Prológus

A mai Norvégia területén, kb. 15.000 évvel ezelőtt Hajdanán, az utolsó nagy
jégkorszak idején a Földet lassanként benépesítő ősember-hordák
messzemenőkig hittek a természetfölöttiben. Mindent, amit nem tudtak
megmagyarázni, jó- vagy éppenséggel rosszindulatú istenségeknek,
szellemeknek tulajdonítottak: az esőt, a mennydörgést, a villámokat és a
tüzet. Mindezek okozóinak pedig vagy a különös, fénylő tárgyakban néha-
néha alászálló „furcsa embereket”, vagy pedig azokat a parányi, szárnyas
lényeket tartották, akik köddé váltak, ha megpillantottak egy barlanglakót.
Az ősemberek időnként imádkoztak is hozzájuk, pedig hiába: a fénylő
tárgyakkal repülő emberek csak emberek voltak, nem istenek, az
istenségnek hitt szárnyas lények alaptörvénye pedig szigorúan tiltotta, hogy
beavatkozzanak a náluk sokkal fejletlenebb emberiség ügyeibe.*

Szárnyas apróságaink között akadtak olyan bohókás, a szabályokra fittyet

hányó egyének, akik a tiltás ellenére láthatatlanná válva belopóztak a
barlangokba, hogy aztán tréfa gyanánt megpörgessenek a levegőben egy-
egy mamutagyarat, frászt hozva a szerencsétlen emberekre. De ők voltak a
kivétel, a lázadó fiatalok, az egész, kétszáz fős tündérnép elenyésző része:
társadalmuk nagy részét ugyanis az idősek és a középkorúak tették ki. A
kétezer évnél fiatalabbak mindössze negyvenen voltak, és közülük is csak
egy fél tucat hajlott az ősember-bosszantásra.

A szárnyas nép tudta, hogy társadalmuk veszélyesen kezd elöregedni és

fogyatkozni, melyen még tizenkétezer éves átlagélettartamuk sem segített:
mintha kiveszett volna belőlük a szaporodási kedv. Némelyek szerint
mindez rideg és zord lakóhelyüknek volt köszönhető, de hiába javasolták a
nép melegebb tájakra költözését, évezredeken keresztül minden erre
irányuló törekvés kudarcba fulladt. Méghozzá a Kő miatt, melyet meg
kellett védeniük. Legalábbis ez jó indoknak látszott a maradásra. De
valószínűleg inkább csak a lustaság és az újtól való félelem bírta maradásra
a Tuatha De Danann fiait. Mostanáig.

Dohnal felsóhajtott, és fásultan megkocogtatta a Követ, melynek kristályos

felülete alatt pislákoló tompa, borostyánszín fénye válaszul mintha egy picit
vidámabb, napsárgább árnyalatot öltött volna. De az izzás hamar megszűnt,
és az ifjú ismét visszasüllyedt korábbi letargiájába.

Itt hagyták. Egyedül. Örökre.

Legszívesebben belerúgott volna valamibe – akár a Kőbe magába is –, de

jól tudta, hogy nem bánthatja védencét, ezt a hatalmas erejű, mégis
törékeny és sebezhető csodát, melynek népe az erejét köszönheti.

A fiú nem panaszkodott, amikor a királyi pár – Midhir és Morrighan –

néhány nappal ezelőtt megtette a nagy bejelentést a nép küszöbön álló
költözéséről, őt pedig – mint az ifjak legmegbízhatóbbikát – kijelölte népük
drága kincsének, a Kőnek őrzésére. Pedig Dohnal jól tudta, mi vár itt rá, ha
a többiek esetleg sosem térnek vissza: örökös magány. Halálos unalom.

Abban azonban biztos volt, hogy népe nem lesz olyan bolond, hogy arról a
mesés, napfényes, vidám helyről visszatérjen ide, a hideg, rideg északra.
Miért is tennék? Ott meglesz mindenük, amire valaha is vágytak, és
ameddig van, aki őrizze erejük forrását – ameddig van, aki feláldozza magát
a többiek boldogságáért –, addig ők nyugodtan lehetnek boldogok a
Tündéranya lelke által megszentelt földön.

Dohnal nem tudta, higgyen-e az egész tündéranyás mítoszban. Hiába volt ő

– ahogy az uralkodói nevezték – „a tündérnép büszkesége”, egy északi
barlangban eltemetve, ahol egyetlen társasága egy fénylő kődarab volt, úgy
érezte, kezd kiveszni belőle az a vak hit, amely kiemelte őt a Tuatha de
Danann ifjai közül. Már bánta, hogy annyira engedelmes, jó tanuló volt,
hogy példás magaviseletével tudtán kívül is felkínálta magát az áldozat
szerepére. Bárcsak olyan szertelen és szemtelen lett volna, mint Breck és a
társai, akiket az idősebbek gyakran kaptak rajta, amint az embereket
zaklatják…! De nem, ő mindig megmaradt az a jófiú, akivel az öregek
évszázadok óta példálóztak a többi ifjonc előtt… és ez lett a veszte.

Még emlékezett Breck csúfondáros vigyorára, amikor Midhir király

bejelentette, hogy a Kő

őrzését a kötelességtudásáról híres Dohnalra bízzák, aki fiatal korából

adódóan még sok ezer évig védelmezheti kincsüket. Breck vigyora szavak
nélkül is félreérthetetlen volt: „Ezt akartad, buzgómócsing? Hát
megkaptad!”

A fiú nem tudta, hogy elhiggye-e azt a legendát, amely miatt a népe két
nappal ezelőtt szárnyra kapott, és egy jobb élet reményében valószínűleg
örökre elhagyta a Tündérőshazát.

– Még hogy Tündéranya könnyei! – vágott egy kavicsot a barlang falához.

– És mi van, ha az egész nem is igaz? – A Kőre sandított, az azonban
ugyanolyan unalmasan és mézszínűen pislákolt, mint azelőtt. – Hát, tőled
aztán nem sok együttérzésre számíthat a tündérfia, mi?

Dohnal elkeseredetten dobta le magát a földre.

– Jaj, ne már! Mi lesz később, ha már most elveszítem a józan eszemet?

Csak két nap telt el, és már most egy darab kővel beszélgetek!

A kristály felvillant, mintha ő maga is egy tündér lett volna, akinek

sértődöttségében szikrát szór a szeme.

– Te… érted, amit mondok? Figyelsz rám? – motyogta a fiú, és

feltápászkodott a földről. Még jól emlékezett rá, mit mondott neki a Kő
előző őre, egy idős tündérapó, akit az uralkodók hajlott korára való
tekintettel mentettek fel a kristály őrzésének feladata alól. Az öreg, amikor
átadta kincsük őrzését az ifjú Dohnalnak, így szólt hozzá: „Eleinte nem lesz
könnyű szót értened vele, de idővel kitapasztalod majd minden rezdülését.
Elég a felületére tenned a kezedet, és érteni fogod, mit mond neked. De
ahhoz teljesen el kell csendesítened az elmédet, hogy a lelked ugyanúgy
rezegjen, mint az övé.”

Komoly, hogy ennek az izének lelke is van? – ráncolta a homlokát a fiú, és

tett egy óvatos lépést a Kő felé.

– Nyugalom… nem foglak bántani – mormolta, mintha csak egy parányi

állathoz beszélne –, csak azt szeretném, ha felelnél a kérdésemre.
Megteszed?
A kristály fénye ismét kicsit erősebben hunyorgott, közeledésre biztatva
Dohnalt.

Jól van… szóval tegyem rád a kezem, igaz? – harapta be alsó ajkát a fiú, és
finoman hozzáért a hűs kristályfelülethez, amely az érintése nyomán
kellemesen langyossá vált, mintha ezzel is bizonyítani akarná
együttműködési szándékát.

Kérdezz, unszolta a Kő, de ő nem magát a szót hallotta, inkább csak érezte a
szíve mélyén, hogy a kristály kérdezésre buzdítja.

Az a legenda… Tündéranyáról… igaz?

A Kő válasza egyszerre volt zavaros és mégis érthető. Nem szavakban, nem

is képekben üzent, hanem érzésekben, ahogy az imént.

Ez szórakozik velem. Dohnal egy idő után elengedte a kristályt, és

ajkbiggyesztve nekidőlt a barlang falának. A Kő a jelek szerint – már ha jól
értelmezte a neki szánt üzenetet – hitt is a legendában és nem is, mintha azt
akarta volna sugallni, hogy az egész csak szimbolikusan értendő, és sosem
létezett egy bizonyos „Tündéranya”, de azok a kristályok, amelyeket a nép
Tündéranya könnyeiként tisztel, valóban léteznek, és valóban különlegesek.

Annyiban Dohnal mindenesetre biztos volt, hogy jó néhány évszázadába

telik majd, mire kiismeri ezt a szeszélyes kődarabot. És mellesleg az sem
biztos, hogy a Kő mindent tud és mindent lát, így az előbbi üzenete sem
biztos, hogy több, mint holmi találgatás. Elvégre csak egy darab kő,
Tündéranya szerelmére! Hiába hatalmas az ereje, mégsem végtelen. Nem
tévedhetetlen.

Dohnal ismét lehuppant a földre, és a barlang padlójára meredve

végigpörgette agyában a rég hallott legendát, amely elűzte innen a népét.
Nem, nem is elűzte, helyesbített magában, inkább máshová csábította.

Minden kistündér szinte az anyatejjel szívta magába a nép legendáit, s így a

Tündéranya végzetéről szóló mítoszt is.
A történet szerint Tündéranya, a Tuatha de Danann valaha élt legnagyobb
uralkodónője kedves volt, de hiszékeny, ezért nem vette észre, hogy
egyetlen húga áskálódik ellene, mert meg akarja szerezni csillagokból szőtt
koronáját. Testvére egy gonosz varázslattal kiszakította nővére lelkét a
testéből, arra kárhoztatva őt, hogy kóbor lélekként bolyongjon a Földön, s
előbb-utóbb eggyé váljon azzal. Tündéranya teste a lélekszakadás után egy
ideig még életben maradt, a lelke azonban akárhányszor csak tárgyakkal
érintkezett, egyre inkább kötődni kezdett hozzájuk. A tárgyak –

legyenek azok kavicsok, virágok vagy faágak – fokozatosan elszívták az

energiáit, így a lelke egyre inkább elveszítette az esélyt, hogy visszatérjen a
testébe.

Tündéranya életében sokat repdesett, a Tündérőshazán kívül bebarangolta

az egész Földet.

Kedvenc helye egy patakpart lett egy távoli, napfényes szigeten. A

patakpart telis-tele volt kövekkel, melyeken hajdanán gyakran üldögélt, és a
lélekszakadás után szelleme is vissza-visszajárt oda megpihenni. Nem is
sejtette, hogy minél többet érintkezik lelke a kövekkel, azok annál jobban
magukba szippantják őt, mígnem teljesen megszűnik kapcsolata a testével,
és eggyé válik a patakpart köveivel. Ezekből a kövekből lettek azok a
különleges kristályok, melyeket a népnyelv „Tündéranya könnyei”-ként
emleget, s amelyek csak azon a napfényes szigeten találhatók meg.

Tündéranya – ha valóban nem csak mítosz volt – több millió évvel ezelőtt
élt, és már a legidősebb tündérek sem tudták, hogy hol terült el az a
bizonyos sziget, melyet annyira kedvelt.

Talán csak a csodának köszönhető, hogy az egyik felderítőtündér, aki

Midhir és Morrighan parancsára járta be már évszázadok óta a Földet, a
legutóbbi útja során ráakadt a szigetre és a kristályokra. A hír hallatán az
uralkodó-pár szinte gondolkodás nélkül úgy döntött, hogy a Tuatha de
Danann-nak kötelessége odaköltözni, ahol legendás ősük, mindmáig tisztelt
istennőjük lelke a kristályokban él tovább.

Volt, aki felvetette, hogy egyszerűen menjenek oda, és hozzák el a

kristályokat, ám a felderítőtündér szerint olyan sok van belőlük azon a
szigeten, hogy sosem tudnák mindet magukkal hozni, arról nem is beszélve,
hogy sokat közülük mindenféle furcsa szerkezet működtetésére használnak
a helyi lakosok. Dohnalnak már a szerkezetek puszta említése is furcsa volt,
tekintve, hogy népük úgy tudta, a Földön rajtuk kívül kizárólag a
kőbunkóval rohangáló emberek tekinthetők némileg értelmes lényeknek.
Ezek szerint tévedtek.

Akárhogy is, abban az ifjú kristályőr biztos volt, hogy a költözéssel az

egész tündérnép élete és jövője megváltozik. Hogy jó vagy rossz irányban,
azt talán még maga Tündéranya sem tudta volna megmondani. A Kő pedig
biztosan nem.

Dohnal felnézett a barlang padlójáról, és úgy tűnt neki, mintha a Kő

jóindulatúan, szinte bizalmasan hunyorogna rá. Mintha többnek akarná
mutatni magát, mint ami.

Hát, gondolta, akár tetszik, akár nem, el kell kezdenem megbarátkozni a

gondolattal, hogy csak mi maradtunk itt ketten… és ha már más barátom
nem lehet, csak ő, akkor tényleg vigyáznom kell rá. Persze, most, hogy a
többiek elmentek, és senki sem látja, mit művelek, akár el is mehetnék
világot látni, és őrizetlenül hagyhatnám ezt a kődarabot, elvégre ki ártana
neki…? Egy vadember? –

Megrázta bozontos, rozsdaszínű üstökét. De nem teszem… nem megyek el.

Mert én már csak egy ilyen kötelességtudó idióta vagyok! – Belerúgott egy
kavicsba, majd fölkelt, hogy a borostyánszín kristályhoz lépjen, és óvatosan
megveregesse a felszínét. Hát, úgy látszik, tényleg egyedül maradtunk.
Legalább tudsz néhány vademberes viccet?

oooooOOOooooo

* Amerre a parányi szárnyas lények éltek, arrafelé a csillogó tárgyakban

alászálló emberek nemigen jártak, tehát útjaik nem keresztezték egymást.
Ekkor még.

Első fejezet

Könnyelmű ígéret
Atlantisz szigete

– Segíts, Dianté! Bármit kérhetsz tőlem, ha most megmentesz! – könyörgött

húgának a trónörökös.

– Nikiász, ez már több a soknál! – fújt egyet a hercegnő. – Ő már a

harmadik lány, akivel ezt csinálod, és akkor a fürdetőlányokról még nem is
beszéltünk!

– A harmadik? – kapott levegő után Megara, Nikiász éppen aktuális

barátnője, akit az ifjú hercegnek csak úgy sikerült kicsempésznie a
szobájából, mielőtt a lány dühös szülei rajtakaphatták volna őket, hogy a
húgát is belerángatta az egész kellemetlen ügybe.

– Áááá, a hugi túloz! Te vagy az én egyetlenem! – vágta rá Nikiász, és

megpróbált olyan ártatlannak látszani, hogy Dianté azon merengett,
hogyhogy nem nyílt még meg alatta a föld.

– Biztos? – vonta fel a szemöldökét kihívóan Megara.

– Hát persze! – bólogatott hevesen a herceg.

Most már valóban csak pillanatok kérdése, hogy megrepedjen a

márványpadló, és elnyelje a bátyját, füstölgött magában Dianté.
Megérdemelné, az biztos!

Kopogtak az ajtón, majd a kopogás pillanatok alatt heves dörömböléssé és

kiabálássá fokozódott.

– Menj – intett a hátsó ajtó felé Dianté, és Megara el is indult, de a

hercegnő megragadta a karját.

– Nem te, hanem az az idióta fivérem!

– De hát… neki kéne eltűnnie! – suttogta zavarodott arckifejezéssel

Nikiász. – Nem találhatják itt a szülei!

– És még te akarsz egy nap uralkodni?! – nyögött fel Dianté. – Ahhoz némi
ész is kéne, öcsi!
Ha nem találják itt Megarát, szegény így is, úgy is bajba kerül, mert
kénytelen lesz mindenféle hazugságot kitalálni, hogy hol töltötte az
éjszakát! Márpedig van egy olyan mondás, hogy a hazug atlantiszit
hamarább utolérik…

– Igen, igen, tudom! – vágott közbe Nikiász.

– De még mindig nem érted, igaz? – ingatta a fejét a húga. – Megara csak
akkor kerül ki tisztán ebből az egész ügyből, ha itt találják – méghozzá
velem. Úgyhogy futás, tűnj el, és addig a színedet se lássam, amíg a kedves
szülők magukkal nem vitték a leánykájukat!

– Hugi, mindig is tudtam, hogy te vagy a család esze! – Nikiász megölelte

Diantét, majd Megara felé fordult, hogy egy futó csókban részesítse, de a
lány gyanakvó tekintettel elhátrált előle. A herceg szégyenlősen vállat vont,
és kisietett a hátsó ajtón, gondosan becsukva azt maga mögött. A
becsukódott ajtó körvonalai úgy beleolvadtak a falba, hogy avatatlan
szemek sosem fedeznék fel a létezését.

Dianté felsóhajtott, és Megarára nézett.

– Gyerünk, engedjük be a tisztelt rokonságot, még mielőtt betörik az

ajtómat… és hagyd, hogy én beszéljek!

oOo

– Ez volt az utolsó – jelentette ki Dianté a reggeli közben. – Az utolsó eset,

hogy kihúztalak a bajból, megértetted?!

– Persze, persze, többet nem fordul elő! – fogadkozott Nikiász, ügyet sem
vetve rá, hogy szája fölé fehér bajuszt festett a reggelente elmaradhatatlan
tejecske.

– Tehát végre hajlandó vagy megállapodni egy lány mellett?

– Poszeidón ments! Túl fiatal vagyok még ahhoz!

– Aha – tette karba a kezét a hercegnő. – Engem már szeretnél férjhez adni,
de neked eszedben sincs megnősülni, mi?
– Áh, a lányok fiatalabb korban kötnek házasságot, mint a fiúk, és apánk is
türelmetlen már, annyi kérőt utasítottál el, nekem viszont elnézi a kis…
hm… kalandjaimat. Már ameddig a lányok szülei nem omlasztják ránk a
palotát. Jut is eszembe, mivel magyaráztad ki a dolgot Megara szülei előtt?

– Azt mondtam nekik, hogy a lány nálam volt látogatóban, mert nagyon
összebarátkoztunk, miközben udvaroltál neki. És persze olyan kellemesen
elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő!

– Remek. Engem nem kerestek?

– Azt mondtam nekik, hogy egy barátodnál töltöd az éjszakát, lenn a

városban.

– Miért nem azt mondtad, hogy már alszom… a saját szobámban? –

pislogott rá értetlenül Nikiász.

Dianté frusztráltan felsóhajtott. A bátyja néha olyan nehéz felfogású tud

lenni! Ha nem lennének ikrek, és nem hasonlítanának egymásra külsőleg is,
megesküdött volna rá, hogy a királyi pár csak örökbe fogadta Nikiászt.

– Niki – szólt leereszkedő hangon –, ha azt mondtam volna nekik, hogy a

szomszéd szobában alszol, lehet, hogy ragaszkodtak volna hozzá, hogy
lássák, tényleg alszol-e… és elég kínosan vette volna ki magát, ha teszem
azt… felemelik a takaródat, és azzal szembesülnek, hogy az állításommal
ellentétben a lányuk mégiscsak ott hagyta az ártatlanságát a…

– Jó, jó, világos! – hallgattatta el a fiú. Még a füle is elpirult. – Muszáj

mindig az orrom alá dörgölnöd, hogy mennyivel okosabb vagy nálam?

Dianté elkacagta magát.

– Muszáj! Mi más örömöm lenne az életben, hm?

– Hát, például a fiúk. Hidd el, nem tudod, miről maradsz le, ha ennyire
elzárkózol az élvezetek elől!

– Arról az „élvezetről” mindenképp lemaradok, hogy nekem is bujkálnom

kelljen az éjszaka közepén – húzta el a száját a hercegnő. – Szánalmas, amit
művelsz. Atlantisz számára te vagy a vonzó és népszerű trónörökös, de én
tudom ám, ki vagy valójában... egy gyönge kisfiú, aki a húgocskájához
rohan, ha baj van!

Nikiász felhúzta az orrát.

– Na és? Néha előfordul az ilyesmi. Mármint... a baj.

– Hát többet ne forduljon elő! – toppantott Dianté. – Mondtam, hogy ez volt

az utolsó, hogy falaztam neked, Niki!

– Nik vagy Nikiász, Poszeidón szerelmére! A Niki olyan lányos!

– Hát, persze, te meg igazi férfi vagy. Egy férfi, aki vállalja a tette
következményeit, és bátran kiáll…

– Elég! Te győztél! Mint mindig. – A herceg megadó sóhajjal dőlt hátra a

puha párnákkal telerakott márványszéken. – Tényleg nem lesz több ilyen,
már így is tartozom neked azért, hogy mindig kihúzol a csávából.

– Háromszorosan is tartozol, öcsi – felelt a lány.

– Hadd emlékeztesselek... úgy ezredszer, hogy én vagyok az idősebb –

bökött a mellkasára Nikiász.

– Ühüm... teljes két perccel. De a szellemi hátrányod megvan vagy... tíz év?
Nos – húzta ki magát Dianté –, a lényeg az, hogy eddig háromszor kellett
falaznom neked, tehát hárommal jössz nekem.

– Három… mivel? – nézett rá homlokráncolva Nikiász. Égszínkék

szemében egy gyermek értetlensége csillogott, és ahogy a szellő a szemébe
fújta kissé hosszúra nőtt szőke tincseit, nem úgy festett, mint Atlantisz
„felnőtt” trónörököse, sokkal inkább látszott egy dacos, elkényeztetett
kisfiúnak. Annak a kis hercegnek, akivel a húga olyan sokat játszott együtt,
aki szinte a másik fele volt… nagyjából a kamaszkor kezdetéig. Akkor
azonban az ikerpár útjai kettéváltak: hiába éltek továbbra is egy palotában,
sőt, két szomszédos szobában, a fiút már csak a lustálkodás és a lányok
érdekelték, Dianté pedig a tudományba és a művészetbe menekült a keserű
tudat elől, hogy elveszítette azt, aki születésétől, sőt, fogantatásától kezdve
a legközelebb állt hozzá. És tudta, hogy már soha nem lesz úgy, ahogy
régen volt. Hiába ugratják egymást, mint a testvérek általában, ez már nem
ugyanaz.

Nagyon hiányzott neki a bátyja.

– Három… kívánsággal, mondjuk – bökte ki.

– Ha most arra gondolsz, hogy én tudok varázsolni, te viszont nem…

– Nem feltétlenül arra gondolok – rázta meg a fejét a hercegnő. Közismert

tény volt, hogy az atlantiszi királyi családban csak férfiágon öröklődik a
mágia*, így egy cseppet sem zavarta őt, hogy bátyjának van
varázstehetsége, neki pedig nincs. Ez évezredek óta így működött, így volt
természetes. – Egy kívánság teljesítéséhez nem feltétlenül kell mágia.

– Na jó… de akkor mégis, mit akarsz?

– Egyelőre semmit. De ha majd eszembe jut valami… szólok. A szavadon

foglak, öcsi. Bátyus. Háromszor is.

A hercegen látszott, hogy nem tudja, ezt ígéretnek vagy fenyegetésnek

vegye.

– Kiállhatatlan vagy, ugye tudod? – mondta végül, de a hangja olyan

gyöngéden csengett, ahogy csak egy szerető testvértől kitelik.

– Nem jobban, mint te. Úgy látszik, ez családi vonás. De én legalább sosem
voltam olyan szertelen, mint te… vagy mint azok a… minek is hívják őket?
Tündérek?

– Igen – biccentett Nikiász. – Ők legalábbis annak nevezik magukat.

Apának nagyon nem tetszik, hogy itt vannak, pedig szerintem jobbára
ártalmatlanok. Egy kicsit még viccesek is, nekem tetszenek a tréfáik.

– Persze, amíg nem rajtad gyakorolják őket. Úgy hallottam, volt, akivel elég
csúnyán elbántak. Nyilván nem gonoszságból, csak tudatlanságból, de
kétségtelenül gondok vannak a humorérzékükkel.
– Szerintem ők meg úgy gondolják, hogy a mi humorérzékünkkel van gond
– vélte a fiú. – De mint mondtam, nekem szimpatikusak a kis
mitugrászok.**

– Szimpatikusak vagy sem, remélem, mielőbb elhagyják Atlantiszt. Épp

eleget élvezték már a vendégszeretetünket.

– De hát még csak most jöttek!

– Tíz napja, Nik. Sokaknak már most az agyára mennek, és nemcsak az

ízetlen tréfáik miatt. Úgy hallottam, a kristályokra fáj a foguk.

– Ez csak szóbeszéd. Talán nem is igaz.

– Hát akkor tisztázni kellene a helyzetet! Javasolni is fogom apának, hogy

üljön le tárgyalni a tündérek vezetőivel.

– Aha – somolygott a herceg. – Már megint szervezkedsz… komolyan

mondom, ezerszer jobb uralkodó lennél, mint amilyen én leszek… kár,
hogy csak férfiágon öröklődhet a trón, szívesen átadnám neked, hugi. És ha
eddig abban a hitben éltél, hogy uralkodni akarok, hát óriásit tévedtél.

Az uralkodás félelmetes dolog. Nem hiszem, hogy menne nekem.

– Kishitű vagy – csóválta meg a fejét Dianté, és megpróbált olyan biztatóan

mosolyogni a fivérére, amennyire csak kitelhet az embertől, amikor jól
tudja, hogy minden igyekezete hiábavaló. Sajnos el kellett ismernie, hogy
Nikiász nem örökölte apjuk vezetői tehetségét, és ez nemcsak abban
nyilvánult meg, hogy örökké csak a bajt kereste és a lányokat kergette. A
fiúnak kicsi kora óta gondok voltak a figyelmével, semmire sem tudott
néhány percnél hosszabban koncentrálni, és ha olyan komoly dolgokkal
„zaklatták”, mint az uralkodástan, látványosan kétségbeesett. Vitathatatlan
tény, hogy a trónörökös nem született olyan okosnak, mint apjuk vagy maga
Dianté, de legalább az mellette szólt, hogy minden szertelensége ellenére
jóindulatú volt. Ha trónra lépésekor megfelelő tanácsadókat választ maga
mellé, a nagy szíve és népe iránti szeretete talán elég lesz ahhoz, hogy
megállja a helyét.
Talán.

Dianté elhatározta, hogy mindvégig támogatni fogja a testvérét, és ha kell, a

háttérből segít neki kormányozni is. Egyelőre azonban nem fenyegetett az a
veszély, hogy Nikiásznak trónra kelljen lépnie, hiszen apjuk alig múlt
nyolcvankét éves, amely atlantiszi mércével mérve csupán középkorúnak
számított***. Damianosz király erős és energikus volt, szőke szakállába
alig vegyültek még ősz szálak, és Dianté ritkán látta őt idősnek és
törődöttnek – csak olyankor, amikor elvesztett feleségére gondolt. Mert a
hercegnő biztos volt benne, hogy valahányszor apja tekintete a horizont felé
réved, őt látja. A szeretett nőt, aki nyolc éve már csak az emlékeiben él.

Dianténak is nagyon hiányzott az édesanyja, és Nikiásznak is, bár a fiú ezt

leplezni próbálta.

Abban a lány mindenesetre biztos volt, hogy apjuk szenved legjobban a

királyné hiányától, és ez a szenvedés volt az, amely az elmúlt évek során
megkeményítette a szívét. Damianosszal sosem volt egyszerű szót érteni, de
felesége halála óta még annyira sem, mint azelőtt.

– Azt mondod, kishitű vagyok? – szólalt meg néhány pillanatnyi csend után
Nikiász. – Meglehet. De akkor sem hiszem, hogy az esetleges tárgyalások
bárhova is vezetnének. Ez a népség túlságosan hebehurgya, apánk pedig
túlságosan hajthatatlan.

– Meglátjuk – felelt a lány. – Legalább meg kell próbálni.

oOo

– Amit a népetek azóta művel, hogy betettétek a lábatokat a szigetünkre, az

egyszerűen elfogadhatatlan! Nincs rá mentség! – dörögte Damianosz király.
Hangja valósággal visszhangzott a palota fogadótermének márványfalairól,
és a tündérkövetség egy-egy tagja idegesen összerándult a szokatlanul erős
hangtól.

Dianté aggódva figyelte a jelenetet, mely a kezdetek kezdetétől fogva baljós

előjeleket hordozott.
A tündérek vezetői – egy páros, akik magukat Midhir és Morrighan néven
mutatták be – közölték, hogy nem ártó szándékkal jöttek a szigetre,
mindössze azért, hogy az általuk egy istennő

könnyeiként tisztelt csodálatos kristályok közelében legyenek. Erre

Damianosz király csak egy gunyoros szájelhúzással válaszolt, mintha azt
akarná némán közvetíteni: „efféle istennő nem is létezik, ti ostobák”, de
amikor a tündérek leszögezték, hogy semmi áron sem hagyják el a szigetet,
Atlantisz uralkodójának ugyancsak elfelhősödött a tekintete.

– Néhány tündértársunk túlkapásaiért nem mi vagyunk a felelősek! –

válaszolt Damianosz vádjaira a tündérkirálynő.

– Egy uralkodó minden alattvalója tetteiért felel! – Atlantisz uralkodója a

trónja karfájára csapott.

– Ha az én népem fiai szórakoznának azzal, hogy megrongálják más népek

háztetőit, hogy direkt beessen az eső, vagy kiöntik más népek liszt-
készleteit, hogy vízzel keverve csiriz-szobrokat emeljenek, akkor én bizony
igazságot szolgáltatnék!

Mintha léteznének rajtunk kívül más népek is a Földön, akik házakat

építenek és kenyeret sütnek, jegyezte meg magában Dianté. Tisztában volt
vele, hogy az egész bolygón az atlantiszi az egyetlen emberi társadalom,
amely házakban lakik és kulturáltan étkezik. Úgy hallotta, hogy mind a
keletre fekvő nagy kontinenst, mind a távoli nyugaton húzódó, két részből
álló kontinenst olyan szőrös, állatbőrökbe bugyolált emberek lakják, akik
nyers húst esznek és a testvéreikkel vagy gyermekeikkel párosodnak.
Civilizálatlan szörnyetegek.

– Mi megpróbáltunk igazságot szolgáltatni – felelt Damianosz szavára a

feleségéénél jóval vékonyabb, határozatlanabb hangon a tündérkirály –, és
gyanakszunk is, hogy kik tehették, de még nem sikerült rájuk bizonyítani a
bűnösségüket!

– Hát akkor próbálkozzatok tovább, de csak azután, hogy elhagytátok a

birodalmamat! Nem tűröm meg Atlantiszon a betolakodókat, főleg ha nem
járulnak hozzá a népem jólétéhez, hanem egyenesen fenyegetik azt!
– Nem az egész tündérnép olyan, mint az a néhány szertelen kölyök! –
védekezett erőtlenül Midhir király. – Hinned kell nekünk!

– Apám – szólalt meg Dianté, noha maga sem értette, honnan vette hozzá a
bátorságot. – Abban igazuk van, hogy nem lehet egy egész népet elítélni
néhány tagjának bűneiért… és tulajdonképpen nem voltak annyira
szörnyűek azok a csínyek. Senki sem sérült meg, csupán rossz tréfának
találták a dolgot. Ha rá tudnánk venni a tündéreket, hogy a sziget északi
részén telepedjenek le, a tengerparton, és ne jöjjenek a város közelébe, nem
lenne velük bajunk. Békésen élhetnénk egymás mellett, és lehet, hogy a
varázserejük idővel még hasznunkra is lehetne.

Damianosznak megremegett a bajsza, és a lánya látta rajta, hogy nem örül a

kotnyeleskedésnek, de fontolóra veszi az elhangzottakat.

– Talán – morogta végül. – De valóban vissza kell fogniuk magukat, nem

bóklászhatnak a városban, és nem idegesíthetik a népemet! A kristályokat
pedig végképp hagyják békén!

– Nem mi vagyunk azok, akik bántják a kristályokat, hanem ti! – vetette

oda erélyesen Morrighan.

– Úgy bántok Tündéranya szent könnyeivel, mintha csak durva használati

tárgyak lennének!

Meggyalázzátok őket! Tudjuk, hogy számotokra mi vagyunk a betolakodók,

és nincs itt szavunk, de arra kérünk, hagyjatok fel a Könnyek használatával,
hadd pihenjenek békén a természetben, ahogy Tündéranya is akarta volna!

Dianté a bátyjára pillantott, és látta, hogy Nikiász a szemét forgatja.

– Tévedésben éltek – válaszolt Damianosz komoran. – Azok a kristályok az

oreikhaloszok, és bár kiváló tulajdonságaik vannak, hiszen energiát
termelnek, gyógyítanak és információkat tárolnak, attól még nem többek,
mint tárgyak. Lélektelen tárgyak. Semmi közük a ti állítólagos
Tündéranyátokhoz, és sosem mondanánk le a használatukról!
Morrighannak könnyek gyűltek a szemébe, de Dianté biztos volt benne,
hogy ezek nem egy megbántott nő könnyei, sokkal inkább olyasvalakié,
akinek valaki másért vérzik a szíve.

Valószínűleg Tündéranyáért, már ha hinni lehet az efféle ostoba meséknek.

A hercegnő

Poszeidónon kívül semmiféle istenségben nem hitt, ahogy az atlantisziak

nagy része sem. Az életüket egy szigeten élték le, az óceántól körülzárva, és
bár jó pár ezer éve feltalálták már a repülőszerkezeteket, amelyekkel
képesek voltak bejárni az egész bolygót, az életüket javarészt mégis a
tenger határozta meg. A tenger pedig Poszeidóntól függött.

– Ez az utolsó szavad, Atlantisz királya? – szegte fel a fejét Morrighan, és

szemében már nem csillogtak könnyek, valószínűleg varázslattal száríthatta
fel őket.

– Ez – válaszolt Damianosz.

– Akkor nem hagysz nekünk más választást – cincogta Midhir. – Meg kell
mentenünk tőletek Tündéranya könnyeit!

Dianté hallotta, ahogy fivére levegőért kap, és érezte, hogy saját szívverése
is felgyorsul. Ezek a kis mitugrászok azzal fenyegetőznek, hogy erőszakkal
veszik el tőlük a kristályaikat? Az oreikhaloszokat, amelyeknek jóformán
mindent köszönhetnek – a világítást, a repülőszerkezeteket, a hajók
energiaellátását, a komputereket, a könyveket, a gyönyörű áttetsző
szobraikat és poharaikat – úgyszólván a tudományok és művészetek
egészét?

Néma felháborodásából egy hangos, csörrenéstől kísért robaj zökkentette

ki. Még sosem hallott ehhez fogható zajt, mintha valami felrobbant volna,
egy pillanattal később pedig kristálypoharak százait vágták volna teljes
erőből a márványpadlóhoz.

– Mi volt ez? – ugrott talpra az apja, és király létére valósággal utat kellett
törnie magának a tömegen keresztül, ugyanis az összes udvaronc a
trónterem távoli végéből nyíló ablakokhoz sereglett, hogy megnézzék,
honnan jött a különös zaj.

Dianté Nikásszal együtt apjuk nyomában furakodott át az emberáradaton, és

csak akkor vált könnyebbé az előrehaladásuk, amikor Damianosz
varázslattal szétválasztotta a bámészkodók tengerét. A hercegnő tudta, hogy
apja csak a legvégső esetben folyamodik mágiához, mert nem szívesen
varázsol, bár sosem értette, miért. A fivére valósággal lubickolt saját
varázserejében, és kicsi korától fogva fitogtatta azt a húga és az egész
udvartartás előtt.

– Ez… ez… ez már tényleg több a soknál! – kiáltott fel Damianosz, és

Dianténak lábujjhegyre kellett állnia, hogy átlessen apja széles válla fölött.
A palotaudvar látványa azonnal megérttette vele, miért kelt ki magából
ennyire a király. Odalent apró kristálydarabkák ezrei csillogtak nedvesen a
napsütésben, s ahol néhány pillanattal ezelőtt még a birodalom legszebb,
leghatalmasabb kristályszökőkútja állt hófehér márványlapoktól körülvéve,
most egy kráter tátongott, mint valami ijesztő, fekete seb a nagy fehérség
közepén.

A hercegnő arra következtetett, hogy varázslattal láthatatlanná vált tündérek

semmisíthették meg a palota büszkeségét, s ami még rosszabb, ezzel
kétszeresen is halott feleségére emlékeztették Damianoszt. A szökőkutat a
király ajándékozta arájának nászajándékul, és a kút melletti lugas lett az ifjú
királyné kedvenc pihenőhelye. Ha becsukta a szemét, Dianté lelki szemei
előtt az édesanyja jelent meg, ahogy a szökőkút peremén üldögélve egy
kristálykönyvet olvas és élvezi, ahogy a hűs vízpermet enyhíteni próbál a
nyári nap melegén.

De nem ez volt az egyetlen ok, amiért apjukban keserű emlékeket

ébreszthetett az eset.

– Szóval azt mondtad, az eddigi csínytevéseik közben nem sérült meg

senki, igaz? – förmedt a lányára a király. – Hát ebben megsérülhetett volna
valaki! Meg is halhatott volna! Ennek véget kell vetni. Most. Azonnal!

– De apám...
Damianosz azonban már nem is hallotta lánya hangját; keserű dühtől
szikrázó szemekkel csörtetett vissza Midhirhez és Morrighanhoz, és
fenyegetően föléjük magasodva így szólt:

– Ha holnap reggel csak egyet is a szigeten találok közületek, nem állok jót
magamért. Tűnjetek el!

Mind!

– Sajnálom... de nem tehetjük – húzta ki magát a tündérkirálynő, és ha meg

is ijedt, nem látszott rajta.

– Akkor én is sajnálom... de nem hagytok nekem más választást – morogta

a király. – Nikiász!

Gyere velem!

A trónörökös összerezzent, és olyan arccal bámult apjára, mintha azt akarná

mondani: „Pont én? Pont most? Pont veled?”. Dianté megállapította, hogy
ikertestvére még az előző éjszakai menekülése során sem látszott ennyire
megszeppentnek.

– Apám, nyugodj meg, kérlek! Nem lehetne...? – kezdte, de a király

haragtól izzó tekintete beléfojtotta a szót.

A hercegnő némán figyelte hát, ahogy bátyja idegesen nyeldekelve követi

apjukat, ki a trónteremből.

Mire készül? – szorította össze szívét a félelem. Mert hogy semmi jóra, az
bizonyos.

oooooOOOooooo

* A király általában csak első fiára örökíti át a varázstehetséget, és igen

ritka az, hogy a másod-vagy harmadszülött fiú is rendelkezzen mágikus
képességekkel.

** A tündérek nagyjából egy méter magasak. Az atlantisziak szemében

tehát „kis mitugrászok”.
*** A hajdani atlantisziak szép kort értek meg, nem voltak ritkák közöttük
a kétszáz-kétszázötven éves emberek sem. A szigetük pusztulása után
azonban ez megváltozott… ahogy az életükben minden más is. No, de ne
menjünk a dolgok elébe, elvégre ebben a történetben még létezik a sziget!

Második fejezet

Az üldözött

Nikiász a torkában dobogó szívvel követte apját a tömegen át, ki a

trónteremből, végig a folyosón, majd fel „a király gondolkodó szobája”
néven ismert helyiségbe. Ebbe a szobába Damianoszon és a takarítókon
kívül más ritkán kapott bebocsátást. A helyiség nem volt különösebben
nagy, épp csak akkora, hogy a király kényelmesen tudjon fel-alá járkálni
benne, s a szerény berendezés, amely mindössze egy karosszékből és egy
kristálytartó állványból állt, szinte elveszett a csaknem üres szobában, már-
már a tágasság látszatát kölcsönözve neki.

Az egyetlen ablakon kevéske fény szüremlett be, de az ifjú herceg úgy

sejtette, apja félhomályban jobban tud gondolkodni, mint úgy, ha az egész
helyiség fényárban úszik.

Ahogy beléptek az ajtón, a fiú várakozásaival ellentétben a király nem

kezdett fel-alá járkálni, de még csak a karosszékbe sem dobta le magát,
hanem egyenesen a kristályhoz viharzott, és olyan vehemenciával nyomta
rá a kezét, hogy az áttetsző felszín zölden izzott fel az ujjai alatt.

Nikiász ezelőtt csak egyetlen egyszer járt ebben a szobában, úgy tizenkét
éves kora körül, amikor megkérdezte apjától, hogy mire jó a hatalmas,
gömbölyűre csiszolt kristály. Damianosz úgy felelt, hogy az oreikhalosz a
nagyobb varázslatokhoz szükséges, mire fia azt akarta tudni, hogy maga a
kristály is tud-e varázsolni. „A kristálynak nincs saját varázsereje, fiam” –
válaszolt a király, „a mágia csak bennünk, az atlantiszi királyi család
férfitagjaiban él. A kristály azonban segít abban, hogy jobban tudjuk
fókuszálni az erőnket.” Ekkor a kis Nikiász azt kérdezte, mit jelent a
„fókuszálni” szó, mire az apja lemondóan felsóhajtott, majd lassan és
szájbarágósan elmagyarázta a jelentését.
A herceg gyermekként nem értette, apja miért látszott olyan csalódottnak a
kérdése hallatán, de most, ahogy visszatekintett a tíz évvel ezelőtti
eseményekre, hirtelen rádöbbent: Damianosz már akkor látta rajta, hogy
nem különösebben értelmes, és szégyellte őt. A fiúnak az évek során
sokszor eszébe jutott, hogy apjuk talán sokkal kedvesebb és megértőbb
lenne vele, ha a húga eszét örökölte volna, sőt, talán annak örült volna
legjobban, ha ikrek helyett egyetlen gyermeke lenne csupán: egy fiú, aki
magában egyesíti a varázserőt és a sziporkázó értelmet. De Poszeidón
kibabrált velük, amikor e két nemes tulajdonságot szétválasztotta, és két
külön testben helyezte el: két tökéletlen „félembert” alkotott ahelyett, hogy
egy tökéleteset teremtett volna.

Nikiász tudta, hogy Dianté csak egészen kicsi korában irigykedett az ő

varázshatalmára, de ahogy a kislány nőtt és okosodott, túltette magát a
dolgon. Ő maga viszont sosem volt képes megemészteni, hogy a testvére –
aki ráadásul lány – százszor eszesebb nála. Most is bármit megadott volna
azért, hogy olyan okos legyen, mint Dianté, hiszen akkor könnyedén rájött
volna, mire készül az apjuk. Így azonban kénytelen volt összeszedni a
bátorságát, és kibökni:

– Mit csinálsz, apám?

– Véget vetek ennek az egésznek – felelt a király anélkül, hogy fiát akár
csak egy pillantásra is méltatta volna.

– Véget… véget vetsz? Csak nem akarod… megölni a tündéreket?

– Jaj, Poszeidón szerelmére, nem lehet ennyire lassú a felfogásod! – csattant

fel a király.

De, sajnos lehet, komorult el még jobban Nikiász.

– Nem érted, igaz? Nem az életüket veszem el, hanem azt, amivel árthatnak
nekünk!

A fiúnak beletelt egy kis időbe, mire felfogta, miről van szó.
– A varázserejüket? De… de hát azt hogy tudod…? Hiszen olyan sokan
vannak, te meg egyedül!

– Sokan? Talán kétszázan – válaszolt a király. – Egyébként sem vagyok

egyedül. Itt vagy te is.

A herceg úgy érezte, mintha teljes erőből arcul csapták volna.

– Nem! Én ilyesmiben nem veszek részt!

– Vagy részt veszel benne, vagy holnap hozzád adom az első lányt, aki
szembejön velem a folyosón, még akkor is, ha olyan rút, mint egy
bányarém!

Nikiász összerezzent. Gyerekkorában sok mesét hallott a kristálybányák

réméről, aki csak az oreihaloszok között érzi jól magát, és kedvenc
elfoglaltsága, hogy a bányászokat riogatja.

Persze tudta, hogy mindez csak mese, de esze ágában sem volt még
megházasodni. Apja eddig tolerálta a nőügyeit, de Nikiász már évek óta
aggódva várta, hogy egy szép nap betelik a király kristálypohara. Hát most
be is telt, csakhogy nem a fia élvhajhász viselkedésével, hanem a tündérek
túlkapásaival – és ennek mégis ő issza meg a levét! Őt kényszerítik bele
olyasmibe, amit nem akar!

De van joga ilyen gonoszságot elkövetni – megfosztani egy népet

legfontosabb képességétől, jóformán létének értelmétől – csak azért, hogy
az ő élete továbbra is kényelmes legyen?

Valami a lelke mélyén azt súgta, hogy nincs.

Amikor azonban apja dühtől izzó szemébe nézett, tudta, hogy nem mer
nemet mondani. Mert ő

világ életében ilyen gyáva volt.

Nyelt egyet.
– Rendben. De csak ha tényleg nem pusztítod el őket. Gyilkosságban sosem
vennék részt.

– Nem is arra kértelek – felelt Damianosz.

Kértél? Inkább parancsoltál…

– De tényleg az gondolod, hogy a kettőnk ereje elegendő lesz ehhez?

Hiszen ők mégis kétszázan vannak, mi meg csak ketten!

– Hiszem, hogy elég lesz, ha mindketten egyszerre fókuszáljuk erőnket a

kristály segítségével, hiszen mindkettőnk ereje sokszorosa egy ilyen
mitugrász kis tündérének…!

– Ezt honnan tudod, apám? – vonta össze a szemöldökét a herceg.

– Amikor kezdett elmérgesedni a helyzet a… „vendégeinkkel”

kapcsolatban, arra utasítottam Praksziszt, hogy alkosson egy műszert,
amely képes mérni a varázserő-szinteket. A műszere szerint az enyém
csaknem nyolcezer egység, a tiéd pedig csaknem kilencezer. A tündéreké
ehhez képest fejenként nagyjából száz. Mivel kétszázan vannak, az
összesen húszezer varázsegységet jelent, amelyet a mi tizenhétezrünk
segítségével kell elvennünk tőlük. Ha pedig a kristály rásegít, nem
vallhatunk kudarcot. Gyere, tedd ide a kezedet az enyém mellé!

Nikiász rossz szájízzel engedelmeskedett. Ahogy ujjai az oreikhalosz

felületéhez értek, az még jobban felizzott, mint az előbb, amikor csak apja
keze érintkezett vele. Már az egész szoba zöld fényben fürdött.

– És mégis… mit csinálsz a tündérekkel, miután elvetted az erejüket? –

kérdezte sután. –

Gondoskodsz róla, hogy biztosan elhagyják a szigetet? Sőt, nem lenne

egyszerűbb varázslattal elűzni őket, anélkül, hogy bármitől is
megfosztanánk őket?

– Nem – válaszolt komoran a király. – Ha megmaradna a varázserejük,

visszajönnének, és sosem lenne nyugtunk tőlük. Nem tarthatják meg a
varázserejüket. Semmiképp. De ha már annyira maradni akarnak, hát hadd
maradjanak!

A fiú zavarodottan meredt az apjára – talán megbolondult az öreg? Hiszen

minden szava ellentmond egymásnak!

– Ha nem kívánatos a jelenlétük, miért marasztalnád őket? Én ezt nem

értem!

Damianosz jéghideg pillantással sújtotta: ebben a pillantásban benne volt

minden lenézés, amelyet kicsi kora óta éreztetett örökösével.

– Hát nem egyértelmű? Jól fognak jönni a kristálybányákban. Ott úgyis

mindig munkaerő-hiánnyal küzdünk.

Nikiász úgy rántotta el a kezét a kristályról, mintha megégette volna az

ujjait.

– Szolgák lesznek? És a rabjaink?

– Szolgák és rabok. Rab szolgák. Rabszolgák – ízlelgette a szót Damianosz.

Az ifjú hercegben fortyogni kezdett a düh. Tudta, hogy apja sosem volt
különösebben lágyszívű

ember, és anyjuk halála óta tettei néha ijesztő könyörtelenségről

tanúskodtak, de ezt nem nézte volna ki belőle. Még akkor sem, ha az iménti
eset pontosan anyjuk halálára emlékeztette őt.

Márpedig afelől kétsége sem volt, hogy a szétrobbant kristályszökőkút azt a

napot idézte a király emlékezetébe, amikor elvesztette imádott feleségét.

Nikiásznak valósággal beleégett a memóriájába az a szörnyű pillanat,

amikor egy csaknem kész kristályszobor összeomlott és maga alá temette az
édesanyját. Egy építkezésen jártak: anyja, apja, Dianté és ő, hiszen a királyi
család feladataihoz hozzátartozott az efféle reprezentáció

– időnként látogatást kellett tenniük üzemekben, ellenőrizni a gyártást, vagy

építkezéseken, felmérni, hogy haladnak a mesteremberek.
Anyja halála szörnyű emlék volt, amelyet a fiú mind a mai napig nem tudott
teljesen feldolgozni, mégis úgy érezte, apjának nincs joga ilyen kegyetlen
büntetéssel sújtani az egész tündérnépet, különösen azért nem, mert nem is
elsősorban rájuk haragszik, hanem arra a szerencsétlen szobrászmesterre.
Az a mester azonban már évek óta az óceán mélyén pihen: Damianosz
éktelen haragjában még aznap kivégeztette, de nem engedte, hogy teste az
atlantiszi anyaföldben nyugodjon. Még ezt a tisztességet is megtagadta
tőle… pedig az egész csak baleset volt. Nikiász biztos volt benne, hogy az a
szobrász nem akart senkinek sem ártani, abban pedig még biztosabb volt,
hogy édesanyja nem akarná, hogy férje és fia egy keserű emlék miatt
ekkora bűnt kövessen el.

– Én ebben nem segítek neked! – lépett hátra a fiú, és karba tette a kezét. –
Felőlem kényszeríts rám egy rút menyasszonyt, bánom is én, de ne várd,
hogy tönkretegyek egy egész népet!

– Hogy tönkretedd őket? Miről beszélsz, fiam? – emelte fel a hangját a

király. – Ők tesznek tönkre minket, ha nem cselekszünk! Amit teszünk, a
népünkért tesszük – Atlantiszért! És neked, mint a trónörökösnek,
kötelességeid vannak a népeddel szemben!

– Abba még beleegyeztem, hogy elvegyük a varázserejüket, ha tudjuk –

válaszolt dacosan a fiú –, de abba már nem, hogy rabszolgát csináljunk
belőlük! Egyáltalán, hogy akarod itt tartani őket? Hiszen tudnak repülni, és
nem hiszem, hogy a röpképesség feltétlenül kapcsolatban állna a
varázserővel! Ha szárnyuk van, mint a madaraknak, akkor el is tudnak
repülni!

A király egy hosszú pillanatig megütközve meredt a fiára, majd halovány

mosolyra húzódott a szája.

– Most először hallottam tőled okos beszédet. Talán mégsem vagy annyira
reménytelen eset, kölyök. Jól mondtad, lehet, hogy a mágiavesztés nem
elég ahhoz, hogy itt marasztaljuk őket… hát akkor elvesszük a repülési
képességüket is!

Nikiásszal megfordult a szoba. Poszeidónra, miért nem volt képes tartani a

száját? Bezzeg a húga tudta volna, hogy nem szabad ilyesmire rákérdezni,
mert pont ezzel a kérdéssel fogja rávezetni apjukat, hogyan legyen még
kegyetlenebb!

– Komolyan mondtam – válaszolt konokul. – Nem veszek részt benne!

– Akkor hazaáruló vagy. Elárultad Atlantiszt. Elárultad a népedet.

– Azzal, hogy nem teszek rabszolgává egy másik népet? Itt már rég nem
arról van szó, hogy megvédjük a saját népünket, apám! Te már nem látsz a
vak gyűlölettől!

Damianosz vett egy mély levegőt, és a fiú látta rajta, hogy csak nehezen
türtőzteti magát.

– Ők akartak itt maradni a kristályaink mellett. Én csak megadom nekik a

lehetőséget az örök maradásra, és mindeközben biztosítom népem számára
a békét.

– És mi lesz a szabadsággal? – érvelt esetlenül a herceg. – A tündérek rá

fognak jönni, hogy mit sem érnek nekik a kristályok, ha közben ők maguk
nem szabadok!

– Pontosan. Semmi nem ér semmit, ha nem vagy szabad – felelt a király

kimért hangon, és olyan kihívóan nézett a fiára, hogy annak görcsbe rándult
a gyomra. – Lennél inkább te a fogoly? A palota foglya? Teszem azt… a
saját szobád foglya… mindörökké?

– Ez zsarolás – szegte fel a fejét a fiú. – Aljas zsarolás.

– Tudom, hogy az – felelt az apja –, és sajnálom, hogy erre kell

kényszerítenem téged, de szükségem van a segítségedre. Egyedül biztosan
nem sikerülne.

Nikiász kipillantott a „gondolkodó szoba” parányi ablakán: odakint teljes

szépségében tündökölt a tavasz, a nap aranyfényben fürösztötte a sziget
peremén zöldellő dombokat, és valóságos virágtenger hullámzott a szélben
a palotakomplexumnak helyet adó magaslat és a parti dombok között.
Sárga, fehér, rózsaszín… és a távolban az óceán kékje szinte egybeolvadt az
éggel, az ember képtelen volt eldönteni, hol ér véget az egyik, és hol
kezdődik a másik. Számára a tavasz mindig maga volt a szabadság, és nem
tudott volna lemondani róla. Még a tündérek kedvéért sem.

Hatalmas sóhajjal visszafordult apja felé, és kezét ismét a gömbölyű

oreikhaloszra helyezte.

– Hát jó, csináljuk. De ezt sosem bocsátom meg neked.

És saját magamnak sem.

Breck olyan gyorsan repült, hogy szárnyai már-már görcsbe rándultak, de

tudta, hogy nem adhatja fel. A királyi pár tünd-őrei a nyomában voltak, és
addig fogják üldözni, amíg őt is kézre nem kerítik, akárcsak a tettestársait.
Bár ki nem állhatta őket, most mégis őszinte csodálattal adózott a tünd-
őröknek, akik a kristályszökőkutas incidens után azonnal reagáltak és
üldözőbe vették a helyszínről elillanó ifjoncokat. Midhir és Morrighan őrei
ugyanis rendszerint nem szoktak ilyen szemfülesek lenni: odahaza, a messzi
északon mindig nehezükre esett elkapni az emberek barlangjaiban
betyárkodó tündérkölyköket, és eddig az atlantiszi tartózkodásuk során sem
sikerült soha fülön csípniük őket egy-egy csíny után. Most azonban mintha
komolyabban vennék a hajszát, mint máskor – talán mert ezúttal az ifjak
tényleg túllőttek a célon?

Breck gondolatban megrántotta a vállát, és az egyik tünd-őr bénító

varázssugara elől kitérve bevágódott egy keskeny sikátorba, lekaszálva egy
erkélyről egy cserepes virágot, és magával sodorva egy szárítókötelet,
amelyen két ház között számos hófehér tóga lengedezett a szélben.

Heves hadonászás után már épp sikerült leráznia kéretlen lepleinek nagy
részét, amikor egy újabb varázssugár súrolta a fülét és csapódott be egy ház
hófehér falába.

Valószínűleg a levegőben lebegő és lassan aláhulló ruhadarabok zavarhatták

meg az üldözőit, de Breck látta a szeme sarkából, hogy számos mágikus
lövedék követi a tógák útját, mintha a tünd-
őrök azt hinnék, valamelyik tógában ő maga ereszkedett megadóan a földre.
Hát még mit nem!

Ő aztán nem adja fel ilyen könnyen! Nem, kérem, Brecket nem lehetett
megállítani, ha valamit vörös loknis fejébe vett. Márpedig ha ő úgy
gondolta, hogy itt az ideje egy jó kis vadember-bosszantásnak, akkor elment
mamutagyarral zsonglőrködni, akár tetszett ez a többieknek, akár nem. Ha
az atlantiszi házak cserepeit szottyant kedve ellopkodni, akkor azt tette, és
ha úgy határozott, hogy ideje móresre tanítani ezeket a barbárokat, akik
alantas eszközként használják Tündéranya könnyeit, akkor azt tette.

Legutóbbi akciójának is az volt a célja, hogy felhívja az atlantisziak

figyelmét: ha nem mondanak le a szent könnyek istenkáromlásnak tetsző
használatáról, akkor búcsúzzanak el tőlük örökre. Mert inkább a Tuatha de
Danann pusztítsa el ősük szent ereklyéit, mint hogy hagyják, hogy zsarnok
emberek évezredeken keresztül megalázó munkára fogják azokat.

Breckről sok rosszat el lehetett mondani a szertelenségétől kezdve a

pofátlanságáig, de azt nem, hogy ne lett volna mélyen vallásos.* Olyan
családban nőtt fel, ahol kicsi korától kezdve tündéranyás legendákat
meséltek neki, méghozzá azok valódiságában való teljes meggyőződéssel.

A fiú szinte az anyatejjel szívta magába ősei hitét, és roppant mód

bosszantotta, hogy népe nagy része nem mer és nem hajlandó hathatósan
tenni valamit az atlantisziak szentségtörő

kristályhasználata ellen.

Breck hajlamos volt rá, hogy mindenkivel mostohán bánjon, aki nem
osztozik hitében, és csakis olyan tündérekkel kötött barátságot, akik a
hitvilág tekintetében ugyanúgy gondolkodtak, mint ő. Dohnalt például
nemcsak túlzott szabálykövetése miatt vetette meg, de azért is, mert annak
családja a kevésbé vallásos famíliák közé tartozott, és időnként Dohnal
maga is hangot adott Tündéranya létezésével kapcsolatos kételyeinek.
Breck sosem kételkedett abban, hogy Tündéranya valaha a Földön járt, és
ma a túlvilágról vigyázza a Tuatha De Danann népét – és jaj annak, aki
előtte ennek ellenkezőjét meri állítani!
Jelen pillanatban azonban a fiú úgy érezte, neki lesz hamarosan „jaj”, ha
nem sikerül meglógnia üldözői elől. Míg azok a földre hulló ruhadarabokat
követték a tekintetükkel, Breck megszabadult az utolsó ráakaszkodott
tógától, és besuhant egy nyitott ablakon. Azonnal lefékezte lendületét,
hiszen nem tudhatta előre, hogy egy aprócska szobába vagy éppenséggel
egy hosszú folyosóra kerül, és nem akart orral a szemközti falnak vágódni.

Egy pillanatra megállt, és lebegve felmérte környezetét. Egy igen elegáns

folyosóra jutott – a padlón hófehér márványborítás csillogott, a fehér
falakon ízléses halványkék, tengermotívumokat ábrázoló minták futottak
végig, tíz-húsz szárnycsapásnyi szakaszonként pedig hatalmas, hófehér
kaspókban rózsaszín virágoktól roskadozó bokrok álltak. A fényűző
környezet láttán Breck valószínűnek tartotta, hogy vagy egy nemesember
házába került, vagy esetleg egyenesen a palotába sikerült visszarepülnie,
miután annak udvaráról nemrég megszökött. Az eszeveszett menekülés
közben nem is figyelte, merre repül, csak az járt az agyában, hogy
mindenáron le kell ráznia a tünd-őröket. Még semmiféle terve nem volt,
hogy mihez kezd azután, ha sikerül eltűnnie üldözői elől, de úgy vélte, ezt
ráér akkor kitalálni, ha már biztos lehet benne, hogy megszabadult tőlük.

Ebben azonban egyelőre nem lehetett biztos, ezért két ablak között szorosan
a falhoz simult, nehogy a tünd-őrök odakintről megláthassák, és igyekezett
visszafojtani ziháló lélegzetét. A folyosóra ekkor fordult be két egyszerű
tunikát viselő ember, valószínűleg szolgák: az egyikük egy vízzel teli
kristálykancsót cipelt, a másik kezében egy gyümölcsökkel megrakott tálca
volt.

– Persze, hogy kiborult a hercegnő! – magyarázta az egyik a másiknak. –

Az apja és a bátyja csak úgy kiviharzott, szegénynek meg biztos az
édesanyja halála jutott eszébe erről az egész rémes incidensről!

– Igen, borzasztó! – bólogatott a másik. – De azért nagyon kíváncsi lennék,

mire készül a király!

Sosem láttam még ilyen dühösnek… leszámítva persze a felesége halálának

napját. Mindenesetre remélem, hogy elintézi ezeket a nyavalyás tündéreket!

Nyavalyás tündérek? – fortyant fel magában Breck. Nyavalyás atlantisziak!

Egyben mindenesetre biztos volt: ha ez a két szolga hercegnőt és királyt
emleget, akkor ezek szerint visszatért a palotába. Legszívesebben alaposan
bokán rúgta volna magát. Ekkora melléfogást!

A két szolga belépett egy ajtón, majd hamarosan ki is siettek rajta –

pontosabban szólva egy kövérkés középkorú asszony kiterelte őket maga
előtt.

– Menjetek, ne zavarjátok őfenségét! Épp elég nehéz napja volt

szegénykémnek így is! Hess-hess!

A két szolga elviharzott, és az őket követő matróna csoszogása is

hamarosan elhalt a folyosón. Az egyetlen zaj Breck továbbra is nehézkes
lélegzetvétele volt.

– Nézzünk be ide is! – ütötte meg ekkor a fülét egy hang odakintről. A
beszélő tündérnyelven szólt, így a fiúnak kétsége sem lehetett afelől, hogy a
hang az őrök egyikétől származik.

Ajjaj, most aztán itt a baj! Hogy tűnhetnék el előlük, ha esetleg az egész
palotát átkutatják utánam?

Olyan hirtelen jött a mentőötlet, hogy őt magát is meglepte és csaknem meg

is ijesztette. Nem bízott a teljes sikerben, hiszen még sosem próbálkozott
efféle varázslattal. Népük tagjai csak igen ritkán vették fel emberek alakját
– egyrészt azért, mert az embereket szőrös és büdös lényeknek tartották,
másrészt pedig szükségük sem volt efféle transzformációra.** Neki viszont
most mindennél nagyobb szüksége volt rá, hiszen ha láthatatlan tündéri
alakjában maradna, csak az emberi szemek számára lenne láthatatlan, a
többi tündér elől nem tudna elbújni, ahogy eddig sem tudott. Egy láthatatlan
tündér a többi tündér számára mindig látható.

Lehunyta hát a szemét, és minden idegszálával arra a varázslatra

koncentrált, amelyről eddig csak a legendákban hallott. Mivel azonban oly
erősen hitt ősei mítoszaiban, hitt abban is, hogy a bolond Ruarcnak valóban
sikerült emberré válnia, amellyel akkoriban rövid időre divatba is hozta a
tündérnép körében ezt a szórakozási formát. Ha pedig Ruarc meg tudta
csinálni, akkor ő is meg tudja, és kész!
Elképzelte, ahogy karja-lába nyúlni kezd, szárnyai visszahúzódnak a
lapockájába, vörös haja szőkére fakul, égszínkék öltözete pedig fehér
tunikává változik. Érezte, hogy miközben elképzeli mindezeket, a képzelet
valósággá válik. Az utolsó lépés a láthatatlanná tévő bűbáj feloldása volt

– épp időben, ebben a pillanatban ugyanis három láthatóvá vált, marcona

tünd-őr suhant be az ablakon, és kérdőre vonta őt:

– Hé, te, nem láttál errefelé egy vörös hajú tündért?

– Nem én – vonta meg a vállát Breck, és hálát adott Tündéranyának azért a

csodálatos ajándékért, amelyet a népe lazán csak „nyelvtehetség”-nek
nevezett. Pedig több volt ez annál: minden emberi nyelv megértésének a
képessége volt. Mindegy, hogy az emberek a fjordok partjainál éltek vagy
messze délen, esetleg a távoli kontinenseken, a tündérek gond nélkül
megértették és beszélték mindegyikük nyelvét. De csak az emberekét.
Breck néha elgondolkozott rajta, milyen jó is lenne megérteni az állatokat,
de ezt a képességet sosem kapták meg Tündéranyától. Márpedig ha
Tündéranya úgy látta jónak, hogy népe csak az emberhordák nyelvén
értsen, de az állatokkal ne tudjon kommunikálni, akkor biztosan így helyes.

Most mindenesetre nagyon jól jött Brecknek, hogy gond nélkül beszéli az
atlantiszit, ahogy a tünd-

őröknek is kapóra jött ugyanez a tehetség.

– Hmm – méregette őt az egyik tünd-őr gyanakodva. – Olyan ismerősnek

tűnsz, találkoztunk már?

Breck ellenállt a kísértésnek, hogy a szemét forgassa. Eddig engem

üldöztetek, ti idióták!

– Nem hinném – válaszolt lezserül. – Hacsak a trónteremben nem

láttatok… ott voltam a fogadáson… persze csak felszolgálóként.

A tündérek összenéztek, majd az egyikük a fiú felé biccentett, és intett a

társainak, hogy kövessék.
Ti észlények, nézett utánuk fintorogva Breck, ahogy eltűntek a folyosó
kanyarulatában. Ha ember lennék, már hogy láttam volna egy láthatatlan
tündért?

Két lehetőség közül választhatott: megtehette volna, hogy sebtében

visszaváltozik tündérré és kirepül a palotából, amíg ezek a szerencsétlenek
idebent keresik, de dönthetett úgy is, hogy egy ideig még emberként
tetszeleg. Ez utóbbi választással azonban azt kockáztatta, hogy valamelyik
idióta őrnek előbb-utóbb csak leesik, miért is volt annyira ismerős nekik.

Alig néhány másodperce töprengett, amikor közeledő szárnycsapások zaja

ütötte meg a fülét: valószínűleg tényleg leesett valamelyik agyatlannak,
hogy kivel is beszéltek az imént, és visszafordultak, hogy elfogják.

Breck jól tudta, hogy távolról sem mestere a tündérből emberré avagy
emberből tündérré változásnak, így ha ezzel próbálkozna, a művelet
eltartana egy ideig, és üldözői talán épp félig átváltozott állapotban
csapnának le rá, amikor védekezni sem tud. Nem tehetett mást, mint hogy
tovább játssza az embert, de megpróbálja elkerülni társait.

El kellett hát tűnnie. Egyetlen menedéke az az ajtó volt, amelyen keresztül a

szolgák jártak ki-be az imént.

A tünd-őrök szárnycsapásai egyre közelebbről hallatszottak, így Brecknek

egy pillanatnyi vesztegetnivaló ideje sem maradt.

Vett egy mély levegőt, és benyitott, hőn remélve, hogy a szoba lakója nem
fogja sikítozva követelni, hogy távozzon.

– Na csakhogy! – sóhajtott a szobalakó, ahogy egy pamlagon elnyúlva,

várakozásteljesen felnézett rá. – Te vagy az a masszőr, akit Ofélia ígért,
igaz? Azért megtanulhattál volna kopogni! Na mindegy, vágjunk bele!
Amilyen szörnyű ez a fogadás volt, rám fér egy kis lazítás… – Ezzel felállt,
és kioldotta hófehér tógáját, mely kecsesen a márványpadlóra hullott.

