David Gaider

A HÍVÁS
 A Dragon Age: A Hívás, a Bioware Dragon Age: Vérvonalak című
számítógépes szerepjátékának újabb előzménye.

Két évszázadnyi száműzetés után Maric király engedélyt adott a Szürke

Őrzőknek, hogy visszatérjenek Fereldenbe. A jövevények azonban szörnyű
híreket hoznak: Bregan az orlesiai Őrzők egykori parancsnoka eltűnt az
Alsó Utak mélységeiben, s úgy tűnik szövetségre lépett a rettegett
mélyszörnyekkel.

Az Őrzőknek szükségük van Maric segítségére, aki vonakodva bár, de

élükre áll, hogy keresztülvezesse őket a Métely által elnyelt földalatti törpe
birodalmon… egy halálos titkot üldözve, ami pusztulással fenyegeti nem
csak a Szürke Őrzőket, de a királyságot is.
 David Gaider

A Hívás
The Calling
Első kiadás 2011
© David Gaider, 2010

Borítófestmény: Ramil Sunga

Fordította: Szántai Zsolt
Szerkesztő: Bayer Tibor
Korrektor: Csibra István
Műszaki szerkesztő: Massár Mátyás

Kiadja: Tuan Kiadó

www.tuan.hu

Felelős kiadó: Mórocz Tibor és Bayer Tibor

ISBN 978-963-9940-18-5

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

 Köszönetnyilvánítás
Lee-nek, legnagyobb rajongómnak
 1.
Ahol a fény nincs jelen,
ott a sötétség uralkodik mindenen.

- Gyászdalok gyűjteménye 8:21

Alig egy évvel korábban Duncan csak egy börtönőr kardjának hegyével a
hátában pillanthatta volna meg a palota belső részét, vagy talán még úgy
sem. Orlais-ben a nyomorult tolvajok nem részesültek abban a kegyben,
hogy a helybeli uraság személyesen ítélkezzen fölöttük, ott az ember
legfeljebb csak abban reménykedhetett, hogy egy unott magiszter elé kerül
valami kopott tárgyalóteremben, ami távolabb már nem is lehetne a
nemesek csillogó otthonaitól.
Ez a hely azonban nem Orlais volt, Duncan pedig már nem tartozott a
tolvajok közé. Ferelden fővárosában, Denerimben tartózkodott, a királyi
palotában… És igazság szerint nem gyakorolt rá valami nagy hatást
újdonsült helyzete.
A város valósággal beszorult a déli irányból érkező téli szelek
csapdájába; Duncan még soha életében nem fázott ennyire. Fereldenben
mindenki vastag bőrökbe és prémekbe bugyolálta magát, az emberek így
próbáltak végigbotorkálni a behavazott utcákon. Ám nem számított, hogy
mennyi ruhát vett magára, Duncan úgy érezte, a hideg a csontjáig hatol.
A palotában valamivel jobb volt a helyzet. Duncan azt remélte, legalább
itt melegebb lesz egy kicsit; abban bízott, hogy a hatalmas kandallókban
lobogó tűz kellemesebb időt teremt majd a falak között, ám hiába
álmodozott erről: végezetül egyedül üldögélhetett egy padon a feje fölé
magasodó, boltíves, zúzmarás mennyezet alatt. Ráadásul a padlón látható
mocsokfoltok arra utaltak, hogy a tetőgerendák között galambok
fészkelnek.
Duncan hiába nézelődött, nem sok díszítést fedezett fel a teremben. A
fereldeniek kedvelték a jókora, tömör tölgyfából készült ajtókat, a kutyákat
ábrázoló faszobrokat, szerették a szagló sört, és úgy tűnt, még a havat sem
gyűlölik - Duncan legalábbis ezt tapasztalta, mióta valamivel több mint egy
napja megérkezett.
 Abban is biztos volt, hogy a fereldeniek nem igazán rajonganak az
orlesiaiak iránt. Miközben várakozott, csupán néhány palotaszolga és
kamarás vonult keresztül a csarnokon, ám egyikük szemében sem csillant
jóindulat: egyesek gyanakvóan pillantottak rá, de olyan is akadt közöttük,
aki nyílt ellenségességgel méregette. Még a lesütött szemmel, feszült arccal
elsiető két elf cselédlány is úgy bámult rá, mintha attól tartanának, hogy
felkapja az ezüst étkészletet, meg ami értéket talál, és elszelel.
Persze az is elképzelhető volt, hogy ezeknek a pillantásoknak semmi
közük sem volt ahhoz, hogy Orlais-ből származott - valójában nem is úgy
festett, mint egy vérbeli orlesiai: sötét bőre és fekete haja miatt bárki
rivaininek tartotta volna. A fekete bőrpáncélt, amit viselt, szinte teljesen
beborították a hevederek és a csatok; a bőrlemezek befedték a karjait és a
lábait is. Ilyen öltözéket leginkább a helybeliek viseltek. Ráadásként az
övébe két tőrt tűzött, amelyeket nem is próbált elrejteni mások elől. Ezen
részletek egyike sem utalt arra, hogy köztiszteletnek örvendő úriember -
legalábbis nem a fereldeniek felfogása szerint.
Ha valaki alaposabban szemügyre veszi, bizonyára felfedezi szürke
tunikáját, amelyet egy támadni készülő griffmadár szimbóluma díszített.
Thedas bármely más nemzetének fiai felvont szemöldökkel, ideges
pillantásokkal méregették volna ezt a jelet, Fereldenben azonban nem
keltett feltűnést: itt nagyon kevesen ismerték fel a címert.
Duncan kedvtelenül felsóhajtott. Vajon mennyi ideig kell még várnia?
A terem végében lévő hatalmas ajtó végre kitárult; egy elf nő lépett be
rajta. Rövid, barna haja volt, hatalmas, kifejező tekintetű szeme, és olyan
karcsú alakja, hogy még az övéi körében is különösen törékenynek
számíthatott. Bosszúsnak tűnt - Duncan ezen egyáltalán nem lepődött meg.
A varázslónő minden bizonnyal többek tekintetét vonzotta magára, pedig
nem öltözködött úgy, ahogy a mágusok: nem terítette magára a
hagyományos köpenyt, hanem finom szemekből álló páncélmellényt és
hosszú, kék vászoninget viselt. Kezében azonban a varázslók legfontosabb
eszközét tartotta. A bot fehér volt, a végén karmok tartottak egy ezüstös
gömböt, amelyből folyamatosan áradt a mágikus energia.
Az elf végigsietett a csarnokon, és egyenesen Duncan felé tartott.
Csizmája sarka hangosan, visszhangot keltve kopogott a kőpadlón. Amikor
odaért a bőrpáncélos férfi elé, arcán a bosszúság jeleit felváltotta a
csodálkozás.
 - Látom, még mindig itt vagy - jegyezte meg vidáman.
- Geneviève levágná a lábam, ha bárhová elmennék.
- Ó, szegény, szegény Duncan!
- Hallgass, Fiona! - horkant fel a férfi, de hangjából hiányzott az indulat.
Tisztában volt azzal, hogy az elf minden bizonnyal együttérez vele-
legalábbis egy kicsit. Egy nagyon kicsit. Persze semmi olyat nem tehetett,
amivel segíthetett volna rajta-
Duncan felsóhajtott, és felnézett a nőre.
- Találkoztál a parancsnokkal?
Fiona a háta mögött lévő ajtó irányába biccentett.
- Hála neked, még mindig a városi őrség kapitányával egyezkedik.
- Egyezkedik? Tényleg ezt teszi?
- Nos… a kapitány próbál egyezkedni. A parancsnok természetesen nem
hajlandó változtatni az álláspontján. - Fiona felvont szemöldökkel nézett a
férfira. - Mindent figyelembe véve szerencsésnek vallhatod magad.
- Igen- szerencsésnek - sóhajtotta Duncan, és megsemmisülten
visszarogyott a padra.
Vártak néhány percet. A varázslónő Duncan mellett, fehér botjára
támaszkodva állt. Végre közeledő hangok hallatszottak az ajtón túlról.
Kitárult a két vaskos ajtószárny, és két ember lépett be a terembe. Egyikük
egy fehér hajú, harcos asszony volt, aki fehér köpenyt és egész testét
befedő, rugalmasnak tűnő lemezpáncélt viselt. Pengeszerű arcáról lerítt,
hogy hozzászokott a parancsoláshoz. Egy olyan ember erőt sugárzó
magabiztosságával haladt, akinek ritkán mondanak ellent.
A másik egy fekete hajú férfi volt. Fénylő, sárga köntöse arra utalt, hogy
ő a Mágusok Körének fővarázslója, a fereldeni varázstudók vezetője.
Furcsának tűnt, hogy hegyes szakálla és viaszkolt bajusza messziről jelezte
gazdája orlesiai származását. Duncan gyanította, az alacsony férfi úgy
gondolta, sokkal jobban boldogul majd az életben, ha távol marad a
Birodalomtól - még akkor is, ha ez azt jelentette, hogy csak egy olyan távoli
országban szerezhet magának fontos posztot, amely még csupán tizenegy
évvel korábban szabadította meg magát Orlais uralmától. A jelek szerint a
mágus nem döntött rosszul, amikor új hazát választott magának.
 A varázsló a harcos után sietett, megpróbált lépést tartani vele, a fehér
hajú nő azonban ügyet sem vetett rá.
- Lady Geneviève… - A mágus idegesen tördelte a kezét. - Bizonyos
vagy abban, hogy…
A harcos megtorpant, sarkon fordult és a varázslóra meresztette a szemét.
- Szólíts Geneviève-nek! - kiáltott fel. - Vagy parancsnoknak. Másképp
ne!
- Bocsánatodat kérem, parancsnok! - hadarta a férfi. - Biztos vagy abban,
hogy elengedhetetlenül szükséges volt a dolog? A parancsaiddal,
gondolom, nem kívántál szembehelyezkedni Maric királlyal-
- Máris szembehelyezkedtünk Maric királlyal! - Geneviève
megsemmisítő pillantást vetett Duncan felé.
Duncan összerezzent, és mindent elkövetett annak érdekében, hogy
behúzódjon Fiona mögé.
- Ami pedig a parancsainkat illet… - folytatta Geneviève. - Semmiféle
hatalom előtt nem fogunk meghajolni, különösen nem egy olyan, ostoba
őrkapitány előtt, aki azt képzeli, hogy sokkal nagyobb hatalma van, mint
valójában!
A varázsló tiltakozni próbált, ám a parancsnok egyenesen odamasírozott
a padon ülő Duncan elé, és ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy nem vár
válaszra.
Duncan kerülte a nő tekintetét.
- Remélem, most elégedett vagy - mondta a parancsnok.
- Talán… Ha sikerül megúsznom.
- Ne gyerekeskedj! - Geneviève éles mozdulattal jelzett Duncannek, hogy
álljon fel. A férfi kelletlenül engedelmeskedett. - Mint te is tudod, nem
kifejezetten azzal a szándékkal jöttünk Fereldenbe, hogy belekeveredjünk
ebbe az ostobaságba. Már nem az a fiú vagy, akire Val Royeaux-ban
találtam. Ezt ne felejtsd el. - Vaskesztyűs kezével megfogta Duncan állát,
felemelte a férfi fejét, hogy a szemébe nézhessen.
Duncan látta, hogy a nő arcán a csalódottságát tükröző vonások alatt
visszafojtott düh lappang. Szégyenében elvörösödött.
- Nem felejtem el - mondta halkan.
 - Helyes. - A nő eleresztette Duncant, majd visszafordult a főmágushoz. -
Feltételezem, a király kész fogadni minket, így van? Ugye, nem kell
visszajönnünk?
- Nem kell várakoznotok, fogad benneteket. Gyertek!
A varázsló végigvezette őket egy hosszú, sötét folyosón. Itt még
hűvösebb volt, mint másutt, a fal repedésein keresztül besüvített a szél.
Duncan itt-ott zúzmarafoltokat fedezett fel. A lélegzete fehér felhőcskévé
változott a szája előtt. Igazán pompás - gondolta. - Eljöttem ide, hogy
halálra fagyjak!
Egy tágas előcsarnokba jutottak, amelyben porlepte, kopott székek álltak.
Duncan megállapította, hogy hajdan ezen a helyen várakoztak audienciára a
nemesek. Ahogy beléptek, négy alak emelkedett fel ültéből: három férfi, és
egy törpe nő. Valamennyien fekete köpenyt és ugyanolyan szürke tunikát
viseltek, mint Duncan. A férfiak közül a két magasabbik olyan
lemezpáncélt viselt, mint Geneviève, a harmadik férfi pedig egy
bőrnadrágos íjász volt, aki a fejére húzott csuklyával takarta el arca nagy
részét. A törpe nő testét a hideg ellenére csak egy egyszerű tunika fedte, de
látszott rajta, nem tartozik a mágusok közé.
Remille főmágus le sem lassított, elhaladt a négy várakozó között, és
kitárta a trónterem hatalmas, kétszárnyú ajtaját. Geneviève utánasietett, és
türelmetlenül intett két társának, hogy kövessék.
A trónterem még a palota többi részénél is csodálatosabb csarnok volt.
Duncan álmélkodva nézett körül. A boltozatos mennyezet legalább
harminc, talán negyven láb magasan emelkedett. A helyiségbe hajdanán
több száz ember beférhetett. Jobbra és balra páholyok sorakoztak - annak
idején ezekben vitázhattak az előkelőségek, miközben alattuk ott üvöltözött
vagy éppen üdvrivalgott a tömeg. Vagy lehet, hogy Fereldenben nem ez volt
a szokás? Lehet, hogy itt a gyűlések méltóságteljes csendben zajlottak le?
Lehetséges volna, hogy a király udvartartása szerette a táncokat, az
ünnepléseket, és Orlais-hez hasonlóan itt is a trónteremben rendezték a
legcsodálatosabb bálokat?
Nem tűnt túl valószínűnek. A trónterem bámulatos ívű falai kopárak
voltak, és az egész olyan üresnek látszott, hogy Duncan az első néhány
pillanat múlva már kételkedett abban, hogy bármiféle összejövetelt vagy
bált rendeztek volna ezen a helyen. A falakon fakó, élettelen színű
szőnyegek függtek, melyeken valami rég elfeledett barbár király egyik
csatájának jeleneteit örökítették meg. Az egyik falon egy hatalmas, fából
készült, faragott domborművet helyeztek el; ez is egy harci jelenetet
ábrázolt: félig meztelen harcosok farkasemberre hasonlító bestiákat
mészároltak halomra. Elég furcsa témaválasztás - állapította meg Duncan
magában.
A trónus a csarnok túlsó végében állt. Valójában nem volt egyéb, mint
egy masszív, magas támlájú szék. A támlát egy kutyafejre emlékeztető
faragás díszítette. Maga a trón valahogy aprónak tűnt a széles, néhány
lépcsőfok magasságú dobogón, a fényesen világító fáklyák gyűrűjében.
Egy férfi üldögélt a trónon. Ő lenne a király? - tette fel magában a
kérdést Duncan. Nem tudta eldönteni, azt viszont megállapította, hogy ez az
ember már régóta nem aludt: szőke haja kócos és zsíros, az öltözékét nem
igazán lehet uralkodóinak nevezni, fehér inge gyűrött, lovaglócsizmáját
vastagon fedi a por.
A trón mellett egy fekete hajú férfi állt. Szürke páncéljában sokkal
királyibb volt a külseje, mint a trónon ülőé. A tekintete akár a sólyomé;
feszülten, már-már dühösen figyelte a feléje közeledőket.
- Felség, örvendek, hogy ilyen kitűnő egészségi állapotban látlak -
mondta a főmágus, amikor megérkezett a dobogóra vezető lépcsőkhöz.
Amikor mélyen, alázatosan meghajolt, a háta mögött álló Geneviève
féltérdre ereszkedett. A többiek gyorsan követték a példáját. Duncan
kelletlenül térdelt le. Neki azt mondták, rendje tagjai egyetlen nemzetnek,
egyetlen királynak sem tartoznak engedelmességgel. Gyanította, a
tiszteletadás ilyen formájára csupán azért van szükség, hogy jó benyomást
keltsenek az uralkodóban.
- Köszönöm, fővarázsló! - felelte a trónon ülő szőke férfi.
Tehát mégis ő a király - nyugtázta Duncan.
- Tehát ezek lennének a Szürke Vándorok, akiket véleményed szerint
mindenképpen fogadnom kellett. - A király érdeklődve mérte végig a
térdelőket.
- Ők azok, felség. Ha megengeded…
A király, intéssel jelezte beleegyezését. A varázsló a háta mögött térdelők
felé fordult, és miközben olyan széles mozdulatot tett a kezével, mintha
valami fölöttébb fontos dolgot szeretne bemutatni, így szólt:
 - Ez itt Geneviève parancsnok, Orlais Szürkéinek vezetője. Ő beszélt
nekem arról, hogy mire lenne szüksége a Rendnek, s ezt végighallgatván
úgy gondoltam, az a leghelyesebb, ha színed elé járul.
A férfi ismét bólintott, majd amikor Geneviève felegyenesedett, kissé
hátrébb húzódott. A nő fehér haja furcsán csillogott a fáklyák fényében.
Geneviève megigazította a mellvértjét, és komor arccal előrébb lépett.
- Bocsánatodat kérem késedelmes érkeztünkért, Maric király. Nem állt
szándékunkban bosszúságot okozni neked.
A trón mellett álló szürke páncélos férfi ingerülten felhorkantott.
- Ti, Szürke Őrzők, komoly bajba kerültetek Fereldenben, igaz, mindez
szándékaitok ellenére történt.
Geneviève arca meg se rezzent, Duncannak azonban feltűnt, hogy a háta
mintha merevebbé változna. A nő büszke volt a Rend becsületére, és ha ezt
sértve érezte, nagyon harapóssá tudott változni. A király barátja jobban tette
volna, ha óvatosabban válogatja meg a szavait.
Úgy tűnt, a király kissé zavarba jött. A mellette álló ember felé emelte a
kezét, és halkan, idegesen felnevetett.
- Ő itt Loghain teyrn, Gwaren ura. Nem tudom, hallottatok-e róla Orlais-
ben…
Geneviève udvariasan biccentett.
- A Dane folyó hőse. Igen, hírből már ismerjük.
- Hallod ezt? - kérdezte a király évődve a barátjától. - A jelek szerint az
egész Birodalomban ismernek. Örvendhetsz!
- Teljesen odavagyok a boldogságtól! - mondta Loghain szárazon.
- Ha a teyrn esetleg arra célzott, hogy rendünket két évszázaddal ezelőtt
száműzték Fereldenből - kezdte Geneviève -, szolgálhatok némi
magyarázattal.
Loghain a nő szemébe nézett.
- Igazán megtehetnéd.
Geneviève összeszorította a fogát; Duncan azt is észrevette, hogy a
nyakán megfeszülnek az inak. Néhány másodperces kényelmetlen csend
következett, amit csak a trónus mögött elhelyezett fáklyák pattogása tört
meg.
 A fővarázsló gyorsan a lovag és a parancsnok közé állt, és békítő hangon
így szólt:
- Valószínűleg nem most kellene megbeszélnünk egy ilyen régi esetet…
Vagy tévednék? Mindannak, amit a Szürke Őrzők vezetője annak idején
tett, semmi köze sincs a jelenhez. - Könyörgő pillantást vetett Maric
királyra.
A király bólintott, bár nem tűnt valami elégedettnek. Duncan hirtelen
nem tudta eldönteni, hogy a teyrn dühkitörése vagy Geneviève válasza
bosszantotta fel inkább.
- Ez így van - mormolta Maric.
- Jól van, akár egy olyan ügyet is megbeszélhetünk, aminek sokkal több
köze van a jelenhez - morgott Loghain. - Miért várattatok minket ily hosszú
ideig? Ha én tettem volna meg ilyen nagy utat azért, hogy Maric
magánkihallgatáson fogadjon, kerülném, hogy magamra vonjam a haragját.
Főként akkor, ha voltaképpen szívességet szeretnék kérni tőle. Vagy
tévedek?
A király megvonta a vállát.
- Eddig még semmit sem kértek, Loghain.
- De fognak. Mi másért udvariaskodnának? Mi más lenne az oka ennek
az alázatosságnak?
- Helyes meglátás.
Geneviève kínlódva próbálta megtalálni a megfelelő választ.
- Az enyéim egyike bűnt követett el a városodban, Maric király -
jelentette ki végül. - Intézkednem kellett, mielőtt még elfajulnak a dolgok.
Duncan mozdulatlanná dermedt. Na, most következik! - gondolta.
Loghain arra készült, hogy valamilyen dühös megjegyzést tegyen, de a
király megakadályozta ebben. Maric őszinte érdeklődéssel dőlt előre a
trónusán.
- Bűnt? Miféle bűnt?
Geneviève mélyet sóhajtott. Megfordult, és intett Duncannek, hogy
lépjen előrébb. Közben a tekintetével szinte fogva tartotta a férfit. Lépj ki a
sorból! - parancsolta a szeme. - Lépj ki, és hátralévő életed minden egyes
pillanatát olyan rémálommá változtatom, hogy soha ne feledhesd, mit tettél!
Duncan idegesen nyelt egyet, és gyorsan előrehúzódott, odaállt Geneviève
mellé.
- Ez a fiatalember Duncan - magyarázta a nő. - Néhány hónappal ezelőtt
került be rendünk tagjai közé, addig Val Royeaux utcáin élt. Attól tartok,
hogy a piactereteken megkísérelt visszatérni régi mesterségéhez, és amikor
a városőrök üldözőbe vették, egyikükkel összetűzésbe keveredett. Az
érintett őr megsebesült, de életben maradt.
- Könnyen megölhettem volna - védekezett Duncan, de észrevéve
Geneviève dühét, gyorsan és idegesen meghajolt a király előtt. - De nem
tettem meg! Megtehettem volna, de nem tettem! Nem állt szándékomban,
ööö… kegyelmes úr. Nagyuram…
- Felség! - javította ki Loghain.
- Az őreim időnként túlbuzgóak - jegyezte meg a király bágyadt hangon.
Eltartott néhány pillanatig, mire Duncan rájött, hogy a király hozzá, és
nem Geneviève-hez intézte szavait.
- Loghainnek az a szándéka, hogy a délvidék legtörvénytisztelőbb,
legbiztonságosabb városává változtassa Denerimet, de nekem az a
véleményem, hogy törekvéseivel nem űzi el, csupán rejtőzködésre
kényszeríti a bűnözőket.
- Nagy volt a csábítás, uram, hogy én is ezt tegyem - próbált tréfálni
Duncan, de amikor meghallotta a furcsa csikorgást (Geneviève ökölbe
szorította sodronykesztyűs kezét), gyorsan elhallgatott, és megpróbált
ártatlan képet vágni.
- Ez az ember nagyon ügyes, Maric király - mondta Geneviève nyersen. -
Úgy gondolom, az járt a fejében, hogy ha megszegi a viselkedésre
vonatkozó szabályokat, felmentjük a szolgálat alól. Tévedett!
A király ezen meglepődött.
- Ezek szerint nem a kedvedre való, hogy a Szürke Őrzők közé tartozol? -
kérdezte Duncantől.
Duncannek fogalma sem volt, erre mit kellene válaszolnia. Meglepte,
hogy a király másodszor is közvetlenül őt szólította meg. Orlais-ben még a
leghitványabb bárócska is hamarabb vállalta volna, hogy olajat önt a fejére
és felgyújtja magát, mint hogy elismerje: észrevett egy parasztot. Éppen
emiatt, a dölyfösségük miatt lehetett olyan könnyen kizsebelni őket. Lehet,
hogy a király nem látja rajta, hogy bár a Szürke Őrzők közé tartozik, de
mégis csak közember? Duncan gyanította, hogy ez egyfajta megtiszteltetés,
de abban már nem volt biztos, hogy jót jelent a számára a tény, hogy a
király észrevette a jelenlétét, a puszta létezését.
Geneviève folyamatosan a királyon tartotta a szemét; az arca nem árulta
el érzelmeit. Duncan egyik lábáról a másikra állt, és inkább hallgatott. A
király érdeklődve méregette őt, és látszott rajta, választ vár a kérdésére.
Nem tudna végre mással foglalkozni? - gondolta Duncan. - Bármivel?
Végül Loghain teyrn törte meg a csendet: megköszörülte a torkát.
- Esetleg, Maric, rátérhetnénk arra, hogy miért vannak itt…
- Hacsak a király nem kívánja, hogy őrizetbe vegyék a fiút - mondta
Geneviève. Komoly arccal tette meg az ajánlatát. - A te földeden vagyunk, a
te törvényeidnek kell engedelmeskednünk. A Szürke Őrzők mindenben
teljesítik az akaratodat.
Duncan úgy érezte, a torkába ugrik a szíve, de nem kellett félnie. A
király egyetlen legyintéssel söpörte félre az ötletet és az ajánlatot.
- Nem hiszem, hogy erre szükség van. A Drakon erőd börtönei már így is
éppen eléggé megteltek.
Loghain arcán látszott, hogy mondani akar valamit, de a nyelvébe
harapott, és csendben maradt. Duncan hajlongva visszalépett a helyére, a
többi Szürke Őrző közé. A homlokán verítékcseppek csillogtak.
Geneviève hálásan bólintott.
- Köszönöm, Maric király!
- Ez a dolog nem érdekel, az viszont annál inkább, hogy miért vagytok
itt. Elmondanád, miért jöttetek?
A nő várt néhány pillanatot; elgondolkodva fűzte össze kezeit. Duncan
már jól ismerte ezt a mozdulatot. Azt próbálja eldönteni, hogy mennyit
áruljon el a dologról a királynak… Duncan azt is tudta, hogy Geneviève
mit fog válaszolni. A Szürke Őrzőknek rengeteg titkuk volt, és soha sem
mondtak többet annál, amennyit feltétlenül szükségesnek éreztek. Ennyit
nagyon hamar megtanult a Rend tagjairól.
- A mélyszörnyek fogságba ejtették egyik társunkat - mondta Geneviève
lassan. - Itt, Fereldenben. Az Alsó Utakon.
- És? - ráncolta a homlokát Loghain. - Ehhez nekünk mi közünk?
Geneviève-en látszott, nem szívesen folytatja.
 - Ez a Szürke Őrző… ismeri az Öreg Istenek rejtekének a helyét!
A király és Loghain teyrn is döbbenten bámult a nőre. A levegő hirtelen
sűrűvé vált a feszültségtől; senki sem merte megtörni a beálló csendet.
Végül a fővarázsló lépett előre.
- Most látjátok, nagyuraim - mondta pöndörített bajszát húzogatva -,
miért gondoltam úgy, hogy ezt az ügyet különleges figyelemmel kell
kezelni. Ha ezek a mélyszörnyek megtudják, hol vannak az Öreg Istenek-
- Akkor ismét felüti fejét a Métely - fejezte be helyette Geneviève.
Maric király komoran bólintott, de Loghain dühösen megrázta a fejét.
- Nem hiszem! - mordult fel. - Évszázadok óta nem is halottunk a
Romlásról! Alig néhányszor fordult elő, hogy a felszínen láttuk a
mélyszörnyeket, invázióra pedig végképp nem utalt semmi. Megpróbáltak
megrémiszteni minket, de semmi több. A Szürkék Rendje jócskán veszített
a jelentőségéből a legutóbbi Métely óta, és gyanítom, hogy bármit
megtennének annak érdekében, hogy megmutassák: még mindig fontos
tényezők a történelemben, még mindig szükség van rájuk.
- Igen, ebben egészen biztos lehetsz! - kiáltott fel Geneviève. Előrelépett,
a trón elé állt, és fél térdre ereszkedett a király előtt. - A Szürke Őrzők
között csupán néhányan ismerik a titkot, felség. Ha a mélyszörnyek
valahogy rájönnek, hogy a fogoly e kevesek közé tartozik, ha valamilyen
módon kiszedik belőle azt, amit tud, nyomban feljönnek a felszínre, és
szabadjára engedik a Romlást. És mindezt itt, Fereldenben fogják megtenni.
- Biztos vagy ebben? - kérdezte a király suttogva. Geneviève a szemébe
nézett.
- Felséges úr, te is láttál már mélyszörnyet, a saját szemeddel, így van?
Te is tudod, hogy nem mesebeli lények. Ahogy mi sem vagyunk azok!
A szavai mintha megálltak volna a levegőben. Maric király
észrevehetően elsápadt. Duncannek elég volt egyetlen pillantást vetnie a
király elborzadt arcára, és azonnal tudta, hogy Geneviève megjegyzése a
király elevenébe talált. Maric valóban látott már mélyszörnyeket. Ennyire
csakis olyasvalakinek torzulhat el az arca, aki már találkozott velük.
A király elgondolkodva dörzsölgette az állát.
- Feltételezem, engedélyt szeretnétek kapni arra, hogy belépjetek
Fereldenbe, és felkutassátok az eltűnt Szürke Őrzőt.
 - Nem.
A király meglepett pillantást váltott Loghainnel.
- Ha nem erre, akkor mire van szükségetek? - kérdezte Loghain.
Geneviève felegyenesedett, és hátrébb lépett.
- Ha csak kutatnunk kellene, már Orzammarnél beléptünk volna az Alsó
Utakra, és ti semmiről sem tudnátok. A birodalmad, Maric király, mint azt
bizonyára jól tudod, csak a felszínen létezik, te csupán itt parancsolsz.
Loghain már nyitotta a száját, hogy ellentmondjon a nőnek, de Maric
felemelte a kezét.
- Valóban így van - mondta kimért hangon.
- Van egy ötletünk, hol keressük eltűnt társunkat. Azt viszont nem tudjuk,
hogyan juthatnánk el oda. Úgy véljük, hogy csupán két olyan élő ember
létezik, aki választ adhat erre a kérdésre. Ti ketten.
- Most arra célzol, amire gondolok? - kérdezte Loghain hitetlenkedve.
- Tizennégy évvel ezelőtt mindketten jártatok az Alsó Utakon -
magyarázta Geneviève. - Találkoztatok a Holtak Légiójával, amelyet a
Kanarek Ház ura, Nalthur vezetett. A Légió segített titeket az Orlais elleni
lázadásotokban. Tudjuk, hogy így történt, mert három évvel ezelőtt, amikor
Orzammarban jártatok, ti magatok mondtátok el Endrin királynak. A
történet aztán, a törpe krónikásnak köszönhetően bekerült az Emlékek közé.
- Minden igaz, amit mondtál - bólintott a király.
- Addig haladtatok az Alsó Utakon, míg Kelet-Ferelden alá értetek, egy
olyan helyre, ahol már évszázadok óta egyetlen törpe sem járt, vagy ha
mégis, hát nem maradt életben, hogy beszámoljon az útjáról. - Geneviève
komor arccal felsóhajtott. - Rajtatok kívül nincs más élő ember, aki járt
Ortan Thaigben. Merthogy éppen oda kell mennünk.
Néhány percig ismét csend borult a trónteremre. Duncan hallotta a háta
mögött térdelő Szürke Őrzők neszezését. Fionára pillantott, de az elf mágus
nem nézett vissza rá - a jelek szerint örült annak, hogy a háttérben
maradhat. Duncan azt kívánta, bárcsak ő is ezt tehette volna.
A fővarázsló ökölbe szorította a kezét, majd kinyújtotta az ujjait. A hűvös
levegő ellenére verítékezett a homloka. Geneviève türelmesen várta, hogy
az emelvényen tartózkodó két férfi megeméssze szavai jelentését.
 - A törpéknek minden bizonnyal vannak térképeik… - kezdte Maric
király.
- Ez nem elegendő - Geneviève megrázta a fejét. - Az Alsó Utak
megváltoztak, és nekünk Ortan Thaigon túlra kell mennünk. Szükségünk
van vezetőre, olyasvalakire, aki már járt ott. - A nő Loghain teyrn felé
fordult. - Abban reménykedünk, hogy tőled kapunk segítséget, nagyuram.
Köztudomású, hogy kiváló harcos vagy, és nem…
- Kizárt - jelentette ki Loghain tömören.
- Talán nem érted, hogy létfontosságú ügyről van szó?
- Nagyon is értem, hogy ti létfontosságúnak tartjátok vagy hiszitek az
ügyet. - Loghain nemet intett a kezével. - De vajon ki tudja, valójában
miben töritek a fejeteket? Hát nem lenne csodálatos, ha a Dane folyó hősét
hirtelen körbevennék az orlesiaiak, egy olyan helyen, ahol senki sem jár?
Hát nem lenne csodálatos mást tenni felelőssé a haláláért?
- Ne légy ostoba! - Geneviève gyors léptekkel elindult Loghain irányába.
Duncan feszülten figyelt; már azt leste, mikor ugranak elő rejtekükből a
testőrök, hogy megfékezzék a teyrn felé tartó nőt, ám semmi ilyesmi nem
történt. Vajon hány uralkodó lenne hajlandó arra, hogy
magánkihallgatáson fogadjon egy csapatnyi felfegyverzett Szürke Őrzőt?
Valószínűleg nem túl sok… A király és Loghain nem ijedt meg Geneviève
közeledte láttán, de mindketten bosszússá váltak.
- Ezekkel a dolgokkal kapcsolatban nem finomkodhatunk! Van
fogalmatok arról, mit jelentene a Métely ennek a földnek, ha éppen itt
kezdődne el?
Loghain nem mozdult; világoskék szemével hidegen nézett le a nőre.
- Ha akarjátok, útba igazítunk benneteket. Ahogy mi, ti is
megtalálhatjátok Ortan Thaiget, ahol… ehhez kétség sem férhet… még
mindig óriáspókok lakoznak. Javaslom, vigyetek magatokkal tüzet.
- Nekünk többre van szükségünk puszta útbaigazításnál! Cselekednünk
kell, méghozzá gyorsan!
- Való igaz, hogy Maric és én jártunk ott. - Loghain hangja feszülten
csengett. - De csak rövid ideig voltunk odalent, és már régen… Mit vársz
tőlünk, balga asszony, mire kellene emlékeznünk?
- Valamire! - kiáltott fel Geneviève. - Bármire!
 - Én velük tartok - jelentette ki a király halkan. Beletelt néhány
pillanatba, hogy a többiek felfogják, mit mondott. Loghain már éppen
valami dühös választ akart adni az indulatos nőnek, de végül nem ejtette ki
a szavakat. Lassan megfordult, és zavartan Maric királyra nézett.
- Mit mondtál?
- Azt, hogy én velük tartok. - Szemmel láthatóan a királynak is
meglepetést okozott a kijelentés; úgy viselkedett, mintha akaratától
függetlenül ejtette volna ki a szavakat. - Megteszem. Vezetem őket.
Még egy elejtett varrótű neszét is meg lehetett volna hallani a
trónteremben. Duncan idegesen felköhögött, és a mellette térdelő Fionára
lesett. Az elf nő éppen úgy megdöbbent, mint ő, de gyors vállrándítással
felelt Duncan ki sem mondott kérdésére. Fiona sem tudta, a király miért
mondott igent a kérésre. A helyzet valahogy furcsa volt és hátborzongató. A
fővarázsló úgy állt a helyén, mintha gyökeret eresztett volna a lába. Az
arcát eltorzították az egymásnak ellentmondó érzések.
- Nem teheted meg! - Loghain visszanyerte lélekjelenlétét. Duncant az
sem lepte volna meg, ha kivonja a kardját. Ez képes fegyvert rántani a saját
királyára! Fereldenben sok minden másképp működött, mint másutt.
Geneviève döbbenten lépett előre.
- Nem tehetünk ki ilyen kockázatnak! Te Ferelden királya vagy, és ez a
küldetés hihetetlenül veszélyes!
- Egyetértek! - mondta Loghain. - Egy ilyen ostoba terv miatt egyetlen
életet sem szabad kockáztatni! Nem, ezt még csak tervnek sem lehet
nevezni! Ez nem egyéb, mint halovány remény, aminek- mi is képezi az
alapját? Miből gondoljátok, hogy ez a ti Szürke Őrzőtök még mindig
életben van?
Geneviève összeszorította a fogát, és közben mereven a királyra nézett.
- Ebben biztosak vagyunk.
- Hogyan? Mi az, amit nem akarsz elmondani nekünk?
Maric király felállt a trónusáról, és csendre intette Loghaint meg a nőt.
- Megyek - jelentette ki határozottan. - Leviszem őket Ortan Thaighez.
Azt hiszem, még emlékszem az útra.
Loghain teyrn vádló tekintettel nézett a királyra. Lerítt róla, ezer érvet fel
tudna sorakoztatni a király döntésével szemben, de nem akart idegenek előtt
hangot adni a rosszallásának. Abból, hogy Maric szinte bűnbánóan nézett
Loghainre, Duncan arra következtetett, hogy kettejük között hamarosan vad
vita fog kirobbanni. Megállapította, hogy Loghain nem egyszerű tanácsnok
a király mellett, inkább fivérnek tűnt. Vagy lehet, hogy ő volt Maric Őrzője?
Geneviève elbizonytalanodva meghajolt, és elhátrált. Duncan megértette,
miért van zavarban. Ő a maga részéről már azt is kétségbeesett
próbálkozásnak találta, hogy a Dane folyó hősétől kérjenek segítséget, az
azonban, ami történt, egyszerűen hihetetlen volt.
A király minden bizonnyal meg fogja gondolni magát, a Szürke Őrzők
pedig magukra maradnak. Még az is előfordulhat, hogy ismét kirúgják őket
Fereldenből. Duncan nem volt biztos benne, hogy ez olyan borzasztóan
rossz lenne - határozottan volt valami vonzó abban az elképzelésben, hogy
forduljanak vissza, ne menjenek le az Alsó Utakig, ne nézzenek szembe
olyan lényekkel, mint a mélyszörnyek.
A fővarázsló a trónus mellé osont, és esedezve kinyújtotta a kezét.
- Felséges úr, biztos vagy benne, hogy bölcs ez a gondolat? Nem lenne
jobb, ha esetleg csak a teyrn…
- Nem! - vágott közbe a király. - Döntöttem! - Hátradőlt a trónján. Egyre
csak Geneviève-et nézte, még véletlenül sem pillantott Loghain felé. -
Hamarosan kapcsolatba lépek veletek, parancsnok, és megtesszük a
szükséges intézkedéseket. Addig viszont szeretném, ha magunkra
hagynátok minket a teyrnnel.
A fővarázslón látszott, hogy szeretne mondani valamit, de Geneviève
megrázta a fejét, ezért inkább hallgatott. A nő mélyen meghajolt a trón
előtt, majd sarkon fordult és elindult kifelé. Duncan és a többiek követték.
Az emelvényen tartózkodó két férfi szinte észre sem vette távozásukat.

***

Ahogy magukra maradtak, Maric hátradőlt a trónuson, és várta, hogy

Loghain belekezdjen az elkerülhetetlen litániába. Loghain újabban
állandóan abban a nehéz, szürke páncélban járt, amit a Dane folyó mellett
vívott csatában a lovagok vezetőjétől zsákmányolt. A páncél hadi zsákmány
volt; évekkel korábban ezt viselte a denerimi győzelmi felvonuláson. Az
emberek szerették őt emiatt, és Maricnak is tetszett a dolog.
Az évek múltával ez az érzés semmit sem változott. Eleinte Loghain,
Maric és Rowan fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a háborút követően
újjáépítsék Fereldent. Rengeteg tennivalójuk akadt, nagyon sok dolgot
kellett tisztázni, miután az orlesiaiak kivonultak - sokszor úgy érezték, nem
jut elegendő idő mindenre.
Fáradságos időszak volt, de lelkesítő is. Komoly döntéseket kellett
meghozni, és Maric sosem riadt vissza ezektől. Mindegyik súlyos döntés
kitépett egy kis darabkát a lelkéből, de ennek ellenére határozottan
kormányozta országát. Ferelden ismét erős lett, pontosan olyanná vált,
amilyennek látni szerették volna. Loghain hős volt, Rowan és Maric
legendává vált. Amikor Rowan végül fiút ajándékozott neki, Maric úgy
gondolta, végre elérkezett az a pillanat az életében, amikor már a
boldogságra is gondolhat.
Azután Rowan meghalt, és minden megváltozott…
Loghain úgy meresztette rá a szemét, mintha fogalma sem lenne arról,
hogy kicsoda, mintha nem is ismerné. Aztán hirtelen kivonta a kardját, és
Maric mellkasához tartotta a penge hegyét.
- Tessék - mondta röviden.
- Köszönöm, van saját kardom.
- Nem azt akarom, hogy vedd el. Azért tartom ide, hogy dőlj bele. Ha
már ennyire halni akarsz, akkor tedd meg most!
Maric két ujja közé fogta az orrát, és felsóhajtott. Úgy tudta, Loghain
nem szereti a színpadiasságot, de a jelek szerint az évek során megkedvelte
az ilyen hatásvadász jeleneteket.
- Mi lenne, ha inkább te dőlnél bele?
- Én nem akarom megölni magam! - Loghain arckifejezése sötét volt,
már-már fájdalmas. - Így gyorsabb lenne. Így legalább lenne egy holttest,
amit máglyára fektethetünk. Így nem kellene elmagyaráznom a fiadnak, az
apja miért vállalkozott arra az eszelős küldetésre, amelyről nem tért vissza.
- A mélyszörnyek valódban léteznek, Loghain. Mi van akkor, ha a Szürke
Őrzők az igazat mondják?
 - És mi van akkor, ha nem? - Loghain a trónhoz lépett, a karfájára tette a
kezét, és közel hajolt Maric arcához. - Még ha azt gondolod is, hogy csak
próba-szerencse alapon jöttek ide Orlais-ből, tudnod kell: a Szürke
Őrzőknek mindig megvannak a saját terveik. Ők nem állnak egy nemzet,
egy király szolgálatába. Azt teszik, amiről azt tartják, hogy a legjobb
módszer a veszély megszüntetésére, és nem törődnek se veled, se
Fereldennel, sem mással!
Igaza volt. Két évszázaddal korábban a Szürke Őrzők részt vettek az
akkori fereldeni király trónfosztását célzó összeesküvésben. A próbálkozás
nem járt sikerrel, és a Rendet száműzték, de néhányan tudták: Ferelden
egész hadseregét be kellett vetni annak érdekében, hogy eltávolítsák az
Őrzőket az országból. Több ezer ember harcolt néhány száz ellen, és csak
kevésen múlott, hogy nem az Őrzők győztek. A Rend akkor is, azóta is
komoly erőt képviselt, nem számított, hányan tartoznak hozzá.
- Nem csak erről van szó - mormolta Maric.
- Akkor miről? Azért csinálod, mert Rowan már nem él? - Loghain
felegyenesedett, és fejcsóválva tett néhány lépést. - Amióta visszatértem,
ilyen vagy. Alig találkozol a fiaddal, alig emeled fel a kezed, hogy uralkodj
az országon, amit a romjaiból építettél fel. Eleinte úgy gondoltam, csak
azért vagy ilyen, mert legyűrt a gyász, de két teljes éve semmi sem
változott! Úgy viselkedsz, mintha meg akarnál halni. - Maricra nézett; a
tekintetében annyi aggodalom tükröződött, hogy a király nem állta a
pillantását. - Mondd, tényleg ezt akarod? Tényleg nem érdekel, hogy
őrültségre vállalkozol?
Maric egymáshoz illesztette az ujjait, és elgondolkodott. Nem akarta
elmondani Loghainnek, de úgy tűnt, nincs más választása.
- Emlékszel a boszorkányra, akivel a Korcari Vadonban találkoztunk? -
kezdte. - Még a lázadás idején, amikor az orlesiaiak elől menekültünk?
Loghain meghökkent; a jelek szerint nem számított rá, hogy észérvekkel
alátámasztott magyarázatot kap. Habozott, majd bólintott.
- Igen. Eszelős asszony volt, kis híján végzett velünk. Mi van vele?
- Mondott nekem valamit…
Loghain várakozva nézett Maricra.
- És? Sok ostobaságot mondott, egyfolytában locsogott.
- Azt mondta, hogy a Métely el fogja érni Fereldent.
 Loghain lassan bólintott.
- Értem. És azt is elmondta, hogy mikor?
- Csak annyit közölt, hogy én már nem fogom látni.
Loghain a szemét forgatva távolabb lépett. Beletúrt fekete hajába. Maric
jól ismerte a mozdulatot: barátjánál ez a kétségbeesés biztos jele volt.
- Ez olyan jövendölés, amit bárki elmondhatna. Semmi kétség, az a
bolond nőszemély rád akart ijeszteni.
- Sikerült neki…
Loghain bosszúsan Maricra felé fordult.
- Ugye, azt is közölte veled, hogy nem bízhatsz meg bennem. Úgy
gondolod, ebben is igazat mondott?
A teyrn feszülten nézett Maricra; a király pontosan tudta, miért ilyen a
tekintete. A boszorkány Loghainről is mondott valamit: „Ha a közeledben
marad, el fog árulni téged. Minden egyes alkalommal rosszabb lesz, mint
előtte.” Ez volt az egyetlen jóslata, amelyről Loghain tudomást szerzett, s a
jelek szerint még mindig nem felejtette el. Talán azt hiszi, ha hiszek az
egyik jövendölésben, akkor hiszek a másikban is - gondolta Maric. Loghain
sosem árulta el őt, legalábbis nem szerzett tudomást ilyesmiről. Erről nem
feledkezhetett meg.
- Úgy gondolod, véletlen egybeesésről van szó? - kérdezte Maric
elbizonytalanodva.
- Úgy gondolom, hogy az a boszorkány a saját céljait próbálta
megvalósítani, és hazudott, ha ez állt érdekében. A mágiában nem lehet
megbízni, Maric. - Loghain lehunyta a szemét és felsóhajtott. Alig
észrevehetően megrázta a fejét, úgy viselkedett, mintha valami eszelős
megjegyzést akarna tenni, ám amikor felnézett, teljes bizonyossággal és
józanul így szólt: - Ha valóban elhiszed, hogy adni lehet a boszorkány
szavára, akkor engedd meg, hogy én induljak el az Alsó Utakon, és te
maradj itt. Cailannak szüksége van az apjára.
- Cailannak az anyjára van szüksége. - Maric hangja olyan színtelen volt,
hogy még neki is feltűnt. - És egy olyan apára van szüksége, aki nem… Én
nem leszek a javára, Loghain. Többé már senkinek sem vagyok a javára.
Jobb lesz, ha elmegyek innen. Most ezzel segítek a királyságnak.
- Te nem vagy normális!
 - Neked viszont maradnod kell - folytatta Maric, mintha nem is hallotta
volna a közbevetést. - Vigyázz Cailanra. Ha történik velem valami, te leszel
a régense, és te tartod egyben a királyságot.
Loghain csüggedten rázta a fejét.
- Ezt nem tudom megtenni. Még akkor se mennék bele, hogy az
orlesiaiak kezére add maga, ha hinnék ebben az ostoba, rejtélyes jóslatban.
Egyedül nem mehetsz, legfeljebb csak akkor, ha egy egész hadsereg vigyáz
rád.
Maric sóhajtva visszaült a trónra. Ismerte ezt a hangot. Loghain, amikor
biztos volt az igazában, sosem hagyta, hogy megingassák. Ebben az esetben
még azt is megtette volna, hogy beparancsolja az őröket, és bezáratja a
királyt a börtönbe - pusztán azért, hogy megakadályozza abban, amit meg
akar tenni.
Loghain előtt a Szürke Őrzők orlesiaiak voltak. Remille főmágus is
orlesiai volt, a kialakult helyzet pedig akár egy szövevényes csapda része is
lehetett - nem először történt volna ilyesmi. Az évek során már több
orgyilkost sikerült leleplezni, számtalan olyan kísérletet sikerült
meghiúsítani, aminek célja a király trónfosztása volt. Loghain sosem tudta
bebizonyítani, hogy a mesterkedések mögött a Birodalom áll, Maric ennek
ellenére mindig elfogadta az elméleteit. Még az is lehet, hogy most is igaza
van-
De mi van akkor, ha téved? Az a boszorkány őrült volt, ez szinte biztos,
ennek ellenére Maric képtelen volt feledni a szavait. Az az asszony
megmentette az életüket, kivezette őket a Korcari Vadonból, ahol
máskülönben elpusztultak volna. Maric már majdnem elfelejtette a
Métellyel kapcsolatos figyelmeztetést, de amikor a főmágus közölte vele,
hogy az Őrzők kihallgatást kérnek tőle, azonnal eszébe jutott.
Fereldenben a Romlás puszta gondolata is elviselhetetlen volt. A régi
mesék mélyszörnyek hatalmas seregeiről számoltak be, amelyek
kiözönlöttek a felszínre, elfeketítették az eget, és megfertőzték maguk körül
a földet. A puszta jelenlétükkel kórságot terjesztettek, azok pedig, akikkel
nem végeztek a betegségek, a gonosz seregek áldozatává váltak. Minden
egyes Métely Thedas egészének megsemmisülésével fenyegetett - ezt a
Szürke Őrzők mindenki másnál jobban tudták.
 Természetesen, ha ilyen óriási veszély fenyeget, akkor bármit kockára
kell tenni a megakadályozása érdekében. Loghain talán félre tudta söpörni a
gondolatot, Maric azonban másképpen gondolkodott. Mi van akkor, ha a
boszorkány nem tévedett? Mi van akkor, ha a jóslatnak egyetlen célja volt:
pontosan az, hogy esélyt kapjunk valóra válásának meggátolására?
- Igazad van - mondta Maric sóhajtva. - Természetesen igazad van.
Loghain hátrébb húzódott, összefonta mellén a karjait, és kétkedve nézett
Maricra.
- Ez most új-
Maric megvonta a vállát.
- Kétségbeesettek, és túl sokat kérnek. Adhatunk nekik tanácsokat,
esetleg még egy térképet is készíthetünk, ezen minden részletet
feltüntethetünk, amire emlékszünk. De hogy újra nekivágjunk az Alsó
Utaknak? Nem, igazad van.
- Te lásd el őket tanácsokkal - mondta Loghain homlokráncolva. - Nekem
mára már elegem van az orlesiaiakból. Főként abból a nyomorult kis
Remille-ből, a főmágusból. Feltételezem, te is tisztában vagy azzal, hogy
nem bízhatunk meg benne.
- Orlesiai, nem?
- De igen. Jól van, tréfálkozz csak, ha ezt akarod tenni! - Loghain
megfordult, és elindult az emelvény mellett nyíló kis ajtó felé. - Majd
elküldök valakit, hogy szóljon a Szürke Őrzőknek, jöjjenek vissza. De
kérlek, ne szánj rájuk túl sok időt! Reggel nagyon sok tennivalónk lesz,
Maric. Kirkwall nagykövete szeretné megtárgyalni a partvidéki kalózokkal
kapcsolatos ügyet… Remélem, ha képes vagy foglalkozni az Őrzőkkel,
akkor a valóban fontos, napi ügyeket is el tudod intézni.
- Úgy lesz - felelte Maric. A távozó Loghain után nézett, majd amikor
egyedül maradt, hirtelen szétáradt benne a fáradtság. Valahogy üresnek
érezte magát. Talán még egy kis szánalom is volt benne, ráadásul bűntudata
támadt amiatt, hogy sajnálja azt az embert, aki oly sokat tett érte. Loghain
már számtalanszor elmondta, azért maradt Denerimben, hogy segítsen az
ügyek intézésében, az irányításban, de Maric nagyon jól tudta, mi a valódi
oka, hogy nem tért vissza Gwarenbe, ahol fiatal feleség várt rá, egy
gyönyörű asszony, akivel együtt kellett volna nevelnie csodálatos
kislányukat.
 Mindenki menekül valami elől…

***

A Szürke Őrzők és a főmágus bizonytalanul tért vissza a csarnokba. Ahogy

körbenéztek, látszott rajtuk, zavarja őket a tény, hogy Loghain ezúttal nincs
jelen. Maric legalább tíz évvel idősebbnek látszott, mint korábban; olyan
görnyedten gubbasztott a trónusán, hogy úgy tűnt, képtelen lenne bárkit,
bárhová elvezetni.
Geneviève előrelépett - ahogy ott állt, meg lehetett volna mintázni róla az
érett és tapasztalt, de végtelenül magabiztos harcos szobrát. Maricnak,
ahogy ránézett, az jutott eszébe, hogy talán ilyen lenne Rowan, ha megéri
ezt a kort. Persze Rowan sosem lett volna képes arra, hogy ilyen merev és
rideg, ennyire közömbös maradjon; ő csupaszív nő volt, mindig törődött az
országával, és amikor alkalma nyílt rá, mindig kifejezte a fiúk iránti
szeretetét. Rowan szeretett királynő lenni, szeretett anya lenni - ezeket a
szerepköröket sokkal jobban kedvelte, mint a harcosét.
Maric, ahogy tűnődve a fehér hajú Őrzőre nézett, megállapította, hogy
nem is Rowanre, inkább Longhainre hasonlít.
- Meggondoltad magad, Maric király? - kérdezte Geneviève olyan
hangon, mintha úgy gondolná, csakis ez lehet az egyetlen magyarázata,
hogy visszahívták őket.
- Nem - felelt Maric zord mosollyal, de a szigorú tekintetű nőn látszott,
nem fogadja el a választ. - Ha sikerül úgy intézni, hogy senki sem szerez
tudomást a dologról, ha titokban tudjuk tartani, akkor veletek megyek.
Loghain itt marad. Vagy esetleg meggondoltátok magatokat?
Geneviève habozás nélkül megrázta a fejét.
- Nem. Gyorsan kell cselekednünk, és biztosra veszem, semmi olyasmit
nem mondhatok, amivel világosabbá tehetem előtted, milyen nagy
kockázatot vállalsz.
- Jól van. - Maric felállt, és elindult a nő felé. Geneviève-en látszott, hogy
kényelmetlenül érzi magát. - Nos, akkor kezdjük azzal, hogy mostantól
mellőzöd a „király” megszólítást. Elhiheted, nekem is éppúgy elegem van
belőle, mint neked.
 - Ahogy kívánod… Maric. - A nő halványan elmosolyodott, és
udvariasan meghajtotta a fejét.
Talán mégse hasonlít annyira Loghainre, mint gondoltam - futott át
Maric agyán.
- Kérlek - folytatta Geneviève -, engedd meg, hogy az egyik emberemet
melléd rendeljem. Vigyázni fog rád, ügyel a biztonságodra, és gondoskodik
rólad.
- Ha feltétlenül szükségesnek tartod, legyen így.
Geneviève a fiatalemberre nézett, akit korábban már bemutatott a
királynak, aki elkövette azt a bizonyos bűncselekményt. A férfi bőre
sötétebb volt, mint a társaié. Lehet, hogy rivaini vérből származik?
A fiatalember elhúzta a száját, és kelletlenül lépett előrébb, de Geneviève
figyelmeztető pillantására összekapta magát. Amikor a parancsnok mellé
ért, úgy sóhajtott fel, mintha valamilyen óriási, teljesíthetetlen feladatot
bíztak volna rá.
Ez aztán nem színlel - gondolta Maric. - Bárhol is találtak rá a Szürke
Őrzők, azon a helyen hozzászokott, hogy minden gondolatát, minden érzését
kifejezésre juttassa. Maric a királyi udvarban töltött hosszú évek után
üdítőnek találta, hogy éppen ilyen kísérőt kap.
- Duncan, a te feladatod lesz gondoskodni a király szükségleteiről -
mondta Geneviève ellentmondást nem tűrő hangon.
- Úgy érted, nekem kell ürítenem az ágytálát, és nekem kell elkészítenem
az ételét?
- Ha ezt kívánja tőled, ezt kell tenned. - Geneviève elégedetten
mosolygott az elkedvetlenedő fiatalemberre. - Tekintsd úgy, hogy ez a
büntetésed. Ha nem bizonyulsz hasznosnak a király szolgálatában, még
mindig dönthet úgy, hogy börtönbe hajít, miután visszatértünk.
Duncan kétségbeesetten nézett Maricra; tekintete könyörgő volt, mintha
ezt gondolta volna: „Kérlek, ne kívánd, hogy én tisztogassam az
éjjeliedényedet!” Maric kis híján felnevetett, de sikerült megőriznie
komolyságát. Egyébként nem értette, hogy a fiú mitől retteg - az Alsó
Utakon nincs túl sok éjjeliedény. Nem üdülni megyünk…
- Engedd meg, hogy bemutassam a többieket - folytatta Geneviève. - Ez
itt Kell, a hadnagyom. Különleges képességgel rendelkezik: kiválóan
érzékeli a mélyszörnyek jelenlétét. Az Alsó Utakon ő lesz a nyomkeresőnk.
 Az előrelépő csuklyás férfi szeme hihetetlenül világos volt; Maric még
nem látott ehhez a szempárhoz hasonlót. Az arca komor volt, mozgása
elárulta, pontosan tudja, mit és miért tesz. Bőrruhája és a hátára vetett
hosszúíj láttán Maric megállapította, hogy amolyan vadászféle lehet.
Kell udvariasan meghajtotta a fejét, de nem szólalt meg.
- Ez itt Utha. Ő a Néma Nővérek közül került hozzánk. Nem tud beszélni
veled, de a legtöbben megértjük a jelzéseit.
Ezúttal a törpe asszony lépett ki a sorból. Egyszerű, barna ruhát viselt,
erre húzta fel a Szürke Őrzők jellegzetes tunikáját. Rézszínű haját hosszú,
büszke copfba fonta, ami majdnem a háta közepéig leért. Maric nem látott
nála fegyvert.
Maricnak eszébe jutott, valahol azt hallotta, hogy a Néma Nővérek a
puszta kezükkel harcolnak. Vajon tényleg így van? Utha alacsony volt
ugyan, de elég izmosnak és erősnek látszott ahhoz, hogy Maricnak -
fegyverek ide, fegyverek oda - ne legyen kedve összeakaszkodni vele.
- Ez a két úriember Julien és Nicolas. Ők már majdnem olyan régen a
Rendünk tagjai, mint én magam.
Két magas férfi lépett előre. Mindketten ugyanolyan vértet viseltek, mint
Geneviève. Mindkettejüknek vastag, az orlesiai divat szerint nyírt bajusza
volt, de hasonlóságuk ezzel véget is ért. Julien egészen rövidre nyíratta
sötétbarna haját, dús bajszához rövid szakáll tartozott. Visszafogottan,
kimérten viselkedett, de a tekintete kifejező volt. Kurta biccentéssel
üdvözölte Maricot. Társa, Nicolas haja szőke volt, és majdnem a válláig ért.
Ő nem viselt említésre méltó szakállt. Szívélyesen megragadta Maric kezét,
lelkesen megrázta, és közben jókedvűen vigyorgott.
Julien egy pallost szíjazott a hátára, ami majdnem akkora volt, mint ő
maga. Nicolas fémtövises buzogányt akasztott az övére, a hátára erősített,
hatalmas pajzsot egy griff-szimbólum díszítette. Mindketten az olyan
harcosok csendes magabiztosságával mozogtak, akik már számtalanszor
használták fegyverüket.
- Ez pedig itt Fiona, akit alig több mint egy éve a monsim-mardi
Máguskör tagjai közül választottunk be magunk közé.
Az elf nő láncinget és kék szoknyát viselt, kezében egy fehér botot
tartott. Ha nincs nála a jellegzetes bot, Maric nem is vette volna észre rajta,
hogy a mágiatudók közé tartozik. Azon mágusok, akikkel találkozott,
inkább Remille főmágushoz hasonlítottak: férfiak voltak, és nagyjából
azonos külsővel rendelkeztek. Fiona elf volt, nő, és ráadásul csinos is -
Maric annak ellenére szépnek találta, hogy a nő meglehetősen hűvös
pillantásokat vetett rá alig észrevehető, vékony szemöldöke alól.
Váratlanul megjelent Remille főmágus. A jelek szerint zavarban volt:
miközben néhányszor meghajolt Maric előtt, idegesen markolászta sárga
köpenyét.
- Bocsánatodat kérem, felség, de elérkezett az idő. A lehető leghamarabb
el kell indulnunk a Kinloch erődbe.
Geneviève bólintott.
- A Kör felajánlotta, hogy mielőtt elindulunk az Alsó Utakon, mágikus
segítséget kapunk. Nagyon kevés időnk van, ezért úgy gondolom, ez most
hasznos lehet.
- Miért van kevés időnk? - kérdezte Maric.
- Még sosem hallottunk olyan esetről, hogy a mélyszörnyek életben
hagyták a karmaik közé került Szürke Őrzőket. - A nő elgondolkodott,
tekintete egy pillanatra a távolba révedt, de hirtelen megrázta magát, és
elindult a terem végében lévő ajtó felé. Maric követte, a többiek sorba
rendeződve mentek utána. - Az a tény, hogy a fogságba esett Őrző még
életben van, már önmagában figyelemre méltó, és arra utal, hogy valami
szokatlan dolog történik. Utol kell érnünk a foglyot, mielőtt leveszik az
Alsó Utak mélyére, mielőtt széles körben ismertté válik a tudás, amit
kicsikarnak belőle.
- És ha ez mégis megtörténik? Akkor mi lesz?
- Akkor mindenkit meg kell ölnünk, aki tudomást szerzett a titkokról -
mondta Geneviève zordan. Maric érezte, a nő komolyan gondolja a szavait,
de meglehetősen furcsának találta, hogy egy ilyen kis csapat bármiféle
veszélyt jelenthet a mélyszörnyekre. Persze még ez is elképzelhető volt,
hiszen a Szürke Őrzők a legjobbak legjobbjait választották be maguk közé.
Annak ellenére, hogy már évszázadok óta nem tört elő a föld alól a Métely,
az Őrzőkkel kapcsolatos legendák tovább éltek. Az emberek nagyra
tartották a Szürkéket, a róluk szóló történetek Fereldenen kívül minden nép
előtt ismertek voltak.
Persze ez a tény bizonyos körökben feszültséget eredményezett. Voltak
olyan országok, ahol úgy tartották, a Szürke Őrzők rendje már idejétmúlt
szervezet, semmi szükség sincs rá. Ezeken a helyeken csak ímmel-ámmal
adták meg a hagyomány szerinti tiszteletet az Őrzőknek, sőt, voltak olyan
városok is, ahol nyíltan megvetették a Szürkéket. A Rendnek az utóbbi
időben már alig maradt néhány tagja, de abban senki sem kételkedett, hogy
ez a maréknyi harcos bámulatos képességekkel rendelkezik.
- Lenne egy kérdésem - mondta Maric.
- Ha tudok, válaszolok rá.
- Egészen pontosan kit keresünk?
Geneviève megtorpant az ajtó előtt, és Maric felé fordult. Látszott rajta a
tétovaság - valószínűleg azon tanakodott, mit és mennyit árulhat el a
férfinak. Maric arra gondolt, ha már vállalta, hogy elmegy az Őrzőkkel
Thedas legveszélyesebb részére, a Szürkék talán megbíznak benne annyira,
hogy felfedik előtte néhány titkukat. Biztosra vette, hogy Loghainnek
legalább egy valamiben igaza volt: abban, hogy a Rendnek megvannak a
saját tervei.
- A neve Bregan - mondta Geneviève kurtán. - A fivérem.
 2.
S megfeketedik az Arany város,
ahogy a Csarnokban lépkedsz.
Figyeld meg jól e tökélyt -
már nem sokáig maradhat meg.
Elhoztad a Bűnt a Mennybe,
elhoztad a világba a végzetet.

- Gyászdalok gyűjteménye 8:13

A levegőben terjengő erős szag rothadó húsra emlékeztette Bregant. A

távolból különös zümmögés hallatszott. A füle alig érzékelte a hangot,
amely ennek ellenére félelemmel töltötte el. Vakon körbetapogatózott és
megállapította, hogy kövön fekszik. A kőfelület tapintása furcsa
volt - mintha koromból és zsírból összeállt réteg borította volna.
Bregan még mindig az Alsó Utak labirintusában volt. Tisztán érezte,
hogy több mérföld vastag sziklaréteg van fölötte; sokszor mintha láthatatlan
súly terhelte volna a testét. Mély, szaggatott lélegzetet vett, és nyomban
öklendezni kezdett az elmúlás bűzétől. Oldalra fordulva hányni kezdett;
egyszerűen nem bírt uralkodni magán. Talán segített volna, ha megszabadul
gyomra tartalmától, de semmi sem tört fel a torkából. Éles fájdalom járta át
a testét, eszébe juttatva a sebeit.
Miközben megpróbálta lecsillapítani ziháló tüdejét, reszketve és izzadva,
igyekezett átgondolni, mit tettek vele. A páncélját elvették, természetesen a
kardját és a pajzsát sem tarthatta meg. Bemocskolódott, vérfoltos
köpenyétől és a tunikájától azonban nem fosztották meg. Menet közben
bekötözték a sebeit. A vaksötétben képtelen volt megállapítani, hogyan
látták el sérüléseit. Valamilyen pépes anyagot kentek rá, kötszer gyanánt
durva vásznat használtak.
Vajon ki hozta ide? Ki látta el a sebeit? Emlékezett rá, hogy elért egy
romos thaighoz. Emlékezett rá, hogy az Alsó Utakon körbefogták a
mélyszörnyek- Rengetegen voltak, egyszerre érkeztek minden oldalról.
Azután- semmi. Megpróbálta felidézni az emléket, az érzést, ami akkor
áradt szét benne, amikor a fekete pengék a testébe hasítottak. Emlékezett rá,
hogy a mélyszörnyek karmai keresztüldöfték a páncélját, és a vállába, a
lábába mélyedtek… Igazság szerint már rég halottnak kellene lennie. A
mélyszörnyek nem ismerték a könyörületet, és sosem ejtettek foglyokat.
Bregan lehunyta a szemét, és óvatosan tapogatózni kezdett érzékeivel.
Körülötte mélyszörnyek nyüzsögtek. Talán nem ugyanabban a helyiségben
tartózkodtak, de a közelben voltak - a tudata peremén megjelenő viszkető,
csiklandó érzés legalábbis erre utalt. Mint minden esetben, az érzés ezúttal
is undort és iszonyt keltett benne; az egész olyan volt, mintha valamilyen
méreg szivárgott volna be a bőre alá.
Lehunyt szemmel megpróbálta kiszorítani tudatából a mélyszörnyek által
keltett érzeteket. Mindig undorodott ezektől… Valamennyi Szürke Őrző
képes volt arra, hogy távolról érzékelje a mélyszörnyeket. Voltak, akik ezt
ajándéknak nevezték - Bregan a maga részéről átoknak tartotta a dolgot.
A zümmögés egyre folytatódott. A hang mögül más neszek is érkeztek.
Valami mozgott, valami kúszva mászott a kövön… Víz csobbant.
Valamennyi zaj tompa volt és gyenge, de egyik létezését sem lehetett
letagadni. A bűz is folyamatosan változott - éppen olyan volt, mintha
valami szénné égett volna a közelben. Bregan érezte a mentális érzékei
ellen irányuló különös nyomást, amely olyan volt, mintha valamit
megpróbálnának benyomni az agyába. Aztán ez is elmúlt.
Hirtelen megértette, mi folyik körülötte. A gondolat hatására hevesebben
kezdett verni a szíve. Bizonytalan mozdulatokkal megpróbált
feltápászkodni. Feltérdelt, azután négykézlábra állt. Megpróbálta felmérni
környezete határait. A közelben valami prémes bőrdarab hevert. Annyira
mocskos volt, hogy Bregan örült, hogy fogvatartói nem arra fektették rá,
hanem csak lelökték a kőpadlóra. Az ujjaival sima falakat tapintott ki.
Megállapította, hogy valamilyen mesterséges építményben tartózkodik,
nem természetes barlangban.
A keze beleütközött valamibe, ami puha volt és ragacsos. Valami
ocsmány növényszerűség lehetett, amely pókhálószerűen borította be a
sziklát. A mélyszörnyek által terjesztett Métely… Bregan nagy nehezen
legyőzte viszolygását. Az lesz a legjobb, ha nem gondol rá túl sokat.
Azután felhangzott egy új hang. Lépések zaja. Csizmás léptek a kövön, a
közelben. A hang forrása felé fordult. Amióta magához tért, ez volt az első
olyan jel, ami alapján legalább nagyjából képes volt meghatározni az
irányokat. Érezte, egy mélyszörny közeledik feléje. Elhúzódott előle;
izgalma iszonnyá változott. Vajon van itt valamilyen ajtó? Vajon látni fogja
egyáltalán, hogy mi jön feléje? Őrjítő volt, hogy képtelen alkalmazkodni az
őt körülvevő sötétséghez.
A lépések zaja erősödött, visszhangot keltett, Bregan kis idő múltán a
feje belsejében érezte a koppanásokat. Aztán hirtelen csikorogva kinyílt egy
fémajtó. A betörő fény szinte szétperzselte a szemét. Fájdalmában
felkiáltott. Eltakarta az arcát, és megpróbált hátrahúzódni.
- Bocsánat - mondta egy férfihang. Lágy volt, furcsa zengésű. Volt benne
valami nem evilági, mégsem kellemetlen. A szavak kurtán koppantak,
mintha a beszélő nem szokott volna hozzá a kiejtésükhöz.
Bregan felült, és pislogva felemelte a kezét, hogy megvédje szemét a
fénytől. Nem sokat látott; a szeme könnyezni kezdett a fájdalmas
megerőltetéstől. Csak egy árnyékot tudott kivenni a vakító világosságban.
Az árnyék egy ragyogón sugárzó követ tartott maga elé. Elindult a
helyiségben, de tiszteletteljes távolságban maradt
- A fényre szükség van - folytatta a fenevad. - Gyanítom,
kellemetlenséget okoztam neked az érkezésemmel. Ugye, nem tévedek, ha
feltételezem, hogy nem látsz a sötétben?
Vajon ez egy mélyszörny? A csatlósok állítólag képesek beszélni, de
Bregan egyetlen olyan feljegyzésről sem tudott, amelyben szó esett volna
arról, hogy a Szürke Őrzők valamelyike beszélt volna egy ilyen lénnyel. Ők
voltak a mélyszörnyek varázslói. Néhány alkalommal hallotta, hogy egy-
egy csatlós csata közben az ellenséget gúnyolta, vagy dühödten felüvöltött,
amikor a Szürke Őrzők megindították támadásukat. Egyszer a saját fülével
hallotta, hogy a csatlósok ultimátumokat kiáltottak át a csatamező túlsó
oldaláról, de olyasmiről, ami most történt vele, nem volt tudomása.
Kiterjesztette mentális érzékszerveit és megállapította, hogy valóban egy
mélyszörny áll előtte. A romlottság érzetét, ami megérintette az elméjét,
semmi mással nem lehetett összetéveszteni.
- Várok - jelentette ki a hang. - Idővel visszatér a látásod.
Bregan néhány percig a szemét dörzsölgette. A látása valóban tisztulni
kezdett. Amit a lény világító kövének fényében látott, nem segített, hogy
csillapodjon a zavara és rémülete. Valóban egy csatlós állt előtte, egy
mélyszörny, akit akár embernek is nézhetett volna, ha nem rothad testén a
hús, és nincs olyan széles, halszerű szeme. Haja nem volt; hegyes
agyarairól felpöndörödő ajkai miatt úgy tűnt, mintha egyfolytában
vicsorogna. Nem a mélyszörnyek szokásos viseletét hordta: nem rothadt
bőröket terített magára, és nem viselt vérteket, ocsmány testét korommal
belepett barna köntös takarta. Az egyik kezével egy göcsörtös botot
szorított, a másikban a világító követ tartotta.
Nyugodtnak tűnt. Borzalmas tekintetű szemével a foglyot méregette.
Bregan megremegett. Fogalma sem volt, hogyan kellene viselkednie.
Ösztönei azt súgták, hogy rontson rá a csatlósra, törje ki a nyakát, aztán
meneküljön el. Lehet, hogy a lény ért a varázsláshoz, de minden mágusnak
időre van szüksége, hogy megidézze a misztikus erőket. Bregan arra
gondolt, ha elég gyorsan mozog, a csatlós még a botját sem emelheti fel.
- Begyógyultak a sebeid? - kérdezte a csatlós váratlanul. - Úgy tudom, az
emberek képesek rá, hogy mágiával gyógyítsanak- Én ehhez nem értek.
Igazság szerint még a gyógyírjaitokat sem ismerjük túl jól.
- Nem értem - dadogta Bregan.
A lény bólintott; látszólag együttérzett a fogollyal. Bregan nehezen tudta
elfogadni, hogy egy förtelmes lény ilyen civilizáltan képes viselkedni. A
Szürke Őrzők feljegyzéseiben, a Mételyek során, az évszázadok alatt
összegyűjtött adatokban semmi sem utalt arra, hogy a mélyszörnyek bármit
is tettek volna azon kívül, hogy megtámadják és megfertőzik az útjukba
kerülő élőlényeket
- Mit nem értesz? - kérdezte a lény türelmesen.
- Te… mélyszörny vagy?
A lény nem lepődött meg a kérdés hallatán.
- Te ember vagy? - Szinte megforgatta szájában az „ember” szót;
ügyetlenül ejtette ki, mintha idegen nyelven lenne. Bregan gyanította, hogy
a mélyszörny számára valóban idegen volt a nyelv, amelyen beszélt. - Azt
hiszem, Szürke Őrző vagy.
- Én… mindkettő.
A lény pislogva nézett Breganra, aki képtelen volt megállapítani, hogy
ezzel meglepetést, hitetlenkedést vagy valami egészen mást fejez ki.
Lehetséges volna, hogy a mélyszörnyek ismernek bizonyos érzelmeket? Az
biztos, hogy képesek tervezni, és a parancsoknak engedelmeskedni.
Köztudott volt róluk, hogy képesek megjavítani a páncéljaikat, és az is,
hogy primitív fegyvereket készítenek, időnként építményeket emelnek a
törpék hagyatékának maradványaiból, vagyis mindabból, amit az Alsó
Utakon találnak. Arra még senkinek sem sikerült rájönnie, vajon van-e
valamiféle indíttatás amögött, amit tesznek - természetesen az őket hajtó,
űző sötét erőn kívül. Lehet, hogy a Szürke Őrzők tévedtek. Vagy… az is
lehet, hogy már régóta ismerik a válaszokat ezekre a kérdésekre, de titokban
tartják, még az olyan magas rangú rendtársak előtt is, mint ő.
Nem először fordulna elő ilyesmi - gondolta Bregan keserűen. Lassan
visszaült, de közben egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a lényről,
amely nem lehetett más, csakis egy csatlós. Ha meg akarná ölni őt, már rég
megtehette volna, de nem bántotta… Lehet, hogy ez valami olyasmire utal,
ami sokkal rosszabb a halálnál?
A mélyszörny topogni kezdett; zavarbaejtően emberi mozdulattal
támaszkodott rá a botjára.
- Mi éppúgy érzékeljük a Szürke Őrzőket, ahogy a Szürke Őrzők
érzékelnek minket. Te tudod, mi az oka ennek. - A lény sokatmondó
pillantást vetett Breganra, aki elhatározta, semmit sem fog mondani.
A csatlós választ adott a saját kérdésére.
- A mélyszörnyekben ott a Romlás. A sötétség áthat minket, irányít
minket, arra késztet minket, hogy harcoljunk a fény ellen. Benne van a
vérünkben, és megrontja a körülöttünk lévő régi világot. - A lény Bregan
felé intett göcsörtös, karmos kezével. - És benne van a ti véretekben is. Ez
tesz benneteket azzá, amik vagytok, ezt érzitek bennünk, mi pedig
tibennetek.
Bregan gyomra görcsbe rándult. Egyetlen szót sem szólt és szándékosan
kerülte a mélyszörny, az idegen lény tekintetét
- Ti magatokba fogadjátok a sötétséget - folytatta a csatlós. - Arra
használjátok, hogy harcoljatok ellenünk. De nem vagytok teljes mértékben
ellenállóak vele szemben. Amikor a Métely jelei végül, elkerülhetetlenül
megmutatkoznak rajtatok, eljöttök az Alsó Utakra. Egyedül. Azért, hogy
még egyszer, utoljára harcoljatok ellenünk. Ezért vagy itt te is, igaz?
A kérdés szinte megállt a levegőben. Bregan nem nézett fel a lényre;
furcsa érzése támadt, valami azt súgta neki, hogy óvatosnak kell lennie.
Már azt is különösnek találta, hogy egy mélyszörny ilyen módon képes
beszélgetni vele. Ezek a lények elvileg nem tudnak ilyesmit tenni- De volt
még valami, ami ennél is jobban zavarta.
 Várt; azon tanakodott magában, vajon érdemes lenne-e megpróbálkozni a
szökéssel, amíg még teheti. Vajon számít, ha megölik? Végül is azért jött az
Alsó Utakra, hogy meghaljon. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet vele?
Leütik, és visszahozzák ebbe a cellába?
A gondolat súlyos teherként nehezedett rá. Lehajtotta a fejét. A különös
zümmögés mindenütt jelen volt. Már magában is érezte a Métely zsíros
csúszósságát: testének minden szövetét átjárta, minden testnyílását betömte.
Szerette volna megvakarni az arcát, szerette volna lehántani a húst a
csontjairól. Bármit megtett volna azért, hogy megszabaduljon a Romlástól,
hogy kitéphesse a testéből.
- Igen - ismerte be lassan -, az Utolsó Hívás. Így nevezzük, amikor eljön
az ideje, hogy mindennek véget vessünk.
- Utolsó Hívás - ismételte a csatlós bólintva. - Diadalmas halálra vágysz
ahelyett, hogy átadd magad a Mételynek? Erről van szó?
- Nem tudom! - csattant fel Bregan. Felnézett a lényre, és döbbenten
látta, hogy az különös, cinikus érdeklődéssel figyeli őt.
- Nem? Még sosem történt meg?
Bregan, ügyet se vetve a sebeiből szétáradó fájdalomra és a gyomrát
facsaró émelygésre, nagy nehezen feltápászkodott. A zümmögés még
erősebbé vált. Bregan csupán egy-két pillanatig bírt imbolyogva megállni a
lábán, a szédülés hamar legyőzte.
- Mi vagy te? - kiáltotta. A lény irányába lendült, és sikerült olyan közel
kerülnie hozzá, hogy megérezze a belőle áradó hullabűzt, lássa a szempár
hatalmas pupilláit.
A lény nem is próbált visszahúzódni.
- Miért hoztatok ide? - üvöltötte Bregan. - A Teremtőre! Már rég
halottnak kellene lennem!
- Tehát ezért jöttél ide? Hogy meghalj?
- Igen! - ordított fel Bregan. Megmarkolta a csatlós csuháját, magához
rántotta, és közben ütésre emelte a másik kezét. A lény nem próbált
védekezni. Bregan a fogát csikorgatta. Az ökle már a levegőben volt,
amikor belenézett a csatlós arcába. Megüthetné. Megölhetné. Egyetlen oka
sem volt rá, hogy ne tegye meg, mégis habozott.
 - Azt hiszem - suttogta a csatlós -, inkább azért jöttél, mert úgy érezted,
nincs más választásod.
Bregan ellökte magától a lényt. A mélyszörny hátratántorodott, kis híján
elvágódott, de a botjára támaszkodva sikerült megőriznie az egyensúlyát. A
jelek szerint nem rettent meg, nem ijesztett rá Bregan kirohanása.
Az Őrző a dühtől remegve fordult el tőle.
- Bármit akartok tőlem, nem fogjátok megkapni! - morogta. - Akár most
rögtön megölhettek!
Egy-két pillanatig nem hallott mást, csak halk szövetzizegést. A
mélyszörny lesimította a csuháját, kihúzta magát. A zümmögés valahol a
távolban lüktetett. Bregan megérezte, hogy a hangfüggöny mögött
mélyszörnyek várakoznak. Halkan, nagyon halkan hallotta a hangjukat,
természetellenes kerregésüket, meg azt a száraz sziszegést, amely
számtalanszor kísértette álmaiban a Csatlakozás óta - azóta, hogy magába
fogadta a lények sötét esszenciáját. Érezte, hogy tudata falának feszülnek.
Fáradhatatlanul-
Szakadt róla a víz. Lehunyta a szemét; megpróbált saját, őrült ritmusban
verő szívének dobogására összpontosítani.
Előre tudta. Amikor lezajlottak a Hívással kapcsolatos szertartások, a
törpék befejezték a komor tiszteletadást, felnyitották az Orzammar melletti
nagy pecsétet. Bregan lepillantott az Alsó Utakra, és már akkor érezte, hogy
nem mehet ilyen könnyen a dolog. Jobb, ha kard által vész el, gyorsan és
tisztán, bármit is gondol majd róla a Teremtő. Jobb a gyors halál, mint
lassan besétálni a sötétség tengerébe, és végül belefulladni.
Ennek ellenére elindult. Nem számított, hogy mit akar. Élete során sosem
számított, hogy személyesen mire vágyik. Miért lenne éppen most
másképp?
- Az első kérdésedre az a válasz - mondta a csatlós -, hogy én vagyok az
Építész.
- Ez a neved?
- Nekünk nincs nevünk. Azért neveznek így, mert az vagyok. A
fajtámbelieknek még ennyi nevük sincs. Ők egyszerűen csak mélyszörnyek,
semmi egyebek.
Bregan lassan, meglepetten megfordult.
 - De te az vagy? Több vagy?
A mélyszörny felemelte az egyik ujját.
- Mit szólnál akkor, ha azt mondanám, hogy létrejöhetne a béke az
enyéim és a tieid között? Talán azt, hogy ez lehetetlen?
Bregan nem tudta, hogyan értse a kérdést
- Szerinted ez olyasvalami, amire vágytunk valamikor? Úgy értem,
szerinted bármikor megfordult a fejünkben, hogy békét kötünk a
mélyszörnyekkel? Ezt- meglehetősen nehéz elképzelni.
- A Szürke Őrzők ki akarták irtani a fajtánkat, de sosem jártak sikerrel.
Négyszer is előfordult hogy rábukkantunk valamelyik ősi sárkányra, amely
földmélyi börtönében szendergett… Ti ezeket a lényeket Öreg Isteneknek
nevezitek. - Az Építész a semmibe révedt viselkedése melankolikussá
változott. - Hívnak minket szirénhangon, aminek nem bírunk ellenállni.
Megkeressük őket, és amikor feljutnak a felszínre, utánuk megyünk.
Engedelmeskednünk kell nekik. Aztán megjelentek ti, és visszazavartok
bennünket, és minden kezdődik elölről.
Bregan a homlokát ráncolta.
- Akkor viszont csakis akkor lehet béke, ha a mélyszörnyek elpusztulnak.
Az Építész savószín szemében furcsa fény lobbant
- Nem ez az egyetlen lehetőség - mondta. Nem evilági hangja olyan
furcsán zengett, hogy Bregannak végigfutott a hátán a hideg.
Bregan ekkor értette meg, mit akar tőle a mélyszörny.
Villámgyorsan előrelendült, félrelökte a csatlóst, de közben kikapta a
kezéből a fénykövet. Az Építész a cella falához vágódott, botja hangos
csattanással hullott a kőpadlóra. Bregan nem várta meg, hogy a lény
valamilyen varázslásba kezdjen: kiszáguldott a folyosóra. Becsapta maga
mögött az ajtót; a súlyos fémtábla hangos döndüléssel záródott be.
A folyosó undorítóbb volt, mint a cella: valósággal beborították a húsos
csápok, a fekete nyálkahalmok. Bregan felfedezett néhány ajtót. Volt köztük
olyan, amely már teljesen berozsdállt, de volt olyan is, amelyet rácsszerű,
de szervesnek látszó kinövések borítottak. Nem törődött velük, a fénykövet
maga elé tartva futásnak eredt.
Már hallotta a kiáltásokat, az üvöltéseket a dühös sziszegést, és tudta, a
lények minden irányból elindultak feléje. A mélyszörnyeket az a sötét erő
kötötte össze, amelyet a Szürke Őrzők megéreztek, amely után kutatva
megtalálták őket. Az Építésznek ebben tökéletesen igaza volt, bár Bregan
nem akarta megtudni, honnan szerezte meg ezt a tudást.
Kiterjesztette érzékeit, és megpróbálta megállapítani, hol, merre
mozognak a mélyszörnyek. Nem ment könnyen. Minden irányból érezte a
lényeket átitató romlottságot, ráadásul valahányszor megpróbált távolabbra
jutni tudatával, minduntalan felerősödött a pokoli zümmögés. Bregan
képtelen volt meghatározni az egyes lények helyét - a szenny valósággal
körbefolyta, s mint valami áradat, minden lélegzetvételnél fulladással
fenyegette.
Ahogy befordult egy sarkon, majdnem belerohant egy kisebb
mélyszörny-csapatba. Valódi harcosok voltak, magas csorlákok, akik
szedett-vedett páncélokat viseltek, és gonosz formájú pengéket lóbáltak. A
lények kivicsorították agyaraikat, és sziszegni kezdtek, miközben
meglepetésükben önkéntelenül hátrébb húzódtak.
Bregan nem adott esélyt nekik a cselekvésre. Rárontott a legközelebbire,
kikapta kezéből az ívelt kardot, majd keményen mellbe rúgta. A lény
annyira meglepődött, hogy nem is próbált védekezni, csak egy döbbent
kiáltásra futotta tőle. Bregan villámgyorsan megpördült, és a második
mélyszörny nyakára sújtott. A bestia a torkához kapott, és kezét a fekete
vért fröcskölő sebre szorítva összerogyott.
A harmadik lény megeresztett egy hujjogó kiáltást, és keményen Bregan
felé csapott a kardjával. Bregan az utolsó pillanatban tért ki a támadás elől.
A mélyszörny elvesztette az egyensúlyát; Bregan ezt látva iszonyú erejű
ütést mért a halántékára a kard markolatával. Feldobta a levegőbe a
fegyvert, s fogást váltva elkapta a markolatot, és beledöfte a pengét a lény
hátába. A mélyszörny gurgulázó hangot hallatott, amikor Bregan
megcsavarta a pengét a sebben.
Közben magához tért és feltápászkodott a mellbe rúgott mélyszörny.
Bömbölve rontott Breganra, félresöpörte a kardját, és beleharapott a
karjába. Agyarai belemélyedtek az emberi húsba. Bregan érezte, hogy a
sötét Métely beleszivárog a vérébe. Ha nem tartozik a Szürke Őrzők közé,
ez a harapás minden bizonnyal a halált jelentette volna a számára:
megbetegedett volna, elvesztette volna az eszét, végül agonizálva, kínok
között elpusztul.
 Ám a Szürke Őrzők komoly árat fizettek azért, hogy azzá váljanak, amik
voltak, s nem hiába.
Bregan fogcsikorgatva birkózott a csorlákkal, aki vicsorogva, nyált
fröcskölő sziszegéssel hajolt az arca felé. Érezte a lény bűzös leheletét, látta
a hosszú agyarak mögött kígyózó, feketén csillogó nyelvét. A többi
mélyszörny hangja egyre közelebbről hallatszott. A csorlák a fénykövet
próbálta elvenni Bregantól, aki hirtelen mozdulattal a lény álla alá nyomta a
tárgyat. A mélyszörny dühödten hörgött, de Bregan nem kegyelmezett neki:
egyre feljebb, egyre hátrébb feszítette az undorító fejet. Amikor aztán
érezte, hogy a lény elereszti őt, hirtelen mozdulattal meglökte a testét. A
mélyszörny koponyája a barlang falához csattant. Csont reccsent… Mielőtt
a szédelgő lény összeszedhette volna magát, Bregan felkapta a földről a
kardot, és laza mozdulattal felegyenesedett. Amikor a mélyszörny ismét
kihúzta magát, a penge lecsapott. Azután még egyszer, és harmadszor is.
Bevégeztetett…
Bregan levegő után kapkodva állt meg. A falnak dőlt. Szétáradt benne a
gyengeség. Hagyta, hogy a kard kicsússzon az ujjai közül. A kiontott
testnedvek bűze elviselhetetlen volt, még a levegőben folyamatosan
jelenlévő szagoknál is erősebbnek tűnt. A szűnni nem akaró zümmögés
hangosabbá, határozottabbá vált, valósággal elfedte a többi zajt. Bregan egy
pillanatig a hűvös kőfalhoz szorította a homlokát, és lehunyta a szemét.
A közelből visszhangzó sziszegést hallott. Kinyitotta a szemét és
megfordult. Egy lándzsás, páncélos mélyszörny rohant feléje. Bregan
ösztönösen megmarkolta a lándzsa végét, közvetlenül a hegye mögött, és
nagyot rántott rajta. A mélyszörny az ember irányába dőlt. Bregan
villámgyorsan felemelte a könyökét, és belevágott a lény arcába. Undorító,
cuppanó csattanás hallatszott, csont reccsent, fogak fordultak ki a helyükről.
Miközben a lény megpróbált visszahőkölni, Bregan gyorsan megfordította a
lándzsát, és keresztüldöfte vele ellenfelét.
Nem várta meg, hogy a lény összerogyjon. Eleresztette a lándzsa nyelét,
és megfordult, hogy továbbmenjen. Ki kellett jutnia erről a helyről,
méghozzá gyorsan. Ismét felkapta a kardot, és futni kezdett. Egy hatalmas
csarnokba ért, amelyben valóságos oszloperdő állt. Némelyik oszlop
omlatagnak látszott, volt köztük néhány csonka is, de a legtöbb büszkén
emelkedett a távoli mennyezet irányába. Mindegyik felszínét fekete nyálka
és dögvész borította.
 A fénykő mindenhová táncoló árnyékokat varázsolt. Bregan
keresztülrohant a termen. Szemből néhány mélyszörny közeledett feléje.
Voltak közöttük alacsony, hegyes fülű, eszelősen vigyorgó csesznyék is.
Amikor a lények észrevették az embert, azonnal felemelték íjaikat, és
valóságos nyílvesszőzáport zúdítottak a célpontra. Két nyíl közvetlenül
Bregan feje mellett süvített el, egy pedig a vállába fúródott, de nem törődött
vele - gondolkodás nélkül rohamot indított az íjászok ellen. Üvöltve, a
kardjával le-lesújtva tört keresztül a mélyszörnyek vonalán. Nem törődött
az egyes célpontokkal, valójában csak csapkodott, csak vagdalkozott,
miközben elrohant a lények mellett. Fekete vér fröccsent az arcába, és egy
pillanatig úgy érezte, leteríti a gyengeség, a szédülés, de erőt vett magán, és
folytatta a harcot.
A csesznyék megpróbálták rendezni soraikat, de semmit sem tehettek.
Néhányuk hátrébb húzódott, ők igyekeztek elállni az ember útját, ám
Bregan keresztültört rajtuk, és továbbrohant.
A sarokhoz érve befordult egy újabb folyosóra. Szemből egy nagyobb
termetű csorlák rontott rá üvöltve. Gondolkodás nélkül levágta, és tovább
futott.
Érezte, hogy kell lennie valami kifelé vezető útnak. Kell, egyszerűen
kell! Valamiféle erődben volt, amelyet a törpék valamikor a régmúltban,
akkor hagytak el, amikor őseiket legyőzték ezek a lények. Ha megtalálja a
kijáratot, és visszajut az Alsó Utakra…
Egy repedezett lépcsősor közepére érve hirtelen megtorpant. Hallotta,
hogy a mélyszörnyek a háta mögött vannak, egészen közel. Szemből
újabbak érkeztek. A földalatti erőd olyan volt, akár egy felbolydult
hangyaboly. Bregan leeresztette a vállát, lehajtotta a fejét. Levegő után
kapkodott. A veríték a homlokáról a szemébe csorgott, de megpróbált nem
törődni vele.
Ha esetleg sikerül kijutnia innen… Akkor vajon hová, merre menjen?
Halottnak kellene lennie. Igazság szerint hagynia kellett volna, hogy a
mélyszörnyek végezzenek vele…
A kezében tartott kardra meredt. A pengét korommal színezték. A
formája szabálytalan volt, a végénél ívben meghajlították - sokban
hasonlított a szablyákra. A markolat durva, valamilyen bőrt csavartak rá.
Szánalmas, egyszerű, de kétségtelenül nagyon hatékony fegyver. Akár a
saját torkát is el tudná vágni vele… Elég lenne, ha a nyakához illesztené,
aztán tenne egy gyors, határozott mozdulatot.
Akkor aztán semmiképpen sem szedhetnék ki belőle, hol vannak az Öreg
Istenek. Akkor aztán semmiképpen sem lehetne felelőssé tenni őt egy újabb
Métely elindításáért; nem okolhatnák őt azért, hogy ezek a szörnyek ismét
felözönlenek a felszínre. Nem tartotta valószínűnek, hogy a lények képesek
olvasni a gondolataiban - ha értenének az ilyesmihez, bizonyára már rég
megtették volna. Habár- Ki tudja, milyen trükkök végrehajtására képes az
az Építész? Nem, az lesz a legjobb, ha elpusztul, és vele együtt elvész
minden, amit tud.
Összeszorította a fogát, és felemelte a kardot. A penge ívelt vége
majdnem tökéletesen rásimult a nyakára. Nem az ő ötlete volt, hogy
elinduljon az Alsó Utakon, és harc közben haljon meg. A Szürke Őrzők
több évszázados hagyományai kényszerítették erre. Kelletlenül bár, de
belement a játékba - vagyis ugyanazt tette, mint élete során mindig, így volt
a legjobb.
A penge megremegett. Kétségbeesett kiáltás szakadt ki Bregan torkából.
Először csak a keze reszketett, majd az egész teste. Hagyta, hogy a fegyver
kicsússzon a kezéből, és lehulljon a lába mellé. Lehunyta a szemét; a testét
zokogás rázta.
A járat két vége felől mélyszörnyek özönlöttek feléje, de szinte észre sem
vette őket. Kábultan állt a lépcsőn, és várt. A sötétség körbefolyta a tudatát.
A zümmögő hang bömböléssé erősödött, súlyossá változott, és
ellenállhatatlan erővel húzni, nyújtani, lapítani kezdte a tudatát.
Már a testében volt…
A mélyszörnyek rárontottak, és leteperték a földre. A húsába haraptak;
hegyes tárgyak döfődtek a testébe. Nem kiáltott, nem is próbált védekezni.
Elvették tőle a fénykövet. Ahogy a sötétség összesűrűsödött körülötte,
valami lesújtott a tarkójára.
Így volt a legjobb…
 3.
Azok, akiket kivetettek,
a démonok, kik istenek lehetnek,

földmélyi sírokból beszélni kezdtek,

megszólították az élő embereket.

S Tevinter lakói hallották szavukat,

emeltek nekik dicső oltárokat -
oltárt kaptak az álságos istenek,
kik cserébe a legsötétebb mágia
titkait adták híveiknek.

- Gyászdalok gyűjteménye 5:11

Duncan a kis csónakban ült, és borzalmasan érezte magát. Biztos volt

benne, hogy a ladik hamarosan felborul, és utasai mind belezuhannak a
Calenhad-tó vizébe. Miután elhagyták Denerimet, több napig haladtak
nyugati irányba. Duncan már azt sem tudta, egyáltalán miért vállalkoztak a
küldetésre. Ha Remille, a főmágus adni akar nekik valamit, akkor miért
nem hozta magával az ajándékát a fővárosba? Értelmetlennek tűnt, hogy a
Szürke Őrzőket elrángassák erre a helyre - még akkor is, ha innen állítólag
már nincs messze az Alsó Utakhoz vezető lejáró. Ha valóban úgy sürgetett
az idő, ahogy Geneviève állította, sokkal bölcsebb lett volna azonnal,
bármiféle késlekedés nélkül az eltűnt ember, a nő fivére után indulni.
De nem. Ahelyett, hogy ezt tették volna, Duncan kénytelen volt beszállni
ebbe a csónakba, amelyben rajta kívül csak a királynak meg az evezőt húzó
izmos embernek jutott hely. Mozdulatlanul ült, moccanni sem mert, ahogy a
lélekvesztő végigsiklott a tó felszínén. A szél vadul üvöltött; Duncan
minden erősebb légrohamnál összerezzent. Valójában egyfolytában
reszketett, ezen még az a prémköpeny sem segített, amit a királytól kapott.
Ebben az országban mindenütt hideg van?
Vészjósló erővel és rendszerességgel jókora jégdarabok csapódtak a
csónakhoz. Az evezős kénytelen volt feladatára összpontosítani; úgy
erőlködött a jóember, hogy szakadt róla a víz. Időnként csak annyit tett,
hogy az evezőjével félretolta a jeget, de az is előfordult, hogy vad evezésbe
kezdett, hogy megváltoztassa a csónak irányát, és kitérjen egy-egy nagyobb
tömb elől. Vajon mi történik akkor, ha a tó teljes egészében befagy? Lehet,
hogy olyankor az emberek egyszerűen keresztülsétálnak a tavon?
A királyt látszólag nem zavarták a körülmények. Alig lehetett szavát
hallani, mióta elhagyták a várost, jobbára egyedül volt, és nem sok mindent
kért a mellé kirendelt inastól. Duncan ennek szívből örült. A király egy-két
alkalommal feltett néhány firtató, a Szürke Őrzőkkel kapcsolatos kérdést;
Duncan ezekre óvatosan és kimérten válaszolt. Geneviève előre
figyelmeztette, hogy a király érdeklődni fog, és felhívta a figyelmét, hogy
ne hagyja magát kifaggatni. A jelek szerint a király számított valami
ilyesmire, mert a kitérő válaszok hallatán többnyire csak a vállát vonogatta.
Az első néhány nap eseménytelenül telt el. Amikor elhagyták Denerimet,
az Északi Úton indultak el, és hamar átvágtak a partmenti földeken.
Geneviève előre szólt, hogy az út az évnek ebben a szakában nem
különösebben forgalmas. Ez jó hír volt, mivel így csökkent az esélye, hogy
bárki követi vagy felismeri őket. Miután lehullott a hó, eltűntek az utazók,
csak a tengerre induló hajók felé vonult néhány kereskedő, rajtuk kívül
csupán néhány zarándok tűnt fel időnként, de ezek egyike sem foglalkozott
velük különösebben.
A törpék általában nem szokták bírni az utazást, Utha azonban hősiesen
állta és némán viselte a megpróbáltatásokat. Duncan többször is
megállapította, hogy a nő sokkal kecsesebben lovagol, mint a törpék
bármelyike, akikkel korábban találkozott. Utha népe sokkal jobban szerette
a kocsikat és a szekereket, nem rajongtak azért, hogy különféle állatokon
tegyenek meg nagyobb távolságokat - bár mondjuk az Orzammarban élő
törpékről köztudott volt, hogy időnként ökrök hátán ülve utaztak. Duncan
egyszer feltett Uthának egy erre vonatkozó kérdést, de válasz helyett csak
kétértelmű mosolyt kapott. Elbizonytalanodott: lehet, hogy mindannak,
amit az orzammari törpékről beszélnek, semmi köze sincs a valósághoz?
Nem tudott dűlőre jutni a dologban, mivel még sosem járt arrafelé.
Amint elhagyták a palotát, Kell ismét maga mellé vette a kutyáját,
Haftert. Az állat hatalmas termetű volt, csupa izom, csupa fog bestia, a
testét bozontos, szürke szőr fedte. Duncannek fogalma sem volt róla, hogy
milyen fajtájú lehet, abban viszont egészen biztos volt, hogy gazdája
védelmében akár egy ember torkát is átharapná. Duncan egy alkalommal
már látta is, hogyan csinálja. Hafter vidáman, hosszú nyelvét kilógatva
ügetett gazdája lova mellett. Aki látta, nem is gondolta volna róla, hogy ez a
kedves jószág parancsszóra vérengző bestiává változik.
Julien és Nicolas, szokásukhoz híven, nagyon jól elvoltak egymással,
nem is nagyon keresték a többiek társaságát. Duncan gyanította, már olyan
régóta harcolnak együtt, hogy szinte eggyé váltak. Geneviève időnként
mellettük lovagolt, de Kellhez hasonlóan ő is jobbára a menet elején haladt.
Sokszor olyan mereven nézte a látóhatárt, mintha abban reménykedne, hogy
akarata erejével közelebb hozhatja úticéljukat.
Duncan máskor Fiona mellett lovagolt. Vele nagyon jól el tudott
beszélgetni, még az sem zavarta őket, hogy a csendesebb természetű Szürke
Őrzők időnként sötét pillantásokat vetnek rájuk. Az elmúlt néhány
hónapban, amióta csatlakozott a Rendhez, viszonylag jól megismerte az elf
varázslónőt, s megkedvelte. Most azonban Fiona távol maradt tőle, csak
néhány szót válthattak; a nő mindig gyorsan elugratott, amikor Maric király
közelebb léptetett hozzájuk. Egyetlen szót sem váltott a királlyal. Maric tett
egy-két kísérletet, hogy elbeszélgessen vele, ám ő minduntalan kitért.
A király nem értette a dolgot, meghökkenve nézett Duncanre, aki válasz
helyett csupán a vállát vonogatta. Ugyan ki tudhatja, hogy egy elf mit,
milyen okból tesz? Ő aztán biztosan nem!
Az első éjszakát egy faluban töltötték, meglehetősen kényelmetlen
körülmények között. Geneviève-nek nem igazán tetszett a gondolat, hogy
megmutassák magukat, de mivel hirtelen és gyorsan hagyták el a várost,
nem rendelkeztek megfelelő készletekkel. Azon az estén egy fogadóban
szálltak meg. A király egyetlen percre sem lökte hátra csuklyáját, és
megpróbált távol maradni a kíváncsi tekintetektől. Duncan a király priccse
mellett, a fapadlón aludt. Egész éjjel reszketett, többször is elátkozta a
fereldeni telet. Tehetett bármit, nem segített, a hideg beszivárgott a takarók
alá. Alig hunyta le a szemét, annyira fázott.
Az útmenti kis falvaktól távol maradva, Bannorn középső részét
megkerülve tartottak nyugati irányba. A király csupán egyszer állította meg
a menetet: ragaszkodott hozzá, hogy az egyik tanyára betérjenek. Duncan
nem értette a dolgot, és azt sem, hogy Maric miért éppen erre a házra volt
kíváncsi. Repedezett, kopott kövekből épült, körülötte, a réten kecskék és
birkák legelésztek. Nem volt benne semmi különös.
 A Szürke Őrzők azt sem tudták meg, hogy a király kivel találkozott a
házban. Maric bement, az Őrzők kint várták meg. Fiona tett egy
megjegyzést, hogy talán nem kellene ilyesmire pazarolni az időt. Ezt a
véleményét Maric előtt sem titkolta el: amikor a király visszatért,
szokatlanul mogorván nézett rá. Maric minden bizonnyal értette a dolgot,
de nem törődött az elffel. Fionát a jelek szerint ez is bántotta, mivel a
következő órában a parancsnok mellett léptetett, és félhangosan dohogott a
késlekedés miatt. Szavait a társaság valamennyi tagja hallhatta - Duncan
gyanította, Fionának éppen ez volt a szándéka.
Ezt követően, amikor beesteledett, Geneviève megállította a menetet, és
engedélyt adott a táborverésre. Könyörtelen volt: amint a nap első ezüstlő
sugara feltűnt az égen, mindenkit felébresztett, és elrendelte az indulást.
Duncan nem bírta magában tartani a véleményét, de senki sem törődött
bosszús mormogásával. Valamennyien fáradtak és feszültek voltak. Ahogy
telt az idő, Geneviève egyre ingerültebbé vált. Megkönnyebbülés volt,
amikor végre megérkeztek a Calenhad-tó partjára.
A kis csónakban Maric király alig karnyújtásnyi távolságra volt
Duncantől. Félig lehunyt szemmel, merengve figyelte a vizet. Nem törődött
az arcát csapdosó, a haját borzoló széllel, sőt, mintha élvezte volna. Amikor
beszállt a csónakba, levette prémköpenyét, de Duncan úgy látta, nem
különösebben zavarja őt a hideg.
A király megérezte, hogy figyelik. Duncan felé fordult.
Duncan nem érezte zavarban magát, nem rezzent össze, amikor látta,
hogy Maric rájött, már jó ideje őt bámulja. Maric nagyon furcsa ember,
különös király volt. Ugyan ki hallott már olyat, hogy egy uralkodó fogja
magát, minden különösebb felhajtás nélkül elhagyja biztonságot nyújtó
palotáját, és vállalja a veszedelmeket? A csapat olyan csendben hagyta el
Denerimet, mintha rablókból állna. Még Loghain teyrn sem jelent meg az
induláskor, hogy előadja szokásos prédikációját. Nagyon valószínűnek tűnt,
hogy senki sem tudott a király távozásáról. Maric tehát, ha másért nem,
emiatt mindenképpen különleges volt, márpedig abban igazán nincs semmi
szokatlan, ha valaki megbámul egy ilyen embert.
- Kérdezni akarsz valamit? - kérdezte Maric halvány mosollyal. A szája
körül finom párafelhőt formált a lehelete.
- Ez szilverit? - kérdezte Duncan a király páncéljára mutatva. Még soha
életében nem látott ilyen értékes vértezetet. A lemezek könnyűnek tűntek és
kényelmesnek; úgy csillámlottak a bágyadt napfényben, hogy lehetetlen
volt nem észrevenni őket. Duncan megpróbálta kiszámolni, vajon mennyit
adnának a feketepiacon egy ilyen páncélért, vagy ilyen mennyiségű
szilveritért.
- Az. A háború óta nem volt rajtam. Meglep, hogy még mindig jó rám.
Már láttál szilveritet?
Duncan előhúzta az egyik tőrét, odatartotta a király elé. Maric
meglepetten vonta fel a szemöldökét. A penge is szilveritből készült.
- Két ilyenem van - magyarázta Duncan.
- Tele vagy meglepetésekkel. Megkérdezhetem, hogyan jutottál
hozzájuk?
- Megkérdezheted, ha nagyon akarod, de nem fogom elmondani.
A király elmosolyodott.
- Mondd, neked nem azt kell tenned, amit parancsolok? Úgy emlékszem,
valami ilyesmiről volt szó.
- Jól van… Abból a hatalmas vagyonból vettem, amit a szüleim hagytak
rám. A szüleim, akik Antiva uralkodói voltak, míg galád módon meg nem
fosztották őket a hatalomtól. Egy nap majd visszatérek, és visszaszerzem az
engem megillető trónt.
Maric vidáman nevetett. Ahhoz képest, hogy király - gondolta Duncan -
egészen jó cimbora válna belőle… Aztán a következő pillanatban átsüvített
a csónak fölött egy hideg szélroham. Duncan foga vacogni kezdett a
hidegtől, a király arcáról pedig valósággal lefagyott a mosoly. Árny suhant
keresztül a tekintetén. Elfordult, és komoran tovább fürkészte a vizet.
- Nem ajánlom, hogy megtedd - mormolta Maric.
Elég nehéz volt elhinni, hogy ez az ember azonos a Megmentővel, a nagy
Marickal, azzal a személlyel, aki egyedül felszabadította népét az orlesiaiak
uralma alól, aki ezt követően megteremtett egy olyan országot, amellyel
senki sem szállt volna szembe szívesen; nehéz volt elhinni, hogy ez a hős
azonos azzal a szomorú emberrel, aki ott ült a csónakban. Duncan
elgondolkodott. Talán nem kellett volna szóba hoznom a trónt? Lehet, hogy
a trónok csak bajt hoznak az emberre…
- Mindegy, úgy hallottam, elég rosszak az esélyeim - mosolyodott el
Duncan bocsánatkérően. - Antiva pedig rettenetes hely. Tele van
orgyilkosokkal, meg… antivaiakkal. Szóval, még az is lehet, hogy így
sokkal jobb nekem.
A szuszogva, lihegve dolgozó evezős hátranézett, de nem szólt bele a
párbeszédbe. Duncan nem tudta, a fickó sejti-e, hogy Ferelden királya ül a
csónakjában. Geneviève, aki a fővarázslóval már átkelt a túlsó partra,
valószínűleg nem árulta el neki ezt a részletet.
A király hosszú ideig hallgatott, szótlanul bámulta a vizet. Duncan úgy
látta, véget ért a beszélgetés. Nem is bánta nagyon; inkább azon törte a
fejét, hogyan védekezhetne a hideg ellen.
- Egészen pontosan mik a mélyszörnyek? - fordult hátra Maric váratlanul.
- Hát nem tudod?
- Láttam őket - mondta a király -, és annak idején hallottam is róluk
néhány dolgot, de ti… Ti Szürke Őrzők vagytok. A Rendetek már
évszázadok óta harcol ellenük. Nektek mindenki másnál többet kell
tudnotok róluk.
Duncan elmosolyodott.
- Szörnyek.
- És?
- És micsoda? Én még csak fél éve vagyok Szürke Őrző!
- Ennyi? Csupán ennyit tudsz? Hogy szörnyek?
Duncan töprengve megvakarta a homlokát. Ilyen hidegben nem igazán
bírt gondolkodni. Időnként Val Royeaux-ban is havazott, de akkor mindenki
fedett helyen maradt, a kereskedők negyedében minden bolt bezárt. Ilyen
napokon nagyon nehéz volt elcsenni egy-két erszényt…
- Nos, lássuk csak! Gondolom, már hallottál a magiszterekről.
- Tudom, hogy a Fény Éneke mit mond róluk. Abból az derül ki, hogy
Tevinter mágusai elég merészek voltak ahhoz, hogy kaput nyissanak a
mennyországra. Az volt a szándékuk, hogy elfoglalják a Teremtő trónusát,
de csak annyit értek el, hogy beszennyezték azt a bűneikkel.
Duncan bólintott.
- És ők maguk is beszennyeződtek. Romlottá váltak. Ők voltak az első
mélyszörnyek. Mi a baj ezzel a történettel? Nem éred be ennyi
magyarázattal?
 A király kíváncsian méregette a fiatalembert.
- Nem igazán. Nem is tudom, de az egész olyan… szánalmas.
- Csak a papok meg ne hallják, hogy így beszélsz! - nevetett fel Duncan.
- Biztos, hogy ennél jóval többről van szó. Miért vannak ilyen sokan?
Hogyan élnek?
Duncan tanácstalanul tárta szét a kezét.
- Nem a megfelelő Szürke Őrzővel beszélsz. Én csak annyit tudok, hogy
a mélyszörnyek idejük nagy részét az Öreg Istenek felkutatásával töltik.
- Ennyi? Semmi több? Elég unalmas fickók lehetnek.
- Igen, nagyjából ennyi. Ők biztos nem így gondolják.
Maric jelentőségteljes pillantást vetett Duncanre.
- Tehát kutatnak, és a jelek szerint foglyokat ejtenek.
Duncan megvonta a vállát. Kerülte a király tekintetét.
- A jelek szerint igen.
A következő órában szótlanul ültek. Duncan elgondolkodva figyelte a
szemük előtt egyre nagyobbá váló Kinloch Erődöt. A magas, vékony torony
mintha a tó közepéből nyúlt volna ki. Vajon hány mágus kellett ahhoz, hogy
ezt megépítsék? Tényleg mágiát alkalmaztak, amikor előhúzták ezt a tornyot
a sziklából?
A torony a távolból kecsesnek és szépnek tűnt, közelről azonban már
látszottak rajta a foltok, a repedések, és az is, hogy a tövében álló szélesebb
épületet egy sziklasziget közepén építették fel. A szigetet takaróként lepte
be a hó.
A szél halk fütyülésén és az evezők csobbanásán kívül egyetlen nesz sem
hallatszott. Elhaladtak a partot és a tornyot hajdan összekötő híd omladozó
romjai alatt. Az a tény, hogy a híd még ilyen hosszú idő múltán sem
semmisült meg egészen, arra utalt, hogy építői valóban értettek
mesterségükhöz. Duncan elgondolkodott. Vajon miért nem javították ki a
romokat? Ha megtették volna, nem lenne szükség a csónakokra. Lehet,
hogy annyi mindennel együtt a hídépítők tudása is odaveszett? Talán már
azt is elfelejtették, hogy miért építették ide, a tó közepére ezt a hatalmas
tornyot… Furcsának találta az egészet.
- Már jártál itt? - kérdezte a királytól.
 - Egyszer, még a háború alatt. Aztán még egyszer, az előző fővarázsló
temetésekor, de akkor nem mentünk be. A papok egyébként megtiltották,
hogy eljöjjek ide.
- Miért?
- Például azért, mert néhány mágus esetleg megtanul egy-két olyan
varázslatot, amit nem volna szabad megismerniük. A többségnek nem lenne
igazán jó, ha mások irányítanák Ferelden uralkodójának elméjét.
Duncan szeme elkerekedett.
- Képesek rá?
- Azt hiszem, sokkal fontosabb, hogy a papok szerint képesek.
Duncan már hallott a vérmágiáról, amelynek segítségével a régi
magiszterek Thedas egészét engedelmességre bírták. A hajdani varázslók az
áldozati ceremóniák során legyilkoltak vérével táplálták saját mágiájukat,
azzal hozták létre a mennyországra nyíló kaput, vagyis egyértelmű, hogy ők
a felelősek a Mételyekért. Legalábbis a papok ezt állították.
Andraste volt az, aki nyíltan megvádolta a magisztereket; ő volt az, aki
kijelentette, hogy a mágiának nem uralkodnia, hanem inkább szolgálnia
kellene. Ő volt az, akinek szava felébresztette Thedas lakóit. Ez volt az oka
annak, hogy léteztek az ilyen tornyok. Ezeken a helyeken okították a
mágusokat, akiket így sokkal könnyebben szemmel lehetett tartani. Mivel a
vérmágia segítségével a varázslók irányítani tudták mások elméjét, a
papoknak minden okuk megvolt a gyanakvásra.
- Egyszer jártam a Kör egyik tornyában - mondta Duncan. - Abban, ami
Monstimmard mellett áll- De az nem is hasonlított ehhez. Inkább erőd volt.
Ott találtak rá Fionára.
A király kérdőn nézett rá.
- Fionára? Az elf nőre?
- Igen, rá.
Duncan ismét a toronyra nézett, amely most már valóságos óriásként, az
eget eltakarva magaslott mellettük. A csónak az árnyékában siklott. Duncan
az éles peremű sziklák között felfedezte a barlangot, ami felé tartottak.
Elvileg ott volt a torony töve; elvileg volt ott egy hely, ahol ki lehetett kötni
a csónakot. Ha mégsem ez a helyzet, hamarosan a sziklákhoz csapódnak,
elsüllyednek, és valamennyien vízbe fúlnak. Ilyen egyszerű az egész.
 - Ajándékba kaptam őket - törte meg Duncan a hosszúra nyúló csendet.
A király meglepetten nézett rá.
- Mármint miket?
- A tőröket. Geneviève-től.
- Szép ajándék.
- Lehet. Így kért bocsánatot. Legalábbis azt hiszem…
A királyban feltámadt az őszinte kíváncsiság.
- Bocsánatot kért tőled? Én nem olyan nőnek látom, aki túl gyakran tesz
ilyesmit.
- Valóban nem - felelte Duncan tompa hangon. A csónak mellett
fodrozódó vízre nézett. A király nem faggatta.
A csónak könnyedén elsiklott a vízből kimeredő, hegyes, zöld algával
borított szikla mellett, amelynek tetején egy piszkos-szürke sirály üldögélt.
A madár kíváncsian, a fejét oldalra billentve Duncanre nézett. A
fiatalember ügyet se vetett rá. Ahogy a tó fölött végighasított egy újabb
szélroham, és a hideg a bőrébe mart, szánalmas igyekezettel próbálta még
szorosabb húzni magán a prémköpenyt.

