Az Európai Uniójogi Ábécéje-NA0716024HUN

Az Európai Unió
jogi ábécéje
Klaus-Dieter Borchardt
2016. december
Az Európai Unió
jogi ábécéje
Klaus-Dieter Borchardt
2016. december
„Az Európai Unió jogi ábécéje” című kiadványt az interneten a www.bookshop.
europa.eu/hu/home címen találja meg.
Európai Bizottság
Kommunikációs Főigazgatóság
Polgárok tájékoztatása
1049 Bruxelles/Brussel
BELGIUM
A kézirat lezárva: 2016. december
Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2017
E kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió hivatalos álláspontját.

Az itt található információkért és nézetekért a szerző vállalja a kizárólagos
felelősséget.
A fényképek forrása
12., 14., 28., 52., 68., 76., 80. és 84. oldal: © Európai Unió, 2017
34. oldal: © Wikimedia Commons/Bene 16
50. oldal: © Fotolia/Björn Wylezich
98. oldal: © Fotolia/Andrey Armyagov
106. oldal: © Fotolia/Piotr Adamowicz
128. oldal: © Fotolia/xbrchx
151. oldal: © Fotolia/Wavebreak Media
Print NA-07-16-024-HU-C ISBN 978-92-79-63636-3 doi:10.2775/50585

PDF NA-07-16-024-HU-N ISBN 978-92-79-63670-7 doi:10.2775/206768
EPUB NA-07-16-024-HU-E ISBN 978-92-79-63672-1 doi:10.2775/21111
Site NA-07-16-024-HU-Q ISBN 978-92-79-71666-9 doi:10.2775/2288
© Európai Unió, 2017
A sokszorosítás megengedett. Az egyes fényképek felhasználása vagy

sokszorosítása a szerzői jog tulajdonosának közvetlen engedélyéhez kötött.
AZ EURÓPAI UNIÓ JOGI ÁBÉCÉJE 003
TARTALOM
ELŐSZÓ...................................................................................................................................................................................................... 7
BETŰSZAVAK ÉS RÖVIDÍTÉSEK............................................................................................................................. 9
PÁRIZSTÓL LISSZABONIG, RÓMÁN, MAASTRICHTON,

AMSZTERDAMON ÉS NIZZÁN ÁT..................................................................................................................... 11
Első csoport: Euroatlanti szervezetek. ........................................................................................................... 11
Második csoport: Az Európa Tanács és az EBESZ.......................................................................... 13
Harmadik csoport: Európai Unió............................................................................................................................ 15
AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPÉRTÉKEI. ................................................................................................................. 25

Az EU mint a béke biztosítéka.................................................................................................................................. 27
Egység és egyenlőség mint vezérelvek........................................................................................................ 27
Alapvető szabadságok........................................................................................................................................................ 29
A szolidaritás elve.....................................................................................................................................................................30
A nemzeti identitás tiszteletben tartása...................................................................................................30
A biztonság iránti igény. ....................................................................................................................................................30
Az alapvető jogok...................................................................................................................................................................... 31
AZ EURÓPAI EGYESÍTÉS MÓDSZERE....................................................................................................... 39

Az államok együttműködése...................................................................................................................................... 39
Az integráció koncepciója................................................................................................................................................ 39
A megerősített együttműködés............................................................................................................................. 40
AZ EURÓPAI UNIÓ „ALKOTMÁNYA”........................................................................................................... 45

Az EU jogi természete.......................................................................................................................................................... 45
A Van Gend & Loos ügy................................................................................................................................... 46
A Costa kontra ENEL ügy................................................................................................................................ 46
Az EU feladatai............................................................................................................................................................................. 49
Gazdasági feladatok............................................................................................................................................. 49
Szociális feladatok.................................................................................................................................................. 54
Politikai feladatok.................................................................................................................................................... 55
Az EU hatáskörei......................................................................................................................................................................... 57
Az EU intézményei.................................................................................................................................................................... 61
Szervek.....................................................................................................................................................................................................63
004 AZ EURÓPAI UNIÓ JOGI ÁBÉCÉJE
Az Európai Parlament (EUSZ 14. cikk)............................................................................................ 63

Az Európai Tanács (EUSZ 15. cikk). ..................................................................................................... 70
Az Európai Unió Tanácsa (EUSZ 16. cikk)................................................................................... 71
Az Európai Bizottság (EUSZ 17. cikk)................................................................................................ 77
Az Európai Unió Bírósága (EUSZ 19. cikk).. ................................................................................ 85
Az Európai Központi Bank (EUMSZ 129. cikk és EUMSZ 130. cikk)............ 88
A Számvevőszék (EUMSZ 285. cikk és EUMSZ 286. cikk)...................................... 89
Tanácsadó szervek...................................................................................................................................................................89
Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EUMSZ 301. cikk).. ................. 89
A Régiók Bizottsága (EUMSZ 305. cikk).. ...................................................................................... 90
Az Európai Beruházási Bank (EUSZ 308. cikk)................................................................................... 91
AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJE. ....................................................................................................................... 93

Az EU mint a jog teremtménye és a jog által létrehozott unió.. .................................. 93
Az uniós jog jogforrásai................................................................................................................................................... 94
Az EU alapító szerződései mint elsődleges uniós jog.. ................................................ 94
Az EU alapító szerződései mint másodlagos uniós jog............................................. 94
Az Unió nemzetközi megállapodásai. .............................................................................................. 96
Íratlan jogforrások.............................................................................................................................................. 100
Egyezmények és megállapodások az EU tagállamai között. . ......................... 101
Az EU cselekvési eszköztára................................................................................................................................... 102
A rendeletek mint „uniós törvények”............................................................................................. 104
Irányelvek. ...................................................................................................................................................................... 106
Határozatok................................................................................................................................................................. 110
Ajánlások és vélemények........................................................................................................................... 112
Állásfoglalások, nyilatkozatok és cselekvési programok.. .................................... 113
Közzététel és értesítés....................................................................................................................................114
Jogalkotási eljárás az EU-ban. ............................................................................................................................. 115
Hozzájárulási eljárás........................................................................................................................................ 121
A nem jogalkotási aktusok elfogadására irányuló eljárás. . ............................... 122
A felhatalmazáson alapuló jogi aktusok és végrehajtási
aktusok elfogadására irányuló eljárás. ...................................................................................... 122
Az EU jogvédelmi rendszere.................................................................................................................................... 124
Jogsértési eljárás (EUMSZ 258. cikk). .......................................................................................... 126
Megsemmisítés iránti kereset (EUMSZ 263. cikk). . ....................................................... 126
Mulasztás megállapítása iránti kereset (EUMSZ 265. cikk)............................. 128
Kártérítési kereset
(EUMSZ 268. cikk és EUMSZ 340. cikk (2) bekezdés). . ............................................ 129
Alkalmazotti kereset (EUMSZ 270. cikk)................................................................................... 130

Fellebbezési eljárás (EUMSZ 256. cikk)..................................................................................... 130
Ideiglenes jogvédelem (EUMSZ 278. cikk és EUMSZ 279. cikk).................. 130
Előzetes döntéshozatali eljárás (EUMSZ 267. cikk)..................................................... 131
A tagállamok felelőssége az uniós jog megsértéséért..................................................... 134
AZ UNIÓS JOG BESOROLÁSA A JOGREND EGÉSZÉBE. . ............................................ 139

Az EU jogrendjének autonómiája. ..................................................................................................................... 139
Az uniós jog és a nemzeti jog kölcsönhatása. . ................................................................................140
Ellentét az uniós jog és a nemzeti jog között.................................................................................. 142
Az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága a nemzeti jogban.. ...................... 142
Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben............................................... 145
A nemzeti jog uniós joggal konform értelmezése. . ...................................................... 147
ÖSSZEFOGLALÁS............................................................................................................................................................... 151
IDÉZETT ÍTÉLETEK. .......................................................................................................................................................... 153

Az uniós jog természete és elsőbbsége.................................................................................................. 153
Az EU hatásköre...................................................................................................................................................................... 154
Jogszabályok hatálya. ..................................................................................................................................................... 154
Alapjogok.......................................................................................................................................................................................... 154
Jogvédelmi biztosítás...................................................................................................................................................... 154
ELŐSZÓ
Az Európai Unió által képviselt jogrend mára politikai és társadalmi életünk
szilárd részévé vált. Az uniós Szerződések alapján évente több ezer döntést
hoznak, melyek az EU tagállamainak és azok polgárainak életében döntő
szerepet játszanak. Az egyén már régóta nem csupán saját országának,
városának, községének polgára, hanem egyben uniós polgár is. Nem utolsó-
sorban ezért is fontos, hogy az Unió polgárai kellően tájékozottak legyenek
a mindennapi életüket is befolyásoló jogrenddel kapcsolatban. Az EU és
jogrendje átfogó szerkezetének megértése azonban nem egyszerű feladat.
Ez részben már a Szerződések szövegezése miatt is így van, hiszen azok
gyakran nehezen áttekinthetők, és horderejük sem határozható meg egy-
könnyen. Ráadásul meglehetősen szokatlan az a sok új fogalom, amelyek
segítségével a Szerződések igyekeznek úrrá lenni az új tényállásokon. Ezért
a továbbiakban megpróbálunk áttekintést nyújtani az érdeklődő polgárok-
nak az EU felépítéséről, valamint az európai jogrend tartópilléreiről.
BETŰSZAVAK ÉS
RÖVIDÍTÉSEK
Bíróság Az Európai Unió Bírósága
EBHT Európai Bírósági Határozatok Tára
EFTA Európai Szabadkereskedelmi Társulás
EGK Európai Gazdasági Közösség
EJEE Az emberi jogok európai egyezménye
EK Európai Közösség
EKB Európai Központi Bank
EP Európai Parlament
ESM Európai Stabilitási Mechanizmus
ESZAK Európai Szén- és Acélközösség
EU Európai Unió
EUMSZ Az Európai Unió működéséről szóló szerződés
Euratom Európai Atomenergia-közösség
EUSZ Az Európai Unióról szóló szerződés
OECD Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet
PÁRIZSTÓL LISSZABONIG,
RÓMÁN, MAASTRICHTON,
AMSZTERDAMON ÉS
NIZZÁN ÁT
Állami és politikai életünk egészen nem sokkal a II. világháború vége utáni
időkig szinte teljes mértékben a nemzeti alkotmányok és törvények alapján
alakult. Demokratikus államainkban ezek határozták meg azokat a maga-
tartási szabályokat, amelyek a polgárok, pártok, de még az állam és szervei
számára is kötelező érvényűek voltak. Csak Európa teljes összeomlása, va-
lamint a régi kontinens gazdasági és politikai hanyatlása teremtette meg az
újrakezdés feltételeit, és adott új lendületet az új európai rend eszméjének.
A háború utáni időszakban az Európa egyesítésére irányuló törekvések ös�-

szességükben bonyolult és csak nehezen átlátható szervezet zavaros képét
mutatják. Így léteznek egymás mellett és anélkül, hogy egymással igazá-
ból összekapcsolódnának: az OECD (Organization for Economic Cooperation
and Development = Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet),
a NATO (North Atlantic Treaty Organisation = Észak-atlanti Szerződés Szer-
vezete), az Európa Tanács és az Európai Unió.
Ezen európai formációk sokfélesége csak akkor rendeződik egységes szer-

kezetbe, ha belegondolunk abba, milyen konkrét célkitűzések bújnak meg
e szervezetek mögött. A szervezetek három nagy csoportba sorolhatók.
Első csoport: Euroatlanti szervezetek
Az euroatlanti szervezetek az Amerikai Egyesült Államoknak Európával való,

II. világháború utáni összetartozása következtében alakultak ki. Így nem volt
véletlen, hogy a háború utáni időkben létrejött első európai szervezet, az
1948-ban alapított OEEC (Organisation for European Economic Cooperation
= Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete) az Egyesült Államok kez-
deményezésére vezethető vissza. Az USA akkori külügyminisztere, George
Marshall 1947-ben felszólította Európa államait, hogy fogjanak össze
1948. május 7., Hága
Winston Churchill szívélyes fogadtatása az
európai egyesítési mozgalom kongresszusán.
Az egykori brit miniszterelnök – aki ekkoriban
az ellenzék vezetője volt – elnökölt az
Európa-kongresszus nyitórendezvényén.
1946. szeptember 19-én a híres zürichi
beszédében Európa egyesítését szorgalmazta
a gazdasági újjáépítés érdekében. Ehhez felajánlotta az USA támogatását,

amely a Marshall-tervben valósult meg, és megteremtette Nyugat-Európa
gyors újjáépítésének alapjait. Az OEEC fő célja kezdetben az államok közötti
kereskedelem liberalizálása volt. További célkitűzésként az USA és Kanada
csatlakozásának évében, 1960-ban a harmadik világ országai számára fej-
lesztési segély formájában nyújtott gazdasági támogatást határozták meg;
az OEEC-ből megalakult az OECD, amelynek ma 35 tagja van.
Az OEEC-t az Egyesült Államokkal és Kanadával 1949-ben megkötött ka-

tonai egyezmény, a NATO követte. A NATO célja a kollektív védelem, illetve
a kollektív segítségnyújtás. A szervezetet a szovjet befolyás visszaszorítá-
sára szolgáló globális biztonsági övezet részeként alakították ki, a „vasfüg-
göny” 1989-es lebontása és a Szovjetunió azt követő összeomlása után
pedig egyre inkább egy válságkezelő és a stabilitást előmozdító szervezetté
alakult át. A NATO-nak jelenleg 28 tagállama van, közöttük 22 uniós tag
állam (Ausztria, Svédország, Finnország, Írország, Málta és Ciprus nem), va-
lamint az USA, Kanada, Törökország, Norvégia, Izland és Albánia. Az euró-
pai államok közötti biztonságpolitikai együttműködés erősítése érdekében
1954-ben megalakult a Nyugat-európai Unió (NYEU). A NYEU megalakulása
jelezte a biztonság- és védelempolitika fejlődésének kezdetét Európában.
Szerepköre azonban nem teljesedett ki, mivel kompetenciáinak többsé-
gét más nemzetközi szervezetekre ruházták át, elsősorban a NATO-ra, az
Európa Tanácsra és az EU-ra. Ebből adódóan a NYEU 2011. június 30-án
megszűnt.
Második csoport: Az Európa Tanács és az EBESZ
Az európai szervezetek második csoportját – szerkezetüket tekintve – olyan

felépítés jellemzi, hogy lehetőleg sok állam működhessen közre munkájuk-
ban. Mindemellett tudomásul vették, hogy ezek a szervezetek nem lépik túl
a hagyományos államközi együttműködés kereteit.
E szervezetek közé tartozik az 1949. május 5-én politikai szervezetként

megalapított Európa Tanács, amelynek ma több mint 47 tagja van, köztük
az összes jelenlegi uniós tagállam. Az Európa Tanács alapszabályában sem
szövetségre, sem unióra való törekvésre nem található utalás, és ez a szer-
vezet a nemzeti szuverenitás egyes részeinek átruházását vagy összevoná-
sát sem irányozza elő. Az Európa Tanácsban a döntéseket minden jelentős
kérdésben az egyhangúság elve alapján hozzák meg. Ennélfogva minden
állam gyakorolhatja a vétójogát, és megakadályozhatja a határozatok
A Schuman-nyilatkozat bejelentése
1950. május 9-én a Külügyminisztérium
Óratermében a párizsi Quai d’Orsay-n: Robert
Schuman francia külügyminiszter azt javasolta,
hogy egy Európai Szén- és Acélközösségbe vonják
össze az európai szén- és acélipart. Így a részes
államok között nemcsak elképzelhetetlenné
válik a háború, hanem az immár anyagilag sem
lehetséges
elfogadását. Így az Európa Tanács felépítését tekintve a nemzetközi együtt-

működés szerve marad.
Az Európa Tanács keretein belül számos egyezmény született a gazdaság,

a kultúra, a szociálpolitika és a jog területén. A legjelentősebb és egyben
legismertebb ilyen egyezmény az 1950. november 4-i Egyezmény az emberi
jogok és alapvető szabadságok védelméről (EJEE = az emberi jogok euró-
pai egyezménye), amelyhez időközben az Európa Tanács mind a 47 tagja
csatlakozott. Az egyezmény nem csupán gyakorlati szempontból jelentős
minimális követelményeket határozott meg a tagállamok számára az em-
beri jogok megóvása érdekében, hanem egy olyan jogvédelmi rendszert is
megalapozott, amely lehetővé teszi a Strasbourgban az egyezmény ered-
ményeképpen létrehozott intézmények, az Európai Emberi Jogi Bizottság és
az Európai Emberi Jogi Bíróság számára, hogy az egyezmény keretein belül
a tagállamokban előforduló emberi jogi visszaéléseket elítélhessék.
Ehhez a csoporthoz tartozik továbbá az 1994-ben megalapított Európai

Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ), amely az „Európai Bizton-
sági és Együttműködési Értekezlet” (EBEÉ) eredményeként jött létre. A jelen-
leg 57 tagállamot számláló EBESZ elkötelezte magát az 1975. évi Helsinki
Záróokmányban és az 1990. évi Párizsi Chartában lefektetett alapelvek és
célok mellett. Ezek közé tartozik az európai államok közötti bizalomépítő
intézkedések támogatása mellett egy olyan biztonsági háló megteremtése
is, amely a konfliktusok békés eszközökkel való elsimítását hivatott lehetővé
tenni.
Harmadik csoport: Európai Unió
Az európai szervezetek harmadik csoportját az Európai Unió alkotja. Az EU

újdonsága a szokványos nemzetközi államok közötti kapcsolatokhoz képest
abban áll, hogy a tagállamok lemondtak szuverenitásuk egyes részeiről az
EU javára, és az Uniót saját, a tagállamoktól független hatalmi jogkörökkel
ruházták fel. Az EU ezen jogkörök gyakorlásával képes olyan európai jogi
aktusokat kibocsátani, amelyek hatásukat tekintve megegyeznek az állami
aktusokkal.
Az EU megteremtésének alapkövét a hajdani francia külügyminiszter, Ro-

bert Schuman fektette le 1950. május 9-i nyilatkozatával, amelyben be-
mutatta azt a tervet, amelyet Jean Monnet-val együtt dolgozott ki abból
a célból, hogy az európai szén- és acélipart az Európai Szén- és Acélközös-

ségben egyesítsék. Ezt mintegy történelmi kezdeményezésnek is szánták
egy „szervezett és élő Európa” megteremtése érdekében, mely „elengedhe-
tetlen a civilizáció számára”, és amely nélkül „nem biztosítható a világbéke”.
A Schuman-terv végül valósággá vált azáltal, hogy a hat alapító állam (Bel-
gium, Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Olaszország, Luxem-
burg és Hollandia) 1951. április 18-án Párizsban megkötötte az Európai
Szén- és Acélközösség (ESZAK vagy Montánunió) alapító szerződését („Pári-
zsi Szerződés”), és az 1952. július 23-án hatályba lépett. Az ESZAK 50 éves
időtartamra jött létre, és amikor alapító szerződése 2002. július 23-án le-
járt, „integrálódott” az Európai Közösségbe (EK). Ugyanezen államok néhány
évvel később, az 1957. március 25-i, Rómában megkötött szerződésekkel
(„Római Szerződések”) megalapították az Európai Gazdasági Közösséget
(EGK) és az Európai Atomenergia-közösséget (EAK vagy Euratom), amely in-
tézmények a szerződések 1958. január 1-jei hatálybalépésével megkezdték
tevékenységüket.
Az Európai Unió (EU) megalapítása a Maastrichti Szerződéssel új szakaszt

nyitott meg Európa politikai egyesülésének útján. Ez a szerződés, amelyet
már 1992. február 7-én Maastrichtban aláírtak, de a ratifikálási eljárás so-
rán felmerült néhány akadály miatt (a dán lakosság csak a második nép
szavazás során adta hozzájárulását; alkotmánybírósági per Németország-
ban a szerződés parlamenti elfogadása ellen) csak 1993. november 1-jén
léphetett hatályba, önmagát egy új szakaszként határozza meg „az Euró-
pa népei közötti egyre szorosabb egység létrehozásának folyamatában”.
A szerződés már magában foglalja az Európai Unió alapító jogi aktusát,
azonban anélkül, hogy azt teljes egészében megvalósítaná. Ebben a folya-
matban az Európai Unió nem váltotta fel az Európai Közösségeket, hanem
azokkal közösen új politikákkal és együttműködési formákkal egy közös ke-
retet alkotott. Képszerűen megfogalmazva így jött létre az a három pillér,
amelyeken az Európai Unió nyugszik: az első pillért az Európai Közösségek
alkották: az EGK (később az EK – Európai Közösség – nevet kapta), az ESZAK
(2002-ig) és az Euratom. A második pillért a tagállamok kül- és biztonság-
politikai együttműködése alkotta. A harmadik pillérbe a tagállamok bel- és
igazságügyi együttműködése tartozott.
Az Európai Unió az 1999. május 1-jén, illetve 2003. február 1-jén hatály-
ba lépett Amszterdami és Nizzai Szerződésekkel fejlődött tovább. E szer-
ződéses reformok célja az volt, hogy a jóval több tagállamra bővült EU
megtartsa cselekvőképességét. A két szerződés ezért elsősorban intézmé-

nyi reformokat vezetett be. Mindeközben az európai integráció elmélyítésé-
re irányuló politikai akarat a korábbi reformokkal összehasonlítva némileg
háttérbe szorult.
Az erre irányuló számos kritika oda vezetett, hogy vita indult az EU jövőjé-
ről és intézményi kialakításáról. Ennek eredményeképpen az állam- és kor-
mányfők 2001. december 5-én a belgiumi Laekenben elfogadták az Euró-
pai Unió jövőjéről szóló nyilatkozatot. Ebben az EU elkötelezte magát, hogy
demokratikusabbá, átláthatóbbá és hatékonyabbá váljon, és megnyitja az
alkotmány létrehozásához vezető utat. E célkitűzés megvalósításának első
lépéseként az Európai Alkotmány kidolgozását egy Európa jövőjével foglal-
kozó konventre bízták, amelyben a korábbi francia államfő, Valéry Giscard
d’Estaing elnökölt. 2003. július 18-án hivatalosan átadták az Európai Ta-
nács elnökének a konvent által kidolgozott, „Az Európai Alkotmány létre-
hozásáról szóló szerződés” tervezetét, amelyet az állam- és kormányfők
2004. július 17–18-án Brüsszelben különböző módosításokkal elfogadtak.
Ezzel az alkotmánnyal az eddigi Európai Unióból és az eddigi Európai Közös-

ségből egy új, egyetlen Európai Uniót kívántak létrehozni, amely egyetlen
alkotmányszerződésen alapul. Emellett lényegében csak az Európai Atom-
energia Közösség maradt volna meg önálló közösségként, amely azonban
az Európai Unióval – mint eddig is – szorosan összefonódva működött vol-
na. Az alkotmány létrehozására irányuló törekvés azonban a ratifikálási
folyamat során meghiúsult. A kezdetben pozitív kimenetelű szavazásokat
követően (25 tagállamból 13-ban elfogadták az alkotmányszerződést)
a Franciaországban (54,68% „nem” szavazat 69,34%-os részvétel mellett)
és a Hollandiában (61,7% „nem” szavazat 63%-os részvétel mellett) meg-
tartott referendumokon elutasították az EU alkotmányszerződését.
Majd kétéves mérlegelési időszak elteltével csak 2007 első felében sikerült
útjára indítani egy új reformcsomagot. A reformcsomag hivatalosan búcsút
int az európai alkotmányos koncepciónak, amely minden fennálló Szerző-
dést hatályon kívül helyezett volna, azokat egy egységes, „Az Európai Alkot-
mány létrehozásáról szóló szerződés” elnevezésű szöveggel helyettesítve.
Ehelyett egy reformszerződést dolgoztak ki, amely a Maastrichti, Amszter-
dami és Nizzai Szerződések hagyományát követve alapvető változtatásokat
hajt végre a meglévő EU-Szerződéseken az EU külső és belső cselekvő-
képességének növelése, a demokratikus legitimáció megerősítése, csak-
úgy mint az EU általános hatékonyságának javítása érdekében. Ugyancsak
a hagyományok szerint ennek a reformszerződésnek a Lisszaboni Szerződés

nevet adták. A Lisszaboni Szerződés kidolgozása rendkívül gyorsan haladt.
Különösen annak köszönhetően, hogy maguk az állam- és kormányfők az
Európai Tanács 2007. június 21–22-i brüsszeli ülésén a következtetésekben
részletesen meghatározták, hogy az alkotmányszerződéshez egyeztetett
újításokat milyen módon és mértékben építsék be a meglévő Szerződések-
be. Ennek során egészen szokatlanul jártak el, és a korábbi gyakorlattól el-
térően nem kizárólag általános előírásokra szorítkoztak, melyeket a későb-
biekben egy kormányközi konferencia valósítana meg, hanem saját maguk
dolgozták ki az elvégzendő változtatások szerkezetét és tartalmát, miköz-
ben gyakran az előírások pontos szövegét is meghatározták.
A főbb vitás kérdések különösen a következők voltak: az illetékességek el-

határolása az EU és a tagállamok között, a közös kül- és biztonságpolitika
továbbfejlesztése, a nemzeti parlamentek új szerepe az integrációs folya-
matban, az Alapjogi Charta beillesztése az uniós jogba, valamint a büntető-
ügyekben való rendőrségi és igazságügyi együttműködés területén lehetsé-
ges előrelépés. A 2007-ben összehívott kormányközi konferencia ezért csak
szűk mozgástérrel rendelkezett, és pusztán a kívánt változtatások technikai
megvalósítására volt felhatalmazása. A kormányközi konferencia így már
2007. október 18–19-én be tudta fejezni munkáját, és azt az Európai Ta-
nács Lisszabonban ugyanekkor megtartott informális találkozóján politikai
lag jóváhagyták.
A szerződést végül 2007. december 13-án írták alá ünnepélyes keretek

között Lisszabonban az EU 27 tagállamának állam- és kormányfői (Hor-
vátország csak 2013-ban csatlakozott az EU-hoz). Azonban e szerződés
ratifikálási eljárása is igen nehézkesnek bizonyult. A Lisszaboni Szerződés
az alkotmányszerződéssel ellentétben ugyan jól vette a ratifikálási folya-
mat akadályait Franciaországban és Hollandiában, azonban Írországban
a 2008. június 12-i első népszavazáson kudarcot vallott (53,4% „nem” sza-
vazat 53,1%-os részvétel mellett). Csak az új szerződéses szerkezet (korlá-
tozott) horderejéről szóló jogi ígérvények nyújtását követően kérdezték meg
Írország polgárait a Lisszaboni Szerződésről egy második népszavazáson
2009 októberében. Ez alkalommal a szerződés az ír polgárság széles körű
támogatását elnyerte (67,1% „igen” szavazat 59%-os részvétel mellett).
Az írországi népszavazás sikeres kimenetele szabaddá tette az utat a Lis�-
szaboni Szerződés ratifikálásához Lengyelországban és a Cseh Köztársa-
ságban is. Lengyelországban Kaczyński államfő az ír népszavazás sikeres
kimenetelétől tette függővé a ratifikációs okmány aláírását. A cseh államfő,
Václav Klaus is meg akarta várni az ír referendum eredményét, és a ratifi-

kációs okmány aláírását végül annak garantálásától is függővé tette, hogy
az 1945-ös ún. Beneš-dekrétumokat, amelyek kizárják a csehországi egy-
kori német területekre vonatkozó területi igényeket, a Lisszaboni Szerződés
és különösen a vele együtt az Európai Unióról szóló szerződésbe (EUSZ)
illesztett Alapjogi Charta semmilyen módon sem érinti. Miután erre a köve-
telésre is találtak megoldást, a cseh államfő 2009. november 3-án aláírta
a ratifikációs okmányt. Ezzel sikeresen lezárult a ratifikálási folyamat, és így
a Lisszaboni Szerződés 2009. december 1-jén hatályba léphetett.
A Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió és az Európai Közösség egyetlen

Európai Unióvá olvad össze. A „Közösség” kifejezést kivétel nélkül mindenhol
az „Unió” kifejezés váltotta fel. Az Unió az Európai Közösség helyébe lép, és
ennek utódja lesz. Az uniós jogot azonban továbbra is a következő három
szerződés határozza meg:
Az érvényes uniós Szerződések

AZ EURÓPAI UNIÓRÓL SZÓLÓ SZERZŐDÉS
Az Európai Unióról szóló szerződés (EUSZ) a következő hat címre
tagolódik: Közös rendelkezések (I.), A demokratikus elvekre vonatkozó
rendelkezések (II.), Az intézményekre vonatkozó rendelkezések (III.),
A megerősített együttműködésre vonatkozó rendelkezések (IV.), Az Unió
külső tevékenységére vonatkozó általános rendelkezések és a közös
kül- és biztonságpolitikára vonatkozó különös rendelkezések (V.) és Záró
rendelkezések (VI.).
AZ EURÓPAI UNIÓ MŰKÖDÉSÉRŐL SZÓLÓ SZERZŐDÉS

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) az Európai
Közösséget létrehozó szerződésből származik. Az EUMSZ lényegét tekintve
az EK-Szerződés felépítését követi. A lényegi változások az EU külső
tevékenységét érintik, valamint új fejezetek bevezetésében nyilvánulnak
meg az energiapolitika, a rendőrségi és igazságügyi együttműködés
büntetőügyekben, az űrhajózás vagy a sport és turizmus területén.
AZ EURÓPAI ATOMENERGIA-KÖZÖSSÉGET LÉTREHOZÓ SZERZŐDÉS

Az Európai Atomenergia-közösséget létrehozó szerződést (Euratom-
Szerződés) csak néhány pontban módosították. Az adott változtatásokat
jegyzőkönyvekbe foglalták, amelyeket csatoltak a Lisszaboni Szerződéshez.
Az EUSZ és az EUMSZ jogi szempontból azonos szintű, és nem állnak egy-

mással alá- vagy fölérendelt viszonyban. Ennek egyértelmű jogi tisztázása
elengedhetetlenül szükséges, mivel a szabályozottság mértéke és a koráb-
bi EK-Szerződés új címe (az EU működéséről szóló szerződés) mindkét szer-
ződésben azt a benyomást kelti, mintha az EUSZ egyfajta alaptörvény vagy
alapszerződés lenne, míg az EUMSZ inkább végrehajtási szerződésnek tűnik.
Az EUSZ és az EUMSZ azonban formálisan nem alkotmányjellegű. A Szerződé-
sekben használt terminológia tükrözi a korábbi alkotmányprojekttel szembeni
változást: az „alkotmány” kifejezést nem használják, az „Unió külügyminiszte-
re” kifejezést az „Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője” váltja fel, és
a „törvény” és „kerettörvény” megnevezésekről is lemondanak. A módosított
Szerződések nem említik az EU olyan szimbólumait sem, mint a zászló vagy
a himnusz. Az uniós jog elsőbbségét nem állapították meg külön szerződéses
rendelkezésben, hanem az, mint eddig, egy nyilatkozatból adódik, amely az
EU Bíróságának e kérdéskörrel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatára hivatkozik.
A Lisszaboni Szerződéssel az EU „hárompilléres modellje” is megszűnik.

A közös kül- és biztonságpolitika területén azonban a speciális eljárások,
beleértve az európai védelmet is, hatályban maradnak; a kormányközi kon-
ferencia szerződéshez csatolt nyilatkozatai hangsúlyozzák e politikai terület
specifikus jellegét és a tagállamok kiemelt felelősségét ezzel kapcsolatban.
Az EU-nak jelenleg 28 tagállama van. Közéjük tartozik először is az EGK hat

alapító állama, vagyis Belgium, Németország (a két német állam 1990. ok-
tóber 3-i újraegyesítése után a korábbi NDK területével kibővítve), Francia
ország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia. 1973. január 1-jén Dánia
(Grönland nélkül, amelynek népessége az 1982 februárjában megtartott
népszavazás során csekély többséggel úgy döntött, hogy a sziget nem ma-
rad az Európai Közösség tagja), Írország és az Egyesült Királyság beléptek
a Közösségbe; Norvégiában a szintén tervezett csatlakozást az 1972. októ-
beri népszavazáson elutasították (53,5% „nem” szavazat).
Az EU úgynevezett „déli bővítését” Görögország 1981. január 1-jei csat-

lakozása vezette be, végül pedig Spanyolország és Portugália 1986. janu-
ár 1-jei csatlakozása zárta le. A déli bővítést 1995. január 1-jén Ausztria,
Finnország és Svédország uniós csatlakozása követte. Norvégiában csekély
„nem” szavazattöbbséggel – mint már 22 évvel azelőtt is – a lakosság meg-
hiúsította a csatlakozást, mivel a referendum során a népesség 52,4%-a
újra Norvégia EU-tagsága ellen szavazott. 2004. május 1-jén a balti álla-
mok, Észtország, Lettország és Litvánia, valamint a kelet- és közép-európai
államok közül a Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovénia
és Szlovákia, továbbá a két földközi-tengeri sziget, Ciprus és Málta csat-

lakoztak az EU-hoz. A keleti bővítés csak jó két évvel később, Bulgária és
Románia 2007. január 1-jei csatlakozásával folytatódott.
Az EU legújabb tagja a 2013. július 1-jén csatlakozó Horvátország lett. Ez-

zel az EU tagállamainak száma 28-ra emelkedett, az EU lakosainak száma
pedig 510 millióra gyarapodott. Ez a történelmi jelentőségű EU-bővítés egy
hosszú folyamat lényegét képezi, amely lehetővé tette a vasfüggöny és
a hidegháború miatt több mint fél évszázada szétválasztott európai népek
újraegyesítését. Az EU-bővítések hátterében következésképpen elsősorban
az a szándék állt, hogy az egyesült európai kontinensen újra béke, stabilitás
és gazdasági jólét uralkodjon.
Az EU-hoz további államok is csatlakozhatnak, amennyiben teljesítik az Eu-

rópai Tanács által 1993-ban Koppenhágában meghatározott csatlakozási
kritériumokat:
■■ politikai kritériumok: az intézmények, a demokrácia és a jogállamiság

stabilitása, az emberi jogok érvényesülésének garantálása, valamint
a kisebbségek tiszteletben tartása és védelme;
■■ gazdasági kritériumok: működő piacgazdaság, amely képes megbirkózni
az Unión belüli versenyviszonyokkal és piaci erőkkel;
■■ jogi kritériumok: képesség a tagsággal járó kötelezettségek
teljesítésére, beleértve a politikai, gazdasági és pénzügyi unió
célkitűzéseivel való egyetértést is.
A csatlakozási eljárásnak három szakasza van, amelyeket az EU minden jelenlegi

tagállamának jóvá kell hagynia.
1. Az ország előtt megnyitják az uniós tagság lehetőségét.

2. Az ország megkapja a hivatalos tagjelölt státuszt, amint teljesíti
valamennyi csatlakozási feltételt, ez azonban még nem jelenti azt, hogy
megkezdődnek a hivatalos tárgyalások.
3. A tagjelölt országgal megkezdődnek a hivatalos csatlakozási
tárgyalások, amelyek során megállapodnak a mindenkor érvényes uniós
jogszabályok átvételének módozatairól és eljárásairól.
Amennyiben a tárgyalások és az azt kísérő reformok mindkét fél megelé-

gedésére lezárultak, akkor az eredményeket és a csatlakozás feltételeit
a csatlakozási szerződésben rögzítik. E csatlakozási szerződést először az
Európai Parlamentnek kell képviselői abszolút többségével jóváhagynia.
Ezt követően a Tanács egyhangú jóváhagyása szükséges. A csatlakozási
szerződést végül az EU és a csatlakozó ország állam- és kormányfői írják

alá. Ezt követően az EU tagállamainak és a csatlakozó országnak a saját
alkotmányjogi rendelkezéseik szerint „ratifikálniuk kell” a csatlakozási szer-
ződést. A ratifikálási okmányok letétbe helyezésével a csatlakozási eljárás
lezárul, a csatlakozási szerződés pedig hatályba lép. A csatlakozó ország
ezzel tagállammá válik.
Jelenleg Törökországgal (2005 óta), Szerbiával (2014 óta) és Montenegró-

val (2014 óta) folynak csatlakozási tárgyalások.
Törökország 1987. április 14-én nyújtotta be csatlakozási kérelmét. Az EU és

Törökország közötti kapcsolatok azonban ennél még nagyobb múltra tekin-
tenek vissza. Az EGK és Törökország már 1963-ban társulási megállapodást
kötöttek, amelyben megtalálható egy esetleges későbbi csatlakozásra való
utalás. 1995-ben vámuniót alapítottak, és 1999 decemberében az Európai
Tanács Helsinkiben hivatalosan is tagjelölti státuszt adományozott Török
országnak. Mindennek hátterében az a meggyőződés állt, hogy az ország-
ban megvannak a demokratikus rendszer alapjai, még akkor is, ha az emberi
jogok tiszteletben tartása és a kisebbségek védelme terén még rendkívül sok
a teendő. A Bizottság ajánlása alapján az Európai Tanács végül 2004 de-
cemberében jóváhagyását adta a Törökországgal folytatandó csatlakozá-
si tárgyalások megkezdéséhez. A tárgyalások 2005 októberében indultak.
Végső céljuk a csatlakozás. Nincs azonban semmilyen garancia arra, hogy
ezt a célt sikerül is elérni. Az 1999-ben a 2014-es lehetséges csatlakozásra
előirányzott dátumot törölték, új határidőben pedig nem állapodtak meg.
Törökország csatlakozását a lehető leggondosabban kell előkészíteni annak
érdekében, hogy Törökország integrációja sikeresen menjen végbe, a több
mint 60 éves európai integráció alatt elért eredmények kockáztatása nélkül.
Izland 2009. július 17-én nyújtotta be csatlakozási kérelmét. A csatlakozási

tárgyalásokat hivatalosan 2010-ben kezdték meg. A tárgyalások először
jól indultak, a kormányváltást követően azonban megakadtak, végül pedig
teljesen felfüggesztették a folyamatot, miután Izland 2015. március 12-én
visszavonta csatlakozási kérelmét.
Hivatalos tagjelölt státusszal rendelkezik Macedónia Volt Jugoszláv Köztár-

saság (2009) és Albánia (2014). A jövőbeli uniós csatlakozást kilátásba he-
lyezték még Bosznia-Hercegovina és Koszovó1 számára.
1 Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1244. sz. határozatában meghatározott

jogállás szerint.
Az EU-ból való kilépés lehetősége is adott: Az EUSZ-ben bevezették a kilé-

pési záradékot, amely lehetővé teszi a tagállamok számára az EU-ból való
kilépést. A kilépést semmilyen feltételhez nem kötik – ehhez lényegében
elegendő az EU és az adott tagállam közötti, a kilépés feltételeire vonatkozó
megállapodás, vagy amennyiben ez a megállapodás nem jön létre, úgy a ki-
lépési szándék bejelentésétől számított két év eltelte elég ahhoz, hogy a ki-
lépés megállapodás nélkül is hatályossá váljon. Ezzel a lehetőséggel min-
den valószínűség szerint jóval gyorsabban fognak élni, mint amire valaha is
számítani lehetett. 2016. június 23-án a britek 52%-a (71,8%-os részvétel
mellett) arra szavazott, hogy az Egyesült Királyság ne maradjon az Európai
Unióban. Most a brit kormány kezében van a kezdeményezés, hogy a kilé-
pési szándék bejelentésével elindítsa a kilépési eljárást (az EUSZ 50. cikke).
Ezzel szemben arról, hogy egy tagállamot kinyilvánított akarata ellenére ki-
zárjanak az EU-ból, még a Szerződések súlyos és tartós megsértése esetén
sem rendelkeznek a Szerződések.
AZ EURÓPAI UNIÓ
ALAPÉRTÉKEI
EUSZ 2. cikk (Az Unió értékei)
Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság,

a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi
jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait –
tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek
a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma,
a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak
közötti egyenlőség társadalmában.
EUSZ 3. cikk (Az Unió céljai)
(1) Az Unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének

előmozdítása.
(2) Az Unió egy belső határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon

és a jog érvényesülésén alapuló olyan térséget kínál polgárai
számára, ahol a személyek szabad mozgásának biztosítása
a külső határok ellenőrzésére, a menekültügyre, a bevándorlásra,
valamint a bűnmegelőzésre és bűnüldözésre vonatkozó megfelelő
intézkedésekkel párosul.
(3) Az Unió belső piacot hoz létre. Az Unió Európa fenntartható

fejlődéséért munkálkodik, amely olyan kiegyensúlyozott gazdasági
növekedésen, árstabilitáson és magas versenyképességű, teljes
foglalkoztatottságot és társadalmi haladást célul kitűző szociális
piacgazdaságon alapul, amely a környezet minőségének magas fokú
védelmével és javításával párosul. Az Unió elősegíti a tudományos és
műszaki haladást.
Az Unió küzd a társadalmi kirekesztés és megkülönböztetés ellen,

és előmozdítja a társadalmi igazságosságot és védelmet, a nők és
férfiak közötti egyenlőséget, a nemzedékek közötti szolidaritást és

a gyermekek jogainak védelmét.
Előmozdítja a gazdasági, a társadalmi és a területi kohéziót, valamint

a tagállamok közötti szolidaritást.
Az Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét,

továbbá biztosítja Európa kulturális örökségének megőrzését és további
gyarapítását.
(4) Az Unió gazdasági és monetáris uniót hoz létre, amelynek

pénzneme az euró.
(5) A világ többi részéhez fűződő kapcsolataiban az Unió védelmezi

