mondhatod magadat minden más asszonyok fölött.
Akkor Oktondi asszonyság mondá, hogy fölöttébb nagy örömére vagyon, hogy Gábriel arkangyal szereti őt;
mivelhogy ő is igen nagyon szereti, és hahogy valahol festett képét látta, soha nem mulasztotta el viaszgyertyát
gyújtani néki; és jöjjön hozzá akkor, amikor akar, szívesen várja, mivel egyedül fogja lelni szobájában;
mindazáltal feltételül szabja, hogy nem szabad majd faképnél hagynia őt Szűz Mária kedvéért, mivel úgy
hallotta, hogy azt nagyon szereti, és ezt maga is ekképpen véli, mert akárhol látja, mindig annak lábai előtt
térdel; ezenfelül pedig csak jöjjön tetszése szerint bármilyen alakban, csak meg ne ijessze.
Mondotta akkor Alberto testvér:
- Madonna, bölcsen szólottál, én pedig elrendezem véle úgy, miként mondottad. De megtehetnél nékem
valamely nagy szívességet, mely néked ugyan semmibe nem kerül; a szívesség pedig ez: kívánjad, hogy az
angyal az én testemben jöjjön hozzád. És hallgasd meg, miért volna ez nagy kegyelem számomra; azért, mivel
kivenné lelkemet testemből és a Paradicsomba helyezné, ő maga pedig belém szállna, s míg ő véled időzne,
mindaddig az én lelkem a Paradicsomban mulatna.
Mondotta akkor Rövideszű asszonyság:
- Szívesen beleegyezem; akarom, hogy az érettem szenvedett verésért kárpótlásul megnyerd e kegyelmet.
Felelte akkor Alberto testvér:
- Intézzed tehát úgy, hogy ma éjszaka nyitva lelje házadnak kapuját, mivelhogy, ha ember testében jön,
aminthogy úgy jön, csak a kapun által juthat be.
Az asszony azt felelte, hogy meglesz. Alberto testvér eltávozott, ő pedig egyedül maradt, s úgy felfújta magát,
hogy majd kipukkadt belé, és ezer esztendőknek vélte, mígnem Gábriel arkangyal megérkezik. Alberto testvér
meggondolván, hogy éjszaka majd inkább lovag, mint angyal gyanánt kell viselkednie, csemegékkel s egyéb
finomságokkal erősítgette magát, nehogy egykönnyen kiessen a nyeregből. És minekutána kimenőt kapott,
amint az éjszaka leszállt, ama cimborájával elment egyik barátnőjének házába, honnét már gyakran nekiindult,
mikor kancalovaglásra kiruccant; s midőn az időt elérkezettnek vélte, innét más öltözetben az asszonynak
házához ment, és belépvén, a magával hozott kacatokkal úgy-ahogy angyallá változtatta magát, fölment az
emeletre, s belépett az asszonynak ágyasházába. Ki is mikor eme vakító fehérséget megpillantotta, térdre hullott
előtte, az angyal pedig megáldotta, és fölemelte és intett neki, hogy feküdjék az ágyba. Mit is az szíves
engedelmességgel nyomban megcselekedett, az angyal pedig odafeküdt ájtatos híve mellé. Alberto testvér szép
szál izmos ember volt, és bizony legény a talpán; miért is, hogy donna Lisettával mulatott, ki csintalan és
tűzrőlpattant menyecske volt, egészen másképpen látta el dolgát, mint férje, s az éjszaka folyamán szárnyak
nélkül is sokszor fölröppent véle, miért is az asszony kimondhatatlan boldognak érezte magát; ezenfelül is a
