A fordítás alapjául szolgáló mű: LIMIT

Originally published in the German language as „LIMIT”

by Frank Schätzing © 2009 by Verlag Kiepenheuer & Witsch
GmbH & Co.
KG, Cologne/Germany
Copyright © Frank Schätzing, 2009
Hungarian translation © Mesés Péter, 2010
Brigittének és Rolfnak,
akik megajándékoztak a földi élettel.

Christinének és Clive-nak,
akik megajándékoztak a Hold egy darabkájával.
Planet Earth is blue
And there's nothing I can do
David Bowie
 EVA
I want to wake up in a city that never sleeps...
A jó öreg Frankie boy. Mindaddig nem zavarta az
urbánus átalakulás, amíg csak ébredés után ledönthetett egy
pohárral.
Vic Thorn a szemét dörzsölgette.
Az ébresztő 30 perc múlva kergeti ki az ágyból a reggeli
műszakot. Neki tulajdonképpen mindegy is lett volna.
Látogatóként jobbára szabadon dönthetett arról, hogyan tölti el a
napját, hiszen a vendégeknek csupán bizonyos formális
keretfeltételekhez kellett igazodniuk. Ami nem jelentette
feltétlenül azt, hogy korán kell kelniük, de hát a jelzés őket is
ébresztette.
If I can make it there,
I'll make it anywhere...
Thorn eloldozta magát. A túlságosan hosszadalmas
alvást züllesztőnek tartotta, azért, hogy életéből minél kevesebb
időt töltsön alvással, semmi másban nem bízott, csak saját
magában. Ráadásul ő maga szerette eldönteni, ki vagy mi
ébressze reggelente. Thorn szerette, ha a szervezetét zene indítja
be. E feladatot előszeretettel bízta a Rat Packre, Frank Sinatrára,
Dean Martinra Joey Bishopra, Sammy Davis Jr.-ra, elmúlt korok
divatjamúlt hőseire, akik iránt már szinte romantikus vonzalmat
érzett. Pedig itt semmi sem volt, ami a Rat Pack szokásainak
megfelelt volna. A súlytalanság állapotában értelmét veszítette
még Dean Martin nevezetes mondása is, miszerint „egy férfi
mindaddig nem részeg, amíg képes a földön feküdni és
valamiben megkapaszkodni”, nem is beszélve arról, hogy a
nagyivó lelkesedése, amiért egy efféle helyen nem eshet le a
bárszékről, azonnal megszűnt volna, amint megpróbálkozik
kitántorogni az utcára. A Föld felszíne fölött 35 786
kilométernyire nem prostik várakoztak az ajtó előtt, hanem a
halált hozó légüres tér.
Top of the list, king of the hill...
Thorn hamiskásan dudorászta a New York, New York
dallamát. Alig észrevehető mozdulattal megindult, kilibegett
hálófülkéjéből a kicsiny, kerek ablakhoz, és kinézett.
A városban, amelyik soha nem alszik, a Huros-ED-4
elindult következő bevetésére.
Nem érdekelte sem a világűr hidege, sem az atmoszféra
teljes hiánya. A nappal és az éjszaka váltakozása – amely a
Földtől ekkora távolságra amúgy is inkább megegyezés kérdése
volt, mintsem a tapasztalaté – számára szintén érdektelen volt.
Ébresztője a programozók nyelvén szólt. A Huros-ED a
Humanoid Robotic System for Extra-vehicular Demands
rövidítése volt, a 4 pedig elhelyezte őt 19 további társa sorában.
Mindegyikük 2 méter magas volt, felsőtestük és fejük
meglehetősen hasonlatos az emberéhez, de hosszú karjuk
nyugalmi állapotban az imádkozó sáska csápjaira emlékeztetett.
Szükség esetén csodálatra méltó mozgékonyságra voltak
képesek, kezükkel rendkívül bonyolult műveleteket tudtak
elvégezni. Második, kisebb pár karjuk széles, elektronikával
telipakolt mellükből nőtt ki, kisegítő elemként. Viszont nem volt
lábuk. Ugyan a Huros-ED-nek volt dereka és medencéje, de ahol
az embernek a combja kezdődik, belőle flexibilis kapaszkodók
nőttek ki, a végükön tapadószerkezettel, így bárhol szilárdan
meg tudott kapaszkodni, ahol éppen szükség volt rá. A
szünetekben egy védett zugba bújt, akkuit az áramforráshoz
csatlakoztatta, irányítófúvókája tankját feltöltötte hajtóanyaggal
és átadta magát a gépi elmélkedésnek.
Utolsó szünete már 8 órája letelt. Azóta a Huros-ED-4
robotszorgalommal bejárta a nagy űrállomás legkülönfélébb
pontjait. A tető – ahogy a zenit felé mutató részeket nevezték –
külső részén segített kicserélni az elöregedett napelemeket; az
űrhajógyárban pedig – a második dokkban, ahol a tervezett
Mars-misszió egyik űrhajója készült – beállította a fényeket.
Ezután 100 méterrel lejjebb küldték, az árbocdaru mentén
rögzített tudományos haszontérbe, ahol kicserélte a Csendes-
óceán ecuadori partok előtti térségének letapogatására szolgáló
mérőeszköz egyik meghibásodott platinalemezét.
Az elvégzett munka után most az űrkikötőbe küldték,
hogy megvizsgálja a rakodás során ismeretlen okból elromlott
egyik manipulátor-kart. Az állomás mentén még egy darabot
lejjebb kellett ereszkednie egy 180 méter átmérőjű gyűrűhöz,
ahol 8 hely volt az ide-oda repülő holdkompok, valamint
további 8 a mentősiklók számára. Eltekintve attól, hogy az itt
állomásozó hajók víz helyett a vákuumon keltek át, a gyűrűn
ugyanúgy zajlott minden, mint Hamburgban vagy
Rotterdamban, a nagy tengeri kikötőkben, amelyekhez szintén
hozzátartoztak a daruk és a síneken gördülő hatalmas
manipulátorok. Néhány óra múlva egyikük egyszer csak
abbahagyta a Holdra induló egyik személy– és teherszállító
komp berakodását. Pedig semmi jel nem utalt meghibásodásra.
A karnak működnie kellett volna, gépi makacssággal mégis
megtagadott minden mozgást, kitárt effektorokkal lógott félig a
komp rakterében, félig pedig kinn, így nem lehetett bezárni a
hajó nyitott testét.
A Huros-ED-4 kikötött kompok, légzsilipek és összekötő
alagutak, gömbtartályok, konténerek és árbocok mentén az előírt
röppályán indult el a szűretlen napfényben a hidegen csillogó,
meghibásodott kar felé. A fején lévő látóblende mögött és a
végtagjai végén elhelyezett kamerák képeket továbbítottak a
parancsnoki központba. Szorosan a konstrukció mellé tapadva
alaposan végigvizsgálta annak minden négyzetcentiméterét. A
látványt gondosan összehasonlította az adathordozójában
rögzített képekkel, mígnem megtalálta a hiba okát.
Az irányító központban valaki megszólalt:
– A kurva életbe!
A Huros-ED-4 visszakérdezett. Bár úgy volt
programozva, hogy megértse az emberi beszédet, de a kiáltásban
semmiféle értelmezhető parancsot nem fedezett fel. A központ
lemondott az ismétlésről, ezért a robot nem tett semmit, hanem
tovább szemlélte a kárt. A manipulátor egyik csuklójába parányi
szilánkok szorultak. A csuklószerkezet felszínét sebként
tátongó, hosszú és mély hasadék szelte át. Az elektronika első
pillantásra sértetlennek tűnt, a kár tehát pusztán anyaghiba, ám
mégis elegendő ahhoz, hogy a manipulátor kikapcsolja magát.
A központ parancsot adott a csukló megtisztítására.
A Huros-ED-4 megmakacsolta magát.
Ha ember lett volna, magatartását tanácstalanságnak
nevezhetnénk. Végül aztán további információkat kért, amivel a
maga bizonytalan módján beismerte: a feladat meghaladja az
erejét. Akármilyen forradalmi volt is a konstrukciója –
szenzoros vezérlés, az érzéki benyomások visszacsatolása,
flexibilis és autonóm cselekvés –, ez mit sem változtatott a
tényen, hogy a robotok sablonokban gondolkodó gépek. Látta a
szilánkokat és mégsem látta. Tudta, hogy ott vannak, csak azt
nem tudta, hogy mi az, ami ott van. Ugyanígy regisztrálta a
repedést is, ám mégsem tudta a rendelkezésére álló információk
alapján beazonosítani. A hibás részek tehát nem léteztek. Rejtély
maradt számára, hogy mit kellene megtisztítania, ezért nem
tisztított meg semmit.
Ha lenne öntudatuk, a robotok a létüket valóban
gondtalannak érezhették volna.

Annál jobban aggódtak mások. Vic Thorn kiadós

zuhanyt vett, miközben a My Wayt hallgatta, pólót,
rövidnadrágot és tornacipőt húzott, s éppen elhatározta, hogy a
fitneszstúdióban kezdi a napot, amikor a központból hívták.
– Segíthetne nekünk egy probléma megoldásában –
mondta Ed Haskin, akihez az űrkikötő és a hozzácsatolt
rendszerek tartoztak.
– Most azonnal? – vonakodott Thorn. – Épp futni
akartam egyet a futógépen.
– Jobb, ha azonnal jön.
– Mi történt?
– Úgy tűnik, valami baj van az űrhajójával.
Thorn az ajkába harapott. Arra gondolva, hogy az
utazása halasztást szenved, ezernyi vészharang kondult meg az
agyában. Nagyon, de nagyon rossz hír! A hajónak dél körül
kellene elindulnia a kikötőből, fedélzetén, vele együtt, 7
asztronautával, hogy leváltsák az amerikai holdbázis
személyzetét, akik hathónapos küldetésük után már lázasan
álmodoztak az aszfaltozott utcákról, kitapétázott lakásokról,
finom ennivalóról, mezőkről, színekkel, felhőkkel és esőkkel
telített égboltról. Thorn volt a két és fél naposra tervezett út
egyik pilótája, ráadásul pechjére ő volt a parancsnok, ami persze
megmagyarázta, miért pont őt keresték meg. De volt még egy
oka, ami miatt bármiféle késlekedés kellemetlenül érintette...
– Mi van avval a taligával? – kérdezte szándékos
egykedvűséggel. – Nem akar repülni?
– De, repülni éppenséggel akar, csak nem tud. Valami
baj történt a rakodásnál. A manipulátor tönkrement, blokkolja a
nyílásokat. Nem tudjuk bezárni a rakterét.
– Vagy úgy – sóhajtott Thorn megkönnyebbülten. Egy
tönkrement manipulátorral még el lehet boldogulni. – Tudják
már, mi a baj?
– Debris. Éleslövedék.
Thorn fölsóhajtott. Space debris. Az űrhulladék
kellemetlen jelenléte annak az orbitális csúcsforgalomnak
köszönhető, amelyet még a szovjetek kezdtek szputnyikjaikkal
az ötvenes években. Azóta ezernyi űrmisszió maradványa
keringett különféle magasságokban: kiégett rakétalépcsők,
kiselejtezett és elfeledett műholdak, számos robbanás és ütközés
roncsa, a komplett reaktoroktól kezdve egészen a parányi
salakszemcsékig, megfagyott hűtőfolyadék-cseppekig,
csavarokig és drótokig, műanyag és fémdarabkákig, aranyfólia-
cafatokig és lekopott festékig. A törmelék az újabb és újabb
ütközések okozta folyamatos osztódás miatt kártevő módjára
szaporodott. Az egy centiméternél nagyobb darabok számát
immár 900 000-re becsülték. Ebből alig 3%-nyit figyeltek
rendszeresen, a maradék, nem beszélve a milliárdnyi kisebb
részecskéről és mikrometeoritról, valahol úton volt az ütközés
irányába, ahogy a rovarok is elkerülhetetlenül tartanak a
szélvédő felé.
A probléma abban rejlett, hogy ha például egy darázs
egy ugyanakkora méretű space debris impulzusával ütközik egy
luxuslimuzinnal, akkor egy kézigránát kinetikus energiáját
kifejtve semmisítené meg az autót. A testek sebessége az űrben
pusztító módon sokszorozódott meg. Hosszútávon még a
mikrométernyi részecskék is romboló hatással bírtak,
lecsiszolták a napelemeket, fölkarcolták a szatellitek felszínét,
fölmarták az űrhajók külső burkát. A földközeli törmelékek
előbb-utóbb elégtek az atmoszféra felsőbb rétegeiben, de őket
újabb roncsok követték. Nagyobb magasságokban megnőtt az
élettartamuk, az űrállomás orbitális szférájában pedig elvileg
örök időkre megmaradhattak. Némi vigaszt csupán az nyújtott,
hogy a veszélyes objektumok többségét ismerték, így
röppályájukat hetekkel, hónapokkal korábban kiszámítva az
asztronauták a teljes űrállomást el tudták kormányozni az
útjukból. Ami a manipulátornak ütközött, nyilván nem tartozott
ezek közé.
– De mit tehetek én? – kérdezte Thorn.
– Tudja, csapatmunka – nevetett Haskin idegesen. – Jól
tudja, milyen szűkösek az erőforrások. A robot egyedül nem
bírja. Ketten kéne kimennünk, de jelenleg csak egy emberem
van. Nem ugrana be?
Thorn nem töprengett sokáig. Iszonyú fontos volt, hogy
időben elmenjen innen, ráadásul szerette az űrsétákat.
– Rendben – mondta.
– Karina Spektor lesz a társa.
Még jobb. Spektort előző este ismerte meg a kantinban.
A nő a robotika orosz származású szakértője volt, széles
arccsontokkal, macskás zöld szemekkel. A flörtölési kísérleteire
pedig a népek közötti megértés örömteli készségével reagált.
– Már el is indultam! – mondta.

In a city that never sleeps...

A városok már csak zajosak. Utcák, amelyekben
felerősödik a zaj. Emberek, akik felhívják magukra a figyelmet,
dudálnak, kiabálnak, fütyülnek, fecsegnek, nevetnek,
siránkoznak, visítanak. Kakofóniává duzzadó zaj. Gitárosok,
énekesek, szaxofonosok a házak beugróiban, a metrók
aluljáróiban. Varjak fejezik ki rosszallásukat, kutyák ugatnak.
Építkezések visszhangja, dübörgő légkalapácsok. Váratlan,
meghitt, simogató, éles, hegyes, sötét, rejtélyes, hangosodó és
halkuló, közelgő és távolodó hangok: olyanok, amelyek gázként
szállnak fel, mások pedig telitalálatok a gyomorszájba és a
hallójáratokba. A közlekedés alapzaja. Nehéz limuzinok
hivalkodó basszbaritonja vitázik a kényeskedő mopedekkel, az
elektromos autók surranásával, a sportkocsik uralmi vágyával,
föltuningolt motorokkal, a buszok húzódj-már-le zötyörgésével.
Zene a butikokból. Lépések koncertje a sétálóutcában:
bandukolás, csoszogás, rohanás. Az ég beleremeg a távoli
repülők turbináinak dörgésébe, az egész város egyetlen nagy
harang.
 A világűrvárosban mindez hiányzik.
Amilyen meghitt volt a lakómodulok, laborok,
kontrolltermek, összekötő alagutak, szabadidőtermek és
éttermek belsejének 280 méteres magasságában, olyannyira
kísértetiesnek tűnt az egész, amikor valaki először hagyta el az
állomást EVA, Extravehicular Activity, azaz külső bevetés
céljából. Átmenet nélkül kint találta magát, annyira kint, mint
sehol máshol. A légzsilipeken túl megszűnt minden hang. Persze
nem lett minden teljesen süket. Önmagát igenis érzékelte az
ember, továbbá a ruhába beépített klímát, valamint a rádiót is, de
mindez a testén hordozott „űrhajó” belsejében zajlott.
Körülötte a vákuumban tökéletes csend uralkodott.
Láthatta az állomás hatalmas szerkezetét, a kivilágított
ablakokat, a fényárt biztosító akkumulátorok jeges sugarát,
egészen fönn, ahol az óriási űrhajókat építették, amelyek
sohasem landolnak majd egyetlen bolygón sem, hiszen csakis a
súlytalanság állapotát bírják. Megfigyelhette az indusztriális
üzemmenetet, a daruk mozgását és nyújtózását a külső gyűrűn
és a szállítógépeket a belsőn, a robotok szabad zuhanását,
amelyek annyira hasonlítottak az élőlényekhez, hogy kedve
támadt megkérdezni tőlük, merre visz az út. Az építmény
szépségétől, a távoli Föld látványától és a csillagok ragyogásától
– amelyek fénye nem szóródott szét az atmoszférában –
lenyűgözve elvárhatott valamiféle titokzatos vagy fenséges
muzsikát. De a világűr néma maradt, magasztosságát csak a
lélegzetével zenésítette meg.
Thorn Karina Spektor társaságában lebegett az ürességen
és csenden keresztül a hibás manipulátor felé. Az
irányítófúvókával felszerelt űrruhák lehetővé tették a pontos
navigálást. Elsuhantak az űrkikötő óriási dokkjai mellett, melyek
autópályányi szélességben ölelték körül a toronyszerűen épített
állomást. Három holdkomp horgonyzott a gyűrűn, kettő a
légzsilipeknél, Thorn űrhajója parkolóhelyzetben, ezenkívül ott
volt még a 8 repülőgépszerű mentősikló. Az egész gyűrű
tulajdonképpen egyetlen rendező pályaudvar volt: fölötte az
űrjárművek állandóan változtathatták helyüket, hogy a
szimmetrikusan megépített állomás megőrizhesse az
egyensúlyát.
 Thorn és Spektor a Torus-2-től, a kikötő központjának
elosztó moduljától egy külső zsiliphez ment. Nyitott
rakodónyílásaival a komp fehéren és masszívan nyugodott a
napfényben. A manipulátor megmerevedett karja a magasba
emelkedett, majd könyökben megtörve eltűnt a rakodótérben.
Közvetlenül horgonyplatformja előtt lógott a mozdulatlan
Huros-ED-4. Volt valami rosszalló a tartásában, ahogy
pillantását mereven a leblokkolt csuklóra vetette. Csak az utolsó
pillanatban húzódott egy kicsit félre, hogy megtekinthessék a
károkat. Magatartását persze nem valami kibernetikus közöny
eredményezte, hiszen egy Hurosnak még csak nyomokban sem
volt önképe, csak éppen a képeire nem kérdezett már rá senki.
Ettől kezdve azok a benyomások számítottak, amelyeket a
sisakkamerák továbbítottak a központba.
– Na és? – érdeklődött Haskin. – Mit gondoltok?
– Baj van – válaszolta Spektor, és közelebb húzta magát
a manipulátor állványához. Thorn követte.
– Furcsa – mondta. – Nekem úgy tűnik, mintha valami
meghúzta volna a kart, és belevéste volna ezt a hasadékot, de az
elektronika sértetlennek tűnik.
– Akkor mozdulnia kellene – vetette ellen Haskin.
– Nem feltétlenül – mondta Spektor. Szlávos csengésű
angolt beszélt, meglehetősen erotikusan, legalábbis Thorn
szerint. Tulajdonképpen kár, hogy nem maradhat még egy
napot. – Az ütközésnél egy rakás mikrotörmelék keletkezhetett.
A barátunk talán dugulásban szenved. Megvizsgálta már a
Huros a környezetet?
– Enyhe szennyezettség. Mi van a szilánkokkal? Nem
lehet, hogy azok okozzák a dugulást?
– De lehet. Valószínűleg magáról a karról származnak.
Valami talán meghúzódott és most feszül. – Az űrhajósnő
alaposan megvizsgálta a csuklót. – Ugyanakkor ez egy
manipulátor, nem süteményes villa. Az objektum 7, maximum 8
milliméter lehetett. Szerintem nem is volt telitalálat, az ilyesmit
tulajdonképpen ki kellene bírnia.
– Te aztán kiismered magad – mondta Thorn
elismerően.
– Nagy művészet – nevetett a lány. – Szinte nem is
foglalkozom mással. Idefenn a space debris a legnagyobb
problémánk.
– Na és az ott? – hajolt előre Thorn, és egy apró, világos
pontra mutatott. – Lehet, hogy ez egy meteorit volt?
Spektor tekintetével követte Thorn mutatóujját.
– Mindenesetre attól a valamitől van, ami eltalálta a
kart. Közelebbit majd az analízis után mondhatok.
– Így igaz – mondta Haskin. – Igyekezzetek. Azt
javaslom, piszkáljátok ki azt az izét az etanol-fúvókával.
– Nahát, ilyenünk is van? – kérdezte Thorn.
– A Hurosnak van – válaszolt Spektor. – Használhatjuk
a bal karját, belül van egy tank, az effektorokon pedig fúvókák.
De ketten kell csinálnunk, Vic. Dolgoztál már Hurosszal?
– Nem igazán.
– Megmutatom. Részben ki kell kapcsolnunk, hogy
szerszámként használhassuk. Ez azt jelenti, hogy egyikünknek
segíteni kell stabilizálni, amíg a másik...
Ebben a pillanatban a manipulátor életre kelt.
Az óriási kar kinyúlt a raktérből, hátrahúzódott, majd
egy csavarintással megragadta a Huros-ED-t és akkorát lökött
rajta, mintha csak ráunt volna. Thorn reflexszerűen lenyomta az
űrhajósnőt és eltolta az ütközés elől, de azt már nem tudta
megakadályozni, hogy a robot a vállát súrolva megpörgesse.
Spektor csak az utolsó pillanatban tudott az állványban
megkapaszkodni; a manipulátor ekkor Thornt találta el,
elszakítva tőle és a gyűrűtől, majd kilökte a világűrbe.
Vissza! Vissza kell mennie!
Reszkető ujjakkal próbálta megkeresni az
irányítófúvókák kapcsolóit, közben a Huros-ED piruettező
torzója egyre közelebbről követte. Haskin és Spektor kiabálása
csengett a fülében. A robot alsó része eltalálta a sisakját. Thorn
bucskázott egyet és kilátástalan körmozgásba kezdett, miközben
túljutott már a gyűrű szélén és iszonyatos sebességgel távolodott
az űrállomástól. Elborzadva állapította meg, hogy miközben az
űrhajósnőn igyekezett segíteni, eljátszotta az egyetlen esélyét,
hogy magát mentse. Kétségbeesetten kapálózott, végre
megtalálta a fúvókák kapcsolóit, bekapcsolta őket, hogy
röppályáját kicsiny lökésekkel stabilizálja és kikeveredjen a
körmozgásból, de nem kapott levegőt. Rájött, hogy megsérült az
öltözéke, hogy vége mindennek, kiáltani akart...
Kiáltása megfagyott.
Vic Thorn teste kisodródott a csendes, végtelen
éjszakába. Halála pillanatában minden megváltozott.
 ISLA DE LAS ESTRELLAS,
CSENDES-ÓCEÁN
A sziget, mely alig volt több egy nagyobb darab
sziklánál, úgy helyezkedett el pontosan az Egyenlítő vonalán,
mint láncon a gyöngyszem. A környező szigetekkel összevetve
szépsége inkább szerénynek volt mondható. Nyugaton
látványos, meredek partfal emelkedett ki a tengerből, trópusi
esőerdővel koronázva, ami sötéten és áthatolhatatlanul terült el a
töredezett vulkáni talajon. Lakói szinte kizárólag rovarok és
pókok voltak, no meg egy figyelemreméltóan ronda denevérfaj.
A résekben és hasadékokban erecskék képződtek, majd zúgó
patakokká terebélyesedve, dübörögve zuhantak az óceánba. A
csupasz keleti oldal teraszformájú volt sziklás
kitüremkedésekkel. Pálmás strandokat hiába is keresnénk erre.
Fekete bazalthomok szegélyezte azt a néhány öblöt, amely a
sziget belsejébe vezetett. A tűzvihar megkövesedett tanúin
szivárványszínű gyíkok napoztak. Napi tevékenységük abból
állt, hogy rovarokra vadászva akár egy méter magasra is
fölugrottak. Meglehetősen halovány csúcspontja egy természeti
színjáték amúgy csúcspontok nélküli repertoárjának. Mindent
összevetve tehát a sziget nemigen tudott nyújtani semmit, ami
máshol ne lett volna szebb, nagyobb vagy magasabb.
A földrajzi fekvése azonban tökéletes volt.
Pontosan a Föld középpontján feküdt, ott, ahol az északi
és a déli félteke összeér, Ecuadortól 550 kilométerre nyugatra,
távol minden légifolyosótól. A világ e részén alig volt vihar,
felhők ritkán gyűltek össze nagyobb mennyiségben, és soha nem
villámlott. Az év első felében néha esett, akár órákig és hevesen,
anélkül, hogy a szél frissességet hozott volna. A hőmérséklet
nemigen csökkent 22 Celsius-fok alá, inkább jóval e fölött
maradt. Mivel lakatlan volt és semmiféle gazdasági hasznot nem
hozott, az ecuadori parlament, hogy az állami költségvetést kissé
feljavítsa, szívesen bérbe adta a következő 40 évre új bérlőknek,
akiknek első dolguk volt, hogy átnevezzék. Isla Leona helyett
immár Isla de las Estrellas, Stellar Island, azaz Csillagok szigete
lett a neve.
 Ezt követően a keleti lankák egy része eltűnt egy üveg–
és acélhalom alatt, ami persze rögtön kiváltotta az állatvédők
dühét. Az építkezésnek nem lettek ökológiai következményei: a
lármás tengeri madarak rajait egyáltalán nem zavarta az emberi
jelenlét, az építményt, akárcsak a sziklákat, továbbra is
elborították ürülékükkel. A szépség nem érdekelte az állatokat,
az emberek pedig valami magasabb értelmet kerestek a villás
farkú sirálynál és a parti lilénél. Ez idáig amúgy sem jártak
sokan a szigeten, és minden amellett szólt, hogy a hely a
jövőben is meglehetősen exkluzív marad.
Ugyanakkor semmi sem foglalkoztatta jobban az
emberiség fantáziáját, mint éppen ez a sziget.
Lehet, hogy nem volt több egy nagy halom
madárszarnál, mégis a világ legkülönösebb, talán
legreménytelibb helyének számított. A tulajdonképpeni
bűvöletet egy kétmérföldnyire lévő objektum, egy ötháznyi
nagyságú pontonon lévő gigantikus platform váltotta ki. Ha
ködösebb időben közelítette meg valaki, a különlegességét nem
is vette észre: lapos építmények, erőművek és tartályok,
helikopter-leszálló, egy terminál toronnyal, antennák,
rádióteleszkópok. Az egész egy repülőtérre emlékeztetett, csak
éppen a kifutópályák hiányoztak. Ehelyett a közepéből egy
gigantikus hengerforma épület emelkedett ki, egy csillogó
kolosszus, oldalán csővezetékekkel. Csak hunyorítva lehetett
felismerni a vékony, fekete vonalat, amely a hengerből indult
meredeken fölfelé. Ha a felhők alacsonyan álltak, néhány száz
méter után elnyelték a vonalat, s kérdés maradt, hogy tiszta
időben mit lehetne látni. Mindenki, aki tudott valamit – elvileg
tehát valóban mindenki, akinek sikerült a szigorúan ellenőrzött
biztonsági zónába bejutnia –, valami látnivalót várt, valamit,
amiben a vonal végződik: egy szilárd pontot, amire a túlterhelt
fantázia támaszkodhatott volna.
De nem volt ott semmi.
Ragyogó napfényben, kék égnél sem lehetett látni a
vonal végét. Egyre vékonyabb és vékonyabb lett, míg úgy tűnt,
valahol az atmoszférában anyagát veszti. Ha látcsövet használt,
akkor csupán annyi történt, hogy a vonalat egy kissé feljebb
vesztette el. Csak bámult az ember, amíg meg nem fájdult a
nyaka, és Julian Orley legendássá vált megjegyzése csengett a
fülében, miszerint az Isla de las Estrellas az örökkévalóság
földszintje.
E napon Carl Hanna is erőltette a nyakát, s mint egy
idióta. A helikopter ülésében kitekeredve bámult fölfelé, a
kékségbe, miközben alatta két barázdásbálna úszott a Csendes-
óceánban. Hanna egy pillantást se vetett rájuk. Amikor a pilóta
ismételten felhívta a figyelmét a ritka állatokra, azt morogta
válaszul, hogy nincs érdektelenebb dolog a tengernél.
A helikopter egy kanyart leírva közeledett a platformhoz.
A vonal eltűnt Hanna szeme elől, mintha megszűnt volna, majd
ismét egyértelműen felismerhetővé vált az égbolton:
nyílegyenesen állt, mintha vonalzóval húzták volna meg.
A következő pillanatban megduplázódott.
– Kettő van belőle – jegyezte meg Mukesh Nair.
Az indiai férfi kifésülte homlokából sűrű fekete haját.
Sötét arca ragyogott az örömtől, uborkaforma orrának cimpái
kitágultak, mintha be szeretné lélegezni a pillanatot.
– Persze, hogy kettő van belőle. – Sushma, a felesége
felmutatta középső és mutatóujját, mintha egy elsősnek
magyarázna. – Két kabin, két kábel.
– Tudom, persze, tudom! – Nair türelmetlenül legyintett,
de a szája mosolyra görbült. Hannára nézett. – Egy csoda!
Tudja, milyen vastagok ezek a kábelek?
– Gondolom, valamivel több, mint egy méter –
mosolygott vissza Hanna.
– Rövid időre eltűntek. – Nair fejét rázva kipillantott. –
Egyszerűen eltűntek.
– Valóban.
– Maga is látta? És te? Csillogtak, mint a délibáb. Te
is...
– Igen Mukesh. Én is láttam.
– Már azt hittem, én képzelődtem.
– Nem, nem – mondta Sushma, és kicsiny, evezőforma
kezét a térdére helyezte. Hannának úgy tűnt, mintha Fernando
Botero készítette volna a kezet. Ugyanaz a kerekded forma,
ugyanazok a rövid, felpumpáltnak tűnő végződések.
Ismét kinézett az ablakon.
 A helikopter biztonságos távolságra repült el a kábelek
mellett, és megközelítette a platformot. Csak a NASA vagy az
Orley Enterprises felhatalmazott pilótája repülhetett ezen az
útvonalon, amikor vendégeket hozott az Isla de las Estrellasra.
Hanna megpróbált bekukkantani a henger belsejébe, ahol a
kábelek eltűntek, de túl messze volt. A következő pillanatban
elhagyták a platformot és elindultak a sziget irányába. Alattuk a
gép árnya suhant a mélykék hullámokon.
Ezek a kábelek bizonyára extrém vékonyak, hogy
oldalról nem látni őket – elmélkedett Nair. – Vagy keskenyek.
Szóval laposak. Egyáltalán kábelek ezek? – dörzsölgette a kezét
nevetve. – Inkább madzagok, nem? Persze nyilván egyik sem
stimmel. Istenem, mit is mondhatnék? Egy szántóföldön nőttem
fel, egy szántóföldön!
Hanna bólintott. Quitóból repülvén elegyedtek
beszélgetésbe, de egyébként is tudta, hogy Nair meglehetősen
bensőoséges viszonyt ápol a szántóföldekkel. Elégedett
parasztfiú Pandzsábból, Hoshiarpurból, aki szeret jókat enni,
méghozzá inkább egy utcai bódéban, mint egy háromcsillagos
étteremben, többre becsüli az egyszerű emberek ügyeit és
véleményét a bájcsevejnél egy fogadáson vagy megnyitón,
turistaosztályon repül, és annyira vágyik drága ruhákra, mint
egy örvös medve a nyakkendőre. Ugyanakkor Mukesh Nair a
maga 46 milliárd dollárra becsült magánvagyonával a világ 10
leggazdagabb embere közé tartozott, és egyáltalán nem paraszti
módon gondolkodott. Agrártudományt tanult Ludhianában és
közgazdaságtant a Bombay Egyetemen, megkapta a Padma
Vibushant, a második legmagasabb indiai polgári érdemrendet,
és az indiai gyümölcsök és zöldségek világpiacán kétségtelenül
ő volt a piacvezető. Hanna pontosan ismerte Mister Tomato
életrajzát, ahogyan Nairt mindenki emlegette, hiszen minden
meghívott vendég életrajzát áttanulmányozta.
– Nézze meg, nézze csak jól meg – kiabálta Nair. – Ez
sem rossz, ugye?
Hanna a nyakát nyújtogatta. A helikopter a sziget keleti
oldala felé közeledett, így tökéletesen kiélvezhették a Stellar
Island Hotel látványát. A szálloda 7 lépcsőzetes emeletével, egy
kiszögellésben hatalmas uszodával hajótörött óceánjáróként
pihent a lankákon. Mindegyik szobának megvolt a saját
napozója. Az épület legmagasabb pontja egy kerek terasz volt,
melynek felét hatalmas üvegtető fedte. Hanna felismerte a
székeket, nyugágyakat, pohárszékeket és a bárpultot. A hajó
közepén volt egy laposabb rész, nyilván a lobbi, északi felén
pedig egy helikopter-leszálló. Az építményt meredek szikla
vette körül, mintha egy tengerjáró hajót próbáltak volna a sziget
elé teleportálni, csak éppen néhány száz méterrel elszámították
magukat. Hanna úgy vélte, hogy a hotel egyes részeit
belerobbantották a sziklába. Lépcsőkkel megtűzdelt gyalogút
kanyargott lefelé, keresztül egy zöld téren, amelynek kialakítása
túlságosan is harmonikus volt ahhoz, hogy természetes lehetett
volna, majd tovább, még lejjebb, mígnem az út beletorkollott
egy parti sétányba.
– Golfpálya – mormogta Nair elbűvölve. – Csodálatos.
– Bocsánat, de én azt hittem, ön az egyszerűséget
kedveli. – Amikor az indiai férfi csodálkozva ránézett, Hanna
hozzáfűzte: – Valaki ezt mondta. Egyszerű éttermek, egyszerű
emberek. Fapadosan.
– Ön nyilván összekever valakivel.
– Ha hihetünk a médiának, ön közéleti szereplő létére
meglepően szerény.
– Á, dehogy! Megpróbálom magam távol tartani az
úgynevezett közélettől. Egy kezemen meg tudom számolni,
hány interjút adtam az elmúlt években. Ha a Tomato híre jó,
elégedett vagyok, a lényeg, hogy senki ne próbáljon egy kamera
vagy egy mikrofon elé ráncigálni. – Nair összeráncolta a
homlokát. – Amúgy meg igaza van, luxusra nincs szükségem.
Egy apró falucskából jövök. Kinek mennyi pénze van, nem
számít. Belül még mindig abban a falucskában élek, csak azóta
egy kicsit nagyobbacska lett.
– Néhány földrésznyivel az Indiai-óceán partjai mentén
– piszkálódott Hanna. – Értem.
– Na és? – vigyorgott Nair. – Mondom, ön félreért.
– Mit?
– Nézze, nagyon egyszerű. A platform, ami fölött
elröpültünk, tiszta szívemből érdekel. Talán ezektől a kábelektől
függ az egész emberiség sorsa. Ez a szálloda ellenben csak
annyira tetszik nekem, mint mondjuk a színház. Néha jólesik
ellátogatni ide. Persze a legtöbb ember, aki pénzhez jut, rögtön
azt hiszi, hogy a színház az igazi élet. Legszívesebben a
színpadon élnének, mindennap új jelmezt öltenének, szerepet
játszanának. Jut eszembe, ismeri a viccet a pszichológusról, aki
oroszlánt akar fogni?
– Nem.
– Tehát, hogyan fog egy pszichológus oroszlánt?
– Fogalmam sincs.
– Nagyon egyszerűen. Kimegy a sivatagba, fölállít egy
ketrecet, belemászik, bezárja és kijelenti, hogy belül van kívül.
Hanna vigyorgott. Nair rázkódott a röhögéstől.
– Érti? Ez nem nekem való, soha nem is volt. Nem
akarok ketrecben ülni, sem színpadon élni. A következő két
hetet mégis élvezni fogom, erre akár fogadhatunk is. Mielőtt
holnap elkezdődik, golfozok egyet, és élvezni fogom! De 14 nap
múlva megint hazamegyek, ahol azért nevetnek egy viccen, mert
jó, és nem azért, mert egy gazdag ember mesélte. Azt fogom
enni, amit szeretek, nem pedig azt, ami drága. Azért beszélgetek
majd emberekkel, mert kedvelem őket, nem pedig azért, mert
híresek. Az efféle embereknek általában nincs arra pénzük, hogy
az én éttermeimbe menjenek, elmegyek hát én az övékbe.
– Felfogtam – mondta Hanna.
Nair az orrát dörzsölgette:
– Megvan a veszélye, hogy kétségbe ejtem, de önről
tulajdonképpen semmit sem tudok.
– Mert az egész repülés alatt csak magadról beszéltél –
jegyezte meg szemrehányóan Sushma.
– Valóban? Bocsássa meg, kérem, a közlési
kényszeremet.
– Semmi baj – legyintett Hanna. – Rólam nincs igazán
mit mesélni. Inkább csendben dolgozom.
– Befektetés?
– Pontosan.
– Érdekes – biggyesztette le ajkát Nair. – Melyik
területen?
– Főként energia. Meg egy kicsit minden – tétovázott
egy pillanatra Hanna. – Talán érdekesnek fogja találni, hogy
Újdelhiben születtem.
A helikopter a leszállópályához közeledett. 3 ekkora gép
számára volt odalenn hely, a pályát egy fluoreszkáló szimbólum
jelezte: egy ezüstszínű O, ami körül stilizált, narancssárga hold
keringett, az Orley Enterprises logója. A leszállóhely mellett
Hanna egyenruhás embereket látott, akik az utasokat és
csomagjaikat fogadták. Egy vékony, világos nadrágkosztümöt
viselő nő lépett ki a csoportból. A rotor szele összeborzolta a
ruháját, haja ragyogott a napfényben.
– Ön Újdelhiből jön? – Sushma Nair, akit láthatólag
feldobott Hanna váratlan közlése, közelebb húzódott. – Meddig
élt ott?
A gép finoman leszállt. Az ajtó kitárult, és kibomlott egy
kicsi létra.
– Beszéljük majd meg ezt az uszodánál – csitította
Hanna az asszonyt, majd előreengedte, és sietség nélkül követte
őket.
Nair nevetve mutatta fogzománcát. Ráragyogott a
várakozókra, a környezetre, az életre, orrlyukai mohón
szippantották a sziget levegőjét, s azt mondogatta: „Ó!”, meg
hogy „Hihetetlen!” Alighogy megpillantotta a világos nadrágos
nőt, elkezdte a szállodát a legmagasabb fokon dicsérni. Sushma
a tetszésnyilvánítás néhány indifferens hangjával kapcsolódott
be a dicshimnuszba. A karcsú nő köszönetet mondott. Nair
tovább beszélt, nem hagyta abba. Milyen csodálatos minden!
Mennyire tökéletes! Hanna türelmesen várakozott, miközben a
nőt figyelte. Harmincas éveinek vége felé járt, hamvasszőke
haját, mint egy sisakot, feltűzte, ápolt volt és megvolt benne az
az öntudatlan és természetes báj, és bármelyik hitelintézet vagy
kozmetikum reklámfilmjében eljátszhatta volna a Vénuszcsapda
szerepét. Ő volt az Orley Travel vezetője, vagyis ő irányította az
Orley turisztikai leányvállalatát, így ő számított a világ
legnagyobb gazdasági birodalmában a második legfontosabb
embernek.
– Carl – nevetett és kezet nyújtott Hannának. A férfi
belenézett a nő valószerűtlenül intenzíven tengerkék szemébe,
amely sötéten fogta körül a pupillát. Az apja szemei. – Örülök,
hogy ön is a vendégünk.
 – Köszönöm a meghívást – Hanna megragadta a feléje
nyújtott kezet, majd halkabban folytatta. – Tudja, előkészítettem
magamban néhány kedves megjegyzést a szállodáról, de attól
tartok, az előttem szóló az összes puskaporom ellőtte.
– Hahaha! – csapott Nair a vállára. – Sajnálom, barátom,
de Bollywood a mienk! Ennyi költészet és pátosz mellett a maga
kanadai cédrusfa-charme-ja mit sem ér.
– Ne hallgasson rá – felelt Lynn, anélkül, hogy a
pillantását levette volna róla. – Én igenis fogékony vagyok a
kanadai charme-ra. A szótlan változatát is kedvelem.
– Akkor nem engedem elbátortalanítani magam – ígérte
Hanna.
– Rossz néven is venném magától.
Körülöttük szolgálatkész szellemek kipakolták
hegynyinek tűnő csomagjaikat. Hanna úgy vélte, mind a Nair
házaspáré. Szolid megmunkálású, már az ótestamentumi idők
óta használt táskák. Ő maga csak egy kis bőröndöt és egy
utazótáskát hozott magával.
– Jöjjenek – mondta Lynn szívélyesen. – Megmutatom a
szobáikat.
Tim látta a teraszról, amint nővére egy indiainak tűnő
párral és egy atlétikus termetű férfival elhagyja a leszállópályát,
és a recepció felé indul. Amberrel egy sarokszobában laktak az
ötödik emeleten, ahonnan tökéletes volt a panoráma. Nem túl
messze a platform ragyogott a napfényben. Egy másik
helikopter közeledett a sziget felé – rotorjának zaja megelőzte.
Behúzta a nyakát.
Ritka, kristálytiszta nap.
Az ég mélykék kupolaként borult a tenger fölé. Egyetlen
felhőcske lógott csupán látszólag mozdulatlanul az égen, mintha
valami dísz vagy útmutató lenne. Timnek egy régi film jutott
eszébe, amit évekkel ezelőtt látott: egy tragikomédia egy
férfiról, aki egy kisvárosban nőtt fel és soha ki nem mozdult
onnan. Ott járt iskolába, megházasodott, munkahelye lett,
rendszeresen találkozott a barátaival, akiket gyermekkora óta
ismert, majd későobb, amikor a harmincas éveinek a közepe felé
járt, rá kellett jönnie, hogy tudtán kívül egy tévéshow sztárja, a
város pedig egyetlen kolosszális hamisítvány, teletömve
kamerákkal, hamis falakkal és színpadi fényekkel. Rajta kívül
mindenki színész volt életfogytig szóló szerződéssel,
természetesen az ő élete fogytáig, s természetesen a kék ég is
csupán kékre mázolt hatalmas kupola volt.
Tim Orley becsukta egyik szemét és jobb mutatóujját
úgy tartotta a magasba, hogy úgy tűnt, mintha ujjhegye elérné a
felhőcske alját. A felhő, mint egy vattadarab, az ujján
egyensúlyozott.
– Kérsz valamit inni? – kiáltott ki Amber.
Nem válaszolt, hanem bal kezével átfogta a csuklóját és
megpróbálta ujját a lehető legnyugodtabban tartani. Eleinte nem
történt semmi. Azután a parányi felhő végtelenül lassan elindult
kelet felé.
– A bár csordultig tele van. Én egy bitter lemont iszom.
Te mit kérsz?
Megmozdult. Továbbvonul. Tim kifürkészhetetlen okból
megnyugodott attól, hogy a felhő nem festett, s nem is volt
odaszögezve.
– Micsoda? – kérdezte.
– Azt kérdeztem, mit akarsz inni?
– Igen.
– Tehát mit?
– Mit tudom én!
– Istenem. Majd megnézem, van-e.
Tim ismét Lynn felé fordult. Amber is kijött a teraszra,
ujjai között csábítóan himbált egy nyitott üveg Coca-Colát. Tim
gépiesen átvette, ajkához emelte és ivott belőle, de egyáltalán
nem fogta fel, mit is öntött magába. A felesége figyelte. Azután
őo is lenézett, látta, hogy Tim nővére kicsiny társaságával éppen
eltűnik a recepciónál.
– Vagy úgy – állapította meg.
A férfi hallgatott.
– Még mindig aggódsz?
– Ismersz, nem?
– De minek. Lynn jól néz ki. – Amber a korlátnak dőlt
és hangosan szürcsölgette a limonádéját. – Sőt, nagyon is jól, ha
engem kérdezel.
– Éppen ez az, ami miatt aggódom.
 – Amiatt, hogy jól néz ki?
– Nagyon jól tudod, mire gondolok. Már megint
megpróbál tökéletesebb lenni a tökéletesnél.
– Ó, Tim...
– Te is láttad őt az előbb, nem?
– Elsősorban azt láttam, hogy mindent kézben tart.
– Itt mindent Lynn tart kézben.
– Rendben, szerinted mit kéne csinálnia? Julian
meghívott egy rakás kőgazdag, excentrikus embert, neki pedig
törődnie kell velük, két hetet ígért nekik minden idők
legexkluzívabb szállodájában, s mindegyikükért Lynn felel.
Legyen hanyag, rohangásszon durcásan és kócosan föl-alá,
hanyagolja el a vendégeket csak azért, hogy megmutassa, ő is
emberből van?
– Természetesen ne.
– Ez itt egy cirkusz, Tim! Ő az igazgatónő.
Tökéletesnek kell lennie, különben megzabálják az oroszlánok.
– Tudom – mondta Tim türelmetlenül. – Nem is erről
van szó. Csak már megint látom rajta a hajszoltságot.
– Nekem nem tűnik különösebben hajszoltnak.
– Mert téged becsap. Mert mindenkit becsap. Tudod,
milyen jól működik a diplomáciája.
– Bocsánat, de nem lehet, hogy te mindent egy kicsit
túldramatizálsz?
– Nem dramatizálok én semmit. Tényleg nem. Hogy jó
ötlet volt-e egyáltalán ebben a hülyeségben részt venni, azt most
hagyjuk, rendben, ezen már nem változtathatunk. Te és Julian,
ti...
– Hé! – Amber szeme vészjóslóan megvillant. – Csak
azt ne mondd megint, hogy mi vettünk rá.
– Hanem?
– Senki sem vett rá téged semmire.
– Na tessék! Ti ketten ragaszkodtatok rohadtul az
egészhez.
– Na és? Hány éves vagy? Öt? Ha egyáltalán nem
akartad volna...
– Nem is akartam. Csak Lynn kedvéért vagyok itt. –
Tim sóhajtott egyet és megdörzsölte a szemét. – Oké, oké,
fantasztikusan néz ki. Stabilnak is tűnik. Mégis.
– Tim. Ezt a szállodát ő építette!
– Világos – bólintott a férfi. – Világos. Szuper is.
Tényleg.
– Tim, én komolyan veszlek. Csak azt nem akarom,
hogy Lynnre kend, amiért az apáddal nem tudsz zöld ágra
vergődni.
Tim érezte a sértés keserű ízét. A nőhöz fordult és a fejét
rázta.
– Ez szemétség volt– mondta halkan.
Amber az ujjai között pörgette a limonádés üveget. Egy
darabig hallgattak, aztán átkarolta Tim nyakát és megcsókolta.
– Bocsáss meg.
– Rendben.
– Beszéltél még egyszer Juliannel?
– Igen, és hármat találgathatsz. Ragaszkodik ahhoz,
hogy Lynn remekül érzi magát. Te azt mondod, ő maga a lüktető
élet. Tehát én vagyok a hülye.
– Persze, hogy te vagy. A legkedvesebb hülye, aki
valaha is felidegesített.
Tim kényszeredetten elvigyorodott. Magához ölelte
Ambert, de a tekintete a távolban járt. A helikopter, amelyik az
atlétát és az indiai párt hozta, zúgva repült a nyílt tenger felé.
Helyette már a következő gép állt a pálya fölött, leszállásra
készen. Odalent Lynn elhagyta a recepciót, hogy az új
vendégeket fogadja. Tim tekintete a hotel és a szirtek közötti
lejtős téren, az elhagyatott golfpályán, majd a parti sétányra
vezető úton cikázott végig. A szakadékok és szurdokok miatt
kisebb hidakat kellett építeni, hogy az Isla de las Estrellas teljes
keleti oldalát kényelmesen be lehessen járni. Látta, amint valaki
a sétányon feléje tart. A másik irányból egy vékonyka alak
közeledett, a teste világosan ragyogott a napfényben.
Világosan, mint az elefántcsont.
Finn O'Keefe is látta, és megállt. A nőo sportos
tempóban futott. Egyedülálló jelenség volt, már-már az
anorexiával határosan vékony, mégis jó alakú. Bőre hófehér
volt, akárcsak hosszú, ide-oda röpdöső haja. Szűkre szabott,
gyöngyházszínű fürdőruhát viselt, ugyanilyen színű
tornacipővel. Finoman mozgott, mint egy gazella. Egy magazin
címlapjára való.
– Helló – köszöntötte.
A nő lassított és ruganyos léptekkel közeledett felé.
– Hi. Te ki vagy?
– Finn.
– Persze. Finn O'Keefe. A mozivásznon valahogy
másképp nézel ki.
– Én mindig valahogy másképp nézek ki.
Kezet nyújtott. A nő hosszú és finoman tagolt ujjai
meglepő erővel szorították meg a kezét. Most, hogy előtte állt,
Finn megállapíthatta, hogy a szemöldöke és a szempillája
éppoly ragyogóan fehér, mint a haja, a szeme ellenben
violaszínűnek hatott. Vékony, egyenes orra alatt érzékien
vibráló száj, szinte színtelen ajkakkal. Finn O'Keefe-re úgy
hatott, mint egy attraktív földönkívüli, akinek feszes bőre itt-ott
meggyűrődött. Úgy vélte, valamivel elmúlhatott negyven.
– És ön kicso... te ki vagy?
– Heidrun – válaszolta. – Te is a csoporthoz tartozol?
Angol beszéde úgy hatott, mintha szűk alagúton préselné
ki a szavakat. Megpróbálta beazonosítani az akcentusát. A
németek általában olyan „fűrészfog”-angolt beszéltek, míg a
skandinávok kiejtése inkább lágy és dallamos volt. Úgy döntött,
hogy Heidrun se nem német, se nem dán vagy svéd.
– Igen – mondta. – Oda tartozom.
– Na és? Be vagy szarva?
Finn fölnevetett. A nő egyáltalán nem tűnt meghatottnak
attól, hogy találkozott vele. Márpedig Finn tulajdonképpen
folyamatosan menekült az őt csodáló nőktől, akik férjüket
legszívesebben a kertben vagy még inkább szolgálati úton látták
volna, hogy őt az ágyukban tudhassák, a belé szerelmes
férfiakról már nem is beszélve.
– Őszintén szólva, igen. Egy kissé.
– Mindegy. Én is.
Izzadságtól nedves sörényét kifésülte homlokából,
megfordult, két keze mutató– és hüvelykujját összeérintette, és
keretükben szemlélte a platformot a tengeren. Csak ha egészen
figyelmesen nézte, akkor látta a függőleges, fekete vonalat.
 – Mit akar tőled? – kérdezte hirtelen.
– Ki?
– Julian Orley – Heidrun leeresztette a kezét, és viola
pillantását Finnre vetette. – Mindannyiunktól akar valamit.
– Tényleg?
– Ne tettesd magad. Egyébként aligha lennénk itt, nem?
– Hm.
– Gazdag vagy?
– Elmegy.
– Hülye kérdés, ember, te nyilván gazdag vagy! Te vagy
a gázsikirály, nemdebár? Ha nem vertél el mindent, akkor
biztosan érsz néhány százmillió dollárt – fordította el kíváncsian
a fejét: – No, érsz annyit?
– És te?
– Én? – nevetett fel Heidrun. – Felejtsd el. Én fotós
vagyok. Abból, amim nekem van, még a platformot se tudná
lefesteni. Mondjuk, hogy megtűr engem. Számára Walo a
fontos.
– Az meg ki?
– Walo? – fölmutatott a szálloda felé. – A férjem, Walo
Ögi.
– Semmit nem mond a neve.
– Nem csodálom. A művészek képtelenek a pénzről
gondolkodni, márpedig ő mást sem tesz – nevetett. –
Mindazonáltal van egy rakás jó ötlete arra is, hogyan lehet a
pénzt elkölteni. Szeretni fogod őt. Tudod, ki van még itt?
– Na, ki?
– Evelyn Chambers – válaszolta Heidrun kaján
mosollyal. – Gondolom, majd szépen kiveséz téged. Itt még
elfuthatsz előle, de odafenn...
– Nem okoz gondot, hogy beszélgessek vele.
– Fogadjunk, hogy okoz?
Heidrun hátat fordított és elindult az ösvényen a hotel
felé. O'Keefe követte. Valóban dinoszaurusznyi gondot okozott
neki, hogy Evelyn Chambersszel, Amerika első számú talk-
ladyjével beszélgessen. Finn utálta a talkshow-kat, mint szinte
semmi mást a világon. A nő már legalább tucatszor, ha nem
többször, meghívta a Chambers című műsorába, óriási
nézettségű lelki sztriptízébe, amely milliónyi társadalmilag
lesüllyedt amerikait vonzott péntekenként a képernyő elé.
Mindig visszautasította. Itt viszont, hogy nincs rács közöttük, ő
lesz a steak, a nő pedig az oroszlán.
Borzalmas!
Átmentek a golfpályán.
– Te albinó vagy – mondta.
– Okos Finn.
– Nem félsz, hogy leégsz? A... hogyishívják miatt?
– A melaninhiányom és a fényérzékeny szemeim miatt –
darálta le a választ. – Nem, semmi gond. Erősen szűrő
kontaktlencsét hordok.
– És a bőröd?
– Mily hízelgő – gúnyolódott. – Finn O'Keefe
érdeklőodik a bőröm iránt.
– Marhaság. Tényleg érdekel.
– Természetesen teljes mértékben pigmenthiányos.
Napkrém nélkül lángba borulnék. Moving Mirrorst használok.
– Moving Mirrors!
– Egy nanotükör tartalmú zselé, igazodik a Nap
sugárzásához. Néhány órát a szabadban tudok tölteni vele,
persze ez nem válhat rendszerré. Megyünk úszni?

Miután egy egész napig jobbára azzal foglalatoskodott,

hogy vendégeket kísérjen a helikopter-leszállótól a szállodába,
majd visszament, hogy megvárja a következő helikoptert, ide-
oda, ide-oda, Lynn Orley már csak azon csodálkozott, hogy nem
taposott ösvényt a padlóba.
Természetesen azért sok mást is csinált. Andrew
Norrington, az Orley Enterprises helyettes biztonsági főnöke az
Isla de las Estrellast szigorúan védett biztonsági övezetté
alakította, ami a Hotel Californiára emlékeztetett: You can check
out any time you like, but you can never leave! Lynn
elképzelései a biztonságról magukban foglalták a védelmet, de
annak kirakatba helyezését nem. Ezzel szemben Norrington úgy
vélekedett, hogy a security nem bújhat el manócskaként a
bokorba. Lynn azzal érvelt, hogy éppen elég nehéz volt
rábeszélni a vendégeket saját biztonsági embereik mellőzésére,
és Oleg Rogasovra utalt, aki igencsak kelletlenül hagyta otthon
féltucatnyi saját verőlegényét, akik szokás szerint minden útjára
elkísérték, továbbá felrótta, hogy a biztonsági személyzet fele
már így is mesterlövészekből áll. Futás vagy golfozás közben
senki sem botlik szívesen folyton-folyvást mindenféle sötét
figurába, akiknek szinte a homlokára van írva a helyzet
komolysága. Amúgy nagy szimpátiával viseltetik a fegyveres
manócskák iránt, akik úgy ügyelnek az emberre, hogy nincsenek
állandóan útban.
Szívós küzdelem után Norrington végül is átalakította
brigádját és megtalálta az útját-módját annak, hogyan
igazodhatnak a környezethez. Lynn tudta, hogy így megnehezíti
az életét, de hát ezzel meg kell birkóznia. Norrington kiválóan
végezte a munkáját, remek szervező, megbízható, de ő is
áldozatául esett már annak a ragályos paranoiának, amely előbb
vagy utóbb minden testőrt utolér.
– Érdekes – mondta Lynn.
Locatelli fújtatott, mint egy ló.
– Igen, csakhogy le akarták nyomni az árat! Hú, de
kifakadtam. Azt mondtam, pillanat, eeegy pillanat! Tudjátok ti
egyáltalán, kivel van dolgotok? Stricik! Agyalágyultak! Nem
most másztam le a fáról, értitek? Engem nem csalogattok ki
banánnal az őserdőből. Vagy betartjátok a szabályaimat vagy...
És így tovább, és így tovább.
Lynn megértően bólogatott, miközben az újabb
vendégeket a recepcióhoz kísérte. Mekkora egy seggfej ez a
Warren Locatelli! Momoka Omura pedig, a hülye ribanc az
oldalán, egy csipetnyivel sem jobb nála. De amíg Julian
fontosnak tartja, addig egy beszélő ganajtúróra is odafigyel.
Nem kell őket megérteni ahhoz, hogy beszélgetni tudjon velük.
Elegendő reagálni a hangfekvésre, a beszédtempóra és a kísérő
hangokra, mint a röfögésre, a dorombolásra és a nevetésre. Ha a
rázúduló szóáradat habzik a jókedvtől, akkor nevetéssel kell
helyeselni. Ha az áradat felháborodottan dübörög, akkor viszont
egy „nem létezik!” vagy egy „nahát, tényleg?” a helyénvaló. Ha
a helyzet megkövetelte a megértést, hát akkor odafigyelt. Az
átverés legitim, csak lebukni nem szabad.
Locatelli esetében elegendő volt a robotpilóta. Ha nem
szakmai kérdésekről beszélt, akkor saját nagyszerűségét
dicsérte, s azt hajtogatta, hogy rajta kívül mindenki rohadék.
Vagy strici és agyalágyult. Mikor hogy.
Ki is a következő?
Chuck és Aileen Donoghue.
Chucky, a hotelmogul. Vele nincs baj, még ha szörnyű
vicceket is mesél. Aileen valószínűleg azonnal a konyhába fog
rohanni, hogy megnézze, eléggé vastagon szeletelték-e a húst.
Aileen: Chucky a vastag steaket szereti! Vastagnak kell
lennie.
Chucky: Vastagnak bizony! Amit az európaiak steaken
értenek, az semmi. Hé, tudja, hogy nevezem az európai steaket?
Akarja tudni? Na?... Carpacciónak!
Mégis, Chucky rendben volt.
Lynn nagy bánatára Julian sakktábláján Locatelli volt a
királynő, de legalábbis az egyik bástya. Neki sikerült az, ami
korábban fizikusok generációit kergette kétségbeesésbe,
nevezetesen olyan napelemeket fejlesztett, amelyek a napfény
több mint 60%-át elektromossággá alakították. Ezzel, no meg
azért, mert briliáns üzletember is volt, a vállalkozása, a
Lightyears elérte, hogy piacvezetővé váljon a napelem-
szektorban, a tulajdonosát oly gazdaggá téve, hogy a Forbes
listáján a milliárdosok között Locatelli az ötödik helyen állt.
Momoka Omura unatkozva feszített mellettük, végigmérte a
szállodát és dicsérően kinyögte: „klassz”. Lynn elképzelte,
amint ököllel orrba vágja, de visszafogta magát és megdicsérte a
frizuráját.
– Tudtam, hogy tetszeni fog neked – válaszolta Omura
leheletfinoman elmosolyodva.
Nem, tetvesen néz ki, gondolta Lynn. Teljesen el van
szúrva.
– Jó, hogy eljöttetek – mondta.

Ugyanekkor Evelyn Chambers a hatodik emelet teraszán

napozott, és minden orosztudását összeszedve fülelt. Ő volt a jó
társaság szeizmográfja. Minden mégoly kicsinyke rengést is
átalakított személyes Richter-skáláján hírértékké, márpedig most
igen nagy rengéseket regisztrált.
 Mellette sütkéreztek Rogasovék. A teraszok közé
hangszigetelő válaszfalakat építettek, de mégis hallotta
Olympiada Rogasova lélegzetvétel nélküli szipogását, hol
közelebbről, hol távolabbról. Szokása szerint nyilvánvalóan fel
és alá rohangált a teraszon, csordultig teli pohárral a kezében.
– Miért? – bőgte. – Már megint miért?
Oleg Rogasov válasza tompán és érthetetlenül jött a
szobából. Akármit is mondott, Olympiada valósággal felrobbant
tőle.
– Te szarházi! – visította. – A szemem előtt!
Elfojtott hangok, görcsös légzés.
– Még annyi fáradságot sem vettél magadnak, hogy
titokban csináld!
Rogasov kilépett a szobából.
– Azt akarod, hogy titkaim legyenek? Rendben.
Nyugodt volt a hangja, érdektelen, s alkalmasnak tűnt
arra, hogy a környezete hőmérsékletét néhány fokkal lehűtse.
Chambers maga előtt látta: középmagas, nem feltűnő férfi gyér
világosszőke hajjal, rókaképű, a szemei olyanok, mint kicsiny,
jeges hegyi tavak. Chambers az elmúlt évben készített interjút
Oleg Alekszejevics Rogasovval, röviddel azután, hogy az
megszerezte a Daimler konszern részvényeinek többségét.
Udvarias, halk vállalkozót ismert meg benne, aki készségesen
válaszolt minden kérdésre, ugyanakkor olyan áthatolhatatlannak
bizonyult, mint egy páncéllemez.
Összefoglalt magában mindent, amit Rogasovról tudott.
Apja egy szovjet acélkonszern vezetője volt, amit a peresztrojka
után privatizáltak. Az akkoriban szokásos modell szerint
privatizációs kuponokat osztogattak szét a munkások között.
Átmenetileg a proletariátus soksejtű organizmusa vette át a
parancsnokságot, csak hát az acélművek kuponjai egyetlen
családot sem etettek egy egész télen át.
A legtöbb munkás készségesen pénzre váltotta és eladta
a kuponjait a befektetőtársaságoknak vagy éppen a főnököknek,
de a zabálj-vagy-meghalsz elv alapján a valódi érték töredékét
kapták értük. Így a széthulló Szovjetunió állami vállalatai
gyorsan befektetők és spekulánsok kezeibe kerültek. Az öreg
Rogasov is megtollasodott, s miután elegendő részesedést
vásárolt fel az embereitől, magához ragadta a konszernt. Ezzel
azonban a konkurens maffia-klán célkeresztjébe került,
balszerencsés módon a szó legszorosabb értelmében: két golyó
találta el a mellét, a harmadik az agyába fúródott. A negyediket
a fiának szánták, de az célt tévesztett. Oleg, aki addig inkább
boldog diákéletet élt, azonnal félbeszakította tanulmányait, és
szövetséget kötött egy kormányközeli klánnal a gyilkosok ellen,
aminek a vége egy részletesebben nem dokumentált lövöldözés
lett. Oleg mindenesetre bizonyíthatóan külföldön tartózkodott
abban az időben, ám visszatérte után hirtelen az igazgatótanács
elnöke, és szívesen látott vendég lett a Kremlben.
Egyszerűen tudta, ki mellé kell állnia.
Az elkövetkezendő években Rogasov modernizálta a
konszernt, hatalmas nyereségeket söpört be, és egymás után
kebelezett be egy német és egy angol acélipari óriást. Az
alumíniumba fektetett be, szerződést kötött a kormánnyal az
orosz vasúti hálózat kiépítésére, részesedést szerzett európai és
ázsiai autógyárakban és vagyonokat keresett a nyersanyagra
éhes Kínában. Eközben kínosan ügyelt arra, hogy ne sértse a
moszkvai hatalmasságok érdekeit. Köszönetképpen rá mindig
sütött a nap: Vlagyimir Putyin a megbecsüléséről biztosította őt,
Dmitrij Medvegyev pedig tanácsadóként ültette asztalához.
Amikor 2018-ban a világpiaci első Arcelormittal válságba
került, Rogasov átvette a megroggyant óriást és a Rogamittal
került az acélvilág élére.
Nagyjából ebben az időben bontotta le Medvegyev
utódja, Makszim Ginsburg a magángazdaság és a politika
közötti egyébként is erodálódó határokat, úgy, hogy a sajtó
elnevezte az „Oroszország Rt.” elnökének. Rogasov a maga
módján hálálta ezt meg Ginsburgnak. Egy végigivott éjszaka
során ugyanis kiderült, hogy Ginsburgnak van egy lánya, a kissé
szótlan és a visszafogottan bájos Olympiada, akit az elnök
szívesen kiházasított volna, lehetőleg egy vagyonos kérővel.
Olympiadának valahogyan sikerült befejeznie politikai és
gazdaságtudományi tanulmányait, a parlamentben ült
képviselőként, és gyermeki szeretetének a szavazógomb
nyomogatásával adta tanújelét, miközben hervadozott, anélkül,
hogy valaha is virágzott volna. A házasság a vagyonnal nagy
pompával zajlott le, csak éppen a nászéjszakán Rogasov
elkerülte a hitvesi ágyat és azt valahol másutt töltötte. Ettől
fogva tulajdonképpen mindig valahol másutt volt, akkor is,
amikor Olympiada egyetlen közös fiúgyermeküket a világra
hozta, akit aztán egy magániskolába küldtek, így ritkán láttak.
Ginsburg lánya magányos volt. Férjének a küzdősportok,
fegyverek és futball iránti lelkesedésével nem tudott mit
kezdeni, még kevésbé folyamatos afférjaival. Az apjának
panaszkodott. Ginsburg belegondolt az 56 milliárd dolláros
vagyonba, amit veje a mérleg serpenyőjébe tett, és azt tanácsolta
Olympiadának, hogy tartson szeretőt. Lánya megfogadta a
tanácsot. Szeretőjének, Jim Beamnek megvolt az az előnye,
hogy mindig kéznél volt.
Hogyan fogja szerencsétlen asszony kibírni a következő
két hetet?
Evelyn Chambers latinos testét riszálta. Nem rossz 45
évesen, gondolta, még akkor sem, ha itt-ott már kicsiny
zsírpárnák képződtek, és fenekén, illetve combján a narancsbőr
jelei mutatkoztak. A napba hunyorgott. A levegőt a tengeri
madarak rikoltozása töltötte be. Csak most tűnt fel neki, hogy az
égen egyetlen felhőocske volt látható, mintha eltévedt volna –
egy felhőgyerek. Úgy tűunt, nagyon magasan van, de mi is az a
magasság? Sokkal magasabbra fog utazni annál, ahol a felhők
járnak.
Fönt, lent. Minden csak nézőpont kérdése.
Végiggondolta, miként lehet a társaságot majd a
médiában kamatoztatni. 8 pár és rajta kívül 5 szingli. A
jelenlévők közül néhányan nem örülnek annak, hogy ő is itt van.
Finn O'Keefe például, aki gyűlölte a talkshow-kat. Vagy
Donoghue-ék: ősrepublikánusok, akiknek egyáltalán nem ízlett,
hogy Amerika hatalmas talk-királynője a demokrata tábort
támogatta. Ugyan Chambers egyetlen politikai próbálkozása,
amikor is 2018-ban harcba indult New York kormányzói
tisztjéért, győzedelmesen kezdődött, mégis katasztrofálisan
végződött – befolyása a közvéleményre azért sértetlen maradt.
Mukesh Nair? Ő is olyan, aki nem szívesen megy
talkshow-kba.
Warren Locatelli és japán felesége ellenben igenis bírt
médiapiaci értékkel. Locatelli hiú volt és faragatlan, ugyanakkor
zseniális. Készült róla egy életrajz ezzel a címmel: Ha Locatelli
teremtette volna a világot, amivel találóan kifejezte, miként is
gondolkodik saját magáról. Vitorlázott, a tavalyi évben
megnyerte az Amerika Kupát, de igazán az autóversenyt
szerette. Omura hosszú időn keresztül emészthetetlen kísérleti
filmek színésznőjeként volt ismert, mígnem a Fekete lótusz című
művészi filmdrámával nagy sikert aratott. Nagyképű volt és –
amennyire Chambers meg tudta ítélni – híján minden
empátiának.
Ki volt még? Walo Ögi, svájci befektetőo és műgyűjtő.
Részesedéssel ingatlanokban, biztosítókban, légitársaságokban
és autógyárakban, a Pepsi Colában, trópusi fakitermelésben és
készételekben. A pletykák szerint a monacói herceg
megbízásából egy második Monacót tervezett, de Chambers
számára mégis érdekesebbnek tűnt Heidrun Ögi, a harmadik
felesége, akiről az a hír terjengett, hogy fotós tanulmányainak
költségeit sztriptízből és pornófilmekből fedezte. Ugyancsak a
csoporthoz tartozott Marc Edwards, aki népszerűségét a
kvantumchip feltalálásának köszönhette, amely olyan kicsi volt,
hogy egyetlen atom kapcsolta össze. Ott volt még Mimi Parker,
az intelligens divat kreátora, aki anyagaiba Edwards chipjeit
szőtte bele. Vidámak voltak, sportosak és szociálisan
érzékenyek, nem túl érdekesek. Tautou-ékban talán több volt.
Bernard Tautounak politikai ambíciói voltak és milliárdokat
keresett a vízüzleten, amely tény az emberi jogi szervezetek
érdeklődését rendszeres időoközönként felkeltette.
A negyedik pár Németországból érkezett. Eva Borelius
számított az őssejtkutatás koronázatlan királynőjének, élettársa,
Karla Kramp pedig sebészként dolgozott. Minta-leszbikusok.
Rajtuk kívül ott volt még Miranda Winter, egykori modell és
egy iparmágnás víg özvegye, Rebecca Hsu, a tajvani Coco
Chanel. Mind a négyen kitálalták a lelküket nála, viszont Carl
Hannáról Chambers semmit sem tudott.
Elgondolkodva kenegette a hasát napolajjal.
Hanna különös volt. Egy kanadai magánbefektető, aki
1981-ben született Újdelhiben egy vagyonos angol diplomata
fiaként, 10 esztendősen családjával Brit Columbiában telepedett
le, ahol később közgazdásznak tanult. Tanulóévek Indiában,
szülei meghalnak egy balesetben, majd a visszatérés
Vancouverbe. Örökségét nyilván jól fektette be, hogy a kisujját
se kelljen mozdítania egész életében. A híresztelések szerint be
akart szállni az indiai űrkutatásba. Ennyi. Egy spekuláns élete.
Persze nem kell, hogy mindenki akkora hólyag legyen, mint
Locatelli. De Donoghue például bokszolt. Rogasov minden
lehetséges küzdősportot űzött, és néhány évvel korábban
megvette a Bayern Münchent. Edwards és Parker búvárkodott,
Borelius lovagolt, Kramp sakkozott, O'Keefe botránygyanús
drogos múlttal rendelkezett és ír cigányokkal élt együtt.
Mindenkiben volt valami, ami arra utalt, hogy hús-vér ember.
Hannának jachtjai voltak.
Helyette eredetileg Gerald Palstein, az EMCO, a világ
harmadik olajkonszernje törzskarának a vezetője jött volna. Egy
szabadgondolkodó, aki már évekkel ezelőtt a fosszilis korszak
végéről elmélkedett. Chambers szívesen megismerte volna, de
Palstein egy hónappal korábban egy merénylet célpontjává vált
és olyan súlyosan megsérült, hogy le kellett mondania
részvételét. Helyette jött Hanna.
Ki ez a fickó?
Chambers elhatározta, hogy kideríti, lábait átlendítette a
nyugágyon és a terasz korlátjához ment. Mélyen alatta csillogott
a Stellar Island Hotel óriási medencéje. Néhányan a türkizszín
vízben pancsoltak, Heidrun Ögi és Finn O'Keefe éppen ekkor
csatlakozott a többiekhez. Chambers azon gondolkodott, hogy ő
is betársul, de a beszélgetés gondolatától hirtelen rosszul lett és
elfordult.
Egyre gyakrabban megtörtént vele ez. Egy talk-királynő,
aki allergiás a beszélgetésre. Hozott magának egy italt és várta,
hogy jobban legyen.
O'Keefe követte Heidrunt a bárhoz, ahol egy 60 körüli,
testes férfi széles karmozdulatokkal magyarázott valamit. Egy
sportos pár figyelmét élvezte, akik türelmesen hallgatták, amint
teli torokból nevetett és közben azt mondogatta, „eh, mit”, és
sejteni engedte, szerinte miféle emberek lehetnek azok, akik
tandemet vásárolnak.
– Természetesen drasztikus volt – mesélte az idősebb
férfi és nevetett. – Teljesen eltúlzott. De éppen azért volt jó.
Vonásaiban volt valami magasztos: erőteljes, római orr,
sima áll. Sötét, már őszülő haját drótszerűen hátrafésülte és
olajozta, a bajusza pont olyan volt, mint ujjnyi vastag
szemöldöke.
– Mi volt eltúlzott? – kérdezte Heidrun, és megcsókolta.
– A musical – válaszolta a férfi, és pillantását O'Keefe-
re vetette. – Ő kicsoda, mein Schatz?
Heidrunnal ellentétben szépen, szinte akcentus nélkül
beszélt angolul. A különös az volt benne, hogy németül mondta:
drágám. Heidrun odalépett hozzá, és fejét a vállára hajtotta.
– Soha nem jársz moziba? – kérdezte. – Ő Finn O'Keefe.
– Finn... O'Keefe – magas homlokán a ráncok kérdőjellé
görbültek. – Sajnálom, de...
– Ő játszotta Kurt Cobaint.
– Ó! Nahát! Nagyszerű! Örülök, hogy megismerhetem.
Walo vagyok. Heidrun látta az összes filmjét. Én nem, de a
Hyperactive-ra még emlékszem. Hihetetlen teljesítmény!
– Örvendek – nevetett O'Keefe. Nem volt különösebb
problémája azzal, hogy ismerkedjen, csak a kölcsönös
bemutatkozás áriáját találta borzalmasan fárasztónak. Kezet
rázni. Akit korábban még sohasem látott, arról biztosítani,
milyen nagyszerű, hogy éppen itt találkoztak. Ögi bemutatta a
mellette álló szőkeséget: Mimi Parker, egy lebarnult All
American Girl, sötét szemöldökkel és tökéletes fogakkal.
Valószínűleg kaliforniai, gondolta O'Keefe. Úgy tűnik,
Kaliforniának szabadalma van az efféle napfényillatú lányokra.
– Mimi hihetetlen divatot kreál – áradozott Ögi. – Ha az
ő pulóverét hordja, nincs szüksége többé orvosra.
– Ó! Ezt hogy értsem?
– Egészen egyszerű. – Parker mondani akart valamit, de
Ögi megelőzte. – Méri az összes testfunkció adatait. Tegyük fel,
hogy kap egy szívinfarktust. A ruha az adatait elküldi a
legközelebbi klinikára és hívja a mentőt.
– De operálni nem tud?
– Tranzisztorok vannak beleszőve – magyarázta Parker
komolyan. – A ruha gyakorlatilag egy számítógép milliónyi
szenzorral. Ezek érintkeznek a ruha viselőjének testével, de
minden külső rendszerhez is csatlakoztathatóak.
– Eléggé csiklandozhat.
– Marc kvantumchipjeit szőjük bele. Azok nem
csiklandoznak.
– Ha már itt tartunk – szólalt meg a szőke férfi és
kinyújtotta a jobbját –: Marc Edwards.
– Örvendek.
– Nézze – mutatta a fürdőruháját Parker. – Csak ebben
mintegy kétmillió szenzor van. Fölveszik a testhőmérsékletem
és árammá alakítják. Egy testerőműből persze csak kevés
használható energiát nyerünk, de arra elég, hogy szükség esetén
melegítse a ruhát. A szenzorok reagálnak a levegő és a víz
hőmérsékletére.
– Érdekes.
– Egyébként én is láttam a Hyperactive-ot – mondta
Edwards. –Igaz, hogy kifejezetten a film kedvéért tanult meg
gitározni?
– A buta híresztelések tipikus esete – mondta Heidrun
unottan. –Finn gitárral és zongorával nőtt fel. Még saját
együttese is van.
– Volt – emelte fel kezét O'Keefe. – Csak volt egy
együttesem. Már csak ritkán jövünk össze.
– Nagyszerűnek találtam a filmet – mondta Edwards. –
Maga az egyik kedvenc színészem.
– Köszönöm.
– Remekül énekelt benne. Hogy is hívták az együttesét?
– The Black Sheep.
Edwards olyan képet vágott, mintha azonnal eszébe jutna
a Black Sheep és az összes slágere. O'Keefe mosolygott.
– Higgye el, sohasem hallott rólunk.
– Nem is – karolta át a vállát Ögi és halkabban folytatta:
– Köztünk legyen szólva, fiam, ezek itt gyerekek. Lefogadom,
még azt sem tudják, ki volt egyáltalán Kurt Cobain.
Mimi Parker bizonytalanul pislogott egyik férfiról a
másikra.
– Hát, őszintén szólva...
– Ó, hát tényleg élt? – csodálkozott Edwards.
– Történelmi alak. – Ögi elővarázsolt egy szivart,
levágta a végét és elgondolkodva meggyújtotta. – Egy
öngyilkosságra hajlamos generáció tragikus hőse. Romantikus
alak a nihilizmus köntösébe bújva. Világfájdalom, látens
halálvágy, semmi olyan, ami már Schubertnél vagy Schumann-
nál ne lett volna meg. Döbbenetes vég. Hogyan készült fel a
szerepre, Finn?
– Na igen...
– Megpróbálkozott azzal, hogy ő legyen?
– Ahhoz tele kellett volna nyomnia magát drogokkal –
mondta Edwards. – Ez a Cobain állandóan tele volt.
– Talán meg is tette – vélte Ögi. – Megtette?
O'Keefe nevetve rázta a fejét. Hogyan magyarázza el
ennek az uszodai társaságnak, miként játssza el az ember Kurt
Cobaint? Vagy akárki mást.
– Nem ez a method acting? – kérdezte Parker. – A
színész föladja identitását a filmbéli figura kedvéért, már
hetekkel, hónapokkal a forgatás kezdete előtt. Gyakorlatilag
agymosásnak veti alá magát.
– Nem, nem egészen így megy. Én másképp dolgozom.
– Hogyan?
– Profánabbul. Ez egy munka, érti? Egyszerűen egy
munka.
Parker csalódottnak tűnt. O'Keefe Heidrun violaszín
tekintetét érezte magán. Kezdte kényelmetlenül érezni magát.
Mindenki őt bámulta.
– Az előbb éppen egy musicalről mesélt – fordult
Ögihez, hogy megpróbáljon kikerülni az érdeklődés
középpontjából. – Melyikről is?
– Nine Eleven – felelte Ögi. – Múlt héten láttuk New
Yorkban. Maga látta már?
– Még nem.
– Mi már gondoltunk rá, hogy megnézzük – mondta
Edwards.
– Tegyék meg – adott füstjeleket Ögi. – Mint már
mondtam, drasztikus. Hagyhatták volna belefúlni a kegyeletbe,
de persze az anyag erőteljes színrevitelt követel.
– A színpadkép állítólag fenomenális – áradozott Parker.
– Holografikus. Az ember úgy érzi, benne ül a kellős
közepében.
– Szeretem a rendőr és a lány duettjét. Állandóan
játsszák a rádióban. A halálig, gyermekem...
Dúdolni kezdte a dallamot. O'Keefe remélte, hogy nem
kell hozzászólnia a témához. Nem látta a Nine Elevent, s nem is
állt szándékában megnézni.
– A locsogás miatt nem érdemes megnézni – horkant föl
Ögi. –Persze, Jimeno és McLoughlin jó, a feleségeik is, de
főként az effektek miatt érdemes elmenni. Amikor a
repülőgépek jönnek, az hihetetlen. És a pasas, aki Oszama bin
Ladent énekli! Valóban rendkívüli.
– Basszus?
– Bariton.
– Megyek úszni – mondta Heidrun. – Ki jön velem?
Finn?
Köszönöm, gondolta a férfi.
Fölment a szobájába átöltözni. 10 perccel később már
versenyt úsztak a medencében. Heidrun kétszer is megelőzte,
csak harmadszor érték el egyszerre a medence szélét. A nő
kiemelkedett a vízből. Walo havannafüstös csókot dobott felé,
majd tovább magyarázott valamit széles gesztusokkal. Ekkor
érkezett a medencéhez egy atléta egy telt idomú, tüzesvörös
sörényű nő társaságában.
– Ismered a pasast? – kérdezte Finn.
– Nem. – Heidrun a medence széléhez támaszkodott. –
Bizonyára most érkezett. Talán ő az a kanadai befektető. Valami
H betűs, Henna vagy Hanson. A vöröskét, azt hiszem, láttam
már valahol, csak nem tudom, hol.
– Ő? – O'Keefe kifésülte csöpögő haját a szeméből. –
Miranda Winternek hívják.
– Ja, tényleg. Valamikor gyilkossággal gyanúsították,
nem?
– Igen, még régebben – vont vállat O'Keefe. – Amúgy
elég vicces, ha hozzászoksz, hogy nevet ad a melleinek és egy
13 milliárd dolláros örökséget csak úgy elherdál. Fogalmam
sincs, hogy a vádakban volt-e valami igazság. Egy csomó
mindent írtak róla. Végül is felmentették.
– Hol lehet találkozni efféle madarakkal? Partikon?
 – Nem járok partikra.
Heidrun mélyen a víz alá bukott, majd a hátára feküdt.
Frizurája sápadt virágként bomlott ki. O'Keefe-nek a szirének
jutottak eszébe, e varázslatos lények, akik a mélyből
kiemelkedve ragadták magukkal a tengerészeket, hogy egy
csókkal elrabolják lélegzetüket.
– Na igen. Te gyűlölöd, ha a középpontban vagy, nem?
A férfi elgondolkodott.
– Tulajdonképpen nem.
– Pontosan. Csak addig idegesít téged mindez, amíg
közted és a filmjeid nézői között nincs legalább egy képernyő
vagy egy kordon. Szereted a körülötted kialakult kultuszt, de
még jobban szereted az embereket abba a hitbe ringatni, hogy
neked tulajdonképpen mindegy.
Megütközve bámult a nőre.
– Tényleg ez a benyomásod?
– Amikor a People Magazin téged választott a
legszexisebb élő férfinak, a sapkádat a homlokodba húzva
állítottad, hogy fogalmad sincs, miért fakadnak sírva a nők, ha
téged meglátnak.
– Mert nem értem – mondta O'Keefe. – Őszintén nem
értem.
Heidrun felnevetett.
– Én sem.
Elmerült a víz alá. Ahogy elúszott, körvonalai kubista
vonalakba estek szét. O'Keefe egy ideig tanakodott, hogy a
válasz tetszik-e neki. Rotorok dübörgése zavarta meg.
Föltekintett az égre, és egy magányos fehér felhővel találta
szemben magát.
Magányos kis felhő. Magányos kis Finn.
Te és én, mi ketten megértjük egymást, gondolta
vidáman.
Egy helikopter került a látómezejébe, átrepült az uszoda
felett és ereszkedni kezdett.
– Emberek vannak a vízben – állapította meg Karla
Kramp. Analitikus hűvösséggel mondta ezt, mintha arról
referálna, miként terjednek a mikrobák langymeleg
környezetben. Nem hangzott úgy, mintha feltétlenül csatlakozni
szeretne. Eva Borelius kinézett a helikopter ablakán. Egy
világos bőrű nőt látott siklani a türkizkék háttérben.
– Talán meg kellene már tanulnod úszni.
– A kedvedért már megtanultam lovagolni – felelte
Kramp anélkül, hogy egy arcizma is rándult volna.
– Tudom – dőlt hátra Borelius, csontos tagjait
nyújtóztatva. – Az ember sohasem tanulhat eleget, kincsem.
Velük szemben Bernard Tautou szunyókált félig nyitott
szájjal, hátrahajtott fejjel. Miután a repülőút első félórájában
elmesélte erejét felemésztő hétköznapjait, amelyek, úgy tűnik, a
világtól elzárt sivatagi források és az Élysée-palotában elköltött
intim vacsorák között zajlottak, elpilledt, és már csak
orrjárataiba engedett bepillantást. Kicsi volt és vékony, göndör,
nyilván festett hajjal, ami a halántékánál már őszülni kezdett.
Pillantásában a súlyos szemhéjak alatt volt valami tunyaság,
amit arcának hosszúkás formája már-már melankolikussá tett.
Ám ez a benyomás elillant, amint Tautou nevetni kezdett és
szemöldökeit bohócosan felhúzta; és sokat nevetett. Rengeteget
bókolt és érdeklődőnek mutatkozott, csupán azért, hogy
beszélgetőtársa kijelentéseit ugródeszkaként használhassa
önreflexiójához. Minden második mondat, amit feleségéhez
intézett, követelőző n'est-ce pas?-val végződött, ami miatt
Paulette Tautou funkciója kimerült az elhangzottak
alátámasztásában. A hölgy csupán azután élénkült fel, miután
férje elszundított; beszélt a francia elnöknőhöz fűződő baráti
kapcsolatukról és arról, hogy mennyire fontos az emberiséget
hozzásegíteni a szűkös erőforrások legértékesebbjéhez.
Elmesélte, miként vette át Bernard a francia vízkonszern, a
SUEZ Environnement főnökeként a Thames Water fölötti
ellenőrzést – és az így létrejött új társaság hogyan vette át a
globális vízellátásban a vezető szerepet, megmentve a világot. A
világot valójában a férje mentette meg. Előadásában a derék
Bernard fáradhatatlanul építette a vezetékeket a szegények és
nyomorultak negyedeiben, valóságos védőszentként a
szomjúság elleni harcban.
– A víz nem az emberiség szabad erőforrása?
– Dehogynem.
– Szabad akkor egyáltalán privatizálni?
 Paulette pillantása kifürkészhetetlen maradt. Rezgő
pilláival és oldalra fésült hajával kicsit emlékeztetett a fiatal
Charlotte Ramplingre, ám anélkül, hogy felért volna hozzá.
Éppen azt a kérdést tették fel neki, amit az üzletágnak már
évtizedek óta rendszeresen feltesznek.
– Ó, tudja, ez a vita lassacskán kimegy a divatból.
Privatizáció nélkül nem épülnének vízvezetékek és víztisztítók.
Mire lenne jó a szabad hozzáférés ahhoz az erőforráshoz,
amihez jelenleg hozzá sem tud férni?
Kramp elgondolkodva bólintott.
– Lehetne akár a levegőt is privatizálni?
– Hogyan? Természetesen nem.
– Csak meg akarom érteni. A SUEZ tehát vezetékeket
épít például...
– Namíbiában.
– Namíbiában. Pontosan. Az efféle építkezéseket
fejlesztési támogatásokból finanszírozzák?
– Igen, persze.
– De a létesítmények nyereségorientáltan működnek?
– Persze, hogyan másként?
– Tehát ez azt jelenti, hogy a SUEZ olyan privát
bevételekhez jut, amelyeket fejlesztési támogatásokból fizetnek.
Ebben a pillanatban Paulette Tautou némiképp
megkínzottan nézett ki, Borelius pedig csendben azt mondta:
– Elég, Karla.
Nem volt kedve ahhoz, hogy már az utazás elején
különféle bonyodalmakba keveredjen, mint általában akkor,
amikor Kramp kíváncsisága nem ismert határokat. Ezután
érdektelen dolgokról beszélgettek és megcsodálták a platformot
a tengeren. Pontosabban szólva: megbabonázva függtek a
végtelen vonalon, miközben Paulette inkább bizalmatlanul
szemlélte őket és nem állt szándékában férjét felébreszteni.
– Nem akarja felébreszteni? – kérdezte Borelius. –
Bizonyára szívesen látná.
– Ó, nem, örülök, ha néha alszik. El sem tudják
képzelni, milyen keményen dolgozik.
– Nemsokára megérkezünk. Akkor úgyis fel kell
ébresztenie.
 – Minden másodpercre szüksége van. Tudja, csak
valami igazán fontos dolog miatt ébreszteném fel.
Valami igazán fontos dolog miatt, gondolta Borelius.
Aha.
Amikor a helikopter a leszállóhoz közeledett, Paulette
halkan a nevén szólítgatta, mígnem a férfi zavarodottan
kinyitotta a szemét és hunyorgott.
– Megérkeztünk?
– Most szállunk le.
– Micsoda? – pattant fel. – Hol a platform? Azt
gondoltam, látni fogjuk a platformot.
– Aludtál.
– Ó! Merde! Miért nem ébresztettél fel, chérie? Olyan
szívesen meg néztem volna a platformot.
Borelius visszafogta magát, nem szólt egy szót sem.
Röviddel az előtt, hogy leszálltak volna, megpillantott egy
hatalmas, hófehér jachtot messze kint a tengeren. Ezután földet
értek, és a helikopter oldalajtaja kinyílt.

A jachton Rebecca Hsu elhagyta a dolgozószobáját,

átment az óriási, márvánnyal borított szalonon, ki a fedélzetre és
közben a tajpeji központjával telefonált.
– Tökéletesen érdektelen, mit akar a francia értékesítési
igazgató – mondta nyugodtan. – Egy 12 éves lányoknak szánt
illatról beszélünk. Nekik kell tetszenie, nem neki. Ha a cucc
megtetszik neki, akkor hibáztunk.
A vonal másik végén vadul érveltek. Hsu gyors léptekkel
ment a hátsó fedélzethez, ahol az első tiszt, a kapitány és a
motorcsónak várta.
– Tudom, hogy saját kampányt akarnak – mondta. –
Nem vagyok hülye. Mindig azt akarják. Ezek az európaiak
szörnyen komplikáltak. Az illatot Németországban,
Olaszországban és Spanyolországban piacra dobtuk, mindenféle
külön igény nélkül, és mindannyiszor sikerrel. Nem látom be,
miért lenne éppen Franciaországban... Tessék? Hogy mit
mondott?
A vonal másik oldalán megismételték.
– Hülyeség, én szeretem Franciaországot! – kiabálta
felháborodottan. – Sőt, a franciákat is! Csak az állandó
lázadozásból van már elegem. Hozzá kell szokniuk, hogy
megvásároltam szeretett luxuskonszernjüket. Békén hagyom
őket, amíg a Diorról meg ilyenekről van szó, de a saját
kreációink esetében feltétel nélküli együttműködést várok el.
Elgyengülten nézte az Isla de las Estrellast, ami púpos
tengeri szörnyként emelkedett ki a Csendes-óceánból. A levegő
nem mozdult. A tenger sötét fóliaként fogta össze a horizont két
oldalát. Befejezte a beszélgetést és az egyenruhásokhoz fordult.
– Na és? Megkérdezte még egyszer?
– Rendkívül sajnálom, Madame – rázta a fejét a
kapitány. – Nem kaptunk engedélyt.
– Rejtély, hogy ez mire jó.
– Magánhajók sem az Isla de las Estrellason, sem a
platformnál nem köthetnek ki. Ugyanez érvényes a légi
forgalomra is. Az egész terület biztonsági övezet. Ha nem önről
lenne szó, meg kellene várnunk a helikopterüket. Kivételesen
kaptunk engedélyt arra, hogy átvihessük a saját
motorcsónakunkkal.
Hsu sóhajtott. Hozzászokott, hogy a szabályok rá nem
vonatkoznak. Ugyanakkor szórakoztatónak találta a
motorcsónakázást, úgyhogy nem erősködött tovább.
– A csomagom a fedélzeten van?
– Természetesen, Madame. Remélem, kellemesen tölti
majd a szabadságát.
– Köszönöm. Hogy nézek ki?
– Mint mindig. Tökéletesen.
Jó is lenne, gondolta az asszony. Mióta túljutott az
ötvenen, reménytelen harcba kezdett. E harcot különféle
fitneszeszközökkel vívta, valamint ellenáramlatos medencéjű
uszodákban, magánfutópályákon és 140 méter hosszú jachtján,
amelyet úgy építtetett, hogy gond nélkül körbe lehessen futni.
Mióta Tajvanból elindult, hajóját naponta körbefutotta.
Vasfegyelemmel még nagy étvágyát is korlátok közé szorította,
de teste gyarapodását mégsem állíthatta meg. Viszont a ruhája
legalább derekának maradékát hangsúlyozta és kellőképpen
extravagáns volt. A madárfészek, amint frizurája divatkörökben
híressé vált, jellegzetesen rendetlen volt, a make-uppal pedig
soha nem volt problémája.
Amikor a motorcsónak elindult, ismételten telefonált.

– Rebecca Hsu a láthatáron – szólt Norrington a rádióba.

Lynn otthagyta a Stellar Island Hotel konyháját, vizsla
pillantást vetett a kanapékra, néhány utasítást adott a
személyzetnek és kilépett a napfényre.
– Hozott testőröket? – tudakolta.
– Nem. Ennek fejében többször is megkérdezte,
komolyan gondoljuk-e, hogy nem adunk kikötési engedélyt.
– Micsoda? Az átkozott jachtját Rebecca nálunk akarja
leparkolni?
– Nyugodjon meg. Kemények maradtunk.
Motorcsónakkal jön.
– Oké. Mikor ér ide?
– Körülbelül 10 perc múlva. Hacsak menet közben a
tengerbe nem veti magát.
Ez az elképzelés Norringtont felvidította.
– Errefelé bizonyára van néhány kapitális cápa, nem?
Amikor kedvencünket utoljára láttam, éppen megfelelőnek tűnt
egy ünnepi vacsorának.
– Ha Rebecca Hsut fölfalják, maga lesz a desszert.
– Érti a humort és laza, mint mindig – sóhajtott fel
Norrington a beszélgetést befejezve.
Lynn futólépésben indult el a parti ösvényen, miközben
lelke széthasadt és tucatnyi testetlen Lynn kísértett a szálloda
körül. Elfelejtett valamit? Az összes lakosztály kifogástalanul
ragyogott. Már a berendezésnél figyelembe vették a vendégek
személyes preferenciáit, liliomok, licsi– és maracujahegyek
Rebecca Hsu számára, Momoka Omura kedvenc pezsgője, egy
csodálatos kötet az autóversenyzés történetérőol Warren
Locatelli párnáján, ázsiai és orosz műremekek reprodukciói
Ögiék szobájának falán, régi fémjátékok Marc Edwardsnak,
Muhammad Ali életrajza soha nem látott fotókkal a jó öreg
Chucky jókedvre derítésére, és csokoládéval ízesített
fürdőeszencia Miranda Winternek. A menünél is figyelembe
vették, hogy a vendégek mit szeretnek és mit nem. Lynn
aggodalmas kísértetei sóhajtoztak a szaunákban és jacuzzikban,
áthaladtak a golfpálya fölött, megrohamozták a Stellar Island
Dome-ot, a föld alatti multimédia-központot, és nem találtak
semmi kivetnivalót.
Aminek működnie kellett, az működött.
Ráadásul senki sem fogja látni, hogy nem lettek időben
kész. Hacsak a vendégek nem nyitnak ki olyan ajtókat, amelyek
mögött semmi keresnivalójuk nincsen. A legtöbb szobában még
ott hevertek a szerszámok, ott sorakoztak a cementeszsákok, a
festők is csak félig készültek el. Mivel tudta, hogy a hivatalos
megnyitóra nem lesznek készen, Lynn csak a szükséges
lakosztályok befejezésére törekedett. A konyhának csupán egy
része működött, ahhoz bőven elég, hogy a csoportot
elkényeztethesse, de semmiképpen sem elég az eredetileg
tervezett 300 vendég számára.
Egy pillanatra megállt, és a bazalttal összenőtt óceánjárót
szemlélte. Mintha megállása jel lett volna: az egyik közeli
szirtről tengeri madarak százai riadtak fel éles és éhes sivítással
és felhővé állva össze a sziget belseje felé repültek. Lynn
megborzongott. Elképzelte, amint az állatok megrohamozzák a
szállodát, teleszarják, szétkarmolják és az embereket a tengerbe
kergetik. Látta, amint testek úsznak a medencében, a víz vérrel
keveredik. A túlélők nekirontottak, hogy miért nem
akadályozták meg a támadást. Mindenki közül Julian kiabált a
leghangosabban. A személyzet is mozdulatlan maradt.
Tekintetük ide-oda járt Lynnről a szállodára és vissza,
bizonytalanul, hisz úgy tűnt, mintha főnökük az utolsó ítéletet
látná.
Egy percnyi tökéletes bénultság után Lynn megrázta
magát és továbbment az ösvényen a kikötőhöz.
Andrew Norrington látta, amint továbbmegy. A medence
fölötti magaslatról, ahol a posztja volt, a keleti part nagy részét
beláthatta. A kikötőben, egy robbantással kiszélesített
természetes öbölben, több kis hajó horgonyzott, elsősorban
őrhajók és néhány csónak, megjelölve az Orley Enterprises
jellegzetes O betűjével. Rebecca Hsu jachtja számára lett volna
ugyan hely, de Norringtonnak álmában sem jutott volna eszébe,
hogy a tajvani nőt különleges elbánásban részesítse. Mindenki
más megegyezés szerint Orley cégének helikoptereivel érkezett,
ő miért nem? Hsu örülhetett egyáltalán az engedélynek, hogy
vízi úton jöhetett.
Miközben lement a medencéhez, Julian lányán
elmélkedett. Még ha nem is kedvelte Lynnt különösebben, azért
autoritását és kompetenciáját elismerte. Már egészen fiatalon
hatalmas felelősséget vállalt, és minden irigye és ellendrukkere
ellenére elérte, hogy az Orley Travel első legyen a turisztikai
vállalatok között. Még ha maradt is bőven tennivaló, a Stellar
Island Hotel kétségtelenül az egyik gyöngyszeme volt, de azért
az OSS Grand, vagyis az Orley Space Station és a GAIA mellett
mégsem rúghatott labdába! Azokhoz hasonlót még nem épített
senki soha. Harmincas éveinek végére Lynn legendává vált a
konszernen belül.
Norrington behúzta a fejét és a napba pislogott.
Elmerengve söpört le válláról egy tenyérnyi pókot, egy
páfrányok és tűlevelűek szegélyezte úton lement az uszodához,
és pillantása körbepásztázta a területet. Lassacskán az egész
utazótársaság összegyűlt a medence szélénél. Italokat és kis
falatkákat szolgáltak fel, ők pedig hangosan ismerkedtek
egymással. Julian okosan választotta ki a résztvevőket. A tarka
kis társaság több százmilliárd dollárnyit ért: világmegváltók,
mint Mukesh Nair, oligarchák a Rogasovék fajtájából és olyan
figurák, mint Miranda Winter, akinek borsónyi agyát
megterhelte a feladat, miként is kell a pénzt értelmesen
elkölteni. Orley-nak az volt a szándéka, hogy mindannyiukat
megkönnyíti vagyonuk egy részével. Éppen ekkor csatlakozott
hozzájuk Evelyn Chambers, és mosolya beragyogta a társaságot.
Még mindig figyelemre méltó jelenség, vélte Norrington. Talán
egy kissé telt lett az idők folyamán, de össze sem lehet
hasonlítani Rebecca Hsu előrehaladott gömbölyödésével.
Továbbment, a legrosszabbra is felkészülve.
– Mimi, Marc! De jó látni titeket!
Chambers már úrrá lett viszolygásán és ismét képes volt
kommunikálni. Mimi Parkerhez már majdnem olyasvalami
fűzte, mint a barátság, Marc pedig kedves fickó volt. Integetett
Momoka Omurának, megpuszilta Miranda Wintert, aki minden
újonnan érkezőt a riasztókészülékeket is megszégyenítő
„hhhuuuuuhhhhhúúúúú” kiáltással üdvözölt, amit egy „Oh
yeah!” megjegyzéssel zárt le. Chambers legutóbb hosszú,
acélkék frizurával látta, ami mostanra rövid és rikító vörös lett,
egy tűzriasztó készülék érzetét keltve. Az egykori modell
homlokát filigrán applikáció díszítette. Mellei kelletlenül
gyömöszölődtek be a ruhájába, amely hátsó fertályának
planetáris domborulatát épphogy csak elfedte, és derekánál oly
szűkre volt szabva, hogy az ember attól tarthatott, Winter
asszony hamarosan kétfelé esik. Bár 28 évével ő volt a
legfiatalabb, mégis annyi sebészeti átalakuláson ment már át,
hogy csupán műtétjeinek dokumentációja eltartott néhány száz
társasági riportert, kalandjairól, kicsapongásairól és perének
utófájásairól már nem is beszélve.
Chambers az applikációra mutatott.
– Csini – mondta, és lázas igyekezettel próbált tudomást
sem venni Winter anyagban bővelkedő dekoltázsáról, ami, úgy
tűnt, erőszakkal akarja pillantását magához vonzani. Mindenki
tudta, hogy Chambers szexuális étvágya éppúgy kiterjedt a
nőkre, mint a férfiakra. Intim életének közismertté válása New
Yorkban a jelöltségébe került, tudniillik édes hármasban élt
férjével és szeretőjével.
– Indiai – válaszolta vidáman Winter. – Mert India a
csillagokban áll, érted?
– Ó, igen?
– Igen. Képzeld el! Azt mondják a csillagok, hogy az
indiai korszak következik. Csodálatos. Az átalakulás Indiában
kezdődik el. Az emberiség meg fog változni. Először India,
utána az egész világ. Soha többé nem lesz háború.
– Ki állítja ezt, drágám?
– Olinda.
Olinda Brannigan tőkehalszerűen kiszáradt, ősöreg
hollywoodi színésznő volt Beverly Hillsben. Mirandának ő
vetette a kártyát, ő jósolta meg a jövendőt.
– És mit mond még Olinda?
– Semmilyen kínai dolgot nem szabad többé vásárolni.
Kína bukni fog.
– A kereskedelmi deficit miatt?
– Jupiter miatt.
– No és miféle ruhát viselsz?
 – Ja, ez? Édi, nem? Dolce & Gabbana.
– Le kéne venned.
– Micsoda? Itt? – Winter zavarba jött és halkabban
folytatta. –Most?
– Kínai.
– Ó, hagyd abba! Olasz, és...
– Kínai, drágám – ismételte Chambers élvezettel. – A
Dolce & Gabbanát Rebecca Hsu tavaly vásárolta meg.
– Mindent meg kell vennie? – Winter egy pillanatra
tényleg megrendültnek tűnt. Utána azonban ismét
győzedelmeskedett optimista természete. – Mindegy. Olinda
talán tévedett.
Ujjait nyújtogatta és megrázta magát.
– Mindenesetre áááállatian örülök az utazásnak. Egész
idő alatt sikongatni fogok.
Chambers egy pillanatra sem kételkedett a fenyegetés
valódiságában. Körülnézett, Nairékat, Tautou-ékat és
Locatelliéket látta, amint egymással beszélgetnek. Olympiada
Rogasova a társasághoz csatlakozott, míg Oleg Rogasov éppen
őt kémlelte, biccentett egyet és a bárhoz ment. Egy pillanat
múlva már egy pohár pezsgővel lépett hozzá, átnyújtotta, és
magára öltötte megszokott szfinxszerű mosolyát.
– Tehát a világűrben is ítélkezni fog felettünk – mondta
erős szláv akcentussal. – Nagyon oda kell majd figyelnünk, mit
beszélünk.
– Magánemberként vagyok itt – kacsintott vissza
Chambers. – De ha valamit feltétlenül meg akar osztani velem...
Rogasov halkan felnevetett, de pillantásának jeges
hidege nem változott meg.
– Valamit meg is fogok osztani önnel, már csak a
társasága kedvéért is. – Kitekintett a platformra. A nap már
mélyen állt a vulkán gerince felett, meleg fényt bocsátva a
mesterséges szigetre. – Maga is volt felkészítő tréningen? A
súlytalanságot nem mindenki bírja.
– Voltam, az Orley Space center-ben – ivott egy kortyot
Chambers. – Parabolarepülések, szimuláció a
merülőmedencében, végigcsináltam az egész programot. És ön?
– Néhány szuborbitális repülés.
 – Izgul?
– Kíváncsi vagyok.
– Maga tudja, mi Julian szándéka a rendezvénnyel.
A megjegyzés a levegőben lebegett, arra várva, hogy
valaki befogja. Rogasov odafordult.
– Most azt szeretné megtudni, mit gondolok róla.
– Nem lenne itt, ha nem gondolkodott volna el
komolyan.
– No és maga?
Chambers felnevetett.
– Felejtse el. Ebben a társaságban én vagyok a templom
egere. Az én megtakarításaimra aligha pályázik.
– Ha minden templom egere a maga vagyoni
helyzetével bírna, Evelyn, akkor a világot egerek
kormányoznák.
– A gazdagság relatív, Oleg, ezt pont magának nem kell
magyaráznom. Juliannel régi barátok vagyunk. Szívesen
bebeszélném magamnak, hogy ezért vett fel engem is a
csoportba, de természetesen tudom, hogy rendelkezem olyan
tőkével, ami fontosabb a pénznél.
– A közvélemény – bólintott Rogasov. – Az ő helyében
én is meghívtam volna magát.
– Ezzel szemben maga gazdag. Itt szinte mindenki
tényleg gazdag. Ha maguk közül mindenki csak vagyonának egy
tizedét berakja a jackpotba, Julian építhet egy második liftet és
egy második OSS-t.
– Orley egyetlen résztulajdonosnak sem engedi meg,
hogy vállalkozásának sorsába mértékadóan beleszóljon. Én
orosz vagyok. Nekünk is megvan a magunk programja. Miért is
támogatnám az amerikai űrkutatást?
– Ezt komolyan gondolja?
– Mondja meg maga.
– Mert maga üzletember. Az államoknak lehetnek ugyan
érdekeik, de mire mennek velük, ha hiányzik a pénz és a know-
how? Julian Orley húzta ki az amerikai állami űrkutatást a
gödörből, ezzel meg is pecsételve annak sorsát. Most ő a főnök.
A figyelemre méltó űrkutatási programok manapság már szinte
teljesen magánkézben vannak. Julian ebben a szektorban
csillagászati mértékű előnyt élvez. Még Moszkvában is
tudhatnak arról, hogy fütyül a nemzetállami érdekekre.
Egyszerűen olyan embereket keres, akik hozzá hasonlóan
gondolkodnak.
– Úgy is mondhatnánk, fütyül a lojalitásra.
– Julian ideálokhoz lojális, ha hiszi, ha nem. Tény, hogy
ő nagyon jól megvan a NASA nélkül, csak a NASA nincs meg
nélküle. Tavaly mutatott be egy tervet a Fehér Házban, arról,
hogyan finanszírozhatnának az amerikaiak egy második liftet,
amivel ő a know-how tulajdonosaként erősen függő helyzetbe
került volna. Ám a kongresszus ahelyett, hogy magához láncolta
volna, vonakodott és kételyeit hangoztatta. Amerika még mindig
nem fogta fel, hogy Julian számára Amerika csupán egyetlen
befektetőnek számít.
– S mivel e befektető aktuális lehetőségei hiányosak,
ezért szélesebb körben keresi lehetséges partnereit.
– Pontosan. Hogy maga orosz vagy marslakó, neki
tökéletesen mindegy.
– De mégis. Miért ne a saját hazám űrkutatásába
fektessek be?
– Mert föl kell tennie a kérdést, hogy a pénzét egy olyan
államra akarja-e bízni, amelyik ugyan a hazája, de
technológiailag reménytelenül le van maradva.
– Az orosz űrkutatás éppúgy privatizált és
teljesítőképes, mint az amerikai.
– Csakhogy maguknál nincs egy Julian Orley. Úgy
tűnik, egyelőre nem is lesz. Oroszországban sem, Indiában sem,
Kínában sem. Még a franciáknál és a németeknél sem. Nézzük
Japánt. Ha a pénzüket abba fektetik, hogy feltaláljanak valamit,
amit mások már régen feltaláltak, csak hogy dagadozzon
nemzeti büszkeségük, akkor nem lojálisak, hanem
szentimentálisak – mérte végig Chambers a férfit. – Maga pedig
nem hajlamos a szentimentalizmusra. Maga betartja
Oroszországban a játékszabályokat, ennyi az egész. Ezen kívül
éppoly kevéssé kötődik az országához, mint Julian bárkihez.
– Maga aztán azt hiszi, sokat tud rólam.
Chambers vállat vont.
– Csak azt tudom, hogy Julian nem puszta
emberszeretetből fizeti valakinek a világ legdrágább utazását.
– No és ön? – kérdezte Rogasov egy atlétikus termetű
férfiútól, aki beszélgetésük alatt csapódott hozzájuk. – Ön miért
van itt?
– Egy szerencsétlenség miatt – a férfi közelebb lépett és
jobbját nyújtotta Chambersnek. – Carl Hanna.
– Evelyn Chambers. A Palstein elleni merényletre
gondol?
– Neki kellett volna repülnie a helyettem. Tudom, a
körülményeket figyelembe véve nem illene örülnöm...
– De maga került a helyére, így mégis örül. Teljesen
rendben van.
– Mindenesetre örülök, hogy magát láthatom. A
Chamberst mindig megnézem, amikor csak tudom – az égre
pillantott. – Odafönn is csinál egy műsort?
– Ne aggódjon, magánemberek maradunk. Julian egy
reklámfilmet akar velem forgatni, amelyben az univerzum
szépségeit magasztalom, hogy fellendüljön kissé az űrturizmus.
Ismeri egyáltalán Oleg Alekszejevics Rogasovot?
– Rogamittal – mosolyodott el Hanna. – Természetesen.
Azt hiszem, még egy közös szenvedélyünk is van.
– Éspedig? – kérdezte gyanakodva Rogasov.
– A futball.
– Maga szereti a focit?
Az orosz kifürkészhetetlen rókaképe felélénkült. Aha,
gondolta Chambers. Hanna érdekessé vált. Ő is érdeklődve
mérte végig a kanadait, úgy tűnt, egész teste csupa izomból áll,
de nem a bodybuilderekre jellemző ügyefogyottsággal. Haja és
szakálla milliméternyire vágva. Erőteljes szemöldökével és
barázdált állával bármelyik háborús filmben szerepelhetett
volna.
Az idegenekkel szemben inkább tartózkodó Rogasov, ha
a futballról volt szó, szinte eufórikussá vált. Egyszerre csak
olyan dolgokról kezdtek beszélgetni, amelyekből Chambers egy
szót sem értett. Ajánlotta magát és továbbment. A bárpultnál
Lynn Orley karjaiba szaladt, aki bemutatta Nairéknak, Tautou-
éknak és Walo Öginek. A hencegő svájcit azonnal megkedvelte.
Önelégültségével és a pátosz iránti komikus vonzódásával
együtt is világfinak és régimódian előzékenynek bizonyult.
Általánosságban nem beszélgettek másról, mint az előttük álló
utazásról. Heidrun Ögi figyelmét Chambers nagy örömére nem
kellett túlságosan keresgélnie, hiszen boldogan integetett feléje,
hogy gonosz mosollyal prezentálja a megkínzott tekintetű Finn
O'Keefe-et. Chambersnek sikerült öt perc alatt egyetlen kérdést
sem föltennie és megígérte, hogy ez így is marad.
– Örökre? – kérdezte O'Keefe reménykedve.
– Az elkövetkezendő két hétben – ismerte be Chambers.
– Utána tovább próbálkozom a szerencsémmel.
Sokkal kilátástalanabb volt a küzdelme az ellen, hogy
Heidrunt ne bámulja meg, mint amit Miranda Winter melleinek
bűvköréből való kiszabadulásáért vívott. Utóbbi persze
hullámzó táj volt, amelyen bolyongani ugyan lehet, de elveszni
nem. Winter nagyjából-egészében mégiscsak egyszerű teremtés
volt. Szexelni vele körülbelül olyan lehet, elmélkedett
Chambers, mint kinyalni egy mézesbödönt, amelyben semmi
más nincs, csakis méz: édes és csábító, de egy idő után profán,
unalmas, és benne rejlik a veszedelem, hogy az ember rosszul
lesz tőle. Heidrun pigmenthiányos, mindenütt hófehér, anorexiás
teste ellenben extrém erotikus élményeket ígért.
Chambers magában nagyot sóhajtott. Ebben a
társaságban semmiféle botrányt nem engedhetett meg magának,
ráadásul a svájci nőnek a homlokára volt írva, hogy a nők nem
érdeklik. Legalábbis úgy nem.
Kissé odébb megpillantotta Chuck Donoghue nyak
nélküli hordófiguráját. Ajka parancsolóan előreállt, vékony,
vöröses haját szoborrá formázta. Dörgedelmes beszédet intézett
két asszonyhoz, egy magas, csontos vörösesszőkéhez és egy
karcsú sötéthajúhoz, aki mintha Modigliani egyik festményéről
lépett volna le. Eva Borelius és Karla Kramp. Chuck előadását
rendszeres időközönként Aileen Donoghue fejhangon előadott
anyai aláfestése szakította meg. Pirospozsgás orcájával és
ezüstre tupírozott hajával olybá tűnt, mint aki bármelyik
pillanatban elrohan felszolgálni saját maga sütötte almás
süteményét, amit vélhetően lelkesen meg is tett, ha éppen nem
Chucknak segített irányítani közös szállodabirodalmukat. Hogy
Boreliusszal beszélgethessen, Chambersnek végig kellett volna
hallgatnia Chuck tréfáit, ezért inkább megkereste Lynnt, aki egy
hozzá feltűnően hasonlító férfival beszélgetett. Ugyanaz a
hamvasszőke haj, tengerkék szem: Orley-kettőscsavar. Amikor
Chambers hozzájuk lépett, Lynn éppen ezt mondta:
– Ne aggódj, Tim, még soha nem éreztem magam
jobban.
A férfi a fejét csóválta, és szemrehányóan vizslatta.
– Bocsánat – indult tovább. – Látom, zavarok.
– Egyáltalán nem – állította meg Lynn a karjánál fogva.
– Ismered egyáltalán a testvéremet?
– Örvendek. Még nem volt szerencsénk egymáshoz.
– Én nem tartozom a céghez – mondta Tim mereven.
Chambers emlékezett, hogy Julian fia már évekkel
ezelőtt hátat fordított a konszernnek. A testvérek bensőséges
viszonyban álltak egymással, Tim és az apja között viszont
adódtak problémák, amelyek akkor kezdődtek, amikor Tim
anyja meghalt. A szellemi elborulás állapotában, azt rebesgették.
Lynn ennél többet soha nem árult el, csupán annyit, hogy Tim
felesége, Amber nem osztozott férje Julian iránti gyűlöletében.
– Meg tudnád mondani, hol van Rebecca? – kérdezte
Chambers.
– Rebecca? – húzta össze szemöldökét Lynn. –
Bármelyik pillanatban lejöhet. Most mutattam meg neki a
lakosztályát.
Valójában Chambersnek édes mindegy volt, merre
tartózkodik és kivel telefonál éppen Rebecca Hsu. Csupán úgy
érezte, nemkívánatos a társaságban és indokot keresett az
elegáns távozáshoz.
– És amúgy? Hogy tetszik itt neked?
– Szuper! Hallom, Julian csak holnapután érkezik.
– Houstonban ragadt. Amerikai partnereink kissé
stresszelnek.
– Tudom. Hallottam már róla.
– De a show kezdetére itt lesz – vigyorgott Lynn. –
Ismered őt, szereti a hatásos fellépéseket.
– Ez elsősorban a te fellépésed – mondta Chambers. –
Hihetetlen jól csináltál mindent, Lynn. Gratulálok! Tim, büszke
lehet a nővérére.
 – Köszönöm, Evy! Nagyon köszönöm.
Tim Orley bólintott. Chambers még sosem érezte
ennyire, hogy valaki nem kér belőle. Furcsa, gondolta,
tulajdonképpen egyáltalán nem ellenszenves fickó. Mi lehet a
baja? Velem lenne problémája? Mibe csöppentem bele?
– Maga is velünk repül? – kérdezte.
– Én, ő... persze, ez Lynn nagy napja. – Elfojtott egy
mosolyt, átölelte nővére vállát és magához vonta. – Higgye el
nekem, végtelenül büszke vagyok rá.
Annyi melegség volt a szavaiban, hogy Chambersnek
minden oka megvolt a meghatódásra. Csak éppenséggel Tim
hangjának mellékzöngéi azt sugallták: húzz a francba, Evelyn.
Visszament a társasághoz, némiképp tanácstalanul.

