Fathy Alexandriában született 1900-ban, nyolcéves korában Kairóba költözött a család.

Jómódú családból származik, kairói brit iskolákban tanult, majd itt szerezte meg
építészdiplomáját is 1926-ban. Később a Kairói Egyetem Szépművészeti Karán tanított.
Kezdetben vagyonos megrendelőknek tervezett modernista villákat, majd reprezentatív
épületeinél is áttért a vályog használatára – legfőképp a világháború után kialakult építőanyag-
hiány miatt és egyre erősödő vernakuláris építészet iránti szenvedélye miatt.
A kezdeti munkák után szakmai sikereit és legnagyobb kudarcait a vernakuláris kísérletek
jelentik, amelyeket az ’Architecture for the Poor’, azaz a szegények építészeteként is szokás
jellemezni. Építőfa nélkül sem szerkezetet, sem zsaluzatot nem lehetett készíteni. Szinte
egyedüli építőanyagként csak a vályog maradt - és a kérdés, hogy sártéglával hogyan lehet
lefedni az épületet. A válasz a boltozás, amelynek különböző szerkezeti megoldásai és az ebből
következő építészeti formálás munkásságának védjegye lett. Az 1930-as évektől kezdett
komolyan foglalkozni a vernakuláris építészettel.
1941-ben diákjaival asszuáni tanulmányútra indult, ahol felfedezte a núbiai falvak építészetét,
a fátimida temető ezeréves boltozatait. További útjain az iszlám és kopt építészet emlékeit,
valamint a fáraók korának jelentősebb épületeit, halotti templomegyütteseit tanulmányozta.
Lenyűgözte a szerkezetek egyszerű természete, a természetes anyagok mérnöki alkalmazása.
A megismert szerkezeteket előszeretettel alkalmazta munkáiban.
Szinte megszállottan kereste az ősi anyag használatában és a hagyományos formák új
funkciókkal történő házasításában rejlő lehetőségeket.
Szívügye volt a rurális életforma. Az ősi technológiák nyomán házai alkalmazkodnak az
éghajlati viszonyokhoz: nagy tömegű falakkal, optimális tájolással, passzív szellőztetési,
(hűtési) rendszerekkel operált. Nem csak a fizikai környezetet, de az emberek szemléletét is
formálta. Elképzelése szerint kezükbe adná a tudást, amellyel saját házaikat építhetnék,
környezetüket saját ízlésükre formálhatnák, az iparművességgel megélhetésüket biztosíthatnák
Ennek kibontakoztatására – több kisebb sikeres projekt megvalósítása után – az új-gournai
modellfalu tervezésekor kapott lehetőséget 1945 és 1948 között.
A Luxor fennhatósága alá tartozó Gourna a Nílus nyugati partján, a Királyok völgye, illetve a
Királynők völgyével szomszédos területen, a thébai temetőre (nemesek sírjaira) épült. A
lakosok a házaik alatt elterülő sírkamrák fosztogatásából éltek. A kormány, illetve a
Department of Antiquities (Régiségügyi Minisztérium) megelégelte ezt és elrendelte a
kitelepítést. Ezzel párhuzamosan ki kellett dolgozniuk egy rendszert, mellyel kárpótolják a
lakosságot, egyben új lakásokat és területet biztosítanak számukra. A minisztérium tisztviselői
ismerték Fathy egy korábbi vályogházát, amely az Ezbet el-Basryi árvíz után „szociális
lakásnak” készült. Emiatt kaphatta meg Hassan Fathy a feladatot, hogy minimális
költségvetéssel, több mint ezer családnak tervezzen egy települést és felügyelje a kivitelezést.
A projekt sok nehézség (pénzügyi probléma, árvíz, járvány, általános elégedetlenség az
áttelepített lakosság köreiben) árán, csak részben valósulhatott meg, a tervezés és a kivitelezés
közben elkövetett hibák és tévedések miatt végül leállt az építkezés.
Fathy van egy közismert „tévedése”, vagy szándéka (?) a kupolákkal és boltozatokkal
kapcsolatban. A Felső-Egyiptomban hagyományosan lapos tetős (!) lakóházak közösségi
tereinek fedése esetében Fathy az ún. núbiai boltozatokat és a fátimida (Kr. u. 10−12. század),
illetve ajjúbida (Kr. u. 12−14. század) ihletésű kupolákat alkalmazta. Előbbi a hagyományos
környezetében elsősorban istállók és gazdasági épületek fedéséül szolgált, utóbbiak pedig a sír-
és mauzóleumépítészet, továbbá a mecsetek világából voltak ismertek. Mindezek egyrészt
ellehetetlenítették a felfelé való terjeszkedést, ugyanakkor a lakókból – a banális, illetve
mortuális karakterük miatt − ellenérzéseket váltottak ki.
New Gournában kialakult házak és térformák precedensként szolgáltak Fathy későbbi
munkáihoz.
A manapság Új-Gournában élők szinte teljes egészében „felülírták”, azaz lebontották és
újraépítették a település jó részét. Csak a középületek egy része maradt meg (színház, mecset,
szeráj, marhapiac), míg mások teljesen eltűntek (fiúiskola, lányiskola, művészeti központ,
kiállítótér). A lakóházak közül már csak torzók és igen romos épületmaradványok maradtak.
A WMF és az UNESCO 2010 óta végez a faluban felméréseket mind műszaki, mind
szociológiai téren végig követve a település sorsát. Az eltelt több, mint tíz évben az amortizáció
jelentős volt, a védelemre szoruló épületek nagy része elpusztult.
Munkásságának érett szakaszában, a New Gourna Projekt után kb. 20 évvel készült el New
Baris terve. A Kharga-oázisban feltárt vízkészletek köré álmodott falu eredetileg 250 családot
lett volna képes befogadni, akik mezőgazdasággal foglalkoztak volna. Nagy újítása a
terménytárolók természetes ventilláción alapuló hűtőrendszerének kialakítása volt.
Új-Bárisz esetében a hatnapos háború (1967) sodorta el a település befejezését. Itt számottevő
bontást és amortizációt nem figyelhettünk meg, az eleve befejezetlen épületek távolsága a
később kiépült településtől „megóvta” az építőanyagként történő újrahasznosítást. A Fathy
által itt alkalmazott ún. sandbrick (homoktégla) újrahasznosíthatósága is kérdéses, legalábbis
a völgyben használt égetetlen vályog- vagy agyagtéglához képest bizonyosan. Kivételt az ún.
villaépületek jelentenek, amelyeket időnként művészeti iskolák használnak.
A piac épülete különleges kompozíció. Fathy itt is, mint Új-Gourna esetében, a tradicionális
építészetből indult ki, tanulmányozta a tervezett Új-Báriszhoz közeli régi falut, valamint a
Dakhla-oázis régi településeit. Mivel a nyári időszakban az extrém hőmérséklet elleni
védekezés különös, jóllehet evidens eszköze az árnyékolás, így az oázisok ősi településmagjai
szűk, kanyargós, sokszor fedett utcákkal épültek, és a Nílus-völgyi épületegyüttesekhez képest
jóval tömörebb, zártabb kompozíciót alkottak. Fathy az oázistelepülések mellett Bagawat
ókeresztény temetőjének sírmauzóleumait is fontos előképeknek tekintette.
1957-ben egy időre elhagyta Egyiptomot, Athénba költözött, ahol Constantinos Apostolou
Doxiadis vezetése mellett dolgozott. A hagyományos értékeken és ökologikus építészeti
alapvetéseken nyugvó iraki és pakisztáni közösségi projektek mellett az afrikai Cities of Future
programban is részt vett. 1963-ban tért vissza Egyiptomba, és szinte rögtön megkezdte Új-
Bárisz tervezését.
Fathy a déli traktusban természetes légáramlás segítségével hűtött tereket tervezett. Ehhez
fogható megoldás korábbi épületen nem ismert. Az épület tljeskialakítása a szél beáramlását
segíti.