és érvényre juttatja értékeit és érdekeit, és hozzájárul polgárainak
védelméhez. Hozzájárul a békéhez, a biztonsághoz, a Föld fenntartható
fejlődéséhez, a népek közötti szolidaritáshoz és kölcsönös tisztelethez,
a szabad és tisztességes kereskedelemhez, a szegénység felszámolásához
és az emberi jogok, különösen pedig a gyermekek jogainak védelméhez,
továbbá a nemzetközi jog szigorú betartásához és fejlesztéséhez, így
különösen az Egyesült Nemzetek Alapokmányában foglalt alapelvek
tiszteletben tartásához.
[...]
Az egyesített Európa alapját olyan alapvető értékrendek alkotják, amelyek

mellett a tagállamok az EUSZ 2. cikkében elkötelezték magukat, és ame-
lyek megvalósítása az EU eljáró szerveinek feladata. Ezen alapértékek közé
tartoznak a következők: az emberi méltóság tiszteletben tartása, az egyen-
lőség, a szabadság és a szolidaritás. Az EU kifejezetten elkötelezi magát
a demokrácia és a jogállamiság valamennyi tagállam által vallott elveinek
tiszteletben tartása, valamint az alapvető jogok és az emberi jogok védel-
me mellett.
Ezek az értékek nemcsak irányt mutatnak az EU-hoz a jövőben csatlakozni

szándékozó államok számára, hanem ezen értékek és alapelvek valamely
tagállam által történő súlyos és tartós megsértése az EUSZ 7. cikke szerint
szankcionálható is. Ehhez először az Európai Tanács keretében ülésező ál-
lam- és kormányfőknek egyhangúlag meg kell állapítaniuk, hogy súlyosan
és tartósan megsértették az Unió értékeit és alapelveit. Az állam- és kor-
mányfők a tagállamok egyharmadának vagy a Bizottságnak a javaslatára,
valamint az Európai Parlament hozzájárulása után fogadják el ezt a megál-

lapítást. Ekkor az Európai Unió Tanácsa minősített többséggel úgy határoz-
hat, hogy a kérdéses tagállamnak az EUSZ-ből és az EUMSZ-ből származó
egyes jogait felfüggesztheti, beleértve a tagállam kormányának képviselő-
jét a Tanácsban megillető szavazati jogokat is. Az érintett tagállam Szerző-
dések szerinti kötelezettségei számára azonban kötelező érvényűek marad-
nak. Különösen figyelembe veszik azt is, hogy milyen hatást gyakorol ezen
intézkedés a polgárokat és vállalkozásokat megillető jogokra és a rájuk vo-
natkozó kötelezettségekre.
Az EU mint a béke biztosítéka
Európa egyesítésének egyik indítéka sem oly erős, mint a béke utáni vágy
(vö. az EUSZ 3. cikkével). Az utóbbi évszázadban két világháború is dúlt
olyan európai államok között, amelyek jelenleg az EU tagállamai. Az euró-
pai politika ezért egyben békepolitika is. Az EU megalapításával az euró-
pai békerend magja is megteremtődött, amely kizárja a tagállamok között
folytatott háborúk lehetőségét. Ezt bizonyítja, hogy Európában 70 éve béke
uralkodik. Minél több európai állam lép be az Unióba, annál erősebb lesz
ez a békerend. Ennek értelmében az EU utóbbi bővítései nagymértékben
hozzájárultak az európai békerend megerősítéséhez. 2012-ben az EU-t az
európai békéért, megbékélésért, demokráciáért és emberi jogokért tett erő-
feszítéseiért Nobel-békedíjjal tüntették ki.
Egység és egyenlőség mint vezérelvek
A vezérelv az egység. Az európai államok csak akkor tudnak felülkere-

kedni a jelenkor fontos problémáin, ha sokszínűségük megőrzése mellett
közösen lépnek fel és cselekednek. Sokak véleménye szerint a béke, mind
Európában, mind az egész világon, csakúgy mint a demokrácia és a jog-
államiság, valamint a gazdasági jólét és a szociális biztonság az európai
integráció nélkül nem tartható fenn, és a jövőre nézve sem biztosítható.
A munkanélküliség, a nem kielégítő növekedés, az energiaellátás biztonsá-
ga és a környezetterhelés már régóta nem csupán nemzeti problémák, és
nemzeti szinten nem is oldhatók meg. Csak az EU keretein belül építhető
fel egy stabil gazdasági rend, csak a közös európai erőfeszítés útján le-
het olyan nemzetközi gazdaságpolitikát kialakítani, amely javítja az európai
gazdaság teljesítőképességét, és segítséget nyújt a szociális jogállamiság
megszilárdításában. Belső integritása nélkül Európa nem tudja politikai és
Az EU által a békéért, megbékélésért,
demokráciáért és emberi jogokért tett
erőfeszítéseket 2012-ben Nobel-békedíjjal
tüntették ki. 2012. december 10-én Herman van
Rompuy, az Európai Tanács 2009 és 2014 közötti
elnöke, José Manuel Barroso, az Európai
Bizottság 2004 és 2014 közötti elnöke, valamint
Martin Schulz, az Európai Parlament 2012 és
2017 közötti elnöke vették át Oslóban a díjat
gazdasági függetlenségét fenntartani a világ többi részével szemben, vis�-

szaszerezni befolyását a világban, valamint biztosítani a világpolitikában
való részvételét.
Egység csak ott lehet, ahol egyenlőség uralkodik. Egyetlen uniós polgárt
sem érhet hátrányos megkülönböztetés, azaz „diszkrimináció” állampolgár-
sága miatt. A nemen, faji, etnikai származáson, valláson vagy világnézeten,
fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló megkü-
lönböztetés ellen küzdeni kell. Az Alapjogi Charta nem szorítkozik csupán
e tulajdonságokra: a bőrszín, genetikai jellemző, nyelv, politikai vagy más
nézet, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet vagy születés alap-
ján történő bármilyen megkülönböztetés tilos. Ezenfelül minden uniós pol-
gár egyenlő a törvény előtt. A tagállamok számára az egyenlőség elve azt
jelenti, hogy egyikük sem részesül előnyben a másikkal szemben, és a ter-
mészet adta különbségeket, mint a nagyság, az ország lakosainak száma,
valamint az eltérő struktúrák, kizárólag az egyenlőség elvének keretein be-
lül lehet figyelembe venni.
Alapvető szabadságok
A béke, az egység és az egyenlőség egyben szabadságot is jelent. Az im-

már 28 állam összekapcsolódásával létrehozott nagyobb térség a mozgás
szabadságát is biztosítja a nemzeti határokon átnyúlóan. Ezek mindenek
előtt: a munkaerő szabad mozgása, a letelepedés szabadsága, a szolgál-
tatások áramlásának szabadsága, az áruforgalom szabadsága és a tőke-
mozgás szabadsága. Ezek az alapszabadságok biztosítják a vállalkozások
számára, hogy szabadon dönthessenek, a munkavállalók számára, hogy
szabadon választhassák meg, hogy melyik országban dolgozzanak, a fo-
gyasztók számára pedig, hogy a termékek széles kínálata álljon rendelke-
zésükre. A szabad verseny lehetővé teszi a vállalkozások számára, hogy
egy összehasonlíthatatlanul nagyobb ügyfélkörnek kínálják termékeiket és
szolgáltatásaikat. A munkavállalók saját elképzeléseiknek és érdekeiknek
megfelelően választhatják ki és változtathatják munkahelyüket, mégpedig
az EU egész területén. A megnövekedett verseny következtében a fogyasz-
tók jóval nagyobb árukínálatból választhatják ki a legolcsóbb és legjobb
termékeket.
Egy ország uniós csatlakozásakor mindazonáltal gyakran írnak elő átme-

neti szabályozásokat a csatlakozási szerződésben, különösen a munka-
vállalók szabad mozgása, valamint a szolgáltatásnyújtás és a letelepedés
szabadsága tekintetében, amelyek megengedik az uniós tagállamok szá-

mára, hogy a csatlakozó országok állampolgárai esetében hét évig a nem-
zeti jog, illetve a már meglévő kétoldalú kapcsolatok alapján szabályozzák
ezeket az alapvető szabadságokat.
A szolidaritás elve
A szolidaritás a szabadság elengedhetetlen kísérője, hiszen a szabadság

korlátok nélküli élvezete mindig mások kárára történik. Ezért ahhoz, hogy
az EU mint közösség rendje tartósan fennmaradhasson, alapelvei közé fel
kell vennie a tagjai közötti szolidaritást, és mind az előnyöket, azaz a jólé-
tet, mind a terheket egyenlően és igazságosan kell tagjai között elosztania.
A nemzeti identitás tiszteletben tartása
A tagállamok nemzeti identitását tisztelet övezi. A cél nem az, hogy a tag
államok beolvadjanak az EU-ba, hanem hogy nemzeti sajátosságaikkal gaz-
dagítsák az EU-t. Éppen a nemzeti jellegzetességek és identitások sokszínű-
ségéből meríti az EU azt a szellemi-erkölcsi erőt, amelyet azután a közös
egész érdekében felhasznál.
A biztonság iránti igény
Mindezen alapvető értékek végeredményben a biztonság függvényei.

A terrorizmus és a szervezett bűnözés ellen folytatott harc, különösen
a 2001. szeptember 11-i amerikai terrorista merényletek és az egyre több
és egyre kegyetlenebb európai terrortámadások óta Európában is újra elő-
térbe került. A rendőrségi és igazságügyi együttműködés egyre szorosabbá
válik, az EU közös külső határainak védelmét pedig megerősítették.
A biztonság európai kontextusban azonban a szociális biztonságot is jelen-

ti az EU-ban élő polgárok számára, a munkahelyek biztonságát, valamint
azoknak a vállalkozói döntéseknek a biztonságát, amelyeket a gazdasági
keretfeltételek állandóságában bízva hoztak meg. Az EU szerveinek fel-
adata, hogy kiszámíthatóvá tegyék a jövőt a polgárok és a vállalkozások
számára, és hogy állandóvá tegyék azokat a körülményeket, amelyektől
függenek.
Az alapvető jogok
Az EU alapját képező alapvető értékek és értékrendek közé tartoznak az

uniós polgárok alapvető személyes jogai is. Európa történelmét az elmúlt
több mint kétszáz évben az alapvető jogok védelmének megerősítésére vo-
natkozó folyamatos törekvés jellemzi. Az emberi és polgári jogokról szóló
nyilatkozatok 18. századi kihirdetése óta az alapvető és szabadságjogok
a legtöbb civilizált állam alkotmányos rendjének szilárd elemét alkotják.
Különösen igaz ez az EU tagállamaira, amelyek jogrendje a jog tiszteletben
tartásán, valamint az egyéni méltóság, szabadság és fejlődéshez való jog
tiszteletén alapul. Ezen túlmenően az emberi jogok védelmére vonatkozóan
számos nemzetközi egyezmény született, amelyek közül Európa számára
kiemelkedő jelentőséggel bír az emberi jogok és alapvető szabadságok vé-
delméről szóló európai egyezmény (emberi jogok európai egyezménye).
Az alapvető jogok közösségi jogrendje az Európai Unió Bíróságának állan-

dó ítélkezési gyakorlatából fejlődött ki, amely viszonylag későn, 1969-ben
alakult ki. Korábban a Bíróság az alapvető jogokra vonatkozó összes be-
adványt azzal a megjegyzéssel utasította el, hogy nem feladata a nem-
zeti alkotmányjog körébe tartozó problémákkal foglalkozni. A Bíróság nem
utolsósorban azért kényszerült álláspontja megváltoztatására, mert maga
a Bíróság fogalmazta meg az uniós jog elsőbbségének igényét a nemzeti
joggal szemben, márpedig ez az elsőbbség csak abban az esetben valósul-
hat meg, ha az uniós jog önmagában is képes biztosítani az alapvető jogok
védelmét, mégpedig egyenértékűen a nemzeti alkotmányok által nyújtott
védelemmel.
Az ítélkezési gyakorlat kiindulási pontja a Stauder-ügyben hozott ítélet volt,

amelyben egy háborús áldozatoknak járó támogatásban részesülő személy
emberi méltósága és az egyenlőség elve megsértésének tartotta, hogy meg
kellett adnia a nevét, amikor regisztrált a karácsonykor kedvezményes áron
vajat igénylők jegyzékébe. Annak ellenére, hogy a Bíróság az uniós jog elő-
írásainak értelmezése után arra az eredményre jutott, hogy a név meg-
adása nem kötelező, és ezért nem szükséges vizsgálnia, hogy az alapvető
jogok sérültek-e, végül mégis azt állapította meg, hogy az alapvető jogok
figyelembevétele az uniós jogrend általános alapelvei közé tartozik, amely-
nek védelme a Bíróság feladata. Ezzel a Bíróság első ízben ismerte el az
alapvető jogok jogrendjének létezését.
Kezdetben az egyes alapvető jogok biztosítékait a Bíróság a Szerződések

néhány rendelkezése alapján maga dolgozta ki. Ez különösen érvényes
a hátrányos megkülönböztetés számos tilalmára, amelyek mindegyike más-
más szempontból juttatja kifejezésre az egyenlőség általános elvét. Ilyen
például az állampolgárság alapján történő mindenfajta diszkrimináció tilal-
ma (EUMSZ 18. cikk), a nemi, faji, etnikai származás, vallás és hit, fogyaté-
kosság, életkor vagy nemi hovatartozás alapján történő megkülönböztető
bánásmód tilalma (EUMSZ 10. cikk), az árukkal és személyekkel szembeni
azonos bánásmód előírása a négy alapvető szabadság vonatkozásában (az
áruk szabad mozgása – EUMSZ 34. cikk; a munkavállalók szabad mozgása –
EUMSZ 45. cikk; a letelepedés szabadsága – EUMSZ 49. cikk; a szolgáltatás
szabadsága – EUMSZ 57. cikk), a verseny szabadsága (EUMSZ 101. cikk és
azt követő cikkek), valamint az az elv, hogy a nők és a férfiak egyenlő díja-
zásban részesüljenek (EUMSZ 157. cikk). Az EU négy alapvető szabadság
joga, amelyek az üzleti-szakmai élet alapvető szabadságait biztosítják,
a mozgás és a foglalkozás megválasztása szabadságának alapvető kö-
zösségi jogának is tekinthető. Külön garancia biztosítja az egyesülési jogot
(EUMSZ 153. cikk), a petíciós jogot (EUMSZ 24. cikk) és az üzleti és szakmai
titok védelmét (EUMSZ 339. cikk).
Az alapvető jogok uniós jogi védelmének kiindulási pontjait a Bíróság folya-

matosan továbbfejlesztette, és újabb alapvető jogokkal egészítette ki. Ez ál-
talános jogi alapelvek elfogadásával történik, amelyek konkretizálásakor a Bí-
róság egyrészt a tagállamok közös alkotmányos hagyományaira, másrészt az
emberi jogok védelméről szóló, a tagállamok részvételével megkötött nemzet-
közi szerződésekre támaszkodik. Az utóbbi különösen az emberi jogok európai
egyezményére vonatkozik, amely az alapvető uniós jogok tartalmi kialakítása
során mutat irányt a védelmi követelmények kidolgozásához. Mindezek alap-
ján a Bíróság az olyan szabadságjogokat ismerte el az EU jogrendje által biz-
tosított alapjogként, mint pl. a tulajdonhoz való jog, a foglalkozás megválasz-
tásának szabadsága, az otthon sérthetetlenségének joga, a véleményalkotás
szabadsága, az általános személyiségi jogok, a család védelme (pl. a családta-
gok csatlakozási joga egy migráns munkavállalóhoz), a gazdaság szabadsága,
a vallás és a hit szabadsága, valamint számos, az eljárásjoghoz kapcsolódó
alapvető jog, mint a meghallgatáshoz való jog alapelve, a „common law” (ma-
gánjog) területéről ismert, az ügyvéd és megbízója közötti kommunikáció bi-
zalmasságának elve (ún. „legal privilege”), a kétszeres büntetés tilalma vagy
az uniós jogi aktusok indoklására vonatkozó kötelezettség.
Az egyik különösen fontos, a jogvitákban gyakran hivatkozott elv az egyen-

lő bánásmód elve. Általánosan fogalmazva ez az elv azt mondja ki, hogy
a hasonló tényállásokat nem szabad különféleképpen kezelni, hacsak nincs

a különbségtételnek valamiféle objektív alapja. A Bíróság ítélkezési gyakor-
lata alapján az egyenlő bánásmód elve azonban nem tiltja meg, hogy az
egyes tagállamok saját polgáraikkal és termékeikkel szemben magasabb
követelményeket állítsanak, mint más tagállamok állampolgáraival vagy az
importtermékekkel szemben (a jogi nyelv ezt „fordított diszkriminációnak”
nevezi). Mindez az Unió korlátozott hatásköréből következik, amely alap
vetően csak a határokon átnyúló esetekre terjed ki. Ezzel szemben a termé-
kek adott tagállamon belüli termelésére és értékesítésére, illetve az adott
tagállam állampolgárainak jogállására vonatkozó szabályok csak akkor es-
nek az uniós jog szabályozása alá, ha a jogharmonizáció uniós szinten már
lezárult.
A Bíróság ítélkezési gyakorlatának köszönhetően az uniós jog az alapvető

jogokkal rokon jogállami elvek jelentős tárházával rendelkezik. Ezek közül
kiemelkedő jelentőségű az arányosság elvének gyakorlati szerepe. Az elv
tartalmazza az előnyök és az érdekek mérlegelésének kötelezettségét,
amely magában foglalja az intézkedés megfelelőségének és szükségessé-
gének szempontjait, valamint az arányok túllépésének tilalmát. Az alapvető
jogokkal rokon általános jogi elvnek számítanak továbbá a közigazgatási
jog és a „tisztességes eljárás” általános alapelvei, mint pl. a bizalomvéde-
lem elve, a visszamenőlegesen terheket kirovó vagy előnyöket visszavonó
aktusok tilalma, valamint a meghallgatáshoz való jog elve, amely az Euró-
pai Bizottság közigazgatási eljárásaiban, de a Bíróság eljárásaiban is érvé-
nyesül. Kivételes fontossággal bír az átláthatóság javításának követelmé-
nye, amely alatt az értendő, hogy a döntéseket a lehető legnyíltabban és
lehetőleg polgárbarát módon kell meghozni. Az átláthatóság egyik fontos
eleme, hogy minden uniós polgár és a tagállamokban bejegyzett minden
jogi személy jogosult hozzáférni az Európai Unió Tanácsa és az Európai Bi-
zottság dokumentumaihoz. Ezenkívül az EU költségvetéséből a természe-
tes és jogi személyeknek nyújtott támogatásokat nyilvánosságra kell hozni.
E célból olyan adatbankokat hoznak létre, melyekhez minden uniós polgár
szabad hozzáféréssel rendelkezik.
Noha a Bíróság sokat tett az íratlan alapvető jogok kialakítása érdekében,

az „európai alapvető jogok” meghatározásához használt eljárásnak egy ki-
emelkedő hátránya volt: a Bíróság tevékenysége mindig az adott egyedi
esetre korlátozódott. Ezért a Bíróság nem tudott az általános jogelvekből
alapvető jogokat kialakítani minden olyan területen, amelyekre nézve ez
szükségesnek és kívánatosnak tűnik. Ugyancsak nem volt képes az alapjog-
védelem terjedelmét és korlátait kellő általánossággal és differenciáltsággal
Az Eugen Schmidberger-ügy a Brenner-autópályán
tartott tiltakozó rendezvénnyel foglalkozott,
amely 30 órán át blokkolta a forgalmat az
autópályán. A Schmidberger szállítmányozó cég
a blokád miatt keletkezett kárainak megtérítését
követelte az Osztrák Köztársaságtól, mivel
az osztrák hatóságok nem tiltották meg
a rendezvényt az autópályán.
A Bíróság megállapította, hogy a rendezvény
megtiltásától való tartózkodás ugyan a szabad
árumozgás akadályozásának tekintendő, ez
azonban objektív módon igazolható. A döntés
a tüntetők szabad véleménynyilvánításhoz és
gyülekezéshez való alapvető jogainak adott helyt,
amelyeket az osztrák alkotmány és az emberi
jogokról szóló európai egyezmény is garantál.
Ebből következően az osztrák hatóságoknak
nem róható fel, hogy felelősséget megalapozó
jogsértést követtek volna el
meghatározni. Ennek következtében az EU szervei nem tudták kielégítő

pontossággal mérlegelni, fennáll-e az a veszély, hogy megsértik valamelyik
alapvető jogot. Az érintett uniós polgárok sem tudták minden esetben min-
den további nélkül megítélni, hogy alapvető jogaik sérültek-e.
Hosszú ideig úgy látták, hogy az EU-nak az emberi jogok európai egyezmé-
nyéhez való csatlakozása jelentené a kiutat. A Bíróság azonban 2/94. sz.
véleményében ezzel kapcsolatosan azt állapította meg, hogy az uniós jog
akkori állása szerint az EU nem jogosult az egyezményhez való csatlako-
zásra. A Bíróság ebben az összefüggésben kifejtette, hogy az emberi jogok
tiszteletben tartása ugyan előfeltétele az uniós intézkedések jogszerűsé-
gének, de az egyezményhez való csatlakozás jelentősen megváltoztatná
a jelenlegi uniós rendszert, mivel a csatlakozással az EU egy nemzetközi jog
szerinti, más jellegű intézményi rendszerhez kapcsolódna, és annak összes
rendelkezését át kellene vennie az Unió jogrendjébe. A Bíróság álláspontja
szerint az EU emberi jogok védelmét szolgáló rendszerének ilyen megvál-
toztatása, amely hasonlóan mélyreható intézményi változásokkal járna az
EU és a tagállamok vonatkozásában is, alkotmányjogi jelentőségű lenne, és
ezért túllépné az EUMSZ 352. cikke által biztosított, a Szerződések kiegé-
szítésére vonatkozó illetékesség határait. Ezt a hiányosságot a Lisszaboni
Szerződés szüntette meg. Az EUSZ 6. cikkének (2) bekezdése immár kifeje-
zetten rendelkezik az EU-nak az emberi jogok európai egyezményéhez való
csatlakozásáról. Ezt követően 2010-ben azonnal meg is kezdődtek a csat-
lakozási tárgyalások. 2013 tavaszán megegyezés született a csatlakozási
szerződés tervezetéről. A Bizottság továbbította a tervezetet az Európai
Unió Bíróságának, hogy kikérje a Bíróság véleményét a tervezet uniós joggal
való összeegyeztethetőségéről. Az Európai Unió Bírósága a 2/13. sz. véle-
ményében arra a következtetésre jutott, hogy az EU-nak az emberi jogok
európai egyezményéhez való csatlakozásáról szóló megállapodástervezete
a tervezett formájában nem egyeztethető össze az uniós joggal. A kriti-
ka egyik fontos pontja az volt, hogy ha az Unió csatlakozik az emberi jo-
gok európai egyezményéhez, akkor a Bíróságnak alá kellene vetnie magát
az Emberi Jogok Európai Bírósága által hozott határozatoknak. Ebben az
esetben az Unió kül- és biztonságpolitikája is alá lenne rendelve az Emberi
Jogok Európai Bírósága által az emberi jogok terén ellátott felügyeletnek.
Ez a bírák megítélése szerint ellentétes lenne az EU alapvető strukturális
elveivel. E határozatot követően elméletileg ugyan továbbra is lehetséges,
hogy az Európai Unió csatlakozzon az emberi jogok európai egyezményé-
hez, ez azonban további intézkedésig gyakorlatilag kizárt, hiszen addig egy
sor technikai részletet módosítani kell a csatlakozási tervezetben.
Az EU-nak az emberi jogok európai egyezményéhez való csatlakozásától

függetlenül a Lisszaboni Szerződés egy további, igen jelentős lépést tett
az EU alapvető jogrendjének kialakítása érdekében, és új alapokra helyezte
az EU alapvető jogainak védelmét. Az alapvető jogokat tartalmazó új cikk
(az EUSZ 6. cikke) az Európai Unió Alapjogi Chartáját egy hivatkozással kö-
telező érvényűnek nyilvánította az EU szervei és a tagállamok számára,
amennyiben azok az uniós jogot alkalmazzák és hajtják végre. Ez az Alap-
jogi Charta arra a határozattervezetre nyúlik vissza, amelyet 16 megbízott
állam- és kormányfőből, az Európai Bizottság elnökéből, az Európai Parla-
ment 16 tagjából és 30 nemzeti parlamenti képviselőből (az akkori 15 tag-
államból két-két fő) álló konvent Roman Herzog elnöklése alatt dolgozott ki.
A tervezetet az Európai Parlament, a Tanács és az Európai Bizottság elnökei
az Európai Tanács 2000. december 7-i nizzai ülésének megnyitásaként ün-
nepélyesen „Az Európai Unió Alapjogi Chartájaként” hirdették ki. Az európai
alkotmányról folyó tanácskozások során ezt az Alapjogi Chartát dolgozták
át, és az a 2004. október 29-i alkotmányszerződés szerves alkotóelemévé
vált. Az alkotmányszerződés megvalósításának kudarca után az Alapjogi
Chartát az Európai Parlament, a Tanács és az Európai Bizottság elnökei
Strasbourgban 2007. december 12-én ünnepélyes keretek között önálló
jogi aktusként, „Az Európai Unió Alapjogi Chartájaként” újfent kihirdették.
A Charta e változatára utal most az EUSZ mint hiteles szövegre. Ezáltal az
Alapjogi Charta jogilag kötelező érvényűvé vált, és ezzel együtt az alapve-
tő jogok érvényességi területét is meghatározza az uniós jogon belül. Ez
azonban Lengyelországra és az Egyesült Királyságra nem vonatkozik. Mind-
két tagállam vagy nem tudta, vagy nem akarta alávetni magát a Charta
alapvető jogokról szóló rendszerének, mivel attól tartottak, hogy a Char-
tában meghatározott alapvető jogok érvényessége okán bizonyos nemzeti
álláspontokat, pl. vallási és hitbeli kérdésekben vagy a kisebbségekkel való
bánásmód terén, fel kell adniuk, vagy legalábbis módosítaniuk kell. E két
tagállam számára az alapvető jogok betartásának kötelezettsége nem az
Alapjogi Chartából ered, hanem, mint eddig is, az Európai Unió Bíróságának
alapvető jogokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatából.
AZ EURÓPAI EGYESÍTÉS
MÓDSZERE
Az európai egyesítés folyamatát az európai államok közötti együttműkö-
dés két, egymástól eltérő irányultságú koncepciója határozza meg. Ezek
az együttműködés és az integráció fogalmaival írhatók körül. Ezek mellett
kialakult egy további módszer is, a „megerősített együttműködés”.
Az államok együttműködése
Az együttműködés lényege abban áll, hogy a nemzetállamok ugyan készen

állnak arra, hogy a nemzeti határaikon átnyúlóan együttműködjenek más ál-
lamokkal, ezt azonban úgy teszik, hogy elvben fenntartják nemzetállami szu-
verenitásukat. Az együttműködésen alapuló egyesítési törekvések ennek meg-
felelően nem egy új állam megteremtésére irányulnak, hanem csupán arra
szorítkoznak, hogy a szuverén államokat egy államszövetséggé kapcsolják
össze, amelyen belül megmaradnak a nemzetállami struktúrák (konföderáció).
Az együttműködés elvének felel meg az Európa Tanács és az OECD működése.
Az integráció koncepciója
Az integráció koncepciója túllép a nemzetállamok hagyományos egymás

mellett létezésén. Az államok szuverenitásának érinthetetlenségével és
oszthatatlanságával kapcsolatos hagyományos felfogást az a meggyőző-
dés váltja fel, hogy az emberi és állami együttélés tökéletlen rendje, a ma-
guknak a nemzeti rendszereknek az alkalmatlansága, valamint az államnak
az európai történelemben oly gyakori, más államokkal szembeni hatalmi
visszaélései (az ún. hegemónia) csak akkor haladható meg, ha az egyes
nemzetállamokat egy közös államban egyesítik, és magasabb szinten egy
nemzetek feletti közösségbe olvasztják össze (föderáció).
Az EU ennek az integrációs koncepciónak a megteremtése, anélkül, hogy

bekövetkezne a nemzetállamok szuverenitásának összeolvadása. A tag-
államok ugyanis nem voltak hajlandók arra, hogy egy európai szövetsé-
gi állam javára feladják nemzetállamaiknak a második világháború után
éppen visszaszerzett és megszilárdított struktúráját. Mindazonáltal egy
olyan kompromisszumot kellett találni, amely – anélkül, hogy egy euró-

pai szövetségi államot kelljen létrehozni – többet nyújt az államok puszta
együttműködésénél. A megoldás abban állt, hogy fokozatosan áthidalták
a nemzetállami önállóság megőrzése és az európai szövetségi állam közötti
ellentmondást. A tagállamoktól nem követelik meg a szuverenitásukról való
teljes lemondást, csupán azt, hogy adják fel a szuverenitás oszthatatlan-
ságának dogmáját. Eleinte tehát csupán meghatározták azokat a szakterü-
leteket, ahol a tagállamok készek voltak a föléjük rendelt közösség javára
önkéntesen lemondani szuverenitásuk egy részéről. E törekvések eredmé-
nyeit tükrözi az ESZAK, az E(G)K és az Euratom három alapító szerződése.
Ezek és az uniós Szerződések egyenként felsorolják azokat a területeket, ahol

a szuverén jogköröket az EU-ra ruházzák át. Ennek keretében az EU és szervei
nem kapnak általános felhatalmazást a Szerződés céljainak megvalósításá-
hoz szükséges intézkedések elfogadására, hanem a tevékenységhez szük-
séges hatáskörök jellegét és mértékét a Szerződés megfelelő rendelkezései
határozzák meg (a korlátozott felhatalmazás elve). Így a saját hatáskörökről
való lemondás áttekinthető és ellenőrizhető marad a tagállamok számára.
A megerősített együttműködés
A megerősített együttműködés eszköze megteremti az alapot a több

sebességes integráció elképzelésének megvalósításához. A tagállamok
kisebb csoportjai számára is lehetővé kell tenni, hogy az EU hatáskörébe
tartozó területeken jobban elmélyítsék az integrációt, anélkül, hogy a vo-
nakodó vagy elutasító álláspontot képviselő tagállamok akadályoznák őket
ebben.
Eredetileg (az Amszterdami Szerződésben) még nagyon szigorúan körülha-

tárolták ezen eszköz alkalmazásának feltételeit és eljárásait, később azon-
ban az EU bővítésére tekintettel (a Nizzai Szerződésben) valamivel nyitot-
tabbá tették. A Lisszaboni Szerződés az EUSZ 20. cikkében (keretfeltételek)
és az EUMSZ 326–334. cikkében (kiegészítő feltételek, csatlakozás, eljárási
szabályok, a szavazásra vonatkozó szabályok) foglalja össze a megerősített
együttműködésre vonatkozó eddigi szabályokat.
A megerősített együttműködésre vonatkozó szabályok a következőképpen

foglalhatók össze:
■■ Ez a fajta együttműködés csak az EU meglévő hatáskörei keretében

alkalmazható, és annak hozzá kell járulnia az EU céljainak
megvalósításához, és támogatnia kell az európai integrációs folyamatot
(EUSZ 20. cikk). Ezért nem alkalmas arra, hogy felszámolja a gazdasági
és monetáris uniónak az uniós Szerződések szerkezetében gyökerező
hiányosságait. A megerősített együttműködés nem befolyásolhatja
hátrányosan az uniós belső piacot és az EU gazdasági és társadalmi
kohézióját. Nem jelenthet továbbá megkülönböztetést vagy akadályt
a tagállamok közötti kereskedelemben, és nem torzíthatja a tagállamok
közötti versenyt (EUMSZ 326. cikk). A megerősített együttműködésnek
tiszteletben kell tartania azoknak a tagállamoknak a hatásköreit, jogait
és kötelezettségeit, amelyek az együttműködésben nem vesznek részt
(EUMSZ 327. cikk).
■■ A megerősített együttműködésnek valamennyi tagállam előtt nyitva

kell állnia. Emellett meg kell engedni a tagállamoknak, hogy bármikor
csatlakozzanak az együttműködéshez, feltéve, hogy az érintett
tagállamok megfelelnek a megerősített együttműködés keretében már
elfogadott határozatoknak. A Bizottság és a tagállamok gondoskodnak
annak előmozdításáról, hogy az együttműködésben a lehető legtöbb
tagállam részt vegyen (EUMSZ 328. cikk).
■■ A megerősített együttműködés csak végső lehetőségként vehető

igénybe, ha a Tanács megállapította, hogy a megerősített
együttműködés célkitűzései a Szerződések irányadó rendelkezéseinek
alkalmazása mellett észszerű határidőn belül nem érhetők el.
A megerősített együttműködésben legalább kilenc tagállamnak kell
részt vennie (EUSZ 20. cikk (2) bekezdés).
■■ A megerősített együttműködés keretében elfogadott jogi aktusok

nem részei az uniós vívmányoknak. Ezek a jogi aktusok csak
a döntéshozatalban részt vevő tagállamokra alkalmazandók közvetlenül
(EUSZ 20. cikk (4) bekezdés). Az abban részt nem vevő tagállamok
mindazonáltal nem akadályozhatják ezen aktusok végrehajtását.
■■ A megerősített együttműködésből eredő, az igazgatási költségeken

kívüli kiadások a részt vevő tagállamokat terhelik, kivéve, ha az Európai
Parlamenttel folytatott konzultációt követően a Tanács valamennyi
tagja egyhangúlag másként határoz (EUMSZ 332. cikk).
■■ A Tanácsnak és a Bizottságnak biztosítania kell a megerősített

együttműködés keretében kifejtett tevékenységek és az EU egyéb
politikai fellépései közötti összhangot (EUMSZ 334. cikk).
A gyakorlatban eddig két esetben alkalmazták ezt az eszközt: Első alka-

lommal egy olyan szabályozás megalkotása érdekében éltek a tagálla-
mok a megerősített együttműködés eljárásával, amely a különböző állam
polgárságú házastársak számára a házasság felbontása esetén lehetővé
tette az alkalmazandó jog megválasztását. Miután a Bizottság erre vonat-
kozó 2006. évi javaslata a Tanácsban nem kapta meg a szükséges egy-
hangúságot, a Tanács a 2010. július 12-i határozatával felhatalmazást
adott a megerősített együttműködésre. A Bizottság új javaslata alapján
14 tagállam között (Ausztria, Belgium, Bulgária, Franciaország, Lettország,
Luxemburg, Magyarország, Málta, Németország, Olaszország, Portugália,
Románia, Spanyolország, Szlovénia) megegyezés született a különböző
állampolgárságú házastársak házasságának felbontására és különválá-
sára alkalmazandó megfelelő szabályokról. Az eredményeket a házasság
felbontására és a különválásra alkalmazandó jog területén létrehozandó
megerősített együttműködés végrehajtásáról szóló, 2010. december 20-i
1259/2010/EU tanácsi rendelet állapítja meg.
Egy másik alkalommal az európai szabadalmi oltalom ügyében alkalmazták

a megerősített együttműködést. Horvátország és Spanyolország nélkül és
Olaszország utólagos részvételével összesen 26 uniós tagállam állapodott
meg abban, hogy az egységes szabadalmi oltalom megteremtése érdeké-
ben megerősített együttműködést folytatnak. Az egységes szabadalmi olta-
lom létrehozásának területén megvalósítandó megerősített együttműködés
végrehajtásáról szóló rendelet és az alkalmazandó fordítási szabályokról
szóló rendelet 2013. január 20-án lépett hatályba. A rendeletek azonban
csak az egységes szabadalmi bíróság létrehozásáról szóló megállapodás
hatálybalépését követően lesznek alkalmazandók. Ehhez legalább 13 tag-
államnak ratifikálnia kell a megállapodást, közülük 11 tagállam már meg-
tette ezt.
AZ EURÓPAI UNIÓ
„ALKOTMÁNYA”
Minden társadalmi szövetség rendelkezik alkotmánnyal. Az alkotmány
a politikai rendszer struktúráját szabja meg, vagyis meghatározza a szö-
vetség tagjainak helyzetét egymáshoz és az egészhez képest, közös célokat
tűz ki, és meghatározza azon szabályokat, amelyek alapján a kötelező ér-
vényű döntéseket hozzák. Mivel az EU államok olyan szövetsége, amelyet
pontosan meghatározott feladatokkal és funkciókkal ruháztak fel, az EU
„alkotmányának” szintén képesnek kell lennie ugyanazon kérdések megvá-
laszolására, mint egy állam alkotmányának.
Az állami közügyeket két alapvető elv határozza meg: a jogállamiság („rule

of law”) és a demokrácia. Az Uniónak, amennyiben meg akar felelni a tör-
vényesség és demokratikusság alapkövetelményeinek, mindenben biztosí-
tania kell, hogy alapítása, felépítése, hatáskörei, működése, tagállamai és
szervei jogállása, valamint polgárai jogállása terén a jog és a demokrácia
szempontjából legitim legyen.
Az EU „alkotmánya”, tagállamai alkotmányaival ellentétben, továbbra sincs

összefüggő alkotmányos okiratba foglalva, hiszen az alkotmányszerződés-
re irányuló 2004. október 29-i kezdeményezés kudarcba fulladt. Ezért az
alkotmány azon szabályok és alapvető értékek összessége, amelyeket az
EU vezető intézményei kötelezőnek tartanak magukra nézve. Ezek a kötele-
ző rendelkezések részben az európai Szerződésekben vagy az uniós szervek
által hozott jogi aktusokban találhatók, részben pedig a hagyományokon
alapulnak.
Az EU jogi természete
Az EU jogi szempontból való meghatározása alatt a szervezet általános

jogi leírását értjük annak jellemző tulajdonságai alapján. E tulajdonságokat
már az Európai Gazdasági Közösség Bíróságának két alapvető, 1963-ban
és 1964-ben hozott ítéletéből kidolgozták az akkori Európai Gazdasági Kö-
zösségre vonatkozóan, azonban ezek az Európai Unióra is érvényesek annak
mai formájában.
A Van Gend & Loos ügy
Ebben a jogvitában a holland Van Gend & Loos szállítmányozó cég perel-
te be a holland bíróság előtt a holland vámigazgatást, amely egy Német
országból importált vegyi anyag behozatalakor a korábbiakhoz képest ma-
gasabb vámot szabott ki. A vállalkozás szerint ez a gyakorlat megsértette
az EGK-Szerződés 12. cikkét, amely megtiltja, hogy a tagállamok új vámokat
vezessenek be, valamint hogy a közös piac már meglévő vámtételeit emel-
jék. A holland bíróság erre felfüggesztette az eljárást, és azzal a kéréssel
fordult a Bírósághoz, hogy tisztázza az EGK-Szerződés kérdéses előírásának
tartalmi hatását és joghatását.
„
A Bíróság ezt a jogvitát használta fel arra, hogy néhány alapvető meg-
állapítást tegyen az EGK jogi jellegére vonatkozóan. Ítéletében a Bíróság
a következőket fejti ki:
Az EGK-Szerződés célkitűzése, hogy olyan közös piacot hozzon

létre, amelynek a működése közvetlenül érinti a Közösség
jogalanyait, egyúttal azt is jelenti, hogy ez a Szerződés több, mint
egy olyan megállapodás, amely csak a szerződő államok közötti
kölcsönös kötelezettségeket hoz létre. Ezt a koncepciót megerősíti
egyrészt a Szerződés preambuluma, mely a kormányok mellett
a népeket is említi, másrészt még egyértelműbben az olyan
szuverén jogokkal felruházott intézmények létrehozása, mely
jogok gyakorlása a tagállamokat, valamint azok állampolgárait
egyaránt érinti. […] Ebből azt a következtetést kell levonni,
hogy a Közösség a nemzetközi jog új jogrendjét képezi, melynek
javára az államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén
jogaikat, és amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok
állampolgárai is.”
A Costa kontra ENEL ügy
Már egy évvel később, a Costa kontra ENEL ügy kapcsán alkalma nyílt a Bí-
róságnak az elemzése további elmélyítésére. Az ügy alapjául a következő
tényállás szolgált: 1962-ben Olaszország államosította a villamosener-
gia-termelést és -ellátást, és az elektromos társaságok vállalati eszközeit
átruházta az ENEL Elektromos Művekre. Flaminio Costa, a szintén államo-
sított Edison Volta Részvénytársaság részvényese úgy érezte, hogy ezzel
megfosztották jutalékától, és ezért megtagadta az 1926 olasz líra összegű

villanyszámla kifizetését. A milánói békéltető bíró előtt Costa úr többek kö-
zött azzal indokolta magatartását, hogy szerinte az államosítási törvény
megsérti az EGK-Szerződés rendelkezéseinek egész sorát. A milánói békél-
„
tető bíróság annak érdekében, hogy Costa úr álláspontját megítélhesse, kü-
lönböző kérdéseket intézett a Bírósághoz az EGK-Szerződés értelmezését
illetően. Ítéletében a Bíróság az EGK-jog jellegével kapcsolatosan a követ-
kezőket fejtette ki:
A hagyományos nemzetközi szerződésektől eltérően az EGK-