barát sok mindent mesélt neki a mennyei dicsőségről. Annak utána pedig, amint a reggel közeledett,
megegyezett véle, hogy mikor jön el újra; és maskarájában eltávozott és visszatért cimborájához, kivel is, hogy
ne féljen egyedül aludni, ama derék háziasszony barátságosan elmulatott. Madonna Lisetta, minekutána
megreggelizett, kíséretével elment Alberto testvérhez, és csuda dolgokat mesélt neki Gábriel arkangyalról, és
hogy mit hallott tőle az örök élet dicsősége felől, és hogy milyen volt, és mindezt megtoldotta elképesztő
füllentésekkel. Mondotta erre Alberto testvér:
- Madonna, én nem tudom, mit műveltél vele, de azt jól tudom, hogy ma éjszaka eljött hozzám, s minekutána
átadtam neki üzenetedet, lelkemet hirtelen elragadta, ezernyi virág és rózsa között, amennyit még földi ember
nem látott, és állított engem valamely szem nem látta gyönyörűséges helyre mind ma reggelig; hogy pedig
testemmel mi történt, én nem tudom.
- Hát még nem mondtam? - szólott az asszony. - Tested egész éjszakán által karomban volt Gábriel arkangyal
képében; ha pedig nem hiszel nekem, nézd meg, mi van bal mellbimbód alatt, hol is oly vadul megcsókoltam az
angyalt, hogy a nyoma bizonyosan ott marad jó néhány napokig.
Felelte akkor Alberto testvér:
- Hát jó, ma elkövetek olyasmit, mit már nagy ideje el nem követtem, vagyis levetkőzöm, hogy lássam, igazat
szólottál-e.
És az asszony sok haszontalan fecsegés után hazament; Alberto testvér pedig annak utána sűrűn eljárt hozzá
angyalnak képében, és soha semmi akadály nem került útjába. Mindazáltal történt egy napon, hogy midőn
madonna Lisetta valamely komaasszonyával együtt volt, és a szépségről vitázott vele, hogy maga szépségét
mindenkinél jobban magasztalja, hígvelejű asszony létére szólt ekképpen:
- Ha megtudnád, kinek tetszik az én szépségem, bizony szót sem szólnál mások szépségéről.
A komaasszonynak, ki jól ismerte őt, fúrta oldalát a kíváncsiság és szólott:
- Madonna, meglehet, hogy igazat mondasz, de ha nem tudom, kicsoda az, nem egykönnyen térek más
vélekedésre.
Az asszony, kit könnyű volt táncba vinni, mondá:
- Komámasszony, nem volna szabad elmondanom, de az én szerelmem Gábriel arkangyal, ki szeme világánál is
jobban szeret engemet, mivel én vagyok a legszebb asszony égen és földön, legalábbis így mondja.
Akkor a komaasszonynak nagy nevethetnékje támadt, de türtőztette magát, hogy amabból még többet kicsaljon
és szólott:
- Isten engem úgy segéljen, hahogy Gábriel arkangyal a te szerelmed, és azt mondja neked, akkor bizonyosan
így is van; de én nem hittem volna, hogy az angyalok ilyesmit elkövetnek.
Szólott az asszony:
- Komámasszony, tévedsz; Urunk szent sebeire mondom: jobban érti dolgát, mint a férjem, és azt mondja, hogy
odafent is ezt művelik, mivel azonban szebbnek tart, mint akárkit a mennyekben, belém szeretett, és gyakorta
eljön hozzám mulatni magát! Hát most beszélj!
A komaasszony elbúcsúzott madonna Lisettától, és úgy érezte: ezer esztendőbe telik, míg eljut valahová, hol
