Most már az eljárás megkezdéséhez nincs más hátra, mint hogy a

vádemelési javaslatot átküldjék az amerikai törvényhozás felsőházának, a

szenátusnak, ahol a kezdeményezést minden bizonnyal el fogják utasítani,
ugyanis elfogadásához kétharmados többség kellene, amivel ott a
Demokrata Párt nem rendelkezik.

Az impeachment intézményét az alapító atyák azzal a szándékkal tették

be az alkotmányba, hogy az elnököt le lehessen váltani, ha a nemzet
biztonságát veszélyeztető cselekedetet követ el, vagy más módon válik
alkalmatlanná. Erről az amerikai alkotmány 2. cikkének 4. paragrafusa
rendelkezik a következőképpen: „Az Egyesült Államok elnökét, alelnökét
és az összes polgári tisztviselőt el kell távolítani hivatalából, ha
hazaárulást, megvesztegetést vagy más súlyos bűncselekményt és
szabálysértést követ el.”

A valóságban eddig ezek az eljárások pártpolitikai célokat szolgáltak.

Clinton esetében például a nagy nyilvánosság előtt folyt épületes vita
arról, hogy az orális szex nemi aktusnak felel-e meg, vagy nem. Ha igen,
akkor az elnök eskü alatt hazudott, ami főbenjáró bűn, és el kell távolítani
a hivatalából. Nixon esetében valóban volt egy lehallgatási botrány,
a Watergate-ügy, amiről az ügyet kirobbantó újságíróknak William Mark
Felt, a „mély torok”, a Szövetségi Nyomozó Iroda, az FBI elnökhelyettese
adott információkat, ahogy most a Trump elleni esetben is a Központi
Hírszerző Ügynökség, a CIA egyik alkalmazottja volt az informátor. A
harmadik elnök, aki ellen impeachmenteljárás folyt, Andrew Johnson volt
(1868-ban), ő nyílt háborúskodásban állt a kongresszussal, azok pedig
csapdát állítottak neki, végül egy szavazaton múlt, hogy nem tudták
leváltani. Összességében tehát ezek az impeachment-eljárások – Nixon
kivételéve, aki az eljárás lefolytatását be nem várva lemondott – nem
jártak sikerrel, és minden valószínűség szerint ez most sem lesz másként.

Az ügy politikai természetét talán az a levél fejezi ki a legjobban, amelyet

Trump elnök küldött Nancy Pelosinak még a képviselőházi szavazás előtt,
amiből azért érdemes hosszasabban idézni, mert élesen mutat rá azokra a
törésvonalakra, amelyek a következő évek amerikai belpolitikáját, ezen
belül különösen a 2020. évi elnökválasztást meghatározzák.
A 2019. december 17-én kelt levél fontosabb részei a következők:
„Tisztel Elnök Asszony! Azért írok, hogy a lehető legerélyesebben
fejezzem ki tiltakozásomat az ellen az egyoldalú vádemelési eljárás ellen,
amelyet a demokrata pártiak folytatnak ellenem a képviselőházban. Ez a
vádemelés a demokrata törvényhozók példátlan és alkotmányellenes
hatalmi visszaélése, amely páratlan az amerikai jogalkotás közel két és fél
évszázados történelmében.

Ezzel a jogtalan vádemeléssel megsértik hivatali esküjüket, megsértik az

alkotmányhoz való hűséget, és nyílt háborút hirdetnek az amerikai
demokrácia ellen. Ebben a választási eredményt megsemmisíteni
szándékozó eljárásban az Alapító Atyákra mernek hivatkozni – azonban
képmutató cselekedeteik az Egyesült Államok megalapítása iránti
gátlástalan megvetésüket fejezi ki, és gonosz viselkedésük azzal fenyeget,
hogy mindazt lerombolja, aminek felépítésére az Alapítók Atyák az
életüket szentelték.

Mindenki, Önt is beleértve, tudja, mi történik valójában. Az Ön jelöltje a

2016-os választást az elektori kollégiumban egy földcsuszamlásszerű (306-
227) vereséggel zárta, és ebből a vereségből Ön és az Ön pártja sohasem
állt talpra. Ön kitalált egy történetet, amelyet a médiában sokan Trump-
rendellenesség-szindrómának neveznek, és sajnos soha nem fog túljutni
rajta. Ön nem hajlandó és nem képes elfogadni a nagyszerű 2016-os
választás során a szavazóurnáknál meghozott ítéletet. Három teljes évet
töltött el azzal, hogy megváltoztassa az amerikai nép akaratát, és
semmissé tegye szavazataikat. Ön a demokráciát ellenségének tekinti!