Az alkonyat rövid, de álomszép volt. A nap vérvörösbe

és rózsaszínbe öltözött, mielőtt elmerült volna a Csendes-
óceánban. Néhány perc alatt sötét lett. A Stellar Island Hotel
keleti fekvése miatt a legtöbben úgy látták, hogy nem a
tengerben tűnt el, hanem a vulkán gerince mögé csúszott be.
Csupán O'Keefe és Ögiék élvezhették teljes mértékben a
naplementét: Ők ugyanis elhagyták a társaságot és felmentek a
Kristálykupolába, ahonnan az egész szigetet, tehát a
bejárhatatlan, őserdővel borított nyugati oldalt is látni lehetett.
– Istenem – mondta Heidrun kifelé bámulva. –
Mindenütt víz.
– Nem egy megrázó élmény, kincsem – szólalt meg Ögi
hangja valahonnan a szivarfüstből. Kihasználta az alkalmat és
átöltözött, most acélkék inget és régimódi sálat viselt.
– Ahogy vesszük, te randa fráter – fordult hozzá
Heidrun. – Mégiscsak egy átkozott sziklán vagyunk a Csendes-
óceán közepén – nevetett. – Tisztában vagy vele, mit jelent ez?
Ögi karikákat fújt a leszálló éjbe.
– Amíg a havannám nem fogy el, addig ez azt jelenti,
minden rendben.
Míg ők beszélgettek, O'Keefe céltalanul bóklászott ide-
oda. A terasz felét hatalmas üvegkupola fedte, aminek a nevét is
köszönhette. Csak néhány asztal volt vacsorához terítve, de
Lynn elmesélte, hogy teltház esetén 300 ember számára van itt
hely. Kelet felé tekintett, ahol a kivilágított platform állt a
tengerben. Fantasztikus látványt nyújtott. Csak a vonalat nyelte
el az éjszaka sötétje.
– Talán nemsokára azt szeretnéd, bárcsak megint ezen
az átkozott sziklán lehetnél – mondta.
– Ó, igen? – vicsorított Heidrun. – De az is lehet, hogy
én fogom majd a kezecskédet... Perry.
O'Keefe vigyorgott. Miután hosszú évekig egy ökör
következetességével vetette bele magát a művészfilmek
szakadékába és szerepeit megalkuvás nélkül válogatta meg, ő
maga volt a legjobban meglepve, hogy Kurt Cobain
megszemélyesítéséért Oscart nyert. A Hyperactive lett
tudásának a védjegye. Senki sem hagyhatta immár figyelmen
kívül, hogy nehezen emészthető, alacsony költségvetésű
filmekben, érthetetlen szerzői filmekben és dogma-drámákban
végbement a borostyántekintetű, sima vonású és érzéki ajkú,
félénk ír apoteózisa. A kassza hirtelen droggá vált. Okosan
elkerülte, hogy ezután csakis a kasszasikerekre koncentráljon,
továbbra is azt játszotta, ami tetszett neki, csakhogy ami neki
tetszett, most már mindenkinek tetszett. Ha az anyag
megérintette, továbbra is bátran hívhatta akár egy azerbajdzsáni
rendező is zsebpénzért játszani. Szerette származását, szívesen
játszotta James Joyce-t. Sokat tett a hajléktalanokért és
drogosokért. Annyi jót tett a kamera előtt és mögött, hogy
múltja ködbe veszett: Született Galwayben, Connaught
tartományban. Anyja újságíró, apja operaénekes. Korán
megtanult zongorázni és gitározni, hogy úrrá legyen
félénkségén. Játszott színházban, tévésorozatokban és
reklámfilmekben is kapott statisztaszerepeket. A dublini Abbey
Színházban azután a mellékszerepek mellett főszerepeket is
kapott, a Black Sheeppel O'Donoghue bárjában brillírozott,
verseket, novellákat írt. Egy évet még a tinkerek, az ír cigányok
között is élt, tisztán romantikus fellángolásból a jó öreg Eire
iránt. Végül a Mo ghrá thú című tévésorozatban oly
meggyőzően játszotta a lázadozó parasztfiút, hogy felhívták
Hollywoodból.
Így szólt a fáma, jól is hangzott és valamennyire még
igaz is volt.
 De azt már nem nagyon emlegették, hogy a félénk Finn
már gyerekként hajlamos volt a tombolásra és kiverte
iskolatársainak fogát, hogy utált tanulni és pusztán azért, mert
nem tudott dönteni, sokáig semmit sem csinált. Nem emlegették
szüleivel való szakítását, mértéktelen alkoholfogyasztását és a
drogokat. A tinkereknél eltöltött első időszakra nem is tudott
visszaemlékezni, mert folyton részeg vagy bedrogozott volt,
vagy éppen mindkettő. Az Abbey Színházban sikeresen
szocializálódott, ekkor egy német producer meghívta a Süskind-
klasszikus, A parfüm főszerepének castingjára, csakhogy
O'Keefe, miközben Ben Wishaw elment, benyomva elaludt egy
dublini kurván, így a megadott időpontban meg sem jelent.
Arról sem esett szó, hogy hasonló ügyek miatt teljesen
elvesztette lelkesedését, ezért a sorozatból kitették, ezután két
további lerongyolódott évet töltött a vándor népnél, mígnem
végre kibékült szüleivel és elvonókúrára ment.
A mítosz csak ezután vette kezdetét. A Hyperactive-tól
egészen addig az emlékezetes napig, amikor is 2017 januárjában
Los Angelesben egy állástalan, német származású
forgatókönyvíró kezébe vett egy ötvenéves ponyvát, s ezzel egy
példátlan irodalmi fenomén karrierje kezdetét nem vette. Egy
galaktikus szappanopera, amit Amerikában soha nem adtak ki
nyomtatásban, és mégis elérte, hogy minden idők legsikeresebb
science-fiction sorozata legyen belőole. A hőse egy űrhajós volt,
Perry Rhodan, akit O'Keefe nagy kedvvel játszott, mint mindig,
a sikerrel mit sem törődve. Úgy alakította a szerepet, hogy a
tökéletes Perryből egy vakmerő balfácán lett, aki a Góbi
sivatagban leginkább véletlenül építette fel Terrániát, az
emberiség fővárosát, hogy aztán előrebotladozzon a
Tejútrendszer meghódítása felé.
A mozi minden addigi filmet túlszárnyalt. Azóta O'Keefe
két további filmben játszotta még a világűr hősét. Elvégzett egy
kurzust az Orley Space center-ben, egy parabolarepülésekhez
átépített Boeing 727-es fedélzetén küzdve rosszullétével. Ekkor
ismerte meg Julian Orley-t, akit nagyra becsült, és akivel mozi
iránti közös szenvedélyük révén laza barátságot kötött.
De az is lehet, hogy én fogom majd a kezecskédet...
Miért is ne, gondolta O'Keefe, de magába fojtotta a
válaszát, hogy ne bosszantsa Walót, ráadásul Heidrun is igen
gyanús volt neki, tudniillik hogy szereti a joviális svájcit. Nem
kellett őket közelebbről ismerni, hogy az ember megérezze az
ilyesmit. Nem is annyira abban mutatkozott ez meg, amit
egymásnak mondtak, mint inkább abban, ahogyan egymásra
néztek és egymáshoz értek. Jobb nem belemenni egy flörtbe.
Egyelőre.
A világűrben talán minden másképp lesz.
 SENCSEN, GUANDONG TARTOMÁNY,
DÉL-KÍNA
Owen Jericho tudta, hogy jó esélyei vannak arra, hogy
még a mai napon a Paradicsomba kerüljön, és gyűlölte ezt a
gondolatot.
Mások szerették. Ahhoz, hogy valaki odakerülhessen,
féktelen nemi vágy, rosszul értelmezett gyerekszeretet, szadista
hajlamok és kellőképpen deformált ego szükségeltetett, hogy
minden undorító dolgot szentimentálisnak tartsunk. Nem
kevesen azok közül, akik a bebocsátásra vágytak, úgy
tekintettek magukra, mintha ők lennének az élharcosai az általuk
kihasználtak szexuális felszabadításának. A kontroll mindenek
felett. Többségük normálisnak tartotta magát, azokat vélték igazi
perverzeknek, akik önmegvalósításuk útjába álltak. Mások
jogukat hangoztatták, hogy perverzek lehessenek, megint mások
üzletembernek tartották magukat. De közülük alig valaki tűrte
volna a szégyent, hogy betegnek vagy gyengének bélyegezzék.
Csak a bíróság előtt igyekeztek olyan szakvéleményt szerezni,
hogy képtelenek ellenállni természetüknek, sajnálatra méltó
ösztönlényeknek állították be magukat, akiknek megértésre és
gyógyításra van szükségük. Ám ha nem ismerték fel őket és
szellemi erejük teljében voltak, akkor nagyon is szívesen tértek
vissza eltorzult fantáziájuk játszóterére, a Kis Császárok
Paradicsomába, ami az ő szempontjukból valóban paradicsomi
is volt, csak éppen a kis császárok szempontjából nem.
Számukra maga volt a pokol.
Owen Jericho tétovázott. Tudta, hogy innen már nem lett
volna szabad Animal Mát tovább követnie. Látta, amint a férfi –
akinek ódivatú, vastag szemüvege olyanná tette tekintetét,
mintha folyton csodálkozna – fenekét himbálva átmegy a téren.
A kacsajárást valamilyen derékproblémának köszönhette, amitől
olyan érzése támadhatott az embernek, hogy könnyedén
elbánhat vele. Csakhogy Ma Liping, így hívták ugyanis
eredetileg, nem véletlenül kapta becenevét. Támadó kedvű és
veszedelmes volt. Valóban azt állította magáról, hogy az Animal
névre keresztelték, merő bizarr feltűnési viszketegségből, mert
ugyanakkor úgy tett, mintha ez kínos lenne. Ma ravasz is volt.
Annak is kellett lennie, hiszen egyébként nem ringathatta
volna a hatóságokat évekig abba a hitbe, hogy már kigyógyult a
pedofíliából. A társadalomba való visszailleszkedés sikeres
kísérletének élő példájaként a rendőrségnek dolgozott a Kínában
járványszerűen terjedő gyermekpornográfia elleni harcban,
adatokkal szolgált a kisebb halak letartóztatásához, és szemmel
láthatóan mindent megtett, hogy elkerülje a társadalom
megvetését.
A megrontóként letöltött 5 év börtön felér 500 évnyi
kínzókamrával, szokta mondogatni.
A rohamosan terjeszkedő dél-kínai Sencsen
konstruktivista épületektől hemzsegő elővárosa a Pekingből
származó Ma számára lehetővé tette az újrakezdést. Itt senki
sem ismerte, még a helyi hatóságok sem kapták meg az aktáját.
A fővárosban ugyan tudtak tartózkodási helyéről, de a kapcsolat
meglazult, mert a pedofil hálózat rohamosan szélesedett, és Ma
sikeresen elhitette, hogy elvesztette a kapcsolatot a legbelsőbb
körökkel. Senki sem figyelt már rá, volt más teendő is. Olyan új
szakadékok engedtek bepillantást az emberi aljasság
birodalmába, hogy az ember egyszerűen rosszul lett tőlük.
Olyan világba, mint amilyen a Kis Császárok
Paradicsoma.
A kínai hatóságok – hogy 1,4 milliárd embert a maguk
szociális feszültségével egyidejűleg védelmezzenek,
ellenőrizzenek és vegzáljanak – támogatásképpen egyre több
magándetektívet foglalkoztattak. Az előrehaladott digitalizáció
miatt cyberdetektíveket alkalmaztak, a neten előforduló
mindenfajta bűnözés és gyanús megjelenés specialistáit, akik
közül Owen Jerichóról az a hír járta, hogy rendkívüli
képességekkel bír. Portfoliója hibátlan volt, már ami a webes
kémkedés, adathalászat, cyberterrorizmus stb. felderítését illeti.
Beépült illegális társaságokba, rosszindulatú blogokba,
chatszobákba és virtuális világokba, eltűnt személyeket talált
meg elektronikus ujjlenyomatuk alapján, vállalkozásoknak adott
tanácsot, miként védekezzenek az elektronikus támadások,
trójaiak és rootkitek ellen. Angliában néhányszor akadt már
dolga a gyermekpornográfiával, így amikor egy csapat
megdöbbent nyomozó rábukkant a kis császárok poklára, jó
barátján, Patrice Hon, a sanghaji rendőorség magas rangú
tisztjén keresztül a segítségét kérték. E kérés eredményeként állt
most itt és figyelte meg Animal Mát, amint bemegy a régi,
üresen álló kerékpárgyárba.
A hőség ellenére rázta a hideg. A megbízás elfogadása
megkövetelte, hogy látogatást tegyen a Kis Császárok
Paradicsomában. Olyan tapasztalat ez, amely örök időkre
nyomot hagy majd az agykérgében, még ha alapvetően tudta is,
hogy mibe megy bele. Kis császárok, a kínaiak kicsit olaszos
bolondsággal így nevezték gyermekeiket. De nem úszhatta meg,
hogy elmenjen a Paradicsomba, fölvegye a holoszemüveget,
megértendő, kit is keres.
Animal Ma belépett a gyárkapun.
Mivel az újításokra amúgy meglehetősen fogékony
várostervezésnek nem állt szándékában a lepukkant
téglaépületek lebontása, művészek és különféle
szabadfoglalkozásúak költöztek ide, közöttük egy homokos pár
is, akik antik elektromos készülékeket javítottak; egy etnometál
zenekar, amelyik versenyt lármázott egy mando-prog
együttessel és egy lepusztult fitneszstúdió alapjait minden este
megrengette, valamint Ma Liping az ószeres boltjával, ahol az
olcsó Ming-vázautánzatoktól a hordozható bambuszkalitkában
kornyadozó énekesmadarakig mindent árult. Mindazonáltal úgy
tűnt, vevőköre, ha egyáltalán létezett ilyen, egy emberként
utazott el. A sencseni nyomozó, akivel Jericho együtt dolgozott,
május 20-án kezdte Ma megfigyelését, két napon át nem
tévesztette szem elől, követte lakásától a gyárig, fényképeket
készített, minden derékfájós lépését ellenőrizte, és feljegyezte
ügyfélforgalmát. Ezek szerint ezen idő alatt 4 személy tévedt be
a boltba, egyikük Ma felesége, egy teljesen átlagos külsejű,
nehezen megállapítható korú dél-kínai asszony. Üzletének
gyatra látogatottsága azért is volt csodálatra méltó, mert a helyi
viszonyokhoz képest gondozott és tágas hatlakásos társasházban
laktak, amit Ma aligha engedhetett volna meg magának az üzlete
bevételéből. A nő, amennyire tudni lehet, nem űzött
rendszeresen semmiféle foglalkozást, naponta többször
felbukkant a boltban, ott is maradt hosszabb időre, nyilván az
irodai adminisztrációt intézte és kiszolgálta a vevőket, akik nem
léteztek.
Kivéve két férfit.
Jericho egy egész sor okból arra a következtetésre jutott,
hogy Ma, ha nem is egyetlen, de mindenképpen vezető erőként
állt a Kis Császárok Paradicsoma mögött. Miután a
gyanúsítottak körét sikerült egy maroknyi gyermekgyalázóra
leszűkítenie – akik aktuálisan a neten tomboltak vagy korábban
tűntek fel –, figyelme Animal Ma Liping felé fordult. Ebben az
esetben az ő és a hatóságok véleménye eltért egymástól. Míg
Jericho az indítékok viharfelhőjét Sencsen felett látta
tornyosulni, addig a rendőrség véleménye szerint Lancsou
szmogos poklában gyűlt össze a legtöbb gyanús momentum,
ennek eredményeképpen ott éppen ezekben az órákban razziát
tartottak. Jericho nem kételkedett abban, hogy a rendőrök
találnak majd néhány érdekességet, csak pont azt nem találják
meg, amit keresnek. A Paradicsomban az állat, a kígyó
uralkodott, Animal Ma – ebben biztos volt, de arra utasították,
hogy egyelőre ne tegyen lépéseket.
Ezt a direktívát azonban a legkevésbé sem szándékozott
figyelembe venni.
Attól eltekintve, hogy a dolog Ma keze nyomát viselte,
Jericho elgondolkodott házassága tényállásán is. Semmi baja
nem volt a megvilágosodással és az átalakulással, de Ma
bizonyítottan homoszexuális volt, egy homokos pedofil. Az is
feltűnő volt, hogy a férfiak, akik a boltjába mentek, csak órák
múlva bukkantak megint elő. Harmadszor, semmi jele nem volt
valamiféle nyitvatartási időnek, és végül jobb helyet kívánni
sem lehetett volna a sötét üzletek intézésére, mint amilyen az
elhagyatott kerékpárgyár volt. Az összes többi lakó
melléképületekben lakott, közvetlen utcai kapcsolattal, így a
belső udvarban Ma egyedüli lehetett: a néhány vevőt leszámítva
oda csak ő lépett be.
Jericho még Sanghajból megbízta a nyomozót, hogy
látogasson el a boltba, vegyen valami apróságot, lehetőleg
olyasvalamit, amiből több is volt a raktáron. Így amikor Mát
reggel a téren át követte, már ismerte az eladóteret. A gyár
falainak árnyékában várt néhány percet, majd belépett a kapun,
átment a poros udvaron, föllépett egy alacsony rámpán és
bement a dugig tömött polcokkal és asztalokkal teli üzletbe. A
pult mögött a tulaj foglalatoskodott egy ékszerrel. Az eladóteret
egy gyöngyfüggöny választotta el egy szomszédos helyiségtől,
fölötte videokamera.
– Jó reggelt.
Ma fölnézett. A szarukeretes szemüveg mögött
hatalmasnak tűnő szemei bizalmatlansággal vegyes
érdeklőodéssel vizslatták a látogatót. Nem ismerte.
– Úgy hallottam, önnek minden alkalomra van valamije
– mondta Jericho
Ma vonakodott. Letette az ékszert, egy kopott, ócska
holmit, és visszafogottan mosolygott.
– Ha megkérdezhetem, ki mondta ezt?
– Egy ismerősöm. Tegnap járt itt. Születésnapi
ajándékra volt szüksége.
– Tegnap... – törte a fejét Ma.
– Egy sminkkészletet vásárolt. Art deco. Zöld, arany
fekete. Egy tükör, egy púderdoboz.
– Ja igen! – A bizalmatlanság eltűnt, helyét az élénk
érdeklődés vette át. – Szép munka. Elégedett volt a hölgy?
– A megajándékozott hölgy a feleségem – mondta
Jericho. – Igen, nagyon meg volt elégedve.
– Nagyszerű. Önért mit tehetek?
– Emlékszik a dizájnra?
– Természetesen.
– Nos, ebből a szériából szeretne még valamit. Persze,
ha van.
Ma szélesen vigyorgott, örült, hogy szolgálatára lehet,
Jericho pedig a nyomozótól tudta, hogy a készletben volt még
egy kefe és egy fésű. Sajátos járásával kijött a pult mögül,
elővett egy kicsi létrát, az egyik polcokkal teli falhoz
támasztotta és felmászott rá. A kefe és a fésű egy fiókban volt,
meglehetősen magasan, tehát néhány pillanatra el volt foglalva,
eközben Jericho gyorsan körülnézhetett. Az eladótér nemigen
volt más, mint aminek kinézett: egy szecessziós pult, giccses és
nyilvánvalóan másolat, mögötte himbálózott az alig átlátható
elefántcsontszínű gyöngyfüggöny, ami mögött egy másik
helyiség volt, talán egy iroda. A sok limlom között egy
meglepően drágának tűnő számítógép volt a pulton, képernyőjét
a fal felé fordították.
Ma Liping nyújtózkodott az áruért, majd körülményesen
leemelte. Jericho nem lépett a pult mögé. Túlságosan nagy volt
annak a veszélye, hogy a férfi éppen abban a pillanatban fordul
felé. Ehelyett továbblépett a pult mentén, amíg a képernyő
tükörképe egy üvegvitrinen meg nem jelent. A világos felület
három részre volt osztva, az egyik részen írásjeleket látott, a
másik kétharmadon képeket, amelyek megfigyelőokamerák
perspektíváiból mutattak különféle helyiségeket. Anélkül, hogy
a részleteket felismerte volna, Jericho tudta, hogy az egyik az
eladótér, hiszen látta magát a tükörképen; a másik szoba
homályos volt, kevés bútorral.
Talán a hátsó szoba?
– Két igen szép darab – mondta Ma, lejött a létráról és
letette elé a fésűt és a kefét. Jericho egymás után felemelte a
tárgyakat, ujját értő módon végighúzta a sörtéken, megnézte a
fogazatot. Miért kell Mának kamera a hátsó szobába? Egy
udvari kamerának lenne értelme, de magát akarja nézni munka
közben? Valószínűtlen. Vagy van még egy bejárat a másik
szobába?
– Az egyik fog kitört – állapította meg.
– Antik darabok – hazudta Ma. – A tökéletlenség bája.
– Mit kér érte?
Ma egy pimaszul magas összeget nevezett meg. Jericho
egy nem kevésbé pimasz ajánlatot tett. Végül megegyeztek egy
összegben, mely mindkettejük számára lehetővé tette, hogy
megőrizzék méltóságukat.
– Ha már itt tartunk – mondta Jericho –, még valami
eszembe jutott.
Ma koponyájából azonnal kinőttek az éberség antennái.
– A feleségemnek van egy nyaklánca – folytatta. –
Bárcsak kiismerném magam az ékszerekben! Mindenképpen
egy hozzáillő fülbevalót szeretnék vásárolni, de... na igen, azt
gondoltam...
Némiképp tanácstalanul mutatott a pulton kiállított
darabokra. Ma megnyugodott.
 – Tudok önnek mutatni néhányat – mondta.
– Ó, attól tartok, a lánc nélkül mit sem érek vele –
Jericho úgy tett, mintha gondolkodna. – Az a helyzet, hogy
dolgom van, pedig ma este lenne ideális meglepnem őt.
– Ha elhozná nekem a láncot...
– Lehetetlen. Nincs időm. Vagyis, várjon csak... Van e-
mail címe?
– Persze.
– Akkor minden a legnagyobb rendben – tett úgy
Jericho, mintha nagyon megkönnyebbült volna. – Küldök önnek
egy fotót, ön pedig megkeresi a hozzáillőt. Későobb aztán már
csak érte kell jönnöm. Nagy szívességet tenne nekem.
– Hm – harapdálta ajkát Ma. – Körülbelül mikor jönne?
– Hát, ha én azt tudnám! Késő délután? Kora este?
– Közben nekem is el kell mennem. Mondjuk, hattól?
Akkor itt leszek egy jó órát.
Jericho hálát mímelve hagyta el az üzletet, elment
kétutcányira parkoló bérkocsijához, majd egy jobb környéken
keresett egy ékszerüzletet. Rövidesen talált is egyet, kérte,
mutassák meg neki az olcsóbb nyakláncokat. Majd a
mobiltelefonjával lefotózta az egyiket, a képet, mondta,
elküldené a feleségének. Az autóba visszatérve írt Mának egy
rövid e-mailt, és egy trójaival együtt csatolta a fotót. Amint Ma
Liping megnyitja a mellékletet, az a kémprogramot a tudomásán
kívül telepíti a merevlemezre, ahonnan az továbbítja a
tartalmakat. Jericho nem számított arra, hogy Ma olyan ostoba
lenne, hogy a kényes tartalmakat egy nyilvánosan hozzáférhető
számítógépen tárolja, de ez nem is érdekelte.
Visszament a gyár közelébe és várt.
Ma röviddel egy után nyitotta meg a mellékletet, és a
trójai azonnal megkezdte az adást. Jericho a mobiljához
csatlakoztatott egy összehajtható képernyőt, amelyen élesen és
részletesen láthatta a megfigyelőkamerák képeit, amelyek nagy
látószögben vették környezetüket, csak sajnos hang nélkül. De
nemsokára bebizonyosodott, hogy a második kamera valóban a
hátsó szobát őrizte, hiszen Ma eltűnt az egyik ablakból, majd
azonnal feltűnt a másikon: egy kredenchez ment és teát főzött.
Jericho a berendezést tanulmányozta. Egy otromba
íróasztal forgószékkel, előtte kopott székek, amelyek minden
látogatót kérelmező pozícióba kényszerítettek, néhány ferde
polc, néhány csomag papír túlterhelt fénylemezeken, dossziék,
egy vágógép és mindenféle szörnyűség: selyemvirágok és ipari
gyártású Buddha-szobrok. Semmi nem engedett arra
következtetni, hogy Ma törődött volna a meghittséggel: egyetlen
kép sem törte meg a falak monotóniáját, sehol sem volt jele
annak a szimbiotikus kötődésnek, amely arra utalt volna, hogy a
kis keretből a házastársak egymást nézik munka közben.
Ma Liping boldog házasságban élne? Nevetséges.
Jericho pillantása az íróasztallal szemben egy keskeny,
zárt ajtóra esett. Érdekes, de amikor Ma letette teáját és
kinyitotta az ajtót, csupán csempéket, egy mosdót és egy tükröt
pillantott meg. Nem telt el fél perc, és a férfi újra feltűnt, kezei a
sliccén, s Jericho kénytelen volt tudomásul venni, hogy a vélt
kijárat csupán egy vécé.
Miért kamerázta hát be Ma azt az átkozott szobát? Kit
remélt ott látni, kitől tartott?
Jericho felsóhajtott. Egy órán keresztül maradt türelmes:
tanúja volt, amint Ma a lánc képét szem előtt tartva elővette a
többé-kevésbé hozzáillő fülbevalókat, és láthatta, amint egy
váratlan vevő felbukkanásán felbuzdulva rásózott egy
figyelemreméltóan ronda étkészletet a tudatlan áldozatra. Nézte,
amint Ma üvegkancsókat políroz, közben egy zacskóból csilit
evett, míg a nyelve égni nem kezdett. Három óra tájban az
úgynevezett feleség lépett be az üzletbe. Azt gondolván, hogy
senki sem figyeli őket, a meghitt házastársi viszonyban, amiben
voltak, mégiscsak el lehetett volna várni egy csókot, az intimitás
egy aprócska jelét. De úgy viselkedtek egymással, mint az
idegenek, néhány percig beszélgettek, majd Ma bezárta a
bejárati ajtót, megfordította a Nyitva/Zárva táblát, és mindketten
bementek a hátsó szobába.
Ami ekkor következett, ahhoz nem volt szükség hangra.
Ma kinyitotta a vécét, beengedte a feleségét, még
egyszer figyelmesen körbenézett minden irányba, és becsukta
maga mögött az ajtót. Jericho izgatottan várt, de a pár nem jött
elő. Két perc múlva sem bukkantak elő, 5 perc és 10 perc múlva
sem. Csak egy félóra elteltével rohant ki hirtelen Ma az
eladótérbe, ahol az üvegajtón túl egy férfi sziluettje bontakozott
ki. Jericho megbabonázva bámulta a félig nyitva maradt vécét,
igyekezett a tükörben valamit megpillantani, de a hely nem
árulta el titkát. Időközben Ma beengedte a jövevényt, egy
bikanyakú, kopaszra nyírt férfit bőrdzsekiben. Visszazárta az
ajtót és a hátsó szobába mentek, s mindketten eltűntek az
illemhelyen.
Hihetetlen. A trio infernal vagy szeretett szűk helyen
mulatozni, vagy a vécé volt nagyobb, mint gondolta.
De vajon mit csinált a hármas?
Több mint másfél óra telt el. Öt után 10 perccel aztán
megjelent a bőrdzsekis és az asszony az irodában, majd
előorementek. Ezúttal a nő nyitotta ki az ajtót, ő engedte ki a
kopaszt, vele együtt ő is kiment, de az ajtót gondosan bezárta.
Ma nem jött elő. Jericho úgy vélte, pontosan 6 órától megint a
vevőkre és a bevételre koncentrál, kifejezetten arra, hogy a
nyakláncot kiegészítse a megfelelő fülbevalókkal, de addig ki
tudja, miféle szörnyűségeket művel a pasas. Úgy vélte,
időközben rájött, mi célt is szolgál az irodára felügyelő második
kamera. Szem előtt tartva, hogy senki sem látja, amint eltűnik az
illemhely csodálatos világában, Ma azt is el akarta kerülni, hogy
valaki várjon rá, amikor visszatér. A kamera képét valószínűleg
a vécén is látni lehetett.
Jericho eleget látott. A szemétládát meglepetésszerűen
kellett rajtacsípnie, csakhogy vajon Ma felkészületlen volt?
Volt-e valaha is felkészületlen?
Elpakolta mobilját a kabátjába, kiszállt, és a gyárig
hátralévő néhány percnyi utat gyalog tette meg, miközben a fejét
törte. Talán jobb lett volna, ha segítségül hívja a helyi
hatóságokat, ám azok be akarták volna biztosítani magukat. Ha
pedig megakadályozzák a nyomozásban, akkor Jericho ennyi
erővel vissza is térhet Sanghajba, de ő szilárdan elhatározta,
hogy végére jár a hátsó szoba misztériumának. Fegyvere, egy
ultralapos Glock a szíve fölött lapult. Remélte, hogy nem kell
használnia. Túl sok izzadságban és vérben töltött év volt már
mögötte, túl sok operatív frontmunka, melynek során ő maga, az
ellenfele vagy éppen mindketten orvosi ellátásra szorultak.
Járomcsontja a földön, szájában a hemoglobin és a piszok íze –
mindennek vége. Jericho nem akart többé harcolni. Nem
vonzotta már a túlvilági alak csontos vigyora, aki eddig minden
lövöldözésben részt vett, minden házat vele együtt rohamozott
meg, minden pokoli helyre vele tartott, és anélkül, hogy
bárkinek is az oldalára állt volna, mindig csak aratott. Utoljára
még összeáll a halálfejűvel, a Kis Császárok Paradicsomában,
reménykedve abban, hogy minden megbízhatatlansága ellenére
sikerül a maga oldalára állítania.
Belépett a gyárudvarra, határozott léptekkel átment az
udvaron és fellépett a rámpára. Amint az várható volt, a bolt
tábláján az állt: zárva. Jericho csöngetett, hosszan és
idegesítően, kíváncsian várva, hogy Ma kifárad-e a vécéből,
vagy pedig halottnak tetteti magát. A harmadik csöngetés után
szétnyílt a gyöngyfüggöny. Ma megfogyatkozott eleganciájával
megkerülte a pultot, kinyitotta az ajtót és a dioptriáktól eltorzult
tekintetét a békétlenkedőre vetette.
– Nyilván az én hibám – mondta elfintorodva. – Úgy
emlékeztem, 6 órát mondtam, de valószínűleg...
– Azt is mondta – biztosította őt Jericho. – Sajnálom, de
mégis korábban van szükségem a fülbevalóra, mint ahogy
megbeszéltük. Kérem, bocsássa meg a makacsságomat. Nők –
tárta szét karjait a tehetetlenség gesztusával. – Érti, ugye?
Ma kényszeredetten nevetett, oldalra lépett és beengedte.
– Megmutatom, mit találtam önnek – mondta. –
Bocsásson meg, hogy annyit várakoztattam, de...
– Nekem kell bocsánatot kérnem.
– Nem, semmi esetre sem. Vécén voltam. Na, nézzük
csak.
Vécén? Jericho meglepődve állapította meg, hogy Ma
megadta a végszót.
– Nagyon kellemetlen – dadogta –, de...
Ma rábámult.
– Használhatnám?
– Használni?
– A vécéjét – fűzte hozzá Jericho.
A férfi kezei kaparászva önálló életre keltek,
fülbevalókat tologattak a szálkás bársonyalátéten. Köhögés tört
fel a torkán, majd még egy.
 Kicsi, nyálkás, megzavart állatok. Jericho előtt hirtelen
egy ember formájú zsák horrorvíziója jelent meg, teli nyüzsgő,
kitinpáncélos, csillogó férgekkel, ami Ma Liping derekát
mozgatta és emberszerű gesztikulációt mímelt.
Animal Ma.
– Persze. Jöjjön csak.
Félrehúzta a gyöngyfüggönyt, és Jericho belépett a hátsó
szobába. A második kamera rávetette sötét szemét.
– Mindenesetre előbb... – dadogott Ma. – Tudja,
ilyesmire nem vagyok felkészülve. Várjon, kérem, egy
pillanatig, szerzek tiszta törölközőt.
Elvezette Jerichót az íróasztalhoz, majd annyira nyitotta
ki a vécéajtót, hogy éppen csak befért.
– Egy pillanat, kérem.
Az ajtót bezárta maga után.
Jericho megragadta a kilincset és feltépte.
Egy pillanat alatt felmérte a helyzetet. Egy vécé,
valóban, magas és szűk. A lámpa tejüvegjén döglött rovarok
tetemei. A csempe néhány helyen lejött, penészes fúgák, a tükör
piszkos és lepattogzott, rozsdabarna foltok a mosdóban, a
megkönnyebbülés helye alig volt több egy lyuknál a padlóban.
A hátsó falon egy szekrény, már amennyire egyáltalán falról
lehetett beszélni, ugyanis félig nyitva állt; rejtett ajtó, amit Ma
igyekezetében, hogy Jerichót kiszolgálja, elmulasztott becsukni.
Mindennek közepén Animal Ma Liping, aki úgy tűnt,
ebben a pillanatban csupán mesterségesen felnagyított szeméből
áll, illetve cipőtalpából, amely meglendült és fájdalmasan
csapódott Jericho mellének.
Valami reccsent. A tüdejéből a rúgás minden levegőt
kipréselt. A padlóra zuhant. Látta, amint a kínai felbukkan az
ajtóban. Kirántotta a Glockot és célzott. A másik visszahőkölt,
megfordult. Jericho talpra ugrott, de nem volt elég gyors, így a
másik az átjárón túl eltűnt a sötétben. A hátsó fal ide-oda
dülöngélt. Gondolkodás nélkül átrohant, majd tétovázva megállt
egy lépcsőnél. Sajátos szag csapta meg az orrát, a doh és valami
édes keveréke. A mélyben elhaltak Ma lépései, aztán minden
elcsendesedett.
Nem kéne lemennie. Akármi legyen is a pincében, a vécé
rejtélyét megoldotta. Ma csapdába került. A legjobb, ha hívja a
rendőrséget, intézzék el ők, ő pedig megenged magának egy
italt.
De ha Ma nem került csapdába?
Hány ki– és bejárata lehet a pincének?
Jericho a Paradicsomra gondolt. A World Wide Web
organizmusán úgy terjedtek a pedofil oldalak, mint gennyesedő
sebek, amelyekbe a társadalom a gyógyulás kilátása nélkül
tartósan belebetegedett. A galádság, amellyel az „árut” alkuba
bocsátották, példátlan volt. Ekkor a pincéből zajt hallott, egy
kísértetiesen vékony hangot. Egy nyöszörgés, amely azonnal
abba is maradt.
Utána semmi.
Döntött.
A fegyverét készenlétben tartva ereszkedett lassan lefelé.
Különös, de úgy tűnt, mintha a csend minden lépéssel sűrűbb
lenne, doh és rothadás által átjárt médiummá válna, a hangot
elnyelő éterré. A bűz egyre intenzívebb lett. A lépcső
kanyarodott egyet, továbbvezetett lefelé, majd egy rengeteg
oszlop által tartott boltozatos helyiségbe torkollott. Jericho úgy
lépett a sötét foltos padlóra, amilyen halkan csak tudott,
összehúzta a szemét, de kitartott. Néhány oszlop közé drótháló
volt kifeszítve, másokat deszkákkal kötöttek össze,
szemlátomást ideiglenesen összetákolt kamrák, a lépcső aljáról
nem lehetett megállapítani, hogy mit rejtettek. Ellenben a
csarnok végében felfedezett valamit, ami felkeltette a figyelmét.
Egy filmstúdió.
Igen, pontosan az volt. Minél jobban megszokta szeme a
homályt, annál egyértelműbbé vált, hogy ott hátul filmeket
forgattak. A sötétségben az állványokon és a mennyezeten
kikapcsolt fényszórók, összehajtható székek, és egy kamera
tűntek elő. Úgy tűnt, a stúdiót részekre osztották, néhány helyen
pedig felszerelték különféle eszközökkel, másutt csupasz volt –
talán egy greenbox, hogy később virtuális díszleteket
illeszthessenek be. Minden oldalról bebiztosítva magát haladt
tovább, ágyacskákat ismert fel, bútorokat, játékokat, egy
mesterséges tájat játszóházzal, mezőket és fákat, és egy
boncasztalt, mint a patológián. Valami a földön nyugtalanító
hasonlóságot mutatott egy láncfűrésszel. A mennyezetről
ketrecek lógtak, körbevéve mindenféle eszközzel, volt valami,
ami talán egy kis villamosszék lehetett, a falon különböző
szerszámok, nem, nem szerszámok, hanem kések, fogók és
kampók – egy kínzókamra.
Valahol ebben a bolondokházában bújt el Ma.
Jericho vadul kalapáló szívvel ment tovább, egyik lábát a
másik elé helyezve, mintha jégen járna, amelyik bármelyik
pillanatban beszakadhat alatta. Odaért a tömlöcökhöz.
Megfordult.
Egy fiú nézett rá.
Meztelen volt és piszkos, talán ötéves, ha lehetett.
Ujjacskáival a dróthálóba kapaszkodott, de tekintete apatikus
volt, szinte élettelen, mint az olyan embereké, akik
visszavonultak mélyen önmagukba. Jericho a másik oldalt is
megnézte: két kislányt látott a szemben lévő ketrecben, szinte
ruhátlanok voltak. Egyikük, nagyon kicsi még, a padlón hevert,
nyilván aludt, másikuk, kicsit nagyobbacska, hátát a falnak
vetve ült, kezében egy plüssállatot szorongatva. Letargikusan
fordította meggyötört arcát Jericho felé, sötét, szomorú szemeit
rámeresztve. Ekkor úgy tűnt, megértette: a férfi nem azok közé
tartozik, akik normális esetben ide járnak.
Kinyitotta a száját.
Jericho a fejét rázta, ujját a szájára tette. A kislány
bólintott. A fegyvert mereven maga elé tartva, folyamatosan
körbepislantva egyre mélyebbre merészkedett a kis császárok
poklába. Még több gyerek. Közülük csak kevés vett róla
tudomást. A többieknek, akik felemelték fejüket, jelezte, hogy
maradjanak csöndben. Ketrecről ketrecre borzalmasabb lett.
Mocsok és pusztulás, apátia, félelem. Egy piszkos takarón
csecsemő hevert. Valami sötét repült egy rácsnak és rátapadt,
úgyhogy ösztönösen visszalépett és visszafojtotta a lélegzetét.
Pontosan maga előtt vélte felfedezni az édeskés bűz eredetét.
Legyek zümmögését hallotta, látta, amint valami végigszalad a
padlón...
Szeme tágra nyílt, rosszul lett.
E pillanatnyi figyelmetlenség miatt elveszítette a
kontrollt. Kaparászó lépések hangzottak, egy légáram érte a
nyakát, valaki ráugrott, hátrarántotta, és érthetetlen szavakat
rikoltozva ütötte-verte...
Egy nő!
Jericho megfeszítette izmait, könyökével néhányszor
hátrafelé ütött. A támadó felüvöltött. Megfordult és felismerte:
Ma felesége volt, vagy akárkiként is szerepelt ebben a
rémálomban. Megragadta a nőt, nekinyomta az egyik oszlopnak
és a halántékához szorította a Glock csövét. Hogy jött ide?
Elmenni látta, de visszatérni nem. A pincének lenne még egy
bejárata? Ma végül mégis megszökött előle?
Nem, az ő hibája volt! Figyelmetlen volt az autótól a
gyárig tartó úton. Elmulasztotta, hogy ekkor is figyelje a
számítógépét. Valamikor ekkor tért vissza, hogy...
Fájdalom!
A nő cipősarkát a lábába fúrta. Jericho visszakézből
pofon vágta. A nő vadállatként kapálózott a szorításában.
Jericho megragadta a nyakát és még erősebben szorította az
oszlophoz. A nő rugdosott, majd meglepetésszerűen felhagyott
minden ellenállással és gyűlölettel bámulta a férfit.
A nő szemében tükröződött, amit látott.
Felriadva engedte el, megfordult és látta, amint Ma
groteszk tartásban vitorlázik a levegőben, éppen feléje,
kinyújtott kezében óriási késsel. Nincs elég idő arra, hogy lelője,
hogy elfusson, semmire nincs elég idő, csak...
Jericho lehajolt.
A kés lecsapott, fütyülve hasította ketté a levegőt és Ma
feleségének a torkát, amiből mint szökőkútból spriccelt ki a vér.
Ma a saját lendületétől egyensúlyát vesztve botladozott, vértől
mocskos szemüvegén keresztül bámulta földre omló feleségét,
és a karjaival kapálózott. Jericho a Glockkal a csuklójára ütött, a
kés a földre hullott. Félrelökte, hasba, majd vállon rúgta Mát,
hogy a pedofil orra esett. A férfi felnyögött és négykézlábra
esett. Szemüvege lecsúszott az orráról. Félvakon tapogatózva
tápászkodott fel, két kezét magasba emelve, tenyerét kifelé
fordítva.
– Fegyvertelen vagyok – gurgulázta. – Védtelen vagyok.
– Látok itt még néhány védtelen embert – zihált Jericho,
a Glockot ellenfelére irányítva. – No és? Segített ez rajtuk?
 – Jogaim vannak!
– A gyerekeknek is voltak.
– Ez egészen más. Maga úgysem értheti.
– Nem is akarom megérteni.
– Nem szabad bántania – rázta a fejét Ma. – Beteg
vagyok, egy beteg ember. Nem lőhet le egy beteg embert.
Jericho egy pillanatra úgy megrökönyödött, hogy
elfelejtett válaszolni. A fegyverével továbbra is sakkban tartva
Mát látta, ahogy a férfi ajkai reszketnek.
– Nem fog lőni – mondta Ma csipetnyi
magabiztossággal.
Jericho hallgatott.
– És tudja, miért nem? – szája vigyorra torzult. – Mert
érzi. Maga is érzi. A bűvöletet. A szépséget. Ha érezhetné azt,
amit én érzek, nem fenyegetne itt fegyverrel.
– Gyerekeket gyilkoltok – mondta rekedten Jericho.
– A társadalom, amit maga képvisel, oly képmutató.
Maga is képmutató. Szánalomra méltó. Maga szegény kis rendőr
a nyomorult kis világában. Tudja egyáltalán, hogy irigyli az
olyan embereket, mint én vagyok? Mi a szabadságnak olyan
fokát értük el, amiről maga csak álmodni képes.
– Te disznó!
– Mennyivel többek vagyunk maguknál!
Jericho felemelte a fegyvert. Ma azonnal reagált. Ijedten
emelte magasba a kezét és ismét a fejét rázta.
– Nem, nem teheti meg. Beteg vagyok. Nagyon beteg.
– Igen, csak éppen nem kellett volna ez a szökési
kísérlet.
– Miféle szökési kísérlet?
– Na, pont ez a mostani.
Ma pislogott.
– De én nem menekülök.
– De, menekül. Megpróbál lelépni. Ebben a pillanatban.
Kényszerítve érzem magam...
– Nem! Nem! Nem szabad megten...
Jericho a bal térdkalácsába lőtt. Ma felüvöltött,
összecsuklott, aztán a padlón vonaglott és visított, mint akit
karóba húztak. Jericho leengedte a pisztolyt és fáradtan ült le
elé. Nyomorultul érezte magát. Kurva rosszul. Holtfáradt volt és
ugyanakkor úgy érezte, soha többé nem tud elaludni.
– Ezt nem szabad tennie! – bőgött Ma.
– Ne próbáltál volna meg lelépni – mormogta Jericho. –
Seggfej!
A rendőrségnek húsz egész percig tartott, míg a gyárba
értek, ráadásul úgy kezelték őt, mintha ő is a vadállatok közé
tartozna. Túlságosan is fáradt volt, hogy ezen bosszankodjék,
csupán annyit hozott a rendőrök tudomására, hogy hivatali
előmenetelük érdekében jól tennék, ha felhívnának egy bizonyos
telefonszámot. A szolgálatban lévő felügyelő mogorva arcot
vágva ment telefonálni, de megváltozott emberként tért vissza és
a telefont szinte gyermeki félénkséggel nyújtotta felé.
– Beszélni szeretnének önnel, Jericho úr.
Patrice Ho volt, magas rangú sanghaji rendőrbarátja. Az
információért cserébe – miszerint a lancsoui razzia során
lebuktattak egy pedofil kört, ám kapcsolatuk a Kis Császárok
Paradicsomához nem volt bizonyítható – Jericho bearanyozta az
estéjét a hírrel, hogy megtalálta a Paradicsomot és elintézte a
kígyót.
– Milyen kígyót? – kérdezte barátja elképedve.
– Felejtsd el – válaszolta Jericho. – Amolyan keresztény
cucc. Tudnál gondoskodni arról, hogy ne kelljen itt gyökeret
vernem?
– Tartozom neked egy szívességgel.
– Szarok a szívességre. Egyszerűen vigyél ki innen.
Nem vágyott másra, mint hogy a gyárat és Sencsent
mielőbb elhagyhassa. Hirtelenjében megkapta ugyan a mély
tiszteletet, amelyet általában csupán népi hősök és nagyon
népszerű bűunözők élvezhetnek, de csak este nyolc óra körül
engedték útjára. A repülőtéren leadta bérkocsiját és felült az első
sanghaji gépre, egy Mach-1-Csupaszárnyra, s a levegőben
megnézte az üzeneteit.
Tu Tian kereste.
Visszahívta.
– Ja, semmi különös – mondta Tu. – Csak azt akartam
elmesélni, hogy a megfigyelésed sikerrel járt. A gonosz
konkurencia elismerte az adatlopást. Kicsit elbeszélgettünk.
 – Príma – mondta Jericho különösebb lelkesedés nélkül.
– No és mi sült ki a beszélgetésből?
– Megígérték, hogy abbahagyják.
– Más semmi?
– Ez egy egész rakás. A magam részéről szintén
megígértem, hogy abbahagyom.
– Micsoda? – Jericho azt hitte, rosszul hall. Tu Tiant,
akinek vállalkozásáról bebizonyosodott, hogy trójaiakkal
támadták meg, fölháborodásában alig lehetett megfékezni. Nem
sajnált volna semmiféle fáradságot, hogy – amint mondta – a
rakás nyomorult döglegyet és csótányt, akik cégének titkaihoz
nyúlni merészeltek, a kezei közé kaphassa. – Te is náluk...
– Hisz nem tudhattam, kik azok.
– És mi a különbség, kérlek szépen?
– Igazad van, semmi – nevetett Tu, kiváló hangulatban.
– Jössz holnapután golfozni? Meghívlak.
– Kedves tőled, Tian, de... – forgatta szemét Jericho. –
Eldönthetem később?
– Mi van? Rossz a kedved?
A sanghaji kínaiak mások voltak. Közvetlenebbek,
nyíltabbak. Szinte olaszosak, és Tu Tian volt talán a
legolaszosabb sanghaji, nyugodtan elénekelhette volna a Nessun
Dormát.
– Őszintén szólva – sóhajtott Jericho – teljesen kész
vagyok.
– Őszintén szólva úgy is tűnsz – állapította meg Tu. –
Mint egy felmosórongy. Ki kellene téged teríteni száradni. Mi
van veled?
Mivel a kövér Tu minden egocentrizmusa ellenére azon
kevesek közé tartozott, akiknek Jericho bepillantást engedett
életébe, elmesélt neki mindent.
– Öregem, öregem – ámuldozott Tu néhány
másodpercnyi tiszteletteljes hallgatás után. – Hogy csináltad?
– Épp most meséltem el.
– Nem, arra gondoltam, miként bukkantál a nyomára?
Honnan tudtad egyáltalán, hogy őo az?
– Nem tudtam. Egyszerűen csak minden emellett szólt.
Ma hiú, tudod. A weboldal több volt az előkészített
szörnyűségek katalógusánál, ahol férfiak csecsemőkre másznak
és nők kicsi fiúkkal csináltatják maguknak, mielőtt baltával
nekik rontanának. A szokásos filmek és képsorozatok is
megvoltak, de a holoszemüveget is föltehetted, hogy három
dimenzióban láss mindent. Sok minden ment élőben, ami e
fickóknak különös élvezetet okozott.
– Undorító.
– De mindenekelőtt volt egy chatszobájuk, a szeretők
fóruma, ahol beszélgettek és dicsekedtek. Sőt, Second Life
szekciójuk is volt, ahol virtuális identitást vehettél föl. Ma
víziszellemként lépett föl, csak hát a legtöbb pedo nem ismeri ki
magát az ilyesmiben. Inkább konvencionális habitusúak,
ráadásul nem is pofáznak szívesen a mikrofonba, a hangtorzító
ellenére sem. A szarságaikat inkább öregapók módjára legépelik
a billentyűzeten, s persze Ma is szépen velük írogatott, rendesen
produkálta magát. Tehát így jött az ötlet, hogy én is írjak néhány
bejegyzést.
– Gondolom, felfordult a gyomrod!
– Van egy kapcsoló az agyamban, egy másik a
gyomromban. Legtöbbször sikerül legalább az egyiket
kikapcsolni.
– És az előbb, a pincében?
– Tian – sóhajtott Jericho. – Ha ez sikerült volna, akkor
az egész szart nem mesélném el neked.
– Oké. Tovább.
– Tehát az oldal összes látogatója be van jelentkezve,
Ma, a hiú disznó, persze szintén. Látogatónak álcázza magát, de
észleled, hogy egyszerűen túl sokat tud, és hihetetlen
közlésingere van. Gyanús lett, hogy ez a figura legalábbis a
kezdeményezők egyike, majd egy idő után bizonyos lettem
abban, hogy ő az. A bejegyzéseit előbb szemantikailag
elemeztem, a kifejezések különlegességeit, a kedvelt idiómákat,
a nyelvtant. A számítógép behatárolja a területet, de még mindig
marad jó száz internet-pedofil. Ezért akkor elemzem a csávót,
amikor a gépnél van, a gépelési ritmusa elárulja. Megközelítőleg
pontosan. A végén négyen maradtak.
– Egyikük Ma.
– Igen.
 – És te meg vagy győződve arról, hogy ő az.
– Ellentétben a rendőrséggel, igen. Ők persze arról
vannak meggyőződve, hogy a négy közül Ma az egyetlen, aki
nem lehet.
– Ezért mentél hát egyedül. Hm – Tu tartott egy kis
szünetet. –Minden tiszteletem az akciódé, de nem te mesélted
nem is olyan régen, hogy az internetes profilkészítésben éppen
az a kellemes, hogy az embernek csak a számítógépes
vírusokkal kell verekednie?
– Nem is akarok többé verekedni – mondta Jericho
fáradtan. – Nem akarok több halott, megcsonkított,
meggyalázott embert látni, nem akarok többé senkire sem lőni
és azt sem akarom, hogy rám lőjenek. Elég volt, Tian.
– Biztos vagy benne?
– Holtbiztos. Ez volt az utolsó.

Otthonában – ami az adott esetben a kartondobozokat

jelentette, amelyeket heteken keresztül pakolt és amelyek a
különféle eszközökben konzervált életét most sajátos módon
megőrizték, mintha egy lelet lenne, amit az eredeti
csomagolásban kell visszaadni, tehát otthonában – Jerichót
elfogta a félelem, hogy talán túlfeszítette a húrt.
A taxi röviddel 10 után tette ki a pudongi ház előtt, amit
néhány napon belül elhagy, hogy új álomlakásába költözzön. De
ahányszor csak lehunyta a szemét, az oszlásnak indult csecsemőt
látta a kamrában, a gazemberek hadát, akik rámásztak, hogy
használják a húsát. Látta, amint Ma kése suhan felé, újra átérezte
a halálfélelem pillanatát egy filmszerű drámában, amit ezentúl
majd szüntelenül vetítenek, úgyhogy attól félt, új otthona
rémálomlakássá válik majd. Csupán a tapasztalat vigasztalta,
hogy a gondolatok természetük szerint olyanok, mint a vonuló
felhők: a képek egy idő után megkopnak, de addig még sokat és
hosszan kínlódhat.
Bárcsak ne vállalta volna el ezt az átkozott megbízatást!
Hibás, kapcsolt. Valódi kétségbeesés rejlett a feltételes
módban, az alternatív cselekvési módok kiagyalásában, amelyek
persze nem voltak alternatívák, hiszen mindenkinek csak egy
szabad útja volt. És még azt sem lehetett megmondani, hogy
önszántából haladt-e végig rajta vagy hajtották, hogy az ember
döntött-e vagy minden eldöntetett, ami felveti a kérdést, hogy ki
által. Te jó ég! Az ember előre eldöntött folyamatok médiuma
lenne? Volt választása, hogy elfogadja a megbízást? Persze,
visszautasíthatta volna, de nem tette. Nem válik-e ezáltal a
választásra vonatkozó összes elképzelés fölöslegessé? Volt-e
más választása, mint hogy Joannát Sanghajba kövesse? Amelyik
úton az ember elindul, azon megy, tehát nincs választás.
Olcsó felismerése a keserű igazságnak. Talán írnia
kellene egy tanácsadókönyvet. A repülőtéri könyvesboltok tele
voltak efféle tanácsadókkal. Már olyanokat is látott, amelyek a
tanácsadóktól óvtak.
Hogyan lehet valaki egyszerre ennyire éber és ennyire
fáradt?
Nem kell még valamit becsomagolnia?
Bekapcsolta a monitorfalat, talált egy dokumentumfilmet
a BBC-n – a lakosság nagy részével ellentétben gond nélkül
tudta fogni a legtöbb külföldi adót, legálisat és illegálisat – és
keresett egy ládát, amire leülhet. Eleinte alig fogta fel, hogy
miről is van szó, azután viszont érdekelni kezdte a dolog.
Tökéletesen megfelelő. Kellemesen távol állt mindattól, amivel
az utóbbi napokban kellett foglalkoznia.
– Pontosan egy évvel ezelőtt – mondta a kommentátornő
–, 2024. május 22-én az amerikai-kínai viszony drámai
kiéleződése foglalkoztatta az ENSZ-közgyűlést, amely így vált
ismertté...

A HOLDVÁLSÁG
Jericho hozott egy sört a hűtőbőol és visszaült a ládára.
A felidézett dokumentumok az elmúlt nyár kísérteties
eseményeit tárgyalták, de visszamentek két évvel korábbra,
2022-re, néhány hónappal azutánra, hogy az amerikai bázis
elkezdett működni a Hold Északi-sarkán. Az Egyesült Államok
akkoriban kezdte bányászni a Mare Imbriumban a hélium-3
nemesgázizotópot, amelynek olyan fejleményei lettek, amik
addig inkább csak a gazdaságot rózsaszín szemüvegen keresztül
látókat és a science-fiction-szerzőket foglalkoztatták. A
Naprendszer kutatásában a Hold kétségtelenül különösen nagy
szerephez jutott: ugródeszka a Marshoz, kutatási terület,
teleszkopikus szem egészen az univerzum határáig. Tisztán
gazdasági szempontból Luna olcsóbban megszerezhető volt
Marsnál. Kevesebb üzemanyagra volt szükség ahhoz, hogy
odajussanak – gyorsan el lehetett érni. A filozófusok a
holdutazást a vállalkozás spirituális értékével igazolták,
istenérveket vagy ellenérveket reméltek tőle, valamint általános
betekintést a Homo sapiens jelentőségébe, mintha ehhez szükség
volna egy 360 000 kilométerre lévő kőgolyóra.
Ugyanakkor a közös, törékeny otthonra tekintő
távolságtartó szem számára támogatandónak tűnt a békés
célokat szolgáló támaszpontok kialakítása. Csupán bolygónk
kísérőjének gazdasági haszna volt kérdéses. Odafönn nem volt
arany, nem voltak gyémántbányák, nem volt olaj. De még ha lett
is volna, a költségek a kereskedelmi hasznot abszurd
magasságokba kergették volna. „A Holdon és a Marson olyan
erőforrásokat találunk majd, amelyek meghaladják
képzelőerőnket és próbára teszik álmainkat”, mondta George W.
Bush 2004-ben az alapítóatyák jövőbelátásával. Ez izgalmasan,
naivul és kalandosan hangzott ugyan, de hát ki vette komolyan
Busht. Akkoriban Amerika háborúkban aprózta el magát, a
legjobb úton haladt, hogy gazdaságát és nemzetközi tekintélyét
tönkretegye. Semmi nem lehetett volna elhibázottabb, mint az
újjászületettek elképzelése az új Eldorádóról, ráadásul a NASA-
nak nem is volt pénze.
És mégis...
Fölriadva Amerika kijelentésétől, hogy 2020-ig ismét
űrhajósokat küld a Holdra, az egész világ hirtelen lázas
iparkodásba kezdett. Akármit is lehet szerezni a Holdon, a
terepet már nem akarták átengedni Amerikának. Ráadásul most
már úgy tűnt, kevésbé zászló– és lábnyomszimbolikáról, sokkal
inkább kőkemény gazdasági-hatalmi politikáról volt szó. Az
Európai Űrkutatási Ügynökség, az ESA technológiai segítséget
ajánlott. A Német Űrrepülési Központ, a DLR szerelmes lett a
gondolatba, hogy saját holdbázist épít. Franciaország ESA-
igáslova, az EADS francia megoldást preferált. Kínában
felismerték, hogy a holdbéli bányászat néhány évtized múlva
döntő jelentőségű lesz a nemzetgazdaság szempontjából,
kiváltképp a hélium-3 bányászata. Ugyanezzel kacérkodott a
Roskosmos és az orosz Energia Rocket and Space Corporation,
akik a holdbázis megépítését 2015-re ígérték, mire fel India a
szép nevű Chandrayaan-1 űrszondát lőtte fel a Hold körüli
poláris pályára, hogy kiderüljön, használható-e. Figyelembe
véve a Bush-doktrína egyértelmű mellékzöngéit, miszerint
egyedül akarnak a dolognak nekivágni, az orosz és a kínai
űrhajózási hatóságok összeültek, hogy vegyesvállalatokról
beszélgessenek. A japán JAXA is aktív lett, tehát mindenki
rendkívül sürgősnek találta, hogy udvaroljon Luna
kisasszonynak, és a maga számára biztosítsa legendás kincseit,
mintha elegendő lenne egyszerűen odarepülni, a cuccot
kikaparni és hazai területek felett kidobni. Egyik előrejelzés
merészebb volt a másiknál, míg Julian Orley tiszta vizet nem
öntött a pohárba.
A világ leggazdagabb embere az amerikaiakkal állt
össze.
Az eredmény, enyhén szólva, húsbavágó volt. Alig
kezdődött el a nemzetek versenyfutása a Földön kívüli
nyersanyagokért, Orley döntésének következményeként máris
megszületett a nyertes. E döntést nem is annyira a szimpátia
diktálta, sokkal inkább az, hogy a notóriusan merev NASA-nak
mégiscsak több pénze és jobb infrastruktúrája volt, mint a többi
űrhajós nemzetnek együttvéve. Talán Kínát leszámítva, ahol a
kilencvenes években kozmikus magasságokba szándékoztak
emelkedni: szerény önkritikával ugyan és akkora
költségvetéssel, amelyik épphogy egytizede volt az amerikainak,
de patriotizmustól és élénk világhatalmi törekvésektől
feltüzelve. Időközben, miután 2014-től egy bizonyos Cseng
Pang-vang elkezdte finanszírozni a kínai űrkutatást, a
költségvetés majdnem elérte az igények szintjét. Most már csak
a know-how hiányzott, és Peking igyekezett megoldást keresni a
helyzetre.
Csenget, egy globálisan működő technológiai konszern
főpapját – akinek legfőbb törekvése abban állt, hogy az Egyesült
Államokat megelőzve repítse Kínát a Holdba és megkezdhesse a
hélium-3 bányászatát – a média előszeretettel nevezte a Kelet
Orley-jának. Valóban, a brithez tette hasonlóvá hihetetlen
gazdagsága, ráadásul kiváló konstruktőrök és tudósok
garmadájával rendelkezett. A Cseng-csoport lázasan dolgozott
egy űrlift megvalósításán, jól tudva, hogy Orley is ezen
fáradozik. Ám míg utóbbi elérte célját, addig Cseng nem tudta
megoldani a problémát. Ehelyett a csoportnak sikerült építenie
egy fúziós reaktort, de mégiscsak lemaradt, mert Orley modellje
biztonságosabban és hatékonyabban működött. A párt ideges
lett. Sürgették Csenget, hogy mutasson már fel sikert,
legrosszabb esetben keresse fel a nagyorrút egy olyan ajánlattal,
amit az nem utasíthat vissza. Az öreg Cseng elment tehát
vacsorázni Orley-val, és közölte vele, hogy Peking mielőbbi
együttműködést óhajt.
Orley azt válaszolta, hogy Peking kinyalhatja a seggét.
De Cseng nem akar megosztani vele egy üveg csodálatos
Tignanellót?
Miért ne osztanának meg mindent, kérdezte Cseng.
Mit?
Hát pénzt, sok pénzt. Hatalmat, tekintélyt és befolyást.
Pénze neki is van.
Igen, de Kína éhes és rendkívül motivált, sokkal inkább,
mint az elpuhult és túlsúlyos Amerika, mely még mindig nem
heverte ki a 2009-es válságot, így Orley tevékenysége mind a
mai napig ingatag. Ha amerikaiakat kérdez a jövőről, 70%-uk
valami iszonyatosan félelmeteset lát, miközben Kínában
mindenki optimistán várja a holnapot.
Ez mind szép, mondta Orley, de talán ne térjenek át
inkább az Ornellaiára.
Semmi sem segített. A hagyományos rakéta-
technológiával történő bányászat gazdasági szempontból
egészen bizonyosan nem érte meg, és a kínai űrkutatást deficitbe
süllyesztette. De a párt toporzékoló gyermekként elhatározta,
hogy pontosan ezt kell tenni, abban bízva, hogy Cseng és a
China National Space Administration szellemi nagyságai
belátható időn belül majd csak kimásznak a trutymóból. S mivel
Amerikának nem voltak skrupulusai, bányagépeit a Holdnak
pont abba a régiójába telepítette, amelyik az általános vélekedés
szerint átlagon felüli hélium-3 hozammal rendelkezett, vagyis a
Mare Imbrium határvidékére. Válaszul a kínaiak – óriási
megerőltetéssel – is odaszállították egy mobil holdbázis elemeit
a lánctalpas napkályhákkal együtt, közvetlenül a nemszeretem
konkurencia tőszomszédságába, s 2023. március 2-án
megkezdték a bányászatot. Amerika először csodálkozni, majd
örülni látszott. Szívélyesen fogadták Kínát a Holdon,
világörökségről és a népek közösségéről beszéltek, és nem
törődtek különösebben a jövevények megható igyekezetével,
hogy a holdporból kipréseljék jelentéktelen hélium-3 tartalmát.
Egészen 2024. május 9-ig.
Az előző hónapokban mindkét nemzet fokozatosan
kiterjesztette a termelést. Ezen a napon meglehetősen kényes
beszélgetés zajlott le az amerikai holdbázis és Houston között.
Közvetlenül ezután az a riasztó hír érkezett a Fehér Házba, hogy
kínai űurhajósok gépeikkel tudatosan és nyilvánvalóan
szándékosan átlépték a bányahatárokat és amerikai területet
annektáltak. Behívatták a kínai nagykövetet, Pekinget
határsértéssel vádolták és követelték, hogy azonnal állítsák
helyre a régi állapotokat. A Kommunista Párt megvizsgálta a
tényállást és március 11-én azt nyilatkozta, hogy nem érzik
magukat bűnösnek. Hivatalosan megállapított határok híján nem
történhet határsértés. Washington egyébként is tudatában lehetne
annak, mit gondol a világ arról, hogy Amerika általánosan a
Világűregyezmény és különösen a Hold-egyezmény pontjait
figyelmen kívül hagyva kész helyzetet teremtett! Hogyan jutott
eszükbe olyan zavaros ötlet, hogy egy égitesten, amely nevezett
szerződések értelmében senkinek sem a tulajdona, határokat
húzzon? A sajnálatos vitát vajon valóban tovább akarják-e
folytatni ahelyett, hogy megelégednének az amúgy is mindenki
számára egyértelmű vezető szerepükkel?
Az amerikaiak úgy érezték, durván megsértették őket. A
Hold messze volt, a Földön senki sem tudta pontosan
megmondani, ki sétál kinek a területén, de a Holdbázis május
13-án azt jelentette, hogy elfogták Hua Livei kínai űrhajóst. A
férfi bejelentés nélkül szaglászott az amerikai bányabázison, ami
teljesen automatizált volt, tehát nem érvelhetett azzal, hogy
csupán egy teára ugrott be, hogy a Hold időjárásáról
fecsegjenek. Ráadásul Hua volt a kínai bázis parancsnoka,
magas rangú, sokszorosan kitüntetett tiszt, akinek nem engedték,
hogy előadja saját verzióját, nos, mindez nem segítette a helyzet
enyhülését. Peking tombolt, a leghatározottabb tiltakozását
fejezte ki. Az Állambiztonsági Minisztériumban egymást múlták
felül annak a mártíriumnak a kiszínezésében, amelyet Hua
szenved el a kies poláris bázison és azonnali szabadon
bocsátását követelték. Az amerikaiak megtagadták, mire kínai
kötelékek, immár hivatalosan, emberekkel megrakott
járművekkel és bányarobotokkal amerikai területre vonultak –
legalábbis efféle rémhírek terjengtek. De facto egyetlen
szerencsétlen kis robot szerepelt a játékban, amelyik véletlenül
nekiment egy amerikai gépnek és teljesen ronccsá ment.
Emberekkel megrakott járművekről már csak azért sem lehetett
szó, mivel csak néhány kínai Rover kószált magányosan a
környéken. A rettegett kötelékek pedig pontosabb megfigyelés
esetén nem voltak mások, mint a bázis maradék személyzete, két
tanácstalan nő, akiknek a politikai erőfitogtatás kedvéért egy
inváziót kellett eljátszaniuk, miközben az amerikai űrhajósok a
sarki bázison nem értették, miért kellett elfogniuk szegény Huát,
és mindent megtettek azért, hogy legalább jól érezze magát.
De a Földön ez senkit sem érdekelt.
Ehelyett exorcizáltnak hitt kísértetek próbálták egymást
halálra ijeszteni: imperializmus kontra vörös áradat. Az izgalom
bizonyos mértékig jogos volt. Valójában egyáltalán nem csak
néhány asztronautáról vagy pár négyzetkilométernyi területről
volt szó, hanem arról, ki az úr odafönn és ki lesz majd az úr, ha
még több nemzet szándékozik birtokba venni a Holdat.
Washington azonnal szankciókkal fenyegetett, kínai számlákat
fagyasztott be, kínai hajókat akadályozott meg abban, hogy
elhagyják az amerikai kikötőket, és kidobta a kínai nagykövetet.
Válaszul Kína masszív ellenintézkedésekkel fenyegetett, ha a
számlákat, a hajókat és Huát nem szabadítják fel. Amerika
ragaszkodott a bocsánatkéréshez. Előtte semmiféle szabadságról
nem lehet szó. Peking bejelentette, hogy megrohamozzák az
amerikai állomást. Furcsa módon senki sem tette fel a kérdést,
miként is fogják bevenni a teljességgel túlterhelt taikonauták a
kietlen, dimbes-dombos Északi-sarkon a hatalmas, részben föld
alatti bázist, ám miután Washington támadás esetére a kínai
bányaállomás és kínai földi célpontok elleni katonai csapást
helyezett kilátásba, már senkinek sem volt kedve megkérdezni.
A világ már félt.
Mindettől nem zavartatva, sőt, talán éppen motiválva a
két vérig sértett szuperhatalom tovább csépelte egymást.
Mindkettő azzal vádolta a másikat, hogy felfegyverkezik a
világűrben és fegyvereket tárol a Holdon, úgyhogy a hírek tele
voltak a Holdon zajló atomháború szimulációjával, s attól
tartottak, ennek folytatása a Földön következik. Miközben a
BBC felrobbanó űrállomások képeit mutatta – amelyek a fizika
törvényeit vígan figyelmen kívül hagyva hallhatóan dörrentek –,
a holdbázisok személyzetének megtiltották, hogy egymással
beszéljenek. A végén már senki sem tudta, mit csinált a másik,
és tulajdonképpen miről is volt szó, csupán tekintélyüket
igyekeztek megóvni, míg az ENSZ úgy nem vélte, most már
ideje lenne az egészet befejezni.
A diplomácia öreg gebéjét bekötötték az eltévedt kocsi
elé, hogy kihúzza azt a szutyokból. Az Egyesült Nemzetek
közgyűlése 2024. május 22-én ült össze. Kína arra utalt, hogy
saját űrlift hiányában nem is tud fegyvereket szállítani a Holdra,
ami ezzel szemben az amerikaiak számára könnyű feladat. Ergo
őket kell agresszornak tekinteni: nyilvánvalóan fegyvereket
tárolnak a Holdon, és ezzel ismételten megszegték a
Világűregyezményt, de hát ez közismert. Ők maguk amúgy nem
gondolnak a fegyverkezésre, de az állandó provokációk miatt
kényszerítve érzik magukat, hogy elgondolkodjanak egy szerény
kontingensről az önvédelem érdekében. Az amerikaiak
hasonlóan nyilatkoztak: az agresszió a kínaiaktól indult, és ha
valaha is fegyverkeznének az amerikaiak a Holdon, akkor csakis
a teljességgel indokolatlan határsértés következményeképpen.
Nem sértett határt senki.
Na, szép. Nincs is senkinek fegyvere a Holdon.
De van.
Nincs.
De van.
Az ENSZ-főtitkár fáradt felháborodással elítélte a kínai
eljárást, csakúgy, mint a kínai űrhajós elfogását. A világ békét
akar. Ez igaz volt. Alapjában véve Peking és Washington sem
áhított semmit jobban a békénél, csak hát a tekintély, a
tekintély! Kína csak 2024. június 4-én engedett fogcsikorgatva,
meg sem említve az ENSZ határozatát, amelynek hatalma, úgy
tűnt, már szimbolikus jelleggel sem bír. Az igazság az volt, hogy
a két nemzet egyike sem tudta, és nem is akarta megengedni
magának a nyílt konfliktust. Kína visszavonult az amerikai
területről, ami annyit jelentett, hogy a taikonauták elvontatták a
tönkrement bányagépet. Hua kiszabadult, felszabadították a
kínai számlákat és elengedték a hajókat, a nagykövetek pedig
ismét elfoglalták állomáshelyüket. A helyzet azonban eleinte
továbbra is fenyegetésektől és bizalmatlanságtól volt terhelt. A
politika szintjén jégkorszak következett, és időnként a gazdaság
is megfagyott. Julian Orley, aki holdbéli szállodáját 2024-ben
akarta megnyitni, kénytelen volt az építkezést bizonytalan időre
elhalasztani, és mindkét fél hélum-3-bányászata akadozott.
– Az Egyesült Államok és Kína – mondta a
kommentátornő komoly képpel – a vita kirobbanása után először
csak 2024. november 10-én, a bangkoki világgazdasági
csúcstalálkozón kezdett ismét párbeszédet, ami azóta
békülékeny hangnemben folytatódik – a hangja vészjóslóvá,
drámaivá vált. – A világ elkerülte az eszkalációt, hogy
mennyivel, senki sem tudja. – Majd ismét szelídebben folytatta:
– Az Egyesült Államok megígérte Kínának, hogy erőteljesebben
kapcsolódhat a holdbázis infrastruktúrájához, új szerződéseket
írtak alá a kölcsönös űrbeli segítségnyújtásról, a régiek hatályát
kiterjesztették, az amerikaiak és kínaiak megegyeztek a vitás
kereskedelmi kérdésekben. – Most már pozitív, optimista
hangnemben, egy jóéjszakát-mosollyal fejezte be: – A hullámok
elültek. Amilyen hévvel rontottak egymásnak, most ugyanúgy
mutatják a jóakarat gesztusait. Ennek oka egészen egyszerű:
gazdaságaik nem működnek egymás nélkül. A két kereskedelmi
óriás, az Egyesült Államok és Kína összefonódása nem bírja el a
háborút, az ellenségesnek vélt területen saját javaikat
pusztítanák el. Félszívvel arról beszélnek, hogy a jövőben még
szorosabban együttműködnek, miközben mindkét nagyhatalom
bizonyára csak most igyekszik igazán megszerezni a Holdon az
elsőséget. Az űrutazók világa most éppen Julian Orley
találmányaival enyeleg, aki a napokban indult útnak a világűrbe
illusztris, kiválasztott vendégek feltűnően nemzetközi
csapatával. Talán azért, hogy átgondolja eddigi kizárólagos
amerikai orientációját, vagy talán azért, hogy a távolból mutassa
meg nekik, milyen kicsiny és törékeny is a bolygónk, ezáltal
emlékeztetve őket arra, hogy egy háborúnak nem lehetnek
nyertesei. Ezzel zárom a mai kiadást: jó éjszakát.
Jericho kiitta az utolsó csepp habot is az üvegből.
Különös egy faj ez az ember. A Holdba repül, és
kisgyerekeket gyaláz meg.
Kikapcsolta a televíziót, félrerúgta a ládát és ágyba bújt,
remélve, hogy el is tud aludni.
 A BARLANG
– A Stellar DOME-ot eredetileg a legmagasabb pontra
terveztük, oda, ahol most a Kristálykupola található az
étteremmel – magyarázta Lynn Orley, miközben a csoport élén
keresztülhaladt a lounge-on. – Ám a sziget vizsgálatakor
olyasvalamire bukkantunk, aminek hatására sutba vetettük
addigi terveinket. A hegy olyan alternatívát kínált, amelyet mi
aligha találhattunk volna ki.
Az Isla de las Estrellason töltendő harmadik, és egyben
utolsó napjukon a csoport tagjaira a nagy kaland előjátéka várt.
Lynn egy széles, zárt átjáróhoz vezette őoket a lobbi hátsó
falánál.
– Nyilván nem kerülte el senki figyelmét, hogy a Stellar
Island Hotel egy vulkánra futott óceánjáró gőzöshöz hasonlít.
Hivatalosan ez a vulkán már kialudt.
Észrevette, hogy néhányan kellemetlenül kezdik érezni
magukat. Különösen Momoka Omura fantáziájában indultak
meg a lávafolyamok a lounge-on keresztül, hogy az egész estét
tönkretegyék.
– A csúcson és a hegyoldalban enyhe a hőmérséklet.
Kellemesen hűvös, élelmiszereket és italokat lehet ott tárolni. A
pumpákat, generátorokat és a kiszolgáló létesítményeket, a
mosodát, a házmesterlakást és efféléket is ott helyeztük el.
Közvetlenül mögém – fordította meg a fejét – terveztük az
irodákat. Elkezdtünk fúrni a sziklába, de már néhány méter után
egy üregbe kerültünk, ami barlanggá szélesedett, és e barlang
végében...
Lynn a tenyerét egy szkennerhez illesztette, az
ajtószárnyak megnyíltak.
– ...volt a Stellar Dome.
Durván megmunkált falakkal szegélyezett, meredek
folyosó következett, ami az átjárón túl kanyart írt le, így nem
lehetett látni, merre vezet. Lynn kíváncsiságot, izgatottságot és
várakozást látott az arcokon. Csupán Momoka Omura tűnt úgy,
mint aki elvesztette az érdeklődését: unatkozva bámulta a
plafont, miután biztosították arról, hogy nem fog elégni a
folyékony kőzetben.
– Kérdések? – Lynn szája szegletében titokzatos mosoly
jelent meg. – Na, akkor induljunk.
Természetesnek tűnő hangok kavalkádja vette őket
körül. Ropogás, visszhang, suttogás, csöpögés, ráadásul pedig
zenekari aláfestés teremtett időtől elrugaszkodott légkört. Lynn
ötlete, hogy az emocionális feszültséget fokozza, de azért ne
süllyedjen el a Disney-szerűségben, megtette a kellő hatást: az
érzékelés határán hangulatot teremtő hangok komplikált
technikai berendezéseket igényeltek, de az eredmény felülmúlt
minden várakozást. Mögöttük becsukódtak az ajtószárnyak,
elvágva őket a lobbi levegős, kényelmes atmoszférájától.
– Ezt a szakaszt mi magunk építettük – magyarázta
Lynn. – A kanyar után azonnal kezdődik a természetes rész. A
barlangrendszer végigvonul a vulkán egész keleti oldalán,
órákon át bolyonghatnának benne, de mi inkább lezártuk az
átjárókat. Másként fennállna a veszély, hogy valaki elvész az
Isla de las Estrellas szívében.
A kanyaron túl jócskán kiszélesedett a folyosó. Sötétebb
lett. Árnyékok suhantak a bazalton, mintha fölriadt, idegenszerű
állatok lennének, amelyek a turisták hordája elől keresnek
menedéket. Lépéseik zaja úgy tűnt, mintha egyszerre előzné
meg és követné őket.
– Hogy keletkeznek az efféle barlangok? – húzta be a
nyakát Bernard Tautou. – Láttam már néhányat, de mindig
elfelejtettem megkérdezni.
– Számos oka lehet. Feszültség a kőzetben, vízbefolyás,
csuszamlások. A vulkánok porózus szerkezetűek, amikor
kihűltek, gyakran maradtak üres terek. A mi esetünkben minden
valószínűség szerint lávacsatornáról van szó.
– Na, fasza – morogta Donoghue. – A lefolyóba
kerültünk.
A folyosó kanyart írt le, összeszűkült, majd egy
megközelítőleg kerek térré tágult. A falakon olyan festett vagy
karcolt motívumokat lehetett látni, amelyek mintha az
emberiség hajnalán keletkeztek volna. Bizarr élet bámulta a
látogatót a félhomályból, szakadékmély szemek, szarvak és
farkak, sisakszerű fejfedők, amelyekből antennaformájú
kitüremkedések nőttek. Némely ruhadarab az űrruhákra
emlékeztetett. Olyan lényeket is láthattak, amelyek, úgy tűnt,
komplikált gépekkel nőttek össze. Egy hatalmas, négyszögletes
reliefen egy emberszerű teremtést láttak, amint magzati pózban
kezelt mindenféle kart és kapcsolót. A hang kísértetiessé vált.
– Hátborzongató – sóhajtott Miranda Winter lelkesen.
– Remélem is – vigyorgott Lynn. – Végül is az
emberiség korai alkotókorszakának legrejtélyesebb
tanúbizonyságait hoztuk el ide. Reprodukciókon, természetesen.
A csíkos ruházatú figurákat például Ausztráliában találták, és a
hagyomány szerint a két villámtestvért, Yagjabulát és Yabiringlt
személyesítik meg. Néhány kutató asztronautáknak tartja őket.
Mellettük az úgynevezett Marsisten, eredetileg egy 6 méter
magas sziklarajz a Szaharában. Azokat a lényeket ott balra,
amelyek köszöntésre emelik kezüket, Olaszországban találták.
– No és ez itt? – Eva Borelius érdeklődve szemlélte a
reliefet.
– Ez a fő büszkeségünk! Egy maja alkotás. Pakal király
sírlapja Palenque-ből, egy ősrégi piramisvárosból, a mexikói
Chiapasból. Állítólag az uralkodót ábrázolja, amint alászáll a
tágra nyitott szájú óriáskígyó által szimbolizált alvilágba – lépett
mellé Lynn. – Mire ismer a képen?
– Nehéz megmondani. Inkább olybá tűnik, mintha egy
rakétában ülne.
– Pontosan! – rikoltotta a hozzájuk csatlakozó Ögi. – És
tudja mit? Ezt az értelmezést egy svájcinak köszönhetjük.
– Ó!
– Maga nem ismeri Erich von Dänikent?
– Nem ő volt az a fantaszta? – mosolygott Borelius
hűvösen. – Olyan figura, aki mindenütt földönkívülieket látott?
– Ő egy látnok volt – javította ki Ögi. – Méghozzá
egészen rendkívüli!
– Bocsánat – köhécselt Karla Kramp. – De a maga
látnokát rendszeresen megcáfolták.
– Na és?
– Csupán azt szeretném megérteni, hogy akkor miért is
volt egészen rendkívüli.
– Mit gondol, kedvesem, hányszor cáfolták meg a
Bibliát? – harsogta Ögi. – Fantaszták nélkül a világ unalmasabb,
átlagosabb és állottabb lenne. Kit érdekel, hogy igaza volt-e
vagy sem! Miért kell, hogy valakinek mindig igaza legyen
ahhoz, hogy rendkívüli lehessen?
– Sajnálom, én orvos vagyok. Ha nekem nincs igazam, a
pácienseim általában nem azt gondolják rólam, hogy rendkívüli
vagyok.
– Lynn, át tudnál jönni egy pillanatra? – szólt át Evelyn
Chambers. – Honnan származik ez? Úgy néz ki, mintha repülne.
Könnyed beszélgetés bontakozott ki, a félműveltek
kivirágoztak, a motívumokat pedig megcsodálták és
megvitatták. Lynn magyarázatokkal és hipotézisekkel szolgált.
A barlangban most először voltak látogatók. Terve, hogy az
embereket prehisztorikus rajzokkal és szobrokkal készítse fel az
elkövetkezendők misztériumára, tökéletesen bevált. Végül
összetrombitálta a csoportot, kivezette őket a galériából a
folyosó következő szakaszára, ami még meredekebb, még
sötétebb volt...
És melegebb.
– Mi ez a lárma? – csodálkozott Miranda Winter. – Puff,
puff! Normális ez?
Valóban, a hegy mélyéből tompa pufogás keveredett a
zenébe, félelmetes légkört teremtve. A szikla felett vöröses
kipárolgások gőzölögtek.
– Ott van valami – suttogta Aileen Donoghue. – Egy
fény.
– Hé, Lynn – nevetett Marc Edwards. – Hová vezet
minket?
– Már bizonyára jó mélyen vagyunk, nem? – szólalt
meg először Rebecca Hsu. Megérkezése óta egyfolytában
telefonált, és nem állt szóba senkivel.
– Mintegy 80 méterre – mondta Lynn, majd kilépett egy
újabb kanyar felé, ami a lobogó tűuz fényébe veszett.
– Izgalmas – jegyezte meg O'Keefe.
– Á, dehogy, tiszta színház – magyarázta Warren
Locatelli lenézően. – Egy idegen világba lépünk be, azt akarja
szuggerálni. A Föld belsejébe, egy idegen bolygó belsejébe,
vagy valami efféle élvezet.
 – Várjuk ki a végét – mondta Lynn.
– Na, mi a fene jöhet még? – igyekezett Momoka
Omura megfosztani a helyzetet varázsától, noha
hanghordozásából érezni lehetett, hogy a lávafolyamok újra
megelevenedtek a gondolataiban. – Egy barlang, még egy
barlang. Szuper.
A morgás és dörgés erősödött.
– Tehát, én úgy érzem... – kezdte Evelyn Chambers, de
nem fejezte be a mondatot, ehelyett annyit mondott: – Ó,
istenem!
Túlmentek a kanyaron. Hirtelen egy hő-szörnyeteg
támadta meg őket. A folyosó kiszélesedett, lüktető parázs fedte.
Néhány vendég azonnal megállt, mások néhány lépésnyit
előremerészkedtek. Jobboldalt megnyílt a szikla és bepillantást
engedett egy óriási szomszédos csarnokba, amelyből a dörgés és
dübörgés olyan hangerővel tört elő, hogy minden beszélgetést
elnyomott. A kamrát félig forró és fortyogó, vörösessárga
szökőkutakat lövellő ragyogó tó töltötte meg. A lassú folyamból
bazalttűk meredtek a kupola teteje felé, ami az ellenfényben
kísértetiesen vibrált. Lynn csendes örömmel tanulmányozta a
félelmet, az ámulatot, a döbbenetet, és látta, amint Heidrun Ögi
kezeit magasba emelve védekezik a hőség ellen. Úgy tűnt,
mintha fehér haja és bőre lobogna. Amikor bizonytalanul
közelebb lépett, egy pillanatra úgy nézett ki, mintha egyenesen a
pokolból érkezett volna.
– Mi a csoda az ott? – kérdezte hitetlenkedve.
– Egy magmakamra – magyarázta Lynn a legteljesebb
nyugalommal. – Egy raktár, amely a vulkánt olvadékokkal és
gázokkal táplálja. Efféle kamrák képződnek, ha a földkéreg
gyenge pontjain folyékony kőzet emelkedik fel a mélybőol.
Amint a kamrában túlnyomás keletkezik, az olvadék utat tör
magának felfelé, és bekövetkezik a kitörés.
– De ön nem azt mondta, hogy a vulkán már kialudt? –
csodálkozott Mukesh Nair.
– Tulajdonképpen kialudt, igen.
Hirtelen mindenki összevissza kezdett beszélni. O'Keefe
volt az első, aki gyanakodni kezdett. Egész idő alatt
gondolkodott, magába mélyedt, az átjárónál elbarangolt, ügyelt
a kellő távolságra, most viszont egyenesen előrement.
– Hé, mon ami! – kiabált Tautou. – Meg ne perzselje a
haját!
– Pas de problem – fordult meg vigyorogva O'Keefe. –
Aligha hinném, hogy bármi effélétől tartanunk kellene. Nem
igaz, Lynn?
Kinyújtotta jobb kezét és az ujjaival megérintette a
felszínt. Meleg, de nem forró. Teljesen sima. Egész tenyerét
ráhelyezte és elismerően bólintott.
– Mikor nézett ki utoljára így ez a hegy?
Lynn mosolygott.
– A geológusok véleménye szerint valamivel több, mint
100 000 éve. De nem ennyire közel a felszínhez. A
magmakamrák általában 25-30 kilométer mélyen rejlenek, és
sokkal, de sokkal nagyobbak, mint ez.
– Mindenesetre a legjobb holográfia, amit valaha is
láttam.
– Igyekszünk.
– Egy holográfia? – visszhangozta Sushma.
– Pontosabban holografikus projekciók összjátéka,
zenével, színes fénnyel és fűtősugarakkal.
O'Keefe mellé lépett és ujjaival megütögette a vetítő
képernyőjének felszínét, mintha fennállna a veszélye, hogy
mégiscsak tévedett.
– De tényleg teljesen olyan, mintha valódi lenne.
Most már mindannyian megtapogatták a képernyőt, majd
tiszteletteljesen visszaléptek, ismét átadván magukat az
illúziónak. Chuck Donoghue elfelejtett tréfálkozni, Locatelli
pedig elfelejtett lenézően fecsegni. Még Momoka Omura is
megbámulta a digitális lávafolyamot, és úgy tűnt, a hatása alá
került.
– Gyakorlatilag elértük a célunkat – mondta Lynn. –
Néhány másodperc múlva beléphetnek a kamrába, de akkor már
teljesen másképp fog kinézni. A távoli múltból átlépnek
bolygónk jövőjébe, az emberiség jövőjébe.
Megnyomott egy sziklába rejtett kapcsolót. A folyosó
végén megnyílt egy magas, függőleges hasadék. Tompa fény
szűrődött ki belőle. A zene lendületesebbé vált, hatalmassá és
misztikussá, a hasadék tágult és bepillantást engedett a mögötte
elterülő csarnokba. Kinézetében és méreteiben meglehetősen
pontosan megfelelt a holografikus ábrázolásnak, csak éppen
nem láva örvénylett benne. Ehelyett egy merész ívű emelvény
emelkedett a padló nélküli mélység fölé. Acéljáratok vezettek
egymás fölé sorban elrendezett, kényelmesnek tűnő ülésekhez,
amelyek szabadon lebegtek a szakadék felett. Középen egy
áttetsző felület domborodott, legalább 1000 négyzetméter. Alsó
része elveszett a fénytelen mélyben, a felső majdnem elérte a
kupola tetejét, oldalai pedig jócskán túlnyúltak a széksorokon.
Az emelvényen egy férfi állt.
Középmagas volt, kissé köpcös, meglehetősen fiatalosan
nézett ki, noha szakálla és hosszú, vállig érő haja erősen őszült
már: a korábbi évek hamvasszőke tónusát már csak imitt-amott
lehetett felismerni benne. Pólót, zakót, farmernadrágot és
cowboycsizmát viselt. Ujjain gyűrűk díszelegtek. Szeme
merészen csillogott, mosolya világítótoronyként ragyogott.
– Végre itt vagytok! – kiáltotta Julian Orley. – Na, akkor
rock and roll!

Tim félrehúzódott, miközben azt figyelte, ahogy apja a

vendégeket hol kézszorítással, hol öleléssel köszönti,
kapcsolatuk mélységétől függően. Julian, a nagy kommunikátor,
amint kiveti a barátság hálóit. Annyira szeretett új emberekkel
ismerkedni, hogy soha eszébe nem jutott, vajon ezek az emberek
meg akarják-e ismerni őt. De éppen ez volt a vonzó benne: az
ismerkedés fizikája ismeri a vonzást és a taszítást, de Julian
vonzásköréből kikerülni gyakorlatilag lehetetlen volt. Miután
bemutatták neki, az ember máris meleg meghittséget érzett. Két-
három további alkalom, és már olyan közös idők emlékezetében
lebegtek, amelyek nem is léteztek. Julian ezért nem tett sok
mindent: nem jópofáskodott, nem gyakorolt be beszédeket a
tükör előtt, egyszerűen magától értetődően abból indult ki, hogy
a newtoni két test rendszerben ő a bolygó, nem pedig a hold.
– Carl, öregem! De jó, hogy itt vagy!
– Evelyn, csodásan nézel ki. Melyik idióta mondta,
hogy a kör a legtökéletesebb forma?
– Momoka, Warren. Isten hozott. Ja, igen, köszönöm a
legutóbbi találkozást, már rég telefonálni akartam. Őszintén
szólva fogalmam sincs, hogyan jutottam haza.
– Olympiada Rogasova! Oleg Rogasov! Hát nem
csodálatos? Most találkozunk először, holnap viszont már együtt
utazunk a Holdra?
– Chucky, öregem, van számodra egy kurva jó viccem,
de félre kell vonulnunk vele.
– Hol van az én tündérkirálynőm? Heidrun! Végre
megismerhetem a férjed. Megvette a Chagallt?... Persze, hogy
tudom, ismerem minden szenvedélyét. Heidrun folyamatosan
önről áradozik.
– Finn, cimbora, ez most kemény lesz. Most föl kell
menned, oda. Márpedig ez nem film!
– Eva Borelius, Karla Kramp. Önöknek egészen
különlegesen...
És így tovább.
Juliannak mindenki számára volt egy kedves szava,
azután, amolyan meglógtam-ezektől-hozzátok vigyorral, Timhez
és Amberhez lépett.
– No és? Nektek hogy tetszik?
– Szuper – mondta Amber és átölelte. – A magmakamra
kész őrület.
– Lynn ötlete – ragyogott Julian. Alig tudta úgy kiejteni
a lánya nevét, hogy ne kezdjen sóhajtozva áradozni. – De ez
még mind semmi! Várjátok csak ki a show-t.
– Lynn egyre tökéletesebb – mondta Tim alig rejtett
szarkazmussal.
– Együtt találtuk ki a koncepciót, Lynn és én – Julian
szokás szerint úgy tett, mintha nem érzékelte volna a harapós
mellékzöngéi. –A barlang az Ég ajándéka, én mondom nektek.
Ez a pár sor ülés talán úgy néz ki, mintha semmiség lenne, de
már most 500 fizető vendéget tudunk megetetni a
spektákulummal, s ha többen lesznek...
– Azt gondoltam, a szállodában csak 300 vendég
számára van hely.
– Igaz, de a kapacitást gyakorlatilag megduplázhatjuk.
4-5 fedélzetet építünk még az óceánjárónkra, vagy Lynn épít
még egyet. Nem gond. A lényeg, hogy összejöjjön a zsozsó egy
második liftre.
– A lényeg, hogy neked ne legyen semmi gondod.
Julian világoskék szemével végigmérte Timet.
– Nincs is. Megbocsátotok? Szórakozzatok csak, majd
később beszélünk... Ó, Madame Tautou!
Julian ide-oda ugrált vendégei között, egy mosoly itt,
egy bók ott.
Közben magához húzta Lynnt és homlokon csókolta.
Lynn mosolygott: büszkének és boldognak látszott. Amber a
pezsgőojét szopogatta.
– Lehetnél egy kicsit barátságosabb vele – mondta
halkan.
– Juliannel? – horkant fel Tim.
– Na mégis, kivel?
– És mégis, mi van, ha barátságosabb vagyok vele?
Úgyis csak saját magára figyel.
– Talán nekem lenne jobb.
Tim értetlenül bámulta.
– Mi van? – húzta fel Amber a szemöldökét. – Nem
értesz?
– De, csak...
– Úgy tűnik, mégsem. Elmagyarázom akkor másképp.
Nincs kedvem az elkövetkezendő két hétben a fancsali képedet
nézni, világos? Élvezni szeretném ezt az utazást, s jó lenne, ha te
is élveznéd.
– Amber...
– Hagyd itt lenn a kételyeidet.
– Nem kételyekről van szó, Az a helyzet, hogy...
– Valamilyen helyzet mindig van.
– De...
– Nincs de. Ül és pacsit ad. Egy igent akarok hallani.
Egyszerűen egy igent. Képes vagy rá?
Tim az ajkát harapdálta, majd vállat vont. Lynn ment el
mellettük, őt Tautou-ék és Donoghue-ék követték. A nő rájuk
kacsintott, halkan, kezét a szája előtt tartva suttogta:
– Figyelem, titkos közlemény. Bizalmas információ,
kizárólag családtagoknak. Nyolcadik sor, 32. és 33. hely. Onnan
látni a legjobban.
 Amber csatlakozott hozzájuk, és szó nélkül elindult az
auditórium felé. Tim utána támolygott. Valaki hozzá lépett.
– Ön Julian fia, ugye?
– Igen.
– Heidrun Ögi. A családja meglehetősen őrült. Úgy
értem, ez rendben van, abszolút oké – tette hozzá, mivel nem
kapott választ. – Szeretem az olyan embereket, akiknek van
valamilyen beütésük. Messze érdekesebbek az összes többinél.
Tim megbámulta. Ettől a csontsápadt, violaszín szemű,
hófehér sörényű nőtől minden mást várt volna, kelta
varázsszavakat, földönkívüli dialektust, csak éppen nem egy
ilyen tapintatlan kijelentést.
– Aha – mondta.
– Miféle őrült maga? Már ha Julianre üt.
– Tehát őrültnek tartja az apámat?
– Világos, ő egy zseni. Tehát őrültnek kell lennie.
Tim hallgatott. Miféle őrült maga? Jó kérdés. Nem,
gondolta, milyen egy idióta feltételezés! Én vagyok az egyedüli
a családban, aki határozottan nem őrült.
– Na igen...
– Látjuk még egymást – nevetett Heidrun, majd ujjaival
integetve követte a joviális svájcit, aki nyilván a férje volt.
Tim némiképp elképedve tört utat a nyolcadik sor
közepére, s helyet foglalt Amber mellett.
– Kik ezek egyáltalán, ezek az Ögiék? – kérdezte.
Amber körülnézett:
– A pasas az albínó nővel?
– Ühüm.
– Ragyogó párocska. A fickó egy Swiss Performance
nevű cég tulajdonosa. Mindenféle brancsban van részesedésük,
főként az építőiparban. Ha jól tudom, ő találta ki az első
pontontelepeket Hollandia elöntött részén. Jelenleg épp Alberttel
tárgyal, Monaco kettő miatt.
– Monaco kettő?
– Igen, képzeld el! Egy óriási, navigálható sziget.
Nemrég láttam egy riportműsorban. Állítólag csakis olyan
helyeken jár majd, ahol szép az idő.
– Ögi nyilván ugyanolyan gyagyás, mint Julian.
 – Lehetséges. Amennyiben ő is filantróp.
Szükséghelyzetben lévő művészeket, artistákat, cirkuszi
embereket támogat, hátrányos helyzetű fiataloknak hoz létre
oktatási intézményeket, múzeumokat szponzorál, futószalagon
szállítja az adományokat. Tavaly vagyona jelentős részét
adományozta a Bill & Melinda Gates Alapítványnak.
– Honnan a fenéből tudod mindezt?
– Többet kellene olvasnod a bulvársajtót.
– Dehogy kell, amíg itt vagy te nekem. És Heidrun?
– Hajaj – nevetett Amber mindentudó módjára. –
Pikáns, pikáns! Ögi családja nem túl lelkes a románcuk miatt.
– Világosíts fel.
– Heidrun fotós. Tehetséges. Hírességeket és egyszerű
embereket fényképez, fotóalbumokat adott ki vöröslámpás
negyedekről. Vadabb éveiben annyira túlfeszíthette a húrt, hogy
kidobták otthonról és kitagadták az örökségből. Tanulmányait
erre sztriptíztáncosnői fizetéséből finanszírozta, később pedig
pornószínésznő lett. Az évezred elején a svájci jó társaság
kedvence lett. Azt hiszem, nem lehet rá azt mondani, hogy
szürke egér.
– Isten az atyám, tényleg nem.
– Csak szépen előre nézz, Timmy. A tanulmányai
befejezése után abbahagyta a pornózást, de a sztriptízt nem.
Partikon, megnyitókon, csak az élvezet kedvéért csinálta tovább.
Valami efféle helyen botlott Walóba, aki aztán segítette fotós
pályafutását.
– Amiért szépen feleségül is ment hozzá.
– Heidrun nem egy számító természet.
– Megható – mondta Tim, majd amikor folytatni akarta,
kialudt a fény. Átmenet nélkül éjfekete sötétségben találták
magukat. Megszólalt egy magányos hegedű. Lágy muzsika szőtt
fátylat a sötétségbe, csillámló vonalakat, amelyek művészi
struktúrákká álltak össze. A tér kékes fényben kezdett
derengeni: egy titokzatos, alkonyati óceán. Látszólag nagy
távolságból közeledett valami – az óriási konkáv üvegfalra
vetített holográfia látványos eredményeképpen –, lüktetve,
áttetszően: egy organikus űrhajó, árnyékszerű utasokkal.
– Az élet – szólalt meg egy hang – a tengerben
kezdődött.
Tim elfordította a fejét. Amber arca kísértetiesnek tűnt a
kékes fényben. Elbűvölve figyelte, amint a sejt egyre nőtt, majd
forogni kezdett. A hang az ősvizekről mesélt és a vegyi
házasságokról, amelyek évmilliárdokkal ezelőtt köttettek. A
magányos sejt a parttalan kékségben osztódni kezdett, a
folyamat egyre gyorsabbá vált, egyre több sejt jött létre, majd
hirtelen egy hosszú, kígyószerű valami jelent meg.
– 600 millió éve – mondta a hang – kezdődött a
komplex, többsejtű élőlények korszaka.
A következő percekben lezajlott az evolúció. A
mélynyomó hatása olyan meggyőző volt, hogy Tim akaratlanul
is összerezzent, amikor egy tépőfogazatú, méteres szörnyeteg
rontott rájuk éles karmokkal, majd hatalmas farkának egyetlen
csapásával irányt változtatva végül mégsem őt ette meg, hanem
egy vonagló trilobitát. A szemei előtt játszódott le a kambrium
korszak, majd azt követte az ordovícium, a szilur és a devon.
Mintha valaki egy geológiai távirányító keresőfunkcióját
nyomta volna meg, az élet úgy nyüzsgött a kékségben, s
mintegy bódulatban ment át mindenféle elképzelhető
metamorfózison. Medúzák, férgek, lándzsahalak és rákok,
óriásskorpiók, tintahalak, cápák és hüllők váltották egymást, egy
kétéltűből szaurusz lett. A színtér átkerült a szárazföldre,
ragyogó, kissé felhős ég lépett a tenger mélyének helyére. A
mezozoikum Napja sütött le a hadroszauruszokra, a
brachioszauruszokra, a tirannoszauruszokra és a raptorokra,
mígnem a horizonton egy óriási meteorit tűnt fel, a pusztítás
hullámait korbácsolva fel, amelyek elmosták az életet. A pokol
digitális tökéletességgel száguldva közeledett, a jelenlévőknek
elakadt a lélegzete. De amikor a por leülepedett,
megpillanthatták az emlősök diadalmenetét, s mindannyian
sértetlenül ültek székükön. Valami majomszerű lógott a
nyáriasan zöld fákon, fölegyenesedett, átalakult reszkető
előemberré, majd felfegyverkezett, felöltözött, megváltozott a
tartása, lóra ült, autót vezetett, repülőgépre szállt, integetve
lebegett egy űrállomáson, kilibbent egy nyíláson, de ahelyett,
hogy a világűrbe került volna, ugrott egyet és újra elmerült az
óceánban. Megint homályos kékség. A benne lebegő ember
rájuk nevetett, és nekik is kedvük lett volna visszanevetni rá.
– Azt mondják, a víz vonz bennünket, mert a vízből
származunk és 70%-ban vízből vagyunk. Valóban, újra és újra
visszatérünk eredetünkhöz. De eredetünk vajon egyes-egyedül a
tengerben keresendő?
A kékség egy golyóvá sűrűsödött, majd egy aprócska
vízcseppé zsugorodott a nagy fekete Semmiben.
– Ha kezdeteinkhez akarunk visszamenni, sokkal
messzebbre kell visszatekintenünk a múltban. Hiszen a víz,
amely a Földnek több mint kétharmadát borítja, és amelyből mi
vétettünk – a hang jelentőségteljes szünetet tartott – a világűrből
jött.
Csend.
A vízcsepp fülsiketítő zenekari kísérettel hullott szét,
milliószorosan csillogva, s hirtelen minden tele lett galaxisokkal,
amelyek úgy sorakoztak, mint harmatcseppek a pókháló fonalán.
Mintha űrhajóban ülnének, megközelítettek egy galaxist, bele is
hatoltak, elhaladtak egy nap mellett, tovább a rendszer harmadik
bolygója irányába, amíg az tüzes golyóként előttük nem állt,
forró lávaóceánnal borítottan. Mindenféle égitest zuhant bele
nagy zajt csapva, miközben a hang azt magyarázta, hogy a víz a
meteoritokkal érkezett az űr mélyéből a Földre, a szerves
kötések nagy számával egyetemben. Tanúi lehettek, amint a láva
fölött egy második óceán képződött, ezúttal vízgőzből. A
csúcspont akkor érkezett el, amikor egy a fiatal Földnél alig
kisebb, Theia nevezetű óriási aszteroida közeledett. A
magmakamra beleremegett az ütközésbe, minden irányba
törmelékek repültek, de a Föld ezt is túlélte, tömegében
megnövekedett és vízben gazdagabb lett, valamint birtokába
került egy holdnak, amely törmelékdarabokból állt össze és
rohamtempóban kerülgette a bolygót. A törmelékhullás
alábbhagyott, óceánok és kontinensek keletkeztek. Julian halkan
megszólalt Tim mellett:
– Persze, marhaság, hogy a légüres térben zaj van. Lynn
szeretett volna inkább a tényekhez ragaszkodni, de én úgy
véltem, gondolnunk kell a gyerekekre.
– Miféle gyerekekre? – suttogott Tim is. Csak most
vette észre, hogy másik oldalán az apja ül.
 – Na, hát főként szülők fognak utazni a gyerekeikkel,
hogy megmutassák nekik a világegyetem csodáit! Az egész
show-val a gyerekeket és a fiatalokat céloztuk meg. Képzeld
csak el, milyen lelkesek lesznek.
– Így hát nem csak a tenger vonz minket – mondta
éppen a hang –, tekintetünket egy még régebbi örökség irányítja
a csillagok felé. Ha fölnézünk az éjszakai égboltra, furcsa és
irritáló közelséget érzünk, szinte olyasmit, mint a honvágy, és
nem találunk rá magyarázatot.
A virtuális űrhajó keresztülszelte az éppen létrejött
atmoszférát és New Yorkban szállt le. Nagyon hatásos volt az
éjszakai Manhattan a kivilágított Freedom Towerrel a meseszerű
éjjeli égbolt alatt.
– Pedig a válasz nyilvánvaló. Tulajdonképpeni
otthonunk a világűr. Szigetlakók vagyunk. Amint a mindenkori
ember nekivágott az ismeretlennek, hogy tudását és életterét
tágítsa, úgy bújik meg a génjeinkben is a felfedező-hajlam.
Föltekintünk a csillagokra és azt kérdezzük, vajon a mi technikai
civilizációnknak miért ne sikerülne, amit a régi idők nomádjai a
legegyszerűbb eszközökkel megoldottak – állatbőrből készült
csónakokkal, hónapokig tartó vándorutakkal, dacolva széllel és
viharral, egyedül kíváncsiságuktól, soha nem nyugvó felfedező
szellemüktől, a megismerés óhajától, a megértés vágyától
hajtva.
– És most jövök én! – nyekkent egyet egy kis rakéta,
majd bemászott a képbe és csettintett egyet az ujjával.
Az éjszakai New York csodás panorámaképe a csillagos
égbolttal együtt eltűnt. Néhányan nevettek. A rakéta valóban
viccesen nézett ki. Ezüstszínű volt, kövér és hegyes, egy űrhajó
a képeskönyvekből négy uszonnyal, vadul kalimpáló karokkal
és meglehetősen tréfás arccal.
– A gyerekek imádni fogják – súgta Julian
átszellemülten. – Rocky Rocket! Képregényeket csinálunk a
fickóval, rajzfilmeket, plüssálla-tokat, a teljes palettát.
Tim éppen válaszolni akart, amikor látta, hogy az apja
lép a rakéta mellé a fekete Semmiben. A virtuális Julian is
farmert viselt, nyitott fehér inggel és ezüstös csillogású
tornacipővel. Ujjain csillogtak a kötelező gyűrűk, amint a kis
rakétát félrehessegette.
– Neked most még semmi keresnivalód itt – mondta
kitárt karokkal. – Jó estét, hölgyeim és uraim, Julian Orley
vagyok. Üdvözlöm önöket a Stellar Dome-ban. Engedjék, meg,
hogy elvigyem önöket egy utazásra...
– Igen, méghozzá velem – trombitálta a kis rakéta;
show-mester módjára jött vissza, ugyancsak kitárt karokkal, és
térden, illetve hát azon, amit a rakéták térdnek neveznek, az
előtérbe csúszott. – Velem, akivel minden elkezdődött...
Julian oldalra lökte a rakétát, de az elgáncsolta.
Elkezdtek veszekedni, ki is vezesse az utazást az űrutazás
történetébe, mígnem megegyeztek, Hogy közösen csinálják.
Úgy tűnt, a közönség jól szórakozik, főként Chucky mindent
betöltő kacaja dübörgött fel Rocky Rocket minden csínytevését
követően. A következőkben ismét számos képet lehetett
megcsodálni, például egy téglákból épült űrállomást Föld körüli
pályán, amely, mint Julian elmesélte, az amerikai lelkész,
Edward Everett Hale A téglahold című science-fiction
elbeszéléséből való. Rocky Rocket egy csodálkozva leső kutyát
varázsolt a keringési pályára és elmagyarázta, hogy ez az első
szatellit. Ezután ismét változott a kép. Egy hatalmas ágyú jelent
meg, melynek csöve a Baktérítőtől délre egy hegyen állt. Régies
ruházatú emberek másztak be a lövedékbe, és az ágyú aztán az
űrbe lőtte őket.
– Nyolc évvel A téglahold megjelenése után, 1865-ben
történt mindez. Jules Verne az Utazás a Holdba és az Utazás a
Hold körül című regényeiben meglepő éleslátással ábrázolta az
emberi űrutazás kezdeteit, mégha az ágyús megoldást már csak
a távolság miatt sem lehetett volna megvalósítani. De a
lövedéket mindenesetre Floridából, Tampa Townból lőtték ki, s
most gondoljanak csak bele, hol is van a NASA központja! A
történetben előforduló kutya sajnos valamikor kiesik az
űrhajóból és rövid ideig körülötte kering – megvan tehát az első
szatellit.
Rocky Rocket odavetett a megdöbbent kutyának egy
csontot, amely után az hiába kapkodott, ennek következménye
az lett, hogy a csont immár a kutya körül kezdett keringeni.
– Regényekben és elbeszélésekben az emberek már
korán elkezdtek arról elmélkedni, miként is utazhatnának a
csillagokhoz, de egy mesterséges égitestet előoször az
oroszoknak sikerült földközeli orbitális pályára juttatniuk.
Pontosan 1957. október 4-én 22 óra 28 perc 34 másodperckor
egy 84 kilogrammos alumíniumgolyót juttattak fel az űrbe 4
antennával, amelyek egy sor legendássá vált csipogást küldtek a
földgolyón körbe: 15 és 7,5 méter hullámhosszú rádiójeleket. A
Szputnyik-1-től elállt a világ lélegzete!
Az elkövetkezendő percekben a virtuális űrhajó ismét
időgéppé alakult át. Sztrelka és Belka, a két kutya élénken
ugatott a Szputnyik-5 fedélzetén. Alekszej Leonov
kimerészkedett a kapszulájából és köldökzsinórjával csillagok
közt született bébiként lebegett az űrben. Megismerhették
Valentina Vlagyimirovna Tyereskovát, az első nőt az űrben,
látták, amint 1969. július 20-án Neil Armstrong a Hold porában
hagyja lábnyomát, és láttak különböző űrállomásokat keringeni
a Föld körül. Űrrepülőgépek és Szojuz-kapszulák szállították a
legénységet és a felszerelést az ISS-hez, az International Space
station-höz, és Kína fellőtte első Hold-szondáját. A nemzetek
vetélkedése újraéledt, az űrrepülőgépeket lassacskán kivonták a
forgalomból, Oroszország a Szojuz-program
továbbfejlesztésével szállt be a versenybe, és az ISS
építkezéseihez immár Ares-rakéták repültek. Az Orion űrhajóval
ismét emberek mentek a Holdra, az ESA egy Mars-repülés
előkészületeibe vágott bele, Kína saját űrállomást kezdett
építeni; gyakorlatilag mindenki arról álmodozott, hogy befolyást
szerez a világűrben: Hold-utazásokról, Mars-repülésekről,
ismeretlen galaxisok meghódításáról, „ahol ennek előtte ember
még nem járt”, ahogyan egy korai science-fiction sorozatban
olyan szépen mondták.
– Csakhogy mindezen tervek – magyarázta Julian –
abban a gyerekbetegségben szenvedtek, hogy az űrhajókat és
űrállomásokat nem tudták úgy konstruálni, ahogyan kellett
volna. Ez semmiképpen sem a konstruktőrök dilettantizmusának
volt köszönhető, hanem két megváltoztathatatlan fizikai
adottságnak: a légellenállásnak és a gravitációnak.
Ismét elkövetkezett Rocky Rocket nagy fellépése: egy
stilizált földgolyón egyensúlyozott, ami fölött a távolban
barátságos holdarc lógott. A Hold – egyértelműen nő, kráter-
aknékkal, de mégis szép volt – Rockynak integetett, és olyan
kacéran flörtölt a kis rakétával, hogy az fölálló heggyel kis
szívecskéket küldött neki az éterben. Tim lejjebb csúszott az
ülésén és áthajolt Julianhez.
– Valóban gyerekeknek való – gúnyolódott csendesen.
– Mi a bajod?
– Némiképp fallikus az egész. Úgy értem, a Hold nő,
Luna kisasz-szony tehát azt szeretné, ha megkettyintenék. Vagy
nem?
– A rakéták már csak fallikusak – mormogott Julian. –
Véleményed szerint mit kellett volna tennünk? Lett volna férfi a
Hold? Szívesebben látnál egy buzi Holdat? Én nem.
– Nem erről beszélek.
– Nem akarok buzi Holdat. Senki sem akar buzi Holdat.
Vagy egy buzi rakétát, amelyiknek a segge izzik. Felejtsd el.
– Nem is azt mondtam, hogy nekem nem tetszik.
Csupán azt, hogy...
– Mindig is aggodalmaskodó voltál, és az is maradsz.
Veszekedni pusztán a veszekedés kedvéért. Tim azon
gondolkodott, vajon hogy fogják kibírni a következő két hetet.
Közben Rocky Rocket telipakolta bőröndjét mindazzal, amire
egy rakétának utazáskor szüksége van: szép rendben
becsomagolt néhány asztronautát, a csomagot elsüllyesztette a
gyomrában, majd csókokat dobálva egy csinos kis tűzsugarat
bocsátott ki magából és a magasba ugrott. A Föld felszínéből
azonnal kinyúlt tucatnyi kar és visszahúzta. Rocky, a
legteljesebb mértékben elképedve, még egyszer próbálkozott, de
lehetetlennek tűnt a bolygót elhagyni. Magasan fölötte a
szerelemtől felizgatott Holdkisasszonyon a depresszió jelei
mutatkoztak.
– Ha valaki a magasba ugrik, 100%-os bizonyossággal
visszaesik a földre – magyarázta Julian. – Az anyag nehézségi
erővel rendelkezik. Minél nagyobb tömegű egy test, annál
nagyobb a gravitációs mezője, amellyel a kisebb tárgyakat
magához vonzza.
Egy almafa alatt szunyókálva megjelent Sir Isaac
Newton, majd amikor egy alma a fejére esett, tudós ábrázattal
ugrott lel:
– Pontosan ugyanez a helyzet minden test égi
mechanikájával is. Mivel nagyobb vagyok az almánál, azt
gondolhatnánk, a gyümölcs az én személyes testiségemnek
hódolt be. És valóban, nekem is van némi szerény kis
gravitációs erőm. De a bolygónk tömegével összevetve az érett
almákra gyakorolt hatásom csekély szerepet játszik. Valójában
Földünk gravitációja az, amivel szemben e parányi almának
nincs semmi esélye. Minél nagyobb erővel próbálnám
visszahajítani a magasba, annál magasabbra repülne, de
akármennyire erőlködnék is, mindig is szükségszerűen
visszaesne a földre. Állításait bizonyítandó, Sir Isaac
szorgalmasan hajigálta az almát az égbe, miközben izzadságát
törölgette. – Láthatjuk, a Föld mindig megfogja az almát.
Mennyi energiára lenne vajon szükség ahhoz, hogy egyenesen a
világűrbe dobjam?
– Köszönöm, Sir Isaac – vette át a szót Julian –
Pontosan erről van szó. Ha a Földet mint egészet nézzük, hozzá
képest egy rakéta sem lényegesen nagyobb egy almánál. Más
szavakkal, szörnyen nagy az energiaigénye, hogy egyáltalán
startolhasson. No és még több energiára van szüksége, hogy
legyőzze a másik fékezőerőt, nevezetesen a légkörünket.
Rocky Rocket, belefáradva a kísérletezésbe, hogy égi
szeretőjét elérhesse, egy óriási hordóhoz ment, ami az
Üzemanyag feliratot viselte, telitankolta magát, hogy egészen
formátlanná vált, és szemei is kiguvadtak. Mindazonáltal képes
volt már egy oly hatalmas tűzsugarat kibocsátani, hogy
megindult, egyre kisebb lett, végül eltűnt szem elől.
Julian mérleget vont:
– Eltekintve attól, hogy a csillagközi űrhajók
üzemanyagtartályának nagysága egy bizonyos méret után
problémát jelentett, a 20. században minden egyes start rengeteg
pénzbe is került. Az energia drága. Csak egyetlen kilogrammnyi
anyag olyan repülősebességre való gyorsítása, amellyel
kikerülhetett a Föld gravitációs mezőjéből, átlagban de facto
50000 dollárba került. Egyetlen kilogrammé! A komplett,
telitankolt Apollo-11 rakéta, fedélzetén Armstronggal, Aldrinnal
és Collinsszal, majdnem 3000 tonna volt! Tehát akármit is
építettek be vagy vittek magukkal, az csillagászati összegekkel
emelte a költségeket. Szinte elképzelhetetlen volt az űrhajókat
megfelelően védelmezni a meteoritok, az űrszemét és a
kozmikus sugárzás ellen. Hogyan is lehetett volna a nehéz
páncélzatot fölvinni, amikor minden egyes korty ivóvíz, minden
centiméternyi hely felboríthatta a költségvetést? Rendben van,
néhány napig el lehet lenni többedmagunkkal egy
szardíniásdobozban, no de ki akar ilyen körülmények között a
Marsra repülni? A dolgokat tovább nehezítette, hogy egyre több
ember vonta kétségbe az egésznek az értelmét, amikor is az
emberiség többsége kevesebb mint egy dollárból élt naponta.
Ezen megfontolásokból az afféle tervek, mint a Hold
benépesítése és gazdasági kihasználása, vagy más bolygók
meglátogatása, a valóságtól elrugaszkodottnak tűntek – Julian
kis szünetet tartott. – Eközben a megoldás egész idő alatt ott
hevert az asztalon! Egy tanulmány formájában, amelyet egy
Konsztantyin Ciolkovszkij nevű orosz fizikus írt 1895-ben, 62
évvel a Szputnyik-1 startja előtt.
A virtuális színpadra egy élőhalott eleganciáját sugárzó,
öreg, pókhálófrizurás, bozontos szakállú, nikkelszemüveges
férfi lépett fel. Miközben beszélt, a Föld felszínéből egy bizarr
rácsszerkezet nőtt ki.
– Egy toronyra gondoltam – igézte meg Ciolkovszkij a
hallgatóságát remegő kezekkel. – Az Eiffel-toronyhoz
hasonlóra, csak sokkal magasabbra. Egészen a világűrig érne,
egy hatalmas liftakna, aminek a tetejéről kábel lóg le a Földre.
Úgy tűnt nekem, egy efféle szerkezettel lehetségesnek kell
lennie objektumokat stabil földkörüli pályára állítani zajos,
büdös, hatalmas és drága rakéták nélkül is. Az emelkedés során
ezek az objektumok, amint kevésbé érvényesül a Föld
gravitációs ereje, tangenciálisan gyorsulnak majd, amíg az
energiájuk és sebességük elegendő nem lesz, hogy elérjék
céljukat, vagyis huzamos ideig fenn maradhassanak 35 786
kilométeres magasságban.
– Príma ötlet – visította a holdbéli kéjutazásáról éppen
visszatérő Rocky Rocket, és körberöpködte a félig kész tornyot,
mígnem az egyszerre csak összedőlt. Ciolkovszkij megremegett,
elsápadt és megtért őseihez.
 – Hm – vonta meg a vállát sajnálkozva Julian. –
Pontosan ez volt Ciolkovszkij tervének gyenge pontja. Egyetlen
anyag sem tűnt elég stabilnak egy efféle építményhez. A
toronynak elkerülhetetlenül össze kellett roppannia saját súlya
alatt, vagy darabokra kellett esnie a rá ható erők miatt. Az ötlet
csak az ötvenes években vált ismét népszerűvé, azzal a
különbséggel, hogy ekkor egy szatellitet szándékoztak
geostacionárius pályára állítani, és a madzagot onnan akarták a
Földre lógatni.
– Hmhm... bocs – köszörülte torkát Rocky Rocket.
– Igen? Mi van?
– Igen kínos, főnök, de... – a kis rakéta elpirult és
zavartan kaparászott uszonyaival. – Mit is jelent tulajdonképpen
az, hogy a geostacionárius?
Julian felnevetett.
– Semmi baj. Sir Isaac, egy almát kérek.
– Rendben, tudom – mondta Newton, és megint
feldobott egy almát a levegőbe. Az alma ezúttal tempósan
emelkedett és nem vacakolt azzal, hogy visszaessen.
– Tekintsünk most el a Földtől és hasonló testektől, és
akkor, ugye, nem hat nehézségi erő az almára. Annak az
impulzusnak megfelelően, amelyet a mélyen tisztelt Sir Isaac
Newton izmainak köszönhet, repülni és repülni fog anélkül,
hogy valaha is megállna. Ezt az effektust nevezzük centrifugális
vagy röpítő erőnek. Mármost, ha ismét hozzá képzeljük a
Földet, akkor a már említett gravitáció vagy nehézségi erőo
újból szerepet kap, bizonyos értelemben a centrifugális erő
ellenében lép fel. Ha az alma már kellőképpen eltávolodott a
Földtől, akkor annak már túl gyenge a nehézségi ereje, hogy
magához vonzza, így az alma eltűnik a világűrben. Ha túl közel
van, visszaesik. A geostacionárius pálya, röviden GEO, ott
helyezkedik el, ahol a Föld vonzereje és a centrifugális erő
kiegyenlíti egymást, pontosan 35 786 kilométer magasságban.
Az alma onnan nem mehet tovább, nem is eshet vissza. Ehelyett
örök időkre ott marad a GEO-ban, és közben a Földet a
keringési sebességével szinkronban kerüli meg, amiért is úgy
tűnik, mintha egy geostacionárius objektum mindig ugyanazon
pont fölött állna.
 Szemeik előtt a Föld keringett. Newton almája látszólag
pontosan az Egyenlítő fölött állt, egy csendes-óceáni sziget
felett. Persze valójában egyáltalán nem állt egy helyben, hanem
a bolygó körül keringett óránként pontosan 11 070 kilométeres
sebességgel, miközben alatta a Föld, az Egyenlítőnél mérve,
1674 kilométeres sebességgel forgott. A hatás megdöbbentő
volt. A szatellit úgy helyezkedett el a sziget fölött, ahogy egy
kerékpár kerekén a szelep: mindig a keréknek ugyanazon a
pontján áll.
– A geostacionárius pálya tehát ideális egy világűrlift
számára. Egyrészt a stabil helyzetű legfelső emelet kialakítása,
másrészt ezen emelet rögzített pozíciója miatt. Miután tehát
eldőlt, hogy csupán egy 35 786 kilométer hosszú kábelt kell
odaföntről leengedni és a Földön is rögzíteni, felvetődött a
kérdés, mekkora terhelést is kell egy efféle kábelnek kibírnia. A
legnagyobb feszültség a súlypontban, tehát magában a GEO-ban
keletkezik majd, ami olyan kábelt feltételez, amelyik fölfelé
vastagabb vagy legalábbis erősebb.
Ebben a pillanatban kifeszült egy kábel a sziget és a
szatellit között, amivé az alma hirtelen átalakult. A kábel mentén
kis kabinok haladtak fel és alá.
– Ebben az összefüggésben felvetődött egy másik
kérdés is. Miért ne hosszabbítsuk meg a kábelt a súlyponton túl
is? Emlékezzünk csak: a geostacionárius pályán a gravitáció és a
centrifugális erő kiegyenlítik egymást. Ezen túl az erőviszonyok
már a centrifugális erő számára kedveznek. Egy járműnek,
amelyik a Földről a kábelen a magasba mászik, már csak egy
csipetnyi energiára lenne szüksége, hogy a magasba
katapultáljon. A növekvő magassággal a gravitációs erő egyre
gyengül a centrifugális erővel szemben, tehát egyre kevesebb
energiára van szüksége, a geostacionárius pályán pedig
gyakorlatilag már semennyire. Tehát ha elképzeljük, hogy a
kábelt 143 000 kilométer magasságig meghosszabbítjuk, akkor a
jármű ki tudna röppenni a geostacionárius pályáról,
folyamatosan gyorsulna, és ráadásul még energiát is nyerne.
Tökéletes ugródeszka a csillagközi utazásokhoz, mondjuk, a
Marsra.
A kabinok most építőelemeket szállítottak a röppályára,
amelyekből egy űrállomás állt össze. Rocky Rocket szemmel
láthatóan beleizzadt a munkába.
– Így vagy úgy, egy világűrlift előnyei teljesen
kézenfekvőek. Egy kiló hasznos teher majdnem 36 000
kilométer magasba juttatásához most már nem 50 000 dollárt,
hanem csupán 200-at kellett letenni az asztalra, ráadásul a liftet
az év 365 napján folyamatosan lehetett használni. Hirtelenjében
problémamentessé vált a gigantikus űrállomások és a
kellőképpen páncélozott űrhajók megépítése. A világűr
benépesítése elérhető közelségbe került. A brit science-fiction-
szerző, Arthur C. Clarke Az éden szökőkútjai című regényében
meg is írta az efféle világűrliftek építését.
– De miért kell ezt a cuccot feltétlenül az Egyenlítőnél
megépíteni? – lihegett Rocky Rocket izzadságot törölgetve a
csúcsáról. – Miért nem az Északi-sarkon vagy a Déli-sarkon,
ahol kellemesen hűvös az idő? És miért pont a hülye tenger
kellős közepén, miért nem, mondjuk például – szemei
szikráztak, táncolni kezdett és ujjaival csettintett –, Las
Vegasban?
– Nem vagyok biztos abban, hogy valóban a
pingvinektől szeretnél a csillagokba indulni – válaszolt Julian
szkeptikusan –, de nem is lehetne. Csak az Egyenlítőnél tudod a
Föld forgását kihasználni, hogy elérd a centrifugális erő
maximumát. A geostacionárius objektumok csak ott
működhetnek. – Egy pillanatra elgondolkodott. Támadt egy
ötlete. – Figyelj csak, elmagyarázom. Képzeld el, hogy
kalapácsvető vagy.
Úgy tűnt, a kis rakétának tetszik az ötlet. Megdöngette
mellét és megfeszítette izmait.
– Hol a kalapács? – visította. – Ide vele!
– Már régen nem kalapácsot használnak, te fajankó,
csak úgy nevezik. A kalapács ma már egy acélzsinórra erősített
fémgolyó. – Julian a semmiből elővarázsolt egyet, majd a
fogantyúját Rocky kezébe nyomta. – Most pedig kinyújtott
karral forogj a tengelyed körül.
– Minek?
– Hogy felgyorsítsd a kalapácsot. Körözz vele.
– Nehéz dög – nyögdécselt Rocky az acélzsinórt
húzogatva. Majd egyre gyorsabban forogni kezdett saját maga
körül. A zsinór kiegyenesedett, a golyó felemelkedett és
vízszintesbe állt.
– Eldobhatom? – sóhajtozott Rocky.
– Mindjárt. Most azt kell elképzelned, hogy nem Rocky
vagy, hanem a Föld. A fejed az Északi-sark, a lábad a Déli-sark.
Közöttük húzódik a tengely, amely körül forogsz. Ezek szerint
tehát mi a tested közepe?
– Hah! Na mi? Természetesen az Egyenlítő.
– Brávó.
– Eldobhatom végre?
– Várj! A tested közepétől, tehát az Egyenlítőtől a
kalapács kifelé mozog, a centrifugális erő miatt kifeszül,
ahogyan a világűrlift kábelének is feszesnek kell lennie.
– Értem. Dobhatom?
– Még egy pillanat! A két kezed most bizonyos
értelemben a mi szigetünk a Csendes-óceánban, a fémgolyó
pedig a szatellit, illetve az űrállomás geostacionárius pályán.
Világos?
– Világos.
– Rendben. Most pedig emeld fel a karod!
– He?
– Csak rajta. Emeld a karodat! Forogj tovább, de emeld
a karod magasan a fejed fölé.
Rocky követte az utasítást. Az acéldrót rohamosan
vesztett a feszességéből, a golyó pedig a kis rakétára zuhant, aki
támolyogni kezdett, majd a földre zuhant.
– Úgy véled, megértetted az elvet? – kérdezte Julian
együttérzően.
Rocky némán lengetett egy fehér zászlót.
– Akkor ezt tisztáztuk. Gyakorlatilag az Egyenlítő
bármely pontja alkalmas a világűrlift megépítéséhez, de azért
néhány szempontot figyelembe kell venni. A földi horgonynak,
úgymond a földszintnek olyan helyen kell lennie, ahol nincsenek
viharok, nincs erős szél, nincsenek elektromos kisülések, nincs
repülőgép-forgalom és az égbolt általában felhőtlen. Efféle
helyek főként a Csendes-óceánon vannak. Az egyik ilyen hely
Ecuadortól nyugatra fekszik 550 kilométerre, épp ahol most
tartózkodunk: az Isla de las Estrellas!
Julian hirtelen a Stellar Island Hotel teraszán termett.
Messze a távolban látszódott az úszó platform és a két kábel,
amelyek a világűr-pályaudvar belsejéből a végtelen kékségbe
nyúltak fel.
– Amint önök is látják, nem egy, hanem két liftet
építettünk. Két kábel indul párhuzamosan az űrbe. De még
néhány évvel ezelőtt is kétségesnek tűnt, hogy ezt a látványt
valaha is megpillanthatjuk-e. Az Orley Enterprises
kutatómunkája nélkül a megoldásra még évtizedekig kellett
volna várni, s mindaz, amit önök itt látnak – tárta szélesre karját
Julian –, nem lenne.
Az illúzió eltűnt. Julian biblikus feketeségben lebegett.
– A problémát az jelentette, hogy találnunk kellett egy
olyan anyagot, amiből szőni lehet egy 35 786 kilométer hosszú
fonalat. Ultrakönnyűnek és ultrastabilnak kellett lennie. Az acél
szóba se jöhetett. Még a legkiválóbb acélkábel is összeomlana a
saját súlya alatt 30-40 kilométer után. Mindenféle műanyagot
megvizsgáltunk, majd rögtön el is vetettük őket. A pókfonalra is
gondoltunk, végül is a terhelhetősége négyszerese az acélénak,
de még a pókfonalból készült kábel sem érte volna el a kellő
szilárdságot, arról nem is beszélve, hogy a 35 786 kilométernyi
kábelhez átkozottul sok pókra lett volna szükség. Kétségbeejtő!
A horgonyállomás, az űrállomás, a kabinok, minden
kivitelezhetőnek tűnt. Az egész koncepciót csupán a kábel
veszélyeztette – mígnem az évezred elején ismertté nem vált egy
forradalmian új anyag, a szén nanocső.
A feketeségben egy fénylő, háromdimenziós
rácsszerkezet kezdett forogni. A formája a varsára emlékeztetett,
amivel a halakat fogják.
– Ez az anyag valójában több tízezerszer vékonyabb az
emberi hajszálnál. Egy parányi cső, ami likacsos elrendezésű
szénatomokból áll. E csövek legkisebbjének átmérője nem éri el
még az egy nanométert sem. Sűrűségük hatoda az acélénak,
ezért igen könnyűek, ugyanakkor szakítószilárdságuk 45
gigapascal, amihez képest az acél a maga 2 gigapascaljával
olybá tűnik, mint a morzsálódó keksz. Idővel sikerült a csöveket
nyalábba fogni és fonallá szőni. Cambridge-i kutatók 2004-ben
létrehoztak egy 100 méter hosszúságú fonalat. Mégis
kérdésesnek tűnt, hogy az efféle fonalakból nagyobb struktúrák
is előállíthatók-e, már csak azért is, mert kísérletek
bizonyították, hogy a fonalak szakítószilárdsága az egyes
csövekhez képest drámaian csökken. Valami szövethiba volt ez,
a hiányzó szénatomoknak köszönhetően, ráadásul a szén, ugye,
oxidálódik is. Erodálódik, tehát a szálaknak védőrétegre van
szükségük.
Julian tartott egy kis szünetet.
– Az Orley Enterprises sok év munkáját fektette annak a
kérdésnek a megoldásába, hogy miként is lehetne e hibát
megszüntetni. A megoldásra 2012-ben találtunk rá. Nem csupán
a hiányzó atomokat tudtuk pótolni, hanem ezenfelül
keresztkötésekkel elértük azt is, hogy a szálak szakítószilárdsága
65 gigapascalra növekedjen! Sikerült védőréteggel ellátnunk,
hogy védve legyen a meteoritokkal, az űrszeméttel, a saját
szerkezetbeli ingadozásával és az oxigénatomok roncsoló
hatásával szemben. Egy méter szélesség esetén laposabbak az
emberi hajnál, úgyhogy oldalról szemlélve mintha eltűnnének.
Ahol végük van, azaz 143 000 kilométernyi távolságban, egy kis
aszteroidához rögzítettük őket, amely mintegy ellensúlyként
szolgál. A jövőben ezen a pályán az űrhajókat oly módon
gyorsítjuk fel, hogy említésre méltó energiaigény nélkül
elrepülhetnek a Marsig, vagy akár még tovább. – Felnevetett. –
A geostacionárius pályán pedig építettünk egy űrállomást. Ez az
OSS, az Orley Space Station, ami a világűrlifttel három óra alatt
elérhető. Kutatóállomás, világűr-pályaudvar és űrhajógyár!
Minden Holdra repülő űrhajó innen indul, utassal vagy utas
nélkül. A sűrített hélium-3 a holdbéli bányákból az OSS-re
kerül, onnan az űrlift szállítja tovább a Földre, tehát a vízió,
hogy 10 milliárd embert korlátlanul tiszta és hozzáférhető
energiával lássunk el, mindennap közelebb kerül a
megvalósuláshoz. Azt is mondhatjuk, hogy a hélium-3 követte a
fosszilis tüzelőanyagok korszakát, hiszen az Orley Enterprises
már piacképessé fejlesztette a megfelelő fúziós reaktorokat. Az
olaj és a gáz jelentősége drámai csökkenésnek indult. Otthonunk
kifosztása a vége felé közeleg. Az olajért vívott háborúkat a
múlt részének tekinthetjük. Mindez nem lett volna lehetséges az
űrlift megalkotása nélkül, de mi végigálmodtuk Konsztantyin
Ciolkovszkij álmát... és meg is valósítottuk.
A következő pillanatban újra megjelent minden, a terasz,
az Isla de las Estrellas lankái, a tengerben úszó platform. Julian
Orley, lobogó üstökkel és szikrázó szemekkel tárta ég felé a
karját, mintha éppen a tizenegyedik parancsolatot hallgatná.
– 20 évvel ezelőtt, amikor az Orley Enterprises
belefogott az űrlift konstrukciójának megalkotásába,
megígértem a világnak, hogy a jövőben építek egyet. Abban a
jövőoben, amelyről szüleink és nagyszüleink álmodni sem
mertek. A legszebb jövőben, ami a Földön valaha is létezett.
Meg is építettük! Néhány nap múlva elutaznak a lifttel az OSS-
re. A Földet, a mi nagyszerű, csodaszép otthonunkat az űrből
láthatják... és ámulva vethetik pillantásukat a csillagok, azaz
jövőbeli otthonunk felé.
Drámai zenei aláfestéssel a vörösen megvilágított
oszlopon két ragyogó kabin indult a tengeri platform henger
alakú épületéből az ég felé. Julian fejét hátrahajtva követte őket
pillantásával.
– Üdvözlöm önöket – mondta – a jövőben.