***

- Hiba volt, hogy magunkkal hoztuk - mondta az elf nő Geneviève-nek,

ahogy a torony tövében, a mólónál várakoztak. A barlang nedves, nyálkás
falai, magas, homorú mennyezete varázslámpák narancsszínű fényében
fürdött. Orlais-ben egész utcákat világítottak meg ilyen eszközökkel. Az
egész Birodalomban ezek voltak a leggazdagabb városnegyedek. A
Mágusok Köre szép summát kapott azért, hogy gondoskodjon a
lámpásokról és a fényről. Havonta egyszer, általában kora reggel, egy
templomos lovag kíséretében fiatal mágustanoncok járták végig az utcákat.
Minden egyes lámpást ellenőriztek, megvizsgálták, hogy a különleges
varázskanócok elvesztették-e erejüket. A használhatatlan kanócokat
kicserélték, a lámpákat rendben visszaakasztották. A feladat pontosságot és
nagy odafigyelést igényelt. A Birodalom elitje nagyon büszke volt arra,
hogy megengedheti magának ezt a fényűzést.
 Az a tény, hogy a toronyban is léteztek ilyen lámpások, természetesen
nem a hely vagy lakói jómódjára utalt; itt egyszerűen szükség volt rájuk.
Fiona gyanította, egész Fereldenben ez az egyetlen hely, ahol fel lehet lelni
ilyen eszközöket. A helybelieket ismerve nevetséges volt a feltételezés,
hogy szabad akaratukból ilyen pompára költik nagy nehezen
összekuporgatott pénzüket - ha volt nekik egyáltalán bármijük.
Geneviève - a rá jellemző módon - nem vett tudomást Fiona
megjegyzéséről. Összefont karral figyelte a barlang bejáratát. Ugyanolyan
összpontosítással és figyelemmel várta a királyt, amivel minden mást
csinált. Fiona, mióta elindultak Denerimből, már háromszor is kifejtette,
hogy szerinte nem volt jó ötlet magukkal hozni a királyt, de a Szürke Őrzők
parancsnoka mindannyiszor közömbösen fogadta szavait. A jelek szerint
nagyon is jól tudta, miért lehet meggondolatlanságnak, esetleg
ostobaságnak tartani azt, hogy Maric a csapattal tart, ennek ellenére nem
gondolta meg magát.
Fiona a homlokát ráncolva fordult el a parancsnoktól; inkább elhallgatott,
mielőtt még kicsúszhatott volna valami olyasmi a száján, amit később
megbánhatott. Nem először fordult volna elő vele, hogy gondolkodás
nélkül, megfontolatlanul mondja el a véleményét, de most igyekezett nem
elkövetni ezt a hibát.
A mólót hatalmas kőtömbökből építették. Mellette farudak álltak ki a
vízből - ehhez lehetett kikötni a csónakokat. A rudak tulajdonképpen
feleslegesek voltak, hiszen a tavon csupán egyetlen csónak közlekedett a
part és a móló között. Odaát, a parton, pontosabban a fogadóban csak
néhány komor arcú emberrel találkoztak, de ezek nem sokat törődtek a
Szürke Őrzőkkel - a jelek szerint hozzászoktak az idegenek jövés-
menéséhez. Mivel nem találtak több csónakot, az Őrzőknek el kellett
fogadniuk, hogy kettesével vitetik át magukat a vizén. Fiona furcsállta a
dolgot; elképzelni sem tudta, mi történne, ha valami miatt egyszerre több
embert kellene átjuttatni a toronyhoz.
A jelek szerint az itt élőknek így is megfelelt a dolog. Azon a helyen,
ahol Fiona tanult, magas kőfalakkal zárták ki a külvilágot; itt fal helyett egy
egész tó védelmezte a tornyot az idegenektől.
A mólón régi faládák és hordók álltak, itt-ott szerszámok, különböző
eszközök hevertek, amelyekkel szükség esetén fel lehetett hordani a
toronyba a csónakokon ideszállított árukat. Fiona töprengve nézett körül.
Vajon annak idején is ilyen kis ladikokkal hordták ide az utánpótlást? Vagy
esetleg délről, Redcliffe irányából érkeztek a hajók? Ha igen, akkor nagy
távolságot kellett megtenniük, ami igencsak komoly megterhelést jelentett
az evezősöknek…
Körbenézett. Egy rozoga, szürke fakapu mögött egy liftszerűséget
fedezett fel, emellett kígyózott a széles lépcsősor, aminek a teteje
beleveszett az árnyékok közé.
A hely a misztikus fények ellenére is félhomályos és vészjósló volt. A tó
felszínére folyamatosan, gyors ritmusban hulló vízcseppek hangja zavaró,
hosszabb távon őrjítő volt. A víz színén, a part mellett hordalékhalmok
gyűltek össze; a faágak és rönkök a hulámok ritmusában, nedvesen
koppantak hozzá a mólóhoz. A visszhangzó, újra és újra megismétlődő
zajtól a hideg futkosott Fiona hátán. A nyirkos levegőben avas olaj nehéz
szaga terjengett.
Miután Szürke Őrzővé lett, Fiona megesküdött, hogy soha többé nem fog
belépni egy Körbe, de most mégis meg kellett tennie. Természetesen ezzel
kapcsolatos ellenvetéseit is megfogalmazta Geneviève-nek, ám a
parancsnok válaszra sem méltatta. A küldetésük létfontosságú volt, ráadásul
nem késlekedhettek. Geneviève ezt oly sokszor elismételhette magában,
hogy a szavak, a parancsok beleégtek a tudatába - ezen kívül már semmit
sem tartott lényegesnek.
A gondolattól, hogy valóban ez a helyzet, és Geneviève nem túlozza el a
dolgot, Fiona nyugtalanná vált.
Egész életében csupán egyszer látott mélyszörnyet. Azon az estén történt,
amikor csatlakozott a Rendhez. Nem volt régóta Szürke Őrző, így ezt az
élményt azóta nem élhette át újra. Nem mintha hiányzott volna neki egy
ilyen találkozás, sőt, szerencsésnek tartotta magát, hogy nem került rá sor.
A mélyszörnyekről szóló történetek és beszámolók mindegyikében szó esett
arról, hogy a Rend valamikor régen, nagyon régen borzalmas csapást mért
ezekre a lényekre, amelyek ennek következtében már soha többé nem
fognak visszatérni a felszínre. Örömmel hitt ebben, de tessék, most kiderült,
hogy korántsem ez a helyzet. A Szürke Őrzőktől megtudta, hogy egy egész
sereg mélyszörny lesi a lehetőséget, hogy ismét felszínre jusson, egy egész
armada várakozik arra, hogy előrontson a föld mélyéről, és megszállja a
felső világot. Fiona tudta, ha valóban így áll a dolog, akkor mindent el kell
követni a bestiák megállítása érdekében.
 De vajon miért van szükségük az emberek egyik királyára ahhoz, hogy
ezt megtegyék?
Ott hagyta Geneviève-et a mólón, és bosszúsan visszament Kellhez, aki
keresztbe tett karral, lehajtott fejjel ácsorgott az egyik fal mellett.
Csuklyáját az arcába húzta, így nem lehetett látni, ébren van-e, vagy alszik.
Fiona már többször is megfigyelte, hogy Kell állva is tud aludni, de mivel
még ezt is ugrásra kész testtartásban tette, képtelenség volt megállapítani,
hogy mikor pihen, és mikor van teljesen magánál.
Kell lába előtt ott hevert a szürke kutya. Hafter hangosan hortyogott,
álmában szelíden rugdalózott a hátsó lábával. Fiona, valahányszor az állatra
nézett, mindig csodálattal mérte végig hatalmas, izmos testét. Korábban
nem is hitte volna, hogy egy kutya veszélyt jelenthet egy felfegyverzett
harcosra, ám amikor végignézte, a vicsorgó Hafter hogyan ront rá az
ellenségre, sürgősen megváltoztatta a véleményét.
Ott, ahonnan származott, senki sem tarthatott kutyát, ő maga is csak egy
kóbor macskával került kapcsolatba - esténként adott neki pár falatot a
vacsorájából. A vézna kis állat nagyon okos volt: minden este ott üldögélt a
holdfényben, és várta az ennivalót. Amikor meglátta Fionát, mindig
felpattant a helyéről, és boldogan dörgölőzött a lány lábához. Fiona számára
ez a macska jelentette az egyetlen szépséget, amivel a rút világban
találkozott.
Aztán egy este a macska nem volt a megszokott helyen. Fiona érezte,
örökre elment, ennek ellenére még jó néhány este kiment oda,
reménykedve. Az utolsó ilyen estén az egész vacsoráját magával vitte;
abban reménykedett, hogy a macska a nagyobb adag, a zsíros, mócsingos
disznóhúsdarabkák láttán mégiscsak előmerészkedik rejtekéből.
Nem jött elő. Fiona keservesen sírni kezdett, és közben a Teremtőhöz
imádkozott. Azzal vigasztalta magát, hogy a végtelenül bölcs Teremtő
minden bizonnyal vigyáz arra a szerencsétlen, gazdátlan állatra, bármerre
jár is. Olyan hevesen fohászkodott, hogy suttogását meghallotta egy
közelben fekvő csavargó. Az elf valahogyan elvesztette az egyik karját, így
még azokat az egyszerű, alantas munkákat sem tudta elvégezni, amit a
hozzá hasonlók elvállalhattak. Minden bizonnyal megérezte a disznóhús
szagát. Az éhség kétségbeesett tettre sarkallta: ledöntötte a lábáról Fionát,
és elrabolta tőle az ételt. Fiona sikoltozva rohant vissza az apja kunyhójába.
 Soha többé nem látta a macskát. Gyermekkorában nem fogadta el a
nyilvánvaló igazságot, inkább abban hitt, hogy a macska talált egy repedést,
amelyen keresztül kijuthatott a telepet körbeölelő magas falon túlra. Abban
reménykedett, hogy kis barátja átjutott a város emberek által lakott részébe,
ahol finom falatokat, kövér egereket talált, ahol királyként élhetett a balga
emberek által szétszórt ételmaradékokon, olyan falatokhoz juthatott, amiket
az elfek irigykedve, nyálukat csorgatva néztek volna. Persze a szíve mélyén
tudta, hogy nem ez történt, felfogta, hogy a szerencsétlen állat már nem él -
talán éppen az a csavargó ölte meg és falta fel, aki őt is megtámadta. Az
általa ismert elfek többsége túlságosan büszke volt ahhoz, hogy rágcsálókra,
kóbor állatokra vadásszon, de mindenki tudta, vannak olyanok, akik vígan
megteszik ezt. Fiona apja sikeresen megóvta a lányát attól, hogy ilyesmire
kényszerüljön. Megóvta, amíg tehette. A halála után minden megváltozott.
Fiona letérdelt, és lassan megsimogatta a kutya durva tapintású szőrét.
Hafter rugdalózása szelídebbé változott, álmában halkan nyüszíteni kezdett.
Amikor Fiona megérintette a füle tövét, félig felébredt, és boldogan tolta a
lány keze alá a fejét. Fiona elmosolyodott, és alaposan megvakarta a kutya
fülét.
- Elkényezteted - hallatszott Kell halk hangja.
Fiona felpillantott a vadászra. Kell meg se moccant; mozdulatlanul,
furcsán vidám szemmel figyelte a lányt. Nem volt a szavak embere, erre
Fiona már régen rájött, de mindig sikerült kifejezésre juttatnia gondolatait
és véleményét.
- Igazán megérdemel egy kis kényeztetést - nevetett halkan a
lány. - Mellettünk harcol, ha kell. El fog jönni a nap, amikor a
mélyszörnyek vére szennyezi be a pofáját, és akkor- Akkor vége lesz. - A
kutya lustán a hátára fordult. Izmos lábai a levegőbe meredtek; halkan,
álmosan, kedvesen morogni kezdett. Fiona a hasát is megvakarta.
- Hafter éppúgy Szürke Őrző, mint bármelyikünk.
Fiona meghökkent.
- Úgy érted, hogy ő…?
Kell bólintott.
- Kétlem, hogy abba fog belehalni, hogy megromlik a vére. - Kinyújtotta
bőrcsizmás lábát, és szelíden megbökdöste a kutya oldalát. Hafter kinyitotta
a szemét, oldalra fordította a fejét, és rajongó tekintettel a gazdájára nézett.
Fiona meglepőnek találta, hogy egy ilyen erős, csatára nevelt, harcedzett
állatban ennyi szeretet lakozik.
- Igaz, őt se fenyegeti jobban ez a veszély, mint minket. A Szürke Őrzők
sorsa az, hogy a mélyszörnyek elleni harcban essenek el.
- Erről szó sincs! - mormolta a vadász, és a fehér hajú Geneviève
irányába bólintott. - Már évszázadok óta nem fordult elő, hogy a Rend
tagjainak a Métely ellen kellett küzdeniük. Sokan vagyunk, akik szép kort
értünk meg, bár mindent megtettünk azért, hogy fiatalon haljunk meg.
- És azután? Mi lesz azután? Elfogadjuk az Utolsó Hívást?
Kell felvonta az egyik szemöldökét.
- Te nem tennéd meg?
Fiona hirtelen nem tudta, mit feleljen. Még csak rövid ideje volt Szürke
Őrző, és egyszerűen lehetetlennek tartotta, hogy oly sokáig fog élni, hogy
eljön a nap, amikor a Romlás egy ilyen tett elkövetésére kényszeríti. De ha
megtörténik is, ha egyszer megszűnik az ellenállóképessége, akkor sem…
A puszta gondolattól megremegett. Már látta, mi történik azokkal, akiket
megfertőz a mélyszörnyek kórsága. Ha eszébe jutott, hogy ez az
ocsmányság már most ott van a vérében… végigfutott a hátán a hideg.
Ennek ellenére semmit sem bánt. Hálás volt azért, hogy a Szürke Őrzők
közé tartozhat. Sokkal hálásabb, mint a legtöbben.
Megpaskolta Hafter oldalát, így jelezte a kutyának, hogy befejezte a
simogatást. Hafter elégedett sóhajjal fordult a hasára. Hatalmas barna
szemét Kellre függesztette; némán könyörgött egy kis simogatásért. A
vadász a tarisznyájába nyúlt, és előhúzott belőle egy hosszú csontot. Az
óriási kutya felpattant, nyoma sem látszott rajta a lustaságnak. Olyan
gyorsan és hevesen mozgott, hogy kis híján feldöntötte Fionát.
- Bocsánat - mondta Kell, és eldobta a csontot. Hafter még a levegőben
elkapta, aztán méltóságteljesen bevonult az egyik sarokba, és rágcsálni
kezdte a zsákmányt.
Fiona mosolyogva felállt, leverte kezéről a port. Kell felé fordult.
Hirtelen nem tudta eldönteni, okosan teszi-e, ha megszólal. A vadász
várakozva pillantott rá.
- Mi a véleményed arról, hogy ez a király velünk tart? - kérdezte meg
végül Fiona.
 - Azt hiszem, erről Geneviève-vel kellene beszélned, nem velem.
- Szerinted nem vet majd árnyékot a Szürke Őrzőkre, ha Ferelden királya
éppen akkor hal meg, amikor a mi védelmünket élvezi? Tényleg
szükségünk van erre?
- Komolyan aggaszt a dolog?
Fiona a homlokát ráncolta, de rövid vizsgálódás után megállapította,
hogy Kell nem gúnyolódik vele. Végül megfordult és a parancsnok
irányába nézett.
- Szerintem ő akkor sem foglalkozna vele, ha komolyan aggasztana…
Nem lehetett tudni, Geneviève meghallotta-e a lány szavait, mindenesetre
nem mutatta jelét. A mólón maradt, és állhatatosan fürkészte a félhomályos
barlangot. Nehéz volt elképzelni, hogy nem hallotta, amit Fiona mondott.
Az elf lány azt kívánta, bárcsak sikerülne legalább egyszer áthatolnia azon a
vaskemény burkon, amely mögé a parancsnok rejtőzött. Elrémítette a
csendes düh, amelyet Geneviève szemében látott, de úgy érezte, ennél a
feszültségnél még az is jobb lenne, ha a nő kifakadna. Biztos volt benne,
hogy Geneviève egy nap nem bírja majd tovább türtőztetni magát, és úgy
fog feltörni belőle az indulat, mint vulkán mélyéről a láva. Azt is tudta, ha
ez bekövetkezik, minden szemtanú komoly árat fog fizetni azért, hogy
végignézte a jelenetet.
- A halálba visz minket - mormolta Fiona éppen elég hangosan ahhoz,
hogy Geneviève meghallja. - Miatta fogunk elpusztulni. Miatta, meg a
király miatt. Majd meglátod! - A parancsnokra nézett, de a nőnek
szempillája sem rezdült.
Kell helyeslő mosolya elárulta, hogy mi a véleménye Fiona bátor
szavairól, ennek ellenére nem fűzött hozzá megjegyzést. Hafter időközben
visszatért, szimatolva a gazdája elé állt - valószínűleg azt remélte, hogy kap
még egy csontot. Kell a barlang felé bólintott. Fiona meghallotta az ütemes
evezőcsapásokat. Közeledett a csónak, végre megérkezett a király.
- Ó, micsoda öröm! - jegyezte meg halkan Fiona. Geneviève acélos
pillantást vetett Fionára és Kellre.
- Kell, tájékoztasd a fővarázslót, hogy hamarosan indulunk. Nem akarok
itt időzni a kelleténél tovább.
A vadász szótlanul elindult a lépcsőn. A kutya engedelmesen követte.
Fiona és Geneviève pillantása találkozott. Az egész csupán egyetlen
szívdobbanásnyi ideig tartott, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy az elf
érzékeljen valamit, aminek hatására végigfutott a hátán a hideg. Az imént
vulkánhoz hasonlította a parancsnokot? Nos, tévedett. Geneviève inkább
olyan volt, mint egy dermesztő ködfelhőbe burkolózó jégtömb, amely
megállíthatatlanul közeledik egy aprócska hajó irányába, hogy maga alá
gyűrje, iszonyatos tömegével darabokra zúzza és elsüllyessze azt.
A barlang szájában feltűnt a csónak; az evezős gyors csapásokkal hajtotta
előre a sötét vízen. Szegény Duncan egy prémköpenybe burkolózva
vacogott, de a mellette ülő királyon nem látszott, hogy különösebben
megviselné a hideg. Fiona uralkodott az érzésein, faarccal figyelt. Az apja
annak idején számtalanszor elmondta neki, hogy vigyáznia kell, mert ha
nem ügyel eléggé, olyanná válik az arca, akár egy nyitott könyv, amelyből
bárki képes kiolvasni, mit érez. Fiona ezt alapjában véve az erényei közé
sorolta, de most úgy érezte, tanácsosabb, ha éppen olyan
kifürkészhetetlenné válik, mint Kell, hiszen a király olyan ember, aki, ha
úgy tartja kedve, rémálommá változtathatja valamennyiük életét.
Beletelt néhány percbe, hogy a csónak a móló széléhez érjen. Kötél
repült az egyik kikötőbakra; a csónak utasai Geneviève segítéségével
kiszálltak. Duncan levetette a prémköpenyt, és kelletlenül visszaadta a
királynak, aki csodálkozva nézett körül a barlangban.
- Akkor is tél volt, amikor utoljára itt jártam - jegyezte meg. - Úgy látom,
azóta tágasabb lett ez a barlang. Elképzelhető ez? Valószínűleg meg tudták
csinálni.
Geneviève eleresztette a füle mellett a kérdést.
- Maric, tovább kell mennünk. Ha egy mód van rá, nem akarom itt tölteni
az éjszakát.
- Ez azt jelenti, hogy most rögtön vissza kell mennünk a csónakkal? -
kérdezte Duncan riadtan. - Miért nem hagytál inkább a fogadóban?
Geneviève a fiatalemberre nézett.
- Minek? Hogy őrizd a csirkéket?
Duncan nem vitatkozott. Olyan szánalmas arcot vágott, hogy Fiona kis
híján felnevetett. A fiú csupán néhány évvel volt fiatalabb nála, de időnként
inkább gyereknek tűnt, mintsem férfinak. Fiona persze tudta, hogy Duncan
egyáltalán nem olyan pipogya, amilyennek sokszor látszik - azon a helyen,
ahol felnőtt, nagyon hamar éretté kell válniuk a gyerekeknek, ha életben
akarnak maradni.
- Talán az lenne a legjobb, ha leütnénk - mondta Maric csúfondáros
mosollyal. - Ájultan nem kellene végigszenvednie az utat.
- Szerintem ki fogja bírni. - Geneviève megfordult, és elindult felfelé a
lépcsőn. Látszólag nem törődött vele, hogy a többiek követik-e. Duncan
gondolkodás nélkül utána loholt.
Amikor a parancsnok és Duncan eltűnt, Fiona hirtelen rádöbbent, hogy a
király meg se moccant. Kettesben maradtak.
A férfi nem adta jelét, hogy fel akar menni a lépcsőn. Szótlanul állt a
mólón, és kifürkészhetetlen tekintettel figyelte az elfet. Fiona meglepődött.
Most dühös? Vagy inkább aggódik? El kellett ismernie, hogy Maricban volt
valami vonzó. Szokatlan dolog egy királynál… Persze az ilyen dolgokban
sosem lehetett bízni; Fiona már rég megtanulta, hogy nem szabad az arcuk
alapján megítélnie az embereket.
Megvonta a vállát, és megfordult, hogy elinduljon. A király, ha úgy
tetszik neki, addig álldogálhat a barlangban, míg megfagy. Őt aztán nem
érdekli! Nem érezte úgy, hogy meg kellene várnia Maricot.
- Várj! - szólalt meg váratlanul a király. - Fiona… Ez a neved, ugye?
Fiona megtorpant. Összeszorult a gyomra. Némán átkozni kezdte az
arcát, amely valószínűleg megint elárulta érzelmeit. Ó, miért nem bírok
édesen mosolyogni és pillogni, mint valami ostoba szajha? Miért ilyen
nehéz megtanulnom, hogy eltitkoljam az érzéseimet? Mély lélegzetet vett,
és lassan visszafordult.
- Kívánsz tőlem valamit? - kérdezte erőltetett jókedvvel.
- Hogy kívánok-e tőled valamit? - A királyt meglepte a kérdés. - Abban
reménykedtem, hogy válthatunk pár szót. Megértem, hogy nem örülsz a
jelenlétemnek.
- Egy olyan magas rangú úrnak, mint te vagy, nem kell azzal törődnie,
hogy mi jár a fejemben.
- Szép próbálkozás. - Maric elismerően intett, majd elindult a lány felé.
Fiona nem mozdult; esze ágában sem volt hátrébb húzódni, ki nem tért
volna egy ilyen királyocska elől.
 - Lehet, hogy süketnek tartasz - mondta a király -, de már többször is
végighallgattam, milyen érveket hoztál fel a parancsnokod előtt.
- És? Talán megbocsáthatatlan bűnt követek el, ha nyíltan kimondom:
nem tartom jó ötletnek, hogy az Alsó Utakra vigyük Ferelden királyát?
- Ez valóban nem bűn. De vajon tényleg csak erről van szó?
Fiona türelmetlenül felhorkantott. Nem volt valami nőies dolog, ezt ő is
tudta, de már alig bírt uralkodni magán. A Varázsló, aki tanítgatta, elegáns,
tökéletes modorú, porcelánbőrű hölgy volt, aki már akkor is felszisszent, ha
azt látta tőle, hogy megrándul a szemöldöke. Fiona hamar rájött erre, és
szándékosan vétett a szabályok ellen, csak hogy szenvedést okozzon
mesterének.
Az evezős a csónakjában ült, és mindent elkövetett, hogy észrevétlen
maradjon. Előhalászott a zubbonya zsebéből egy darabka édességet,
majszolni kezdte, és közben úgy pislogott Fionára meg Maricra, mintha
abban reménykedne, hogy elindulnak, és végre magára hagyják őt a
finomsággal. Persze az is lehetséges, hogy élvezte a jelenetet. Fiona hirtelen
nem tudta eldönteni, melyik magyarázat áll közelebb az igazsághoz.
- Bocsánatot kérek, uram, ha bármivel megsértettelek - szűrte a szót az
elf összeszorított fogakkal. - Többé nem fog előfordulni.
Maric makacsul keresztbe tette mellén a karját.
- Nem sértettél meg, de ha van valami mondanivalód, akkor rajta, ne
hallgasd el!
Fiona vágyakozva pillantott a lépcsőre. Elindulhatott volna, de ha ezt
teszi, Maric király azt hihetné, hogy menekül előle. A legszívesebben
nyíltan megmondta volna a véleményét, de Geneviève figyelmeztette őket,
hogy semmilyen módon nem bánthatják meg, és nem zavarhatják a királyt.
Fiona általában nem tűrte, hogy bárki megszabja neki, hogyan viselkedjen,
de már végignézte, Duncan mit zúdított magára azzal, hogy ellenszegült a
parancsnak. Nem sok embert tisztelt, de Geneviève ezen kevesek közé
tartozott.
- Nézd - kezdte. - Ez nevetséges! Miért foglalkozol azzal, hogy mi jár a
fejemben, vagy bárki más fejében?
- Kitérsz a válasz elől? A parancsnokod utasított erre?
Tökéletes döfés… Fiona azonban nem adta meg magát ilyen könnyen.
 - A palotádban is ezt teszed? A szolgák körül szaladgálsz, és azon
aggódsz, hogy esetleg nem szeretnek téged eléggé? Sok dolgod lehet,
mondhatom!
- Ha valamelyik szolgám úgy nézne rám, ahogy te, mindenképpen időt
szakítanék rá, hogy megkérdezzem tőle, miért teszi ezt. - Maric elhallgatott,
azután elmosolyodott. - Vagy talán az a véleményed, hogy nem kellene
foglalkoznom ezzel? Esetleg azért, mert ez nem királyhoz méltó dolog?
- Még nem láttam tőled semmit, ami királyhoz méltó lett volna.
- Ohó! - Maric elégedett volt, hogy végre sikerült kihúznia valamit az
elfből.
Fiona megpróbált uralkodni az indulatain, de érezte, nem igazán sikerül
neki. Ehhez sosem értett igazán.
- Rátapintottunk a lényegre? - kérdezte Maric. - Nem tartasz elég-
királyinak?
Fiona a szemét forgatta.
- Ez az alattvalóid gondja! - csattant fel nyersen. - Én nem tartozom
közéjük. Persze, együttérzek velük. Igazán nagyon jó dolog lehet egy olyan
királynak szolgálni, aki ilyen könnyedén megválik az övéitől, pusztán azért,
hogy a hőst játssza!
Maric meghökkent.
- Úgy gondolod, magukra hagytam az alattvalóimat? Azért vagyok itt,
hogy segítsek a Szürke Őrzőknek, akik meg akarják védeni őket!
- Hát persze! - nevetett fel Fiona gúnyosan. - Különben is, mi közöm van
nekem ehhez, igaz? Az én dolgom az, hogy legyilkoljam a mélyszörnyeket.
- A lépcső irányába mutatott. - Esetleg hozzá is láthatnánk, nem?
- Odafönt nincsenek mélyszörnyek.
- Idelent sincsenek. Itt csupán egy embert látok, aki túl sokra tartja
magát, és azt hiszi, hogy mindenki rajong érte!
- Sosem kértem tőled, hogy rajongj értem.
- Akkor miért bánt, hogy nem teszem? - Fiona megfordult, és elindult
felfelé a lépcsőn. Elképzelte, hogy Maric ott áll, mozdulatlanul, és zavartan
bámul utána, miközben az evezős ember kényelmetlenül izeg-mozog a
csónakjában. Nem érdekelte, ha a király esetleg panaszt tesz rá Geneviève-
nél. Elhatározta, ha bárki megkérdezi a dologgal kapcsolatban, azt fogja
mondani, úgy gondolta, a férfinak szüksége volt egy kis noszogatásra.
Maric nem követte őt, legalábbis nem azonnal. Fiona megkönnyebbült,
még levegőt is könnyebben kapott, ahogy felkapaszkodott a torony sötét
szívéhez.

***

Duncan minden tőle telhetőt elkövetett, hogy ne ásítson.

Ez volt az egyetlen jótanács, amit Julientől kapott, miközben a mágusok
bevezették a királyt és a Szürke Őrzőket a torony tetején lévő tágas
tanácsterembe. Julien szerint az ilyen eseményeken az egyik legnagyobb
bűn, ha az ember ásítozni kezd. Duncan először úgy gondolta, felesleges
tanácsot kapott, de aztán rájött, hogy nagyon is szüksége volt rá.
A terembe a kupolás mennyezet tetején lévő ablakon keresztül szűrődött
be a napfény. A helyiséget márványoszlopok szegélyezték; az oszlopsorok
mögött, a falak előtt elhelyezett padokon száznál is több érdeklődő
foglalhatott helyet. Össze is gyűltek ennyien. Valamennyien csuhás
mágusok voltak, ifjú tanonc éppúgy akadt közöttük, mint idős mester. A
terem végében lévő erkélyen templomosok és papok kaptak helyet, akik
komoly és rosszalló tekintettel figyeltek. Nagyon találó - állapította meg
Duncan. - Fentről, a magasból tekintenek le az eseményekre…
A helyiség közepén, a felső ablakon keresztül lejutó fénysugárban, a
fővarázsló mellett a Szürke Őrzők türelmetlennek látszó parancsnoka,
Geneviève állt. A padokon ülő mágusok a nyakukat nyújtogatva,
kíváncsian, halk duruzsolással figyelték őket. Duncan nem tudta eldönteni,
hogy a király vagy a Szürke Őrzők felbukkanása okozott nekik nagyobb
izgalmat. Tény, hogy errefelé ritkán láthattak Szürke Őrzőt. A fogadtatás itt
kissé más volt, mint amilyenben másutt részesítették a Rend tagjait.
Kezdetét vette a ceremónia, ami elég hosszú volt ahhoz, hogy Duncan
csodálkozása és érdeklődése szép lassan mélységes unalommá változzon. A
fővarázsló hosszú szónoklatban ecsetelte a Szürke Őrzők és a király
érdemeit. Duncan nem igazán tartotta helyénvalónak a dolgot (ő úgy tudta,
annak, hogy Maric velük tart, titokban kell maradnia), Geneviève és a
király azonban nem élt ellenvetésekkel.
A fővarázsló egymás után magához szólította a Szürke Őrzőket, átadta
nekik a kifejezetten a számukra készített fekete kitűzőt. Duncan
alaposabban megvizsgálta a sajátját, és megállapította, hogy nincs benne
semmi különös. Egyszerű, csiszolt ónixból készült, nem volt rajta se véset,
se dísz. Látszott rajta, nem ékszernek, hanem eszköznek szánták. Mivel az
volt a rendeltetésük, hogy megakadályozzák a mélyszörnyeket a Szürke
Őrzők jelenlétének észlelésében, még nagyon hasznosnak bizonyulhattak.
Geneviève éppen a kitűzők miatt tette meg ezt a kitérőt, miattuk vállalta a
ceremóniát, de Duncan észrevette, már ő is kezdi elveszteni a türelmét.
Maric király kapott egy fiolákkal teli tarisznyát. A fővarázsló
elmagyarázta, hogy a fiolákban található különleges szer ellenállóvá fogja
tenni a királyt a mélyszörnyek által terjesztett kórságokkal szemben. Erre is
szükség volt, mivel a csapat tagjai közül egyedül Maric nem rendelkezett
azzal az ellenállóképességgel, amely a Szürke Őrzőket különlegessé tette.
A varázsló elmondta, a királynak minden reggel meg kell innia egy
fiolányi szert. Duncan úgy becsülte, a készlet nagyjából két hétig tarthat ki.
Igazán derűlátó - állapította meg magában.
Az ajándékok átadása után következő szónoklatra és kántálásra nem
igazán figyelt oda, inkább nézelődni kezdett. A Szürke Őrzők
félrehúzódtak. Geneviève-en látszott, hogy már nagyon szeretne elindulni,
és már nagyon várja azt a pillanatot, amikor megszakíthatja a szertartást, és
társait kimentve elindulhat végre, Remille fővarázsló azonban nem hagyta
szóhoz jutni.
Duncan nézelődött, azzal szórakoztatta magát, hogy egyenként
szemügyre vette a teremben tartózkodó varázslókat. Volt köztük egy, akire
újra meg újra visszacsúszott a pillantása: csinos, fiatal, barna hajú,
őzikeszemű lány volt, aki időnként visszanézett rá. Duncan, amikor ezt
észrevette, minduntalan félrekapta a tekintetét, de aztán megint csak azon
kapta magát, hogy a lányt bámulja, aki viszont egyértelműen őt nézte.
A lány lopva integetett Duncannek, majd elmosolyodott. A fiú
vonakodva visszaintett, és remélte, hogy a mosolya nem túlzottan bíztató.
Gyorsan körbepillantott. Ó, bárcsak lenne valami kijárat a közelben! Úgy
érezte, már nem bírja sokáig a szónoklatot és a ceremóniát.
 Szerencséje volt. Alig tízlábnyira attól a helytől, ahol állt, felfedezett egy
kisebb ajtót. A mellette őrködő két templomos figyelmét annyira lekötötte a
fővarázsló beszéde, hogy még a szolgálatról is elfeledkeztek. Duncan
meglepődött, de elhatározta, ha már így alakult, nem hagyja
kihasználatlanul a lehetőséget.
Mielőtt bárki észrevehette volna, elillant.

***

Mosolyogva sietett keresztül a torony mélyének árnyékai között.

Megállapította, hogy a varázslóknak van egy jó szokásuk: tisztán tartják a
folyosóikat, és egyiket sem világítják meg túl erős fénnyel. Talán a
félhomály különleges hangulatot nyújtott a tanulmányaikhoz, vagy az is
lehet, hogy nem tudtak többet készíteni a furcsa lámpásokból. Bármi is volt
az oka, Duncant csak az érdekelte, hogy nagyon könnyen és észrevétlenül
haladhatott.
A templomosoknak, akik nem tartózkodtak a csarnokban, semmi okuk
sem volt arra, hogy foglalkozzanak a Duncanhez hasonló fiatalemberekkel,
sokkal fontosabbnak tartották, hogy fenyegető pillantásokat vessenek az
előttük elhaladó fiatal varázslónőkre. Duncan két olyan lányt is látott, aki
nagyjából annyi idős lehetett, mint ő, meg egy olyat, aki nem lehetett több
tíz évesnél. A lányok ideges léptekkel vonultak el az állig felfegyverzett
templomosok előtt, akik közül az egyik dühösen leköpte őket. A lányok
riadtan felsikítottak, és bőrbe kötött könyveiket a mellükhöz szorítva
elszaladtak. A templomos hangosan röhögve nézett utánuk.
Milyen érzés lehet, amikor valakit elhoznak egy ilyen helyre? - töprengett
Duncan. Már hallott róla, hogy felkutatják azokat a gyerekeket és fiatalokat,
akiknek van némi érzékük a mágiához, elszakítják őket a családjuktól, és
elviszik szerencsétleneket a Körbe, ahol megtanítják nekik, hogyan
bánjanak az erejükkel és a képességeikkel. Állítólag sokan nem élik túl ezt
a kiképzést-
Ahogy jobban belegondolt, az egész rendszer kísértetiesen hasonlított
ahhoz, amely szerint a Szürke Őrzők szervezete működött.
 Nesztelenül végigment a folyosón, majd bátran egy őrt álló templomos
mögé lépett. Észrevette, hogy a férfi állva alszik. Eltűnődött, vajon mit kell
őriznie, mi lehet a toronyban, ami miatt ennyi fegyveres strázsál. A
templomosok mindenütt jelen voltak, csakúgy, mint a vörös köntöst viselő
papnők. Többen voltak, mint a mágusok, legalábbis a toronynak ebben a
részében. Ennyire tartanak a varázslástól?
Duncan egyszer ismert valakit, aki értett a mágiához. Az illetőt Lucnek
hívták, ott lakott az utcájukban, és a barátja volt. Mindig ámuldozva
figyelte, Luc milyen ügyesen lopja meg áldozatait. Idővel rájött a trükk
lényegére. Luc az egyik kezét az áldozat zsebe fölé tartotta, és ami abban
volt, egyszerűen beleugrott a tenyerébe. Duncan egy alkalommal nyíltan
odaállt elé, és megkérdezte, hogyan csinálja a dolgot. Luc bevallotta, hogy
mindig is képes volt végrehajtani pár varázslást.
Luc apja mágus volt, az anyja meg szajha. Az apja rendszeresen járt a
bordélyházba, aztán a nő terhes lett. Amikor ez kiderült, a mágus nem
bukkant fel többé. Az asszony aggódott, hogy a fia előbb-utóbb varázsolni
kezd, megtiltotta neki, hogy ilyesmivel foglalkozzon, ám Luc titokban
mégis próbálkozott ezzel-azzal. Nagyon ügyesen kihasználta a képességét,
de mégis úgy érezte, inkább átok, mint áldás.
Duncan senkinek sem árulta el Luc titkát, de valahogy mégis kiderült a
dolog. Nem sokkal később a többi tolvaj is gyanakodni kezdett. Ha Luc
képes arra, hogy a kezébe ugrasszon tárgyakat, akkor vajon mi mást tudhat
még? Lehet, hogy őket is meg tudja lopni? Lehet, hogy mágiával kitörli az
emlékezetüket? Mi van akkor, ha veszélyt jelent rájuk?
Luc haragudott Duncanre, biztos volt abban, hogy miatta kezdtek
foglalkozni vele. Aztán megtörtént a legrosszabb. Eljöttek a templomosok,
és amikor Luc megpróbált elmenekülni, végeztek vele. Hidegvérrel
megölték, Duncan szeme láttára. Természetesen senki sem szólt semmit,
senki sem tiltakozott. Mi is történt tulajdonképpen? Egy újabb tolvaj került
a csatornába, ráadásul egy olyan, akiben még a társai sem bíztak.
Duncan tudta, hogy Luc az egyik régi, elhagyatott kápolnában rejtette el
a zsákmányát. Elment, hogy magához vegye a holmit; úgy gondolta,
Lucnek már úgysem lesz rá szüksége. Csodálkozva számolta meg a
rengeteg pénzt: ennyiből két-három telet is képes lesz átvészelni, sőt, még
tető is lehet a feje fölött, legalább egy kis ideig. Örült, de valahogy mégis
rosszul érezte magát a dologtól. Sokkal jobb lett volna, ha Luc életben
marad. Még az is jobb lett volna, ha bezárják egy ilyen toronyba. Ott,
ahonnan Duncan származott, az emberek nem sűrűn találtak maguknak
barátokat.
Benézett az egyik félhomályos szobába, és megállapította, hogy
valamilyen könyvtár lehet. A falakon polcokat, a polcokon poros könyveket
látott. Az asztalokon is könyvek hevertek.
A gyertyák szinte csonkig égtek. Fogalma sem volt, a mágusoknak mit
kell elolvasniuk ahhoz, hogy megtanulják az igéket, de azt már látta, hogy
sokat kell görnyedniük a könyvek fölött. A szobában két mágus
tartózkodott. Öregek voltak, varázslóköntöst viseltek, és különböző
könyveket böngészgettek, miközben a kandallóban lobogó tűz mellől egy
templomos figyelte minden mozdulatukat.
Könyveket nem érdemes lopni, ezért Duncan nem lépett be az ajtón.
Tovább haladt előre, elkerülve a torony közepén lévő nagyobb
helyiségeket, azokat a szobákat, amelyek körül valószínűleg a legtöbben
jártak. Talán feleslegesen aggódott: a torony lakóinak többsége minden
bizonnyal abban a nagy teremben van, a királlyal és a Szürke Őrzőkkel, és
még mindig a fővarázsló beszédét hallgatják. Ez jó, mert így sokkal
könnyebb lesz elillanni. Ha egy kis szerencséje van, az a bő szavú orlesiai
még akkor is beszélni fog, amikor majd visszaér - remélhetőleg tele
zsebbel, egy jó kis zsákmány birtokában. Átvillant az agyán, hogy esetleg
újra bajba kerülhet. Amikor utoljára ez történt, a vége az lett, hogy a király
mellé parancsolták apródnak. Ennek ellenére nem félt. Csak annyit kell
tennem, hogy ezúttal nem hagyom, hogy elfogjanak! - gondolta.
Lépéseket hallott. Bebújt az egyik falifülkében álló szobor háta mögé.
Egy szürke köntöst viselő elf férfi haladt el előtte. Éppen olyan komor volt
az arca, mint a többieknek, akik hozzá hasonló öltözéket hordtak. Fiona
„Csendesek”-nek nevezte őket, és a hangján érződött, nem igazán rajong
értük. Duncan akkor megkérdezte, mit jelent ez a név, ám a lány nem
válaszolt. A Csendesek úgy viselkedtek, mintha ők lennének a torony
fenntartói, ők gondoskodnának arról, hogy a napi ügyek megfelelő módon
folyjanak. Valójában ők tartották fenn a kapcsolatot a Kör és a külvilág
között, ők kereskedtek a kívülállókkal. Duncan elképzelni sem tudta, Fiona
miért remegett meg minduntalan, amikor egy-egy Csendessel találkozott.
Talán érzelmektől mentes viselkedésük gyakorolt ilyen hatást az elf lányra?
 Ahogy a Csendes ellépett a szobor előtt, Duncan kinyújtotta a kezét, és
leakasztotta a férfi övén lógó kulcscsomót. Nagyon könnyen ment a dolog,
a kulcsok össze se koccantak. Duncan mosolyogva nézett a Csendes után,
aki mit sem sejtve ment tovább.
A karikán több méretes vaskulcsot talált; megállapította, hogy ilyen
kulcsokat lakatokhoz, kapukhoz vagy ládákhoz szoktak használni.
Miközben kimászott a szobor mögül, izgatottság áradt szét benne. Vajon
mit nyitnak a kulcsok? Elképzelhető, hogy a Csendes, amikor odaér, ahova
éppen igyekezett, amikor be akar lépni valami ajtón, hirtelen rá fog
döbbenni, hogy elvesztette a kulcscsomóját? Lehet, hogy visszajön? Esetleg
riasztja az őröket? Duncan tudta, gyorsan kell cselekednie.
Beletelt egy kis időbe, mire keresztüljutott a torony következő néhány
szintjén. Valahányszor templomosok közeledtek feléje, sietve behúzódott az
árnyékok közé. Szinte valamennyi útjába kerülő ajtón bekukkantott.
Óvatosnak kellett lennie, mert sosem tudhatta, van-e odabent valaki; sosem
tudhatta, hogy egy újabb, unalmas raktárba vagy könyvekkel telezsúfolt
szobába nyit-e be, vagy esetleg egy olyan helyre, ahová nem szeretetett
volna kerülni. A folyosókon több emberrel is találkozott. Valahogy
természetellenesnek vélte, hogy milyen némán, mosolytalanul végzik a
dolgukat. A nagy csend feszültté tette, de nem riasztotta vissza: amikor
vállalkozott rá, hogy körbenéz a varázslók otthonában, tisztában volt vele,
hogy nem valami nyugodt sétára indul.
Talált egy keskeny, felfelé vezető lépcsősort, ami lehetővé tette a
számára, hogy távol maradjon a központi, széles, forgalmas lépcsőtől, és
észrevétlenül jusson fel a torony csendesebb, elhagyatottabb részébe. Szűk
folyosókon haladt; templomosokkal nem találkozott, csak dübörgő lépteiket
hallotta a szélesebb járatok irányából. Helyes… így sokkal könnyebb lesz a
dolgom.
A helyiségek többsége hálóterem volt; a szobákban általában csak
ágyakat és nagyobb méretű szekrényeket látott. Volt olyan szoba, ahol
tökéletes rend uralkodott, de akadt olyan is, amely kaotikusnak tűnt. Biztos
ez a tanoncok szálláshelye…
Emiatt kételye támadt, már nem bízott benne, hogy sikerrel fog járni.
Nem tűnt túl valószínűnek, hogy a tanoncoknál bármi érdekes dologra talál.
Egy sötét folyosóra ért; az ajtókat itt kulcsra zárták. A magasabb rangú
varázslók szállása lenne? Ez már sokkal ígéretesebbnek tűnt.
 Óvatosan belepróbálta a zsákmányolt kulcsokat néhány zárba. Semmi. A
kulcsok túlságosan nagyok voltak. A legszívesebben előszedte volna az
övében tartott zárnyitót, de tartott attól, hogy a varázslók esetleg valamilyen
módon levédtek a szobájukat. Már hallott olyan csapdákról, amelyek
felrobbantak, esetleg tüzet vagy villámot szórtak az illetéktelen behatolókra.
Egyszer ismert egy lányt, aki akkor vesztette életét, amikor megpróbálta
kinyitni az egyik varázsló ládáját. Néhány megpörkölődött csonton meg egy
marék hamun kívül semmi sem maradt belőle. Az őrök nem sok mindent
tehettek, amikor a gyilkosságért felelős mágus ott hagyta az utcán a lány
maradványait, a szélre bízta a hamvakat, és elhajtott a szekerén.
Nem, inkább nem! Duncan elhatározta, erőszakkal sehová sem fog
behatolni. Tudta, Geneviève már attól is borzasztóan dühös lenne, ha
kiderülne, hogy egyik embere engedély nélkül kószált a varázslók
tornyában; el tudta képzelni, a nő milyen tombolást rendezne, ha ő ostoba
fejjel megöletné magát.
Már éppen azon volt, hogy még feljebb megy a toronyban, amikor
felfedezte a folyosó végén lévő jókora ajtót. Legalább nyolc láb magas volt,
s valamilyen sötét fából ácsolták. Díszes rézkilincse egészen más volt, mint
a többi ajtóé. A kilincs alatt jókora kulcslyuk tátongott. Egy olyan
kulcslyuk, amibe első pillantásra épp Duncan hatalmas vaskulcsai
illeszkedtek…
Duncan mosolyogva az ajtóhoz lépett, és megpróbálta bedugni a
kulcslyukba a karikán lógó kulcsok egyikét. Könnyedén becsusszant, de
nem fordult el. Duncan várt; arra számított, hogy pillanatokon belül
beléhasít egy villám. Szerencsére semmi sem történt.
Lassan, halkan kifújta a levegőt.
Még két próbálkozás, aztán a negyedik kulcs végre elfordult. A zár
hangosan kattant, az ajtó kinyílt. Duncan feszülten várakozott - már
elképzelte, hogy odabentről kiront valamilyen mágikus bestia, esetleg egy
démon, és ráveti magát. A mágusok körül úgy nyüzsögnek a démonok, mint
másutt a legyek - gondolta. - Lehet, hogy az egész torony tele van velük!
Semmi sem történt. Az ajtó mögött csupán egy félhomályos szobát talált,
és csak a saját ostobasága akadályozta meg, hogy belépjen. Megrázta a
kezét, hogy szabaduljon a feszültségtől, és lassan elindult.
 A gyenge fény a magas boltíves ablakon keresztül szűrődött be a
helyiségbe. Az ablakon túl Duncan a tó vizét és a távoli horizont vonalát
látta. Az ablaktáblák nyitva voltak, a friss szellő minduntalan a falhoz
csapta őket. Duncan megremegett, majd hunyorogva körbenézett. Egy
pompás ágyat látott, az ágy négy sarkában pedig olyan oszlopokat,
milyenekkel Orlais-ban már számtalanszor találkozott. Az íróasztal valami
számára ismeretlen, vöröses fából készült, a tetején tekercsek és bőrbe
kötött könyvek hevertek. Az ezüst tintatartó bizonyára sokat ért, de nem
eleget ahhoz, hogy érdemes legyen kockázatot vállalni érte.
A szekrény ajtaját nyitva hagyták, a belsejében köpenyek, csuhák és
köntösök sorakoztak felakasztva. Semmi különös nem volt bennük, egy
varázsló ruhatárához tartoztak, ám Duncan, ahogy közelebb lépett, mégis
felfedezett valamit. A köntösök közül néhányon olyan díszítést látott,
amilyet a fővarázsló öltözékén figyelt meg.
Lehet, hogy ez a fővarázsló szállása? A gondolat izgatottá tette,
ugyanakkor megrémítette.
Elképzelhető… A szobában néhány kisebb szobor állt, valamennyi
elefántcsontból készült, és mindegyik egy-egy elegáns nőt ábrázolt. Duncan
úgy tudta, az orlesiai nemesek az utóbbi időben valósággal megvesznek az
ilyen szobrocskákért. A falon jókora, értékesnek látszó pajzs függött. A fal
mellé állított aranymérleg is sokat érhetett, de ez túl nagy volt ahhoz, hogy
Duncan magával vigye.
A tárgyak mindegyikéről el tudta képzelni, hogy egy olyan, tekintélyes
mágus tulajdonát képezik, aki új otthonába is magával hozta őket.
Duncan körbenézett; valami olyasmit keresett, ami elég kicsi ahhoz, hogy
magával vihesse. Hirtelen mozdulatlanná dermedt - az első pillanatban azt
hitte, lépések zaját hallja, de aztán rájött, hogy csak a szél csapdossa a
falhoz az ablaktáblákat. A besüvítő légáramlat késként hasított a testébe.
A fiú már azon volt, hogy alaposan átkutatja az íróasztalt, amikor
megakadt valamin a szeme. A szekrény aljában, a szépen felcsavart takarók
között megcsillant valami. Valami, amit el akartak rejteni! Duncan elégedett
mosollyal letérdelt, és félretolt néhány takarót.
A vörös, tégla alakú, lakkozott doboz oldalán aranyzár sárgállott. Csinos
darab volt, olyan, amilyenben általában ékszereket szoktak tartani.
 Duncan félresöpörte a mágikus védelemmel kapcsolatos gondolatait.
Megvizsgálta a zárat, majd kihúzott az övéből két vékony drótszálat.
Ügyesen kipattintotta a zárat, és felnyitotta a doboz tetejét. Félig-meddig
arra számított, hogy robbanni fog.
A doboz nem robbant fel. Duncan elfúló lélegzettel nézett a doboz
belsejében a vörös selyembélésen heverő ébenfekete tőrre. Úgy látta, a
tárgyat egyetlen, üvegszerűen csillogó kődarabból faragták ki. Talán
obszidián… Már hallott erről az anyagról, de még sosem találkozott vele. A
tőr finoman domború markolata gyönyörű volt, s egy-egy üvöltő
sárkányfejet formázó, csodálatos faragásban végződött.
Duncan óvatosan felemelte a tőrt. A fekete pengén vérerekre emlékeztető
vonalakat fedezett fel, a felületén alig észrevehető repedéseket látott.
Először azt hitte, vérnyomok, de ahogy végighúzta rajtuk az ujját,
megállapította, hogy szó sincs ilyesmiről. A penge tökéletesen sima volt,
így a foltokat nem okozhatta szennyeződés vagy rozsda.
Ezt már érdemes volt ellopni. A tárgy különleges lehetett, a fővarázsló
mindenesetre nagy becsben tartotta, hiszen a szobájában rejtette el. Nem
igazán jól, de ez érthető: valószínűleg meg sem fordult a fejében, hogy
valaki a saját tornyában akarja kifosztani őt.
Duncan elégedett vigyorral az inge alá csúsztatta a tőrt. Ahol a sima
penge megérintette, bizsergeni kezdett a bőre. Nem volt kellemetlen. A
meleg simogatás még jobban megszerettette vele a fegyvert.
Lehajtotta a doboz tetejét, visszakattintotta a zárat, és eligazgatta a
takarókat. Semmi szükség nem volt rá, hogy a fővarázsló észrevegye:
hiányzik valamije. Egy kis szerencsével nem fogja ellenőrizni a dobozát, és
csak akkor veszi majd észre a tőr hiányát, amikor Duncan és a Szürke
Őrzők már messze járnak. Azért hozott ide minket, hogy segítsen nekünk -
gondolta Duncan. - Most csupán annyi történt, hogy nagyobb segítséget
nyújtott, mint gondolta volna.
Körbenézett, ellenőrizte, véletlenül nem mozdított-e el valamit, majd
kihátrált a szobából, és óvatosan becsukta az ajtót. A zár hangos kattanására
összerezzent. Mozdulatlanná vált, feszülten hallgatózott, de ezúttal sem
hallott semmit. A jelek szerint egyedül volt az emeleten. Talán nem kellene
minden kis neszre összerezzenned, te ostoba! - korholta magát.
 Megfordult, megtett egy-két lépést, és csak ekkor fogta fel, hogy valaki
áll a folyosó végén. Valaki, aki őt figyeli. Megtorpant, a szíve a torkába
ugrott. Az a tanonc, az a lány nézett vele farkasszemet, aki a teremben
integetett neki.
A lány minden bizonnyal látta, amint kilépett a fővarázsló szobájából. De
miért áll ott? Miért nem mozdul meg? Talán azt hiszi, hogy rá fog támadni?
Duncan természetesen nem tett volna ilyesmit. Körbenézett, a menekülés
útját kereste, de hiába. A folyosó egyik végén állt, és csupán egyetlen
kijárat létezett: a lányon keresztül. Mozdulatlanná dermedt. A homlokán
végiggördült egy kövér verítékcsepp. Várta, hogy a mágus cselekedjen. A
lány meglepő dolgot tett: odaszaladt hozzá.
- Láttam, hogy eljössz, és követtelek! - mondta. Duncantől néhány
lépésnyire állt meg. Az arca kipirult, idegesen lesimította a haját. - Abban
reménykedtem, hogy az intéseddel azt jelezted, menjek utánad, és hogy
esetleg… - Nem fejezte a mondatot, sokat sejtetően elhallgatott.
Duncan összehúzta a szemét. Lassan felfogta, mi a helyzet.
- Ó! Igen! Igen! Erre gondoltam!
- Viviannek hívnak. El sem tudom hinni, hogy szót válthatok egy valódi
Szürke Őrzővel!
Gondolkodj, ostoba!
- Duncan vagyok, és- téged kerestelek. Arra gondoltam-
- Hogy esetleg idefent vagyok? - A lány hatalmas szemében furcsa fény
lobbant. Közelebb lépett Duncanhez, csábos pózt vett fel, és végigsimított a
fiú karján. - Azt mondják, a Szürke Őrzők okosak. Azt is mondják, hogy
nagyon sok mindenre… képesek.
- Ööö… így igaz. Igen, valóban így van.
A lány arca elégedetten felragyogott.
- Remélem, nem vagyok túlságosan tolakodó. Az ágyam a hálóteremben
van, de a legtöbben most ott ülnek a nagy csarnokban. Egyedül leszünk, ha
csak kis időre is.
Duncan meghökkenve nézett a lányra, azt próbálta kideríteni, vajon
komolyan beszél-e. Komolyan beszélt, legalábbis várakozással teli tekintete
erről tanúskodott. Duncan már hallott róla, hogy a mágusok maguk között
nem sokat szoktak törődni az általános szokásokkal, de azt még álmában
sem gondolta volna, hogy ilyen lazán kezelik a dolgokat. Az orlesiai lányok
többsége, legalábbis azok, akiket ismert, még az utcán élő, bárkit szeretni
tudó nők is túlzásnak tartották volna ezt a nyíltságot.
Nem arról volt szó, hogy Duncannek nem tetszett a dolog. A lány a maga
módján szép volt. Szép és tiszta, így mindenképpen vonzóbbnak tűnt, mint
az a néhány nő, akivel a fiatalembernek korábban dolga akadt. Addig
jobbára csak sietve szerette a nőket, mocskos hátsó szobákban került közel
hozzájuk, és az izzadva, kapkodva végrehajtott tettnek már azelőtt vége lett,
hogy úgy isten igazából elkezdődött volna. Ha ez a varázslónő most arra
számít, hogy valami virtuóz mutatványnak lehet részese egy Szürke Őrző
karjai között…
Duncan úgy gondolta, ebben az esetben is az lesz a legjobb, ha minden
tőle telhetőt elkövet.
Rávillantotta a lányra a legcsábítóbb mosolyát, és lazán a falhoz
támaszkodott. A pózt Kelltől leste el, de a lány kipirult, izgatott arcának
láttán tudta, hogy sikerült elérnie vele a várt hatást.
- Vivian - búgta -, sokkal izgalmasabbá változtattad számomra ezt az
utazást, mint gondolod!
A lány hangosan felkuncogott, megmarkolta Duncan mellén a ruhát, és
magához rántotta a fiút, hogy megcsókolja. Duncant meglepte a dolog, kis
híján elvesztette az egyensúlyát, de sikerült megőriznie a lélekjelenlétét, és
megakadályozta, hogy az inge alól kicsússzon a tőr. Ezt követően
megengedte magának, hogy belefeledkezzen a pillanatba.
Viviannek olyan íze volt, mint az epernek. Vajon ez valami varázslós
dolog? Eszébe jutott Fiona, és megállapította, hogy nem, valószínűleg nem
erről van szó.
A jelek szerint nem mindig végződik katasztrófával, ha az ember külön
utakon jár…
 4.

A földnek mélyén lakoztak,

kórságukat terjesztve szaporodtak,
mígnem rengetegen lettek,
s együtt még mélyebbre merészkedtek,
mígnem meglelték a kincset:
árulójukat, a saját istenüket.

- Gyászdalok gyűjteménye 8:27

A sziklás dombok fölött a szél felkavarta, végigfújta a jeges havat. Maric

megremegett. A nap nagy részében folyamatosan haladtak, gyalogosan
vonultak a toronytól északkeletre álló dombok irányába. Ezúttal nem
szálltak nyeregbe, oda, ahová indultak, nem akartak lovakat vinni. Ahogy
közeledett az este, úgy tűnt, mintha az ég megnyílt volna a fejük fölött.
Elszabadult az iszonyatos erejű vihar; miközben lassan bukdácsoltak előre a
jéghátú ösvényeken, a szél huhogva, üvöltve fújt a hasadékokban, a kis
völgyekben.
Maric emlékezett ezekre a dombokra. Tudta, ha a part irányába haladva,
északnak tartva elég sokat mennek, előbb-utóbb Nyugatdomb erődjének
közelében találják magukat. Azon a helyen szenvedte el legnagyobb
háborús vereségét, azt, amely miatt kis híján kudarcba fulladt a lázadás. Sok
száz ember esett el ott, olyanok, akik követték őt. Rengetegen meghaltak,
pusztán azért, mert ostoba módon megbízott abban, akiben nem lett volna
szabad. Kemény leckét kapott, kijózanító élményben volt része.
Már órák óta nem szóltak egymáshoz. Geneviève be akarta hozni az
elvesztegetett időt, ezért mindannyian a köpenyükbe temették arcukat, és a
megpróbáltatásokat némán tűrve, állhatatosan haladtak előre. A vastag
hótakaróval borított utak és békés falucskák lassanként a távolba vesztek a
hátuk mögött, s magas fákkal borított, éles sziklákkal fodrozott ormok
jelentek meg előttük, olyan hegyek, amelyeket nem lehetett lakatlannak
nevezni.
A szerencsétlen Duncan, aki ott lépkedett a király mellett, szánalmasabb
volt, mint korábban bármikor. Maric nem tudta, hogy a fiú kitől, mit
örökölt, de abban biztos volt, hogy az ősei nem hagytak rá hidegtűrő-
képességet. Nyilvánvaló volt, ha rajta múlik, boldogan ott marad a Kinloch
Erődben, ami - ha figyelembe vesszük, a legtöbb ember hogyan állt hozzá a
mágusokhoz - sok mindent elárult róla és a helyzetéről.
Geneviève mindent elkövetett, hogy elhozza onnan a fiút. Elbeszélgetett
Duncannel, de Maric nem tudta, miről esett szó közöttük. A Szürke Őrzők
parancsnoka türelmetlenné vált a főmágus szertartása során, ami a délután
nagyobb részét kitöltötte. Olyan feszült volt, hogy amikor észrevette, az ifjú
tolvaj nincs jelen, félbeszakította a főmágus mondókáját és elindult, hogy
előkerítse hiányzó emberét.
Maric a maga részéről egészen addig nem vette észre, hogy Duncan nem
tartózkodik a teremben. Geneviève végül visszatért, és a háta mögött ott
kullogott a fiú. A nő inkább zavartnak tűnt, mint dühösnek, látszott rajta,
hogy valami meghökkentő, talán döbbenetes dolognak volt tanúja. Maric
feltett neki néhány kérdést, de nem akarta elárulni, milyen körülmények
között talált rá a fiúra; válasz helyett összeszorította a fogát, de az arca
közben még vörösebbé változott. Duncan hamuszürke arccal állt a háta
mögött, és úgy viselkedett, mintha legszívesebben elbújna a föld alá és
meghalna.
A fiú tehát nem csak a zord időjárástól szenvedett. Amióta elhagyták a
tornyot, a fehér hajú parancsnok alig szólt hozzá, és amikor megtette, akkor
is megsemmisítő pillantásokat vetett rá. Maric szívesen a védelmébe vette
volna Duncant, de fogalma sem volt, mi történt, csak annyit sejtett, hogy a
fiú valami megbocsáthatatlan dolgot művelt.
Maric még a hóviharban sem fázott igazán, csak akkor kezdett reszketni,
amikor meglátták a bejáratot, azt a hatalmas, két embernél is magasabb,
sötét gránittömböt, amelyet szinte teljes egészében befedett a hordalékhó.
Nehezen lehetett észrevenni, de Maric szerencsére pontosan tudta, hol
keresse. Lassanként bontakozott ki a szemük előtt a hóförgetegben,
óvatosan közelítették meg. Minél közelebb kerültek hozzá, a jeges hideg
annál inkább hatalmába kerítette Maric szívét.
Ez volt az Alsó Utak bejárata, ezen lépett be néhány évvel korábban, a
kétségbeesett vállalkozás során, amikor úgy akart eljutni Gwarenbe, hogy a
felszínen még véletlenül se találkozzon össze az orlesiai trónbitorló
seregeivel. Csak a szerencséjének köszönhette, hogy túlélte a kalandot. Ha
jobban belegondolt, meg kellett állapítania, hogy akkoriban számos olyan
eset volt, amikor csupán hajszálon múlott az élete. A fereldeniek, akik
valósággal imádták őt, nem is nagyon hittek volna neki, ha elmondja, hogy
hősnek tartott királyuk nem a képességeinek, nem is jó döntéseinek, hanem
pusztán a szerencsének köszönheti, hogy felszabadíthatta őket.
Ha kiderült volna a dolog, a fereldeniek minden bizonnyal kijelentik,
hogy a Teremtő vigyázott Maricra, és így Ferelden a Teremtő kegyelméből
vált szabaddá. Talán valóban így volt, ám Maric ebben a percben nem a
Teremtőre gondolt, hanem arra a két nőre, aki annak idején vele tartott a
sötét mélységekbe. Az egyik a felesége lett, és gyermeket szült neki, a
másik pedig…
Keserűen elhúzta a száját. Nem akart Katrielen töprengeni.
Katriel volt az, aki - felhasználva, hogy alaposan ismerte a történelmet és
a legendákat - először elvezette őt erre a távoli helyre. Valamikor régen a
törpék ezen az átjárón keresztül jöttek fel a felszínre, hogy összegyűjtsék
mindazt, amire szükségük volt, de mióta a mélyszörnyek átvették a
hatalmat a törpék királyságában, a kapu olyanná vált, akár egy nyílt seb -
egy olyan seb, amelyről a legtöbben megfeledkeztek, aminek létezéséről
valójában csak Katriel és a hozzá hasonlók tudtak.
Akkor nyitva találták az átjárót; a kapuit szétrágta az idő. Néhány évvel
később, amikor Maric ellátogatott Orzammarba, megkérte a törpéket, hogy
javítsák meg és zárják le a kaput. Loghain aggódott, hogy a mélyszörnyek
esetleg ezen a járaton keresztül fognak kiözönleni a felszínre. Komolyan
félt ettől, pedig a lények akkor már évszázadok óta nem tettek ilyesmit.
Persze, érthető: az ember sosem lehet elég óvatos…
Maricnak akkor meg sem fordult a fejében, hogy egy nap még visszatér
erre a helyre.
Egy újabb erős szélroham felkavarta a havat, és a vándorok arcába vágta
a szúrós, hideg felhőt. Geneviève megtörölte az arcát, és ügyet sem vetve a
kellemetlenségre, tovább ment az átjáró irányába. A szél belekapott vastag,
fehér csuklyájába, de ezzel sem törődött: kinyújtotta a kezét, megérintette a
fekete követ, és úgy húzta végig az ujját a felszínén, mintha ki akarna
tapogatni valamit.
- Mit csinál? - kérdezte Maric halkan Duncantől.
A fiú megvonta a vállát. Nem nézett fel, nem akarta kiemelni az arcát a
prémköpeny védelméből. Geneviève megfordult és Maric elé lépett.
 - Képes vagy kinyitni, igaz?
- A törpéktől kaptam egy kulcsot.
A nő bólintott.
- Letáborozunk, és reggel megyünk tovább.
- Micsoda? - kiáltott fel Duncan riadtan. - Nem mehetnénk be most? Ott
biztosan melegebb van.
A parancsnok megsemmisítő pillantást vetett a fiúra, aki azon nyomban
visszavonulót fújt.
- Lehet, hogy mélyszörnyek vannak a kapu túloldalán - mondta
Geneviève nyersen. - Attól, hogy a király tizennégy évvel ezelőtt egyet sem
talált, most itt lehetnek. Nem bízhatunk abban, hogy ugyanolyan a helyzet,
mint akkor volt.
- Nem tudod megtalálni őket? - kérdezte Maric. - A Szürke Őrzők
képesek erre, nem?
- Megpróbáltam. Éreztem, hogy van valami… különös dolog a közelben.
Nagyon gyengén érzékeltem… Nem tudom, hogy azért, mert a
mélyszörnyek távol, a föld gyomrában vannak, vagy azért, mert túlságosan
vastag a kapu szárnya. - Nem várt válaszra. Megfordult, és odaszólt az
egyik harcosának. - Julien, szólj a többieknek, hogy induljanak el, és
keressenek valami menedékhelyet. Valami olyat, aminek van teteje. Ma
éjjel szemmel akarom tartani ezt a kaput.
A Szürke Őrzők a következő emelkedőn túl találtak maguknak egy
viszonylag védett táborhelyet. A szél itt magas torlaszt emelt a hóból, ez a
fal védte meg az utazókat a jeges légrohamoktól. Ez volt a legkellemesebb
hely, amit aznap láttak. Miközben az Őrzők serényen dolgoztak, felállították
a sátrakat, Maric haszontalannak érezte magát.
Kell összegyűjtött egy ölnyi fagyott faágat. Mielőtt Maric
megkérdezhette volna tőle, hogy mégis, hogyan akar ezekből tüzet rakni, a
vadász leakasztott az övéről egy kisebb kulacsot, s valami élénksárga
folyadékot locsolt a fára. A folyadék sisteregni kezdett, és néhány
másodperccel később lobogó láng jelent meg a király szeme előtt.
- Hatásos - jegyezte meg Maric.
Kell elvigyorodott.
- A mélyszörnyekre is így hat. Sajnos csak kevés van belőle.
 Az alkony átadta a helyét az éjszakának. A szürkület szinte rájuk zuhant,
a mély sötétség ellen csak a tábortűz lángjai hadakoztak. A hegyek fölött, a
fekete égbolton végtelenbe nyúló felhők lebegtek, amelyeket hátulról
világított meg a bágyadt fényű hold. A vihar szerencsére elült, de a szél
továbbra is kitartóan korbácsolta a tájat, még mindig nem hagyott fel azzal
a próbálkozásával, hogy elsimítsa a hómezők lankáit.
A táborban feszült volt a hangulat. Maric leolvasta a Szürke Őrzők
arcáról, hogy ők se várják a reggelt. De ők legalább tudják, mivel fognak
találkozni az Alsó Utakon - gondolta a király. - Amikor először itt jártam, én
még csak nem is sejtettem.
Miután felállították a sátrakat, Kell, Duncan és a kutya elindult vadászni.
Geneviève felment az emelkedő tetejére, és egy olyan helyet keresett
magának, ahonnan szemmel tarthatta az átjárót. Egyik lábát a sziklákon
nyugtatva őrködött; nem törődött a széllel, amely lobogó zászlóvá
változtatta sörényét a háta mögött. Méltóságteljes póz - gondolta Maric.
Geneviève még élénkebb, még figyelmesebb volt, mint korábban, úgy
viselkedett, mintha arra számítana, hogy egy pillanattal később kirobban a
kapu.
Maric a rézszín hajú törpe asszony felé fordult. Utha ott ült mellette, azon
a fatörzsön, amit közös erővel vonszoltak a tűz közelébe. Szép az arca -
állapította meg Maric. Azok a törpék, akikkel korábban találkozott, olyanok
voltak, mintha kőből faragták volna őket. Valósággal sugárzott belőlük a
keménység és az eltökéltség. Utha hozzájuk képes kifejezetten lánynak tűnt.
Rezzenéstelen szemmel, mozdulatlanul, végtelen nyugalommal bámulta a
tüzet.
A király nem tartotta valószínűnek, hogy neki valaha is sikerül ilyen
higgadtan viselkednie. Most is számtalan dolog miatt aggódott. Ott voltak
például a Loghainnel kapcsolatos kérdések. Vajon mit csinál, hogy boldogul
nélküle? Hagyott neki egy rövid levelet, amelyben megpróbálta
elmagyarázni a tervét, de elképzelhető volt, hogy Loghain hamisítványnak
tartja a dolgot, és arra gondolván, hogy királyát elrabolták, máris útnak
indította a sereget, a mentőcsapatot. Loghain olyan ember volt, hogy ha
egyszer a fejébe vett valamit, ha kitűzött maga elé egy célt, semmi sem
tántoríthatta el, semmi sem tarthatta vissza.
Aztán ott volt Cailan is, aki valószínűleg nem érti, az apja miért és hova
ment… Amikor eszébe jutott a fia, Maric sietve kiverte a fejéből a vele
kapcsolatos gondolatokat. Felsóhajtott, és megállapította, nagyon messze
van attól, amit nyugalomnak neveznek.
Oldalba bökte a törpét, és az őrt álló Geneviève felé mutatott.
- Mindig ilyen? - kérdezte.
Utha kifürkészhetetlen arccal nézett rá. Barna szeme megcsillant a tűz
fényében. Tett néhány furcsa mozdulatot a kezével. Maric először nem
értette a dolgot, aztán eszébe jutott, hogy a törpe nem beszél.
Velük szemben, a tűz túlsó oldalán a két harcos üldögélt. Halkan
beszélgettek, de amikor észrevették Maric zavart arckifejezését, Nicolas, a
szőke harcos, a beszédesebb előrehajolt.
- Utha azt mondja, parancsnokunkat a szeretet hajtja. - Orlesiai módon
ejtette ki a szavakat, beszéde kulturált volt, a hangja kellemes.
- A szeretet? Úgy éreted, a testvéri szeretet, amit a fivére iránt érez?
Nicolas bólintott.
- Nagyon közel álltak egymáshoz.
- Mondj valamit Geneviève fivéréről! Alig hallottam róla. Hogy esett
fogságba? Honnan tudjátok, hogy még mindig életben van?
Julien, a barna hajú harcos felemelt egy hosszú botot, és piszkálgatni
kezdte a tüzet. Szikrák röppentek a levegőbe. Nicolas a barátjára pillantott;
mindketten zavartnak tűntek. Amióta elindultak Denerimből, Maric három
szót ha hallott Julien szájából, ezeket is Nicolashoz intézte, fekete szeme
azonban nagyon sok mindent elárult. Most is némán figyelmeztette
Nicolast, hogy csak annyit mondjon el a királynak, amennyit feltétlenül
tudnia kell. A Szürke Őrzők legendás titkolózása - gondolta Maric.
Utha a homlokát ráncolva felemelte az egyik kezét, és szenvedélyes
mozdulattal a két férfira mutatott. Ujjainak mozgásával külön hangsúlyt
adott minden egyes gondolatának. Nicolas válaszként komor arcot vágott,
majd vonakodva biccentett. Julien egyetlen szót sem szólt, de a tekintetét
elhomályosította az aggodalom.
- Mit mondott Utha?
- Azt, hogy nincs jogunk bármit is elhallgatnunk előled - mormolta
Nicolas.
A törpe asszony Maric felé fordulva mutogatott tovább, majd megvárta,
hogy Nicolas tolmácsolja a jeleit.
 - Geneviève fivérét Bregannak hívják, és egy évvel ezelőtt még ő volt az
orlesiai Szürkék parancsnoka, vagyis ő irányította a Rendet a
Birodalomban. Hosszú, nagyon hosszú ideig töltötte be ezt a posztot.
- És? Lemondott róla?
- Nem. A Hívás miatt vált meg a Rendtől. Ez egy olyan rítus, amelynek
során a Szürke Őrzők belépnek az Alsó Utakra. Egyedül.
- Egyedül! - kiáltott fel Maric. - Miért tesznek ilyen őrültséget?
- Azért, hogy meghaljanak - mutogatta Utha. - Ez sokkal jobb, mint
megengedni, hogy a mélyszörnyek kórsága hatalmába kerítse az ember
öregedő testét. Minden Szürke Őrző tisztában van azzal, hogy mikor jön el
az Elhívatás ideje, és eddig mindegyikük meghalt, ha a parancsnak
engedelmeskedve belépett az Alsó Utakra.
Maric eltöprengett. Duncan már elmagyarázta neki, hogy a Szürke Őrzők
a Szövetségkötésnek nevezett szertartás során mélyszörnyvért isznak,
vagyis szánt szándékkal a testükbe fogadják a Mételyt, mert azt tartják,
hogy így sokkal hatékonyabban tudnak küzdeni a lények ellen. A Szürke
Őrzők tudták, hogyan harcoljanak, de emellett nagyon jól ismerték az
ellenséget. Megérezték a mélyszörnyek közelségét, időnként még a
szándékaikat is kitalálták. Erről persze csak nagyon kevesen tudtak;
Geneviève hosszas unszolás után engedélyezte, hogy Duncan beszéljen a
dologról Maricnak.
A király azon gondolkodott, hogy vajon ez a kórság ugyanaz-e, amellyel
évekkel korábban az Alsó Utakon találkozott. Nagyon jól emlékezett
rá - hogy is felejthette volna el, amikor a földmélyi járatokban úgy lepett be
mindent, mint valami gonosz, fekete gomba? Neki akkor szerencséje volt,
hogy nem kellett érintkeznie ezzel az ocsmánysággal. Azóta már többször
megfordult a fejében, hogy Rowan esetleg megtette. Ez mindenesetre
magyarázatot adott volna arra, hogy senki sem tudta megállapítani, milyen
betegségben szenved. Maric mindent elkövetett, hogy segítsen rajta, de
bármit tett, hiábavaló volt: végig kellett néznie, ahogy a kórság elsorvasztja
a feleségét.
A veszteség iszonyú fájdalmat okozott neki. Rowan életerős asszony
volt, de valósággal kiszáradt belőle minden energia. A halála előtt önmaga
árnyékává vált, és már csak arra vágyott, hogy múljon el a fájdalma, érjen
véget a szenvedése. Maric ott ült mellette, fogta csontvázsovány kezét, és
hallgatta, ahogy tompa, színtelen és erőtlen hangon a számára megváltást
jelentő halált szólongatja.
Nem, nem nehéz elképzelni és megérteni, hogy a Szürke Őrzők miért
indulnak útnak, amikor elérkezik a Hívás ideje…
Maric döbbenetesnek találta, hogy vannak, akik képesek erre az óriási
áldozatra, és önként befogadják magukba a kórságot, mert úgy gondolják,
ily módon képesek lesznek megküzdeni valamivel. Az egészben az volt a
legfurcsább, hogy az Őrzők egy olyan veszély ellen akartak védekezni ezen
a módon, ami már évszázadok óta, a legutolsó Métely ideje óta nem
fenyegette Thedast.
Most azonban… Most éppen e miatt a veszély miatt vagyunk itt. Ha a
mélyszörnyek valamilyen módon képesek szóra bírni a fogságba ejtett
Szürke Őrzőt, ha a segítségével megtalálják az Öreg Isteneket, egy újabb
Métely veszi kezdetét. Ha ez bekövetkezik, nagyon is valódivá válnak az
addig elképzelhetetlen veszedelmek. Persze mindez csak akkor
igaz - gondolta Maric -, ha feltételezem, hogy Geneviève és a többiek igazat
mondtak nekem.
Ismét eszébe jutott a boszorkány figyelmeztetése, de aztán az is, amit
Loghain mondott. Nagyon könnyen el lehetett hinni, hogy a boszorkány
erre az eseményre gondolt, hogy arra próbálta felhívni a figyelmet: éppen
ez fog egy újabb Mételyhez vezetni. De mi van akkor, ha mégsem erre
célzott? Mi van akkor, ha egyszerűen csak hazudott? Maric bármilyen
irányba nézett, mindenütt csak kétségeket talált, és ettől nagyon
kellemetlenül érezte magát.
- Honnan tudjátok, hogy életben van Geneviève fivére? - kérdezte. - Ha
nekivágott az Alsó Utaknak, senki sem tudhatja, mi történt vele. Vagy a
Szürke Őrzők ezt is érzik?
Julien nem emelte fel a tekintetét a tűzről. Összeszorított foggal
hallgatott, és tisztán látszottak rajta a feszültség jelei. Nicolas a kezét
tördelte, és idegesen a gerincen álló Geneviève irányába nézett. A nő ügyet
sem vetett rájuk, keresztbe tett karral, elszánt tekintettel figyelte a barlang
bejáratát. Maric már értette, hogy az Őrzők miért nem szeretnék magukra
haragítani a fehér hajú parancsnokot. Nem igazán lehetett megállapítani,
hogy Geneviève hallja-e őket, de a király és jelek szerint a többiek sem
szerették volna magukra vonni a haragját azzal, hogy valami olyasmiről
beszélnek, ami esetleg nem tetszik neki.
 - A parancsnok nagyon közel állt a testvéréhez - suttogta Nicolas. Utha
komoly arccal bólintott, hogy igazolja a kijelentést. - Amióta ismerem őket,
ritkán váltak el egymástól. Együtt csatlakoztak a Rendhez, együtt képezték
ki őket, gyakorlatilag minden percüket együtt töltötték. Azt hiszem,
Geneviève az Alsó Utakra is követte volna a fivérét, csakhogy az ő ideje
még nem érkezett el. Szerintem őt ez a tény sem zavarta különösebben, a
testvérével tartott volna, ha a kötelessége nem tartja itt.
- Ezek szerint hiú ábrándot kerget?
- Ő biztos a dolgában. Álmokat látott.
Maric meghökkent; nem volt biztos benne, hogy jól hallott.
- Álmokat? - ismételte szándékosan közömbös hangon.
Nicolas bólintott, és ezt tette a törpe is. Julien bosszúsan csóválta a fejét.
- Ugye, milyen őrülten hangzik?
- Nem vagyunk őrültek! - Fiona váratlanul lépett ki a levegőben kavargó
hóból. Kék szoknyáját a szél cibálta, ahogy egy jókora csomaggal a
kezében a tűzhöz közeledett. Letette terhét a fatörzs mellé, és hűvösen
végigmérte Maricot. - És Geneviève sem őrült. Az álmok… néha többek,
mint egyszerű álmok.
- Micsodák? Egészen pontosan mik, ha nem álmok?
Fiona elgondolkodva simogatta az állát; talán azon tűnődött, hogyan
magyarázza el a dolgot a királynak, esetleg azt próbálta eldönteni, hogy
egyáltalán beszélhet-e neki ilyesmiről. Sötét szemében még mindig ott
lobogott a harag lángja, azóta sem tűnt el, hogy Maric utoljára beszélt vele.
- Gondolom, már hallottál a Fakó Világról?
Maric bizonytalanul bólintott. A Fakó Világ az álmok birodalma, az a
hely, ahová az emberek akkor jutnak el, amikor alszanak. Ez az a hely, ahol
a szellemek és démonok lakoznak. A Fakó Világot a mágusok által
Fátyolnak nevezett képződmény választotta el az ébrenlét világától. Maric
nem igazán tudta eldönteni, hisz-e egyáltalán ebben az elképzelésben. Ő is
álmodott, mint minden más ember, de fogalma sem volt arról, hogy ezek az
álmok valóban nem mások, mint a Fakó Világban szerzett emlékek, ahogy a
mágusok állítják.
- A Fakó Világról nem lehet térképet rajzolni - folytatta Fiona. - Ott a tér
és az idő kevésbé fontos, mint az elképzelések és a jelképek. A szellemek
úgy alakítják birodalmukat, hogy az egyes részletek hasonlítsanak azokra a
dolgokra, amelyeket az álmodók elméjében látnak. Azért teszik ezt, mert
úgy hiszik, ilyen a világunk, és arra törekszenek, hogy a saját életterüket a
mienkhez hasonlóvá tegyék. Kialakítják a tájakat, de eközben a mi
érzékeléseinket, a mi érzéseinket használják fel, és nem a valóságunk
elemeit.
- És? - Maric értetlenül tárta szét a kezét. - Nem igazán értem.
- Álmodsz a szeretteidről, mert kötődsz hozzájuk. A szellemek látják ezt.
A kötődésnek ereje van a Fakó Világban.
- Egyszer azt álmodtam, hogy Loghain hoz nekem egy hordónyi sajtot.
Felnyitottam a hordót, és egereket találtam benne. Sajtból volt valamennyi.
Megettem őket, és közben matrózdalokat énekeltem. Azt akarod mondani,
hogy ennek van valami mélyebb, komolyabb értelme? - Maric mosolyogva
nézte az elf bosszússá váló arcát. - Lehet, hogy mindez arra utal, hogy
Loghain imádja a sajtot? Talán ezt akarták közölni velem? Ó, erre már
hamarabb rájöhettem volna!
- Valamennyi álmod ilyen szánalmas, ennyire értelmetlen?
- Fogalmam sincs. A legtöbbre nem is emlékszem. De ez általában így
szokott lenni, nem igaz?
Az elf szorosabbra fogta magán a prémköpenyt - a mozdulat olyan volt,
mintha azt remélné, hogy ezzel sikerül kiadnia magából a dühét. A törpe nő
csillapítóan megérintette Fiona lábszárát, de az elf ügyet sem vetett a néma
kérlelésre.
- Az álmok, amelyek nem álmok, látomások - jelentette ki Fiona. - Mivel
a Fakó Világ a mi valóságunk tükörképe, a szellemek által kialakított
másolata, fel lehet használni arra, hogy megértsük és megmagyarázzuk a
valóságunkat. Mi, mágusok elemezni szoktuk a látomásokat. Mintázatokat,
rendszereket keresünk bennük, és kísérletet teszünk arra, hogy meglássuk
az érzékszerveinken, a tudatunkon túl lévő igazságot. Bárkinek lehetnek
sokat jelentő, erőteljes látomásai. Amikor az ember ilyet lát, jobban teszi,
ha figyel rá.
- Látomások… - ismételte Maric hitetlenkedve. - A parancsnokotoknak
voltak ilyen látomásai? Ezért vagytok itt? Csupán ennyi az oka?
A varázslónő felemelte keskeny kezét, s a tenyere fölött egy kis tűzgömb
jelent meg. A gömb lassan forgott, és annyi fényt bocsátott ki magából,
amennyivel megvilágította a táborhelyet. Maric az arcán érezte a váratlan
hőhullámot.
- A látomások, Maric király, ha a világ néhány csodájához hasonlítjuk
őket, nem mindig tűnnek figyelemre méltónak. - Fiona gyors kézmozdulatot
tett, a gömb semmivé vált. A tábortűz már nem tűnt olyan fényesnek és
melegnek, mint korábban.
Maric megértette, az elf mire céloz. A boszorkány is varázsló volt…
Ennek ellenére a király nem akart kizárólag és vakon a mágiára és a
látomásokra hagyatkozni.
Fiona leült a zsákjára, és leplezetlen rosszindulattal vizsgálgatta Maricot.
A király összedörzsölte a kezét, a tűz fölé tartotta a tenyerét, és úgy tett,
mintha nem venné észre a dolgot. Hirtelen csend támadt, amit senki sem
akart megtörni. Utha együttérzően nézett Fionára - Maric nem igazán
értette, hogy miért. A két harcos halkan társalogni kezdett egymással. Julien
hol Maricra, hol Fionára pillantott, és ezzel elárulta, miről társalognak, de
Nicolas túl halkan beszélt ahhoz, hogy hallani lehessen a szavait.
- Hiszünk Geneviève-ben - jelentette ki Fiona váratlanul. A hangja
hallatán mindkét harcos meghökkent; mind a ketten feléje fordultak. Maric
nem nézett fel, pedig érezte, hogy az elf hatalmas barna szeme szinte lyukat
éget a testébe. - Ezért vagyunk itt. De engem inkább az érdekelne, hogy te
miért jöttél el.
A kérdés valósággal megállt a levegőben.
- Nem akarod, hogy itt legyek? - kérdezte Maric bosszúsan. - Hát nem
azért jöttetek el az udvaromba, hogy segítséget kérjetek tőlem? Nagyon
kedves lett volna tőletek, ha már akkor eláruljátok, hogy ennek az egésznek
nincs más alapja, mint az, amit egyikőtök egy látomásban tapasztalt.
Legközelebb, ha ilyen helyzetbe kerülök, majd több kérdést fogok feltenni.
- Ő kért tőled segítséget! - Az elf Geneviève-re mutatott. - És azt is
tudom, miért. Tudom, úgy hiszi, meg tudsz tenni értünk valamit. Talán te
magad is elhitted azt, amit mondott. Azt viszont még mindig nem tudom,
miért döntöttél úgy, hogy eljössz.
- Azért, hogy megvédjem a királyságot. Ez nem elég ok?
- Ezért jöttél személyesen? Ezért vállaltad ilyen lelkesen az utazást és a
veszélyeket?
- Vagy Loghain, vagy én. Kettőnk közül az egyiknek el kellett jönnie.
 Fiona kétkedően húzta el a száját.
- Megparancsolhattad volna neki, hogy tartson velünk.
- Nem vagyok biztos benne, hogy engedelmeskedett volna.
- Gyanítom, szívesen vállalta volna a kockázatot, ha tudja, hogy ezzel
téged védelmez.
- Nagyon bölcsen látod.
Fiona összehúzott szemmel vizsgálgatta a királyt. Maric feszültséget
érzékelt a tűz körül. A két harcos mozdulatlanná dermedve figyelte a
párbeszédet, a törpe asszony nyugalmat színlelve bámult a tűzbe. Maric
már-már azt hitte, az elf befejezte a faggatózást, de tévedett.
- Valóban van egy kisfiad?
- Igen. Cailan a neve, és kilencéves.
- Nincs anyja, igaz? Orlais-ben úgy hallottuk, hogy Ferelden királynője
már nem él.
Maric egy hosszú percig hallgatott. Látta, a többieknek eszük ágában
sincs témát váltani, vagy közbeszólni. Talán ők is ezen törték a fejüket.
Cailan emlegetése megérintett egy fájdalmas pontot Maric lelkében.
Érezte, gyáván viselkedett, amikor Loghainre bízta, közölje a fiúval, hogy
az apja elment. Cailan ezt sosem fogja megérteni. Az anyja eltűnt mellőle,
és most már apja sem lesz? Maric szégyellte magát, de tudta, ha
személyesen áll oda a gyerek elé, hogy közölje vele döntését, talán sosem
indul útnak.
- Igen, meghalt - mondta csendesen. - Már két éve.
Fiona dühösen préselte össze az ajkait.
- Nem szégyelled magad, hogy az apjától is megfosztottad azt a
gyereket?
Maricban szétáradt a bánat, de keményen visszafojtotta az érzést.
Hamarabb fog húsvillát döfni a saját szemébe, mint hogy megadja ennek a
dühös, sötétszemű elf nőnek azt az örömöt, hogy láthatja rajta a fájdalmat!
- Annak a fiúnak már jó ideje nincs apja - mondta. A hangja tompa és
érzelmektől mentes volt. - Ez akkor sem változott volna meg, ha
Denerimben maradok.
- Tehát feladtad? Ez lenne Maric, a Megmentő, Ferelden királya?
 A düh végül hatalmába kerítette a királyt. Arra gondolt, most azonnal
véget vet az egésznek, megakadályozza, hogy valóra váljon a boszorkány
jóslata, nem várja ki, mi lesz a dolog vége. Eddig úgy vélte, hogy a
jóslatnak az az értelme, hogy el kell jutnia erre a helyre, de arra nem
számított, hogy ilyesmiben lesz része. Az, hogy egy pimasz mágus kérdőre
vonja és sértegesse, valahogy túl sok volt a számára. Felpattant a rönkről, és
a nő elé lépett. A varázsló rezzenéstelen tekintettel nézett rá, úgy
viselkedett, mintha biztos lenne benne, hogy joga van feltenni ilyen
kérdéseket. Ezzel persze csak olajat öntött Maric dühének tüzére.
- Maric, a Megmentő! - ismételte Maric, megvetően köpve a szavakat. -
Hallottad, hogy neveznek az emberek, és ezért már azt hiszed, hogy
mindent tudsz rólam? Azt hiszed, pontosan tudod, mit érzek? Meg akarod
mondani nekem, milyen királynak kellene lennem? Szembesíteni akarsz
azzal, hogy szörnyű apa vagyok?
A nő keménysége enyhülni látszott, de ez csupán egy pillanatig tartott.
- Miért nem beszélsz arról, Maric király, hogy milyen apa vagy? -
kérdezte.
Maric elfordult a tűztől, és elindult, de egy jeges szélroham megállította.
Lehunyt szemmel hagyta, hogy a hideg levegő végigsimítson a testén.
Szívének heves dobogása lelassult valamelyest; érezte, hogy a nyugalom
szétárad benne. Erről azok az éjszakák jutottak eszébe, amikor a palotában
visszahúzódott a lakosztályába, és átadta magát annak a melankolikus
ürességnek, amely folyamatosan elnyeléssel fenyegette. Hosszú időt töltött
királyhoz méltó körülmények között, szolgák lesték minden parancsát, de
már ez sem okozott neki örömet.
Ezt ugyan hogyan magyarázza el?
- Az az igazság - mormolta bele a szélbe, azzal sem törődve, hogy van-e
egyáltalán valaki, aki hallja a szavait -, hogy amióta a feleségem meghalt,
nem voltam valódi apja a fiamnak. Valahányszor ránézek, mindig az anyja
jut róla eszembe, meg az, hogy miként kellett volna alakulnia a dolgoknak,
milyen is lenne az, ha minden jól volna. A fiam ennél sokkal jobbat
érdemel. Olyan apát érdemel, aki képes rá, hogy a szemébe nézzen.
Egy újabb szélroham csapott le Maricra; a jeges érintéstől elzsibbadt az
arca. Örült neki, szerette az ilyen zsibbadtságot. Váratlanul észrevette, hogy
bizonytalanul egy kéz érinti meg a könyökét. Meglepődött. Kinyitotta a
szemét és megfordult. A törpe asszony állt előtte. Együttérzőn nézett fel rá,
majd hang nélkül megpaskolta a király karját.
- Maric, a Megmentő? Ez csupán egy név, amit azért ragasztottak rám,
mert azt hiszik, én mentettem meg a királyságot - mondta Maric a
varázslónak. A nő még mindig a tűz mellett ült, meg se moccant, de nem is
nézett Maricra. - Pedig igazság szerint sosem voltam képes rá, hogy bárkit
megmentsek.
Megfordult és elsietett a hóban, magukra hagyta a többieket. A törpe
asszony nem próbálta visszatartani, a többiek pedig, ha utánanéztek
egyáltalán, egyetlen szót sem szóltak. Maricot már nem érdekelte, hogy az
elf varázsló elégedett-e a válaszaival; már azzal sem foglalkozott, hogy a nő
megveti, esetleg gyűlöli őt. Tisztában volt vele, hogy van némi igazság
abban, amit a varázsló a fejéhez vágott.
A táboron kívül összesűrűsödött a sötétség, Maric azon kapta magát,
hogy fekete árnyékok között lépdel. A hold szerencsére előbukkant a felhők
mögül, ezüstös ragyogása visszaverődött a hóról, így a fény elég erős volt
ahhoz, hogy a király ne térjen le az ösvényről. Amikor felért egy domb
tetejére és szétnézett, a látványtól elállt a lélegzete. A lába előtt kitárult a
völgy, a hólepte táj fölött, a fekete égen csodálatosan ragyogtak a csillagok.
Bámulatos volt. Maric nem tudta volna megmondani, mennyi ideje áll
egyhelyben. A lélegzete apró párafelhővé vált az arca előtt, miközben a
tájban gyönyörködött. A hómező, úgy tűnt, a végtelenbe nyúlik, a
fehérséget csak itt-ott törte meg egy-egy fenyőcsoport. Eltűnődött, vajon
miért nem maradt meg emlékei között, hogy előző alkalommal már látta ezt
a gyönyörűséget.
Ez a birodalmam - gondolta szomorúan. - Ez az én országom, de még
csak nem is ismerem!
Halk hóroppanás figyelmeztette, hogy közeledik hozzá valaki a háta
mögül. Mozdulatlanná dermedt.
- Hagyj békén! - mormolta anélkül, hogy megfordult volna. - Még nem
volt elég? Eleget faggattatok!
- Bocsáss meg, ha az Őrzőim udvariatlanok voltak veled, Maric - mondta
Geneviève.
Maric megremegett a hidegtől, és közben arra gondolt, a nő azért hagyta
el őrhelyét, hogy kövesse őt. Lehet, hogy azt akarja befejezni, amit a társai
elkezdtek?
- Így nem lehet beszélni egy királlyal - mondta Geneviève. -
Emlékeztetni fogom őket arra, hogy nem viselkedhetnek akárhogy.
- Ne fáradj - sóhajtott fel Maric. Szorosabbra fogta maga körül a
prémköpenyt, és hátat fordított a völgynek. A parancsnok néhány lépésnyi
távolságban állt, fehér haját a szél lobogtatta. A tekintete kemény volt,
Maric valahogy nyugtalanítónak találta.
- Azt mondtam, szeretném, hogy úgy viselkedjetek velem, mint bárki
mással tennétek, így nem bosszankodhatok, ha ezt teszitek.
Geneviève hallgatott, de a pillantása elárulta, más is foglalkoztatja, nem
csupán az, hogy az emberei hogyan viselkedtek a királlyal. Olyan kurtán
biccentett, mintha hosszas tépelődés után végre elhatározásra jutott volna.
- Talán az lenne a leghelyesebb, Maric, ha visszatérnél a palotádba. Attól
tartok, nem kísérhetünk haza, de biztos vagyok benne, hogy így is nagyobb
biztonságban leszel, mint ha lejönnél velünk az Alsó Utakra.
- Mi az, meggondoltad magad?
A nő felvonta fehér szemöldökét.
- Te talán nem?
Maric hirtelen nem tudta, mit felelhetne. Hallgatott, de a csend egyre
kínosabbá vált számára.
- Nem ítéllek el, ha nem hiszel a látomásaimban - mondta végül
Geneviève. A hangja elég szelíd volt ahhoz, hogy Maric elhiggye: őszintén
beszél. - A Szürke Őrzők között is vannak, akik kételkednek. Voltak, akik
azt mondták, a fivérem már nem él, de akkor se tudnék tenni érte, akkor se
tudnék segíteni rajta, ha esetleg még nem pusztult el.
Megvonta a vállát, és lassan Marichoz lépett, odaállt mellé, és
végignézett a völgyön, amit egy perccel korábban még a király szemlélt
nagy csodálattal. Ahogy végigpillantott a látóhatáron, a tekintete
megenyhült.
- Nem volt könnyű elengednem a fivéremet, amikor eljött a Hívása ideje.
Hosszú éveken keresztül úgy gondoltuk, egyszerre kell majd elindulnunk.
Elmentem vele Orzammarba, részt vettem az ünnepségen, amelyet a törpék
rendeztek a tiszteletére, a végén pedig ott álltam a pecsét mellett és
végignéztem, ahogy belép az árnyékok közé. - A hangja váratlanul keserűvé
változott. - A fivérem mindig is a részem volt, éppúgy hozzámtartozik, mint
a karom. Amikor elszakították tőlem… Elviselhetetlen volt. - Maricra
nézett; a tekintete tiszta és kemény volt. - De éppen én voltam az, aki azt
tanácsolta neki, hogy fogadja el a sorsát. Itt maradtam. Amikor aztán
megérkezett az első látomás, olyan érzésem támadt, mintha a fivérem
keresztülnyúlt volna az árnyakon, és megérintette volna a szívemet. Úgy
éreztem a közelségét, ahogy a karomat érzem. Tudom, hogy nem
képzelegtem; tudom, hogy valóban megtörtént.
Maric a homlokát ráncolta. A feltámadó szél elsüvített kettejük között.
Valahol a távolban farkasok üvöltöttek; a félelmetes hang valahogy még
hangsúlyosabbá tette a táj, a környék ürességét.
- Erről miért nem beszéltél?
Geneviève keserűen felnevetett.
- Vajon mit válaszoltál volna, ha elmondom? - A férfira nézett, és komoly
hangon folytatta. - El akarok jutni a fivéremhez, és meg akarom
akadályozni, hogy a mélyszörnyek tudomást szerezzenek arról, amit nem
szabad megtudniuk. Ha úgy kell lennie, akkor inkább megölöm a
testvéremet, csak hogy megakadályozzam a dolgot. Ez nem mentőakció,
Maric. Nem a fivéremet akarom megmenteni, azt próbálom
megakadályozni, hogy eláruljon valamit.
Megvonta a vállát, nagyot sóhajtott, és ismét végignézett a völgyön.
- Ha vannak olyanok, akik nem hisznek abban, amiben én, akkor
kénytelen leszek az ő segítségük nélkül cselekedni. A te közreműködésedre
sincs feltétlenül szükségem. Ha nem tudsz végigvezetni minket az Alsó
Utakon, akkor eredj, térj vissza a fiadhoz! Ezt senki sem fogja a szemedre
hányni, a legkevésbé én magam.
A Szürke Őrzők parancsnoka ezzel sarkon fordult, és elsietett. Nem várt
választ, nem köszönt el. Néhány másodperccel később eltűnt az árnyékok
között. Maric tisztában volt vele, hogy senki sem vonná kérdőre, ha
egyszerűen összeszedné a holmiját, és visszatérne a Kinloch Erődbe.
Néhány nap múlva már ismét Denerimben lehetne, lecsitíthatná a riadalmat,
amit Loghainnek minden bizonnyal sikerült felszítania, és ismét a fiával
lehetne, ahogy Geneviève tanácsolta.
Ahogy Cailanra gondolt, mozdulatlanná vált. Mindenki azt állította, hogy
a fiú éppen olyan, akár az apja. Maric gyanította, hogy ez az igazság.
Egyforma volt a hajuk színe, az orruk, a mosolyuk, a szemét viszont
kétségtelenül az anyjától örökölte. Mit mondok majd akkor - tette fel
magának a kérdést Maric -, amikor a fiam megkérdi tőlem, egyáltalán miért
indultam útnak? Legalább ezer kérdése lesz majd…
Nagyon is jól el tudta képzelni, Loghain mit mondana, ha találkoznának.
Megkönnyebbülne, de ezt az érzést bosszúsággal leplezné: színleg
dühöngene azért, amit Maric miatt kellett kiállnia neki és másoknak is.
Sokkal nehezebb volt meghatározni, hogy Rowan mit mondana. Maric
emlékeiben harcos volt, olyan nő, aki közreműködött a lázadás vezetésében,
amelynek célja az volt, hogy visszaszerezzék az országot az orlesiaiaktól.
Rowanben hevesen lobogott a láng - egészen addig, míg a betegség végül
legyőzte. Maric mindig is sokkal erősebbnek tartotta őt magánál. Együtt
sikerült visszaszerezniük és újjászervezniük az országot, de mindig is
Rowan volt az, aki azonnal el tudta dönteni a dolgokról, hogy érdemes
foglalkozni velük, vagy sem.
Maric megpróbálta elképzelni, hogy Rowan arra bíztatja, térjen vissza a
fiúkhoz. Anyaként Rowan valószínűleg mindennél és mindenkinél sokkal
fontosabbnak tartotta volna Cailant. A gond az volt, hogy Maric egyszerűen
nem tudta elhinni a dolgot. Nagyon könnyen maga elé képzelte Rowant,
ahogy ott ül a szobájukban, az ablak melletti széken, ahogy barna hajtincsei
ráomlanak hófehér nyakára és vállára. Rowan talán letenné a könyvet, amit
éppen olvas, és meghökkenve nézne rá.
„Visszatértél?” - kérdezné, de a hangja nem sok meglepetésről
tanúskodna.
„Igen, visszatértem.”
„Ezek szerint úgy gondoltad, mégsem fontos elmenni?”
„A fiunk sokkal fontosabb, Rowan, mint az ország megmentése.”
Rowan arcán valószínűleg csodálkozó mosoly jelenne meg. Oldalra
billentené a fejét, amivel elárulná: arra számított, hogy Maric bölcsebb
döntést fog hozni.
„Egyetlen szóval sem beszéltem az ország megmentéséről!”A hangját
átitatná a szeretet, amely a házasságuk évei alatt fejlődött ki igazán -
amelyre Maric sosem tartotta méltónak magát. Felemelné és kinyújtaná az
egyik kezét, ő pedig előrelépne, és…
 Az ábrándkép szétfoszlott, Maric hirtelen ráeszmélt, hogy a holdfényben,
a hóviharban álldogál. Sajgott a szíve. Úgy érezte, egy örökkévalóság telt el
azóta, hogy utoljára képes volt felidézni magában Rowant, a külsejét. Az
elmúlt két évben az emlékei dühítően megfakultak, a tiszta képeket érzések,
illatok, beszélgetésfoszlányok váltották fel. Most azonban Rowan végre
ismét valóságosnak tűnt.
Olyan volt, mint egy tiszta álomkép.
Maric keserűen elmosolyodott. Álomképeket lát, amikor nem is alszik?
Persze, az is lehetséges, hogy valójában elaludt, hogy miután elhagyta a
tábort, belezuhant valami mély, hóval telített árokba, és most, a való
világban, miközben ezeket az emlékképeket nézegeti, lassanként halálra
fagy. A Szürke Őrzők reggel minden bizonnyal a keresésére indulnak, és
amikor nem találják, vállvonogatva néznek majd egymásra - azt fogják
gondolni, hogy úgy döntött, inkább mégis visszatér Denerimbe, és köszönés
nélkül távozott. Be fognak hatolni az Alsó Utakra, továbbmennek, az ő
testét, a sárba félig belesüppedt hulláját pedig majd tavasszal fogja
megtalálni néhány erre vetődő utazó. Még az is lehet, hogy lelopják a
lábáról a csizmáját…
Bosszantó gondolat volt. Vajon mennyi az esélye annak, hogy ez a
helyzet?
Maric mély sóhajjal elindult vissza, a Szürke Őrzők tábora felé.
 5.

S egyre mélyebben behatoltak

a sötétségbe, a kétségbeesésbe.

- Gyászdalok gyűjteménye 8:28

A hajnal első, rózsaszín és narancssárga fényei éppen csak átkandikáltak a

látóhatár pereme fölött, amikor a Szürke Őrzők készenlétbe helyezett
fegyverekkel felsorakoztak az Alsó Utakhoz vezető lejárat előtt. Duncan
feszülten figyelte, ahogy Maric király a kapuhoz lép, és minden különösebb
teketória nélkül elővesz egy nyolcszögletű medált, amelyet belehelyez a
kapu közepén lévő, hasonló alakú mélyedésbe. A recsegő kattanás olyan
hangos volt, hogy a közeli fákon kuporgó hollócsapat riadtan a levegőbe
emelkedett.
Duncan figyelte, hogyan jelenik meg a kapu két szárnya között a rés. A
király óvatosan hátrébb lépett. Lassan, olyan hangot hallatva, mintha valami
sziklát dörzsölnének egy másik kőhöz, a kapu szárnyai kitárultak, láthatóvá
téve a mögöttük húzódó alagút sötét, ásítozó torkát. Az árnyékok közül
gyenge rothadásszag csapott az utazókra.
Vártak. Duncan félig-meddig arra számított, hogy egész falkányi
szörnyeteg ront majd ki rájuk, de szerencsére egy sem jelent meg. A csend
szinte tapintható volt.
A csapat elindult befelé a barlangba, de amikor Julien megtörte a csendet,
mindenki megtorpant.
- Várjatok! - A sötéthajú harcos keresztbe tette mellkasán a karjait, és
meghajtotta a fejét. Néhány Őrző követte a példáját. Duncan is lehajtotta a
fejét, és köhögött egyet. Mindig is idegesítette az imádkozás.
- Bár előttem nincs más, csak sötétség - szavalta Julien -, legyen továbbra
is a Teremtő az én vezetőm! Nem fogok eltévelyedni a túlnani kanyargós
utakon, mert a Teremtő Fénye minden sötétséget szétoszlat, és semmi sem
veszhet el, amit ő alkotott!
- Ámen - suttogta Maric. A többiek biccentettek. Hideg fuvallat
játszadozott fáklyáik alig pislákoló lángjával.
 Beléptek az Alsó Utakra.
A bejárat közelében egy széles lépcsősor ereszkedett a mélybe. Duncan
hátán végigfutott a hideg, ahogy elindultak rajta lefelé, de megpróbált
uralkodni magán. A föld alatt melegebb volt; ennek tulajdonképpen örült,
de annak már kevésbé, hogy a hideget felváltotta valami kellemetlen érzés,
amelytől egyszerűen képtelen volt szabadulni. Olyan volt az egész, mintha
egy mocsoktóba gyalogolna bele: a bűz valósággal betömte az orrát.
Felfordult a gyomra, és az egész olyan förtelmes volt, hogy minden egyes
lépés megtételéhez külön erőt kellett vennie magán.
A Szürke Őrzők is hasonlóképpen érezték magukat, legalábbis komor
arcuk, és az, ahogy a fegyvereiket szorongatták, erre utalt. Úgy viselkedtek,
mintha közvetlen veszélyt szimatolnának, pedig valamennyien érezték
volna, ha mélyszörnyek ólálkodnak a közelükben. Duncan nem tartotta túl
valószínűnek, hogy egy ilyen romlott, mocskos és szentségtelen helyen is
észreveszik majd a lények közeledtét. Geneviève megnyugtatta társait, hogy
emiatt nem kell aggódniuk, Duncant azonban valahogy nem győzte meg a
néhány higgadt szó; sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy a parancsnokuk
csupán lelket akart beléjük önteni.
A csapat tagjai közül Maric volt az egyetlen, aki semmit sem érzékelt,
ennek ellenére úgy tűnt, a hely rá gyakorolja a legnagyobb hatást. Valahogy
szótlanná vált, töprengővé, minden egyes sötét sarokba belesett, a bőre
pedig hamuszürkének látszott a fáklyák lobogó fényében. Duncan a
legszívesebben megkérdezte volna tőle, mi történt vele az Alsó Utakon,
amikor utoljára itt járt, de végül úgy döntött, nem firtatja a dolgot. Sejtette,
hogy Maric élményei nem lehettek valami kellemesek.
Már óráknak tűnő ideje haladtak lefelé a lépcsőn, amikor a kőfalakon
láthatóvá váltak a Romlás első nyilvánvaló jelei: megjelentek a fekete
üszög pókhálószerű csápjai, és mintha mindent valami fényes, olajszerű
anyag borított volna. Duncan kíváncsian megérintette az egyik falat.
Megállapította, hogy a réteg nem nedves. Száraz volt, a tapintása olyan,
mint a kígyóbőré.
Geneviève szigorú pillantást vetett Duncanre, aki gyorsan visszarántotta
a kezét. A nő figyelmeztette a fiút, hogy többé ne érjen hozzá semmihez, ne
tapogatózzon. Duncan ennek hallatán kissé összezavarodott. Talán nem
ellenállóak a mélyszörnyek szennyével szemben? Talán nem ez volt az
egyik „ajándék”, amit azért kaptak, mert beálltak a Szürke Őrzők soraiba?
 - Ilyen korán még nem láttuk a Métely nyomait - mondta Maric, ahogy
közelebbről szemügyre vette a falakat. - Amikor legutoljára idelent jártunk,
csak Ortan Thaig után találkoztunk ilyesmivel.
- Ezek szerint továbbterjedt - állapította meg Geneviève.
Kell természetellenesen halvány szemével végigpásztázta a járatot.
Duncan tudta, Kell még erőteljesebben érzékeli a mélyszörnyek közelségét,
mint a többiek; számára olyan szédítő lehetett a látvány, mintha valami erős
főzetet ivott volna, mégsem látszott rajta, hogy különösebben zavarná a
dolog.
- Már a felszín közelében itt vannak a jelek? Ez vajon mit jelent? -
kérdezte.
- Azt, hogy óvatosnak kell lennünk. - Geneviève kivonta a kardját és
továbbment lefelé a lépcsősoron. A többiek feszült pillantást váltottak
egymással, majd követték a parancsnokot.
Örökkévalóságnak tűnő ideig haladtak lefelé, de végül megérkeztek a
lépcső aljába - Duncan legalábbis így látta. Érezte a fentről rájuk nehezedő
nyomást és a minden irányból feléjük nyomuló sötétséget; egyre
nehezebben kapott levegőt. Olyan érzése támadt, mintha valami bűzös
vízzel teli tó mélyére süllyedt volna, ahonnan - bármily kétségbeesetten
küzd - hiába próbál feljutni a felszínre.
A mellette haladó Fiona aggodalmas tekintettel nézett rá.
- Bírni fogod? Mintha rosszul lennél - suttogta. Duncan nyelt néhányat,
aztán rákényszerítette magát a levegővételre. Nem volt valami kellemes a
dolog.
- Azt hiszem, hányni fogok…
- Most tréfálsz?
- Nem, komolyan beszélek! Te nem érzed?
- Mindannyian érezzük. Vagyis… a legtöbben érezzük. - Fiona hangja
bosszús volt. Duncan rájött, Maricra céloz, aki előttük, közvetlenül Utha
mellett haladt, és a jelek szerint nem vett tudomást róla, hogy a háta mögött
lépkedők milyen dühösen méregetik.
Duncan elvigyorodott.
- Úgy hallottam, tegnap este, még a táborban sikerült összekapnod a
királlyal.
 - Feltettem neki egy egyszerű kérdést.
- Abból, amit Geneviève-től hallottam, nem is volt olyan egyszerű! -
nevetett Duncan. - Örülök, hogy Geneviève végre nem rám, hanem valaki
másra volt dühös.
Fiona bosszúsan felsóhajtott. Felemelte a botját, lehunyta a szemét, és
elmormolt néhány szót. Duncan érezte, hogy a levegőben megmozdul
valami. A következő pillanatban a Fiona botjának végén lévő kis gömb
világítani kezdett. A fény erős volt és meleg, pászmái szétterjedtek a
járatban, és valamivel hátrébb szorították az árnyékokat.
A többiek megfordultak, és kíváncsian a varázslónőre néztek.
- Ne pazarold az erődet - mondta Geneviève, de a hangjából hiányzott a
szokásos szigorúság. A jelek szerint ő is örült annak, hogy valami végre
hátrébb terelte a sötétséget.
- Tessék! - Fiona a fiúra mosolygott. Elégedett volt magával. - Így már
jobb?
- Persze, jobb. Kár, hogy ennyire vakító ez a fény…
- Ne gyerekeskedj!
A Fiona botjából fakadó fénynél Duncan jobban szemügyre tudta venni a
rothadó réteggel bevont falakat, amelyeken itt-ott rúnák tűntek fel. Törpe
rúnák - állapította meg a fiú, de fogalma sem volt, mi célt szolgálhatnak a
jelsorozatok. Egyszer, valahol úgy hallotta, hogy a törpék különös áhítattal
tekintenek a kövekre. Lehet, hogy valamiféle imákat véstek bele az Alsó
Utak falába? Olyan imákat, amiket mára már bemocskolt a rothadás-
Valamikor régen bizonyára szépek és szimmetrikusak voltak ezek a vésetek-
Érezte a mélyszörnyek közelségét. Geneviève-nek igaza volt: valóban
kellett némi idő ahhoz, hogy hozzászokjon a környezetéhez. Érezte, hogy a
mélyszörnyek az árnyékok között sompolyognak, és még viszonylag távol
vannak tőlük. Az élmény nagyban hasonlított ahhoz, amikor az ember
megérzi, hogy a háta mögött áll valaki. Nem látta, nem hallotta, hogy az
illető odaosont, mégis tudja, hogy ott van.
Lehet, hogy a mélyszörnyek hasonlóképpen érzékelik a Szürke Őrzők
jelenlétét? A fővarázsló szerint az ónix brossok, amiket kaptak,
láthatatlanná teszik őket a mélyszörnyek számára, ám Duncan ebben nem
bízott túlságosan. Lehajtotta fejét, és a varázsfényben megvizsgálta a
zekéjére tűzött brosst. A tárgy szivárványszínben játszott; az élénk színek
úgy áramlottak a felszíne alatt, mint az üvegbe zárt folyadék. A bross
legalább olyan hideg volt, mint télvíz idején a deres lámpaoszlop. Duncan
visszarántotta róla a kezét, és szórakozottan dörzsölgetni kezdte az ujjait.
- Geneviève rád parancsolt, hogy kérj bocsánatot? - kérdezte Fionától.
A varázslónő meglepetten nézett rá. Látszott rajta, másutt jár az esze.
Amikor megértette, hogy Duncan a királyra céloz, bosszússá vált a
tekintete. Ahhoz képest, hogy elf - gondolta Duncan - nagyon szép a szeme.
Az általa korábban ismert elfek többségének kísérteties, világoszöld vagy
bíborszínű szeme volt, s emiatt valahogy nem eviláginak látszottak. Fiona
szeme viszont fekete volt és nagyon kifejező. Lélekkel teli - jutott Duncan
eszébe a kifejezés. Az anyja, aki mindig nagyon ügyesen bánt a szavakkal,
valahogy így jellemezte volna a varázslónő szemét.
- Nem, nem adott ilyen parancsot - mondta Fiona. - Egyébként sincs
semmi okom arra, hogy bocsánatot kérjek.
- Maric nem olyan rossz ember-
- Ezt nem tudhatod. Te se ismered jobban, mint én.
- Ez most valami elfes dolog? Val Royeaux-ban nagyon sok elfet
ismertem. Szinte mindegyik ingerlékeny volt. Állandóan úgy viselkedtek,
mintha minden fárasztaná és dühítené őket. Még azok is, akik nem a
külhonból csöppentek a városba.
A varázslónő metsző pillantást vetett a fiúra.
- Valószínűleg jó okunk van arra, hogy keserűek legyünk.
- Igen, igen, tudom. Mi, az iszonyú emberek elpusztítottuk a Völgyeteket.
Elf ismerőseim között is volt egy, aki völgylakónak nevezte magát. Még az
arcát is úgy festette ki, hogy olyan legyen, mintha közülük való lenne.
Egyszer nekivágott az erdőnek, mert fel akarta kutatni az egyik klánt, de
aztán valami miatt letartóztatták. Egyébként egyfolytában a Völgyről
beszélt…
Fiona megállt, a botja végét az egyik kőhöz koppintotta, minek hatására a
bot másik végén lévő gömbből áradó fény egy pillanatra vakítóan erőssé
vált. Nyilvánvaló volt, hogy a varázslónő nem nagy örömmel hallgatja
Duncan locsogását.
- Ennél azért többről van itt szó! Sokkal többről! Még csak nem is sejted?
 - Sejteni? Mit? Á, persze! Arra gondolsz, hogy a néped rabszolgasorba
süllyedt? Ezt mindenki tudja.
- Volt idő - mondta Fiona villogó szemmel -, amikor az elfek örökké
éltek. Ezt is tudtad? A saját nyelvünket beszéltük, csodálatos építményeket
alkottunk Thedas területén, volt saját hazánk… És mindez nagyon régen
történt, abban az időben, amikor a Völgy még nem is létezett.
- Aztán rabszolgává váltatok…
- Igen. A Tevinter Impérium magiszterei tettek minket rabszolgává. Ez
csupán az egyik bűnük volt, valószínűleg nem is a legnagyobb. - Fiona
elfordult Duncantől, és gyorsan végighúzta keskeny kezét a közeli falat
borító mocsokrétegen. - Mindent elvettek tőlünk, ami szép volt. Addig
mesterkedtek, míg elfelejtettük, kik voltunk egykoron. Aztán megérkezett a
próféta, Andraste, aki felszabadított minket… Akkor már legalább azt
sikerült felfognunk, hogy mi mindent vesztettünk el.
- Andraste ember volt, igaz? Egy nő. Vagyis azért mégsem vagyunk
olyan rosszak, nem?
- Andrastét a saját népe küldte máglyára.
- Ennek ellenére vannak köztünk rendesek is…
Fiona a fiúra nézett. A szája sarkában évődő mosoly bujkált, de a
tekintete továbbra is szomorú volt.
- Andraste nekünk adta a Völgyet, az új hazánkat a régi helyett, de a te
néped végül azt is elvette tőlünk. Most vagy a városaitokban élünk, mint a
patkányok, vagy a világban kószálunk, mint a vándorharamiák. Teljesen
mindegy, hol vagyunk és mit teszünk, sehol sem látnak szívesen minket.
Duncan felnevetett.
- Ó, jaj! Szegény, szegény elfek! - mondta gunyorosan. A varázslónő a
fiú feje felé csapott a világító bottal, de Duncan vidáman és könnyedén
kitért előle, és hangosan felkacagott. A hang kísértetiesnek tűnt a
félhomályban.
- Nem vagyok valami együttérző, igaz? - Duncan elvigyorodott. - Az
utcán nőttem fel, szóval, ha tudni akarod, milyen jók is vagyunk mi,
emberek, rám hiába nézel, én igazán nem mondhatom el neked.
- Te tettél fel egy kérdést - emlékeztette Fiona.
 - Igen. A királyról. - Duncan a többiekre mutatott, akik már jócskán
megelőzték őket. Fiona odanézett, és sietni kezdett, hogy utolérje a
csapatot. Duncan lépést tartott vele. - Azok a dolgok, amikről beszéltél-
nagyon régen történtek, olyan régen, hogy aki nem bújja állandóan a
könyveket, már a felére sem emlékszik. Az elfek többé már nem
rabszolgák.
- Úgy gondolod? - Fiona tekintete sötét volt, a szavai furcsán
koppantak. - Úgy gondolod, hogy azon a bizonyos napon egyszer s
mindenkorra megszűnt számunkra a rabszolgaság? Valamennyiünk
számára?
- Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy Maric királynak nem sok köze
volt az egészhez.
Fiona bólintott. Tekintetét az előttük haladó szőke királyra függesztette.
Maric mintha megérezte volna, hogy figyelik, mert hirtelen megtorpant és
csodálkozva visszanézett. Fiona nem kapta félre a pillantását; végül Maric
volt az, aki visszavonult: másfelé fordult.
- Tudom - bólintott Fiona. - Talán azt hiszed, hogy én ezt nem tudom?
- Okos vagy, ezért sejtettem, hogy tudod.
Fiona fáradtan felsóhajtott.
- Maric úgy gondolja, nehéz az élete.
- Talán tényleg az. Én biztos nem akarnék király lenni.
- Miért nem? - Fiona homlokráncolva nézett Duncanre; ismét fellobbant
benne a düh. - Csak gondolj bele, mennyi mindent tudnál csinálni, ha király
lennél! Rengeteg dolgot megtehetnél. Mindent megváltoztathatnál.
Duncan keserűen felnevetett.
- Az utcán nőttem fel, de még én is tudom, hogy a királyok sem tehetnek
meg mindent. - Előresietett. Fiona nem próbált lépést tartani
vele. - Fogalmam sincs, szerinted mit kellene tennie Maricnak, de azt
hiszem, ha van valamilyen ötleted, akkor inkább neki kellene elmondanod,
nem nekem. Most viszont inkább megyek, és megnézem, szüksége van-e
valamire. Lehet, hogy fontos feladatot ad, esetleg megbíz, hogy szerezzek
neki egy éjjeliedényt.
- Már kért tőled ilyet? - nevetett az elf.
 - Még nem, de ha továbbra is ilyen szemekkel nézed, biztos szüksége
lesz rá.

Eltelt néhány óra; a csapat egyre mélyebbre hatolt az Alsó Utak

labirintusába. A mélyszörnyek által terjesztett Métely jelei egyre
nyilvánvalóbbak lettek, egyre förtelmesebbé váltak. A csarnokokban
mocskos, bűzös vízzel teli tavacskák sötétlettek. Kell figyelmeztette társait,
hogy ne érintsék meg a folyadékot. A parancs még időben érkezett, a kutya
ugyanis lelkesen bele akart lefetyelni az egyik tóba. Duncannek nem esett
nehezére elkerülni a büdös vizet: már idejekorán felfedezte, hogy a tavak
felszíne alatt csontok és más… dolgok lebegnek. Az egyik tó mélyén
megmozdult egy élőlény. Talán csak valami féreg volt, talán más -
Duncannek nem igazán volt kedve hozzá, hogy közelebbről is szemügyre
vegye.
A falakat borító, gombákra hasonlító kinövésekből álló réteg is egyre
vastagabb lett. Itt-ott egész fürtöket alkottak, olyanok voltak, mintha
méhkasok lennének, amelyekből fekete csápok nyúlnak minden irányba. A
csápszerű képződményeket olajszerű nyálka borította. A förtelmes bűz
helyenként felhőkké sűrűsödött; ezekben a felhőkben néha még a fáklyák is
kialudtak. A csapat tagjai öklendeztek és fuldokoltak, néhányszor csak
Maric sürgető szavára folytatták útjukat.
Maric a jelek szerint biztos volt abban, hogy a helyes irányba tartanak.
Időnként egy-egy elágazáshoz érkeztek, de a király csak a legelsőnél
habozott. Duncannek ekkor feltűnt, hogy Maric tekintete réveteggé
változik. A király úgy viselkedett, mintha belemerült volna egy régi
emlékbe, amiről még senkinek sem beszélt. Végül hosszú, néma tétovázás
után megszólalt, és meglehetősen magabiztosnak tűnt, amikor megjelölte a
további irányt.
Amikor a törpék egyik régi állomáshelyének romjaihoz érkeztek,
Geneviève pihenőt rendelt el. Az épületből csupán néhány falcsonk maradt
meg, a törpékre csak a törmelék között heverő rozsdás szerszámok
emlékeztettek. Természetesen mindenki tudta, a parancsnok nem azért
állította meg a csapatot, hogy megcsodálják a maradványokat.
Egyre közelebb kerültek a mélyszörnyekhez. Arról a tényről sem
feledkeztek meg, amire Maric minduntalan emlékeztette őket, nevezetesen
arról, hogy közelednek az Ortan Thaighez is. Duncan érzékelte az előttük
nyüzsgő tömegeket. Számára az egész olyan volt, mintha egy fekete
veremhez közelednének, amelynek árnyai közül mohó szemek lesik őket. A
gondolat hatására feltámadó félelem görcsbe rántotta a gyomrát, a beleit. A
mélyszörnyekkel kapcsolatosan nem rendelkezett valami sok tapasztalattal,
ennek ellenére, vagy talán éppen ezért rémisztőnek találta a gondolatot,
hogy most szánt szándékkal, önként vonul be a világuk közepébe.
Anélkül, hogy megbeszélték volna, az egykori állomáshely romjainak
közvetlen közelében állították fel a sátrakat. Valószínű volt, hogy a törpék
valamikor régen ennél az épületnél állították meg az Alsó Utak vándorait,
megvizsgálták, milyen holmit visznek magukkal, esetleg még adót is
szedtek tőlük. Persze az is elképzelhetőnek tűnt, hogy az állomás amolyan
őrhely volt, ahonnan szemmel lehetett tartani a behatolókat. Duncan nem
tudta, melyik a helyes válasz. Amikor az Első Métely lesújtott, a törpék
szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. A mélyszörnyek elfoglalták az
Alsó Utakat, a törpék pedig kénytelenek voltak egészen Orzammarig
visszavonulni. Lezárták az alagutak bejáratait, és sorsukra hagyták azokat,
akik véletlenül odabent maradtak.
Vajon mit érezhették a bent maradt szerencsétlenek, amikor rádöbbentek,
hogy nem menekülhetnek ki a föld alól? Mire gondolhattak, amikor
felfogták, hogy hamarosan összecsap a fejük fölött a mélyszörnyek
áradata - az a félelmetes hullám, amely mindent megsemmisít, amely kis
híján a törpék egész társadalmát elpusztította? A törpék a jelek szerint
biztosra vették, hogy a Métely bármikor visszatérhet. Talán éppen ez volt az
oka annak, hogy mindenki másnál jobban tisztelték a Szürke Őrzőket.
Duncan népe természetesen nem szenvedett annyit, mint a törpék. Az
emberek egyébként is hajlamosak arra, hogy megfeledkezzenek azokról a
dolgokról, amik nincsenek közvetlenül az orruk előtt.
Ebben a tekintetben Duncan sem volt jobb, mint a többi ember, azok,
akiket oly nagy előszeretettel vizsgálgatott. Ő valójában csak abban
különbözött a fajához tartozóktól, hogy tapasztalatai alapján nagyjából el
tudta képzelni, mire képesek az emberek. Időnként megfordult a fejében,
hogy talán nem is lenne olyan rossz, ha a Métely hulláma végigmosná a
felszínt, elnyelné az emberi fajt, aztán hatalmas böfögéssel kiokádná
magából, valahova messzire.
Talán az lenne a legjobb, ha leülne, és gondolatban listát készítene a jó
dolgokról, amelyek az emberekkel együtt megsemmisülnének. Idetartoztak
például a sütemények- Ha a mélyszörnyek elfoglalnák Thedast, soha többé
nem léteznének sütik. Márpedig ez nagyon rossz lenne- Ha másért nem, hát
a süteményekért érdemes vállalni némi kockázatot.
- Miért álltunk meg máris? - kérdezte Maric. Hátulról, nesztelenül
közeledett a fiúhoz. A fáklyafényben Duncannek feltűnt, hogy a király
olyan, mintha láza lenne. A jelek szerint az Alsó Utak világa nem tett jót
neki. De vajon van valaki, akinek jót tesz ez a hely?
- Hamarosan a mélyszörnyek közelébe érünk. Sokkal fogunk találkozni.
- Tényleg? Én nem is… Ó.
- Mi érezzük a jelenlétüket - emlékeztette Duncan. - Gondolom, az út
következő szakasza elég izgalmas lesz. - Bízott benne, hogy a hangjában
több bátorság van, mint a szívében.