Breck tátott szájjal bámult rá. Megért már ezerkétszáznégy évet, de még
sosem látott teljesen mezítelen női testet – nemcsak tündérben, de
ősemberben sem (bár gyanította, hogy ezért még hálás is lehet).
Atlantisziban pedig pláne.

Sokkal szebb volt, mint valaha is képzelte.

Lélegzete és szívverése hirtelen felgyorsult, és ijedten kapta az ágyéka elé a

kezét.

Ebben a pillanatban jobban utálta Atlantiszt, mint valaha.

oooooOOOooooo

* A 15.000 évvel ezelőtt élt tündérek vallásossága egészen másféle volt,

mint napjaink felületes, vagy a középkor mély és komoly vallásossága.
Mind a középkor, mind napjaink vallásos emberéről általában
feltételezhető, hogy nem leli örömét mások bosszantásában. No, a Tuatha
De Danann hitvilágában történetünk idején semmiféle tétel nem kötelezte a
hívőket arra, hogy vallásosságuk jócselekedetekben, avagy a rossz
cselekedetek kerülésében nyilvánuljon meg. Bizonyos szempontból tehát
napjaink vallásainál liberálisabb vallásról volt szó, mely csupán az ősök és
az istenségek tiszteletét írta elő, ugyanakkor ez a tisztelet néha képes volt
olyan méreteket ölteni, hogy ahhoz képest a keresztes lovagok szívében
lángoló hév csupán parázsló zsarátnoknak tűnhet.

Sok tündér – különösen az ifjak – hajlamosak voltak úgy élni, hogy távoli
őseiken és istenségeiken kívül senki mást nem tiszteltek – sem
tündértársaikat, sem az embereket. (Igaz, a tündérek nagy része az
ősemberekben nem sok tisztelnivalót talált, hacsak azt nem, hogy képesek
voltak hegyes kövekkel mamutot ölni. A tündérek egyébként imádtak
mamutvadászatra járni: amikor egyikük izgatottan szétkürtölte, hogy a
hülye vademberek már megint mamutra vadásznak, a tündérek fogtak egy
rakás pattogatott kukoricát***, és odasiettek, hogy láthatatlanul fogadjanak
a vadászat kimenetelére). A 15.000 évvel ezelőtti tündér-hit napjainkra
azonban jelentősen megváltozott, és a mai modern tündérek már jóval
kevésbé hisznek Tündéranyában és a könnyeiben, ellenben tisztelik – vagy
legalábbis igyekeznek tisztelni – tündértársaikat. Az emberekkel
kapcsolatos attitűdjük nem sokban változott: nagy részük továbbra sem
találja őket tiszteletreméltónak, mégis szívesen tartózkodik a közelükben,
így korunk tündérei mamutvadászatok helyett szívesen látogatnak el egy-
egy futballmérkőzésre vagy Lord of the Dance előadásra.

** A leghíresebb eset, amikor egy tündér kénytelen volt megpróbálkozni az

emberré-

válással, jó húszezer éve történt, amikor is Ruarc, az egyetlen tündér, aki

valamiféle születési rendellenesség miatt képtelen volt a láthatatlanná
válásra, azért vette fel egy ember alakját, hogy végigizgulhasson egy jó kis
mamutvadászatot. Az egyetlen gond az volt, hogy ostoba módon nem egy
gyűjtögető asszonynak vagy gyermeknek, hanem egy átlagos testfelépítésű
férfinek álcázta magát, mire a többi ősember arra kényszerítette, hogy ő
maga is részt vegyen a vadászatban.

Csak a varázslatnak köszönhette, hogy egy sípcsonttöréssel megúszta a

kalandot.

*** A közhiedelemmel ellentétben a pattogatott kukoricát nem az ember,

hanem a tündérek népe találta fel, mivel ők már húszezer évvel ezelőtt is
termesztettek kukoricát – igaz, a távoli északon némi varázslatra is szükség
volt ahhoz, hogy megteremjen ez a növény. Az emberek csak jóval később
kaptak rá erre a finomságra: az eddig talált legrégebbi
kukoricamaradványok a mexikói Teohuacán-völgy egyik barlangjából
kerültek elő, és körülbelül hatezer évesek.
Harmadik fejezet
Hasztalan hitviták

A hercegnő, észre sem véve a fiú kendőzetlen csodálkozását – nehezen

leplezett gerjedelmét pedig pláne –, visszafeküdt a pamlagra, és állát a
kezére támasztotta.

– Kezdheted, és közben beszélj hozzám, akármekkora bolondságokról is,

csak feledtess el velem mindent, ami ma történt… nem akarok arra
gondolni, hogy apám és a bátyám mit művelnek éppen a tündérekkel…

Miért, mit művelhetnének? – gondolta Breck. Nem tartotta valószínűnek,

hogy bárki is árthatna a népének, kétszáz ügyes kis varázslénynek... ugyan!

A lányt valószínűleg apja gondolatára rázta ki a hideg, mert egészen

libabőrös lett – a karja, a combjai, és még a…

Breck lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Vagy kétszáz éve nem érzett
hasonló izgalmat egy nőnemű lény láttán, és kétszáz évvel ezelőtt azon a
bizonyos lányon volt ruha. Legalábbis egy kevés.

Nem vagyok normális… ez egy ember! Majdnem olyan borzalmas, mint

azok a szőrös és büdös mamutvadászok!

Orrát azonban nem bűz csapta meg, ahogy közelebb hajolt, hanem valami
finom virágillat, ami a lány bőréből vagy hajából áradt. A fiúnak egyre
hevesebben kalimpált a szíve, minden csepp vérét veszélyes irányba terelve.
Biztos volt benne, ha nem történik valamiféle csoda, olyan kínos helyzetbe
kerül, amilyenbe még a tünd-őrök karmai között sem kerülhetett volna.

– Na, mire vársz? – vetette oda a válla fölött a hercegnő, és továbbra sem
nézett rá, hamvas hátsó fele azonban úgy incselkedett leendő masszőrével,
mintha a lány egyenest a szemébe nézett volna.

Sőt, annál is jobban.

Tündéranya, segíts! – hunyta le a szemét Breck, és a lány hátára helyezte a
kezét. Nem sok fogalma volt ugyan a masszázsról, de nagyanyja, amikor
még élt, időnként megkérte őt, hogy dolgozza meg fájós hátát és vállait.
Csakhogy a nagymama több mint tizenkétezer éves volt, csontos és ráncos,
ráadásul – hála Tündéranyának – masszírozás közben is viselt ruhát.

Jól van… és most gondolj valami undorítóra! – utasította magát a fiú. Na de

mire is? Megvan!

Vademberekre, akik éppen mamutot beleznek!

Minden idegszálával arra koncentrált, hogy megjelenjen lelki szemei előtt

egy jókora darab, bűzösen gőzölgő mamuthús, amelytől még némely
mosdatlan vadember is fintorogni szokott, a kifinomultabb szaglással
rendelkező – és tisztálkodáshoz szokott – tündérekről már nem is beszélve.
Szinte érezte ujjai alatt az érdes mamuthúst… amikor az egész
kényszerábránd szertefoszlott, és csukott szemhéjai mögött is egy
rózsaszínű, érzéki hátsó jelent meg.

Nem! – kiáltott magára ingerülten.

– Mit művelsz? – rezzent össze a hercegnő, ráébresztve Brecket, hogy a

zavaró képeket elfojtandó valószínűleg olyan erővel nyomta bütykeit a lány
bordáiba, hogy annak egy ideig kék-zöld foltjai lesznek.

– Ne… ne haragudj! Megcsúszott a kezem. Még új vagyok…

– Az feltűnt – morogta a lány. – Csináld óvatosabban! Relaxációs masszázst

kértem, nem kínzást!

– Igenis, fenség – válaszolt foghegyről Breck, és igyekezett olyan finoman

gyúrni az érzékeny területet, amennyire csak lehet úgy, hogy a tündérfia rá
sem néz arra, amit éppen csinál. Márpedig ő elszántan elnézett a lány felett:
kiszúrt magának egy cserepes virágot, és úgy szegezte rá a tekintetét, hogy
ha egy kis mágiát is beleadott volna, a virág valószínűleg lángra lobban.
Mert a fiú maga is úgy érezte, hogy lángol.
Megtehette volna, hogy elvarázsolja a hercegnőt, elfeledteti vele, hogy
valaha is itt járt, esetleg megpróbál láthatatlanná válni és elbújni egy
sarokban, amíg a tünd-őrök el nem hagyják a palotát, de valami mégis itt
tartotta, s az ujjvégeit a fenséges vállakra szegezte.

Sosem volt még ilyen közel ahhoz, hogy elmondhassa: valódi szexuális
élményben volt része. Pedig barátai előtt számtalanszor kérkedett már
hódításaival (igaz, neveket sosem említett, mondván, hogy úritündérhez
méltatlan lenne felfedni azon ifjú hajadonok kilétét, akik ártatlanságukat
neki ajándékozták), de mindez csak blöff volt, Breck álmai és vágyai,
melyek kiszínezett mesékben elevenedtek meg.

Az igazság ezzel szemben az volt, hogy a Tuatha De Danann lányai messze

elkerülték népük legnagyobb bajkeverőjét. Néha akadt köztük egy-egy, aki
mély sóhajok kíséretében ábrándos pillantásokat küldött felé, de végül
inkább a józan eszére hallgatott és távol tartotta magát tőle, hiszen tudta: ha
valaha is hírbe keveredik egy efféle rendbontóval, akkor elbúcsúzhat a
tisztességes házassággal kapcsolatos terveitől.

A fiú csak egy leánnyal, Shannával flörtölhetett volna nyíltan, akivel a

szüleik tündrió koruk óta egymásnak szánták őket, csakhogy Shannával a
világon semmi kedve nem volt sem flörtölni, sem semmi mást csinálni. Az
ő látványától nem támadtak piszkos gondolatai, és a vér sem kezdett olyan
erővel dübörögni az ereiben, mint az imént.

Breck el sem tudta képzelni, hogy ha végül házasságra kényszerítik

Shannával, hogy a jó életbe lesznek kettejüknek közös utódai. Merthogy
annak a lánynak a közelében legföljebb a modora merevedik meg, az biztos.
Akárhányszor kénytelen volt beszédbe elegyedni jövendőbelijével, néhány
mondat után úgy érezte, kihalt belőle az életkedv, és már az is csoda, hogy a
szíve öngyilkosság gyanánt nem szűnt meg dobogni, miután az agya
csaknem teljesen leállt mérhetetlen unalmában.

Shanna nem volt ugyan csúnya, de különösebben szép sem, Breck számára
azonban még rusnyán is izgalmas lehetett volna, ha a személyiségét nem
találta volna olyan hervasztóan szürkének.
Egy jó mindenesetre volt abban, hogy most eszébe jutott a menyasszonya:
minden gerjedelme pillanatok alatt elpárolgott, így ha a hercegnő mégis rá
találna nézni, nem szembesülne semmivel, amit nem illik látnia.

– Lejjebb! – mormolta a lány, miután Breck percekig gyúrta a vállait. –

Még lejjebb! – utasította a fiút, mikor annak keze a bordái fölé siklott.

Breck igyekezett nem gondolni arra, hogy veszélyesen közel jár a lány
csípőjéhez, és onnan már csak egy ugrás az abszolút életveszélyes terület.

Kiverte a víz, de minden lelkierejét – sőt, minden mágiáját – arra

összpontosította, hogy ne kerüljön ismét bajba. Olyannyira elmerült az
erotikus gondolatokat elnyomni hivatott mágiában, hogy ujjai végén apró
varázsszikrák tünedeztek fel és szivárogtak a lány bőrébe.

Őfensége felkacagott.

– Mit csinálsz te ott hátul? Ez csiklandoz!

A tündér megborzongott a nevetés hallatán, de ez nem afféle „fúj, már

megint mamutot beleznek”

borzongás volt, inkább valami kellemes fajta. Ezúttal ő lett tetőtől-talpig

libabőrös.

– Megkukultál? – pillantott rá a válla fölött a hercegnő, és ahogy a

tekintetük találkozott, Breck úgy érezte, mint aki fejbe vágtak.

Mamutbelezés! Mosdatlan vademberek! Mamutkaka! Méghozzá hatalmas

halmokban!

– Miért hunytad le a szemedet? Talán belement valami?

– N… nem – nyögte ki Breck, és amikor nagy nehezen sikerült rávennie

magát, hogy kinyissa a szemét, a lányt már ülve találta a pamlag szélén.
Szőke fürtök keretezte arcából kíváncsian villant rá a szeme.

– Jól vagy? – kérdezte olyan gyöngéden, mintha a korábbi parancsolgatós

fruska sosem létezett volna.
Breck szeretett volna olyan vagány lenni, mint mindig, de a hangszálai
ugyanúgy cserbenhagyták, mint a józan esze.

– Ühüm – sikerült kipréselnie.

– Szóval nem vagy rosszul és nem is kukultál meg… legalábbis nem

teljesen – vonta fel a szemöldökét a lány. – Akkor viszont miért viselkedsz
ilyen furcsán? Kétlem, hogy Ofélia szándékosan küldött volna pont egy
kétbalkezes, gyengeelméjű szolgát…

Szavai olyan kedvesen csengtek, hogy a fiú néhány pillanatig fel sem fogta,
hogy sértegetik.

Amikor azonban mégis eljutott a tudatáig, úgy felfortyant, hogy azt a lány
is észrevette.

– Olyan vörös lett az arcod, mint a lemenő nap.

– Nemcsak az arcom lett az, fenség! – csattant fel a fiú, és megrázta a fejét,
mire szőke fürtjei répaszínűvé váltak. – Mellesleg, nem vagyok sem
gyengeelméjű, sem kétbalkezes, épp csak nem szokásom mezítelen nőket
gyömöszölni. Ja, és amúgy szolga sem vagyok. Eltalálod egyáltalán, mi
vagyok, vagy te is olyan gyengeelméjű vagy, mint amilyennek engem
hittél?

A lány falfehérre sápadt.

– Nem… nem vagy szolga? Akkor mit keresel a szobámban? – rebegte, és a

szeme úgy járt körbe a helyiségben, mint aki a menekülési útvonalat keresi,
végül azonban csak a tógáját kapta fel a földről és szorította maga elé. Most
már az ő arcszíne is a naplementét idézte. Ugyan még nem kezdett
sikoltozni, Breck mégsem kockáztathatott: az ajtó felé intett, és mágikus
erőteret vont köré, majd gunyoros mosollyal fordult vissza társnőjéhez.

– Hogy mit keresek a szobádban? Jobbára csak a bajt… Igazság szerint

menekültem azok elől, akik el akartak kapni az után a kis szökőkút-
robbantós incidens után.
– Szóval te voltál…? Akkor te… te egy…

– Tündér vagyok, igen, gratulálok, mégsem vagy olyan gyengeelméjű, mint

hittem! – vágott vissza Breck. Őt aztán nem sértegetheti büntetlenül senki
ember- vagy tündérfia… vagy lánya! Nem bizony!

A szőke szépség elkomoruló tekintete láttán elégtételt érzett. Mintha a

percekkel ezelőtti, szégyenlős-ábrándos fiú sosem létezett volna, ismét
önmaga volt: a Tuatha De Danann legvagányabb és legpofátlanabb ifja, aki
mellesleg gyűlöli az atlantisziakat és bosszút áll rajtuk a Tündéranya
könnyeit ért gyalázatért.

No, talán ezt az egy atlantiszit nem gyűlölte, de nem is szerette, az biztos!
Csinoska, az igaz, de semmi több. Csak egy öntelt, pökhendi, elkényeztetett
úrilány, és Brecket az ilyenek sosem érdekelték. Az igazat megvallva, ha
valaki megkérdezte volna tőle, hogy miféle lányok érdeklik, nem tudott
volna értelmes választ adni. A Shanna-félék garantáltan nem jöhettek szóba,
de a hercegnők még kevésbé. Ő aztán nem esik egy könnyen rabul egy
bájos arcnak, sem egyéb bájos testrészeknek!

Pedig meg kell adni, a lány tényleg rendkívül bájos volt, ahogy elvörösödött
a dühtől.

– Nem vagyok gyengeelméjű! – kérte ki magának.

– Lehet, de én sem, kislány!

– Engem senki sem nevezhet… kislánynak, pláne nem egy magadfajta

betolakodó! Királyi fenség a megszólításom!

– Számomra ugyan nem! Az én királyom Midhir, a királynőm pedig

Morrighan. Még van egy idióta hercegünk is, Brian, de róla inkább ne
beszéljünk… mindenesetre rajtuk kívül nekem senki sem királyi fenség, te
pedig a legkevésbé.

A hercegnő valósággal zihált, látszott rajta, hogy menten szétveti a méreg,

de igyekszik kordában tartani indulatait.
– Ha… ha egyszer menekülés közben kerültél ide… miért maradtál eddig?
Mit akarsz tőlem?

Breck vigyorogva mérte végig az iruló-piruló, ijedt fruskát. Pillanatnyilag

kicsit sem látszott fenségesnek, viszont kétségtelenül megkapó látványt
nyújtott. Egy remegő nő mindig izgató…

– Nyugalom, semmi olyasmit nem akarok tőled, amire gondolsz, hiába is

szeretnéd…

– Arcátlan szörnyeteg! Rögtön őrségért kiáltok!

– Aha… – fonta össze a karját a mellkasán a fiú. – Azt már eddig is

próbálhattad volna, de nem tetted… és valld be, azért, mert a kíváncsiságod
nagyobb, mint a félelmed. Meg persze túl vonzónak találsz ahhoz, hogy
csak úgy elfogass!

– Hogy… hogy lehet valaki ennyire… ennyire…

– Vakmerő? Férfias?

– Bunkó!

– Bunkó? Az az a fa izé, amivel a vademberek a mamutot kergetik, ugye? A

bunkó meglehetősen hatásos fegyver. Erős, mint én vagyok.

– Most már tényleg hívom az őrséget – húzta ki magát a lány, és igyekezett

olyan fenségesen festeni, ahogy csaknem teljesen pucéran lehetséges.

– Hívd csak, szivi, egy mukkot sem fognak hallani bátortalan

hangocskádból… elvarázsoltam a szobát, hogy odakintről senki meg ne
hallja, mi folyik idebent.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón.

– Fenség, a masszőr vagyok, akit Ofélia küldött, bejöhetek?

– Hívd az őrséget! Egy őrült tündér tört be a szobámba! – kiáltott a lány.

– Fenség, a masszőr vagyok, hall engem? – ismételte meg az iménti hang,
és megremegett az ajtó, mintha odakintről megpróbálnák kinyitni, de hiába.

– Látod? – mozgatta meg vörös szemöldökét Breck. – Amíg én nem

engedem, se ki, se be… és senki sem hallja majd a sikoltozásodat.

– Undorító alak vagy! – vetette oda a hercegnő. – Egy lelketlen, romboló

szörnyeteg, aki ráadásul ártatlan lányokhoz tör be aljas szándékkal…

– No, azért a szándékom nem volt éppen aljas, csak el akartam bújni.
Egyébként, a korábbi kérdésedre válaszolva, hogy miért nem hagytam el
rögtön a szobát… kíváncsivá tettél. Nem minden nap van alkalmam pucér
nőket dögönyözni.

Őfensége ütésre emelte a kezét, de néhány nyugtatónak szánt levegővétel

után leengedte.

– Nem süllyedek olyan mélyre, hogy akár csak hozzá is érjek egy
tündérhez! – sziszegte.

– Hadd emlékeztesselek, hogy már hozzámértél. Vagyis… én értem hozzád.

Jó hosszan. – Breck látványosan megmozgatta az ujjait. – Finom bőröd van.

Az ajtó remegése megszűnt, amiből a lány valószínűleg arra következtetett,

hogy a masszőr letett bejutási szándékáról, mert egy jókora sóhaj
kíséretében visszarogyott a pamlagra.

– Miért tetted? – kérdezte hirtelen.

– Már mondtam, nem? Élveztem, hogy nincs rajtad ruha.

– Nem azt! – horkantott cseppet sem fenségesen a hercegnő. – Miért tetted

tönkre a szökőkutat?

– Ja, hogy azt… figyelemfelkeltés gyanánt.

– Mire akartad felhívni a figyelmet? Arra, hogy ütődött vagy? Vagy esetleg
arra, hogy a tündérek rémesen bosszantóak? Mert egyik sem újdonság.
Brecknek rángatózni kezdett a szája széle, amelyet mosolygási ingerként
értelmezett, de hősiesen leküzdött. Volt valami ebben a szőkeségben és az
éles nyelvében, ami nagyon tetszett neki. Még formás idomainál is jobban.

– Tudom, hogy valami romboló szörnyetegnek tartasz minket, tündéreket,

és elismerem, hogy nem minden megmozdulásunk volt tisztességes, de az
sem tisztességes, ahogy ti Tündéranya könnyeivel bántok. Mi csak arra
akartuk felhívni a figyelmeteket, hogy készek vagyunk akár harcolni is
azért, amiben hiszünk.

– Épületek és szökőkutak megrongálását te harcnak nevezed? – ingatta a

fejét a lány, de a rosszallás mellett valami más is bujkált a tekintetében,
amit Breck nem tudott volna nevén nevezni. Mintha őfensége egy kicsit…
szórakozna az egészen? De különös!

A fiú megrántotta a vállát.

– Miért ne? Békés nép vagyunk, nem szoktunk gyilkolni. Mármint,

legfeljebb rágcsálókat a pecsenyéhez, de a mamutokat sosem bántanánk,
egymást pedig végképp nem. Bezzeg az emberek…! Ha valami nem tetszik
valamelyiknek, egyből nekiesik a másiknak, és az egyikük szinte biztos
holtan marad ott.

– Te azokról az emberekről beszélsz, akik a nagy kontinensen élnek, igaz? –

nézett rá érdeklődve a hercegnő. – Tényleg ennyire vadak lennének?

– Azok hát! De mi nem vagyunk azok. Lehet, hogy szertelennek tűnünk

nektek, de csak a tulajdonotokat rongáltuk, titeket sosem bántottunk. És
csak azért rongáltuk meg a dolgaitokat, mert azt akartuk, hogy végre
ismerjétek el, hogy Tündéranya könnyeit tárgyakként használni
istenkáromlás!

– Istenkáromlás? – emelte a mennyezetre a tekintetét a lány. – Ugyan már!

Az egyetlen valamire való isten Poszeidón, és őt aztán nem érdeklik a
kristályaink! Hidd el, ezek a kristályok mindig is a használati tárgyaink
voltak, több százezer éve azok, és soha, semmiféle Tündéranya nem jött
értük, hogy visszakövetelje őket!
– Hát persze, hogy nem jött, hiszen több millió éve halott!

A lány elnevette magát.

– Most meg mi olyan vicces? – fortyant fel Breck.

– Ha halott, már úgysem kellenek neki a könnyek, nem? Akkor meg mit
vagytok annyira oda?

– Hát ti ennyire nem értetek semmit?

– Legfeljebb annyit, hogy vallásos fanatizmusból kezdtétek szétrombolni a

városunkat – felelt élesen a hercegnő.

– Ezt úgy mondtad, mintha szerinted megvetendő dolog lenne hinni

valamiben!

A lány hosszú, töprengő pillantást vetett rá.

– Nem… nem feltétlenül megvetendő. Csak furcsa a számunkra. Mi

Poszeidónon kívül nem hiszünk más istenekben. Régen még csak-csak
hittünk, és néhány templom őrzi is a hajdani istenek emlékét, de ma már
senki sem imádkozik hozzájuk. Azt hiszem, nem tudunk mit kezdeni az
afféle elvakult… vagyis hm… erős hittel, mint a tiétek. Ne haragudj az
elvakultért, nem akartalak megsérteni.

– Ezzel most nem sértettél meg, de pár perce még jóformán minden
szavaddal azt tetted –

somolygott Breck. – Nagyon értesz a sértegetéshez, fenség.

– Te is – vigyorodott el a lány. – Más szájából a „fenség” megtisztelően

hangzik, de a tiédből… felér egy szemérmetlen sértéssel.

– Minden a hangsúlyon múlik – vonta meg a vállát a fiú, és a hercegnő

megkérdezése nélkül lehuppant a szófával szemközti, puha párnákkal
kirakott karosszékbe. – Tudod, valahol szánlak titeket.

– Szánsz minket?
Breck biccentett.

– Szörnyű dolog lehet, ha a tündérfia nem tud semmiben igazán hinni.

Ahogy elnézem, a ti valódi isteneitek a kristályokból épült gépek és
tornyok… és ez nagyon szánalmas.

– Lehet, hogy tényleg az. De attól még nem kellene lerombolnotok őket.

– De igen – felelt a fiú komolyan. – Ha ugyanis nem tesztek le róla, hogy

továbbra is aljas módon használjátok ősünk szent ereklyéit, folytatni fogjuk
a rombolást. Akár tetszik neked, szivi, akár nem.

– Ha még egyszer szivinek nevezel…

– Akkor mi lesz? – villantott rá egy szemtelen mosolyt Breck. – Talán

felpofozol azzal az erőtlen, hófehér kis kacsóddal?

– Egyáltalán nem gyenge a kezem, ahogy én magam sem vagyok gyenge!

Te viszont férfi létedre röhejesen girhes vagy… – mérte végig fitymáló
tekintettel a hercegnő. – Sehol egy izom. Nem csoda, hogy úgy
masszíroztál, mint egy beteges kislány!

Breck szórakozottan mosolygott a hercegnőre.

– Lehet, hogy a karom nem a legerősebb, de tudok varázsolni. És hidd el, a

varázserő többet ér, mint a dagadó izmok.

– A bátyám is tud varázsolni, mégsem úgy fest, mint egy göthös gebe.*

– Már megint sértegetsz. És szerintem élvezed.

– Volna értelme tagadnom? – rándult meg a lány szája széle, mintha egy
mosolyt próbálna elfojtani. – Egyébként úgy hallottam az udvari
tudósunktól, hogy a ti erőtök a közelébe sem ér apám és bátyám erejének.
Gyengék vagytok, tündérke.

– A nevem Breck – hangsúlyozta a fiú. Ki nem állhatta, ha becézgetni

próbálják.
– Breck? – Őfensége prüszköléssel vegyes nevetést hallatott. – Szent
Poszeidón, de idiótán hangzik! Mint valami béka brekegése.

– A mi nyelvünkön annyit tesz, hogy „szeplős”. És hálás lennék, ha nem

űznél gúnyt a nevemből.

Nem én választottam magamnak.

– Ne haragudj. Csak tudod, mifelénk senkinek sincs ilyen… mulatságos

neve.

– Miért, téged hogy hívnak?

– Dianténak.

Ezen most Breck nevetett fel.

– Mi olyan vicces?

– A neved. „Isteni virág”! Mifelénk senkinek sincs ilyen fellengzős neve.

– Te érted a nevem jelentését? – vonta össze a szemöldökét a hercegnő. – Ó,

hát persze, hogy érted, hiszen beszélsz a nyelvünkön, ahogy a többi tündér
is… Csak azt nem értem, hogyan. Talán ez is a varázserőtök része?

– Miért, szivi, talán apád és fivéred varázsereje arra nem terjed ki, hogy
megértse idegen népek nyelvét?

– Ha még egyszer szivinek nevezel… – szorult ökölbe Dianté keze. –

Egyébként nem. Erre nem.

Hogyhogy a ti jelentéktelen kis erőtökből futja ilyesmire?

Breck megvonta a vállát.

– Honnan tudhatnám? Talán nem is a varázserőnk része. De nem hiszem,

hogy ezt bárki is kutatta és bizonyította volna közülünk. Egyszerűen csak
elfogadjuk, hogy így van, és kész.
– Túl sok mindent fogadtok el anélkül, hogy utána járnátok – jegyezte meg
hűvösen a lány. –

Tündéranyával kezdve.

Brecknél most telt be a pohár. Eddig meglepően kellemes társaságnak

találta a hercegnőt, és még azt is hajlandó lett volna elnézni neki, hogy nem
tiszteli szent ősüket, hiszen a többi atlantiszihoz hasonlóan kizárólag
Poszeidónban hisz, de ezúttal arra célozgatott, hogy nekik, a tündéreknek is
el kellene vetniük saját hiedelemvilágukat. Hát azt már nem!

– Engem gúnyolhatsz, de Tündéranyát hagyd ki ebből! – csattant fel, és

dühében az asztalon álló, nyilván Tündéranya egyik könnyéből készült
kristályvázára mutatott. Inkább semmisüljön meg az is, akár a szökőkút
kristályai, mint hogy holmi flancos dísztárgyként mutogassák!

– Mi történt? Miért bámulod úgy a kezedet? – kérdezte kis idő múlva

Dianté.

A tündér ekkor döbbent rá, hogy jó néhány pillanatig meredten bámulta az

ujjait, melyekből egy szikrányi mágia nem sok, annyi sem tört elő.

Ismét a vázára mutatott, és minden erejével arra koncentrált, hogy az a

szeme láttára semmivé váljon, de hiába. Továbbra is békésen csillogott a
kora délutáni napfényben, mintha arcátlan kisgyerek módjára incselkedni
akarna vele: „Úgyse fogsz ki rajtam, bebebeeee!”

– No? – unszolta a hercegnő. – Mi történt?

Brecknek minden vér kifutott az arcából, amitől szeplői csak még

hangsúlyosabbá váltak.

– Azt hiszem… nem tudok varázsolni.

oooooOOOooooo

*A mai modern ló kb. 5 millió évvel ezelőtt alakult ki, és 15.000 évvel
ezelőtt már elterjedt volt Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában, így az
atlantisziak is begyűjtöttek egy párat a kontinensen. Mivel az oreikhalosz
kristályok segítségével könnyen elvégeztek mindenféle nehéz fizikai
munkát, a lovakat csak szórakozásból tartották. Némelyek annyira a lovak
szerelmesei lettek, hogy paripáikat apró kristályokból fűzött láncokkal
díszítették. A tündérek, amikor megláttak egy ilyen felcicomázott lovat,
végleg megbizonyosodtak afelől, hogy az atlantisziak nem normálisak.
Negyedik fejezet
Életmentő döntés

A mai Norvégia területén

Dohnalt egy furcsa villanás ébresztette. Hátát a barlang falának vetve ült, és
végtelen unalmában az egyetlen értelmes tevékenységnek, az alvásnak
hódolt. Ez az átkozott Kő azonban úgy látszik, még ezt az örömöt is el
akarja venni tőle, ahogy a szabadságát is elvette!

Igen, a fiú még hetekkel társai távozása után is haragudott a Kőre. Pedig
volt annyi sütnivalója, hogy tudja, nem a Kő tehet arról, hogy ilyen
szerencsétlen helyzetbe került, hanem csakis ő maga.

Ha nem adta volna gyerekkora óta a túlbuzgó kistündért, és nem törekedett

volna arra, hogy a tündérifjak példaképe legyen, most ő is vígan repdesne a
többiekkel együtt azon a távoli, kellemes klímájú szigeten, és valaki más
rostokolna itt helyette. Esetleg Breck… no, ő aztán megérdemelné,
amekkora egy pernahajder! Az persze más kérdés, hogy Midhir és
Morrighan sosem bízta volna népük legféltettebb kincsét egy Breck-féle
gézengúzra.

És még hálás is legyek őfelségéék kitüntető figyelméért, mi? – gondolta

sötéten a fiú, ahogy feltápászkodott a földről és a hatalmas kristályhoz
cammogott.

– No, veled meg mi történt, mi? – mormolta maga elé, és kezét a hűvös
kristályfelületre helyezte.

Először semmi különöset nem tapasztalt, de ahogy alaposabban megnézte, a

Kő fénye mintha jóval haloványabban pislákolt volna, mint máskor. Mintha
az imént történt volna valami, amire a Kő

szinte… felkiáltott – már amennyire egy villanást a maga tökéletes

némaságában kiáltásként lehet értelmezni –, aztán elhallgatott, és minden
eddiginél mélyebb „csöndbe” burkolózott.
– Nem válaszolsz, mi? – sóhajtott Dohnal. Amióta tündértársai elhagyták a
hideg és rideg északot, alig-alig próbálkozott azzal, hogy kommunikáljon
élete megkeserítőjével, a varázskővel. Most mégis annyira furdalni kezdte
oldalát a kíváncsiság, hogy eltökélte: ha megszakad is, kiszedi ebből az
átkozott vacakból, mi történt!

A Kővel érintkező jobb tenyere mellé helyezte a balt is, és homlokát a

kristály egy kevésbé rücskös felületéhez nyomta.

Áruld el, mi történt! – kérlelte némán, a Kő pedig, legnagyobb

meglepetésére, válaszolt; igaz, ezúttal is zavaros és szinte értelmezhetetlen
módon. Szavak és képek helyett most is csak érzések hullámzottak elő a
kristály mélyéből, egyenesen az ifjú tündér koponyájába és ujjvégeibe,
hogy az agyában történetté álljanak össze: egy hihetetlen történetté arról,
hogy a Tuatha De Danann a messzi idegenben elvesztette varázserejét.

Dohnal néhány pillanat után dühösen lökte el magát a Kőtől.

– Ne szórakozz velem! Már hogy vesztették volna el az erejüket? Méghozzá

az egész nép? Talán azt akarod mondani, hogy én is elveszítettem?

Próba gyanánt szikrákat csiholt az ujjaiból, majd a semmiből életre kelt

varázstüzet diadalmasan a kristály elé tartotta, mintha csak az orra alá
akarná dörgölni: „ennyit a keszekusza meséidről!”

A Kő haloványan villant egyet, amelyet Dohnal értelmezhetett akár egy Kő-

féle vállrándításként vagy beismerő vallomásként is. De inkább úgy döntött,
nem próbál meg ismét beszédbe elegyedni „társával”, mert attól úgyis csak
ideges lesz.

Ahogy a barlang bejárata felé caplatott egy kis friss levegőt szívni, akarva-
akaratlan is átfutott agyán a gondolat: mi van, ha a Kő mégis igazat szólt?
Mi van, ha a többiek tényleg elveszítették az erejüket? Segíthetne nekik ő,
egymaga?

Nem, rázta meg a fejét. Engem eskü köt ahhoz, hogy ne mozduljak e mellől
a nyavalyás sárga kavics mellől, és csak remélhetem, hogy egy nap, néhány
ezer év múlva őfelségéék ígérete szerint leváltanak egy nálam fiatalabbra…
Dohnal tudta, hogy sosem lenne képes megszegni esküjét. A Kőnek
szüksége van a védelmére, őre közvetlen jelenlétére. Ezen múlik a
tündérnép jövője. Mert ha a többiek tényleg el is veszítették az erejüket,
talán akkor sem mindörökre, hiszen ameddig a Kő létezik, az erejük is
létezik, mindössze… nem képesek élni vele.

A válla fölött savanyú pillantást vetett a kristályra. Elkeserítő gondolat volt,

hogy a Tuatha De Danann sorsa ettől az aranyszínben hunyorgó, giccses
vacaktól függjön! És mégis így hitte minden tündér.

Dohnal, aki hajlamos volt reálisabban szemlélni a dolgokat, mint „mélyen

vallásos” társai, ebben sem volt teljesen biztos. Az ő életében az egyetlen
biztos pontot a hűséges helytállás jelentette, és ha azt várták el tőle, hogy
védelmezzen egy kődarabot, amelytől vagy függ a tündérek varázsereje
vagy sem, akkor ő azt fogja tenni, mindegy, hogy hiedelmüknek van-e
bármiféle alapja.

Mégsem tudta kiverni a fejéből, kitépni a szívéből a reményt, hogy a Kő

tévedett, és népének nem esett bántódása, ha ugyanis történt velük valami,
akkor Midhir és Morrighan – avagy örökösük, Brian herceg – sosem küld
senkit, hogy leváltsa őt a kőőr posztjáról, és akkor valóban itt hal meg.

Egyedül, őszen és valószínűleg teljesen begolyózva.

Ahogy a barlang bejáratához ért és az alkonyi fényben fürdő zord hegyekre

nézett, évszázadok óta először rebegett el egy imát Tündéranyához.

Vigyázz a népemre… és szabadíts meg engem innen… előbb vagy utóbb!

oOo

Atlantisz szigete

– Hogy mit mondtál? – pislogott Dianté.

– Jól hallottad! – csattant fel a fiú, és ingerülten felugrott a kipárnázott

karosszékből. – Nem tudok varázsolni!
– Mi az, hogy nem…? – A hercegnőnek torkára fagyott a szó, ahogy
rádöbbent, mi történt. Hát ezt tervezte az apja! Ehhez volt szüksége Nikiász
segítségére! – Szent Poszeidón… ez azért durva –

motyogta maga elé.

– Durva? Durva?! – hallatott egy hideg kacajt Breck. – Az enyhe kifejezés!

Mi a mamutszar ez az egész?

Ha nem taglózta volna le teljesen apja hidegvérrel elkövetett majdnem-

gyilkossága, Dianté talán el is mosolyodik hívatlan vendége szóhasználatán.

– Azt hiszem, apám tette.

– Az apád? De hát… hogy a jó…?

– Apámnak jelentős varázsereje van, ami valószínűleg jóval meghaladja a

tiéteket. Vagyis… a hajdani varázserőtöket. A testvérem is erős mágus, és
ők ketten együtt…

– Képtelenség, hogy két ember ekkora varázslatot hajtson végre! És

különben is, amíg a Kő… – a hangja elhalt, és a fiú összerezzent.

– A micsoda?

– Semmi – nézett most rá vöröslő arccal Breck. A lánynak volt egy olyan
érzése, hogy társa nem dühében, hanem szégyenében pirult el, mégsem
értette, miért. – Csak képtelen vagyok elhinni ezt az egészet – mormolta a
fiú. – Egyrészt azt, hogy embereknek, szimpla, ostoba embereknek ekkora
hatalma legyen… másrészt azt, hogy ennyire elvetemültek legyenek!

Dianté felhúzta az orrát.

– Egy: nem vagyunk ostobák, kettő: apám ugyan kemény ember, rideg és
hirtelenharagú, de elvetemültnek nem nevezném, a fivérem pedig
kifejezetten jólelkű fiú. Biztos volt valami okuk erre… erre… az egészre.

– Látod? – horkantott Breck. – Te sem találod a szavakat. Téged is

elképeszt az apád könyörtelensége. És ha engem kérdezel, erre igazán nem
volt oka. Annyira nem lehettünk bosszantóak, hogy ezt tegye velünk!

– Talán nem a bosszantó viselkedésetek miatt tette… hanem a kristályaink

miatt – gondolkodott hangosan Dianté. – Ti a kristályokat akartátok,
amelyekre nekünk is szükségünk van. Jóformán mindenünket azok
működtetik. Azokkal világítunk, azokkal főzünk, gyógyítunk… azok
hajtják a hajóinkat, repülőinket… és minden tudásunkat azokban tároljuk.
Nem adhattuk fel őket csak úgy…

akár Tündéranya könnyei, akár nem.

– Valahogy mégis megállapodhattunk volna – ingatta a fejét a fiú. – Nem

ezt érdemeltük.

– Talán nem… de apám sosem az igazságosságáról volt híres – sóhajtott a

lány, még szorosabban markolva maga előtt levetett tógáját. Nem igazán
tudta, mivel vigasztalhatná a fiút, s hogy vigasztalhatná-e egyáltalán. Az
esze azt súgta, hogy a tündér betolakodó, akire haragudnia kellene, s akitől
az első adandó alkalommal meg kell szabadulnia, a szíve azonban megesett
rajta.

És talán nem is akart olyan nagyon megszabadulni tőle, mert volt ebben a
vöröskében valami érdekes, új és ismeretlen. Márpedig Diantét mindig is
vonzotta az ismeretlen, ezért is mélyedt bele a tudományokba. Hát most itt
a lehetőség, hogy egy egészen új fajt tanulmányozzon testközelből!

Testközelből? – rezzent össze. A gondolat szinte csintalannak hatott.

Érezte, hogy elvörösödik. Megköszörülte a torkát, hogy valami szépet vagy

legalább értelmeset mondjon, de semmi sem jutott az eszébe.

– Sajnálom, Breck – nyögte ki végül.

– Sajnálod? Ne sajnáld, inkább vedd rá a testvéredet, hogy csinálja vissza!

Ha tényleg olyan jólelkű, ahogy mondtad, akkor…

– Nikiásznak biztosan volt rá indoka, hogy miért segített apánknak. De

abban biztos lehetsz, hogy ki fogom kérdezni róla, és...
– …és segítesz, ha tudsz?

A lánynak ismét csak elszorult a szíve az emberi alakban ácsorgó,

elveszettnek tűnő tündér láttán.

Ekkor döbbent rá, hogy a fiú valóban emberi alakban van.

– Akkor… nem is tudsz visszaváltozni tündérré?

– Csakhogy leesett! Önszántamból sosem mutatkoznék ilyen röhejes

külsővel, de most már örökre így maradok, ha a fivéred nem csinál valamit!

– Hát… talán megkérhetném Niket, hogy legalább a tündéri alakodat adja

vissza, mielőtt még apánk megtudja, hogy itt jártál emberként…

– Igen, kérlek! – A fiú hirtelen megragadta Dianté kezét, térdre hullott

előtte, és olyan könyörgő

tekintetet vetett rá, hogy a lány egészen beleborzongott – hogy a könyörgő

tekintetbe vagy a fiú kezének érintésébe, azt nem tudta megállapítani.

– Nem maradhatok ember! Ilyen külsővel a társaim közé sem térhetnék

soha vissza!

– Dianté! – hangzott fel hirtelen egy dörgő hang az ajtó túloldaláról.

– Ez az apám! – suttogta a hercegnő.

– Nem kell suttognod, a varázs még kitart – mondta komoran a fiú.

– Nem szűnt meg azzal, hogy te már… nem tudsz…?

– Már hogy szűnt volna meg? – forgatta a szemét Breck, miközben

feltápászkodott térdeplő

helyzetéből. – Ha minden tündérvarázslat megszűnne, amit a varázsvesztés

előtt hajtottunk végre, akkor most ismét tündéralakban lennék, szivi!

Dianté úgy döntött, ezúttal nem reagál a „szivi”-re.

Apja néhány ingerült kopogás után szabályosan dörömbölni kezdett az
ajtón.

– Fuss! – szólt a lány Brecknek. – Mássz ki az erkélyre, és…

Ebben a pillanatban az ajtó mintegy varázsütésre elpárolgott, és Damianosz

király termetes alakja fogta el a folyosóról beszűrődő fényt. Mögüle Nikiász
pislogott idegesen húga szobájába.

– Miért nem nyitottál ajtót, lányom? És ki ez az alak? – mutatott a király

Breckre.

Dianté tekintete találkozott a fiúéval, akit mintha hirtelen valamiféle hideg

elszántság szállt volna meg: felszegte a fejét, kihúzta magát, és hiába volt
nevetségesen vékony, tartása és szemének büszke csillogása különös
férfiasságot sugárzott.

A lány valami furcsa bizsergést érzett a hasa táján.

– Azért nem nyitott ajtót a lányod, mert mágiával zártam be azt. Egyébként
meg tündér vagyok.

Egy azok közül, akiktől épp most vetted el az erejüket… már ha a

kisasszony helyesen gondolta, hogy te tetted. Válaszolj, minden
testvéremmel ezt tetted, vagy csak néhánnyal? És jólesett?

Megrészegültél a hatalomtól, mi?

Dianté most már szabályosan remegett, de ezúttal nem attól a kellemes

szorítástól, ami az imént a hasát bizsergette, de még csak nem is attól, hogy
majdnem mezítelen volt – félelmében reszketett.

Féltette ezt az ostoba vörös kis mitugrászt, aki pofátlanul betört a szobájába
és úgy sértegette, ahogy még soha senki… és aki most az apját sértegette,
méghozzá még szemtelenebbül, mint néhány perce őt. Ez öngyilkos akar
lenni?

Torkában dobogó szívvel apjára emelte tekintetét, és sejtése beigazolódott:

Damianoszt majd’
szétvetette a düh. Már csak pillanatok kérdése, és tényleg robbanni fog…

– Mit képzelsz magadról, te tündérsöpredék? – rivallt rá Breckre. – Hogy

mersz így beszélni Atlantisz királyával? Hogy mersz kezet emelni a
lányomra?

A hercegnő most döbbent rá, hogy apja legalábbis félig félreértette a

helyzetet.

– Apa, nem emelt rám kezet! Ez csak… – nézett le a maga elé szorított,
gyűrött tógára – ez nem az, aminek látszik! A… a masszőr járt itt, és még
nem volt időm felöltözni!

– Szóval nem bántott téged? – mordult fel a király.

– Nem. Csak… véletlenül repült be ide – vonta meg a vállát Dianté.

– Aha, és véletlenül vált emberré is, igaz? – billentette félre a fejét Nikiász.

– Nem mindegy, hogy miért vált emberré? Csak az számít, hogy nem tud
visszaváltozni tündérré, mert… mert… ti csináltatok valamit, igaz?

A király bólintott.

– Nikiász és én úgy döntöttünk, megmentjük népünket és kristályainkat a

betolakodó csürhétől, és elvettük az erejüket.

– Örökre? – ráncolta a homlokát Dianté.

– Örökre hát! – vágta rá az apja. – Nemcsak nekik nem lesz soha

varázserejük, de az utódaiknak sem, már ha képesek és hajlandóak lesznek
ezek után még szaporodni – tette hozzá undorodó arckifejezéssel, egy csepp
kétséget sem hagyva afelől, hogy a tündérek párzásának még a gondolatát is
förtelmesnek találja. – Ezért is jöttünk érted a fivéreddel, hogy együtt, mi
hárman, bejelentsük a népnek, hogy nincs több félnivalójuk!

– És gondoljátok, hogy a népünk csak úgy békén hagy titeket ezek után, és
nyugodtan továbbáll erről a nyavalyás szigetről? – kérdezte vérlázítóan
pimasz arckifejezéssel Breck.
– Hogy továbbáll? Nem hiszem. – Damianosz a lánya felé fordult, és
ridegen elmosolyodott. –

Megbénítottuk a szárnyaikat is. Többé nem tudnak repülni.

Diantéval megfordult a világ.

– Nem… nem tudnak repülni?

– Nem tudunk repülni? – visszhangozta Breck. – De hát… nem azt

akartátok, hogy elkotródjunk innen?!

– Már nem – válaszolt a király. – Rájöttem, hogy sokkal több hasznotokat

vesszük a kristálybányákban.

– A kristálybányákban? De apám…! – kapott levegőért a hercegnő. –

Hiszen ott még a mieink sem hajlandóak dolgozni, az kész életveszély!

– Persze. Azért küldjük oda őket – intett a fejével a tündér felé Damianosz.
– Ők mostantól fogva a rabszolgáink.

– Rabszolgáink? – suttogta maga elé Dianté. – Miféle szó ez, apám?

– Egy új szó, amelyet hamarosan minden atlantiszi megtanul és használni

fog. Öltözz fel, lányom, siess, együtt kell megjelennünk a trónteremben!
Nikiász, menj és szólj az őröknek, hogy jöjjenek ide ezért, és vigyék a
bányába, mint a többieket!

– Ezért? Szóval most már „ez” vagyok? Még csak nem is „ő”? – tette karba
a kezét Breck.

– Ha még egyszer visszapofázol, rabszolga, nem a bányába kerülsz, hanem

egyenesen a vesztőhelyre!

A hercegnővel ismét megfordult a szoba. Anyja halála előtt évszázadokig

nem volt divat Atlantiszon a kivégzés, és annak a szerencsétlen szobrásznak
az esete óta sem mondták ki senkire a halálos ítéletet. Nem engedhette,
hogy ismét sor kerüljön erre.
– Apám! – lépett Damianosz felé, és olyan könyörgő pillantást vetett rá,
mint egy bánatos kiskutya, tudván, hogy ezzel a pillantással olykor-olykor
sikerült meglágyítania a király kőkemény szívét. – Nem tehetnél kivételét
ezzel a szolgával?

– Kivételt, lányom? – vonta fel bozontos szemöldökét az apja.

Dianté ünnepélyesen bólintott.

– Add őt nekem!

Ötödik fejezet
Rabszolgasors
– Még hogy adjam neked? – visszhangozta lánya szavait a király. – Hogy
érted azt, hogy adjam neked?

– Azt én is szeretném tudni! – kotyogott közbe Breck.

Dianté egyetlen lesújtó, jeges pillantással elhallgattatta, majd visszafordult

az apjához.

– Amilyen girhes, a szervezete a bányában néhány nap alatt felmondaná a

szolgálatot, és akkor ugyan, mi hasznunk lenne belőle? Személyi
rabszolgámként viszont nagyon is el tudnám képzelni.

Majd én megnevelem… kiirtom belőle ezt a szemtelenséget. Ha addig élek

is! – Ismét bevetette alaposan begyakorolt kiskutya-pillantását. – Nekem
adod, apám? Ha szépen kérlek?

A király a tündérfiúra nézett, és látszott rajta, hogy vívódik. Dianté a szeme

sarkából elkapta bátyja kétkedő-csodálkozó tekintetét, de szándékosan
megtörte a szemkontaktust, nehogy a fiú egy rosszul és rosszkor feltett
kérdéssel vagy megjegyzéssel leleplezze valódi szándékát. Azt, hogy nem
kihasználni akarja a pofátlan kis vöröst, hanem megmenteni.

– Hát legyen – dörmögte a király. – De most már tényleg öltözz fel,

lányom! Nikiász, te meg keríts egy cselédet, aki majd ad ennek a kutyának*
megfelelő ruhát!

A hercegnő látta Brecken, hogy elvörösödik a „kutya” kitétel hallatán, de

ezúttal türtőzteti magát.

Talán ő is rájött végre, hogy az élete forog kockán.

– Akkor kérlek… menjetek ki, amíg fel nem öltözök! Mindjárt csatlakozom
hozzátok – szólt Dianté.
Az apja egy komor biccentéssel kimasírozott az üres ajtókereten, majd
miután a fia is kiért, egyetlen intéssel visszavarázsolta helyére az ajtót, mely
halk nyikorgással bezárult.

– Ezt mégis, hogy képzeled? – fakadt ki hirtelen Breck, bár jóval

halkabban, mint korábban, hiszen többé nem állt fenn a hangszigetelő
varázs. – Még hogy a te személyi rabszolgád legyek?!

A lány nem bírta tovább: dühében a karosszékbe vágta az összegyűrt tógát.

Keze ökölbe szorult, és csak jelentős erőfeszítés árán sikerült megállnia,
hogy neki ne essen ennek az anyaszomorítónak, aki képtelen értékelni
mindazt, amit értett tett – hogy még a saját épségét és jó hírét is kockára
tette, csak hogy neki segítsen!

– Örülhetnél, hogy az lettél, te szerencsétlen bolond! – lépett a fiúhoz, olyan

közel, hogy amaz kénytelen legyen egyenesen a szemébe nézni. – Van
fogalmad róla, mitől mentettelek meg?

– Nem kértem, hogy ments meg!

– Ó, de igenis, kérted! Mielőtt apám megérkezett, azért könyörögtél, hogy

vegyem rá Niket, változtattasson vissza tündérré!

– Az nem ugyanaz! Én a szárnyaimat akartam visszakapni, nem a

szabadságomat elveszíteni!

– Hát persze, csakhogy a többiek, akiknek továbbra is csillogó

szárnyacskáik vannak, mennek szépen a föld alá meghalni, neked pedig
aranyéleted lesz a palotában!

– Szóval legyek hálás azért, hogy mostantól naponta masszírozhatom a

hátsódat? – horkantott a fiú.

– Azért kell hálásnak lenned, hogy kiálltam érted, még hazudtam is a

kedvedért, te beképzelt, féleszű…

Ami ekkor történt, arra nem volt magyarázat – Dianté legalábbis nem
értette, csak érezte.
A fiú nem ért hozzá, de meleg lehelete az arcát csiklandozta, ábrándos zöld
szeme pedig a lány arcáról kiindulva lassanként lefelé vándorolt. Dianté
tudta, hogy a fiú látta már őt meztelenül, de amíg masszőrnek hitte, cseppet
sem szégyellte magát előtte, most azonban már bánta, hogy dühében
elhajította a tógáját, és azt is, hogy az imént visszafogta magát, és nem
pofozta fel Brecket. Mert ahogy az most a szemét legeltette rajta, bizony
kiérdemelt volna egy jókora pofont!

Dianté azonban elsősorban nem szégyent és dühöt érzett, sokkal inkább

valami megfoghatatlan, megdöbbentő izgalmat. A lélegzete felgyorsult, és
ijedten vette észre, hogy mellbimbói megkeményednek a tündér pillantása
nyomán, ami kaján vigyort csalt a fiú arcára.

– Ne vigyorogj! Ez parancs, rabszolga! – nyögte ki végül, és bár igyekezett

olyan határozottnak hangzani, ahogy csak egy királyi fenségtől kitelik,
érezte, hogy próbálkozása szánalmasan gyengére sikerült. – És sürgősen állj
be a hideg zuhany alá! Az a cseléd, aki a ruhádat hozza, nem láthat meg
így!

A fiú incselkedve elmosolyodott, mégis, mintha egyfajta szégyenlősség is

csillogott volna a szemében.

– Nem tehetek róla, te állandóan ilyen hatással vagy rám.

– Állandóan? Mi az, hogy állandóan?

– Hát… mondtam neked, hogy nem szoktam nőket dögönyözni…

– Ó… – Dianténak nehezére esett elfojtani kacagását. Legvadabb álmaiban

sem gondolta volna, hogy valaha is ilyesmiben lesz része. A helyzet
egyszerre volt felkavaró, ijesztő és hízelgő.

Csakhogy ő Atlantisz hercegnője, Breck pedig egy szolga, ráadásul tündér.

Egy idegen faj képviselője, még akkor is, ha úgy fest, mint bármelyik
ember.

Az egy dolog, hogy megmentette az életét, de egész más dolog tiltott

vizekre evezni vele.
Dianté tudta, hogy nem teheti meg. Még a gondolat is abszurd, hogy ő, aki
több tucat atlantiszi nemesifjúnak adta ki az útját, pont egy ilyennel… egy
ilyenbe…

Nem! – rázta meg a fejét, és lehajolt a tógájáért, majd a fiú leplezetlen

pillantására ügyet sem vetve öltözködni kezdett.

Remegő kézzel tűzte fel kissé szétzilálódott haját, kisimogatta ruházata

ráncait, és az ajtóhoz sietett. Ott azonban megtorpant, és a válla fölött
visszanézett Breckre.

– Még mindig ott ácsorogsz? Eredj és vegyél egy hideg fürdőt! És meg ne
lássam még egyszer, hogy ilyen tekintettel nézel rám, vagy mész te is a
többiek közé, megértetted!?

A tündér félrebillentette a fejét, vörös tincsei közül a hosszabbak a vállát

verdesték. A tökéletes ártatlanság mintaképe lett volna, ha öltözéke nem
dudorodik egy bizonyos ponton.

– Igen… azt hiszem – válaszolt.

Dianté ismét érezte azt a kellemes kis bizsergést a hasa tájékán, de ezúttal
nem engedte meg magának, hogy egy pillanatnál tovább tartson.

– Helyes! – válaszolt hidegen, majd sarkon fordult és kisietett az ajtón.

oOo

– Nik, beszédem van veled!

– Helyes, mert nekem is veled! – állt meg a folyosó közepén a herceg.

– De ne itt! Mindjárt szétoszlik a tömeg, és kiözönlik a folyosóra – ragadta

karon a húga, és bevonszolta egy közeli, kisebb tárgyalóterembe, amely a
hófehér ülőalkalmatosságoktól és az oreikhalosz-projektortól eltekintve
üresen állt. Alighogy becsukódott mögöttük az ajtó, a folyosóról léptek zaja
hangzott fel a tömeg morajától kísérve: ezek szerint Atlantisz nemessége is
elhagyta a tróntermet, hogy megvigyék az egyszerű embereknek a hírt,
miszerint többé nem kell tartaniuk a betolakodóktól.
– Jól van, kezdd te! – szólt Nikiász.

– Ne udvariaskodj, nálam azzal úgysem mész semmire, öcsi! – legyintett

Dianté. – Kezdd inkább te! Amiről én akarok beszélni, azt úgysem lehet két
mondattal elintézni!

– És honnan veszed, hogy azt, amiről én akarok beszélni, el lehet? – tette

csípőre a kezét a fiú. –

Egyébként még mindig én vagyok az idősebb.

– Ki van zárva, hogy olyasmit kérdezz, amit ne lehetne két mondattal

elintézni. Te ahhoz túlságosan… egyszerű vagy.

– Mármint ostoba, igaz? – húzta fel az orrát Nikiász. – Lehet, hogy az

vagyok, de nem én néztem úgy egy tündérre, mintha fel akarnám falni a
tekintetemmel! Ki vele, mi folyik közted és a között a vörös között? Minek
kell neked személyi rabszolgának?

Dianté egy pillanatig megütközve meredt a bátyjára, majd elnevette magát.

– Mondtam én, hogy el lehet intézni két mondattal! Az első: azért vettem
magam mellé, mert nem akartam, hogy ő is meghaljon, mint a többiek. A
második: a világon semmi sincs köztünk, egyszerűen csak megsajnáltam.
Kielégítő volt a válaszom, bátyus?

– Nem igazán – felelt morcosan a herceg. – Egyáltalán, hogy került hozzád

a kölyök?

– Kölyök? – mosolyodott el a lány. – Tudsz róla, hogy a tündérek több ezer

évig is elélnek?

Legalábbis úgy hallottam… szóval ez a „kölyök” lehet, hogy öregebb, mint

bármely atlantiszi. És hogy hogy került hozzám? Véletlenül. Rossz helyre
nyitott be.

– De mit keresett a palotában?

– Nem tudom és nem is érdekel.

Dianté lezserül beszélt, mint akinek nincs semmi takargatnivalója,
Nikiásznak mégis az volt az érzése, hogy húga igenis tudja, miért jött a
palotába a vörös, csak nem akarja elmondani.

Többről van itt szó, mint puszta jóindulatról. Nikiász tudta magáról, hogy
ész dolgában nem éppen a legfényesebb oreikhalosz, de azért volt szeme,
hogy lásson, és füle, hogy halljon. Az apjuk meg nyilván süket és vak, hogy
nem vette észre, hogyan néz lánya a betolakodóra. Persze az is
belejátszhatott a dologba, hogy Damianosz lányával mindig is sokkal
elnézőbb volt, mint fiával szemben, ami egész gyerekkoruk során
féltékenységet szült a testvérek között. Dianté tudta, hogyan pengesse apja
lelkének már-már megkövült húrjait, és ezt olykor szégyentelenül ki is
használta.

– Lezártuk a rabszolgám témáját? – kérdezte hűvösen a lány. Amikor a fiú

kelletlenül biccentett, folytatta: – Akkor talán térjünk rá a többi rabszolgára.
Vagyis az egész tündérnépre. Nik, miért segítettél apánknak egy ekkora bűn
elkövetésében?

– Én… – A herceg érezte, ahogy elpirul. – Én nem akartam, Dia, de…

muszáj volt. Megzsarolt.

– Megzsarolt? És mégis, mivel? Hogy megvonja a kaviárt és a

fürdetőlányok társaságát?

– A szabadságomat akarta elvenni, ha éppen tudni akarod! Választhattam az

ő szabadságuk és a sajátom között! Te melyiket választottad volna?

– Szóval csak szobafogságra ítélt volna? Mégis meddig? Egy hétig? Egy
hónapig?

– Mindörökre!

– És te ezt elhitted neki? – sóhajtott a lány, és csalódottan megcsóválta a

fejét. – Komolyan elhitted, hogy örökre bezáratta volna a tróntörököst,
akinek nap mind nap reprezentálnia kell mellette a fogadásokon? A nép
hamarosan beszélni kezdett volna… és az egész nép elégedetlensége ellen
még a király sem tehet semmit!
– Még hogy nem tehet? Akkor te nem ismered apánkat! Nem ismered a
varázserejét! Dia, apánknak iszonyatos hatalma van! Ha egy egész nép
varázserejét képes volt elvenni, mit gondolsz, mennyi erőfeszítésébe
kerülne, hogy meggyőzze Atlantisz népét, hogy helyesen cselekedett,
amikor bezáratta a fiát?

– Ha jól tudom, neked több erőd van, mint neki, úgyhogy nem értem, miért
félsz tőle… és különben is, ha akkora az ereje, mint mondod, miért kellett
segítened neki? – replikázott Dianté.

– Azért, mert itt nem szimpla, befolyásolható emberekről volt szó, hanem
varázslényekről, akik sokkal erősebbek, mint az emberek! Ez túl nagy falat
volt neki, egymagának! Ne, ne szólj semmit

– emelte fel a kezét Nikiász, amikor látta, hogy a húga szólásra nyitja a
száját –, tudom, hogy amit tettünk, mocskos dolog volt, és életem végéig
bánni fogom, de…

– De a te életed maximum kétszáz-kétszázötven év – szólt közbe a húga. –

Az övéké akár tízezer is lehet. Tízezer év szolgaság? Már ha túlélik
egyáltalán a kristálybányát? Poszeidónra, Nik, nem tudom elhinni, hogy
belementél! Hogy ennyire… ennyire…

– …önző vagyok? – vágta rá a herceg. – Sajnálom, de én már csak olyan

önző dög vagyok, hogy nem akartam életem végéig a szobámban
raboskodni!

– Legfeljebb életed feléig kellett volna… hiszen apánk sem él örökké, és

amikor ő meghal, te leszel a király. Márpedig a király nem kormányozhat a
szobája mélyéről – jegyezte meg csípősen Dianté.

– De mindez akkor is csak átverés. Blöff. Apánk próbára tette a

bátorságodat, és kudarcot vallottál.

Nem száműzött volna örökre a szobádba, ha ellenállsz neki… szerintem

inkább életében először büszke lett volna rád!

– Büszke? Te megőrültél? Iszonyú dühös lett volna, ha ellenállok!

– Először talán. De idővel lehiggadt volna, és rájött volna, hogy a fia
gerincet növesztett, és egyáltalán nem az a léha, semmirekellő alak, akit
kicsi kora óta szégyellnie kell!

– Nem azért szégyell, mert léha vagyok, hanem mert nincs akkora fene
nagy eszem, mint neked!

De arról nem én tehetek, hogy mit örököltem az ősöktől, és mit nem!

Dianténak most már szikrát szórt a szeme, és Nikiász csaknem megijedt

tőle.

– Nem, arról tényleg nem te tehetsz, de nem gondoltál bele, hogy ha valami
másban jeleskedsz…

mondjuk bátorságban és becsületben, azzal talán kivívhatod a rég áhított

elismerést?

– Becsületben? – nevetett fel hidegen a herceg. – Épp azzal veszítettem

volna el a becsületemet apánk előtt, ha nem segítek neki! Azt mondta,
elárulom Atlantisz népét, ha nem állok mellé!

Dianté jeges tekintettel mérte végig.

– Úgy látom, ebben nem fogunk zöld ágra vergődni.

– Én is azt hiszem – válaszolt komoran a fiú.

– Akkor hagyjuk. Egyelőre. De ha valamikor mégis úgy éreznéd, hogy

kinőtt a gerinced, majd szólj! – Ezzel a lány hátat fordított neki, és kisietett
a folyosóra, ahol pillanatok alatt beleveszett az atlantiszi nemesség
áradatába.

A herceg lesújtva nézett utána. Gyakori gyerekkori civódásaik ellenére

sosem volt rossz a kapcsolatuk, és azok a civódások soha nem is voltak
komolyak. Most azonban úgy érezte, valami elmozdíthatatlan éket vert
kettejük közé. És az a valami a Tuatha De Danann volt.
Bár eddig csak bosszantónak találta a betolakodókat, most keserű gyűlölet
ébredt a szívében irántuk. Tönkretettek valamit, ami szép és jó volt.

Nikiász sejtette, hogy a törés közte és a húga között sosem következett

volna be, ha ő nem segít apjuknak a tündérek ellen, de a tündéreknek eleve
nem lett volna szabad a szigetre jönniük és rombolniuk. Végső soron ők
hívták ki maguk ellen a sorsot.

A trónörökös mosta kezeit.

oOo

Nem sokkal új úrnője távozását követően két férfiszolga érkezett Breckhez:

egyiküknél valami fehér ruhadarab, másikuknál egy egyszerű – a
sajátjuknál szemmel láthatólag rosszabb minőségű

anyagból készült – saru.

– Szóval te lennél az új fiú? – nézett rá az egyik gúnyosan, és Breck hálás

volt azért, hogy az elmúlt néhány percben elpárolgott az izgalma, így végül
kihagyhatta a hercegnő által előírt hideg fürdőt.

– Egy emberbőrbe bújt tündér, mi? – gúnyolódott a másik szolga. – Van

fogalmad róla, mekkora szerencséd van, hogy nem jutottál a többiek
sorsára?

– Hálásnak kell lenned a hercegnőnek, mocskos aljanépség! – bólogatott a

társa.

Brecknek kedve lett volna egy jókorát bemosni mindkettőjüknek, de tudta,

hogy nem tanácsos már a legelején összetűzésbe keveredni a
palotabeliekkel – épp elég, hogy a királynak visszafeleselt.

Most, hogy felidézte az iménti beszélgetést közte, a hercegnő és Damianosz

között, átkozta lobbanékony természetét. Egy hajszál híja volt, hogy nem
került ő is a kristálybányába… vagy még rosszabb helyre.

De hogy hálás volt-e azért, hogy mostantól itt élhet – fejedelmi

körülmények között, mégis magányosan, népétől elszakítva, minden
embertől megvetetten – arra nem esküdött volna meg. A szíve mélyén tudta,
hogy hálát kellene éreznie Dianté iránt, mégsem volt rá képes.

Így hát haragját elfojtva átvette látogatóitól leendő öltözetét: egy

ágyékkötőt, valamint egy jóval egyszerűbb szabású tunikát, mint amilyet
eddig viselt.

Saruját csak úgy odadobták a lába elé, és amikor Breck lehajolt érte, az
idősebb szolga elrúgta előle, ő pedig ösztönösen utánakapott, és orra bukott
a fényes márványpadlón.

A két szolga harsány kacagásban tört ki, és mint akik jól végezték dolgukat,
kisiettek a szobából.

Ha varázserőm lenne, most nagyon megemlegetnétek, nézett utánuk

bosszúsan Breck. Csak most, hogy távoztak, villant be neki: varázsvesztése
ellenére sem okozott számára problémát, hogy megértesse magát az
atlantisziakkal, sem azoknak, hogy megértsék őt. Ez pedig azt bizonyította,
hogy a tündérek rendkívüli nyelvtehetsége nem a varázserejükből fakadt.

Nem kellett sokat várnia a hercegnő visszatértére. A lány arcán már nyoma
sem volt annak a szégyenpírnak, amellyel távozott, sokkal inkább hűvösnek
és megközelíthetetlennek látszott.

Ráadásul nem jött egyedül: az az idősödő, kövérkés asszony volt vele, akit
Breck még akkor látott a folyosón, mielőtt besurrant a hercegnő szobájába.