ANCHORAGE, ALASZKA,
EGYESÜLT ÁLLAMOK
Jaj, már megint, gondolta Gerald Palstein. Immár
negyedszer ugyanaz a szemrehányás, ugyanaz a kérdés.
– Nem lett volna egyszerűbb, Mr. Palstein, azokat az
embereket, akiket most elbocsátani kényszerül, eleve másutt
foglalkoztatni ahelyett, hogy a Föld utolsó intakt ökoszisztémáit
aláássák az olaj megszállott keresésében? Nem volt súlyos hiba
az ön részlegétől, hogy a létesítményt egyáltalán megépítették,
mintha olyan energiahordozók, mint a hélium-3 és a napenergia
egyáltalán nem is léteznének?
Bizalmatlanság, értetlenség, rosszindulat. A
sajtókonferencia, amelyet az EMCO hívott össze az alaszkai
projekt befejezése alkalmából, bírósághoz kezdett hasonlítani, és
ő lett a bűnbak. Palstein megpróbálta elrejteni fáradtságát.
– Akkori szempontok szerint igenis felelősségteljesen
cselekedtünk – válaszolta. – A hélium-3 2015-ben még csak
lehetőség volt, ami a csillagokban rejtőzött, a szó szoros
értelmében. Az Amerikai Egyesült Államok energiapolitikáját
nem lehetett egyetlen zseniális technológiai lépés lehetőségére
építeni...
– Amiben most önök is részesedni óhajtanak – vágott a
szavába az újságírónő. – Kicsit későn, nem gondolja?
– De igen, ám engedje meg, hogy néhány dologra
felhívjam a figyelmét, amelyekről azt gondoltam, mindkettőnk
számára ismertek. Először is, 2015-ben még nem én álltam az
EMCO stratégiai tervezésének élén...
– De helyettesként már igen.
– A végső döntést, hogy hol és mit építsünk, az elődöm
hozta meg. Ám önnek mégis igaza van. Én is támogattam az
Alaszka-projektet, mert nem láthattuk előre, hogy az űrlift és a
fúziós technológia valóban a bejelentésnek megfelelően fog-e
működni. A projekt akkoriban egyértelműen az amerikai nemzet
érdekeit szolgálta.
– Inkább néhány profitvadász érdekeit.
– Gondoljon már bele egy kicsit a helyzetbe! Az
évezred elején energiapolitikánk arról szólt, hogyan
szabaduljunk ki a Közel-Kelettől való függésből. Már csak azért
is, mert tapasztalataink azt mutatták, hogy aki megnyeri a
háborút, még nem nyeri el feltétlenül a békét is. Az iraki
bevonulás ostobaság volt. Az amerikai piac messze nem profitált
belőle annyit, amennyit remélt. Azt terveztük, hogy leküldjük
oda az embereinket és átvesszük az olajüzletet, ehelyett hétről
hétre koporsóban tértek vissza az amerikai katonák, tehát
tétováztunk, míg mások felosztották maguk között a tortát.
Csakhogy miután még a legkonzervatívabb republikánusok is
belátták, hogy George W. Bush egy közveszélyes őrült, aki a
gazdaság mellett a tekintélyünket is lerombolja, senki sem akart
már fegyverrel a kezében Iránba vonulni.
– Ezzel azt akarja mondani, sajnálja, hogy a háború
opciója lekerült a napirendrőol?
– Természetesen nem.
Hihetetlen! Ez a nő egyáltalán nem figyel rá.
– Mindig is a háború ellen voltam, mint ahogyan ma is.
Egyszerűen csak azt gondolja végig, milyen helyzetben volt az
Egyesült Államok akkoriban. Ázsia nyersanyagéhsége,
Oroszország pókerjátéka az erőforrásokkal, ahogy
leszerepeltünk a Közel-Keleten valóságos katasztrófa. Azután
2015-ben Szaúd-Arábia összeomlása. Égő csillagos-sávos
lobogók Rijád utcáin, az iszlamista hatalomátvétel teljes
folklórja. Ám mégsem hajíthattuk ki egyszerűen a fickókat,
mivel Kína adta nekik a pénzt és a fegyvereket. Szaúd-
Arábiában a hivatalos katonai beavatkozás egyenlő lett volna a
Pekingnek küldött hadüzenettel. Ön is tudja, azóta milyen a
helyzet odalenn. Ma már talán senkit nem érdekel, de akkoriban
végzetes lett volna egyedül az arab olajra támaszkodni.
Alternatívákat kellett keresnünk. Az egyik a tenger volt, a másik
az olajhomok és az olajtartalmú kőzetek, a harmadik pedig az
alaszkai erőforrások.
Ezt követően egy másik újságírónő jelentkezett. Loreena
Keowa, az indián származású környezetvédő, a Greenwatch
főszerkesztője. A riportjai mindig nagy visszhangot keltettek az
interneten. Kritikus volt, de Palstein tudta, hogy adott esetben a
szövetségese is lehet.
– Azt hiszem, senki sem vetheti egy vállalkozás
szemére, ha halottnak nyilvánít egy holttestet – mondta. – Még
ha az munkahelyek elvesztésével jár is. Én inkább azt kérdezem,
mit ajánl az EMCO azoknak az embereknek, akik most
elveszítik a munkájukat. Talán nem érdemes már a tavalyi hóról
locsogni, de nem az vezetett a mai áldatlan helyzethez, hogy az
ExxonMobil akkoriban nem volt hajlandó az alternatív
energiákba pénzt fektetni?
– De, ez így van.
– Emlékszem, a Shell már húsz évvel ezelőtt azt
mondta, hogy ők nem egy olajipari vállalkozás, hanem egy
energiakonszern, míg az ExxonMobil azt hangoztatta, hogy
számára nem szükségszerű az alternatív energiák piacára lépni.
Az olajkorszak vége, ahogyan ezt sokan látták, széles körben
elterjedt félreértés.
– Nos, ez a fajta vélekedés kétségtelenül téves volt.
– Annál is jobban érezzük most az utófájásokat. Talán
igaz, hogy az energiapiac most zajló hatalmas átalakulásával
senki sem számolhatott. De az is igaz, hogy az EMCO nem
képes az embereit alternatív szférákban elhelyezni, ugyanis
ilyenek egyszerűen nem léteznek.
– Pontosan ezen akarunk változtatni – mondta Palstein
türelmesen.
– Én tudom, hogy ön változtatni akar, Gerald –
mosolygott hamiskásan Keowa. – A kritikusai azonban
szemfényvesztésnek tartják, hogy részesedést terveznek az
Orley enterprises-ban.
– Tévedés – mosolygott vissza Palstein. – Nézze, nem
akarok magyarázkodni, de 2005-ben a ConocoPhilips-nél az
ecuadori fúrásokért voltam felelős, és csak 2009-ben mentem át
a stratégiai menedzsmentbe. Az amerikai olaj– és gázüzletet
ekkoriban az ExxonMobil uralta. Az alternatív energiák
megítélésében meglehetőosen eltértek a vélemények az Atlanti-
óceán két partján. Az ExxonMobil az Arab-öbölnél fektetett be,
orosz olajcégekre pályázott, a növekvő olajárak miatt gyorsuló
növekedésre számított, miközben fütyült az etikára és a hosszú
távú gondolkodásra. Európában más volt a helyzet. A Royal
Dutch Shell már a kilencvenes évek végén létrehozta a megújuló
energiákkal foglalkozó üzletágát. A BP még egy kicsit
ravaszabbul működött, amennyiben a mélytengereket kutatta és
részesedést szerzett az orosz előfordulásokból, ugyanakkor
olyan szlogenekkel operált, mint a Beyond Petroleum, és a
portfolióját ott diverzifikálta, ahol csak tudta.
Palstein tudta, hogy az újságírók, különösen a
fiatalabbak krónikus információhiányban szenvednek.
Vázlatosan ismertette, miként jutott csúcspontjára a
konszolidáció folyamata közvetlenül a szaúdi iszlamisták
hatalomátvétele előtt, hogyan szippantotta be a BP a Royal
Dutch Shell-t, létrehozva a UK Energies-t, míg Amerikában az
ExxonMobil, a Chevron és a ConocoPhilips olvadt egybe.
– Az EMCO stratégiai menedzsmentjében 2017-ben
vettem át a helyettes vezető pozícióját. Az első munkanapomon
várt íróasztalomon a hír, hogy az Orley Enterprises áttörő
sikereket ért el az űrlift fejlesztésének területén. Azt javasoltam,
tárgyaljunk Julian Orley-val, hogy beszállnánk az Orley energy-
be. Ezenkívül azt ajánlottam, hogy szerezzünk részesedést
Warren Locatelli cégéből, a lightyears-ből, vagy még jobb
lenne, ha az egész vállalatot megvennénk. Locatelli piacvezető
szerepe a fotovoltaika terén nem a véletlennek volt köszönhető,
2015-ben pedig még a tárgyalásra is készen állt volna.
Látta a helyeslést néhány tekintetben. Keowa pedig
bólogatott.
– Tudom, Gerald. Ön megpróbálta az EMCO hajóját a
megújuló energiák vizei felé kormányozni. Közismert az ön
kritikai álláspontja saját üzletágával szemben. De az is
közismert, hogy egyetlen javaslata sem valósult meg.
– Sajnos nem. Az Exxon régi lobbijait, akik ekkor még
az EMCO-t is uralták, egyes-egyedül a régi üzlet izgatta. De
amikor az olajpiac összeomlása elkezdődött és a kemény
vonalasaknak pakolniuk kellett, az új igazgatótanács rám
ruházta a stratégiai irányítást, és cselekvőképessé váltam. Azóta
az EMCO sokat változott. 2020 óta mindent megteszünk azért,
hogy pótoljuk a múltbéli mulasztásokat. Beszálltunk a
fotovoltaikába, a víz– és szélenergiába. Talán még nem tűnik
mindenki számára egyértelműnek, de igenis azt gondoljuk,
képesek vagyunk az embereinket szép jövővel kecsegtető
vállalkozásokba átcsoportosítani. Csak éppen évtizedes
mulasztásokat nem lehet egyik pillanatról a másikra
helyrehozni.
Jól tudta, mi lesz a következő kérdés.
– Nos, a kérdés az, hogy ezek a mulasztások egyáltalán
helyrehozhatóak-e?
Palstein hátradőlt. Tulajdonképpen válaszolnia sem
kellett. A hélium-3 immár a jövő biztos energiahordozójává vált,
ezen nincs mit rágódni. Orley reaktorai éjjel-nappal
megbízhatóan működnek, az energia és a környezetvédelem
mérlege pozitívan alakul, a Holdról a Földre való szállítás sem
jelentett többé problémát. Palstein üzlete ezzel szemben
jóformán megbénult. Az olajkonszernek mindenre számítottak,
csak arra nem, hogy az olajkorszak véget ér, mielőtt a gáz és az
olaj elfogyóban lenne! Még a Royal Dutch Shell és a BP
legmerészebb vizionáriusai sem tudtak elképzelni olyan
energiahordozót, amelyik ily gyorsan kiszárítaná az ő üzletüket.
A UK Energies alig 10 évvel korábban az alternatív
technológiák piaci részesedését 2050-re 30%-nyira jósolta.
Beleértve az atomenergiát is. Az is mindenki számára világos
volt, hogy ezeket a technológiákat piacképes árakon csakis
globálisan működő konszernek kínálhatják. A fotovoltaikának
például megvolt az az előnye, hogy a napfényben gazdag
országokban gyors üzletet ígért, de mindeközben komoly
logisztikát is igényelt. Az olajmultikon kívül – amelyek a
gyeplőt kézben tartva egyébként is arra a bizonyos ikszedik
napra vártak, hogy átnyergelhessenek – ki jöhetett volna e téren
számításba?
De hogy a legtöbb konszern még erre sem volt képes, az
azoknak a jóslatoknak volt köszönhető, amelyek az olaj és a gáz
tényeleges elapadásának időpontjára vonatkoztak. A vész
prófétái az olajkorszak végét folyamatosan átdátumozták,
akárcsak a Jehova tanúi, akik a világvégét datálják folyamatosan
át. A nyolcvanas években azt mondták, 2010-re fogy el az olaj, a
kilencvenes években azt jósolták, 2030-ban, az évezred elején
már 2050-et mondtak, mindezt növekvő fogyasztás mellett.
Ezután világossá vált, hogy a tartalékok elegendőek 2080-ig,
miközben az erőforrásokban még nagyobb lehetőségek
ígérkeztek. Csak egyben értett mindenki egyet: olcsó olaj többé
nem lesz. Soha többé.
De mégis lett.
Olyan drámaian olcsó lett, hogy az olajipar kezdte magát
úgy érezni, mint az Incredible Shrinking Man, aki számára
hirtelenjében egy egyszerű pók is életveszélyes fenyegetéssé
vált. Még az járt a legjobban, aki idejében befektetett a
megújuló energiákba. A UK Energies még meg tudta fordítani a
kormányrudat, a francia Total-csoport még időben több lábra
állt, hogy életben maradhasson, bár az elbocsátásokat egyikük
sem kerülhette el. Mindazonáltal a napenergia felhasználása,
abban a formában, ahogy azt Locatelli cége, a Lightyears
kifejlesztette, meglehetősen hatékony volt, a hélium-3 mellett a
legszebb jövővel kecsegtetett, és a szélenergiával is szép
pénzeket lehetett keresni. Ugyanakkor a norvég Statoil Norsk
Hydro agonizált, a kínai CNPC és az orosz Lukoil dermedten
várta az olajmentes jövőt, nyilván nem ismervén a korábbi
Szaúd-arábiai olajipari miniszter, Ahmed al Jamani legendássá
vált mondását, miszerint „a kőkorszaknak nem azért lett vége,
mert elfogyott a kő”.
Pedig nem is az volt az igazi probléma, hogy nem lett
volna szükség olajra. Mert az olaj igenis kell a
műanyaggyártásban, a műtrágyagyártásban, a
kozmetikaiiparban, a textiliparban, az élelmiszeriparban és a
gyógyszergyártásban. Orley fúziós reaktorai sem terjedtek még
túlságosan el, az autók nagy része még mindig belső égésű
motorral járt, a repülőgépek kerozinnal repültek. Az új
erőforrásból elsősorban az Egyesült Államok profitált. A
hélium-3 alapú energiagazdálkodásra való átállás világszerte
még évekig eltart.
De már nem évtizedekig.
Az amúgy is betegeskedő olajipart végképp padlóra
küldte az, hogy a hélium-3 és a deutérium úgynevezett
auneutronikus fúziója egyáltalán működött. Az első évtized
végén világossá vált, hogy az emberek mégsem voltak készek
minden árat megadni az olajért. Amikor az olaj túlságosan drága
lett, felébredt ökológiai öntudatuk, takarékoskodni kezdtek az
árammal és szorgalmazták az alternatív energiák kiaknázásának
fejlesztését. A spekulánsok számítása, akik a hordóárakat
tömeges fölvásárlással akarták magasba tornázni, nem jött be.
Hozzájárult még ehhez, hogy a legtöbb ország rendelkezett
stratégiai tartalékokkal, ezért nem kellett új vásárlásokba
bocsátkozniuk. A repülőgépek újabb generációi gigantikus
tárolókapacitású akkumulátorokkal rendelkeztek és a
konnektorból tankoltak környezetbarát áramot, ami a hélium-3-
nak köszönhetően amúgy is hamarosan kimeríthetetlen
készletekben áll majd a világ rendelkezésére. Barack Obama
hatalomátvétele után pedig éppen az erőteljesen kizöldülő
Amerikai Egyesült Államok szorgalmazta a széndioxid-
kibocsátásra vonatkozó nemzetközi egyezmények megkötését, a
CO2-ben az ördögre ismerve. Néhány évvel azután, hogy az első
hélium-3 reaktort rákötötték a hálózatra, az is kiderült, hogy a
környezetvédelmi gondolkodásmóddal asztronómiai méretű
nyereségeket lehet elkönyvelni. Mindezen fejlemények
következményeként az EMCO a világ legnagyobb olajipari
konszernjeinek sorában az első helyről a harmadikra esett
vissza, miközben az egész olajipart az a veszély fenyegette,
hogy mikrokozmosszá zsugorodik össze. Az EMCO az
önfejűség csontritkulásában szenvedve botladozni kezdett,
zuhanó King Kong, aki a biztosnak tűnő hasra esés előtt bele
akar kapaszkodni valamibe, markolászik, de csak levegőt talál.
Most pedig még Alaszkát is elvesztette.
Fúrási szándékát, amelyet a környezetvédelmi lobbival
folytatott sokéves küzdelem után harcolt ki, most fel kellett
adnia, mert az óriási földgáztartalék már senkit nem érdekelt.
Alig különbözött ez a sajtókonferencia attól, amit néhány hete a
kanadai Albertában kellett megtartaniuk, ahol az olajhomok
kiaknázása került veszélybe, ami, ugye, körülményes és
környezetszennyező eljárás, az összes természetvédő számára
merő lidércnyomás. Persze meg lehetett valósítani, amíg a világ
úgy sírt az olaj után, ahogy a csecsszopó a tej után. De mit
használt, hogy a kanadai kormány néhány tagja osztozott az
EMCO bánatában, hiszen a világ olajtartalékának kétharmada
rejlett az olajhomokban, csak kanadai földön 180 millió
hordónyi? A kanadaiak többsége azonban örült a fenyegető
kudarcnak. A bányászat Albertában hosszú időre tönkretette
volna a folyókat és mocsarakat, a boreális erdőket, a teljes
ökoszisztémát. Ezt figyelembe véve Kanada nem tudta volna
betartani nemzetközi kötelezettségeit. Az üvegházhatás
növekedett, az aláírt jegyzőkönyvek a szemétdombra
kerülhettek.
– Helyre lehet hozni – mondta határozott hangon
Palstein. – Az Orley Enterprises-zal folyó tárgyalások a
befejezésükhöz közelednek. Megígérem önöknek, hogy mi
leszünk az első olajkonszern, amelyik részesedni fog a hélium-3
üzletben, ráadásul más konszernek stratégáival is tárgyalunk
lehetséges szövetségek megkötéséről.
– Konkrétan mit tud ajánlani az Orley Enterprises-nak?
– tudakolta egy újságíró.
– Van egy-két dolog.
 A férfi nem engedett:
– A multik problémája, hogy a fúziós üzletről halvány
gőzük sincs. Úgy értem, némelyik konszern rávetette magát a
fotovoltaikára, a szél– és vízenergiára, a bioetanolra és az efféle
dolgokra, de a fúziós technológia és az űrutazás... Bocsásson
meg, de ez teljességgel meghaladja az önök kompetenciáját.
Palstein mosolygott.
– Elmondhatom önöknek, hogy Julian Orley nagy
erőkkel keres befektetőket a második űrliftjéhez, többek között
azért, hogy kiépíthesse a hélium-3 szállításának
infrastruktúráját. Persze, irgalmatlanul sok pénzről van szó. És
nekünk van annyi pénzünk. A kérdés, hogy mibe akarjuk
befektetni. A mi üzletágunk jelenleg gyengélkedik. Már épp itt
az ideje, mondhatnák, de akkor önök szerint mit kellene
tennünk? Siránkozva tönkremenni? Az EMCO nem lesz a
napenergiaszektor legnagyobbja, akármennyire is igyekszünk
megvetni a lábunkat. Mások néhány történelmi lépéssel már
megelőztek bennünket. Tehát vagy tétlenül szemléljük, ahogy
elveszítjük egyik piacunkat a másik után, míg vagyonunkat fel
nem emésztik a különféle szociális programok, vagy a
pénzünket befektetjük a második liftbe és megszervezzük a földi
logisztikát. Amint mondtam, a tárgyalások gyakorlatilag véget
értek, a szerződéseket hamarosan aláírjuk.
– Mikor?
– Orley jelenleg néhány potenciális befektetővel az Isla
de las Estrellason tartózkodik. Onnan mennek tovább az OSS-re
és a GAIA megnyitójára. Hát igen – tárta szét a karját Palstein a
bánat és a fatalizmus gesztusával. – A tervek szerint én is ott
lettem volna. Julian Orley nemcsak a leendő üzleti partnerünk,
hanem személyes jó barátom is. Fáj, hogy nem tudok elutazni a
többiekkel, de hát önök is tudják, mi történt Kanadában.
Ez volt a második félidő kezdetét jelző sípszó. Mindenki
összevissza kezdett beszélni.
– Lehet már tudni, ki lőtt önre?
– Az egészsége kitart a következő hetekben? A
sérülése...
– Mi az igazság azokban a híresztelésekben, hogy a
merénylet összefügg azzal a döntésével, miszerint az EMCO és
az Orley Enterprises...
– Igaz, hogy egy feldühödött olajmunkás...
– Ön az olajiparban uralkodó állapotokkal szembeni
kritikájával egy rakás ellenséget szerzett. Ki jöhet közülük...
– Egyáltalán, hogy érzi magát, Gerald? – kérdezte
Keowa.
– Köszönöm, Loreena, egész jól, a körülményekhez
képest – emelte fel Palstein a bal karját, mire csend lett. Jobb
karja négy hete sínben volt. – Haladjunk csak szépen sorban.
Minden kérdésükre válaszolok, de azt értsék meg, kérem, hogy
spekulációkba bocsátkozni nem szeretnék. Jelenleg nem
mondhatok többet, mint hogy én is nagyon szeretném tudni, ki
tette. Csupán annyi biztos, hogy piszok szerencsém volt. Ha a
pódium felé menet nem botlom meg a lépcsőben, a lövedék a
fejemet találta volna el. Nem figyelmeztetés volt ez, ahogyan
néhányan gondolják, hanem egy elfuserált kivégzés. A
merénylet célja kétségtelenül az volt, hogy megöljenek.
– Hogyan védekezik azóta?
– Optimizmussal – nevetett Palstein. – És egy golyóálló
mellénnyel, hogy az igazságot se hallgassam el. De mit használ
ez a fejlövés ellen? Bújjak el? Nem. Csajkovszkij mondta: „Az
ember halálfélelemből nem osonhat keresztül lábujjhegyen az
életen.”
– Másként kérdezem – mondta Keowa. – Kinek
használna, ha ön eltűnne a színről?
– Nem tudom. Ha valaki az Orley enterprises-ba való
beszállásunkat akarja megakadályozni, azzal az EMCO
legnagyobb, talán egyetlen esélyét semmisítené meg.
– Talán pontosan erről van szó – kiáltotta egy hang. –
Az EMCO megsemmisítéséről.
– A piac túlságosan kicsivé vált az olajkonszernek
számára – jelentkezett egy másik. – Ha az egyik konszern
elpusztulna, az tulajdonképpen az ökonómiai evolúciót
szolgálná. Valaki elintézi a konkurenciát, hogy...
– Vagy valaki önön keresztül Julian Orley-t célozza
meg. Ha az EMCO...
– Mi a helyzet a saját háza táján? Kinek lépett a lábára,
Gerald?
 – Senkinek – rázta a fejét határozottan Palstein. –
Szanálási tervemnek összes pontját elfogadta az igazgatótanács,
az orley-üzlet a legmagasabb prioritást élvezi. Az efféle
találgatásokkal a sötétben tapogatóznak. Kérdezzék a
hatóságokat. Ők minden nyomot megvizsgálnak.
– És mit súg a megérzése?
– A tettesről?
– Igen. Nincs semmiféle olyan megérzése, amely nem
hagyja nyugodni?
Palstein egy jó darabig hallgatott. Majd ezt mondta:
– Én személy szerint csakis valamiféle bosszút tudok
elképzelni. Valaki, aki kétségbeesett, elvesztette a munkahelyét,
talán mindenét, és gyűlöletét most rám vetíti. Ezt meg tudnám
érteni. Nagyon is jól tudom, hogy állunk. Sok ember aggódik az
egzisztenciájáért, amit jobb időkben mi biztosítottunk. – Kis
szünetet tartott. – De legyünk őszinték, a jobb idők éppen most
kezdődnek. Talán nem én vagyok a legmegfelelőbb ember, hogy
ezt mondjam, de az olyan világ, amelyik energiaigényét
környezetkímélő és megújuló erőforrásokból tudja kielégíteni,
az olajgazdálkodást messze felülmúlja. Csak azt ismételhetem,
újra és újra, hogy mindent megteszünk azért, hogy biztosítsuk az
EMCO jövőjét. És egyúttal munkatársaink jövőjét is.

Egy órával később Gerald Palstein a lakosztályában

pihente ki magát, bal karja a feje alatt, lábait szétterpesztette,
mintha fárasztaná, hogy egymásra tegye őket. Holtfáradtan és
kiégetten hevert a takarón a baldachinos ágy mennyezetét
bámulva. Küldöttsége a Sheraton Anchorage-ban szállt meg, e
nem éppen építészeti remekműveiről híres város egyik jobb
szállodájában. Ami a történelmi épületekből megmaradt, az
elpusztult az 1964-es földrengésben. A Good-Friday-rengésben,
ahogyan emlegették. Ez volt a leghevesebb csuklás, amit a
szeizmográfok amerikai földön valaha is mértek. Most már csak
egy igazán szép épület állt a városban, a kórház.
Egy idő múlva felállt, kiment a fürdőszobába, és
egészséges kezével hidegvizet fröcskölt az arcába. Egy csepp az
orra hegyén maradt. Lepöckölte. Paris, a felesége mondogatta,
hogy a szemeibe szeretett bele, a rejtélyes, őzikeszerű, földbarna
szemekbe, a sűrű, szinte nőies szempillái alatt. E tekintet
folyamatosan melankóliát tükrözött. Túlságosan is szép,
túlságosan is intenzív a barátságos, de jellegtelen arcához
viszonyítva. Homloka magas volt és sima, a haja hátul rövidre
nyírva. Törékeny teste egy ideje aszketikus vonásokat öltött az
alváshiány, a rendszertelen étkezés és a klinikai tartózkodás
következtében, ahol is 4 hete kioperálták vállából a golyót.
Palstein tudta, többet kellene ennie, de szinte soha nem volt
étvágya. Amit elé tettek, annak java részét mindig otthagyta. A
kimerültség nyugtalanítóan makacs érzése bénította, mintha egy
vírus kerítette volna hatalmába, amellyel rövidke alvással a
repülőgépeken már nem tudott úrrá lenni.
Megtörölte az arcát, elhagyta a fürdőszobát és az
ablakhoz lépett. Sápadt, hideg nyári Nap ragyogta be a tengert.
Északon az Alaszkai-hegység hófödte csúcsai. Nem messze a
szállodától meglátta a ConocoPhilips egykori székházát. Most
az EMCO logója díszelgett rajta, dacolva a már régen
végbement változással. A Peak Oilfield Service Company
épületében kiadó irodák árválkodtak. A korábbi BP-
főhadiszálláson a UK Energies napenergia-részlegének egy
leányvállalatát helyezte el, a többit egy turizmussal foglalkozó
cégnek adta ki, de így is sok hely maradt üresen. Minden gurult
a lejtőn lefelé. Néhány felirat már elmosódott: Anadarko Oil,
Doyon Drilling, Marathon Oil Company. Alaszkát az a veszély
fenyegette, hogy elveszíti az Egyesült Államok gazdaságilag
legsikeresebb szövetségi állama büszke címét. A hetvenes évek
óta a fosszilis tüzelőanyagokból befolyó állami bevételek több
mint 80%-a az Alaska Permanent Fundba áramlott, amelyből
minden lakos részesedett. Olyan jövedelem, amiről hamarosan
le kell mondaniuk. A régióban középtávon a fém, a halászat, a
fakitermelés és a szőrmeállat-tenyésztés marad. No és persze az
olaj és a gáz, de igen kis mennyiségben és olyan áron, hogy
érdemesebb a földben hagyni.
Az újságírók és aktivisták, akikkel az elmúlt néhány órát
töltötte, semmiképpen sem képviselték a közvéleményt, amikor
az olajgazdálkodás végének örültek, és a szemére vetették, hogy
bele sem kellett volna fognia az egészbe. A hélium-3
Alaszkában valójában mérsékelt lelkesedést keltett, akárcsak a
Perzsa-öböl térségében. A sejkek már a régi idők sivatagi
környezetében képzelték el magukat, amikor földjeik iránt
elsősorban a skorpiók és sivatagi bogarak érdeklődtek. Kuvait,
Bahrein és Katar nagyságait nem hagyta aludni az
elszegényedés kísértete. Alig akadt ember, aki komolyan
Dubaiba szeretett volna menni. Peking letett már a Szaúd-arábiai
iszlamisták támogatásáról, az Egyesült Államok, úgy tűnt, már
el is felejtette Észak-Afrikát. Irakban, mint mindig, a síiták és a
szunniták marták egymást. Irán szokás szerint nyugtalanságot
keltett atomprogramjával, fogát vicsorítva minden irányba és
Kína közelségére vágyva, az egyetlen nemzetre, amelyik – ha
elhanyagolható mennyiségben is –, de Amerika mellett
mégiscsak bányászott a Holdon hélium-3-at. A kínaiaknak nem
volt űrliftjük, nem is tudták, hogyan kell építeni. Amerikán kívül
senki sem rendelkezett efféle szerkentyűvel, amelynek
szabadalmán Julian Orley ült, mint kotlós a tojásán. Kínának
meg kellett elégednie a hagyományos rakétatechnológiával,
annak minden anyagi hátrányával együtt.
Palstein megnézte az óráját. Az EMCO épületébe kellett
mennie egy ülésre. Mint mindig, most is sokáig fog tartani.
Fölhívta a Business-Centert és kérte, kössék össze Isla de las
Estrellasszal. Ott 3 órával későbbre járt már, és legalább 20
fokkal melegebb volt. Jobb hely Anchorage-nál. Palstein inkább
lett volna ott, mint Anchorage-ban.
Legalább jó utat akart kívánni Juliannek.

ISLA DE LAS ESTRELLAS,

CSENDES-ÓCEÁN
Amennyire izgalmas volt belépni a vulkánba, olyan
egyszerűen hagyták el újra. Természetesen voltak
menekülőutak. Miután kigyulladtak a fények, egy ésszerűen
megvilágított, nyílegyenes folyosón keresztül hagyták el a
barlangot, miközben az az érzésük támadt, hogy az egész hegy
nem áll másból, mint papírmaséból és állványokból. A folyosó
elég széles volt, hogy szükség esetén pánikba esett, egymást
letaposó és verekedő emberek százai is kimenekülhessenek
rajta. Az alig 150 méternyi út a Stellar Island Hotel egyik
mellékszárnyába vezetett.
Chuck Donoghue Julianhez furakodott.
– Elismerésem – harsogta. – Nem rossz!
– Köszönöm.
– A barlangot csak úgy találtátok, mi? Na ne! Kicsit sem
segítettetek? Egy kis robbanószer ide, egy kicsi oda?
– Csak a menekülőutaknál.
– Hihetetlen mázli. Ugye, azt tudod, fiacskám, hogy az
ötletet el kell lopnom tőled? Haha! Nem, ne tojj be, azért van
még néhány saját ötletem. Istenem, hány hotelt építettem már
életemben! Hány hotelt!
– Harminckettőt.
– He, tényleg? – mormogta Donoghue meglepetten.
– Bizony ám, és talán megjön majd a kedved, hogy a
Holdon is építs egyet – vigyorgott Julian. – Azért vagy itt,
öregfiú.
– Áhá! – röhögött Donoghue hangosan. – És én még azt
hittem, azért hívtál meg, mert szeretsz engem.
A maga 75 évével a hotelmogul volt a társaságban a
legidősebb, 5 évvel Juliannél is idősebb, aki viszont legalább 10
évvel nézett ki fiatalabbnak. A jelentéktelen korkülönbség nem
akadályozta meg Donoghue-t abban, hogy a világ leggazdagabb
emberét egy marhakereskedő nyálkás jovialitásával fiacskámnak
szólítsa.
– Persze, hogy szeretlek – mondta jókedvűen Julian,
miközben Lynnt követték a liftekhez. – De elsősorban az én
szállodáimat akarom megmutatni neked, hogy azokba fektesd a
pénzedet... Amúgy ismered a viccet a férfiról és a
közvéleménykutatásról?
– Meséld!
– Egy pasastól megkérdezik, melyik lehetőséget
választaná. A: egész éjszaka szex a feleségével, B: ... B, vágta rá
a pasas, B!
Elég szar vicc volt, tehát pont jó Chuckynak, aki nevetve
le is maradt, hogy Aileennek elmesélhesse. Juliannek nem
kellett megfordulnia, hogy lássa az asszony arcát, amint a
felháborodás citromába harap. A Donoghue házaspáré volt
minden idők majd' három tucat legimpozánsabb, legdrágább és
leggiccsesebb szállodája. Számos játékkaszinót építettek, és egy
nemzetközi művészügynökséget üzemeltettek, amelyben a
varieté világsztárjai adták egymásnak a kilincset, artisták,
énekesek, táncosok, állatidomárok, no és természetesen lehetett
náluk olyan show-t rendelni, amelyben a hölgyekről minden
ruha lekerült. De Aileen, a jó, kövér, süteményeket sütő Aileen
nem szabadult meg hamisítatlan déli prüdériájától, mintha Las
Vegas színpadain nem ugrálnának tucatjával olyan félmeztelen
táncosnők, akiknek a szerződésén az ő aláírása szerepel. Szerette
az istenfélelmet, a fegyvereket, a jó ételeket, a jó cselekedeteket
és a halálbüntetést, ha másképp nem megy. No és mikor ment
másképp? Az erkölcsösséget mindenek fölé helyezte. Mindezt
figyelmen kívül hagyva képes volt kínos ruhácskákban friss
virsliként megjelenni a vacsorán, hogy bezsebeljen néhány
bókot a fiatalabb férfiaktól a lézerrel feszessé tett dekoltázsáért,
hogy megkezdje szokásos anyáskodó hadjáratát, és a hülye
viccet „hihi” és „brrr” hangok kíséretében mesélje tovább, hogy
aztán a legvégén mindenkinek hozzon egy italt. Megint a másik
oldala győzedelmeskedett, amit a minden teremtmény iránti
őszinte aggodalom jellemez és lehetővé teszi, hogy az ember
Aileen Donoghue-t ne csak elviselje, hanem még kedvelje is.
A liftek üvegkabinjai emberekkel és fecsegéssel teltek
meg. A társaság hamarosan a teraszon találta magát, ami fölött
immár az éjszakai égbolt hollywoodi kulisszája díszelgett. Egy
estélyi ruhás idősebb hölgy királynői méltóssággal dirigált vagy
fél tucat pincért. Pezsgőt és koktélokat szolgáltak fel,
távcsöveket osztogattak az embereknek. Fly me to the moon,
játszotta egy dzsesszzenekar.
– Mindenki ide – kiáltotta vidáman Lynn. – Hozzám!
Nézzetek keletre!
A vendégek jókedvűen követték az utasítást. Odakinn a
platformon fények gyúltak, és ragyogó ujjak markolászták az
éjszakai égboltot. Az építmények körül hangyányi emberek
szorgoskodtak. Egy nagy hajó, valószínűleg teherhajó hatalmas
tömege ringott békésen a tengeren.
 – Kedves barátaim – lépett előre Julian pohárral a
kezében. – Az előbb nem mutattam meg nektek az egész műsort.
A teljes változatban az OSS-t és a GAIA-t is láthattátok volna,
de az csak azoknak a látogatóknak szól, akik nem részesülnek
majd abban, amit ti tapasztalhattok meg. Mert az csak az olyan
utasok olyan hozzátartozóinak szól, akik csak pár napot töltenek
majd el a szigeten, hogy utána szépen hazamenjenek. De nektek
meg szeretném mutatni a liftet. Tehát nincs szükségetek filmre,
mert mindent a saját szemetekkel fogtok látni! A következő két
hetet soha nem felejtitek majd el, ezt megígérem.
Julian kivillantotta tökéletes fogsorát. Taps hallatszott,
eleinte csak szórványosan, majd mindannyian lelkesen csapták
egymáshoz tenyerüket.
– Oh yeah! – sikoltotta Miranda Winter.
Lynn büszkeségtől ragyogva lépett az apja mellé. –
Mielőtt vacsorázni mennénk, jöjjön egy kis kedvcsináló az
utazáshoz – az órájára pillantott. – Néhány percen belül várjuk
vissza a két kabint az űrből. Többek között sűrített hélium-3-at
hoznak a Földre, amit az OSS-en rakodtak fel. Azt hiszem,
mostantól érdemes nem elmerülni a pohárban...
– Bár én elvileg ezt tanácsolom mindenkinek – mondta
Julian, és köszöntésre emelte saját poharát.
– Világos – nevetett Lynn. – Azt ugyanis még nem
mondtuk el, hogy az alkoholfogyasztást az OSS-en drasztikusan
korlátozni fogjuk.
– Ami igen sajnálatos – vágott egy grimaszt Bemard
Tautou, majd poharát egy húzással lehajtva a nőre mosolygott. –
Tehát fel kell készülnünk minden eshetőségre.
– Azt hittem, hogy magának a víz a szenvedélye –
piszkálódott Mukesh Nair.
– Mais oui! Kiváltképp, ha alkohollal van keverve.
– ”Az ivóedény, ha kiürült, már nem okoz igazi örömet”
– szavalta Eva Borelius északias mosolyával.
– Pardon?
– Wilhelm Busch. Nem ismeri?
– A súlytalanságban egyáltalán elnehezülhet az ember
feje? – kérdezte Olympiada Rogasova félénken, mire a férje
elfordult tőle és a csillagokat kezdte bámulni.
 Miranda Winter, mint egy kislány, az ujjaival csettintett
egyet.
– S mi van, ha valakinek a súlytalanságban hánynia
kell?
– Akkor megtalál téged a hányadékod, akárhová bújsz is
el – oktatta ki Evelyn Chambers.
– Gömbképződés – bólintott Walo Ögi, és két kezével
egy feltételezett hányadékgolyót formázott meg. – A hányadék
gömbbé áll össze.
– Én azt hiszem, inkább szétterül – mondta Karla
Kramp.
– Igen, úgy, hogy mindenkinek jusson belőle –
bólogatott Borelius.
– Amúgy szép téma. Talán inkább...
– Ott – kiáltotta Rebecca Hsu. – Ott fent!
A láthatáron két világító pontocska villant tel. Egy ideig
úgy tűnt, mintha orbitális pályán haladnának délkeleti irányba,
csak közben egyre nagyobbak lettek. Olyan látvány volt ez,
amely minden addigitól eltért. Úgy tűnt, a dimenzionális térben
valami nagyon nem stimmel. Azután hirtelen mindenki felfogta,
hogy a testek függőlegesen ereszkednek lefelé a világűrből,
tökéletesen függőlegesen. Mintha a csillagok ereszkednének alá.
– Jönnek – suttogta Sushma Nair átszellemülten.
Mindenki távcsövet ragadott. Néhány perc múlva már
nagyítás nélkül is felismerhetővé vált két hosszúkás
képződmény, némileg elcsúszva egymás mellett, amelyek
űrrepülőkre emlékeztettek, csak éppen a farrészükön álltak és
alsó felük tányérszerű platókban végződött. Kúp alakú csúcsaik
világítottak, hengertestük oldalán helyzetjelző fények villantak
fel szívverésnyi ütemben. A kabinok vészes száguldással
közeledtek a platform felé, és minél közelebb értek, annál
jobban beleremegett a levegő, mintha óriási dinamók lennének.
Julian elégedetten állapította meg, hogy a látvány a fiát is
magával ragadja. Amber szeme pedig akkorára nyílt, mintha a
karácsonyi ajándékát várná.
– Ez csodálatos – suttogta.
– Igen – bólintott Julian. – Csupán technika, de mégis
csodálatos. „A kellőképpen fejlett technikát nem lehet
megkülönböztetni a mágiától.” Arthur C. Clarke mondta ezt.
Nagy ember!
Tim nem szólt egy szót sem.
Juliant hirtelen elfojtott düh öntötte el. Egyszerűen nem
értette, mi baja a fiának. Timnek nincs kedve a neki kijáró
pozíciót elfoglalni az Orley enterprises-ban – az ő dolga.
Mindenki járja a maga útját, még ha Julian tulajdonképpen nem
is tudta elképzelni, hogy a konszernen kívül lehet másik út is, de
jól van, rendben, legyen! De... mi az ördöggel bántotta meg
Timet?
Ezután minden gyorsan zajlott le.
A végső fázist a jelenlévők hallható lélegzetvétele
vezette be. Egy ideig úgy tűnt, a kabinok ágyúgolyókként
csapódnak be a kerek terminálba és az egész platformot
bedöntik a tengerbe, de hirtelen lelassul-rak, előbb az egyik
aztán a másik, hogy a földi fényszórók fénygyűrűjében azután
szinte komótosan ereszkedjenek le a világűr-pályaudvar kerek
felületére, majd egymás után szépen eltűnjenek. Ismét
felcsattant a taps, brávó-kiáltások hangzottak fel. Heidrun Finn
O'Keefe mellé lépett, és két ujját szájába dugva füttyentett.
– Még mindig biztos vagy benne, hogy be akarsz
szállni? – kérdezte a férfi.
Heidrun gúnyosan végigmérte:
– És te?
– Naná!
– Nagyképű!
– Valakinek csak segítenie kell a férjednek, ha elkezded
a falat kaparászni.
– Majd meglátjuk, kinek lesz tele a gatyája.
– Ha én lennék az – vigyorgott O'Keefe –, akkor
emlékeztetlek majd az ígéretedre.
– Mikor ígértem én neked bármit is?
– Az előbb. Azt mondtad, fogod majd a kezem.
– Ja, igen – Heidrun szája szöglete vidáman rándult
meg. Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki komolyan elgondolkodik.
– Sajnálom, Finn. Tudod, unalmas vagyok és régimódi. Az én
filmemben a nő esik le a lóról és a férfi az, aki megmenti őt az
indiánoktól, miközben a nő természetesen rendesen sivalkodik.
 – Kár. Ilyen filmben még sohasem játszottam.
– Beszélj az ügynököddel.
Kecsesen megemelte egyik kezét, mutatóujját kedvesen
végighúzta Finn arcán, majd otthagyta. O'Keefe utánanézett,
amint Walóhoz ment. Mögötte megszólalt egy hang:
– Siralmas, Finn. Csajoztál, elbuktad.
Megfordult és Momoka Omura szép, arrogáns arcát látta
meg. Az elkerülhetetlen partikról ismerték egymást, amelyeket
Finn tulajdonképpen került, mint az orvosi előszobát influenza
idején. Ha néha mégiscsak elment valamelyikre, akkor fárasztó
rendszerességgel botlott bele Momokába, mint legutóbb is Jack
Nicholson 80. születésnapján.
– Nem kéne forgatnod? – kérdezte.
– Még nem landoltam a tömegtermelésben, mint te, ha
erre gondolsz – nézegette a körmeit. Szája szegletében gúnyos
mosoly jelent meg. – De szívesen megtanítalak flörtölni.
– Köszönöm – nevetett vissza Finn. – De a tanárral nem
szabad kikezdeni.
– Csak elméletileg, te marha. Ugye, nem képzeled, hogy
hagynálak?
– Nem? – húzódott félre a férfi. – Megnyugtató.
Omura hátravetette fejét és fújt egyet. Majd, mint már a
második nő, aki Finnt néhány percen belül faképnél hagyja,
büszkén Locatellihez ment, aki Marc Edwards és Mimi Parker
társaságában magyarázott valamit a fúziós reaktorokról. O'Keefe
vállat vont és Julianhez csatlakozott, aki Hannával, Rebecca
Hsuval, a lányával és Rogasovékkal beszélgetett éppen.
– De hogy megy fel a kabin? – érdeklődött Rebecca.
Felpörgöttnek és dekoncentráltnak tűnt. – Aligha lebeghet fel a
kábelen.
– Nem magát láttam véletlenül az előbb az előadáson? –
kérdezte ironikusan Rogasov.
– Épp egy új illatot dobunk piacra – mondta Hsu,
mintha ezzel mindent megmagyarázna. S valóban, az előadás
felét a zsebszámítógépe képernyőjét bámulva töltötte, akkor is a
marketingterveket korrigálta, amikor éppen az elvet
magyarázták. A startnál úgy tűnt, mintha a kabinok farrészén
található, tányér formájú platók bocsátanának ki ragyogó vörös
sugarakat, pedig pontosan fordítva történt. A platók alsó részére
fotovoltaikus cellákat erősítettek, a sugarak a pályaudvar
belsejébe telepített óriási lézerektől származtak. Amint a sugár
elérte a cellákat, a keletkező energia beindította a
hajtóműrendszert, kabinonként 6 pár egymásnak feszülő
kereket, amelyek közrefogták a kábelt. Amint a kerekek az
egyik oldalon megmozdultak, a szemben lévők automatikusan
elkezdtek forogni a másik irányba, a lift pedig megindult fölfelé.
– Egyre jobban gyorsul – magyarázta Julian. – Néhány
száz méter után eléri a...
A zakójában megcsördült a mobilja. Szemöldökét
ráncolva húzta elő telefonját.
– Mi van?
– Bocsásson meg a zavarásért, Sir – mondta valaki a
telefonközpontban. – Hívása van.
– Nem ér rá később?
– Gerald Palstein hívja, Sir.
– Ó, persze! – Julian bocsánatkérően mosolygott a
társaságra. –Magukra hagyhatom önöket egy pillanatra?
Rebecca, ne szaladjon el. Elmagyarázom majd alaposan az elvet,
akár többször is, ha ezzel boldoggá tehetem.
Gyors léptekkel bement egy kis helyiségbe a bár mögött,
egy konzolhoz csatlakoztatta a mobilját és egy nagyobb
képernyőre vetítette a képet.
– Helló, Julian! – mondta Palstein.
– Gerald. Hol a bánatban bujkálsz?
– Anchorage-ban. Most temettük el az Alaszka-
projektünket. Nem meséltem róla?
Az EMCO-menedzser leharcoltnak tűnt. Utoljára néhány
héttel a merénylet előtt találkoztak. Palstein nyilvánvalóan egy
hotelszobából telefonált: az ablakon túl hóval borított
hegycsúcsok látszottak a sápadt, hideg égbolt alatt.
– De – mondta Julian. – De még akkor, mielőtt rád
lőttek volna. Tényleg hiányzik ez neked?
– Nem vészes – legyintett Palstein. – A vállamban van a
lyuk, nem a fejemben. Ezzel még lehet a Holdra utazni, ha nem
is azonnal. Sajnos.
– No és hogy ment?
 – Mondjuk úgy, Alaszka némi méltósággal a
prémvadászok reneszánszára készül. A jelen lévő
szakszervezetisek közül a legtöbben bizonyára szívesen
elintézték volna azt, amit Kanadában a lövész elcseszett.
– Ne tégy magadnak szemrehányást! Senki sem bírálta
olyan élesen az olajosokat, mint te, mostantól pedig rád fognak
hallgatni. Beszéltél a tervezett részesedésről?
– A sajtójelentés kiment. Nagy téma volt.
– No és? Hogy fogadták?
– Mintha új utak keresésén fáradoznánk. Mindenesetre a
többség jóindulattal vette.
– Nagyszerű! Amint visszajöttem, aláírjuk a
szerződéseket.
– Mások viszont szemfényvesztésnek tartják – Palstein
egy pillanatig tétovázott. – Ne áltassuk magunkat, Julian.
Számunkra nagy segítség, hogy a fedélzetre vesztek...
– Számunkra segítség!
– De csodát nem tehetünk. Egyszerűen túl sokáig
lovagoltunk a fő üzletágunkon. Na, mindegy, fő az, hogy a
csődöt elkerüljük. Számomra sokkal kedvesebb, ha a jövőben
középvállalat leszünk, mintha gigászként csődbe mennénk.
Annak rettenetes következményei lennének. A lejtmeneten már
nem változtathatok, talán a zuhanást meg tudom akadályozni.
Vagy legalábbis az erejét tudom tompítani.
– Ha valakinek sikerül, akkor neked... Gerald, öregem!
Tényleg nagy kár, hogy nem tudsz velünk jönni.
– Majd legközelebb. Ki vette át végül a helyemet?
– Egy kanadai befektető, Carl Hanna. Hallottál már
róla?
– Hanna? – ráncolta homlokát Palstein. – Őszintén
szólva...
– Nem baj. Néhány hónappal ezelőtt még én sem
ismertem. Azok közül való, akik csendben gazdagodtak meg.
– Érdekli az űrutazás?
– Éppen ezért érdekes! Az ő étvágyát nem kell
felkeltenem. Mindenképpen invesztálni akar az űrutazásba. A
fiatalságát sajnálatos módon Újdelhiben töltötte, és a régi
kötődések miatt úgy érzi, India holdprogramját kell
szponzorálnia – Julian elvigyorodott. – Lesz még dolgom a
fickóval, amíg megpuhítom.
– És a banda többi része?
– Ó, abban biztos vagyok, hogy Locatelli 8 számjegyű
összeggel száll be. Már csak nagyzási hóbortja is azt diktálja,
hogy az űrben is állítson magának egy emlékművet, ráadásul a
létesítményeink az ő rendszereivel vannak felszerelve. Logikus
lenne, hogy befektet. Donoghue-ék és Marc Edwards
bizalmasan már megígértek egy nagyobb összeget, már csak az
a kérdés, hány nulla lesz a szám mögött. Izgalmasnak tűnik
Walo Ögi. Lynn és én két éve ismertük meg a feleségét
Zermattban, ahol képeket készített rólam. Itt van még Eva
Borelius, talán ismered, egy német őssejtkutató...
– Te, lehet, hogy egyszerűen kijegyzetelted a Forbes-
listát?
– Nem egészen. A Borelius Pharma céget a stratégiai
menedzsmentünk ajánlotta figyelmembe, akárcsak Bernard
Tautout, a szuezi vízcárt. Ő is afféle figura, akit jól
megragadhatsz az egójánál fogva. Vagy Mukesh Nair...
– Ó, Mr. Tomato – húzta fel elismerően szemöldökét
Palstein.
– Igen, kedves fickó. Ugyanakkor az űrrepülésben nem
játszik. Tehát elsőre mit sem használ, hogy gazdag, más
kritériumokat is figyelembe kellett vennünk. Például azt, hogy
élhetőbb jövőt akarunk biztosítani az emberiségnek. Így már
azok is kéz a kézben járhatnak, akiket az űrkutatás amúgy nem
érdekel: Nair az élelmiszerrel, Tautou a vízzel, Borelius a
gyógyszerekkel, én az energiával. Ez egyesít minket, s máris
közénk tartoznak. Hozzájuk társul néhány vagyonos
magánember, mint Finn O'Keefe, Evelyn Chambers és Miranda
Winter...
– Miranda Winter? Te jó ég!
– Mi van, miért ne? Végtelen egyszerűségében fogalma
sincs, hová tegye a pénzét, meghívtam hát, hogy kicsit a
segítségére legyek. Hidd el, a keverék tökéletes. Az olyan
alakok, mint O'Keefe, Chambers vagy Winter fellazítják a kört,
igazán vonzóvá teszik, a végén pedig megszerzem
mindegyiküket! Rebecca Hsunak és az ő luxuscikkeinek ugyan
kevés köze van az energiához, ezzel szemben igenis érdekli a
világűrturizmus, mintha a saját ötlete lenne. Teljességgel
elbűvöli az elképzelés, hogy a jövőben a Holdon kortyolgasson
Moët & Chandont-t. Láttad már a portfolióját? Kenzo, Dior,
Louis Vuitton, L'Oreal, Dolce & Gabbana, Lacroix, Hennessy, a
saját márkáiról nem is szólva, Boom Bang és az összes többi
cucc. Nálunk olyan presztízsű piacot talál, mint sehol másutt.
Csak a vele kötött reklámszerződésekből meglesz a fél OSS
Grand.
– Nem hívtad meg azt az oroszt is? Rogasovot?
Julian elvigyorodott.
– Ő az én személyes kis kihívásom. Ha elérem, hogy a
milliárdjait az én projektembe fektesse, akkor a súlytalanság
állapotában cigánykereket vetek.
– Moszkva aligha engedi neki.
– Tévedés! Egyenesen erőltetni fogják, amíg azt hiszik,
üzletet köthetnek velem.
– Ami csak úgy jöhetne össze, ha építenél nekik egy
űrliftet. Rogasov számára mindaddig úgy tűnik, hogy a pénze
rajtad keresztül az amerikai űrkutatásba folyik.
– Hülyeség. Úgy fog kinézni, mintha egy lukratív
üzletbe folyna, s pontosan ez is fog bekövetkezni! Én nem
Amerika vagyok, Gerald!
– Én tudom. Ellenben Rogasov...
– Ő is tudja. Nem hülye fickó az! A világ egyetlen
nemzete sincs abban a helyzetben, hogy a komolyan vett
űrutazást költségvetési forrásokból finanszírozza. Csak nem
gondolod komolyan, hogy az a vidám kis államközösség,
amelyik egykor meghitt egységben barkácsolta össze az ISS-t,
multikulti-lázban égett? Bullshit! Senkinek nem volt pénze,
hogy egyedül építse meg. Ez volt az egyetlen lehetőség arra,
hogy valamit egyáltalán megépítsenek anélkül, hogy E.T.
halálra röhögné magát. Ezért kellett együttműködniük, ezért
játszottak nyílt kártyákkal, aminek az lett a következménye,
hogy alig mozdult valami. Mindenütt hiányzott valami, mert
minden szarra költötték a pénzt, csak éppen nem az űrutazásra.
Csak a magánvállalkozások változtattak a dolgokon, miután
Burt Rutan 2004-ben végrehajtotta az első sikeres kommerciális
szuborbitális repülést a SpaceShipOne fedélzetén. No és ezt ki
finanszírozta? Az Amerikai Egyesült Államok? A NASA?
– Tudom – sóhajtotta Palstein. – Paul Allen.
– Pontosan! Paul Allen, a Microsoft társalapítója.
Magánvállalkozók mutatták meg a politikának, hogyan mehet
minden gyorsabban és hatékonyabban. Mint ti, amikor az
olajüzlet még ért valamit. Elnököket csináltatok és kormányokat
buktattatok. Most pedig a hozzám hasonló emberek fizetik ki az
államcsődöt okozók, az aggodalmasok és a nacionalisták
tömkelegét. Nekünk van több pénzünk, több know-how-nk, jobb
embereink, nálunk kreatívabb a klíma. Az Orley Enterprises
nélkül nem lenne űrlift, holdturizmus, a reaktorkutatás még
sehol sem lenne. A NASA-nak a maga néhány fityingjével még
mindig el kell számolnia minden fing miatt valami inkompetens
bizottság előott. Ellenben minket nem kontrollálhat senki, a
világ egyetlen kormánya sem! És miért? Mert nem kötelezzük el
magunkat egyetlen kormány mellett sem. Hidd el, erre Rogasov
is vevő.
– Azért az OSS használati utasítását mégse nyomd
azonnal a kezébe! Még eszébe jut lekoppintani.
Julian jóízűen felnevetett. Majd hirtelen elkomolyodott.
– Van valami újdonság merénylet-ügyben?
– Nem igazán – rázta a fejét Palstein. – Most már
nagyjából egyetértenek abban, hogy honnan lőttek, de az sem
segít igazán. Nyilvános rendezvény volt, egy rakás emberrel.
– Még mindig halvány gőzöm sincs, kinek állhatna
érdekében, hogy megöljön téged. Az olajüzlet szertefoszlik a
levegőben. Senki sem tud ezen azzal változtatni, ha lelövi a
menedzsereket.
– Az emberek nem racionálisan gondolkodnak –
nevetett Palstein. – Különben téged lőottek volna le. Te tetted
lehetővé a hélium-3 nagybani szállítását. A te lifted tett be az én
üzletemnek.
– Engem akár ezerszer is agyonlőhetnek, a világ akkor
is átáll a hélium-3-ra.
– Pontosan. Az efféle tetteket nem számításból hajtják
végre, hanem kétségbeesésből. Merő gyűlöletből.
– Hm, igen – Julian hallgatott és az állát dörzsölgette. –
Én nem tudok gyűlölni. A gyűlölet számomra idegen. Dühös
tudok lenni! Valakit a pokolba kívánni és el is küldeni, ha van
értelme. A gyűlölet viszont tökéletesen értelmetlen.
– Tehát addig nem találjuk meg a tettest, amíg az
értelem után kutatunk – Palstein megigazította a karját rögzítő
sínt. – Na, mindegy. Voltaképpen csak azért hívtalak fel, hogy
jó utat kívánjak nektek.
– Legközelebb feltétlenül eljössz te is. Amint jobban
leszel.
– Szívesen megnézném ezt az egészet, az biztos.
– Meg fogod nézni, ember! – vigyorgott Julian. –
Sétálsz te még a Holdon!
– Akkor sok szerencsét. Húzd ki a pénzt a zsebükből!
– Minden jót, Gerald! Hívlak majd. Odaföntről.
Palstein elmosolyodott:
– Te már egészen fönt vagy.
Julian elgondolkodva nézte az üres képernyőt. Több mint
egy évtizede, amikor az olajüzletág a maga jövedelmével és
áremeléseivel még a kartellellenes hivatalokat foglalkoztatta,
Palstein megjelent londoni irodájában, kíváncsian, hogy miféle
munka folyik ott. A lift megvalósítása elé épp súlyos akadály
gördült, mert az új, sokat ígérő anyagban, amelyből a kábelt
fonni akarták, javíthatatlannak tűnő kristályproblémát fedeztek
fel. A világ már tudta, hogy a holdporban hihetetlen mennyiség
található egy anyagból, amely megoldást kínálhat minden
energiaproblémára. Mindazonáltal azt nem tudták, hogyan
lehetne az anyagot kibányászni és a Földre szállítani, ráadásul
megfelelő reaktorok sem voltak, tehát úgy tűnt, a hélium-3
érdektelen. Julian ennek ellenére folytatta kutatásait, amiről az
olajszektor tudomást sem vett, hiszen el volt foglalva olyan
alternatív trendekkel, mint a szélerő és a fotovoltaika. Julian
fáradozásait alig vette komolyan bárki is. Egyszerűen
valószínűtlennek tűnt, hogy sikerrel járjon.
Palstein azonban türelmesen végighallgatta, és az
ExxonMobil-lal kötött házassága révén éppen akkor emco-vá
avanzsált vállalata igazgatótanácsának azt javasolta, hogy
vásároljanak részesedést az Orley Energy és az Orley Space
vállalkozásaiban. A vállalatvezetőség elutasította a javaslatát, de
Palstein fenntartotta a kapcsolatot az Orley enterprises-zal,
Julian pedig megszerette és becsülte a melankolikus, mindig a
bizonytalan távolba néző férfit. Noha az azóta eltelt hosszú évek
során három hetet, ha együtt töltöttek, leginkább spontán
ebédeken és különféle rendezvényeken, ráadásul privát keretek
között igen ritkán, mégis valami barátságféle fűzte őket
egymáshoz, s ezt még az sem zavarta meg, hogy egyikük
makacssága a másik üzletágát elindította a megsemmisülés felé
vezető úton.
Az utóbbi időben Palstein egyre gyakrabban kényszerült
arra, hogy bejelentse bizonyos bányászati szándékaik elvetését,
mint legutóbb Alaszkában vagy három héttel korábban
Albertában, ahol feldühödött emberek százai elé kellett kiállnia,
és meg is lőtték.
Julian tudta, hogy a menedzsernek igaza van. Az Orley
Enterprises-ban való részesedés nem fogja megmenteni az
EMCO-t, de talán hasznos lesz Gerald Palstein számára. Fölállt,
elhagyta a helyiséget és visszatért a vendégeihez.
– Tehát egy háromnegyed óra múlva ugyanitt vacsora –
mondta éppen Lynn. – Maradhatnak itt is, élvezhetik a kilátást
és az italokat, de át is öltözhetnek. Akár még dolgozhatnak is, ha
éppen ez a kedvenc droguk, a munkához is optimális feltételeket
teremtettünk.
– S mindezt az én fantasztikus lányomnak köszönhetik –
mondta Julian és átkarolta Lynn vállát. – Elbűvölő. Ő hozott
létre itt mindent. Számomra ő a legnagyobb.
A vendégek tapsoltak. Lynn mosolyogva hajtott fejet.
– Csak semmi álszerénység – súgta neki Julian. –
Nagyon büszke vagyok rád. Mindent tudsz. Tökéletes vagy.

Nem sokkal később Tim a negyedik emelet folyosóján

baktatott. Mindenütt antiszeptikus tisztaság. Útközben két
biztonsági emberrel és egy takarítórobottal találkozott, amelyik
hiába kereste e részben belakott világ nem létező vagy már
eltakarított nyomait. Amint a masina szorgalmasan zümmögve
próbált léte igazolásának nyomába eredni, valami mélyen
csüggesztő érzés tapadt hozzá. Sziszüphosz, aki végre
felgörgette a követ a hegyre, és most már nincs semmi dolga.
 Nővére szobája előtt megállt és megnyomta a csengőt.
Arcképét egy kamera közvetítette a lakosztály belsejébe, majd
meghallotta Lynn hangját:
– Tim! Gyere be.
Az ajtó kinyílt. Látta, amint Lynn egy izgató, hosszú
ruhában sétál fel és alá a panorámaablak mellett, hátat fordítva a
belépőnek. Kibontott haja lágy hullámokban omlott a vállára.
Amint hátrafordulva rámosolygott, kék szemei akvamarinként
ragyogtak. Gyors mozdulattal megfordult, megmutatva
dekoltázsát. Tim nem vett róla tudomást, miközben a nővére úgy
bámult el mellette, hogy mosolya már az elhülyülés határát
súrolta. Tim egy golyóforma fotelhez lépett és a benne helyet
foglaló – egy egyszerű kimonóba öltözött, bebugyolált lábú,
fejét hátravető – nő orcájára nyomott egy csókot.
– Lenyűgöző – mondta. – Valóban.
– Köszönöm.
Az estélyi ruhás valami továbbra is ott vonaglott előttük,
ide-oda forgott, fürdőzött saját egójában, miközben az igazi
Lynn arcáról lehervadt a mosoly. Tim leült egy zsámolyra és
Lynn holografikus alteregójára mutatott:
– Ezt akarod ma este felvenni?
– Még nem tudom – ráncolta a homlokát Lynn. – Talán
túl ünnepélyes, nem? Legalábbis egy csendes-óceáni szigeten.
– Meglepő gondolat. Ti már az összes érvényes
déltengeri romantikát hatályon kívül helyzetétek. Nagyon jól
néz ki, vedd fel. Vagy mi az alternatíva?
Lynn ujjai a távirányító felé nyúltak. Képmásának
külseje átmenet nélkül megváltozott. A holo-Lynn most egy
karját és vállát szabadon hagyó barackszínű catsuitot viselt, amit
ugyanazzal az üres kecsességgel mutatott be, mint előbb az
estélyi ruhát. Pillantása a képzeletbeli csodálóknak szólt.
– Tudod úgy programozni, hogy rád nézzen?
– Jaj, csak azt ne! Csak nem gondolod, hogy egész idő
alatt magamat akarom bámulni?
Tim felnevetett. Saját avatárja a kétdimenziós animációs
filmek korából való filmfigura, Wall-E volt, egy ócskának
kinéző robot, amelynek kedvessége egyáltalán nem állt
arányban a kinézetével. Tim még gyerekként látta a filmet és
azonnal beleszeretett a figurába. Talán azért is, mert Julian
hegyeket megmozgató és csillagokat az égből lehozó világában
saját magát is ócskának találta.
– Nézd csak – mondta Lynn. – Így?
A képmás lobogó frizuráját most föltűzte.
– Jobb – mondta Tim.
– Tényleg? – engedte le Lynn a vállait. – A francba,
egész nap föltűzve hordtam, de igazad van. Hacsak...
A képmás most egy szorosan simuló türkizszínű blúzt és
pezsgőszínű nadrágot mutatott be.
– No és így?
– Miféle ruhák ezek egyáltalán? – érdeklődött Tim.
– Mimi Kri. Mimi Parker aktuális kollekciója. Az egész
szajrét magával hozta, miután megígértem neki, hogy valamit
felveszek majd belőle. A katalógusa a legtöbb
avatárprogrammal kompatibilis.
– Az enyém is hordhatná tehát a cuccokat?
– Amennyiben átszabnák őket lánctalpakra és markoló-
kezekre, igen. Hülyeség, Tim, csak emberi képmásoknál
működik. A program amúgy kegyetlen. Ha túl kövér, vagy túl
kicsi vagy Mimi kreációihoz, megtagadja az átszámítást. A
probléma abban rejlik, hogy a legtöbb ember túlságosan
megszépíti saját képmását, így, noha a számítógépen még
minden stimmel, a valóságban mégis szarul néznek ki.
– Az ő bajuk – Tim összehúzta a szemöldökét. – Hé, a
képmásodnak túl kicsi a feneke! A fele a tiédnek, nem, a
harmada. No és hol van a pocakod, hol a narancsbőröd?
– Marha – nevetett Lynn. – Egyáltalán mit akarsz?
– Á, semmit.
– Semmit? Az is egy ok, hogy meglátogass.
– Na igen – tétovázott. – Amber úgy véli, túlzásba
viszem az aggodalmaskodást.
– Nem, rendben van.
– Nem akartam az előbb az idegeidre menni.
– Kedves tőled, hogy aggódsz. Komolyan.
– Mégis. Talán... – a kezét tördelte. – Tudod,
egyszerűen az a helyzet, hogy azt hiszem, Julian teljesen vak,
ami a környezetét illeti. Felkutathat egyes atomokat a tér-idő
rendszerben, de ha holtan fekszel előtte a sírban, akkor
legfeljebb csak azért panaszkodik, mert nem figyelsz rá.
– Ne túlozz.
– A te összeomlásodat mindenesetre nem vette észre.
Emlékezz csak.
– Annak már 5 éve – mondta Lynn szelíden. – Nem is
volt tapasztalata az ilyesmivel.
– Hülyeség. Egyszerűen nem vette figyelembe. Miféle
különleges tapasztalatokra lenne szükség ahhoz, hogy a
depresszióval és rettegéssel párosuló kiégést felismerje? Julian
világában nem omlik össze az ember, ez a helyzet. Ő csak
szuperhősöket ismer...
– Talán hiányzik belőle a szabályozó erő. Anya halála
után...
– Anya 10 éve meghalt, Lynn. 10 éve! Amióta föltűnt
neki, hogy anya valamikor megszűnt lélegezni, beszélni, enni és
gondolkodni, azóta vadul kúrogat mindenkit, akit csak ér, és...
– Ez az ő dolga. Tényleg, Tim.
– Jól van, befogom a pofám – nézett föl a plafonra,
mintha ott találhatná meg látogatása valódi okát. – Valójában
csak azért jöttem, hogy elmondjam neked, milyen fantasztikus a
hoteled. És hogy örülök az utazásnak.
– Kedves vagy.
– Komolyan. Mindent a kezedben tartasz. Mindent
nagyszerűen szerveztél meg – vigyorgott. – Még a vendégek is
elviselhetőek valamennyire.
– Ha valamelyikük nem tetszik neked, eltüntetjük majd
a vákuumban. – Lynn a szemét forgatta, és üres, tompa,
vészjósló hangon folytatta: – A világűrben senki sem hallja a
kiáltásodat!
– Hú – nevetett Tim.
– Örülök, hogy te is jössz – tette még hozzá Lynn
halkan.
– Lynn, megígértem, hogy vigyázok rád, s ezt meg is
teszem. – Fölállt, lehajolt és még egyszer megpuszilta a nőt. –
Tehát viszlát. Ja, igen, a nadrágot és a blúzt vedd fel. Remekül
áll hozzá a kibontott haj.
– Pontosan ezt akartam hallani, kisöcskös.
 Tim elment. Lynn tovább nézegette képmását, amint
ékszereket próbál. Az avatárok lényegében virtuális
asszisztensek voltak, formát öltött programok, amelyek
segítettek megszervezni a hálózatban élő ember mindennapi
életét és egy komornyik, egy partner vagy egy játszótárs
illúzióját nyújtották. Adatokat kezeltek, találkozókra
emlékeztettek, információkat szereztek, szörföltek a neten, és a
személyiségüknek megfelelő javaslatokkal látták el a
felhasználójukat. A kialakításukban nem voltak korlátok,
amihez a virtuális klónozás is hozzátartozott, legyen ennek oka
merő nárcizmus, vagy az a praktikus szempont, hogy ezáltal a
felhasználó megtakarította a butikokba az utat. Öt perc múlva
Lynn felhívta Mimi Parkert. Az avatár összezsugorodott és
lefagyott, a holofalon helyette a kaliforniai lány jelent meg
csuromvizesen, derekán egy törölközővel.
– Éppen a zuhanyzóból jövök – mondta bocsánatkérően.
– Találtál valami szépet?
– Ezt – mondta Lynn, és elküldte az avatár jpg-képét,
ami azonnal meg is jelent Parker kijelzőjén.
– Ó, remek választás. Nagyon jól áll neked.
– Szuper. Azonnal szólok a szerviznek, rögtön jön
valaki és elhozza tőled a ruhát.
– Rendben. Akkor, viszlát.
– Viszlát – nevetett Lynn. – És kösz!
A kép eltűnt. Lynn mosolya azonnal le is hervadt. A
pillantása félresiklott. Üressé vált tekintettel bámult maga elé és
Julian utolsó megjegyzését ismételgette, amit akkor mondott,
mielőtt elhagyták volna a teraszt.
„Nagyon büszke vagyok rád. Te vagy a legnagyobb.
Tökéletes vagy.”
Tökéletes.
Akkor miért nem érezte magát annak? Apja csodálata
úgy nyomasztotta, mint egy olyan házra felvett kölcsön,
amelynek ragyogó a homlokzata, de tönkrementek benne a
vezetékek. Amióta a lakosztályába lépett, mintha üvegen járna,
mintha a föld beszakadhatna alatta. Föltápászkodott, berohant a
fürdőszobába, elővett két kicsi, zöld tablettát, és mohó
kortyokkal leöblítette őket. Ezután elgondolkodott, majd bevett
egy harmadikat is.
Lélegezni, érezni a testet. Szépen mélyet lélegezni.
Miután egy ideig a tükörképét bámulta, tekintete az
ujjaira vándorolt. A mosdót markolászták, kézfején
kirajzolódtak az inak. Egy ideig azt mérlegelte, hogy letöri a
mosdót, ami persze nem sikerülne, de legalább visszatartaná
attól, hogy üvöltsön.
Te vagy a legnagyobb. Tökéletes vagy.
Nyald ki a seggem, Julian, gondolta.
Ugyanebben a pillanatban elöntötte a szégyenérzet.
Hevesen dobogó szívvel a földre vetette magát és nyögdécselve
megcsinált 30 fekvőtámaszt. A fürdőben talált egy üveg pezsgőt,
és felkapott egy poharat, noha amúgy alig fogyasztott alkoholt.
A fekete lyuk, ami megnyílt alatta, kezdett ismét bezárulni.
Fölhívta a szervizt és elküldte Mimi Parker lakosztályába, majd
beállt a zuhany alá. Amikor negyedórával később blúzban és
nadrágban, kibontott frizurával belépett a liftbe, Aileen
Donoghue várt rá, aki pont úgy nézett ki, ahogy azt várni
lehetett. Fülcimpáin két karácsonyfadísz himbálózott. Két
mellének hatalmas völgye bekebelezett egy nyakéket.
– Oh Lynn, te... hm... – küszködött Aileen a szavakkal.
– Nagy Isten, mit is mondhatnék. Csodaszép vagy! Ó, milyen
szép lány is vagy te! Engedd meg, hogy megöleljelek! Julian
jogosan büszke rád.
– Köszönöm, Aileen – nevetett Lynn félig fuldokolva.
– És a hajad! Kibontva sokkal jobban áll neked, persze
nem akarom azt mondani, hogy mindig hordd kibontva, de így
kihangsúlyozza a nőiességed. Csak ne lennél... hoppá.
– Igen?
– Semmi.
– Mondd már.
– Ah, ti fiatalok, ti mind olyan gebék vagytok!
– Aileen, 58 kiló vagyok.
– Igen, tényleg? – Aileen nyilvánvalóan nem ezt a
választ szerette volna hallani. – Na, mindegy, ahogy fölérünk,
készítek neked egy tányérral. Enned kell, gyermekem. Az
embernek ennie kell.
Lynn megnézte magának és elképzelte, ahogy a
karácsonyfadíszeket kitépi a füléből. Hipp-hopp, olyan gyorsan,
hogy a fülcimpái felszakadnak és a spriccelő vércseppek finom
ködje ellepi a lift tükröződő üvegét.
Megnyugodott. A zöld tabletták hatni kezdtek.
– Rettenetesen örülök a holnapnak – mondta
szívélyesen. – Amikor majd elindulunk. Igazán szép lesz!
 ORLEY SPACE STATION-OSS,
GEOSTACIONÁRIUS PÁLYA
Evelyn Chambers álmodott.
Egy különös, körülbelül 4 méter magas és 5 méter mély,
mintegy 6 méter széles szobában volt. Az egyetlen sík felület a
hátfal volt, a plafon és a padló erősen ívelten ért össze, amiből
arra következtetett, hogy egy elliptikus csőben van. A cső két
végén az építők kör alakú válaszfalakat emeltek. A válaszfalak
be voltak zárva, de nem azt érezte, hogy be lenne csukva
valahová, ellenkezőleg: annak bizonyosságát jelentette, hogy
biztos helyen van.
A szobában, úgy tűnik, minden a feje tetejére állt. A
padló fölött egy repülőszőnyeg természetességével egy nem túl
barátságos ágy lebegett, ezenkívül egy íróasztal székkel, és egy
számítógép óriási monitorral. Diszkrét fény világította be a teret,
matt üvegajtó mögött rejtőzött a zuhany, a mosdó és a WC. Az
egész egy futurista hajókabinra emlékeztetett, csak éppen a
kényelmes, vörös kárpitú díványok a mennyezet alatt lebegtek,
mégpedig fordítva.
Mindazonáltal az volt a legfurcsább, hogy Evelyn
Chambers mindezen benyomásokat úgy érzékelte, hogy testének
egyetlen porcikája sem állt kapcsolatban a térrel vagy annak
berendezési tárgyaival. Amint a spanyol, indián és észak-
amerikai gének válogatott összjátéka megteremtette, meztelenül
lebegett az elülső fal 3 méter hosszú panorámaablaka előtt, testét
semmi sem ölelte át, csupán a kellemesen 21 fokra temperált
levegő. A csillagos égboltot szemlélte, amely oly tiszta és telt
volt, hogy mindez csakis álom lehetett. Jó 36000 kilométerrel
alatta csillogott a Föld, akár egy impresszionista festmény.
Csak álom lehetett.
De Chambers nem álmodott.
Mióta előző nap megérkezett, nem tudott betelni távoli
otthona látványával. Semmi nem zavarta a kilátást, se egy rács,
se egy antenna, se egy modul, de még a világűrliftnek a nadír
felé elhajló kábele sem. Csendben annyit mondott, világítás ki,
és kialudtak a fények. Persze volt egy kézi távirányító is a
szervizrendszer kezeléséhez, de semmiképpen sem akarta
vállalni a kockázatot, hogy tökéletes pozícióját valamiféle
ketyere kezelésével tönkretegye. Már 15 órája tartózkodott az
OSS-en, kezdett hozzászokni a súlytalansághoz, bár a fent és
lent irányának elvesztése továbbra is idegesítette. Annál jobban
meglepte viszont, hogy nem lett a hírhedt űrbetegség áldozata,
mint például Olympiada Rogasova, aki ágyához szíjazva,
vinnyogva azt kívánta, bárcsak soha ne született volna meg.
Vele ellentétben Chambers tömény boldogságot érzett, annak a
legmagasabb fokát, amit gyermekkorára visszaemlékezve
karácsonyi sütemény-érzésnek nevezett: droggá desztillált tiszta
örömöt.
Lélegezni is alig mert.
Megállapította, hogy egyáltalán nem egyszerű egyetlen
ponton megmaradni. A súlytalanságban az ember akaratlanul is
magzati pozíciót vesz fel, ám Chambers kinyújtotta a lábait és
karját a melle előtt keresztbe fonta, mint egy búvár, akit a zátony
mellett sodor a víz. Minden hevesebb mozdulat azt
eredményezte volna, hogy forogni kezd, vagy ellebeg az
ablaktól. Most, amikor minden fény kialudt és a helyiség
minden berendezésével együtt a kvázilétezésbe ment át,
agykérgi váltóművének minden idegsejtjével át akarta érezni azt
az illúziót, hogy semmiféle védőburok nem veszi körül, hanem
Kubrick csillaggyermekéhez hasonlatosan egyedül és
meztelenül lebeg e csodaszép bolygó fölött. Hirtelen apró,
csillogó golyócskákat látott tovalibbenni, és rájött, hogy ezek az
ő könnycseppjei.
Vajon így képzelte ezt az egészet? Egyáltalán el tudott-e
bármit is képzelni alig 24 órával ezelőtt, amikor a helikopter
leszállt a tengeri platformra, az utazók kiszálltak, miközben az
éjszaka már fellibbentette a szoknyáját, de a csodás napkelte
nem tudta magára vonni a figyelmet? A távolból a platform
impozáns és titokzatos látványt nyújt, kissé ijesztőnek is tűnik,
most már egészen másképp elbűvölő, inkább letaglózó. Először
érzik azt, hogy ez bizony mégsem Disneyland, nincs már
visszaút, ezt a világot hamarosan egy másik, idegenszerűre
cserélik fel. Chamberst nem lepi meg, hogy néhányan a
csoportból vissza-visszatekingetnek az Isla de las Estrellasra.
Például Olympiada Rogasova, Paulette Tautou – még Momoka
Omura is lopott pillantásokat vet a repedezett sziklára, amelyen
a Stellar Island Hotel fényei váratlanul otthonosan ragyognak,
mintha arra figyelmeztetnék őket, hagyják már ezt az
ostobaságot, térjenek haza a friss gyümölcslevekhez, a naptejhez
és a tengeri madarak rikácsolásához.
Miért mi, kérdezi dühösen. Miért éppen a nők azok,
akiknek a gondolatra, hogy be kell szállniuk a liftbe, kellemetlen
érzésük támad? Tényleg ilyen gyáva nyulak lennénk? Az
evolúció által lettek a notórius aggodalmaskodók szerepébe
kényszerítve, mert az ivadékokat semmiféle veszedelemnek nem
szabad kitenni, miközben a hímek – immár nem szükségesek,
hiszen leadták spermáikat – nyugodtan előretörhetnek az
ismeretlenbe és ott el is pusztulhatnak? Ám ugyanebben a
pillanatban észreveszi, milyen erőteljesen izzad Chuck
Donoghue, milyen ideges feszültség látszik Walo Ögin,
ugyanakkor Heidrun Ögi arca izgatott várakozást, Miranda
Winteré gyermeki lelkesedést, Eva Boreliusé pedig intelligens
érdeklődést mutat, így mégis megbékél a helyzettel. Együtt
mennek föl a pályaudvar hatalmas, többemeletes hengerébe, és
hirtelen ráeszmél, miért is lett az előbb annyira ideges.
Kínos – de neki is teli van a nadrágja.
– Őszintén szólva – szólal meg a mellette sétáló Marc
Edwards –, nem érzem most túl jól magam.
– Neeem? – somolyog Chambers. – Én azt hittem, maga
egy kalandor.
– Ja, persze.
– Legalábbis ezt mesélte a műsoromban.
Roncsbúvárkodás, barlangi búvárkodás...
– Azt hiszem, ez itt egészen más, mint a búvárkodás –
Edwards elmélázva nézegeti jobb mutatóujját, amelynek első
perce hiányzik. – Valami egészen más.
– Amúgy soha nem mesélte el, hogy ez hogyan történt.
– Nem? Egy golyóhal. A Yucatánon történt, egy
zátonynál. Bosszantottam. Ha megpiszkáljuk az orrukat,
feldühödnek, hátrálnak és felfújják magukat. Folyamatosan
böködtem – piszkálja Edwards a képzeletbeli golyóhalat –,
csakhogy mindenütt korallok voltak, így nem tudott már hova
hátrálni, tehát egyszerűen kitárta a száját. Az ujjam eltűnt benne.
Ja. Nem lenne szabad azzal kísérleteznie az embernek, hogy az
ujját egy csukott szájból kihúzza, főleg nem erőszakkal. Amikor
kihúztam, csak a csont állt ki.
– Ilyesmitől legalább odafent nem kell tartania.
– Nem – nevet Edwards. – Valószínűleg ez lesz életünk
legbiztonságosabb nyaralása.
Belépnek a pályaudvarra. Kerek, belülrőol még
nagyobbnak tűnik, mint ahogyan azt kívülről sejteni lehet. Erőos
fényszórók világítanak meg két, egymással szemben
elhelyezkedő építményt, amelyek egymásnak tükörképei,
minden részletükben megegyeznek. Középen a kábel feszesen
indul ki földi rögzítéséből függőlegesen az ég felé, körülötte
három, hordó alakú képződmény, kinézetük alapján ágyúk vagy
keresőreflektorok is lehetnének, nyílásuk az ég felé tátong.
Mindegyik építmény körül kétembernyi magasságú rács
húzódik. Rései elég nagyok ahhoz, hogy valaki átpréselje magát
raja, de azért egyértelműen jelzi, ezt nem érdemes megpróbálni.
– És tudjátok, miért nem? – kérdezi Julian ragyogó
hangulatban. – Mert a kábellel való minden közvetlen érintkezés
azonnal egy testrészbe kerülhet. Gondoljátok csak el, több mint
egyméternyi szélessége mellett is keskenyebb egy
borotvapengénél, ráadásul hihetetlenül kemény. Ha egy
csavarhúzót hozzáérintenék, forgácsot csinálna belőle. Meg
akarja valaki próbálni az ujjával? Meg akar szabadulni valaki a
házastársától?
Chambersnek eszébe jut egy újságíró mondása, miszerint
Julian Orley nem megy a színpadra, a színpad követi őot,
akármerre is jár. Találó, bár nem teljesen felel meg az
igazságnak. Valóban hinni lehet a fickónak, minden egyes
szavának, mert pusztán az önbizalma elegendő ahhoz, hogy
minden kétséget, aggodalmat, feltételezést, tagadást és
esetlegességet a kénsav könyörtelenségével oszlasson el.
A talaj fölött jó 20 méterrel a kabinok molyként lógnak a
kábeleken. Közelről nézve már alig emlékeztetnek
űrrepülőgépre, már csak azért sem, mert hiányzik a vezérsík és
szárnyaik sincsenek. Ehelyett a napelemekkel telezsúfolt alsó
részük dominál. Kinézetük a két nap alatt, ami landolásuk óta
eltelt, némileg megváltozott, hiszen a folyékony hélium-3
szállítására alkalmas tankokat most gömbölyded, ablaktalan
utasszállító modulokra cserélték. Egy emelvényről acél
járólapok vezetnek a beszállónyílásokon át a kabinok belsejébe.
– Az ön technológiája? – kérdezi Ögi, aki Locatelli
mellett sétál, a liftek napkollektoraira pillantva.
Locatelli nyújtózkodik, és megnő egy centiméterrel.
Látványára Chambersnek az elhunyt Moammer Kadhafi jut az
eszébe. Meglepő a hasonlóság, akárcsak az uralkodói póz.
– Mi más lenne – mondja lenézően. – A hagyományos
vacakkal ezek a ládák 10 métert sem emelkednének.
– Ó, valóban?
– Valóban. A Lightyears nélkül nem működne itt az
égvilágon semmi.
– Tehát valóban azt akarja állítani, hogy a lift maga
nélkül nem működne? – mosolyog Heidrun.
Locatelli úgy bámul rá, mint egy ritka bogárfajtára.
– Mit ért maga ehhez?
– Semmit. Csak maga olybá tűnik nekem, mintha itt
állna egy elektromos gitárral a nyakában, és azt állítaná, hogy
akusztikus gitárral csak szart lehet csinálni. Kicsoda is maga
tulajdonképpen?
– Ó mein Schatz – Ögi dús bajsza megremegett
jókedvében. –Warren Locatelli az alternatív energiák Captain
Americája. Megháromszorozta a napelemek hatékonyságát.
– Jól van na – mormogja mellettük Momoka Omura. –
Túl sokat azért ne várjon tőle.
Ögi összeráncolja szemöldökét.
– Maga talán nem hiszi, lótuszvirágom, de Heidrun
napról napra felülmúlja az elvárásaimat.
– Mégis miben? – biggyeszti le ajkait gúnyosan Omura.
– Önnek ehhez nincs elég fantáziája. De azért kedves,
hogy megkérdezi.
– Mindenesetre az energia hagyományos
kihasználásával ezek az izék csak másznának fölfelé – szólal
meg Locatelli, mintha nem is miatta vitáznának. – Napok alatt
érnénk csak el a célunkat. Szívesen elmagyarázom, ha érdekli
magukat.
 – Megértenénk egyáltalán? – kérdi Heidrun hangosan és
aggodalmasan, Ögi felé fordulva.
– Nem vagyok benne biztos, mein Schatz. Mi, svájciak
mindenben nagyon lassúak vagyunk. Ezért is kellett évekkel
ezelőtt megépítenünk azokat a részecskegyorsítókat.
– Hogy gyorsabb svájciakat produkálhassunk?
– Úgy ám.
– Nem megy az állandóan tönkre?
– De, sajnos igen.
Chambers szorosan fölzárkózik hozzájuk, és magába
szívja a szavakat, mint méhecske a nektárt. Szereti az ilyesmit.
Így van ez mindig: túl sok paradicsommadár egy ketrecben,
ilyenkor röpködnek a tollak.
A beöltözés már előre jelzi, hogy mi vár rájuk.
Mindegyikük narancssárga-ezüst overallba bújik, az Orley
Enterprises színeibe, majd az egész csoport fölmegy az
emelvényre, ahonnan a járólapok a liftekhez vezetnek. Julian
bemutat nekik egy erőteljes felépítésűu fekete férfit, aki nem
más, mint Peter Black.
– Legalább könnyű megjegyezni – mondja vidáman
Black és kezet fog mindenkivel. – Szólítsanak egyszerűen
Peternek.
– Peter az egyik pilótánk és expedícióvezetőnk –
magyarázza Julian. – Ő és Nina... á, éppen ott jön.
Szőke, rövid hajú nő bújik ki az egyik nyílásból, fitos
orra teli szeplőkkel. Amint csatlakozik hozzájuk, Julian átöleli
erőteljes vállát. Chambers lehunyja a szemét és magában
fogadni merne, hogy Nina alkalmanként szívesen látott vendég
Julian hálószobájában.
– Engedjék meg, hogy bemutassam: Nina Hedegaard,
Dániából.
– Hey! – integet körbe Nina.
– Ugyanaz a feladata, mint Peternek. Pilóta és
expedícióvezető. Az elkövetkezendő két hétben ők ketten
lesznek mellettetek, ha valamelyikőtöknek kedve támadna a
végtelen távolságokhoz. Megmutatják majd nektek Holdunk
legszebb részeit, és megvédenek a titokzatos űrlényektől,
például a kínaiaktól. Ó, bocsánat, Rebecca, természetesen a
vörös kínaiakra gondoltam.
Rebecca Hsu, mintha valamin rajtakapták volna,
felpillant mobilja kijelzőjéről.
– Nincs térerőm – mondja könyörögve.

A liftkabin belseje szűkös. Mászni kell. Hat darab,

létrával összekötött, öt ülésből álló sort rendeztek el egymás
fölött. A csomagokat a másik liftbe pakolták. Evelyn Chambers
Miranda Winter, Finn O'Keefe és Rogasovék társaságában ül
egy sorban. Hátradől, lábait kinyújtja. Az ülések bármelyik
légitársaság királyi kategóriájú üléseivel felveszik a versenyt.
– Jaj, de jó! – ujjong Miranda Winter. – Dán.
– Ön szereti Dániát? – kérdi Rogasov hűvös
udvariassággal, miközben Olympiada mereven előrefelé bámul.
– Na de kérem! – vonja fel szemöldökét Winter. – Én
magam is dán vagyok.
– Bocsássa meg tudatlanságomat, én az acéliparban
vagyok otthon – mosolyodik el Rogasov. – Kegyed talán
színésznő?
– Hm. Erről megoszlanak a vélemények – kacag fel
Winter hangosan és közönségesen. – Mi is vagyok én, Evelyn?
– Egy szórakoztató tényező? – javasolja Chambers.
– Na igen, tulajdonképpen modell. Annyi mindent
csináltam már. Természetesen nem voltam mindig modell, előtte
eladóként dolgoztam egy sajtospultnál, a sütőt kezeltem a
McDonald's-nál, ám ezután felfedeztek egy castingshow-ban és
azonnal szerződtetett a Levi's. Miattam, kérem, autók
karamboloztak! Úgy értem, 1 méter 83 centi vagyok, szép,
fiatal, cicik, igazi cicik, érti, valódiak. Nem is csoda, hogy
Hollywoodból felhívtak.
Az ülésébe süppedő O'Keefe összevonja szemöldökét.
Olympiada Rogasova pedig, úgy tűnik, rájött, hogy a realitások
elől nem menekülhet el úgy, hogy egyszerűen félrenéz.
– Mi mindenben játszott? – kérdi bágyadtan.
– Ó, az áttörést a Criminal Passion, egy erotikus thriller
jelentette – mosolyog Winter édesen. – Még díjat is kaptam érte,
de ezt inkább nem részletezném.
– Miért? Ez nagyon is... ez nagyszerű.
 – Á, nem. Az Arany Málna díjat kaptam, amit a
legrosszabb színészi teljesítményért adnak. – Winter nevet és
magasba emeli karját.
– De mindegy. Ezután vígjátékok következtek, de nem
mondhatnám, hogy szerencsés kezem van. Egyetlen sikeres
darab sem volt köztük, így elkezdtem piálni. Na, az rossz volt!
Néha már úgy néztem ki, mint egy kelt tészta, a szemeim pedig
mint a mazsolák. Egy éjszaka benyomva a Mulholland Drive-on
elütöttem egy hajléktalant, te jó ég, a szerencsétlen flótás!
– Borzalmas.
– Igen, de mégsem. Köztünk legyen szólva, túlélte és
egy rakás pénzt keresett vele. Nem mintha szépíteni akarnám a
dolgokat. De esküszöm, így történt. Én pedig hagytam, hogy a
börtönben töltött időmet az első perctől az utolsóig filmre
vegyék, még a zuhany alá is követhettek. Hihetetlen nézettségi
mutatók a legjobb adásidőben. Megint egészen fent találtam
magam – sóhajt. – Ezután megismertem Louist. Louis Burgert.
Ismeri?
– Nem. Sajnálom, de nem.
– Ja igen, ön, illetve a férje az acéliparból jön, ahol nem
ismerik az efféle embereket. Bár... Louis Burger, nagyiparos,
befektetőmágnás...
– Valóban nem ismerem...
– Én viszont azt hiszem, igen – szólal meg Rogasov
elgondolkodva.
– Nem valami fürdőbaleset?
– De. A boldogságunk csupán két évig tartott – bámul
maga elé Winter. Hirtelen szipogni kezd, és valamit kitöröl a
szeme sarkából.
– Miami előtt történt. Szívinfarktus, úszás közben. Most
pedig képzeljék el, a gyerekei, ezek a rohadt kölykök mit
csináltak! Ugye, nem a mieink, közös gyerekünk nem volt,
hanem Louis első házasságából. Feljelentettek! Engem, a
feleségét! Állítólag segítettem neki meghalni. Hát nem
felháborító?
– No és segítettél? – kérdi O'Keefe ártatlanul.
– Marha! – Winter, úgy tűnik, egy pillanatra valóban
mélyen megrendül. – Mindenki tudja, hogy felmentettek. Mit
tehetek én arról, hogy rám hagyott 13 milliárd dollárt? Nem
tudnék bántani egy embert, egy légynek nem tudnék ártani!
Tudja mit? – néz mélyen Olympiada szemébe. –
Tulajdonképpen nem tudok én semmit. De azt legalább igazán
jól! Hahaha. És ön?
– Én? – Olympiada úgy néz, mint akit elgázoltak.
– Igen. Mit csinál ön?
– Én... – néz segítségért esedezve Olegre – Mi...
– Feleségem képviselő az orosz parlamentben – mondja
Rogasov anélkül, hogy a feleségére nézne. – Makszim Ginsburg
lánya.
– Apám! Ez igen! Hohohohóó, Ginsburg, juhhhééé –
tapsol és ujjong Winter, cinkosan Olympiadára kacsint, majd
elgondolkodik és őszintén megkérdezi: – Az meg kicsoda?
– Az orosz elnök – világosítja fel Rogasov. – Legalábbis
tavalyig még az volt. Az új neve Mihail Manyin.
– Ja igen! Ő már volt egyszer, ugye?
– Nemigen – mosolyog Rogasov. – Talán Putyinra
gondol.
– Nem, nem, már régebben volt, annak is volt a vagy á a
nevében és a vége szintén in – Winter átkutatja műveltsége
gyerekszobáját. –Áh, nem jut eszembe.
– Talán Sztálinra gondolsz? – kérdi O'Keefe kajánul.
Ám a hangszóró véget vet minden találgatásnak. Lágy,
mély női hang mondja el a biztonsági előírásokat. Szinte minden
teljesen olyan, mint egy normális repülőgépen, gondolja
Chambers. Bekötik magukat, igazi lószerszám. Mindegyik sor
ülés előtt monitorok jelennek meg, és olyan plasztikus képeket
mutatnak a külvilágról, hogy azok ablakok illúzióját keltik.
Látni lehet a henger belsejét, egyre világosodik a felkelő Nap
fényében. A nyílás bezáródik, a létfenntartó rendszerek búgva
bekapcsolódnak, az ülések hátradőlnek, úgy fekszenek, mint a
fogorvosnál.
– Mondd csak, Miranda – súgja O'Keefe a fejét Winter
felé fordítva. – Még mindig adsz nevet nekik?
– Kiknek? – kérdi ugyanolyan halkan.
– A cicijeidnek.
– Vagy úgy. Hát persze – és kezei a bemutatandó
felülethez vándorolnak. – Ez itt Tick. Az meg ott Trick.
– No és mi van Trackkel?
Miranda félig lehunyt szempillái alól a férfira pillant.
– Trackhez jobban meg kell ismernünk egymást.
Ugyanabben a pillanatban a kabin megrázkódik, remegni
és vibrálni kezd. O'Keefe mélyebbre csúszik az ülésében.
Chambers visszafojtja a lélegzetét. Rogasov arca kifejezéstelen.
Olympiada becsukja a szemét. Valahol valaki idegesen felnevet.
Ami most következik, annak semmi, de semmi köze egy
repülőgép startjához.

A lift úgy gyorsul, hogy Chambers egy pillanatra úgy

érzi, belenő az ülésébe. Olyannyira belesüpped a kárpitba, hogy
úgy tűnik, a karok és a támla egybeolvadnak. A járgány
függőlegesen lövell ki a hengerből. Alattuk, a másik kamera
képén, az Isla de las Estrellas sötét, hosszúkás pacnivá
zsugorodik, benne egy türkiz ponttal. A medence. Tényleg csak
tegnap volt, hogy ott lent hevert és kritikus tekintettel szemlélte
a hasát, 4 fölösleges kilót panaszolva, amelyek újabban a
bikinibőol fürdőruhába kényszerítették, miközben a környezete
nem szűnik hangsúlyozni, milyen jól is áll neki a
súlygyarapodás, hiszen csupán kiemeli a nőiességét? Szarok a 4
kilóra, gondolja. Most éppen megesküdne, hogy tonnákat nyom.
Olyan nehéznek érzi magát, hogy attól tart, bármelyik
pillanatban megnyílhat alatta a lift padlózata és visszapottyanhat
a tengerbe, egy közepes cunamit okozva.
A Csendes-óceán egyenletes, finom felületté válik, a
korai Nap sugarai ragyognak a vízen. A lift elképzelhetetlen
sebességgel halad a kábelen. Átszáguldanak a magasan fekvő
ködrégiókon, az ég egyre kékebb lesz, sötétkék, mélykék. A
képernyő kijelzője mutatja, hogy gyorsabban mennek, mint a
hangsebesség háromszorosa, nem, négyszerese, nyolcszorosa. A
Föld gömbölyödik. Nyugaton felhők gyülekeznek, mint a vízen
a tojáshab. A kabin tovább gyorsul, óránként 12000 kilométeres
sebességre. Azután, egészen lassan, enyhülni kezd a gyilkos
nyomás. Az ülés lassacskán elengedi Chamberst, ő pedig
visszaalakul dinoszauruszból emberi lénnyé, akinek 4 kiló igenis
számít.
 – Ladies and gentlemen, üdvözöljük önöket az OSS
Spacelift One fedélzetén. Elértük utazósebességünket és
elhagytuk az alacsony földkörüli pályát, amelyen az ISS kering.
Az ISS-t 2023-ban hivatalosan bezárták, azóta múzeumként
szolgál, ahol az űrutazás korai szakaszának relikviáit állították
ki. Az utunk valamivel több, mint 3 óra hosszú lesz, a space
debris-előrejelzés ideális, minden amellett szól, hogy pontosan
fogunk érkezni az OSS-re, vagyis az Orley Space station-re.
Most éppen a Van Allen sugárzási övön haladunk keresztül, ami
tulajdonképpen a Földet körülvevő erős töltésű részecskékből
álló övezet, eredete a napkitörésekben és a kozmikus
sugárzásban keresendő. A Föld felszínén védettséget élvezünk,
de 1000 kilométernél magasabban a Föld mágneses ereje már
nem téríti el a részecskéket, így közvetlenül áramlanak az
atmoszférába. Körülbelül itt, pontosabban 700 kilométeres
magasságban kezdődik a belső öv. 3000 és 6000 kilométeres
magasság között az öv lényegében energiában gazdag
protonokból áll. A külső öv 1 525 000 kilométeres magasságban
található, és főként elektronokból áll.
Chambers meglepve állapítja meg, hogy a nyomás
teljesen megszűnt. Sőt! Rövid ideig úgy érzi, zuhan, míg rá nem
jön, honnan ismeri a testétől való elszakadásnak ezt a különös
érzését. Ezt érezte rövid ideig a parabolarepülések során is. Ez a
súlytalanság. A főmonitoron a csillagos égboltot látja:
gyémántpor fekete bársonyon. A hangszóró hangja
konspiratívvá válik:
– Amint önök közül néhányan már bizonyára hallották,
az emberi űrutazás kritikusai a Van Allen sugárzási övet a benne
uralkodó sugárkoncentráció miatt a világűrbe vezető úton
tornyosuló áthatolhatatlan akadálynak tartják. Az összeesküvés-
elméletek hívei pedig bizonyítéknak tartják arra, hogy ember
soha nem járt még a Holdon. Az átkelés állítólagosan csupán 2
méter vastag acélfalak mögött lehetséges. Nyugodjanak meg,
ebből egy szó sem igaz. Tény, hogy a sugárzás intenzitása
meglehetősen ingadozó, hiszen a Nap változó aktivitásától függ.
De ha az embert 3 milliméternyi alumínium veszi körül, akkor a
sugáradag még szélsőséges körülmények között sem éri el a
munkaügyi törvény sugárvédelmi rendeleteiben megengedett
mennyiség felét. De az érték általában annak kevesebb mint egy
százaléka! Az önök egészségének optimális védelme érdekében
a lift személyszállító kabinjai megfelelően vannak páncélozva,
és az ablakok hiányának is elsősorban ez az oka. Tehát amíg
nem akarnak kiszállni, addig garantáljuk önöknek, hogy
sértetlenül kelnek át a Van Allen sugárzási övezeten. Most pedig
élvezzék az utazást. Üléseik karfáiban fejhallgatókat és
monitorokat találnak. 800 tévécsatorna, videofilmek, könyvek és
játékok állnak a rendelkezésükre.
A teljes program. Egy idő múlva belebeg Nina
Hedegaard és Peter Black, kicsiny műanyag palackokban
italokat, csipetnyi ételt és frissítőkendőket szolgálnak fel. A
palackokból az italt szívni kell.
– Semmi nincs, ami foltot hagyhatna, vagy
morzsálódhatna –mondja Hedegaard skandinávosan erős s-sel.
Miranda Winter dánul válaszol valamit, mindketten
vigyorognak. Chambers hátradől, ő is vigyorog, noha egy szót
sem értett. Egyszerűen vigyoroghatnékja van. A világűrben
repül, Julian távoli városa felé, és úgy érzi, egyedül van a
Földdel. Oly mélyen van alatta a bolygó, olyan aprón, hogy úgy
érzi, csak ki kellene nyújtania a kezét és máris a tenyerébe
csusszanna. Nyugat felől egyre oszladozik a sötétség, a
Csendes-óceán felragyog. Kína alszik, miközben Észak-
Amerikában a munkavállalók már telefonálva rohannak az
ebédszünetre, Európában pedig lassacskán letelik a munkaidő.
Álmélkodva állapítja meg, hogy közte és a kék-fehér golyó
között még három Föld elférne, még ha csak szorosan is. Az
OSS majdnem 36 000 kilométernyire lebeg az otthona felett az
űrben. Már ez is erőteljesen igénybe veszi a képzelőerejét, s még
az út tízszeresét kell megtennie ahhoz, hogy a Holdra
repülhessen.

Kis idő eltelte után ellökte magát az ablaktól és az egyik

fordítva montírozott díványhoz libbent. Nem találta túl
elegánsnak. Szigorúan véve, az efféle helyeken a bútoroknak
nem volt sok értelme. A víztől eltérően, aminek felhajtóereje a
gravitációt kompenzálta annyira, hogy az ember lebegésszerű
állapotba került, ám a vízsűrűség és az áramlatok hatása alól
mégsem vonhatta ki magát, a súlytalanságban semmiféle erő
nem hatott a testre. Nem volt súlya, nem indult semmilyen
irányba, nem volt szüksége székre, ami megóvhatta attól, hogy a
hátsójára pottyanjon, nem volt szüksége a puha kárpit
kényelmére, de ágyra sem, amelyen tagjait kinyújtóztathatja.
Tulajdonképpen elegendő lett volna bebugyolált lábakkal és
karokkal kitartani a puszta semmiben, csak éppen a legkisebb
impulzus is elég volt ahhoz, hogy a testet mozgásba hozza, így
állandóan fennállt a veszély, hogy álmában beveri a fejét.
Ráadásul 6,5 millió év genetikai berögződése megkívánta, hogy
az ember valamin feküdjön, még ha az a valami függőlegesen
állt is, vagy éppen a plafonról lógott le. Igaz, az olyan fogalmak,
mint a függőleges, az űrben semmiféle szerepet nem játszottak,
de hát az embereknek szükségük van ilyen viszonyítási
pontokra. Kísérletek bizonyították, hogy az űrhajósok számára
természetesebbnek tűnt a lábuk alatti talaj, mint a fejük felett
lebegő, ezért a pszichológusok az úgynevezett gravitációs
építési módot javallották, megteremtve a padló illúzióját. Az
ember hozzákötötte magát az ágyhoz, a fotelben úgy tett, mintha
ülne, és a végén már szinte otthonosan érezte magát.
Kinyújtózott, bukfencezett egyet és elhatározta, hogy
elmegy, vagyis inkább ellebeg reggelizni. A falban, amelyik
véleménye szerint a létfenntartó rendszereket rejtette, egy
ruhásszekrény is volt. Kivett belőle egy sötét háromnegyedes
nadrágot, egy pólót és egy szorosan illeszkedő papucsot. A
válaszfalhoz evezett és azt mondta:
– Evelyn Chambers. Nyitni.
A számítógép megvizsgálta a nyomást, a légkört és a
sűrűséget, majd kinyílt a modul, és láthatóvá vált egy több méter
átmérőjű cső. Az állomást több kilométernyi csőhálózat szőtte
be, ezek a csövek kötötték össze egymással a modulokat és a
központi szerkezetet, ezek alkották az összekötő– és
menekülőutakat. Minden a redundancia elvének volt alávetve:
egy modul elhagyására mindig legalább két lehetőség adódott,
minden számítógéprendszernek megvolt a maga tükörrendszere,
a létfenntartó rendszerek megtöbbszörözve álltak rendelkezésre.
Chambers már hónapokkal az utazás előtt igyekezett szellemileg
megbarátkozni az óriási építménnyel, modelleket és
dokumentációkat tanulmányozott, ám most meg kellett
állapítania, hogy a fantázia alulmaradt a valósággal szemben.
Lakómoduljából kilibegve szinte nem is volt képes felfogni a
kolosszust, a méreteit, a sokszorosan elágazó komplexitását.
Csak az volt biztos, hogy emellett a jó öreg ISS úgy nézett ki,
mint valami játékszer átlátszó csomagolásban.
A legnagyobb szerkezetben volt, amit emberi kéz valaha
az űrben épített.
A világűrlift koncepciójával összhangban tervezői az
OSS-t is függőleges irányba állították. A gerincét három
hatalmas, egyenként 280 méter magas acéloszlop képezte. Az
alapnál és a csúcsnál az acéloszlopokat összekapcsolták, és
ebben az alagútban futottak a lift kábelei. Az oszlopokat kör
alakú, emeletszerű elemek vették körbe, az úgynevezett
Torusok, ezek képezték a létesítmény öt szintjét. Az alsó szinten
volt az OSS Grand, a világűrhotel. A Torus-1-ben volt a snack
bár és kávézó, a kandallószoba holografikus tűzzel, a könyvtár
és egy némiképp elhagyatottnak tűnő játszóház, amelyet
azonban Julian mégiscsak meg akart építeni, „mert a gyerekek
úgyis jönnek majd, és szeretni fogják!” Az OSS Grand két évvel
korábbi megnyitása óta valóban jól működött, csak éppen a
családok maradtak el. Alig valaki merte utódait kitenni a
szabadesés veszedelmeinek, amire Julian dühös értetlenséggel
reagált: „Csupán előítélet! Az emberek annyira ostobák, itt fent
semmivel sem veszélyesebb, mint a hülye Bahamákon.
Ellenkezőleg. Itt nem haraphat meg semmi, nem fulladhatsz
meg, nem kapsz sárgaságot, a bennszülöttek barátságosak, mit
kell annyit rágódni? A világűr a gyerekek Paradicsoma!”
Talán az volt a probléma, hogy az emberek mindig is
kétes viszonyban álltak a Paradicsommal.
Chambers ragadozó halként cikázott a csövekben. Az
ember, ha akarja, nagyon gyors tud lenni a súlytalanságban. Útja
során megszámozott zsilipek mellett haladt el, amelyek mögött
az övéhez hasonló lakosztályok rejtőztek. Egy egység 5
modulból állt, mindegyikben 2-2 lakosztály, zavartalan
kilátással a Földre. Jobb kéz felé volt az elágazás a Torus
irányába, de Chambers reggelizni akart, tehát tovább követte az
alagutat, ami az OSS két legkülönlegesebb moduljának
egyikébe, a Kirkbe torkollott. A két diszkosz alakú modul
magasan a lakóterek felett volt, üvegezett padlójukon át kiváló
kilátás nyílt a Földre. A Kirk étteremként szolgált, északra fekvő
párja, a Picard lounge, night-club és multimédia-központ volt
egyben.
– Az üvegezés a megvalósíthatóság határait súrolta –
mondogatta fáradhatatlanul Julian. – Valóságos küzdelem! A
konstruktőrök siránkozása még ma is a füleimben cseng. Na és,
mondtam, mióta érdekelnek bennünket a határok? Az űrhajósok
mindig is ablakokra vágytak, szép nagy panorámaablakokra,
csak éppen a múltbéli repülő szardíniásdobozok falai nem voltak
elég erősek. A lifttel ez a probléma is megoldódott. Anyag kell?
Hozzuk fel! Ablak kell? Beépítjük! – Ezután, mint mindig,
szinte tisztelettel suttogta: – Hogy így építsük, az Lynn ötlete
volt. Nagyszerű kislány. Benne aztán van rock and roll! Én
mondom nektek.
A Kirk nyílása nyitva állt. Chambersnek túl későn jutott
eszébe újdonsült szabadsága, megpróbálta elkapni a zsilip
keretét, hogy fékezze lendületét, de nem érte el: kapálózva
haladt keresztül a nyíláson, egy kissé rémült pincért majdnem
elgázolva. Valaki megragadta a bokájánál fogva.
– Saját szakálladra akarsz a Holdba repülni? – hallotta a
jól ismert hangot.
Chambers meghökkent. A férfi lehúzta szemmagasságba.
A szemei...
Chambers természetesen ismerte. Mindenki ismerte.
Legalább tucatszor volt már műsorának vendége, de szemeit
mind a mai napig nem volt képes megszokni.
– Mit keresel te itt? – kérdezte döbbenten.
– Én vagyok az esti program – vigyorgott. – És te?
– Én vagyok az űrutazást megunók hangulatjavítója.
Julian és a média, jól tudod – rázta a fejét és nevetett. –
Hihetetlen. Látott már valaki?
– Még nem. Finn is itt van, azt hallottam.
– Igen, kellőképpen meg is lepődött, Hogy itt talál
engem. De azóta egész barátságos lett.
– A póztalanság is egy póz. Finn szereti a kívülálló
szerepét. Minél kevesebbet kérdezed, annál többet fog
válaszolni. Akarsz reggelizni?
– De még mennyire!
– Nagyszerű, én is. És utána?
– Multimédia-központ. Lynn bemutatja nekünk az
állomást. Csoportokra osztottak bennünket. Néhányunknak
elmagyarázzák a tudományos részleget, mások kimennek
játszani.
– Te nem?
– Majd később. Csak 6 embert tudnak kivinni egyszerre.
Van kedved velem jönni?
– Kedvem lenne, csak időm nincs. Egy videót forgatunk
a Torus-4-ben.
– Ó, valami újat csinálsz? Komolyan?
– Ne áruld el senkinek – mondta a férfi mosolyogva, és
ajkaihoz illesztette a mutatóujját. A szemei egy másik galaxisba
csábították Chamberst. A férfi, aki az égből pottyant le. –
Valakinek a nyugdíjasokat is ki kell szolgálnia.

Lynn mosolygott, kérdésekre válaszolt, mosolygott.