Geneviève nyugtalanul járkált a táborhelyen, feszültsége lassan megfertőzte

a társait. Kevés szó hangzott el. A többiek megették a szárított ételből rájuk
eső fejadagjukat és megitták a nekik jutó kevéske bort, majd odahúzódtak a
tábortűz mellé, aminek meggyújtására a parancsnok csak vonakodva adott
engedélyt. Kimerültek voltak, de egyikük sem akarta elismerni, hogy
nehezére esik lehunyni a szemét a nyomasztó sötétségben. A lángok
meleget és fényt sugároztak, és könnyebbé tették a vándorok számára, hogy
elhitessék magukkal: nem több mérföld mélyen a föld gyomrában, hanem
valami sokkal kellemesebb helyen vannak. Ennek ellenére nem kellett sok
idő ahhoz, hogy valamennyien úgy érezzék, mintha rájuk borult volna a
szemfedél.
Julien és Nicolas egy nagyobb kövön egy orlesiai játékkal szórakozott,
aminek az volt a lényege, hogy egy kockás táblán különböző,
elefántcsontból faragott figurákat mozgattak. Duncan már látott ilyen táblát,
a városban a jómódúak szórakoztak ezzel a játékkal, de fogalma sem volt,
milyen szabályok szerint kell lépni, vagy mi a neve. A jelek szerint nagyon
oda kellett figyelni rá, mert a két harcos a homlokát ráncolva, töprengve, az
állát dörzsölgetve bámulta a táblát és a figurákat.
A játék valahogy illett Julienhez és Nicolashoz. Duncan, amikor
csatlakozott a csapathoz, először testvéreknek nézte őket, de aztán kiderült,
hogy pusztán bajtársak, akik fölöttébb kedvelik egymás társaságát.
Általában nem is csatlakoztak a többiekhez, inkább félrehúzódtak. Julien
keveset beszélt, Duncan alig néhány szót hallott tőle; általában csak akkor
szólalt meg, amikor megpróbálta lecsillapítani Nicolast. Ez neki még
olyankor is sikerült, amikor mások már kudarcot vallottak. Volt a
viselkedésében valami érdekes szelídség, ezért látszólag éppen az ellentéte
volt a nagyhangú és lobbanékony Nicolasnak.
Kell a fiúval szemközt ült, és egy kis késsel nyílvesszőt faragott. A
tegeze tele volt vesszőkkel, de a jelek szerint nem talált magának jobb
elfoglaltságot. Talán arra gondolt, hogy hamarosan rengeteg nyílra lesz
szüksége; Duncan gyanította, hogy ebben nem téved. Hafter a gazdája
mellett feküdt, és olyan érdeklődve, olyan odaadással bámult Kellre, mintha
az lenne a leghőbb vágya, hogy valamilyen módon segítsen neki.
A többiek a tüzet bámulták. Valahányszor Geneviève elhaladt mellettük,
mindannyian mozdulatlanná dermedtek.
Még Julien és Nicolas is abbahagyta a játékot, bár nem pillantottak fel a
táblájukról. Voltak olyanok, akik még a lélegzetüket is visszafojtották.
Geneviève acélos tekintettel nézett végig rajtuk, majd továbbment. Egyetlen
szót sem szólt, de nyilvánvaló volt, hogy mi jár a fejében: ha senki sem
alszik, akkor talán jobb lenne tábort bontani és továbbmenni.
A légkör lassanként elviselhetetlenné változott. Duncan fáradt volt, a
teste pihenni akart. Többször is lecsukódott a szeme, de minduntalan
visszarángatta magát az álom pereméről. A tűz kellemes meleget árasztott;
ez volt az egyetlen jó dolog ebben a földmélyi világban, amelyről még a
Teremtő is levette a tekintetét. Duncan a legszívesebben magához ölelte
volna az izzó hasábokat. Arra gondolt, így talán felmelegedhetne, és végre
megszabadulhatna a reszketéstől, ami jó ideje állandósult nála.
- Jól vagy? - kérdezte Fiona. Duncan összerezzent a hang hallatán.
Homályos szemmel az elfre nézett. Először nem igazán fogta fel a szavak
értelmét, de amikor ez sikerült, bizonytalanul biccentett. - Akarsz játszani? -
folytatta Fiona. - Van nálam egy pakli kártya. Előveszem, ha gondolod…
- Inkább nem. - Duncan testén ismét végigfutott a remegés. A tűz fölé
tartotta, egymáshoz dörzsölte kezeit. A többiek rápillantottak, majd
jelentőségteljesen összenéztek.
- Biztos?
- Igen! Biztos!
Ismét rájuk ereszkedett a csend. Duncan már bánta, hogy visszautasította
Fiona ajánlatát. Tovább dörzsölgette a kezét a lángok felett. Eddig észre
sem vette, milyen fehér a bőre. Érdekes - gondolta - , fél életemben azt
kívántam, hogy olyan fehér legyek, mint a többi gyerek… Aztán tessék, most
kiderült, hogy csupán annyit kell tennem, hogy halálra fagyjak az Alsó
Utakon.
- Talán raknom kellene még egy kicsit a tűzre - mondta Kell.
- Jól vagyok! - csattant fel Duncan.
Érezte, Fiona feszülten figyeli őt. Az elfen látszott, mondani akar
valamit. Duncan átfogta magát a karjaival, és közelebb hajolt a tűzhöz.
Borzasztóan érezte magát, de megpróbálta elérni, hogy ez ne látszódjon
rajta. A többiek hallgatásából arra következtetett, hogy ez nem igazán
sikerült.
- Tudod - szólalt meg váratlanul Maric, miközben ő is a tűz fölé tartotta a
kezét -, a felkelés idején volt egy szertartásunk, amit a csaták előtti este
hajtottunk végre. Törpesört ittunk, körbeadogattuk a korsót, és azt néztük,
melyikünk bír nagyobb kortyot inni belőle.
Utha elvigyorodott, és jelzett a kezével. Kell abbahagyta a farigcsálást.
- Utha azt mutatja - mondta csodálkozva -, hogy az valójában nem is sör.
- Tudom! Azt hiszem, valamilyen gombából készítik. Fekete, akár a
szurok!
Duncan felnyögött.
- És ti azt ittátok?
A király rákacsintott, majd benyúlt a köpenye alá, és elővett egy jókora
ezüstflaskát. A flaska egyik oldalát törperúnák díszítették. A tűz körül ülők
elismerően felfüttyentettek. Még Julien és Nicolas is érdeklődve figyelte az
eseményeket, még ők is elmosolyodtak, amikor Maric kinyitotta a flaskát.
Édeskés szag töltötte meg a levegőt. Egyáltalán nem volt kellemes,
Duncannek egy oszlófélben lévő macskatetem jutott róla eszébe.
Fiona felnevetett, de a szájához kapta a kezét.
- Ó, ez büdös!
- A hagyományt az anyám indította el - mondta Maric. Az orrához emelte
a flaskát, beleszimatolt. Olyan elégedetten sóhajtott, mintha a valami
csodálatos illatot érezne. - Összebarátkozott egy törpével, aki beállt az
orlesiaiakhoz. Úgy tizenöt éves lehettem. Már elfelejtettem a törpe nevét, de
azt tudom, hogy sosem láttam olyan göndör szakállat, mint az övé. Jó
darabig velünk vándorolt, és adott nekünk ajándékba egy korsó törpesört.
Maric arcáról hirtelen lehervadt a mosoly, tekintete szomorúvá változott.
Duncannek eszébe jutott, hogy valahol azt hallotta, a király anyját annak
idején meggyilkolták, méghozzá a fiú szeme láttára. Kíváncsi volt, igaz-e a
történet.
- A férfiak közül egyik sem akarta megkóstolni az italt, ám az anyám
makacs asszony volt, és semmit sem akart elpazarolni. Ráadásul a sört
ajándékba kaptuk. Így aztán másnap este, csata előtt elővette a korsót, és
megtöltött sörrel egy poharat. Megitta, méghozzá a parancsnokai előtt, akik
ezután nem tehettek mást, mint hogy követik a példáját.
Maric felnevetett. Vidám, szívből jövő kacagás volt ez, amit csak a vége
felé hatott át a szomorúság. Ezután elhallgatott, majd a szájához emelte a
flaskát, és ivott egy jókora kortyot. Duncan fintorgott, a király azonban nem
is egy, de rögtön két kortyot ivott.
- Ahhh! - mondta aztán Maric, és úgy vigyorgott, akár egy eszelős.
Utha elismerő kézmozdulatot tett.
- Egyetértek - mondta Nicolas.
- Azon az éjszakán én ittam utoljára - folytatta Maric. A hangja úgy
csuklott el, mintha a sör a torkát marná. - Egyetlen kortyot ittam, aztán
körbehánytam a tábortüzet. - Oldalra fordult, és kérdőn felvont
szemöldökkel Kell felé nyújtotta a flaskát.
A vadász sóhajtva letette a félig kész nyílvesszőt és a kést, majd
kelletlenül átvette a flaskát. A homlokához emelte, és köszönetképpen
biccentett egyet a király felé.
- A Hamuharcosokkal gyakorlatoztam - mondta. Úgy meredt a flaskára,
mintha arra számítana, hogy kimászik belőle valami. - Ők abban hisznek,
hogy csata előtt a harcosnak szembe kell néznie a halállal. Aki nem látja
meg a halált, aki nem ismeri meg, azt a csatamezőn könnyen meglepheti…
Az első csatám előtt kis vágásokat ejtettek a testemen, azután besózták a
sebeimet, és vártak. Addig vártak, míg üvöltöttem a fájdalomtól. -
Elvigyorodott. Duncan rádöbbent, addig még egyszer sem látott mosolyt a
komor férfi arcán. - Amikor üvöltöttem, ők csak nevettek. Fogadásokat
kötöttek, hogy mennyi ideig fogom bírni.
 Kell ivott egy jókora kortyot, aztán megtörölte a száját, de nem lehetett
leolvasni az arcáról, hogy ízlett-e neki az ital, vagy sem.
- Akkor megtanultam, nem muszáj mindent megtenni pusztán azért, hogy
szórakoztasd a bajtársaidat. Azt hiszem, mégsem vésődött túl jól belém ez a
dolog. - Uthára kacsintott, és átadta neki a flaskát.
A rézhajú törpe gondosan megvizsgálta a flaska oldalát díszítő rúnákat,
majd néhány kézmozdulatot tett Maric irányába.
- Azt mondja, ezek a rúnák… Bocsánat, nem értem, mit mutat - mondta
Nicolas elbizonytalanodva.
- Az Aeducan Ház jele - mondta Maric. - A flaskát Endrin királytól
kaptam.
Utha elismerően pillantott a királyra. Ivott egy jó hosszú kortyot, aztán
hölgyekhez egyáltalán nem illő módon böfögött egy akkorát, hogy
visszhangzott belé a barlang.
Büszke mosollyal mutogatni kezdett, Nicolas pedig tolmácsolta a jeleit.
- Annak idején még nem kóstolhattam meg, de nagyon jól emlékszem
erre a bűzös italra. Az apám imádta, és mindig böfögött, amikor ivott
belőle, így akarta bosszantani anyámat. Eldugta a flaskáit anyám elől, aki
mindig velem kerestette meg őket. Mindig megtaláltam a dugisört… Apám
el is nevezett Vidámságrontónak!
Kell komoly arccal nézett a törpére.
- Eddig még nem meséltél a szüleidről.
Utha szomorúan bólintott.
- Meghaltak. Mélyszörnyek.
Azzal átnyújtotta a flaskát Nicolasnak, aki gyanakvóan méregette.
- Még korántsem voltam felnőtt férfi, amikor a szüleim kihajítottak a
házukból. Fortalanban az udvarnagynak azt hazudtam, idősebb vagyok, így
kerülhettem be az egyik határvédő csapatba. Amikor először vonultunk
csatába, annyira féltem, hogy összevizeltem magam.
Julien szeme döbbenten kerekedett el.
- Nem mondod komolyan! - kiáltott fel vidáman.
- Pedig így történt. A csata után el is neveztek Tócsának. Találó név
volt. - Ivott egy kortyot, aztán undorodva elhúzta a száját. - Ez iszonyú!
Hogy lehet ezt meginni? - Gyorsan átadta a flaskát Juliennek.
A feketeszemű harcos a homlokát ráncolta.
- Nekem nincs szórakoztató történetem - mondta halkan. Jellegzetesen
orlesiai kiejtéssel beszélt.
Duncannek már nem először fordult meg a fejében, hogy Julien a
Birodalom valamelyik arisztokrata családjából származik. Ha így van,
kíváncsi lennék, miért lépett be a Szürke Őrzők közé… Duncan élete során
megismerte az orlesiai nemeseket, és megtanulta, hogy ezek az emberek
nem igazán törődnek azzal, hogy mi lenne a kötelességük. Persze közöttük
is lehetnek kivételek…
- Dehogy nincs! - mondta Nicolas.
- Nem, tényleg nincs.
- És mi van azzal a Val Mort-i éjszakával? Tudod, a mélyszörnyek
rohama előtt.
Julien elvörösödött, és úgy nézett végig a társain, mintha azt kívánná,
bárcsak elillanhatna valahová.
- Ez nem ide illő történet, Nicolas. Különben sem én tehetek róla.
Nicolas hangosan felröhögött.
- Hoztak neki egy elf szajhát! - Hirtelen elhallgatott, és a tűz túlsó
oldalán ülő varázslónőre nézett. - Már megbocsáss, Fiona!
Az elf felhorkant.
- Semmi baj. Anyád is szajha volt.
- Az bizony! - Nicolas ismét Julien felé fordult; szemmel láthatólag jót
mulatott azon, hogy a barátja kellemetlenül érzi magát. - Julien elkövette
azt a hibát, hogy elárulta: még sosem volt nővel. Mi meg elhatároztuk,
kiköszörüljük ezt a csorbát, mielőtt még először szembeszáll a
mélyszörnyekkel.
Julien arca égővörös volt.
- Nagyon kedves lány volt.
- Kirabolta Julient! Mindenét elvitte! Elszedte a pénzét, aztán kiugrott az
ablakon!
A csendes harcos elmosolyodott, és zavartan bólogatott.
 - Akkor is nagyon kedves lány volt. - Ivott egy jó kortyot, megremegett a
borzalmas íztől, majd Fiona felé nyújtotta a flaskát.
A varázslónő nem fogadta el.
- Én nem iszom ebből.
- Ej, ne csináld már! - mondta Duncan.
Fiona vonakodva megadta magát. Átvette a flaskát, az orrához tartotta,
majd ivott egy parányi kortyot. Azon nyomban levegő után kapkodott, és
hevesen öklendezett. Meglóbálta a flaskát, hogy Duncan átvegye tőle. A fiú
nevetve kivette a kezéből. Az elf elszántan küzdött a hányinger ellen. A
többiek hangosan kinevették.
- Ó, igazán nagyon kedvesek vagytok! - mondta Fiona rekedtes hangon. -
Köszönöm, hogy ennyire mókásnak találjátok, hogy megmérgeztek!
- Szegény Fiona! - jegyezte meg Nicolas évődve. - Ó, a törékeny
virágszál!
- Hágjon meg egy ló! - kuncogott Fiona a száját törölgetve, miközben
megpróbált megszabadulni a sör utóízétől. - Ah! Olyan, akár a folyékony
halál!
Duncan vigyorogva nézett rá.
- Nagyon élvezetes volt az előadásod!
- Ez nem előadás volt! Rajta, igyál belőle, majd te is megtudod!
- Hmm… - Duncan maga elé emelte a flaskát, és beleszagolt. Rögtön
rájött, ez nem volt valami jó ötlet. Hányingere támadt, az orra pedig úgy
égett, mintha tűzbe dugta volna. - Most már egyáltalán nem vagyok biztos
benne, hogy ki akarom próbálni.
- Pedig muszáj! - nevetett Maric. - Valamennyien megtettük!
Nem valamennyien. A fiú Geneviève irányába sandított. A nő a
rombadőlt állomáshely pereménél, a társaságnak háttal, az egyik falhoz
támaszkodva állt. Hallania kellett a nevetgélést. Duncan a legszívesebben
odament volna hozzá, hogy maguk közé hívja, de tudta, hiába próbálkozna,
Geneviève visszautasítaná.
- Még sosem vettem részt nagy csatában - mondta Duncan -, de volt egy
kisebb harc, egy éjjel, amikor arra készültünk, hogy kiraboljuk a márkit- Ó,
elfelejtettem a nevét! Mindegy, gazdag disznó volt, annyi szent. Rengeteg
őr vigyázott rá, ezért nagyon kockázatos dologra vállalkoztunk, amikor
elhatároztuk, hogy betörünk a palotájába.
Utha rosszallóan elhúzta a száját.
- Most mi van? - védekezett Duncan. - Szegények voltunk! Ő meg
gazdag! Csak rendezni akartuk a viszonyokat.
- Nekem nincs ellene kifogásom - nevetett Fiona.
- Szóval, belevágtunk. Idegesek voltunk, és úgy izzadtunk, mint tucatnyi
elf szajha a bordélyban-
- Miért kell mindenkinek az elf szajhákat emlegetnie? - mordult fel
Fiona.
- -és emlékszem, hogy megfeledkeztem a kötelemről. Lerohantam a
lépcsőn, és megcsúsztam. Legurultam a lépcsősor aljába, és pontosan egy
macskára estem rá.
- Egy macskára? - kérdezett vissza Maric csodálkozva.
- Egy nagy macskára. Helybeli jószág volt, az utcán élt, sokszor
megkergette a kutyákat. Nyuszinak hívtuk.
Kell felvonta a szemöldökét.
- Miért éppen Nyuszinak?
- Mert nagy füle volt. Nem tudom. Mindegy, a lényeg az, hogy
megkarmolt, én meg dühös lettem. Kergetni kezdtem, és köveket hajigáltam
utána. Az a kis mocsok nagyon gyors volt. Aztán beleestem egy kútba.
- Egy kútba - ismételte Nicolas.
Duncan megvonta a vállát.
- Akkoriban még eléggé ügyetlen voltam. - Az emlék hatására merengve
elmosolyodott. - A többiek nem tudták, hová tűntem, így aztán három napig
ültem a kút fenekén, mire a városőrök meghallották a kiáltozásomat, és
felhúztak. Arra az éjszakára bevágtak a dutyiba, de legalább kaptam valamit
enni. - Felnevetett, aztán sóhajtott egyet. - Ostoba macska!
- A társaid nem kerestek? - kérdezte Fiona.
Duncan megrázta a fejét.
- Meghaltak. Valaki figyelmeztette a márkit. Az őrök készenlétben vártak
ránk. Szerencsém volt, hogy nem jutottam be a palotába. Csak én maradtam
életben… A város tolvajai ebből arra következtettek, hogy én árultam be a
többieket. - Kínos csend támadt. Duncan végül elmosolyodott, és felemelte
a flaskát. - Az elvesztett barátokra!
- Az elvesztett barátokra! - mondták a többiek kórusban. Duncan mély
lélegzetet vett, és ivott egy kortyot a törpesörből. Olyan érzése támadt,
mintha valami olyan löttyöt próbálna lenyelni, amit egy ócska, széttaposott
csizma bőrsarkából préseltek ki, de hősiesen megküzdött az itallal. A
többiek csak nézték, ahogy hármat-négyet is kortyol.
A tűz körül ülők lenyűgözve tapsoltak, Duncan pedig visszaadta a
királynak a flaskát. Hirtelen rosszul lett; megfordult körülötte a világ.
- Bátor fiú! - mondta Maric.
- Köszönöm - mordult fel Duncan. A következő pillanatban felpattant a
helyéről, az egyik romos sarokba ugrott, és hányni kezdett. Minden kiadott
magából, a végén már csak öklendezett. A társai nevetgélve figyelték.
Duncan végül megfordult és vigyorogva odamutatta társainak a
hüvelykujját. A tűz körül ülők megtapsolták. Duncan borzasztóan elégedett
volt magával.
Feltűnt neki, hogy Fiona elismerő pillantást vet Maric királyra, és azt is
látta, hogy a férfi erre csak egy szégyellős mosollyal meg egy
vállrándítással felel.
Geneviève elhagyta őrhelyét, visszament a sátrához, és leült a bejárat
előtt lévő kődarabra. Elővette a fegyvereit, mindegyiket kikészítette maga
mellé, és nekiállt, hogy megtisztítsa őket. Duncan abban a néhány
hónapban, amióta ismerte a parancsnokot, már számtalanszor végignézte
ezt a szertartást.
Geneviève váratlanul felemelte a kezét, végigsimított fehér haját, és
ásított egyet. Fáradtnak tűnt - nemcsak testileg, lelkileg is kimerülhetett.
Idősnek látszott, mintha az évek hirtelen és egyszerre fejtették volna ki nála
a hatásukat. Duncan sejtette, nem lehet könnyű dolga, hiszen a testvérét kell
megkeresnie, akitől egyszer már búcsút vett, akit besorolt a halottai közé.
Duncan sosem találkozott Bregannal, hónapokkal azután csatlakozott a
Rendhez, hogy a férfi elindult eleget tenni a Hívásának. Sokat hallott
Geneviève fivéréről; a Szürke Őrzők sokszor viselkedtek úgy, mintha még
mindig közöttük lenne. Meséltek róla, és általában tisztelettel, nagy
lelkesedéssel emlegették. Duncannek sokszor támadt olyan érzése, hogy
Geneviève parancsnokként nyomába se ér a fivérének. Ezt természetesen
senki sem mondta ki nyíltan.
- Duncan - szólalt meg Geneviève fáradtan, amikor észrevette, hogy a fiú
őt figyeli. A tenyerére hajtotta a fejét. - Mit csinálsz?
Duncan odasétált a parancsnokhoz. Hallotta, hogy a háta mögött a
többiek folytatják a beszélgetést; Kell rakott a tűzre.
- Csak az jár a fejemben, hogy ezek a törpe romok jobban szerethetik a
törpesört, mint én - mondta kacsintva.
Geneviève halkan felnevetett, aztán kézbe vette az egyik fegyverét.
Valamennyi közül ez a kard volt a legpompásabb szerszám. A kétkezes
fegyver pengéje még így, a tűztől távol is fényesen csillogott. A belevésett
mágikus rúnákat nappali fényben alig lehetett látni, de így, a félhomályban
szinte világítottak. A kard nemrég még Bregané volt, Geneviève akkor
kapta meg, amikor fivére elindult az Alsó Utakra. Ezt Duncan magától a
parancsnoktól tudta.
Geneviève mozdulatlanná vált, úgy viselkedett, mintha váratlanul eszébe
jutott volna valami kellemetlen dolog.
- Ah- ami a toronynál történteket illeti-
- Csak egy lány volt! - tiltakozott Duncan elvörösödve. Tudta, hogy
Geneviève előbb-utóbb fel fogja hozni a témát, ezért felkészült, pontosan
tudta, mivel fog védekezni. - Ezzel bizonyára nem vétettem a Szürke Őrzők
törvényei ellen, igaz?
Geneviève felvonta a szemöldökét. Látszott rajta, nem igazán hisz a
fiúnak.
- Vagyis azt akarod mondani, hogy követted azt a lányt? Azért, hogy
összefeküdj vele?
- Ezt… A fiatal férfiak ilyen dolgokat szoktak művelni, nem igaz?
Legalábbis én ezt hallottam.
- Mh-hmm.
- Tessék? Megesik az ilyen, nem?
Geneviève hátradőlt, összefonta mellén a karjait, és mereven Duncan
szemébe nézett. A fiú már ismerte ezt a nézést; ebből bármi lehetett, akár az
is, hogy Geneviève odacsapja valaki fejét egy kősziklához.
 - Áruld el, kérlek, mit műveltél odafent az előtt, hogy összefutottál azzal
az ifjú hölggyel?
Duncan csüggedten felsóhajtott.
- Valami olyasmit kerestem, amit érdemes elemelni.
Geneviève szeme összeszűkült.
- Lopni akartál a mágusoktól? Elment az eszed?
- Aki nem vállalja a kockázatot, ne is álmodjon nyereségről! Mindig ezt
mondogatom magamban.
Geneviève arca merev maszkká változott. Látszott rajta, lenne néhány
dolog, amit szeretne elmagyarázni Duncannek, de aztán bosszús
legyintéssel annyiban hagyta az ügyet. Duncan gyanította, a parancsnoka
úgy gondolja, ennyivel a történtek után, ezen a földmélyi helyen már nincs
túl nagy jelentősége az egésznek.
- Legalább nem csíptek fülön - mormolta Geneviève. - De teljességgel
elfogadhatatlan, hogy néha milyen ostoba kockázatokat vállalsz!
- Mind meg fogunk halni, nem igaz? - Duncan elmosolyodott, de csak
félig szánta tréfának a megjegyzést. - Nekem aztán majdnem mindegy, hogy
most halok meg vagy később!
Geneviève a fiúra nézett, tekintete elkomorult. Nem válaszolt, csak
kurtán biccentett, és ismét a kardjára összpontosított.
Duncan érezte, nem volt túl szép tőle, hogy éppen ezt vágta Geneviève
arcába. A parancsnok sokkal közelebb volt a saját Hívásához, mint a fiú az
övéhez, és függetlenül attól, hogy mi történik majd idelent, hamarosan
követni fogja a fivérét.
A fiú megfordult és indulni akart.
- Várj! - szólt utána Geneviève. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy
elmagyarázzam, mi a kötelességed.
Duncan megállt.
- A kötelességem? Az, hogy vigyázzak a királyra? Vagy ezen kívül is van
valami?
Geneviève szája szigorú vonallá keményedett. Duncan hetykesége
egyetlen pillanat alatt elpárolgott. A nő ezúttal nagyon komoly volt. Duncan
közelebb lépett hozzá, és leguggolt. Geneviève megpróbálta egymás után
illeszteni a legmegfelelőbb, legkifejezőbb szavakat.
 - Nagyon is lehetséges - mondta lassan -, hogy kudarcot vallunk azzal,
amire idelent készülünk. Te is tudod, mi a Szürke Őrzők véleménye a
dologról. Egyikük sem hiszi el, hogy Bregant fogságba ejtették.
- Én elhiszem - szólt közbe Duncan. Tényleg elhitte. Geneviève-ről sok
mindent el lehetett mondani, de ostobának és holdkórosnak senki sem
nevezhette őt. Éppen ellenkezőleg: azok voltak az ostobák, akik valamilyen,
csakis általuk ismert ok miatt nem akarták elfogadni, saját értékük szerint
kezelni a nő látomásait.
Geneviève odabólintott Duncannek; a szemében fellobbant a hála fénye.
- Valójában tényleg meghalhatunk. Csak néhányan vagyunk idelent, és
annak ellenére, amit közülünk páran hisznek, nagyon csekély annak az
esélye, hogy megtaláljuk Bregant, mielőtt a mélyszörnyek rájönnek, hogy
itt vagyunk, és cselekedni kezdenek.
- Tőlem mit vársz? Mit tegyek?
- Ha valami valóban megváltozott a mélyszörnyeknél, a Métely
terjedésének veszélye nagyon megnőtt. Ha nem tudjuk megállítani őket
azelőtt, hogy kiszednek bizonyos információkat Breganból, az én feladatom
az lesz, hogy csökkentsem a valószínűségét, hogy felhasználják a
megszerzett tudást. Ha ez bekövetkezik, akkor a te feladatod lesz, hogy
visszajuttasd Maric királyt a felszínre.
- Egyedül?
Geneviève bólintott.
- Te ügyes vagy, képes vagy észrevétlenül mozogni. A királyról ez nem
mondható el, te viszont mindannyiunknál jobban értesz a lopakodáshoz.
Számítok rád, és elvárom tőled, hogy biztonságos helyre juttasd.
- Miért nem Kellre bízod a feladatot? Ő vadász, és képes arra, hogy…
- Rád számítok - jelentette ki Geneviève.
Duncan nyelt egyet. Kemény dolog - gondolta.
- A népének szüksége lesz a királyra - folytatta Geneviève. Felemelte a
pengéjét, és könnyedén a térdére fektette. Gyönyörködve végighúzta rajta
az ujját; látszott rajta, nagyon tetszik neki az acélba vésett mintázat. - Az
embereknek szükségük lesz egy olyan vezetőre, akinek első kézből
származó tapasztalatai vannak a Métellyel kapcsolatban. Olyan vezér kell
nekik, aki elhiszi, hogy ez az egész létezik. Maric király képes lehet arra,
hogy riassza Thedast, és hitelessé tegye a Szürke Őrzőket. Ennek nagy
szerepe lesz abban, ami azután következhet.
- De mi van akkor, ha…? - Duncan nem fejezte be a kérdést; már attól
bűntudata támadt, hogy megfogalmazódott benne.
- Elképzelhető, hogy tévedek - fejezte be Geneviève könnyedén a fiú
gondolatmenetét. Felnézett Duncanre; a tekintete vészjósló
volt. - Lehetséges, hogy Bregan már nem él, én pedig iszonyatos hibát
követtem el azzal, hogy idehoztam ezt a csapatot. Még az is lehetséges,
hogy valami mást is elrontottam- Valamit, ami még ennél is rosszabb.
- Rosszabb?
- Ha az, amit Maric király megtud, bármilyen módon árthat a Szürke
Őrzőknek… Ha olyasmit tud meg, ami miatt az emberek bolondnak fognak
nézni minket, és megakadályozzák, hogy teljesítsük a kötelességünket…
Nos, ebben az esetben az lesz a feladatod, hogy megakadályozd Maric
király visszatértét.
Duncan hitetlenkedve kapkodott levegő után.
- Úgy érted, hogy…?
Geneviève elgondolkodva meredt a távolba.
- Lehet, hogy Maric szökni próbál majd. Bármi is legyen az oka, hogy
csatlakozott hozzánk, már semmit sem lehet visszacsinálni. Ha el kell
tűnnie idelent ahhoz, hogy az a történet jusson ki a felszínre, amelyiket mi
szeretnénk elterjeszteni, akkor megtesszük azt, amit muszáj. - Észrevette,
hogy Duncan elkerekedő szemmel bámul. Acélos tekintettel nézett vissza
rá. - Gondold végig a helyzetet! Idelent számtalan veszély leselkedik ránk,
de nem tudom, ezek a veszélyforrások mit érintenek, és azt sem tudom,
hogy egy olyan ember, mint Maric, mit tanul meg menet közben. Van egy
magasabb rendű feladat, Duncan, amit el kell végeznünk. A Szürke Őrzők
az egész világot akarják megvédeni, nem pusztán egyetlen kis nemzetet.
Duncan lassan bólintott, a szíve vadul zakatolt a mellkasában.
- Értem…
Geneviève megértően, ugyanakkor szomorúan mosolygott. Kinyújtotta a
kezét, és bíztatóan megérintette a fiú vállát.
- Tudom, hogy képes vagy végrehajtani a feladatodat. Számítok rád,
számítok arra, hogy megteszed, amit meg kell tenned.
 Duncan ismét bólintott. Fogalma sem volt, mit válaszolhatna, egyáltalán
kell-e valamit mondania. Geneviève leeresztette a kezét.
- Most menj. Aludj egy keveset. Holnap sokkal égetőbb, sokkal
közvetlenebb dolgokkal kell foglalkoznunk.
Holnap - gondolta Duncan - belépünk az oroszlán barlangjába.
Biccentett, majd megfordult, és mielőtt Geneviève bármit mondhatott
volna, elindult. A parancsok őt bízta meg azzal, hogy ügyeljen Maric
királyra. A parancsnok őt választotta ki erre a feladatra, nem Kellt, Fionát
vagy valaki mást.
Talán azért, mert ő képes ölni. Ezzel Geneviève is tisztában volt. A jeges
gondolat mélyen befészkelte magát a szívébe, de érezte, ez sem fogja
megállítani. Tudta, hogy a Szürke Őrzők pusztán azért jöttek ide, hogy
legyőzzék a mélyszörnyeket - kerül amibe kerül. A cél érdekében pedig
időnként iszonyú dolgokat kell végrehajtani.
Ha a sors úgy hozza, ő bizony meg fogja ölni Maric királyt. Eltűnődött,
hogy Fiona, aki nyíltan kifejezésre juttatta a királlyal szembeni
ellenszenvét, képes lenne-e erre. Valószínűleg nem. Fionában ott lobogott a
düh, ám ennek ellenére jólelkű lény volt.
Én viszont nem vagyok az…
 6.

Teremtőm, mily sok az ellenségem!

Mily sokan vannak, kik kiállnak ellenem!

Ám továbbra is erőt ad a hitem,

még a légiótól sem félek, ha itt áll velem szemben!

- Próbatételek himnusza 1:1

Bregan képtelen volt megállapítani, mennyi idő telt el. Az elméjére szinte
folyamatosan ráborult a fájdalom köde. Időnként éber volt, időnként
elnyomta az álom, de semmi sem utalt arra, hogy nappal van, vagy esetleg
éjszaka. Az órák folyékonnyá váltak, ő pedig valósággal elmerült a
sötétségben és a kétségbeesésben.
Gyakran előfordult, hogy amikor felriadt nyugtalan álmából, egy-két
zavarodott pillanatig arra gondolt, hogy még mindig a Szürke Őrzők
erődjében, Monstimmardban van, és hogy a fogság, a gyötrődés nem egyéb,
mint egy kellemetlen rémálom. Tudatának egy része arra számított, hogy
meg fogja érezni az ismerős szagokat, a ciprusok és a száradni kiterített
vásznak illatát. Tekintete az erőtlen holdfényt kutatta, amely az ablaktáblák
között furakodik be a szobájába, de aztán felfogta, hogy mi a valóság. A
jelek szerint elméje még most is reménykedett, amikor már minden
elveszett, még most sem volt képes elfogadni a tényeket és a
körülményeket.
Furcsa volt neki, mert ha korábban megkérdezik tőle, egészen biztos azt
feleli, hogy nincsenek kellemes emlékei az erőddel kapcsolatban, amely oly
sok éven keresztül volt az otthona. Az a tény, hogy a Szürke Őrzők közé
tartozott, nem igazán okozott neki örömet. Nem érezte átoknak sem, inkább
úgy fogta fel, hogy ezzel nehezebbé vált az élete, és hogy több mindent kell
kibírnia. Nem állt ellen a késztetésnek, amely elindította ezen az ösvényen,
de valójában nem önszántából vágott neki az útnak.
Az, hogy az elméje éppen oda, az erődbe akarja visszavinni, az éber
pillanatokban ostoba és érthetetlen tréfának tűnt.
 Geneviève persze valószínűleg vitába szállna vele. Ő mindig óriási
megtiszteltetésnek tartotta, hogy a Szürke Őrzők közé tartozhatnak. Aznap,
amikor Bregan lett a Szürkék parancsnoka, Geneviève szemében őszinte
büszkeség csillogott. Annyira örült testvére előléptetésének, hogy Bregan
már-már kellemetlenül érezte magát. Nem szívesen vállalta el a feladatot,
de végül mégis megtette. Sokáig nyomasztotta a ranggal együttjáró
felelősség. Geneviève ezt sem értette igazán.
Aztán valahogy sikerült népszerűvé válnia az alája beosztott Őrzők
között. Valójában sosem gondolta úgy, hogy bármivel is kiemelkedik a
többiek közül, bármivel méltóbb lenne a posztra, mint mások, és ennek
megfelelően viselkedett. Ugyanolyan áldozatokat vállalt, mint az emberei,
ugyanolyan kimerítő és veszélyes küldetésekben vett részt, mint a többiek,
és ő is keményen küzdött a veszélyforrás ellen, amiről az emberiség
nagyobbik része úgy hitte, már rég a múltba veszett. Sosem próbált kibújni
a feladatok alól, sosem tartotta magát előrébbvalónak, mint a többiek, és
lelkesen megosztotta a harcosaival a feljebbvalóitól kapott elismeréseket,
jutalmakat. Nem csoda hát, hogy a Szürke Őrzők szerették őt.
Geneviève ezt sem értette meg soha. Őt nem érdekelte más, csak a
kötelesség teljesítése; csak azzal foglalkozott, hogy elvégezze a rábízott
feladatot, és közben falat emelt önmaga és az alárendeltjei közé. Ezen a
falon csak Bregan juthatott át. Volt egy bizonyos időszak, amikor Bregan
érezte, a testvére irigyli tőle népszerűségét. Geneviève akkoriban úgy
gondolta, a fivére tudatosan törekedett arra, hogy a harcosai megszeressék,
mert így, az érzelmeik révén akarja fokozni hűségüket. Egyszerűen nem
értette meg, hogy szó sem volt semmi ilyesmiről.
Talán azért gondolta így, mert ő ezt tette volna hasonló helyzetben?
Lehet, hogy Geneviève mindig is vágyott a népszerűségre, és bármire képes
lett volna azért, hogy megszerezze? Mindketten tudták, erre sosem kerülhet
sor. Geneviève számára az emberei pusztán eleven fegyverek voltak,
eszközök, amelyekkel el lehet érni a célt. Ő mindenkivel ugyanolyan
keményen bánt. Konok volt és szigorú, éppen ezért kiszámítható. Mindig
meglepődött, amikor a harcosairól kiderült, hogy valójában ők is érző
lények.
Tisztában volt azzal, hogy Geneviève számára komoly gondot okoz a
parancsnoki poszt betöltése, és a szolgálat folyatása - Hívása óta ez a
gondolat okozta neki a legtöbb fájdalmat. Tudta, a nővére nehezen viseli el
az őt gyászolók látványát, de még nehezebben azt a tudatot, hogy a közeli
jövőben, amikor neki is távoznia kell majd, ugyanezek az emberek nem
fognak ennyire búslakodni.
A testvérével kapcsolatos gondolatok ismét visszarántották a jelenbe.
Előzőleg Geneviève-ről álmodott. Fájdalmas, lázas álom volt: a nővérét
látta, ahogy az ő nevét kiáltja, és kétségbeesetten keresi a végtelen és
feneketlen sötétségben, amely mindkettejüket elnyelte. Különös látomás
volt, de Bregan tisztában volt vele, nagyon is lehetséges, hogy sokkal több
volt, mint egy hétköznapi rémálom.
Lehet, hogy Geneviève utánajött, és itt van valahol az Alsó Utakon?
Talán azt forgatja a fejében, hogy megmenti őt?
Bregant hatalmába kerítette a pánik. Kinyitotta a szemét és felült. Arra
számított, hogy a cella sötétjében semmit sem fog látni, de a megszokott
feketeség helyett fény fogadta. Sárgás ragyogás szóródott szét a cellában.
Az árnyak már-már megfojtották, de így is maradt annyi erő benne, hogy
megszüntesse a teljes sötétséget. Bregan orrát ismét megcsapta a
rothadásbűz - olyan érzése támadt, mintha bomlófélben lévő hústömegek
vennék körül. Érdekes módon a szag valahogy kevésbé volt átható, mint
korábban.
A zümmögő hang viszont erősebb volt, mint annak előtte. Már nem
tompította le semmi, már nem a távolból érkezett - mindenütt jelen volt. Ott
volt a falak mögött, a padló alatt; megtöltötte az árnyékokat, ott pezsgett a
bőrén. A tudata peremén lebegő, lüktető hanghullámokban ezúttal fel
lehetett fedezni valami iszonyú szépséget, valami förtelmes vágyakozást.
Breganban ez egyszerre keltett hányingert és félelmet.
A zümmögés elfedte a mélyszörnyek irányából érkező egyéb jeleket.
Bregan megpróbált kinyúlni a tudatával, hogy megállapítsa, hol vannak a
bestiák, de mindenütt beleütközött ebbe a bámulatos hangtorlaszba. Olyan
volt az egész, mint valami kúszónövény: befurakodott a tudatába, és
mindent kiszorított onnan, ami hasznos lehetett.
Breganban megmagyarázhatatlan vágy támadt, hogy húzza végig a
körmét az arcán, hántsa le a bőrét és a húsát, vájjon le egészen a csontig, és
erőnek erejével, az ujjaival kaparja ki az agyából a zümmögést. A gondolat
hatására felnevetett: hisztérikus hang szakadt ki a torkából, de elhalt,
mielőtt folytatódhatott volna.
 - Hallod, igaz? - hallatszott az Építész hangja. A lény Bregantól alig
ötlábnyi távolságban, a fal tövében kiemelkedő sziklán üldögélt.
Bregant meglepte a mélyszörny jelenléte; egyszerűen nem értette, hogy a
világosság ellenére miért csak most veszi észre. Lehet, hogy akkor osont be
a cellába, amíg ő különböző szédítő gondolatokkal szórakoztatta magát?
Vagy esetleg megint elnyomta az álom, és megint nem fogta fel, hogy
alszik?
A lény mellett egyetlen világítókő függött, ebből eredt az erőtlen fény.
Az Építész az ölébe fektetve tartotta göcsörtös botját. Bregannak olyan
érzése támadt, hogy a lény már jó ideje várakozik a fal tövében. Lehet,
hogy őt figyelte? Vagy esetleg a gondolataiba próbált behatolni valamiféle
mágiával? Léteznek olyan fogások, amelyekkel ezt is végre lehet hajtani.
Kétség sem férhet hozzá, az Építész rendelkezik azokkal a képességekkel,
amelyek birtokában végre tudja hajtani ezeket a fenti világban tiltottnak
számító varázslatokat.
Ha ez a helyzet, akkor semmit sem tehet, semmivel sem védekezhet. Az
is lehetséges, hogy a lény már behatolt a gondolatai közé, és megismerte a
titkait. Egyszer már megpróbált megszökni, de a kísérlet vége az lett, hogy
visszakerült oda, ahonnan indult.
Megremegett; eszébe jutott, hogy alig van rajta ruha, és hogy kötéseket
helyeztek el a mellkasán meg a lábán. Bárhogy erőltette az agyát, nem bírt
visszaemlékezni, mi történt azután, hogy a mélyszörnyek rohama elsodorta,
hogy a bestiák a húsába mélyesztették a fogukat. Még azt sem tudta,
hogyan sikerült életben maradnia.
A kötések alatt iszonyúan viszketett a bőre, de ellenállt a késztetésnek,
hogy szabaddá tegye testének e felületeit. Lassan felült, és közben magára
húzta a rongyos takarót. Testét tompa, szűnni nem akaró fájdalom járta át,
mintha az izmai így tiltakoztak volna a szokatlan mozdulatsor végrehajtása
ellen. Csak lassan, nagyon lassan bírt mozogni; ez gyanakvóvá tette. Az
egész olyan volt, mintha vér helyett valamilyen sűrű folyadék csordogálna
az ereiben. A szíve nem a megszokott ritmusban vert. Olyan érzése támadt,
mintha valami ismeretlen, sosem látott élőlény kúszna s mászna a testében;
egy olyan teremtmény, amely megcsapolja az erejét. Lehet, hogy ez is a
mélyszörny műve?
- Ha még nem tetted meg, nyugodtan alkalmazz valamilyen varázst, hogy
felnyisd az elmémet - morgott Bregan. - Önszántamból úgysem fogom
elmondani azt, amit tudni akarsz!
Az Építész lassan pislogott; tejfehér szemében meglepetés tükröződött.
- Ha képes is lennék ilyesmire - mondta kedves hangon, pattogósan
kiejtett szavakkal -, miből gondolod, hogy ez a célom?
- Abból, hogy ti mélyszörnyek mindig ezt csináljátok. Vagy nem így van?
- Bregan hangja rekedt volt. Szédülni kezdett, elhomályosult előtte a világ,
hirtelen ólmos fáradtság kerítette hatalmába. A bámulatos zümmögés
felerősödött, a hangörvények azzal fenyegették, hogy cafatokra szaggatják
az elméjét. Több hullámban hangroham indult ellene, de a zümmögés végül
erőtlenebbé vált és valahogy visszahúzódott. Bregannak minden erejét
össze kellett szednie, hogy a helyén maradjon. A homlokáról szakadt a víz,
a szíve lassan, nagyon lassan dobogott a mellkasában.
- Ástok- Kutattok- Azt a helyet keresitek, ahol azokat a-
- Az Öreg Isteneket? - kérdezte az Építész.
- -az Öreg Isteneket tartották.
Bregan bólintott. A zümmögés ismét visszahúzódott az árnyékok közé,
de az Őrző még mindig remegett az erejétől. A hang belsejéből kihalló
suttogások… Bregan úgy érezte, ha jobban odafigyelne - amit nem akart
megtenni -, érthetné, mit mondanak a hangok.
Az egyik kezével eltakarta az arcát, megpróbálta összeszedni magát.
- Engem nem tudsz becsapni! - mondta. - Tudom, hogy ezt akarod.
Ugyan mi más oka lenne annak, hogy itt tartotok?
Az Építész végigmérte a foglyot, majd felemelte sebhelyes, göcsörtös
kezét, és elgondolkodva végighúzta egyik ujját az állán. Bregan még
mindig izzadt a lény pillantásától. Kimerült volt, remegett, de mindent
elkövetett, hogy a mélyszörny ne vegye észre, mennyire legyengült.
Fogalma sem volt, sikerült-e elhitetnie a dolgot. Nem tűnt valószínűnek.
Az Építész lassan felállt; barna csuhája halkan megzizzent. A botjára
támaszkodva előredőlt, hogy még közelebbről vizsgálgassa Bregant. A férfi
megremegett a lény halott szemének pillantásától. Bizsergett a bőre, a
legszívesebben hátrébb húzódott volna, de még ehhez sem bírt összekaparni
magában elég erőt.
- Nem válaszoltál az első kérdésemre - mondta a lény halkan.
Bregan megköszörülte a torkát, és meglepetten nézett az Építészre.
 - Én nem…
Az Építész felegyenesedett, majd furcsán emberi mozdulattal ismét
megdörzsölte az állát. Bregan észrevette, hogy a derekára csavart kötélen
számos erszény és különös tárgy függ. Az egyik nagyon hasonlított egy
zsugorított fejre, amiből valamiféle amulettet készítettek. A fej egykor egy
hüllőszerű lény testéhez tartozhatott.
- Feltételeztem, hogy hallod a hívást. Mert hallod, igaz?
- Úgy érted, a zümmögést? A zenét?
- Az Öreg Istenek így szoktak jelt adni. - Az Építész megfordult, és
átment a cella másik végébe. A világítókő által a falra vetett árnyékok
vészjósló táncba kezdtek. - Ezt hallod. Az enyéim számára ez olyan hívás,
amit nem tudunk figyelmen kívül hagyni. Itt suttog a vérünkben, és arra
kényszerít minket, hogy kutassuk fel az Öreg Isteneket. Keressük, kutatjuk
a börtöneiket, és amikor megtaláljuk az egyiket, megérintjük a tökéletesség
orcáját, s ezzel mindörökre megszentségtelenítjük.
A mélyszörny lehajtotta a fejét. Háttal állt Bregannak, aki így nem
láthatta jól az arckifejezését, de gyanította, hogy az Építészen a
szomorúság, talán a bűnbánat vett erőt. Vajon lehetséges ez? A
mélyszörnyek évszázadok óta folyamatosan és kitartóan támadtak mindent,
ami élő, könyörtelenül lemészárolták az útjukba kerülőket, és mégis
képesek lennének arra, hogy megbánják tetteiket? Bregannak be kellett
vallania, hogy ez előtt a találkozó előtt sok olyasmit feltételezett ezekről a
lényekről, amit most már hamisnak vélt - már csak azt kellett kiderítenie,
hogy elképzelései mennyire álltak távol az igazságtól.
- A tökéletesség arcát? - kérdezte. - Az Öreg Istenek sárkányok.
Az Építész felvihogott.
- Csupán azok lennének, ember? Csak erről lenne szó? Vajon oly sok
hozzájuk hasonló lény létezik a föld színén, hogy nem érdemlik meg a
csodálatot?
Bregannak el kellett ismerni, éppen ellenkezőleg állt a dolog. A
sárkányokat addig vadászták, míg kis híján kiirtották. Valójában csak az
utóbbi néhány esztendőben jelentek meg ismét.
De az Öreg Istenek akkor is csak a legendákban létezhettek! Ősi lények
voltak, amelyek még a Tevinter Impériumban vadásztak, és már minden
bizonnyal beolvadtak volna a mesealakok közé, ha a Mételyek során nem
egy-egy ilyen hatalmas, gonosszá változtatott sárkány vezette volna a
támadó hordákat.
- Az igazat megvallva, nem tudom, hogy az Öreg Istenek
micsodák - mondta az Építész. Tejfehér szemével a távolba révedt. Bregan
rájött, a zümmögést figyeli. A hang, mintha csak válaszolna a lénynek,
váratlanul felerősödött, gyönyörű suttogások dalává változott, amely
megsimogatta a férfi elméjét, ugyanakkor rémületet plántált a lelkébe.
Bregan összeszorította a fogát, hogy kívül rekessze a tudatán, de ez csak
részben sikerült neki.
- Még soha életemben nem láttam ilyen lényt. Azt sem tudom, jó volna-e,
ha látnék egyet. Csak azt tudom, hogy az Öreg Istenek Hívása maga a
tökély. - Az Építész ismét Bregan felé fordult. Az arca továbbra is
kifürkészhetetlen volt, de a hangja lággyá és szomorúvá változott. - Mi a
sötétség gyermekei vagyunk, ember. Persze, ezzel te is tisztában vagy.
Számunkra a Hívás az egyetlen fénysugár, amit valaha megismerhetünk.
Bregan a mélyszörnyre nézett, végigmérte a lény bomlófélben lévő húsát,
pengeéles fogait, halott szemeit, a rovarlábra emlékeztető ujjak végén
feketéllő karmokat, és fogalma sem volt, mit válaszolhatna. Egy hosszú
percig mindketten hallgattak. Bregan érdeklődve figyelte a gondolataiba
mélyedő Építészt, és közben azon tűnődött, vajon tényleg olyan nehéz lenne
elképzelni, hogy a lényt is hasonló szándékok és vágyak vezérlik, mint az
embereket. Eléggé emberszerűnek tűnt, de talán hiba volna, ha bárki azt
gondolná róla, hogy emberi érzései vannak. Erről nem szabad
megfeledkeznem!
- Nem azt mondtad, hogy kényszerít titeket? - kérdezte.
Az Építész biccentett.
- Ezt teszi. Az enyéim többsége képtelen ellenszegülni a parancsnak.
Kutatnak, mert nem tudnak mást tenni.
- A tieid többsége - mondta Bregan. - De te nem tartozol közéjük, igaz?
- Ahogy, gyanítom, te sem.
- Én nem vagyok mélyszörny.
A lény megújult érdeklődéssel lépett előrébb.
- A te véredben is ott van az a rontás, Szürke Őrző, ami a mienkben, csak
nálad kevésbé fejti a hatását. Kíváncsi lennék, hogy mindig hallottad-e az
Öreg Istenek Hívását, vagy csak a Romlás előrehaladása óta érzékeled?
 - A Romlás előrehaladása? - Bregan értetlenül pislogott. A lény a férfi
karjaira mutatott. Bregan előhúzta a kezét a takarója alól. Ahogy a halvány,
sárgás fényben végigpillantott magán, hirtelen kiszáradt a torka. Mindkét
kezét és karját sötét foltok borították. Először arra gondolt, hogy megsérült
valahol, és a sebeire rászáradt a vér, de aztán felfedezte, hogy az
elszíneződött részeknél a bőre érdes és ráncos lett - éppen olyan volt, mint a
mélyszörny bőre.
- Mi gyorsan gyógyulunk - magyarázta az Építész közömbös hangon. -
Ez az oka annak, hogy nem foglalkoztunk annyit a gyógyítás
tudományával, mint ti. A jelek szerint a romlás a te testedben lassabban
zajlik le, de már eljutottál arra a pontra, hogy legalább ezt az egy előnyét
megtapasztalhatod.
- Előny? - kiáltott fel Bregan elborzadva. Kirántotta a karját a fénykörből.
Viszketett a bőre, hányingere támadt, a szájában epekeserű ízt érzett. A
legszívesebben leszaggatta volna a bőrt a testéről, de nagy nehezen sikerült
leküzdenie ezt a vágyat.
Az Építész kinyújtotta a kezét, hogy lecsillapítsa, esetleg bátorítsa, ám
Bregan ösztönösen elhúzódott előle. A háta mögött lévő falba csapott. Úgy
kapkodta a levegőt, mint aki pánikba esett. Iszonyú kérdés villant át az
agyán: vajon milyen lehet testének az a része, amely még a takaró alatt van?
Már régebb óta viszketett a bőre, és valahogy mintha a vére is sűrűbb lett
volna a megszokottnál… Lehet, hogy a foltok már az egész testét ellepték?
Lehet, hogy szép lassan valamiféle szörnnyé változik?
Ez történik a Szürke Őrzőkkel, akik túl hosszú ideig maradnak életben?
Ez a sorsuk az után, hogy a szervezetük többé nem képes ellenállni a
Mételynek? Lehet, hogy az első Szürke Őrzők, akik rádöbbentek erre a
rettenetes igazságra, azért találták ki a Hívás szertartását, hogy az utánuk
jövő Őrző-nemzedékek tagjainak ne kelljen átélniük ezt a borzalmat?
- Sajnálom - mondta az Építész, és Bregan elhitte neki, hogy valóban így
érez. A lény visszahúzta a kezét, és feszengve a zokogó férfira nézett.
Bregan nem bírta visszafojtani a könnyeit; egész teste rázkódott a sírástól.
Égette a szégyen, hogy ilyen gyengének mutatkozik az ellenség előtt, de
egyszerűen nem bírt uralkodni magán. A bánat felszakadt belőle, szétáradt
benne, ráadásul még mindig szédült, még mindig hányingere volt, és az
őrjítő dal is egyre ott zümmögött az agyában.
 Rádöbbent, hogy az Öreg Istenek rendelték ide. Ez az ő daluk volt; ezzel
a hanggal csábították le az Alsó Utakra. Mindez azt jelentette, hogy lejárt az
ideje. Már ő is pontosan olyan, mint bármelyik mélyszörny.
- Én… Csak mostanában kezdtem hallani a zümmögést - mondta végül.
A hangja rekedt és halk volt, de az Építész szinte megbabonázottan figyelt
rá. - Amikor egy Szürke Őrző meghallja, akkor… Mi úgy nevezzük: Hívás.
Ilyenkor elindulunk, hogy találkozzunk a halállal.
- Találó név, sanyarú vég.
- Nekem valójában semmi közöm nem volt az egészhez! - fakadt ki
Bregan. - Sosem akartam ezt! Sosem akartam Szürke Őrző lenni!
- Nem?
- Nem! - köpte a férfi a szót. Valahogy nem bírt a mélyszörny arcába
nézni. Ostobaságnak érezte, hogy ilyeneket mond ennek a lénynek. Talán
azt hiszed, hogy együttérez veled? Talán együttérzésre vágysz? Nem a
legjobb helyen keresed…
Dühös lett, és úgy döntött, nem érdekli a büszkeség.
- Azért csatlakoztam a Szürke Őrzőkhöz, mert nem volt más választásom.
Az, aki beszervezett… csak akkor vette be a nővéremet, ha én is megyek.
Azt mondta, valójában engem akar, pedig éppen a testvérem álmodozott
erről a dologról. - Szokatlan módon úgy érezte, muszáj magyarázkodnia.
Szégyellte, de azért folytatta. - Azt feleltem, hogy a nővérem keményebben
fog dolgozni, mint bármelyik újonc, és belőle lesz minden idők legdicsőbb
Szürke Őrzője, de ez őt nem érdekelte. Úgy vélte, én jobban csinálnám.
Az Építész oldalra billentette a fejét. Bregan rovaroknál látott hasonló
pózt, meg néha olyan kutyáknál, amelyeket megrémített gazdájuk szokatlan
viselkedése. Furcsa elégedettséget érzett amiatt, hogy az Építész nem
minden mozdulata emberi.
- Persze, nem ok nélkül dicsért - mondta az Építész.
- A kegyetlen sors akarta így. Ha nem csatlakozom a Rendhez, a nővérem
végül beállt volna katonának valahová. Azóta már valamelyik városőrség
tagja lenne, esetleg feleségül ment volna egy őrkatonához, és borzalmasan
érezné magát, mert ő soha sem vágyott másra, csakis arra, hogy Szürke
Őrző legyen. Ettől nem foszthattam meg!
A vallomás végére kifulladt. Előredőlt, reszketett; nagyon gyengének
érezte magát. Mindezt természetesen a nővére is tudta. Egész életükben
közel álltak egymáshoz; Bregan kiolvasta Geneviève szeméből, hogy
pontosan tudja, mi történt, miért történt. Erről a dologról nyíltan sosem
beszéltek, még csak nem is célozgattak rá, de ettől még mindketten
ismerték az igazságot.
Vannak dolgok, amiket könnyebb kimondani az árnyak között. Bregan
arra gondolt, ha most beszél, azzal semmiképpen sem árthat Geneviève-
nek. Szégyellte, de valahogy élvezte, hogy végre kimondhatja ezeket a
szavakat. Énjének egy része meg akart szabadulni a Mételytől, és valami
mocskos, fertőzött lénynek tartotta magát, a másik rész furcsa mód úgy
érezte, végre szabad lett.
- Ti emberek, nagyon furcsa dolgokat műveltek.
Bregan keserűen felnevetett, élvezte a mélyszörny őszinte
zavarodottságát.
- Igen, valószínűleg, gondolom, nincsenek testvéreid.
- Mi valamennyien testvérek vagyunk. - Az Építész pislogott; a válasza
tétova volt. - Valamennyien, egyformák vagyunk.
- De hiszen nem vagytok ugyanolyanok! - Bregan összeszorított foggal
próbált ellenállni az újból feltámadó, távolról érkező zümmögés
késztetésének. - Te magad mondtad, hogy az Öreg Istenek semmire sem
tudnak rákényszeríteni téged. Beszélsz. Nem olyan vagy, mint a többi
mélyszörny, amelyet korábban láttam.
A lény ismét bólintott, ezúttal is tétován, de nem felelt.
- Miért van ez? - kérdezte Bregan.
- Ezt a kérdést már én is feltettem magamnak - mondta az Építész.
Néhány lépéssel eltávolodott; a hangja aggodalmassá változott. - Gondolod,
hogy nem tettem meg? A mélyszörnyek ezekben a mélységekben születtek,
egyik nemzedék a másik után, és testvéreim egyike sem különbözik
azoktól, akik jóval korábban léteztek. Aztán- itt vagyok én. - Hosszú
ujjaival dobolni kezdett a botján, és közben úgy tanulmányozta a saját
mozdulatait, mintha azt remélné, hogy azokban fog válaszra lelni. - Talán az
emberek hasonlóak? Talán időről-időre köztetek is felbukkan valaki, aki
másnak, torznak születik, aki különbözik a társaitól, mert nála az
alkotórészek valahogy nem állnak össze olyan tökéletesen, ahogy kellene?
- Biztos lennének, akik azt mondanák, hogy ezt is a Teremtő akarja így,
de igen. Nálunk is ez a helyzet.
 Az Építész nem felelt azonnal, de végül elégedetten bólintott.
- Az ilyen torzszülöttek a tieid között is csak ritkán boldogulnak.
Gyengék. Nem jók semmire. Átok ül rajtuk, ami miatt mások, mint a
társaik, akik viszont képtelenek elfogadni ezt a másságot.
Bregan felsóhajtott.
- Ez igaz. Szomorú, de ez is igaz.
- Időnként azonban a másság nem átok. - Az Építész a cella ajtajához
ment. Bregan nem volt biztos benne, de mintha úgy érezte volna, hogy a
lény kulturált hangja hirtelen acélos élt kapna. - A másság lehetővé teszi,
hogy új szemszögből vizsgáljuk a dolgokat. A többség erre képtelen.
- Te képes vagy rá?
- Igen. - A lény kinyitotta a cella ajtaját. Az ajtó recsegett és nyikorgott; a
jelek szerint nem zárták kulcsra. - Velem tartanál, Szürke Őrző? - kérdezte
az Építész udvariasan, a fal mellett ülő Bregan felé fordulva.
- Nem félsz, hogy szökni próbálok?
- Téged féltelek. Nincs túlságosan nagy hatásom a testvéreimre, és a
regeneráció pedig csak ennyire képes.
- Vagyis még meghalhatok.
Bregan hangjában olyan keserűség volt, amit még a mélyszörny is
érzékelt; legalábbis abból, ahogy lopva végigpillantott a férfin, erre lehetett
következtetni.
- Ezért menekültél el először? - A hangja éles volt. Bregan gyanította, a
kérdés valójában nem kérdés, hanem ténymegállapítás.
Egy hosszú percig csak ült, az árnyékok közé révedt. Veríték
gyöngyözött a homlokán, ragacsosnak érezte a bőrét, és valahogy
túlságosan forró volt a teste. A távoli, halk zümmögés a gondolatai közé
furakodott. Szórakozottan megállapította, hogy nagyon éhes. A gyomra
üresen korgott, ennek ellenére az evésnek még a puszta gondolatától is
viszolygott; ha ételre gondolt, hányingere támadt.
Az Építész még mindig őt figyelte - a jelek szerint nem volt ennél jobb
dolga. Bregan feltételezte, nincs értelme kitérni az ilyen kérdések elől.
- Abban reménykedtem, megölnek - vallotta be. - Tulajdonképpen ezért
vállaltam, hogy eleget teszek a Hívásnak.
- A halálnak könnyebb módjai is vannak, ember!
 Bregan keserűen elvigyorodott. Felállt, kelletlenül hagyta, hogy a
mocskos prémek lehulljanak a padlóra. Végignézett a testén. A vérfoltos,
elkoszolódott alsóneműn kívül semmi sem volt rajta. Bőrének minden olyan
felülete, amit nem fedett elszürkült kötés, rothadásnak indult. Olyan volt,
mintha a fekete üszök beenné magát a testébe, fokozatosan szétterjedne
benne. Bárhová nyúlt, forró lüktetést érzett a húsában. A látványt is nehéz
volt elviselni.
Elindult az Építész felé, s menet közben kézbe vette a világító követ.
- Ezúttal nem próbálok elmenekülni - morogta. - De semmit sem ígérek
meg! - Sebezhetőnek és kiszolgáltatottnak érezte magát, de ezt leplezni
próbálta. Bár a Métely már a bőrére rajzolta a jeleit, még korántsem hagyta
el testét az erő.
A mélyszörny nem válaszolt. Megfordult és kilépett a folyosóra. Bregan
követte. Elnézte a lény köpenyét, tar és sebhelyes koponyáját, és arra
gondolt, talán az lenne a legokosabb, ha végezne vele. Lehet, hogy akkor
sem szökhetne meg, de kitörölhetné a világból ezt a förmedvényt, és így
megszüntethetné a veszélyt, amit magában hordoz. Az, hogy az Építész bírt
bizonyos varázserővel, nem igazán számított, az a tény viszont, hogy
mélyszörny létére ennyire intelligensnek bizonyult, már sokkal több
aggodalomra adott okot. Bregan érezte, Szürke Őrzőként kötelessége lenne
végezni vele - pusztán azért, hogy ne létezzen tovább.
Mégsem tette meg. Az Építész közelében maradt, maga elé tartotta a
világító követ, amely túlvilági fényt szórt az ősrégi törpejáratokban és a
csarnokokban. Eltöprengett, vajon az Építész miért nem aggódik a saját
biztonsága miatt. Lehet, hogy valamiféle mágikus védelem alatt áll, ami
minden veszélytől megóvja őt? Vagy egyszerűen csak tudja, hogy a mögötte
haladó ember nem fogja megtenni, nem fog rátámadni?
Rövid ideig haladtak a romok között, amelyek már annyira
beszennyeződtek, hogy képtelenség volt megállapítani, egykor miféle
építmények voltak. Persze ez már nem is számított, hiszen a fekete
csápokkal átszőtt, rothadó hús-zsákokkal teli hely a mélyszörnyek
fészkeként szolgált. Volt valami, ami a környezetnél is jobban zavarta
Bregant: tudta, hogy a lények a közelben vannak, de képtelen volt kinyúlni
az elméjével, képtelen volt letapogatni őket a tudatával. A zümmögés
körbevette, olyan falat vont köréje, amin elméje nem bírt keresztüljutni.
 A folyosó egy tágas csarnokba torkollott. A helyiség sokkal nagyobb
volt, mint a világító kő fényköre, így Bregan felmérni sem tudta a méreteit.
Annyit sikerült csak megállapítania, hogy ezt a helyet nem a törpék
alakították ki: a falak és a padló kövezete törött és repedezett, egyenetlen
volt, úgy nézett ki az egész, mintha valamilyen erő hasított volna utat
magának a sziklák között, aztán minden úgy maradt, ahogy az áttörés után
volt. A fényben a sziklák vizesnek tűntek, az árnyékos részeket olyasvalami
töltötte meg, ami fekete volt és nedves. Körös-körül árnyak, testek
mozogtak. A mindent betöltő zajról Bregannak egy rovarok által lakott boly
vagy kas jutott eszébe. A levegőben terjengő szag csípős volt és
borzalmasan erős. Bregan nem igazán tudta mihez hasonlítani, és egyáltalán
nem volt biztos abban, hogy tudni szeretné, mitől származik.
Az Építész feléje fordult; tejfehér szeme elkerekedett, de a tekintete
továbbra sem árult el semmit.
- Látod?
- Nem, nincs elég fény. De…
Bregannak a torkán akadt a szó, mert kísérője felemelte fekete botját,
amelynek végéből bíborszínű fény áradt szét. Bregan az egész barlangot
szemügyre vehette. A csarnok hatalmas volt, a férfi alig látott el a végébe.
Mindenütt mélyszörnyek hemzsegtek benne. Több ezer lény mozgott
egymás hegyén-hátán, olyan közel egymáshoz, hogy távolabbról olyanok
voltak, mint a döghúsban nyüzsgő fekete férgek. Mindenhonnan szerves
nyúlványok, csápok, indák lógtak, a szálak valóságos idegrendszert alkotva
kapcsolták össze a félelmetes méretű kaptár egyes részeit. Az undorító,
nedves kötélzet alatt, az árnyékok közé beolvadva dolgoztak a förtelmes
lények.
Mit csinálnak ezek? Bregan úgy látta, ásnak, de nem tudta pontosan
megállapítani. Az undorító tömeg serényen munkálkodott, és
ténykedésüknek köszönhetően a falakból hatalmas sziklák váltak ki. A
barlang folyamatosan tágult, öblösödött, ennek ellenére egyetlen csattanást,
egyetlen kalapácsütést vagy koppanást, a munkásoktól pedig egyetlen
nyögést vagy mordulást sem lehetett hallani. Bregan csak valami ritmusos
hörgést érzékelt; a kórusnak a jelek szerint a mélyszörnyek tömegének
valamennyi tagja része volt. A hang hallatán Bregan bőre viszketni kezdett.
A hangok olyan, már-már eksztatikus hatást gyakoroltak rá, mint a
felgörbített hátú macskára a gazdája simogatást ígérő keze.
 Erős késztetést érzett, hogy tegyen valamit, cselekedjen; szinte nem is
érzékelt mást, csak a kórust.
Megfordult vele a világ, elvesztette az egyensúlyát. Talán el is esett
volna, ha egy erős kéz nem markolja meg a karját és nem állítja fel. A szíve
iszonyú sebességgel vert a mellkasában, és egy hosszú, nagyon hosszú
percig nem hallott mást, csak a hátborzongató dalt, meg a saját, szaggatott
légzését. Beszívta a levegőt - kifújta. Beszívta, kifújta, lassan, nagyon
lassan; megpróbált uralkodni magán. Melege volt, veríték csorgott az
arcáról.
Beteg volt. Talán haldoklott.
- Nyugalom - mondta az Építész. A bot végén kialudt a bíborszínű fény, a
gigantikus barlangot ismét betakarta a sötét árnyéklepel. Bregan azonban
már tudta, hogy a lények a közelében vannak. Érezte a jelenlétüket, a
mozgásukat, érezte, hogy förtelmes testük összeütközik, miközben hangyák
módjára nyüzsögnek a sziklákon. Az a tény, hogy nem látta őket, csak
rontott a helyzeten.
Elhúzódott kísérője mellől, és levegő után kapkodva a közeli sziklafalhoz
támaszkodott. Forgott a gyomra, ha nem lett volna üres, minden bizonnyal
kiadja a tartalmát. Bregan néhány mély lélegzetet vett, és megpróbálta
leküzdeni a rosszullétet, a hányingert. A szikla simasága és hűvöse
kellemes volt. Hozzásimult, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a mögötte
és mellette terjengő feketeséget. Lehunyta a szemét, de ez is csupán
egyetlen percig segített.
- Érdekes reakció - állapította meg az Építész. Bregan kinyitotta a
szemét. A lény ott állt előtte, és úgy vizsgálgatta, mintha valami érdekes,
sosem látott állat lenne. Nem lépett közelebb, szemmel láthatóan azt várta,
hogy a férfi összeszedje magát. Bregan erőtlenül, izzadva, hátát a sziklának
vetve ülő pozícióba csúszott.
- Rengetegen vannak! - zihálta. Fogalma sem volt, mi mást mondhatna.
Az Építész komoly arccal bólintott.
- Az Öreg Istenek hívták őket, ezért kutatnak. Kutatnak, mert nincs más
választásuk. Aki meghallja a Hívást, annak engedelmeskednie kell.
Mindenkinek!
- Kivéve téged.
- Meg téged - biccentett a lény.
 Bregan a falhoz támaszkodva próbált megfeledkezni a körülötte tátongó
hatalmas, sötét barlangról. Legszívesebben visszavonult volna a cellájába,
vagy valami kisebb, biztonságosabb helyre, ahol talán elhitethetné magával,
hogy nem hullámzik körülötte ez a förmedvény-tenger. Persze, ez is
gyengeség lenne.
Reszkető kézzel letörölte homlokáról az izzadtságot.
- Szóval? Mit akarsz tőlem? - kérdezte reszkető hangon. - Talán azt, hogy
segítsek nekik? Azt akarod, hogy elmondjam, hol vannak az Öreg Istenek?
Hogy gyorsabbá tegyem a munkát?
- Tehát tudod, hol vannak. - A lény hangja érdeklődő volt, de érezni
lehetett, nem lepődött meg.
Bregan felnevetett. A keserű, ugató hang eszelős vihogásba, majd
köhögésbe fulladt.
Az Építészre nem gyakorolt hatást Bregan megnyilvánulása.
- Azt akarod mondani, hogy tényleg nem tudtad? Hát nem ezért hoztatok
ide?
Az Építész lejjebb ereszkedett, és egyenesen Bregan szemébe nézett.
Teste körül megzizzent a barna csuha; kelletlenül letette a földre a botját.
Bregan nem akart farkasszemet nézni a lénnyel, de nem térhetett ki. A tejes,
halott, furcsán békés, már-már őszinte tekintetű szempár a figyelmét
követelte.
- Nem azért hoztalak ide, hogy elindítsd a Mételyt - mondta, gondosan
megválogatva és a félreérhetőség elkerülése érdekében külön hangsúlyozva
a szavakat. - Testvéreim száma minden évben gyarapszik, és idővel
mindenképpen meg fogják találni valamelyik ősi börtönt. Felnyitják majd,
és akkor elkezdődik egy új ciklus. Ez mindenképpen meg fog történni, akár
elmondod nekik, hol kutassanak, akár nem. Nem él bennem vágy aziránt,
hogy a dolog hamarabb megtörténjen.
Bregan meghökkent. Egy pillanatig még a zümmögésről is
megfeledkezett, pedig már azzal fenyegette, hogy széthasítja a koponyáját
és bekúszik a belsejébe. Elképedve nézett a mélyszörnyre.
- Akkor mit akarsz?
- Véget akarok vetni ennek az egésznek. - Az Építész felegyenesedett, a
barlang széléhez ment, és kinézett. Bregan biztosra vette, a lény messzebbre
és jobban lát a sötétben, mint bármelyik ember. - A testvéreim már a
teremtésünk óta ennek a késztetésnek a szolgái. Feljutunk a felszínre,
mindent megteszünk annak érdekében, hogy megsemmisítsük a fajtádat.
Mindannyiszor vissza zavarnak minket, de mi mégis újra kezdjük. Ez addig
fog folytatódni, míg egyikünk elsöprő győzelmet nem arat. Akkor, ha az
egyik fél örökre eltűnik. Már ha ez lehetséges… - Megfordult, Breganra
nézett. Szavai rideg keménységgel koppantak. - De mi van akkor, ha ennek
nem muszáj így történnie?
- Mi a másik lehetőség?
A lény gyorsan Breganhoz lépett, és olyan lázas izgalommal guggolt le,
hogy a férfi visszahőkölt. Az Építész megmarkolta és megszorította Bregan
kezét.
- A kulcs a véredben van - suttogta. - Te középen helyezkedsz el az
emberek és a mélyszörnyek között. A te véred jelöli ki a valódi békéhez
vezető ösvényt.
Bregan értetlenül bámult az Építészre.
- Középen?
- A te fajtád mindig veszélyben lesz az én fajtám miatt, míg a minket
megnyomorító rontás terjed és fertőz. Az én fajtám mindig is arra fog
törekedni, hogy megsemmisítse a tiédet, amíg az Öreg Istenek Hívása
folytatódik.
- Nem értem… Ezeken a dolgokon nem lehet változtatni.
- Valóban nem? - A lény meglepettnek látszott. - Te ember vagy, mégsem
hat rád a Métely.
Bregan felemelte a karját. A világító kő fényében is jól látszottak a
húsába rágódott rothadásnyomok.
- Talán mégis…
- Nem haldokolsz. Változáson mész keresztül.
A „változás” szó hallatán Bregan hátán végigfutott a hideg. A lény úgy
beszélt az átalakulásáról, mintha az teljesen természetes és örvendetes
dolog volna, ő viszont csak úgy volt képes megőrizni józan esze maradékát,
hogy szándékosan száműzte a fejéből az ezzel kapcsolatos gondolatokat, a
mélyszörnyek kórságának áldozatul esett emberekkel kapcsolatos
emlékképeket. Odafent azok, akik nem pusztultak el kínok kínjával, a
betegség hatására ghoulokká változtak, olyan lényekké, amelyeknek
szilánkokra hasadozott agyát a mélyszörnyek irányították. Rabszolgák
lettek, mígnem végül elsorvadtak és elpusztultak.
Lehet, hogy ő is úgy fog engedelmeskedni a mélyszörnyeknek, mint azok
a szerencsétlenek? Lehet, hogy hamarosan már ő is ott lesz abban a
barlangban, a többi lénnyel? Ott fog dolgozni, nyüzsögni közöttük?
- Nem számít - mondta ki nagy nehezen. - Nincs rá mód, hogy minden
embert ellenállóvá tegyünk. Legfeljebb akkor, ha mindenki Szürke Őrzővé
válik.
- Pontosan. - Az Építész úgy bólintott, mintha számára ez a tény mindig
is nyilvánvaló lett volna.
Bregan ismét megremegett. A veríték a szemébe csorgott, egy percig úgy
érezte, nem bírja tovább, elájul.
- De csak az válhat Szürke Őrzővé, aki megissza a mélyszörnyek vérét!
Azok közül, akik megteszik, sokan elpusztulnak. Csupán néhányunknak
sikerült életben maradnunk.
- Így van - bólintott ismét a lény. - Nagyon valószínű, hogy a tieid közül
sokan megsemmisülnek. - Mielőtt Bregan tiltakozhatott volna, az Építész
felemelte a kezét. - Te valahol félúton vagy az emberek és a mélyszörnyek
között. Ha a fajod valamennyi tagját olyanná lehetne változtatni, amilyen te
vagy, akkor már nem lenne okuk rá, hogy rettegjenek az enyéimtől.
- Legfeljebb csak amiatt kellene félniük, hogy a mélyszörnyek meg
akarják ölni őket.
- Ennek is véget kell vetni. Az embereknek és a mélyszörnyeknek
találkozniuk kell, valahol középen. - A lény elhallgatott. Úgy nézett Bregan
szemébe, mintha valamilyen választ várna a kijelentésére.
Magát Bregant is meglepte, hogy milyen kevéssé hat rá az elképzelés.
Hátát a falhoz támasztva ült, szórakozottan hallgatta a zümmögést, amely
mintha a kövek belsejéből érkezett volna, és várta, hogy elborzad. Hiába!
Miről is van szó? Ha jól értette, az Építész azt javasolta, hogy
szabadítsák rá az emberi fajra a mélyszörnyek kórságát, és minden egyes
embert tegyenek ki annak a megpróbáltatásnak, amelyet eddig azok álltak
ki, akik Szürke Őrzővé kívántak válni. Pontosabban: azok, akik Szürke
Őrzővé kívántak válni, és életben maradtak a próbatétel során. Nem sok
ilyen ember létezett. Éppen ez, a próbatétel volt az oka annak, hogy csak a
legerősebbek, legszívósabbak csatlakozhattak a Rendhez. Sokaknak esélyük
sem lehetett rá, hogy túlélik a folyamatot.
Egyáltalán lehetséges ilyesmi? Nem kellene dühösen válaszokat
követelnie az Építésztől? Tudatának egy része úgy vélte, el kellene
borzadnia, dühbe kellene gurulnia, és ami a legfontosabb: meg kellene
ismerni a terv mögötti valódi szándékokat és okokat. Sejtette, hogy a
műveletet valamiféle mélyszörny-mágiával hajtanák végre, de pontosan
vajon mi történne? Nem kellene ezt megtudnia? Nem kellene kíváncsinak
lennie?
Ahogy ott ült, állát a mellére hajtva, saját szaggatott lélegzését hallgatva,
ráébredt, hogy nem érdekli a dolog. Nem a Szürke Őrzők feladata, hogy
megleljék a módját, miként szüntethető meg a mélyszörnyek veszélye?
Egyáltalán: előfordult-e már valaha, hogy a kitűzött cél közelébe kerültek?
Valahányszor lesújtott a Métely, mindig sor került egy háborúra, amely
önmagában megsemmisüléssel fenyegette az emberiséget. A világ már
számtalanszor küzdött azért, hogy megmentse magát, és eddig minden
esetben sikerrel járt, de sosem múlott valami sokon a dolog.
Hányszor képes még erre a mutatványra a világ? Lehet, hogy a
következő Métely során a mélyszörnyeknek végül sikerül lesöpörniük az
életet Thedas felszínéről. Vajon akkor hányan fognak meghalni?
Bregannak váratlanul az a férfi jutott az eszébe, aki annak idején
bevezette őt a Rendbe. Kristoff ősz, kemény, tapasztalt harcos, zord fickó
volt. Hosszú éveken keresztül irányította a Szürke Őrzőket, mígnem
megadta magát a romlásnak. Jártak együtt Orzammarban, együtt mulattak a
nagyhangú, részeg törpékkel, aztán végignézte, ahogy az öreg nekivág az
Alsó Utaknak.
Bregant akkor lesújtotta a bánat. Kristoffot nem igazán lehetett szeretetre
méltónak nevezni, ennek ellenére neki nem volt más barátja a Renden belül.
Az öreg rábízta tanítványára a lovak gondozását, a takarítást, meg a többi
munkát, mert tudta, úgysem érezné jól magát a többi újonc között. Időnként
dámáztak, azt a régi, kopott táblát használták; időnként csak heverésztek a
házban, amikor odakint esett. Kristoff akarta úgy, hogy távozása után
Bregan legyen a Szürkék parancsnoka. Geneviève olyan irigy volt a
testvérére, hogy Bregan valójában csak azért fogadta el a rangot, mert
Kristoff ezt várta el tőle.
 Bregannak örökre az emlékezetébe égett, hogy ősz mentora azon az estén
milyen megkönnyebbültnek látszott. Ő maga alig bírt a bánatával és a
könnyeivel, Kristoff azonban végig nyugodt maradt. Azt a nyers
feszültséget, amely az évek során jellemezte, egyszerűen felváltotta a
higgadtság. Kristoff egyszerűen besétált az Alsó Utak árnyai közé. Úgy
szegte fel a fejét, mintha végre sikerült volna megszabadulnia a súlytól,
amely éveken át nyomta a vállát. Csak egyszer torpant meg, akkor is azért,
hogy néhány tanácsot adjon tanítványának.
- Te fogod őrizni ezeket - mondta -, és cserébe ők gyűlölni fognak téged.
Amikor a felszínen éppen nem mutatkoznak meg a Métely világos jelei, az
emberek minden tőlük telhetőt megtesznek azért, hogy elfelejtsék, milyen
nagy szükségük van ránk. Ez így van jól. Távol kell maradnunk tőlük, még
akkor is, ha ennek érdekében félre kell taszigálnunk őket. Így, csakis így
leszünk képesek arra, hogy szükség esetén komoly döntéseket hozzunk.
Breganban megfogalmazódott a kérdés: „Miféle komoly döntésekről van
szó?” Akkor már évszázadok óta dúlt a Métely, a legrosszabb időszakokban
a Rend tagjainak meg kellett küzdeniük az időről-időre a felszínre bukkanó
mélyszörnyekkel. A Szürkék parancsnokának legfeljebb abban kellett
komoly döntéseket hoznia, hogy mely jelentkezőket vessék alá a
próbatételnek, kinek adjanak lehetőséget, hogy belépjenek a Rendbe. Ez
sosem volt könnyű dolog, mivel sok esetben még a legkeményebbek is
elhullottak, de gyanítani lehetett, hogy Kristoff nem erre gondolt, amikor
„komoly döntéseket” emlegetett.
A Szürke Őrzők mindig is figyeltek, mindig is készenlétben álltak.
Sajnos, a Rend már csupán halovány árnyéka volt egykori önmagának,
össze sem lehetett hasonlítani azzal a szervezettel, amilyen nagyon régen, a
háborúk során volt. Bregan éjjelente a szobájában azzal a gondolattal
játszadozott, hogy valójában már sikerült legyőzni a mélyszörnyeket, a
bestiák nem jelentenek többé valódi veszélyt.
Nagyon sokáig hitt ebben. Nagyon sokáig - egészen mostanáig.
- Hallgatsz - mormolta az Építész feszengve.
- Mit mondhatnék?
A lény szorosabban maga köré húzta a csuháját, és feszülten járkálni
kezdett Bregan körül. Úgy viselkedett, mintha jeleket keresne; színtelen
szemének pillantása kutató volt.
 - Nincs túl sok tapasztalatom az emberekkel - vallotta be. - Rejtély
számomra, hogy egy adott helyzetben mit tesztek, és mi az, amit
semmiképpen nem tesztek meg. Arra számítottam, hogy… Mire is? Talán
dühre…
- Szerinted most mit érzek?
A lény pislogott.
- Én azt mondanám: szomorúságot.
Bregan tompa volt; a gondolatai összekeveredtek, de egy röpke pillanatra
úgy tűnt, mintha a folyamatos zümmögés átcsúszott volna egy másik
világba. Csak ült ott, mozdulatlanul az árnyékok között, veríték csorgott
már amúgy is nedves és rothadó bőrén, a mélyszörny kíváncsi tekintete
előtt, és úgy érezte, ennek a jelenetnek semmi köze sincs a valósághoz.
- Meg tudjátok tenni? - kérdezte végül. - Végre tudjátok hajtani a
terveteket? Tényleg képesek vagytok rá?
- Egyedül nem. - Az Építész nem is próbálta megmagyarázni a dolgot,
Bregan pedig nem volt biztos benne, hogy választ kapna tőle, ha kérdéseket
tenne fel neki. Eltűnődött, de úgy, mintha külső szemlélő lenne csupán,
hogy esetleg mégis rá kellene támadnia a mélyszörnyre. Talán… harcolnia
kellene vele. Korábban is veszélyesnek tartotta, de most már úgy vélte,
valószínűleg ez a legveszedelmesebb lény az egész világon.
Semmit sem tett, csak ült, csak bámulta a repedezett padlót, amely a több
ezer éves használat során csiszolódott simára. Valamikor ezt a részt is
kőlapok borították, amelyeket a törpék előre meghatározott módon,
különböző mintázatokat kialakítva helyeztek el. Bregan már látott ilyen
lapokat, például Orzammar fürdőiben is ilyenek voltak. Lehet, hogy hajdan
ez a hely is hasonló célt szolgált? Megpróbálta elképzelni, milyen lehetett a
csarnok régen. Erős fényű lámpák szórták fényüket, a kádakban víz
gőzölgött, köntösbe öltözött, nemes törpék nevetgéltek legyezőik mögött…
Most azonban nincs itt semmi, legfeljebb rothadófélben lévő lények, meg
pocsolyákba gyűlt, bűzös méreg. Valami végzetes, bomlasztó kórság vette
birtokba ezt a helyet, valami undorító, gennyes betegség, amely valahol a
mélységben fejlődik, mígnem aztán felbuggyan a felszínre.
Mert ez az igazság, nem? A világ beteg. A Szürke Őrzők időről időre
megszüntették e betegség tüneteit, de a kórt sosem sikerült legyőzniük.
Talán elérkezett az idő, hogy a korábbiaknál sokkal erőszakosabb és
drasztikusabb kezelést hajtsanak végre.
Az Építész intett fekete, aszott kezével.
- Gyere velem, Szürke Őrző! - Nem nézett hátra, hogy Bregan követi-e.
A férfi ezúttal nem habozott. Kínlódva, nyögve feltápászkodott a földről, és
a lény után botorkált. Az Építész eltávolodott a barlangtól, és elindult
vissza, azon a folyosón, amelyen érkeztek.
A cellába azonban nem mentek vissza. Jó ideig haladtak a folyosók és
járatok útvesztőjében. Némelyik keskeny és alacsony volt, némelyik magas
és széles; néhol olyan magas oszlopok tartották a boltívszerű mennyezetet,
hogy Bregan nem is nagyon látta a tetejüket. Nagyon hamar elvesztette
tájékozódó képességét, fogalma sem volt, merre tartanak. Minden tőle
telhetőt megtett, hogy legyőzze a bensőjében ásítozó gyengeséget, és tartsa
a lépést az Építésszel, legalábbis ne veszítse őt szem elől. A lény ügyet se
vetett rá, olyan fürgén mozgott, hogy Bregan néhányszor megijedt, hogy
lemarad tőle.
Kétszer találkoztak mélyszörnyekkel. Először néhány csesznye bukkant
fel, másodjára viszont egy egész falkányi csorlákkal futottak össze. Ezek
vezére erős harcos volt, fegyverei és páncélzata úgy csillogott, akár a fekete
obszidián. Bregan mindkét alkalommal feszülten figyelte a lényeket; arra
számított, hogy azok megtámadják őt, de szerencsére nem így történt: a
mélyszörnyek dühösen rásziszegtek ugyan, de nem is próbáltak a közelébe
jutni. Bregan eleinte azt hitte, a sziszegés neki szól, a Szürke Őrzőnek, aki
valahogy közéjük keveredett, de aztán, ahogy jobban megfigyelte a
viselkedésüket, rájött az igazságra.
A mélyszörnyek az Építésztől rettegtek. Az Építésztől, aki ügyet se vetett
rájuk, nem szólt, csak maga elé tartotta göcsörtös botját, ahogy elhaladt
közöttük. A lények elhátráltak előle, és közben mély, lüktető torokhangokat
hallattak - olyanok voltak, mint a kutyák, amelyek egy erősebb kutyával
találkoznak, a lábuk közé kapják a farkukat félelmükben, de azért
morognak, hogy legalább méltóságuk egy-két szilánkját megőrizzék.
Bregan csodálkozva figyelt, és egy idő után el kellett fogadnia: vele, az ő
személyével senki sem foglalkozik.
Lehet, hogy már őt is mélyszörnynek látják? Talán már annyira
elfertőződött a vére, a teste, hogy nem is ismerik fel benne a Szürke Őrzőt?
Ez a gondolat zavarta a legjobban.
 Bizonyos idő múltán Bregan rájött, hogy felfelé haladnak. Felmentek egy
hosszú lépcsősoron. Mire felértek, Bregan alig állt a lábán, levegőt se
nagyon kapott. Ezután egy alagút következett, amely határozottan a felszín
irányába tartott. A köveket itt még nem borította be mindenütt a
mélyszörnyek rothadása. Bregan eltűnődött, vajon mekkora távolságot
tettek már meg. Olyan érzése volt, hogy körülöttük a törpék által
hátrahagyott romok viszonylag épen maradtak; úgy látta, a barlangok nem
természetes eredetűek. Képtelen lett volna megmondani, hogy a romok
milyen távolságra terjednek. A legendák szerint a legrégibb ilyen
romvárosok még Orzammarnál is nagyobbak.
És ezek most mind a mélyszörnyek birtokában vannak, valamennyiben
ezek a férgek laknak…
Bregan egy idő múltán kábultan, gondolkodás nélkül tette egyik lábát a
másik elé. Már csak azzal foglalkozott, hogy ne maradjon el a szótlanul
haladó Építész mögött. Menet közben egyikük sem szólalt meg, látnivaló se
sok akadt; Bregan érzékszerveit továbbra is a zümmögés gyönyörű
foszlányai foglalkoztatták. Megpróbálta kizárni a tudatából a hangot.
Amikor ez végre sikerült, és újra saját gondolatai támadtak, eszébe jutott,
hogy megkérdi, hová tartanak. Mielőtt azonban kinyitotta volna a száját,
rájött, hogy semmi értelme a kérdezősködésnek. Az Építész megy, ő pedig
követi. Csupán ennyi a dolga.
A lény olyan hirtelen torpant meg, hogy Bregan kis híján belefutott.
Bregan felnézett. Megérkeztek az alagút végéhez. A közelben, a kijáraton
túl egy hatalmas, természetes eredetű barlang volt. Bregan nem sokat látott
belőle, de a gyenge fénynél sikerült megállapítania, hogy a falakat alkotó
természetes sziklák nagy része még tiszta. Lágy szellő cirógatta meg a
bőrét. Hűs volt és kellemes, a létével jelezte, hogy ezen a részen már friss a
levegő. A felszín közelében voltak.
Az Építész megfordult, de közben csillapítóan felemelte a kezét.
- Nincs olyan közel, mint látszik - mondta a tőle megszokott, nyugodt és
civilizált hangon. - Van itt még néhány épen maradt szellőzőjárat, azon
keresztül jut le a felszíni levegő. Persze innen viszonylag könnyen fel
lehetne jutni.
Bregan kétkedően nézett a lényre.
- Miért hoztál ide?
 - Ha akkor próbáltál volna szökni, amikor a testvéreim között vagyunk,
ők minden bizonnyal megállítanak. Időnként hallgatnak rám, mert félnek
tőlem, de nem olyan vagyok, mint ők, és ezzel tisztában vannak.
Beletelt pár percbe, míg Bregan felfogta, miről van szó. Fáradt volt,
minden izma sajgott. A bőre alatti tüzes viszketés határozottan a belső
szervei felé tartott. Az Építész megfordult, kinézett a barlangra; a kő fénye
megvilágította csontvázszerű, ráncos arcát. Bregan, ha mindenképpen meg
kellett volna határoznia, töprengőnek nevezte volna a lény arckifejezését.
- Azt akarod, hogy szökjek meg?
- Még mindig ez a vágyad?
- Eleresztenél?
- El.
A válasz olyan volt, akár egy ütés. Bregan felnézett az árnyak között
magasló mennyezetre, arra a pontra, ahová az Építész bámult, és
elgondolkodott, vajon kísérője mit láthat odafent.
Eredetileg azért jött az Alsó Utakra, hogy meghaljon. Attól, hogy elmegy
innen, még nem muszáj életben maradnia; terv szerint válaszolhat a
Hívásra.
Persze a halálnak vannak egyszerűbb módozatai is. Ezt már az Építész is
elmondta neki, és ő tudta, ez az igazság. Vagyis… talán mégsem akar
meghalni. Talán feljuthatna a felszínre, ha ez egyáltalán lehetséges.
Figyelmeztethetné a Szürke Őrzőket az Építész tervére; egykori társainak
idejük lenne, hogy megtalálják a módját, hogyan állítsák meg a lényt…
De vajon valóban ezt kell tennie?
Nem foglalkozott azzal a lehetőséggel, hogy azonnal támadás érné, ha
megjelenne a felszínen (a bőre éppen olyan rothadó volt, mint bármelyik
eszelős ghoulé), csak azzal foglalkozott, hogy talán mégis van valami az
Építész tervében. Iszonyatos volt belegondolni, hogy rengeteg ember
belepusztulhat a dologba, de ha esetleg ez kell az emberi faj
fennmaradásához… A Szürke Őrzők elsődleges kötelessége a Métely
megállítása. Bregan érezte, ha eredetileg nem is akarta volna magára venni
ennek a feladatnak a terhét, most már megtenné - valójában csak ennyi
maradt, ami az övé lehetett.
- A terved- - kezdte lassan.
 - Igen?
- Nem csupán arra készülsz, hogy rászabadítasz valamit az emberi fajra?
Azt mondtad, a mélyszörnyeknek arra van szükségük, hogy valahol
középtájon találkozzanak az emberekkel. Számukra is biztosan van valami
terved.
- Ha kívánod, erről is beszélhetünk.
- A lényeg ugye az, hogy véget érjen a Métely? Örökre, hogy soha többé
ne kerüljön rá sor.
Az Építész megfordult, egy percig Breganra nézett. Az arcáról semmit
sem lehetett leolvasni. Lassan pislogott hatalmas, fakó szemével, és közben
göcsörtös, fekete botjára támaszkodott. Bregan összeszorította a fogát, és
azon tűnődött, hogy amit hallott, az valójában nem is a lény terve. Lehozták
őt ide a mélységbe, hagyták, hogy a rothadás szétrágja józanságát, és
végül… Végül micsoda? Talán azt várták, hogy bevallja: a Szürke Őrzők
sosem ismerték az összes választ? Hogy elmondja: a Rendjéhez tartozók
mindent elkövettek annak érdekében, hogy megvédjék a világot az
elképzelhetetlentől, de valójában sosem ismertek olyan megoldást, amivel
hosszabb időre, esetleg végleg elkerülhették volna, hogy fiatal lelkeket
kelljen feláldozni a kórságnak? Bregan soha, sehol sem tanult olyasmit, ami
felkészítette volna arra, amin most keresztülment.
- Igen, ez az elképzelés - mormolta az Építész.
- És mi a véleménye minderről a többi mélyszörnynek? Egyetértenek
veled?
- Nem tehetik. Ezt a döntést nekem kell meghoznom, az ő érdekükben.
Bregan azon kapta magát, hogy lassan bólogat. Kinézett a barlangra,
ismét a bőrén érezte a hűs szellő érintését. Arra gondolt, milyen jó is volna
újra a felszínen lenni. Mostanra már biztos lehullott a hó… A jeges szél
lehelete most kellemesen simogatná égő, megperzselt bőrét.
Aztán Geneviève-re gondolt, fehér hajú, kemény tekintetű testvérére.
Eszébe jutottak az álmai, és eltöprengett, vajon Geneviève valóban a
keresésére indult-e. Ha most felmenne a felszínre, Geneviève minden
bizonnyal rátalálna. Vajon mit mondana, ha meglátná, mivé vált?
- Jól van, beszélgessünk erről. - A szavak szinte maguktól buktak ki a
száján. Ahogy kimondta őket, már tudta, ez nem is történhetne másképpen.
A távolról érkező zümmögésből kihalló suttogás egyre hangosabb, egyre
követelőzőbb lett, a hangok az ő nevét susogták az árnyékokból, és
folyamatosan próbára tették a tudatát.
Nem vett róluk tudomást.
Az Építész mélyen, tiszteletteljesen meghajolt, azután a visszafelé vezető
folyosóra mutatott. Bregan megigazította magán rongyait. Céltudatosan
vágtak neki a járatnak, elindultak vissza, a mélységbe. Ezúttal Bregan
lépkedett elől, és az Építész volt az, aki követte őt.
 7.
Hasítson a penge a húsba,
csorogjon a vérem a porba,
sikolyom érintse meg szívüket!
Az utolsó áldozat csak az enyém lehet.

- Andraste himnusza 7:12

Az Alsó Utakon nehezen lehetett követni az idő múlását, de Maric

gyanította, hogy hosszabb ideig, nem csupán néhány órányit pihentek.
Rosszul aludt, állandóan felriadt, és amikor végül úgy döntött, hogy felkel,
megpillantotta a Szürke Őrzők vezérét, aki a táboron kívül sétálgatott.
Nem sokkal később Geneviève elrendelte az ébresztőt.
A hangja ellentmondást nem tűrő volt. Kétségtelen, addig várt, amíg már
nem bírta tovább a tétlenséget. Az ifjú Duncan morgolódni kezdett, de
Geneviève egyetlen halálos pillantással elnémította. Maric ennek láttán a
legszívesebben felnevetett volna, de inkább nem tette - biztos volt benne,
hogy a parancsnok őt is úgy némítaná el, mint a fiút.
A Szürke Őrzők tábort bontottak. Egyikük sem beszélt, rájuk telepedett a
csend. Előző nap még hagyták, hogy Duncan, a kellemes társalgó beszéljen,
amennyit akar, most azonban még ő sem nyitotta ki a száját. A csend egyre
feszültebbé vált.
Az Őrzők ragaszkodtak hozzá, hogy lebontsák a király sátrát. Maric
egyedül látott munkához, de Utha eléje állt, nem hagyta dolgozni. Maric
tiltakozni próbált, ám a törpe ügyet sem vetett rá. Maricnak fogalma sem
volt, mit kellene tennie - hogyan lehet vitába szállni egy némával?
Maricnak tehát kelletlenül bár, de engednie kellett. Talán ez volt a
legjobb megoldás, mivel a többiek már mesteri szinten hajtották végre a
táborbontással kapcsolatos feladatokat.
Kell előrekalandozott, a hatalmas kutya persze ezúttal is elkísérte. Maric
eleinte nem tartotta túl jó ötletnek lehozni egy állatot az Alsó Utakra, de
egyre nyilvánvalóbbá vált a számára, hogy Hafter nem közönséges élőlény.
A kutya és a kevés szavú vadász között létezett valami különös kapcsolat,
ami nem egyszerűen állat és gazdája viszony volt. Csak ritkán fordult elő,
hogy Kellnek valami miatt parancsot kellett adnia. Hafter sosem haladt túl
gyorsan, sosem volt túlságosan izgatott. Óvatos volt és gyanakvó, és a
vadászhoz hasonlóan ő is rajta tartotta a szemét az árnyékokon.
Tulajdonképpen sejthető volt, hogy nem hétköznapi kutya.
Maricon kívül csupán egyetlen olyan személy volt, akinek éppen nem
akadt tennivalója: Fiona. A közelben állt, és tüntetőleg nem vett tudomást a
királyról. Miután a tábortüzet eloltották, az ő botjából áradó fehér fény volt
az egyetlen forrása a világosságnak. A ragyogás árnyakat festett a rom
falaira, valóságos bábszínház jelent meg a vándorok feje fölött. Mivel Fiona
tartotta a kezében a botot, az ő árnyéka volt a legnagyobb, jóval a többiek
fölé magaslott, és úgy tűnt, mintha le akarna csapni a kisebbekre. Maric
elmélázva arra gondolt, milyen találó, hogy éppen a tüzes elf veti a falra a
leghatalmasabb árnyékot.
Fiona észrevette, hogy Maric őt vizsgálgatja. Egy darabig még
eljátszotta, hogy nem vesz tudomást a férfiről, de végül nem bírta tovább.
- Mi van? - kérdezte.
- Azon gondolkodom, miért nem csinálsz semmit.
- Pedig csinálok…
- Mármint azt, hogy világítasz? Egy fáklya nem lenne elég?
Az elf a botjára nézett, és megpróbálta elrejteni a mosolyát.
- Nem, nem erről van szó - mondta. - A világításhoz nem kell valami sok
erő meg figyelem. Szemmel tartom a mélyszörnyeket. Valakinek ezt is meg
kell tennie.
- Szemmel?
- Képletesen szólva. Közelebb kerültek hozzánk. A brossok, amiket
Remille-től kaptunk, eddig jól működnek… A jelek szerint a mélyszörnyek
nem szereztek tudomást a jelenlétünkről. De nem kockáztathatunk. Amint
észrevesznek minket, riasztani fogják a társaikat.
- Nem tudnád megölni őket, mielőtt ezt megteszik?
A mágus elképedése egyre nőtt; felvont szemöldökkel fordult a király
felé.
- A kórság szálaival kötődnek a többi mélyszörnyhöz. Amit az egyik tud,
azt valamennyi tudja.
- Hatékony megoldás.
 - A brossok megakadályozzák őket abban, hogy ránk bukkanjanak, de ha
valahogy mégis rájönnek, hogy behatolók vannak a közelben, özönleni
kezdenek felénk. Jobb lesz, ha a lehető legtovább titokban tartjuk
jelenlétünket. Kell majd elmegy, és kideríti, hogy hányan vannak.
- Őt nem fogják észrevenni?
Az elf halkan felnevetett.
- Nem. Őt nem fogják észrevenni.
Néhány perccel később a sátrak és a felszerelés eltűnt a Szürke Őrzők
hátizsákjaiban. A tábortűz helyére földet és néhány marék mocskot szórtak,
eltüntették a nyomokat, elegyengették a talajt, hogy semmi ne utaljon
jelenlétükre. Geneviève átadott egy-egy fáklyát Duncannek és Uthának.
Miután ezeket meggyújtották, Fiona eloltotta a botja végén világító fényt.
Maric örült ennek; úgy gondolta, a bot fénye mérföldekről hozzájuk
vonzaná a mélyszörnyeket. Kíváncsi lett volna, vajon hány fáklyát hoznak
magukkal. Emlékezett rá, hogy az Alsó Utak bizonyos pontjain
foszforeszkáló zuzmók szolgáltatnak némi fényt, de mivel ezek a foltok
egyenetlenül helyezkedtek el a járatokban, nem lehetett rájuk hagyatkozni.
Nem szívesen maradt volna sötétben, idelent, a mélyben.
Geneviève nem tartotta fontosnak, hogy megbeszélje a többiekkel a
készleteik nagyságát. Körbenézett a társain, majd intett, hogy kövessék.
Gyors tempót diktált, ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy be akarja hozni az
elvesztegetett időt, de azt is, hogy pontosan tudja, mit csinál.
A következő néhány óra kimerítőnek bizonyult. Az idő lassan telt; Maric
erejéből csak annyira futotta, hogy lépést tartson az előtte haladókkal, s ne
maradjon le túlságosan a fáklya fénykörétől. Az árnyékok sűrűvé,
tapinthatóvá váltak; Maric időnként úgy érezte, valósággal át kell úsznia
rajtuk.
A föld mélyén korántsem volt olyan hideg, mint a felszínen, de a levegő
csípős maradt. Maric vacogott a páncéljában. Duncan figyelmét annyira
lekötötte a környezet, hogy még panaszkodni is elfelejtett. Társaihoz
hasonlóan feszülten pillantgatott maga köré. Egyik kezét a tőrén tartotta.
Maric úgy vélte, ha mélyszörnyek lennének a közelben, ez a fegyver nem a
hüvelyében, hanem a fiú kezében lenne.
Maric jól emlékezett az őrjítő mozdulatlanságra. A sötétben rajtuk kívül
semmi sem moccant. Gyorsan haladtak a kemény kövön, mégis alig ütöttek
zajt. Olyan volt, mintha egy hóval borított pusztában gyalogolnának; az
árnyékok magukba szívtak minden suttogást, eltompítottak minden lépést.
Az, hogy egyikük sem szólalt meg, még elviselhetetlenebbé tette az egészet.
A király homlokáról szakadt a veríték, sajgott a lába, de nem maradt le.
Geneviève könyörtelenül hajtotta őket előre a hosszú alagutakban. Egyik
óra a másikba olvadt. Néhány alkalommal, amikor az Alsó Utak egyik-
másik kereszteződéséhez érkeztek, Geneviève ingerülten előre rendelte
Maricot, és arra kérte, nézzen körül, próbáljon visszaemlékezni, merre
mentek előző alkalommal, amikor itt járt.
Maric arra számított, hogy oly sok év után nehéz lesz visszaemlékeznie,
nehéz lesz megállapítania, melyik utat válasszák. A dolgok megváltoztak
idelent, például sokkal kiterjedtebb volt a mélyszörnyek által terjesztett
Métely, mint korábban, de ennek sem volt igazán jelentősége. Maric gond
nélkül felidézte az útvonalat; sokszor olyan érzése volt, mintha nem is évek,
csupán hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára itt járt.
Fiona egy alkalommal elkapta a király pillantását. Talán feltűnt neki
Maric arcának komorsága, vagy esetleg az, ahogy a távolba révedt. Nem
szólt semmit, de látszott rajta, feltámadt benne a kíváncsiság. Maric nem
foglalkozott vele, egyszerűen hátat fordított neki.
Végül visszatért Kell. A kutyájával együtt olyan váratlanul bukkant elő
az egyik sötét oldaljáratból, hogy Maric riadtan visszahőkölt.
- Mit találtál? - kérdezte Geneviève, és egy intéssel megálljt parancsolt.
A vadász természetellenesen fehér szeme valósággal világított a csuklya
alatt. Vállára akasztotta az íját, és a bőrzekéjére mutatott. Maric felfedezte a
zekére fröccsent fekete vérfoltokat.
- Kénytelen voltam megölni néhányat - mormolta Kell. Érezhetően
elégedetlen volt magával. - Néhány elől sikerült kitérnem. Senki sem látott
meg, de már tudják, hogy van itt valami, ami nem ide való. - Oldalra
fordította a fejét, végignézett a járaton; tekintete keresztülhatolt az
árnyakon. - Jönnek. Sokan.
A parancsnok a homlokát ráncolta, de nem tűnt különösebben idegesnek.
- Ez várható volt.
- Azért nem ennyire egyszerű a dolog. Közvetlenül előttünk egy nagyobb
csapat van.
- Akkor kitérőt kell tennünk.
 Maric felemelte a kezét.
- Ööö… Legutóbb ezen az úton haladtunk. Ha letérünk róla, nem biztos,
hogy ismét megtalálom.
Geneviève felmordult, és a közeledő mélyszörnyek irányába nézett. Az
arca ragyogott a fáklya fényében. Látszott rajta, alaposan mérlegeli a
lehetőségeket.
- Egyelőre nincs más választásunk. Kell, rád kell hagyatkoznunk, a
tájékozódó képességedre. Keress egy kitérő utat!
- Igen, parancsnok.
- Ó, a Teremtő lélegzetére! - nyögött fel Duncan. Geneviève nem nézett a
fiúra, csak szigorúan rámutatott. Duncan értette a jelzést: savanyú arcot
vágott, de befogta a száját.
Befordultak a mellékjáratba. Most a vadász haladt elöl. Készenlétbe
helyezték fegyvereiket; Maric úgy gondolta, követi a példájukat. Kivonta
hosszúkardját. A fakó sárkánycsontból készült pengére metszett rúnák
fényesen, zafírszínnel világítottak. A fegyver természetesen felkeltette a
többiek figyelmét, a csapat megtorpant, a csapat tagjai meglepve bámultak
Maricra.
Utha elkerekedett szemmel lépett előre, és hevesen mutogatni kezdett.
Julien a homlokát ráncolta.
- Utha azt szeretné tudni, honnan szerezted ezt a kardot - mondta.
- Idelent találtam, az Alsó Utakon - vallotta be Maric. - Egy régóta halott
törpe tartotta a kezében. Vissza akartam adni a törpéknek, de Endrin király
nem fogadta el.
Utha bólintott, és tett egy kézmozdulatot, amit nem kellett lefordítani.
Nagy hatással volt rá a történet. A többiek jóváhagyólag bólintottak, majd
megfordultak és továbbmentek. Egyedül Duncan habozott.
- Mindig így ragyog? - kérdezte.
- Nem. Azt hiszem, csak akkor, amikor mélyszörnyek vannak a
közelben. - Maric a fal felé nyújtotta a kardot. Ilyesmit akkor tett utoljára,
amikor megtalálta a fegyvert. A penge közelségétől a falat borító vastag
Métely-sarjadvány úgy húzódott félre és vissza, mint valami riadt élőlény.
A király érdeklődve figyelte a Szürke Őrzők arcán tükröződő meglepetést.
A réteg egy jókora foltban eltűnt, kilátszott az alatta lévő, zafíros fénnyel
világító sziklafelület.
- Hasznos lehet - mormolta Duncan.
- Ebben a tekintetben mindig szerencsém volt. Találtam pár gazdátlan
varázskardot, aztán mindig volt valaki, aki az utolsó pillanatban
megmentett, egy alkalommal pedig az Alsó Utak közepén összetalálkoztam
egy egész törpelégióval. Tudnám sorolni-
A fiú úgy bámult a királyra, mintha biztos volna benne, hogy az csak
tréfál.
- Nohát, reménykedjünk benne, hogy nem hagyott el a szerencséd.
- Igen. Reménykedjünk.
Továbbmentek; olyan gyorsan haladtak, hogy szinte futottak. Zörgött a
páncéljuk, a hátukon tompán puffant a zsák, csizmájuk hozzákoppant a
kőhöz… Maric a távolból valami zümmögést hallott. A hang mély volt,
végigzengett a járaton. Hátborzongató suttogásnak hallatszott, s egyszerre
érkezett valamennyi irányból.
Nagyon is jól emlékezett rá, hogy ez mit jelent.
Mélyszörnyek-
A csapat tagjai szó nélkül futásnak eredtek. Kell intésére két alkalommal
is irányt változtattak, mind a kétszer egy-egy oldaljáratba fordultak be. A
vadász egy nyíláson keresztül bevezette őket egy természetes eredetű
barlangba. Maric kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy le kellett
térniük az Alsó Utakról. A talaj egyenetlen és nyálkás volt, a barlang erősen
lejtett. Vajon képesek lesznek visszatalálni?
Nem sokat törhette a fejét. Keresztülszáguldottak a sötét barlangokon, és
amikor végül megérkeztek egy elágazáshoz, Geneviève megállította a
csapatot. Lihegve, levegő után kapkodva álltak körbe. Geneviève intett,
oltsák el a fáklyákat. Maric ezt rossz jelként értékelte. Duncan és Utha
gyorsan kioltotta a már amúgy se túl hosszú lángokat.
Fiona felemelte a botját, amely halk sustorgással ismét világítani kezdett.
Az elf ezúttal beérte tompa fénnyel, amely csak a közvetlen környezetében
oszlatta szét a sötétséget. Ilyen körülmények között nagyon nehezen lehetett
haladni a kövekkel és törmelékkel teleszórt alagutakban. Persze ez a gond
semmiség volt ahhoz képest, amit a gyorsan közeledő zümmögés
jelenthetett.
 Maricban szétáradt a feszültség. Látta, Duncan idegesen babrálja egyik
tőre markolatát. A fiú sötét bőrén veríték csillogott, a szeme úgy cikázott,
mintha arra számítana, hogy az árnyékok közül váratlanul ráveti magát
valami.
A királynak fogalma sem volt, miért álltak meg. A csapat tagjai
mozdulatlanná dermedtek, lélegzetüket visszafojtva várakoztak. A
feszültség már-már elviselhetetlen volt.
- Mire várunk? - kérdezte végül Maric.
Nicolas riadtan ugrott egyet, és dühösen rámeredt a királyra.
Geneviève felemelt kézzel intette csendre Maricot, de nem nézett rá.
Feszülten figyelt, csakúgy, mint Kell és a többiek. Egy bizonyos irányba
néztek, valami olyasmit bámultak, amit csak ők láthattak.
- Arra várunk, hogy azok ott elöl elhaladjanak - magyarázta egészen
halkan.
- Két csoport közé kerültünk - súgta Kell.
Julien egy szent jelet rajzolt maga elé a levegőbe. Maric látta, az
izzadtság végigfolyik a homlokán.
- Teremtő, sokan vannak az én ellenségeim - motyogta Julien -, de a
hitem erőd ád, a légiótól se félnék!
- Lehet, hogy van egy út… - kezdte Geneviève bizonytalanul, de aztán
elhallgatott. A vadászra nézett, aki bólintott, majd jelzett a kutyájának, hogy
kövesse. Megfordult, futásnak eredt, abba az irányba tartott, ahonnan
érkeztek. Geneviève utána szaladt. - Gyorsan! - parancsolta.
Végigrohantak a barlangokon. Maric meg akarta kérdeni, miért visszafelé
tartanak, de túl gyorsan haladtak ahhoz, hogy beszélgessenek. Feltételezte,
hogy amit a többiek érzékeltek maguk előtt, az sokkal rosszabb annál, mint
amit maguk mögött hagytak.
- Maric, amikor kezdetét veszi a harc, maradj hátra a mágussal! - kiáltott
hátra Geneviève futás közben. - Őrizd! Duncan! Maradj a királlyal!
Maricnak éppen csak annyi ideje maradt, hogy felfogja a parancs
értelmét, mert az összecsapás máris elkezdődött. A fehér hajú nő éles
csatakiáltással, kardját a magasba emelve előrerontott. Nicolas és Julien
követte; Nicolas egyik kezében egy fémtövises buzogányt, a másikban
pajzsot tartott, Julien egy kétkezes kardot forgatott. Mind a hárman
rávetették magukat a botból áradó fehér fény peremén megjelenő, a
semmiből előbukkanó mélyszörnyek csapatára.
A magas csorlákok, ahogy felismerték ősellenségeiket, dühödt
sziszegéssel emelték fel kezdetleges, de félelmetes fegyvereiket. Gyorsak
voltak, de így is túl későn mozdultak; a három harcos rendet vágott
közöttük. A zümmögés felerősödött és dühösebbé változott. Az acélpengék
könnyedén hasították szét a kórság fertőzte húst, a sebekből a mélyszörnyek
bűzös, sötét vére tört elő.
Maric a kardját maga elé tartva hátrált. Duncan összehúzta magát,
ugrásra készen, a tőreit előrántva a király közelében maradt. A testtartásáról
Maricnak egy macskaszerű ragadozó jutott eszébe. Megállapította, hogy a
fiú harcmodorát a gyorsaság és az alattomosság, a lehetőségek legteljesebb
kihasználása jellemzi.
Fiona előrelépve Maric mellé állt. Felerősítette a botjából áradó fényt,
amely így elég erős lett ahhoz, hogy a teljes járatot bevilágítsa.
- Most már nincs értelme titkolni - mondta. Maric mellkasára tette a
kezét. - Húzódj vissza!
A botját a magasba emelve elsuttogott néhány lágy hangzású szót.
Lehunyta a szemét; a mágia aurája felerősödött körülötte. Maric a
parancsnak eleget téve hátralépett. Ahogy ezt megtette, egy energiagyűrű
lökődött ki a mágusból. A levegő hullámzani kezdett, megtelt valami
természetellenes ragyogással. Ahogy a gyűrű előrehaladt a járatban, és
keresztülsuhant a mélyszörnyek sorain, a bestiák mintha kissé lelassultak
volna. A fegyvereik úgy mozdultak, mintha a levegő összesűrűsödött és
ragacsossá vált volna körülöttük. A Szürke Őrzőkre a varázslat nem
gyakorolt hatást.
Geneviève és a többiek előrenyomultak, és hangos morgással forgatták
nehéz fegyvereiket. Mindhárman tapasztalt harcosok. Csapásaik óvatosak
és pontosak, mégis erőteljesek voltak; egy-egy ellenfélre még véletlenül
sem szántak több időt annál, amennyi feltétlenül szükséges volt. Ha arra
volt szükség, félrerugdosták maguk elől a halálosan megsebesült
mélyszörnyeket. Geneviève-et és Julient nem hátráltatta, hogy hosszú
pengéiknek alig jutott hely. Könnyedén hárították és viszonozták a bestiák
csapásait, amikor a szükség úgy hozta, fegyverük markolatát is használták.
Nicolas nem csak arra használta a pajzsát, hogy magát védje: ha kellett,
azokat a csapásokat fogta fel, amiket két társára mértek. Buzogánya
villámgyorsan forgott, állkapcsokat zúzott szét, kezeket tört szilánkosra,
hogy ellenfelei elejtsék saját fegyvereiket.
Mindhárman tudták, a másik kettő hol, merre mozog, és éppen mit csinál.
Tartották az egymás közti távolságot, és gondoskodtak arról, hogy egyetlen
mélyszörny se jusson be közéjük. Minden egyes mozdulatuk hatékony volt.
A mélyszörnyek hátrálni kezdtek; a zümmögés egyre dühösebb, egyre
hörgőbb lett. A harcosok előrenyomultak. Páncéljukat és arcukat
beszennyezte a kiontott fekete vér. Jó ideig úgy tűnt, elfoglalják és tartani
fogják a szűk barlangot.
A helyzet azonban változott.
Nicolas a dühtől őrjöngve felüvöltött, amikor az egyik csorlák teljes
erőből nekirohant a pajzsának. A férfi a levegőbe emelkedett, és a háta
mögött néhány lábnyira álló sziklának csapódott. Hanyatt vágódott.
Azonnal fel akart állni, de a lény már rávetődött, és hatalmas agyarait
csattogtatva az arca irányába harapott. Julien megpördült, a szeme
elkerekedett az dühtől. Hatalmas kardja egyetlen csapásával kettészelte a
mélyszörnyet.
A baj azonban már megtörtént.
Néhány alacsony csesznye haladt el a harcos mellett. Élvezettel
vicsorogtak, ahogy Maric meg a hátrébb várakozók irányába tartottak.
Fiona varázslata lelassította őket, de nem eléggé. Geneviève mozdult, hogy
gyorsan zárja a rést, amely Nicolas kidőlte után keletkezett, de nem sikerült
végrehajtania a műveletet. Julient túlságosan lefoglalták a rá és Nicolasra
rontó mélyszörnyek - széles ívben lengette a kardját. Geneviève egyszerűen
képtelen volt egyedül tartani a vonalat. Egyre több mélyszörny jutott át
mellettük. Az Őrzők védvonala megroppant.
Az elől haladó csesznyék hajításra emelték lándzsáikat, de mielőtt
befejezhették volna a mozdulatsort, nyílvesszők koppantak a fejükbe.
Összerogytak, visítottak a fájdalomtól, és eszelősen markolászták az
arcukat. Kell előrelépett, és homlokráncolva újabb nyílvesszőt illesztett az
íjára. Villámgyorsan küldte rá a nyilakat a támadó hordára.
Utha ledobta a zsákját, és felkészült rá, hogy rárontson a mélyszörnyekre.
Maric nem egészen értette a dolgot, nem tudta, a törpe mivel akar harcolni,
hiszen barna köpenyén és bőr kesztyűjén kívül nem volt nála semmi. A
király még sosem látott fegyvert Utha kezében. Talán ökölharcba akar
bocsátkozni? Így küzdenének a Néma Nővérek?
- Utha, várj! - kiáltotta Fiona.
A törpe gyorsan oldalra ugrott. Az elf mágus előrelépett, mindkét kezét
maga elé tartotta. Összpontosított, elsuttogott néhány igét. A kezét hirtelen
lángkoszorú vette körül, amely előrelökődött, hogy szétperzselje a közeledő
mélyszörnyeket.
Egy-két pillanatra nappali világosság támadt a barlangban. A
mélyszörnyek legelső sorai felüvöltöttek, és kínlódva vergődni kezdtek,
miután a tűz körbefolyta őket. A mágikus lángok továbbterjedtek a földön;
sávjukból fekete füstfelhő emelkedett fel, ami valósággal betöltötte a
járatot. A hátul érkező mélyszörnyek is megégtek. Dühödten sziszegtek, de
sérüléseikkel nem törődve tovább törtek előre. Átugrottak elesett, égő testű
társaik fölött, szemmel láthatólag Fionát akarták elérni, mielőtt az elf
végrehajtja a következő varázslatát.
Amint megtisztult az ösvény, Utha előrelendült. Az arca nyugodt maradt,
amikor összetalálkozott a feléje rohanó első csesznyével. Felemelte az
egyik lábát és teljes erőből belerúgott a lény arcába. Csontok roppantak; a
mélyszörny hanyatt vágódott.
A törpe egyetlen másodpercre sem állt meg. Megragadta a csesznye
mellvértjét, s a feje fölé emelte a testet. Előrevetődött, és a lendületet
kihasználva hozzávágta első áldozatát három másik mélyszörnyhöz. A négy
lény egymásba gabalyodva terült el a földön.
Egy magas, komolyabb páncélzatú csorlák jelent meg. Dühödt
sziszegéssel a magasba emelte fekete pengéjű kardját, hogy lesújtson a
törpére. Utha kitért előle; a penge szikrákat vetett az egyik kövön. A törpe
ekkor leguggolt, és kirúgta a csorlák lábait. A mélyszörny hanyatt vágódott.
Utha végtelen nyugalommal rávetette magát, és kinyújtott ujjaival a torkába
döfött. Az ujjak belemélyedtek a testbe. Undorító recsegés hallatszott. A
mélyszörny megpróbálta levetni magáról Uthát, de hiába próbálkozott.
A törpe már ott sem volt; áldozatáról egyenesen egy másik mélyszörny
hátára vetette magát. A lény fel se foghatta, mi történik vele. Utha átfogta a
nyakát, s az egyik karjával gyorsan oldalra rántotta a fenevad fejét. A
mélyszörny törött nyakkal omlott össze.
 Egyre több mélyszörny tartott Utha irányába. Maric elképedve nézte,
ahogy a törpe kézzel, lábbal küzd az áradattal. Minden rúgása pontos és
kiszámított volt, könyökének és tenyerének minden egyes ütésében
pontosan akkora erő volt, amekkora a kívánt hatás eléréséhez kellett. Olyan
gyorsan mozgott, hogy Maric alig bírta követni a tekintetével. Még soha
életében nem látott harcost, aki így küzdött.
Az egyik csorláknak végül sikerült hátulról elkapnia Utha köpenyét.
Visszarántotta a törpét. Utha fogcsikorgatva felkészült, hogy kiszabadítsa
magát, de mielőtt ezt megtehette volna, az árnyak közül előrevetődött a
szürke kutya. Hafter dühödt morgással harapott bele a csorlák nyakába. Egy
rántás - lehúzta a törpéről a támadót. Fekete vér fröccsent. Hafter
könnyedén oldalra lendítette a csorlákot.