mindezt kifecsegheti; s amint valamely lakomán összekerült nagy sereg asszonnyal, rendre elmondta nekik az
újságot. Ezek az asszonyok aztán elmondták férjüknek és egyéb asszonyoknak, ezek ismét más asszonyoknak
és ekképpen két nap sem telt belé, s egész Velence városa egyébről sem beszélt. Ám azok között, kiknek e
dolog fülébe jutott, voltak az asszonynak rokonai is, kik semmit sem szóltak neki, hanem feltették magokban,
hogy felkutatják emez angyalt, és próbát tesznek vele, ha vajon tud-e repülni; és több éjszakákon által lesben
állottak. Történt pedig, hogy félfüllel Alberto testvér is hallott e mendemondákról, és ezért valamely éjszaka
elment az asszonyhoz, hogy megszidja érette; alighogy levetkőzött, az asszonynak rokonai, kik őt jönni látták,
ott termettek szobájának ajtajánál, hogy benyissanak. Hogy ezt Alberto testvér megneszelte, nyomban tudta, mi
készül itten; fölkelt tehát, s mivel nem volt más menekvése, kinyitott egy ablakot, mely a nagy csatornára
nyílott, és onnan a vízbe vetette magát. A víz nagyon mély volt, de ő jól tudott úszni, úgyhogy hajaszála sem
görbült; kiúszott hát a csatorna túlsó partjára, hirtelen besurrant valamely házba, melynek ajtaja nyitva volt, s
kérte az atyafit, ki abban lakott, hogy Isten szerelméért mentse meg az életét, és hazudott neki valamit, hogy
hogyan került ide ebben az órában, s méghozzá meztelenül. Az atyafinak megesett rajta a szíve, s mivel ügyes-
bajos dolgaiban épp el kellett mennie hazulról, befektette őt maga ágyába, és mondotta néki, hogy ottan
maradjon mígnem visszatér; és rázárta az ajtót és elment dolgára.
Amint az asszony rokonai beléptek a szobába, látták, hogy Gábriel arkangyal elrepült, szárnyait pedig ottan
hagyta; ezért mintha csak valami nagy csúfság esett volna rajtok, gyalázatosan lepocskondiázták az asszonyt, s
végezetül ott hagyták kétségbeesésében, magok pedig az angyal cókmókjával hazamentek. Ezenközben, hogy
kivilágosodott, az atyafi kiment a Rialtóra, hol is fülébe jutott, hogy Gábriel arkangyal emez éjszakán madonna
Lisettánál hált, s annak rokonai ott lepték, és most senki nem tudja, mi lett vele; miért is azon nyomban
kitalálta, hogy az lesz ez, kit házába befogadott. És minekutána hazament, és megismerte őt, hosszas alkudozás
után kereken megmondta neki: ha nem akarja, hogy az asszony rokonainak kezére adja őt, hozasson számára
ötven aranyat, és ekképpen történt. Ezek után pedig Alberto testvér távozni akart innét, s akkor mondá néki az
atyafi:
- Csak egy mód van rá, ha ugyan beleegyezel. Ma valamely ünnepséget rendezünk, melyre az egyik medvének
öltözött embert viszen, a másik vadembert, a harmadik emilyent, a negyedik amolyant, és akkor aztán a San
Marco piacán hajsza kezdődik, melynek végeztével az ünnepségnek is vége, s akkor ki-ki odamegy, hová kedve
tartja, azzal, kit odavezetett; ha akarod, minekelőtte nyomodra jutnak itten, én téged valami efféle maskarában