Szerződés saját jogrendszert hozott létre, amely […] a tagállamok
jogrendszerébe illeszkedik, és amely azok bíróságaira nézve
kötelező. Saját intézményekkel és jogi személyiséggel bíró,
jogképes, nemzetközi képviseleti joggal és különösen az államok
hatáskörének korlátozásából vagy az államok által a Közösségre
átruházott funkciókból eredő, tényleges hatalommal felruházott
Közösség határozatlan időre történő létrehozásával ugyanis az
államok, bár szűk területeken, de korlátozták szuverén jogaikat,
és így a saját állampolgáraikra, illetve honosaikra és önmagukra
„
alkalmazandó joganyagot hoztak létre.”
E részletes magyarázatból eredő következtetéseit a Bíróság az alábbiak

szerint foglalja össze:
Mindezekből az következik, hogy a Szerződésből eredő és

ezáltal önálló jogforrásból származó joggal szemben – annak
eredeti, sajátos természetéből adódóan – bírói úton nem
érvényesíthető semmiféle nemzeti szabály anélkül, hogy e jog
el ne veszítené közösségi jellegét, és anélkül, hogy ez magának
a Közösségnek a jogi alapjait meg ne kérdőjelezné. Az tehát, hogy
az államok a Szerződés rendelkezéseiben meghatározott jogaikat
és kötelezettségeiket a nemzeti jogrendszerükről a közösségi
jogrendszerre átruházták, szuverén jogaik végleges korlátozását
eredményezi, amellyel szemben a Közösség fogalmával
összeegyeztethetetlen utólagos, egyoldalú jogi aktusok nem
élvezhetnek elsőbbséget.”
Az EU jellegének különlegességet és sajátosságot kölcsönző elemek a Bíró-

ság e két elvi jelentőségű ítélete alapján a következők szerint határozhatók
meg:
■■ az intézményi felépítés, amely biztosítja, hogy az EU-n belüli

döntéshozatalt az európai közös érdek, azaz a célokban megállapított
uniós érdekek is formálják és befolyásolják;
■■ a hatáskörök átruházása az Unió intézményeire, amely túllép a más
nemzetközi szervezetek esetében szokásos mértéken, és széles körben
kiterjed olyan területekre is, amelyeket az államok általában maguknak
tartanak fenn;
■■ a saját jogrend kialakítása, amely független a tagállamok jogrendjeitől;
■■ az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága, miszerint az uniós jog
rendelkezései egységesen, minden tagállamban kifejtik teljes hatásukat,
és mind a tagállamoknak, mind azok polgárainak jogokat biztosítanak,
és egyben kötelezettségeket is rónak rájuk;
■■ az uniós jog elsőbbsége, amely biztosítja, hogy az uniós jogot a nemzeti
jog nem írhatja felül és nem módosíthatja, és ha a kettő ütközik, az
uniós jog élvez előnyt a nemzeti joggal szemben.
Az EU tehát szuverén joggal és a tagállamoktól független jogrenddel ren-

delkező hatalom, amelynek a ráruházott feladatkörön belül mind a tagálla-
mok, mind annak polgárai alárendeltjei.
Az EU jellemző tulajdonságai világosan megmutatják egyrészt a hagyomá-

nyos nemzetközi jogi szervezetekkel, másrészt a szövetségi állam jellegű
szerveződésekkel való hasonlóságokat és különbségeket is.
Az EU nem tekinthető kialakult képződménynek, hanem sokkal inkább egy

„alakulófélben lévő rendszernek”, melynek végső formája még nem látható
előre.
Az EU hagyományos nemzetközi jogi szervezetekkel közös vonása csupán

az, hogy az EU-t is egy nemzetközi jogi szerződés hívta életre. E nemzetközi
jogi gyökerektől az EU azonban már jelentősen eltávolodott. Az EU alapító
jogi aktusai ugyanis egy önálló, saját jogkörökkel és kompetenciákkal ren-
delkező Unió kialakulásához vezettek. A tagállamok az Unió javára lemond-
tak szuverenitásuk egyes részeiről, és az EU szintjén közösen gyakorolják
azokat.
A hagyományos nemzetközi jogi szervezetekkel összehasonlítva az EU jelle-

gében inkább egy állami szerveződés karakteréhez közelít. Az, hogy a tag-
államok részlegesen lemondtak szuverenitásukról az EU javára, könnyen
azt a képzetet keltheti, hogy az EU struktúrája szinte már a szövetségi ál-
lamokéhoz hasonlít. Ez a felfogás azonban nem veszi figyelembe, hogy az
EU szervei csak az uniós Szerződésekben meghatározott célok eléréséhez
szükséges és bizonyos témakörökön belül érvényes, egyedileg rögzített jo-
gosultságokkal rendelkeznek. Céljaikat tehát, ellentétben az államokkal,
nem választhatják meg szabadon, és nem képesek mindazon követelmé-
nyeknek megfelelni, amelyeket ma egy modern államnak teljesítenie kell. Az
EU nem rendelkezik továbbá sem az államra jellemző, mindenre kiterjedő
illetékességgel, sem pedig azzal a jogosultsággal, hogy új hatásköröket al-
kosson (ún. kompetencia-kompetencia).
Ebben az értelemben az EU sem nem „klasszikus” nemzetközi szervezet,

sem pedig államszövetség, hanem e hagyományos modellek közé besoro-
landó hatalmi szövetség. A jogi szaknyelvben ennek a különleges modellnek
a körülírására a „nemzetek feletti (szupranacionális) szervezet” kifejezés
honosodott meg.
Az EU feladatai
Ha sorra vesszük az EU-ra bízott feladatokat, láthatjuk, hogy erősen emlé-

keztetnek egy állami alkotmányos rend funkcióira. Nem a jellemzően nem-
zetközi szervezetekre bízott, pontosan körülhatárolt technikai feladatokat
látja el, hanem olyan területeken tevékenykedik, amelyek összességükben
az államok működésének alapját határozzák meg.
Az EU feladatköre rendkívül sokrétű: gazdasági, szociális és politikai felada-

tokat egyaránt magában foglal.
Gazdasági feladatok
A gazdasági feladatok középpontjában egy közös piac megteremtése áll,

amely egyesíti magában a tagállamok „nemzeti piacait”, ahol minden áru
és szolgáltatás a belső piacokéval megegyező feltételek mellett kínálha-
tó és értékesíthető, és amelyhez minden uniós polgár ugyanolyan szabad
hozzáféréssel rendelkezik. A közös piac lényegében 1992-re valósult meg
az Európai Bizottság akkori elnöke, Jacques Delors által kezdeményezett
A belső piac és annak négy sajátos
szabadsága (lásd EUMSZ 26. cikk) az
EUMSZ egyik alapvető eleme: az áruk
szabad mozgása (34. cikk), a személyek
szabad mozgása (45. cikk és 49. cikk),
a szolgáltatások szabad mozgása
(57. cikk) és a tőke szabad mozgása
(63. cikk)
és az állam- és kormányfők által jóváhagyott, a belső piac kialakításának

terve alapján. Az uniós szerveknek sikerült kidolgozniuk egy működő belső
piac jogi kereteit. Ezeket a kereteket időközben a nemzeti államok átülte-
tési intézkedései nagyrészt kitöltötték tartalommal, és ezzel a belső piac
kézzelfogható valósággá vált. A belső piac jelenléte a mindennapi életben is
érezhető, különösen az EU területén belüli utazások során, hiszen már rég-
óta megszűnt a személy- és áruellenőrzés a nemzeti határátkelőhelyeken.
A belső piacot a gazdasági és monetáris unió egészíti ki.
Az EU gazdaságpolitikai feladata nem az, hogy meghatározza és működ-

tesse az európai gazdaságpolitikát, hanem hogy a nemzeti gazdaságpoli-
tikákat olyan szinten koordinálja, hogy egy vagy több tagállam gazdaság-
politikai döntései ne gyakoroljanak negatív hatást a belső piac működésére.
Ennek érdekében született meg a Stabilitási és Növekedési Paktum, amely
meghatározza az egyes tagállamok számára azon kritériumokat, ame-
lyekhez költségvetés-politikai döntéseiket igazítaniuk kell. Amennyiben ez
nem történik meg, az Európai Bizottság figyelmeztetéseket adhat ki, tartós,
nagymértékű költségvetési hiány esetén pedig az EU Tanácsa szankciókat is
kiszabhat. A globális pénzügyi és gazdasági válság nyomán 2010 és 2012
között uniós szinten tovább erősítették a gazdaságpolitikai együttműködést.
A gazdaságpolitika uniós szintű összehangolása egy állandó válságkezelési
mechanizmussal egészült ki, amely elsősorban a következő elemekből áll:
a Bizottság szerepének felértékelése, új kiigazító automatizmusok beveze-
tése, a gazdaságpolitikai koordináció legmagasabb politikai szintre történő
emelése, az európai szemeszter keretében egyeztetett koordináció a tagál-
lamok szigorúbb jelentéstételi kötelezettségei mellett, a nemzeti parlamen-
tek és az Európai Parlament szerepének megerősítése, valamint az önkén-
tes kötelezettségvállalások, amelyeket a nemzeti jogban kell rögzíteni. Az
új válságkezelési mechanizmus középpontjában az „európai szemeszter” áll.
Az „európai szemeszter” egy olyan ciklus, amelynek keretében az uniós tag-

államok egyeztetik egymással gazdaság- és fiskális politikájukat. Lényegé-
ben egy év első hat hónapját öleli fel – innen jön a „szemeszter” elnevezés.
Az európai szemeszter alatt a tagállamok az uniós szinten elfogadott célok-
hoz és szabályokhoz igazítják költségvetési és gazdaságpolitikájukat. Ezzel
az európai szemeszter hozzájárul a rendezett államháztartás biztosításá-
hoz, a gazdasági növekedés ösztönzéséhez és a túlzott makrogazdasági
egyensúlyhiány megakadályozásához.
Kinek mi a feladata az európai szemeszterben?
NOVEMBER Előkészítő szakasz
Európai
HELYZETELEMZÉS Bizottság
és az előző évi szemeszterhez KÖLTSÉGVETÉSI ÉS elemzést végez MAKROGAZDASÁGI
kapcsolódó utóintézkedések STRUKTURÁLIS EGYENSÚLYHIÁNYOK
POLITIKÁK
DECEMBER
Éves növekedési A riasztási mechanizmus

jelentés keretében készült jelentés
JANUÁR 1. szakasz
SZAKPOLITIKAI
IRÁNYMUTATÁS
uniós szinten
Európai Parlament
FEBRUÁR
véleményezi a foglalkozta-
tási iránymutatásokat
A potenciális makrogazdasá-
gi egyensúlyhiány által
Az Európai Unió Tanácsa érintett országok részletes
megvizsgálja az éves vizsgálata
MÁRCIUS növekedési jelentést és az Európai Tanács
euróövezetre vonatkozó (állam-, illetve kormányfők)
ajánlást, valamint szakpolitikai iránymutatá-
következtetéseket fogad el sokat ad ki
ÁPRILIS 2. szakasz
ORSZÁGSPECIFIKUS Tagállamok
célok, szakpolitikák és tervek felvázolják konkrét céljaikat,
prioritásaikat és terveiket
MÁJUS
Európai Bizottság
megfogalmazza az országspecifikus ajánlásokat
Az Európai Unió
JÚNIUS Tanácsa Európai Tanács
megállapodik a jóváhagyja az ajánlásokat
végleges országspe-
cifikus ajánlásokról
Az Európai Unió Tanácsa

JÚLIUS elfogadja az ajánlásokat
3. szakasz
VÉGREHAJTÁS
Tagállamok
figyelembe veszik az ajánlásokat, amikor
döntéseket hoznak a következő évre szóló
költségvetésükről
Az év vége felé új ciklus kezdődik, amikor a Bizottság a következő évre vonatkozó éves
növekedési jelentésében áttekinti a gazdasági helyzetet.
Az ábra 24 nyelven elérhető a következő címen: http://www.consilium.europa.eu/de/policies/european-semester/

Az ábra 24 nyelven elérhető a következő címen: http://www.consilium.europa.eu/de/policies/european-semester/
Ez a válságkezelési mechanizmus végső eszköznek tekintendő; végered-

ményben ez hivatott biztosítani a gazdasági és monetáris uniót. A szabá-
lyozáspolitikai irányvonal azonban változatlan: nemzeti felelősségvállalás
a gazdaság- és fiskális politika terén, ennek során azonban a tagállamok-
nak közös érdekű ügyként kell felfogniuk a saját fellépésüket.
Az EU monetáris politikája elsősorban az egységes valuta bevezetését

és a valutával kapcsolatos ügyek központi irányítását célozza. Ezen a té-
ren már megtették az első sikeres lépéseket. 1999. január 1-jén azokban
a tagállamokban, amelyek az ennek feltételéül szabott konvergencia
kritériumokat már teljesítették (inflációs ráta: 1,5%; költségvetési hiány,
azaz az éves új adósságállomány: 3%; államadósság: 60%; hosszú távú
kamatszint: 2%), bevezették az egységes európai valutát, az eurót. Ezek
az országok Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Ír
ország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyol-
ország voltak. 2002. január 1-jén ezekben az országokban a nemzeti
valutát felváltották az euróbankjegyek és -érmék. Ettől az időponttól
kezdve a napi tranzakciók és pénzügyi műveletek egy valutában történ-
nek, ez pedig az euró. Az ezt követő időszakban egyre több tagállam telje-
sítette az euró bevezetésének kritériumait: Görögország (2001. január 1.),
Szlovénia (2007. január 1.), Ciprus (2008. január 1.), Málta (2008. janu-
ár 1.), Szlovákia (2009. január 1.), Észtország (2011. január 1.), Lettország
(2014. január 1.) és végül Litvánia (2015. január 1.). Jelenleg 19 tagállam
tartozik az ún. euróövezethez, amelynek érvényes valutája az euró.
A többi tagállam is köteles az eurót mint nemzeti valutát bevezetni, mi-

után teljesítették a konvergenciakritériumokat. Ez alól csupán Dánia és
az Egyesült Királyság képez kivételt. E tagállamok fenntartották maguk-
nak az „opting out”, azaz a kívülmaradás jogát, amely megengedi szá-
mukra, hogy maguk döntsenek arról, megkezdődjön-e egyáltalán a közös
valuta bevezetése feltételeinek vizsgálata, és ha igen, mikor. Különleges
a helyzete Svédországnak, amely nem rendelkezik kívülmaradási zára-
dékkal. Az euróövezethez való csatlakozása sokkal inkább attól függ,
hogy a Bizottság és az Európai Központi Bank ajánlja-e az Európai Unió
Tanácsának Svédország részvételét. Amennyiben ilyen ajánlást tesz és
ezt a Tanács elfogadja, Svédországnak tulajdonképpen nem áll módjában
a részvételt visszautasítani. Kétségtelen azonban, hogy az euróövezet-
hez való csatlakozásnak nincs meg a támogatottsága a svéd lakosság
körében. 2003-ban egy euróról szóló népszavazáson a lakosság 55,9%-a
utasította el a közös pénz bevezetését. Egy 2005. decemberi felmérés
szerint az elutasítottság még 49%-os volt, míg az euró bevezetését 36%

támogatta.
Minden kétely ellenére az euró egy erős és nemzetközileg elismert valutává

fejlődött, amely egyben egy szilárd kapocs is az euróövezet tagállamai kö-
zött. Ezen a 2010-ben kibontakozó államadósság-válság sem változtatott.
Éppen ellenkezőleg: Az EU határozott időre szóló védőernyők bevezetésével
reagált erre a válságra, amelyeket 2013-ban tartósan az Európai Stabilitási
Mechanizmus (ESM) váltott fel. Az ESM állandó válságkezelési keretként
külső pénzügyi támogatást tart fenn az euróövezet tagállamai számára,
amelyhez 500 milliárd EUR tényleges hitelezési kapacitás áll rendelkezésre.
Az euróövezet államai csak szigorú feltételek mellett kaphatják meg ezt
a pénzügyi segítségnyújtást, amelyek célja az államháztartás szigorú kon-
szolidálása, és amelyek a Bizottság és a Nemzetközi Valutaalap (IMF) által
az Európai Központi Bankkal szoros együttműködésben letárgyalt gazdasá-
gi kiigazítási programban öltenek testet. Az ESM biztosítja az EU számára
az ahhoz szükséges cselekvőképességet, hogy a legnagyobb stresszhely-
zetekben is meg tudja védeni az eurót. Ezek az euróövezeten belüli közös
érdek és szolidaritás, valamint az egyes tagállamok többiekkel szembeni
egyéni felelősségének egyértelmű vetületei.
A gazdaság- és monetáris politika feladatain kívül az EU-ra még sok más

gazdaságpolitikai területen hárulnak feladatok. Ezen főbb területek a mező
gazdasági és halászati politika, a közlekedéspolitika, a fogyasztóvédelem,
a strukturális és kohéziós politika, a kutatási és fejlesztési politika, az űr
politika, a környezetvédelmi politika, az egészségügyi politika, a kereske-
delmi politika és az energiapolitika.
Szociális feladatok
Szociálpolitikai szempontból az EU feladata arról gondoskodni, hogy a gaz-

dasági integráció ne csak a gazdaságban aktívan részt vevő tagokat ré-
szesítse előnyben, hanem a belső piac szociális dimenzióját is kialakítsák.
Ennek egyik első kiindulópontja a migráns munkavállalók szociális bizton-
ságára vonatkozó rendszer bevezetése. Ez a rendszer biztosítja, hogy azon
munkavállalóknak, akik szakmai életük során több mint egy tagállamban
végeztek munkát és ennek következtében különböző társadalombiztosí-
tási rendszerekhez tartoztak, ne származzon hátrányuk szociális biztosí-
tottságukat illetően (öregségi nyugdíj, rokkantsági nyugdíj, egészségügyi
ellátások, családi ellátások, munkanélküli-ellátások). Egy másik sürgető
szociálpolitikai feladat az EU-ban már évek óta aggodalomra okot adó

munkanélküliség fényében az európai foglalkoztatási stratégia kidolgozá-
sa. A tagállamok és az EU közös feladata egy foglalkoztatási stratégia ki-
dolgozása, és mindenekelőtt a munkavállalók képesítésének, képzésének és
rugalmasságának elősegítése, valamint ezzel egy időben a munkaerőpiaco-
kat is hozzá kell igazítani a gazdasági változások követelményeihez. A fog-
lalkoztatás támogatását az Unió közös érdekként tartja számon. Ehhez
szükséges, hogy a tagállamok egyeztessék nemzeti intézkedéseiket az Eu-
rópai Unió Tanácsában. Az EU úgy kíván hozzájárulni a magas szintű foglal-
koztatás eléréséhez, hogy elősegíti a tagállamok közötti együttműködést,
és támogatja intézkedéseiket, valamint szükség esetén – a tagállamok ha-
tásköreinek figyelembevételével – kiegészíti azokat.
Politikai feladatok
A tényleges politikát tekintve az EU számára az uniós polgárság, a bün-

tetőügyek során folytatott igazságügyi együttműködés, valamint a közös
kül- és biztonságpolitika területein adódnak feladatok. Az uniós polgár-
ság tovább erősítette a tagállamok állampolgárainak EU-n belüli jogait
és érdekeit. Az állampolgárok szabad lakóhelyválasztása biztosított az
EU-n belül (EUMSZ 21. cikk), választójoggal rendelkeznek és választhatók
a helyhatósági választásokon (EUMSZ 22. cikk), jogosultak bármely tag-
állam diplomáciai és konzuli védelmét igénybe venni harmadik ország-
ban (EUMSZ 23. cikk), jogukban áll petíciót benyújtani az Európai Parla-
menthez (EUMSZ 24. cikk), valamint a diszkrimináció általános tilalma
értelmében minden tagállamban jogosultak az adott tagállam állam
polgáraival megegyező bánásmódra (EUMSZ 20. cikkének (2) bekezdése
az EUMSZ 18. cikkével együtt).
A közös kül- és biztonságpolitika elsősorban az EU közös értékeinek, alap-

vető érdekeinek és függetlenségének védelmével, az EU és tagállamai biz-
tonságának megerősítésével, a világbéke megóvásával és a nemzetközi
biztonság megerősítésével, a demokrácia, a jogállamiság és a nemzetközi
együttműködés elősegítésével, az emberi jogok és alapvető szabadság
jogok védelmével, valamint a közös védelem kiépítésével foglalkozik.
Mivel az EU nem önálló állam, ezért e feladatok csak lépésről lépésre va-
lósíthatók meg. A külpolitika és mindenekelőtt a biztonságpolitika hagyo-
mányosan azon területek körébe tartozik, ahol a tagállamok különösen
ügyelnek szuverenitásuk megőrzésére. Ezen a területen a közös érdekeket
azért is nehéz meghatározni, mivel az EU-ban csupán Franciaország és

az Egyesült Királyság rendelkeznek atomfegyverekkel. További problémát
okoz, hogy nem minden uniós tagállam tagja a NATO védelmi szövetsé-
gének. A közös kül- és biztonságpolitikai döntéseket ezért jelenleg még
túlnyomórészt államközi együttműködés keretein belül hozzák meg. Ez-
zel párhuzamosan azonban kialakult egy önálló intézkedési eszköztár is,
amelynek eredményeképpen az államközi együttműködés szilárd jogi ke-
retekre tett szert.
A büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködés területén az

EU szerepe elsősorban olyan feladatok ellátása, amelyek közös európai
érdekeket szolgálnak. Ezek közül különösen fontos a szervezett bűnözés
és az emberkereskedelem elleni küzdelem, valamint a bűnüldözés. Mivel
a szervezett bűnözés elleni harcot már nem lehet nemzeti szinten haté-
konyan folytatni, uniós szintű, közös lépésekre van szükség. Az első, sokat
ígérő intézkedések közé tartozik a pénzmosás elleni irányelv elfogadása
és az 1998 óta működő Európai Rendőrségi Hivatal, az „Europol” meg-
alapítása (EUMSZ 88. cikk). Idetartozik továbbá a bírósági eljárásokban
való együttműködés, valamint a döntések végrehajtásának megkönnyí-
tése és gyorsítása, a tagállamok közötti kiadatás megkönnyítése, sza-
bályozási minimumok megállapítása a bűncselekményi tényállásokra és
a büntetési tételekre vonatkozóan a szervezett bűnözés, a terrorizmus, az
emberkereskedelem, a nők és gyermekek szexuális kizsákmányolása, az
illegális kábítószer- és fegyverkereskedelem, a pénzmosás és a korrupció
területén (EUMSZ 83. cikk).
Az EU-n belüli igazságügyi együttműködés egyik legszembetűnőbb előre-

lépése az Eurojust 2003. áprilisi megalapítása (EUMSZ 85. cikk). A hágai
székhelyű Eurojust munkájában egy-egy bíró és ügyész vesz részt az Eu-
rópai Unió minden államából. Az Eurojust feladata, hogy megkönnyítse
a súlyos, határokon átnyúló bűncselekményekkel kapcsolatos nyomozás
és büntetőeljárás lefolytatásának koordinációját. Az EU pénzügyi érde-
keit sértő bűncselekmények üldözésére a Tanács az Eurojustból Európai
Ügyészséget hozhat létre (EUMSZ 86. cikk). További előrelépést jelent
a 2004 januárja óta érvényben lévő európai elfogatóparancs intézménye.
Elfogatóparancs olyan bűncselekmények esetében adható ki, amelyekre
minimális büntetési tételként több mint egy év börtönbüntetés szabható
ki. Az európai elfogatóparancs a korábbi, túlzottan időigényes kiadatási
eljárásokat váltotta fel.
Az EU hatáskörei
Az EU alapító szerződései nem ruházzák fel az Unió szerveit általános fel-

hatalmazással a szerződéses célok eléréséhez szükséges intézkedések el-
rendelésére, hanem az adott fejezetekben külön-külön rögzítik a tevékeny-
séghez szükséges hatásköröket. Alapelvként megfogalmazható, hogy az EU
és intézményei nem dönthetnek önállóan jogalapjaikról és illetékességeik-
ről. A hatáskör-átruházás elve (EUMSZ 2. cikk) továbbra is érvényes. A tag-
államok azért választották ezt az utat, hogy a saját hatásköreikről való
lemondás folyamata áttekinthetőbb és ellenőrizhetőbb legyen.
A hatáskör-átruházás terjedelme az EU-ra átruházott feladatkörök típusa

szerint különböző mértékű. Az EU-ra át nem ruházott hatáskörök a tag
államok kizárólagos rendelkezési körében maradnak. Az EUSZ egyértelmű-
en kimondja, hogy nemzetbiztonsági kérdésekben megmarad a tagállamok
kizárólagos illetékessége.
Ez természetesen felveti azt a kérdést, hogy az EU hatáskörei hogyan ha-

tárolódnak el a tagállamokétól. Az elhatárolás három hatásköri kategória
alapján történik:
■■ Az EU kizárólagos hatáskörrel rendelkezik (EUMSZ 3. cikk) azon

területeken, amelyek esetében vélelmezhető, hogy az EU szintjén
meghozott intézkedés hatékonyabb lesz, mint valamely tagállam
koordinálatlan intézkedése. Ezek pontosan körülhatárolt területek, és
magukban foglalják a vámuniót, a belső piac működéséhez szükséges
versenyszabályok megállapítását, az euróövezetbe tartozó országok
monetáris politikáját, a közös kereskedelempolitikát és a közös
halászati politika egyes részeit. Ezeken a politikai területeken kizárólag
az Európai Unió végezhet törvényhozói tevékenységet és rendelhet el
kötelező erejű jogi aktusokat. A tagállamok pedig csak akkor léphetnek
fel tevőlegesen, ha őket az Európai Unió erre felhatalmazza, vagy ha
végrehajtják az Unió által elfogadott jogi aktusokat (EUMSZ 2. cikk
(1) bekezdés).
■■ Az EU és a tagállamok között megosztott hatáskör áll fenn

(EUMSZ 4. cikk) azokban az esetekben, amikor az EU beavatkozása
többlethaszonnal jár a tagállami intézkedéshez képest. Ilyen megosztott
hatáskör alkalmazandó a belső piac szabályozása, a gazdasági,
társadalmi és területi kohézió, a mezőgazdaság és halászat,

a környezet, a közlekedés, a transzeurópai hálózatok, az energiaellátás,
a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség,
valamint a közös biztonsági ügyek, a közegészségügy, a kutatás és
technológiafejlesztés, az űrkutatás, a fejlesztési együttműködés és
a humanitárius segítségnyújtás területein. Mindezen területeken az EU
elsőbbséggel rendelkezik a hatáskörök gyakorlásában, de nem a teljes
politika tekintetében, hanem csak az Unió érintett jogi aktusa által
szabályozott elemek vonatkozásában. A tagállamok e hatáskörüket
csak annyiban és olyan mértékben gyakorolhatják, amennyiben az EU
hatáskörét nem gyakorolta, vagy úgy határozott, hogy a továbbiakban
lemond hatáskörének gyakorlásáról (EUMSZ 2. cikk (2) bekezdés). Az
utóbbi eset akkor áll fenn, ha az EU illetékes szervei egy jogalkotási
aktus visszavonásáról határoznak, különösen annak érdekében, hogy
eleget tegyenek a szubszidiaritás és arányosság alapelveinek. Az
Európai Unió Tanácsa – egy vagy több tagja kezdeményezésére –
felszólíthatja a Bizottságot, hogy tegyen javaslatokat egy jogi aktus
visszavonására.
■■ Támogató hatáskörök (EUMSZ 6. cikk): A támogató hatáskörök

gyakorlásakor az EU kizárólag a tagállamok intézkedéseinek
koordinálása és kiegészítése végett avatkozik be, de a támogató
hatáskörök alá tartozó területeken az EU semmi esetre sem
harmonizálhatja a nemzeti jogszabályokat (EUMSZ 2. cikk (5) bekezdés).
A jogi szabályozás kialakítása továbbra is a tagállamok felelőssége,
amelyek e téren jelentős cselekvési szabadsággal rendelkeznek.
E kategóriába tartozik az egészség védelme és javítása, az iparpolitika,
a kultúra, az idegenforgalom, az oktatás, az ifjúság, a sport és
a szakképzés, a polgári védelem és az igazgatási együttműködés.
A tagállamok a gazdaság és foglalkoztatáspolitika területén
határozottan elismerik, hogy nemzeti intézkedéseiket az EU-n belül
koordinálni kell.
Ezeken a speciális hatáskörökön túlmenően az uniós Szerződések akkor is

megadják a cselekvés lehetőségét az Unió szervei számára, ha az a belső
piac megvalósításához és működéséhez, valamint a tisztességes verseny
biztosításához elengedhetetlen (lásd EUMSZ 352. cikk – ún. szerződés-
kiegészítési hatáskör vagy rugalmassági klauzula). Ezzel az Unió szervei
azonban nem kapnak olyan általános érvényű felhatalmazást, amelynek
birtokában a Szerződésekben meghatározott célokon kívüli feladatokat
hajthatnának végre. Továbbá az Unió szervei nem tehetik meg, hogy e fel-
hatalmazásokra hivatkozva saját kompetenciájukat a tagállamok kárá-
ra kiterjesszék. A múltban gyakran éltek e felhatalmazás lehetőségével,
ahogyan az EU újabb és újabb feladatokkal szembesült, amelyeket az
alapító szerződések megkötésekor még nem lehetett előre látni, és ezért
hiányoztak a Szerződésekből az ezekhez szükséges egyedi felhatalmazá-
sok. Gondolunk itt elsősorban a környezet- és fogyasztóvédelemre, vagy
az Európai Regionális Fejlesztési Alap létrehozására, melynek célja, hogy
hozzájáruljon az EU fejlett és a gazdasági fejlődésben elmaradt terüle-
tei közötti különbségek csökkentéséhez. Az említett területekre azonban
időközben már speciális felhatalmazásokat hoztak létre. Ezekkel a nyo-
matékos szabályozásokkal a szerződéskiegészítési hatáskör gyakorlati
jelentősége lényegesen csökkent. E hatáskör gyakorlásához az Európai
Parlament hozzájárulása szükséges.
Végül léteznek olyan intézkedések meghozatalára szóló felhatalmazások

is, amelyek a már egyértelműen kiosztott hatáskörök hatékony és megfe-
lelő gyakorlásához szükségesek (tárgyi összefüggés szerinti hatáskörök).
E hatáskörök különleges fontosságúak a külkapcsolatok gyakorlása te-
kintetében. Ennek alapján az EU kötelezettségeket vállalhat a ráruházott
feladatokkal összefüggő területeken olyan országokkal szemben, ame-
lyek nem tagjai az EU-nak, vagy nemzetközi szervezetekkel szemben is.
Szemléletes példa erre a Bíróság által tárgyalt Kramer-ügy. Az ügyben
az Unió arra vonatkozó hatásköréről van szó, amelynek alapján az EU
az uniós halászati kvóták megállapítása érdekében együttműködhet más
nemzetközi szervezetekkel, és adott esetben nemzetközi jogi kötelezett-
ségeket vállalhat. Kimondottan erre vonatkozó szerződéses szabályozás
hiányában a Bíróság az EU közös agrárpolitikájában szereplő halászati
politika már meglévő belső hatásköréből vezette le az ehhez szükséges
külső kompetenciát.
Hatásköreinek gyakorlása során az EU a katolikus társadalmi tanításból

származó szubszidiaritási elv szerint működik, amely alkotmányos rangra
emelkedett azáltal, hogy az EUSZ rögzítette (EUSZ 5. cikk (3) bekezdés):
a pozitív, azaz a kompetenciát ösztönző oldal az EU számára azt mondja
ki, hogy az EU-nak akkor kell cselekednie, ha az elérni kívánt célok „kö-
zösségi szinten könnyebben elérhetők”; a negatív, azaz az elutasító oldal
azt jelenti, hogy az EU ne avatkozzon be, ha a tagállamok cselekvése
elegendő a cél megvalósításához. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy
az Unió összes szerve, különösen a Bizottság, köteles igazolni, hogy az
uniós szabályozás és az uniós szinten való eljárás egyáltalán szüksé-

ges-e. Montesquieu után szabadon: ha nincs szükség uniós szabályozás-
ra, úgy arra van szükség, hogy az EU ne hozzon szabályozást. Ha pedig
az uniós szintű szabályozás szükségességére igen a válasz, akkor fel kell
tenni a meghozandó intézkedés intenzitására és fajtájára irányuló kér-
dést. A választ erre az arányosság elve adja meg, és azt a kompetenciák
szabályozásával összefüggésben az EUSZ is tartalmazza (EUSZ 5. cikk
(4) bekezdés). Ezután azt kell behatóan megvizsgálni, szükség van-e jogi
eszközre, illetve hogy más eszközök is elég hatékonyak lennének-e. Ez
mindenekelőtt azt jelenti, hogy a nemzeti előírások kölcsönös elismerése
érdekében hozott keretszabályokat, szabályozási minimumokat tartal-
mazó előírásokat előnyben kell részesíteni, és a túlzottan részletes jog-
szabályokat kerülni kell.
A szubszidiaritás és arányosság alapelveinek betartását most már

a nemzeti parlamentek is ellenőrizhetik. Erre vezettek be egy korai figyel-
meztető rendszert, miszerint a nemzeti parlamentek a jogalkotási javas-
lat megküldését követő nyolc héten belül indoklással ellátott véleményt
terjeszthetnek elő, amelyben kifejtik, hogy a kérdéses jogalkotási javas-
lat miért nem áll összhangban a szubszidiaritás és az arányosság elvé-
vel. Amennyiben ezt az indoklással ellátott véleményt a nemzeti parla-
menteknek járó szavazatok legalább egyharmada támogatja (a nemzeti
parlamentek mindegyike két szavazattal rendelkezik, kétkamarás parla-
ment esetén kamaránként egy szavazat jár), úgy a jogalkotási javaslatot
a kezdeményezőnek (általában az Európai Bizottság) ismételten felül kell
vizsgálnia. A javaslat a felülvizsgálat kimenetelétől függően fenntartha-
tó, módosítható vagy visszavonható. Amennyiben az Európai Bizottság
a tervezet megtartása mellett dönt, úgy indoklással ellátott véleményé-
ben kell bizonyítania, miért van nézete szerint a tervezet összhangban
a szubszidiaritás elvével. Az indoklással ellátott véleményt a nemzeti
parlamentek megindokolt állásfoglalásával együtt megküldik az uniós
jogalkotónak, hogy a jogalkotási eljárás során vegye figyelembe. Amen�-
nyiben az uniós jogalkotó a Tanács tagjainak 55%-os többségével vagy
az Európai Parlamentben leadott szavazatok többségével azon a vélemé-
nyen van, hogy a javaslat nem áll összhangban a szubszidiaritás elvével,
úgy a jogalkotási javaslatot nem vizsgálják tovább.
Az EU intézményei
EUSZ 13. cikk (intézményi keret)
(1) Az Unió saját intézményi kerettel rendelkezik, amelynek célja az

Unió értékeinek érvényesítése, célkitűzéseinek előmozdítása, az Unió,
valamint polgárai és a tagállamok érdekeinek szolgálata, továbbá az
Unió politikái és intézkedései egységességének, eredményességének és
folyamatosságának biztosítása.
Az Unió intézményei:
– az Európai Parlament,
– az Európai Tanács,
– az Európai Unió Tanácsa,
– az Európai Bizottság (a továbbiakban: a Bizottság),
– az Európai Unió Bírósága,
– az Európai Központi Bank,
– a Számvevőszék.
(2) Az egyes intézmények a Szerződésekben rájuk ruházott hatáskörök

határain belül, az ott meghatározott eljárások, feltételek és célok
szerint járnak el. Az intézmények jóhiszeműen és kölcsönösen
együttműködnek egymással.
(3) Az Európai Központi Bankra és a Számvevőszékre vonatkozó

rendelkezéseket, valamint a többi intézményre vonatkozó részletes
rendelkezéseket az Európai Unió működéséről szóló szerződés állapítja
meg.
(4) Az Európai Parlamentet, a Tanácsot és a Bizottságot az Európai

Gazdasági és Szociális Bizottság és a Régiók Bizottsága segíti,
tanácsadói minőségben.

28 állam- és kormányfő, az Európai Tanács
Az intézmények elnöke és az Európai Bizottság elnöke
áttekintése (EUMSZ)
EURÓPAI
TANÁCS
28 miniszter
751 képviselő
(minden tagállamból egy)
AZ EURÓPAI UNIÓ EURÓPAI

TANÁCSA PARL AMENT
28 tag
EURÓPAI (minden tagállamból
BIZOT TSÁG egy tag)
350 tag
EURÓPAI
RÉGIÓK GAZDASÁGI ÉS
BIZOT TSÁGA SZOCIÁLIS
BIZOT TSÁG
350 tag
28 bíró (minden tagállamból egy)
AZ EURÓPAI
a Bíróságon
UNIÓ
44 bíró (minden tagállamból legalább
BÍRÓSÁGA
egy) a Törvényszéken
Az euróövezet tagállamai központi 28 tagú Kormányzótanács

bankjainak 19 elnöke (minden tagállamból egy tag)
EURÓPAI
SZÁMVEVŐSZÉK
EURÓPAI EURÓPAI
KÖZPONTI BERUHÁZÁSI
BANK BANK
28 tag (minden tagállamból

egy tag)
Az EU „alkotmányával” összefüggésben egy további, az EU szervezetére

vonatkozó kérdés merül fel: melyek az EU szervei? Mivel az EU egyébként
államokat megillető funkciókat tölt be, felmerül a kérdés, hogy van-e az
EU-nak kormánya, parlamentje, vannak-e közigazgatási hatóságai és bíró-
ságai, ugyanúgy, mint az számunkra a tagállamok esetében ismeretes. Az
EU-ra ruházott feladatok végrehajtását és az integrációs folyamat irányítá-
sát tudatosan nem bízták csak a tagállamok kezdeményezésére és hatás-
körére vagy a nemzetközi együttműködésre. Az EU rendszere sokkal inkább
intézményes jellegű, mely képessé teszi az EU-t arra, hogy új lendületet és
célokat adjon az európai egyesítés folyamatának, valamint az illetékességi
körébe tartozó területeken minden tagállam számára kötelező érvényű jog-
rendet teremtsen.
Az EU intézményes rendszerének főszereplői az EU intézményei és szer-

vei, vagyis az Európai Parlament, az Európai Tanács, a Tanács, az Európai
Bizottság, az Európai Unió Bírósága, az Európai Központi Bank, valamint
a Számvevőszék. Az EU intézményes rendszerének kiegészítő szervei az Eu-
rópai Beruházási Bank, valamint az Európai Gazdasági és Szociális Bizott-
ság és a Régiók Bizottsága.
Szervek
Az Európai Parlament (EUSZ 14. cikk)
Az Európai Parlament az EU polgárait képviseli. A Parlament az ESZAK köz-

gyűléséből, az EGK közgyűléséből és az Euratom közgyűléséből alakult ki,
amelyeket az Európai Közösségek közös szervezeteiről szóló 1957-es meg-
állapodás (első fúziós szerződés) egyesített egyetlen „Közgyűlésben”. Az
„Európai Parlament” elnevezés csak az Európai Unióról szóló szerződés (a
Maastrichti Szerződés) óta hivatalos; bár ez egy már addig is általánosan
használt elnevezést szentesített, amely egészen 1958-ig nyúlik vissza, ami-
kor a közgyűlés a nevét „Európai Parlamentre” változtatta.
Összetétel és választás
Az Európai Parlament összetételét az alábbi táblázat mutatja be, amely

a jelenlegi, 2014–2019-es jogalkotási időszak viszonyait tükrözi:
AZ EURÓPAI PARLAMENT PLENÁRIS

ÜLÉSE 751 KÉPVISELŐVEL
Tagállam Képviselői
helyek az
Európai
Parlamentben
Németország 96
Franciaország 74
Olaszország 73
Egyesült Királyság 73
Spanyolország 54
AZ EURÓPAI PARLAMENT FELÉPÍTÉSE Lengyelország 51
Románia 32
ELNÖK
14 alelnök Hollandia 26
5 quaestor (tanácsadó) Belgium 21
Cseh Köztársaság 21
Az elnök, az alelnökök és a quaestorok (az
Európai Parlament képviselői, akik belső Görögország 21
igazgatási és pénzügyi feladatokkal vannak Magyarország 21
megbízva) alkotják az Európai Parlament
Portugália 21
Elnökségét, amelyet az Európai Parlament
két és fél évre választ meg. Emellett létezik Svédország 20
az Elnökök Értekezlete, amely a Parlament
Ausztria 18
elnökéből és képviselőcsoportok elnökeiből
áll. Az Elnökök Értekezlete felel az Európai Bulgária 17
Parlament szervezetéért, az intézményközi Dánia 13
kapcsolatokért és az Európai Unión kívüli
szervezetekkel fenntartott kapcsolatokért. Szlovákia 13
Finnország 13
Írország 11
Horvátország 11
Litvánia 11
Lettország 8
Szlovénia 8
Észtország 6
Ciprus 6
Luxemburg 6
Málta 6
1979-ig az Európai Parlament képviselőit a nemzeti parlamentek tagjai kö-

zül nevezték ki és delegálták az Európai Parlamentbe. Az Európai Parlament
képviselőinek a tagállamok lakossága által történő általános és közvetlen
megválasztását már a Szerződésekben is előirányozták, ám ezt számos si-
kertelen kezdeményezést követően csak 1979-ben sikerült megvalósítani. Az
Európai Parlament első közvetlen megválasztására 1979 júniusában került
sor, és azóta ezt a választást a „jogalkotási időszak” időtartamának megfe-
lelőn ötévente mindig megrendezik. Évtizedes erőfeszítés eredményeképpen
végül 1976-ban az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános
választójog alapján történő választásáról szóló okmánnyal bevezették az
uniós jog szerinti választási rendszert, amelyet 2002-ben az úgynevezett
közvetlen választásról szóló okmánnyal alapvetően megreformáltak. Esze-
rint még mindig minden tagállam maga határozza meg saját választási el-
járását, de ugyanazon alapvető demokratikus szabályokat kell alkalmazniuk:
■■ általános és közvetlen választás;