Egy lándzsás csesznye rontott rá Hafterre, de az árnyak közül előzúgó, a

mellkasába fúródó két nyílvessző megállította és hanyatt lökte. Előbukkant
Kell; fehéres szemét dühösen meresztette rá a lényre, amelynek volt mersze
megtámadni a kutyát. A vadász fejéről hátracsúszott a csuklya, láthatóvá
vált borotvált feje, amelyet bonyolult tetoválások díszítettek. Maric, ahogy
az ábrákra pillantott, megállapította, hogy az Avvarian hegyei közt élők
viselnek hasonló díszítéseket.
Kell villámgyorsan a vállára akasztotta íját, és előkapott egy félelmetes
fegyvert, amely valójában egy hosszú lánc végére erősített fémtövises golyó
volt. Gondolkodás nélkül rátámadt a feléje rohanó mélyszörnyekre.
Csapásai pontosak voltak, a tövises golyó látványosan szétzúzott mindent,
amit eltalált. Kell kirántotta a golyót az egyik áldozatából, és máris
lecsapott vele a következőre.
Hafter a gazdája mögé ugrott, együtt mozgott vele, beleharapott azokba a
mélyszörnyekbe, amelyek túlságosan közel kerültek Kellhez. Az egyik
nagytermetű csorlák lándzsával próbálta megsebezni a vadászt, ám Hafter
elkapta a karját, rácsimpaszkodott és lerántotta a földre. Hangos morgással
rángatta a csorlákot - mintha csak egy rongybabával játszott volna.
- Maric!
A király összerezzent Duncan kiáltására. Geneviève és a többiek mellett
egyre több mélyszörnynek sikerült átjutnia. A kőpadlót borító hullák és
sebesültek láttán Maric megállapította, hogy a harcosok kiváló munkát
végeznek, és közben megpróbálnak visszatérni hozzájuk, ám jó néhány
lénynek így is sikerült a közelükbe kerülnie. Fiona előretartotta a botját,
amelyből mágikus energialövedékeket küldött a közeledő mélyszörnyekre,
de azokat még ez sem lassította le eléggé.
Duncan rávetette magát a lényekre. Ahogy az első, baltáját magasra
emelő csesznye elég közel került, az ifjú Szürke Őrző egyszerre két
tőrpengét merített a mellkasába. A szilverit olyan könnyedén hatolt
keresztül a mélyszörny rozsdás, fekete fémvértjén, mintha az valami
szövetből készült volna. Duncan teste nekicsapódott a csesznyének;
mindketten a földre zuhantak, de a fiú került felülre.
Egy újabb mélyszörny csapott Duncan felé a bárdjával. A fiú fürgén
felugrott, kikerülte a széles pengét, amely így a földön magatehetetlenül
fekvő csesznye fejének csattant. Duncan még a levegőben volt, amikor új
támadója felé döfött tőreivel; mély sebet hasított ellenfele torkára, amelyből
feketén fröccsent elő a vér.
A fiú földet ért, de nem állt meg, máris megfordult, és guggolva
belevágott az egyik lény lábába. Maric észrevette, hogy Duncan a
legérzékenyebb részeket célozza meg rövid pengéivel, azt azonban nem
tudta eldönteni, hogy ezt ösztönösen teszi, vagy esetleg valaki kitanította a
piszkos fogásokra. A tőrök pengéi utat találtak az egyik mélyszörny
páncélja által szabadon hagyott résbe, inakat és idegeket metszettek el.
Duncan nem kímélte az ellenséget: ha meglátott egy hátat, gondolkodás
nélkül beleszúrt. Egyetlen pillanatra sem pihent meg, ahogy harcképtelenné
tette egyik ellenfelét, máris fordult a következő felé.
- Jó móka, nem igaz? - nevetett eszelősen a király felé fordulva,
miközben felugrott egy magas csorlák hátára, és tövig döfte pengéjét a lény
egyik szemébe. A mélyszörny felüvöltött és hátratántorodva bedőlt a társai
közé. Maric szem elől vesztette az ifjú tolvajt.
A királynak is megvolt a saját gondja: két lándzsás csorlák rontott rá. A
lények tar fején mintha rohadt lett volna a bőr, ábrázatukat levedző sebek
borították. A szemük fehér és homályos volt, tekintetükből sugárzott a
gyűlölet. Maricnak eszébe jutott, hogy előző alkalommal, amikor az Alsó
Utakon járt, nem sokon múlott, hogy Loghainnel és néhány társukkal
túlélték a mélyszörnyekkel való találkozást. Körbevették és lerohanták őket,
de amikor úgy tűnt, minden elveszett, váratlanul megjelent a mélyben lakó
törpék egy csapata, a Holtak Légiója. Nem igazán bízott benne, hogy
ezúttal is ennyire szerencsés lesz.
 Fiona megmozdította az egyik kezét, amelyből fehér energiasugár tört
elő. Amikor a fehérség belecsapódott a támadó csorlákok egyikébe, a lény
mozdulatlanná dermedt - egész testét vastag jég borította. Az elf éles harci
rikoltással előrelökte a másik kezét. Hirtelen egy ököl nagyságú, szikrázó
kődarab bukkant elő a semmiből. A lövedék a fagyottan álló lény felé
száguldott, belecsapódott, és ezernyi véres jégszilánkká robbantotta a testét.
Az elpusztuló csorlákhoz legközelebb álló másik mélyszörny észre sem
vette társa elvesztését, vagy ha mégis, nem foglalkozott vele, mert lassítás
nélkül közeledett. Fenyegető hangon sziszegett, és határozottan Maric
irányába tartott. A király gyorsan oldalra szökkent, csapott egyet
varázskardjával. A penge könnyedén kettészelte a csorlák lándzsájának
nyelét.
A mélyszörny elhajította a használhatatlanná vált fegyvert, és lendületet
vett, hogy vicsorogva Maricra vesse magát. A király felkészült a támadásra:
megpördült, és lendületből végighasította ellenfele mellkasát. A lény
páncélja nem jelentett védelmet a sárkánycsont ellen; a sebből feketén
sugárzott a vér, a mélyszörny agonizálva sikított. Maric nem hagyta sokáig
szenvedni, egy halálos csapással elhallgattatta.
Ez a mozdulatsor túlságosan sokáig tartott: időközben két csesznye jelent
meg oldalról. Rávetődtek a királyra, ledöntötték a földre, és egyikük mélyen
a vállába harapott. Maric a fogát csikorgatta a fájdalomtól, és még ebben a
szorult helyzetben is érzékelte, hogy a kórság, mint valami égető sav, a
sebtől villámgyorsan terjed teste többi része felé. Már csak abban bízott,
hogy a fővarázsló ellenszere legalább olyan hatásos, amilyennek tartják.
Maric nagy nehezen lerázta magáról a két lényt, de azok, bár nem nőttek
valami nagyra, meglepően gyorsnak és erősnek bizonyultak. A király
felrántotta kardja markolatát, állon vágta egyik ellenfelét. Éles reccsenés
hallatszott, a torz pofából kifordultak a törött agyarak. A lény fájdalmasan
felnyögött és enyhített szorításán. Maric végre le tudta dobni magáról.
A másik csesznye hátraugrott, kivillantotta véres agyarait; készen állt rá,
hogy másodszor is beleharapjon Maric testébe. Mielőtt azonban ezt
megtehette volna, egy energiasugár csapódott a mellkasa közepébe. A
fényvillám egy pillanatra elvakította Maricot. Önkéntelenül lehunyta a
szemét. Csillagok úsztak el előtte. Tisztán hallotta a csatazajt, de amikor
felnézett, mindent túlságosan lassúnak látott.
 Megrázta a fejét, a látása kitisztult. A csesznye eltűnt. Maric talpra
szökkent, maga elé tartotta a kardját. Ekkor látta meg, hogy Fiona körül
csorlákok tolonganak. Duncannek sikerült lekötnie néhány mélyszörny
figyelmét, de még így is elég sok maradt az elf körül. Fennállt a veszély,
hogy puszta számbeli fölényükkel legyőzik Fionát.
Maric mozdulni akart, hogy segítsen, de mielőtt bármit tehetett volna,
meghallotta Fiona kiáltását. Az elf egy varázsigét üvöltött el, aminek
hatására mennydörgő mágiahullám csapott ki a testéből. A hullám olyan
fénylő volt, hogy a mélyszörnyek visítva kapták kezüket a szemük elé. A
barlang hevesen megrengett. Maric és a Fiona közelében tartózkodó
mélyszörnyek a földre rogytak. A mennyezetből sziklák lazultak ki és
hullottak alá; néhány nagyobb darab Maric közvetlen közelében csapódott
be.
Amikor leülepedett a por, Maric körbenézett. A csillogó láncinget viselő
elf ugyanazon a helyen állt, mint korábban. Homlokáról szakadt a víz,
fekete hajtincsei az arcához tapadtak. Izgatottan, kipirultan mosolygott.
Tekintete találkozott a királyéval. Csibészesen kacsintott egyet, mire Maric
önkéntelenül felnevetett.
Fiona a feje fölé emelte a botját. A botból áradó fehér fény hirtelen
felerősödött - a mágus összepontosítani kezdett, hogy elbánjon a körülötte
lévő mélyszörnyekkel, a lényekkel, amelyek már megpróbáltak talpra
kecmeregni.
A botból áradó fény villant egyet - Maric döbbenten látta, hogy a mágus
mellkasából két nyílvessző áll ki. Fiona szeme elkerekedett, lenézett a
nyilakra. A vörös vérfolt gyorsan növekedett a láncingen.
Fiona arcát eltorzította a düh.
- Átkozottak! - üvöltötte.
Egy újabb nyílvessző száguldott feléje, éppen csak elvétve a fejét. Fiona
oldalra dőlt, és szabad kezével erőtlenül megfogta a mellkasából kimeredő
vesszőket. Maric körbefordult, és felfedezte az íjászt: a fakó bőrű csesznye
tízlépésnyi távolságban, egy kiálló szikladarab tetején állva tartotta kezében
a primitív, fekete íjat.
Maric gondolkodás nélkül rárontott a lényre. Kardját széles ívben maga
előtt forgatva ösvényt vágott a tömegbe. Menet közben látta, hogy a tőreit
mesteri módon forgató Duncan is több komolynak tűnő sebet szerzett,
fekete bőrruháján vörös vér csillogott. A fiú azonban nem állt meg, nem is
lassult le, vicsorogva rontott rá ellenfeleire.
A királynak nem volt ideje, hogy megálljon és segítsen Duncannek. Egy
magas csorlák jelent meg előtte. Az aranyszínű páncélt viselő óriás
valósággal elállta az útját. Maric a saját pengéjével hárította a széles kard
csapását. Szikrák pattantak ki a pengékből, amelyek újra és újra egymáshoz
csattantak. A lény szerencsére nem volt valami jó vívó, így Maricnak nem
kellett sok idő ahhoz, hogy kicselezze és levágja.
Gyorsan továbbhaladt. A fakó bőrű csesznye íjász időközben több
vesszőt kilőtt, és észrevette, hogy Maric a ragyogó kardot magasra emelve
egyenesen feléje tart. Az első nyílvessző, amit kilőtt a királyra, célt
tévesztett, a másodikat Maric a kardjával csapta félre - valójában véletlenül,
bár látszólag szándékos volt a mozdulat. El tudta képzelni, mit gondolnak
róla a többiek: „Maric király kivágja a levegőből a feléje tartó
nyílvesszőket! Őt aztán semmi sem állíthatja meg!”
A harmadik nyílvessző a törzsébe fúródott. Maric megtántorodott. Ennyit
arról, hogy semmi sem állíthat meg…
Összeszedte az erejét, és egy utolsó rohamot indított az íjász ellen.
Felugrott a kiálló sziklára. A lény dühödten rásziszegett. Maric
gondolkodás nélkül lecsapott. Kardját és mellvértjét beszennyezte a kiömlő
fekete vér. A lény elejtette az íját, és mielőtt elpusztult, rángatózva a torkán
tátongó mély vágáshoz kapta a kezét.
Ahogy a csesznye lezuhant a szikláról, Maric megfordult és lépett egyet.
Megcsúszott a mélyszörny kiontott vérén, és nem igazán kecses mozdulattal
leesett a szikla tetejéről. Lecsúszott a földre, s ahogy megérkezett, egyik
lába fájdalmasan a teste alá csavarodott. Sikerült kézben tartania a kardját,
amivel esés közben kis híján levágta a saját fejét. A csillagok ismét
megjelentek a szeme előtt, egész testét átjárta a fájdalom.
Nézzétek Maric királyt! Úgy bukik fel, mint valami balga! Nézzétek,
milyen ügyetlen!
Egy árny jelent meg előtte. Kinyitotta a szemét; egy csorlák magaslott
előtte. A mélyszörny felkészült, hogy lesújtson a fejére egy bárddal. Maric
megpróbálta kivédeni a támadást, de teste a sziklához szorult, és nem volt
igazán előnyös pozícióban.
 A csorlák mögött Kell jelent meg. Egy pillanattal azután, hogy
előbukkant a semmiből, rávágott a lény fejére a láncos, vastövises golyóval.
A koponya szétreccsent; Maricra és a háta mögött lévő sziklára
csontszilánkok és agyvelődarabkák hullottak.
Maric elképedve nézett maga elé. Kábultan figyelte, ahogy a csorlák a
földre omlik, és egy-két pillanatig nem igazán tudta, hogy mit csináljon,
amikor a vadász eléje lépett, és a kezét nyújtotta neki.
- Felség? - Kell hangja aggodalmas volt.
Maric hagyta, hogy felsegítsék. Az egyik lábába éles fájdalom hasított,
amikor ránehezedett. Körbenézett, és megállapította, hogy alig néhány
harcképes mélyszörny maradt a közelben. Utha és Duncan is az elf
segítségére sietett. Fiona sebe nagyon komoly lehetett, a testét vér borította.
Erőtlen volt, de annyira azért nem, hogy ne dühöngjön saját
figyelmetlensége miatt. Nicolas is a közelben volt, az aggódó Julien
támogatta. Nehéz lett volna megmondani, hogy melyikük szerzett
komolyabb sérülést, mivel mindkettejüket fekete vér borította.
Geneviève a földön vonagló mélyszörnyekhez lépett, és határozott,
könyörtelen mozdulattal sorra szíven szúrta őket.
- Nincs sok időnk - mondta hangosan. - A másik csapat már errefelé tart.
- Beleszúrt egy mélyszörnybe; a lény gurgulázó kiáltást hallatott, majd
örökre elnémult. Geneviève az elf felé fordult. - Gyógyíts. Tégy meg
mindent, amit tudsz, és igyekezz!
Az elf bólintott. Verítékben úszó arca sápadt volt. Duncan és Utha
segítségével felült. Két segítője ügyelt rá, hogy még véletlenül se érjenek
hozzá a mellkasából kiálló nyílvesszőkhöz. A törpe aggódó arccal térdelt
Fiona előtt, és izgatott kézmozdulatokkal magyarázott valamit.
Fiona mély, szaggatott lélegzetet vett.
- Csináld.
Utha egyik kezét az elf vállára tette, a másikkal pedig határozottan
megmarkolta az egyik nyílvesszőt. Fiona összeszorította a fogát és lehunyta
a szemét, de nem is próbált félrehúzódni. Duncan közvetlenül mellette állt,
a vállait tartotta, és közben olyan arcot vágott, mint aki rosszul van.
Egy erőteljes rántás - a nyílvessző kiszakadt a sebből. A horgas fémfej
nyomán sötét vér buggyant ki. Fiona fájdalmas, mélyről fakadó, már-már
állati kiáltást hallatott, aminek hatására még Maric is összerázkódott. Az elf
előredőlt, Duncan azonban hátrarántotta, nehogy a másik nyílvessző még
mélyebbre hatoljon a mozdulattól. A mágus láncingén villámgyorsan
terjeszkedett a vérfolt.
Maric mozdult, hogy odasiessen az elfhez, és valamilyen módon a
segítségére legyen, ám egy vállára nehezedő kéz megállította. Kell állt
mögötte. A vadász már visszahúzta fejére a csuklyáját, eltette láncos
buzogányát. Fájdalmas arccal intett Nicolas felé.
- Gyere, neki van szüksége a segítségedre.
Elindultak, Hafter pedig követte őket. A kutya testéről és orráról feketés
vér csöpögött, de alig néhány kisebb sebet szerzett. Szerencsés volt.
Nicolasról ezt nem lehetett elmondani: hanyatt feküdt a földön,
kétségbeesett és hiábavaló mozdulatokkal markolászta véráztatta
mellvértjét. Julien is megsebesült, sérülései miatt nem tudta ellátni barátját.
- Milyen nagy a gond? - kérdezte a vadász Julientől. Julien
kétségbeesetten nézett rá. Feltérdelt, és fél kézzel megpróbálta felültetni
Nicolast. A másik karja a jelek szerint törött volt. Nicolas kábultnak
látszott, nem igazán vett tudomást arról, mi zajlik körülötte.
- Nem tudom! - felelte a sötéthajú harcos. Riadtan pillantott fel Kellre. -
Oda kell vinnünk a mágushoz! Elvérzik!
Megragadta, és húzni kezdte Nicolast, de félő volt, hogy ezzel többet árt
neki, mint amennyit segít. Kell a királyra pillantott; Maric azonnal
megértette, a vadász mit akar. Leguggolt Julien mellé, és nyugtató szavakat
mormolva lefejtette a férfi kezét Nicolas testéről. Szavainak nem igazán
volt hatásuk, de a hanglejtésének annál több. A kétségbeesett harcos légzése
lelassult; látszott rajta, hogy már képes uralkodni magán. Közben Kell
elhúzta Nicolast.
- Én nem… A mágusnak segítenie kell rajta!
- Meg fogja tenni.
Maric szavait egy újabb vérfagyasztó sikoly követte - Fiona testéből
kirántották a második nyílvesszőt is. A mágus a mellkasára szorította a
kezét. Egész testében reszketett, látszott rajta, hogy alig maradt erő benne.
Utha nem sok mindent tehetett érte azon kívül, hogy együttérzően nézett rá.
Fiona levegő után kapkodva megpróbált uralkodni a testét átjáró fájdalmon,
megpróbált felállni. Amikor végül sikerült, Duncan hátralépett.
 - Jól vagyok - szűrte a szót Fiona a fogai között. Tett egy kézmozdulatot,
mire meleg, kékes ragyogás vette körül a testét. Hangosan felsóhajtott,
amikor a fájdalom kiszállt belőle, hátrahajtott fejjel tűrte, hogy a mágia
energiája átjárja. Maric lenyűgözve figyelte, hogy az elf karján sorra
összezárulnak és begyógyulnak a kisebb vágások. Amikor a varázslat véget
ért, és megszűnt a ragyogás, Fiona erőtlenül roskadt össze. Duncan
odaugrott hozzá, és sikerült elkapnia, mielőtt a földre esett volna. A fiú
vigyorogva megpaskolta az elf arcát.
- Hé! - mondta nevetve. - Még nem ájulhatsz el.
- Tudom - hörögte Fiona.
Utha egy fehér üvegcsét nyomott a fiú kezébe. Duncan az elf szájához
tartotta az üveget. Fiona fancsali képet vágott, de megitta a folyadékot.
Köhögni kezdett, és hirtelen felült. Egész testében megrázkódott, majd
kinyitotta a szemét, körbenézett. Még mindig sápadt volt, de úgy tűnt, kezdi
visszanyerni az erejét.
Maric megveregett Julien hátát.
- Látod? Jól van. Nicolas is rendben lesz, csak kerüljön Fiona elé. Párszor
már én is szereztem hasonló sérülést. Ilyen helyzetben nincs jobb, mint egy
mágus.
A harcos zavartan nézett a királyra, és hagyta, hogy Maric felsegítse a
földről.
- Bocsánatodat kérem, Maric király. Most bizonyára azt hiszed, olyan
vagyok, mint egy ostoba vénasszony.
- Szólítsd csak Maricnak- És ne légy nevetséges! Ti ketten barátok
vagytok. Akár hiszed, akár nem, én is tudom, mit jelent a barátság.
Julien megtorpant, és értelmezhetetlen tekintettel nézett Maricra. Talán
azt hitte, a király a levegőbe beszél? Végül félénk mosoly jelent meg az
arcán, majd rohant, hogy segítsen Kellnek odavinni Fiona elé a barátját.
A járat túlsó oldalán álló Geneviève érdeklődve figyelte Maricot. Ruhája
szegélyével letörölte az arcát, de eközben is végig a királyt nézte. A
tekintete feszült volt, talán vészjósló. A többiek Fiona köré gyűltek,
megpróbáltak segíteni neki, hogy összegyűjtse az erőt, ami a gyógyító
varázslatok végrehajtásához szükséges. A parancsnok nem lépett közelebb
hozzájuk. Néhány lábnyival húzódott csak félre, de ez a távolság ebben a
helyzetben mérföldeknek tűnt. Maric elgondolkodott: vajon Geneviève
mindig ilyen távolságtartó az embereivel?
Nem jutott sok idő a gyógyításra: a járatokban egyre erősebbé vált a
lények zsongása. A mélyszörnyek másik csapata mind közelebb jutott.
Geneviève idegességéből ítélve Maric arra következtetett, hogy más
irányokból még többen jönnek.
A Fiona által végrehajtott mágiának megvoltak a saját korlátai. Képes
volt arra, hogy beforrassza a sebeket és bizonyos mértékig visszaadja az
emberek egészségét, de valójában csak a súlyosabb sérülések esetében
lehetett hasznát venni. Julien törött karja gyenge maradt; Nicolas járni
ugyan tudott, de látszott rajta, belső sérülései továbbra is komoly gondot
okoznak neki. Fiona sem gyógyult meg egészen. Utha ott maradt az elf
mellett, és idegesen figyelte, ahogy a mágus egyre inkább kifárasztja magát.
Amikor Maricra került a sor, Fiona már egész testében reszketett, és
valósággal úszott a verítékben. A király első ránézésre megállapította, hogy
a mágusnak már nem sok ereje maradt. Fiona felemelte a kezét, hogy
megérintse a homlokát, ám Maric leállította.
- Nem komoly a sérülésem. Rendben leszek.
Fiona értetlenül vonta fel a szemöldökét.
- Így akarsz jó benyomást gyakorolni rám?
- Így akarlak megkímélni.
Az elf meghökkent. Habozott, Maric szemébe nézett, majd mégis
megérintette a homlokát.
- Te csak ne aggódj az erőm miatt! - A hangja nyers volt, de az érintése
szelíd. Megsimogatta Maric homlokát; a király érezte, ahogy a testében
szétáradnak a mágikus energiái. Nem akart Fionára nézni, inkább a saját
testét körbeölelő zafírszínű aurára összpontosított.
Kificamodott lába azonnal használhatóbbnak tűnt, bár nem gyógyult meg
teljesen. Már nem vérzett a seb, amit a mellvértjébe csapódó nyílvessző
ejtett rajta. Még nem volt olyan, mint a harc előtt, de a varázslat hatására
ezerszer jobban érezte magát. Elismerően rámosolygott a mágusra, aki
kétkedő pillantást vetett rá, és szótlanul továbbment.
Geneviève parancsára néhány percen belül elindultak. Majdnem olyan
gyorsan mozogtak, mint korábban - legalábbis megpróbálták tartani az
iramot, ami a sérüléseik miatt nem igazán sikerült. Fáradtak voltak;
valamennyiük közül Fiona merült ki a legjobban. A parancsnok ennek
ellenére egyre gyorsabb haladásra ösztönözte őket. Ő maga is szerzett
néhány sebet, de félelmetes akaraterővel túltette magát a fájdalmon, és
csakis a feladatra összpontosított.
A félelem is erőt adott nekik. Maricnak nem volt szüksége
természetfölötti érzékszervekhez ahhoz, hogy tudja: teljesen mindegy,
milyen gyorsan haladnak, a mélyszörnyek egyre közelebb kerülnek
hozzájuk. A zümmögés állandósult, a király minden sarok, minden kanyar
után arra számított, hogy egy újabb mélyszörny-hordával találják szemben
magukat.
Visszatértek az Alsó Utakra: egy földrengés során keletkezett résen
keresztül jutottak el a törpék által kialakított járatokra. Maric számára ezek
az alagutak pontosan olyanok voltak, mint az Alsó Utak bármely más
járatai: sötét és vészjósló volt valamennyi, itt-ott rég elfeledett törpehősök
szobrai álltak, és gyakorlatilag mindent beborított a mélyszörnyek mocska.
Maric elbizonytalanodott. Hogyan fognak visszajutni arra az útra, amin
elindultak?
Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert az erőltetett menetelés
hamarosan meneküléssé változott. Geneviève felkiáltott, mire a csapat
tagjai futásnak eredtek. Maric izmait szinte szétszaggatta az erőfeszítés, de
nem állhatott meg - csak rohantak, rohantak előre. Az árnyékok közül már
nemcsak a zümmögést lehetett hallani, hanem sziszegéseket, páncélcsörgést
is, azután pedig felhangzottak az üldözők kiáltásai.
Ismét elhagyták az Alsó Utakat, de ezúttal nem volt más választásuk. A
járat megtört és egyenetlenné vált - leginkább egy olyan törött végtaghoz
hasonlított, amelynek húsából kiállnak a csontok végei. A törött köveken túl
csak egy tágas, természetes barlang volt, amelynek padlója viszonylag
mélyen terült el. A sötétben lehetetlen volt megállapítani, hogy az alagút
valamivel távolabb folytatódik-e, vagy esetleg véget ér. Az is elképzelhető
volt, hogy az egész beomlott. Vajon miért?
Nem fordulhattak vissza, csak lefelé mehettek. A hangokból ítélve a
mélyszörnyek egyre közeledtek hozzájuk. Geneviève haladt elől,
egyszerűen beugrott a barlangba. Amikor földet ért, egy pillanatra guggoló
helyzetben maradt, és a kardját készenlétben tartva fürkészte a sötétséget.
Semmi sem mozdult.
 A társai követték. Maric a sérült lábára érkezett; felszisszent a
fájdalomtól. A többiek ügyet se vetettek rá, mozdulatlanul lesték a
sötétséget. A mágus botjából sugárzó fényben csak hatalmas törött
kődarabokat láttak.
Csípős kénszagot éreztek. Maric alig bírta elviselni. Lehet, hogy a
közelben van valamilyen természetes forrás?
- Mi ez? - kérdezte Duncan panaszos hangon.
- Csendet! - csattant fel Geneviève. Kardját kivonva tartotta, a tekintete
egyszerre volt feszült és fáradt, ettől a pillantása határozottan gyilkossá
változott. Nyilvánvalóan biztosra vette, hogy nincsenek egyedül. Duncan
hallhatóan csattintotta össze a fogait.
Geneviève feszültsége ragadósnak bizonyult. Miközben tovább haladtak
a barlang ismeretlen sötétjében, lassan és óvatosan mozogtak. Fiona
felemelte a botját, amely elég fényt adott ki magából ahhoz, hogy
megállapítsák, hová jutottak. Valamilyen természetes üregben voltak,
amelynek falából úgy ágaztak szét a különböző járatok, mintha csontok
volnának. A hatalmas barlang vagy az Alsó Utak között, vagy azok körül
helyezkedett el - ezt nehezen lehetett megállapítani.
Maric talpa alatt megcsikordult valami. Lenézett; csontokat látott.
A többiek is észrevették, amit ő. Fiona ismét felemelte a botját, amely
megvilágította a csontokat. Maric megkönnyebbülten látta, nem emberi,
nem is mélyszörnyektől származó maradványok, hanem valamilyen állatok
csontjai. A legtöbbjük régi volt, belepte őket a por.
Hajdanán a törpe Földformálóknak voltak bizonyos állataik, amiket
brontóknak neveztek. Az Első Métely során, amikor a mélyszörnyek
elpusztították a törpék királyságait, ezek a szelíd állatok magukra maradtak
és elvadultak. Maric még egyet sem látott közülük, de hallott róla, hogy
még mindig brontóhordák járják a földalatti utakat. Gyanította, hogy a
csontok az elhullott brontók maradványai, azt viszont nem értette, hogyan
gyűlhetett össze ennyi egy helyen. Valósággal megtöltötték a barlangot,
ellepték a köveket.
- Ez valamiféle temető, nem? - kérdezte Fiona erőtlen hangon.
Kell a fejét rázta. Leguggolt, felemelte az egyik nagyobb csontdarabot. A
tárgyon látszott, hogy széthasították. Valami széttépte. Több más csonton
hasonló nyomok látszottak. A vadász szó nélkül félrehajította a
csontdarabot, és egy nyílvesszőt illesztett az íja idegére. Fakó szemével a
környéket kutatta.
Csendben várakoztak.
- Hallottátok? - kérdezte végül Duncan.
Oldalra billentett fejjel, feszülten hallgatóztak. Csend és sötétség
mindenütt… Maric megállapította, hogy melegebb lett a levegő. Eddig azt
hitte, a futás és az izzadás miatt érzi így, de most, amikor hosszabb ideig
egy helyben állt, rájött, hogy valami másról van szó. A száraz, forró
levegőben kénbűz terjengett.
- Én semmit sem hallok - mondta Geneviève.
- Hát éppen ez az! Hol vannak a mélyszörnyek? Alig érzékelem őket!
A parancsnok meglepődött, hogy ez neki nem tűnt fel. Egy hosszú percig
mozdulatlanul álltak, majd Geneviève továbbot intett.
- Átjárót kell találnunk. Bármi legyen is az oka annak, hogy a
mélyszörnyek nem követnek minket, talán a hasznunkra fordíthatjuk a
dolgot.
A többiek kétkedve néztek rá, de nem szóltak semmit. Nesztelenül
követték Geneviève-et, áthaladtak a csontmezőn. A barlang egy még
tágasabb csarnokra nyílott. Itt már fény is volt. A falakra tapadó mohák
eleinte haloványan világítottak, de beljebb már olyan erősen, hogy nem volt
szükség Fiona botjára. Maricnak azok a nagy barlangok jutottak eszébe,
amelyekben a thaigok épültek, ám itt törpék által emelt épületek helyett
sztalaktitok és sztalagmitok sorakoztak. A sziklák nyílásaiból gőz tört elő, a
nagyobb sziklatömbök mögött pedig lávafolyamok csordogáltak.
Narancsvöröses ragyogásuk tovább fokozta a hely félelmetességét.
Ezt a csarnokot is belepték a csontok. Némelyik megfeketedett, némelyik
egy-egy fekete hamuhalom tetején hevert. Megszaporodtak a sziklák mögül
gőzt eregető nyílások. A kénszag elviselhetetlenné változott.
Kell kutyája riadtan morogni kezdett.
Geneviève a távolba nézett, úgy meresztette szemét a gőzfátylon túlra,
mintha abban bízna, hogy elő tudja parancsolni a sötétből a barlang titkait.
Semmi sem mozdult. Geneviève végül, anélkül, hogy ránézett volna a
többiekre, előreparancsolta a csapatot.
- Keressünk átjárót!
 Ahogy szétváltak, Kell hirtelen felszisszent.
- Megállni!
Geneviève megfordult. Az arcán először bosszúság tükröződött, de aztán
megjelentek rajta a félelem jelei. A vadász elkerekedő, riadt szemmel nézett
felfelé. Geneviève követte a pillantását, ahogy Maric és a többiek is. Már
valamennyien látták, mi tartotta vissza a mélyszörnyeket attól, hogy
üldözzék őket. Valami lefelé ereszkedett a magasból. Valami, ami nagy volt.
Valami, ami bőrszárnyakon repült…
- Sárkány! - suttogta Kell.
 8.
Az Öreg Istenek elhívnak majd téged,
ősrégi börtönükből énekelnek neked.
Gonosz szemű sárkányok, gonosz szívűek,
szállnak fekete szárnyakon, repülnek -
Gyermekeim közül az elsők az éjbe vesznek.

- Csend himnusza, 3:6, széthangzó vers

- Őrzők!
Geneviève szükségtelenül figyelmeztette társait, és igazság szerint el is
késett, mert a fekete pikkelyes sárkány akkor már mindent megsemmisítő
erővel lezuhant közéjük. Amint földet ért, bömbölni kezdett. A hangja oly
erős, oly dühödt volt, hogy Duncan befogta a fülét. Olyan éles,
elviselhetetlen fájdalom hasított a fejébe, hogy ordítani kezdett, de a saját
hangját sem hallotta. A talaj megremegett a lába alatt, a sárkányszárny által
keletkezett légörvény ledöntötte a lábáról.
Megpördült körülötte a világ. Elterült a földön és csúszni kezdett, végül
egy vastag, elfeketedett kőoszlop állította meg. Fájdalom hasított a
gerincébe. Szédült, de valahogy mégis sikerült elkerülnie az ájulást.
A többiek szétszóródtak, és Duncanhoz hasonlóan elterültek. Azok, akik
nehéz páncélt viseltek, nem sodródtak túl messzire. A sárkány
meghökkentő fürgeséggel körbefordult, hogy rátámadjon a csapat tagjaira.
Karmos lábával rátaposott Julienre, leszorította őt a földre, majd Geneviève
irányába fordította a fejét, amely legalább kétszer nagyobb volt, mint a nő.
Geneviève nem hátrált meg, kardját maga elé tartva bátran kiállt,
farkasszemet nézett a sárkánnyal. A lény dühösen felhorkant és fekete
füstöt fújt - úgy viselkedett, mintha dühítené, hogy idegenek hatoltak be a
birodalmába. Hatalmas, sárgás, karhosszú agyarai között fújta a levegőt.
Óvatosan körbejárta Geneviève-et, aki a kardját készenlétben tartva, elszánt
arccal fordult feléje.
A sárkány leszállt Julienről. A férfi felnyögött a fájdalomtól. Nicolas a
segítségére sietett, az egyik közeli szikla tövébe vonszolta. A sárkány által
felvert porfelhő még nem ülepedett le, így a csapat tagjai alig látták
egymást.
- Fedezékbe! - kiáltotta Geneviève. A hangjával sikerült magára vonnia a
sárkány figyelmét. A bestia előrelendült, hogy állkapcsai közé kapja a nőt.
Geneviève oldalra gurult. Ahhoz képest, hogy páncélt viselt, meghökkentő
fürgeséggel mozgott. Kardjával rácsapott a sárkány hosszú nyakára. A
penge hegye keresztülvágta a vastag, fekete pikkelyeket, de a seb nem volt
mély. Arra viszont elég volt, hogy a fenevad hátrahúzódjon és dühösen
felordítson.
Az egész barlang rázkódott, amikor a parancsnok előrerontott. Kardját
maga elé emelte, a sárkány mellkasába akarta döfni pengéjét, azonban nem
sikerült közel kerülnie a bestiához, amely könnyedén félresöpörte.
Geneviève jó néhányat fordult a padlón, míg végül megállt.
A Szürke Őrzők sorra megmozdultak. Duncan látta, hogy Nicolas
előretör és buzogányával rácsap a sárkány hátsó lábára. Egy pillanattal
később Julien is csatlakozott hozzá. Bicegve, a kardját felemelve támadott.
A lény másik oldalán Utha bukkant fel. Ő azt a törpefegyvert használta,
amit csak ritkán vett elő: a két hosszú acélrudat, amelyeket egy rövid lánc
kötött össze. Szédítő sebességgel pörgette a rudakat, és gonosz csapásokat
vitt be a sárkány pikkelyes testére.
Kell felmászott egy sziklára. Hafter természetesen követte. A vadász
ráparancsolt a kutyára, hogy maradjon a helyén, majd gyors egymásutánban
ráküldött néhány nyílvesszőt a sárkány sebezhető fejére.
A sárkány ügyet se vetett a nyílvesszőkre. Villámgyorsan körbefordult.
Hosszú farkával ledöntötte Julient és Nicolast a lábáról. Mindkét harcos a
földre zuhant. A farok Uthát is majdnem eltalálta, de a törpe egy szaltóval
kitért előle.
A sárkány ekkor már csak a törpével foglalkozott. Néhányszor keményen
a földre dobbantott, hogy összezúzza Uthát. A törpe mindannyiszor kitért a
gigantikus lábak elől.
Duncan előrántotta a tőreit, és ugrott, hogy segítsen a társainak. A
barlangban elviselhetetlen volt a hőség, a fiúról szakadt a víz. Nem igazán
szerette volna, ha a nagy bőrszárnyak egyetlen suhintással a
lávafolyamokba taszítják. Még soha életében nem látott lávát, de el tudta
képzelni, milyen kellemetlen élményben lenne része, ha belezuhanna.
Legalább olyan kellemetlen lenne a dolog, mintha a hosszú agyarak közé
kerülne-
Tényleg meg akarunk küzdeni ezzel a lénnyel?
A füstből Geneviève bukkant elő, és Duncan mellett haladva, magasra
emelt karddal indított támadást. Nem néztek össze, mégis együtt rohantak a
sárkány oldalához. A lény figyelmét még mindig a törpe kötötte le. Duncan
idegesen nyelt egyet. A sárkány közelről még nagyobb volt, mint
amilyennek távolabbról látszott, ráadásul hihetetlen gyorsasággal mozgott.
Hosszú volt, fürge és erős. Andraste nevére, hogy maradt ez életben
idelent?
A sárkányokról azt tartották, hogy már rég kihaltak, az utolsó
példányaikat is levadászták. Ez a nézet csak akkor változott meg, amikor a
Fagyoshátú Hegység fölött a Sárkánykorszak elején megláttak egyet. Vajon
ez a lény azonos azzal? Vajon a sárkányok ezen a helyen élnek, amikor
éppen nem a felszínen röpködnek, hogy felprédáljanak mindent, amit csak
találnak?
Geneviève a sárkány testébe mélyesztette a kardját. Duncan
hasonlóképpen cselekedett a tőreivel. A szilverit pengék könnyedén
keresztülhatoltak a pikkelyeken. A sebekből fénylő sárkányvér buggyant
elő. Duncan pengéi természetesen nem jutottak olyan mélyre, mint a
parancsnoké, de remélhetőleg így is kárt tettek a bestiában.
A jelek szerint igen. A sárkány ismét felágaskodott, mennydörgő üvöltést
hallatott. A barlang mennyezetéről törmelékeső zuhogott alá. A lény
megfordult. Geneviève kirántotta a kardját; a pengét vörösre festette a vér.
Duncan kis híján elvesztette a tőreit, csak az utolsó pillanatban sikerült
kiszabadítania őket a sebekből. A sárkány eltátotta a pofáját és sustorgó
hangot hallatva mély lélegzetet vett.
- Vigyázzatok! - kiáltott fel Geneviève.
Rávetette magát Duncanre, a földre döntötte a fiút, a saját páncélos
testével védelmezte őt. Duncan tüdejéből kiszorult a levegő. Egy pillanatig
azt sem tudta, mi történt vele, aztán megértette, Geneviève miért tette azt,
amit tett. A sárkány tüzet fújt.
Először a forróságot érezte meg. Felkiáltott, de olyan érzése támadt, hogy
a levegő kitépi a tüdejét. Nem jutott lélegzethez. Aztán… átcsapott a feje
fölött a tűz. Közben valami más is lecsapott rájuk. A másik irányból
dermesztő hideghullám érkezett, aminek hatására Geneviève páncélja deres
lett. A levegőben gőz terjengett. A forróság perzselő és fájdalmas volt, de
meglepő módon Geneviève és Duncan túlélte a támadást. A lángok
eltűntek.
Geneviève lefordult a fiúról, Duncan gyorsan oldalra gurult. Csak ekkor
látta, minek, pontosabban: kinek köszönhetik a megmenekülésüket. Fiona
magasra tartott botjának végéből fénylő, kék energiahullámok csaptak ki.
Az elf teste is ragyogott, olyan mágikus aura vette körül, amelynek hidegét
Duncan még távolból is érezte.
A sárkány is megérezte a hideget. Dühödten bömbölni kezdett, és a
mágus irányába vetette magát. Közben úgy csapkodott a szárnyaival, hogy
Duncannek minden ügyességére szüksége volt ahhoz, hogy talpon
maradjon. Három nyílvessző fúródott a sárkány koponyájába, egy pedig a
szemét találta el. A lény felrikoltott, és ugrás közben rángatózni kezdett.
Közvetlenül Fiona mellett zuhant le, és továbbcsúszott a földön.
Az egyik szárnyával majdnem eltalálta az elfet, ám Fiona ügyet se vetett
rá, folytatta a varázslást. A botján keresztül sugározta ki az energiát. A
testét körbefogó jeges aura hirtelen szétrobbant. A barlangot fagyos szél
töltötte meg. Minden irányból hó zuhogott, a hőmérséklet lecsökkent -
Duncan látta a saját leheletét.
A végén kiderül, hogy Fiona képes lehozni ide a telet - gondolta a fiú. A
sárkány vadul reagált a varázslatra. Vergődni kezdett, szemmel láthatóan
fájdalmában. Szárnyaival a földet csapkodta; megpróbált elszökni a
sokmillió fájdalmas, jeges lövedék elől.
Maric az elf mellé ugrott, és rárontott az éppen megforduló sárkányra. A
hosszú, mágikus penge mélyen behatolt a lény testébe. Újabb fájdalmas
üvöltés következett. A sárkány ekkor feltápászkodott, és felszökkent a
levegőbe. Hatalmas szárnyának néhány csapásával még feljebb emelkedett,
mígnem végül eltűnt az árnyékok között.
Geneviève bizonytalanul álldogált; az arcát eltakarva próbált védekezni a
hóvihar ellen.
- Szürke Őrzők! Hozzám! - Az üvöltő szelek majdnem elnyelték a
hangját, de társai így is meghallották. Azonnal odasiettek hozzá.
Duncan leguggolt, megpróbált keresztüllesni a hóviharon. Attól tartott, a
sárkány esetleg újabb rohamot indít ellenük. Vagy lehet, hogy elmenekült?
Talán úgy gondolta, éppen elég sebet szerzett erre a napra.
- Vissza fog jöni? - kérdezte Fiona.
Kell leugrott a szikláról, Hafter dühödt ugatással követte.
- Vissza kell jutnunk az Alsó Utakra! Gyorsan, amíg van rá esély!
- Nem! - kiáltott fel Geneviève. - Ott sem lesz könnyebb dolgunk.
- Nem lesz könnyebb, mint itt, a sárkánnyal? Megőrültél?
Julien és Nicolas közeledett. Mögöttük Utha sántikált. Meglepetten
látták, hogy parancsnokuk a vadászhoz ugrik és megmarkolja mellén a
bőrruhát. Geneviève arcát eltorzította a düh, Kell ennek ellenére nyugodtan
nézett rá. Hafter fenyegetően morgott Geneviève lábánál.
- Nem megyünk el - jelentette ki Geneviève. - Harcolunk. Győzni
fogunk.
- A mélyszörnyekkel kellene…
- A testvéremet kellene megtalálnunk! - vicsorgott a nő. - Ez a
küldetésünk! Keresztüljutunk ezen a helyen, vissza Ortan Thaighoz. Vagy
meghalunk közben, de megpróbáljuk! - Egyenként a Szürke Őrzők szemébe
nézett. Egyik társa sem fordult félre, egyikük sem szólalt meg. Duncannek,
amikor magán érezte Geneviève tekintetét, összeszorult a szíve. Geneviève-
en komolyan látszott: harcolni akar a sárkány ellen, ha az esetleg visszatér.
- Mi a terved? - kérdezte Maric. Fiona mellett állt; rúnákkal díszített
kardja halványan világított a hóviharban. - Van egyáltalán? - A hangja ennél
a mondatnál már élesen vádló volt.
Geneviève arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Nem maradt ideje a
válaszadásra, mivel a barlang mennyezete felől borzalmas üvöltés
hallatszott. A sárkány visszatért.
- Mozgás! - kiáltott Geneviève.
Szétszóródtak. Duncan olyan gyorsan futott, ahogy a lába bírta. Közben
maga elé emelte a karját - így védekezett a Fiona által feltámasztott jeges
szél ellen. Érezte, hogy a roppant tömegű sárkány a fejük fölött van, és egy-
két pillanatig biztosra vette, hogy rá fog zuhanni, vagy ami még rosszabb:
lecsap, aztán elragadja őt karmos lábaival, miként a sólyom teszi a nyúllal.
A lény valahol Duncan mögött, dobhártyaszaggató üvöltéssel érkezett le.
A fiú megbotlott és félig bezuhant egy sziklaoszlop mögé. A közelben egy
keskeny csatornában láva hömpölygött; a tűzpatak felszínéről a kavargó hó
hatására sziszegve tört fel a gőz.
Duncan maga alá rántotta a lábait, megfordult, és óvatosan kilesett az
oszlop mögül. A hóviharban is ki tudta venni a sárkány körvonalait, de a
részleteket nem látta tisztán. A lény körbefordult, hosszú nyaka kígyózó
mozgással lendült előre, hogy a pofája elkapjon valamit, ami alá került.
Duncan nem tudta megállapítani, ki a kiszemelt áldozat.
A fiú nyelt egyet, összeszedte bátorságát, és ismét futásnak eredt. Ahogy
közelebb ért, az örvénylésből kivált a sárkány; már az óriási test részleteit is
látta. A csupaizom, fenséges lényt fényes, fekete pikkelyek borították.
Duncan talán gyönyörűnek nevezte volna, ha történetesen nem ennyire
veszedelmes.
A sárkány ismét felüvöltött, hosszú farka vadul csapkodott a test mögött.
A szárnyak eszelős verdesése felerősítette a szelet. Az öblös barlang
felerősítette az üvöltést, de annyira, hogy a hang fájdalmat okozott a fiúnak.
Duncan arca megrándult, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni a
fájdalmat - tovább rohant előre.
A lénynek komoly nehézsége támadt a harcosokkal. Duncan látta, hogy
társai körbevették a bestiát. A sárkány megpróbált egy-egy ellenfélre
összpontosítani, de amikor ezt megtette, valamelyik másik irányból érte
támadás. Kell közben folyamatosan lődözte rá a nyílvesszőket, ezzel újra és
újra elterelte a figyelmét az éppen kiszemelt áldozatról. Utha a sárkány
lábainak közelében táncolt, Geneviève a hasába merítette bele időként a
kardját. A fekete pikkelyeket több helyütt vér borította.
A sárkány Geneviève irányába csapott a fejével; a nő az utolsó
pillanatban tért ki előle. Két újabb nyílvessző fúródott a sárkány nyakába,
mind a kettő komoly fájdalmat okozott neki. Dühödt horkantást hallatott,
gyors mozdulattal megfordult, vastag farkával csapott egyet, és félresöpörte
Geneviève-et. Duncan is kénytelen volt felugrani a levegőbe, hogy kikerülje
a sárkányfarkat. Hallotta, hogy a parancsnoka a háta mögötti éles sziklákra
zuhan. Hangos reccsenés hallatszott - mintha eltört volna valami. A hangot
Geneviève fájdalmas kiáltása követte.
A sárkány őrjöngve, tátott szájjal vetődött a kiálló szikla felé, amelynek
tetején Kell állt az íjával. Fiona ráeresztett egy mágikus tűzvillámot a
lényre, amely fájdalmasan felüvöltött, de nem állt meg, és ezúttal nem
változtatott irányt.
Hafter előrevetődött a gazdája mellől, és mielőtt Kell bármit tehetett
volna, lerohant a szikláról. Dühödt vicsorgással támadt rá a sárkányra, ám
az alig lassult le.
A sárkány mellső végtagjaival csapott le a kutyára. Hafter a levegőbe
emelkedett, majd kínlódó nyüszítést hallatva a barlang kőfalához csapódott.
Lecsúszott a padlóra, elhallgatott és mozdulatlanná vált.
Kell dühödten felüvöltött, megszokott egykedvűsége semmivé vált.
Gyors egymásutánban három nyílvesszőt lőtt ki a sárkány fejére. Az egyik
acél hegy majdnem a bestia szemébe fúródott. A sárkány közben elérte a
vadászt, az állkapcsai közé kapta és a levegőbe emelte. A férfi agonizálva
ordított; Duncan viszonylag távol volt tőle, de még így is tisztán hallotta,
ahogy az agyarak szétroppantják Kell bordáit.
- Kell! - kiáltott Fiona lentről.
Duncan közben a sárkány farához ért, és belemélyesztette a testébe a
tőreit. Mély sebeket ejtett, ám a sárkány egyetlen farokmozdulattal
félresöpörte őt. Duncan a kövekre zuhant, és szédelegve tápászkodott fel.
Amint felült, a farok ismét lecsapott rá. Olyan érzése támadt, mintha egy
leomló téglafal alá került volna. Oldalra sodródott, azután gurulni kezdett,
végül beütötte a fejét az egyik sztalagmitba. Látása elhomályosult, egy
pillanatig nem tudta megállapítani, merre van fent, és merre lent.
Amikor felemelte a fejét, elképedve látta, hogy Maric király a kékes
fénnyel világító rúnákkal díszített kardot magasra tartva ráront a sárkányra.
A király mélyen beledöfött a lény oldalába, közvetlenül a mellső végtagjai
fölött. Ez már a sárkánynak is sok volt - eszelősen üvöltött a fájdalomtól.
Kiejtette a szájából Kellt, aki véres rongycsomóként zuhant a földre. Fiona
azonnal odaugrott hozzá.
A sárkány dühödten Maric felé fordult. Pofáját kitátotta, agyarairól vér
csöpögött. Mély lélegzetet vett, hörgését még Duncan is tisztán hallotta. A
király egy pillanatig a bestiára nézett. Nem volt hová menekülnie, és senki
sem volt a közelében, aki elterelhette volna a sárkány figyelmét.
Ahogy a lény rámeresztette a szemét, Maric bátran kihúzta magát, és
farkasszemet nézett vele. Talán a saját halálát látta a gonoszul csillogó
szempárban-
 A sárkány tűzcsóvát okádott ki magából.
Maric szeme hitetlenkedve elkerekedett, amikor a lángok valamivel
előtte egy láthatatlan akadályba ütköztek. Ahelyett, hogy a tűz körbefolyta
és elemésztette volna a testét, ártalmatlanul haladt el mellette. A király
körbenézett, és megpillantotta a közelben lévő Fionát, aki a varázslat
végrehajtása után éppen akkor eresztette le a kezét.
- Vissza, te bolond! - kiáltott az elf.
Maric elbotorkált a sárkány elől, amely taktikát változtatva megpróbálta
eltaposni őt. A lény ismét dobbantott egyet, és ezúttal sikerült rálépnie
Maric köpenyének szélére. A szövet leszakadt a király hátáról. A másik
oldalon, mintha a semmiből bukkannának elő, Nicolas és Utha jelent meg.
A bestia egy-két pillanatig nem tudta eldönteni, hogy a menekülő Maricot
támadja, vagy a másik két harcos felé forduljon. Fájdalmas és elkeseredett
üvöltéssel megpördült, és Nicolasra rontott rá.
Itt semmi hasznom! Duncan feltápászkodott a padlóról. A lábába éles
fájdalom hasított, de nem törődött a kínnal. Csak lassan bírt mozogni, de
nem akarta kihagyni a kínálkozó lehetőséget. A sárkány ismét hátat fordított
neki; ki kellett használnia az alkalmat. Egész álló nap újabb és újabb
sebeket ejthetnek ezen a dögön, mindhiába; csak akkor győzhetik le, ha
halálosan megsebzik, mondjuk a fején.
Duncan végigrohant a köveken. Menet közben látta, Utha ismét eltáncol
a támadó sárkány elől, és amikor alkalma nyílik rá, lecsap a láncos
fegyverrel. Éles, kék fény villant - Fiona épp egy gyógyító varázslatot
olvasott rá Kellre.
A fiú közben eljutott a sárkány farkához. Nem lassított le, és megpróbált
úgy viselkedni, mintha az, amire készül, nem lenne őrültség.
Ne fordulj meg, csak most ne!
Eszelős vigyorral az arcán felugrott a sárkány farkának tövére, és
továbbszaladt. Az erős szélben, a kavargó hóban ez nem volt valami
könnyű feladat, ráadásul a lény szünet nélkül vonaglott a talpa alatt.
Szerencsére sikerült megőriznie az egyensúlyát, és a lendületéből sem
vesztett. Karjait oldalra tartotta, és üvöltve, a félelemtől reszketve
végigrohant a sárkány gerincének sötét tarajai között.
- Duncan, te őrült! - hallatszott Geneviève hangja valahonnan hátulról. -
Mit művelsz?
 Jó kérdés volt. Olyan kérdés, amit Duncannek nem volt alkalma
végiggondolni. A sárkány csak ekkor fedezte fel, hogy valami történik a
hátán. Szerencsére Maric és Utha is folytatta a megkezdett támadásokat, így
a lény nem törődhetett Duncannel.
A fiú nem nézett le, csak arra figyelt, hogy folyamatosan mozogjon a
lába. Tekintetét a fekete pikkelyekre szegezte. Megpróbálta figyelmen kívül
hagyni, hogy milyen távol van tőle a padló, milyen magasra jutott. Félelem
járta át, a szíve vadul kalapált a mellkasában.
Megcsúszott. Egyetlen szívdobbanásnyi ideig arra gondolt, lezuhan és az
egész őrültséget hiába vállalta. A szíve a torkába ugrott. Az egyik szilverit
pengéjű tőrét ösztönösen beledöfte a sárkány nyakába. A penge mélyen
beleszaladt a fenevad húsába, és a csontba fúródott. Duncan a tőrbe
kapaszkodva lógott a felágaskodó és fájdalmasan üvöltő lény nyakán.
Megfordult körülötte a világ. A sárkány csapkodni kezdett a szárnyaival,
majd egy óriási ugrással a levegőbe emelkedett. Duncannek hányingere
támadt, de valahogy sikerült leküzdenie: arra gondolt, hogy az utóbbi
időben már túlságosan sokszor volt rosszul, sokszor bizonyult gyengének,
és elege lett ebből.
Szél süvöltött az arca mellett, fekete haja szabadon lobogott.
Megpróbálta felhúzni magát a tőr irányába, de csak annyit bírt tenni, hogy
kapaszkodik és lélegzik. Szinte semmit sem látott, a fények kialudtak vagy
elhomályosultak. A sárkány beleütközött valamibe; Duncan kis híján
lecsúszott, aztán rájött, hogy a lény a barlangban maradt, de leereszkedett
valahová. Talán egy párkányra, vélhetőleg oda, ahová először vonult vissza.
A sárkány ismét ugrott egyet, és üvöltve repülni kezdett.
Valami elzúgott Duncan feje mellett a sötétben. Egy pillanatig nem tudta
megállapítani, mi volt az, de aztán megint elszáguldott valami
mellett - másodjára már látta, hogy egy sztalaktit csúcsát sikerült éppen
csak kikerülnie. Lehet, hogy a sárkány le akarja rázni őt magáról?
Harmadszorra talán sikerülni fog neki… Duncan minden erejét összeszedve
felkúszott a sárkány nyakára. A következő sztalaktit így is elkapta a lábát.
Felszisszent a fájdalomtól.
A sárkány újra ereszkedni kezdett. Duncan felemelte a másik tőrét, és
valamivel előrébb belevágta a lény hosszú nyakába. A sárkány
megvonaglott, megpróbálta lerázni magáról lovasát, ám erre nem sok esélye
maradt, mivel Duncan már két tőrbe kapaszkodhatott. A lábait átkulcsolta a
nyak alatt, így már sokkal jobb helyzetbe került.
A lény másodszor is leereszkedett valamire. Duncan a zökkenéskor
belefejelt a kemény pikkelyekbe. Az ütés olyan erejű volt, hogy egy
pillanatig nem kapott levegőt. A közeli lávafolyó elég fényt szolgáltatott
ahhoz, hogy láthassa, a sárkány megpróbálja hátrafordítani a fejét. A hosszú
nyak hajlékony volt, de szerencsére nem annyira, hogy az agyarak elérjék a
potyautast. A félelmetes agyarak Duncantől alig egy arasznyira csattantak
össze. A fiú tisztán látta a gigantikus agyarakat. A sárkány torkából
förtelmes, kénes bűz csapott az arcába. Megrémült; eszébe sem jutott, hogy
a sárkány esetleg megkísérli leharapni őt a nyakáról. Mi lenne, ha képes
volna rá?
A sárkány még mindig mozgott, de Duncant már nem fenyegette a
lezuhanás veszélye. Kirántotta az egyik tőrt, és a fejhez közelebb ismét
beledöfte a nyakba. Még egyszer megismételte a mozdulatsort. Ezzel a
módszerrel gyorsan haladt előre a nyakon, mígnem végül már közvetlenül a
fej mögött volt.
A lény taktikát változtatott: megpróbálta lerázni lovasát. Duncan a
nyakhoz simult, tűrte, hogy a meleg, kemény pikkelyek sebet ejtsenek az
arcán. Minden erejét latba vetve kapaszkodott, hiszen az élete múlott ezen.
Ismét felkavarodott a gyomra, és ha lett volna benne valami, valószínűleg
kiokádja. Legyűrte a rosszullétet, állta az arcába hasító szelet, és
fohászkodni kezdett a Teremtőhöz, hogy ne zuhanjon alá. Ismét kihúzta az
egyik tőrét, és ezúttal már fentről közvetlenül a sárkány koponyájába
merítette bele.
Érezte, ahogy a penge csontot ér és áttöri a koponyát. Élénkvörös vér
fröccsent a karjára. A sárkány hátravetett fejjel bömbölt. Duncant ez a hang
arra ösztönözte, hogy nyomja még mélyebbre a tőrt.
A fiú egészen markolatig döfte a pengét a sárkány koponyájába. A sebből
vér és habos nyálka bugyogott elő. A sárkány ismét fel akart ugrani a
levegőbe, de sehogy sem bírta végrehajtani a műveletet. Zuhanni kezdett, és
amikor leérkezett, a nyaka is a földhöz csapódott.
Duncan ezután már nem bírta tartani magát, mindkét tőr markolata
kicsúszott a kezéből. A sárkány, mielőtt leérkezett, még le tudta rázni őt
magáról. A fiú az egyik sziklához csapódott, de olyan erővel, hogy eltört a
karja. Az éles reccsenést ő is tisztán hallotta. Éles kiáltást hallatott,
továbbgurult a földön, majd hirtelen lefékezte magát.
Amikor kinyitotta a szemét, rá kellett jönnie, hogy Fiona varázslata ismét
hat rá. Szél és jég csapkodott körülötte, semmit sem látott a láva
narancsszínű, homályos ragyogásában. Hol lehet a sárkány? Hová tűnt?
Hogyan lehetséges az, hogy nem lát egy ilyen óriási lényt?
A sárkány megjelent, úgy bukkant ki a kavargó hóból, mint egy gigászi
szellem. Fekete fejét vér borította; dühödt üvöltéssel rontott Duncan
irányába. A fiút minden ösztöne arra bíztatta, hogy fusson, meneküljön, de
túlságosan megviselte a zuhanás, és túlságosan hatalmába kerítette a
rémület ahhoz, hogy mozduljon. Ahogy az óriási fej közeledett felé,
Duncan lehunyta a szemét, és várta, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen-
Valami megragadta és hátrarántotta.
Julient látta, a vérben úszó sebesült harcost, aki felkapta, és a szó szoros
értelmében hátrahajította. Egy pillanatig úgy érezte, lassan, lebegve száll a
levegőben. Látta Julien mögött a sárkányt, látta, hogy az iszonyatos
állkapocs azon a helyen csattan össze, ahol az előbb még ő hevert…
A földhöz csapódott, félregurult. Fájdalom hasított törött karjába; a kíntól
nem látott mást, csak fehér homályt. Küzdött az agónia ellen, és kinyitotta a
szemét. A sárkány ekkor már Julient vette célba. Dühös volt rá, hiszen ő
volt az, aki megakadályozta, hogy bosszút álljon azon, aki sebet ejtett a
fején. Lefelé tartott. A harcos megpróbálta felemelni a kardját, hogy fogadja
a támadást, de sérülései miatt túlságosan lassan mozgott.
A sárkány összezárta a fogait Julien testén. Hangos ropogás hallatszott.
Julien eszelősen sikoltozott. A lény a magasba emelte a fejét, és vele együtt
az emberi testet is, amelyet aztán könnyedén maga mögé lódított. A
szétzúzott vadász az árnyékok közé zuhant.
A sárkány lassan ismét Duncan felé fordította a fejét. Összehúzott, fekete
szeméből sütött a gyűlölet. Duncan nyelt egyet, hátrafelé kezdett mászni, de
nem sok ereje maradt. Hirtelen Geneviève jelent meg: oldalról rontott rá a
sárkányra. Páncélját korom lepte, az arcán veríték csorgott, látszott rajta,
hogy minden mozdulat végrehajtása megpróbáltatás a számára. Éles harci
kiáltással a sárkány nyakának tövére csapott a kardjával.
A sebből vér ömlött a földre. A lény dühödten üvöltött, és új támadója
felé lendítette a fejét. Geneviève felkészült erre. Megvetette a lábát, és
beledöfte a kardját a nyitott pofába. A penge keresztülhatolt a sárkány
száján, átütötte a szájpadlását, majd a feje tetején bukkant ki.
A sárkány lendülete hátrataszította Geneviève-et. A nő csúszott, csúszott,
míg végül a lábfeje beleakadt a kőpadló egy szélesebb repedésébe. Ekkor
elkeseredett kiáltást hallatott, megfeszítette a testét, és előredőlve
megpróbálta feltartani a feléje nehezedő sárkánytestet. A sárkány vadul
verdőgött, igyekezett felrántani a fejét. A penge a szájában maradt,
Geneviève azonban egyensúlyát vesztve oldalra dőlt.
A lény lecsendesedett, a pofájából esőként zuhogó vérrel együtt mintha
az erő is elhagyta volna a testét. Még egyet mozdított a fején, még egyszer a
földhöz csapta a kardot markoló nőt. Geneviève szédelegve bár, de kitartott.
A mozdulatok hatására a penge még mélyebbre hatolt a lény koponyájába.
A bestia teste reszketni kezdett.
A sárkány megpróbálta összecsattintani az állkapcsát, de a szájpadlásába
döfött kard megakadályozta ebben. A torka mélyéből kis lánggomolyok
törtek elő, végignyalták Geneviève arcát. A karmos mellső végtagok a nő
irányába mozdultak, ám a lény már nem uralta saját testét. Megpróbált a
levegőbe emelkedni, de hiábavalóan csapkodott bőrszárnyaival.
Geneviève lassan feltápászkodott, és még előrébb lökte a kardot. A kezei
már a sárkány agyarai között voltak. A sárkány megrázkódott, fekete
szeméből széles patakokban folyt a vér. Azután, amikor Geneviève
dühödten felkiáltott, amikor már látszott rajta, hogy nem bírja tovább tartani
a kardot, a lény a földre roskadt. Szárnyai szétnyíltak, a teste rángott még
egyet-kettőt, de azután mozdulatlanná dermedt.
Duncan alig hitt a szemének. Lassanként szétoszlott a förgeteg, mély
csend borult a barlangra. A fiú csak Geneviève szaggatott lélegzését
hallotta. A nő kimerülten lépett a sárkány feje mellé. Rátaposott a pofájára,
és minden maradék erejét összeszedve kirántotta a sebből a kardját. A
penge undorító, cuppanó hang kíséretében szabadult ki. A szájból kiömlő
sötétvörös vér pocsolyába gyűlt Geneviève lábánál. A sárkány szeme még
nyitva volt, de már hiányzott belőle az élet szikrája.
Kétség sem férhetett hozzá: a fenevad kimúlt.
Duncan lépteket hallott. Megfordult. Utha egyik kezét a mellkasára
szorítva, bicegve lépkedett. Véres köpenyében a parancsnokhoz ment,
aggodalmasan a vállára tette a kezét. Geneviève kurtán biccentet, és letolta
a válláról a törpe kezét.
- Egy kicsit össze kell szednem magam - lihegte. Fáradtan lerántotta az
egyik kesztyűjét, a kézfejével megtörölte izzadt homlokát. - A többiekkel
foglalkozz.
A törpe Duncanre nézett, aki a barlang túlsó végébe mutatott.
- Arra menj! - javasolta. - Julient odahajította- Komolyan
megsérülhetett. - Utha bólintott és elsietett.
Fiona és Maric a közelben volt. Szemmel láthatólag egyikük sem szerzett
komoly sebet, bár a király eléggé viharvertnek tűnt, és tetőtől talpig
beborította a hamu. Mindketten Duncenhez futottak, a mágus lehajolt, hogy
segítsen a fiúnak felülni. Duncan sziszegve mozdult, törött karjából éles
fájdalom sugárzott szét a testében. Bőrruháját vér borította, és nem lehetett
megállapítani, hogy a sajátja vagy esetleg a sárkányé. Nem sok kedve volt
alaposabban megvizsgálni a sérülését; nem akart szembesülni a tényekkel,
de úgy érezte, komoly a dolog.
- Jól vagy? - kérdezte Fiona.
- Úgy nézek ki? - morgott Duncan, és óvatosan maga elé húzta a karját. A
fájdalom felerősödött; a fiú sziszegve, a szemét lehunyva himbálózott előre-
hátra.
Maric elismerően felfüttyentett.
- El sem tudom hinni, hogy meglovagoltad!
- Őrültség volt! - jelentette ki Fiona. - Meg is halhattál volna.
- De nem halt meg - mondta Maric. - Ráadásul bejött a húzás…
Duncan felemelte reszkető, véres kezét, hogy leállítsa a páros civódását.
- Bocsánat! Itt mintha lenne egy sérült…
Az elf dühösen morgott, majd homlokráncolva felmérte Duncan
sérüléseit. Túlságosan nagy erővel érintette meg a fiú karját. Duncan
ösztönösen hátrahúzódott. Ettől a mozdulattól felerősödött a fájdalom, de
annyira, hogy hanyatt dőlt, és vonaglani kezdett a földön. Lehet, hogy
szétzúzódtak a csontjai? Nagyon úgy érezte. Mintha tűz áramlott volna az
ereiben.
- Jól van - suttogta Fiona. - Akkor most egy varázslatot. - Sápadt volt,
izzadt, a szeme alatt fekete karikák sötétlettek a kimerültségtől, de
összeszedte magát, és belekezdett a varázslásba. Megszorította Duncan
vállát, és elsuttogott néhány igét. Kék aura jelent meg körülötte, az energia
a fiúba áramlott, és olyan hűsítő megkönnyebbülést hozott, amitől tátva
maradt a szája.
Érezte, ahogy eltűnnek a sebei; még azt is érezte, ahogy a karjában
megmozdulnak a csontok, és a helyükre ugranak, az ezzel járó iszonytató
fájdalom sem jelentkezett, mintha nem is a saját karját figyelte volna. Az
érzékszervei eltompultak, miközben a mágia végigtáncolt a testében, és
megcsiklandozta az ujjai hegyét.
- Van egy kevés gyógyírunk - mondta Maric. - Ne pazarold az erődet,
Fiona. Kimerültnek látszol.
Az elf nem hagyta abba.
- A mágikus italokra később is szükségünk lehet - mondta. - Azért
vagyok itt, hogy gyógyítsak.
Maric nem vitatkozott. Körbenézett a barlangban. Duncan követte a
pillantását, és meglátta Kellt, aki feléjük bicegett. A vadász félelmetes
látványt nyújtott: mocsok és vér borította, bőrzekéjén több hosszú hasadás
éktelenkedett. Elvesztette csuklyás köpenyét, a feje is véres volt, de ahhoz
képest, hogy nemrég még egy sárkány pofájában volt, meglepően
egészségesnek látszott.
Kell feléjük se pillantott, idegesen forgolódott körbe.
- Hafter?
Közönséges helyzetben erre a kiáltásra a kutya azonnal odasietett volna
hozzá, ám most nem kapott választ. Se egy ugatást, se egy nyüszítést -
semmit.
Fiona felkapta a fejét.
- Jaj, ne! Hafter!
Kell ekkor vette észre a fal tövében fekvő testet, a kutyát. Duncan úgy
látta, nem mozog, élettlenül hever, alig kétlábnyira egy kisebb, sziszegő
lávaértől. A vadász odasántikált, a testét átjáró fájdalmat feledve a
barátjához sietett.
Fiona befejezte a varázslást.
- Most már jól vagy? - kérdezte Duncantől idegesen. A fiú bólintott és
megpróbált felállni. Még érezte a fájdalmat, a karja még merev volt, de
valóban sokkal jobban érezte magát. Maric felsegítette. Az elf a vadász után
futott, elrongyolódott kék szoknyája zászlóként lobogott utána.
Duncan a király segítségével felállt, és odabicegett a falhoz. Kell és
Fiona már ott térdelt Hafter teste előtt. A jelek szerint már nem lehetett
segíteni a kutyán. Hafter nem mozgott. A vadász fájdalomtól eltorzult
arccal simogatta barátját. Duncan még sosem látta ennyire kétségbeesettnek
Kellt.
- Elment-?
- Nem. - Fiona megrázta a fejét, s megkönnyebbülten felsóhajtott. Kell
lehunyta a szemét. Talán hálaimát mondott; Duncan ezt nem tudta
megállapítani. Még sosem látta, hogy a vadász bármilyen módon kifejezte
volna háláját a Teremtőnek, vagy bármely más istennek, de talán ez az
alkalom különleges volt. - Komolyan megsérült, de azt hiszem, a mágiám
elég lesz ahhoz, hogy visszahozzam.
Fiona belekezdett a varázslásba. Ahogy a kék ragyogás szétterjedt a
testén, Hafter hirtelen megmoccant. Kinyílt a szeme, és amikor meglátta az
előtte guggoló Kellt, panaszos nyüszítésbe kezdett. A farka erőtlenül verte a
kőpadlót. A vadász megsimogatta a fejét, halk szavakkal csitítgatta, rászólt,
hogy maradjon fekve, míg a varázslat elvégzi a munkáját.
- Szerencsés kutya - mondta Maric. Duncan szótlanul bólintott.
Kétségbeesett kiáltás hallatszott. Fiona felkapta a fejét - a kék ragyogás
elhalványult. A többiek is hátrafordultak. Duncan először nem tudta,
honnan jött a hang, de aztán meglátta Uthát. A törpe a barlang túlsó
végében, egy nagyobb sziklatömb mellett állt. A falakat borító mohákból
fakadó halvány fényben Duncan látta, hogy a barlang padlója afelé
megemelkedik, amerről jöttek. A törpe nem mozdult; beletelt egy kis időbe,
mire Duncan rájött, hogy valaki ott kuporog mellette a földön.
Nicolas volt az, aki Julien véres testét tartotta a karjai között.
- Fiona! - kiáltott fel Duncan, szükségtelenül. A mágus Kellre nézett, a
vadász bólintott. Az elf felállt, és átrohant a barlang másik végébe, a
többiekhez. Duncan lassan, Maric támogatásával utánabicegett. Látta, hogy
Geneviève is arrafelé tart.
Az elf megérkezett Julien testéhez, és nagy nehezen kihúzta Nicolas
karjai közül. A szőke harcos vigasztalhatatlan volt, könnyes arccal, zokogva
könyörgött barátjának, hogy tartson ki. Utha gyászos képpel ácsorgott, és
együttérzően Nicolas vállára tette a kezét. A férfi dühösen lerázta magáról.
- Segíts rajta! - üvöltött rá Fionára. Az elf bólintott, és Julienre helyezte a
kezeit. A testet körbevette a kék, gyógyító aura. Duncan közelebb ért, és
meglátta a harcost. Julien teste szétzúzódott, kitekeredett, a feje furcsa
szögben állt. A páncélját vér borította, alatta vértócsa sötétlett. Az egyik
karja szinte péppé változott, a véres masszát csak a páncél maradványai
tartották össze.
Ha Fiona hamarabb jut el hozzá, talán segíthet rajta, bár ez sem biztos:
Julien feje olyan szögben állt, hogy úgy tűnt, azonnal életét vesztette,
amikor kitört a nyaka. Duncan remélte, hogy így történt, hogy nem
szenvedett sokat. A harcos szeme nyitva maradt, a tekintete furcsán
nyugodt volt - úgy nézett, mintha semmi baja sem lenne. Duncan hátán
végigfutott a hideg; félrefordította a fejét.
Fionából folyamatosan áramlott a mágikus energia a testbe, de a jelek
szerint hiába. A tátongó sebek némelyike összezárult, de a sápadt arcba nem
tért vissza az élet színe, a test nem mozdult. A mágus még erősebben
összpontosított; szeméből könnyek patakzottak.
- Csinálj valamit! - követelte Nicolas. - Miért nem történik már valami?
- Próbálom! - zokogta Fiona.
Geneviève előrelépett. Az arca merev volt és kifejezéstelen. Megérintette
Fiona vállát.
- Hagyd abba - parancsolta. Az elf elbizonytalanodva nézett fel, és
engedelmeskedett. A varázslat halványabbá vált, azután teljes egészében
megszűnt.
- Ne! - kiáltotta Nicolas. Ismét letérdelt, a karjai közé vette Julien fejét,
és megpróbálta visszaigazgatni a helyére, bár nyilvánvaló volt, hogy eltörött
a nyaka. - Nem, nem állíthatod le! Julien rendbe fog jönni! Csak még egy
kis gyógymágiára van szüksége!
- Halott - mondta Geneviève színtelen hangon. Nicolas arcán könnyek
csorogtak, a cseppek összekeveredtek a bőrére fröccsent vérrel.
- Te ezt nem tudhatod!
- Nézz rá, Nicolas! Már nincs közöttünk.
 Egy percig úgy tűnt, a harcos fel fog lázadni a parancsnoka ellen.
Rázkódott a dühtől, aztán az indulatai hirtelen könnyekké változtak.
Reszketve leeresztette Julien fejét a földre, azután barátja mellvértjéhez
szorította a fejét. Zokogott, és közben Julient simogatta. Duncan nem bírta
elviselni a látványt. A többiek lehajtott fejjel álltak. A barlang mély
csendjét csak Nicolas zokogása törte meg.
Fiona felnézett Geneviève-re, az arca könnyes volt.
- Biztos nem akarod, hogy- - Elcsuklott a hangja. Már nem tudta, mit
mondhatna.
- A mágia senkit sem hozhat vissza a halálból. - Geneviève a vadász felé
mutatott. - Menj, inkább segíts a kutyán. Hamarosan tovább kell mennünk.
- Nem! - tiltakozott Nicolas, és felpattant. - Nem hagyhatjuk itt!
- Pedig ezt kell tennünk. A mélyszörnyek közelednek. Talán nem érzed
őket? Ki kell használnunk az előnyünket, amíg még van. - Kesztyűs kezét a
harcos vállára tette, mélyen a szemébe nézett. Egy pillanatig habozott, majd
hagyta, hogy az együttérzés észrevehetővé váljon a tekintetében. A szemét
elfutotta a könny. - Barátom… - kezdte, de elcsuklott a hangja. Nicolas
értetlenül nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy Geneviève vigasztaló szavakat
keres, de egyet sem talál.
Geneviève gyorsan elpislogta könnyeit, és ismét magára öltötte szokásos
keménységét. A gyász pillanata elillant. Levette kezét Nicolas válláról, és
sürgetőleg odabólintott neki.
- Búcsúzz! Gyorsan. Amint lehet, indulunk!
Nicolas térdre rogyott. Már nem sírt, komor és kemény arccal meredt
Julien holttestére. A parancsnok hátat fordított neki, és visszament Kellhez.
Fiona lassan felegyenesedett, és követte őt.
Duncan a királyra nézett, aki zavartan bámulta a földet. Ő alig ismerte
Julient. Duncan is csupán néhány hónapja ismerkedett meg vele, Utha és
Nicolas azonban már évek óta a harcostársa volt. A törpe letérdelt Nicolas
mellé, a vállára tette a kezét. A harcos ezúttal nem húzódott el.
Val Royeaux-ban mindennapos volt a halál. Duncan az utcákon nőtt fel,
olyan helyen, ahol gyakran előfordult, hogy az emberek egyszerűen
eltűntek. Voltak, akiket letartóztattak, voltak, akik valamelyik sötét
kazamatában tűntek el, és soha többé nem kerültek elő. Voltak, akik
megbetegedtek, és nem létezett orvosság, ami segíthetett volna rajtuk, és
természetesen gyilkosságok is történtek. Duncan ismert egy fiatal lányt, egy
kiváló zsebmetszőt, akivel egy alkalommal nagyon jól elszórakozott. Őt egy
nemesember hintója ütötte el. Eltörött a lába, ott feküdt az utca kövén, és
segítségért könyörgött, de senki sem törődött vele. Mire nagy nehezen
sikerült bekúsznia az egyik sikátorba, már soha többé nem bírt lábra állni: a
vérveszteség végzett vele.
Duncan tehát ismerte a halált, de ez volt az első alkalom, hogy csatában
látott elpusztulni egy Szürke Őrzőt. Az eltelt néhány hónapban, amióta
csatlakozott a Rendhez, időnként olyan érzése támadt, hogy ezeknek a
harcosoknak senki sem képes ártani, egyetlen erő sem végezhet velük, most
azonban csalatkoznia kellett.
Előrelépett, és Nicolas másik vállára tette a kezét. Néhány vigasztaló szót
akart mondani, ám a harcos felpattant, és dühödten fordult feléje. Duncan
riadtan lépett hátra.
- Te! - vicsorgott Nicolas. Utha megpróbálta visszafogni, ám a harcos
nem törődött vele. - Julien azért halt meg, hogy megmentse a szánalmas
életedet! Hagynia kellett volna, hogy az a dög végezzen veled!
- Én nem… - dadogta Duncan.
- Mit műveltél? Felugrottal rá? Azt hiszed talán, nincsenek
következményei a tetteidnek? Úgy viselkedsz, akár egy ostoba
semmirekellő! Lásd, mit értél el vele! - Julien felé intett, és szemében ismét
megjelentek a könnyek.
- Hé! - tiltakozott Maric. - Ő győzte le a sárkányt!
- És miatta halt meg Julien! - morgott Nicolas. Duncanre meresztette a
szemét, vádló tekintettel.
Valójában igaza volt. Julien azzal, hogy megmentette Duncant a
sárkánytól, gyakorlatilag a saját életét tette kockára. A fiú érezte, most neki
kellene ott feküdnie, kitörött nyakkal; neki kellett volna megfizetnie a
hősködésért, de nem ez történt, mert jött valaki, aki vállalta helyette az
áldozatot.
Duncan a törpe szemébe nézett. Utha tekintete fájdalmas volt. Duncan
még soha életében nem találkozott olyan kemény és szenvedélyes
teremtménnyel, mint Utha, ám a törpe most egyetlen mozdulattal sem árulta
el érzelmeit. Lehunyta a szemét, lehajtotta fejét - csak ezzel utalt arra, hogy
egyetért Nicolasszal.
 A fiú visszahúzódott; nem bírta elviselni Nicolas gyűlöletét. Futásnak
eredt. Maric a nevét kiáltotta, de nem állt meg, nem fordult vissza. A láva
ragyogása egyre erőtlenebbé vált mögötte. Mire észbe kapott, már kirohant
a barlangból, és jócskán eltávolodott a többiektől. Az árnyékok befogadták
maguk közé, átölelték, barátságosan hívogatták. Mást nem tehetett, ezért
tovább futott.
 9.

Itt van a mélység, a lelkek kútja,

e smaragdzöld vizekből kezdődik az élet újra.
Jer hozzám, gyermekem, átölellek téged -
karjaim között átélheted az Örök Végtelenséget.

- Andraste himnusza 14:11

Fiona a mellette lépkedő Maricra nézett.

- Nem volt muszáj velem jönnöd - mormolta. - Egyedül is képes vagyok
megtalálni Duncant.
- Tudom - felelte a férfi.
- Van egy varázslatom, ami egyenesen hozzá vezet.
- Ezt már említetted.
- Ha megérzem a mélyszörnyek közelségét, visszafordulok.
- Ezt is tudom. - Maric komoly arccal nézett az elfre. - És azzal is
tisztában vagyok, hogy idelent nem csupán mélyszörnyek vannak. Első
kézből származó tapasztalataim vannak az ilyen lényekkel kapcsolatosan.
Nem szabad egyedül maradnod, ahogy Duncannek sem.
Fiona ezzel nem tudott vitázni, ezért felsóhajtott, és az előttük húzódó
járatra összpontosított. Amióta elhagyták a sárkány barlangját, Maric
hallgatott. Az elf gyanította, átérzi az Őrzőket ért veszteséget. Erre igazán
nem számított. Volt idő, amikor ostobának tartotta Maricot, olyan
embernek, aki inkább személyes vonzerejével, nem pedig királyhoz illő
viselkedésével érte el a céljait. Néhányszor az is előfordult, hogy Maric
elkomolyodott - ilyenkor Fiona felfedezte benne azoknak a
tulajdonságoknak a nyomait, amelyek híressé tették.
De melyik a valódi Maric? Az elf egyszerűen nem tudta eldönteni, ezért
megpróbálta figyelmen kívül hagyni a királyt, megpróbált a feladatukra
összpontosítani. Sajnos ez nagyon nehéznek bizonyult így, hogy Maric
némán haladt mellette. Lehet, hogy ő is tisztában volt ezzel, ezért
viselkedett éppen így?
 Rövid ideje haladtak egy kanyargós alagútban. Az elf botjának fehér
fénye szétoszlatta előttük a sötétséget, bár lehet, hogy nem is lett volna
szükség rá, mivel a falakat foszforeszkáló moha borította. Ebből arra
lehetett következtetni, hogy Duncan nem a sötétben vágott neki a földalatti
labirintusnak. Ha ezt teszi, nem csupán bolondnak lehetne tartani - attól is
félni kellene, hogy öngyilkos gondolatok vezérlik. Fiona még mindig nem
tett le arról, hogy megöli a fiút, ha rábukkannak.
Ha ő nem teszi meg, akkor majd Geneviève. A parancsnok őrjöngött,
amikor észrevette, hogy Duncan elszaladt. Volt egy pillanat, amikor már-
már kiadta az utasítást, hogy tovább mennek, és hátrahagyják ezt az őrültet,
vigyázzon magára az ostoba. Fiona érezte, hogy ez a gondolat is
keresztülsuhant Geneviève agyán, és érezte azt is, hogy a parancsnok csak
kelletlenül hessegette el.
A mélyszörnyek egyelőre nem rontottak rájuk. Maradt egy kis idejük, bár
nem sok. Fiona önként jelentkezett, hogy megkeresi Duncant. Az a tény,
hogy Maric csatlakozott hozzá, kevésbé tette valószínűvé, hogy senkit sem
találnak majd a sárkány barlangjában, amikor visszatérnek. Persze ezt az
eshetőséget még így sem lehetett kizárni. Most, hogy lényegében
eltévedtek, már nem is volt olyan fontos, hogy a király nagyjából ismeri az
Ortan Thaighoz vezető utat.
- Ezt nézd meg! - Maric lemutatott a földre, ahol színes, szürke és
bíborszínű, itt-ott narancssárga moha borította a követ. A falak itt nedvesek
voltak, a levegő páradús és különös növényszagtól terhes. Furcsának tűnt,
hogy a lávapatakokkal átszőtt barlang közvetlen szomszédságában egy
ilyen hely létezik. Fiona arra számított, hogy köveken kívül nem sok
mindent találnak idelent, de el kellett ismernie, hogy tévedett. Itt is volt élet.
Az is bebizonyosodott, hogy sárkányok is élnek idelent.
- Moha-
- De nem érintette meg a Métely. Neked még nem tűnt fel, hogy errefelé
milyen kevés nyom utal a mélyszörnyek jelenlétére? Amióta letértünk az
Alsó Utakról, viszonylag tiszta a környék.
- Lehet, hogy nem járnak túl sűrűn errefelé. Talán a sárkány miatt.
- Nem is kellene. A romlás minden irányba terjed. Magától. Legalábbis
én ezt hallottam.
 Fionának el kellett ismerni, van valami abban, amit Maric mond. Amikor
leszálltak a föld alá, a Métely olyan sűrű volt, hogy szinte fojtogatóvá tette
a levegőt, itt azonban valóban alig lehetett felfedezni a nyomait. Talán a
hőség és a láva miatt? A forróság kiperzselte innen azt a mocskot? Vagy
esetleg a sárkány miatt? Az Öreg Istenek állítólag sárkányok voltak. Kell,
hogy legyen valami kapcsolat!
Ahogy közelebb értek az előttük lévő barlang szájához, Fiona folyó víz
hangját hallotta. Bejutottak egy újabb tágas barlangba. Egy kis
sziklapárkányon álltak, ahonnan kiváló kilátás nyílt egy földalatti tóra. A
víz zavaros és zöld volt, alulról foszforeszkáló sziklák világították meg. A
hatalmas tükör csillogása smaragdszínűvé változtatta a sziklamennyezetet.
Kíséretetiesen szép volt.
A levegőben csípős kénszag terjengett. Mindenhonnan lehulló
vízcseppek visszhangja hallatszott. Fiona nem tudta felmérni a barlang
méreteit; a víztükör egy bizonyos távolságon túl zöldes, köddel keveredő
páratömegnek tűnt.
Maric kilépett a párkány peremére, és álmélkodva lenézett a vízre.
Mondott valamit, de Fiona nem értette a szavait.
- Tessék?
- Itt van a mélység, a lelkek kútja, e smaragdzöld vizekből kezdődik az
élet újra. - Maric felvonta a szemöldökét; furcsának találta, hogy az elf nem
ismeri fel az idézetet. - A Fény himnuszából való.
- Nem kaptam vallásos nevelést - felelte a nő szárazon. E szavakkal
nagyon szelíden fogalmazta meg azt, ami gyermekkorában történt vele, de
nem igazán akarta elmagyarázni, milyen volt nem-emberként felnőni. Ott,
ahol élt, nem léteztek kápolnák. Néha eljöttek a papok, alamizsnát osztottak
és jószándékú tanácsokkal látták el a szegény, szerencsétlen elfeket, akik
minduntalan letértek a helyesnek tartott útról, de őket is templomosok
kísérték, akik csak az alkalmat lestek, hogy mikor „védhetik meg” az Úr
szolgáit.
- Értem. Ez az a rész, amikor Andraste először indul el, hogy szót váltson
a Teremtővel. Ekkor győzi meg a Teremtőt, hogy bocsásson meg az emberi
fajnak. A találkozóra egy földalatti templomban került sor, amelyet
smaragdzöld víz vett körül. Mindig ilyennek képzeltem azt a helyet.
- Kétlem, hogy itt is van templom.
 - Tudom, csak… Nem érdekes. - Maric kissé zavartan a szikla oldalán
levezető, természetes eredetű ösvényre mutatott. - Szerinted Duncan is
eljött idáig? Ilyen messzire?
Fiona bólintott.
- A jelek szerint igen. Már közel vagyunk hozzá.
Lementek az ösvényen, amely bizonyos pontokon csupán néhány kiálló
kődarabból állt. Fionát teljesen kimerítette a csata, nehezen mozgott
láncingében és nehéz szoknyájában. Maric kétszer is elkapta, amikor
megcsúszott a mindenre rátelepedő párában. Fiona kurtán megköszönte a
segítséget, de közben egyre ostobábbnak érezte magát.
Lejutott a tó partjára, ahol iszap, kődarabok és különös, fehér tárgyak
keveredtek egymással. A fehér képződmények úgy néztek ki, mintha
alaktalan, beolvasztásra váró szobrok lennének. Fiona nem tudta
megállapítani, hogy mészkőből vagy kénből vannak. Természetfölöttinek
tűntek, és furcsa szomorúság áradt belőlük.
Az állandó csöpögés ellenére is összesűrűsödött a csend.
- Várj! - szólalt meg Maric hirtelen.
- Mi van? Látod őt? A közelben kell lennie…
A férfi az állát dörzsölgetve elgondolkodott. Fionában feltámadt a
kíváncsiság. Megállt, Maricra nézett, és hagyta, hogy a botja végén
kialudjon a fény. A víz alól így is éppen elég világosság érkezett, bár ez
mindent furcsán zöldre festett. Fiona kezdett belefáradni az állandó
összpontosításba.
- Köszönetet szeretnék mondani neked - mondta Maric.
- Nekem? Miért?
- Mert megmentetted az életemet. Amikor a sárkány tüzet fújt, sorsomra
hagyhattál volna, de nem tetted.
Fiona érdeklődve nézett a királyra. Tényleg elvörösödött? A zöldes
fényben ezt nem igazán lehetett megállapítani, de a dadogva kiejtett szavak
elárulták, hogy Maric valóban zavarban van. Az elf meghökkent.
- Gondolod, hogy bárkit is halni hagynék, ha meg tudom menteni?
Maric megvonta a vállát.
- Azt hiszem, a te szemedben kevesebb vagyok, mint „bárki”. Többször
is világossá tetted, hogy nem tartozom a kedvenceid közé. Gondolj, amit
akarsz, nem vitatkozom, egyszerűen csak szerettem volna megköszönni azt,
amit tettél. Nem voltál köteles így cselekedni.
- Értem. - Fiona önkéntelenül felnevetett. - Bármi legyen is a
véleményem rólad, Maric király, nem kívánom a halálodat. És igenis meg
kellett tennem, és nem, nincs szükség arra, hogy köszönetet mondj.
- De igen, van! - Maric végül mégis az elf szemébe nézett. - Megtalálom
a módját, hogy viszonozzam a dolgot. Megígérem!
Fiona tiltakozni akart, de a szavak elhaltak az ajkán. Meg akarta mondani
Maricnak, hogy tartsa meg magának az ígéreteit, neki ugyanis semmi
szüksége arra, hogy egy ember, egy nagyúr az ő adósának érezze magát.
Meg akarta mondani, hogy véleménye szerint aligha van esély arra, hogy
Maric tartani fogja a szavát. Mit jelenthet egy király számára az ígéret, ha
egy elfnek, egy mágusnak teszi? Ráadásul szó sincs itt semmiféle valódi
tartozásról.
Mindezt el akarta mondani, de nem volt képes rá. Azt azonban nem
értette, miért nem képes a király képébe vágni a dolgot. Egy percig néma
csendben álltak a végtelen tükrű tó zöldes partján, aztán Fiona
megremegett, és a varázslat véget ért. Maric zavartan fordította el a fejét, az
elf pedig sarkon fordult.
- Ha így akarod - mondta vállrándítva. Arra gondolt, Maric az üres
ígéretek mestere lehet. Elvégre ez is hozzátartozik egy király teendőihez,
nem? Nagyon valószínű, hogy az egészről meg fog feledkezni.
Elindultak a parton, óvatosan kerülgették a fehér képződményeket. A
visszhangzó csöpögéshez egy újabb hang társult: valami különös
mormogás, amely egyszerre érkezett minden oldalról. Maric úgy vélte, a víz
adhat ki ilyen hangot, de Fiona ebben korántsem volt ennyire biztos. A víz
fodrozódott, a zöld fények táncba kezdtek a mennyezeten, de egyetlen
csobbanás, egyetlen nagyobb hullám sem látszott, amitől a hang
származhatott volna. Fiona nem érzékelte a mélyszörnyek jelenlétét, de ez
nem jelentette azt, hogy nincsenek a közelben más élőlények.
Váratlanul bukkantak rá Duncanre. A fiú a parton, egy nagy, fehér,
csónak formájú képződmény tetején üldögélt. A „csónak” orra belógott a
víz fölé; Duncan a lábát lógatva ült rajta, és komoran fürkészte a
messzeséget.
 Közelebb kerültek hozzá, de Fiona nem akart fellépni a képződményre. A
fehér felület csúszósnak, nyálkásnak látszott, és azt sem lehetett tudni,
mennyire stabil. A sóillat marta az elf orrát.
- Duncan? - szólalt meg Fiona halkan.
A fiú nem fordult meg.
- Jöttetek, hogy elkapjatok, mi?
- Utánad jöttünk. Duncan, ez ostobaság! Miért csinálod ezt?
- Nem akarják, hogy visszamenjek. - A fiú felsóhajtott és a mélységbe
bámult. - Geneviève talán, de a többiek nem. És én sem akarok
visszamenni.
- Inkább itt kószálsz, a sötétben?
- Nincs túl sötét - nevetett fel a fiú keserűen. Egy pillanatra felerősödött a
mélyből érkező zöld fény; mintha válasz lett volna Duncan szavaira. A fiú
megbabonázva nézett le a vízben csillámló formákra.
- De veszélyes! Geneviève majdnem kiadta a parancsot, hogy hagyjunk
itt.
- Meg kellett volna tennie. Én megtettem volna a helyében. Fiona
segítségkérően nézett a királyra, aki tanácstalanul vonogatta a vállát. Alig
ismerte Duncant, Fiona azonban azt feltételezte, hogy az út során kialakult
közöttük valami sajátos kapcsolat.
Maric a fejét ingatta. Mégis, mit mondhatna? Együttérzően nézett a fiúra,
talán meg is értette őt, mégsem szólalt meg.
Fiona megmarkolta a képződmény egy kiálló részét, fellépett a
„csónakra”, próbálgatta, összeomlik-e alatta. Az anyag meglepően szilárd
volt, kissé érdesnek és csúszósnak tűnt - olyan volt, mintha valami homokos
nyálkából állt volna össze, ami bármelyik pillanatban ismét folyóssá
változhat. Fiona ujjain fehér, szemcsés ragacsot hagyott. A nő lassan
felhúzta magát a „csónakra”. Érezte, hogy a csizmája belesüpped a
nyálkába. Kelletlenül elindult Duncan felé.
- Vigyázz! - szólt fel neki Maric.
Fiona letérdelt a fiú mellé; nem akart beleülni a nyálkába, amely
jellegzetes nyomokat hagyott Duncan bőrruháján.
Néhány percen keresztül hallgattak. Fiona a zöld vizet bámulta, és
csodálattal figyelte a mennyezeten táncoló fényeket. A különös mormogás
folytatódott; a hang éppúgy fodrozódott, mint a tó vize. Fiona észrevette,
hogy a felszín alatt furcsa árnyak mozgolódnak. Halak lennének? Itt? Talán
ezekből fakad a mormogás?
A Szürke Őrzőket különlegessé tévő érzékeivel próbálta felmérni a
terepet. Semmit sem talált. Nyugtalanító volt a gondolat, hogy a
megfertőzött járatok után egy ilyen tiszta helyet találtak, de félresöpörte
aggodalmait.
- Gondolom, most vissza kell mennem - mondta Duncan.
- Ha úgy érzed, hogy egyedül is képes vagy feljutni a felszínre, akkor
nem.
- Ez valószínűleg nem sikerülne…
Duncan sóhajtva felállt, kezét a ruhájába törölte. Fiona is
felegyenesedett, és visszavezette a fiút oda, ahol Maric várakozott. A király
kinyújtotta a kezét, mindkettejüket lesegítette a földre, azután
aggodalmasan Duncanre nézett.
- Jól vagy? - kérdezte. A fiú megvonta a vállát.
- Tudod, sosem akartam Szürke Őrző lenni. Talán nem is kellett volna
beállnom közéjük. Azt hiszem, Geneviève nagy hibát követett el, amikor
kiválasztott.
Maric meglepetten ráncolta a homlokát.
- Erről mintha már beszéltél volna… Miért nem akartál Szürke Őrző
lenni? Úgy érted, nem önként jelentkeztél?
- Az Őrzőknek joguk van a toborzáshoz - magyarázta Fiona. - Ez még az
Első Métely idejéből maradt meg. Akkoriban mindenki hálás volt a
Rendnek azért, hogy sikerült legyőznie a mélyszörnyeket. Az Őrzők
különleges jogokat kaptak, ezek közé tartozik az is, hogy bárkit maguk közé
szólíthatnak, akit akarnak. Ha a Rendnek szüksége van valakire, akkor az
illető Őrzővé válik. Ennyi.
- Erről még nem hallottam.
- Manapság már nem gyakoroljuk ezt a jogot. Nagyon hosszú idő telt már
el a legutóbbi Métely óta, az emberek nem tartják fontosnak a Rendet,
sokan úgy hiszik, a mélyszörnyek soha többé nem térnek vissza a felszínre.
A Rendnek óvatosan kell eljárnia ebben a kérdésben. Semmit sem szabad
erőltetnie. Ez az egyik oka annak, hogy manapság kevesen vagyunk.
 Duncan előhúzott egy rongyot az övéből, és bosszúsan törölgetni kezdte
a nadrágjára és a zekéjére tapadt fehéres nyálkát. Fionának feltűnt, hogy a
foltok helyén a fekete bőr szürkévé változott. Örült, hogy ő nem ült le a
„csónakra”.
- Geneviève ajánlatot tett nekem - mondta Duncan. - Úgy volt, hogy
kivégeznek…
- Ki akartak végezni? - lepődött meg Maric.
- Megöltem valakit. - A fiú félrefordította a fejét. Borongóssá vált a
tekintete. Fiona észrevette, és remélte, Maric figyelmét sem kerüli el a
dolog. Az elf tudta, a sanyarú élet sok mindenre rábírja az embert. Nem
igazán ismerte Duncan történetét, mégis együttérzett a fiúval.
- Börtönben voltam, az akasztásra vártam, amikor Geneviève
meglátogatott. Beeresztették a cellámba… Azt hittem, ő a hóhérom. Azt
hittem, meggondolták magukat, és ott helyben lefejeznek.
- Nem csodálom, hogy hóhérnak nézted. A parancsnokotok nagyon
kemény asszony.
- Geneviève leült mellém, és elmagyarázta, hogy ki tud juttatnia onnan.
Elmondta, Szürke Őrzőt tud csinálni belőlem, és ha túlélem a Csatlakozást,
harcos lehetek, és életemben először nemes ügyért küzdhetek.
- És te igent mondtál.
Duncan elkomorodott.
- Nemet mondtam…
- Érdekes választás egy akasztásra váró embertől.
A fiún látszott, kényelmetlenül érzi magát. Egy hosszú percig hallgatott,
ám éppen akkor, amikor Fiona javasolni akarta, hogy zárják le a
beszélgetést és térjenek vissza a többiekhez, mégis megszólalt.
- Az az ember, akit megöltem, Szürke Őrző volt.
- Ah!
- Rajtakapott, amikor a fogadóban kifosztottam a szobáját. A fogadóstól
kaptam a tippet. Úgy volt, hogy az illető jó darabig nem tér vissza a
szobájába. Fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda. Előkapta a tőreit, és rám
szólt, hogy adjam vissza a gyűrűjét. Nem adtam. Értékes volt,
megdolgoztam érte. Jogosan vettem el!
Maric elvigyorodott.
 - Jogosan vetted el?
- Éheztem. Kemény tél volt. - A fiú elgondolkodva ráncolta a homlokát. -
Azelőtt még senkit sem öltem meg. Őt se akartam bántani, de sokáig tartott
a harc. Mindenképpen vissza akarta kapni a gyűrűt, nem állt le. Oda
akartam tartani a késemet a torkához, hogy rábírjam, hagyja már abba… -
Elcsuklott a hangja. Sóhajtott egyet.
- Miért vigyáztál rá ennyire? - értetlenkedett Maric.
- Talán élveznem kellene a gyilkolást?
- Nem… - A király zavart volt. Fiona jelentőségteljesen ránézett, hogy
váltson témát, ám Maric nem foglalkozott vele. - Amikor először öltem,
kétségbeesésemben tettem. Egy kővel törtem be valakinek a fejét. Nem
élveztem, de nem volt más választásom. - Megköszönte nekem… - suttogta
Duncan visszaemlékezve a szörnyű pillanatra. - Elvágtam a torkát. Minden
csupa vér volt. Úgy nézett rám, mintha hálás lenne valamiért. Mintha
megbékélt volna. Megragadta a vállamat, megállított, a szemembe nézett, és
köszöntetet mondott. - A fiú idegesen beletúrt fekete hajába, majd
elfordította a fejét. - Megdöbbentem. Miféle ember lehet az, aki köszönetet
mond a gyilkosának? Milyen élete lehetett? Megérkezett a városőrség,
lefogtak. Elrángattak a bíró elé. Ott tudtam meg, hogy az áldozatom egy
Szürke Őrző volt.
- Ezek szerint Geneviève egy olyan embert szervezett be a Rendbe, aki
megölte az egyik társát?
- Geneviève azt mondta, óriási dolog, hogy egyáltalán sikerült életben
maradnom.
- Te viszont nemet mondtál neki.
Duncan idegesen felnevetett.
- Arra gondoltam, Szürke Őrzőként olyanná válhatok, mint az az ember.
Vagy mint Geneviève. Arra gondoltam, ha belépek a Rendbe, talán eljön a
nap, amikor én mondok köszönetet valakinek azért, hogy elvágja a
torkomat. Nem tudtam megtenni. Elmondtam Geneviève-nek, amit az az
ember mondott. Geneviève bólintott, és egyetlen további szó nélkül
elhagyta a cellámat.
Maric hitetlenkedve nézett a fiúra, de semmit sem szólt. Duncan
megvonta a válát, megköszörülte a torkát, és megpróbált közömbösnek
látszani.
 - Nem számított. Másnap Geneviève eljött a kivégzésemre, és mielőtt a
nyakamra tették a hurkot, közölte, joga van a toborzáshoz. Gondolhatjátok,
a bíráimnak mennyire tesztett a dolog!
Fiona felhorkant.
- Képzelem! - Eszébe jutott a vita, amelyet a város urával és a Rend
néhány tagjával kellett lefolytatni. Sokan úgy vélték, Geneviève-nek elment
az esze. Beszervezni egy olyan embert, aki megölte a Rend egyik tagját?
Ráadásul nem egyszerűen beszervezni, hanem az akarata ellenére
besorozni? Persze a parancsnok nem engedett, szokás szerint eltökélt volt.
Elment Duncanhez a cellájába, és látott benne valamit, de erről soha,
senkinek sem beszélt, senkinek sem adott magyarázatot.

Duncanre komoly megpróbáltatások vártak, amikor Geneviève elvitte őt

Monstimmard erődjébe. Senki sem akart kapcsolatba kerülni vele, senki
sem akart a barátja lenni, ezért még a vacsoráját is egyedül, a cellájában
fogyasztotta el, és jobbára egyedül volt. A Rend legifjabb tagja, Fiona
kapott parancsot arra, hogy mellette álljon a Csatlakozás során. Fiona
először visszautasította a feladatot, de Geneviève nem törődött az
érzéseivel. Végül aztán Duncan sokaknak komoly meglepetést okozott.
Fiona arra számított, hogy beigazolódik, nem egyéb, mint egy semmirekellő
bűnöző, ám kiderült, hogy a fiú egészen más, mint amilyennek hitték.
Az elf Duncan vállára tette a kezét.
- Nicolas gyászol, a fájdalma összezavarja a gondolatait. Ne vedd
magadra, amit mond, Duncan.
- Még akkor se, ha történetesen igaza van?
- Hé! - szólt közben Maric. - Földre kényszerítetted a sárkányt. Ha nem
teszed meg, talán már egyikünk sem élne.
- Igen, de nekem kellett volna ott maradnom. Én ugrottam fel a hátára,
engem kellett volna bekapnia, nem Julient!
Fiona látta a fiú szemében a bűntudatot. Megsajnálta őt. Felemelte kezét
és kisimította a fekete hajtincseket Duncan szeméből. A fiú ügyet se vetett
rá.
- Szerinted boldogabbak lennénk, ha te maradsz ott? - kérdezte szomorú
mosollyal. - Ó, Duncan! Julien megmentett téged, és fogadni merek, újra
megtenné, ha lehetősége nyílna rá, és te is megtennéd érte ugyanezt.
 A fiú kétkedőn nézett az elfre.
- Lehetséges - mormolta.
Fiona mosolyogva előrelökte. Duncan nem tiltakozott. Hármasban,
csendesen lépkedtek a parton. Maric hirtelen megtorpant.
- Az a Szürke Őrző… - Kíváncsian Duncanre nézett. - Miért nem adta
oda egyszerűen azt a gyűrűt? Értékes volt?
- Azért vette, hogy átadja egy nőnek, akit feleségül akart venni - mondta
a fiú tompa hangon. - Azonban nem volt már rá lehetősége.
- Guynak hívták - mondta Fiona. - Geneviève-et akarta feleségül venni.
Maric szeme elkerekedett a meglepetéstől. Fiona azzal, amit mondott,
gyakorlatilag véget vetett a társalgásnak.
Szó nélkül mentek vissza a szikla tetejére. A mormogás egy darabig még
követte őket, aztán elnémult. A lény vagy lények, amelyektől származott,
nem bukkant elő a tó kénes vizéből, rejtve maradt.
Amikor végre visszaértek a sárkány barlangjába, a többiek már útra
készen vártak rájuk. A sárkány holtan, ahogy ott feküdt a köveken,
valahogy kisebb volt, mint élve. A hasát felvágták, a véres zsigerek
kiomlottak a sziklára. Kell ott állt a bestia mellett, és egy késsel pikkelyeket
feszegetett le a hasáról. Fiona sejtette, a vadász azért vágta fel a dög hasát,
hogy néhány sárkánycsontot szerezzen. Fogalma sem volt, hogy ezek a
csontok valóban olyan erősek-e, mint hírlett róluk. Talán igen, talán nem -
ezt a kérdést nem sokan tudták megválaszolni, mivel csak keveseknek nyílt
lehetőségük arra, hogy szerezzenek pár ilyen csontot.
Hafter izgatottan ugatott a gazdája lába mellett. Határozottan bicegett, és
közel sem volt olyan fürge, mint korábban, de legalább élt. Kell lenézett a
kutyájára, és vigyorogva kihasított neki egy jókora darabot a sárkány
húsából. A kutya mohón rávetette magát az ennivalóra.
Geneviève az érkezők felé fordult; az arca komor volt. Fiona észrevette
Julien testét. A közelben feküdt, fekete köpenybe burkolták. Nicolas még
mindig ott térdelt mellette. A harcos felnézett, és dühös pillantást vetett
Duncanre. Utha a vállára tette a kezét, hogy lecsillapítsa. Nicolas uralkodott
magán. Az arcát eltorzította a fájdalom, de félrekapta a fejét - nem akarta,
hogy mások is lássák, mit érez. A törpe bocsánatkérően nézett Duncanre.
Fiona nem tudta megállapítani, hogy a fiú észrevette-e ezt: Duncan arca
kifejezéstelen maradt.
 - Éppen ideje volt, hogy visszagyertek! - csattant fel Geneviève. - A
mélyszörnyek egyre bátrabbak. Két rikoltó megpróbált beosonni ide,
kénytelenek voltunk megölni őket. Egészen biztos, hogy még többen
fognak érkezni.
- Nos, visszatértünk - jelentette ki Fiona. - Duncan nem ment messzire.
- Sajnálom - motyogta a fiú.
Geneviève keményen nézett rá, összeszorította a fogát, egymáshoz
préselte ajkait. Duncan nem mert felnézni rá, de Fiona sejtette, hogy érzi, a
parancsnok dühös rá. Éreznie kellett, mert Geneviève-ből valósággal
sugárzott a harag.
- Mi volt ez? - kérdezte Geneviève a fiútól. - Mostantól fogva állandóan
attól kell tartanom, Duncan, hogy fogod magad, és elrohansz? Éppen itt, az
Alsó Utakon?
- Nem megyek sehová - mondta Duncan, bár nem túl meggyőzően.
- Hagynod kellett volna, hogy elmenjen - szólalt meg Nicolas. Geneviève
ingerülten feléje fordult; a harcos állta a pillantását.
- Mi keres ez itt, közöttünk? - kérdezte Nicolas. - Ez csak egy
csatornapatkány, akit Val Royeaux-ban szedtél össze! Gyilkos. Tolvaj.
Nincs helye a Rendben!
- Én pedig azt mondom, hogy van - mondta Geneviève.
- A puszta jelenlétével szégyent hoz ránk!
Geneviève villámgyorsan odalépett Nicolashoz, és keményen pofon
vágta. Nehéz kesztyűje miatt az ütés sokkal erősebb és fájdalmasabb volt,
mint a nélkül lett volna. A férfi hanyatt vágódott, rádőlt Julien köpenybe
burkolt holttestére. A többiek döbbenten nézték, ahogy a parancsok dühtől
vörös arccal a harcos fölé tornyosul. Nicolas értetlenül nézett fel
Geneviève-re; ösztönösen az arca elé kapta a kezét.
- Uralkodj magadon! - üvöltötte Geneviève. - Ez a fiú győzte le a
sárkányt. Megtette, ami tőle tellett. Ahogy Julien is. Ha valaki szégyent hoz
ránk, akkor az te vagy, ezzel a békétlenséggel, ezzel a nyüszítéssel!
Feszült csend támadt. Utha előrelépett. Ideges arccal néhány
kézmozdulatot tett Nicolas felé. Fiona nem ismerte a gesztusok jelentését,
de érezte, a törpe le akarja csillapítani a harcost. Nicolas felnézett
Geneviève-re, aki még mindig ott magaslott előtte. A parancsnok azonban
már nem vele foglalkozott, sorra végignézett a Szürke Őrzőkön.
- Ideje továbbmennünk. Gyerünk, gyorsan!
- Nem - hallatszott a határozott válasz.
Mindenki Kell felé fordult. A vadász lassan felegyenesedett a sárkány
teteme mellől, kését beletörölte a dög testébe, majd eltette. Megfordult, és a
parancsnok szemébe nézett. Az arca és a tekintete határozott volt.
- Elég messzire jöttünk. Őrültség továbbmenni.
- Itt nem te vagy a parancsnok! - mondta Geneviève halk, fenyegető
hangon.
- Te pedig nem viselkedsz parancsnokhoz méltóan! - Kell a király felé
intett, aki érdeklődve figyelte az eseményeket. - Itt van velünk Ferelden
királya. Az ő életét nem áldozhatjuk fel ilyen könnyedén. Ha egyetlen mód
van rá, vissza kell juttatnunk őt a felszínre.
- Tudod, mit kell tennünk? Meg kell előznünk a Mételyt! Ezt kell
tennünk!
Kell szomorúan csóválta a fejét. Lehúzta bőrkesztyűjét, amelyet ocsmány
vörösre változtatott a sárkányvér.
- Lehet, de nem ezt tesszük. Itt semmi esélyünk sincs, Geneviève.
- Tévedsz!
- Valóban? - A vadász összehúzta a szemét. - Ha valóban közeleg a
Métely, az a kötelességünk, hogy visszajuttassuk a királyt a felszínre, és
segítsünk a népnek felkészülni a veszedelemre. Csak az időnket és az
erőnket vesztegetjük, amikor egy olyan embert keresünk, akin már úgysem
lehet segíteni!
- Márpedig én nem így hiszem!
- Miért? A Rend egyetlen tagja sem hitt a látomásaidnak. - A vadász
kérlelőn nyújtotta előre a kezét. - Én hiszek a látomásaidban, Geneviève.
Vezess minket, és nézzünk szembe a közelgő Métellyel. Ne vakítsd el
magad!
Geneviève kőmerev arccal, szótlanul meredt Kellre. Fiona megremegett.
Vajon mi lesz ebből? Valamennyien feszülten és kissé rémülten figyelték a
parancsnokot. Geneviève lassan leeresztette a kezét, elővonta a kardját. A
penge halkan megcsikordult, ahogy kicsusszant a hüvelyből. A nő maga elé
tartotta a kardot; közben le nem vette szemét a vadászról. A fenyegető
mozdulatot nem lehetett félreértelmezni.
- Nem adom fel, amíg van esély arra, hogy megállíthatom a Mételyt! Azt
mondom, van esély, és végig fogunk menni ezen az úton! Akkor is
végigmegyünk, ha mindegyikünknek fel kell áldoznia magát! Addig
megyünk, amíg azt nem mondom, hogy megállhatunk!
Kell közömbös maradt. A keze óvatosan a láncos buzogánya felé
csúszott, de nem vette elő a fegyvert. Hafter megérezte a levegőben vibráló
feszültséget, morogni kezdett, rávicsorgott Geneviève-re. A gazdája nem is
próbálta visszaparancsolni. A pillanat végtelenné változott.
Utha állt kettejük közé. Felemelte a kezét, majd ingerülten mutogatni
kezdett Kellnek. Fiona nem tudta követni a gyors jeleket, Kell azonban
mindent értett. Elgondolkodva ráncolta a homlokát.
- Vele értesz egyet? A történtek után? - kérdezte.
A törpe komoran bólintott, és ismét mutogatni kezdett. Ezt már Fiona is
értette: “Túl sok mindent feláldoztunk már ahhoz, hogy egyszerűen
visszaforduljunk!”
- Én Kell-lel értek egyet! - szólt közbe Nicolas. Felállt, Fionára és
Maricra nézett; Kell és Utha is ezt tette. Geneviève nem fordult az elf és a
király felé. Mereven állt, és mintha nem akart volna tudomást venni arról,
hogy éppen most dől el, alkalmasnak tartják-e a többiek a parancsnoklásra.
Fiona nem tudta biztosan, mit tesz majd a nő, ha a csapat tagjai nem az ő
javára döntenek. Vajon egyedül is továbbmegy? Esetleg megpróbál végezni
velük? Az elf még nem töltött elég időt a Renden belül ahhoz, hogy tudja,
mit szokás tenni ilyen helyzetben. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy
ilyesmi még sosem fordult elő a Szürke Őrzőkkel. A mélyszörnyek állandó
fenyegetését figyelembe véve a lázadás gyakorlatilag kizárt dolog volt.
- Azért vagyok itt, hogy segítsek a Szürke Őrzőknek - mondta Maric
lassan. - Ti jóval többet tudtok a mélyszörnyekről, mint én. Ha esély van rá,
hogy megmentsük Fereldent a Mételytől, szívesen kockára teszem az
életemet. Ha viszont nincs- Nektek kell eldöntenetek, hogy van-e.
- Bolondok! - fakadt ki Duncan.
Mindenki feléje fordult. Fiona még sosem látta ennyire dühösnek a fiút;
Duncan valósággal reszketett. Vádlón fordult Nicolas felé.
 - Megöltünk egy sárkányt. Egy sárkányt! És ti most akartok
visszafordulni? Szerinted Julien mit mondana erre?
- Ne te mondd meg, hogy Julien mit mondana! - mondta Nicolas tompa
hangon, a padlót bámulva.
- Tényleg meg akartok futamodni? A veszély első jelére? Jól van, akkor
csak menjetek. Tegyétek értelmetlenné Julien halálát, ha ezt akarjátok. Én
nem akartam belépni a Szürke Őrzők közé, és most már azt is tudom, miért
nem. Gyáva csürhe, az vagytok!
Kell felvonta a szemöldökét, de semmit sem szólt. Nicolas is csendben
maradt.
- Nem lett volna szabad hagynom, hogy nekem essetek? - folytatta
Duncan dühtől vörös arccal. - Felugrottam annak az átkozott sárkánynak a
hátára, és tudjátok, mit mondok? Azt, hogy megérte! Egyikőtök sem volt
elég bátor ahhoz, hogy megtegye! Gondoljátok, hogy a régi Szürke Őrzők,
akikről olyan sokat beszéltek, azok, akik megfékezték a Mételyt, ők talán
mindig a biztonságos megoldásokat választották? - Geneviève-hez lépett. A
nő arca rezzenéstelen maradt, mintha észre sem vette volna a fiút. - Ha
Geneviève az egyetlen, akiben van elég bátorság ahhoz, hogy végigcsinálja
ezt az egészet, akkor én bizony vele tartok! Én, a csatornapatkány!
Az utolsó szavakat Nicolas felé köpte. A harcos arca megrándult,
lehunyta a szemét. Utha szomorúan csóválta a fejét, és nem mozdult, nem is
próbált közbeavatkozni. Kell kérdőn nézett Fionára. Nem szólalt meg, de
nyilvánvaló volt, milyen kérdésre szeretne választ kapni.
Az elf megvonta a vállát.
- Azt hiszem, Duncan mindent elmondott.

Végül se Kell, se Nicolas nem kelt vitára a döntéssel. Geneviève egyetlen

szó nélkül elfogadta, hogy a vadász és a harcos ismét mellé áll. Fiona
sejtette, hogy a nő sosem fogja elfelejteni a közjátékot. Geneviève soha,
semmit sem felejtett el…
Fiona javaslatára azokon a járatokon indultak el, amelyekben Duncan
már járt. Oda, ahonnan elindultak, nem tudtak visszatérni - az utat az a
mélyszörnysereg zárta el, amely elől kitérve bekényszerültek a sárkány
barlangjába. Nem tehettek mást, előre kellett menniük. Bíztak benne, hogy
visszatalálnak az Alsó Utakra, és végül eljutnak Ortan Thaighoz. Fionának
már az is megfordult a fejében, hogy a barlangok a végtelenbe nyúlnak.
Talán nem is létezik visszafelé vezető út; talán akkor sem fordulhattak
volna vissza, ha Kell javaslatát fogadják el.
Az elf egyre erősebben aggódott, de gondolatait megtartotta magának.
Maric javaslatára magukkal vitték Julien testét. A vállukon cipelték a
köpenybe bugyolált tetemet, mígnem kiértek a smaragdzöld tó partjára. A
meredek szikláról a szűk ösvényen csak nagy nehézségek árán tudták
levinni, de szó nélkül elvégezték a feladatot. Geneviève ezúttal nem
panaszkodott a késedelem miatt.
A tó partján, a fehér oszlopok között ráfektették Julient a vízre, és
hagyták, hogy az áramlatok kivigyék magukkal. A szokások megkövetelték
volna, hogy a holttestet illő módon elhamvasszák, a maradványait
szétszórják, de a föld mélyén nem is gondolhattak arra, hogy megfelelő
máglyát építhetnek. A köveket nem lehet meggyújtani… Úgy gondolták, ez
a megoldás még mindig jobb, mint a másik: nem akarták a barlangban
hagyni Julient, ott, ahol a mélyszörnyek rábukkanhatnak.
Némán néztek az elúszó test után. Fiona nem ismerte túl rég Julient, de
mindig kedvelte őt. Csendes volt, és ahhoz képest, hogy harcosként élt,
figyelemre méltó komolyságról tett tanúbizonyságot. Mindig is úgy bánt
Fionával, mint bajtárssal, egy Szürke Őrzővel; sosem éreztette vele, hogy
csupán egy „hitvány” elf - a lánynak ez nagyon sokat jelentett.
Nicolas bánatosan lehajtott fejjel térdelt a víz mellett. A többiek úgy
tettek, mintha nem vennék észre a könnyeit - nem akarták megfosztani őt
méltósága maradékától.,
- Itt van a mélység, a lelkek kútja, e smaragdzöld vizekből kezdődik az
élet újra - szavalta Maric. - Jer hozzám, gyermekem, átölellek téged… -
Nicolas mellé lépett, szelíden a vállára tette a kezét. Nicolas hálásan,
könnyes szemmel nézett fel rá.
- …karjaim között átélheted az Örök Végtelenséget.
A test lassan lemerült a víz alá.
 10.
Elszánt igyekezettel jő a sötétség, közeleg!
Suttogás az éjben - megbénít álmaid termében.

- Megdicsőülés himnusza 1:5

Bregan kinyitotta a szemét.