Büszke volt a multimédia-központra, ahogy túláradóan
büszke volt az egész OSS Grand-ra, a Stellar Island Hotel-re és
a távoli GAIA-ra. Ugyanakkor mindhárom miatt rettenetesen
aggódott, mintha egy Velencét épített volna gyufaszálakra.
Műveiben alig látott mást, mint sérülékenységet. Egészen a
kimerülésig játszott le magában különféle horrorjeleneteket, a
katarzis reménye nélkül, mindaddig, amíg legrémesebb félelmei
el nem maradtak. Egyértelműen csapdában volt, ki akarta ütni és
üldözte magát, miközben önmaga elől menekült. Minél több
érvet hozott fel félelmeivel szemben, azok annál
szörnyűségesebbre dagadtak, mintha egy fekete lyuk felé
haladna.
El fogom veszíteni az eszem, gondolta. Akárcsak Mama.
Egészen biztosan meg fogok bolondulni.
Mosolyogni. Mosolyogni.
– Sokan gombának látják az OSS-t – mondta. – Vagy
napernyőnek, lapos koronájú fának. Állópultnak. Mások egy
medúzát vélnek felfedezni benne.
– Mi is az a medúza, kedvesem? – kérdezte Aileen,
mintha afféle divatos vicik-vacakok iránt érdeklődne, amelyekre
a mélyebb belátással nem bíró fiatalok pazarolják a figyelmüket.
– Afféle kocsonyás izé – válaszolt Ed Haskin. – Olyan
csápos ernyő, alul tapogatók meg más kocsányok lógnak rajta.
Lynn az ajkába harapott. Haskin, korábban az űrkikötő
vezetője, néhány hónapja a teljes műszaki részleg irányítója,
kedves volt, kompetens, csak sajnos annyi finomság szorult
belé, mint egy neandervölgyibe.
– Amúgy nagyon szép lények – fűzte hozzá.
Mintha szatellitek lennének, úgy köröztek az OSS 4
méter magas, holografikus modellje körül, amit a Picard
középpontjába vetítettek. Kíséretükben Walo Ögi, Aileen és
Chuck Donoghue, Evelyn Chambers, Tim, valamint néhány
újonnan csatlakozott francia tudós lebegett a virtuális térben. A
Picard másképp volt kialakítva, mint a klasszikus éttermek
esztétikáját idéző Kirk. A kedélyesség úszó szigetei
szétszóródva különféle szinteken, tompa fényben elmerülve. Az
egész teret terebélyes bár vette körül, amely mintha csak arra
várt volna, hogy szemfestékkel erőteljesen felvértezett
Barbarellák népesítsék be. Gombnyomásra minden átalakítható
volt asztalos-székes átriummá.
– Medúza, asztal vagy ernyő, az efféle asszociációk az
állomás vertikális felépítésének és szimmetriájának köszönhetők
– mondta Haskin. – Nem felejthetjük el, hogy az
űrállomásoknak nincsen szilárd alapzatuk. Valójában semmiféle
alapzatuk nincs, ám ki vannak téve a tömegek folyamatos
áthelyeződésének és a rázkódásnak, gondoljunk csak a
futószalagon sportolókra vagy a holdkompok kikötésére.
Mindez lengésbe hozza a szerkezetet, márpedig a szimmetrikus
konstrukciók a legalkalmasabbak arra, hogy elosszák a
lengésből eredő energiákat. A függőleges helyzet a stabilitást
szolgálja és megfelel a világűrlift elvének is. Amint láthatják, a
legkisebb tehetetlenségi nyomaték a Föld felé irányul.
Egészen lent fölismerték a szálloda Torusát a kiálló
lakosztálymodulokkal, fölötte a Kirk és a Picard emelkedett ki.
A rácsos oszlopok mentén különféle modulok helyezkedtek el,
fitneszstúdiókkal, személyzeti szállásokkal, raktárhelyiségekkel
és irodákkal, egészen fel a Torus-2-ig, amelynek központjában a
világűrlift megállt. A fánk alakú modult mozdítható járólapok
kötötték össze a kabinokkal.
– Ide érkeztünk meg tegnap – magyarázta Lynn. – A
Torus-2 úgymond az OSS Grand recepciója, a személy– és
teherszállító gépek terminálja. Amint látjátok, küllőszerűen
ágaznak el innen a folyosók egy nagyobb, körbefutó gyűrű
irányába – kezével végigsimított a Torust körbevevő
rácsszerkezeten. – Ez az űrkikötőnk. A repülőgéphez hasonló
szerkentyűk mentősiklók, a kis dobozkák pedig a holdkompok.
Egyikükkel, a Charonnal indulunk holnap a Holdra.
– Diétáznom kellett volna – mondta Aileen idegesen
Chucknak. –Hogyan férek én oda be? A hátsómon a Haley-
üstökös is szétzúzódna.
Lynn felnevetett.
– Ó nem, a kompok nagyon tágasak. Nagyon
kényelmesek. A Charon több mint 30 méter hosszú.
– Na és az ott? – Ögi a nagy, daruszerű
képződményekre mutatott a gyűrű oldalán, az árbocok mentén.
Közelebb lebegett és bekerült a projektor sugarába. Úgy nézett
ki, mint egy kozmikus szuperszörny, amelyik éppen
megtámadni készül az OSS-t.
– Manipulátorok – mondta Haskin. – Síneken mozgó
robotkarok. Ezek pakolják ki a beérkező teherkompokat,
kiveszik a sűrített hélium-3-mal teli tartályokat, majd
berakodják a Torus belsejébe és rögzítik a liftben.
– Mi történik, amikor egy ilyen komp dokkol?
– Nyekken egyet.
– De nem borul fel akkor az állomás egyensúlya?
Hiszen nem mindig dokkol azonos számú hajó.
– Nem gond. Mindegyik dokkolóállomást szabadon
mozgathatjuk a gyűrű mentén, tehát mindig tudjuk biztosítani az
egyensúlyt. Egyébként jó észrevétel – bólintott Haskin
elismerően. – Ön építész?
– Befektető. De elég sok mindent építettem már.
Nagyvárosi lakómodulokat, amelyeket vagy beleillesztünk a már
meglévő struktúrákba, vagy felhőkarcolók tetejére telepítjük
őket, aztán ha költözik, viszi a kunyhót magával. A kínaiak
imádják. Árvizet is túlélő telepek az Északi-tengeren, tudja,
Hollandiát lassan elönti a víz, költözzenek mindannyian
Belgiumba? A házak stégeken állnak, ha a víz emelkedik,
úsznak.
– Épít egy második Monacót is – mondta Chambers.
– Minek egy második Monaco? – kérdezte Tim.
– Mert az első már minden eresztékében remeg – oktatta
ki őt Ögi. – A monacóiak már az Alpokon másznak fel, tehát
Alberttel elővettük Jules Verne könyveit. Halott már Az úszó
szigetről?
– A történet a bolond kapitányról a fura
tengeralattjárójával? – kérdezte Donoghue.
– Nem, nem – tiltakozott az egyik francia. – Az a
Nautilus! Némó kapitány.
– Hülyeség! Azt láttam. Az Walt Disney.
– Nem, nem! Nem Walt Disney! Mon dieu!
– Az úszó sziget egy mobil városállam – magyarázta
Ögi az irodalmi hullarabló Donoghue-nak. – Érti? Egy sziget,
amelyik úszik. Monacót nem lehet a végtelenségig bővíteni,
még csak mesterségesen telepített szigetekkel sem, így született
meg az ötlet, hogy építünk egy másikat, amelyik a déltengereken
úszkál.
– Egy második Monacót? – vakarta a fejét Haskin. –
Tehát egy hajót?
– Nem hajót. Szigetet. Hegyekkel és partokkal, csinos
kis fővárossal és egy borospincével az öreg Ernst August
számára. Minden lesz, csak éppen mesterséges.
– És ezt lehet?
– Pont ön kérdezi? – nevetett Ögi és szélesre tárta
karjait, mintha szívéhez akarná ölelni az egész OSS-t. – Hol a
probléma?
– Sehol – nevetett Lynn is. – Vagy úgy nézünk mi ki,
mintha problémáink lennének?
Pillantása Timre tévedt. Észrevette már vajon, hogy mi
van vele? Tim látványos aggodalmaskodása egyformán
idegesítette, meghatotta és megszégyenítette. De minden oka
megvolt az aggodalomra attól a naptól fogva, attól az 5 évvel
ezelőtti szörnyű pillanattól fogva, ami az életét volt hivatott
megváltoztatni. Este hat előtt Lynn a közlekedési dugó közepén
áll, tízsávnyi araszoló, lüktető, forró láda, a gleccser
lassúságával csorognak az M25-ön Heathrow felé a vigasztalan,
hideg februári Nap alatt, ami a sárgás, csernobili katasztrófára
emlékeztető égbolton lóg, és akkor egyszerre csak megtörténik.
Párizsba kell mennie egy megbeszélésre – mindig valamilyen
megbeszélésre kell mennie –, de hirtelen valaki kikapcsolja
fejében a fényt, csak úgy, és minden elsüllyed a reménytelenség
mocsarában. Szakadékmély gyász tör rá, amit 10 000 voltnyi
tiszta pánik követ. Később nem tudja elmesélni, hogyan jutott el
a repülőtérre, de nem repült el, csak ült a terminálban, minden
bizonyossága odaveszett, kivéve egyet, tudniillik hogy életének
körülményeit egyetlen másodpercig sem képes tovább elviselni,
mert ennyi szomorúsággal és félelemmel nem akar tovább
együtt élni. Az emlékezete ettől fogva kihagy egészen másnap
reggelig, amikor felöltözve találja magát Notting Hill-i
penthouse-lakása padlóján heverve, a mailboxa,
levelezőrendszere és üzenetrögzítője csordultig telve más
emberek izgalmával. Kimegy a teraszra a jeges esőbe, és azon
elmélkedik, vajon a 12 emelet elegendő-e. Meggondolja magát,
felhívja Timet, egytől s mástól megkímélve a járókelőket.
Azóta akármikor, ha a megbetegedésére terelődik a szó,
Julian igyekszik behurcolt vírusokkal és megfázásokkal
magyarázni saját magának és másoknak, hogy mi is történik az ő
szeme fényével, a lányával, s utálja, hogy Tim szüntelenül a
terápia és a pszichiáter szavakat hajtogatja. A lánya állapota
rejtély számára, amit pedig legbelül sejt, azt elfojtja, ahogy
eltemette magában Crystal halálát is. 10 éve már, hogy Lynn és
Tim anyja szellemileg elborult és meghalt, de Julian feltűnően
nem vesz róla tudomást. Nem mintha traumatizált lenne, hanem
mert valóban képtelen arra, hogy összefüggéseket fedezzen fel a
kettő között.
Tim és Amber veszik gondjaikba. Amikor minden érzése
elvesztése miatt nem érez mást, csak felháborodást, Tim az, aki
napsütésben és zuhogó esőben órákon át rója vele a köröket a
háztömb körül, visszakényszerítve szellemét a jelenbe, egészen
addig, míg legalább a hideget és a nedvességet képes lesz
érzékelni, no meg félelmének fémes ízét a nyelve hegyén.
Amikor azt hiszi, soha többé nem tud aludni, soha nem tud már
egy falatot sem lenyelni. Amikor a másodpercek az
örökkévalóságig nyúlnak, amikor körülötte minden – a fény, a
színek, az illatok, a zene – a fenyegetés sokkoló hullámait küldi
felé. Amikor minden háztető, minden korlát, minden híd
hívogatja, hogy zuhanását csattanással fejezhesse be, és attól
retteg, hogy megőrül, ahogyan Crystal, és ámokfutóvá válik,
embereket fog ölni, akkor Tim az, aki elmagyarázza, hogy nem
kerítette őt hatalmába semmiféle démon, nem üldözik őt
semmilyen szörnyetegek, senkinek sem fog ártani, magának
sem, egészen addig, amíg lassan hinni kezd Timnek.
Egyre jobban érzi magát, pedig Tim idegesíti. Arra
biztatja, kérjen szakértői segítséget, feküdjön már le a kanapéra.
Lynn vonakodik, bagatellizálja a rémálmot. Okkeresés? Minek?
A legkevésbé sem hajlandó amúgy tökéletes élete eme
nyomorult fázisával törődni. Az idegei egy picit hülyéskedtek,
túldolgozta magát; szinapszis-saláta, biokémiai marhaság,
akármi. Elegendő ok, hogy szégyellje magát, ne vájkáljon
mélyebben a gödörben, amelyből a kocsit egyesített erőkkel
húzták ki. Miért is tenné? Hogy találjon valamit? Boldog és
hálás lehet, hogy a konszern a magyarázat védőleple mögé
bújtatta: influenza, nagyon súlyos influenza és tüdőgyulladás. A
válság megoldódott, a tönkrement baba megjavítva. Megint úgy
látja magát, ahogyan Julian látja őt, van perspektívája, ami egy
pillanatra veszni látszott. Kit érdekel, hogy szereti-e magát?
Julian szereti őt! Ha önmagát Julian szemén keresztül látja,
megoldódik minden probléma. Önmaga alulértékelésének ócska
meghittsége – pompásan lehet vele élni.
– ...vannak a tudományos szekció étkező– és
alvóhelyiségei – hallotta saját szavait.
Továbbhaladt fölfelé a hologram mentén, a Torus-3
sportlétesítményeitől a Torus-4 tucatnyi lakó– és
labormoduljáig, amelyeket Julian privát és állami
kutatóintézeteknek szokott bérbe adni. Ügyfelei a világ minden
tájáról jönnek: NASA, ESA, Roskosmos, saját leányvállalatai,
az Orley Space, Orley Travel, Orley Energy. Kipirult arccal
mutatta meg a Torus-4 fölé telepített golyó alakú bioszféra
zöldségeskertjeit és haszonállat-tenyészeteit. Bepillantást
engedett a Torus-5 obszervatóriumaiba, műhelyeibe, kontroll–
és konferenciatermeibe, melyeknek közepéből a lift kábelei
mentek tovább – a végtelenbe, legalábbis abba, amit a mának
élő ember annak gondolt. Élvezettel mutatta be a tető több száz
méter átmérőjű korongvilágát az üzemekkel, ahol a
holdkompokat javították és a bolygóközi űrhajókat gyártották,
ahol szorgos robotok közlekedtek a vákuumban, és napelemek
lélegezték be a napfényt, hogy amíg az állomás a Föld
árnyékában van, addig is táplálkozhasson. A szakadék szélén
nevetve mutatta be az OSS-t, az Orley Space station-t, amit a
NASA oly szívesen épített volna fel, és oly szívesen birtokolna.
Csakhogy ehhez dönteniük kellett volna a politikusoknak, akik
természetük szerint periodikus, vagyis tünékeny jelenségek, s
önképük főként abból áll össze, hogy elődeik vízióit és döntéseit
megkérdőojelezzék. Így végül is egy magánbefektető álmodta
tovább a világűr betelepítésének álmát, mellesleg megteremtve
ezzel az energiaszektor földcsuszamlásszerű átalakulásának
előfeltételeit is, ami felvetette a kérdést: kinek az érdekeit
támogatjuk, ha beszállunk az Orley Enterprises-ba?
– Na, elsősorban a saját magunkét – mondta Locatelli. –
Vagy?
– Teljesen egyetértek önnel – válaszolta Rogasov. –
Persze, azért tudni szeretném azt is, kinek kedvezek még.
– Ameddig a Lightyears piacvezető, addig más
haszonélvezők kinyalhatják a seggemet az érdekeikkel, már ha
orbitális magányunkban szabad így kifejeznem magam.
– Riba iscset ggye glubzse, a cselovek ggye lucsse –
nevetett Rogasov. – A hal a legmélyebb helyet keresi, az ember
a legjobbat. Én azért a magam részéről jobban szeretem az
áttekinthetőséget.
Locatelli fújt egyet.
– Igen ám, de ha mindent csupán kívülről szemlél, akkor
ezt soha nem szerzi meg. A perspektíva a pozícióból adódik.
– Melyik lenne az?
– A vállalkozásomé, ami engem illet. Tudom, ön be van
szarva, hogy közvetetten Washingtont és a NASA-t támogatja,
ha Juliannek pénzt ad. Na és? Fő, hogy év végén stimmeljen a
mérleg.
– Nem vagyok biztos benne, hogy ezt lehet így nézni –
mondta Marc Edwards, majd észrevéve, hogy mennyire
érdektelen a megjegyzése, arra a pár csizmára fókuszált, amit
Hedegaard tett elébe.
– Én tudom így nézni. Ő nem – mutatott Locatelli az
oroszra kinyújtott hüvelykujjal, és felnevetett. – Ő ugyanis a
politikával kötött házasságot.
Finn O'Keefe Heidrun Ögit figyelte. Rogasov és
Locatelli eléggé az idegeire ment. Olyan dolgokról vitáztak,
amelyeket véleménye szerint az utazás végén kell majd
megvitatni. Vagy talán csak túlságosan is tapasztalatlan volt
ahhoz, hogy a farokcsóválás természetét a kutya ismerete nélkül
magyarázza, mindenesetre az elkövetkezendő napokra nem volt
egyéb terve, mint hogy tőle telhetőleg a legjobban szórakozzon
és leforgassa azt a reklámfilmet, amit Juliannek megígért: Perry
Rhodan az igazi Holdon. Ráadásul azt gondolta, a befektetői
locsogásnak végképp nincs keresnivalója az Extravehicular
activities öltözőfülkéjében, az „EVA's Garderobe”-ban.
– És ön? – fordult hozzá Locatelli. – Hogyan látja
Hollywood a dolgokat?
– Lazán – vont vállat O'Keefe.
– A maga pénzét is akarja.
– Nem, az ábrázatomat akarja, amellyel az olyan gazdag
pasiknak, amilyenek mi is vagyunk, el tudom magyarázni, hogy
feltétlenül el kell jönniük a Holdra. Ennyiben igaza van –
O'Keefe egymáshoz dörzsölte a hüvelyk– és mutatóujját. – Pénzt
szerzek neki. Csakhogy nem a sajátomat.
– A ravasz róka – mondta Locatelli Rogasovnak. –
Talán még meg is fizetik érte.
– Nem, pénzt nem kapok.
– Na és valójában mit gondol a dologról?
Világűrturizmus, privát holdutazások?
O'Keefe körülnézett. Arra várt, hogy mindenütt komplett
űrruhák lógnak majd, mindenütt mozdulatlanná merevedett
asztronauták, ehelyett a sterilen megvilágított helyiség inkább
egy butik légköréhez hasonlított. Összehajtogatott overallok
minden nagyságban, egymás mellett sorjázó sisakok, kesztyűk
és csizmák glédában, páncéldarabok.
– Fogalmam sincs – mondta. – Kérdezzen két hét
múlva.
Kicsiny csoportjuk – Rogasov, Locatelli, Edwards,
Parker, Heidrun Ögi és ő maga – Nina Hedegaard köré gyűlt, és
igyekezett elkerülni, hogy egy ügyetlen mozdulattal mindent
összegabalyítson. O'Keefe óráról órára jobban bírta a világűr-
balettet, akárcsak Rogasov, aki az esti beszélgetés folyamán
felsorolta személyes szenvedélyeit is, így most már mindenki
tudta, hogy a futball mellett a küzdősportokat is szereti. Amúgy
úgy tűnt, az orosznak csupán azért van teste, hogy hüllőszerű
kontroll alá vesse. Érzései, ha egyáltalán voltak, elrejtőztek
világoskék szemek jégpáncélja mögött. Marc Edwards és Mimi
Parker, mindketten műkedvelő búvárok, inkább szenvedtek,
Heidrun Ögi megpróbálta minden erejével összeszedni magát,
míg Locatelli féktelensége magában hordozta néhány horzsolás
veszélyét.
– Megkérhetem önöket, hogy jöjjenek közelebb? – szólt
Hedegaard.
– Köztünk maradjon – halkította le Mimi Parker a
hangját –, hallottam néhány pletykát. Fogalmam sincs, hogy
igaz-e, de azt mondogatják, Julian kipukkadt.
– Mit akar ez jelenteni?
– Csődbe ment.
– Ez még mind semmi – súgta vissza Heidrun. –
Tudjátok, ki pukkad ki igazán?
– Naná – hajolt hozzá Parker. – Mondd már.
– Ti, ti fecsegő majmok. Mégpedig odakint, ha nem
hagytok fel a hülyeségek terjesztésével.
Rogasov úgy tekintett rá, mint egy kandúr, amelyikre
rámordultak az egerek.
– Magában tényleg van valami frissítő, Ögi asszony.
Heidrun rámosolygott, mintha Rogasov éppen Miss
Moszkvává avatta volna. Az orosz vidáman vonogatta a
szemöldökét, majd közelebb lebegett Hedegaardhoz. Heidrun
esetlenül követte. A végtagjai a súlytalanságban még
hosszabbnak és ügyetlenebbnek tűntek. A dán nő megvárta, míg
félkörben köré gyűlnek, tapsolt egyet és megmutatta, milyen jól
is dolgozik a fogorvosa.
– Nos! – újra egy erős skandináv s. – Most következik
első űrsétájuk. Izgulnak?
– Naná! – kiáltotta egyszerre Edwards és Parker.
– Mérsékelten – mosolygott Rogasov. – Végül is az ön
bájos kezei közé kerültünk.
Locatelli az orrcimpáit dagasztotta. Az izgatottságot
nyilván méltóságán alulinak tartotta. Ehelyett magasba emelte
saját találmányát, a vákuumnak ellenálló kamerát és készített
egy képet. Hedegaard vidám mosollyal vette tudomásul a
válaszokat.
– Egy kicsit kell is, hogy izgatottak legyenek, hiszen az
űrhajón kívüli tevékenységek az űrhajózásban létező
legbonyolultabb dolgok közé tartoznak. Végül is a vákuumba
mennek, ráadásul szélsőséges hőmérséklet-ingadozásoknak
lesznek kitéve.
– Ó! – csodálkozott Parker. – Én azt hittem, az űrben
egyszerűen hideg van, és kész.
– Az űrben egyáltalán nincs hőmérséklet. Amit mi
hőmérsékletnek nevezünk, az annak az energiának a mértéke,
amellyel egy test, egy folyadék vagy egy gáz molekulái
mozognak. Például a forró vízben ide-oda száguldoznak, míg a
jégben jóformán mozdulatlanul állnak. Az egyiket forrónak, a
másikat hidegnek érezzük. Ezzel szemben az üres térben...
– Igen, igen – morogta Locatelli türelmetlenül.
– ...szinte egyáltalán nincsenek molekulák. Tehát nincs
is mit mérni. Elméletileg tehát 0 fokig megyünk a Kelvin-
skálán, ami –273 Celsius-foknak felel meg. Ez az abszolút nulla
fok. Azonban létezik az úgynevezett kozmikus háttérsugárzás,
az ősrobbanás utósugárzása, amikor az univerzum még
elképzelhetetlenül sűrű és forró volt. E sugárzás 3 fok, tehát nem
igazán lesz melegünk tőle. Ennek ellenére odakint megéghetnek
vagy megfagyhatnak, attól függ...
– Ezt tudjuk mindannyian – erőszakoskodott Locatelli. –
Engem inkább az érdekel, honnan...
– Nos, én nem tudom – fordult felé Heidrun Ögi. – De
szeretném tudni. Amint azzal ön is tisztában van, különös
viszonyban állok a leégéssel.
– De hát ez az általános műveltség része!
Heidrun tekintete azt mondta: baszd meg, nagyokos.
 Hedegaard békítően mosolygott.
– Tehát az üres térben minden test, legyen az űrhajó,
bolygó vagy asztronauta, a környezetében uralkodó
hőmérsékletet veszi át. Ez a napsugárzásból és a világűrbe való
visszaverődésből tevődik össze. Azért fehérek az űrhajósruhák,
hogy lehetőleg minél több fényt verjenek vissza, és így kevésbé
melegedjenek fel. Ennek ellenére a ruha Nap felőli oldalán több
mint 120 Celsius-fok a hőmérséklet, míg az árnyékos oldalon –
101 Celsius-fok van.
– Brrr – rázkódott össze Parker.
– Semmi pánik, ebből semmit sem vesz észre. Az
űrruházatok klimatizáltak. Belül elviselhető, 22 fokos a
hőmérséklet. Persze csak akkor, ha a ruhát rendesen vették fel.
Minden hanyagság halálos következményekkel járhat. Később, a
Holdon, hasonló körülményekkel találkoznak majd. A sarki
területeken van olyan kráter, amelyik –230 fokos
hőmérsékletével az egész Naprendszer leghidegebb régiói közé
tartozik. Soha nem éri fény. A Hold felszínének átlagos nappali
hőmérséklete 130 fok, éjszaka pedig –160 fokra hűl le. Amúgy
ez volt az oka, hogy az Apollók mindig a holdbéli reggeleken
landoltak, amikor a Nap alacsonyan állt és még nem volt olyan
nagy a forróság. De még így is, amikor Armstrong a
holdjárójának árnyékába lépett, ruhájának hőmérséklete 65
fokról azonnal –100 fokra süllyedt. Egyetlen lépés után! Egyéb
kérdés?
– A vákuum – mondta Rogasov. – Azt mondják, az
ember szétpukkad, ha védtelenül lép ki a légüres térbe.
– Ennyire nem drámai a helyzet. De mindenképpen
meghalna, tehát ne vegye le a sisakját. Bizonyára ismerik a régi
űröltözeteket, amikben az ember úgy nézett ki, mint egy darab
gumicukor. Olyannyira fel voltak pumpálva, hogy az
űrhajósoknak ugrálniuk kellett, mert a nadrág nem hajlott. Rövid
tartózkodásra vagy alkalmi űrsétákra ez is megfelelt. Ám
állandóan lakott űrbéli városokban a Holdon vagy a Marson az
efféle ruhaszörnyek már nem lennének megfelelőek.
Hedegaard rámutatott az overalljára. Vastag, sötét
vonalak hálójával bevont neoprénszerű anyagból készült. A
könyökét és a térdét kemény betétek védték. Noha úgy nézett ki,
mintha három búvárruha lenne rajta, az összkép mégis valahogy
szexi volt.
– Egy ideje ezért már ilyen ruhákat hordunk. A
biosuitot, egy gyönyörű nő, Dava Newman professzor
találmányát az MIT-ról. Csinos, nem? – Hedegaard lassan
körbefordult.
– Nyilván kíváncsiak, hogyan jön létre a megkívánt
nyomás. Egészen egyszerűen. Gáz helyett fémmerevítők hozzák
létre mechanikusan az ellennyomást. Az anyag csak ott
flexibilis, ahol a bőr sokat mozog, egyébként teljesen merev,
gyakorlatilag olyan, mint egy külső csontváz.
Hedegaard levett a polcról egy melltartószerű darabot.
– Az alapruha már most bővíthető különféle
kiegészítőkkel és páncélozással, mint például ez a szénszálas
torzióvédő. A létfenntartó rendszerek a csatlakozókkal a hátra
kerülnek, a levegőt a sisakba pumpák juttatják be, majd
csővezetékeken tovább a csizmákba és a kesztyűkbe, ahol
kiegészítésképpen gáznyomást is használunk. A hagyományos,
zajos hűtés helyét klimatizáló nanoréteg vette át. A lovagi
felszerelésekről ismert kiegészítő elemek védik a csuklót, amik
azonban összehasonlíthatatlanul könnyebbek és keményebbek.
A szabad világűrben az embert kozmikus sugárzás éri,
mikrometeoritok röpködnek ide-oda, a Holdon mindehhez a
regolit, vagyis a holdpor társul. Amíg lábaik mozgékonysága a
világűrben szinte nem játszik semmiféle szerepet, addig egy
bolygó felszínén ez döntő jelentőséggel bír. Ezért a biosuitok
koncepciója az építőkocka-rendszerre épül. Különféle elemek
tucatjait lehet szükség esetén kombinálni, gyorsan, alig néhány
kézmozdulattal. Ugyanazt a nitrogén-oxigén keveréket
lélegezzük, mint a Földön vagy itt a fedélzeten, tehát nem kell a
végtelenségig várakozni a nyomáskiegyenlítő zsilipekben.
Fölhúzta a csizmáját és a kesztyűjét, hátára csatolta a
létfenntartó-rendszerek tartályát, majd bezárta a csatlakozókat.
– Gyerekjáték, mondaná Dava Newman, de vigyázat,
semmit se próbáljanak meg egyedül. Ne kívánják, hogy
bármelyiküket felismerhetetlenül és kiszáradva kelljen odakinn
összevakarnom. Minden rendben? Helyes! A biosuitok
könnyedén kezelhetők. Ja igen, ezzel kapcsolatban még valami:
ha útközben valaki egy bizonyos ingert érez – csak bátran
engedje el. Nagyra becsült pisijüket egy vastag poliakrilát réteg
köti meg, senkinek nem kell tartania attól, hogy végigfolyik a
lábán. Ezek itt – mutatott Hedegaard két konzolra a csuklója
alatt – az összesen 16 irányítófúvóka gombjai. A fúvókák a
vállaknál és deréktájon vannak. Az űrhajósok már nem lógnak
újszülöttként a köldökzsinóron, hanem ellenlökésekkel
navigálnak. A rövid tűzkilövéseket kézi vezérléssel és
automatikusan is lehet irányítani. Ez utóbbi új dolog. Amint az
elektronika úgy érzékeli, hogy elvesztették a kontrollt, az
automatika stabilizálja önöket. Számítógépük hozzá van
csatolva az enyémhez, távirányítással is működik, szigorúan
véve tehát egyáltalán nem veszhetnek el. Itt 30 kis mezőt
találhatnak – húzta végig a kezét az alkarján található másik
konzolon amelyek mind a beszéd és a vétel opcióit szolgálják.
Ezek segítségével dönthetik el, kivel akarnak kommunikálni.
Talk to all azt jelenti, mindenkihez beszélnek, Listen to all pedig
azt, hogy mindenkit hallanak. Ha valakinek szerelmet kívánnak
vallani, akkor válasszák az individuális kapcsolatot, a többieket
pedig egyszerűen zárják ki – vigyorgott Hedegaard. – Gondot
okoz valakinek, ha látom, milyen fehérneműt visel? Senkinek?
Akkor le a ruhákkal. Készüljünk fel a sétára.
– És a tyúkok? – kérdezte Mukesh Nair.
– Ostoba ötlet volt – vallotta be Julian. – Négy maradt
meg. Kettő még tojik is, kicsi, gömb alakú tojásokat, a
tápértékük egyenlő a golflabdáéval. A többinél az izomzat
túlságosan visszafejlődött ahhoz, hogy bármit is kinyomjanak.
– Ennyit a világűrben való szülésről – mondta Eva
Borelius. –Nyomni, nyomni! De mivel?
– És a tyúkszar? – Úgy tűnt, Karla Krampot a téma
sajátos módon igencsak érdekli.
– Ó, többet szarnak, mint amennyit szeretnénk – felelte
Julian. –Megpróbáltuk leszívni a dolgot, de vigyázni, kell,
nehogy a szegény jószágok tollát is leszívjuk a seggükről.
Bonyolult az egész. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan
lehetne tyúkokat tenyészteni a súlytalanságban. Nem szeretik,
na. Folyamatosan egymásnak ütköznek, ki kell kötni őket, olyan
elhagyatottnak tűnnek. Nem úgy, mint a halak! Úgy tűnik, ők fel
sem veszik, amúgy is lebegő állapotban élnek. Nézzük meg a
haltenyészetet, ha van kedvetek.
– Na, azért még nem lőttük el az összes puskaporunkat –
nyugtatta meg őket Kay Woodthorpe a bioregeneratív
rendszerek kutatócsoportjából, testes asszonyság egy chihuahua
ábrázatával.
– Ha minden kötél szakad, megpróbálkozunk a
mesterséges gravitációval.
– Hogyan akarják azt elérni? – érdeklődött Carl Hanna.
– Forgásba hozzák az OSS-t?
– Nem – rázta a fejét Julian. – Csak a tenyésztőmodult.
Lekapcsoljuk és néhány kilométerrel odébb toljuk. Az olyan
építmény, mint az OSS, nem alkalmas a forgásra. Ahhoz egy
kerék kell.
– Mint a science-fiction filmekben?
– Pontosan.
– De hát itt van – vetette ellen Tautou. – Nem kerék
ugyan, de a tengelyesen szimmetrikus elemek...
– Maga a Bernal-szféráról beszél, barátom. Az valami
más. Egy kerék, aminek a fordulatszáma megegyezik a Föld
forgási sebességével. – Julian a homlokát ráncolta. – Képzeljen
el egy autógumit vagy bármilyen hengeres testet. Ha forog, a
belső falán, tehát a tengelyével szemben centrifugális erő
keletkezik. Ott valami olyasmi jön létre, mint a gravitáció.
Amint egy mókuskerékben is végig tud futni egy önmagában
zárt felületen, ami amúgy príma futógyakorlat, miközben a
tengely felé csökken a tömegvonzás. Elvileg megoldható. A
probléma a szerkezet nagyságában és stabilitásában rejlik. Egy –
mondjuk – száz méter átmérőjű keréknek tizennégy másodperc
alatt kellene megfordulnia a tengelye körül, a gravitáció pedig a
lábainál valószínűleg erőosebb lenne, mint a fejénél, mivel a
teste különböző részei nem azonos sebességgel gyorsulnak.
Ezenkívül, ha valami efféle dolgot forgásba hoz – ismeri a
helyzetet az autózásból, amikor az egyik kerék nincs centírozva
–, úgy elkezd ingadozni, mint a pokol. Most pedig képzelje el,
ha egy ilyen állomásnak nyolcasa van. Rengeteg ember
szaladgál benne, hogyan tudna gondoskodni arról, hogy az
eloszlásuk mindig egyenletes legyen? Ami összegyűlik az efféle
ingó mozgásnál, azt ki sem tudja már számítani, mindenki
borzasztó rosszul lenne, s valószínűleg az egész vacak előbb-
utóbb úgyis szétesne...
– De a könnyűszerkezetes építési módot már régen
ismeritek – mondta Hanna. – A lifttel korlátlan mennyiségű
anyagot hozhattok az űrbe. Építsetek nagyobb, stabilabb
állomásokat.
– Ez lehetséges lenne? – álmélkodott Tautou. – Mint az
Űrodisszeiában?
– Igen – bólintott Julian. – Ismertem Kubrickot. Az öreg
mindent pontosan átgondolt, vagy mondjuk így, átgondoltatott.
Mindig is arról álmodtam, hogy az ő állomását építem meg. Az
a hatalmas kerék, ami a keringő ütemére forog, és körbe is lehet
járni. Csakhogy óriásira kellene építeni. Sok-sok kilométer
átmérőjűre. Magas röppályán vagyunk, erősen kellene
páncélozni. Egy egész város beleférhetne, lakónegyedekkel,
zöldterületekkel, talán még egy folyóval is...
– Én úgy gondolom, hogy már ez is kellőképpen
varázslatos – mondta Sushma Nair a férjének, és nagy
lelkesedésében a karját szorongatta. – Nézd csak, Mukesh.
Spenót. Cukkini!
Egy méternyi magas üvegfal mentén lebegtek. Az üveg
mögött zöldségek, növények és különböző gyümölcsök
pompáztak.
– Ez aztán az úttörő teljesítmény, Julian – ismerte el
Mukesh. – Magának sikerül, pedig egy egyszerű parasztot nehéz
ámulatba ejteni.
– Mint ahogy maga is ámulatba ejtette a világot –
nevetett Julian.
Nair, a te átkozott álszerénységed, gondolta Hanna.
Miközben a vakmerőek kicsiny csapata e percekben
éppen a légüres térbe merészkedett, ő maga, Eva Borelius, Karla
Kramp, Bernard Tautou és Nairék Julian és Kay Woodthorpe
szakszerű kalauzolásában a két bioszférát tekintették meg, azt a
két hatalmas gömbölyű modult, amelyekben a bioregeneratív
létfenntartó rendszerek részlege kísérletezett a mezőgazdasággal
és állattenyésztéssel. Az A bioszférában 6 emeleten cukkinit,
kínai kelt, spenótot, paradicsomot, paprikát, brokkolit, kivit,
epret, valamint egy egész kis-olaszországnyi fűszernövényt
termesztettek, körös-körül mindenütt robotok ültettek,
trágyáztak, gyomláltak, metszettek és arattak. Hanna nem
csodálkozott volna, ha szénszálakkal erősített nyulak rágcsálták
volna a salátát, amelyek rádióteleszkópos fülüket hegyezve
figyelnék, mikor kell menekülve tovalebegniük. Fölnézett. Egy
szinttel fölöttük almafák nyújtóztatták göcsörtös ágacskáikat,
amelyeken csontkemény gyümölcsök sorakoztak.
A kezdetekben, magyarázta Woodthorpe, komoly
problémákba ütköztek. Az üvegházak elődjei, amelyeket
salátagépeknek neveztek, nemigen voltak többek egyszerű
polcoknál: a paradicsom és a fejes saláta versengett bennük a
növekedésben. Mivel a növények, akárcsak a többi élőlény, a
gravitációhoz voltak szokva, tehát tudták, merrefelé
növekedjenek, és melyik irányba eresszék a gyökereiket, a fent
és a lent elvesztésének hatására áttekinthetetlen
bozótnövesztésbe kezdtek, sajnos, pont a gyümölcsök rovására,
amelyek a polipszerű gyökérszörny kellős közepén élték
nyomorult gerillaéletüket. Nagy összezavarodottságában még a
spenót is valami fás kinövéseket produkált, hogy valamiben
megkapaszkodhassék, mígnem valakinek eszébe jutott, hogy az
ágyásokat néha mesterséges földrengésnek kell alávetni, vagyis
rázni kell őket, ezért a gyümölcs és a zöldség ott próbált
megkapaszkodni, ahol rengett, vagyis lent.
– Azóta ellenőrzésünk alatt tartjuk az őserdőt, a
minőségre sem lehet igazán panaszunk – magyarázta
Woodthorpe. – Jó, rendben, üvegházi termékek, azok is
maradnak. Az eper egy kissé vizes, díjat nyerni talán a
paprikánkkal sem lehetne...
– De a cukkini nagyszerű – egészítette ki Julian.
– Igen, a brokkoli és meglepő módon a paradicsom is.
Még nem tudjuk pontosan, miért sikerül az egyik jobban, mint a
másik. Mindenesetre az üvegházak okot adnak a reménységre,
hogy a még nyitott létfenntartó rendszereket a jövőben
lezárhatjuk. A Holdon már majdnem ott tartunk.
– Mit ért lezáráson? – kérdezte Kramp.
– Amit a Földön. Ott semmi sem vész el. A Föld egy
önmagában zárt rendszer, minden állandóan egy folyamatban
vesz részt. Tekintse az űrállomást egyszerűen a bolygónk
kicsinyített másolatának, megfelelő víz-, levegő– és üzemanyag-
tartalékokkal. Csak éppen ezeket az erőforrásokat régebben nem
tudtuk előállítani, állandóan pótolnunk kellett. A szén-dioxidot
például el kellett távolítanunk a fedélzetről. Ma már fel tudjuk
bontani a reaktorokban, a felszabaduló oxigént újra
használhatjuk lélegzésre, vagy hidrogénnel megkötve vizet
készíthetünk belőle. A megmaradó szén pedig metánnal
szintetizálva üzemanyag lesz. A vizet ugyanígy alkotórészeire
bonthatjuk és megszabadíthatjuk minden szennyeződéstől. Csak
egy kevés sludge, szennyvíz megy veszendőbe, szóra sem
érdemes. Inkább az a probléma, hogy a reaktorok nagyságát és
fogyasztását megfelelő egyensúlyba hozzuk a hatásfokukkal.
Tehát a természetes regenerációs folyamatokkal kísérletezünk.
A növények ezt a célt is szolgálják. A mi saját kis esőerdőnk, ha
úgy tetszik. A Holdon nagyobb üvegházaink vannak, ott már
közel állunk ahhoz, hogy minden körforgást lezárhassunk.
– Ez tehát nem piac a vízműveknek – nevetett Tautou.
– Nem, az OSS jó úton halad az önellátás felé!
– Hm, önellátás – elmélkedett Kramp. – Az űrállomás
kikiálthatná a függetlenségét, mi? Vagy azonnal az egész
Holdét. Valóban, tulajdonképpen kié is a Hold?
– Senkié – mondta Julian. – A Hold-egyezmény szerint.
– Érdekes – Kramp Modigliani-arcán az ívelt
szemöldökök még magasabbra szaladtak, még inkább
kihangsúlyozva magas homlokát. – Ahhoz képest, hogy senki
sem birtokolja, egy egész rakás ember mászkál arrafelé.
– Így van. A szerződést sürgősen újra kellene
fogalmazni.
– Talán úgy, hogy a Hold mindenkié?
– Pontosan.
– Tehát azoké, akik először mennek fel. Illetve azoké,
akik már ott vannak. Amerikáé és Kínáé.
– Egyáltalán nem. Mindenki feljöhet.
– Mindenki föl tud jönni? – kérdezte óvatosan.
– Kedves Karla – mosolygott Julian –, éppen ez az a
pont, ami körül minden forog.
 Finn O'Keefe a fizikában keresett támpontot.
Az öltözködés meglehetősen elhúzódott, míg végre
mindannyian becsomagolva, sisakostul eljutottak a
hermetikusan lezárt légzsilipbe, egy klinikai megvilágítású,
lekerekített, üres térbe. A falak mentén végig kapaszkodók
húzódtak, egy kijelzőn információt láthattak a nyomásról,
hőmérsékletről és az atmoszféra összetételéről. Hedegaard
elmagyarázta, hogy ez a zsilip jóval nagyobb az összes többi
kijáratnál, amelyek az OSS-en mindenütt megtalálhatók voltak.
Peter Black is csatlakozott hozzájuk, a csoportjuk nyolcfősre
növekedett. Egyre halkuló, majd teljesen elhaló sziszegés
jelezte, hogy a levegőt kiszívták, majd hangtalanul megnyíltak a
külső válaszfalak.
O'Keefe nyelt egyet. Az ősemberek szakadékok és
félrelépések iránt érzett bűvöletével bámult kifelé, a gyomrában
némi remegéssel. Szemei elé tárult a tető egy része. Nem tudta,
hogy mit várt, egy kilépőt, egy erkélyt, egy járdát, figyelembe
sem véve, hogy egyiknek sem lenne értelme. De a kerek
szintnek nem volt semmiféle alja; egy 400 méter átmérőjű nyílt
szerkezet egy acélgyűrűvel körülvéve, elég szilárd ahhoz, hogy
vonatok mehettek volna rajta, teli volt pakolva hasznos teherrel
és manipulátorokkal. A Torustól mozgó konstrukciók
küllőszerkezete vezetett a külső részekhez. Azon túl
napelemparkok csillogtak a napsütésben, fűtőtestek keringtek,
daruszerű nyúlványokon gömbtartályok lógtak. Hatalmas
hangárok úsztak fényárban, eljövendő űrhajók szülőotthonai.
Apró asztronauták lebegtek egy acélóriás hasa alatt és figyelték,
hogy a robotok rendesen építik-e be az üléssorokat. Bizarr
géplények, félig emberek, félig rovarok cikáztak a térben,
sáskakezeikben építőelemekkel, elkülönített fogódzóikkal a
keretbe vagy a rácsozatba kapaszkodtak, hegesztettek és
helyükre szegecselték az előre gyártott elemeket.
Androidarcukat kétségtelenül Boba Fett inspirálta, a Csillagok
háborúja állandóan sisakot viselő bérgyilkosa, amiből az is
következett, hogy tervezésükben Julian Orley is részt vett. Orley
rajongott a science-fiction filmekért, és senki más nem értett
annyira ahhoz, hogy idézetekből innovációt faragjon, mint ő.
A zsilipen túl a feneketlen űr ásítozott.
 Az OSS vertikális struktúrája majdnem 300 méterrel
O'Keefe alatt terült el, alatta pedig a Föld, elképzelhetetlen
messzeségben. Tétovázott, érezte, hogy hevesen ver a szíve.
Noha tudta, mennyire nem érdekes a súlya, mégis a legnagyobb
őrültségnek tartotta, hogy lelépjen a szegélyről, gyakorlatilag
úgy érezte, olyan, mintha egy felhőkarcoló tetejéről ugrana le.
Fizika, gondolta. Bízzál Isten törvénykönyvében. Csak
éppen nem hitt Istenben.
Mellette Nina Hedegaard és Peter Black vitorlázgatott
immár kedélyesen odakinn, majd feléjük fordították sisakjuk
tükröződő arcfelületét.
– Első alkalommal mindenkinek túl kell tennie magát a
nehézségeken – hallotta a dán nő hangját. – De nem tudnak
leesni. Egyszerűen próbáljanak meg nem gondolkodni.
Rajtakapott, gondolta O'Keefe. A következő pillanatban
lökést érzett, lecsúszott a szegélyről a két vezető felé, majd
rajtuk is túl. Megdöbbenve kapkodta a levegőt, megpróbált a
repülési iránnyal ellentétesen mozdulni, de semmi sem fékezte
le. Visszatérés nélküli útra küldve repült egyre messzebbre.
Elöntötte a forróság a gondolatra, hogy el fog veszni a
világűrben, kivetődik a semmibe, majd vadul elkezdett
kalimpálni, amivel nem ért el többet, mint hogy pusztulását
nevetségessé tegye.
– No, nézd csak! – mondta Laura Lurkin. – A
hölgyprogram.
Amber úgy érezte, átjárja a testét a másik hangjából
áradó maró gúny. Lynntől tudta, hogy a fitneszedző, az
emberiség egyik fenyegető testalkattal rendelkező darabja
birkózóvállaival, trollkarjával és álomba ringató hangjával nem
különösebben szereti az űrturistákat. Véleményét arra alapozta,
hogy magánembereknek semmi keresnivalójuk a szokványos
repülőútvonalak magassága felett. Lurkin egykor
tengerészgyalogos volt, a geopolitikai konfliktusok tüzében
edződött. Amikor Rogasova, Winter, Hsu, Omura és Amber
szórakoztatásra vágyó elnökfeleségek delegációjaként megjelent
a wellness-részlegnél, Lurkin első gúnyos reakciója csupán
következetes volt, ráadásul úgy csinálta, hogy az még
barátságosságnak, sőt haverkodásnak is tűnhetett, elvégre az volt
a feladata, hogy az űrutazókat karbantartsa, nem az, hogy
lehangolja őket.
– Oda kell menned, Amber! Kérlek! Itt az EVA, a
tudományos részleg bemutatása, a multimédia-performance.
Boldog lennék, ha ezeket a hülye libákat beoszthattuk volna a 3
csoport valamelyikébe, de csak a beauty-programjuk érdekli
őket. Persze örülök, hogy megússzuk Paulette-et, de...
– Tulajdonképpen sokkal szívesebben mennék az
előadásodra, Lynn.
– Tudom. Sajnálom is, hidd el! De el kell hitetnünk
ezzel a néggyel, hogy ők is éppen olyan fontosak nekünk, mint a
többiek, akik egy űrutazástól többet várnak, mint hogy
megizzadjanak és kozmetikushoz menjenek. Elvállalnám őket,
de nem tehetem!
– Ó, Lynn! Tényleg ezt akarod? Tim és én...
– Téged elfogadnak képviselőként, vendéglátóként.
– Én egyáltalán nem vagyok vendéglátó.
– De. Az ő szemükben igen. Te is Orley vagy. Kérlek,
Amber!
Ez a könyörgés!
– Na jó, felőlem legyen. De cserébe délután én is ott
leszek a második űrsétánál!
– Ó, Amber, hadd csókoljalak meg! Elsétálhatsz
egészen a Jupiterig, és saját kezűleg kenem meg a vajas
kenyeredet. Köszönöm! Köszönöm!
Íme tehát a hölgyprogram. A wellness-részleg két
modulban volt elhelyezve, ugyanolyan elliptikusra alakították
ki, mint a lakócsöveket. A felső részben igazi szauna volt
hatalmas ablakokkal, bár nem fapadokkal, de helyettük
tartógyűurűkkel a kezek és a lábak számára, valamint egy
gőzfürdő, amelynek lekerekített falai a csillagokat tükrözték sok
száz elektromos lámpácska formájában. A kristálybarlangban
bepermetezett és újra kiszívott jéghideg vízcseppekkel hűthették
le magukat, a pihenőben a szférák zenéjére lehetett egyszerűen
csak hallgatni, olvasni vagy éppen szundikálni. Egy emelettel
lejjebb különféle fitneszeszközök, masszázstermek és erőos
kezek várták a stressztől megkínzott hobbiűrhajósokat.
– ...elengedhetetlen a világűrben! – mondta éppen
Lurkin. – A súlytalanság klassz dolog, de ha valaki hosszabb
időt tölt el benne, az magában rejt egy sor egyáltalán nem
lebecsülendő veszélyt is. Néhány változást már bizonyára
felfedeztek magukon. Például a tej és a mellek felmelegedését.
Közvetlenül azután, hogy belépünk a szabadesés világába, több
mint egy fél liter vér száll a mellkasba és a fejbe. Kikerekedik az
arcuk, olyan lesz, amit az űrhajósok puffy face-nek neveznek,
vagyis enyhén kerekded. Amúgy kellemes, mert kompenzálja a
ráncokat és az arc fiatalabbnak néz ki tőle. Csak sajnos nem
tartós. Amint visszamennek a Földre, a gravitáció ismét
leráncigálja a szöveteket, tehát élvezzék ki a látványt most.
– Fázik a lábam – mondta bizalmatlanul Rebecca Hsu,
aki fürdőköpenyében frottírgolyóvá görnyedt. – Ez normális?
– Teljesen normális. A testnedvek átrendeződésének
megfelelően a lábak némileg hidegebbnek tűnnek. Megszokja az
ember, akárcsak az alkalmankénti izzadsághullámot és az
orientáció átmeneti elvesztését. Azt hallottam, valaki maguk
közül elég rosszul van.
– Madame Tautou – bólintott Miranda Winter. – Hajjajj!
Szegénynek állandóan... – lehalkította a hangját. – Tehát lent is
folyik kifele, tulajdonképpen mindenütt.
– Űrbetegség – nyugtázta Lurkin. – Nem kell
szégyellnie magát, meg tapasztalt asztronautákkal is előfordul.
Van valakinek még valamilyen tünete?
Olympiada Rogasova tétován magasba emelte a kezét.
Néhány pillanat múlva Momoka Omura is kiegyenesítette
mutatóujját, ám azonnal vissza is görbítette.
– Lényegtelen – mondta.
– Én valahogy megvagyok – jelentette ki Hsu. – Az
egyensúlyérzékem zavarodott kicsit össze. A tengerészjáráshoz
tulajdonképpen hozzá vagyok szokva.
– Én örülök, ha minden bennem marad – sóhajtott
Rogasova.
Lurkin mosolygott. Természetesen informálták arról,
hogy az oligarcha felesége alkoholproblémával küszködik.
Szigorúan véve Olympiada Rogasovának nem is lett volna
szabad ide jönnie, mindazonáltal a kéthetes tréning során csak
teát ivott és minden szkeptikust megtévesztett. Úgy tűnt, megy
ez vodka és pezsgő nélkül is.
– Semmi baj, hölgyeim. Legkésőbb holnapután már
immunisak lesznek az űrbetegségre. Ami viszont mindenkit
érint, az a néhány hosszú távú fiziológiai hatás. A
súlytalanságban leépülnek az izmok. A vádlikból chicken legs,
csirkeláb lesz, a szív és a keringési rendszer a szokásosnál
jobban meg van terhelve. A sport már csak ezért is kötelező
minden asztronauta számára, tehát gimnasztika, szobakerékpár,
súlyemelés, persze szépen leszíjazva. Hosszú missziók esetében
megállapították, hogy a csontozat is visszafejlődik, különösen a
gerinc tájékán és a lábakban. Az űrben eltöltött fél év során a
test elveszíti a kalcium körülbelül 10%-át, immunrendszeri
zavarok lépnek fel, a sebek lassabban gyógyulnak. Mindezek
olyan kísérőjelenségek, amelyekről Perry Rhodan szégyenlősen
hallgat. Maguk persze csak néhány napot töltenek majd el a
súlytalanságban, mégis tanácsolom, hogy sportoljanak. Evezni,
kerékpározni, futni!
Omura úgy bámult Lurkinra, mintha elment volna az
esze.
– Egyiket sem. Én a gőzfürdőbe akarok menni.
– El is megy majd a gőzfürdőbe – mondta Lurkin,
mintha egy gyerekkel beszélne. – De először lenyomunk egy kör
fitneszt, világos? Így megy ez az űrállomások fedélzetén. Az
történik, amit az instruktor mond.
– Remek – nyújtózott egyet Amber. – Én megyek az
ergométerre.
– Én pedig a kerékpárra – kiáltotta Winter vidáman.
– Az ergométer egy kerékpár – húzta el a száját Omura,
mintha szörnyű igazságtalanság történt volna vele. – Úszni
legalább lehet itt?
– Persze – tárta szét izmoktól dagadó karját Lurkin. –
Ha megtalálja a módját, hogy nulla gravitáció mellett hogyan
marad meg a víz a medencében, beszélhetünk róla.
– No és az ott? – mutatott egy éppen a feje fölött lógó
gépre Hsu.
– Úgy néz ki, mint egy stepper.
– Bingó. A feneket és a combokat edzi.
– Pont megfelelő – hámozta ki magát a köpenyéből a
divatdiktátor.
– Egyetlen lehetőséget sem mulaszthatunk el, hogy
valamit tegyünk az elmúlás ellen. Amúgy is elég drámai! Már
amúgy is az az érzésem, hogy csupán a kompressziós ruha
akadályozza meg kontrollálatlan terebélyesedésemet.
Amber, aki Hsut a médiából ismerte, felvonta a
szemöldökét. A luxus királynője az utóbbi években
kétségtelenül magára szedett jó pár kilót, de a bőre simának és
rugalmasnak tűnt, mint egy léggömb. Mit is mondott Lurkin,
puffy face? Miért is jelentkezne a hatás kizárólag az arcon?
Világos, hogy a felkarok a súlytalanságban nem remegnek, a
mellek megemelkednek – hisz nem húzza őket maga felé a Föld
–, hogy minden kívánatosan kikerekedik és feszes lesz. Az egész
Rebecca Hsu valahogy olyan puffy.
– Ne aggodalmaskodjon – mondta. – Nagyon jól néz ki.
– A maga korában – tette hozzá öntelten Omura.
Hsu Omura segítségével belebújt a stepperbe, beköttette
magát és fejjel lefelé lógva mosolygott Amberre.
– Köszönöm, de ha az ember már ott tart, hogy a
paparazzóknak helikopterrel kell fölé szállniuk, hogy egész
alakos képet tudjanak készíteni róla, akkor nem árt szembenézni
az igazsággal. Belőlem lassan egy rakás puding lesz. Én látom el
a világot a legnevesebb kozmetikai márkák narancsbőr elleni
készítményeivel, de ha valaki a seggemre csap, negyedórát kell
várnia, hogy a hullámok lecsendesedjenek.
Elkezdett taposni, mint borász szüret után a dézsában,
miközben Miranda Winter görnyedezett a nevetéstől, Amber is
vele tartott.
Omura arca végigment az emberré válás néhány
fokozatán, végül ő is nevetésben tört ki kezdett. Valami oldódni
kezdett, valami mélyen rejlő, be nem vallott félelem, a nők
gágogva és lihegve gurultak szerteszét.
Lurkin elnéző tekintettel figyelte őket, karjait egymásba
tűzve.
– Csodás, hogy megértjük egymást – mondta.

– Kifelé!
Heidrun hangja, amit pajkos böffentés követett. Ez volt
az utolsó, amit O'Keefe még érzékelt, mielőtt kirepült volna a
zsilipből. Heidrun, a kis szemét! Frank Poole, az Űrodisszeia
szerencsétlen űrhajósa egy paranoiás számítógép áldozata lett, ő
pedig egy közveszélyes svájci nőé. Ujjai az irányítófúvókák
kapcsolóit keresték. Az első impulzus megállította a repülést, a
második, amitől azt remélte, visszavezeti a zsiliphez, forgatni
kezdte saját maga körül.
– Nagyon jó – hallotta Hedegaard hangját, mintha
behúzott angyalszárnyakkal ülne a sisakjában. – Nagyon gyors a
reakciója ahhoz képest, hogy kezdő.
– Ne cseszegessen – morogta Finn.
– Nem, komolyan. Meg tudja állítani a forgást?
– Miért? – nevetett Heidrun. – Nagyon jól néz ki. Hé,
Finn, be kéne fognod egy holdat, amelyik körülötted kering.
Az óramutató járásával megegyező irányba forgott.
Tehát jobbra kell ellenkormányozni.
Sikerült. Hirtelenjében ott lógott mozdulatlanul és látta,
amint a többiek hordóként gurulnak ki a zsilipből. Az űrruhák új
generációjának megvolt az az előnye, hogy feszességük folytán
meg lehetett különböztetni a bennük rejlő embereket. Sejteni
lehetett, hogy ki is közeledik éppen, noha az arcokat a tükröződő
sisakfedél miatt nemigen lehetett felismerni. Heidrun,
csillagharcosként páncélba öltözve, anorexiás tündérformájával
árulta el magát. A legszívesebben belerúgott volna.
– Ezt visszafizetem még neked – mormogta, ám
ugyanebben a pillanatban elnevette magát.
– De Perry! Te vagy az én hősöm.
Tovább vihogott, majd egy mozdulattal a feje tetejére
fordult. Valaki más, talán Locatelli, Edwards vagy Parker, azon
mesterkedett, hogy megpróbáljon visszajutni a zsilip belsejébe.
Egy harmadik evezőszerűen kapálózott karjával. Nem úgy tűunt,
mintha önszántából tenné. Hedegaardot és Blacket nem
számítva csak egyvalaki volt a csoportban, aki tudatosan
cselekedett, szép félkörívet leírva csatlakozott a két vezetőhöz.
O'Keefe-nek kétsége sem volt afelől, hogy csakis Rogasov
lehetett. Utána hirtelen mindannyian egybeverődtek, mintha
valami szellemkéz irányítaná őket.
– Cseles, mi? – nevetett Black. – A navigáció a
vákuumban nem hasonlítható semmihez. Nincs súrlódás, nincs
áramlat, ami sodorná önöket, nincs ellennyomás. Ha egyszer
megmozdultak, addig maradnak a röppályán, amíg egy
ellenimpulzus el nem téríti magukat, vagy bele nem kerülnek
egy égitest vonzáskörébe, ami aztán gondoskodik arról, hogy
úgy végezzék, mint egy hullócsillag, vagy éppen egy szép kis
krátert okozzanak. Az irányítófúvókák használatához gyakorlat
kell, amivel még nem rendelkeznek. Ezért mostantól kezdve
nem kell csinálniuk semmit. A következő 20 percben
csatlakoztatjuk önöket a vezérsugárhoz, ami azt jelenti, hogy
élvezzék nyugodtan a kilátást.
Megmozdultak, és tempósan elindultak fölfelé a
mesterséges szint irányába, a félig kész űrhajóhoz, ami
súlytalanul pihent a fényárban.
– Természetesen igyekszünk az űrsétákat az abszolút
legszükségesebb esetekre korlátozni – magyarázta Hedegaard. –
Ugyan a napviharok előrejelzése már meglehetősen megbízható,
így a bevetések megtervezésénél már ezt is figyelembe lehet
venni, ráadásul doziméter nélkül egyetlen űrhajós sem hagyja el
az állomást. Ha mégis váratlanul jönne a napkitörés, még mindig
elég időo marad, hogy bárki visszatérhessen az állomás
belsejébe, ráadásul az OSS külső burkolatán több tucat storm
shelter, páncélozott búvóhely található, ha mégis szorítana a
helyzet. Mindazonáltal hosszú távon még a legtökéletesebb
űrruha sem véd kellőképpen a sugárzástól, ezért használunk
egyre inkább robotokat.
– Azok az izék ott? – kérdezte remegő hangon Locatelli,
és két láb nélküli gépre mutatott, amelyek éppen egy bizonyos
távolságban keresztezték egymás útját. – Úgy néznek ki, mint
valami átkozott földönkívüliek.
– Igen, meglepő. Miután a valóság megszabadult a
science-fiction terhétől, most felhasználja az ötleteit. Például
fölismerte, hogy az emberszerű masinák többféle szempontból is
megfelelnek alkotóik elvárásainak.
– Önképére teremteni – mondta Mimi Parker. – Amint
azt 6000 éve tanultuk a főnöktől.
Valami volt a pongyola megfogalmazásban, amitől
O'Keefe megrökönyödött. De úgy döntött, majd később
gondolkodik el a dolgon. A csoport széles ívben közelített az
űrhajó felé. Az automaták egyike kullancsként kapaszkodott a
külső burokba. Két főkarja eltűnt egy nyílásban, ahol
nyilvánvalóan éppen valamit szerelt, míg két kisebb karja a
mellénél építőelemeket tartott készenlétben. Sisakszerű fejének
elülső részét szemnyíláshoz hasonlító fekete üveg díszítette.
– Tudnak gondolkodni ezek az izék?– kérdezte Heidrun.
– Tudnak számolni – válaszolt Hedegaard. – Ezek a
robotok a Huros-ED sorozatba tartoznak, Humanoid Robotic
System for Extravehicular Demands. Nagyon pontosak, abszolút
megbízhatóak. Mindeddig összesen egy baleset történt, amiben
egy Huros-ED is szerepelt, de azt sem ő okozta. Azután
beépítettek még egy áramkört, amit életmentésre programoztak.
Mindenfélére használjuk, javításra, karbantartásra és építésre.
Ha mégis kisodródnának az űrbe, jó eséllyel egy Huros
gyűujtené be önöket és hozná vissza épen és egészségesen.
Az útjuk ezután a fényoszlop mentén vezetett
függőlegesen fölfelé, majd végig az űrhajó gerince mellett.
– A kompokkal 2-3 napig tart az út a Holdra. Tágas
szerkentyűk, meg fogják majd látni, de azért a tréfa kedvéért
képzeljék csak el, hogy a Marsra mennek. 6 hónap egy ilyen
ládában, színtiszta horror! Hát igen, az emberek mégsem gépek,
szükségük van társas kapcsolatokra, magánszférára, helyre,
zenére, jó ételekre, szép dizájnra, érzéki hatásokra. Ezért az
űrhajó, amelyik itt készül, egyetlen korábbi hajóhoz sem
hasonlítható. Ha elkészül, rendkívül nagy lesz, amit itt látnak, az
a 200 méter hosszú hajótörzs. Pontosabban szólva egymáshoz
kapcsolt elemek, részben régi űrkompok kiégett tartályai,
részben új modulok. Ez lesz a munkaterület és a parancsnoki
központ. Lesznek még ezenkívül laborok, konferenciatermek,
melegházak és feldolgozóegységek. A lakó– és tréningmodulok
a hajótörzs körül keringenek centrifugálisan, tehát létrejön egy
gyenge mesterséges gravitáció, hasonló, mint amilyen a Marson
van. A következő lépésben a szerkezet első és hátsó részét
építjük majd meg több száz méter hosszan, árbocok
segítségével.
– Több száz méter? – visszhangozta Heidrun. – Te jó
ég! Milyen hosszú lesz az egész?
 – Egy kilométerről beszélnek, amiben a napszárnyak és
a generátorok nincsenek benne. Kétharmada amúgy az előárboc
lesz, aminek csúcsán nukleáris reaktor működteti a hajtóművet.
Ezért is ilyen sajátos a konstrukció. A lakótereknek legalább 700
méterre kell lenniük a sugárzás forrásától.
– Mikor lesz az első repülés?
– A realisták 2030-ra gondolnak. Washington korábban
szeretné. Nemcsak a Holdért folyik ugyanis a verseny. Az
Egyesült Államok mindent megtesz, hogy a vörös bolygót is...
– ...birtokba vegye – egészítette ki Rogasov. – Világos.
Orley az egész gyárat az amerikaiaknak adta bérbe?
– Egy részét – mondta Hedegaard. – Az állomás más
részeit németeknek, franciáknak, indiaiaknak, japánoknak adta
ki. Oroszoknak is. Mindenkinek van itt kutatóállomása.
– Csak a kínaiaknak nincs?
– Nem. Nekik nincs.
Rogasov tudomásul vette. Tovább repültek a gyár felett a
külső gyűrű műhelyei és manipulátorai felé. Hedegaard felhívta
a figyelmüket az árbocok távoli végeire, amelyeken szférikus
képződmények csüngtek.
– A helyzet– és pályaszabályozó rendszer. Az
irányítófúvókákat gömbtartályok táplálják, a segítségükkel lehet
megemelni, lejjebb süllyeszteni vagy odébb tolni az állomást.
– Azt meg minek? – kérdezte O'Keefe. – Azt hittem,
pontosan ebben a magasságban kell állnia.
– Valójában igen. Viszont ha egy meteorit vagy egy
különösen nagy darab szemét közeleg, akkor esetleg
korrigálnunk kell a pályáját. Ezt általában már hetekkel
korábban tudjuk. Általában elegendő a vertikális igazítás, de
néha oldalra kell kitérnünk.
– Ezért is van a földi állomás egy úszó szigeten! –
kiáltott lel Mimi Parker. – Hogy párhuzamosan el lehessen tolni
az OSS-szel!
– Pontosan – mondta Hedegaard.
– Őrület! Gyakran fordul elő efféle bombázás?
– Inkább ritkán.
– Minden objektum pályája ismert? – faggatózott tovább
O'Keefe.
 – Na igen – tétovázott Black. – A nagyoké. Kisebb
vackok persze milliószámra repülnek erre, anélkül, hogy
észrevennénk őket. Nanorészecskék, mikrometeoritok.
– És mi van, ha egy ilyen izé eltalálja az űrruhámat? –
kérdezte Edwards úgy, mintha máris visszakívánkozna az
állomás belsejébe.
– Akkor egy lyukkal több – mondta Heidrun. –
Remélhetőleg valami szép helyre kapod.
– Nem, a ruha kibírja. A páncélzat felfogja a
nanorészecskéket, de ha egy gombostűnyi lyuk mégis
keletkezne az overallon, attól még nem halna meg rögtön az
ember. A szövet alatt egy műanyag réteg található, amelynek
molekulaláncai azonnal bezáródnak, amint az anyag eléri az
olvadáspontját. Ez pedig a mikrometeorit esetében már csak a
súrlódási hő miatt is megtörténik. Talán megsérül egy kicsit, de
hát ez akkor is megtörténik, ha egy tengeri sünbe lép vagy a
macskája otthon bekattan. Annak az esélye, hogy egy
mikrometeorittal találkozzék, lényegesen kevesebb, mint hogy
felfalja egy cápa.
– Mily megnyugtató – mondta Locatelli nyomottan.
A csoport átkelt a gyűrű külső szélén és egy másik
rácsos oszlopot követett. O'Keefe szívesen visszanézett volna.
Innen bizonyára fantasztikus látványt nyújthatott a tetőo a
Torusig, de a ruházata volt az a nevezetes ló, amelyik ismeri az
utat, előtte pedig mitikus, sötéten ragyogó madarak raja
bontakozott ki, őrizve ezt az elgondolkodtató, tenyérnyi
civilizációt az űrben. Túl a napelemeken, amelyek az állomást
energiával látták el, már csak a nyílt világűr volt.
– Ez a rész bizonyára különösen érdekli önt. Ez az ön
műve, Mr. Locatelli! – mondta Black. – Hagyományos
technológiával négyszer-ötször ennyi napelemre lenne
szükségünk.
Locatelli valami olyasmit mondott, hogy igen, ez igaz.
Utána még mondott mindenfélét. O'Keefe úgy vélte, a
forradalom és az emberiség szavakat hallja, ezt követte valami
olyasmi, hogy „méfőkő”, ami alighanem mérföldkő akart lenni,
vagy valami hasonló. Ismeretlen okból minden morgásfélévé állt
össze.
 – Erre valóban büszke lehet, Sir – mondta Black. – Sir?
Akit magasztalt, az éppen magasba emelte mindkét
kezét, mintha egy zenekart vezényelne. A torkából
hangfoszlányok törtek már csak elő.
– Minden rendben, Sir?
Locatelli lihegett. Utána már csak hörgést, fulladozást
lehetett hallani.
– B-4, megszakítva – mondta Hedegaard a legteljesebb
nyugalommal. – Warren Locatelli. Elkísérem a zsilipig. A
csoport a terv szerint folytatja.

Egy napon, mesélte Mukesh Nair, még diák volt, a Loni

Kalbhor nevű falucskában levágták a nagybátyját a zsinórról,
amivel kunyhója padlásán felakasztotta magát. Akkoriban szinte
mindennapos dolog volt egy paraszt öngyilkossága, ez volt az
agrárválság keserű aratása. Mukesh a parlagon heverő
cukornádföldeken sétálgatott és azon elmélkedett, mit lehetne
tenni az úgynevezett fejlett országokból érkező olcsó import
ellen, amelyeknek a mezőgazdasága a nagyvonalú szubvenciók
melegágyán nyugodott, elárasztva a világot nevetségesen olcsó
zöldséggel és gyümölccsel, miközben az indiai parasztoknak
nem maradt más lehetőségük, mint az öngyilkosság.
Akkoriban tudatosodott benne, hogy a globalizációt nem
szabad olyan folyamatként értelmezni, amelyet a politikusok és
vállalkozók kedvük szerint kezdeményeznek, gyorsítanak és
ellenőriznek. Nem olyasvalami az, amit csak úgy be lehet
indítani és le lehet állítani, nem ok, hanem egy olyan eszme
szimptómája, amelyik pont olyan idős, mint az emberiség maga.
Ez az eszme a kultúrák és az áruk cseréje. Megtagadni
körülbelül olyan naiv dolog lenne, mint az időjárást felelőssé
tenni a rossz aratásért. Attól a naptól kezdve, amikor emberek
más emberek területére léptek, hogy kereskedjenek vagy
háborúzzanak, mindig is a globalizáció alakításáról volt szó,
méghozzá olyasféleképpen, hogy abból kivegyék a részüket és a
lehető legnagyobb mértékben a profitból is részesüljenek. Nair
felfogta, hogy a parasztok nyomora nem a fejlett országok
baljóslatú összeesküvésének az eredménye, hanem az
Újdelhiben uralkodók alkalmatlanságának köszönhető, akik nem
tudják India erősségeit kihasználni. Az egyik ilyen erősség pedig
– még akkor is, ha történetileg nézve alig volt olyan ország, ahol
többet éheztek – abban a képességében rejlett, hogy a világot
ellássa élelemmel.
Akkoriban indította útnak Nair néhány eszmetársával
karöltve a zöld forradalmat. Végigjárta a falvakat, a parasztokat
arra biztatva, hogy cukornád helyett csilit, paradicsomot,
padlizsánt és cukkinit ültessenek, ellátta őket vetőmaggal és
trágyával, bemutatta az új technológiákat, olcsó hiteleket
szerzett, minimálárakat kínált és részesedést annak a
hipermarket-láncnak a nyereségéből, amit a modern
hűtéstechnológia segítségével a semmiből hozott létre és
kedvenc zöldsége után a Tomato névvel illetett. A fejlett
logisztika segítségével a romlandó áruk olyan gyorsan jutottak
el a földekről a Tomato áruházak pultjaira, hogy mellettük
minden importtermék öregnek és rothadtnak tűnt. A
kétségbeesett parasztok, akik előtt nemrégiben két lehetőség állt,
tudniillik hogy vagy a városba mennek napszámosnak, vagy
fölkötik magukat a padláson, vállalkozók lettek. A Tomato
rohamosan növekedett. Egyik üzlet nyílt a másik után, egyre
több paraszt erősítette Nair csapatát a feltörekvő Indiában.
– Forró és fertőzött városaink lakói a kezdetektől fogva
szerették a klimatizált, tiszta frissáru-kereskedéseinket – mesélte
Nair. – Természetesen megjelent a konkurencia is, akik hasonló
koncepció alapján dolgoztak, részben külföldi gigakonszernek
támogatásával. De én a versenytársaimban mindig is csak a
szövetségest láttam. A döntő pillanatokban mindig mi vezettünk
egy orrhosszal.
A Tomato immár az egész földkerekségen elterjedt. Nair
a legtöbb versenytársát lenyelte. Miközben az indiai
agrártermékek a világ legeldugottabb zugaiba is eljutottak, Nair
felfedezett egy új területet is a maga számára, és beszállt a
génkutatásba. Ennek eredményeként hazája árvíztől
veszélyeztetett part menti régióit a sós víznek ellenálló
rizsfajtával ajándékozta meg.
– Pontosan ez az – mondta Julian –, ami összeköt
minket.
Egy kis aratórobotot figyeltek, amelyik finom kis
fogóival koktélparadicsomot szüretelt és nyelt el, még mielőtt
továbbléphettek volna.
– Birtokunkba fogjuk venni a világűrt, betelepítjük a
Holdat és a Marsot. Talán nem olyan gyorsan, mint ahogy
megálmodtuk, de meg fogjuk tenni, már csak azért is, mert egy
sor ésszerű érv ezt diktálja. Egy olyan korszak kezdetén állunk,
amelyikben a Föld már csak egyike lesz a lehetséges
lakóhelyeknek és iparterületeknek.
Julian kis szünetet tartott.
– Ugyanakkor belátható időn belül nem fog vagyont
keresni a földgolyón kívül zöldséggel és gyümölccsel, Mukesh.
Hosszú az út odáig, hogy a Marson megnyíljanak a Tomato-
üzletek! Ön, Bernard, ugyan a Hold rendelkezésére bocsáthat
vizet, ami amúgy elengedhetetlen, de pénzt keresni aligha fog
vele. Ami az ön munkáját illeti, Eva: az űrben, a Holdon vagy
más bolygókon töltött hosszú idő teljesen új kihívások elé állítja
a gyógyszerészetet. De a kutatás eleinte ennek ellenére
támogatott üzlet marad, amint én támogatom az amerikai
űrkutatást, hogy lehetővé váljék a tiszta, tartós energiaellátás
erőforrásainak kiaknázása, és ahogy az ehhez szükséges
reaktorok fejlesztését is támogattam. Minden világjobbító,
úttörő dolog először befektetést igényel. Te, Carl, egy vagyont
kerestél az olaj– és gázüzletbe való okos befektetésekkel, majd
átálltál a szolártechnológiára. De ezekkel a technológiákkal a
világűrben még nem lehet néven nevezhető eredményeket
elérni. Miért is fektetnétek be tehát az Orley Enterprises-ba?
Mindegyiküket végigmérte.
– Megmondom, miért. Mert minket több minden köt
össze annál, amit előállítunk, finanszírozunk, amit éppen
kutatunk: nevezetesen a mindenki jólétéért való aggódás. Eva,
akinek sikerült kitenyésztenie a mesterséges bőrt, idegeket és
szívizmokat. Jó üzlet, igen, meglehetősen lukratív, de ez csak a
fele igazság, hiszen mindez mindenekelőtt reménységet jelent az
infarktustól veszélyeztetettek, a rákos betegek és az égési
sérültek számára! Itt van Bernard, egy férfi, aki a glóbusz
minden pontján eljuttatja a szegények legszegényebbjeihez a
tiszta vizet. Mukesh, aki India parasztjainak új perspektívát
kínált és a világot táplálékkal látja el. Carl, akinek a megújuló
energiaforrásokba való befektetései teszik egyáltalán lehetővé
azok áttörését... És mi az én álmom? Ismeritek. Tudjátok, miért
vagyunk itt. Amióta a szakemberek elkezdtek gondolkodni a
tiszta, kockázatmentes fúziós technológián, azon, miként lehetne
a Holdról a Földre juttatni a jövő tüzelőanyagát, a hélium-3-at,
azóta nem hagy nyugodni a gondolat, miként tudnám
bolygónkat ellátni ezzel az új, kimeríthetetlen energiával.
Számos deficites évet szenteltem e feladatnak, sorozatgyártásra
alkalmas reaktorokat fejlesztettem, megépítettem az első
működőképes űrliftet, hogy ugródeszkát kínáljak az
emberiségnek az űrbe. S tudjátok mit?
Vidáman mosolygott és várt néhány másodpercet.
– Az idealizmus kifizetődött. Most keresni akarok és
fogok is vele! S ti mindannyian kereshettek! Az Orley
Enterprises-on, a világ legjelentősebb technológiai műhelyében.
Olyan emberek mozgatják vagy állítják meg azt a csodaszép
bolygót 36 000 kilométerrel alattunk, mint mi. Rajtunk múlik.
Ha összeadjuk erőinket, talán csak jelentéktelen mennyiségben
adtok el több zöldséget, vizet vagy gyógyszert, de részt vehettek
a világ legnagyobb vegyeskonszernjében. Az Orley Energy a
fúziós reaktorokkal és a tiszta árammal már holnap átveszi a
világpiaci vezető helyet az energiaszektorban. Az Orley Space
további űrliftekkel és űrállomásokkal fogja meghódítani a
Naprendszert az egész emberiség javára, és az Orley Travel-lel
közösen kiépíti majd a világűrturizmus útjait. Higgyétek el
nekem, mindent összevetve megéri! Mindenki el akar jutni az
űurbe, mindenki el akar jutni a Holdra, a Marsra és azon túl,
emberek, nemzetek. Az évezred elején azt hittük, vége az
álomnak, pedig csak akkor kezdődött el, barátaim! De csak
nagyon kevés ország rendelkezik megfelelő technológiával, és
itt van az Orley behozhatatlan előnye. A mi technológiánk az,
amit az egész világ használ. És mindenki, kivétel nélkül
mindenki megfizeti majd az árát.
– Igen – mondta Nair tisztelettel. – Igen!
Hanna mosolygott és bólintott.
Mindenki megfogja fizetni az árát...
Akármit is adott elő Julian megszokott eleganciájával és
meggyőzőerejével, az ő fülében az egész az utolsó mondatra
redukálódott. Ez fejezte ki, mit hagyott maga után a kormányzó
erők kivonulása a globalizáció folyamatából, a gazdaság
önállósodásából, és mit hagyott maga után a politika
privatizálása: vákuumot, amit betöltöttek a kereskedők. A jövőt
mint árucikket definiálta. Ezen már az elkövetkezendő napok
sem fognak változtatni, ellenkezőleg. A világot még egyszer el
fogják adni.
Csak éppen egészen másként, mint ahogyan azt Julian
Orley elképzeli.

– Megjöttem – csicseregte Heidrun.

– Ó, mein Schatz – meredt égnek Ögi bajsza a
gyönyörűségtől. – Épen és egészségesen. Milyen volt?
– Szuper! Locatelli elhányta magát, amikor meglátta a
napelemeit.
Heidrun közelebb lebegett és megcsókolta Ögit. Az
akció nem lelt viszonzásra. Lassan ismét eltávolodott, megfogta
egy ülés karfáját és ismét rácsimpaszkodott.
– Warren űrbeteg lett? – kérdezte Lynn.
– Igen, remek volt! – ragyogott Heidrun. – Nina
eltakarította, utána egészen jó volt.
– Hát nem tudom – rágta ajkait Donoghue. Vöröslő
arccal és felduzzadva trónolt falstaffi méltósággal a semmiben, a
haja szerteszéjjel, mintha egy állat múlt volna ki a fejbőrén.
– Nekem veszélyesnek tűnik, ha valaki a sisakjába okád.
– Neked nem kell kimenned – mondta Aileen élesen.
– Lárifári. Ezzel nem azt akartam...
– 65 vagy, Chucky. Nem kell mindenben részt venned.
– Azt mondtam, veszélyesnek tűnik – morgott
Donoghue. – Nem azt, hogy félek tőle. Százévesen is kimennék!
Apropó, öregkor. Ismeritek, amikor az öreg házaspár elmegy a
válóperes bíróhoz?
– Válóperes bíró! – előlegezte meg Haskin a nevetést. –
Mesélje.
– Tehát elmennek a válóperes bíróhoz, aki ránéz a
feleségre és megkérdezi: Úristen, ön hány éves? Ő, mondja a nő,
kilencvenöt. És ön? A férj elgondolkodik: kilencvennyolc.
Mindenhatóm, mondja a bíró, nem hiszem el. Minek akarnak
ebben a korban még válni? Ó, tudja, tekintetes bíró úr...
Tim a fogát csikorgatta. Nem lehet elviselni. Chucky két
órája fáradhatatlanul indította egyik humorrakétát a másik után.
...meg akartuk várni, amíg a gyerekek meghalnak.
Haskin szaltózott egyet. Természetesen mindenki
nevetett. Olyan nagyon nem is volt rettenetes a vicc, annyira
legalábbis nem, hogy Tim apokaliptikus hangulatát teljes
egészében Donoghue számlájára írja. Éppen az előbb nézte,
milyen megkövülve ül Lynn, mintha egészen másutt lenne, üres
tekintettel maga elé bámulva. Nyilvánvalóan semmit nem fogott
fel abból, ami körülötte történt. Azután egészen hirtelen ő is
nevetni kezdett.
Tévedhetek is, gondolta Tim. Ez még nem jelenti
szükségszerűen azt, hogy minden elölről kezdődik.
– No és ti mit csináltatok közben? – nézett körül
Heidrun kíváncsian. – Becserkésztétek az állomást a modellen?
– Igen, és most azonnal meg tudnám építeni –
hetvenkedett Ögi. – Nagyszerű építmény. Őszintén szólva
meglep a biztonság magas foka.
– Miért lepi meg? – kérdezte Lynn.
– Az űrutazás privatizálása általában táplálja azokat a
félelmeket, amelyek szerint ez forró talajjá vált.
– Itt lenne, ha ettől komolyan tartania kellene?
– Ez igaz – nevetett Ögi. – De mégis. Maguk gyorsak
voltak. Rendkívül gyorsak. Aileen és Chucky egy dalt tudna
énekelni az építési előírásokról, szakértői véleményekről és
megkötésekről...
– Egy dalt? – mormogott Chucky. – Operákat!
– Amikor a Red Planet koncepcióját bemutattuk, azt
mondták, hogy megvalósíthatatlan – erősítette meg Aileen. –
Egy hadseregnyi gyáva nyúl! Egy évtized telt el a vázlatok és az
építkezés kezdete között, de még ezután sem hagytak minket
békén.
A Red Planet volt Donoghue-ék ékköve, a marsbéli tájra
emlékeztető luxushotel Hanoiban.
– Ma már a statika gyöngyszemének számít –
diadalmaskodott Aileen. – Egyetlen szállodánkban sem történt
soha baleset! De mi történik? Ha valami újat tervezel,
zombiként vetik rád magukat, megpróbálnak felfalni, a
lelkesedésedet, az ötleteidet, a Teremtőtől kapott alkotóerődet.
Azt gondolhatnád, az évek során összegyűlt némi referenciád,
de olybá tűnik, mintha észre sem vennék az életed során
felhalmozott teljesítményt. A szemeik halottak, a koponyájuk
teli előírásokkal.
Ó, istenem, gondolta Tim.
– Igen, igen – vakargatta állát elgondolkodva Ögi. –
Nagyon is jól tudom, miről beszél. Ezért nem tudom elkerülni,
kedves Lynn, hogy a szkepszis vizét bele ne töltsem a csodálat
borába. Amint mondtam, önök az állomást rendkívül gyorsan
építették meg. Azt is mondhatnám, gyanúsan gyorsan,
összevetve a kisebb ISS-szel, ami jóval tovább épült.
– Magyarázatra vár?
– Ó, félek, megkínoznám vele...
– Egyáltalán nem kínoz, Walo. Minden hanyagság anyja
a verseny. Csak éppen az Orley space-nek nincs vetélytársa,
soha nem kellett gyorsabbnak lennünk senkinél.
– Hm.
– A tökéletes tervezésnek köszönhetően voltunk
gyorsak, a végén az OSS már önmagát építette. Nem kellett
megküzdenünk a merev űrhivatalokkal, és nem kellett
bürokratikus futóhomokon sem átkelnünk. Egyetlen partnerünk
volt, az Amerikai Egyesült Államok. A Lincoln-emlékművet
kellett eladniuk, hogy kiszabaduljanak a nyersanyagcsapdából.
A szerződésünk elfért egy benzinkúti nyugta hátoldalán.
Amerika kiépíti a holdbázisát és szállítja a hélium-3
bányászásának technológiáját, mi pedig piacképes reaktorokkal
szállunk be a játékba, olcsó és gyors szállítási rendszerrel, no és
ne feledjük el, átkozottul sok pénzzel! A kongresszusi
hozzájárulás rohamtempóban lett meg! A perspektíva mindenki
számára nagyszerű! Az egyik fél monopolhelyzetbe kerül a
reaktorüzletben, a másik ismét első helyre kerül az űrhajózó
nemzetek sorában, ráadásul megoldódik minden energiagondja.
Higgye el, Walo, efféle lehetőségek mellett nem marad más út,
csak a gyorsaság!
– Ami igaz, az igaz – mondta Donoghue dörgedelmes
hangon. – Mikor volt az a kérdés, hogy az ember tud-e építeni?
Mindig is csupán az átkozott pénzen múlt.
– És a zombikon – bólogatott Aileen szorgosan. –
Mindenütt ezek a zombik.
– Bocsánat – emelte magasba a kezét Evelyn Chambers.
– Bizonyára igazad van, ugyanakkor mi nem azért vagyunk itt,
hogy virággal hintsük be egymást. Invesztálásról beszélünk. Az
én befektetésem a szavahihetőségem, tehát ki kellene terítenünk
a kártyáinkat, nem gondolod?
Tim a nővérére pillantott. Egyértelmű, hogy fogalma
sem volt arról, mire gondol Chambers, de nyíltnak és
érdeklődőnek tűnt.
– Természetesen. Miről beszélsz?
– Balesetekről.
– Konkrétan?
– Vic Thornról.
– Világos. Az ütemterv része – Lynn-nek a szempillája
se rebbent. – Később akartam mesélni róla, de előre is
hozhatjuk.
– Thorn? – ráncolta szemöldökét Donoghue. – Ki a fene
az?
– Fogalmam sincs – vonogatta a vállát Ögi. – De mégis
szeretném, ha mesélne a balesetekről. Már csak azért is, hogy a
magaméival megbékülhessek.
– Nincsenek titkaink – mondta Haskin. – A hírek amúgy
is tele voltak vele tavaly. Thorn az amerikai űrbázis első hosszú
távú legénységéhez tartozott. Kiváló munkát végzett, tehát
további hat hónapnyi időre javasolták, ráadásul őt bízták meg az
irányítással. Elfogadta, feljött az OSS-re, hogy innen repüljön
tovább a bázisra.
– Igen, most már rémlik a dolog – mondta Heidrun.
– Nekem is – bólintott Walo. – Nem támadt valami
gond egy külső bevetésen?
– Egészen pontosan egy manipulátorral. Elzárta annak a
kompnak a rakodónyílását, amelynek Thorn embereit kellett
volna a Holdra szállítania. Egy mozdulat közben
megmerevedett, miután egy darab űrszemét eltalálta. Kiküldtünk
egy Hurost...
– Egy micsodát? – kérdezte Aileen.
 – Egy humanoid robotot. Szilánkokat fedezett fel egy
gömbcsuklónál, a manipulátor nyilván ezért kapcsolt ki.
– Nagyon ésszerűen hangzik.
– Az ésszerűség kérdései nem foglalkoztatják a gépeket
– nézett rá Huskin, mintha amiatt tett volna szemrehányást, hogy
meleg zokni nélkül küldték ki a robotot. – Megegyeztünk, hogy
megtisztítja a csuklót, ám a Huros képtelennek bizonyult erre.
Ezért küldtük ki Thornt egy űrhajósnővel. Csak éppen a
manipulátor nem kapcsolt ki, csupán átmenetileg került
„elektrokómába”. Hirtelen életre kelt, és Thornt kilökte a
világűrbe. Nyilván a létfenntartó rendszere sérült meg.
Elveszítettük a kapcsolatot vele.
– Szörnyű – suttogta hamuszürkén Aileen.
– Hát igen – Huskin elhallgatott egy pillanatra. – Nem
szenvedhetett sokat. Az arcvédője valószínűleg megrepedt.
– Szenvedhetett? Hát nem próbálták...
– Sajnos nem.
– Mindig is azt hittem, hogy utána lehet menni –
meresztette ki jobb kezének ujjait Aileen, és repülőmozdulatokat
tett a levegőben.
– Mint a moziban.
– A moziban igen – mondta Huskin lemondóan.
– De azt is el kell mondanunk, hogy a Huros-sorozat új
generációja már valószínűleg meg tudta volna menteni – fűzte
hozzá Lynn.
– Ezenkívül továbbfejlesztettük az űrruhák távirányító
rendszerét. Thornt legalábbis vissza tudtuk volna hozni.
– Ha jól emlékszem – mondta Chambers –, vizsgálat is
indult.
– Így van – bólintott Lynn. – A végeredménye az lett,
hogy egy japán cég felelősségét állapították meg. Ők
konstruálták a manipulátort. Egyértelműen ők hibáztak. Thorn
halála tragédia, de az OSS üzemeltetőit, tehát minket, minden
vád alól felmentettek.
– Köszönöm, Lynn – nézett körül Chambers. – Engem
kielégít a magyarázat. Vagy?
– Minden úttörő tevékenység áldozatokkal jár –
dörmögte Donoghue. – A korán kelő madár kapja el a kukacot,
de néha a kukac eszi meg őt.
– Nézzünk még egy kicsit körül – vélte Ögi.
– Önt nem győztem meg? – kérdezte Lynn.
Ögi tétovázott.
– De, azt hiszem, meggyőzött.
És ekkor megtörténik! Szája szeglete alig észrevehetően
legörbül, és pánik jelenik meg Lynn szemében, amikor érzi azt a
sodrást, amit egyszer átélt már, amikor elmerült a pokolban, s
azt kérdi magától döbbenten, mibe is vágta a fejszéjét. Hetekkel
korábban kezdődött, hogy a munkája gyenge pontjait vélte
felfedezni, pedig ilyenek nem voltak. Kész lenne letenni a szent
esküvést, hogy Julian űrállomása túléli az egész ostoba
emberiséget, miközben az alsó részen állandó robbanásokat lát,
és szétesni gondolja az egészet. És miért?
Mert ez az egyetlen rész, amelyet ő tervezett és nem
Julian, mert ezért ő viseli a felelősséget!
Közben ugyanazok a dizájnerek dolgoznak ott is,
ugyanazok az építészek, mérnökök, építők. Az ő állomásának
moduljai alig különböznek a többitől: ugyanazok a létfenntartó
rendszerek, ugyanaz a konstrukció. Lynnt mégis a végtelenségig
kínozza az elképzelés, hogy hiba csúszott valamibe. Minél
jobban dicséri Julian a munkáját, annál mélyebbre rágja bele
magát a kétely. Folyamatosan a legrosszabbra készül. Amúgy
olyannyira dicséretes elővigyázatossága az állandó kétkedés
paranoiájává nő, mint egy megszállott keresi csődjének jeleit, s
minél kevesebbet talál, annál idegesebb lesz. Az OSS Grand
saját felszínességének rémálmává dagad, mielőtt
szappanbuborékként szétpukkanna, emberek tucatjainak halálát
okozva. Szegecselések, kitámasztások, szigetelések,
ventilátorok, elektrolízis-eszközök, keringető szivattyúk,
légzsilipek, folyosók, mindben saját énjének széteső
konstrukcióját látja. Túlterhelt hipotalamusza szétmállik az
adrenalin és a kortizon túltengésétől, hacsak eszébe jut az űrbéli
szálloda, vagy az a másik a Holdon. Ha a félelem teológiai
értelemben véve a hit ellentéte, az elválás az istenitől, akkor
Lynn maga a pogány par excellence. Félelem attól, hogy
tönkretesz valamit. Félelem attól, hogy ő megy tönkre. Egy és
ugyanaz.
 Valamikor, kétségbeesése mélypontján, egy gondolat
képében meglátogatta az ördög, és azt súgta a fülébe, hogy a
pokoltól való félelmet csak úgy győzheti le, ha saját lábán sétál
be. Hogyan kerülhet ki valaki a félelem körforgásából, hogy
valami szörnyűség történhet? Milyen kiút létezik, még mielőtt
teljességgel elvesztené az eszét? Hogyan szabadulhat meg?
Ha az megtörténik!
Kérdéses persze, hogy mi marad belőle, ha műve
mulandónak bizonyul. Több ő egyáltalán, vagy csupán Julian
találmánya, egy filmfigura? Mi történik, ha Julian nem gondolja
többé el őt, mert érdemtelennek bizonyul arra, hogy elgondolja?
Az örökkévaló szenvedés vár rá? Örök elátkozottság? Banális
elmúlás? Vagy el kellene múlnia, hogy visszatérhessen,
ragyogóbban, mint valaha? Ha minden véget ér, ami által
meghatározza magát és mások is meghatározzák, akkor vajon
előtűnik majd az igazi Lynn, már ha egyáltalán létezik?

– Miss Orley! Rosszul van?

– Gyermekem, mi van veled? – anyáskodik Aileen. –
Hisz viaszfehér vagy.
– Lynn?
Tim terem mellette. Ujjai finoman szorítják nővére
felkarját. Lassan forogni kezdenek, testvéri kettős csillag.
Lynn, ó Lynn. Mibe vágtad a fejszédet?
– Hé, Lynn! – fehér, karcsú ujjak simogatják a
homlokát. – Minden rendben? Valami rosszat szívtál?
– Sajnálom – kezd pislákolni. – Rajtakaptak.
– Min kaptunk rajta, gyermekem?
A mosoly visszatér az ajkaira. Egy ló, amelyik ismeri az
utat. Tim őt nézi, behatóan. El akarja mondani, hogy tisztában
van a helyzettel, de nem mondhat semmit, Lynn pedig nem
kérdezhet. Ehelyett összeszedi magát, kikerül a sodrásból.
Pillanatnyilag győzött.
– Űrbetegség – mondja. – Hülye dolog, nem? Azt
hittem, velem nem eshet meg, de nyilván rosszul gondoltam.
Egy pillanatra kialudtak a fények.
– Akkor én is bevallhatom – vigyorog Ögi. – Én is
gyatrán érzem magam.
 – Te? – bámul rá Heidrun. – Te űrbeteg vagy?
– Nos, igen.
– Miért nem szóltál egy szót sem?
– Örülj neki. Eljön még a nap, amikor csak a rossz
közérzetem beszél majd helyettem. Jobban van, Lynn?
– Igen, köszönöm – tolja félre Lynn Tim kezét. –
Tervezzük tovább a napot.
A fivére idegenül tekint rá. Persze, mondja a tekintete,
űrbeteg vagy. És én vagyok a Mikulás.

Sikerült elkapnia Juliant, amikor el akarta hagyni a

lakosztályát. Egy óra volt még hátra vacsoráig. Tim apja divatos
szabású inget viselt nyakkendővel, az elmaradhatatlan farmert és
elegáns papucsot a Mimi Kri emblémájával.
– Te is felöltözködhetsz nála, ha akarsz – mondta
vidáman. – Mimi kitalált egy kollekciót a súlytalanságra és a
gyenge gravitációra. Jó, mi? – Egyet fordult a tengelye körül.
– Megerősített szálak, semmi sem lifeghet, még a
papucsok sem.
– Julian, figyelj...
– Ja, még mielőtt elfelejteném, Ambernek is hozott
valamit. Egy estélyit. Hülyeség. Én akartam meglepni vele, de
látod, mi van itt. Ez a falka nem hagy nyugodni egy percre sem.
Amúgy minden rendben, fiam?
– Nem. Beszélnem...
– Estélyik a súlytalanságban, gondolj már bele! –
vigyorgott Julian. – Nem tiszta hülyeség? Teljesen bolond!
Mindegyik szoknya alá bekukkanthatsz minden segédeszköz
nélkül. Marilyn Monroe árvagyerek lenne emellett, tudod, amint
ott áll a légnyílás fölött és alulról fölkapja a szél a szoknyáját.
– Nem, nem tudom.
Julian a homlokát ráncolta. Úgy tűnt, végre tényleg
észreveszi Timet, gyűrött overallját, fölötte vöröslő arcát, ami
semmi jót nem ígért.
– A filmet sem ismered, vagy...
– Apa, nekem kurvára mindegy, hogy kinek a szoknyája
libben fel. Törődjél már, basszus, a lányoddal!
– Azt teszem. Hogy egészen pontos legyek, amióta
megszületett.
– Lynn rosszul van.
– Ja, erről van szó – nézett Julian az órájára. – Mesélte.
Jössz a Kirkbe?
– Mit mesélt? – kérdezte Tim meglepődve.
– Azt, hogy űrbeteg lett – nevetett Julian. – Eddig még
soha nem volt. Az én csőrömet is piszkálná!
– Nem, várj – rázta türelmetlenül a fejét Tim. – Nem
érted. Lynn nem űrbeteg.
– Hanem?
– Túlhajszolt. Az idegösszeomlás szélén áll.
– Megértem, hogy aggódsz érte, de...
– Egyáltalán nem lenne szabad itt lennie, apa! Leépül.
Ó, istenem, hányszor kell még mondanom neked, hogy Lynn a
végét járja! Nem fogja kibírni ezt. Még mindig nem dolgozta föl
azt, ami öt éve...
– Hé! – bámult rá Julian. – Megbolondultál? Ez itt az ő
szállodája.
– Na és?
– Az ő műve. Jó ég, Tim! Lynn az Orley Travel
ügyvezető igazgatója, itt kell lennie.
– Persze. Kell.
– Csak ne gyere már megint ezzel. Kényszerítettelek én
téged valaha is bármire? Megakadályoztam talán, hogy tanár
legyél, vagy beszállj a szaros helyi politikába, holott az Orley-
nál minden ajtó nyitva állt volna előtted?
– De most egyáltalán nem erről van szó.
– Erről soha nincs szó, nem? Mint ahogy arról sem,
hogy a nővéred sikeresebb nálad és titokban ezt rühelled.
– Ó, igen?
– Mindenképpen. Lynn-nek egyáltalán nincs semmi
baja! Bajaid neked vannak! Megpróbálod gyengének beállítani
őt, mert magaddal nem vagy kibékülve.
– Hát ez a legnagyobb hülyeség, amit életemben... –
Tim kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, majd
csendesebben folytatta: – Felőlem higgyél, amit csak akarsz,
nekem tökmindegy. Egyszerűen figyelj rá! Nem emlékszel már,
mi történt öt éve?
 – Persze, hogy emlékszem. Akkoriban kimerült. Ha
neked kéne a penzumát teljesítened...
– Nem, Julian, nem kimerült volt. Kiégett! Beteg volt,
pszichés beteg, miért nem érted már meg végre? Súlyosan
depresszív! Az öngyilkosság határán!
Julian körülnézett, mintha a falnak fülei lennének.
– Ide figyelj, Tim – suttogta. – Lynn keményen
dolgozott mindezért. Az emberek csodálják és tisztelik. Ez az ő
nagy pillanata. Nem fogom hagyni, hogy beleköpj a levesébe,
csupán mert mindenütt kísérteteket látsz.
– Istenem, te mennyire öntelt vagy. Mennyire elvakult!
– Nem, te vagy elvakult. Miért jöttél el egyáltalán?
– Hogy vigyázzak rá.
– Ó! – nevetett fel Julian gúnyosan. – És én még azt
hittem, egy aprócska szerepe van ebben az én szerény
személyemnek is. Bocsásd meg ezt a szentimentális kiruccanást.
De mindegy. Beszélek majd vele, rendben? El fogom mondani
neki, hogy milyen nagyszerűen csinált mindent, hogy minden
tökéletes, a világ a tenyerén hordozza őt. Rendben?
Tim hallgatott, Julian pedig szemmel láthatóan
rosszkedvűen ellibbent a zsilip felé. A másik oldalról O'Keefe
közeledett. – Hé, Tim!
– Helló, Finn. Minden rendben?
– Köszönöm, rendben. Nem jön a Picardba meginni
valamit?
– Nem, majd a vacsoránál találkozunk – Tim
elgondolkodott. –Szükségem van még valami szöveterősítőre.
Egy szöveterősített nyakkendőre. Szöveterősítés nélkül nem
lehet itt kibírni.

AZ ESTE
A férfi két különböző színű szemével rendkívüli módon
érdeklődött az abban rejlő művészet iránt, miként is lehet 36000
kilométerrel a Föld fölött a steaket úgy megsütni, hogy kívül
ropogós barna, belül viszont rózsaszín legyen, és a hús nedvének
egy cseppje se vesszen kárba.
Ezenkívül az is érdekelte, mi vonzza az embereket a
Marsra.
– Az élet – mondta Julian. – Ha ott találunk életet, az
alapjaiban változtatja meg a világképünket. Azt gondoltam
volna, hogy téged elbűvöl ez az elképzelés.
– Persze, el is bűvöl. De mit mondanak a szakemberek?
Van élet a Marson?
– Világos – vigyorgott Julian. – Pókok.
– Pókok a Marsról – vigyorgott vissza a másik. – Ezzel
tulajdonképpen már lehet valamit kezdeni.
A két különbözőo színű szemmel bíró férfi viszont egy
rakás embert érdekelt a csoportból. Legnagyobb csodálóját,
Walo Ögit Bernard Tautou és Oleg Rogasov sajnos a gazdasági
helyzet megbeszélésének versenypályájára terelte, míg Winter
és Hsu, Momoka Omurával meglepő egyetértésben, a luxusnak
az őszi depresszióra való terápiás hatásáról értekezett. Warren
Locatelli hiányzott. Akárcsak Paulette Tautou, ő is áldozatul
esett a nervus vagus és a különféle neurotranszmitterek egyesült
erővel zajló támadásának, ami az agytörzs hányásközpont néven
ismert része ellen irányult, és gyomrának áradásszerű kiürülését
okozta.
Mindezt figyelmen kívül hagyva a vacsora pompásra
sikeredett.
A fényeket lecsavarták, így az üvegpadlón keresztül a
Föld lampionként ragyogott. Először és utoljára alkohol is volt,
pezsgő, amit szopókával ellátott cumiskelyhekben szolgáltak fel.
Mint már az előző este is, az étel kiváló minőségű volt. Julian a
kirándulás időtartamára egy agyondekorált német
mesterszakácsot szerződtetett, egy Johannes King nevezetű
svábot, aki a konyha hatékonyságát azonnal 300%-kal
megnövelte, és olyan meglepő finomságokat varázsolt, mint a
szarvasgomba tejszínes zöldségkörettel, természetesen valódi
perigordi szarvasgombából. A tejszínes köretet többszöri
próbálkozással sikerült hozzáigazítania a súlytalanság sajátos
körülményeihez.
– Mert a szósz, kérem, tehát ami folyékony vagy
krémes, az bizony önállósodik a szabadesésben – röpködött a
szakács ide-oda. Nyugtalan alkat volt, élénk motorikával, és úgy
tűnt, jól érzi magát a súlytalanságban, mint hal a vízben. –
Kivéve, ha olyan állagúra készítjük, hogy hozzátapad a húshoz
vagy a zöldséghez. Persze ha túl sűrű, akkor már nem ízletes,
bizony, hajszálon múlik minden.
Tautou azt javasolta, hogy a Michelint ki kell egészíteni
egy új fejezettel, amelynek címe „Földközeli perifériák”. Mi
lehetne értelmesebb annál, mint hogy csillagokat osztogassanak
idefenn? A következőkben nem kímélte magát, és idióta módon
e soványka tréfát fárasztó lelkesedéssel mindenkinek a fülébe
súgta, miközben a következő fogások kerültek még az asztalra:
vadpástétom tőzegáfonyával, steak, burgonyagratin, valamint
egy pompás tiramisu.
– De nincs hagyma, nincs bab, semmi, ami felfúvódást
okozhat! A kiáramló gázok ilyen szűk helyen komoly problémát
jelentenek, emberek ennél már kevesebbért is ütöttek.
Egyébként, amit itt ettek, az a Földön túlfűszerezettnek tűnt
volna, de itt az űrben az ízlelőbimbók takaréklángon dolgoznak.
Ja, igen, szépen lassan egyenek. Minden falatot óvatosan
fogjanak meg, gondosan emeljenek a szájukhoz, gyorsan és
határozottan kapjanak be, és alaposan rágjanak meg.
– A steak mindenesetre isteni alkotás volt – vélte
Donoghue.
– Köszönöm – hajolt meg King, aminek az lett a
következménye, hogy túllendült és bukfencezett egyet. –
Valójában csírátlan szintetikus anyag volt a molekulakonyhából.
Nagyon büszkék vagyunk rá, ha szabad ezt mondanom.
A következő tíz percben Donoghue meg sem szólalt,
elmerült a gondolkodás mély állapotában.
O'Keefe a pezsgőjét cumizta.
Igyekezett bosszúságát megőrizni. Észrevette persze,
hogy Heidrun mellette ül, helyesebben mellette akasztotta be a
lábát az erre a célra szolgáló tartóba. Akármennyire is tetszett ez
neki, azzal büntette, hogy tüntetően fecsegett a
meglepetésvendéggel. Heidrun a maga részéről nem igyekezett
különösebben beszélgetést kezdeményezni. Miután a nap összes
eseményét megtárgyalták már, és a társalgás széttöredezett, csak
ekkor tett Finn egy éles megjegyzést:
 – Mi a fenét gondoltál ma reggel?
Heidrun makacskodott.
– Miről beszélsz?
– Kilöktél a zsilipből.
– Ó – Heidrun hallgatott egy ideig. – Értem. Mérges
vagy.
– Nem, de kétségbe vonom az ép elmédet.
Meglehetősen veszélyes volt.
– Hülyeség, Finn. Talán gyerekes vagyok, de bolond
nem. Nina már tegnap elmondta, hogy az űrruhák
távirányításúak. Csak nem gondolod komolyan, hogy a
turistákat, akiknek legnagyobb sportteljesítményük az úszás,
odakint magukra hagynák?
– Nem akartál megölni? Ez megnyugtat.
Heidrun talányosan nevetett magában.
– Azt hiszem, egyszerűen ki akartam próbálni, hol ér
véget Perry Rhodan és hol kezdődik Finn O'Keefe.
– És?
– Illik hozzád, hogy balfácánként játszod.
– Egy pillanat – tiltakozott O'Keefe. – Hősies
balfácánként.
– Persze, világos. Amúgy meg elég gyorsan vetted a
lapot ahhoz, hogy legközelebb a párzásra kész nőstények
osztogatásakor versenyben maradhass. Elégedett vagy?
O'Keefe vigyorgott. A beállt szünetben meghallotta, amit
Eva Borelius mondott:
– De ez nem teológiai kérdés, Mimi, hanem a
civilizációnk eredetére vonatkozik. Miért akarnak az emberek
átlépni a határokon, mit keresnek a világűrben? Néha én is
késztetést érzek arra, hogy beszálljak a kórusba és velük együtt
mondjam, hogy milliók éheznek, nincs friss vizük...
– Most már van – kotyogott közbe Tautou, de csak
azért, hogy Karla Kramp pisztolylövésszerű megjegyzése,
„Nincs!”, visszakényszerítse a helyére.
– ...miközben ez a mulatság itt hihetetlen összegeket
emészt fel. De kutatni muszáj. Egész kultúránk a cserén és a
terjeszkedésen alapszik. Az idegenben végeredményben saját
magunkat keressük, a jelentőségünket, a jövőnket, mint
Alexander von Humboldt, Stephen Hawking...
– Nem lennék itt, ha ellenemre lenne az emberi faj
terjeszkedése –mondta Mimi Parker élesen.
– De úgy hangzott.
– Egyáltalán nem! Csupán azon bornírt szándék ellen
tiltakozom, hogy olyasmit kutassunk, ami nyilvánvaló. Én a
magam részéről azért vagyok itt, hogy álmélkodjak, a művét
megcsodáljam.
– Ami a véleménye szerint 6000 éves.
– 10000 is lehet. Legyen 10 000, ne legyünk
dogmatikusak.
– De több nem?... Legalább néhány milliócska?
– Semmiképpen. Amit én itt kint megtalálni...
Aha, gondolta O'Keefe. Önképére teremteni, mint azt
6000 éve tanultuk a főnöktől. Parker képviseli a kreacionistákat
a fedélzeten.
– No és te mire vársz, mit találsz itt fent? – kérdezte
Heidruntól, aki éppen azon nevetett, amit Carl Hanna mondott
neki.
– Én? – fordult felé a nő. Hosszú fehér haja finoman
úszott utána. – Én nem azért vagyok itt, hogy várjak valamire.
– Hanem?
– Mert meghívták a férjemet. Ilyen esetekben engem is
megkapnak, akár akarják, akár nem.
– Jó, de most már itt vagy.
– Hm. Mégsem. Nem tartom túl sokra az elvárásokat.
Az elvárás szemellenző. Én a meglepetést várom. Idáig
mindenesetre remek. –Egy kicsit tétovázott, majd közelebb
húzódott. – És te?
– Semmit. A munkámat végzem.
– A... munkádat?
– Igen.
– Julian bekötött a szekere elé?
– Ezért vagyok itt.
– A francba, Finn – rázta a fejét lassan és hitetlenül
Heidrun. Azután az a kínos érzése támadt, hogy rossz gombot
nyomott meg. – Te akkora egy hülye fasz vagy! Mindig, amikor
már kezdenélek megszeretni...
 – Mi van? Mit csináltam már megint?
– Ez a távolságtartó hűhó! Soha nem hat meg semmi,
mi? Képedbe húzod a sapkád, amikor az útról lelépve jársz-
kelsz. Pontosan erre gondoltam az előbb: Ki az az O'Keefe?
– Előtted ül.
– Bullshit! Te olyasvalaki vagy, akinek esetleg arról van
halvány fogalma, milyen legyen O'Keefe, hogy mindenki
baromi menőnek tartsa. Egy lázadó, akinek az a problémája,
hogy nincs ami ellen lázadni tudna, hacsak nem az unalom ellen.
– Hé! – hajolt előre. – Mi az isten nyilától gondolod,
hogy ilyen vagyok?
– Az ostoba manírjaid.
– Te magad mondtad...
– Azt mondtam, hogy nincsenek elvárásaim, ami azt
jelenti, hogy nyitott vagyok minden iránt. Ez azért egy egész
rakás. Te ellenben azt állítod, hogy az egész számodra nem több
egy munkánál. Úgy gondolod, Julian kedves, a Hold kerek,
fogjuk szépen egymás kezecskéjét, amíg a kamerát ki nem
kapcsolják, és végre elmehetek bebaszni. Ez szar, Finn, ez
nagyon kevés! Tulajdonképpen mennyire vagy te jóllakott?
Halál komolyan azt akarod bemagyarázni nekem, hogy
rászorulsz arra a kis lóvéra, amit Julian fizet neked?
– Hülyeség. Nem kérek pénzt érte.
– Na, akkor az utolsó esélyed: Mit csinálsz itt fent? Mit
érzel... na, ha például meglátod a Földet?
O'Keefe várt egy kis ideig, közben gondolkodott.
Megfeszülve bámult az üvegpadlón keresztül lefelé. Az volt a
baj, hogy semmiféle válasz nem jutott eszébe, ami őt magát
kielégítette volna. A Föld a Föld volt.
– Distanciát – mondta végül.
– Distanciát – úgy tűnt, Heidrun ízlelgeti a szót. – És?
Príma distanciát? Szar distanciát?
– Ó, Heidrun! Nevezd felőlem manírnak, de én tényleg
csak nyugalmat akarok. Azt gondolod, unatkozó, felszínes fickó
vagyok, akinek elment a kedve attól, hogy keresse a vitát. Talán
igazad van. Ma puha és alkalmazkodó vagyok, a kedves Finn.
Mit vársz?
– Nem tudom. Mit vársz te?
 – Miért érdekel ez téged annyira? Alig ismerjük
egymást.
– Mert te érdekelsz... most még.
– Én sem tudom. Csak azt tudom, hogy vannak
rendezők, akik alacsony költségvetéssel csodálatos filmeket
forgatnak, minden ellenállás ellenére. Mások olyan zenét
játszanak, amit senki sem akar hallgatni, talán néhány bolondot
leszámítva. De mégis eltéríthetetlenek attól, amit csinálnak,
lángolnak érte. Néhányan alig engedhetik meg maguknak a
lőrét, amitől egyáltalán még írni tudnak, de ha véletlenül találsz
tőlük valamit a neten és letöltöd, akkor mélyen megérint, amint
az emberiesség párosul a megvesztegethetetlenséggel, és
rájössz, hogy a nagy érzések mindig a kicsiben, az intimitásban,
a reménytelenségben csíráznak. Amint egy zenekar társul ehhez,
az egész pátosszá válik. Ha így vesszük, a legszebb nő nem
veheti fel a versenyt a legnyomorultabb kurvával. Semmiféle
luxus nem nyújtja neked azt az érzést olyan intenzíven, hogy
élsz, mint egy másnaposság, miután előző este a megfelelő
figurákkal poharazgattál, vagy éppen egy megdagadt orr, ha
esetleg rossz társakat választottál. Én a világ legjobb
szállodáiban lakom, de egy penészes hátsó szoba egy olyan
negyedben, ahová rendes ember önként nem megy be, viszont
találsz benne valakit, akinek álmai vannak, igen, ez engem
jobban megérint, mint egy utazás a Holdra.
Heidrun elgondolkodott.
– Szép, ha valaki megengedheti magának, hogy
romantizálja a szegénységet – állapította meg.
– Tudom, mire gondolsz. Nem teszem. Nem szűkös
körülmények között nőttem fel. Nincs küldetésem, nincs
bennem szociális düh, nem irányít politikai vezérfonal. Talán
van némi lelkesedéshiányom, de nekem igazán nem úgy tűnik.
Ha a Perry Rhodant forgatjuk, élvezzük, nem is kérdés. És én
lennék az utolsó, aki fizetésnapon nemet mondana. Most már azt
is élvezem, hogy kedves fickó vagyok, egy gazdag kedves fickó,
aki ingyen repülhet a Holdra. Észlelem mindezt, és azt
gondolom, no, nézd csak, a kicsi Finn... Aztán találkozom olyan
nőkkel, akik együtt akarnak lenni velem, mert úgy gondolják,
része vagyok az életüknek. Ami valahol igaz is. Elkísérem őket
kicsi, vagy felőlem akár nagyszerű életükben, mindenütt velük
vagyok, a moziban, az újságokban, az interneten, képeken.
Éjszaka, amikor álmatlanul forgolódnak, rám bízzák a titkaikat.
Életük válságos pillanataiban fontosak nekik a filmjeim.
Olvassák az interjúimat és azt gondolják minden második
mondatnál, tyűha, ez a pasas megért engem! Ő aztán pontosan
tudja, mit érzek! Amikor meg találkoznak velem, meg vannak
győződve arról, hogy egy ismerőst, egy barátot látnak maguk
előtt, a lelki társukat. Azt hiszik, ismernek engem, de én nem
ismerem őket. Én jelentek számukra mindent, de ők nekem nem
jelentenek semmit. Nem voltam velük az első orgazmusuknál
csak azért, mert a poszterem lógott a szobájuk falán és közben
talán még rám is gondoltak. Az én életemnek ők nem részei.
Semmi nincs, ami összekötne minket. – Szünetet tartott. – Most
pedig te meséld el, milyen volt, amikor belébotlottál Walóba?
Mire gondoltál? Ó, érdekes, egy új ember? Ki az, találjuk ki?
– Igen. Valahogy így.
– Ő pedig szintén ezt gondolta. Látod. Az első pillanat
kegyelme. Én ellenben olyan ismeretlenekkel futok össze, akik
hisznek az őrületben, hogy ismernek engem. Kikerülendő ebből
a helyzetből, hogy része vagyok életüknek, föl kellene hagynom
a színészettel, de ahhoz meg túlságosan sok örömet okoz. Tehát
táncolok és kurjongatok, közben tartom a távolságot.
– Így van ez a hírnévvel – mondta Heidrun. Ezúttal nem
volt gúnyos, inkább úgy hangzott, mintha csodálkozna ennyi
banalitás fölsorolásán, de hát éppen ez az. Banális. Egészében
nincs banálisabb dolog a hírnévnél.
– Igen – mondta Finn. – Így van.
– Tehát eredetibb nem jut eszünkbe annál, amit az
orvosnő mondott. Az idegenben mindenki saját magát keresi.
Finn egy darabig tétovázott. Aztán megvillantotta híres,
félénk mosolyát.
– Talán az, hogy lelki rokonokat talál.
Heidrun viola szemei az övéibe kapaszkodtak, de a
válasszal adós maradt. Nézték egymást, belemerülve valami
sajátos begubózó hangulatba, ami O'Keefe-t éppúgy izgatta,
ahogyan nyugtalanította, és érezte, amint rátelepszik az
elfogódottság. Úgy tűnt, éppen azon volt, hogy belehabarodjék a
halmozott melaninhiányba.
Szinte megkönnyebbülten tért magához, amikor Julian
tapsolt egyet.
– Kedves barátaim, remélni sem mertem volna.
Csend lett.
– És esküszöm, nem kértem meg rá. Csupán arra adtam
utasítást, hogy legyen már kéznél egy gitár, ki tudja! De ő
elhozta a sajátját.
Julian mosolyogva nézett végig rajtuk. Tekintete megállt
a férfin, a különböző színű szemekkel.
– 1969-ben látta a 2001 Űrodisszeiát, az én kedvenc
filmemet, én éppen hároméves voltam akkor. A film alkotójának
rögtön lerótta tiszteletét. Majd egy negyedszázaddal később
adódott alkalom arra, hogy én magam is tisztelegjek Kubrick
előtt, amikor első éttermemet az ő űrállomásának mintájára
rendeztem be, és zenei epigonja tiszteletére az Oddity névre
kereszteltem. Kubrick ekkoriban London melletti birtokán,
Childwickbury Manorban élt, amit jóformán soha el nem
hagyott. Ráadásul gyűlölte a repülőgépeket. Azt hiszem, miután
New Yorkból az Egyesült Királyságba költözött, lába és az
angol föld között nem volt nagyobb távolság, mint amekkorát
ugrani tudott. Amúgy is rendkívül bátortalan volt, így egyáltalán
nem remélhettem, hogy valaha is beteszi a lábát az Odditybe. De
egyik este legnagyobb meglepetésemre mégis felbukkant,
amikor éppen David is a bárnál ült. Beszédbe elegyedtünk
egymással, majd valamikor kibuggyant belőlem, hogy
mindkettejüket elviszem a Holdra, csak igent kell mondaniuk, és
repülünk. Kubrick nevetett és azt mondta, hogy ebben már csak
a komfort hiánya is meg fogja akadályozni. Az egészet
természetesen viccnek tartotta. Én azonban ragaszkodtam ahhoz
az állításomhoz, hogy az ezredfordulóig építek egy űrhajót,
minden kényelemmel ellátva, persze halvány fogalmam sem
volt, hogy miként. Éppen csak 26 éves voltam,
filmproducerkedtem, rendezőként csináltam néhány inkább
rossz, mint jó filmet, még a színészettel is próbálkoztam.
Daviddel a főszerepben megcsináltam Fritz Lang Nő a Holdban
című filmjének remake-jét, a kritika és a közönség is jól fogadta,
de továbbra is a gasztronómiában próbálkoztam. Az Orley
Enterprises a távoli, ködös jövőben lebegett. Mindazonáltal
szenvedélyesen imádtam a repülést, űrutazásokról álmodoztam,
amelyek Kubrickot is elbűvölték. Így végül sikerült rábeszélnem
őket egy fogadásra: ha 2000-ig elkészül az űrhajóm, akkor
mindkettejüknek repülniük kell. Ha nem, akkor Kubrick
következő filmjét és David következő albumát 100%-ban én
finanszírozom.
Julian a múltba merülve vakargatta szakállát.
– Stanley sajnos korábban meghalt, de az életemet ez az
este alapjaiban változtatta meg. Filmproducerként már csak
mellékesen dolgoztam. A kilencvenes évek elején átvettem a
Sohóban egy kis utazási irodát, ebből lett az Orley Travel. Volt
két légitársaságom és vásároltam egy stúdiókomplexumot, hogy
ott fejlesszük az űrhajókat és az űrállomásokat. Az Orley Space
megalakításával előretörtünk a technológiai piacon. A NASA és
az ESA legjobb koponyái közül néhányan már nekünk
dolgoztak, majd orosz, ázsiai és indiai szakértők, német
mérnökök, mert jobban fizettünk, jobb munkafeltételeket
biztosítottunk, lelkesebbek, gyorsabbak és teljesítőképesebbek
voltunk a régi munkaadóiknál. Senki sem kételkedett már abban,
hogy az állami űrkutatás igencsak rászorul a privátszférából
érkező vérfrissítésre, de én azt tűztem ki célul, hogy a helyébe
lépek! Az igazi űrkorszak kezdetét akartam beindítani, a
bürokraták tétovázása, az állandó pénzhiány és a politikai
változásoktól való függőség nélkül. Pályázatokat írtunk ki fiatal
konstruktőröknek űrrepülőgépek tervezésére, turisztikai
kínálatunkba felvettük a szuborbitális repüléseket. Én magam is
többször vezettem a gépeket. Ez talán még nem volt valódi
űrutazás, de kezdetnek nem volt rossz. Mindenki repülni akart!
A világűrturizmus óriási nyereségekkel kecsegtetett, ha sikerült
volna a start költségeit redukálni. – Halkan elnevette magát. –
No mindegy, a fogadást mindettől függetlenül elvesztettem.
2000-ben nem tartottunk még ott. Fölajánlottam tehát Davidnek,
hogy kiegyenlítem a tartozásom. Nem fogadta el. Annyit
mondott: tartsd meg a pénzed és adj egy jegyet, ha majd
megteheted... Minden, amit ma elmondhatok, az csupán annyi,
hogy ittléte nagy megtiszteltetés az OSS számára, engem
személyesen pedig végtelenül boldoggá tesz. Mindazt, amit még
elmondhatnék a nagyságáról, a kultúránkban betöltött szerepe
jelentőségéről, a generációk sokasága számára nyújtott
életérzésről, azt zenéje sokkal jobban kifejezi az én szavaimnál.
Befogom tehát a számat és átadom a szót – Major Tomnak.
A csend időközben már-már szakrális jelleget öltött. Egy
gitár került elő. A fény Julian előadása alatt még halványabbá
vált. A Csendes-óceán csillogott, mintha kipolírozták volna. Az
ovális oldalablakokban fekete alapon szétszórt cukor csillogott.
O'Keefe később azt gondolta, hogy az utazás utolsó, ha
nem egyetlen valóban harmonikus pillanatait azokban a
másodpercekben élte át, amikor David Bowie a Space Oddity
kezdőakkordjait játszotta: F-dúr 7 és e-moll váltakozva először
finoman és visszafogottan, majd erőteljesen, mintha a starthely
körüli sürgés-forgás felé közelednénk a világűr részvétlen
csendjéből, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem kezdődik
a földi irányítás és Major Tom elgondolkodtató párbeszéde. Finn
naiv boldogságában arról is megfeledkezett, hogy Orley
vállalkozása tulajdonképpen miről is szól: embereket
katapultálni a Földről egy életidegen világba, a Holdra, ami a
látogatóit ugyan spiritualizálta, mindazonáltal anélkül, hogy
bármelyikük is visszakívánkozott volna ide. Egyértelműen
érezte, bármilyen értelmet is keresne abban, hogy elhagyta a
Földet, az csak abban csúcsosodna ki, hogy minden percben
mégis pont ezt a bolygót keresné, s az elképzelés, hogy oly
messzire ment tőle, hogy teljesen kikerült a látóköréből, hirtelen
vigasztalannak és félelemkeltőnek tűnt.
And the stars look very different today...
Amikor végül Tom balladája véget ért, és a boldogtalan
őrnagy eltűnt felfokozott várakozásai Semmijében, a remélt
varázslat helyett sajátságos kijózanodást érzett, majdnem
olyasvalamit, mint a honvágy, holott ők csak 36000
kilométernyire voltak hazulról. A bolygó jobb felén sötétedni
kezdett, Kínában alkonyodott. Látta, amint Heidrun félig nyitott
ajkakkal lélegzi be a pillanatot, tekintete ideoda jár Bowie és az
oldalablakokon túli csillagtenger között, míg az övét mágikusan
húzta valami lefelé. Rájött, hogy Heidrun már régen megtalálta
önmagát, lelkesen utazna akár az univerzum végéig is, mivel
otthonát magában hordozza, a szabadságnak sokkal magasabb
fokát érte el, mint ő; ő, aki jelen pillanatban egy dublini pub
emeletére kívánkozik, ahol egy ütött-kopott matracon valaki a
karjaiba zárná.

Ezen az éjszakán elég sokuknak támadt ugyanaz az

ötlete.
Talán Amber módszerén múlott – ahogyan vigasztalta,
miután kisírta nála magát Julian nemtörőodömsége miatt –, hogy
a vigasz Tom testét is felébresztette, a csókjai, ölelésének ereje,
puha, fitneszstúdiókban kiművelt rugalmassága; talán azért,
mert a fantáziája oly sokévnyi házasságban eltöltött hétköznap
után is kizárólag a felesége körül forgott. Egyetlen más popsit
sem akart kényeztetni, csak az övét, a kezét egyetlen más
dekoltázsba sem kívánta becsúsztatni, csak az övébe, ami olyan
alkalmassá tette őt a házasságtörésre, mint, mondjuk, amennyire
egy gőzmozdony képes elhagyni a síneket. És talán azért, mert
az önmagának való örömszerzés pillanataiban sem járt más a
fejében, csakis Amber; talán azért, mert megjelenése az évek
során semmiképpen sem változott hátrányára – dicsőség a
géneknek! –, és mellei a súlytalanság hatására visszatértek abba
a legendás állapotba, amely kapcsolatuk kezdetén mindig azt az
érzést keltette benne, hogy érett dinnyéket ölelget. Vagy talán
azért, mert miközben megpróbálta kibogozni Amber
fürdőköpenyének övét, a modul másik felébe sodródott, ami
annál is inkább felizgatta, mert nevető felesége úgy nézett ki a
nyitott, szárnyként lebegő köpenyben, mint egy bűnbeesésre
kész angyal. Akármi is volt az oka, a teste – a súlytalanság által
elébe görgetett minden akadály, az ágyéki részek hiányos
vérellátása, a dezorientáció és az enyhe rosszullét ellenére – egy
igazi holdrakéta ágaskodásával reagált.
Átevezett Amberhez és átölelte felsőkarját. Teljesen
kihámozni őt a fürdőköpenyből még úgy-ahogy sikerült, ám
Amber próbálkozásai, hogy megszabadítsa Timet pólójától és
nadrágjától, kudarcot vallottak a már ismert taszítóhatás miatt.
Újra és újra szétrebbentek, mígnem Tim meztelenül kapálózott
az ágy felett, gyámoltalanul a plafon felé sodródva. Amber
nyilvánvaló érdeklődéssel, ám éppoly tanácstalanul szemlélte
galaktikus erekcióját.
 – No és most mit kezdünk evvel? – nevetett.
– Valamilyen megoldásnak lennie kell – szögezte le a
férje. – Az emberek csak elgondolkodtak ezen.
– Remélhetőleg. Nagy kár lenne érte.
Tim a feje tetejére fordult és lesiklott hozzá. Ezúttal
elkapta a derekát, arcát a lábai közé fúrta, amiket Amber
széttárt, majd nyomban össze is zárt, gondolván, így
megtarthatja Tim fejét. A vér forrni kezdett Tim fülében.
Köröző nyelvvel haladt előre, bevette az aprócska dombot az
erdő alatt, amelynek sűrűsége azzal fenyegette, hogy nem kap
levegőt. Olyannyira belefúrta orrát attól való félelmében, hogy a
végén megint a tér másik felében köt ki, hogy megittasodott
Amber kéjének melange-ától, és néma helyesléssel vette
tudomásul az első örömteli sóhajokat, már ha füle nem csalta
meg a combok szorításában. Úgy tűnt, mintha a kabin
levegőjébe extra adag oxigént kevertek volna – vagy éppen az
oxigénhiány volt az, amitől hirtelen boldognak érezte magát,
mint egy gimnazista? Mindegy, tökmindegy! Boldog bódulatban
vándorolt lejjebb, szuszogott, nyelve hegyét odaadóan engedte
szárnyalni. Abban a pillanatban, amikor megnyílt előtte a
mélyebben fekvő térségek trópusi nedvessége, érezte az
előlövellő szerelmi vallomást, és anélkül, hogy megállt volna,
fölfelé sóhajtotta: „énisénis”, amire rejtélyes válasz érkezett:
Jaj! Jajjaj!
Valami nem stimmelt. Tim felnézett. Közben elkövette a
hibát, hogy engedett a szorításból. Amber fuldoklóként
kapálózott és ellökte magától. Félrelebegtében látta, amint
felesége a fejét tapogatja az íróasztal szélének
tőszomszédságában. Aha. Tulajdonképpen gondolhatta volna,
hogy a csata hevében el fognak sodródni. Elsőszámú tanulság:
nem elég, ha egymásba kapaszkodnak, a térben is rögzíteniük
kell valahogy magukat. Nem tehetett mást, ostobán felnevetett.
Amber felhúzta az orrát és a szemöldökét ráncolta, amikor Tim
észrevett valamit, ami a segítség reményével kecsegtetett.
– Nézd csak!
– Mit? – Amber belemarkolt a hajába és megpróbálta
megharapni az orrát, aminek az lett az eredménye, hogy a feje
tetejére fordult. Tim békaként rángatózott az ágy felé, a még
mindig fejen álló Ambert maga után húzva.
– Bekötni magunkat? – horkant fel a nő tiltakozva. –
Nem kifejezetten erotikus. Olyan, mint egy autóban. Alig
tudunk majd moz...
– Nem, te kis gyagya, nem az alvóövvel. Nem látod?
Amber arca felragyogott. Az ágy fölött, egymástól
bizonyos távolságra kapaszkodókat szereltek fel.
– Várj csak, azt hiszem, láttam erről valamit.
A szekrényhez úszott, kinyitotta, kutakodott benne, majd
kihúzott néhány gumiszerű anyagból készült szalagot. Piros,
sárga és zöld mintázatúak voltak, rájuk nyomtatva a lényeg:
– Love Belt – olvasta.
– Na látod – vigyorgott Tim. – Csak elgondolkodtak!
Az utazás kezdete óta először érezte magát jól és lazán,
olyan álla-potban, amiről alig egy órája még azt gondolta,
számára örök időokre elveszett. Lynn nem tűnt el teljesen a
jelentéktelenség homályában, de mindenesetre agykérge egyik
kies tartományába költözött, amelyiket éppen nem foglalkoztatta
sem Amber illata, sem pedig saját lüktető vágya.
– Úgy tűnik, meg kell kötöznünk a csuklódnál fogva,
édesem. Nem, a kezeidnél és a lábaidnál is. Mint a szent
inkvizíció kínzókamráiban.
Amber áthúzta a szalagokat a fogantyúkon:
– Azt hiszem, valami elkerülte a figyelmedet – mondta.
– Te leszel az, akit megkötözünk.
– Egy pillanat! Ezt meg kell vitatnunk.
– Gondolod, hogy ő most vitatkozni akar? – kérdezte,
egy fejmozdulattal Tim kapitális hímtagjára mutatva. – Én azt
hiszem, valami egészen mást akar, mégpedig igen hamar.
A gumiszalagokat rácsomózta a csuklóira, majd vihogva
és prüszkölve a bokáira, mígnem Tim kinyújtott végtagokkal
lógott a szoba közepén. Kíváncsian hajlítgatta térdét és
könyökét, megállapítva, hogy a szalagok rendkívül rugalmasak.
Képes volt mozogni, méghozzá igen nagyvonalú keretek között.
Csak éppen elrepülni nem tudott.
– Gondolod, ezt Julian találta ki? – kérdezte.
– Fogadni mernék rá.
Amber feléje lebegett, mintha valami vezérsugár
irányítaná, átkarolta a vállát és lábaival a férfi dereka köré
csimpaszkodott. Nemi szerve rövidesen Timén egyensúlyozott,
mint egy artistanő az oroszlánfóka orrán.
– Azt hiszem, az összekapcsolódás az egyik
legigényesebb művelet a világűrben – suttogta, majd Timhez
bújt, és lefelé mozdulva magába fogadta.

Elég sokuknak támadt ugyanaz az ötlete, de csak

keveseknek adatott meg, hogy meg is valósítsák. Eva Borelius
és Karla Kramp is megtalálta a szalagokat, és azonnal rájöttek,
mi a teendő. Akárcsak Mimi Parker és Marc Edwards.
Mindazonáltal utóbbinak a több mint félliternyi vér átáramlása a
test felsőbb régióiba több problémát okozott, mint Timnek.
Tautou okosan semmi ilyesmivel nem próbálkozott. Ehelyett
arra jutott, hogy Paulette nyomorult állapotára való tekintettel
inkább hazamennek.
A 12-es számú lakosztály hasonló szenvedések színhelye
volt, csak éppen Locatelli soha nem adta volna meg magát
valami olyan profán dolognak, mint az űrbetegség. Békés csend
honolt a 28-as lakosztályban, ahol Ögiék összeölelkezve
hevertek, mint télen a mezei egerek. Egy emelettel feljebb
Sushma és Mukesh Nair izgalommentesen élvezte, ahogyan az
éjszaka ráborul az Isla de las Estrellasra. Aileen Donoghue a 17-
esben füldugót dugott a fülébe, hogy Chucky kedvére
horkolhasson.