■■ arányos képviselet;
■■ titkos és szabad választás;
■■ alsó korhatár (az aktív választójog feltétele minden tagállamban
a 18. életév betöltése, kivéve Ausztriát, ahol a választásra való
jogosultság korhatárát 16 évre csökkentették);
■■ öt évre szóló, megújítható mandátum;
■■ összeférhetetlenség (az Európai Parlament képviselői nem tölthetnek
be két hivatalt egyidejűleg, pl. bírói, ügyészi és miniszteri tisztséget;
ezenkívül saját országuk törvényei is vonatkoznak rájuk, amelyek
a mandátumok vagy hivatalok halmozását még szigorúbban
korlátozhatják);
■■ a választás dátuma;
■■ a férfiak és nők azonos jogállása. Egyes országokban a választás
kötelező (Belgium, Görögország és Luxemburg).
Ezen túlmenően 2009-ben hatályba lépett a képviselőkre vonatkozó egysé-

ges szabályzat, amely átláthatóbbá teszi azokat a feltételeket, amelyek kö-
zött a képviselők dolgoznak, és világos szabályokat határoz meg. Ezenkívül
minden képviselőre érvényes, egységes illetményt vezet be, melyet az EU
költségvetéséből fizetnek ki.
A közvetlen választásokkal az Európai Parlament demokratikus legitimációt

kapott, és bizton állíthatja, hogy az EU polgárait képviseli. De egy közvet-
lenül megválasztott parlament puszta létezésének ténye önmagában még
nem valósítja meg a demokratikus alkotmány alapkövetelményét, miszerint
minden állami hatalom forrása a nép kell, hogy legyen. Ebbe a döntésho-
zatali folyamat átláthatósága és a döntéshozó szervek reprezentatív volta
mellett a döntéshozatalban részt vevő uniós intézmények parlamentáris
ellenőrzése és legitimitása is beletartozik. Ezen a területen is jelentős előre-
lépés történt az elmúlt években. Nem csupán az Európai Parlament jogkörei
bővültek folyamatosan, hanem a Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió
munkamódszerében összességében egyre inkább elkötelezte magát a kép-
viseleti demokrácia elvének betartása mellett. Ennek eredményeképpen az
Unió valamennyi polgára közvetlenül képviselteti magát az Európai Parla-
mentben, és jogában áll aktívan részt venni az EU demokratikus életében.
Ezzel azt kívánják biztosítani, hogy az uniós szintű döntéseket lehetőleg
átláthatóan és polgárbarát módon hozzák meg. A politikai pártok felada-
ta uniós szinten az európai tudat kialakulásának elősegítése, valamint az
uniós polgárok akaratának kinyilvánítása. Ha az EU jelenlegi demokratikus
rendjét szem előtt tartva mégis megemlíthetnénk egy hiányosságot, az
annyi lenne, hogy az Európai Parlament a parlamentáris demokrácia állami
modelljétől eltérően nem választ kormányt, amely felelősséggel tartozna
a Parlamentnek.
EUSZ 10. cikk (képviseleti demokrácia)
(1) Az Unió működése a képviseleti demokrácián alapul.
(2) Az Unió szintjén a polgárok közvetlen képviselete az Európai

Parlamentben valósul meg.
A tagállamok képviseletét az Európai Tanácsban az állam-, illetve

kormányfőjük, a Tanácsban pedig a kormányuk látja el, amelyek
maguk vagy nemzeti parlamentjüknek, vagy a polgáraiknak tartoznak
demokratikus felelősséggel.
(3) Minden polgárnak joga van ahhoz, hogy részt vegyen az Unió
demokratikus életében. A döntéseket a lehető legnyilvánosabban és
a polgárokhoz a lehető legközelebb eső szinten kell meghozni.
(4) Az európai szintű politikai pártok hozzájárulnak az európai

politikai tudatosság kialakításához és az uniós polgárok akaratának
kinyilvánításához.
Ez a „hiányosság” azzal az egyszerű körülménnyel magyarázható, hogy az

EU-nak nincs hagyományos értelemben vett kormánya. Az uniós Szerződé-
sekben megfogalmazott kormányzati hatáskörbe tartozó funkciókat a Ta-
nács és az Európai Bizottság látja el munkamegosztással. Mindazonáltal
a Lisszaboni Szerződés jelentősen kibővítette az Európai Parlament ha-
táskörét az Európai Bizottságba történő kinevezések tekintetében: kezdve
attól, hogy az Európai Bizottság elnökének kinevezése az Európai Tanács
javaslata alapján az Európai Parlament által történik, egészen odáig, hogy
az Európai Bizottságot teljes összetételére vonatkozóan az Európai Parla-
ment hagyja jóvá (ún. „beiktatási jog”). Ugyanakkor az Európai Parlament-
nek a Tanács összetételére nincs hasonló befolyása. A Tanács csak annyi-
ban áll parlamentáris ellenőrzés alatt, amennyiben minden tagja nemzeti
miniszterként alá van vetve hazai parlamentje ellenőrzésének.
Az Európai Parlament szerepe az EU jogalkotási folyamatában jelentősen

megerősödött. Azzal, hogy az együttdöntési eljárást az EU rendes jogal-
kotási eljárásává tették, az Európai Parlament a Tanács mellett úgymond
„társjogalkotóvá” vált. A rendes jogalkotási eljárás keretén belül az Európai
Parlamentnek lehetősége nyílik arra, hogy több olvasatban módosításokat
szövegezzen meg a jogalkotási aktusokon, és bizonyos határokon belül az
EU Tanácsával szemben is sikeresen érvényesítse akaratát. Uniós jogi aktus
nem jöhet létre a Tanács és az Európai Parlament egyetértése nélkül.
Emellett hagyományosan nagyon erős az Európai Parlament pozíciója

a költségvetési eljárásban. A Lisszaboni Szerződés azzal is bővítette az
Európai Parlament költségvetési hatásköreit, hogy az Európai Parlament-
nek jóvá kell hagynia a többéves pénzügyi tervet, és valamennyi kiadásról
együtt dönt a Tanáccsal.
Az Európai Parlament egyetértési joggal rendelkezik minden, a rendes jog-

alkotási eljárás valamely területét érintő fontos nemzetközi megállapodás,
valamint az új tagállamokkal megkötendő és a csatlakozás feltételeit rög-
zítő csatlakozási szerződések esetében is.
Időközben az Európai Parlament ellenőrzési funkcióinak köre is jelentősen

bővült. Az ellenőrzés mindenekelőtt abban áll, hogy a Bizottság beszámo-
lási kötelezettséggel tartozik az Európai Parlamentnek, képviselnie kell vé-
leményét a nyilvános plenáris vitákban, és évente be kell nyújtania vita-
anyagként az Európai Parlamentnek egy, az Európai Unió tevékenységeiről
szóló általános jelentést. Az Európai Parlament kétharmados többséggel
Tavaszi hangulat az Európai Parlament
strasbourgi épületében
bizalmatlansági indítványt szavazhat meg, amellyel az Európai Bizottsá-

got testületi lemondásra kényszerítheti (EUMSZ 234. cikk). Eddig többször
is terjesztettek már bizalmatlansági indítványt az Európai Parlament elé,
azonban a szükséges többséget egyik esetében sem érték el 2. Mivel az uni-
ós gyakorlatban a Tanácsnak is válaszolnia kell az Európai Parlament kér-
déseire, az Európai Parlamentnek az EU két fontos alkotmányos intézmé-
nyével is lehetősége van közvetlen politikai párbeszédet folytatni.
Az Európai Parlament e politikai ellenőrzési lehetőségei mára további ellen

őrzési mechanizmusokkal egészültek ki. A Parlament külön erre kineve-
zett vizsgálóbizottságok keretén belül járhat utána az EU-ban elkövetett
törvénysértéseknek és visszásságoknak. Ilyen vizsgálóbizottságot hoztak
létre 2016 júniusában az úgynevezett panamai dokumentumok nyomán,
amelyek az offshore vállalatokat és azok titokban tartott vagyonát leplez-
ték le. A bizottság feladata annak vizsgálata volt, hogy a pénzmosással,
adókikerüléssel és adócsalással összefüggésben megsértették-e az uniós
jogot. Ezenkívül minden polgárnak vagy jogi személynek a Szerződésben
biztosított joga, hogy petíciót nyújtson be az Európai Parlamenthez, amel�-
lyel egy állandó Petíciós Bizottság foglalkozik. Végezetül az Európai Parla-
ment élt az adott lehetőséggel és kinevezett egy, az állampolgárok ügyeivel
foglalkozó európai ombudsmant, aki – a Bíróság kivételével – az összes
szerv és intézmény tevékenységének visszásságaira vonatkozó panaszokat
fogadja. Az európai ombudsman vizsgálatokat folytathat, és kérdőre von-
hatja az adott intézményt. Tevékenységéről jelentést nyújt be az Európai
Parlamentnek.
Székhely
Az Európai Parlament székhelye Strasbourg, ahol a tizenkét, havonta tartan-

dó plenáris ülésszak zajlik, beleértve a költségvetési ülésszakot is. További
plenáris üléseket tartanak Brüsszelben, ahol a bizottságok is üléseznek. Az
Európai Parlament Főtitkársága Luxembourgban működik. Az Európai Ta-
nács 1992. évi megállapításait a Lisszaboni Szerződéshez csatolt 6. jegyző-
könyv erősíti meg. E döntés inkább nem kielégítőnek tekinthető eredménye
az lett, hogy az Európai Parlament képviselőinek, valamint tisztviselői és
alkalmazottai egy részének Strasbourg, Brüsszel és Luxemburg között kell
ingázniuk, ami egy igen költséges „dolog”.
2 A „Santer-Bizottság” lemondását 1999-ben a költségvetési gazdálkodásra

vonatkozó felelősség alóli mentesítés megtagadása váltotta ki; a szintén megindított
bizalmatlansági indítvány, még ha viszonylag kevesen múlott is, meghiúsult.
Az Európai Tanács (EUSZ 15. cikk)
Az Európai Tanács a tagállamok állam- és kormányfői, valamint az Európai

Bizottság és az Európai Tanács elnökeinek részvételével félévente legalább
kétszer ülésezik Brüsszelben.
Összetétel és feladatok
AZ EURÓPAI TANÁCS ÖSSZETÉTELE
A tagállamok állam- és kormányfői

Az Európai Tanács elnöke
Az Európai Bizottság elnöke
Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője
Feladatok
Az általános politikai célok és prioritások meghatározása
A Lisszaboni Szerződéssel létrejött az Európai Tanács elnökének hivatala.

Az Európai Tanács elnöke az eddigi elnökségtől eltérően nem nemzeti, ha-
nem európai mandátummal rendelkezik, amely két és fél évre szóló, teljes
munkaidőben végzendő megbízatás. Elnöknek kiemelkedő személyiségeket
kell jelölni, ami az Európai Tanács tagjainak minősített többségi szavazatá-
val történik; az újraválasztás egy alkalommal lehetséges. Az elnök feladata
az Európai Tanács üléseinek előkészítése és az utómunkák elvégzése, va-
lamint az EU képviselete nemzetközi csúcstalálkozókon kül- és biztonság
politikai ügyekben.
Az Európai Tanács jogalkotási tevékenységet nem végez. Feladata az álta-

lános politikai irányvonalak meghatározása az EU tevékenységéhez. Ennek
során az Európai Tanács konszenzussal úgynevezett „következtetéseket”
fogad el, amelyek alapvető politikai döntéseket tartalmaznak, illetve irány-
elveket és megbízásokat fogalmaznak meg az Európai Unió Tanácsának és
az Európai Bizottságnak a munkája számára. Ilyen módon mozdította elő az
Európai Tanács például a gazdasági és monetáris uniót, az Európai Mone-
táris Rendszert, az Európai Parlament közvetlen megválasztását, továbbá
a szociálpolitikai tevékenységeket és a csatlakozási ügyeket.
Az Európai Unió Tanácsa (EUSZ 16. cikk)
Összetétel és elnökség
Az Európai Unió Tanácsában (a Tanács) a tagállamok kormányai képvisel-

tetik magukat. Mind a 28 tagállam egy-egy képviselőt delegál, aki többnyi-
re, de nem szükségszerűen, az adott téma illetékes szakminisztere, illetve
államtitkára. Fontos, hogy az adott kormányt képviselő személy felhatal-
mazása alapján a megfelelő tagállam kormányának nevében kötelező ér-
vénnyel járhasson el. Már abból is, hogy a tagállamok kormányai különböző
módon képviseltethetik magukat, egyértelművé válik, hogy a Tanácsnak
nincsenek állandó tagjai; sokkal inkább tíz különféle személyi és szakmai
összetételben ülésezik.
AZ EURÓPAI UNIÓ TANÁCSÁNAK TÍZ ÖSSZETÉTELE
A tagállamok egy-egy miniszteri szintű képviselője, akik a szakterülettől

függően különböző összetételben üléseznek a Tanács keretében
Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének elnöklésével:
■■ Külügyek
A Tanács elnökségi tisztjét ellátó tagállam elnöklésével:

■■ Általános Ügyek
■■ Gazdasági és Pénzügyek
■■ Bel- és Igazságügy
■■ Foglalkoztatás, Szociálpolitika, Egészségügy és Fogyasztóvédelem
■■ Versenyképesség
■■ Közlekedés, Távközlés és Energia
■■ Mezőgazdaság és Halászat
■■ Környezetvédelem
■■ Oktatás, Ifjúság, Kultúra és Sport
A „Külügyek Tanácsa” az Európai Tanács stratégiai iránymutatásainak meg-

felelően alakítja ki az EU külügyi tevékenységét, és gondoskodik az Unió te-
vékenységének koherenciájáról. Az „Általános Ügyek Tanácsa” gondoskodik
a Tanács által különböző összetétellel végzett munkák koherenciájáról, és
az Európai Tanács elnökével és a Bizottsággal karöltve előkészíti az Eu-
rópai Tanács üléseit. A Tanácsban az elnökséget – a „Külügyek Tanácsa”
kivételével, amelyet az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője ve-
zet – a tagállamok egymást váltva hat-hat hónapig látják el. A sorrendről
a Tanács egyhangúlag dönt. Az elnökséget minden év január 1-jén és júli-
us 1-jén váltják (2016: Hollandia, Szlovákia; 2017: Málta, Észtország3; 2018:
Bulgária, Ausztria; 2019: Románia, Finnország; 2020: Horvátország, Német
ország). Az elnöklés viszonylag gyakori váltása miatt a mindenkori elnöksé-
gek meghatározott munkaprogram alapján dolgoznak, amelyet a két követ-
kező elnökséggel egyeztetnek, és amely így 18 hónapon keresztül érvényes
(ún. „csoportos elnökség”). Az elnökség feladata mindenekelőtt a Tanács és
az őt segítő bizottságok munkájának irányítása. A Tanács elnöklésének an�-
nyiban politikai jelentősége is van, hogy a Tanács elnökségét adó tagállam
a világ nyilvánossága előtt felértékelődik, és ezért elsősorban a kisebb tag-
államok is lehetőséget kapnak arra, hogy e szerepkörben a „nagyok” mellett
politikailag a figyelem középpontjába kerüljenek, és nevet szerezhessenek
az európai politikában.
A Tanács munkáját számos előkészítő testület (bizottságok és munka

csoportok) támogatja, amelyek a tagállamok képviselőiből állnak. E testü-
letek közül a legfontosabb a tagállamok kormányai állandó képviselőinek
bizottsága (Coreper I. és II.), amely rendszerint hetente legalább egyszer
ülésezik.
A Tanácsot egy mintegy 2800 tisztviselőből álló Főtitkárság támogatja,

amely a Tanács által kinevezett főtitkár alá van rendelve.
A Tanács székhelye Brüsszelben van.
3 Az Egyesült Királyság a brexitről szóló népszavazás miatt lemondott a 2017 második

félévében esedékes tanácsi elnökségéről.
Feladatok
A Tanácsnak öt központi feladata van:
■■ A Tanács elsődleges feladata a jogalkotás, amelyet az Európai

Parlamenttel a rendes jogalkotási eljárás keretein belül valósít meg.
■■ A Tanács feladata emellett a tagállamok gazdaságpolitikájának
összehangolása.
■■ Az Európai Tanács által meghatározott irányvonalak mentén alakítja az
EU közös kül- és biztonságpolitikáját.
■■ A Tanács a felhatalmazott szerv az egyrészt az EU, másrészt az
egyéb államok vagy nemzetközi szervezetek közötti megállapodások
megkötésére.
■■ A Tanács az Európai Bizottság előzetes tervezete alapján összeállítja
a költségvetés tervezetét, amelyet viszont ezután az Európai
Parlamentnek is jóvá kell hagynia. Szintén a Tanács terjeszti elő
az Európai Parlament számára a Bizottságnak a költségvetés
végrehajtására vonatkozó mentesítéséről szóló javaslatot.
A Tanács nevezi ki a Számvevőszék, az Európai Gazdasági és Szociális Bi-

zottság, valamint a Régiók Bizottságának tagjait.
Tanácskozások és döntéshozatal a Tanácsban
A Tanács ülésein a tagállamok egyéni érdekeit és az uniós érdekeket hozzák

összhangba. Noha a Tanácsban mindenekelőtt a tagállamok érdekeit érvé-
nyesítik, a Tanács tagjai ugyanakkor kötelesek az EU céljait és szükségleteit
is szem előtt tartani. A Tanács egy uniós szerv, és nem kormányközi konfe-
rencia. Éppen ezért a Tanács munkája során nem a tagállamok közötti leg-
kisebb közös nevezőt keresi, hanem célja az uniós érdekek és a tagállamok
érdekei közötti optimális egyensúly megtalálása.
A Tanács csak olyan dokumentumok és tervezetek alapján tanácskozik és

dönt, amelyek a 24 hivatalos nyelven (angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn,
francia, görög, holland, horvát, ír, lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német,
olasz, portugál, román, spanyol, svéd, szlovák és szlovén) elérhetők. Sürgős
esetben egyhangúlag el lehet térni e nyelvi szabályozás alkalmazásától. Ez
azokra a módosítási javaslatokra is érvényes, amelyek még a Tanács ülése
alatt kerülnek benyújtásra és megvitatásra.
Az uniós Szerződések a Tanács szavazásaira minden esetben a többségi

szabályt írják elő. Alapvető szabályként a minősített többség elve érvé-
nyesül (EUSZ 16. cikk (3) bekezdés). Csak néhány területen (elsősorban
eljárási kérdésekben) elegendő az egyszerű többség, mikor is a Tanács
minden tagja egy szavazattal rendelkezik (az egyszerű többséghez
28 tagállam 15 szavazata szükséges).
A kettős többség rendszere értelmében a minősített többséghez a Tanács

tagjai legalább 55%-ának – legalább 16 tag által leadott, egyben az Unió
népességének legalább 65%-át kitevő tagállamokat képviselő – szavaza-
ta szükséges (EUSZ 16. cikk (4) bekezdés).
Annak érdekében, hogy néhány nagy lakosságú tagállam ne akadályoz-

hassa meg egy döntés elfogadását, a blokkoló kisebbségnek legalább
négy tagállamból kell állnia, amelyek az Unió népességének legalább
35%-át képviselik. A rendszert egy kiegészítő mechanizmus teszi teljes-
sé: abban az esetben, ha a blokkoló kisebbség nem jönne létre, a döntés
hozatali eljárás felfüggeszthető. A Tanács ebben az esetben nem tér át
a szavazásra, hanem a tárgyalásokat „észszerű időn belül” folytatja,
amennyiben a Tanácsnak a népesség vagy a tagállamok legalább 75%-át
képviselő tagjai – ami szükséges a blokkoló kisebbség létrejöttéhez – erre
igényt tartanak.
A különösen érzékeny politikai területeken meghozandó határozatok ese-

tében a Szerződések egyhangúságot írnak elő. A tartózkodások azonban
nem akadályozzák meg egy határozat létrejöttét. Egyhangúság érvényes
az adózás, a munkavállalók szociális biztonságát és szociális védelmét
érintő szabályozások, az Unió alapértékeinek egy tagállam által történő
megsértésének megállapítása, valamint a közös kül- és biztonságpoliti-
ka elveinek meghatározására és végrehajtására vonatkozó határozatok,
illetve a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együtt
működés területén elfogadott bizonyos határozatok esetében.
Az egyes tagállamoknak a Tanácson belüli Lakosság (*)
szavazás alapjául szolgáló lakossága Az Unió népességéhez
viszonyított arány (%)
Németország Franciaország Egyesült Olaszország

81 089 331 66 352 469 Királyság 61 438 480
15,93% 13,04% 64 767 115 12,07%
12,73%
Spanyolország Lengyelország Románia Hollandia

46 439 864 38 005 614 19 861 408 17 155 169
9,12% 7,47% 3,90% 3,37%
Belgium Görögország Cseh Köztársaság Portugália

11 258 434 10 846 979 10 419 743 10 374 822
2,21% 2,13% 2,05% 2,04%
Magyarország Svédország Ausztria Bulgária

9 855 571 9 790 000 8 581 500 7 202 198
1,94% 1,92% 1,69% 1,42%
Dánia Finnország Szlovákia Írország

5 653 357 5 471 753 5 403 134 4 625 885
1,11% 1,08% 1,06% 0,91%
Horvátország Litvánia Szlovénia Lettország

4 225 316 2 921 262 2 062 874 1 986 096
0,83% 0,57% 0,41% 0,39%
Észtország Ciprus Luxemburg Málta

1 313 271 847 008 562 958 429 344
0,26% 0,17% 0,11% 0,08%
Összesen Küszöbérték (65%)

508 940 955 330 811 621
(*) A 2016-ra vonatkozóan alapul vett népességadatok a Tanács eljárási szabályzatának III. melléklete szerint.
Federica Mogherini, az Unió külügyi és
biztonságpolitikai főképviselője, Donald Tusk,
az Európai Tanács elnöke, valamint Jean-Claude
Juncker, az Európai Bizottság elnöke Jens
Stoltenberg NATO-főtitkár társaságában
a 2016. július 8–9-i varsói NATO-csúcstalálkozón
Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője (EUSZ 18. cikk)
Az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, eltérően az alkotmány

tervezetében leírtaktól, nem vált az EU külügyminiszterévé; az intézményes
rendszerben betöltött szerepe mindamellett jelentősen megerősödött és
kibővült. A főképviselő egyfelől a Tanácshoz kötődik, ahol a Külügyek Ta-
nácsában elnököl, másrészt pedig a Bizottsághoz, ahol alelnökként a kül-
ügyekért felelős. A főképviselőt az Európai Tanács minősített többséggel,
az Európai Bizottság elnökének hozzájárulásával nevezi ki. A főképviselő
munkáját a 2011-ben létrehozott Európai Külügyi Szolgálat (EKSZ) támo-
gatja, amely a Bizottság és a Tanács külpolitikáért felelős szolgálatainak
összevonásával és a nemzeti diplomáciai szolgálatok diplomatáinak bevo-
násával alakult meg.
Az Európai Bizottság (EUSZ 17. cikk)
ÖSSZETÉTEL
28 tag
ebből:
Elnök
Első alelnök
Az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, aki egyben a Bizottság alelnöke
5 további alelnök
20 biztos
Feladatok
Az uniós Az uniós jog Az uniós Az EU képviselete
jogalkotási eljárás betartásának és jogszabályokkal a nemzetközi
kezdeményezése helyes alkalmazásának kapcsolatos szervezetekben
ellenőrzése igazgatási feladatok
és a jogszabályok
végrehajtása
Összetétel
Az Európai Bizottságnak jelenleg 28 tagja van, minden tagállamból egy-

egy tag, tehát a Bizottságban jelenleg (különböző beosztásokban) 28 biztos
tevékenykedik (EUSZ 17. cikk (4) bekezdés). Az EUSZ 17. cikkének (5) bekez-
dése 2011. november 1-jétől a Bizottság csökkentését írta elő, mégpedig
a tagállamok számának kétharmadával megegyező számú tagra, ezt a ren-

delkezést azonban az Európai Tanács határozata alapján nem léptették
életbe.
A Bizottságot az elnök vezeti, aki erős pozícióval rendelkezik a testületen

belül. Többé már nem „primus inter pares – egyenlők között az első”, hanem
annyiban kiemelt helyzetben van, hogy ő az, aki meghatározza a Bizottság
működésére vonatkozó iránymutatásokat, és meghatározza a Bizottság
belső szervezetét (EUSZ 17. cikk (6) bekezdés a) és b) pont). Az elnök ezáltal
iránymutatási hatáskörrel rendelkezik, és ellenőrzést gyakorol a szervezet
felett. Az ezekkel a hatáskörökkel felruházott elnök feladata biztosítani azt,
hogy a Bizottság koherensen, hatékonyan és a kollegialitás elvével össz-
hangban járjon el, ami elsősorban a testületi határozathozatalban fejező-
dik ki (EUMSZ 250. cikk (1) bekezdés). Az elnök dönt a Bizottságra háruló
feladatok csoportosításáról és a Bizottság tagjai közötti elosztásáról, és
a feladatok elosztását a Bizottság hivatali ideje alatt meg is változtathatja
(EUMSZ 248. cikk). Az elnök nevezi ki az első alelnököt és a többi alelnököt,
az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője kivételével, aki e hivatal-
ból adódóan egyben a Bizottság alelnöke is. Ezen túlmenően a Szerződés
kifejezetten előírja, hogy a Bizottság tagja, ha az elnök erre felszólítja, be-
nyújtja lemondását (EUSZ 17. cikk (6) bekezdés második albekezdés). Vége-
zetül pedig az elnök kiemelt szerepe abban is megnyilvánul, hogy a Bizott-
ság többi tagjának kiválasztása során joga van a meghallgatáshoz, továbbá
hogy az Európai Tanácsnak is tagja.
A biztosok az egyik alelnök felügyelete alatt projektcsoportokat hoznak

létre, amelyek a következő szakpolitikai területekkel foglalkoznak: 1. Al-
kalmazkodóképes energiaunió és előretekintő éghajlat-politika; 2. munka-
helyek, növekedés, beruházások és versenyképesség; 3. digitális egységes
piac; 4. euró és szociális párbeszéd; 5. költségvetés és emberi erőforrások.
Az alelnökök az elnök nevében, annak képviselőjeként járnak el. A hatás

körükbe tartozó területeken irányítják és koordinálják több biztos munkáját.
Különleges jogállása van az első alelnöknek, aki az elnök „jobbkezeként”
tevékenykedik, és horizontális feladatokkal, mint például a jogalkotás minő-
ségének javításával, az intézményközi kapcsolatokkal, a jogállamisággal és
az Alapjogi Chartával van megbízva. Így például egy bizottsági javaslat nem
kerül a Bizottság tanácskozásainak napirendjére, ha előtte az első alelnök
nem ismeri el azt szükséges intézkedésként.
Az elnököt és a Bizottság tagjait öt évre nevezik ki. Ehhez a beiktatási eljá-

rást alkalmazzák. A Lisszaboni Szerződés az EUSZ 17. cikkének (7) bekezdé-
sében újra szabályozta ezt az eljárást. Egy többlépcsős eljárásról van szó.
Először az elnököt nevezik ki, utána pedig azokat a személyeket választják
ki, akiket a Bizottság tagjának kívánnak kinevezni. A harmadik lépésben hi-
vatalosan kinevezik a Bizottság elnökét, az Unió külügyi és biztonságpoliti-
kai főképviselőjét, valamint a Bizottság többi tagját.
A megfelelő egyeztetéseket követően az Európai Tanács minősített több-

séggel javaslatot tesz az Európai Parlamentnek a Bizottság elnökének sze-
mélyére. Az elnöki hivatal jelöltjeinek kiválasztásakor figyelembe kell venni
az európai parlamenti választások eredményét. Ez az új feltétel a Bizottság
nagyobb politikai súlyát hivatott szolgálni. Ez végső soron ugyanis azt je-
lenti, hogy az Európai Parlament többséget szerző képviselőcsoportjainak
jelentős súlya lesz az elnök jelölésében.
Jean-Claude Juncker kinevezésekor például az Európai Parlament még azt

is elérte, hogy az Európai Tanács az Európai Parlament legnagyobb képvi-
selőcsoportja (Európai Néppárt) által állított jelöltet javasolja az Európai
Parlamentnek megválasztásra. Ehhez az Európai Parlament azt a szabályt
vette igénybe, miszerint ha az Európai Parlament elutasítja az elnöki tiszt-
ségre jelölt személyt, akkor az Európai Tanácsnak az Európai Parlament
döntésétől számított egy hónapon belül minősített többséggel egy új je-
löltet kell javasolnia, akit ugyanezen eljárás szerint neveznek ki. Ezáltal je-
lentősen felértékelődik a pártok által az európai parlamenti választásokra
jelölt „listavezetők” szerepe, a polgárok számára pedig még láthatóbbá vá-
lik az európai parlamenti választásokon való részvétel fontossága, hiszen
a leadott szavazatukkal közvetett módon az Európai Bizottság elnökéről is
döntenek. A javasolt jelöltet az Európai Parlament tagjainak többségével
választja meg.
Az elnök megválasztását követően az Európai Tanács „konszenzussal”

(EUSZ 15. cikk (4) bekezdés) elfogadja azoknak a személyeknek az egyes
tagállamok javaslatai szerint összeállított listáját, akiket a Bizottság tagja-
ivá szándékozik kinevezni. Ezeket a személyeket általános alkalmasságuk
és Európával kapcsolatos szerepvállalásuk alapján kell kiválasztani, a je-
lölteknek pedig emellett garantálniuk kell függetlenségüket is. Az Unió kül-
ügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének kinevezéséhez elegendő a mi-
nősített többség is az Európai Tanácsban (EUSZ 18. cikk (1) bekezdés). Az
Jean-Claude Juncker, az Európai
Bizottság elnöke az Európai Unió
helyzetéről 2016. szeptember 14-én
tartott beszéde közben az Európai
Parlamentben. A háttérben többek
között Frans Timmermans első
alelnök, Federica Mogherini alelnök és
az Unió külügyi és biztonságpolitikai
főképviselője, valamint az Európai
Bizottság további tagjai láthatók
Európai Tanácsnak és a Bizottság megválasztott elnökének egyetértésre

kell jutnia a jelöltek személyéről. A főképviselő kinevezéséhez pedig még
a Bizottság kinevezett elnökének kifejezett jóváhagyása is szükséges. A Bi-
zottság megválasztott elnökének vétója esetén a Bizottság többi tagja
nem nevezhető ki.
Az elnök megválasztását, valamint az Unió külügyi és biztonságpolitikai

főképviselőjének és a Bizottság többi tagjának kinevezését követően az Eu-
rópai Bizottságot mint testületet az Európai Parlament hagyja jóvá. A Bi-
zottság kijelölt tagjainak először is mindenképpen részt kell venniük egy
képviselők előtt tartott meghallgatáson, ahol rendszerint az adott tárca
illetékességébe tartozó szakmai témákról és a jelöltnek az Unió jövőjével
kapcsolatos alapvető személyes viszonyulásáról tesznek fel kérdéseket. Az
Európai Parlament jóváhagyását követően – amihez elegendő az egyszerű
többség – az Európai Tanács minősített többséggel kinevezi a Bizottság el-
nökét és többi tagját. A Bizottság tagjainak kinevezését követően kezdi meg
tevékenységét.
Az Európai Bizottság székhelye Brüsszel.
Feladatok
A Bizottság az EU politikájának „motorja”. Minden uniós tevékenység

kiindulópontja, hiszen a Bizottság feladata a Tanács elé terjeszteni az uni-
ós szabályozásra vonatkozó javaslatokat (a Bizottság ún. „kezdeményezési
joga”). A Bizottság nem tetszése szerint végzi tevékenységét, hanem köteles
cselekedni, ha az Unió érdekei ezt kívánják. A Tanácsnak (EUMSZ 241. cikk),
az Európai Parlamentnek (EUMSZ 225. cikk) és polgári kezdeményezés ke-
retei között az uniós polgárok egy csoportjának (EUSZ 11. cikk (4) bekezdés)
egyaránt megvan a lehetősége arra, hogy felszólítsa a Bizottságot egy-
egy javaslat kidolgozására. A Bizottság saját jogalkotási hatáskört csak
bizonyos szűken körülhatárolt területeken kapott (pl. az EU-költségvetés,
a strukturális alapok, az adózási diszkrimináció felszámolása vagy a segé-
lyek és védzáradékok témakörében). Ennél sokkal kiterjedtebb az átruházott
jogalkotási hatáskörök területe, amelyekkel a Tanács és az Európai Parla-
ment ruházza fel a Bizottságot az általuk meghozott intézkedések végre-
hajtására (EUMSZ 290. cikk).
A Bizottság továbbá „az uniós jog védelmezője”. Ellenőrzi az elsődleges és

másodlagos uniós jog tagállamok általi alkalmazását és végrehajtását. Az
uniós jog megsértését a Bizottság a jogsértési eljárás (EUMSZ 258. cikk)
keretén belül kíséri figyelemmel, és szükség esetén az ügyet a Bíróság elé
viszi. A természetes és jogi személyek uniós jogsértéseivel is a Bizottság
foglalkozik, különösen az európai versenyjog területén, és nem utolsósor-
ban komoly büntetéseket szab ki. Az uniós szabályokkal való visszaélés
elleni harc az utóbbi években a Bizottság tevékenységének egyik legfon-
tosabb elemévé vált.
A jogvédő szerephez szorosan kapcsolódik az a feladat, amikor a Bizott-

ság az uniós érdekek képviselőjeként lép fel. A Bizottság alapvetően csak
az Unió érdekeit képviselheti. Folyamatosan törekednie kell arra, hogy
a Tanácsban folytatott, gyakran nehéz tárgyalások során az Unió érdeke-
it érvényre juttassa, és olyan kompromisszumokat kössön, melyek ezen
érdekeknek megfelelnek. Ezzel egyidejűleg a tagállamok között közvetítő
szerepet tölt be, amely feladatra semlegességénél fogva kifejezetten hi-
vatott és alkalmas.
Végezetül a Bizottság – még ha csak korlátozott mértékben is – végrehajtó

szerv is. Ez mindenekelőtt a versenyjog területére érvényes, ahol a Bizott-
ság egy teljesen szokványos közigazgatási hatóság tevékenységét látja
el. Tényállásokat ellenőriz, engedélyez és tilt, és adott esetben szank-
ciókról dönt. A Bizottság igazgatási hatáskörei hasonlóan szerteágazók
az uniós strukturális alapok és a költségvetési gazdálkodás területein.
Rendszerint azonban a tagállamok maguk gondoskodnak az egyes uniós
szabályozások végrehajtásáról. A Szerződések által választott megoldás
előnye, hogy az európai rend a polgárok számára még mindig „idegen”
valóságát a mindenki számára ismert nemzeti rend tekintélye alapján és
köntösébe bújtatva hozza közelebb az uniós polgárokhoz.
AZ EURÓPAI BIZOTTSÁG IGAZGATÁSI STRUKTÚRÁJA
Bizottság
(28 tag) [Kabinetek]
Főtitkárság
Jogi szolgálat
Szóvivői szolgálat
Főigazgatóságok ■■ Irodák
■■ Adóügyi és Vámuniós Főigazgatóság ■■ Belső Ellenőrzési Szolgálat
■■ Belső Piaci, Ipar-, Vállalkozás- és Kkv-politikai Főigazgatóság ■■ Az Európai Bizottság adatvédelmi
■■ Egészségügyi és Élelmiszerbiztonsági Főigazgatóság tisztviselője
■■ Éghajlatpolitikai Főigazgatóság ■■ Európai Csalás Elleni Hivatal
■■ Energiaügyi Főigazgatóság ■■ Európai Politikai Stratégiai
■■ Az Európai Polgári Védelem és Humanitárius Segítségnyújtási Központ
Műveletek Főigazgatósága ■■ Európai Személyzeti Felvételi
■■ Az Európai Szomszédságpolitika és a Csatlakozási Tárgyalások Hivatal
Főigazgatósága ■■ Infrastrukturális és Logisztikai
■■ Eurostat Hivatal (Brüsszel, Luxembourg)
■■ Fordítási Főigazgatóság ■■ Jogi Szolgálat
■■ Főtitkárság ■■ Kiadóhivatal
■■ Gazdasági és Pénzügyi Főigazgatóság ■■ Központi könyvtár
■■ Humánerőforrásügyi és Biztonsági Főigazgatóság ■■ Levéltárak
■■ Informatikai Főigazgatóság ■■ Strukturálisreform-támogató
■■ Jogérvényesülési és Fogyasztópolitikai Főigazgatóság Szolgálat
■■ Kereskedelmi Főigazgatóság ■■ Személyi Juttatásokat Kezelő és
■■ Kommunikációs Főigazgatóság Kifizető Hivatal
■■ Költségvetési Főigazgatóság
■■ Környezetvédelmi Főigazgatóság
■■ Közös Kutatóközpont
■■ Kutatási és Innovációs Főigazgatóság
■■ Külpolitikai Eszközökért Felelős Szolgálat
■■ Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Főigazgatóság
■■ Migrációügyi és Uniós Belügyi Főigazgatóság
■■ Mobilitáspolitikai és Közlekedési Főigazgatóság
■■ A Nemzetközi Együttműködés és a Fejlesztés Főigazgatósága
■■ Oktatásügyi, Ifjúságpolitikai, Sportügyi és Kulturális
Főigazgatóság
■■ A Pénzügyi Stabilitás, a Pénzügyi Szolgáltatások és a Tőkepiaci
Unió Főigazgatósága
■■ Regionális és Várospolitikai Főigazgatóság
■■ A Tartalmak, Technológiák és Kommunikációs Hálózatok
Főigazgatósága
■■ Tengerügyi és Halászati Főigazgatóság
■■ Tolmácsolási Főigazgatóság
■■ Versenypolitikai Főigazgatóság
A Bíróság nagytanácsának
ülése
Az Európai Unió Bírósága (EUSZ 19. cikk)
Minden rend csak akkor tartható fenn, ha annak szabályait egy független
hatalom felügyeli. Egy államokból álló unió esetében ez még kiegészül az-
zal, hogy a közös szabályokat – amennyiben ellenőrzésüket a nemzeti bí-
róságok felelősségére bízták – államonként különféleképpen értelmezik és
alkalmazzák. Az uniós jog minden tagállamban egységes alkalmazása így
kérdésessé válna. Emiatt már 1952-ben, az első Közösség (Európai Szén- és
Acélközösség) megalapításakor felállítottak egy bíróságot, amely 1957-ben
a másik két Közösség (E[G]K és Euratom) bírói testületévé vált, ma pedig az
EU igazságszolgáltatási szerve.
A bírósági joggyakorlat két szinten folyik:

■■ a Bíróság mint az európai joghatóság legfelsőbb bírósága
(EUMSZ 253. cikk), valamint
■■ a Törvényszék (EUMSZ 254. cikk).
A Bíróság tehermentesítése és az EU-n belüli jogvédelem javítása érdekében

a Tanács a közszolgálati jogviták orvoslására 2004-ben különös hatáskörű
törvényszéket rendelt a Törvényszék mellé (EUMSZ 257. cikk). 2015-ben vi-
szont úgy döntött az uniós jogalkotó, hogy a Törvényszék bíráinak számát
fokozatosan 56-ra emeli, a közszolgálati különös hatáskörű törvényszék il-
letékességét pedig a Törvényszékre ruházza. Ennek nyomán a közszolgálati
különös hatáskörű törvényszéket 2016. szeptember 1-jével megszüntették.
Eljárástípusok
Jogsértési eljárás: A Bizottság egy tagállammal
szemben (EUMSZ 258. cikk)
A BÍRÓSÁG Egy tagállam egy másik tagállammal szemben
(EUMSZ 259. cikk)
Összetétel Egy uniós intézmény vagy egy tagállam
megsemmisítés és mulasztás megállapítása iránti
28 bíró és keresete (az Európai Parlamenttel és/vagy a Tanáccsal
11 főtanácsnok szemben) egy jogi aktus jogszerűtlensége vagy
a tagállamok kormányai a döntéshozatal elmulasztása miatt
egyhangúlag (EUMSZ 263. cikk és EUMSZ 265. cikk)
hat évre nevezik ki A tagállamok bíróságainak előzetes döntéshozatali
eljárása az uniós jog értelmezésének és
érvényességének tisztázása céljából (EUMSZ 267. cikk)
Fellebbezés a Törvényszék határozataival szemben
(EUMSZ 256. cikk)
A Bíróság a legmagasabb bírói hatalom az uniós joggal kapcsolatos minden

kérdésben. Általános feladata úgy írható körül, hogy az a „jog védelmének
biztosítása a jelen Szerződés értelmezése és alkalmazása során”.
Ez az általános feladatleírás három alapvető területet foglal magában:
■■ az uniós jog alkalmazásának ellenőrzése mind az EU intézményeiben

a Szerződések előírásainak végrehajtásakor, mind pedig a tagállamok
és egyének uniós jogból fakadó kötelezettségeinek teljesítésével
kapcsolatosan;
■■ az uniós jog értelmezése;
■■ az uniós jog továbbfejlesztése.
E feladatokat a Bíróság jogi tanácsadói, valamint ítélkező funkciójának ke-

retei között egyaránt ellátja. Jogi tanácsadást a Bíróság a harmadik or-
szágokkal vagy nemzetközi szervezetekkel megkötendő megállapodásokra
vonatkozóan, kötelező érvényű vélemények formájában nyújt. Összehason-
líthatatlanul fontosabb az ítélkező szervként betöltött szerepe. E funkciója
keretein belül a Bíróság olyan feladatokat lát el, amelyeket a tagállamok
jogrendjeiben különböző bírósági területek között osztottak fel: a Bíróság
az uniós intézmények közötti vitákban és az uniós jogalkotás jogszerűsé-
gének kérdéseiben alkotmánybíróságként dönt; közigazgatási bíróságként
funkcionál az Európai Bizottság vagy közvetetten a tagállamok hatóságai
által (uniós jog alapján) meghozott közigazgatási intézkedések felülvizsgá-
latakor; munkaügyi és szociális bíróságként jár el a munkavállalók szabad
mozgását és szociális biztonságát, valamint a férfiak és nők közötti egyenlő
bánásmódot illető kérdésekben; pénzügyi bíróság, amikor az adó- és vámjog
irányelveinek érvényességét ellenőrzi, és azok értelmezését végzi; valamint
polgári bíróságként funkcionál kártérítési perek esetében, vagy ha polgá-
ri és kereskedelmi ügyekben hozott bírósági döntések betartatása céljából
hozott intézkedéseket értelmez.
A Törvényszék
A Bíróság előtti eljárások száma az idők során folyamatosan növekedett, és

növekedni is fog, ha meggondoljuk, milyen potenciális konfliktusokat terem-
tett számos, a belső piac megvalósítása érdekében elfogadott és a nemzeti
jogba átültetett irányelv. Az Európai Unióról szóló szerződéssel kapcsolat-
ban már ma is körvonalazódnak további kérdések, amelyek megválaszolása
szintén a Bíróságra vár. A Bíróság tehermentesítése érdekében ezért már
1988-ban létrehoztak egy további törvényszéket.
A TÖRVÉNYSZÉK
Összetétel
jelenleg 44 bíró,
de minden tagállamnak kell állítania legalább egy bírót
a tagállamok kormányai egyhangúlag hat évre nevezik ki
Eljárástípusok
Természetes vagy jogi személyek megsemmisítés Kártérítési kereset
és mulasztás megállapítása iránti keresete egy szerződéses és szerződésen kívüli felelősség
jogi aktus jogszerűtlensége vagy a döntéshozatal miatt (EUMSZ 268. cikk és EUMSZ 340. cikk
elmulasztása miatt; (1) és (2) bekezdés)
A tagállamok keresete a Bizottsággal és/vagy
a Tanáccsal szemben az állami támogatások,
dömpingellenes intézkedések és a végrehajtási
hatáskörök tárgyában (EUMSZ 263. cikk és
EUMSZ 265. cikk)
A Törvényszék nem új uniós intézmény, hanem az „Európai Bíróság” intéz-

ményének részét képezi. Ugyanakkor a Törvényszék önálló testület, szer-
vezetileg is elválik a Bíróságtól. Saját hivatallal és eljárási szabályzattal
rendelkezik. A könnyebb megkülönböztethetőség érdekében a Törvényszék
ügyeit „T” (= Tribunal) betűvel (pl. T1/99.), a Bíróság ügyeit pedig „C” (=
Court) betűvel (pl. C1/99.) jelölik.
Az eredetileg csak a keresetek korlátozott körében illetékes Törvényszék

hatásköre az alábbiakkal egészült ki:
■■ Az elsőfokú eljárásban, azaz a Bíróság jogi felügyelete alatt,

a Törvényszék illetékes a természetes és jogi személyek valamely uniós
intézmény ellen benyújtott, megsemmisítés vagy intézményi mulasztás
megállapítása iránti keresetében, tagállamok által a Bizottsággal és/
vagy a Tanáccsal szemben az állami támogatások, dömpingellenes
intézkedések és a végrehajtási hatáskörök tárgyában indított
keresetekben, az olyan választottbírósági kikötéseken alapuló döntések
esetében, amelyeket az EU által vagy nevében megkötött szerződések
tartalmaznak, valamint az EU ellen előterjesztett kártérítési
keresetekben.
■■ Emellett arra is lehetőség van, hogy bizonyos szakterületeken

a Törvényszékre előzetes döntéshozatali eljárásban való illetékességet
ruházzanak át, de ezzel a lehetőséggel eddig még nem éltek.
Az Európai Központi Bank (EUMSZ 129. cikk és

EUMSZ 130. cikk)
A Frankfurt am Main-i székhelyű Európai Központi Bank (EKB) alkotja a gaz-

dasági és monetáris unió (GMU) központját. Az EKB szabályozza az eu-
rópai valuta, az euró pénzmennyiségét, és felelős a valuta stabilitásáért
(EUMSZ 128. cikk).
Ahhoz, hogy ezt a feladatát el tudja látni, az EKB függetlenségét számos

rendelkezés biztosítja. Sem az EKB, sem a tagállamok központi bankjai
nem fogadhatnak el utasításokat hatásköreik gyakorlása, feladataik és
kötelezettségeik teljesítése során az uniós szervektől, a tagállamok kor-
mányaitól vagy egyéb intézményektől. Az EU intézményeinek és a tagálla-
mok kormányainak tartózkodniuk kell a befolyásolás bármiféle formájától
(EUMSZ 130. cikk).
A Központi Bankok Európai Rendszere (KBER) magában foglalja az EKB-t, va-

lamint az összes uniós tagállam nemzeti központi bankját (EUMSZ 129. cikk).
A KBER feladata az Unió monetáris politikájának meghatározása és végre-
hajtása, a bankjegyek és érmék kibocsátásának engedélyezése az Unióban.
A KBER feladata továbbá a tagállamok hivatalos devizatartalékainak keze-
lése és az Unión belüli fizetési rendszerek zavartalan működésének előmoz-
dítása (EUMSZ 127. cikk (2) bekezdés).
A Számvevőszék (EUMSZ 285. cikk és EUMSZ 286. cikk)
A Számvevőszék 1975. július 22-én jött létre, és munkáját 1977-ben Luxem-

bourgban kezdte meg. Időközben az Unióban intézményi rangra emelkedett
(EUSZ 13. cikk). A tagállamok jelenlegi számának megfelelően 28 tagból áll.
A Számvevőszék tagjait a Tanács nevezi ki hatéves időtartamra. A Tanács
az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően minősített több-
séggel elfogadja a Számvevőszék tagjainak az egyes tagállamok javaslatai
alapján összeállított listáját (EUMSZ 286. cikk (2) bekezdés). A Számvevő-
szék elnökét a tagok maguk közül választják meg hároméves időtartamra.
Az elnök újraválasztható.
A Számvevőszék feladata az EU bevételei és kiadásai jogszerűségének és

szabályszerűségének felülvizsgálata, ezenkívül meggyőződik a költség
vetési gazdálkodás hatékonyságáról. A Számvevőszék tulajdonképpe-
ni fegyvere a nyilvánosságra gyakorolt hatás. Ellenőrző tevékenységének
eredményeit minden egyes költségvetési év végén éves jelentésben foglalja
össze, amelyet az Európai Unió Hivatalos Lapja közzétesz az európai nyil-
vánosság számára. Ezenkívül különjelentések formájában bármikor állást
foglalhat bizonyos témákban. Ezeket az állásfoglalásokat az Európai Unió
Hivatalos Lapjában szintén közzéteszik.
Tanácsadó szervek
Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EUMSZ 301. cikk)
Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság gondoskodik arról, hogy a gaz-

dasági és szociális élet különböző csoportjai, különösen a munkaadók és
munkavállalók, mezőgazdasági termelők, közlekedési vállalkozók, kereske-
dők, kisiparosok, a szabadfoglalkozásúak és a kis- és középvállalkozások
vezetői az EU-ban intézményes képviselettel rendelkezzenek. A bizottság
a fogyasztók, környezetvédők és szövetségek érdekeit is érvényesíti.
A bizottság 350 tagból (tanácsadóból) áll, akiket a legreprezentatívabb

nemzeti szervezetek delegálnak. A tagokat öt évre nevezi ki a Tanács a tag-
államok javaslatai alapján elkészített lista elfogadásával.
Az országok közötti megoszlás a következők szerint alakul:
A tagok mindenkori száma az Európai Gazdasági és Szociális

Bizottságban és a Régiók Bizottságában
Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország 24
Lengyelország, Spanyolország 21
Románia 15
Ausztria, Belgium, Bulgária, Cseh Köztársaság, Görögország,
Hollandia, Magyarország, Portugália, Svédország 12
Dánia, Finnország, Horvátország, Írország, Litvánia, Szlovákia 9
Lettország, Szlovénia 7
Észtország 6
Ciprus, Luxemburg, Málta 5
A tanácsadókat három csoportba sorolják (munkaadók, munkavállalók, a ci-

vil társadalom képviselői). A plenáris ülésen jóváhagyandó vélemények ki-
dolgozása a tanácsadókból álló „szekciók” feladata. Ezenfelül a bizottság
szorosan együttműködik a parlamenti bizottságokkal és az Európai Parla-
ment szekcióival.
A bizottságot bizonyos esetekben a jogalkotási eljárás során is meghallgat-

ják. A bizottság saját kezdeményezése alapján is ad ki véleményeket. A bi-
zottság véleményei néha egymástól nagyon eltérő álláspontok szintézisét
testesítik meg. Az Európai Bizottság és a Tanács számára ezek a vélemé-
nyek azért rendkívül hasznosak, mert így jutnak információhoz arról, milyen
kiigazításokat szeretnének az egyes jogalkotási javaslatok által közvetlenül
érintett körök.
A Régiók Bizottsága (EUMSZ 305. cikk)
A már fennálló Európai Gazdasági és Szociális Bizottság mellett az Euró-

pai Unióról szóló szerződés (a Maastrichti Szerződés) egy másik tanács-
adó testületet is felállított, a Régiók Bizottságát. Az Európai Gazdasági és
Szociális Bizottsághoz hasonlóan ez a bizottság sem az EU hagyományos
értelemben vett intézménye, mivel csupán tanácsadói feladatokat lát el.
Az EU egyéb intézményeitől (Tanács, Európai Bizottság, Európai Parlament,
Bíróság, Európai Központi Bank, Számvevőszék) eltérően jogilag kötelező

módon nem vesz részt az EU-ra ruházott feladatok ellátásában.
A Régiók Bizottsága, hasonlóan az Európai Gazdasági és Szociális Bizott-

sághoz, legfeljebb 350 tagból áll. Tagjai a tagállamok regionális és helyi
tekintélyes intézményeinek képviselői, akik területi testületük választások
útján megszerzett mandátumával rendelkeznek, vagy politikai felelősség-
gel tartoznak egy választott testületnek.
Bizonyos esetekben kötelezően előírt a bizottság meghallgatása a Tanács

vagy a Bizottság számára („kötelező konzultáció”), különösen a képzés,
a kultúra, az egészségügy, a transzeurópai hálózatok kiépítése, a közleke-
dési, telekommunikációs és energetikai infrastruktúra, a gazdasági és szo-
ciális kohézió, a foglalkoztatáspolitika és a szociális jogalkotás területén.
Ezen túlmenően a Tanács rendszeresen, jogi kötelezettség nélkül is konzul-
tál a Régiók Bizottságával a különböző elvégzendő jogalkotási intézkedések
tekintetében („fakultatív konzultáció”).
Az Európai Beruházási Bank (EUSZ 308. cikk)
Az EU „kiegyensúlyozott és zavartalan fejlődésének” biztosítása érdekében

finanszírozási intézményként a luxembourgi székhelyű Európai Beruházási
Bank áll az Unió rendelkezésére. Kölcsönöket és garanciákat nyújt minden
gazdasági ágazatban, különösen a gazdasági fejlődésben elmaradott te-
rületek fejlesztésére, vállalkozások modernizálására vagy átalakítására, új
munkahelyek teremtésére, valamint olyan tervezett intézkedésekre, ame-
lyek megvalósítása több tagállam közös érdeke.
AZ EURÓPAI UNIÓ
JOGRENDJE
Az EU fentiekben leírt „alkotmánya” és különösen annak alapvető értékei
még túl absztraktak, ezért az uniós jognak tovább kell konkretizálnia azo-
kat. Az EU éppen ezért két szempontból is sajátságos jogi jelenség: a jog
teremtménye és a jog által létrehozott unió.
Az EU mint a jog teremtménye és a jog által létrehozott unió
Az Európa egyesítésére irányuló korábbi kísérletekhez képest az EU dön-

tő újítása az, hogy az egyesítés nem az erőszak és elnyomás eszközeivel
történik, hanem a jog erejénél fogva. Csak egy szabad döntésen alapuló
egység maradhat fenn hosszú távon, egy olyan egység, amely a szabadság
és egyenlőség fundamentális értékein nyugszik, és amelyet a jog védelmez
és vált valóra. Az Európai Uniót megteremtő alapító szerződések ezen a fel-
ismerésen alapulnak.
Az EU azonban nemcsak a jog teremtménye, de céljait is kizárólag a jog

eszközeivel követi. Az EU a jog által létrehozott unió. Nem a hatalom ere-
je szabályozza a tagállamok népeinek gazdasági és szociális együttélését,
hanem az Unió joga. Az uniós jog az intézményi rendszer alapja: rögzíti az
uniós szervek határozathozatali eljárásait, és szabályozza azok egymáshoz
való viszonyát. A rendeletekben, irányelvekben és határozatokban cselekvé-
si lehetőségeket bocsát az intézmények és szervek rendelkezésére, amelyek
keretein belül azok a tagállamok és polgáraik számára kötelező érvényű jogi
aktusokat hozhatnak. Ezáltal az egyén is az Unió életének részévé válik. Az
Unió jogrendje egyre nagyobb mértékben közvetlenül befolyásolja az egyén
mindennapi életét. Jogokkal ruházza fel és kötelezettségeket ró ki rá, minek
következtében az egyént állampolgárként és uniós polgárként különböző
szintű jogrendeknek rendeli alá, ahogyan az államszövetségi alkotmányok-
ból már ismert. Mint minden jogrend, az EU jogrendje is egy zárt jogvédelmi
rendszert nyújt az uniós jogról szóló véleménycseréhez és a jog érvényesí-
téséhez. Az uniós jog határozza meg az EU és a tagállamok közötti viszonyt
is. A tagállamoknak minden megfelelő intézkedést meg kell hozniuk annak
érdekében, hogy a Szerződésekből vagy az uniós szervek tevékenységéből
eredő kötelezettségeket teljesítsék. Feladatuk az EU működésének meg-

könnyítése és az, hogy semmi olyat ne tegyenek, ami veszélyeztethetné
a szerződéses célok megvalósítását. A tagállamok felelnek az uniós polgá-
rokkal szemben minden, az uniós jog megsértéséből eredő kárért.
Az uniós jog jogforrásai
A „jogforrás” fogalmának kettős jelentése van: a szó eredeti jelentése a jog

keletkezésének okát írja körül, azaz a jog megteremtésére irányuló moti-
vációt. Ebben az értelemben az uniós jog jogforrása a béke megőrzésére
és – gazdasági összefonódások útján – egy jobb Európa megteremtésére
irányuló akarat; mindkettő olyan körülmény, amelynek az EU létét köszön-
heti. A jogászi nyelvhasználat ezzel szemben a „jogforrás” fogalma alatt
a jog eredetét és gyökereit érti.
Az EU alapító szerződései mint elsődleges uniós jog
Elsődleges jogforrásként az EU alapító szerződései, az azokhoz csatolt füg-

gelékek, mellékletek és jegyzőkönyvek, valamint ezek későbbi kiegészítései
és módosításai említhetők meg. Az alapító szerződések, valamint a létrejött
kiegészítések és módosítások, mindenekelőtt a Maastrichti, Amszterdami,
Nizzai és Lisszaboni Szerződések, valamint a különböző csatlakozási szer-
ződések tartalmazzák a célkitűzésekre, az EU szervezetére és működés-
módjára, valamint a gazdasági jog egyes részeire vonatkozó alapvető jog-
tételeket. Ez igaz az Európai Unió Alapjogi Chartájára is, amely a Lisszaboni
Szerződés hatálybalépése óta ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szer-
ződések (EUSZ 6. cikk (1) bekezdés). Ezzel lefektetik az EU alkotmányjogi
keretfeltételeit, amelyeket az ehhez saját jogalkotási és adminisztratív ha-
táskörökkel felruházott uniós szervek töltenek ki az uniós érdekek figyelem-
bevételével. Mint közvetlenül maguk a tagállamok által megteremtett jogot,
e jogtételeket a jogászi nyelvhasználatban elsődleges uniós jognak nevezik.
Az EU alapító szerződései mint másodlagos uniós jog
Az EU intézményeire átruházott hatáskörök gyakorlása által megteremtett

jogot nevezik másodlagos uniós jognak, az EU második fontos jogforrásának.
Törvényi jellegű jogi aktusokból („jogalkotási aktusok”), nem jogalkotási

aktusokból (egyszerű jogi aktusok, felhatalmazáson alapuló jogi aktusok,
végrehajtási aktusok), nem kötelező erejű jogi aktusokból (vélemények,
ajánlások), valamint egyéb olyan aktusokból tevődik össze, amelyek nem
Az uniós jog jogforrásai
(1)
ELSŐDLEGES
Az Unió Szerződései, Alapjogi Charta
Általános (alkotmányos) jogelvek

JOG:
(2)
AZ EU NEMZETKÖZI Törvényi jellegű jogi aktusok
MEGÁLLAPODÁSAI Rendeletek
Irányelvek
Határozatok
Nem jogalkotási aktusok

Egyszerű jogi aktusok
(3)
MÁSODLAGOS
Felhatalmazáson alapuló jogi aktusok
Végrehajtási aktusok
JOG: Nem kötelező erejű jogi aktusok

Ajánlások és vélemények
Aktusok, amelyek nem minősülnek jogi

aktusnak
Intézményközi megállapodások
(4)
Állásfoglalások, nyilatkozatok, cselekvési
programok
ÁLTALÁNOS
JOGELVEK
(5)
TAGÁLLAMOK
Nemzetközi megállapodások
A tagállamok kormányainak a Tanács

keretében ülésező képviselői által
KÖZÖTTI
elfogadott határozatok
MEGÁLLAPODÁSOK:
minősülnek jogi aktusnak (pl. intézményközi megállapodások, állásfoglalá-

sok, közlemények, cselekvési programok). „Jogalkotási aktusoknak” azon jogi
aktusok minősülnek, amelyek a rendes vagy rendkívüli jogalkotási eljárás
keretén belül jöttek létre (EUMSZ 289. cikk). A „felhatalmazáson alapuló jogi
aktusok” (EUMSZ 290. cikk) törvényi jelleg nélküli jogi aktusok, de általá-
nos és kötelező hatállyal, amelyekkel egy jogalkotási aktus bizonyos nem
lényeges előírásai módosíthatók vagy kiegészíthetők. Ezt a Bizottság végzi,
amelyet erre egy jogalkotási aktus formájában kifejezetten fel kell hatal-
mazni. Abban az esetben, ha az EU kötelező érvényű jogi aktusainak végre
hajtásához egységes feltételek meghatározása szükséges, ez megfelelő
végrehajtási aktusokkal történik, amelyeket általában a Bizottság, kivételes
esetekben pedig a Tanács bocsát ki (EUMSZ 291. cikk). Nem kötelező erejű
jogi aktusok formájában az uniós intézmények ajánlásokat és véleményeket
adhatnak ki. Végezetül létezik egy egész sor „jogi aktusnak nem minősülő
aktus”, amelyek lehetővé teszik az uniós intézmények számára kötelezett-
ség nélküli ajánlások és vélemények elfogadását, illetve amelyek az EU és
intézményei belső működését szabályozzák (kölcsönös megegyezésen ala-
puló szabályozások, intézményközi megállapodások vagy a szervek eljárási
szabályzatai).
A törvényi jellegű és törvényi jelleg nélküli jogi aktusok a legkülönbözőbb

formákat ölthetik. A legfontosabbakat egy külön jegyzék sorolja fel és
definiálja (EUMSZ 288. cikk). A jogi aktusok kötelező érvényű formáiként
a rendeleteket, irányelveket és határozatokat sorolja fel. A jogi aktusok nem
kötelező érvényű formái a jegyzék szerint az ajánlások és vélemények. Ez
a jegyzék azonban közel sem teljes. Számos olyan cselekvési forma léte-
zik még, amelyeket nem lehet a jegyzékbe besorolni. Ebbe a körbe tartoz-
nak az állásfoglalások, nyilatkozatok, akcióprogramok vagy a fehér és zöld
könyvek. A különféle cselekvési formák közötti különbségek elfogadásuk,
joghatásuk és címzettjeik köre alapján jelentős mértékűek, ezért ezekkel
a különbségekkel a későbbiekben egy külön, az Unió „cselekvési eszköz
tárának” szentelt fejezetben foglalkozunk.
A másodlagos uniós jog fokozatosan és folytatólagosan jön létre. Megalko-

tása élettel tölti meg az uniós Szerződések képezte elsődleges uniós jogot,
és az idő előrehaladtával megvalósul és megerősödik az európai jogrend.
Az Unió nemzetközi megállapodásai
Ez a harmadik jogforrás az EU nemzetközi szerepével függ össze. Európa,

mint a világ egyik legvonzóbb helye, nem szorítkozhat csupán saját bel-
ső ügyeinek kézbevételére, hanem mindenekelőtt gazdasági, szociális és
politikai kapcsolatok kialakítására is törekednie kell a világ más országai-

val. E cél megvalósítása érdekében az EU a „nem uniós tagállamokkal” (ún.
harmadik országok) és más nemzetközi szervezetekkel nemzetközi meg
állapodásokat köt, amelyek közül különösen a következő megállapodásokat
érdemes megvizsgálni:
Társulási megállapodás
A társulás jóval túlmutat a kereskedelempolitikai kérdések puszta szabályo-

zásán. Célja a szoros gazdasági együttműködés, amelynek során az EU a szer-
ződő partnernek széles körű pénzügyi támogatást nyújt (EUMSZ 217. cikk).
A társulási megállapodások három formáját kell megkülönböztetni:
Az EU néhány tagállama és harmadik országok közötti különleges

kötelékek fenntartására irányuló megállapodások
A társulás mint eszköz létrejöttének indítékai elsősorban azok az Európán

kívüli országok és területek voltak, amelyek Belgiummal, Dániával, az Egye-
sült Királysággal, Franciaországgal, Hollandiával és Olaszországgal egykori
gyarmataikként különösen szoros gazdasági kapcsolatokat ápoltak. Mivel
a közös külső vám bevezetése az EU-ban jelentősen megnehezítette volna
a kereskedelmi kapcsolatokat ezekkel a területekkel, különös szabályozások
váltak szükségessé. Ezen országok és felségterületek társulásának célja az
volt, hogy az EU elősegítse gazdasági és szociális fejlődésüket, és szoros
gazdasági kapcsolatokat alakítson ki velük (EUMSZ 198. cikk). Kivételes ke-
reskedelmi intézkedések egész sora született meg, amelyek lehetővé teszik
az országokból és felségterületekről származó áruk csökkentett vámtétellel
vagy vám nélkül történő behozatalát. Az EU pénzügyi és technikai segítség-
nyújtását az Európai Fejlesztési Alapon keresztül bonyolítják le. A gyakorlat-
ban talán legfontosabb egyezmény az EU–AKCS partnerségi megállapodás,
amelyet az EU 70 afrikai, karibi és csendes-óceáni állammal kötött meg.
A megállapodás jelenleg regionális gazdasági partnerségi megállapodássá
alakult át, amely az AKCS-államoknak lépésről lépésre szabad hozzáférést
biztosít az európai belső piachoz.
Az esetleges csatlakozást, illetve a vámunió létrehozását előkészítő

megállapodások
A társulás keretein belül lehetővé válik egy ország az EU-hoz való esetle-
ges csatlakozásának előkészítése is. A megállapodás egyben a csatlakozás
előkészítő szakasza is, amelyben igyekeznek a tagjelölt ország gazdasági
feltételeit az EU viszonyaihoz közelíteni. Az Unió jelenleg ezt a stratégiát
Norvégia (a képen a Geiranger-
fjord látható Møre og Romsdal
tartományban) az Európai Gazdasági
Térség tagja, amely Norvégián kívül
még magában foglalja Izlandot
és Liechtensteint, valamint az EU
28 tagállamát. Az Európai Gazdasági
Térségben érvényesül az áruk,
személyek, szolgáltatások és a tőke
szabad mozgása
követi a nyugat-balkáni országok (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Szerbia,

Montenegró, Koszovó) esetében. Ennek keretében a csatlakozási folyamatot
egy kibővített stabilizációs és társulási folyamat (SAP) kíséri, amely átfo-
gó keretet biztosít a nyugat-balkáni országok Unióhoz való felzárkózása
számára, egészen a jövőbeli csatlakozásukig. Az SAP három célt tűzött ki:
1. stabilizáció és gyors átállás a működő piacgazdaságra; 2. a regionális
együttműködés előmozdítása; valamint 3. az uniós tagság perspektívája.
Az SAP egy olyan kibontakozó partnerségen alapul, amelynek keretében az
EU kereskedelmi kedvezményeket, gazdasági és pénzügyi támogatást, va-
lamint a stabilizációs és társulási megállapodások révén szerződéses kap-
csolatokat biztosít. Minden országnak konkrét eredményeket kell elérnie az
SAP keretében ahhoz, hogy eleget tegyen az esetleges tagság követelmé-
nyeinek. Az éves jelentésekben értékelik, hogy a nyugat-balkáni országok
milyen előrelépéseket tettek a lehetséges uniós tagság irányába.
Az Európai Gazdasági Térségről (EGT) szóló megállapodás
Az EGT-ről szóló megállapodás hozzáférhetővé teszi az EU belső piacát

a megmaradt EFTA-államok (Izland, Liechtenstein, Norvégia) számára, és
a megállapodás kötelezi ezeket az országokat az uniós jog majd kétharma-
dának átvételére, megteremtve ezzel az országok későbbi lehetséges uniós
csatlakozásának szilárd alapjait. Az EGT-n belül az elsődleges és másodla-
gos uniós jog alapján („uniós jogi vívmányok”) meg kell valósulnia az áruk,
személyek, szolgáltatások és a tőkeforgalom szabad áramlásának, le kell
fektetni egy egységes verseny- és támogatási rendszert, valamint el kell
mélyíteni az együttműködést a horizontális és kísérő politikák területén (pl.
környezetvédelem, kutatás és fejlesztés, oktatás).
Együttműködési megállapodások
Az együttműködési megállapodások kisebb területre terjednek ki, mint

a társulási megállapodások, céljuk kizárólag az intenzív gazdasági együtt-
működés. Az EU ilyen jellegű megállapodásokat kötött többek között a Mag-
hreb-országokkal (Algéria, Marokkó és Tunézia), a Mashreq-országokkal
(Egyiptom, Jordánia, Libanon és Szíria), valamint Izraellel.
Kereskedelmi megállapodások
Végül számos kereskedelmi megállapodás létezik, amelyeket tagsággal nem

rendelkező államokkal, ilyenek csoportjával vagy nemzetközi kereskedelmi
szervezetekkel vám- és kereskedelempolitikai területen kötött meg az EU.
A legfontosabb nemzetközi kereskedelmi megállapodások a „Kereskedelmi
Világszervezetet létrehozó egyezmény” (World Trade Organisation – WTO)

és az ennek keretén belül megkötött multilaterális kereskedelmi megállapo-
dások, amelyek közül a legfontosabbak: az „Általános Vám- és Kereskedel-
mi Egyezmény” (GATT 1994), a „Dömpingellenes és Támogatási Kódex”, az
„Általános Egyezmény a Szolgáltatások Kereskedelméről” (GATS), „A szelle-
mi tulajdon kereskedelemmel összefüggő kérdéseinek szabályozásáról szó-
ló egyezmény” (TRIPS), valamint a „Vitarendezés szabályairól és eljárásairól
szóló megállapodás”. Emellett a többoldalú megállapodásokkal szemben
egyre nagyobb teret nyertek a kétoldalú szabadkereskedelmi megállapodá-
sok. Mivel például a WTO keretében óriási nehézségekkel jár a többoldalú
liberalizációs megállapodások megkötése, minden kereskedelmi hatalom –
köztük az EU is – abba az irányba mozdult el, hogy kétoldalú szabadkeres-
kedelmi megállapodásokat kössön. A legújabb példák közé tartozik a Ka-
nadával (CETA – Comprehensive Economic and Trade Agreement = átfogó
gazdasági és kereskedelmi megállapodás) és Szingapúrral folytatott tárgya-
lások sikeres lezárása, valamint az USA-val (TTIP – transzatlanti kereske-
delmi és beruházási partnerség) és Japánnal folyamatban lévő tárgyalások.
Íratlan jogforrások
Az Unió eddigiekben felsorolt jogforrásaiban az a közös, hogy esetükben

írott uniós jogról beszélünk. Mint minden más jogrend, az EU jogrendje sem
állhat kizárólag csak írásban rögzített normákból, mivel a jogrendnek van-
nak olyan joghézagjai, melyeket az íratlan jognak kell kitöltenie.
Általános jogelvek
Az uniós jog íratlan forrásai először is az általános jogelvek. Ezek olyan nor-
mák, amelyek a jog és igazságosság alapeszméit tükrözik, és amelyek mel-
lett minden jogrend elkötelezi magát. Az írott uniós jog, mely lényegében
csupán gazdasági és szociális tényállásokat szabályoz, csak részben képes
ennek az elkötelezettségnek eleget tenni, ezért az általános jogelvek az
Unió egyik legfontosabb jogforrásai. Segítségükkel kitölthetők a joghéza-
gok, illetve a fennálló jog az igazságosság elve alapján történő értelmezé-
sen keresztül továbbfejleszthető.
E jogelvek a jogalkalmazás által jutnak érvényre, különösen a Bíróság ítél-

kezési gyakorlatán keresztül. A Bíróság feladata „a jog védelmének bizto-
sítása a Szerződés értelmezése és alkalmazása során”. Az általános jog
elvek meghatározása leginkább a tagállamok jogrendjében található közös
jogelvek alapján lehetséges. Ezek képezik azt a háttéranyagot, amelyből
kiindulva egy probléma megoldásához uniós szinten kidolgozható a szük-

séges jogszabály.
Ezen általános jogelvek közé tartozik az uniós jog önállóságának, közvet-

len alkalmazhatóságának és elsőbbségének alkotmányos alapelvei mellett
az alapvető jogok biztosítása (legalábbis Lengyelország és az Egyesült Ki-
rályság esetében, amelyek egy kívülmaradási záradék következtében nem
tartoznak az Alapjogi Charta hatálya alá), az arányosság elve (amely idő-
közben az EUSZ 5. cikkének (4) bekezdésében pozitív jogi szabályozást ka-
pott), a bizalom védelmének elve, a meghallgatáshoz való jog elve, illetve
a tagállamok felelőssége az uniós jog megsértése esetén.
Szokásjog
Az íratlan uniós jog körébe tartozik a szokásjog is. A szokásjog alatt a gya-
korlatból és a jogi meggyőződésből kialakult jogot értjük, amely az elsődle-
ges vagy másodlagos jogot kiegészíti vagy módosítja. Az ilyen uniós szokás
jog létezésének lehetőségét alapvetően elismerik. A szokásjog tényleges
kialakulásának az uniós jog szintjén azonban jelentős korlátai vannak. Az
első ilyen korlátot a Szerződések módosítására szolgáló speciális eljárás
képezi (EUSZ 54. cikk). Ez nem zárja ki ugyan teljesen a szokásjog kialaku-
lását, de kiélezi azokat a követelményeket, amelyek szerint a szokásjogot
hosszú ideje követett gyakorlattal és megfelelő jogi meggyőződéssel kell
alátámasztani. Az uniós szervek esetében a szokásjog képződésének továb-
bi korlátja abból a körülményből fakad, hogy az uniós szervek intézkedé-
seinek érvényességét kizárólag az uniós Szerződések alapozzák meg, nem
pedig tényleges magatartásuk és a megfelelő jogkötöttség kialakítására
irányuló szándékuk. Ebből az következik, hogy a szokásjog a szerződéses
jog szintjén semmilyen körülmények között sem indulhat ki az uniós szer-
vektől, hanem legfeljebb a tagállamoktól, a fentiekben leírt szigorúbb fel-
tételek betartása mellett. Az uniós szervek által követett gyakorlat és jogi
meggyőződések ugyanakkor felhasználhatók az általuk megteremtett jog-
tételek értelmezésénél, miáltal a szóban forgó jogi aktus jogi és tényleges
hordereje megváltozhat. Az elsődleges uniós jog által megadott feltételeket
és korlátokat azonban ennek során is figyelembe kell venni.
Egyezmények és megállapodások az EU tagállamai között
Az EU utolsó jogforrásaként a tagállamok közötti egyezmények említen-

dők meg. Ezekre egyrészt olyan kérdések szabályozásakor kerül sor, melyek
ugyan szorosan összefüggenek az EU tevékenységével, de amelyek tekin-
tetében nem ruháztak hatáskört az uniós szervekre. (Példa: a gazdasági
és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló

szerződés, a 2012. évi költségvetési paktum, amelyet az Egyesült Király-
ság és a Cseh Köztársaság nélkül kötöttek meg). Másrészt a tagállamok
között olyan valós nemzetközi megállapodások is léteznek, amelyek célja
elsősorban a nemzeti szabályozások területi behatároltságának feloldása,
valamint az egységes jog megvalósítása az Unió szintjén. Ennek különösen
a nemzetközi magánjog területén van jelentősége. (Példa: a szerződéses
kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló egyezmény [1980]).
Az EU cselekvési eszköztára
Az uniós jogi aktusok rendszerét az EU alapításakor újra „fel kellett talál-

ni”. Ennek során mindenekelőtt az a kérdés merült fel, hogy az Unió jogi
aktusai milyen jellegűek és milyen hatásúak legyenek. Egyrészt figyelem-
be kellett venni, hogy az Unió szerveinek képesnek kell lenniük arra, hogy
a tagállamok különböző és egyenlőtlen gazdasági, szociális és nem utolsó-
sorban ökológiai feltételeit hatékonyan – azaz anélkül, hogy a tagállamok jó
szándékára lennének utalva – ki tudják egyenlíteni annak érdekében, hogy
az Unió összes polgára számára a lehető legjobb életfeltételeket tudják
megteremteni. Másrészről azonban az is fontos szempont, hogy a nemzeti
jogrendekbe csak a szükséges mértékig avatkozzanak bele. Az EU teljes
jogcselekvési és jogalkotási rendszerét ezért az az alapelv jellemzi, amely
szerint ahol a tagállamok számára részleteiben is közös szabályozásra van
szükség, a nemzeti szabályozásokat uniós jogi aktussal kell felváltani, ahol
azonban nincs erre szükség, a tagállamok fennálló jogrendjét tiszteletben
kell tartani.
Erre olyan cselekvési eszköztár épült fel, amely különböző mértékben teszi
lehetővé az uniós szervek számára, hogy a nemzeti jogrendekre befolyást
gyakoroljanak. Ennek legerősebb formája, amikor a nemzeti szabályozáso-
kat uniós jogszabályok váltják fel. Ezután következnek azok az uniós jog-
szabályok, amelyek segítségével az Unió szervei közvetlenül gyakorolnak
hatást a tagállamok jogrendjére. Fennáll továbbá az a lehetőség, hogy egy
konkrét egyedi eset szabályozása érdekében egy nevén nevezett vagy azo-
nosítható személlyel szemben hoznak intézkedést. Végezetül olyan jogi ak-
tusokra is lehetőség van, amelyek a tagállamokra vagy az uniós polgárokra
vonatkozóan nem tartalmaznak kötelező érvényű rendelkezéseket.
Ha a jogi eszközöket abból a szempontból szemléljük, hogy kire vonatkoz-

nak és milyen hatást fejtenek ki a tagállamokban, az EUMSZ 288. cikke
alapján az alábbiak szerint mutatható be az uniós jogi eszközök rendszere:
Az uniós jogi eszközök rendszere
CÍMZETTEK HATÁSOK
Minden tagállam, Közvetlenül alkalmazandó

természetes és jogi és teljes egészében
Rendeletek személy kötelező
Valamennyi tagállam Az elérendő célokat illetően

vagy bizonyos tagálla- kötelező; csak bizonyos
Irányelvek mok feltételek mellett alkalma-
zandó közvetlenül
Címzetteknek szól: Közvetlenül alkalmazandó

valamennyi tagállam és teljes egészében
Határozatok (I.) vagy bizonyos tagállamok kötelező
bizonyos természetes
vagy jogi személyek
Nem meghatározott Teljes egészében

címzetteknek szól kötelező
Határozatok (II.)
Valamennyi tagállam Nem kötelező

vagy bizonyos tagálla-
Ajánlások mok, egyéb uniós
intézmények, magánsze-
mélyek
Valamennyi tagállam Nem kötelező

vagy bizonyos tagálla-
Vélemények mok, egyéb uniós
intézmények
Nem meghatározott
címzettek
A rendeletek mint „uniós törvények”
Az Unió szervei a jogi aktusok fajtái közül a rendeletekkel avatkozhatnak be

legnagyobb mértékben a nemzeti jogrendbe. A rendeleteket két, a nemzet-
közi jogban mindenképpen szokatlan tulajdonságuk jellemzi:
■■ uniós jogi jellegük, amely azon sajátosságukat jelenti, hogy az