Valami megváltozott, amíg aludt. Mennyi ideig tarthatott? A cellájában
koromsötét volt, éppen úgy, mint amikor egy örökkévalóságnak tűnő idővel
korábban lehunyta a szemét. Az Alsó Utakon öröknek tűnt minden egyes
éjszaka…
Úgy érezte, sok idő telt el. A húsa alatti perzselő érzés alábbhagyott,
valami furcsa jegesség váltotta fel. Megbökdöste a bőrét. Valahogy nehéz és
renyhe volt. Vajon, ha elég erősen bökdösne magát, örökre ott maradna a
bőrén a mélyedés? Úgy érezte, mintha a végtagjai nem tartoznának a
testéhez, mintha semmi köze sem lenne hozzájuk.
A zümmögés csendesebbé változott. Aztán, ahogy hallgatta a
feketeségben, rájött, hogy ez mégsem igaz. Erősebb lett. A távoli kórus
erőteljes szimfóniává változott, a gyönyörűséges zene már nem azért
küzdött, hogy bejusson a fejébe - már ott bizsergett minden egyes gondolata
peremén. Sokkal könnyebb volt figyelmen kívül hagyni, mint korábban, de
most valahogy mégis zavarónak találta a dolgot. Amikor odafigyelt rá,
minduntalan megszakadtak a gondolatmenetei, újra és újra elfelejtette, hogy
mi járt addig a fejében.
Megrázta a fejét és felült. A prém, amelyen feküdt, valamikor átváltozott.
Vajon miként? Most valahogy vastagabb és érdesebb volt-
Körbetapogatózott a sötétben, és talált néhány gondosan összehajtogatott
ruhadarabot. Nem az ő ruhái voltak. Valami durva, szúrós anyagból
készültek, amit nem ismert fel. Talán a törpék csinálták… Egészen biztos,
hogy egyik sem lenne jó rá.
Lassan felállt; az arca megrándult, ahogy megérezte a testében jelenlévő
fájdalmat - azt a fájdalmat, amely valójában nem is volt túlságosan erős.
Végighúzta a kezét a bőrén, és felfedezte, hogy eltűntek róla a kötések.
Egészben volt. A bőre durva, mintha tele lenne vastag hegekkel. Különös
módon olyan érzése támadt, mintha másvalaki bőrét simogatná. Szinte
érzéketlen volt a teste. Tagjai kihűltek, bár nem fázott.
Végigvizsgálta a ruhákat, és kiválasztott közülük egyet, amely nadrágnak
tűnt. Ez egyelőre megteszi. Nagyjából az ő mérete volt, bár a szára eléggé
rövidnek bizonyult.
Hová tűnhetett a világító kő? Emlékezett rá, hogy már akkor sem volt a
cellában, amikor visszatért, azt azonban nem tudta, hogy miért. Egyedül
jött, ennyit tudott, de… vajon mi történt az Építésszel? Halványan
emlékezett rá, hogy miről beszéltek, de ez az emlék is eléggé halvány volt.
Lehet, hogy az Építész csinált valamit az elméjével?
A gondolat hatására elvileg meg kellett volna rémülnie. Nem ez történt.
Feltételezte, hogy ez is a mágikus közbeavatkozások eredménye lehet, bár
kételkedett benne. Ha az Építész törölni akarta az emlékeit, vagy mágikus
eszközökkel át akarta alakítani a tudatát, sokkal jobb lehetőségeket is
találhatott volna.
Nem, önként tért vissza ide, azért, hogy aludjon. Kimerült volt. A
végtagjait ólomnehéznek érezte, az állandó zümmögés az őrületbe kergette.
Emlékezett ezekre a dolgokra, és az álom magával rántotta a semmibe,
szinte azelőtt, hogy lefeküdt…
Azután pedig… semmi. Nem álmodott; ez évek óta először fordult elő
vele. A Szürke Őrzők mindig álmodtak - ez volt az ára annak, hogy élt
bennük a mélyszörnyekre jellemző bolytudat. Most azonban: semmi. Áldott
öntudatlanság.
Várt egy darabig. Körbetapogatózott a földön. Nem talált se fegyvert, se
páncélokat. Talán még mindig nem bíznak meg benne? Valójában ez sem
számított. Egész életében harcos volt, hozzászokott, hogy fegyverek vannak
a közelében.
Egész élete felkészülés volt egy olyan háborúra, amit sosem fog
megharcolni.
Már bánta, hogy így élt.
Furcsa diadalérzet töltötte el, amikor ezt megfogalmazta magában.
Szeretett volna ugrándozni, szerette volna világgá kürtölni. Bizonyára
semmi sincs, ami megállítaná, de kit érdekel? Rohadjon ott a kardja, ahová
került!
 Nagyjából egy órát töltött azzal, hogy fel s alá járkált a szűk cellában.
Közben ráébredt: arra vár, hogy az Építész ismét felbukkanjon. Ezt is furcsa
volt megérteni. Végül is a mélyszörny nem volt a barátja. Ő maga döntött
úgy, hogy maradt, ezt már tudta, csak még arra nem sikerült rájönnie, hogy
miért. Sejtette, hogy ennek az egésznek köze van a Mételyek
megfékezéséhez, de közben énjének az a része, amely mindig is gyűlölt
Szürke Őrző lenni, most azon töprengett, hogy egyáltalán miért foglalkozik
ezzel. Mit számít ez már? Főleg neki? Vagy talán nem járkáló halott? Talán
nem az Építész terve miatt halasztotta el saját öngyilkosságát?
Ezek a gondolatok furcsán türelmetlenné tették. Azon kapta magát, hogy
a távolról érkező zenét hallgatja, a Hívást, amely belenyúlt az elméjébe,
amely elringatta, valahányszor odafigyelt rá. A hangok hatására
megszédült, és minduntalan kényszert érzett, hogy lerázza magáról az
egészet. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett foglalkoznia.
Átment a fém ajtóhoz, és felfedezte, hogy nem zárták kulcsra. Meglökte;
az ajtó hangos nyikorgással kitárult. A hang visszhangot keltett a mindenre
ráboruló csendben. Bregan arra számított, hogy hangzavar és üvöltözés
kezdődik, és rárontanak a mélyszörnyek, de semmi ilyesmi nem történt. A
csend visszatért, csak a távoli kórus hol erősödő, hol gyengülő hangja törte
meg.
Ahogy kióvakodott a folyosóra, lassanként kibontakoztak előtte a
formák. Látta az előtte magasló fal durva éleit, és majdnem látta azt az ajtót
is, amin éppen kilépett. Olyan érzése támadt, mintha egy sötét erdőben
járkálna, és a szeme éppen most szokna hozzá a fák összehajló ágai között
keresztülszüremkedő holdfényhez, amelyben lassanként alakot öltenek a
fák, a gyökerek és a sziklák. Csakhogy itt nem fák vették körül, hanem
ősrégi kőfalak és törmelékhalmok, és itt nem volt semmiféle halvány
fényforrás, amihez hozzászokhatott volna a szeme. Egyáltalán- hogy képes
látni?
Pislogott és a lassanként hátrahúzódó árnyakra bámult. Kezdte felfogni,
hogy valami közeledik feléje. Mozdulatlanná dermedt, félelem áradt szét
benne. Már átkozta a tényt, hogy látszólag megszűnt az a képessége,
amellyel érzékelni tudta a mélyszörnyek jelenlétét. Egy rikoltó volt - azon
magas, hórihorgas lények közé tartozott, amelyekről a Szürke Őrzők mindig
úgy tartották, hogy az orgyilkosok szerepét töltik be a mélyszörnyeknél.
Általában lopva közelítették meg áldozataikat, az árnyak közül csaptak le,
és hosszú karmaikkal cafatokra szaggatták azt, akivel végezni akartak.
Csatakiáltásuk iszonyatos rikoltás volt - erről kapták a nevüket -, Bregan
csak egyszer hallott ilyet életében, akkor is csak távolról, amikor egy
magányos lény ólálkodott az egyik erdőben, hogy sorra levadássza azokat
az Őrzőket, akiket elkap a sötétben.
A lény, miután meglátta Bregant, lekuporodott, és fenyegető vigyorgással
kivillantotta hosszú agyarait. Sziszegni kezdett, megvillantotta jellegzetes
karmait, de nem lépett közelebb. Bregan mozdulatlanná vált; a homlokáról
elindult lefelé egy kövér verítékcsepp. A rikoltó lecsillapodott. Talán
mégsem akar támadni? Bregan ebben nem lehetett biztos. Bármi is volt az
oka, a rikoltó elóvakodott mellette a folyosón, de közben végig rajta tartotta
a szemét.
Azután eltűnt, beleolvadt az árnyékok közé. Bregan zakatoló szívvel várt;
arra számított, hogy a rikoltó mégis visszatér, és hátulról csap le rá. Ám a
támadás elmaradt. A lény egyszerűen elhaladt mellette. Bregan idegen volt
a számára, így felébresztette benne a gyanakvást, viszont a jelek szerint
nem tartotta veszélyesnek.
Bregan megremegett. Végigfutott a hátán a hideg, de a bőre miatt ez az
érzés is különös volt. Egy pillanatig erős vágyat érzett, hogy lekaparja
magáról a bőrt, a húst, addig vájkálja a testét, amíg sikerül megszabadulnia
attól a kórságtól, ami valamilyen módon beleette magát. Az érzés elmúlt - a
félelem elillant, és csak valami furcsa magányosság maradt a helyén.
Nem látott túl jól, de az alkalom még így is jó volt arra, hogy felderítse a
környezetét.
Különös érzés volt végigmenni a törpék egykori erődítményének
maradványai között. A mélyszörnyek kórsága annyira szétterjedt, hogy
bizonyos helyek járhatatlanná váltak, másutt pedig nem lehetett
meghatározni, mi lehetett hajdan az épületek rendeltetése. Érdekes módon
bizonyos építmények érintetlenek maradtak. Bregan talált egy helyet, ami
egykor konyha lehetett. A tűzkatlant fekete moha borította, körülötte
szétszórt rozsdás edények és kések hevertek. Látott egy pultot, néhány
hordót, meg pár felborított szekrényt is - a hely úgy nézett ki, mintha a
konyhát valami ádáz harc során dúlták volna fel. A maradványokat és a
romokat aztán birtokba vette a por, az idő és a romlás.
Nagyon könnyű volt elképzelni, mi játszódhatott le itt. A
mélyszörnyeknek nem volt szükségük konyhákra: a Szürke Őrzők még
soha, egyetlen arra utaló jelet sem találtak, hogy a mélyszörnyek esznek
valamit. Őket a Métely táplálta.
Ez a gondolat eszébe juttatott valamit. Érdekes módon megszűnt az
éhsége. Napok óta semmit sem evett, és most mégis- jóllakottnak érezte
magát. Nem, nem is ez a legjobb szó. Nem volt jóllakott, inkább tele volt
valamivel, ami elnyomta benne a tényleges éhséget. A gondolat zavaró volt;
megpróbálta elhessegetni.
Vajon hol lehetnek a törpék tetemei? Olyan régen zajlott le az a bizonyos
csata, hogy már valamennyi elporladt? Vagy esetleg a mélyszörnyek
szabadultak meg tőlük? Vagy talán a törpék mind elmenekültek innen,
mielőtt a mélyszörnyek elfoglalták az Alsó Utaknak ezt a részét?
Bregannak hirtelen eszébe jutott, hogy fogalma sincs, mit tesznek a
mélyszörnyek a saját halottaikkal. Nem látott csontokat, de biztos volt
benne, hogy ezek a teremtmények is elpusztulhatnak természetes okok
miatt, mint bármelyik másik élőlény. Ha itt élnek, akkor hol halnak meg?
Talán nem a leghelyesebb kifejezés, hogy „élnek”. Egyetlen jel sem utalt
arra, hogy a mélyszörnyek úgy laktak a romok között, ahogy az emberek
vagy a törpék. Itt nem léteztek hálótermek, nem léteztek szobák, ahol a
különböző holmikat tárolnák. Bregan tudta, a mélyszörnyek képesek
elkészíteni bizonyos tárgyakat, képesek létrehozni bizonyos építményeket,
ha rákényszerülnek. A jelek szerint ezeket a tevékenységeket sem idelent
végezték. Átjártak a romok között, őrizték, de semmi több. A maradványok
valahogy üresnek tűntek.
Ahogy végigment az elhagyatott folyosókon, lassanként rájött, hogy új
hangot hall a már megszokott kóruson kívül. Valami furcsa, kitartó
kaparászást. Elképzelni sem tudta, mi lehet az, de abban biztos volt, hogy
sehogy sem illik az árnyak közé, a félhomályhoz. A kíváncsiság lassanként
hatalmába kerítette. Oldalra döntött fejjel hallgatózott, tapogatózva haladt a
folyosókon, és megpróbálta megtalálni a hang forrását.
Nem kellett sokáig kutakodnia. Először a fényt vette észre: az egyik
távoli ajtónyíláson keresztül bevágó fénysugár még ilyen távolról is
megfájdította a szemét. Felemelte a kezét, és könnyes szemmel pislogott,
míg kellőképpen hozzá nem szokott. Minél közelebb jutott, annál nagyobb
fájdalmat okozott neki a vakító fény. A hang tisztább lett - mintha valaki
egy lúdtollat sercegtetve írt volna. Érdekesnek találta, hogy ilyen messziről
is meghall ilyesmit. Erőt vett magán, az ajtónyíláshoz lépett, és benézett
rajta.
Az erős fény még mindig bántotta a szemét, nem látott tisztán, de amit
felfedezett, attól még neki is tátva maradt a szája. A helyiség, amelynek
ajtaján benézett, egy könyvtár volt. A könyvekkel telezsúfolt helyiségben
nyoma sem látszott a romlásnak. A falak mellett magas és széles fapolcok
álltak, mindegyik roskadozott a rájuk rakott vastag kötetek súlya alatt. A
könyvek nemcsak a polcokat foglalták el, hanem magas, ingatag
könyvoszlopok voltak a padlón is. Némelyik kötet nyitva hevert, sokat a
falhoz támasztottak, de a helyiség közepén álló hatalmas íróasztal is tele
volt velük. Orzammarban, egy kulturált törpe nemesúr házában nagyon is
helye lett volna egy ilyen könyvtárszobának, itt azonban kirítt a
környezetéből.
A kőasztalnál, egy díszes, lakkozott széken az Építész görnyedezett.
Bregan meglátta kezében a lúdtollat, amelynek hegye sebesen, sercegve
rótta a betűket egy vaskos, bőrbe kötött könyv lapjaira. A vakító fény a
világító kőből fakadt, amely ott függött az Építész székének támláján. A
világosság szökdécselő árnyékokat varázsolt a szobába. Bregan
meglepődött; korábban nem látta ilyen vakítónak a világító kő fényét, a
világosság nem bántotta ennyire a szemét.
A mélyszörny észrevette az ajtóban álló alakot. Abbahagyta az írást.
Meglepetten nézett Breganra, és minden bizonnyal felvonta volna a
szemöldökét, ha rothadó bőrrel borított, tar koponyáján lett volna ilyesmi.
Amint feltűnt neki, hogy Bregan milyen kellemetlenül érzi magát a
fényben, ránézett a világító kőre, és egyetlen kézmozdulattal halványabbá
változtatta a ragyogást. Bregan megkönnyebbülten felsóhajtott. A fájdalom
tovaszállt, most már tisztábban látta a helyiséget.
- Bocsánat - mondta az Építész.
- Felébredtem, és nem jöttél.
A lény bólintott.
- Aludtál. Nem tudtam, mikor kelsz fel. Elhoztam a világító követ, hogy
írhassak. Meg azért is, mert tudtam, hogy ébredés után- érzékenyebb leszel.
Bregan zavartan ráncolta a homlokát. Bizonytalanul belépett a
könyvtárba, megcsodálta a polcokat. Az előttük körbefutó fémrúdhoz egy
kőből készült létrát támasztottak, amelyen felkapaszkodva akár a legfelső
köteteket is el lehetett érni. Ezeket a tárgyakat minden bizonnyal törpék
készítették. Valamennyi meglepően jó állapotban volt.
- Nem értem - mondta végül Bregan. - Mennyi ideig aludtam? Egy
napig? Tovább?
- Nem tudom, mi az, hogy „nap”.
- Nem? - Bregan szórakozottan a polcok felé intett. - Egyik könyved sem
ad rá magyarázatot? Azt hittem, olvastad őket.
A mélyszörny hátradőlt a székében, és egymáshoz illesztett ujjai mögül
érdeklődve figyelte Bregant. A férfi fején furcsa gondolat futott át.
Hívatlanul betolakodott az Építész szentélyébe, de a lény meglepő
udvariassággal, kulturáltan fogadta. Érdekes módon, valahányszor a
könyvek felé emelte a kezét, az Építész szeme elkerekedett - mintha féltette
volna tőle a kincseit. Valami olyasmi áll ezekben a könyvekben, amit
titokban akar tartani előtte?
Bregan alaposabban szemügyre vette a könyveket, és megállapította,
hogy többségük megsárgult és nagyon rossz állapotban van. Némelyiket
megpróbálták újrakötni; talán maga az Építész végezte ezt a munkát - nem
valami fényesen. Valószínűleg attól félt, hogy Bregan véletlenül kárt tesz
valamelyikben.
Ezek az ősrégi kötetek… vajon mindig is itt voltak? Vagy az Építész
gyűjtötte össze őket az Alsó Utakon? Bregan megpróbálta elképzelni,
ahogy a lény végigjárja a rombadőlt thaigokat, átkutatja a törmeléket, és
olyan törpe-könyveket keres, amelyek még nem porlottak szét teljesen az
évszázadok során. Nem sok ilyet találhatott.
Némelyik kötet gerincén törpe írásjelek látszottak; Bregan egyik címét
sem tudta elolvasni. Vajon milyen témák érdeklik az Építészt?
- Igen, olvastam őket - felelte az Építész. - Némelyiket többször is. Sok
olyan dologról esik szó bennük, amit nem értek.
- A „nap” az egyik időegységünk. A nap lenyugszik, és beköszönt az
éjszaka. Amikor a nap ismét feljön, véget ér egy „nap”, amit huszonnégy
óra alkot.
- Ah! - A lény meglepődött. - Már olvastam ezekről a dolgokról, de nem
értettem, milyen összefüggés van közöttük. Köszönöm, hogy megosztottad
velem ezt az információt.
 - Szívesen. - Bregan a könyvtornyokat kerülgetve a hatalmas kőasztalhoz
lépett. Feltűnt neki, hogy némelyik kötet meglepően nagy. Az egyik, melyet
az asztal oldalához támasztottak, majdnem akkora volt, mint az asztal lapja.
A lapjai megrepedeztek és annyira megsárgultak, hogy alig lehetett
kibetűzni a rajtuk lévő írásjeleket. Ez nem a törpék nyelvén íródott, hanem
tevinteriül, azon a nyelven, amit a hajdani magiszterek használtak.
- Azt mondtad, érzékenyebb leszek, amikor felkelek. Úgy értetted, a
fényre? Miért lennék érzékenyebb rá?
A mélyszörny egy percig némán méregette Bregant, úgy billentette
oldalra a fejét, mintha tanácstalan lenne.
- Nem emlékszel?
- Nem igazán. De valami megváltozott.
- Panaszkodtál, hogy az Öreg Istenek Hívása az őrületbe kerget.
Felajánlottam neked, hogy felgyorsítom benned az átalakulás folyamatát, és
te beleegyeztél.
Bregan megdermedt. A bőre hideg, másnak hallja a zümmögést, különös
érzései vannak… Mi történt vele?
- Hogy érted azt, hogy beleegyeztem? - A hangja olyan riadt volt, hogy
az Építész meglepődött, de még ekkor sem állt fel a székéből.
- Nem voltam egészen biztos benne, hogy képes vagyok megtenni -
magyarázta. - De te kitartottál az elhatározásod mellett. Igazság szerint
nekem is tetszett az elképzelés, hogy gyorsítsuk fel az átváltozásodat.
Kíváncsi voltam, mi lesz más nálad. Persze néhány dolgot előre láttam. - A
világító kő felé intett. - Ez semmivel sem volt fényesebb, mint korábban. Te
változtál meg.
Bregan döbbenten állt az asztal előtt. Ezt ő kérte volna? Lassan derengeni
kezdett neki, hogy furcsa módon az állandó zümmögés már nem kergette
őrületbe. A hang valahogy mintha csodálatossá és különlegessé változott
volna - de valójában nem ez történt: ő maga alakult át idegenszerűvé.
Érezte. A bőre alatt érezte a változást.
Az arca elé tartotta a kezét. A sötét foltok, amelyeket már korábban
észrevett magán, tovább terjedtek, megsokasodtak; a bőre már egészen
sötétre változott miattuk. Azokon a helyeken, ahol a barnaság a legerősebb
volt, a bőre durva és aszott lett - sokban hasonlított a mélyszörnyekére. A
körmei hosszabbá váltak és megfeketedtek, majdnem olyanok voltak, mint
a mélyszörnyek karmai.
A rémülettől reszketve eresztette le a kezét.
- Látni akarom az arcomat.
A mélyszörny ismét oldalra billentette a fejét.
- Ezt meg hogy tehetnéd?
- Tükörrel. Adj egy tükröt!
- Nem ismerem ezt az eszközt.
Bregan az öklével az asztalra csapott. Néhány könyv lecsúszott a halmok
tetejéről.
- Adj valamit, ami tükröződik! Látnom kell magamat! - üvöltötte
dühösen.
A lény közömbösen és lassan összehúzta magán barna csuháját, és felállt
a székből. Egyetlen szó nélkül elhagyta a termet. Bregan magára maradt.
Ostobán érezte magát, de közben dühös is volt. Mit művelt? Lehet, hogy
megsértette valamivel az Építészt, aki most egyszerűen faképnél hagyja?
Tényleg azt gondolta, hogy a lény engedély nélkül művelte ezt vele?
Nem. Nem gondolta ezt. Ha az Építész kísérletezni akart volna vele, már
korábban megtehette volna. Nem, ezt ő kérte. Ahogy megpróbálta elfogadni
a gondolatot, halvány emlékképek kerültek az elméje előterébe. Fájdalmai
voltak. A zümmögés mindenütt jelen volt, még a testében is. Azt akarta,
hogy megszűnjön.
Az Építész néhány perccel később visszatért. Felemelt egy kerek tárgyat,
ami leginkább egy acélpajzshoz hasonlított. A korongot a törpék
készítették, de annyira befedték a romlás sötét indái, hogy semmit sem
lehetett látni benne. Bregan zavartan nézett a mélyszörnyre, de az nem
törődött vele.
Az Építész tett egy kézmozdulatot, aminek hatására hatalmas fekete láng
lobbant a fémtárgyon. A lángból hőhullámok áradtak. Bregan csak ekkor
döbbent rá, mennyire átfázott. Csak a nadrágja volt rajta, de valójában nem
a hideg miatt reszketett. Ezzel tisztában volt.
Végignézte, ahogy a fekete láng végigkúszik a korong felszínén és
megtisztítja azt. Néhány másodperccel később a tárgy felülete fémesen
fénylett. Nem volt valódi tükör, de a célnak megfelelt. Az Építész minden
ceremónia nélkül nyújtotta át Bregannak.
A férfi arra számított, hogy a korong forró lesz - tévedett, éppen csak
langyos volt. Mágikus - állapította meg különösebb meglepetés nélkül.
Senki sem tudhatta, a törpék milyen kincseket hagytak a barlangokban és az
alagutakban, miután birodalmuk összeomlott. Egy kíváncsibb természetű
mélyszörnynek csupán annyit kellett tennie, hogy nem löki félre az útjába
kerülő tárgyakat.
Bregan maga elé tartotta a pajzsot és belenézett. A részleteket nem
igazán tudta kivenni, de az arca állapotát így is felmérhette. A bőrét belepte
a Métely. Fehér haja csomókban kihullott, már csupán néhány tincs
kapaszkodott ráncos, fekete fejbőrébe. Az ajkai valahogy
visszapöndörödtek a fogairól, és ennek köszönhetően úgy tűnt, mintha
egyfolytában förtelmesen vicsorogna.
A többit nem látta, de talán így volt a legjobb. Kiejtette a kezéből a
pajzsot, a teste megdermedt. Már látott ilyen ghoulokat. Megfertőzött
emberek voltak, akiknek sikerült elég ideig életben maradniuk ahhoz, hogy
a romlás szétrágja és eltorzítsa a testüket. Tehát végül őt is elérte a kórság-
Különös, de nem keseredett el emiatt. A döbbenet elmúlt, csak valami
furcsa fásultság maradt utána.
- Dühös vagy? - kérdezte az Építész óvatosan.
- Nem.
- Van mögötted egy másik szék, a fal mellett, ha esetleg le akarsz ülni.
Bregan megfordult és meglátta a kőszéket, amelyet valósággal ellepett
egy halom tekercs és kopott könyv. Odalépett, lelökte a dokumentumokat,
majd leült. A régi kőszék megcsikordult a súlya alatt. Meglehetősen
alacsony volt, ami érthető, hiszen törpék számára készült. Bregant most ez
sem érdekelte.
- A tervedről akarok beszélni - jelentette ki.
A mélyszörny felsóhajtott, de nem tűnt meglepettnek. Visszament az
asztala mögé, és leült. A világító kő fénye megrebbent - mintha a tárgy
érzékelte volna a mélyszörny jelenlétét.
- Igen, itt az ideje.
Bregan agyába kérdések tolultak. Korábban még túlságosan kimerült és
zaklatott volt ahhoz, hogy a tervéről faggassa az Építészt - legalábbis
gyanította, hogy ez volt a helyzet. A fizikai állapotát illetően valószínűleg
már semmit sem tud tenni. Valójában köszönettel tartozott az Építésznek
azért, hogy megkímélte őt egy hosszú és fájdalmas folyamattól - attól,
amelyet a Szürke Őrzők indítottak el nála akkor, amikor beléptették a
Rendbe. Ez is véget ért. Bregan, ahogy jobban belegondolt, valójában csak
megkönnyebbülést érzett.
- Tehát azt tervezed, hogy szabadjára ereszted a Mételyt a felszínen?
- Azok, akik túlélik - mondta az Építész lassan -, ellenállóvá válnak a
kórsággal szemben. Olyanok lesznek, mint most a Szürke Őrzők. Ezt a
tulajdonságukat azután átörökítik majd az utódaikra.
- De ők is fertőzöttek lesznek! Olyanok, mint most én.
A lény úgy bólintott, mint aki már gondolt erre a részletre, de
lényegtelennek tartja.
- Pontosan. Már mondtam neked, a mélyszörnyeknek és az embereknek
valahol középen kell találkozniuk. Az embereknek ezt kell megtenniük a cél
érdekében. El kell viselniük ezt a változást.
Bregan hátradőlt a széken, átgondolta a hallottakat. Nem igazán értette,
miért nem zavarja jobban a gondolat, hogy hamarosan sor kerül egy ilyen
elképesztő méretű fajirtásra. Persze az átalakulás meg fogja védeni az
embereket. Ő most valójában azt teszi, amit eredetileg feladatul kapott, ami
a Szürke Őrzők legfontosabb tevékenysége volt: véget vet a Mételynek.
Megmenti a világot! Csakhogy nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy
milyen áron fog bekövetkezni mindez. Eszébe jutott, hogy önmagában az
Első Métely hány áldozatot szedett, majd arra gondolt, hogy vajon mekkora
áldozatot lehet és érdemes vállalni a puszta életben maradás érdekében.
Ha egyáltalán véget lehet vetni a Mételynek.
- Tehát szükséged van a segítségemre… Ahhoz, hogy eljusson az
emberekhez ez a változás.
Az Építész széttárta a karjait.
- Nem, egyáltalán nem.
Bregan meghökkent, aztán ingerültségében kis híján felpattant a
kőszékről, de még idejében sikerült lecsillapítania magát, amikor észrevette
a mélyszörnyön a feszültség jeleit. Mély lélegzetet vett, és ismét hátradőlt.
 - Akkor miért hoztatok ide? Azt hittem, meg akartátok szerezni a
fejemben lévő tudást. Most viszont azt mondod, hogy nem ez történt?
- Valóban szükségem van arra, hogy tudjam, amit te tudsz - mondta az
Építész, és látszott rajta, őszintén örül, hogy Bregan visszafogta magát -, de
ennek semmi köze sincs az emberiséghez. A tervem egy része a te
közreműködésed nélkül fog lezajlani. - Egyik ujjával elgondolkodva
paskolta az állát. - Nem sokat tudok a fajtádról, és a reakcióid időnként
meglepetést okoznak nekem, de feltételezem, hogy bár a Szürke Őrzők
eltökélten véget akarnak vetni a Mételynek, te is haboznál, mielőtt kemény
csapást mérnél a saját fajtádra annak érdekében, hogy ezt megtedd. - A lény
érdeklődve nézett Breganra. - Vagy tévedek?
- Nem tévedsz. - Bregannak feltűnt, hogy a mélyszörny milyen
kíváncsian méregeti őt, hogyan tördeli a kezét, és hogyan hajol előre
ültében. Talán izgatott? A lény általában kulturáltnak és szenvtelennek
látszott; a gondolat, hogy van valami, ami képes indulatokat kiváltani
belőle, több volt, mint meglepő. - Tehát, feltételezem, hogy a terved egy
másik részénél van rám szükséged. A mélyszörnyekkel kapcsolatos
részénél-
- Pontosan.
- Azt tervezed, hogy a sajátjaid ellen is elköveted ezt a fajirtást?
Az Építész bólintott.
- Az, amit végrehajtani készülök, elkerülhetetlenül ehhez fog vezetni.
Bregan megdöbbent. Eddig azt hitte, hogy az Építész a mélyszörnyekkel
szemben sokkal könyörületesebb lesz.
- De ennél sokkal többről van szó, igaz?
- Az én fajtám kénytelen engedelmeskedni az Öreg Istenek Hívásának. -
Az Építész hátradőlt a székén, és maga elé, az üres levegőbe révedt. A
szavaiban volt némi vallásos hevület; a jelek szerint hitt benne, hogy egy
szent küldetés végrehajtása előtt áll. Bregan meglepőnek, ugyanakkor
érdekesnek és kicsit félelmetesnek találta, hogy itt, az Alsó Utak árnyékai
között is létezhet ilyen erős hit. - Amíg a Hívás folytatódik, nem számít,
hogy csökken a számunk. Ez már korábban is előfordult, és minden
alkalommal sikerült összeszednünk az erőnket; minden egyes alkalommal
csupán azért éledtünk fel, mert egyetlen gondolat járt a fejünkben:
megtalálni a megmaradt Öreg Istenek börtöneit, és kiszabadítani őket.
 Bregan lassanként kezdte felismerni a helyzetet.
- Szóval azt akarjátok, hogy…
- Meg akarjuk találni, és meg akarjuk ölni a megmaradt Öreg Isteneket.
Igen. - A lény elmosolyodott, de ez az ő esetében vicsorgó vigyorgásként és
érdekes arcrángásként mutatkozott meg. Amikor ezt tette, mindig
kifejezetten démoninak látszott. - Te pedig tudod, hol vannak.
Bregan nem is próbálta eltitkolni, hogy valóban így van. Gyanította, a
mélyszörnyek már akkor is ezt keresték, amikor először próbált szökni.
Ugyan mi mást adhatna ennek a lénynek, amit az már nem tud, vagy amit
ne tudhatna meg?
Ám az, hogy az Építész mindezt nyíltan elmondta, nyugtalanná tette. A
Rendben csupán néhányan voltak, akik ismerték az ősi börtönök helyét.
Bregannak fogalma sem volt róla, hogy ez a tudás honnan származott, vagy
hogy mi hasznát lehetett venni. A börtönök helyének ismerete nem azt
jelentette, hogy a Szürke Őrzők tudták, hogyan lehet eljutni oda - ezek a
helyek jóval túl voltak az emberek által uralt világon.
- Mondd csak, honnan tudod egyáltalán mindezt? - kérdezte végül.
- Nem te vagy az első Szürke Őrző, aki belép az Alsó Utakra.
Bregan elgondolkodott. Természetesen már járhattak itt Őrzők. A Hívás
az Első Métely óta vált hagyománnyá a Renden belül. A mélyszörnyek első
invázióját követő években egyre kevesebb Szürke Őrző halt meg a
csatákban. Tovább éltek, és rájöttek, hogy ellenálló képességüknek van egy
időbeli határa. Bregan eddig úgy gondolta, ő az első olyan Őrző, aki a
mélyszörnyek fogságába került, de persze korántsem erről volt szó.
Vajon mióta zajlik már ez az egész?
- A többi Szürke Őrző… Ők elmondták neked, amit tudni akartál?
Önként?
Az Építész rámeresztette a szemét. Arcáról eltűnt a mosoly;
elgondolkodott. Legalábbis Bregan azt feltételezte, hogy ezt teszi.
- Azok, akik a te fajtádból belépnek az Alsó Utakra, többnyire
meghalnak, bár már hosszú ideje igyekszem ezt megakadályozni. A
mélyszörnyek nem mindig engedelmeskednek nekem, de ezt már te is
láthattad. Ha engedelmeskednek, akkor sem mindig sikerül fogságba
ejtenem az ide kerülő Szürke Őrzőket.
 - Efelől semmi kétségem.
- Volt egy Őrző… Időben sikerült megtalálnom, és még időben mindent
elmondott. Tőle tudok a beavatásotokról, és ő beszélt arról a tudásról,
amelynek némelyikőtök birtokában van.
- És hol van most ez a bizonyos Szürke Őrző?
- Meghalt. - Az Építész hangja komor, már-már szomorú volt. Bregan
elgondolkodott. Lehet, hogy ez a lény most olyasvalakiről beszél, akit
ismert, aki esetleg a barátja volt? Lehetséges ez? Úgy tűnt, hogy talán igen.
- Ő akart meghalni - mondta az Építész. - Nem viselte olyan jól az
átalakulást, mint te. Nem bírta.
- Ah.
- Tudtam, hogy egy nap el fogsz jönni. - A mélyszörny felélénkült,
tejfehér szemét Breganra meresztette. - Tudtam, hogy amikor eljössz, el
tudlak majd hozni ide, és hogy te meg fogod érteni a céljainkat, meg azt is,
hogy mennyi munka vár még ránk.
- Tudtad?
- Látomásom volt.
Bregan megremegett; még inkább fázott, mint addig. Hevesen
megdörzsölte a karjait. Egy mélyszörny álmodik? Elképesztő gondolat.
Vagy lehet, hogy az Építész valami próféciáról beszél? Lehet, hogy hisz a
Teremtőben? Szinte félt feltenni neki a kérdést, de minél tovább forgatta a
fejében a gondolatot, annál izgatottabb lett.
Az elképzelés, hogy véget vetnek a Mételyeknek… az írások szerint az
egész a Teremtővel kezdődött. Az emberi faj behatolt a mennyek
birodalmába, és lerombolta azt a bűneivel. A Teremtő visszahajította a
behatolókat a földre - ők lettek a mélyszörnyek. Hogy jöhet ez össze a
látomásokkal, amelyeket mindig a Teremtő bocsát a látók szemére? Főként
egy olyan látomással, amely a Mételyek végéről szól… Lehet, hogy a
Teremtő végre megbocsátott az embernek?
Lehet ebben a gondolatban valami igazság? Bregannak gyorsabban
kezdett verni a szíve, idegesen dobogott a lábával.
- Mondjuk, hogy fontolóra veszem, elárulom-e neked, hol vannak a
megmaradt Öreg Istenek - mondta lassan. - Honnan tudod, hogy az egész
nem egy nagy átverés, aminek az a célja, hogy teljesítsétek a feladatot, és
megleljétek az Öreg Isteneket?
- Ez nagyon jó kérdés. Nem tudom, hogyan győzzelek meg, de nekem
valóban nem az a szándékom, hogy felébresszük az Öreg Isteneket. Én meg
akarom ölni őket. Véget kell vetni a Hívásuknak.
Bregan hátradőlt a székében, és lassan kifújta a levegőt. Megölni a
megmaradt Öreg Isteneket? Megakadályozni, hogy a következő Métely
kialakuljon? Végignézni a mélyszörnyek megszabadulását? Vajon
lehetséges mindez? Fogalma sem volt, de a szíve mélyén tudta, már akkor
meghozta a döntést, amikor visszafordult az Alsó Utakon, és az Építésszel
tartott, ahelyett, hogy felmenekült volna a felszínre.
Még arra sem volt szükség, hogy ezt kimondja. A lény szótlanul figyelte
őt, és tudta, hogy segíteni fog neki. Talán már mindent tudott, esetleg abból
a bizonyos látomásból. Bregan nem sokat tudott a látomásokról. Tudott a
Hervadásról, és tudta, mit jelent végigmenni az útjain. Tudta, hogy a
Teremtő időnként kifürkészhetetlenül ténykedik. Néha valóban
felfoghatatlan, hogy mit, miért tesz. Talán amögött is van valami
szándékoltság, hogy ő itt van, és megélte ezt a rengeteg szenvedést.
- Ha meg kell tennünk - sóhajtott fel -, akkor van valami, amit tudnod
kell. Úgy vélem, a testvérem el fog jönni ide. Néhány Szürke Őrzővel. Azt
hiszem, ő tudja, hogy még élek.
A mélyszörny nem kérdezte tőle, honnan tudja. Bólintott.
- Igen, tudok róla.
- Valóban?
- Igen. - Az Építész előredőlt a székében, és mereven Breganra nézett. -
Fel kell készülnünk az érkezésére.

Nem kellett sok idő ahhoz, hogy Maric rájöjjön, mi az a mormogás, amit a
földalatti tónál hallottak. Ahogy a csapat keresztülhaladt egy hosszú,
keskeny, sztalagmitokkal szegélyezett barlangon, a hang ismét felerősödött.
Ezúttal nem társult hozzá a csöpögő víz hangja, sokkal tisztább volt, mint
korábban - olyan volt, mintha emberek rejtőznének az árnyékok között, és
halkan, suttogva beszélgetnének egymással.
- Mi ez? - kérdezte. Megállt, és a hátuk mögé nézett. Sötétségen és
sziklákon kívül semmit sem látott. A hang azonnal abbamaradt, mintha
megrettent volna Maric kutató tekintetétől. A király megpróbált
keresztülnézni a sötétségen; félig-meddig arra számított, hogy felfedez
néhány sebesen fedezékbe húzódó testet, de… semmi.
Kell is megtorpant, ő is megfordult. Maric eltűnődött, vajon a vadász
szeme többet lát-e, mint az övé. Hafter is megállt, a levegőbe szimatot,
azután halk, mély, fenyegető morgást hallatott. Kell végül a Fiona botjából
fakadó fény határán lévő sztalagmitokra mutatott.
Maric odanézett, de semmi szokatlant nem fedezett fel. Már éppen fel
akart tenni egy kérdést, amikor hirtelen valami mozgásra lett figyelmes. A
„sztalagmit” megmozdult, és egy kígyószerű lénnyé változott. A bestiának
hosszú, féregszerű nyaka volt, a pofájában hegyes fogak sorakoztak.
Pettyes, foltos bőrének pontosan olyan színe volt, mint a köveknek. A
csapat tagjai felé fordult, fenyegetően sziszegett a távolból, majd
meghökkentő sebességgel eltűnt az árnyékok között.
Hafter ismét felmordult, látszott rajta, szívesen üldözőbe venné a lényt. A
vadász apró mozdulattal intette őt nyugalomra.
- A törpék mélybeli les-állóknak nevezik ezeket - suttogta. - Ha
kevesebben lennénk, vagy ők többen, már megtámadtak volna minket. - A
közeli sztalagmitokra mutatott, és már Maric is látta az apró különbségeket.
Látta, hogy a lények behúzták a lábukat páncélos testük alá, hosszú
nyakukat pedig valahogy berántották. Az álcájuk majdnem tökéletes volt.
Maric, ha kinyújtja a kezét, megérinthette volna némelyiküket, annyira
közel voltak.
- Egyszerűen tovább engednek minket?
- Egy ideig követnek majd bennünket, abban a reményben, hogy
egyikünk elkószál. A hang, amit hallasz, az ő hangjuk; így tudatják
egymással, hogy idegenek érkeztek a birodalmukba.
- Már a tónál is hallottuk ezt a suttogást.
A vadász meglepetten nézett rá.
- Akkor nagy szerencsétek, hogy nem maradtatok ott hosszabb ideig.
Valószínűleg egymást szólongatták, erősítést hívtak.
- Szerencse… - ismételte Maric. Duncan egyedül üldögélt a tó partján.
Semmi kétség, kiváló célpontot nyújtott ezeknek a les-állóknak. Ha
valakinek szerencséje volt, akkor az nem más, mint a fiú.
 Csendben folytatták útjukat. A csapat tagjaira lepelként borult a
komorság; valamennyien szerettek volna visszajutni az Alsó Utakra. Ahogy
elhagyták a barlangot, Utha megállt, letérdelt, és a földre helyezte a kezét.
Ezt már többször megtette, lehunyt szemmel, mintha érezne valamit a
kőben - valami olyasmit, amit a többiek közül senki. Maric gyanította, hogy
a törpék kőérzékelését használja. Már évek óta nem látott hasonló
műveletet.
Amikor Utha felegyenesedett, jelt adott Geneviève-nek, és magabiztosan
végigvezette a csapatot egy új járaton. A parancsnok nem kérdőjelezte meg
a törpe döntését, valójában alig szólalt meg, amióta elhagyták a tavat.
Nicolas is komor volt és visszahúzódó, botladozva haladt, és nyoma sem
látszott rajta a készenlétnek, amire szüksége lehet, ha esetleg harcolnia kell.
Duncan távol maradt tőle, a csapat legvégén haladt. Maric úgy érezte,
okosan teszi.
Maric lemaradt, bevárta a fiút. Egy ideig szótlanul lépkedtek egymás
mellett. Duncan nem nézett Maricra. Fiona dühös, figyelmeztető
pillantásokat lövellt a király felé, ám ő maradt, ahol volt.
- Hogy érzed magad? - kérdezte végül.
Duncan meglepődött.
- Hogy kellene éreznem magam?
- Nem tudom. A barlangban… eléggé hatásos volt a kifakadásod.
- Igen, persze. - Duncan megvonta a vállát, nyilván abban reménykedett,
Maric hagyni fogja, hogy a beszélgetés hallgatásba fulladjon.
- Tudod, egy kicsit hajdani önmagamra emlékeztetsz.
- Valóban? Talán nekem is szereznem kellene egy koronát?
Maric nem vett tudomást a szavak éléről.
- Amikor a lázadás során harcoltam, nem sokkal voltam idősebb, mit
most te. Sosem voltam biztos magamban, mindig feltettem a kérdést, vajon
elég jó vagy erős vagyok-e ahhoz, hogy király legyek. Minden veszteség
fájdalmat okozott, mert egyike voltam azoknak, akik okozták.
Duncan felhorkant.
- A jelek szerint elég jól átvészelted a dolgot.
- Sejtem, miért neveznek Megmentőnek. Nem tudom, ki kezdte el a
dolgot. Talán Rowan… Ő mindig helyeselte, hogy az emberek rajongjanak
értem, mert hitt benne, hogy ez fontos.
- Rowan, ő kicsoda?
- A feleségem. A királynő. - Maric mindent elkövetett, hogy közömbös
maradjon a hangja. Duncan kíváncsi pillantása láttán érezte, hogy nem
sikerült a dolog. - Meghalt. Már két éve.
- Sajnálom - mondta Duncan. - Szeretted?
- Szerettem. Szeretem. - Maric megköszörülte a torkát, és az előttük
elnyúló járatot kezdte fürkészni. - Előtte volt egy másik asszony is… Egy
elf nő, Katrielnek hívták. Ő vezetett el minket Ortan Thaighoz, amikor az
Alsó Utakat jártam. Megmentette az életemet, de amikor rájöttem, hogy
kém, és miatta kellett csatába bocsátkoznunk a Nyugati-dombon, megöltem
őt. Végeztem vele.
Maric érezte, hogy a fiú érdeklődve méregeti, és egyszeriben örült a
félhomálynak, mert biztos volt benne, hogy elvörösödik az arca. Maga sem
tudta, miért hozta fel a témát. Korábban még sosem beszélt erről, amióta
megtörtént a dolog. Talán ostobaság volt.
- Erről hallottam - mondta Duncan óvatosan. - Legalábbis a történet egy
bizonyos részéről.
- Gondoltam. Loghain gondoskodott róla, hogy híre menjen, és mindenki
megtudja, hogy igazságot szolgáltattam. - Megfordult, Duncan szemébe
nézett. - Szerintem pedig szó sem volt igazságszolgáltatásról. Dühös
voltam, és úgy éreztem, elárultak. Felelősnek éreztem magam azokért az
emberekért, akik azért haltak meg, mert én megbíztam Katrielben. Nem
tudtam megbocsátani neki. Megöltem őt, és soha életemben semmit sem
bántam jobban, mint ezt.
- Ó!
- Mindannyian követünk el hibákat, Duncan. Némelyik hibánk másoknak
nagyon sokba kerül. Az a legfontosabb, hogy jók-e a szándékaid, és hogy
tanulsz-e abból, amit teszel. - Maric megpróbált az arcára erőltetni egy
mosolyt. - Jó lenne, ha ezt már akkor is tudtam volna.
Egy ideig egymás mellett lépkedtek, mindketten zavart csendben
méregették az árnyékokat. Végül a fiú a királyra nézett. Maric meg mert
volna esküdni, hogy Duncan zavarban van.
- Köszönöm - mondta Duncan halkan.
 Maric bólintott és elmosolyodott. Mindent elmondott, amit akart.
- Megállj! - kiáltott fel a menet élén haladó Geneviève. Valamennyien
megálltak. Kell gondolkodás nélkül felajzotta az íját. Utha megelőzte a
csapatot, és intett a többieknek, menjenek oda hozzá. Teljesítették a kérését.
Ahogy Fiona óvatosan fényt gyújtott, meglátták, mit talált a törpe.
Előttük a barlang egy része beomlott, az alagút járhatatlanná vált. Ami
még fontosabb: az omláson túl volt egy rés a falon, amely egy olyan járatra
nyílt, ami akár az Alsó Utak egy szakasza is lehetett. Ahhoz, hogy
átjussanak oda, fel kellett kapaszkodniuk a törmeléken, és keresztül kellett
jutniuk a viszonylag szűk résen. Mindenképpen érdemes volt megpróbálni a
dolgot, mivel a résen túl látni lehetett a hajdani törpék kezének nyomait.
- A visszavezető út - sóhajtott fel Fiona.
- Nekem úgy tűnt, mintha felfelé tartottunk volna - mondta Duncan, mire
Utha bólintott, hogy igaza van.
- Vannak odafent mélyszörnyek? - kérdezte Maric.
- Nincsenek - mondta Fiona. Réveteg tekintete elárulta, hogy Szürke
Őrző érzékeit használja. - A közelben sincsenek. - Az elf megérintette a
láncingére tűzött ónix brosst. - Úgy tűnik, hogy a Körtől kapott ajándéknak
mégis van haszna. Egyelőre leráztuk a mélyszörnyeket.
Geneviève ebben korántsem volt biztos.
- Lehetséges - mondta homlokráncolva -, de elég furcsa. Normális
esetben, ha megzavarják őket, úgy rajzanak, akár a dühös méhek. - Előhúzta
a kardját; a penge megvillant a bot által sugárzott fényben. Geneviève
fegyverrel a kézben óvatosan megközelítette a törmelékhalmot. Intett a
többieknek, hogy kövessék, majd megkezdte a mászást.
Csak nagyon lassan haladtak a nyílás felé. A törmelékhalom tetején
kénytelenek voltak elmozdítani néhány sziklát, hogy azok is átférjenek,
akik páncélt viseltek. A mélyszörnyek jelenlétére utaló romlás jelei ismét
feltűntek - mintha egy határvonalat jelöltek volna a természetes eredetű
barlangok és a mesterségesen kialakított járatok között. Vajon mi lehetett
ennek az oka? Mi lehetett az oka annak, hogy az Alsó Utakon jobban
elterjedhetett ez a különös fertőzés? Maric megpillantotta a fekete mocsok
ismerős sávjait, s a falakat szegélyező húsos kinövések fürtjeit. Az
omladozó szobrok is pontosan olyanok voltak, mint az Alsó Utak más
részein található társaik.
 Geneviève komoran nézett körbe.
- Felismered a helyet? - kérdezte Marictól.
A király a fejét rázta.
- Akkor továbbmegyünk.
Órákon keresztül haladtak, Geneviève könyörtelenül hajtotta előre a
társaságot, mintha arra számított volna, hogy a mélyszörnyek bármikor
rájuk támadhatnak. A többi Őrzőn látszott, ezt nem tartják túl valószínűnek.
Úgy gondolták, sikerült kicsúszniuk a hurokból, és ha a mélyszörnyek még
keresik őket, akkor ezt abban a barlangrendszerben teszik, amit éppen
maguk mögött hagytak. A jelek szerint ez a feltételezés nem igazán
nyugtatta meg a parancsnokot, aki annál feszültebbé vált, minél messzebbre
jutottak.
Kétszer is megálltak a fő járatból leágazó alagutak boltíves szájánál. Utha
jelekkel elmagyarázta, hogy ezek elhagyatott thaigok, bár a természetes
omlások és a mélyszörnyromlás miatt nehéz lett volna megállapítani, mik
lehettek. A törpe odaállt a bejáratokhoz, és a kezét ökölbe szorítva, majd
újra elernyesztve, szomorúan benézett a rajtuk túl sötétlő árnyakra. Maric
elgondolkodott, vajon mit érezhet Utha, amikor azt kell látnia, hogy a népe
által valaha uralt hatalmas birodalom egykori önmaga halovány árnyékává
változott.
Jóval később elértek az Alsó Utak egy olyan szakaszához, amelynek
nagy része leszakadt az alatta lévő barlangokba. A tátongó, mély
szakadékokat nem csupán pókhálók lepték be. A fal az egyik oldalon tiszta
maradt, csakúgy, mint a mellette végigfutó keskeny kőperem. A csapat
tagjai gyanakvóan méregették ezt a peremet, de Utha biztos volt benne,
hogy elég erős, hogy egyesével végig tudjanak menni rajta a szakadék túlsó
oldalára. Azt, hogy ez a bizonyos túlsó oldal valóban létezik, csak
feltételezték.
Geneviève indult el elsőként; nem törődött a többiek figyelmeztetésével,
hogy az ő páncélja a legnehezebb. Valamennyien tisztában voltak azzal,
hogy ha Geneviève most nem jut át, később sem tudják majd megoldani a
problémát. Kell egy hosszú kötelet erősített a parancsnok derekára, ám
Maric egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez képes lesz megtartani a
nőt, ha a keskeny párkány esetleg leomlik a lába alatt.
 A parancsnok mindezek ellenére habozás nélkül elindult. Hátát a falhoz
szorítva, lassan oldalazott a párkányon, mígnem eltűnt a sötétben. Csak a
kötél állásából lehetett tudni, hogy nem zuhant le. Lassan teltek a percek.
Valamennyien a Kell által fokozatosan tovább eresztett kötelet figyelték.
Amikor úgy látszott, elfogy a kötél - váratlanul megrándult. Azután még
egyszer. Geneviève átért.
Maric az utolsó átkelők között volt. Nem szívesen ismételte volna meg a
műveletet. Lassan haladt a keskeny párkányon; időként nem is igen látta,
hogy van-e valami a talpa alatt. A sötétségben olyan érzése támadt, mintha
a levegőben függne és bármelyik pillanatban alázuhanhatna a feneketlen,
sötét szakadékba. Nem látta, milyen mély lehet a nyílás, de érezte, hogy
nagyon távol van a feneke. Egyszer kénytelen volt megállni. A fejét a
falhoz szorította, és lehunyt szemmel várta, hogy elmúljon a szédülése. A
kötél türelmetlen rándulásai azonban tovább parancsolták. Folytatta az
araszolást a túlsó oldalon világító, apró fénypont felé.
Amikor végre leléphetett a párkányról, egész testében reszketett, és
szakadt róla a veríték. Kell felsegítette, Fiona azonnal odaugrott hozzá. Az
elf botjának meleg fénye volt a legszebb látvány, amit Maric abban a
pillanatban el tudott képzelni.
- Jól vagy? - kérdezte Fiona aggodalmasan.
- Nem estem le - vigyorodott el a király.
Az elf rosszallóan nézett rá.
- Ez most igent jelent?
- Ööö… Azt hiszem, igen.
Az elf bosszúsan felhorkant, majd sarkon fordult és elsietett. Maric
kérdőn nézett Kellre; a vadász a vállát vonogatta. Ő sem tudta
megmagyarázni a dolgot.
Tovább haladtak előre, bejutottak az Alsó Utak egy új szakaszára. Itt a
járatok magasabbak voltak annál, amire Maric emlékezett.
Keresztülhaladtak néhány olyan részen, amit sekély, bűzös víz borított. Más
helyeken olyan vastag és sűrű volt a Métely, hogy a szó szoros értelmében
keresztül kellett vágniuk magukat a fekete rétegen. Maric kardja különösen
hasznosnak bizonyult, a rajta lévő rúnák fényesen ragyogtak, miközben a
penge széthasította az ocsmány akadályokat. Áthaladtak egy folyosón,
amelyet törpeszobrok szegélyeztek; a legtöbb sérült volt, és mindegyiket
felismerhetetlenné tette a rájuk rakódott moha- és penészréteg.
Amikor Maric már úgy érezte, összeesik a kimerültségtől, az egyik porral
és törmelékkel fedett falon felfedezett egy rúnasort.
- Várjatok! - kiáltotta.
Geneviève megállította a csapatot, és aggodalmasan megfordult. Maric a
falhoz szaladt, kesztyűs kezével letörölte róla a szennyet, és amikor
felismert néhány jelet, szélesen elmosolyodott. Évek óta nem látta ezt a
feliratot, de jól emlékezett rá.
- Emellett elhaladtunk! Úgy értem, az előző alkalommal, amikor itt
jártunk… Errefelé jöttünk!
- Biztos vagy benne? - kérdezte Geneviève kétkedve.
- Lehet, hogy ezek csak hasonlítanak azokra, amikre emlékszel - tette
hozzá Duncan.
Utha odalépett és gondosan megvizsgálta a rúnákat. A többiek felé
fordult és mutogatni kezdett. Jelzéseit még Maric is megértette.
- Meg se említi Ortant, igaz? Egy másik Thaigre utal?
Amikor a törpe óvatosan bólintott, Maric körülnézett, és gondosan
megvizsgálta a járatot. A romlás mindent beborított, de amióta beléptek az
Alsó Utakra, ez már természetesnek számított. A hely előcsalt néhány
emléket Maric agyából, de nem volt biztos benne, hogy azért emlékszik a
helyre, mert már valóban járt itt, vagy csak azért, mert az alagutak
hasonlítanak egymásra.
- Ha nem tévedek, ott elől kell lennie egy keresztútnak, ahol a falon még
több rúnát találhatunk.
A Szürke Őrzők összenéztek, nem igazán tudtak mit kezdeni Maric
bejelentésével. Végül egyetlen szó nélkül elindultak előre. Néhány perccel
később megérkeztek a keresztúthoz, amire a király emlékezett. A közelben
lávaömléseket fedeztek fel. A hajdani törpék csatornákat vágtak a falakba;
az egyik ilyen vájatban csordogáló, izzó láva megvilágította a környéket.
Itt-ott törmelékhalmokat láttak. A tető egy része leszakadt, és ahogy Maric
előre megmondta: a falakon újabb rúnasorokat találtak.
Maric szélesen elmosolyodott.
- Látjátok? Nem megmondtam?
 A többiek fáradt arcán a megkönnyebbülés jelei látszották. Valamennyien
örültek, hogy végre bebizonyosodott: nem céltalanul tévelyegtek a föld
alatt. Csak Geneviève fogadta némi kétkedéssel, hogy ismét rájuk talált a
szerencse. Gyanakvón méregette az oszlopot, majd felvont szemöldökkel
nézett Maricra.
- Tudod, hogy innen hogyan lehet eljutni az Ortan Thaighoz?
Maric elgondolkodott.
- Arra kell menni - mutatta az irányt. - Emlékszem, a másik irányból
jöttünk, azután Katriel… Szóval megláttuk ezeket a rúnákat. Ebből tudtuk,
merrefelé tartunk.
- Mennyi idő alatt jutunk oda? - kérdezte Geneviève hosszas töprengés
után.
- Alig egy nap alatt.
Geneviève biccentett, majd ledobta válláról a zsákját.
- Akkor itt pihenünk meg. - Amikor a többiek elbizonytalanodva,
hitetlenkedve néztek rá, hogy nem akar azonnal továbbhaladni, megvonta a
vállát. - Nem tudom, mi az oka, de a közelben nincsenek mélyszörnyek. Ki
kell használnunk az alkalmat, amíg tehetjük. Ne állítsátok fel a sátrakat.
Annyi ideig nem maradunk.
Maric már alig állt a lábán, örült, hogy végre leheveredhet, ezért nem is
próbált vitába szállni a parancsnokkal.
 11.
A Teremtő első gyermekei átkeltek a Fátylon.
Az élet láttán, mit nem érezhettek,
nem érinthettek: féltékenyek lettek.
A legfeketébb irigységben aztán
megszülettek a démonok.

- Tanultság Himnusza

Duncan, ahogy a többiek mellett lépkedett, úgy érezte, a teste nem más,
mint egy halom seb, horzsolás és sérülés. Csupán néhány órát pihenhettek;
ez az idő annyira volt elég, hogy levesse magáról piszkos, rongyolódott
ruháit, és egy kis varázskenőcsöt dörzsöljön a sebeibe. A kenőcsöt Fiona
adta körbe, a tűz mellett pihenő csapat valamennyi tagja jó hasznát vette,
legalábbis a fájdalmas sziszegéseket és morgásokat felváltó
megkönnyebbült sóhajok erre utaltak.
A fiú karja merev maradt és erősen sajgott. Kell megvizsgálta, és
kijelentette, már nyoma sincs a korábbi törésnek. Fiona varázslata
megfelelően hatott, a kenőcs pedig enyhített a fájdalmon, amitől a csata óta
szenvedett. Duncan próbaképpen megfeszítette, majd elernyesztette a kezét,
homlokráncolva vette tudomásul, milyen nehezen tudja ökölbe szorítani.
Nehezen, de meg tudta tenni, és csak ez számított.
Hafter volt az egyetlen, aki jól aludt. Ahogy meggyújtották a tüzet, a
kutya összegömbölyödött a gazdája lábánál, és percekkel később már
hortyogott. Duncan elnézte, hogyan rángatózik álmában a lába,
szórakozottan hallgatta halk morranásait. Hafter valószínűleg arról
álmodott, hogy napsütötte réteken szaladgál, és mókusokat kerget - Duncan
maga sem bánta volna, ha neki lennének hasonló álmai.
Azután eszébe jutott, hogy Hafterben is éppúgy benne van a fertőzés,
mint valamennyi Szürke Őrzőben. Talán az ő álmai is sötétek, és amikor
szalad, azok elől a sötét árnyak elől menekül, amelyek mindig ott
ólálkodnak a Szürke Őrzők tudatának peremén.
Duncan remélte, hogy téved. Nem kívánt ilyen rosszat a kutyának.
 Geneviève feszülten, szótlanul vezette a csapatot a járatban. A lehető
leghamarabb szeretett volna eljutni Ortan Thaighoz. A többiek
megpróbáltak lépést tartani vele, ám ő ennek ellenére egyre jobban
eltávolodott társaitól. A csapat tagjai időnként összenéztek; azon
tanakodtak, vajon Geneviève észreveszi-e egyáltalán, vagy törődik-e vele,
hogy egyre nagyobb a távolság közte és a többiek között.
Duncan gyanította, hogy nem.
Közelebb ment Fionához, egy ideig mellette haladt. A mágus a rövid
pihenőt követően már nem volt annyira sápadt, mint korábban. Geneviève
szigorúan megtiltotta neki, hogy varázslat segítségével felgyorsítsa a
többiek gyógyulását. Fiona tiltakozni próbált, Duncan viszont egyetértett a
parancsnok döntésével. Fiona már ellátta a súlyosabb sérüléseket, és
szükség volt az erejére - különösen akkor, ha Ortan Thaig olyan veszélyes,
amilyennek Maric tartotta.
Maric elmondta nekik, mi történt, amikor legutoljára ezen a helyen járt.
A Thaig felső részeit ellepő pókháló-tengerből olyan óriáspókok
ereszkedtek alá, amelyeket valamilyen módon átalakított a Métely. Annak
érdekében, hogy legyőzzék őket, Maric és társai szétégették a hálókat.
Duncan megremegett, ha arra gondolt, hogy még mindig itt lehetnek a
pókok. Még a kicsiket sem állhatta, és a gondolat, hogy olyan óriásokkal
találkozhat, amelyek akkorák, mint ő maga, s a csápjaikról méreg csöpög…
Ez több volt annál, amit képes lett volna elviselni.
- Mondanom kell neked valamit - súgta Fionának.
A közelben haladó Nicolas bosszús pillantást vetett rá, és felgyorsította a
lépteit, hogy megelőzze. Duncan látta, nem számíthat arra, hogy
megbocsátást nyer. A harcos komor és ingerlékeny volt a pihenő során, alig
foglalkozott a sérüléseivel, és még akkor sem vetette le a páncélját, amikor
erre lehetősége nyílt. Ellenkezés nélkül vállalta az első őrséget; merev
léptekkel vonult el, és nem törődött vele, hogy a többiek milyen szánakozó
pillantásokat vetnek rá.
Az elf érdeklődve nézett a fiúra.
- Mi az? Maricról van szó?
- Nem! - horkant fel Duncan. - Mi ütött belétek? Mindkettőtökbe?
Fiona felsóhajtott.
- Jól van. Mit akarsz mondani?
 - Geneviève-ről van szó. - Duncan a parancsnok felé lesett. Geneviève
jóval előttük haladt, a fiú alig látta őt a félhomályban. A nő úgy viselkedett,
mintha a Thaig mágneses erővel vonzaná magához; minél közelebb jutott
hozzá, annál gyorsabban haladt. - Éjszaka elhagyta a tábort. Nem azért,
hogy őrködjön. Azt hiszem, kilógott…
Fiona meglepődött.
- Kilógott? Minek?
- Én is ezen gondolkodtam. Ezért követtem.
- Nem látott meg?
- Történetesen tolvaj, méghozzá nagyon jó tolvaj voltam Val Royeaux-
ban, mielőtt csatlakoztam hozzátok.
- Értem. És? Mit láttál?
- Nem ment túl messzire. - Duncan habozott, hirtelen nem tudta
eldönteni, elmondja-e a történteket. Talán Geneviève úgy értékelné a
dolgot, hogy beleavatkozott a legbelsőbb magánügyébe. Utánaosont, de már
akkor is érezte, nem biztos, hogy helyes dolgot művel. Akkor azzal
nyugtatta meg magát, hogy csupán a parancsnok biztonságáról akar
gondoskodni. Már bánta, hogy szóba hozta a témát, de nem visszakozhatott.
- Geneviève egy fáklyával a kezében átment a keresztút közelébe, aztán
elkezdte levetni a páncélját.
- Végignézted, ahogy vetkőzik?
- Nem! Vagyis… Igen, de nem ez a lényeg. Arra gondoltam, hogy egy kis
egyedüllétre vágyik. Már éppen vissza akartam jönni, hogy magára
hagyjam, amikor megláttam…
- Mit?
- Azt hittem, csak egy horzsolás. - Duncan nagyon jól emlékezett az
elszíneződésre, amely a parancsnok vállától húzódott lefelé, végig az
oldalán, majdnem a combjáig. Először megijedt; a sáv valahogy túlságosan
sötét volt ahhoz, hogy hétköznapi seb legyen. Arra gondolt, Geneviève
talán a sárkánnyal vívott harc során égett meg. De vajon miért rejtegette a
sérülését? Mi oka lehet erre? - Hát, nem az volt. Szerintem Geneviève sem
tudja, mi lehet. Közel tartotta a fáklyát a csíkhoz, és alaposan megvizsgálta.
- És mit látott? Mit láttál?
 - Azt hiszem… Szóval, az a csík nagyon úgy nézett ki, mint a
mélyszörnyek teste.
Fiona maga elé meredt, megpróbálta feldolgozni a hallottakat. Duncan
már bánta, hogy beszélt a dologról. Amikor meglátta azt a bizonyos
„horzsolást”, fogalma sem volt, mit gondoljon róla. Megrémült, és a jelek
szerint Geneviève is megijedt. A fiúnak olyan érzése volt, hogy a
parancsnok nem először látta a csíkot, már tudott róla, hogy ott van, de
eltitkolta a többiek elől.
- Lehet, hogy tényleg valami sérülés - mondta Fiona. - Egy régi seb
helye.
- Nem hiszem.
- Mi más lehetne? - Az elf Duncanre nézett. - Azt hiszed talán, hogy
elkapta a kórságot? Képtelenség! Geneviève Szürke Őrző!
Duncan megvonta a vállát.
- Nem tudom…
Hirtelen Maric lépett hozzájuk, félbeszakítva a beszélgetést.
- Miről sustorogtok ilyen izgatottan? - kérdezte, miközben megpróbált
elnyomni egy ásítást. Nem igazán sikerült neki.
- Semmi, semmi! - mondta Fiona túl gyorsan.
- Csak arról beszéltem, hogy mennyire fáradt vagyok - mondta Duncan. -
Nem sokat aludtunk, mielőtt Geneviève felébresztett minket. Meg mertem
volna esküdni, hogy éppen akkor hunytam le a szemem.
Kell közelebb lépett. Az íját készenlétben tartotta. Hafter mellette ügetett.
- Én a magam részéről örülök annak, hogy nem aludtunk többet -
jegyezte meg a vadász.
- Tényleg? - kérdezte Maric.
- Az álmokat időnként nehéz elviselni. - Kell tekintete elsötétült;
félrefordította a fejét. Hafter felnézett a gazdájára és kérdőn rámordult.
Utha lépett feléjük. Néhány heves kézmozdulatot tett, mire Fiona
felsóhajtott, és bólintott.
- Velem is ez a helyzet. Ahogy lehunytam a szemem, máris jöttek az
álmok. Szinte beléjük fulladtam. - Becsukta a szemét, és megremegett az
emlék hatására.
 - Talán az az oka, hogy itt vagyunk, az Alsó Utakon - mondta Kell.
Maric megvonta a vállát.
- Én nem álmodtam semmit. Mármint a szokásoson kívül.
- A Szürke Őrzők mindig álmodnak - magyarázta Fiona. - Ez is együtt jár
a mélyszörny-tudatossággal. Amióta beléptünk az Alsó Utakra, egyre
rosszabbak az álmaim.
- Minden éjjel rosszabb, mint az előző volt - tette hozzá Kell komoran.
- Nálam nem - mondta Duncan. - Én jól voltam.
Fiona gyanakodva nézett rá.
- Tényleg? Biztosra vettem, hogy…
- Nem. Én csak a szokásos dolgokat láttam álmomban.
- Ó! El tudom képzelni, miket! - nevetett Maric.
- Igazán? Na, például az egyik álmom az volt, hogy Fiona a mágiájával
hatalmas, bűzös sajtoszlopokká változtatta a mélyszörnyeket, én meg azon
törtem a fejem, hogy miért éppen azzá. Ugyanis gyűlölöm a büdös sajtot.
Fiona azonban nem akart más varázslatot használni, és nagyon dühös lett
rám, amikor szóvá tettem a dolgot.
- Ennyire dühös? - Maric az elfre mutatott, aki rosszalló pillantásokkal
méregette Duncant.
- Hülyék vagytok, mind a ketten! - mormolta Fiona bosszúsan.
- Azt hiszem, többről volt szó, nem csupán arról, hogy szereti a büdös
sajtot - mondta a fiú Maricnak. - Egyébként minden egyes oszlopba
beleharapott. Én meg rosszul voltam attól a förtelmes lábszagtól!
- Undorító!
- Én is ezt mondom.
Geneviève megjelenése azonnal véget vetett a társalgásnak. Nem is
próbálta leplezni dühét.
- Miért lassítottatok le? - kérdezte. - Mindjárt ott vagyunk. - Nem várta
meg a választ, hátat fordított a többieknek.
A csapat tagjai utána siettek, s hamarosan meglátták, hogy Geneviève
nem tévedett.
Fiona felemelte a botját. A fehér fény szétoszlatta a sötétséget, de nem
világította be teljesen a barlangot. Duncannek olyan érzése támadt, mintha
egy sírkamra nyugalmát zavarnák meg: a hatalmas barlang tele volt ősrégi
romokkal. A hajdani épületek falait még a törpék húzták fel, de szinte
mindegyiket hatalmába kerítette a csendes pusztulás. A fiú végignézett a
porló járóköveken, a földre dőlt és széthasadt oszlopokon és szobrokon, a
kifosztott, csontvázszerű épületeken, amelyek némelyike majdnem a
magasan homoruló mennyezetig ért.
A hely egykor nyüzsgő város lehetett, most azonban néma volt és
nyugodt, akár egy temető. Mindenre vastag, fekete por telepedett, ami miatt
úgy tűnt, a barlang nagy része szürke felhőbe burkolózik. A sok-sok évvel
korábban szétégetett hálókat nem szőtték újra a pókok, amelyek azóta
remélhetőleg elköltöztek erről a helyről.
- Ortan Thaig - suttogta Maric. Duncannek feltűnt, milyen réveteg a
szeme; a király tekintete olyan volt, mint korábban mindig, amikor az Alsó
Utakon tett első útjára gondolt. Duncan elgondolkodott, Maric miért
vállalta, hogy visszajön ide.
Geneviève óvatosan maga elé tartotta a kardját. Valamennyien elővették
fegyvereiket, és úgy méregették a mozdulatlan árnyakat, mintha arra
számítanának, hogy üvöltő szörnyek rontanak ki közülük.
- Megváltozott valami? - kérdezte Geneviève a királytól.
- Kevesebb a pókháló.
A parancsnok jelt adott Kellnek, aki elindult előre. Váratlanul letérdelt,
és alaposan szemügyre vette a köveket borító vastag por- és
mocsokrétegeket. Hafter szokás szerint ott volt körülötte. Megszimatolta a
földet, és vicsorogni kezdett.
- Ebben a barlangban nagy volt a mozgolódás - mondta a vadász. - A
jelek szerint nemrég járt erre néhány mélyszörny.
- És a fivérem? - kérdezte Geneviève.
A szavai valósággal megálltak a levegőben. Kell nem válaszolt. Úgy
bámulta a földet, mintha olyan halvány nyomokat látna, amiket a többiek
nem érzékelnek. Duncan gyanította, valóban ez a helyzet. A vadász nagyon
érzékeny volt a mélyszörnyek nyomaira, minden apróságot észrevett, de
nem azért, mert a Hamuharcosok között élve alaposan kitanulta a
nyomolvasás fortélyait. A csapat tagjai közül mindig ő érezte meg elsőként
a mélyszörnyek közelségét, és képes volt arra, hogy pusztán a szagok
alapján különbséget tegyen a bestiák különböző fajtái között. Némelyik
Szürke Őrző egyenesen azt állította, hogy Kell őket is hasonlóképpen
érzékeli, mint a mélyszörnyeket. Az igazságot ezzel kapcsolatban nem
lehett tudni, mert a vadász sosem beszélt erről a dologról.
- A fivéred áthaladt ezen a helyen - mondta végül Kell.
- Hol?
Kell felvonta a szemöldökét, amikor Geneviève-re nézett.
- Ezt a szagot nagyon jól ismerem, de sajnos még én sem tudom
kiszimatolni, most hol lehet. Itt járt, csak ebben vagyok biztos. - Lemutatott
a földre, és ekkor már Duncan is látta, hogy a fekete porszőnyegben itt-ott
nyomok maradtak. Főként mélyszörny-lábnyomok voltak, de nem
mindegyikről lehetett ezt elmondani.
Geneviève csalódottan ráncolta a homlokát, és tanácstalanul vizsgálgatni
kezdte a Thaigot. Vonásai megkeményedtek, összeszorította a fogát, majd
megfordulva így szólt a többiekhez:
- Akkor mindent átkutatunk. Addig keresünk, míg nem találunk valami
használható nyomot.
- Honnan tudhatnánk, hogyan kerültek ide ezek a nyomok? - kérdezte
Maric. - Lehet, hogy a fivéred, Geneviève, csak átment Ortan Thaigon. Az
is elképzelhető, hogy üldözte valaki.
- Akkor derítsük ki, hová szaladt! - mordult fel Geneviève. Vállára vette
a hosszú kardot, megfordult és elindult a romos utcákon. A többiek
kérdezősködés nélkül követték.
Egy ideig óvatosan haladtak az épületek közötti keskeny járatokban.
Némelyik fal és átjáró beomlott, hatalmas törmelékdarabok torlaszolták el
az út egy-egy szakaszát, de szerencsére több volt az ép rész, mint a
járhatatlan. A hajdanvolt törpemesterek tudását és hozzáértését dicsérte,
hogy a rúnákkal borított boltívek és kecses szobrok némelyike még mindig
állt.
Fiona botja sok mindent megfürdetett fehér fényében, de még így is
rengeteg árnyék dacolt a lány varázserejével. Bármerre nézett, Duncan
sötétséget látott a fehér fénykörön túl, a szobrok és kapuk mögött. Az
árnyékok igyekeztek eltakarni a hely titkait. Duncan elképzelte, hogy Maric
pókjai még mindig itt ólálkodnak valahol, őket figyelik számtalan apró
szemükkel, és arra várnak, hogy olyan helyre jusson a kiszemelt préda,
ahonnan már nem fordulhat vissza.
 Duncan megdörzsölte a karjait; hirtelen fázni kezdett. Fiona sötét
pillantást vetett rá. Ő már készenlétbe helyezte a botját, feszülten figyelte az
esetleges támadásra utaló jeleket. Valamennyien ezt tették. Saját, tompa
lépéseik hangján kívül csak Hafter morgását hallották. A kutya hátán
felborzolódott a szőr. A többiekkel ellentétben ő minden épületet, ami
mellett elhaladtak, érdemesnek talált arra, hogy megvizsgáljon.
Csak Maric nem állt készen az újabb összecsapásra. Lazán tartotta maga
mellett a kardját, és ahogy ott lépkedett a többiek között, szomorú
tekintettel nézegette a falakat.
A pókokról már beszámolt, de vajon mi egyéb történt még vele ezen a
helyen? Talán az elf nő jár a fejében, akit szeretett? Esetleg a feleségére
gondol?
Áthaladtak egy boltív alatt, amely körül leomlott a fal. A poros,
repedezett kőív magányosan állt. A felső részébe jókora rúnákat véstek.
Utha megállt, és tanulmányozni kezdte az írást. Az arca komor és
kifürkészhetetlen volt.
- Mi az? - kérdezte Kell halkan, és a törpe mellé lépett.
Utha néhány mozdulatot tett, amelyek többségét Duncan nem értette. A
„család” jelet azonban felismerte. A hely a jelek szerint valószínűleg Utha
klánjáé lehetett, vagyis így a családi öröksége volt. Kell bólintott, és
megveregette a törpe vállát. Utha egyre csak a boltívet nézte, tekintetében
csendes eltökéltség jelent meg.
Beléptek egy helyre, amely valamikor egy nyitott amfiteátrum lehetett. A
lépcsők szétporladtak, a középen lévő színpadot megsárgult
mélyszörnycsontok borították. Olyan sok volt belőlük a törmelék között,
hogy Duncan elcsodálkozott.
Ahogy áthaladtak egy keskeny sikátoron, Nicolas az egyik falon talált
egy nyílást, amelyen keresztül egy régi kovácsműhelybe lehetett bejutni. A
hatalmas, kőből készült kemencék még mindig álltak, és olyanok voltak,
mintha arra várnának, hogy valaki besétál közéjük, tüzet gyújt bennük és
munkához lát. A helyiség többi része romokban hevert, a hordók
szétrothadtak, a fém szerszámok rozsdává válva beleolvadtak a földbe. Itt-
ott néhány eszköz hevert, a falakon pedig egy-két érdekes fegyver függött,
de ezeket is belepte az évszázados szenny.
 Az egyik olvasztókemence sokkal magasabb volt, mint a többi, egészen a
mennyezetig ért. Az oldalát rúnák borították. Duncant egy furcsa alakú
kenyérsütő medencére emlékeztette, amelynek oldalába egymástól egyenlő
távolságra különös réseket vágtak.
- Ezt sárkánycsonthoz készítették - szólalt meg Maric a fiú háta mögött. -
Felforrósították a csontokat, azután ezeken a réseken keresztül vizet
öntöttek rá, hogy lehűtsék. Látod ezeket a lyukakat a padlón? Egy
lávaverembe vezetnek. - Rávigyorgott Duncanre. - Legalábbis Endrin király
így mondta, amikor mutatott egy hasonló kemencét Orzammarban. Azt
mondta, akkor már évszázadok óta nem használták az ottanit.
Duncan belesett az egyik nyíláson. Semmit sem látott, csak sötétséget;
egyetlen olyan szerkezetet sem fedezett fel, ami a kemence kinyitására
szolgált volna.
- Lehet, hogy itt készült a kardod.
- Elképzelhető.
Keresztülmentek a műhelyen, kifeszítettek egy rozsdás kaput, amely
mögött egy furcsa teret találtak. A bot fényében felfedezték egy régi csata
nyomait, néhány olyan jelet, amit még az eltelt idő sem tüntetett el. Néhány
torlasz még állt; a közeli utcák torkolatához jókora kődarabokat és más
méretes tárgyat hordtak. A tárgyak nagy része már szétmállott, a körülöttük
hajdan magasló falak leomlottak - vagy esetleg az az erő döntötte le őket,
amely rátámadt az itt védekezésre kényszerülőkre.
Az egykori védők is hátrahagyták nyomaikat: Duncan felfedezett néhány
porlepte csontot, egy-egy rozsdás páncéldarabot és fegyvert - egyik sem
mélyszörnyektől származott. A tér közepén egy kőből készült szökőkút állt,
a közepén megmaradt a szarvkürtöt fúvó törpét ábrázoló szobor. A kőtörpét
vastagon moha borította, de már ez is megfeketedett; talán akkor száradt ki,
amikor évszázadokkal korábban megszűnt a szökőkút vízellátása. Ezen a
területen hevert a legtöbb csont. A védők minden bizonnyal a szökőkút köré
gyűltek, az védte a hátukat, miközben a végsőkig küzdöttek a rohamozó
mélyszörnyek ellen.
A látvány elszomorító volt. Duncan el tudta képzelni, milyen lehetett a
sorsukra hagyott törpék kétségbeesése. Itt hullottak el, sebesültjeiket pedig
a mélyszörnyek valószínűleg magukkal vitték. A halottak teste ezen a
helyen porladt szét az évek során. A szökőkút kiszáradt, mindent belepett a
por. Talán senki sem tudta, hogy ezek a hősök itt pusztultak el…
Utha az egyik torlaszhoz lépett, és az alján ráncigálni kezdett egy lapos
követ. A kő nem mozdult, de Utha nem adta fel, teljes erőből cibálta.
Duncan ekkor vette észre, hogy a törpe sír, arcán könnyek peregnek végig.
Minden hiába: nem bírta kimozdítani a követ a helyéről.
Nicolas a törpe segítségére sietett. Utha, amikor megérezte a harcos
közelségét, felegyenesedett. Nicolas együttérzően nézett rá, majd lehajolt,
hogy megfogja a kőlapot. Utha is folytatta a munkát. Egy perccel később
Kell is odament, és már hárman próbálták végrehajtani a feladatot.
Geneviève szótlanul figyelte őket. Látszott rajta, hogy a legszívesebben
azonnal továbbindulna, mégsem állította le a három Őrzőt.
Lassan, nagyon lassan a szökőkúthoz húzták a kőlapot, közös erővel
felállították, nekitámasztották a kút peremének. Utha levetette fekete
köpenyét, rádobta a kőlapra, majd némán, komoran nézett maga elé.
A társai ugyanezt tették. Ennél többel nem adózhattak az elesett hősök
emlékének. Utha letörölte a könnyeit, megrázta magát. Elmondott egy imát
az őseiért. Duncan is késztetést érzett, hogy imádkozzék a Teremtőhöz, de
nem ismerte olyan jól a fohászokat, mint Maric király. Igazság szerint a
Fény Himnuszának egyetlen szakaszát sem tudta, ráadásul abban sem volt
biztos, hogy a halott törpék jó néven vennék, hogy egy ilyen imát
mondanak el lelkiüdvükért.
Továbbmentek. Kell nem sokkal később egy elhagyott tábortűzhöz
vezette a csapatot. Duncan elképzelni sem tudta, hogyan talált rá. Az egyik
magas obeliszk tövében lévő kis tábortűz maradványai érintetlenek
maradtak, az idő sem tett kárt bennük. Az obeliszk úgy állt a helyén, mint
egy figyelmeztetően felemelt ujj. Sötét volt és sima, a teteje az árnyékokba
veszett.
Geneviève megvizsgálta a tábortűz környékét. Semmit sem talált, de
annyit sikerült megállapítania, hogy valaki ott aludt a tűz mellett, méghozzá
nem is túl régen. A parancsnok intett Kellnek, aki sietve csatlakozott hozzá.
Kell letérdelt a tűz mellé, majd felnézett Geneviève-re és bólintott.
- Ezen a helyen nemrég táborozott valaki. Ő volt az.
- Valami jel, hogy merre ment tovább?
 - Nincs semmi. Itt aludt, vagyis eddig sikerült eljutnia anélkül, hogy
találkozott volna a mélyszörnyekkel.
- Lehetséges ez? - kérdezte Geneviève aggodalmasan. - A mélyszörnyek
bizonyára megérezték a jelenlétét. Egy magányos Szürke Őrző, aki az Alsó
Utakon sétálgat… Egy ilyen prédára tömegével rontanának rá azok a
bestiák!
- Mindenesetre itt volt. Ez biztos.
Maric előrébb lépett.
- Biztos vagy benne, hogy a mélyszörnyek ejtették őt fogságba?
Egyáltalán: fogságba esett? Azt mondtad, életben van. Elképzelhető, de
nem értem, a mélyszörnyek miért ejtenének foglyokat.
Geneviève a király felé fordult. Duncan egy pillanatig azt hitte, a nő
rátámad Maricra, de Geneviève dühe lassan lecsitult; ismét a tábortűz
maradványaira nézett. Tekintete üres volt, de mégis, valahogy a
megszállottság jelei mutatkoztak benne.
- Nem - mondta végül. - Ezt tényleg nem tudhatom biztosan.
A csapat tagjai egy hosszú percig csendben maradtak. Egyetlen nesz sem
hallatszott a sötét barlangban, legfeljebb az áporodott szellő susogott, amely
- Duncan feltételezése szerint - a törpemesterek szakértelmének
köszönhetően jut le a mélybe. A fiú eltűnődött, vajon milyen lények
lehetnek idelent, kik képesek arra, hogy fogságba ejtsenek egy Szürke
Őrzőt, és ha már megteszik, vajon mi okuk lehet rá. Ha pedig a
mélyszörnyek állnak a dolog mögött, vajon mi lehet az oka, hogy hirtelen
úgy kezdenek viselkedni, ahogy korábban soha.
Geneviève körbenézett, a barlang távolabbi végébe pillantott. Duncan
elképzelni sem tudta, mit kereshet. Talán valami nyomot? Esetleg érez
valamit? A Thaigra ráborultak a sötét árnyak; Geneviève se láthatott sokat.
Az épületek maradványai kísértetiesen álltak körülöttük; a homályból néhol
kirajzolódtak a zömök szobrok és hajdani nemes törpecsaládok otthonainak
maradványai. A csapatnak nem volt ideje, hogy mindent átvizsgáljon.
- Oda! - mondta Geneviève, és határozottan a távolba mutatott.
Duncan a jelzett irányba nézett. A Thaig árnyakkal teli végében, a
fénykör peremén egy hatalmas, sziklába vájt palota maradványai álltak.
Hajdan gyönyörű lehetett, oszlopsorok és fedett sétányok vezettek a
pompázatos kapukhoz, ám mostanra alig maradt belőle több, mint pár
töredezett lépcső, néhány halom törmelék. A belsejébe a falakon tátongó
lyukakon keresztül lehetett bejutni. A palota külső részét hamu és mocsok
borította, és még csak sejteni sem lehetett, mi rejtőzhet sötét termeiben.
- Tréfálsz! - mormolta Duncan az orra alatt.
- De miért éppen oda? - kérdezte Kell óvatosan.
- Azért, mert ő oda menne - jelentette ki Geneviève teljes bizonyossággal.
- Ha eljött ide, abba az irányba menne tovább. - Nem vesztegette a szót,
elindult a palota felé. A többiek elbizonytalanodva egymásra néztek, majd
egyenként követték a parancsnokot.
- Vakon botorkálunk - suttogta Fiona mogorván. Duncan ránézett, de nem
válaszolt a megjegyzésre. Valójában nem voltak vakok, Geneviève
látomását követték, de benne is erősödött az érzés, hogy valamiféle
szellemet kergetnek. Lehet, hogy a parancsoknak már fogalma sincs róla,
hová mennek. Duncan gyanította, a többiek is hasonló kérdéseket
fogalmaznak meg magukban.

Jó néhány órába beletelt, míg végül eljutottak a palota romjaihoz. Minél

közelebb kerültek hozzá, annál meredekebbé vált a talaj. Annyi törmelék
hevert szétszórva, hogy nem maradhattak az úton. Volt olyan hely, ahol
egész épületek omlottak össze; ilyenkor a csapat tagjai nem tehettek mást,
megmászták a halmokat.
Duncan csak akkor fogta fel igazán a palota méreteit, amikor
megérkeztek a kapuhoz vezető lépcsősor aljába. A lépcsők magasan föléjük
toronylottak, legalább százlábnyit kellett felfelé haladnia annak, aki be akart
lépni a kapun. Itt-ott kisebb-nagyobb kődarabok hevertek - ezek fentről
zuhantak alá -, körülöttük pedig csontdarabokat és rozsdás fémszilánkokat
lehetett látni.
A lépcső mellett álló épen maradt oszlopok egyike legalább száz láb
magas volt, a barlang mennyezetét karcolta. Pókhálószerű repedések
futottak végig rajta. Duncan eltűnődött, ha esetleg összeomlana, rájuk
zuhanna-e a palota boltozatos mennyezete, amelyen egy hajdan
lélegzetelállítóan szép freskó maradványait lehetett felfedezni. A festmény
foltos volt, itt-ott égésnyomok feketélltek rajta, és csak sejteni lehetett, hogy
egykor milyen szép volt.
A közelben néhány másik oszlop már egészen közel állt az
összeomláshoz. A lépcsőn legalább egy kidőlt oszlop hevert keresztben.
Duncannek kétsége sem volt afelől, hogy amikor ez az oszlop ledőlt, óriási
pusztítást végzett. A jelek szerint valóságos krátert ütött a palota gigantikus
kapuja előtti vízszintes márványlapba.
A kapuszárnyak közül csak az egyik maradt meg, de azt is alig tartotta
valami a helyén - számítani lehetett rá, hogy váratlanul a földre zuhan.
Duncan úgy látta, bronzból készült. Felületét undorító patinafoltok
borították. A zöldes foltok között mohatelepek terpeszkedtek, eltakarva a
kaput díszítő írásokat és domborműveket.
A kapun túl nem látszott más, csak sötétség. Duncan gigászi pókhálókat
fedezett fel, a mennyezetről megvastagodott pókhálószálak lógtak alá. A
csapat tagjai feszült pillantásokat váltottak, amikor a kapun túl, közvetlenül
a bejáratnál észrevettek egy megfeketedett testet. Közelebb érve
megállapították, hogy azon óriáspókok közé tartozhatott, amelyekről Maric
mesélt nekik. A lábait egészen közel húzta a testéhez, s ettől első pillantásra
olyan volt, mintha a bordái látszanának ki. Nem tudhatták, mióta fekszik
ott.
- Talán mindet sikerült megölnötök - suttogta Duncan a borzalmas
póktetemet bámulva.
- Nem hiszem - felelt Maric. - Másnap ismét hallottuk a neszezésüket.
Legalábbis úgy véltük, ők mozgolódnak.
Geneviève a kardja hegyével megbökte a tetemet, taszított rajta egyet,
megfordította. Láthatóvá vált a pók feje. Duncan szemügyre vette a
csáprágókat, amelyek elég nagyok voltak ahhoz, hogy könnyedén
leharapják egy ember fejét. Szerencsére a szemek már rég kiszáradtak, a
szemüregeket por lepte. Duncan nem bánta a dolgot.
- Tehát úgy gondoltátok, ebben a palotában volt a pókok fészke? -
kérdezte Geneviève a királytól.
- Sosem jöttünk fel ide, hogy megnézzük.
- Amióta megérkeztünk, még egyetlen pókkal sem találkoztunk - mondta
a nő elgondolkodva, inkább csak magának, semmit a többieknek.
Kell letérdelt, végighúzta a kezét a talajt borító poron, egy csipetnyit
összedörzsölt az ujjai között.
- Valaki nemrég járt itt - mormolta.
- A fivérem? - kérdezte Geneviève.
 - Nem tudom. - Kell zavartan ráncolta a homlokát. - Furcsák a nyomok.
Egyetlen élőlény volt, vagy az a férfi, akit keresünk, vagy egy mélyszörny.
Csak…
- Elég! - vágott közben Geneviève. - Bemegyünk. - Elindult befelé a
kapun. A kardját óvatosan maga elé tartotta, és közben felnézett, szemügyre
vette a lelógó pókhálókat.
- Várjunk csak, én nem…
- Gyerünk! - parancsolta Geneviève. Duncan futásnak eredt, hogy
utolérje. Hallotta, a többiek követik őket. A szíve a fülében mennydörgött,
az arcáról veríték csöpögött, ahogy lassan behatoltak a törpe-palota
mélységeibe. A fiú nem tudhatta, mit találnak odabent, de a félelem, ami a
hatalmába kerítette, azt súgta neki, hogy semmi jóra nem számíthatnak.
Valami miatt azt képzelte, hogy a pókhálók egyre sűrűbbé válnak,
mígnem végül eljutnak a fészek közepére, ahol valami hatalmas
pókkirálynő fog várni rájuk. Ám nem ez történt. A kapun túl nem sokkal a
pókhálók ritkulni kezdtek. Találtak néhány összeszáradt póktetemet, de a
hálók végül eltűntek. Az árnyékok körbezárták őket, a levegő mind sűrűbbé
vált.
A csapat tagjainak szaggatott légzésén és lassú lépteik koppanásán kívül
Duncan más neszt nem hallott.
Beléptek egy hatalmas csarnokba, amelynek falai mellett törpe szobrok
sorakoztak. A hatalmas festmények már rég megfeketedtek, málladozva
függtek helyükön. A botból áradó fény csak egy kis körben oszlatta szét a
sötétséget. A csarnok végtelennek tűnt, a vastag márványoszlopok vége a
semmibe veszett; Duncan nem látta a mennyezetet.
Lépéseik zaja hirtelen megváltozott, a talpuk alól hangos ropogás
hallatszott, mintha kavicsokon haladnának.
- Nézzétek! - mondta Kell.
Duncan lenézett. A padlót csontok borították. Egy valóságos csonttenger.
Mélyszörnycsontok tengere… A csontvázak némelyike ép volt; a hús
bőrszerű bevonattá száradt rajtuk. A maradványokon még rajta voltak a
megfeketedett mellvértek, a fegyverek. A jelek szerint a csarnokban
iszonyú csata zajlott. A mélyszörnyek megpróbáltak előrenyomulni a…
Duncan elképzelni sem tudta, mit akartak elérni a mélyszörnyek, ahogy azt
sem, hogy mi végzett velük, mindannyiukkal.
 Ahogy haladtak, egyre több mélyszörnymaradványt láttak. A csontvázak
között ösvényt találni nem volt könnyű feladat. Duncan törpecsontvázakat
is látott; megállapította, hogy a mélyszörnyek óriási túlerőben voltak:
minden egyes védőre több tucatnyi támadó jutott. Az egyik páncélos
törpecsontváz körül egész halomnyi mélyszörnymaradvány hevert. A
nyomokból arra lehetett következtetni, hogy a bestiák aközben haltak meg,
hogy megpróbálták széttépni a törpét. Egyszerre pusztult el valamennyi. Ez
vajon hogyan történhetett? - gondolta Duncan.
- Elképesztő! - mondta a fiú mellett haladó Maric. Duncan bólintott; a
király pontosan azt mondta ki, amire ő is gondolt. - És Geneviève fivére
elhaladt erre?
- Itt a nyoma - szólalt meg Kell a közelből.
- De vajon az ő nyomait követjük?
A vadász a királyra nézett, és egyetlen szót sem szólt. A válasza
egyértelmű volt: nem tudta ő sem. Geneviève nem hagyta, hogy a
bizonytalanság megállítsa, sőt, egyre gyorsabban haladt a csarnokban, már
úgy rohant, mintha arra számítana, hogy a túlsó végében végre megtalálja a
fivérét.
Duncan kételkedett ebben, és abban is, hogy rajtuk kívül van a környéken
bármi, ami él. Ha Geneviève testvére itt van, miért nem hallja meg a
közeledésük zajait? Ropogó lépteik hangosan visszahangoztak a
csarnokban; ezek a hangok nem voltak természetesek egy ilyen temetőben.
Duncan hallott már néhány történetet olyan csontvázakról, amelyeket
démonok szálltak meg. Ezek a szörnyek képesek voltak arra, hogy
mozogjanak és megtámadjanak mindent, ami él. Félig-meddig azt várta,
hogy a csarnokban heverő csontok is ezt teszik majd: nesztelenül
felemelkednek, és az árnyak közül rárontanak a betolakodókra - rájuk.
Egy hatalmas kétszárnyú kőkapu magaslott előttük. A kapuszárnyak úgy
bukkantak elő a sötétségből, mintha ikermonolitok lennének egy
csonttenger kellős közepén. Valamilyen hihetetlen erő bezúzta a kaput. Kis
vizsgálódás után az is kiderült, hogy ki követte el ezt a támadást:
mélyszörnyóriások csontjai hevertek a padlón. Amíg éltek, e lények
legalább tizenkét láb magasak voltak; koponyájukból ívelt szarv meredt ki.
Duncannek eszébe jutott, az ilyen teremtményeket nevezik ogrénak.
Szerencsére még sosem találkozott egyetlen eleven példánnyal sem.
 Az ogrék mellett faltörő kosok roncsai hevertek. Duncan elképzelni sem
tudta, mennyi ideig tartott, míg az ogrék bezúzták a kaput. Valószínűleg
napokon át rohamoztak.
A kapu túlsó oldalán törmelékhalmok emelkedtek. A jelek szerint a
túloldalról a kapu irányába tartó mélyszörnyeknek sikerült áttörniük ezeken
a torlaszokon, de közben százával veszették életüket.
Geneviève óvatosan közelítette meg a kaput, és elkerekedő szemmel
próbált mögéje nézni. Kesztyűs kezével intett Nicolasnak, átküldte őt az
ogrecsontvázak túlsó oldalára. Semmi sem mozdult.
- Több fényt! - adta ki a parancsot Geneviève az elfnek.
A mágus a homlokát ráncolta, és összpontosításának köszönhetően a
botja végéből sugárzó fény egyszeriben éles ragyogássá változott. Duncan
hunyorogva takarta el a szemét. Hirtelen minden eléje tárult; most már
felmérhette, hogy a háta mögötti csarnok több száz láb hosszú, és padlóját
valósággal beborítják a csontvázak. Egy egész hadsereg… Már látta az
oszlopokba vésett rúnákat is, és megpillanthatta a százlábnyira magasló
mennyezet óriási keresztgerendáit.
A kapun túl egy kerek csarnok volt. Az első dolog, amit Duncan
észrevett, a közepén lévő kőemelvényen álló trónus volt. Ezt a termet is
ellepték a törpék csontvázai. A csontok olyan vastag réteget alkottak, hogy
nem lehetett látni a padlót. Az emelvényen azonban csupán egyetlen
csontváz magasodott, s az is a trónuson. A mészárlás néma szemtanúját
vastag porréteg borította.
A csapat tagjai egyenként léptek be a helyiségbe. Óvatosan
végighaladtak a csontvázak között, és közben ámuldozva néztek körbe.
Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Valamennyien úgy lépkedtek, mintha
arra számítanának, hogy valami sötét és iszonyatos dolog felé közelednek.
A Fiona botjából áradó fény sem segített a dolgon: erős fénye élesen vágott
a szemükbe, s csak még sötétebbé mélyítette az árnyékokat.
- Nézzétek őket! - mondta Fiona döbbenten.
A csontvázréteg a kapu közelében volt a legvastagabb. Duncan először
arra gondolt, hogy a törpék harcba szálltak a kapun beözönlő
mélyszörnyekkel, készen arra, hogy életük árán is megvédjék királyukat.
De ha így történt, akkor hová lettek a trónteremből a
mélyszörnymaradványok? Egyet sem látott.
 Utha tágra nyílt szemmel néhány mozdulatot tett. Kell bólintott.
- Egyetértek. Ez tényleg nagyon különös.
- Mennünk kell - mondta Maric halkan.
- Nem! - csattant fel Geneviève. Kivont karddal közelebb ment a trónhoz.
- Van itt valami. Érzem.
- Valami. Igen! - kiáltott utána Maric. - De nem a te fivéred!
A nő ügyet se vetett rá.
Duncan végigment a kapu közelében heverő csontvázak között, letérdelt,
és alaposabban szemügyre vett néhányat. Fiona közvetlenül mögötte haladt.
Duncan észrevette, hogy némelyik csontváz még mindig a kezében tartja
rozsdás, használhatatlanná vált fegyverét, de akadtak olyanok is, akiknél
semmiféle gyilokszerszám nem volt. A tróntermen kívül talált csontvázak
mindegyikénél láttak fegyvert, ha nem is a kezükben, de legalábbis a
közelükben.
Fiona kapkodó lélegzetet vett.
- Nézd a kaput!
A fényben Duncan tisztán látta a kapuk belső oldalán lévő
karmolásnyomokat. Hosszú, mély karmolások mindenütt. A csontvázak
némelyike még mindig a kőszárnyak felé nyújtotta a kezét, némelyik pedig
még mindig a kőbe mélyesztette körmeit. Ugyanilyen nyomok látszottak a
kapuk melletti falakon. Egy-egy ujjcsont egészen a tövéig elkopott.
Ezek a törpék nem a mélyszörnyek ellen harcoltak. Ezek a törpék
megpróbáltak kijutni, miközben a mélyszörnyek faltörő kossal próbáltak
bejutni hozzájuk. Valami annyira megijesztette a törpéket, hogy a puszta
kezükkel, a körmeikkel próbáltak utat vájni maguknak. Azután pedig
meghaltak… Valamennyien. Egyszerre. A mélyszörnyek pedig velük együtt
pusztultak.
Mi történhetett itt?
Valami nem volt rendjén… Duncan körbefordult, és látta, hogy
Geneviève éppen fellép az emelvényre. Maric és a többiek követték. A nő
megdelejezetten meredt a trónuson ülő csontvázra, amely olyan volt, mintha
csak elaludt volna. A koponyán díszes, fekete sisak volt, oldalt kis
szarvakkal és vasból kovácsolt arclemezzel. A hajdani király maradványait
fekete láncing takarta. Harminc láb sugarú körben egyetlen másik csontváz
sem hevert.
A törpék a trónustól próbáltak eltávolodni.
- Várjatok! - kiáltott fel Duncan.
Geneviève megtorpant és kíváncsian hátrafordult. Duncan elborzadva
látta, hogy a trónuson ülő csontváz váratlanul megmozdul, felemeli a fejét,
és szemgödrében vörös, fenyegető fény lobban. Az árnyékok között, a
csapat tagjai körül sűrű sötétség kavargott; Duncan és társai sustorgó
hangokat hallottak - mintha valami ősrégi mágia lépett volna működésbe.
A parancsnok a csontváz felé fordult. A szeme elkerekedett a rémülettől,
de kardját fenyegetően maga elé tartotta.
- Vissza! Vissza! - kiáltott rá a többiekre. Utha és Kell lassan hátrált, a
vadász felajzotta az íját. Hafter a gazdája mellett maradt és fenyegetően
morgott. Maric és Nicolas is fegyvert rántott, mindketten Geneviève háta
mögött helyezkedtek el.
- ELJÖTTETEK! - A hang a trónuson ülő csontváz irányából érkezett,
ugyanakkor Duncan úgy érezte, a feje belsejében is felzendül. Érezte, hogy
belefurakszik az elméjébe, mint valami angolna, mint valami lény, ami
undorító nyálkacsíkot húz maga után. - VÁRTAM, ÉS VÉGÜL
ELJÖTTETEK.
Nicolas dühödten felordított, és támadást indított a csontváz ellen. Maga
elé tartotta pajzsát, magasra emelte buzogányát és előreugrott. A csontváz
egyetlen apró kézmozdulatot tett feléje. A harcost valami láthatatlan erő
lökte hanyatt. A levegőbe emelkedett, és a padlón fekvő csontvázak közé
zuhant.
- Nicolas! - kiáltott fel Geneviève.
- AMIKOR A TÖRPÉK HERCEGE SZÓLÍTOTT ENGEM,
MEGADTAM NEKI AZT, AMIRE VÁGYOTT. AZUTÁN PEDIG
VÁRTAM A SÖTÉTSÉGBEN, VÁRTAM VALAKIRE, AKI VISSZAVISZ
A FÉNYBE. ÉS TI VÉGRE ELJÖTTETEK.
- Soha! - kiáltott fel Geneviève. - Soha nem teszem meg!
Duncan az emelvény felé futott. Menet közben előrántotta a tőreit. Fiona
mellette rohant. A botja vége körül már megjelent egy energia-aura; már
suttogni kezdte a megfelelő varázsszavakat. Mágia töltötte be a helyiséget,
de Duncan nem volt biztos benne, hogy az elf a forrása. A fény halvány volt
és zöldes, szúrni kezdte a fiú bőrét, és valahogy elnehezítette a testét.
- NEM TE. - A csontváz megfordult, és Fionára mutatott hosszú ujjával.
Az elf megtorpant, és hangosan kapkodott levegő után, miközben valami
folyékony feketeség fogta körül a testét. - TE. - Fiona kezéből kicsúszott a
bot, amelynek végén kialudt a fehér fény. Az elf szeme döbbenten
elkerekedett.
Maric a csontvázhoz ugrott, mire az kinyújtotta a másik kezét. Az
ujjaiból kicsapó villámok hátrataszították a királyt. Maric elvágódott, és
görcsösen rángatózott, hangosan üvöltött a fájdalomtól, miközben a testén
fényes szikrák cikáztak.
Két nyílvessző röppent a csontváz irányába. Telibe találták, de
lepattantak a csontokról. Geneviève magasra emelte a kardját.
- Támadás! Pusztítsátok el! - A padlón vergődő Maric fölött átugorva a
lényhez rohant, Utha követte. Duncan megfordult, hogy segítsen Fionának,
kiszabadítsa a fekete energiából, ami fogságba ejtette őt, de a sötétség olyan
hideg volt, hogy szinte égette a kezét. A fiú a fájdalomtól sziszegve rántotta
vissza a kezét.
- TUDOM, MI A VÁGYATOK. - A csontváz mindkét kezét felemelte. A
helyiségben felerősödött a zöldes fény. Duncan úgy érezte, a kíséreties
ragyogás kiszívja belőle az erőt. Térdre roskadt, és hirtelen olyan kába lett,
mintha abban a pillanatban riadt volna fel legmélyebb álmából. Az
emelvényen Geneviève és Utha is térdre rogyott. Kell elejtette az íját,
Hafter összezavarodva nyüszített. - VÁGYATOK ÍGÉRETÉVEL
CSÁBÍTOTTALAK IDE TITEKET, ÉS TI ELJÖTTETEK. MOST VÉGRE
KISZABADULHATOK A SÖTÉTSÉGBŐL.
Duncannek már csak ahhoz volt ereje, hogy talpon maradjon, ne terüljön
el a földön. A homlokán veríték gyöngyözött. Mindkét tőrét elejtette. A
látása elhomályosult, de azt még észlelte, hogy Maric kétségbeesett
igyekezettel és elszántsággal megpróbál a csontváz közelébe kúszni. A
király a fogát csikorgatta kínjában. Utha elvágódott, és elvesztette az
eszméletét. Geneviève-vel ugyanez történt.
Duncan döbbenten figyelte, hogy valami kiemelkedik a csontvázból. A
füstfoszlányra emlékeztető jelenség átlebegett a levegőn, hogy Fionában
verjen tanyát.
 Az elf hátravetette a fejét, és iszonyú üvöltést hallatott. A teste
megfeszült, a karja a levegőbe emelkedett. A bőre hófehér lett, azután
változni, hullámozni kezdett, hol felpúposodott, hol pedig eltorzult. A teste
növekedésnek indult, és borzalmas formát öltött; a fájdalomtól sikító Fiona
feje valami torz, agyaras ocsmánysággá változott.
Az átalakulás befejeződött, Fiona helyén egy démoni förmedvény állt. A
húsa rothadt, a karmai hosszan villogtak, és képtelenség lett volna
megállapítani a nemét. A szeme fenyegetően izzott, ugyanakkor
csodálkozva nézett végig Duncanen. Az egyik kéz a fiú felé nyúlt.
- ALUDJ.
Duncan számára szürkévé és ködössé változott a világ; a kőpadló
száguldani kezdett feléje. Elaludt. Lényének minden egyes alkotórésze
tiltakozott ellene, mégis elnyomta az álom.
Ahogy a többieket is.
 12.

Árny és árny, nincs más előttem,

ki utat mutat, a Teremtő legyen!
Túlnani utakon ne tévelyegjek,
hol az Ő fénye él, sötétség sem lehet,
mit Ő alkotott, semmi el nem veszhet.

- Próbatételek himnusza 1:14

Napfény ömlött be az ablakon, a sárga selyemfüggöny szelíden hullámzott a

szélben. Beletelt pár percbe, míg Maric felfogta, hogy Denerimben, a
palotában van. Mély lélegzetet vett. Meglepetést okozott neki a levegő
finom illata, a nap sugarainak meleg cirógatása. Nagyon könnyű
megfeledkezni ezekről az apró élvezetekről, ha az ember több mérföld
mélyen az Alsó Utakat rója…
Az Alsó Utak. A gondolat körbejárt a fejében, és hirtelen már nem volt
biztos benne, hogy valóban a palotában van. Nem a Szürke Őrzőkkel
kellene lennie? Megpróbált a gondolatra összpontosítani, de az minduntalan
elsiklott előle. Lehet, hogy álmodott?
A saját ágyában feküdt, a királyi lakosztályban, és nehéz szilverit vértek
helyett csak ropogós vásznak fedték be a testét. A falon ott volt az a
mahagóniból készült csoda, amit az antivani királyi családtól kapott
ajándékba. A kis asztalon ott volt a nagyapja szemüvege, amit törpék
készítettek. Ezt a tárgyat nagy nehezen egy nevarrai-orlesiai nemesembertől
sikerült visszaszerezni. A szemüveg mellett ott hevert a Calenhad király
történetét tartalmazó vaskos kötet, amelyet lassan már egy éve olvasgatott.
Sosem volt tehetsége az olvasáshoz, a tudósok nyelve túlságosan sűrű volt
ahhoz, hogy nehézségek nélkül megértse, de makacs ember volt, amibe
belekezdett, azt nem adta fel egykönnyen.
Pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Vajon miért gondolta, hogy megint
belevágott valami kalandba, egy olyan ősi rend tagjaival, amely
Fereldenben már jó ideje nem létezett? Nevetségesnek találta a gondolatot.
Valami megmoccant mellette az ágyban. Mozdulatlanná dermedt. Rowan
halott. Senki sem lehetne itt…
 - Maric? - kérdezte a tompa, álmos hang.
Félelem markolt a lelkébe, a szíve gyorsabban kezdett verni. Döbbenten
bámult a nőre, aki lassan felemelte fejét a párnáról. A mézszínű hajfürtök
éppen olyanok voltak, mint emlékeiben. Kissé kuszán álltak, nem takarták
el teljesen a jellegzetes elf füleket. A smaragdzöld szempár pislogott, a száj
mosolyra húzódott.
- Miért nézel rám ilyen furcsán? - nevetett a nő. - Rosszat álmodtál talán?
Katriel. Katriel volt az, az elf kém, akit tizennégy éve megölt…
- Nem… nem is tudom - makogott Maric. - Talán igen.
Katriel nyújtózkodott egyet, majd egyik kezét kinyújtva kisöpörte Maric
szeméből a rakoncátlan tincseket. A mozdulat olyan volt, mintha egy régi
emlékből bukkant volna elő, ennek ellenére meghökkentően ismerősnek
tűnt. Maric megfogta a nő kezét, az arcához szorította. Katrielnek még az
illata is olyan volt, mint régen. Hogyan is felejthette volna el? Könnyek
tolultak a szemébe.
- Ó, Maric! - mondta Katriel. Aggodalma hirtelen valóságossá változott. -
Te tényleg valami rosszat álmodtál! Jaj, drágaságom! Mindig is érzékeny
voltál, szegénykém.
Maric még egy pillanatig az arcához szorította a nő kezét. Attól félt, ha
elereszti, Katriel elsiklik a közeléből. Végül aztán sikerült visszafojtania a
könnyeit. Ránézett Katrielre.
- Hogy kerültél ide? Nem értem.
- Azután feküdtem le, hogy elaludtál. Reméltem, nem keltelek fel.
- Nem, nem, úgy értem… Mi van Rowannel?
A nő értetlenül ráncolta a homlokát.
- Rowan most éppen Gwarenben van, Loghainnel. Vagyis pontosan ott,
ahol lennie kell. Csak holnap kell megérkezniük Denerimbe. Mi a baj, talán
eltévesztetted a napot?
- Várjuk őket? - Maric zavarodottan vakargatta a fejét. - De… Rowan
halott.
Katriel felült az ágyban. Lecsúszott róla a takaró, láthatóvá vált gyönyörű
teste. A bőre pontosan olyan volt, amilyen Maric emlékeiben. Magához
ölelte a férfit, és szomorúan felsóhajtott.
 - Ezt álmodtad? Ó, Maric! Hát nem emlékszel? Rowan nagyon beteg
volt, ez igaz, és valamennyien megijedtünk, de Loghain segítségével
meggyógyult.
- Loghain segítségével - ismételte Maric. A szívében volt egy üres hely,
ami hirtelen megfájdult. Sajnos túlságosan élénk volt az emlék…
- Tudod, milyen Loghain! - Katriel a homlokát ráncolta, és ismét
félresöpörte a hajat Maric homlokáról. - Rowan élet s halál közt lebegett, az
a bolond meg ott üvöltözött neki, hogy ha kell, akkor a Halálnak is
nekimegy; fogadkozott, hogy megteszi, ha Rowan esetleg nem éli túl.
Nagyon haragudtál rá akkor.
Maric képtelen volt válaszolni. Nyelt egyet. A torka összeszorult és
kiszáradt. Katriel a kezébe fogta az arcát, és kedvesen a szemébe nézett.
Maric úgy érezte, bele tudna fulladni ezekbe a smaragdzöld szemekbe.
- Nagyon büszke voltam ám rád! Sosem szerettem azt a bolondot, nem is
tudom, miért álltál össze vele… Azután napokon keresztül fogta Rowan
kezét, nem volt hajlandó se aludni, se enni. Azt mondják, olyan erős volt az
akarata, hogy Rowan nem tehetett mást, teljesítenie kellett a kívánságát.
Életben maradt.
- Csupán ennyi történt? - kérdezte Maric rekedten.
- Shhhhh - dorombolt Katriel. Közelebb hajolt a férfihoz, puhán
megcsókolta az ajkát. Maric kábult volt, semmit sem bírt tenni. - Ne vedd
ennyire a szívedre. Itt van a királynőd, szerelmem. Megengeded, hogy
elfeledtessem veled azt a szörnyű álmot?
Maric hagyta, hogy a nő magára húzza. Katriel újra megcsókolta, ezt már
ő is viszonozta. Eleinte csak lassan, azután egyre szenvedélyesebben. Az
érzés oly valóságos volt, hogy nem bírt ellenállni a késztetésnek.
Ó, hányszor, de hányszor vágyott erre? Hányszor szeretett volna
visszamenni, és meg nem történtté változtatni azt, ami megesett, mindent
rendbe tenni? Mert a dolgoknak így kellett volna alakulniuk. Nagyon
egyszerű lett volna hagyni, hogy így történjenek. Mélyen, legbelül tudta,
hogy ezen a helyen nagyon könnyen el tudná felejteni, hogy megölte ezt a
nőt, hogy feleségül vette Rowant, majd végignézte a haldoklását, miközben
a legjobb barátja az évek során egyre távolabb került tőle. Itt nem lenne
nehéz királynak lenni, sőt, ahogy az alatta fekvő Katriel szemébe nézett,
ahogy meglátta pajkos mosolyát, nagyon csábítónak találta a dolgot.
 De volt egy másik elf is. Váratlanul felszínre bukkant Fiona emlékképe;
Fionáé, akit egy démon kerített hatalmába, hogy valami szörnyű lénnyé
változtassa. Maric újra hallotta Fiona agonizáló sikolyait, és annak ellenére,
hogy az a másik élet úgy csúszott ki az ujjai között, mint egy félig-meddig
elfelejtett álom, ez az egy részlet megragadt a tudatában. Tett egy ígéretet
Fionának.
- Nem vagyok képes rá - suttogta, és lefordult Katrielről. Az ágy szélére
húzódott, felállt. A nő zavartan nézett rá, és a melléhez húzta a takarót.
- De miért? Mi a baj?
- Ez nem a valóság. - Maric nem nézett a nőre, nem nézett a zöld
szempárba. Eszébe jutott, hogyan nézett belé, amikor keresztüldöfte kardját
Katriel mellkasán. Akkor és ott nem is igazán hitte el, mit tesz. A nőből a
szeme láttára távozott az élet. Akkor és ott csalódottságot látott ezekben a
szemekben. Katriel abban reménykedett, hogy tud hatni rá, hogy elnyeri a
kegyelmét, bár tudta, hogy erre esélyes sincs, hogy Maric már eltökélte
magát. Annak ellenére, hogy ez az élet teljes mértékben valóságosnak tűnt,
a férfi nem bírta elviselni a gondolatot, hogy Fiona szenved valahol.
Cselekednie kellett.
- Maric - mondta a háta mögött Katriel lágyan.
Maric nem fordult meg. Ökölbe szorított kézzel ellenállt a késztetésnek.
- Maric - mondta Katriel határozottabban. - Nézz rám!
A férfi kelletlenül megfordult. Katriel szomorúan nézett rá, mintha tudná,
hogy hamarosan el fognak válni egymástól.
- Élhetnénk itt - mondta. - Nem muszáj visszamenned abba a másik
világba. Itt maradhatsz.
- Úgy érted: maradjak itt, és színleljek?
- Ez színlelés lenne? - A nő halványan elmosolyodott. - Mi a valóság,
Maric? Komolyan kérdem: mi az? Boldog lehetnél. Miért hiszed ilyen
erősen azt, hogy olyat kell cselekedned, ami boldogtalanná tesz? Hát nem
érdemelsz meg egy kis örömet?
Katriel kinyújtotta a kezét, arra várva, hogy Maric megfogja, ő pedig
visszahúzhassa magához az ágyba. Kérlelőn nézett a férfira, aki azonban
fájó szívvel, de lehajtotta a fejét. Katriel lassan leeresztette a kezét.
 Nem sírt. Maric megfordult és kisietett a szobából, mielőtt még
meggondolná magát. Úgy érezte, a szíve feneketlen veremmé változott,
amit soha, semmi sem tud megtölteni. Nem törődött vele, kizárta magából
az érzést, fásultságot kényszerített magára. Már nagyon régóta ezt tette, és
most könnyedén felidézte magában. A fásultság szinte már a természetévé
változott.
Ahogy kilépett az ajtón, megváltozott a világ. Egy torz, falakkal és
kapukkal szabdalt helyen találta magát, amely úgy nézett ki, mintha valaki
összevissza egymásra hajigálta volna egy épület részeit, de anélkül, hogy
tudná, melyik milyen kapcsolatban van a többivel. A legfurcsább azonban
az ég volt: fekete tengernek látszott, amelyen fehér sávok futottak keresztül.
A feje fölött szigetek lebegtek, némelyik karnyújtásnyira, mások viszont
egészen távol.
Minden természetellenes módon fénylett. Maric látóterének peremén
minden ködössé változott, mintha semmi sem lenne elég szilárd ahhoz,
hogy valóságos legyen. Elnézte, ahogy a folt-falak lassan megmozdulnak,
új módon egyesülnek előtte, azután ismét átrendeződnek. Az egyik fal
nesztelenül elvált a talajtól, és semmivé vált. Apró, lebegő fények vonták
magukra Maric figyelmét, fénylő füstpászmák száguldottak keresztül a
tájon, nem messze onnan, ahol állt.
Ez volt a Homály. Az emberek azért jöttek ide, hogy álmodjanak, és
elvileg csak a mágusok voltak képesek arra, hogy éber állapotban
átkeljenek rajta, ő mégis itt volt. Lehet, hogy elaludt? Vagy talán a démon
ejtette csapdába valahogy, és ezért ragadt itt annak ellenére, hogy felébredt?
Vajon mi történik a testével a való világban?
A kérdések egyikére sem tudott válaszolni. Mozdulatlanul állt a mezőn,
és hagyta, hogy a száraz szél az arcát simogassa. Legalább a ruhája és a
páncélja megjelent rajta, amikor kilépett a hálószobából. Ez is valami. A
szobája és a palota többi része semmivé vált. Katriel is eltűnt. Körbenézett,
de nyomát sem látta annak, hogy a palota valaha létezett. Szíven ütötte a
sajnálkozás, a veszteség miatti szomorúság.
Nem volt valódi, igaz? Katriel álom volt csupán, ami pusztán azért jelent
meg, hogy ő itt maradjon. Most nem tehet mást, mint reménykedik, hogy
létezik kivezető út.
Hogyan hagyja el a Homályt? Körbenézett, és rádöbbent, fogalma sincs,
melyik irányba induljon. Nem látott utat, ami kivezetne a tájból, aminek a
közepén állt. Nem látott épületeket, izzó kapukat, semmi ilyesmi nem jelent
meg előtte. Csak a kapuk, amelyeken keresztül… Vajon hová lehet eljutni?
Azon kívül, amit Fionától hallott, semmit sem tudott az álmok
birodalmáról.
- Úgy látom, máris eltévedtél - mormolta egy hang a háta mögött.
Sarkon fordult és megdermedt; Katriel állt előtte. A nő éppen olyan
csodálatos volt, mint az emlékeiben, és azt a bőrruhát viselte, amit annak
idején, amikor az Alsó Utakat járták. Az övében tőr; szőke haja lobogott a
mező fölött keresztülrohanó szélben.
Katriel kíváncsian nézett rá, de a jelek szerint meg akarta várni a
válaszát.
- Te… nem lehetsz itt - motyogta Maric.
- A jelek szerint mégis.
- Te nem Katriel vagy!
- Biztos vagy ebben? - A nő elindult feléje. Arcán a kíváncsiságot
bosszúság váltotta fel. - Elég jól ismerlek, Maric, tudom, nem vagy tudós.
Nagyjából annyit tudsz a Homályról, mint a borászkodásról. Szükséged van
a segítségemre.
- A segítségedre… - ismételte Maric ostobán.
A nő felvonta az egyik szemöldökét.
- Azt gondolod, egyedül is képes vagy keresztüljutni a Homályon?
Egyszer végigvezettelek az Alsó Utakon. Ezen is végig tudlak vezetni, de
csak akkor, ha tényleg ezt akarod.
Maric hátrált néhány lépést. Az előtte álló lény úgy nézett ki, mint
Katriel, úgy beszélt, mint Katriel, de ez már nem az ő álma volt többé. A nő
bizonyára valami démon, valami, ami követte őt az álomból, miután
kudarcot vallott küldetésében. Most megpróbálja visszacsábítani. Maric
szíve hevesen vert. Kivonta kardját, és dühösen megvillogtatta a nő előtt.
- Menj vissza! - morogta. - Megint csapdába akarsz ejteni! Nem
maradok, ki kell jutnom innen!
Katriel arca közömbös maradt. Alig titkolt megvetéssel pillantott a
pengére.
- Ez valójában nem a te kardod, Maric. Erre muszáj rájönnöd.
- Mindenesetre próbát teszek vele: leváglak!
 A nő mosolyogva bólintott.
- Megteheted. És utána? Utána mit csinálsz majd? Céltalanul
szaladgálsz? Addig csipkeded magad, míg felébredsz? Loghain most nincs
itt, hogy megmentsen. Szükséged van a segítségemre.
- Nem hagyom, hogy egy démon vezetgessen!
- Értem. - A nő mereven nézte Maricot. - Remek ötlet. Nem akarsz
beleszaladni egy kardba.
Maric hátratántorodott. Katriel zöld szemének pillantása megtette a
magáét, az elevenébe vágott. Nem, Katriel nem lehet valódi, a pillantása
sem valódi, minden egy álom része.
- Ott hagytalak, abban az álomban! - erősködött Maric. - Nem volt más
megoldás! Ígéretet tettem…
- Igen, tudom - mondta a nő szomorúan. Felsóhajtott, Maric elé lépett,
kedvesen megpaskolta az arcát. - Nem kínálhattam neked boldogságot. Se
korábban, se most. Ezért segíteni fogok neked ebben, ha valóban ezt
akarod.
Maric csüggedtté vált.
- Én azt akarom, hogy kijussak erről a helyről!
- Kijutni a Homályból. - A nő bólintott. Megfordult, és a táj felé intett.
Maric rájött, az itt-ott felbukkanó kapukra mutat. - A hely tele van
kijáratokkal, Maric. Sajnos ezekkel nem sok mindent kezdhetsz.
Természetellenes módon tartanak itt téged.
- A démon.
Katriel határozottan elindult az egyik kapu felé. Maric elbizonytalanodva
követte. Egy pillantást vetett a kopár tájra. Még mindig nem tudta, hogy
Katriel micsoda, abban azonban már biztos volt, hogy egy valamiben nem
tévedett. Egyedül a legjobb esetben is csak kószált volna a Homályban,
abban reménykedve, hogy belebotlik valamibe, aminek hasznát veheti.
A nő a kapu mellé állt, és Maric felé fordult. Maric megállt, és azon
tanakodott, vajon Katriel mit forgat a fejében. A biztonság kedvéért maga
elé tartotta a kardját.
- Hadd fogalmazzak egyszerűen! - mondta a nő. Lenyomta a kilincset,
belökte a kaput. Semmi sem volt mögötte. Egy üres kapunyílás… Katriel
keresztüldugta rajta a kezét, hogy hangsúlyozza a tényt. - Ez sehová sem
vezet, csak ha akarod. - Becsukta az ajtót, majd ismét kinyitotta. Maric
ezúttal egy zöldellő erdőt látott mögötte. Látta a kék eget, a napfényt,
hallotta a madárcsicsergést.
Egy levegőbe metszett kapu… Katriel ismét bezárta a kaput.
- Ez nem kapu - jelentette ki. - Ez egy átjáró, egy jelkép. Lehet átjáró a
való világra, ahol hirtelen felébredsz, és elfelejted ezt az egészet, de te nem
mehetsz vissza oda. Addig nem, amíg a démon fogva tart.
- Miért mondod el ezt? - kérdezte Maric.
A nő felsóhajtott és elmosolyodott, de figyelmen kívül hagyta a kérdést.
- Szembe kell szállnod a démonnal. Lényének csupán egy része kel át a
Fátylon, a való világba, és a te lényednek is csupán egy része van itt. - A
kapura mutatott. - Ha elég erősen akarod, eljuthatsz a démonhoz.
- Alszik?
- Nem. Ez az ő birodalma. Még mindig elég ereje van ahhoz, hogy
végezzen veled. - Maric kérdő pillantása láttán a nő tekintete
megkeményedett. - Ez a terv, Maric. Nem mondtam, hogy jó terv. Én
egyszerűen csak segítek neked, már amennyire tudok.
- Azzal, hogy a halálba küldesz.
- Valóban ezt teszem? - Katriel hangja keserű volt. Elfordította a fejét, a
messzeséget kémlelte. Egy pillanatig sebezhetőnek, sérültnek tűnt. Maric
emlékezetében is így élt.
A látványtól fájdalom hasított a férfi szívébe. A legszívesebben
kinyújtotta volna a kezét, hogy megsimogassa, megvigasztalja Katrielt.
Amikor azonban a nő ránézett, visszanyerte korábbi keménységét.
- A társaidat is hasonlóképpen tudod megtalálni - mondta Katriel. - Ők is
beleestek egy álomcsapdába, ahogy te magad.
- Nem tudnak kitörni belőle?
- Nem mindenki tagadja meg önmagát olyan szívesen, ahogy te, Maric. -
A zöld szempárban sajnálat tükröződött. Maric hirtelen elbizonytalanodott.
Nem tudta, mire számíthat. Énjének egy része kétségbeesetten vágyott arra,
hogy a nő magára hagyja, visszatérjen az álomba, amelyből ő már kiszállt,
de ugyanennek az énnek egy másik, nagyobb része azt akarta, hogy Katriel
vele maradjon. Talán… Talán még nem is szakadt el tőle.
- Én azért megpróbálom - mormolta.
 Talán ostobaság volt, amire készült. Lehet, hogy Katriel be akarta őt
csapni, lehet, hogy tényleg valamiféle szellem, amely vissza akarja vinni őt
a démon karmai közé, esetleg a halálba… Ám legyen! Semmiképpen sem
bírt volna itt maradni, főleg nem azután, amit Katriellel tett. Inkább…
Inkább sehol sem lesz!
Lenyomta a kilincset.

Az utca olyan volt, mint Denerim szegényebb negyedeiben bármelyik utca,

de Maric biztosra vette, hogy nem Fereldenben van. Talán Orlesiába jutott -
legalábbis erre utaltak a beszélgetésfoszlányok, amelyeket a járókelőktől
sikerült elcsípnie. A boltok szorosan egymás mellett álltak, a házakon
kifakult és megrepedezett a vakolat; mindenütt a szegénység jeleit lehetett
látni. Az eső szemerkélve hullott a szürke égből, cseppjei azonban így is
elég nagyok voltak, hogy felverjék a macskaköves utcák porát, és nedves,
pézsmára emlékeztető szagot teremtsenek.
Maric nem értette a dolgot. Még mindig a Homályban lenne? A jelek
szerint igen, bár a változás nagyon váratlanul következett be. A hely éppen
olyan volt, mint a palotája, ahol Katriellel találkozott: álomszerű és
valótlan.
Odabólintott a serényen dolgozó mosónőknek, akik éppen akkor szedték
be a száraz ruhákat a szárítókötelekről. Az asszonyok a páncéljára
bámultak, és szemmel láthatóan megbotránkoztak, hogy nyíltan viseli a
fegyvereit; talán azon tanakodtak magukban, hogy értesíteniük kellene a
városi őrséget. Maricnak fogalma sem volt róla, mi történhet vele az
álomvilágban, ha az őrök kezei közé kerül, de nem is akarta kipróbálni a
dolgot, ezért inkább továbbsietett.
A boltok között volt egy, amely valahogy sokkal jelenszerűbb volt, mint
a többi. A ház falán nem fakult ki teljesen a vakolat, hanem színesnek tűnt,
miközben az utca többi részét mintha szürkés sárral kenték volna be. Maric
a bolt ablakában felfedezett egy dobozt, amelyben gondosan gyógynövény-
csomókat helyeztek el. A világoskék függöny lágyan hullámzott a
szellőben. Az épület ajtaját égővörösre festették. Az ajtó zárva volt, de
mellette állt egy másik, egy lengőajtó, amelyen egy mesterember
műhelyébe lehetett bejutni.
Maric kalapálást hallott, s ebből arra következtetett, hogy a műhelyben
asztalos dolgozhat. A helyiség padlóját fűrészpor és forgács borította. A
fűrészbakok mellett két, még lakkozatlan szék állt. Erős, vaskos volt mind a
kettő. A lengőajtó mellett még több bútordarab sorakozott, köztük egy
felfelé fordított asztal, meg egy félig lefestett szekrény. A műhelyben lázas
munka folyt. A kalapálás abbamaradt.
- Duncan! Andraste szerelmére, hozz be mindent, mielőtt szakadni kezd!
- A hang erős volt és mély, csakis egy termetes emberé lehetett. Nyoma sem
volt benne az orlesiaiakra jellemző kiejtésnek; Maric, ha nagyon muszáj,
minden bizonnyal kijelenti, hogy a férfi fereldeni akcentussal beszél. - A
fenébe, fiú! - dörgött újra a hang. - Hová tűntél?
Ahogy Maric közelebb ért a műhelyhez, a bejáratban hirtelen megjelent a
hang tulajdonosa. Óriási termetű ember volt. A bőre fehér, a szakálla sűrű,
fekete haja hátul, a tarkója alatt összefogva. Festékfoltos köpenyét
fűrészpor borította. Mérgelődve felkapott két széket. Csak ezután vette
észre Maricot.
- Ó! Bocsáss meg, uram! - mondta elbizonytalanodó tekintettel. - Talán
vásárolni kívánsz valamit? Ezeket a székeket éppen most akarom bevinni,
az eső miatt.
- Szép bútorok. Te aztán értesz a mesterségedhez.
A férfi szégyellős mosollyal lehajtotta a fejét.
- Köszönöm, uram. Látom, hazulról érkeztél. Itt nem sok fereldeni lakik,
főleg nem a városnak ebben a részében.
- Te fereldeni vagy?
- Higheveri. A fiam már alig emlékszik arra a helyre, de én sosem
felejtem el. - A férfi észrevette, hogy egyre sűrűbben hullik az eső. - Jaj, én
meg hagyom, hogy megázz! Kérlek, uram, kerülj beljebb! Gyere, csak
gyere! - Visszahátrált a műhelybe. Úgy vitte a két nehéz széket, mintha csak
tollakat tartana a markában. Maric követte. Gyanította, a nagydarab férfi
akár féltucat vagy még több széket is képes lenne a vállára kapni.
A műhely kicsi volt. A falak mellett székek és egyéb bútorok sorakoztak.
A forgáccsal borított munkapadon fémből készült szerszámok hevertek. A
fűrészbakokon egy jókora, feje tetejére állított asztal feküdt. Szép, ívelt
lábú, virágmintás faragásokkal díszített darab volt. Maric ezt a mintát
korábban orlesiai bútorokon látta. Egy ilyen asztal bármelyik nemesi ház
dísze lehetett volna.
 Az asztalos észrevette, hogy Maric mit vizsgálgat. Mosolya szélesebb
lett. Maric számára ismerős volt ez a vigyor: Duncan arcán látott hasonlót.
- A márki számára készült - mondta az asztalos büszkén. - Különleges
megbízás.
- Nagyon elfoglalt lehetsz.
- Keményen dolgozunk, a fiam meg én. Keményen, és azt hiszem, elég
jól.
Kinyílt a műhelyből a lakrészbe vezető ajtó, s egy sötét bőrű nő lépett be.
Fekete haja göndör, mandula alakú szeme kedves tekintetű. A gondok
ráncokat rajzoltak az arcára, és szürkére színezték a halántékát, de még
mindig szépnek lehetett nevezni. A hasa domborodása elárulta, hogy
állapotos.
- Ó! - Nyilvánvalóan meglepte Maric jelenléte. - Azt hittem, már
bezártad a műhelyt, Arryn - a nő erős ríviai akcentussal, de tökéletesen
beszélte a királyi nyelvet.
- Ez az ember Fereldenből érkezett, Tayana.
A nő udvariasan bólintott Maric felé, de a szemében enyhe gyanakvás
csillant. Nem igazán hitte, hogy az idegen azért érkezett, mert bútort akar
vásárolni. - Igazán örvendek a látásának, uram.
- Az igazat megvallva a fiatokat keresem - mondta Maric, és mikor látta a
pár meglepett arcát, sietve hozzátette: - Feltéve persze, hogy Duncan a
fiatok. Úgy tizennyolc éves lehet, és fekete a haja… így van?
A férfi arcáról eltűnt a mosoly.
- Mit művelt?
- Arryn? - kérdezte a nő bizonytalanul.
- Menj be, kedvesem - mondta a férfi. A nő félve pillantott Maricra, de
azután bólintott, és visszahúzódott a ház belsejébe. A férfi Maric szemébe
nézett. - Mit művelt a fiam? Állandóan bajba keveredik, uram, de valójában
jó gyerek. Mindent elkövetünk annak érdekében, hogy rendes ember
legyen.
- Ebben egészen biztos vagyok. - Maric bűntudatot érzett amiatt, hogy
hazudik az asztalosnak; nem szívesen hitette el magáról, hogy fontos
személy. Persze ez valójában nem is volt hazugság. Ne felejtsük el, ő csak
egy álom-apa. - Beszélnem kell a fiaddal. Nagyon fontos lenne.
 A férfi lassan bólintott.
- Megkeresem! - Bement a házba, Maric a műhelyben várakozott. A
tetőre kövér cseppekben hullott az eső. Odakint, a macskaköves utcán
szekerek száguldottak; a távolból egy nő halk hangja hallatszott: a
gyermekét szólongatta, hogy menjen már végre haza. Villám lobbant,
azután megdördült az ég.
Kis idő múlva nyílt az ajtó, és ismét megjelent a nagydarab férfi. Egy
komor tekintetű fiú kísérte, Duncan. A fiú bőrig ázott, úgy nézett ki, mintha
éppen akkor jött volna be az esőről. Fekete nadrágja és fehér inge csupa viz
volt.
Duncan meglepetten nézett Maricra, azután az apja felé fordult.
- Nem ismerem ezt az embert. Semmi rosszat nem csináltam neki! -
mondta védekezően.
- Elég ebből! - Az apja behúzta a műhelybe.
Maric megköszörülte a torkát.
- Igazság szerint négyszemközt szeretnék beszélni vele.
- Négyszemközt? - A férfi dühösen nézett Duncanre, aki a szemét
forgatta, majd felsóhajtott. Az asztalos végül odabólintott Maricnak. -
Ahogy kívánod. - Figyelmeztető pillantást vetett a fiúra, azután kiment a
műhelyből. Becsukta maga mögött az ajtót. Duncan keresztbe tett karral,
kihívóan nézett Maricra, de nem szólalt meg. A szemén látni lehetett,
fogalma sincs, ki áll előtte. Maric ismét megköszörülte a torkát. Érezte,
most nem lesz könnyű dolga.
- Feltételezem, nem emlékszel rám.
A fiú összehúzta a szemét.
- Kellene?
- Nem régóta ismerjük egymást.
- Azt hiszem, összetévesztesz valakivel, uram.
- Nem, nem tévesztelek össze senkivel. - Maric körbemutatott a
műhelyben. - Tudom, hogy ezt egy kicsit nehéz lesz elhinni, de másképpen
nem tudom elmondani… Ez az egész nem valóságos.
- Tessék? Dehogynem valóságos! - Duncan hátralépett, és úgy nézett
Maricra, mintha őrültnek tartaná. Maricnak átvillant az agyán, hogy a
fiúnak netán igaza van. A Homály puszta létével kapcsolatos gondolatok
súrolták az őrület határát. Hogyan magyarázza el valakinek, hogy egy álom
szereplői? Ő vajon mit tett volna akkor, ha egy évvel ezelőtt valaki
ilyesmivel áll elé?
Maric énjének egy része úgy érezte, talán megkönnyebbült volna.
- Nem. Ez egy álom. Nem a valóság.
Duncan az ajtó felé fordult, de Maric megfogta a vállát, és
visszafordította. A fiú dühös volt, de arcvonásain valami mást is fel lehetett
fedezni. Talán kételyt? Maricnak ez új lendületet adott.
- Pontosan tudod, miről beszélek - mondta. - Szürke Őrző vagy, Duncan.
A Homályban vagyunk, egy álomban. Az a démon küldött ide minket,
akivel a törpék palotájában találkoztunk. Nem emlékszel?
Duncan kiszabadította magát Maric szorításából. Mozdulata olyan
hirtelen volt, hogy nekiütközött a műhely fából készült falának. A közelben
összekoccantak az egymásra pakolt székek.
- Nem! - vicsorogta hirtelen támadt dühvel Duncan. - Az sosem történt
meg! Az volt az álom!
- Ez az álom, Duncan.
- Nem! - kiáltotta a fiú. Felemelt ököllel Maricra támadott, ám a férfi
elkapta a csuklóját. Mindketten a műhely közepén álló, a márki számára
készült asztalra zuhantak, amely lerepült a fűrészbakokról, és irtózatos
csattanással a padlóra zuhant. Két lába is kitörött. Duncan ekkor Maric fölé
kerekedett. Megpróbálta kiszabadítani a kezét. A düh eltorzította az arcát.
Maricnak éppen csak sikerült kitérnie az ütései elől, de végül lelökte
magáról.
- Ne légy ostoba! - kiáltott Maric. - Tudod, hogy igaz! Látom!
Duncan hanyatt vágódott, a fejét beütötte egy székbe, amely kirepült az
esőre. A fiú döbbenten ülve maradt.
Kivágódott az ajtó, Duncan apja rontott be. Egyik kezében kalapácsot
tartott, az arcán nem látszott más, csak aggódás és düh.
- Mi folyik itt? - Amikor meglátta Maricot, aki még mindig a sérült
asztalon feküdt, azután pedig Duncant, azonnal tudta, mit kell tennie.
Gondolkodás nélkül rárontott Maricra. Erős kezével megragadta Maric
mellvértjének felső részét, és olyan könnyedén emelte a levegőbe a testét,
mintha nem is érezné a súlyát. Dühtől vörös arca alig néhány ujjnyira volt
Maricétól. - Miért hozol bajt a házamra? Takarodj innen!
- Apám, várj! - mondta Duncan csendesen.
Ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy az apja megálljon. Az asztalos ugyan
nem eresztette el Maricot, de megfordult és haragosan a fiúra nézett.
- Ezek szerint mindenről te tehetsz? Duncan, azt hittem, tanultál tőlem
valamit!
Duncan az apjára nézett; tekintete egyszerre volt reménytelen és
szomorú. Maric ebből tudta, hogy a fiú rádöbbent a valóságra.
- Ez igaz - mondta Duncan halkan. - Nagyon sok mindenre megtanítottál.
- És? Mi a mentséged erre?
- Meghaltál - suttogta Duncan. A szeme fényesen csillogott. Megtörölte,
és elfordult. Az apja dühe azonnal elpárolgott. A férfi olyan könnyed
mozdulattal tette le a padlóra Maricot, mintha nem is érezné a súlyát.
- Fiam - mondta megrendülten. - Nem kellene így lennie.
- De már így van.
A fiú ismét az apjára nézett. A szeme égett a könnyektől. Néhány
másodpercen át farkasszemet néztek, majd a férfi szomorúan felsóhajtott,
Duncan pedig lehunyta a szemét. Abban a pillanatban szétfoszlott a műhely.
Egyszerűen eltűnt, a helyén egy mező jelent meg, amely fölött a Homály
furcsa ege homorodott.
Duncan szinte semmit sem látott. Ismét fekete bőrruháját viselte, rajta
volt a Szürke Őrzők tunikája, az övében ott volt a két tőr. Arra a helyre
meresztette a szemét, ahol pillanatokkal korábban az apja állt. Az arcán
könnyek peregtek.
- Tényleg elhittem… - kezdte, de elcsuklott a hangja. Nyelt egyet. -
Tényleg elhittem, hogy ők azok. Azt hittem, minden más… csupán álom
volt.
- Tudom.
- Megkönnyebbültem, hogy mégsem maradtam magamra…
- Tudom.
Maric feszültté vált. Katriel közeledett feléjük. A férfi azt hitte, hogy
Katriel egyszerűen eltűnt, hogy a megjelenése csupán egy másik álom volt,
ennek ellenére a nő ismét feltűnt, egyenesen feléjük tartott, és közben
érdeklődve méregette Duncant.
A fiú a homlokát ráncolva követte Maric pillantását. Meglepődött,
amikor meglátta Katrielt. Hátrálni kezdett, a tőrei után nyúlt, de a nő
felemelte a kezét, hogy megmutassa: nincs nála fegyver.
- Az új Loghain, igaz? - kérdezte Marictól halvány mosollyal. Duncan
hitetlenkedve nézett Maricra.
- Ő Katriel - sóhajtott fel Maric.
- Úgy érted…?
- Igen. Az a bizonyos Katriel.
- De ő nem…?
- Hogy halott vagyok-e? - kérdezte a nő, és érdeklődő pillantást vetett
Maricra. - Igen, ez a hír járta. Segíteni jöttem. Ha azt hiszed, hogy valami
kellemetlen lény vagyok, ám tedd. Annál rosszabb nem lehetek, mint ami
életemben voltam.
Duncan összezavarodott.
- Megbízhatunk benne?
- Ő vezetett el hozzád - mondta Maric. Katriel felé fordult, megpróbálta
elkapni a pillantását. Fájdalmas volt így látni Katrielt, és fájdalmas volt újra
átélni azokat az emlékeket, amelyekről már azt hitte, régen eltemette őket. -
Meg kell találnunk a többieket - mondta a nőnek.
Katriel bólintott, és egy magas szobrokkal szegélyezett ösvényre
mutatott.
- Van egy másik átjáró, errefelé. Ezen keresztül eljuttok oda, ahová
mennetek kell.