– Látom, átöltöztettek – mérte végig a lány. – Akkor el is kezdheted a

munkát. Oféliával sétálunk egyet a kertben, te utánunk jössz, és legyezel.

– Legyezlek? Mégis, mivel?

– Ezzel – bökött a kövérkés nő egy jókora tárgyra, melyet a falnak

támasztottak. A tárgynak hosszú, csiszolt fából készült szára volt, a végén
pedig valamiféle madár hatalmas, kékeszöld tollai díszlettek.

– Nocsak, semmi kristálylégkeverő? – horkantott Breck. – Vagy ezt még a

vademberektől loptátok?
A hercegnő megsemmisítő pillantást vetett rá, majd egy intéssel jelezte,
hogy kapja fel a legyezőt, és kövesse. A fiú grimaszolva engedelmeskedett.

– Vigyázz a mimikádra, te fiú! – szólt rá Ofélia. – Őfensége közelében meg

ne lássak efféle arckifejezést! És a feleselésről is szokj le, ha kedves az
életed!

Miért, mi lesz, ha nem? – nyomott el egy sóhajt Breck, és követte a két nőt
a parkba.

A tündér itt érezte először, hogy talán mégsem olyan rossz dolog a
palotában lakni, a kert ugyanis csodaszép volt. Abban a tíz napban, amelyet
tündérformában töltött Atlantiszon, sok mindent megnézett a levegőből, de
a palotakertre egyetlen pillantást sem vesztegetett.

Talán, mert akkor még volt más, aminek örülni tudtam, gondolta keserűen.
Most már csak ennyi szépség maradt az életemben: a virágok és a faragott
padok. Meg persze ő, nézett álmodozva az előtte lépdelő királylány
tarkójára.

– Nem dísznek hoztad a legyezőt! – szólalt meg hirtelen Dianté. – Melegem

van!

– Bocsánat – mormolta Breck, és hajtani kezdte a levegőt a két nő fölött.

– Nem lesz ennek jó vége – hallotta Ofélia mormolását, ahogy ifjú

úrnőjéhez fordult. – Ez a fiú nem szolgának való. És a képe sem tetszik.
Sunyi a tekintete.

– Sunyi? – válaszolt Dianté olyan halkan, hogy Breck alig-alig értette. –

Szerintem kimondottan szép szeme van. Tengerzöld.

– De Dianté! – szisszent fel az idősebb nő. – Te a szemét figyeled?

– Nem – rántotta meg a vállát a lány –, csak… feltűnt. Véletlenül.

– Aha… – Ofélia gyanakvó pillantást vetett Breckre a válla fölött, majd

átkarolta a hercegnőt, és magával húzta. A fiú ösztönösen tudta, hogy most
több lépésnyi távolságot illik tartania a hölgyektől, így hát lemaradt. Látta,
ahogy az idősebb nő a fejét csóválja, miközben időről-időre őfelé pillant,
Dianté azonban legyint, és szándékosan feléje sem néz.

Tetszik neki a szemem, gondolta diadalittasan, és képzeletben a levegőbe

bokszolt, de azonnal emlékeztette is magát, hogy kristálybilibe lóg a keze.
Semmi oka nem volt rá, hogy reménykedjen

– az eszének legalábbis nem, de a szíve, az a bolond jószág majd’ kiugrott a

helyéről.

oOo

Breck egykedvűen bámult ki a tavaszi napfényben fürdő szigetre. Már

csaknem egy hete, hogy itt ragadt emberi alakban, és fajtársai közül azóta
senkivel sem találkozott. Mindössze a többi szolga beszélgetéseiből csípett
el egy-egy mondatot, melyből megtudta, hogy népe valóban a
kristálybányákban sínylődik. Még a királyi pár is.

Undorodott ettől az egésztől. Népe jóhiszeműen, vallásos meggyőződésből

érkezett Atlantiszra, és bár meg-megtréfálták a helyieket, azt sem
rosszindulatból tették, csupán figyelemfelkeltés gyanánt. De minden rosszul
sült el: a Tuatha De Danann rab lett idegen földön, és ha így megy tovább,
több ezer éves élettartamuk nevetségesen lerövidül, hiszen a kristálybányák
szép lassan megölik őket. Először az öregek és gyöngék halnak majd meg,
aztán a fiatalabb gyerekek.

Utánpótlás pedig aligha lesz, hiszen ilyen életkörülmények között ugyan

kinek lenne kedve szerelmeskedni?

Még neki is elment a kedve a dologtól, hiába volt tőle egyetlen

karnyújtásnyira a világ leggyönyörűbb teremtése. Mert Breck minden
órával, minden perccel, amit Dianté közelében töltött, egyre biztosabb lett
benne, hogy sosem látott még hozzá fogható szépséget. Dianté azonban,
tanulva első találkozásuk kínos körülményeiből, a leghosszabb, legzártabb
tógákat kezdte viselni, amelyek alig láttattak valamit formás alakjából. A
fiú még hallotta is, ahogy néhány szolga összesúg a hercegnő háta mögött:
„már most úgy öltözik, mint egy megkeseredett vénkisasszony, ezek után
tényleg csoda lesz, ha valaha is férjhez megy…”
Pedig Dianté szépsége még a mindent elrejtő tógák alól is úgy kiragyogott,
mint egy ékszer – hiába fésülte a haját szigorú kontyba, hogy egyetlen
kósza tincs se hulljon kacéron a homlokába, Breck még emlékezett rá,
milyen volt, amikor kibontott fürtjei végigomlottak csupasz hátán.

Kimondhatatlanul kívánta a lányt, de elég volt egyetlen pillanatig népe

szenvedéseire gondolnia, és máris elszállt minden testi vágya. Lelki
vágyaira pedig hiába is remélt beteljesülést: biztos volt benne, hogy a
hercegnő azért burkolózik annyi fölösleges rétegnyi ruhába, hogy őt távol
tartsa magától – mind fizikailag, mind lelkileg. Ismeretségük első napja óta
olyan hűvösen bánt vele, mintha észre sem venné, hogy ott van, és Breck
számtalanszor kérdezte magától: „ha ennyire nem kellek neki, miért tart
maga mellett?” De végül mindig ugyanazt a választ kapta, azt is csak saját
magától, hiszen a lányt aligha kérdezhette meg: „csak azért vagyok
mellette, mert így meg tud kímélni attól a sorstól, ami a többieknek kijutott.
Ugyanakkor világossá teszi számomra, hogy ez minden, amit kaphatok tőle:
védelem. Egy kedves szóra sem számíthatok ezen felül.”

Néha már-már azt kívánta, bár ő is a bányába került volna a népével együtt:
akkor legalább láthatná a szüleit, a barátait… sőt, néha még a
menyasszonya is csaknem hiányzott neki, ugyanis a Shannával folytatott
unalmas beszélgetésekben is több élet volt, mint abban a néhány lélektelen
szóban, amelyet az elmúlt egy hétben Diantétól és a többi szolgától kapott.

A palotaszolgák – nemcsak a két „öltöztető”, akikkel első nap találkozott,

hanem kivétel nélkül mindegyik – nap mint nap az orra alá dörgölték, hogy
mindenben felette állnak, hiszen ők szabadok és fizetést kapnak
munkájukért, míg ő egy utolsó rabszolga, aki örülhet, hogy él.

Vajon akkor is itt tartanánk, ha nem robbantjuk fel azt a szökőkutat? –

merengett Breck, ahogy az ablakpárkányon könyökölt, és a sokadik
rémálmokkal töltött éjszaka után kialvatlanul, reménytelenül meredt a
horizontra. A sziget épp csak ébredezett, a nap első sugarai pajkosan
megcsillantak a tengeren, ő pedig sosem érezte még magát ilyen
szerencsétlennek. Mardosta a lelkiismeret-furdalás, és minél többször tette
fel magának ezt a kérdést, annál biztosabb volt benne, hogy az ő felelőtlen
akciójuk volt az utolsó csepp Damianosz poharában. Lehet, hogy ha nem
bántják a szökőkutat, akkor egy későbbi tettük bosszantja fel annyira a
királyt, hogy elrabolja szabadságukat és erejüket, de ez csak feltételezés
volt, míg a rabszolgaság maga a tagadhatatlan tény.

Ó, Tündéranya, az én hibám lenne az egész? Ha tudtad, hogy ez fog

történni, miért nem akadályoztad meg?

Szipogott egyet, és visszapislogta könnyeit. Ifjú úrnője hamarosan felébred

– nem láthatja őt kisírt szemekkel. De talán az lenne a legjobb, ha
egyáltalán nem látná őt. Soha többé. Mármint… élve.

Rémálmoktól, önvádtól és fáradtságtól megzavarodott agya hirtelen

elhatározásra juttatta.

Elég ebből. Mindörökre.

Ekkor mintha nyikordult volna valami, de Breck nem fordult meg – talán
csak Dianté ágya volt az a szomszéd helyiségben. Ha pedig őfensége
ébredezik, gyorsan kell cselekednie.

Vett egy mély levegőt, és a párkányra kapaszkodott. Odalent még alig

lézengett néhány ember, ők is csak a palotakert falain kívül. A hercegnő
ablaka alatt sötétrózsaszín virágú bokrokkal bekerített kis tisztás zöldellt.
Mélyen az ablak alatt.

Ekkora magasságból lezuhanva biztosan nyakát töri. És akkor vége az

önmarcangolásnak.

Tudta, hogy gyávaság, amit tenni készül, és hogy ezzel nem segít népén, de
jelen körülmények között lehetetlennek tartotta, hogy bármi módon segítsen
rajtuk. Ahhoz legalábbis befolyással kéne lennie a hercegnőre és rajta
keresztül a királyra, de amennyire Dianté elzárkózott tőle, esélye sem volt
behízelkedni magát és kikönyörögni népének bizonyos engedményeket.

Ha pedig teljesen haszontalan, és csak gyötrődik a lelkiismeret-furdalás

miatt, akkor minek éljen?

Azért, hogy mindenki rajta köszörülje a nyelvét, mint a palota legalantasabb

szolgáján? Azért, hogy a lány, aki életében először igazán megdobogtatta a
szívét, keresztülnézzen rajta?

Nem, Breck nem kért ebből.

Egy utolsó pillantást vetett a kora reggeli napfényben fürdő óceánra, és

elszorult a szíve a látványtól. Megkapóan gyönyörű volt. Ez hiányozni fog a
túlvilágon, már ha létezik olyan.

Megrázta a fejét. Nem hagyhatja, hogy egy szép látvány elbizonytalanítsa!

Ugorj! Most, mielőtt Dianté felébred!

– Megállj, öreg! – suttogta valaki, és Breck érezte, hogy tunikájánál fogva

hátrarántják. –

Megőrültél te, mondd csak?

A fiú a padlón kötött ki, és a hátán fekve, csodálkozva pislogott fel egy
vörösesbarna hajú, enyhén átlátszó tündérre.

– Galvin? – suttogta. – Hát te hogy…?

– Én, öregem, láthatatlan vagyok – vigyorgott le rá a másik.

– Azt látom! De hát… de hát már egyikünk sem tud varázsolni!

– Neked meg a jelek szerint megzápult az agyad, unokatesó – csóválta a

fejét Galvin. – Te emberi testben voltál, amikor elvesztettük az erőnket, és
úgy is maradtál. Én meg épp láthatatlan voltam, amikor elvesztettük az
erőnket, így az is maradtam. Amennyire én tudom, az egész népből csak mi
ketten jártunk így.

– Honnan… honnan tudtad, hogy itt vagyok? – könyökölt fel Breck. Még
mindig alig akart hinni a szemének. De az, hogy Galvin nem került a
kristálybányába a többiekkel együtt, azt bizonyította, hogy semmi baj a
látásával: unokatestvérét nyilván azért nem fogták el az atlantisziak, mert
nem is vették észre. Láthatatlanná vált tündért ugyanis csak egy másik
tündér láthat.
– Hogy honnan tudtam? Egyszerű – legyintett az unokatestvére. – A
varázsvesztés óta a szigetet járom, és igyekszem belehallgatózni minden
beszélgetésbe. Hamar híre ment, hogy egyikünk akkora egy mázlista, hogy
a palotában marasztalták, mi több, maga a hercegnő, aki ráadásul ritka szép!

– Shhh! Megőrültél? Itt alszik a szomszéd szobában! – mutatott az

ajtónyílásra Breck. Dianté hálója és társalgószobája között egy ajtó nélküli,
könnyű függönnyel elfedett nyíláson keresztül lehetett közlekedni, a
függöny pedig minden szót áteresztett.

– Tündéranyára, te itt laksz vele? – halkította le még jobban a hangját

Galvin. – Itt is alszol?

Breck érezte, hogy elpirul.

– Ott alszom – intett fejével egy puha, csaknem hófehér szőnyeg felé. –
Nekem nem jár ki az ágy luxusa.

– Még mindig sokkal jobb jár ki neked, mint a többieknek.

– Miért? – nyelt egyet idegesen Breck. – Csak nem kell az éjszakát is ott
tölteniük? A kristálybányában?

– De igen. A földön alszanak. És ne tévesszen meg a sziget klímája, odalent

nincs ám ilyen kellemes meleg, ráadásul tüzet sem gyújthatnak, mert az
atlantisziak nem akarnak kormos kristályokat! Az öregek már most betegek.
Egy kisfiú súlyosan köhög. Szerintem nem sok esélyük van a túlélésre, ha
nem teszünk valamit.

– Ha nem teszünk…? Mármint… te meg én? Mégis, mit?

– Kiszabadítjuk őket.

– Neked elment az eszed? – suttogta Breck. – Hogy lennénk képesek mi

ketten…?

Ekkor valami kismacska-dorombolásra emlékeztető hang ütötte meg a

fülüket a háló felől.
– Ez Dianté! Felébredt!

Galvin bólintott.

– Légy ma éjjel a palotakertben. Mondjuk azok között a bokrok között,

ahova az imént le akartál ugrani. És élve akarlak ott látni, nem kilapítva.
Akkor elmondom, mit találtam ki. – Ezzel sarkon fordult, és kisietett az
ajtón, amely halk nyikordulással csukódott be utána. Breck most már
legalább tudta, hogy az imént, amikor ugrani készült, nem Dianté ágya
nyikorgott, hanem a bejárati ajtó, ahogy unokatestvére besurrant.

Amikor ugrani készültem…

Elszégyellte magát attól, amit majdnem megtett. Ennél gyávább

cselekedetre még sosem adta a fejét. De többé nem lesz gyáva! Most már
van miért élnie: ha Galvinnak tényleg van valami terve, talán mégsem
teljesen haszontalan a létezése.

oOo

Brecknek igaza volt, amikor a dorombolás-szerű hangot Dianté

ébredezésének tulajdonította: a hercegnő félálomban szokott olyan
hangokat hallatni, mint egy durcás kiscica*, aki azon bosszankodik, hogy
felkeltették. Pedig ezúttal senki sem jött, hogy felrázza őfenségét legszebb
álmából – túl korán volt még ahhoz –, legfeljebb az ablakon betűző nap
sugarai lehettek a bűnösök. A fiú akaratlanul is elmosolyodott: nagyon
kedvesnek találta az ébredező kismacska-hercegnőt.

– Breck, készítsd el a fürdőmet! – hangzott fel néhány pillanat múlva

Dianté álmos hangja a háló felől.

– Igenis, hercegnő! – válaszolt a fiú, és kitrappolt a fürdőszobába, hogy

teleeressze őfensége hatalmas márványkádját melegvízzel. A fürdőből
kifelé jövet majdnem beleütközött a hálóruhás, ásítozó lányba. Annyira
bájos látvány volt a szerteszét álló hajával, hogy Breck nem tudta megállni,
hogy meg ne jegyezze: – Ilyenkor reggel vagy a legszebb, amikor nem
kényszeríted a hajadat abba a rémes kontyba!
Dianténak egy pillanat alatt kiment a szeméből az álom, és dühösen nézett
fel a nála egy fejjel magasabb fiúra.

– Az a konty cseppet sem rémes, és ha neked nem tetszik, ezentúl éjszakára

is összefogom a hajamat!

– Aha, szóval jól sejtettem, tényleg miattam takarod el a bájaidat…

– Még hogy miattad? Hát hadd tájékoztassalak, hogy…

– Miattam aztán nem kell változtatnod a külsődön – vágott közbe a fiú. –

Nekem akkor is ugyanolyan vonzó vagy, ha úgy öltözöl, mint egy
öregasszony.

– Na… na most már elég legyen! – csattant fel Dianté, és a fiú mellett
ellépve besietett a fürdőbe, és becsapta maga után az ajtót.

– Hívjam a fürdetőlányokat, vagy segítsek én megmosni a hátadat? –

kiabált be a csukott ajtón keresztül Breck.

– Majd ha tündérek potyognak az égből! – vágta rá a lány.

Breck elkomorult. Ha nem jelenik meg az unokatestvére, akkor egyetlen

tündér biztosan lepottyant volna ma az égből. Vagy legalábbis a hercegnő
ablakából.

Most mégsem kerítette hatalmába tartósan a levertség, nem úgy, mint az

elmúlt hét minden napján. Dianté végre szóba állt vele, s néhány kurta
parancson kívül mást is mondott neki!

És az a tény, hogy ismét sikerült felbosszantania a lányt, csak azt

jelenthette, hogy amaz nem közömbös iránta. Reménykedni továbbra sem
mert, de legalább kivételesen akadt valami, amit szórakoztatónak talált.

Máskor egy órába is beletelt, mire a fürdetőlányok végeztek Dianté reggeli

toalettjével, most azonban csak néhány percbe került, mire kinyílt a
fürdőszoba ajtaja, és egy üde, hamvas, illatos, de fölöttébb zavartnak tűnő
hercegnő lépett ki rajta. Hatalmas, fehér törölközőt csavart maga köré, haja
pedig nedvesen verdeste a vállát. Brecknek felgyorsult a lélegzete. Hát még
nem kényszerítette kontyba azokat a szőke fürtöket!

– Komolyan mondtad, hogy neked mindegy, hogy öltözködök,

mindenképpen… tetszem neked? –

kérdezte a lány remegő hangon.

– Még szép, hogy komolyan mondtam – küldött felé egy szégyenlős

mosolyt Breck. – Csak nem azt akarod mondani, hogy mostantól megint
normálisan öltözködsz majd?

– Az attól függ, kinek mi a normális – válaszolt egy grimasz kíséretében

Dianté. – Folyton összezavarsz, és ez nagyon bosszant!

– Én viszont csak örülök neki – vonta meg ártatlanul a vállát Breck.

– Örülsz?

– Örülök hát. Ezek szerint én is tetszem neked.

Őfensége feltartotta a mutatóujját, mintha egy engedetlen gyereket akarna

rendre inteni.

– Eddig, és ne tovább!

– De hát te kérdeztél rá! Én csak az igazat mondtam!

– Hát akkor felejtsd el az igazságot! Hallod? Felejtsd el!

– Az nem fog menni – felhősödött el Breck tekintete. – Mert ha azt

elfelejteném, hogy mennyire vonzódom hozzád, akkor el kellene felejtsek
mindent, ami itt történt… azt is, hogy a népem szenved. Az öregek és a
gyerekek haldokolnak. Hogy is felejthetném el?

– Honnan tudsz te erről?

– A szolgák beszélnek ezt-azt – mondta a fiú, és nem is hazudott túl nagyot:

még ha nem is szolgatársaitól tudta meg, milyen sanyarú a népe sora, a
cselédek épp elég pletykásak. Akár tőlük is hallhatta volna. – Dianté… –
Egy hét óta először szólította „fenség” vagy „hercegnő” helyett a nevén –, a
szökőkút miatt tette az apád? Ha a szökőkút nem robbant volna fel… lehet,
hogy a népem sosem lett volna rabszolgává?

A lány hosszú, kutató pillantást vetett rá, végül bólintott.

– Az biztos, hogy a közvetlen kiváltó ok a szökőkút volt.

– De hát miért? Hiszen az sem volt más, mint bármely épület, amit
megrongáltunk!

– Tévedsz – ingatta a fejét Dianté, és leereszkedett a pamlagra, majd

megveregette azt maga mellett, jelezve, hogy a fiú is foglaljon helyet.

Ilyen kegyben Breck még nem részesült azóta, hogy rabszolga lett.
Torkában dobogó szívvel ült le Dianté mellé, aki ismét beszélni kezdett.

– Az anyám évekkel ezelőtt halt meg… egy építkezésen balesetet

szenvedett. Egy kristályszobor rázuhant és végzett vele.

Hosszú szünetet tartott, olyan hosszút, hogy Breck kényelmetlenül

fészkelődni kezdett mellette.

– Sajnálom – nyögte ki egy idő után, amikor semmi értelmes mondanivaló

nem jutott eszébe, és ösztönösen meg akarta szorítani a lány kezét, hogy
megvigasztalja, de az még időben észrevette a mozdulatot, és elhúzta a
kezét.

– Az a lényeg – folytatta Dianté –, hogy apámnak azt az esetet juttatta

eszébe a szökőkút. Anyám halálát. Nem engedhette, hogy másokban is kárt
tegyenek az összeomló, felrobbanó kristályok. Le kellett állítania titeket.

– Akkor tehát… ez az egész az én hibám – motyogta maga elé a fiú. – Ha

nem bántjuk a szökőkutat, akkor a népem még szabad lenne! Szentséges
Tündéranya! – Egy teljes hétig őrlődött kétségek között, egyre csak gyűlt
benne a feszültség, amely most megsemmisítő erővel robbant ki belőle.
Többé nem törődött vele, hogy az ellensége – népe ellensége – látja
kiborulását, és később gúnyolódhat rajta, csak az számított, hogy
bebizonyosodott: ő a felelős mindenért.

Arcát térdére támasztott baljába rejtette, és csak sírt, mint egy kisgyerek.
Egyszer csak azt érezte, hogy jobb kezére, mellyel egy perce még ő
próbálta megfogni Diantéét, most egy kicsi de meleg kéz nehezedik, és
gyöngéden köröket ír le a bőrén.

Felnézett.

– Ne hibáztasd magad. Igen, ez volt a közvetlen kiváltó ok, de ismerem

annyira apámat, hogy tudjam, előbb-utóbb így is, úgy is megtette volna. Ha
nem emiatt, hát másért. Nem tűrt volna meg titeket a szigeten.
Varázslényekként legalábbis semmiképp. – Dianté megemelte hatalmas
törölközője egyik sarkát, és azzal itatta fel a fiú könnyeit.

Breck egy hosszú pillanatig szégyenkezve gondolt arra, hogy úgy kezelik,
mint holmi gyermeket, de a gyermek helyét pillanatok alatt egy férfi vette
át, ahogy tekintete a lány combjaira esett, melyeket a megemelt törölköző-
vég most fedetlenül hagyott. A szívét-lelkét fojtogató fájdalmat hirtelen
elhalványította az a szorító, fizikai fájdalom, amelyet túlontúl szoros
ágyékkötőjének köszönhetett.

Ha valóban ő a hibás mindenért, az a legkevesebb, hogy megpróbálja

legalább részben helyrehozni. Ma éjjel ott lesz a palotakertben, és az élete
árán is, de megpróbálja kiszabadítani tündértársait. Ha pedig meghal,
legalább hadd legyen egy édes emléke…

Magához húzta a hercegnőt, és szenvedélyesen megcsókolta. Dianté egy

hosszú pillanatig tűrte, majd olyan erővel lökte el magától, hogy csaknem
lependerült a szófáról. A lány szeme villámokat szórt felé, tovább fokozva a
fiú gerjedelmét.

– Ez jól esett. Ha be akarsz árulni érte apucinál… csak tessék!

– Őrült vagy! – suttogta a lány, suttogáshoz képest túlságosan is erélyesen.

Aztán ő húzta magához Breck fejét, és úgy tapasztotta ajkait a fiúéra,
mintha fuldokolna, és a csóktól várná az éltető oxigént.
Breck úgy érezte, mindjárt felrobban odalent; a hercegnő aprócska kezei
bejárták tunikával fedett hátát, beletúrtak vörös tincseibe, és a fiú már azon
volt, hogy lefejtse Diantéról a törölközőt, vállalva a lelepleződés és
azonnali kivégzés kockázatát, amikor nyikordult a bejárati ajtó.

Színes csillagok robbantak a fiú csukott szemhéjai mögött, és érezte, hogy a

lány kibontakozik a karjából. Amikor végre kinyitotta a szemét, egy
fölöttébb morcos dajkát látott maga előtt.

– No, galambocskáim**, mitől olyan vörös a képetek? – kérdezte az

asszonyság csípőre tett kézzel.

– Ööö, most vettem forró fürdőt – igazgatta magán a törölközőjét Dianté.

– Hát a fiúé? – nézett rá már-már gyilkos tekintettel Ofélia. – Remélem,

nem fürdött veled!

– Dehogy, asszonyom – állt fel kelletlenül Breck, és ezúttal hálás volt a

szoros, sokrétegű

ágyékkötőért, amelyet az első adandó alkalommal kénytelen lesz kimosni. –

Én csak… bőgtem egy sort. Igen. Ma reggel hallottam egy szolgától, hogy
milyen rosszul megy a népem sora. Sajnálom őket, asszonyom. Talán azt
sem szabad?

Ofélia kétkedve mérte végig.

– Nem tetszel nekem, te tündér.

Te se nekem, nyanya, gondolta Breck, és a nő egyetlen intésére kisietett a

szobából. Szeretett volna egy búcsúpillantást vetni Diantéra, de tudta, ha
megteszi, a tekintete mindent elárul. Nem kockáztathatta meg, hogy a lány
bajba kerüljön miatta. Már azt is szégyellte, hogy az imént annyira
elvesztette a fejét, és majdnem újabb végzetes hibát követett el. Ez többé
nem fordulhat elő.

És mégis… ha most meg kellene halnia, majdnem hogy boldogan halna

meg.
oooooOOOooooo

* Genetikusok úgy vélik, hogy a kutyák háziasítása 14.000-17.000 évvel

ezelőtt mehetett végbe.

Atlantisz szigetén persze egy kicsit előbb, így tehát történetünk idején az
atlantisziak már számos, általuk tenyésztett kutyafajtával büszkélkedhettek.

** A tündérek eredeti hazájukban nem ismerték a házi macskát, tekintve,

hogy az „átlagember”

(értsd: e történetben az ősember) mindössze 10.000 évvel ezelőtt

háziasította ezt az állatfajt.

Természetesen az atlantisziak ebben is évezredekkel vad őseink előtt jártak,

így a tündérek házi macskával először Atlantisz szigetén találkoztak, és
bosszantó, behízelkedő kis dögnek találták.

Az atlantisziak a tündérekkel ellentétben ajnározták és kecses

kristálynyakörvekkel ékesítették kedvenceiket. Ez újabb okot szolgáltatott a
Tuatha De Danann fiainak, hogy hülyének nézzék a szigetlakókat.

*** A galamb domesztikációja a legtöbb forrás szerint 4000-6000 évvel

ezelőtt ment végbe, és Darwin szerint az első írásos feljegyzések a
galambtartással kapcsolatban Egyiptomból származnak, kb. i.e. 3000-ből.
Újabb óriási tévedés. Az atlantisziak már 16.000 évvel ezelőtt háziasították
a galambot, igaz, nem a húsáért és nem is azért, hogy üzeneteket küldjenek
vele (elvégre arra voltak modern, kristályalapú kommunikációs eszközeik),
pusztán saját gyönyörűségükre. Ti. ezek nem azok a rusnya, szürke
galambok voltak, amelyek manapság bepiszkítják a nagyvárosok tereit és a
fejünkre csinálnak, hanem kecses, jól nevelt, hófehér madarak. Tiszta és
bájos külsejüknek, valamint „bújós” természetüknek köszönhetően már a
hajdani atlantisziak is a szerelem szimbólumaként emlegették őket.
Hatodik fejezet
Karnyújtásnyira a szabadságtól

– Csakhogy! Már azt hittem, sosem jössz! – sóhajtott Galvin, amikor Breck
leért a hercegnő ablaka alatt burjánzó bokrok közé. Tiszta, csillagos éjszaka
volt, és a kertnek ebbe a szegletébe még a szabályos időközönként
elhelyezett kristálylámpák fénye is csak alig-alig ért el, így a fiúnak nem
kellett attól tartania, hogy lelepleződik. Láthatatlan rokonát pedig még
kevésbé fenyegette ez a veszély.

– Te könnyen beszélsz, oda mehetsz, és azt csinálhatsz, amit csak akarsz, és

amikor csak akarod, de nekem meg kellett várnom, amíg Dianté elalszik –
válaszolt kissé morcosan Breck, és leereszkedett egy márványpadra, mely
különös módon még mindig őrizte az órákkal korábban lement nap melegét.

– Szóval most már Dianté? Nem is hercegnő, mi? – kuncogott halkan

Galvin.

– Ne kezdd már te is!

– Hogyhogy én is?

Breck megrántotta a vállát.

– Az a banya Ofélia is azt hiszi, hogy van valami a hercegnő és köztem.

Pedig nincs!

– De te szeretnéd, ha lenne – mutatott rá az unokatestvére.

Breck szája önkéntelen mosolyra húzódott.

– Te mindig is átláttál rajtam, öregem.

– Ja, pedig most én vagyok az átlátszó – tódította Galvin. – Na, de térjünk a

tárgyra!
– Helyes – értett egyet Breck. – Azt mondtad, mindent kiterveltél. Hadd
halljam!

– Hát, azt azért nem mondanám, hogy mindent, de van egy használható
ötletem.

– Éspedig?

Galvin színpadiasan széttárta a karját, mint aki nagy bejelentésre készül.

– Odamegyünk egy éjjel, leütjük az őröket, és bemegyünk a bányába a

többiekért.

– Ez a nagy ötlet? – horkantott Breck. – Miért nem tetted mindjárt hozzá,

hogy „…és a végén mindketten a halak között végezzük”? Ez a terv
nemcsak vakmerő és ostoba, de teljesen elnagyolt is!

– Hát persze, vannak még kidolgozatlan részletek, de…

– Igen, például az, hogy ha sikerül is elaltatnunk a bányát őrző

atlantisziakat annyi ideig, hogy kihozzuk a népünket, mit csinálunk velük
utána? Az ellenség sokszoros túlerőben van, és kétlem, hogy ölbe tett
kézzel nézné, ahogy lemasírozunk a tengerpartra, és… jut eszembe, nem is
mindenki tud úszni!

– Ó, hát ez nem gond, majd elkötünk egy hajót. Vagy még jobb, egy
repülőt…

Breck feltartotta a kezét, hogy bolond rokonába fojtsa a szót.

– Elkötünk? Azt mondod, elkötünk? Mégis, hogyan? Egyikünk sem ért

ezeknek az izéknek a kormányzásához!

– De igen, én értek! Legalábbis… nagyjából. Az elmúlt napokban számos

atlantiszi járgányra lopóztam fel, és kilestem, mit csinálnak. Nem olyan
bonyolult, van pár gomb és néhány kallantyú, amiket nyomogatni meg
húzogatni kell. A gond csak az lehet, hogy szinte minden járműben máshol
van az indítógomb meg a sebességváltó, és máshogy is néz ki. De – és ez
egy hatalmas de – az okos atlantisziak mindegyiket feliratozták!
– És? Mi nem tudjuk elolvasni őket!

– Hát épp ez az! Meg kell tanulnod! – vágta rá Galvin.

– Nekem? – pislogott Breck.

– Hát nem is nekem! Én mégis, kit kérhetnék meg, hogy tanítson meg
atlantisziul olvasni, hm?

Nem gondolod, hogy kicsit furcsán venné ki magát, ha egy atlantiszi azt
hinné, hogy a puszta levegőnek kell olvasásleckéket adnia?

– És mégis, én kit kérhetnék meg?

– Kit, kit? Hát a te Diantédat!

– Ő nem az én Diantém! És honnan veszed, hogy hajlandó lenne ilyesmire?

Egy rabszolgát olvasni tanítani? Minek?

– Mondjuk azért, hogy időnként felolvashasson őfenségének? – válaszolt

behízelgő hangon Galvin.

– Ma meglestem ám ezt a te hercegnődet, és például vacsora közben,

amikor a két bájos kis kacsója az étellel volt elfoglalva, képtelen volt még a
kristálykönyvet is tartani, úgyhogy a fürdetőlányai olvastak fel neki. Te,
unokatesó, átvehetnéd tőlük ezt a szerepet.

A vörös hajú fiú megrázta a fejét.

– Ugyan, miért akarná Dianté, hogy én vegyem át a felolvasó szerepét?

Nincs olyan kellemes hangom, mint azoknak a lányoknak…

– Csakhogy a hercegnőt azok a lányok egyáltalán nem érdeklik, és nem is

érzi magát különösebben jól a társaságukban. Unja őket, ezt láttam rajta.
Téged viszont nem un, sőt!

Szerintem örülne neki, ha még több időt tölthetne veled.

– Tévedsz! – ugrott fel a padról Breck. – Dianté nem akarja, hogy bármi
közünk legyen egymáshoz!

– Igen? És akkor miért tart még mindig maga mellett?

– Csak az életemet akarja megkímélni.

– Mert tetszel neki.

– Talán. De attól még nem akar viszonyt kezdeni velem!

– Nem is kell viszonyt kezdened vele, elég, ha szépen felolvasol neki. Kár a
szóért, öregem, nincs más megoldás. Meg kell tanulnod atlantisziul olvasni.
Ha megvagy vele, szólj, és akkor továbblépünk a tervünkkel.

– De hát az… hetekbe, vagy akár hónapokba is telhet!

– Hát intézd úgy, hogy minél kevesebb időbe teljen! – válaszolt Galvin
ellentmondást nem tűrő

hangon.

– Egy feltétellel – válaszolt Breck.

– Éspedig?

– Van két szolga, akik nagyon a bögyömben vannak. Készítsd ki őket. Azt
rád bízom, hogy csinálod... légy kreatív. Használd ki, hogy láthatatlan vagy.

– Ha megmutatod, kik azok... ezer örömmel, öregem! – dörzsölte össze a

kezét Galvin. – És most megyek. Légy jó fiú, Brecki!

– Ne hívj így! Ez tényleg rém békásan hangzik!

oOo

– Olvasni? – Dianté meglepett pillantást vetett rabszolgájára. – Miért?

Breck megvonta a vállát.

– Úgy vettem észre, úrnőm, hogy imádod a könyveket, de bizonyos
alkalmakkor csak mások felolvasásában tudod élvezni őket. És a
fürdetőlányaid, már megbocsáss, néha elég esetlenül olvasnak fel.

– És ugyan miből gondolod, hogy te nem leszel esetlen, amikor jóval

később kezded a tanulást, mint ők?

Breck elővette legelragadóbb, szívtipró mosolyát – vagy legalábbis azt,

amelyet ő annak vélt.

– Gyorsan tanulok. És a lehető legjobb mesterem lesz, ha te tanítasz.

A hercegnő halványan elpirult, majd megrázta a fejét.

– Mire jó ez a hízelkedés, hm? Ez nem vall rád!

– Gondolod, hogy néhány nap alatt olyan jól kiismertél, hogy tudd, mi vall
rám, és mi nem? –

kérdezett vissza kihívóan a fiú.

– Nem tudom. Néha azt hiszem, egyáltalán nem ismerlek.

– Nos, hát itt az alkalom, hogy közelebbről is megismerj! – vágta rá Breck,

és alig észrevehetően közelebb csusszant a lányhoz a pamlagon.

– A közelebbről való megismerkedés… annyira nem jó ötlet, Breck. Nem

ismétlődhet meg a tegnapi eset. Ugye tudod?

– Valahogy sejtettem – sóhajtott drámaian a tündér. – De ígérem, hogy egy

ujjal sem nyúlok hozzád… hacsak te nem akarod.

A lány torkán ideges kis kacaj tört fel.

– Biztos lehetsz benne, hogy nem akarom!

Breck ebben egyáltalán nem volt biztos, de ha azt akarta, hogy úrnője
beleegyezzen az olvasásleckékbe, jobbnak látta, ha ezt nem teszi szóvá.
– Hát jó – biccentett szobormerev arccal Dianté. – Megtanítalak az
atlantiszi betűkre, de meg kell ígérned, hogy betartod a fogadalmadat, és
nem közeledsz hozzám. És elvárom, hogy szebben és érdekesebben olvass
fel a tudományos értekezésekből, mint a lányok!

Breck legszívesebben felhorkantott volna, de visszafogta magát. A

fürdetőlányok csak a romantikus és kalandos regényeket voltak képesek
többé-kevésbé élő hangon felolvasni, de ha a hercegnő

mikrobiológiával vagy csillagászattal foglalkozó szakkönyveket adott a

kezükbe, olyan üres és álmatag hangon olvastak fel belőle, hogy érezni
lehetett: nem is értik, amit ledarálnak, és ráadásul még halálosan unják is.
De a fiú ezért igazán nem hibáztathatta őket.

– Megígérem, hogy igyekszem úgy felolvasni a fizika- és

biológiakönyveidet, mintha érdekelne, miről szólnak.

A hercegnő ismét elkacagta magát, és ezúttal Breck idegességet sem hallott

ki a nevetéséből, csupán jókedvet.

– Furcsa egy figura vagy te, tündérfiú! – ingatta a fejét Dianté.

– Nekem pedig te vagy a furcsa, hercegnő. Furcsa… de szép.

– Még egy bók, és nem tanítalak!

– Bocsánat – somolygott Breck. – Rút vagy, mint a mamuttrágya. Most

jobb?

Dianté játékosan, mégis erőteljesen vágta a könyökét a fiú bordái közé.

– Hohó, nem arról volt szó, hogy semmi érintés?

– Arról volt szó, hogy te nem érinthetsz meg – állt fel a pamlagról a lány, és
majdnem hogy kacér pillantást vetett rá. – Én azt csinálok veled, amit csak
akarok, elvégre a rabszolgám vagy.

Ezúttal Breck vörösödött el.

– Állok elébe, fenség!

oOo

Dianté, aki kissé komolytalannak, hóbortosnak ismerte meg Brecket,

igencsak meglepődött azon a lelkesedésen, amit a fiú az olvasásórák iránt
tanúsított. Olyan kitartásról és szorgalomról tett bizonyságot, amelyet a
hercegnő sosem nézett volna ki belőle. Néha, egy-egy pillanatra fel is
merült benne, hogy Breck buzgalma nem természetes, és talán gyanakodnia
kellene, hogy a szorgalom mögött sötét szándék húzódik meg. Ugyanakkor
valahányszor csak véletlenül súrolta a keze Breckét, miközben egy-egy betű
pontos leírását prezentálta, vagy amikor a fiú belesült egy-egy bonyolultabb
szó felolvasásába, Diantén erőt vett valamiféle megmagyarázhatatlan
gyöngédség. Ilyenkor úgy érezte, mintha egy gyámoltalan kölyökkutyát
tanítgatna – egy gyámoltalan, valamiért mégis roppant vonzó kölyökkutyát.
És az a szívmelengető, már-már anyai érzés, ami ilyenkor a hatalmába
kerítette, elfeledtette vele minden gyanakvását. Ez a fiú nem lehet gonosz,
és nem lehetnek hátsó szándékai!

Breck három nap leforgása alatt elsajátította az atlantiszi ábécé mind a

huszonnégy betűjét, és a negyedik napon már rövidebb szavakat olvasott fel
és írt le, a tanítás második hetének végére pedig Dianté a kezébe mert
nyomni egy molekuláris genetikai értekezést.

– A génkifejezés egy módja a nukleoszómák belső hisztonjainak N-

terminális lizin oldalláncon történő... – Breck felnézett a kristálykönyvből.
– Hercegnő, ugye nem azt akarod mondani, hogy te ebből egy kukkot is
értesz?

Dianté jól mulatott a fiú félig zavarodott, félig bosszús arckifejezésén.

– De – bólintott, majd kivette rabszolgája kezéből a könyvet. – Ugyanakkor

megértem, hogy számodra ez mennyire frusztráló lehet. Viszont meg kell,
hogy dicsérjelek: sokkal szebben olvastál fel ebből az értekezésből, mint
Agathe.

A fürdetőlány említésére elkomorult Breck arca.

– Igaz az, amit Agathe tegnap a többi lánynak pletykált?

– Az attól függ, hogy mit pletykált a többieknek – válaszolt Dianté. – Én

ugyanis minden szaftos pletykából kimaradok. Biztos azt hiszik, hogy
hercegnőként túl kifinomult vagyok az ilyesmihez.

Vagy talán ez a pletyka nem is volt annyira szaftos?

– De, az volt – sütötte le a szemét Breck, de csak egy pillanatra, majd ismét
magára öltötte a határozottság álarcát. Dianté azonban az együtt töltött
három hét alatt megismerte már annyira, hogy tudja: a fiú belül sokkal
érzékenyebb, mint amilyennek mutatja magát, és a határozottsága gyakran
valóban csak álarc. Ettől viszont csak még jobban megkedvelte.

– No? Minden szót úgy kell kihúzni belőled?

Breck vett egy mély levegőt.

– Úgy hallottam, a kristálybányák őrei arra lettek figyelmesek, hogy a

népem pont ellentétesen viselkedik, mint ahogy az várható volt.

– Ellentétesen? Mármint… miben?

– Hát... én is azt hittem, hogy szolgaságban nem lesz majd kedvük...

szaporodni. De most úgy tűnik, éppen a bánat viszi rá őket, hogy egymás
karjaiban vigasztalódjanak. Ami azért elég bizarr egy dolog... el sem tudom
képzelni, hogy talál magának minden párocska egy privát kis zugot a
bányában. De annyi biztos, hogy már többeket is rajtakaptak az őrök.

Dianté nem tudta eldönteni, hogy nevessen vagy szörnyülködjön. A

tündérek párosodásának gondolata, főleg a privát szféra szinte teljes
hiányában, kissé taszító volt számára, de amikor eszébe jutott, hogy Breck
is tündér, azon kapta magát, hogy vele kapcsolatban mindössze azt tartaná
taszítónak, ha valaki mással párosodna.

Szent Poszeidón, miféle gondolatok ezek már megint! Ő és én sosem

tehetjük meg! Soha!
– Ez azonban felvet egy újabb problémát – mormolta maga elé a fiú, észre
sem véve a hercegnő

zavarát. – Ha a lányok várandósak lesznek, nem maradhatnak a bányában.

Ezzel ugye egyetértesz?

Dianté bólintott.

– És a gyerekeknek és az öregeknek sem lenne szabad ott lenniük –

folytatta Breck. –

Megbetegszenek. Sokan már most is betegek. Egyáltalán, a nőknek nem

volna szabad a bányában dolgozniuk, egyiküknek sem! Dianté, nem tudnál
szólni apádnak az érdekükben?

– De hát... mit mondhatnék? Őt nem olyan egyszerű meggyőzni!

– Nekem úgy tűnt, hogy nagyon is képes vagy meggyőzni őt. – Breck
megfogta a lány kezét, és Dianté túlságosan össze volt zavarodva ahhoz,
hogy azonnal reagáljon, és kihúzza ujjait a fiú markából. – Láttam, milyen
hatással voltál apádra, amikor itt talált engem. Szerintem te bármit elérhetsz
nála. Könyörgök, Dianté, legalább próbáld meg!

– Nem bánom – felelte a hercegnő, és határozott mozdulattal kihúzta a

kezét Breckéből. – De mára elég az olvasásból.

Még akkor is a hátán érezte a fiú tekintetét, amikor kilépett lakosztálya

ajtaján. Tudta, hogy valósággal menekül, és a menekülés szégyenletes
dolog, de olykor hasznos.

Az elmúlt hetek olvasás-órái során, bár mindig egymás mellett ültek

Breckkel a pamlagon, csak véletlenül értek egymáshoz: a fiú is megtartotta
az illendő távolságot, és ő is. Ez a legutóbbi eset azonban szándékos volt –
Breck megfogta a kezét, ő pedig egy pillanat alatt úgy kimelegedett, mintha
az oreikhalosz-klíma hirtelen húsz fokkal* emelte volna meg a szoba
hőmérsékletét. Ilyen körülmények között az egyetlen dolog, amit tehetett,
az volt, hogy megszökik a felforrósodott helyiségből.
Alighogy a kellemesen hűvös folyosóra ért, frontálisan ütközött Nikiásszal.

– Hé, nézz a szemed elé, hugi!

– Ó, bocs, Nik – rezzent össze Dianté. – Azt hiszem, elgondolkodtam…

– Remélem, nem a kis tanítványodon járt az eszed – jegyezte meg gúnyosan

a herceg.

– Már miért gondolkodnék a rabszolgámon?

– Miért adsz egy rabszolgának olvasás-órákat? – vágott vissza a fivére. –

De most komolyan, hugi!

Az egész palota erről beszél, kész csoda, hogy apánk még nem tajtékzik a
dühtől. Persze lehet, hogy őt egyelőre elkerülték a pletykák, csakhogy nem
fogják örökké elkerülni, és ha megtudja, biztos nem fog ugrálni örömében!

– És ugyan, miről pletykálnak az emberek? – fordult sarkon a hercegnő, és

kitrappolt egy közeli kis teraszra. Ha már mindenképp kénytelen kínos
beszélgetést folytatni a testvérével, legalább ne a folyosó kellős közepén
tegye, és ne közvetlenül saját szobája ajtaja előtt, ahol Breck is
meghallhatja.

– Arról – válaszolt vehemensen Nikiász, követve húgát a teraszra –, hogy

kivételezel azzal a vörössel, holott úgy kellene kezelned, mint a
legalantasabb szolgát! Nem elég, hogy a lakosztályodban alszik, de még
tanítgatod is őt! Miért?

– Azért, mert a többi szolga tud olvasni, de ő nem tudott!

– Minek neked, hogy tudjon olvasni? Nem elég, ha a legyezőt cipeli

utánad?

– Nem, Nik, nem elég! Azt akartam, hogy ő is fel tudjon olvasni nekem,
mint a többiek!

– Mégis, minek?
– Azért, mert a többi szolga olyan esetlenül olvas fel! Egyiknek olyan
nyivákolós a hangja, mint egy macskának, amit éppen nyúznak, a másik
pedig folyton el akar aludni felolvasás közben!

Egyszer el is ejtette a kristálykönyvet, mert állva elaludt! Breck legalább

érdeklődik a könyveim iránt, még a tudományos értekezéseket is képes
érdekesen felolvasni!

– És gondolom, nem nyivákol – horkantott Nikiász.

– Nem, éppenséggel nagyon kellemes a hangja!

– Hah! Szóval már nemcsak a szeme szép tengerzöld, de a hangja is

kellemes, mi?

Dianté bosszankodva döbbent rá, hogy ez azon ritka alkalmak egyike,

amikor a nála jóval szerényebb értelmi képességű bátyjának sikerült
sarokba szorítania, ő pedig ostobán kikotyogott valamit, amit jobb lett volna
titokban tartani. Nem tehetett mást, mint hogy ellentámadásba lendült.

– Honnan veszed, hogy szép tengerzöldnek neveztem a szemét, mi?

– Oféliától, ha éppen tudni akarod.

– Úgy, szóval a dajkánk már árulkodik is!

– Dia… Poszeidón szerelmére, ő csak aggódik érted! Hozzám jött, hogy

próbáljak a lelkedre beszélni, próbáljalak észhez téríteni!

– Ugyan, miért kéne észhez térítened engem? Tökéletesen észnél vagyok!

– Igen? – tette csípőre a kezét Nikiász. – Hát nekem nem úgy tűnik! Ez a
vörös kis szörnyeteg teljesen elcsavarta a fejedet, és lassan már te fogsz úgy
ugrálni, ahogy ő fütyül, nem fordítva, pedig ő a rabszolga! Most még csak
olvasni tanítod, de mi lesz legközelebb? Az ágyadban fog aludni, mert
kényelmetlen neki a szőnyeg?

– Nikiász, ne légy nevetséges! – vetette oda Dianté. A puszta gondolattól is

elvörösödött, hogy ő
és Breck egy ágyban…

– Szerintem te vagy a nevetséges, nem én! Könyörgöm, hugi, ha mást nem

is teszel, legalább fogd egy kicsit vissza ezt a rabszolga-pátyolgatást,
mielőtt apánk bedühödik, mert akkor a kis védenced is a bányába kerül,
mint a többiek! Ezzel a viselkedéssel csak azt éred el, higgy nekem!

A hercegnő vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta. Lehet, hogy
fivérének igaza van, és azzal, hogy kedvez Brecknek, hosszú távon a fiú
vesztét okozza?

– Hát jó. Megpróbálom, de nem ígérhetek semmit. Te pedig ne aggódj, Nik.

Breck nem csavarta el a fejemet, és nem is akarja elcsavarni. Nem az a
fajta.

– Én nem bízom benne.

– Teljesen én sem – rántotta meg a vállát a lány –, de ugyan, mit árthat

nekünk egy varázstalan tündér?

Nikiász még jó darabig állt a teraszon, tekintetét a napfényben fürdő

horizonton nyugtatva. Egyre csak ott csengtek fülében húga szavai: mit
árthat nekünk egy varázstalan tündér?

Nem tudott választ adni Dianté kérdésére, hiszen a csavaros gondolkodás

mindig is nehezére esett, de annyit eltökélt magában: nem hagyja, hogy a
vöröske tönkretegye a kishúgát.

Odaszólt az első őrnek, aki szembejött vele a folyosón:

– Te fiú, mostantól fogva tartsd szemmel Dianté hercegnő személyi

rabszolgáját, de kerüld a feltűnést! Ha bármi gyanúsat tapasztalsz, kapd el,
és hozd elém! Ha több ember kell, felhatalmazlak, hogy annyit végy magad
mellé, amennyire csak szükséged van! Megértetted?

– Igenis, királyi fenség!

oOo

Az éjszaka beköszöntével Breck csak arra várt, hogy úrnője nyugovóra

térjen, és végre leszaladhasson a parkba Galvinhoz, aki időközben
teljesítette az „egyezség” rá eső részét: többször is a frászt hozta arra a két
szolgára, akik hetekkel korábban a rabszolgaöltözékét hozták Brecknek.
Hol szellemet játszott és fülükbe huhogott, hol a földhöz csapkodta a
tárgyakat a szobájukban, hol pedig egyszerűen elgáncsolta őket a folyosón.
Brecket kellemes elégedettséggel töltötte el a kék-zöld foltokkal tarkított
duó látványa, amint minden sarkon idegesen körbetekintgetnek, és lelkesen
számolt be unokafivérének ellenlábasai egyre növekvő

paranoiájáról.

Az olvasás-tanulás két hete alatt minden második este találkozott Galvinnal,

és a két undok szolga idegességén kívül saját előrehaladásáról is beszámolt
neki. Megegyeztek, hogy amint Breck úgy érzi: már elég magabiztosan
bánik az atlantiszi írásjelekkel, megpróbálkoznak a tündérszöktetéssel.

Galvin megígérte, hogy kinéz egy megfelelő szállítóeszközt, amely elég

nagy ahhoz, hogy mind a kétszáz tündért biztonságban elvigye a szigetről,
ugyanakkor elég gyors ahhoz, hogy az esetlegesen a nyomukba szegődő
atlantisziak ne foghassák el őket.

Mire Breck leért a hercegnő ablaka alatti bokrokhoz, Galvin már várt rá.

– No, tesó, ma lesz az az éjszaka? – szegezte neki a kérdést köszönés

helyett Galvin.

– Igen – bólintott kissé megborzongva Breck. Sok vad dolgot művelt már
életében, de talán még sosem félt annyira, mint most. – Ma már olyan
folyékonyan ment az olvasás, hogy abban nem lehet hiba. És veled mi a
helyzet? Sikerült szállítóeszközt találnod?

– Sikerült, hát! Egy jókora repülő-féleséget szemeltem ki, amely a bányától

nem messze parkol. Az atlantisziak azon szállítják a nagyobb
kristálymennyiségeket a sziget minden pontjára, és időnként azzal
ruccannak át a nagy kontinensre is, ha éppen fémeket támad kedvük
bányászni.

– Miért, nekik talán nincsenek fémjeik?

– Viccelsz? Egy árva érc-rögöcske sincs itt a földben. Minden fém, ami a
házakon csillog, a kontinensről származik.

– És mondd csak, elég gyors az a gép? A teherszállító járművek sosem a

sebességükről híresek…

– Ezt meg honnan tudod, tesó? Csak nem lettél két hét alatt gépszakértő is?
– kérdezte kétkedő

hangon Galvin.

– Nem, de alkalmam nyílt beleolvasni egy könyvbe, amiben a főhős egy

teherszállító hajó kapitánya volt, és…

– A főhős? Azt meg hogy kell érteni?

– A könyv egy regény volt. Kitalált történet, kitalált szereplőkkel –

magyarázta Breck. – Kicsit úgy képzeld el, mint népünk ősi legendáit.

– Csakhogy a mi ősi legendáink igazak – világított rá Galvin.

– Hát persze – bólintott Breck –, de attól még ezek a kitalált történetek

elég… érdekesek. És mint látod, néha még hasznosak is. Jut eszembe, nem
őrzik a kiszemelt repülőgépet?

– Minek őriznék? Ezek nem lopják el egymás járműveit, és miért is tennék?

Jóformán az egész életüket a szigeten élik le, és ha mégis elhagyják rövid
időre, az csak az ércbányászat miatt van.

Senkinek sem áll érdekében járműveket elkötni. Azt hiszem, egymás lovait
sokkal hajlamosabbak eltulajdonítani, mert az… ritkaság. Legalábbis sokkal
nagyobb ritkaság, mint a kristálygépeik.

Breck bosszúsan rúgott bele egy kavicsba.

– Gyalázat, amit ezek Tündéranya könnyeivel művelnek!

– Az. De sajnos nem tehetünk semmit. Vagyis csak annyit tehetünk, hogy a
lopott gépben található kristályokat megőrizzük. Legalább a könnyek ily
kicsiny részével tisztelettel bánhatunk.

– Igen – helyeselt Breck. – Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. De nagyon

bánt, hogy a többi könnyet nem menekíthetjük el innen, ezeknek a
gazoknak a karmai közül…

– No, ez olyan általánosítás volt, mintha a te hercegnődet is gaznak tartanád

– kuncogott Galvin.

Breck elnyomott egy feltörni akaró sóhajt.

– Nem… ő nem az. Ő annyira más, mint a többi atlantiszi! Jó és kedves és

megértő… és megígérte nekem, hogy beszél az apjával, hogy jobb
életkörülményeket biztosítsanak a népünknek. Szóval ha… ha valamiért
nem sikerül ez a ma éjszakai akció… legalább ennyi reményünk marad.

– De az akció sikerülni fog! Szentséges Tündéranya, úgy beszélsz, mintha

nem is igazán akarnád, hogy sikerrel járjunk!

– Mi jut eszedbe? Persze, hogy azt akarom, hogy sikerüljön! Biztonságba

akarom szöktetni a népet!

– A népet talán… de saját magadat is? Vagy maradnál inkább a bájos

hercegnő ölebe?

Breck remélte, hogy Galvin a sötét ellenére is látja lesújtó pillantását. Még
hogy örökre a hercegnő

rabszolgája maradjon? Micsoda ostobaság ez?

– Jó, bocs, ez durva tréfa volt – szólt a láthatatlan tündér. – Gyere,

induljunk.

Ahogy Galvin mögött végiglopakodott az édes illatot árasztó bokrok között,

Breck szívét minden elszántsága ellenére is valami megmagyarázhatatlan
hiányérzet töltötte el. Visszapillantott a sötéten ásító ablak felé, amely
mögött Dianté aludta az igazak álmát. Elszorult a szíve, de már nem volt
visszaút: döntött. A népe fontosabb, mint egy csinos pofika, még akkor is,
ha a csinos pofika tulajdonosának annyira felvágták a nyelvét, hogy kész
öröm vitatkozni vele.

Népének semmi keresnivalója többé Atlantisz szigetén, és Breck eltökélte,

hogy ha addig él is, kiszabadítja őket fogságukból. Már csak azért is, hogy
könnyítsen háborgó lelkiismeretén. Ha a szökőkút-robbantás gondolata nem
fogalmazódik meg benne, és nem rángatja bele a cimboráit, akkor… akkor
minden másként történt volna. És valószínűleg Diantét sem ismerte volna
meg.

Megrázta a fejét, és kiparancsolt belőle minden hercegnős gondolatot.

Feladata van, és most csak arra szabad koncentrálnia.

A palotakertből gyerekjáték volt kijutni az utcára, Galvin ugyanis

láthatatlanul, szellemet játszva elterelte a kapuban álló őr figyelmét, hogy
Breck kisurranhasson mellette.

Hamarosan már a külváros csendes utcáit rótták, kerülve az oreikhalosz-

lámpák ezüstös fénykörét.

Minél kijjebb jutottak a városból, annál gyérebb volt a közvilágítás. Amikor

Breck a város legszéléről hátrapillantott, egészen letaglózta a látvány: a
dombon álló királyi palota tornyai csak úgy ragyogtak a fénykristályoktól, a
domb oldalában álló nemesi kúriák majdnem olyan gazdagon tündököltek,
mint a palota, az összes többi lakóházon azonban csak elvétve akadtak
oreikhalosz-lámpák, és a városközponttól távolodva még a tessék-lássék
elhelyezett lámpák is fokozatosan ritkultak. A fiú ekkor döbbent rá, hogy
éjszaka még sosem figyelte a várost – legalábbis sosem ebből a nézőpontból
–, és most akaratlanul is elfintorodott a fényűzés és a viszonylagos
szegénység e durva ellentéte láttán. Ugyanakkor tudta, hogy Atlantisz
szigetén senki sem éhezik –
talán csak a tündérek népe –, de kétségtelenül akadtak szerényebb
életkörülmények közé kényszerült lakosok, akiknél valószínűleg még ő is
jobban élt a palotában.

– Mit ácsorogsz ott? – pisszegett oda neki az unokatestvére.

– Hova ez a nagy sietség? – suttogta vissza Breck. – Messze még a hajnal!

Vagy talán időre megyünk?

– Ha éppen tudni akarod, tündértársaink már várnak! Tegnap éjjel

beosontam a bányába, és figyelmeztettem a királyt és a királynőt, hogy
készüljenek fel, mert az elkövetkező három éjszaka egyikén megpróbáljuk
megszöktetni őket. A szüleid odáig voltak a boldogságtól, hogy életben
vagy, mert azt hitték, megöltek téged. Sőt, még a kis menyasszonyod is
örült… szerintem sokkal jobban kedvel téged, mint te őt.

Brecket Shanna ezúttal sem érdekelte, de szülei említésére elszorult a torka.

Milyen szörnyű

lehetett nekik, hogy hetekig holtnak hitték egyetlen fiukat!

– Te, Galvin… – ragadta meg unokatestvére ruhájának szegélyét, amikor az

már indult volna tovább –, igaz az, hogy a mieink… szóval… vad
szerelmeskedésbe kezdtek a bányában? Láttad ennek bármi jelét, amikor
tegnap éjjel…?

A másik fiú elfojtott egy kuncogást.

– Csak egy párocskát láttam, de még ők is csak az első… hm…

simításoknál tartottak. Lehet, hogy ha kicsit később megyek, kínos
helyzetben találom őket. De hát szerinted lehet ezen csodálkozni?

Mi maradt szerencsétleneknek, miben találjanak egy kis örömet, ha nem

egymásban? Te nyilván nem láttad, de a szárnyaik szinte kivétel nélkül
feketére váltottak, annyira nem maradt öröm az életükben. Csak ez az egy.

Breck komoran bólintott. A tündérek szárnya születésüktől fogva színes

volt, általában egy adott színt vett fel „nyugalmi” állapotban – ez Breck
esetében a zöld volt –, de ha a tündért felhergelték, szárnya mérgében
vörösre változott, ha félt, akkor pedig elhalványult. Ezeknek a
változásoknak semmi köze nem volt a mágiához, így a tündérek szárnya a
varázsvesztés után is ugyanúgy tükrözte hangulatukat, mint régen. Most
pedig a szárnyak gyászba borultak.

– De már nem sokáig – szólt eltökélten a fiú. – Kiszabadítjuk őket, és ismét

boldogságtól ragyoghat a szárnyuk!

– Úgy van. De ahhoz ideje lenne indulnunk!

Továbbsiettek hát, ki a városból, melyet nem határolt városfal, elvégre kitől

is kellett volna tartaniuk az atlantisziaknak? A település szélét egyszerűen
az jelezte, hogy az épületek elmaradtak mögöttük, s ők a pompázatosan
csillagos ég alatt találták magukat, minden mesterséges fénytől távol. Breck
egy pillanatra az égbolton felejtette a pillantását – régen látta már ilyen
szépnek, talán csak otthon, a messzi északon –, de társa finoman oldalba
bökte, és ismét útnak indultak. Jó darabig bandukoltak a csaknem
szurokfekete éjszakában, mire újra fényeket láttak: lobogó fáklyák fényeit.

– Az ott már a bánya – szólt Galvin. – Látod, tőlük még a kristályvilágítást

is sajnálják. Azok a kristályok meg, amiket odalent kifejtenek, addig
úgysem világítanak, amíg nincsenek megcsiszolva.

– Szóval odalent is csak fáklyák világítanak? – suttogta vissza Breck.

– Igen, de csak hellyel-közzel, hogy a korom ne szennyezze a kristályokat.

Sötét lesz odalent.

Olyan sötét, hogy abban talán még Shannát is vonzónak találod majd…

– Tündéranya szerelmére – forgatta a szemét Breck –, miért jössz nekem

folyton Shannával?

– Azért, unokatesó, mert élvezem a szenvedésedet – válaszolt Galvin egy

kicsit túl sok jókedvvel ahhoz képest, hogy épp az életüket tették kockára. –
A bejáratnál két őr áll. Én odamegyek, és leütöm őket egymás után egy
meggyújtatlan fáklyával. A te dolgod az lesz, hogy belopózz mellettük, de
ne menj túl mélyen a barlangba, és ne csapj zajt, mert nem sokkal beljebb
újabb két őr strázsál. Elég lesz húsz-harminc lépést megtenned befelé, és ott
várj meg.

– Összesen négy őr van? Négy őr kétszáz tündér ellen? – mormolta Breck.

– Ez nevetségesnek hangzik.

– Na igen, csakhogy a mieinknek nincsenek fegyverei, az őröknek meg ott

van az a nyavalyás kristálylándzsa, ami valamiféle sugarat is képes kilőni.
Elég veszedelmesnek tűnik. Midhir őfelsége mesélte, hogy egy páran
megpróbáltak birokra kelni az egyik őrrel, de az órákra megbénította őket a
fegyverével. Az egyikük súlyosan meg is sérült…

Breck úgy érezte, Galvin nem véletlenül nem vitte le a hangsúlyt a mondat
végén – mintha akart volna még mondani valamit, de meggondolta magát.

– Meghalt az illető? – kérdezte csendesen.

– Nem azonnal… de meg. Pedig jobb lett volna neki, hogy ott helyben
szörnyethal. Jó egy napig szenvedett.

A vörös hajú tündért kirázta a hideg, de tudta, hogy nem az éjszaka

hűvösétől, hanem a rideg valóságtól.

– Remélem, nem az egyik közeli rokonom vagy barátom volt.

– Casey papa volt az. Nem közeli rokon… de azért csak rokon. Legalább az
vigasztaljon, hogy idős volt már. Betöltötte a kilencezret.

– Még élhetett volna akár háromezer évig is! – Brecknek ökölbe szorult a
keze. Kedvelte az öreget, aki sok mesét mondott neki gyerekkorában.
Tündéranyás meséket.

– A többiek élni is fognak, és nemcsak háromezer évig, hanem sokkal

tovább! Mert mi kiszabadítjuk őket! – ragadta meg a karját Galvin. –
Felkészültél, tesó?

– Fel.
– Akkor gyerünk!

Minden gyorsan történt, túl gyorsan, és Breck úgy érezte, nem képes lépést
tartani az eseményekkel. Bezzeg, amikor még tündérszárnyakon repdesett
ide-oda, képes volt villámgyors cikázásra, és mintha az esze is úgy forgott
volna, mint a szárnyizmai! Most azonban, szárnyak nélkül csak
féltündérnek érezte magát, és lassabban mozogtak a tagjai, de még az
agytekervényei is. Egyik pillanatban egy tompa puffanás kíséretében
összeesett a baloldali őr, kristálylándzsája a porba hullott, a másik őr pedig
azonnal körbefordult, a támadó után kutatva, csak hogy egy másodperc
múlva ő is ájultan rogyjon a földre. Galvin tündérként is egy kicsit
magasabb volt fajtársainál, így nem esett különösebben nehezére, hogy
alaposan nyakszirten vágja az atlantisziakat.

Breck egy pillanatnyi késéssel, de besietett a barlang száján unokatestvére

után, aki áttetsző

alakjával a fáklyák fel-fellobbanó fényénél szinte kísérteties látványt

nyújtott.

Nagyjából húsz lépés után, két fáklya között félúton, ahol a legmélyebb volt
a sötétség, Galvin megállította Brecket, ujját a szájához nyomta, és
előrelopakodott. Breck a helyzet véres komolysága ellenére is viccesnek
találta Galvin lopakodását, hiszen nincs emberfia, aki láthatatlan
formájában észrevenné, hacsak a dorong el nem árulja.

Egy halk nyögés és egy puffanás jelezte, hogy a harmadik őrt is sikerült
harcképtelenné tennie, a negyedik azonban élelmesebbnek bizonyult –
valószínűleg észrevehette a félhomályban a láthatatlan tündér kezében
tartott, nagyon is látható dorongot, és elkeseredett küzdelembe bocsátkozott
nála jóval kisebb ellenfelével. Breck jó néhány pillanatig hallgatta a küzdő
felek fogcsikorgatását és lihegését, mire úgy döntött, hogy közbeavatkozik.
Jókor érkezett a segítsége, mert a szemfüles őr épp kiütötte a fegyvert
láthatatlan támadója kezéből, és megmarkolva Galvin ruháját ott ütötte-
vágta a szerencsétlen tündért, ahol csak érte.
Ahogy Breck kimozdult a sötétből a fáklyák fényébe, az őr rögtön
észrevette, és eleresztette félig összevert ellenfelét, hogy új támadójára
összpontosítsa figyelmét. Breck most látta csak igazán, hogy milyen
hatalmas, izmos emberrel került szembe: az atlantiszi egy fejjel magasabb
volt nála, és legalább kétszer annyit nyomott. Arcán elszánt, már-már
állatias kifejezéssel indult meg az újabb ellenfél irányába. Ezt Galvin
azonban már nem hagyhatta annyiban: megtörölte vérző száját, és minden
erejét összeszedve hátulról nekirohant az őrnek. Miután sikerült ledöntenie
a lábáról, megpróbálta lefogni vadul kapálózó karjait.

– A husáng, tesó! Üss! – zihálta Brecknek.

A fiú ösztönösen cselekedett: felmarkolta a földről Galvin elejtett fegyverét,

és jókorát húzott a melák atlantiszi fejére. Természetellenes reccsenés
hallatszott, és Breck undorodva ejtette el a husángként használt fáklyát.