A Torus szemben lévő oldalán Oleg Rogasov mereven

bámult ki az ablakon, míg Olympiada ugyanígy nézett maga elé.
– Tudod, mire vagyok kíváncsi? – mormogta egy idő
után. A férfi a fejét rázta.
– Hogyan lesz valaki olyan, mint Miranda Winter.
– Olyan nem lesz valaki – felelte Oleg anélkül, hogy
megfordult volna. – Olyannak születik.
– Nem a külsejére gondoltam – horkant föl Olympiada.
– Hülye azért nem vagyok. Arra vagyok kíváncsi, hogyan lesz
valaki ilyen támadhatatlan. Ilyen konzekvensen mentes minden
fájdalomtól. Nekem úgy tűnik, mintha egy két lábon járó
immunrendszer lenne minden probléma ellen, a megtestesült
gondtalanság. Arra gondolok, hogy neveket ad a melleinek,
érted?
Rogasov lassan feléje fordult.
– Téged sem akadályoz senki.
– Talán egy adag butaság is kell hozzá – elmélkedett
Olympiada, mintha nem hallotta volna, férje mit mond. – Tudod,
azt hiszem, Miranda egy kicsit butácska. Ah, fenét, tökhülye.
Nyilvánvalóan teljességgel műveletlen, de ez lehet, hogy még
előnyös is számára. Talán jó is hülyének lenni, irigylésre méltó
állapot. Buta, naiv és egy kicsit számító. Kevesebbet érez így az
ember. Miranda csakis önmagát szereti, míg számomra minden
nap olybá tűnik, mintha összes érzésemet, minden erőmet egy
feneketlen zsákba önteném. Mirandát nem érdekelnék a
szemétségeid, Oleg, olyan lenne, mintha tűuvel szurkálnád a
bálnát.
– Nem vagyok szemét veled.
– Ó, nem?
– Nem. Egyszerűen nem érdekelsz. Az ember nem
bánthat valakit, aki egyáltalán nem érdekli.
– No és ez nem szemétség?
– Ez az igazság.
Rogasov egy pillanatra ránézett. Olympiada elásta magát
a hálózsákjában, övekkel biztosítva magát, minden hozzáférés
elől jól elzárva. Rogasovnak egy pillanatra átfutott az agyán,
hogy milyen lenne, ha reggel a zsák felrepedne, és egy pillangó
röppenne ki belőle, ami meglepő teljesítmény volt retardált
fantáziájától. De Olympiada nem hernyó volt, neki meg eszébe
sem jutott, hogy a gubójához hozzáérjen.
– Az esküvőnk stratégiai intézkedés volt. Én tudtam, az
apád tudta, és te is tudtad. Fejezd már be az állandó
önsajnálatot!
– Egy szép napon nagyot fogsz zuhanni, Oleg –
sziszegte Rogasova. – Úgy végzed majd, mint egy patkány. Egy
átkozott patkány a csatornában.
Rogasov ismét kibámult az ablakon, de egyáltalán nem
érintette meg a lassan sötétségbe boruló bolygó odalenn.
– Keress már végre egy szeretőt magadnak – mondta
hangtalanul.
 Miranda Winter valóban nem tervezte, hogy korán
fekszik le, aminek Rebecca Hsu kifejezetten örült, hiszen
szenvedett az egyedülléttől. Egy szegény, gazdag nő – amint
mondogatni szokta, kétszeresen elvált, három lány anyja, akiket
szégyenletesen ritkán látott. Olyasvalaki, aki addig nem hagyja
el a társaságot, amíg az utolsónak is le nem csukódik a szeme,
utána pedig vállalkozása világot átfogó szerkezetének
köszönhetően bármelyik időzónába telefonálhat, amíg végül el
nem veszti a fáradtsággal vívott küzdelmet. Ha szigorúan
szabályozott napirendjében mégis előfordult néhány hézag,
akkor telefonon marketingtervekről értekezett, kampányterveket
vitatott meg, vételeket, eladásokat és részesedéseket mérlegelt,
valamint folyamatosan beutazta a birodalmát. A kontroll
megszállottja volt, és közben állandóan rettegett a gondolattól,
hogy a férjeit és a lányait éppen munkamániájával üldözte el.
Winterrel legalább a férjek hiányáról beszélgethetett,
anélkül, hogy azonnal búskomorságba esne. Ráadásul Winter
kabinjában csodálatos módon felbukkant néhány
cumiskehelynyi Moët & Chandon, aminek Hsu már csak azért is
külön örült, mert a márkát már hosszabb ideje ő birtokolta.
Finn O'Keefe-nek fogalma sem volt, hogy mit gondoljon
vagy érezzen, ezért egy ideig zenét hallgatott, majd elaludt.

Evelyn Chambers ébren feküdt, már amennyire

egyáltalán fekvésről szó lehetett. Cseppet sem volt kedve
tombolni vágyó őrültként az ágyra szíjaznia magát. A
gumiszalagokat véletlenül találta meg, és az ablakok menti
fogantyúkhoz szíjazta magát, hogy a szabadesést álmában is
kipróbálhassa. De amikor lehunyta a szemét, a teste mintha egy
piac zsongásába került volna, háromszoros körözésbe kezdett, és
rosszul lett.
Nem minden fáradság nélkül hajolt előre, hogy leoldozza
a szalagokat a bokáiról. Csak ekkor vette észre a feliratot: Love
Belt. Hirtelenjében világossá vált számára, mi célra is
szolgálnak e dolgok, és mélyen sajnálni kezdte, hogy a
súlytalanság megtapasztalását ebben az irányban nem
koronázhatja meg. Érdeklődve gondolkodott el azon, vajon a
többiek megteszik-e, majd merészen mérlegelni kezdte, ő maga
kivel is tehetné meg. Gondolatai Miranda Wintertől Heidrun
Ögihez vándoroltak és vissza, mivel Heidrun nem állt
rendelkezésére, ám vonzalom híján voltaképpen Miranda sem.
Rebecca Hsu? Isten ments!
Épphogy felforrósodott, vágyának felfújtja magába is
zuhant. Pedig miután biszexualitása miatt nem nyerte el a
kormányzó posztját, szentül elhatározta, hogy mostantól fogva
igazán kiszórakozza magát. Még mindig ő volt Amerika
legkedveltebb és legbefolyásosabb műsorvezetője. Politikai
Waterloo-ja után úgy érezte, nem kell eleget tennie a
konzervatív kódexekben leírtaknak. Ami házasságából még
megmaradt, semmiképpen sem kötelezte el őt a monogámia
mellett, ráadásul úgynevezett férje közös pénzüket költötte
folyamatosan cserélődő ismeretségeire. Nem mintha ez őt
zavarta volna. Szerelmük már évekkel korábban eltűnt a
lefolyóban, csak éppen minden kéjvágya ellenére sem akart
mindenkivel és mindig valaki mással ágyba bújni.
Persze a rendkívüli körülmények...
Finn O'Keefe? Egy próbát megérne. Persze vicces lenne,
pont ővele, de a gondolat végül is puszta gondolat maradt.
Julian?
A férfi egyértelműen szívesen flörtölt vele. Másrészt
Julian már csak kötelességtudatból is flörtölt mindenkivel.
Mégis. Szabad volt, eltekintve a Nina Hedegaard-féle affértól,
ha volt egyáltalán köztük valami, és nem csupán a fantáziája
játszott vele. Ha engedne Julian csábításának, akkor kevés
veszélye lenne annak, hogy másvalakit taszít evvel
boldogtalanságba, s hogy mindketten jól járnának, abban
egészen biztos volt. Talán még több is kialakulhat. Ha nem, az
sem baj.
Elindult Julian lakosztálya felé.
De senki sem válaszolt, a képernyő is sötét maradt.
Hirtelen idiótának érezte magát, egy verébnek, amelyik az
asztalok között repkedve kereste, mi esett le a tányérokról,
úgyhogy sürgősen visszamászott a hálózsákjába.

– Biztos?
 – Egészen biztos.
– Tautou maga mesélte az előbb, hogy Madame vissza
kíván térni a Földre. Tehát lenne szabad helyünk – szopogatta
üvegét Julian. – Ah, marhaság! Felejtsd el Tautouékat! Akkor is
lenne helyünk, ha ők is jönnének. Számodra mindig van szabad
helyem.
Már csak ketten üldögéltek a félhomályba burkolózó
Picardban, és alkoholmentes koktélokat szopogattak. Bowie
elgondolkodva pörgette ujjai között az üveget.
– Köszönöm, Julian, tényleg nem.
– Miért nem? Ez a te esélyed, hogy eljuss a Holdra. Te
vagy Starman, a férfi, aki az égből pottyant le, Ziggy Stardust!
Ki, ha te nem? El kell jutnod a Holdra!
– Először is, 78 éves vagyok.
– Na és? Nem látszik rajtad. Te mondtad, hogy 300 évig
szeretnél élni. Ahhoz képest még gyerek vagy.
Bowie felnevetett.
– És? – kérdezte témát váltva. – Megkapod a pénzt a
második lifthez?
– Persze – dörmögte Julian. – Akarsz fogadni rá?
– Nincs több fogadás. Mi van egyáltalán a kínaiakkal?
Úgy hírlik, elárasztanak téged az ajánlataikkal.
– Hivatalosan semmi ilyesmit nem tesznek, de fű alatt
úgy udvarolnak, ahogyan csak tudnak. Mond neked valamit a
Cseng Pang-vang név?
– Nem sokat.
– A Cseng-csoport.
– Ja! – húzta össze Bowie a szemöldökét. – Azt hiszem,
tudom már. Az is valami technológiai konszern, nem?
– Cseng a pekingi űrkutatás felhajtóereje.
Magánvállalkozó, elkötelezve a pártnak, tehát ott van. Nem
hagy ki egyetlen lehetőséget sem, hogy a soraimba lopakodjon,
de a tűzfalaim jól működnek, ezért aztán konspirációval
próbálkozik. A kínaiak persze exkluzívan szeretnének
megszerezni engem. Pénzük van, több is, mint az
amerikaiaknak, csak éppen hiányzik nekik a lift szabadalma, és
nincs elég eszük, hogy olyan fúziós reaktorokat építsenek,
amelyek nem kapcsolnak ki azonnal. Néhány hete találkoztam a
vén Pang-vanggal Párizsban. Tulajdonképpen rendes fickó.
Ismételten megpróbálta ízletessé tenni számomra a pálcikával
történő pénzszámlálást, és a kozmopolita szívemre apellált,
végül is a tiszta energiaellátás az egész emberiségnek érdekében
áll. Nem tartom-e tisztességtelennek, hogy a hélium-3-at
kizárólag az amerikai tűfokon fűzzük be. Megkérdeztem, mit
szólnának a kínaiak ahhoz, ha a szabadalmakat legközelebb az
oroszoknak és indiaiaknak, németeknek és franciáknak,
japánoknak és araboknak adnánk el.
– Én inkább azt kérdezem, mit szólnának ehhez az
amerikaiak.
– Pedig a kérdést még egy kicsit másképp kell föltenni:
Ki ül az emelő hosszabbik végén? Véleményem szerint én, és
természetesen egészen új geopolitikai viszonyokat teremtenék.
Akarom ezt? Egész idő alatt egyfajta szimbiózisban éltem
Amerikával, mindkettőnk előnyére. Újabban, a holdválság óta,
Amerikában ismét megjelentek a 2008-2010-es kisebbfajta
válság kísértetei. Úgy gondolják, valahogy felbillenne az
egyensúly, ha egyetlen konszern ekkora hatalmat kapna. Ami
persze színtiszta hülyeség, mert én adtam hatalmat az ő kezükbe.
Hogy kijelölhessék odafönn a követeléseiket. Az én eszközeim,
az én know-how-m segítségével! De nem akar szűnni az őrület,
hogy a konszerneket erősebb ellenőrzés alá kell vonni. – Julian
sóhajtott egyet. – Ahelyett, hogy a kormányok az
infrastruktúrával, a betegellátással és az oktatással
foglalkoznának! Utakat kellene építeniük, óvodákat, lakásokat
és sok idősek otthonát, de a magángazdaságnak még ekkor is a
hónuk alá kell nyúlnia, tehát mit képzelnek ezek egyáltalán? A
kormányok képtelennek bizonyultak a globális folyamatok
előmozdítására, mindig csak veszekedés, csúszás, rossz
kompromisszumok. Nevetséges egyezményeikkel még a
környezetvédelem problémáját sem oldották meg, elcsukló
hangon követelik a korrupt és háborúskodó államokkal
szembeni szankciókat, amire a kutya sem hallgat,
fegyverkeznek, és kölcsönösen blokkolják egymás piacait.
Amióta a Gazprom léte cérnaszálon lóg, az oroszoknak nincs
már pénzük az űrkutatásra, de ahhoz még mindig elég, hogy
odaadják az amerikaiaknak és nekem, cserébe használhatnák a
következő űrliftet. Ezzel lenne még egy játékos a Holdon. Én
nem bánnám.
– De Amerika hallani sem akar róla.
– Nem, hiszen nekik ott vagyok én. Igaz, ketten együtt
senkire sincs szükségünk, Washington viszont ebben a
helyzetben az orrom előtt táncol, és több átláthatóságot követel.
– És mi most a te szándékod? Az oroszokat akarod a
magad oldalára állítani Amerika áldása nélkül?
– Ha Amerika nem akar velük játszani és az én
ötleteimet folyamatosan gátolja... látod, milyen kiválóságokat
hívtam meg. Csengnek még igaza is van, csak másképp, mint
ahogyan ő gondolja. Valóban idáig vagyok vele, hogy az ügyek
nem haladnak gyorsabban! A konkurencia élénkíti az üzletet!
Rendben, azt csúf dolognak tartanám, ha az amerikaiaktól
átállnék a kínaiakhoz, itt is, ott is ugyanazok az idióták vannak,
de a liftet felajánlani az összes nemzetnek – na, ebben már van
valami!
– És ezt így mondtad Csengnek?
– Igen, és azt hitte, rosszul hall. Persze, nem ezt a
változást akarta kiváltani bennem, de túlbecsüli magát. Az
elképzelés már régóta érik bennem. Ő csupán megerősített
benne.
Bowie hallgatott egy ideig.
– Azt tudod, hogy a tűzzel játszol? – mondta aztán.
– A Nap tüzével – mondta Julian egykedvűen. –
Reaktorok tüzével. Megszoktam már a tüzet.
– Amerikai barátaid ismerik már a terveidet?
– Valamit sejthetnek. Nem titok, hogy kivel
gondolázom a Holdra.
– Te aztán értesz hozzá, hogyan szerezz magadnak
ellenségeket.
– Azzal utazok, akivel akarok. Ez az én liftem, az én
űrállomásom, az én szállodám. Persze, nem túlságosan
boldogok. Mindegy. Álljanak elő jobb ajánlattal és hagyjanak
fel a kontroll-játékaikkal – Julian hangosan szürcsölgetett az
üvegéből és megnyalta szája szélét. – Finom cucc, nem
gondolod? A Holdon van borunk alkoholpótlóval. Tiszta őrület!
1,8%, de olyan, mint az igazi. Biztos ki akarod hagyni?
 – Te soha nem engedsz, mi? – nevetett fel ismét Bowie.
– Nem én – vigyorgott Julian.
– Csak éppen túl későn érkeztél. Ne érts félre, szeretem
az életet, ami egyértelműen túl rövid, így van. 300 év csodálatos
lenne, különösen mostanság! De én... Na igen...
– ...földönkívüliből mégis földlakóvá váltál – fejezte be
a mondatát mosolyogva Julian.
– Soha nem is voltam más.
– Te voltál a férfi, aki az égből pottyant.
– Nem. Csak egy olyasvalaki, aki álruhában akart úrrá
lenni a társasági problémáin, miszerint: sajnálom, ha nem
működik a kommunikáció, én a Marsról jöttem – túrt a hajába
Bowie. – Tudod, egész életemben lelkesen szívtam magamba
mindazt, ami a világot izgalomba hozta, ami elektrizálta.
Divatokat és állapotokat gyűjtöttem, ahogyan mások művészetet
vagy bélyegeket. Nevezd nyugodtan eklekticizmusnak, talán
ebben volt a legnagyobb tehetségem. Soha nem voltam egy
innovátor, inkább mindig is a jelen ügyintézője, egy építőmester,
aki az életérzéseket és trendeket oly módon illesztette össze,
hogy abból valami új illúziója kerekedett. Visszatekintve azt
mondanám, az én kommunikációm ez volt: Hé, emberek, értem,
mi mozgat titeket, nézzetek és hallgassatok rám, egy dalt írtam
belőle! Valahogy így. De hosszú ideig senkivel sem tudtam erről
beszélni. Egyszerűen nem tudtam, hogy kell csinálni, hogyan
működik egy sima beszélgetés. Féltem belevágni egy
kapcsolatba, képtelen voltam meghallgatni másokat. Egy
magamfajta számára a színpad, vagy mondjuk úgy, a Művészet
nevű bolygó a tökéletes fórum, ideálisan alkalmas a
monologizálásra. Te elérsz mindenkit, téged viszont senki sem
ér el. Te vagy a Messiás! Persze, csupán egy képzet, egy
bálvány, de már csak ezért sem engedhetsz közel magadhoz
senkit, mert kiderülne, hogy valójában csupán félénk és
bizonytalan vagy. Így válsz idővel valóban földönkívülivé. Még
jelmez sem kell hozzá, persze ha van, az sokat segít. Ha
olyannyira rosszul érzed magad az emberek között, ahogyan én
éreztem magam akkoriban, akkor a világűrt stilizálod
otthonoddá, a válaszokat a magasabb lényektől várod, vagy úgy
teszel, mintha te is közülük való volnál.
 Julian megpöccintette az üvegét, engedte, hogy egy
kicsit szálljon fölfelé, majd újra elkapta.
– Szörnyen felnőttnek tűnsz – mondta.
– Mert szörnyen felnőtt vagyok – nevetett Bowie,
dagadva a jókedvtől. – És ez nagyszerű! Hidd el nekem, ez az
egész spirituális hajtóvadászat, hogy rájöjjünk, mi köti össze az
embert az univerzummal, miért születünk és hová kerülünk,
amikor meghalunk, mitől van jelentősége annak, amit csinálunk,
ha egyáltalán van jelentősége... Úgy értem, szeretem a science-
fictiont, Julian, szeretem, amit létrehoztál! De ez az egész
világűrizé csupán metafora volt számomra. Mindig is a
spirituális keresés számított. Az egyházak térképeit számomra
túl durván rajzolták meg, teli egyirányú és zsákutcákkal. Nem
akartam, hogy előírják nekem, hogyan és hol keressek. Istent
ritualizálhatod vagy interpretálhatod. Ez utóbbi nem működhet
előre kijelölt utakon, a bozóton kell keresztülvágnod magad. Én
ezt tettem, és folyamatosan új űrruhákat szereztem magamnak,
hogy a végtelen kozmoszt kifürkészhessem, és azt reméltem,
hogy magamra találok benne, mint Starman, Ziggy Stardust,
Aladdin Sane, Major Tom... Aztán egy szép napon feleségül
veszel egy csodálatosan szép nőt, New Yorkba költözöl és
hirtelen megállapítod, odakint nincs semmi, viszont a Földön
van minden. Emberekkel találkozol, beszélgetsz, kommunikálsz,
és mindaz, ami korábban olyannyira nehezedre esett, hirtelen
csodálatos könnyedséggel működik. Fölpuffadt félelmeid
teljesen normális gondokká zsugorodnak, flörtölésed a halállal, a
Rock' n' Roll Suicide pátosza csupán egy tanácstalan és
tapasztalatlan fiatal nem különösebben eredeti hangulatának
bizonyul, már nem ébredsz fel attól rettegve, hogy megőrülsz,
nem az emberi egzisztencia nyomorúságáról gondolkodsz
állandóan, hanem saját gyermekeid jövőjéről. És azt kérded
magadtól, mi a fenét akartál te tulajdonképpen a világűrben!
Érted? Landoltam. Még soha nem okozott ennyi örömöt az
emberek között a Földön élni. Ha egészséges vagyok, néhány
évig még élvezhetem. Eléggé szar, hogy legfeljebb már csupán
10-12 évem lehet, semmiképpen sem 300, tehát örülök minden
pillanatnak. Egyetlenegy okot mondjál nekem, most, mikor
végre ott lenn hazaértem, egyetlen okot, amiért a Holdra
repüljek!
Julian elgondolkodott. Ezer ok jutott az eszébe, miért is
kellene pont neki a Holdra repülnie, de egyetlen olyan sem,
amelyik a vele szemben lévő öregember számára fontos lehetne.
Pedig Bowie egyáltalán nem nézett ki öregnek, inkább
olyannak, mint aki épp most született újjá. A pillantása, mint
mindig, most is tudásszomjat tükrözött, de ez nem a földönkívüli
megfigyelő pillantása volt, hanem a Föld lakójáé.
Ez a különbség közöttünk, gondolta. Én mindig is teljes
mértékben földi voltam. Mindig a legelső sorokban, a nagy
kommunikátor, akit nem érdekeltek a félelmek és a saját
magával szembeni kételyek. Utána meg arra gondolt, hogy
milyen is lenne, ha egy szép napon rájönne, hogy ez a
világűropera, amelynek intendánsa és főszereplője volt egy
személyben, csak egy célt szolgált, nevezetesen, hogy közelebb
vigye őt a Földhöz, s hogy vajon ez a felismerés tetszene-e saját
magának.
Vagy mégis csak egy egocentrikus földönkívüli lenne,
aki még azt sem érti, mi történik saját gyerekeivel. Hogyan is
fogalmazott Tim?
Istenem, te mennyire öntelt vagy!
Julian grimaszolt egyet. Azután ő is elnevette magát,
pedig nem volt igazán jókedve, megemelte az üvegét és Bowie
felé biccentett.
– Cheerio, öreg cimbora – mondta.

Amber nem sokkal később kinyitotta a szemét és látta,

hogy eltűnt a Föld. Megijedt. A múlt éjszakát végigaludta, a
Föld pedig reggel a helyén volt, legalábbis a fele. De most az
égvilágon semmit sem látott maga előtt.
Persze, hogy nem. A Csendes-óceán felett éjszaka volt, a
civilizáció fényei pedig a geostacionárius magasságból már nem
észlelhetők. Nincs ok aggodalomra.
Megfordult. Mellette Tim bámult a sötétségbe.
– Mi van, hősöm – suttogta. – Nem tudsz aludni?
– Fölébresztettelek?
– Nem, magamtól ébredtem – közelebb mászott Timhez,
és fejét a vállára hajtotta.
 – Jó volt veled – mondta Tim csendesen.
– Óh, veled volt jó. Aggódsz?
– Nem tudom. Lehet, hogy Juliannek van igaza. Talán
tényleg kísérteteket látok.
– Nem, nem hiszem – mondta Amber némi gondolkodás
után. – Nagyon is jó, hogy nyitva tartod a szemed. De ha
továbbra is ellenségnek tekinted, akkor úgy is fog viselkedni.
– Nem tekintem ellenségnek.
– De nem is vagy éppen világbajnok a diplomáciában.
– Nem – nevetett Tim csendesen. – Én magam sem
tudom, Amber. Van valami rossz érzésem.
– A súlytalanság – mormogta Amber, aki majdnem
elaludt időközben. – Mi történhetne?
Tim hallgatott. Amber pislogott, fölemelte a fejét és
rájött, az előbb tévedett. Jobb oldalon egy vékony, kék-fehér
sarló volt látható. Minden rendben. A Föld még a helyén volt.
Aludj, drágám, akarta még mondani, de a fáradtság olyan
erővel telepedett rá, hogy már csak gondolni tudta. Mielőtt
elaludt volna, egy fekete lepel képét látta, amelyik kettejük fölé
borul. Utána vége volt.

Carl Hanna nem aludt, nem is volt rá szüksége. A

tárgyakat egymás után vette kézbe, figyelő tekintettel
vizsgálgatta, pörgette, forgatta, majd gondosan letette őket: a kis
flakon aftershave-et, a tusfürdőt és a sampont, krémeket,
borotvahabot, különféle gyógyszereket fejfájás, rosszullét,
gyomorpanaszok ellen, vattapamacsokat, gyúrható füldugókat,
fogkefét és fogkrémet. Még fogselymet is hozott, körömollót és
reszelőt, egy kis tükröt, az elektromos hajvágóját és három
golflabdát. Az Orley Towers létesítményei között volt egy
pálya, amint Lynn mesélte, a Shepard's Green, Hanna pedig
remekül golfozott, és fontos volt számára az ápolt megjelenés.
Ezt figyelmen kívül hagyva, az egész maszlagból semmi sem az
volt, aminek látszott. A gitár nem gitár volt, Carl Hanna pedig
nem az, akinek kiadta magát. Nem így hívták és az életrajza sem
volt más, mint merő konstrukció.
Vic Thornra gondolt.
Mindennel számoltak, csak azzal nem, hogy Thornt
baleset éri. Bevetését példásan, gondosan tervezték meg.
Semminek sem lett volna szabad félresikerülnie, de egy
aprócska darab space debris egy pillanat alatt mindent
megváltoztatott.
Hanna kinézett a világűrbe.
Thorn valahol odakint volt. A kozmosz részévé vált, egy
ismeretlen pályájú aszteroidává. Sokan úgy gondolták, hogy a
Föld vonzáskörében kellett maradnia, ami azt jelentené, hogy a
teste ciklikusan felbukkan az orbitban. De Thorn eltűnt. Lehet,
hogy egy távoli napon belezuhan majd a Napba. Az is lehet,
hogy egy nem emberi intelligencia által lakott bolygón bukkan
fel, valamikor néhány millió év múlva, óriási csodálkozást
kiváltva.
Fölemelte a dezodort, levette a kupakját, visszatette,
majd elpakolta.
Ezúttal minden működni log.
 XINTIANDI, SANGHAJ,
KÍNA
Csen Hongbing görnyedve lépett be a szobába, olyan
emberek módjára, akiknek állandóan meggyűlik a bajuk az
ajtókerettel és a csillárokkal. Kínai létére valóban rendkívül
magas volt. A shikumen építészét nem lehetett azzal vádolni,
hogy ne viseltetett volna kellő tisztelettel a magas emberek iránt.
Az ajtó ugyanis 3 méter magas volt, így egyáltalán nem lett
volna szükség sem a leeresztett vállakra, sem a majdnem
szegycsontig horgasztott lejre. Csen termete ellenére nagyon
elesettnek és alázatosnak tűnt. Szemében rettegés ült, mintha
verésre számítana, vagy valami még rosszabbra. Jerichóra olyan
benyomást tett, mint aki egész életében ülve beszélt olyanokkal,
akik álltak.
Ha egyáltalán Csen Hongbing volt az.
A látogató ujjhegyével megérintette az ajtókeretet,
mintha egy esetleges ájulásra készülve biztos támaszt keresne,
zavartan nézte a telipakolt dobozokat, majd egy kötéltáncos
óvatosságával átlépett a küszöbön. A déli nap fehéren ragyogta
be a szobát. Csen mint egy kísértet jelent meg benne, hunyorgó
szemmel. Fiatalabbnak nézett ki, mint ahogyan Tu Tian leírta. A
homlokán és az állán a bőre feszes volt, arca lassan ráncosodott.
Csupán a szeme körül látszott némi kis makramé, inkább hegek,
mint ráncok.
– Ta csi le hen duo Ku – mondta Tu Tian. – Hongbing
keserűséget evett, Owen, sok-sok éven át. Minden reggel
felöklendezi, lenyeli, de egy napon meg fog fulladni benne.
Segíts neki, xiongdi.
Keserűséget evett. Kínában a nyomor is táplálék volt.
Jericho tanácstalanul nézte kezében a dobozt, s azon
gondolkodott, hogy az íróasztalra tegye-e, ahogyan tervezte,
vagy pedig dobja vissza a rakásra. Csen rosszkor jött. Nem
gondolta volna, hogy már ilyen korán itt lesz. Tu Tian délutánt
emlegetett, most meg nem volt még dél sem. A gyomra korgott,
homloka és ajka olajosan csillogott. Minél gyakrabban törölgette
arcát és haját, hogy letörölje a port és az izzadságot, annál
kevésbé nézett ki úgy, mint aki éppen a drága és divatos
Xintiandi negyedbe készül költözni. Három nap borotválkozás
nélkül megtette a magáét. Egy ragadós pólóban – amelyen
inkább látszottak már a 37 Celsius-fok hőmérséklet és a 99,9%-
os páratartalom jelei, mint az eredeti színei –, 24 órája jóformán
táplálék nélkül, Jericho semmit nem óhajtott már jobban, mint
hogy túl legyen végre a költözködésen. Ez az egy doboz még,
aztán beugrik egy falatra a Taicang Luba, kipakol, lezuhanyozik
és megborotválkozik.
Ez volt a terve.
De amint meglátta Csent a poros fényben, tudta, nem
küldheti el. Csen olyasvalaki volt, akiről az ember álmodni
szokott, ha elküldi; ráadásul Tu Tianra való tekintettel sem
küldhette el. Visszatette a kartont a többi közé, és magára öltött
egy B kategóriás mosolyt: szívélyes, de nem kötelezi semmire.
– Csen Hongbing, gondolom.
A férfi bólintott, és zavarodottan nézett a dobozokra és a
bezsúfolt bútorokra. Köhintett. Azután egy lépésnyit hátrált.
– Rosszkor jöttem.
– Nem. Dehogy.
– Így adódott... a közelben voltam, de ha alkalmatlan,
később vissza...
– Egyáltalán nem alkalmatlan – Jericho körülnézett,
előhúzott egy széket és az íróasztal elé állította. – Foglaljon
helyet, tiszteletre méltó Csen, érezze magát otthon. Éppen most
költözöm, azért ez az összevisszaság. Megkínálhatom
valamivel?
Nem is tudod megkínálni, gondolta, ahhoz be kellett
volna vásárolnod, de hát férfi vagy. Ha egy nő költözik, először
is a teli hűtőszekrényről gondoskodik, mielőtt még az első
doboz lekerülne a teherautóról, ha nincs hűtő, akkor pedig vesz
egyet és megtölti. Ekkor jutott eszébe a fél üveg narancslé.
Tegnap reggel óta áll a nagyszobában az ablakpárkányon, ami
nem jelent mást, mint hogy két napja a forró napon tanyázik – a
belsejében talán már valami intelligens életforma is kialakult.
– Kávé, tea? – kérdezte mégis.
– Köszönöm, nagyon köszönöm – Csen leereszkedett a
szék karfájára és a térdét bámulta. Ha egyáltalán érintette az
ülőkét, azt fizikailag alig lehetett volna bemérni. – Néhány perc
az idejéből több, mint amennyit a jelenlegi körülmények között
elvárhatok.
Szavaiban volt valami szúrós büszkeség. Jericho
előhúzott egy másik széket, letette Csen mellé és várt. Az
íróasztal elé voltaképpen két kényelmes fotel tartozott,
mindkettő látótávolságon belül is volt, csak éppen átalakultak
egy tömbnyi összekötözött csomagolófóliává.
– Örömömre szolgál, ha segíthetek önnek – mondta
egyre szélesedő mosollyal. – Annyi időt szánunk a dologra,
amennyire szükségünk lesz.
Csen óvatosan hátrébb csúszott a széken és félénken
hátradőlt.
– Ön nagyon kedves.
– Ön pedig kényelmetlenül ül. Bocsásson meg, kérem.
Mindjárt gondoskodom valami kényelmesebb ülőhelyről. Igaz,
be van még csomagolva, de...
Csen megemelte a fejét és rápillantott. Jerichót egy
pillanatra valami megzavarta, aztán rájött, mi az: Csen alapjában
véve jól nézett ki. A korábbi években bizonyára azon férfiak
közé tartozott, akikre a nők azt mondják hogy szépek. Addig a
napig, amíg szabályos vonásait valami maszkká nem csiszolta.
Groteszk módon arcáról hiányzott bármiféle mimika, kivéve az
alkalmankénti ideges pillantásokat.
– Semmiképpen sem engedhetem, hogy miattam...
– Pedig nagyon örülnék.
– Semmi esetre sem.
– Úgyis ki kell pakolnom.
– Bizony, ki kell pakolnia, de akkor, amikor ön akarja –
Csen a fejét rázta és felállt. Az ízületei megroppantak. – Kérem.
Túl korán jöttem. A munka kellős közepében van, és bizonyára
nem túl lelkes, hogy betoppantam.
– Ugyan már! Örülök a látogatásának.
– Nem, majd később visszajövök.
– Kedves jó Csen úr, semmikor máskor nem lenne
alkalmasabb. Kérem, maradjon.
– Ezt nem tehetem meg önnel. Ha tudtam volna...
És így tovább, és így tovább. Nem mintha bármelyikük
is kételkedett volna a másik helyzetével kapcsolatban. Csen
nagyon is jól tudta, hogy alkalmatlan pillanatban látogatta meg
Jerichót, és ezen mit sem változtatott a tiltakozás. Jericho
számára pedig az volt világos, hogy Csen egy szöges ágyon
kényelmesebben érezné magát, mint az ő konyhaszékén. Mindez
a körülmények miatt volt így. Csen ittléte egy olyan rendszernek
volt köszönhető, amelyben a szívességek kölyökkutyaként
kergették egymást, s majd elsüllyedt szégyenében, hogy
elbaltázta. Tudniillik egy efféle szívesség következtében volt itt.
Ostoba módon azonban túl korán jött és belekeveredett egy
költözésbe, amivel szégyent hozott a közvetítőre, a másikat
pedig belesodorta abba a kellemetlen szituációba, hogy a
munkáját miatta kellett félbeszakítania. Mert Jericho
természetesen nem fogja megkérni, hogy jöjjön vissza később.
Az udvariasság rituáléja a „nem, de, semmiképpen, dehogynem,
megtiszteltetés lenne, semmi esetre sem, de, nem, de” véget nem
érő sorozatát kívánta meg. Egy játék, amit ha jól akart valaki
játszani, évekig kellett edzenie. Másként játszották, ha az ember
peng you volt, egy barát a hasznos kapcsolat értelmében, megint
másként, ha xiongdi, azaz szívbéli kebelbarát. A
koordinátarendszerbe mindent bele kellett számítani, a
társadalmi rangot, az életkort, a nemet, a beszélgetés tárgyát.
Tu Tian például lerövidítette a játékot, amikor Jerichót a
már említett szívességre megkérte, hiszen xiongdinak nevezte.
Egy lelki társsal szemben el lehetett hagyni a diplomáciai
tojástáncot. Talán azért, mert valóban fontos volt neki Csen, de
talán csak azért, mert nem akarta a golfpartit valami hosszú
procedúrával megszakítani, aminek a végét úgyis előre látta.
Amikor előállt az üggyel, késő délutáni, tojássárgájára
emlékeztető Nap ragyogott barátságosan a bárányfelhők között,
a környezet az olasz reneszánsz tájképfestészet színeiben
pompázott. Éppen véget ért egy kétnapos folyamatos esőzés, Tu
úr pedig a következő comme il faut szavakkal kezdte:
– Owen, tudom, hogy nyakadon a költözés, rendkívül
sok a tennivalód, nem is zaklatnálak – de aztán az égre nézett, s
a Big Bertha labdát előhúzva mondandóját rövidre zárta –, de
kérnék tőled egy szívességet, xiongdi.
Két nappal korábban Tu Tian a Tomson Sanghai Pudong
golfpályán nagyon erősen koncentrált.
Akármi legyen is az a szívesség, Jericho várakozó
álláspontra helyezkedik. Tu átmenetileg egy másik bolygón
tartózkodik, hatalmas ütésre készül. Teljes lendület
hátrahajlásból kiindulva, az izmok és az ízületek tökéletes
harmóniában. Jericho tehetséges, két éve van szerencséje
Sanghaj legjobb pályáin játszani, ha Tu vagy hozzá hasonló
emberek meghívják. Amúgy a szintén megbecsült, de
megfizethető Luchao Harbour City Clubban játszik. Az a
különbség Tu Tian és közte, hogy egyikük soha nem fogja elérni
még megközelítőleg sem azt, ami a másikban genetikai
adottságnak tűnik. Mindketten későn adták fejüket arra, hogy
fehér labdácskákat gyorsítsanak több mint 200 kilométeres
óránkénti sebességre, hogy a végén a földbe vájt kis
lyukacskákba juttassák őket. Csak éppen Tu, amikor először
belépett egy golfpályára, mintha hazatért volna. A játéka messze
meghaladja azt, amit úgy lehet leírni, hogy ügyes vagy elegáns.
Tu a kezdetektől fogva úgy játszott, ahogyan az újszülöttek
úsznak. Ő maga a játék.
Jericho tisztelettel nézi, ahogyan barátja a labdát
tökéletes parabolaívben üti el. Tu egy ideig az ütési pózban
megmeredve figyel, aztán elégedett arckifejezéssel konstatálja,
hogy Big Bertha leesett.
– Valami szívességet említettél – mondja Jericho.
– Micsoda? – vakarja a homlokát Tu. – Ja, semmi
komoly. Tudod.
Megmozdul, tempósan elindul a labdája után. Jericho
melléje szegődik. Semmit nem tud, de sejti, hogy mi következik.
– Mi a fiú baja? – kérdezi találomra. – Vagy lány?
– Fiú. Egy barát. A neve Csen Hongbing. – Tu
vigyorog. – De nem ezt a problémáját kell megoldanod.
Jericho érti a megjegyzés epésségét. A név egy rossz
tréfa, amin éppen azok nem tudnak nevetni, akikkel e tréfát
űzték. Csen minden bizonnyal a múlt század hatvanas éveinek
végén született, amikor a Vörös Gárda terrorizálta az országot,
és az újszülöttek a forradalom és a Nagy Mao elnök tiszteletére
a legfurcsább neveket kapták: nem volt ritka, hogy valaki olyan
idős korában, amikor még a vizeletét sem tudta visszatartani,
már efféle jelentésű nevet viselt: „Le Amerikával”, vagy
„Tisztelet az Elnöknek”, vagy éppen „Hosszú Menetelés”.
Valójában a félelem volt a tulajdonképpeni névadó.
Akkoriban színt kellett vallani. Mielőtt a Népi Felszabadító
Hadsereg a vörösgárdistákat 1969-ben véres leszámolással el
nem intézte, általános volt a bizonytalanság, ki is fogja uralni a
jövőben Kínát. Három évvel korábban Mao Ce-tung Pekingben,
a Mennyei Béke Terén mintegy leereszkedett a halandók közé:
vörös rongyot köttetett a karjára, ezzel szimbolikusan élére állt a
gárdáknak. Ezek az elsősorban iskolákból és egyetemekről
szökött, főként pubertáskorú, fanatikus fiatalok millióiból
összeálló hordák a tanáraikat kopaszra nyírták, megverték, és
mint szamarakat az utcán hajtották, mert mindenki, aki akár csak
a legegyszerűbb dolgokat is tudta és nem paraszt vagy munkás
volt, értelmiségiként felforgatónak számított. Az ámokfutás csak
1969 tavaszán ért véget, míg az úgynevezett Négyek Bandája
állítólag a háttérben csörgette a láncokat. De a vörösgárdisták
mindenesetre követték útjukon áldozataikat, akikkel az átnevelő
táborokban találkoztak, miáltal a helyzet sok kínai véleménye
szerint csak rosszabb lett. Jiang Quing, Mao felesége
kultúrforradalomról hablatyolt, és előkészítette Kína
történetének néhány legborzalmasabb rémtettét. De legalább a
névadás kezdett újra normalizálódni.
Csen, gondolja Jericho, valamikor 1966 és 1969 között
láthatta meg a napvilágot: olyan korban, amikor a neve
körülbelül annyira volt ritka, mint hernyó a salátában. Hongbing
szó szerint azt jelenti: „Vöröskatona”.
Tu a napfénybe néz.
– Hongbingnak van egy lánya – ez úgy cseng, mintha
már ez a tény is a történelemkönyvekbe kívánkozna. A szemei
ragyognak, de aztán összeszedi magát. – Nagyon szép, csak
sajnos nagyon könnyelmű. Két napja nyomtalanul eltűnt.
Általában bízik bennem, illetve akarom mondani, jobban bízik
bennem, mint az apjában. Na, igen. Nem ez az első alkalom,
hogy eltűnik, de korábban ezt mindig előre bejelentette. Neki,
nekem, vagy legalább valamelyik barátjának.
– Ezt most elfelejtette.
– Vagy nem volt rá lehetősége. Hongbing rettenetesen
aggódik, persze joggal. Yoyo hajlamos arra, hogy pont azt köpje
le, akit nem kellene. Vagy mondjuk ki nyíltan, pont, akit
kellene.
Ezzel Tu a maga módján vázolta a problémát. Jericho az
ajkát harapdálta. Tudta, mit várnak tőle. Ezenkívül a Yoyo név
kiváltott benne valamit.
– Tehát keressem meg a lányt?
– Nagy szívességet tennél, ha fogadnád Csen
Hongbinget. – Tu örömmel pillantja meg a labdáját és sietni
kezd. – Persze csak akkor, ha van rá lehetőséged.
– Pontosan mit csinált? – kérdi Jericho. – Mármint
Yoyo.
A másik férfi a frissen nyírt fűben heverő fehér
valamihez lép, Jericho szemébe néz és elmosolyodik. A
tekintete elárulja, hogy most a labdát akarja a lyukba juttatni.
Jericho visszamosolyog rá.
– Mondd meg a barátodnak, megtiszteltetés a
számomra.
Tu bólint, mintha nem is várna mást. Jerichót másodszor
is xiongdinak nevezi és figyelmét immár teljes mértékben a
golfütőnek és a labdának szenteli.

A fiatalabb kínaiak már csak ritkán játszották a játékot.

Az ő hangnemük már globalizálódott. Ha valaki akart valamit,
akkor kerülőutak nélkül a tárgyra tért. Csen Hongbing esetében
egyértelműen más volt a helyzet. Egész habitusa egy régebbi
Kínára utalt, amikor még ezer okból elveszíthette arcát az
ember. Jericho egy pillanatig tanácstalan volt, de azután eszébe
jutott, miként tudná Csen számára megoldani a helyzetet.
Lehajolt az íróasztal mellé, szerszámosládájából elővett egy
szőnyegvágót és gyors mozdulatokkal vagdosni kezdte az egyik
fotelről a fóliát.
Csen szörnyülködve emelte magasba a kezét.
– De kérem, ez nekem rendkívül kellemetlen...
– Ne legyen – mondta vidáman Jericho. – Őszintén
szólva számítok a segítségére. A szerszámosládában van még
egy kés. Mit szólna hozzá, ha összeállnánk és egy kicsit
lakályosabbá tennénk a kérót?
 Ez persze letámadás volt. Ugyanakkor felkínálta a
lehetőséget Csen számára, hogy kikeveredjen a maga által kreált
slamasztikából. Segíts nekem, én is segítek neked, még ha
csupán azért is veszed ki részedet a költözésemből, hogy
kényelmesebben ülhessünk, és ne égjen a pofád. Quid pro quo.
Csen bizonytalannak tűnt. A fejét vakargatta,
feltápászkodott, azután kihalászta a másik kést a ládából és
nekiállt a másik a fotelnek. Amint elvágta a ragasztószalagot,
szemmel láthatóan megkönnyebbült.
– Nagyon méltányolom az ajánlatát, Jericho úr. Tiannak
sajnálatos módon nem nyílt lehetősége arra, hogy megemlítse a
költözését.
Ami annyit jelentett, hogy a marha egy szót sem szólt.
Jericho megvonta a vállát, és lehúzta a fóliát a fotelről.
– Fogalma sem volt róla.
Persze ez sem volt igaz, de Tu magatartása így
mindkettejük számára elfogadhatóvá vált, és végre nekiláthattak
a fontosabb dolgoknak. A foteleket az íróasztalhoz tolták.
– Nem is néz ki rosszul – vigyorgott Jericho. – Most
már csak egy kis erősítőore lenne szükségünk. Mit szól hozzá?
Hozhatnék kávét. Lent a házban van egy pékség, remek...
– Ne fáradjon – vágott közbe Csen. – Majd hozok én.
Ja, igen. A játék.
– Semmi esetre sem!
– De bizony.
– Nem, ez legyen az én örömöm. Ön a vendégem.
– Ön pedig soron kívül fogad engem. Amint már
említettem...
– Ez a legkevesebb, amit önért tehetek. Hogyan kéri a
kávéját?
– Ön hogyan kéri a kávéját?
– Nagyon kedves, de...
– Kér szerecsendiót a kávéba?
Ez volt a legújabb: szerecsendiót a kávéba. Azt mondják,
a Starbucks előző télen ezzel úszta meg a csődöt. Újabban az
Isten is szerecsendiós kávét ivott, és az egész világ esküdözött,
hogy rendkívül finom. Jericho visszaemlékezett a Szecsuán-
eszpresszó hullámra, ami néhány évvel azelőtt zúdult keresztül
az országon, és az olasz kávé élvezetét Dante Poklának ázsiai
változatává alakította. Jericho egyszer kortyolt bele, de még
napokkal később is úgy érezte, hogy le tudná húzni a bőrt az
ajkáról.
– Egy sima kapucsínó jólesne – adta meg magát. – A
pékség mindjárt itt van, lent.
Csen bólintott.
Hirtelen ő is elmosolyodott. Arcbőre megfeszült,
úgyhogy Jericho attól tartott, mindjárt fölreped, de a mosoly
látványos és barátságos volt, csupán a szemek alatti barázdás
sivatagban halt el.

– Valójában nem Yoyo az igazi neve – magyarázta

Csen, amikor már kávét szürcsölgetve ültek egymás mellett.
Időközben beindult a klímaberendezés is, úgyhogy a
hőmérséklet is elviselhetőobb lett. Csen olyan tartást vett fel,
mintha számolnia kellene azzal, hogy a puha bőrfotel bármelyik
pillanatban kitaszíthatja, de összehasonlítva avval a férfival, aki
negyedórája bekúszott az ajtón, valósággal kiegyensúlyozott
benyomást keltett.
– Hogy hívják valójában?
– Yuyun.
– ”Jádefelhő” – húzta fel elismerően a szemöldökét
Jericho. – Szép név.
– Ó. Sokat gondolkodtam! Könnyed, friss nevet
szerettem volna, teli költészettel, teli... – Csen tekintete
elhomályosodott és a végtelenbe meredt.
– Harmóniával – egészítette ki Jericho.
– Igen. Harmóniával.
– Miért nevezi Yoyónak magát?
– Nem tudom – sóhajtott Csen. – Amúgy is túl keveset
tudok róla, éppen ez a probléma. Nem lehet úgy megérteni egy
embert, hogy becédulázzuk. A felirat mögött nincs tartalom...
Kérdem én, mit jelentenek a nevek? Az eltűntek jelszavai,
legjobb esetben. Az ember persze bízik a kivételben, a saját
gyereke, úgy érzi magát, mint akit elkábítottak. Mintha a nevek
bármit is megváltoztathatnának. Mintha egy névben valaha is
lett volna igazság!
 Hangosan szürcsölte a kávéját.
– És Yoyo-Yuyun eltűnt?
– Maradjunk a Yoyónál. Rajtam kívül senki sem hívja
Yuyunnak. Igen, 2 napja nem láttam, nem is beszéltem vele. Tu
Tian semmit sem mesélt?
– Csak keveset.
Ez a körülmény valamilyen kideríthetetlen okból tetszett
Csennek. Azután Jerichónak derengeni kezdett. Hogyan is
mondta Tu? Jobban bízik bennem, mint az apjában. Akármilyen
viszony is fűzte Csent Tuhoz, akármilyen szoros is volt kettejük
között a kötelék, Yoyónak ez a kedvtelése közéjük állt. Csen
némi melegséget érezve éppen most bizonyosodott meg arról,
hogy ezúttal Tu sem tudott semmit.
– Nos, megbeszéltünk egy találkát – folytatta. –
Tegnapelőtt ebédre a Liaoning Luban. Több mint egy órát
vártam, de nem jött. Először azt hittem, a veszekedés miatt, és
hogy még mindig dühös, de aztán...
– Veszekedtek?
– Miután 10 nappal ezelőtt szembesített kiköltözése
tényével, egy ideig kerültük egymást. Nem tartotta
szükségesnek, hogy ez ügyben meghallgassa a tanácsomat, és
azt sem engedte, hogy segítsek.
– Nem értett vele egyet.
– A lépés elhamarkodottnak tűnt nekem, és ezt meg is
mondtam. Egészen egyértelműen! Hogy erre semmi oka nincs.
Hogy nálam mindenképpen jobb helye van, mint abban a
rablóbarlangban, ahová évek óta jár. Hogy nem tesznek jót neki
ezek a figurák... Tehát hogy nem okos dolog.... – Csen a
kezében lévő poharat bámulta. Egy darabig csend volt. A
napfényben porból univerzumok születtek és pusztultak el.
Jerichónak viszketett az orra, de leküzdötte tüsszenthetnékjét.
Ehelyett megpróbált visszaemlékezni arra, hol is olvasta már a
Yoyo Chen nevet.
– Yoyo nagyon tehetséges – folytatta halkan Csen. –
Talán tényleg nagyon szigorúan fogtam. De nem volt más
választásom. Többször kivívta prominens körök nemtetszését,
egyre veszedelmesebbé vált. Már 5 évvel ezelőtt is... Mert nem
hallgatott a tanácsomra.
 – Mi rosszat tett?
– Mi rosszat? Eleresztette a füle mellett a
figyelmeztetéseimet.
– Igen, tudom, de ez még nem bűn. Miért tartóztatták
le?
Csen bizalmatlanul pislogott.
– Ezt konkrétan nem mondtam.
Jericho a homlokát ráncolta. Előrehajolt, az ujjhegyeit
egymáshoz illesztette és mélyen Csen szemébe nézett.
– Idehallgasson! Semmiképpen sem akarok
erőszakoskodni. De így nem jutunk semmire. Nem azért jött,
hogy elmesélje nekem, a párt kitüntette Yoyót, tehát beszéljünk
őszintén. Szóval, mit csinált?
– Ő... – Csen szemmel láthatóan úgy próbálta
megfogalmazni mondandóját, hogy abban rendszerkritikus és
efféle szavak ne forduljanak elő.
– Elmondhatom, mire gondolok?
Csen rövid töprengés után bólintott.
– Yoyo ellenzéki. – Jericho tudta, hogy ez az igazság.
Hol a fenében is olvasta már a nevét? – Kritizálja a rendszert,
valószínűleg az interneten. Már évek óta. Már többször is
feltűnt, de tegnapelőttig megúszta. Most viszont talán történt
valami. Ön pedig aggódik, hogy Yoyót esetleg letartóztatták.
– Azt mondta, én vagyok az utolsó, aki ezért
szemrehányással illetheti – suttogta Csen. – Pedig csak őt
akartam megvédeni. Ezért veszekedtünk, sokat vitatkoztunk.
Üvöltözött velem. Azt mondta, kilátástalan vitázni velem, én
senkit nem engedek magamhoz közel, még a saját lányomat
sem... Azt mondta, olyan vagyok, mint a kakas, amelyik gyűlöli
a kukorékolást.
Jericho várt. Csen arckifejezése megváltozott.
– De nem akarom ezekkel a történetekkel untatni –
fejezte be. –Tény az, hogy két napja semmiféle életjelt nem
adott magáról.
– Talán nem olyan vészes a helyzet, mint gondolja. Nem
ez lenne az első alkalom, hogy egy gyerek egy veszekedés után
eltűnik. Ilyenkor megbújnak egy barátnál, egy ideig halottnak
tettetik magukat, csak hogy a szüleiket kioktassák.
 Csen a fejét rázta.
– Yoyo nem. Egy veszekedés miatt soha nem tenne
ilyet.
– Maga mondta, hogy alig ismeri a lányát...
– De ebből a szempontból jól ismerem. Sok mindenben
hasonlítunk egymásra. Yoyo utálja a gyerekességet.
– A hatóságoknál érdeklődött már?
Csen ökölbe szorította a kezét. Ujjai elfehéredtek, de az
arca kifejezéstelen maradt. Jericho tudta, hogy közelednek
lényeghez, a tulajdonképpeni okhoz, amiért Tu a barátját éppen
hozzá küldte.
– Érdeklődött, igaz?
– Nem, nem érdeklődtem – úgy tűnt, Csen megrágja a
szavakat, mielőtt kimondaná őket. – Nem tehetem. Nem
érdeklődhetnék a hatóságoknál anélkül, hogy esetleg Yoyóra ne
uszítsam őket.
– Tehát nem biztos, hogy Yoyót letartóztatták?
– Legutóbb hetekig bizonytalanságban tartottak, hogy
melyik őrsön tartják fogva. De azt, hogy letartóztatták, néhány
órával az elfogása után tudtam meg. Tudnia kell, hogy az elmúlt
években sikerült kiépítenem néhány fontos kapcsolatot.
Akadnak emberek, akik Yoyo és az én érdekemben hajlandóak
bevetni befolyásukat.
– Mint Tu Tian.
– Ő és mások. Csak ezért tudtam meg, hogy Yoyót
letartóztatták. Érdeklődtem ezeknél a... barátaimnál, de azt
állítják, semmit sem tudnak Yoyóról. Nem lepődnék meg, ha
megint indokot szolgáltatott volna a hatóságoknak, hogy
üldözzék, de talán ezt még maguk a hatóságok sem tudják.
– Úgy véli, hogy Yoyo egyszerűen megijedt és a
biztonság kedvéért eltűnt egy időre?
Csen a kezét tördelte. Jerichónak úgy tűnt, olyan, mint
egy megfeszített íj. Sóhajtott egyet.
– Ha elmennék a rendőrségre – mondta –,
megtörténhetne, hogy bizalmatlanságot vetnék a tudatlanság
mezején. Ismét felfigyelnének Yoyóra, akár csinált valamit, akár
nem. Bármilyen alkalom kapóra jönne nekik. Yoyo egy ideig
kerülte, hogy provokálja őket, úgy éreztem, tanult a leckéből és
békét kötött a múlttal, de... – homályos, mélykék szemeivel
Jerichóra nézett. Most nem pislogott. – Megérti a dilemmámat,
Jericho úr?
Jericho némán tanulmányozta. Hátradőlt és
elgondolkodott. Amíg Csen csak kerülgeti a lényeget, mint
macska a forró kását, addig nem jutnak előre. A vendége
mindeddig csak utalgatott dolgokra. Jericho kételkedett abban,
hogy ezzel tisztában lenne. Olyannyira magáévá tette már a
kanyargós utat, hogy neki bizonyára úgy tűnt, ez az egyenes.
– Nem akarok erőszakoskodni, Csen úr... de nem
lehetséges, hogy éppen ön nem lenne a megfelelő személy arra,
hogy a hatóságokat államellenes cselekményekkel kapcsolatban
felkeresse?
– Hogy érti ezt?
– Csak feltételezni tudom, hogy Yoyót nem csupán
azzal vádolhatják, amit ő maga követett el.
– Értem – bámult rá Csen. – Igaza van, nem minden
lenne a múltamban előnyös Yoyo számára. Mindenesetre rossz
szolgálatot tennék neki, ha elmennék a rendőrségre.
Maradhatunk egyelőre ennyiben?
Jericho bólintott.
– Ismeri a fő szakterületemet? – kérdezte. – Tian
felvilágosította?
– Igen.
– Vadászterületem a net. Úgy gondolom, azért ajánlott
engem, mert Yoyo ott aktivizálta magát.
– Nagyra becsüli önt. Úgy gondolja, ön a legjobb.
– Megtiszteltetés számomra. Van képe Yoyóról?
– Ó, annál több is! Filmjeim vannak.
Benyúlt zakója zsebébe és kivett egy mobiltelefont.
Régebbi darab volt, nem alkalmas még a 3-D-s vetítésre. Csen a
már jól ismert pislogással kezdte babrálni, egymás után
nyomogatta a gombokat, de nem történt semmi.
– Segíthetek? – ajánlkozott Jericho.
– Yoyótól kaptam ajándékba, ritkán használom – egy
pillanatra a zavar jelei mutatkoztak Csen arcán. Odaadta a
készüléket Jerichónak. – Tudom, nevetséges. De kérdezzen az
autókról. Régi autókról. Ismerem az összes modellt, de ezek az
izék itt...
Ezek az izék, gondolta Jericho, szintén kimentek a
divatból, ha nem tudnád.
– Érdeklik a régi autók?
– Szakértőjük vagyok! Historical Beauties, a Beijing
Donglun. Soha nem járt ott? Én vezetem a műszaki
vevőszolgálatot. Egyszer meg kell látogatnia, múlt hónapban
szereztünk egy ezüstszínű Rolls Royce Corniche-t, fabetétes,
piros bőrülésekkel, csodás darab. Németországból való, egy
öregember adta el. Szereti az autókat?
– Hasznosak.
– Megkérdezhetem, milyen kocsija van?
– Toyota.
– Hibrid?
– Üzemanyagcella.
Jericho a kezei között forgatta a mobilt, megvizsgálta a
csatlakozóit. Egy adapterrel kivetíthette volna a tartalmát az új
holofalára, de csak estefelé szállítják majd. Belépett a
memóriába.
– Szabad?
– Kérem. Csak három film van rajta, mindegyik
Yoyóról.
Jericho a szemben lévő fal felé fordította a készüléket és
aktiválta az integrált vetítőt. A képet a szokványos lapos
képernyők méretére nagyította, így az a napfény ellenére elég
éles maradt, és elindította a lejátszást.
Tu Tiannak igaza volt.
Nem, nem volt igaza. Yoyo nem egyszerűen csinos,
hanem lenyűgöző szépség volt. Jericho még Londonban
behatóan foglalkozott avval, hogy a különféle elméletek szerint
mi határozza meg a szépség lényegét: az arcvonások
szimmetriája, a különféle ismertetőjegyek, mint a szem és az
ajkak kidolgozása, a koponya arányossága, a gyermeki vonások
aránya. A pszichológiai bűnüldözésben fölhasználták az efféle
tanulmányokat, ennek alapján keresték az olyan embereket, akik
magukat valamilyen virtuális személyiséggel álcázták. A
modern tanulmányok arra a megállapításra jutottak, hogy a
tökéletes női szépség ismertetőjegyei a nagy, kerek szemek,
magas, enyhén ívelt homlok, a keskeny orr és a kicsi, de
markáns áll. Ha a női arcokhoz számítógépen hozzáadtak
néhány százaléknyi gyermeki vonást, a férfiak helyeslése az
egekig ért. A telt ajkak legyőzték a vékony szájakat, a közel ülő
szemek veszítettek azokkal szemben, amelyek között nagyobb a
távolság. A tökéletes Vénusz pofacsontjai magasak, szemöldöke
vékony és sötét, szempillája hosszú, haja ragyogó és dús,
frizurája rendezett.
Yoyóban mindez megvolt – és mindez hiányzott belőle.
Csen valami fellépésen filmezte egy rosszul világított
klubban, zenészek társaságában, akik valószínűleg férfiak
voltak. Ebben az időben a fiatal fiúk szerették az androgyn
stílust, a hajuk derékig ért. Aki a mando-progban valamire vinni
akarta, annak megvolt még az a lehetősége is, hogy kopaszra
nyiratkozik és a koponyáját kicicomázza. A rövid haj viszont
nem volt téma. Persze éppúgy lehettek avatárok is, akik a
gitárok és a bőgők fölé hajoltak, holografikus szimulációk, noha
a ráfordítás hatalmas volt. Csak nagyon sikeres zenészek
engedhették meg maguknak az avatárokat, mint legutóbb az
amerikai rapper, Eminem, aki ötven fölött még egyszer meg
akarta mutatni, és saját magát számos verzióban vetíttette a
színpadra. Képmásai kezelték a hangszereket, táncoltak, csak
sajnos mindegyikük mozgékonyabbnak bizonyult, mint maga a
mester.
De mindez – nem, hús és vér, bitek és byte-ok –
jelentéktelenné vált az énekesnő mellett. Yoyo szorosan
hátrafésülte a haját és négy copfba fogta, amelyek minden
mozdulatára ide-oda libbentek. Mozdulatai nagyvonalúak és
erőteljesek voltak. Egy ősrégi Shenggy-dalt énekelt. Amennyire
a mobil mérsékelt minőségű felvételéből meg lehetett állapítani,
jó hangja volt, de semmi különleges. Noha a rossz fény miatt
nem lehetett túlságosan jól látni, annyit azért Jericho mégis
észlelt, hogy valószínűleg ő a legszebb nő, akit életének 38 éve
alatt látott. Csak éppen Yoyo szépsége rácáfolt a szépségről
szóló összes elméletre.
Amikor Csen megpróbált rázoomolni a lányára, a kép
hirtelen életlenné vált. Ekkor Yoyo szemei töltötték be a
képernyőt, bársonyos tekintet, keskeny szemhéjak,
függönyszerű szempillák, amelyek leereszkedtek, majd gyorsan
újra felemelkedtek. A kamera megremegett, Yoyo eltűnt, és
véget ért a felvétel.
– Énekel – mondta Csen, mintha enélkül nem lett volna
világos.
Jericho lejátszotta a következő filmet. Yoyo egy
étteremben Csennel szemben ült, a haja kibontva. Egy étlapot
lapozott, majd észrevéve a kamerát elmosolyodott.
– Hát ez meg minek? – kérdezte.
– Olyan ritkán látlak – hallatszott Csen hangja. – Így
legalább konzervként megvagy nekem.
– Ó! Dobozos Yoyo.
Nevetett. Eközben szemei alatt kis ráncocskák jelentek
meg, amelyek a pszichológusok szépségideáljában ugyan nem
szerepeltek, de Jericho felettébb izgalmasnak találta őket.
– Ráadásul büszkélkedhetek veled.
Yoyo grimaszokat vágott és kancsalított.
– Ne – mondta Csen.
A felvétel véget ért. A harmadik film szintén az
étteremben készült, de nyilván más időpontban. A lárma mellett
zene is szólt. A háttérben pincérek rohangáltak az asztalok
körül. Yoyo beleszívott a cigarettájába, jobb kezében egy italt
egyensúlyozgatott. Nyitott száján kieresztett egy keskeny
füstcsíkot. Az egész felvételen meg sem szólalt. Tekintete az
apján nyugodott. Szeretet tükröződött benne és talán
szomorúság, úgyhogy Jericho nem csodálkozott volna, ha
könnycseppek is megjelennek a szemében. De nem történt
semmi ilyen. Yoyo néha lehunyta a szemét, mintha azt, amit
látott, leereszkedő szemhéjával akarta volna kirekeszteni.
Iszogatott az italából és szívta a cigarettáját.
– Szükségem lesz ezekre a felvételekre – mondta
Jericho.
Csen kikászálódott a fotelből, és az üres falat bámulta,
mintha a lánya még mindig ott lenne. Vonásai merevebbnek
tűntek, mint bármikor korábban. De Jericho tudta, bár a
körülményeket nem ismerte, hogy ezeket a vonásokat valamikor
kín torzította el. Londonban látott hasonló arcokat. Áldozatokat.
Áldozatok hozzátartozóit. Tetteseket, akik önmaguk áldozatává
váltak. Akármitől is lett Csen ilyen merev, remélte, hogy nem
lesz majd a közelében, amikor a merevsége feloldódik. Ami
akkor történhet, azt egyáltalán nem akarta látni.
– Még többet is kaphat – mondta Csen szinte
hangtalanul. – Yoyo szereti, ha fotózzák. De még jobbak a
filmek. Nem ezek itt. Yoyo Tian számára készített felvételeket
virtuális idegenvezetőként. Nagy felbontásban, ahogyan ő
mondta. Valóban, ha egy ilyen programmal megy végig a
Városépítészeti Múzeumon vagy a World Financial Centeren,
akkor olyan, mintha valóban ott lenne. Van belőle néhány
otthon, de Tian bizonyára még jobb anyagot tud adni önnek –
dadogni kezdett. – Feltételezve persze, ha... ön hajlandó lesz
nekem megtalálni Yoyót.
Jericho a poharáért nyúlt, megnézte benne a pocsolyányi
kihűlt kávét, majd visszatette. A szobát napfény ragyogta be.
Csent figyelte, és jól tudta, látogatója nem fogja még egyszer
megkérdezni.
– A filmeknél többre lesz szükségem – felelte.

A JIN MAO TOWER

Ugyanekkor egy japán pincérnő közeledett Kenny Xin
asztalához, kezében szusival és szasimivel megrakott tálcával.
Xin, aki mindezt a szeme sarkából nyugtázta, nem pillantott rá.
Inkább a Huangpu kékesszürke szalagját nézte 300 méterrel
alattuk. Ebben a napszakban nagyon sok hajó volt a folyón.
Láncokkal összekötött dzsunkaszerű teheruszályok lusta vízi
kígyóként követték a folyó hömpölygését, és nehéz teherhajók
dokkoltak a kanyarulattól keletre. Közöttük kompok, vízitaxik
és kirándulóhajók tülekedtek útban a Yang-pu híd és a kikötő
darui felé, elúszva az idilli Gongqing Park mellett egészen a
torkolatig, ahol a Huangpu olajos hullámai a Jangce iszapos
vizével keveredve zavaros színekben ömlöttek bele a Kelet-
kínai-tengerbe.
A folyó éles, majdnem derékszögű jobbkanyarulatának
köszönhetően Sanghaj pénzügyi és gazdasági negyede, a
Pudong félszigetként terült el, és kiváló kilátást nyújtott a
Csongshan Lu nevezetűu rakpart koloniális bankjaira, klubjaira
és szállodáira. Az ópiumháborúk utáni idők maradványai,
amikor az európai kereskedelmi óriások fölosztották egymás
között az országot és hatalmuknak emlékműveket állítottak a
folyó jobb partján. Száz évvel ezelőtt ezek az épületekpompában
és nagyságban mindent fölülmúltak, ami körülöttük csak látható
volt. Most játékszernek tűntek a mögöttük magasodó hatalmas
üveg-, acél– és betontornyok mellett, amelyek autópályák,
mágnesvasutak és skytrain-pályák mentén épültek. Körülöttük
nyüzsögtek a repülőautók, a rovarszerű minikopterek és a
teherléghajók. Noha az idő meglepően tiszta volt, a horizont
nem látszott. Sanghaj feloldódott a nedvességben, szétszóródott
a határainál és egyesült az éggel. Semmi sem utalt arra, hogy az
építményeken túl más is lenne, mint építmények.
Xin ezt szemlélte anélkül, hogy a pincérnőt megtisztelte
volna figyelmével. Koncentrációját nem tudta megosztani, és
jelenleg az kötötte le, hogy a lány, akit keres, hol bujkálhat
ebben a húszmilliós kolosszusban. Otthon mindenesetre nem
volt, azt már kérdezte. Ha ez a hülye nevű diák, ez a Grand
Cherokee Vang nem hazudott, akkor persze még fennáll a
lehetősége, hogy behatárolják, hol is lehet. Ebbe a szalmaszálba
kell kapaszkodnia akkor is, ha a fickó nem tűnt megbízhatónak.
Yoyo két lakótársának egyike nyilván rákattant a lányra, de még
inkább a pénzre, amiért úgy tett, mintha lenne eladni való
információja. Közben egyértelműen nem tudott semmit.
– Yoyo nem régóta lakik itt – mondta. – Amolyan
bulizós tyúk.
– És mi vagyunk a tyúkfejek – nevetett a másik, hogy
látni lehetett a nyelvcsapját, de utána rögtön fel is fogta, hogy ez
nagyon rossz vicc volt. A kínaiak tyúknak nevezték a kurvákat,
tyúkfejnek a striciket. A fickónak nyilván eszébe jutott, mit is
csinálna vele Yoyo, ha Xin elmesélné neki ezt az apró
ízléstelenséget.
Vajon el tudják érni?

Xin megkérdezi, mikor látták utoljára Yoyót.

 Május 23-án este. Együtt főztek, utána megittak néhány
üveg sört. Utána Yoyo bement a szobájába, de még aznap
éjszaka el is hagyta a házat. Mikor?
Későn, emlékszik vissza Grand Cherokee. Hajnali 2-3
körül. A másik, Csang Li, a vállát vonogatja. Azóta
mindenesetre nem látták.
Xin gondolkodik.
– Lehet – mondja –, hogy a lakótársnőtök bajba került.
Jelenleg nem tudok többet mondani, de a családja nagyon
aggódik.
– Maga rendőr? – érdeklődik Csang.
– Nem. Olyasvalaki vagyok, akit azért küldtek, hogy
segítsen Yoyónak – sokat sejtető pillantását egyikről a másikra
veti. – Ezenkívül felhatalmaztak, hogy a segítségre megfelelő
módon reagáljak. Mondjátok meg Yoyónak, hogy ezen a
számon bármikor elérhet – Xin átnyújt Grand Cherokeenak egy
kártyát, amin csak egy telefonszám áll. – Ha esetleg eszetekbe
jutna, hogy hol találhatnám meg...
– Fogalmam sincs – válaszolja Csang látható
egykedvűséggel, és eltűnik a szobájában.
Grand Cherokee utána néz, egyik lábáról a másikra áll.
Xin megáll a nyitott ajtóban, hogy Grand Cherokeenak
lehetőséget adjon az offenzívára. Amint várható volt, mihelyst a
haverja eltűnt, a fiú suttogva belevág a mondandójába.
– Én kiszimatolhatok magának valamit – mondja. –
Persze nem ingyen.
– Persze – visszhangozza Xin szelíd mosollyal.
– Csak hogy a költségeimet fedezzem, tudja. Öööö...
tehát vannak bizonyos jelek, hogy hol tartózkodhat, és én...
Xin jobb kezét a zakójába csúsztatja, majd egy kötegnyi
papírpénzt húz elő.
– Vethetnék egy pillantást a szobájára?
– Ezt nem engedhetem meg – mondja Grand Cherokee
ijedten. –Ezt soha nem...
– A saját biztonsága érdekében – folytatja csendesebben
Xin. – Magunk közt szólva, a rendőrség is ide jöhet. Nem
szeretném, ha olyasmit találnának, ami Yoyóra nézve terhelő
lenne.
 – Igen, persze. Csak...
– Értem – Xin vissza akarja dugni a pénzt a zsebébe.
– Ne, várjon... én...
– Igen?
Grand Cherokee a pénzt bámulja és megpróbál valamit
szavak nélkül Xin értésére adni. Szándéka nyilvánvaló. A
kapzsiság nyelvének nincs szüksége szavakra. Xin újra a
zakójába nyúl, emeli a tétet. A fiú az ajkába harap, elveszi a
pénzt és a lakás belseje felé mutat.
– Utolsó ajtó jobbra. Én is...
– Köszönöm, feltalálom magam. Amint már
említettem... Ha tudna valamilyen nyomot...
– Tudok! – ragyogott fel Grand Cherokee szeme. – Csak
néhány telefonhívást kell elintéznem. Pár emberrel beszélnem
kell. Hé, elviszem Yoyóhoz, amint lehet!... Persze...
– Igen?
– Lehetséges, hogy itt-ott valakit meg kell kennem.
– Előlegről beszélünk?
– Valami olyasmiről.
Xin látja Grand Cherokeen, hogy hazudik. Nem tudsz te
az égvilágon semmit, de mégiscsak fennáll a lehetősége, hogy
kapzsiságod miatt valamit találsz. Így vagy úgy, jelentkezni
fogsz. Egyszerűen kaszálni szeretnél. Azzal még két
papírdarabot nyomott a kezébe, és otthagyta.

Mindez tegnap történt.

A fiú eddig még nem jelentkezett, de Xin nem aggódott.
Valamikor délutánra várta a hívást. Nekiállt a szusinak,
kizárólag tonhal, lazac és makréla, a legjobb minőség. A japán
étteremben a Jin Mao Tower 56. emeletén nem sok mindent
lehetett kifogásolni, ha eltekintünk az ételek elrendezésében
mutatkozó hanyagságoktól. Az étterem a Jin Mao Grand Hyatt
része volt, ami Kína egykor legmagasabb épületének fölső 53
emeletét foglalta el. Azóta persze már csupán Sanghajban
tucatnyi magasabb épületet emeltek, az első mindjárt a
szomszédos World Financial Center, ami 2008-ra készült el, s
szintén volt benne egy Hyatt. Azért a Jin Mao Tower elöregedett
környezete mégis megőrzött valamit a monumentalitás
érzetéből. Azt az időt tükrözte, amikor Kína a kommunizmus, a
konfucianizmus és a kapitalizmus határmezsgyéjén kereste új
önmagát, és ebbe a régi császári múlt reminiszcenciái éppúgy
belefértek, mint a kolonializmus art deco esztétikája. Xinnek
tetszett mindez, bár elismerte, hogy odaát stílusosabban el lehet
időzni. Az az elképzelés vezérelte ide, hogy létét egy
koncepciónak vetheti alá, amit nem az érzelmek jellemeznek,
hanem a rend elveivel vág józanul egybe, végső soron a
tökéletesség titkos szabályrendszerével. Kenny Xin 1988-ban
született, a Jin Mao Towert pedig a 8-as szám úgy határozta
meg, mint az embert a genomja. Teng Hsziao-ping 88 éves volt,
amikor jóváhagyta az épület terveit, a felavatásra 1998.
augusztus 28-án került sor. 88 emelet épült egymásra, olyan
konstrukciót képezve, amelynek minden szegmense egy
nyolcaddal volt keskenyebb az alapot képező 16 emeletnél. A
tornyot hordozó acéltartók 80 méter hosszúak voltak,
mindenben lel lehetett ismerni a 8-ast. 2015-ig 79 lifttel
rendelkezett az épület, de ezen a szépséghibán egy
személyfelvonó hozzáépítésével végül is segítettek.
Persze kisebb szépséghibák elcsúfították az egyébként
példaértékű koncepciót. Például a torony viharban vagy
földrengésnél maximum 75 centimétert lengett ki. Xin nem is
értette, hogy az építészek hogyan véthettek ekkora hibát a
matematikai szépségben. Nem volt építész. Talán nem ment
másképp, de mit számíthat az az 5 centiméter a tökéletesség
elsőobbsége szempontjából? A kozmikus renddel összevetve a
Jin Mao Tower is csak olyan volt, mint egy rendetlen
gyerekszoba.
Manikűrözött kezével odébb tolta a szusival megrakott
tálcát, az üveg Csingtao sört is mellé tette a hozzá tartozó
pohárral, egyenlő távolságra. Így már jobban tetszett neki. Távol
állt tőle, hogy imádja a végletekig fokozott rendszeretetet, mint
azok az emberek, akik mindent élére állítva helyeznek el. A
legtisztább rendet a káoszban fedezte lel. Mi lehet tökéletesebb
az egyenetlenségek nélküli homogenitásnál, amint egy abszolút
üres szellem megfelel a kozmikus ideálnak és minden gondolat
szennyeződésnek tűnik benne, kivéve, ha tudatosan tör elő, és az
ember tetszés szerint meg tud szabadulni tőle. A szellem
kontrollja a világ kontrollja. Xin mosolygott, miközben tovább
igazgatta a tárgyakat: a szójaszószos tálkát odébb tolta, a vázát
az orchideával néhány fokkal elfordította, a pálcikákat kettétörte
és párhuzamosan maga elé helyezte. Nem volt-e a maga módján
egész Sanghaj egy csodálatos káosz? Vagy inkább az önkény
rendje, ami csak a tanult megfigyelő számára nyílik meg, egy
titkos terv?
Xin odébb lökött még néhány rizsgombócot, míg a
látvánnyal elégedett nem lett, majd elkezdett enni.

XINTIANDI
Kínában töltött életére visszagondolva Jericho számára
úgy tűnt, mintha az kockázatvállalások és menekülések zavaros
sorozata lenne, beékelve hangtompító falak és építkezések közé,
amelyek árnyékában anyagi helyzetén igyekezett javítani. A
küszködésnek végül mutatkozott némi eredménye: a bankár
haverkodni kezdett vele. Nyílttengeri hajózásban, vízfeldolgozó
üzemekben, bevásárlóközpontokban és felhőkarcolókban való
részesedés ajánlatával keresték meg. Úgy tűnt, az egész világ
azon fáradozik, hogy megismertesse a pénzkiadás
lehetőségeivel. Végül a jobb társaság keblére ölelte, elfogadta,
de Jericho magát túldolgozva ólomként csüggött azon, amit
elért, túlságosan kimerülten ahhoz, hogy nomád életéhez
hozzáfűzze még az utolsó fejezetet, és egy olyan vidékre
költözzön, ahol érdemes megöregedni. A lépés aktuális lett
volna, de a gondolat, hogy ismét csomagolja a bőröndjét,
narkotizálta, ezért inkább esténként elnyúlt a kanapén, s
miközben a függönyön fényár és építkezések zaja szüremlett be,
ő filmeket nézett, mantraként mormolva, hogy el kell innen
mennem, amíg csak el nem aludt.
Ez volt az az időszak, amikor Jerichónak komoly
kételyei támadtak saját életét illetően.
Akkor nem voltak kételyei, amikor Joanna Sanghajba
csábította, hogy aztán 3 hónappal később elhagyja. Nem voltak
kételyei, amikor rájött arra, hogy nincs annyi pénze, amennyiből
vissza tudna repülni, s annyi sincs, amennyiből Londonban a
felégetett hidakat újjáépíthetné. Nem voltak kételyei első
sanghaji lakóhelyén, ahol nedves padlószőnyegen aludt és
minden reggel megküzdött azzal, hogy néhány liter barnás vizet
kifacsarjon a zuhanyzóból, miközben az ablakok beleremegtek a
ház mentén húzódó, kétemeletes autópálya forgalmába.
Egyszerűen annyit mondott, ennél csak jobb lehet.
Így is lett.
A kezdetekben Jericho Sanghajba érkező külföldi
vállalkozóknak ajánlotta fel szolgálatait. Sokan közülük nem
találtak kapaszkodót a szerzői jogokra vonatkozó törékeny kínai
törvénykezésben. Úgy érezték, kikémlelik és megrabolják őket.
Idővel azonban a sárkány önkiszolgáló mentalitása engedett a
nyomásnak. Az évezred elején Kína boldogan plagizált mindent,
amit a szakemberek a globális ötlettenger mélyéről a felszínre
hoztak, de azért lassacskán a kínai vállalkozóknak is elegük lett
abból, hogy államuk képtelen volt megvédeni a szellemi javakat.
„Követésre érdemesnek találtuk.” Ez ezt jelenti udvarias
megfogalmazásban: „Persze, hogy elloptuk, de csodálunk azért,
mert feltaláltad.” Ezt ők is egyre sűrűbben hallhatták. Hosszú-
hosszú évekig felháborodva utasították el a nagyorrúak
panaszait, miszerint kínai cégek és intézmények lopják a
szellemi tulajdont, vagy éppen tudomást sem vettek róla. Jericho
megállapította, hogy elsősorban a kínai cégeknek van egyre
inkább szükségük a webdetektívekre. A helyi vállalkozók
lelkesen hallgatták, hogy amikor a Scotland Yardnál segédkezett
a cyberbűnözési osztály létrehozásában, akkor éppenséggel
ellenük küzdött. Úgy vélték, a szabadalmaikat az védheti majd
meg a legjobban, aki a múltban olyannyira értett ahhoz, hogy az
orrukra koppintson.
A probléma – a perzselő, burjánzó, végtelenül falánk,
gyakorlatilag ellenőrizhetetlen probléma-szörnyeteg – ugyanis
abban rejlett, hogy mindaddig, amíg várnia kellett a szellemi
tulajdonjogok védelmének országszerte és nemzetközileg is
elfogadható és megvalósítható rendszerére, Kína kreatív elitje
kannibalizálódott. Az, hogy a Kína által gyakorlatilag újonnan
felfedezett kapitalizmus a tulajdonjogokon alapul, hogy egy
gazdaság, amelynek legfontosabb tőkéje a know-how volt, a
márkák, szabadalmak és szerzői jogok védelme nélkül nem
létezhet, mindig is nyilvánvaló volt, csak éppen addig nem
érdekelt senkit, amíg a körülmények áldozatává nem váltak.
Ugyanis a kínaiak kémkedésébőol adódó legnagyobb gazdasági
károkat immár Kína szenvedte el. Mindenki feltúrta a szomszéd
kertjét, a legszívesebben elektronikus ásóval. A vadászat a
globális hálózaton zajlott, és Owen Jericho a vadászok közé
tartozott, akiket más vadászok bíztak meg, amint úgy érezték,
rájuk is vadászik valaki.
Miután Jericho is részévé vált annak a hálózatnak,
amelyik nélkül Kínában semmiféle szívesség és semmiféle
cselekvés nem volt lehetséges, fölemelkedése rakétasebességgel
zajlott le. 5 év alatt ötször költözött, kétszer szabad akaratából,
háromszor pedig azért, mert a házat, amelyben éppen lakott,
számára érthetetlen okból le kellett bontani. Egyre jobb
negyedekbe költözött, szélesebb utcákba, szebb házakba, egyre
közelebb került álmához, hogy valamikor beköltözik az újra
felépített shikumen-házak egyikébe, amelyek kőkapuikkal
Sanghaj szívében is békés belső udvarokat kínáltak.
Akárhányszor is kellett valamilyen kompromisszumba
belemennie, soha nem kételkedett abban, hogy egy napon álma
valóra válik.
Egy szép napon megkérdezték tőole a bankban, hogy
miért is nem lép ennek érdekében. Jericho azt válaszolta, még
nem érett meg a helyzet, majd valamikor. A bankár megmutatta
neki a számláját és azt mondta, a valamikor éppen ma érkezett
el. Jericho rájött, hogy a sok munkától észre sem vette, mennyi
lehetőség nyílt meg időközben előtte. Kilépett a bankból, és
mint akit fejbekólintottak, úgy dülöngélt haza.
Nem vette észre, hogy elérkezett az idő.
A felismeréssel együtt jöttek a kételyek. Úgy tűnt,
mindig is léteztek, csak éppen ő vonakodott észrevenni őket. Azt
sugdosták: Mi a fenét keresel itt egyáltalán? Hogy is kerültél te
ide?
Hogyan történhetett ez veled?
Azt sugallták, hogy minden hiába volt, s hogy a
legrosszabb helyzet, amibe egy ember kerülhet, az, amikor elérte
a célját. A remény az átmenetiségből táplálkozik, gyakran egy
életen át. Most hirtelen minden kötelező érvényűvé vált.
Sanghajivá kellene válnia, de akarta ezt egyáltalán? Egy olyan
városban élni, ahová Joanna nélkül soha nem költözött volna?
Amíg úton voltál, azt mondták a kételyeid, nem kell
aggódnod a cél miatt. Köszöntünk az elkötelezettségben.
Egy igencsak mutatós házban élt a gazdasági negyedben,
Pudongban, amelynek egyetlen szépséghibája a körülötte
építendő többi felhőkarcoló volt, no meg a lárma és az a finom
barna por, ami az ablak réseitől kezdve a torkáig mindenhol
leülepedett. Ám hogy letargiáját levetkezze, a végén mégis az
kellett, hogy a városi közigazgatás ismét kiköltöztesse.
Meglátogatta két mosolygós úriember, elteáztak nála, majd
közölték, hogy a háznak, amelyben lakik, sajnos helyet kell
adnia egy új és egészen nagyszerű építménynek. Ha kívánja, az
új házban természetesen felajánlanak neki egy helyet. De a
következő néhány évre sajnos el kell költöznie. A városvezetés
boldog, hogy Owen Jericho úrnak felajánlhat egy lakást Luchao
Harbour City közelében, alig 60 kilométernyire Sanghajtól, ami
egy olyan metropolisz esetében, amelyik terjeszkedése során
annyi más várost ölel át szeretettel, már nem is számít igazán
külterületnek. Ja, igen, 4 hét múlva kezdik az építkezést, tehát
ha addig... szóval, úgyis tudja. Nem ez az első alkalom, és
nagyon sajnálják, de valójában nem is.
Jericho a két férfit bámulta, miközben az a csodálatos
érzés öntötte el, hogy most ébredt fel a kómából. A világnak
megint lett szaga és íze. Hálásan rázogatta a két megrökönyödött
férfi kezét, és arról biztosította őket, hogy mekkora szolgálatot
tettek neki, mindettől függetlenül persze küldhetnek mindenkit
Luchao Harbour Citybe, akit csak akarnak. Ezután felhívta Tu
Tiant és minden udvariassági formula betartásával megkérdezte:
ismer-e valakit, aki esetleg valakit ismer, aki tudná, hogy
Sanghaj egyik mozgalmas sarkában van-e valahol egy felújított
vagy új shikumen-ház, amelyikbe rövid időn belül
beköltözhetne. Tu úr, aki avval dicsekedett, hogy Jericho
legelégedettebb ügyfele, ráadásul a barátja is – nos, az efféle
kérdésekben ő volt a megfelelő partner. Egy középméretű
technológiai konszernt vezetett, sok jó ismerőse volt a város
hatalmasságai között. Örömmel volt hajlandó egy kicsit
„körbehallgatózni”.
Két héttel később Jericho aláírta a bérleti szerződést és
azonnal beköltözhetett az egyik legszebb shikumen-ház
emeletére, Sanghaj egyik legnépszerűbb negyedében,
Xintiandiban. Az épület természetesen új volt. Eredeti
shikumen-házak már régen nem voltak. Az utolsókat a
világkiállítás után bontották le 2010-ben, de Xintiandit mégis
nyugodt szívvel lehetett a shikumen-építészet középpontjának
nevezni, hasonló módon, ahogyan Sanghaj óvárosa is minden
volt, csak nem „ó”.
Jericho nem kérdezte, kinek kellett kiköltöznie. Remélte,
hogy a lakás valóban üresen áll, aláírta a papírt és nem törte
tovább a lejét, hogy ellentételezésként Tu Tian milyen
szívességet kér majd tőle. Azt tudta, hogy tartozik Tunak. Tehát
felkészült a költözésre és megadóan várta, hogy jöjjön, aminek
jönnie kell.

El is jött, korábban, mint gondolta volna. Csen Hongbing

és egy nemszeretem megbízás képében. A feladatot el kellett
vállalnia, ha nem akarja Tut vérig sérteni.
Miután Csen elment, Jericho összeszerelte a
számítógépét. Megmosta az arcát, kócos haját, amennyire
lehetett, rendbe szedte, tiszta pólót húzott. Ezután kényelembe
helyezte magát a képernyő előtt, és a rendszerrel felhívatott egy
számot. A képernyőn feltűnt két egymásba fonódó T, a Tu
Technologies jele. A következő pillanatban egy csinos
negyvenes hölgy mosolygott rá. Egy lounge-bútorokkal
ízlésesen berendezett irodában ült. A panorámaablakokon át
feltűntek Pudong fényei, és a nő apró porceláncsészéből
valamilyen italt kortyolgatott. Jericho tudta, hogy eperteát.
Naomi Liu élt-halt az eperteáért.
– Jó napot, Naomi.
– Jó napot, Owen. Hogy megy a költözés?
– Köszönöm, pompásan.
– Örvendek. Tu úr mondta, hogy kap egyet az új, nagy
terminálokból.
– Ma este, remélem.
 – Izgalmas – letette a csészét egy átlátszó felületre, ami
úgy tűnt mintha a térben szabadon lebegne, és leeresztett
szempilláin át őt nézte. – Akkor hamarosan tetőtől talpig látom
magát.
– Össze sem lehet hasonlítani azzal az izgalommal,
hogy én magát nézhetem. – Jericho előrehajolt és halkabban
folytatta: – Mindenki megesküdne rá, olyan, mintha itt ülne testi
valójában.
– És ez elég önnek?
– Természetesen nem.
– Attól tartok, igen. Elég lesz önnek, és nem is lát majd
indokot arra, hogy személyesen is meghívjon engem. Azt
hiszem, meg kell győznöm a főnökömet, hogy mégse szállítsuk
magának azt az izét.
– Egyetlen holografikus program sem veheti fel
magával a versenyt, Naomi.
– Neki mesélje – intett fejével Tu irodájának irányába. –
Különben még eszébe jut, hogy lecseréljen egy ilyen programra.
– Abban a pillanatban megszüntetnék minden üzleti
kapcsolatot vele. Amúgy ha már itt tartunk...
– Igen, itt van. Legyen jó. Kapcsolom.
Jericho szerette kicsiny flörtölésük rituáléját. Naomi volt
a tűfok, amelyen keresztül Tu Tianhoz fűződő kapcsolatát
szőtte. A nő jóindulata hasznos lehetett számára. Ráadásul
Jerichónak egyáltalán nem esett volna nehezére meghívnia
magához, de úgyse fogadta volna el a meghívást. Két gyerek
anyjaként boldog házasságban élt.
A két ragyogó T ismét fordult egyet, majd Tu hatalmas
koponyája jelent meg a képernyőn. Amennyi haja még
megmaradt, az mind a füle mögötti részre koncentrálódott,
őszen és tüskésen. Orrán egy vékony szemüveget
egyensúlyozott. A bal oldali szára úgy nézett ki, mintha
ragasztószalag tartaná egyben. Ingujját föltűrve lapátolt magába
valami ragadósnak tűnő tésztát, amit pálcikákkal halászott ki
egy papírdobozból. Háta mögött a nagy íróasztal tele volt
monitorokkal és holovetítőkkel. Közöttük azért maradt még hely
néhány merevlemeznek, távirányítónak, brosúrának,
papírpohárnak és különféle csomagolópapíroknak.
 – Nem, nem zavarsz – mondta Tu teli szájjal, mintha
Jericho éppen ebbéli aggodalmának adott volna hangot.
– Azt látom. Voltál már a kantinodban? Friss kaját
főznek.
– Na és?
– Rendes ételt.
– Ez itt rendes étel. Forró vizet öntöttem rá és étel lett
belőle.
– Azt legalább tudod, hogy mi akar lenni? Áll valami a
csomagoláson?
– Hát, valami – rágott Tu egyenletesen tovább. Duzzadt
ajkai kopuláló gumicsövekként mozogtak. – Akinek olyan
kaotikus az időbeosztása, mint a tied, talán nem értheti meg, de
oka van, hogy az irodában eszem.
Jericho föladta. Amióta ismeri Tut, még nem látta, hogy
egészséges, ízletes ételt evett volna. Mintha a menedzser
feladatul tűzte volna ki maga elé, hogy egymaga lerombolja a
kínai konyhának a világban megszerzett jó hírét. Lehet, hogy
zseniális feltaláló és istenáldotta golftehetség volt, de ami a
konyhát illeti, Kubiláj kán minden ínyencek atyja lehetett volna
mellette.
– Mit ünnepeltetek tulajdonképpen? – kérdezte Jericho a
Tu irodájában uralkodó káoszra utalva.
– Kipróbáltunk valamit – Tu megragadott egy
vizesüveget, rendesen leöblítette a tésztát és böffentett egy
egészségeset. – Holo-zsarukat. A közlekedési hatóság
megbízásából. Sötétben már egészen jól működnek, de a
napfény még problémát jelent. Szétesnek – vihogott egyet. –
Mint a vámpírok.
– Mit akar a város a holografikus rendőrökkel?
Tu csodálkozva nézett rá.
– A közlekedést irányítani, mi mást? A múlt héten is
elütöttek egy igazi rendőrt, nem olvastad? A Siping Lu és a
Dalian Xilu kereszteződésében állt, egy bútorszállító
keresztülment rajta és az aszfaltba döngölte. Hatalmas
disznóság, bömbölő gyerekek, gonosz levelek! Senki sem megy
már önként forgalomirányítónak.
– Mióta érdekli a rendőrséget, hogy ki mit csinál
önként?
– Egyáltalán nem érdekli őket, Owen, ez egy gazdasági
kérdés. Túl sok rendőrt veszítenek el. A közlekedési rendőr
immár a legveszélyesebb foglalkozások listáján egészen előkelő
helyen áll, a legtöbben szívesebben üldöznének egy elmebeteg
tömeggyilkost. Na igen, és hát emberek vagyunk, ugye, senki
sem szereti igazán a halott rendőröket. A holo-zsaruknak
ellenben nem okoz gondot, ha elütik őket, sőt, jelentést tesznek
róla. A vetítő jelentést küld a központba, a kocsi típusával és
rendszámával.
– Érdekes – mondta Jericho. – No és mi a helyzet a
holografikus idegenvezetőkkel?
– Óh! – Tu megtörölte a száját egy szalvétával, amelyet
szemmel láthatóan már máskor is használt. – Tehát látogatód
volt.
– Igen.
– És?
– A barátod a kétségbeesésig szomorú. Mi történt vele?
– Mondtam már. Keserűséget evett.
– A többihez pedig semmi közöm, világos. Beszéljünk
hát a lányáról.
– Yoyo! – vakarta meg a hasát Tu. – Őszintén,
szenzációs, nem?
– Kétségtelenül.
Jericho kíváncsi volt, hogy Tu egy nyilvános vezetéken
is beszél-e Yoyóról. Ugyan a hatóságok rajta voltak az összes
telefonbeszélgetésen, de az ellenőrző apparátus gyakorlatilag
nem győzte a kiértékelést, még akkor sem, ha okos programok
már előzetes szelektálást végeztek. Az amerikai
titkosszolgálatok a világot átfogó Echelon-program keretében
már a múlt század végén kifejlesztettek egy olyan szoftvert,
amelyik fölismer bizonyos kulcsszavakat – ennek
eredményeként bárkit letartóztathattak, aki a nagymama
születésnapjának megtervezésekor háromszor egymás után
leírta, hogy gránátalma. A korszerű programok ellenben már
bizonyos határok között képesek voltak felismerni egy
beszélgetés értelmét és fel tudták állítani a prioritások listáját.
Mindazonáltal még mindig képtelenek voltak az irónia
felismerésére. A humor és a kétértelműség idegen volt
számukra, így a spiclik, mint a régmúlt időkben, maguk is
kénytelenek voltak továbbra is hallgatózni, amint valahol
elhangzottak olyan kifejezések, mint ellenzéki vagy a
Tienanmen téri vérengzés. Tu a várakozásoknak megfelelően
csupán ennyit mondott:
– Most pedig találkozni szeretnél a kicsikével, mi?
Jericho öröm nélkül vigyorgott egyet. Sejtette, hogy
problémás ügy lesz.
– Ha megoldható.
– Na igen, a kislánynak magasak az elvárásai – mondta
Tu cselesen. – Talán szolgálhatnék neked néhány hasznos
tanáccsal, kicsi Owen. Jársz a közeljövőben a környékemen?
– Van egy rakás dolgom. De ebédidőben talán szabad
leszek.
– Remek! Gyere a komppal. Szép az idő, találkozzunk a
Lujiazui Greenben.

PUDONG
A Lujiazui Green egy felhőkarcolóktól határolt szép park
volt a Jin Mao Tower és a WFC közelében. Tu a kis tó partján
ült egy padon és napozott. Napszemüvegét szokása szerint a
rendes szemüvege fölött viselte. Gyűrött inge kilógott a
nadrágjából, a gombok nyílásainál elő-előbukkant fehér hasa.
Jericho leült mellé és kinyújtóztatta a lábait.
– Yoyo ellenzéki – mondta.
Tu lomhán felé fordította a fejét. A szemüveg és
napszemüveg ferde konstrukciója elrejtette a szemét.
– Azt hittem, erre már a golfpályán is rájöttél.
– Nem erről van szó. Azt akarom mondani, hogy ez nem
éppen szokványos eset. Egy ellenzékit kell megkeresnem, hogy
megvédhessem.
– Egy egykori ellenzékit.
 – Az apja nem így látja. Miért tűnt volna el Yoyo, ha
nem félelemből? Hacsak le nem tartóztatták. Te magad
mondtad, hogy hajlamos a nem megfelelő embereket
szembeköpni. Talán pont valaki olyan került éppen elébe, aki túl
nagy falat neki.
– No és mit szándékozol tenni?
– Tudod jól, mit fogok tenni – horkant fel Jericho. –
Természetesen megkeresem Yoyót.
Tu bólintott.
– Nemes cselekedet.
– Nem, hanem magától értetődő. A probléma csupán az,
hogy most a hatóságoktól függetlenül kell dolgoznom.
Szükségem van tehát minden fellelhető információra Yoyóról és
környezetéről, ebben pedig a te segítségedre szorulok. Cseng
Hongbingről az a benyomásom, hogy rendkívül tiszteletre méltó
és rendkívül zárkózott. Talán vak is az egyik szemére,
mindenesetre minden egyes szót harapófogóval kellett
kihúznom belőle.
– Mennyit mesélt el neked?
– Megadta Yoyo új címét, mutatott néhány filmet és
képet. A többi csupán egy rakás utalás.
Tu levette orráról a napszemüveget és megpróbálta
másik szemüvegét megközelítőleg vízszintesen az orrára
illeszteni. Jericho megállapította, hogy nem tévedett: a bal oldali
szárat valóban ragasztószalag tartotta össze. Azon gondolkodott,
hogy miért nem műtteti meg a szemét Tu, vagy miért nem
használ elsötétülő kontaktlencsét. Alig hordott már valaki
szemüveget. Legfeljebb divatcikként, márpedig Tu Tian oly
távol állt mindentől, ami divatos, mint a neandervölgyi az
atomkorszaktól.
Egy ideig hallgattak. Jericho a napba pislogva egy
repülőgépet nézett.
– Tehát – mondta Tu –, kérdezz!
– Nincs mit kérdeznem. Mesélj el mindent Yoyóról,
amit még nem tudok.
– Tulajdonképpen Yuyun a valódi neve...
– Na, ennyit Csen is elárult.
– És a magát Őrzőknek nevező csoporthoz tartozik. Ezt
nem mondta el, ugye?
– Az Őrzők? – füttyentett Jericho csendesen.
– Hallottál már róla?
– De még mennyire! Internet-gerillák. Emberi jogok, a
régi dolgok, mint a Tienanmen tér emlékezetének ébrentartása,
támadások a kormány és az ipar hálózatai ellen. Jócskán
befűtenek a pártnak.
– Ami ennek megfelelően ideges. Az Őrzőok más
kaliber, mint a helyes kis Titánegér.
Liu Di, a nő, aki magát Titánegérnek nevezte, egyike
volt az első internet-ellenzékieknek. Az évezred elejétől kezdve
jelentette meg éles hangú kommentárjait a politikai elitről a
neten, akkor még Nemesfémegér álnéven. A pekingi vezetés
számára rémes volt, hogy a virtuális személyeket nem
tartóztathatta le olyan egyszerűen, mint a hús-vér embereket.
Jelen voltak, anélkül, hogy ténylegesen jelen lettek volna. A
pekingi biztonsági rendőrség főnöke megjegyezte, hogy az új
fenyegetés a legnagyobb aggodalomra ad okot, az arcnélküli
ellenség a legrosszabb, amivel a net-ellenzékiek első
generációját mértéktelenül túlbecsülte: a legtöbben ugyanis nem
is gondoltak arra, hogy álcázzák identitásukat, s ha mégis
megtették, akkor előbb-utóbb elkövettek más hibákat is.
A Nemesfémegér például úgy szaladt bele az
egérfogóba, hogy egy új, demokratikus párt alapítójának
megígérte a támogatását, nem sejtvén, hogy egy ráállított
rendőrrel áll szemben. Elhurcolták egy rendőrőrsre, majd
bírósági tárgyalás nélkül egy évig fogva tartották. Ám a
következő időkben a pártnak új leckét kellett megtanulnia: az
embereket ugyan el lehet tüntetni a falak mögött, de a hálóról
nem. Ott ugyanis Liu Di ügye nagy visszhangra lelt. Kínában
rohamosan terjedt a híre, s felkeltette a külföldi sajtó figyelmét
is. A világ megismert egy huszonegy éves, félénk lányt, aki nem
is gondolt mindent olyan komolyan. Ez volt hát a hatalmas,
arcnélküli ellenség, akitől a párt rettegett.
Szabadon bocsátása után Liu Di a nemesfémről
keményebb fémre állt át, és Titánegérként már sokat tanult. Egy
olyan apparátusnak üzent hadat, amely Mao legmerészebb
álmaiban sem fordult elő: a Cypolnak, a kínai internet-
rendőrségnek. Külföldi szervereken keresztül kapcsolódott az
internetes fórumokhoz, a blogját olyan programok segítségével
írta, amelyek a veszedelmes szavakat már íráskor kiszűrték.
Mások is követték a példáját, egyre ravaszabbak lettek, a
pártnak immár tényleg volt oka aggódni. Hiszen amíg a
veteránok, mint Titánegér, nem titkolták az identitásukat, addig
az Őrzők fantomként járták be az internetet. Ahhoz, hogy a
nyomukra rábukkanjanak, Pekingnek ravaszabb csapdákat
kellett volna állítania, amit idővel meg is tett, de mindeddig
eredménytelenül.
– A pártnak mind a mai napig fogalma sincs arról,
hányan is vannak egyáltalán. Néha azt hiszik, több tucatnyian,
néha azt, csak egyes személyekről van szó. Mindenesetre egy
rákos daganat, amelyik a mi csodálatos, egészséges népi
köztársaságunkat belülről emészti. – Tu felszívott egy adag
taknyot az orrán, majd a lábai elé köpte. – Nos, tudjuk, ami
Pekingből jön, az elsősorban pletyka, és egyáltalán nincs benne
semmi kézzelfogható, tehát hogy mekkora is valójában a
szervezet...
Jericho elgondolkodott. Nem emlékezett arra, hogy
valaha is hallott volna akár csak egyetlen Őrző letartóztatásáról
is.
– Ó, néhanapján letartóztatnak valakit és azt állítják,
közéjük tartozik! – mondta Tu, mintha olvasott volna Jericho
gondolataiban. – Egészen véletlenül pontosan tudom, hogy mind
a mai napig senkit nem sikerült elkapniuk. Elképesztő, nem?
Úgy értem, egy hadseregre vadásznak, de hol maradnak a
hadifoglyok?
– Olyasvalamire vadásznak, ami úgy néz ki, mint egy
hadsereg – mondta Jericho.
– Egész közel jársz.
– A hadsereg nem létezik. Kevesen vannak, de tudják,
hogy bújjanak ki a nyomozók hálójából. Tehát démonizálják
őket: veszélyesebbnek és ravaszabbnak állítják be őket a
valóságnál, hogy eltereljék a figyelmet arról a tényről, hogy az
államnak még mindig nem sikerült elbánnia egy maroknyi
hackerrel.
– No és mire következtetsz mindebből?
 – Arra, hogy ahhoz képest, hogy Peking tiszteletre méltó
szolgája vagy, feltűnőoen sokat tudsz egy rakásnyi internet-
ellenzékiről – mérte végig Tut Jericho szemöldökét ráncolva. –
Csak nekem tűnik úgy, vagy tényleg benne van a kezed a
játékban?
– Miért nem kérdezed egyenesen azt, hogy közéjük
tartozom-e?
– Tessék, ezennel megkérdezem.
– A válasz: nem. De azt elmondhatom neked, hogy az
egész csapat 6 emberből áll. Soha nem is voltak többen.
– És Yoyo az egyik közülük?
– Hát – masszírozta a nyakát Tu. – Ez így nem egészen
stimmel.
– Hanem?
– Ő a fej. Yoyo hozta létre az Őrzőket.
Jericho elvigyorodott. Az internet görbe tükrében
minden lehetséges. Az Őrzők tehát egy nagyobb szervezet,
amelyik képes a kormány titkainak kikémlelésére. Akcióik
átgondoltak voltak, a hátterüket alaposan megvizsgálták.
Mindenképpen felvetődött egy szerteágazó hálózat képe, bár ez
valójában a számtalan szimpatizánsnak volt köszönhető, akik
azonban nem tartoztak a csoporthoz és a felépítését sem
ismerték. Pontosabb megfigyelés esetén az Őrzők tevékenységét
valóban vissza lehet vezetni egy kicsiny összeesküvő hacker-
csoportra. Mindazonáltal...
– ...folyamatosan a legfrissebb információkkal kell
rendelkezniük – mormolta Jericho.
Tu a könyökével oldalba bökte.
– Velem beszélsz?
– Mi? Nem. De igen. Hány éves is Yoyo
tulajdonképpen?
– 25.
– Egyetlen 25 éves lány sem lehet annyira minden hájjal
megkent, hogy az állambiztonsági szolgálatot hosszú távon
kicselezze.
– Yoyo kimagaslóan intelligens.
– Nem erről beszélek. Az állam talán csak kullog a
hackerek nyomában, de azért ők sem teljesen hülyék.
Hagyományos eszközökkel nem kerülheted meg a Diamond
Shieldet, egyszer csak a nyakadon lesz az internet-rendőrség.
Yoyónak hozzá kell férnie olyan programokhoz, amelyekkel
mindig egy lépéssel a másik előtt jár.
Tu a vállát vonogatta.
– Ami azt jelenti, hogy kiismeri magát – fonta tovább a
fonalat Jericho. – Kik a többiek?
– Diákok, mint Yoyo.
– És honnan tudod te mindezt?
– Yoyo mesélte.
– Neked elmesélte – Jericho egy kis szünetet tartott –,
de Csennek nem mesélte el?
– De, megpróbálta. Csakhogy Csen nem akar tudni róla.
Nem hallgatja meg, tehát hozzám jön.
– Miért pont hozzád?
– Owen, nem kell mindent tudnod.
– De értenem mindent kell.
Tu sóhajtott és végigsimított a fején.
– Mondjuk, segítek Yoyónak abban, hogy megértse az
apját. Mindenesetre tőlem ezt reméli. – Felemelte az ujját. –
Most pedig meg ne kérdezd, mit kell megértenie rajta. Ehhez
semmi közöd, a kurva életbe.
– Ugyanolyan rejtvényekben beszélsz, mint Csen –
morogta rosszkedvűen Jericho.
– Ellenkezőleg. Nagyon is megbízom benned.
– Akkor továbbra is bízz bennem. Ha meg akarom
találni Yoyót, meg kell ismernem a többi Őrzőt. Fel kell
keresnem, ki kell kérdeznem őket.
– Egyszerűen indulj ki abból, hogy a többiek szintén
elbújtak.
– Vagy elkapták őket.
– Aligha. Évekkel ezelőtt lehetőségem adódott
bepillantani az állami gondoskodás mókuskerekébe, ahol
belenéznek a fejedbe és megszabadítanak az őrült gondolatoktól.
Ismerem a fickókat. Ha elfogták volna az Őrzőket, akkor most
nagy hangon dicsekednének. Egy dolog eltüntetni az embereket,
de ha valaki az orrodat piszkálja és évekig bolondot csinál
belőled, akkor amint elkaptad, lándzsahegyre tűzöd a fejét.
Yoyo nagyon bosszantotta a pártot. Ezt nem engedhetik meg
maguknak.
– Hogy került bele Yoyo ebbe az egészbe?
– Ahogyan fiatalok belekeverednek az ilyesmibe.
Megfertőzte a zi you, a szabadság – Tu beleturkált a gomblyukai
mentén a hézagokba, és a hasát vakargatta. – Te már jó néhány
éve itt élsz, Owen, szerintem elég jól ismered már a népemet.
Vagy mondjuk úgy, megérted, amit látsz. De néhány dolog
mégis rejtély marad számodra. Mindaz, ami ma a Közép
Birodalmában történik, logikus következménye történelmünk
fejlődésének és töréseinek. Tudom, ez úgy hangzik, mint egy
útikönyvduma. Az európaiak azt hiszik, ez az egész jin és jang,
a hagyományok tisztelete csupán folklorisztikus ócskaság, ami
el akarja fedni, hogy mi mohó másolók bandája vagyunk, akik
rá akarjuk erőltetni a világra magunkat. Folyamatosan
megsértjük az emberi jogokat és Mao óta semmiféle ideállal
nem bírunk. De Európa kétezer éven át egy olyan edény volt,
amibe mindig valami újat dobtak bele. Az identitásérzetek
tákolmánya, amiből megpróbáltak egységes szőnyeget szőni.
Lerohantátok a másikat, szomszédaitok erkölcseit és szokásait
magatokévá tettétek, miközben háborúztatok ellenük. Óriási
birodalmak jöttek és mentek. Hol a rómaiaké, hol a franciáké,
hol a németeké, hol pedig a briteké volt a hatalom. Egyesült
Európáról beszéltek, de több nyelven mondjátok ezt, mint
amennyit megértetek, s mintha ez nem lenne még elég,
importáljátok hozzá Ázsiát, Amerikát és a Balkánt is. Tiszta
szívből igyekeztek egészséges patriotizmusként eladni a Vive La
France-t, a God Save the Queent és a Deutschland einig
Vaterlandot, ugyanakkor sajátosságaitokat a kommerciális
eladhatóság szempontjai szerint belezitek ki, nem pedig az
éppen adott történelmi háttérből kiindulva. Nem tudjátok
megérteni, hogy egy nép, amely történelme során nagyrészt
elégedett volt saját magával, mert úgy gondolta, hogy a
Középnek nincs szüksége a szélek ismeretére, az újat csak
nehezen fogadja be, főként ha kívülről erőszakolják rá.
– Ehhez aztán mesteri módon értetek – horkant fel
Jericho. – Német, francia és koreai autókkal jártok, olasz cipőt
hordtok, amerikai filmeket néztek, egyetlen olyan népet sem
ismerek, amelyik az elmúlt években nálatok jobban kifelé
fordította volna magát.
– Kifelé fordította magát? – nevetett Tu szárazon. –
Szépen mondtad, Owen. No és mit látsz, ha valamit kifelé
fordítasz? A belsejét. De mégis, mit látsz? Mit fordítunk mi
konkrétan kifelé? Csak azt, amit felismertek. Azt akartátok,
hogy nyissunk? Megtettük a '80-as években, Teng Hsziao-ping
idején. Üzletelni akartatok velünk? Megtehetitek. Mindazt, amit
a kínai császárok évezredekig nem akartak tőletek, mi néhány év
alatt megvásároltuk, ti pedig boldogan adtátok el. Most
ugyanazt adjuk el nektek, ti pedig megveszitek! Ráadásként
szeretnétek még egy jó adag autentikus Kínát is. Ezt is
megkapjátok, de ez már nem tetszik nektek. Mértéktelenül
felháborodtok azon, hogy lábbal tapossuk az emberi jogokat,
pedig alapjában véve csupán azt nem értitek meg, hogy egy
embert a véleményéért letartóztathatnak egy olyan országban,
amelyben Coca-Colát isznak. Ez nem fér a fejetekbe. Az
etnológusaitok siránkoznak az utolsó kannibálok eltűnése miatt
és az életterük megőrzéséért emelnek szót, de jaj, ha a
kannibálok nyakkendőt kötnek és elkezdenek üzletelni. Akkor
azt akarjátok, hogy egy szempillantásnyi idő alatt térjenek át a
csirkehúsra és a zöldségre.
– Tian, a legjobb akaratom ellenére sem...
– Tudod te egyáltalán, hogy a zi you fogalma csak a 19.
század közepén vált ismertté Kínában? – folytatta Tu
kérlelhetetlenül. – 5000 évnyi kínai történelem során nem jött
létre, ugyanúgy, ahogyan a min csu, a demokrácia, és a ren
quan, a emberi jogok fogalma sem. De mit jelent a zi you?
Kövesd önmagad! Magadat és az álláspontodat, s ne a tömegek
gondolkodásának és érzéseinek dogmáját emeld minden
megfontolás kiindulópontjává. Ellenvetheted, hogy az
individuum démonizálása Mao találmánya, de ez nem igaz. Mao
Ce-tung csupán az önmagunknak lenni érzésétől való
rettegésünk szörnyűu variánsa volt. Talán megérdemeltük ezt a
büntetést, mert túlságosan is belemerevedtünk abba a
meggyőződésünkbe, hogy a kínaiakon kívül csak barbárok
léteznek. Amikor Kína kénytelen volt nyitni a nyugati hatalmak
előtt, egyáltalán nem volt tisztában azzal, amit az összes
koloniális tapasztalattal rendelkező nép intuitíve ismert. Mi
vendéglátókként mutattuk magunkat, holott a vendégek már
régen tulajdonosok voltak. Mao ezen akart változtatni, csakhogy
nem elégedett meg a történelem kerekének visszafordításával,
mint később az ajatollahok Perzsiában. Az ő célja arra irányult,
hogy a történelmet meg nem történtté tegye és Kínát az
elzárkózás csúcsán izolálja. Ez nem működik gondolkodó, érző
és kritikus emberekkel. Ez csak automatákkal megy. Nem Pu Yi
volt az utolsó császár, hanem Mao, ha érted, mire gondolok. Ő
volt a legszörnyűbb mindegyik közül, megfosztott minket
mindentől, a nyelvünktől, a kultúránktól, az identitásunktól.
Minden eszmét elárult és egy romhalmazt hagyott maga után.
Tu Tian szünetet tartott. Húsos ajkai remegtek, kopasz
fején izzadság csillogott.
– Azt kérdezed, hogyan lehetett Yoyóból ellenzéki?
Elmondom neked, Owen. Mert nem akar azzal a traumával élni,
amit az én generációm és a szüleimé már nem tud feldolgozni.
De hogy népének identitást nyújtson, nem tudja a francia
forradalom szellemét megidézni, sem a spanyol demokrácia
létrejöttét, sem Mussolini és Hitler végét, sem Napóleon
bukását, sem pedig a Római Birodalom összeomlását. Míg a
történelem Európát elképzelhetetlen ékesszólással áldotta meg,
hogy kifejezze az igényeit, nekünk hosszú ideig a legegyszerűbb
szavaink is hiányoztak. Ó igen, Kína ragyog! Kína gazdag és
szép, Sanghaj a világ központja, ahol mindent szabad és semmi
sem lehetetlen. Utolértük az Egyesült Államokat, két gazdasági
gigász fej fej mellett, és éppen azon vagyunk, hogy az elsőkké
váljunk. De mindezen ragyogás kellős közepén belül
elszegényedtünk, és ezzel tisztában is vagyunk. Nem fordítjuk ki
magunkat, Owen, ez csak úgy tűnik. Ha kifelé fordítanánk
magunkat, csak üresség látszana, mint a tintahalnál. A külföld a
példaképünk, mert az utolsó kínai példaképünk elárult minket.
Yoyo szenved attól, hogy e kiüresedett kor gyermeke, sokkal
inkább, mint ahogy azt a globalizáció és az emberi jogsértések
önelégült kritikusai Európában és Amerikában el tudnák
képzelni. Csak a hibáinkat látjátok, a lépéseinket nem. Nem
látjátok, mennyi mindent értünk el. Nem látjátok azt a
mérhetetlen vesződséget, amit az okoz, hogy morális
hagyományok nélkül lépjünk fel ideálokért, hogy egyáltalán
megfogalmazzuk azokat!
Jericho a Napba hunyorgott. Szívesen megkérdezte volna
Tutól, hogy mikor tépték ki Csen Hongbing szívét, de nem
szólalt meg. Tu szusszantott és hirtelen megtörölte tar
koponyáját.
– Ez az, ami megkeseríti a Yoyóhoz hasonló embereket.
Ha valaki Angliában megy ki az utcára, hogy szabadságot
követeljen, legfeljebb megkérdezik, mi végre. Kínában
beleestünk abba az illúzióba, hogy őrült gazdasági lendületünk
automatikusan meghozza majd a szabadságot is, csak éppen
halvány fogalmunk sem volt, mi is az a szabadság.
Országunkban 20 év óta minden e körül a fogalom körül forog,
mindenki az individuális élet örömeit dicséri, de
végeredményben csak arról a szabadságról van szó, hogy
élhetsz. A másik szabadságról már nem szívesen beszélnek,
mert fölveti a kérdést, hogy milyen joga van egy olyan
kommunista pártnak az egyeduralomra, amelyik már egyáltalán
nem is kommunista. A baloldali önkényuralomból jobboldali
lett, Owen, abból pedig egy olyan, amelyiknek már nincs
semmiféle tartalma. Az élvezet diktatúrájában élünk, s jaj annak,
aki avval jönne, hogy de ott vannak a parasztok, a
vándormunkások és a kivégzések, hogy latorállamokat
támogatunk anyagilag, és a többi.
Jericho az állát vakargatta.
– Boldognak érzem magam, hogy megtisztelsz a
gondolataiddal – mondta. – De még boldogabb lennék, ha
visszatérhetnénk Yoyóra.
– Bocsáss meg egy öregembernek, Owen – fordította
felé Tu ráncok barázdálta arcát. – De egész idő alatt Yoyóról
beszélek.
– Csak éppen a személyes hátterét nem említed.
– Owen, már mondtam...
– Tudom – sóhajtott Jericho. Tekintetével végigmérte a
Jin Mao Tower üveg– és acélfrontját. – Semmi közöm hozzá.
 JIN MAO TOWER
Az ablakok egyike mögött Xin üldögélt és a gőzfürdőt
bámulta, amiben a délutáni Sanghaj verejtékezett. Visszavonult
72. emeleti tágas art deco lakosztályába, melynek két oldala
teljesen üvegből volt, de még erről a kiemelt lesről sem látott
mást, csak épületeket. Minél magasabbra jutott az ember, az
egyedileg kialakított lakó– és üzletházak annál egyformábbnak
tűntek, mintha ezernyi termesztörzs lakna egymás mellett.
Felhívott egy lehallgatásbiztos számot.
Valaki jelentkezett, de a képernyő sötét maradt.
– Mit tudott meg a lányról? – kérdezte Xin anélkül,
hogy az időt fölösleges köszönésre vesztegette volna.
– Keveset. – A hangot alig észrevehető időeltolódással
hallotta. – Tulajdonképpen csak az vált bizonyossá, amitől
tartottunk. Aktivista.
– Ismert?
– Igen is, meg nem is. Az adataiból arra
következtethetünk, hogy az internet-ellenzékiek egy
csoportjával van dolgunk, akik az Őrzőknek nevezik magukat.
Olyan csoportosulás, amelyik a pártot a demokrácia
követelésével nyaggatja.
– Úgy véli, Yoyo nem kifejezetten minket keresett?
– Ezt kizárhatjuk. Merő véletlen. Gyorsabban
leszkenneltük a merevlemezét, mint ahogy ő kikapcsolhatta
volna, amiből az következik, hogy a támadás meglepte.
Mindazonáltal nem tudtuk megsemmisíteni a számítógépét.
Nagyon hatékony biztonsági rendszere van, ez pedig sajnos
semmi jót nem jelent. Most már abból kell kiindulnunk, hogy
adatátvitelünknek legalábbis egy töredéke Yuyun... izé, Yoyo
számítógépén van.
– Aligha tud vele mit kezdeni – vélte Xin lekicsinylően.
– A kódolást a legkomolyabban ellenőriztük.
– Más körülmények között egyetértenék önnel. De
ahogyan Yoyo védelmi rendszere kinéz, rendelkezhet akár
dekódoló programokkal is, amelyek sokkal jobbak a
szokásosnál. Nem kérettük volna Sanghajba, ha aggodalmaink
nem lennének megalapozottak.
– Én is legalább annyira aggódom, mint maga.
Leginkább az információi hiányossága aggaszt, ha őszinte
lehetek.
– No és maga mit talált? – kérdezte a hang anélkül, hogy
Xin megjegyzésére reagált volna.
– Elmentem a lakótársaihoz. Ketten vannak. Az egyik
semmit sem tud, a másik úgy tesz, mintha el tudna vezetni
hozzá. Persze pénzt akar.
– Megbízik benne?
– Megbolondult? Minden esélyt ki kell használnom.
Majd jelentkezik, de fogalmam sincs, mi lesz az eredménye.
– Egyiküknek sem említett valamiféle rokonokat?
– Yoyo nem tűnik különösképpen közlékenynek. Együtt
ittak, utána május 23-ról 24-re virradó éjszaka, valamikor 2 és 3
között eltűnt.
Rövid szünet.
– Ez stimmelhet – mondta elgondolkodóan a hang. –
Kínai idő szerint valamivel 2 óra előtt jött létre a kapcsolat.
– Röviddel később pedig köddé válik – mosolygott Xin.
– Okos gyermek.
– Hol járt még?
– A szobájában. Semmi. Még számítógép sem.
Alaposan kitakarított, mielőtt eltűnt. Az egyetemen sincs semmi
nyoma, az aktáiba nem nézhettem bele. Ez utóbbit ugyan el
tudnám intézni, de jobban szeretném, ha maga foglalkozna vele.
Csak bejut egy egyetem adatbankjába!
– Melyik egyetem?
– Shanghai University, Shangda Lu, Bao Shan District.
– Kenny, nem kell figyelmeztetnem, hogy milyen
kényes ez az ügy. Tehát igyekezzen. Mindenképpen szükségünk
van a lány számítógépére.
– Megkapja, a lánnyal együtt – mondta Xin, és befejezte
a beszélgetést.
Ismét kinézett az urbánus sivatagba.
A számítógép. Kétségtelen, hogy Yoyo magával vitte.
Xin azon gondolkodott, hogy mi is lehetett az oka kétségbeesett
menekülésének. Rá kellett jönnie, hogy a behatolását nem
csupán észlelték és a rendszere ellen támadást indítottak, hanem
az adatait is letöltötték, és megtudták, kicsoda. Ez ugyan ok arra,
hogy aggódni kezdjen, de arra még nem, hogy hanyatt-homlok
elmeneküljön. Számos hálózat védekezett oly módon, hogy
azoknak a gépeit, akik szándékosan vagy véletlenül behatoltak a
rendszerbe, egy villámgyors támadással kikapcsolták és
alkalomadtán rátelepedtek az adataikra. De ez még nem elég
indok. Valami más miatt érzi úgy Yoyo, hogy attól a perctől
fogva többé nincs biztonságban.
Csak egyetlen magyarázat létezett.
Yoyo elolvasott valamit, amit nem lett volna szabad
elolvasnia.
Ami azt jelenti, hogy a kódolás átmenetileg nem
működött. Rendszerhiba. Egy lyuk, amin véletlenül lépett be, és
amin keresztül meglátott valamit. Ha ez igaz, akkor a
következmények valóban szörnyűségesek lehetnek! A kérdés az,
milyen gyorsan záródott be a lyuk. Az mindenesetre biztos,
hogy nem elég gyorsan, hiszen az a rövidke bepillantás is elég
volt arra, hogy a lányt menekülésre késztesse.
De ténylegesen vajon mennyit tudott meg?
Xinnek többre volt szüksége a számítógépnél. Yoyót
kellett megtalálnia, mielőtt a lány beszélne róla valakivel. Az
egyetlen reményt most Grand Cherokee Vang jelentette.
Csekélyke remény. Mindenesetre a fickó azonnal eladná Yoyót
számítógépestül, amint újra felbukkan a lakásban.
Xin a homlokát ráncolta. Valami nem tetszett neki
abban, ahogyan állt. Lépett egyet balra, amíg pontosan két ablak
között mindkét cipőjének hegye pontosan egyenlő távolságra
nem volt az ablak és a padló találkozásától.
Így már jobb volt.