Maric és Duncan a Fagyoshátú hegyen állt. Szél zúgott mellettük, hideg és

csípős szél. Maric felnézett a gyönyörű, hósipkás csúcsokra. A talajt vastag,
a csizmaszáruk felső pereméig érő hó borította. A sötét felhők vihart
jósoltak.
- Hát ez igazán csodálatos! - mormolta Duncan. - Még több hó!
Maric a fiúra nézett, de nem szólt semmit. Katrielt ugyanúgy hátrahagyta,
mint korábban. A nő vagy nem tudta követni őket, vagy úgy döntött, hogy
nem tart velük - Maric nem igazán tudta eldönteni, melyik magyarázat
helytálló. Ha Katriel az álma szüleménye volt, akkor vajon hogy szállt ki
belőle? Miért segített neki a démonnal szemben, amely megteremtette őt?
Lehet, hogy ő maga is démon, annak a másiknak az ellensége? Vagy
egyszerűen arról van szó, hogy már megint becsapták őt? Lehetséges, de a
Katrieltől kapott útmutatások eddig hasznosnak bizonyultak.
Maric azon tanakodott magában, vajon lehetséges-e, hogy a nő valóban
Katriel. Azt beszélték, a holtak, amikor elindulnak a Teremtő felé, átkelnek
a Homályon, és időnként megesik, hogy eltévednek. Lehet, hogy Katriel
szellem. Félelmetes gondolat volt, Maric meg is próbálta kitaszítani az
elméjéből.
Meredek ösvény vezetett fel a hegy oldalán; azon haladtak tovább.
Reszkettek a hideg szél miatt. Az ösvény mentén örökzöld fák álltak,
némelyik águk olyan alacsonyra ereszkedett, hogy Maric és Duncan
kénytelen volt félretolni őket.
Az ösvény egyik kanyarulata után csodálatos látvány tárult a szemük elé.
A Fagyoshátú Hegység lélegzetelállítóan szép volt; a hatalmas hegyek
szinte az égig értek, odalent pedig, a sűrű erdőn túl, a völgy mélyén egy
kristálytiszta tó jéggé vált víztükre csillámlott. Ha a tó nem fagyott volna
be, arról a helyről, ahol álltak, akár le is vethették volna magukat a vizébe -
feltéve, hogy vállalják a kockázatát, hogy testük jó néhányszor
nekicsapódik a kiálló szikláknak. Persze aki ilyen magasból vízbe ugrik, az
biztos nem éli túl a becsapódást… Ennek ellenére lenyűgöző volt a látvány
és a gondolat is.
- Mi ez? - kérdezte Duncan halkan.
Maric megfordult, hogy megnézze, mit fedezett fel a fiú. Az ösvény a
hegy oldalában, a szikla mellett folytatódott, és egy fal előtt ért véget. A fal
szürke volt és komor; ahhoz az erődítményhez tartozott, amely a szikla
peremén gubbasztott és félig a hegy belsejébe épült. A falon, és a többi,
hozzá hasonló falon is, emberek álltak. Hosszú hajú, szakállas férfiak, akik
vastag prémköpenyt viseltek, és az érkezők felé mutogattak. Ugatni kezdtek
a kutyák, felhangzott a riadójelzés.
- Nem tűnnek barátságosnak - jegyezte meg Duncan szárazon.
- Avvarok. Hegyi nép. Nem kedvelik a hozzánk hasonlókat.
- Harcoljunk?
- Nem, inkább várjuk meg, mit tesznek.
 Alig valamivel később három férfi lépett ki a kapun. Magas, izmos,
szigorú arcú harcosok voltak. Mindhárman egy-egy félelmetes, fenyegetően
morgó harci kutya pórázát fogták. Az a tény, hogy nem eresztették el a
kutyákat, reményt adott arra, hogy ők sem kívánnak támadni, inkább a
tárgyalást választották.
A három harcos valamivel Maric és Duncan előtt állt meg. Gyanakodva
méregették az idegeneket, és közben folyamatosan húzták visszafelé a
támadni akaró kutyákat. Vezérük idősebb férfi volt. Őszes haja jóval túlért a
vállán. Koros lehetett, de az évek szemmel láthatólag nem fosztották meg
erejétől. Tekintélyt parancsolón mozgott.
- Alföldiek! - morogtak.
Nem kérdésnek szánta, Maric mégis bólintott. Úgy érezte, az a
legokosabb, ha udvarias marad. Az avvarok időtlen idők óta harcoltak a
fereldeni völgyekben élő „alföldiek” ellen. Évszázadokkal korábban,
amikor Calenhad király egyesítette a teyrneket, ők makacsul ellenálltak,
nem voltak hajlandóak csatlakozni a királysághoz. Az azóta eltelt évek
során tovább erősödött bennük az elhatározás, hogy megőrzik
függetlenségüket.
- Miért jöttetek? - kérdezte a férfi.
- Egy Kell nevezetű embert keresünk - mondta Maric. A harcosok
egymásra néztek, és ezzel elárulták, hogy nagyon is jól tudják, Maric kiről
beszél. Ebben nem volt semmi meglepő. Eddig az álmok mindegyikének
középpontjában az álmodó személye állt.
Vajon az emberek különböző álmokat látnak? Olyanokat, ahol ők maguk
az események ártatlan szemlélői, ahol nem vehetnek részt a fontosabb
cselekményekben?
- Kell ap Morgant keresitek? Miért?
- Azt inkább Kellnek mondanám el. - A hegyi emberek nem kedvelték az
ilyen válaszokat, látszott rajtuk, hogy már-már sértésnek veszik Maric
válaszát. Duncan felvont szemöldökkel nézett Maricra; a jelek szerint az
járt a fejében, hogy kénytelenek lesznek harcolni. Szerencsére az ősz hajú
vezér odavakkantott pár szót a társainak, és még idejében visszafogta őket.
- Meglátjuk - mondta. Egy fejmozdulattal jelezte, azt akarja, hogy
kövessék. Megfordult, és visszament az erődbe. Társai a kutyákkal együtt
utánafutottak. Maric és Duncan hirtelen nem tudta eldönteni, hogy
menjenek ők is, vagy inkább maradjanak.
- Húgyszaguk van - panaszkodott Duncan.
- Itt maradhatsz, ha nem bírod.
Végül bementek az erődbe. Kíváncsi hegyi emberek tömege fogadta
őket. A gyerekek mocskosak voltak, tágra nyílt szemmel bámulták az
idegeneket, miközben az ujjukat szopták. A felnőttek is elhanyagoltnak
látszottak. Ezek az emberek minden áldott nap megküzdöttek az életért, úgy
kapaszkodtak a hegyekbe, mint a legmakacsabb és legszívósabb növények,
és közben megpróbálták elviselni az őket sújtó csapásokat: a betegségeket,
a hitvány vadászzsákmány miatti éhezést, és a szomszédos erődökben
lakókkal folytatott csetepatékat. Az avvarok szerencsétlennek születtek, de
már ehhez is hozzászoktak.
A barlangok előtt álló épületek alacsonyak, de hihetetlenül erősek voltak.
Maric emlékeztette magát, hogy ezek nem primitív, vad emberek, ismerik a
kőművességet és a bányászatot, rendszeresen kereskednek a törpékkel,
tőlük szerzik be fegyvereiket és más eszközeiket. Mindegyik ajtóra állatbőrt
feszítettek ki; ezeket a bőröket élénk színű, festett rúnákkal díszítették.
Az épületek többsége előtt jellegzetesen avvari totemeket lehetett látni. A
kőbálványokkal az istenek előtt tisztelegtek. Maric ezek közül csupán egyet
ismert fel, az Ég Atyja alakját. Az avvarok ennek az istennek adták át
halottaikat, akiknek testét egyszerűen kint hagyták a sziklákon, a dögevő
madarak prédájául. Maric úgy vélte, ez a szokás semmivel sem barbárabb,
mint a halottak elégetése, azon viszont eltöprengett, vajon mi történik a
letisztított csontokkal.
A férfiak keresztülvezették Maricot és Duncant a kutyaürüléktől bűzlő
udvaron, a száradni kifeszített bőrök között. Egy nagyobb kőépítmény felé
tartottak. Az épület alig volt magasabb, mint egy kunyhó, de jóval
szélesebbnek látszott, mint a szomszédjai. Az ajtaja fölé egy faragott sast
helyeztek el. A jelek szerint fontos személy lakhatott benne.
Az ősz hajú férfi belépett az ajtón. Amikor Maric mozdult, hogy kövesse,
két avvar állta útját. Maric megértette, egyelőre nem nyert bebocsátást.
Az udvaron várakoztak. Néhány kutya ment oda hozzájuk, érdeklődve
szimatolgatták a lábukat. Korántsem voltak olyan ápolt állatok, mint Hafter;
alig valamiben különböztek a farkasoktól. A szőrük csapzott volt, förtelmes
bűz áradt belőlük. Duncan öklendezve a szája elé kapta a kezét, Maric
azonban csak mosolygott. Fereldeni volt, gyermekkora óta mindig kutyák
vették körül.
A közelben csapatnyi gyerek leskelődött a sarok mögül, egyértelműen
riadt arccal. Az egyik nagy merészen egy kavicsot hajított Maric felé.
Elvétette a célt, de mire a kődarab földet ért, már az egész rettegve vihogó
kölyökfalka futásnak eredt. Az ajtó előtt álló két őr mintha észre se vette
volna őket.
Ismét megjelent az ősz harcos, de nem egyedül érkezett. A másik férfi
fiatalabb volt nála. Vöröses prémköntöst viselt, a haja barna és hosszú volt,
szakállát rövidre nyírta. Maric tüzetesebben szemügyre vette az égető
tekintetű, halvány szempárt, és megállapította, hogy Kell áll előtte. Kell,
csak éppen hajjal. A karjait törzsi tetoválások díszítették, de jellegzetes,
óvatos mozgása még így is elárulta kilétét.
- Kell? - kérdezte Duncan levegő után kapkodva.
A vadász felvonta a szemöldökét. Az ősz harcos homlokráncolva nézett
rá.
- Az alföldiek azt mondják, azért jöttek, hogy beszéljenek veled, Jarl.
Ismered őket? Odalökhetjük a kutyák elé mind a kettőt.
Kell alaposan szemügyre vette Maricot és Duncant. Maric nem látta rajta,
hogy felismerte őket, de ez ennél a kifürkészhetetlen harcosnál semmit sem
jelentett. Duncan felemelte a kezét, jelezve, hogy szólni kíván, ám az ősz
harcos figyelmeztetően rámordult. Vajon mi történne, ha Kell úgy döntene,
nem akar beszélni velük? Egy erődítményre való harcedzett hegyi ember
vette körül őket, csupa harcos, akik azonnal végeznének velük.
- Engedjétek be őket - mondta végül Kell. Tétovának látszott, de
félrehúzódott, és intett Duncannek és Maricnak, hogy lépjenek be a
kőkunyhóba. Társai meglepődtek, de tiszteletben tartották Kell kívánságát,
nem ellenkeztek.
A kunyhó padlóját vastag prémek borították, csakúgy, mint a jókora,
magas támlájú gerendaszéket. A helyiség amolyan fogadócsarnok lehetett.
Maric már látott hasonlót. A falakra íjakat és különböző trófeákat
akasztottak. Az egyik fej egy óriásmedvétől származott; ordításra tátott
pofájába befért volna egy ember feje. Figyelemre méltó darab volt.
 Maric átlesett a belső ajtót takaró függöny mellett, de nem sok mindent
látott. A függönyön túl sírni kezdett egy csecsemő, s a fiatal nő dúdolással
próbálta nyugtatgatni. Hirtelen csend támadt, Maric pedig úgy érezte, valaki
kiles a függöny mögül.
Kell leült a székre, az állát az öklére fektette, és ismét végigmérte
Maricot meg Duncant.
- Már láttalak titeket. Egy álomban - mormolta. - Most pedig itt vagytok.
Hogyan lehetséges ez?
- Az nem álom volt - szólalt meg Duncan. - Ez az álom.
Maric nem tért volna rá azonnal a lényegre, de arra gondolt, talán így is
jó lesz. A vadász végignézett rajtuk; kétségtelenül azon tanakodott, vajon
gúnyt akarnak-e űzni belőle. Amikor látta, hogy erről szó sincs, így szólt:
- Ez nem álom. Itt álltok előttem, a házamban, az erődömben. Ez a
valóság.
Mielőtt Duncan bármit mondhatott volna, Maric felemelte a kezét.
Előrelépett, megérintette Kell vállát, mélyen a szemébe nézett. A harcos
zavartnak tűnt; látszott rajta, nem tudja eldönteni, hogy az idegenek igazat
mondanak-e, vagy sem. Talán ennyi is elég volt…
- Emlékszel arra az álomra? - kérdezte Maric. - Szürke Őrző voltál,
csakúgy, mint Duncan. Találkoztunk egy démonnal, amely csapdába ejtett
minket a Homályban. - Körbemutatott. - Itt. Ebben az álomban.
Mintha sötét felhő suhant volna át Kell arca előtt. Hirtelen felpattant a
székből, lerázta magáról Maric kezét. Zaklatottan a függönyhöz lépett, de
megtorpant, és lehajtott fejjel hallgatta a szomszéd szobából érkező
gyereksírást.
- Ha ez álom, ti hogyan kerültetek ide?
- Véget tudsz vetni az álomnak - mondta Maric. - Én is ezt tettem, amikor
rájöttem, mi ez az egész. Érted jöttünk. Nem maradhatunk itt, Fionának
szüksége van ránk.
- Fiona - ízlelgette Kell a nevet. - A mágus.
Maric bólintott.
- Azt hiszem, most éppen alszunk.
- Vagy halottak vagyunk. Lehet, hogy ez a Túlnani Világ - mondta Kell
szinte reménykedve. - Lehet, hogy mindketten démonok vagytok, és éppen
most akartok megfosztani végső nyugalmamtól.
- Úgy gondolod? - kérdezte Duncan.
A vadász eltöprengett, lehunyta a szemét.
- Nem - jelentette ki szomorúan. - Tudom, mi történt ezzel a hellyel, az itt
lakókkal. - Amikor felnézett, furcsán csillogott a szeme. Még egyszer
körbenézett. - Nem fogok elfogadni egy hazugságot.
A másik helyiségben hangosan felsírt a csecsemő. Kell összerezdült a
hang hallatán. Megállt, az arca hamuszínű vált. Egyikük sem mozdult.
- Nem kell elköszönnöd valakitől? - kérdezte Maric megértően.
Kell megrázta a fejét.
- Nem - mondta rekedtes hangon. - Ezt már régen megtettem.
A harcos hirtelen átváltozott, már olyan volt, amilyennek Maric
megismerte: borotvált az arca és a feje, bőrruhát viselt és csuklyás köpenyt.
A szeme komor eltökéltséggel izzott a csuklya sötétjében. Egy pillanattal
később eltűnt a kunyhó, és a helyén a Homály üres tája jelent meg.

Hármasban léptek be a törpe-ház ajtaján. A mennyezet alacsony volt, a

levegőben szénfüst és valamilyen húsos étel szaga terjengett. A házban egy
nagy család lakott. A masszív székek között gyerekjátékok és
felgöngyölített prémek hevertek. Az asztalt pergamentekercsek borították.
A falakon térképek függtek; Maric némelyiken felismerte Ferelden rajzát.
Egy hatalmas rézüstben meleg, sárgás fénnyel széndarabok izzottak.
Egy törpe-gyerek szaladt be, talán tízéves lehetett. Rézszínű haja kócos
volt. Megtorpant, megállt, a jelek szerint nem számított arra, hogy három
embert talál a házban. Az arca valósággal eltorzult a rémülettől.
- Anya! Apa! - kiáltotta. - Felhőfejek jöttek!
- Emberek? - A konyhából egy testes törpe-asszonyság lépett át a
szobába, kezét a kötényébe törölte. Maric hallotta, hogy egy fazékban
zubogva fő valami. A nő szoknyája mögül félve kandikált ki néhány
gyerek.
Az asszony kontyban viselte őszbe forduló haját. Szemüveget hordott,
amely majdnem olyan volt, amilyet Maric nagyapja is használt.
- Az Ősökre! Ezek tényleg emberek!
 Néhány törpe lépett be a szobába. Egy idősebb kövér férfi is volt
közöttük. Majdnem olyan széles volt, mint amilyen magas. A feje kopasz
volt, hosszú, rézszínű szakálla a melléig ért. Botra támaszkodva járt, és
érződött rajta, hogy köztiszteletben álló úriember, talán valamiféle tudós.
Egy izmos, fiatal férfi lépkedett mellette. Az ő szakálla is rézszínű volt, de
jóval rövidebb; fonatokba fogva hordta.
A fiatal férfi dühösen nézett a betolakodókra, és öklét felemelve
előrerontott. Az idősebb törpe elkapta az ingét, és erőteljesen visszarántotta.
- Várj, Tam! Ne légy ostoba!
Az asszony is előrébb lépett, maga mögé tolta a gyerekeket. A kicsik
visszamenekültek a konyhába, de nem bújtak el. Érezték a feszültséget és
megrémültek; az asszonyon is látszott, hogy fél. Óvatosan Maric felé
biccentett.
- Semmi olyasmink nincs, aminek a hozzátok hasonlók hasznát vehetnék.
Nincs okotok arra, hogy bárkit bántsatok.
Maric felemelte a kezét.
- Nyugodj meg, kérlek. Senkinek sem akarunk ártani. - Kellre és
Duncanre nézett, akik bólintottak. Egyikük sem akart összeakaszkodni a
törpékkel.
- Akkor mondd meg, miért jöttetek? - kérdezte az idős férfi.
- Értem jöttek, apám - szólalt meg egy hang. Maric megfordult, és
döbbenten látta a kis mellékfolyosóról belépő Uthát. Kibontott haja
csodálatos, rézszínű zuhatag volt. Egyszerű, bőrből készült ruhát viselt.
Komoly arccal lépett előre.
- Nem kell félnetek. Ők a barátaim.
- A barátaid? - kérdezte az asszony értetlenül. - Mióta barátkozol
emberekkel, Utha? Mi folyik itt?
- Sajnálom, anyám, ezt nagyon nehéz lenne elmagyarázni. - Utha
megfordult, Maricra és a többiekre nézett, és bólintott. - Remélem, jól
vagytok.
- Tudsz beszélni! - kiáltott fel Duncan.
- Úgy tűnik, hogy ezen a helyen igen.
- Emlékszel ránk? Tudod, kik vagyunk? - kérdezte Maric óvatosan.
 - Te Ferelden királya vagy - sóhajtott fel szomorúan Utha. - A társaid
Szürke Őrzők, és én is az vagyok. Igen, emlékszem.
A szobában tartózkodó törpék zavartan, félve néztek össze. Az idős férfi
úgy pillantott Maricra, mintha a király marni készülő kígyó volna. Uthához
ment, megfogta a kezét.
- Utha, miről beszélsz? Ez… ez őrület!
Utha az apjára nézett. A szeméből könnyek csorogtak. Kedvesen
megsimogatta a férfi arcát.
- Tudom, hogy az, apám. Ideje indulnom.
- Indulni? Hová?
Az asszony hozzájuk lépett. Utha miatti aggodalma legyőzte a félelemét,
amelyet Maric és a többiek ébresztettek benne. A család többi tagja a háta
mögé húzódott; értetlenül kérdezgették egymást.
- Hogy érted azt, hogy elmész? - kérdezte az asszony. - Miért mennél el
ezekkel az emberekkel?
Utha összepréselte az ajkait, és megpróbálta visszatartani a könnyeit.
- Mennem kell - suttogta. Megölelte az apját, majd az anyját, akik még
mindig nem értették, mit csinál. A gyerekek köréje gyűltek, és sírva
átfogták a lábát.
- A vacsorát se várod meg? A barátaid is maradhatnak - mondta az
asszony reménykedve, könnyes szemmel.
Utha kedvesen megcsókolta az anyját, majd az apját, és végül a közelben
álló, komor arcú fiatal törpére nézett. Beszélni kezdett hozzá, de a
szomorúság megbénította a nyelvét. Elhallgatott, összeszedte magát. A
fiatal férfi értetlenül bámult rá.
- Jól harcoltál, Tam - nyögte ki végül Utha. A férfi szemébe nézett, bár
látszott rajta, nem könnyen teszi meg. - Nagyon büszke voltam rád. Nagyon
büszke.
- Az voltál?
- Ó, igen! - mondta Utha. - Megesküdtem, hogy bosszút állok érted. - A
többiekre nézett, ismét könnyek öntötték el a szemét. - Megesküdtem, hogy
bosszút állok értetek! És meg is teszem. - Határozott hangon beszélt. Ahogy
az utolsó szókat kiejtette, a szoba semmivé foszlott.
 A Homályban voltak, egy mezőn álltak, amelyen hihetetlenül magas
sziklaoszlopok sorakoztak egymás mellett. Utha a távolba révedt. A külseje
pontosan olyan volt, mint korábban. Egyszerű, barna ruhát viselt, a haját
összefonva hordta.
A társaira nézett; a szeme vörös volt a sírástól. Tett néhány szenvedélyes
mozdulatot, majd a szívére csapott az öklével. Az arca bocsánatkérő volt;
Maric hirtelen nem tudta, mit mondhatna neki.
Kell odalépett Uthához. Egy hosszú percig egymásra néztek, azután a
törpe átölelte a harcos derekát. Kell megsimogatta a törpe haját.
- Semmiről sem tehetsz, Utha - mondta. - Annyi ideig maradtál, ameddig
tudtál.
Duncan szomorúan lehajtotta a fejét. Maric ránézett; sejtette, a fiú a saját
családjára gondol. Amikor felpillantott, észrevette a közelben várakozó
Katrielt. Az elf a kis csapatot figyelte, de nem akart csatlakozni hozzájuk.
Maricnak eszébe jutott, milyen jó lett volna, ha még egy kicsit Katriellel
marad, ha egy kicsit tovább élvezi ezt a hazugságot. Szeretett volna
elbeszélgetni az elffel; szerette volna elmagyarázni neki…
De ezeket a gondolatokat messzire kellett űznie. Fogadalmat tett. Az
életük forgott kockán.
Tovább kellett menniük.

A rönkház a domb tetején állt, egy óriási erdő közepén, a kéklő ég alatt. A
gigantikus fenyőfák az ég felé nyújtózva sorakoztak, úgy álltak a helyükön,
mint megannyi őrszem. A ház valósággal eltörpült mellettük, pedig
valójában méretes építmény volt. A kéményéből füst szivárgott, az ajtaja
mellett fejsze és egy bőrdob hevert, a tűzrakóhely kőkörében még füstölgött
a hamu; a kövekre ráfröccsent a tűz fölött nemrég megsütött hús zsírja.
- Az Arbor-vadonban vagyunk - állapította meg Kell, miután alaposan
körbenézett. - Orlais-tól délre. Veszélyes vidék. Itt aztán nem könnyű az
élet.
Duncan érdeklődve kapta fel a fejét.
- Veszélyes? Az állatok miatt?
- A dryádok miatt.
- Bárki él is itt, a jelek szerint jól elvan - jegyezte meg Maric. - Ott van,
ni! - Egy rövid, sötét hajú, szakállas férfira mutatott, aki a ház mellett
félmeztelenre vetkőzve éppen fát vágott.
A csapat végigment az ösvényen. Az ütemes fejszecsattogás visszhangot
vert az erdőben. A közeli fákról felrebbent egy csapat riadt varjú, hogy
aztán hangos károgással eltűnjenek az égen.
A fejszecsattogás abbamaradt.
Ahogy a csapat közelebb jutott a házhoz, hirtelen előttük termett a sötét
hajú harcos. A teste verítékben úszott; elszántan szorongatta a fejszéjét.
A férfi úgy nézett végig rajtuk, mintha vadkutyák lennének: hirtelen nem
tudta eldönteni, hogy rájuk támadjon, vagy inkább elmeneküljön előlük.
Bármi is járt a fejében, egyetlen szót sem szólt. Beletelt egy percbe, mire
Maric felismerte őt.
- Julien! - kiáltott fel Duncan csodálkozva.
A férfi összehúzta a szemét.
- Ismerjük egymást?
- Hát persze, hogy ismerjük! - mondta Duncan. - Mi…
- Mi Nicolas barátai vagyunk - vágott közbe Kell, miközben Duncan
mellére tette a kezét, és hátrébb tolta a fiút. Duncan zavartan nézett, de
aztán rájött, miért avatkozott be Kell. Ez nem Julien volt. Nem lehetett ő.
Julien már nem élt.
- Ezt nehezen hiszem - emelte fel a fejszéjét a fiatal férfi. - Senki sem
tudja, hogy itt élünk, még a rokonaim sem. Nem olyanok vagytok, mint a
szokványos banditák, akikkel találkozni szoktunk, de ettől függetlenül
nektek is azt mondom, amit nekik: menjetek innen, vagy nézzetek szembe a
következményekkel!
- Biztosíthatlak, nem vagyunk banditák - mondta Maric.
- Akkor mik vagytok?
- Ha válthatnánk néhány szót Nicolasszal, könnyebben
megmagyarázhatnánk.
Julien végigmérte őket, majd leeresztette a fejszéjét. Kelletlenül hajtotta
végre a mozdulatot, valószínűleg csak azért, mert Maric és társai nem
nyúltak a fegyvereik után.
- Meglátjuk - mondta, majd félelmetes erővel belevágta a fejszét az egyik
fa törzsébe. Visszament a házhoz, az egyik farakásról felkapta az ingét és a
vállára hajította.
 A ház egyetlen helyiségből állt, a dolgaik arra utaltak, hogy az itt lakók
hosszabb távra rendezkedtek be. A kőből épített kandalló előtt két szék, a
székek körül, a padlón borosüvegek. A könyvespolc tele poros kötetekkel, a
mellette álló asztalt valósággal beborítják a papírok. Némelyik lapot
gombóccá gyűrték. A tiszta lapok mellett aranyból készült tintatartó. A
konyhában, a tűzhely körül edények, serpenyők és lábasok. A konyharészen
túl, a sarokban egy hatalmas ágy, amelyre vastag medvebőröket terítettek.
Nicolas a kandalló előtt ült, a szobát füstszaggal és meleg fénnyel
megtöltő, lobogó lángokat figyelte. Hosszú, fekete inget és bőrnadrágot
viselt. Ahogy a tűzbe bámult, súlyos gondoktól gyötört ember érzetét
keltette. Éppen csak felpillantott Julienre és a vele együtt érkező társaságra.
- Hallottad? - kérdezte tőle Julien.
Nicolas nem vette le a szemét a tűzről. Az arca fáradtnak, gondterheltnek
tűnt.
- Igen.
- És? Ismered ezeket az embereket?
Maric előrelépett.
- Nicolas, tudom, hogy nehéz lesz elhinned, de…
A szőke harcos felállt, és közben hátralökte a széket. Komoran nézett
Julienre.
- Magamra kell hagynod velük, Julien.
- Tessék? Megőrültél? Előbb mondd meg, kik ezek!
Nicolas odalépett Julienhez. Nem törődve a többiekkel, kedvesen
megfogta Julien állát, felemelte a fejét, és megcsókolta az ajkait. Julien
először vissza akart húzódni, de aztán hagyta, hogy megtörténjen a dolog.
Viselkedésükön érezni lehetett, hogy már jó ideje együtt vannak, jó ideje
egy párt alkotnak.
Maric zavartan félrefordította a fejét. Eddig meg se fordult a fejében,
hogy a két harcos ilyen kapcsolatban áll egymással. Nem csupán bajtársak
vagy jóbarátok voltak, sokkal többről volt szó. A Szürke Őrzőket vele
ellentétben nem lepte meg a dolog.
- Nem őrültem meg - suttogta Nicolas. - De bíznod kell bennem.
Julien semmit sem értett, de végül kelletlenül bólintott. Még egy utolsó,
gyanakvó pillantást vetett Maricra, majd így szólt:
 - Odakint leszek. - Keresztülviharzott a szobán, kinyitotta az ágy mellett
álló ruhásszekrényt, s kivette belőle a kardját. A penge fénytelen volt,
látszott rajta, hogy már régóta nem használták. Julien a vállára vette a
fegyvert, és kiment a házból.
Nicolas homlokráncolva nézett utána. Amint az ajtó becsukódott Julien
mögött, felsóhajtott.
- Nem tudja.
- De te igen? - kérdezte Maric. - Tudod, hogy ez csupán álom?
- Tudom, hogy ez itt a Homály. Amikor megláttam Julient, az élő Julient,
azonnal tudtam, hogy nem lehet valóság. A karjaim között tartottam, miután
meghalt… Az ember sosem felejti el az ilyen dolgokat.
- Akkor nincs szükség arra, hogy elmagyarázzuk - mondta Duncan
megkönnyebbülten.
Kényelmetlen csend támadt. Nicolas visszalépett a kandalló elé.
Végighúzta a kezét a párkányon, mintha csak azt próbálgatná, mennyire
sima. A tekintete zavart volt, Maric legalábbis így látta. Sokáig állt ott
mozdulatlanul, miközben a többiek mind őt figyelték. A csendet csak a tűz
ropogása törte meg.
- Sokszor beszéltünk erről - mormolta a szőke férfi anélkül, hogy a
többiekre nézett volna. - Arról, hogy elhagyjuk a Szürke Őrzőket, kijövünk
ide, és együtt leszünk. Lett volna még néhány évünk a Métely szétterjedése
előtt… Néhány évünk, amit együtt tölthettünk volna. - Ismét végigsimított a
párkányon. - Remek terv volt, a részleteket is kidolgoztuk… - Elcsuklott a
hangja. Elhallgatott, a tüzet bámulta.
- Vagyis maradni akarsz - mondta Kell. Nem kérdés volt, inkább
kijelentés. A vadász megértő pillantást váltott Uthával.
Nicolas bólintott.
- Maradni akarok.
- Nem teheted! - kiáltott fel Duncan, amikor rádöbbent, mit jelentenek
ezek a szavak. - Nem, ezt nem teheted meg! Te is tudod, hogy ez nem ő! Ez
az egész… hazugság!
- Nem hazugság.
Duncan szavai nem hatottak a harcosra. Maric odalépett hozzá, a vállára
tette a kezét, a szemébe nézett.
 - De igen. Ez egy álom. A tested még mindig ott van a való világban,
ahogy a mienk is. Ha itt maradsz…
- Akkor meghalok? - Nicolas elmosolyodott. - Tudtuk, megtörténhet,
hogy egyikünk elesik valamilyen csatában. Azt hittem, felkészültem erre,
de nem. Tévedtem. - A párkány felé fordult, képtelen volt elviselni Maric
tekintetét. - Szeretem Julient. Most térjek vissza abba az életbe, ahol nem
lehetek együtt vele? Ezt mondod? Azt mondod, hogy ez itt nem jobb annál?
Maric ezt nem bírta kimondani. Eleresztette Nicolas vállát, hátralépett.
- De… - Duncan körbenézett, ám zavara csak fokozódott, amikor azt
látta, hogy Kell és Utha éppúgy elfogadja Nicolas döntését, mint Maric. -
Ezt nem mondhatod komolyan! Vissza kell jönnöd! Ez… öngyilkosság!
- Rosszabb módot is el tudok képzelni a halálra.
- Nem! Ez így nem helyénvaló! - Duncan odaugrott Nicolashoz, és olyan
mozdulatot tett, mintha be akarná lökni a tűzbe a harcost. Nicolas
belemarkolt a fiú bőrruhájába, és erős kézzel távol tartotta magától. Duncan
nem próbált küzdeni; a döbbenete erősebb volt, mint a dühe. - Hogyan
hagyhatod, hogy egy démon így tönkretegye az életedet?
Nicolas lassan bólintott, és lehunyta a szemét. A jelek szerint ezt a
kérdést már ő is megfogalmazta magában.
- Julien megmentett téged - mondta. - Helyesen cselekedett. Tudom…
Bárcsak vele együtt haltam volna! - Kis szünetet tartott, kinyitotta a szemét,
Duncanre nézett. Az arcán könnyek csorogtak. - Igen, vele együtt én is
meghaltam. Ennek semmi köze sincs a démonhoz.
- De…
- Hagyd, hogy álmodjam az álmomat! - kérte Nicolas. - Kérlek
benneteket, ezt az egy dolgot engedjétek meg nekem!
Duncan arcán látszott, hogy folytatni akarja a vitát, de Nicolas
arckifejezése láttán inkább visszavonult. Bólintott. Még mindig nem értett
egyet a döntéssel, de ekkora fájdalom láttán nem bírta felsorakoztatni az
érveit. Kérlelő pillantást vetett Maricra, majd megfordult, és egyetlen szó
nélkül kiviharzott a házból.
Kell előrenyújtott kézzel lépett Nicolashoz.
- Jól szolgáltál - mondta. - Teljesítetted a kötelességedet. - Nicolas
megrázta a vadász kezét. Sírt, de küzdött a zokogás ellen.
 Utha is a harcoshoz lépett, könnyes szemmel, megértően nézett fel rá.
Jelbeszéd helyett csak megfogta Nicolas kezét.
- Köszönöm - mondta Nicolas rekedten.
Maric odabólintott neki. Énjének egy része tiltakozott a gondolat ellen,
hogy itt hagyják Nicolast, de közben tudta, nem várhatják el a harcostól,
hogy velük tartson, és esetleg szörnyű halált haljon az Alsó Utakon. Vagy,
ami számára talán még rosszabb: túlélje a kalandot, hogy azután egyedül
kelljen folytatnia. A Szürke Őrzők általában nem ismerték meg a
boldogságot, a nyugalmat… Végül azzal zárta le magában a dolgot, hogy
mindenkinek egyedül kell döntenie a saját sorsáról.
Ez a gondolat lebegett az elméjében sötét felhőként, amikor Nicolast
hátrahagyva kilépett a házból. Duncan karba tett kézzel az ajtó előtt
várakozott. Nagyon megviselték a történtek, és minden bizonnyal elítélte
Nicolast a döntése miatt. Érthető: az ember egészen másnak látja az
elmúlást, amikor még nagyon távol van tőle.
Julien komor arccal figyelte a távozókat, majd visszasietett a házba, a
szerelméhez. Maric arra gondolt, hogy ennek az álomnak sosem lesz vége.
Ettől valahogy megvigasztalódott.
- Meg kell találnunk Geneviève-et - mondta Duncan.
Maric bólintott. A csapat gyorsan lesietett a dombról.
Csakhamar kiértek az erdőből. Elindultak, hogy felkutassák a Szürke
Őrzők parancsnokát. Sürgetett az idő.
 13.

Végy levegőt, utoljára, barátom!

zállj a csillagok közt, kelj át a Fátylon, a Homályon,
pihenj meg a Teremtő jobbjánál,
nyerd el minden tettedért az Ő bocsánatát.

- Próbatételek himnusza 1:16

A hatalmas kapu kémlelőnyílásán kileső őr végigmérte a csapat tagjait. A

várfalon egy óriási zászló függött: amelyen a fekete háttér előtt egy
aranyszínű egyszarvú ágaskodott. Duncan nem ismerte ezt a címert, de
feltételezte, hogy orlesiai. Az őr kiejtése is ezt a gyanúját támasztotta alá.
- Az uram nem ereszt be utazókat - vicsorogta a fickó.
Maric a társaira nézett, szemmel láthatóan ötleteket várt. A délután
nagyobbik részét azzal töltötték, hogy keresztüljussanak a lápvidéken, el a
távoli végvárhoz. Az építmény váratlanul bukkant elő a ködből, az utazók
előtt egyszer csak megjelentek borostyánnal benőtt, szürkés mohával
borított, repedezett falai. Olyan volt, mintha állandó harcot folytatna a
láppal, amely mindent elkövet, hogy visszahódítsa a tőle elrabolt területet.
A falak mögött kis udvar helyezkedett el. A vár viszonylag kicsi volt,
Kell becslése szerint legfeljebb százan élhettek benne. A Birodalom
számtalan hasonló végvárat épített határai mentén, ezek védték az országot
az esetlegesen felbukkanó hódítókkal szemben. Még mindig álltak, még
mindig működtek, bár már több évszázad óta senki sem próbált támadást
indítani a Birodalom ellen.
A végvárak kiválónak bizonyultak arra, hogy a száműzetést éppen csak
megúszó, kegyvesztett arisztokraták lakhelyeivé váljanak. Duncan tudta, az
ide vezényelt nemesek közül néhányan nagyon komolyan veszik és
becsülettel ellátják feladatukat, a határvidék őrzését. Voltak, akik érvényt
szereztek a törvényeknek a helybeliek között, és voltak olyanok is, akik
megpróbálták megtisztítani a gondjaikra bízott területet a haramiáktól és a
pogány bálványimádóktól. Ez a hely azonban nem ilyen volt - a jelek
szerint éppen csak sikerült megmaradnia a lápvidék közepén, és nyoma sem
látszott annak, hogy a közelében nagyobb közösségek élnek. A hideg és
nedves, kígyóktól hemzsegő vidék nem igazán felelt meg az emberi élethez,
e táj láttán csak keveseknek jutott eszébe a letelepedés.
Duncan megvonta a vállát, és Kellnek vagy Uthának sem volt semmiféle
ötlete. Maric sóhajtva visszafordult a lyukon keresztül kileső őr felé.
- Keresünk valakit. Az egyik barátunkat.
Az őr hunyorogva nézett Maricra.
- Nálunk nincsenek fereldeniek.
- Az illető nő nem fereldeni. Orlesiai. Lehet, hogy éppen ő az őrség
kapitánya. Geneviève-nek hívják.
- Mi van? Nem ismerek ilyen nevű nőt! Az pedig egészen biztos, hogy
nem ő a kapitányunk… Feltéve, hogy a kapitányunk nem változott nővé
azóta, hogy utoljára láttam. El innen, menjetek! - Az őr már éppen be akarta
csapni a kémlelőnyílás kis ablakát, amikor a háta mögött valaki megszólalt.
Duncan feszülten fülelt, de semmit sem tudott kivenni a beszélgetésből. Az
őr felmordult, és ismét Maricra nézett.
- A barátom itten azt mondja, hogy az új udvarnagy feleségét éppen így
hívják. Őt keresitek?
- Valószínűleg igen.
- Mi dolgotok vele? Errefelé nemigen szeretjük az utazókat. Nem nyitjuk
ki a kaput idegeneknek, ha a nagyúr nem adja külön parancsba. Ha üzenetet
hoztatok, hát adjátok át nekem, én majd továbbítom, ti pedig máris
mehettek a dolgotokra.
Maric hallgatott; Duncan látta rajta, az elméjét erőlteti, de hiába, mert
egyetlen ötlete sem támadt. Ferelden királya nem nagyon értett a blöffhöz.
Duncant ez egyáltalán nem lepte meg.
- Mondd meg a hölgynek, hogy a fivére van itt, aki találkozni kíván vele
- mondta.
Az őr az ablakhoz szorította az arcát, és a szemét forgatva próbált egy
pillantást vetni a beszélőre.
- Te lennél az? - kérdezte a fiútól.
Duncan a legszívesebben azt mondta volna, hogy Maric a keresett hölgy
testvére, de a király olyan rémült arcot vágott, hogy ezt az ötletet menten
elvetette. Sajnos a másik személy, akiről esetleg el lehetett hinni, hogy
Geneviève fivére, Kell volt, aki talán még Maricnál is rosszabbul füllentett.
 - Én - mondta végül Duncan. - Féltestvérek vagyunk. Bregan a nevem.
Az őr elgondolkodva rágcsálta az ajkát, és közben végigmérte Duncan
sötét bőrét. Végül felmordult:
- Na, majd meglátjuk, ő mit fog erre mondani. Itt várjatok! - Hangos
csattanással becsukta a kémlelőablakot.
Maric a homlokát ráncolta.
- Tényleg jó ötletnek tartod? - kérdezte halkan.
- Van jobb?
Utha elmutogatott valamit Kellnek, a vadász megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs, ki lehet ez az udvarnagy - mondta. - Nem sokat tudok
a parancsnokunk előéletéről, arról, hogy mit tett, mielőtt belépett a Rendbe.
A törpe bólintással jelezte, hogy ezzel ő is így van.
Nem tehettek mást, tétlenül ácsorogtak a ködben. A távolból, a mocsár
irányából egy ismeretlen madár rikácsoló hangját hozta a szél.
Összerezzentek, amikor ismét kinyílt a nyílás ablaka.
- Te ott! - mondta az őr Duncannek. - A hölgy azt mondta, fogadja a
fivérét. A többiek odakint maradnak!
- Tényleg így kell lennie? - kérdezte Maric. - Mi csupán…
- Ez az udvarnagy parancsa. - Az őr becsapta az ablakot. Egy perc múlva
nyikorogva kinyílt a kapu. A mögötte lévő udvar sáros volt, csupán
egyetlen göcsörtös törzsű fa állt benne, közvetlenül a kovácsműhely és a
roskatag istálló mellett.
Az istállóban néhány ló álldogált. A nyomokból ítélve a vár lakói főként
az udvaron túli rész meg a kapu melletti nagyobb torony között járkáltak.
Duncan csak néhány katonát látott. A férfiak láncinget viseltek, ami csak
némelyikükre illett tökéletesen. A láncing mellrészét ugyanaz az
unikornisos címer díszítette, mint a fekete lobogót.
A fáradt őr intett Duncannek, hogy lépjen be. A fiú nem tehetett mást,
engedelmeskedett. Maric a fiú szemébe nézett. „Minden rajtad múlik” -
sugallta a tekintetével. Duncan rosszkedvűen bólintott. Remek. Csodálatos -
gondolta. Már ideje lett volna megtanulnia, mikor nyissa ki a száját, és
mikor hallgasson.
A sárban állva várta meg, hogy becsukják a háta mögött a kaput. Amikor
meghallotta a döndülést, az őr intett neki, hogy menjen oda a közelben álló
másik katonához. Ez a fickó egészen fiatal volt, még Duncannél is
fiatalabbnak látszott. A páncélja minden bizonnyal egy tőle sokkal
termetesebb férfi számára készült. A sisakja állandóan a szemébe csúszott;
újra és újra vissza kellett tolnia.
- Kísérd fel az udvarnagy lakosztályába! - vakkantotta oda az első őr a
gyereknek. - Aztán semmi locsogás!
A fiatalabb őr idegesen meghajtotta a fejét, és elindult a vár belseje felé.
Nem nézett vissza, hogy Duncan követi-e őt. Duncan felsóhajtott, és sietett
utána.
Elhaladtak az erőd kapurácsa alatt, amely olyan rozsdás volt, hogy
valószínűleg már évek óta nem eresztették le. A falak tövében magasra nőtt
a gyom. Az erőd belső részében már nagyobb volt a rend. A néhány
ablakon keresztül alig szűrődött be némi fény, a folyosó szűknek tűnt. Az őr
sürgette Duncant, hogy tartson lépést vele, majd belépett egy kisebb
helyiségbe, ahol asztalok és székek álltak. Ebből a szobából egy másik,
keskeny átjárón keresztül egy hosszú lépcsősorhoz jutottak.
- Mi a neve ennek a helynek? - kérdezte Duncan, miközben felfelé
haladtak.
A fiatal őr meglepetten fordult hátra.
- Fojtóvas. Hát nem tudtad?
- Tényleg ez a neve?
- Nem - nevetett a gyerek. - Arra nem emlékszem, a térképen hogy van
feltüntetve. Még a nagyúr is Fojtóvasnak nevezi, mert azt beszélik, hogy a
Nahashin-mocsár kiszorítja az emberből az életet.
- Találó elnevezés.
A lépcsőn feljutottak arra a szintre, ahol a nagyúr és a családja, valamint
az erőd tekintélyesebb lakói éltek. Egy kisebb előtérből, amelynek padlóját
vastag anderfeli szőnyeg borította, több ajtó nyílt, ezeken lehetett átjutni a
lakosztályokba. Az egyik sarokban egy copfos, szürke ruhát viselő kislány
üldögélt. A két fiú láttán érdeklődve felnézett, de a fiatal őr ügyet sem vetett
rá, inkább tétovázás nélkül belépett az egyik lakosztály ajtaján.
A tölgyfa ajtó nyitva ált, s egy apró helyiségbe vezetett. E kis szobában
papírhalmokkal teli íróasztal terpeszkedett, mögötte pedig egy szék. A
falhoz néhány kardot támasztottak, az egyik falhorogon egyetlen lámpás
fénye próbálta szétoszlatni a sötétséget.
 A szobából két másik ajtó nyílt. Mindkettőt kulcsra zárták.
- Amikor végeztél, uram, csak gyere le. A lépcső aljában várok rád -
mondta a fiatal őr, majd sarkon fordult, és minden különösebb ceremónia
nélkül kisietett az ajtón.
Duncan körbenézett a szűk helyiségben. A kardokon kívül nem sok
mindent látott, ami emlékeztette Geneviève-re. Az biztos volt, hogy nem ő
az udvarnagy; vajon mit kereshet ezen a helyen? Lehet, hogy még mindig
Szürke Őrző? Vagy esetleg a helyőrség tagja? Talán a nagyúr testőre?
Duncan elképzelni sem tudta, hogy egy ilyen büszke harcos egy ennyire
köznapi munkát végezzen, de fogalma sem volt, hogy Geneviève miről
álmodik.
Kinyílt az egyik ajtó. Duncan megfordult. Nemesi ruhába öltözött férfi
lépett be. Az egyik karjával kötegnyi papírtekercset ölelt magához. A szeme
kék; fekete haja a halántékán már őszbe fordult, de őszült rövidre nyírt
szakálla is. Megállt, kíváncsian végigmérte Duncant, aki abban a
pillanatban felismerte.
Ez volt Guy - a Szürke Őrző, akit meggyilkolt.
- Te nem Bregan vagy! - mondta a férfi barátságosan, bár kissé
meglepetten. A kis asztalhoz lépett, és a papírhalom tetejére helyezte a
tekercseket. Néhány tekercs lecsúszott a padlóra.
A férfi ismét Duncanre pillantott, és közben elgondolkodva vakargatta a
szakállát.
- Megmondtam nekik, senkit ne eresszenek be. Bregan itt van? Nem akar
találkozni velünk?
Duncan megpróbálta szóra nyitni a száját, szavakat kiejteni, de képtelen
volt rá. Most már tudta: számítania kellett volna arra, hogy Guyt itt találja.
A férfi Geneviève vőlegénye volt, mielőtt meghalt. Teljesen természetes,
hogy Geneviève arról álmodik, hogy Guy még életben van, és feleségül
veszi őt. Duncan azonban semmit sem tudott erről az emberről. Érthető
okokból a többi Szürke Őrző sem szívesen beszélt neki róla. Csak annyit
sikerült kiderítenie, hogy Guy jó ember volt, nagyon régóta ismerte
Geneviève-et, miatta még a Rendbe is belépett - de ez minden.
Duncan nem válaszolt. Guy először meglepődött ezen, majd a riadalom
jelei mutatkoztak rajta.
 - Történt valami? - kérdezte halkan. - Bregan… ugye életben van? Vele
történt valami?
- Nem, jól van - nyögte ki Duncan.
- Ah! - A férfi bólintott, majd várakozón nézett a fiúra, valami
magyarázatot akart hallani.
Váratlanul kinyílt a másik ajtó, és egy nő lépett be. Hosszú, szürke ruhát
viselt; hosszú, fehér haja a háta közepéig ért, kedves arcán mosolyráncok
látszottak. Beletelt egy kis időbe, míg Duncan felismerte benne Geneviève-
et. Ez a nő azonban nem a rövid hajú, izmos és kemény harcos volt, hanem
egyszerűen Guy asszonya.
Geneviève rámosolygott Duncanre, de a fiú döbbent arckifejezése láttán
kérdőn a férjére pillantott.
- Lemaradtam talán valamiről? - kérdezte.
- Nem is tudom… Szóltak, hogy itt a fivéred, és arra gondoltam,
meglepetést szerzek neked, ezért nem szóltam. Most azonban… Nem
tudom.
- Bregan? - kiáltott fel a nő izgatottan. Amikor ismét Duncanre nézett,
mosoly ragyogott az arcán. - Valóban itt van? Történt valami? Ó, beszélj
már! Már olyan régóta nem hallottam felőle!
Duncan elképesztőnek találta ezt a kedvességet. Elkerekedő szemmel
bámulta Geneviève-et, többre nem tellett tőle. Guy és a nő azonban választ
várt, ezért nagy nehezen mégis összeszedte magát.
- Én, ööö… - dadogta. - Geneviève-vel kell beszélnem. Négyszemközt.
A nő tekintete aggodalmassá változott. Guyra nézett.
- Ezek szerint rossz hír - mondta a férfi komoran. - Mindegy, amúgy is
beszélnem kell Lord Ambrose-zal. Csak kiálts, szerelmem, ha szükséged
van rám. - Megcsókolta Geneviève homlokát. A nő ezt alig vette észre,
egyre csak Duncant nézte. Guy még egy aggódó pillantást vetett a
vendégre, majd kiment a külső helyiségbe, és halkan becsukta maga mögött
az ajtót.
Geneviève félve nézett Duncan szemébe. Guy távozása után a fiú
valamivel jobban érezte magát, de fogalma sem volt, mit mondhatna.
- Nem tudod, igaz? - kérdezte, és közben abban reménykedett, hogy
téved.
 Geneviève még feszültebben nézett rá.
- Mármint micsodát?
- Azt, hogy ez… - Duncan körbemutatott. - Ez egy álom. Ez nem a
valóság.
Geneviève meghökkent, és látszott rajta, megpróbál valami értelmet
találni a fiú szavaiban.
- Ezért jöttél el hozzám? - kérdezte homlokráncolva. - Mondd, ez valami
tréfa?
- Nem. Nem tréfa. Nem emlékszel rám? A nevem Duncan.
- Mondd, Bregan itt van? Egyáltalán ismered őt? - Geneviève dühösen
elhaladt Duncan mellett, a fiú háta mögött lévő ajtóhoz lépett. - Nem
hagyom, hogy ilyen ostobasággal rabold az időmet! A férjem azonnal
tömlöcbe zárat!
- Várj! - A fiú megfogta Geneviève vállát. A nő megpördült. Nem ijedt
meg, inkább dühös volt. - Mondd, hogy nem láttál olyan álmot, amiben
harcos voltál! - kérte Duncan. - Amiben Szürke Őrző voltál, és egy fontos
küldetésre vezettél minket!
- Az csak álom volt - felelte Geneviève, de a tekintetében megjelenő
kétely árulkodó volt. Nem rázta le magáról Duncan kezét, és nem nyitotta
ki az ajtót.
- Biztos vagy benne? Mondd, honnan tudhatom, mit álmodtál?
- Nem, ez lehetetlen! - Geneviève megrázta a fejét. Feltűnt neki, hogy
Duncan a vállát fogja; arrébb lépett. Átment a szoba másik végébe, és
közben idegesen tördelte a kezeit. - Az az álom… rettenetes volt! Ez biztos
valamiféle átverés, vagy hasonló!
- Orlais-ben te vagy a Szürkék parancsnoka. Ebben nincs semmiféle
átverés.
- Évek óta nem volt kard a kezemben! Volt egy Szürke Őrző, aki fiatal
koromban eljött a falunkba, és a toborzásról beszélt, de nem voltam elég jó,
nem feleltem meg neki. A fivérem rábeszélt, hogy adjam fel a próbálkozást.
Erre világosan emlékszem!
- Pedig nem így történt.
- De igen! - kiáltotta Geneviève kétségbeesetten, és a fiú felé emelte az
öklét. - A fivérem lovag, a császár seregének egyik tábornoka. Felesége van
és egy fia. Nem is hasonlít arra a szánalmas alakra, aki álmomban
megjelent!
- A fivéred Szürke Őrző, és te is az vagy. Vagyis… a fivéred Szürke Őrző
volt. Éppen őt kerestük.
- Nem, nem! - Geneviève elfordult, és úgy szorította a kezét a fejére,
mintha attól tartana, hogy szétrobban.
Duncan aggódni kezdett. Lehet, hogy túlfeszítette a húrt? De mi mást
tehetett volna? Azt mégse mondhatta, hogy elmegy, és majd később
visszajön, hogy Geneviève-nek legyen ideje átgondolni a dolgot!
- Két hónappal ezelőtt találkoztunk - mondta Geneviève. - Elhozta az
unokaöcsémet. Nagyon boldog volt! - Hirtelen elhallgatott, és vészjóslón
Duncanre nézett. - Mi a helyzet Guyjal? Azt akarod mondani, hogy ő sem
létezik?
Duncan hátrébb lépett. Nagyon jól ismerte ezt a nézést; ez már a harcos
Geneviève-re emlékeztette. Nem tudta, ennek örülnie kell-e, vagy sem.
- Guy… meghalt.
- Guy él! - mondta Geneviève acélkemény hangon. - Megpróbálod
elvenni tőlem a férjemet, az egyetlen embert, aki miatt érdemes élnem! Azt
az embert, akit mindenkinél jobban szeretek!
- Nem! - tiltakozott Duncan. - Neked nincs férjed!
- De csak azért nincs, mert meggyilkoltad - üvöltötte Geneviève dühtől
vöröslő arccal. Olyan mozdulatot tett, mintha rá akarna rontani a fiúra, de
visszafogta magát. A teste rázkódott az indulatoktól, a szeme elkerekedett a
borzalmas felismeréstől.
- Ezt honnan tudod, ha nem ismersz engem? - kérdezte Duncan tagoltan,
és óvatosan közelebb lépett Geneviève-hez. - Ismersz engem, igaz?
Egyszerűen csak nem akarod elfogadni a tényeket.
Geneviève dühödt sikollyal átrohant a túloldalra, felkapott egyet a falhoz
támasztott kardok közül, és Duncanre támadt. A fiú látta a szemében a
gyilkos vágyat, és már azelőtt előrántotta a tőreit, hogy a nő közel került
volna hozzá. Az első kardvágást hárította, de a második kiütötte kezéből az
egyik tőrt. Egy olyan nő, aki évek óta nem fogott fegyvert a kezébe, nem
vívhat így, ilyesmire csakis a harcedzett veteránok képesek.
 - Megállj! - kiáltotta Duncan, ám Geneviève folytatta a támadást. Egyik
vágás a másikat követte. Duncan hátrálni kényszerült, és közben majdnem
elbotlott. Ilyen szűk helyen a tőr előnyösebb fegyver volt a kardnál, de nem
akart kárt tenni Geneviève-ben. Persze azt sem akarta, hogy a nő tegyen
kárt őbenne.
Duncan megpróbálta beleszúrni a pengéjét a nő kardot tartó kezébe, ám
Geneviève túlságosan gyors volt. A nő oldalra lépett, a hosszabb pengével
félretolta Duncan kezét, majd a falhoz lökte a fiút, és a nyakához illesztette
a kard hegyét.
A fiú érezte, ahogy a bőrét felhasítja a penge. Fuldokolni kezdett,
megpróbálta hátrébb húzni a fejét, s elkerülni a nyelést.
Geneviève ridegen nézett Duncan szemébe. Az arca alig néhány
hüvelyknyire volt a fiúétól. A külseje ellenére ez már határozottan az a
Geneviève volt, akit Duncan ismert. A fiú tudta, ez a Geneviève
szempillantás alatt képes lenne átdöfni vagy elvágni a torkát, és ő semmit
sem tehetne ellene.
Lehet, hogy az a sorsa, hogy a Homályban haljon meg? Ez vajon azt
jelentené, hogy a teste is meghal odaát, a való világban? Veríték
gyöngyözött a homlokán. A pillanat egy örökkévalósággá változott.
Egyikük sem törte meg a feszült csendet.
Végül a nő lassan visszahúzta a pengét. Duncan nyelt egyet, levegő után
kapkodott.
- Egy okot mondj, miért ne öljelek meg! - követelte Geneviève.
- Mert te vagy a parancsnok! Szükségünk van rád!
- Ez jó élet… - mondta a nő halk, de kemény hangon. - Bregan boldog.
Én is boldog vagyok. Guy él. Ami még ennél is fontosabb: soha, semmi
közöm nem volt a Szürke Őrzőkhöz, meg a hozzád hasonló kis
mocskokhoz!
Az utolsó szavaival sikerült Duncan elevenjébe döfnie. A fiú
hitetlenkedve nézett rá; egyszerűen nem tudott mit válaszolni.
- Mit hittél? - csattant fel Geneviève. - Azt, hogy azért léptettem be a
Rendbe annak a férfinak a gyilkosát, akit szerettem, mert meg akarom
jutalmazni őt? Ez büntetés volt! Én szerettem volna Szürke Őrző lenni, de a
fivérem rémálommá változtatta az egészet. Gyűlölte a szolgálatot, és a
tudattól, hogy csakis miattam lépett be a Rendbe, én is gyűlölni kezdtem az
egészet. Te pedig az egyetlen olyan dolgot vetted el tőlem, ami segített
felejteni.
- Sajnálom…
- Nem, én sajnálom. - Geneviève a fogát csikorgatta; teste remegett a
dühtől. - Biztosra vettem, hogy a Csatlakozás során elpusztulsz, és
megízleled azt, amin Guynak és nekünk, mindegyikünknek át kellett
esnünk. Azt hittem, ott döglesz meg, de te életben maradtál. A Teremtő
ismét gúnyt űzött belőlem.
- De én azt hittem…
- Hasznosnak bizonyultál - vágott közbe Geneviève jéghideg hangon. -
Van némi tehetséged, és végre tudsz hajtani pár dolgot. Kiváló Szürke Őrző
lett belőled. - A fiúra vicsorgott. - Gratulálok!
Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek, aztán Geneviève ellökte
magát Duncantól.
- Eredj! - mondta. - Menj vissza a többiekhez, és takarodjatok innen.
Nem fogtok visszarángatni. Te főleg nem! De más sem!
Duncan köhögve, fuldokolva a padlóra rogyott. Kezét a nyakához kapta.
Érezte, a penge hegye sebet ejtett a bőrén. Geneviève hátrahúzódott,
gyűlölködve figyelte a fiút, aki semmit sem tehetett, üres tekintettel bámul
rá.
Vajon tényleg ezt érezte Geneviève? Duncan mindig is szerette volna
tudni a választ. Sosem hitte, hogy a nő kedveli őt, erről a történtek miatt szó
sem lehetett, de… De azt sem gondolta volna, hogy ennyire gyűlöli. Ha
pedig mégis, akkor miért tartotta maga mellett? Miért nem küldte el a
Szürke Őrzők valamelyik erődjébe? Parancsnok volt, megtehette volna.
- Nem hiszek neked - mondta Duncan.
Geneviève megvetően felhorkant.
- Akkor mit hiszel?
- Azt, hogy te ennél sokkal jobb vagy. Felnézek rád. Megmentettél a
börtöntől, és tudom, hogy azért, mert így tartottad helyesnek. Azt hiszem,
csak arra akarsz rábírni, hogy elmenjek.
Geneviève felsóhajtott, az arca nyugodtabbá vált.
- Akkor eredj!
- Te pedig itt maradsz? Megélsz egy hazugságot?
 - Elegem lett az igazságból.
Duncan a nyakát dörzsölgetve, lassan bólintott, és megköszörülgette a
torkát. Úgy érezte, mintha szétzúzták volna a gégéjét.
- Vagyis feladod, mint Nicolas!
Geneviève a homlokát ráncolva az asztalon heverő papírhalomra fektette
a kardot. Néhány tekercs a padlóra csúszott. A nő hirtelen Duncan szemébe
nézett.
- Ezt most hogy érted? Mit csinált Nicolas?
- Juliennel van. Nem jött velünk. Inkább meghal. Itt, a Homályban.
Szomorúság suhant át Geneviève tekintetén. Lehajtotta a fejét.
- Ha ezt akarja, ennyit igazán megérdemel.
- Valóban így gondolod?
- Miért ne? - kérdezte Geneviève ingerülten. - Vajon a valóság annyira
jó? Olyan nagy bűn, ha valaki a szerelmével akar lenni? Nicolas maradjon
Juliennel. Legyen meg a békéjük.
- De nem Julien az, akivel együtt van.
- Nem is tudom… Azt mondják, a holtak szelleme áthalad a Homályon.
Nagyon könnyen el tudom képzelni, hogy Julien szelleme együtt maradna
Nicolasszal, ha rátalál ezen a helyen.
Duncan meglepődött.
- Guyról is ezt gondolod?
Geneviève úgy nézett az ajtóra, mintha keresztüllátna rajta. Tekintete
vágyódó volt; vágyott valamire, amit hosszú időn keresztül megtagadott
magától. Ahogy egy árny átsuhant a szemében, Duncan már tudta, mit fog
válaszolni.
- Nem - ismerte el keserűen.
Kényelmetlen csend támadt. Duncan feltápászkodott a padlóról,
Geneviève viszont mozdulatlanul állt, és tüntetőleg nem nézett a fiúra.
Lehajtotta a fejét, a szája szomorkás mosolyra húzódott.
A csendet végül az ajtó feltárulása törte meg. Guy rontott be a
helyiségbe.
- Mi történt itt? - kérdezte. Riadtan Duncanre, majd a feleségére nézett. -
Szóltak, hogy kiáltozás hallatszott. Veszekedtetek?
 - Semmi sem történt - jelentette ki Geneviève közömbösen. Nem nézett
rá a férfira.
Guy pillantása az asztalon heverő kardra esett. A szája keskeny vonallá
változott. Gyanakvóan nézett Duncanre.
- Biztos vagy benne? - kérdezte Geneviève-től. - Elküldöm innen ezt a
fiút. Semmi szükség rá, hogy felizgasson, szerelmem.
- Nem! - mondta Geneviève. Nem mozdult, a padlót bámulta.
Duncannek fogalma sem volt, mit kellene tennie. Talán menjen el?
Geneviève nem foglalkozik vele? Guy zavartan és értetlenül nézett rá.
Fogalma sem volt, mi zajlott le a szobában, de biztosra vette, hogy valami
nincs rendjén.
Guy a feleségéhez lépett, a vállára tette a kezét. A nő felnézett rá. A
szeme vörös volt a könnyektől.
- Mi a baj, szerelmem? - kérdezte a férfi. - Kérlek, mondd el!
- Mennem kell.
- Menni? Hová? Mikor jössz vissza?
Geneviève letörölte a könnyeit, összeszorította a fogát. Megsimogatta
Guy arcát, és úgy nézett rá, mintha megpróbálná örökre az emlékezetébe
vésni. Szelíden megcsókolta az ajkát. Guy értetlenül ráncolta a homlokát.
- Hamarosan, remélem - suttogta Geneviève.
A következő pillanatban eltűnt az erőd. Duncant váratlanul érte a
változás; elvesztette az egyensúlyát, amikor a háta mögötti fal semmivé
vált. Egy sziklamezőn álltak, a fejük fölött a Homály végtelen ege feszült.
Geneviève a páncélját és a Szürke Őrzők tunikáját viselte, fehér haja ismét
rövid volt. A földet bámulta, összeszorította a fogát, de nem mozdult.
Maric és a többiek érkeztek oda hozzájuk.
- Megcsináltad! - kiáltotta a király.
- Azt hiszem, igen - mormolta Duncan. Le nem vette a tekintetét
Geneviève-ről. Látta, a nő lehunyja a szemét, és megpróbálja összeszedni
az erejét. Ismét keménynek látszott. Vagy lehet, hogy sosem volt más?
A többiek háta mögött Duncan észrevette a szőke elf nőt. Katriel lassan
közeledett feléjük. Maric mozdulatlanná dermedt, ő is felfedezte a nőt.
Geneviève is meglátta, és rögtön kivonta kardját.
 - Várj! - kiáltott rá Maric.
Geneviève nem eresztette le a kardot.
- Miért? Ki ez?
- Valaki, akit… egyszer ismertem.
- Akkor ez egy démon! - Geneviève rátámadt Katrielre, aki nem mozdult,
szinte nem is nézett a feléje tartó nőre, szomorú, zöld szemével egyre csak
Maricot figyelte.
Katriel mindig felbukkant, valahányszor visszatértek egy álomból, és
minden egyes alkalommal szomorúbbnak, kétségbeesettebbnek látszott.
Maric is hasonló volt. Duncan látta rajta, újra és újra meghasad a szíve,
valahányszor megpillantja Katrielt.
A király Geneviève után futott, és még sikerült utolérnie, mielőtt lesújtott
volna az elfre. Megragadta a parancsnok páncélját, hátrarántotta őt.
- Állj le! Segíthet nekünk! - mondta.
Kell és Utha feszülten figyelt, de egyikük sem lépett közbe. A
parancsnok úgy nézett a királyra, mintha őrültnek tartaná.
- Segíthet nekünk? Elment az eszed?
Maric szomorúan nézett Katrielre, aki továbbra is szótlanul figyelte őt.
Geneviève dühösen hátrált, de még mindig készenlétben tartotta a kardot.
Maric közelebb lépett az elfhez; mozgása egyszerre árulkodott vonzódásról
és félelemről.
- Segítesz nekünk? Segítesz szembeszállni a démonnal? - kérdezte
halkan.
Katriel töprengve nézett rá.
- Nem - mondta végül. - És neked sem ajánlom, hogy megtedd.
- Miért nem?
- Mert szeretlek.
Maric döbbenten megállt, az elf viszont zokogva odafutott hozzá.
- Maric, a démon megöl téged! Ne akarj meghalni, főleg ne
kötelességtudatból! Ne akard mindig a kötelességedet teljesíteni!
- Ígéretet tettem - mormolta Maric.
Megpróbálta elfordítani a fejét, de Katriel két kézzel megfogta az arcát,
és kényszerítette, hogy könnyáztatta képére nézzen. Maric óvatosan
szabadulni próbált, ám az elfnek sikerült elérnie, hogy a szemébe pillantson.
Ekkor már Maric is sírt.
- Hagyd a többieket, végezzék el ők ezt a feladatot - suttogta Katriel
felindultan. - Hát még nem hoztál elég áldozatot?
- Meg kell mentenem Fionát.
- Majd a többiek megmentik. Vannak még olyanok, akik a Homály
csapdájába estek, és örökké tartó álomban élnek. - Katriel tekintete egyre
kétségbeesettebbé vált. - Az anyád is itt van, Maric. Ketten együtt
megmenthetjük őt. Kérlek… ne menj el!
Maric arca megrándult, a szemében fájdalom tükröződött, de nem
fordította félre a fejét. Egy hosszú percig hallgattak, majd Katriel arca egyre
fásultabbá változott. Végül csüggedten bólintott. Mély lélegzetet vett.
Duncan már-már zavarban volt amiatt, hogy végignézte a jelenetet, még
Geneviève is félrefordította a fejét.
- Megértelek - suttogta az elf.
- Bárcsak bocsánatot kérhetnék tőled!
Katriel felemelte a kezét, és szomorú mosollyal kisöpörte a hajat Maric
homlokából.
- Bocsáss meg magadnak - mondta. - És bocsáss meg nekem is. -
Megfordult, és elsietett. Maric mozdulatlanul nézett utána. Nyugodtnak,
szinte békésnek látszott. Maric elképzelni sem tudta, miért.
Kétely támadt benne. Lehet, hogy a Homályban jó szellemek is vannak,
nem csak démonok? Lehet, hogy tényleg léteznek szellemek? Lehet, hogy a
Teremtő valóban szemmel tartja gyermekeit, és segíti azokat, akiknek a
leginkább szükségük van Rá.
Vagy az is lehet, hogy ez volt az utolsó trükk, amivel a démon
megpróbálta maradásra bírni Maricot.
Duncan már örült, hogy szembe fognak nézni a démonnal. Ki fognak
szabadulni erről a helyről, vagy meghalnak, miközben a szabadságért
küzdenek. Nem érdekelte már a sorsa, elege volt a rémálmokból.

A csapat egy elf telephez érkezett, amely valójában egy nagyobb város
fallal különválasztott része volt. A szánalmas omladozó épületek szorosan
egymás mellé, időnként egymás tetejére épültek. Roskatag házak, piszkos
üzletek; az utcák fölött keresztben kifeszített szárítókötelek, két-három
emelet magasságú falakkal határolt sikátorok… Az utca pocsolyákkal
szabdalt, trágyabűzös sártenger. A negyedben egyetlen színes hely volt
csupán: a központi tér, ahol egy szépen gondozott tölgy állt büszkén. A
lombkoronának köszönhetően a fa alatt száraz volt a talaj. Ezen a száraz
részen egy fából ácsolt színpadot állítottak fel, amely körül fénylő, kék
füzérekkel borított oszlopokat helyeztek el.
Biztos ezen a helyen szoktak ünnepelni - futott át Duncan agyán, bár a
poros színpad éppen üres volt.
A legfurcsább az volt, hogy sehol sem láttak egy teremtett lelket sem. Az
utcák néptelenek voltak, az ajtók vagy ablakok mögül egyetlen kíváncsi elf
sem dugta ki a fejét. Az égen esővel fenyegető, sötét felhők gomolyogtak,
de senki sem bukkant fel, hogy leszedje a kötélről a már száraz ruhákat. Az
ablaktáblák ritmust verve csapkodtak a szélben. A jelek szerint a hely
lakatlan és elhagyatott volt.
Duncan elővette a tőreit. Vészjóslónak érezte a csendet; volt benne
valami, amitől minduntalan végigfutott a hátán a hideg. Utha hunyorogva
körbenézett, majd mutatott valamit Kellnek.
- Igazad van - mondta halkan Kell. - Ez az álom teljesen más, mint a
többi volt, és nem csak azért, mert nincs benne egy lélek sem.
Duncannek egyet kellett értenie. Itt volt valami különös idegenség a
látomásban. Kissé minden valószerűtlen volt, mintha egy üvegtáblán
keresztül nézte volna a világot. Minden elmosódottnak, kopottnak tűnt, és
nem csak az elf otthonok lepusztultsága miatt. Még az ég is élettelen volt,
nem látszott rajta más, csak a szürke felhőtömeg. Duncan félig-meddig azt
várta, hogy a felhők szétválnak, és előbukkan mögülük a Homály lebegő
szigetektől terhes égboltja, de ez nem történt meg.
- Most hol keressük a démont? - kérdezte Maric.
Tanácstalanul néztek egymásra. A városnegyed kijáratául szolgáló
vaskapukat bezárták. Mindegyik kapuszárny erősnek és félelmetesnek
látszott; a jelek szerint az elfeknek még azt sem engedték meg, hogy
rápillantsanak a város többi, sokkal jobb állapotban lévő részére.
A hely korántsem volt példa nélküli, Duncan sokat tudott volna mesélni
arról, mennyiben hasonlít Val Royeaux nyomornegyedére. Persze már
önmagában a gettó jelleg is elszomorító volt, már ez az elzártság is a
szegénység, a számkivetettség hangulatát árasztotta, ez is arra utalt, hogy a
város többi részének polgárai nem törődnek se a negyeddel, se a benne
élőkkel, egyszerűen szeretnék távol tartani őket maguktól. Az elfek nyilván
megpróbáltak berendezkedni, de e világ láttán, amit megteremtettek
maguknak, még Duncan egykori, legügyetlenebb, legalávalóbb tolvajtársai
is fintorogtak volna.
Duncan lassan, figyelmesen körbenézett. Felfedezte, hogy nem csupán a
kapu, de valamennyi ajtó zárva van. Valamennyi - egyet kivéve. A tér túlsó
oldalán álló épület ajtaja hívogatóan nyitva maradt.
- Ott! - mutatta a többieknek.
- Ez így túlságosan könnyű lenne - mormolta Geneviève. Valamennyien
egyetértettek vele, ennek ellenére a csapat tagjai elindultak a nyitott ajtó
felé.
- Lehet, hogy Fiona is ott lesz? - kérdezte Maric halkan. - Vagy csak a
démon?
- Nem tudom - vallotta be Kell.
Geneviève intett az Őrzőknek, váljanak szét. Kell és Utha a nagy tölgyfa
egyik oldala felől közelített az ajtóhoz, Duncan és Geneviève a másikról.
Maric kissé lemaradt mögöttük. Egyikük sem szólalt meg, csak a szél
huhogása törte meg a csendet.
Ahogy közelebb értek az ajtóhoz, Duncan megtorpant. Az ajtón túli
folyosó valahogy nem olyan volt, amilyenre számított. Először is: széles
volt, s a falait olyan finom papírtapéta borította, amilyet a fiú addig csak a
leggazdagabbak otthonában látott. A tapétát kedves rózsák díszítették; a
rózsák mindegyike egyetlen szárból nőtt ki, a szár a fehérre festett boltíves
mennyezet felé nyújtózott. A padló sima, sötét deszkái olyan tiszták voltak,
hogy akár enni lehetett volna róluk.
- Ez nem lehet ugyanaz a hely, ahová megérkeztünk - mormolta Duncan.
A többiek körbenéztek; kezük még erősebben szorította fegyverüket.
- Keresztülmentünk egy kapun, igaz? - súgta Maric. - Bárhol lehetünk.
- Vezetnek minket - jelentette ki Geneviève. - Ez csapda.
- Van más választásunk?
Geneviève nem válaszolt. Pillanatnyi habozás után a csapat ismét elindult
előre. Nyilvánvaló volt, hogy a ház egy orlesiai arisztokratáé. A harcosok
elhaladtak egy kiváló ízléssel és drága holmikkal berendezett nappali
mellett. A folyosó keresztülvezetett a szolgák lakrészén, majd egy üvegház
következett, amelynek fehérre meszelt ajtaja egy napsütötte, virágzó
bokrokkal teli kertre nyílt.
Az egész legalább annyira valószerűtlen volt, mint korábban a
nyomornegyed. Érződött, hogy valami nincs rendjén. Duncannek feltűnt,
hogy a ház éppúgy üres, mint az elfek gettója. A folyosókon elvileg
szolgáknak és őröknek kellett volna nyüzsögniük, a ház gazdáiról a
valóságban egész csapatnyi embernek kellett volna gondoskodnia - ezzel
szemben sehol senki. Senki és semmi, csak mélységes csend…
- Hallottátok? - kérdezte Kell halkan.
Megálltak. Duncan oldalra döntötte a fejét, és meghallotta a halk hangot.
Valahol egy nő sírt. Lehet, hogy Fiona? Nem tudta megállapítani. A hang
nagyon messziről érkezett; ha ettől eltekintve nem teljes a csend, talán meg
se hallja. A vadásznak szerencsére jobb füle volt, mint neki.
Továbbmentek. Kell haladt elől, megpróbált a hang irányába tartani.
Keresztülmentek egy bokros udvaron, ahol a szökőkút tetején Andraste
márványszobra állt. Kell félretolt egy ablakot, és óvatosan belesett egy üres
konyhába. A helyiség tágas volt; normális esetben tele lett volna kenyeret
sütő, a vacsora készítésén ügyködő szolgákkal, ám egyetlen lelket sem
lehetett látni benne. A szaga alapján ítélve még sosem főztek itt. A sírás
határozottan hangosabbá vált. A vadász átterelte a csapatot a konyha túlsó
végébe, ahol egy lefelé vezető lépcsősort találtak.
A sírás lentről, valahonnan a sötétből érkezett
- Lemegyünk? - kérdezte Maric.
Nem kapott választ. Nem ismerték a való világba visszavezető utat, nem
tudták, hogyan szabadíthatnák meg magukat attól a mágiától, amit a démon
helyezett rájuk. Tudták, talán csapdába sétálnak, de nem tehettek mást, mint
hogy nyitva tartják a szemüket, és reménykednek abban, hogy sikerül
kijutniuk belőle, lehetőleg a túlsó oldalon.
Duncanben egyre erősödött a félelem, ahogy lefelé haladtak. A lépcsők
vészjóslón nyikorogtak és recsegtek a súlyuk alatt. Minél lejjebb jutottak,
annál hidegebb lett. Duncan szíve egyre gyorsabban vert; kényszerítenie
kellett magát a továbbhaladásra. A falak megváltoztak: már természetes
sziklák alkották őket.
 A csapat egy sötét, nyirkos barlangba ért. A sírás valahonnan szemből, a
bűzös pocsolyákon túlról hallatszott.
Duncan megállapította, a barlangot nem a természet hozta létre.
Valójában egy emlék volt, valami, ami olyan borzalmas, hogy Fiona
számára rettenetes barlanggá változott. A fiú érezte az érzékszervei
hatósugarának peremén túl mozgó iszonyatos dolgokat. A többiek ugyanígy
voltak ezzel. A homlokukon folyt a veríték, ahogy a szemüket tágra nyitva
haladtak előre a félhomályban. Fiona nem a legszebb álmaival megtöltött
álom csapdájába került - neki a legfélelmetesebb rémálmai váltak valóra.
Halvány fény jelent meg előttük. A csarnokból egy másik, kisebb barlang
nyílt. Ez a helyiség üres volt, csak a közepén állt egy kovácsoltvasból
készült gyertyatartó. A gyertyák lobogó lángjától a sziklapadlóról
minduntalan felugráltak a sötét árnyékok. A gyertyatartó mellett egy ember
állt, háttal az érkezőknek. Ősz haját lófarokba fogta. Hímzett bársonyzekét
és magas szárú bőrcsizmát viselt, vagyis úgy öltözött, mint az orlesiai
nemesek. Az egyik kezében hosszú bőrkorbácsot tartott.
Nyilvánvaló volt, mire kellett neki a korbács. Fiona a kőpadlón hevert.
Karjait a háta mögé húzták és a falhoz láncolták. A feje úgy lógott előre,
akár egy rongybabáé. Ruhája szétszakadt a korbácsütésektől, a hátán
húzódó sebekből ömlött a vér. Ha a válla nem rázkódik a zokogástól,
Duncan halottnak hitte volna.
- Talán azt hitted - vicsorgott a nemes ember az előtte fekvő elfre -, hogy
megengedem a papoknak, hogy elvigyenek tőlem? Hogy átvigyenek a
Mágusok Körébe? Hm?
- Bocsáss meg, uram! - könyörgött Fiona. A feje már-már a padlót
érintette. A hangja erőtlen suttogás volt. Már nem bírta abbahagyni görcsös
zokogását.
- Elfelejtetted, milyen kapcsolataim vannak! Gondoskodtam róla, hogy
ne foglalkozzanak egy hitvány elf szajhával! A mágus, aki megtalált téged?
Nos, ő tévedett. Ilyen egyszerű az egész.
- Igen, uram…
- Nekem nem azért van szükségem rád, hogy használd azt az átkozott
mágikus tehetségedet! Megértetted?
- Igen, uram…
 Duncan nem látta a férfi arcát, de így is meg tudta állapítani, hogy a fickó
valósággal őrjöng a dühtől. Ezt bizonyította az is, hogy csattintgatott a
korbácsával.
- Te nem hallgatsz rám, ostoba leány! Elegem van az
engedetlenségedből! Elegem!
A korbács magasra emelkedett; a férfi felkészült, hogy újra lesújtson
Fionára.
- Megállj! - kiáltott rá Geneviève a korbácsosra. Kardját maga elé tartva
belépett a kisebb barlangba. Társai követték, és a férfitól meglehetős
távolságra szétváltak egymástól.
A férfi megállt, nem sújtott le Fionára, hanem szembe fordult az
érkezőkkel. Csak ekkor látszott, hogy hihetetlenül jóképű. A szemét -
orlesiai szokásnak megfelelően - fekete szénceruzával emelte ki;
szembogara vészjósló, bíboros árnyalatban ragyogott. Úgy mosolyodott el,
mintha örülne valaminek.
- Ah! És végre megérkeztek! Megtaláltátok az álmaitokból kivezető utat?
Nos, ha úgy tartja kedvetek, ám hajítsátok el az ajándékot. Tőlem biztos
nem kaptok másikat.
- Nincs szükségünk az ajándékaidra - mondta Geneviève fenyegető
hangon. A férfi felé tartotta a kardját. - Elereszted Fionát, és eleresztesz
minket is. Rajta!
A férfi halkan felnevetett.
- Eresszem el a drágaságomat? Azt már nem! Jó áron vettem, éveket
töltöttem a felnevelésével. Nem fogom hagyni, hogy ez mind kárba
vesszen!
- Tudjuk, hogy démon vagy. Nincs szükség erre a színjátékra.
A férfi elismerően csettintett a nyelvével.
- Azt hiszitek, tényleg itt vagytok? Azt hiszitek, valódi fegyvereket
szegeztek rám? Mit gondoltok, ebben a birodalomban ki az úr, és ki az
álmodó? - Csak megmozdította a kezét, mire Geneviève-et valami
hihetetlen erő hanyatt vágta. A nő felnyögött, amikor belecsapódott a
barlang kőfalába; a kardja a földre csattant. A démon vigyorogva emelte
feljebb a kezét, s Geneviève is úgy emelkedett fel, mintha valaki torkon
ragadta volna. Fuldokolva a nyakához kapott, és közben a tehetetlenül
rugdalta a levegőt.
 Kell kilőtt egy nyílvesszőt, amely belefúródott ugyan a nemes úr
nyakába, de semmiféle hatása nem volt. Utha rárontott a lényre, Maric
magasra emelt karddal követte. A nemes úr éppen csak megmozdította a
másik kezét, s két támadója hanyatt vágódott a földön. Kell kilőtt még két
nyílvesszőt - egyik sem tett kárt a démonban -, majd előkapta a buzogányát,
és ő is rohamot indított.
- Ejnye - sóhajtott fel a nemes úr. - Ez ostobaság. - Geneviève-et még
mindig a falhoz szorítva, a vadász felé nyúlt a másik kezével. Kell is
felemelkedett a levegőbe, és ott zuhant le a földre, ahol Maric és Utha
éppen feltápászkodott.
Duncan a tőreit készenlétben tartva hátul maradt. Először arra gondolt,
körözni kezd, és megpróbálja megszúrni a démon testét, de miután látta,
hogy a társai semmit sem értek el a támadásaikkal, gyanította, hogy ő sem
járna több sikerrel. Végül odaosont Fionához, és óvatosan megérintette.
- Fiona? - suttogta. - Jól vagy?
Az elf lassan félemelte a fejét. Duncan rájött, ostoba kérdést tett fel. A nő
háta véres volt, a bőre felhasadt. Kérdőn nézett Duncanre. A szeme vörös
volt a sírástól, az arca elgyötört a szenvedéstől. Duncan rádöbbent, Fiona
nem ismeri fel őt, nem is nagyon fogja fel, hogy valaki áll előtte.
- Várj, megpróbállak kiszabadítani! - Duncan megfogta a nő kezét. Csak
ekkor vette észre, hogy Fiona csuklóját véresre dörzsölték a vasbilincsek.
Úgy látta, könnyű lesz kinyitni a zárakat. Belenyúlt az övébe, elővette a
zárnyitó tüskéjét.
- El onnan! - üvöltött fel a démon. Duncan felé fordult, és előrelökte a
kezét, hogy eltávolítsa a fiút Fiona közeléből. Duncan végigcsúszott a
földön, s beverte a fejét az egyik kiszögellő sziklába. Éles hangon
felkiáltott, ahogy a perzselő fájdalom végighaladt a testében. Kábultan
megpróbált feltápászkodni. Kiáltásokat hallott, amelyek jelezték, hogy
Geneviève és a többiek ismét rátámadtak a démonra. Lehet, hogy sikerült
elterelnie a lény figyelmét? Ez mindenesetre vigasztaló gondolat volt.
Éppen jókor állt fel ahhoz, hogy lássa, ahogy Geneviève tövig beledöfi a
kardját a nemes úr derekába. A penge akadálytalanul hatolt keresztül a
testen, de a túlsó oldalon, ahogy előbukkant, egyetlen csepp vér sem tűnt
fel.
A démon már-már csalódottan nézett a pengére.
 - Most komolyan, ez a legtöbb, amire képesek vagytok? Ilyen szánalmas
próbálkozásokkal akartok elkápráztatni? - Kinyújtotta a kezét, és
villámgyorsan, hogy Geneviève nem térhetett ki előle, elkapta a nő nyakát,
s felemelte őt a földről.
Geneviève levegő után kapkodott, és tehetetlenül hadonászott a karjaival.
- Látod? Én a régi módszerrel is el tudok érni valamit - vihogott a démon.
- Amint abbahagyod ezt a hasztalan vergődést, szép csendben
elpusztulhatsz. Nagy hiba volt, hogy nem végeztem veled azonnal.
Kell a közelben, eszméletlenül feküdt. Duncan nem látta, hogy Utha hol
van. Maric a démon közelében állt. A feje véres volt, de ügyet sem vetett rá;
felemelte rúnákkal telerótt kardját.
- Maric, ne! - kiáltotta Duncan.
A démon hátrakapta a fejét, s meglátta Maricot. A másik kezével elkapta
a király nyakát, ugyanúgy, ahogy pár pillanattal korábban Geneviève-ét.
Maric fuldokolni kezdett, de nem eresztette el a kardját, ahogy feljebb
emelkedett, többször is lesújtott a lényre. Erőfeszítése azonban felesleges
volt, mert a pengéje éppen csak felhasította a démon hímzett köntösét.
A nemes úr a vágásokra pillantott, bíborszínű szemében vészjósló tűz
lobbant.
- Ezért szenvedni fogsz! - Miközben a másik kezével még mindig a
levegőbe emelte Geneviève-et, nekilátott, hogy összezúzza Maric gégéjét.
A ropogó hang nedves volt és undorító. Maric kétségbeesett, mélyről jövő
kiáltást hallatott; a hang betöltötte a barlangot.
Hirtelen egy másik hang is hallatszott, egy vadállati, fájdalmas és dühös
sikoly. Fiona… Úgy állt fel a kőpadlóról, akár egy eszelős. Egész testében
reszketett az erőfeszítéstől. A tekintete vad volt, az öklei körül fénylő
mágikus energia gyűlt össze. A démon egy pillanatra mozdulatlanná vált,
majd kíváncsian az elf felé fordította a fejét. Elkésett: Fiona egy hihetetlen
erejű villámot küldött rá.
A villanás elvakította Duncant, a mennydörgő robaj szinte ledöntötte a
lábáról. A falhoz tántorodott, és amikor kinyitotta a szemét, ismét Fionát
látta, aki ekkor már erejét vesztve térdelt a földön. A démon is elterült, és
elejtette Maricot meg Geneviève-et. A köntöse szétégett, meztelen mellkasa
füstölgött a csapás nyomán. Kábultnak látszott.
 Duncan kihasználta a kínálkozó alkalmat. Átszáguldott a helyiségen,
felugrott a levegőbe, és a nemes úrra vetődött, mielőtt az valamelyest
összeszedhette volna magát. Lássuk, most elérek-e ezzel valamit. A fiú,
ahogy ledobbantott a testre, mindkét tőrét a démon fejébe döfte. A pengék
könnyedén becsúsztak a lény szemeibe.
A démon fájdalmas üvöltést hallatott. Hadonászni kezdett a karjaival;
semmit sem látott. Duncan érezte, hogy valami láthatatlan erő megragadja
és fellendíti a levegőbe. Beleütközött a barlang mennyezetébe, de olyan
erővel, mintha egy óriási kéz préselte volna oda. A levegő kiszorult a
tüdejéből, nem jutott lélegzethez.
- Ez nagy ostobaság volt, kis ember! - vicsorgott a nemes úr, miközben
kirántotta az egyik tőrt a szeméből. A szemgödörből előtörő bíborszínű
ragyogás hihetetlenül erős volt; a fény úgy ömlött ki, mintha vér lett volna.
A lény Fiona felé fordult, nem emberi vigyor jelent meg az ábrázatán.
- Játszani akarsz, mi? A korbácsot szeretnéd? Mikor fogsz már
megtanulni valamit?
- Soha! - köpte a szót az elf. Feltápászkodott a földről, de olyan gyenge
volt, hogy egész testében reszketett. Az arcát eltorzította a dacos elszántság.
- Soha többé nem kínozhatsz meg! Soha!
- Meglátjuk - mondta a démon. Egyik kezéből lángok törtek elő, fekete
lángok, amelyek olyan döbbenetes hidegséggel töltötték meg a barlangot,
hogy Duncannek összerándult az arca. A démon Fiona felé nyúlt. A lángok
megnőttek. Az elf farkasszemet nézett a lénnyel, és nem is próbált kitérni
előle.
Mielőtt azonban a démon bármi egyebet tehetett volna, Duncan meglátta
a háta mögött felemelkedő, vérrel borított alakot. Maric félelmetes
csatakiáltást hallatott, meglendítette kardját, és egyetlen csapással levágta a
démon fejét.

Felébredtek.
Duncan feltápászkodott a törpék által épített csarnok hideg kövéről. A
csontvázak még mindig ott hevertek körülötte.
A törpe-király maradványaira pillantott, arra a csontvázra, amelyben
korábban a démon lakozott. A csontok már élettelenül feküdtek az ősi
trónuson; nehéz volt elhinni, hogy nemrég még mozogtak. A holtak ismét
holtak voltak. A király csontjai Duncan szeme láttára porladtak szét. A
mágia, amely egyben tartotta őket, valahogyan kiszivárgott belőlük. Néhány
pillanattal később nem volt más a trónuson, csak egy marék por.
Valahogy megváltozott a helyiség, már korántsem volt olyan vészjósló,
mint korábban. Duncan hallotta, hogy a többiek is mozgolódni kezdenek,
látta, hogy Maric magához tér. A fiú mellett Fiona is megmoccant. Az elf
külseje a régi volt, nyoma sem látszott rajta a Homályban szerzett
sérüléseinek. A többiek sebei is eltűntek.
Fiona hitetlenkedve nézett a kezére.
- Ez… ez a való világ? Életben vagyok?
- Valamennyien élünk - vigyorgott Duncan.
Fiona odahajolt hozzá, átölelte, a megkönnyebbüléstől és a
kimerültségtől zokogva magához szorította a fiút. Duncan el sem tudta
képzelni, az elf mit élt át, de nem is akarta. Éppen elég volt emlékezni arra,
hogy mit hagyott maga mögött.
Mégsem tértek magukhoz valamennyien. Miközben a többiek felálltak,
Nicolas ott maradt, ahová a démon hajította. Éppoly élettelen volt, mint a
körülötte fekvő ősi maradványok.
Duncan azon kapta magát, hogy azt kívánja: bárhol legyen is Nicolas,
bárhol is álmodja tovább az álmát, lelje meg végre azt a békét, amelyre oly
kétségbeesetten vágyott. Legalább ő, ha már nekik nem sikerülhetett.
 14.

S ahogy a fekete felhők fölébük sodródtak,

meglátták, mit hozott a Büszkeség -
s emiatt kétségek közé zuhantak.

- Gyászdalok gyűjteménye 7:10

Fiona megkönnyebbült, hogy végre kijutottak arról a helyről.

Miután Kell megtalálta Haftert, a csapat valósággal kimenekült a romos
palotából. A kutya újra és újra megugatta a gazdáját - mintha csak azt
akarta volna elpanaszolni, milyen rosszul érezte magát amiatt, hogy oly
sokáig egyedül hagyták. Fiona nem tudta, hogy Hafter aludt-e, vagy ott
volt-e valahol, velük együtt a Homályban. Elképzelhetőnek tartotta, hiszen
tudomása szerint a kutyák is álmodnak. Bárhogy is történt, Hafter
mindenesetre éppúgy megkönnyebbült, mint Kell. A vadász nem sokat
szólt, csak megsimogatta Hafter fejét, és szomorúan rámosolygott.
Nicolas testét magukkal vitték. Úgy érezték, nem lenne helyénvaló, ha ott
hagynák a számtalan törpe között, akik oly szörnyű halállal pusztultak el.
Kell és Maric vitte a testet. Senki sem szólalt meg, ahogy Geneviève
kivezette őket. Fiona fázósan összehúzódva követte társait. Egyfolytában
reszketett; minél többször gondolt az átélt rémálomra, annál inkább fázott.
Nicolast a romos palota előtt, a hosszú lépcsősor tövében hagyták.
Eltartott egy darabig, míg sikerült összeszedniük annyi követ, hogy
betemessék a testét. Geneviève a kőhalomra ráterítette Nicolas fekete
köpenyét. Egy hosszú percre lehajtott fejjel valamennyien odaálltak halom
elé, hogy búcsút vegyenek társuktól. A barlang süket csendje valóságos
teherként nehezedett rájuk.
- Nem érzem helyénvalónak, hogy nem temetjük el - mormolta Fiona.
- Ő döntött így - felelte Geneviève éles hangon.
Fiona ezzel a kijelentéssel nem szállhatott vitába. Helyesen cselekedtek.
Talán mentek volna vissza a földalatti tóhoz, hogy a szerelme mellett
helyezzék nyugovóra Nicolas testét? Így lett volna helyénvaló, de
mindannyian tudták, ez lehetetlen. A mélyszörnyek biztos lecsapnának
rájuk, mielőtt még odaérnek. Ennek így kell történnie…
Fiona úgy érezte, meg kellene beszélniük a történteket, át kellene
tekinteniük, hogy mibe keveredtek, és merre tartanak egyáltalán. Úgy
érezte, szükségük lenne átgondolni, ami velük történt, bár közben testének
minden porcikája tiltakozott az emlékek felidézése ellen. Túlságosan jól
emlékezett, hogy a korbács hogyan hasította szét a bőrét és a húsát. A
többiek sem voltak sokkal jobb állapotban, mint ő, fásultan követték
Geneviève-et, aki visszavezette őket a Thaighoz.
Órákon át botorkáltak a romos utcákon. Fiona szinte nem is látta a várost,
valósággal beburkolózott saját sötétségébe. Az álom hihetetlenül
valóságosnak tűnt. A démon annak a férfinak az alakjában jelent meg előtte,
aki annak idején, az apja halála után megvette őt a rabszolga-kereskedőtől.
Fiona akkor még nem tudta, valójában kik a kereskedők. Kedves
embereknek tartotta őket, akiktől ételt és fekhelyet kapott. Akkor még nem
tudta, ki az a másik kedves ember, aki elvitte tőlük. Amikor abban a
fényűző házban találta magát, úgy érezte, ő a legszerencsésebb lány az
egész világon.
Milyen naiv volt! Dorian gróf, az új gazdája már régóta vágyott egy elf
szajhára, akit úgy tarthatott, mint egy kis házi kedvencet, akire szép ruhákat
adhatott, akit magával vihetett, mint valami poggyászt, a fővárosba, ahová
gyakran járt. A grófnő nem törődött a férje új játékszerével, ügyet sem
vetett Fionára, csak a saját ügyeivel foglalkozott. Fiona fogolyként élt a
házban. Nem tudta, hogy amit csinál, az valójában helytelen; csak azzal
törődött, hogy a gróf kedvére kell tennie, máskülönben nem kerülheti el a
haragját és a büntetést. Dorian gróf sokszor akkor is dühöngött, amikor
elégedett volt.
Nem volt könnyű megszökni attól az embertől. A szerencsének
köszönhetően Val Royeaux utcáin felfigyelt rá egy idősebb mágus. A gróf
iszonyú haragra gerjedt, amikor erről tudomást szerzett. Fiona arca még
mindig összerándult, amikor eszébe jutott, hogy azon az éjszakán hogyan
korbácsolta meg őt az a vadállat. Dorian gróf betömte a száját, és vérét
vette. Megkínozta, de úgy, hogy a végén már a halálért könyörgött. A férfi
azonban még ezt is megtagadta tőle.
Aztán Fiona dühös lett. Mélyen lenyúlt önmagába, és összeszedte minden
mágikus képességét - azt képességet, aminek létében ő maga sem hitt addig,
amíg elő nem tört belőle, és meg nem mentette. Mert pontosan ez történt.
Nyers mágikus erővel ölte meg a grófot. Miután végzett vele, kimerülten,
vérző testtel feküdt a teteme mellett.
Azután megérkeztek a démonok. Kedves dolgokat súgtak a fülébe, azt
ígérték neki, hogy eltüntetik a fájdalmát. Annyira szerették volna
megszállni őt, hogy beköltöztek az elméjébe. Fiona megpróbált védekezni,
de már nem maradt ereje. Csak feküdt és zokogott, mást nem bírt tenni.
A grófnő talált rá a kazamatában, eszméletlenül, saját vérében fekve,
félholtan. Fiona azóta sem tudta, hogy az asszony miért lépett kapcsolatba a
Mágusok Körével, hogy vigyék el onnan. Soha többé nem látta a grófnőt.
Lehet, hogy az asszony végül mégis megsajnálta őt? Vagy esetleg hálás volt
az elfnek, aki végzett kegyetlen férjével, ezzel gazdag özveggyé téve őt?
Azt is megtehette volna, hogy a városőröket hívja, vagy egyszerűen csak ott
hagyja, míg meg nem hal.
A mágusoknál valamivel jobb volt. A rémálmai erőtlenebbé váltak.
Sokszor azt hitte, sikerült teljesen maga mögött hagynia őket, de sajnos nem
ez történt. Olyan volt az egész, mintha újra és újra felszakadt volna egy régi
seb a szívében, mintha ismét vérezni kezdett volna.
Miután Kell megtalálta Bregan nyomait, egy olyan helyre jutottak, amiről
a rengeteg törmelék miatt képtelenség volt megállapítani, mi lehetett
egykor. A vadász felemelte a kezét, megállította a csapatot, majd letérdelt,
és szemét lehunyva végighúzta az ujjait a földön. Kissé felemelte a fejét,
úgy viselkedett, mintha szagot fogott volna, majd halkan így szólt:
- Megtaláltam.
Mindenki tudta, kire gondol. Geneviève felélénkült a szavak hallatán,
ráparancsolt Kellre, hogy haladéktalanul kövesse a nyomot. A vadász
felnézett rá; Fiona egy pillanatig arra gondolt, ismét megkérdőjelezi
Geneviève parancsnoki mivoltát, ám végül némán bólintott, és
felegyenesedett, hogy elvégezze a feladatot.
Geneviève szinte vibrált; mintha kicserélték volna, már nem az a komor
és hallgatag ember volt, aki korábban. Nyilvánvaló volt, hogy még mindig
szeretné megtalálni a fivérét.
Fionának már időnként emlékeztetnie kellett magát, hogy miért is jöttek
le erre a helyre. Mennyi ideje róhatják az Alsó Utakat? Néhány napja? Egy
örökkévalóságnak tűnt…
 Egy darabig Duncan mellette haladt. Fiona ránézett; a fiú szomorúan
elmosolyodott. Az elf sejtette, Duncan bíztatónak szánta a mosolyt, pedig
csak azt tette nyilvánvalóvá, hogy a Homályban az ő szíve is meghasadt.
Fiona nem tudta, a fiú min ment keresztül, de azt látta, hogy valami komoly
dolog történt vele. Valahogy idősebbnek látszott.
- Miért téged akart megszállni a démon? - kérdezte Duncan váratlanul.
- Mert az ilyen lények még erősebbé válnak, ha egy mágus testébe
költöznek.
- Én úgy láttam, amúgy is elég erős volt.
Fiona megvonta a vállát.
- Nem tudom. Már hosszú ideje létezett a mi világunkban. Talán nem sok
ereje maradt. Lehet, hogy mindig is egy mágust szeretett volna megszállni.
Ezek mindig olyasvalamire vágynak, ami nem lehet az övék. A démonok
már csak ilyenek.
Duncan elgondolkodva bólintott.
- Köszönöm, hogy megmentettél - suttogta Fiona.
- Ne nekem köszönd, inkább neki! - Duncan a király felé intett a fejével.
Maric ott haladt a közelükben, de túlságosan belemélyedt a saját
gondolataiba ahhoz, hogy észrevegye: róla van szó.
- Miért? Mert megölte a démont?
- Ő volt az, aki elsőként kitört az álmából, és eljött értünk, többiekért. Azt
mondta, kötelességünk, hogy megmentsünk téged. Ha ő nincs, talán én sem
hagytam volna el a… Még mindig ott lennék. Ez egészen biztos.
Duncan a homlokát ráncolva elfordította a fejét, hogy elrejtse a
fájdalmát. Fiona eltűnődött, vajon miféle álma lehet ennek a fiúnak, aki
magára hagyatottan, Val Royeaux nyomornegyedében nőtt fel? Nem akarta
feltenni a kérdést, inkább megfogta Duncan kezét, és melegen
megszorította.
Újabb egy órán keresztül haladtak előre a kőhalmok és törmelékek
között, míg végül eljutottak ahhoz a kapuhoz, amelyen keresztül ki lehetett
jutni Ortan Thaigből. Maric elmondta, hogy egyszer már átment ezen a
kapun, és néhány órával később a csapata először találkozott a
mélyszörnyekkel. Fiona összenézett Kell-lel és Uthával, de egyikük sem
szólalt meg. Érezték a mélyszörnyek közelségét. Furcsának tűnt aztán, hogy
a lények ilyen sokáig követték őket. Talán ez volt az a hely, ahol ismét
rátaláltak a nyomaikra. Fiona azt kívánta, bárcsak a véletlennek is köze
lenne ehhez a fordulathoz.
Az óriási vaskaput hajdan valami iszonyú erő döntötte be. Fiona
gyanította, hogy ogrék végezték a feladatot. A hatalmas, kék vadakat a
mélyszörnyek általában igavonónak használták, de annak idején
valószínűleg ráuszították őket a Thaigre. Fiona nagyon jól el tudta képzelni,
hogyan özönlöttek be a mélyszörnyek az ogrék által ütött résen, hogyan
sodorták el sötét áradatként a védekezésre kényszerülő törpéket.
A kapu közelében Hafter megszaglászta az egyik törmelékhalmot, és
ideges hangokat hallatott. Felemelte a fejét, a kapun túli árnyakra nézett, és
nyüszíteni kezdett. Fiona pontosan tudta, miért.
Átjutottak a kapun, és ismét az Alsó Utakon voltak. Nem kellett sok idő,
hogy ismét felfedezzék a jellegzetes mélyszörny-fertőzés nyomait. A
falakat borító mocsokréteg bizonyos helyeken olyan vastag volt, hogy nem
is látszott ki alóla a kő. Az undorító anyag mindent beborított, az útra is
jócskán jutott belőle - hol cuppogott, hol csikorgott Fiona csizmája alatt. Az
elf megremegett, amikor elképzelte, milyen lenne, ha a bőréhez érne.
Egy új hang hallatszott. Talán nem is a hang rá a legmegfelelőbb
kifejezés; Fiona inkább érezte, mint hallotta. Bizonyos ideje már érezte.
Időnként olyan volt, mintha valaki a nevét suttogná, legalábbis úgy
gondolta, őt szólítják, időnként viszont inkább lágy, megkapó dalnak tűnt,
amit valami távoli kórus énekel.
Egyértelmű volt, hogy van valamilyen köze a mélyszörnyekhez. Fiona
ebben biztos volt.
Hosszú ideig haladtak. Fiona már azt sem tudta, mióta menetelnek.
Megpróbálta arra összpontosítani, hogy a botja folyamatosan világítson,
meg arra, hogy egymás után tegye a lábait. Szeretett volna pihenni, de már-
már hálás volt azért, hogy az ájulás szélére került. Gyanította, ezzel
valamennyien így vannak, mivel olyan iramban haladtak, hogy közben
egyikük sem gondolkodhatott.
Kell a menet élén maradt, hűséges kutyája lépést tartott vele. A vadász
időnként megállt, letérdelt, és a homlokát ráncolva megvizsgálta a többiek
számára láthatatlan nyomokat. Fiona elképzelni sem tudta, hogyan képes
megtalálni egy Szürke Őrző nyomait itt, a mélyszörny-mocsok
rengetegében. Valahogy megtette. Kell időnként befordult egy-egy sarkon;
a társai követték. Végül eljutottak egy újabb omláshoz, amin túl a tintasűrű
feketeséggel borított barlangok tátongtak - ez volt az Alsó Utak alatti
terület, a mélyszörnyek valódi otthona.
- Ott! - mutatta Kell.
Geneviève előrement, belesett a nyíláson, és megállapította, hogy a
barlangba vezető törmelék-lejtőt meg lehet mászni.
- Oda megyünk - jelentette ki határozottan.
- Nem, még nem. Először beszélgetünk.
Geneviève ellépett Kell mellett.
- Nem akarok beszélgetni! - Továbbment, és a törmeléken csúszkálva
ereszkedni kezdett a mélyben sötétlő árnyak felé. Fiona mozdult, hogy
kövesse, ám Kell a szemébe nézett és a fejét rázta. Az elf megállt, és ezt
tették a mögötte érkezők is.
Vártak. Geneviève nem juthatott messzire, a fénykörön túl semmiképpen
sem mehetett. Fiona hallotta, hogy megáll és ingerülten felsóhajt. Nem
tehetett mást, vissza kellett fordulnia. Végül ismét ott állt a társai előtt. Az
arca dühös volt. Karba tett kézzel nézett Kellre. Hafter fenyegetően
morogni kezdett a gazdája mellett, ám Kell csendre intette.
- Tehát egy újabb kihívás következik? - kérdezte Geneviève.
A vadász végigmérte a parancsnokot. A máskor közömbös vadász arcán
rá egyáltalán nem jellemző módon érzelmek tükröződtek, bár Fiona nem
tudta eldönteni, hogy dühös vagy egyszerűen aggódik.
- Geneviève, követtünk téged - mondta Kell lassan -, követtünk, amikor
ész nélkül belerohantál egyik veszélyből a másikba. Követtünk téged a
palotába is, de ezen most változtatni kell.
- Nem fordulunk vissza!
- Nem a visszafordulásról beszélek.
- Arról, ami a palotában történt, nem tehetek - jelentette ki Geneviève. -
Egy illúzió csalt oda minket, valami olyasmi, ami téged éppúgy rászedett,
mint engem.
- Nem, Geneviève. A megszállottságod és az óvatlanságod vitt minket
oda. - Kell gondosan megválogatta a szavait. Duncan riadtan nézett Fionára,
de egyetlen szót sem szólt. Fiona egyetértett a vadásszal, ő is úgy gondolta,
ez a vak elszántság semmi jót sem hozhat.
- És? - kérdezte Geneviève. - Mit akarsz tenni? Én vagyok a
parancsnokotok. Vagy talán a helyemre akarsz állni?
- Nem szeretnék parancsnok lenni - felelte Kell. - De utánad itt én
vagyok a rangidős Szürke Őrző. Kötelességem kijelenteni, hogy ennek a
feladatnak a végrehajtásához minden tudásunkra szükség van, éppen ezért
óvatosan kell eljárnunk, nem pedig úgy, ahogyan eddig te tetted.
- A Teremtő vigye az óvatosságot! - csattant fel Geneviève dühösen.
Kell összehúzta a szemét.
- Hallgass a józan eszedre, parancsnok!
Maric lépett elő Fiona háta mögül.
- Egyetértek! - mondta. Fiona még sosem látta őt ennyire józannak és
bölcsnek. - Ha az országom sorsa múlik rajta, hajlandó vagyok kockáztatni
az életemet, de eszem ágában sincs, hogy szánt szándékkal eldobjam
magamtól.
- Valamennyien így gondoljátok? - Geneviève a királyról Kellre, majd
Duncanre nézett. - Úgy gondoljátok, én szeretném eldobni az életemet?
Duncan zavarában a padlót bámulta.
- Nem tudom - felelte Kell. - Lehet, hogy mind meghalunk, de ha így
megyünk tovább, akkor egészen biztos, hogy mind elpusztulunk.
Geneviève összeszorított foggal, ingerülten nézett a vadászra.
Leeresztette a karjait, ökölbe szorította a kezét.
- Köszönöm, Kell! - mondta pattogósan. - Tudomásul vettem: ez a
véleményed. Most pedig menjünk le az alattunk lévő barlangba!
Kell tétovázott.
- Azt hiszem, félreértettél. Te…
Geneviève kesztyűs keze olyan gyorsan mozdult, hogy Fiona nem is
látta, Kell azonban hátraugrott, így elkerülte az ütést.
- Azt mondtam: tovább! - üvöltött Geneviève az őrjöngő dühtől vörös
arccal.
Hafter hangos morgással Geneviève-re vetette magát. A nőnek csak
annyi ideje volt, hogy az arca elé rántsa a kezét. A kutya a fogai közé kapta
Geneviève egyik kezét, és lerántotta a nőt. Mindketten a földre zuhantak. A
kutya vicsorogva jobbra és balra rángatta a fejét, miközben Geneviève
megpróbálta lelökni magáról.
- Hafter! Ne! - kiáltott fel Kell.
A kutya azonban nem hallgatott rá. Folytatta a harcot, és még akkor sem
hagyta abba a támadást, amikor a vadász megpróbálta lerángatni a nőről.
Geneviève végül összeszedte az erejét, és valahogy lerúgta magáról a
kutyát.
Hafter néhány lábnyi távolságban ért földet. Geneviève kesztyűje még a
fogai között volt. Azonnal talpra szökkent, eleresztette a kesztyűt, és máris
indult, hogy ismét a nőre támadjon. Utha közbelépett, átfogta a kutya
nyakát. Hafter meglepetten feléje kapott, de aztán vicsorogva ismét
Geneviève felé fordult.
A vadász Geneviève-nek nyújtotta a kezét.
- Bocsánatodat kérem, parancsnok. A kutyám…
Kell a második ütés elől már nem lépett el. Geneviève dühödt kiáltással
keményen az arcába csapott. Kell hátratántorodott. Hafter hangosan ugatni
kezdett, felingerelte, hogy nem hagyják, hogy megvédje a gazdáját.
Geneviève felugrott, és Kell felé rohant, de ezúttal Maricnak és Duncannek
sikerült megállítania. Hátulról fogták le, de így is alig bírták megtartani a
dühöngő nőt. Geneviève felemelte az öklét, hogy ismét megüsse Kellt, aki
döbbenten, alig egy lábnyi távolságban állt tőle. Végül Duncan fogta le a
parancsnok kezét.
Ez volt az a pillanat, amikor Fiona felfedezett valamit. A parancsnok
kezén, csuklóján és a jelek szerint az alkarján is csúf folt éktelenkedett. Ez
volt az a folt, amiről Duncan már korábban beszélt neki. Nem sebhely volt,
nem horzsolás, nem lehetett természetes eredetű; olyan volt, mintha
Geneviève húsa rothadásnak indult volna.
Fiona döbbenten kapkodott levegő után.
Utha is meglátta a foltot, majd Maric és Duncan is észrevette. Geneviève
látta, hogy a többiek mit néznek; látta, hogy rothadó húsát már nem rejtheti
el. Nem találta értelmét a további küzdelemnek. Leeresztette a kezét,
elernyedt a teste. Maric és Duncan óvatosan hátrébb lépett tőle.
- Ez micsoda? - kérdezte Maric, miközben elborzadva nézte a nő kezét.
 Geneviève elhúzta a száját. A kesztyűjéhez lépett, felemelte a földről.
Egy percig hallgatott. Letörölte a kesztyűről a kutya nyálát, és ügyet sem
vetett a közelében vicsorgó Hafterre.
- A mélyszörnyek rothadása - mondta olyan halkan, hogy alig lehetett
hallani.
- De…
- Előbb-utóbb valamennyiünket utolér, Maric.
Kell megdörzsölte az állát, ahol Geneviève megütötte. Feldúlt volt, de
nem dühös. Egy komoly pillantással és egy kézmozdulattal lecsendesítette
Haftert, majd lerántotta egyik bőrkesztyűjét és felemelte a kezét. Láthatóvá
vált az alkarján éktelenkedő folt, amely ugyan jóval kisebb volt, mint
Geneviève-é, de tisztán látszott rajta, hogy micsoda.
- Én is elkaptam - mondta színtelen hangon.
Utha feltűrte a köntöse ujját. Az ő karján több apró folt sötétlett. Tett
néhány mozdulatot, mire Kell bólintott.
- Akkor kezdődött, amikor lejöttünk az Alsó Utakra - mondta. - Az
álmokkal együtt…
Geneviève zavartan nézett Kellre és Uthára.
- Azt hittem, csak nálam… Csak én… - mormolta.
- Ha elmondtad volna nekünk, mi is elárultuk volna.
Geneviève erre nem tudott mit felelni. Mozdulatlanul állt; olyan volt,
akár egy eltévedt gyermek. Fiona kérdő pillantást vetett Duncanre, aki
válaszképpen hevesen megrázta a fejét. Nála nem jelentkeztek a foltok, és
Fionánál sem. Egyelőre…
- Mi az oka ennek? - kérdezte Fiona, megtörve a kényelmetlen, feszült
csendet. - Talán azért van, mert ilyen közel kerültünk a mélyszörnyekhez?
Geneviève elgondolkodott.
- Még sosem jegyezték fel, hogy ilyen elváltozások jelentek meg a
Szürke Őrzőkön. Arra gondoltam, elérkezett az időm, de… lehet, hogy
valamilyen más erő is működésbe lépett.
- Mire gondolsz?
A parancsnok szótlanul bámulta a földet. Kell visszahúzta a kesztyűjét, ő
sem szólalt meg. Utha a homlokát ráncolta.
 Fiona megértette, egyikük sem tudja a választ. Ez nem volt valami
bíztató.
- Lehet, hogy nem is létezik a Métely - találgatott Duncan. Amikor a
többiek ránéztek, folytatta: - Nem tudhatjuk biztosan, hogy a mélyszörnyek
állnak emögött. Ők egyszerűen itt vannak, az Alsó Utakon. Lehet, hogy ez
valami egészen más dolog.
Geneviève tétován bólintott.
- Csak az biztos, hogy itt valami nincs rendjén.
- Azt viszont nem tudhatjuk, hogy ennek az egésznek köze van-e a
mélyszörnyekhez - mormolta Kell. - Vagy a Mételyhez. A legfontosabb
feladatunk az, hogy megakadályozzuk a Métely újbóli elterjedését. Ha
viszont nem erről van szó, ha nem ez történik… - Nem fejezte be a
gondolatot. A Szürke Őrzők aggodalmas pillantásokat váltottak egymással.
- A Métely igenis létezik - jelentette ki Maric.
Fiona a királyra nézett, aki összerezzent, amikor minden szempár feléje
fordult.
- Ezt nem akartam elmondani nektek - folytatta Maric habozva -, de
nagyon jó oka volt annak, hogy Denerimben fogadtalak benneteket. Jó oka
van annak, hogy hittem nektek.
- És én még azt hittem, a parancsnok bűvölt el téged? - szólt közbe
Duncan.
Maric nem törődött a közbevetéssel.
- Az anyám halála után Loghainnel megpróbáltunk elszökni az orlesiaiak
elől, és eltévedtünk a Korcari Vadonban - kezdte komor hangon. -
Találkoztunk egy öregasszonnyal, egy boszorkánnyal, ő mentett meg
minket. Figyelmeztetett valamire. Elmondta, hogy a Métely Ferelden felé
közeleg. - Fiona érezte, Maric nem mond el mindent, a király azonban
elhallgatott, és látszott rajta, nem fogja folytatni.
Geneviève elgondolkodott, majd kíváncsian Maricra nézett.
- Egy boszorkány? A Vadonban? És te elhitted, amit mondott?
- Voltak… más dolgok, más igaz dolgok, amikről beszélt.
- A mágiával nem lehet a jövőbe látni, Maric - jegyezte meg Fiona.
- Viszont léteznek látomások. A mágusoknak is vannak látomásaik. Ezt te
magad mondtad. - Maric hosszan, akadozva fújta ki a levegőt. - Nem
tudtam, bízhatok-e benne… Nagy árat fizettem a boszorkány szavaiért. Ha
nem a jövendőről beszélt, akkor is túlságosan sok a véletlen egybeesés.
Fiona furcsa árnyékot fedezett fel Maric tekintetében. Nem ismerte a
boszorkánnyal kapcsolatos történet egészét, de azt látta, hogy Maricot
komolyan zavarja a jóslat, amit minden bizonnyal elhitt. De vajon meg
lehet-e bízni egy boszorkány jövendölésében? Fiona a maga részéről hitt
Geneviève látomásában. Valamennyien hittek. Nem volt nehéz elfogadni
azt sem, hogy ezeknek a látomásoknak a gyökerénél ott van a Métely,
pontosabban az eljövendő katasztrófával kapcsolatos figyelmezetések sora.
Geneviève határozottan bólintott. Addigi eltökéltsége még erősebbé
változott; Fiona látta a szemén, hogy semmi sem állíthatja meg.
- Ez nem véletlen! - mondta. - Folytatjuk a küldetést. Óvatosan. - Az
utolsó szó kimondása közben kényszeredett pillantást vetett Kellre.
Kell megcsóválta a fejét.
- Kimerültünk, parancsnok. Te is kimerültél. Nagyon sok mindenen
mentünk keresztül. Pihenjünk, mielőtt továbbmegyünk!
- De hiszen mindjárt megérkezünk! Tovább kell mennünk, méghozzá
gyorsan!
- A brossok továbbra is elrejtenek minket a mélyszörnyek elől - mondta
Kell a mellényére tűzött ónix brossra mutatva. - És szükségünk lesz az
erőnkre. Itt pihenünk!
Geneviève úgy nézett rá, mintha őrültnek tartaná, de végül mégis
megadta magát.
- Ha ragaszkodtok hozzá… - mondta kelletlenül, majd egyetlen szó
nélkül a legközelebbi falhoz lépett, és ledobta hátáról a zsákját.
Úgy tűnt, végre megállhatnak.