– Szerinted meghalt? – kérdezte. Az atlantiszi feje alatt a földön vértócsa

csillant.

– Lehet – válaszolt sötéten Galvin, és leszállt áldozatukról. – De a másik

három él. – Látva Breck holtra vált ábrázatát, barátságosan megszorította a
karját. – Nem tehettél mást.

Nem tehettem mást, nyelt egyet Breck. Akkor is gyilkos vagyok.

Megfordult vele a barlang, és a falnak kellett támaszkodnia. Tényleg túl

gyorsan történt minden –

most, hogy jobban belegondolt, valószínűleg csak néhány perc telhetett el

azóta, hogy megérkeztek a bánya bejáratához, és máris elintéztek négy őrt.

Ekkor léptek zaja ütötte meg a fülét, de nem a bejárat felől, hanem a bánya
mélyéről.

– Hát itt vagytok! – szaladt elébük egy asszony a boldogság rózsaszínjétől

villódzó szárnyakkal, és hevesen a karjaiba zárta őt, már amennyire ez
lehetséges volt úgy, hogy az asszony csak a fiú derekáig ért. – Kisfiam! Hát
élsz! Élsz, és eljöttél értünk! Én hősies fiam!
Breck abban a pillanatban mindennek érezte magát, csak hősiesnek nem:
vér tapadt a kezéhez.

– Jaj, Derry, hagyd a fiút! – Apja, Niall, szabályosan elráncigálta feleségét

Brecktől, és most ő

vonta csontropogtató ölelésbe fiát. – Jó téged egyben látni, kölyök, még

akkor is, ha ilyen csúnya nagyra nőttél!

– Ha sikerült befejeznetek a fiatok ajnározását, ideje megszöknünk – szólt

hűvösen Morrighan, majd egész halvány, alig látható mosollyal Breck felé
biccentett. – Eddig jól csináltátok. Nincsenek őrök odakinn?

– Vannak, de eszméletlenek – felelt Galvin, nehezen szedve a levegőt.

Kezét a térdére támasztotta, és úgy festett, közel áll hozzá, hogy ő maga is
elájuljon.

Lehet, hogy sokkal durvábban megsérült, mint eddig hittem? – gondolta

aggódva Breck.

– A jármű készen áll? – kérdezte most a király.

Galvin reszketegen bólintott.

– Itt van… a barlang szájától alig ötven szárnycsapásnyira. És nem őrzi

senki.

– Helyes, akkor gyerünk kifelé! – szólt a királynő a háta mögött

felsorakozott tündéreknek.

Látszott rajtuk, hogy már várták a megmentők érkezését, mert olyan takaros
négyfős oszlopokba rendeződtek, mint akik egész nap ezt gyakorolták,
szárnyaik pedig az izgatottságtól ezernyi színben tündököltek. Kész csoda,
hogy az őröknek nem tűnt fel a szárnyszínváltozás, és nem kezdtek
gyanakodni. A rendezett oszlopokból egyedül csak Breck szülei váltak ki –
ők és Shanna. A lány azonban nem futott oda hozzá, csak zavartan állt
egyik lábáról a másikra, mint aki nem tudja eldönteni, hogy üdvözölje a
hőst, vagy inkább oldalazzon vissza a számára kijelölt sorba. Végül egy
határozott biccentéssel adta Breck tudtára, hogy méltányolja a jelenlétét,
majd visszaállt két társnője közé.

Alighogy Shanna beleolvadt a tündérlányok seregébe, léptek hallatszottak a

folyosón, ezúttal azonban a bánya bejárata felől.

– Mi ez az éjféli nagygyűlés, tündérkéim? – kérdezte egy rekedt hang

kajánul. – Csak nem szökni készültök?

Breck a fáklyák fényében egy tucat atlantiszi őrt pillantott meg, ahogy
előreszegezett kristálylándzsákkal a népét méregetik. A lándzsák hegye
körül kék, piros, lila szikrák szaladgáltak, jelezve, hogy a fegyverek
aktívak, és bármelyik pillanatban képesek csapást mérni a foglyokra.

– Nem mondom, egész ügyesen lefegyvereztétek a bányaőröket – jegyezte

meg az egyik férfi –, de eddig tartott a játék. Te ostoba – nézett most
Breckre –, képest voltál otthagyni a palotát és a hercegnőt, hogy segíteni
próbálj egy eleve kudarcra ítélt szökési kísérletben? A herceg jól tette, hogy
utánad küldött. Sejtette ő, hogy rosszban sántikálsz!

A herceg, szűkült össze Breck szeme. Hát persze, Nikiász herceg ki nem
állhatta őt. Soha egy szót sem szólt ugyan hozzá, de akárhányszor
összefutott vele a folyosón vagy Dianté szobájában, őfensége olyan
utálkozó pillantást vetett rá, hogy az kétséget sem hagyott érzései felől.

– Nem sántikáltam semmi rosszban, mert a népem megmentése nem rossz –

lépett elő felszegett fejjel Breck. Már úgysem volt vesztenivalója;
legalábbis ő úgy érezte, hogy nincs. Ezt a csatát már elvesztették, holott
még el sem kezdődött. Hiába voltak húszszoros létszámfölényben, az
ellenség kezében fegyver volt, hatékony, erős fegyver, míg nekik nem volt
semmijük, csak a szívükben égő

szabadságvágy.

– A néped megmentése? – röhögött az egyik őr. – Igazi kis mókamester a

fiú! Na, intézzük el őket!
Az események, melyek eddig sem folydogáltak éppen lassan, ismét úgy
felgyorsultak, hogy Breck szinte követni sem tudta.

Galvin mozdult elsőnek: talán azt hitte, láthatatlanságában nem sérülhet

meg még jobban.

Nekiugrott a hozzá legközelebb álló őrnek, aki a tündér lendületétől elesett

és feldöntötte egy társát is. A tizenkettőből még így is tízen maradtak
talpon, és kezdtek egyszerre tüzelni.

Kábítólövedékek voltak – legalábbis Breck remélte, hogy csak azok –, és a

tündérek első sorai eszméletlenül rogytak a barlang padlójára.

Némelyek vad kiáltással vetették magukat az atlantisziakra, és vagy félúton

összeestek a kristálylándzsák kibocsátotta sugaraktól, vagy elérték az
ellenséget, de érdemben nem tudtak kárt tenni benne, hiszen a tagbaszakadt
emberekhez képest aprócskák, és a kemény munkának valamint a
módszeres éheztetésnek köszönhetően gyöngék voltak.

Breck nem tudta, meddig tartott a hiábavaló tusa, mert nem sokkal azután,
hogy ő is elkeseredetten, halálra szántan vetette bele magát a forgatagba,
valaki vagy valami alaposan fejbe vágta, és a földre zuhant. Az utolsó, amit
látott, mielőtt elvesztette az eszméletét, Galvin fénytelen tekintete volt,
ahogy a semmibe mered. Breck nem tudta, hogy unokafivére az előző
párharcban szerzett sérüléseibe halt bele, vagy most törte nyakát. Csak
annyit tudott, hogy boldogan követné Galvint az örök tündérmezőkre.

oooooOOOooooo

* Az atlantisziak természetesen nem Celsiusban mérték a hőmérsékletet, de

egy ahhoz meglehetősen hasonló skálát használtak. Az ő skálájukon is nulla
fok a fagypont, a víz forráspontja viszont 150 fok.

A molekuláris genetikai félmondat forrása a Wikipedia.

Hetedik fejezet
Megtorlás

Nikiász rég látta apját olyan komornak, mint most, ahogy a trónteremben
járkált fel s alá, sötét pillantásokat vetve a tündérkirályra és -királynőre,
valamint arra a néhány szerencsétlen rabszolgára, akiket az ütközetben
elszenvedett sérüléseik miatt behozott a palotaőrség. Köztük volt húga kis
kedvence, a vörös hajú Breck is, ám ő még nem tért magához, és Nikiász a
szíve mélyén azt kívánta, soha ne is ébredjen fel: jobb lesz neki is és
Dianténak is.

– Tudjátok, hogy lázadásért azonnal kivégeztethetnélek titeket? – szólalt

meg Damianosz, tekintetét a tündérkirályi párra szegezve. – Talán jót is
tenne a közmorálnak, ha a népetek látná, mire vagyok képes az
uralkodóikkal! Talán akkor végre sikerülne annyira megfélemlítenem őket,
hogy többet meg se forduljon a fejükben a szökés gondolata!

– Tehetsz bármit, népünk sosem fogja feladni a reményt, hogy egy nap újra
szabad lehet – szólalt meg a tündérkirálynő.

– Nem bizony! – tette hozzá kissé bizonytalanabbul a férje.

– Végleg talán nem veszítenék el a reményt, de jó hosszú időre

elrettennének a kísérletezéstől –

folytatta komoran Damianosz.

– Igazán nem értem, miért okozol magadnak ennyi gondot – csóválta meg a
fejét gúnyos mosollyal Morrighan királynő. – Nem lenne egyszerűbb
száműznöd minket a szigetedről?

Varázserőnk már nincs, soha nem térhetnénk vissza, hogy bajt keverjünk, és
akkor valóban nem kellene attól tartanod, hogy ismét szökni próbálunk, és
menet közben esetleg megsérül néhány…

embered.
– Három! – dörrent Damianosz hangja. – Hárman haltak meg az őreim
közül! Miattatok!

– Közülünk pedig tizenheten vesztek oda – válaszolt csípősen Midhir király

–, és úgy tűnik, egy páran még csatlakoznak hozzájuk – pillantott most a
sebesültekre, akiket a palotaőrök egy kupacba hánytak. A tündérkupac felől
időnként panaszos nyögdécselés hallatszott, most azonban egy tiszta,
értelmes hang hasított a Midhir szólama után beállt csöndbe:

– Sosem… sosem hódolunk be neked, Atlantisz királya! Megfoszthattál az

erőnktől… a röpképességünktől… de sosem töröd meg a Tuatha De
Danannt! Végleg soha!

Nikiász látta, hogy apja még jobban elkomorul, és a sebesültek halmához

lép, ahol jó néhány pillanatig keresi tekintetével a hang forrását.

– Itt vagyok… itt lent – folytatta gyönge, mégis határozott és gunyoros

hangon az iménti felszólaló.

Egy idős tündérapó volt, akinek hosszú, ősz szakálla vértől csöpögött.
Ugyan csak a válláig látszott ki a többiek egymásra dobált teste alól, a
herceg számára mégis világos volt, hogy a halálán van, de utolsó
lélegzetével is be akar tartani az atlantisziaknak. Az efféle hősiességet
ugyan ostobaságnak találta, de a szíve mélyén tisztelettel adózott az
öregnek.

Damianosz keze egyetlen intésével félregörgette a többi sebesültet az öreg

testéről, és Nikiásznak a szájára kellett nyomnia a kezét és lehunynia a
szemét, hogy el ne hányja magát: a vén tündér mellkasán mély seb
tátongott, néhány bordája pedig átszúrta a bőrét, és félig fehéren, félig
vértől vörösen meredt a mennyezet felé.

– Áltatod magad, öreg – mondta Damianosz, de hangja nem csengett olyan

keményen, mint amikor Midhirrel és Morrighannal beszélt: talán ő is érzett
egy csepp tiszteletet ez iránt a haldokló de bátor tündér iránt, még akkor is,
ha ezt soha be nem ismerte volna. – Népetek elbukott, és soha nem
emelkedhet fel újra.
– Téééévedsz – lehelte az öreg, és száján vörös patak buggyant ki, még
jobban összemocskolva a hófehér márványt, melyet már így is összekent
társai vére. – Nem vettétek el végleg az erőnket…

addig nem, amíg él a Kő… addig élünk mi is… és él a remény.

– A kő? Miféle kő? – szegezte neki a kérdést Damianosz, de az öreg csak

mosolygott rá egy utolsót, mintha csúfolódnia akarna: „úgysem szeded ki
belőlem” –, majd lehunyta szemét, és nem mozdult többé.

– Miféle kő? – A király most Midhirhez és a feleségéhez fordult.

– Az öregnek elment a józan esze – tette karba a kezét Morrighan. –

Haldoklott. Félrebeszélt. És egyébként sem volt soha teljesen beszámítható.

– Szerintem viszont nagyon is tudta, miről beszél – válaszolt Damianosz. –

Halálakor talán még a legelvetemültebb ember… avagy tündér sem
hazudna.

– De, ő igen – válaszolt a tündérkirály. – Szemérmetlenül hazudott, a

bolondját járatta veled. Azt akarta, hogy úgy hidd, nem árthatsz nekünk.

– Én viszont úgy gondolom, ő az igazat mondta, és ti vagytok azok, akik

hazudnak – felelt Damianosz.

Nikiász, akinek kissé nehezére esett mások fejével gondolkodni – néha még
a sajátjával is –, nem tudta mire vélni a dolgot. Mi értelme lett volna annak,
hogy a haldokló öreg kifecsegjen egy titkot, amellyel árthat saját népének?
Hacsak nem csapdába akarta csalni az atlantisziakat… de ha csapdát akart
állítani nekik, akkor ugyan, Midhir és Morrighan miért akarja meggyőzni az
apját, hogy nem szabad hallgatnia az öregre? A herceg teljesen
összezavarodott, és volt egy olyan sanda gyanúja, hogy ebben a helyzetben
még talán a húga sem menne sokra az eszével.

Mintha csak a trónörökös gondolataira akart volna válaszolni, Dianté

robbant be a trónterembe kissé zilált külsővel. Látszott, hogy legszebb
álmából ébresztették: hálótógát viselt, haja pedig kócosan omlott a hátára.
– Apám, Nikiász, mi folyik itt? – kérdezte olyan vádló hangon, mintha csak
ők tettek volna valami szörnyűséget, holott a tündérek a bűnösek, ők
akartak megszökni.

– Ezt kérdezd a kis ölbéli rabszolgádtól! – förmedt rá Damianosz. – Már ha

felébred egyáltalán…

– Breck! – sikkantott Dianté, és ha Nikiász nem kapja el a karját és tartja

vissza, bizonyára elköveti azt az ostobaságot, hogy térdre esik egy
rabszolga mellett. – Mi történt vele? Mi történt a többiekkel? Beszéljetek!

– A kis rabszolgád szöktetési kísérletet tett. Ezzel hálálta meg a törődésedet,

lányom – válaszolt az apjuk, és sarus cipőjével meglökte a vörös hajú fiú
testét, mire az a mellkasáról a hátára hengeredett. Talán pont erre a
pozitúra-váltásra volt szüksége ahhoz, hogy magához térjen, mert most
résnyire nyitotta a szemét.

– Dianté – mormolta. – Mi történt?

– Breck, apám szerint te…

– …megpróbáltad megszöktetni a tiéidet – fojtotta bele lányába a szót a

király –, csakhogy az én okos fiam utánad küldött egy őrt, hogy tartson
szemmel, és amikor az őr észrevette, hogy kilopózol a palotából, maga
mellé vett néhány másik őrt, és egészen a bányáig követett. Ott pedig
letörték a nevetséges kis felkeléseteket, és te, fiacskám, most óriási bajban
vagy.

Breck arcán fájdalmas mosoly suhant át.

– Végeztess ki. A halál is jobb a fogságnál.

– Ne számíts rá, hogy ilyen könnyű lesz a sorsod – válaszolt jéghidegen

Damianosz. – A királyodnak és a királynődnek még talán kijár a gyors
halál, de neked… nem.

Breck ijedten nézett Midhirre és Morrighanra.

– Nem! Őket nem végeztetheted ki!

– Nem-e? Azt teszek velük, amit csak akarok! – csattant fel Atlantisz
királya. – És ki is végeztetem őket, ha el nem árulják, miféle kőről beszélt
az öreg! Vagy… ha te el nem árulod – küldött egy sötét mosolyt Breck felé.

A fiú nehézkesen felült, de arcán látszott, hogy minden mozdulat óriási

fájdalmakkal jár. Már épp szólásra nyitotta a száját, amikor Morrighan
lépett elő.

– A fiú semmit sem tud a Kőről. Alig néhányan ismerjük a titkát. Belőle
aztán semmit sem szedsz ki!

Damianosz hosszasan, töprengve mérte végig a tündérkirálynőt.

– Hajlandó vagy beszélni, asszony?

– Inkább meghalok.

– És te? – fordult a király Midhirhez.

A tündérek vezére kissé megremegett, de kihúzta magát és felszegte fejét.

– Én pedig követem a feleségemet a halálba.

– Rendben, tehát a halált választjátok… de előtte igenis beszélni fogtok!

Varázslattal bármelyikőtökből kiszedem, amit tudni akarok – mondta
Damianosz, és Nikiásznak a hideg futkosott a hátán apja kegyetlen
hanghordozása hallatán. Az imént egy pillanatig büszkeség töltött el a
bensőjét, amikor apja életében először „okos fiam”-nak nevezte őt, de a
büszkeség máris tovaszállt, és undorral vegyes félelem vette át a helyét.

– Ne! – zihálta egy elhaló hang a tündérkupac aljáról. – Ne bántsd őket! Én

tudom! Tudom a titkot, és elmondom, ha nem bántod őket!

Damianosz újabb tündéreket varázsolt le a sebesültek halmáról, míg elő

nem bukkant a beszélő: egy nyeszlett, aggodalmas tekintetű fiatal tündér.

– Hát te meg ki vagy?

– Brian, ne! – szólt rá Morrighan, de a fiú megrázta a fejét, és nagy nehezen
feltápászkodott.

– A fiuk vagyok – nézett a tündérkirályi párra –, a Tuatha De Danann

hercege. És elmondom a titkot, ha megkíméled az életüket, Atlantisz
királya!

– Fiam, ezzel elárulod népünket! – sziszegte a királynő, a férje pedig

lemondóan ingatta a fejét.

Úgy festett, mint aki nem várt mást a fiától, és Nikiászba beléhasított a
felismerés: Midhir és Morrighan számára olyan ez a Brian, amilyen ő volt
Damianosz számára: a haszontalan, szégyellni való gyermek, aki képtelen
felérni szülei nagyságához. A herceg akaratlanul is szimpatizálni kezdett
sorstársával.

– Apám, azzal, hogy megmentem az életeteket, nem elárulom a népet,

hanem biztosítom fennmaradásukat – válaszolt Brian, majd Damianoszhoz
fordult. – Az öreg, aki az imént halt meg, a Kő őre volt régi otthonunkban, a
messzi északon. Évezredekig ő vigyázta a Követ, és azt hiszem, ennyi idő
alatt kicsit meg is zakkant, azért csúszott ki a száján, aminek nem kellett
volna. De most már úgyis mindegy. – Vett egy mély levegőt, hogy
folytassa, s ezúttal már senki sem próbálta megakadályozni a beszédben.
Minden bizonnyal belátták, hogy semmit sem tehetnek Damianosz mágiája
ellen, amellyel a király így is, úgy is kihúzná belőlük az igazságot.

– A Kő, amiről beszélek, egy hatalmas erejű mágikus tárgy, és népünk

varázsereje ebből származik. Elnyomhattad ugyan bennünk a mágiát,
Atlantisz királya, de végleg nem pusztítottad el, mert a Kő még élteti azt.
Varázserőnk létezik, csak nem működik. Legalábbis azt hiszem. A Kő-

mágiában sosem voltam otthon, ehhez igazából csak a Kő őre ért.

– Aki meghalt – vonta le a következtetést Damianosz.

– De van helyette másik – válaszolt Brian. – Most egy fiatal fiú őrzi a
Követ. Ő minden bizonnyal többet mondhatna neked minderről…
– Nem nagyon lesz alkalma bármit is mondani – mosolyodott el sötéten a
király –, mert meghal, ahogy a kövecskétek is megsemmisül.

A fiatal tündérherceg arca elsápadt, ahogy meghallotta a Kőre kimondott

ítéletet. Előre tudhatta volna, hogy ez fog történni, ha beszél, de azt is, ha
nem, hiszen Damianosznak megvannak a módszerei, hogy szóra bírja a
hallgatagokat – varázslattal vagy zsarolással, egyre megy. Akárhogy is, egy
dolog előre sejteni egy ki nem mondott ítéletet, és egészen más dolog, ha az
ember- vagy tündérfia saját fülével hallja azt.

Nikiász egyre jobban utálta tulajdon apját, s míg nemrégen még ádáz
gyűlöletet érzett a tündérek iránt, most sokkal inkább sajnálta, mint gyűlölte
őket.

– Hol van ez az északi otthon, ahonnan jöttetek? – faggatta tovább a király

Briant.

A fiú már nem is nézett szülei felé, azok pedig nem néztek őrá: arcukon
mélységes csalódottság tükröződött.

– A keleti nagy kontinens északi részén van, de nem tudom pontosan, hogy
hol. Túl messze ahhoz, hogy le tudjam írni az utat, és ahhoz is, hogy
visszataláljak… vagy bármelyikünk visszataláljon. –

Brian most először küldött gunyoros mosolyt Damianosz felé. – Ezer és

ezer helyen lehet, és még mágiával sem vehetsz rá minket, hogy
megmutassuk az utat, mert nem tudjuk. Azelőtt, ha hosszabb-rövidebb
utakra indultunk az otthonunkból, mágiánkon alapuló ösztönünk
hazavezérelt, de te elpusztítottad ezt a mágiát… vagy legalábbis elnyomtad,
használhatatlanná tetted. Úgyhogy keresd csak meg a Követ egyedül,
felséges király!

Hát mégsem vagy egészen áruló, gondolta Nikiász. Annyi tartás még
maradt benned, hogy szemtelenkedj apámmal… ez tetszik.

Damianosz sosem a humorérzékéről volt híres, és egy hosszú pillanatig

összeszűkült szemmel méregette a tündérifjút, majd az őrökhöz fordult.
– Vigyétek a fiú szüleit egy zárkába, délben pedig a palotaudvarra! A
kivégzésükre.

– Nem! – hördült fel Brian. – Nem így szólt a megállapodás!

– Én sosem ígértem, hogy megkímélem az életüket, ha beszélsz. Abban az

esetben ígértem csak ezt, ha ők maguk beszélnek… vagy ha a vörös fiú
beszél. Rád nem vonatkozott az alku, fiacskám, neked csak…
önszorgalomból eredt meg a nyelved.

– Hogy lehetsz ennyire aljas? – kiáltott Brian. – Szentséges Tündéranya, ha

tudom, hogy ilyen hazug vagy, egy szót sem szólok a Kőről! Anya, apa,
bocsássatok meg nekem! Én nem ezt akartam… – Odalépett anyjához, az
azonban nem hagyta megölelni magát, hanem hideg arccal elhátrált tőle, és
a hangja is ugyanolyan hideg volt, amikor megszólalt:

– Inkább szedte volna ki belőlünk a Kő titkát mágiával… akkor legalább

küzdhettünk volna minden kiejtett szó ellen! Te viszont mindent elárultál
neki a mi rongyos életünkért cserébe! Fogalmad sincs, mit jelent uralkodni,
hiába is tanítottunk évszázadokig! Nem ragadt rád semmi felelősségérzet!
Nem vagy többé a fiam.

– De… de anyám, én csak titeket akartalak… Apám… – Brian most

Midhirhez fordult, aki csak a fejét csóválta, és ugyanúgy ellépett tőle, mint
Morrighan.

– Őket zárjátok egy cellába – utasította Damianosz az őreit a tündérkirályi

párra mutatva. – Hadd búcsúzzon el egymástól a házaspár. Úgy hallottam,
manapság úgyis valóságos kéjbarlangot csináltak a rabszolgák a
bányából… hát hadd vigasztalják meg egymást utoljára! A fiút küldjétek
vissza a bányába, és tegyetek róla, hogy minden tündér megtudja, mekkora
áruló él közöttük!

Ennek pedig – nézett le Breckre olyan tekintettel, mint aki egy különösen
nyálkás békát szemlél –

adjunk egy kis leckét! Nikiász! A te ötleted volt figyeltetni a mocskot, hát
legyen a tisztesség is a tiéd.
A trónörökösnek a lélegzete is elakadt.

– A… a tisztesség? Mire gondolsz, apám?

– Te ott, add kölcsön a kristálylándzsádat a fiamnak! – szólt oda Damianosz

az egyik őrnek, miközben a többiek kikísérték a tündérkirályi család három
tagját. – Ha jól tudom, van rajta kábítófokozat, fájdalmas sokkoló fokozat
és gyilkos fokozat. De neki túl jó lenne a gyors halál.

Nem, az efféle söpredék nem érdemli meg, hogy meghaljon… inkább

hosszas szenvedést érdemel.

Nikiász, állítsd sokkolásra, te pedig – fordult ismét az iménti őrhöz –

kötözd ahhoz az oszlophoz, arccal az oszlop felé!

– Apám, mit tervezel vele? – szólalt meg Dianté reszketeg hangon.

– Olyasmit, lányom, amit évezredek óta nem tettek meg senkivel a szigeten.
Egy kis testi fenyítést.

– Úgy érted, kínzást – mormolta Dianté.

– Nevezd, aminek akarod. Ha jól emlékszem a hajdani olvasmányaimból –

folytatta szinte kedélyes hangon a király –, eleink úgy vélték, az emberi hát
a legalkalmasabb erre a célra, mivel az kínálja a legnagyobb egybefüggő
bőrfelületet. Ha nem akarod, lányom, ne nézd!

Breck ekkor Diantéra pillantott, és a tekintetében az eddigi haragot valami

különös gyöngédség váltotta fel. Mintha némán próbált volna bocsánatot
kérni a lánytól. Dianté azonban nem úgy felelt rabszolgája gyöngéd
pillantására, ahogy bátyja várta volna; tekintetében nyoma sem volt annak a
megértésnek és segíteni akarásnak, amelyet a vörös hajú körül mindig is
tanúsított: most sokkal inkább látszott sértett hercegnőnek, akinek
visszaéltek a bizalmával. Breck, látva, hogy úrnője milyen hideg, dacos
tekintettel méregeti, elfordult, és hagyta, hogy az őrök az oszlophoz
kötözzék és leszakítsák hátáról a tunika anyagát.
Nikiász hirtelen arra eszmélt, hogy lándzsát nyomnak a kezébe, és csak
most jutott el a tudatáig, hogy apja azt várja el tőle, ő legyen a „hóhér”.

Sosem kedvelte a vöröst, aki elcsavarta ártatlan kishúga fejét, majd el is

árulta őt, mégis nehezen vitte rá a lélek, hogy fizikai fájdalmat okozzon
neki. Ismét fellángolt szívében a harag apja iránt, aki egyre többször vette
rá olyan cselekedetekre, melyeket ő becstelennek tartott. Igaz, emlékeztette
magát, ahogy az első sugarat küldte a vörös hajú hátára, a tündérek voltak a
betolakodók. Ők jöttek ide és dúlták fel a szigetlakók életét, és csak
maguknak köszönhetik, hogy így jártak.

És nekünk, ismerte el, amikor a második sugarat is útjára engedte. Az

elsőtől meg sem rezzent a rabszolga, fel sem szisszent, de a másodiktól már
megvonaglott egy kicsit. Túlzás, amit velük teszünk… persze, nem kellett
volna a kristályaink után ácsingózniuk, de ez azért mégis sok! A harmadik
sugár már előcsalt egy halk szisszenést a fiú ajkai közül, de még hősiesen
tartotta magát. Már tizennyolcan haltak meg közülük, és még hányan
fognak, ha örökre bezárjuk őket a hideg bányába?! Néhányan már most
betegek, nem fogják bírni, előbb-utóbb meghalnak mind! A negyedik
csapást újabb vonaglás követte, és kiserkent az első néhány csepp vér is.
Nikiász gyűlölte a vér látványát, így hát elfordította a fejét. Megérdemlik
ezt? Tényleg ezt érdemlik?

Az ötödik sugárra halk szisszenés helyett már fojtott, mégis erőteljes

nyögés válaszolt, mely mintha véget sem akart volna érni, szinte egybefolyt
a hatodik csapás követte nyögéssel, majd a hetedikkel.

Nikiász oldalpillantást vetett húgára, akiről mintha lepergett volna iménti

dacossága, és most remegve, körmeit a tenyerébe mélyesztve figyelte az
eseményeket, de a világért sem vette volna le szemét a szenvedő fiúról. A
herceg most döbbent csak rá, hogy korábbi, enyhén túlzó állítása, miszerint
a vörös elcsavarta a húga fejét, mégsem volt túlzás: Dianté szerelmes volt.
Olyan szerelmes, amilyen Nikiász még soha, senkibe nem volt. Irigyelte is
húgát ezért a tiszta, mély érzelemért, ugyanakkor megkönnyebbült, hogy az
ő szívét még nem gyötörték meg így. Mert a világ minden kincséért sem
ment volna keresztül azon a tortúrán, amit most Dianténak kellett kiállnia.
– Fokozzunk rajta egy kicsit – szólalt meg a tízedik csapás után az apja. –
Azt akarom, hogy üvöltsön, hogy az egész palota hallja, és híre menjen;
hogy a tündérek is megtudják, hogyan ordított a kis hősük! Fiam, a
legmagasabb fájdalom-fokozatra állítsd a lándzsát!*

A lándzsának három főfokozata volt – a kábítás, a sokkolás és a gyilkolás –,

de a második fokozaton belül is három alfokozat létezett, Nikiász pedig
eddig a legenyhébbet alkalmazta. Jól tudta, hogy a legerősebb fájdalom-
fokozatot csak egy hajszál választja el a gyilkos csapástól: olyan erős, hogy
abból két tucat ütés halálos lehet. Ő pedig nem fogja megölni a vöröst.

– Én erre képtelen vagyok! – dobta el a lándzsát, és saját magát is meglepte

hirtelen jött bátorsága. Avagy botorság volt inkább, mint bátorság?

Damianosz pillantásában benne volt minden csalódás, amit valaha is

örököse iránt érzett.

– Akkor te folytasd – utasította az őrt, aki kölcsönadta fegyverét a

hercegnek. – És ne kíméld!

Nikiász látta az őrön, hogy neki sem fűlik a foga az egészhez, pedig őt arra
képezték ki, hogy bármikor használja a lándzsa bármely fokozatát, ha a
királyi család életét fenyegetve érzi. De most ugyan mi fenyegette az
életüket? Talán egy kupac halkan nyöszörgő haldokló? Vagy az a
szerencsétlen, aki az oszlopnak kötözve vonaglik?

Nikiász életében először eltökélte, hogy a sarkára áll. Bármiféle tündér-

elnyomást és -kínzást akar is majd tőle az apja a jövőben, nemet fog rá
mondani, még akkor is, ha apja szobafogsággal vagy egyéb ostobasággal
fenyegeti.

Az őr azonban nem mondhatott nemet, így fintorogva ugyan, de maximális

fájdalom-fokozatra állította a lándzsát, és kilőtte hegyéből az első sugarat.

Brecknek most először hagyta el kiáltás a száját, az őr pedig a parancsnak

megfelelően nem kímélte: úgy sorozta meg fájdalomimpulzusokkal, hogy
egyik jajszava a másikat érte, a hátáról sok kis patakban lecsorgó vér pedig
összefolyt valami mással a lába körül.
Nikiász elfordította a tekintetét. Soha nem látott még ehhez fogható
megalázást. Pillantása ismét húgára esett, akinek könnyek csorogtak az
arcán, vonásai azonban csak gyöngédséget, aggodalmat és félelmet
tükröztek, undort a legkevésbé sem, pedig még sosem láthatott kínzást, sem
pedig felnőtt embert – vagy tündért –, aki fájdalmában maga alá vizelt. Hát
ez volna a szerelem? Hogy még a legrosszabb pillanatokban is csak a jót
látja a másikban? Egyáltalán, van ebben a vörösben bármi jó? – tette fel
magának a kérdést Nikiász. Lennie kell, válaszolt rögtön saját magának. Ha
Dianté ennyire szereti, nem lehet teljesen elvetemült. És végül is csak az
övéinek akart segíteni.

– Elég! – tört most ki Dianté. – Már egy tucatot kapott a legfelső

fokozatból! Még egy-két ütés, és meghal!

– Miért olyan fontos neked, hogy éljen? – vonta fel szemöldökét az apjuk.

– Te is azt akartad, hogy éljen, nem? – vetette oda a hercegnő. – Hogy éljen,
és vezekeljen a bűnéért! Hát most már vezekelt érte, hagyd életben! Kérlek,
apám!

A király, mint mindig, most is megenyhült lánya könyörgése hallatán, pedig

Nikiász anyjuk halála óta nem látta még ennyire feldúltnak. Dianténak
tényleg különleges tehetsége volt apjuk „megszelídítéséhez”.

Damianosz intett az őrnek, hogy vágja el Breck kötelékeit, mire a

szerencsétlen rongybábuként zuhant bele saját vérébe-mocskába.

– Tégy vele, amit akarsz… de ha meghallom, hogy babusgatni mered azok

után, amit tett, nem állok jót magamért! A többieket vigyétek egy zárkába,
és hívjatok hozzájuk orvost! –szólt az őröknek. – Élő rabszolgák kellenek a
bányába.

– Igenis, felség!

– És takarítsatok fel itt, de alaposan… felfordul a gyomrom ettől a

vérfürdőtől. – A király ezzel sarkon fordult és a kijárat felé indult, amikor
egy erőtlen hang megállította:
– Vá… várj!

Damianosz megtorpant, és szemmel láthatólag megdöbbent, ugyanis a

megkínzott tündér szólította meg. Nikiász hasonlóan meg volt lepve, hogy a
vörös képes értelmes szavakat formálni azok után, amin keresztülment –
sőt, hogy egyáltalán eszméletén van és képes felemelni a fejét, hogy a
királyra nézzen.

– Mit akarsz? – dörrent rá Damianosz. – Hogy mersz megszólítani azok

után, amit tettél?

– A bányában… meghalt egy… láthatatlan tündér – zihálta Breck, ügyet

sem vetve a király kérdésére és fenyegető hangjára. Úgy beszélt, mint
akinek már nincs vesztenivalója, és talán tényleg nem is volt. – Biztos…
biztos nem vették észre az őrök… de keressék meg, és… temessék el
tisztességgel! Kérlek!

Damianosz az őrökhöz fordult.

– Hallottátok a fiatalurat? Keressétek meg a láthatatlan halottunkat… és

dobjátok a tengerbe a többi halott rabszolgával együtt!

Breck, aki eddig nagy nehezen emelve tartotta a fejét, most halk
koppanással visszaejtette a padlóra, és lehunyta a szemét, mint aki végleg
beletörődik a sorsába.

A király gyors léptekkel elhagyta a tróntermet.

Mindössze néhány percbe telt, mire az őrök elszállították az utolsó

sebesültet és halottat is, és Nikiász egyedül találta magát a húgával és annak
eszméletlen – vagy legalábbis annak látszó –

rabszolgájával.

– Jól hallottam, hogy te küldtél valakit Breck után? – kérdezte Dianté.

A bátyja félszegen biccentett.

– Féltettelek.
A lány szeméből megértés, ugyanakkor mérhetetlen dac is sugárzott, mintha
azt akarná némán közvetítetni: „szeretlek és utállak ezért, bátyus”.

– Legalább segíts felvinni a szobámba – szólt végül, és hangjából sem

harag, sem megbocsátás nem csendült ki. Inkább üres volt, olyan üres,
amilyennek Nikiász még talán sosem hallotta.

A herceg bólintott, és varázslattal megemelte a tündérfiú ernyedt alakját,

majd elállította sebeinek vérzését, nehogy végigcsöpögtesse a folyosót húga
szobájába menet.

– A fürdőbe vidd, és óvatosan tedd bele a kádba! – utasította Dianté. – Meg

kell mosdatnunk.

– Nekünk? Miért nem hívod a fürdetőket? És miért a saját kádadban?

Húga azonban olyan szúrós pillantást vetett rá, hogy azonnal beléfojtott
minden további ellenkezést. Nikiász nem tehetett hát mást: óvatosan
beleeresztette a rabszolga vértől és egyéb testnedvektől csatakos alakját a
kádba, melyet Dianté langyos vízzel töltött tele. Breck nyöszörgött egy
kicsit, de nem tért magához. Sebei ismét vérezni kezdtek, vöröses
felhőcskéket képezve a vízben, és Nikiász, aki úgy érezte, már eddig is
túlteljesítette egy rabszolgával kapcsolatos „feladatait”, nem vette a
fáradságot, hogy ismét elállítsa a vérzést. Inkább karba tett kézzel figyelte,
ahogy húga lefejti Breckről az ázott, koszos tunika-maradványokat, és
gyöngéden végigdörzsöli a fiú testét egy szivaccsal.

– Apánk valószínűleg kiborulna, ha megtudná, hogy még ott lent is te

mosdatod – jegyezte meg szárazon. Dianté ügyet sem vetett rá: enyhén
elpirulva, de kitartóan fürdette a rabszolgát. Nikiászt elfogta a sárga
irigység: Poszeidón a nyavalyás tündérrel sokkal bőkezűbben bánt
„odalent”, mint ővele.

– Kész – jelentette ki Dianté. – Segíts kiemelni a kádból, és tedd le az

alvószőnyegére!

– Igenis, királyi fenség – hajolt meg tettetett alázatossággal a herceg, és

kilebegtette Brecket a hófehér szőnyegre, amelyet – jól tudta – pillanatok
alatt össze fog vérezni. Sebaj, ez már legyen a húga gondja. – Remélem,
többet nem kívánsz tőlem – jegyezte meg csípősen, amikor Dianté követte
őt a szobába egy jókora törölközővel.

– Egyelőre.

– Helyes. Ezzel egyet letudtunk a három… tartozásomból.

– Ó, nem, bátyus! Ez még nem afféle kérés volt! Bármely szolgát

megkérhettem volna, hogy cipeljék fel ide, csakhogy az összes őr azzal volt
elfoglalva, hogy a többi rabszolgát kísérgesse! Te voltál kéznél, ez minden!
Az a három kívánság még jár nekem. És csak akkor fogom elhasználni
őket, ha olyasmire lesz szükségem, amit más nem adhat meg nekem, csak
te. Ma éjszakára végeztünk, Nik. Elmehetsz.

A trónörököst arculcsapásként érte a hang, amit húga vele szemben

megengedett magának, mégsem tett rá megjegyzést. Odabiccentett
Dianténak, és elhagyta a lakosztályt.

oOo

Breck hol ébren volt, hol elvesztette az eszméletét, de fájdalmai még az

ébrenlét perceiben is annyira elködösítették elméjét, hogy nem lehetett
benne biztos, mi az álom – a rémálom – és mi a valóság. Kusza képek és
kusza kérdések kavarogtak benne: Brian értelmetlen árulása, a szörnyű

tudat, hogy őfelségééket hamarosan kivégzik, és a rejtély, hogy a hajdani

Kő-őr miért árulta el a Követ. Igaz, az öreg őrszolgálata utolsó néhány
évtizedében állítólag már nem volt teljesen beszámítható, de annyira csak
nem bolondulhatott meg, hogy szándékosan veszélynek tegye ki a Tuatha
De Danann legdrágább kincsét!

Hacsak… nem csapdát akart állítani az atlantisziaknak. Breck nem sokat

tudott a Kőről, inkább csak általánosságokat, akárcsak a többi tündér, de
azzal tisztában volt, hogy a varázskristály jelentős önvédelmi energiákkal
rendelkezik. Valószínűleg nem lenne egyszerű dolga az atlantisziaknak, ha
el akarnák pusztítani. Persze, ahhoz először meg kellene találniuk… és
lehet, hogy az sem sikerül nekik.
Breck minden kínja ellenére is elmosolyodott a gondolatra, hogy az ostoba
szigetlakók akár évezredekig is kereshetik a tündérek Kövét, és talán sosem
találják meg.

Ezzel a gondolattal vesztette el ismét az eszméletét, a kínzás megkezdése

óta már vagy harmadszor, és amikor legközelebb felébredt, arra eszmélt,
hogy múlóban van a fájdalom.

Talán meghaltam? – gondolta, és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Bár

még homályos volt a látása, annyit azért így is meg tudott állapítani, hogy
egy túlvilági szépségű női arc néz le rá. Ez pedig csak tovább erősítette
gyanúját, hogy az örök tündérmezőkre jutott.

– Szent Poszeidón, annyira aggódtam – suttogta a gyönyörű lány, és

Breckben felmerült, hogy az örök tündérmezőkön senki sem emlegetné az
atlantisziak istenét. Pislogott még néhányat, hogy kitisztuljon a látása, és
végre felismerte a nőt.

– Di… Dianté – lehelte.

– Shhh, ne beszélj – csitította a lány, és letett egy kristályszerkentyűt a

közeli asztalkára. – Még gyenge vagy, de gyógyulsz. Ez az oreikhalosz-
műszer beforrasztotta a sebeidet. Most pedig ideje megszárítkoznod…
vagyis majd én megszárítalak – tette hozzá egy apró kacaj kíséretében. –

Remélem, nem fáztál meg nekem, amíg a hátadat gyógyítgattam, de nem

akartam, hogy még a törölközőt is összevérezd, épp elég, hogy a
szőnyegnek annyi…

A lány szavainak jó, ha fele eljutott Breck tudatáig, de úgy tűnt neki,
mintha Dianté össze-vissza beszélne, csak hogy ne boruljon síri csönd a
szobára. A lány keze közben ide-oda csúszkált a fiú testén a törölközővel, a
mellkasáról a karjára, a karjáról a hasára, majd pedig lejjebb és lejjebb,
egészen a térdéig.

Hiába érezte Breck lassúnak és összefüggéstelennek a gondolatait,

megfáradt agya annyira még képes volt, hogy megdermedjen, ahogy a
hatalmas törölköző utolsó ráncai is lecsúsztak az ágyékáról, miközben
Dianté már a térde és a bokája között szárogatta a lábát és a középső

régiókra oda sem figyelve folytatta monológját.

– …persze dühösnek kellene lennem rád, és valahol az is vagyok, hiszen

elszöktél és becsaptál, de megértem, hogy a népeden akartál segíteni, amit
viszont nem tudok elítélni. De azt meg kell mondanom, hogy gyanús voltál
nekem az elmúlt hetekben, az a túlzott lelkesedés az olvasásórák iránt… –
A hercegnő megrázta a fejét, ahogy a törölköző csücskét a nedves lábujjak
közé csúsztatta. – Volt valami célod vele, igaz? Volt valami köze a
szöktetéshez, jól gondolom? – Most nézett csak fel elmélyült munkájából,
Breck tekintetét keresve, de pillantása félúton megakadt valamin, ami
hirtelen minden figyelmét elvonta az olvasásórákról.

A fiú nyelt egyet, és lomha agyán átcammogott a gondolat, hogy talán meg
kellett volna próbálnia eltakarni magát, de rájött, hogy hiába is tenné: a
hercegnő így is, úgy is észrevenné. Ráadásul túl gyöngének érezte a karjait
ahhoz, hogy egyáltalán megmozdítsa őket.

– Sa… sajnálom – mormolta, és hirtelen azt sem tudta, mire értette: arra,
hogy átejtette Diantét az olvasásórákkal, vagy arra, hogy akarata ellenére
ismét kínos helyzetbe került és kínos helyzetbe hozta a lányt is.

Dianté nyelt egyet.

– Sose sajnáld – suttogta, és a fiúnak fogalma sem volt, ő mire érti ezt.

– Nézd, az egyik tündér azt mondta… tudnom kell olvasni, hogy el tudjuk
kötni az egyik hajótokat, ami tele van feliratokkal… és ezért… ezért kellett
rávennem téged, hogy taníts, és nagyon saj…

Puha ajkak heves támadása fojtotta belé a szót, és Breck egy hosszú
pillanatig levegőt sem kapott.

– Ne sajnáld. Azt se – rebegte Dianté, és újra megcsókolta. Breck azon

kapta magát, hogy gyöngének vélt karjai ösztönösen a lány dereka köré
fonódnak, és felnyög – hogy az egész testét átjáró, de már múlófélben levő
fájdalomtól, vagy valami egészen mástól, azt nem tudta volna megmondani.

A hercegnő aggodalmas tekintettel húzódott el.

– Ennyire fáj még mindig?

Breck megrázta a fejét.

– Sajnálom, hogy végig kellett nézned az egészet – motyogta.

– Azt se sajnáld – válaszolt a lány. – Pont ez kellett ahhoz, hogy rájöjjek,

mennyire szeretlek.

A fiú azt hitte, rosszul hall.

– Szeretsz?

– Veszélyesen – mosolyodott el a hercegnő.

– Az jó. Szeretek veszélyesen élni – kacagott fel reszelős hangon Breck, és

némi nehézség árán, de felemelte a kezét, hogy végigsimítson a lány arcán.
– Én is szeretlek, hercegnő.

– Tudom – felelt amaz, és lassan, óvatosan átvetette bal lábát a fiú csípőjén,
hogy fölé térdepeljen. Breck azt hitte, ott helyben meghal, amikor ez a
földöntúli tünemény felhúzta hálótógáját a derekáig, majd lassan, olyan
lassan, hogy az is felért egy kínzással, leereszkedett.

oooooOOOooooo

* Igen, e történet idején a kristályfegyverek még nagyon sok mindent

tudtak, de napjainkban Második Atlantisz palotaőrei már csak jóval
egyszerűbb kristálylándzsákkal harcolhatnak, amelyeknek nincsenek
állítható fokozatai, és lövöldözni se nagyon lehet velük. A sziget
pusztulását követően tudomány és technológia egyaránt a feledés
homályába merült... de erről bővebben a Második Atlantisz trilógiában
olvashattok.
Nyolcadik fejezet
Bűnös kis titok

Még nem kelt fel a nap, de a hangos madárcsiripelés már felverte Brecket
legszebb álmából.

Álmában Atlantisz hercegnője olyan dolgokat művelt vele, amelyekről a

legtapasztaltabb nőcsábászok is csak pirulva számolnának be, ráadásul az
álom olyan, de olyan valóságosnak tűnt!

A fiú kinyitotta a szemét, és egy hosszú percig azt sem tudta, hol van, és mi
történt vele. Valami megmagyarázhatatlan gyengeség töltötte el a tagjait,
ugyanakkor ez az érzés erősen hasonlított a jóleső fáradtságra, amely egy-
egy röpködéssel töltött nap után keríti hatalmába a tündérfiát.

Csakhogy ő már nem tud repülni, kúszott be agyába a felismerés. Egyszerre

megrohanták az előző

éjszaka emlékei is: a sikertelen szöktetési kísérlet, a kínzás és Dianté,

ahogy…

– Tündéranyára… – lehelte a fiú, és nehézkesen, de ülő helyzetbe tornászta

magát. – Szentséges Tündéranya, hát nem álom volt?

Pillantása a hófehér szőnyegre esett, és elmerengve végigfuttatta ujjait a

bolyhokba száradt vérfoltokon. Tudta jól, hogy ez nem csak az ő vére. Látta
a lány combján végigcsordogáló vércsíkot, látta az arcán lefutó könnyeket,
de amikor erőtlenül azt javasolta, hogy hagyják abba, mert nem bírja nézni,
hogy kedvese szenved, Dianté letörölte könnyeit, és rámosolygott. „Te
sokkal többet szenvedtél, mint én. Ez semmiség” – mondta, majd büszkén
hátravetette a fejét, és néhány röpke perc alatt a mennyekbe repítette
Brecket. Akkor, ha csak rövid időre is, a tündér úgy érezte, ismét tud
repülni. Sőt, ez még a repülésnél is csodálatosabb volt.

Vágott egy szégyenlős grimaszt. Túl gyorsan lett vége az egésznek, és

tisztában volt vele, hogy csak ő élvezte, Dianté nem. Bárcsak valahogy
jóvátehetné… hiszen a hercegnő már annyi mindent tett érte, és ő még
semmit sem viszonzott belőle! Becsapta, kihasználta a lányt, sőt, bár nem
egészen rajta múlott, de még az ártatlanságát is elvette. És mindössze a
szerelmét adta cserébe.

De ez vajon elegendő jóvátétel?

Breck nem érezte annak. Dianténak sem lesz képes visszafizetni mindazt a
jót, amit érte tett, és a népe felé sem törlesztheti sohasem az adósságait –
hiszen mivel is tehetné jóvá azt, hogy az ostoba szökőkutas ötletével ő
taszította rabszolgasorba testvéreit, sőt, a múlt éjjeli kudarcának
köszönhetően ma délben kivégzik a királyukat és a királynőjüket?

Elkeseredett dühében könnyezni kezdett. Szégyellte, hogy a reggel első

gondolatai Dianté és bűnös románcuk felé szálltak, ahelyett, hogy a királyi
pár miatti lelkiismeret-furdalása ébresztette volna fel. Nem érdemelte meg,
hogy olyan jó dolgok történjenek vele, mint amit Dianté karjaiban élt át,
sőt, azt sem érdemelte meg, hogy éljen.

Pillantása ismét az ablakra esett, amelyen alig két hete akart kiugrani.
Akkor Galvin húzta vissza.

Galvin mára halott, és a tenger mélyén pihen. Talán rosszul tette, gondolta
Breck, hogy felhívta Damianosz figyelmét unokatestvére láthatatlan
holttestére, de abban a pillanatban, fájdalomtól ködös elmével abban
reménykedett, hogy az atlantisziak minden kegyetlenségük ellenére is
tisztességgel elhantolják Galvint. A tündérek mindenesetre nem temethették
volna el atlantiszi segítség nélkül, hiszen a bányában csak
kristálybányászatra alkalmas csákányokat kaptak, amivel gödröt ásni
úgyszólván lehetetlen volt. Így vagy úgy, de az atlantisziak tudomást
szereztek volna Galvin testéről, amely ugyanarra a sorsra jutott volna, mint
a többi halott tündéré. Damianosz mindegyiküket a tengerbe dobatta. Breck
most már csak abban reménykedett, hogy Midhir és Morrighan tisztességes
temetésben részesül majd.

– Breck? Hát már ébren vagy? – szólította meg egy lágy női hang, és a fiú
megfordult ültében.
A kettejük szállása közötti ajtónyílásban, melyet csak egy vékony függöny
takart, ott állt a legbájosabb teremtés, akit valaha látott. Ekkor jelentek meg
az első napsugarak a horizonton, és sárga fénnyel töltötték be a szobát,
megcsillanva a hercegnő aranyhaján. Dianté éjjel viselt, összeizzadt
hálótógáját lecserélte egy könnyebb, csaknem áttetsző darabra, és olyan
csintalan mosollyal dőlt az ajtófélfának, hogy a fiúnak kétsége sem lehetett,
mire gondol éppen.

– Jó reggelt, hercegnő. – Breck letörölte könnyeit, és kicsit bizonytalanul

felállt: már nem fájt semmije, de még remegősek voltak a lábai.

– Jól vagy? – kérdezte aggodalmas arccal Dianté.

– Én ugyanezt kérdezhetném tőled – válaszolt enyhén elvörösödve Breck.

– Már miért ne lennék…? Ó – kacagta el magát a lány, amikor rájött, mire

gondol a kedvese.

– Hasznos kis tárgy az az oreikhalosz-gyógykristály. Mindenféle… hm…

sérülésre biztonsággal alkalmazható. Majd’ kicsattanok az egészségtől… és
majd’ elégek a vágytól.

Breck nyelt egyet.

– Te még akarsz engem azok után, hogy olyan szánalmas teljesítményt

nyújtottam az éjjel?

– Beteg voltál és gyenge. Nem lehetett kontrollod a tested felett… és

egyébként is, úgy tudom, eleinte mindenki eléggé ügyetlen. A bátyám első
barátnője kicsit sem volt elragadtatva tőle, de a későbbiek már nem
panaszkodtak. Az ilyesmihez idő kell… és sok-sok gyakorlás.

A fiú még jobban elpirult.

– Gyakorlás?

A lány megfordult és visszasétált a szobájába, Breck pedig szavak nélkül is

értette, hogy azt várja el tőle: kövesse.
Dianté lakosztályának ebbe a részébe még sosem tette be a lábát: ide csak
Ofélia volt bejáratos, az alantasabb szolgák nem érdemelték ki, hogy
beléphessenek, leszámítva természetesen a hetente érkező takarítót. Abból a
kevésből, amennyit Breck korábban a függönyön keresztül látott, úgy
gondolta, hogy a hercegnő ágya kimondottan puha és kényelmes lehet, de
sosem fordult meg a fejében, hogy valaha is alkalma lesz kipróbálni – pláne
úgy, hogy maga a hercegnő is benne fekszik.

– Nos? – helyezkedett el kényelmesen Dianté, és felemelte a takaró egyik

sarkát, jelezve, hogy azt kívánja, rabszolgája csatlakozzon hozzá.

– Nem… nem is bánod, hogy lefeküdtél az ellenségeddel? És hogy újra

meg akarod tenni? –

kérdezte esetlenül a fiú.

– Tehát az ellenségednek tekintesz? – vonta össze a szemöldökét a

hercegnő.

– Dehogy, csak… mindenki más szemében…

– Teszek mindenki másra – vágta rá a lány –, és csodálkozom rajta, hogy te

nem! Úgy ismertelek meg, mint aki leszarja a szabályokat, és ez volt az
egyik dolog, ami megtetszett benned. Fel mered vállalni ezt az egészet…
kettőnket… mint egy alapos kis szabályszegést?

Brecknek megrándult a szája széle, és csaknem elmosolyodott. Vadítóan

szexi tud lenni egy hercegnő, aki trágár kifejezéseket használ.

– Csak ha biztosan sikerül titokban tartani. A világért sem akarnék bajt

hozni a fejedre, hercegnő.

– Elég okos vagyok ahhoz, hogy mindenből kimagyarázzam magam –

vonta meg a vállát Dianté. –

Te pedig elég pofátlan vagy ahhoz, hogy ugyanezt tedd. Szóval, mit akarsz,
Breck?

A tündér hiába küzdött tovább a mosolya ellen.

– Addig kufircolni veled, amíg összedől alattunk az ágy.

– Helyes. Az ágyat majd kimagyarázzuk valahogy. – Dianté a falon függő

kristályórára pillantott. –

Még harmincnyolc perc, mire megérkeznek a fürdetőlányok. Használjuk ki

az időt!

A halott Galvin, a halálra ítélt Midhir és Morrighan és lelkiismeretének

minden démona feledésbe merült, ahogy Breck becsusszant a takaró alá.

oOo

– Hívattál, felség?

– Igen, Prakszisz – bólintott Damianosz. – Szükségem van egy új

találmányra.

– Állok a feladat elébe, felség – hajolt meg az udvari feltaláló, miközben

megpróbált elfojtani egy ásítást. Szinte hajnal volt még, és ura ilyen korán
sosem hívatta magához. – Miféle találmányról lenne szó?

– Legutóbb olyan műszer kifejlesztésére utasítottalak, amely képes felmérni

a varázsszinteket.

Ebből kiindulva gondolod, hogy képes lennél kifejleszteni egy olyat, amely
nagyobb távolságról –

teszem azt, mérföldekről* – is képes detektálni a varázsrezgéseket?

– Hmm – simogatta az állát Prakszisz. – Nem lesz egyszerű, de nem is

lehetetlen. Természetesen mindent el fogok követni, felség. De mégis,
mekkora varázserőforrás detektálására legyen alkalmas az eszköz? Mert
ugye nem mindegy, hogy olyan erős varázslók jelenlétét kelle mérföldekről
megéreznie, mint felséged vagy Nikiász herceg, vagy pedig a hangyányi
varázsrezgéseket is képes legyen észlelni? No persze, tudomásunk szerint a
tündérek varázserejének megsemmisítésével mindössze te, felség, és a
trónörökös maradtatok mágiával rendelkező lények e kies bolygón, de
azelőtt a tündérekről sem tudtunk, és okos mondás az, hogy amiről nem
tudunk, nem jelenti azt, hogy nem is léte…

– Nyugalom – vágott a szószátyár feltaláló szavába a király. – Annak a

varázsforrásnak, amit én keresek, meglehetősen nagynak kell lennie, mert
állítólag az összes tündér varázsereje abból táplálkozik.

– De hát felséged elpusztította az erejüket!

– A jelek szerint nem egészen – sötétedett el Damianosz tekintete. – Amíg

ez a varázsforrás, egy bizonyos kő, létezik, rabszolgáink képességei is
léteznek, mindössze… átmenetileg nem tudják használni. Én azonban
végleg le akarom törni a kis mitugrászok erejét. Ehhez meg kell találnunk
azt a kövecskét.

– Nem lehet egyszerűen kiszedni belőlük, hogy hol rejtették el?

– Úgy tűnik, nem – legyintett a király. – Ők maguk sem tudják pontosan,

csak annyit tudnak, hogy valahol a keleti kontinens északi részén. Úgy
tűnik, tájékozódó-képességüket is elvesztették a varázserejükkel együtt, és
már nem találnának vissza egykori otthonukba, ahol egy társuk a követ őrzi.
Ezért van szükség a varázsdetektorra.

– Értem, felség – bólintott a feltaláló. – De ha valóban így van, arra még

nem gondoltál, hogy egy tündérnek, csupán egyetlen egynek visszaadd a
varázserejét, és kényszerítsd, hogy vezessen el a kövecskéhez?

– Dehogynem gondoltam! – morogta a király. – Nem vagyok bolond. De túl

nagy a kockázat, Prakszisz. Nem tudhatom, mi történik, ha az az egy tündér
ismét képes lesz varázsolni. Én vagy a fiam csak nem mehetünk északra,
hogy szemmel tartsuk, ha pedig átlagos atlantiszi polgárokat küldünk vele,
a tündér varázslattal meg is szökhet tőlük.

– És ha varázslattal arra kényszeríted, hogy ne szökjön meg? A te erőd

jóval nagyobb, mint egy átlagtündéré volt, felség. A maga kicsi erejével
aligha tudná legyőzni az általad rábocsátott mágiát…
– Ez is megfordult már a fejemben – mondta Damianosz. – Egész éjjel ezen
tépelődtem, és bár ez vonzó ötletnek tűnt, végül elvetettem. Erőm hatalmas,
Prakszisz, mégsem bízom annyira a mágiában, mint a tudományban. Ha
csak egy tündérnek is visszaadnám az erejét, annak hosszú távon
beláthatatlan következményei lehetnének. Nem akarok kockáztatni. Egy
varázsdetektor sokkal kevésbé kockázatos. Talán tovább tart így megtalálni
a követ, de addig is minden egyes rabszolgát jó helyen tudhatunk: a
bányában, varázstalanul.

– Azért nem mindegyiket, felség – világított rá Prakszisz –, hiszen

megengedted a lányodnak, hogy megtartsa azt a vöröset... legalábbis, úgy
hallottam. Sokfélét beszélnek ám az emberek...

A király legyintett.

– Igen, tudom. Talán bolondság a részemről, de bízom Dianté józanságában.

A lányom rendkívül eszes, és mindig is a fegyelem mintaképe volt. Nincs
miért aggódnom, tud bánni a rabszolgájával.

A vörös viszont veszélyes lázító. Jobb, ha elválasztjuk a népétől, mielőtt

újabb őrültség fordul meg a fejében.

– Hmm... nem azért, felség, de... nem lett volna egyszerűbb megszabadulni
tőle? Végleg?

Damianosz biccentett.

– Még egy kihágás a részéről, és pontosan azt fogom tenni.

– És ha bántja a hercegnőt? – aggodalmaskodott Prakszisz.

– Azt nem meri megtenni – rándult meg a király szája széle, és a tudós látta
rajta, hogy nem egészen biztos magában. – De azért... jobb, ha ráijesztek
még egy kicsit. Csak hogy valóban ne forduljon meg semmiféle őrültség a
fejében. Elmehetsz.

– Igenis, felség – sóhajtott Prakszisz. – Még ma nekikezdek a műszer

kifejlesztésének.
– Helyes. De csak délután. Délben légy vendégem egy kivégzésen.
Mindenki ott lesz, aki számít.

oOo

– Miért tetted meg?

– Mit miért?

– Miért szeretkeztél velem a múlt éjjel? – kérdezte Breck. Ujjai Dianté

szőke tincseivel játszottak. –

Azelőtt mindig ellöktél magadtól, és azt hajtogattad, hogy ez sosem

történhet meg közöttünk.

– Mert úgy is gondoltam – könyökölt fel a lány. – De tegnap éjjel, amikor

először Nik aztán az az őr kínzott meg téged, azt hittem, meg fogsz halni.
És akkor úgy éreztem, bármit megadnék, csak esélyem legyen újra
megcsókolni… és legalább egyszer együtt lenni veled. Még most sem
tudhatom, mi lesz a sorsod. Apám ugyan rám bízott, hogy tegyek veled
belátásom szerint, de kikötötte, hogy nem babusgathatlak, büntetnem kell
téged. Ha megtudná, hogy túl jól bánok veled, félek, elvenne tőlem, és vagy
a bányába küldene, vagy kivégeztetne. Mitévő legyek veled, mondd?

– Hááát… – Breck is felkönyökölt, és arcát a hercegnő nyakhajlatába fúrta

–, tudnék néhány dolgot, hogy mit tegyél velem…

– Breck! – kacagott Dianté, és játékosan eltolta magától. – Most nem arról

beszélek!

– Tudom én, csak szeretlek ugratni. De komolyra fordítva a szót… ha apád

azt akarja, hogy büntess, hát büntess. Rád bízom, hogy hogyan. Okos lány
vagy, kitalálod.

Dianté töprengő tekintettel hanyatlott vissza a párnára.

– Igen… azt hiszem, már tudom is. Rabszolga, készülj fel rá, hogy halálra
foglak dolgoztatni.
Vagyis… majdnem halálra.

– Erre kíváncsi leszek… hogyan tervezel majdnem halálra dolgoztatni?

– Azt hamarosan megtudod – somolygott Dianté –, amikor megérkeznek a

fürdetőlányok.

Most a fiú nézett a kristályórára.

– Huszonegy perc. Gondolod, hogy addig még van időnk…?

– Amilyen gyorsan végeztél az előbb, biztos lenne időnk – válaszolt a lány

–, de inkább nem kockáztatnék. Előfordult már, hogy néhány perccel
korábban értek ide.

Breck az alsó ajkába harapott.

– Sajnálom. Ezt még tényleg gyakorolnom kell.

– Ugyan – paskolta meg a karját Dianté. – Ez máris sokkal jobb volt, mint a
múltkori. Már csak azért is, mert ezúttal nemcsak feküdtél ott, mint egy
fadarab, és nem nekem kellett az egész munkát végeznem.

– Hát nem – kuncogott zavartan a fiú. – Ígérem, leszek jobb is.

– El is várom – biccentett a hercegnő. – És most, rabszolga, kifelé a

szobámból! Eredj, és mosakodj meg, aztán nekem is eressz fürdővizet!

– Az nem a fürdetőlányok dolga lenne?

– Dehogynem – válaszolt tettetett komolysággal Dianté –, de attól tartok, ha

megvárnám, hogy ők fürdessenek meg, feltűnne nekik, hogy csak úgy
szaglok… tőled. Na, mire vársz, egy-kettő!

Breck nem tudta, hogy pironkodjon vagy vigyorogjon, ahogy pucéron

kisietett a fürdőbe. Itt azonban elég volt egy pillantást vetnie a tükörbe,
hogy elszégyellje magát, mégpedig nem azért, amit a hercegnővel művelt,
hanem mindazért, amit elfelejtett miatta. A szeme túl pajkosan csillogott, az
arca pedig túl vörös volt az izgalomtól ahhoz képest, hogy gyászolnia
illene.

Ideje leszállnod a földre, Breck, gondolta keserűen, és szándékosan hideg

fürdőt eresztett magának. Túl sok kellemesen meleg dologban volt része
mostanában. Ki kell józanodnia.

Alighogy Dianté is végzett a fürdőjével és megszárítkozott, megérkezett a

három fürdetőlány.

– Ma már nincs szükségem a szolgálataitokra – jelentette ki a hercegnő –,

és mostantól fogva többet ne is gyertek.

– Hogyan, fenség? – kapott levegőért az egyikük. – Miért?

– Nyilván hallottatok a tegnapi éjjeli incidensről – folytatta tökéletes

nyugalommal Dianté, és kényelmesen elfészkelődött a pamlagon.

– A szökési kísérletről, fenség? – kérdezte egy másik szolgáló.

– Arról – bólintott Dianté. – Mivel Breck volt a szökési kísérlet értelmi

szerzője, apám megbüntette őt, nem is kicsit. És megérdemelte. Minden
csapást megérdemelt, sőt, annál többet is. Apám azt kívánja, hogy én
folytassam a rabszolgám fenyítését, mégpedig bármilyen módszerrel, ami
csak az eszembe jut. Én pedig úgy döntöttem, hogy ezentúl mindent ő fog
elvégezni körülöttem, hogy ne legyen se ideje, se energiája zendülésre
gondolni. Ő segít a fürdésnél és az öltözködésnél, ő hozza-viszi az
ételeimet, és ő végzi a lakosztályom takarítását is. Ő fog kiszolgálni…
mindenben.

Breck érezte, hogy ismét elönti arcát a pír, és örült, hogy Dianté mögött áll,
így elkerülhetik a szemkontaktust, mert biztos volt benne, ha találkozna a
tekintetük, az mindent elárulna a cselédeknek. Így inkább elmélyülten
tanulmányozni kezdte a sarujából kilátszó lábujjait, csak hogy ne kelljen a
fürdetőlányok szemébe néznie. Remélte, hogy a lányok a pirulását annak
tudják be, hogy szégyelli magát „csúnya viselkedéséért” és a rá kiszabott
büntetés miatt, az pedig meg sem fordul a fejükben, hogy a hercegnő többet
értett a szolgálat alatt, mint azt gyanútlanul gondolnák.
– És most… most mi lesz velünk, fenség? – kérdezte kezét tördelve az
egyik lány. – Nem veszíthetjük el az állásunkat!

– Ne aggódjatok, beszélek a bátyámmal, neki úgyis mindig szüksége van

szolgálókra. Biztos vagyok benne, hogy szívesen alkalmaz titeket is.

A három szolgáló összenézett, és míg az egyikük, egy kínosan pedáns,

huszonnyolc-harminc év körüli nő vágott egy grimaszt, a két fiatalabb
összevihogott. Mindannyian tudták, hogy a herceg nemcsak fürdetésre tartja
a szolgálólányait.

– És most elmehettek – intett Dianté, mire a három cseléd meghajolt és

távozott.

– Remélem, legalább az idősebbiknek nincs félnivalója a bátyádtól –

jegyezte meg Breck, ahogy becsukódott az ajtó, és ismét kettesben
maradtak. – De azért nem szép tőled, hogy a két fiatalt kiteszed a herceg
olthatatlan szexuális étvágyának csak azért, hogy… már megbocsáss… a
sajátodat kielégítsd.

A hercegnő félig hátrafordult, és szomorkás mosollyal nézett fel rá.

– Néha muszáj egy kicsit önzőnek lenni, Breck. De ne aggódj… Nik

megígérte nekem, hogy több lányt nem tesz tönkre. És ha jót akar, tartania
kell a szavát.