PUDONG
– Születésétőol fogva ismerem Yoyót – mondta Tu. –
Teljesen normális tinédzserként nőtt fel, a feje tele romantikus
elképzelésekkel. Aztán volt egy kulcsélménye. Semmi
rendkívüli, de mégis úgy gondolom, egyike azoknak a
mérföldköveknek, amelyek meghatározzák az életedet. Ismered
Mian Miant?
– Az írónőt?
– Pontosan.
Jericho elgondolkodott.
– Már egy örökkévalóság is eltelt azóta, hogy a könyvét
olvastam. Ő volt a cégér, nem? Meglehetősen népszerű
Európában. Emlékszem, még csodálkoztam is, hogy átment a
cenzúrán.
– Ó, a könyvei hosszú ideig be voltak tiltva! Azóta
persze már azt csinál, amit akar. Amikor Sanghaj a partik
fővárosává nyilvánította magát, őo volt a híd a csatorna és a
csillogás között, mert mindkettőt ismerte és mindkettőről
hitelesen tudott beszélni. Ma valami olyasmi, mint az itteni
művészvilág védőszentje. 50 fölött jár, elfogadták, még a párt is
vele díszíti magát. 2016 nyarán új regényéből olvasott fel a
Guan Diben, a Fuxing Parkban, mielőtt lebontották volna. Yoyo
pedig elment a felolvasásra. Utána alkalma adódott arra, hogy
beszélgessen Mian Miannal, aminek egy többórás kaland lett a
vége, klubokban és galériákban. Utána olyan volt Yoyo, mint
akit megbabonáztak. Meg kell értened a hasonlóságokat. Mian
Mian 16 évesen kezdett el írni, a legjobb barátnője
öngyilkosságának hatására, Yoyo pedig éppen akkor töltötte be
a tizenhatot.
– És elhatározta, hogy írónő lesz.
– Elhatározta, hogy megváltoztatja a világot. Egyrészt
romantikus indíttatásból, másrészt viszont nagyon is tisztán
látva a valóságot. Ekkortájt kezdődött az én felemelkedésem is.
Csen Hongbinget a kilencvenes években ismertem meg, nagyon
szerettem, ő pedig rám bízta a lányát, mert azt hitte, nálam
tanulhat majd valamit. Yoyo mindig is vonzódott a
virtualitáshoz, gyakorlatilag az interneten élt. Különösen
érdekelte a valóságos és a mesterséges világ közötti
határmezsgye. Ekkor, 2018-ban tagja lettem a Dao IT
elnökségének, Yoyo pedig ekkor kezdte el a tanulmányait. Csen
támogatta, amennyire a lánya engedte, de Yoyo számára fontos
volt, hogy eltartsa magát. Tehát amikor hallotta, hogy én vettem
át a Virtual Environments részleget, nyaggatni kezdett, hogy
adjak neki munkát.
– Egyáltalán mit tanult?
– Újságírást, politológiát és pszichológiát. Az egyiket,
hogy megtanuljon írni, a másikat, hogy tudja, miről ír. A
pszichológiát pedig...
– Hogy megértse az apját.
– Ő maga ezt másként mondaná. Az ő szemében Kína a
beteg, aki folyamatosan ki van téve a megőrülés veszélyének.
Tehát a társadalmunk betegségének a diagnózisát kutatja. És itt
persze Csen Hongbing is bejön a képbe.
– A fegyvereit tőled kapta – elmélkedett Jericho.
– Fegyvereit?
– Persze. Mikor alapítottad a Tu Technologies-t?
– 2020-ban.
– És Yoyo kezdettől fogva veled volt?
– Természetesen. – Tu arca felderült. – Vagy úgy!
– Yoyo mindenbe belekukkant, amit csináltok. Ti pedig
mindenféle programot fejlesztetek.
– Tudatában vagyok annak, milyen szerepet töltünk be
az Őrzőknél, persze, akaratunk ellenére. Biztosíthatlak arról,
hogy munkatársaimnak még csak álmában sem jutna eszébe,
hogy egy ellenzékit technikával lásson el.
– Csen említette, hogy a lányát már többször is
letartóztatták.
– Tulajdonképpen csak az egyetemen jött rá, hogy a
hatóságok milyen mértékben cenzúrázzák az internetet.
Olyasvalaki számára, akinek a net szinte a természetes
életforma, a zárt ajtók nagyon frusztrálóak.
– Megismerkedett a Diamond Shielddel.
Mindenki, aki a kínai virtuális autópályán gázt adott,
előbb-utóbb útlezárásokba ütközött. Az évezred elején a párt,
attól félve, hogy az új médium kényes témákra világíthat rá,
kifejlesztett egy nagyon komoly programot a net cenzúrázására,
amit Golden Shieldnek neveztek el. Ezt követte 2020-ban a
Diamond Shield. Ennek segítségével több mint 150 000 internet-
rendőr fésülte át a chat-szobákat, a blogokat és a fórumokat.
Amíg a Golden Shield, mint egy kopó, alkalmas volt arra, hogy
a világháló legeldugottabb zugaiban is felfedezze az olyan
kifejezéseket, mint a Tienanmen téri vérengzés, Tibet,
diáklázadás, szabadság és emberijogok, addig a Diamond Shield
egy bizonyos fokig már a szövegösszefüggéseket is képes volt
értelmezni. Ezzel reagált a párt az úgynevezett bodyguard-
programokra. Szabadulása után például a Titánegér megértette,
úgy kell a kritikus szövegeit elhelyezni a hálón, hogy azokban
ne szerepeljenek azok a szavak, amelyekre a Golden Shield
ugrott. Erre a célra bodyguard-programot használt, ami
úgymond írás közben a körmére koppintott – ha egy
végzetesnek tekintett szót írt le, a bodyguard azt azonnal törölte
és másikkal helyettesítette, őt saját magától is megvédve. Így
tehát a Diamond Shield már nem annyira a kulcsszavakat
kereste, hanem egész szövegeket vizsgált, szólásokat és
megjegyzéseket vetett össze, a kétértelműségeket és kódolásokat
kereste, és azonnal riadót fújt, ha valami felforgatás-gyanúsat
észlelt.
Ironikus módon éppen ennek a cerberusnak köszönhette
a hacker-világ a korszakos fejlődését, hogy a kockázat
minimumával a kritika maximumát tudta a hálón elhelyezni.
Persze a Diamond Shield a keresőket és a külföldi
hírügynökségek oldalait is blokkolta. Az egész világ élőben
követhette a Kim Jong-un elleni merényletet és Észak-Korea
összeomlását, csak a kínai hálón nem volt róla semmi. A burmai
junta elleni véres felkelések ugyan a Föld nevű bolygón
zajlottak, de nem a Kína nevű bolygón. Aki megpróbálta lehívni
a Reuters vagy a CNN oldalait, az megtorlásra számíthatott.
Amilyen mértékben a kínai Fal töredezett, ugyanolyan
mértékben erősödött az a fal, amelyet a Diamond Shield vont az
ország köré, de a hatóságok félelme mégis napról napra
növekedett. Úgy tűnt, nem csupán a kínai hackerek közössége
tett szent esküt, hogy a gyémántfalat ezernyi darabra robbantja
szét, de a földkerekség minden részén ezen dolgoztak az
aktivisták, sokan közülük európai, amerikai, indiai konszernek,
titkosszolgálatok és kormányzati intézmények irodáiban. A
világban dúlt a cyberháború, Kína pedig mint az első agresszor
volt a támadások fő célpontja.
– Ehhez mérten – magyarázta Tu – Yoyónak a hálón
megtett első lépései gyerekesek voltak. Fölháborodottan
kikerekedett szemekkel támadta a cenzúrát, a nevét
nagybetűkkel írta írásai alá. Követelte a szabad
véleménynyilvánítás jogát és követelte a Google, az Alta Vista
és hasonló keresők információihoz való szabad hozzáférés jogát.
Párbeszédet folytatott a hozzá hasonlóan gondolkodókkal, akik
úgy vélték, a chat-szobákat el lehet zárni az illetéktelen
behatolók elől, mint valami kamrát.
– Tényleg ennyire naiv volt?
– Kezdetben igen. Persze, imponálni akart
Hongbingnek. Teljességgel meg volt győződve arról, hogy neki
tetsző, amit csinál. Hogy büszke a kis rendbontójára. Csakhogy
Hongbing fölháborodva reagált.
– Megpróbálta megtiltani, hogy tovább csinálja.
– Yoyo teljesen kikészült. Nem értette. Csen
teljességgel megmakacsolta magát, s mondhatom, olyan makacs
tud lenni, mint egy öszvér. Minél inkább követelte Yoyo, hogy
indokolja meg elutasító magatartását, annál keményebb lett. A
lány érvelt. Ordított. Bőgött, Csen pedig nem beszélt vele.
Persze Yoyo tudta, hogy az apja aggódik érte, de végül is nem a
kormány megbuktatására szólított fel, hanem csupán
morgolódott egy kicsit.
– Tehát téged fogadott a bizalmába.
– Azt gondolta, az apja egyszerűen gyáva. Ezt a fogat
érzéstelenítés nélkül húztam ki. Megmagyaráztam neki, hogy
nála jobban értem Csen indítékait, és ez végképp elkeserítette.
Természetesen tudni akarta, hogy Hongbing miért nem bízik a
saját lányában. Azt feleltem erre, hogy a hallgatásnak semmi
köze a bizalom hiányához, legfeljebb a magánszférához...
Vannak gyerekeid, Owen?
– Nincsenek.
– Kis császárok, Owen!
Kis császárok. Jericho megmerevedett. Ekkora egy
barmot! Végre néhány óra erejéig nem kínozták a sencseni
pincében látott képek, erre Tu a kis császárokkal jön.
– Ahogyan ragyognak, úgy követelnek – folytatta Tu. –
Yoyo is. Nos, elmagyaráztam neki, hogy az apjának joga van az
önálló élethez, hogy születésének ténye még nem jogosítja fel,
hogy Csen lelkének titkos szféráiba is benyomuljon. A gyerekek
nem értik ezt. Azt hiszik, a szülők szolgáltatók: csak azért
léteznek, hogy kinyalják a valagukat, kezdetben hasznosak,
utána hülyék, a végén meg egyszerűen kínosak. Yoyo azzal
vágott vissza, hogy Hongbing minden vita okozója, ő próbálja
meg kontrollálni az életét, és ebben ostoba módon igaza volt.
Hongbingnak el kellett volna magyaráznia, miért lett olyan
dühös.
– De nem tette. És? Te megtetted?
– Csen soha nem engedné, hogy Yoyóval erről
beszéljek. Senkivel! Tehát hidakat építettem. Elmondtam a
lánynak, hogy az apját egykor óriási igazságtalanság érte, és
hogy senki sem szenved jobban a hallgatásától, mint ő maga.
Megkértem, legyen vele türelmes. Idővel Yoyo elfogadta a
véleményemet, és mélyen elgondolkodott. Ettől kezdve
megbízott bennem, és ez nagyon megtisztelő volt, hiszen nem
szakadtam meg érte.
– Hongbing pedig féltékeny lett.
Tu halkan nevetett, különös, szomorú nevetéssel.
– Ezt soha nem ismerné be. Nagyon mély dolog köt
össze minket, Owen. Persze, nem tetszett neki. Elkerülhetetlen
volt, hogy a frontok megmerevedjenek. Yoyo elhatározta, hogy
keményebb hangon ír a neten, tesztelte a hatóságok
ingerküszöbét. Utána azonban megint csak hétköznapi dolgokról
írt, partikról, zenéről, filmekről és utazásokról, írt néhány verset
és novellát. Azt hiszem, nem tudta pontosan, mi is akar lenni:
komoly újságíró, ellenzéki, vagy csupán egy újabb Shanghai
Baby.
– Shanghai Baby... ez nem...
– De. Mian Mian könyve – bólintott Tu. – Az évezred
elején így nevezték a fiatal sanghaji írónőket. A fogalom
időközben kiment a divatból. Nos, te láttad őt. Nevet szerzett
magának művészkörökben, felkeltette az értelmiségiek
érdeklődését, tehát mégiscsak írónő lenne? – Tu a fejét rázta. –
Soha nem írt egyetlen jó regényt sem. Ezzel szemben el tudom
róla képzelni, hogy egymaga felderíti a Kennedy-gyilkosságot.
Briliáns a kutatásban és a támadásban. Ezt a cenzorok is hamar
felismerték. Hongbing is tudja. Ezért is fél annyira, hiszen Yoyo
olyasvalaki, aki után mások futnak. Karizmatikus, hiteles. A párt
szemében ezek nagyon veszedelmes tulajdonságok.
– Mikor készült az első aktája?
– Eleinte nem történt semmi. A hatóságok kivártak.
Yoyo gyakorlatilag a cégem leltárához tartozott, kifejezett
érdeklődést mutatott a holográfiák iránt és segítségünkre volt
nagyon vicces programok kifejlesztése során, márpedig a párt
nem tud mit kezdeni a viccel. Nem tudja, mit is gondoljon róla.
Bizonytalanná teszi, hogy kulturális fejlődésük során először a
kínaiak a viccet is értékként kezelik.
– Arisztotelész írt egy könyvet a nevetésről – mondta
Jericho. – Tudtad?
– Jobban ismerem a mi Konfuciusunkat.
– Alig volt olyan könyv, amelyik ennyi gondot okozott
volna az egyháznak. Azt gondolták, aki nevet, az a végén
Istenen, a pápán és az egész klerikális hatalmi apparátuson is
nevet.
– Vagy a párton. Persze, vannak párhuzamok. Másrészt,
aki örömét leli a viccekben, ritkábban dühös és kevésbé
politizál. Ennyiben tehát mégiscsak jónak tartja a humort a párt,
márpedig Yoyo tulajdonképpen vicces. Valamikor kitalálta,
hogy énekelni log, és alapított egy ilyen mando-prog együttest,
amelyek mostanában bolondgomba módjára nőnek. Nem volt
buli Yoyo nélkül! Ha úton vagy, gyakorlatilag nem kerülheted
el, hogy találkozzál vele. Talán azt gondolták, minél jobban
szórakozik a kislány, annál kevésbé kell tartani tőle. Azt hiszem,
ha békén hagyták volna, be is jön a számításuk.
Tu nadrágjának mélyéből előbányászott egy valamikor
fehér kendőt és letörölte homlokáról a verejtéket.
– Csakhogy öt évvel ezelőtt egy reggel hirtelenjében
blokkolták a blogjait és minden bejegyzését törölték a netről.
Még ugyanazon a napon letartóztatták, elvitték egy
kapitányságra és hagyták, hadd vergőodjön. Azzal vádolták,
hogy veszélyt jelent az ország biztonságára és a népet
zavargásokra biztatja. Egy hónapig tartották ott, Hongbing az
elején azt sem tudta, hol őrzik. Szinte beleőrült! Az egész ügy
kísértetiesen emlékeztetett Titánegérére. Nincs vádemelés, nincs
tárgyalás, nincs ítélet, nincs semmi. Yoyo maga sem tudta, hogy
mit követett el. Két kábítószeressel ült egy cellában, meg egy
nővel, aki leszúrta a férjét. A rendőrök barátságosak voltak. A
végén árulták el neki, miért vitték be. Védelmébe vett egy
rockzenészt, aki valami pimaszság miatt börtönben ült.
Nevetséges. Az alkotmány szerint az ügyésznek 6 héten belül
kell döntenie, hogy kezdeményez-e eljárást. Végül az ügyet
bizonyítékok hiányában ejtették, Yoyo kapott egy
figyelmeztetést és hazamehetett.
– Fölösleges említeni, hogy Hongbing megtiltott neki
minden kritikai tevékenységet a neten – vélekedett Jericho.
– Amivel persze csak az ellenkezőjét érte el. Vagyis
eleinte jámbor volt, mint egy bárány, cikkeket írt internetes
újságokba, még pártorgánumokba is. Néhány hét múlva azonban
rábukkant egy illegális veszélyeshulladék-tárolóra a Nyugati-
tónál. Egy Hangcsou melletti vegyi vállalkozás, akkoriban még
állami tulajdonban, oda süllyesztette a szemetét, mire a
környéken lakók haja kihullott, és még sokkal rosszabb dolgok
is történtek. A vállalat igazgatója...
– ...a munkaügyi miniszter egyik unokatestvére volt –
kiáltott fel Jericho. – Persze! Yoyo tudta ezt, mégis utánajárt a
dolognak.
Tu megrökönyödve nézett rá.
– Honnan tudod?
– Végre eszembe jutott, honnan ismerős Yoyo neve! –
Élvezte a pillanatot, hiszen agyában végre feloldódott a blokád
és emlékezett. – Képet soha nem láttam róla. De a
hulladékbotrányról tudok. Bejárta akkoriban a netet, hogy
illegálisan hajigálták a tóba a szemetet. Megpróbálták
elmagyarázni neki, hogy téved. Yoyo erre azt válaszolta,
kinyalhatják a seggét, mire azonnal letartóztatták.
– Miután Yoyo megmakacsolta magát, néhány órán
belül ismét eltűnt a netről az összes bejegyzése. Még aznap este
megjelent a biztonsági rendőrség az ajtajában, ismét zárkába
került. De megint csak nem tudták megvádolni semmivel. A
hibája az volt, hogy belegabalyodott a korrupció hálójába. Az
ügyészség tudni akarta, mi ez a hülyeség, hiszen már egy éve
nyomozást indítottak ellene és nem találtak semmit; de nyomás
nehezedett rájuk. Végül kelletlenül vádat emeltek Yoyo ellen.
– Emlékszem, börtönbe kellett mennie.
– Rosszabb is lehetett volna. Hongbingnak vannak
kapcsolatai, nekem meg még inkább. Szereztem tehát Yoyónak
egy ügyvédet, akinek sikerült a büntetést 6 hónapra mérsékelnie.
– Egyáltalán miért ítélték el?
– Államtitoksértésért, mint mindig – nevetett dühösen
Tu, és a vállát vonogatta. – A vegyi üzem kínai-brit
vegyesvállalat volt, Yoyo pedig felkereste az egyik angolt, hogy
információkat szerezzen. Ennyi elég. De arra is elég volt, hogy a
média az ügyet felkarolja. A kínai újságírókat nem lehet már
úgy megfélemlíteni, mint 2005-ben vagy akár 2010-ben. Ha
közülük kerül valaki pellengérre, azonnal vonítani kezd a falka,
a korrupciós ügyekben pedig a párt sem egységes. Az ügy
külföldön is ismertté vált, a Riporterek Határok Nélkül felszólalt
az érdekében, a brit miniszterelnök pedig, aki éppen Pekingben
volt hivatalos látogatáson, a bilaterális tárgyalások margóján
eleresztett néhány megjegyzést. Három hónap múltán Yoyo
ismét szabad volt.
– A gyár igazgatóját pedig a tóban találták meg, ugye?
Állítólag öngyilkos lett.
– Inkább segítettek neki meghalni – vágott egy grimaszt
Tu. – A hatóságok nem számítottak ekkora nyomásra.
Kénytelenek voltak vizsgálatot indítani. Gondolom, sok név
elhangzott volna, de mivel a csibész immár belefulladt a saját
szennyvizébe, nemigen lehetett kihallgatni, tehát a biztonság
kedvéért elbocsátották az igazgatóhelyettest és az üzemvezetőt,
a nyomozást pedig megszüntették. Yoyo 2022-ben újrakezdte
tanulmányait. Olvastad azóta valahol a nevét?
Jericho elgondolkodott.
– Nem emlékszem rá.
– Pontosan. Jó kislány lett belőle, legalábbis addig, amíg
saját neve áll a szöveg alatt. Utazásokról írt, kulturális
eseményekrőol, tudósított az új kínai partikultúráról.
Ugyanekkor azonban felvett egy sor álnevet, és más hangon
szólalt meg. Külföldi szervereken keresztül kommunikált. Ott
rúgta seggbe a rendszert, ahol csak tudta. Olyan lett – Tu
nevetve kitárta karját és úgy tett, mintha repülne –, mint Batgirl!
Kifelé particica, titokban meg hadjáratot folytatott a kínzás, a
korrupció, a halálbüntetés, a legalizált bűnözés, a
környezetszennyezés, tehát az egész arzenál ellen. Demokráciát
követelt, kínai demokráciát, érted? Yoyo nem a nyugati utat
akarja bejárni, azt kívánja, hogy húzzák már ki az országnak azt
a lyukas és elrothadt fogát, ami pártnak nevezi magát, hogy az
igazi értékek is esélyt kaphassanak. Hogy ne csak gazdasági
óriásnak lássanak minket, hanem az új emberiesség
képviselőinek is.
– Isten mentsen a hittérítőktől – mormogta Jericho.
– Yoyo nem hittérítő – mondta Tu. – Csak az identitását
keresi.
– Amit az apjától nem kap meg.
– Lehetséges, hogy Hongbing a fő hajtóerő. Talán
egyszerűen egy olyan gyermekről beszélünk, aki pusztán
szeretetre vágyik. De Yoyo akkor sem naiv. Már nem! Amikor
létrehozta az Őrzőket, már pontosan tudta, mit akar. Egy
fantom-kommandót. Hatalommá akart válni a neten, amelyik a
párt bőrébe égeti a félelmet, és azért kellett felfednie a piszkos
ügyeiket és aláásnia a tekintélyüket, hogy ezzel Kína tekintélyét
növelje. Jó egy évre volt szüksége, hogy az Őrzőoket
technológiailag felszerelje.
Jericho az ajkát harapdálta. Tudta, hogy az elbeszélésnek
vége. Tu nem fog többet elmondani.
– Yoyo minden feljegyzésére szükségem lesz, amit csak
meg tudsz szerezni – mondta.
– Van néhány – nyúlt szakadt bőrtáskájába Tu, és kivett
egy holo-szemüveget egy holo-drive-val. A szemüveg elegáns, a
drive pedig kisebb volt a szokványos modelleknél. –
Prototípusok. Minden program tárolva van rajtuk, amelyekben
Yoyo virtuális idegenvezetőként szerepel. Elmehetsz jó néhány
klubba, ha akarod, meglátogathatod a Jin Mao Towert és a
World Financial Centert, bejárhatod a Yu-kerteket vagy a
MOCA Shanghait – vigyorgott. – Jól fogsz szórakozni vele. A
szövegeket ő maga írta. A drive-on találod az aktáját,
beszélgetések felvételeit, fotókat és filmeket. Más nincs.
– Csinos – forgatta ujjai között a drive-ot Jericho és a
szemüveget nézegette. – Holo-szemüvegem nekem is van.
– Ilyened nincs. Meg voltunk róla győződve, hogy a
szokásos gyanúsítottjaink kikémlelik a fejlesztését. De úgy
tűnik, az utolsó akcióddal menekülésre kényszerítetted őket. A
Dao IT még mindig a kék foltjait gyógyítgatja.
Jericho somolygott. A Dao IT, Tu korábbi munkaadója
nem volt túl lelkes, amikor a Virtual Environments részleg
vezetője az önállósodás mellett döntött. Azóta a konszern
többször betört a Tu Technologies rendszerébe, hogy üzemi
titkokat letölthessen. A hackerek minden alkalommal gondosan
eltüntették a nyomaikat, így Jerichónak minden tudományára
szüksége volt, hogy rájuk bukkanjon. Tu a bizonyítékokkal
bíróságra ment, és a Dao IT-nek milliós nagyságrendű bírságot
kellett fizetnie.
– Amúgy ajánlatot tettek nekem – jegyezte meg mintegy
mellékesen.
– Kicsoda? – egyenesedett ki hirtelen Tu. – A Dao?
– Igen, tudod, lenyűgöztem őket. Úgy gondolták, ha már
sikerült a nyomukra bukkannom, jó lenne, ha a maguk oldalán
tudhatnának engem.
A menedzser megemelte szemüveg-konstrukcióját.
Cuppantott néhány hangosat, majd a torkát köszörülte.
– Semmi szégyenérzet, mi?
– Természetesen elutasítottam őket – mondta Jericho
elnyújtva. A lojalitás értékes holmi volt. – Csak gondoltam,
érdekel téged.
– Persze, hogy érdekel – vigyorgott Tu. Utána jót
nevetett és Jericho vállára csapott. – Na, akkor munkára fel,
xiongdi.

WORLD FINANCIAL CENTER

Grand Cherokee Vang valami alig hallható beatzenére
mozgott. Minden lépésnél bólintott egyet, mintha saját
faszaságát igazolná. Ruganyos térdekkel, egy nemlétező
hangszeren játszva táncolt végig az üvegfolyosón, nagyokat
csettintett nyelvével, fogait csattogtatta és a fenekét riszálta. Ó,
mennyire szerette magát! Grand Cherokee Vang, a világ ura!
Szívesen járt erre éjszakánként, amikor visszatükröződött az
üvegfelületeken, amelyeken keresztül Sanghaj fény tengerét is
látni lehetett, úgyhogy olybá tűnt, mintha valóban a város fölé
emelkedne, egy igazi gigász! Egyetlen kirakat sem volt a
Nanjing Donglun, amelyben elfelejtette volna megcsodálni
magát, jóvágású arcát arany beültetéseivel a homlokán és
orcáján, vállig érő kékesfekete haját, fehér lakk-kabátját, amely
túl meleg volt ebben az évszakban, de mindegy. Vang és a
tükrözőodő felületek – egymásnak teremtették őket.
Egészen fönt volt.
Vagy legalábbis egészen fönt dolgozott, a World
Financial Center 97. emeletén, mivel szülei a tanulmányai
finanszírozását attól tették függővé, hogy hajlandó-e ő is
beszállni némi saját keresettel. És hajlandó volt. Ráadásul olyan
odaadással, hogy apja kezdte azt hinni, hogy egyébként nem túl
izgalmas fiacskája a munkát mint olyat szereti. De éppen ennek
a munkának a sajátos körülményei okozták, hogy Grand
Cherokee időközben több időt töltött a World Financial
Centerben, mint az egyetemen, ahol pedig nagyobb szükség lett
volna a jelenlétére. Persze az is kétségtelen volt, hogy egy
jövendőbeli elektro– és gépészmérnök számára aligha lehetett
volna jobb helyet találni a szemléltető oktatásra a World
Financial Center 97. emeleténél.
Nagyanyjának, aki az évezred elején, tehát még az épület
elkészülte előtt megvakult, Vang a következőképpen próbálta
megmagyarázni a tényállást:
– A Jin Mao Towerre vissza tudsz emlékezni?
– Természetesen, nem vagyok hülye. Vak vagyok, de
mindenre nagyon jól emlékszem.
– Akkor képzeld el a sörnyitót közvetlen mögötte.
Tudod, azért nevezik sörnyitónak, mert...
– Csak azt tudom, hogy így hívják.
– Azt nem tudod, miért?
– Nem. De aligha akadályozhatom meg, hogy elmeséld.
Vang nagyanyja úgy gondolta, vaksága egy sor előnnyel
jár, melyek közül a legörömtelibb az, hogy nem kell többé
családtagjai arcát néznie.
– Tehát, figyelj ide, egy karcsú épület, szép, lendületes
homlokzattal. Teljesen sima, semmi kitüremkedés, csak üveg.
Tükröződik benne az ég, a környező épületek, még a Jin Mao
Tower is. Hihetetlen! Majdnem 500 méter magas, 101 emelet.
Hogyan írjam le a formáját? Négyzet alapú, tulajdonképpen egy
teljesen normális torony, de a növekvő magassággal 2 oldala
laposodik, úgyhogy egyre keskenyebb lesz, a teteje pedig egy
hosszú él.
– Nem tudom, hogy akarom-e ilyen pontosan ismerni.
– De! El kell tudnod képzelni, hogy megértsd, mit is
építettek odaföntre. Eredetileg az él alá egy kerek nyílást
terveztek, 50 méter átmérőjűt, de aztán azt mondta a párt, hogy
az nem megy a szimbolika miatt, túlságosan emlékeztetne a
japán felkelő napra...
– A japán ördögök!
– Pontosan, tehát egy négyszögletes nyílást építettek,
50-szer 50 métereset. Egy lyuk az égben. A szögletes nyílással
az egész torony úgy néz ki, mint egy óriási, egyenesen álló
sörnyitó. Amikor 2008-ban elkészült, mindenki így nevezte,
nincs mit tenni. A lyuk alsó része kilátó egy üvegfolyosóban.
Fölül is üvegtető fedi, még a padló is üvegből van.
– Soha föl nem mennék!
– Na, most figyelj, most jön még csak a lényeg: 2020-
ban valakinek az a teljesen bolond ötlete támadt, hogy a nyílásba
kell építeni a világ legmagasabban fekvő hullámvasútját, a
Silver Dragont. Hallottál már róla?
– Nem. Vagyis de. Mit tudom én.
– A lyuk persze túl kicsi egy komplett hullámvasúthoz.
Úgy értem, hogy óriási, de még nagyobbat akartak, tehát a
hullámvasút állomását a lyukba építették, magát a pályát pedig a
ház köré. Tehát az üvegfolyosón beszállsz a kocsiba és már
indul is. 10 méterrel az él mellett, széles ívben a bal oldali
oszlopok körül a torony hátoldalára. Szabadon libegsz Pudong
fölött, fél kilométernyi magasságban!
– Micsoda egy baromság!
– Micsoda őrült ötlet! A hátoldalán a pálya meredeken
megy a tető irányába, megkerüli a jobb oldali oszlopot és hosszú
vízszintes vonalba torkollik, ami a tetőélen nyugszik. Hát nem
őrület? A World Financial Center tetején kocsikázol.
– Én már előtte meghalnék.
– Igen, a legtöbben már az első métereken telecsinálják
a nadrágjukat, pedig az még semmi. Túl az élen megindul lefelé.
Egy meredek kanyar! Most már száguld a kocsi! És tudod mit?
Egyenesen a lyukba, az óriási lyukba végig a tetőtengely alatt,
utána megint fölfelé, hiszen egy átkozott hurokban vagy,
magasan a tető fölé, majd megint meredeken le, megint be a
lyukba, megkerülöd a jobb oldali oszlopot és vissza egyenesbe,
az állomásra, mindezt 3 körben. Ó, istenem!
Akárhányszor Grand Cherokee ezt elmesélte, egészen
kimelegedett a lelkesedéstől.
– Nem kellene neked tulajdonképpen tanulnod?
Kellene? Az üvegfolyosón, fenekét riszálva, szeme előtt
a sor, a rács felé nyomulva, minden arc őt nézi, néhányan a
várakozó öröm és a már kirobbanni készülő pánik között
ingadozva, néhányan a sokktól megbénulva, megint mások
megmámorosodva, nos, ezt figyelve Grand Cherokee
áthidalhatatlannak érezte a szakadékot, amely alacsonyrendű
tanulmányaitól elválasztotta. Az egyetem fél kilométerrel alatta
volt. Az előadókban létezni, ez méltatlan hozzá. Egyedül az a
körülmény békítette ki a kérlelhetetlen valósággal, hogyha az
egész biflázás véget ér, akkor képesítve lesz még a Silver
Dragonnál is nagyobb dolgok létrehozására. Keresztülverekedte
magát a várakozókon az üvegajtóig, amely a folyosót a
beszállóhelytől elválasztotta, benyitott és rávigyorgott a
tömegre.
– Pisilnem kellett – mondta joviálisan.
Néhányan előretülekedtek. Néhányan pedig hátraléptek,
mintha a kivégzésükre készülnének. Becsukta maga mögött az
ajtót, bement az ugyancsak üvegből készült számítógépes
szobába és életre keltette a sárkányt. A képernyők felvillantak, a
fények kigyúltak, ahogyan a rendszerek fölálltak. A pálya egyes
részleteit monitorok mutatták. A Silver Dragon kezelése
egyszerű volt, egészen pontosan olyan biztonságosra csinálták,
hogy egy idióta is elboldogult volna vele, de ezt nem tudhatták
azok odakint. Számukra ő volt a mágus a kristályfülkéjében. Ő
volt a Silver Dragon! Grand Cherokee nélkül nincs kocsikázás.
Az egymáshoz kapcsolt kocsikat egy kicsit
visszaengedte ahhoz az egyetlen ponthoz, ahol a pályát rács
szegélyezte. A kocsik titokzatosan csillogtak a napfényben, alig
látszottak többnek sínen fekvő szörfdeszkáknál. Amilyen jól
bebiztosították az utasokat a hevederek, annyira nyitott volt az
egész vonat koncepciója. Semmiféle kapaszkodó, ami legalább
azt az illúziót biztosíthatta volna, hogy a hurok felső részében az
utas valamiben megkapaszkodhat. Semmi olyasmi, ami a
tekintetet a mélységtőol elvonhatta volna. A sárkány nem ismert
kegyelmet.
Kinyitotta az üvegajtót. A többség a mobilját vagy az e-
jegyét tartotta a szkennerhez, néhányan vettek csak jegyet az
előcsarnokban. Miután kéttucatnyi adrenalinfüggőt átengedett a
bejáraton, ismét lezárta. Egy krómozott sorompó emelkedett fel,
szabaddá téve a sárkányhoz vezető utat. Grand Cherokee segített
beszállni az utasoknak, ellenőrizte a hevedereket, belepillantva
mindegyik szempárba. Egy lány, skandináv kinézetű, félénken
visszamosolygott.
– Félsz? – kérdezte angolul.
– Izgulok – suttogta a lány.
Ó, de még mennyire félt! Nagyszerű! Grand Cherokee
lehajolt hozzá.
– Ha vége a menetnek, megmutatom neked az
irányítótermet – mondta. – Meg szeretnéd nézni?
– Ó, az nagyon... nagyon jó lenne.
– De csak ha bátor leszel!
Rávigyorgott és hódító mosollyal figyelte a lányt. A
szőkeség kiengedte visszafojtott lélegzetét és hálásan
mosolygott rá.
– Az leszek. Megígérem.
Grand Cherokee Vang! A sárkány ura!
Gyors léptekkel tért vissza a fülkébe. Ujjai
végigzongoráztak a számítógépen. A sínbiztosítást kioldani, a
start gombot megnyomni. lyen egyszerűen ment. Ilyen gyorsan
lehetett elküldeni az embereket az ég és a föld közötti
feledhetetlen utazásra. A sárkány elhagyta rácsos ketrecét,
felemelkedett az él fölé, felgyorsult és eltűnt a látómezejéből.
Grand Cherokee megfordult. Az üvegfolyosón át láthatta az
egymástól távol álló, hatalmas oldaloszlopokat, amelyek
penthouse méretű emeletekre tagolódtak, feje felett pedig
szédítő magasságban az üvegpadlós obszervatóriumot. A
látogatók úgy mozogtak benne, mintha tükörjégen járnának,
lefelé néztek, az 50 méterrel lejjebb fekvő hullámvasút-
állomásra, ahol már a merész emberek következő csoportja
gyülekezett. Mindenki a bal oldali oszlopot bámulta, amely
mögül a vonat lassan felbukkant, hogy bevegye a kanyart a tető
felé, immár ismét eltűnve szem elől.
Grand Cherokee egy pillantást vetett a monitorokra.
A kocsik a tető végéhez közeledtek. Mögötte
megbicsaklik a sín. Várt. Ez volt az a pillanat, amit a legjobban
élvezett, amikor őo is hullámvasutazhatott. Az első sor volt a
legjobb. Az a benyomás, hogy a sínek a semmiben végződnek.
Átlendülni az élen, át a semmibe, minden kapaszkodó nélkül.
Elgondolni az elgondolhatatlant, mielőtt a járgány billen egyet
és a pillantás előrerohan a meredeken lefelé vezető kanyarba,
mielőtt a forrásban lévő adrenalin minden gondolatot kimos az
agytekervényekből, a tüdő pedig ordításra tágul. Hanyatt-
homlok zuhan az ember az állomás felé, majd megint fölfelé
lendül, súlytalan állapotban kerül a tető fölé, hogy azután ismét
elinduljon száguldó lejtmenetben.
A kocsik eltűntek.
Grand Cherokee elbűvölve nézett felfelé. Úgy tűnt, az
idő végtelenné tágul.
Az ezüstsárkány ekkor fordult meg.
Az üvegen keresztül hallotta a sikoltásokat.
Micsoda egy pillanat! A test és a szellem fölötti hatalom
micsoda demonstrációja, no és mekkora dicsőség a sárkányt
meglovagolni és irányítani! Grand Cherokeet a sebezhetetlenség
érzése fogta el. Naponta legalább egyszer megpróbált helyet
szerezni magának a járgányon, hiszen nem érzett félelmet, nem
tartott a szédüléstől; ahogyan semmiféle kételytől, szégyentől és
gátlástól, de még az értelem zsörtölődő hangjától sem zavartatta
magát.
És hiányzott belőle az elővigyázatosság.
 Amíg fölötte két tucat sárkánylovas éppen biokémiai
poklát élte át, elővette a mobilját és felhívott egy számot.
– Lenne némi felajánlanivalóm – mondta, miközben
megpróbált unottnak tűnni.
– Tudja, hol a lány?
– Azt hiszem, igen.
– Nagyszerű. Valóban nagyszerű! – a férfi hangja
megkönnyebbülten és hálásan csengett. Grand Cherokee elhúzta
a szája szélét. A pasas, akárhogyan is próbálta eljátszani a
kedves nagybácsit, egészen biztosan nem azért keresi Yoyót,
hogy vattába csomagolja. Valószínűleg a titkosszolgálattól vagy
a rendőrségtől jött. Nem érdekes. Tény, hogy volt pénze, és
késznek mutatkozott arra, hogy neki is juttasson belőle. Ezért
olyan információkat kap majd az ürge, amelyeknek Grand
Cherokee nem volt a birtokában, mert valójában halvány gőze
sem volt, hogy hol van, vagy hol lehet Yoyo. Ugyanilyen
kevéssé tudta, hogy ki vagy mi késztette Yoyót a gyors
eltűnésre, sőt, még azt sem tudta, hogy valóban eltűnt-e, vagy
pedig csak elment nyaralni anélkül, hogy neki bejelentette
volna. Ismeretei egyenlőek voltak a bankszámlája egyenlegével:
itt is, ott is a nagy semmi.
Persze hogy hangzana, ha az igazat mondaná:
– Yoyo a World Financial Centerben dolgozik a Tu
Technologies-nál. Én vagyok fönn az állomásfőnöke
mindenkinek, aki szabadesésben teli akarja hugyozni a
nadrágját. Így ismertem meg. Feljött, mert akart egyet lovagolni
a sárkányon. Tehát meglovagoltattam, utána megmutattam neki,
hogyan kell irányítani a sárkányt, amit, hm, na igen...
Az igazságot, Grand Cherokee, az igazságot!
– ...izgalmasabbnak talált nálam, bár amúgy mindig
működik, úgy értem, egy ingyen menet, utána kis közös
kiruccanás, valamit iszunk, világos? Beindult a sárkányra és
keresett valami kérót, mert az öregével valahogy nem jött ki,
Livel meg éppen volt egy szabad szobánk. Bár... Li nem volt túl
lelkes, úgy gondolja, a lányok megzavarják az összhangot, főleg
ha úgy néznek ki, mint Yoyo, mert akkor aztán tényleg a
farkaddal kezdesz gondolkodni és megbomlanak a barátságok,
de én ragaszkodtam hozzá, Yoyo pedig beköltözött. Nincs még
két hete.
Vége a történetnek. Talán még ennyi:
– Gondoltam, ha nálunk lakik, majd csak ágyba
vihetem, de reménytelen. Pedig egy bulizós tyúk, énekel,
mindent szeret, amit én szeretek, tulajdonképpen érthetetlen.
Na és még:
– Néha láttam még, amint különböző csávókkal
mászkált a csóró negyedekből. Motorosok. Talán valami banda.
Olyan matrica van a dzsekijükön: City Demons, azt hiszem,
igen, City Demons.
Ez lett volna az egyetlen néven nevezendő információ.
De hát ezért aligha kapna pénzt. Itt az ideje, hogy
kitaláljon valamit.
– No és hol van most éppen? – érdeklődött a hang a
telefonban.
Cherokee tétovázott.
– Ezt nem kéne telefonon...
– Hol van? Ebben a pillanatban indulhatok.
– Nem, nem, nem jó nekem. Ma már nem. Mondjuk,
holnap reggel 11-kor.
– 11 már nem reggel – a másik tartott egy kis szünetet. –
Ha jól értettem, pénzt akar keresni, nem?
– Jól értette! De maga akar valamit tőlem, nem? Ki
szabja hát meg a szabályokat?
– Maga, barátom – tévedett, vagy jól hallotta, hogy a
másik csendben nevetett? – Mégis, mit szólna a 10-hez?
Grand Cherokee gondolkodott. 10-kor ellenőriznie
kellett a hullámvasutat, fél 11-kor nyitott. Amúgy meg talán
egyáltalán nem hülyeség, ha egyedül van, amikor beszél Mister
Big Money-val. Ahol pénz cserél gazdát, ott lehetőleg minél
alacsonyabb legyen a nézőszám, 10-kor pedig teljesen egyedül
lennének, ő, a pasas és a sárkány.
– Rendben – addig nyilván eszébe jut majd valami. –
Megmondom, hova jöjjön.
– Jó.
– És hozzon magával egy jól megtömött pénztárcát.
– Nyugalom. Nem lesz alkalma, hogy panaszkodjon.
Ez jól hangzott.
 Jól hangzott? A kocsik lefelé száguldottak, majd
lefékeztek. A menet véget ért. Grand Cherokee 24 pár remegő
térdet látott. Mentálisan fölkészült, hogy a legrosszabb eseteket
támogatnia kell.
Igen, jól hangzott!

JERICHO
Yoyo lakása a Tibet Luban, egy teljesen egyformán
kinéző betontornyokból álló negyedben volt. Néhány évvel
ezelőtt még egy éjszakai bazár volt ott. Lapított oromzatú házak
furakodtak be a felhőkarcolók közé, a szegénység és a pusztulás
szigete, majd' 4 négyzetkilométeren, elégtelen vízellátással és
gyakori áramszünetekkel. A kereskedők a járdákra terítették ki
áruikat, a boltok és az ajtók nyitva álltak, így a lakás raktárként
és eladótérként is szolgált, vagy az egész ház egyszerűen utcai
konyhává változott. Gyakorlatilag mindent lehetett kapni:
háztartási eszközöket, gyógynövényeket, libidót serkentő
gyökereket, gonosz szellemek elleni kivonatokat, és voltak
szuvenírek a véletlenül erre tévedő turistáknak, akik nem tudták
megkülönböztetni az antik és a műanyag Buddhákat. Bográcsok
gőzölögtek minden sarkon, sült zsír és leves elegye illatozott a
szűk utcákban. Jericho visszaemlékezett, hogy egyáltalán nem
volt kellemetlen, amikor röviddel ideérkezése után a környéken
bóklászott. Néhány étel, ami pár fityingért cserélt gazdát,
kifejezetten finom volt.
De mégiscsak nyomorúságosnak kell nevezni azt az
életet, amikor emberek arra kényszerülnek, hogy tízen
osztozzanak egyetlen, folyamatosan eldugult vécén, már ha a
házban volt egyáltalán olyan luxus, mint a vécé. Így amikor az
ingatlanügynökségek és az építési hatóság képviselői
megjelentek ajánlataikkal, arra vártak, hogy mindenki
meghatódik majd. Világos lakásokat ígértek, elektromos
tűzhellyel és zuhanyzóval. De az ígéreteket hallván alig néhány
szemben tükröződött öröm. Sem öröm, sem ellenállás nem volt.
Az emberek aláírták a szerződéseket, egymásra néztek és tudták,
véget ért az ő idejük. Ez az élet véget ér, de legalább élet volt.
Az egyszerű házak jobb időket is átéltek, még mielőtt Kínában a
'90-es évek elején felgyorsult volna a gazdaság növekedése.
Persze, lepusztultak voltak, de némi jóindulattal mégis
otthonnak lehetett nevezni őket.
Néhány hónappal később Jericho megint erre járt.
Először azt hitte, bombatámadás érte a környéket. Egy seregnyi
munkás ügyködött azon, hogy a negyedet a földdel tegye
egyenlővé. Kezdeti meglepetése hitetlen csodálkozásba ment át,
amikor rájött, hogy a lakosság jó fele továbbra is ott élt és
intézte megszokott ügyeit, miközben mindenütt romboltak, a
falak leomlottak és a teherautók tonnaszámra hordták el
törmeléket.
Tudni akarta, mi történik az emberekkel, ha eltűnik az
egész negyed.
– Elköltöznek – mondta neki az egyik építőmunkás.
– De hová?
A válasszal azonban adós maradt, és Jericho
megrendülten kóválygott a negyedben, miközben leszállt az éj
és beindult az amputált éjszakai bazár, amelynek szereplői, úgy
tűnt, makacsul nem vesznek tudomást a rombolásról. Akárkit is
kérdezett, mindenki egykedvűen vagy éppen barátságosan azt
magyarázta, hogy hát úgy van, ahogy van. Egy idő után Jericho
úgy gondolta, egyedül a sanghaji dialektuson mégsem múlhat,
hogy mindenből csak egy mondatot ért, a bármiféle
katasztrófára és igazságtalanságra való állandó reakció szavait:
Mei you banfa. Nincs mit tenni.
Az éjszaka beálltával néhány ember közlékenyebb lett.
Egy kerekded, idősebb hölgy, aki finom kis gombócokat főzött
valami levesbe, elárulta Jerichónak, hogy az a pénz, amit az
építési hivatal fizet, messze nem elég ahhoz, hogy valaki új
lakást vegyen. Arra sem elég, hogy hosszú távon béreljen egyet.
Egy másik asszony, aki hozzájuk csapódott, elmesélte, hogy
kezdetben sokkal nagyobb összeget kínáltak nekik, de senki sem
kapott annyit, amennyit ígértek. Egy fiatalember azt mérlegelte,
hogy pert indít emiatt, de a kerekded hölgy erre csak lemondóan
legyintett. A fia már négyszer próbált pereskedni. Mindegyik
keresetét elutasították, negyedszerre pedig egy hétre egy zárkába
csukták, majd a hét letelte után néhány fenékbe rúgás
kíséretében útjára bocsátották.
A végén olyan tanácstalanul hagyta el Jericho a
negyedet, ahogyan ideérkezett. Most harmadik alkalommal járt
erre, és immár semmi sem utalt arra, hogy valaha is lett volna itt
más, mint tornyok, mindegyik ablak előtt egy
klímaberendezéssel. A házak meg voltak számozva, de az
alkonyatban a számok beleolvadtak a háttérbe. Valami idióta
elegánsnak találta, hogy pasztellre pasztellel fessen, ugyan óriási
táblákra, de a sötétben ez éppannyira volt kivehető, mint egy
hógolyó a hóban. Jericho nem fáradozott azzal, hogy bejárja az
összes utcát. Elővette a mobilját, beírta a házszámot és a GPS-
szel határozta meg a helyét. A kijelzőn megjelent a város
részlete egy műhold perspektívájából. Jericho a legközelebbi
ház falára vetítette a térképet. A vetítő elég erős volt ahhoz,
hogy remek képet készítsen kétszer kétméteres nagyságban. A
házfalon keresztben futott az utca, amelyikben éppen volt,
mellette és körülötte a párhuzamos és keresztutcák. Bekapcsolta
a zoomot. Egy villogó jel mutatta a helyet, ahol állt, egy másik
pedig Yoyo házát.
– Kérem, menjen egyenesen 32 métert – mondta a mobil
barátságosan. – Utána forduljon jobbra.
Kikapcsolta a hangot és elindult. Elegendő volt számára,
hogy Yoyo háztömbje ott volt a sarkon és gyorsan odaérhet.
Két perccel később becsöngetett.
Meglepetésnek szánta a látogatást, ezáltal egyfajta
befektetésnek. Annak a csekély esélyét, hogy valakit otthon
talál, ellensúlyozta a lerohanás-hatás. A delikvensnek,
amennyiben otthon van, nincs ideje felkészülni, dolgokat
eltüntetni, hazugságokat kitalálni. Jericho utánajárt, Yoyo
lakótársai nem voltak sem büntetett előéletűek, sem pedig
bármiféle módon különlegesek. Egyikük, Csang Li,
üzemgazdaságtant és angolt tanult, a másik gépész– és
elektromérnöknek készült. A hivataloknál Vang Jintao néven
volt bejegyezve, de magát Grand Cherokeenek nevezte. Nincs
ebben semmi szokatlan. A '90-es évektől jött divatba, hogy fiatal
kínaiak családnevükhöz nyugati nevet illesztettek. Az eredeti
jelentést nem ismervén megtörténhetett, hogy fiúk egy női
betétről vagy éppen kutyaeledelről nevezték el magukat,
lányoknál nem volt ritkaság egy-egy Pershing Szonggal vagy
éppen White House Lianggal találkozni. Vang egy amerikai
terepjárót választott magának. Ha Tunak hinni lehet, akkor sem
ő, sem Li nem volt valami házias fajta, tehát tarthatott attól,
hogy fölöslegesen tette meg az utat. De amikor másodszor
csengetett, meglepetés érte. Anélkül, hogy valaki beleszólt volna
a kaputelefonba, kinyílt az ajtó. Kopár, szénszagú folyosóra
lépett be, lifttel felment a 7. emeletre és egy fehérre festett
folyosón találta magát, ahol a neonfény idegesítően vibrált. Pár
lépésnyire kinyílt egy ajtó. Egy fiatalember lépett ki és
egykedvűen végigmérte Jerichót.
Semmi kétség. A divatnak megfelelően fémbeültetések
díszítették a homlokát és az orcáját. A beültetések megjelentével
a piercing ideje lejárt. Aki manapság szemöldökében egy
karikával vagy nyelvében valami ezüsttel szaladgált, az
egyszerűen csak kínosnak számított. Sima és fényes haja is
megfelelt a trendnek. Indián stílus, ahogyan világszerte a fiatal
férfiak többsége viselte, kivéve magukat az indiánokat, akik
minden felelősséget elhárítottak maguktól. Mintás pólója látni
engedte Vang izomzatát, lakknadrágja pedig, úgy tűnt, éjjel-
nappal teljesíti szolgálatát. A srác tulajdonképpen nem nézett ki
rosszul, de igazán jól sem. A harcias megjelenéshez
magasságából hiányzott még jó 10 centiméter, vonásai pedig
ugyan élességük révén tetszetősek lehettek, de minden
eleganciát nélkülöztek.
– Ön kicsoda? – kérdezte egy elfojtott ásítás
kíséretében.
Jericho az orra elé tartotta mobilját és a kijelzőjén
megmutatta arcának 3-D-s képét a rendőrségi
azonosítószámmal.
– Owen Jericho, webdetektív.
Vang a szemöldökét ráncolta.
– Valóban? – igyekezett gúnyos hangot megütni.
– Lenne egy kis ideje számomra?
– Miről van szó?
– Ez itt Csen Yuyun lakása, igaz? Yoyóé?
 – Tévedés – úgy tűnt, a fiú megrágja a szavakat, mielőtt
kibökné őket. – Ez Li lakása és az enyém, a kicsike csak itt
tárolja a könyveit és a ruháit.
– Azt hittem, itt lakik.
– Egyvalamit tisztázzunk, rendben? Ez nem az ő lakása.
Én szereztem neki a szobát.
– Akkor bizonyára maga Grand Cherokee.
– Yeah! – nevének említése elegendő volt, hogy a
viselője egy csapásra barátságossá váljék. – Hallott már rólam?
– Csupa jót – hazudta Jericho. – Elárulná nekem, hol
találom meg Yoyót?
– Hol, Yoyo... – dadogott Grand Cherokee.
Kifürkészhetetlen okból úgy tűnt, a kérdés nagyon meglepi. –
De hát ez... – mormogta.
– Nahát ilyet!
– Beszélnem kéne vele.
– Nem megy.
– Tudom, Yoyo eltűnt – folytatta Jericho. – Ezért
vagyok itt. Az apja keresi, nagyon aggódik érte. Tehát ha tudna
valamit arról, hogy hol lehet...
Grand Cherokee bámulta. A fickóban, pontosabban a
magatartásában valami nagyon zavarta Jerichót.
– Amint mondtam – ismételte. – Ha tudna...
– Pillanat – emelte fel a kezét Grand Cherokee. Néhány
másodpercig így maradt, utána kisimultak a vonásai.
– Yoyo – mosolygott joviálisan. – Hát persze. Nem akar
bejönni?
Jericho, bár a fiú még mindig idegesítette, belépett a kis
előszobába, ahonnan több helyiség is nyílt. Grand Cherokee
előrement, kinyitotta az utolsó ajtót és egy bólintással befelé
mutatott.
– Megmutathatom a szobáját.
Jericho lassan kezdett tisztán látni. Ennyi együttműködés
mögött nyilvánvalóan valami számítás rejlett. Lassan belépett a
szobába és körülnézett. Semmi különös. Semmi sem utalt arra,
hogy ki lakja a szobát, eltekintve néhány posztertől, amelyeken
a mando-prog néhány képviselője volt látható. Az egyik képen
maga Yoyo, színpadi pózban. Egy olcsó íróasztal fölött egy cetli
lógott. Jericho közelebb lépett és elolvasta.
„Sötét szezámolaj, 30 dkg csirkemell...”
Grand Cherokee diszkréten köhintett.
– Igen? – fordult felé Jericho.
– Talán tudnék néhány tippet adni, hol lehet Yoyo.
– Príma.
– Na, igen – dörzsölgette sokatmondóan az ujjait. – Egy
csomó mindent mesélt, tudja? Úgy értem, a kicsike kedvel
engem. Meglehetősen bizalmas volt az utóbbi napokban.
– Maga is bizalmas volt?
– Mondjuk úgy, megvolt rá a lehetőségem.
– És?
– Na, ez már tényleg bizalmas ügy, ember! – Grand
Cherokee szemmel láthatóan fel akart háborodni. –
Természetesen mindenről beszélhetünk, de...
– Nem, rendben. Ha bizalmas a dolog... – Jericho
otthagyta. Fontoskodó alak, ahogyan gondolta. Kihúzta az
íróasztal fiókjait. Utána az ajtó melletti keskeny
függőszekrényhez ment és kinyitotta. Farmer, egy pulóver,
pólók, néhány pár tornacipő, amelyek láttak már szebb napokat
is. Két spray, ledobható ruhákhoz. Megrázta, félig tele voltak.
Yoyo nyilván nagy sietve pakolt össze néhány dolgot és
menekülve hagyta el a házat.
– Mikor látta utoljára a lakótársnőjét?
– Utoljára? – visszhangozta Grand Cherokee.
– Utoljára – nézett rá Jericho. – Ugye, ez az az időpont,
ami után már nem látta Yoyót, tehát mikor volt ez?
– Igen, tehát... – Grand Cherokee úgy tűnt, mint aki
mély álomból ébred. – Május 23-án este. Egy kicsit
bulizgattunk. Li valamikor lefeküdt, Yoyo még ott maradt
nálam. Dumálgattunk, iszogattunk, utána átment a szobájába.
Valamikor később hallottam, amint zajongani kezd, föltépi a
szekrényeket. Kisvártatva becsapta maga mögött az ajtót.
– Pontosan mikor?
– Kettő és három között, gondolom.
– Gondolja?
– Mindenesetre 3 előtt.
Jericho tovább kutakodott Yoyo szobájában, mert Grand
Cherokee nem jelezte, hogy kifogása lenne ellene. Szeme
sarkából látta, amint a diák bizonytalanul egy helyben toporog.
Jericho érdektelensége úgy látszik, zavarba ejtette.
– Többet is mesélhetek – mondta egy idő után. – Már ha
magát érdekli egyáltalán.
– Ki vele!
– Talán holnap.
– Miért nem most?
– Néhány embert föl kell hívnom, hogy... úgy értem,
tudom, hol van Yoyo, de előtte... – Kitárta a karját és tenyerét
fölfelé fordította. – Mondjuk úgy, mindennek megvan a maga
ára.
Ez egyértelmű volt.
Jericho befejezte a nézelődést és kilépett az előtérbe.
– Persze, ha megéri az árát – mondta. – Amúgy pedig,
ha már itt tartunk, hol a lakótársa?
– Li? Fogalmam sincs. Ő amúgy sem tud semmit.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy maga sem tud semmit?
– Én? Én igen.
– De?
– Nincs de. Csupán arra gondoltam, majd rájön, hogyan
lehet szólásra bírni – vigyorgott rá Grand Cherokee.
– Értem – mosolygott vissza Jericho. – Előlegről
szeretne tárgyalni.
– Nevezzük inkább költségtérítésnek.
– És miért, Grand Cherokee, vagy hogy a fenébe hívják
magát. Azért, hogy élénk fantáziájával hülyét csináljon belőlem?
Magának halvány fogalma sincs semmiről!
Indulni készült. Grand Cherokee kétségbeesettnek tűnt.
Nyilván másként képzelte ezt a beszélgetést. Megfogta Jericho
vállát és visszatartotta.
– Senkit nem akarok megkopasztani, ember!
– Hát akkor ne tegye.
– Na, ne csinálja már. A tanulmányaimat nem tudom a
levegőből fizetni! Meg fogok tudni mindent, amit csak akar.
– Tévedés. Magának nincs semmi eladnivalója.
– Én... – a diák küszködött a szavakkal. – Rendben. Ha
itt és most elárulok magának valamit, ami továbbviszi, akkor
megbízik bennem? Ez lesz az én előlegem, érti?
– Hallgatom.
– Tehát, van egy motoros banda, akikkel gyakrabban
együtt lóg. Ő is motorozik. A City Demons, legalábbis ez áll a
dzsekijükön.
– Hol találom őket?
– Ez volt az előlegem.
– Most pedig hallgasson rám – bökte meg Jericho a
mutatóujjával. – Itt és most nem fizetek magának semmit.
Magának nincs semmije. Egyáltalán semmije. De ha a jó
szívéből kiindulva mégiscsak szerez információkat, úgy értem,
valódi információkat, akkor adott esetben talán beszélhetünk
üzletről. Világos?
– Világos.
– Tehát mikor várhatom a hívását?
– Holnap délután – dörzsölgette Grand Cherokee az
állát. – Nem, talán korábban is. – Mohón nézett Jerichóra. – De
akkor aztán fizet, ember!
– Akkor aztán fizetek – veregette meg Jericho a vállát. –
A megfelelő összeget. Akart még valamit mondani?
Grand Cherokee némán rázta a lejét.
– Rendben. Akkor holnap.
Akkor holnap...
Mintha gyökeret vert volna, úgy állt a folyosón. Hallotta
a lift kattogását, miközben gondolatok cikáztak az agyában.
Azt a mindenit, ez aztán nem volt semmi!
Elgondolkodva ment a konyhába, kivett egy sört a
hűtőszekrényből és kiitta. Mi van itt tulajdonképpen? Mi a fenét
csinálhatott Yoyo, hogy hirtelenjében az egész világot az
eltűnése érdekli? Először az az elegáns figura, most meg ez a
nyomozó. No és ami még fontosabb: hogyan húzhat ebből ő
hasznot?
Nem lesz egyszerű. Grand Cherokee-nak nem voltak
illúziói, jól tudta, hogy ismeretei a nullával egyenlőek, és ezen a
hátralévő néhány óra sem fog változtatni. De vigye el az ördög,
ha másnap reggelig nem jut eszébe néhány zaftos hazugság.
Olyasféle hazugság, amit senki sem bizonyíthat rá, valami
efféle: első kézből származtak az információim, magam sem
tudom, Yoyo nyilván kiszimatolt valamit, az orrunknál fogva
vezettek, és a többi, és a többi.
Még magasabbra kell srófolnia az árat. Ki kell játszania
a két fickót egymás ellen! Nagyon is jó, hogy a nyomozónak
Xin látogatását még csak nem is említette. Sok mindent el
lehetett róla mondani, de hogy a fejére ejtették, azt nem.
Nagyon is ravasz vagyok, gondolta.
Kezdjétek csak számolni a pénzt.
 MEGÉRKEZÉS

Mintha 2018 óta az emberi hősiesség jeleként egyetlen

pár csizma sem érintette volna a Hold felszínét, még mindig
Eugene Cernan, az Apollo 17 parancsnoka számított az utolsó
embernek, aki a Holdra lépett. Az 1969 és 1972 között eltelt
évek az amerikai történelemben emlékművé stilizálódtak, az
űrrepülés rövid, de mágikus korszakává, amely szürreális módon
egyenlíti ki Nixon balfogásait, s azzal ér véget, hogy Cernan
odafönt lekapcsolta a villanyt. Ő volt és maradt is az utolsó az
évezredben. Tizenegyedik Apollo-pilótaként sétálgathatott a
Mare Serenitatisban, több száz kis lépést megtehetett, amelyek
Neil Armstrong szerint oly nagyok az emberiségnek. Csapata
több holdkőzetet gyűjtött és hosszabb külső bevetéseken vett
részt, mint előttük bárki. A parancsnok volt az első ember, aki
autóbalesetet okozott egy idegen égitesten, amikor Roverjének
bal hátsó sárhányóját tönkretette, majd egy Robinson Crusoe
improvizációs készségével újra helyére illesztette. De semmi
sem volt elegendő ahhoz, hogy a köz érdeklődését ismét
felkeltse. Egy korszak véget ért. Cernan, akinek megvolt az
esélye, hogy mennydörgő szavakkal bevonuljon a lexikonokba
és a történelemkönyvekbe, csupáncsak a figyelemre méltó
tanácstalanság szavait ismételgette.
– Hazafelé azzal töltöttük az idő legnagyobb részét –
mondta –, hogy megvitattuk, akkor most milyen színű is a hold.
Ez igen. Ez volt hát az eredménye egy több százezer
kilométerre lévő szikladarabra tett hat igen drága kirándulásnak?
Hogy még azt sem tudták, milyen színű?
– Én olyan sárgásnak találom – mondta Rebecca Hsu,
miután egy jó ideig némán bámult ki a kis ablakon. Időközben
már szinte senkit sem érdekelt a szemben lévő ablaksor. Az
elmúlt két napban, mióta elindultak, onnan látták egyre kisebbé
válni saját bolygójukat, a meghittség kísérteties zsugorodásával,
hogy aztán félúton paritásos alapon osszák meg figyelmüket a
Föld és a Hold között, míg végül teljességgel az utóbbi bűvölte
el őket. 10 000 kilométeres távolságról még mindig látni lehetett
az egészet, élesen elhatárolódva a körülötte lévő tér
feketeségétől. Csakhogy a romantikus gondolatok tárgya közben
ijesztően jelenlévő golyóvá vált, csatamezővé, amely
évmilliárdok alatt állandó belövéseket szenvedett el. Teljes
hangtalanságban száguldottak az idegen világ felé, amit csupán
a civilizáció hangja tört meg. A létfenntartó rendszerek
fülzúgásszerű surrogása utalt csupán arra, hogy a fedélzeten
egyáltalán vannak gépek. Ezenkívül a szívdobbanás
pergődobnak hatott, a véráramlás az erekben morajlott, a
csendben a test állapotáról vegyi üzemeinek minden egyes
rezdülése hangos tudósítást nyújtott, mindezt az elképzelhetőség
határait súrolva.
Olympiada Rogasova evezett oda hozzá mint félénk úszó
a súlytalanságban. Immár 1000 kilométerre megközelítették a
Holdat, és már csupán a háromnegyede látszott.
– Semmi sárgásat nem látok benne – mormogta. –
Nekem egérszürkének tűnik.
– Metálszürke – javította ki Rogasov ridegen.
– Na, nem tudom – nézett át Evelyn Chambers a másik
ablaktól. – Metál?
– Bizony. Nézze csak. Jobbra fent, azt a nagy kerek
részt. Sötét, mint a megolvadt vas.
– Maga már túl régóta van az acéliparban, Oleg. Még a
csokoládépudingban is képes lenne felfedezni valami fémet.
– Persze, a kanalat. Juuujjjjj! – bukfencezett és visítozott
Miranda Winter.
Időközben mindannyian megunták már a szabadesés
akrobatikáját. Miranda Winter azonban még nem, s ezzel egyre
inkább a többiek idegeire ment. Nem lehetett úgy beszélgetni
vele, hogy ne pörgött volna visongva és kotkodácsolva a
levegőben, miközben partnerét oldalba rugdosta és állon
verdeste. Chambers a sarkát kapta a hátába, mire megjegyezte:
– Nem vagy te körhinta, Miranda. Hagyd már abba
végre!
– De úgy érzem, mintha az lennék.
– Hé, Miranda – nézett föl a könyvéből O'Keefe. – Miért
nem képzeled inkább azt, hogy kékbálna vagy?
– Micsoda? Azt meg minek?
– A kékbálnák nyugisak. Többé-kevésbé mozdulatlanul
lebegnek, planktonokat zabálnak és békések.
– És vizet fújnak – jegyezte meg Heidrun. – Szeretnéd
látni, ahogy Miranda vizet fúj?
– Miért ne?
– Hülyék vagytok – állapította meg Winter. – Egyébként
én úgy látom, valami kékes van benne. A Holdban, úgy értem.
Szinte kísérteties.
– Húúú – rázkódott össze O'Keefe.
– Na, akkor milyen színű? – tudakolta Olympiada.
– Ilyen is és olyan is, bármilyen és semmilyen – mondta
Julian Orley, aki a Charon lakórészét a landolómodullal
összekötő nyíláson lebegett be éppen. – Nem tudjuk.
– Hogyhogy? – ráncolta a homlokát Rogasov. – Nem
volt elég idejük, hogy erre rájöjjenek?
– Dehogynem. A probléma azonban az, hogy ember
eddig még csak színezett vagy szűrőfóliával ellátott üvegen
vagy sisaknyíláson keresztül látta. A Hold albedója pedig nem
különösebben nagy...
– A micsodája? – kérdezte Winter forogva, mint malac a
nyárson.
– A sugárvisszaverési képessége. Az a sugárzás,
amelyet egy felület a ráeső fényből visszaver. A holdkőzet
reflexiós rátája nem éppen magas, kiváltképp a Mariában nem...
– Egy szót sem értek.
– A tengerekben – magyarázta Julian türelmesen. – A
holdtengerek összességét nevezik Mariának. A Mare többes
száma. Sötétebbnek tűnnek, mint a kráter szélén a hegységek.
– Miért látszik akkor a Hold a Földről nézve fehérnek?
– Mert nincs légköre. A napfény szűretlenül éri a
felületét. Ugyanígy szűretlenül ragyogna egy űrhajós
recehártyájára is. Az UV-sugárzás itt kint jóval veszélyesebb,
mint a Földön, ezért is vannak űrhajóink ablakai is lesötétítve.
– Egy egész rakás holdkőzetet vittek már a Földre –
mondta Rogasov. – Azok milyen színűek?
– Sötétszürkék. De ez még nem jelenti feltétlenül azt,
hogy az egész Hold sötétszürke. Talán itt-ott valóban
belekeveredik valami barna. Vagy sárga.
– Pontosan – jegyezte meg O'Keefe a könyvébe
mélyedve.
– Mindenki kicsit másként látja. Mindenkinek a maga
Holdja – szegődött Julian Chambershez. Mélyen alattuk egy
magányos, óriási kráter húzódott. Úgy tűnt, mintha lankáiról
folyékony fény áramlana a környező síkra. – Ha már itt tartunk,
ez itt a Copernicus. Általános vélekedés szerint minden
holdkráterek legkülönösebbike. 800 millió évvel ezelőtt
keletkezett. Jó 90 kilométer átmérőjűu, olyan falakkal,
amelyeken a sziklamászók alaposan megizzadnának. De igazán
a mélysége lenyűgöző. Látjátok a hatalmas árnyékot a
belsejében? Majdnem 4 kilométer mély.
– A középpontjában hegyek vannak – jegyezte meg
Chambers.
– Hogy lehet az? – csodálkozott Olympiada Rogasova. –
Úgy értem, egy becsapódás helyének a kellős közepén? Nem
kellene ott mindennek laposnak lennie?
Julian hallgatott egy darabig.
– Képzeljétek el a következőt – mondta aztán. – A
holdfelszín, csak éppen a Copernicus nélkül. Világos? Minden
nyugodt és békés. Még! Az űr mélyéből ugyanis
másodpercenként 70 kilométeres sebességgel már közeleg egy
11 kilométeres szikla, és nincs légkör, nincs semmi, ami
lefékezné. Most azt képzeljétek el, amint ez a tömb belecsapódik
a felszínbe. A becsapódás maga néhány ezredmásodpercig tart, a
meteorit körülbelül 100 méternyit nyomul be a felszínbe, nem
különösebben mélyre, no és egy ilyen 11 kilométeres lyukat
még el lehet viselni, gondolhatnánk. Csakhogy a dolog kissé
máshogyan működik. A meteoritokban tudniillik az a
kellemetlen, hogy becsapódásuk pillanatában teljes mozgási
energiájuk hővé alakul át. Más szavakkal, a cucc felrobban!
Tehát nem maga a becsapódás, hanem a robbanás az, ami a
szikla átmérőjénél tízszer-hússzor nagyobb krátert üt. Milliónyi
tonna kőzet robban szét minden irányban, villanásszerűen sánc
képződik a kráter körül, de az egész borzasztó gyorsan játszódik
le, a kiszorított holdbazalt olyan gyorsan nem rétegződik vissza,
tehát a talaj sokkszerűen behorpad és több kilométer
mélységben összesűrűsödik. De miközben a kivetett anyagból
keletkezett óriási felhők még fölfelé szállnak a becsapódás
helyénél, e horpadás már vissza is rugózik, a meteorit, ugye,
teljességgel átalakult forrósággá, nincs már ott. A kőzet fölfelé
áramlik tehát és a lyuk középpontjánál heggyé áll össze. Közben
a kőzetfelhők gyorsan terjeszkednek. A fékező hatású légkör
hiánya megint csak észrevehetővé válik, hisz nincs, ami
korlátozza az expanzió hatósugarát. Ehelyett a törmelék a
végtelenségig sodródik kifelé, mielőtt visszazuhanna, száz
kilométerekre, milliárdnyi és milliárdnyi lövedék. Ezt az
anyagot még ma is láthatjátok sugárkoszorú formájában,
különösen telihold idején. Más az albedója, mint körülötte a
sötét bazaltnak, úgy tűnik, mintha magától ragyogna. Valójában
azonban csupán egy kicsivel több napfényt ver vissza.
Nagyjából így kell elképzelnetek a Copernicus keletkezését.
Victor Hugo egyébként szemnek látta, ami visszanéz arra, aki a
Holdat figyeli.
– Aha – mondta bátortalanul Olympiada.
Julian vigyorgott magában, élvezve az elbeszélése után
beállt csendet. Körülötte kozmikus bombák csapódtak az
agytekervényekbe, a kinetikus energiát kérdésekké alakítva át,
például mi a teendő akkor, ha egy hasonló becsapódás éri a
Földet. Jobb lemenni azonnal a pincébe, vagy még jobb inni
még egyet?
– Gondolom, az atmoszféránk nem sokat segítene? –
érdeklődött Rebecca Hsu.
– Hát – harapdálta ajkát Julian. – A Földre állandóan
esnek meteoritok, naponta 40 tonna. A legtöbb homokszem
vagy kavics nagyságú és még a légkörben elég. Néha öklömnyi
darabok is előfordulnak, esetenként egyik-másik becsapódik a
tundrába vagy a tengerbe. Mindazonáltal 1908-ban Szibéria
fölött felrobbant egy üstökös 60 méteres darabkája, és egy New
York nagyságú területen mindent megsemmisített.
– Igen, emlékszem, hallottam róla – mondta Rogasov
szárazon. – Elvesztettünk némi erdőt, pár birkát és egy pásztort.
– Többet vesztettek volna, ha Moszkvát találja el. De
rendben, az univerzum a legrosszabbat már maga mögött
tudhatja. Akkora darabok, mint amelyik a Copernicust is okozta,
már igen ritkák.
– Milyen ritkák? – kérdezte Heidrun elnyújtottan.
 Julian úgy tett, mintha utána kellene gondolnia.
– Az utolsó valóban figyelemre méltó darab
valószínűleg 65 millió éve zuhanhatott a mai Yucatán területére.
A sokkhullám körbejárta az egész Földet, a becsapódást több
évig tartó tél követte, aminek következtében a flóra és fauna
jelentős része kipusztult – sajnos, a legtöbb őshüllő is.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
– Tényleg komolyan akarod tudni, hogy mikor jön a
következő?
– Csak hogy úgy tervezhessek.
– Tehát, statisztikailag minden 26 millió évben történik
egy globális katasztrófa. Hogy mekkora katasztrófa, az a
becsapódó test nagyságától is függ. Egy 75 méter átmérőjű
aszteroida 1000 Hirosima-bomba robbanóerejével rendelkezik.
Minden, aminek nagyobb az átmérője 2 kilométernél,
világszerte telet okozhatna és alkalmas lehet arra, hogy eltörölje
az emberiséget a Földről.
– Ezek szerint 40 millió éve itt lenne már az ideje –
állapította meg O'Keefe. – Milyen nagy is volt az a
hüllőgyilkos?
– 10 kilométer.
– Kösz, Julian. Mindenesetre jó, hogy onnan lentről
elhoztál minket.
– No és mit lehet tenni ellene? – kérdezte Rebecca Hsu.
– Keveset. Az űrhajózó nemzetek elmulasztották, hogy
komolyan szembenézzenek ezzel a problémával, inkább
egymással szemben állították fel drága középtávú rakétáikat.
Közben pedig valóban sürgős szükségünk lenne egy működő
meteoritelhárító rendszerre. Ha a kalapács lesújt, édes mindegy,
hogy muzulmán, zsidó, hindu, keresztény, ateista vagy pedig
fundamentalista vagy-e, hogy éppen kivel civakodsz, mindez
egyáltalán nem játszik semmiféle szerepet. Bumm, és vége!
Nem egymás ellenében van szükségünk fegyverekre. Azért kell
fegyver, hogy mindannyiunkat megvédhessük vele.
– Nagyon helyes – nézett rá Rogasov kifejezéstelenül.
Utána Julianhez lebegett, karon ragadta és egy kicsit félrevonta
a többiektől.
– De önnek nincsenek meg már régóta ezek a fegyverei?
– kérdezte azután csendesen. – Nem fejleszt fegyvereket a
meteoritok ellen?
– Létrehoztunk egy munkacsoportot – bólintott Julian.
– Fegyvereket fejlesztenek az OSS-en?
– Védelmi rendszereket.
– Mily megnyugtató mindannyiunk számára – nevetett
az orosz haloványan. – Persze, ezt is egyedül viszi véghez, mint
mindent.
– Egy kutatócsoport, Oleg.
– Ami azt jelenti, hogy a Pentagont nagyon érdekelné ez
a kutatócsoport.
– Csak nyugalom – mosolygott vissza rá Julian. –
Ismerem a pletykákat. Oroszország és Kína rendszeresen azzal
vádol bennünket, hogy világűrfegyvereket készítünk
Amerikának. Micsoda hülyeség! A kutatásunk egyes-egyedül
arra az esetre irányul, ha a statisztika megkövetelné a maga
igazát. A fenébe is, igenis szeretnék tudni lőni, ha egy ilyen
szikla az ütközés irányába tart.
– A fegyvereket bármilyen ellenfél ellen be lehet vetni,
Julian. Ön Amerikának tejhatalmi státuszt biztosított a
világűrben, saját maga pedig az energiaellátást akarja uralni,
amennyiben a megfelelő technológiák felett ellenőrzést
gyakorol. Nagyon nagy a hatalma, és ebben ne lenne semmi
saját érdeke?
– Nézzen ki az ablakon – mondta nyugodtan Julian. –
Látja azt a kékesfehér ékszert?
– Látom.
– És? Nincs honvágya?
Rogasov tétovázott.
– Nehezen tudok mit kezdeni az efféle fogalmakkal.
– Ha hiszi, Oleg, ha nem, de maga más ember lesz,
amikor véget ér ez az utazás. Rá fog jönni, hogy bolygónk egy
törékeny kis karácsonyfadísz, amit papírvékony belélegezhető,
még belélegezhető levegő vesz körül. Határok és nemzetállamok
nélkül, csak föld és tenger és néhány milliárd ember, akiknek
meg kell osztozniuk a gömbön, mert nincs másik belőle. Minden
olyan döntéstől, ami nem arra irányul, hogy e bolygót
megmentse, minden, erőforrásokért vagy istenképzetekért vívott
harctól hányingere lesz majd. Lehet, hogy egy kráter csúcsán
fog állni és bőg majd, lehet, hogy csupán feltesz bizonyos
létkérdéseket, de meg fog változni. Nincs visszaút, ha az ember
a Földet a világűurből látta, holdnyi távolságból. Nem tehet
mást, csak beleszerelmesedhet... Komolyan elhiszi, hogy
hagynám bárkinek is, hogy rossz célokra használja a
technológiámat?
Rogasov hallgatott egy darabig.
– Nem hiszem, hogy szándékosan jóváhagyná – felelte.
– Csak az a kérdés, hogy van-e választási lehetősége.
– Van, minél több baráttal rendelkezem.
– Maga világbajnok abban, hogy ellenségeket
szerezzen! Tudom, a szemei előtt a rendkívüli gentlemanek
ligája lebeg, a független befektetők világhatalma, ehhez képest
folyamatosan masszívan sért nemzeti érdekeket. Hogy fér ez a
kettő össze? Egyrészt a pénzemet akarja, tehát orosz pénzt,
másrészt viszont Moszkvával nem akar kezdeni semmit.
– Orosz pénz az, csupán azért, mert maga orosz?
– Ott mindenesetre jobb szemmel néznék, ha a
vagyonomat a nemzeti űrkutatásba fektetném.
– Minden jót! Szóljon majd, ha megépítették a saját
űrliftjüket.
– Nem hiszi, hogy képesek vagyunk rá?
– Maga sem gondolja komolyan! A szabadalom az
enyém. Mégis, be kell ismernem, hogy Amerika nélkül nem
jutottam volna el idáig. Mindketten csillagászati összegeket
fektettünk az űrutazásba. De Oroszország csődben van. Putyin a
maffiaállamát akkoriban a gázra és az olajra alapozta, de arra ma
már senkinek nincs szüksége. Pókereztek és veszítettek. Ne
felejtse el, Oleg, az Orley Enterprises tízszer akkora, mint a
Rogamittal. Mi vagyunk a világ legnagyobb technológiai
konszernje, de mégis szükségünk van egymásra a
befektetőimmel. De magának Moszkva nem ad majd egy vasat
sem. Talán hazafias gesztus lenne, ha Oroszország betegeskedő
űrkutatásába fektetne, de a pénze elveszne. Nem is tudna
kitartani annyi ideig, hogy velem versenyezzen, az állama már
jóval azelőtt kifacsarna magából mindent, mielőtt még bármi
használható eredményt elérhetne.
 Rogasov ezúttal hosszabban hallgatott. Utána
elmosolyodott.
– Moszkva szabadabb kezet adna önnek, mint
Washington. Nincs kedve váltani?
– Azt hiszem, ezt meg kellett kérdeznie.
– Megkértek, hogy puhatoljam ki a szándékait.
– Először is, a hidegháború már véget ért. Másodszor,
Oroszország nem tudja megfizetni az exkluzivitásomat.
Harmadszor, nem állok senki oldalán. Válaszoltam a kérdésére?
– Fogalmazzuk meg másként. Adott esetben hajlandó
lenne arra, hogy a technológiáját Oroszországnak is eladja?
– Hajlandó lenne beszállni a vállalkozásomba? Nem
azért van itt, mert fél Moszkvától?
Rogasov az állát dörzsölgette.
– Tudja mit? – mondta végül. – Azt javaslom, kössünk
békét és egyelőre élvezzük a nyaralást.

A Charon lényegében egy 7 méter átmérőjű és 28 méter

hosszú, 3 részre osztott cső volt a hozzá csatlakoztatott landoló
modullal. Egy repülő omnibusz, felosztva hálóteremre,
parancsnoki cellára, valamint bisztróra és szalonra, amelytől
alkotói megtagadták az aerodinamikus kecsességet, tudniillik
soha nem kerül majd olyan helyzetbe, hogy légkörön kelljen
áthatolnia. Már az Apollo-kapszulák és az űrsiklók utódainak
szánt Orion sem felelt meg a dizájnhoz szokott mozilátogatók
elvárásainak, de legalább egy csinosnak mondott kerek
orrocskával rendelkezett, amelyik izzani kezdett, amint a jármű
behatolt a termoszférába. Ezzel szemben a Charon egy háztartási
gép eleganciájával rendelkezett. Egytonnányi fehérség és
szürkeség, itt sima, amott barázdált, részben üzemanyaggal,
részben űrhajósokkal megtöltve, és az Orley Enterprises „O”
betűjével díszítve.
– Felkészülni a fékezésre – hallatszott Black hangja a
hangszórókban.
Két és fél nap egy űrkompon, lett légyen az bármilyen
tágas, színvilágát mégannyira is kidolgozhatták a
pszichológusok tanácsai alapján, azért mégis csak egy börtönre
emlékeztetett. A szűkösség és egyhangúság azt eredményezte,
hogy a szokatlanság elvesztette varázsát, és a bolygó állapotáról
folytatott vitákban, váratlan barátkozásokban és nyíltan
kifejezett ellenérzésekben csapódott le. Sushma és Nair Mukesh,
a szerénység karizmájától övezve, kifinomult lelkeket vonzottak
maguk köré, például Eva Boreliust, Karla Krampot, Marc
Edwardsot és Mimi Parkert. Kedélyes beszélgetéseket
folytattak, mígnem Parker egyszer felvetette, hogy vajon a
darwinizmus úgy, ahogy van, nem zsákutca-e, amibe a
természettudományokat az ateista arrogancia kényszerítette, és
amiből csakis a kreacionista világnézet segítségével lehet
kikecmeregni. Az élet túlságosan is komplex ahhoz, hogy
véletlenül alakulhatott volna ki valamiféle ősóceánban, no és
semmiképpen sem négymilliárd éve. Kramp válasza, amely
szerint az efféle kijelentések hallatán a jelenlévők némelyikének
komplexitását kellene kétségbe vonnia, heves vitákat váltott ki,
melynek során Parker segítséget kapott Aileen Donoghue-tól,
aki ugyan nem akarta elkötelezni magát a néhány ezer év
mellett, mindazonáltal erőteljesen vitatta a fajok közötti
bármiféle rokonságot. Bizonyos élőlényeket Isten inkább
egyetlen lélegzetével teremtett. Kramp azt mondta, Parker
majmoktól való származása pedig szembetűnő. Ezenkívül
Mózes könyvének első két fejezete két különféle módon
tárgyalja az ember teremtését, már az Ótestamentum sem
egységes a teremtés lezajlásának módjával kapcsolatban, már ha
komolynak szánt természettudományos felismeréseket
egyáltalán alapozni lehet egyetlen, történetileg meglehetősen
kérdéses hitelességű könyvre.
Eközben kusza szálak szövődtek Rebecca Hsu, Momoka
Omura, Olympiada Rogasova és Miranda Winter között. Evelyn
Chambers mindenkivel jól kijött, talán az egy Chuck Donoghue
kivételével, aki Parkernek bizalmasan elmesélte, hogy
Chamberst istentelennek tartja, amit ő azonnal továbbmondott
Olympiadának és Amber Orley-nak, akik persze elmondták
Evelynnek. Locatelli az űrbetegségből felgyógyulva ismét
szárnyait bontogatta, mesélt a vitorlás és motoros jachtokról,
arról, hogyan nyerte meg az Amerika Kupát, az autóversenyzés
iránti szeretetéről, napenergiával hajtott nagy versenykocsikról,
és annak a lehetőségéről, hogy még egy kullancsból is ki tud
vonni annyi energiát, hogy az hozzájáruljon a világ ellátásához.
– Minden test, az emberé is, egy erőmű – mondta. –
Márpedig az erőművek hőt termelnek. Ti itt nem vagytok
mások, mint erőművek, egyszerű melegítőkészülékek. Én
mondom nektek, emberek: ha a világ összes emberét
összefoghatnánk egyetlen hatalmas erőműben, nem lenne
szükségünk arra a szar hélium-3-ra.
– És mi a helyzet a lélekkel? – érdeklődött indignálódva
Parker.
– Buhh, lélek! – tárta szét a karját Locatelli, erre
ellibbent és beverte a lejét. – A lélek egy software, nagysága.
Gondolkodó hús. De ha lenne, én lennék az első, aki
lélekerőművet építene. Hahaha!
– Locatelli izgalmas dolgokat mesélt – mondta később
Heidrun Walónak. – Tudod, mi vagy te?
– Micsoda, drágám?
– Egy kályha. Tehát gyere gyorsan és melegíts fel
engem.
Parker békét kötött Kramppal, Hanna gitározott, zenével
egyesítette újra a jelenlévőket, a folyamatosan fényképező
Locatelli valóságos rajongója lett, O'Keefe pedig
forgatókönyveket olvasott. Mindenki úgy tett, mintha nem
piszkálná az orrát az izzadságból, intim illatokból, fingból és a
hajzsír szagából összeálló keverék, amellyel még a fedélzet
igazán modern szellőztetőberendezése sem birkózott meg. Az
űrutazás ugyan lehetett varázslatos, de meg volt az a hátránya,
hogy nem lehetett kinyitni az ablakot, hogy egy kis friss levegő
jöjjön be. Chambers azon gondolkodott, milyen lehet a hosszú
távú küldetéseken a szag és az ingerlékenység. Nem egy orosz
űrhajós mondta még régebben, hogy minden előfeltétel adott a
gyilkossághoz, ha két férfit összezárnak egy szűk kabinban és
két hónapra ott tartják őket? Persze az efféle misszióra másfajta
embereket szokás küldeni. Nem individualistákat, s főként nem
egy rakás bolond szupergazdag hírességet. Peter Black például,
a pilóta kiegyensúlyozottnak, szinte fantáziátlannak tűnt.
Csapatember, aki nem vonzódik az extravaganciához és a
problémagyártáshoz.
– Felkészülni a fékezésre!
 220 kilométer távolságból a Holdnak már csupán a fele
látszott, viszont nagyszerű részletességgel. Csekély
terjedelmének köszönhetően olyan gömbölyűnek tűnt, hogy
tartani lehetett attól, a leszállásnál lecsúsznak az oldalán. Nina
Hedegaard rebbent közéjük és segített a nyomáskiegyenlítő
ruhák felvételénél, amihez egy vizelettartály is hozzátartozott.
– Majd később, ha leszállunk – magyarázta rejtélyes
mosollyal.
– Ki mondta, hogy pisilnünk kell? – csattant lel
Momoka Omura.
– A fizika – mélyültek el Hedegaard gödröcskéi. – A
hólyagja a beálló gravitációt kihasználhatja arra, hogy kérdezés
nélkül ürítsen. Be akarja nedvesíteni a ruháját?
Omura úgy nézett végig magán, mintha mindez már
megtörtént volna.
– Az egész cirkuszból valahogyan hiányzik az elegancia
– mondta, majd fölvette, amit föl kellett vennie.
Hedegaard átterelte a holdutazókat a landolóegységbe,
ami szintén egy tonna volt, kúpalakú, négy teleszkóplábbal. A
lakómodulhoz képest annyi mozgásszabadságot biztosított, mint
egy szardíniásdoboz. A bekötözés procedúráját többségük már a
rutinos rókák arckifejezésével fogadta, hiszen két és fél nappal
korábban ugyanígy egymás mellett összekötözve várták, hogy a
komp egy impozáns tűzcsóva segítségével katapultáljon az OSS
dokkjából. De a hajó az elvárásokkal ellentétben szép lassan
indult el, mintha csak észrevétlenül kellene lelépnie. Black csak
az űrvárostól jókora távolságra kapcsolta be a hajtófúvókákat,
ezután teljes sebességre gyorsított, aztán kikapcsolta a
hajtóműveket és hangtalanul száguldottak az űrben himlőhelyes
céljuk irányába.
De a nyugalomnak immár vége, aminek mindenki örült.
Jólesett végre megérkezni.
Megint csak bepréselődtek az üléseikbe, amint Black a
Hold felett 70 kilométerre óránkénti 5600 kilométeres
sebességre fékezett, és 180°-os fordulatot vett, hogy
stabilizálódjon az orbitális magasságban. Alattuk kráterek,
hegységek és hamuszürke síkságok suhantak el. Mint már az
űrliftben, itt is kamerák közvetítettek a külső képeket
holografikus monitorokra. Tettek egy kétórás tiszteletkört a
Hold körül, miközben Nina Heedagard mesélt nekik az idegen
világ különlegességeiről és látnivalóiról.
– A felkészülés során már megtanulták, hogy egy
holdbéli nap valamivel hosszabb egy földinél – sziszegett
skandináv színezetű angoljával. – Egészen pontosan 14 nap, 18
óra, 22 perc és 2 másodperc. Ugyanilyen hosszú a holdbéli
éjszaka. A fény-árnyék határ neve terminator. Igen lassan halad,
úgyhogy nem kell attól tartaniuk, hogy séta közben hirtelen
magukra sötétedik. Ám ha besötétedik, akkor aztán rendesen! A
terminátor könyörtelen, vagy van fény, vagy nincs. Semmi szórt
fény. A szikrázó déli hőségben a látnivalók veszítenek
érdekességükből, ezért a legérdekesebb helyeket holdbéli reggel
vagy este látogatjuk meg, amikor az árnyékok hosszúra nőnek.
Maguk alatt megláttak még egy impozáns krátert, amit
bizarr, gyűrött táj követett.
– A holdbéli Appenninek – magyarázta Hedegaard. –
Az egész területet átszövik a rimák, barázdaszerű struktúrák,
amiket a régi korok csillagászai a szeleniták úthálózatának
véltek. Fantasztikus táj! Az a széles, fölfelé tekergő völgy ott a
Rima Hadley, mely keresztülvezet a Rothadás Mocsarán, ami
azért is vicces név, mert nem rothad és nem is mocsár. De ez
már csak így van a Holdon: tengerek, amelyek egyáltalán nem
tengerek, és így tovább. Látják azt a két hegyet a barázda két
oldalán? Az a Mons Hadley és a Mons Hadley Delta. Mindkettőt
ismerhetik fényképekről, gyakran látni őket, előtérben egy
holdjáróval. Az Apollo 15 nem messze onnan landolt. A
leszállóegység állványa még ott van, és az is, amit az
asztronauták otthagytak.
– Mit hagytak ott? – kérdezte Nair csillogó szemekkel.
– Egy rakás szart – morgott Locatelli.
– Miért ilyen defetista?
– Nem vagyok defetista. Otthagyták, amit szartak.
Mindenki tudja, minden más egyébként is hülyeség lenne, nem?
Higgye el, akárhol is áll egy efféle állvány, az mind körbe van
véve űrhajósszarral.
Nair bólintott. Úgy tűnik, még ez is elbűvölte. Az űrhajó
sebesen haladt további völgyek, hegyek és kráterek felett,
mígnem elérte a Mare Tranquillitatis partját. Hedegaard
megmutatott nekik egy kis krátert, amelyet Moltkéról neveztek
el. Kiterjedt barlangrendszeréről ismert, amelyet az ősidőkben
folyékony láva vájt ki.
– Hasonló rendszereket találtak az Északi-sarkon a
Peary-kráter sáncaiban és fennsíkjain, ahol az amerikai
holdbázist rendezték be. A Moltkét majd akkor látogatjuk meg,
amikor közeleg a holdbéli este, és a terminátor a kráter közepén
áll. Nagyszerű színjáték! No és ott van még a múzeum, ami
tájképileg ugyan unalmas, mégis kötelező, mert...
– Hadd találjam ki – kiáltott fel Ögi. – Apollo 11.
– Helyes – ragyogott Hedegaard. – Tudniuk kell, hogy
az Apollo-missziók a keskeny egyenlítői sávra voltak utalva.
Látványos leszállóhelyekről nem lehetett szó, az volt a fontos,
hogy egyáltalán leszállhassanak a Holdon. Ma már persze a
múzeum szimbolikus értéke számít. Időközben bárhol
megtalálhatják az egykori látogatók nyomait, sokkal érdekesebb
környékeken, de Armstrong lábnyomai csak ott láthatók.
A repülés a Mare Crisium, a legsötétebb holdtenger
mentén folytatódott, ahol, amint Hedegaard mesélte, a
legerősebb holdi gravitációt mérték. Egy ideig nem láttak mást,
csak vadul tagolt tájat és egyre hosszabbá váló árnyékokat,
amelyek baljósan borították be a völgyeket és síkokat, elnyújtott
tócsákat képeztek és megtöltötték a krátereket, míg a
legmagasabb csúcsok még napfényben ragyogtak. Chambers
megborzongott a gondolatra, hogy ebben az alaktalan
sötétségben kell bóklásznia, ezután eltűntek az utolsó ragyogó
szigetek is, és enigmatikus sötétség jelent meg a monitorokon,
ami befészkelődött az artériákba és agytekervényekbe,
felkavarva a lelki nyugalmat.
– The Dark Side of the Moon – sóhajtott Walo Ögi. –
Ismeri valaki? Pink Floyd? Remek album.
Lynn, aki az utazás során jobbára stabilnak érezte magát,
most önmaga szakadékába zuhant. Úgy tűnt, ismét elszállt
belőle minden életkedv. A Hold hátoldalán nem látszódott a
Föld, sajnos éppen a Nap sem. Ha van pokol, akkor az nem forró
és tüzes, hanem hideg és nihilistán fekete. Nem kellettek
ördögök és démonok, kínpadok, máglyák és zubogó üstök, hogy
mindezt elképzelje. A biztonság, a belső és a külső világ
biztonságának hiánya, az érzések vége, ez a pokol. A teljes
megvakulás. Ez volt minden remény halála, a félelemben való
föloldódás.
Lélegezni, érezni a testet.
Mozgásra volt szüksége, ki kellett mennie, futni, mert
aki fut, annak belül ismét ragyog a kihűlt csillag, de itt ült, az
ülésébe szíjazva, miközben a Charon a fénytelenségben
száguldott. Mirőol beszélt Ögi? Ki az a Pink Floyd? Miért
beszél Hedegaard folyamatosan hülyeségeket? Nem tudná már
valaki elhallgattatni a hülye libát? Kitekerni a nyakát, kitépni a
nyelvét?
– A Hold hátoldala nem szükségszerűen sötét – suttogta.
– Csak éppen a Föld felé fordítja mindig ugyanazt az oldalát.
Tim feléje fordult.
– Mondtál valamit?
– Mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Föld felé. A
hátoldalát nem látjuk, de az is ugyanolyan gyakran fényes, mint
az elülső oldala – lélegzetvétel nélkül préselte ki magából a
szavakat. – A hátoldal nem sötét. Nem szükségszerűen. A Hold
mindig csak a Földnek...
– Félsz, Lynn?
Tim aggódása. A szalmaszál, amibe kapaszkodhat.
Marhaság, vett egy mély lélegzetet, háromszor repültem
már ezen az útvonalon. Nem szabad félni. Mindjárt megint a
fénybe érünk.
– ...biztosíthatom, hogy nem mulasztanak sokat –
mondta éppen Hedegaard. – Az elülső oldal sokkal érdekesebb.
Figyelemre méltó módon a hátoldalon szinte egyáltalán
nincsenek tengerek. Tele van kráterekkel, meglehetősen
egyhangú, mindazonáltal ideális hely egy űrteleszkóp
megépítésére.
– Miért pont ott? – kérdezte Hanna.
– Mert a Föld az a Hold számára, ami a Hold a Föld
számára. Egy lámpás, ami a felszínét néha megvilágítja. Még a
holdbéli éjfélkor is látható a Föld homályos maradék fénye. Ám
a hátoldal, amint önök is látják, éjszaka olyan fekete, mint a
környező világűr. Sem a Nap, sem pedig a Föld lénye nem fedi
el a csillagokat. Az űrhajósok nagyon szeretnének idetelepíteni
egy megfigyelőállomást, de egyelőre meg kell elégedniük az
északi-sarki teleszkóppal. Nem is olyan vészes kompromisszum,
végül is a Nap alacsonyan áll, a hátsó oldal csillagait meg lehet
figyelni.
Lynn megragadta Tim kezét és megszorította. A
gondolatai a gyilkosság és a rombolás körül forogtak.
– Nem tudom, te hogy érzed magad – mondta csendesen
Tim. – Én ezt a feketeséget mindenesetre nagyon nyomasztónak
találom.
Óh, az okos Tim! A szövetséges.
– Én is – mondta hálásan.
– Szerintem ez normális, nem?
– Nem tart sokáig.
– És mikor érünk ki megint a fényre? – kérdezte ebben a
pillanatban Winter.
– Még egy jó óra – sziszegte Hedegaard.
– Óóóóra – mondta nyávogva, kellemetlenül.
Julian hülye kis időtöltései. De Tim kezét fogva kezdett
megnyugodni, majd hirtelen az is eszébe jutott, hogy ő
tulajdonképpen szereti ezt a dán lányt. Miért reagált hát ilyen
hevesen, ilyen agresszíven? Mi történik velem? – gondolta.
Mi a fene történik velem?

Miután a Hold felszíne nem tudott semmit sem nyújtani,

a külső kamerák a csillagos ég képét közvetítették a Charon
belsejébe, O'Keefe-et pedig váratlanul valamilyen
otthonosságérzet fogta el. Még az OSS-en stante pede
visszament volna a Földre. Most valamiféle vágyakozást érzett.
Talán azért, mert a miriádnyi fény odakinn némiképp hasonlított
a távoli utcák és házak fényeire, talán mert ez a víziállat, az
ember tulajdonképpeni eredete szerint a kozmosz gyermeke
volt, annak elemeiből képződött. Érzéseinek ellentmondásossága
zavarta őt, mint egy gyermeket, aki mindig annak kívánkozik a
karjai közé, aki éppen nem hintáztatja. Megpróbálta elfojtani
gondolatait, de aztán gondolkodott és gondolkodott, egy órán
keresztül megállás nélkül, mit is akar és hová is tartozik ő
tulajdonképpen.
 Pillantása Heidrunra tévedt. Két sorral előtte ült és arra
figyelt, mit sugdos neki Ögi. O'Keefe az orrát ráncolta és a
monitort bámulta. A kép váltott. Az első pillanatban nem tudta,
hogy mit jelentenek a világos foltok, azután rájött, hogy ezek a
napsütötte csúcsok, amelyek immár kiemelkedtek a fekete
tintából. A Charonban mindenki fellélegzett.
Ismét a fény felé repültek, az Északi-sarkra.
– Most pedig lekapcsoljuk a leszállóegységet – mondta
Black. – Az anyahajó orbitális magasságban marad, míg egy hét
múlva vissza nem térünk. Nina segít majd önöknek a sisakokat
felcsatolni. Talán nem érzékelik, de még mindig a hangsebesség
ötszörösével repülünk, tehát készüljenek fel a következő
fékezésre.
– Hé, Momoka – súgta O'Keefe.
A japán nő hátrafordult.
– Mi van?
– Minden rendben?
– Persze.
O'Keefe elvigyorodott.
– Akkor nehogy a nadrágodba csinálj.
Locatelli haverkodóan és rekedten felvihogott. Mielőtt
azonban Omura rendre utasíthatta volna, megjelent Hedegaard
és fejébe nyomta a sisakot. Néhány percen belül mindannyian
egyformán golyófejűek lettek. Amint az anyahajó és a
leszállóegység közötti nyílás bezáródott, valami sziszegést
hallottak, utána rögtön egy üres kongást. A leszállóegység
lekapcsolódott és lassan eltávolodott. A bejelentett fékezésből
még semmit sem lehetett érzékelni. A táj közben megint
megváltozott. Az árnyékok megint hosszabbak lettek, vagyis
közeledtek a sarki régióhoz. Lávasíkságok váltakoztak
kráterekkel és hegygerincekkel. O'Keefe úgy vélte, messze a
távolban egy porfelhőt lát, ami laposan terült el a táj felett, utána
nyomást érzett, a mellkas és a tüdő már szinte megszokottnak
tűnő megerőltetését, csak éppen a hajtóművek most sokkal
hangosabban dübörögtek, mint két órával ezelőtt.
Nyugtalankodni kezdett, hogy ez vajon problémát jelent-e, míg
rá nem jött, hogy mindeddig a lakómodul jóval hátrébb lévő
fúvókák kapcsolták be. A leszállóegység most előoször
manőverezett a közvetlenül alattuk található saját hajtóműve
segítségével.
Black tüzet gyújt a seggünk alá, gondolta.
Pokoli ellenlökésekkel csökkentette a sebességét a
leszállóegység, miközben gyorsan, túlságosan is gyorsan
közelített a Hold felszínéhez. A képernyőn egy kijelző számlálta
vissza a kilométereket. Mi történik itt? Ha nem lassítanak igen
hamar, mindjárt létrehozzák a saját kráterüket. Eszébe jutott,
amikor Julian elmesélte, hogyan lesz a kinetikus energiából hő.
A mellkasa szorítani kezdett, és megpróbált a monitorokra
koncentrálni. Remegtek a szemgolyói? Mit is meséltek a
felkészüléskor? Nem alkalmas űrhajósnak, aki nem tudja a
szemét kontrollálni, mert a pupillák remegése életlenné teszi a
látást, kettős látást okozhat. A szemeknek mereven kell a
műszerekre meredniük. Az igazi műszerekre, erről van szó!
Hogyan is tudná valaki a helyes gombokat nyomogatni, ha
mindenből kettőt lát?
Vajon Black szemgolyói remegnek?
A következő pillanatban elszégyellte magát, dühös lett
saját magára. Mekkora egy idióta! A gyakorlópálya
centrifugájában, a lift indulásakor, a Hold orbitális pályáján a
fékezéskor sokkal nagyobb terhelés érte. Ezekhez képest a
landolás csupán egy kis lökés. Meg kellett volna őriznie a
nyugalmát, de az idegesség elektromossággal töltött ujjakként
ragadta meg, s be kellett ismernie, hogy légszomját nem a
nyomás okozta, hanem a rettegés, hogy szétkenődik a Holdon.
Még öt kilométer, még négy.
A másik kijelző mutatta, hogy folyamatosan lassulnak,
és fellélegzett. Fölösleges az aggodalom. Még három kilométer
a leszállásig. Egy hegyhát került a képbe, egy fennsík, fények,
amelyek egy védősáncokkal körülvett leszállópályát jeleztek.
Csövek és csatlakozók gyanútlan áldozatukra leső páncélos
ászkákként bújtak a sziklába, a mélyen álló Nap fényében
napelemek ragyogtak, árbocok és antennák, a közeli dombot
pedig egy henger alakú építmény díszítette. Valamivel távolabb
nyitott, hangárszerű szerkezetek látszódtak, óriási gépek
mozogtak egy külszíni fejtésben. A lelőohelyeket sínrendszer
kötötte össze az űrkikötővel, amelyek egy platformban futottak
össze és innen ágaztak szét, széles kanyarban. O'Keefe lépcsőket
látott, emelőszerkezeteket, manipulátorokat. Mindez
rakodóhelyre utalt. Egy fehér micsodát látott az úton, egy olyan
magas izét, széles kerekekkel, talán valaki ült benne és vezette,
de talán robot volt. A Charon megremegett, a talaj felé
ereszkedett. Egy rövid időre hatalmas, kivilágított tornyokat
pillantott meg, közöttük nagy, durva repülőszerkezeteket,
tartályokat és konténereket – minden olyan rejtélyes volt.
Valami, ami nagyon hasonlított egy kerekeken guruló imádkozó
sáskára, a leszállópályát keresztezte, amelynek most már a
méreteit is megállapíthatta: 3-4 focipályányi volt. A környezet
és az építmények eltűntek a sáncszerűségek mögött, majd az
űrhajó óvatosan, ruganyos eleganciával leszállt,
észrevehetetlenül rugózott egyet és megnyugodott.
O'Keefe érezte, hogy valami gyengéden húzza. Először
fogalma sem volt, hogy mi az, majd annál jobban meglepte,
amikor rájött, hogy milyen egyszerű is a megoldás. Gravitáció!
Mióta elindultak az Isla de las Estrellasról, a gyorsítási és
fékezési manővereket nem számítva, most először volt ismét
súlya. Igaz, testsúlya csak hatoda volt a földinek, de csodálatos
volt újra érezni, hogy van, megváltás az ide-oda lebegés után!
Hasta la vista, Miranda, gondolta, vége az akrobatikának. Nincs
több bukfenc, könyökölés. Hallójáratait zajáramlat csapta meg,
szinaptikus utóérzés, hiszen a hajtóműveket már rég leállították,
csak éppen még nem hitte el.
– Ladies and Gentlemen – mondta Black nem egészen
pátoszmentesen. – Gratulálok! Sikerült. Ninával most segítünk
felvenni a létfenntartó rendszereket, szabályozzuk az oxigént, a
hűtést és a nyomást, és aktiváljuk a rádióösszeköttetést.
Elvégzünk majd egy sor tesztet, hogy ellenőrizzük a
szigeteléseket, ezt már ismerik az OSS-en tett űrsétából, ha
pedig nem, akkor sincs okuk aggodalomra. Minden lépésükre
odafigyelünk. Amint vége az ellenőrzésnek, kipumpálom a
levegőt a kabinból, és megállapítjuk a kiszállás sorrendjét. Ne
vegyék udvariatlanságnak, hogy én szállok majd ki először, de
meg szeretnénk örökíteni a hősiességüket, lefilmezem majd
önöket, amint elhagyják a Charont. Ezenkívül felvesszük a
rádióbeszélgetést is. Minden rendben? Üdvözlet a Holdon!
 A Holdon.
A Holdon voltak.
Valóban az átkozott, kövér Holdon landoltak, amelynek
egyhatodnyi gravitációja egy szerető finomságával vonta
magához O'Keefe-et, a végtagjait, a fejét, belső szerveit és
testnedveit, ja igen, a nedvek, húzta, húzta, húzta és valamit
kihúzott belőle, ami kint is volt, mielőtt bármit tehetett volna.
Melegen és vidáman csordogált az erre a célra szolgáló
zacskóba, az öröm szökőkútja, a gravitáció dicsérete, ajándék a
szürke, barázdás fickónak, akinek felületét most majd egy hétig
belakhatják. Lopott pillantást vetett Momoka Omurára, mintha
fönnállna annak lehetősége, hogy visszafordulnak, s az ő
szemébe nézve látná rajta, tudná.
Aztán megvonta a vállát. Ki mindenki pisilhetett már a
nadrágjába a Földön kívül? Kerülhetett volna rosszabb
társaságba is.

PEARY BÁZIS,
ÉSZAKI-SARK
Lábnyomokat hátrahagyni a pionírok privilégiumai közé
tartozott, és kellemes lehetőségeket biztosított az ügyintéző
típusú embernek. Ismerte a kockázatokat, de nem volt kitéve
nekik. Tisztában volt a természeti jelenségekkel, a helyi flóra és
fauna étvágyával és fegyverzetével, tudta, hogyan kell
felkészülni az őslakosok ellenszegülésére. Ismereteit a felfedező
típus lázas, potenciálisan öngyilkos kíváncsiságának
köszönhette, aki nem tudott mást tenni, mint hogy életét a diadal
és a halál közötti keskeny mezsgyén élje le. Az antropozófusok
megegyeztek abban, hogy már a homo erectus elődjénél is
megfigyelhető volt az emberiség feloszlása az ügyintéző többség
és a nyugodtan egy helyben ülni nem tudó kisebbség között. Ez
utóbbiak egy speciális génnel rendelkeztek: a Kolumbusz-
génnel, más néven Novelty-Seeking-Gene-nel, ami egyszerűen
csak a D4DR hosszabbított változata, ami a határterületek
átlépését és a kockázatvállalásra való rendkívüli hajlandóságot
kódolta. A meghódított területek pacifikálására a maroknyi
kalandor persze természeténél fogva nem volt alkalmas. Sokkal
szívesebben kutatták a fehér foltokat és haraptatták meg
magukat ismeretlen állatokkal, egyáltalán, megteremtették
annak az előfeltételeit, hogy a konzervatív hajlamú többség
követhesse őket. Ők voltak az örök nyomkeresők, akik mindent
megadtak azért, hogy lábnyomuk ott lehessen a Terra
incognitán. Megfordítva, az ügyintézők természetének az felelt
meg, hogy az agyagot, mocsarat, homokot, kavicsot, iszapot és
mindazt, ami még az amorf érintetlenséget képviselhette,
alárendeljék a kiegyenlített felületeknek, így Evelyn Chambers,
amikor megrendülten lekászálódva a Charon lépcsőjéről először
érintette a Holdat, nem hagyott semmilyen maradandó nyomot
maga után, ugyanis tömör betonra lépett.
Egy másodpercnyi időre csalódott volt. Mások is
reflexszerűen néztek a lábuk alá, mintha a holdat érés egyenlő
lenne a regolit lebélyegzésével.
– Lesz még bőven időtök nyomokat hagyni – szólalt
meg Julian hangja mindegyik sisakban.
Néhányan nevettek. A meghiúsult remények pillanata
hamarosan elmúlt és helyet csinált a hitetlenkedő
csodálkozásnak. Óvatosan lépett egyet, majd még egyet, rugózni
kezdett – lábizmai ereje egy méter magasba emelte.
Hihetetlen! Teljességgel hihetetlen!
Több mint 5 napnyi súlytalanság után ismét érezte súlya
meghitt terhét, és nem érezte mégsem. Inkább olyan volt, mintha
valamilyen, a képregényekből ismerős sugárzás szupererővel
ruházta volna fel. Körülötte mindenki vad ugrálásba kezdett.
Black körülöttük ugrált kamerájával és vette őket.
– Hol a csillagos-sávos lobogó? – dörögte Donoghue. –
Ki akarom tűzni a talajba!
– Akkor bizony 56 évet késett – nevetett Ögi. – Viszont
a svájci zászlót...
– Imperialisták – sóhajtott Heidrun.
– Esélyük sincs – mondta Julian. – Hacsak nem
akarjátok a zászlóitokat a talajba robbantani.
– Hé, ide nézzetek! – kiabált Rebecca Hsu.
 Telt alakja szélmalomszerűen kapálózva elrepült a
többiek feje felett. Ha egyáltalán Rebecca Hsu volt az. Pontosan
nem lehetett megállapítani. A visszatükröző szemnyílásokon
keresztül az arcokat ugyanis nem lehetett felismerni, viselője
identitását csupán a mell-vértre nyomott jel árulta el.
– Na, gyerünk – nevetett Julian. – Csak bátran!
Chambers nekifutott, végrehajtott néhány ügyetlen
ugrást, majd ismét a magasba emelkedett és saját merészségétől
megittasodva megpördült a tengelye körül, közben egyensúlyát
elvesztve meditatív siklórepülésben ért földet. Nem tehetett
mást, ostobán vihogott, miközben lágyan landolt a hátsó
fertályán. Elbűvölve maradt ülve, hogy nézze a kibontakozó
szürreális színjátékot. A tiszteletre méltó társaság néhány
másodperc alatt első osztályosok, magukról megfeledkezett
játszópajtások gyülekezetévé vált. Szinte magától ugrott talpra.
– Jó – dicsérte őket Julian –, nagyon jó. A Bolsoj Balett
hozzátok képest egy rakás szerencsétlenség, mindazonáltal egy
kicsit fel kell függesztenünk a testgyakorlást. Tovább kell
mennünk a szállodába, kérlek, figyeljetek megint egy kicsit
Ninára és Peterre.
Mintha rossz frekvenciára kapcsolt volna. A többiek az
ebédhez hívott gyerekek kedvetlenségével kérették magukat,
csak lassacskán lehetett őket a vezetőik köré terelni. Ahogyan
ott álltak, egy titkos társasághoz hasonlítottak: a grált keresők a
repülő várak kulisszái előtt. Chambers körülnézett. A bázisból
jóformán semmi sem látszott. Egyedül a 15 méter magas
oszlopokon nyugvó pályaudvar platformja lógott bele a
leszállópálya képébe. Fémlépcsők és egy nyitott lift vezetett a
vágányokhoz, körülöttük gömbtartályok sorjáztak. A platform
szélén két manipulátor kuporgott jura korabeli madárként:
homárszerű, csuklószerkezetes markolójú gépek a nagy
rakodófelületek felé fordulva. Chambers úgy gondolta, ez
utóbbiak feladata abból állt, hogy a rakományt átvegyék a
manipulátoroktól, vagy éppenséggel továbbítsák nekik, attól
függően, hogy a szállítmányt ki vagy éppen be kellett pakolni.
Megpróbálta normalizálni a légzését. A leszállóegység
szűkösségét már alig tudta elviselni. Előző éjszaka vadakat
álmodott. Magasabb hatalmak egy gigantikus konzervnyitóval
felnyitották a Charont, utasait pedig kidobták a vákuumba, ami a
maga részéről viszont egy rakás szájtátó emberszerű kreatúrának
bizonyult, ő pedig anyaszült meztelen volt. Na igen, tiszta
hülyeség, de mégis! Miranda Winter sarka egy kékeszöld foltot
hagyott a derekán, és az egészből teljesen elege volt. Amikor
kívülről látta a hajót a leszállópályán, meglepte, hogy milyen
nagy: egy impozáns torony erős teleszkóplábakon, akkora, mint
egy kisebbfajta toronyház. Több űrhajó is állt a leszállópályán,
némelyik nyitott rakodónyílásokkal és üres beltérrel, szemmel
láthatóan rakományra várva. Néhány kisebb gép széttárta
póklábait és üvegszemével bámult maga elé. Chambersnek
eszébe jutott a rovarirtó spray.
– Nézzék el, kérem, a bázis lakóinak, hogy nem jöttek ki
az üdvözlésükre – mondta Black. – Itt tényleg csak akkor megy
ki az ember, ha feltétlenül szükséges. Önökkel ellentétben ezek
az emberek hat hónapot töltenek a Holdon. Egyhétnyi kozmikus
sugárzás nem árthat önöknek, hacsak nem kerülnek védtelenül
egy napviharba. De a hosszas tartózkodás egészen más tészta.
Mivel a bázist csak az elutazásunk napján tekintjük meg, ezért
ma nincs fogadóbizottság.
A homárszerű gépek egyike, mintha láthatatlan kéz
irányítaná, megmozdult és elindult a Charonhoz, hogy a
rakodóteréből kivegye a nagy, fehér konténereket.
– A csomagjaik – magyarázta Hedegaard – idefent ki
lennének téve a vákuum hatásának, de ne izguljanak, a
konténerek nyomásállóak. Különben megtörténhetne, hogy az
éjszakai krém szörnnyé válva megtámadja a pólóikat. Jöjjenek!
Olyan volt, mintha víz alatt mennének, csak éppen az ott
szokásos nyomást nem érzékelték. Chambers egészen izgatottan
gondolt arra, hogy most nem 66 kiló, hanem csupán 11, ami
azzal kecsegtetett, hogy a testi ereje a hatszorosára növekedett.
Könnyű, mint egy 3 éves, erős, mint Superwoman. Gyermeki
boldogság töltötte el. Követte Blacket a lifthez, beugrott a tágas
ketrecbe, és amint az árnyékolás szélén felemelkedtek és
megérkeztek a pályaudvar platformjára, ismét meglátta a bázis
lelőhelyeit. Több vágány is befutott ide. Kivilágított, üres vonat
várt rájuk, ami hasonlított egy földi mágnesvasúthoz, csak éppen
nem volt olyan áramvonalas, és ezért sajátságosan régimódinak
tűnt. De miért is lett volna áramvonalas? Idefenn nem volt
légáramlás. Nem volt levegő sem.
A távolba nézett.
A benyomások szinte lerohanták. Innen fentről a
környék nagy részét be lehetett látni. Egy fennsík. Dombok és
peremek. Az árnyékokat mintha ollóval vágták volna ki. A
kráterek pedig mintha fekete tintával lennének megtöltve. A
fehéren izzó, alacsonyan álló Nap feloldotta a horizont
körvonalait, a táj kulisszaszerűen emelkedett ki a világűrbőol. A
fényt sem köd, sem légkör nem szórta, a tényleges távolságától
függetlenül úgy tűnt, mintha éles körvonalaival minden
kézzelfogható közelségben lenne. A leszállópályán túl a
mágnesvasút sínpárja egy feketeséggel töltött völgybe fordult,
az oszlopok magasságának köszönhetően egy ideig még látható
volt, majd hirtelen, átmenet nélkül elnyelte a sötétség.
– A Hold földrajzi Északi-sarka most nincs tőlünk 15
kilométerre sem – mondta Black. – Most a Peary-kráter
északnyugati szélén egy fennsíkon, a Hermite-kráter
tőszomszédságában vagyunk. A térség „az örök fény hegyei”
jelzőt viseli. Van valakinek ötlete, hogy miért?
– Magyarázd el szépen, Peter – mondta Julian szelíden.
– Nos, a '90-es években, miután megállapították, hogy
egyes kráterek szélein és csúcsain mindig süt a nap, az
érdeklődés erőteljesen a pólusok felé fordult. Egy lakott
holdbázis legfőbb problémáját mindig is az energiaellátás
jelentette, az atomenergiát pedig nem akarták fölhasználni. Már
a Földön tömegesen tiltakoztak ellene, attól tartva, hogy egy
reaktort szállító űrhajó esetleg lakott területre zuhanhat. Amikor
az állomást tervezték, a hélium-3 még csak halovány reménység
volt, tehát szokás szerint a napenergiát választották. Csakhogy a
napelemek ugyan nagyszerűek, de sajnálatos módon sötétben
teljességgel használhatatlanok. Néhány órát át lehet hidalni
akkumulátorokkal, de a holdbéli éjszaka 14 napig tart. Igaz, a
fényt itt kevésbé lehet kihasználni, mint az Egyenlítőonél,
hiszen a napsugarak rendkívül ferdén érik a felszínt, viszont
állandóan rendelkezésre állnak. Ha feltekintenek a
magaslatokra, mindenütt napelemeket látnak, amelyek mindig a
Nap állásához igazodnak.
 Black tartott egy kis szünetet, megvárva, amíg mindenki
megtalálja a napelemeket.
– A pólusok mégsem ideális helyszínek egy bázis
számára. Amint már említettem, a napsugarak itt nagyon ferdék,
a sarkok meglehetősen lőtávolon kívül vannak, ráadásul a
holdteleszkópot szívesebben telepítették volna a hátoldalra. A
kritikusok azt is megjegyzik, hogy közvetlenül az építkezés
kezdete előtt világossá vált a hélium-3 használhatósága, így a
terveket elvetve mégis oda építhették volna a bázist, ahová
szerették volna. Valóban paradoxon, de pont a Holdon nem
használják a hélium-3-at, mert az eredeti elképzeléseket
valósították meg. Van ugyanis még egy érv, amely a pólusok
mellett szól. A hőmérséklet. Ez ugyanis a holdbéli viszonyokhoz
képest itt kifejezetten mérsékelt, napsütésben állandóan 40 és 60
Celsius-fok. Ezzel szemben az Egyenlítőnél délidőoben
meghaladja a 100 Celsius-fokot, éjszaka a hőmérő viszont
mínusz 180 Celsius-fokot is mutathat. Hosszú távon semmilyen
építőanyag nem szereti az ekkora ingadozásokat, állandóan tágul
és összehúzódik, a végén törékennyé válik és hasadékok
keletkezhetnek. És volt még egy megfontolás, ami a pólusok
mellett szólt. Ahol a Nap olyan szorosan vánszorog a horizont
felett, nem képzelhető el olyan régió, ahová egyáltalán nem süt?
Ha igen, akkor fennáll a lehetősége, hogy valami olyasmit
találhatnak, ami a Holdon tulajdonképpen egyáltalán nem
lehetséges: vizet.
– És miért nem lehet itt víz? – kérdezte Winter. – Miért
nem lehet legalább egy folyó vagy kis tavacska?
– Mert a napfényben azonnal elpárologna és eltűnne a
világűrben. A Hold gravitációja nem elegendő ahhoz, hogy
magához kösse a gázokat, ez az egyik oka, hogy nincs légköre.
Csakis az örök sötétségben lehetett a meteoritok által
ideszállított, a holdporban molekulárisan megkötött, fagyott
vízre számítani. Az efféle állandóan sötétségben lévő
szakadékok létét gyorsan lehetett bizonyítani, például a
becsapódás helyét a Peary-kráterben, tehát mindjárt itt a sarkon.
A mérések valóban igazolni látszottak a víz jelenlétét, ami egy
komplex infrastruktúra kiépítését rendkívül megkönnyítené. Az
alternatíva, tehát a Földről föllőoni a vizet, már pusztán a
költségek miatt is tiszta őrültség.
– És találtak vizet? – kérdezte Rogasov.
– Eddig még nem. Nagy mennyiségű hidrogént igen, de
vizet még nem. A bázist mégis itt építették fel, mert a szállítás a
világűrliftnek köszönhetően egyszerűbb és olcsóbb, mint ahogy
eredetileg gondolták. Jelenleg tartályokban érkezik az OSS-re,
onnan pedig a tömeg már amúgy sem jelent problémát.
Természetesen továbbra is folyik a lázas kutatás a H2O után,
ezenkívül – mutatott Black a távoli, hordó alakú tárolókra –
mégiscsak belefogtak egy kisebb hélium-3 reaktor
megépítésébe, a bázis állandóan növekvő energiaigényének
kielégítésére.
– Őszintén szólva – jegyezte meg Momoka Omura
zsörtölődve –, én egy holdbázist valahogy impozánsabbnak
képzeltem.
– Én nagyon is impozánsnak találom – mondta Hanna.
– Én is!– kiáltotta Winter.
– Abszolút – erősítette meg nevetve Nair. – Még mindig
nem tudom elhinni, hogy a Holdon vagyok, hogy itt emberek
élnek! Csodálatos.
– Várjatok csak, míg a GAIA-t meg nem látjátok –
mondta Lynn titokzatosan. – Utána valószínűleg nem is akartok
elmenni innen.
– Ha úgy néz ki, mint az a rakás ócska kacat ott lenn, én
azonnal el akarok menni – hörgött Omura.
– Baby – szólt rá a szokásosnál élesebben Locatelli. –
Sértegeted a vendéglátóinkat.
– Miért? Én csupán...
– Vannak alkalmak, amikor igazán befoghatnád a
pofádat, nem gondolod?
– Micsoda? Fogd be te!
– A szálloda tetszeni log neked, Momoka – igyekezett
gyorsan közbelépni Lynn. – Nagyon is! És nem, nem úgy néz ki,
mint a holdbázis.
Chambers elvigyorodott. Már csupán foglalkozásából
adódóan is szerette a kisebbfajta háborúkat, ráadásul Locatelli és
japán múzsája általában egyetértettek, ha másokat piszkálhattak.
Locatellit amúgy is meg akarta hívni egyik legközelebbi
műsorába, amit a „Világmegváltók harca” mottó alapján
tervezett: „Miként vezet az olajüzlet csődje az alternatív
szolgáltatók hatalmi harcához.” A beszélgetésbe talán bele lehet
majd fűzni néhány magánjellegű kérdést is.
Jókedvűen követte Blacket.