kivezetlek, és elvihetlek oda, hová kívánod; különben nem tudom, hogyan juthatsz ki innét, hogy rád ne
ismerjenek, mivel az asszonynak rokonai sejtik, hogy valahol itt bujkálsz a környéken, s mindenüvé őrszemeket
állítottak, hogy elcsípjenek.
Alberto testvér ugyan keserves dolognak vélte ily maskarában járni-kelni, az asszony rokonaitól való
félelmében mégis rászánta magát, és azt mondta az atyafinak, hogy csak vigye, ahová akarja, és olyan
maskarában, amint jónak véli: ő mindenbe beleegyezik. Az pedig minekutána tetőtől talpig bekente mézzel, és
teliragasztotta pihetollal, láncot vetett nyakára, maskarát fejére, hatalmas husángot adott egyik kezébe, másikba
pedig két roppant vérebet vezetnie, melyeket a mészárszékből hozott, annak utána pedig küldött valakit a
Rialtóra, ki ottan kikiáltsa, hogy ha ki Gábriel arkangyalt látni kívánja, menjen ki a San Marco piacra: hát ilyen
volt a velencei becsület. Ennek utána kisvártatva kivezette őt, s maga előtt hajtotta, ő maga pedig utána
ballagott a láncot tartván, miközben a nép nagyokat rikoltozott körülötte, s mind így kiabáltak: - Hát ez ki a
csuda? Hát ez ki a csuda? - Az atyafi pedig kivezette őt a piacra, hol is azokból, kik a nyomában tolongtak, meg
azokból, kik a kikiáltó hallatára a Rialtóról ide sereglettek, rengeteg ember verődött össze. Mikor pedig oda
megérkeztek, valamely emelkedettebb és magasabb helyen egyik oszlophoz kötözte vademberét, s úgy tett,
mintha várná a hajszát; a vadembert pedig, mivelhogy mézzel volt bekenve, a legyek és bögölyök rettenetesen
megkínozták. Minekutána pedig az atyafi látta, hogy a piac már zsúfolva vagyon, úgy tett, mintha el akarná
oldozni vademberét, de ahelyett levette Alberto testvér maskaráját, és ekképpen szólott:
- Uraim, mivelhogy a disznó nem jön el a hajszára, így hát a hajszának befellegzett; de hogy ne jöttetek légyen
hiába, meg akarom mutatni nektek Gábriel arkangyalt, ki a mennyekből éjszakánkint leszáll a földre, hogy
mulattassa a velencei asszonyokat.
Ahogy a maskarát levette, Alberto testvért azon nyomban mindenki megismerte, s az egész nép rikoltozni
kezdett reá, s a legbecsmérlőbb szavakkal és a legszörnyűbb szidalmakkal illette, melyek valaha is bármely
gazfickó ellen elhangzottak, ezenfelül pedig hol ez, hol az hajított valami mocskot az arcába; így tartották ott
pellengéren nagy sok ideig, mígnem végezetül szerzetes testvéreinek fülébe jutott a hír, kik is hatan
fölkerekedtek, odasiettek, csuhát vetettek rá, eloldozták és a rikoltozó nép kíséretében kolostorukba vitték, ottan
pedig börtönbe vetették, hol is miként mondják, hosszú s nyomorúságos tengődés után meghalálozott.
Ekképpen ez, kit jó embernek tartottak, holott gonoszat cselekedett, mit nem hittek el felőle, merészelte Gábriel
arkangyalnak tenni magát, ebből pedig vademberré változott, s minekutána nagy sokára érdeme szerint elvette
büntetését, hiába siratta elkövetett bűneit. Adja Isten, hogy mind a többi barátok is ekképpen megjárják.