Kisvártatva nyílt az ajtó, és Ofélia lépett be.

– Jó reggelt, kicsikém – üdvözölte Diantét egy kedves mosollyal, Breck

láttán azonban összevonta a szemöldökét, és tüntetőleg másfelé nézett. –
Remélem, sikerült kiheverned azt a rémes múlt éjszakát! Hallottam, mi
történt, rettenetes!

– Úgy beszélsz, mintha valóban nekem kellett volna kihevernem, pedig

Brecket kínozták meg –

válaszolt csípősen a hercegnő. – De köszönjük, mindketten kiváló

egészségnek örvendünk.
– Hmmph. – Ofélia továbbra sem nézett a rabszolgafiúra. – Kicsikém, atyád
üzeni, hogy feltétlenül számít a jelenlétedre a déli… hm… eseményen.

Dianté megmerevedett ültében.

– Úgy érted, a királyi pár kivégzésén?

– Azon – biccentett a dajka. – És őfelsége azt akarja, hogy vidd magaddal a

rabszolgádat is.

Breck úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Dianté ránézett, és pillantása
egyszerre volt együttérző és nyugtató, mintha azt akarta volna üzenni: „ezt
még ki kell bírnod, légy erős!”

– Nyilván ezt is a büntetés részének szánja őfelsége – folytatta Ofélia

közömbös hangon –, és lássuk be, meg is érdemli a fiú. Ekkora gyalázatot!

Brecknél most szakadt el a láthatatlan cérna.

– Tégy csak úgy, mintha itt se lennék! Látom, mennyire élvezed!

– Breck, kérlek! – pirított rá finoman, mégis erélyesen Dianté, míg a dajka

látványosan levegőért kapkodott.

– Hogy… hogy mer így beszélni velem egy senkiházi rabszolga, aki azt
sem érdemli meg, hogy…

– Dadus, elég! Amit Breck tett, tényleg nem volt helyénvaló, és meg is
büntetem őt érte annak rendje s módja szerint, de nem tűröm, hogy így
beszélj róla. Breck, tőled pedig elvárom, hogy tanúsíts tiszteletet az
idősebbek iránt!

– Az idősebbek iránt? – nevette el magát a fiú. – Ezerkétszáznégy éves

vagyok! Ő mennyi?

Hetvenhat?

– Ötvenegy! – kérte ki magának Ofélia, és villámló szemekkel fordult el a

fiútól. – Kislányom, nemcsak azért jöttem, hogy atyád parancsát
közvetítsem, hanem a fürdetőlányok miatt is. Alig mertem elhinni, amikor
az imént összefutottam velük, és elpanaszolták nekem, hogy elbocsátottad
őket, és ezentúl mindent erre a… rabszolgára bízol!

Dianté mélyet sóhajtott.

– Breck, fogd a szőnyegedet, és vidd le a mosodába, hátha még tudnak vele

kezdeni valamit!

– Igenis, hercegnő. – A fiú gyorsan felkapta az alvadt vérfoltokkal

telipöttyözött szőnyeget, és kisietett. Örült, hogy nem kell tovább egy
levegőt szívnia a dajkával, ugyanakkor aggódott, hogy Dianté vajon mit
talál mondani a távollétében. De hát okos lány, csak nem keverné bajba
saját magát…

Miután becsukódott az ajtó Breck mögött, egy hosszú percig csend

telepedett a hercegnő

lakosztályára.

– Gondolom, most magyarázkodni akarsz – szólalt meg Ofélia –, és

kíváncsian várom, hogy ugyan, mi okod volt erre a lépésre? Eldobni
hűséges cselédeidet egy ilyen megbízhatatlan alakért, aki becsapott,
elszökött tőled, szövetkezett atyád ellen az ellenséggel… aki ő maga is
ellenség!

– Én nem látok benne ellenséget, csak egy elkeseredett fiút, akinek

mindennél nagyobb vágya a szabadság – felelt Dianté. – Ezért pedig nem
haragudhatok rá.

– De igenis haragudnod kell! Vagy legalább úgy tenned, mintha haragudnál,

mintha büntetnéd!

– De hisz épp azt teszem – világított rá a lány. – Annyi munkát adok neki,
amennyit azelőtt sok cseléd együtt végzett el. Ideje sem lesz újabb szökési
kísérleten törni a fejét.
– És miből gondolod, hogy el tudja végezni mindazt, amit eddig sokan
mások együtt? – tette karba a kezét a dajka. – Mert az ételek cipelése és a
fürdővízeresztés még nem olyan megerőltető, és különösebb tehetség sem
szükséges hozzá, de mi van például… a frizuráddal? Az öltöztetők
megtanulták, hogyan csinálják meg a hajadat, de vajon tudja-e ezt egy
efféle durva paraszt?

– Breck nem paraszt, sosem volt földművelő – ingatta a fejét szórakozott

mosollyal Dianté –, egyébként meg sosem tartottam igényt művészi
hajkölteményekre. Ami nekem kell, azt magam is meg tudom csinálni, de
ha szükséges, Breck is biztosan beletanul. Ügyes kezei vannak.

– Ügyes – kezei – vannak? – hangsúlyozta megütközve Ofélia.

Dianté most kapott csak észbe, hogy mennyire kétértelmű legutóbbi

kijelentése, és mélyen elpirult.

Alig egy fél órája Breck ügyes kezei még csodákat műveltek vele.

– Jaj, ugyan már, dadus! – kacagta el magát zavartan.

Ofélia azonban nem nevetett vele, hanem tágra nyílt szemmel ereszkedett le
mellé a pamlagra.

– Ezt nem hiszem el. Kicsikém, mondd, hogy nem igaz!

– De hát… micsoda? – próbált meg ártatlanul mosolyogni Dianté, de tudta,

hogy már késő: senki sem ismerte őt úgy, mint a dajkája. Talán csak
Nikiász.

Ofélia döbbent arccal rázta meg a fejét.

– Láttam rajtad. Az első pillanattól fogva láttam, amikor ma reggel

beléptem, hogy valami megváltozott! Az én angyalkám már nem lány!
Hogy tehetted!? Hát nem rágtam kicsi korod óta a szádba, hogy egy
hercegnő legfőbb értéke az erénye? Ha nem mondtam el ezerszer, akkor
egyszer sem, és te mégis odadobtad ennek a… ennek a…
– Igen – állt fel hirtelen Dianté, és magasra emelte az állát. – Odadobtam,
mert az életét és a szerelmét többre értékeltem, mint az erényemet. És
különben is, mit számít, ha senki sem tudja meg?

– Hogy senki? – hápogott a dajka. – Hogyhogy senki? Ha majd egy szép

nap férjhez mész, mit gondolsz, a férjed nem fog rájönni, hogy…?

– Ofélia! – hallgatta el Dianté. Ritka volt az, hogy nem „dadus”-nak

szólította az asszonyt, és amaz szemmel láthatóan meg is ütközött védence
nyers hangvételén. – Nem áll szándékomban férjhez menni. Sem most, sem
a jövőben. Egyik kérő sem érdekelt egy fikarcnyit sem, és egyikkel sem
tudom elképzelni a közös jövőt!

– De ezzel a vörössel igen? Hiszen ez még feleségül sem vehet! Nem is

atlantiszi! Nem is nemes!

Még csak nem is ember!

– De szeretem – válaszolt egyszerűen a lány. – És ez legyen elég. Ha pedig

te is szeretsz, és jót akarsz nekem, akkor tartsd a szád! Jól tudod, mi
történne, ha apám megtudná!

– Szent Poszeidón, bele sem merek gondolni! – jajveszékelt Ofélia. –

Teljesen tönkretett téged ez a senkiházi! Bár akasztották volna fel ahelyett,
hogy csak megkínozzák!

– Dadus, ezt te sem gondolod komolyan! Atlantiszon több mint háromezer

éve nem gyakorolják az akasztást! Rém idejét múlt módszer!

– Hát akkor jobbat mondok! – folytatta egy anyatigris vadságával a dajka. –

Nem a hátát kellett volna ütlegelni, inkább a golyóit kitépni, vagy a
kukackáját szorítani addig, amíg pisilni se tud, nemhogy…!

Dianté nevetve dobta vissza magát a pamlagra. Ismerte annyira Oféliát,

hogy tudja, azért hordja össze ezt a sok ostobaságot, mert máshogy nem
merne – nem tudna – ártani dédelgetett kis úrnőjének, sem annak a számára
megvetett fiúnak, akit úrnője szeret. Régi atlantiszi mondás, de igaz:
amelyik kutya ugat, az nem harap.
– Komolyan, ne légy vele ilyen rosszindulatú… – mondta, még mindig a
nevetésével küszködve. –

Hisz boldoggá tesz engem!

– Boldoggá tesz, boldoggá tesz! – legyintett ingerülten a dajka. – És mi lesz

hosszú távon?

Ha nem mégy férjhez, talán örökre ezzel a… tündérrel fogsz bujálkodni?

Nem is gondolsz a következményekre?

– A következményekre? Ha titokban tartjuk, ugyan, miféle

következmények lehetnek?

Ofélia most már a fejét markolta és úgy rázta, mint aki se látni, se hallani
nem akar.

– Még hogy miféle következmények? Kislányom, ha nem lennél olyan okos

és tanult, azt hinném, valami tudatlan kis parasztlány vagy! Mégis, mit
gondolsz, hova vezet az ilyesmi?

– Ó – Dianté végre felfogta, mire utal az asszony. – Attól nem kell

tartanunk. Te magad mondtad az imént, hogy Breck még csak nem is
ember. Két különböző fajhoz tartozunk. Nyilvánvaló, hogy nem tudunk
egymással szaporodni.** Úgyhogy légy szíves, hagyd békén a golyóit, még
kellenek nekem!

– Hát ez… ez… inkább nem mondok semmit… – hebegte a dajka, majd
feltápászkodott, és ingatag lábakon elhagyta a szobát.

– Helyes – dőlt hátra Dianté, és elégedetten felsóhajtott. – Az lesz a

legjobb, ha nem mondasz senkinek semmit.

oOo

Breck nehéz szívvel követte úrnőjét a palotaudvarra, és csak abban

reménykedett, hogy hamar vége lesz az egésznek, s hogy őfelségéék nem
fognak szenvedni.
Az udvart már majdnem teljesen megtöltötték a nemesek és udvaroncok,
körös-körbe pedig palotaőrök álltak a napfényben meg-megcsillanó
kristálylándzsáikkal.

Maga Damianosz király egy trónszék-féleségben foglalt helyet, a balján

Nikiász herceg állt, s amikor megpillantotta lányát, odaintette maga mellé, a
jobbjára.

Breck szándékosan maradt hátra, de a király odaszólt neki, s dörgő hangja a

tömeg alapmoraja ellenére is fenyegetően hasított a fiú fülébe:

– Te vörös, állj ide, a lányom mögé! Díszhelyről nézheted végig a királyod

és királynőd kivégzését!

A fiúnak ökölbe szorult a keze, és legszívesebben alaposan odamondogatott

volna a kegyetlen uralkodónak, de tudta jól, hogy míg Oféliával szemben
elveszthette a fejét, Damianosszal szemben nem teheti, mert akkor
valószínűleg szó szerint veszítené el. Márpedig Breck a ma reggeli
ölelkezés óta már nem akart meghalni. Tisztában volt vele, hogy ő és Dianté
a tűzzel játszik, és hogy csak áltatják magukat, hiszen hosszú távon nem
lehetnek boldogok – együtt legalábbis semmiképp –, de Breck szerette a
veszélyes helyzeteket, azt a kellemes izgalmat, amely régebben csak akkor
tört rá, amikor az öregek tiltása ellenére a barlanglakó vadembereket
háborgatta. Ez a mostani izgalom Diantéval kapcsolatban egészen más volt,
mint amit az ősemberbosszantások alkalmával érzett: sokkal intenzívebb és
sokkal kellemesebb.

Ebben a pillanatban azonban két felfegyverzett őr jelent meg a tündérkirályi

párt vezetve, és Brecknek még a hercegnő iránti lángoló szerelme is kiszállt
a fejéből, szívét pedig elszorította a keserűség és a bűntudat. Ha csak
közvetve is, de miatta jutott ide a király és a királynő. Részben ő

a gyilkosuk.

Damianosz király felállt, intett a kezével, és a tömeg egyszerre elhallgatott.

– Mindnyájan tudjátok, miért gyűltünk itt ma össze. Azért, hogy példát

statuáljunk, hogy egyszer s mindenkorra megértessük rabszolgáinkkal, hogy
minden ellenállás hasztalan. Talán uralkodóik halála megrendíti őket
annyira, hogy engedelmes szolgákká váljanak. Úgy legyen! Elítéltek, az
utolsó szó jogán akartok-e mondani valamit?

Morrighan királynő felszegte az állát, és előrelépett.

– Breck! – Hangja olyan erőteljesen csengett, mintha csak mágikusan

erősítette volna fel. –

Tudjuk, hogy egyetlen tündérként vagy jelen, ezért hozzád szólunk most:
bátor voltál a múlt éjjel, és bátor volt Galvin is, Tündéranya nyugosztalja
lelkét! Bátrak voltak mind, akik puszta kézzel mentek neki a fegyveres
őröknek, és mi, Midhir és én, mindnyájatokra nagyon büszkék vagyunk!

A fiú érezte, hogy minden szem rá szegeződik – csak Diantéé nem, aki
merev háttal állt előtte –, és legszívesebben lehajtotta volna a fejét, hogy
senkire se kelljen néznie, legfőképp a halálra ítélt királyi párra nem,
mégsem volt képes elszakítani róluk a tekintetét. Volt Morrighan
kiállásában valami fenséges, és Midhir, bár mindig felesége árnyékában járt
és cselekedett, szintén egyenes háttal, büszkén nézett alattvalójára. Breck
pedig tudta, annyival tartozik őfelségééknek, hogy nem fordul el tőlük.
Ugyanakkor egy csepp büszkeséget sem érzett „hőstettei” miatt, csak
szégyent és bűntudatot mindenért, ami az elmúlt hetekben történt: a
szökőkútért, mellyel rabszolgasorba taszította népét, a múlt éjjeli akció
kudarcáért, és azért, hogy beleszeretett népe ellenségébe. Úgy hitte, Midhir
és Morrighan talán megbocsátaná neki a szökőkutat, mondván, hogy csak
jót akart, és szemmel láthatóan kicsit sem hibáztatják azért, mert elszúrta a
szöktetési kísérletet, de abban biztos volt, hogy sosem bocsátanák meg neki,
hogy együtt hált gyilkosuk lányával.

– Ha valaha is lesz rá alkalmad – vette át a szót Midhir –, mondd meg

Briannek, hogy megbocsátunk neki. Cellánk nyugalmában beláttuk, hogy
túl kemények voltunk vele, hiszen csak a gyermeki szeretet beszélt belőle,
még ha ostobaságot is tett. És mondd meg tündértestvéreidnek, hogy
királyuk és királynőjük utolsó leheletéig szerette őket, és hitt bennük, s
hinni fog Tündéranya országában a síron túl is! Mert hisszük, hogy nem ez
a népünk sorsa, nem arra rendeltettünk, hogy az atlantisziak rabszolgáiként
végezzük! Lesz még fényes jövő, eljő még a szabadság, és egy nap újra
boldogságtól ragyognak majd a tündérszárnyak! Mondd el nekik, Breck, ha
ugyan el nem hallgattatnak téged is! De ha téged el is hallgattatnak, én
tudom, hogy eljut a fülükbe, ha máshonnan nem… – nézett most körül a
díszes egybegyűlteken – van itt épp elég pletykás fehérnép, hogy hírét
vigye. Népünk nem veszett el, és soha nem is fog, mert a hit, remény és
szeretet erősebb, mint az elnyomók fegyverei!

– Elég ebből a sületlenségből! – intett Damianosz, és visszaült trónjára. –

Megkaptátok az esélyt, hogy beszéljetek, hát beszéltetek! És most,
Poszeidón legyen irgalmas a lelketekhez!

A két őr, aki a cellájukból kísérte ide a királyi párt, a palotaudvar falához
állította őket, háttal a falnak. Felajánlottak nekik egy-egy fehér kendőt,
hogy bekössék a szemüket, de Morrighan undorodva tolta el magától a
kendőt, mint akit sért a puszta feltételezés, hogy fél szembenézni a halállal.
Férje követte a példáját.

Breck arcán patakokban csorgott le a veríték, és tudta, hogy ennek semmi

köze a nap hevéhez.

Ismét ökölbe szorította a kezét, amikor egy puha kis kéz nyúlt hátra, és
röviden, de megszorította a jobbját.

A királyi párnak egy pillanat alatt vége volt: legalább annyi tisztesség
szorult Damianoszba, hogy könnyű és gyors halált szánt ellensége
vezéreinek – egy-egy lövés a kristálylándzsákból maximum-fokozaton, és a
két parányi test úgy feküdt el az udvar kövezetén, mintha csak aludnának.

Breck kiengedte a rég benntartott levegőt.

Tündéranya, légy kegyes a lelkükhöz, darálta magában ösztönösen, ahogy a

szokás diktálta.

Csakhogy most semmi meggyőződés nem volt a gondolatban elhadart

szavakban: rá kellett döbbennie, hogy megingott a hite. Létezik egyáltalán
Tündéranya, aki odafentről vigyáz a népre? S

ha létezik, hogy tűrheti ezt a gyalázatot?

Egyetlen pillanat elég volt hozzá, hogy a több mint ezer éve stabilan álló
vár úgy dőljön össze a lelkében, mintha csak kártyákból lenne. Talán semmi
sem igaz abból, amiben gyermekkora óta hitt. Már tudta, hogy ha
lehetősége is lenne rá, hogy átadja a királyi pár utolsó üzenetét a népnek,
kihagyná belőle azt az ostobaságot, hogy Midhir és Morrighan Tündéranya
országában is hinni fog a szabadulásban. Talán hiba volt egy sosem látott,
tán sosem létezett istennő kedvéért elhagyni otthonukat és olyan dolgokat
művelni e földön, amelyek a fogságukhoz vezettek. Ha valaha is eljön
számukra a szabadulás, azt nem Tündéranyának vagy bármely holt ősüknek
köszönhetik majd, csakis önmaguknak.

– Temessétek el őket a városon kívül! – vetette oda a király az őröknek,

majd Breckhez fordult. –

Hallod-e, te vörös rabszolga, kegyes voltam veled az éjjel, de csakis a

lányom kedvéért, aki még egy hozzád hasonló férget is képes megszánni.
Ha bármilyen módon vissza mersz élni a lányom bizalmával, nem leszek
olyan elnéző veled, mint az éjjel, és a társaid a bányában fogják bánni!

Ha jól hallottam, a szüleid is ott dolgoznak. Ugyanazt teszem velük, mint

veled tettem, amíg ki nem lehelik a nyavalyás lelküket. Megértetted? – Meg
sem várva a fiú válaszát, felemelkedett trónszékéből, és méltóságteljesen
elhagyta az udvart.

Legalább őfelségééket nem dobatja a tengerbe, mint szegény Galvint,

gondolta Breck, de semmiféle megkönnyebbülést nem érzett, inkább
görcsbe rándult a gyomra az újabb fenyegetés hallatán.

– Menj föl a szobámba, és pihenj – szólt oda neki egész halkan a hercegnő.
– Sápadt vagy. Még nem heverted ki a tegnap éjjelt. Én majd csatlakozom
később, most el kell intéznem valamit.

– Készítsem elő az ebédedet, fenség?

– Nem vagyok éhes – rázta meg a fejét a lány. – De ha te igen, egyél.

– Egy falatot sem tudnék most lenyelni.

A hercegnő megértően bólintott, majd elsietett abba az irányba, amerre apja
távozott. A tömeg is oszladozni kezdett körülötte, és Brecknek még sikerült
elcsípnie egy kutató pillantást a trónörökös részéről, majd Nikiász is
megfordult, és bement a palotába.

Mély sóhajjal Breck is elindult, de mielőtt belépett volna a forró udvarról az

épület hűvösébe, még egyszer, utoljára megkereste tekintetével Midhir és
Morrighan testét. Az őrök épp akkor nyalábolták fel őket, hogy végső
nyughelyükre vigyék.

Értelmetlenül haltatok meg. Breck megnyalta az ajkát, és annak sós ízéből

következtetett csak arra, hogy könnyes az arca. Észre sem vette, hogy sírni
kezdett.

Letörölte könnyeit, és megfordult. Valami örökre elmúlt, de az élet megy

tovább – rabként is, megalázottan is, de megy tovább, és talán tartogat még
számára valami szépet. Pontosabban szólva valaki szépet.

Szomorú mosollyal indult meg Dianté lakosztálya felé, azon töprengve,

vajon miféle sürgős dolga akadhatott a hercegnőnek. Észre sem vette a
dajkát, aki félig egy oszlop mögé bújva várta, s most hirtelen előlépett
mögüle.

– Ó, bocsánat – hebegte a fiú, és elkapta az asszonyt, akit majdnem sikerült

fellöknie.

– Ne kérj bocsánatot, csak esküdj meg, hogy nem okozol csalódást az

úrnőmnek! – válaszolt Ofélia fenyegető tekintettel. – Vagy velem gyűlik
meg a bajod!

Breck nyelt egyet. Szóval Dianté elárulta dajkájának a titkukat.

– E… esküszöm – válaszolt gyorsan, és zavarában menekülőre fogta a

dolgot.

oooooOOOooooo
* Itt Damianosz természetesen nem a „mérföld” szót használta, hiszen
efféle hosszmértéket először a rómaiak alkalmaztak, a manapság
legközismertebb mérföld pedig az angoloké.

Történetünk idején azonban a britek ősei ugyanúgy a mamutot

hajkurászták, mint a többi nép, és még híres angolhumoruk sem fejlődött ki.
Erre az atlantiszi hosszmértékre azonban nincs megfelelő

szó a magyar nyelvben (az angolban sem), így fogadjátok el, hogy
nagyjából akkora távolságról van szó, mint egy angol mérföld (plusz-
mínusz néhány yard).

** Az atlantisziak a lovat ugyan ismerték és néhány értékes példányt

tartottak is belőle, de szamaraik nem voltak, így még csak nem is hallhattak
az öszvérekről. Ugyanígy: ismerték a kutyát, de farkasokat nem tartottak –
minek is tették volna? –, így nem tanulmányozhatták a kutyák és farkasok
egymással való szaporodásának lehetőségét. A lódarázsról viszont teljes
biztonsággal tudták, hogy nem a ló és a darázs közös utódja.
Kilencedik fejezet
Meggyőző érvek

– Apám, beszélhetnénk?

– Amennyiben nem arról akarsz előadást tartani nekem, hogy én vagyok a

legkegyetlenebb szörnyeteg egész Atlantiszon, akkor beszélj! – intett a
király Dianténak.

A hercegnő közelebb lépett apja trónjához, és kihúzta magát.

– Ne aggódj, nem erről akartam beszélni, inkább arról, hogy hogyan

érhetnéd el, hogy kevésbé tartsanak annak.

– Te aztán mindig meg tudsz lepni… és meg tudsz botránkoztatni. Tehát

mégis szörnyetegnek tartasz…

– Egy kicsit. De azért valahol meg is értelek. Nem helyeslem a

módszereidet, de tudom, hogy azért vetted el a betolakodók erejét, mert
féltetted tőlük a népünket. Azt is megértem, hogy munkások kellenek a
bányába, és hogy a mieink sem szívesen dolgoznak ott, hiszen igen
egészségtelen.

Azzal viszont nem értek egyet, hogy a rabszolgákat állandóan ott

dolgoztasd. És természetesen a rabszolgaság intézményével sem értek
egyet. – Látva, hogy apja szólásra nyitja a száját, gyorsan megelőzte: –
Nem, ne torkollj le, légy szíves, hogy semmit sem tudok, meg hogy
mindent csak a népért teszel! Tudom, hogy mindent a népért teszel,
ugyanakkor azt is tudom, hogy tehetnéd másként is. Úgy, hogy közben
kevesebb szenvedést okozz másoknak, és ezzel valóban elejét vedd
mindenféle szökési kísérletnek.

A király felvonta a szemöldökét. Őszinte kíváncsiság tükröződött a

vonásain – kíváncsiság és egy csipetnyi kétkedés.

– Mégis, hogyan?
– Egyszerű – felelt Dianté. – Ha jobb életkörülményeket biztosítasz a
rabszolgáknak, nem fognak lázadozni, és hatékonyabban végzik majd a
munkát. És akkor soha többé, senkit sem kell kivégeztetned. –
Megborzongott. – Egy ilyen épp elég volt.

A király intett, hogy beszéljen tovább, és a hercegnő felbátorodva folytatta:

– Alakíts ki egy olyan rendszert, amiben nem kell a rabszolgáknak

állandóan a bányában dolgozniuk, csak időnként, és akkor sem
mindegyiküknek. Az öregeket és betegeket, valamint a nőket és
agyerekeket küldd máshová dolgozni! Biztos vagyok benne, hogy
honfitársaink máshol is hasznukat vennék, és más körülmények között talán
nem betegednének meg és halnának meg olyan hamar. Mert ugyan mire
mész egy csapat rabszolgával, akik évek vagy akár hónapok alatt…

khm, elhasználódnak, holott emberibb körülmények között több ezer évig is

elélhetnek? Gondolj csak bele, apám, milyen hosszú ideig szolgálhatnák a
birodalmat, ha egészségesek lennének!

Damianosz végigfuttatta ujjait a szakállán.

– Mondasz valamit…

– Általában így szokott lenni.

– Mégis, kit hova küldenél? – A király kényelmesen hátradőlt trónszékében,

és Dianté látta rajta, hogy már nemcsak kíváncsi, hanem szórakoztatja is ez
az egész. Vagy egyszerűen csak büszke lánya csavaros észjárására? Arra is
volt már példa…

– Az egészséges férfiak páratlan napokon dolgozhatnának a bányában,

párosokon pedig különböző

műhelyekben. Bőven akadnak a városban fafeldolgozók, fazekasok és

fémművesek, akik épp csak megélnek a munkájukból, ezért arra már nem
futja nekik, hogy segítőket vegyenek maguk mellé. Nekik jól jönnének a
tündérrabszolgák, mint ingyenes segítség. Az idős férfiakat, a nőket és a
gyermekeket pedig könnyebb fizikai munkára kell fogni. Pékségekben,
kertészetekben, textilműhelyekben, vagy akár magánházaknál, de csak a
szegényeknél, akik nem tudnák megfizetni a cselédeket. Ne kedvezzünk
még ezzel is az arisztokratáknak, épp elég felfuvalkodottak így is!

Damianosz elnevette magát. Önfeledt, majdnem örömteli nevetés volt, és

Dianténak belesajdult a szíve. Nem úgy hangzott, mint egy olyan ember
nevetése, aki alig néhány perce adta ki a parancsot két értelmes, érző lény
meggyilkolására. Egy pillanatra olyan volt az apja, mint azelőtt, mielőtt a
szépséges királyné meghalt. Igaz, felesége halála előtt sem volt engedékeny,
mindig is kemény ember volt, de a felesége néha-néha meg tudta lágyítani a
szívét. Azóta ez a csodatett csak Dianténak sikerült olykor. Nagyon remélte,
hogy most is sikerrel jár.

– Igazad van, lányom – mondta a király egy percnyi elmélyült gondolkodás

után. – Ebből a szempontból még valóban nem gondoltam át a rabszolgák
ügyét… és van ráció abban, amit mondasz. Miért is dobnánk el olyan
értékes kincseket, mint a csaknem örökéletű szolgák?

– Akkor hát beleegyezel? – kapott levegőért a lány.

– Egyelőre. De – tartotta fel a kezét az apja – ne éld bele magad, hogy ez

mindörökre így is marad! Azt belátom, hogy az örökös bányafogság talán
nem célravezető, de ha a jóléti intézkedések ellenére is lázadni mernek a
rabszolgák, akkor a bányában döglenek meg! Világos?

– Mint a nap, apám. Ez így igazságos. Te adsz nekik egy esélyt, ők pedig
hálásak lehetnek érte.

Ha nem hálásak, nem érdemelnek még egy esélyt. – Dianténak nehezére

esett az efféle beszéd, hiszen legszívesebben a rabszolgák szabadon
engedéséért könyörgött volna, de elég jól ismerte apját ahhoz, hogy tudja:
már az is óriási merészség a részéről, hogy elő mert állni ezzel a javaslattal,
apja részéről pedig óriási engedmény, hogy beleegyezett.

– Ez így van. Remélem, az a vörös rabszolgád is hálás, hogy még él –

morogta a király. – Örömmel hallottam, hogy alaposan megbüntetted.

A hercegnő azért fohászkodott, hogy el ne piruljon.

– Igen, hiszen megérdemelte – mondta, és remélte, hogy nem remeg
túlságosan a hangja.

– Nem is szabad máshogy bánni vele azok után, amit tett – folytatta
erélyesen az apja. –

Dolgoztasd meg jól, lányom! Ne kíméld!

Jaj, magasságos Poszeidón, hunyta le egy pillanatra a szemét Dianté, de

csukott szemhéjai előtt is csak Brecket látta, ahogy „dolgozik” – nyög és
fújtat és izzad, és…

– Hanem annak már nem örültem annyira, hogy menesztetted a

fürdetőlányaidat – szólt a férfi. –

Ha Nikiász veszi át őket, hát… Poszeidónra mondom, azon csodálkozom,

hogy még nem hemzseg a palota a bátyád porontyaitól!

Dianté kiengedte a benntartott levegőt. Apja nem vette észre a zavarát!

– Úgy tudom, Nik odafigyel, hogy ne legyen baj. A fürdetőlányai mind

kaptak Prakszisz híres bogyóiból*, és Ofélia maga felügyeli, hogy
rendszeresen be is szedjék.

– Hmmph – horkantott a király. – Legalább Oféliának a helyén van az esze,

ha a bátyádnak nincs is!

Na igen, vágott egy fintort Dianté, és eszébe jutott reggeli beszélgetése a

dajkájával. Kizárt ugyan, hogy neki és Brecknek közös utóda szülessen, de
nem lehet belőle baj, ha ő is kér abból a kis pirulából… Igen, döntötte el,
másnap reggel megkéri Oféliát, hogy csempésszen be neki egy dobozra
valót. Biztos, ami biztos.

– Mikor indítjuk… akarom mondani, mikor indítod be a tervet? – kérdezte

izgatottan. Még épp idején javította ki magát: kínos lenne többször is
emlékeztetni az apját, hogy az ötlet tőle származik. Damianosz büszke volt
ugyan értelmes lányára, de mindig is úgy vélte, jobb, ha a férfiak okosabbak
a nőknél, és egy nő ne kérkedjen az eszével.
– Amint a bátyád ideér – válaszolt a király, és megnyomott egy gombot
trónja karfáján, majd a beépített mikrofonon keresztül kiszólt az
ajtónállónak: – Kéretem Nikiász herceget!

– Niket? Mi köze neki ehhez? – meresztett nagy szemeket Dianté.

Nikiászt legalább annyira meglepte apja bejelentése, miszerint rábízza ezt a

nagy horderejű

feladatot, mint magát Diantét. Csakhogy Nikiászt nem csupán meglepte,

hanem bosszantotta is.

– Járjam végig az egész várost, és térképezzem fel, hogy kinek lehet

szüksége tündérrabszolgára?

De apám, ez hetekbe vagy hónapokba is telhet!

A király egyetlen pillantással beléfojtotta a szót.

– Legalább addig sem a lányokat hajkurászod! Amúgy is meg akartalak

büntetni az éjjeli engedetlenségedért… hát vedd úgy, hogy ez egyszerre
büntetés és egy lehetőség, hogy bizonyítsd az uralkodásra való
rátermettségedet!

– Mi köze van ennek az uralkodáshoz? – értetlenkedett a fiú.

– Dianté? – sandított lányára a király.

– Apánk nyilván arra gondol, hogy néha nem árt a nép közé vegyülnöd, és
közvetlenül tőlük informálódnod a problémáikról. Ettől csak még inkább
becsülni fognak, mint olyan uralkodót –

avagy a te esetedben leendő uralkodót –, aki törődik a népével.

– Mindig is mondtam, hogy inkább neked kéne a trónra ülnöd – morogta

Nikiász. Ugyanakkor jól tudta: örülhet, hogy ennyivel megúszta. Azóta,
hogy a múlt éjszaka eldobta a kristálylándzsát ahelyett, hogy tovább kínozta
volna Brecket, egyfolytában apja megtorlásától rettegett, és egy kis
sétafikálás a városban nem is olyan vészes büntetés. Épp csak megalázó. De
remélte, hogy lesz alkalma megismerkedni néhány csinos polgárlánnyal.

oOo

Amikor a kivégzés után Dianté odasúgta Brecknek, hogy menjen fel és

pihenjen le, a fiú gondolkodás nélkül engedelmeskedett, hiszen az elmúlt
órák testi és lelki traumái után úgy érezte, alig áll a lábán. Mégsem gondolta
volna, hogy ilyen sokáig nem tér majd magához: legalább nyolc-kilenc órát
alhatott, és most, hogy ásítozva felkönyökölt tisztára cserélt alvószőnyegén,
megállapította, hogy az egyetlen fényforrás az éjszaka sötétjében Dianté
kristálykönyve.

A lány a pamlagon ült, és elmélyülten olvasott.

– Dianté…

– Á, hát csak felébredtél, álomszuszék! – nézett fel a lány, és letette a

könyvet. – Már azt hittem, nélküled kell lefeküdnöm.

Breck hálás volt a szoba sötétjéért, mert tudta, hogy veszélyesen elpirult.

Dianté valószínűleg csak a fiú hallgatásából jött rá, hogy mennyire zavarba
hozta, és felnevetett.

– Jaj, nem úgy értettem! De persze… akár úgy is érthetném... – Ezzel

felkapcsolt egy kristálylámpát, és Breck a hirtelen fényárban hunyorogva
huncut mosolyt pillantott meg a hercegnő

arcán. – De mielőtt megmutatnám, hogy értettem… vagy hogy nem, hadd

meséljek el valamit, aminek remélem, nagyon fogsz örülni!

– Micsodát? – A fiú feltérdelt, és igyekezett kidörgölni az álmot a

szeméből. Kételkedett benne, hogy királya és királynője halála után
bárminek is igazán örülni tudna. Damianosz tud a Kőről, és mindent
megtesz majd, hogy megsemmisítse, akkor pedig az utolsó reményszikra is
kihuny, hogy a Tuatha De Danann valaha is visszanyerje szabadságát. Nem,
Breck biztos volt benne, hogy soha többé nem lesz igazán boldog. A testi
örömök pedig, amelyek Dianté szavaiból ítélve rá vártak, sosem tudnák
feledtetni a múlt éjszaka és a mai nap borzalmait, sem pedig mardosó
lelkiismeret-furdalását. Ideiglenesen talán, néhány röpke percre, de
utána…? A szomorúság és az önvád úgyis újra és újra támadni fog, amíg
csak él, vagy amíg csak a tündérek rabszolgák maradnak.

A hercegnő, Breck meglepetésére, lecsusszant a kanapéról, és helyet foglalt

mellette a szőnyegen.

– Emlékszel, hogy mit mondtam neked, amikor elváltunk?

A fiú homlokráncolva próbálta felidézni a kivégzést követő zavaros

pillanatokat.

– El akartál intézni valamit, azt hiszem.

– Igen. Beszéltem apámmal, és sikerült meggyőznöm róla, hogy javítson a

néped életkörülményein.

– Hogyan? – kapott levegőért a fiú. Midhir és Morrighan kivégzése után

nem tudott, nem mert már bízni abban, hogy Damianoszba akár egy
csipetnyi könyörület is szorult. El sem tudta képzelni, hogy egy olyan
hidegvérű gyilkos, mint szerelme apja, hogyan enyhülhet meg annyira,
hogy bármi ilyesmibe beleegyezzen.

– Ahogy mondtam, meggyőztem őt! Rábeszéltem, hogy a nőket, a

gyerekeket és az öregeket máshol helyezze el: pékségekben, üzemekben,
olyan helyeken, ahol a népem is nap mint nap dolgozik, a férfiakat pedig
csak minden másnap kötelezze bánya-szolgálatra. Így mindenkinek sokkal
jobb lesz. Nik persze nem örült annyira az egésznek, mert apa büntetésként
kiadta neki a feladatot, hogy szervezze meg a munkabeosztást.

– Büntetésként?

– Azért, mert nem volt hajlandó tovább kínozni téged.

A tündér mereven maga elé bámult. Túl sok volt ez így hirtelen. Túl sok és
túl valószínűtlen.
Annyi mindent szeretett volna kérdezni testvérei sorsáról, arról, hogy mit és
hogyan alakít majd a herceg, mégis egészen más csúszott ki a száján:

– Nem gondoltam volna, hogy a bátyád kiáll értem, amikor annyira gyűlöl.

– Nem gyűlöl, épp csak… nem tud hova tenni téged.

– Azt hiszem, ha tudná, mi történt közöttünk, igenis gyűlölne – válaszolt

már-már mosolyogva Breck. – De hálás vagyok neki, és ha lesz rá
alkalmam, meg is köszönöm. Neked pedig… ó, Dianté, el sem merem
hinni, amit az imént mondtál! Tényleg igaz, hogy apád hajlik a kegyelemre?

– Nem néznéd ki belőle, ugye? – sóhajtott a lány. – Pedig nem annyira rossz
ember ő, csak… –

Breck szúrós pillantása láttán elhúzta a száját. – Jó, hát nem is annyira jó
ember. Ezt sem puszta jóságból tette, inkább csak azért, mert belátta, hogy a
bányában rövid időn belül meghalnátok, és semmi értelme odadobnia
kétszáz életet… kétszáz több ezer évig tartó életet, amikor sokkal
hasznosabbak lennétek társadalmunk számára, ha életben maradnátok…

– …és kiszolgálnánk titeket – fejezte be a mondatot a fiú.

– Igen. Sajnálom, Breck, de pillanatnyilag többet nem tehetek értetek. Légy

türelemmel, talán idővel majd… ha Nik lesz a király…

A fiú megrázta a fejét.

– Nem. Ne beszélj erről… nem akarok arra gondolni, hogy mi lehet

harminc vagy negyven vagy százötven év múlva! Az még soká van. Most
most van. A testvéreim most szabadulnak meg a bányából, és én ennek most
örülök. És most vagyok végtelenül hálás neked a segítségedért. Nem
mindenki próbálta volna meg azt, amit te ma megtettél.

– De nem is mindenki szerelmes egy tündérbe és akarja őt boldoggá tenni –

válaszolt Dianté, s most ő vörösödött el egy leheletnyit.

– Szóval értem tetted? Nem a népemért, hanem értem?

– Értük is… de elsősorban érted, hogy ne emészd magad folyton miattuk.
Nem akarlak szomorúnak látni, Breck.

– Szentséges Tündéranya – dünnyögte a fiú, és egy pillanatra úgy érezte, a

hite a régi: erős és megingathatatlan.

– A nevem Dianté, nem Tündéranya – lökte oldalba játékosan a hercegnő –,

és egyáltalán nem vagyok szent**. Sőt… telis-tele van a fejem mindenféle
piszkos gondolattal. És mindnek te állsz a középpontjában.

Breck most már szélesen vigyorgott, miközben érezte, hogy könnyek

gyűlnek a szemébe. Vadul magához húzta a lányt, és megcsókolta.

– Nem is tudom, hogy hálálhatnám meg neked mindezt.

– Ó, én tudom – somolygott Dianté. – Ma este még nem fürödtem. Mosd

meg a hátamat!

– Hát ez… ez… – Dianté annyira kifulladt, hogy úgy döntött, inkább nem
beszél, csak némán a fiú mellkasára hajtja a fejét. A fürdőszoba amúgy is
fullasztó volt a kádból felszálló gőztől, de most úgy érezte, még soha
életében nem volt ennyire melege. A kád körül tócsákban állt a víz, egy
habfürdős üveg pedig felborult, és a tócsákkal keveredve bőszen eregette a
buborékokat.

Dianté csodálkozott, hogy csak ekkora káoszt csináltak, mert belül – a

lelkében és testének minden porcikájában – sokkal nagyobb zűrzavar
uralkodott. Őskáosz, ami a maga őrültségében is csodálatos volt.

– Úgy érted… nem volt rossz? – zihálta Breck, végigfuttatva ujjait a lány
nedves tincsein.

Beletelt néhány másodpercbe, mire Dianté újra lélegzethez jutott és meg

tudott szólalni.

– Hogy nem rossz? – suttogta. – Breck, ez hihetetlen volt.

– Hát, ügyes vagyok a hátmosásban. És ezek szerint másban is.

– De mennyire…

– Mennyire is? – kérdezte incselkedve Breck.

– Annyira – nézett a szemébe Dianté –, hogy nemcsak a fürdőszobámat

forgattad fel, hanem az egész világomat.

Még nem is sejtette, milyen közel járt az igazsághoz.

oooooOOOooooo

* Az atlantisziak találták fel a történelem első fogamzásgátló tablettáját,

aminek semmiféle mellékhatása nem volt – aki beszedte, nem lett túlsúlyos,
nem nőttek meg a mellei, és nem befolyásolta a szexuális étvágyát sem. Az
atlantiszi nők egy része egyszerű étrend-kiegészítőként fogyasztotta.
Kapható volt szopogatós cukorka formában is málna-, banán- és
kiviízesítéssel.

** Természetesen a „szent” az atlantiszi szóhasználatban nem úgy értendő,

ahogy a keresztény vallásban (valójában az eredeti atlantiszi kifejezésnek
nincs is pontos magyar megfelelője, de a „szent” a hozzá legközelebb álló
szinonima). Az atlantisziak azokat a régi isteneket és istennőket tartották
„szenteknek”, akik a legendák szerint soha, semmi rosszat nem tettek,
ráadásul a testi örömök terén is önmegtartóztatóak voltak.

Tízedik fejezet

Az első kívánság

Atlantisz hercegnője talán még sosem volt ilyen boldog. Szinte tökéletes
elégedettséget érzett –

mind testileg, mind lelkileg –, és tudta, hogy mindezt Brecknek köszönheti.

Valahol, elméje rejtett zugában ott motoszkált a kérdés, hogy meddig
maradhat ilyen boldog, különösen azzal a tudattal, hogy titkos szeretője
addig nem lehet ugyanolyan boldog, mint ő, amíg népe nem szabad. De
Dianté igyekezett ezt a kérdést abban a rejtett zugban tartani, elnyomni,
elfeledni. Hiszen tudta: ha a tündérek valaha is felszabadulnának, bármilyen
úton történne is az, elveszítené Brecket.

Tisztában volt vele, milyen önző dolog a részéről azt kívánni, hogy egy
egész nép örökös rabszolgaságban éljen, csak hogy legyen egy tündér, aki
az ágyát melegíti. Szégyellte is magát az önzéséért, de úgy érezte: még túl
keveset kapott mindabból, amit Breck nyújthat, és még nem kész elengedni
őt. Néhány év, esetleg néhány évtized múlva már lehet, hogy készen áll erre
a lépésre, már csak azért is, mert addigra megöregszik, a fiú pedig
ugyanolyan fiatal marad, amilyen most. Ha már látványos és zavaró lesz a
kettejük közötti „korkülönbség”, biztosan nem fog ragaszkodni annyira a
rabszolgájához, és kevésbé fog nehezére esni, hogy elengedje. De addig
lesz annyira önző, hogy kiélvezzen minden pillanatot Breck karjaiban.

Talán majd ha Nikiász ül a trónra, ráveheti öccsét, hogy szabadítsa fel a

tündéreket. Lehet, hogy erre kellene egyik kívánságát fordítania. Igen,
döntötte el magában Dianté, ez így helyes. Kiélvezi a fiatalság minden
örömét, hiszen úgysem tart örökké. S ha itt lesz az ideje, eléri, hogy Breck a
népével együtt szabad legyen.

Ahogy a reggelijét fogyasztva a késő délelőtti napfényben fürdő kertet

szemlélte, a háta mögül jövő puffanások jelezték, hogy rabszolgája vadul
takarít a szobájában. Épp olyan vadul, amilyen vadul az éjszaka részt vett a
dolgok szétdobálásában. Mert nemcsak a fürdőszoba látta kárát a fiú
szenvedélyes „hálanyilvánításának”, de a hercegnő ágya is.

Dianté halkan felkuncogott, s reggelije befejeztével lenyelt egy golyócskát

a dobozból, melyet Oféliával hozatott alig egy órája. A dajka pipacspiros
arccal hallgatta végig úrnője kívánságát, és legalább olyan vörös arccal
csempészett fel a szobájába egy dobozkára való pirulát, amikor pedig
összeakadt a fürdőszobát takarító Breckkel, olyan szúrós pillantásban
részesítette a fiút, hogy Dianténak akaratlanul is eszébe jutott a mondás: „ha
szemmel ölni lehetne…”

Ekkor valami különös dolog vonta magára a figyelmét odalent, a kertben.

Bátyja egy férfit és egy nőt kísért végig a kerti ösvényen a kapuig, ahol
elvált tőlük. A hercegnő még két emelet magasságából is tisztán látta, hogy
testvére falfehér arccal siet vissza az épületbe.
Nem Megara szülei voltak azok ketten? – futott át az agyán a gondolat.
Meglehetősen messziről látta ugyan őket, ráadásul mindössze egyszer
találkozott velük szemtől szembe, de az a rövid találkozás is elegendő volt
ahhoz, hogy most felismerje a két látogatót. Mit akarhattak itt? És mitől lett
Nik olyan zaklatott?

Hamarosan ajtócsapódást hallott a szomszédból, s hirtelen elhatározásra

jutott.

– Breck, átmegyek Nikiászhoz, utána, ha kész vagy a szobámmal, sétálunk

egyet a kertben! –

kiáltott be a tündérnek a hálóba, majd kisietett a folyosóra, és bekopogott a

bátyja ajtaján. Nem kapott választ, pedig kizárt, hogy a herceg ne hallotta
volna a kopogást. Dianté ugyan nem volt a kéretlen látogatások híve, de
úgy döntött, ezúttal lesz olyan modortalan, hogy benyisson – már
amennyiben nyitva találja az ajtót.

Nikiász a jelek szerint még ahhoz is túl feldúlt volt, hogy ajtaja bezárásával
bajlódjon, mert a lány gond nélkül bejutott, és fivérét az ágyon ülve, arcát
két kezébe rejtve találta.

– Nik, mi történt? – csukta be maga mögött az ajtót, és odasietett hozzá. –

Láttam Megara szüleit távozni, van valami közük…?

– …ahhoz, hogy kiborultam? – nézett fel a fiú. Dianté maga sem tudta,
miért, de azt várta, hogy vörös, könnyes arcot lát majd maga előtt, ehelyett
fivére ugyanolyan halotthalovány volt, mint odalent a kertben, de nem sírt.
Akkor csak nem lehet olyan nagy a baj!

– Mi történt?

– Hogy mi történt? – pattant fel az ágyról a trónörökös. – Csak az történt,

hogy Megara anyja rajtakapta a lányát tegnap este, amikor terhességi
tesztet* végzett magán! És képzeld, pozitív lett!

Dianténak tágra nyílt a szeme a döbbenettől.

– Tőled van?

– Kitől mástól? – nevetett fel kényszeredetten a fiú. – Három hete még szűz
volt, és nem olyannak ismerem, aki utánam csak úgy beugrik valaki más
ágyába!

– Nem olyannak ismered? Ismered egyáltalán? Nekem úgy tűnt, hogy

néhány hetes ismeretség után ledöntötted a lábáról…

– Nicsak, ki beszél! – horkantott a herceg. – Mintha te nem ugyanazt

csináltad volna azzal a koszos tündérrel!

Dianténak minden vér kiszaladt az arcából.

– Honnan tudod?

– Honnan, húgocskám? Szent Poszeidón, hát van fülem! Tudod, hogy a

fürdőszobád szomszédos a hálómmal? A legszebb álmomból vertetek fel
múlt éjjel!

– Sajnálom. Nem akartam…

– Még hogy nem akartad?! Hát pedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy
akartad, különben nem kiabáltál volna olyanokat, hogy „még, Breck, igen,
ez az!” És ez még a legenyhébb azok közül, amiket tegnap éjjel hallottam
tőled, én ártatlan húgocskám! A hajam égnek áll, ha csak felidézem
magamban a szókincstáradat! Hol tanultál te ilyen kifejezéseket? Merthogy
a lányregényekből és a tudományos értekezésekből nem, az biztos! Fülig
pirultam a hallatán, pedig én sem vagyok egy szende szűz!

– Nik, kérlek, nyugodj meg!

– Nyugodjak meg? Hogy nyugodhatnék meg? Egy teljes órán keresztül

csináltátok nekem a műsort, ma reggel meg Megara szülei keltettek korán a
rossz hírekkel, hát hogy a fényes Zeusznyilába lehetnék nyugodt?
Kialvatlan vagyok, nyűgös vagyok, és… leendő apa vagyok!

Dianténak nehezére esett elfojtani egy vigyort.

– Azt mondod, egy teljes órán át csináltuk a fürdőben? Nohát, Breck
tényleg fejlődik…

– Fejlődik? – nézett rá döbbenten Nikiász.

– Első alkalommal jó, ha három percig bírta – vonta meg a vállát Dianté. –
Igaz, akkor félájult volt szegény… másodjára már talán tíz percig is ment
neki. De azt nem gondoltam volna, hogy harmadjára egy teljes órán át… azt
hiszem, elvesztettem az időérzékemet, annyira jó volt vele…

– Szerintem meg nemcsak az időérzékedet veszítetted el a miatt a vörös

miatt, hanem a józan eszedet is! Megmondtam én, hogy a legrosszabbat
hozza ki belőled, és tessék, igazam lett! A szökés éjjelén még megsajnáltam
őt, sőt, az összes nyavalyás tündért, és azt kívántam, bár szabadok
lennének, de tudod mit? Ezek után, ha lehetőségem lenne rá, akkor sem
mozdítanám a kisujjamat sem, hogy bármit is tegyek a szabadságukért!
Amire apám kötelez, azt megteszem, de többet nem, és te sem tudod
kikönyörögni tőlem, húgocskám!

Dianténak gombóc nőtt a torkában. Hát ennyit az álmáról, hogy Nikiász

majd felszabadítja a tündéreket, ha trónra lép… és mindezt azért, mert ő, a
húga, lefeküdt közülük eggyel?

– Igazságtalan vagy, Nik! – ugrott fel most ő is. – Nem a tündérnép tehet
arról, hogy beleszerettem Breckbe! Sőt, még csak nem is Breck maga! Nem
ő kezdeményezte ezt a viszonyt, hanem én! Ha valaki bűnös, hát az én
vagyok!

– Hát, hogy ártatlan nem vagy, az biztos! Undorodom tőled! Az a vörös

még csak nem is ember, Dia! Egy másik fajhoz tartozik! Gratulálok,
húgocskám, ezzel új értelmet nyert a fajtalankodás szó!

Dianté remegett a dühtől, és legszívesebben felpofozta volna a bátyját.

Nikiász észrevehette húga ökölbe szorult kezét, mert kihívóan folytatta:

– Meg akarsz ütni? Hát azt jobb, ha elfelejted! Nem akarom, hogy akár csak
egy ujjal is hozzám érj azok után, hogy azzal a mocskos rabszolgával
henteregtél!
– Egyáltalán nem mocskos – szegte fel az állát a lány. – Hiszen egy órán
keresztül fürödtünk…

A herceg egy hosszú pillanatig némán meredt rá, mint aki nem tudja
eldönteni, hogy kiabáljon, vagy felnevessen. Végül frusztráltan felnyögött.

– Ez nem tréfadolog, hugi! Ez véresen komoly! Nem is gondoltál a

következményekre? Mi lesz, ha apánk megtudja?

– Ha ügyesek és diszkrétek vagyunk, nem tudja meg. Rajtad kívül csak

Ofélia tudja, ő pedig tartja a száját, és te is tartani fogod.

– Hah, honnan veszed, hogy nem árulom el apánknak, hogy végre tényleg
végezzen a rabszolgáddal?

– Azért, mert ez az első kívánságom – felelte határozottan Dianté. –

Senkinek sem beszélhetsz a Breckhez fűződő viszonyomról, és semmiről,
ami azzal kapcsolatos!

– Úgy látszik, teljesen még nem vette el az eszedet a vörös – jegyezte meg
szárazon Nikiász. –

Annyi eszed még maradt, hogy megkösd a kezemet. Hát jó, tartom a számat
apánk és mások előtt, de neked akkor is megmondom a véleményemet!

– Már megmondtad – felelt hűvösen Dianté. – Ne pazarolj rá több szót.

– Még hogy ne pazaroljak rá több szót? Hugi, nekem az a dolgom, hogy

megvédjelek! Hogy megvédjem a becsületedet, és… itt nemcsak arról van
szó, hogy mi lesz, ha bárki megtudja! Mi lesz, ha teherbe esel, mint
Megara?

– Á, szóval innen fúj a szél? Ne aggódj, bátyus, én nem vagyok olyan

felelőtlen, mint a kis barátnőd. Szedem a pirulákat, bár valójában azt is
fölöslegesnek tartom. Ahogy az imént voltál szíves emlékeztetni: Breck és
én nem tartozunk azonos fajba. Kizárt, hogy közös utódaink legyenek. De
ha már ismét szóba került Megara: mi a szándékod vele?

Nikiász idegesen a hajába túrt, és visszadobta magát az ágyra.

– A szülei apánkhoz mentek először, és ő hívatott magához ma reggel.
Persze nem ugrált örömében, de nem is volt különösebben dühös. Azt
mondta, ideje volt már, hogy megállapodjak, és végül is Megara az egyik
legrégebbi nemesi család sarja…

– Szóval el kell venned? – ereszkedett le mellé Dianté.

– Még nem biztos, csak ha megmarad a terhessége. Még nagyon az elején

tart, és az első három hónapban állítólag sok nő vetél el. Ki kell várnunk,
hogy leteljen a három hónap, és ha megmarad a gyerek, akkor
rohamesküvőt szervezünk. Megara szülei persze már ez ellen a megoldás
ellen is ágáltak, és azonnali esküvőt követeltek, de apám hajthatatlan volt…
vagy kedvezni akart nekem, vagy csak kétségek között akar tartani még két
hónapig… nem tudom, de kinézném belőle. –

Nikiász ismét felnyögött, és a kezébe rejtette az arcát. – A legkisebb

porcikám sem akarja ezt az egészet!

Dianté megsimogatta a fiú hátát, és bátyja néhány másodpercre

megnyugodni látszott, mintha elfelejtette volna, hogy nemrég még eltiltotta
húgát minden érintéstől. Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és Breck dugta be a
fejét.

– Elnézést, fenség, de elkészültem a szobáddal. Elindulunk most a sétára,

vagy…?

Nikiász felemelte a fejét, és Dianté még sosem látta ilyen dühösnek.

– Hát még kopogni sem tudsz, rabszolga? – förmedt rá Breckre, s

egyszersmind lelökte magáról húga simogató kezét.

– Kopogtam, fenség – lépett be komoly tekintettel Breck, és becsukta maga

mögött az ajtót. –

Talán nem hallottad.

– Akkor legközelebb kopogj hangosabban!

– Igen, királyi fenség. Bocsáss meg, kérlek. És engedd meg, hogy
megragadjam az alkalmat, és megköszönjem neked, hogy a fenyítéskor
megkímélted az életemet.

– Köszönöd? – Nikiász keserűen felnevetett. – Ne tedd! Már azt kívánom,

bár öltelek volna meg…

vagy legalább a hátad helyett a mogyoróidat szaggattam volna szét! Tűnj a

szemem elől! Te is, húgom! És még valami… – szólt Dianté után, aki máris
félúton volt az ajtó irányába –, még a mai napon hangtompító-varázst
bocsátok a lakosztályodra. És nem érted teszem vagy a koszos szeretődért,
hanem magam miatt, megértetted?

Dianténak megremegett a szája, mintha nem tudná eldönteni, hogy

megszólaljon-e, s ha meg is szólal, csípős visszavágásban részesítse bátyját,
vagy inkább köszönetet mondjon neki. Végül csak haloványan
elmosolyodott, és Breck nyomában kilépett a folyosóra. Tudta jól, hogy
Nikiász haragja el fog múlni. Ha nem is egyhamar, de el fog. Lehet, hogy a
tündéreket sosem szabadítja fel, mert mindig megmarad benne a tüske,
hogy egy tündér megrontotta a húgát, de őt, Diantét, sosem bántaná. Azt a
varázslatot sem csak önös érdekből találta ki: nem akarja, hogy bárki
olyasmit halljon meg a hercegnői lakosztály falain keresztül, ami jobb, ha
titokban marad. Mert szereti őt és óvni próbálja. És csak ez számít.

oOo

Nikiász herceg, aki személyes sértésként fogta fel, hogy neki kell
végigjárnia egész Atlantiszt, hogy megfelelő munkahelyet találjon a
tündéreknek, nem siette el különösebben a munkát, így egy héttel a feladat
megkezdése után még csak a rabszolgák egynegyedét sikerült beosztania
különböző műhelyekbe és magánházakhoz, a többiek továbbra is a
kristálybányában dolgoztak.

– Ha így megy tovább, még jó három hét, mire mindenkinek helyet talál –
jegyezte meg Dianté fejcsóválva. Breckkel a lány hálójához tartozó kicsiny
erkélyen ültek és élvezték a késő délutáni napsütést.
– És a népem addig is szenved – sóhajtott a fiú, majd felállt, és a
mellvédhez lépett.

Jó néhány percig maradt így, háttal úrnőjének, és bár Dianté hercegnő-

ösztöne azt sugallta, hogy rá kellene parancsolnia: ne merészelje a hátát
mutatni neki, kicsinyes ostobaságnak tűnt az efféle viselkedés. Megértette
Brecket, és bár tudta, hogy a fiú hálás neki az engedményekért, melyeket
apjánál kiharcolt, ezt még nem érzi elégnek. Hogy is érezhetné, amikor
népe továbbra is rabszolga, és rab ő maga is?

Napról napra gyakrabban kapta azon a fiút, hogy az erkélyen áll és a tenger
felé néz – a kristálybánya irányába, valamint azon műhelyek irányába, ahol
népe egy része már elhelyezésre került. Egyetlen szóval sem említette,
mennyire hiányoznak neki a társai, de nem is kellett kimondania: Dianté
leolvasta az arcáról, kihallotta a hangjából, megérezte az érintéséből. Igen,
még a leggyöngédebb cirógatásokból is érezte, hogy szerelme lélekben nem
mindig mellette jár.

Ha Breck ujjai időnként túl hosszan köröztek testének valamely pontján, a

hercegnő tudta, hogy szeretője elábrándozott, s ábrándjainak nem ő áll a
középpontjában. Ilyenkor játékosan, némi sértettséget színlelve igyekezett
ismét magára vonni a fiú figyelmét, aki rendszerint zavartan lesütötte a
szemét, majd olyan hévvel vetette bele magát ismét a szerelmeskedésbe,
mintha csak ezzel akarna bocsánatot kérni pillanatnyi figyelmetlenségéért.

– Majd megsürgetem Niket – válaszolt Dianté.

– Köszönöm, de nem hiszem, hogy sokra mész vele. A bátyád már csak
azért is szándékosan lassan végzi a dolgát, hogy nekem fájdalmat okozzon.
Amióta csak tudja, mi történt közöttünk, tényleg gyűlöl engem. És nem is
hibáztatom érte, elvégre ki vagyok én? Egy betolakodó, akit még rendesen
megbüntetni sem sikerült, sem neki, sem apátoknak, és ahelyett, hogy
bűnhődnék és hülyére dolgoznám magam, mint a többiek, naphosszat
hentergek veled. Én a helyében borzalmasan utálnám magamat.

– Most úgy beszélsz, mintha nem is dolgoztatnálak – mosolyodott el

hamiskásan Dianté –, pedig te hordod nekem az ételt-italt, te gondoskodsz a
fürdőmről, te segítesz öltözni, most már a frizurámat is te csinálod, te
takarítod a lakosztályomat, te legyezel, ha sétálni indulok, és igen, az
ágyban is keményen megdolgozol.

– Megdolgozom? – fordult hátra Breck, és tekintetében ezúttal nem

keserűség csillant, inkább valami pajkosság, valami kihívás. – Szóval te ezt
is… munkának nevezed? Mi vagyok én? A szexrabszolgád?

– A szexrabszolgám? Miféle különös szó ez?

Breck vigyorogva vonta meg a vállát.

– Új szó. Most találtam ki.

– De ugye… – komorodott el hirtelen Dianté, és felkelve székéből,

Breckhez lépett –, ugye azt nem érzed kényszernek?

– Gondolod, hogy ha annak érzeném, ilyen lelkesen csinálnám? – mozgatta

meg vörös szemöldökét a fiú, és Diantéból kitört a nevetés, melyhez
hamarosan a fiú is csatlakozott. Jókedvük azonban rövidéletű volt, mert
hirtelen egy csapat szolga és palotaőr jelent meg a kertkapunál, és az ájult
Nikiász herceget cipelve besiettek az épületbe.

– Szent Poszeidón, mi történhetett? – hűlt el Dianté, különösen, amikor

vörös foltokat fedezett fel a kerti ösvény hófehér márványkövén. – Ki tette
ezt vele?

– Jaj, szegény, szegény kicsikém! – tördelte a kezét Ofélia, ahogy fel-alá

járkált Nikiász szobájának ajtaja előtt. – Pedig azt hittük, neki aztán semmi
sem árthat!

– Dadus, nyugodj már le, Zeusz szerelmére! – csattant fel Dianté. Ő maga is
ugyanolyan ideges volt, mint Ofélia, de tudta, hogy sehova sem vezet, ha
jajveszékelni kezd.

– Hogy nyugodjak le? Hogy is nyugodhatnék le? Az én kicsi Nikiászom!

Meg fog halni!
– Nem fog meghalni – válaszolt az orvos, aki épp akkor lépett ki a
folyosóra a trónörökös szobájából. – Stabilizáltam az állapotát, de még jó
pár napig lábadozni fog.

– Ó, hála Poszeidónnak! – sóhajtott a dajka, és ha a Diantét kísérő Breck

nem rohan oda és kapja el, valószínűleg összerogy. Az asszony kirántotta
magát a fiú karjaiból, és lesújtó pillantást vetve rá, reszketeg lábakon
közelebb lépett az orvoshoz. – Tudni már ki tette ezt a szörnyűséget?

– Egy tündér volt, a herceg maga mondta el, amikor már képes volt beszélni
– felelte az orvos.

– Egy tündér, akit őfensége egy fémművesnél helyezett el a héten. A kis

rohadék kovácsolt egy ezüstnyilat, és meglőtte vele őfenségét!

– Annyira rossz helyen találta el, hogy csaknem belehalt? – rebegte Dianté.

– Nem éppen – ingatta a fejét az orvos –, épp csak a vállába fúródott a nyíl,
de – halkította le a hangját, hogy Breck ne hallja – a jelek szerint még így is
csaknem halálos volt a számára.

Valószínűleg a varázsereje miatt, bár ilyesmivel még nem találkoztam a

praxisom során, sőt, merem állítani, soha nem is olvastam hasonlóról.
Lehetségesnek tartom, hogy az ezüstnyíl valamiféle méreg a varázserővel
bíró személyek számára. Ki fogom vizsgálni a dolgot, királyi fenség –
hajolt meg Dianté irányába. – És most, engedelmeddel, jelentenem kell
őfelségének, a királynak. Megparancsolta, hogy azonnal tájékoztassam a
herceg állapotában beállt változásról.

Ahogy az orvos elsietett, Breck komor tekintettel követte. A tudós férfiú

nyilván kiválóan ismerte az emberi anatómiát, de a tündériről igen keveset
tudott. Azt például nem sejtette, hogy egy tündérnek – még emberi alakban
is – jobb a hallása az átlagemberénél, s ő minden szót hallott, amit az orvos
csak suttogva mert kiejteni.

o
– Akkor támadt rá Nikre, amikor a várost járta, hogy a népednek segítsen! –
pufogott Dianté. –

Micsoda hálátlan kis szörnyetegek ezek a tündérek?

– Álljon meg a menet, szivi, egyetlen tündér hibájáért ne ítélj el egy egész
népet! – vágta rá Breck.

Már hetek óta nem vette elő ezt a régi, nagyképű stílust a lánnyal szemben,
de most annyira maga alatt volt, hogy nem volt ura sem érzéseinek, sem
szavainak. Épp az imént tudta meg, hogy a tündér, aki rátámadt a hercegre,
Devin volt, Galvin öccse. Breck egyetlen, még élő unokatestvére.

Az egyetlen, aki – vér szerinti fivérek hiányában – olyan volt a fiúnak,

mintha a testvére lenne.

Devin nyilván bátyja halálát és csúfos „temetését” akarta megbosszulni a

hercegen, hiszen egy tündér számára kevés ahhoz fogható gyalázat létezik,
mint az, ha nem az anyaföldben helyezik örök nyugalomra. És ez a fiú, ez a
bolond „gyerek” most egy cellában várja, hogy kimondják felette az ítéletet,
ami csakis halál lehet.

Diantét arculcsapásként érte rabszolgája nyersessége, és egy hosszú

pillanatig némán, megütközve meredt rá.

– Ne haragudj, de ez akkor sem igazság – mondta Breck. – Először én

hibáztam, és miattam az egész népem rabszolgasorba került, most Devin
hibázott, és te egyből az egész népet vonod felelősségre? Azt hittem, te más
vagy, mint a többiek!

A hercegnő elfordította a fejét.

– Talán egy kicsit én is nyers voltam… sajnálom, Breck, de mégiscsak a

bátyámról van szó! Feldúlt ez az egész! Talán tapsolnom kellene ennek a
Devinnek, hogy meg akarta ölni őt?

– Nem – válaszolt keményen a fiú –, de az ő indokait is meg lehet érteni.

– Az indokait? Miféle indokait? – fortyant fel ismét Dianté. – Csak egyet
mondj, hogy mi oka lett volna megölni valakit, aki éppen segíteni próbál
neki és a népének!?

– Ez a merénylet nem a bátyád ellen irányult… szerintem inkább egész

Atlantisz ellen. A kölyök Atlantiszt akarta megbüntetni azért, mert meghalt
a bátyja.

– A bátyja?

– Galvin. A láthatatlan tündér.

– Aki az unokatestvéred volt?

– Igen. Ebből már sejtheted, hogy Devin is az unokatestvérem. És szinte

még gyerek. Egy dühös, elkeseredett gyerek, akinek nem volt jóformán
senkije a bátyján kívül… és a bátyja még csak nem is a földben nyugszik,
hanem a cápák tépték darabokra! Érthető, hogy a kölyök elvesztette a józan
eszét… és nemsokára az életét is elveszíti.

Dianté komoran bólintott.

– Attól tartok, Poszeidón sem menti meg a haláltól, sem a kínzástól. Apám
ki fogja végeztetni, de hogy vele nem lesz olyan kegyes, mint Midhirrel és
Morrighannal, az bizonyos. Legalább annyira megkínoztatja majd, mint
téged, ha ugyan nem jobban.