Az álom, amikor megérkezett, hasonló volt ahhoz a sok száz álomhoz,

amelyet Fiona azóta szenvedett végig, hogy beállt a Szürke Őrzők közé.
Korábban mindig úgy érezte, mintha távolból figyelné a történéseket, a
ködös és könnyen felejthető képeket. Most azonban minden kristálytiszta
volt.
Egy csatatéren állt, körülötte halott emberek. Mindegyik nehéz páncélt
viselő katona volt, lovag; mindegyikük a Rend griffes címerét viselte.
Mindegyikkel brutális kegyetlenséggel végeztek. Vér és rothadás szaga
töltötte meg a levegőt. A döglegyek zümmögése még félelmetesebbé tette a
jelenetet.
Az égen véget nem érő tömegben fekete felhők görögtek - mintha tinta
terjedt volna szét a tiszta vízben; a sötétség betöltötte a látóhatárt. Fiona
már hallott erről. A Métely első jele a Szürke Őrzők állítása szerint a
felhőkben látható. Amikor a gigantikus sárkány felkél, a fertőzés megérinti
a földet, és terjeszkedni kezd.
Fiona egyedül volt a hullákkal borított mezőn. A szél felerősödött, és a
bomlás bűzét hozta magával. Árnyék vetődött Fionára, aki döbbenten látta,
hogy a közelben kiemelkedik valami a földből. Valami, ami óriási volt. Egy
nagy, fekete lény, amely egyszerre volt hideg és iszonyú - Fiona elképzelni
sem tudott hasonlót.
Félelem lüktetett a lelkében. A szíve zakatolt; elfordította a fejét. Nem
akarta látni. A szeme elé emelte a kezét, hogy semmit se lásson, de mégis…
érezte, hogy közeledik. A lába beleakadt két hullába, elvesztette az
egyensúlyát, rájuk zuhant. A holttestek az ő testének préselődtek, de még
mindig nem vette le a kezét a szeméről, érezte, hogy a sötétség egyre
közelebb kerül hozzá.
Közeledett. Érte jött.
Fiona iszonyodva felsikoltott…
…azután felébredt. Beletelt egy percbe, mire rájött, hogy hol van, és
hogy a sötétségben nincs semmi különös. A tábortűz lángjai lelohadtak, már
csak gyenge fényt adtak. Fiona látta, hogy valaki a tűz túlsó oldalán fekszik,
neki háttal, az árnyékokba burkolózva. Talán Kell volt az? Hafter a
közelben hevert, őt könnyű volt felismerni az alakjáról. A csend
nyomasztóan hatott rá; Fiona úgy érezte magát, mintha összepréselné.
- Jól vagy? - kérdezte egy suttogó hang a háta mögül. Összerezzent, de
ekkor egy szelíd kéz érintette meg a vállát, hogy lenyugtassa. - Bocsáss
meg. Csak hallottam, hogy hánykolódsz.
Maric volt az. Fiona szíve még mindig gyorsabban vert a kelleténél.
Felült. Az arcán veríték csorgott, átáztatta a láncinge alatt viselt inget.
Kellemetlenül érezte magát, mindene viszketett. A férfi a tűz mellől nézett
rá. A szeme vörös volt az álmosságtól, szőke haja összekócolódott.
Ezüstszínű páncélját vér- és mocsokfoltok szennyezték.
 - Jól vagyok - súgta Fiona. - Sajnálom, hogy felébresztettelek - tette
hozzá. Hallotta, ahogy Maric visszafekszik aludni.
Fiona a tűzbe bámult. Utha is a közelben volt, mélyen aludt, csakúgy,
mint Duncan. Geneviève minden bizonnyal őrködött, valahol a sűrű árnyak
között bújt meg. A csapat megdöbbentően kicsinek tűnt. Fiona összehúzta
magát, fázósan megrázkódott. Nem is gondolta volna, hogy ennyire hideg
lesz idelenn. Kezdte megérteni Duncant, aki állandóan panaszkodott, hogy
fázik.
Az elf megragadta a botját, és nesztelenül felállt; nem akarta megzavarni
a többieket. Utha mocorogni kezdett álmában. Reszketett, és valami
láthatatlan ellenfelet csapkodott.
Fiona együttérzett vele. Elképzelni sem tudta, a többiek mit éltek át.
Amikor lepihentek, alaposan átvizsgálta a testét, már amennyire tudta
anélkül, hogy levesse a páncélját és a szoknyáját. A bőrén egyetlen gyanús
foltot vagy elváltozást sem talált. Megkönnyebbült. Érthető, hogy őt még
nem kerítette hatalmába a Métely, hiszen alig valamivel korábban lett belőle
Szürke Őrző, mint Duncanből. A Hívása oly távol volt még, hogy egyelőre
nem is kellett foglalkoznia vele. Biztosra vette, Geneviève-nek igaza volt,
amikor arról beszélt, hogy idelent valami különleges erő működik.
Összpontosított, és világosságot gyújtott a botja végén. Nem olyan
erőset, hogy felébressze vele a többieket, de elég fényeset, hogy lássa, hová
lép. Nem akart messzire menni, csak egy kicsit magára szeretett volna
maradni. Tudta, ha visszaalszik, az álom ott vár majd rá. Vagy ez a
borzalom, vagy valami még félelmetesebb látomás. Úgy gondolta, jobb
lesz, ha most inkább sétál egyet.
Megállt a beomlott járatot eltorlaszoló egyik törmelékhalom szélénél.
Valamivel távolabb nedvesen csillogott a falakra tapadó mélyszörny-
mocsok; semmi kedve sem volt hozzá, hogy ismét megérintse azt a
förmedvényt. Már így is éppen elég romlást látott - többet, mint amennyit
más egész élete során. A távolból különös hang, valami gyönyörű suttogás
hallatszott.
Nem akart odafigyelni rá, de képtelen volt kizárni a tudatából. Lehunyta
a szemét, és megpróbálta megfejteni, mit súg a hang. Talán énekel? Vagy
egy nevet ismételget? Időnként úgy érezte, őt szólongatja, az ő lelkét
simogatja…
 A háta mögül lépteket hallott. Összerezzent, azután gyorsan megfordult.
Maric közeledett feléje óvatosan.
- Látom, te sem bírsz aludni - mondta.
- Azt hittem, te igen.
- Nem - mondta a férfi. - Nem, nem bírok…
- Én meg azt kívánom, bárcsak ne is próbálkoztam volna vele!
Maric levetette prémköpenyét, leterítette a földre, egy olyan helyre, ahol
alig volt törmelék. Ráült a szélére, s hátát fáradt sóhajjal a falhoz döntötte.
Felnézett Fionára, és hellyel kínálta. Az elf csak rövid ideig habozott. Botját
a falhoz támasztotta - nem kellett kézben tartania ahhoz, hogy a végén
továbbra is világítson a fény.
Egy darabig csendben üldögéltek, végül Maric odafordult, hogy mondjon
valamit, de mielőtt megszólalhatott volna, Fiona megtörte a csendet.
- Köszönöm!
Maric meglepetten döntötte oldalra a fejét.
- Mit?
- Azt, hogy eljöttetek értem. Duncan elmondta, te voltál az első, aki kitört
abból a csapdából, és hogy te akartál mindenáron megkeresni engem. -
Fionának nehezére esett kimondani ezeket a szavakat; már szégyellte magát
amiatt, hogy korábban annyira udvariatlanul beszélt a férfival. Úgy érezte,
sokkal könnyebben menne a dolog, ha Maric végre nem bámulná. - Hogyan
csináltad?
Maric úgy rázta meg a fejét, mintha rendezni szeretné a gondolatait.
Zavartan nézett a nőre.
- Mármint mit? Hogyan találtalak meg?
- Hogyan törtél ki az álomból?
- Ah! - Maric komoran bólintott. - Megígértem neked, hogy viszonzom
azt, amit korábban értem tettél.
- Te mindig megtartod az ígéreteidet?
- Megpróbálom. Ez mindenesetre elég volt ahhoz, hogy eszembe jusson:
nem maradhatok ott, ahol éppen vagyok. Még akkor sem, ha szeretnék.
Segítenem kellett rajtad.
 Maric őszinte szavai meghatották Fionát. Könnyek szöktek a szemébe, de
gyorsan letörölte őket, és még ostobábban érezte magát, mint korábban.
Most már biztos volt benne, hogy félreismerte a férfit. Bizonyos előítélete
volt vele szemben, talán azért, mert király volt, mert legendás hős volt.
Most azonban erről a csodalényről kiderült, hogy egyszerűen csak egy jó
ember. Erre igazán nem számított.
Maric elfordította a fejét, s lehetőséget adott Fionának arra, hogy
összeszedje magát.
- Mindenesetre köszönöm - ismételte a nő. - Én… nem számítottam rá,
hogy bármilyen módon viszonzást kapok. Tényleg nagyon sokat jelent
nekem.
Maric lassan bólintott, és ismét az elf felé fordult. Az arca komoly,
tekintete átható volt.
- Beszélni szerettem volna veled - mondta. - El akartam mondani neked
valamit. Az az ember, az álmodban… Az nem én vagyok. Tudom, mit
gondolsz rólam, de hidd el, nem vagyok olyan, mint ő.
- Tudom.
- Fogalmam sincs, mit művelt veled, de…
- Rabszolga voltam - felelte Fiona egyszerűen. - Hétéves voltam, amikor
a gróf megvett a rabszolga-kereskedőktől. Tizennégy éves koromig voltam
a játékszere. - A szavak valósággal kiszakadtak belőle. Érezte, elvörösödik
az arca. Erről még soha, senkinek sem beszélt. Életének ezt a részét mélyen
eltemette, belökte az árnyékok közé, hogy soha ne kerüljenek elő. Most
azonban mégis úgy érezte, beszélnie kell róla Maricnak. - Amit láttál…
olyan volt az életem, míg végül megöltem a gazdámat, és a Körhöz
menekültem.
Maric szeme elkerekedett az iszonytól.
- Nem is tudom, mit mondhatnék…
- Mit lehet mondani? - Fiona megvonta a vállát. - A Birodalomban
törvénytelennek számít a rabszolgatartás, mégsem szűnt meg teljesen. Senki
sem törődik vele, hogy egy-egy elfnek időnként nyoma vész. A grófhoz
hasonló tehetős és nagyhatalmú emberek bármit megtehetnek, amihez
kedvük támad. Bármit, bárkivel, és senki sem törődik az egésszel.
- Sajnálom…
 - Nem kell bocsánatot kérned. Szerencsés voltam. Volt némi tehetségem a
mágiához. Az ilyesmi mindenki más számára átok lenne, nekem viszont
áldás volt, mert ez segített hozzá a szabadsághoz. El tudtam szökni a
Körhöz. A toronyban én voltam az egyetlen elf. Tanulatlan voltam, és
féltem mindenkitől, aki a közelembe jött. - Fiona fájdalmas arccal idézte fel
az emlékeket. - Aztán rájöttem, hogy a mágusok is csak férfiak. Szánalmas,
hóbortos, szomorú és önző emberek, vagyis olyanok, mint bárki más.
Megesküdtem, nem hagyom, hogy erővel ott tartsanak, ezért tőlük is
megszöktem.
- A Szürke Őrzőkhöz.
Fiona bólintott.
- Vannak, akik úgy érzik, kötelességük belépni a Szürke Őrzők közé.
Vannak, akik számára ez büntetés. Duncant kényszerrel vonták be a
Rendbe. Én könyörögtem azért, hogy bevegyenek. - Ez az emlék is
kellemetlen, fájdalmas volt: a Csatlakozás szertartása is, amelynek során
mélyszörnyvért kellett innia. Mint minden jelölttel, vele is közölték: ha
szerencséje van, túléli a dolgot, de a vér idővel kifejti rá a hatását; addig
maradhat Szürke Őrző, míg el nem jő a Hívás ideje. Mindezt előre közölték
vele, ennek ellenére boldogan megitta azt a förmedvényt. Megitta, és nem
törődött vele, milyen következményei lehetnek a dolognak.
Csendesen üldögéltek a köpenyen, az árnyakat nézték. Végül Maric törte
meg a hallgatást.
- Az anyámat a szemem előtt ölték meg - mondta halkan. - Én lettem a
vezére annak a lázadásnak, amit ő indított el. Úgy éreztem, még nem álltam
készen a feladatra.
- Nem kell elmondanod, ha nem akarod - jegyezte meg Fiona.
- Nem, elmondom. - Maric komor arccal nézett az elfre. - Volt egy elf nő,
Katriel… Orlais kémje volt. Egymásba szerettünk. Megmentette az
életemet, de amikor rájöttem, hogy valójában micsoda, nem adtam neki
még egy esélyt. Megöltem.
- Erről nem tudtam.
Maric szomorúan elmosolyodott.
- Ezzel valószínűleg egyedül vagy.
- Ő volt az, aki… megjelent az álmodban?
 Maric bólintott.
- Bármit megtettem volna azért, hogy visszacsináljam a dolgot, de
mégsem tehettem meg. Tovább kellett mennem, mert Fereldennek szüksége
volt rám. Feleségül vettem egy nőt, aki a legjobb barátomat szerette. Azért,
mert Fereldennek szüksége volt rám. Amikor ez a nő meghalt,
továbbmentem, pedig üresnek éreztem az életemet. Továbbmentem, mert
Fereldennek szüksége volt rám. - Szomorúan nézett a nőre. - Minden azért
történt, mert Fereldennek szüksége volt rám.
- Ezt most miért mondod el nekem?
- Mindenkinek vannak rémálmai, Fiona.
Maric megfogta és megszorította a nő kezét. Fiona úgy érezte, a férfi
szinte mágneses erővel vonzza magához. Azon kapta magát, hogy oldalra
dől és bizonytalanul megcsókolja Maricot.
Azonnal visszahúzódott. Maric éppúgy meglepődött, mint ő, bár a jelek
szerint nem volt kedve ellen való a dolog.
Fiona ismét oldalra dőlt, de ezúttal határozottabb volt. A csókjukból
ekkor már nem hiányzott a szenvedély. A nő az arcán érezte a férfi
lélegzetét, és hagyta, hogy Maric átkarolja, magához ölelje.
Ezt akarta. Együtt akart lenni egy jó emberrel; néhány percre el akarta
felejteni, hol vannak és mi történik velük. Szüksége volt egy kis
nyugalomra, és gyanította, hogy ezzel Maric is így van. Eltolta magától a
férfit, és kétségbeesett igyekezettel rángatni kezdte a láncingét, kicsatolta a
bőrszíjakat, azután ledobta magáról az alsó ingét is - megkönnyebbülten
felsóhajtott, amikor végre megszabadult tőle.
Maric habozott.
- Fiona, én… Talán nem kellene…
A nő nem törődött az ellenvetésekkel. Odanyúlt és kioldotta Maric
mellvértjének hevederét. A férfi tétova arcot vágott; nyilvánvaló vágyai
ellenére még mindig bizonytalankodott.
- De… mi lesz a többiekkel?
- Nem érdekel!
- De… itt?
- Felejtsd el, hol vagyunk! - Fiona lehúzta Maricról a mellvértet. A férfi
nem ellenkezett. Mikor a vért végre lekerült, a nő a vállvértek szíjait kezdte
bontogatni. Maric ebben már segített neki. Addig bajlódtak a pántokkal és
szíjakkal, míg végre a férfi megszabadult a nehéz páncéloktól.
Fiona szétnyitotta a férfi foltos, mocskos alsóruháját, lehúzta róla. Maric
testét horzsolások és vágások borították; az elf sejtette, hogy ő maga sem
lehet sokkal jobb állapotban.
Maric olyan izzó vággyal nézett rá, mintha fel akarná perzselni a
pillantásával. Fiona ismét megállapította magában, hogy a király jóképű
férfi; arra gondolt, hogy végső soron nem törvényszerű, hogy minden
jóképű férfi rossz ember legyen.
- Biztos vagy benne? - lihegte Maric. - Elég sok… rossz emlékem van
erről a helyről, és nem tudom…
- Pszt! - Fiona a férfi ajkaira tette az ujját. Maric elhallgatott, és hirtelen
olyan elhagyatottnak, olyan magányosnak tűnt, hogy az elf úgy érezte,
megszakad a szíve. Megsimogatta az arcát. - Elegem van a fájdalomból.
Nagyon fáradt vagyok… Te nem?
Maric válasz helyett előredőlt. Olyan gyengéden csókolta Fionát, mintha
attól tartana, hogy összetöri a lányt. Az elsőt követte a második, majd a
harmadik csók…
Legyen átkozott a sötétség! - gondolta Fiona, de hagyta, hogy a botja
végén kihunyjon a fény.
 15.

Lobogtunk, győztünk, háborúztunk -

kitaláltuk a hamis démon-isteneket,
hogy átkelnek a Fátylon: megálmodtuk,
őket bálványoztuk, s elfeledtük a te neved.

- Gyászdalok gyűjteménye 1:8

Geneviève egyedül ment végig a földalatti járatokon.

Eleinte fáklyával világított magának, de ahogy egyre mélyebben behatolt
a mélyszörnyek felségterületére, látta, hogy a falakra penészként tapadó
foszforeszkáló zuzmók éppen elég fényt adnak. Az is elképzelhető volt,
hogy nem a zuzmó, nem a moha, nem is a penész az, ami világított; talán a
Romlás fedte be a köveket, az terjeszkedett egyre tovább, a maga ütemében,
mint valami undorító eperéteg. Bármi is volt a forrása, a betegesen zöldes
fény elég erős volt ahhoz, hogy Geneviève elolthassa a fáklyáját, és anélkül
haladjon tovább az árnyékok között. A fáklyát eltette későbbre.
Ha egyáltalán lesz olyan, hogy „később”…
Nagyon valószínűnek tűnt, hogy ez az út egyirányú lesz. Ezzel a
lehetőséggel már jó ideje szembe kellett néznie, de még mindig nem volt
hajlandó elfogadni vagy beletörődni. Helyes megoldásnak tartotta, hogy
elválik a többiektől. Bregan az ő testvére volt, és ő volt az, aki váltig
állította, hogy még mindig él. Az ő feladata, hogy megtalálja. A többiek
képességeinek nagy hasznát vette, de úgy gondolta, sokkal jobb lesz, ha
mostantól egyedül megy tovább.
Tudta, hogy Kell, amikor felébred és meglátja, hogy nincs a helyén,
azonnal tudni fogja, mit kell tennie. Tudni fogja, az a leghelyesebb, ha
megszakítja a küldetést, és a csapat maradékával visszatér a felszínre. Nem
lesz könnyű dolguk, de Geneviève biztosra vette, hogy képesek lesznek
kikeveredni a föld alól. Abban, hogy ő maga eléri-e a célját, már sokkal
kevésbé bízott.
Nem hitt a sikerben, mégis meg kellett próbálnia a dolgot. Érezte, hogy
Bregan valahol előtte van; ugyanúgy érezte a jelenlétét, ahogy a
mélyszörnyekét. Időnként, amikor befordult egy-egy sarkon, újra és újra
megérezte Bregan jelenlétét, olyan volt, mintha a szél egy jellegzetes illatot
sodort volna felé. Arra a kérdésre, hogy miért érezte ilyen határozottan,
amikor korábban csak az álmaiban látta őt, nem tudott volna választ adni.
Talán azért, mert már közel kerültek egymáshoz. A bőre alatt égett a tudat,
hogy Bregan jelen van, közel, szinte már karnyújtásnyira.
Megszédült, kénytelen volt megállni. A kőfalnak támaszkodott. A sötét
nyálka rákenődött a vállvértjére, de nem törődött vele. Az a pokoli dal!
Minél erősebben próbált összpontosítani a fivérére, minél elszántabban
próbálta meghatározni Bregan tartózkodási helyét, a dal annál jobban
beleivódott a tudatába, befurakodott az elméjébe. Őrjítő érzés volt, de
megacélozta magát, és küzdeni próbált ellene. Nem engedhette meg, hogy a
hang legyőzze, maga alá gyűrje. Most már semmiképpen sem…
Már hetek óta hallotta, már azelőtt, hogy megérkezett Fereldenbe. Eleinte
halk, erőtlen suttogás volt csupán, furcsa zümmögés, amiről azt hitte, nem
egyéb, mint az erőteljes, élénk álmok maradványa. Aztán rájött, hogy
valójában micsoda. Elérkezett az ő ideje, ahogy korábban eljött Bregané is.
Együtt léptek be a Rendbe, így biztos volt benne, hogy hamarosan neki is
távoznia kell majd. Csak abban reménykedett, hogy marad még egy kis
ideje. A Szürke Őrzők ugyanarra a rangra emelték, amelyet a testvére elért,
de valójában mindenki tudta, hogy egy, legjobb esetben két éven keresztül
maradhat parancsnok. Mindent megtett annak érdekében, hogy a
rendelkezésére álló rövid idő alatt is megszolgálja a kapott bizalmat.
Hosszú éveken át a fivére árnyékában élt, de most végre kiléphetett onnan.
Parancsnok lett, harcosokat vezetett, és tudta, hogy nem tart sokáig a dolog,
mégis örült a fordulatnak.
Azután meghallotta a hangokat. Az állandósuló suttogás és zümmögés
még ettől a kis örömtől is megfosztotta.
Senkinek sem beszélt a hangokról. A Szürke Őrzők nem foglalkoztak
komolyabban a Bregannal kapcsolatos megjegyzéseivel; hiába mondta el
újra meg újra, hogy ha esetleg mégis igaza van, akkor a Rendnek fel kell
készítenie magát, hogy megelőzze a katasztrófát. Ám nem tettek semmi
ilyesmit, az ostobák. Ha beszélt volna nekik a hangokról, minden bizonnyal
megtalálják az indokot, hogy elküldjék az Alsó Utakra, egyedül, hogy ott
pusztuljon el.
 Geneviève letörölte a verítéket a homlokáról. Az acélkesztyűjére nézett,
és látta, hogy remeg a keze. Még sosem érzett ilyen ólmos fáradtságot,
egyre gyengült, mintha valami méreg hígította volna a vérét. Viszketett a
bőre, és arra vágyott a legjobban, hogy leszaggassa magáról a páncélt és a
ruhát, és addig vakarózzon, amíg le nem hántja magáról a bőrt, a húst. Most
azonban már nem állhatott meg. Elfojtotta a gyomrában kígyóként
tekergőző félelmet, eltolta magát a faltól, és ment tovább. Elvesztette az
egyensúlyát, de kemény összpontosítással rábírta magát, hogy egyik lábát a
másik után téve egyre tovább haladjon. Eddig már eljöttem - gondolta. -
Most már nem jogom feladni! Meg fogom állítani a Mételyt!
Végtelennek tűnő órákon keresztül haladt előre a romlás mocskában, a
falra tapadó szennyréteg zöldes fényében, amely időnként olyan gyenge
volt, hogy a legszívesebben újra meggyújtotta volna a fáklyát. Már ettől a
zöld fénytől is rosszul volt, de nem állt meg, folyamatosan haladt előre,
keresztül az árnyékokon. Minden egyes kereszteződésnél, minden saroknál
megállt, és hallgatózni kezdett, megpróbálta megállapítani, melyik irányból
érzi erősebben Bregan jelenlétét. Kinyújtotta tudata csápjait, tapogatózni
kezdett velük, mindent megvizsgált, de egy ideje már semmit sem hallott,
csak a távoli, csábító és andalító dalt.
Hol lehetnek a mélyszörnyek? A küldetés során előfordult, hogy a lények
ott loholtak a nyomukban, de még akkor is körbefogták őket, amikor
ténylegesen nem jutottak a közelükbe. Az alsóbb barlangokban sikerült
megszabadulniuk tőlük, utána pedig egyszerűen eltűntek.
Nehezen hitte el a dolgot. Nem számít, hogy milyen hatékony volt a
bross, amit a fővarázslótól kaptak; még egy ilyen mágikus tárgy sem képes
arra, hogy megváltoztassa a mélyszörnyek viselkedését. Ha a mélyszörnyek
megérezték a behatolók jelenlétét, az Alsó Utaknak elvileg olyanná kellett
volna válniuk, mint a felbolydult méhkas. Geneviève nem értette, a lények
miért nem rohanták le őket. A mélyszörnyeket más esetekben a kudarc még
hevesebb harcra ösztönözte, most azonban ez is másképp történt. Az a
magyarázat sem tűnt túl életszerűnek, hogy a lények esetleg keresik őket,
csak éppen rossz helyen.
Valami nem olyan volt, amilyennek lennie kellett volna. Geneviève
dühös volt, amikor arra gondolt, hogy figyelmen kívül hagyta a kirakós
játék egy fontos darabját. Mi lehet az oka a mélyszörnyek különös
viselkedésének? Mi lehet az oka annak, hogy Bregant fogságba ejtették,
éppen most? A Szürke Őrzők idősebb harcosai évszázadok óta ugyanúgy
tettek eleget a Hívásnak; mi az oka annak, hogy mind elpusztultak, Bregan
azonban még mindig él?
Persze az is elképzelhető, hogy nem Bregan a mélyszörnyek első foglya.
Azokról, akik útnak indultak, hogy eleget tegyenek a Hívásnak, soha többé
nem hallott senki. Mi van akkor, ha az elmúlást keresők a halál helyett a
mélyszörnyek karjai közé jutottak? A Rend vezetői azt állították, az
Elhívottak mind meghaltak, Geneviève pedig nem tehetett mást, hitt nekik.
A sziklás járat lassan kitágult. Geneviève észrevette, hogy simábbak
lettek a falak; felfedezte a törpe-mesterek keze nyomát. Ezek szerint ezek a
járatok az Alsó Utak egy régebbi részét fogták körbe…
Vagy lehet, hogy ezeket az alagutakat mégsem törpék építették? Tény,
hogy hiányoztak a szobrok, és a falak sem voltak olyan simák, olyan
tökéletesek, mint a korábbi járatokban. A lávaelvezető-csatornákat sem
építették ki.
Mi lehet ez? A Legalsó Út rendszere? Geneviève még sosem hallott
ilyesmiről.
Hirtelen megérezte a közeledő mélyszörnyeket. Erősebben szorította
kardja markolatát; várt. Miért nem vette őket észre korábban? Vagy lehet,
hogy ők is rendelkeztek valamilyen eszközzel, amivel éppúgy láthatatlanná
tehették magukat, mint a Szürke Őrzők a fővarázsló brossaival? Ezt sem
lehetett kizárni.
Geneviève óvatosan haladt előre. A homlokán veríték gyöngyözött. Az
árnyakat fürkészte, egy esetleges támadás előjeleit kutatta, és közben rájött,
hogy csupán egyetlen lény tart feléje. Egyetlen kóbor mélyszörny? Egy
kósza járőr, aki - a brossnak hála - nem érzékeli az ő jelenlétét…
Gyorsan végeznie kell vele. Meg kell ölnie, mielőtt felfedezi, mielőtt
valamilyen módon riasztja a közelben tarózkodó hordákat.
Geneviève behúzódott az egyik oldaljáratba, és egy kő tartóoszlop
mögött a falhoz tapasztotta a hátát. Az oszlop nem volt túl vaskos, alig
rejtette el őt, de most kapóra jöttek a sűrű árnyak. A mélyszörnyek sokkal
jobban láttak a sötétben, mint az emberek, de ez nem azt jelentette, hogy
őket nem zavarja a fény hiánya.
A nő vadul zakatoló szívvel várakozott. Kilesett az oszlop mögül, várta,
hogy a mélyszörny megmutassa magát. Teltek a percek. Az
izzadságcseppek a homlokáról a szemébe csorogtak, de ezzel sem törődött.
Türelme meghozta az eredményét. Egy alak jelent meg a távolban, alig
kivehetően a zöldes fényben. Egyenesen Geneviève felé csoszogott. A mély
csendben a nő tisztán hallotta kapkodó, hörgő légzését. A méretéből ítélve
csorlák lehetett. Geneviève készenlétbe helyezte a kardját. Ha elég gyors a
támadás, még egy csorlákot is le lehet vágni egyetlen csapással.
A falhoz tapadt, visszafojtotta a lélegzetét; feszülten figyelte a lény
lépéseinek közeledő neszét. Közelebb… egyre közelebb jött. A talpa alatt
megcsikorduló kavics hangja adta meg a jelet a támadásra. Geneviève
kilépett az oszlop mögül, felkészült a vágásra…
- Geneviève.
Bregan volt az. Ott állt előtte. Geneviève azonnal felismerte - annak
ellenére is, hogy Bregan a mélyszörnyek fekete páncélját viselte, és a teste
úgy eltorzult, szinte alig különbözött a lényekétől. Fehér haja eltűnt,
kihullott, a szeme vérvörösre változott, de…
De mégis Bregan volt.
Geneviève kardja megállt a levegőben. Andraste szerelmére, mi történt
Bregannal?
- Bregan? - kérdezte a nő hitetlenkedve.
A férfi bólintott. Nyugodt volt, vérvörös szemével érdeklődve
vizsgálgatta Geneviève-et, aki leeresztette, majd a földre ejtette a kardját. A
fegyver tompa csattanással ért le. Geneviève nem tudta, mit tegyen. Talán
meg kellene ölnie a testvérét? Bregannal együtt megszűnne létezni a
fejében őrzött tudás is… De mi van akkor, ha már mindent elmondott a
mélyszörnyeknek? Mi van akkor, ha esetleg közölni akar valamit?
Ahogy végignézett azon a lényen, amivé a fivére vált, Geneviève-nek
megfordult a fejében, hogy meg kellene ölnie. Eszébe jutott, hogy a testvére
korábban mindent feláldozott érte, még a nyugodt életet is, amire vágyott.
Most rajta a sor; most neki kell tennie valamit Breganért.
- Egy időre távol tartottuk a mélyszörnyeket - mondta Bregan. - Tudtam,
hogy eljössz, és azt akartam, hogy biztonságban megérkezz ide.
- Ki az, akivel távol tartottad a mélyszörnyeket? - kérdezte Geneviève. -
Bregan, mi történt veled?
 A férfi odalépett, szelíden megfogta Geneviève karját. A nőt
elborzasztotta, ugyanakkor valósággal elbűvölte a vörös szempár, képtelen
volt elfordítani a fejét. Sokszor elképzelte már, mi történhet, amikor rátalál
Breganra, fejben végigpróbált néhány lehetséges változatot, arra azonban
nem készült fel, hogy a fivére nem a mélyszörnyek foglya, hanem egy
közülük. A gondolat, hogy Bregan valamilyen… szörnyeteggé… változott,
mindennél rosszabb volt.
- Ez lesz belőlünk - mondta Bregan. - Ha elég ideig vársz, a Romlás
szétterjed benned, és te is ilyen leszel.
- Ez iszonyú!
Bregan szenvedélyesen megrázta a fejét.
- Nem, ez a szabadság! Kaptunk egy esélyt, Geneviève. Egy olyan esélyt,
amit még soha, egyetlen Szürke Őrző sem kapott meg. Véget vethetünk a
Mételynek. Mindörökre!
A szavak értelme csak lassan jutott el Geneviève tudatáig. Amikor
felfogta, hogy Bregan miről beszél, döbbenten nézett rá.
- Véget vetni a Mételynek? Hogyan?
- Áldozatra van szükség hozzá. Hatalmas áldozatra. De meg kell
tennünk! - Bregan magabiztosan és határozottan beszélt. - Kérlek, ha
eljössz velem, elmagyarázzuk neked.
- Más Őrzők is vannak ezen a helyen?
- Itt van a mélyszörnyek egyik vezetője. - Bregan felemelte az ujját, mert
tudta, Geneviève ezt a kijelentést nem hagyná szó nélkül. - Tudom, mi jár a
fejedben. Én is ugyanezt gondoltam, de még sosem láttam hozzá hasonló
mélyszörnyet. Ő más. Ő a szövetségesünk. Gyere, hallgasd meg, mit mond!
Csak ennyit kérek tőled.
- Megőrültél?
Bregan elgondolkodott. Eleresztette Geneviève karját. A nő hátralépett;
az agyában egyszerre több tucat kérdés kavargott.
Talán ő az, akinek elment az esze… A távolból érkező különös zene
felerősödött, és benyomult az agyába. Megpróbálta kizárni a tudatából. Meg
kellett tudnia, mi ez az egész, és azt is, hogy mi történt a fivérével.
- Lehetséges - tűnődött Bregan. - Nem tudom.
 Geneviève odalépett hozzá, megfogta az egyik kezét. Bregan bőre hideg
volt és nyirkos, de a nő nem törődött ezzel. Kérlelőn nézett a férfi szemébe.
- Bregan, el kell mennünk innen! El kell mennünk, mielőtt még valami
borzalmas dolog történik!
- Elmenni? Hová? - kérdezte Bregan. Amikor Geneviève nem válaszolt, a
férfi szenvtelen hangon felnevetett. - Hová mehetnék? Hol nem ölnének
meg abban a pillanatban, amikor meglátnak? És mondd, te hová mehetnél?
- Szelíden lehúzta Geneviève kezéről a kesztyűt. A nő nem ellenkezett.
Bregan a testvére bőrén sötétlő foltokra nézett.
- Halottak vagyunk, Geneviève. Abban a pillanatban haltunk meg,
amikor a Csatlakozás során megittuk a vért, amikor kijelentettük, bármit
megteszünk a Métely megállítása érdekében. A Szürke Őrzők így szokták,
nem igaz? Most viszont óriási lehetőséget kaptunk!
- De…
- Tényleg azért jöttél, hogy megments engem? - Bregan eleresztette
Geneviève kezét. A nő elrántotta, a háta mögé rejtette. - Hatalmas utat tettél
meg, mélyszörnyeken és ki tudja még mi mindenen keresztül, pusztán azért,
hogy hazavigyél?
- Azért jöttem, hogy megállítsalak. - Geneviève a homlokát ráncolta.
Nyugalma lassan, de biztosan visszatért. - Azért jöttem, hogy
megakadályozzam a Métely bekövetkeztét.
- Akkor tedd azt! - Bregan a testvére felé nyújtotta rothadó, aszott kezét.
Geneviève szenvtelenül nézett rá, és közben azon tanakodott, vajon rá is ez
a sors vár-e. Vajon a régi Szürke Őrzők ezt is tudták? Mindez már korábban
is megtörtént? Lehet, hogy éppen ezért hozták létre a Hívást? Mindahhoz
képest, amit látott, még a halál is csábítóbbnak tűnt.
Tudnia kellett. A Rendnek volt egy nemes célja, egy elve, amely már
számtalan ember életét megmentette, és még számtalanét meg fogja
menteni. Amit őt illeti, már azelőtt Szürke Őrző akart lenni, hogy a
falujában megjelent az a toborzó. És egyébként is, mi van akkor, ha van
valami abban, amit Bregan kifejtett? A Métely megállítása. Örökre. Egy
ilyen cél érdekében érdemes vállalni bizonyos áldozatokat, nem igaz?
Geneviève megfogta Bregan kezét. Úgy reszketett, akár ősszel a falevél
az ágon, és sehogy sem bírta összeszedni magát.
- És mi… mi lesz a többiekkel? - kérdezte tétován.
 - Velük kapcsolatban semmit sem ígérhetek.
- Biztos vagy benne, Bregan, hogy ezt meg lehet csinálni?
A férfi elvigyorodott. Geneviève megláthatta a fogait, amelyek foltosak,
rosszak és kísértetiesen hegyesek voltak - pontosan olyanok, mint a
mélyszörnyek fogai.
- Én többé már semmiben sem vagyok biztos - mondta.
Elindultak, Bregan mutatta az utat. Végigmentek a folyosón, behatoltak a
sötétségbe. A távoli zene felerősödött, minden más zajt elnyomott.

A csapat tagjai felébredtek, és felfedezték, hogy Geneviève az éjszaka

folyamán eltűnt. Nem volt nehéz kitalálni, hova mehetett. Kell átkozta
magát amiatt, hogy bolond módjára megengedte a nőnek az őrködést, s így
lehetővé tette számára, hogy elmenjen. Maric másképpen fogta fel a
történteket. Geneviève otthagyta őket, az alvó csapatot, őrizetlenül. Éjszaka
bármi rájuk támadhatott volna, és ez a bármi nagyon könnyen végezhetett
volna velük, és miért is? Azért, mert az a nő megszállott módjára meg
akarja találni a testvérét. Maric már abban sem volt biztos, hogy a küldetés
valódi célja a Métely megállítása; egészen biztos, hogy Geneviève más
terveket forgatott a fejében.
A többiek azonban még mindig hittek a megjelölt célban. Duncan
különösen ingerült volt Geneviève távozása miatt.
Körbe-körbe rohangált a táborhelyen, és közben azt ismételgette, hogy
nem érti, Geneviève hogyan lehet ennyire ostoba. A történtek ellenére is
meglepő volt, hogy Duncan így beszél a parancsnokáról. Maric gyanította, a
fiú kifakadásának valami köze lehet ahhoz, amit a nővel együtt élt át
Geneviève álmában.
Utha egy darabig elnézte a fel s alá szaladgáló Duncant, majd jelezte,
hogy követniük kell Geneviève-et. A többiek először nem válaszoltak neki,
elbizonytalanodva néztek egymásra. Maric pontosan tudta, mi jár a
fejükben. A Szürke Őrzőknek kötelességük megkeresni a parancsnokukat,
és ha még van rá mód, kötelességük megfékezni a közelgő Mételyt. Ez az ő
feladatuk, és nem Ferelden királyáé. Maric már megtette azt, amit vállalt; a
csapat tagjai úgy érezhették, nem kérhetik őt, hogy tartson velük a biztos
halálba.
 Maric az elfre nézett. Fiona kerülte a pillantását. A férfi egyedül ébredt
fel, azóta egyetlen szót sem váltottak. Fiona a többiekkel se beszélt. Nem
látszott dühösnek; valószínűleg csak úgy akart tenni, mintha semmi sem
történt volna az éjszaka, mintha az egész nem lett volna több, mint egy
szédült, őrült pillanat következménye. Maric érezte, talán túl sokat beszélt
neki Katrielről. Az előző elf szeretőjével is itt, az Alsó Utakon melegedett
össze; képtelenség volt nem észrevenni a két helyzet hasonlóságát.
Maric közölte az Őrzőkkel, hogy természetesen velük tart. Innen már
éppúgy nem lehetett visszafordulni, mint azután, hogy megölték a sárkányt.
Már régen túljutottak azon a ponton, ahonnan könnyedén visszatérhettek
volna a felszínre. Már az sem számított, hogy hisz-e a boszorkány hajdani
jövendölésében - úgy érezte, végig kell mennie ezen az úton.
Továbbmentek, leereszkedtek. Fiona haladt elől, a botja fényével
szétoszlatta a zöldes árnyékakat. A lehető leggyorsabban haladtak. Az
Őrzők arckifejezése mindent elárult Maricnak, amit tudnia kellett: a
mélyszörnyek visszatértek. Már a közeledő lények neszezését is hallotta, a
távolból érkező zümmögés pedig minden percben egyre erősebb lett.
- Mennyi időnk van még? - kérdezte Maric a vadásztól.
Kell az árnyékok közé nézett; fakó szemében különös fény lobbant.
Levette válláról az íját, elővett egy nyílvesszőt. Hafter dühösen morgott a
lábainál, a hátán felborzolódott a szőr. Duncan előhúzta szilverit tőreit, és
vicsorogva kereste a láthatatlan ellenséget.
- Már nem tart sokáig - mormolta a fiú.
- Ilyen hamar…? Honnan jönnek?
- Nem tudom. Előttünk vannak, meg mögöttünk.
- Nem kerülhetjük meg őket?
Duncan nem felelt. A csapat futásnak eredt. Fiona felemelte a botját, és
végrehajtott egy védelmező varázslatot. Kékes ragyogás ereszkedett a
csapat tagjaira. Egy elágazáshoz értek. Három irányba mehettek tovább,
mindegyik járat a zöldes ragyogással színezett árnyékok közé vezetett.
Kell intett társainak, hogy álljanak meg, majd szemügyre vette a három
járatot. Maric idegesen markolta a kardját, a szíve majd kiugrott a
félelemtől. A többiek védelmi pozíciót vettek fel, Kell felé fordították a
hátukat és fegyvereiket készenlétben tartva kifelé néztek. A mélyszörnyek
zümmögése szinte körbefolyta őket.
 - Itt vannak. Minden alagútban. - A vadász elgondolkodva ráncolta a
homlokát. Hafter vicsorogva morgott. Kell szórakozottan lenyúlt, és
megsimogatta a kutya fejét.
- Merre menjünk? Melyik irányba? - kérdezte Duncan.
Utha előre mutatott, Kell bólintott.
- Igen. Itt nem maradhatunk. Találnunk kell egy jobban védhető helyet,
mert teljesen mindegy, hová megyünk, ezek utolérnek minket.
- Geneviève hogyan jutott át közöttük? - kérdezte Fiona ingerülten.
A vadász nem adott választ a kérdésre, előrerohant. A többiek követték.
Maric elképzelhetőnek tartotta, hogy Geneviève nem jutott át a
mélyszörnyek között. Lehet, hogy már nem él… Talán sosem fogják
megtudni, mi történt vele. Maricot azonban pillanatnyilag nem ez érdekelte
a legjobban, hanem az, hogy a mélyszörnyek hogyan voltak képesek így
körbevenni őket, hogyan tudtak rájuk találni. A csapat valamennyi tagja
viselte az ónix brossát, ezeknek a tárgyaknak pedig elvileg el kellett volna
rejteniük őket a mélyszörnyek elől. Valami nem volt rendjén…
Végigrohantak az alagúton. A mélyszörnyek mocska között itt-ott
törmelékhalmok bukkantak fel. A sziklafalak mellett ősrégi szobrok álltak,
a legtöbbjük sérült volt és málladozott, szinte valamennyit
felismerhetetlenné változtatta a felületükre tapadó fekete nyálka. Maric
meglepőnek találta, hogy hajdan itt, az Alsó Utak alatt is éltek törpék, de
nem volt idő arra, hogy megcsodálja a helyet vagy a múlton töprengjen.
Futottak, percnyi pihenőt sem tartottak; olyan iramot diktáltak maguknak,
hogy már alig jutottak levegőhöz. Maric megbotlott egy kiálló kőben; Utha
ugrott oda hozzá, hogy elkapja, mielőtt végigvágódik a földön. Maric
köszönetképpen bólintott, majd mindketten tovább rohantak.
A folyosó egy barlanghoz vezetett. Lelassítottak. A barlang felét egy
építmény foglalta el. A magas oszlopokkal szegélyezett épülethez széles
lépcsősorokon lehetett feljutni; a lépcsők mellett szobrok álltak őrt. Az
épület mögötti sziklafalat kivájták, csodálatos vonalú boltívvé alakították. A
látvány egykor gyönyörű lehetett; hajdan vélhetőleg valamelyik ősi törpe-
istenség temploma volt, most azonban, a mélyszörnyek terjesztette
Mételynek köszönhetően fekete nyálkával borított romhalmazzá vált. A
lépcsők mellett, a szobrok között hatalmas, néhol embermagas fürtökbe
gyűlt a fekete förmedvény; a húsos zsákokból lassan szivárgó mocsok
végigfolyt a padlón és itt-ott bűzös, zöldes pocsolyákban gyűlt össze.
Kell az emelvényre mutatott.
- Ott fogunk harcolni. - Senki sem vitatkozott vele. Futva indultak fel a
lépcsőn.
A lépcsőfokokon olyan mély volt a szenny, hogy Maric csizmás lába
belesüppedt a feketeségbe; minden lépését nedvesen cuppanó hangok
kísérték. Mozdulataikkal felkavarták az undorító anyagot, amely emiatt
egyre erősebb bűzt árasztott magából.
Az emelvény tetején egy oltárszerűség állt. Egyszerű volt és lapos, alig
ért Maric derekáig. A felületét bugyborgó, rothadó massza borította; a
király nem érzett különösebb kedvet, hogy közel menjen hozzá.
A csapat tagjai, ahogy felértek a lépcső tetejére, gyorsan megfordultak, és
védekező alakzatba rendeződtek. Végignéztek az alattuk elterülő barlangon.
Maric csak társai szaggatott légzését és a közeledő horda zümmögő hangját
hallotta. A hátborzongató kórus már-már ritmikusan hol felerősödött, hol
elhalkult. Fiona magasra emelte a botját, amely olyan szemkápráztató fényt
bocsátott ki magából, hogy az egész barlangot bevilágította. Maricnak úgy
tűnt, a lépcső aljában sötétlő förtelmes massza riadtan összerándul a fény
hatására. Halk sziszegés hallatszott; némelyik mocsokfürt szétrobbant,
láthatóvá vált a belsejükben összesűrűsödött sötétzöld, nyúlósan kocsonyás
anyag.
Hafter dühödt ugatásba kezdett, de Kell intésére elhallgatott. Utha kérdő
pillantást vetett a vadászra, aki válasz helyett halvány mosollyal
odabólintott neki. Kell kinyújtotta a kezét, megsimogatta Utha arcát. A
kutya meglepett pislogással nézte végig, mit csinál a gazdája. Utha
megfogta Kell kezét, könnyes szemmel egy pillanatra az arcához szorította,
de azután eleresztette.
Fiona rájuk nézett, majd eltökélt arccal a barlang felé fordult.
- Még nem végeztünk - jelentette ki.
- Hát, nagyon úgy néz ki - mormolta Duncan.
Kell a fiúra nézett, elgondolkodva végigmérte.
- Itt kell hagynod minket, Duncan. Megküzdünk ezekkel a lényekkel, te
viszont illanj el innen!
 - Illanjak el?
- Nagyon jól értesz a lopódzkodáshoz. Egyedül ki tudod kerülni a
közelgő hordát. Megkeresheted Geneviève-et, ha még életben van
egyáltalán, meg a testvérét is.
- Azt hiszem, kissé túlértékeled a képességeimet - horkant fel Duncan.
- Meg kell próbálnod - mondta Fiona. - Nem tudjuk, hány mélyszörny
tart felénk. Valakinek be kell fejeznie a küldetésünket. Már ha egyáltalán be
lehet fejezni.
- Nem hagylak itt titeket - jelentette ki Duncan makacsul. - Nem megyek
sehová!
- És ha megparancsolom? - kérdezte Kell.
- Akkor, azt hiszem, megszegem a parancsot.
A vadász elvigyorodott.
- Akkor, azt hiszem, mégsem parancsolom meg.
Ismét a barlang felé fordultak; vártak. A mélyszörnyek zümmögése egyre
erősebb lett. A barlangban megjelentek az első támadók. Néhány alacsony
csesznye érkezett, őket egy fekete páncélt viselő csorlák követte, aki egy
fémtövises kardot tartott a kezében. A csorlák hangos sziszegéssel nézett fel
a lépcsősor tetejére. A csesznyék köréje gyűltek, ők is dühödten sziszegtek
és fújtattak.
Egy nyílvessző zúgott keresztül a levegőn. A vége mélyen belefúródott a
csorlák szemébe. A lény egyetlen hang nélkül rogyott össze. A csesznyék
üvöltve támadást indítottak. Még több nyílvessző röppent; néhány
mélyszörny a földre zuhant - halottak voltak, mielőtt elérték volna a
lépcsősort.
- Kezdek kifogyni a nyílvesszőkből - jelentette be a vadász, miközben
ismét megfeszítette az íját.
- Én meg kezdek kifogyni az alsóneműből - felelte Duncan.
Egyre több mélyszörny özönlött be a barlangba, egyszerre jöttek
valamennyi bejáraton. Eleven hullámot alkottak, zümmögésük megtöltötte a
csarnokot, elnémított minden más zajt. Kell pontosan célzott, s
folyamatosan lődözte nyílvesszőit a tömegbe. Minden lövése talált, minden
nyílvesszővel sikerült leterítenie egy mélyszörnyet, de tisztán látszott, ez
így kevés lesz.
 Fiona a mélyszörnyekre mutatott botjával. Összeráncolt homlokkal
koncentrált. A bot végén egy tűzgolyó jelent meg, amely egy pillanattal
később lezúgott a lépcső tövébe. A lángoló gömb a mélyszörnyek sorai előtt
robbant szét. A lények közül sok a levegőbe emelkedett; a barlagban szinte
nappali világosságot teremtett a mágikus lángok villanása. A mélyszörnyek
felüvöltöttek fájdalmukban. A tűz néhányuk testét teljesen körbefolyta,
sokakat ledöntött a lábáról. A lángok belekaptak a barlang padlóját beborító
kocsonyás anyagba. Meggyulladt a föld, sűrű füst töltötte meg a levegőt.
Maric elképedve figyelte az eseményeket.
- Hány ilyened van még? - kérdezte az elftől. Nem kapott választ, mert
Fiona hirtelen megtántorodott és hanyatt zuhant. Maric odaugrott hozzá,
sikerült elkapnia. Rémülten látta, hogy a nő arca falfehérré változik, a
homlokáról szakad a víz.
Fiona pislogni kezdett, és nagy nehezen talpra állt.
- Még néhány - suttogta.
A mélyszörnyek ügyet sem vetettek lángoló társaikra, átugráltak fölöttük,
keresztülrontottak a lángokon - még azzal sem törődtek, hogy ők maguk
megpörkölődnek. A legelöl haladók testébe nyílvesszők fúródtak. Fiona
erőlködve felkiáltott. A mélyszörnyek sorai közé becsapódott a második
tűzgömb. A lángok szétfröccsentek, felforrósították a levegőt. Maric orrát
megcsapta az égő hús jellegzetes bűze.
Egyre több mélyszörny rontott be a barlangba. A lángok és a füst miatt
nehéz lett volna megállapítani, hányan vannak. Maric köhögve pislogott a
füstben. A jelek szerint a törpék által kiépített szellőzőjáratok ebben a
barlangban nem töltötték be szerepüket - talán az a kocsonyás anyag
tömítette el őket, amely minden mást befedett.
Ám legyen! Még mindig jobb fuldokolni, mint meghalni ezeknek a
szörnyeknek a kezétől.
Amikor az első csorlák elindult felfelé a lépcsőn, Maric előrerontott. A
lény bőre megpörkölődött, a szeméből nyers gyűlölet sugárzott. Maric a
kardjával félresodorta a mélyszörny pengéjét, fordult egyet, és közben
erőteljes mozdulattal levágta a fejet a vastag nyakról. A csonkból vér ömlött
a páncéljára, de mintha észre se vette volna.
Még több mélyszörny rohant feléje. Hátulról egy nyílvessző zúgott el a
füle mellett, hogy belefúródjon az egyik lénybe.
 A meglőtt mélyszörny hanyatt vágódva legurult a lépcsőn. Maric
felemelt karddal támadott. A nehezebb páncélt viselő Szürke Őrzők már
vagy elestek, vagy eltűntek, így rá hárult a feladat, hogy tartsa a
frontvonalat.
Abban a pillanatban, amikor a kardja szikrát vetve hozzácsattant az egyik
mélyszörny pengéjéhez, még egy tűzgömb száguldott át a feje fölött. Maric
nem látta a lángrobbanást - a gömb tőle viszonylag távol csapódott be -, de
a hang- és forrósághullám elég erős volt ahhoz, hogy még őt is hanyatt
taszítsa. Előtte összerogyott néhány mélyszörny. Kihasználta az alkalmat, és
beledöfte a kardját az egyik tarkójába.
Sűrű füst csapott az arcába, fuldokolni kezdett.
Az egyik fémtövises lemezpáncélt viselő csorlák hirtelen előrerontott és
beleöklözött Maric mellkasába. A férfi hanyatt zuhant, a feje a lépcsőhöz
koppant. Fájdalmasan felkiáltott, s elborzadva látta, hogy a csorlák
vérszomjasan üvöltve a magasba emel egy bunkót, hogy szétzúzza a
koponyáját.
Utha lépett közbe. Valósággal átrepült Maric fölött. A férfi csupán egy
barna villanást látott, meg a rézvörös hajtincset. A törpe odébb taszította a
csorlákot.
Maric felugrott, és még látta, ahogy Utha a hanyatt fekvő mélyszörny
mellkasán ülve teljes erővel beleöklöz az undorító arcba. Csont roppant és
vér fröccsent, fogak röppentek minden irányba. A törpe pillanatnyi pihenő
nélkül megfordult, mellen rúgta a rárontó, következő csorlákot, amely a
levegőbe emelkedett és visszazuhant a lépcső aljába.
Újabb nyílvesszők röppentek keresztül a levegőn. Maric felemelte a
kardját, hogy kivédje a semmiből előbukkanó, fakó bőrű csorlák támadását.
A lény a feje fölé emelte széles pengéjét, és olyan gyorsan mozgott, hogy
Maric alig bírt kitérni előle. A csapás hihetetlenül erős volt; úgy érezte,
tőből szakad ki a karja. Az erőfeszítéstől hörögve feltolta maga előtt a
mélyszörny pengéjét, felrántotta a kardját, s végül annak markolatával
sújtott ellenfele homlokára. A csont undorító cuppanással szakadt be; a
mélyszörny sikoltva zuhant a földre.
Duncan rárontott két csorlákra, akik Maric mellett próbáltak felrohanni a
lépcsőn. A két mélyszörny a kardját felemelve, dühödt sziszegéssel haladt
előre. A fiú egyik szilverit tőre keresztülvágta az első csorlák torkát. A lény
a vért fröcskölő sebhez kapva dőlt hanyatt. Társa üvöltve lesújtott a
kardjával, ám Duncan könnyedén félretáncolt előle.
Duncan lekuporodott, s a másik tőrével átmetszette a csorlák lábszárán az
inakat és izmokat. A penge mélyre jutott, csontot ért. A mélyszörny dühödt
hörgéssel roskadt össze. A fiatal Szürke Őrző pillanatnyi pihenő nélkül a
levegőbe ugrott, közben mindkét pengéjét magasra emelve. Éles kiáltással
érkezett meg a mélyszörny nyakába, s oldalról mindkét tőrt beledöfte a
koponyájába. A lény teste még egyet rándult, azután örökre mozdulatlanná
vált.
A mélyszörnyek újabb hulláma elérte Maricot, aki az előtte tornyosuló
ellenfeleken kívül már semmit sem látott. Széles ívben meglendítette maga
előtt a kardját; nem törődött a mozdulat szépségével, csak az érdekelte,
hogy hátrébb kényszerítse a lényeket a lépcsőn. A pengét díszítő kék rúnák
vakító fényességgel világítottak, a mélyszörnyek a láttukra önkéntelenül
hátrahőköltek.
Csípős füst csapott Maric szemébe. Az égő hús bűzétől felfordult a
gyomra. Levágta egy mélyszörny kardot szorongató kezét, azután
belerúgott áldozata mellvértjébe. A lény üvöltve zuhant le a lépcsőn.
Magával sodorta néhány társát, és végül az egyik lény lándzsájának hegyén
fejezte be életét.
A lépcsőn mélyszörnyek hullái hevertek. A lények közül éppen elégnek
sikerült elérni az emelvényt ahhoz, hogy minden kaotikussá és
átláthatatlanná váljon. Maric arcán veríték csorgott; egyre nehezebben
kapott levegőt. Átnézett a közelében harcoló Kellre, aki a láncos buzogányt
lóbálva teremtett maga körül egy viszonylag tisztább kört. A fémtüskés
fegyver újra és újra lecsapott, nyomán mélyszörnyek torka, feje nyílt szét.
Hafter a gazdája mellett harcolt, fogairól fekete vér csorgott, bundáját
néhány helyütt ragacsossá változtatta saját vörös vére.
Maric is megsebesült. Fájdalom járta át a combját, amelybe egy lándzsa
fúródott. A fegyver hegyének valahogy sikerült becsúsznia a vért lemezei
között. A király érezte, hogy a mozgása lelassul, de nem állhatott meg.
Keményen lesújtott a mellette elinalni próbáló csesznyére, egyetlen
mozdulattal levágta, azután megfordult, és beledöfte a kardot egy csorlákba,
aki fekete pengéjét felemelve rontott rá.
Hol lehet Fiona? Maric kétségbeesetten körbenézett, a mágust kereste, de
a csata káoszán kívül semmit sem látott. Megpillantotta a közelben harcoló
Uthát. A törpe vad, elszánt arccal küzdött, testét szinte beborította a fekete
vér. Maric megpróbálta megtalálni az elfet, de túl sűrű volt a füst, túl nagy
volt a felfordulás ahhoz, hogy szemlélődhessen. Már bánta, hogy nem
maradt a közelében. Jobb lett volna, ha őt védelmezi ahelyett, hogy
előreront, és beleveti magát a harcba.
Amikor a csatazajba új hang vegyült, Maric felkapta a fejét. A
torokhangú üvöltés mélyebb és hangosabb volt mindennél, amit korábban
hallott. Végignézett a lépcsőn, és megpillantotta a felbukkanó lényt.
Hatalmas, izmos, kék bőrű dög volt, a homlokán csavart fekete szarvakkal -
úgy nézett ki, akár egy démon. Ahogy észrevette Maricot, bömbölni
kezdett, és kivillantotta borotvaéles agyarait. A pofájából sűrű nyál
fröccsent.
- Ogre! - hallatszott Kell figyelmeztető kiáltása a közelből.
A lény felrobogott a lépcsőn, lehagyta és félretaszigálta a
mélyszörnyeket, hatalmas, húsos ökleivel csinált utat magának. Tejfehér
szemét a célpontra meresztette: Maricra. Valahogy két csorlák került elébe.
A mélyszörnyek megpróbáltak kitérni előle, ám az ogre türelmetlen volt:
rátaposott az egyik lényre, a másikat pedig egyszerűen félresöpörte. Az első
mélyszörny teste undorító, nedves recsegéssel roppant szét a talpa alatt, a
második a levegőbe emelkedett, majd a barlang sziklafalának csapódott.
Maric összeszedte minden erejét, s a rohamozó ogre felé fordult. Maga
elé tartotta kardját, és egyetlen pillanatra sem vette le szemét a szörnyről.
Az ogre kihívóan felüvöltött, és hatalmas öklével a király felé csapott.
Maric oldalra gurult - éppen csak sikerült elkerülnie az ütést -, azután talpra
szökkent. A lépcsőből kőszilánkok fröccsentek a levegőbe, az ökölcsapás
nyomán jókora repedés jelent meg. Az ogre megállt, Maric felé fordította
bikaszarvas fejét. Látszott rajta, kezdi felismerni, hogy ezt az embert nem
lesz könnyű megölni.
A lény ismét Maric irányába lendült, és közben újra meg újra
előrecsapott karmos kezével. Ezeknek az ütéseknek bármelyikével képes
lett volna leszakítani a király fejét. Maric az első csapás előtt összehúzta
magát, aztán előregurult, hogy kikerülje a másodikat. Felpattant, és a
mellette továbblendülő ogre lábába vágott a kardjával. A penge könnyedén
átmetszette a lény vastag, kék bőrét. A sebből feketén ömlött a vér.
Az ogre megfordult, hogy elkapja Maricot. A királynak az utolsó
pillanatban sikerült kitérnie a kéz elől. Ismét oldalra gurult. Füst csapott az
arcába; könnyezni kezdett a szeme, de még ekkor is csak az ogrét nézte.
A szörny fülsiketítő bömböléssel felegyenesedett, azután hihetetlen
erővel lesújtott a lépcsőre. Az egész építmény megremegett; Maric az
egyensúlyát vesztve hanyatt esett. A füle csengett a csattanástól. Kábultan
rázogatta a fejét, amikor észrevette, hogy a kék óriás közvetlenül fölötte
tornyosul.
Az ogre felmarkolta a földről a férfit, könnyedén a levegőbe emelte.
Maric még mindig fogta a kardját, ám az a karjaival együtt az oldalához
préselődött. Vergődni kezdett, de a lény úgy megszorította, hogy páncélja a
húsába mélyedt. Összeroppanó csontjai elviselhetetlen kínt okoztak;
felüvöltött fájdalmában.
Amikor kinyitotta a szemét, a feje egymagasságban volt az ogre fejével.
A csavart szarvak minden egyes kis redőjét, a kékes bőr minden erét tisztán
látta. Az ogre vérszomjasan elvigyorodott, pofájából dögszag csapott Maric
orrába.
Ez képes leharapni a fejemet! - gondolta a férfi. - Vagy akár péppé
zúzhat. Nem is rossz módja a halálnak. Sokkal jobb, mint ha mondjuk,
valaki megcsúszik egy pocsolyán, és betöri a fejét, vagy félrenyel evés
közben…
Lehunyta a szemét, várta, hogy bekövetkezzen az elkerülhetetlen.
Hirtelen mennydörgő robaj rázta meg a barlangot, és egy villám
egyenesen az ogre mellkasába vágott. Maric érezte a villám forróságát. Az
energiahullám és a hang megsüketítette, és kirepült a hanyatt lökődő ogre
markából. A szörny fájdalmasan üvöltött, Maric pedig legurult a lépcsőn.
Olyan szerencsétlenül esett, hogy az egyik lába a teste alá szorult és
kificamodott. Perzselő fájdalom járta át. Nem tudta lefékezni magát, talán
egészen a lépcső aljáig gurul, ha a mélyszörny-hullák halma meg nem
állítja.
Felnyögött, képtelen volt megmozdulni. Látta, az ogre lassan talpra
kecmereg. A mellkasán ott sistergett és füstölgött a villám okozta
égésnyom. Dühödten a lépcsősor tetejére nézett, ahol Fiona állt, kezében
tartva a füstölgő végű botot. A fekete vérrel és korommal borított, dühödten
vicsorgó nő olyan volt, akár a bosszú elf istennője.
- Ez az! - rikoltotta. - Gyere, kapj el, te kék rohadék!
 Az ogre üvöltéssel válaszolt a kihívásra, és mindkét öklével a lépcsőre
sújtott. A lépcsősor megremegett. Maric először nem értette, mit művel a
lény, de aztán rájött: az ogre belemélyesztette karmait a kőbe, majd nyögve
kiszakított egy nagyobb darabot a lépcsőből. Ahogy a tömb kimozdult a
helyéből, akkora darabok peregtek lefelé a tátongó résből, hogy bármelyik
könnyedén bezúzhatta volna a tőlük alig egy lábnyira heverő Maric
koponyáját.
A lény a magasba emelte és Fiona felé hajította a kitépett kőtömböt. A nő
felemelte a botját, és éles kiáltással megidézett egy újabb varázslatot. Fehér
fény izzott a botja körül, amiből aztán ismét előcsapott egy villám. Ez a
második villám a kőtömböt találta telibe. A tömb iszonyatos reccsenéssel
eltűnt, a helyén porból és ezernyi sziklaszilánkból álló felhő keletkezett.
Fiona hátratántorodott. Sápadt volt és gyenge, az ogre viszont elindult
felfelé a lépcsőn, egyenesen feléje. Maric a lábát hasogató fájdalomról
megfeledkezve felállt, és kettesével, hármasával véve a lépcsőfokokat, a
lény után vetette magát.
Az ogre feljutott a lépcsősor tetejére, már ott tornyosult a mágus fölött.
Fiona maga elé tartotta a botját, és kétségbeesetten próbált megidézni egy
varázslatot, ám csupán halvány fényörvények keletkeztek körülötte, más
semmi. Az ogre diadalmasan üvölteni kezdett.
Maric is feljutott. Az ogre mögé állt, majd csatakiáltást hallatva
felkapaszkodott a lény hátára. Amikor megfelelő pozícióba került, felemelte
a sárkánycsont-pengéjű kardot, és az ogre lapockái közé döfte. A mágikus
penge keresztülhatolt a húson és a csonton. Maric előredőlt, teljes súlyával
ránehezedett a markolatra, addig nyomta, míg a penge remegni kezdett az
erőltetéstől.
A jéghideg, fekete vér úgy tört elő a sebből, mint tűzhányóból a láva. A
folyadék Maric arcába csapott. Az ogre agonizálva felüvöltött, karmos
kezével a háta felé kapkodott, de hiába próbálta kirántani magából a kardot.
Maric belekapaszkodott a markolatba, ám azt túlságosan síkossá tette a
rengeteg vér. Nem bírt megmaradni a vergődő ogre hátán; a levegőbe
emelkedett, majd lezuhant az építmény tetejére. A feje reccsenve csapódott
a kőhöz.
Az ogre még jobban hátrafeszült, kétségbeesett igyekezettel próbált
megszabadulni a fegyvertől, ami a kínjait okozta. Maric odanézett, s
felfedezte a kardnak a lény mellkasából kiálló hegyét. Az ogre mozdulatai
lelassultak, és elérkezett az a pillanat, amikor feladta a küzdelmet.
Leroskadt, az oldalára fordult, majd átbillent a lépcsősor peremén, és eleinte
lassan, de egyre gyorsulva legurult az építmény aljába.
Füstfelhő jelent meg Maric látóterében; a füst a szemét csípte. Érezte a
közelben lobbanó lángok forróságát, hallotta, ahogy sisteregve falja a tűz a
falakat borító mocsokréteget. Hallotta Hafter ugatását - valahonnan nagyon
távolról érkezett -, azután pedig Duncan kiáltását. Semmit sem látott.
Valami csengetést is hallott, de rájött, hogy ennek forrása a fejében van. A
fejében, amely tompán lüktetett… Képtelen volt megmozdulni.
- Maric!
Fiona hangja. Maric rádöbbent, hogy csukva tartja a szemét. A csatazaj
távolról jutott el hozzá, mintha minden valahol nagyon messze zajlana, nem
a közvetlen közelében. Gyengének érezte magát, és furcsa béke áradt szét
benne. Nagy nehezen sikerült kinyitnia a szemét. Először a mágust
pillantotta meg.
Az elf sápadt, kimerült arccal, aggodalmasan hajolt a király fölé. Rövid,
fekete haját fekete vér borította, a folyadék a homlokába csorgott. A karjai
között tartotta Maricot.
A férfi érezte, vér szivárog a fejéből. Milyen riadt - gondolta, ahogy
elnézte Fionát. Szerette volna megnyugtatni, de képtelen volt rá. A keze
ólomnehéz volt, és nem igazán engedelmeskedett az akaratának.
Megpróbálta megérinteni Fiona arcát, de valahogy célt tévesztettek az ujjai.
- Maric! Fel kell állnod! - kiáltotta Fiona kétségbeesetten, azután valami
olyasmi vonta magára a figyelmét, amit Maric nem láthatott.
Fiona valahova oldalra nézett, s tekintetét félelem töltötte meg. A
mélyszörnyek zümmögése hirtelen erősebbé vált, betöltötte a barlangot.
Maric el tudta képzelni, ez mit jelenthet: minden egyes bejáraton
mélyszörnyek újabb hordái özönlenek be a csarnokba…
- Ez nem túl jó - mormolta. - Már azt hittem, mindet megöltük.
- Ezek sosem fogynak el - mondta Fiona, és csüggedten nézte a
mélyszörnyek nyüzsgő tömegét. Valahonnan Kell kiáltása, majd Hafter
fájdalmas nyüszítése hallatszott.
Maric felnézett a nőre, és halványan elmosolyodott. Valahogy nem is volt
olyan borzalmas a dolog. Sajnálta az ifjú Cailant, de tudta, Loghain mindent
meg fog tenni érte. Talán többet is, mint amennyit tőle várni lehetett.
 Már oly régóta érezte azt az ürességet, amely minden egyes elmúló évvel
csak rosszabbá vált, de itt, Fiona karjai között fekve valahogy elégedett
volt. Felnézett a nőre, és csak arra tudott gondolni, hogy gyönyörű az arca.
Ez a fekete szempár… Mily sok szenvedést látott már! Szerette volna
elmondani Fionának, hogy már nem kell félni, mert hamarosan minden jóra
fordul.
Azután lecsapott rájuk a mágia hulláma, az erő, amely hidegebb volt
mindennél, amit Maric addig érzett. A látótere hirtelen fehérré változott. A
következő pillanatban belesüllyedt a sötétségbe, és már csak azt bánta, hogy
egyedül maradt.
 16.
Áldottak azok, akik kiállnak,
a gonoszokkal szembeszállnak, s nem inognak.
Áldottak a béke meg Őrzői, az igazak bajnokai!

- Áldások himnusza 4:10

- Duncan.
A szó lassan jutott el Duncan agyáig, és beletelt egy kis időbe, míg
felfogta, hogy fokozatosan sikerül kiemelkednie az öntudatlanságból.
Lassan mászott elő a fájdalom bolyhos ködéből, amely addig magába zárta.
Emlékezett a harcra. Emlékezett a barlangba berontó ogréra, azután a
mélyszörnyek döbbenetes tömegére. Egy lándzsa átjárta a gyomrát,
keresztülhatolt a testén, a hátán bukkant ki a vége. Emlékezett a vakító
fájdalomra, a szájából előbuggyanó vérre, meg a lényekre, amelyek menten
rávetették magukat. Azután…
…kezdett magához térni. Felült. Valahogy túlságosan… hamar. A fejében
a lüktetés elviselhetetlen fájdalmat okozott. Összehúzta a szemét, a
halántékára szorította a kezét, mintha ezzel megakadályozhatná, hogy
szétrobbanjon az agya. Mert úgy érezte, ez fog történni, bármit tesz is.
Ekkor vette észre, hogy mindkét csuklóján nehéz vasbilincs van.
- Mi a jó…? - mormolta.
- Ne olyan gyorsan - figyelmezette a hang. - Valamennyien
megsebesültünk.
Duncan a fejét szorítva lassan kinyitotta a szemét. A szűk helyiségben
fény világított, harsány narancssárga ragyogás, amely az ajtó közelében
felakasztott különös amulettből fakadt. A fény látványa elég volt ahhoz,
hogy lüktetni kezdjen a feje.
A hangnak egy valamiben igaza volt: kötések borították a testét. Érezte, a
mellkasát is bekötözték, valami olyan anyaggal, ami egyszerre volt meleg
és viszketést okozó. Az egyik vállára és a bal combjára is szövetcsíkokat
tekertek. A sebek, amelyekre nem is emlékezett, fájdalmasan lüktettek. A
kötözőanyag gyanús volt és sárga; érezte, jobban jár, ha nem vizsgálja meg
alaposabban.
 - Hogy érzed magad?
Aggodalmas hang. Fiona hangja! Duncan pislogni kezdett. A szeme
lassanként hozzászokott az amulett fényéhez. Megpillantotta a mellette ülő
nőt. Az elf eléggé félelmetes látványt nyújtott: a hajára rászáradt a fekete
vér, láncinge is mocskos volt, sőt, néhány helyen jókora lyuk tátongott rajta.
A szoknyája elrongyolódott, bepiszkolódott. Fionát is megbilincselték; a
csuklójukon lévő vaspántokat a hátuk mögötti kőfalhoz láncolták.
A többiek sem voltak jobb bőrben. Duncan a félhomályban felfedezte
Kellt. Az egyik lábán vastag kötés volt, bőrzekéjéből nem maradt más, csak
egy tépett mellényszerűség. Mellkasa felső részét sárgás kötés borította,
amelyen két helyen is sötét foltok látszottak. Hafter ott aludt a gazdája
mellett, a vadász szórakozottan simogatta a fejét. A kutya nem kapott
kötést, de a bundáján több nedves, vöröses folt látszott, ami arra utalt, hogy
ő sem úszta meg sérülések nélkül.
Utha a vadász mellett, felhúzott térdeit átölelve ült. Az arcán több vágás
látszott, barna köntösét feketére színezte a mélyszörnyek vére és a korom.
Olyan komor pillantásokkal vizsgálgatta bilincseit, mintha abban bízna,
hogy a tekintetével képes lesz széttörni azokat.
Maric király a padlón, Duncan másik oldalán feküdt. Még nem tért
magához. A fejét vastag kötés borította, melyen vészjósló mennyiségű vér
szivárgott keresztül. Szilverit páncélja elvesztette korábbi ragyogását,
számtalan vörös és fekete vérfolt éktelenkedett rajta. Duncan a látottak
alapján nem tudta megállapítani, hogy a férfi másutt is megsérült-e.
Egy cellában voltak. Egy hosszúkás cellában, amelynek kőfalához erős
karikákkal láncokat rögzítettek. A falakat vastag mocsok borította, a
nyálkás anyag csápjai minden irányba szétnyúltak - Duncan örült, hogy
nagy részét eltakarja szemük elől a sötétség. A levegő dohos volt, a vér és
bomlás szaga érződött rajta. Duncan úgy érezte, minden egyes
lélegzetvétellel beszívja magába az undorító kórságot.
- Duncan, hogy érzed magad? - kérdezte Fiona ismét. - Eléggé
zavarodottnak látszol.
- Mert az is vagyok - mormolta a fiú. - Hogy kerültünk ide?
- Nem tudom. - Fiona körbenézett a cellában, tekintete megakadt a
kőajtón. - A láncok miatt nem érjük el az ajtót, hogy megnézzük, zárva van-
e. Lebilincselt kézzel varázsolni sem tudok.
 - Egyáltalán tudsz még varázsolni?
- Semmi olyasmit nem tudok végrehajtani, ami kiszabadítana innen
bennünket. - A nő Maricra nézett, az arca aggodalmassá változott. -
Megnéznéd, mi van vele? - kérdezte a fiútól. - Még nem mozdult meg, és én
nem érek el odáig.
Duncan a férfihez fordult, felemelte a kezét - a nehéz bilincsek miatt ez
nem ment túl könnyen -, és megérintette a nyakát, kitapintotta a pulzusát.
Elkeserítően gyenge volt.
- Életben van…
Fiona megkönnyebbülten felsóhajtott. Kell homlokráncolva nézett rájuk.
- A dal itt nagyon hangos, nem? - kérdezte.
- Miféle dal? - nézett rá Duncan. Ő semmit sem hallott; a cellában a
tökéletes csendet csak a légzésük nesze törte meg. Érezte, hogy minden
irányból körbeveszik őket a mélyszörnyek, egész seregnyi van belőlük az
ajtó túlsó oldalán. Hát ezek tényleg sosem fogynak el?
Fiona meglepetten pillantott rá.
- Te tényleg nem hallod?
- Mit? Nincs itt semmiféle dal.
A nő Kellre nézett.
- Én nagyon halkan hallom, mintha a távolból érkezne. Azt hittem, a
mélyszörnyek hangja, de most már nem vagyok biztos benne.
- Ez a Hívás - jelentette ki Kell komoran. Fiona döbbenten nézett rá;
Duncan is elképedt. A Hívás! Fionának ezt még nem kellene hallania! Utha
elmutogatott valamit a vadásznak, aki bólintott. - Nem hiszem, hogy csak
azért, mert idelent vagyunk. Valami történik velünk. - A mellkasára és a
karjaira, a bőrén egyre terjeszkedő mételyfoltokra mutatott. Már nagyon sok
volt belőlük. Duncan gyanította, ha Kell félmeztelenül végigmenne egy
utcán, számíthatna rá, hogy a kölykök megdobálják, mert leprásnak találják.
És ez még a legkevesebb, amit tennének vele…
Fiona elborzadt. Megvizsgálta a saját karját. A bőrén számtalan hosszú,
véres karcolás és horzsolás látszott, és közöttük már ott voltak a Métely
félreismerhetetlen nyomai is. A foltok nem terjedtek szét annyira, mint Kell
bőrén, de kétségtelenül ott voltak.
- Pedig alig egy napja ellenőriztem! Akkor még nem volt rajtam semmi!
 - Belülről rothadunk - bólintott Kell. - Sokkal gyorsabban, mint kellene. -
Utha komoran bólintott, és tovább bámulta a bilincseit.
Duncan megpróbálta megvizsgálni a saját testét. Nem sok szabad
bőrfelületet talált. A karját fedő bőrszíjak közül néhány meglazult, de ahhoz
nem eléggé, hogy a páncélja elváljon a testétől. A nadrágja szétszakadt, ám
a résen keresztül látható bőrre alvadt vér tapadt. Csak a keze maradt
szabadon.
- Én semmit sem látok - mondta idegesen. - És semmit sem hallok!
Fiona megvonta a vállát.
- Te voltál az utolsó közülünk, aki csatlakozott a Rendhez.
Ez sem volt túl bíztató. Duncan csupán néhány hónappal később esett át a
szertartáson, mint Fiona, az elf pedig évekkel később csatlakozott, mint
Kell és Utha.
- Szóval a mélyszörnyek itt tartják a foglyaikat, mi? - kérdezte Duncan
abban a reményben, hogy témát válthat. - Vajon vannak hóhéraik? Ki
fognak hallgatni minket? Vallatóra fognak bennünket?
Utha durva mozdulatot tett, Kell a homlokát ráncolta.
- Nem, a fiú nem tudja - mondta halkan. Duncanre nézett. - A
mélyszörnyek nem ejtenek foglyokat. A Szürke Őrzők tudomása szerint a
mélyszörnyek képesek bizonyos tevékenységek elvégzésére, de nem túl
bonyolult a gondolkodásuk. Talán ez az oka annak, hogy a jelek szerint nem
foglalkoznak a kihallgatásunkkal, nem kíváncsiak a terveinkre.
- Nem szívesen ellenkezem veled, de én úgy látom, foglyok vagyunk.
- Tudom. - Kell elgondolkodva húzta össze a szemét. - Abban bíztam,
Geneviève itt lesz - mormolta.
Az idő lassan telt. Fegyvereiket és zsákjaikat természetesen elvették
tőlük, így nem juthattak hozzá se az élelmükhöz, se Fiona gyógyító
szereihez. Időnként furcsa hangok érkeztek a távolból, hangos, fémes
csattanások, azután pedig félelmetes üvöltések. Hallották a mélyszörnyek
sziszegését és neszezését is. Ezek a hangok is gyengék voltak. Mindez arra
utalt, hogy fogvatartóik magukra hagyták őket.
Idővel aztán Maric is megmozdult, felnyögött. Fiona sürgető kérésére
Duncan megvizsgálta a férfi kötéseit, és megállapította, hogy a vásznak alá
helyezett ismeretlen anyag a jelek szerint kedvező hatással van a sebekre:
már egyik sem vérzett. Duncan gyengéden rázogatni kezdte Maric vállát,
ezt csak akkor hagyta abba, amikor a férfi kinyitotta a szemét.
Beletelt néhány percbe, mire Maric oldalra fordította a fejét és Duncanre
nézett. A tekintete zavart volt.
- Cailan? - kérdezte rekedten.
Duncan felnevetett.
- Ha a fiad egy kicsit is hasonlít rád, akkor nem.
Maric értetlenül pislogott.
- Duncan?
- Telitalálat!
A felülés lassú és fájdalmas feladat volt Maric számára. Ő is azokat a
kérdéseket tette fel, amelyeket korábban Duncan. Fiona megkönnyebbülten
látta, hogy Maric vége magához tért, és minden elmúló perccel egyre többet
nyer vissza az erejéből.
- Mi volt az a varázslat a legvégén? - kérdezte Maric halkan. - Ki hajtotta
végre?
- Egy küldött csinálta - mondta Fiona. - Egyébként én sem láttam.
- Küldött? Egy olyan mélyszörny, aki képes beszélni? Ha szerencsénk
van, előbb-utóbb találkozunk vele.
Telt az idő. Felváltva aludtak, de nem sikerült pihenniük. A cella hideg
volt, a sebeik még mindig fájtak. Duncan leghőbb vágya az volt, hogy végre
szedjék le róla a kötéseket, meg azt a viszketést okozó valamit, amit a
vásznak alatt a bőrére kentek. Nem akarta, hogy olyan anyag legyen rajta,
amit a mélyszörnyek készítettek; nagyon jól el tudta képzelni, hogy a szer
mit művel, hogyan keveredik össze a vérével. A puszta gondolattól
hányingere támadt.
Végül új hangok ütötték meg a fülüket: lépések közeledtek az ajtóhoz.
Feszülten figyeltek. Ez nem egyetlen személy - állapította meg Duncan. -
Legalább hárman vannak. Az érzékelt jelekből arra következtetett, hogy
csakis mélyszörnyek lehetnek.
Az ajtó hangos nyikorgással tárult ki. Duncan meglepődött - nem
hallotta, hogy kulcs csikordult volna. Lehet, hogy nem zárták be őket?
Furcsa egy cella, annyi szent!
 Először a küldött lépett be. Duncan még sosem látott ilyen lényt, de
megállapította magában, hogy nagyjából ilyennek képzelte el a
mélyszörnyek mágusait: koszos köntös, megfeketedett bot, kis, ráncos fej és
széles vigyor. A lény gonosznak látszott, és nyugodtan, öntudatosan járt. A
tartásával és a mozgásával elárulta, hogy intelligens teremtmény, nem olyan
egyszerű, tomboló szörnyeteg, mint a társai. Duncan hirtelen nem tudta
eldönteni, hogy ez a tény örömre, vagy inkább félelemre ad-e okot.
A küldött két társa nehéz páncélokat viselt. Elég különös szerzetek
voltak: összeaszalódott bőrük nem volt egyforma, a szemük pedig
vérvörösen csillogott, nem fakó fehéren. Lehet, hogy ezek ghoulok? Nem
volt hajuk, Duncan ennek ellenére látta, hogy egyikük nőnemű…
A fiúnak a lélegzete is elakadt a döbbenettől; alig hitt a saját szemének.
A nőnemű lény határozottan ránézett, a tekintetét kereste. Arcának
határozott vonala, állkapcsának formája valahogy ismerős volt a fiú
számára. Nem viselte a Szürke Őrzők tunikáját, de a páncélja
ugyanolyannak látszott, mint régen, bár korántsem csillogott olyan
ezüstösen, inkább fakó volt és fénytelen.
- Geneviève! - suttogta Duncan.
Maric szeme elkerekedett, csakúgy a többieké is, amikor rádöbbentek,
hogy valóban Geneviève áll előttük. Hafter felemelte a fejét, és idegesen
morogni kezdett.
- Mi történt veled? - kérdezte Kell hitetlenkedve.
Geneviève intett, és megállította a küldöttet meg a vele együtt érkezett
másik mélyszörnyet.
- Várjatok! - mondta. Duncan furcsának találta a hangját, valahogy
sziszegve ejtette ki a szavakat. A fiú hátán végigfutott a hideg. Geneviève
megfordult, letérdelt a foglyok elé, és vérvörös szemével sorra rájuk nézett.
- Kérlek, ne ijedjetek meg! - mondta.
- Most tréfálsz? - kérdezte Maric gúnyosan.
- Tudom, elborzaszt benneteket a külsőm. Tudom, az érzékszerveitek azt
súgják, hogy mélyszörny vagyok, pedig nem ez a helyzet. Ilyenné válnak a
Szürke Őrzők, ha a Métely elég ideig dolgozik a szervezetükben.
Kell felnézett a nő mellett álló páncélos alakra; látszott a szemén, hogy
felismerte. Geneviève bólintott.
 - Igen, ő Bregan, a fivérem. - Bregan odaintett nekik, de nem szólalt meg.
A foglyok döbbenten bámultak rá.
Duncan még sosem találkozott Bregannal, elképzelni sem tudta, milyen
lehet, de erre nem számított.
- Ez pedig az Építész. - Geneviève a küldöttre mutatott. A lény
udvariasan meghajolt.
- Az Építész - ismételte Fiona gyanakvóan.
- Szerencsém volt, hogy rátok találtam - mondta a lény. Duncan nem
számított rá, hogy egy mélyszörny ilyen elegáns és finom hangon tud
beszélni. - Sajnos csak korlátozott mértékben tudom irányítani az enyéimet,
és nem is mindig vagyok eléggé hatékony. Miután feltámadt bennük a
vérszomj, nem bírtam távol tartani őket tőletek. Elnézéseteket kérem, hogy
ilyen közel kerültetek a halálhoz. Nagyon szerencsétlen dolog lett volna, ha
elpusztultok.
- Elnézést kérsz? - bámult Fiona a lényre.
Geneviève ismét felemelte a kezét, hogy leintse a küldöttet, majd
homlokráncolva így szólt:
- Tudom, mi a látszat, de kérlek benneteket, adjatok esélyt, hogy
elmagyarázzam a dolgot. Úgy, ahogy nekem elmagyarázták.
A csapat tagjai hallgattak. Duncannek fogalma sem volt, mit
válaszolhatnának. Egyfolytában egykori parancsnokát bámulta. Valaki nem
lehet egyszerre Szürke Őrző és mélyszörny. Geneviève fehér haja eltűnt, a
bőre sötét és ráncos lett. Tekintetében nyoma sem volt a korábbi őrült
elszántságnak, helyette valami nyugodt céltudatosság jelent meg, ami
áthatotta a viselkedését is. Duncan kíváncsi lett volna, vajon ezt a többiek is
észreveszik-e.
- Nem értem - mondta Kell lassan. - Ezek szerint ti hoztatok ide minket?
Milyen céllal? És most, hogy megtaláltad a fivéredet, hogyan változtak meg
a terveid?
- Nem változtak meg a terveim - mondta Geneviève.
- Ha tényleg beszélgetni akartok velünk, akkor eresszetek szabadon
minket. Miért vagyunk a foglyaitok?
Geneviève összenézett az Építésszel. Duncan semmiféle változást nem
látott a lény arckifejezésén, azt viszont hallotta, hogy felsóhajt.
 - Amíg nem nyílik alkalmunk arra, hogy elmagyarázzuk a dolgot -
mondta az Építész a vadásznak -, a saját érdeketekben itt maradtok.
- Értem.
- Az Építész nem olyan, mint a többi fajtájabéli. Őt nem azok a
szenvedélyek irányítják, mint a többi mélyszörnyet, és szeretné, ha minden
testvére éppúgy mentes lenne az indulatoktól, mint ő maga.
A lény elgondolkodva ütögette az állát.
- Ha nem lennénk áldozatai az Öreg Istenek Hívásának - mondta -, nem
lenne okunk arra, hogy kutassunk utánuk. Nem lenne okunk arra, hogy
felmenjünk a felszínre, és így nem lenne Métely sem.
Utha érdeklődve felkapta a fejét. Kell is figyelmesebbé vált.
- Nem lenne Pusztulás? - kérdezte Fiona meglepve. - Úgy érted, soha
többé?
Geneviève elmosolyodott; széthúzódó ajkai mögül előtűntek hegyes,
besárgult fogai.
- Értitek már? Az Építésznek van egy terve. Egy olyan terve, amit csakis
a Szürke Őrzők tudnak végrehajtani. - Mély lélegzetet vett. - Mi valahol
félúton vagyunk az emberek és a mélyszörnyek között. Bennünk van a
fertőzés, de sosem az irányít minket. Az Építész képes arra, hogy magasabb
szintre emelje a bennünk dolgozó Rontást, és azzá változtasson minket,
amivé akkor lennénk, ha a Szürke Őrzők hagyományainak megfelelően
nem mennénk elébe a halálnak.
- De miért? - kérdezte Fiona elborzadva.
- Azért, mert a mélyszörnyek most már nem törődnek velünk - felelte
Bregan. Geneviève felnézett rá. Bregan előrelépett, odaállt a nő mellé.
Határozottnak és magabiztosnak látszott. A szeme vörösen izzott. - Tudom,
hol vannak az Öreg Istenek. A Szürke Őrzők mindig is tudták. Csupán az a
gond, hogy mindig is messze voltak tőlünk, olyan helyen, amit nem
ismerhetünk, túl a tengersok mélyszörnyön.
Elhallgatott, megvárta, hogy a többiek felfogják szavai értelmét. Utha
néhány izgatott mozdulatot tett. Geneviève lelkesen bólogatott.
- Ha elég hozzánk hasonló Szürke Őrző lenne, olyanok, akiket segítenek
a föld alatti világot ismerő mélyszörnyek, megtalálhatnánk az Öreg
Isteneket, és megölhetnénk őket, mielőtt bárkit megfertőznek.
Megállíthatnánk a Mételyt, mielőtt elkezdődik, és véget vethetnénk a
Hívásuknak.
- És így szabaddá tehetnénk a testvéreimet - tette hozzá az Építész
halkan, tisztelettudóan. Úgy illesztette egymáshoz az ujjai hegyét, hogy
Duncant egy papra emlékeztette. Vajon ez a mozdulat szándékos volt? Csak
megjátssza magát?
- Tehát el akarjátok árulni ennek a lénynek, hol vannak az Öreg Istenek! -
kiáltott fel Fiona.
- Már megtettem. - Bregan válasza hallatán a csapat tagjai döbbenten
meredtek rá. A férfi magabiztosan karba tette a kezét, és nem volt hajlandó
további magyarázattal szolgálni.
- Most kaptunk egy esélyt - magyarázta Geneviève lassan. - Most
megtehetjük azt, amiért a Szürke Őrzők évszázadokon keresztül léteztek.
Azokról az évszázadokról van szó, amelyek során egymást követték a
Mételyek; amelynek során számtalan embert mészároltak le; amelyek során
megsemmisülés fenyegette a világunkat. Most mindezt megállíthatjuk! -
Szenvedélyesen a tenyerébe csapott az öklével. - Szürke Őrzők vagyunk, és
esküt tettünk, hogy bármilyen módon harcolni fogunk a mélyszörnyek
ellen. Abban a pillanatban, amikor részt vettünk a Csatlakozás szertartásán,
amikor megittuk azt a vért, feláldoztuk az életünket. Az a tény, hogy az
Építész létezik, most lehetőséget ad nekünk arra, hogy végrehajtsuk az
elképzelhetetlent!
- Feltéve, hogy bízol ebben a mélyszörnyben - mondta Maric váratlanul.
Bregan jéghideg pillantást vetett a királyra, de a többiek is meglepetten
néztek rá. Duncan pontosan tudta, miért. Valamennyiük közül Maric volt az
egyetlen, aki nem tartozott a Szürke Őrzők közé. Vajon neki van valamilyen
szerepe a tervben? Duncan szerette volna megkérdezni, milyen sorsot
szánnak a királynak, de hirtelen eszébe jutott az, amit Geneviève mondott
neki az Alsó Utakon töltött első estén, a táborhelyükön: ha a király megtud
valamit, amiről nem lenne szabad tudomást szereznie, meg kell halnia!
Egyelőre talán jobb nem feszegetni a kérdést…
- Igen - mondta Bregan kelletlenül. - Feltéve, hogy megbízunk ebben a
mélyszörnyben.
- És megbízol? - kérdezte Kell.
- Igen, bízom a tervében.
 - Én pedig bízom Breganban - mondta Geneviève, és őszinte
lelkesedéssel nézett a fivérére. Furcsa volt látni ezt a kifejezést egy
mételyfoltos, aszott bőrrel fedett arcon, melyben parázsként izzott a két
vörös szem.
- És honnan tudjuk, hogy nem álltok valamiféle tudati irányítás alatt? -
kérdezte Fiona gyanakvóan. - Tudvalevő, hogy a vérmágiával irányítani
lehet az elmét. Lehet, hogy valamilyen varázs hatása alatt vagytok, és észre
sem veszitek.
- Ha ez a helyzet - mondta az Építész -, mi okuk lenne rá, hogy bármiről
meggyőzzenek benneteket?
- Árulj el valamit - kérte Fiona. - Ha a testvéreid szabaddá válnak, vajon
jobbak is lesznek? Többé nem fogják megtámadni a felszínen élőket? Vagy
a törpéket? Felhagynak a kórság terjesztésével?
A kérdés nem hozta zavarba az Építészt.
- Én szabad vagyok - jelentette ki. - Szabad vagyok, és így lehetőségem
nyílik arra, hogy másképpen viselkedjem, mint a többi fajtámbéli.
Megtagadnátok a mélyszörnyektől ezt a lehetőséget?
Fionát meglepte a válasz.
- Ez csupán egyetlen lépés - mondta Bregan. - Egy a sok közül. Mielőtt
azonban sor kerülne a többi lépés megtételére, legelőször véget kell vetnünk
a Mételyeknek.
- És egészen pontosan mik ezek a lépések? - kérdezte Maric élesen.
Bregan ügyet sem vetett rá. Odabólintott Geneviève-nek, aki így
folytatta:
- Nem fogunk mindent elmondani nektek. Tudom, ez visszatetsző, de
nincs más választásunk. Én megbízom a fivéremben, és bármit megteszek,
ha teljesíthetem a feladatot, amire felesküdtem. Nektek is így kellene
éreznetek. - Lehajtotta a fejét, a földet bámulta és zavart szüntetet tartott,
ám végül így szólt: - Nagyra értékelem, hogy végig kitartottatok mellettem,
és egészen idáig eljöttetek. Amikor magatokra hagytalak titeket, azt hittem,
visszafordultok, de most, hogy itt vagytok, arra kérlek benneteket,
kövessetek még egy ideig.
Szavait mély csend követte. Fiona kérdőn nézett egykori parancsnokára.
- És ha nem tesszük?
 - Akkor itt maradtok - felelte Bregan. - Egészen addig, míg elvégezzük a
feladatot.
- És mi lesz a királlyal? - tört ki Duncanből, de ahogy kimondta, már meg
is bánta a kérdést. A többiek kíváncsian néztek rá, különösen Maric. Csak
Geneviève nem fordult feléje. Valójában a nő kerülte a fiú tekintetét.
- Vissza fog jutni a felszínre - mondta az Építész. - Idővel.
- Ez nem valami kedves - jegyezte meg Maric.
- Vissza fog jutni? - kérdezte Duncan. - Hogyan? Élve?
A mélyszörny ábrázatán valami mosolyféle jelent meg.
- Szövetségesekhez - mondta.
Duncannek nem tetszett, hogy nem kapott választ a kérdésére. Tudta,
hiába firtatná a dolgot, pedig nagyon is szerette volna megtudni, miféle
„szövetségesekre” célzott a lény. Valószínűleg Bregan szövetségeseire.
Feltűnt neki, hogy Geneviève kíváncsi pillantást vet a fivérére a
szövetségesek emlegetése hallatán, de az egész csupán egyetlen pillanatig
tartott. Talán neki sem mondtak el mindent? Érdekes…
Geneviève megfordult, hogy induljon.
- Kaptok időt a döntés meghozatalára - mondta. - Ha végül Bregannak és
nekem kell végrehajtanunk a feladatot, akkor ezt fogjuk tenni.
Bregan odabólintott neki. Mindhárman elindultak az ajtó felé, de Utha
váratlanul a földhöz vágta a bilincseit, és ezzel magára vonta a figyelmet. A
csattanásra mindenki felkapta a fejét. A törpe mozdulatlanul ült, és egyre
csak Geneviève-et meg Bregant nézte. Duncan hirtelen nem tudta
megállapítani, hogy dühös, vagy esetleg… valami másról van szó.
Utha néhány gyors és határozott kézmozdulatot tett. Magabiztosnak
látszott. Arckifejezése semmit sem változott.
Kell döbbenten reagált.
- Nem, Utha!
Geneviève aggodalmas arccal térdelt le a törpe elé.
- Több időt is kaphatsz, ha…
Utha egyetlen mozdulattal jelezte: nem.
Kell döbbenten csóválta a fejét.
- Nem, nem kell megtenned! Várj! Esetleg…
 Utha szomorúan nézett rá. Duncan látta a kézmozdulatait, de alig néhány
jel értelmét sikerült felismernie. Sejtette, a törpe magyarázatot ad valamire.
A magyarázatnak az eltökélt arckifejezés és a kezével tett vágó
mozdulatsorozat is a részét képezte.
Kell egyre szomorúbbá vált, de végül beletörődőn bólintott.
- Ha tényleg úgy gondolod, hogy kénytelen vagy…
Utha egy sor igent jelzett vissza. Úgy gondolta.
Geneviève együttérzőn nézett Uthára, de aztán megkeményedett az arca,
a háta mögött várakozó Építészre nézett, és kurtán odabólintott neki. A lény
a botjára támaszkodva letérdelt Geneviève mellé, és a törpe felé nyújtotta
keskeny, ráncos kezét.
Utha összeszorította a fogát, a küldött szemébe nézett, és megfogta a
kezet. Duncan arra számított, elmondanak majd valamilyen varázsigét, sor
kerül valamiféle szertartásra. Tévedett. Minden csendben, észrevétlenül
zajlott le. Az Építész mélyen Utha szemébe nézett. Eleinte semmi sem
történt, de aztán megjelent néhány sötét ér a törpe kezén, azon a helyen,
ahol a mélyszörny hozzáért. Az erek egyre sötétebbé váltak, egyre
szaporodtak, mígnem a törpe egész kezét behálózták.
A törpe lehunyta a szemét, teste enyhén remegett. Duncan látta, hogy az
erek a nyakán is feltűnnek, azután átkúsznak az arcára. Utha remegése
egyre erősödött. A fogát csikorgatta, és megpróbált uralkodni a testén, de ez
egyre kevésbé sikerült. Hafter felébredt, mert megérzett valamit. Amikor
felfedezte a közelben álló Építészt és a lezajló mágikus folyamatot,
fenyegető morgásba kezdett. Kell a kutya nyakára tette a kezét, hogy
lecsitítsa, ő maga pedig szorosan behunyta a szemét, félrefordította fejét.
Nem bírta elviselni a látványt.
Az Építész keze körül egy árnyék jelent meg, egy fekete, amorf massza,
amely mintha a testéből buggyant volna elő. A feketeség egyre nagyobb
lett, és közben a cella mind hidegebbé vált. Duncan reszketett; Utha mellett
a falon fagynyomok jelentek meg. A törpe lélegzete párává változott, és
ugyanilyen felhők jelentek meg a többiek arca előtt is. Az árnyék lemászott
a mélyszörny kezéről, átkúszott a törpe kezére, és lassan belemélyedt a
húsába, amely hirtelen összefonnyadt, ráncossá vált és itt-ott
felhólyagosodott. A rothadás förtelmes bűze töltötte meg a levegőt.
 Utha görcsösen rángatózni kezdett, de még mindig védekezett a testét
perzselő agónia ellen. A bőrén a mételynyomok egyre tovább terjeszkedtek,
elérték a nyakát, beborították az arcát. Rézszínű haja szürkülni kezdett,
majd fehérré változott. Hosszú copfja úgy pöndörödött fel a háta mögött,
mint az önmagát hamuvá változtató gyufaszál. A szeme elkerekedett és
vérvörössé változott, a szája néma sikolyra nyílt; a haja elvált a fejétől.
Megtörtént.
Utha visszahúzta a kezét az Építésztől. Kétrét görnyedt, a teste rázkódott,
de a görcsös remegések egyre enyhébbek voltak. Az orra és a szája előtt
mind kisebbek lettek a párafelhők, végül teljesen eltűntek. Duncan egy
pillanatig arra gondolt, hogy meghalt, ám amikor a törpe lassan felült, a fiú
rádöbbent, egészen más történt. Utha egyszerűen kihűlt.
A mélyszörny odabólintott Uthának, és leeresztette a kezét. A levegő
szinte azonnal felmelegedett, bár még mindig hideg volt.
Kell kivételével mindenki Uthát nézte. A vadász elfordította a tekintetét,
és megpróbálta lecsillapítani a nyüszítő kutyát.
Fiona hitetlenkedve, dühösen rázta a fejét; Duncan azt sem tudta, mit
gondoljon. A törpe éppen olyan kopasz volt, a testét éppúgy belepte a
Métely, mint Geneviève-et és Bregant, a szeme is éppen olyan vérvörös
volt, de ennek ellenére nyugodtnak tűnt. Odabiccentett az Építésznek; a
mélyszörny végighúzta az ujját a törpe bilincsén. A vaspántok hangos
kattanással szétnyíltak és a földre hullottak.
Szép trükk. Duncan elhatározta, ezt ő is meg fogja tanulni.
A törpe felállt, és odalépett Geneviève elé. Nem is nézett a többiekre.
- Köszönöm - mondta Geneviève olyan hangon, mintha egy jó katonát
dicsérne meg. Utha ismét bólintott, de mást nem tett.
Geneviève a vadászra nézett.
- És te, Kell?
Kell nem nézett a nőre, hallgatott. Duncan látta az arcán, hogy még
mindig kínlódik, még mindig bizonytalan. Kell lehunyta a szemét, a
homlokán mély ráncok jelentek meg.
Geneviève ekkor Fiona felé fordult.
- Fiona? - kérdezte nem túl nagy bizakodással.
A mágus dühödten nézett Geneviève-re.
 - Hogy mersz ilyet kérdezni tőlem! - fröcskölte a szót. - Bedobtál ide
minket, tulajdonképpen semmit sem magyarázol meg, és mégis azt várod
tőlünk, hogy ismét kövessünk? Te sorsunkra hagytál minket, Geneviève!
- Visszafordulhattatok volna.
- De nem tettük! Megpróbáltuk befejezni a küldetést!
- Ahogy én is. És én még mindig folytatom. - Geneviève ingerülten
felhorkant. - Nem vagy már gyerek. Ez a feladatunk. Ez! Áldozatokat
hozunk, hogy véget vessünk a Mételynek. Pontosan ez volt az elsődleges
oka annak, hogy követtetek ide.
- Te őrült vagy! - Az elf szánakozva megrázta a fejét. - És én még azt
hittem, hogy amit csinálsz, amit csináltál, azzal tényleg véget lehet vetni a
Mételynek…
Geneviève közbevágott, Duncanre nézett.
- És te? - kérdezte.
A fiú úgy érezte, sarokba szorították. Most mit tegyen? Bizonyos
értelemben Geneviève-nek volt igaza. Már úgyis halottak voltak. Őt például
már régen kivégezték volna, ha a Szürke Őrzők nem veszik be maguk közé.
Ajándékba kapott némi időt, és ez is elfogyott. Számít egyáltalán, hogyan
harcol a Métely ellen? A barlangban vagy bármelyik korábbi csatában
meghalhatott volna… Most legalább esélyt kap arra, hogy végrehajtson
valamit, ami igazán fontos és nagyjelentőségű.
Ám a hirtelen pálfordulás őt is elbizonytalanította. Geneviève eredetileg
a bátyját akarta megtalálni, és készen állt arra, hogy szükség esetén
megölje, most azonban valami egészen mást akart. Valami olyasmit, aminek
a velejét a fivérével meg ezzel a mélyszörnnyel beszélte meg. Vajon mi
történt valójában? Mi lehet az oka annak, hogy Geneviève hajlandó volt
belemenni ebbe a játékba?
Szeretett volna bízni Geneviève-ben. Szerette volna bebizonyítani neki,
hogy belőle is jó Szürke Őrző válhat.
- Én… - A nőre bámult, képtelen volt befejezni a mondatot.
- Ne tedd! - mormolta Maric.
- Maradj ki ebből! - kiáltott rá Geneviève.
- Nem, ne maradj ki belőle! - Fiona a földre csapott a bilincsével, és
közben Geneviève-re meresztette a szemét. - Hát mi vagyunk itt az egyetlen
épeszűek? Képes lennél mindent eldobni, mindent kockára tenni, pusztán
azért, mert egy mélyszörny szerint így helyes?
Geneviève ügyet sem vetett rá.
- Duncan? - kérdezte ismét.
- Nem… nem tudom - vallotta be a fiú. Amikor észrevette a Geneviève
arcán megjelenő csalódottságot, égett az arca a szégyentől.
- Ám legyen! - mondta Geneviève. Intett Uthának és a többieknek, hogy
induljanak. - Most magatokra hagyunk benneteket. Lehetőséget kaptok arra,
hogy átgondoljátok a helyzetet.
Duncan végignézte, hogy kisorjáznak a kőajtón. Amikor az ajtó
becsukódott mögöttük, a fiú úgy érezte, a szívében is bezáródott valami;
úgy érezte, elszalasztott egy kiváló lehetőséget.
Most, hogy már Utha sem volt közöttük, a cella valahogy üresnek tűnt. A
törpe láncai és bilincsei ott hevertek Kell mellett. Duncan megpróbált nem
rájuk nézni. A vadász felhúzta a térdét, rátámasztotta az állát; olyan volt,
mint a testet öltött bánat. Hafter nyüszítve próbálta bedugni az orrát Kell
karja alá, talán azért, hogy megvigasztalja, talán hogy támogatást nyújtson
neki.
- Most mit csináljunk? - kérdezte Fiona reménytelenül.
Senki sem válaszolt neki. Végül Duncan fordult feléje.
- Mi van akkor, ha tévedsz? - kérdezte. - Mi van, ha nem őrültség a
dolog? Mi van, ha akkor csinálunk őrültséget, ha folytatjuk ezt a
reménytelen harcot, amikor pedig esélyünk nyílna rá, hogy végre
befejezzük?
- Valóban reménytelen?
- Mindenesetre annak látszik - mondta Duncan. - Találkoztál már olyan
Szürke Őrzővel, aki örült annak, hogy csatázhat? Vajon hány Métely ellen
kell küzdenünk, míg végül vereséget szenvedünk? Most megállíthatnánk az
egészet!
- Vagy tovább ronthatnánk a helyzeten - szólt közbe Maric.
- Ez még mindig jobb, mint tétlenül ülni!
Maric lemondóan sóhajtott.
- Mondd, Duncan, szerinted hányszor bizonyulnak járhatónak a látszólag
rövidebb utak? Ebből a tervből mindenféle gyakorlatiasság hiányzik. A
parancsnokod nem tesz egyebet, csak belekapaszkodik egy szalmaszálba,
mert úgy gondolja, hogy így a fivérével együtt hőssé válhat.
- Nem hiszem, hogy erről van szó.
- Nem? - kérdezte Maric. - A parancsnokod nem igazán józan ember.
Kell felkapta a fejét.
- Ez a Hívás - mormolta anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét. - A dal
a fejünkben szól, a bőrünk alatt. Lassan megőrjít. Ha Geneviève közelebb
volt a Híváshoz, mint Utha és én…
Maric bólintott.
- Akkor ez az Építész gyakorol rájuk hatást, talán a dallal, amit hallasz…
- Én semmit sem hallok! - mondta Duncan.
- Véleményem szerint Bregan megtalálta a helyét. Geneviève is.
Eljutottak arra a pontra, amikor meg kellett volna ölniük magukat, amikor
el kellett volna indulniuk az Alsó Utakon. A dal a fejükben szól, megőrjíti
őket… És mit tett ez a mélyszörny? Lehetőséget kínál nekik arra, hogy
minden jóra forduljon. Értelmet ad az életüknek.
- Szerinted valójában mit akar?
- Talán csak az Öreg Istenekhez akar eljutni. - Maric elgondolkodott. -
Talán éppen ez indítja el a Setét Pusztulást, amire az a boszorkány
figyelmeztetett. Az, hogy valaki elvezeti az Építészt az Öreg Istenek
egyikéhez.
- Vagy éppen azzal kezdődik el, hogy megtagadjuk tőle a segítséget! -
ellenkezett Duncan. - Ez az Építész nem hasonlít egyetlen mélyszörnyre
sem, amit eddig láttunk. Talán nem is olyan, mint a többiek.
- Számít ez? - kérdezte Fiona. - Ez talán jobbá teszi őt? Ezek a lények a
gonoszságból születtek, Duncan. Ezt te is tudod. Érzed magadban azt, ami
az ő ereikben születésük óta kering. Tényleg meg akarsz bízni egy olyan
lényben, aki soha életében nem ismert mást, csakis ezt?
- És vannak szövetségesei - jegyezte meg Kell. - Olyan szövetségesekkel,
akikről nem fognak beszélni nekünk. - Úgy látszott, kezd átkerülni Fiona és
Maric oldalára; Duncan ezt egyre erősebben érezte. Kell megrázta a fejét. -
Akár befolyásol minket ez a lénye, akár nem, nem vállalhatjuk a
kockázatot.
 - Geneviève-nek igaza van! - tiltakozott Duncan. - Az a kötelességünk,
hogy véget vessünk a Mételynek!
Kell fakó szeme szinte átfúrta a fiút.
- A mi kötelességünk az, hogy megvédjük az emberiséget a Mételytől! -
A hangja halk volt és határozott; érződött rajta, hogy egyre biztosabb abban,
amit mond. - Van különbség. Mi időről időre kiálltunk a mélyszörnyek
ellen. Ez a feladatunk. Nem a mi dolgunk eldönteni, hogy mi történjen, és
nem játszadozhatunk a ránk bízott emberek életével.
- De…
- Időnként komoly és kemény döntéseket kell hoznunk, de nem tehetünk
úgy, mintha ettől istenekké válnánk.
Duncan hátradőlt a kőfalhoz, hagyta, hogy a kemény felület hidege
átjárja a tarkóját. Jó érzés volt. Szédült, és még kevésbé tudta, mit
gondoljon, mint korábban. Geneviève mindig azt mondta, hogy a Szürke
Őrzők azt teszik, amit tenniük kell. Ha fel kell perzselni egy falut annak
érdekében, hogy megakadályozzák a mélyszörnyek terjeszkedését, akkor
azt kellett csinálni. Senki sem ellenkezett velük. Amikor felbukkant a
Métely, az Őrzők szava volt a törvény.
De ez most nem Métely, igaz? A mélyszörnyek még nem találták meg
Öreg Istenüket, nem fertőzték meg, és nem bírták rá, hogy ősi démonként
felkeljen. A Szürke Őrzők pontosan azért jöttek erre a helyre, hogy ennek
bekövetkeztét megakadályozzák. Geneviève korábban azt mondta neki,
hogy a Métely legcsekélyebb formája fölött sem lehet szemet hunyni, most
azonban megváltoztatta a véleményét. Ha az Építész a Pusztulás
bekövetkeztét akarta elősegíteni, akkor sikerrel járhatott, és a jelenlegi
felállás szerint a Szürke Őrzők nem hogy megakadályozták a dolgot, hanem
éppen elősegítették.
Geneviève hitt abban, hogy érdemes kockáztatni. Szenvedélyesen hitte
ezt; Duncan ebben egészen biztos volt, hiszen látszott rajta. Geneviève azt
akarta, hogy ő is higgyen, de talán menet közben valahogy megfeledkezett
arról, hogy miért is jött le ide. Talán azt akarta, hogy az életének legyen
valami értelme; talán igazolást keresett mindarra, amit feladott.
Vagy amitől megfosztották.
- Most mit csináljunk? - kérdezte halkan a fiú anélkül, hogy a társaira
nézett volna, vagy érezte volna magán a többiek tekintetét. Szemügyre vette
a bilincseit. Énjének egyik fele szeretett volna ellentmondani, szemen köpni
a többieket, és odaállni a parancsnok mellé. Mindig is nagyra tartotta
Geneviève-et, emberfeletti harcosnak tekintette, aki bármit képes megtenni.
Ezért követte őt Fereldenbe, ezért állt rá arra, hogy vele tart az Alsó Utakra.
Úgy érezte, Geneviève egyedül is képes elhárítani a veszélyt, képes
megakadályozni a közelgő Métely elterjedését. Duncan szemében ő volt a
legtökéletesebb Szürke Őrző, bármit megtett volna érte. Ráadásul hálával
tartozott neki.
De aztán eszébe jutott az, amit Geneviève mondott az álmában. Akkor és
ott megismerte a nőnek azt az oldalát is, amelynek létezéséről korábban
nem is tudott. Geneviève egyszerű ember volt, ezt igazolta az is, hogy az
álmai semmivel sem voltak grandiózusabbak, mint a többieké. Ő sem volt
hiba nélkül való. Duncan, amikor erre rájött, csalódottnak érezte magát és
üresnek, mintha elvesztett volna valamit, ami addig nagyon fontos volt a
számára.
- Eltűnünk innen - jelentette ki Kell halkan.
- Riasztanunk kell Fereldent - mondta Maric. - El kell mondanunk, hogy
eljöhet a Métely, vagy valami, ami még annál is rosszabb.
- És ha ennek az Építésznek mégis igaza van? - kérdezte Duncan.
- Akkor nem lesz szükség arra, hogy figyelmeztessük a világot.
Duncan elgondolkodott, és végül lassan bólintott.
- Rendben van.
Felhúzta a lábait és rátaposott a bilincsére. Fiona rá akart szólni, ám a fiú
nem törődött vele. Keményen a bilincsekre taposott, és megpróbálta
figyelmen kívül hagyni a csuklójába hasító fájdalmat. A bilincs egyre
lejjebb csúszott a kézfején. Rúgott egyet, és fájdalmasan felszisszent,
amikor hüvelykujjai egyszerre ugrottak ki a helyükről. A bilincsek a bőrébe
martak és véres csíkot húzva lecsúsztak a kezéről.
Duncan összerogyott; fájdalmasan kapkodta a levegőt, de azután
összeszorította a fogát, és mindkét tenyerét a földre szorította. Ránehezedett
a kezére, majd hirtelen mozdulattal visszanyomta a helyükre az ujjait. A
fájdalom még perzselőbb volt, mint addig; érezte, hogy a bőre alatt
elszakadt egy-két ín, de nem törődött ezzel: sikerült kiszabadítani a kezét.
Megpróbált hozzászokni a fájdalomhoz, azután mély lélegzett vett és
felállt. Ekkor vette észre, hogy a többiek döbbenten figyelik a ténykedését.
 - Most mi van? - kérdezte színlelt ártatlansággal. - Talán azt hiszitek, még
nem szöktem meg ennél komolyabb börtönökből?
Az övébe nyúlt, és elégedetten nyugtázta, hogy zárnyitó tüskéje ott van a
rejtett zsebben. Vigyorogva felemelte a szerszámot.
- Jól van, menjünk innen, mielőtt még visszajönnek!
 17.
Teremtő, bár a sötétség közelít felém,
magamhoz ölelem hűen a fényt.
Elviselem a vihart, kibírom én -
amit te alkottál, semmi nem tépheti szét.

- Próbatételek himnusza 1:10

Csak a szerencsén múlott, hogy Duncan megtalálta a fegyvereiket.

Miután Fiona végrehajtott néhány gyógyító varázslatot, a fiú halkan
kinyitotta a cella kőajtaját, és kilesett, hogy megállapítsa, tiszta-e a levegő.
Érzékei azt súgták, a cella közvetlen közelében csupán néhány mélyszörny
tartózkodik. Nem voltak őrök, őrjáratok, bezárt ajtók - Duncan
megállapította, hogy a mélyszörnyek, akik csak az utóbbi időben ejtettek
foglyokat, nem igazán tudták, mit kezdjenek azokkal, akiket bezártak.
Maric egyetértett vele. Fogvatartóik valószínűleg elképzelni sem tudták,
hogy képesek megszabadulni a bilincsektől és a láncoktól, esetleg arra
gondoltak, úgysem próbálkoznának meg a szabadulással, hiszen a
szökevények nem juthatnak messzire, előbb-utóbb össze kell találkozniuk
egy mélyszörny-hordával.
Duncan eltűnt, és egy perccel később a csapat fegyvereivel tért vissza.
Elmondta, a mélyszörnyek a szomszédos cellába hajigálták be mindet. Még
a hátizsákokat és a mágikus erejű brossokat is sikerült visszaszereznie.
Vélhetőleg azért nem vitték máshová a holmikat, hogy kéznél legyenek, ha
valamelyikük esetleg elfogadja Geneviève ajánlatát. Ez érthető volt, ennek
ellenére ostobaságnak tűnt, hogy a még a fegyverek mellé sem állítottak őrt.
Persze lehet, hogy ezeknek a lényeknek nem is volt szükségük őrökre. Az
Építész mondott valami olyasmit, hogy nem tudja teljes mértékben
irányítani fajtársait; Maricot és társait is úgy kellett elragadnia a csatából,
ahelyett, hogy egyszerűen visszaparancsolta volna a mélyszörnyeket. A
jelek szerint az Építész kívülálló volt, így nem is nagyon hallgattak volna a
szavára, ha esetleg parancsba adja a cella őrzését. Maric volt az utolsó, aki
ezt sajnálta volna.
 Jó érzés volt ismét kézbe venni a sárkánycsont-kardot, amelynek
rúnákkal ékített pengéjére rászáradt a mélyszörnyek fekete vére. Maric nem
értette, a lények hogyan tudták kézbe venni, és idáig hozni a fegyvert, de
igazság szerint most ezzel törődött a legkevésbé.
Fiona botja és Kell láncos buzogánya is előkerült, csak Duncan két
szilverit tőre hiányzott. A fiú a zsákjába nyúlt, és elővett egy másik
fegyvert, egy furcsán faragott markolatú obszidián tőrt. A tenyerén
méricskélte a súlyát, próbaképpen párszor a levegőbe hasított vele.
Elégedett volt. Maricnak el kellett ismernie, a tőr elég félelmetes. A fekete
pengéről a brossok jutottak eszébe, bár ez sokkal simább és üvegszerűbb
volt, mint a fővarázslótól kapott mágikus tárgyak.
- Nos, legalább olyan fegyvered van, amit ismersz - mondta Maric.
- Ezt a Mágusok Körétől loptam, amikor a toronyban voltunk - mondta
Duncan könnyed hangon. - El is felejtettem, hogy itt van a zsákomban.
Fiona felemelte a botját, amivel megvilágíthatta a járatokat, így legalább
nem kellett kizárólag a cellájukban függő világítókő fényére hagyatkozniuk.
Ami ezután következett, annak már nem volt túl sok köze a szerencséhez,
de Duncan bebizonyíthatta, hogy Geneviève nem csak azért találhatta őt
hasznosnak, mert ügyesen bánt a tőreivel. A fiú lassan átvezette társait a
rom folyosóin. Egy-egy sarokhoz érve megállt, majd előresietve felderítést
végzett. Nem lehetett tudni, hogy mindig a helyes járatot választja-e, de
tény, hogy nem vitte a csapatot a mélyszörnyek karjai közé. Nem mintha a
folyosókon nyüzsögtek volna a lények - valamilyen oknál fogva a rom
területén csupán néhány mélyszörny tartózkodott, ők is csak áthaladtak az
alagutakon. Maricnak fogalma sem volt, ennek mi lehet az oka.
A rom régen a törpék egyik erődítménye lehetett. Omladozott, a falain
hatalmas repedések és lyukak éktelenkedtek, a kövekre fekete rétegben
tapadt a Métely mocska. Az egész építmény förtelmes bűzt árasztott
magából. Vajon az Alsó Utakon áll, vagy esetleg lejjebb helyezkedik el?
Ami még fontosabb: vajon Geneviève és új szövetségesei mennyi idő
múlva fedezik fel a szökést?
Duncan, amikor harmadszor tért vissza rövid felderítő útjáról, bosszúsan
ráncolta a homlokát. Maric látta, a tőréről friss, fekete vér csöpög.
- Már csak idő kérdése - mormolta.
- Meglátott téged? - kérdezte Kell.
 - Természetesen nem. De gondolod, nem tűnik fel nekik, hogy eljöttünk?
A vadász elgondolkodott.
- Siessünk!
Felgyorsították lépteiket. Amikor érezték, hogy egy-egy mélyszörny
kerül a közelükbe, az oldalsó helyiségekben kerestek búvóhelyet. A
sötétben, várakozás közben Hafter folyamatosan morgott, de szerencsére
nem olyan hangosan, hogy a lények meghallják. Kell ilyenkor szigorúan a
kutyájára nézett; Hafter bűnbánó képpel bámult vissza rá. A jelek szerint a
brossok ismét jó szolgálatot tettek: elrejtették őket a mélyszörnyek elől.
Persze az is lehetséges, hogy a lények érzékelték a közelségüket, de azt
hitték, közülük valók.
Jó egy órája osontak a folyosókon, a sötétben, amikor Duncan egy széles,
lefelé vezető lépcsősorhoz vezette őket. A fiú megtorpant, felemelt kézzel
jelzett társainak, hogy álljanak meg, azután az ajkába harapva lekémlelt a
lépcső aljában sűrűsödő sötétségbe.
- Rengeteg mélyszörny van odalent - mormolta Fiona.
- Igen…
A Szürke Őrzők aggodalmasan néztek össze. Hafter is lenézett;
vicsorogni kezdett, a nyakán felborzolódott a szőr.
- Hányan lehetnek? - kérdezte Maric.
- Százan - mondta Kell. - Talán többen.
- Van másik út?
- Már kerestem - sóhajtott fel Duncan. - Van egy szélesebb folyosó, de
azt hiszem, annak a végében egy rakás mélyszörny tanyázik. Talán ezren
lehetnek, nem tudom. Nem sok kedvem volt közelebbről megnézni őket.
- Helyes.
Határozatlanul álltak a lépcsősor tetején. Tehát ez volt az oka annak,
hogy Geneviève és társai nem állítottak őröket. Kijutottak a cellából,
rendben, és most? Ahhoz, hogy elhagyják a romokat, egy kisebb
mélyszörny-seregen kellett volna átverekedniük magukat. Eszükbe se
juthatott, hogy képesek lesznek rá.
Duncan intett a többieknek, hogy várjanak, és óvatosan, az árnyékok közt
mozogva lejjebb ment a lépcsőn. Kell aggodalmasan nézett utána, de
semmit sem tehetett. Vagy továbbhaladnak, vagy visszafordulnak, ahol
ismét fogságba esnek - mert afelől egyikőjüknek sem volt kétsége, hogy
Geneviève újra bezárattatja majd őket. Azt is tudták, hogy a nő és a fivére
nem követi el kétszer ugyanazt a hibát. Lehet, hogy az Építész nem sokat
tud a börtönökről, ők ketten azonban igen.
Vártak. Kell leült az egyik lépcsőfokra, és megsimogatta az idegesen
nyüszítő Hafter fejét. Az elf aggódva nézett Duncan után, Maric viszont,
hátát a kőfalnak támasztva, a nőt nézte, megcsodálta fekete szemét,
nyakának ívét. Ő maga is furcsának találta, hogy az adott körülmények
között ilyesmivel tud foglalkozni, de nem tehetett róla: még mindig
beleszédült, ha az együtt töltött éjszakájukra gondolt.
- Hogy láthat a fiú ilyen sötétben? - kérdezte végül.
- Nem túl jól - mondta Fiona. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. A
mágus félrekapta a fejét, de nem volt elég gyors, Maric kiolvasta a
szeméből, hogy neki is az az éjszaka jár a fejében.
- Fiona… - kezdte Maric, de elcsuklott a hangja. Mit mondhatna? Se a
hely, se az idő nem a legmegfelelőbb, de talán nem lesz több esélye rá.
Fiona nem nézett a férfira.
- Maric, semmit sem kell mondanod.
- De én szeretnék!
Az elfen látszott, válaszolni akar, de figyelmét a visszaérkező Duncan
vonta magára. A fiú váratlanul lépett ki az árnyékok közül. Néhány lépésnyi
távolságban megállt, és elgondolkodva megvakarta az állát.
- Hát - mondta -, nem fogok hazudni nektek. Elég rossz a helyzet.
Kell lassan bólintott. Fájdalmas arccal lehunyta a szemét. Még egyszer
megsimogatta Hafter fejét, majd a térdeire támaszkodva felállt.
- Beszélj! Mit találtál?
- A lépcső egy természetes eredetű barlangba vezet. Egy nagy barlangba,
ami tele van mélyszörnyekkel. Azt hiszem, ásnak.
- Ásnak?
- A hangokból ítélve: igen. Előrekúsztam, de nem jutottam messzire. Aki
belép abba a barlangba, azt rögtön észreveszik a mélyszörnyek. Sehol sem
lehet elbújni. Képtelenség, hogy ne látnának meg minket.
A vadász ismét bólintott.
 - És? Van kivezető út?
- Nem igazán! - sóhajtott fel Duncan. - Van egy emelkedő, baloldalt, de
nem lehet eljutni oda. Nem mehetnénk el a horda mellett. Elég, ha ásás
közben felpillant valamelyik, máris végünk.
- Akkor másik utat keresünk - jelentette ki Maric határozottan.
- Nem - mondta Kell. Megfordult, s végignézett a hátuk mögött húzódó
sötét járaton. - Azt hiszem, már felfedezték a szökésünket, és most minket
keresnek. Kifutunk az időből.
- Tehát végünk van. - Maric csalódott volt. Idegesen beletúrt a hajába. -
Visszamegyünk, megadjuk magunkat, és keresünk valami más megoldást.
Beszélünk Geneviève-vel vagy a fivérével. Jobb belátásra bírjuk őket.
Duncan felhorkant.
- Már találkoztál Geneviève-vel, nem?
Fiona a megrázta a fejét.
- Maric, szerintem ezzel semmit sem érnénk el.
- Akkor? Rohanjunk ki innen, és ölessük meg magunkat? - A nőhöz
lépett, megfogta a vállát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Fionán
látszott, hogy a kétségbeesés határán vergődik.
- Maric, túl késő…
- Ezt nem vagyok hajlandó elfogadni! Az a Fiona, akit én ismerek… Az a
Fiona, aki szembeszállt a rabszolgatartójával… Az a Fiona sosem mondana
ilyet! - Maric felszegte az állát és úgy nézett a nőre, mintha abban
reménykedne, hogy a puszta pillantásával sikerül erőt csöpögtetni belé.
Fiona végül kihúzta magát, és nem túl meggyőzően bólintott, de Maric
látta, visszatér a tekintetébe az eltökéltség.
- Legyen úgy, ahogy mondod!
- Teljesen mindegy, mit csinálunk - szólt közbe Duncan -, de
igyekeznünk kell. Ha a mélyszörnyek egymáshoz kapcsolódnak, hamar
terjed köztük a hír. Egy-két perc, és itt fognak hemzsegni körülöttünk.
- Akkor visszamegyünk és harcolunk - jelentette ki Fiona. Ellépett Maric
elől. A botja végénél kék, halkan reccsenő mágikus energiavonalak jelentek
meg. - Megküzdünk az Építésszel, és ha Geneviève, a fivére meg Utha
megpróbál megállítani minket, akkor velük is!
 - Nem - mondta Kell olyan határozottan, hogy Fiona elkerekedő szemmel
nézett rá. Maric is meghökkent. A vadász lenézett a lépcső aljába, ahol a
barlangban mélyszörnyek nyüzsögtek. Az arca eltökélt volt. Keze
rákulcsolódott az övébe szúrt láncos buzogányra, de olyan erővel, hogy az
ízületei elfehéredtek. - Figyelmeztetnetek kell a felszínen élőket. A Szürke
Őrzőknek tudniuk kell, hogy valami megváltozott a mélyszörnyek között.
Egy szemtanú beszámolóját kell hallaniuk, olyasvalakiét, aki beszélhet
nekik az Építészről és a terveiről.
Fiona zavartan nézett rá.
- De…
A vadász a mellényébe nyúlt, és elővette a cellából elhozott narancssárga
fényű világítókövet, amit rövid gondolkodás után a nyakába akasztott.
- Magamra vonom a mélyszörnyek figyelmét. Az érzékszerveim elég jók,
meg tudom határozni, hol vannak, és vissza tudom tartani őket… egy ideig.
- Fionára pillantott; fakó szemének pillantása kemény volt. - Annyi ideig,
amennyire nektek szükségetek van.
Az elf riadtan, segítségkérően nézett Maricra és Duncanre. A fiú is
megijedt, de Maric számára ismerős volt Kell hangsúlya. Sokszor hallotta,
ahogy Loghain ugyanígy beszélt - általában akkor, amikor végre kellett
hajtani valami rettenetes dolgot. Maric sosem bírt ellenkezni vele.
- Kell, ezt nem teheted! - tiltakozott Fiona.
- Keményebben kellett volna harcolnom… Talán másképpen alakultak
volna a dolgok. Okosabb lehettem volna. - Kell leguggolt Hafter elé,
komoly arccal megsimogatta a fejét. A kutya elkerekedő szemmel,
értetlenül nézett rá. Tudta, hogy valami nincs rendjén. - Vigyétek
magatokkal - mondta a vadász elérzékenyülő hangon. - Túlélt egy hosszú
utazást, túlélt számtalan csatát… Szeretném, ha esélye lenne az életben
maradásra.
Még egyszer megsimogatta a kutyát, majd felegyenesedett, és komoran
odabólintott Duncannek.
- A te feladatod lesz, hogy kivezesd innen Maric királyt. Fiona segíteni
fog neked. Tudom, hogy képes vagy rá.
A fiú nem bírt megszólalni; zavartan bólintott. Kell ekkor a királyhoz
fordult, a kezét nyújtotta.
 - Sajnálom, hogy így alakult, felség. Kiváló harcos vagy, ahhoz képest,
hogy az alföldiek királyaként élsz. - Az utolsó szavakat halvány mosollyal
ejtette ki, mintha tréfának szánta volna.
Maric szomorúan visszamosolygott, és megrázta Kell kezét.
- A Teremtő vigyázzon rád, Kell!
A vadász megfordult és egyetlen szó nélkül elindult lefelé a lépcsőn.
Előhúzta buzogányát; a rövid lánc megcsörrent, ahogy maga mellé
eresztette a fémtövises golyót. Maric már hallotta, hogy odalent mocorogni
kezdenek a mélyszörnyek. Suttogás töltötte meg a levegőt, zümmögés,
amely egyre erősebbé vált körülöttük. A lények már tudták, tudták, hogy
valaki közeledik feléjük.
Fiona előrenyúlt, hogy megfogja Hafter nyakörvet, és visszatartsa őt, ám
a kutya gyorsabb volt nála. Hangos, dühös morgással rohant le Kell után. A
vadász visszafordult, és szigorúan nézett rá.
- Nem - mondta, és Fiona meg a többiek felé mutatott. - Hafter, velük
mész!
A kutya lesunyta a fejét, zavartan hátracsapta a fülét. Okos állat volt, de
mégis csak állat. Kell rámeresztette a szemét, és dühösen rákiáltott:
- Azt mondtam, menj!
- Gyere ide, Hafter! - szólt Fiona.
Hafter megrémült, hogy valami olyasmit tett, ami miatt a gazdája
megharagudott rá. Kell lábához dörgölőzött, orrával megbökdöste a vadász
csizmáját, és közben panaszosan nyüszített. Kell dühösen megmarkolta a
nyakörvet és rántott rajta egyet. Megfordította a kutyát, fellökte a lépcsőn.
- Eredj! Most! Menj velük!
Hafter még mindig nem indult el Fiona felé. Visszaugrott Kellhez,
lelkesen nyüszített. Kell megfordult, még ő is meghatódott attól, hogy a
hatalmas termetű állat úgy fekszik a lába előtt, akár egy kölyökkutya.
Lehajtotta a fejét, azután hirtelen belerúgott Hafter oldalába.
- Engedelmeskedj! - ordította.
A rúgás kemény volt. Hafter ugyan már sokkal nagyobb ütéseket is
kapott élete során, most mégis az oldalára fordult, és olyan rémült
vakkantást hallatott, ami végigvisszhangzott a folyosón. Fiona elborzadva
kapta a szája elé a kezét; Maricnak is elakadt a szava. Kell könyörgő
tekintettel nézett rájuk, majd a lábai előtt reszkető kutyára pillantott.
Eleredtek a könnyei.
- Ó, Hafter, ne haragudj! - mondta bűnbánó hangon. Letérdelt, a kezei
közé vette a kutya fejét, megsimogatta a hátát. Hafter felnézett rá hatalmas,
barna szemeivel, és tétován csóválni kezdte a farkát. Kell megpróbált egy
bíztató mosolyt erőltetni könnyes arcára. - Ne haragudj, öreg barátom! -
suttogta. - Meg tudsz bocsátani? - A kutya hegyezni kezdte a fülét, farkával
a lépcsőt verdeste. A válasza egyértelmű volt.
A mélyszörnyek zaja egyre közelebbről érkezett, már a lépcső aljában
mozoghattak. Duncan riadt pillantást váltott a királlyal. Már nem sok idejük
maradt.
Kell könnyes arccal felegyenesedett. Hafter is talpra szökkent. A férfi
szomorúan lenézett a kutyára, és még erősebben markolta a fegyverét.
- Mi a véleményed, pajtás? - kérdezte. - Készen állsz az utolsó csatára?
Csak te meg én… - A kutya boldog volt, hogy a gazdája mégis magával
viszi; izgatott ugatásba kezdett.
A vadász még egy utolsó pillantást vetett a többiekre, komoran bólintott.
- Egy percet kérek - mondta. Fakó szeme találkozott Maric pillantásával;
a király kiolvasta belőle: ne többet, ne kevesebbet.
Kell minden további búcsúzkodás nélkül megfordult, és lerohant a
barlangba. Hafter követte. A vadász meglóbálta a láncos buzogányt,
félelmetes csatakiáltást hallatott, és berontott az árnyak közé. Hafter hangos
ugatással követte. A mélyszörnyekre azonnal hatott a felbukkanásuk: mint
tűzé a vízre. Dühödt sziszegés hallatszott, majd valami dobogás - a lények
támadásba lendültek.
Kell azonban túl gyors volt a számukra. Hafterrel együtt jobbra rohant,
eltűnt a sötétben, maga után csalva a mélyszörnyeket. Maric látta az egyre
apróbbá váló narancsszínű világosságkört, amely hirtelen beleveszett a
sötétségbe.
- Elment - suttogta Duncan elképedve.
Maric bólintott.
- Ne szalasszuk el az esélyt, amit tőle kaptunk!
Kivárták az egy percet. A hátuk mögötti járatban egyre erősödött a
közeledők zaja, de a barlangban furcsa csend támadt. Kellnek a jelek szerint
sikerült elcsalnia a mélyszörnyeket - legalább egy kis időre.
Maric végül nem bírta tovább, kivonta a kardját, és lerohant a lépcsőn.
Fiona és Duncan habozás nélkül követte.
Végigszáguldottak a törpe-építmények romjai között, és visszatértek az
Alsó Utakra.