államhatárokra való tekintet nélkül az egész Unióban azonos jog
alkalmazását írják elő, és minden tagállamban egységesen és
teljeskörűen alkalmazandók. Így a tagállam számára tilos egy
rendelet előírásainak részleges alkalmazása vagy a rendelkezések
közüli választás annak érdekében, hogy ily módon kiiktasson olyan
szabályokat, amelyekkel a tagállam a jogszabály elfogadásának
folyamata során már szembehelyezkedett, vagy amelyek bizonyos
nemzeti érdekekkel ellentétben állnak. A tagállamoknak arra sincs
lehetőségük, hogy a saját nemzeti joguk szabályaira és gyakorlatára
hivatkozva vonják ki magukat a rendelet rendelkezéseinek kötelező
érvénye alól;
■■ közvetlen alkalmazhatóságuk, amely azt fejezi ki, hogy a rendeletek

külön állami alkalmazási utasítás nélkül is azonos jog alkalmazását
írják elő, és az Unió polgárainak alanyi jogokat biztosítanak, vagy rájuk
kötelezettségeket rónak. A tagállamokat, beleértve intézményeiket,
bíróságaikat és hatóságaikat, valamint minden személyt, akit
a rendeletek egyéni alkalmazási területe érint, közvetlenül kötelezi az
uniós jog, és azt ugyanúgy tiszteletben kell tartaniuk, mint a nemzeti
jogot.
Az ezen jogi aktusok és a nemzeti jog törvényei közötti hasonlóság szembe-

tűnő. Amennyiben a rendeleteket az Európai Parlament együttes döntésé-
vel fogadják el (ún. rendes jogalkotási eljárásban – részleteket a következő
fejezet tartalmaz), úgy azokat jogalkotási aktusoknak nevezik. A csak a Ta-
nács vagy csak az Európai Bizottság által elfogadott rendeletekért a Parla-
ment nem felel, így ezek a rendeletek – legalábbis formálisan nézve – nem
viselik magukon egy törvény összes lényegi jellemzőjét.
A 2012. október 25-i 2012/27/EU
irányelv (az energiahatékonysági
irányelv) egy kötelező
intézkedésekből álló csomag,
amelyek hozzájárulnak az EU
azon célkitűzésének eléréséhez,
hogy 2020-ig 20%-kal növelje az
energiahatékonyságát. Az uniós
tagállamok kötelezettséget vállaltak
arra, hogy 2014. június 5-ig átültetik
nemzeti jogukba az irányelvet
Irányelvek
Az irányelv a rendelet mellett az EU legfontosabb cselekvési eszköze. Az

irányelv kompromisszumot próbál teremteni az uniós jog egységességére
való törekvés és a nemzeti sajátosságok sokszínűségének megőrzése kö-
zött. Az irányelv elsődleges célja ezért – ellentétben a rendelettel – nem
a jogegységesítés, hanem a jogközelítés. A jogközelítés segítségével kí-
vánják megszüntetni a nemzeti jog és a közigazgatási előírások közötti
ellentmondásokat, illetve a különbözőségeket fokozatosan leépíteni, hogy
a tagállamokban materiálisan lehetőleg azonos feltételek érvényesüljenek.
A belső piac megvalósítása során az irányelv az egyik alapvető eszköz.
Az irányelv a tagállamok számára csak az elérendő célt tekintve kötelező

erejű, átengedi nekik azonban a forma és az eszköz megválasztását, hogy
az Unió által meghatározott célokat az államon belüli jogrend keretén belül
valósítsák meg. A tagállamok bevonása azt a szándékot tükrözi, hogy az
állam belső jogi és közigazgatási szerkezetébe való beavatkozások enyhébb
formát öltsenek, lehetővé téve a tagállamok számára, hogy a közösségi jogi
előírások megvalósítása során a nemzeti sajátosságokat is figyelembe ve-
gyék. Az irányelv szabályozásai nem automatikusan lépnek a nemzeti jogi
előírások helyébe, hanem a tagállamokat csupán arra kötelezik, hogy nem-
zeti jogukat közelítsék a közösségi rendelkezésekhez. A folyamat rendsze-
rint a törvényalkotás kétlépcsős eljárását feltételezi:
Az első lépcsőben az irányelv által elérni kívánt eredményt az EU szintjén

kötelezően rögzítik az irányelv mindenkori címzettjei, tehát több vagy min-
den tagállam számára, és ezt a tagállamoknak a kitűzött határidőn belül
meg kell valósítaniuk. Az Unió szervei az elérni kívánt eredményt részletek-
be menően előre meghatározhatják, hogy a tagállamoknak ne maradjon
érdemi mozgásterük. Ezzel a lehetőséggel mindenekelőtt a műszaki szab-
ványok területén, valamint a környezetvédelemben élnek.
A második, nemzeti lépcsőben történik az uniós szinten előírt eredménynek

a tagállamok jogában való tartalmi megvalósítása. Bár a tagállamok a meg-
valósítás módszerét és eszközeit minden esetben szabadon választhatják
meg, uniós kritériumok alapján történik annak értékelése, hogy a minden-
kori szabályozásokat az EU jogszabályainak megfelelő módon ültették-e
át. Alapelv, hogy az átültetéssel olyan jogállapotot kell létrehozni, amely
alapján az irányelv előírásaiból keletkező jogok és kötelezettségek kellő vi-
lágossággal és határozottan felismerhetők, és így lehetőséget biztosítanak
az uniós polgároknak a nemzeti bíróságok előtt a jogok és kötelezettségek
érvényre juttatására vagy önmaguk azokkal szembeni megvédésére. Ehhez

rendszerint kötelező érvényű nemzeti jogi aktusokat kell kibocsátani, vagy
hatályos jogi és közigazgatási előírásokat kell megszüntetni vagy módosíta-
ni. Pusztán a közigazgatási gyakorlat megváltoztatása nem elegendő, mert
azt a tagállamok végrehajtó szervei természeténél fogva tetszés szerint
módosíthatják, és az kellő nyilvánosságot sem élvez.
Az irányelv soha nem keletkeztet alanyi jogot és kötelezettséget az uniós

polgárok számára vagy velük szemben; címzettjei kifejezetten csak a tag-
államok. Az uniós polgárokat majd csak az irányelv végrehajtási aktusai
tehetik jogosultakká vagy kötelezettekké a tagállamok illetékes szervein
keresztül. Mindaddig, amíg a tagállamok teljesítik az Unió jogi aktusai
ból származó kötelezettségeiket, az uniós polgárok számára ennek nincs
jelentősége. Az Unió polgárait hátrányok érik azonban, ha az irányelvben
előirányzott cél megvalósítása előnyt jelentene számukra, de a szükséges
állami végrehajtási aktusokat nem vagy csak hiányosan bocsátották ki. Ah-
hoz, hogy az ilyen hátrányokat a legmesszebbmenőkig kiküszöböljék, az Eu-
rópai Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatában úgy határozott, hogy az Unió
polgárai meghatározott feltételekkel közvetlenül hivatkozhatnak az irányelv
rendelkezéseire, élhetnek az őket az irányelv alapján megillető jogokkal, és
szükség esetén e jogaikat a nemzeti bíróságok előtt érvényesíthetik. A köz-
vetlen hatály elvének feltételeit az Európai Bíróság így határozza meg:
■■ az irányelv rendelkezéseinek az uniós polgárok/vállalkozások jogait

világosan és pontosan kell meghatározniuk;
■■ a jogok nem köthetők feltételekhez vagy kikötésekhez;
■■ a nemzeti jogalkotó a jog tartalmi megfogalmazása folyamán nem
élhet mérlegelési jogkörrel;
■■ az irányelv átültetési határidejének le kell járnia.
Az irányelvek közvetlen hatályára vonatkozó bírósági ítélkezési gyakorlat lé-

nyegében azon a megfontoláson alapul, hogy a tagállam ellentmondásosan
és a joggal visszaélve cselekszik, ha saját jogát alkalmazza annak ellenére,
hogy az irányelvi rendelkezések előírásai szerint saját jogát megfelelően har-
monizálnia kellett volna. A tagállam által folytatott ilyen megengedhetetlen
joggyakorlat ellen az irányelvi rendelkezés közvetlen hatályának elismerése
olyan értelemben hat, hogy megakadályozza, hogy az érintett tagállam az
Unió jogának semmibevételével előnyre tehessen szert. Ilyen értelemben az
irányelvek közvetlen hatályához szankcionáló jelleg is társul. Ebben az össze
függésben következetesnek tűnik, hogy az Európai Bíróság az irányelvek
közvetlen hatályát eddig csak az egyénnek a tagállamhoz való viszonyában
ismerte el, és ezt is csak akkor, ha a közvetlen hatály az uniós polgár javára
és nem hátrányára szolgál, tehát csak azokban az esetekben, amelyekben
az uniós jog az uniós polgár számára kedvezőbb szabályozást biztosít, mint
a nem harmonizált nemzeti jog (ún. „vertikális közvetlen hatály”).
Az irányelveknek az egyének egymás közötti viszonyában fennálló közvet-

len hatályát (ún. „horizontális közvetlen hatály”) az Európai Bíróság ezzel
szemben elutasította. A közvetlen hatály szankciójellegéről az Európai Bí-
róság azt állapította meg, hogy a horizontális közvetlen hatály egyének
között nem érvényesülhet, mivel az egyének nem tehetők felelőssé a tag-
állam mulasztásaiért, hiszen ők a jogbiztonság és a bizalom védelmének
alapelveire támaszkodnak. A cél az, hogy az uniós polgárok bízhassanak
abban, hogy az irányelvek hatásai a nemzeti átültetési intézkedések révén
megvalósulnak. A Bíróság mindenesetre egy elsődleges jogi elvet alakított
ki, amelynek értelmében az irányelv tartalma, amennyiben az a megkülön-
böztetés általános tilalmát konkretizálja, a magánjogi viszonyokra is alkal-
mazandó. A Bíróság megközelítése szerint a megkülönböztetés tilalma – az
adott irányelv által konkretizált formában – arra kötelezi az állami szerve-
ket és különösen a nemzeti bíróságokat, hogy saját illetékességi területükön
biztosítsák az uniós jog alapján az egyéneket megillető jogvédelmet és az
uniós jog teljes körű érvényességét, mégpedig azáltal, hogy szükség esetén
nem engedi meg a nemzeti jog ezzel a tilalommal ellentétes bárminemű
rendelkezésének alkalmazását. Következésképpen az uniós jog elsőbbsége
alapján a megkülönböztetés tilalma – az adott irányelv által konkretizált
formában – érvényesül a tilalommal ellentétes nemzeti joggal szemben. Így
a Bíróság ugyan nem kérdőjelezi meg az irányelvek hiányzó horizontális ha-
tályával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatát, a megkülönböztetés tilalmával
összefüggésben viszont minden olyan esetben, amikor egy irányelv a meg-
különböztetés tilalmát konkretizálja, de facto ugyanarra az eredményre
jut. Ilyen fajta konkretizálást a Bíróság olyan irányelvek esetében ismert el,
amelyek az állampolgárságon, a nemen vagy az életkoron alapuló megkü-
lönböztetéssel foglalkoztak. Viszont alighanem ugyanez érvényes minden
olyan irányelvre, amelyeket az EUMSZ 19. cikkében felsorolt megkülönböz-
tetési formák elleni küzdelem érdekében fogadtak el.
Az irányelv közvetlen hatálya nem feltételezi szükségszerűen, hogy az irány

elvi rendelkezés az egyéneknek jogokat biztosít. Az irányelv rendelkezései sok-
kal inkább annyiban fejtenek ki közvetlen hatást, amennyiben objektív jogi
hatályúak. E hatály elismerésére ugyanazon alapfeltételek vonatkoznak, mint
a közvetlen hatály elismerésére, egyetlen sajátossággal: hogy az Unió polgá-
rának/vállalkozásának egyértelműen és pontosan körvonalazott joga helyett
a tagállam egyértelműen és pontosan körülírt kötelezettségét határozza meg.

Amennyiben ez az eset áll fenn, akkor a tagállam minden szervét, tehát jog-
alkotóját, közigazgatását és bíróságait kötelezik az irányelvek, és hivatalból
az irányelveket kell elsődlegességet élvező uniós jogként betartaniuk és al-
kalmazniuk. Konkrétan ebből következik az a kötelezettség is, hogy a nemzeti
jogot az irányelvvel összhangban kell értelmezni („irányelvnek megfelelő ér-
telmezés”), vagy a kérdéses irányelvi rendelkezésnek kell elsőbbséget biztosí-
tani a vele ellentétes nemzeti joggal szemben. Ezenkívül az irányelvek a tagál-
lamokkal szemben bizonyos mértékig tiltó hatást fejtenek ki, még az átültetési
határidő lejárta előtt. Tekintettel az irányelv célhoz kötöttségére és az Unióval
szembeni lojalitás elvének alkalmazására (EUSZ 4. cikk), a tagállamoknak már
az átültetési határidő lejárta előtt is mellőzniük kell az olyan intézkedéseket,
amelyek az irányelvvel elérni kívánt célt komolyan veszélyeztetnék.
Végezetül az Európai Bíróság a Francovich és Bonifaci ügy ítéleteiben 1991-ben

elismerte a tagállamok kötelezettségét azon károk megtérítésére, amelyek
az irányelvek hiányzó vagy nem szabályszerű átültetése miatt következnek
be. Ezekben az esetekben az olasz állam felelősségének kérdéséről volt szó,
amely a munkáltató fizetésképtelensége esetén a munkavállalók védelmé-
re vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1980. október 20-i
80/987/EGK tanácsi irányelv nem határidőre történő átültetése következ-
tében merült fel. Az irányelv a munkavállalók munkadíj-kifizetési igényének
biztosítására vonatkozik a munkáltató fizetésképtelenségének bejelentése,
illetve az ilyen okból történő felmondás előtti időszakban. Erre a célra olyan
bérgarancia-alapokat kellett létrehozni, amelyhez a munkáltató más hite-
lezői nem férhetnek hozzá, és amelyek forrását a munkáltatóknak és/vagy
az államnak kell biztosítania. A Bíróság itt azzal a problémával szembesült,
hogy az irányelv célja szerint ugyan a munkavállalóknak alanyi jogot kívánt
biztosítani a munkadíj további folyósítására a létrehozandó bérgarancia-
alapok forrásaiból, ez a jog azonban a közvetlen alkalmazhatóság szem-
pontjából, azaz a nemzeti bíróságok előtti érvényesíthetőségét tekintve
meghiúsult, mivel az irányelv átültetésének elmaradása miatt nem hozták
létre a bérgarancia-alapokat, és ezért nem lehetett megállapítani, hogy ki az
adós a csőd miatt kieső pénzek kifizetésének tekintetében. Ebben az esetben
a Bíróság ítéletében úgy határozott, hogy az olasz állam azáltal, hogy elmu-
lasztotta az irányelvnek a saját jogrendjébe történő átültetését, megvonta
a munkavállalóktól a részükre az Unió irányelvével biztosított jogot, ezért
kártérítési kötelezettsége keletkezett az érintett munkavállalókkal szemben.
A kártérítési kötelezettség, annak ellenére, hogy az uniós jog nem irányozza
elő kifejezetten, az Európai Unió Bírósága szerint az EU jogrendjének elvá-
laszthatatlan részét képezi, mert annak teljes hatályát befolyásolja, és az EU
jogrendjére alapozott jogok védelme csökkenne, ha az Unió polgárainak nem

volna lehetőségük kártérítést kapni abban az esetben, ha jogaikat a tagálla-
moknak az uniós jogokat sértő magatartása csorbítja4.
Határozatok
A „határozatokkal” a Lisszaboni Szerződés új jogi cselekvési formát vezetett

be a jogi aktusok jegyzékébe. A határozatoknak két kategóriája van: A megha-
tározott címzetteknek szóló határozatok, valamint az általános határozatok,
amelyeknek nincs meghatározott címzettje (vö. EUMSZ 288. cikk (4) bekez-
dés). Míg a meghatározott címzetteknek szóló határozatok az egyes eseteket
szabályozó korábbi határozatokat váltják fel, addig az általános határoza-
tok, amelyeknek nincs meghatározott címzettje, sokféle szabályozási típust
ölelnek fel, amelyek közös jellemzője, hogy nem egyes esetek szabályozásá-
ra irányulnak. E két teljesen eltérő jogi aktusforma egységes megnevezése
igencsak sajnálatos, mivel az elkerülhetetlen elhatárolási problémák miatt
nagy fokú jogbizonytalanság keletkezik. Jobb lenne a korábban használa-
tos „határozat” (németül „Entscheidung”) fogalmat a külső joghatást kifejtő,
egyes eseteket szabályozó intézkedésekre használni, míg a több kötelező jogi
aktusra a „határozat” (németül „Beschluss”) fogalmat használni.
A meghatározott címzetteknek szóló határozatok olyan jellegzetes jogi

aktusok, amelyeken keresztül az uniós intézmények (különösen a Tanács
és a Bizottság) végrehajtási funkcióikat gyakorolják. Az ilyen határozatok
bármely tagállamtól vagy uniós polgártól megkövetelhetik meghatározott
tevékenység elvégzését vagy mellőzését, jogokat biztosíthatnak részükre,
vagy kötelezettségeket róhatnak rájuk. Ez pontosan megfelel a nemze-
ti jogrendekben fennálló helyzetnek, ahol a nemzeti közigazgatási szer-
vek közigazgatási aktus kibocsátásával kötelező erővel határozzák meg az
állampolgárok számára azon következményeket, amelyek valamely törvény
konkrét esetben való alkalmazásából adódnak.
Az ilyen határozatok strukturális jellemzői:
■■ A határozat egyedi érvényű, és ez különbözteti meg a rendeletektől.

Egy határozat címzettjeit egyénenként kell megnevezni, és a címzettek
csak egyénileg kötelezhetők. Elegendő, ha az érintett személyek köre
a határozat kibocsátásának időpontjában meghatározható, és a jövőben
4 A részleteket lásd a tagállamoknak az uniós jogok megsértése ügyében fennálló

felelősségéről szóló fejezetben.
nem bővíthető tovább. Ennek során mindenekelőtt figyelemmel kell

lenni a határozat tartalmára, amelynek alkalmasnak kell lennie arra,
hogy egyéni és közvetlen módon befolyásolja a jog hatálya alá tartozók
helyzetét. Ilyen értelemben harmadik személyeket is érinthet egyénileg
valamely határozat, amennyiben a harmadik személyek meghatározott
személyes tulajdonságaik vagy különös, más személyek csoportjától
megkülönböztető körülmények miatt érintettek, ezért hasonló módon,
mint maga a határozat címzettje, egyénileg is beazonosíthatók.
■■ A határozat minden elemében kötelező, ez különbözteti meg az

irányelvektől, amelyek csak az elérni kívánt cél szempontjából kötelező
erejűek.
■■ A határozat közvetlenül kötelezi címzettjét. Egy meghatározott

tagállamnak szóló határozat ezen túlmenően, az irányelvekkel azonos
feltételek mellett, közvetlenül is kihathat az Unió polgáraira.
Az általános határozatok, amelyeknek nincs meghatározott címzettje, tel-

jes egészükben kötelezőek, az azonban nem világos, hogy a kötelező erő
kinek a tekintetében áll fenn. Ezt végső soron az adott határozat tartalma
alapján lehet megállapítani. Az általános határozatok esetében a következő
szabályozási típusok különböztethetők meg:
■■ A Szerződés rendelkezéseinek módosítására vonatkozó határozatok:

Ezek a határozatok absztrakt-általános aktusok, azaz valamennyi
uniós intézményre, szervre és egyéb hivatalra, valamint a tagállamokra
is kötelezőek. Megemlítendők például az elfogadási eljárás
egyszerűsítésére (EUMSZ 81. cikk (3) bekezdés, 192. cikk (2) bekezdés
c) pont) vagy a többségi követelmény enyhítésére (EUMSZ 312. cikk
(2) bekezdés, EUMSZ 333. cikk (1) bekezdés) vonatkozó határozatok.
■■ A szerződésjog konkretizálására vonatkozó határozatok: Ezek

a határozatok az Unió egészére, illetve az érintett uniós intézményekre,
szervekre és egyéb hivatalokra kötelezőek, amennyiben a határozat
azok összetételére vonatkozik; az egyénekre nincs külső joghatályuk.
■■ Az intézmények belső jogát és az intézmények közötti jogviszonyt

megállapító határozatok: Ezek a határozatok az érintett és részt vevő
uniós intézményekre, szervekre és egyéb hivatalokra kötelezőek. Ide
tartoznak például az uniós intézmények eljárási szabályzatai, valamint
az uniós intézmények között elfogadott intézményközi megállapodások.
■■ A szervezet feletti ellenőrzés keretében elfogadott határozatok: Ezek

a határozatok (pl. kinevezések, juttatások) az adott tisztségviselőre
vagy az intézmény tagjára kötelezőek.
■■ Politikai határozatok: Ezek a határozatok a rendeletekkel és

irányelvekkel egyenrangúak, nem céljuk azonban, hogy kötelező
külső joghatást fejtsenek ki az egyénekre. A jogi kötőerő alapvetően
a határozat elfogadásában részt vevő intézményekre korlátozódik,
különösen, ha a jövőbeli politikára vonatkozó iránymutatásokról van
szó. Ezeknek a határozatoknak csak kivételes esetekben van absztrakt-
általános joghatálya vagy pénzügyi hatása.
■■ A közös kül- és biztonságpolitika keretében elfogadott határozatok: Ezek

a határozatok jogilag az EU-ra kötelezőek. A tagállamokkal szembeni
jogi kötőerőt különleges előírások (pl. EUSZ 28. cikk (2) és (5) bekezdés;
EUSZ 31. cikk (1) bekezdés) korlátozzák. Ezek a határozatok nem
tartoznak a Bíróság ítélkezési gyakorlatának körébe.
Ajánlások és vélemények
A jogi aktusok utolsó kategóriája, amelyet az uniós Szerződések kifejezetten

előirányoznak, az ajánlások és vélemények csoportja. Az ajánlások és véle-
mények lehetővé teszik az Unió szervei számára, hogy a tagállamokkal, és
néhány esetben az Unió polgáraival szemben is, nem kötelezően nyilvánul-
janak meg, tehát anélkül, hogy ezzel a címzettre jogi kötelezettség hárulna.
Az ajánlások a címzett számára meghatározott magatartást javasolnak,

anélkül azonban, hogy a címzettet jogilag köteleznék. Így például az Európai
Bizottság azokban az esetekben, amelyekben a tagállam valamely jogi vagy
igazgatási előírás kibocsátásával vagy módosításával torzítaná az európai
belső piacon belüli versenyfeltételeket, az érintett államnak a verseny
torzítás elkerülésére alkalmas intézkedéseket javasolhat (EUMSZ 117. cikk
(1) bekezdés, 2. mondat).
Véleményeket a fentiekkel ellentétben az Unió szervei akkor adnak ki, ha az

Unió vagy a tagállamok jelenlegi helyzetének vagy meghatározott folyama-
tainak értékeléséről van szó. A vélemények részben azonban a későbbi, kö-
telező erejű jogi aktusok előkészítésére is szolgálnak, vagy a Bíróság előtti
per feltételét képezik (vö. EUMSZ 258. cikk és EUMSZ 259. cikk).
Az ajánlások és a vélemények legjelentősebb hatása mindenekelőtt poli-

tikai és erkölcsi téren jelentkezik. A Szerződések kidolgozói e jogi aktusok
felvételekor abból az elvárásból indultak ki, hogy az érintettek az uniós

szervek tekintélye és átfogó, a nemzeti viszonyokon túlmutató áttekintése
és szakmai ismerete alapján a nekik adott tanácsot önként követik, vagy az
adott helyzet értékeléséből önként levonják a szükséges következtetéseket.
Mindemellett az ajánlások és a vélemények közvetett jogi hatást fejthetnek
ki azzal, hogy megteremtik egy későbbi, jogilag kötelező aktus előfelté-
teleit, vagy az érintett uniós szerv saját magát kötelezi, miáltal bizonyos
körülmények között bizalmi tényállás jöhet létre.
Állásfoglalások, nyilatkozatok és cselekvési programok
Az Unió Szerződéseiben felsorolt jogi aktusok mellett az Unió szervei szá-

mára sokféle más cselekvési forma kínálkozik arra, hogy az EU jogrendjét
formálják és alakítsák. Az uniós gyakorlatban mindenekelőtt az állásfogla-
lások, nyilatkozatok és cselekvési programok bírnak jelentőséggel.
Állásfoglalások: Az állásfoglalások alkotói az Európai Tanács, a Tanács, va-

lamint az Európai Parlament. Az állásfoglalásokban a közös felfogások és
nézetek az integráció fejlődésének tekintetében, valamint az EU-n belüli és
kívüli konkrét feladatokban nyilvánulnak meg. Az EU belső ügyeit érintő ál-
lásfoglalások tárgyát például a politikai unió alapvető kérdései, a regionális
politika, az energiapolitika, valamint a gazdasági és monetáris unió, minde-
nekelőtt az Európai Monetáris Rendszer létrehozása képezik. Az állásfogla-
lások elsősorban politikai jelentőségűek; irányt mutatnak az Európai Unió
Tanácsának jövőbeli munkájához. Közös politikai szándéknyilatkozatként az
állásfoglalások jelentősen megkönnyítik a konszenzus elérését a Tanács-
ban. Ezen túlmenően az állásfoglalásoknak köszönhetően létrejön legalább
egy minimális egyezőség a közösségi és a tagállami döntési szintek kö-
zött. Jogi értékelésük során tehát ezt a funkciójukat is figyelembe kell venni,
vagyis az állásfoglalásnak mint eszköznek rugalmasnak kell maradnia, és
nem terhelhetik meg túlzottan jogi előírások és kikötések.
Nyilatkozatok: A nyilatkozatok esetében két megjelenési formát különböz-

tetünk meg. Amennyiben a nyilatkozatok az Unió további fejlődésére vonat-
koznak, mint pl. az EU-ról szóló, a demokráciával vagy az alapjogokkal kap-
csolatos nyilatkozatok, úgy jelentőségük lényegében az állásfoglalásokéval
azonos. A nyilatkozat eszközével legfőképp akkor élnek, ha a széles nyilvá-
nosságot vagy meghatározott címzetti kört kívánnak megszólítani. Emellett
a határozathozatal során az Európai Unió Tanácsa is tesz nyilatkozatokat.
Itt olyan nyilatkozatokról van szó, amelyekben a Tanács tagjai közösen vagy
egyoldalúan nyilvánítják ki nézetüket a tanácsi határozatok értelmezésé-
ről. Az ilyen jellegű értelmező nyilatkozatok az Európai Unió Tanácsának
mindennapi gyakorlatához tartoznak, és a tanácsi kompromisszumok eléré-

sének elengedhetetlen eszközei. A nyilatkozatok jogi jelentőségét az általá-
nos értelmezési alapelveknek megfelelően kell értékelni. Eszerint az egyes
rendelkezések értelmezése szempontjából alapvető fontosságú a szerző
szándéka. Természetesen ez csak annyiban érvényes, amennyiben az értel-
mezendő nyilatkozatok megfelelő nyilvánosságot kapnak, mivel a másod-
lagos uniós jog, amely közvetlen jogokat biztosít az egyénnek, nem korlá-
tozható nyilvánosságra nem hozott, másodlagos megállapodások alapján.
Cselekvési programok: A cselekvési programokat az Európai Unió Tanácsa és

az Európai Bizottság saját kezdeményezésére vagy az Európai Tanács ösztön-
zésére állítja össze, és azok az uniós Szerződésekben megállapított jogalkotási
programok és általános célkitűzések konkretizálását szolgálják. Amennyiben
ezeket a programokat a Szerződések kifejezetten előirányozzák, az Unió szer-
vei kötelesek a tervezett tartalmat betartani. Más programokat ezzel szem-
ben a gyakorlatban csupán iránymutatásnak tekintenek, amelyekhez nem
társul jogilag kötelező hatály. Azonban ezek is kifejezésre juttatják az Unió
szerveinek azon szándékát, hogy tartalmuknak megfelelően cselekedjenek.
Az uniós gyakorlatban kiemelt jelentősége van még a „fehér könyveknek” és

a „zöld könyveknek”. A Bizottság által közzétett „fehér könyvek” konkrét ja-
vaslatokat tartalmaznak az EU által egy meghatározott szakpolitikai terüle-
ten meghozandó intézkedésekre. Ha a fehér könyv pozitív fogadtatásra talál
a Tanácsban, akkor egy uniós cselekvési program alapját képezheti. Példa erre
az általános érdekű gazdasági szolgáltatásokról (2004), az európai kommu-
nikációs politikáról (2006) vagy az Európa jövőjéről (2017) szóló fehér könyv.
A „zöld könyvek” európai szintű gondolatébresztőként szolgálnak meghatáro-
zott témákban, és a zöld könyvben tárgyalt témakörről folyó nyilvános kon-
zultáció és vita alapját képezik. Néhány esetben jogszabályok kidolgozását
kezdeményezik, amelyeket a későbbiekben a fehér könyvekben fejtenek ki.
Közzététel és értesítés
A törvényerejű jogi aktusokat az Európai Unió Hivatalos Lapjának L soroza-

tában („Jogszabályok” [L = Législation]) teszik közzé. A jogi aktusok a ben-
nük meghatározott időpontban, egyéb esetekben pedig a közzétételüket
követő huszadik napon lépnek hatályba.
A nem törvényjellegű jogi aktusokat a kibocsátó intézmény elnöke írja alá.

Ezeket az Európai Unió Hivatalos Lapjának C sorozatában („Tájékoztatások
és közlemények” [C = Communication]) teszik közzé.
A meghatározott címzetteknek szóló jogi aktusokat azokkal közlik, akiknek

szólnak, és a közléssel egyidejűleg lépnek hatályba.
A nem kötelező erejű jogi aktusokra nem vonatkozik közzétételi vagy érte-
sítési kötelezettség. Ezeket ugyancsak az Európai Unió Hivatalos Lapjának
C sorozatában („Tájékoztatások és közlemények”) teszik közzé.
Jogalkotási eljárás az EU-ban
Ellentétben a tagállami határozathozatallal, amelynek színtere a parla-

ment, az EU-n belüli határozathozatalt hosszú időn át döntően a Tanácsban
egyesített tagállami kormányképviselők gyakorolták. Ennek igen egyszerű
a magyarázata: az EU nem egyetlen „európai népből” jött létre, hanem létét
és kialakulását a tagállamoknak köszönheti. A tagállamok szuverenitásuk
egyes részeiről bizonyos feltételekkel mondtak le az EU javára, és ezt a lé-
pést kizárólag az EU döntéshozatali eljárásában elfoglalt erős pozíciójukra
tekintettel merték megtenni. Az uniós jogrend fejlődésének és elmélyíté-
sének során az EU döntéshozatali folyamatában eredetileg rendkívül egy-
oldalúan a tagállamok érdekeit szem előtt tartó hatáskörelosztást – az
Európai Parlament pozíciója folyamatos erősítésének köszönhetően – egy
kiegyensúlyozott döntéshozatali rendszer váltotta fel. Így az Európai Par-
lament kezdetben előírt meghallgatását először az Európai Parlamentnek
a Tanáccsal való együttműködése, végül pedig az Európai Parlamentnek az
EU jogalkotási folyamatában elnyert együttdöntési jogköre egészítette ki.
A Lisszaboni Szerződés újraszervezte és átalakította az Unió jogalkotási

eljárásait. 1. Különbséget kell tenni egyrészt a rendes jogalkotási eljárás
(EUMSZ 289. cikk (1) bekezdés), amely lényegében a korábbi együttdöntési
eljárásnak felel meg, és a jogalkotás általános módjának tekintendő uniós
szinten, másrészt a különleges jogalkotási eljárás (EUMSZ 289. cikk (2) be-
kezdés) között, amelyben a jogalkotási aktusokat az Európai Parlament
fogadja el a Tanács részvételével, illetve a Tanács az Európai Parlament
részvételével. 2. Bizonyos jogi aktusok hatálybalépéséhez az Európai Par-
lamentben le kell folytatni a hozzájárulási eljárást. 3. A törvényi jelleg nél-
küli jogi aktusokat egyszerű többséggel fogadják el. 4. A felhatalmazáson
alapuló jogi aktusok és a végrehajtási aktusok elfogadása egy külön eljárás
keretében történik.
A jogalkotási aktusok elfogadására irányuló eljárás
Rendes jogalkotási eljárás
(EUMSZ 294. cikk).
EURÓPAI
GAZDASÁGI
ÉS SZOCIÁLIS
BIZOTTSÁG
EURÓPAI Az Európai
Parlament álláspontja
BIZOTTSÁG Javaslatok PARLAMENT és A bizottságok
(első olvasat) véleménye
RÉGIÓK
EURÓPAI
BIZOTTSÁGA
A Tanács
álláspontjának
jóváhagyása EURÓPAI Az EU AZ EURÓPAI
A jogi aktust PARLAMENT Tanácsának UNIÓ TANÁCSA
a Tanács álláspontja (második olvasat) álláspontja (első olvasat)
szerinti formában
elfogadják
A Tanács álláspontjának
Módosítás elutasítása a tagok többségével Az EP nem fűz hozzá
a tagok A jogalkotási eljárás lezárása – módosításokat, illetve
többségével a jogi aktust nem fogadják el az EU Tanácsa minden
módosítást elfogad
A jogi aktus
elfogadása
Jóváhagyja Elutasítja
az EP BIZOTTSÁG az EP
módosításait módosításait
A módosítások AZ EURÓPAI A módosítások Egyezség

jóváhagyása jóváhagyása Az eredmény
minősített
UNIÓ
egyhangúsággal megerősítése
többséggel TANÁCSA a Tanács és az EP
(második A jogi aktus
A jogi aktus elfogadása által a harmadik
elfogadása olvasat) olvasatban
Nincs egyezség
A Tanács A jogi aktus
A TANÁCS/EP
elutasítja elfogadottnak tekintendő
EGYEZTETŐ A jogalkotási eljárás
a módosításokat BIZOTTSÁGA lezárása
Az eljárás folyamata
A javaslat keletkezésének szakasza
Az eljárást minden esetben az a Bizottság indítja, amely kidolgozza az

érintett uniós intézkedésre vonatkozó javaslatot (kezdeményezési jog). Ez
a Bizottságnak a szabályozásra kerülő gazdasági területért felelős szol-
gálatában történik. A folyamatba gyakran nemzeti szakértőket is bevon-
nak tanácsadóként. A nemzeti szakértőkkel való egyeztetés részben az
erre a célra létrehozott bizottságok keretén belül történik, vagy a Bizottság
szolgálatai által ad hoc módon végzett szakértői konzultáció formájában.
Természetesen a Bizottságot javaslatai kidolgozásában nem köti a nemzeti
szakértőkkel folytatott tanácskozások eredménye. A Bizottság által kidol-
gozott tervezetet, amely tartalmilag és formailag a tervezett intézkedés
minden részletét meghatározza, a bizottsági tagok megvitatják, végül pedig
a tagok egyszerű szavazati többségével határoznak arról. Ezt a „Bizottság
javaslataként” részletes indoklással együtt egyidejűleg megküldik a Ta-
nácsnak és az Európai Parlamentnek, valamint adott esetben a meghallga-
tásban részt vevő Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók
Bizottságának.
Első olvasat az Európai Parlamentben és a Tanácsban
Az Európai Parlament elnöke a javaslatot a parlament illetékes bizottságá-

nak adja át megfontolásra. A bizottsági konzultációk eredményét az Európai
Parlament plenáris ülése megtárgyalja, és kiad egy véleményt, amely tar-
talmazhat hozzájárulást vagy elutasítást, valamint módosítási javaslatokat
is. Ezt követően az Európai Parlament közli álláspontját a Tanáccsal.
A Tanács ekkor első olvasatban a következők szerint járhat el:
■■ Ha a Tanács elfogadja az Európai Parlament álláspontját, akkor

az érintett jogi aktus az Európai Parlament állásfoglalása szerinti
szövegezésben jelenik meg, és ezzel lezárul a jogalkotási eljárás.
A gyakorlatban az a szabály alakult ki, hogy a jogalkotási eljárást
már az első olvasatban lezárják. Ezt szolgálja az „informális
háromoldalú párbeszéd”, amelynek keretében az Európai Parlament,
a Tanács és a Bizottság képviselői a jogalkotási eljárásnak már egy
korai szakaszában találkoznak, és törekednek arra, hogy kölcsönös
megegyezésen alapuló kompromisszumot érjenek el.
■■ Ha a Tanács nem ért egyet az Európai Parlament álláspontjával,

a Tanács első olvasatban elfogadja saját álláspontját, és azt közli az
Európai Parlamenttel.
A Tanács teljes részletességgel tájékoztatja az EP-t azon indokokról, ame-

lyek alapján álláspontját kialakította. A Bizottság teljeskörűen tájékoztatja
az Európai Parlamentet a saját álláspontjáról.
Második olvasat az Európai Parlamentben és a Tanácsban
Az EP a második olvasatban a Tanács álláspontjának megküldését követő

három hónapon belül három lehetőség közül választhat:
1. Az Európai Parlament elfogadja a Tanács álláspontját, vagy nem

nyilatkozik: ebben az esetben az érintett jogi aktus a Tanács
álláspontjának szövegezésében kerül elfogadásra.
2. Az Európai Parlament a tagok többségi szavazatával elutasítja a Tanács
álláspontját: ebben az esetben a jogi aktus nem kerül elfogadásra, és
lezárul a jogalkotási eljárás.
3. Az Európai Parlament a tagok többségi szavazatával módosításokat
hajt végre a Tanács álláspontját illetően: ebben az esetben a módosított
szövegezést juttatják el a Tanács és a Bizottság részére; a Bizottság
véleményezi a módosításokat.
A Tanács a módosított álláspontot megtárgyalja, és az Európai Parlament

módosításainak beérkezését követő három hónapon belül két lehetőség kö-
zül választ:
1. A Tanács elfogadja az EP összes módosítását: ebben az esetben

elfogadják az érintett jogi aktust. Ehhez elegendő a minősített többség
akkor, ha a Bizottság egyetért az Európai Parlament módosításaival.
Ellenkező esetben a Tanács az Európai Parlament módosításait csak
egyhangú szavazással fogadhatja el.
2. A Tanács nem fogadja el az Európai Parlament összes módosítását,
vagy hiányzik az elfogadáshoz szükséges többség: Ekkor kerül sor
egyeztetési eljárásra.
Egyeztetési eljárás
A Tanács elnöke az Európai Parlament elnökével egyetértésben indítja el az

egyeztetési eljárást. Ebből a célból egyeztetőbizottságot állítanak fel, amely
jelenleg a Tanács és az Európai Parlament 28-28 egyenjogú képviselőjéből
áll. Az egyeztetőbizottság feladata, hogy az összehívását követő hat héten
belül egyezséget érjen el az Európai Parlament és a Tanács második olvasat
alapján rögzített álláspontjait illetően. Ez az egyezség egy kompromisszu-
mos megoldás, amelyet a „véleménykülönbség valamennyi szempontjának
megvizsgálása” alapján kell elfogadni. Azonban továbbra is az Európai Par-
lament és a Tanács két eltérő álláspontja közötti kompromisszum eléréséről
van szó. Ennek során a kompromisszumot elősegítő új elemeket is figye-
lembe lehet venni, amennyiben azok illeszkednek a második olvasat ered-
ményéhez. Nem lehet azonban bevonni azokat a módosításokat, amelyek
a második olvasatban nem kapták meg a szükséges többséget.
A Bizottság részt vesz az egyeztetőbizottság munkájában, és minden tőle

telhetőt megtesz annak érdekében, hogy közelítse az Európai Parlament és
a Tanács álláspontját.
Amennyiben az egyeztetőbizottság az összehívását követő hat héten belül

nem tud közös tervezetben megállapodni, a javasolt jogi aktus nem kerül
elfogadásra.
Harmadik olvasat az Európai Parlamentben és a Tanácsban
Amennyiben az egyeztetőbizottság a felállítását követő hathetes határidőn

belül jóváhagyja a közös tervezetet, az Európai Parlamentnek és a Tanács-
nak a megállapodástól kezdődő hathetes határidő áll rendelkezésére ahhoz,
hogy az érintett jogi aktust a tervezetnek megfelelően elfogadják, amihez
azonban az Európai Parlamentben szavazattöbbség, a Tanácsban pedig mi-
nősített többség szükséges. Ellenkező esetben a javasolt jogi aktus el nem
fogadottnak minősül, és lezárul a jogalkotási eljárás.
Közzététel
A lezárt jogi aktust végérvényes formájában a jelenleg 24 hivatalos nyel-

ven (angol, bolgár, cseh, dán, észt, finn, francia, görög, holland, horvát, ír,
lengyel, lett, litván, magyar, máltai, német, olasz, portugál, román, spanyol,
svéd, szlovák és szlovén) dolgozzák ki, az Európai Parlament elnöke és a Ta-

nács elnöke írja alá, végezetül pedig az Európai Unió Hivatalos Lapjában
teszik közzé, vagy, ha a jogi aktus meghatározott címzettre irányul, azzal
közlik, akinek szól.
A rendes jogalkotási eljárás az EP számára egyszerre jelent kihívást és

esélyt is. Bár az eljárás sikere az egyeztetőbizottságban való megegyezé-
sen múlik, mégis alapvetően megváltoztatja az Európai Parlament és a Ta-
nács közötti viszonyt: a két szerv a jogalkotásban egyenrangú. Az Európai
Parlamenten és a Tanácson múlik, hogy bizonyítsák politikai kompromis�-
szumkészségüket, és az egyeztetőbizottságban lehetőleg közös tervezet-
ben egyezzenek meg.
A különleges jogalkotási eljárás
A különleges jogalkotási eljárásban rendszerint a Tanács a Bizottság javas-

latára az Európai Parlamenttel folytatott konzultációt követően egyhangú-
lag határoz (pl. EUMSZ 308. cikk: az Európai Beruházási Bank alapszabálya),
illetve az Európai Parlament a Tanács egyetértését követően jogi aktust
fogad el (pl. EUMSZ 226. cikk (3) bekezdés: a parlamenti vizsgálóbizottság
vizsgálati jogának gyakorlása; EUMSZ 228. cikk (4) bekezdés: az ombuds-
man feladatainak ellátására vonatkozó feltételek).
Vannak más eljárási formák is, amelyek eltérnek ezektől az általános ese-
tektől, azonban mégis különleges jogalkotási eljárásnak tekinthetők:
■■ Határozathozatal a költségvetés tervezetésről (EUMSZ 314. cikk): Az

EUMSZ részletesen szabályozza az eljárást, amely nagymértékben
megegyezik a rendes jogalkotási eljárással.
■■ A Tanács a Bizottság javaslatára és az Európai Parlamenttel (és

adott esetben más uniós intézményekkel és tanácsadó szervekkel)
folytatott konzultációt követően tagjainak többségével határoz.
Eredetileg ez volt a konzultációs eljárás, amely kezdetben az uniós
szintű jogalkotás szokásos eljárását képezte, mára viszont már csak
alkalmanként használják a különleges jogalkotási eljárás keretében ((pl.
EUMSZ 140. cikk (2) bekezdés: eltérések a gazdasági és monetáris unió
keretében; EUMSZ 128. cikk (2) bekezdés: érmekibocsátás).
■■ A Tanács az Európai Parlament bevonása nélkül határoz. Ez az

eljárás a nagyon ritka kivételek közé tartozik, és a közös kül- és
biztonságpolitika területétől eltekintve, ahol viszont tájékoztatják az