A LUNAR EXPRESS
Egy nyomáskiegyenlítő zsilipen keresztül szálltak be a
vonatba, majd levették a sisakot és a páncélzatot. A levegő
kellemes hőmérsékletű volt, az ülések alkalmasak voltak a
túlsúlyos utasok befogadására is – Rebecca Hsu sajnálatot
kiváltva fel is sóhajtott. Örömét Amber Orley-nak mondta el,
akivel Chambers mindeddig alig beszélgetett. Pedig Amber
mindenkihez kedves volt, a kezdeti visszafogottsága után még
Julian fia is barátságosnak bizonyult, eltekintve a nővére miatt
érzett súlyos aggodalmától. Ez ugyanis meglehetősen elrontotta
nemcsak az ő, hanem Amber kedvét is, ráadásul úgy tűnt, az
apjához fűződő viszonyát is megviselte. Chambers figyelmét
semmi sem kerülte el. Úgy gondolta, Lynn szimulálta az
űrbetegséget a Picardban. Valami nem volt rendben vele,
Chambers pedig elhatározta, hogy kideríti, mi is ez a valami.
Mukesh Nair lefoglalta magának Timet, elmesélve neki,
mennyire is szereti az életet, tehát Chambers Amber mellett
foglalt helyet.
– Hacsak nem szeretne inkább a férje mellé...
– Nem, egyáltalán nem – húzódott közelebb Amber. – A
Holdon vagyunk, hát nem eszméletlen?
– De még mennyire, hogy eszméletlen! – helyeselt
Chambers.
– Hát még a hotel – mondta Amber drámaian forgatva
szemeit.
– Ismeri? Eddig nagyon titkolóztak. Se képek, se
filmek...
– Néha vannak a rokonságnak előnyei is. Lynn
megmutatta nekünk a terveket.
– Mindjárt megveszek a kíváncsiságtól! Hé, elindultunk.
A vonat észrevétlenül lendült mozgásba. Éteri muzsika
lebegett a térben, leheletfinom és hömpölygő, mintha a zenekar
bedrogozva játszana.
– Gyönyörű – szólalt meg Eva Borelius Chambers
mögött. – Mi ez?
– Aram Hacsaturján – felelte Rogasov. – Adagio
szólócsellóra és vonósokra, a Gajane-szvitből.
– Bravó, Oleg – fordult meg Julian. – Azt is meg tudja
mondani, melyik felvétel?
– Szerintem a Leningrádi Filharmonikusok lehetnek,
Gennagyij Rozsgyesztvenszkij vezényletével, vagy nem?
– Atyaisten, milyen művelt – döbbent meg Borelius
teljesen. – Maga aztán kiismeri magát!
– Elsősorban vendéglátónk egy bizonyos film iránti
különös vonzalmát ismerem – mondta Rogasov szokatlanul
vidáman. – Mondjuk inkább azt, hogy készültem.
– Nem is gondoltam volna, hogy önt a klasszikus...
– Nem – vágott közbe Olympiada – az ember el sem
képzelné róla.
Hoppá, gondolta Chambers, ez egyre jobb lesz.
Lynn kiállt a középső folyosóra.
– Talán föltűnt önöknek – mondta egy kis mikrofonba –,
hogy én mindig akkor kerülök sorra, amikor a szállásügyek
jönnek szóba. Először is, amit most átélnek, az valami premier
féleség. Önök voltak a Stellar Island Hotel első vendégei, a
GAIA területére is önök léphetnek elsőkként. Így természetesen
önök élvezhetik elsőkként az utazást a Lunar Expressen is, ami
az 1300 kilométeres távolságot kevesebb mint két óra alatt teszi
meg. Az éppen elhagyott pályaudvar fő funkciója szerint persze
teherpályaudvar. Az északnyugati Mare Imbriumban bányásszák
a hélium-3-at. A tartályok síneken kerülnek ide, űrhajókba
rakodják, majd az OSS-re viszik őket. A teherszállító vágány
egy ideig párhuzamosan halad a mienkkel, majd röviddel a
célunk előtt kanyarodik el nyugati irányba, tehát nagyon is
lehetséges, hogy találkozunk egy tehervonattal.
Az oldalsó ablakokban védősáncaival együtt lassacskán
eltűnt a leszállópálya. A mágnesvasút felgyorsult, egy nagy ívű
kanyarral eltávolodott a bázistól és a völgybéli sötétség felé
igyekezett.
– Terv szerint 19.15-kor érünk a szállodához. A
csomagjaikkal nem kell törődniük. Amíg a robotok mindent
felhordanak a szobákba, addig összeülünk a lobbiban,
megismerkedünk a személyzettel, megtekintjük a létesítményt, a
végén pedig lehetőségük lesz a felfrissülésre. A vacsora ma
kivételesen kicsit később, 20.30-kor lesz. Utána tanácsos
lefeküdni. Az utazás kimerítő volt, fáradtak lesznek, ráadásul
Neil Armstrong elmondta, hogy a Holdon töltött első éjszaka
rendkívül jól tudott aludni. Még hogy teliholdnál álmatlanul kell
hánykolódni... Van valakinek kérdése?
– Csak egy – emelte magasba a kezét Donoghue. –
Valami ital van errefelé?
– Sör, bor, whisky – ragyogott Lynn. – Mind
alkoholmentes.
– Tudtam.
– Jót tesz majd neked – mondta Aileen rendkívül
elégedetten, és megveregette a combját.
Donoghue maga elé mormogott valamit. A sötétség,
mintha büntetés lenne, elnyelte őket. A ragyogó napsütésben
egy darabig még látták a kráterek magasan fekvő széleit, majd
ezek is eltűntek. Nina Hedegaard ételt szolgált fel. A pokoli
sötétséghez illően Ligeti György Requiemje szólt, érezhetően
lefelé mentek, a Lunar Express pedig egyre gyorsabb lett. Black
elmagyarázta, hogy éppen a Peary és a Hermite közötti
hasadékban mennek; utána ismét kiértek a napfényre, csorba
sziklák mellett haladtak el egy töredezett mélyedés irányába.
Amint bementek egy kisebb kráterbe, ismét sötét lett. Chambers
az előbb még ki akarta faggatni Ambert a családi életükről, ám
most már semmi más vágya nem volt, mint hogy csodálhassa ezt
az idegen, érintetlen tájat, a brutálisan archaikus sziklafalakat és
hegyhátakat, a porral teli völgyek és síkságok bársonyos
titokzatosságát, a színek teljes hiányát. A Nap hidegen csillogott
a becsapódások által létrehozott lyukak szélein, izzásában
föloldódott az idő. Senki sem akart már beszélgetni, még
Chucky is félbehagyta a viccét röviddel az amúgy is gyatra poén
előtt, és megbabonázva bámult kifelé, ahol éppen egy
kékesfehéren csillogó ékszer emelkedett lassacskán a horizont
fölé, s minden kilométerrel, amelyet déli irányban megtettek,
egyre magasabbra került – az otthonuk, végtelenül messze, fájó
szépségben tündökölt.
Hedegaard és Black szorgalmasan pótolták közben a
többiek műveltségének esetleges hiányait. Elhangzott még
néhány kráter neve: Byrd, Gioia, Main. A csúcsok dombokká
olvadtak, a szakadékokat világos síkságok váltották. Egy óra
múlva elértek egy elnyújtott sánchoz, a Goldschmidthez,
amelynek nyugati szélén az Anaxagoras tátongott – Hedegaard
szerint egy igen fiatal becsapódás lenyomata. Erre a hírre többen
is nyugtalanul az égre emelték a tekintetüket, idegesen
köhécseltek és nevetgéltek, hiszen a fiatal úgy hangzott, mintha
éppen most történt volna, nem pedig 100 millió éve. Átkeltek a
Goldschmidten, keresztülszáguldottak egy sötétebb színezetű
sivatagi tájon. Julian ekkor felállt és gratulált nekik, hogy
átkeltek első holdbéli tengerükön, a Mare Frigorison.
– Miért neveznek egy ilyen ócska sivatagot tengernek? –
érdeklődött Winter, amivel megkímélte műveltebb útitársait,
hogy nekik kelljen föltenniük e kérdést.
– Mert a sötét bazaltsíkságokat régebben óceánoknak
vélték –mondta Julian. – Abból indultak ki, hogy a Holdnak a
Földhöz hasonlóan kell kinéznie. Tehát azt hitték, hogy
tengereket, tavakat, öblöket és mocsarakat látnak. Ebben az
összefüggésben érdekes a névadás, például ezt a medencét miért
éppen úgy nevezték el, hogy a Hideg tengere. De létezik például
a Nyugalom tengere is, a Mare Tranquillitatis, ami az Apollo 11
révén vonult be a történelembe. Egyébként a leszállóhely
közelében lévő 3 kicsi krátert kötelező módon Armstrongról,
Aldrinról és Collinsról nevezték el. De létezik a Csendesség
tengere, a Derültség tengere, a Felhők tengere, az Esők tengere,
a Viharok óceánja, a Habzó tenger és a Hullámok tengere, és így
tovább, és így tovább.
– Úgy hangzik, mint egy időjárás-jelentés – mondta
Hanna.
– Fején találtad a szöget – vigyorgott Julian. – Egy
bizonyos Giovanni Battista Riccioli a bűnös, egy 17. századi
csillagász, Galileo Galilei kortársa. Az volt a vágya, hogy
minden krátert és hegyláncot valamelyik nagy csillagászról és
matematikusról nevezzen el, csak éppen pechjére elfogytak a
csillagászok. Később az oroszok és az amerikaiak is követték a
rendszerét. Ma már írókat, pszichológusokat és sarkkutatókat is
találunk a Holdon, van Alpok, Pireneusok, Andok is.
Mindenesetre Riccioli biztos volt benne, hogy a sötétebb foltok
tengerek. Már Plutarchos is így hitte, Galileo pedig úgy
vélekedett, hogy ha a Hold egy második Föld, akkor a világosan
ragyogó térségek kétségtelenül szárazföldi területek, a
sötétebbek pedig vizek. Természetesen Riccioli a tengereinek is
elegáns neveket akart adni, pedig közben óriásit tévedett! Úgy
vélte, rájött, hogy a földi időjárás a holdfázisok szerint alakul.
Tehát gyarapodó Holdnál szép idő...
– Fogyó Holdnál pedig szar idő.
– Így van! Azóta a Hold keleti sarlójának tengerei
nyugalmat és harmóniát hordoznak a neveikben, miközben
nyugaton esik és akkora a vihar, amekkora csak a csövön kifér.
Az Északi-sark közelében egy tengernek természetesen
hidegnek kell lennie, innen ered a Mare Frigoris, a Hidegség
tengere. Ó, nézzétek csak! Azt hiszem, ott jön valami velünk
szembe.
Chambers a nyakát nyújtogatta. Először nem látott mást,
mint végtelen síkságot és a vágányok kanyargós vonulatát, majd
ő is észrevette. Egy pontocska, ami rendkívül gyorsan
közeledett, repült a síneken, mígnem egy elnyújtott valamivé
vált, világító fényszórókkal. Amíg megpróbált részleteket is
felfedezni rajta, a tehervonat melléjük is ért és már tovább is
haladt. Óránként majdnem 1500 kilométeres sebességgel
keresztezték egymás útját, de semmit nem lehetett sem hallani,
sem érezni.
– Hélium-3 – mondta Julian áhítattal. – A jövő.
És leült, mintha ehhez már nem tudna mit hozzáfűzni.
A Lunar Express tovább száguldott. Rövid idő múlva
egy hegyhát rajzolódott ki a horizonton, amely igen gyorsan
növekedett, mintha a Mare Frigoris valóban tenger volna, és
belőle emelkedne ki. Chambers emlékezett rá, hogy az efféle
jelenségek a Hold erős görbületének voltak köszönhetők. Black
elmondta, hogy ez a kráter a Platón, több mint 100 kilométeres
átmérőojével és 2500 méter magas sáncaival csodálatos példány.
Megint egy olyan töredékinformáció, ami valahol
elraktározódott Chambers lázasan dolgozó agykérgében. Ahogy
azt előre jelezték, a tehervonatok vágánya elkanyarodott és
eltűnt nyugat felé, miközben ők megkerülték és maguk mögött
hagyták a Platónt. Egy utolsó pillantás a Mare Imbrium
porszőnyegére, utána csúcsok és fennsíkok között hatoltak be a
hátországba egy holdbéli Grand Canyon szélén...
Chambers nem hitt a szemének.
A megrökönyödés sóhaja suhant át a vonaton. A hajtómű
zúgása alig hallhatóan keveredett bele a Zarathustra-téma súlyos
basszusába, miközben a Lunar Express lassulni kezdett, és az
első harsonák hangjai lassan elhaltak. Straussnak alighanem
Nietzsche napfelkeltéje járt a fejében, Kubrick az emberi
géniusz valami újjá, magasabbá alakulására gondolhatott.
Chambersnek ebben a pillanatban Edgar Allan Poe jutott az
eszébe, akinek elbeszélői mélysége végigkísérte fiatalkorát, és
amiből egyetlen gondolatot meg is őrzött, az Arthur Gordon
Pym hátborzongató utolsó mondatait: „...de ekkor páralepelbe
burkolózó emberalak kél utunkban, nagyobb, hatalmasabb
termetű minden más földlakónál. És bőrének színe a hó
makulátlan fehérsége.”
Chambers visszafojtotta a lélegzetét.
Talán 10-12 kilométernyi távolságban, egy fennsík
kúpján, magasan egy teraszforma kitüremkedés fölött, ami
mögött a kanvon meredeken eltűnt, valami ült és a Földet nézte.
Egy ember.
Nem, egy ember formájú valami. Nem férfialak, hanem
egy tökéletesen arányos nő. A feje, a végtagjai és a teste
világosan ragyogott a csillagtengerben. Arca, szája, orra és
szeme nem volt, mégis volt benne valami álmodozó, már-már
vágyakozó, amint lábait a fennsík szélén lelógatva, behajtott
könyökénél karjára támaszkodva teljes odaadással figyelte a
csendes és távoli bolygót, ahová soha nem teszi be a lábát.
Legalább 200 méter magas volt.
 DALLAS, TEXAS,
EGYESÜLT ÁLLAMOK
Ha Loreena Keowa volt a Greenwatch tökéletes cégére.
Gyökerei félreismerhetetlenek voltak. 100%-ig tlingit,
egy olyan nép leszármazottja, amely ősidőktől fogva Alaszka
délkeleti partvidékén élt, a mai Yukon-térség déli és Brit
Columbia északnyugati területén. A nagyjából 8000 főnyi tlingit
népesség létszáma azonban folyamatosan csökkent. Már csak
néhány száz öreg beszélte a dallamos nadiné nyelvet, igaz,
újabban fiatalok is, olyanok, mint Keowa, akik magukat a
kizöldült Amerikában az etnikai önérvényesítés zászlóvivőinek
tartották.
Keowa a Holló klánból származott Hoonah-ból, a „falu a
sziklánál” jelentésű tlingit településről, a Chichagof-szigetről.
Ha éppen nem Vancouverben, a Greenwatch székhelyén
tartózkodott, akkor Juneau-ben lakott, Hoonah-tól 40
mérföldnyire nyugatra. Arcvonásai egyértelműen indián
származására utaltak, bár némi fehér örökség jegyeit is föl
lehetett rajtuk fedezni, noha tudomása szerint soha egyetlen
fehér sem házasodott be a klánba. Klasszikus értelemben nem
volt szép, de mégis izgalmas, enyhén romantikus vadságot
sugárzott magából. Frizurája hosszú és ragyogóan fekete,
megfelelt annak, ahogyan egy New York-i tőzsdeügynök
elképzeli az indiánok frizuráját. Öltözködési stílusa viszont
ellentmondott a nemes vadakról alkotott kliséknek. Véleménye
szerint Gucciban és Armaniban is lehetett védeni a környezetet.
Riportjai megalapozottak és kíméletlenek volt, ugyanakkor soha
senkit nem taposott kíméletlenül a sárba. Ellenfelei, a fékezett
habzású Wall Street-ökoaktivisták kompromisszumos
megoldásnak nevezték, hívei integratív képességeit
magasztalták. Akármi is legyen azonban az igazság, azt senki
sem vitatta, hogy a Greenwatch sikere nagyrészt Loreena
Keowa érdeme. Az utóbbi két évben a korábban kicsi internet-
tévének számító csatorna Amerika környezetvédelmi adói közül
az első lett, és igen figyelemre méltó módon alig kellett
helyreigazításokat közölnie – ami korántsem magától értetődő,
hiszen az első közlésért folytatott küzdelemben az interneten
aggasztó hiányosságok voltak tapasztalhatók a kutatás területén.
A Greenwatchra jellemzően, emészthetetlen módon
szimpátiával viseltetett az EMCO stratégiai főnöke, Gerald
Palstein, a tulajdonképpeni gonosz ellenség iránt. Csakhogy
Palstein zöld álláspontokat képviselt, Calgaryban pedig annak
esett áldozatul, hogy leállíttatott valamit, ami a környezetvédők
haragját mindig is felszította. Az évezred elején az ExxonMobil
és a többi konszern a Bush-adminisztráció ökológiai
immunitásán felbátorodva egy gyakorlatilag már félrehajított
üzletágat élesztett újra, a homok, a víz és a szénhidrogének, mint
a bitumen, a nyersolaj keverékéből álló olajhomok kiaknázását,
amelynek legnagyobb lelőhelyei többek között Kanadában
voltak. Csak az Athabasca, a Peace River és a Cold Lake
régióiban található tartalékokat 24 millió tonnára becsülték,
ezzel az ország Szaúd-Arábia mögött a második helyre került az
olajban leggazdagabb országok sorában. A fekete arany
kinyerése a homokból azonban háromszor annyiba került, mint a
hagyományos bányászat, tehát amíg a barrel-árak 20 és 30 dollár
között mozogtak, az üzlet veszteséges volt. De a gyors
áremelkedés végül igazolta a bonyolult eljárás létjogosultságát,
amit az állandóan szomjas fő felvevőpiac, a minden nem arab
forrásért hálás Egyesült Államok közelsége csak tovább
fokozott. A konszernek a dollártól elvakulva vetették magukat a
készletekre, ami Albertában rövid idő alatt a boreális erdő, a
mocsaras vidékek és a vizek teljes megsemmisüléséhez vezetett.
Ráadásul az ily módon nyert szintetikus olaj minden egyes
barrelje után több mint 80 kilogramm üvegházhatást fokozó gáz
jutott a Föld légkörébe, és 4 barrel szennyezett víz a tavakba és a
folyókba.
De a barrel ára örök időkre lezuhant. A külszíni
bányászat egyik pillanatról a másikra véget ért, csakhogy a
vállalkozások, amelyek azt beindították, nem voltak olyan
helyzetben, hogy a megkárosított ökoszisztémákat
helyreállítsák. Utánuk elpusztított területek maradtak, és
növekvő számú rákos megbetegedés a lakosság körében. Az
olyan cégek, mint az Imperial Oil – egy nagy hagyományokkal
rendelkező vállalat Calgaryban, amelyik a pénzét immár
majdnem 150 éve a földgáz és a kőolaj bányászatával, illetve
finomításával kereste, majd az utóbbi években beszállt az
olajhomok-üzletbe – nemrégiben még az üzletág éllovasa volt,
most pedig ki kellett kapcsolni a világítást. Az Imperial Oil
részvényeinek kétharmadát az EMCO birtokolta, így a fő
tulajdonos képviseletében Palsteinnek, a stratégiai vezetőnek
kellett elutaznia Albertába, neki kellett közölnie a
menedzsmenttel és a megdöbbent alkalmazottakkal, hogy ki
vannak rúgva.
Calgaryban rálőttek Palsteinre. Talán hatékonyabbnak
ígérkezett, ha valaki a dühét egyetlen emberen tölti ki, mint a
távoli Holdon, amelynek nyersanyagai a katasztrófát
tulajdonképpen okozták. Egy kétségbeesett ember cselekedete,
legalábbis a legtöbben így gondolták.
Loreena Keowa mindenesetre szkeptikusnak látszott.
Nem mintha tudta volna, ki tette. De egy elkeseredett
munkanélküli meddig tudná megúszni, hogy elkapják? A
merénylet immár egy hónapja történt. A megvadult magányos
tettes teóriájában sok minden tűnt értelmetlennek, és mivel
Keowa amúgy is tervezett egy riportsorozatot „A szörnyeteg
öröksége” címmel az olajkonszernek környezetszennyezéséről,
ezért úgy gondolta, az ügynek a maga módján ő is a nyomába
ered. Palstein már a hélium-3 előtt is alternatív megoldások
keresésére ösztönözte az üzletágát. Az olajhomok-üzletnek
bizonyíthatóan nem volt barátja sohasem, így Anchorage-ban a
sajtókonferencián érdemtelenül bántották – legalábbis Keowa
így vélte. Ezért felajánlotta, hogy készít róla egy portréműsort,
amelyben jobb színben tűnhet majd fel. Ellentételezésként abban
reménykedett, hogy némi betekintést kaphat a rogyadozó óriás,
az EMCO belső ügyeibe, de még inkább izgatta, hogy az
amerikai tényfeltáró újságírás legjobb hagyományait követve
hozzájárulhat a merénylet felderítéséhez.
Talán még meg is oldhatja az ügyet.
Palstein vonakodott egy ideig, de végül is meghívta
Texasba, a Lavon Lake partján álló házába, ahol a sérülésének
és az általa közvetített rossz híreknek a következményeit pihente
ki. Egyetlen feltétel volt csak: hogy az első beszélgetésre ne
hozzon kamerát.
 – De szükségünk lesz képekre – mondta Keowa. – Mi
egy tévéadó vagyunk.
– Majd lesznek képei. Ha meggyőzött arról, hogy
őszintén gondolja. A verést én is csupán egy bizonyos pontig
viselem el, Loreena. Elbeszélgetünk egy órácskát, aztán hívhatja
az embereit. Ha akarja.
A repülőtérről útban Dallas belvárosába, a taxiban
Keowa még egyszer átnézte a jegyzeteit. Az operatőor és a
hangtechnikus a hátsó ülésen szunyókált, ledöntötte őket a párás
forróság, ami ebben az évben különösen korán köszöntött be
Texasban. Az EMCO székhelye a szomszédos Irvingben volt,
Palstein viszont a város másik végében lakott. A Sheraton
Dallasban elfogyasztották könnyű kis ebédjüket, majd a
megbeszélés szerint megjelent Palstein sofőrje. Elhagyták a
várost és keresztülautóztak az érintetlen környéken, mígnem
balra, a fák között, meglátta a tó csillogó tükrét. Miután a rozoga
repülőgépből kiszállva belemerült az itteni hőmérséklet
gőzfürdőjébe, Keowa kifejezetten élvezte az utat a
légkondicionált elektroautóban. Egy idő után a sofőr
lekanyarodott egy kisebb útra, majd onnan egy magánútra,
amely közvetlenül Palstein vízparti házához vezetett, ami
nagyjából megfelelt annak, amilyennek elképzelte. Palstein egy
ranchen, bölényszarvakkal és oszlopos verandával, az
lehetetlen! A szellős, zöld felületekkel tarkított kubista elemek a
nagy üvegfelületekkel, filigrán támaszokkal és szinte
súlytalannak tűnő falakkal sokkal jobban illettek hozzá.
A sofőr kitessékelte a kocsiból. Egy erős testalkatú,
szövetnadrágot és pólót viselő férfi udvariasan elkérte az
igazolványát. A part mentén két hozzá hasonló férfi sétálgatott.
Úgy tűnt, Palstein testőröket alkalmazott. Odaadta a férfinak a
személyi igazolványát, aki mobilja szkennere elé tartotta. A
kijelzőn megjelenő kép, úgy tűnt, kielégítette, mivel
mosolyogva adta vissza a dokumentumot és megkérte, kövesse.
Gyors léptekkel átsétáltak egy japánkerten és az úszómedence
mellett elhaladva egy csónakkikötőhöz mentek.
– Van kedve egy körhöz?
Palstein egy kötélbakra támaszkodva várta. Háta mögött
egy magas árbocos, feltekert vitorlájú hófehér jacht. Farmert és
pólót viselt, egészségesebbnek nézett ki, mint legutóbb, amikor
Anchorage-ban találkoztak. Karjáról eltűnt a kötés. Keowa a
vállára mutatott.
– Jobban van?
– Köszönöm – ragadta meg a feléje nyújtott kezet
Palstein. – Már csak egy kicsit érzem. Jól utazott, Shax' saani
Keek?
Keowa zavartan elnevette magát.
– Ismeri az indián nevemet?
– Miért ne?
– Alig tudja valaki.
– Az udvariasság megköveteli, hogy információkat
gyűjtsek. Shax' saani Keek, a tlingitek nyelvén azt jelenti, „a
lány húga”, igaz?
– Lenyűgöz.
– Ugyan, alighanem csupán egy nagyképű alak vagyok
– mosolygott Palstein. – Tehát, mit szól hozzá?
Vitorláskirándulást nem ajánlhatok még fel, az még nem megy a
vállammal, de a motor működik, a fedélzeten pedig be vannak
hűtve az italok.
Más körülmények között Keowa gyanakodni kezdett
volna. De ami másoknál manipulatívnak hatott volna, az
Palstein esetében nem volt több egy egyszerű meghívásnál.
– Szép ház – mondta Keowa, mikor már kinn voltak a
tavon. A hőség szinte rátelepedett a tóra, egy leheletnyi
légmozgás sem borzolta fel a vizet, de még mindig elviselhetőbb
volt itt, mint a parton. Palstein hátrapillantott, hallgatott egy
percig, mintha birtokát először látná szépnek.
– A terv Mies van der Rohe alapján készült. Ismeri?
Keowa a fejét rázta.
– Az én szememben ő a modernitás legnagyobb
építésze. Német, nagy konstruktivista, a logika nagymestere. Az
volt a célja, hogy a technikai civilizáció kaotikusan áradó
outputját rendezett struktúrákba szedje, miközben
rendértelmezése nem a behatárolásra, hanem a lehető
legnagyobb szabad terek megteremtésére irányult, a külső és a
belső világ látszólag átmenet nélküli egybefolyatására.
– Ugyanez érvényes a múlt és a jövő viszonyára is?
 – Abszolút! A munkája időtlen, mert minden kornak
megfelel. Van der Rohe befolyása az építészekre soha nem fog
megszűnni.
– Maga szereti a világos struktúrákat.
– Szeretem az áttekintéssel bíró embereket. Egyébként
biztos vagyok benne, hogy ismeri a leghíresebb mondását: „A
kevesebb több.”
– Ó igen – bólintott Keowa. – Persze.
– Tudja, mit gondolok? Ha úgy értelmeznénk a világot,
ahogyan van der Rohe tette, akkor észrevennénk a magasabb
összefüggéseket, és más következtetésekre jutnánk. Tisztaság a
redukció révén. Felismerés a törlés által. A gondolkodás
matematikája. – Egy pillanatra megállt. – De nem azért jött,
hogy a számok szépségéről beszélgessünk. Mit szeretne tudni?
– Ki lőtt magára?
Palstein bólintott, szinte csalódottan, mintha valami
eredetibbet várt volna.
– A rendőrség egy frusztrált, dühödt, magányos tettest
keres.
– Maga még mindig egyetért ezzel a feltételezéssel?
– Már mondtam, hogy egyetértek.
Állával a kezére támaszkodott.
– Mondjuk így: ha meg akar oldani egy egyenletet,
akkor ismernie kell a változóit. Mindazonáltal kudarcot vall, ha
beleszerelmesedik a változók egyikébe, és olyan tulajdonsággal
ruházza fel, amellyel nem rendelkezik. Meglátásom szerint pont
ezt teszi a rendőrség. A baj csupán az, hogy én sem tudok jobb
megoldással szolgálni.... Ön mit gondol?
– Hát igen. Egy iparág éppen tönkremegy, ön sírásóként
járja körbe a világot, közli az emberekkel, hogy elveszítik a
munkahelyüket, létesítményeket zár be, cégeket állít falhoz,
pedig valójában maga nem is sírásó, hanem mentőorvos.
– Minden attól függ, honnan nézzük.
– Pontosan. Miért ne lehetne egy kétségbeesett
családapa? Csupán azon csodálkozom, hogy 4 hét alatt még nem
találták meg. A merényletkor több tévétársaság is felvételt
készített, valakit csak látniuk kellett. Valakit, aki gyanúsan
viselkedik, fegyvert ránt, elrohan, csinál valamit.
 – Tudta, hogy a tribünnel szemben, a tér másik végén
van egy épületkomplexum...
– ...és a rendőrség azt gyanítja, onnan lőttek. Még akkor
is, ha senki sem emlékszik arra, hogy látott volna valakit
bemenni vagy a merénylet után kijönni onnan. A környék tele
volt rendőrrel, mindenütt ott voltak. Nem találja furcsának?
Nem úgy néz ki, mintha ez egy gondosan megtervezett,
szakszerűen végrehajtott akció lett volna?
– Lee Harvey Oswald is egy házból lőtt.
– Egy pillanat! A munkahelyéről.
– De nem indulatból. Elő kellett készítenie az akcióját,
mégis kevés dolog szól amellett, hogy profi gyilkos lett volna,
még ha az összeesküvés-elméletek milliónyi híve így is szeretné
látni.
– Egyetértek. Mégis felvetődik bennem a kérdés, kire is
lőttek tulajdonképpen.
– Arra gondol, hogy a lövést nekem mint
magánembernek, vagy az EMCO képviselőjének, vagy pedig a
rendszer szimbolikus figurájának szánták-e?
– Maga nem a rendszer szimbolikus figurája, Gerald. A
militáns környezetvédők valaki mást keresnének, nem pedig azt
az egyetlen embert, akire bizonyos körülmények között
számíthatnak. Talán éppen fordított a helyzet, és maga a
rendszer militáns képviselőinek van útjában.
– Nekik lett volna alkalmuk arra, hogy elfújják a
gyertyát, amíg az EMCO-nál még lehetőség volt döntéseket
hozni – hessegette el a gondolatot Palstein. – Amint azt olyan
szépen mondta, falhoz állítottam az Imperial Oil-t és véget vetek
részvételünknek az olajhomok-üzletben. Ha mindez még a
hélium-3 előtt történik, akkor még talán lett volna értelme
eltenni engem láb alól és továbbra is kurkászni az olajos sárban,
de ma? Mindegyik népszerűtlen döntésemet tulajdonképpen a
körülmények hozzák meg.
– Jó. Nézzük Palsteint, a magánembert. Mi a helyzet a
bosszúval?
– Személyes bosszúra gondol?
– Nem lépett valakinek a lábára?
– Nem, nem tudok róla.
 – Nem szerette el senkinek a feleségét, nem halászta el
senki orra elől a munkát?
– Higgye el, az én munkámat ma már nem irigyli senki,
más feleségét elszeretni pedig nincs is időm. De még ha
valakinek személyes motívumai lennének is, miért választ egy
ilyen veszedelmes, nyilvános pillanatot? Elintézhetett volna itt a
tónál is. Szép csendben.
– Elég jól őrzik magát.
– Csak Calgary óta.
– Talán mégiscsak valaki a saját köreiből? Nem akar
maga valami olyasmit, amit az EMCO befolyásos képviselői a
helyzetet figyelmen kívül hagyva semmi áron nem akarnak?
Palstein összefonta az ujjait. A motort leállította, a kis
jacht úgy állt a tükröződő vízfelületen, mintha odaragasztották
volna. Keowa feje mögött egy dongó jóindulatú zümmögése
hangzott fel.
– Természetesen vannak néhányan az EMCO-nál, akik
úgy gondolják, hogy egyszerűen ki kell bekkelnünk ezt az egész
hélium-3-históriát – mondta. – Hülyeségnek tartják, hogy
szálljunk be Orley-hoz. De ez irreális. Csődbe megyünk. Nem
tudunk semmit kibekkelni.
– A halála változtatott volna valamit az Imperial oil-lal
kapcsolatban?
– Semmivel kapcsolatban nem változtatott volna
semmit. Nem tudtam volna megjelenni néhány találkozón –
vonta meg a vállát Palstein. – Na igen, néhányon így sem tudtam
megjelenni.
– Úgy volt, ön is elrepül Orley-val a Holdra. Meghívta
magát.
– Nos, az igazság kedvéért el kell mondanom, én kértem
meg, hogy velük mehessek. Nagyon szívesen fölrepültem volna
oda – Palstein tekintete álmodozóvá vált. – Ráadásul érdekes
emberek vannak köztük, talán lett volna lehetőségem létrehozni
egy-két közös vállalkozást. Oleg Rogasov például 56 milliárd
dollárt nyom, ő a világ legnagyobb acélóriása. Sokan próbálnak
vele üzletelni. Vagy Warren Locatelli, alig ér kevesebbet nála.
– Az EMCO és a napelemek világpiaci vezetője –
mosolygott Keowa. – Nem dühíti fel, hogy az egykor oly
hatalmas üzletága most efféle emberek kegyeit kénytelen
keresni?
– Az dühít föl, hogy az EMCO-nál akkoriban nem
hallgattak rám. Mindig is együtt akartam műuködni Locatellivel.
Kellő időben meg kellett volna vennünk a Lightyears-t.
– Amikor még tudtak valamit ajánlani neki?
– Igen.
– Abszurd, nem? Hát nem a történelem rossz vicce,
hogy éppen az olajkirályok nem voltak képesek a saját
érdekükben befolyásolni az eseményeket, pedig majd egy
évszázadig ők határozták meg a világ menetét?
– Minden uralom dekadenciába fullad. Mindenesetre
sajnálom, hogy nem szolgálhatok önnek a merénylet hátterével.
Attól tartok, másutt kell keresgélnie.
Keowa hallgatott. Talán naiv dolog volt abban
reménykednie, hogy Palstein a Lavon Lake csendes
magányában dörgő hangon leplez majd le valami szörnyűséget.
Ekkor támadt egy ötlete.
– Az EMCO-nak még van pénze, ugye?
– Hát persze.
– Látja – mosolygott diadalmasan. – Tehát mégiscsak
hozott egy döntést, amelynek lenne alternatívája.
– Melyikre gondol?
– Óriási összegekkel terveznek beszállni az Orley
Enterprises-ba, nemde?
– Igen. De ennek nincs is igazán alternatívája.
– Gondolom, attól függ, kinek mi az érdeke. Nem kell
feltétlenül arról szólnia a történetnek, hogy az EMCO
megmaradjon.
– Hanem?
– Bezárni a kócerájt és a pénzt másutt fölhasználni. Úgy
értem, kinek állna érdekében, hogy felgyorsítsa az EMCO
bukását? Talán olyasvalakinek, akinek ön a szanálási terveivel
útjában áll?
Palstein melankolikus tekintettel nézett rá.
– Érdekes kérdés.
– Gondoljon csak bele! Ott az a sok ezer munkanélküli,
akik sokkal értelmesebbnek tartanák, ha az EMCO a pénzét az ő
szociális támogatásukra fordítaná, legalábbis addig, amíg új
munkát nem találnak, utána persze a hajó nyugodtan
elsüllyedhet. Vannak hitelezők, akik nem akarják, hogy
zsetonjukat a Holdba lőjék fel. Ott a kormány, amelyik magukat
szemrebbenés nélkül ejtette. De miért? Az EMCO rendelkezik
know-how-val.
– Nem rendelkezünk know-how-val. A Holdon nem.
– Nem nyersanyagbányászat az, amivel odafönt
foglalkoznak?
Palstein a fejét rázta.
– Elsősorban űrutazás. Másodsorban a földi
technológiákat a Holdon nem lehet egy az egyben alkalmazni, a
miénket kiváltképpen nem. A kisebb gravitáció, a légkör hiánya,
mindez sajátos követelményeket támaszt. A szénbányászatból
került oda néhány ember, de úgy általában teljesen új
technológiákat fejlesztettek ki. Az ok, amiért ejtenek minket,
véleményem szerint egész máshol keresendő. Az állam szeretné
ellenőrizni a hélium-3 bányászatát, mégpedig 100%-ban.
Alkalomadtán Washington üstökön ragadva magát nem csupán a
Közel-Kelet szorításából, hanem egyben az olajkonszernek
függőségéből is kihúzná magát.
– Halál a királycsinálókra – gúnyolódott Keowa.
– Természetesen – mondta Palstein szinte vidáman. –
Az olaj csinált már elnököket, de egyetlen elnök sem játssza
szívesen a magántőke paprikajancsiját, hacsak annak nem ő
maga a legnagyobb játékosa. A dolog természetéből adódik,
hogy a király az, aki elsőként kinyírja a királycsinálókat,
gondoljon csak a '90-es évek orosz viszonyaira, Vlagyimir
Putyinra... á, maga ahhoz még túlságosan fiatal.
– Tanulmányoztam az orosz viszonyokat – mosolygott
Keowa. –Putyinnak az oligarchák paprikajancsijává kellett volna
válnia, de azok elszámították magukat. Az olyan fickók, mint az
a kimondhatatlan nevű...
– Hodorkovszkij.
– Így van, a Jelcin-korszak egyik rablólovagja. Putyin
jött, nem sokkal később Hodorkovszkij egy szibériai börtönben
találta magát. Sokan jártak így.
– A mi esetünkben magától oldódik meg a probléma –
vigyorgott Palstein.
– Mégis – makacskodott Keowa. – A 16 évvel ezelőtti
nagy válságban a kormányok mindenütt a világon milliárdos
csomagokat vettek a kezükbe, hogy megmentsék a megroggyant
bankokat. Szükséget szenvedő intézményekről beszéltek, mintha
az intézmények és a vezetőoik szenvedtek volna szükségben,
nem pedig a befektetők hada, akiknek a veszteségeit senki sem
kompenzálta állami garanciákkal. De a kormányok segítettek a
bankoknak. Most pedig nem tesznek semmit. A kutyák elé vetik
az olajmultikat. Minden igyekezete ellenére ez nem állhat
érdekében Washingtonnak.
Palstein úgy mérte végig, mint egy érdekes halat, amit a
tóból horgászott ki éppen.
– Mindenáron egy sztorit akar, mi?
– Ha van egy.
– Emiatt pedig összekeveri a szezont a fazonnal. A
bankokkal az egészen más volt. A bankok a magát
kapitalizmusnak nevező rendszer őseredeti támaszai. Komolyan
azt hiszi, hogy akkoriban valóban az egyes intézmények, vagy a
magukat soha véghez nem vitt teljesítményekért jutalmazó
ellenszenves menedzserek és spekulánsok megmentéséről volt
szó? Annak a rendszernek a megmentéséről volt szó, amely a
politikát hordozta, a kapitalizmus templomának statikai
állapotáról volt szó, végeredményben pedig a kormányzóknak a
tőkére gyakorolt befolyásáról, ami az idők folyamán veszendőbe
ment. Ne ámítsuk magunkat, Loreena, ilyen szerepet az
olajkonszernek soha nem játszottak. Mindig csupán szimptómái
voltak a rendszernek, de nem a tartóoszlopai. Rólunk simán le
lehet mondani. Azok közülünk, akiknek nem sikerült időben
belebújniuk valamilyen alternatív gúnyába, agonizálnak. Miért
mentene meg bennünket az állam? Nem tudunk neki ajánlani
semmit. Korábban mi fizettünk, kényelmes helyzet, de most
még ő támogasson minket?! Ez senkinek sem áll érdekében! Az
állam hélium-3 után kutat, mert esélyét látja annak, hogy maga
is ismét vállalkozóvá válhat. Amerika számára az az egyedülálló
lehetőség van kibontakozóban, hogy az energiaellátást az állam
vegye kézbe, így új királycsinálók már nem is születhetnek.
– Ami a szemfényvesztés tényállását valósítja meg –
mondta Keowa becsmérlően. – Nevezzen meg csupán egyetlen
kapitalista alapokon nyugvó rendszert, amelyben a hatalom
birtokosai nem automatikusan a tőke és a magángazdaság
termékei. Az Egyesült Államok az EMCO-t az Orley
enterprises-ra cseréli, ez minden. Orley fölviszi őoket a Holdra,
reaktorokat épít, hogy a hélium-3 energiát termeljen. A
magángazdaság támogatása nélkül az egész vállalkozás messze
nem tartana itt. Az új királycsináló pedig ül a szabadalmain és
partnereinek immár ő diktálja a napirendet. Nélküle nem
építhetnek további űrlifteket, reaktorokat...
– Julian Orley nem a klasszikus értelemben vett
királycsináló. Ha úgy tetszik, ő egy alien. Földönkívüli hatalom.
Az ExxonMobil, később az EMCO, nos, ők amerikaiak voltak,
akik befolyással bírtak az amerikai választásokra, külföldön
pedig pénzt és fegyvert adtak a puccsistáknak. Orley ezzel
szemben államnak, autonóm világhatalomnak tartja magát. A
nagy konszernek mindig is ilyesmivel kacérkodtak. Senki
másnak nincs elkötelezve, csak saját magának. Julian Orley soha
nem próbálna meg támogatni egy nemszeretem amerikai
elnököt, már csupán morális megfontolásból sem. Egyszerűen
megszakítaná a diplomáciai kapcsolatokat Washingtonnal és
visszahívná a nagykövetét.
– Tényleg államnak tekinti magát?
– Csodálkozik? Julian fölemelkedése már akkor
nyilvánvaló volt, amikor a kormányok még a szemüket
dörzsölgették és több beleszólást követeltek a bankok
működésébe. Ők maguk támogatták a privatizációt, most pedig
egyszerre csak arra lettek figyelmesek, hogy a szociális állam
kicsúszni látszik a kezeik közül. Tehát ha ismét erőosebb
államot akartak, be kellett látniuk, hogy a tőke államosítása
pontosan azokat az erőket bénítja meg, amelyek gyarapítják,
tehát napirendre tértek fölötte. A 2008 és 2012 közötti
depressziót kényelmesen az amúgy vegytiszta rendszer
kilengésének tekintették. Elmulasztották az esélyt, hogy
újraértelmezzék a kapitalizmust, és ezáltal annak lehetőségét,
hogy tartósan erősítsék az államot.
Palstein tekintete elkalandozott. Beszéde tudálékossá,
elemzővé vált, és híján volt minden empátiának.
 – A magánszféra ekkor vette ki végleg a jogart a
kormányok kezéből. Az emberek erőforrássá váltak. Miközben a
demokratikusan kormányzott országokban a pártok egymás
lábára tapostak és a totalitárius hatalmasságok saját
pecsenyéjüket sütögették, addig a konszernek benyomultak a
szociális rend szférájába és létrehozták a modern társadalmak
áruházát. Átvették a víz-, a gyógyszer– és az élelmiszer-ellátás
ellenőrzését, privatizálták az oktatást, saját egyetemeket,
kórházakat, idősotthonokat, temetőoket építettek, az állami
létesítményekhez képest mindegyik szebb, jobb és nagyobb.
Felléptek a háború ellen, segélyprogramokat szerveztek a
rászorulók részére, fölvették a küzdelmet az éhezéssel, a
szomjúsággal, a kínzással, a globális felmelegedéssel, a tengerek
lehalászásával és a rablógazdálkodással, a szegények és
gazdagok közötti szakadékkal. Ugyanakkor maguk is tágították
ezt a szakadékot, amennyiben eldöntötték, hogy ki fér hozzá a
szolgáltatásokhoz és ki nem. A kutatást nagyvonalú összegekkel
támogatták, ugyanakkor alávetették saját céljaiknak. A Föld, az
emberiség öröksége a gazdaság örökségévé vált. Felkutattak
minden sarkot, minden erőforrást. Mindent az értéke szerint
számoztak meg, az ivóvízforrástól az emberi genomig, a
szabadon hozzáférhető világot katalógussá változtatták,
megjelölve a tulajdonost, a használati díjat és a hozzáférési
lehetőségeket, a teremtést, ha megengedtek maguknak efféle
patetikus kisiklást, forgókereszttel látták el. Az emberiséget
felosztották illetékesekre és illetéktelenekre. Még az ingyenes
oktatás és ivóvíz is egy akciós ajánlat, ami az embereket, ha
élnek vele, valamiféle kommersz ideológiának, egy márka
víziójának veti alá.
– Nem volt ez mindig is így? – kérdezte Keowa. – Hogy
a sokaság jutalomban részesül, ha követi a kevesek eszméit, aki
meg nem teszi, annak kirekesztéssel és büntetéssel kell
számolnia?
– Maga a diktatúra díszpintyeiről beszél. Tutanchamon,
Julius Caesar, Napóleon, Hitler, Szaddam Husszein.
– Vannak a diktatúrának szelídebb formái is.
– A régi Róma egy szelídebb forma volt – mosolygott
Palstein. – A rómaiak azt gondolták magukról, hogy ők a
legszabadabb emberek. Ez egészen más, Loreena. Én olyan
uralkodók hatalomátvételéről beszélek, akiknek az államai nem
szerepelnek semmiféle térképen. Az olajkonszerneket a bukás
veszélye fenyegeti, de ez még nem jelenti azt, hogy befolyásuk a
politikára kisebb lenne, épp ellenkezőleg. Ez csupán a
súlypontok áthelyeződését jelenti. A Föld nevű áruházban más
részlegvezetők jutottak nagyobb befolyáshoz, ennyiben
tökéletesen igaza van: Orley az EMCO helyett. Csak éppen az
EMCO az amerikai érdekek szerint cselekedett, mert a mi
embereink ültek a kormányban, míg Orley egyáltalán nem
törekszik erre. Ez teszi olyan kiszámíthatatlanná. Ettől félnek a
kormányzatok. Most pedig, az állami kudarcokat figyelembe
véve, tegye fel a kérdést magának, hogy a hatalomátvétel ilyen
formája valóban olyan rossz-e.
– Tessék? – kérdezte Keowa. – Ezt nem gondolja
komolyan!
– Nem akarok magának eladni semmit. Azt szeretném,
ha az ügyet matematikai egyenletként nézné, minden egyes
változóját, viszolygás nélkül, szimpátia nélkül. Képes erre?
Keowa elgondolkodott. Furcsa egy beszélgetés, amibe
Palstein itt belerángatta. Azért jött, hogy interjút készítsen vele
és elemezze, ehelyett visszájára fordult a dolog.
– Azt hiszem, igen.
– És?
– Nincs ideális állapot. De meg lehet közelíteni. Sokat
kell érte küzdeni. A rabszolgaság megszüntetésével a szabad
polgárság eszméje minden rétegben teret nyert. Egy
demokratikusan legitim állam polgáraként az embert ugyan
kötik a törvények, de alapjában véve szabad. Igaz?
– D'accord.
– Egy konszernközösség tagjaként viszont tulajdon. Ez
az a változás, ami végbemegy.
– Ez is igaz.
– Ebből kitörni számomra legalább annyira
problematikusnak tűnik, mintha megpróbálnánk a természeti
törvények szerkezetét érvényteleníteni. Az individuum
szabadsága már csak egy eszme. Egy gömbön lakunk. A
gömbök zárt rendszerek, nincs esély a menekvésre a gömb föl
van osztva. Ebben a pillanatban, amikor mi ezen a szép tavon
ezt megbeszéljük, egy távoli keringési pályán éppen a Holdat
osztják fel, a következő gömböt. Nem maradt több tér.
– Így van.
– Sajnálom, Gerald, én tárgyilagos vagyok, de ez ellen
az utolsó erőmig küzdeni fogok.
– Joga van hozzá. Meg tudom magát érteni, de mégis,
gondolkodjon egy kicsit. Gyűlölheti a tulajdon gondolatát. De
meg is lehet békülni vele – Palstein egy hajókötelet
morzsolgatott. Hirtelen fesztelenné vált, nyugvó Buddhává. –
Talán a megbékülés a jobbik választás.

GAIA, VALLIS ALPINA,

HOLD
A Nap veszít a tömegéből.
A Nap minden percben 60 millió tonnát veszít
anyagából, protonokat, elektronokat, héliummagot, valamint
néhány elemi mellékszereplőt, ama ősköd titokzatos
receptúrájának alkotórészeit, amelyből állítólag a saját égitestjei
létrejöttek.
A napszél megállíthatatlanul áramlott a világűrbe,
üstökösök csóváját térítve el, sarki fényként izzott fel a földi
égbolton, megtisztította a bolygóközi tereket a lerakódott
gázoktól és jócskán túlment a Plútó pályáján, egészen az Oort-
felhőig. Kozmikus háttérsugárzás keveredett hozzá, gyenge, de
mindenütt jelenlévő, a szupernóvákról, neutroncsillagokról,
fekete lyukakról és az univerzum korai szakaszáról szóló
történetek fénysebességű folyama. A Hold, mióta a Földnek a
Theia nevű kisbolygóval kötött házasságából megszületett,
mindezeknek a hatásoknak védtelenül volt kitéve. A Nap
lélegzete folyamatosan megérintette. A nagy energiájú
részecskék folyamát nem térítette el mágneses mező, s noha
csupán néhány mikrométernyi mélységig hatoltak be, a holdpor
egészen az alapjáig megtelt velük. A 4 milliárd évnyi állandó
meteorithullás a legalsóbb réteget legfelülre helyezve
folyamatosan átforgatta. Létezése óta a Hold annyi szoláris
plazmát nyelt el, hogy az elegendő volt a nyersanyagra éhező
emberiség kíváncsiságának felkeltésére. És az emberek immár
meg is jelentek űrhajóikkal és bányagépeikkel, hogy elvegyék a
Holdtól az örökségét.

Néha vihar tombol a Napban.

Ekkor befoltosodik a teste, hatalmas plazmaívek
feszülnek izzó óceánjai fölé, a szokásos sugárzás sokszorosa
kerül a világűrbe, a napszél orkánná válik, és kétszeres
sebességgel száguld a Naprendszerben. Egy ilyen időszakban jól
teszik az űrhajósok, ha menedéket keresnek a szállásukon és
lehetőség szerint nem ekkor kelnek útra egy űrhajóval. Minden
ionizált részecske, amely áthatol egy emberi sejten, maradandó
károsodást okoz az örökítőanyagban. A napbéli orkánok minden
11. évben fordulnak elő rendkívüli gyakorisággal, legutóbb
2024-ben bénították meg egy időre az űrhajó-közlekedést és
kényszerítették föld alá a holdbázisok lakóit. Még a gépek sem
bírták a részecskék viharzását, mert felsértették külső
burkolatukat, törölték a mikrochipeken tárolt adatokat, téves
kapcsolásokat indítottak be és nemkívánatos láncreakciókat
okoztak.
Mindenki egyetértett abban, hogy az űrutazás
legnagyobb kockázata a napviharokban rejlik.

2025. május 26-án a Nap nyugodtan, egyenletesen

lélegzett.
Anyagát szokása szerint ontotta ki a helioszférába, elérte
a Merkúrt, összekeveredett a Vénusz és a Mars szén-dioxidjával
és a Föld levegőjével, áttörte a Jupiter, a Szaturnusz, az Uránusz
és a Neptunusz gázburkait, lerakódott a holdjaikon, és
másodpercenként 400 kilométeres sebességgel természetesen a
Föld holdját is elérte. A részecskék becsapódtak a regolitba,
hozzátapadtak a szürke porhoz, eloszlottak a síkságokon és a
kráterek sáncain, néhány billió pedig egy kolosszális nőnek
ütközött a Hold északi részén, a Vallis Alpina szélén, anélkül,
hogy a bőrén áthatolhatott volna – legalábbis ott nem, ahol
holdbetonnal páncélozták. GAIA ott trónolt a sziklája szélén a
kozmikus csapásokkal mit sem törődve, arcát a Föld felé
fordítva.
Julian asszonya a Holdban, egyben Lynn rémálma.
A partra vetett óceánjáró az Isla de las Estrellas
vulkánján, az OSS Grand, mindkettő az ő fantáziájának terméke.
A GAIA ellenben Julian egy álmából született, amelyben lányát
látta, amint a Holdon ül, fénylő alakként a világűr fekete,
csillagos brokátja előtt. Lynnt jellemző módon metaforikus
túlzásként pillantotta meg, egy terjeszkedő, felvilágosult
emberiség ideáljaként. Amikor felébredt, az ágyához hívta
lányát, és ott helyben elmesélte a vízióját. Lynn persze lelkesen
fogadta az emberi alakzatot öltő szálloda ötletét, gratulált az
apjának és megígérte, hogy azonnal nekilát elkészíteni az első
vázlatokat. Eközben a saját magát dicsőítő mozzanat olyannyira
megterhelte, hogy egy hétig nem aludt, étkezési zavarai
olyannyira fokozódtak, hogy szinte nem is evett, és elkezdett
kicsi zöld pirulákat szedni, hogy a kudarctól való félelmein úrrá
legyen. De végül is fölállította a kolosszust a Vallis Alpina
szélén, egy óriási nőt, akit a régi görög mitológia Földanyájáról
neveztek el.
GAIA.
Ráadásul az asszony jól sikerült! Az építkezés őrületében
elillantak energiájának utolsó tartalékai is, viszont egy
remekművel dicsekedhetett. Legalábbis mindenki ezt állította. Ő
maga nem volt erről meggyőződve. Julian logikája szerint a
GAIA éppenséggel meggyógyítani volt hivatott őt, hiszen az
építkezést az ominózus betegsége utáni terápiás intézkedésnek
szánta, mivel a betegség természetét valahogy úgy fogta fel,
mintha a lányát földönkívüliek rabolták volna el, hogy
ideiglenesen egy idegen bolygóra hurcolják. Ugyancsak
jellemző Julianre, hogy abba a hitbe ringatta magát, hogy Lynn
szenvedését a kihívások hiánya okozza, a rutin eluralkodása.
Lynn éveken át mintaszerűen vezette az Orley Travel-t, a
csoport turisztikai konszernjét. Lehetséges, hogy valami
izgalmasra, valami újra vágyott. Talán valami kihívásra. A
világot igazgatta, de elég volt neki a világ? Szuborbitális
magánrepülések, fizetett kirándulások az OSS-re, utazások a
földkörüli pálya kisebb szállodáiba – mindezt a második évtized
végén az Orley Space intézte, holott ez tulajdonképpen már
turisztika volt.
Így határozta el Julian, hogy a szállodaépítés
történetének legnagyobb kalandját nem az Orley space-re,
hanem a lányára bízza.

A titáni projekt tervezését nagyon megkönnyítette a

statikai szabadság, hiszen a Holdon minden a földi súlyának
csupán az egyhatodát nyomta. A munkát mindazonáltal
megnehezítette, hogy semmiféle tapasztalattal nem rendelkeztek
a holdbéli magasépítkezésekrőol. Az amerikai holdbázis
legnagyobb része a föld alá épült, a felszín feletti rész pedig
meglehetősen lapos volt. Kína egyáltalán nem épített állandó
bázist, kiküldöttjei összekapcsolható, tartálykocsiszerű
járművekben laktak, amelyek nem messze a bányaterülettől
követték a feldolgozógépeket. A déli sarkvidéken, az Aitken-
medence szélénél a németek állomása osztozott egy napfényes
kis helyen a franciákéval, mindkettő kétszemélyes, míg az
Oceanus Procellarumban egy teljesen automatizált, szorgalmas
és élénk kis valami kémlelte a vidéket, hogy az orosz bázis
számára megtalálja a megfelelő helyet. Az orosz bázis számára,
amit soha nem fognak megépíteni. A Mare Serenitatis egy indiai
robotnak biztosított otthont és szórakozást, a japánoknak itt a
sarkon volt egy szomorú és üres birtokuk. Több építménnyel a
Hold nem dicsekedett. Mindenesetre a magasvasút bizonyította,
hogy a felfelé törekvő, filigrán építmények, melyek a Földön
már saját súlyuk alatt összeomlanának, a holdbéli gravitációban
megállják a helyüket.
Márpedig a GAIA nagy kellett, hogy legyen. Nem
valami kis panziónak szánták, hanem az emberiség dicsőségére
emelt emlékműnek, no és persze szállásnak, 200 fizetőképes
vendég részére.
Lynn engedelmesen trombitálta össze a dizájnereket és
építészeket, s a legnagyobb titoktartás közepette láttak
munkához. Hamar bebizonyosodott, hogy egy álló figura túl
magas lenne. Tehát ülő helyzetben is lerajzolták GAIA-t, ami
különösen Juliannek nyerte el a tetszését, mivel a szállodáját
pontosan így és nem másképp álmodta meg. Mivel az nem volt
vita tárgya, hogy az emberi testet teljes részletességgel kell
kidolgozni, ezért a tervezők először a nő lábának álltak neki, egy
masszív komplexummá alakítva, mintha szűk szoknyát viselne,
ami egy csúcsba futott ki. A fenék és a comb képezte az épület
vízszintes részét, ami a térdnél fordult a szakadékba, anélkül,
hogy maga mögött a sziklafalat érintette volna. Már ez a statikai
vakmerőség elegendő volt, hogy Lynn a vécécsészébe
kapaszkodva keressen menedéket, és félig megemésztve kiadja
magából azt a keveset is, amit egyáltalán le tudott nyelni.
Tablettafogyasztása viszont növekedett, de Julian lelkesedett, a
szakemberek meg azt mondták, hogy na, igen, megvalósítható.
Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a megvalósítható
volt Julian kedvenc kifejezése.
A női attribútumok kidolgozásánál most a felsőtest került
sorra, ami alapjában véve egy toronyház, csak egyenes falak
helyett kanyarulatokkal. Megtervezték a derekát és a mellét. Ez
utóbbi vita tárgya lett. A férfi rajzolók ugyanis túlméretezték a
melleket. Lynn elmagyarázta, hogy nincs kedve a pornósztárhoz
illő cicik statikájával foglalkozni csupán azért, hogy néhány
vendéggel többet fogadhassanak, így ezt kihúzatta. Hirtelen
szörnyen idétlennek találta az ötletet, hogy egy nőt ültessenek a
Holdra. Julian megjegyezte, hogy a mellbőség
megváltoztatásával az alak mégis férfira emlékeztet, s hogy nem
jött-e el az ideje, hogy az emberiséget végre egy nő
reprezentálja. Az egyik építész megjegyezte, hogy Lynnt
prűdnek tartja. Lynn felbőszült. Egyáltalán nem ellensége a
szexualitásnak, s ami a melleket illeti, maga is elég jól el van
látva, de mégis, mit testesít meg a GAIA? A dudák emlékműve
akar lenni? A női mellbőség növekedéséé? Tehát domború
legyen, vélte Julian. Nyugodtan lehet a fiússág határán, válaszolt
erre Lynn. De semmiképpen sem lehet androgyn, tiltakozott a
csoport vezetője. De semmiképpen sem lehet kipakolni,
makacskodott Lynn. Akkor legyen decensen domború, javasolta
Julian, ami ugyan jól hangzott, de mi is az a decens?
Egy szakmai gyakorlaton lévő lány eközben odament,
szótlanul leült a számítógéphez és megrajzolt egy domborulatot.
Megnézték. Mindenkinek tetszett. Fiús, de nem androgyn.
Ebben megegyeztek, és pont került a téma végére.
A vállak feminin módon lekerekítve folytatódtak két
lefelé keskenyedő, de mégsem vékony toronyban, amelyek
stilizált, támaszkodó kézfejekben végződtek. A felsőtestből
karcsú nyak nőtt ki, a testtel tökéletesen arányos összhangban
lévő fejjel, haj és arc nélkül, csupán a nemes koponya kontúrja,
enyhén hátradőlve, hogy GAIA láthassa a Földet. Az egész,
ahogyan a számítógépen lassan testet öltött, hasgörcsöket és erős
verejtékezést okozott Lynn-nek, de türelmesen fogadta a
következő kihívást: a lehető legtöbb üvegfelület megépítését
úgy, hogy a sugárzásvédelem optimális maradjon. GAIA arca,
mondta, legyen átlátszó, hiszen a fejbe éttermeket és bárokat
gondolt elhelyezni, a hátsó rész ellenben, a szakácsok
birodalma, legyen csak páncélozott. Üveg fedte a gégét és a
melleket, ahol a lakosztályokat helyezték el, a díszpéldány egy
gótikusra vágott ablak volt a hasüregnél, 4 emelet magas a
recepcióval, kaszinóval, teniszpályákkal és szaunával. Üvegezve
volt még a sípcsont és néhány kilátó a karok külső részén. Julian
elpanaszolta, hogy az óriási ablak arra az időre emlékezteti,
amikor még nem tudott ellenállni, és templomba kellett járnia.
Lynn a csúcsot román ívre cserélte, de az ablak maradt.
Minden más, a hát, a vállak, a bordák, a nyak, a comb és
a karok belső része páncéllemez vastagságú, regolitból készült
öntött betonnal lesz borítva, vízzel töltött üveglemezekkel
megerősítve, ami megszűri a részecskéket és csökkenti a
hőveszteséget. A betont, feltéve, ha az amerikaiak beleegyeznek,
az északi-sarki gyárüzemben lehet majd víz hozzáadása nélkül,
csupán fölforrósítás révén előállítani és egy automatikus
összeszerelő üzemben építésre kész panelekbe önteni. A hold-
beton a hírek szerint tízszer tartósabb volt a normál betonnál,
ellenálló az erózióval, a kozmikus sugárzással és a
mikrometeoritokkal szemben, ráadásul olcsó is.
GAIA csontváza formát öltött: a gerince óriási tartóelem,
ebben futnak a nélkülözhetetlen vezetékek és aknák, továbbá
három gyorslift. Ebből ágaznak majd el az acélbordák, amelyek
az emeleteket és a külső burkolatot tartják, mélyen a sziklafalba
erősített kötésekkel. Keresztgerendákat mindaddig nem tartottak
szükségesnek, míg valakinek föl nem tűnt, hogy a szerkezet
jóval nagyobb terhelésnek lesz kitéve, mint ahogyan azt
eredetileg gondolták, mivel a környező vákuum nem tudja
ellentételezni az épület belsejében mesterségesen létrehozott
légkör nyomását. Számos megoldást el kellett vetni, minden
paramétert lázasan újraszámoltak, mígnem a szakértők ezt a
problémát is megoldottnak nyilvánították. Ezután Lynn bukásra
vonatkozó fantáziáinak kelléktára egy újabb szállodával bővült,
ami valamikor összedől majd.
De a GAIA ragyogott.
Belülről ragyogott kifelé, és erős fényszórók lágy
lényben fürdették hibátlan, hófehér külsejét. Lynn hosszú évek
vesződségével sikert ért el. Létrehozta Julian álmainak
asszonyát, legalábbis java részben. Az olcsóbb szobák
némelyikében hiányos volt még a vízellátás, a szemétszállítás,
GAIA térdhajlatában az ökumenikus templom redundáns
létfenntartó rendszerei annyira még nem készültek el, hogy
teljesen megfeleljenek a biztonsági előírásoknak, na és ami az
űrkikötőt illeti, talán építenek majd valamikor egyet, hogy a
GAIA és az OSS közötti közvetlen kapcsolat meg legyen oldva.
Ugyanakkor a Lunar Express jobb a közvetlen repülésnél.
Sokkal nagyobb élvezetet okozott a vonattal megérkezni,
ráadásul rendelkeztek holdközi repülőtérrel. Minden rendben
volt.
Csak nem Lynn lejében.
Rémálmaiban a GAIA már oly gyakran leomlott, hogy
valósággal várta már a katasztrófát. Egy egész raktárnyi
szakértői vélemény mondta ki, hogy nem lesz katasztrófa, de ő
jobban tudta. A gondolat, hogy valamiről megfeledkeztek, az
őrületbe kergette, márpedig az őrület romboló erejű.
Nem vagytok biztonságban, gondolta, és bemutatta a
hölgyet: – ...aki csapatával folyamatosan gondoskodik majd a
biztonságukról és arról, hogy jól érezzék magukat. Kedves
barátaim, örömömre szolgál, hogy bemutathatom önöknek
szállodánk igazgatóját, helyesebben a GAIA menedzserét: Dana
Lawrence-et.
A Lunar Express menetrend szerint érkezett meg a
szálloda pályaudvarára. Egy darabig a szakadék szélén haladtak,
ahonnan csodálatos kilátás nyílt a túloldalon álló épületre, majd
a szakadék külső részén átkelve széles ívű kanyarban
közelítették meg a GAIA-t. Közvetlenül a szállodánál egy domb
emelkedett, s az építők úgy határoztak, hogy a síneket nem azon
vezetik fel, inkább egy alagutat építettek, úgyhogy a pályaudvar
a föld alá került. A sínek 300 méterrel a gigantikus figura
mögött, egy csupasz csarnokban végződtek. Kiszálláskor ezúttal
nem kellett átkelniük a vákuumon. Egy folyosón keresztül egy
másik, széles folyosóra jutottak, ahonnan mozgójárdák vezettek
közvetlenül a szálloda aljába, onnan a liftekhez, majd föl a
lobbiba, ami organikusan kialakított tér volt, ülőszigetekkel és
íróasztalokkal. Akváriumokban halak úszkáltak. Tavaszi
zöldben pompázó kacér fák szegélyeztek egy lendületes ívű
recepciót, amelynek kanyarulata fölött a naprendszernek
megfelelően holografikus bolygók keringtek egy világosan
ragyogó központi csillag körül, amelynek felülete gázkitöréseket
köpködött. Ha valaki fölfelé nézett, úgy érezhette, elvész az
üveghidak labirintusában. Az a körülmény, hogy a recepció
GAIA üveggel borított hasüregében volt, ahol a román stílusú
óriási ablak lekerekedett, valami katedrálisszerűséget
kölcsönzött a helyiségnek. A szakadékon át látni lehetett a
ragyogó napfényben fürdőző túloldalt, a magasvasút oszlopait,
amik aztán eltűntek a messzeségben. Az égen otthonosan
fénylett a Föld.
Dana Lawrence bólintott.
Szürkészöld, fürkésző szemei voltak, ovális arca és
vállig érő vörös haja. Magasan ülő pofacsontjával és ívelt
szemöldökével brit hűvösséget sugárzott magából, ami már-már
a megközelíthetetlenséggel volt határos. Még ajkának érzéki íve
sem tudta ezt ellensúlyozni. Ez a hatás csak akkor illant el,
amikor mosolygott, de Lawrence meglehetősen takarékosan bánt
a mosolyával. Nagyon is tisztában volt azzal, hogyan hat, és
azzal is, hogy kompetenciát és komolyságot sugároz, olyasmit
tehát, amit a Holdra utazó emberek igenis értékeltek.
– Köszönöm, Lynn – mondta egy lépést előrelépve. –
Remélem, kellemesen utaztak. Talán tudják, hogy ez a szálloda
a jövőben 200 vendég és 100 főnyi személyzet befogadására
lesz alkalmas. De mivel egy hétig csupán az önök
rendelkezésére áll, ezért megengedtük magunknak, hogy a
személyzet létszámát kicsit csökkentsük, de önök nem
szenvednek majd hiányt semmiben. Munkatársaink értenek
hozzá, hogy teljesítsék a kívánságaikat, még mielőtt kimondták
volna azokat. Sophie Thiel...
Fiatal emberek mosolygó csoportjához fordult, akik
mind az orley-csoport színeibe öltöztek. Egy szeplős, kislányos
nő lépett elő.
– ...a jobbkezem. Ő irányítja a technikai részleget és
gondoskodik a létfenntartó rendszerek működéséről. Ashwini
Anand – egy törékeny, büszke tekintetű indiai nő bólintott – a
szobaszervizért felelős, de Sophie-val együtt gondoskodik a
technikáról és a logisztikáról is. Az űrhajósoknak a múltban sok
mindent el kellett viselniük, főleg az étkezés területén. Hosszú
út vezetett a tubusos ételektől a mesterszakácsokig, ám önök
már két kiváló étterem közül választhatnak, amelyeket
főszakácsunk, Axel Kokoschka irányít.
Egy esetlen, szégyenlősnek tűnő, babaarcú és teljesen
kopasz férfi megemelte a jobb kezét, miközben egyik lábáról a
másikra toporgott.
– Neki segít második főszakácsunk, Micsio Funaki, aki
többek között megmutatja majd önöknek, hogyan kell a Holdon
frissen fogott halból szusit készíteni.
Funaki, egy sovány és rövidre nyírt hajú férfi, előre-,
majd hátrahajlította felsőtestét.
– Mind a négyen vezetők, akik a világ legjobb
szállodáiban és éttermeiben járták ki az iskolát, ezen túlmenően
kétéves kiképzés áll mögöttük az Orley Space center-ben, tehát
egyben kiváló űrhajósok is, akik a GAIA rendszereivel éppúgy
tisztában vannak, mint az itteni közlekedési eszközökkel. A
jövőben Sophie, Ashwini, Axel és Micsio lesznek a GAIA
középszintű vezetői, de az elkövetkezendő napokban kizárólag
az önök rendelkezésére állnak. Ugyanez érvényes rám is.
Kérem, ne tétovázzanak, forduljanak bátran hozzám, ha valami a
lelküket nyomja. Megtiszteltetés számunkra, hogy vendégül
láthatjuk önöket.
Egy mosoly, homeopata adagolásban.
– Ha jelenleg nincs több kérdésük, szeretném
megmutatni a szállodát. Egy óra múlva, tehát 20.30-kor várja
önöket a vacsora a Selene-ben.

A lobbi alatt volt a kaszinó, egy bálterem színpaddal,

koktélbárral és játékasztalokkal. Egy emelettel lejjebb, a
derekánál kiszélesedett GAIA asszonyság, s mindannyiuk
legnagyobb meglepetésére két teniszpályát találtak.
– Odakinn van még kettő – mondta Lawrence. – A
keményebb fából faragottak részére. Űrruhában játszani nem
okoz gondot, de a labdák már igen. A Holdon néhány száz
méterre elrepülnek, úgyhogy a pályákat körbekerítettük.
– Mi a helyzet a golffal? – érdeklődött Edwards.
– Golf a Holdon? – vihogott Parker. – A golflabdát
aztán tényleg nem találod meg soha.
– De – mondta Lynn. – Rádióadóval ellátott labdákkal
próbálkoztunk. LPCS segítségével. Működik.
– LP micsoda?
– Lunar Positioning and Communication System. A
Hold körül 10 műhold kering, hogy idefenn is tudjunk
normálisan kommunikálni, és hogy ne tévedjünk el. A golfpálya
a szakadék másik oldalán van, a neve Shepard's Green. De a
hosszú utak pályájának is nevezzük.
– Kiről nevezték el? – kérdezte Kramp.
– A jó öreg Alan Shepardról – nevetett Julian. – Igazi
úttörő, az Apollo 14-gyel szállt le a Copernicustól délre, a
fennsíkon. A gazfickó tényleg hozott magával néhány golflabdát
és egy hatos ütő fejét. Ütött egyet és kiabált: „ott repül,
mérföldekre, mérföldekre, mérföldekre...”
– Én aztán biztosan nem fogok itt golfozni – mondta
határozottan Aileen Donoghue.
– Nem olyan vészes. Nem indult el megkeresni a
labdákat, de aligha repülhettek 200-400 méternél messzebbre. Jó
dolog a Holdon golfozni, az benne a művészet, hogy nem
szabad akkorát odacsapni.
– Nem süllyednek el a labdák a porban?
– Túl könnyűek ahhoz – mondta Lawrence. – Próbálja
csak ki.
Mindazonáltal van egy holografikus pályánk is itt a
szállodában. Megnézik a wellness-részleget?
A teniszpályák alatt voltak a szaunák, de a leghatásosabb
az úszómedence volt a GAIA fenekénél. Elfoglalta majdnem az
egész területet. A falak és a mennyezet a csillagos eget
szimulálták, egy holografikus Föld árasztott magából hangulatos
fényt, míg a padlót a holdbéli regolitról mintázták, a láthatáron
durva hegyláncokkal. A medence maga egy kettős kráter volt,
akkora, mint egy tó, és nyugágyak vették körül. Tökéletes volt
az illúzió, hogy a Hold felszínén fürödnek.
Heidrun fehér arcát O'Keefe felé fordította és nevetett:
– Na, nagy hős? Egy úszóverseny?
– Bármikor.
– Vigyázz! Tudod, hogy én vagyok a jobb.
– Várjuk csak ki, mi a helyzet az itteni gravitációval –
somolygott Ögi. – Talán mindannyiótokat lehagylak.
– Mindenképpen rendezzünk úszóversenyt –
örvendezett Winter széttárt ujjakkal. – Imáááádok vízben lenni!
– Értem. Tick és Trick – pillantott lefelé O'Keefe. –
Vízimadarak.
Megtekintették a többi emeletet is, a
konferenciatermeket, az ökumenikus templomot, egy meditációs
központot, egy patyolattiszta, bizalomgerjesztő orvosi rendelőt,
majd felmentek GAIA melleibe. A csoport szállása a 14-16.
emeleten volt, a mellek külső íveinél. A lobbi majdnem 50
méterrel alattuk volt. A liftektől a lakosztályokig az
üveghidakon át vezetett az út. További hidak szelték át a teret
keresztbe-kasul egy emelettel lejjebb, nyilvánvalóan önkényes
elrendezésben. Korlátja egyiknek sem volt.
– Valaki szédülős? – kérdezte Lawrence.
Sushma Nair tétován magasba emelte a kezét. Néhányan
bizonytalanul néztek körbe. Lawrence ezúttal egy kissé
szívélyesebben mosolygott.
– A következőket kell tudniuk: ha a Földön leugranak
egy két méter magas falról, akkor 0,6 másodperc alatt érik el a
földet. Ennyi idő alatt testük 22 kilométer per órás sebességre
gyorsul fel. A Holdon ugyanez az ugrás háromszor annyi ideig
tart, a sebességük viszont a földinek a felét sem éri el. Tehát, 12
méter magasból kellene leugraniuk, hogy ugyanaz legyen a
hatás, mint egy kétméteres földi ugrásnál, másképp mondva a
Holdon nyugodtan leugorhatnak egy közönséges emeletes ház 4.
emeletéről. Tehát nem kell mindig a liftet használniuk, ha lefelé
mennek. Ugráljanak egyszerűen hídról hídra, 4 méternyire
vannak egymástól, semmiség. Meg akarja próbálni valaki?
– Én – mondta Carl Hanna.
Lawrence ránézett vizsla tekintetével: magas növésű,
izmos, kontrollált a mozgása.
– Aki igazán ügyes, az fölfelé is ugrik – tette hozzá
sokatmondóan.
Hanna elvigyorodott és rálépett a legközelebbi hídra.
– Ha hazudott – fordult a többiekhez –, hajítsátok
utánam, oké?
Elrugaszkodott Donoghue hangos nevetése kíséretében,
majd 4 méterrel lejjebb a legkisebb rezdülés nélkül érkezett
meg.
– Mintha a járdaszegélyről ugrottam volna le – kiáltott
fel a többieknek.
A következő pillanatban O'Keefe vitorlázott át a
légtéren, őt Heidrun követte. Mindketten úgy landoltak, mintha
soha nem is ismerték volna a haladás más formáját.
– Ó, Istenem – mondta Aileen –, ó, Istenem!
Mindenkin végignézett, mindenki kapott egy „ó
istenemet”.
– Gyerünk, gyerekek – ordibálta Chucky. – Mutassátok
meg, mit tudtok! Gyertek fel!
– Csináljatok helyet – hessegette el őket kezeivel
Hanna. Félrehúzódtak. Hanna elgondolkodva figyelte fönn a
szegélyt. Ha felemelte a karját és nyújtózkodott, 2 méter 50
centi magasra ért fel, másfél métert kellett tehát valahogyan
megtennie.
– Milyen magas vagy? – kérdezte O'Keefe
bizonytalanul.
– 190.
– Hm – dörzsölgette az állát az ír. – Én 175 vagyok.
– Szűkös lehet. Heidrun?
– 178. Mindegy. Akinek nem sikerül, meghívja a
többieket.
 – Felejtsd el – legyintett O'Keefe. – Itt minden ingyen
van.
– Akkor majd a Földön. Hé, Zürichben! Rendben? Egy
kör tokány a Kronenhalléban.
– De mindenkinek! – kiáltotta Julian.
– Jó, együtt ugrunk – határozta el Hanna. – Menjetek
odébb, hogy ne akadályozzuk egymást. Ti ott fenn, hátra! Kész?
– Igen, mester – vigyorgott Heidrun. – Kész.
– Akkor ugrás!
Hanna erőteljesen elrugaszkodott. Hihetetlenül
könnyedén ment. Egy szuperhős lazaságával repült a szegély
felé, megkapaszkodott benne, és egyenesen állva ért földet.
Mellette Heidrun keresgélte az egyensúlyát. O'Keefe keze
majdnem lecsúszott a szegélyről, de ő is felért, igaz, kevésbé
elegánsan.
– Sajnálom – mondta. – A Kronenhalle elmarad.
– Mindannyian meg vagytok hívva – kiáltotta Ögi olyan
hanglejtéssel, mintha éppen az egész világot ölelné át. – Még
soha nem ugrott svájci nő álló helyzetből 4 méter magasra.
Találkozunk Zürichben!
– Optimista – mondta Lynn olyan halkan, hogy csak
Lawrence hallotta meg.
A szálloda igazgatónője meghökkent. Úgy tett, mintha
nem hallotta volna a halovány kis szót, amihez valami
bizalmatlanság tapadt.
Mi lehet Orley lányával?
– Kérem, gondoljanak arra – mondta aztán hangosan –,
hogy izomzatuk a csökkent gravitációban leépül. Két liftünk is
van a vendégeink számára, az E1 és az E2, valamint van egy a
személyzet számára is, de mégis azt ajánlom, hogy eddzenek,
használják minél gyakrabban a hidakon keresztül a
rövidítéseket. De most beszéljünk megint a kényelemről:
megmutatom a szobáikat.

Hannát Sophie Thiel vezette be lakosztálya rejtelmeibe.

A létfenntartó rendszerek nem sokban különböztek azoktól,
amelyek az űrállomáson is működtek.
– A hőmérséklet 20 Celsius-fokra van beállítva, de
szabályozható – magyarázta Sophie Thiel széles mosollyal, és
egy gombocskára mutatott az ajtó mellett, majd olyan közel
ment Hannához, hogy az munkaköri leírásába még éppen csak
belefért. – A lakosztályának saját vízellátó rendszere van,
csodálatosan steril víz...
– Ezt ne így adja el az embereknek – mondta Hanna, s
miközben körülnézett, a nő pillantásának hősugarát érezte a
hátában. Nem kétséges, Thiel kisasszony szerette az izmokat. –
Úgy hangzik, mintha meg akarná mérgezni az embereket.
– Jó, legyen egyszerűen friss. Haha.
Hanna a nő felé fordult. Szemének félhold alakja miatt
alig lehetett a színét megállapítani, ezzel szemben úgy tűnt, mint
aki 64 ragyogóan fehér foggal és a jókedv kimeríthetetlen
tartalékával rendelkezik. Egyáltalán nem szép, de mégis nagyon
csinos volt. Egy felnőtt Harisnyás Pippi, vagy hogy is hívták azt
a svéd kiscsajt. A filmbe egy vasárnap délután botlott egy
németországi hotelben, miközben órák hosszat várakozott
valakire, aki azonban már régóta holtan úszott a Rajnában, és
sajátos módon meghatódott tőle. Poros, infantilis kis filmecske,
de a benne ábrázolt gyermekkor olyannyira különbözött az
övétől, hogy az már a science-fiction határait súrolta. Nem
tudott máshová kapcsolni. Előtte soha nem látott még
gyerekfilmet, ilyet legalábbis nem.
Azután se nézett meg egyet sem.
Thiel bemutatta a fényerő-szabályozót, kinyitott egy
remek minibárt és elmagyarázta, melyik számot kell hívnia, ha
valamiben hiányt szenved. A tekintete elárulta: más
körülmények között esetleg... A világ legjobb szállodáiban
dolgoztam. Vendégekkel sohasem. Nem lehetett felróni neki,
hogy erőszakos lett volna. Professzionális volt és barátságos,
egy nyitott könyv.
De Hanna nem azért jött, hogy szórakozzon.
– Ha van még valami kívánsága...
– Nem, pillanatnyilag nincsen. Feltalálom magam.
– Ja, majdnem elfelejtettem! Alul a ruhásszekrényben
találja a holdpapucsot – vakarta meg az orrát. – Még nem jutott
jobb név az eszünkbe. A talpára ólom van elhelyezve, ha
nehezebb szeretne lenni.
 – Azt meg minek?
– Néhány ember szeret a Holdon ugyanúgy mozogni,
mint a Földön.
– Vagy úgy! Nagyon körültekintőek.
A lány tekintete azt mondta: legfeljebb akkor, ha
megerőlteted magad.
– Akkor tehát fél 9-kor a Selene-ben.
– Igen. Köszönöm szépen.
Megvárta, amíg a lány elmegy. A szoba ugyanazt a
sallangmentes stílust képviselte, mint a lobbi. Hanna nem sokat
értett a dizájnhoz, tulajdonképpen semennyit sem, de itt
szakértők végezték a dolgukat, ezt ő is érezte, végül is a
szerepéhez bizony magára kellett szednie bizonyos ismereteket
és stílust. Ezenkívül még szerette is a tiszta körvonalú, átlátható
tereket. Amennyire szerette Indiát, annyira idegesítette az indiai
terek színes budoárjellege.
Pillantása a falméretű ablakra esett.
Jobb helyet nem is találhattak volna a hotelnek,
gondolta. A GAIA alatti fennsík, amelynek magányos
teniszpályáit egy lifttel lehetett megközelíteni, mélyen benyúlt a
szakadékba. Onnan bizonyára nagyszerű kilátás nyílik a
kivilágított hotel-szoborra. Balkéz felől, ahol a sziklafalak
összezáródtak és a szurdok véget ért, egy természetesnek látszó
ösvény vezetett nagy ívben a másik oldalra.
Mit is mondott Julian Orley? A Lunar Express vágányai
mögött van a golfpálya.
Golfpálya a Holdon!
Hirtelen nyomasztó érzés futott át Hannán, hogy nem
akként van itt, akinek mindenki tartja. Ám mielőtt még
komolyabban foglalkozhatott volna vele, gyorsan elhessegette
magától ezt az érzést. Kinyitotta ezüstszínű bőröndjét, kivette
csokoládé nagyságú, szokványos érintőképernyős számítógépét,
a piperetáskáját, amelynek mélyéből előhúzta elektromos
hajvágóját. Megszokott mozdulattal szétszedte, és a belsejéből
kiszedett egy kis lemezt, amit a számítógépébe illesztett. Dallam
nélkül fütyörészve bekapcsolta a gépet és megvárta, amíg az
betölti a programokat és csatlakozik az LPCS-hez.
Néhány másodperccel később a készülék jelezte, hogy
üzenete érkezett.
Megnyitotta az e-mailfiókját. Az üzenet egy barátjától
jött és figyelmeztette, hogy ne feledkezzen meg Dexter és
Stacey esküvőjéről. A nem létező pár házassági szándékától
hidegen hagyva az üzenethez tartozó fehér zajból kiszűrt egy
néhány soros szöveget, ami nem tartalmazott mást, mint több
tucatnyi internetes oldal címét, föltöltött egy szimbólumot – sok
egymásba gabalyodó hüllőnyakat, amelyek azonban mind egy
testből látszottak kinőni –, és várt. Valami összeállt.
Szótagok és szavak jelentek meg villámgyorsan egymás
után. A tulajdonképpeni üzenet a szemei előtt öltött formát. Még
be sem fejeződött a rekonstrukció, már tudta, hogy gond van. A
szöveg rövid volt, de sürgető:
A csomag megsérült. Nem reagál a kormányzásra, saját
erőoből nem érheti el a bevetés helyét. Így megváltozott a terv.
Meg fogja javítani, vagy a tartalmát maga viszi a helyszínre. Ha
a körülmények megengedik, válassza az implantációt.
Cselekedjék azonnal!
Azonnal.
Hanna a kijelzőre meredt. A következmény úgy jelent
meg a szemei előtt, mint egy kellemetlen látogató. Az azonnal
azt jelenti, hogy most, illetve amilyen gyorsan csak lehet, úgy,
hogy ne keltsen feltűnést. Azt jelentette, hogy, később, amikor a
többiek alszanak, ki kell mennie, és vissza kell térnie. Vissza a
Peary-bázisra.

ASZTALI BESZÉLGETÉSEK
Tim az orbitális szerelmi repülésük óta nem zaklatta
Ambert a Lynn mentális állapotáról szóló spekulációival.
Magának bemagyarázta, hogy azért, mert tekintettel akart lenni
a feleségére, aki élvezni szerette volna az utazást, valójában
pedig azért, mert a saját dilemmájával küzdött. Egyre többször
kapta magát rajta, hogy szórakoztatja az utazás, pedig előre
elhatározta, hogy tiszta szívből utálni fogja: a körülmények
miatt, ahogy létrejött, az egész juliani gőgössége miatt. Ahogyan
egyre jobban élvezte, abban a mértékben hatalmasodott el rajta
az árulás kamaszos érzése. Korrumpálta egy repülőjegy!
Bebeszélte magának, hogy csupán a benyomások áradatának
köszönhető, hogy a szimpátia érzése ébredezik benne az öreg
patkányfogó iránt. Mert eldöntötte magában, hogy megveti
Juliant, aki nagyzási hóbortjában észre sem vette, kiken gázol
keresztül a jövőbe vezető útján, és aki a számára
legkedvesebbeket elhanyagolta vagy fetisizálta.
Olyan nagyszerűen egyszerű volt utálni őt.
Az a Julian azonban, akit a szűk űrhajóban ismert meg,
elbizonytalanította, mert nem volt utálatos és önző, legalábbis
nem elegendő mértékben ahhoz, hogy Tim a megsemmisítő
ítéletét fenntarthassa. Sokkal inkább emlékeztette azokra az
időkre, amikor még gyermeki csodálattal tekintett rá és
Crystalra, az anyjára, aki egészen addig a pillanatig, amíg
értelme ki nem hunyt, ragaszkodott ahhoz, hogy életében nem
ismert kedvesebb embert az apjánál, aki őt napsugárhoz
hasonlította, boldogítóan és sajnos felületesen. Az ily módon
magasztalt férfiú pedig egy órával anyja halála előtt indult saját
maga gyártotta gépével egy szuborbitális repülésre a
termoszférába, pedig tudta, hogy milyen kritikus a felesége
állapota. Tudta, de azokban a döntő pillanatokban, amikor arról
volt szó, hogy megdöntsön egy rekordot, megnyerjen egy díjat,
és a fiát örökre ellenségévé tegye, elfelejtette.
Lynn megbocsátott Juliannek.
Tim nem.
Ehelyett folyamatosan démonizálta. Még mindig nem
tudott megbocsátani Juliannek, noha viszolygásának
tartóoszlopai düledezni kezdtek. Vagy tán éppen ezért nem. Ez a
hotel nem jöhetett létre kizárólag a profit logikája vagy valami
ócska önmegvalósítás révén. Több kellett legyen mögötte: egy
álom, ami túl nagy volt ahhoz, hogy felossza egy maréknyi
családtag között. Tetszett neki vagy sem, de titokban kezdte
megérteni az öreget, a felfedezési kényszer maláriaszerű
rohamait, nomád természetét, amellyel utakat talált ott, ahol
mások csupán falakat láttak, hitvallását a fejlődés és megújulás
erői mellett, s féltékenységet érzett Julian igazi szeretőjével, a
világgal szemben. Érzései fellángolásával párhuzamosan az a
benyomása támadt, hogy Lynnre vonatkozón túlreagálta a
dolgokat, sőt, esetleg – egyáltalán nem szándékosan! –
felhasználta őt Julian ellen: talán kevésbé érdekelte nővére
állapota, mint Julian bűnössége a lány szenvedései miatt.
Kacérkodni kezdett a gondolattal, hogy Lynn valóban olyan jól
van, ahogyan állítja, és hogy nem kell szégyellnie magát a
megbocsátó érzései miatt. Most pedig hirtelen a GAIA orránál,
pontosabban az orra helyén elköltött vacsoránál, a szurdok
látványát csodálva semmit nem kívánt jobban, mint hogy
egyszerűen jól érezhesse magát, elhessegethesse az asztaltól a
múlt kísérteteit, amelyek rossz árnyakként követték.
– Úgy látom, ízlik neked – állapította meg Amber.
Egy hosszú asztalnál ültek a feketés-szürkéskékben
játszó Selene-ben, és vörös márnát ettek sáfrányos rizottóval. A
hal olyan volt, mintha éppen akkor fogták volna ki a tengerből.
– Sósvízi tenyészet – magyarázta Axel Kokoschka, a
szakács. – Nagy tartályaink vannak a föld alatt.
– De nem túl bonyolult itt fent óceáni viszonyokat
teremteni? –kérdezte Karla Kramp. – Úgy értem, nem
egyszerűen sót kell önteni a vízbe...
Kokoschka elgondolkodott.
– Nem csak úgy egyszerűen.
– A sótartalom a Földön más és más minden biotópban,
nem? Nem kell valamiféle speciális összetételre gondolniuk,
hogy olyan környezetet hozzanak létre, amelyben az állatok
élhetnek? Klorid, szulfát, nátrium-, kalciumkeverékek, kálium,
jód, et cetera.
– Ja, a halnak otthon kell magát éreznie.
– Csak megérteni akarom. Sok hal rászorul a folyamatos
áramlásra, a kiegyenlített oxigénellátásra, a szabályozott
hőmérsékletre, nem igaz?
Kokoschka elgondolkodva bólogatott, félénk mosollyal
simogatta kopasz fejét, erősen megrángatta rövid szakállát, majd
azt mondta:
– Pontosan.
Ezzel eltűnt. Kramp döbbenten nézett utána.
 – Köszönöm, hogy elmagyarázta – kiabálta.
– Nem éppen a szavak mestere, ugye? – vigyorgott Tim.
Kramp levágott egy darab vörös márnát és eltüntette
Modigliani-ajkai között.
– Aki a Holdon ilyen halat tud készíteni, felőlem ki is
vágathatja a nyelvét.
A GAIA üvegezett koponyarészében két étterem és két
bár volt négy emeleten. Az ablakok egészen a halántékokig
értek, tehát mindenütt csodálatos körpanoráma nyílt. A két
étterem, a Selene és a Change foglalta el az alsó részt, felettük
volt a Luna Bar, egészen fönt pedig a Mama Quilla Club, ahol a
csillagok alatt lehetett táncolni. Onnan egy üvegezett légzsilip
vezetett a hotel legmagasabb pontjára, egy kilátóra, ahová csak
űrruhában lehetett kimenni, és ami csodálatos, 360°-os
panorámát kínált. Kokoschka, félénkségétől eltekintve, akárcsak
Ashwini Anand, Micsio Funaki és Sophie Thiel, a legnagyobb
odafigyeléssel gondoskodott a csoportról. Lynn mindenki
csodálatát kivívta a szállodával. Készségesen szolgált
információkkal, noha közben kihűlt a vacsorája, a kérdéseket
bőbeszédűen, derűsen válaszolta meg, és szemmel láthatóan
hízelgett neki az egész. Hosszú ideig csak az idegen világ, a
GAIA és a menü volt a téma.
Azután másra terelődött a szó.
– Csang'e – gondolkodott Mukesh Nair a főfogás
közben, ami szarvasgombás őzfilé volt, hajszálvékony pirítós
kenyérrel, s ragyogott a folyékony foie gras-tól. – Ez nem
valami fogalom a kínai űrutazásból?
– Igen is, meg nem is – ivott egy kortyot Rogasov a
csökkentett alkoholtartalmú Chateau Palmers-ból. – Néhány
űrszondát neveztek így, amelyekkel a kínaiak az évezred elején
a Holdat kutatták. De tulajdonképpen egy mitológiai alakról van
szó.
– Csang'e, a Hold istennője – bólintott Lynn.
– Úgy tűnik, GAIA-nak csakis a mitológia jár az
eszében – mosoly-gott Nair. – Szeléné a görögök holdistensége
volt, nem igaz? Mint Luna a régi rómaiaké...
– Ezt még én is tudom – örvendezett Winter. – Luna és
Sol, ez a napfickó. Az örökkévalóság istenei, tudjátok,
felkelnek, lenyugszanak, fel, le, szünet nélkül. Az egyik jön, a
másik megy, mint egy házaspár, amelyik két műszakban
dolgozik.
– Nap és Hold. Két műszakban dolgoznak –
mosolyodott el Rogasov. – Világos.
– Engem érdekelnek az istenek és az asztrológia! A
csillagok elárulják a jövőt – hajolt előre Winter, az őz maradékát
beárnyékolva mellének kettős csillagával, amit az este
tiszteletére egy ragyogó semmibe erőszakolt be. – És tudjátok
mit? Mondjak még valamit? – szurkálta villájával a levegőt. –
Néhányan, tehát azok, akik tényleg tudtak valamit a régi
Rómában, Noctilucának nevezték, és éjszakára egy külön
templomot világítottak ki számára a Palatinuson, ami egy olyan
hegy a városban. Én ugyanis jártam már ott, egész Róma tele
van hegyekkel, tehát nem egy hegyi város, értitek, hanem
amolyan városhegység, ha pontosan tudni akarjátok.
– Gyakrabban el kellene magyaráznia nekünk a világot
– mondta Nair barátságosan. – Mit jelent, hogy Noctiluca?
– Az éj világító asszonya – zárta le ünnepélyesen
mondandóját Winter, és megjutalmazta magát egy nem éppen
szalonképes korty vörösborral.
– És Mama Quilla?
– Valami mami, gondolom. Julian, mit jelent a Mama
Quilla?
– Na igen, zavarba jöttünk már a holdistennők miatt –
mondta vidáman Julian –, de Lynn előbányászott még néhányat.
Ilyen Ningal, az asszír holdisten, Szín felesége, a babiloni Annit,
az arábiai Kusra, Egyiptomból Ízisz...
– De a legjobban Mama Quilla tetszett – vágott közbe
Lynn. – A holdanya, az inkák istennője. A magaskultúra utódai
még ma is tisztelik, mint a férjezett asszonyok védelmezőojét...
– Valóban? – horkant fel Olympiada Rogasova. – Azt
hiszem, szívesen megyek majd abba a bárba.
Rogasovnak egyetlen arcizma sem rezdült.
– Meglepő, hogy egy kínai holdistennőt is
szerepeltetnek – vette fel ismét a beszélgetés fonalát Nair, még
mielőtt zavarba jöhettek volna.
– Miért? – kérdezte Julian ártatlanul. – Talán
előítéletesek lennénk?
– Na, mégiscsak ön Kína legnagyobb vetélytársa!
– Nem én, Mukesh. Ön az Egyesült Államokra gondol.
– Igen, persze. De ennél az asztalnál mégis látok
amerikaiakat, kanadaiakat, angolokat és íreket, németeket,
svájciakat, oroszokat és indiaiakat, nemrégiben még francia
társaságnak is örvendhettünk. De nem látok egyetlen kínait sem.
– Ne aggódjon, itt vannak – mondta Rogasov
egykedvűen. – Ha nem tévedek. Alig 1000 kilométernyire
délnyugatra innen ásnak szorgalmasan a regolitban.
– De itt nincsenek.
– Egyetlen kínai sem fektetne pénzt a mi projektjeinkbe
– mondta Julian. – Saját liftet akarnak.
– Nem ezt akarjuk mind? – jegyezte meg Rogasov.
– Igen, de amint ön nagyon helyesen megjegyezte,
Moszkvával ellentétben Peking már bányássza a hélium-3-at.
– Apropó, lift – pakolt egy kis libamájat a húsra Ögi. –
Igaz, hogy hamarosan megcsinálják?
– A kínaiak?
– Ühüm.
– Szép rendszerességgel állítják ezt – nevetett
sokatmondóan Julian. – De ha így lenne, Cseng Pang-vang nem
használna ki minden alkalmat arra, hogy megihasson velem egy
csésze teát.
– De nem úgy van – könyökölt az asztalra Mukesh Nair,
húsos orrát masszírozva –, hogy a maga amerikai barátai rossz
néven vennének bármilyen flörtöt a kínaiakkal, kiváltképp a
tavalyi holdválság után? Azt akarom mondani, hogy talán
mégsem dönthet olyan szabadon, ahogyan talán szeretne.
Julian csücsörített. Az arca elkomorult, mint mindig,
amikor a kormányoktól való függetlenségét igyekezett
elmagyarázni. Utána fatalista gesztussal széttárta a karját.
– Nézze, mi az oka, hogy önök itt vannak?
Gyakorlatilag megfelelő ajánlat esetén bármelyik állam alávetné
magát az amerikai irányításnak, hivalkodjon amúgy akármilyen
hangosan is saját űrutazási programjának teljesítőképességével.
Vagy mondjuk úgy, megpróbálna egyenrangú partneri viszonyt
kialakítani, ami nem jelentene mást, mint hogy maga is
beszállna a NASA költségvetésébe, amiért kutatási jogot
szerezhetne. Csakhogy ajánlat nem érkezik, s ennek jó oka van.
Mindazonáltal van egy alternatíva. Lehet engem támogatni, ám
az ajánlatom csakis magánbefektetőkre vonatkozik. Nem adom
el a know-how-t, hanem meghívok embereket, hogy
részesedjenek belőle. Aki velem tart, egy rakás pénzt kereshet,
de nem adhatja el a képleteket és az építési terveket. Ez az oka,
hogy partnereim Washingtonban el tudják viselni a mi kis
asztaltársaságunkat. Jól tudják, hogy az önök országai közül
egyik sem lesz belátható időn belül olyan helyzetben, hogy liftet
építsen, arról már nem is beszélve, hogy létrehozza a megfelelő
infrastruktúrát a hélium-3 kibányászásához. Hiányoznak az
alapok, az eszközök, egyszerűen hiányzik minden. Ennek
következtében saját hazájuk űrutazási programjaival csakis
elveszíthetik a pénzüket. Washington ezért kész elhinni, hogy
mi itt csupán a részesedésről tárgyalunk. Kínával azonban más a
helyzet. Peking fölépítette már az infrastruktúrát. Ők már
bányásszák a hélium-3-at. Előkészítették már a talajt, csak az
elavult technológia szorítja őket még korlátok közé. Ez az ő
dilemmájuk. Már túlságosan messzire jutottak el, hogy
valakihez hozzácsapódjanak, csupán az átkozott lift hiányzik
nekik! Higgye el, ebben a helyzetben egyetlen kínai sem adna
nekem egy jüant sem, legyen akár politikus, akár vállalkozó,
hacsak...
– Nem akar megvásárolni téged – szólt közbe Evelyn
Chambers, aki egyszerre több beszélgetésre is figyelt. – Ez az
oka, hogy Cseng Pang-vang teázni akar veled.
– Ha ma este itt ülne közöttünk egy kínai, akkor egészen
biztosan nem azzal a szándékkal, hogy beszálljon. Washington
pedig arra következtetne, hogy egy know-how-piacot nyitottam.
– Nem gondolják ezt már akkor, amikor Csenggel
találkozik? –kérdezte Nair.
– Ebben az üzletágban csak találkozgatnak néha az
emberek egymással. Kongresszusokon, szimpóziumokon. Na
és? Cseng szórakoztató egy madár, kedvelem őt.
– De a barátai mégis idegesek, vagy nem?
– Ők állandóan idegesek.
– Joggal. Aki egyszer fönt van, az ásni is elkezd –
törölgette meg kefebajszát Ögi, majd a szalvétát a tányérja mellé
tette. – Miért nem teszi meg tulajdonképpen, Julian?
– Mit? Menjek át a másik táborba?
– Nem, nem. Senki sem beszél a táborok cseréjéről. Úgy
értem, miért nem adja el a lift technológiáját egyszerűen az
összes országnak, amelyik azt oly hőn óhajtja; miért nem
aranyoztatja be a hátsóját? A Holdon jól működő kis verseny
indulna be, ami a maga reaktorüzletét is szépen felvirágoztatná.
Világszerte biztosíthatná magának a részesedést a bányászat
hasznából, exkluzív szerződéseket köthetne az
áramszolgáltatásról, ahogyan immár köztünk nem lévő barátunk,
Tautou ellenőrzi az ivóvizet, amikor a víztisztítókért és a
hálózatért cserébe egész forrásokat írat a maga nevére.
– Nem kerülne egyik függőségből a másikba – fonta
tovább a fonalat Rogasov –, hanem mindenki magától függne.
Poharát némi gúnnyal Julianre emelte.
– Az emberiség igaz barátja.
– És ez működne? – szólt közbe Rebecca Hsu.
– Miért ne? – kérdezte Ögi.
– Maga átadná Kínának, Japánnak, Oroszországnak,
Indiának, Németországnak, Franciaországnak és még a jó ég
tudja kinek e lift technológiáját?
– Megfizettetném velük – javította ki Rogasov.
– Rossz terv, Oleg. Nem tartana sokáig, és itt fenn
törnék be egymás fejét.
– A Hold nagy.
– Nem, a Hold kicsi. Olyannyira kicsi, hogy az én kínai
kommunista szomszédaim és a maga amerikai barátai, Julian,
nem tudtak jobbat kitalálni, mint hogy ugyanazon a területen
kezdjenek bányászni, nem igaz? Csupán két nemzetre volt
szükség – mutatta fel a nyomaték kedvéért két ujját –, hogy
kirobbanjon egy olyan konfliktus, amit a holdválság névvel
illetni egyenesen hízelgőnek hat. A világ a szuperhatalmak
fegyveres összecsapásának szélére sodródott, a helyzet nem volt
különösebben vicces.
– Miért mentek mindketten ugyanarra a területre? –
kérdezte Winter ártatlanul. – Véletlenül?
– Nem – rázta a fejét Julian. – A mérések eredményei
azt mutatták, hogy az Oceanus Procellarum és a Mare Imbrium
határvidéke olyan rendkívül magas koncentrációban tartalmazza
a hélium-3-at, amilyenben másutt csak a Hold túloldalán fordul
elő. Hasonlóan gazdagnak tűnik még a szomszédos Sinus
Iridum, a Jura-hegységtől keletre. Világos, hogy mindenki ott
akar ásni.
Hsu felhúzta a szemöldökét.
– És ez működne másképp, ha több nemzet is fönt
lenne?
– Igen. Ha a Holdat fölosztanák még azelőtt, mielőtt az
aranyásók hada útnak indulna. Persze magának igaza van,
Rebecca. Mindenkinek igaza van. Be kell vallanom, hogy az
elképzelés, miszerint az űrutazást az emberiség közös ügyévé
emeljük, tetszik nekem.
– Érthető – mosolyodott el Nair. – A jó cselekedetből
szép hasznot húzhatna.
– Hát még mi – erősítette meg Ögi.
– Igen, jó dolog – tette le evőeszközét Rogasov. –
Csupán egy probléma van, Julian.
– Éspedig?
– Egy efféle változást túl is kell élni.

HANNA
Kicsiny, langyos csokoládés sütemények kerültek
terítékre, folyékony belsejük sötéten és nehézkesen tört elő a
színes gyümölcspépből. 22 óra tájékán már ólmos fáradtság vett
erőt az asztaltársaságon. Julian elmondta, hogy a másnap reggelt
az alvásnak szentelhetik és napközben kedvük szerint
bejárhatják a szállodát és a közvetlen környéket, nagyobb
kirándulást majd csak az azt követő napra terveznek. Dana
Lawrence mindenkitől megkérdezte, elégedett-e. Az összes
vendég az egekig dicsérte, Hanna is.
– De én még mindig nem hiszem, hogy Cobain
mondana valamit a mai gyerekeknek, ha nem csináltuk volna
meg a filmet – ragaszkodott véleményéhez O'Keefe a liftben. –
Nézd csak meg, hol kötött ki a grunge. A rossz zenék polcán.
Senkit sem érdekelnek már az olyan figurák, amilyen ő volt. A
fiatalok inkább a műumicsodákat hallgatják. The Week that was,
Ipanema Party, Overload...
– Te is grunge-ot játszottál a zenekaroddal – mondta
Hanna.
– Igen. Abba is hagytuk. Istenem, azt hiszem, talán 10
éves lehettem, amikor Cobain meghalt. Mi közöm is lehetett
hozzá?
– Na, ide figyelj! Mégiscsak te játszottad.
– Eljátssza az ember Napóleont is, ettől még nem akarja
azonnal lerohanni egész Európát. Az emberek minden korban
azt hiszik, hogy az ő hőseik fontosak. Fontosak! A popzenében
mindig vannak fontos albumok, amiket 20 évvel később már a
kutya sem ismer.
– A jó zene megmarad.
– Bullshit. Ki ismeri már Prince-t? Ki ismeri Axl Rose-
t? Keith Richardsot, akiről tulajdonképpen már csak annyit
tudnak az emberek, hogy egy mindig ugyanazt játszó
sramlizenekar középszerű gitárosa volt. Hidd el, a
popistenségeket túlbecsülik az emberek. Minden sztárt
túlbecsülnek. Alapvetően. Nem vonulunk be a történelembe.
Csak úgy elmúlunk, egyszerűen. Hacsak nem leszel öngyilkos,
vagy le nem lőnek.
– És akkor miért hivatkozik ma mindenki a '70-es és
'80-as évekre? Ha igaz lenne, amit mondasz...
– Oké, az éppen divatos.
– Elég régóta.
– Na és? 10 év múlva másvalaki lesz majd az úr a
disznóólban. A Nucleosis, például. Az efféle fut mostanában fel,
két nő és egy számítógép, az egész cucc felét a számítógép
komponálja.
– Számítógép mindig is volt.
– De nem mint komponista. Én mondom neked, a
holnapután sztárjai már gépek lesznek.
– Hülyeség. Ugyanezt mondták már 25 évvel ezelőtt is.
És mi jött ki belőle? Szövegíró-énekesek. A kézzel írott zene
nem hal ki sohasem.
– Na, igen. Lehet, hogy egyszerűen csak túl öregek
vagyunk már. Jó éjszakát.
– Jóccakát, Finn.
Hanna átment a hídon a lakosztályához és belépett. Az
este folyamán szép rendesen odafigyelt a beszélgetésekre,
anélkül, hogy bonyolultabb magyarázatokba keveredett volna.
Egy ideig osztozott Eva Borelius lovak iránti lelkesedésében,
azután a zenére terelődött a szó, végül a német romantika
ingoványos területére tévedtek, amiből végképp nem értett egy
szót sem. O'Keefe mentette meg végül a '90-es évek végi brit
popzene kómás állapotáról, a mando-progról és a psychobillyről
szóló fejtegetéseivel. Kifejezetten jó téma olyasvalaki számára,
akinek másutt jár az esze, márpedig Hannáé teljesen másutt járt.
Hamarosan mindenki aludni tér, ez bizonyos volt. Az űrhajóban
már felkészítették őket arra, hogy a súlytalanságban töltött
napoknak, a landolás fáradalmainak, a testi átállásnak és a
rengeteg új benyomásnak meglesz majd az ára. Az ágy
magasságában a hálószobát egy réteg holdbeton védte, így
legkésőbb egy óra múlva már senki sem néz majd ki az ablakon,
a személyzet meg amúgy is a föld alatt lakott.
Tehát még várni kell.
Lefeküdt a nevetségesen vékony matracra, ami
mindazonáltal elegendő volt, hogy az itt 16 kilónyi testsúlyát
kényelmesen felfogja, karját feje alá helyezte és egy pillanatra
becsukta a szemét. Ha fekve marad, elalszik, ráadásul elég sok
teendője volt még indulás előtt. Halkan fütyörészve visszament
a nappaliba, és lehúzta a gitárról a borítót. Eljátszott egy rövid
flamencót, majd megfordította a hangszert, végigtapogatta a
széleit, itt-ott megnyomogatta, kihúzta a tartóheveder gombját és
levette a fenekét.
Egy vékony, a hangszertesthez illeszkedő lemez volt
ráerősítve, a színe megegyezett a fa színével, felszínét
hajszálvékony vonalak hálózata szőtte be. Orley biztonsági
szolgálata nem kutatta át a csomagját, amint azt az egyszerű
turistákéval tette volna, csupán néhány udvarias kérdést tettek
fel. Abban végképp nem kételkedett senki, hogy a gitárja valódi
gitár. Julian vendégei minden gyanú felett álltak, de a szervezet
még így sem akart kockázatot vállalni, tehát egy átvilágítás
során is legfeljebb annyi derülhetett volna ki, hogy ennek a
hangszernek a feneke a szokásosnál némileg vastagabb. De ez is
csupán egy szakértőnek tűnhetett volna fel, ám ebből még egy
szakértő sem gondolhatta volna, hogy két egymásra illesztett
fenéklemezről van szó, s hogy a belső egy speciális, rendkívül
ellenálló műanyagból készült.
Két hüvelykujjával darabkákat nyomogatott ki a
lemezből, amelyek egy kattanással a földre estek, ahol úgy
hevertek, mint egy intelligenciateszt komponensei. Ezután a
gitár nyakát választotta el a testtől, és kivett belőle egy 40 centi
hosszú csövet, amit két egyenlő nagyságú darabra tört el, így
rengeteg kis cső került elő, szétterülve a padlón. Hanna egy
kupacba gyűjtötte őket, kinyitotta a bőröndjét, és kiöntötte a
piperetáska tartalmát. A tusfürdőt, a sampont, a gyúrható
füldugókat a keze ügyébe helyezte, a két hidratáló krémes tubus
egyikéről lecsavarta a kupakot, az egyik építőelemre egy csíkot
nyomott belőle, majd a másikat derékszögben hozzáillesztette. A
krém és a műanyag azonnal kémiai reakcióba lépett. Hanna
tudta, hogy a legkisebb hibát sem engedheti meg magának,
mivel az összeszerelést nem lehetett megismételni.
Koncentráltan dolgozott, sietség nélkül, szétcsavarta az egyik
golflabdát, apró elektronikus építőelemeket vett ki belőle, újabb
részeket illesztett össze, az elemeket bedolgozta. Néhány perc
múlva egy lapos szerkezetet tartott a kezében, amiből egy cső
állt ki, olyan, mint egy pisztoly csöve. Az is volt. Különösen
ódonnak tűnt. Volt markolata, csak a ravasz helyén egy kapcsoló
állt. A megmaradt darabokból Hanna épített még egy ugyanilyen
modellt, mindkét fegyvert tüzetesen átvizsgálta, és hozzáfogott
munkája második részéhez.
Ehhez szétdarabolta piperetáskája további tartalmát,
majd új elrendezésben összeillesztette őket, és előkészített 20
lövedéket. Mindegyik két kamrára oszlott, külön-külön lehetett
megtölteni őket. A legnagyobb óvatossággal töltött a
tusfürdőből a bal oldali, a samponból a jobb oldali kamrákba,
majd lezárta őket. A gitárnyakból kivett rövid hüvelyeket
belülről a gyúrható füldugókkal tömte ki és valami kocsonyás
tablettával, amit a gyomorpanaszok ellen szolgáló orvosság
dobozából vett ki. Végül ráillesztette a hüvelyeket a
lövedékekre, ötöt betöltött az első pisztoly markolatába, ötöt
pedig a másodikéba. Ezután a feneket visszaillesztette a gitár
testére, a nyakat is a helyére rögzítette, összeszedte a műanyag
lemez maradékát és mindent elsüllyesztett bőröndje legmélyére,
a tubusokat és üvegcséket visszapakolta a piperetáskába, s
megállt, amikor az after shave került a kezébe.
Ja igen!
Merengve nézte az üveget. Utána levette a tetejét, a
nyakához illesztette és megnyomta a szórófejet.
Az after shave valóban after shave volt.

Senkivel sem találkozott, amikor elhagyta a lakosztályát.

Űrruhában volt, felszerelésével együtt, hátán a
túlélőkészlet, a sisakot pedig a hóna alá fogta. A fegyverek
egyike a combjánál volt, űrruhája egyik zsebében, úgyhogy
senki sem vehette volna észre. 5 patront is magával vitt, bár nem
gondolta, hogy az éjszaka folyamán használnia kell majd a
fegyverét. Ha minden úgy megy, ahogyan tervezte, nem is
kényszerül majd fegyverhasználatra, de a tapasztalat arra
tanította, hogy még a leggondosabb tervezésbe is becsúszhat egy
féreg szemtelenségével valami hiba. Valamikor tehát talán
mégis hasznára lesz majd a fegyver. Mostantól fogva mindig is
magánál tartja majd.
A GAIA elnéptelenedett teste most úgy hatott, mint egy
emlékmű, amelyik túlélte építőit. Mélyen alatta volt a kihalt
lobbi. Megvárta, míg az E2 ajtai kinyílnak, belépett a kabinba és
megnyomta az 1. szint gombját. A lift zuhanni kezdett a mélybe.
A pincében kiszállt, követte az útmutató táblákat a széles
folyosóhoz, amelyen keresztül néhány órával korábban
megérkeztek. A folyosó is üres volt, rideg fehér fénnyel
megvilágítva, valami monoton zúgással megtöltve. Hanna
rálépett az egyik mozgójárdára. A járda elindult, elment a
zsilipek mellett, amelyek felfelé vezettek, a Hold felszínéhez,
elment a garázs kapunyi bejárata mellett, ahogyan a szálloda
föld alatti leszállópályáját nevezték, majd elhaladt egy keskeny,
két kilométernyi leágazás mellett, ami egyenesen egy kicsiny
hélium-3 reaktorhoz vezetett. A holdbéli éjszakán ez látta el
energiával a GAIA-t. A folyosó végén leszállt a mozgójárdáról,
és egy ablakon keresztül benézett a pályaudvar csarnokába. A
Lunar Express a helyén pihent a síneken, a folyosóval
gyalogjárók kötötték össze. Belépett a vonat belsejébe és az
ülések között előrement a pilótafülkéhez. A fedélzeti számítógép
működött, a kijelző világított. Hanna beütött egy kódot és várt a
visszajelzésre. Utána megfordult, leült az első sorba és
kinyújtotta a lábait.
Mindebből semmit sem tehetett volna meg, ha csupán
egy egyszerű vendég lett volna. De Ebola mindent előkészített
számára. Ebola gondoskodott arról, hogy Carl Hanna a Holdon
ne ütközzön akadályokba, számára ne legyen zárva egyetlen
ajtó, egyetlen zóna sem.
A Lunar Express lassan mozgásba lendült.