Ötödik nap

VÉGZŐDIK A DEKAMERON NEGYEDIK NAPJA: KEZDŐDIK AZ ÖTÖDIK,

MELYEN FIAMMETTA URALKODÁSA ALATT OLY SZERELMESEKRŐL
LÉSZEN SZÓ, KIK KEMÉNY ÉS SIRALMAS MEGPRÓBÁLTATÁSOK
UTÁN MEGNYERTÉK BOLDOGSÁGUKAT

KILENCEDIK NOVELLA

Federigo degli Alberighi szerelmes, de nem nyer viszontszerelmet, és az udvarlásban eltékozolja minden vagyonát,
csupán egy sólyma marad; mivel pedig egyebe nincs, ezt tálalja fel ebédre hölgyének, ki meglátogatja; ki is mikor ezt
megtudja, megenyhül irányában, feleségül megy hozzá, és gazdag emberré teszi

Filoména már elhallgatott, midőn a Királynő látván, hogy Dioneón kívül, annak kiváltsága miatt, már csak ő
maga tartozik novellát mondani, vidám arccal szólott ekképpen:

- Rajtam van az elbeszélés sora: én tehát, drága hölgyeim, szívesen teljesítem kötelességemet egy novellával, mely
némiképp hasonlatos az előbbihez; éspedig nem csupán azért, hogy megismerjétek, mely hatalma vagyon bájos
magatoknak a nemes szíveken, hanem azért is, hogy megtanuljátok magatok jószántából osztogatni illendő alkalmakkor
jutalmaitokat, nem engedvén, hogy mindig csak a vak szerencse vezéreljen benneteket. Mivelhogy a szerencse nem okos
megfontolással, hanem találomra és legtöbbször szertelenül osztogatja ajándokait.

Tudnotok kell tehát, hogy Coppo di Borghese Domenichi, ki a mi városunkban élt s él talán ma is, tisztelendő és
nagytekintetű férfiú, és inkább jelleméért és jelességéért, mint nemes származásáért fölöttébb kitűnő és méltó, hogy
örökre fennmaradjon híre; ez tehát öreg napjaira abban lelte mulatságát, hogy szomszédainak és másoknak gyakorta
mesélt régmúlt dolgokról; mesélni pedig mindenki másnál jobban, értelmesebben, hívebb emlékezettel és ékesebb
szavakkal tudott. Egyéb tetszetős elbeszélései során azt is mesélni szokta, hogy élt valamikor Firenzében bizonyos
Federigo Alberighi nevezetű ifjú, fegyverforgatásban és lovagi jelességekben oly nagyhírű, hogy nem volt hozzá fogható
nemes úrfi egész Toscanában, ki is, miként a legtöbb nemes úrral megesik, beleszeretett bizonyos monna Giovanna
nevezetű nemes hölgybe, kit maga idején a legszebb és legbájosabb firenzei hölgynek tartottak; s hogy annak szerelmét
megnyerje, szüntelenül vitézi tornákra és lovagi játékokra járt, dáridókat csapott, ajándékokat osztogatott és két kézzel
szórta-pazarolta vagyonát. De a hölgy, kinek tisztessége vetekedett szépségével, rá sem hederített mindarra, mit kedvéért
mívelt, sem arra, aki mívelte. Miközben tehát Federigo mértéktelenül pazarolta vagyonát, és semmit nem szerzett, mint
már könnyen történni szokott, gazdagsága elúszott, s ő oly igen elszegényedett, hogy semmi egyebe nem maradt egy
kicsiny birtokon kívül, melynek jövedelméből szűkösen éldegélt; ezenfelül csupán egy sólyma, melyhez fogható talán
nem is volt a világon. És ámbár szerelme nagyobb volt, mint valaha, mégis - mivel látta, hogy a városban nem élhet
immár kedve szerint - elköltözködött Campiba, hol ama kicsiny birtoka volt. Ottan, ha tehette, madarászott, és senkitől
segítséget nem kérvén, béketűréssel viselte szegénységét.
Történt tehát egy napon, mikor már Federigo ilyen ínségre jutott, hogy monna Giovanna férje megbetegedett, s mikor
halálát közeledni érezte, végrendeletet tett; és roppant vagyonának örököséül egyetlen, immár nagyocska fiát megtette;
annak utána pedig elrendelte, hogy ha fia törvényes örökös nélkül hal meg, monna Giovanna legyen örököse, mivelhogy
fölöttébb szerette őt. És akkor meghalálozott. Monna Giovanna tehát özvegyen maradt, s miként már hölgyeinknek
szokások, nyár idején kiment ama fent mondott fiával nyaralni egyik birtokára, mely Federigóénak szomszédságában
volt. Ekképpen történt, hogy ama fiú barátságba keveredett Federigóval, és játszadozott madaraival és kutyáival, s
minekutána többször látta röpülni Federigo sólymát, módfelett megtetszett neki, és igen szerette volna megkapni; de nem
merte elkérni tőle, látván, hogy Federigo oly igen szereti. És ekképpen folytak a dolgok, midőn pedig történt, hogy a
fiúcska megbetegedett; ezen pedig anyja nagyon megszomorodott, mivel nem volt több gyermeke, ezt pedig szíve
mélyéből szerette; tehát álló napon által mellette volt, és szüntelenül vigasztalta, és gyakorta kérdezgette, kívánna-e
valamit, s kérte, hogy csak mondja meg, mert ha megszerezheti, bizony a föld alól is előteremti neki. A fiú, hogy sokszor
hallotta eme kínálkozást, szólott ekképpen:

- Anyám, ha megteszed, hogy megkapjam Federigo sólymát, bizonyosra veszem, hogy nyomban meggyógyulok.

A hölgy ennek hallatára némiképpen meghökkent, és fejét törte, mitévő legyen. Tudta, hogy Federigo nagy időn által
szerette, de ő soha még csak egy pillantást is nem juttatott neki, miért is ekképpen szólott magában: „Hogyan küldjek
vagy menjek el ama sólymot elkérni tőle, mely tudomásom szerint a világ legjobb sólyma, s ezenfelül gazdájának
kenyérkeresője, és hogyan lehetnék oly kíméletlen, hogy elvegyem egy nemes úrtól egyetlen örömét, melynél egyebe a
világon nem maradt?” És efféle gondolatok háborgatták, és ámbár bizonyosra vette, hogy megkapja, ha kéri, nem tudta,
mit mondjon fiának; hát semmit nem felelt, hanem hallgatott. Végezetül erőt vett rajta az anyai szeretet, és feltette
magában, hogy teljesíti kívánságát, s akármi történik is, nem küld érette, hanem maga megyen a férfihoz és elhozza
fiának a madarat; szólott tehát:

- Fiam, szedd össze magadat, és iparkodjál meggyógyulni, mivel megígérem neked, hogy holnap első dolgom leszen
elmenni hozzá, és elhozni néked amaz madarat.

Ennek a fiú igen megörült, és még ugyanaz napon némiképpen jobbra fordult állapotja. Másnap reggel a hölgy, egy másik
hölgy társaságában, csak úgy séta örve alatt, elment Federigo kicsiny házához, és kihívatta őt. Az pedig, mivel az idő,
mint egyáltalán ama napokban, nem volt alkalmas a madarászásra, éppen kertjében időzött, s némely apró munkákban
foglalatoskodott. Mikor meghallotta, hogy monna Giovanna hívatja a kapuba, igen elcsodálkozott, és vidáman kisietett. A
hölgy pedig, midőn jönni látta, úri hölgyhöz illendő kedvességgel elébe ment, s Federigo udvarias köszöntésére ekképpen
felelt:

- Jó napot, Federigo. - Aztán folytatta: - Azért jöttem, hogy kárpótoljalak ama veszteségekért, melyek miattam értek,
mivelhogy a kelleténél jobban szerettél engemet; a kárpótlás pedig az, hogy eme barátnőmmel egyetemben egészen
családiasan véled akarok ma ebédelni.

Felelte erre Federigo alázatosan:

- Madonna, nem emlékszem, hogy valaha is bármi kárt szenvedtem volna miattad, viszont azonban jót oly bőven
nyertem, hogy ha volt bennem valami jelesség, azt csak te jelességednek s irántad való szerelmemnek köszönhetem. És
bizony mondom, eme nagylelkű látogatásod sokkalta drágább nekem, mintha visszanyerném vagyonomat, és megint úgy
tékozolhatnám, mint annak idején; ámbár bizony szegény házigazdához tértél be. És ekképpen szólván, szégyenkezve
bevezette házába, onnan pedig kikísérte kertjébe, és mivel nem tudott mást melléje adni mulattatására, szólott ekképpen:

- Madonna, mivel senki más nincs itten, majd ez a jóasszony, eme jobbágyomnak felesége elmulattat addig, míg én az
ebédről gondoskodom.