Breck összerezzent.

– Gyerek még – ismételte fojtott hangon. – Mit tehetnénk érte, Dianté?

– Semmit – felelt hűvösen a lány. – Ha akarnám, sem tudnám megmenteni

az életét, és bocsáss meg, de nem is akarom. A fivérem majdnem meghalt
miatta.

– Nem arra kérlek, hogy az életét mentsd meg – sóhajtott a fiú –, de nem
akarom, hogy megkínozzák. Nem akarom, hogy ugyanazon menjen
keresztül, mint én.
A hercegnő hosszan, némán meredt maga elé. Breck már kezdte úgy érezni,
hogy elviselhetetlen a csönd, amikor ismét megszólalt:

– Csak egyetlen módja van, hogy megmentsük a rokonodat a kínzástól.

Nekünk magunknak kell végeznünk vele.

oOo

Brecknek elszorult a szíve, ahogy térdre ereszkedett unokatestvére kicsiny,

véres teste mellett.

A palotaőrök a jelek szerint máris jól helybenhagyták: minden porcikája,

ami csak kilátszott a ruhájából, véraláfutásokkal volt tele, mindkét szeme
feldagadt, az orrát betörték, és az ajkaira, állára rászáradt a vér. Alig lehetett
ráismerni a hajdan oly vidám, egészséges kis kópéra.

– Bre… Breck, te vagy az? – mormolta reszelős hangon a fiú.

– Én vagyok, testvér.

– Ki… ki az ott veled?

Breck hátrapillantott a válla fölött a hercegnőre, aki a cella bejáratánál állt.

Az őrség minden további nélkül beengedte őket, miután Dianté határozottan
közölte velük, hogy bátyja merénylőjének szemébe kíván nézni. Amikor
kíséretet akartak adni mellé, azzal hárította el az ajánlatot, hogy rabszolgája
majd megvédelmezi őt, az őrök pedig maradjanak csak a posztjukon.

Így most hármasban lehettek a fogollyal, és még kíváncsi pillantásoktól sem

kellett tartaniuk, mert kijelölt posztjáról egyetlen őr sem láthatott rá a
cellára.

– Ő a hercegnő – válaszolt Breck. – Ő hozott ide engem, hogy láthassalak.

Devin elmosolyodott – vagy legalábbis megpróbált, de grimaszba torzult az

arca: az izmok, melyek a mosolygáshoz szükségesek, bizonyára
fájdalmasan húzódtak. Amilyen rossz állapotban volt, Breck őszintén
csodálkozott, hogy unokatestvére nem nyöszörög egyfolytában a
fájdalomtól, és még mosolyogni is megpróbál.
– Szóval ő az… – motyogta a fogoly. – A hercegnő, akit szolgálsz.
Legalább… tényleg szép? –

Megpróbált felnézni, de feldagadt szemével csak az előtte térdeplő fiút

láthatta tisztán.

– Igen – felelt Breck, és gyöngéden megszorította Devin karját, épp csak

annyira, hogy ne okozzon vele fájdalmat. – Nagyon szép és kedves. Engem
megmentett, és most téged is megment.

– Meg… ment?

– Igen. – Breck nyelt egyet, mert úgy érezte, mintha valami fojtogatná a
torkát. – Be kell venned ezeket a pirulákat, hogy jobban legyél. – Kinyitotta
a markát, amelyben tíz apró, fehér golyócska bújt meg.

Devin mindig is lobbanékony volt, igazi „kamasz”, de nem volt ostoba.

– Ha beveszem... meghalok, ugye?

Brecknek egyre inkább nehezére esett visszatartani könnyeit.

– Se… semmi baj, tesó. Ha gyorsan visz el… akkor jó lesz. Köszönöm a
hercegnődnek. Legalább elmehetek Galvin után. Őfelségéék után. És Rogan
után.

– Rogan után? – lehelte Breck. – Rogan... A kicsi Rogan...?

– Igen – bólintott Devin. – A kezdetek kezdetétől fogva köhögött a

bányában. Tegnapelőtt helyezték egy házhoz az anyjával... de neki már késő
volt. Annyira kicsi volt… alig százhét éves!

Breck újra érezte azt a fojtogató, láthatatlan kezet a torka körül, és ismét
meg kellett küzdenie a könnyeivel. Szerette a kicsi Rogant, aki az egyik
legifjabb tündér volt. Volt, visszhangzott elméjében a szó. Nincs többé. Már
sosem fog többet játszani, sosem fog rosszalkodni... sosem nő fel. És
minderről az atlantisziak tehetnek! Olyan keserű düh vett erőt rajta, mint
még talán soha. Gyermekgyilkosok!
Devin nehézkesen kinyúlt, és megszorította unokatestvére ökölbe szorult
kezét, majd lassan, óvatosan kinyitotta, és felmarkolta tenyeréből az
aprócska golyókat.

– Fájni fog?

– Egy cseppet sem – nyelt egyet Breck. – Csak altató. Nagyon sok altató. El
fogsz aludni, és...

– Nem ébredek fel többet. Jó. Nem akartam volna én is üvölteni és a saját...
húgyomban fetrengeni.

Brecknek megremegett a szája.

– Hol hallottál erről?

– Mindenki hallott róla. A király... az a szemétláda... tett róla, hogy az egész

nép megtudja.

De elszámította magát, tesó... mert mi nem tartottuk undorítónak azt, amit

rólad mondtak.

Átkozottul… bátor tündérnek tartunk. Én sosem lennék ilyen bátor.

Breck most már szabályosan remegett, és heroikus küzdelmet folytatott a

feltörni vágyó könnyek ellen. Juszt sem fog sírni a kölyök előtt! Juszt sem
fogja előre elgyászolni!

– Nem vagyok én bátor, Devin, inkább csak botor. Én hoztam rátok a bajt
azzal, hogy felrobbantottam a szökőkutat. Az egész az én hibám.

– Damianosz seggét az! – villant meg a fiú szeme dagadt szemhéjai mögött.
– Te csak a népünkért tetted, amit tettél... és az a szemét király... ő reagálta
túl a dolgot.

– Tudod, hogy ő meg úgy gondolja, hogy amit tett, azt ő is a népéért tette? –
válaszolt maró gúnnyal Breck. – Már kezdem azt hinni, hogy nemcsak neki
nem volt igaza, de nekünk sem.
Mindkét nép rossz úton jár. Bolondok vagyunk mind.

– Talán. De te vagy a legbátrabb bolond, bármit is higgy. Az is bolond

bátorság volt, hogy idejöttél.

– A hercegnővel vagyok. Nem eshet bántódásom.

Devin egy hosszú pillanatig némán, kutatóan fürkészte unokatestvérét, majd

elmosolyodott.

– Bele vagy esve, mi?

– Hogyan? – igyekezett értetlen arcot vágni Breck.

– Ne játszd az agyad, tesó. Legszívesebben megdugnád, valld csak be!

– De Devin! – sziszegte egész halkan Breck, és érezte, hogy mélyen elpirul.

– Tündéranya könnyeire, már meg is volt neked! – nevette el magát a

fogoly. Halk, reszelős nevetés volt, ami hamar köhögésbe és nyöszörgésbe
fordult.

– Ne viccelj, öcskös!

– Nem viccelek. Ordít rólad – vigyorgott minden fájdalma ellenére is

Devin. – Átkozott mázlista vagy – váltott át atlantiszi nyelvre –, és ő is az.

– Tudom, hogy az vagyok– szólalt meg Dianté hangja Breck háta mögül. A
fiú megesküdött volna rá, hogy őfensége elég messze áll ahhoz, hogy ne
hallja Devin motyogását, de ezúttal talán ő

becsülte alá a lány hallását. Dianté melléjük lépett, és bár nem kuporodott
le, mint Breck, hanem egyenes háttal nézett le a félig fekvő, félig a falnak
dőlt fogolyra, valami különös gyengédség sugárzott a vonásairól.

Devin megemelte a fejét, és rámosolygott a hercegnőre.

– Nyugi, fenség… nálam biztonságban van a titkotok. Magammal viszem a

sírba. – Ezzel felvett a földről egy félig telt, koszos poharat, és egy hajtásra
legurította torkán a sok kis golyócskát. – De tudnod kell, hogy nem bántam
meg, amit a bátyáddal tettem... és újra megtenném. Mert gyűlölöm
Atlantiszt, és mindent, ami atlantiszi. Talán téged kivéve. Ha Breck szeret...
te nem lehetsz olyan rémes, mint a többiek.

– Köszönöm. – Dianté királynői biccentéssel fogadta a kétes bókot, majd

megfordult és elhagyta a cellát.

Brecknek nem sokáig kellett várnia, hogy hassanak az altatók: alig egy perc
telt el, és Devin pillái elnehezültek.

– Tündéranya áldjon és kísérjen utadon – suttogta a fiú, és kisietett a

cellából a lány után.

– Nem fogják felboncolni, ha ettől tartasz – jegyezte meg Dianté, amikor

magukra zárták a hercegnői lakosztály ajtaját. Breck mindaddig szótlanul
lépdelt úrnője mögött, és most is csak alig tért magához abból a kábulatból,
amelybe Devin cellájának elhagyásakor zuhant. Sorra távoztak a szívének
kedves tündértestvérek, és ő tehetetlenül nézte.

– Hogyan? – rezzent össze.

– Mondom, nem fogják felboncolni, hogy megtudják, mi végzett vele.

Betudják majd az őröktől kapott sérüléseinek. Belső vérzés vagy ilyesmi...

– ...és bedobják a tengerbe a bátyja után – mormolta maga elé Breck.

Dianté finoman megszorította a karját. Az arcán annyi megértés és őszinte

részvét tükröződött, hogy Brecknek ismét elszorult a torka, és ezúttal már
meg sem próbálta visszatartani könnyeit.

Lerogyott a pamlagra, és arcát a kezébe temetve zokogott.

A hercegnő átölelte és puszit nyomott a fiú hajára, de az kibontakozott a

karjaiból. Ma éjjel nem akart szánalom-szexet. Úgy érezte, már egyáltalán
semmit sem akar. Valami örökre megtört benne, és tudta jól, hogy a törés
nemcsak őbenne van, de közte és Dianté között is. Mert a lány mindig
Atlantisz hercegnője marad, ő pedig napról napra, percről percre jobban
gyűlöli Atlantiszt.

oOo

– Felség, engedd meg, hogy kifejezzem őszinte döbbenetemet e felett a

szörnyűség felett, s egyszersmind határtalan megkönnyebbülésemet, hogy
őkirályi fensége, Nikiász herceg túlélte a támadást és a gyógyulás útjára
lépett!

Damianosz morózusan intett udvari feltalálójának.

– Igen, igen – dünnyögte a bajusza alatt. – De mit akarsz valójában?

Kétlem, hogy azért zaklatnál ilyen későn, hogy kifejezd együttérzésedet. Ki
vele, Prakszisz, mi történt?

– Csupán az, felség... vagyis nem csupán, ugye, mert ez nem egy „csupán”
kategória, az túlságosan is lekicsinylő lenne ehhez a...

A király szeme fenyegetően villant meg.

– A lényegre, Prakszisz!

– Ó, igen, a lényeg, felség! Alig tíz perce fejeztem be a találmányt, amit

kértél tőlem! Még néhány nap tesztelés szükséges, aztán be is vethetjük!

Damianosz arcán ördögi mosoly terült szét.

– Akkor végre végleg letörjük a tündérek szárnyát... úgy, hogy soha többé
ne tudjanak repülni!

oooooOOOooooo

* Ez sem modern korunk találmánya, igaz, az atlantisziaknál egészen

máshogy működött. A nőknek nem egy tesztcsíkra kellett rápisilniük,
hanem bizonyos speciális oreikhalosz-műszerekkel állapították meg
terhességüket. A kristály úgy jelezte a terhességet, hogy átmenetileg
vörösre váltott.
Tizenegyedik fejezet
A második kívánság

A merénylet másnapján Devin testét valóban az óceánba dobták, s bár

Breck megjósolta, hogy így fog történni, mégis elsápadt, amikor Ofélia
közölte úrnőjével a hírt. Dianté legszívesebben megölelte volna a fiút, de
dajkája előtt nem tehette – már így is épp eléggé felbosszantotta Oféliát
Breckhez fűződő „szentségtelen” kapcsolata –, ráadásul úgy vette észre,
hogy a fiú nem is venné jó néven a vigasztalást.

Már az is szíven ütötte a lányt, amikor Breck a múlt éjjel kibújt a karjaiból,
világossá téve számára, hogy ezúttal semmiféle gyöngédséget nem tűr el a
részéről, s most úgy érezte, nincs szüksége újabb elutasításra.

Dianté az éjjel hosszú idő óta először hajtotta kielégületlenül álomra a fejét,
és órákon keresztül csak forgolódott, próbálva megoldást, kiutat találni, de
mindhiába. Egyre nyilvánvalóbb lett a közte és szolgája között tátongó
szakadék, mely fölé szenvedélyből fontak egy gyöngécske hidat, de a
kulturális különbségek, az erőszak és a gyűlölet egyre inkább megtépázta
közös hídjukat. Attól tartott, hamarosan már nem lesz min átkelnie a
„túlpartra”, és Breck elérhetetlen messzeségbe kerül. Mert hiába van
mellette, alig egy karnyújtásnyira, ha a lelkük többé képtelen közeledni
egymáshoz.

Az egyetlen jó hír az volt, hogy Nikiász állapota gyorsan javult, és már fel
is ülhetett az ágyában, hogy kéretlen látogatóját, az aggodalmas Megarát
fogadja. Megara szülei a jelek szerint úgy vélték, többé nem veszélyes
lányukat a herceghez engedniük, mivel Nikiász ennél jobban már úgysem
ronthatja meg.

Miután Megara hazament, Damianosz vette be magát fia lakosztályába, és

Dianténak csak apjuk távoztával sikerült bejutnia fivéréhez.

– Jól nézel ki, bátyus – mondta egy bátorító mosollyal, ahogy helyet foglalt
a beteg ágya szélén.
– Jól kinézek, mi? – horkantott a herceg. – Nem elég, hogy kis híján
kicsinált egy szárnyas törpe, de órákon keresztül kénytelen voltam elviselni
Megara jajongását! Komolyan nem tudom, mi lesz velem, ha el kell
vennem ezt a nőt…

– Hát, lettél volna megfontoltabb vele kapcsolatban…

Nikiász szúrós pillantással jutalmazta húga megjegyzését.

– Nehogy már te tarts nekem előadást a megfontoltságról! Egyébként mi

újság veled és a vöröskével?

– Semmi – fordította el a tekintetét Dianté. – Azt hiszem, igazad volt. Hiba

volt ez az egész.

– Csakhogy belátod! Remélem, ezek után kirúgod, még akkor is, ha neki is
új helyet kell majd keresnem!

– Eszemben sincs kirúgni! Szeretem őt, Nik! Nem mindenben értünk egyet,
és tudom, hogy nem egymásnak teremtettek minket, de attól még szeretem
– felelt a lány. Tudta, hogy talán még a testvére előtt sem lenne szabad
ennyire kitárulkoznia, de nem volt más, akinek kiönthette volna a szívét.
Fogantatásuktól kezdve Nikiász állt hozzá a legközelebb, és ha ő nem érti
meg, akkor ugyan ki? Fivére szemébe nézett, és egész halkan hozzátette: –
Nem tudom, mi lenne velem nélküle.

– Én meg azt hittem, az a nagy álmod, hogy a tündérek szabadok legyenek

– válaszolt gúnyosan a herceg. – Márpedig ha valaha is felszabadulnának,
akkor elveszítenéd őt. De nyugalom, nem fenyeget az a veszély, hogy
felszabaduljanak. Apánk épp most hozta a hírt, hogy Prakszisz elkészült
azzal a műszerrel, amely majd elvezet minket a tündérek híres kövéhez. Ma
és holnap még teszteli a műszert, de holnapután, húgocskám, odamegy az
első felderítőosztag, és ha megtalálják, elég egy üzenetet küldeniük haza, és
máris több tucat fegyveresünk repül utánuk, hogy megsemmisítsék a követ.

Dianté összevonta a szemöldökét. Nem tetszett neki, ahogy a bátyja beszél.

– Ezt úgy mondtad, mintha más vágyad sem lenne, mint hogy a tündérek
örökre rabszolgák maradjanak!

– Nekem nem az számít, hogy örökre rabszolgák maradjanak, Dia, hanem

az, hogy soha ne kapják vissza az erejüket! – válaszolt ridegen Nikiász. –
Láthatod, még varázserő nélkül is mire képesek, de ha visszanyernék az
erejüket… el sem tudom képzelni, mi történne!

– Talán csak annyi, hogy elhagynák a szigetet.

– Hát persze, és előtte nem próbálnának meg bosszút állni rajtunk azért,
mert rabszolgasorba taszítottuk őket, igaz?

– Hogy te milyen cinikus tudsz lenni! – csattant fel Dianté. – Mintha ők

tehetnének arról, hogy rabszolgák lettek! És ne gyere nekem azzal, hogy ők
keresték a bajt! Igen, ostobaság volt a részükről, hogy meg akarták szerezni
az oreikhaloszainkat, de akkor sem ezt érdemelték! Nem azt, hogy örökre
elveszítsék a szabadságukat, hogy kisgyerekek bányákban haljanak meg,
és…

– Na várjunk csak! – vágott közbe a fiú. – Gyerekeket nem hagytam a

bányában! Az első ötven, akiknek helyet kerestem, csupa gyerek volt, meg
persze néhányuknak az anyja…

– Ez igaz, Nik, csakhogy volt köztük egy kisfiú, aki a bányában betegedett
meg, és mire áthelyezted, már menthetetlen volt. Talán a kristályaink
megmenthették volna… de azoktól eltiltottuk őket. Csak bányászhatják a
kristályokat, de használniuk tilos őket… – Csüggedten megrázta a fejét. –
Egészen kicsi gyerek volt, emberi viszonylatban öt-hatéves. És aki rád
támadt, ő sem volt még felnőtt. Kamasz volt csupán, tele kamaszos
indulattal. Nem téged akart megölni, hanem Atlantiszt akarta megbüntetni.
A bátyjáért, aki a bányában halt meg, és azért a kisfiúért.

Nikiász karba tette a kezét pihe-puha paplanja fölött.

– Szóval most szánakoznom kellene a szegény gyilkoson? Nem szánom,

Dianté. Örülök, hogy meghalt.
A hercegnő elborzadva meredt a bátyjára. Mintha egy egészen más embert
látna, mint alig néhány hete. Hát erre képes a düh és gyűlölet? Hát már
Nikiászt is megfertőzte apjuk kegyetlensége?

– Hiába nézel rám ilyen bánatos szemekkel, megmondtam, hogy a

kisujjamat sem mozdítom az érdekükben. Szétosztom őket üzemekben
apánk parancsára, de ez minden. Soha, de soha nem szabadítom fel őket és
nem adom vissza az erejüket sem.

– Túlságosan megviselt a támadás. Nem vagy önmagad – állt fel az ágy

széléről Dianté.

– Ó, dehogynem, nagyon is önmagam vagyok, és ha azt hiszed, hogy

ideiglenes a döntésem, akkor tévedsz! Esküszöm Poszeidónra, hogy ez a
gyilkos banda rabszolgaként rohad meg, de addig legalábbis az marad, amíg
én élek!

A lánynak megremegett a szája, és csak nehezen tudta elfojtani könnyeit.

De nem fog sírni. Még akkor sem, ha most veszítette el örökre a testvérét.

– Hát jó, nem kérek tőled ilyesmit, bátyus. De lesz más, amit kérni fogok.
Mert még jössz nekem kettővel.

– Ha nem kéred, hogy szabadítsam fel a kis dögöket vagy adjam vissza az
erejüket, felőlem azt kérhetsz, amit csak akarsz!

– Helyes – bólintott Dianté. – Azt akarom, hogy hiúsítsd meg a kő

megsemmisítését.

– Hogyan?

– Te mondtad, hogy bármit kérhetek a felszabadításon és a varázserejük

helyreállításán kívül. Hát ezt kérem. Mégpedig nem akárhogy. – Lehajolt,
és mélyen fivére szemébe nézett. – Azt mondtad, két nap múlva indítják
útjára a felderítőt. Te holnap, de legkésőbb holnapután már lábra állhatsz, az
orvostól tudom. Lesz elég erőd egy kis varázslásra. Ki fogod törölni minden
atlantiszi és minden tündérrabszolga emlékezetéből, hogy létezik a kő.
Nikiász olyan haloványra sápadt, hogy arca szinte egybeolvadt a párnahuzat
fehérjével.

– Te megőrültél! Nincs ekkora hatalmam!

– Már hogyne lenne? Erőd nagyobb apánkénál, és ketten együtt játszva

elvettétek az összes tündér varázserejét, márpedig az jóval nagyobb
erőfeszítést igényelhetett, mint ez a varázslat… elvégre ott varázslat küzdött
meg varázslattal, itt viszont csak arról van szó, hogy a mágia kitöröl valamit
néhány elméből.

– Néhány? Atlantisznak csaknem tízezer lakosa van, Dianté! És ha még

hozzájön a kétszáz tündér, az már biztosan megvan tízezer!

– Csakhogy nem minden atlantiszi tud a kőről. A tündérekkel együtt

legfeljebb háromszázan tudhatnak róla.

– De én honnan tudhatnám, hogy ki az a száz atlantiszi, aki tudja?

– Nem kell tudnod. Terjeszd ki a mágiát mindenkire, egyetemesen. Így

biztosan nem marad ki senki. A mágia pedig csak azokon dolgozik majd,
akiknek az elméjében talál olyan emlékeket, amelyeket törölnie kell. Ne
mondd, hogy nem vagy rá képes, mert igenis képes vagy rá! Még ha most
többeket is kell elvarázsolnod, mint a múltkor, ez a varázslat sokkal
egyszerűbb, mint az volt!

– De… de… miért akarod, hogy a tündérek is elfelejtsék a saját kövüket? –

próbált kibúvót keresni Nikiász.

– Néha tényleg olyan együgyű tudsz lenni! – sóhajtott Dianté. – Ha ők

emlékeznek rá, ismét kikotyoghatják egy atlantiszinak, és az egész
kezdődik elölről! Nem, Nik, nem emlékezhet rá senki sem.

– Csakhogy én emlékezni fogok! Apától tudom, hogy a tudatmódosító

mágia csak másokra hat, a gyakorlójára sosem! A saját fejemből nem
tudom törölni az emlékeket!
– Az nem számít. Csak te fogsz rá emlékezni, és te semmit sem tehetsz
ellene.

– Már miért ne tehetnék?

– Azért, mert így fogalmaztam meg a kívánságomat: „azt akarom, hogy

hiúsítsd meg a kő

megsemmisítését”. Ebbe az is beletartozik, hogy te sem semmisítheted meg,

és soha, senkinek sem beszélhetsz róla.

Nikiász homlokráncolva, ajkbiggyesztve meredt húgára, mint egy dacos

kisgyerek, aki pontosan érti, amit értenie kell, és tisztában van vele, hogy ez
a kikötés is a kívánság része, s ezzel továbbra is meg van kötve a keze.

– És mi lesz, ha mégsem elegendő az erőm ehhez az egészhez?

– Elég lesz. Ügyes kisfiú vagy. És ha mégsem, lopózz be apánk gondolkodó

szobájába, és használd a kristályt! Rád bízom, hogyan csinálod, csak
csináld meg! – Ezzel lehajolt, és futó puszit lehelt bátyja szőke tincseire. –
Most pedig légy jó kis herceg, és csicsikálj, hogy mielőbb meggyógyulj!

oOo

Breck épp Dianté nappalijának márványpadlóját fényesítette, amikor úrnője

belépett. Szokásától eltérően oda sem köszönt a fiúnak, de még csak egy
futó biccentéssel sem adta tudtára, hogy észrevette őt. Lehajtott fejjel,
gondterhelt arccal vágott át a nappalin, és eltűnt a hálóba vezető

ajtó függönye mögött.

Breck ledobta a tisztítószeres rongyot, és követte a lányt.

– Hagyj most – mormolta Dianté, amikor meghallotta rabszolgája lépteit.

– Ha baj van, nem hagylak – válaszolt Breck, és félrehúzva a függönyt,

belépett. – Hadd segítsek!
– Nem tudsz – rázta meg a fejét a hercegnő, és amikor végre a fiúra nézett,
az látta rajta, hogy könnyes az arca.

Breck odasietett az ágyhoz, melynek a szélén Dianté ült, és térdre esett

mellette.

– Mi baj, kicsim?

– Elveszítettem a fivéremet.

– Hát mégis meghalt?

Furcsa hang tört fel Dianté torkán – mintha félig nevetés lenne, félig pedig
valami egészen más.

Talán a fuldoklók hallatnak ilyen hangokat.

– Bár inkább meghalt volna! De nem, ő él, és mégis elveszítettem.

Mindenkit elveszítek, akit szeretek, Breck... téged ugye nem foglak?

– Ha nem akarod, engem sosem fogsz. De mégis, mi történt a bátyáddal?

Miért lenne jobb, ha meghalt volna?

– Beszippantotta a gyűlölet, akárcsak apánkat.

– Nem értelek.

– Kegyetlen lett, Breck. Eleinte, amikor a szigetre jöttetek, szórakoztatónak

talált titeket, és inkább én voltam az, akit bosszantott a jelenlétetek. Aztán,
miután apánk arra kötelezte, hogy segítsen neki rabszolgává tenni titeket,
láttam rajta, hogy megingott. Nem találta az utat, nem tudta, hogy kire, mire
hallgasson: a félelemre, amit apánk iránt érez, vagy a szánalomra, amit
irántatok. De most... most már úgy látom, döntött. Egy csepp szánalom sem
maradt benne. Gyűlöl titeket. Más ember lett, és többé nem tudok megbízni
benne. Már senkiben sem bízhatok. Talán csak benned. –

Kutató pillantást vetett a tündérre. – Bízhatok benned, Breck? Egyszer te is

becsaptál. Meg akartál szökni.
– Az akkor volt, amikor még volt remény a népem számára – sóhajtott a fiú,
és állát Dianté térdére hajtotta. – Számunkra már nincs remény, így hát
elszökni sem tudok, és ha tudnék is... nem biztos, hogy megtenném.

– Miért nem?

Breck csókolt lehelt a lány tógával fedett jobb térdére.

– Mert akkor sosem látnálak viszont.

– Ó, Breck... Inkább lennél örökre a szolgám, mint szabad tündér?

– Inkább lennék a te szolgád, mint bárki másé – javította ki a fiú. – Mert

szabad tündér már úgysem leszek.

– Hová lett az a csibész, aki pár hete voltál? Az a fiú tele volt
optimizmussal és hittel...

– Azóta sok minden történt, fenség. Sokan meghaltak az enyéim közül, és

elvesztettünk mindent, amit azelőtt természetesnek vettünk: a szabadságot,
a repülést, a mágiát. És igen, azt hiszem, a hitet is. Én legalábbis egyre
kevésbé hiszek Tündéranyában.

– És mi van azzal, amit Midhir és Morrighan üzent a népnek a kivégzésük

előtt? Hogy sose adjátok fel?

Breck elkacagta magát.

– Tudod, hogy azért jöttem be, hogy megvigasztaljalak, erre te próbálsz

lelket önteni belém?

Végre Dianté szája is mosolyra húzódott.

– Muszáj. Nem szeretlek szomorúnak látni.

– Amíg veled lehetek, sosem leszek igazán szomorú.

– De igazán boldog sem.

– Nem – húzta el a száját a fiú. – Tökéletesen boldog már sosem lehetek,
akár megtörténik a csoda, és szabadok leszünk, akár nem. Mert a szabadság
azt jelentené, hogy el kell hagynom téged, vagy... ha nagyon soká jön el,
akkor azt jelentené, hogy már rég nem élsz.

Dianté bólintott.

– Messze túl fogsz élni engem, és ezért akarom, hogy ne add fel! Mondhat
az apám és a fivérem, amit csak akar, én igenis hiszek benne, hogy a
tündérnép egy nap újra szabad lesz! Breck, ígérd meg nekem, hogy harcolni
fogsz érte! És ha neked nem sikerül, hát tanítsd meg a gyermekeidet,
hogyan harcoljanak tovább teutánad!

– A gyermekeimet? – horkantott a fiú. – Olyan nekem sosem lesz. Amíg te

élsz, veled maradok, s ha te már nem leszel, talán visszatérek az enyéim
közé, de akkor sem lesz a szívemben más asszony, csak te.

– Hát tudod, ahhoz, hogy gyermeked legyen, nem a szívedre van szükség –
kuncogott Dianté. –

Biztos nem esik nehezedre, hogy levedd a tündérlányokat a lábukról!

– De, történetesen eddig még egyet sem sikerült, pedig hidd el,
próbálkozásban nem volt hiány!

De nem is bánom, hogy nem sikerült. Jó, hogy te voltál az első.

– De ne én legyek az utolsó – hajolt le Dianté, és megpuszilta kedvese

homlokát. – Nem akarom, hogy több ezer évig élj önmegtartóztatásban,
amikor velem egy napig is alig bírod ki szex nélkül!

– Egy fél napig is alig bírom ki. A te hibád, elkényeztettél. De most hadd
kényeztesselek én. –

Ezzel felkászálódott a szőnyegről, és Dianté mellé ült az ágyra. – Szárítsd

fel a könnyeidet! Nincs olyan báty, aki megérdemelné őket... senki sincs,
aki megérdemelné őket.

– Még te sem?
– Én a legkevésbé – mormolta Breck, és azzal a feltett szándékkal csókolta
meg a lányt, hogy legalább egy időre elfeledteti vele az ostoba fivérét, az
elvetemült apját, és az egész világot, ami ellenük van. Pedig jól tudta, hogy
amint kikeverednek a takarók alól, őt is ugyanúgy megrohanja majd a
korábbi kétségbeesés, mint Diantét. Mindketten érezték, csak még nem
merték bevallani –

sem egymásnak, sem saját maguknak –, hogy kapcsolatuk egyetlen vékony

kötélen lóg a szakadék felett. Ennyi maradt csupán a hídból, amit Dianté
könyörülete épített.

Breck behunyta a szemét, és csak a szerelmére koncentrált. Ha elszakad a

kötél, legalább nem akarja látni, ahogy a mélybe zuhan.

oOo

Két nappal később

A horizonton még épp kivehető volt a jármű, amely néhány perce szállt fel
a palota udvaráról, fedélzetén két felfegyverzett felderítővel.

Dianté a teraszon állva figyelte, ahogy északkelet felé tartva lassan belevész
a messzeségbe. A lenyugvó nap sugara még egy utolsót csillant a gép
fémtestén, mielőtt az eltűnt szem elől.

A lány annak biztos tudatában figyelte a repülő távozását, hogy helyesen

fogalmazta meg bátyja felé második kívánságát: Nikiász emlékezettörlő
varázslata minden atlantiszira és minden tündérrabszolgára vonatkozik. De
a Kő őrére nem.

A herceg hetekkel korábban beszámolt húgának a tündérek mágiáját elszívó

varázslatról, melyet apjukkal együtt hajtott végre, és Dianté számára ebből
nyilvánvaló volt, hogy a Kő őre nem veszíthette el az erejét, hiszen bátyja
és apja a varázs-elvonó bűbájt kifejezetten a betolakodókra koncentrálta.
Annak idején természetesen még nem tudhattak a Kőről és annak őréről, de
Damianosznak a jelek szerint azóta sem jutott eszébe, hogy utólag
kiterjessze varázslatát az őrre.
Vagy ha eszébe is jutott, talán túl kockázatosnak vélte a dolgot, tekintve,
hogy ekkora távolságból nem tudhatta, kivel-mivel áll szemben.

– Valami jó dolog történt? – csatlakozott Breck a teraszon álló úrnőjéhez.

– Miből gondolod?

– Mosolyogsz. Elégedetten mosolyogsz.

A hercegnő csibészes tekintetet vetett a rabszolgájára.

– Mintha ez olyan szokatlan lenne számodra... pedig a leggyakrabban te

csalod az ajkamra az elégedett mosolyokat. Vagy inkább fogalmazzak úgy:
a kielégült mosolyokat?

Breck elnevette magát.

– Örülök, hogy szolgálatodra lehetek, királyi fenség. De most nem lehet szó
kielégülésről, mert már vagy fél napja nem szeretkeztünk. Szóval, mitől
vagy úgy feldobva?

– Ez hadd maradjon kivételesen az én titkom – felelt a lány, szemét

továbbra is a keleti horizonton nyugtatva.

Az enyhe túlzás, hogy fel van dobva, gondolta, inkább csak nagyjából
elégedett a körülményekkel.

Nagyjából, de nem maradéktalanul. Azt azonban tudta, hogy

maradéktalanul elégedett csak akkor lehetne, ha a tündérek visszanyernék
erejüket és szabadságukat, Breck pedig úgy döntene, hogy vele marad, és
akkor az egész nép előtt felvállalhatnák szerelmüket. De ez az álom
elérhetetlen messzeségben tündökölt, s Dianté tudta, hogy mindig ott is
marad. Mégis volt oka egy halovány kis mosolyra.

Az a repülő az imént pusztítani indult – vagy legalábbis felderíteni, hogy

mások követhessék és pusztítsanak –, de sem ez a repülő, sem másik nem
fog pusztítani, sem tündért, sem kristályt. És ha minden jól alakul, tette
hozzá magában Dianté, nemsokára nyer magának egy bónuszkívánságot.
Nikiász meg fog pukkadni, ha rájön!
oOo

A mai Dánia légterében

Makariosz a műszerek fölé hajolt.

– Még mindig semmi? – kérdezte Kapaneusz, a másodpilótája.

– Egyelőre – válaszolt fásultan Makariosz. Már jó félórája elérték a nagy

keleti kontinens északi részét, de nem tudhatták biztosan, hogy a tündérek
szemében hányadik szélességi foktól*

számít „észak”-nak az észak.

– Próbáljuk kicsit még északabbra – indítványozta a másodpilóta –, és ha

ott sem sikerül, akkor próbálkozhatunk nyugatabbra vagy keletebbre…

– Úgyszólván akárhol – nyögött fel Makariosz. – Képtelen egy küldetés!

– Akár képtelen, akár nem, végre kell hajtanunk. Nem térhetünk úgy haza,
hogy kudarcot vallottunk!

– Még szép, hogy nem – dörmögte Makariosz. Elég jól ismerte Damianosz
királyt ahhoz, hogy tudja, őfelsége nem veszi jó néven, ha nem teljesítik a
parancsát.

oOo

Atlantisz szigete

Nikiásznak ritkán volt annyira tele az ágyékkötője, mint most, amikor arra
készült, hogy szeszélyes húga „utasítására” belopózzon apjuk gondolkodó
szobájába, és olyasmit kövessen el, amely nemcsak azért veszélyes, mert
lelepleződhet, de azért is, mert ezzel – ha közvetve is – az ellenségnek
kedvez.

Áldotta az eszét – azt a keveset, ami megadatott neki –, hogy legalább azt
időben leszögezte Dianté előtt, hogy soha nem lesz hajlandó felszabadítani
a nyavalyás kis tündéreket. Még csak az kellett volna, hogy Dianté azt
kívánja tőle, hogy tegye szabaddá a kis dögöket – vagy ne adj’

Poszeidón, adja vissza a varázserejüket!

Ez is épp elég volt: azzal a varázslattal, amire készült, nem adja ugyan
vissza a tündérek erejét, de esélyt ad nekik arra, hogy egy nap ismét régi
képességeik birtokába jussanak. Bár azt már elképzelni sem tudta, hogyan
történhet ez meg, ha a rabszolgák is elfelejtik, hogy a kő létezik.

Nikiász megvonta a vállát. Az már nem az ő dolga. Neki csak az a dolga,

hogy ígérete szerint végrehajtsa Dianté akaratát.

„ Ki fogod törölni minden atlantiszi és minden tündérrabszolga

emlékezetéből, hogy létezik a kő.”

Hát jó, vett egy mély lélegzetet, és benyitott apja titkos szobájába.

A szoba padlójára ezüst csíkokat festett az egyetlen ablakon keresztül

beszűrődő holdfény. A hatalmas oreikhalosz meg-megcsillant az ezüstös
fényben, mintha csak incselkedni akarna a trónörökössel. Nikiász szinte
hallani vélte, ahogy a kristály csúfolódik vele: „úgysem mersz apád
engedélye nélkül használni!”

– De igenis merlek használni – mormolta maga elé, miután gondosan

bezárta maga mögött az ajtót és behúzta a függönyt. – És meg is teszem, ha
addig élek is!

De talán tényleg csak addig fogok élni, gondolta keserűen. Ha rajtakapják,

talán még ő sem ússza meg a halálbüntetést.

Összerezzent. Valóban képes lenne rá az apjuk, hogy egyetlen fiát a hóhér

elé küldje? Mert lassan bármit kinézett volna Damianoszból. És ilyenné
kezdek én is válni, ismerte be. Azért mondta Dianté, hogy nem vagyok
önmagam. De akkor is gyűlölöm a tündéreket! – Bosszúsan belebokszolt az
ablakkeretbe. Nem értette, honnan jött ez a rengeteg indulat, csak azt tudta,
hogy nem tehet ellene semmit. Hiába is próbálna szeretettel tekinteni a
rabszolgákra, akárhányszor meglát egyet, az jut róla eszébe, hogy egyikük
kis híján megölte őt, egy másik pedig nap mint nap hülyére keféli a húgát.
Igen, a „hülyére keféli” a legpontosabb kifejezés, hiszen Dianté minden
kétséget kizáróan kezd megbolondulni. Olyan dolgokat vár el tőle,
amelyeket józan atlantiszi sosem várna el. Józan atlantiszi sosem segítene
népe ellenségein, de a húga úgy látszik, bármit megtenne annak a vörös
hajú kurafinak a kedvéért.

Nikiászt végtelenül frusztrálta saját tehetetlensége. Ő volt a legnagyobb

varázsló, mégis megkötötte a kezét egy gyönge leány reménytelen
szerelme. De legalább az a tudat vigasztalta, hogy húga nem lehet örökké
együtt a vöröskével, és ezt előbb-utóbb ő is be fogja látni. Csak idő kérdése.
A fiú úgy döntött, hogy türelmes lesz. Így vagy úgy, de meg fog szabadulni
a kis mitugrásztól, mert nem nézi végig, hogy az teljesen tönkretegye a
húgát, sem azt, hogy Dianté őrült-szerelmes ötletein keresztül romba döntse
Atlantiszt.

Megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy ismét a jelenre, és ne a

lehetséges, boldog, Breck-mentes jövőre koncentráljon.

A kristályhoz lépett, és kezeit a hűvös felületre helyezte. Tudta, hogy

nemrégiben indult útnak a felderítő repülőgép, amelyet apja két állig
felfegyverzett emberével küldött a Kő keresésére.

Szándékosan indultak napnyugtakor, abban a reményben, hogy a kő őre

éjjel az igazak álmát alussza. Természetesen fennállt a lehetőség, hogy ma
éjszaka meg sem találják a követ, hiszen pillanatnyilag csak annyit tudtak,
hogy a keleti kontinens északi részén kell keresniük, és Prakszisz szerint
legalább száz mérföldes közelségbe kell jutniuk a kőhöz, hogy az általa
kifejlesztett műszer érzékelni tudja azt.

Nikiász tehát úgy vélte, bőven van még ideje varázsolni. A felderítő gép
úgysem érhetett még célba, akkora mázlija ugyanis senkinek sem lehet,
hogy vaktában elsőre berepüljön a kő

százmérföldes körzetébe.

A herceg lehunyta a szemét, de még csukott szemhéjain keresztül is látta,

ahogy az oreikhalosz az érintése nyomán zöld fénnyel életre kel.
Azt akarom, hogy minden atlantiszi és minden tündérrabszolga felejtse el,
hogy a tündéreknek létezik egy varázsköve a messzi északon, gondolta, és
igyekezett kívánságát a kristályba pumpálni, hogy onnan megerősítve
érkezzen hozzá vissza.

Még tisztán emlékezett rá, mennyire megizzasztotta a tündérek erejének

elpusztítása. Kikapcsolása, nem elpusztítása, emlékeztette magát. Mert
amíg az a kő létezik, az erejük is létezik… és én épp ezt az átkozott követ
próbálom megvédeni, holott legszívesebben én magam pusztítanám el! Jaj,
de ostoba voltam, amikor megígértem Diának, hogy bármit megteszek, csak
segítsen ki a Megara-ügyből! Mert hát fölöslegesen segített akkor… így sem
szabadultam meg Megarától, és úgy néz ki, már nem is nagyon fogok!
Nyavalyás najádok, hát hol itt az igazság?

Hamarosan az egész szoba zöld fénytől ragyogott, és Nikiász ismét áldotta

kicsinyke eszét, hogy előre leeresztette a függönyt, különben még valaki
észrevenné, hogy fényjáték szűrődik ki a sötét éjszakába.

A veríték patakokban csorgott a halántékán, de nem szakította el tenyerét az

oreikhalosztól, hogy megtörölje az arcát. Bármit mondott is a húga, ez a
varázslat nehezebbnek bizonyult, mint a múltkori, melyet apjával együtt
hajtott végre. Ha ezen túljutok, lesz néhány keresetlen szavam a hugihoz!

oOo

A mai Romsdal tartomány (Norvégia) légterében

– Azt hiszem, látok valamit – mormolta Makariosz. – Igen, valami halvány

jelzést fogunk északkeleti irányból!

A másodpilóta odahajolt, hogy ránézzen a műszerekre.

– Gondolod, hogy ez már a kő lesz?

– Mi más lehetne? Prakszisz műszere kizárólag varázsforrásokat jelez, és

tudomásunk szerint őfelségén és a trónörökösön kívül senkinek és
semminek nem lehet varázsereje ezen a bolygón…
kivéve ennek a kőnek. – Makariosz egy percig némán figyelte a képernyőt.
– Ahogy közeledünk, egyre erőteljesebben világít a jelzés.

– Akkor megvan – csatolta övére kristályvezérlésű pisztolyát a másodpilóta.

– És teszünk róla, hogy az a fény örökre kihunyjon.

– Hadd emlékeztesselek, hogy a mi küldetésünk a felderítés. A fegyvereink

csak önvédelmi célokat szolgálnak – hűtötte le társát Makariosz.

A fiatalabb atlantiszi lezserül legyintett.

– Ugyan már! Te is tudod, hogy a király azt akarja, pusztuljon a kristály!

Akkor pedig nem praktikusabb, ha rögtön végzünk is vele, amint
rátalálunk?

A pilóta mormolt valamit a bajusza alatt, ami lehetett beleegyezés, de akár

egy morcos eszmefuttatás is a forrófejű ifjoncok ostobaságáról. A forrófejű
ifjoncot mindenesetre túlságosan lekötötte a kristálypisztolyával való
ismerkedés, hogy odafigyeljen rá.

oOo

Dohnalt rövid „ismeretségük” kezdete óta már másodjára ébresztette a Kő

erőteljes, izgatott villódzása.

– Mi van már megint? – morogta, és ásítozva, a szemét dörgölve

botladozott oda élete megkeserítőjéhez. Tenyerét a hűvös kristályfelületre
nyomta, és félálomban kísérelte meg a Kővel való kommunikációt.

Szóval mit akarsz? – üzente gondolatban, miközben azon igyekezett, hogy

álló helyzetben tartsa magát, és le ne fejelje a Követ. A kristály válasza
talán még sosem volt olyan tiszta és érthető, mint most, pedig Dohnal még
sosem próbálta ennyire tompa aggyal megérteni a szavak és képek nélküli
üzenetet.

Betolakodók? Azért jöttek, hogy ártsanak neked? – A fiú hirtelen

tökéletesen ébernek érezte magát. Hol vannak most? Hogy már itt? Miért
nem ébresztettél fel előbb?
A Kő valami olyasmit felelt, már amennyire Dohnalnak sikerült értelmeznie
a választ, hogy „próbáltalak én ébreszteni, de úgy aludtál, mint akin
átgyalogolt egy mamut”. Persze az is lehet, hogy a Kő nem pontosan így
fogalmazott, tekintve, hogy üzenete szavakat tökéletesen nélkülözött, de a
fiú kinézte volna „élettársából”, hogy ilyen gunyorosan odamondogasson
neki. Már épp azon volt, hogy még gúnyosabban vágjon vissza, amikor két
ember robbant be a folyosóról a barlangterembe. A legkevésbé sem
hasonlítottak az összefércelt bundákban rohangáló vademberekre: hófehér,
testhez álló öltözéket viseltek, a kezükben pedig kőből pattintott hegyű

dárda helyett valami sima felületű tárgy csillant.

– Üdv, tündérke – szólt a fiatalabbik negédes hangon. – Készülj a halálra!

És ezzel megmozdította mutatóujját a csillogó tárgyon, melyből vörös

fénycsóva csapott ki.

oooooOOOooooo

* Az atlantiszi földrajzi koordináta-rendszerben mindössze 100 szélességi

kör létezett a mai ember által használt 180 helyett – az északi sark a +50.
volt, a déli sark pedig a -50.
Tizenkettedik fejezet
A harmadik kívánság

– Üdv, tündérke. Készülj a halálra!

A betolakodó kezében tartott csillogó tárgy vörös fénycsóvát lövellt,

Dohnal pedig olyasmit tett, amit még soha: rábízta magát a Kőre, hogy
segítsen a betolakodók ártalmatlanná tételében.

Ösztönösen hátralépett, háttal nekisimult a hűvös kristályfelszínnek, két

tenyerét pedig rátapasztotta, és hagyta, hogy a Kő vezesse.

Minden egy pillanat alatt játszódott le, mégis olyan volt, mintha a fél élete
lepergett volna a szemei előtt, miközben a barlang mennyezete jókora
kőszilánkokat zúdított a támadók nyakába. Dohnal csodálkozott, hogy
ekkora rombolás közepette neki és a Kőnek nem esett bántódása, de amikor
tetőtől-talpig remegve tett egy lépést előre – egyik kezét továbbra is a
kristályon nyugtatva –

megértette, miért: a Kő és őkörülötte halovány energiamező vibrált, amelyet

ők ketten együtt hoztak létre. Jól emlékezett az előző Kő-őr tanítására,
miszerint a kristály magában rendkívül sérülékeny, ezért is kell őrizni, de az
őrrel együttműködve hatalmas erőt képes kifejteni.

Ezek szerint mi most együttműködtünk? – meredt tágra nyílt szemmel a

kőomladékra, mely körül kis felhőkben felvert por kavargott, majd élete
megkeserítőjére nézett. A Kő hirtelen kevésbé tűnt ellenszenvesnek.
Együttműködtünk. Legyőztük az ellenséget!

A romok alól halk nyögés hallatszott.

De miféle ellenség ez egyáltalán? Miféle emberek ezek? Egy cseppet sem

hasonlítanak azokra, akik a mamutokat kergetik! Mit akarhatnak itt, és
honnan tudják, hogy tündér vagyok?
A kristály tompa fénye kissé felizzott, mintha csak arra biztatná őrét, hogy
keressen válaszokat a ki nem mondott kérdéseire. Hát persze, hisz érti a
gondolataimat, mert még fennáll közöttünk a testi kapcsolat, ismerte fel a
fiú. Elhúzta kezét a kristálytól, és lehajolt, hogy megkeresse a válaszokat –

a romok alatt.

Varázslattal lelebegtette a kövek nagy részét a két támadó testéről, és az

egyikről azonnal megállapította, hogy halott, a másik azonban még
lélegzett, bár csúnya zúzódásai voltak. A túlélőt kiszabadította a törmelék
fogságából, hogy alaposan megvizsgálhassa.

Dohnal sosem jeleskedett ugyan a gyógyító-mágiában, de bízott benne,

hogy képes lesz helyrepofozni a férfit. Lehajolt hozzá, kezét a sérült
mellkasára helyezte, és hagyta, hogy áramoljon belőle a gyógyító erő. A
férfi sebei a szeme láttára hegedtek be és tűntek el, ő pedig fokozatosan
magához tért.

– Mi történt? – pislogott a férfi, ahogy felült.

– Még te kérded, hogy mi történt? – förmedt rá Dohnal. – Berontottatok ide

a barátoddal, és meg akartatok ölni, csak azt nem értem, hogy miért!

Az ember csodálkozva mérte végig.

– Te tündér vagy – állapította meg.

– Nahát, nem mondod!

– De – bólintott a férfi, majd a mennyezetre emelte a tekintetét. – De mit

keresel te itt? Ez a hely nem úgy fest, mint a kristálybányáink.

– A kristálybányáitok? Miről beszélsz te? – csattant fel a fiú, és hogy

jobban lássa „vendégét”, fényt csiholt az ujjaiból. A férfi reakciója ismét
csak meglepte.

– Te tudsz varázsolni! – képedt el a betolakodó.

– Hát persze, hogy tudok, miért ne tud…? – Dohnal fejében hirtelen
összeállt a kép. – Te tudsz róla, hogy a többi tündér elvesztette az erejét!
Akkor pedig azt is tudnod kell, hogy hogyan!

Beszélj!

A férfi összevonta szemöldökét.

– Egy nyavalyás tündér nem kényszeríthet engem semmire!

– De igen, ha a nyavalyás tündér tud varázsolni, te meg nem! – vágta rá

Dohnal, és mágiáját arra összpontosította, hogy szóra bírja hívatlan
vendégét. – Hallgatlak. Ki vagy te, mit akarsz itt, és honnan tudsz
testvéreim varázsvesztéséről?

A férfi tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd kitisztult, ahogy hatott a

hipnózis- varázslat.

– A nevem Makariosz. Atlantiszi vagyok. A néped hetekkel ezelőtt érkezett

a szigetünkre, hogy megszerezzék a kristályainkat, ezért a királyunk elvette
a varázserejüket, és rabszolgává tette őket.

– Rabszolgává? Az meg mit jelent?

– Szolgák, akik nekünk engedelmeskednek. Fizetést nem kapnak, csak

dolgoznak, és örülhetnek, hogy élnek – válaszolt sztoikusan az atlantiszi.

Dohnalnak ökölbe szorult a keze. Hát ezért vesztette el népe az erejét! Már
az is csoda, hogy ő

továbbra is képes varázsolni. Talán ezt is csak a Kő közelségének

köszönheti…

– Hogy lehet a királyod akkora erő birtokában, hogy elvegye kétszáz tündér
erejét?

A férfi megvonta a vállát.

– Erős és kész. No meg ott van a fia, aki szintén nagy varázserővel
rendelkezik. Úgy hírlik, nagyobbal is, mint az apja. Ketten együtt hajtották
végre a varázslatot, én úgy tudom…

A tündér elhűlt. Sosem hallott még akkora erőről – a Kő erején kívül –,

amely meghaladná kétszáz tündér együttes erejét!

Erőt vett magán, és döbbenetét palástolva kereste tovább a válaszokat az

egyre szaporodó kérdésekre.

– Az előbb elcsodálkoztál, hogy tudok varázsolni. Sőt, elcsodálkoztál, hogy

nem odahaza vagy.

Azt akarom tudni, miért hitted, hogy odahaza vagy, ha egyszer idejöttél, és
nyilván tudtad, hova tartasz!

– Öööö… – Az atlantiszi meglehetősen bárgyú képpel vakarta meg a fejét.

– Hát… ezzel most megfogtál.

– Igen, megfogtalak. Megfogtalak. – Dohnal szája sötét mosolyra húzódott.

A testvérei rabszolgák azon a távoli szigeten. Talán ő cserébe megtarthatná
ezt a fickót szolgának és társalkodónak. Még ha ellenség is, legalább van
szája, hogy beszéljen, nem úgy, mint a Kőnek. – Én tudom, mit értek az
alatt, hogy megfogtalak, de te mit értesz alatta? Nem tudod, miért jöttél ide?

Makariosz megrázta a fejét.

– Nem emlékszem. Egyáltalán, hol vagyunk most?

– A jéghideg pokolban.

– Hát, tényleg elég hideg van – rezzent össze a férfi. – Talán valahol
északon vagyunk? Lassan nyár lesz, és azért még északon sem lehet ennyire
hideg nyáron… nem?

– Ez itt a jégkorszak, ha nem tudnád! Nyáron is ugyanúgy befagy a

feneked, mint télen! De ha arra játszol, hogy efféle megjegyzésekkel
eltereld a figyelmemet, hát nem fog sikerülni! Hogyhogy nem emlékszel,
miért jöttél ide?
Makariosz vállat vont.

– Talán megsérültem, amikor rám omlott a barlang? Egy ütés a fejre

kitörölhet bizonyos emlékeket.

A tündér kételkedett benne, hogy ez lenne a valódi magyarázat, hiszen az

imént meggyógyította a férfit – a fejsérülését is beleértve.

– Te egyelőre itt maradsz… mint a vendégem – közölte vele. – Mint olyan

vendég, aki dolgozik, és örülhet, hogy él. Első ténykedésként el fogod
temetni a társadat.

Makariosz csak most fordította balra a fejét, ahol a másik támadó feküdt
félig a kőtörmelék alá temetve.

– Kapaneusz… – mormolta, majd dühtől szikrázó szemmel nézett a

tündérre. – Megölted őt!

– Jogos önvédelem volt – válaszolt Dohnal. Egy cseppet sem volt ugyan
ínyére a gyilkolás, de valóban önvédelem volt: ön- és Kővédelem. Mert
hiába vesztette el népe az erejét, amíg a Kő

létezik, talán egy nap visszakaphatják régi hatalmukat. A remény hal meg
utoljára.

– Mégis, hogy temessem el, ha egyszer itt minden fagyott? – állt fel az
atlantiszi, és igyekezett fenyegetően a tündér fölé tornyosulni. Csakhogy
Dohnal nem ijedt meg. Szövetségese volt a mágia, és szövetségese volt a
Kő is. Egy ványadt ember nem győzheti le!

– Majd én felolvasztom neked a földet varázslattal, aztán kapsz egy jó kis

ásót…

– Ti ismeritek az ásót?

– Miért, azt hiszed, egy szinten vagyunk azokkal a vadakkal, akik mamutot
beleznek a hóvihar közepén?

– Hát, nekem elég primitívnek tűntetek Atlantiszon…

– Kösz szépen – fintorgott a fiú. – Nekem meg te tűnsz primitívnek…
csodálom, hogy idetaláltál egyáltalán.

– Biztos a műszerek hoztak ide… akárhol legyen is az az itt – válaszolt

Makariosz.

– Műszerek? Miről beszélsz te?

– Nem tudod, mik azok a műszerek? – mosolyodott el gúnyosan a férfi. –

Gondolom, azt sem tudod, mi az a repülőgép…

– Nem – rázta meg a fejét Dohnal –, de majd te elmeséled. Mindent

elmesélsz nekem Atlantiszról –

hangsúlyozta. – Bőven lesz rá időd, öregem… akár egy örökkévalóság is.

Ja, és van egy fontos alapszabály: ehhez a Kőhöz nem érhetsz hozzá. Még
csak a közelébe sem jöhetsz, és távolról se jusson eszedbe ártani neki!
Nincs dobálózás, nincs lövöldözés, megértetted?

A hipnotizált Makariosz üdvözült vigyorral bólogatott.

oOo

Atlantisz szigete, két hónappal később

Dianté fáradtan hanyatlott a pamlagra. Már napok óta egyfolytában

kimerültnek érezte magát, de megpróbálta az egészet a Nikiász közelgő
esküvője körüli teendőkre fogni.

Régi atlantiszi szokás szerint a vőlegény néhány rokonával az esküvő előtt

három nappal gyalogosan látogat el a lányos házhoz, hogy „kikérje” a
menyasszonyt. Erre a ceremóniára a mai napon került sor, és a hercegnőnek
különösen megterhelő volt a nyár első igazi hőhulláma közepette
végiggyalogolni a fél városon. Még a Breck által cipelt és szakadatlanul
mozgatott pálmalegyező sem segített a könyörtelen meleg ellen. Diantét dél
felé már az ájulás környékezte, és ha nem értek volna épp akkor Megaráék
házába, ahol végre árnyékba húzódhatott egy pohár jéghideg víz
társaságában, valószínűleg tényleg elájult volna.
A kora este enyhet adó szellővel érkezett meg, és a hercegnő most
elcsigázottan, de elégedetten nyúlt el lakosztálya puha díszpárnáin.

– Sápadtnak látszol – jegyezte meg Brecknek, aki jeges teát szolgált fel neki
–, pedig én vagyok az, aki rosszul lett. – Amikor a fiú nem válaszolt, csak
szótlanul igazgatta a tálcát, Dianté felült, és elkapta a karját. – Mi történt?

Breck arcáról egyszerre leesett az eddig viselt merev álarc, és vonásai

fájdalmas grimaszba torzultak.

– Az apám haldoklik.

– Hogyan?

A fiú felsóhajtott, és lehuppant a szőnyegre a pamlag lábánál.

– Amikor odaértünk a menyasszony házához, téged azonnal a gondjaiba

vett az anyja, én pedig egy időre kívül rekedtem. A palotaőrök se nagyon
figyeltek oda rám, és ezt használta ki Shanna…

– Shanna?

– Egy lány – rándította meg a vállát Breck. – Egy tündérlány, aki jól ismeri
a családomat. Azt mondta, hosszú ideig követett minket, miután
megpillantott engem a díszes menet végén… mert el akarta mondani, hogy
mi a helyzet.

– De hát… hogyhogy az édesapád…?

– Az utolsók között került ki a bányából. Csaknem három hónapot húzott le

ott, és már nem éppen fiatal. Tudod… kései gyermekként születtem, és
apám csaknem kilencezer éves. Még nem kimondottan vén, de már inkább
öreg, mint fiatal. Tönkretette az egészségét a bánya. Talán napjai lehetnek
hátra, de lehet, hogy csak órái. Vagy már nem is él.

Dianté megszorította a fiú kezét, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a

szemébe. Sosem volt különösebben érzelgős, most mégis elérzékenyült.

– Miért nem szóltál akkor, ott?

– Már hogy szóltam volna? – legyintett Breck. – Titeket lefoglalt a sok
protkóláris marhaság.

– Protokolláris – kacagta el magát a lány, de hirtelen észbe kapott, hogy

jelen körülmények között mindent illik, csak nevetni nem. – Sajnálom,
szerelmem. Bárcsak segíthetnék valahogy…

– Segíthetsz. Engedj el. Csak néhány napra, amíg… szóval amíg még él,
hadd legyek mellette!

Dianté egy hosszú percig habozott, majd rabszolgája könyörgő tekintete

láttán bólintott.

– Rendben… de csak ha megígéred, hogy nem szöksz el, és visszajössz

hozzám!

Most Breck kacagott fel, keserűen, érdesen.

– Hogy is szökhetnék el? Erről a szigetről sehogy sem jutnék ki, ha pedig
így is, úgy is rabszolga maradok, hol máshol lehetnék, mint melletted?

– Hát – Dianté szórakozottan végigfuttatta ujjait a fiú hullámos, vörös

tincsein. – Biztos szívesebben lennél a testvéreiddel, mint velem… nem
igaz?

– Néha. De ha belegondolok abba, hogy ha velük lennék, téged veszítenélek

el, már nem olyan egyértelmű a dolog. Kellesz nekem, szivi.

A hercegnő tisztában volt vele, hogy Breck csak ugratja, hisz tudja, hogy
úrnője ugrik a „szivi”

kitételre. De ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy rendre utasítsa

szolgáját – egyrészt azért nem, mert a fiú épp eléggé szenved anélkül is,
hogy leszidnák, másrészt azért nem, mert Dianté szíve csordultig telt valami
megmagyarázhatatlan, boldog érzéssel arra a gondolatra, hogy Breck talán
őt választaná, és nem a saját népét. Ismét közel állt ahhoz, hogy elsírja
magát, de ennek most semmi köze sem volt a fiú apjának közelgő
halálához.
– Elengedlek. De gyere vissza!

– Úgy lesz, édesem… különben kimaradna az életemből a testedzés egy

igen kellemes formája –

mozgatta meg csintalanul a szemöldökét a fiú. – De lenne még egy

kérésem. Nem tudom, tudod-e teljesíteni, mert a bátyád is kell hozzá. Nem
szeretnék ember formában visszatérni az enyéim közé. Hadd lásson apám
életében utoljára olyannak, amilyen mindig is voltam! Tündérként,
szárnyakkal. Megkérnéd erre a bátyádat?

Dianté bólintott.

– Még úgyis jön nekem kettővel.

oOo

Nikiász a kanapén feküdt, és már a második üveg bornál tartott. Pillanatról

pillanatra jobban elázott, de a hőn áhított agyi tompultság továbbra is
váratott magára. Pedig semminek sem örült volna jobban, mintha végre
sikerül úgy kiütnie magát, hogy órákig, vagy akár egy teljes napig föl sem
ébred.

Úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene: az a riherongy Megara

szándékosan esett teherbe tőle, csak hogy elvegye a szabadságát és
tönkretegye az életét, az a másik riherongy, a húga pedig azóta áskálódik
ellene, amióta csak azok a nyavalyás tündérek betették a lábukat a szigetre.

Húga árulása még jobban megrázta, mint Megara nem kívánt terhessége.
Merthogy az a fúria előre eltervezte, hogy becsapja őt, az bizonyos!

– Mert én olllyan hülye vagyok, hogy engem ssssimán át lehet verni, mi? –
dünnyögte, ahogy az üveget lóbálta. Szemhéjai lassan lecsukódtak, az üveg
pedig a mellkasára borult. Legalább a fele kifolyt, de ő észre sem vette.

– Nik, segítened kell! – nyitott be hozzá a húga.

– Inkább én szorulok segítségre – válaszolt a fiú morcosan. –

Legszívesebben elmenekülnék innen, hugi. Nem vagyok én férjnek való,
apának pedig még annyira sem!

– Látod, ezzel nem vitatkozom – ingatta a fejét Dianté. – De legalább

varázslónak jó vagy. Sőt, kiváló.

– Nono, húgocskám, mire föl ez a nagy hízelgés? – Nikiász ugyan sosem

volt a legfényesebb oreikhalosz, de egy ilyen alig leplezett megvesztegetési
kísérletet még ő is felismert. Már csak az a kérdés, hogy miért akarja
Dianté megvesztegetni. Mit kér az átlátszó bókokért cserébe?

A lány angyalian elmosolyodott.

– Ideje teljesítened a második kívánságomat.

Nikiász a jobb füle mögé tette a kezét.

– Jól hallok, hugi? Második? Ez már a harmadik!

Dianté udvariasan értetlen arcot vágott.

– A második. Eddig még csak egy volt.

– Dehogy is! Ott volt a második, amikor azt kérted, hogy… a mennydörgős
Zeusznyilába!

– Nik, jól vagy?

Nem, a herceg határozottan nem volt jól. Rájött, hogy alaposan rászedték,
hiszen Dianté is elfelejtette a tündérek Kövét, ahogy mindenki más, ezzel
együtt pedig elfelejtette azt is, hogy a második kívánsága ezzel volt
kapcsolatos. Ő pedig még csak el sem mondhatja neki az igazságot, mert a
húga a második kívánságában megtiltotta neki, hogy megtegye. És bár
Nikiász egy semmirekellő, léha alak volt, egy ígéret számára is ígéret. Nem
szeghette meg.

Majd’ szétvetette a méreg a gondolatra, hogy húga már a második kívánság

kifundálásakor tudta, hogy ezzel egy bónuszkívánságot szerez magának, de
nem tehetett semmit.
Vett egy mély levegőt, és megpróbálta fékezni indulatait. Sosem ütött meg
egy nőt, és nem most fogja elkezdeni.

– Ki vele, mit akarsz?

– Azt, hogy add vissza Breck tündér-alakját, és addig hagyd is meg tündér
alakban, amíg én nem kérlek, hogy változtasd ismét emberré!
Természetesen az emberré változtatás is a második kívánság része.

Nikiász füstölögve, de teljesítette a kérést, majd a szobája ablakából nézte

végig, ahogy húga a palotakert kapujához kíséri a tündért, aki most valóban
tündérnek nézett ki. Azt kívánta, bár sosem térne vissza a kis vörös…

– Bár sose térne vissza – mormolta, ahogy ismét tudatára ébredt.

Valószínűleg csak néhány percig szundikált, de álmában ismét átélte a
valóságban alig pár órája lejátszódott jelenetet. Az emlékek hatására
megborzongott. A borospalackban még bőven maradt nedű, és a trónörökös
ismét meghúzta. – Bár elintészhetném a kis férget… de nem ölöm mek.
Olyan mélyre azér’ nem süllyedek… De bárcsak… bárcsak árthannék
valahogy neki meg az összes kis dögnek, anélkű, hogy egyet is megölnék!
Hukk!

Pillantása egy oreikhalosz-táblácskára tévedt. A palota ceremóniamestere

hozta neki, hogy megírhassa a két nappal későbbi esküvői köszöntőjét.

– Hát nem a kössszöntőt írom meg! – ragadta magához a táblát a

kristálytollal együtt. – Hogy is fogal… fogalmazott Dia? „Hiúsícsd meg a
kő megsem… megsemmisítését. Ez aszt jelenti, hogy te se semmisítheted
meg… és senkinek se beszéhecc rólla.” Vagy valami ilyesmi. De aztat nem
tiltottad meg, hugicám, hogy írjak róla, he? Mégse vagy te ollyan nagyon
okos, mint gondolod!

Kidugott nyelvvel és remegős kézzel írni kezdett. Tolla hegye gyakran

siklott le a kristálytábláról, mert ülni is alig tudott egyenesen, nemhogy a
betűket vezetni.

– Megszívjátok még, tündikéim – motyogta. – De meg ám!

oOo

Breck alig ismert rá az apjára. A két hónapja látott, életerős férfi most
halványan és szinte mozdulatlanul feküdt a számára fenntartott egyszerű
szalmaágyon, csak időnként köhintett egyet, ezzel jelezve, hogy még nem
szállt el belőle az élet.

– Mennyi ideje lehet hátra? – suttogta a fiú az anyjának.

– Azt hiszem, nagyon kevés – mormolta az asszony. – De örülök, hogy még

ideértél, és láthat téged, mielőtt elmegy. Nagyon kedves volt a hercegnőtől,
hogy elengedett.

– Igen. Ő nagyon kedves – válaszolt szórakozottan Breck. – Bár minden

atlantiszi olyan lenne, mint ő!

– De nem olyanok – sóhajtott az anyja. – Az a nő, akinél minket

elhelyeztek, még egészen rendes… amikor látta, hogy apád beteg, nem is
fogta munkára… de azt hiszem, a legtöbbjük nem ilyen.

– Én hiszek benne, hogy bőven akadnak köztük rendesek is. A baj csak az,
hogy a király, akinek példát kellene mutatnia a népének… pont ő kegyetlen.

– Te ott voltál, amikor őfelségéék meghaltak, igaz? – kérdezte az anyja.

Breck bólintott.