Életének és szakmai munkásságának utolsó harmada kifejezetten sikeresnek tekinthető, ekkor

azonban munkáját zömmel gazdagok számára tervezett villák, nagykövetségek jelentik. Utóbb
megérkeznek azok az elismerések, amelyek a korábbi, vernakuláris építészeti munkásságát
nemzetközi színtéren is méltányolják. 1980-ban megkapja az Aga Khan Award for
Architecture elnöki díját, 1984-ben az UIA aranyérmét.
1981-ben kezdődik meg Új-Mexikóban (USA) egy nonprofit oktatási alapítvány
szervezésében az utolsó, csak részben meg - valósult, Egyiptomon kívüli projektjének
építése. Ennél visszatér az első vernakuláris kísérletek „tisztaságához”, reprezentálva a
helyi hagyományokon alapuló építés létjogosultságát, mind - ezt sajátos egyiptomi forma-
és hagyományátvitellel fűszerezve.
A feladat egy vallási, oktatási, központ és lakóegyüttes volt egy addig beépítetlen
területen. Az éghajlat hasonló, csakúgy, mint a funkciók. A különbség, hogy itt heves,
időszakos esőzésekkel is kell számolni. Fathy eredetileg a navajo indiánok hogan-formáit
szerette volna megjeleníteni az épületeken, melyekről tanulmányt is készített, de a
megrendelő ragaszkodott a Gournában és Barisban bevált boltozatokhoz.
A mecset teljes mértékben vályogból épült. A minaret nem készült el. A forma ugyan a
nyugati kontextusban idegen, anyaghasználatában viszont párhuzamot mutat a helyi
hagyományokkal. Annak ellenére, hogy a térségben évszázadok óta használt anyagról van
szó, a szigorú amerikai építési szabályzat a vályogot instabil építőanyagok közé sorolta
be, amelyet a heves esőzések ellen külön védőréteggel kell ellátni. Így a további
épületeknél a koncepció sérült, a boltozatokat betonkéreggel burkolták, annak ellenére,
hogy a vályog és a beton ilyen módon való együttes alkalmazása nem előnyös, hiszen a
vályog túl gyorsan szívja el a beton kötéséhez szükséges vizet a betonkéregből és a
későbbi használat során is folyamatosan kedvezőtlen a páraáramlás. A többletteher miatt
a tiszta núbiai boltozási technika nem valósulhatott meg, hanem nehéz, fa mintaíveket
kellett használniuk, illetve az alapok és a tartófalak megerősítése is szükségessé vált. A
drága faszerkezetek és a szerkezeti módosítások a teljes építkezés költségét
megsokszorozták, így a projekt csak részben valósult meg.