Európai Parlamentet a Tanács határozatairól (EUSZ 36. cikk), csak
nagyon szórványosan fordul elő (pl. EUMSZ 31. cikk: a közös vámtarifa
vámtételeinek megállapítása; EUMSZ 301. cikk (2) bekezdés: az Európai
gazdasági és Szociális Bizottság összetétele).
Az úgynevezett „áthidaló záradékok” alkalmazásával a különleges jog

alkotási eljárás alá tartozó szakpolitikai területeket át lehet emelni a ren-
des jogalkotási eljárásba, illetve a Tanácson belüli egyhangúság minősített
többséggel váltható fel. Az áthidaló záradékoknak két fajtája különböztet-
hető meg: az egyik az általános áthidaló záradék, amely minden szakpoli-
tikai területre érvényes. Ezt a záradékot az Európai Tanács egyhangú ha-
tározatát követően lehet alkalmazni. A másik típus a különleges áthidaló
záradék, amely meghatározott szakpolitikai területekre alkalmazandó (pl.
többéves pénzügyi keret – EUMSZ 312. cikk; igazságügyi együttműködés
a családjog területén – EUMSZ 81. cikk; megerősített együttműködés –
EUMSZ 333. cikk; szociális terület – EUMSZ 153. cikk; környezetvédelem –
EUMSZ 192. cikk). Ezek a záradékok abban különböznek az általános áthi-
daló záradéktól, hogy a nemzeti parlamentek rendszerint nem rendelkeznek
vétójoggal, és határozatot a Tanács is elfogadhat, így nincs mindenképpen
szükség az Európai Tanácsra.
Hozzájárulási eljárás
Az Európai Parlament uniós jogalkotásban történő részvételének egy másik

alapvető formája a hozzájárulási eljárás. Eszerint egy jogi aktus csak abban
az esetben jöhet létre, ha előzetesen megkapta az EP hozzájárulását. Az el-
járás azonban nem ad módot az Európai Parlamentnek a tartalmi alakítás-
ban való közvetlen részvételre; így az EP nem javasolhat módosításokat, és
nem fogadtathatja el javaslatait a hozzájárulási eljárás során. Szerepe arra
korlátozódik, hogy a benyújtott jogi aktushoz hozzájáruljon, vagy elutasítsa
azt. Ez az eljárás alkalmazandó a nemzetközi megállapodások megkötése-
kor (EUMSZ 218. cikk (6a) bekezdés), a megerősített együttműködés eseté-
ben (EUMSZ 329. cikk (1) bekezdés) vagy a szerződéskiegészítési hatáskör
gyakorlásakor (EUMSZ 352. cikk (1) bekezdés). A hozzájárulási eljárás mind
a jogalkotási aktusok elfogadására irányuló különleges jogalkotási eljárás-
nak, mind pedig a kötelező nem jogalkotási aktusok elfogadására irányuló
egyszerű jogalkotási eljárásnak is részét képezheti.
A nem jogalkotási aktusok elfogadására irányuló eljárás
A nem jogalkotási aktusokat egyszerűsített eljárás keretében fogadják el,

ahol egy uniós intézmény vagy egyéb szerv saját hatáskörében fogad el jogi
aktusokat. Ezt a hatáskört az uniós Szerződésekben megállapított megfe-
lelő jogalap alapozza meg.
Ezt az eljárást kell alkalmazni elsősorban azokra az (egyszerű) jogi ak-

tusokra, amelyeket egy uniós intézmény saját hatáskörében fogad el (pl.:
a Bizottság határozata az állami támogatásokra vonatkozó ügyekben –
EUMSZ 108. cikk (2) bekezdés).
Egyszerűsített eljárásban fogadják el a nem kötelező erejű jogi aktusokat

is, különösen az uniós intézmények és tanácsadó szervek ajánlásait és
véleményeit.
A felhatalmazáson alapuló jogi aktusok és végrehajtási aktusok

elfogadására irányuló eljárás
Már évek óta bevett gyakorlat, hogy a Tanács és az Európai Parlament jog-
alkotási és végrehajtási hatásköröket ruház a Bizottságra. Az átruházott
hatásköröket eddig a komitológiai bizottságok bevonásával gyakorolták,
amelyekben a Bizottság, a Tanács, a tagállamok és az Európai Parlament
befolyását differenciált módon alakították ki. Mindazonáltal eddig nem ha-
tárolták el egymástól egyértelműen a jogalkotási hatáskörök átruházását
(törvényhozó hatalom) és a végrehajtási hatáskörök átruházását (végre
hajtó hatalom). Végül a Lisszaboni Szerződés vezette be az elsődleges jog-
ban ezt a régóta esedékes különbségtételt a jogalkotási és végrehajtási
feladatok gyakorlása között (EUMSZ 290. cikk és EUMSZ 291. cikk).
A felhatalmazáson alapuló jogi aktusokat a Bizottság a Tanács és az Eu-

rópai Parlament jogalkotási aktusában megadott különleges felhatalma-
zás alapján fogadja el (EUMSZ 290. cikk). Csak a jogalkotási aktusok egyes
nem alapvető rendelkezéseinek módosítására adható felhatalmazás; az
adott terület alapvető szempontjai nem képezhetik hatáskör-átruházás
tárgyát. Ebben az fejeződik ki, hogy az alapvető szabályozásokat a törvény-
hozó hatalom alkotja meg, és azok nem ruházhatók át a végrehajtó ha-
talomra. Ez figyelembe veszi a demokrácia és a hatalommegosztás elvét.
Az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak mindig akkor kell közvetlenül sa-
ját magának ellátnia elsődleges jogalkotási feladatát, amikor politikailag
jelentős, széles hatókörű döntésekről van szó. Idetartoznak különösen

a jogalkotási tevékenység politikai célkitűzései, a célok elérésére szol-
gáló eszközök kiválasztása, valamint a szabályozás természetes és jogi
személyeket érintő lehetséges hatóköre. Emellett a felhatalmazáson ala-
puló jogi aktusok csak módosíthatják, illetve kiegészíthetik a jogalkotási
aktust, annak célkitűzéseit tehát nem érinthetik. Végezetül pedig a jog
alkotási aktusokban kifejezetten meg kell határozni azokat a rendelkezé-
seket, amelyek módosítására vagy kiegészítésére felhatalmazást adnak.
Felhatalmazáson alapuló jogi aktusokat fogadnak el például akkor, amikor
a jogot a jövőbeli fejleményekhez, mint például a technológiai változások-
hoz igazítják, illetve összehangolják a jogszabályokat más jogszabályok
előrelátható változásaival, vagy amikor különleges körülmények bekövet-
keztekor vagy új ismeretek megszerzése esetén is biztosítják a jogalkotási
aktus rendelkezéseinek alkalmazását. A felhatalmazás szólhat határozott
időre, illetve ha határozatlan idejű, akkor visszavonható. A felhatalmazás
visszavonása mellett a Tanács és az Európai Parlament kifogást is emel-
het a Bizottság felhatalmazáson alapuló jogi aktusának hatálybalépése
ellen. Ha a Tanács és az Európai Parlament jogalkotási hatáskörrel ruház-
ta fel a Bizottságot, akkor az elfogadhatja a megfelelő jogi aktusokat. Más
intézmények bevonásáról az elsődleges jog nem rendelkezik. A Bizottság
viszont jogosult különösen arra, hogy nemzeti szakértőkkel konzultáljon,
ami általános gyakorlattá is vált.
A végrehajtási aktusok Bizottság általi elfogadása (EUMSZ 291. cikk) kivé-

telt képez azon alapelv alól, hogy az uniós jog közigazgatási végrehajtása
a tagállamok hatáskörébe tartozik (EUMSZ 289. cikk (1) bekezdés), és ezért
a tagállamok ellenőrzése alatt áll. Ez jelentős eltérés az eddigi jogi helyzet-
től, amely szerint a Tanács és az Európai Parlament a komitológiai eljárás
keretében együttműködési joggal rendelkezett a végrehajtási intézkedések
elfogadása során. Ezt a változtatást az magyarázza, hogy a felhatalmazá-
son alapuló jogi aktusok és végrehajtási aktusok világos különválasztásával
az ellenőrzési és együttműködési jogokat is újra meg kellett határozni: míg
a Tanács és az Európai Parlament uniós jogalkotóként beavatkozhat a fel-
hatalmazáson alapuló jogi aktusokba, addig a végrehajtási aktusok eseté-
ben erre a tagállamok jogosultak az uniós jog közigazgatási végrehajtásá-
ra vonatkozó eredeti hatáskörüknek megfelelően. Az uniós jogalkotó (azaz
a Tanács és az Európai Parlament) jogalkotási megbízásával összhangban
a 182/2011/EU rendeletben (az ún. „komitológiai rendelet”) meghatároz-
ta a végrehajtási hatáskörök gyakorlására vonatkozó ellenőrzés általános
szabályait és elveit. A komitológiai rendelet kettőre csökkenti a komitológiai
eljárások számát: ezek a tanácsadó-bizottsági eljárás és a vizsgálóbizott-

sági eljárás. Az eljárásokat konkrét előírások alapján kell megválasztani.
A tanácsadó-bizottsági eljárásban a tanácsadó bizottság egyszerű több-

séggel véleményeket fogad el, amelyeket jegyzőkönyvbe kell venni. A Bi-
zottságnak ezeket lehetőség szerint figyelembe kell vennie, de erre nem
köteles.
A vizsgálóbizottsági eljárás során a Bizottság végrehajtási intézkedésekre

vonatkozó tervezetéről a tagállamok képviselőiből álló komitológiai bizott-
ságban minősített többséggel szavaznak. Jóváhagyás esetén a Bizottság-
nak az előterjesztés szerinti formájában el kell fogadnia az intézkedést.
Ha határozatképtelenség miatt nem hoznak határozatot, akkor a Bizottság
alapvetően elfogadhatja a tervezetét. A bizottság elutasító véleménye vagy
a jóváhagyás meg nem adása esetén a Bizottság új tervezetet terjeszthet
a vizsgálóbizottság elé, illetve az eredeti tervezetet a fellebbviteli bizottság
elé terjesztheti.
A fellebbviteli bizottság a vizsgálóbizottsági eljárás másodfokú fóruma.

A fellebbviteli bizottság bevonása a Bizottság és a tagállamok képviselői
közötti kompromisszum megteremtését szolgálja, ha a vizsgálóbizottság-
ban nem érhető el eredmény. A fellebbviteli bizottság támogató véleménye
esetén a Bizottság elfogadja a végrehajtási aktust. Ezt akkor is megteheti,
ha a fellebbviteli bizottság nem nyilvánít véleményt.
Az EU jogvédelmi rendszere
Egy önmagát jogi közösségként definiáló uniónak teljes körű és hatékony

jogvédelmi rendszert kell a jogalanyok rendelkezésére bocsátania. Az EU
jogvédelmi rendszere megfelel ennek a követelménynek. Elismeri az egyén
jogát az EU jogrendjéből levezetendő jogainak hatékony, bíróság előtti vé-
delmére. Ez az Alapjogi Charta 47. cikkében kodifikált védelem az általá-
nos jogi alapelvek közé tartozik, amelyek a tagállamok közös alkotmányo-
zási hagyományaiból, valamint az emberi jogok európai egyezményéből
(6. cikk és 13. cikk) következnek. A védelmet az EU joghatósága (az Európai
Unió Bíróságával és a Törvényszékkel) garantálja (EUSZ 19. cikk (1) bekez-
dés). Eljárások egész sora tartozik ide, amelyeket az alábbiakban röviden
bemutatunk.
A Jégo-Quéré-ügyben egy halászati vállalkozás
a fiatal szürke tőkehalak védelméről szóló
rendelet egyes részeinek megsemmisítését
kérelmezte. A kereset konkrétan a Jégo-Quéré
által használt kis, 8 cm-es szembőségű hálók
tilalmára vonatkozott. A hatékony jogvédelem
biztosítása érdekében a Törvényszék
a személyes érintettség fogalmát tágan
értelmezte, és elfogadhatónak nyilvánította
a keresetet. A Bíróság nem értett egyet ezzel
az értelmezéssel. A Bíróság szerint az, hogy egy
általánosan alkalmazandó rendelet közvetlen
terhet ró egy szereplőre, nem tekinthető
azonosnak a személyes érintettséggel
Jogsértési eljárás (EUMSZ 258. cikk)
Az eljárás annak megállapítására szolgál, hogy az adott tagállam meg-

szegte-e az Unió joga alapján rárótt kötelezettségeket. Az eljárást kizárólag
az Európai Unió Bírósága folytatja le. Tekintettel a vád súlyos jellegére, a Bí-
róság elé terjesztés előtt olyan eljárást kell lefolytatni, amely lehetőséget
biztosít az érintett tagállamnak észrevételei megtételére. Ha az eljárás nem
vezet a jogvita tisztázásához, akkor vagy a Bizottság (EUMSZ 258. cikk),
vagy egy tagállam (EUMSZ 259. cikk) kötelezettségszegésre hivatkozva pert
indíthat a Bíróságnál. A gyakorlatban többnyire a Bizottság kezdeményezi az
eljárás megindítását. Az Európai Unió Bírósága megvizsgálja a jogvitát, és
megállapítja, hogy fennáll-e jogsértés vagy sem. Ha a jogsértés tényét ál-
lapítja meg, úgy kötelezi az érintett tagállamot a megállapított hiányosság
haladéktalan megszüntetésére. Ha az érintett tagállam nem tesz eleget az
ítéletben foglaltaknak, úgy a Bizottságnak lehetősége van arra, hogy a Bí-
róság ítéletét figyelmen kívül hagyó, szerződésszegő tagállammal szemben
második ítéletben átalányösszeg vagy kényszerítő bírság kifizetését írja elő
(EUMSZ 260. cikk). A jogsértés miatt hozott ítélet további figyelmen kívül
hagyása ezután már mindenképpen jelentős pénzügyi következményekkel
jár a szerződésszegő állam hátrányára.
Megsemmisítés iránti kereset (EUMSZ 263. cikk)
A megsemmisítés iránti kereset lehetőséget nyújt az uniós szervek jogi ak-

tusainak objektív, bírósági kontrolljára (absztrakt normakontroll), és lehe-
tővé teszi az egyén számára, még ha bizonyos korlátozásokkal is, az EU
joghatóságához való hozzáférést (egyéni jogvédelmi garancia).
A peresíthető jogi aktusok közé tartoznak az Unió szerveinek mindazon in-

tézkedései, amelyek kötelező joghatálya beavatkozik a panaszos jogállásá-
ba, és ezáltal érdekeit jelentősen csorbítja. Felperes lehet a tagállamokon
kívül még az Európai Parlament, a Tanács és a Bizottság, de a Számvevő-
szék, a Régiók Bizottsága és az Európai Központi Bank is, amennyiben a ré-
szükre biztosított jogok megsértése miatt jogaik védelmére pert indítnak.
Ezzel szemben uniós polgárok és jogi személyek megsemmisítés iránti ke-

resetet csak olyan határozatokkal szemben indíthatnak, amelyek személyük
ellen irányulnak, illetve amelyek annak ellenére, hogy más személyek ellen
irányulnak, őket is közvetlenül és személyesen érintik. A személyes érin-
tettség feltétele a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint akkor áll fenn, ha
valamely személyt olyan módon individualizálnak, ami őt más gazdasági
szereplők köréből megkülönböztetve kiemeli. A „közvetlenség” kritériuma

azt kívánja biztosítani, hogy csak akkor forduljanak a Bírósághoz, illetve
a Törvényszékhez, ha a felperes jogállásának csorbítása és a jogsérelem
megvalósulása egyaránt biztonsággal megállapítható. Az individualitás kri-
tériuma pedig az úgynevezett „populáris akció” lehetőségének kizárására
szolgál.
A Lisszaboni Szerződés az aktusok egy újabb kategóriáját is bevezette,

amellyel szemben közvetlenül természetes és magánszemélyek is indít-
hatnak megsemmisítés iránti keresetet. Ennek értelmében a természetes
és jogi személyek keresetet indíthatnak „rendeleti jellegű jogi aktusokkal”
szemben, amennyiben ezek a jogi aktusok közvetlenül érintik a felperest,
és nem vonnak maguk után végrehajtási intézkedéseket. Ez az új kategória
egy olyan, már létező „jogvédelmi hézagot” szüntetett meg, amelyre a Bí-
róság a Jégo-Quéré ügyben is rámutatott, mivel a bírói jogvédelem eddig
nem volt biztosított azokban az esetekben, amikor egy gazdasági szereplőt
ugyan közvetlenül érintett uniós jogi aktus, annak jogszerűségét azonban
a rendelkezésre álló jogorvoslati eszközökkel nem lehetett felülvizsgálni:
megsemmisítés iránti kereset (EUMSZ 263. cikk) keretében a személyes
érintettség hiánya miatt nem lehetett megtámadni az aktusokat; az elő-
zetes döntéshozatali eljárást (EUMSZ 267. cikk) a nemzeti végrehajtási in-
tézkedés hiánya miatt nem lehetett alkalmazni (kivéve az uniós jog szerinti
kötelezettségeknek egy gazdasági szereplő általi be nem tartása miatt in-
dított büntetőeljárást, amit azonban figyelmen kívül kell hagyni, mivel nem
feltételezhető, hogy a gazdasági szereplőtől jogszerűtlen magatartással
kezdeményezi egy aktus jogszerűségének felülvizsgálatát); végezetül pedig
a kártérítési kereset sem vezet a jogkövető polgárok érdeke szempontjából
kielégítő eredményhez, mivel azzal még egy jogszerűtlen jogi aktus sem
távolítható el az uniós jogrendből.
Azáltal, hogy az EUMSZ 263. cikkének (4) bekezdése egy rendeleti jellegű
jogi aktus megtámadhatóságát nem köti „személyben való érintettséghez”,
és ehelyett csak a közvetlen érintettséget és azt követeli meg, hogy a jogi
aktus nem vonhat maga után végrehajtási intézkedéseket, e joghézag egy
részét sikerült megszüntetni.
Problematikus azonban, hogy mi értendő „rendeleti jellegű jogi aktus”

alatt. A szűk értelmezés szerint olyan általános hatályú jogi aktusokat ér-
tenek alatta, amelyek nem jogalkotási aktusok, ezzel szemben a tágabb
értelmezés szerint idetartozik valamennyi általános érvényű jogi aktus,
köztük a jogalkotási aktusok is. A Törvényszék az Inuit Tapiriit Kanatami
ügyben hozott ítéletében részletesen foglalkozott mindkét megközelítés-

sel, és a nyelvtani, történelmi és teleologikus értelmezést követően arra
a következtetésre jutott, hogy csak azok az általános hatályú jogi aktusok
tekinthetők „rendeleti jellegű jogi aktusnak”, amelyek nem jogalkotási ak-
tusok. A felhatalmazáson alapuló jogi aktusok (lásd EUMSZ 290. cikk) és
a végrehajtási aktusok (lásd EUMSZ 291. cikk) mellett ide sorolhatók még
az irányelvek, amennyiben az ítélkezési gyakorlat értelmében közvetlenül
alkalmazandók, valamint az absztrakt általános határozatok, viszont csak
akkor, ha azokat nem jogalkotási eljárás keretében fogadták el. A Törvény-
szék tehát egyértelműen a rendeleti jelleg szűk értelmezéséből indul ki.
A fellebbezésről 2013-ban hozott ítéletében a Bíróság megerősítette ezt
az eredményt. A hatékony jogvédelem biztosítása szempontjából ez saj-
nálatos, mivel a szűk értelmezési megközelítés csak részben szünteti meg
a jogvédelem szempontjából megállapított joghézagot.
Immár az EU szervei és egyéb hivatalai – különösen a nagy számban létre

hozott ügynökségek – aktusainak jogszerűségét is felül lehet vizsgálni
(EUMSZ 263. cikk (5) bekezdés). Ezáltal sikerült megszüntetni az eddig csak
az ítélkezési gyakorlat által ideiglenesen kezelt joghézagot, és így már az
elsődleges jog is figyelembe veszi azt a körülményt, hogy ezek a szervek
részben olyan hatáskörökkel lettek felruházva, amelyek alapján a harma-
dik felekkel szemben joghatást kifejtő aktusokat fogadhatnak el, úgy hogy
a teljes körű jogvédelmi rendszer érdekében ezen aktusokkal szemben is
lehetővé kell tenni a kereset benyújtását.
Ha a kereset megalapozott, akkor a Bíróság, illetve a Törvényszék a megtá-

madott, hatályos jogi aktust visszamenőleg is semmisnek nyilvánítja. Indo-
kolt esetben a Bíróság, illetve a Törvényszék a semmisségi nyilatkozatot az
ítélet kihirdetésének időpontjától kezdődő időszakra korlátozhatja. A felpe-
resekre – jogaik és érdekeik védelmében – a semmisségi ítélet hatályának
korlátozása természetesen nem vonatkozik.
Mulasztás megállapítása iránti kereset (EUMSZ 265. cikk)
Ez a kereset az Európai Parlamenttel, az Európai Tanáccsal, a Tanáccsal,

a Bizottsággal és az Európai Központi Bankkal szembeni jogvédelmet egé-
szíti ki azáltal, hogy lehetőséget teremt arra, hogy valamely uniós jogi ak-
tus elfogadásának jogellenes elmulasztása ellen bírósági úton lehessen el-
járni. Mielőtt azonban benyújthatnák a keresetet, a pert megelőző eljárást
kell lefolytatni, amelyben a felperesnek az érintett uniós szervet fel kell
szólítania a jogi aktus elfogadására. Az intézmények által indított kereset

tárgya az arra vonatkozó megállapítás kérelmezése, hogy az adott szerv
megszegte-e a Szerződést azzal, hogy elmulasztotta a jogi aktus elfoga-
dását. Uniós polgárok és vállalkozások esetében az intézményi mulasztás
megállapítására irányuló keresetek annak kérelmére szorítkoznak, hogy
a bíróság állapítsa meg: megszegte-e a Szerződést az uniós szerv, amikor
elmulasztotta a felperesre irányuló jogi aktus, tehát a felperesnek címzett
határozat elfogadását. Az ítélet csak annyit állapít meg, hogy jogellenes
volt-e a mulasztás. Ezzel szemben a Bíróságnak és a Törvényszéknek nincs
joga ítéletében az alperest a szükséges intézkedés elfogadására kötelezni.
A pervesztes félnek csupán a Bíróság, illetve a Törvényszék ítélete alapján
szükséges intézkedéseket kell meghoznia (EUMSZ 266. cikk).
Kártérítési kereset (EUMSZ 268. cikk és EUMSZ 340. cikk

(2) bekezdés)
A kártérítési kereset az uniós polgárok és vállalkozások, valamint azon tag-

államok számára, amelyeknek az EU valamely alkalmazottja által okozott
hiba következtében káruk keletkezett, lehetőséget biztosít arra, hogy az Eu-
rópai Unió Bíróságán a kár megtérítését követeljék. Az EU felelősségének
feltételeit a Szerződések csak hiányosan szabályozzák; ezért azok azokból
az általános jogi alapelvekből vezethetők le, amelyek megvannak minden
tagállam jogrendjében. A konkrét feltételeket a Bíróság fejlesztette ki. A Bí-
róság ítélkezési gyakorlata szerint az EU kártérítési kötelezettsége a követ-
kező feltételek fennállása esetén állapítható meg: 1. Egy uniós szerv vagy
az EU valamely alkalmazottjának jogellenes magatartása feladatai teljesí-
tése során. Jogellenes cselekvés akkor áll fenn, ha az egyénnek, vállalko-
zásnak vagy tagállamnak jogokat biztosító, illetve védelmükre kibocsátott
uniós jogszabályt súlyosan megsértenek. Védelmi jellegűek mindenekelőtt
az alapjogok és a belső piaccal kapcsolatos alapvető szabadságok, illetve
a bizalomvédelem és az arányosság alapelvei, de minden más, közvetlenül
alkalmazandó jogi norma is, amelyek alanyi jogokkal ruházzák fel az uniós
polgárokat. A szabályszegés akkor minősül súlyosnak, ha az eljáró uniós
szerv nyilvánvalóan és jelentősen túllépte hatáskörét. A Bíróság mindenek
előtt azt tartja szem előtt, hogy a jogsértő intézkedés által érintett szemé-
lyek száma korlátozott-e, és a felmerült kár mértéke meghaladja-e az adott
gazdasági ágazatra jellemző gazdasági kockázatokat. 2. A kár fennállása.
3. Ok-okozati összefüggés a keletkezett kár és az Unió cselekvése között.
4. Az eljáró uniós szervek vétkessége nem követelmény.
Alkalmazotti kereset (EUMSZ 270. cikk)
Az EU és alkalmazottai, illetve azok hátrahagyott családtagjai között a szol-

gálati jogviszony keretén belül fellépő jogvitákat is az Európai Unió Bírósága
elé lehet vinni. Ezekben a keresetekben a Törvényszék illetékes.
Fellebbezési eljárás (EUMSZ 256. cikk)
A Bíróság és a Törvényszék viszonyát olyan módon szabályozták, hogy

a Törvényszék valamennyi döntése ellen a jogi kérdésekre korlátozott
fellebbezés nyújtható be a Bírósághoz. A fellebbezés a bírósági hatáskör
hiányára, a fellebbező érdekeit csorbító eljárási hibára, valamint az uni-
ós jognak a Törvényszék általi megsértésére támaszkodhat. Ha a fellebbe-
zés alakilag megfelelő és megalapozott, a Bíróság hatályon kívül helyezi
a Törvényszék döntését. Elbírálhatóság esetén a Bíróság a jogvitában önál-
lóan hozhat döntést; ellenkező esetben az ügyet új ítélethozatalra vissza-
utalja a Törvényszékhez, amelyet köt a Bíróság jogi véleménye.
Ideiglenes jogvédelem (EUMSZ 278. cikk és EUMSZ 279. cikk)
A Bírósághoz, illetve a Törvényszékhez benyújtott kereseteknek, valamint

a Törvényszék döntései ellen a Bírósághoz benyújtott fellebbezéseknek
nincs halasztó hatálya. Ennek kompenzálására azonban lehetőség van arra,
hogy a Bírósághoz, illetve a Törvényszékhez kérelmet nyújtsanak be a meg-
támadott intézkedés végrehajtásának felfüggesztésére (EUMSZ 278. cikk)
vagy ideiglenes intézkedés elrendelésére (EUMSZ 279. cikk).
Az ideiglenes intézkedés iránti kérelem indokoltságát az ítélkezési gyakor-

latban a következő három szempont szerint ítélik meg: 1. Eredményesség
valószínűsége a főügyben („fumus boni juris”): az eredményesség kielégítő
valószínűségét a kérelmező által előterjesztett körülmények előzetes ös�-
szegző vizsgálata keretében értékelik. 2. Az elrendelés sürgőssége: a sür-
gősséget annak alapján ítélik meg, hogy a kívánt elrendelésre szükség
van-e a kérelmező számára súlyos és helyrehozhatatlan károkozás meg-
akadályozásához. Értékelési szempontok ennek során a jogsértés jellege és
súlyossága, valamint a konkrét és végleges hátrányos hatás a kérelmező
vagyonára és egyéb, jogilag védett javaira nézve. Anyagi kárt alapvetően
csak akkor tekintenek súlyos és helyrehozhatatlan kárnak, ha a kérelmező
pernyertessége esetén a kár a főeljárásban nem téríthető meg teljeskörű-
en. 3. Az érdekek mérlegelése: a kérelmezőt az ideiglenes intézkedés iránti
kérelem elutasítása esetén fenyegető hátrányokat az EU-nak az intézkedés
azonnali végrehajtásához fűződő érdekével, valamint azon hátrányokkal

szemben kell mérlegelnie, amelyeket harmadik személyek az ideiglenes in-
tézkedés meghozatala esetén szenvednek el.
Előzetes döntéshozatali eljárás (EUMSZ 267. cikk)
A nemzeti bíróságok előzetes döntéshozatali eljárás útján fordulhatnak az

Európai Unió Bíróságához. Ha a nemzeti bíróságnak egy előtte folyamat-
ban lévő jogvita keretein belül uniós jogi rendelkezéseket kell alkalmaz-
nia, felfüggesztheti az eljárást, és a Bírósághoz fordulhat azzal a kérdés-
sel, hogy érvényben van-e az uniós szervek által kibocsátott jogi aktus, és/
vagy hogyan kell értelmezni azt és az uniós Szerződéseket. A nemzeti bíró
az előterjesztésben megfogalmazza azt a jogi kérdést, amelyre a Bíróság
ítélet és nem vélemény formájában válaszol, ami egyúttal kifejezésre jut-
tatja a Bíróság bírói ítéletének kötelező jellegét. Mindazonáltal az előzetes
döntéshozatali eljárás nem jogvita eldöntésére irányuló jogi eljárás, hanem
a nemzeti bíróság előtt kezdődő és ott is befejeződő együttes eljárásnak
csak egy részét képezi.
Az eljárás célja elsősorban, hogy az uniós jog egységes értelmezését és ez-

zel az EU jogrendjének egységességét szavatolja. Az EU-n belüli jogegység
megőrzésére irányuló funkcióján túl az eljárásnak az egyéni jogvédelem
szempontjából is jelentősége van. A nemzeti bíróságok részére biztosított
azon lehetőség kihasználása, hogy a nemzeti jog uniós joggal való össze-
egyeztethetőségét felülvizsgálhassák, és összeegyeztethetetlenség esetén
elsődlegesen a közvetlenül érvényes uniós jogot alkalmazzák, feltételezi,
hogy az uniós jog tartalma és hordereje kellő egyértelműséggel körvonala-
zott. A tisztánlátást rendszerint csak az Európai Unió Bíróságának előzetes
döntése biztosíthatja: az előzetes döntéshozatali eljárás lehetőséget bizto-
sít az uniós polgár számára, hogy megvédje magát saját állama uniós joggal
ellentétes intézkedéseivel szemben, és az uniós jogot a nemzeti bíróságok
előtt érvényesíthesse. E kettős funkció alapján az előzetes döntéshozatali
eljárás bizonyos mértékig kompenzálja az egyénnek az Európai Unió Bírósá-
gán korlátozottan alkalmazható közvetlen keresetbenyújtási lehetőségét,
és ezzel az egyén jogvédelme szempontjából központi jelentőségű. Az eljá-
rás sikere végső soron azonban a nemzeti bírák és bíróságok „előterjesztési
kedvétől” függ.
Az előzetes döntéshozatali kérelem tárgya: A Bíróság egyrészről döntést

hoz az uniós jog értelmezésének kérdéseiben, másrészt érvényességi
kontrollt gyakorol az uniós szervek jogi cselekvései felett. A nemzeti jog
rendelkezései nem tehetők előzetes döntéshozatal tárgyává. A Bíróság az

előzetes döntéshozatali eljárás keretén belül nem jogosult arra, hogy ér-
telmezze a nemzeti jogot, és megítélje a nemzeti jognak az Unió jogával
való összeegyeztethetőségét. Ezt az Európai Unió Bíróságához előzetes
döntéshozatalra előterjesztett kérdésekben gyakran figyelmen kívül hagy-
ják. A Bírósághoz így gyakran olyan kérdések érkeznek, amelyek célirányo-
san a nemzeti jogi előírások és az uniós előírások harmonizációját érintik,
vagy arra irányulnak, hogy egy bizonyos uniós szabályozás alkalmazható-e
a nemzeti bíróság előtti döntéshozatalra váró jogvitában. Noha ezek a ké-
rések az eljárás szempontjából elfogadhatatlanok, a Bíróság nem utasítja
őket vissza, hanem a vonatkozó uniós jog értelmezésének alapvető kritériu
maira vonatkozó kérdésként értelmezi őket, hogy azután az előterjesztő
bíróság saját maga ítélhesse meg a döntés tekintetében érintett nemzeti
jognak az Unió jogával való összeegyeztethetőségét. Ennek során a Bíróság
a nemzeti bíróság által előterjesztett teljes anyagból, különösen az előzetes
döntés indokolásából az Unió jogának azon elemeit emeli ki, amelyek a jog-
vita tárgyának figyelembevételével értelmezést igényelnek.
Előterjesztési jogosultság: Előterjesztés benyújtására a „tagállamok ös�-

szes bírósága” jogosult. A bíróság fogalmát ebben a tárgykörben az uniós
jog alapján kell értelmezni, és az értelmezés nem az intézmény megne-
vezésére, hanem a tagállam jogvédelmi rendszerében elfoglalt szerepére
és pozíciójára irányul. Ennek alapján bíróságnak tekintendő minden függet-
len, azaz nem utasítható intézmény, amely a jogállam által szabályozott
eljárásban jogvitákat joghatályosan dönt el. Előterjesztési jogosultságuk
van ennek megfelelően alapvetően a tagállamok alkotmánybíróságainak
is, vagy az állami jogszolgáltatáson kívüli, jogvitákat eldöntő szerveknek,
de a magán-döntőbíróságoknak nem. Az, hogy egy nemzeti bíró él-e elő-
terjesztési jogával, attól függ, hogy a meghozandó döntés szempontjából
mennyire relevánsak az uniós jog kérdései az alapeljárás vonatkozásában,
amiről a nemzeti bíró saját jogkörében dönt. A jogvitában részt vevő felek
csak javaslatokat tehetnek. Az Európai Unió Bírósága az előterjesztett kér-
dés releváns voltát csak abban a tekintetben vizsgálja, hogy előterjesztésre
alkalmas kérdésről van-e szó, tehát hogy a feltett kérdés ténylegesen az
uniós Szerződések értelmezését vagy egy uniós szerv jogi aktusának ér-
vényét érinti; hogy valódi jogvitáról van-e szó, azaz nem csak hipotetikus
vagy konstruált kérdést tettek-e fel, amely a Bíróságot előzetes döntés út-
ján jogi szakvélemény nyújtására venné rá. Az előterjesztési kérdéseknek
az Európai Unió Bírósága általi, ilyen okokból történő elutasítása ugyan ki-
vételes eset, mivel a Bíróság a bírósági együttműködés különös jelentősége
miatt e két szempont vizsgálata során bizonyos visszafogottságot tanúsít.

Mindazonáltal a legújabb ítélkezési gyakorlat azt mutatja, hogy a Bíróság
a beterjeszthetőség követelményeit annyiban szigorította, hogy az alap-
eljárás tényleges és jogi hátterének kellő és egyértelmű kifejtését – ami
már korábban is követelmény volt – az előterjesztési határozatban nagyon
pontosan megvizsgálja, és ilyen adatok hiánya esetén kinyilatkoztatja, hogy
nem képes az uniós jog szakszerű értelmezésére, és az előzetes vizsgálati
kérelmet mint elfogadhatatlant elutasítja.
Előterjesztési kötelezettség: Előterjesztésre köteles minden bíróság, amely-

nek döntése a nemzeti jogon belüli fellebbezéssel már nem támadható
meg. A fellebbezés fogalma tartalmaz minden olyan jogorvoslati szolgál-
tatást, amelyekkel a bíróság által kibocsátott döntés fellebbviteli bírósági
fokon tényleges és jogi tekintetben (pl. fellebbezés) vagy csak jogi tekintet-
ben (pl. felülvizsgálat) felülvizsgálható. Ezzel szemben a rendelkezés nem
érvényes a korlátozott vagy különleges hatályú, rendes jogorvoslatokra (pl.
perújrafelvételi eljárás, alkotmányjogi panaszok). Az előterjesztésre köte-
lezett bíróság csak akkor tekinthet el az előterjesztéstől, ha az előterjesz-
tendő kérdés a jogvita kimenetele szempontjából jelentéktelen, a Bíróság
már hozott róla döntést, vagy ha az uniós jogi előírás értelmezéséhez nem
fér kétség. Korlátlan előterjesztési kötelezettség áll fenn viszont akkor, ha
a nemzeti bíróság az uniós jogi aktus érvénytelenségéből kíván kiindulni.
A Bíróság félreérthetetlenül kimondta, hogy kizárólag őt illeti meg a jog-
ellenes uniós jog elvetésének monopóliuma. A nemzeti bíróságok ezért az
érvénytelenség Bíróság általi megállapításáig kötelesek az uniós jogot al-
kalmazni és tiszteletben tartani. Az ideiglenes jogvédelem nyújtásáról foly-
tatott eljárás keretében ítélkező bíróságokra külön szabályok érvényesek.
A Bíróság legutóbbi ítélkezési gyakorlata alapján ezek a bíróságok megha-
tározott feltételek betartása mellett jogosultak az uniós rendeleten alapuló,
nemzeti közigazgatási jogi aktus végrehajtásának hatályát felfüggeszteni,
vagy vitatott jogállásokat vagy jogviszonyokat ideiglenesen, a fennálló uni-
ós szabályozás figyelmen kívül hagyása mellett kialakítani és ideiglenes
rendelkezéseket hozni.
Az előterjesztési kötelezettség megszegése ugyanakkor az uniós Szerződé-

sek megszegését jelenti, amit felrónak a tagállamnak, és így az jogsértési
eljárás útján szankcionálható. Az ilyen eljárás gyakorlati hatása kétségkívül
rendkívül korlátozott, mivel az érintett tagállam kormánya nem teljesítheti
az Európai Unió Bírósága esetleges elmarasztaló ítéletét, mivel a bíróságok
függetlenségének és a hatalommegosztás elvének értelmében a nemzeti
bíróságok nem utasíthatók. Ígéretesnek tűnik a tagállamoknak az uniós jo-

gok megsértése ügyében fennálló uniós jogi felelősségének elismerése óta
(lásd ezzel kapcsolatban a következő fejezetet) az egyén azon lehetősége,
hogy az érintett tagállamtól az előterjesztési kötelezettség megszegéséből
keletkező károk megtérítését követelheti.
Az előterjesztési döntés hatálya: Az ítélet formájában hozott előterjeszté-

si döntés elsődlegesen az előterjesztő bíróságra és minden más bíróságra
nézve kötelező, amely az érintett jogvitával foglalkozik. Ezen túlmenően az
előzetes döntéseknek a gyakorlatban jelentős prejudikáló hatásuk van az
egyéb hasonló eljárások vonatkozásában is.
A tagállamok felelőssége az uniós jog megsértéséért
A Bíróság a C46/93. sz. Brasserie du pêcheur és C48/93. sz. Factortame

egyesített ügyekben 1996. március 5-én hozott ítéletében elvben meg-
állapította, hogy a tagállamok felelősek az uniós jog megsértése követ-
keztében egyéneknek okozott károkért. Ez a felelősségre vonatkozó ítélet
precedensteremtő ítélet volt, jelentőségét tekintve hasonló azokhoz a bí-
rósági ítéletekhez, amelyek az uniós jog elsőbbségére, az uniós jog ren-
delkezéseinek közvetlen alkalmazhatóságára és az Unió saját alapjogainak
elismerésére vonatkoznak. A Bíróság maga is úgy jellemezte ezt az ítéletet,
hogy az „szükségszerű következménye azon uniós rendelkezések közvetlen
hatályának, amelyeknek megsértésével a kárt okozták”, és számottevően
megnöveli az egyén lehetőségét arra vonatkozóan, hogy az megkövetelhes-
se mindhárom (a végrehajtói, törvényhozói, de ugyanúgy a bírói) hatalmat
gyakorló állami szervtől az uniós jog betartását és végrehajtását. A Bíróság
ezzel a Francovich és Bonifaci ítéletekben már bevezetett joggyakorlatát
fejlesztette tovább. Míg korábban a tagállamok felelőssége arra az esetre
korlátozódott, amikor az egyén annak következtében szenvedett kárt, hogy
az egyéneket alanyi jogokkal felruházó, de közvetlen hatállyal nem rendel-
kező irányelv átültetése nem történt meg határidőre, e legutóbbi ítélet be-
vezette az általános felelősség szabályát, amely az uniós jog valamennyi,
tagállamnak felróható megsértésére vonatkozik.
A tagállamoknak az uniós jogok megsértése ügyében fennálló felelőssé-

gét három olyan feltétel határozza meg, amelyek lényegében megfelelnek
azoknak a felelősségi feltételeknek, amelyek hasonló helyzetben az Unióra
vonatkoznak:
1. A megsértett uniós rendelkezésnek célja, hogy az egyént jogokkal

ruházza fel.
2. A szabálytalanságnak elég súlyosnak kell lennie, azaz a tagállamnak
nyilvánvalóan és jelentékenyen túl kell lépnie saját mérlegelési
korlátainak határait. Erről a nemzeti bíróságok döntenek, amelyek
„
csupán abban illetékesek, hogy a tényállást megállapítsák, és felmérjék
az uniós jog megsértésének súlyosságát. Mindazonáltal a Bíróság
néhány alapvető iránymutatást ad a nemzeti bíróságoknak ítéletében.
Eszerint:
Azon szempontok között, melyeket a hatáskörrel rendelkező

bíróság figyelembe vehet, meg kell említeni a megsértett szabály
egyértelműségének és pontosságának fokát, a megsértett szabály
által a nemzeti vagy [uniós] hatóságok részére biztosított
mérlegelési jogkör terjedelmét, a kötelezettségszegés vagy
a károkozás szándékos vagy gondatlan jellegét, az esetleges
jogi tévedés menthetőségét vagy ennek hiányát, valamint
azt a körülményt, hogy egy [uniós] intézmény magatartása
hozzájárulhatott-e a mulasztáshoz vagy [az uniós] joggal
ellentétes nemzeti intézkedések vagy gyakorlat fenntartásához
vagy elfogadásához. Mindenesetre [az uniós] jog megsértése
nyilvánvalóan súlyos, ha annak ellenére továbbra is fennáll,
hogy a felrótt kötelezettségszegést megállapító ítéletet vagy
előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapján ítéletet hoznak,
illetve a tárgyban a Bíróság következetes ítélkezési gyakorlatából
következik a kérdéses magatartás jogsértő jellege.”
3. Közvetlen ok-okozati összefüggésnek kell lennie a tagállamra ruházott

kötelezettség megsértése és a károsult személyek által elszenvedett
kár között. Az uniós jog súlyos megsértésén felüli vétkességet
(szándékosság vagy gondatlanság) nem követelik meg.
A Bíróság nem hagy kétséget afelől, hogy az általa kialakított felelősségi

elvek a harmadik hatalmi ágra, azaz a bíróságokra is vonatkoznak. Ítéleteik
immáron nem csupán az egymást követő fellebbezési szinteken elvégzett
felülvizsgálat tárgyát képezik; hanem – amennyiben azokat az uniós jog
figyelmen kívül hagyásával vagy megsértésével hozták meg – a tagálla-
mok illetékes bíróságán lefolytatandó kártérítési eljárás keretei között is
vizsgálhatók. Az eljárásban, amelyben megállapítják, hogy a kérdéses íté-
let megsértette az uniós jogot, ismételten felül kell vizsgálni a lényegi, az
uniós jogot érintő kérdéseket; mindezt pedig anélkül, hogy az érintett bíró-
ság az ügyben illetékes különös hatáskörű törvényszék ítéletének kötelező
hatályára hivatkozhatna. Az illetékes szerv, amelyhez a nemzeti bíróságok
értelmezési kérdésekkel és/vagy az uniós intézkedések érvényességére,
illetve a nemzeti felelősségi szabályok uniós jognak való megfelelésére
vonatkozó kérdésekkel fordulhatnak, szintén a Bíróság, amely az előzetes
döntéshozatali eljárás (EUMSZ 267. cikk) keretein belül vonható be. Az igaz-
ságtalan bírói döntésért való felelősség azonban kivétel marad. Tekintettel
a szigorú feltételekre, csak akkor vehető figyelembe a felelősség, ha a bí-
róság szándékosan eltekint az uniós jogtól, mint a Köbler-ügyben, amikor is
a végső fokon ítélkező bíróság az uniós jog megsértésével az uniós állam-
polgár számára hátrányos döntést anélkül emelt jogerőre, hogy előzetesen
a döntés szempontjából fontos uniós jog által meghatározott jogi helyzet
tisztázására kérte volna a Bíróságot. Ez utóbbi esetben az uniós jogra hivat-
kozó uniós állampolgárok jogainak védelme kikényszeríti, hogy megtérítsék
a végső fokon ítélkező bíróság által nekik okozott károkat.
AZ UNIÓS JOG
BESOROLÁSA
A JOGREND EGÉSZÉBE
Mindazok után, amit eddig az EU felépítéséről és jogrendjéről olvashattunk,
nem tudjuk egyszerűn meghatározni az uniós jog helyét a jogrend egészé-
ben, és elhatárolni más jogrendektől. Két besorolási lehetőséget már az
elején el kell vetni: az uniós jog éppúgy nem értelmezhető nemzetközi meg-
állapodások puszta gyűjteményeként, mint ahogyan nem tekinthető a nem-
zeti jogi rendszerek részének vagy függelékének sem.
Az EU jogrendjének autonómiája
Az Unió megalapításakor a tagállamok korlátozták törvényhozói szuvere-

nitásukat, és autonóm jogrendet hoztak létre, ami kötelező érvényű állam
polgáraikra és saját magukra nézve, és alkalmazandó bíróságaik által.
A Bíróság ezeket a megállapításokat a híres és korábban már bemutatott