– Láttam az egészet. Hallottam az utolsó üzenetüket. Azt mondták, soha ne

adjuk fel, mert ők hisznek a népünk felemelkedésében. Hisznek a
szabadságban.

– És te, fiam?

– Én már nem tudom, mit higgyek. – Breck felállt az apja mellől, és a

parányi ablakhoz lépett. A ház alagsorában voltak, a gazdasszony egy
szinttel feljebb alhatta az igazak álmát, és ide a hűvös éjjeli levegőből alig
jutott le valami a kicsiny ablakon keresztül. Fojtogató volt a nappal bent
rekedt meleg, de Breck biztos volt benne, hogy nemcsak az fojtogatja a
torkát. – Annyi halált láttam már, anya! Galvin, aztán őfelségéék, majd
Devin…

– Devint is megkínozták, mint…?

– …engem? – horkantott a fiú. – Nem. Nem adtunk rá esélyt. A hercegnő

kitalálta, hogyan végezhetnénk vele fájdalommentesen, hogy megkíméljük
a szenvedéstől.

– Igazán rendkívüli lány lehet ez a hercegnő…

– Az is. Próbál segíteni rajtunk, csakhogy ő ehhez kevés. Neki nincs

varázsereje, mint az apjának és a fivérének.

– Tényleg… a fivére teljesen felgyógyult a merénylet óta? Úgy hallottam,

vele láttak téged ma délelőtt.

– Igen, felgyógyult. Nagyon erősek ezek a varázserővel bíró atlantisziak.

Nem hitték, hogy bármi is árthat neki, de az orvos szerint az ezüstnyíl
mérgező volt a számára, talán épp a varázsereje miatt.

Gondolom, csak az árthat a fajtájának.* Ezek után persze egyetlen tündért

sem engednek majd kovácsműhelyek közelébe – tette hozzá egy halk,
gúnyos kacaj kíséretében a fiú.

Talán Breck visszafogott nevetése volt az, ami felébresztette az apját,

mindenesetre az öreg most kinyitotta a szemét és reszelős hangon
megszólalt:

– Fiam, te vagy az?

Az ifjú tündér visszaült apja ágya szélére, és megfogta annak elerőtlenedett

jobb kezét.

– Én vagyok, apám. Itt vagyok.

– És tündér vagy… ismét! – lehelte az öreg.

– Igen – bólintott Breck, és jobbnak látta, ha nem említi meg, hogy
hamarosan ismét emberré válik, pláne hogy egy emberlány kedvéért. –
Eljöttem hozzád.

– Niall, ne erőltesd meg magad! – könyörgött a felesége, de az idős tündér

boldog mosollyal rázta meg a fejét.

– A fiam… ismét tündér… és itt van köztünk! Ó, micsoda öröm ez nekem!

Fiam… ugye most már…

mindig velünk maradsz? És elveszed Shannát?

Breck nyelt egyet.

– A házasság még várhat.

– Persze… persze, hogy várhat… ifjú vagy még. De ígérd meg nekem,
hogy elveszed őt! Kicsi korotok óta… egymásnak szántunk titeket! Ígérd…
ígérd meg!

– Megígérem – sóhajtott a fiú. Elvégre elvehetem azt a némbert ötezer év

múlva is…

– Akkor már békében halok meg – felelt Niall.

Békében? – nyögött fel magában Breck. Hát mikor lesz itt béke?

oOo

Másnap annak ellenére is folytatódtak az esküvői előkészületek, hogy a

vőlegény még felkelni sem volt hajlandó. Egész reggel azon nyöszörgött,
hogy mennyire fáj a feje, így Dianté elhatározta, hogy a kezébe veszi a
dolgokat, és rábírja lehetetlen fivérét, hogy keljen fel, és tegyen úgy, mint
akinek legalább minimálisan szívügye a házasság.

Amikor bátyja szobájába lépett, valóságos csatateret talált odabent:

szétszórt borosüvegek, borral átitatott szőnyegek és összevissza dobált
kacatok: kristálytáblácskák és könyvek, mosásra szoruló ágyékkötők és
néhány hologram a herceg korábbi barátnőiről.
Talán az átható alkoholbűz tette, de Diantén erőt vett a rosszullét. Mire
kitámolygott fivére fürdőszobájából, már Megarát is a vőlegény mellett
találta, miközben a szolgák azon szorgoskodtak, hogy megpróbálják emberi
lakhatásra alkalmassá tenni a trónörökös szobáját. A koszos szőnyegeket
tisztára cserélték, a kristálykönyveket és írótáblácskákat felstócolták a
polcra

– Dianté már azon is csodálkozott, hogy egyáltalán kristálykönyvek

hevertek a padlón, tekintve, hogy bátyja méltóságán alulinak találta az
olvasást –, Nikiász korábbi barátnőinek portréit pedig gondosan eldugták a
menyasszony elől.

– Mi történt itt, öcsi? – vonta kérdőre fivérét.

– Ezt én is kérdezhetném tőled… és továbbra is én vagyok az idősebb –

morogta Nikiász.

– Veled mi történt? Olyan fehér vagy, mint a fal.

– Tekintve, hogy visszajött a reggelim – tette karba a kezét a lány. –

Nyilván a szobádban uralkodó rémes bűz tette. Mi a fényes Zeusznyilának
rúgtál be ennyire?

– Nem t’om… semmire sem emlékszem a múlt éjszakából – vonogatta a

vállát a herceg. – Szóval te is itt vagy? – vette ekkor észre Megarát, majd
minden további nélkül feltápászkodott és ingatag lábakon megindult a
mosdó felé.

– Miféle üdvözlés ez? – szólt utána a húga. – Így kell az esküvőtök előtti
nap köszöntened a menyasszonyodat?

– Nincs időm köszöngetni, hugyoznom kell – vetette oda Nikiász, és

bevette magát a fürdőbe.

– Sajnálom – szorította meg leendő sógornője vállát Dianté. – Csak

szörnyen másnapos, különben nem lenne ilyen összeférhetetlen.
– De igen… – rebegte a lány. – Tudom, hogy nem szeret engem! Esze
ágában sincs elvenni, és ha nem lenne a baba, sosem venne el! Tudom én!
Érzem!

– Jaj, szegénykém! – Dianté magához ölelte társnőjét, és úgy ringatta, mint

valami kisgyereket.

– Bárcsak segíthetnék valahogy, de már én se nagyon bírok Nikkel.

Mostanában jó párszor összerúgtuk a port, és… Jaj, Poszeidónra, már
megint…!

Dianté felpattant, és kezét a szájára szorítva átrohant a szomszédos

lakosztályba, tekintve, hogy Nikiász mosdóját éppen maga Nikiász
használta.

Jó pár perc telhetett el, mire képes volt felkászálódni saját vécéje** mellől,
és ezúttal Megara volt az, aki őt támogatta, nem fordítva.

– Remélem, nem baj, hogy utánad szaladtam, amikor láttam, milyen rosszul
vagy – mondta a lány, és az ágyhoz vezette Diantét. – Komolyan – tette
hozzá somolyogva –, olyan vagy, mintha az egy hónappal ezelőtti
önmagamat látnám! De már szerencsére elmúltak a reggeli rosszulléteim…
és egyébként is, veled nem lehet ugyanaz a helyzet. Te nem vagy olyan
rossz kislány, mint én!

Dianté tudatáig először el sem jutottak Megara szavai, de amikor végül

eljutottak, valósággal sokkolták.

Nem. Az nem lehet. Én szedtem az Ofélia-féle golyócskákat…

És mégis, ha jobban belegondolt, bizony nagyon hosszú ideje késett már a

vérzése, épp csak eddig oda sem figyelt rá. Sosem voltak szabályosak a
ciklusai, de soha nem is foglalkozott velük, mondván, ráér akkor törődni a
kérdéssel, ha egyszer majd gyereket akar. Addig pedig mit számít pár hét
késés?

Csakhogy ez már nem csupán „pár hét” volt, hanem majdnem két hónap.
Eddig, ha nagy néha eszébe is jutott a ciklusában tapasztalt
rendszertelenség, a közelmúltban átélt izgalmakra fogta, amelyek biológiai
tanulmányai szerint könnyen okozhattak mind jelentős kimaradást, mind a
szokásosnál gyakoribb vérzést. Az elmúlt napok rosszulléteit és a
megmagyarázhatatlan elérzékenyüléseit is ráfoghatta volna a Nikiász
menyegzője körüli bonyodalmakra vagy a kettejük kapcsolatának
folyamatos romlása okozta stresszre, de túl sok volt mindez ahhoz, hogy
véletlen egybeesések sorozata legyen.

Úgy látszik, elég volt egy egyszerű, az átlag atlantiszinál is „szőkébb” lány
szájából hallania néhány ártatlannak szánt mondatot, hogy magának is
bevallja: a lehetetlen talán mégis lehetséges.

Igen, tudom, hogy csak az első három alkalom után kezdtem szedni a
golyócskákat, de nem gondoltam volna, hogy baj lehet… hiszen Breck nem
is ember! Jaj, Poszeidón, mi van, ha tényleg…?

– Dia, jól vagy? – kérdezte leendő sógornője kedvesen. – Hívjak orvost?

– Nem! – vágta rá Dianté. Még csak az kéne, hogy egy orvos állapítsa meg,
hogy Atlantisz állítólag szűz hercegnője várandós! Az apja dühöngene, és
addig nem nyugodna, amíg ki nem deríti, ki tette tönkre a lányát. Akkor
pedig Brecknek vége. Ezúttal semmi sem mentheti meg a kínhaláltól.

– Semmi bajom, Meg, csak a sok szervezés és izgalom megviselt egy kicsit
– folytatta nyugodtabb hangon a hercegnő. Egész bensője remegett, de a
hangjára és az arcára muszáj volt nyugalmat erőltetnie. Nem árulhatta el
magát, mert azzal a szerelmét is elárulta volna. És egyébként sem biztos,
hogy terhes. Amíg az oreikhalosz műszer vörösre nem vált, nincs miért
aggódnia. Ha pedig valóban itt a baj, akkor majd szembenéz vele. De addig
türelem.

Az egész palota az igazak álmát aludta – talán csak a menyasszonyt és a

vőlegényt tarthatta ébren a másnapi esküvőjük miatti idegesség –, s Dianté
kihalt folyosókon lopakodott végig.
Évek óta nem járt a palotának ebben a szegletében, mégis könnyedén
odatalált az orvosi szobához, mely most, az éjszaka közepén, tökéletes
sötétségbe burkolózott. Az orvos maga egy közeli szobában aludt, hogy
akár az éjszaka közepén is riasztható legyen, és műszereit bármikor
magához vehesse, de míg ő aludt, senki sem felügyelte azokat. Dianté
gyanította, hogy az orvosságokat, különösen a nagy dózisban veszélyes
szereket a doktor elzárja a szekrényébe, de a műtőasztala, az ultrahang-
berendezése*** és egyéb, oreikhalosz-vezérelte műszerei hozzáférhetőek
voltak. Mert ugyan kinek is jutna eszébe, hogy hajnali kettőkor, az orvos
tudta nélkül belopózzon ide, és használja őket?

Csak egy kétségbeesett hercegnőnek juthatott eszébe efféle gondolat.

Dianté gondosan becsukta maga mögött az orvosi szoba ajtaját, és

felkapcsolta a világítást. Tízes évei során gyakran megfordult itt, mert már
akkor is lenyűgözte a biológia, és apja engedélyével számos órát vett az
orvostól. Tudta, hogy a király csak gyerekes hóbortnak találta lánya
tudományos érdeklődését, de Dianté hálás volt érte, hogy annak idején
alkalma nyílt betekinteni az orvoslás világába, és használni az itteni
berendezések jelentős részét. Operálni természetesen sosem engedték, de az
egyszerűbb készülékekkel kedvére „eljátszadozhatott”.

Tekintete gyorsan átfésülte a szobát, és hamarosan rá is lelt arra a parányi

műszerre, amelyet keresett. Ehhez hasonló műszereket a patikákban is
árusítottak otthoni használatra, de Atlantisz hercegnője csak nem mehetett
be egy patikába azzal a kéréssel, hogy terhességi tesztek elvégzésére
alkalmas mütyürkét szeretne! Mást pedig szintén nem kérhetett meg, hogy
vásároljon neki egyet, hiszen azáltal is felfedte volna titkát.

Vett egy mély levegőt, és működésbe hozta a parányi szerkezetet, majd a

hasára irányította a végére szerelt oreikhaloszt. Alig néhány másodpercbe
telt, hogy a kristály vérvörös színben ragyogjon fel.

Dianté csaknem elejtette a műszert.

– Ó, Breck, mit tettünk! – suttogta maga elé.

Felrémlett előtte a fiú vigyorgó arca, ahogy hozzáteszi: „És hányszor!”

Dianté a helyzet véres komolysága ellenére is majdnem elnevette magát,
egy pillanat múlva viszont már sírni szeretett volna. Sosem volt még
ennyire összezavarodva, és egyre csak ott visszhangzott a fejében a kérdés:
„Miért? Miért? Miért?”

Már éppen szabad folyást engedett volna könnyeinek, amikor kinyílt az

ajtó. Az orvosi szoba fényárjában nem láthatta, ki állt odakint, a sötétbe
vesző folyosón.

Végül csak elejtette a kristályműszert, amely hangos koppanással ért földet.

oooooOOOooooo

* Ez kiváló példája annak, hogy hogyan kapnak lábra a rémhírek, és hogyan

alakulnak ki bizonyos tévhitek. Breck két forrásból kétféle információt
hallott, melyeket ösztönösen összekapcsolt, s ennek köszönhető, hogy a
tündérek évezredekig úgy tudták, hogy a varázsló-atlantisziakat az
öregségen és a komoly betegségeken kívül csak ezüstnyilak pusztíthatják el.
Magukban a varázsló-atlantisziakban föl sem merült ez a képtelenség,
egészen addig, amíg 15.000 évvel jelen történetünk eseményei után egy
Aengus nevű tündér át nem adja ezt a téves információt egy Azaész nevű
atlantiszi hercegnek. De ez már egy másik történet…

** Természetesen Atlantiszon nem vécének hívták a folyó- és egyéb ügyek

elvégzésére használt fürdőszobai alkalmatosságot, de ugyanúgy vízzel
öblítették le, mint a mai modern „water closet”-

okat.

*** Az atlantisziak az ultrahangot sem pontosan ultrahangnak nevezték, de

volt egy műszerük, amely hasonló elven működött, ezért maradjunk csak
meg a pórias hangzású „ultrahang”

elnevezés mellett!
Tizenharmadik fejezet
Egy álom véget ér

– Dadus? – kapott levegőért Dianté. – Ó, hála Poszeidónnak, hogy csak te

vagy az…

– Kislányom, mi a csodát művelsz te itt éjnek évadján? – lépett be Ofélia,

majd, ahogy tekintete a földön fekvő, még mindig vörösen világító
oreikhalosz-készülékre esett, elsápadt. – Nem… nem, ez nem lehet! Ugye
csak rosszul látok? Madárkám, mondd, hogy nem…!

Dianté három gyors lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot, és kezét

a dajka szájára szorította.

– Miért nem kiáltod mindjárt világgá? – suttogta dühösen, majd elengedte

Oféliát, és erélyesen rátenyerelt az ajtót záró automatika gombjára. – Épp
eléggé bajban vagyok így is!

A dajka most már a fejét fogta, és szája heves mozgásából ítélve némán
jajongott.

– Hogy találtál rám? – szegezte neki a kérdést a hercegnő. Hirtelen sokkal

határozottabbnak érezte magát, mint alig egy perce. Talán pont Ofélia
váratlan érkezése lendítette át a mélyponton.

– Jaj, kicsikém… Nem tudtam aludni az éjjel, tudod, az izgalom a kis

Nikiász esküvője miatt…

– Dadus, hadd emlékeztesselek, hogy a kis Nikiász felnőtt férfi, és csak a te

szemedben gyerek még, ahogy engem is folyton akként kezelsz! Vedd már
végre észre, hogy felnőttünk! Nik maholnap apa lesz, én pedig… Jaj,
Poszeidónra – nyögött fel Dianté – anya leszek, igen! Tessék, kimondtam!

Nem értette, hogy miért futották el szemét a könnyek, ráadásul pont most,
amikor végre hajlandó volt szembenézni a rideg valósággal. Egyszerre csak
azon kapta magát, hogy Ofélia karjaiban zokog, és egy cseppet sem érzi
magát felnőttnek.

– Jaj, kincsem – húzódott el végül az asszony –, hát nem megmondtam,

hogy csak a bajt hozza rád az a fiú?

– De – sóhajtott a hercegnő, és megtörölte nedves arcát. – Megmondtad. És

légy szíves, kímélj meg a kioktatástól, mert azzal nem segítesz!

– Akkor hát mivel segítsek? – kérdezte a dajka, majd körülnézett. – Van itt
esetleg valami olyan műszer vagy olyan készítmény, amivel… szóval…?

– Szóval mi?

– Hát tudod te azt jól! Nem tarthatod meg ezt a gyereket!

– Csak nem hiszed, hogy megölném őt? – csattant fel Dianté. – A saját
húsomat és véremet?

– Ha nem teszed meg, az apád öl meg téged a szeretőddel együtt! – vágta rá

Ofélia. – Abba pedig én is belehalnék, kicsikém!

– Nem, dadus, senki sem fog meghalni! Sem te, sem én, sem Breck, sem a
gyerek! Poszeidón nem hiába adott nekem ennyi észt! Kitalálok valamit!
De először is… ki kell derítenem, hogy hol tartok.

– Hogy hol tartasz? – pislogott rá a dajkája.

– A terhességben – sóhajtott Dianté. Túl fáradt és túl ingerült volt ahhoz,

hogy mások értetlenkedésével küszködjön. Kimerülten rogyott le az
ultrahang-berendezés melletti székre. – De még mindig nem mondtad el,
hogy találtál rám.

– Nem tudtam aludni, ezért úgy döntöttem, járok egyet. Épp a kertből
jöttem befelé, amikor észrevettelek. Nem értettem, mit csinálsz fenn ilyen
későn, főleg a palotának ebben a részében, úgyhogy követtelek. Nem
akartam ám leskelődni…
– Á deeeehooogy! – válaszolt gúnyosan Dianté, majd elfordult dajkájától és
beüzemelte az ultrahang-berendezést. A gép halk kattanással életre kelt, és
Dianté kézbe vette a letapogató-

oreikhaloszt, melyet gyengéden a hasához nyomott.* A képernyőn fekete-

fehérben ugyan, de tökéletes tisztasággal és sokszoros nagyításban jelent
meg a kis jövevény.

– Mekkora lehet? – mormolta Ofélia. – Ebből így nem tudom

megállapítani…

– Alig több mint egyharmad hüvelyk**, amely legfeljebb hathetes

terhességet feltételez – válaszolt Dianté, és igazított valamit a műszeren,
hogy még tovább nagyítsa a parányi embrió képét –, ugyanakkor a
fejlettségi foka alapján úgy tűnik, mintha legalább kilenchetes lenne. És ha
jobban belegondolok, valóban kilenchetesnek kell lennie, ha az első nap
fogant, amikor még nem szedtem a pirulákat.

– De hát akkor miért ennyire pici?

– Miért, miért, dadus!? Félig tündér! A tündérek meg csak feleakkorák,

mint mi vagyunk!

– Oh… ez még jól is jöhet – vakarta meg az állát Ofélia. – Ha meg akarod
szülni, egy átlagnál jóval kisebb babát talán végig el tudsz rejteni, ha
kellően lenge tógákat hordasz. És a szülés is könnyebb lesz. De jaj nekem,
miket beszélek! – csapott a homlokára. – Ennek a babának megfogannia
sem lett volna szabad! Tönkretesz mindent és mindenkit!

– Nem, dadus – szegte fel az állát Dianté. – Nem engedem, hogy bárkit és
bármit is tönkretegyen, de úgy sem fogok tekinteni rá, mint egy
szerencsétlen balesetre, még ha az is. A gyermekem áldás lesz, nem csapás.
Csak Breck… hogy a mennydörgős Zeusznyilába titkoljam el Breck elől?

– Szóval nem akarod, hogy megtudja?

– Már hogy akarnám? Teljesen összeomlana, dadus! Sosem fedhetné fel

senki előtt, hogy ő az apa!
Tudod, hogy szenvedne, ha évekig, vagy akár évtizedekig úgy kellene
együtt élnie a gyermekével, hogy nem mutathatja ki felé a szeretetét? Hogy
nem ölelheti meg, nem hallhatja, ahogy a kicsi apának szólítja? És ha
belegondolsz, Breck hozzánk képest szinte örökéletű… el tudod képzelni,
mit érezne, ha végig kellene néznie, ahogy a gyermeke felnő, megöregszik
és meghal, majd az unokái, dédunokái és ükunokái is mind-mind
meghalnak, míg ő jóformán egy napot sem öregszik?

Breck bátornak és keménynek mutatja magát, de ez csak álca, ahogy a

szemtelenkedése is az.

Álca, hogy eltakarja, mennyire érzékeny is valójában. Nem akarom, hogy

szenvedjen, dadus.

Legalábbis… nem ennyire. – Dianté még egy utolsó, gyöngéd pillantást

vetett az ultrahangos készülék monitorára, majd kikapcsolta azt. – És azt
hiszem, már tudom is, mit teszek. Így is szenvedésre ítélem, de a
szenvedése rövidebb lesz, és remélem, hamarabb kiheveri, mintha
megtudná az igazat. Inkább hazudok neki, hogy megkíméljem a nagyobb
fájdalomtól.

– Ez nagyon szép, madárkám… de pontosan hogy is értetted azt, hogy ha

tudná az igazat, úgy kellene együtt élnie a gyermekével, hogy titkolnia
kellene az apaságát?

– Mit nem értesz ezen?

– Az együttélés részt. Már miért kellene együtt élnie a gyermekkel,

hacsak… hacsak nem azt tervezed, hogy te magad neveled fel?

– Mi mást terveznék, dadus? Az én gyermekem!

– De kicsikém! Az apád akkor mindenképp megtudja, hogy…

– Nem feltétlenül – fojtotta bele a szót a lány. – Bízd csak rám. Tudom, mit
csinálok. Legalábbis remélem, tette hozzá gondolatban.

oOo
A királyi esküvő napján még a rabszolgáknak is könnyebb dolga volt a
szokásosnál, tekintve, hogy az az atlantiszi, aki nem sietett a palota
főerkélye alá, melyen az ifjú pár a ceremóniát követően megjelent, a
holovíziós rendszeren keresztül, élő közvetítésben figyelhette az
eseményeket.

Márpedig ameddig az atlantisziak édességet majszolva a holovíziót

bámulták, a rabszolgák is szusszanhattak egy kicsit.

Breck apja épp ezen a békés délutánon, felesége és fia karjai között
szenderült jobblétre.

Breck úgy döntött, még néhány napig édesanyja mellett marad, hogy
társaságot és vigaszt nyújtson neki, majd visszatér szeretett Diantéjához. Az
esküvő másnapján érkező palotaőr azonban keresztülhúzta számításait.

– Amennyiben te vagy Breck – szólította meg az őr a pékségben sürgölődő

fiút –, neked szól őkirályi fensége, a trónörökös üzenete.

– Én vagyok Breck. Miféle üzenetről van szó? – vonta fel a szemöldökét a

tündér. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés kerítette hatalmába,
aminek semmi köze nem volt édesapja halálához.

– Őkirályi fensége megváltoztatta szolgálati beosztásodat. Őkirályi fensége

úgy tudja, apád haldoklik vagy már nem is él, ezért mostantól fogva ide
osztott be téged, anyád mellé.

– De… de hát én a hercegnő rabszolgája vagyok! Ő biztosan nem engedné,

hogy csak úgy eltávolítsanak mel… mármint, a fennhatósága alól!

– A változtatás a hercegnő tudtával és beleegyezésével történt – válaszolt a

palotaőr. – Mostantól fogva itt a helyed, és a lábadat sem teheted be a
palotába! És húzd meg magad, mert őfensége parancsára rajtad tartjuk a
szemünket! Tudjuk, hogy hajlamos vagy a zendülésre!

– Ez biztos valami félreértés! Dia… A hercegnő sosem egyezett volna bele

ilyesmibe! Kellek neki!
– Kellesz? – mérte végig becsmérlő tekintettel a férfi. – Ugyan mire?

Breck legszívesebben a pökhendi alak képébe vágta volna, hogy ő a

hercegnő személyes ágymelegítője, de tudta, hogy nem teheti.

– Senki sem tudja olyan ügyesen legyezni, mint én!

A palotaőr horkantott.

– Aha… hát úgy látszik, őfensége talált másik legyezőfiút a helyedre!

Becsüld meg az új helyedet, kevés rabszolgának adatik meg ilyen
kényelem! – Ezzel sarkon fordult, és a pékség gazdasszonya felé biccentve
kimasírozott a házból.

– Ez… ez nem lehet igaz! Biztos csak valami ostoba tréfa! A hercegnő nem
tenné ezt velem, hiszen… – Breck idegesen végigfuttatta ujjait rakoncátlan
vörös tincsein. Olyan volt ez az egész, mint valami rémálom. Hiszen
néhány napja még Dianté ígértette meg vele, hogy visszatér hozzá –

erre most ő maga tiltja el magától? De hát miért?

Breck gazdasszonyukra ügyet sem vetve viharzott le az alagsorba, és mire

anyja utolérte, már vörösek voltak az öklei, olyan hevesen püfölte a falakat.

– Fiam, Tündéranya szerelmére, mi ütött beléd?

– Ez tévedés, csakis az lehet! Vagy ha nem… hát akkor árulás!

Összeesküvés! Biztosan a bátyja műve! Ostoba ugyan, de van hatalma, és
mindig is szálka voltam a szemében! De nem tilthat el Diantétól!
Beszélnem kell Diantéval, és ha ő maga mondja, hogy látni sem akar többé,
akkor elhiszem, de addig nem!

– Breck, kisfiam, miféle beszéd ez? Mi az, hogy nem tilthat el a

hercegnőtől? Úgy beszélsz, mintha te és ő… mintha…

– Mintha szeretők lennénk? – kérdezte a fiú kihívóan.

– Tündéranyára, tartsd a szád! – szisszent fel az anyja, és sietősen becsukta

az alagsorba vezető
ajtót. – Ha meghallják, őrültnek nyilvánítanak, és a bányába száműznek
mindörökre!

– Csakhogy nem vagyok őrült, anyám! – csapott ismét a falra Breck.

– De… szóval akkor ti…

A fiú elmosolyodott. A mosolya egyszerre volt szomorú és büszke.

– Igen, anyám. Szeret, és én is szeretem.

– Akkor már értem, miért beszéltél róla korábban is olyan gyöngéden –

sóhajtott az asszony. –

De ugye tudod, hogy egy efféle kapcsolatból semmi jó nem származhat…

vagyis származhatott volna…?

– Tudom, hogy nem vehetem feleségül, anya! Tündér vagyok! Rabszolga

vagyok! Az atlantisziak szemében arra sem vagyok méltó, hogy a lába
nyomát megcsókoljam a porban, nemhogy az ajkait… és mégis, működött a
dolog! Titokban, állandó veszélyben, de működött, és boldogok voltunk!

Derry könnyes szemmel ingatta a fejét.

– Jaj, kisfiam! Te aztán tudod, hogyan kerülj bajba!

– Mindig is tudtam – villantott rá egy csibészes vigyort Breck. –

Utolérhetetlen vagyok a bajba kerülésben. És vállalom a kockázatot, hogy
ismét bajba kerülök, ha elmegyek hozzá.

– Fiam, mi jut eszedbe?!

– El kell mennem hozzá, anya. Sosem nyugodnék, ha nem tőle magától

hallanám, hogy többé látni sem akar! Tudni akarom, hogy kinek a műve ez
az egész áthelyezés! Nem élhetek kétségek közt!

– Ha elkapnak, megölnek, gyermekem! Nem akarlak téged is elveszíteni!

Breck odalépett az anyjához, és megölelte.

– Nem fogsz. Megígérem.

oOo

A mai Norvégia területén

Makariosz eltűnt. Dohnal épp hogy csak elszundikált egy kicsit attól a
furcsa nedűtől, amit az atlantiszi a közelben parkoló hajójáról hozott, és az
a nyavalyás emberpéldány kihasználta a bódulatát, és meglépett!

Annyiban Dohnal mindenesetre biztos volt, hogy foglya a repülő hajóval

nem szökhetett el, mert azt úgy kifosztották az elmúlt két hónapban, hogy
jóformán egyetlen ép alkatrész sem maradt benne. A tündér ezzel akarta
elejét venni, hogy az „ellenség” visszaszökjön Atlantiszra és árulkodni
kezdjen.

A hajó berendezéseit újrahasznosították a barlangban: Dohnal utasítására

Makariosz megmutatta neki, hogyan működnek az atlantiszi
csodaműszerek, és a tündér, aki sosem volt olyan vallásos, mint társai, nem
találta istenkáromlásnak, hogy Tündéranya könnyeit munkára fogják. Így
aztán a korábban spártai*** barlang egészen lakájossá vált, tele olyan
kényelmi berendezésekkel, mint az oreikhalosz-zenelejátszó és a holovízió.

Dohnal Makariosztól nemcsak az atlantiszi technológia alapjait, hanem az

atlantiszi írást is elsajátította. Mindezt a tudást a férfi nem önként és dalolva
adta át, hanem némi mágikus ösztönzésre, Dohnal azonban sosem
alkalmazta szívesen a hipnózis-bűbájt. Soha nem is próbálta meg
varázslattal megtiltani foglyának a szökést – egyrészt mert tudta, hogy az
működőképes repülő nélkül úgysem jutna messzire, másrészt pedig a mások
akaratával való játszadozás bűntudatot ébresztett benne.

Most azonban azért volt bűntudata, mert ostoba mód hagyta, hogy
Makariosz becsapja: az az édeskés, kellemes illatú ital**** ugyanis,
amelyet még hetekkel ezelőtt hoztak el a hajóról, de csak ma bontottak fel,
úgy fejbe kólintotta, hogy a fél napot végigaludta. Legalábbis a barlangból
kilépve a nap állásából arra következtetett, hogy nemcsak egy kicsit
szunyókált, hanem jó sokat.
Mielőtt kilépett volna a szabadba, szédelgősen végigjárta a barlangtermet és
az oda vezető folyosó minden szegletébe bekukkantott, hátha az atlantiszit
is kiütötte az ital, de sehol sem akadt rá. A Követ is megkérdezte a
szökésről, az pedig csak annyit felelt, hogy a „vendég” távozott, de azt már
nem tudta megmondani, hogy hova. Dohnal vádaskodó megjegyzésére,
miszerint a kristály igazán megpróbálhatta volna felébreszteni, azt a már-
már gúnyos választ kapta, hogy a Kő órákig villogott, de mindhiába, őre
ugyanis úgy aludt, mint akit fejbe vágtak.

Makariosz bizonyára pontosan tudta, milyen hatással lehet az ital az

emberre – és tündérre –, így ő maga csak mértékkel fogyasztott belőle,
majd, amikor Dohnal anélkül aludt el, hogy elhelyezte volna az este
szokásos szökésgátló bűbájokat a barlang kijáratánál, kilopózott a szabadba.

De hát mit remél, hova juthat a hajója nélkül? – dohogott magában a

tündér, ahogy kitrappolt a barlangból a hideg napsütésbe.

Hiába volt nyár, idefent északon, különösen a jégkorszak idején, ilyenkor is

hó és jég borított mindent. Még az a szerencse, hogy az elmúlt néhány
órában nem esett friss hó, így tündérünk könnyedén követhette a szökevény
lábnyomait.

Nemsokára elérte a kibelezett repülőt, de az atlantiszinak itt is hűlt helyét

találta (a szó mindkét értelmében, ugyanis a műszerfal maradványairól
jégcsapok lógtak). A lábnyomok azonban továbbra is szépen kirajzolódtak a
havon, s dél felé vezettek. Dohnalnak nehezére esett elképzelni, hogy mit
akarhatott idekint az ember, és miért kaptatott fel egy nagyobbacska
dombra.

A domb tetején egy hóbucka mögött végül megtalálta a választ – vagy

legalábbis egy részét. Sok kis részét.

Kezét a szájára tapasztva, hányingerével küszködve meredt a megcsonkított

holttestre, melynek leszakított jobb keze még mindig egy parányi
készüléket szorongatott. Valami adóvevő lehetett, már amennyire Dohnal a
„gyorstalpaló atlantiszi technológia kurzus” során szerzett ismeretei alapján
meg tudta ítélni. Lehet, hogy ez a készülék a barlangban nem működött
volna? Fel kellett ahhoz kapaszkodni vele egy magaslatra, hogy működjön?
Egyáltalán, honnan volt Makariosznak ilyen primitív külsejű adóvevője?
Azokhoz az atlantiszi kütyükhöz képest, amelyeket Dohnal eddig látott, ez
a készülék kimondottan kezdetlegesnek tűnt.

Dohnal büszke volt híresen jó memóriájára, és megesküdött volna rá, hogy

ezt a készüléket nem a hajóból távolították el. Egy másik adóvevőt
kiszereltek belőle, de azt a barlangban a holovízió audiotechnikájának
részévé alakították át. Akkor pedig csak az az egy magyarázat létezik, hogy
Makariosz ezt a műszert sebtében rakta össze, amíg ő alkoholmámorban
szunyókált. Bizonyára a kapkodásnak köszönhetően lett a készülék az
atlantiszi technológia szégyene, és Makariosznak azért kellett vele
átküzdenie magát a havon és jégen, hogy be tudja üzemelni.

A készülék maga is összelapult egy kicsit, és ha nemrég még működött is,

mostanra már biztosan nem volt benne élet. Akármilyen vadállat is lephette
meg idefent a szökevényt, alapos munkát végzett. Ha Dohnal nem
semmisítette volna meg „vendége” fegyverét, magával hozhatta volna
önvédelmi célból, és akkor talán nem feküdne itt vérbe fagyva. De a tündér
nem kockáztathatta, hogy az atlantiszi megtartsa a fegyverét, és egy éjszaka
álmában végezzen vele. Igaz, döbbent rá most, Makariosz akár meg is
ölhette volna, míg ő részegen fetrengett a barlang padlóján. De nem tette.

Valószínűleg nem akart ártani nekem, csak szabad akart lenni, gondolta
keserűen, miközben varázslattal megolvasztotta a havat, majd alatta a földet
is, és egy sírgödröt mélyesztett a talajba, melybe belelebegtette a
szétroncsolt tetemet. Szabad akart lenni, akár a testvéreim!

Hibásnak érezte magát az atlantiszi halálában, de tudta, hogy még nagyobb

hiba lett volna szabadon engedni, elvégre az a bizonyos Damianosz király,
akiről a férfi mesélt, akár ide is jöhetne, hogy őt is rabszolgává tegye.

Korábban már megfordult Dohnal fejében, hogy vajon ő miért nem

veszítette el az erejét, míg a többiek Atlantiszon igen. Még Makariosznak is
feltette a kérdést, aki úgy vélte, a király valószínűleg célzottan csak a
szigetre érkezett tündérek erejét rabolta el, hiszen Dohnal létezéséről nem
tudhatott. Dohnal pedig akkor tökélte el magában, hogy ha Damianosz
eddig nem tudott róla, hát ezután sem szerezhet róla tudomást.
Szomorúan ballagott vissza a barlangba a Kőhöz, amely ismét egyetlen
társa maradt.

oOo

Atlantisz szigete

Dianté azon kapta magát, hogy már órák óta hasztalanul próbál koncentrálni
az általa olvasott szövegre. Hiába tartott egy izgalmas regényt a kezében,
gondolatai folyton elkalandoztak, és minden alkalommal Brecknél jártak.
Hol lehet most? Mit csinálhat? Vajon nagyon dühös rá? Vagy csak
Nikiászra dühös? Pedig ha tudná, hogy mindez az ő ötlete volt, nem a
bátyjáé…! Persze, jobb is, hogy nem tudja meg.

Nikiász természetesen ugrált örömében, amikor húga bejelentette, hogy

meg akar szabadulni a rabszolgájától, de Dianté tudta, hogy ha fivére
ismerné a valódi indokot, már korántsem ugrálna –

inkább kristálylándzsástól lemasírozna a pékségbe, ahol Brecket

elhelyezték, és ezúttal nem bánna vele olyan kíméletesen, mint a kínzás
éjszakáján.

A hercegnő megborzongott. Nem akarta, hogy fivére tudomást szerezzen a

terhességéről, ugyanakkor szinte megkerülhetetlennek tartotta Nikiász
beavatását. Az ultrahang ugyan nem mutatott semmiféle rendellenességet,
de még olyan picinyke volt a magzat, hogy nem lehetett megállapítani,
vannak-e a hátán szárnykezdemények. Márpedig ha a gyermek szárnyakkal
jön a világra, csak a varázslat szabadíthatja meg őt tőlük.

Természetesen a kicsi mérete is gondot okozhat: hasznos ugyan, ha a

terhesség teljes ideje alatt parányi és észrevétlen marad, de ha megszületik,
és Dianté meg akarja tartani, nem nevelhet fel egy törpe gyermeket.

Hiába gondolta végig újra és újra, egyre biztosabb volt benne, hogy
kénytelen lesz elárulni bátyjának a titkot. A génmanipulációt úgyszólván ki
is zárhatta: közismert volt, hogy az efféle beavatkozás kockázatmentesen
csak mesterséges megtermékenyítés esetében hajtható végre, amikor az
utód még nem több néhány sejtnél, és még nem ültették be az
anyaméhbe.***** A terhesség folyamán már túl nagy a kockázat, hogy a
génmanipuláció során valami félresikerül. Az egyetlen megoldás tehát a
mágia marad, és mivel apjához semmiképp sem fordulhat, ismét csak
Nikiászra kell hagyatkoznia. Elhatározta hát, hogy harmadik kívánságát
csak akkor használja fel, ha már világra jött a gyermeke.

Szomorkásan elmosolyodott a felismeréstől, hogy minden kívánságát

Breckre „pazarolta”, vagy legalábbis őmiatta használta el, de egy pillanatra
sem merült fel benne, hogy a fiú ne érdemelné meg mindezt, sőt, még jóval
többet is.

Mintha csak a gondolataira válaszolt volna, Breck toppant elé a maga

három láb magas valójában.

Dianté elejtette a kristálykönyvét.

– Breck! Mit csinálsz te itt? És hogy jutottál be? – Az ajtó felé nézett, de az
csukva volt, és ha kinyílt volna, azt bizonyára meghallja.

– A szerelem szárnyakat adott – válaszolt a fiú. – Na jó, valójában a bátyád

adott szárnyakat, és amúgy sem tudok repülni velük, de érted, mire
gondolok… Felmásztam a szőlőindákon – bökött az erkély felé. – Le kéne
vágatnod őket, ha nem akarod, hogy gyanús alakok háborgassanak olvasás
közben… vagy éppenséggel kirúgott rabszolgák…

– Breck… – Dianté hirtelen azt sem tudta, mit mondjon.

– Miért, Dia? – lépett közelebb a fiú. – A bátyád ötlete volt, vagy a tiéd? Ha
a tiéd, miért küldtél el? Ha a bátyádé, miért egyeztél bele, hogy elküldjön?
Mit csináltam rosszul? Megbántottalak?

Felidegesítettelek? Vagy egyszerűen csak rám untál? Már nem szeretsz?

Dianté megszédült, és biztos volt benne, hogy ezúttal nem az állapota miatt.
Nem számított rá, hogy szerelme a tiltás ellenére belopózik hozzá – bár a
notórius szabályszegő Brecket ismerve számíthatott volna rá –, és most,
hogy a fiú szemébe nézett, képtelen volt válaszolni. Válasz helyett inkább
egy kérdés szaladt ki a száján:
– Mitől vagy véres? Megsérültél?

– Á, nem az én vérem – legyintett Breck. – Le kellett ütnöm egy őrt a

kertkapuban, hogy bejussak.

Az a palotaőr, aki a hírt hozta, azzal fenyegetőzött, hogy rajtam tartják a

szemüket, de elég gyatrán csinálják, mondhatom...

– Leütöttél egy őrt? – A hercegnő kétkedve mérte végig parányi szerelmét.

Breck morcosan csípőre tette a kezét.

– Nem néznéd ki belőlem? Kicsi a Breck, de erős!

Dianté minden idegessége ellenére elnevette magát, mire a fiú még

morcosabb képet vágott.

– Ez nem vicces! A szerencsétlennek csúnya púp nőtt a fején, nekem pedig

megfájdultak a bütykeim – mozgatta meg a jobb keze ujjait –, ráadásul
jelenlegi méretemben kicsit sem volt könnyű olyan magasra ütni, de
megtettem, érted, szivi. Úgyhogy most már ki vele, mi ez a hülyeség, hogy
nem fogadsz vissza?

– Breck, én… amikor elmentél, úgy láttam rajtad, hogy boldog vagy, hogy
visszatérhetsz a tiéid közé, és úgy gondoltam, hosszú távon csak mellettük
lehetsz boldog – rögtönzött Dianté.

Ugyanezzel érvelt bátyja előtt is: azt állította, csupán azért zárja ki az
életéből Brecket, mert a szívén viseli a fiú érdekeit. Ez félig igaz is volt,
mert valóban úgy érezte, Breck előbb-utóbb rájönne, hogy őrült
kapcsolatuknak nincs jövője, de nemcsak a fiú érdekét tartotta szem előtt,
hanem a sajátját és születendő gyermekéét is. – Könnyebb volt akkor
lemondani rólad, amikor nem voltál itt mellettem, hogy elgyengíts – tette
hozzá kelletlenül.

– Miből gondolod, hogy velük boldogabb lettem volna, mint veled? Hiszen
már beszéltünk erről, és megmondtam, hogy téged választanálak!
– Igen, de akkor is feltételes módban beszéltél, ahogy most is. Te sem vagy
biztos benne, hogy kihez húz inkább a szíved: hozzám vagy a népedhez!

– De még szeretsz, ugye? Ha a jelenlétem elgyengített volna, az azt jelenti,

hogy szeretsz!

Dianté felsóhajtott.

– Igen, Breck, szeretlek, de minden erőmmel azon leszek, hogy kiűzzem ezt
az érzést a szívemből.

Mert helytelen. Nem illünk össze.

– Persze, most éppen nem, mert tündérként túl kicsi vagyok ahhoz, hogy
kielégítselek, de lefogadom, hogy így is tökösebb vagyok az átlag
atlantiszinál, és ha a bátyád visszaváltoztat…

– Nem, Breck! – vágott a szavába Dianté. – Nem érted, hogy nem a dolog
fizikai vonatkozásairól beszélek, hanem... másfajtáról?

A fiú a szemét forgatta.

– Nem vagyok ostoba, Dia! Tudom, hogy te hercegnő vagy, én pedig

rabszolga! Tudom, hogy ember vagy, én pedig emberi alakban is csak
tündér! Tudom, hogy az egész világ ellenünk van, de ha szeretjük egymást,
akkor legyőzzük az akadályokat! Én hiszek benne!

Dianté most olyat tett, amit még soha: Breck szemébe hazudott. De csakis
az ő érdekében.

– Én nem hiszek benne. Eleinte ostobán reménykedtem, bár hinni akkor

sem igazán hittem…

és most már annyira sem. Nem menne nekünk, Breck, és hosszú távon
mindketten csak szenvednénk. Jobb ennek mielőbb véget vetni, amíg még
nem lesz túl fájdalmas.

– Miért, most talán nem fájdalmas? – kérdezte gúnyosan a tündér, majd egy
utolsó kísérletet tett szerelme meggyőzésére. – Én hiszek bennünk, Dia, ha
te nem is!

– Akkor egy bolond álmodozó vagy – válaszolt a lány –, de nekünk nincs

jogunk efféle álmokra.

Már így is túl sokáig áltattuk magunkat. Ideje leszállni a földre.

A tündér szárnyai olyan feketére váltottak, mint odakint az éjszaka, és

látszott rajta, nem sok hiányzik ahhoz, hogy elsírja magát. Dianté maga is a
könnyeivel küszködött. Legszívesebben visszavonta volna mindazt, amit az
imént mondott, és elárulta volna Brecknek az ő boldog-fájdalmas kis titkát,
de nem tehette.

– Megcsókolsz... még utoljára? – nyelt egyet a fiú. Nem sírta el magát, és

Dianté hálás volt ezért.

– Igen. – Letérdelt a szőnyegre, és ajkát gyöngéden a kicsiny

tündérajkakhoz nyomta. De csak egy pillanatra. Olyan rövid ideig, hogy ne
érezhesse át, mennyire más egy apró tündérrel csókolózni: hogy mennyire
megváltozott minden. – Poszeidón óvjon, Breck.

– Tündéranya áldjon, Dianté – felelt a fiú, és mielőtt a hercegnő

megkérdezhette volna, merre szándékozik távozni, visszarohant az erkélyre,
és a mélybe ugrott.

ooooOOOoooo

* Az atlantisziak „ultrahang-berendezése” jóval fejlettebb volt a miénknél,

ezért például arra sem volt szükség, hogy undorító, átlátszó trutyival kenjék
be a páciens vizsgálandó testrészét.

** Az atlantiszi hosszmértékegységek eltérnek a mienktől, de talán az angol

mérföld-yard-hüvelyk egységekre hasonlítanak leginkább, ezért maradjunk
annyiban, hogy míg mai felfogás szerint egy hüvelyk = 2,54 cm, egy
atlantiszi hüvelyk = 2,55 cm. Ez persze nem jelenti azt, hogy az
atlantisziaknak hosszabb volt a hüvelykujjuk, mint modern korunk
emberének.
*** A spártait természetesen ne szó szerint értsétek. Ekkoriban ugyanis
még nem léteztek görög poliszok, sőt, a görögök ősei sem vázafestéssel és
eposzírással foglalkoztak, legfeljebb a barlangok falára rajzolgattak.
Ellenben az olimposzi játékok elődjének tekinthető a megvadult mamut elől
való elfutás. Némelyek ezt akár maratoni távon is képesek – és kénytelenek
– voltak űzni.

**** Hiszitek vagy sem, a tündérek 15.000 évvel ezelőtt még nem ismerték
az alkoholt! A szeszfőzés azon kevés dolgok egyike, amit ők tanultak el
tőlünk, emberektől. Pontosabban szólva az atlantisziaktól, akik már akkor
nagyon értették a módját, hogy hogyan lehet piszkosul lerészegedni.

***** A hajdani atlantiszi technológia szerint legalábbis.

Tizennegyedik fejezet
Rémálom és ébredés

A mai Norvégia területén

Dohnalon erőt vett a búskomorság. Olyan jó volt, amikor két hónapig volt
kihez szólnia, és most ismét itt maradt egyedül, és egyetlen
„beszélgetőtársa” ismét egy darab kristály lett. Igaz, most már legalább
időnként hallgathatott zenét (nagyon élvezte az atlantiszi filharmonikusok
előadásait, de leginkább az a zenei irányzat jött be neki, amely modern
korunk pop opera stílusára emlékeztet). Makariosz hajójában akadt néhány
kristálykönyv és holonovella* is, de Dohnal jól tudta, hogy azok sem
tartanak ki a végtelenségig, és előbb-utóbb ismét megeszi majd az unalom.

Már előre unatkozott a gondolatra, hogy mi lesz vele, ha elfogynak az

olvasni- és néznivalók.

– Te meg mit hunyorogsz olyan jókedvűen, mi? – vetette oda a Kőnek, ami
szerinte túlságosan vidáman fénylett ahhoz képest, hogy ő, az őre, ilyen
pocsék hangulatban van. – Mintha nem lenne egy szál gondod sem a
világon! – folytatta Dohnal dühösen. Tisztában volt vele, hogy dühe sokkal
inkább Makariosz halálának szól semmint a Kő hunyorgásának, mégsem
volt itt más, akin haragját kitölthette volna. – Pedig bőven lenne min
aggódnod, tudod?! A testvéreim rabszolgák és elvesztették az erejüket, mi
pedig semmit sem tehetünk értük! Csak ülünk itt és egymást bámuljuk, és…
várjunk csak… – Eszébe jutott valami, ami eddig soha. Pedig olyan
kézenfekvő lett volna!

Te, ugrott oda a Kőhöz, és nyomta rá a tenyerét, nem tudnád visszaadni

testvéreiknek az erejüket?

A Kő válasza még sosem volt ilyen egyértelmű „nem”.

De hát miért nem?

Bár a kristály szavak nélkül kommunikált, és a tündér még mindig kissé
nehezen értette meg az üzeneteit, most azt kívánta, bár ne értette volna ilyen
tisztán. Pedig világos volt, mint a nap: a Kő értésére adta, hogy hatalmát
egymagában képtelen használni, csakis egy olyan tündér közreműködésével
varázsolhat, akinek tiszta a mágiája, vagyis aki még sosem használta azt
semmi rosszra. De hát én sem használtam még semmi rosszra az erőmet,
csinálhatnánk együtt, üzente a fiú, a Kő válasza azonban ismét kíméletlenül
egyenes volt. Az őr védencével mindössze egyféle mágiát hajthat végre:
olyat, amely a Kő védelmét szolgálja.

Ez hülyeség! – dohogott Dohnal. Mi az, hogy semmi másra nem

használhatlak, mint a saját védelmedre?

A Kő erre finoman valami olyasmit válaszolt, amely szavakra így

fordítható: „Az elődöd úgy látszik, tényleg rém szenilis volt már, hogy ezt
is elfelejtette elmondani neked! Még szép, hogy az én védelmem az
elsődleges, mégis, mire akarnál használni, kölyök? Neked az a dolgod,
hogy megvédj, nem hogy szórakozz velem!”

Miért, a tündérek erejének visszaadása talán szórakozás lenne? – kapta fel

a vizet Dohnal.

„Nem. De a szabály alól akkor sincs kivétel. Te csak a védelmemre

használhatod az erőmet.

A tündérek erejét csak akkor adhatnám vissza, ha egy másik tündérrel

működnék együtt –

olyasvalakivel, aki nem az őröm, de aki varázsolni tud.”

De hát rajtam kívül nincs más tündér, aki varázsolni tudna!

„Hát ez az…”

Dohnal frusztráltan lökte el magát a kristálytól. Ismét elege lett a Kő

brutális, tündértelen sztoicizmusából. Ez a mai nap duplán pocsék,
állapította meg magában: elvesztett minden reményt, hogy valaha is
normális élete legyen – akár neki, akár a népének.
oOo

Atlantisz szigete

Breck keze ösztönösen fonódott a szőlőindákra, és ahogy lefelé csúszott,

szinte zuhant, nem is értette, miért kapaszkodott meg egyáltalán. Hiszen
miért is akarna élni, ha egyszer Dianté ellökte magától? És mégis, az
életösztön erősebb volt benne, mint a fájdalom. Épségben landolt egy
bokorban, és csak az ágak közül való kikecmergés során szerzett néhány
karcolást.

Odafentről halk sikkantás jelezte, hogy Dianté halálra rémült vakmerő

akciója láttán. Breck felnézett, és bár az ablakon kihajoló lány arcvonásait
nem láthatta a sötét éjszakában, valahogy úgy képzelte, hogy szerelme
megkönnyebbülten mosolyog.

Csakhogy nekem már semmi dolgom a mosolyával, emlékeztette magát, és

elfordult, hogy a kapu felé vegye az irányt. Alig tett azonban harminc
lépést, amikor két palotaőr vetette rá magát.

– Megvan a mocsok! – kiáltott az egyik.

– Gyerünk, vigyük őfelsége elé!

Breck megpróbált szabadulni, de az atlantisziak erősen markolták a karját,

és könyörtelenül vonszolni kezdték az épület irányába.

Szándékosan nem tekintett fel még egyszer a hercegnő ablakára. Remélte,

hogy a lány visszatért a szobájába, még mielőtt őt elkapták. Fölösleges
lenne aggasztani. És ha úgyis meg akar halni, talán ez lesz rá a megfelelő
alkalom. Ha a király elé viszik, semmiféle életösztön nem mentheti meg.
Nem kapaszkodhat belé egy indába, sem pedig a hercegnő megmentő
kezébe. Ezúttal Dianté sem menthetné meg, mert ő maga nem akarja, hogy
megmentsék.

o
– Szóval beismered, hogy te ütötted le az egyik őrömet? – dörögte
Damianosz.

– Nincs értelme tagadni – vonta meg a vállát Breck. – Ritka béna őreid
vannak, ha egy aprócska tündér is elbánik velük!

– Ne tereld másra a szót, rabszolga! Miért jöttél ide? Mit akartál a

palotában, amikor a fiam és a lányom kitiltott innen?

A fiú tudta, hogy nem keverheti bajba Diantét azzal, hogy bevallja az
igazat. És ez a szemét királyutánzat amúgy sem érdemel mást, mint hogy a
képébe hazudjon.

– El akartam intézni még egy szökőkutat.

– Micsoda? – hördült fel Damianosz. – Még egyet?

– Aha – biccentett Breck. – Én robbantottam fel az elsőt. Nem tudtad? Ja,

persze, senki sem tudta…

– Te! Te… te… te kis szörnyeteg! Az a feleségem kedvenc szökőkútja volt,

és te leromboltad!

– Le. Most mondjam azt, hogy sajnálom? Nem mondom, mert nem
sajnálom – tette karba a kezét Breck. – És most mit csinálsz velem, felség?

A király ökölbe szorult kézzel, fogcsikorgatva méregette foglyát, és látszott

rajta, hogy legszívesebben egyetlen intéssel szétrobbantaná. De türtőztette
magát.

– Nagyon pimasz vagy. De majd én letöröm a pimaszságodat.

– Csak tessék. Kínozz halálra. Érdekel is engem!

– Szerintem érdekelni fog – válaszolt sötét tekintettel a király. – A

többiektől már majdnem mindent elvettem: a szabadságukat, az erejüket, a
röpképességüket… de megmaradt egy valami, amire büszkék lehetnek.
Legalábbis úgy hallottam, van valami, amire még mindig büszkék vagytok.
Breck kihúzta magát, és szárnyai a düh vörös színében villantak. Hát
persze, hogy volt valami, amire minden tündér büszke: sőt, két ilyen dolog
is létezett. Őseik hite és színváltós szárnyaik. A hit még élt a tündérek
lelkében, ha halványabban is, mint azelőtt. Breckben azonban már alig-alig
pislákolt valami abból, ami nem olyan régen még a világot jelentette
számára. A hitét tehát már nem vehetik el tőle.

– Látom, rájöttél – vetett rá átható pillantást Damianosz. – Megcsonkítottad

a feleségem emlékét.

Amilyen az adjonzeusz, olyan a fogadjzeusz. Őrök! A földre vele!

Ami ezután történt, örökre úgy maradt meg Breck emlékezetében, mint az a
néhány pillanat, amely alatt évezredeket öregedett. A kín, amelyet a
sikertelen szöktetés éjszakáján kellett elszenvednie, eltörpült ahhoz képest,
amin akkor ment keresztül, amikor szárnyai tövestül szakadtak ki a hátából.
Nem tudta, hogyan történt, de egészen más érzés volt, mint a
kristálylándzsa okozta, égető fájdalom. Megsemmisítő volt, olyan hirtelen
és felfoghatatlan, amilyet csak elsöprő erejű varázslat okozhat, s olyan
elviselhetetlen, hogy az agya az egyetlen megoldást választotta a
menekülésre: kikapcsolt, áldott sötétségbe küldve meggyötört gazdáját.

Amikor magához tért, a trónterem félhomályba burkolózott: az oreikhalosz

lámpák csak egészen halványan pislákoltak, és egy vékony alak hajolt fölé.
Tudta, ki az, de képtelen volt megmozdítani a száját, hogy kiejtse a nevét.

– Nemsokára elvisznek innen, vissza a városba – suttogta a jövevény –, de

meggyőztem az őröket, hogy adjanak nekem egy percet, mielőtt örökre
elvisznek. Hogy lehettél ilyen felelőtlen, Breck? Poszeidónra,
legszívesebben felpofoználak… de egy pofon már mit számítana ahhoz
képest, amennyire ez fájhatott… – Ekkor valami hozzáért a hátához a jobb
lapockája környékén, és ha Dianté nem szorítja a kezét a szájára, Breck
felüvöltött volna fájdalmában. Néhány pillanattal később a bal lapockája
környékén is ugyanazt a szúrást érezte, és nem tudta mire vélni. Azt pedig
még kevésbé tudta mire vélni, amikor a hercegnő finoman az oldalára
fordította, a keze pedig a rabszolga-tunikájában kezdett matatni, és valami
hűvös, aprócska tárgyat csúsztatott az ágyékkötőjébe.
– Itt nem fogják megtalálni – mormolta. – Vigyázz rá nagyon, Breck! Ez
egy gyógyító kristály.

Nektek tilos ilyeneket használnotok, de ha titokban tartod, sok társadat

mentheti meg. Most csak egy kicsit enyhíthettem vele a vérzéseden, de ha
hazaérsz, kérd meg anyádat, hogy használja.

Hamar rendbe hoz.

Ha hazaérek? Rendbe hoz?

Ő már sosem ér haza. Mert az ő hazája a messzi észak. Az ő hazája a

szabadság. És a szerelem.

Ezek nélkül örökre csak kitaszított lesz az idegenben, ahol már soha, semmi
sem hozhatja rendbe.

Sem gyógyító kristályok, sem varázslat.

Ismét lehunyta a szemét, és azt kívánta, bár ne élte volna túl.

De túlélte. Tündéri roncsként.

– Ölj meg – suttogta a lánynak. – Könyörgöm.

Dianté olyan hangot hallgatott, mint aki a hüppögését próbálja elfojtani.

– Sosem lennék rá képes. Élned kell, Breck. Élned, és elmondanod a

népednek, hogy ki kell tartanotok. Várjatok, és ne adjátok föl. Lehet, hogy
évszázadokba telik, mire szabadok lesztek, de mi néhány száz év egy olyan
hosszú életű fajnak, mint a tiétek? Legyetek türelemmel, és amíg vártok,
szaporodjatok. Minél többen lesztek, annál nagyobb eséllyel szabadulhattok
meg innen.

Érted, Breck? Élned kell, hogy átadd nekik ezt az üzenetet! Élned kell,
szerelmem. – Ezzel lehajolt, és ajkát a fiú izzadtságtól nedves halántékához
nyomta, majd felállt, és elsietett. Breck csak néhány pillanatig hallotta
léptei zaját, majd agya ismét jótékony öntudatlanságba küldte.
oOo

Hat és fél hónappal később

Mivel gazdasszonyuk valósággal rátapadt a holovízió képernyőjére, Breck

és anyja is megengedhette magának azt a luxust, hogy a háttérben, a földön
ülve nézze a trónörökös újszülött fiának bemutatási ceremóniáját. Nem
mintha Breck egy kicsit is kíváncsi lett volna Nikiász herceg porontyára, de
titkon azt remélte, az ünneplő családtagok között megpillanthatja Diantét.
Ha csak egy másodpercre is, de hadd lássa…

A palota erkélyén ott tolongott az egész királyi család. Legelöl a király, a fia
és menye állt, az ifjú asszony karjában pedig ott ficánkolt az egyhetes kis
herceg, akinek apja szerénytelenül a Héliosz nevet adta.

Breck hiába kereste szemével szerelmét, mert a király és az ifjú szülők

körül ott nyüzsögtek Megara hercegnő rokonai, s ha Dianté jelen is volt,
elrejtőzött a háttérben.

A fiút csalódottság töltötte el, hiszen hónapok óta csak erre a közvetítésre
várt, hogy végre újra lássa Őt.

Az elmúlt félév maga volt a pokol Breck számára. A háta ugyan hamar
meggyógyult a palotából kicsempészett kristálynak köszönhetően, mely
azóta sok beteg tündéren segített, de a lelki sebeire nem akadt gyógyír. Úgy
érezte, nem is annyira a testét csonkították meg, mint a lelkét. Csak azt
remélte, hogy Dianté nem szenved ennyire.

Az ünnepség rendületlenül folyt, s míg gazdasszonyuk az uralkodói

pompában gyönyörködött, Breck egyre jobban elkomorult. Csak nem esett
baja Dianténak – bármi, ami miatt távol kellett maradnia unokaöccse
bemutatási ceremóniájától?

Shanna, aki az elmúlt hónapokban gyakran látogatott el hozzájuk – Breck

véleménye szerint túl gyakran –, most is eljött, hogy velük együtt nézze
meg a kivételes esemény közvetítését. A fiú szinte tudomást sem vett a
jelenlétéről – menyasszonya akkor sem érdekelte, amikor éppen nem
Diantéra gondolt, most azonban csak a hercegnő járt az eszében.
És akkor megpillantotta őt. Hátul állt, s csak akkor vált valamelyest
láthatóvá, amikor a szertartás menete szerint Megara szülei vették át a
csecsemőt és emelték fel, ezzel hivatalosan is elismerve őt unokájukként.

Brecket megdöbbentette szerelme látványa. Dianté, bár most is gyönyörű

volt, alaposan kikerekedett. Nem volt kövér, de kedvesen gömbölyű lett,
amit Breck csak a szerelmi bánattal tudott magyarázni. Egyes nők állítólag
édességgel kezelik a lelki problémáikat.

Akkor hát neked sem volt könnyebb, mint nekem, gondolta szomorúan a fiú,
le sem véve szemét az ünneplők mögött félig-meddig rejtve maradt
hercegnőről. Mégsem látszol boldogtalannak…

Dianté arcán egy halovány, de őszinte mosoly játszott. Egy reményteli

mosoly. Egy pillanatra a „kamerába” mosolygott, és Breck úgy érezte, neki
üzen.

Aztán a mosolya fájdalmas fintorba torzult, és meggörnyedt, mire szinte

teljesen eltűnt a rokonok háta mögött.

Breck megdermedt ültében. Mi történhetett? Dia, kicsikém, mi baj?

A hercegnő előtt ismét összezárult az ünneplők tömege, elrejtve őt a

közönség szeme elől.

Breck ekkor érezte meg, hogy nézik.

Balra fordult, ahol Shanna ült mellette a padlón, és kutató tekintettel

figyelte.

– Mi van? – kérdezte a fiú. Alig sikerült erőt vennie hangja ideges

remegésén.

– Furcsán festesz – válaszolt a lány.

– Hogy festhetnék szárnyak nélkül?

– Nem arra gondoltam.

– Akkor talán a hajamra? – nyomott el egy feltörni akaró sóhajt Breck. A
„szárnyfosztását” követő

reggel, amikor tükörbe nézett, megdöbbenve tapasztalta, hogy vörös hajába

számos ezüst csík vegyült, és ez ellen a gyógykristály sem tehetett semmit.

– Nem. De tudod te azt jól – válaszolt durcásan a lány, és elfordult tőle.

Annál jobb, gondolta Breck. Utált Shannával beszélgetni, és remélte, hogy

majdani házasságuk alatt sem kell sokat társalognia vele. Csinál neki egy
gyereket, aztán annyi, hagyják őt békén!

Legszívesebben azt is megkerülte volna, de tudta, hogy az apjának tett

ígérete kötelezi a nősülésre, Dianté pedig azt akarta, hogy a tündérek
szaporodjanak. A maga részéről egy utód erejéig hajlandó lesz szaporodni,
de utána többet egy ujjal sem ér Shannához!

De mi lehet Diantéval? Jaj, Tündéranya, csak nem beteg?

oOo

– Jaj, ne sipákolj már annyira, képzeld csak el, milyen nehéz lehet azoknak
a nőknek, akiknek egy görögdinnye** méretű kölköt kell kipottyantaniuk,
nem egy sárgadinnye méretűt!

– Nem… érdekel… hogy másoknak mennyire rossz, amikor majd’ szétvet a

fájdalom! – zihálta Dianté.

– Hát, kicsikém, gondoltál volna erre akkor, amikor összefeküdtél azzal a

vörös hajúval! – csóválta a fejét Ofélia. – Jut is eszembe, mi lesz, ha a
gyereknek vörös a haja?

– Az kínos lenne – nyögte Dianté. – De a vörös hajat… át lehet varázsolni

szőkére. És szerencsére szárnyai biztos nem lesznek! Azt már régen…
kimutatta volna… az ultrahang!

Újabb fájás jött, ezúttal még rosszabb, mint az előző, és Dianté most volt
csak igazán hálás azért, amiért a bátyja annak idején mágikusan
hangszigetelte a szobáját, különben már az egész palota tudná, hogy
vajúdik, és akkor hiábavaló lenne minden igyekezete, hogy eltitkolja
állapotát.

Szerencsére apját kicsit sem zavarta, hogy lánya kikerekedett, hiszen

édesanyja, a néhai királyné is gömbölyded asszony volt, Nikiász részéről
pedig csak egy megjegyzésre futotta: „te hugi, de csöcsös lettél!”, és Dianté
morcos pillantására vigyorogva hozzátette: „de jól áll!”

Természetes, hogy apjukban, aki nem tudott Breckhez fűződő bűnös

viszonyáról, fel sem merült, hogy lánya várandós lehet, Nikiász pedig még
egy állapotos feleség mellett sem jött rá, hogy húga gömbölyödésének mi a
valódi oka. De talán pont azért, mert felesége, Megara, egy óriásbébinek
adott életet, és már a hatodik hónapban úgy festett, mint mások a
kilencedikben, Dianté pedig most, a kilencedik elején is csak annyira
kerekedett ki, mint egy átlagos nő a terhessége fele táján.

Most, ahogy két zihálás és nyögés között hálát adott Poszeidónnak a

hangszigetelésért, felidézte magában az azt megelőző éjszakát – a gyermek
fogantatásának éjjelét. Mert semmi kétsége nem volt afelől, hogy Breck
akkor adta neki ezt a kislányt, amikor olyan szenvedélyesen fejezte ki
háláját a tündérnép életkörülményeinek javítása érdekében tett
erőfeszítéseiért. Ez a gyermek egy hálaajándék, és Dianté elhatározta
magában, hogy ő is hálás lesz érte. Csak lenne már túl ezen az egész
tortúrán!

Jóval elmúlt éjfél, mire szenvedései véget értek, és kimerülten, de boldogan

szoptatta újszülött lányát.

– És most? – kérdezte Ofélia aggodalmas hangon.

– Most, dadus, ide kell hívnod Niket.

Ofélia ijedt pillantást vetett rá.

– A bátyádat? De hát…?

A hercegnő felnézett kislányáról, aki evés közben elaludt. Parányi volt, de

tökéletes: sehol egy vörös hajszál, sehol egy szárnykezdemény. Ha nem lett
volna feleakkora, mint egy átlagos újszülött, bárki embernek hitte volna. De
nem volt az. Nem teljesen. És Dianté tudta, mit kell tennie, hogy megoldja
ezt a problémát, és megtarthassa gyermekét. Hónapokig mást sem csinált,
mint tervezgetett.

– Ne aggódj, dadus. Tudom, mit csinálok.

oooooOOOooooo

* Az atlantiszi holonovellák leginkább modern korunk brazil

szappanoperáira emlékeztettek, így rendszerint igen sziruposak voltak, sok-
sok féltékenységgel, megcsalással és áskálódással. De ezekben legalább
nem volt minden szereplőnek négy-öt neve.