Pelosi elnök, Ön a múlt héten, egy nyilvános fórumon beismerte, hogy

pártjának vádemelési erőfeszítései már két és fél éve folynak, jóval előbb
kezdődtek tehát, mint ahogy Ön hallott volna az Ukrajnával folytatott
telefonbeszélgetésről. Tizenkilenc perccel azután, hogy letettem a hivatali
esküt, a Washington Post már közzétett egy sztorit azzal a címmel, hogy
»A Trump elnök elleni vádemelési eljárás megkezdődött«.

Kevesebb, mint három hónappal a beiktatásom után Maxine Waters

(demokrata párti) képviselő már azt mondta: »Minden nap küzdeni fogok,
mígnem vádat nem emelnek ellene.« Egy tomboló, bombasztikus asszony
a képviselőházból, Rashida Tlaib, néhány órával a hivatali eskütételét
követően kijelentette, »rajta leszünk és vádat fogunk emelni ez ellen az
anyaba..ó ellen«.

Háromévnyi tisztességtelen és indokolatlan nyomozás után, 45 millió

dollárt elköltve, 18 elszánt demokrata ügyész és az FBI teljes hadereje –
olyan vezetéssel, amely mostanra teljesen inkompetensnek és korruptnak
bizonyult – nem talált SEMMIT! (…)

Azt akarom, hogy száz év múlva, amikor az emberek visszatekintenek

majd erre az ügyre, megértsék és tanuljanak belőle, hogy ez soha többé
ne történhessen meg egy másik elnökkel.”

Ha jól emlékszünk, vagy visszanézzük a 2016-os elnökválasztás menetét

tárgyaló újságcikkeket, teljesen egyértelmű, hogy a „világsajtó”, vagyis az
Egyesült Államok és az Európai Unió vezető lapjai már jóval azelőtt
Trump-ellenes álláspontot foglaltak el, hogy Donald Trump egyáltalán a
konzervatívok elnökjelöltje lett volna. A davosi világgazdasági fórumon,
ahol a világ vezető üzleti elitje rendszeresen összejön, 2016 januárjában –
a Reuters tudósítása szerint – ilyen szavakkal kommentálták, az
előválasztásokon akkor már vezető Trumpot: „hihetetlen”, „kínos”,
„veszélyes”.

Hogy a világ pénzügyi mágusaira miért gyakorolt ilyen ijesztő hatást

Trump esetleges elnöksége, azt csak találgatni lehet, de biztos
közrejátszott benne, hogy Trump, szemben az addigra már kötelezővé
vált politikai korrektséggel, világosan beszélt a muszlimok
bevándorlásának leállításáról, egyes importtermékek megadóztatásáról, a
mexikói határ fallal történő lezárásáról. Mindez veszélyeztette a szabad
kereskedelemben, az olcsó munkaerőben, a tőke szabad áramlásában
érdekelt pénzügyi elit érdekeit.

Trump ellen összefogott mind a bal-, mind a jobboldal, beleértve saját

pártja, a republikánusok vezetését is. Hogy miért, azt a legvilágosabban
talán John Schindler, egy amerikai biztonságpolitikai szakértő fogalmazta
meg. Szerinte a valamikori baloldalból kialakult „kulturális” baloldal már
nem a munkások, hanem például az LMBT-társadalom érdekeivel
foglalkozik, míg a hagyományos jobboldal, a kereszténydemokrácia,
„nagytőkés” jobboldallá alakult át, amely számára már sem a vallás, sem a
nemzeti tradíciók nem fontosak, csak a minél szabadabbá váló piacok.
Schindler szerint a kulturális baloldal támogatja az illegális bevándorlást,
mert az fokozatosan felszámolja a tradicionális kultúrát, amelyet ők
megvetnek, míg a nagytőkés jobboldal az olcsó munkaerő miatt
támogatja a bevándorlást. Ez a két csoport összefogva uralja a
transzatlanti politikát, és ez az, amit Trump megkérdőjelezett, és ezért
utálják őt mindkét oldalon. De pont ez az, amiért a hagyományos Amerika
elnökké választotta.

Ha Trumpot 2020-ban ismét elnökké választják, akkor az unió béklyóitól

megszabaduló Nagy-Britanniával és más angolszász országokkal
(Ausztrália, Új-Zéland) összefogva olyan modellt tudnak felmutatni a
világnak, amely a nemzetállamok együttműködésére és ugyanakkor a
tradicionális értékek megőrzésére épül.

Erről szól a Trump és az euroatlanti elit, a „háttérhatalom” közötti

küzdelem.