És ámbár fölöttébb nagy volt ínsége, eladdig még soha nem érezte, mily nagy nyomorúságra jutott vagyonának
mértéktelen pazarlása miatt. De ma reggel bizony megérezte, mert semmit nem lelt, mivel megvendégelhette volna a
hölgyet, kinek szerelméért már oly rengeteg embert megvendégelt; és kínos szorongásában átkozta magában balsorsát, s
mint ki eszét vesztette, fel és alá rohant; mivel azonban sem pénzt nem lelt, sem zálogba való holmit, az idő pedig későre
járt, és fölöttébb kívánkozott valamivel megvendégelni a nemes hölgyet, kérni pedig senkitől nem akart, legkevésbé
tulajdon jobbágyától, szemébe ötlött derék sólyma, mely ott üldögélt rúdján a kis szobában. Mivel tehát egyebe nem volt,
megfogta és kövérnek érezvén, úgy vélte, hogy méltó eledel lesz ilyen hölgy számára. Annak okáért tovább semmit nem
tétovázott, hanem kitekerte nyakát, odaadta az egyik cselédlánynak, hogy megkopassza, megfűszerezze, nyársra húzza és
gondosan megsüsse; és minekutána megterítette az asztalt hófehér terítőkkel, melyekből volt még néhány darabja, vidám
arccal kiment kertjébe a hölgyhöz, és megjelentette neki, hogy készen van az ebéd, már amilyen szegénységétől tellett.
Miért is a hölgy kísérőjével együtt fölkelt, és asztalhoz ült, és nem tudván, mit esznek, megették a derék sólymot Federigo
társaságában, ki nagy udvariasan kiszolgálta őket. Asztalbontás után kicsinyég kellemetes beszélgetésben mulatták
magukat, és akkor a hölgy elérkezettnek vélte az időt szóba hozni azt, amiért jött; miért is nyájasan így adta fel a szót
Federigónak:

- Federigo, ha visszaemlékezel elmúlt életedre s az én tartózkodásomra, melyet talán keménységnek és szívtelenségnek

vettél, bizonyosra veszem, hogy elámulsz vakmerőségemen, ha meghallod, mi volt fő-fő oka látogatásomnak; de ha
volnának vagy lettek volna gyermekeid, és ekképpen ismernéd a szülői szeretetnek fölöttébb hatalmas erejét, szentül
hiszem, hogy legalább részben megértenél engemet. De mivel néked nincsenek gyermekeid, nékem pedig van egy, nem
vonhatom ki magamat az anyák közös törvénye alól; mivel pedig e törvények ereje kényszerít, akaratom és minden
illendőség és minden tartózkodásom ellenére, ajándékul kell kérnem tőled valamit, mi tudomásom szerint a legdrágább
neked (és pedig méltán, mivel keserves sorsod semmi más örömet, semmi más szórakozást, semmi más vigasztalást nem
hagyott meg számodra). A sólymodat kérem ajándokul, melyre fiam oly igen ráóhajtott, hogy ha nem viszem el néki, attól
tartok: majd oly súlyosra fordul nyavalyája, hogy elvesztem őt. Annak okáért kérlek, nem irántam való szerelmedre, mely
téged semmire nem kötelez, hanem tulajdon nemességedre, mely annak idején lovagi foglalatosságban ritkította párját: ne
terheltessél nékem ajándékozni azt, hogy elmondhassam: ím ez ajándok révén megmentetted fiam életét, őt pedig ezzel
örökre hívedül elkötelezted.