** Természetesen atlantisziul nem dinnyének hívták a dinnyét, pláne nem

görögnek.

Tizenötödik fejezet

Az utolsó kívánság

– Ez meg micsoda? – szisszent fel Nikiász, amikor az éjszaka közepén, fia

fárasztó bemutatási ceremóniáját, majd nehézkes elaltatási procedúráját*
követően Ofélia nyomában áttámolygott húga szobájába.

– Ezt úgy hívják, hogy gyerek – válaszolt jóindulatúan Dianté. – És

egyébként sem „ez”, hanem „ő”, sőt, neve is van. Dafnénak neveztem el.

– Daf... Dafnénak? Te... nevezted... el? De hát kié ez a gyerek? És mit keres
itt?

– Egy szegény kis árva, akit Ofélia talált odakint a városban. Valaki kitette
szegénykét, én pedig úgy döntöttem, hogy felnevelem.

Nikiász majd' összeesett ugyan a fáradtságtól, és ilyenkor még lassabban

forgott az agya, mint általában, de azért teljesen nem volt idióta.

– De hát mekkora ez a gyerek? Alig nagyobb, mint egy kismacska! Akkora,

mintha öt hónapra született volna, de megvan mindene! – Gyanakvó
tekintettel lépett közelebb. – Ha pedig nem koraszülött, és mégis ilyen
kicsi... akkor... – A gyerekről Diantéra nézett, majd ismét a gyerekre. –

Megölöm azt a rohadt rabszolgát!

– Nem, Nik, nem ölöd meg – közölte teljes magabiztossággal a lány. –

Emlékszel, mi volt az első

kívánságom? Senkinek sem hozhatod a tudomására, hogy mi történt köztem

és Breck között!

Márpedig ez a kislány annak a kapcsolatnak a gyümölcse. Egyébként bravó,

bátyus, már azt hittem, beveszed a szegény kis árváról szóló mesét...

A trónörökösnek dühösen megvillant a szeme.

– Lehet, hogy ostobább vagyok, mint te, de azért nem vagyok hülye! Most
már legalább értem, miért küldted el a vöröst! Nem azért, hogy jobb legyen
neki az övéi között, hanem hogy ne tudja meg, hogy felcsinált! És most
legalább már azt is értem, hogy miért lettek olyan nagyok a dudáid!

– Ja, igen, Nik – küldött bátyja felé egy angyalian ártatlan mosolyt Dianté
–, erről is beszélni akartam veled. Tudod, meg akarom tartani ezt a
gyereket, de apánknak beadom az árváról szóló mesét. Te pedig továbbra
sem árulhatod el neki az igazat, mert azzal megszegnéd az első

kívánságomra adott ígéretedet. Csakhogy, mivel a nép szemében nem én

leszek a szülőanyja, csak néha, titokban szoptathatom... a szoptatások nagy
részét másra kell bízni. Ha jól tudom, bájos nejednek bőven van teje, még
sok is.

– Azt akarod, hogy Atlantisz leendő királynéja egy mocskos rabszolga

kölykét szoptassa? – hördült fel a herceg.

– Nocsak, hirtelen milyen védelmező lettél Megarával szemben – jegyezte

meg gúnyosan Dianté.

– Eddig csak megvetésben részesítetted szegény lányt, lépten-nyomon

éreztetted vele, hogy csak a gyerek miatt vetted el... most meg hirtelen
fontos lett mint leendő királyné? Á, hagyjuk. A lényeg az, hogy igen,
elvárom, hogy Megara szoptassa a lányomat, de ezt nem tőled kívánom –

hangsúlyozta –, hanem tőle, és nem hiszem, hogy ellenkezni fog. Nagyon

meggyőző tudok lenni.

Nikiász dühösen dobta le magát egy karosszékbe.

– Még valami? Vagy képes voltál azért iderángatni hajnalok hajnalán, hogy
közöld velem, a nejem fogja szoptatni egy rabszolga fattyát?

– Természetesen nemcsak ezért rángattalak ide. Csak nem gondolod, hogy

apánk elé vihetem a gyermeket így, ahogy most van? „Kismacska”
méretben?

A herceg összevonta szemöldökét.

– Mit akarsz?

– Itt az ideje, hogy elhasználjam a harmadik kívánságomat. Azt akarom,

hogy varázslattal növeld meg Dafné testméretét, hogy úgy nézzen ki, mint
bármely újszülött. Ezen kívül azt akarom, hogy kapcsold ki a tündéri
génjeit.

– Hogy mit csináljak? – pislogott Nikiász.

– Jaj, nem lehet ennyire nehéz a felfogásod! Még hajnali kettőkor sem! Bár
nagyjából emberi külsővel rendelkezik, Dafné génjeinek fele mégis tündéri
eredetű. Ha nem is látszanak rajta tündéri vonások: nincs szárnya, és a haja
szőke, a leszármazottaiban ezek a látens tulajdonságok ismét dominánsakká
válhatnak.

– Direkt csinálod, ugye? Tudod jól, hogy mindig is utáltam a biológiát, és

egy szót sem értek ebből az egész tudományos blablából! – morogta a
bátyja. – Szóval azt mondod, hogy ha neki – vetett egy viszolygó pillantást
a húga karjában szunnyadó csöppségre – valaha is gyerekei lesznek, lehet,
hogy szárnyakkal születnek? Vagy... vörös hajjal?
– Bravó, Nik, mégiscsak megértetted a tudományos blablát! Igen, valóban
ez a helyzet, és ez az, amit mindenképpen meg kell akadályoznunk. Ki kell
kapcsolnod minden gént, amely a vörös hajért

– vagy bármely, a szőkétől eltérő hajszínért – felelős, valamint azokat,

amelyek a szárnyakért, a parányi testméretért és a varázsképességekért
felelősek.

– A varázsképességekért? De hát a tündérek már nem tudnak varázsolni!

– Most nem. De ki tudja? Egyszer talán újra tudnak majd. És jobb lesz, ha
Dafné utódaiban nem mutatkozik meg semmiféle tündérmágia. Nem
gondolod?

Nikiász elhúzta a száját.

– De. Igazad van. De fogalmam sincs, hogyan kell géneket kikapcsolni!

– Miért, azt talán tudtad, hogyan kell elvenni egy teljes nép varázserejét?

– Hát... nem.

– Na látod! Ráéreztél. Tudtad, hogy mit akarsz elérni, és erősen

koncentráltál rá. És sikerült. –

Dianté szomorkásan elmosolyodott. – Nem mondom, hogy örülök, hogy

elvettétek a tündérek erejét, ugyanakkor... ha nem vettétek volna el, ő most
nem lenne itt. – Gyöngéd puszit nyomott alvó kislánya homlokára, majd
ismét fivéréhez fordult. – Meg tudod csinálni, Nik. Csak koncentrálnod
kell.

– Megpróbálom, hugi. De nem szívesen.

– Nem is kell, hogy szívesen csináld, csak tedd meg. Ez az utolsó

kívánságom. Nincs több.

Nikiász erőtlenül felnevetett.

– Hála Poszeidónnak, hogy nincs!

o

A herceg csak röviddel napkelte előtt ért vissza a szobájába, és ekkor már
olyan fáradt volt, hogy alig állt a lábán. Az előző napi rongyrázás, majd
kisfia szokásos esti, órákig tartó bömbölése épp eléggé kimerítette, a hajnali
varázslás pedig az utolsó csepp erőt is kiszívta belőle.

Nem merte bevallani húgának, de jelenlegi állapotában nem biztos, hogy

tökéletesen sikerült a varázslat. Mindent beleadott, de elcsigázott agya nem
volt képes maradéktalanul kordában tartani a mágiát. Lehet, hogy itt-ott
becsúszott egy apró baki, de nyilván csak olyan kicsike, hogy az
elkövetkező néhány generációban biztosan nem mutatkozik meg. Mire
pedig megmutatkozna, sem ő, sem a fia, sem az unokái nem élnek már.
Akkor pedig minek aggódjon? Különben sem az ő baja az egész, hanem
Diantéé. Aggódjon érte ő!

Úgy dőlt be a hitvesi ágyba, mint egy darab fa, és alig vackolódott el a
takaró alatt, amikor a kis Héliosz panaszos sírása töltötte be a szobát.

– Drágám, felvennéd a kicsit? – motyogta a felesége. – Én még olyan fáradt

vagyok...

Nikiász belenyögött a párnájába. Csak egy dolog vigasztalta: ha a húgának

sikerül keresztülvinnie a tervét és megkapnia a kislány feletti felügyeleti
jogot, mostantól fogva neki is álmatlan éjszakái lesznek. De szép is a
káröröm!

oOo

– Fel akarsz nevelni egy gyereket, akiről azt sem tudod, kik voltak a szülei?

Dianté rezzenéstelenül állta apja tekintetét.

– Attól árva az árva, hogy általában nem tudni, kik a szülei, nem igaz?***

– De hát miért akarod felnevelni? Az árvaházban még bőven akad hely

ennek a kislánynak is! –

érvelt Damianosz.
– Csakhogy én egyből beleszerettem ebbe a picibe, amikor Ofélia idehozta,
és meg akarom tartani.

A király a dajkára pillantott.

– Hol találtál rá?

– A nővéremet látogattam meg az este, felség, és az ő házával szemben, egy

fa alá tették a kicsit. Csak nem hagyhattam ott sírni az éjszakában, az
árvaház pedig a város másik végén van…

idehoztam hát.

– És nagyon jól tetted – adta alá a lovat Dianté.

– Inkább szülnél egy saját gyereket ahelyett, hogy holmi idegen porontyot
pátyolgatsz! – morogta a király, de a lány már látta az arckifejezésén, hogy
kezd megenyhülni. Ez volt az ő szerencséje: mindig meg tudta puhítani az
apját.

– Nem áll szándékomban saját gyereket szülni, apám – közölte higgadtan.

A háta mögött Nikiász gúnyosan horkantott.

– Akkor sem, ha férjhez mész, lányom?

– Nem áll szándékomban férjhez sem menni, apám – válaszolt a hercegnő.

– Sem most, sem máskor. És nyilván… nem fogsz kényszeríteni, igaz?

A király összevonta szemöldökét, és úgy villogott a szeme, mint egy

sarokba szorított vadállaté.

Dianté ekkor már tudta, hogy nyert ügye van, és ezt ezúttal nem csak annak
a képességének köszönhette, hogy mindig oly könnyedén megpuhította
sziklakemény apját, hanem annak is, hogy apja sok-sok éve tett egy ígéretet
az anyjának. Szavát adta, hogy közös lányukat sosem fogja akarata ellenére
férjhez adni. A királyné nővéreit ugyanis egytől-egyig olyan férfiakhoz
adták hozzá, akiket nem szerettek, s ő annyiszor hallotta nővéreit
boldogtalanságukra panaszkodni, hogy úgy döntött, a lánya nem járhat így.
Nem volt nehéz kieszközölnie Damianosz ígéretét Dianté jövőjét illetően,
hiszen nála ügyesebben senki sem tudott játszani a férfi szívének húrjain.

– És ezt a gyermeket is egyedül, férj nélkül akarod felnevelni? – kérdezte a

beletörődöttek fáradt közönyével a király.

– Miért ne? Az egész világ tudni fogja, hogy nem az én gyermekem, csak
puszta szívjóságból vettem magamhoz – válaszolt a lány.

Nikiász ismét horkantott, mire Dianté finoman hátrarúgott, és bátyja

szisszenéséből ítélve a sípcsontját találta el.

– Tehát szűzen akarsz meghalni? – ingatta a fejét a király.

– Mindjárt megnyílik alattad a padló – suttogta Nikiász, majd sietősen

hátralépett, nehogy a húga ismét sípcsonton rúgja.

– És ha igen? – húzta ki magát Dianté. – Nem látom be, mi jó van abban, ha

az ember lányának egy kolbászt nyomnak a lába közé… ettől az élménytől
inkább megkímélném magam. Nos, apám, megengeded, hogy felneveljem a
kislányt? Megara már vállalta, hogy szívesen táplálja Héliosz mellett,
hiszen bőven van teje. – Felvette legbájosabb kiskutya-tekintetét. – Igent
mondasz? Igen?

A király lemondóan sóhajtott.

– Csak ha nem állsz elém több ilyen bolondsággal… ezentúl csak

macskákat fogadhatsz örökbe, megértetted?

– Igen apám! Köszönöm! – ujjongott Dianté, és viharos ölelésben

részesítette a királyt. Ha jól emlékezett, legalább tíz éve nem ugrott így a
nyakába, de most minden ölelést megérdemelt az „öreg”, hiszen
megengedte neki, hogy felnevelje a lányát. Breck lányát.

Gondolatban bocsánatot kért Brecktől a nemi szervére tett lekicsinylő

megjegyzésért, majd Oféliához fordult, és gyöngéden átvette tőle a babát.

– Poszeidón hozott közöttünk, Dafné hercegnő.

Már csaknem kiért a trónteremből, amikor apja utána szólt:

– De ez tényleg az utolsó! Még egy őrültségre nem veszed rá szegény vén

apádat!

Nem is kell, gondolta elégedetten Dianté. Elvégre minden őrültségre csak

Breck miatt vette rá a családtagjait, és több őrültséget úgysem követ el a
fiúval kapcsolatban. Ez volt az utolsó.

– Remélem, elégedett vagy magaddal – jegyezte meg Nikiász, amikor a

trónteremből kiérve csatlakozott hozzá.

– Igen, határozottan – szegte fel büszkén a fejét a hercegnő.

– Becsaptad apánkat, a nejemet, az egész atlantiszi társadalmat, és mindezt

egy nyavalyás rabszolga miatt!

– Mindezt egy olyan férfi miatt, akit szeretek – válaszolt a lány egy
pillantásra sem méltatva fivérét

–, és akit halálom napjáig szeretni fogok.

– Akkor van számodra egy jó hírem: úgy látszik, mindketten bele fogtok
hülyülni ebbe a fene nagy szerelembe!

Dianté megtorpant.

– Ezzel meg mit akarsz mondani?

Nikiász gunyorosan elmosolyodott.

– A kolbászos fiú itt járt tegnap éjjel. Pontosabban szólva a kapunál. A

palotaőröktől tudom, hogy könyörgött nekik, hogy engedjék be, vagy
legalább árulják el neki, hogy vagy, mert látta a holovízión, hogy a
ceremónia alatt rosszul lettél.

– Látta?
– Nem tudom, pontosan mit látott, nekem nem tűnt fel, hogy bármi bajod
lett volna – vonta meg a vállát a herceg.

– Azt nem csodálom. Ugyan, mit veszel te észre, Nik? Sokszor azt sem
látod meg, ami az orrod előtt történik! De ez is legalább azt bizonyítja, hogy
ő jobban szeret engem, mint bárki a világon.

Mert ő, ha csak egy pillanatra láthatott is, észrevette, hogy fájdalmaim

vannak, míg titeket úgy elvakított a kis Héliosz ragyogása, hogy semmi
mást nem láttatok rajta kívül. Nem mintha hibáztatnálak érte… most már
tudom, milyen az, ha az embernek gyereke van – nézett le a karjában
szundikáló Dafnéra. – Mostantól fogva nekem is ő a világ közepe.

Nikiász olyan arcot vágott, mint aki nem érti, miről beszél a húga. Dianté
azonban nagyon is értette fivére értetlenségét: Nikiász csak az előző nap
rajongta körül örökösét, hiszen a kamerák előtt el kellett játszania a szerető
családapát, a szíve mélyén azonban még túlságosan gyerek volt, túlságosan
felelőtlen ahhoz, hogy jó apa legyen. A lány félt, hogy talán sosem jön el az
az idő, amikor bátyja igazi apaként viselkedik majd.

– Még mindig jobb, hogy ő a világod közepe, mintha még mindig az apja
lenne az! – vetette oda Nikiász, majd sarkon fordult és elsietett.

Nem értesz te semmit, gondolta Dianté, és még szorosabban magához vonta

kislányát. Breck mindig a világom közepe lesz, akár itt van velem, akár
nincs.

oooooOOOooooo

* Atlantiszon az volt a szokás, hogy a csecsemők, akár egyszerű parasztok

gyermekei voltak, akár a királyi páré, életük első évében szüleik közvetlen
közelében aludtak. A pszichológusok** szerint ugyanis ez jótékony hatással
volt a babákra.

** Igen, Atlantiszon pszichológusok is voltak. Voltak továbbá ügyvédek,

bankárok és adótanácsadók is. De valóságshow-szereplők nem. Az utóbbi
emberfajta nem belőlük, hanem a kontinensen élő vadakból alakult ki jó
tizenötezer évvel később.
*** Atlantiszon ritkán jutottak árvaságra a gyerekek, hiszen sosem
háborúztak más népekkel (nem is lett volna fair lézerrel lerohanni a
kőbunkós vadakat), saját társadalmukon belül is csak ritkán törtek ki
konfliktusok, betegségek pedig még annál is ritkábban tizedelték őket,
hiszen az oreikhaloszok szinte minden fizikai bajra megoldást nyújtottak.
Szinte. Így aztán jobbára csak akkor árvult el egy-egy gyerek, ha mindkét
szülőjét egyszerre érte halálos baleset (Első Atlantisz fennállásának
százezer éve alatt mindössze tizenhat ilyen esetet regisztráltak), vagy ha az
anyja

– általában egy szende leányanya – titokban szült, majd kitette az utcára.

Történetünk idején Atlantiszon egyetlen árvaház működött csak, és
mindössze tizenegy gyermeket nevelt, ilyen alacsony volt a szolgáltatásai
iránti „kereslet”.
Tizenhatodik fejezet
Rohan az idő…

Tíz évvel később

Dianté félelmei nem voltak alaptalanok, amikor arra gondolt, hogy bátyja
talán sosem nő fel a felelősségteljes apa szerepéhez. Egyrészt azért nem,
mert az esküvőjét követő években sem volt képes megkomolyodni, és
húgának tett ígérete ellenére is gyakran vitte rossz útra egy-egy csábító női
szempár, másrészt azért nem, mert nem élt elég sokáig ahhoz, hogy
megkomolyodhasson.

Héliosz herceg nemrég töltötte be tizedik esztendejét, amikor apja az épp

aktuális szeretője szórakoztatására bravúros ugratást kísérelt meg az
Atlantiszon ritkaságnak számító szilaj paripák egyikével, és olyan
szerencsétlenül zuhant le az állat hátáról, hogy nyakát törte. Az efféle
sérüléseken még az oreikhaloszok ereje sem segíthetett, mint ahogy nem
sokat tehetett a beteg szív gyógyítására sem. A szívproblémák azon
betegségek közé tartoztak, amelyek ellen még a fejlett atlantiszi tudomány
is csak küzdeni próbált, hol sikeresen, hol teljes kudarccal.

Damianosz király szíve felesége elvesztése óta gyakran rendetlenkedett, s

fia halálhíre hallatán végleg felmondta a szolgálatot.

Amikor Diantét és Hélioszt magához hívatta, már alig volt benne élet – de
arra még képes volt, hogy utolsó szavaival is ártson a népnek, melynek
szabadulását Dianté csakis az ő halálától remélhette.

– Héliosz… unokám… jöjj, ülj le ide mellém – mormolta a király, és a

kisfiú engedelmesen helyet foglalt haldokló nagyapja ágya szélén. –
Héliosz… apád meghalt, és nemsokára én is követem őt.

De te… még túl fiatal vagy ahhoz, hogy egyedül uralkodj… ezért, amíg fel
nem nősz… nagynénéd lát majd el tanácsokkal.
Dianté levegő után kapott. Apja majdhogynem királynővé nevezte ki őt az
imént – de csak majdnem. Ennek azonban elegendőnek kell lennie ahhoz,
hogy véghezvigye, amire olyan régóta vágyik! Héliosz jólelkű és
befolyásolható gyermek, hát ráveszi majd, hogy adja vissza a tündérek
szabadságát, s ha már elég idős és erős lesz hozzá, a varázserejüket is.

– Héliosz… meg kell ígérned nekem valamit – folytatta elhaló hangon a

király. – Nem… ne is ígérd…

esküdj.

– Esküszöm… de mire, nagyapa?

Damianosz erőtlenül kinyúlt, és megszorította a trónörökös kezét.

– Soha… soha nem szabadíthatod fel a tündéreket… és a varázs… a

varázserejüket sem adhatod vissza nekik. Megértetted? Héliosz, esküdj
meg… hogy nem fogod!

Dianté lehunyta a szemét. Legszívesebben sikított volna tehetetlenségében,

hiszen apja épp most fosztotta meg a lehetőségtől, hogy a kisfiúból
tisztességes királyt faragjon.

– Esküszöm, nagyapa – válaszolt a gyermek.

– Héliosz… a saját fiadat is meg kell esketned ugyanerre – rebegte a király.

– És neki is az övét.

Esküdj meg… hogy továbbadod az esküt! Esküdj meg!

Dianté a tenyerébe vájta a körmeit, és vadul küzdött a könnyek ellen. Ha

eddig volt is benne egy kevés szeretet és megértés az apja iránt, azt
Damianosz az utolsó kívánságával sikeresen kiölte a szívéből.

– Esküszöm, nagyapa.

Amikor a király utolsó lélegzett, Dianté nem érte sírt, hanem egy népért,
amely már sosem lesz szabad. És különösen egy fiúért, akit élete végéig
gyötör majd a bűntudat egy szétrombolt szökőkút miatt. Mint tizenegy
évvel korábban a szökőkút, most Dianté álmai és reményei is millió apró
szilánkra törtek.

oOo

Tizenegy évvel később

Az egész város felbolydult: ilyen nagyszabású ünnepségsorozatot

évszázadok óta nem látott Atlantisz szigete, pedig mindig bőven akadtak
koronázások, eljegyzések, királyi esküvők és trónörökös-bemutatási
ceremóniák, melyek közvetítésein élvezettel legeltethette szemét az
atlantiszi nép. Ez a mostani azonban minden eddigit felülmúlt – legalábbis
Breck úgy hallotta a helyiektől, hiszen ő és a népe még csak huszonkét éve
érkezett rabságuk helyszínére, így nem volt összehasonlítási alapja.

Ez az újabb királyi bolondság is mindössze azért érdekelte, mert a

holovíziós közvetítés ismét esélyt adott arra, hogy pár percig láthassa
imádott hercegnőjét.

Tisztában volt vele, hogy Dianté most már a negyvenes éveiben jár, s mint a
negyvenes nők általában, bizonyára még mindig csinos, de már nem olyan
bájos és hamvas, mint hajdan volt.

Mivel Héliosz herceg koronázása óta nem volt olyan horderejű királyi
családi esemény, amelyet hosszasan közvetített volna a holovízió, Breck
egy virtuális pillantást sem vethetett szerelmére, így az emlékezetében
Dianté még mindig akként a gyönyörű fiatal lányként élt, aki legelső

találkozásukkor ledobta előtte a ruháit.

Ahogy az ifjú tündér Atlantisz utcáit rótta egy zsák liszttel a vállán
(legalább ennyi jó származott szárnyai elvesztéséből: könnyebben cipelte a
liszteszsákokat a pékségbe, ahol dolgozott), egyszer csak megtorpant egy
sarkon.

Egy hatalmas hirdetőtábláról mintha Dianté nézett volna le rá – de nem,

mégsem ő volt. Talán csak a mosolya hasonlított rá, de a szeme sarkából,
félig odafigyelve, Breck azt hitte az imént, hogy őt látja – valószínűleg
azért, mert szakításuk óta minden szép, szőke atlantiszi lányban őt látta.

Ez a lány azonban, aki a holovízión unásig mutogatott ifjú királlyal együtt

szerepelt a hirdetőtáblán, másért is ismerős volt Brecknek, nemcsak a
mosolyáért. De nem tudta volna megmondani, miért.

– Igazi szépség a hercegnő, mi? – szólította meg őt futtában egy

tündértársa, aki egy közeli fafeldolgozó üzembe tartott léceket cipelve.

– A hercegnő? – vonta össze szemöldökét Breck. Hát persze, sok-sok évvel

ezelőtt az a pletyka járta, hogy Dianté hercegnő, valami hirtelen támadt
anyai ösztöntől vezérelve örökbe fogadott egy árva kislányt. Bizonyára ez a
lány lesz az, a kettejük közötti halovány hasonlóság pedig nyilván csak a
véletlen műve.

Ekkor olvasta el a feliratot a táblán szereplő fiatalok fölött: „Atlantisz népe

sok boldogságot kíván Héliosz király őfelségének és Dafné hercegnőnek,
leendő királynénknak”.

Hát persze, az ifjú pár, gondolta keserűen Breck, és el is fordult volna a

táblától, amikor közeledő

édesanyján akadt meg a pillantása. Az asszony odalépett mellé, és egy

hosszú pillanatig a hirdetőtáblát vizslatta.

– Szép pár – jegyezte meg, és a fiára mosolygott.

Brecket hatalmas arculcsapás erejével érte a felismerés.

Az anyja szeme. Az ő szeme. Hát ez volt az a másik dolog, ami annyira

ismerősnek tűnt a hercegnőben!

Tekintete villámgyorsan suhant vissza a hirdetőtáblára, ahonnan ugyanaz a

tengerzöld szempár nézett le a járókelőkre, amely édesanyja arcában
ragyogott – melyet ő maga is anyjától örökölt, s amelyet ez a lány…

Nyelt egyet.
– Csak nem hitted, hogy valóban örökbe fogadta azt a kislányt? – kérdezte
szomorkás mosollyal Derry.

– De… de hát… anya! – motyogta Breck.

– Rosszul lett azon a ceremónián, emlékszel? És te annyira megijedtél,

hogy addig nem tágítottál a palota kapujától, amíg nem közölték veled,
hogy semmi baja. Alig néhány napra rá terjedt el a hír, hogy örökbe
fogadott egy gyermeket. A véletlen műve lenne?

A fiú szólni sem tudott.

Édesanyja gyöngéden megszorította a vállát.

– Nagyon szép gyerek. Vagyis… felnőtt. Büszke lehetsz rá.

Breck nem tudta, meddig állt még némán a hirdetőtábla előtt, és csak itta,
itta a látványt. Dafné látványát, aki félig Dianté volt, félig ő, de hála
Tündéranyának, sokkal inkább atlantiszi, mint tündér. Sőt, ha jobban
belegondolt, egyetlen tündérvonást sem vélt felfedezni a szépséges arcon.

Minél tovább nézte azonban a lányt – a saját lányát –, annál inkább

hatalmába kerítette a kétségbeesés és a bűntudat. Mert az elmúlt
évtizedekben mást sem csinált, mint titkon szervezkedett és lázított. Hiába
próbálta Damianosz őrsége szemmel tartani, sikerült kijátszania őket.
Finoman és türelmesen, társait is türelemre intve, de mégiscsak lázított.
Lázított azzal, hogy szaporodásra buzdította testvéreit, s lázított azzal is,
hogy átadta nekik Midhir és Morrighan utolsó üzenetét. Óva intette azonban
népét az oktalan, megfelelő tervezést nélkülöző szökési kísérletektől, és a
csendes kivárásra biztatta őket. Akárhogy is nézte most, amit az elmúlt
években művelt, az az atlantiszi rendszer, az atlantiszi királyi család elleni
áskálódás volt. Afféle áskálódás, amely Dianténak magának nem árthatott –
ha ártott volna, Breck talán sosem próbálkozik ilyesmivel –, de hosszú
távon árthat a jövendő atlantiszi királyoknak. A királyoknak, akik – ha
Dafné termékenynek bizonyul – Breck leszármazottai lesznek.

Mindent, amit eddig tett, a népéért tette, de – most már tudta – az utódai
ellen cselekedett.
Vajon, ha mindvégig tudott volna apaságáról, ez megakadályozta volna
abban, hogy elnyomóik ellen szervezkedjen? Csak azért, mert egy nap talán
az ő unokája ül majd Atlantisz trónjára?

Szóval ilyen érzés, amikor a tündérfia meghasonlik önmagával…

Breck visszapislogott egy könnycseppet. Nem fog sírni. A mai nap az

ünneplésé, hiszen a lánya férjhez megy, és állítólag szerelemből házasodik.
Neki megadatik az, amiről szerencsétlen szülei még csak nem is
álmodhattak.

Breck nem tudta, képes lesz-e ezek után folytatni a csendes bujtogatást.
Valószínűleg nem. De talán mindaz, amit eddig megosztott
tündértestvéreivel, elegendő magnak, amelyből a növények már maguktól
szárba szöknek. S ha nem, hát lesznek mások, akik helyette öntözik majd
azokat a magokat.

Haloványan visszamosolygott a hirdetőtáblán, számára elérhetetlen

messzeségben mosolygó Dafnéra.

– Tündéranya vigyázzon rád, kicsikém.

Tizenhetedik fejezet
A kristályok üzenete

10.800 évvel ezelőtt

– Hogy nézzük végig ezt a sok szemetet?! – dohogott Linosz, a királyi

palota főkönyvtárosa, és a háta mögé hajított egy kicsorbult oreikhalosz
táblát, amelyről sérülése miatt valószínűleg már évszázadokkal korábban
törlődtek az adatok. – Ez évekbe telhet! Őfelségének is jó ötletei vannak,
mondhatom!

– Ugyan, csak nem azt akarod mondani, hogy nem találsz kihívást abban,
hogy végignézegess százhuszonháromezer-ötszázhetvenkilenc kötetet? –
ugratta Hilárion, a segédje.

Linosz csak egy morcos pillantásra méltatta, és kézbe vette a soron

következő kristálytáblácskát.

Már egy hete dolgoztak rendületlenül, és eddig mindössze ezerkilencszáz-

hatvannégy táblát sikerült rendszerezniük. Még hátravolt
százhuszonegyezer-hatszáztizenöt.

– Na, azért ne vágj már ilyen savanyú képet, nézd a jó oldalát! Tegnap
például a kezünkbe akadt az a képzőművészeti könyvecske a sok meztelen
női szoborral… azelőtt meg az a hülyetündéres viccgyűjtemény…

Linosz ügyet sem vetett beosztottjára, csak magában motyogva folytatta a

munkát.

– Már megint egy filozófiai értekezés… halál unalmas… ez meg itt arról
szól, hogyan zsákmányoljuk ki a kontinens vadembereit a lehető legkisebb
kárt okozva… komolyan mondom…! – fecserészett tovább Hilárion, majd
egy percre elhallgatott, s a könyvtárra áldott csönd borult – Linosz szerint
sajnos nem elég hosszan. – Hopp, főnök, ez érdekes lehet! – nézett fel
hirtelen a kezében tartott táblácskáról az ifjabb könyvtáros. – Ezt hallgasd
csak, valami herceg írhatta iszonyú régen, és szerintem vagy be volt lőve,
vagy ivott, vagy… nem is tudom, de még helyesen írni sem tudott!

– Nem érdekelnek holmi analfabéta* hercegek – morogta a főkönyvtáros, és

már bele is temetkezett volna a soron következő kristálykönyvbe, de
beosztottja tovább erősködött:

– Na mibe fogadunk, hogy érdekelni fog? Ezt hallgasd meg! Vagyis nem…
inkább olvasd, úgy hatásosabb!

Linosz semmi jóra nem számított Hilárion széles vigyora láttán, mégis
átvette az oreikhalosz táblácskát, és olvasni kezdett.

„ Én Nikiász hercg most megosztom a világal hogy a hugom az a riherongy

mit tett velem meg mindenkivel. Mer átverte egész atlantiszt és közbe aszt
hiszi ám hogy milyen nagyon okos. Pedig csak egy nyavajás szajha aki
összefekütt egy hülye tündérrel. És jácca a szüzet meg minden! De nem ez a
lényeg nem ám hanem az hogy szúrt ki apánkal meg velem.

Szóval volt egy másik hülye tündr aki annyira szenillis volt hogy elárulta
apánknak hogy van nekik (mámint a tündéreknek) egy varászköve amit
régen ő örzött. Egy olyan kő ami az összes tünér varázserejéjér felelös. És
amedig ez a kő letezik addig a tündérek ereje is létezik csak vissza van fogva
mer apánk varázsereje visszafogja. Szóval csak akor pusztithannánk el
végleg az erejüket ha a követ is kicsinánánk. A kő valahol északon van ahol
piszok hideg van, de Praxisz volt ollyan ügyes hogy feltálalt vmi masinát
amivel rá lehet taláni a varázsizéket követve. A hugom meg aki szerelmes
abba a hülye tündérbe nem akarta hogy a tündéek köve elpusztujon ezér azt
követelte tőlem már nemtom hanyadik kivánságként hogy törüljem ki
mindenki agyábol a követ, mármint hogy létezik. Nekem meg meg kellet
csinlnom mert kötött az adott szavam. Meg ahhoz is kötött hogy ne csinájam
ki én magam a követ. Szoval mostan se a tünderek se az atlantisziak nem
emlékszenek a köre csak én egyedül mert, nem tudtam törölni a saját
agyambol, na! De ha eccer valaki elolvassa ezt a fejjegyzést talán megin
mindenki emlékszeni fog a kőre és elmegy hogy elpusztícsa. Remélem.
Utálom a tündéreket föleg azt amelyik dugja a hugomat.”

– No, mit gondolsz? – kérdezte somolyogva Hilárion.

– Azt, hogy ez vagy valami silány hamisítvány, vagy az a Nikiász herceg,
ha létezett egyáltalán, nem volt normális.

– Szerintem csak részeg volt. De nem is igazán ő izgat engem, hanem a

húga – mozgatta meg a szemöldökét Hilárion. – Egy hercegnő, aki egy
tündérrel kufircol? Egyáltalán, mekkora lehetett az a tündér odalenn? Vagy
pont az őfélére mondják azt, hogy kis ember nagy bottal jár? Akarom
mondani, kis tündér?

Linosz ingerülten legyintett.

– Nem hiszem, hogy bármi alapja lenne ennek a zagyvaságnak…

– És ha mégis? Utána kéne néznünk… legalább azt ki kéne deríteni, hogy

létezett-e bármiféle Nikiász herceg!

– Ezt elég könnyen megtehetjük – sóhajtott a főkönyvtáros, és pillanatok

alatt megkereste a számítógépes rendszerben az „Atlantisz története az
ősidőktől napjainkig” c. kötetet, s a rendszerszáma alapján rövid keresgélés
után rá is lelt egy közeli polcon. A szövegen belül is lefuttatott egy keresést
a „Nikiász” névre, és egyből megtalálta a vonatkozó bejegyzést.

– Hiszed vagy sem, ez a Nikiász a Nagy Damianosz király fia volt.

– Tényleg? Akkor miért nem hallottunk róla soha semmit? – kérdezte

flegmán Hilárion.

– Nyilván azért, mert nem élt elég ideig ahhoz, hogy király legyen –
válaszolt Linosz. –

Harminchárom évesen lovasbalesetben halt meg. Lánytestvérről semmit

sem említ a könyv, úgyhogy az a hercegnő nyilván nem lehetett valami
fontos történelmi alak.

– Ja, de volt egy tündér, akinek nagyon is fontos volt! – kacarászott

Hilárion.

A főnöke a mennyezetre emelte a tekintetét.

– Hát persze, hogy téged csak a hercegnő érdekel!

– Miért, mi érdekeljen még?

– Például az, fiacskám, hogy ha igaz az, amit Nikiász herceg itt leírt –
bármily képtelenségnek is tűnik –, akkor lehet, hogy népünk veszélyben
van.

– Veszélyben lennénk? – legyintett Hilárion. – Ugyan, hiszen a rabszolgák

nem tudnak varázsolni!

Jut is eszembe… pontosan miért is vette el az erejüket a Nagy Damianosz?

Miért csinált rabszolgát belőlük? Egy kicsit ködös nekem ez a rész…

Linosz visszatette a történelemkönyvet a helyére.

– A legtöbben úgy hiszik, a tündérek csínyei miatt tette, mert a kis

mitugrászok túl szertelenek voltak, idegesítették a királyt és a népet.

– A legtöbben úgy hiszik? – vonta fel a szemöldökét a segédje. – És hogy

hiszi a kisebbség?

– Mi nem hisszük, hanem tudjuk – felelt hűvösen Linosz –, mert mi még

tisztességesen megtanultuk a történelmet.

– Aha… – Hilárion látványosan ásított, ezzel is azt közvetítve főnöke felé,

hogy az agyára mennek az idősebbek „bezzeg az én időmben…” kezdetű
szónoklatai. – Szóval, mi is volt a valódi ok?

– A kristályaink. El akarták venni őket tőlünk.

– Az oreikhaloszokat? De hát mit kezdett volna azokkal ez a rakás szárnyas

kis kópé?

– Holmi istennőjük könnyeinek nézték őket. Felháborodtak azon, hogy mi,

atlantisziak, tárgyakként használjuk őket. Úgymond… meg akarták menteni
a kristályokat tőlünk.

Hilárion prüszkölve felnevetett.

– Hát ez jó! Ilyet komolyan tanítanak az iskolában? Mert én aztán nem
emlékszem rá!

A főkönyvtáros megcsóválta a fejét.

– Nem. Azt hiszem, manapság már nem is tanítják. Már egyre kevesebbet
tanítanak abból, amit egy valamirevaló atlantiszinak tudnia kellene. De hát
ki vagyok én, hogy bíráljam az oktatási rendszert? Csak egy könyvtáros
vagyok. De kötelességem jelenteni a királynak, hogy mit találtunk.

oOo

10.100 évvel ezelőtt

Hétszáz évvel később az akkori főkönyvtáros is rendszerezési feladatot

kapott az akkori királytól, Atlasztól, ám másfélét és más okból, mint elődje.
Míg Linosznak a teljes palotakönyvtár állományát át kellett néznie és témák
szerint rendszereznie, utódjának mindössze az volt a dolga, hogy állítson
össze egy olyan, ezer könyvből álló gyűjteményt, amely érdekelhet egy ifjú
hercegnőt.

A hercegnőt, aki számára a gyűjtemény készült, Árkádiának hívták. Bájos,

vörös hajú kislány volt.

Senki sem tudta, miért ilyen különös színű a haja – sokan genetikai
rendellenességre gyanakodtak, de a valódi okára sosem jöttek rá. Valójában
azonban nem is a gyermek hajszíne izgatta őket, hanem az, amire képes
volt.

Amikor felfedezték képességeit, megijedtek tőle – olyannyira, hogy bár a

király kézzel-lábbal tiltakozott, végül meg kellett adnia magát a Tanács
akaratának, és el kellett távolítania „veszélyes”

leányát Atlantiszról.

A könyvtáros tehát azért dolgozott most éjt nappallá téve, hogy elég
olvasnivalót gyűjtsön össze a szegény, száműzetésre ítélt királylány
számára – eleget ahhoz, hogy őfensége egész életében ne unatkozzon.
Válogatott meséket, színdarabokat és mindent, amiről úgy vélte, hasznos
lehet

– még tudományos értekezéseket, építészeti szakkönyveket és

szakácskönyveket is, bár nem tartotta valószínűnek, hogy a kis fenség
valaha is főzésre adja a fejét. Legtöbb oreikhalosztáblácskának csak a címét
olvasta el, vagy legfeljebb a szöveg első néhány sorát, és ezek alapján
válogatta bele a gyűjteménybe vagy tette félre mint a királylány számára
alkalmatlan olvasmányt.

A kiválasztottak közé került egy nagyon régi, viharvert táblácska is,

melynek a címéről – „Dianté naplója” – a könyvtáros úgy hitte, egy kislány
bizonyára szórakoztatónak találja majd. Mert ugyan, melyik leánykát ne
hajtaná a kíváncsiság, hogy elolvassa egy másik lány naplóját?

Ha a férfi többet is olvasott volna a naplóból a címénél, valószínűleg nem

adta volna hozzá a hercegnő könyvtárához, hanem egyenesen a királyhoz
vitte volna. De már csak három napja volt Árkádia útnak indítása előtt, így
kapkodott, hogy kész legyen a gyűjtemény összeállításával. Nem volt ideje
mindenbe beleolvasni.

Talán jobb is így, mert ha fény derült volna a napló tartalmára, egy
tündércsalád valószínűleg sok kellemetlenséggel lett volna kénytelen
szembenézni. Maga a napló így kezdődött:

„ Te, aki ezt olvasod, legalább háromezer évvel énutánam élsz. Remélem,
ekkor már más a világ, mint az én időmben – remélem, hogy jobb. Hogy
miért fogalmazok így?

Azért, mert az én világom kegyetlen. Nem mindenki számára, de sokak

számára az. Még az én számomra is, pedig én az előző király lánya, és a
mostani nagynénje vagyok.

Az én apám, Damianosz volt az a király, aki rabszolgaságba hajtotta a

tündéreket. Én persze hevesen tiltakoztam ez ellen, de semmit sem tehettem
– vagy legalábbis csak igen keveset.
Annyit kiharcoltam, hogy a rabszolgák életkörülményei valamelyest
javuljanak, de azt már nem sikerült elérnem, hogy fel is szabaduljanak.
Apám ugyanis tett róla, hogy minden jövendő király

– még herceg korában – megesküdjön apjának, hogy sosem teszi szabaddá

a tündéreket. Amikor erre eskette az unokaöcsémet, Hélioszt, tiszta
szívemből meggyűlöltem őt. Pedig a tulajdon apám volt, akit azelőtt
szerettem. Csakhogy volt egy tündér – sőt, van, hiszen nyilván sok ezer
évvel túlél engem – akit sokkal, sokkal jobban szerettem, szeretek és örökké
szeretni fogok, mint apámat valaha is. És apám ezzel az átkozott esküvel
neki tett keresztbe. Neki és az egész népének. Azt hitte, ezzel örökre
tönkreteszi őket, de én hiszem, hogy nem így lesz. Mert ha egy szemernyi
igazság is van ezen a földön, nem lehet így. S ha mégis legrosszabb
balsejtelmeim igazolódnak be, legalább elmondhatom, hogy valamivel
igenis „betartottam” drága apámnak és egész rabszolgatartó
társadalmunknak.

Hogy mivel is? Kapaszkodj meg.

Gyermeket szültem egy rabszolgától, és úgy neveltem fel, mintha egy

szegény kis árva lenne, akit befogadtam. A bátyámon és a dadámon kívül
senki sem tudta az igazat, és tettem róla, hogy ne is derüljön ki. A kislányom
pedig – egy rabszolga lánya – ma már Atlantisz királynéja, és az ő

legidősebb fia Atlantisz következő királya lesz. Egy rabszolga unokája mint
Atlantisz királya. Hát nem ironikus? Poszeidónra, mindig elfog a
nevethetnék, ha csak belegondolok!

Persze, amikor az én kis Dafném közölte velem, hogy szerelmes az

unokatestvérébe, akiről úgy tudta, nem vérrokona, aggódni kezdtem közeli
rokonságuk miatt, de nem mondhattam el az igazat csak azért, hogy
megakadályozzam a házasságukat. És jól tettem, hogy nem mondtam el,
mert feleslegesen aggódtam: Dafném hét gyermeket szült, és mind
egészségesek, és tökéletesen embernek látszanak. Csak én tudom, hogy
tündérvér is csörgedezik az ereikben. És most már Te, aki ezt olvasod.

Nyilván felmerül benned, miért árultam el mindezt. Nos, azért, hogy az

utókor rájöjjön: mi, atlantisziak és ők, a tündérek, nem is vagyunk olyan
nagyon különbözőek, hiszen egyesülésünkből egészséges gyermek született,
akinek az utódai továbbviszik mind az atlantiszi királyi család génjeit, mind
a tündérekét – bár ez utóbbit mágikusan kikapcsolt állapotban.

Csak az fáj nagyon, hogy Brecknek sosem mondhattam el, hogy Dafné az ő
lánya. De azért remélem, boldog a maga módján, és hamar elfelejt engem,
ha már nem leszek. Igen, biztosan boldog azzal a lánnyal, akit feleségül vett
– Shanna, így hívják, igaz? Nem emlékszem pontosan.

De hát lehet ezen csodálkozni? Öregszem. De annyira még nem vagyok

öreg, hogy ne tudjam, alaposan el kell rejtenem ezt a naplót. Dafné életében
nem találhatnak rá, és a következő néhány generáció alatt sem. Így hát
olyan kóddal titkosítom, amelyet háromezer évig senki sem tud majd
feltörni, s ami háromezer év múlva magától feloldódik. Mire feloldódik a
kód, az atlantiszi királyi házból már senkit sem fog érdekelni, hogy egy ősük
viszonyt folytatott az „ellenséggel”, és bízom benne, hogy a drága Brecknek
sosem fog a fülébe jutni, hiszen háromezer év múlva – őszintén remélem –
már rég szabad lesz és elhagyta a szigetet."

Igen. Határozottan szerencsés, hogy a főkönyvtáros sosem olvasott bele

ebbe a naplóba, s Árkádia hercegnő, aki utált olvasni, szintén sosem vette
kézbe.

Mert Breck családja valóban kínos helyzetbe kerülhetett volna, ha a napló

elolvasása után faggatni kezdik őket a múltról. Ez egyedül Brecknek nem
okozott volna kellemetlenséget, hiszen ő – ahogy Dianté remélte – ekkor
már régen szabad volt. Ifjú, mindössze négyezer éves korában jött el érte a
szabadító halál. Sosem hagyta el Atlantisz szigetét.

Breck fia értetlenül állt apja halála, sőt, egész élete fölött. Ő maga kétezer-
ötszáz éves volt, amikor elvesztette az apját, és kétezer-ötszáz év nem kevés
idő még egy tündér számára sem, mégsem állíthatta azt, hogy igazán
ismerte volna Brecket. Breck jó apa volt, sokat játszott vele, rengeteget
nevettek együtt, az ifjú tündér mégis úgy érezte, hogy apja minden mosolya
mögött valami titkos szomorúság rejtőzik. De rákérdezni sosem mert – vagy
inkább nem akart, mert tapintatlanságnak találta. A fiú ugyanis nem arról
volt híres, hogy félénk lenne, épp ellenkezőleg. Ugyanaz a tűz égett a
szívében, mint Breckében, amikor a tündérnép Atlantiszra érkezett, és
ugyanazzal a hévvel gyűlölte Atlantiszt, mint az apja. Elhatározta, hogy ő,
ha lehet, még többet fog tenni elnyomóik ellen, mint hajdan Breck.

Az apja valóban sokat tett népük felszabadításáért – sokat, de nem sokáig.

Egyszer, amikor a fiú az anyját faggatta erről, Shanna azt felelte, hogy férje
eleinte, fogságuk első néhány évtizedében lelkesen – bár titokban – lázított
az atlantisziak ellen. Ő terjesztette el közöttük a kivégzett tündérkirályi pár
utolsó üzenetét, s ő ösztönözte arra népét, hogy szaporodjanak, ahogy csak
tudnak, mert csak így remélhetik, hogy egy nap szabadok lesznek. Ő
tanácsolta testvéreinek, hogy észrevétlenül, de próbálják meg kifigyelni
gazdáiktól, hogyan működtetik repülőszerkezeteiket, és ő tanította meg a
fogékonyabbakat az atlantiszi írásra-olvasásra. Ő adta közre a
gyógykristályt is, amely az évezredek folyamán sok tündért gyógyított ki
betegségeikből, ő maga mégsem használta azt soha. Tény, hogy a kristály
sokakon segített, sokak életét nyújtotta meg több száz, sőt, több ezer évvel,
a tündérek átlagéletkora mégis fájdalmas mértékben lecsökkent. Mielőtt
Atlantiszra jöttek volna – a fiú legalábbis így tudta – tíz-tizenkétezer évig is
eléltek, rabszolgasorban azonban az átlag élettartamuk hat-hétezer évre
korlátozódott. Édesapjának még ennyi sem adatott meg.

Pedig nem lehetett volna azt mondani Breckről, hogy beteges, gyenge
fizikumú tündér, mégis korán távozott az élők sorából.

Bár ezt saját magának sem szívesen vallotta volna be, a fiúnak az volt az
érzése, hogy édesapja nem egy konkrét betegségbe halt bele, vagy
legalábbis a baja nem fizikai természetű volt, sokkal inkább lelki eredetű.
Ezen azonban nem csodálkozhatott, elvégre Brecket egész életében
mardosta a bűntudat a szökőkút miatt, az atlantisziak pedig megkínozták és
megcsonkították, s a házassága sem volt soha boldog. Az ifjú tündér apja
haláláig csak gyanította, hogy egy másik nő lehet a dologban, de teljesen
biztos csak akkor lett, amikor Breck jobblétre szenderült.

Ha visszapörgette a fejében apja utolsó perceit, még évezredekkel később is

olyan tisztán látta maga előtt az „öreg” halovány arcát, mintha csak néhány
napja távozott volna, s Breck szavai is ugyanolyan élénken csengtek a
fülében, mintha csak tegnap hallotta volna őket…

– Fiam…
– Apám, ne beszélj! Kíméld magad!

– Nem – rázta meg erőtlenül a fejét Breck. – Beszélnem kell… mert utoljára
tehetem meg.

– Apám…!

Breck felemelte a jobbját, és intésével elhallgattatta a fiút.

– Hagyj beszélni. Fiam… nincs sok időm hátra, és még… még egyszer el
akarom mondani, hogy mennyire sajnálom.

– De hát mit?

Breck szomorúan elmosolyodott.

– Tudod, hogy én robbantottam fel azt a szökőkutat… tudod, hogy

énmiattam lettetek rabszolgák.

Mindenaz én hibám.

A fiatal tündér segélykérő pillantást vetett az anyjára, aki a szegényes kis

szoba sarkában állt.

Shanna csak megrázta a fejét.

– Apám, ne emészd magad emiatt! – kérlelte a fiú. – Az a király bolond volt,

bármi másért is rabszolgaságba taszította volna népünket! Nem hibáztat
téged senki, te se hibáztasd magad!

– Pedig… van miért. És nemcsak ezért. Tehettem volna… többet is a

népemért. De feladtam.

Önzésből. Félelemből. – Breck reszelősen felsóhajtott, és kinyitotta a száját,

majd becsukta: mintha még hozzá akart volna fűzni valamit, de
meggondolta magát. A fia sosem tudta meg, hogy apja mit akart mondani
az önzésről és a félelemről, ha azokról akart beszélni egyáltalán. – De te ne
add fel! – folytatta reszketeg hangon Breck, s a fiú biztos volt benne, hogy
nem ezek voltak azok a szavak, melyeket az előbb visszaszívott. – Folytasd,
amit elkezdtem… folytasd, mert Brian nem fogja megtenni.

A fiú bólintott. Tudta jól, hogy a hajdani tündérkirályi pár fiára, a jogos
trónörökösre nem számíthatnak. Úgy hallotta, hogy azóta, amióta a
tündérek megtudták, hogy elárulta őket (bár nem emlékeztek, pontosan
miben is állt az árulása), nem bíztak többé benne. A hercegük, akinek
elsőnek kellett volna lennie köztük, az utolsó lett: egy megvetett, lenézett
tündér. Az ifjú néha csodálkozott is, hogy Brian miért nem végzett magával
ennyi gyűlölködés közepette. Talán ahhoz is túl gyáva volt.

– Meg… megígéred, hogy folytatod… amire én képtelen voltam? –

mormolta egyre elhalóbb hangon az apja.

– Ígérem. – A fiatal tündér ünnepélyesen bólintott. Legszívesebben

megkérdezte volna, hogy édesapja miért volt képtelen folytatni azt, amit
elkezdett, és mi az, amit elhallgat előle, de úgy érezte, nem volna
tisztességes még ezzel is gátolni az „öreg” békés távozását. – Ígérem, apám.
Ha rajtam múlik, ha csak egy homokszemnyi esély is van rá, hogy
sikerüljön, addig harcolok, míg a szabadságba nem vezetem a népünket. És
bosszút állok mindenért , tette hozzá gondolatban. Érted is, apám.

– Köszönöm. – Breck megfogta fia kezét, és gyöngén, de megszorította. –

Köszönöm, Dagda. Tün…

Tündéranya óvjon és segítsen téged.

Dagda tudta, hogy ez csupán egy szófordulat, hiszen népe Tündéranyába

vetett hite már évezredekkel korábban megkopott. Az ő generációja már
csak meseként hallotta a kristályok történetet, melyeket a szülei még
Tündéranya könnyeinek véltek. Kiveszett a népből a hit – mert hát hogy is
hihetnének egy olyan „jóságos” istennőben, aki hagyta, hogy őérte, az ő
állítólagos könnyeiért, népe évezredekig rabságban sínylődjön?

A haldokló tündér elcsendesedett, és bár a szemét még percekig nyitva

tartotta, fia már látta, hogy nem itt jár: a hely, amelyet apja láthatott, nem
Atlantisz volt, nem egy pékség alagsori szobácskája, hanem egy olyan
megfoghatatlan világ, ahol a szabadság várta. És talán… egy asszony, akit
szeretett.

Mielőtt lehunyta volna szemét, halkan, úgy, hogy Dagda alig hallotta,
egyetlen szót rebegett. Az utolsó szót: Dianté.

oooooOOOooooo

* Természetesen az „analfabéta” is csak nyersfordítás, mivel az atlantiszi

ábécé első két betűje nem alfa és nem béta, bár kétségtelenül hasonló
hangzású és írásképű betűkről van szó. Elvégre a főníciaiak az
atlantisziaktól** vették át az írás tudományát, és adták tovább a
görögöknek.

** Hogy ez miként lehetséges, amikor Atlantisz 10.000 éve elpusztult, a

Főníciai Birodalom pedig csak kb. i.e. 1200-tól létezett – nos, arra a
Második Atlantisz – A tízezer éves varázs c. könyv ad magyarázatot, ezért
itt ne is bonyolódjunk bele.

Epilógus

10.000 évvel ezelőtt a mai Norvégia területén

Dohnalt majd’ szétvetette az izgalom, hiszen fivérei és nővérei végre ismét

tündérekké váltak –

igazi, varázslásra képes tündérekké!

A Kő már vagy kétszáz évvel korábban felhívta rá a figyelmét, hogy

tündértársainak kezd visszatérni a varázsereje, de a folyamat lassan,
fokozatosan ment végbe, s csak mostanra fejeződött be. Volt, aki már
kétszáz évvel ezelőtt is tapasztalt magában gyenge mágikus képességeket,
de volt, aki csak az utóbbi napokban vált teljes értékű tündérré.

Dohnalt a Kő folyamatosan tájékoztatta testvérei mágiájának

növekedéséről, kiteljesedéséről, és a tündér egyre csak azt a napot várta,
amikor egész népe ismét varázsolni tud. Mert akkor végre megszöknek
rabszolgatartóiktól, és visszatérnek ide, őhozzá. S akkor őfelsége, Midhir és
Morrighan kijelöl majd egy másik, fiatalabb őrt a Kő mellé, és az ő rabsága
is véget ér.

Dohnal az elmúlt ötezer év alatt eljutott ugyan a Kővel a megértés egy

magasabb szintjére, de ennek ellenére sem állíthatta volna, hogy boldog és
szereti a társát. Már nem utálta annyira, mint eleinte, hiszen a kényszerű
együttlét és egymásrautaltság egyfajta bajtársiasságot alakított ki kettejük
között, egy majdnem-barátságot, de ahhoz, hogy ez a majdnem-barátság
valódi szeretettel teljen meg, még sok évszázadra vagy akár évezredre is
szükség lett volna. Dohnal azonban remélte, hogy már nem kell századokig,
pláne ezredévekig „élveznie” a Kő kétes örömöt nyújtó társaságát. Vágyott
a szabadságra, legalább annyira, amennyire népe vágyhatott rá ott, a messzi
idegenben.

Fogsága ötezer éve alatt milliószor elképzelte, hogyan fogadja majd

hazatérő testvéreit, milyen örömünnepet ülnek majd, varázsszikrákkal
szórva tele az égboltot és halálra ijesztve a vadembereket. Éjszakába
nyúlóan anekdotázgatnak majd az atlantiszi időkről, amelyek már a múlté, s
kifaggatják őt is, mit csinált nélkülük itt egyedül… ő pedig büszkén
elmeséli, hogyan győzte le az atlantisziakat, akik azért jöttek, hogy
elpusztítsák a Követ.

Mert az első két látogató, Makariosz és társa után jöttek még többen is,
igaz, több mint négyezer évnek kellett eltelnie, hogy újabb atlantisziak
tévedjenek ide. Már amennyire ezt tévedésnek lehetett nevezni.

Dohnal sejtése szerint Makarioszék is azzal a szándékkal érkeztek, hogy a

Kőnek ártsanak, épp csak valami érthetetlen oknál fogva elfelejtették
jövetelük valódi okát. Erre maga a Kő sem tudott értelmes magyarázatot
adni, hiszen bármily rendkívüli képességekkel is rendelkezett, nem volt
mindentudó – vagy ha az is volt, őre előtt ennek ellenkezőjét játszotta el.
Már amennyire egy jókora kavics színészkedni tud.

Dohnal még ennyi év után sem értette meg teljesen a kristály működési
elvét, mert az szeretett titokzatoskodni, és sosem nyílt meg előtte igazán –
talán mert érezte, hogy őre nem kedveli.
Lassan, fokozatosan elkezdett ugyan nyitni Dohnal felé, de csak olyan
mértékben, amilyen mértékben a tündér hajlandó volt nyitni őfelé. És bár
ötezer év után már majdnem kedvelték egymást, a „majdnem” és az
„igazán” közötti határvonalat még nem sikerült átlépniük.

És most már nyilván nem is fogják, gondolta Dohnal félig elégedetten, félig
keserűen. Mert bár elégedettséggel töltötte el a gondolat, hogy testvérei
hazatérnek és ő szabad lesz, mégis keserűséget érzett, ha belegondolt, hogy
ötezer év alatt sem sikerült összemelegednie védencével.

Kudarcot vallott a Kővel – érzelmi szempontból legalábbis. Más

szempontból azonban csaknem tökéletes együttműködés alakult ki kettejük
között.

Dohnal ötlete nyomán, de a Kő segítségével hozták létre azt a

csapdarendszert, amely a hegy keleti oldaláról vezető barlangfolyosót védte
az illetéktelen behatolóktól, vagyis az atlantisziaktól.

Együtt alkották meg azt a különleges mágikus teret is, amely a hegy nyugati
oldaláról vezető

barlangfolyosó és a Kő otthonául szolgáló barlangterem közötti jó tíz

méter* vastagságú sziklafalat erősítette meg.

Amikor Makariosz érkezése után jó négyezer évvel ismét felbukkantak az

atlantisziak, Dohnal, akit ekkor már nem ért annyira felkészületlenül a
megjelenésük, mint első ízben, a Kő segítségével könnyedén végzett velük.
Volt ugyan némi lelkiismeret-furdalása a gyilkosság miatt, de amikor az
egyik támadó azzal hetvenkedett, hogy Dohnal semmit sem tehet, mert így
is, úgy is elpusztítják a Követ, a tündért elfutotta a méreg, amely erősebb
volt minden bűntudatnál. Meg aztán – gondolta

–, az atlantisziak csak úgy szerezhettek tudomást a Kőről, hogy valamelyik

tündér elárulta azt, s az a tündér, bárki volt is, talán nem gonoszságból tette,
s nem is azért, mert megőrült. Lehet, hogy tudatosan cselekedett: úgy akart
bosszút állni az atlantisziakon, hogy a halál karjaiba küldi őket. Dohnalnak
mindenesetre kapóra jött ez a gondolat, hogy háborgó lelkiismeretét
csillapítsa: tündértestvére nyilván azért küldte ide az ellenséget, hogy ő és
Kő végezzenek vele. Akkor pedig kötelességük is azt tenni.

A második atlantiszi „látogatást” követően állította fel Dohnal a kristály

segítségével a kétoldali védőmechanizmust, amely a következő
évszázadokban kiválóan működött, s az újabb támadók már a barlangtermet
sem érték el, hanem a két ide vezető folyosó valamelyikében lelték
halálukat.

Ezentúl azonban Dohnalnak már annyira sem kell tartania ellenségeiktől,

mint eddig, hiszen társai visszanyerték képességeiket, és ha több száz
tündér együtt védi a Követ, az egész atlantiszi birodalom sem lehet elég
erős ahhoz, hogy legyőzze őket!

Dohnal még emlékezett egy réges-régi teremtésmítoszra, melyet kistündér

korában hallott, s amely azt hirdette, hogy az idők hajnalán két értelmes faj
született: a tündérek és az emberek. Az istenek mindkét fajt varázserővel
ruházták fel, de míg az egyiknek minden tagja rendelkezett vele, a másik
fajnak ez csak néhány példányára volt igaz. Akkor, gyerekként, Dohnal még
csodálkozott, hogy a mítosz szerint a másik faj az emberiség, hiszen ő is,
mint minden tündér, úgy hitte, hogy az egyetlen emberi faj az, amely a
mamutot kergeti**. De az őseik – a több százezer évvel korábban élt őseik
– tudhattak valamit, amit ők már nem. S most Dohnal már biztos volt
benne, hogy a legendában szereplő másik emberi faj nem a kőbunkós
vadak, hanem az atlantisziak lehettek, már csak azért is, mert Makariosz
beszámolója szerint népének csak néhány tagja – a mindenkori király és
annak elsőszülött fia – rendelkezik varázserővel.

Márpedig ha a jelenlegi király és a fia úgy döntene, hogy személyesen jön

ide, s annak a több tucat szerencsétlennek az útjára lép, akiket az elmúlt
évszázadokban a Kő elpusztítására küldtek, nem sokat tehetnek majd, ha a
Tuatha De Danann fiai együttesen védelmezik legbecsesebb kincsüket.

Dohnal már-már azt kívánta, bár idemerészkedne a jelenlegi atlantiszi király

vagy a fia – mi több, mindketten egyszerre –, hogy a barlangfolyosóban
pusztuljanak ők is, s velük egész dinasztiájuk.
Az efféle gondolatoktól viszont elszégyellte magát. Úgy látszik, a több ezer
éves semmittevéstől annyira elhatalmasodott rajta a vágy, hogy végre
történjen valami, hogy előtörtek belőle eddig rejtett, kegyetlen hajlamok.
Pedig ő nem volt ilyen. Sosem akart gyilkolni, de a Kő érdekében többször
is meg kellett tennie. Mert egyedül a Kő létezése tartotta benne a reményt,
hogy fivérei és nővérei egy napon visszanyerhetik erejüket, s
visszatérhetnek hozzá.

Ha a tizenkétezer évet tekintjük az átlag tündérélettartamnak, Dohnal már

élete derekán járt, és bizony nem egyszer megfordult a fejében a
családalapítás gondolata, épp csak eddig nem volt senki, akivel
próbálkozhatott volna. Megtehette volna, hogy kiragad a vadak közül egy
csinosabb leányt és varázslattal lecsökkenti a testméretét, vagy éppenséggel
ő vesz fel emberi alakot, de nem nagyon vonzotta a lehetőség. Tündérlányt
akart, és tisztavérű tündérutódokat.

Hát majd most, ha népe visszatér, választ magának feleséget.

Csak türelmesnek kell lennie. Ha ötezer évet tudott várni, most már igazán
várhat néhány napot vagy hetet, míg megérkeznek a többiek… Talán ideje
is kitakarítani, hogy otthonosabbá tegye a barlangot, hátha asszony áll a
házhoz.

Fütyörészve nekiállt letörölgetni a port az atlantisziak hajóiról zsákmányolt

ketyerékről, s már alig várta, hogy egy hideg este a meleg takaró alatt egy
atlantiszi filmet nézzen meg leendő

kedvesével.

Órákig takarított, és úgy elfáradt, hogy szinte azonnal elnyomta az álom.

Álmában ismét tündérek vették körül, és ő beszélgetett, nevetgélt, táncolt és
varázsolt velük.

Hamarosan, mosolygott bele a párnájába.

Ha tudta volna, hogy a Tuatha De Danann fiai már ötezer éve elfeledték a
Kő létezését, s ezzel az ő létezését is, bizonyára nem jött volna álom a
szemére. De így nyugodtan aludt, és csak néhány száz éjszakával később
kezdett gyanakodni, hogy valami baj történhetett. A Kő szerint a népe
visszanyerte erejét, miért nem jöttek hát haza? Bízhat-e egyáltalán bennük
azok után, hogy elhagyták őt és a Követ? Mert az egy dolog, hogy ötezer
évvel korábban a könnyek kedvéért távoztak erről a vidékről, de most miért
nem tértek vissza – akár a könnyekkel együtt, akár nélkülük?

Dohnalnak megingott a hite testvéreiben.

Nem tudhatta, hogy népe, ha gyűlölte is Atlantiszt, néhány dolgot mégis

megszeretett ott: a sziget klímáját, domborzatát és növényzetét. Tetszett
nekik az óceáni éghajlat; tetszett a tálhoz hasonlatos felszín: a parton a
dombok koszorúja, középen pedig a végtelennek látszó síkság… és úgy
döntöttek, olyan új lakhelyet keresnek börtönük pusztulása után, amely
legalább halványan emlékezteti őket mindarra, amit itt megszerettek.

Atlantisz süllyedése után éveket töltöttek azzal, hogy szétnéztek a környező

vizekben.

Néhányuknak megtetszett a mai Madeira szigete, legtöbbjüket valami mégis

északra vonzotta. Így aztán kompromisszumos megoldás született: olyan
szigetet választottak új hazájuknak, amely –

bár északon volt – mégsem volt annyira hideg, mint rabszolgaságuk előtti
otthonuk***, óceáni éghajlattal rendelkezett, és a domborzata is sokban
hasonlított Atlantiszéra.

Szerencsére épp ekkoriban ért véget az utolsó nagy jégkorszak, és a mai

Írország, melynek a Tuatha De Danann fiai az Éire nevet adták, már
egészen hasonlított mai valójára. Zöld volt, akár a smaragd, az éghajlata
kellemes bár igen nedves, és a tündérek szinte érezték a levegőben a
varázslatot. Pedig talán csak saját magukban találták meg azt.

Egy pillanatig sem jutott eszükbe, hogy visszatérjenek őseik hazájába

fagyoskodni, így hát Dohnalnak még sokáig kellett várakoznia, hogy ismét
tündérrel találkozzon. Jó tízezer évig. De az már egy másik történet.

oooooOOOooooo
* Emberi mértékkel mérve. Meg ne kérdezzétek, hogy tündérül mennyi tíz
méter!

** Vagyis csak kergette. Mert 10.000 évvel ezelőtt már nem voltak
mamutok. Kihaltak 11.000

évvel ezelőtt. Szóval az ősembernek más kergetnivaló után kellett néznie.

*** Mivel élettartamuk a rabságban jelentősen lecsökkent, az Atlantiszt

elhagyó tündérek között egyetlen egy sem volt azok közül, akik ötezer
évvel korábban odaérkeztek (leszámítva Briant, akinek úgysem hitt senki).
Így már csak szüleik és nagyszüleik meséiből vonták le azt a következtetést,
hogy a tündérőshaza valami rémesen cidris hely lehet, amelyet jobb messze
elkerülni.

VÉGE