Maric már nem tudta volna megmondani, mennyi ideje menekülnek

hármasban. Ahogy kijutottak a barlangból, Duncan rögtön élre állt, és
gyorsabb haladásra sürgette társait. Oldaljáratok suhantak el mellettük;
Fiona botjának fehér fényében homályos árnyak voltak csupán. Duncan
időnként, amikor mélyszörnyek közelségét érezte, figyelmeztette társait,
hogy rejtőzzenek el. Háromszor is kénytelenek voltak megtámadni egy-egy
kisebb hordát. Nem szívesen bocsátkoztak csatába, de ezeken a helyeken
nem találtak megfelelő fedezéket maguknak.
Minden egyes összecsapást követően érezték, hogy egyre több
mélyszörny van a közelükben - a lényeknek sikerült meghatározniuk a
hollétüket. Mind a három alkalommal kevésen múlott, hogy lerázzák
magukról üldözőiket.
Végül a fiú megállította társait, és felnézett a járat mennyezetére. Maric
követte a pillantását, de semmi különöset nem látott: a mennyezet pontosan
olyan volt, mint az összes többi alagúté: kőgerendák tartották, amelyek itt-
ott már megroppantak - kész csoda, hogy az Alsó Utak rendszere még nem
omlott be teljesen.
- Közelebb vagyunk a felszínhez. Azt hiszem, felfelé tartunk - mondta
Duncan halkan.
Fiona kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Honnan veszed?
- Megérzés.
Pihentek egy szusszanásnyit. Levegő után kapkodva álltak, szakadt róluk
a víz. Duncan aztán továbbot vezényelt. Maric sejtése szerint a fiú
megérezte, hogy a mélyszörnyek ismét közelebb kerültek hozzájuk.
Futottak. Maric arra gondolt, hogy a végén esetleg Gwarenben fognak
kijutni a felszínre. Tudta, az alagutak a keleti városhoz vezetnek; eszébe
jutott, ha arra tartanak, kellemetlen meglepetésben lesz részük, mivel
néhány évvel korábban azon a területen éppen ő záratta le az Alsó Utak
bejáratait.
Keresztülhaladtak egy hosszú, romos oszlopcsarnokon. A mennyezetről
már olyan sok törmelék hullott alá, hogy időnként meg kellett mászniuk a
halmokat. A mélyszörnyek zaja ezen a helyen olyan erős volt, hogy Fiona
az egyik törmelékdomb tetején állva riadtan nézett körbe.
- Utánunk fognak jönni? - kérdezte aggodalmasan.
- Csak hárman vagyunk, miért ne jönnének? - Maric tréfának szánta a
megjegyzést, Fiona azonban rosszalló pillantással válaszolt.
- Ha folyamatosan mozgunk, nem lesz idejük, hogy megegyenek minket
- jegyezte meg Duncan. A fiú szemmel láthatólag kimeríthetetlen
erőforrással rendelkezett, alig látszott rajta a fáradtság, miközben Fiona és
Maric már alig bírt utána botorkálni; már csak az tartotta bennük a lelket,
hogy a szerencséjük bármikor elhagyhatja őket, ha megállnak.
Már fogalmuk sem volt, mennyi ideje menekülnek a különböző
járatokban és folyosókon. Maric alig állt a lábán, már ahhoz sem volt ereje,
hogy megvizsgálja a kereszteződéseket. Duncan korábban határozottan
kijelentette, hogy nem köröznek, hanem előrehaladnak, ám Maric
elképzelni sem tudta, a fiú hogyan határozza meg az irányt. Számára
egyformák voltak a folyosók; tőle aztán Duncan akár a romhoz is
visszavihette volna őket. Persze elképzelhető volt, hogy a fiú mindig úgy
fordult, hogy távolodjanak a mélyszörnyektől. Ésszerű megoldásnak tűnt,
bár elképzelhető volt, hogy éppen így nem jutnak el sehova.
Vajon Geneviève mit csinálhat most? Őket keresi? Vagy lehet, hogy az
Építésznek nagyobb hatalma van a mélyszörnyek fölött, mint állította?
Maric megpróbálta elképzelni azt a mélyszörnyhordát, amely egy Szürke
Őrző irányításával módszeresen átkutatja a barlangokat. Megrázta a fejét; a
kép valahogy túlságosan bizarr volt. Szerencsére Geneviève-nek fogalma
sem lehetett arról, merre tartanak, mivel ezzel ők maguk sem voltak
tisztában.
Az is lehet, hogy Geneviève nem törődik velük, hanem a fivérével és
Uthával nekilát az Építész tervének végrehajtásához. Talán szerencsétlen,
de vállalható veszteségnek tekinti az ő szökésüket. Végül is mindig azt
mondta, akár egyedül is teljesíti a küldetést, bár ezt Maric nehezen tudta
elhinni.
 Elhaladtak a törpék hajdani, az évszázadok során romhalmazzá változott
őrállása mellett. Az épület maradványainak közepén egy szobor állt. Maric
megtorpant, elkerekedő szemmel nézett fel az alakra. A szobrot félig
belepte a Métely rétege, de így is fel lehetett ismerni az alakot: valamelyik
hajdani törpe-királyt ábrázolta, amint éppen felemelte csatapörölyét. Maric
odalépett az őrállást magába foglaló kis barlang szájához, és szemügyre
vette a beomlott alagutakat, a különös törmeléket. Lehetséges volna…?
Fiona megállt, Duncan is hátrafordult.
- Mi az, Maric? - szólt vissza a nő. - Mit találtál?
- Már jártam itt. - A férfi lassan visszament a szoborhoz. Csizmája alatt
hangosan csikorogtak a kavicsok; a hang visszhangot keltett a barlangban.
Maricban csak ekkor tudatosult, mennyire fáj a lába.
Fiona és Duncan óvatosan belépett a barlangba. Úgy néztek körül,
mintha attól tartanának, hogy valami földmélyi lény ugrik elő az árnyékok
közül.
- Ez itt Kőpörölyös Endrin - suttogta Maric. - A törpék első királya.
- Szép - mondta Duncan. - És miért álltunk meg?
- A Holtak Légiója hozott ide minket. Ez volt az őrállásuk. - Maric a
szobor közelében lévő törmelékre mutatott. - Ott temettek el néhány
légionáriust… akkor estek el, amikor először csaptunk össze a
mélyszörnyekkel.
- Gondolod, hogy maradt még itt valami? - kérdezte Fiona.
- Lehetséges. Emlékszem, a Légió nem tudta magával vinni minden
készletét.
Duncan végignézett a beomlott oldalbarlangokon. Valaki járt itt; valaki,
aki el akarta pusztítani, amit a Légió hátrahagyott. Talán mélyszörnyek? A
Szürke Őrzők mellett a Légió volt a mélyszörnyek egyik leggyűlöltebb
ellensége. Lehet, hogy a törpék elvonulása után azok a dögök idejöttek, és
bemocskolták a területet.
- Ami itt volt, azt már vagy összetörték, vagy bemocskolták - mondta a
fiú.
- Árthat, ha megnézzük?
Duncan bosszúsan pillantott Maricra, de Fiona felemelte a kezét.
 - Te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy a mélyszörnyek jócskán
lemaradtak mögöttünk. Most például nem is érzem őket.
- Talán igazad van. - Duncan feszülten nézett a barlang bejárata felé. - Az
a baj, hogy egyfolytában Geneviève jár a fejemben, állandóan arra
számítok, hogy egyszercsak kilép valamelyik árnyékból. Olyan romlottan,
amilyennek láttuk. Úgy érzem, a sarkunkban van.
Fiona felhorkant.
- Ő csak ember, Duncan. Ezt elég jól sikerült bebizonyítania.
- Igen, lehetséges. - Duncanben erősebb volt a szomorúság, mint a
félelem. Még egy utolsó pillantást vetett a bejáratra, azután megfordult és
bólintott. - Maradjunk itt, és pihenjünk egy keveset. A barlangnak csak egy
bejárata van, és a törmelék miatt az is elég jól védhető. Ez a hely éppúgy
megfelel, mint bármelyik másik.
Rövid ideig a romok között kutakodtak, de csak az egyik kisebb
barlangból került elő néhány kőláda, amelyben konyhai edényeket,
fazekakat és serpenyőket, pár kopott takarót és poros ruhát találtak. A
törpék által készített ládák szerencsére megóvták a tartalmukat. Maric
kerített magának egy pár csizmát, ami éppen jó volt a lábára, Duncan pedig
egy szürke bőrmellényt, ami nagyon jól megfelelt neki szakadt zekéje
helyett.
Fionának végül sikerült találnia némi élelmet. A készlet nagy része
ehetetlen volt, kétségtelenül okkal hagyták hátra, de azért találtak pár
falatot, amit megkóstolhattak. Volt például néhány fasírtgolyó is; Maric
elképzelni sem tudta, milyen húsból készültek, talán valami egészen másból
gyúrták őket. Eszébe jutott, hogy annak idején Nalthur, a Légió
parancsnoka panaszosan megemlítette, hogy már jó ideje nem került elébük
ehető étel. Igaza volt.
Az elfnek sokkal nagyobb örömet okozott az a poros, repedt mosdótál,
melyet egy halom kő alól halászott ki. Kijelentette, hogy a tál mágikus
erejű; amikor végighúzta fölötte a kezét, megtelt vízzel. Maric évekkel
korábban Ortan Thaigben már látott valami hasonlót. Fiona elmagyarázta,
hogy ez a varázslat az egyszerűbbek közé tartozik, egyike azoknak,
amelyekre a törpék mágusai szakosodtak.
Végre lehetőségük nyílt, hogy lemossák magukról a piszkot. Egymás
váltva megtisztálkodtak. Maric csak akkor döbbent rá, milyen mocskos lett,
amikor ledörzsölte magáról a bőrére tapadt por és mélyszörnyvér nagyját. A
haját is bevizezte, és riadtan látta, hogy a mosdótál tartalma barnásvörösre
változik. Azután a víz, mintegy varázsütésre, ismét kitisztult.
Nem „mintegy” varázsütésre - gondolta Maric. - Ez tényleg mágia. A
palotában is elkelne pár ilyen tál…
Még egyszer végigtörölte az arcát a mosdóronggyal; élvezte a víz hűs
simogatását. Feledve az óvatosságot, kicsatolta mellvértje pántjait, és
levetette magáról páncélja felső felét. Ledobta az ingét, és folytatta a
mosakodást. A barlang sivár volt, de legalább biztosított némi magányt.
Maric kiélvezte a helyzetet, leült pár percre, hallgatta a csendet, amit csak a
víz loccsanásai törtek meg, és valahogy újra embernek érezte magát.
- Bárcsak hamarabb eszembe jutott volna! - mondta Fiona a barlang
bejáratában állva.
A férfi rámosolygott.
- Hol van Duncan?
- Őrt áll az alagútnál. Látta, hogy egyfolytában ide nézegetek, s erre
közölte, odakint marad, amíg egyikünk érte nem megy. - Fiona halkan
felnevetett, de máris elhallgatott. Egy árny suhant át a tekintetén;
elkomolyodott. - Még mindig nem hallja a Hívást.
- De te igen?
- Igen. És egyre rosszabb. - A nő Marichoz lépett, letérdelt mellé, botját a
falhoz támasztotta. Nem nézett a férfi szemébe, lassan elkezdte levetni a
láncingét.
Amint a háta lemeztelenedett, Maric felfedezte rajta a félreismerhetetlen
elváltozásokat. A foltok még egészen aprók voltak, de már észrevehetővé
váltak. Maric emlékei szerint még nyomuk sem volt azon az éjszakán, amit
együtt töltött Fionával.
Fiona váratlanul reszketni kezdett. A szeme elé emelte a kezét, és
megpróbálta elfojtani zokogását.
- Látod? - kérdezte elgyötört hangon.
- Igen.
- Hát persze, hogy látod. Miért is ne látnád? - Fiona megtörölte a szemét,
azután dühösen megrázta a fejét. - A kezemen is van. Úgy fogom végezni,
mint Kell. Vagy mint Utha.
 - Nem, az nem lehet.
- Ne mondj ilyet! - Fiona szemrehányóan nézett Maricra. - Úgy fogom
végezni, mint ők. Ezt nem lehet visszafordítani. Ha fel is jutunk a
felszínre… Én már halott vagyok. Már nem érzem magam elfnek.
Maric csitítgatni próbálta. Fiona lehunyta a szemét, mélyen, szaggatottan
lélegzett. Maric megnedvesítette a tálban a mosdókendőt, és szelíden
törölgetni kezdte a nő hátát. Fiona meglepetten összerezzent a hideg víztől,
de aztán hagyta, hogy Maric folytassa. Nem szólalt meg, csak bámult maga
elé, de időnként, amikor a férfi ujjai a bőréhez értek, megremegett.
- Maric - mondta végül -, szerinted ki fogunk keveredni ebből az
egészből?
- Igen.
- Miért hiszel benne? Nem túl jók az esélyeink.
- Nekem tetszenek. - Maric elmosolyodott. - Életem során hihetetlenül
szerencsés voltam. Életben maradtam, amikor az anyámat megölték, és
egészen véletlenül megismerkedtem Loghainnel. A lázadás során
számtalanszor megmentette az életemet. De nem ő volt az egyetlen. Úgy
érzem, ideje hogy megint rám mosolyogjon a szerencsém.
- Lehet, hogy már mindet elhasználtad. - Fiona hangja komolyabb volt,
mint szerette volna. Amint kiejtette a szavakat, zavartan az alsó ajkába
harapott.
Maricot nem zavarta a dolog. Végighúzta a mosdókendőt a nő nyakán, és
szélesen elmosolyodott, amikor érezte a test remegését.
- Azt hiszem, már visszatért a szerencsém.
Az elf elfordította a fejét, kíváncsian nézett a férfira. Miközben Maric
letörölte bőréről az alvadt vért, szabadjára eresztette fejében a gondolatokat.
A férfi nem szólt, nem kérdezett semmit, így végül Fiona mondta ki, min
töpreng.
- Tudod, nem kellene így élned.
- Igazán? Miért, hogy élek?
- Mint aki csapdába esett. Királyként minden szabadságod megvan,
Maric, mégis úgy viselkedsz, mintha rabszolga volnál. Úgy viselkedsz,
mintha a Teremtőtől kapott ajándék teher volna számodra.
 Maric felsóhajtott, alaposan kiáztatta a mosdótálban a kendőt. A fekete
vér úgy bontott szirmot a vízben, mint valami sötét, különös, halálos virág.
- Nem hiszem, hogy olyan szabad vagyok, mint gondolod.
- Nem vagy az? Mondd, ki tart fogságban?
- Nem igazán volt beleszólásom, hogy azzá váljak, ami vagyok. A
hazámnak szüksége volt rám. Ahogy Rowan nézett rám, ahogy Loghain
nézett rám… Mindenki azt várta el tőlem, hogy elfoglaljam ezt a helyet.
Hogy erős király legyek. Hogy jó király legyek. Hogy újjáépítsem
Fereldent. Megtettem, de… Olyan érzésem van, hogy még hosszú, nagyon
hosszú út áll előttem, de már nem várnak rám meglepetések, nem vár rám
semmi jó… Csak megyek előre, míg egy nap eldőlök és meghalok. -
Örömtelenül felnevetett. - Biztos szép temetésem lesz. Sírni fognak a
fereldeni asszonyok a sírom fölött… Érthető, hiszen Maric, a Megmentő
távozott el!
Fiona gyanakvóan nézett rá.
- Sosem akartál király lenni? Egy kicsit sem?
- Az anyámért akartam bosszút állni. Ki akartam rugdosni az orlesiaiakat
Fereldenből.
- És? Semmi egyéb?
- Nos…
A nő hátrafordult, Maric szemébe nézett. Szoknyája hangosan
megzizzent a kőpadlón. Látszott rajta, nem feledkezett meg keblének
fedetlenségéről, de nem törődött ezzel. Megfogta a férfi állát.
- Az az elf nő, akit megöltél… Hogy hívták?
Maric elvörösödött. Erről igazán nem akart beszélni, de Fiona úgy nézett
rá fekete szemével, mintha keresztül akarná fúrni pillantásával a
koponyáját.
- Katriel… - mondta halkan.
- Szeretted?
- Ez meg miféle kérdés?
- Szeretted?
- Igen. - Fájdalmas volt bevallani. Maric elfordult volna, de Fiona erősen
tartotta az állát.
 Az elf a férfi szemébe nézett, és kedvesen elmosolyodott.
- Egész életedben büntetni akarod magad azért, amit tettél?
A férfi nem válaszolt. Fiona könnyes szemmel folytatta.
- Maric, azon a lépcsőn azt mondtad, megváltoztál, élni akarsz. Akkor
élj! Te olyan szabad vagy, amilyen én sosem lehettem. Használd ki! Jóvá
akarod tenni, amit azzal az elf nővel tettél? Akkor gondoskodj arról, hogy
soha többé, senki ne végezze úgy, mint ő! - Fiona eleresztette Maric állát,
kipislogta szeméből a könnyeket, és bosszúsan ráncolta a homlokát amiatt,
hogy majdnem sírva fakadt. - Számtalan történetet hallottam Maricről, a
Megmentőről, és arra gondoltam, mindegyik hazugság, hogy ez is csak
olyan álca, mint annak idején a gazdám mosolya… De Ferelden szerencsés,
hogy ilyen jó ember a királya.
- Nem vagyok én annyira jó…
Fiona bosszúsan legyintett.
- Ilyet csak egy jó ember mondhat. - Elvette Marictól a nedves kendőt,
megtörölte vele a férfi arcát. Maric nem tiltakozott, szótlanul nézte Fionát.
Fiona keze megállt a levegőben. Amikor megszólalt, a hangja halálosan
komoly volt.
- Meg kell bocsátanod magadnak, Maric. Ha nem teszed, akkor
esküszöm, fejbe váglak!
Katriel majdnem ugyanezt mondta neki a Homályban… A gondolat
felébresztette Maricban a bűntudatot, ennek ellenére felnevetett, és az igazat
megvallva ez jólesett neki. Fiona is elmosolyodott, tovább törölgette Maric
arcát, ám a férfi megfogta a kezét.
- Gyere velem! - mondta Maric elkomolyodva. - Denerimbe.
- Még ki se jutottunk az Alsó Utakról…
- Igen, tudom, mindketten meghalhatunk. De azért csak gyere velem!
Fiona mosolya udvarias volt, ám Maric már azelőtt kiolvasta szeméből a
választ, hogy megszólalt.
- Szürke Őrző vagyok. És elf. És mágus. És ha ennyi nem lenne elég:
bennem van a Métely. Nincs sok időm.
- Nem érdekel!
- Engem viszont igen.
 Maric látta, hiába vitázna.
- És te is érdekelsz - tette hozzá Fiona.
Maric odahajolt hozzá, megcsókolta. A nő meglepődött; éppen mondani
akart valamit, de inkább hallgatott, és fogadta Maric ölelését. A férfi
lefektette a padlóra, egyre szenvedélyesebben csókolta. Valamelyikük
felrúgta a mosdótálat; a hideg víz végigfolyt a kövön, átáztatta a ruháikat.
Alig vették észre.

Duncan csodálkozó arcot vágott, amikor valamivel később hangos

krákogással felébresztette a belső helyiségben szendergőket. Vigyorogva
nézett Maricra és Fionára, akik nedves ruhában, sebtiben felkapkodott
páncélban jelentek meg előtte.
- Gondolom, most már nem fogtok panaszkodni egymásra.
Fiona elvörösödött, Maric csak mosolygott.
Duncan elmondta, nem hagyhatta tovább pihenni őket, mert a
mélyszörnyek közelebb kerültek hozzájuk. Véget ért a pihenő és a
szórakozás; magukhoz vették a néhány holmit, amire szükségük lehetett, és
gyorsan útnak indultak. Maric észrevette Duncan szeme alatt a sötét
karikákat, feltámadt benne a bűntudat. A fiúnak is jólesett volna egy kis
alvás, de ők ketten Fionával önző módon kisajátították maguknak azt a
kevéske időt.
Duncan nem panaszkodott, sőt, valahogy eltökéltebbnek látszott, mint
korábban. Maric nem igazán érette a dolgot.
Sötét folyosókon futottak végig. Maric menet közben megpróbálta
felidézni azt az útvonalat, amelyet a Holtak Légiója használt, amikor az
őrállás felé tartott, ám sehogy sem tudta összeilleszteni a részleteket. Be
kellett látnia, nem ismeri fel a járatokat, egyik sem tűnik neki ismerősnek.
Néhány órán keresztül erőltetett menetben haladtak. Duncan érezte, hogy
a mélyszörnyek nem lehetnek távol, Maric azonban egyetlen árulkodó zajt
sem hallott, semmi sem törte meg az Alsó Utak csendjét.
Maricnak feltűnt, hogy körülöttük, a falakon egyre ritkulnak a Métely
nyomai.
- Közeledünk a felszínhez? - kérdezte.
Fiona és Duncan ránézett, de egyikük sem válaszolt.
 Eltelt még egy óra. Már mindegyikükről szakadt a víz, de nem álltak
meg. Maric a lábába hasító fájdalomból arra következtetett, hogy egy
emelkedő teteje felé tartanak. A terep miatt lelassultak, de nem álltak meg.
Nem panaszkodtak, hiszen éppen felfelé akartak menni.
Az emelkedő tetejére érve Fiona botjának fényében meglátták, hogy egy
zsákutca végébe jutottak. A mennyezet már rég beszakadt, a járat megtelt
törmelékkel, az óriási halmot se elhordani, se megkerülni nem lehetett.
Megálltak, és tanácstalanul néztek maguk elé.
- Hát, erről talán ennyit - mormolta Duncan a homlokát törölgetve. -
Vissza kell fordulnunk, méghozzá gyorsan, nehogy a mélyszörnyek
előttünk érjenek a legutóbbi elágazáshoz. - Megfordult, és már éppen
indulni akart, ám mielőtt megtette volna az első lépést, Maric felemelte a
kezét.
- Várj! Érzitek? - Már annyira hozzászokott a Métely mindent belengő,
mindent átható bűzéhez, hogy most arra gondolt, csak az orra űz csúf tréfát,
ám ahogy ott álltak, alig tíz lábnyira a hatalmas törmelékhalomtól,
megesküdött volna, hogy…
- Friss levegő! - suttogta Fiona. Felragyogott a szeme, közelebb ment a
sziklákhoz, és addig mászott, míg a mennyezet közelébe jutott. Mosolyogva
nézett vissza a társaira. - Azt hiszem, ez kifelé vezet! Itt a felszín!
- Biztos vagy benne? - kérdezte Duncan.
- Nem látok fényt, de friss levegő jön befelé a sziklák között! - Felnyúlt,
félrelökött néhány nagyobb követ. - Igen, érzem!
Maric elgondolkodva vakargatta az állát.
- Elképzelhető, hogy ez a járat az Alsó Utak egyik lezárt bejáratához
vezet. Egy olyan kapuhoz, amely már nincs többé.
- Nem számít - mondta Duncan. - Úgysem tudnánk keresztülfúrni
magunkat, nincs rá elég idő. A mélyszörnyek utolérnek minket, mielőtt
kijutnánk. - Megfordult, abba az irányba nézett, amerről érkeztek. - Lefelé
legalább könnyebb haladni, mint felfelé.
- Nem! - jelentette ki Fiona. Lemászott a köveken; erősen szorította a
botját. Olyan vészjósló volt az arca, hogy Maric ideges lett. - Kijutunk
innen. Most.
Duncan elképedve bámult rá.
 - Csak nem arra gondolsz, hogy…
Fiona eléjük állt.
- Vissza! Húzódjatok távolabb!
Engedelmeskedtek. Maric és Duncan visszafelé rohant a folyosón, Fiona
pedig már megkezdte az összpontosítást. Mágikus tűzörvények gyűltek
össze a keze körül, átkúsztak a botjába, ahol a lángok forróbbá és
erőteljesebbé váltak.
Fiona nem bocsátotta szabadjára az energiát. A feje fölé tartotta a botját,
lehunyta a szemét; hangok nélkül, csak az ajkait mozgatva kántálni kezdett.
A tűz terebélyesebbé változott. Fehér energia cikázott a nő teste körül, a
járatban nappali világosság támadt. A bot megremegett, egyre
nyilvánvalóbbá vált, hogy Fiona alig képes uralkodni a varázslaton.
Fogcsikorgatva markolta a botját, miközben a lángaura valósággal
körbefolyta a testét.
- Ennek elment az esze! - kiáltott fel Duncan. - A fejünkre szakítja a
mennyezetet!
Maricnak más volt a véleménye.
- Talán egy kicsit hátrébb kellene húzódnunk - mondta.
A tűzgömb, amikor szabadjára eresztették, az egész járatot megrázta.
Iszonyatos villanás és fülsiketítő robaj következett; az energia
rengéshulláma a levegőbe emelte és könnyedén hátrébb hajította a két férfi
testét. Néhány nagyobb szikla zuhant le a magasból; a levegőt por és füst
töltötte meg. Maric fuldokolni és köhögni kezdett; egy pillanatig arra
gondolt, hogy Duncannek talán mégis igaza lesz, de azután… Megérzett
valamit.
A porfelhő megmozdult, örvényleni kezdett, és elindult a járatban.
Maric felült, és köhögve megpróbálta félrelegyezni maga elől a port.
Duncannek a jelek szerint nem esett baja, de Fionát sehol sem látta.
Feltápászkodott, és megkönnyebbülten fedezte fel a közelben fekvő nőt. A
tűzgömb ereje a mágust is hátralökte, de azon kívül, hogy sápadt volt és
köhögött, semmi baja nem esett.
A törmelékhalom kisebbnek látszott, mint korábban. A fal és a
mennyezet megpörkölődött, a halom felső része kilökődött valahová.
Koromsötét volt, de már határozottan érezni lehetett a beérkező friss
levegőt. Maric még soha semmi nem érzett ilyen édesnek, mint most ezt a
szellőt.
- Fiona! - nevetett fel. - Megcsináltad!
- Csodálatos - mormolta a nő erőtlenül.
Maric felsegítette a földről. Fiona reszketett; a férfi gyanította, hogy
minden hatalmát felhasználta a varázslathoz. Még szerencse, hogy a
tűzgömb kifelé lökte a sziklákat, nem pedig befelé, s a lángok sem fordultak
meg a torlasznál.
Felnézett, és észrevette a mennyezeten húzódó, vészjósló repedéseket,
amelyek korábban mintha nem lettek volna ott. Fentről por pergett alá, és
már kisebb kődarabok is hullottak…
- Ki kell jutnunk innen! - mormolta Duncan, ahogy bicegve közelebb ért
a királyhoz és az elfhez.
Maric intett neki, másszon fel a halom tetejére. Ő ugyan valamivel
nagyobb termetű volt, mint Fiona, ám a kimerült nőn látszott, segítségre
lesz szüksége. A fiúnak nem kellett kétszer mondani, gyorsan
felkapaszkodott, és kúszva, az akadályokat félretolva maga elől elindult
előre a szűk helyen.
Maric és Fiona egymás mellett állva nézte, ahogy Duncan mögött sorra
legördülnek a kövek. Látták a fiú lábait - ez azt jelentette, hogy Duncan
nem jutott keresztül. Közben egyre sűrűbben hullott a mennyezetről a por
és a törmelék, a falakon újabb, szélesedő repedések jelentek meg. Tisztán
látszott: a járat hamarosan be fog omlani.
- Teremtőm! - sóhajtott fel Fiona. - Ennek nagyon szerencsétlen vége
lehet…
- Nem mondod! - Maric rávigyorodott, majd felkiáltott a halom tetejére. -
Duncan! Sürget az idő!
Válasz helyett csak valami tompa, elfojtott nyögést hallott, ami bármit
jelenthetett. Nem sokkal később eltűnt Duncan lába, de ugyanakkor újabb
kavicszuhatag hullott alá a halom tetejéről. Egy pillanattal később a fiú feje
jelent meg a nyílásban.
- Egy barlang van a másik oldalon! - kiáltotta. - Egy valódi barlang, amin
keresztül ki lehet jutni!
 Maric felsegítette Fionát a halom tetejére, majd nekilátott, hogy levesse a
páncélját. Ha Duncan alig fért keresztül, neki nem sok esélye lehet, a
szilverit vértben pedig akár meg se próbálja az átjutást. A mellvért a
kövekre hullott; Maric gyors mozdulatokkal próbált megszabadulni a vért
többi darabjától. Sajnálta, hogy meg kell válnia a pompás páncéltól, de nem
volt más választása.
Fiona botjával együtt az egyetlen fényforrás tűnt el a résben. A fehér
ragyogás egyre halványabbá vált; Maric végül magára maradt a sötétben.
Valami megreccsent, a háta mögött valami a földre zuhant. Összerezzent, és
örült, hogy nem látja, mi volt az.
A halom túlsó oldaláról elfojtott kiáltás érkezett:
- Átért!
Maric nem várt tovább. A halomhoz futott, felhajította a kardját és a
zsákját, majd utánuk vetette magát. Nem jutott messzire, amikor a háta
mögött fülsiketítő robajjal beomlott a járat. Maric füle mellett porfelhő
süvített el. Az első pillanatban arra gondolt, ott fullad meg a szűk helyen. A
porfelhőn túl meglátta a halvány fényt. Kétségbeesett igyekezettel, köhögve
és fuldokolva mászni kezdett előre. Úgy érezte, a mennyezet súlya a testére
nehezedik. Megszédült, emiatt lelassított. Hátulról újabb robajokat, éles
reccsenéseket hallott - mintha egy egész hegy készülne leomlani a füle
mellett. Felkiáltott, de hangja beleveszett az általános robajba.
Kezek nyúltak érte. Érezte, keresztülhúzzák a résen. Lassan haladt, bár
megpróbálta előrerúgni magát. Alig fért el a szűk helyen. Hegyes kövek
döftek a bőrébe; az inge elszakadt. Valami végighorzsolta a bőrét, valami
belevágott a húsába.
Aztán hirtelen átjutott. Kihúzták a túlsó oldalon. Félig legurult, félig
lezuhant a halom tetejéről, de végül hanyatt fekve bámult a homályos, fehér
fénybe. Duncan és Fiona is köhögött; Maric hallotta őket, de a porfelhő
miatt csak bizonytalan alakokat látott. Még mindig szédült, hányingere
támadt - úgy érezte, az egész világ forogni kezd körülötte.
- Vigyük ki innen! - kiáltotta Fiona.
Mindketten megragadták, hogy talpra állítsák. Maric ezúttal mindent
elkövetett, hogy segítsen nekik, bár nem sok sikerrel. Meglátta a kardját, ott
feküdt a köveken. Lehajolt és felkapta, de aztán máris elhúzták valamerre.
 Botorkálva, köhögve haladtak előre. Maric a porfelhőn keresztül úgy
látta, a barlangban valamilyen rom áll. Megpillantotta a hatalmas, fém kapu
maradványait, amellyel annak idején a törpék zárták le a barlang bejáratát.
Az egykor óriási és erős kapuszárny annyira elrozsdált, hogy már azt se
nagyon lehetett megállapítani, mire szolgált egykor.
Arra gondolt, mégiscsak furcsa, hogy egyáltalán létezik a barlang. Ha
nem omlott be, akkor honnan került a járatba az a rengeteg törmelék és kő?
Lehet, hogy valaki odahordatta? Lehet, hogy valaki le akarta zárni az Alsó
Utak bejáratát? Vajon ki, és melyik oldaláról végezte el a munkát?
Hűs szellő csapott az arcába; mire észbe kapott, kiértek a barlangból, és
egy hófödte, sziklás lejtő tetején álltak. Éjszaka volt, a felhőtlen égbolton
milliószámra ragyogtak a csillagok a majdnem kerek képpel ragyogó hold
körül.
Mindhárman ámuldozva néztek szét a világban. Maric úgy érezte, ennél
gyönyörűbbet még soha életében nem látott.
Fiona a sziklákhoz támaszkodva törölgetni kezdte a homlokát. A hó mély
volt, a lábszáruk közepéig ért. Csizmájukon keresztül kellemesnek érezték a
fagyos hideget. Maric lehajolt, belemarkolt a hóba, szétkente az arcán.
Valamennyiük bőrét krétaszerű, szürke por borította, rájuk fért volna egy
alapos tisztálkodás.
Duncan a homlokát törölgetve nevetett. A sziklák eltakarták előlük a
tájat, de Maric felfedezett néhány távoli fát.
- Hol vagyunk? - kérdezte Duncan.
- Nem tudom - felelte Maric. - Fel kell másznunk valahova, hogy
szétnézhessünk.
- Várj! - Fiona sóhajtva eltolta magát a sziklától, Maric vállára tette a
kezét.
Maric csak ekkor látta, hogy az inge szétszakadt, a rongyok vérfoltosak.
Végignézett magán és látta, hogy a mellkasán több mély, vérző vágás
éktelenkedik.
Fiona lehunyta a szemét, és megpróbált összeszedni némi energiát. Maric
megrázta a fejét.
- Ne, erre később is ráérünk.
 Az elf nem is próbált vitázni - ez egyértelműen azt jelentette, hogy a
végletekig kimerült, nincs ereje újabb varázslat végrehajtásához.
Lassan felmentek az egyik közeli domb tetejére. Duncan haladt elöl,
mindkét társának segített. Amikor felértek, Maric örült, hogy a holdfényben
szemügyre vehetik a havas tájat. A Fagyoshátú Hegység lábánál voltak; a
hegy oldalában itt-ott fák magaslottak, a lábuk előtt alföldek nyújtózkodtak,
távolabb pedig egy hatalmas erdő sötétlett.
- Azt hiszem, valahol északnyugaton vagyunk - mondta Maric. A távolba
mutatott. - Arrafelé lehet a Mágusok Körének tornya. Ha nappal lenne,
talán látnánk is innen.
Fiona meglepve nézett rá.
- Ezt honnan tudod?
- Azt hiszed talán, hogy palotában születtem? Ne felejtsd el, életem felét
itt, ezekben a hegyekben töltöttem, itt bujkáltam. Akkoriban nem igazán
érdekelt a táj, most azonban… Talán igen. Nem vagyunk messze a
Calenhad-tótól.
Duncan vigyorogva dörzsölgette a karját. Fázott, de ezúttal még csak egy
prémköpeny sem volt nála. Furcsálló pillantást vetett Maricra, aki ezúttal a
megszokott páncél helyett csak egy ronggyá szakadt inget viselt, és
megcsóválta a fejét.
- Menjünk!
Elindultak lefelé, a domb oldalában. Fiona megpróbálta rendbe hozni
Maric véres, rongyos ingét, de nem sokat tehetett. A férfit nem érdekelte a
dolog; élvezte a hideget és a szelet, bár sejtette, hogy később egyiknek sem
fog igazán örülni.
Ahogy továbbmentek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy három alak
közeledik feléjük a domb aljából. Kiléptek az árnyak közül. Maric először
arra gondolt, mélyszörnyek, és már emelte a kardját, Duncan pedig
előrántotta a fekete tőrt, ám Fiona izgatottan mutatott előre.
- Ezek mágusok! - kiáltotta.
Nem tévedett. Három mágus tartott feléjük; már látták a köntösüket, a
botjukat is. A legelöl haladó férfi, aki mosolyogva, integetve kiabált nekik,
nem volt más, mint Remille fővarázsló.
- A fővarázsló? - kérdezte Duncan meglepetten.
 Maric furcsának találta az egybeesést, Fiona azonban megkönnyebbült.
- Fővarázsló! - kiáltott a férfinak. - Hála a Teremtőnek, hogy ránk
találtatok! - Felkapta a szoknyája szélét és futásnak eredt.
Maricnak rossz érzése támadt. Meg akarta állítani Fionát, aki azonban
kicsúszott a kezéből.
- Fiona!
Elkésett.
A fővarázsló már nem mosolygott. A feje fölé emelte a botját, amin
recsegve, villódzva jelent meg egy mágikus villám. Két társa
hasonlóképpen cselekedett. Fiona hirtelen megtorpant; izgalma riadalommá
változott.
Duncan dühödt morgással lódult előre. Maric felemelte a kardját, és
követte. A mágusok egy pillanattal később megeresztették feléjük a
villámaikat. Maric hirtelen lebénult, moccanni sem bírt, a kardja valósággal
beledermedt a levegőbe. Duncan is mozdulatlanná vált, és Fiona is csak állt,
akár egy szobor. Mindhármukat energia-aura vette körül; a varázslat nem
eresztette őket.
Remille leeresztette a botját, és ismét elmosolyodott, bár ezúttal már
határozottan rosszindulatú volt az arca. Odalépett Fionához, megpaskolta az
arcát, és felnevetett, amikor látta, a nő őt nézi. Maric kétségbeesett
igyekezettel próbálta megtörni a varázslatot, legalább annyi időre, hogy
kettéhasítsa az orlesiai varázslót, ám hiába erőlködött.
- Nos - szólalt meg Remille elégedetten simogatva hegyes szakállát -, az
Építész figyelmeztetett, hogy esetleg itt akartok majd előjönni. Nem hittem
volna, hogy sikerrel jártok, de lám, most itt vagytok.
Intett a háta mögött várakozó két mágusnak, akik egy zsákból néhány
hosszú láncot húztak elő. Remille rávigyorgott a királyra.
- Hogy én milyen szerencsés vagyok!
 18.
Az, aki képvisel, aki hittel bír,
akire nem hat a világ sötétje,
az fogja megtudni, mi a valódi béke.

- Megdicsőülés himnusza 10:1

Duncan némán dühöngött, amikor a többiekkel együtt visszavitték a

Mágusok Körének tornyához. Ismét láncra fűzték őket, megint felpeckelték
a szájukat, ráadásul őt sokkal szorosabban megkötözték, mint Maricot vagy
Fionát. A mágusok minden bizonnyal értesültek róla, ki vitte végbe a
korábbi szökéseket.
Lóháton vágtak neki az útnak. Időnként rémült pillantást váltott a
királlyal, de más módon nem értekezhettek. Fiona olyan arcot vágott, mint
aki arra készül, hogy tüzet köp. Irtózatos düh tombolt benne; ha szemmel
ölni lehetne, a fővarázsló nagy bajba kerülne.
Duncan már semmit sem értett. Geneviève és a fivére elég eszelős volt
ahhoz, hogy együttműködjön a mélyszörnyekkel valamilyen tervben,
amelynek célja a Métely megszüntetése; ez egy dolog, de vajon mi lehet az
okuk a mágusoknak, hogy ugyanezt tegyék? Nem igazán ismerte az efféle
népséget, de eléggé valószínűtlennek tűnt a dolog.
Útközben Remille kellemesen elcsevegett két orlesiai társával, de nem
beszélgettek hosszan, mivel a jelek szerint sietniük kellett. Duncan ettől a
párbeszédtől is okosabb lett. Megtudta, hogy mindhárom mágus orlesiai,
márpedig Fereldenben ez nem volt mindennapi dolog. Megtudta azt is,
hogy a tornyot elfoglalták. Szó esett olyan mágusokról, akiket „felügyelet
alá kell helyezni”, de olyanokról is, akiket meg kell ölni.
Ezek szerint nem a teljes Kör ért egyet ebben a kérdésben? Ezt
mindenesetre jó tudni.
A jelek szerint a toronyban egy mélyszörny is jelen van. Duncan
gyanította, az Építészről lehet szó. Ez is meglepetést okozott neki.
Elképzelni is nehéz volt, hogy az a lény egyszerűen feljött a felszínre. És mi
van akkor, ha nem egyedül érkezett? Mi van akkor, ha az egész torony tele
van a fajtájukkal? Döbbenetes!
 Megérkeztek a Calenhad-tó partjának egyik elhagyatott részére, ahol egy
nagy hajó várt rájuk. A hajón tartózkodó mágus meg a két templomos
szintén orlesiai volt. A három foglyot minden teketória nélkül behajították a
fedélzet alatti kis tárlórekeszbe, amelybe csak a csapóajtó körüli réseken
szűrődött be némi fáklyafény.
De legalább bejöttünk a szélről - gondolta Duncan. A cella padlóján
prémeket találtak, így az út nem volt teljesen kényelmetlen. Maric már
korábban kapott egy inget, így nem kellett tartania attól, hogy halálra fagy.
Fiona felnézett a fejük fölötti fedélzetre; Duncan biztosra vette, ha nincs
betömve a szája, biztosan átkok sorát zúdítja fogvatartóikra. Végül a
kimerültség a fiút is legyőzte: egyszerűen elaludt.
Arra ébredt, hogy fény ömlik a raktárhelyiségbe. Maric és Fiona ébren
volt, ők már riadtan nézték a leérkező három férfit. Egyikük, egy idősebb,
kegyetlen tekintetű mágus, lámpást tartott a kezében. A másik kettő komor
arcú templomos volt, ők úgy szorongatták kardjukat, mintha biztosak
lennének abban, hogy a megkötözött, felpeckelt szájú foglyok támadást
fognak indítani ellenük.
Felkísérték őket a fedélzetre. Duncan körbenézett és látta, hogy ismét a
torony alatti barlangszerű dokkban vannak. A hely kísértetiesen nyugodt és
csendes volt, a hajó oldalát csapkodó hullámok neszezésén kívül egyetlen
hangot sem lehetett hallani. A levegőben érződött, hogy valami nincs
rendjén.
Az idősebb templomos mégis egyenként kivette a foglyok szájából a
pecket. Duncan levegő után kapkodott, és köpködni kezdett. Maric
megnyalta az ajkait, azután beleszimatolt a levegőbe.
- Érzitek? - kérdezte.
Duncan bólintott. Halványan érezni lehetett a Métely bűzét. Napokon
keresztül nem szagoltak mást, alaposan megismerték, így nem tévedhettek.
Egyetlen szó nélkül felkísérték őket a lépcsőn. Beléptek a
fogadóterembe, ahol Remille fővarázsló annak idején a Szürke Őrzőknek
ajándékozta a brossokat. A terem kopár volt, az erkély üres, csakúgy a fehér
oszlopokkal szegélyezett emelvény. A helyiség közepén néhány ember
álldogált, közvetlenül a mennyezeti ablakkupola alatt, ahol a reggeli nap
sugarai közül csupán egynek sikerült áthatolnia a porrétegen.
 Az Építész is ott állt. Nyugodtan várakozott barna köntösében, kezét a
háta mögött összefonva. Utha mellette állt, mindkét kezét ökölbe szorította.
A vérvörös szemű, megfeketedett bőrű Geneviève és Bregan az Építész
másik oldalán helyezkedett el. Remille fővarázsló nyugodtan beszélgetett a
mélyszörnnyel, meg se fordult, amikor bevezették a foglyokat.
Geneviève azonban rájuk nézett. Vádlón pillantott Duncanre. A fiú a
legszívesebben félrefordította volna a fejét, de valósággal megdelejezte a nő
idegenszerű külseje. Bregan is ránézett, az ő arcát eltorzította a néma düh.
A fiúnak hirtelen eszébe jutott, amit még Geneviève mondott neki. Vajon
Bregan megtudta, mi történt Guyjal? Ismerte őt? Ez valószínűnek tűnt,
mivel Guy is a Szürke Őrzők közé tartozott.
- Remille! - kiáltott fel Fiona, amint beléptek. - Mit jelent ez az egész?
Van fogalmad arról, mit művelsz?
A fővarázsló éppen csak egy futó pillantást vetett az elfre, folytatta az
Építésszel megkezdett társalgást.
Duncant és a többieket a terem közepére vezették, a fentről beszivárgó
napsugár közelében állították meg őket. Az egyik templomos hátulról
belerúgott a fiú térdébe; Duncan lerogyott. Maric és Fiona is kapott egy-egy
rúgást. Amikor mindhárman a padlón térdeltek, a nehéz lemezpáncélt viselő
Geneviève és Bregan eléjük lépett.
A templomosok átadtak Bregannak egy hosszúkás, átkötött csomagot,
amit a férfi azonnal szétnyitott. Duncan látta, a csomagban a fegyvereik
vannak, egyebek mellett Fiona botja és Maric kardja. A kard pengéjén
dühösen izzottak a kék rúnák, melyek láttán Bregan és Geneviève is
sziszegve hőkölt vissza. Bregan a padlóra hajította a csomagot.
Az Építész bólintott, mintha megállapodásra jutott volna valamiben
Remille-lel. A fővarázsló végre a három fogoly felé fordult. Diadalmas
vigyor jelent meg az arcán.
- Hát persze, hogy tudom, mit csinálok! - adott választ Fiona kérdésére.
- Te tényleg a mélyszörnyekkel szövetkezel? - köpte a nő. - Miért?
- Miért, miért? Az emberiség érdekében! - Remille szenteskedő
mozdulattal tárta szét a karjait, de a hangsúlya elárulta, hogy hazudik. Még
Geneviève is rosszallóan nézett rá. - Nem beszélve arról, hogy az Építész
hozzáférhetővé teszi számomra a legérdekesebb mágiát. Tudtátok, hogy a
mélyszörnyek által használt mágia teljesen más, mint a mienk? A Métely
adja az erejét, és számtalan dologra lehet használni. Erre még azok is
képesek, akiken még csak nem is jelentkeztek a kórság jelei.
Maric hitetlenkedve nézett rá.
- De tisztában vagy azzal, mit akar ez a lény?
- Természetesen! Te nem? - Remille megvonta a vállát. - Itt, a toronyban
éppen elég támogatóm volt ahhoz, hogy elkészítsem a tervemet. Tudod, ez
nem egyéb, mint egy újabb, apró lépés előre, a cél irányába.
Az Építész lassan közeledett, áttetsző szemével hol Duncanra, hol a
társaira nézett; mintha kíváncsian vizsgálgatta volna őket.
- Elnézéseteket kérem, de kénytelen voltam szövetségeseket keresni.
Valójában abban reménykedtem, hogy több Szürke Őrzőt lehet becsábítani
az Alsó Utakra… Úgy látom, a többségetek életben maradt. Ez igazán
figyelemreméltó.
Duncan elgondolkodott a lény szavain.
- Becsábítani az Alsó Utakra? - kérdezte.
Geneviève kíváncsian összehúzta a szemét. Az Építész kurtán bólintott,
majd előrelépett, levette az ónix brosst Duncan mellényéről, a napfénybe
tartotta.
- A brossok minden mélyszörny elől elrejtettek titeket. Kivéve engem -
mondta elismerően. - Mindig tudtam, hol vagytok. Emellett felgyorsította
bennetek a Métely elterjedésének folyamatát.
- Én készítettem őket! - Remille alázatoskodva meghajolt. - Hála az
Építésztől kapott tudásnak!
Geneviève hirtelen az Építész felé fordult.
- Honnan tudtad egyáltalán, hogy megjelenünk? - kérdezte. - Az álmomat
nem láthattad.
Az Építész úgy pillantott a nőre, mintha érdekesnek találná a dühét.
Remille halkan felnevetett.
- Tényleg nem láthatta? - kérdezte. - Ti, Szürke Őrzők, mindig is a
mélyszörnyek álmait álmodjátok, igaz? Nem volt nehéz megtalálni téged a
Homályban, a fivéreden keresztül; viszonylag egyszerű volt…
- Sajnálom - mondta az Építész komoly hangon, még mindig Geneviève-
et nézve.
 A nő szemében düh villant. Villámgyors mozdulattal kivonta kardját. Az
Építész nem mozdult, csak állt és bámulta Geneviève-et.
- Hogy merészelted? - üvöltött a nő, ám mielőtt ráronthatott volna a
mélyszörnyre, Bregan megfogta a vállát.
- Geneviève, igaza van.
A nő dühösen fordult a fivére felé.
- Hogy érted azt, hogy igaza van? Becsaptak minket! Ide csaltak minket,
és beküldtek bennünket az Alsó Utakra! Én meg még azt hittem, hogy…
hogy… - Megrázta a fejét; nem találta a megfelelő szavakat.
- Igaza van, hogy szükség volt erre - mondta Bregan. - Jusson eszedbe,
miért vagyunk itt! A Szürke Őrzők a cél érdekében bárkivel hajlandóak
szövetséget kötni!
Utha odaállt Bregan mellé, komoly arccal bólintott. Vérvörös szemével
felnézett egykori parancsnokára, és együttérző arccal néhány gyors
mozdulatot tett, amelyeket Duncan nem értett. Amikor befejezte,
nyomatékosan bólintott, mintha így akarná hangsúlyozni, hogy teljes
mértékben hisz abban, amit elmutogatott.
Geneviève nem volt ennyire biztos a dologban.
- Ha ez tényleg az jelenti, hogy véget vethetünk a Mételynek…
- Azt jelenti - mondta Bregan határozottan.
Fiona felhorkant.
- Nem igaz, hogy tényleg elhiszitek! Vajon hány részletről nem beszéltek
nektek? Miért nem látjátok, hogy manipulálnak benneteket?
Geneviève rideg pillantást vetett az elfre; az arcát mintha kőből faragták
volna. Duncan nagyon jól ismerte ezt a nézést.
- Sajnálom, ennek így kell történnie, Fiona. Esélyt kaptatok arra, hogy
részt vegyetek valamiben, ami igazán fontos, de ti nem éltetek a
lehetőséggel. Tudom, nagyon nehéz lehet számodra, hogy bárkiben
megbízz.
Fiona a nő lába elé köpött. Az arcát eltorzította a düh.
- És mi a helyzet Kell-lel? - kiáltotta. - Talán ő is csak egy ostoba elf
volt? Olyasvalaki, aki nem is tudja, mit jelent Szürke Őrzőnek leni?
 Geneviève a köpetre nézett. Utha az elf felé fordulva érdeklődő
mozdulatokat tett.
- Kell meghalt - jelentette ki Fiona. - Hősként ment el. A Szürke Őrzőktől
csupán ennyit várnak. Ezért ittunk abból a vérből, nem pedig azért, amit ti
tesztek!
A törpe szomorúan bólintott, bár nem látszott meglepettnek. Visszament
az Építész mellé. A mélyszörny lenézett rá; Duncan meg mert volna
esküdni, hogy együttérzés és aggodalom tükröződik az arcán.
- Tényleg kár, hogy nem mindenkit lehet meggyőzni…
- Elég ebből! - kiáltott fel a fővarázsló. - Egyáltalán miért társalogtok
ezzel az elffel? Makacs, fafejű teremtés. Ezt előre megmondhattam volna.
- Talán - mondta Geneviève halkan, Fionára nézve - abban
reménykedtem, hogy… Nem, azt hiszem, igazad van. - Eltette a kardját,
Duncanhoz lépett és letérdelt, hogy egyenesen a fiú szemébe nézzen.
Duncan érezte a belőle áradó mételybűzt; olyan volt, mint a rothadó hús
szaga. Valahogy nem bírta félrefordítani a fejét.
Geneviève dühös volt és megbántott, és mintha nem tudta volna
eldönteni, mit mondjon Duncannek. A fiú felidézte álombéli találkozásukat.
Geneviève-nek akkor semmiféle gondja nem volt…
De ez most nem ugyanaz, igaz?
- Duncan - kezdte Geneviève bizonytalanul -, kérlek, vedd fontolóra!
Valójában miattad kértem meg a többieket, hogy hozzanak ide benneteket.
Azt akarom, hogy mellettem állj, amikor szembenézünk az Öreg Istennel.
Szükségem van rá, hogy az oldalamon légy!
Duncant vegyes érzések árasztották el. Ismét lehetőséget kapott arra,
hogy meggondolja magát. Újra csatlakozhatna Geneviève-hez, mellette
állhatna, és ki tudja, talán még valami jó is kisülhetne ebből az eszelős
tervből. Tudta, Geneviève énjének egy része gyűlöli őt azért, amit tett, de
részben ő is gyűlölte a nőt. Geneviève rángatta bele ebbe az életbe, a Szürke
Őrzők életébe, ennek ellenére vágyott a nő elismerésére.
Azután meglátta a nő övében a tőröket. A két szilverit tőrt, amelyeket
odalent, a romoknál nem talált meg a fegyvereik között. Az ő tőreit,
amelyeket korábban Geneviève-től kapott. Azokat a tőröket, amelyek
egykor Guy birtokában voltak. Duncanben hirtelen fellángolt a düh. Olyan
erővel áradt szét benne, hogy szinte beleszédült; az érzelemhullám mintha
már hosszú ideje várt volna a kitörési lehetőségre, amit most végre
megkapott.
Nem egyszerűen arról volt szó, hogy Geneviève elvette a tőreit. A nő az
egész fegyverkupacból csupán ezt a két tárgyat emelte ki. Ez jelentett
valamit…
Ez azt jelentette, hogy meg akarta büntetni őt az ellenkezése miatt!
- Nem! - hörögte.
Geneviève szeme meglepetten kerekedett el.
- Nem?
- Így van. Nem. Nem segítek neked!
Geneviève hitetlenkedve nézett a fiúra, majd a düh megkeményítette az
arcát.
- Nem segítesz nekem? Az adósom vagy!
- Az adósod? Hogy én tartozom, neked? - Duncan érezte, fokozódik a
dühe. Reszketve meredt Geneviève-re. - Azt hiszem, most már tudom, Guy
miért könnyebbült meg akkor, amikor megöltem! Nem azért, mert szeretett
volna kilépni a Szürke Őrzők közül! Boldog volt, hogy végre megszabadul
tőled!
Geneviève felpattant, a kardja után kapott.
- Hogy merészelsz…?
Duncan kihívóan nézett rá.
- Rajta! Ölj meg! Bizonyítsd be, milyen nagy harcos vagy! Ezzel sem
változtathatsz a tényen, hogy ugyan még csak fél éve léptem be a Rendbe,
de máris jobb Szürke Őrző vagyok, mint amilyen te valaha lehettél volna!
Jó érzés volt kimondani. Felszabadító érzés. Duncan szíve hevesen vert,
de tudta, igaza van. Készen állt rá, hogy akár rögtön búcsút vegyen az
élettől. Így jobb meghalni, mint úgy, hogy az embernek nincs igaza.
Geneviève dühödten nézett rá, egyre erősebben szorította kardja markolatát.
Bregan odalépett, és ismét a nővére vállára tette a kezét.
- Hagyd. Már döntött. Éppen olyan ostoba, mint az elf. Mit vártál tőle?
Geneviève nem vette le a szemét Duncanről. A szája szétnyílt, vicsorogni
kezdett, teste remegett a dühtől.
- Meg akarom ölni! - szűrte a szót a fogai között.
 - Akkor öld meg.
Duncan egy pillanatig azt hitte, valóban megteszi. Ahogy a nőt figyelte,
érezte a homlokán végiggördülő verítékcseppeket. Geneviève hirtelen
sarkon fordult, és elviharzott a fivére közeléből.
- Nem! - jelentette ki határozottan. Duncan tudta, ezzel befejezték.

Bregan a nővére után nézett, és azon tűnődött, vajon nem lenne-e jobb, ha
ott helyben megölné a fiút. Őt is, meg az elfet is - így legalább megkímélné
magukat a további fáradozástól, nem kellene próbálkozniuk az
átformálásukkal. Kellnek jó hasznát vették volna, de ezek olyanok voltak,
mint a makacs gyerekek. A király ügye azonban egészen más lapra
tartozott.
Maric észrevette, hogy Bregan őt méregeti. Kérdőn nézett rá.
- Nos, én hol lépek be a képbe? - kérdezte. - Vagy csak amolyan
potyautas lennék?
- Nem, te vagy az én jutalmam! - lépett előre a fővarázsló. Breganon
látszott, a legszívesebben kinyújtaná a kezét, és eltörné a varázsló vékony
nyakát. Nem értette, az Építész miért ragaszkodott hozzá, hogy szövetségre
lépjen ezzel az álnok féreggel. Gyanította, a mélyszörny kénytelen volt
minden eszközt felhasználni, ám biztos volt benne, hogy ő is másképpen
dönt, ha előre tudja, hogy ez az ember is a terv része. Mindegy, most már
úgyis késő…
- Ebből az egészből te okozod nekem a legnagyobb élvezetet - folytatta a
fővarázsló. - Amikor idehoztam a Szürke Őrzőket, hogy a palotádban
előadják kérésüket, még csak abban reménykedtem, hogy a hírneves
Loghaint, a Dane folyó hősét sikerült csapdába csalnom. Ah, milyen jó
érzés lett volna odaállítani azt az arrogáns bolondot a császár elé…? -
Elhallgatott, széles vigyorral a királyra nézett, látszott rajta, élvezi a diadalt.
- De te, a nagy Maric, a Megmentő, te még nagyobb örömet okozol majd a
császárnak! Ez annál is több, mint amiben reménykedtem!
A király dühösen kiköpött.
- Ez minden? Egy orlesiai összeesküvés?
- Ó, ez sokkal több annál, felség!
- Elég ebből! - Bregan a fővarázslóra nézett. - Miért foglalkozol ilyen
felesleges dolgokkal? Te is tudod, amikor ez az egész befejeződik, egyetlen
olyan ország, egyetlen olyan nemzet sem lesz, amely önmagában elég erőt
képviselne.
A mágus ránézett, a szeme bosszúsan villogott.
- Megvannak az eszközeink, hogy megvédjük a legfontosabb
személyeket! Azokat, akik segítettek végrehajtani az Építész tervét.
Közéjük tartozik a császár is. Az Orlain Birodalom tovább fog élni!
- Ezt hogy érted? - kérdezte Maric király halk, gyanakvó hangon. - Mi
köze van ennek a Métely megállításához?
- Kiváló kérdés! - lépett vissza Geneviève, és Breganra nézett. - Mi köze
van ennek a Mételyhez? Egyáltalán miről beszélsz?
Bregan már átkozta magát. A tervnek ezt a részletét egyelőre nem akarta
elmondani Geneviève-nek, ráért volna akkor, amikor véget ér a Métely. Egy
Szürke Őrző, különösképp Geneviève számára nem lehetett fontosabb cél,
ráért volna megtudni, hogy milyen méretű áldozatot kell hozni érte. Remille
fővarázsló hangosan felkacagott.
- Még nem mondtad el neki?
Geneviève gyanakvóan méregette a fivérét.
- Azt hiszem, Fionának igaza van. Még nagyon sok mindenről nem
hallottam.
Bregan felsóhajtott.
- Nem így akartam elmondani.
- Talán már lett volna rá alkalom.
- Pontosan annyit mondtam el, amennyit tudnod kellett! - csattant fel
Bregan. - A Mételynek véget kell vetni! Ez nem változott.
- Akkor miről beszéltek? Mi pusztítaná el Orlaint és a többi országot, ha
nem a Métely?
- Majd én megadom a választ! - Az Építész nyugodtan a tetőablakon
keresztül beszűrődő napsugárba lépett. Bregan csodálkozva nézett rá. A
Szürke Őrzők úgy tudták, a mélyszörnyek nem élik túl a napsugarakkal
való találkozást, ezért is hozták magukkal a sötétséget, amikor feljutottak a
felszínre, ezért éltek az Alsó Utakon. Az Építész azonban félelem nélkül
belépett a fénybe, és ezzel bebizonyította, hogy hamisak a mélyszörnyekkel
kapcsolatos feltételezések, amelyeket a Rend tagjai évszázadok óta tényként
kezeltek.
 - Másutt kellene beszélnünk - jegyezte meg Bregan. - Egymás közt.
Geneviève az Építész felé fordult; a tekintete acélkemény volt.
- Nem. Tudni akarom!
A mélyszörny széttárta ráncos, aszott kezét, és óvatosan bólintott.
- Szerettem volna beszélni veled erről, de a fivéred azt mondta, nem
értenéd meg. Hallgattam rá, mert eléggé hiányosak az emberekre, a
gondolkodásmódjukra vonatkozó adataim.
- Akkor beszélj! Most!
- Nem elég véget vetni a Mételynek. - Az Építész összetette maga előtt a
kezeit; olyan volt, mint aki meditálni készül. - A mélyszörnyek, ha
megszabadulnak a kényszertől, széttépnék egymást. Iszonyatos vérontás
venné kezdetét. De idővel rendeznék soraikat, azután ismét egyesítené őket
az, hogy valamennyien magukban hordozzák a Setét kórt. Ezután újra a ti
fajtátok ellen fordulnának.
- És? Mi a megoldás?
- Ti vagytok a megoldás - mondta az Építész a nő szemébe nézve. - A
Szürke Őrzők képesek arra, hogy akkor is életben maradjanak, ha a testük
romlottá vált. Ti vagytok az élő bizonyítékok arra, hogy létezik a középső
ösvény, egy köztes megoldás. Ti igazoljátok, hogy népeink békességben
élhetnek egymás mellett.
Geneviève értetlenül ráncolta a homlokát.
- De ehhez… - Döbbenten elkerekedett a szeme.
- Tessék, már érti, már érti! - kuncogott a fővarázsló.
Bregan szerette volna megölni a fővarázslót. Szerette volna megölni a
Szürke Őrzőket, még a királyt is. Meg akarta ölni a toronyban tartózkodó
orlesiaiakat, meg a börtönbe vetett varázslókat. Arra vágyott, hogy a vérük
megalvadjon a földön; azt akarta, hogy az Építész más módot találjon terve
végrehajtására. Úgy sokkal egyszerűbb lenne. Érezte, hogyan áramlik
mellkasában a vér, a Mételytől sűrű és sötét vér. Olyan volt, akár az iszap.
Jó érzés volt…
- Geneviève! - mondta élesen. A nővére feléje fordult; látszott rajta, még
nem egészen fogta fel az Építész szavainak értelmét. Utha is őt figyelte. A
törpe nyugodtan próbálta átgondolni a helyzetet. Helyes. Utha mindig is jó
harcos volt, azok közé tartozott, akik valóban felfogták, milyen veszélyt
jelentenek a mélyszörnyek. - Van itt valami, egy látomás, amit meg kell
értenetek. Az Építész nem csupán a Métely megszüntetéséről beszél, hanem
a békéről. A mélyszörnyekkel kötendő békéről. A valódi, hosszan tartó
békéről.
Geneviève hitetlenkedve rázta meg a fejét.
- Van fogalmad arról, hányan halnának meg, ha mindenkit köteles lenne
átesni a csatlakozási szertartáson? Hogyan… Egyáltalán hogyan lehetne
véghezvinni a dolgot? Nem kényszeríthetünk rá mindenkit, hogy megigya a
mélyszörnyvért!
- Nem a vér a lényeg - vetette oda Remille. Odébbsétált, és úgy sóhajtott
fel, mintha az állás, a beszéd is fárasztaná. - A Métely, amely egyetlen
adagban kerül a testbe. Ha a sötét kórság elég gyorsan szétterjed, Szürke
Őrzőket hozunk létre. Mindezt persze úgy, hogy végig az Építész kegyes
tanácsait követjük. - Alázattal fordult a mélyszörny felé, amely kurta
biccentéssel fogadta a bókot.
- Ti megőrültetek! - kiáltott fel Fiona.
Remille ravasz mosollyal nézett rá.
- Ó, nem, kedvesem! Ez igenis lehetséges. Annak az erőnek a birtokában,
amit ez a lény mutatott meg nekünk, nagyon könnyedén végrehajthatjuk a
szükséges varázslatot. Éppen elegendő városban ahhoz, hogy a Métely
Thedas minden szegletébe eljusson. - Felemelte a kezét, ritmusosan
mozgatni kezdte az ujjait, mígnem egy fekete, lebegő gömb jelent meg
közöttük. Bregan érezte, hogy valami energia csap felé és hat a vérére. A
gömb önmagába roskadt, egyetlen lobbanással megszűnt létezni, de előtte
még fagyossá változtatta maga körül a levegőt. - Ami pedig marad -
mosolygott a varázsló -, az nem lesz egyéb, mint a túlélők világa. Azok
világa, akik ellenállóak lesznek a romlással szemben. A mi védelmező
varázslatainknak és a saját vérüknek köszönhetően.
Az Építész elégedetten bólintott.
- Az életben maradó mélyszörnyek pedig nem lesznek kénytelenek
engedelmeskedni az Öreg Istenek Hívásának. Éppen elegen lesznek majd
ahhoz, hogy összegyűjtsük és tanítani kezdjük őket. Elegen lesznek egy új
kezdethez.
- Valamennyien újra kezdhetjük - tette hozzá Bregan. - Esélyt kapunk a
valódi béke megteremtésére. - Látta, hogy Utha lassan bólint. Geneviève
azonban még mindig kétkedve nézett rá.
Geneviève a fivéréhez lépett, és úgy nézett a szemébe, mintha abban
reménykedne, hogy ott, csakis ott találhatja meg az igazságot.
- Miért akarjátok a békét? - kérdezte.
- Te talán nem vágysz rá?
- Ismerlek. - Geneviève hangja vádló volt. Bregannak ez nem igazán
tetszett, de állta a nővére tekintetét. - Azt még elhittem, hogy a Rend
szolgálatában eltöltött hosszú idő után úgy döntöttél, részt veszel az Öreg
Istenek elpusztításában. Még úgy is elhittem, hogy közben tudtam, gyűlölsz
Szürke Őrző lenni. De… Béke? - Megrázta a fejét. - Nem, ezt már nem
hiszem el.
Az Építész felemelt kézzel lépett feléjük.
- Ne légy dühös! Ha nem értesz valamit, beszéljük meg!
- Kuss! - förmedt rá Geneviève, azután ismét Breganra nézett. - Azt
akarom hallani, amit a fivéremnek kell mondania!
Bregan ismét érezte, felszítódik benne a düh. Furcsa módon úgy tűnt,
ezen kívül már semmije sem maradt. A félelmet kiperzselte belőle a
testében áramló Métely, ami azonban semmit sem tett azért, hogy
megszűnjön a dühe, a gyűlölete. Ez a két érzelem ott gubbasztott a
szívében, feketébben, mint bármi, amit a mélyszörnytől kapott.
- Haljanak meg! - mondta szenvedélyesen. - Haljanak meg mind! Nem
érdekel, hányan fognak szenvedni! Ízleljék meg ők is, amit az ő érdekükben
nekünk kellett elszenvednünk!
- Úgy érted: amit neked kellett elszenvedned.
Bregan ingerülten horkantott.
- Szegény, szegény testvérkém! Nem léphetett be a Szürke Őrzők közé,
ezért megkért engem, lépjek be a Rendbe, csak azért, hogy őt is bevegyék.
Nem kaphatta meg Guyt, ezért rábírt engem, hogy őt is vegyem be a
Rendbe, csak hogy együtt lehessen vele. És ez még mindig nem volt elég.
Még többet akart. - Vicsorogva nézett a nőre. Érezte, hegyes fogai az ajkába
mélyednek. - Hány embert mérgeztél meg, Geneviève, pusztán azért, hogy
megkapd, amit akarsz?
Geneviève hátrahőkölt a vad szavak hallatán, de még mindig nem vonult
vissza. Dühös, vérvörös könnyek gyűltek a szemébe.
 - Te pedig viszonzásképpen megmérgeztél engem? - kérdezte Bregantól
elgyötört hangon. - Erről van szó? Hogy végre bosszút álltál rajtam?
Bregan a nő lába elé köpött.
- Te már abban a pillanatban megmérgeződtél, hogy megittad azt a vért!
Rajta, ideje, hogy valami érdemleges dolgot tégy vele! Az emberek meg
fognak halni. Na és? Mindig meghalnak. Nem érdemesek arra, hogy
megmentsük őket! - Vádlón Maric királyra mutatott. - Hány, de hány évet
töltöttünk azzal, hogy az asztalukról lehulló morzsákért könyörögtünk,
pusztán azért, mert úgy döntöttek, a Métely nem létezik többé? Milyen
gyorsan elfelejtették, hogy a Rend hány alkalommal mentette meg őket!
Gyávák és ostobák… - Geneviève elé emelte a kezét; olyan erővel szorította
ökölbe, hogy megreccsentek fémkesztyűje lemezei. - Adjuk hát meg nekik
azt, amit megérdemelnek!
- Nem ezért lettem Szürke Őrző!
Bregan közelebb lépett Geneviève-hez, az arca alig néhány ujjnyira volt a
nőétől.
- Nagy hős lett belőled, testvérkém? Törődött valaki azzal, hogy milyen
áldozatokat hoztál? Akkor sem éltették volna a neved, ha egyes-egyedül
végzel az Öreg Istenekkel!
Geneviève kínlódott; a düh és a fájdalom között vergődött, de Bregan
még nem végzett vele. Lenézett rá. Eddig eljutottak, megengedték a bennük
lakozó Mételynek, hogy förtelmessé változtassa a testüket. Ugyan miért
fordulnának vissza éppen most?
Bregan ismerte a nővérét. Geneviève-től megkaphatta azt, amit akart.
Geneviève az adósa volt. Az adósa volt már azóta, hogy lemondott a saját
életéről, csupán azért, hogy a nővére csatlakozhasson ehhez a szánalmas
Rendhez, hogy olyan nagy hőssé válhasson, amilyen mindig lenni szeretett
volna. Igen, Geneviève sokkal tartozott neki.
A termen kívül hangzavar támadt, valamennyien abba az irányba néztek.
A fővarázsló a bejárat felé fordult. Ahogy meghallotta a torony termein
keresztülzengő riadójelzést, aggodalom ült ki az arcára. Intett a király és a
másik két fogoly mögött álló templomosoknak, hogy kövessék, majd
elindult a zaj forrása felé.
Mielőtt az ajtóhoz ért, egy fiatal mágus rontott be a terembe. Tanonc volt,
nemrég eshetett át a beavatáson. Kis híján beleütközött a fővarázslóba, de
még időben sikerült megállnia. Levegő után kapkodott, izgatott
hebegéséből alig lehetett érteni valamit.
- Lassan, fiú! - kiáltott rá Remille. - Megszöktek a foglyaink? Azt akarod
mondani, hogy hamarosan mágusok mászkálnak a tornyomban?
- Nem! - A fiatal mágus megrázta a fejét, előredőlt, a térdére szorította a
kezét, úgy próbált lélegzethez jutni. - Hajók! Hajók jönnek!
A fővarázsló mozdulatlanná vált, és kérdő pillantást vetett az Építészre,
mielőtt ismét a lihegő fiúra nézett.
- A tavon? Miféle hajók? Hány van belőlük? Beszélj!
- Három! - lihegett a fiú. - Nagy hajók! Királyi zászló alatt!
Bregan megfordult és Maricra nézett, aki válaszképpen pimaszul
elmosolyodott.
- Ne nézz rám! - rándította meg a vállát Maric. - Bárcsak képes lennék
arra, hogy idevarázsoljak pár hajót! Időnként jól jönne az ilyesmi.
- Loghain teyrn! - köpte Remille. Undorodva ejtette ki a nevet, majd az
ujjával csettintett a két templomosnak. - Menjetek, zárjátok le a torony alatti
bejáratot! - A férfiak elrohantak. Remille a fiatal mágusra nézett: - A
varázslók menjenek a felső szintre! Ha a hajók megpróbálnak kikötni,
süllyesszék el mindegyiket!
- De… túl messze lesznek ahhoz, hogy elérjük őket a varázslatainkkal!
- Akkor azokat égessétek szét, akik leszállnak a hajókról! - üvöltötte
Remille. - Ha kell, perzseljétek fel az egész szigetet! Gyerünk! Rajta! -
Dühös kézmozdulattal útjára bocsátotta a fiút, aki visszafutott a folyosóra.
Odakint egyre hangosabb lett a kiáltozás, lábdobogás.
- Ha Loghain az - mondta Maric szélesedő mosollyal -, akkor nagy
bajban vagytok.
- Úgy, hogy a drágalátos királya a túszunk? Nem hiszem - mondta
Bregan.
- Ezek szerint nem ismered Loghaint.
A fővarázsló visszaviharzott hozzájuk. Dühödten káromkodott, a hörgése
visszhangot vert a teremben. Az Építész nyugodtan Breganhoz lépett. Utha
a mélyszörny mellé állt.
- Szerencsétlen bonyodalom - állapított meg az Építész.
 Bregan bólintott.
- Itt egymást követik a bonyodalmak…
- Még mindet meg lehet oldani. Meg kell tennünk, különben elszalasztjuk
a lehetőséget.
- Meg fog oldódni - jelentette ki Bregan, és kérdőn a nővérére nézett. -
Feltéve, hogy Geneviève félreteszi a sértődöttségét, és segít nekünk.
A nő mozdulatlanul állt; az arcára mintha rávésték volna a
bizonytalanságot. Lassan elhátrált az Építésztől, feszülten a közeledő
fővarázslóra nézett. Olyan, akár a sarokba szorított macska - gondolta
Bregan. - Vagy kutya. Egy makacs kutya…
- Amit terveztek, az maga a gonoszság - suttogta a nő alig hallható
hangon.
- És ez mióta gond számodra? - kérdezte Bregan. Geneviève gyűlölködő
pillantást vetett rá, de nem szólalt meg. Egy hosszú percen keresztül
farkasszemet néztek egymással. Volt egy pillanat, amikor Bregan úgy
érezte, Geneviève összeroppan, feladja, és végül mégis megteszi, amit kért
tőle. A király mellett térdelő sötét bőrű gazfickó éppen ezt a pillanatot
választotta ki arra, hogy megszólaljon.
- Még mindig megállíthatod ezt az egészet, Geneviève! Még mindig
tehetsz valamit!
Bregan vicsorogva megfordult, és pofon vágta a fiút. Az ütésben akkora
erő volt, hogy Duncan hanyatt dőlt, és beverte a fejét a padlóba. A láncai
hangosan megcsörrentek; fájdalmasan felnyögött. Bregan ismét Geneviève-
re nézett, és látta a szemén: a kritikus pillanat elillant. Geneviève
elhatározta magát.
A nő kivonta kardját. A Bregan felé lendülő pengéről valósággal
visszapattant a napsugár. Geneviève tekintete gyűlölködő, de eltökélt volt.
- Nem engedem, hogy ezt megtedd, Bregan! Hibáztál, amikor részt
vállaltál ebben a dologban.
Bregan is kardot rántott. Hangos hörrenés tört elő a torkából. Meglepte,
mennyire vágyik arra, hogy végezzen a nővérével. Geneviève pontosan
olyan volt, mint a többi hitvány ember. Mindig, minden ebbe az irányba
sodorta őket. A féltékenység és a büszkeség, a sértődések… Pedig mennyi
mindent megtett Geneviève-ért! Igen, hibázott. Hibát követett el, amikor
elfogadta az Építész javaslatát, hogy Geneviève-et is vegyék be a terv
végrehajtásába. Az lett volna a legjobb, ha végez a nővérével, az Alsó
Utakon, amikor lehetősége nyílt rá.
- Rendezzük le végre! - mondta dermesztő hangon. Fekete tűzlövedék
csapódott Geneviève mellkasába. A nő rémülten felsikoltott, de ahogy a
padlóra zuhant, már fájdalmas volt a hangja. Bregan megfordult, és látta, az
Építész hajtotta végre a varázslatot: a fakó bőrrel borított, előrenyújtott kéz
körül még ott cikáztak a fekete lángok.
Geneviève a felsőtestén szétterjedő fekete árnyékfolthoz kapott. A folt
egyre növekedett, és úgy látszott, zabálja a nő húsát. Bregan elborzadva
bámult, miközben Geneviève kiáltásai fülhasogató sikolyokká változtak.
A nő teste vadul rángatózott. A kard kicsúszott a kezéből.
Magatehetetlenül tűrte, hogy az Építész varázslata lassan körbefolyja,
beborítsa. A törzs után a karok, a lábak tűntek el a feketeség alatt, végül
pedig a fejet is elnyelte. Geneviève sikoltozása hirtelen abbamaradt. Az
árnyékkal borított test még kétszer megrándult, azután a feketeség
egyszerűen összeroskadt - a padlón nem maradt más, csak egy undorító
tócsa.
Geneviève eltűnt. A nedv lassan végigfolyt a kövön; ahol a nap
megérintette, sisteregni és sziszegni kezdett.
Bregan dühödten fordult az Építész felé.
- Mit tettél?
A mélyszörny kíváncsian nézett rá, a jelek szerint nem számított ilyen
reakcióra.
- Világos, hogy Geneviève meggondolta magát. Azt tettem, ami
szükséges volt, hogy végrehajthassuk a feladatot.
- Nem érdekel a feladat! Ő a testvérem volt!
- Akit éppen meg akartál ölni, Őrző!
- Nem! Nem akartam megölni! - Bregan érezte, hogy a gyűlölet ismét
felgyülemlik benne, de most ahelyett, hogy erőt adott volna neki, rosszul
lett tőle. A Métely úgy járta át a testét, úgy fúrta bele magát a húsába, mint
a féreg. Szerette volna kivágni magából, szerette volna kiégetni, bármit
megtett volna, hogy megszabaduljon tőle.
- Hazudsz!
 Az Építész lassan pislogott. Utha felemelte az öklét. Ugrásra készen állva
méregette Bregant, de a mélyszörny leintette.
- Nem hazudok - mondta. - Talán nem vitáztatok? Talán nem hallottad,
hogyan döntött? - Az álla alatt egymáshoz illesztette az ujjait. - Talán hiba
volt kísérletet tenni további Szürke Őrzők megnyerésére. Úgy gondoltam,
egyszerűbb lesz a feladat, miután a vezetőjük a mi oldalunkra állt.
- Hiba? - mordult fel Bregan. Hitetlenkedve rázta a fejét. - Nem értesz
minket, igaz? Nem, még véletlenül sem! Olyanok vagyunk számodra, mint
az üvegbe zárt bogarak, akiket tanulmányozni lehet, akiket bökdösni lehet,
akiknek le lehet metszeni a szárnyait, ha úgy felelnek meg a céljaidnak!
- Tudod, mi a célom, Őrző. Őszinte voltam veled.
- Szörnyeteg vagy!
Az Építész kifejezéstelen arccal nézett rá.
- Akkor nem is különbözünk egymástól olyan nagyon.
Igaza volt. Bregan is szörnyeteg volt.
Bregan a lényre vetette magát, mielőtt az végrehajthatott volna egy újabb
varázslatot. A kard pengéje a mélyszörny feje irányába sújtott. Az Építész
gyorsabban mozdult, mint Bregan várta, és az utolsó előtti pillanatban
kitért. A penge végigcsúszott a mellkasán, de mélyre hatolt, hosszú sebet
ejtett.
A lény hátratántorodott, és döbbent arccal a sebéhez kapott. Az ujjai
között fekete vér folyt. Bregan nem akart lehetőséget adni neki, hogy
összeszedje az erejét. Felugrott a levegőbe, hogy az Építész koponyájába
döfje a kardot.
Mielőtt végrehajtotta volna a mozdulatsort, valami a testének csapódott, a
földre lökte. Beletelt néhány másodpercbe, míg rájött, hogy a törpe nő, Utha
rontott rá. Utha valósággal leszedte őt a levegőből, és most az arcát öklözte.
Bregan úgy érezte, mintha kőkalapácsokkal ütlegelnék. Amikor Utha eltörte
az orrát és megrepesztette az állkapcsát, perzselő fájdalom áradt szét benne.
Nagy nehezen sikerült felnyúlnia az öklök között. Vaskesztyűs kezével
megragadta a törpe torkát, és megszorította. Utha fogcsikorgatva a férfi
szemébe nyomta hüvelykujjait. Bregan megvakult; fájdalom égette a
koponyáját, de aztán megérezte, hogy Utha ereje csökken. Az egész csupán
egyetlen pillanatig tartott, ám Bregan kihasználta az alkalmat: üvöltve a
padlóhoz csapta a törpe fejét. A koponya hangosat reccsent; a férfi
letaszította magáról Uthát.
Amint ezt megtette, sötét mágialövedék csapódott a testébe. Ugyanaz a
fekete energia volt, amely felzabálta Geneviève-et. Bregan felsikoltott,
ahogy megérezte, az árny őt is falni kezdi, szétrágja a mellkasát, az egész
testét. A mélyszörny egyre több energiát küldött a feketeségbe.
Bregan látása elhomályosult, egy pillanatig nem látta, hol áll az Építész.
Fogcsikorgatva kényszerítette magát, hogy a testében tomboló, égető
fájdalom ellenére abbahagyja a sikoltozást. Ezután, mintha egy sötét
ködben állna, megpillantotta az Építész alakját. Üvöltve felemelte a kardját
és a lényre rontott. Nekirohant a mágiahullámnak; érezte, hogy a fekete
energia keresztüldöfi a mellét és jéghidegen szétterjed benne. Amikor végre
az Építész elé ért, lesújtott; a penge lemetszette a mélyszörny kezét.
Az Építész visítani kezdett; a csonkból fröcskölt a fekete vér. A varázslat
megszakadt. Bregan a padlóra rogyott. A mellvértje nagy része eltűnt, a
mellkasán véresen sistergett az eleven hús. Az Építész is összeroskadt. A
karcsonkját markolászta, megpróbálta elállítani a vérzést.
Bregan összeszedte megmaradt erejét és fájdalmas lassúsággal
feltápászkodott. Iszonyú fájdalom égette a mellkasát - olyan volt, mintha
kimetszettek volna belőle egy jókora darabot, ami után nem maradt más,
csak üres lyuk. Felemelte a kardját, megpróbálta szilárd kézzel tartani.
Közelebb lépett az Építészhez. A mélyszörny dühödt vicsorgassál fújtatott.
Bregan a feje fölé emelte a kardját…
… és hirtelen villám csapott mindkettejükbe. A fény vakító volt, a
dörrenés ledöntötte Bregant a lábáról. Fájdalmában rángatózni kezdett a
padlón; a testét beborították a cikázó elektromos ívek. Az Építész is
agonizálva fetrengett, alig tízlábnyi távolságban.
- Ennek már éppen ideje volt. - Beletelt néhány másodpercbe, míg
Bregan felismerte a fővarázsló hangját. A fájdalomtól remegve felnézett.
Remille nyugodtan közelebb lépett hozzá. A keze még füstölgött a
megidézett mágia nyomán.
- Mit… tettél? - hörögte.
Remille felhorkant.
- Valóban azt képzelted, hogy belemegyek a játékodba, és egyszerűen
részt veszek a tervedben, te szánalmas teremtmény? Eredetileg azt
terveztem, hogy szabotálom a közös varázslatainkat, főként Orlais-ban, de
így sokkal, sokkal könnyebb lesz a dolog!
- De… a Métely! - tiltakozott az Építész.
- Mit érdekel engem a Métely? Amikor először megkerestél a
Homályban, arra gondoltam, belemegyek a játékba. Bólogatok, és azt
mondom, amit hallani akarsz. Te pedig szépen megosztottad velem a
titkaidat, ugye? - Felemelte a kezét; fekete energia cikázott az ujjai között. -
Megkaptam tőled ezt, és megkaptam Ferelden királyát is.
- Nem! Ezt nem teheted meg, ember!
- Megtehetem, és meg is teszem.
Bregan régóta tudta, hogy a fővarázsló álnok megalkuvó; tudta, hogy őt
is éppúgy megtévesztette, mint az Építészt. Már bánta, hogy hagyta magát
becsapni. Neki még annyi kifogása sem volt, mint a mélyszörnynek - ő
pontosan tudta, mire képesek az emberek, de úgy döntött, ezúttal nem vesz
tudomást erről.
Nem törődött az egésszel.
Milyen nyomorult bolond voltam! - átkozta magát.
- Én ebben nem lennék ennyire biztos! - szólalt meg egy másik hang.
Bregan, miközben körbefolyta a fájdalom köde, oldalra fordította a fejét,
és meglátta Maric királyt, meg két Szürke Őrzőt, akik megszabadultak
láncaiktól. A király a fővarázsló felé suhintott rúnákkal díszített kardjával,
miközben az elf mágus felemelte fehér botját, és belekezdett egy
varázslatba. A nagytermen túli folyosók irányából rettenetes csattanás
hallatszott; a robaj az egész építményt megrengette. Valahonnan a távolból
kiáltások érkeztek.
- Gondolom, nem állsz félre csendben - mondta a király.
A fővarázsló vicsorogva fordult feléje.
- Nem!
 19.
Áldottak a jók, a sötétben fényként világlók,
mert vérükben ott van megírva a Teremtő akarata.

- Áldások himnusza 4:11

Duncan végignézte Geneviève halálát.

Miután Bregan lecsapott rá, Fiona csendben segített Duncannek
feltérdelni - éppen időben ahhoz, hogy a fiú lássa, amint Geneviève-re lesújt
a küldött varázslata. Végighallgatta a nő agonizáló sikoltozását, végignézte,
ahogy magatehetetlen rovarként vergődik, miközben elemészti a fekete tűz.
Valami arra ösztönözte, hogy mindezt végignézze. Mindazok ellenére, amit
Geneviève tett, neki végül mégis sikerült megérintenie őt. Amikor
rákiáltott, Geneviève ránézett; abban a pillanatban újra azt a nőt látta, akit
azelőtt ismert - azelőtt, hogy felzabálta őt az őrület.
Azután, amikor kezdetét vette Bregan és az Építész összecsapása,
Duncan észrevette, hogy a fővarázsló egyszerűen félrehúzódik, és vár.
Tudta, most nem adhatja át magát a szomorúságnak. Eddig tehetetlenül
figyeltek, leláncolva, fegyvertelenül, de végre elérkezett a cselekvés
pillanata.
Kinyújtotta a lábát. Már örült, hogy Remille fővarázsló figyelmét ennyire
leköti a párharc. Addig nyújtózkodott, míg a csizmájával elérte azt a
csomagot, amit Bregan oly hamar félrelökött - azt, amiben a fegyvereik
voltak. Maric és Fiona elkerekedő szemmel figyelte, mit csinál; bólintással
jelezték, hogy megértették a tervét. Duncan minden ügyességét összeszedve
közelebb húzta a csomagot, elég közel ahhoz, hogy elérhesse a kezével.
Maric sárkánycsont-pengéje volt a kulcs. Mágikus fegyver volt, Duncan
bármibe lefogadta volna, hogy képes átvágni a bilincseket. A fővarázslóra
nézett, szavak nélkül azt kívánta, ne forduljon meg, és közben erőteljesen a
kardhoz nyomta a bilincsét. A teste valósággal kifacsarodott, de akkor sem
adta fel a próbálkozást, amikor a keze véletlenül megcsúszott, és a penge
mélyen a karjába vágott. Összeszorította a fogát, és addig erőlködött, míg
végül érezte, szétpattan a bilincse. A penge felhasította az egyik keze élét,
de ügyet sem vetett a fájdalomra.
 Gyorsan mozgott. Benyúlt az övébe, megtalálta a zárnyitó tüskét. Csupán
néhány másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kinyissa a láncait rögzítő
lakatot, megszabaduljon a vasaktól.
- Igyekezz! - suttogta Maric sürgetően.
Fiona levegő után kapkodott, amikor a helyiséget valósággal megtöltötte
az éles fényvillanás. A lobbanást követő mennydörgő robaj hanyatt
taszította Duncant, akinek még ekkor is csak az járt a fejében, hogy a
fővarázsló észrevette-e, mit csinál. Talpra szökkent, és megállapította, hogy
az orlesiai nem figyelt fel rájuk, a mágus még mindig Bregant és az Építészt
figyelte.
- Mi ez? Valamennyi mágus ilyen gonosz rohadék? - kérdezte hangosan.
- Én is mágus vagyok! - horkant fel Fiona.
Helytálló megállapítás… Duncan gyors mozdulatokkal kiszabadította
társait. Maric talpra ugrott, felkapta a padlóról a csomagot. Átadta Fionának
a botját, Duncannek a fekete pengéjű tőrt. Abban a pillanatban, ahogy
megérintette, a fiú furcsa lüktetést érzékelt a penge belsejében. Hideg volt
és különös módon… idegen. Duncan még soha nem tapasztalt hasonlót a
tőrnél. Vajon mi történhet vele?
- Képes vagyok és meg is teszem! - hallatszott a fővarázsló hangja.
Duncan látta, a mágus ott tornyosul a szörnyen megsebesült Bregan és az
Építész fölött. Őszintén szólva, mind a kettő megérdemelte a halált, de
pillanatnyilag egy őrült mágussal kellett elbánni.
Szerencsére Maric is így gondolkodott.
- Én nem lennék ilyen biztos ebben!
Remille fővarázsló megfordult, és bosszúsan látta, hogy kiszabadultak a
foglyai. Az ujjai körül fekete energia örvénylett; olyan aura vette körül a
testét, amely valósággal megfagyasztotta a levegőt.
- Neked muszáj bejelentened, hogy támadsz? - suttogta Fiona dühösen.
- Bocsánat - sóhajtott fel Maric. A hátuk mögül, a helyiség falán túlról
Duncan óriási csattanást hallott. Olyan volt, mintha az egész tornyot
széttépték volna; a padlón érezte a rengést. A távolban emberek üvöltöztek
egymással, beszűrődött a csatazaj. Lehet, hogy ez Loghain teyrn? Ő tört be
a toronyba, ő jutott át valahogy a falakon?
 - Gondolom, nem állsz félre csendben - mondta Maric. Megpróbálta
figyelmen kívül hagyni a felfordulást; a varázslóra emelte kardját.
- Nem! - vicsorgott Remille.
- Sejtettem.
Maric rárontott a varázslóra, olyan gyorsan csapott le a karddal, hogy a
mágikus rúnák kékes fénycsíkot hagytak maguk mögött a levegőben.
Remille ingerülten felhördült, és felemelte az egyik kezét. Fehér energia
jelent meg a teste körül. Végrehajtotta a varázslatot - ugyanazt, amit
Duncan azon az éjszakán látott először, amikor az Alsó Utak irányából
megérkeztek.
A fővarázsló ezúttal Maricot vette célba a varázslattal, de az a férfi előtt
beleütközött egy láthatatlan falba; a benne rejlő energiák ártalmatlanná
válva fröccsentek szét. A mágus megsemmisítő pillantást vetett Fionára, aki
éppen akkor fejezte be az ellenvarázslatot, és már ismét azt figyelte, mire
készül ellenfele.
- Így állunk? - kiáltott fel Remille.
Maric feléje csapott, végighasította a köntösét, ám a mágus olyan fürgén
ugrott félre, hogy a támadás nem lehetett halálos. Remille egyik kezét
Maric felé lendítette. Az energiahullám elsodorta a királyt, aki feldöntött
egy sor üres padot. A varázsló ezután minden figyelmét Fionának szentelte.
A nő felemelte a botját, aminek a végén lassanként növekedni kezdett
egy tűzgömb.
- Milyen szánalmas vagy! - mondta a nő. - A hozzád hasonlók teszik
tönkre a hírnevünket!
- A közemberek rettegnek tőlünk, ahogy kell! - hörögte Remille.
Felemelte a kezét; az előáramló fekete energia Fiona irányába száguldott.
Duncan látta, ugyanez a varázslat végzett Geneviève-vel. Fiona válaszként
kilőtt a botjából egy villámot. A két energia összecsapott, és örvénylő árny-
láng poklot teremtett a helyiség közepén; mind a kettő megpróbált
keresztülhatolni a másikon. Az összecsapás két mágus párbajává változott;
a részt vevő felek mindegyike arra összepontosított, hogy még több energiát
juttasson a saját varázslatába.
Duncan szorosan markolta a fekete tőrt, és széles ívben megkerülte a
fővarázslót. Nem akarta, hogy észrevegyék; ő is úgy gondolta, nem igazán
hasznos, ha az ember úgy ront neki az ellenfelének, ahogy Maric tette. Arra
a helyre pillantott, ahol Maric földet ért. Látta, a király lassan
feltápászkodik. Ezek szerint nem halt meg… Lehet, hogy tényleg olyan
szerencsés, mint állítja?
Folytatódott Remille és Fiona párviadala. Duncan látta, nem az elf áll
nyerésre: lánglövedékei szétmállottak, már kínlódott, ömlött róla a veríték,
és mintha fogyott volna az ereje. A főmágus ki akarta használni pillanatnyi
fölényét, de már neki is eltorzult az arca a szokatlan erőfeszítéstől.
Talán nem lenne rossz megtörni Remille összpontosítását - villant át
Duncan agyán. Sikerült észrevétlenül becserkésznie a mágust; amikor elég
közel került, felemelte a tőrét, és anélkül, hogy a csizmája megcsikordult
volna, villámgyorsan előreugrott. Egyetlen vágás a torokra - csak ennyire
volt szükség. Vagy hónaljtájra. Egy páncél nélküli ellenfél esetében
rengeteg választási lehetősége nyílt…
Mielőtt azonban elég közel kerülhetett volna, Remille észrevette. A
szeme szénfeketévé változott, és tintaszerű folyadék tört elő belőle, mintha
könny lett volna.
- Azt hitted, megfeledkeztem rólad, csatornapatkány?
- Azt! - Duncan felgyorsított, hogy ledöfje a férfit, mielőtt annak sikerül
végrehajtania egy újabb varázslatot. Felugrott a levegőbe, maga elé tartotta
a tőrt, de elkésett.
Remille felemelte a másik kezét, amiből egy éjsötét árnyék lökődött ki. A
feketeség Duncan mellkasába csapódott, hanyatt lökte őt. A fiú a mágustól
távol zuhant a padlóra, és fájdalmasan üvölteni kezdett, ahogy a fekete
árnyék takaróként ráborult. Úgy érezte, mintha millió hangya mászkálna a
bőrén, és mindegyik kiharapna egy pici darabot a húsából. Hadonászni
kezdett, szabad kezével a feketeséget csapkodta, de hiába, mert az
megfoghatatlan volt, olyan, akár egy szellem. Duncan érezte, hogy
felzabálja őt, de a keze mégis akadálytalanul haladt keresztül rajta.
Kétségbeesetten az árnyék felé döfött a tőrrel. Még mindig jobb, ha
leszúrja magát, mint hagyni, hogy ez a mágikus feketeség élve felfalja.
Legnagyobb meglepetésére nem magát szúrta meg. Abban a pillanatban,
ahogy a penge hozzáért, a feketeség visszahúzódott a testéről. Duncan
őrjöngve tolta előre a tőrt a saját testén; a feketeség valósággal menekült a
penge elől.
 Néhány pillanattal később Duncan megszabadult a szellemszerű
árnyéktól. A falhoz hátrált, levegő után kapkodott. Félelem járta át, amikor
látta, hogy a lábai előtt terpeszkedő fekete tócsa sisteregni kezd. Ez történt
volna velem is - gondolta.
A teste verítékben úszott. A lábán felszakadt a bőrvért, a lábszárát vér
borította, de egészben volt.
A tőr valósággal lüktetett a kezében. Rámeredt, és lassan megértette a
dolgot. Ezt a fegyvert a fővarázsló szobájából lopta; Remille elrejtette, de
valószínűleg nem a tolvajok elől. Ugyan hány tolvaj merészkedne be a
mágusok tornyába? Azért dugta el, hogy a templomosok és a többi varázsló
ne láthassa meg. A tőr ugyanabból a mágikus erőből készült, aminek
használatára az Építész tanította meg Remille-t.
Ezért nem gyakorolt Duncanre olyan hatást a bross, mint a többiekre. A
bőre nem változott meg, nem hallotta a Hívást, mert végig a tőr védelme
alatt állt.
Remegő tagokkal feltápászkodott. A fővarázsló folytatta a támadást; az
árnymágia már majdnem elérte Fionát. Az elf lángpatakjai
visszakényszerültek, már csupán alig néhány láb hosszúak voltak. Fiona
kezdte elveszteni az erejét. Hirtelen hanyatt vágódott.
- Maric! - kiáltotta.
Maric úgy jelent meg, mintha a semmiből bukkanna elő. Kardját a
fővarázsló felé hajította. A hosszú penge pörögve haladt előre a levegőben,
villogtak rajta a rúnák, és halk, vészjósló hangot hallatott. Remille szeme
elkerekedett a meglepetéstől. Kénytelen volt oldalra ugrani. A kard nem
talált, a padlóra csattant, ám a varázslat megszakadt.
Fiona összerogyott. Maric odaugrott hozzá, és elkapta, mielőtt a padlóra
zuhant volna. Az elf sápadtan, erőtlenül nézett fel rá. Maric oldalra
fordította a fejét.
- Duncan! - kiáltotta.
- Rajta vagyok! - felelte a fiú.
Megpróbálta figyelmen kívül hagyni lába remegését és a testét átjáró
fájdalmat. A tőrrel a kezében még egyszer rátámadt a fővarázslóra. Ennyit a
lopakodásról - gondolta.
A mágus a padlón feküdt; kissé viharvertnek látszott Ahogy meglátta a
közeledő Duncant, feltámadt benne a düh.
 - Nem volt elég, féreg? - kérdezte, és talpra szökkent.
- Úgy látom, a csodás árnyékod nem működik olyan jól, mint gondoltad.
Remille forgatni kezdte a levegőben a kezeit. Megidézett egy másik
fekete gömböt, amely gyorsan növekedett, és sötét aurát terjesztett ki a
varázsló körül, aki összegyűjtötte a szükséges energiát. Duncan futás
közben maga elé tartotta a tőrt, és bízott benne, hasznára lesz a dolog. Ha
nem… vége.
A mágus eleresztette a gömböt. A fekete tömeg sikító hangot hallatva
Duncan irányába röppent. Amikor elérte, a fiú lehunyta a szemét és
előrecsapott a tőrrel.
A sikítás fájdalmas üvöltésre emlékeztető robajjá változott. Duncan
érezte, hogy hideg hullám csap keresztül rajta. Olyan volt, mintha jeges
vízzel teli medencébe merítették volna, de nem lassított le; nem sérült meg.
Amikor kinyitotta a szemét, a meglepett arcú fővarázslót látta maga előtt.
Remille a tőrre pillantott, és végre felfogta, mi az.
Elkésett. Duncan üvöltve vágta az orlesiai mellkasába a pengét. A férfi
megpróbált eltávolodni támadójától, ám Duncan megragadta a vállát, és
közelebb húzta. Eközben még mélyebbre nyomta a pengét.
- Ez milyen érzés, féreg? - súgta a mágus fülébe.
Remille szeme kiguvadt a félelemtől. Amikor kinyitotta a száját, vér
buggyant ki az ajkai között, végigfolyt az állán, lecsorgott a ruhájára.
Duncan észrevette, a vörös vérbe fekete foltok keverednek.
A fővarázsló hátratántorodott; Duncan most eleresztette. A tőrt nem
húzta ki a sebből. A mágus a markolatra bámult, mintha nem egészen
értené, mit keres azon a helyen. Megérintette. Összerándult a teste, a
szájából újabb adag vér lökődött ki. Megbotlott, körbefordult…
…és így szembe került Bregannal. A ghoulszerű Szürke Őrző erőtlenül
bicegett, testét feketén vérző sebek borították, egyik kezével a mellkasát
markolászta. Megvetően Remille-re nézett, és felemelte a másik kezében
tartott kardot.
- Ne! - tiltakozott a mágus, vért fröcskölve a szájából. Bregan
elvicsorodott, és egyetlen csapással lefejezte a fővarázslót.
Duncan kábultan nézte, ahogy a fej a padlóra hullik, és arrébb gurul. A
csonkolt nyakból sugárban ömlött a vér. Egy-két pillanatig még állva
maradt, de azután halkan elterült a padlón. Bregan a hullára nézett. Elejtette
a kardját; a fegyver hangos csattanással érkezett a padlóra.
Emberek rontottak be a helyiségbe. Duncan feléjük fordult. A több
tucatnyi fereldeni katona páncélt viselt, pajzsukon a királyi címer aranylott.
Néhányuk véres volt. Úgy sorakoztak fel, mintha arra számítanának, hogy
meg kell küzdeniük valakivel. A vezetőjük Loghain teyrn volt.
Loghain fekete páncélt viselt, a kardját vér borította. Felemelte a kezét,
megállította a katonáit, és hideg, kék szemével felmérte a terepet,
megpróbálta kitalálni, mi történt.
A csend egy hosszú percig tartott. Maric lassan talpra segítette Fionát.
Loghain észrevette a királyt. A szeme elkerekedett a meglepetéstől, de
tekintetében az örömöt csakhamar felváltotta a rosszallás. Odasietett
Marichoz.
- Látom, még élsz. - Duncan nem tudta megállapítani, hogy elégedett
vagy csalódott-e a hangja. Leginkább bosszúsnak tűnt.
- Jó látni téged, Loghain - nevetett Maric fáradtan. - A Teremtő nevére,
hogy kerülsz ide? Honnan tudtad?
Loghain a homlokát ráncolta.
- Mármint azt, hogy hol vagy? Nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy az
orlesiaiak el fognak árulni téged. És igazam is lett. - Megvető pillantást
vetett a lefejezett fővarázslóra, majd Breganra nézett, aki még mindig ott
állt a tetem mellett.
Bregan nem mozdult.
- Már jó ideje figyeltem ezt a bolondot, és vártam, hogy lépjen valamit.
Megtette. Orlais támogatói két nappal ezelőtt foglalták el a tornyot.
- Ezért vagy itt? - kérdezte Maric.
- Sereged nagyobb részével téged kerestetlek. A többiek itt vannak. -
Loghain megrázta a fejét. - Őszintén meglep, hogy itt bukkantál fel, a
dolgok sűrűjében, mégis épen. Arra számítottam, hogy kiderül, félúton vagy
Orlais felé, egy ládában.
A háta mögött álló katonákra nézett, és Bregan felé intett.
- Helyiséget biztosítani! Gondoskodjatok róla, hogy ez a… lény itt
maradjon! - A katonák teljesítették a parancsokat. Szétváltak, néhányan
elsiettek Duncan mellett, hogy körbefogják Bregant, aki nem is próbált
szembeszállni velük, maradt a helyén.
Ahogy a katonák elindultak, Duncan végigpásztázta tekintetével a
helyiséget.
- Hol az Építész? - kérdezte hangosan. - És Utha? Hova mentek?
- Távoztak - mondta Bregan rekedten.
- Megkeresni őket! - vakkantotta Loghain. - Senki sem hagyhatja el a
tornyot!
Az egyik hadnagy bólintott, és intett néhány katonájának. Ezek
kirohantak a szobából.
Duncan kiáltozást hallott a folyosó felől. A csatazaj javarészt megszűnt.
Vajon győztek? Ha az Építész valóban eltávozott, akkor ezt azt jelenti, hogy
vége van? Különös, milyen nehéz megállapítani. A régi történetekben az
állt, hogy a győzteseket harsány kürtjelzéssel ünnepelték. Lehet, hogy ez
mégsem a győzelem?
Fiona, Maric támogatásával, odalépett Bregan elé. Loghain követte őket,
de közben gyanakvóan méregette a hajdani Szürke Őrzőt. A Bregant
körbefogó katonák készenlétben tartották lándzsájukat. A legtöbbjükön
látszott, hogy fél, ami szinte természetes, ha az ember egy ilyen borzalmas
mélyszörny közelébe kerül.
Bregan ügyet sem vetett a lándzsákra, Maricra és Fionára nézett, az
arckifejezése már-már nyugodt volt.
- Miért nem próbáltál megszökni, míg zajlott a harc? - kérdezte tőle
Maric.
Bregan alaposan szemügyre vette őt vérvörös szemével.
- És hová mentem volna, Maric király? Tértem volna vissza az Alsó
Utakra, az Építésszel?
Fiona gyanakvóan nézett rá.
- Tehát már letettél erről?
- Vak voltam. - Bregan szomorúan lehajtotta a fejét. - Azt hiszem, most
már tudom, hogy az Őrzők miért hozták létre a Hívást. Az még mindig
jobb, mint megvárni, hogy a Métely uralmat nyerjen az ember felett, amíg
nem marad más, csak a gyűlölet, a keserűség és a megbánás; amikor az
ember már azt hiszi, ezeken kívül soha nem létezett más.
 Maric az elfre nézett, idegesen megnyalta az ajkát, majd újra Breganhoz
fordult.
- És? Most mi lesz? Segítesz nekünk felkutatni az Építészt? Meg kell
találnunk!
Bregan lehunyta a szemét.
- Az engedélyeddel szeretném megtenni azt, amit akkor kellett volna
tennem, amikor elkezdtem a Hívásomat. Szeretnék úgy meghalni, hogy
megőrzöm méltóságom maradékát. Szeretnék csatlakozni a nővéremhez a
Túlnani Világban… és szeretnék bocsánatot kérni.
Loghain úgy nézett rá, mintha dühösen tiltakozni akarna, ám Maric
felemelte a kezét, hogy leintse. A király Fionára nézett, a jóváhagyását
kérte. A nő bólintott. Maric intett a katonáknak, kiadta nekik a parancsot.
A katonák teljesítették az akaratát; egyszerre több lándzsa járta át Bregan
testét.
Bregan nem próbálta megállítani őket. Nem kiáltott fel, és csupán
egyszer rándult össze. A sebeiből kiömlő fekete vér tócsába gyűlt a padlón,
a napfényben. Bregan lassan összeroskadt. A katonák visszarántották
lándzsáikat. Bregan teste élettelenül terült el.
Maric megfordult, és szorosan a karjaiba zárta Fionát. A nő a vállára
hajtotta a fejét, hogy eltakarja az arcát. Duncan a padlón fekvő testet
bámulta.
Nem volt biztos benne, hogy helyes-e sajnálni Bregant. Vagy Geneviève-
et. Vagy Uthát. Mégis… sajnálta őket. Mindannak ellenére, amit tettek, úgy
érezte, mintha tátongó szakadék nyílt volna a szívében.
Talán ez volt a győzelem érzése.
 EPILÓGUS
- Felség, Duncan és Fiona, a két Szürke Őrző megérkezett.
Maric lenézett a trónjáról, és odabólintott a kamarásnak, aki éjszakai
köntösben, lámpással a kezében, kissé zavartan állt előtte; szemmel
láthatóan nem igazán értette, mit keres az éjszaka közepén a trónteremben,
miért éppen most kell bejelentenie a vendégeket.
- Tudom - mondta Maric. - Vezesd be őket azonnal, és hagyj minket
magunkra!
A kamarás meghajolt és gyorsan visszahúzódott. Maric tudta, a kamarás
más esetben jelentést tett volna Loghainnek a szokatlan eseményről, ezért a
lehető legszigorúbban megtiltotta neki, hogy ezt ezúttal is megtegye.
Figyelembe véve, hogy Loghain még legalább egy hónapig Gwarenben
tartózkodott, a kamarás csak nagy nehézségek árán lett volna képes
megszegni a parancsot.
Nem volt könnyű dolog úgy rávenni Loghaint a távozásra, hogy ne
támadjon fel benne a gyanakvás. Miután elhagyta a mágusok tornyát, a férfi
egyetlen percre sem akarta szem elől téveszteni Maricot. Tulajdonképpen
igaza volt, hiszen a király egyszer már cserbenhagyta őt, a királyságát, a
saját fiát.
A Denerimbe vezető út során Loghain dühös volt, és egyetlen szót sem
szólt Marichoz. Azután, néhány napnyi hallgatást követően, amikor
megérkeztek a város kapujához, mégis ránézett a királyra, és nyersen
kijelentette:
- Nem lesz Pusztulás, Maric. - Ez inkább ígéretnek hangzott, mint
feddésnek.
Nem, ő sem felejtette el a boszorkány szavait. Valószínűleg sosem fogja.
Több hónap telt el Fiona és Duncan távozása óta. Vissza kellett térniük a
távoli Andersfelsbe, a Weisshaupt Erődbe, hogy a Szürke Őrzők Rendjének
vezetői előtt részletesen beszámoljanak az Építész tervéről. Maric nem
szívesen eresztette útjára Fionát. Miután visszatért Denerimbe, hirtelen
olyan sok tennivalója akadt, hogy alig jutott idejük egymásra.
Fiona éppen csak elbúcsúzott tőle. Akkor azt hitte, utoljára látják
egymást. Figyelembe véve, hogy Fiona testén mennyire elterjedt a sötét kór,
Maric szinte biztosra vette, hogy a Szürke Őrzők elküldik őt a Hívásra.
Fiona meghal, és erről őt még csak értesíteni sem fogják… Amikor eljött az
ideje, elköszöntek egymástól. Ilyen körülmények között érthető, miért
okozott Maricnak óriási meglepetést Duncan üzenete, hogy vele együtt
Fiona is visszatér.
Kitárult a trónterem ajtaja; a kamarás bevezette Fionát és Duncant, majd
mély meghajlás kíséretében visszavonult, s becsukta maga mögött az ajtót.
Mindketten megváltoztak. Duncan rövid szakállt növesztett, jól állt neki.
Ezúttal nem fekete bőrruhát viselt, hanem nehéz páncélzatot, meg persze a
Szürke Őrzők griffes címerével díszített tunikát.
Fiona hosszú, vörös köntöst viselt, amely az egész testét eltakarta. Fekete
haja valamivel hosszabb volt, sápadt bőre kipirult, mintha sok időt töltött
volna a napon.
- Gyertek be! - kérte Maric. - Alig látlak titeket ebben a fényben!
Előreléptek, ünnepélyesen bevonultak, és megálltak a trónus előtt. Maric
felállt, hogy üdvözölje őket. Megrázta Duncan kezét, azután Fiona felé
fordult. Habozott. A nő fekete szeme óvatosan, kissé tartózkodón pillantott
rá. Fiona magatartása furcsa módon hivataloskodó volt.
- Gondolom, rossz híreket hoztatok - sóhajtott fel Maric.
- Nem egészen - mormolta Fiona.
Duncan körbenézett a sötét trónteremben. Csupán néhány fáklyát
gyújtottak meg, a helyiség nagy része árnyékba borult.
- Különös időpontban kérted, felség, hogy eljöjjünk. Most éreztem csak
igazán tolvajnak magam, hogy az éjszaka közepén végigosontunk ezeken a
sötét folyosókon.
- Jobban szeretném, ha Loghain nem szerezne tudomást az ittlétetekről.
Még mindig nem győződött meg róla teljesen, hogy a Szürke Őrzők nem
állnak szövetségben Remille-lel, és abban sem vagyok biztos, hogy
megbocsátott nekem amiatt, hogy engedélyeztem a Rendeteknek a
Fereldenbe való visszatérést. Számíthattok rá, hogy minden mozdulatotokat
figyelemmel fogja kísérni.
Duncan bólintott.
- Csupán néhányan leszünk, legalábbis addig, amíg nem sikerül új
tagokat toboroznunk. - Elmosolyodott. - Én leszek a parancsnok helyettese.
Bevallom, kissé furcsa…
Maric kérdőn nézett Fionára.
- Igazán? Ezek szerint téged neveztek ki parancsnoknak?
A nő furcsa pillantással nézett a királyra.
- Nem - mondta, majd oldalra fordult, és Duncan vállára tette a kezét. -
Megtennéd, hogy…?
Duncan úgy bólintott, mintha számított volna erre. Meghajolt Maric előtt,
majd megfordult és kivonult a teremből.
Maric egyedül maradt Fionával. Már nem tudta, mit gondoljon. A nő a
trónhoz vezető lépcsőkre mutatott. Leültek. Néhány percig hallgattak; a
csendet csak a fáklyák sistergése törte meg. Fiona gyönyörű volt a lobogó
fényben. A nap előcsalta szeplőit, de se a nyakán, se kezén nem látszottak a
Métely nyomai. Talán nem terjedt tovább?
- Hogy vagy? - kérdezte végül Fiona. Aggódó tekintetével elárulta,
többre kíváncsi, mint a király egészségi állapotára.
- Ah! - Maric lassan bólintott. - Már… jobban. Cailan dühös volt.
Gondolhatod! Még mindig nem hiszi el, hogy nem fogok megint eltűnni.
Ailis anyának úgy kell lefejtenie őt rólam, valahányszor találkozunk. Sok
tekintetben olyan, mint én. El sem tudom hinni, hogy ezt korábban nem
vettem észre.
- És milyen királynak lenni?
- Megpróbálok belerázódni. Loghain nem mindig tudja, hogy haragudjon
rám vagy csodálkozzon. Nagyon sok feladatomat átvállalta. Persze, nem
hagytam neki más lehetőséget. Meghívtam Orlais új császárnőjét, a jövő
hónapban fogunk találkozni. Loghain, amikor erről tudomást szerzett,
valósággal őrjöngött. Ennek ellenére azt hiszem… - Elhallgatott, és Fionára
pillantott, aki szeretetteljesen, elpárásodott szemmel nézett rá. - De hagyjuk
ezt! Unalmas az egész. Én is unalmas vagyok.
- Nem, örülök, hogy ilyen jól boldogulsz. Úgy beszélsz ezekről a
dolgokról, hogy érezni, élvezed az egészet. Hallanod kellene magad! -
Fiona elmosolyodott, letörölte a könnyeit, de hiába, mert újabbak érkeztek a
helyükre.
- Nos, azt hiszem, szeretem az unalmas dolgokat. - Maric elmosolyodott.
- De inkább magadról mesélj! A Métely… Amikor elmentél, azt mondtad…
 - Eltűnt - mondta Fiona egyszerűen. - Weisshaupt mágusai nem tudták
eldönteni, hogy azért jelent-e meg, mert a fővarázsló brossa felgyorsította a
folyamatokat, vagy… Mindegy, eltűnt, és ez a lényeg. Azt mondták, nem is
fog visszatérni. Egyik vizsgálat a másikat követte, és a végén arra jutottak,
én lehetek az első olyan Szürke Őrző, akinek soha többé nem kell eleget
tennie a Hívásnak.
- Ez jó hír, nem?
- Ó, igen! - bólintott Fiona. - A brossokat megtartották, megpróbálják
megfejteni, hogyan működnek, és közben szemmel akarnak tartani engem. -
Habozott, majd hozzátette: - Visszarendeltek Weisshauptba. Végleg.
Ah. Tehát erről van szó! Maric attól félt, Fiona csupán azért tér vissza,
hogy bejelentse, elkezdi a Hívást. Halványan remélte, hogy nem így lesz, de
semmit sem tudhatott biztosan. Csak rövid időt töltöttek együtt az Alsó
Utakon, de ez is rengeteget jelentett a számára. Akkor is, és azóta is.
- Tehát… Elmész?
- A Rend nem hagy más választást. Ráadásul szükségük van valakire, aki
vezeti az Építész felkutatását. Meg akarnak győződni afelől, hogy a
terveivel nem jut messzebbre, mint Remille. Ki tudja, milyen szövetségesei
lehetnek még, akikről nem beszélt.
- Ó! - mondta Maric elcsüggedve.
Fiona kedvesen rámosolygott, és kisimította a szeméből a haját. Szomorú
volt, és mintha kétségek mardosták volna.
- Maric, el kell mondanom valamit!
- Mi van még?
- Amikor hallottam, hogy Duncan visszatér Fereldenbe, megkértem,
hozzon magával. Ezt személyesen kellett közölnöm veled. - Fiona mélyet
sóhajtott, mintha össze kellene gyűjtenie a bátorságát. Felállt. Maric is
felállt; egyre idegesebb lett. A nő az ajtó felé fordult és kikiáltott: - Duncan,
visszajöhetsz!
Kinyílt az ajtó, Duncan belépett. Ezúttal egy vászonba bugyolált kis
csomagot tartott a kezében. Ahogy közelebb ért, Maric rájött, mi van a
csomagban.
Egy csecsemő…
 - Gratulálok, felség - mondta Duncan vigyorogva. - Fiú. - Óvatosan
átadta Maricnak a gyermeket.
Maric döbbenten vette át. A pici babára nézett, és hirtelen úgy érezte,
lebénult az agya. A gyereknek puha, szőke haja és rózsás, rózsaszínű
arcocskája volt. Mélyen aludt. Maric egy pillanatig sem kételkedett benne,
hogy az övé; még Cailanra is hasonlított egy kicsit. Azt is megállapította,
hogy a füle kerek.
- Ember - kiáltott fel hangosan. Ennél okosabbat is mondhatott volna, de
akkor és ott éppen ez jutott eszébe.
Fiona bólintott.
- Ezért szoktunk a saját fajtánkhoz húzni a telepeinken. Az emberek és az
elfek gyermekei mindig emberek. Ha nem vetünk véget a fajok közötti
kapcsolatoknak, előbb-utóbb kihalunk.
- Erre nem is gondoltam. - Maric megrázta a fejét; még mindig nem tért
magához egészen.
Fiona nyújtotta a kezét, hogy átvegye a gyermeket Marictól. A király
nem ellenkezett. A kisfiú megmoccant, fintorogni kezdett álmában, és
megdörgölte az arcát pici kezével. Fiona szomorúan rámosolygott, ringatni
kezdte, megnyugtatta.
- Nincs túl nagy esély arra, hogy egy Szürke Őrző teherbe essen - mondta
halkan. - Ennek ellenére… Ő itt van. Bámulatos, nem?
Maric gyorsan leült a lépcsőre, mielőtt összerogyott volna.
Beletúrt a hajába, megpróbálta rendezni a gondolatait. Végül hosszan,
szaggatottan kifújta a levegőt.
- Andraste szerelmére, Loghainnek ez nagyon nem fog tetszeni!
- Nem muszáj így történnie - mondta Fiona. Átadta a gyermeket
Duncannek, és szomorú arccal leült Maric mellé. - Nem azért hoztam ide,
hogy egy újabb örököst adjak neked, Maric. Már van utódod. Nem is azért
jöttem, hogy átadjak neked egy törvénytelen gyermeket, akit ráadásul egy
elf hozott világra. Nincs szükséged újabb bonyodalmakra. Én csak azt
szeretném, ha ennek a kisfiúnak jó élete lenne. Olyan élete, amilyen nekem
nem jutott.
Maric a nőre nézett; hirtelen megértette, mi jár Fiona fejében.
- Úgy érted…
 - Én nem tudom felnevelni - jelentette ki Fiona. Mély lélegzetet vett,
kifújta a levegőt. Maric megértette, ez számára sem könnyű, sőt, gyötrődik.
Éppen ezért jött el hozzá.
- Ide költözhetnél - ajánlotta fel Maric. - Kiléphetnél az Őrzők közül.
Fiona bólintott, bár nem túl nagy meggyőződéssel.
- Ha meg is tehetném - mondta -, ugyan mihez kezdenék utána? Legyek
az ágyasod? Én, az elf mágus? Vagy költözzek be a Mágusok Körének
tornyába? Vagy esetleg lakjak itt, a városban, és te időnként pénzt küldenél
nekem, miközben abban reménykedsz, senki sem fedi fel titkunkat?
- Nem erre gondoltam…
Fiona sóhajtva megrázta a fejét.
- Tudom. Ne haragudj. A Szürke Őrzők Rendjén kívül semmi sem
vagyok. A Renden kívül csak egy mágus vagyok, aki nem vallhatja
szabadnak magát, vagy pedig egy elf vagyok, aki semmihez sem ért. -
Szomorú mosollyal nézett a férfira. - Vagy talán szegődjek el mosónőnek?
Bujkáljak a templomosok elől az elf telepen, és tűzgyújtásra használjam a
varázserőmet? Le merem fogadni, ebben nagyon jó lennék!
- Vagy esetleg mégsem… Mi történik olyankor, amikor egy Szürke Őrző
gyermeket szül? Merthogy ez is biztos elő szokott fordulni.
- Elő. Ilyenkor lemondanak a gyermekről. Már megmondtam a Rendben,
hogy van egy hely, ahol elhelyezhetem a fiamat.
- Nincs más megoldás?
- Bárcsak lenne! - Fiona megrázta a fejét. - Nem, én inkább azt
szeretném, ha emberként élhetne. Azt akarom, hogy ember legyen, és nem
szeretném, ha a trónod várományosává válna. Nem akarom, hogy
versenyeznie kelljen a másik fiaddal, és hogy szorosan kötődjön ehhez a
trónhoz, ami neked nem adott mást, csak szomorúságot. Azt akarom, hogy
úgy éljen, ahogy élni szeretne. - Reménykedve nézett Maricra. - Meg
tudnád ezt adni neki?
- Megtehetném, hogy az udvartól távol neveltetem fel - töprengett Maric.
- De az emberek gyanakodni fognak, vajon ki lehet az anyja. Loghain is
tudni akarja majd. És a gyermek is. Akkor mit mondjunk neki?
- Semmit. Hadd higgye, hogy az anyja ember, és már nem él. - Fiona
kinyújtotta a kezét, és szomorkás mosollyal megsimogatta a Duncan ölében
lévő kisfiút. - Így lenne a legkönnyebb neki is, neked is.
- És mi lesz veled?
Fiona nem válaszolt, szótlanul simogatta a gyermek fejét. Maric
észrevette, könnyek csillognak a szemében. Nem, ez számára sem lehet
könnyű…
- Majd én vigyázok rá! - fogadkozott Duncan. - Én megtehetem, anélkül,
hogy gyanakvást ébresztenék. Gondoskodom róla, és rendszeresen hírt
hozok felőle.
Maric meglepetten nézett fel rá.
- Megtennéd?
- Érted, felség, habozás nélkül!
Ez így túl sok volt egyszerre. Először az, hogy Fiona visszatért, és nem
haldoklott, azután az, hogy gyermeket szült neki, végül pedig az, hogy
mindkettejüket elveszíti… Pontosan tudta, Fiona miről beszél. Ha elismeri,
hogy a gyermek az övé, ha a palotában neveli fel, a fiú politikai harcok és
ármánykodások központjába kerül. Sokan úgy tekintenének rá, mint Cailan
vetélytársára. Akkor már jobb, ha valahol másutt nevelik fel, csendben,
olyan helyen, ahol nincs szem előtt, ahol a sorsát nem befolyásolhatják
mások. De… meg kell-e valaha mondani a kisfiúnak, hogy
szerelemgyermek? El kell-e titkolni előtte, ki az igazi anyja? Olyan szörnyű
lenne, hogy valaki elf vérből származik?
A fájdalom már-már azzal fenyegetett, hogy szétrobbantja a szívét. Maric
nem tudta, milyen elfnek lenni. Ha Fiona meg akarja kímélni a fiukat
mindattól, amit ő elszenvedett, ám legyen. Hadd kapja meg a gyermek az
esélyt arra, hogy egyikük örökségének terhét sem kell tovább cipelnie!
Maric a nő szemébe nézett, és lassan bólintott.
- Ha ezt akarod… Igen, megteszem.
- Köszönöm, Maric.
- És mi lesz veled? Látlak még?
Látta Fiona szemén, hogy a válasz: nem. A nő mégis bólintott.
- Ha a Teremtő is úgy akarja - suttogta. Előrehajolt, megcsókolta Maricot,
aki viszonozta az édes és szomorú csókot.
Maric örökre az emlékezetébe véste ezt a pillanatot, ahogy ott ülnek a
meleg fényben, miközben Duncan tapintatosan elsétált a gyermekkel a
terem másik végébe. A búcsú végleges volt, Maricot ennek ellenére nem
kerítette hatalmába a szomorúság. Úgy érezte, ez nem valaminek a
befejezése. Úgy érezte, ez valaminek a kezdete.
 Tartalom

1.
2.
3.
4.
5.
6.
7.
8.
9.
10.
11.
12.
13.
14.
15.
16.
17.
18.
19.
EPILÓGUS