Federigo, mikor a hölgynek kérését végighallgatta, és észbe vette, hogy nem teljesítheti kívánságát, mivelhogy a sólymot
feltálalta neki ebédre, ott a hölgy előtt sírva fakadt, s egyetlen szóval nem tudott felelni. A hölgy előbb azt hitte, hogy
fájdalmában sír, mert meg kell válnia derék sólymától, és már-már visszavonta kérését, de megállta és várt, míg Federigo
kisírja magát és felel; ki is tehát szólott ekképpen:

- Madonna, mióta Istennek úgy tetszett, hogy benned vetettem szerelmemet, számos dolgaimban éreztem a sorsnak
kajánságát, és keseregtem miatta; de mindez semmiség volt ahhoz képest, mit mostan velem művel, miért is soha meg
nem békélhetek vele, ha meggondolom, hogy eljöttél szegény házamba, melyet, míg gazdag voltam, nem méltattál
látogatásodra, és csekélyke ajándékot kérsz tőlem, és a sors úgy intézte, hogy még ezt sem adhatom meg néked; hogy
pedig miért nem adhatom, rövidesen megmondom. Midőn meghallottam, hogy te kegyelmesen velem óhajtasz ebédelni,
meggondolván előkelőségedet és nemességedet, úgy véltem, hogy méltó és illendő téged erőmből telhetőleg drágább
eledellel vendégelnem, mint aminőkkel rend szerint más embereket szokás; miért is eszembe jutott a sólyom, melyet
tőlem kértél és annak jelessége; s ezt hozzád méltó eledelnek véltem; ma délben tehát ez volt a pecsenye tányérodon. És
úgy hittem, hogy ekképpen a legjobban használom fel e madarat; de mivel most látom, hogy másképpen kívántad, úgy
fáj, hogy nem tudok szolgálatodra lenni, miképpen azt hiszem, soha meg nem vigasztalódom miatta. És ekképpen
szólván, bizonyságul előhozatta a sólyomnak tollait s karmait és csőrét. Mikor a hölgy ezeket meglátta és a lovagnak
szavait végighallgatta, elsőben is megfeddte, hogy ily kiváló sólymot levágott, hogy egy hölgynek feltálalja; de annak
utána fölöttébb magasztalta magában a férfiúnak nemes lelkét, melyen a szegénység sem előbb, sem most nem tudott
csorbát ejteni. Mivel tehát szétfoszlott reménysége, hogy a sólymot megkaphatja, aggódni kezdett fiának egészsége miatt,
hát csüggedten távozott, és visszatért fiához. Az pedig, akár bánatában, hogy a sólymot nem kapta meg, akár
betegségében, mely talán mindenképpen ily véget ért volna, kevés napok múltán anyjának mérhetetlen fájdalmára
elköltözött az életből. Öt pedig, minekutána egy darab ideig sírt és kesergett, bátyjai ismételten nógatták, hogy menjen
újra férjhez, mivel dúsgazdag és még fiatal. Mikor tehát látta, hogy bármennyire ellenkezik is, szüntelenül erre sarkallják,
eszébe jutott Federigo deréksége és utolsó nagylelkűsége, mikor az ő vendégelésére megölte kitűnő sólymát; bátyjainak
tehát ekképpen felelt:

- Ha beleegyeznétek, én szívesen özvegyen maradnék, ám ha úgy kívánjátok, hogy férjhez menjek, bizony soha mást nem
veszek férjemül, ha nem Federigo degli Alberighit. Bátyjai ennek miatta csúfolkodtak véle és mondották:

- Ostoba, mit beszélsz? Miért akarod éppen ezt, ki szegény, mint a templom egere?

Felelte nékik az asszony:

- Testvéreim, jól tudom, hogy úgy van, miként mondjátok, de én inkább akarok férfit vagyon nélkül, mint vagyont férfi
nélkül. Ebből aztán bátyjai megértették gondolatját, s mivel Federigót, bármily szegény volt, igen derék embernek
ismerték, hozzáadták az asszonyt minden vagyonával egyetemben. Federigo pedig látván, hogy felesége lett a hölgy, kit
oly forrón szeretett, maga pedig ezen felül dús vagyont is lelt, most már okosabban bánt gazdagságával, s boldogan élt az
asszonnyal mind élete fogytáig.