Costa kontra ENEL ügy kapcsán tette 1964-ben. Ebben az ügyben Flaminio
Costa keresetet nyújtott be az olasz elektromosáram-termelés és -elosztás
államosítása ellen, valamint ahhoz kapcsolódóan az elektromos társaságok
üzemeinek ENEL Elektromos Művek részére történő átadása ellen.
Az EU jogrendjének autonómiája az EU fennállásának szempontjából alap-

vető jelentőségű, mivel egyedül ez garantálja, hogy az uniós jogot nem
gyengíti a nemzeti jog, és hogy az uniós jog egységes érvényesítése va-
lamennyi tagállamban biztosítható. Így az uniós jog fogalmai – az EU
jogrendjének autonómiája alapján – alapvetően az uniós jog követelmé-
nyeinek és az Unió célkitűzéseinek megfelelően kerülnek meghatározásra.
A fogalmak ilyetén értelmezése elengedhetetlen, mivel az uniós jog által
garantált jogok veszélyben lennének, ha az egyes tagállamok végül is ma-
guk dönthetnének a fogalmak tartalmának meghatározásáról, az uniós
jog által garantált szabadságok alkalmazási területeiről. Példaként említ-
hető a „munkavállaló” fogalma, amely meghatározza a személyek szabad
mozgáshoz való jogának alkalmazási területét. A munkavállaló fogalmának

Unió-specifikus tartalma meglehetősen eltérhet a tagállamok jogrendjében
ismert és használt fogalmaktól. Ezenkívül az Unió jogi eszközeinek egyetlen
mércéje maga az uniós jog, és nem a nemzeti törvényhozás vagy alkotmá-
nyos jog.
Hogyan jellemezhető akkor az uniós jog nemzeti joghoz való viszonya az

önálló uniós jogrend fényében?
Noha az uniós jog a tagállamok jogrendjével szemben önálló jogrendet ké-

pez, téves az az elképzelés, hogy az EU jogrendje és a tagállamok jogrend-
szerei kőzetrétegekhez hasonlóan, egymásra épülnek. A jogrendek merev
elhatárolása ellen szól egyrészt az, hogy azok ugyanazokat az embereket
érintik, akik egy személyben állampolgárok és uniós polgárok is. Másrészt
egy ilyen megközelítés figyelmen kívül hagyná azt a tényt, hogy az uniós jog
csak abban az esetben alkalmazható, ha az a tagállami jogrendek részét
képezi. Az EU jogrendje és a nemzeti jogrendek valójában egymásba fonód-
nak, és kölcsönösen függnek egymástól.
Az uniós jog és a nemzeti jog kölcsönhatása
„
Az uniós jog nemzeti joghoz való viszonyának ezen aspektusa magában
foglalja azokat a területeket, ahol az uniós jog és a nemzeti jog egymást
kölcsönösen kiegészítik. Az EUSZ 4. cikkének (3) bekezdése nagyon szemlé-
letesen írja le ezt a kapcsolatot a következő szavakkal:
Az Unió és a tagállamok a lojális együttműködés elvének

megfelelően kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást
a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában. A tagállamok
a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből
eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében
megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket.
A tagállamok segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, és
tartózkodnak minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti
az Unió célkitűzéseinek megvalósítását.”
A lojális együttműködés elve abban a tudatban fogalmazódott meg, hogy

az EU jogrendje önmagában nem alkalmas az EU megalapításával kitűzött
célok elérésére. A nemzeti jogrendektől eltérően az EU jogrendje nem képez
önmagában zárt rendszert, hanem működéséhez igénybe veszi a nemzeti

jogrendek támogatását. Valamennyi hatalmi ágnak – a törvényhozásnak,
végrehajtásnak (beleértve a közigazgatást) és bíráskodásnak – el kell tehát
ismernie, hogy az EU jogrendje nem „kívülálló” vagy „idegen” rendszer, és
hogy a tagállamok és az Unió intézményei oszthatatlan egészet alkotnak
annak érdekében, hogy közös céljaikat megvalósítsák. Az EU ezáltal nem
csupán érdekközösség, hanem mindenekelőtt szolidaritási közösség. Ebből
adódik, hogy az uniós Szerződéseket és az azok végrehajtásához az Unió
szervei által kibocsátott jogszabályokat a tagállamok hatóságainak nem
csupán figyelembe kell vennie, hanem végre kell hajtania és életre kell kel-
tenie. Az uniós jog és a nemzeti jog kölcsönhatása olyan sokoldalú, hogy az
csupán fontos példák segítségével magyarázható el.
Az EU jogrendje és a nemzeti jogrendek közötti szoros kapcsolatot, az EU

jogrendjének nemzeti jogrenddel történő kiegészítését és fordítva, a nem-
zeti jogrendek EU-jogrenddel történő kiegészítését elsősorban az irányelvek
rendszere illusztrálja, amelyről a jogalkotásról szóló fejezetben már volt
szó. Míg maga az irányelv kötelező erővel csupán a tagállamok számára
elérendő célt határozza meg, addig a nemzeti hatóságokra, azaz a nemzeti
jogra hárul az, hogy milyen formában és milyen eszközökkel valósítják meg
ezeket a célokat. A bíróságok esetében a két rendszer az EUMSZ 267. cik-
kében megjelenő előzetes döntéshozatali eljárás által kerül szoros kapcso-
latba. Ebben az eljárásban a nemzeti bíróságok az uniós jog értelmezésére
vagy érvényességére vonatkozó kérdéseket tehetnek fel (illetve kötelesek
feltenni) a Bíróságnak, melynek döntése meghatározó jelentőséggel bírhat
a nemzeti bíróságokon zajló viták rendezésében. Az előzetes döntéshoza-
tali eljárás világossá teszi egyrészt, hogy a tagállami bíróságoknak figye-
lembe kell venniük és alkalmazniuk kell az uniós jogot, másrészt azt, hogy
az uniós jog értelmezése és annak érvényességére vonatkozó nyilatkoza-
tok kiadása kizárólag a Bíróság hatáskörébe tartozik. Az EU jogrendje és
a nemzeti jogrendek egymástól való kölcsönös függése abban az esetben
is megmutatkozik, ha arról van szó, hogy az EU jogrendjében meglevő hiá-
nyosságokat meg kell szüntetni. Ilyenkor az uniós jog a saját jogszabályai
kiegészítése céljából a tagállami jogrendben már létező mindenkori sza-
bályozásra hivatkozik. Az uniós jogi szabályozás sorsát tehát egy ponton
túl a mindenkori nemzeti jogszabályok határozzák meg. Általában ugyan-
ez vonatkozik az uniós jog egészének végrehajtására, amennyiben az uniós
jog saját végrehajtási szabályt nem hoz. Ezekben az esetekben a nemzeti
hatóságok az uniós jog végrehajtása során a nemzeti jogi rendelkezések
szerint járnak el. Ez az elv természetesen csupán addig érvényes, amíg nem
kérdőjeleződik meg az uniós jog hatálya, és számításba veszik az uniós jog

egységes alkalmazásának követelményeit, mivel minden esetben elkerü-
lendő, hogy a gazdasági szereplőket eltérő kritériumok alapján és ezáltal
igazságtalanul kezeljék.
Ellentét az uniós jog és a nemzeti jog között
Az uniós jog és a nemzeti jog közötti viszony azzal is jellemezhető, hogy az

EU jogrendje és a nemzeti jogrendek alkalmanként „ellenségesen” szemben
állnak egymással. Ez esetben az uniós jog és a nemzeti jog ellentétéről be-
szélünk. Ilyen helyzet mindig akkor keletkezik, ha az uniós jogi rendelkezés
közvetlenül biztosít jogokat az uniós állampolgárok számára, és közvetlenül
ró rájuk kötelezettségeket, de tartalmilag ellentmondásban áll valamely
nemzeti jogszabállyal. E mögött a látszólag egyszerű probléma mögött az
EU felépítésére vonatkozó két elvi kérdés rejlik, melyek megválaszolásá-
val tesztelhető az uniós jogrend létezése: nevezetesen az uniós jog közvet-
len alkalmazhatósága és elsőbbsége a vele szemben álló nemzeti joggal
szemben.
Az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága a nemzeti jogban
Az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága tulajdonképpen azt jelenti, hogy

az uniós jog nemcsak az Unió intézményeinek és a tagállamoknak biztosít
közvetlenül jogokat, hanem az Unió polgárainak is, és nem csupán rájuk ró
közvetlenül kötelezettségeket, hanem az Unió polgáraira is.
A Bíróság egyik kiemelkedő eredménye az volt, hogy az egyes tagállamok

kezdeti ellenállása ellenére érvényre juttatta az uniós jog közvetlen alkal-
mazhatóságát, és ezzel biztosította az EU jogrendjének létezését. A joggya-
korlat kiindulópontja a már említett Van Gend & Loos holland szállítmá-
nyozási vállalat esete volt. A cég keresetet indított a holland bíróság előtt
a Német Szövetségi Köztársaságból importált vegyipari termékekre kirótt
holland vámok felemelése ellen. A jogvita kimenetele végül attól a kérdés-
től függött, hogy az egyén is hivatkozhat-e a Szerződésnek ellentmondóan
megemelt vám vonatkozásában az EGK-Szerződés 12. cikkére, amely kife-
jezetten megtiltja, hogy a tagállamok új vámokat vezessenek be, és a meg-
levő vámokat megemeljék a közös piacon. A Bíróság számos kormányzat és
a főtanácsnok tanácsa ellenére úgy határozott, az Unió természetének és
céljainak figyelembevételével, hogy az uniós jogi rendelkezések valamennyi
„
esetben közvetlenül alkalmazhatók. Az ítéletet a következőképpen magya-
rázta a Bíróság:
[…] a Közösség a nemzetközi jog új jogrendjét képezi,

[…] amelynek alanyai nemcsak a tagállamok, hanem azok
állampolgárai is. Ennélfogva a tagállamok jogszabályaitól
független közösségi jog amellett, hogy a magánszemélyekre
kötelezettségeket állapít meg, arra is szolgál, hogy számukra
jogokat keletkeztessen, amelyek az őket megillető jogok
összességének részévé válnak. E jogok nemcsak akkor keletkeznek,
amikor a Szerződés ezeket kifejezetten előírja, hanem azokból
a kötelezettségekből eredően is, amelyeket a Szerződés
egyértelműen rögzít a magánszemélyek, a tagállamok és
a közösségi intézmények számára.”
Ezzel a kijelentéssel természetesen nem nyertünk sokat, hiszen nyitott ma-

rad az a kérdés, hogy az uniós jog mely jogszabályai alkalmazhatók közvet-
lenül. A Bíróság ezt a kérdést először az elsődleges uniós jogszabályokra
figyelemmel vizsgálta, és megállapította, hogy az uniós Szerződések va-
lamennyi olyan rendelkezése közvetlenül alkalmazható az egyénre, amely
abszolút feltételeket határoz meg; önmagában kerek egész, és jogilag tel-
jes; és ezért nem igényel további cselekvést a tagállamok vagy az Unió in-
tézményei részéről annak érdekében, hogy végrehajthassák vagy hatályba
lépjen.
A Bíróság úgy határozott, hogy az EGK-Szerződés 12. cikke eleget tett

ezeknek a feltételeknek, és hogy a Van Gend & Loos cégnek ebből adó-
dóan jogai származtak, melyeket a holland bíróságnak tiszteletben kellett
tartania, és ennek következtében a Szerződésnek ellentmondó vámot ér-
vényteleníteni kellett. Ezt követően a Bíróság az EGK-Szerződés más, az
uniós polgárok számára az EGK-Szerződés 12. cikkénél jóval nagyobb je-
lentőséggel bíró előírásai esetében is elismerte a közvetlen alkalmazha-
tóság elvét. Megemlítendők azok az ítéletek, amelyekben a munkavállalók
szabad mozgásának közvetlen alkalmazhatóságáról (EUMSZ 45. cikk), a le-
telepedés szabadságának közvetlen alkalmazhatóságáról (EUMSZ 49. cikk)
és a szolgáltatásnyújtás szabadságának közvetlen alkalmazhatóságáról
(EUMSZ 56. cikk) van szó.
A munkavállalók szabad mozgásának garantálására a Bíróság a Van

Duyn-ügyben döntött a közvetlen alkalmazhatóságról. Az ügy alapjául a kö-
vetkező tényállás szolgált: A holland Yvonne Van Duynnak 1973 májusában
nem engedélyezték, hogy beutazhasson az Egyesült Királyságba, ahol tit-

kárnőként kívánt dolgozni a Szcientológiai Egyházban, egy olyan szervezet-
ben, amelyet a brit belügyminisztérium „a társadalomra nézve veszélyes-
nek” tekintett. Yvonne Van Duyn asszony keresetet nyújtott be az Egyesült
Királyság Legfelsőbb Bíróságához a munkavállalók szabad mozgásáról szó-
ló uniós jogszabályokra hivatkozva. A hölgy kérvényezte, hogy a Legfelsőbb
Bíróság állapítsa meg, hogy jogosult nem önálló munkavégzés céljából az
Egyesült Királyságban tartózkodni, amihez beutazási engedélyre van szük-
sége. A Legfelsőbb Bíróság előterjesztésére a Bíróság azt a választ adta,
hogy az EGK-Szerződés 48. cikke (EUMSZ 45. cikk) közvetlenül alkalmazha-
tó, és ezzel az egyes személyeket is felruházta a joggal, amit a tagállamok
bíróságai előtt érvényre juttathatnak.
A letelepedés szabadságának közvetlen alkalmazhatóságára vonatkozó

kérdéssel a Bíróság a belga Conseil d’État megkeresésére foglalkozott. Az
utóbbinak a J. Reyners holland ügyvéd által benyújtott kereset kapcsán –
amelyben az ügyvéd az EGK-Szerződés 52. cikkéből (EUMSZ 49. cikk) eredő
jogaira hivatkozott – kellett döntést hoznia. Jean Reynerst az ösztönözte
keresete beadására, hogy bár letette a szükséges belga vizsgákat, idegen
állampolgársága miatt mégsem kapott engedélyt arra, hogy ügyvédként
dolgozhasson Belgiumban. A Bíróság ebben az ügyben az 1974. július 21-én
meghozott ítéletében úgy döntött, hogy a belföldieket és külföldieket a to-
vábbiakban nem lehet egyenlőtlenül kezelni a letelepedési kérdés vonat-
kozásában, mivel az EGK-Szerződés 52. cikke az átmeneti idő letelte óta
közvetlenül alkalmazható, és elismeri az Unió állampolgárainak arra vonat-
kozó jogát, hogy más tagállamban is, a belföldiekhez hasonlóan, gazdasági
jellegű tevékenységbe kezdjenek, illetve gazdasági jellegű tevékenységet
folytassanak. Reyners úrnak ez alapján az ítélet alapján lehetővé kellett
tenni, hogy Belgiumban ügyvédként dolgozhasson.
A Bíróság számára a Van Binsbergen-ügyben kínálkozott alkalom arra,

hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságának közvetlen alkalmazhatóságát
is egyértelműen megállapíthassa. Ebben az eljárásban többek között ar-
ról a kérdésről volt szó, hogy vajon egy holland jogszabály, mely szerint
csak a Hollandiában rezidens személyek léphetnek fel meghatalmazottként
a fellebbviteli bíróság előtt, összeegyeztethető-e a szolgáltatásnyújtás
szabadságára vonatkozó uniós jogszabályokkal. A Bíróság azzal az indok-
lással adott nemleges választ erre a kérdésre, hogy valamennyi korlátozás,
amelynek alávetik az Unió polgárát annak állampolgársága vagy lakóhe-
lye miatt, az EGK-Szerződés 59. cikkébe ütközik (EUMSZ 56. cikk), és így
érvénytelen.
A gyakorlatban nagy jelentősége van annak, hogy a közvetlen alkalmaz-

hatóság elvét elismerik a szabad áruforgalom (EUMSZ 41. cikk), a férfiak-
nak és nőknek járó egyenlő bérek (EUMSZ 157. cikk), a diszkrimináció álta-
lános tilalma (EUMSZ 25. cikk) és a versenyszabadság (EUMSZ 101. cikk)
vonatkozásában.
A másodlagos jogalkotás esetében a közvetlen alkalmazhatóság kérdése

csak az irányelvek és a tagállamoknak szóló határozatok kapcsán merül
fel, mivel az egyénekre vonatkozó rendeletek és határozatok közvetlen al-
kalmazhatósága az uniós Szerződésekből következik (EUMSZ 288. cikk (2)
és (4) bekezdés). A Bíróság 1970 óta kiterjesztette az elsődleges uniós jog
közvetlen alkalmazhatóságának elvét az irányelvekre és a tagállamokra vo-
natkozó határozatokra.
Az uniós jog közvetlen hatályának gyakorlati jelentősége – abban a formá-

ban, ahogy azt a Bíróság kifejlesztette és sikerre vitte – aligha becsülhető
túl: azáltal, hogy a belső piac szabadságelveiből a nemzeti bíróságokkal
szemben érvényesíthető jogokat kovácsol, javítja az egyén helyzetét. Az
uniós jog közvetlen alkalmazhatósága ezáltal mintegy az EU jogrendjének
egyik pillérévé válik.
Az uniós jog elsőbbsége a nemzeti joggal szemben
Az uniós jog rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatósága elvezet a má-

sodik, szintén alapvető kérdéshez. Mi történik, ha az uniós jogszabály az
uniós polgároknak jogokat biztosít, valamint kötelezettségeket ró rájuk, de
tartalmilag ellentmondásban áll valamely nemzeti jogszabállyal?
Az uniós jog és a nemzeti jog közötti ellentmondás csak úgy oldható fel,
ha a jogrendek egyike visszalép. Az írott uniós jogban nincs erre vonatko-
zó egyértelmű szabályozás. Az uniós Szerződések egyike sem tartalmaz
olyan előírást, amely szerint az uniós jog felülírná a nemzeti jogot, vagy
annak alá lenne rendelve. Mindazonáltal az uniós jog és a nemzeti jog kö-
zötti ellentmondás csak úgy szüntethető meg, hogy az uniós jog elsőbb-
séget kap, és az uniós jogszabálytól eltérő minden nemzeti szabályt ha-
tálytalanít, valamint betölti azok helyét a nemzeti jogrendben. Hiszen mi
maradna az EU jogrendjéből, ha azt alárendelnék a nemzeti jognak? Szinte
semmi! Az uniós jogszabályokat bármely nemzeti törvény érvényteleníthet-
né. Az uniós jog valamennyi tagállamra jellemző egységes és egyöntetű
érvényességéről szó sem lehetne. Az EU nem lenne képes a tagállamok által

ráruházott feladatok teljesítésére sem. Az Unió működőképessége is meg-
kérdőjeleződne, és az európai jogi közösség felépítéséről szóló nagy remé-
nyek szertefoszlanának.
A nemzetközi jog és a nemzeti jog közötti kapcsolatban nem áll fenn ilyen
probléma. Mivel a nemzetközi jog csak inkorporáció vagy transzpozíció ré-
vén válik a nemzeti jogrend részévé, az elsőbbség kérdése kizárólag a nem-
zeti jogszabályok alapján dől el. Attól függően, hogy a nemzeti jog hol jelöli
ki a nemzetközi jog helyét a nemzeti jogrend hierarchiájában, az vagy el-
sőbbséget élvez az alkotmányjoghoz képest, vagy az alkotmányjog és az
egyszerű törvényi rendelkezéseken alapuló jog közötti tartományban he-
lyezkedik el, vagy az egyszerű törvényi rendelkezéseken alapuló jog szint-
jén van. Az egyenrangú inkorporált vagy transzponált nemzetközi jog és
a nemzeti jog közötti kapcsolat aszerint a szabály szerint alakul, hogy az
időben később kibocsátott törvény az addig fennálló törvényt kiszorítja („lex
posterior derogat legi priori”). Ezek a nemzeti kollíziós szabályok azonban
nem alkalmazhatók az uniós jog és a nemzeti jog közötti viszonyra, mivel
az uniós jog nem része a nemzeti jogrendnek. Az uniós jog és a nemzeti jog
közötti konfliktust így kizárólag az EU jogrendjéből kiindulva lehet feloldani.
Ismételten a Bíróság volt az a szerv, amely, figyelemmel a fentiekre, néhány

tagállam ellenállása ellenére érvényesítette az uniós jog elsőbbségének
elvét, amely nélkülözhetetlen az EU-jogrend létezéséhez. A Bíróság ezzel
a közvetlen alkalmazhatóság mellett létrehozta az EU jogrendjének máso-
dik pillérét, amely végül teherbíró építménnyé tette ezt a jogrendet.
A már bemutatott Costa kontra ENEL ügyben a Bíróság az uniós jog és

a nemzeti jog közötti viszonyra vonatkozóan két lényeges megállapítást
tett:
■■ Először: a tagállamok végérvényesen átruházták szuverén jogköreiket

az általuk teremtett Közösségre, és a továbbiakban hozott egyoldalú
intézkedések összeegyeztethetetlenek lennének az uniós jog
koncepciójával.
■■ Másodszor: a Szerződés egyik alapelve, hogy egyetlen tagállam sem
kérdőjelezheti meg az uniós jognak azt a sajátosságát, hogy az az Unió
egész területén egységesen és egészében hatályos.
Mindezekből következik: a Szerződésekben meghatározott hatáskörök-

nek megfelelően kialakított uniós jog elsőbbséget élvez az összes olyan
tagállami törvénnyel szemben, amely ellentmond az uniós jognak. Nem

csupán erősebb, mint a korábbi nemzeti jog, hanem korlátozó hatást gyako-
rol a később hozott törvényekre is.
Végeredményben a Bíróság a Costa kontra ENEL ügyben meghozott ítéle-

tével ugyan nem kérdőjelezte meg az olasz villamosenergia-ipar államosí-
tását, de nagyon határozottan megállapította az uniós jog nemzeti joggal
szemben fennálló elsőbbségét.
Az elsőbbségi szabályból eredően a kollízió jogi következménye az, hogy az

uniós jognak ellentmondó nemzeti jogszabály nem alkalmazható, és mind-
addig meggátolják új nemzeti jogi aktusok hatálybalépését, amíg azok az
uniós joggal összeegyeztethetetlenek.
A Bíróság azóta állandó joggyakorlatában tartja magát ehhez az elvhez,

és egy ponton még tovább is fejlesztette azt. Bár a fent említett ítéletben
csak az uniós jog nemzeti törvényekkel szembeni elsőbbségének kérdésével
kellett foglalkoznia, az elsőbbség elvét az uniós jog és a nemzeti alkotmá-
nyos jog közötti viszonyra vonatkozóan is megerősítette. Kezdeti hezitálás
után a nemzeti bíróságok lényegében követték a Bíróság értelmezését. Hol-
landiában amúgy sem léphetett fel semmilyen nehézség, mivel a holland
alkotmányban az uniós jog elsőbbsége a nemzeti törvényeken alapuló jog-
gal szemben világosan kifejezésre került (65–67. cikk). A többi tagállamban
az uniós jog egyszerű nemzeti törvényekkel szembeni elsőbbségének elvét
a nemzeti bíróságok szintén elismerték. Az uniós jog elsőbbsége a nemze-
ti alkotmányos joggal és mindenekelőtt a nemzeti alapjogok védelmének
biztosításával szemben Németország és Olaszország alkotmánybírósága-
in kezdetben azonban ellenállásba ütközött. A helyzet csak akkor enyhült,
miután az EU jogrendjében az alapjogvédelem olyan szintet ért el, amely
lényegében megfelel a nemzeti alkotmányokban meglevő szintjének. Mind-
azonáltal a német Szövetségi Alkotmánybíróságnak még mindig fenntartá-
sai vannak az előrehaladó integrációval szemben, mint ahogy azt világosan
kifejezésre juttatta elsődlegesen a Maastrichti Szerződésre és a közelmúlt-
ban a Lisszaboni Szerződésre vonatkozó ítéleteiben.
A nemzeti jog uniós joggal konform értelmezése
Az uniós jog és a nemzeti jog közötti jogszabályi ellentmondás megakadá-

lyozása céljából valamennyi állami szervnek, amely konkrétan alkalmazza
a jogszabályokat vagy joggyakorlatot folytat, hivatkoznia kell a nemzeti jog
uniós joggal konform értelmezésére.
A Pfeiffer-ügyben az Európai Bíróság
2004-ben tisztázta, hogy a munkaidőről
szóló irányelv (93/104/EK irányelv)
által nyújtott védelem a sürgősségi
ellátást nyújtó ápolókra is kiterjed.
A készenléti ügyeletet teljes
mértékben figyelembe kell venni
a 48 órás maximális heti munkaidő
kiszámításakor
Az uniós joggal konform értelmezés koncepcióját csak viszonylag későn

ismerte el a Bíróság, és az későn került bevezetésre az uniós jogrendbe.
Miután a Bíróság először a nemzeti bíróságok kérésére tekintette „célsze-
rűnek”, hogy az egyes irányelvek alkalmazására vonatkozó nemzeti jogsza-
bályok egységes értelmezését „biztosítsa”, az irányelvkonform értelmezési
kötelezettség először 1984-ben a Von Colson és Kamann ügyben került
megfogalmazásra. Ebben az esetben a nők foglalkoztatás során bekövetke-
zett diszkriminációjáért járó kártérítés mértékének a megállapításáról volt
szó. Míg a nemzeti szabályozás csak a „biztatási kár” (különösképpen tehát
csak a pályázati költség) kompenzációjával számolt, a 76/207/EGK irányelv
megkövetelte, hogy hatékony szankciókat rendeljenek el a nemzeti jogban
annak érdekében, hogy a foglalkoztatáshoz való hozzáférés során bizto-
sítsák az esélyegyenlőséget. Mivel a szankciót nem konkretizálták tovább,
az irányelvet ebben a pontban nem lehetett közvetlenül alkalmazhatónak
nyilvánítani, így olyan ítélet fenyegetett, amely a nemzeti törvény uniós
joggal szemben fennálló ellentmondását megállapítja, de a nemzeti bíró-
ságnak nem adhat alapot arra, hogy a nemzeti jogszabályt figyelmen kívül
hagyja. Ezért a Bíróság arról döntött, hogy a nemzeti bíróságok kötelesek
a polgárjogi szabályokat úgy értelmezni és alkalmazni, hogy annak során
a nemi diszkriminációt sújtó hatékony szankciót biztosítsanak. A pusztán
szimbolikus kártalanítás nem elégíti ki az irányelv hatékony átültetésének
követelményét.
A Bíróság az uniós joggal konform értelmezés jogalapját a lojális együtt-

működés elvében látja (EUSZ 4. cikk (3) bekezdés). Eszerint a tagállamok
kötelesek megfelelő általános vagy különös intézkedéseket hozni, hogy az
EUSZ-ből vagy az Unió intézményeinek tevékenységéből adódó kötelezett-
ségeket teljesíteni tudják. Idetartozik az is, hogy a nemzeti hatóságok köte-
lesek az uniós jognak alárendelt nemzeti jog értelmezését és alkalmazását
összhangba hozni az uniós jog szó szerinti értelmezésével és céljaival (jó-
hiszemű együttműködési kötelezettség – Pfeiffer-ügy). A nemzeti bíróságok
számára ez abban a szerepükben tükröződik, amelyben európai bíróságként
működnek abban az értelemben, hogy biztosítják az uniós jog korrekt alkal-
mazását és megfigyelését.
Az uniós jognak megfelelő értelmezés egy különleges formája az irány-

elvkonform értelmezés. Ez alapján a tagállamok kötelesek az irányelveket
átültetni. A jogalkalmazóknak és a bíróságoknak az irányelvkonform értel-
mezésen keresztül kell hozzájárulniuk ahhoz, hogy az illetékes tagállam tel-
jes mértékben eleget tegyen ennek a kötelezettségnek. Az irányelvkonform
értelmezés arra szolgál, hogy azon a szinten hozza létre a jogszabály
irányelvvel való konformitását, ahol azt alkalmazzák, és ezáltal valamennyi

tagállamban biztosítsa a nemzeti végrehajtó jogszabály egységes értelme-
zését és alkalmazását. Nemzeti szinten nem célszerű különválasztani azt,
amit az irányelv segítségével uniós szinten éppen egymáshoz közelítettek.
Az uniós joggal összhangban levő nemzeti jog interpretációjának a határa

a nemzeti jog egyértelmű szóhasználatában van, ami nem tesz lehetővé
értelmezést; habár az uniós jog kötelez arra, hogy a nemzeti jogot az uniós
joggal összhangban értelmezzük, a nemzeti jogot tilos „contra legem” értel-
mezni. Ez azokban az esetekben is érvényes, amelyekben a nemzeti törvény
hozó kifejezetten megtagadja, hogy az irányelvet átültesse a nemzeti jogba.
Az ezáltal előidézett konfliktus az uniós jog és a nemzeti jog között a jog
sértési eljárásban oldható fel (EUMSZ 258. cikk és EUMSZ 259. cikk).
ÖSSZEFOGLALÁS
Milyen általános kép rajzolódik ki előttünk az Európai Unió jogrendjéről?
Az EU alapja voltaképpen az EU jogrendje, amely a jogközösség jellemzőivel

ruházza fel az Uniót. Csupán új jogszabályok megalkotásával és fenntar-
tásával lehet az EU létrehozása során megfogalmazott célokat megvaló-
sítani. Az Unió jogrendje e tekintetben már nagyon sok eredményt elért.
Nem utolsósorban ennek az új jogrendnek köszönhető, hogy a lényegében
nyitott határok, a jelentős áru- és szolgáltatáskereskedelem, a munkaerő
vándorlása és a határokon átnyúló vállalati összefonódások nagy száma
510 millió ember mindennapi életének részévé tette az európai belső piacot.
Az Unió jogrendjének további, ma már történelmi sajátossága béketeremtő
szerepe. A béke és a szabadság fenntartása érdekében jogrenddel váltja fel
az erőszakot mint a konfliktus megoldásának eszközét, ami mind az egyé-
neket, mind a tagállamokat a szolidaritási közösség részéve teszi. Az Unió
jogrendje ezáltal a béketeremtés és -fenntartás fontos eszközévé válik.
Az EU jogrendje és az arra épülő jogközösség csak abban az esetben ké-

pes fennmaradni, ha a jogrend betartása és biztosítása garantált. A ga-
ranciát az Unió jogrendjének két sarokköve jelenti: az uniós jog közvetlen
alkalmazhatósága és az uniós jog nemzeti joggal szembeni elsőbbsége. Ez
a két alapelv – amelyeknek a meglétét és fenntartását a Bíróság eltökélten
védi – biztosítja, hogy az uniós jog valamennyi tagállamban egységesen és
elsőbbséggel jusson érvényre.
Az Unió jogrendje – minden hiányossága mellett – felbecsülhetetlen mér-

tékben hozzájárul a tagállamok politikai, gazdasági és társadalmi problé-
máinak megoldásához.
IDÉZETT ÍTÉLETEK
Az Európai Unió Bíróságának valamennyi határozata online elérhető a kö-
vetkező címen: www.eur-lex.europa.eu. Az EUR-Lex.europa oldalon az EU 24
hivatalos nyelvén ingyenesen elérheti a következő dokumentumokat:
■■ az uniós jog (uniós Szerződések, rendeletek, irányelvek, határozatok,

egységes szerkezetbe foglalt jogszabályok stb.),
■■ előkészítő dokumentumok (jogalkotási javaslatok, jelentések, zöld és
fehér könyvek stb.),
■■ nemzetközi megállapodások,
■■ az uniós jogszabályok összefoglalói, amelyek politikai kontextusba
helyezik a jogi aktusokat.
Az uniós jog természete és elsőbbsége

26/62. sz. Van Gend & Loos ügy – EBHT 1963., 1. o.
(az uniós jog természete, az egyének jogai és kötelességei)
6/64. sz. Costa kontra ENEL ügy – EBHT 1964., 1251. o.
(az uniós jog természete, közvetlen alkalmazhatóság, az uniós jog elsőbbsége)
14/83. sz. Von Colson és Kamann ügy – EBHT 1984., 1891. o.
(a nemzeti jog uniós joggal összhangban történő értelmezése)
C-213/89. sz. Factortame-ügy – EBHT 1990., I-2433. o.
(az uniós jog közvetlen alkalmazhatósága és elsőbbsége)
C-6/90. és C-9/90. sz. Francovich és társai egyesített ügyek – EBHT1991.,
I-5357. o. (az uniós jog hatálya, a tagállam felelőssége az uniós jog
megsértéséért, itt: irányelv átültetésének elmaradása)
C-46/93. és C-48/93. sz. Brasserie du pêcheur és Factortame egyesített ügyek –
EBHT 1996., I-1029. o. (az uniós jog hatálya, a tagállamok egyetemleges
felelőssége az uniós jog megsértéséért)
C-397/01–C-403/01. sz. Pfeiffer és társai egyesített ügyek – EBHT 2004.,
I-8835. o. (a nemzeti jog uniós joggal összhangban történő értelmezése)
Az EU hatásköre
6/76. sz. Kramer-ügy – EBHT 1976., 1279. o.
(külkapcsolatok, nemzetközi kötelezettségvállalások, az EU hatásköre)
2/91. sz. vélemény – EBHT 1993., I-1061. o.
(A hatáskörök megosztása az EU és a tagállamok között)
2/94. sz. vélemény – EBHT 1996., I-1759. o.
(az EK csatlakozása az EJEE-hez, hatáskörök hiánya)
2/13. sz. vélemény – EU:C:2014:2454 (Az EU csatlakozása az emberi jogok és
alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezményhez – A tervezet
összeegyeztethetősége az uniós joggal)
Jogszabályok hatálya
2/74. sz. Reyners-ügy – EBHT 1974., 631. o.
(közvetlen alkalmazhatóság, letelepedés szabadsága)
33/74. sz. Van Binsbergen-ügy – EBHT 1974., 1299. o.
(közvetlen alkalmazhatóság, szolgáltatásnyújtás szabadsága)
41/74. sz. Van Duyn-ügy – EBHT 1974., 1337. o.
(közvetlen alkalmazhatóság, személyek szabad mozgása)
Alapjogok
29/69. sz. Stauder-ügy – EBHT 1969., 419. o. (alapjogok, általános jogelvek)
C-112/00. sz. Eugen Schmidberger-ügy – EBHT 2003., I-5659. o.
(áruk szabad mozgása, alapjogok)
Jogvédelmi biztosítás
T-177/01. sz. Jégo-Quéré et Cie kontra Bizottság ügy – EBHT 2002., II-2265. o.
(Joghézagok a jogvédelemben közvetlen hatályú jogi aktusok esetében,
amelyeknél viszont nem áll fenn a személyben való érintettség); a Bíróság által
a C-263/02 P. sz. Bizottság kontra Jégo-Quéré et Cie ügyben a fellebbezésről
hozott ítélet – EBHT 2004., I-3425. o.
T-18/10 sz. Inuit Tapiriit Kanatami ügy – EBHT 2010., II-5599. o.
(A „rendeleti jellegű jogi aktus” meghatározása); megerősítette a Bíróság
a C-583/11 P. sz. ügyben a fellebbezésről 2013. október 3-án hozott ítéletében.
Az Európai Unió jogi ábécéje
Az Európai Unió által képviselt jogrend mára politikai
és társadalmi életünk meghatározó elemévé vált.
Az egyén már nem csupán saját országának, városának,
községének a polgára, hanem egyben uniós polgár is.
Az Európai Unió jogi ábécéjével Klaus-Dieter Borchardt

olyan alapművet készített, amely az európai egyesülés
kezdeteivel és jogrenddé fejlődésével egyaránt
foglalkozik.
A mű azoknak az érdeklődő olvasóknak szól, akik egy

első betekintést szeretnének kapni az EU felépítéséről,
valamint az európai jogrend tartópilléreiről.
Dr. Klaus-Dieter Borchardt

professzor az Európai Bizottság igazgatója
és a Würzburgi Egyetem címzetes egyetemi
tanára, aki számos publikációt írt az európai
jogról.

Az Európai Uniójogi Ábécéje-NA0716024HUN

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Az Európai Uniójogi Ábécéje-NA0716024HUN

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

Az Európai Unió

A kézirat lezárva: 2016. december

Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2017

E kiadvány tartalma nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió hivatalos álláspontját.

Print NA-07-16-024-HU-C ISBN 978-92-79-63636-3 doi:10.2775/50585

© Európai Unió, 2017

A sokszorosítás megengedett. Az egyes fényképek felhasználása vagy

PÁRIZSTÓL LISSZABONIG, RÓMÁN, MAASTRICHTON,

AZ EURÓPAI UNIÓ ALAPÉRTÉKEI. ................................................................................................................. 25

AZ EURÓPAI EGYESÍTÉS MÓDSZERE....................................................................................................... 39

AZ EURÓPAI UNIÓ „ALKOTMÁNYA”........................................................................................................... 45

Az Európai Parlament (EUSZ 14. cikk)............................................................................................ 63

AZ EURÓPAI UNIÓ JOGRENDJE. ....................................................................................................................... 93

Alkalmazotti kereset (EUMSZ 270. cikk)................................................................................... 130

AZ UNIÓS JOG BESOROLÁSA A JOGREND EGÉSZÉBE. . ............................................ 139

IDÉZETT ÍTÉLETEK. .......................................................................................................................................................... 153

A háború utáni időszakban az Európa egyesítésére irányuló törekvések ös�-

Ezen európai formációk sokfélesége csak akkor rendeződik egységes szer-

Első csoport: Euroatlanti szervezetek

Az euroatlanti szervezetek az Amerikai Egyesült Államoknak Európával való,

a gazdasági újjáépítés érdekében. Ehhez felajánlotta az USA támogatását,

Az OEEC-t az Egyesült Államokkal és Kanadával 1949-ben megkötött ka-

Második csoport: Az Európa Tanács és az EBESZ

Az európai szervezetek második csoportját – szerkezetüket tekintve – olyan

E szervezetek közé tartozik az 1949. május 5-én politikai szervezetként

elfogadását. Így az Európa Tanács felépítését tekintve a nemzetközi együtt-

Az Európa Tanács keretein belül számos egyezmény született a gazdaság,

Ehhez a csoporthoz tartozik továbbá az 1994-ben megalapított Európai

Harmadik csoport: Európai Unió

Az európai szervezetek harmadik csoportját az Európai Unió alkotja. Az EU

Az EU megteremtésének alapkövét a hajdani francia külügyminiszter, Ro-

a célból, hogy az európai szén- és acélipart az Európai Szén- és Acélközös-

Az Európai Unió (EU) megalapítása a Maastrichti Szerződéssel új szakaszt

megtartsa cselekvőképességét. A két szerződés ezért elsősorban intézmé-

Ezzel az alkotmánnyal az eddigi Európai Unióból és az eddigi Európai Közös-

a hagyományok szerint ennek a reformszerződésnek a Lisszaboni Szerződés

A főbb vitás kérdések különösen a következők voltak: az illetékességek el-

A szerződést végül 2007. december 13-án írták alá ünnepélyes keretek

Václav Klaus is meg akarta várni az ír referendum eredményét, és a ratifi-

A Lisszaboni Szerződéssel az Európai Unió és az Európai Közösség egyetlen

Az érvényes uniós Szerződések

AZ EURÓPAI UNIÓ MŰKÖDÉSÉRŐL SZÓLÓ SZERZŐDÉS

AZ EURÓPAI ATOMENERGIA-KÖZÖSSÉGET LÉTREHOZÓ SZERZŐDÉS

Az EUSZ és az EUMSZ jogi szempontból azonos szintű, és nem állnak egy-

A Lisszaboni Szerződéssel az EU „hárompilléres modellje” is megszűnik.

Az EU-nak jelenleg 28 tagállama van. Közéjük tartozik először is az EGK hat

Az EU úgynevezett „déli bővítését” Görögország 1981. január 1-jei csat-

és Szlovákia, továbbá a két földközi-tengeri sziget, Ciprus és Málta csat-

Az EU legújabb tagja a 2013. július 1-jén csatlakozó Horvátország lett. Ez-

Az EU-hoz további államok is csatlakozhatnak, amennyiben teljesítik az Eu-

■■ politikai kritériumok: az intézmények, a demokrácia és a jogállamiság

A csatlakozási eljárásnak három szakasza van, amelyeket az EU minden jelenlegi

1. Az ország előtt megnyitják az uniós tagság lehetőségét.

Amennyiben a tárgyalások és az azt kísérő reformok mindkét fél megelé-

szerződést végül az EU és a csatlakozó ország állam- és kormányfői írják

Jelenleg Törökországgal (2005 óta), Szerbiával (2014 óta) és Montenegró-

Törökország 1987. április 14-én nyújtotta be csatlakozási kérelmét. Az EU és

Izland 2009. július 17-én nyújtotta be csatlakozási kérelmét. A csatlakozási

Hivatalos tagjelölt státusszal rendelkezik Macedónia Volt Jugoszláv Köztár-

1 Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1244. sz. határozatában meghatározott

Az EU-ból való kilépés lehetősége is adott: Az EUSZ-ben bevezették a kilé-

Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság,

EUSZ 3. cikk (Az Unió céljai)

(1) Az Unió célja a béke, az általa vallott értékek és népei jólétének

A megerősített együttműködés eszköze megteremti az alapot a több