44 éve során Hanna megtanulta, hogy a dolgokat

egymástól el kell különítenie. Indiában részt vett egy sor titkos
akcióban, amelyek után aligha nevezhették volna őt az ország
barátjának. Közben kiépítette bennszülött baráti körét, indiai
nőkkel élt együtt. Károsította vendéglátói érdekeit, aláásta a
soknemzetiségű állam gazdasági és katonai autonómiáját, de
közben számos kollégájától eltérően nem olcsó bárokban, kétes
mulatóhelyeken vagy éppen alkoholt árusító drága klubokban
töltötte az idejét, hogy kókuszpálma-pálinkát és whiskyt magába
döntve illesse vendéglátóit rasszista megjegyzésekkel, ha senki
sem figyelt rá. Nem, ő integrálódni akart, szép kis belvárosi
lakást bérelt Újdelhiben, és szenvedélyévé vált a curry és a
fűszerpiac. Természeténél fogva nem volt olyan ember, aki
gyorsan barátkozik, de az évek során a kultúra és az emberek a
szívéhez nőttek, úgyhogy egy ideig még azzal a gondolattal is
kacérkodott, hogy végleg letelepedik a Yamuna partján. Amikor
éppen nem csalárd ügyességet és nagymértékű álnokságot
igénylő munkáját végezte, akkor megpróbált teljesen normális
módon élni, az ország mottója szerint: „Satyameva Jayate”,
vagyis csakis az igazság győz. Életének Janus-arcúsága nem
zavarta, hanem segített neki abban, hogy következetesen
elkülönítse egymástól Hannát, a polgárt és Hannát, a hazug
embert, akik így nem is keresztezték soha egymás útjait.
 Most is, miközben szeme előtt lebegett feladata, élvezte
az utazást, örült a Mare Imbrium végtelen tágasságának, a
Platónnál az árnyak játékának, a közeledő sarkvidéki hegység
fenyegető durvaságának, a gyors emelkedésnek. Ismét átkarolta
az árnyékban fekvő kráter sötétsége, miközben a vonat a Peary
és a Hermite közti hasadékban száguldott felfelé az amerikai
holdbázis irányába, óránként 700 kilométeres sebességgel.
Majd hirtelen lassabb lett.
És megállt.
Magányosan függött a Lunar Express egy hegyháton a
sarkvidéki kráterrégió senki földjén, nem egészen 50
kilométerre a bázistól. Hanna fölállt és a vonat közepébe ment,
ahol szekrények álltak az átjáróban, redőnnyel elzárva. Az
egyiket felnyitotta és gyors pillantással felmérte a terepet,
megnézte a szerelési útmutatót a hátsó falon, kivett egy
szétnyitható teleszkópos támaszokkal rendelkező ovális
platformot, 8 kis gömbtartályt, támasztékokra szerelt forgatható
fúvókákat, két teli akkut, valamint erős, fogantyúban végződő
botokat, amelyek között egy kijelzőo ragyogott. Az
összeszerelés egyszerűen ment, végül is a grasshoppert
vészhelyzetre találták ki, amihez az is hozzátartozott, hogy az
idegenvezető kiiktatódott és a vendégek magukra maradtak.
Összeszerelve, rugólábain állva két űrhajósnak nyújtott helyet,
akik közül az elülsőo kormányzott. Hanna a légzsiliphez
vonszolta, majd visszament a szekrényhez, kivett belőle egy
szerszámos táskát és egy mérőkészüléket, mindkettőt betette a
grasshopper csomagtartójába. Felvette a sisakját, elvégezte a
szokásos teszteket a ruhán, mielőtt a levegőt kiszivattyúzta
volna. A külső elválasztó néhány másodperc múlva kinyílt.
Felszállt a hopperre, elővette a számítógépét, a műszerek mellé
erősítette és kinyitotta a külső nyílást.
A készülék bemérte a helyzetét.
Izgatottan táplálta a grasshopperbe a koordinátákat. Az
LPCS lehetővé tette, hogy meghatározza a csomag helyét.
Megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy a csomag még
kommunikál, különben reménytelen lett volna megtalálnia a
töredezett felületű pusztaságban. Az elektronikus rendszerek
működtek, tehát a mechanikával történhetett valami. A
grasshopper egy tűzcsóvával felemelkedett és felgyorsult. Hogy
magasságából ne veszítsen, folyamatosan ellenlökéseket kellett
produkálnia, irányítani pedig a forgatható fúvókákkal lehetett. A
grasshopper formátumú repülőo szerkezet akciórádiusza persze
korlátozott volt, de a hordozó levegőrétegek hiányában
pozitívum is rejlett, hiszen az egyszer vett lendületet nem
fékezte a légkör. Óránként 80 kilométeres csúcssebességnél a
kicsiny gömbtartályok meglepő hatótávolságot tettek lehetővé.
A jel alig 6 kilométer távolságból érkezett. A kráterfal
árnyékában jóformán teljesen vak volt, csupán a fényszórók
halvány fénykúpjaira hagyatkozhatott. Mintha le akarnák rázni,
úgy haladtak előtte. Csupán a hopper radarrendszere védte meg
attól, hogy bele ne ütközzék valamilyen kiálló sziklába. A
megvilágított fennsík jelentős távolságra illeszkedett a hegy
árnyékának élesen körvonalazott feketeségéhez, a vakító
napfény magasan a kráter szélén csillogott. A Lunar Express
sínpárja rég eltűnt a szomszédos völgy sziklaredői között, abban
a lágyan emelkedő teknőben, amelyik egyenesen a Peary
hegyhátához vezetett, ahonnan a csomagnak már régen útjára
kellett volna indulnia saját magától. De a jel az ellenkező
irányból érkezett, a kráter mélyéből.
Hanna mérsékelte az ellenlökést. A grasshopper
ereszkedni kezdett, fényujjai végigtapogatták az érdes sziklát.
Körülötte éles szikladarabok tornyosultak, kísérteties utalások
arra, hogy itt nemrégiben egy lavina dübörgött a völgybe, nem
teljes hangtalanságban ereszkedett le, ezután a terep laposabbá
lett, a vevőkészülék pedig közölte, hogy elérte a célját. Még
néhány méter.
Hanna bekapcsolta a fékezőfúvókákat és a fénykúpokkal
leszállóhelyet keresett. A krátersánc alját még nyilvánvalóan
nem érte el. A talaj még mindig túlságosan meredek és
egyenetlen volt, hogy a grasshoppert biztonságban letehesse.
Amikor végre talált egy többé-kevésbé egyenes platót, kénytelen
volt 1,5 kilométert csúszkálva és ugrálva megtenni,
folyamatosan kitéve a veszélynek, hogy elveszíti az egyensúlyát
és a pengeéles sziklák fölsértik az öltözékét. Sisaklámpájának
fénye eltünedezve tévelygett a színtelen hamuban. Többször is
megbotlott. Hamuszerű, ultrafinomságú, statikus töltésű holdpor
szállt fel, és makacsul hozzátapadt a lábához. Kavicsok ugráltak
fel előtte, borzongató élénkséggel, majd a terep egyszerűen
véget ért, a lámpafény elveszett a formátlan sötétségben.
Megállt, kikapcsolta a lámpát, tágra nyitotta a szemét és várt.
A hatás elképesztő volt.
Feje felett a Tejút milliárdnyi csillaga. Semmiféle
mesterséges fény nem szennyezte a kilátást. Csupán háta mögött
a távoli grasshopper helyzetjelzője, egy pontocska. Hanna olyan
egyedül volt a Holdon, amilyen egyedül egyáltalán lehetséges
lenni. Ehhez a tapasztalathoz semmi más nem volt fogható, amit
valaha is átélt, úgyhogy átmenetileg még a megbízásáról is
megfeledkezett. Minden, ami az embert elválasztotta a
megtapasztalhatótól, elmosódott és feloldódott. Testnélkülivé
vált, eggyé a világgal. Minden Hanna volt, minden benne volt,
és ő is benne volt mindenben. Egy sadhu, egy szerzetes jutott az
eszébe, aki még évekkel ezelőtt magyarázta neki, hogy ha
akarná, egyetlen kortyra kiihatná az Indiai-óceánt; meglehetősen
rejtélyes kijelentés, gondolta Hanna akkoriban. Most pedig itt
állt – állt még egyáltalán? – és magába szívta az univerzumot.
Várt.
Kisvártatva beigazolódott a reménye, tudniillik hogy a
sötétség kevésbé áthatolhatatlan, mint ahogy attól tartani
lehetett. Fotonok jártak-keltek benne, a szemben lévő,
megvilágított kráterfalról kerültek ide, aminek a szegélye egy
darabon a síkság fölé hajlott. Mint egy fénykép az előhívó-
folyadékban, úgy körvonalazódott előtte a környék, inkább
sejthetően, mint láthatóan, de ahhoz mégis elegendőnek
bizonyult, hogy amit a lábai előtt szakadéknak vélt, az csupán
egy tölcsérnek bizonyuljon, amit néhány lépéssel
megkerülhetett. Ismét bekapcsolta a világítást. A varázslat véget
ért. Kijózanodva indult tovább, a számítógépe képernyőjét olyan
koncentráltan bámulva, hogy a tárgyat csak akkor látta meg,
amikor egyenesen nekiszaladt.
Egy hatalmas, kiálló állvány.
Hanna megbotlott, elejtette a mérőműszert és a
szerszámosládát. Mi ez? A bemérés jó 300 métert tévedett! Az
izé majdnem szétverte a sisak szemnyílását. Káromkodva járta
körbe. Hamarosan rájött, hogy a rádió mégsem tévedett, a
romhalmaz nem volt érdekes. Valami négylábú, kiégett
tartályokkal ellátott állvány, ami az oldalán feküdt részben
szétesve. A feladata abból állt, hogy a tartályt, amit a szervezet
csomagnak nevezett, és ami a jeleket küldte, vigye el a sarkra.
De a csomag nem itt volt.
Még lejjebb kellett lennie.
Amikor végre meglátta, a sziklák közé szorulva, siralmas
állapotban találta. Az oldalsó borítás részben kinyílt, a lábak és a
fúvókák kifelé meredtek a belsejéből, részben elgörbülve,
részben letörve. Az üzemanyagtartályok úgy lógtak, mint a
rovarok tojásai az altestükön. A csomag nyilván a terv szerint
elindult, hogy megtegye az utat rendeltetési helyére, amikor
valami előre nem látható dolog történt.
Hanna hirtelen azt is megtudta, mi.
A tekintete a világos hegykúp felé fordult. Nem volt
kétséges, hogy a leszállóegység eleve túl közel szállt le a
kráterhez. Önmagában nem gond. A tervezők amúgy is
beleszámítottak bizonyos eltérést, amibe még az is belefért,
hogy az állvány és a csomag a kráterbe zuhan. A mechanikának
mindaddig védve kellett volna maradnia, amíg az érzékelők
stabil helyzetet vagy valami egyéb módon lezárt landolást nem
jelentenek. Utána azt tervezték, hogy a csomag elválik az
állvány alsó részétől, és amint nyugalmi helyzetbe kerül,
kiengedi a végtagjait, és útnak indul. A jelentés valószínűleg
meg is érkezett, csakhogy miközben éppen kibontakozott, a
domb megcsúszott, és az egész képződményt magával rántotta.
A kőomlás szétverte a végtagokat és a csomag elvesztette
manőverező képességét.
Egy rengés?
Lehetséges. A Hold nem volt olyan nyugodt, hely, mint
ahogyan sokan gondolják. Az általános vélekedéssel ellentétben
gyakoriak a rengések. A hatalmas hőingadozás keltette
feszültségek gyakorta okoztak mozgást, a Nap és a Föld erői
még mélyen a holdkőzet belsejében is hatottak, amiért is például
a GAIA-t úgy építették, hogy a Richter-skála szerinti ötös
fokozatú rengést is kibírja. Nehogy valamit kipróbálatlanul
hagyjon, Hanna nekilátott a tönkrement tengelyek és fúvókák
szerelésének. 20 percnyi hajlítgatás és hegesztgetés után be
kellett látnia, hogy a károsodás nem hozható helyre. A póklábak
elvesztése még kezelhető lett volna, de hogy az egyik fúvóka
félig letörve lógott, a másikat pedig egyáltalán nem találta, az
már elég kellemetlen volt.
A művész pechje, gondolta Hanna. Először Thorn
balesete, utána meg ez. Mindez az ő feladata lett volna. Már egy
éve örökbe kellett volna fogadnia a csomagot, csakhogy Thorn
holtteste valahol úton volt az univerzumban.
További kellemetlen meglepetésekre számítva nyitotta ki
a zárakat a hátoldalon, majd belevilágított a tartályba, de belül
minden sértetlennek látszott. Hanna fellélegzett. Ha a rakomány
is elvész, az a véget jelentette volna, minden más csupán
kellemetlenség. Fogta a mérőműszert és ellenőrizte az
illesztékeket. Semmi sem károsodott.
Óvatosan kivette a csomagot.
Akkor hát neki magának kell elvinnie a rendeltetési
helyére. Így is jó. A grasshopperben van elég hely. Egy darabig
mérlegelte, hogy informálja megbízóját, de az idő rohant.
Úgysem volt más alternatíva. Cselekednie kellett. Tanácsos volt
visszatérnie a szállodába, mielőtt még a többiek kidörzsölik az
álmot a szemükből.
Tanácsos volt úgy tennie, mintha sehol sem járt volna.
 A JÁTÉKOK
XINTIANDI, SANGHAJ, KÍNA
Jericho a pamlagon találta magát két üveg és két nyitott
zacskó mangó-chips és egy pohár társaságában, amelyben
vörösbor kiszáradt maradékait fedezte fel. Előoször fogalma
sem volt arról, hol van. Megpróbált föltápászkodni, ami csak
másodjára sikerült. Fölvetődött a kérdés, mi is ez a teleszívott
szivacs, ami a fejében van. Ekkor már visszaemlékezett
szerencséjére. Ugyanakkor a veszteség bizonytalan érzése is
eluralkodott rajta. Valami hiányzott neki, ami az idők folyamán
oly meghitté vált, mint a szívverése.
A lárma.
Soha többé nem ébreszti már a toronyházak
építkezésének zaja. Soha többé nem járja már át a hallójáratait a
hatsávos út korai forgalmának moraja, még mielőtt a nap felkelt
volna. Mától fogva Xintiandiban volt a rezidenciája, amit ugyan
ellepnek a turisták hordái, de velük azért nagyszerűen ki lehet
jönni. Általában nem jelennek meg 10 óra előtt, késő délután
pedig izzadtan, fájós lábakkal térnek vissza szállodáikba, hogy
erőt gyűjtsenek az esti étteremlátogatáshoz. Esténként
elsősorban sanghajiak népesítették be a negyed bisztróit,
kávéházait, klubjait, butikjait és mozijait. Új otthonában Jericho
sem az egyik, sem a másik invázióból nem érzékelt túl sokat. Ez
az előnye egy shikumen-háznak. Kint akár dinoszauruszokat is
terelhettek az utcán, a házban béke és csend honolt.
A szemét dörzsölgette. Azt még nem állíthatta, hogy itt
lakik. Még mindig dobozok hevertek mindenfelé. De legalább
már az új médiaterminált sikerült installálnia. Tu
ügyfélszolgálata előző este szállította két barátságos férfi
személyében, akik a cuccot fölcipelték a lépcsőn, és olyan
ügyesen építették be, hogy egészen áttekinthető lett. Közvetlenül
ezután Jerichónak indulnia kellett, hogy meglepetésszerűen
felkeresse Yoyót. Csak visszatérése után adódott lehetősége,
hogy új játékszerét kellőképpen megcsodálhassa, s egyben
megünnepelje első éjszakáját Xintiandiban. Méghozzá alaposan,
ahogyan azt a két üres üveg is tanúsította, Animal Ma Liping és
a ketrecekbe zárt gyerekek társaságában. Eltűnődött, vajon
Joanna jól érezné-e magát itt, de aztán úgy döntött, nem fogja
magát még ezzel is kínozni.
Szép dolog, ha valaki megelégszik önmagával.
Zuhanyozni ment, majd bekapcsolta a gépét. A
legszívesebben egy csapásra elintézte volna még a maradék
pakolást, de tegnap óta a többi kísértete mellett Tu Tian és Csen
Hongbing nem hagyták nyugodni, és sürgették, hogy haladjon
Yoyo keresésével. Megadóan határozta el, hogy ez az ügy most
elsőbbséget élvez. Megborotválkozott, könnyű nadrágot és zakót
keresett, a Tutól kapott programok egyikét feltöltötte új
holoszemüvege adattároló szárába és elhagyta a házat.
A következő órát Yoyo társaságában tölti.
Szerencsés módon az idegenvezetések egyike pont a
francia negyeden, a 19. századi gyarmati idők maradványán
vezetett körbe. Közvetlenül határos volt Xintiandival,
tulajdonképpen csak a háromemeletes autópálya választotta el
egymástól a két városrészt. Miután átkelt az aluljárón és újra
feljött a napfényre, elindult a Fuxing Csong Lun, és aktiválta a
program nyelvfelismerő rendszerét.
– Bekapcsolni – mondta.
Nem történt semmi. A szemüveg átlátszó felületén
keresztül a világ megszokott színeiben és formáival tűnt fel.
Emberek andalogtak vagy éppen rohantak mindenfelé.
Üzletemberek kommunikáltak mobiljaikon, tekintetüket a
kijelzőre vetve, fülükben a vezeték nélküli fülhallgatóval keltek
át az utcán, végrehajtva azt a mutatványt, hogy nem ütötték el
őket. A drága butikokban elegáns hölgyek jöttek-mentek
telefonálgatva vagy fecsegve, a kevésbé elegánsak az amerikai
és japán áruházakat rohamozták meg. Turistacsoportok
fényképezték azt, amit a gyarmati idők autentikus tanúinak
gondoltak. A kisautók, kisbuszok és limuzinok között tucatnyi
hamisítatlan bérautó tolakodott útban az autópálya felé,
elektrorollerek és hibridkerékpárok cikáztak keresztül a
hézagokon, amelyek még azelőtt bezáródtak, mielőtt rendesen
megnyíltak volna. Csattogó védőpajzsos biciklik versenyeztek
antigrav-skate-ekkel. Városi buszok és teherautók cammogtak a
forgatagban, rendőrségi skymobil-formáció húzott el az utca
fölött, egy kicsivel odébb betegszállító szállt föl, a levegőben
megfordult és elhúzott nyugat felé. A levegőben a légiirányító
rendszer által vezérelt csillogó magángépek és skybike-ok
repültek. Mindenünnen robaj, surrogás, dudálás hallatszott, zene
szólt, reklámszövegek és hírek özönlöttek a mindenüvé
fölállított videófalakról.
Egy nyugodt nap egy áttekinthető negyedben.
Jericho szemei előtt megjelent a Tu Technologies két T
betűje. A vetítési technika azt az illúziót keltette a recehártyán,
mintha a jel három dimenzióban lebegne több méternyire a föld
felett. Aztán eltűnt a jel, és a szemüvegszárban elhelyezett
számítógép Yoyót vetítette a járdára.
Megdöbbentő volt.
Jericho már sok holografikus vetítést látott. A szemüveg,
egy üvegszálakból álló, meghajlított felület, úgy működött, mint
egy 3-D mozi, amit az ember a szemén viselt. Az egésznek
semmi köze nem volt a virtuális valóságot mutató régi, durva
készülékekhez. Látni lehetett valakit, aki fizikai valójában nem
volt jelen. Ez a valaki lehetett valódi vagy kitalált személy, a
programozás szerint közelebb vagy távolabb. Az elektronikusan
kialakított környezetben alig lehetett megkülönböztetni a
ténylegesen jelen lévő emberektől. A problémák a valódi
világban kezdődtek, amikor a számítógépnek az avatárok
mozdulatait és reakcióit a valós idejű realitással kellett
kombinálnia. A komplex, mozgó hátterek előtt áttetszőnek
tűntek. Azonnal véget ért az illúzió, amikor valódi emberek
jelentek meg a térben, amelyben az avatár látszólag tartózkodott.
Egyszerűen keresztülgázoltak rajta. A boldogan fecserésző
virtuális cimborák meg sem rezdültek, ha előadásuk közben egy
teherautó gázolt rajtuk keresztül. Ha az ember hirtelen
fejmozdulatot tett, akkor kísértetszerűen mozdultak ők is. A
rendszernek folyamatosan ki kellett számítania a valós
környezetet is, szinkronizálnia kellett azt a programmal, hogy a
látszat és a valóság összhangba kerülhessen. Mind ez idáig nem
sikerült megoldani ezt a problémát.
Yoyo azonban egy méterrel Jericho mellett jelent meg a
járdán, s nem voltak láthatók rajta a többi avatár szokásos,
fantomszerű jellemzői. Málnaszínű, szűk catsuitot viselt,
visszafogott beültetésekkel, haját két copfba fogta és világos
make-up-ot hordott.
– Jó reggelt, Jericho úr – mondta mosolyogva.
Mögötte gyalogosok mentek a maguk útján. Yoyo
eltakarta őket. Egyáltalán nem látszott áttetszőnek, sehol nem
volt életlen. Elélépett és egyenesen a szemébe nézett.
– Megnézzük a francia negyedet?
Hangját a szemüveg szára közvetítette a halántékcsontok
által Jericho fülébe.
– Valamivel hangosabban – mondta Jericho.
– Rendben – szólalt meg Yoyo hangja, valamivel
erőteljesebben. –Megnézzük a francia negyedet? Az időjárás
tökéletes, az ég felhőtlen.
Igaz ez? Jericho felnézett. Igaz.
– Jó lenne.
– Örömömre szolgál. A nevem Yoyo – egy picit
tétovázott, majd a kacérkodás és a zavar határán mozgó
pillantással mérte végig a férfit. – Szólíthatom Owennek?
– Természetesen.
Elbűvölő. A program azonnal felismerte a személyi
kódját. Felismerte őt, a köszöntési formulát az aktuális
időponthoz illesztette, még az időjárást is pontosan kielemezte.
A Tu Technologies emberei már most felülmúltak mindent, amit
Jericho eddig ismert.
– Jöjjön – mondta vidáman Yoyo.
Szinte megkönnyebbülten állapította meg, hogy már nem
találta olyan földöntúlian szépnek, mint előző nap. A teljes
életnagyságban látható, nevető, beszélő és gesztikuláló, „hús-
vér” Yoyóból eltűnt az az átszellemültség, amit Csen elmosódott
videóin még felfedezni vélt. Azért ami megmaradt belőle, még
az is elég volt, hogy az elöregedett szívritmus-szabályozók
ütemét összezavarja.
Egy pillanat. Hús és vér?
Bitek és byte-ok!
Egészen megdöbbentő volt. A számítógép még Yoyo
árnyékát is pontosan kiszámította. De tovább nem törte a fejét
azon, hogy a program mindezt hogyan csinálta, hanem a lány
járására, gesztusaira és mimikájára koncentrált. Vezetője balra
fordult, mellé állt és felváltva nézte őot és az utcát.
– A Si Nan Lu többféle építészeti stílus gyűjtőhelye.
Láthatunk francia, német és spanyol hatást. Az utolsó eredeti
épületeket – kevés kivételtől eltekintve – 2018-ban bontották le,
helyükre újakat építettek. Az eredeti tervek alapján persze. Most
minden még szebb és még eredetibb – villantott egy Mona Lisa-
mosolyt Yoyo. – Eredetileg a nacionalisták és a kommunisták
jelentős funkcionáriusai laktak itt. Senki sem tudott ellenállni a
negyed nagyvonalú bájának, mindenki a Si Nan Luba szeretett
volna költözni. Egy ideig Csu Enlaj is ide költöztette
udvartartását. Balra tőlünk az a szép háromemeletes villa volt az
övé. A stílusát általánosságban franciának nevezik, pedig ebben
az esetben az art deco kínai elemekkel ötvöződik. Ez a villa
egyike azon keveseknek, amelyek mindeddig megúszták a párt
újítási mániáját.
Jericho megdöbbent. Ez átment a cenzúrán?
Aztán eszébe jutott, hogy Tu prototípusról beszélt. A
szöveget még át fogják dolgozni. Azon tűnődött, hogy kinek az
ötlete volt ez az inkorrektség. Tu gondolta ki a viccet, vagy
Yoyo beszélte rá?
– Meg lehet tekinteni a villát? – kérdezte.
– Belülről is megnézhetjük a villát – mondta Yoyo. – Az
enteriőr gyakorlatilag érintetlen maradt. Csu spártaian élt, végül
is a proletariátus mellett kötelezte el magát. De talán az sem
vonzotta, hogy a Nagy Elnök rendezze el a bútorait.
Jericho elvigyorodott.
– Inkább továbbmennék.
– Rendben, Owen. Hagyjuk nyugodni a múltat.
A következő percekben Yoyo kétértelmű utalások nélkül
mesélt a környezetről. Két kanyar után egy élénk utcácskában
találták magukat, teli kávéházzal, galériákkal, műtermekkel és
festői boltocskákkal. Jericho gyakran járt erre. Szerette ezt a
negyedet a fapadjaival, pálmáival, és a szépen renovált
shikumen-házakkal, amelyek ablakaiban virágosládák
díszelegtek.
– A Taikang Lu utca 20 évvel ezelőtt még a művészeti
élet központja volt – magyarázta Yoyo. – Egy egykori
édességgyárat 1998-ban átalakítottak, ebből lett az International
Artists Factory. Reklámügynökségek és dizájnerek költöztek be,
neves művészek nyitottak benne műtermet, köztük olyan
hírességek, mint Huang Yong-cseng, Er Dong-kiang és Csen Yi-
fej. A negyed mégis sokáig elhalványult a Suszhou-csatornától
északra elterülő Moganshan Lu árnyékában, ahol a befutott
művészet együtt élt az undergrounddal és az avantgárddal,
uralva a sanghaji piacot. A viszonyok csak 2015-ben változtak
meg, amikor felépült a Taikang Art Foundation. Az a
komplexum ott elöl. A népnyelv medúzának nevezi.
Yoyo egy hatalmas üvegkupolára mutatott, ami nagysága
ellenére meglepően levegősnek és filigránnak tűnt. Az épületet a
bionika elvei szerint konstruálták, és egy nagy medúza
testfelépítéséhez hasonlított.
– Mi volt ott azelőtt? – kérdezte Jericho.
– A Taikang Lu Art Street eredetileg egy valóban szép
halpiacba torkollott.
– S az hova lett?
– A halpiacot lerombolták. A pártnak van egy nagy
radírja, amivel a történelmet maradéktalanul kitörölheti. Most a
Taikang Art Foundation van ott.
– Meg lehet tekinteni a műtermeket?
– Meg lehet tekinteni a műtermeket. Van kedve?
Yoyo előrement. A Taikang Art Street lassan megtelt
turistákkal. A tér szűkös lett, de Yoyo így is valódinak tűnt,
amint keresztülvágott a tömegen. Pontosabban szólva, gondolta
Jericho, néhány embernél sokkal valódibbnak.
Ámuldozott.
A szeme tréfálja meg? Teljességgel Yoyóra koncentrált.
Egy csoportnyi japán közeledett pontosan szemben, vállt vállnak
vetve, a szembejövő emberekkel mit sem törődve. Feltűnt neki,
hogy a számítógép mindig félreállítja Yoyót, ha volt erre
lehetőség, de a csoport mindkét oldalon megtöltötte az utcát.
Nem maradt más lehetőség, mint visszafordulni vagy
keresztülfurakodni rajtuk. Sem a japánok, sem a kínaiak nem
találtak semmi rosszat abban, ha valaki szabaddá teszi magának
az utat, tehát Jericho úgy gondolta, hogy az igazi Yoyo gond
nélkül keresztülvágná magát rajtuk a könyökével. De az
avatároknak nem volt könyökük. Legalábbis olyan nem, amit a
másiknak érzékelhetően a bordái közé döfhettek volna.
Érdeklődve figyelte, mi fog történni. A következő
pillanatban keresztülment a csoporton, anélkül, hogy úgy tűnt
volna, mintha valaki keresztülgázolt volna rajtuk. Sokkal inkább
úgy látszott, mintha az egyik japán egy pillanatra levegővé vált
volna, hogy helyet csináljon neki.
Jericho zavartan vette le a szemüveget.
Semmi sem változott, csak éppen Yoyót nem látta.
Visszatette a szemüveget, keresztülfurakodott a csoporton, és
látta, amint Yoyo egy kicsit odébb várja az utcában. Meglátta őt
és integetni kezdett.
– Hol marad? Jöjjön már!
Jericho haladt pár lépést. Yoyo várt, míg utol nem érte,
aztán elindult ő is. Hihetetlen! Hogy működik ez? Nem értené
segítség nélkül, tehát most sarokba akarta szorítani a programot.
A programozók tényleg remek munkát végeztek. A vezetés
korrekt volt, megalapozott és jól felépített. Mindeddig minden
stimmelt, amit Yoyo mondott neki.
– Yoyo... – kezdte.
– Igen? – nézett vissza barátságos érdeklődéssel.
– Mióta végzi ezt a munkát?
– Ez az útvonal még egészen új – válaszolta kitérően.
– Tehát nemrég kezdett?
– Nem.
– És mit csinál ma este?
Megállt és édesen rámosolygott.
– Ez egy ajánlat?
– Szívesen meghívnám vacsorára.
– Sajnálom, hogy nemet kell mondjak, de virtuális
gyomrom van.
– Nem jönne el velem táncolni?
– Szívesen mennék.
– Nagyszerű. Hová menjünk?
– Azt mondtam, mennék – kacsintott rá. – Sajnos, nem
tehetem.
– Kérdezhetek valami mást?
– Csak rajta.
– Lefekszik velem?
 Megállt egy pillanatra. A mosolyába gúny keveredett.
– Csalódna.
– Miért?
– Mert én egyáltalán nem létezem.
– Vetkőzz le, Yoyo.
– Felvehetek valami mást – tért vissza a mosoly. –
Szeretné, ha valami mást vennék fel?
– Le akarok feküdni veled.
– Csalódna.
– Szexelni akarok veled.
– Csináld magadnak, Owen.
Aha.
Egyértelmű, ez nem a hivatalos változat volt.
– Meg lehet tekinteni a műtermeket? – ismételte meg
előbbi kérdését.
– Meg lehet tekinteni a műtermeket. Van kedve?
– Ki programozott téged, Yoyo?
– A Tu Technologies.
– Ember vagy?
– Ember vagyok.
– Utállak, Yoyo.
– Nagyon sajnálom – tartott egy kis szünetet. – Szeretné
folytatni a vezetést?
– Te egy ronda, hülye liba vagy.
– Igyekszem a kedvében járni. De a hangneme nem
megfelelő.
– Elnézést.
– Semmi baj. Valószínűleg az én hibám.
– Lottyadt tehén.
– Faszfej.

WORLD FINANCIAL CENTER

– Yoyo elég népszerű, nem?
 Grand Cherokee Xinre kacsintott, miközben ujjait
végighúzta az irányítókonzol felületén. A számítógéppel egymás
után leellenőrizte a Silver Dragon rendszereit. A nap ideálisnak
tűnt a sárkánylovaglásra, napos és tiszta, ezért az állandó
szmogtakaró ellenére olyan távoli épületek is jól látszottak, mint
a Shanghai Regent vagy a Portman Ritz Carlton. A
toronyépületek homlokzatai visszatükrözték a korai fényeket.
Kis napok keletkeztek, amelyek eltűntek a Huangpu felett repülő
skymobilok karosszériáin. Amint a háttérben Sanghaj egy város
ködös ideájává mosódott el, annál világosabban és erősebb
színekben pompázva rajzolódtak ki a túlparton a Bund, a régi
főutca gyarmati palotái.
Grand Cherokee a Sky Lobbyba ment Xinért, és a liftben
végig azt magyarázta, mekkora megtiszteltetés ebben az
időpontban belépni a sárkány birodalmába. Közben pedig a
pálya maga, ahogy Xinnek mesélte, nem különösebben
izgalmas, mármint ami a tulajdonképpeni pályát illeti: alig
vannak benne fordulatok, csak egyetlen klasszikus függőleges
hurok, amit egy Heartline Roll vezet be s zár le, rendben, van
három Zero G Point, ahol valóban átélhető a súlytalanság
állapota, de alapvetően alsó szint. A különlegesség sokkal
inkább a sebességben rejlik, magyarázta, miközben áthaladtak
az elhagyatott üvegfolyosókon, no meg abban a körülményben,
hogy fél kilométerrel a földfelszín fölött száguldoznak. Az
adrenalintermelés e csodája, monologizált tovább, miközben
kinyitotta az irányítótermet és belépett, egyedülálló a világon, a
kezelése éppúgy erős idegeket igényel, mint az utazás rajta,
ezért erős személyiség kell a sárkányidomításhoz.
– Érdekes – mondta Xin. – Mutassa már meg! Mit kell
pontosan csinálnia?
Grand Cherokee megmerevedett. Megszokta már, hogy
nagyra nőtt egóját a valóság görbe tükrében nézze, de az utolsó
megjegyzés még neki is kellemetlen volt. Valójában ugyanis mi
sem volt egyszerűbb annál, mint hogy valaki a hullámvasutat
kezelje. Bármelyik idióta képes lett volna erre, aki meg tud
érinteni három mezőt egy kijelzőn. Némileg körülményes
öniróniával elmagyarázta Xinnek a kapcsolást. Hogy
tulajdonképpen csupán három biztonsági zárat kell feloldani,
amihez persze a kódokat is ismerni kell.
– Hármat – magyarázta Xinnek. – Egymás után beadom
őket, első, így, és a második, a harmadik, kész. A rendszer
készen áll. Ha most a jobb oldali felső mezőt aktiválom, akkor
megnyitom a zárat, alatta indítom a katapultot, a többit pedig
elintézi a program. Legalul van a vészfék. De még soha nem
használtuk.
– No és ez mire való? – mutatott Xin a képernyő felső
szélére.
– Ez a Check Assistant. Mielőtt útnak indítom a vonatot,
a számítógéppel egy rakás paramétert végigvizsgálok.
Mechanikus rendszereket, programokat.
– Valóban egyszerű.
– Egyszerű és zseniális.
– Szinte sajnálom, hogy nem utazhatunk egyet, de
nagyon rövid az időm. Szeretném tehát...
– Elvileg beszállhatna – mondta Grand Cherokee,
miközben elkezdte az ellenőrzést. – Úgy megmozgatnám a
hátsóját, hogy nem is tudná megkülönböztetni a fejétől. De be
kellene jelentenem, mint különjáratot.
– Semmi baj. Beszéljünk Yoyóról.
Ekkor vigyorgott Grand Cherokee a látogatójára, és
ekkor jegyezte meg, hogy Yoyo milyen népszerű. Valamit még
hozzá akart fűzni, de inkább elhallgatott. A másik férfi vonásai
ugyanis megváltoztak. Kíváncsiság tükröződött rajta, ami nem
csupán Yoyóra vonatkozott, hanem magára Grand Cherokee-ra
is.
– Ki érdeklődik még utána? – kérdezte Xin.
– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Grand Cherokee.
Már most játssza ki az aduászt? A nyomozóval tulajdonképpen
nyomást akart gyakorolni Xinre, de talán jobb, ha még egy kicsit
kapálózik. – Maga mondta.
– Mit mondtam?
– Yoyónak védelemre van szüksége, mert valaki a
nyomában van.
– Ez igaz – vizsgálgatta jobb kezén az ujjai hegyét Xin.
Grand Cherokee-nak feltűnt, milyen tökéletesen volt
manikűrözve. A pontosan egyforma hosszúságú körmök mintha
gyöngyházszínű félhold alakban lettek volna kifényesítve. –
Maga pedig információkat ígért, Vang. Bizonyos emberekkel
akart telefonálni, valami ilyesmi. El akart engem vezetni
Yoyóhoz. Emlékeim szerint pénz cserél gazdát. Tehát mije van a
számomra?
Affektáló seggfej, gondolta Grand Cherokee. A múlt
éjszaka valóban kitalált egy történetet. Yoyo egyik
megjegyzésére alapozta, amikor panaszkodott, hogy a bulizás
néha az idegeire megy, ilyenkor Hangcsouba utazik, a Nyugati-
tóhoz. Nem azt mondja az egyik hülye közmondás, amelyikkel a
nagyanyja állandóan traktálja, hogy Hangcsou a menny párja a
Földön? Grand Cherokee úgy döntött, hogy Yoyo valahol a
Nyugati-tó partján egy romantikus kis hotelben van, a hotel neve
pedig lehetne...
Állj, túl konkréttá nem válhat. A Nyugati-tó körül
hemzsegtek a különféle kategóriájú szállások. A biztonság
kedvéért utánanézett az interneten, és egy csomót talált,
amelyiknek valami fa vagy növény szerepelt a nevében. Ez
tetszett neki. Yoyo elmélkedésre kiszemelt helye egy szálloda
lesz, valamilyen növénnyel a nevében! Valami virág, amire
kitalált informátora éppen nem emlékezett. Azért a kis
aprópénzért többet nem sikerült megtudnia, de hát ez is valami,
nem? A gondolatra, hogy Xin 170 kilométert utazik a Nyugati-
tóhoz és minden zöld nevű szállodát átkutat, Grand Cherokee-
nak hangos nevethetnékje támadt, már csak azért is, mert a
nyomozót is oda szándékozott küldeni. Anélkül, hogy
észrevennék, a két hülye állandóan keresztezi majd egymás
útját. Még több pénzért megemlíti majd a motoros bandát is, ami
teljesen másik nyom, hiszen a City Demons nehezen hozható a
Nyugati-tóval összefüggésbe. Ugyanakkor egy kis vidéki
motorozgatás? Miért is ne?
Xin elmerült körmei csodálatában. Grand Cherokee
gondolkodott. Ugyanezt a mesét adja be majd Jerichónak is,
belekalkulálva azt a veszélyt is, hogy a nyomozó nem lesz olyan
nagyvonalú.
No és volt még egy lehetőoség.
– Tudja – kezdte lassan és olyan egykedvűen, ahogyan
csak tudta –, még egyszer átgondoltam az ügyet – fejezte be a
Silver Dragon ellenőrzését, és Xinre tekintett. – Azt hiszem,
magának egy kicsit többet is megérhetne Yoyo tartózkodási
helye.
Xin nem tűnt különösebben meglepettnek. Inkább úgy
látszott, mintha a kései belátás fáradtsága lepné el.
– Mennyivel?– kérdezte.
– A tízszeresével.
Saját pofátlanságán maga is meglepődve Grand
Cherokee érezte, amint a szíve hevesebben ver. Ha Xin ezt
beveszi...
Egy pillanat! Még jobb ötlete is van!
– A tízszeresével – ismételte –, és egy új találkával.
– Ez meg mit jelentsen?
Mit jelentsen, gondolta Grand Cherokee. Egyszerű, te
lakkozott majom. Ezzel az összeggel elmegyek Jerichóhoz és
választás elé állítom. Vagy rátesz még valamit, és akkor csak ő
kapja meg a történetet, vagy nem, és akkor a tiéd a mese. De
csak azután, hogy beszéltem Jerichóval. Ha pedig Jericho
megadja a hússzorosát, akkor nálad majd a harmincszorosával
próbálkozunk.
– Igen vagy nem? – kérdezte.
Xin szája alig láthatóan felfelé görbült.
– Melyik filmben látta ezt, Vang?
– Nem kell ehhez nekem film. Maga Yoyót akarja, hogy
miért, leszarom. Ennél sokkal érdekesebb, hogy a zsaruk is
akarnak valamit tőle. Tehát: maga nem zsaru, azaz nem tehet
velem semmit. El kell fogadnia, amit kap – előrehajolt és fogait
vicsorította –, és amikor kapja.
Xin az arcára fagyott mosollyal nézett rá. A pillantása
utána az irányítókonzolra vándorolt.
– Tudja, mit utálok? – kérdezte.
– Engem? – nevetett Grand Cherokee.
– Maga egy pondró, Vang, az utálat csak felértékelné.
Nem, a foltokat. A zsíros ujjai ronda foltokat hagytak a kijelzőn.
– Na és?
– Mossa le őket.
– Mit csináljak?
– Mossa le a zsírfoltokat.
 – Ide figyelj, te kifestett szar, tulajdonképpen mit
képzelsz...
Valami olyan furcsaság történt, amilyet Grand Cherokee
még sohasem élt át. Villámgyorsan történt. Amikor véget ért, a
konzol előtt hevert a padlón, az orra olyan volt, mintha egy
éppen felrobbanó gránátba dugta volna. Szemei előtt színes
villámok cikáztak.
– Az arca nem alkalmas a tisztításra – mondta Xin, majd
lehajolt és úgy állította talpra Grand Cherokeet, mintha
játékbaba volna. – Ó, de szarul néz ki! Mi történt az orrával?
Beszélgetünk még?
Grand Cherokee dülöngélve a konzolra támaszkodott.
Másik kezével az arcát tapogatta. A homlokán lévő beültetés a
tenyerében maradt. Véres volt. Kétségbeesetten nézett Xinre.
Ekkor dühödten ütésre lendült a karja.
Xin lazán a mellébe nyomta mutatóujját.
Olyan volt, mintha Grand Cherokee altestét valaki
minden rendszerről lekapcsolta volna. Térdre esett, miközben
mellébe égető fájdalom nyilallt. Szája kinyílt, de egyetlen hang
sem jött ki rajta. Xin melléje guggolt és jobb kezével
megtartotta, mielőtt eldőlt volna.
– Mindjárt vége – mondta. – Tudom, egy pillanatig azt
hiszi az ember, soha nem tud már többé megszólalni. De ez
tévedés. Sőt még segíti is a közlési vágyat. Mit akart tehát
mondani?
Grand Cherokee felnyögött és egy szót próbált mondani.
– Yoyo? – bólintott Xin. – Jó kezdet. Igyekezzen, Vang,
és mindenekelőtt – ragadta meg és állította fel ismét – álljon már
lábra.
– Yoyo... – nyögdécselt Grand Cherokee.
– Hol van?
– Hangcsouban.
– Hangcsou! – húzta föl szemöldökét Xin. – Ez igen.
Tényleg tud valamit? Hangcsouban hol?
– Egy... szállodában.
– Neve?
– Fogalmam sincs – szívta teli mohón a tüdejét
levegővel Grand Cherokee. A fájdalom elillant, de ettől még
semmivel nem érezte jobban magát. – Valami virág.
– Ne legyen ilyen bonyodalmas – mondta Xin szelíden.
– Valami virág körülbelül annyira konkrét, mintha azt mondaná,
valahol Kínában van.
– Valami fa is lehet – tört elő Grand Cherokee-ból. – Az
informátorom azt mondta, valami növény.
– Hangcsouban?
– A Nyugati-tónál.
– Hol a Nyugati-tónál? A város felé eső oldalon?
– Igen, igen!
– Tehát a nyugati parton?
– Pontosan.
– Ó! Csak nem a Su-gát közelében?
– A... azt hiszem, igen – kezdett reménykedni Grand
Cherokee. –Valószínűleg. Valami ilyesmit említett.
– De a város a keleti parton fekszik.
– Ta...talán nem figyeltem rendesen.
A remény el is illant.
– De a Su-gát közelében? Vagy a Bai-gátnál?
Bai-gát? Su-gát? Egyre bonyolultabb lett. Hol vannak
azok a gátak? Grand Cherokee ennyire pontosan nem gondolta
át az ügyet. De ki számított ilyen kérdésekre?
– Nem tudom – mondta tompán.
– Azt hittem, az informátora...
– De én nem tudom.
Xin megrovóan nézett rá. Utána az ujjait Grand
Cherokee veséjének tájékába nyomta.
A hatás leírhatatlan volt. Grand Cherokee gyors
egymásutánban nyitotta és csukta a száját, akár egy hal, amelyet
kiragadtak a vízbőol, miközben szemei hatalmas golyókká
nőttek. Xin tartotta, ezért nem tudott összeesni. A videokamerák
szemszögéből úgy néztek ki, mint két egymás mellett álló jó
barát.
– Tehát?
– Nem tudom – vinnyogott Grand Cherokee, és testének
egy része mintha levált volna róla. Érdeklődve állapította meg,
hogy a fájdalom színe vérnarancs. – Tényleg nem.
– Mit tud maga egyáltalán?
 Grand Cherokee reszketve emelte fel a tekintetét.
Egyértelműen kiolvashatta Xin szeméből, mi történik vele, ha
még egy hazug választ ad.
– Semmit – suttogta.
Xin megvetően nevetett, a fejét rázta és elengedte.
– Visszakéri a pénzt? – suttogta Grand Cherokee, és a
testét ért fájdalmak hatására összegörnyedt.
Xin az ajkát harapdálta. Kinézett a ragyogó városra.
– Egy megjegyzése nem megy ki a fejemből – mondta.
Grand Cherokee rábámult és várt. Saját levált része arra
emlékeztette, hogy az első látogatókat 15 perc múlva beengedik,
s valószínűleg telt ház lesz ebben a kifejezetten szép időben.
– Azt mondta, Yoyo meglehetősen népszerű. Azt
hiszem, így fogalmazott, ugye?
Még 15 perc.
– Nos, azt hiszem, jóváteheti a hibáját, Vang. De most
igazat beszéljen. Ki kereste még?
– Egy nyomozó – mormolta Grand Cherokee.
– Érdekes. Mikor?
– Tegnap este. Megmutattam neki Yoyo szobáját.
Ugyanazokat kérdezte, mint maga.
– Maga pedig ugyanazt válaszolta. Hogy valamit
éppenséggel megtudhat, csak fizessen egy kicsit.
Grand Cherokee búskomoran bólintott. Ha Xin ezzel az
információval elmegy Jerichóhoz, keresztet vethet a nyomozó
pénzére. Elhamarkodott alázattal húzta elő Jericho
névjegykártyáját és átadta Xinnek, aki mindkét kezével
megragadta, figyelmesen tanulmányozta, majd eltette.
– Még valami?
Persze. Beszélhetett volna még a motoros bandáról.
Talán ez az egyetlen nyom, ami tényleg elvezethette volna
Yoyóhoz. De ezt a szívességet nem teszi meg ennek a
szarházinak.
– Baszd meg – mondta ehelyett.
– Tehát semmi.
Xin elmélázott, majd az irányítóteremből kilépett a
sorompó és a vágány közti részre. Grand Cherokee-ra rá sem
nézett többé, mintha már nem is létezne. Ami ebben a
pillanatban talán a legjobb lenne. Addig megszűnni létezni,
amíg a gazember el nem hagyja az emeletet. Meg sem
mukkanni, egérméretűre zsugorodni, kisebbnek lenni, mint egy
ujjlenyomat a számítógép képernyőjén. A darabokra szakadt
Grand Cherokee Vang számára mindez a napnál is világosabb
volt, tehát jót akarva figyelmeztette a gyűlölettől elborult
Vangot, aki azonban erről nem vett tudomást. Ehelyett Xin
nyomába eredt és azon elmélkedett, hogyan szerezheti vissza
méltóságát, a sárkányidomár méltóságát, amit csúfos módon épp
most vesztett el. Maga brutális seggfej! Xin maga is tisztában
lehetett avval, hogy brutális, a seggfej pedig túlságosan
jelentéktelen szó. Grand Cherokee amúgy is úgy vélte, hogy a
sértések leperegnek Xinről.
Miként tudná elkapni a szarházit?
Miközben a másik, a levált Grand Cherokee egy
egérlyukat keresett, amelyben megbújhat, hallotta, amint a
szájhős Grand Cherokee megszólal:
– Nehogy azt hidd, hogy biztonságban vagy, te szemét
disznó!
Xin, aki már éppen át akart lépni a sorompón, megállt.
– Először is felhívom Jerichót – ugatta Grand Cherokee.
– Utána pedig a zsarukat. Kinek a számára leszel érdekesebb,
he? Igyekezz szépen eltűnni Sanghajból, sőt, Kínából! Repülj a
Holdra, talán ott fent van számodra még szabad hely, mert itt
lent ki foglak nyírni, ezt megígérhetem!
Xin lassan feléje fordult.
– Maga szerencsétlen barom – mondta, már-már
részvéttel.
– Majd jól... – kiabált Grand Cherokee, s ekkor leesett
neki, hogy alighanem élete legnagyobb hibáját követte el. Xin
ismét feléje közeledett. Nem úgy nézett ki, mint aki továbbra is
vitatkozni akar.
Grand Cherokee hátrált.
– Itt mindenütt videokamerák vannak – mondta
figyelmeztetően, ám hangjába már pánik keveredett.
– Igaza van – bólintott Xin. – Sietnem kell.
Grand Cherokee gyomra összerándult. Ugrott egyet
hátrafelé és megpróbálta felmérni a helyzetet. Ellenfele közte és
az üvegfolyosóra vezető átjáró között állt. Mellette nem lehet
elmenni, Grand Cherokee háta mögött pedig a platform szegélye
volt, amin túl a hullámvasút állt a vágányán. Azt a részt, ahol az
utasok ki– és beszálltak, egy átlátszó fal választotta el a
mélységtől, jobbra és balra a vágány a semmibe futott.
Xin pillantása félreérthetetlen volt.
Grand Cherokee egy ugrással a középső kocsiba vetette
magát. Pillantása a sárkány fejére esett. A kocsik ülésekkel
ellátott lemezek voltak, amelyek támaszai hatalmas uszonyokra
vagy szárnyakra emlékeztettek, így a jármű a távolból ezüst
hüllőnek tűnhetett. Csak egészen elöl volt valami felépítmény,
egy hosszúra nyúlt, stilizált koponya. Ebben helyezték el a
vészhelyzet esetére szolgáló irányítóegységet, amivel a
szerelvényt egy ideig irányítani lehetett. Persze nem a hurokban,
de az egyenes részeken mindenképpen.
Ahol a szerelvény megkerüli az épület oldalsó oszlopait,
azelőtt, hogy fölfelé indulna, egy-egy átjáró vezetett a
vágányokról az épületbe. Az oszlopokba technikai eszközöket és
raktárokat építettek be. Az acélhidak az oszlopok üvegfrontjába
torkolltak, és szükség esetén vészkijáratként funkcionáltak, ha a
szerelvény valamilyen oknál fogva nem érné el az állomást.
Innen egy elkülönített lépcsőházhoz és lifthez vezetett az út, de
az üvegfolyosóról egyiket sem lehetett megközelíteni.
Grand Cherokee mindezt végiggondolta, miközben
belemerevedett lesállásába, amivel a második hibát követte el,
hiszen időot veszített, ahelyett, hogy rögtön cselekedett volna.
Xin elrugaszkodott, s most már közte és a sárkányfej között állt.
Csak két üléssor választotta el őket egymástól. Grand Cherokee
felfogta, hogy elszalasztotta a lehetőséget arra, hogy elérje az
irányítóegységet. Azt mérlegelte, hogy visszamegy a peronra, de
nyilvánvaló volt, hogy Xin azonnal a nyomában lenne.
Valószínűuleg még a sorompóig sem jutna el.
Xin közeledett. Keresztülmászott az üléseken, olyan
gyorsan, hogy Grand Cherokee abbahagyta a mérlegelést és a
szerelvény végébe menekült. Nem sokkal messzebb ért véget az
állomás üvegezése. A vágány ott eltávolodott az épülettől, és jó
25 méter után nagy ívben kanyarodott be az oszlop mögé.
– Hülye ötlet – mondta a közeledő Xin.
 Grand Cherokee a vágányt bámulta, majd ismét Xint.
Rég rájött, hogy túl messzire merészkedett, és a fickó most már
meg akarja ölni. Átkozott Yoyo! Rohadt dög, hogy ilyen
helyzetbe keverte.
Tévedés, állapította meg a másik, a levált Grand
Cherokee, te vagy a hülye. Eszedbe jutott már, hogy a levegőn
keresztül menekülj el? Mivel a nagypofájú nem válaszolt,
hozzáfűzte: van egy óriási előnyöd. Nem vagy szédülős.
Vajon Xin sem?
Amikor rájött, hogy a nagy magasságok meg sem
kottyannak neki, Grand Cherokee tagjaiból egy szempillantás
alatt kiállt a bénultság. Mindenre elszántan lépett a vágányra,
lépett egyet, majd még egyet. Fél kilométerrel maga alatt látta a
World Financial Center előtti zöld, járdákkal átszőtt teret. A
kétemeletes Shiji Dadaón, ami a folyótól Pudong belsejébe
vezetett, hangyákként haladtak az autók. Amint elhagyta az
állomás üveggel védett részét, és méterről méterre haladt a
vágány mentén a torony hatalmas nyílásán keresztül, a bőrét
perzselte nap. Meleg légfuvallatok lökdösték. Baloldalt minden
lépéssel távolabb került a torony üveghomlokzatától. Mögötte és
körülötte Pudong üzletházai tornyosultak, ragyogóan kanyargott
a Huangpu szalagja: Sanghaj az elképzelhetőség határain túl
terjeszkedett.
Vadul zakatoló szívvel állt meg és fordult hátra. Xin a
szerelvény végében állt, és csak bámult utána.
Nem követte.
A seggfej félt!
Grand Cherokee tett még egy lépést, és becsúszott két
keresztgerenda közé.
Megállt a szívverése. Zuhanó macskaként kiterjesztette
karját és lábát: még éppen meg tudta ragadni az egyik sínt, s egy
szörnyű percig himbálózott a mélység fölött, mígnem minden
erejét összeszedve sikerült visszakapaszkodnia. Lihegve
kapkodott levegő után és megpróbált fölállni. Félúton járt az
állomás és a kanyar között, a vágány dőlni kezdett. Szél verdeste
a kabátját – kifejezetten kellemetlen kísérője egy 500 méter
magasban tett sétának.
Sóhajtva nézett ismét körbe.
 Xin eltűnt.
Előre, gondolta. Milyen messze van még az átjáró? 25,
30 méter? Legfeljebb. Tehát gyerünk! Mozgás, érdd már el a
kanyart. Kerülj már biztonságba. Kit érdekel, mi van Xinnel.
Újra nekibátorodva egyensúlyozgatott tovább, ismét
uralva érzékeit, amikor meghallotta a zajt.
A zajt.
A zúgás és kattogás között, amit telt, mechanikus döngés
indított el. Az ellenkező irányba távolodott tőle. Grand
Cherokee ereiben megfagyott a vér, holott a hangot jól ismerte,
napjában többször is hallotta, akárhányszor csak szolgálatban
volt idefent.
Xin felébresztette a sárkányt.
Elindította a hullámvasutat!
Ijedtében hatalmasat üvöltött, kiáltását a szél darabokra
szaggatta és szétterítette Pudong felett. Nyöszörögve botorkált
előre, amilyen gyorsan csak tudott. Hallotta, hogy a vasút éppen
eltűnt az északi oszlop mögött, aztán meglátta, hogy elindul
fölfelé a meredeken. Most még lassú volt a sárkány, de a tetőn
felgyorsul majd, és aztán...
Eszelősként kúszott tovább a déli oszlop árnyékában. A
sín egyre jobban remegett, nem volt más választása, mint hogy
négykézláb haladjon tovább.
Túl lassú volt. Túl lassú!
A szíved meghasad a félelemtől, gondolta Grand
Cherokee, a részvétlen. Próbálj meg talán káromkodni.
Ez segített.
Teli torokból átkozódott a kék ég irányába, a forró
fémsínbe kapaszkodott, és inkább ugrált előre, mintsem mászott.
A sín rengeni kezdett. Kétszer is majdnem elvesztette az
egyensúlyát, majdnem kidőlt a kanyarból, de mindkétszer
megtartotta magát és elkeseredetten mászott tovább. Magasan
fölötte egy fütyülés jelezte, hogy a kocsik elérték a csúcspontot
és a tető síkjában haladtak, de még mindig nem érte el a célját.
Megpróbálta megnézni, hogy merre jár a sárkány, de csak
önmagát látta tükröződni az oszlop üvegezésében –
tulajdonképpen baromi jó mozi. Alapjában véve remekül
szórakozott volna, csak éppen a happy end volt kétséges. A
sárkány áthaladt a katapulton.
A sín erőteljesen vibrálni kezdett. Grand Cherokee
tovább mászott, mantraként mormolta, „kérem”, „kérem, kérem,
kérem”, a sín rezgésének ritmusában.
„Kérem...” Dadamm. „Kérem...” Dadamm.
Megkerülte az oszlopot, nem volt már 10 méter sem az
acélhídig, amelyik a sínektől a ház falához vezetett.
A sárkány ekkor felbukkant a tető mögül.
„Kérem...”
A szerelvény fülsiketítő robajjal zúdult a mélybe,
bekanyarodott a hurokba és elindult ismét fölfelé. Az egész
konstrukció mozgásba lendült. Grand Cherokee szemei előtt a
vágány táncolni kezdett. Fölállt, egyszerre átugrott több
keresztgerendát, és a dőlés ellenére mégis meg tudta tartani az
egyensúlyát.
5 méter. 4 méter.
A sárkány lefelé száguldott a hurokban...
3 méter,
...bekanyarodott...
2.
...feléje száguldott.
Abban a pillanatban, amikor a szerelvény elhaladt az
átjáró mellett, Grand Cherokee valami emberfeletti teljesítményt
hajtott végre. Vad sikoltással lökte el magát és óriásit ugrott, fel
a levegőbe. Alatta elhaladt az első kocsi legeleje. Kitárta a
karjait, hogy belekapaszkodjék az egyik ülésbe, megfogott
valamit, ami azonnal ki is csúszott a kezei közül. Teste a
következő üléssor háttámlájának ütközött, amitől felrepült,
pörögni kezdett, egy pillanatig úgy tűnt, mintha a kék ég felé
igyekezne, mintha elhatározta volna, hogy a világűrre bízza
magát.
Utána zuhanni kezdett.
Az utolsó, ami átfutott Grand Cherokee Vang agyán, az
volt, hogy legalább megpróbálta.
Hogy annyira nem is volt vészes.

Xin fölnézett. Látta, hogy magasan a feje felett emberek

lepik el az obszervatóriumot. A folyosót is nemsokára
megnyitják. Ideje lesz eltűnni. Tudta, hogyan működnek a
toronyházak biztonsági rendszerei, s hogy az elmúlt
negyedórában egészen biztosan nem figyelte senki a
monitorokat. De ha figyelte volna, akkor sem láthatott valami
sokat. Azon kívül, amikor Vang kétszer is ismeretséget kötött a
padlóval, mindig egymás mellett álltak. Két ember, akik
meghitten beszélgetnek.
Most azonban beindította a sárkányt. A szokott időnél
korábban. Ez már feltűnik. Ki kell jutnia.
Xin tétovázott.
Aztán karjával letörölte ujjlenyomatait a kijelzőről,
megállt, és azt a részt is megtisztította, amelyiket Grand
Cherokee zsíros ujjai mocskoltak össze. Attól tartott, hogy a
foltok különben még álmában is kísértették volna. Bizonyos
dolgok hajlamosak voltak piócaként megragadni Xin fejében.
Végül elindult a folyosón, és azon az úton ment vissza,
amelyiken jöttek. A liftben levette a parókát, a szemüveget,
letépte a bajszát és kifordította a kabátját. Kifejezetten az ő
számára készítették, úgy volt kialakítva, hogy mindkét oldalán
hordhatta: a szürke zakóból homokszínű lett. Belegyömöszölte a
parókát, a bajszot és a szemüveget. Eldöntötte, hogy a 28.
emeleten, a Sky Lobbyban átszáll egy másik liftbe. Lement a
pincébe, keresztülvágott a Shopping Mallon és kilépett a
napfényre. Odakinn látta, amint az emberek az épület déli
részéhez szaladnak. Hangos kiáltások. Valaki egy öngyilkosról
kiáltozik valamit.
Öngyilkosság? Az is jó.
Miközben elsietett a park fái alatt, elővette a
magánnyomozó névjegykártyáját.
 GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD
Julian elméje a rendkívüli ötletek generátora volt, s azt
állította, hogy tetszése szerint tudja ki– és bekapcsolni. Amikor
megoldatlan problémák akarták elkísérni az ágyba, akkor
elhatározta, hogy elalszik, és máris kómaszerű bűvöletben
pihent, úgy, hogy a feje alig érintette a párnát. Mentális és
fizikai egészségének az alvás volt az alapja, és a Holdon eddig
minden alkalommal kiválóan aludt.
Csak most nem.
A körhintához hasonlóan tért vissza folyamatosan az esti
beszélgetés a gondolataiba, pontosabban Walo Ögi
megjegyzése, hogy miért nem bontja fel a házasságot
Washingtonnal, miért nem nyitja meg technológiája piacát, hogy
világszerte mindenki hozzáférhessen. Valóban van különbség
aközött, hogy a legjobb ajánlatot fogadja-e el, vagy pedig az
összes ajánlatot. Ráadásul morális különbség. Az egyoldalú
kedvezést, amikor 10 milliárd ember javáról van szó, még ha
nem is fog mindegyikük űrliftet építeni a kertjébe, alattomos és
nyereségvágyó dologként róhatják fel neki, neki, aki a
vállalkozói autonómiát mindenki másnál erőteljesebben
képviseli és ünnepi beszédeiben a globális felelősséget, illetve
az erőfitogtatás ostobaságát emlegeti.
Ami Juliant ezen az éjszakán nem hagyta nyugodni, az
az a körülmény volt, hogy titkos megfontolásait megint igazolva
látta. Ráadásul, és ez egyáltalán nem mond ellent az erkölcsnek,
szabadalmainak az általános engedélyeztetése nem csupán a
Hold gazdasági kihasználását erősítené, de egyben jobb
üzleteket is generálna. A svájci fején találta a szöget: ha még 3-4
nemzet rendelkezne lifttel és bányászhatná a hélium-3-at, akkor
az aneutronos fúzióra való átállás néhány éven belül világszerte
megvalósulna. Az Orley Enterprises, pontosabban az Orley
Space beszállhatna kevésbé tőkeerős országok finanszírozásába,
ami lehetővé tenné az Orley Energy számára, hogy exkluzív
szerződéseket köthessen az áramszolgáltatásra. A reaktorüzlet
virágzásnak indulna, az Orley Energy lehetne a bolygó
legnagyobb áramellátója. Washington ugyan nem örülne ennek
túlzottan, de rendben, ezzel meg kellene békélni.
De a helyzet mégis kicsit más volt.
Cseng Pang-vang többször is megpróbálta már
összehozni Pekinggel, amit Julian szigorúan elutasított, ám
egyszer csak az előkelő londoni kínai étteremben, egy közös
ebédjük közben a Hakkasanban hirtelen rájött, hogy amerikai
partnerét csak akkor csalná meg, ha csak egy másikkal bújna
ágyba. Ám ha szolgálatait mindenkinek felajánlja, az olyan,
mintha az összes ország mindegyik emberének ajándékozna egy
Toyotát, vagy megkínálná egy Big Mac-kel. Washington persze
másképp látná. Azzal érvelnének, hogy kölcsönösségen alapuló
szerződést kötöttek, amelyben – a gyorséttermek példájánál
maradva – a húst ő szállítja, a zsömlét pedig az állam, így
egyikük sem cselekvőképes a másik nélkül.
Egyszer, amikor rájött a beszélhetnék, Csengnek elárulta
a gondolatait.
Az öregember kezéből majdnem kiesett a pálcika.
– Nem, nem, tisztelt barátom! Az embernek lehet
felesége és szeretője is. Mit változtathat a szerető azon, hogy a
férfi már házas? Semmit. Örülni fog, hogy osztozhat a
féleséggel a jó dolgokban, de lelkesedése nyomban megszűnne a
további szeretők gondolatára. Kína már túl sokat fektetett be.
Szomorúan, bár döntését tiszteletben tartva vesszük tudomásul,
hogy ragaszkodik a feleségéhez, de ha hirtelenjében
mindenünnen liftek nőnének ki a földből és a Holdon mindenki
előállna a maga követelésével, az összehasonlíthatatlanul
nagyobb probléma lenne. Peking nagyon aggódna.
Nagyon aggódna.
„Csupán egy probléma van, Julian... Egy efféle változást
túl is kell élni.”
Rogasov megjegyzése nagyon bosszantotta, mert ismét
nyilvánvalóvá tette a kormányok és szerveik arroganciáját.
Hasztalan csomag. Miféle globalizáció az, amelyikben a
szereplők egyáltalán nem éreznek hajlandóságot arra, hogy
megmutassák a kártyáikat, és az embernek saját halálának
gondolatával kellene együtt élnie abban az esetben, ha a tortát
egyenlően osztaná el? Minél többet gondolkodott, a kémiai
ébresztőszerek annál vadabbul működtek a talamuszában, míg
röviddel 5 óra előtt már nem volt kedve tovább vergődni a
takaró alatt. Beállt a zuhany alá és elhatározta, hogy
álmatlanságának figyelemre méltó körülményét kihasználja egy
sétára a szakadék mentén. Valójában holtfáradt volt, legalábbis a
teste, mégis bement a nappaliba, nadrágot és pólót húzott, majd
ásítozva egy könnyű papucsba bújt.
Amint a fejét felemelte, úgy tűnt neki, mintha az ablak
bal oldalán valami mozgást látott volna.
Kibámult a szurdokra.
Semmi.
Bizonytalanul nézelődött egy kicsit, majd megvonta a
vállát és elhagyta a lakosztályt. Nem látott senkit. Mégis hogyan
láthatna bárkit is? Mindnyájan kimerültek. Az
öltözőszekrényhez lépett, kivett egy űrruhát és öltözni kezdett.
Belebújt a szűk, acéllal megerősített ruhába, felcsatolta a
mellvértet és a hátizsákot, majd a sisakot a hóna alá csapva
elindult a pinceszintre.
Amikor a folyosóra ért, egy pillanatra azt hitte,
hallucinál.
A pályaudvar irányából egy asztronauta jött felé.
Julian pislogott. A másik gyorsan közeledett a
mozgójárdán. Fehér fény vette körül a sziluettjét. Hirtelen az a
bolond érzése támadt, mintha egy tükröződő világba pillantana
be, és önmagát látná közeledni a folyosó másik végében. Ám az
ovális fejforma a rövidre nyírt hajjal, az erőteljes áll és a sötét
szemek hamarosan ismert arccá álltak össze.
– Carl! – kiáltotta döbbenten.
Hanna semmivel sem volt kevésbé meglepve.
– Mit csinálsz te itt? – hagyta el a mozgójárdát, és Julian
felé közeledett. Ez utóbbi zavartan húzta fel szemöldökét, és úgy
nézett körül, mintha további korán kelőkre számítana.
– Ugyanezt kérdem én is.
– Hát, őszintén szólva... – Hanna úgy nézett, mint akit
valamin rajtakaptak, mosolya kissé ostobára sikeredett. – Én...
– Nehogy azt mondd, hogy kint jártál!
– Nem, nem voltam kint – emelte fel mindkét karját
Hanna. –Tényleg nem.
– De ki akartál menni.
 – Hm.
– Na, mondd már.
– Hát igen, egy ugrásra. A szakadék másik oldalára,
hogy megnézhessem a GAIA-t a másik oldalról is.
– Teljesen egyedül?
– Persze, hogy egyedül – alakult vissza Hanna kisfiús
arca ismét férfiassá. – Ismersz, nem? Nem olyan fickó vagyok,
aki 8 órát alszik. Talán nem is vagyok kellőképpen társasági
lény, nem vagyok alkalmas a csoportos utazásra, mindenesetre
ki akartam próbálni, milyen lehet egyedül lenni a Holdon.
Milyen érzés lehet odakint sétálni, teljesen egyedül, a többiek
nélkül. Elképzelni, hogy rajtam kívül nincs itt senki.
– Hülye egy ötlet.
– De a tiéd is lehetne – forgatta a szemét Hanna. – Na,
gyere, ne csináld már. Úgy értem, a következő napokban
állandóan csapatostul indulunk majd útnak. Rendben is van,
tényleg. Szeretem a többieket, nem akarom kivonni magam. De
mégis ki akartam próbálni.
Julian ujja hegyével a szakállát birizgálta.
– Valóban úgy tűnik, hogy nem kell aggódnom –
vigyorgott. – Már azelőtt eltévedtél, mielőtt még kitetted volna a
lábad.
– Hülye egy dolog, nem? – nevetett Hanna. –
Elfelejtettem, hol vannak az átkozott zsilipek! Tudom,
megmutattátok, de...
– Itt. Pont itt, elöl.
Hanna megfordult.
– Na, remek – mondta megilletődve. – Még szép nagy
betűkkel rá is van írva.
– Szép kis magányos lovag – gúnyolódott Julian. –
Amúgy tényleg ugyanaz volt a szándékom, mint neked.
– Micsoda, teljesen egyedül kimenni?
– Nem, te bolond, egy rakás gyakorlati tapasztalattal a
hátam mögött, amivel te nem rendelkezel. Ez nem egy
futópálya. Veszélyes.
– Világos. Az élet önmagában veszélyes.
– Komolyan.
– Hülyeség, Julian, kiismerem magam az öltözékkel!
Csináltam egy EVA-t az OSS-en, egyet idefelé jövet, mindegyik
veszélyesebb, mint itt laposra taposni egy kis regolitot.
– Persze, csak... – csak annyi, hogy én éppúgy
kilopóztam, mint te, gondolta Julian. – Az előírásokban az áll,
hogy senki sem mehet ki kíséret nélkül, legalábbis turista nem.
– Na, csodálatos – mondta Hanna élénken. – Most már
ketten vagyunk. Hacsak nem akarsz inkább egyedül lenni.
– Marhaság – nevetett Julian. A zsiliphez lépett és
kinyitotta a belső ajtót. – Elkaptalak, most már jönnöd kell, ha
akarsz, ha nem.
Hanna követte. A zsilipet 20 emberre tervezték, kissé
elveszetten álltak benne, míg az űrruhák végrehajtották a
teszteket. Döbbenten tette fel magának a kérdést, hogy mekkora
volt a matematikai valószínűsége ennek a találkozásnak. Ha
igaz, hogy az ember csupán az egyikét lakja a számos
párhuzamos univerzumnak, amelyekben a valóság minden
elképzelhető formában előofordulhat, a megközelítően azonostól
a teljesen eltérőig, amelyekben intelligens dinoszauruszok
voltak és Hitler nyerte meg a háborút, akkor miért kellett neki
éppen abban élnie, amelyikben Julian pontosan ugyanabban az
időpontban tűnt fel a folyosón, amelyikben ő? Miért nem 10
perccel később, hogy lehetősége lett volna észrevétlenül
visszatérni a lakosztályába? Csupán az vigasztalta, hogy más
valóságokban még rosszabbul is járhatott volna, például ha
Julian azt is látta volna, amint visszatér a Lunar Express-szel.
Ám úgy tűnik, ebből semmit sem vett észre.
Még jobban vigyáznia kell, még éberebbnek kell lennie.
Neki és Ebolának.

XINTIANDI, SANGHAJ, KÍNA

– Érdekes a programod – mondta Jericho.
– Ah – Tu jókedvűnek tűnt. – Már feltettem magamnak
a kérdést, hogy mikor telefonálsz. Melyiket próbáltad?
– A francia negyedet. Ezt nem akarod komolyan a
piacra dobni, ugye?
– A savát-borsát kiszedtük már – vigyorgott Tu. – Már
mondtam, prototípus. Szigorúan belső használatra, tehát el ne
kezdjél házalni vele. Úgy gondoltam, elviseled a tréfát, ráadásul
meg akartad ismerni Yoyót.
– Az ő ötlete volt? A párt piszkálgatása?
– Az egész Yoyo szövege. Ezek csak próbafelvételek,
jobbára improvizált. Megpróbáltál kikezdeni vele?
– Persze. Kikezdtem vele, szidalmaztam.
Tu vihogott.
– Hatásos, mi?
– A válaszai lehetnének kicsit változatosabbak is,
amúgy nagyon jó.
– A piaci verzió a mesterséges intelligencia bázisán
munkálkodik. Időhúzás nélkül generál bármiféle reakciót. S
ehhez Yoyót még csak filmeznünk sem kellett. Eredeti
szövegekre sincs szükségünk. A szintetizátor szimulálhatja a
hangját, az ajakmozgását, gesztikulációját, egyszerűen mindent.
A te változatod még erősen leegyszerűsített, de legalább Yoyót
kaptad.
– Egyvalamit el kell magyaráznod nekem.
– Amíg nem adod el a DAÓ-nak.
Marha, gondolta Jericho, de nem mondta ki.
– Tudod, hogy soha nem tenném meg – mondta
ehelyett.
– Csak hülyéskedtem.
Tu a fogait piszkálta, kiszedett közülük valami kis zöldet
és elpöckölte. Jericho megpróbált nem odanézni. Ám az
elkerülhetetlen volt, hogy odafordítsa a fejét, ahol a maradék
landolt. Irritációja abból a körülményből adódott, hogy Tu az új
médiafalán nemcsak hogy életnagyságban jelent meg, hanem
még ráadásul tökéletes térbeli modulációban is, tehát úgy tűnt,
mintha Jericho lakása átmenetileg még egy szobával bővült
volna. Nem csodálkozott volna, ha a mellékesen eltakarított
ételmaradékot a saját parkettáján pillantja meg. Mindenesetre az
élvezet, hogy Tut három dimenzióban láthatja, nem ért fel
Naomi Liu látványával.
Neki tényleg szép volt a lába.
 – Owen?
Jericho szempillája megrebbent.
– Feltűnt, hogy Yoyo jelenléte a tömegben
megdöbbentően stabil. Hogy csináljátok?
– Üzleti titok – fuvolázta Tu.
– Magyarázd meg. Különben még kénytelen leszek
szemészhez fordulni.
– A szemeddel minden rendben van.
– Pedig nincsen. Úgy értem, a szemüveg átlátszó, mint
bármelyik normális ablak. Azon keresztül látom a valóságot. A
programod rávetíthet valamit, de a valóságot nem változtathatja
meg.
– Megváltoztatná? – vigyorgott Tu.
– Tudod jól, hogy mit csinál. Átmenetileg eltünteti az
embereket.
– Még soha nem jutott eszedbe, hogy a valóság is
csupán vetítés?
– Nem lehetne kevésbé rejtélyesen?
– Mondjuk úgy, nyugodtan elhagyhatnánk az üveget.
– És Yoyo mégis megjelenne?
– Bingó.
– De milyen médiumon?
– Megjelenne, mert abból, amit látsz, semmi sem puszta
realitás. A szemüveg keretében és száraiban parányi kamerák
rejlenek, amelyek a valódi világ képeit közvetítik a
számítógépbe, hogy tudja, hová és hogyan illessze be Yoyót.
Amit talán nem vettél észre, azok a szemüveg belső szélén lévő
projektorok.
– Tudom, hogy Yoyo a szemüveg lencséjére lesz
kivetítve.
– Nem, éppenséggel nem – rezgett bele Tu teste a
nevetésbe. – Az üveg fölösleges. A kamerák komplett képet
készítenek, ami a környezetből és Yoyóból áll. Ezt a képet pedig
közvetlenül a retinádra vetítjük.
Jericho csak bámult Tura.
– Azt állítod, hogy mindabból, amit láttam...
– Ó, igenis a valóságos világot láttad. Csak éppen nem
első kézből. Azt látod, amit a kamerák filmeznek. Márpedig a
filmek manipulálhatók. Valós időben, természetesen.
Rózsaszínre festhetjük az eget, eltüntethetünk embereket,
szarvakat növeszthetünk nekik. A szemedet alakítjuk
mozivászonná.
– Hihetetlen.
Tu vállat vont.
– Ezek olyan alkalmazásai a virtuális valóságnak,
amelyeknek van értelmük. Tudtad, hogy a vakságot a legtöbb
esetben a lencse elhomályosodása okozza? A retina rendben
van, márpedig mi a látható világot a retinára vetítjük. A
vakokból újból látókat csinálunk. Ennyi az egész trükk.
– Értem – dörzsölgette az állát Jericho. – És Yoyo is
részt vett a munkában.
– Pontosan.
– Nagyon megbízol benne.
– Ha egyszer jó. Tele van jó ötletekkel. Egy valóságos
ötletgyár.
– Egy gyakornok!
– Lényegtelen.
– Számomra nem. Tudnom kell, kivel van dolgom, Tian.
Mennyire ügyes is valójában a leány? Valóban csupán egy...
Azt akarta mondani, ellenzéki. Ostoba hiba lett volna. A
Diamond Shield azonnal kiszúrja a szót, és betette volna az
aktájába.
– Yoyo kiismeri magát – mondta röviden Tu. – Soha
nem állítottam, hogy egyszerű lesz megtalálni.
– Nem – mondta Jericho inkább saját magának. – Nem
állítottad.
– Fel a fejjel. Még valami eszembe jutott.
– Éspedig?
– Úgy tűnik, Yoyónak vannak barátai egy motoros
csapatban. Nekem nem mutatta be a fickókat, de emlékszem, a
dzsekijükön az áll, City Demons. Ez talán segít valamiben.
– Már tudom, köszönöm. Yoyo nem említette véletlenül,
hogy hol találhatók meg?
– Attól tartok, ezt magadnak kell kiderítened.
– Jó, rendben. Ha még valami megvilágosodásod
támad...
 – Akkor feltétlenül értesítelek. Várj egy kicsit –
felhangzott Naomi Liu hangja. Tu felkelt és kiment Jericho
látóteréből. Jericho hallotta amint fojtott hangon beszélgetnek
egymással, majd Tu visszatért.
– Bocsáss meg, Owen, de úgy tűnik, mintha lenne itt
egy öngyilkosunk – kis tétovázás után hozzátette: – Vagy valami
baleset.
– Mi történt?
– Szörnyű dolog. Valaki lezuhant. A hullámvasút
menetrenden kívül beindult. Ez az ember nyilván odafönn
dolgozott. Jelentkezem majd, oké?
– Oké.
Befejezték a beszélgetést. Jericho elgondolkodva ült az
üres fal előtt. Valami nyugtalanította Tu megjegyzésében. Azon
töprengett, vajon mi lehet az. Toronyházakról mindenütt
ugranak le emberek. Kínában volt a legmagasabb az
öngyilkosok aránya, még Japánt is megelőzték, márpedig a
toronyházak kínálják az egyik legolcsóbb és leghatékonyabb
lehetőséget az öngyilkosságra.
Nem az öngyilkosságról volt szó.
De akkor miről?
Elővette a drive-ot, amit Tutól kapott, letette a
munkakonzolra és letöltötte Yoyo virtuális idegenvezetéseit,
személyi aktáját, a beszélgetések jegyzőkönyveit és
dokumentumait. Az aktában szerepelt a génkódja, a hangjának
és szemének lenyomata, ujjlenyomata és vércsoportja. A
vezetéseken tanulmányozhatta a mozgását, a mimikáját és
beszédmódját, a dokumentumokból és a jegyzőkönyvekből
megismerhette a gyakorta használt kifejezéseit, szólásait és a
mondatszerkesztését. Ebből már elő tudott állítani egy
használható személyiségrajzot.
De valószínűleg avval kellett volna kezdenie, amit nem
tudott.
Az interneten elkezdte keresni a City Demonst. Talált
egy ausztrál futballklubot Új-Dél-Walesben, egy másikat Új-
Zélandon, egy kosárlabdacsapatot a kansasi Dodge Cityben,
valamint egy vietnami zenekart.
Sanghajban nem voltak démonok.
 Miután a keresőt úgy állította be, hogy a hibás írást is
figyelembe vegye, egy találatot kapott. Egy City Damons
nevezetű motorosklub két tagja a Huaihai Csong Lun, a Club
dkd-ban verekedésbe keveredett egy féltucat részeg észak-
koreaival, akik meggyilkolt vezérük dicshimnuszát zengték. A
motorosok megúszták egy figyelmeztetéssel, ami annak a
körülménynek volt köszönhető, hogy a kínai vezetés Kim Jong-
unt posztumusz persona non gratának nyilvánította, tiszteletben
tartva az újraegyesített Koreában uralkodó hangulatot. Peking
számos okból igyekezett csírájában elfojtani minden, az észak-
koreai totalitarizmusra vonatkozó nosztalgikus dicsőítést.
City Damons. A-val.
Következő bejegyzésként a számítógép egy blogot talált,
amelyben a sanghaji hip-hop-világ kapta fel a Club dkd-ban
történt esetet, és a City Demons – e-vel – két tagjának bátor
fellépését magasztalta, akik testi épségük kockáztatásával
mutatták meg az észak-koreai ördögöknek a kifelé vezető utat.
Az egyik link egy motorosfórumhoz vezetett el, amit Jericho
annak reményében nézett át, hogy többet tudhat meg a
Demonsról. Megerősödött a gyanúja, hogy a bejegyzések
maguktól a City Demons-tagoktól származnak. A fórum egy
Demon Point nevű, e-motorokkal és hibridmotorokkal
foglalkozó műhely reklámfelülete volt, amelynek tulajdonosa
nagy valószínűséggel a City Demons egyik tagja volt.
Ez pedig már érdekes.
A műhely ugyanis Quyu szélén volt: egy párhuzamos
világban, amelyben alig valakinek volt saját számítógépe és
internetes kapcsolata, másrészt minden sarkon megtalálható volt
egy Cyber Planet nevezetű fekete lyuk, amelyik magába
szippantotta a fiatalokat, és soha többé nem eresztette el őket. Ez
a világ a triádok több kisebb bandájának uralma alatt állt,
amelyek néha szövetkeztek, néha rivalizáltak, de egységet csakis
a mindenféle elképzelhető bűncselekmény elkövetésében
mutattak. A komplex hierarchiák világa, amelyen kívül egyetlen
lakos sem számított semmit. Egy világ, amelyik naponta
bocsátotta ki magából az olcsó gyári munkások és
segédmunkások hadait a jobb negyedekbe, hogy estére ismét
visszafogadja őket, egy világ, amelyik alig tudott felmutatni
valami látnivalót, ám mégis mágikusan vonzotta a jobb
körökhöz tartozókat, mert valami olyasmit tudott nyújtani, ami a
megújult Sanghajban máshol már sehol nem volt látható: az
emberi rothadás elbűvölő, sokszínű ragyogását.
Quyu, a zóna, az elfeledett világ. A tökéletes hely, ha
valaki nyomtalanul akar eltűunni.
A kis motorszerelő-műhely nem közvetlenül Quyuban
volt, de elég közel hozzá, hogy a bejárataként szolgáljon.
Jericho felsóhajtott. Olyan lépésre érezte kényszerítve magát,
ami nem tetszett neki. A sanghaji rendőrséggel, miként legutóbb
is, időről időre együtt dolgozott. Jó kapcsolatban álltak
egymással. Hogy a saját ügyeiben segítettek-e neki a rendőrök,
az mindig éppen attól függött, hogy a Jericho által vizsgált
kémkedési vagy korrupciós ügyekben érdekeltek voltak-e vagy
sem. Vállvetve harcoltak ugyanakkor az olyan szörnyetegek
ellen, mint Animal Ma Liping. Nem csak azóta élvezte a
rendőrök tiszteletét, amióta a pedofilt elintézte. Közös ivászatok
közben már jelezték neki, hogy szükség esetén fordulhat
hozzájuk információért, és a sencseni rémálom után Patrice Ho,
magas rangú barátja a rendőrségen egy nagyobb szívességgel is
tartozott neki, ami kifejezetten a rendőrségi adatbankokba való
betekintésre vonatkozott. Jericho nagyon is szívesen élt volna
ezzel a lehetőséggel, de ha Yoyót valóban a hatóságok üldözik,
akkor erre gondolni sem lehetett.
Ez pedig azt jelentette, hogy be kell törnie.
Kétszer már megtette. Kétszer sikerült.
Akkor megesküdött, hogy harmadszorra nem próbálja
meg. Tudta, mi vár rá, ha a nyomára bukkannak. Miután 2007-
ben Peking behatolt európai és amerikai kormányzati
hálózatokba, a Nyugat a saját ügyeiket is intéző orosz és arab
hackerek támogatásával ellentámadásba lendült. Azóta Kína
nem sok mindentől félt jobban, mint az internetes támadásoktól.
Ennek megfelelően, aki behatolt a kínai rendszerekbe, nem
számíthatott kegyelemre.
Nagyon rossz érzéssel látott munkához.
Kis idő múlva már különféle archívumokban kotorászott.
A város szinte minden része el volt látva szkennerekkel,
amelyeket házfalakba, közlekedési lámpákba és táblákba,
kilincsekbe és csengőkbe, reklámtáblákba, matricákba és
tükrökbe, szerelvényekbe és háztartási eszközökbe rejtettek.
Leolvasták a retinát, biometriai adatokat halásztak, elemezték a
járást és a gesztikulációt, rögzítették a hangokat és a zajokat.
Miközben az amerikai NSA mintájára fölépített kémrendszert
már évtizedekkel korábban kifejlesztették, addig a retinaanalízis
viszonylag újdonságnak számított. A szkennerek méterekről
felismerték az emberi írisz individuális struktúráját és az
adatokat azonnal továbbították. Forgalmas kereszteződésekben
mikroszkopikus méretű mikrofonok szűrték ki a zajból az egyes
frekvenciákat, mígnem nagy tisztasággal lehetett hallani, mit
mondanak az emberek. Az ellenőrzés igazi művészete a
kiértékelésben rejlett. A rendszer felismerte a keresett
személyeket a mozgásuk alapján, azonosította az arcot akkor is,
ha valaki álszakállt ragasztott. Yoyo egyetlen pillantása
elegendő volt, hogy a mindenütt jelen lévő szkennerek
valamelyike azonosítsa a recehártyáját, amiről először
születésekor vettek mintát, aztán a beiskolázásakor, majd amikor
beiratkozott az egyetemre, végül pedig letartóztatásakor és
szabadon bocsátásakor.
Jericho gépe számolni kezdett.
Elemezte Yoyo szempillájának minden rezdülését,
íriszének kristályszerkezetét, megmérte a szöget, amelyben
száját elhúzta, ha nevetett, tanulmányozta frizurájának
mozgását, ha fújt a szél, vázlatot készített csípője ringásáról,
ujjai tartásáról, amikor a karját lóbálta, csuklótartásáról, amikor
valamire rámutatott, lépéseinek átlagos hosszáról. Yoyo
egyenletekből álló teremtéssé változott, egy algoritmussá, amit
elküldött a rendőrségi archívumokba, annak reményében, hogy
megtalálja a megfelelő feljegyzéseket. A keresés kezdő
időpontját közvetlenül eltűnése utánra állította be, a rendszer így
is több mint 2000 egyezést talált. Letöltötte a lopott adatokat a
merevlemezére, Yoyofiles mappa alatt elmentette, és sürgősen
kilépett a hatóság rendszeréből. A behatolást nem vették észre.
Eljött az ideje, hogy nekiálljon a kiértékelésnek.
Állj, egy darab hiányzik a puzzle-ból. Akármennyire is
valószínűtlennek tűnt, annak a kalandos nevű diáknak talán
mégis volt valami a tarsolyában. Hogyan is nevezte magát a
fickó? Grand Cherokee Vang.
Grand Cherokee...
Ebben a pillanatban villámként érte Jerichót a felismerés.
Amint a nyomozás során már kiderítette, Vang a World
Financial Centerben dolgozott, ahol Tu cégének is volt a
székhelye. Ő kezelte a Silver Dragont...
A Silver Dragon pedig egy hullámvasút volt!
A hullámvasút menetrenden kívül beindult. Ez az ember
nyilván odafönn dolgozott.
Jericho maga elé bámult. Valami azt súgta neki, hogy a
diák nem önszántából ugrott le, s nem is baleset érte. Vang azért
halt meg, mert tudott valamit Yoyóról. Nem, nem ezért! Hanem
azért, mert azt állította magáról, hogy tud valamit.
Az ügy így már egészen más fényben tűnt fel.
Keresztülmászott óriási lakásán a konyháig, és azt
mondta:
– Teát. Lady Grey. Egy csésze, dupla cukor, normál
adag tej.
Amíg a gép elkészítette, amit kért, még egyszer
végiggondolta, amit már tudott. Talán kísérteteket lát, de
adottsága, hogy mintákat ismerjen fel és összefüggéseket
állapítson meg ott, ahol mások csupán töredékeket láttak, ritkán
csalta meg. Az biztos, hogy rajta kívül még valaki kereste
Yoyót. Önmagában egyáltalán nem új felismerés. Csen és Tu is
úgy vélte, hogy Yoyo menekül. Ugyanakkor mindketten
kételkedtek abban, hogy ezúttal is a rendőrség üldözné, még ha
Yoyo esetleg ezt is hitte. Ezúttal nem a rendőrök vitték el, mint
korábban már kétszer, sokkal inkább nyomtalanul elbújt. Miért?
Úgy tűnt, a döntést kapkodva hozta meg. Valami felébresztette
Yoyóban a félelmet, hogy az elkövetkezendő percekben vagy
órákban olyan emberek látogatják majd meg, akik nem éppen
jóindulattal viseltetnek iránta. Mit tett tehát, mielőtt elmenekült
volna?
Figyelmeztette őt valaki?
Ki és mire? Amennyiben Vang igazat mondott, a
kérdéses időpontban egyedül volt, tehát kaphatott egy hívást:
jobb, ha eltűnsz. Vagy egy e-mailt. De talán nem kapott semmit.
Talán felfedezett valamit a hírekben vagy a neten, ami nagyon
ráijesztett.
A konyha félénk sípolással közölte, hogy a tea elkészült.
Jericho a csészéért nyúlt, megégette a kezét, káromkodott, majd
ivott egy kortyot. Elhatározta, szól a műszaki vevőszolgálatnak,
hogy programozzák át a masinát. A dupla cukor túl édes volt, a
sima pedig túl keserű. Töprengve tért vissza íróasztalához. A
sanghaji rendőrök nem voltak éppen szívbajosak, de igen ritkán
hajították le a gyanúsítottakat toronyházak tetejéről. Grand
Cherokee Vang előbb találta volna magát egy őrszobán. A fiú
megpróbált pókerezni. Egy hamisjátékos, akinek nem volt mit
eladnia, csak éppen nem azzal kezdett ki, akivel kellett volna.
Ki az ördögnek lépett a lábára Yoyo?
– Breaking News – mondta. – Sanghaj. World Financial
Center.
A falon feliratok és képek jelentek meg. Jericho ráfújt a
teájára és megkérte a számítógépet, hogy olvassa fel az utolsó
jelentést.
– Ma reggel, helyi idő szerint 10.50-kor Pudongban a
Shanghai World Financial Center tetejéről lezuhant egy férfi –
mondta egy kellemesen mély tónusú női hang. – Az első
jelentések szerint a férfi a ház munkatársa, a Silver Dragonnak,
a világ legmagasabban fekvő hullámvasútjának karbantartója és
kezelője volt. Az esemény időpontjában a hullámvasút
menetrenden kívül volt üzemben. Az ügyészség nyomozást
indított. Eddig még nem tisztázódott, hogy baleset vagy
öngyilkosság történt-e, de minden amellett szól...
– Csak filmbejátszásokat – mondta Jericho.
Megnyílt egy videóablak. Egy fiatal kínai nő pózolt a Jin
Mao Tower tetején a kamerák előtt, úgy, hogy látni lehetett a
World Financial Center alsó részét. Megpróbált megrendültnek
tűnni, de tulajdonképpen ragyogott a boldogságtól, hogy valami
balfácán a halálával átmenetileg kisegítette őt az
uborkaszezonban.
– Még egyáltalán nem világos, hogy a hullámvasút
miért működött utasok nélkül, a hivatalos nyitvatartási időn
kívül – mondta, minden egyes szót titokzatosan külön
hangsúlyozva. – A rejtély megoldásának kulcsa egy szemtanú
videója lehet, aki véletlenül éppen a hullámvasutat filmezte,
amikor a baleset történt. Ha egyáltalán baleset volt. Az elhunyt
férfi személyazonosságáról egyelőre semmiféle...
– A szemtanú videóját – szakította félbe Jericho. – A
halott személyazonossága.
– A videó sajnos nem áll rendelkezésre.
A számítógép még a sajnálkozást is képes volt imitálni.
Jericho 20%-osra állította be a rendszer érzelmi szintjét. A hang
így nem mechanikusan, hanem melegen és emberien csengett.
Ráadásul a számítógép igyekezett némiképp előzékeny lenni. –
A halott személyazonosságáról két jelentés elérhető.
– Kérem felolvasni.
– A Shanghai Satellite írja: A halott férfi neve Vang
Jintao, Vang egyetemista a...
– Másik jelentés.
– A Xinhua hírügynökség írja: Egyértelműen
megállapították, hogy a halott férfi Vang Jintao, aki magát
Grand Cherokee Vangnak nevezte...
– Jelentések a halál pontos körülményeiről.
Sok jelentés volt, de egyik sem állított semmi
bizonyosat. Azért mégiscsak összeállt egy érdekes kép. Az
biztos, hogy a Silver Dragon láncait valaki 10 perccel korábban
oldozta el, még a vendégek érkezése előtt. Grand Cherokee
feladata a rendszer karbantartásából állt, no meg abból, hogy
foglalkozzon a délelőtti vendégekkel, ami konkrétan annyit
jelentett, hogy szedje be a pénzt és indítsa el a szerelvényt. Az
adott időpontban rajta kívül senkinek sem lett volna szabad ott
tartózkodnia. Két alkalmazott állítólag mégis látta, hogy Vang a
Sky Lobbyban egy férfit fogadott, és vele együtt szállt be az
egyik liftbe. Ugyanerre utalt az amatőr filmes videója is,
amelyen látszott, hogy Vang a vágányon mászkált, amikor a
szerelvény már elindult.
Mi az ördögöt keresett ott Vang?
Lehetséges, hogy véletlenül indította be a hullámvasutat,
vélekedett a Shanghai Satellite egyik rövid cikke. Mindazonáltal
az öngyilkosság kézenfekvőbbnek tűnik. Másrészt egy
öngyilkos miért egyensúlyozgatna a vágányon, amikor a nyitott
állomásról egyenesen leugorhatott volna? Ráadásul, amint egy
másik cikk hírül adta, egyre több jel utal arra, hogy Vang
egyáltalán nem ugrott, hanem a száguldó szerelvény gázolt
keresztül rajta.
Mégis baleset? Mindenesetre gyilkosságot sehol nem
említettek, csak néhol bukkant fel egy-egy utalás a lehetséges
idegenkezűségre.
Két perccel később Jericho okosabb lett. A Xinhua
jelentette, hogy megvannak a videokamerák felvételei. Vangot
egy magas férfi társaságában vették fel, aki az emeletet
közvetlenül a zuhanás után hagyta el. Nyilvánvalóan vitába
bonyolódtak, Vang pedig biztosítás nélkül ment ki a sínekre,
majd a déli oszlop közelében elütötte a szerelvény.
Jericho megitta a teáját és elgondolkodott.
Miért kellett a fiúnak meghalnia?
Ki a gyilkosa?
– Számítógép – mondta – nyisd meg a Yoyofiles mappát.
Több mint 2000 egyezés. Hol kezdje?
Úgy döntött, hogy a megfelelési hányadost 95%-ra állítja
be, így 117 file maradt, amelyikben a megfigyelőrendszer Yoyót
vélte felfedezni.
Megparancsolta, hogy a gép csak a közvetlen szem
kapcsolatot vegye figyelembe.
Csak egy ilyen volt, Yoyo lakásának közvetlen
közelében. A felvétel 02.47-kor készült. Jericho nem tudta
megmondani, pontosan hol is lehetett a szkenner, talán egy
utcanév-táblában. A pontos koordinátákat külön file tartalmazta.
De az utca túloldalán lévő nő kétségtelenül Yoyo volt. Egy
rendszám nélküli motorkerékpáron ült, fejét lehajtotta, kezében
egy sisakot tartott. Mielőtt felvette volna, pontosan a szkennerbe
nézett, majd lecsapta a tükröződő sisakrostélyt és elviharzott.
– Megvagy – mormolta Jericho. – Számítógép, tekerd
vissza a filmet.
Yoyo megint nagy lendülettel vette fel a sisakot.
– Stop.
Pont a szemébe nézett.
– Nagyítás 230%-ra.
Az újfajta fal lehetővé tette az életnagyságú vetítést.
Amint a lány ott ült a gépén, plasztikusan a háromdimenziós
környezetben, olybá tűnt, mintha a lakásában hirtelen egy kapu
nyílt volna az éjszakába. Jól állította be a nagyítást. Yoyo 3-4
centiméterrel magasabbnak tűnt, mint valójában volt, de a kép
tökéletesen éles maradt. Egy olyan rendszer, amelyik egy
utcaszélességnyi távolságról felismeri az írisz szerkezetét,
méltán viseli a pórusszámláló becenevet. Jericho tudta, hogy egy
ideig ez lesz az a pillantás, amelyet Yoyóból láthat, tehát
megpróbált mindent kiolvasni belőle.
Félsz, gondolta Jericho, de ügyesen leplezed.
Ráadásul készen állsz mindenre.
Visszalépett. Yoyo világos farmert, térdig érő csizmát,
mintás pólót, és egy felfújt lakk-kabátot viselt, ami úgy nézett
ki, mintha a spray-k egyikéből származna, amelyeket a
szobájában talált. Pólóján a felirat nagyobbik része árnyékban
volt, vagy a kabát takarta el, csak keveset látott belőle a kabát
nyílásában. Majd később még visszatér rá.
– Keresd ezt a személyt a Yoyofiles mappában – mondta.
– Megfelelés 90%-os.
Azonnal megkapta az eredményt, 76 találat.
Gondolkodott, hogy megnézze-e az összes filmet, ám végül arra
utasította a számítógépet, hogy a felvételek koordinátáit
helyezze el Sanghaj térképén. Egy szempillantással később
megjelent a térkép a falon, rajta Yoyo útvonala, az út, amelyen
eltűnése éjszakáján haladt. Az utolsó felvétel a Demon Pointtal,
a motorszervizzel szemben készült. Onnantól fogva nyoma
veszett.
Yoyo az elfeledett világban volt.

Az a körülmény, hogy Quyuban alig telepítettek

figyelőrendszereket, jó esélyt adott Yoyónak arra, hogy
észrevétlen maradjon. Quyu mégsem volt a klasszikus
értelemben vett slum, nem lehetett összevetni Kalkutta,
Mexikóváros vagy Bombay burjánzó peremvidékeivel, amelyek
vírusa a vidékre is átterjedt. Sanghajnak, mint a New Yorkhoz
mérhető globális városnak éppúgy volt szüksége Quyura, mint
New Yorknak Bronxra, ami azzal a következménnyel járt, hogy
a város a környéket békén hagyta. Nem jelentek meg
buldózerekkel, nem is tartottak razziákat. Az ezredforduló utáni
években Sanghaj belső kerületeinek régi városrészeit és
nyomornegyedeit szisztematikusan lebontották, e területek
autentikus történelem nélkül maradtak. Quyu ott nőtt ki, ahol a
Boashan nevezetű külső kerület érintkezett a város magvával, s
a növekedést nem akadályozták, ahogyan a vadont is növekedni
engedik, ha nem akarnak költeni kertészre. A Huangputól
északnyugatra Quyu képezte az átmenetet az ideiglenes
települések, falvak maradványai, lepusztuló kisvárosi központok
és elhagyatott ipartelepek felé – olyan monstrum, amelyik
évrőol évre növekszik, elnyelve egy valamikor vidéknek
számító térség utolsó maradványait is.
Quyu belülről önállóan, kívülről börtönként őrizve
meglepő példáját nyújtotta a szegénység 21. századi
urbanizációjának. Lakossága olyan emberekből állt, akiknek el
kellett hagyniuk Sanghaj szívében eredeti otthonukat, olyan
egykori községek lakóiból, amelyeket Quyu már magába
olvasztott, szegény tartományokból érkező betelepülőkből,
akiket a globális metropolisz vonzott ide és senki által nem
ellenőrzött tartózkodási engedélyük már régen lejárt, és illegális,
a hatóságok számára nem létező munkások hadából. Quyuban
mindenki szegény volt, egyesek azonban kevésbé szegények,
mint a többiek. A legtöbb pénzt a drogkereskedelemben és a
szórakoztatóiparban lehetett keresni, ami elsősorban a
prostitúciót jelentette. Quyut minden szempontból informális
társadalom népesítette be, betegbiztosítás, nyugdíjigény és
munkanélküli-segély nélkül.
De mégiscsak több volt ez a koldusok népénél.
A legtöbbjüknek ugyanis volt munkája. Ok álltak a
futószalagok mellett és az építkezések állványain, ők söpörték a
parkokat és az utcákat, ők szállították az árut, és ők takarították
a jómódúak lakásait. Szellemként jelentek meg a nyilvántartott
világban, elvégezték a munkájukat, és azonnal el is tűntek,
amint nem volt már rájuk szükség. Szegények voltak, mert
mindenkit, aki Quyuban élt, 24 órán belül pótolni lehetett.
Szegények is maradtak, mert az agg Bill Gates definíciója
szerint egy olyan világtársadalom részei voltak, amelyik két
részre oszlott, a hálózatban lévőkre és a hálózatból kimaradókra.
Márpedig Quyuban mindenki kimaradt a hálózatból, még ha volt
is mobilja, vagy akár számítógépe. A hálózatban benne lenni azt
jelentette, hogy részt kell venni a nagysebességű játékban, a
figyelemnek egy pillanatra sem szabad lankadnia. Meg kell
különböztetni a releváns információt az irrelevánstól, ezáltal
jutva előnyhöz, amely rögtön elveszett, ha valaki el volt zárva a
világhálótól. Minden másodpercben jobbnak, gyorsabbnak,
olcsóbbnak, innovatívabbnak és rugalmasabbnak kellett lenni a
konkurenciánál, szükség esetén készen kellett állni lakóhely– és
munkahely-változtatásra.
Hozzá kellett férni a játékhoz.
„A jövő – mondta Gates – a hálózatban lévők jövője
lesz.” Ennek megfelelően a hálózatból kimaradó társadalmaknak
nem volt jövőjük. Az olyan egyének, akik nem voltak benne a
hálózatban, pókokra hasonlítottak, amelyek nem szőnek hálót.
Nem fognak semmit. Éhhalálra vannak ítélve.
Quyuban hivatalosan még senki sem halt éhen. Kína
hatalmasai szenvedtek a fehér foltoktól, amikor slumokról vagy
slumszerűu negyedekről volt szó, azért Sanghaj utcáin nem
engedték meg az éhhalált. Nem annyira emberszeretetből,
sokkal inkább azért, mert a világ pénzügyi központjában,
Sanghajban ez egyszerűen nem volt megengedhető.
Mindazonáltal a Quyura vonatkozó hivatalos állásfoglalásoknak
nem volt semmi értelme. Mit is lehetett volna hivatalosan
mondani egy olyan városrészről, amelynek demográfiai
helyzetére sötét fátyol borult, ami irányíthatatlannak és
ellenőrizhetetlennek számított, ezért önmagát kormányozta
átláthatatlan módon, amelynek területén a rendőrség szinte
sohasem bukkant fel, miközben kívülről szabályszerűen
elbarikádozta? Annyit lehetett tudni, hogy van valamiféle
infrastruktúra, vannak lakások, némelyik emberhez méltó,
némelyik alig több a földbe kapart lyuknál. Az ivóvíz kevés
volt, viszont rendszeresek voltak az áramszünetek, hiányosak a
higiéniás feltételek. Quyuban voltak olyan orvosok és rendelők,
kórházak, iskolák és óvodák, kifőzdék, teázók és kocsmák,
mozik, trafikok és utcai piacok, amelyek a szabályszerű
Sanghajból jóformán teljesen eltűntek. Ám miként zajlik
Quyuban az élet, erről fogalma sem volt senkinek. A Quyuban
elkövetett bűncselekményeket nem igazán derítették fel, ami
amúgy szintén annak az agyonhallgatott egyezménynek volt a
jele, hogy a negyedet magára hagyják és elzárják a társadalom
fejlődő részétől. A lakosságot nem támogatták és nem is vonták
felelősségre, ha nem követtek el semmit a nekik kijáró élettéren
kívül. Ahol nem volt jövő, ott múlt sem volt, legalábbis olyan
nem, amivel büszkélkedni, vagy amire építeni lehetne. A
hálózaton kívüliként az időn is kívül élt az ember, egy olyan
univerzum sötét régióiban, amelynek centrumait többemeletes
autópályák és függővasutak kötötték össze. Sanghaj
központjából a pompás elővárosokba ugyanolyan negyedeken át
vezetett az út, mint amilyen Quyu is volt, de ezért még nem
kellett keresztülmenni az elfeledett világon, nem kellett
megismerkedni vele. Egyszerűen felette mentek el, mint egy
mocsár fölött.
Sanghaj vezetősége egyszer feltette a kérdést Pekingben,
hogy vajon nem kell-e tartani attól, hogy Quyuból valamikor
egy felkelés indulhat ki. Senki sem kételkedett abban, hogy
bűnözők és terroristák is meghúzták ott magukat. Mindazonáltal
a terület erősebb állami felügyeletének követelésével szemben
állt a kétely, hogy vajon az egykori parasztokból,
segédmunkásokból, szolgálókból és építőipari munkásokból
összeálló foltos társadalom képes lehet-e egyáltalán egy
proletárlázadás végrehajtására. A nagyszabású terrort inkább a
polgári tábortól lehetett várni, ők azok, akik kijutnak az
információs sztrádára, és hozzáférnek bármilyen
csúcstechnikához. Mikor hirdetett a maffia osztályharcot? Így
tehát győzött a belátás, hogy Quyuban minden bűnöző egy volt
azon kevesek közül, akik nem máshol voltak, mire Peking
egyértelműen azt javasolta:
Felejtsétek el Quyut.
Így a világ, amelyben Yoyo alámerült, a városiasodás
térképén az új fehér foltok közé került. Jericho azon
gondolkodott, hogy vajon Quyuban valaha is eszébe jutott-e
valakinek, hogy ha nem ellenőorzik, az is a diszkrimináció egyik
fajtája.
Aligha.
Az estét avval töltötte, hogy olyan szövegeket keresett a
neten, amelyeket esetleg Yoyo írt az eltűnése óta. Ugyanazt a
technológiát alkalmazta, mint a Diamond Shield az ellenzékiek
lázas kutatásában, vagy az amerikai titkosszolgálatok a
terrorizmus elleni harc mókuskerekében, és amelyet már ő maga
is használt Ma Liping ellen. A gépelési ritmus legalább annyira
egyedi, mint az ujjlenyomat. Egy gyanúsítottat abban a
pillanatban lehetett azonosítani, amint írni kezdett és szövegét
egy browserre bízta. Még érdekesebbek voltak a Social Network
Analysis újabb eredményei: szókincs, kedvenc metaforák,
mindenki hagyott maga után valamilyen grammatikai és
szemantikai nyomot. Néhány száz szó elég volt a számítógép
számára, hogy majdnem 100%-os bizonyossággal megállapítsa a
szerző kilétét. Ám a legfontosabb az volt, hogy a rendszer nem
vakon rendezte egymás után a szavakat, hanem felismerte a
szövegösszefüggéseket. Bizonyos értelemben felfogta, mit akart
a szerző kifejezni. Kifejlesztett valamifajta intelligenciát és azt a
képességet, hogy egész hálózatokat derítsen fel, a terror és a
szervezett bűnözés világot átfogó struktúráit, amelyekben
egymástól sok ezer kilométernyire élő neonácik, robbantgatók,
rasszisták és huligánok találtak egymásra, olyanok, akik a valós
életben bizonyára kölcsönösen szétverték volna egymás fejét.
Ami segített abban, hogy merényleteket akadályozzanak
meg, pedofiloknak bukkanjanak a nyomára, és gazdasági
kémeket leplezzenek le, az ugyanakkor rémálommá vált
ellenzékiek és emberi jogi aktivisták nagy örömére. Nem volt
mit csodálkozni azon, hogy a Social Network Analysis módszere
kiváltképp az elnyomó rendszereket érdekelte. Yoyo mégis
elérte, hogy kicselezze az állambiztonság elemző programjait,
egészen néhány nappal korábbi lelepleződéséig. Már ha
egyáltalán ez volt a helyzet. Ám Yoyo bizonyára így gondolta, s
ez magyarázza hirtelen menekülését.
Mindazonáltal érthetetlen, hogyan vehette ezt észre.
Jericho ásított.
Holtfáradt volt. Egész éjszaka azzal foglalatoskodott,
hogy számítógépével nyomokat és indítékokat kerestessen.
Világosan tudta, hogy nem fogja egykönnyen megtalálni Yoyót.
Ebbe az internetrendőrségnek is éveken keresztül beletört a
bicskája. Bizonyára álmából fölébresztve is ismerte az elemző
programok algoritmusait, ráadásul a Tu Technologies az
ismeretek templomát jelentette. Némiképp tanácstalanul azon
töprengett, hogyan tud megoldani egy problémát, ami oly
hosszú ideig az államnak sem sikerült, bár volt egy kétségtelenül
igen jelentős előnye.
Ő tudott arról, hogy Yoyo az Őrzők közé tartozik.
Miközben számítógépe virtuális árnyakra vadászott,
Jericho kipakolta a maradék dobozokat, s a lakását olyanná
varázsolta, hogy már valóban meglehetősen hasonlított egy
lakáshoz. Amikor pedig már a bútorok is helyükre kerültek, a
képek a falakra, a ruhák a szekrényekbe, amikor mindent
elpakolt és a helyére tett, a lakásban pedig Erik Satie Trois
Gymnopédiesének hangjai gyöngyöztek téren és időn át, napok
óta először érezte magát megint boldognak, megszabadulva a
sencseni képektől, és átmenetileg még Yoyo iránti érdeklődését
is elveszítette.
Owen Jericho, elmerülve a muzsikában és az
elégedettségben.
– Egyezés – jelenti a számítógép.
Zavaró.
Olyannyira zavaró, hogy elhatározza, a program
előzékenységi szintjét 30%-kal megemeli. A számítógép most
már legalább úgy beszél, mintha kész lenne őt kávéval vagy
borral is megkínálni.
– Találtam egy bejegyzést egy blogban, ami Yoyóra utal
– mondja a meleg, női hang, szinte emberi. – Egy rövid szöveget
jelentetett meg a Brilliant Shiten, egy mando-prog fórumban.
Olvassam fel?
– Biztos vagy benne, hogy Yoyo?
– Majdnem biztos. Tudja álcázni magát. Azt gondolom,
Yoyo torzítókkal dolgozik. Mit gondolsz?
Az előzékenység szabályozása nélkül mindez így
hangzana:
– Megfelelés 84,7%. Torzító használatának
valószínűsége 90,2%.
– Valószínűnek tartom, hogy torzítókat használ –
helyesel Jericho.
A torzítok olyan programok, amelyek a szerző személyes
stílusát utólag változtatják meg. Egyre inkább divatba jönnek.
Néhányan nagy költők és írók stílusába írják át szövegeiket, így
amit gondtalanul leírnak, azt az olvasó Thomas Mann, Ernest
Hemingway vagy Jonathan Franzen kifejezésmódjában kapja
meg. A programok már politikusokat is imitálnak. Akkor válik
kritikussá a helyzet, ha hackerek gonosz szándékkal törik fel
mások profilját, hogy stílusukat megváltoztassák. Mindazonáltal
az interneten számos ellenzéki dolgozik torzítókkal, amelyek
véletlenszerűen korrektúrázzák a szövegeket és a hétköznapi
stílusok sokaságából válogatnak. A döntő, hogy a mondanivaló
értelme ne változzon.
De éppen ebben rejlik a legtöbb program gyöngéje.
– A bejegyzés elemei nem homogének – mondja a
számítógép. – Ez igazolja az elméleted, Owen.
Kedves, a keresztnevét használja. Udvarias is, hogy az ő
elméletének nevezi, mintha nem a számítógép említette volna a
torzítókat. 50% százalékosra állított előzékenység, bőven elég,
80%-nál már talán a seggét is kinyalná. Nem is tetszik már neki,
hogy a gépet csak úgy egyszerűen számítógépnek szólítja.
Hogyan is nevezhetné el a kislányt? Talán...
Beprogramozott neki egy nevet.
– Diane?
– Igen, Owen.
Csodálatos. Tetszik neki a Diane. Diane az új asszony az
életében.
– Kérlek, olvasd fel a szöveget.
– Szívesen.

Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba.

Az utóbbi napok tök stresszesek voltak, mérges rám valaki? Nem
tehettem róla, tuti nem. Minden rohanvást zajlott. Basszus. Ilyen
gyorsan feledésbe merül az ember. Már csak az hiányzik, hogy a
régi démonjaim újra kergessenek. Na jó, szorgalmasan írom az
új dalokat. Ha valaki a bandából kérdezné, akkor lépünk fel, ha
már néhány jól csengő szöveg a tarsolyomban lesz. Let's prog!

Jericho ismételten eltöpreng, egy efféle zagyvaságból

vajon honnan találja ki a program, hogy ki a szerző, de a
tapasztalat azt mutatja, ennél kevesebb is elég. Na mindegy,
nem kell értenie. Ő a felhasználó, nem a programozó.
 – Elemzést kérek – mondja.
Tulajdonképpen elég kellemes, Satie és ez a lágy hang.
– Szívesen, Owen.
Igen, ez a „szívesen”, ez nem jó, el kell tüntetnie. A
HAL 6000-re emlékezteti, az Űrodisszeiából. A navigációs
rendszerek feltalálása óta mindegyik beszélő számítógép a
bolond HAL-t utánozza.
– A szövegnek lazának kell lennie – mondja a
számítógép. – De a rohanvást és a jól csengő szavak stílustörést
jelentenek. A régi démonjaim újra kergessenek, ez művinek hat,
azt hiszem, a torzítónak nem volt rá befolyása. A többi apróság.
Például a jól csengő szöveg a tarsolyomban kifejezés nem illik a
második és harmadik mondat stílusához.
– Mit mond neked a tartalom?
– Nehéz. Lenne néhány javaslatom. Először is, galaxis.
Ez lehet pongyolaság, de lehet valaminek a szinonimája is.
– Például?
– Valószínűleg valami helyé.
– Tovább.
– Démonjaim. Már kerestél démonokat. Szerintem Yoyo
a City Demonsra vagy City Damonsra utal.
– Így gondolom én is. A Damons amúgy tévedés. Még
valami feltűnő?
A számítógép tétovázik. Előzékenységből tétovázik.
– Túl keveset tudok Yoyóról. A további
megfogalmazásokhoz és fogalmakhoz körülbelül 380000
értelmezést kínálhatok neked.
– Felejtsd el – morog Jericho.
– Attól tartok, ezt nem értem.
– Nem baj. Kérlek, keress rá Sanghajban a galaxisra, ha
összefüggésben áll valami hellyel.
A számítógép ezúttal nem tétovázik.
– Nincs bejegyzés.
– Jó. Lokalizáld, honnan küldték a szöveget.
– Szívesen – a számítógép megnevezi a koordinátákat.
Jericho megdöbben. Nem gondolta volna, hogy a
bejegyzés útja ilyen egyszerűen rekonstruálható. Azt vélné az
ember, hogy Yoyo kissé bonyodalmasabb úton kommunikál.
 – Egészen biztos vagy abban, hogy nem egy
közbeiktatott szervert találtál?
– 100%-ig biztos, Owen. Innen érkezett a bejegyzés,
május 24-én, helyi idő szerint reggel 6 óra 24 perckor. Jericho
bólint. Ez jó. Nagyon jó! Reménye bizonyossággá vált.

ELFELEDETT VILÁG
Miközben Jericho a bérautóval elindult a Huaihai Dong
Lun az autópálya irányába, gondolatban összefoglalta az előző
éjszaka következtetéseit.
Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba.
Azt jelentheti, néhány napja ismét Quyuban vagyok.
Világos. Az már kevésbé, hogy miért nevezi Yoyo Quyut
galaxisnak. Talán inkább mégiscsak egy bizonyos helyre gondol
Quyuban.
Az utóbbi napok tök stresszesek voltak, mérges rám
valaki?
Stressz: hát persze.
No és miért lenne bárki is mérges? Erre a kérdésre is
viszonylag könnyű válaszolni. Yoyo nem kérdést tett fel, ez egy
információ. Valaki a nyomára bukkant, ez a valaki veszélyt
jelent, ő pedig nem tudja, ki ez a valaki.
Nem tehettem róla, tuti nem. Minden rohanvást zajlott.
Basszus.
Nehéz. Fejvesztve menekült, rendben. De mit jelent az
első rész? Miről nem tehetett?
Ilyen gyorsan feledésbe merül az ember.
Egyszerű. Quyu, az elfeledett világ. Szinte banális.
Yoyónak nagyon sürgős lehetett a híradás.
Már csak az hiányzik, hogy a régi démonjaim újra
kergessenek.
Még egyszerűbb: City Demons, tudjátok, hol vagyok.
Na, jó, szorgalmasan írom az új dalokat. Ha valaki a
bandából kérdené, akkor lépünk fel, ha már néhány jól csengő
szöveg a tarsolyomban lesz. Let's prog!
Azt jelentheti, megpróbálom a problémát amilyen
gyorsan csak lehet, rendezni. Addig eltűnünk.
És ki a mi?
Az Őrzők.
Jericho útvonalát keresztezte a városi autópálya.
Nyolcsávos út, olyan forgalommal, amilyen 16 sávot is
megtöltött volna, fölötte egy többszintes magasított úttal. Autók,
buszok és teherautók vánszorogtak a délelőtti forgalomban,
mintha lekvárban haladtak volna. Az ingázók százezrével
áramlottak az alvóvárosokból a központba, a taxisok bambán
meredtek maguk elé. Még a motorosok sem tudtak átkígyózni a
tömegen. Mindannyian szájvédőt viseltek, mégis attól lehetett
tartani, hogy bármelyik pillanatban elkékülnek és kiesnek a
nyeregből. Noha a világon sehol sem közlekedett annyi
üzemanyagcellás, hidrogénmotoros és elektromos autó, mint a
kínai metropoliszokban, mégis kipufogógáz füstje telepedett a
városra.
Mindezek fölött egy különleges útvonal vezetett. Kecses
teleszkóplábakon nyugodott, csak néhány éve adták át, kizárólag
a bérautók számára. Ezek a bérautó-utak immár összekötötték
egymással a város legfontosabb pontjait, az alvóvárosokat és a
tengert, némelyik szédítő magasságban. Jericho besorolt a
meredek feljáróba, megvárta, amíg járműve csatlakozik a
sínekre, és beadta a célkoordinátákat. Ettől kezdve nem neki
kellett kormányozni, amúgy nem is tudott volna. Amint a
bérautó belépett a rendszerbe, a sofőrre már nem volt semmi
szükség.
Egy sor ugyanolyan jármű között mászott fel Jericho
bérautója az emelkedőre. Az út magasságában látta, amint a
megszámlálhatatlan kabinszerű járgány óránként 300
kilométernél is nagyobb sebességgel száguldott tova, ezüstösen
megcsillanva a napfényben. Egy emelettel lejjebb azonban a
teljes forgalom leállt.
Hátradőlt.
A külső sávon érkező járművek éppen annyira fékeztek,
hogy egy pontosan kiszámított rés keletkezzen, amibe besorolt
az ő járgánya. Jericho szerette a szédületes gyorsulást, amivel a
bérautó aztán felvette a forgalom ritmusát. Rövid ideig
hozzátapadt a háttámlához, majd elérte az utazósebességet. A
mobilja jelezte, hogy üzenete érkezett a számítógépétől. A
kijelző megvizsgálta az íriszét. A hangazonosítás már nem lett
volna szükséges, de Jericho szeretett biztosra menni.
– Owen Jericho – mondta.
– Jó reggelt, Owen.
– Hello, Diane.
– Elemeztem Yoyo pólóján a feliratot. Meg akarod
nézni az eredményt?
Ezzel bízta meg a számítógépet, mielőtt elindult volna.
Mobilját bedugta a műszerfali csatlakozóba.
– Na, hogy szól az elemzésed?
– Nyilvánvalóan valami szimbólum.
A bérautó képernyőjén megjelent egy nagy A.
Legalábbis Jericho úgy vélte, hogy egy A. Az összekötő rész
hiányzott, a szárakat elmosódott, elliptikus gyűrű fogta körbe.
Alatta ez volt olvasható: NDRO.
– Utánanéztél a szimbólumnak a neten?
– Igen. Amit látsz, az a képfeldolgozás eredménye.
Megközelítőleg ilyen lehet. Az adatbázisokban nem bukkan fel
sehol a szimbólum. A betűk valaminek a rövidítései lehetnek,
vagy egy szó töredékei. Az NDRO rövidítést több helyen is
megtaláltam, csak éppen Kínában nem.
– Melyik szóra tippelsz?
– Az én javaslatom: androgyn, android, androméda.
– Köszönöm, Diane – gondolkodott el Jericho. –
Utánanéznél, hogy becsuktam-e a hálószobaablakot?
– Nyitva van.
– Csukd be, kérlek.
– Persze, Owen.
A bérautó figyelmeztette, hogy néhány másodperc múlva
letér az útról. Csak négy percre volt szüksége 20 kilométer
megtételéhez. Jericho kihúzta a mobilját. A bérautó lelassult,
most azoknak a járműveknek a sorába állt be, amelyek
közvetlenül Quyu előtt léptek ki a hálózatból. A lejárón át
viszonylag gyorsan lejutott a főútra. Még itt, a központtól jó
messze is csak csordogált a forgalom, de legalább haladt. Quyut
a várostól többsávos autópálya választotta el. A kivezető utak a
torlaszoknak köszönhetően olyanok voltak, mint egy tű toka,
mindegyik mellett egy-egy rendőrposzt. Keleten és Nyugaton
még két katonai kaszárnya is őrködött. Persze Quyuban csak
igen kevesen engedhették meg maguknak, hogy autójuk legyen,
vagy autót béreljenek, így a negyedet metróvonalak és trolik
kötötték össze a várossal.
A City Demons műhelye Quyu mellett, egy történelmi
részen állt, nem volt két kilométernyire sem. A valóban régi
negyedek egyike. Korábban falu vagy vidéki városka lehetett, és
hamarosan át kell majd adnia a helyét a modern, anonim házak
falanxainak. Miután a teljes belvárost átépítették, a tervezők a
perifériáknak estek neki.
Csak Quyu marad majd örökké érintetlen.
Amilyen gyorsan ideért a bérautó-úton, olyan kínosan
hosszú időbe telt, amíg a negyedet elérte. Tipikus régi település
volt. Egy-három emeletes kőházak, sötétvörös és fekete
oromzattal az élénk utcák mentén, amelyekből számos sikátor és
belső udvar nyílt. Színes napernyők alatt boltocskák és kifőzdék
bújtak meg, a házak között ruhaszárítókat feszítettek ki. A
Demon Point nevű műhely egy feketére festett ház földszintjét
foglalta el, amelynek első emeletét hiányos faerkély vette körbe.
Jó pár ablak üvege törött vagy repedezett volt.
Jericho egy mellékutcában parkolt, gyalog ment a
műhelyhez. Néhány szép hibrid– és elektromos motorkerékpár
állt a műhely előtt pár másik, kevésbé szép példány
társaságában. Senkit sem látott. Egy idő után előbukkant egy fiú
az apró irodából, rövidnadrágban és kinyúlt, csupa olaj pólóban,
majd ronggyal és lakkal kenni kezdte az egyik motort.
– Jó napot – mondta Jericho.
A fiú felpillantott, majd folytatta a munkáját. Jericho
melléje guggolt.
– Szép motor.
– Ühüm.
– Látom, polírozod. Azok közül való vagy, akik a Club
dkd-ban az észak-koreaiak pofáját polírozták ki?
A fiú vigyorgott és tovább dolgozott.
 – Az Daxiong volt.
– Jól csinálta.
– Mondta a geciknek, hogy fogják be a pofájukat. Bár
többen voltak. Azt mondta, nincs kedve a fasiszta szarságukhoz.
– Remélem, nem lett baja.
– Csak egy kicsi.
Ekkor esett le neki, Hogy olyasvalakivel elegyedett
beszélgetésbe, akit egyáltalán nem is ismer. Letette a rongyot és
bizalmatlanul mérte végig Jerichót.
– Ki maga egyáltalán?
– Ó, Quyuba megyek tulajdonképpen. Tiszta véletlen,
hogy megláttam a műhelyeteket. De miután olvastam a blogban
a bejegyzéseteket... Na szóval, azt gondoltam, ha már itt
vagyok...
– Érdekli egy motor?
Jericho felkelt. Pillantásával a fiú kinyújtott kezét
követte. A műhely hátsó részében egy jókora elektrochopper
állt. A hátsó kereke hiányzott.
– Miért ne? – lépett a géphez, és megcsodálta, ahogyan
csak tellett tőle. – Már évek óta gondolkodom egy chopperen.
Lítium-alumínium akkumulátor?
– Persze. Kettőnyolcvanat simán megy.
– Hatótávolság?
– 400 kilométer. Legalább. A belvárosba való?
– Ühüm.
– Autóval pokol. Gondolja csak meg.
– Persze – vette elő Jericho a mobilját. – Sajnos, alig
ismerem ki magam errefelé. Valakivel találkoznom kell, de
tudod, mi a helyzet Quyuban a címekkel. Talán te tudsz segíteni
nekem.
A fiú vállat vont. Jericho a műhely hátsó falára vetítette
az A-t, az elmosódott gyűrűvel. A fiú szemén látszott, hogy
felismeri.
– Oda akar menni?
– Messze van?
– Nem igazán. Csak át kell mennie...
– Fogd be a szád – mondta valaki a hátuk mögött.
Jericho megfordult, és megpillantott egy mellkast, ami
valahol délkeleten kezdődött és a távolban, északnyugaton ért
véget. Valahol, magasan a mellkas fölött kellett valaminek
lennie, amivel ez az izé gondolkodik. Fölnézett és meglátott egy
kopaszra nyírt golyót olyan erősen ferde szemekkel, hogy még
egy kínainak is kételkednie kellett abban, hogy ezekkel
egyáltalán látni lehet. Állán egy kékes beültetés a fáraók
szakállára emlékeztetett. Nyitott bőrdzsekijén felirat: City
Demons.
– Jól van, na – nézett fel bizonytalanul a fiú. – Csak
megkérdezte, hol van...
– Mi?
– Minden rendben – vigyorgott Jericho. – Csak tudni
akartam, hogy...
– Mit? Mit akart tudni?
A hegy nem mutatott hajlandóságot arra, hogy lehajoljon
hozzá, pedig ez lényegesen megkönnyítette volna a beszélgetést.
Jericho hátralépett egyet és újra a falra vetítette a képet.
– Sajnálom, ha alkalmatlan pillanatban jöttem. Egy
címet keresek.
– Egy címet? – fordította oda hatalmas fejét az óriás, és
szemének résein át pillantását a vetítés felé vetette.
– Úgy értem, ez egyáltalán egy cím? – kérdezte Jericho.
– Csupán ennyit...
– Kitől van ez?
– Valakitől, akinek nem volt ideje elmagyarázni az utat.
Quyuból való. Segíteni akarok neki.
– Miben?
– Szociális problémák.
– Van valaki Quyuban, akinek nincsenek szociális
problémái?
– Pontosan! – Jericho elhatározta, hogy most már elég
ebből a bánásmódból: – Na, mi van? Nem szeretném, ha ennek a
bizonyos személynek sokat kellene rám várnia.
– Ráadásul egy chopper is érdekli! – tette hozzá a fiú
olyan diadalmas hangon, mintha már valami irgalmatlan
összegért el is adta volna Jerichónak a gépet.
A hegy az ajkát harapdálta.
Aztán elmosolyodott.
 A visszautasító kifejezés leolvadt az arcáról, helyet
csinálva egy széles és barátságos mosolynak. Óriási mancs
hasított át az univerzumon és csattanva landolt Jericho vállán.
– Miért nem ezzel kezdte?
Megtört a jég. A hirtelen jött szívélyesség azonban nem
információkban nyilvánult meg, hanem mindazon előnyök
részletes leírásában, amelyekkel a chopper állítólag rendelkezett,
s végül egy irgalmatlan összeg megnevezésében csúcsosodott ki.
A szörnyeteg még azt a bűvészmutatványt is végrehajtotta, hogy
a hiányzó hátsó kereket külön számította fel.
Jericho bólogatott. A végén a fejét rázta.
– Nem? – csodálkozott az óriás.
– Ezen az áron nem.
– Jó. Mondjon egy árat maga.
– Valami mást javaslok. Egy A elmosódott övvel, alatta
négy betű. Emlékszik? Odamegyek, visszajövök. Utána
tárgyalhatunk.
Az óriás a homlokát ráncolta. A gondolkodás ráncai,
vélte Jericho. Utána leírt egy útvonalat, ami, úgy tűnt,
keresztülvezet egész Quyun.
Hogy is mondta az előbb a fiú? Nem túl messze?
– És mit jelentenek a betűk?
– NDRO? – nevetett az óriás. – Az ismerőse tényleg
nagyon siethetett. Andromeda.
– Ó!
– Élő koncerteket rendeznek.
– Köszönöm.
– Ha megenged egy megjegyzést, maga minden
helyismeretet nélkülöz.
Jericho felhúzta a szemöldökét. Ilyen mélyenszántó
megállapítást nem is tételezett volna fel a hegyről, tetején a
gondolkodásra alkalmas púppal.
– Valóban keveset tudok Quyuról.
– Akkor vigyázzon magára.
– Világos. Később látjuk egymást. Hogy is hívják magát
tulajdonképpen?
Egy vigyor osztotta két részre a tar fejet.
– Daxiong. Egyszerűen Daxiong.
 Aha. Hat koreai, akik verést kaptak. Lassan tisztázódott a
helyzet.
Jericho még soha nem járt Quyuban. Elképzelése sem
volt arról, mi vár rá. De tulajdonképpen nem is történt semmi.
Quyunak nem volt kifejezett kezdete, legalábbis itt nem.
Egyszerűen valahogy elkezdődött. Ugyanolyan lapos
házsorokkal, amilyenek mellett most haladt el. Üzlet alig volt,
ellenben rengeteg utcai árus, akik pokrócokra és szőnyegekre
terítettek ki mindent, ami eladhatónak tűnt és nem futott el. Egy
asszony rozzant nádfotelben, ócska baldachin alatt szunyókált,
mellette egy kosárban padlizsán. Egy vevő elvett kettőt, majd
letette a pénzt, anélkül, hogy felébresztette volna. Öregemberek
beszélgettek, némelyik pizsamában, némelyik meztelen
felsőtesttel. Lökdösődés és tolakodás a zsúfolt járdákon. Az úton
keresztben ruhaszárító kötelet feszítettek ki, rajta lobogó
zászlóként a mosás, köpenyek és ingek, amelyeknek ujjai
integettek, amint beléjük kapott a szél. A morgás, csevegés és
kiáltozás, dallamos, fenyegető, éles és mély hangok kakofóniává
álltak össze. Olcsó motorok sivító jelenléte, csikorgó, kerregő
kerékpárok, kalapácsütések és fúrógépek visszhangja. A
karbantartás, a rothadás szegényes konzerválásának hangjai.
Néhány kereskedő észrevette Jericho szőke fürtjeit, felpattant,
kézitáskáit, óráit, szobrait felé nyújtogatva kiáltotta: „looka,
looka!”, amire ő persze nem figyelt, hiszen azon igyekezett,
hogy senkit se üssön el. Sanghajban, Sanghaj belső kerületeiben
a közlekedés valóságos háború volt. Nehéz teherautók üldözték
a buszokat, a buszok az autókat, ezek a kétkerekűeket, s
mindannyian közösen döntöttek úgy, hogy kiirtják a
gyalogosokat. Quyuban kevésbé volt agresszív a dolog, de jobb
sem. Nem támadták egymást, hanem egészen egyszerűen nem
vettek tudomást a másikról. Emberek, akik az előbb még
tyúkokra vagy háztartási eszközökre alkudoztak, hirtelen az útra
rohantak, vagy az út közepén kis csoportokba gyűltek, hogy
megtárgyalják az időjárást, az élelmiszerárakat vagy éppen a
család egészségi állapotát.
Befelé haladva Jericho egyre kevesebb turistákra
specializálódott kereskedőt látott. A kínált áru egyre
szegényesebb lett. Az autók száma egyre csökkent, ám
ugyanilyen arányban nőtt a kerékpárosoké és a gyalogosoké, és
a tolongás fokozódott. Egyre több félig lerombolt házat látott,
amelyek hiányzó falait kartonnal és hullámlemezzel pótolták.
Mindegyikben laktak. A házak között évek hulladéka
halmozódott fel. Az út mentén, mintha csak odahajították volna,
szürke és fekete panelépületek tűntek fel, előttük beteg fák
görnyedeztek. Magukra hagyott autók, amelyek még azokból az
időkből származtak, amikor Teng Hsziao-ping meghirdette
Kínában azt a csodát, ami az országnak ezt a részét soha nem
érte el.
Egyszerre csak minden sötét lett körülötte.
Minél beljebb hatolt Jericho Quyuba, annál kuszábbá
vált minden. Úgy tűnt, az építészeti hagyományokat egyszerűen
sutba dobták. Félbemaradt toronyházak váltakoztak a pusztuló
lapos épületekkel és emeletes silókkal, amelyek ocsmányságát
csak kihangsúlyozta az egykori festék pattogzó maradványa.
Kétségbeesett kísérlet volt arra, hogy a lakhatatlant lakhatóvá
tegyék, s ez Jerichót mélyen meghatotta. Szinte folklorisztikusan
nőtt ki a földből az önkezűleg barkácsolt fabódék vadonja. Egy
ilyen bódé általában alig volt több néhány cölöpre kifeszített
ponyvánál. Itt legalább élet volt, míg a silók egy atomtámadás
utáni állapot képzetét keltették.
Egy szemétsivatag közepén megállt, figyelte az
asszonyokat és gyerekeket, akik kordékat töltöttek meg
hasznosnak gondolt szeméttel. Egész térségek tűntek olyannak,
mintha egy korábban érintetlen városrészt szőnyegbombázás tett
volna a földdel egyenlővé. Megpróbált visszaemlékezni arra,
amit az efféle környékekről tudott. Egy szám jutott az eszébe.
2025-ben világszerte 1,5 milliárd ember élt slumokban. 20 évvel
korábban 1 milliárd. A szám évente 20-30 millióval emelkedett.
Aki egy slumban kötött ki, annak egy bizarr hierarchiával kellett
megküzdenie: a legalsó lépcsőfokon azok álltak, akik szemetet
gyűjtöttek és abból valami hasznosíthatót igyekeztek előállítani,
amit esetleg eladhattak vagy elcserélhettek. Daxiong leírása
szerint még legalább egy órát kellett volna mennie az
Andromedáig. Továbbment és arra a negyedre gondolt, amelybe
néhány évvel ezelőtt megérkezett: a negyedet hamarosan
lerombolták, hogy helyet csináljanak annak a telepnek,
amelyben most Yoyo lakott. Akkor nem volt képes megérteni,
hogy miért ragaszkodnak a lakók annyira a romokhoz. Csak
annyit értett, hogy nem volt választásuk, pedig néhányuk
Sanghajon kívül viszonylagos luxuskörülmények közé, olyan
lakásokba költözhetett volna, melyekben volt folyó víz, vécé és
fürdőszoba, lift és áram.
– Itt élünk – hangzott a mosolygós válasz. – Odakint
csak szellemek vagyunk.
Csak később vált világossá számára, hogy az emberi
nyomorúság fokát nem a házak állapotán lehet lemérni.
Ivóvízhiány, kiömlő csatornák, eldugult lefolyók, mindez a
pokol könyvébe való. De amíg az emberek az utcán éltek, addig
találkoztak egymással. Ott adták el portékáikat. Főztek a
munkásoknak, akiknek nem volt lehetőségük harapnivalójuk
elkészítésére. Csupán az ételkészítés családok millióit
foglalkoztatta és tartotta el, olyan létalap ez, ami csak a
földszinten gazdálkodható ki, ahogy a társadalmi összetartás is
az utca ügye volt. Emberek léptek ki ajtajuk elé és beszélgetésbe
elegyedtek. A földszintes élet, a házak nyitott szerkezete,
mindez vigaszt és melegséget kínált. Egy lakóépület 10.
emeletén már senki sem csönget be, hogy vegyen valamit, aki
pedig kilépett a lakásából, az legfeljebb egy fallal találta szembe
magát.
Az útja egy emelkedőn vezetett. Innen ellátott minden
irányba, már amennyire ezt a barna szmog megengedte. A
bérkocsi klimatizált volt, Jericho mégis szinte a bőrén érezte a
hőséget. Köröskörül a már ismert kép: kunyhók, többé-kevésbé
lepusztult lakótömbök, megdőlt villanyoszlopok lógó
vezetékekkel, por és kosz.
Menjen tovább?
Tanácstalanul mérte be mobilján a pozícióját. A senki
földjén volt. Nincs rajta a térképen. Csak azután jelent meg nagy
kegyesen néhány Quyut átszelő több útvonal, miután nagyobb
léptékre váltott. Már ha az adatok érvényesek voltak.
Ebben a nyomorban bujkálna Yoyo?
Beadta azokat a koordinátákat, ahonnan Yoyo a Brilliant
Shiten megjelent bejegyzését küldte. A számítógép egy pontra
mutatott, a Demon Point közelébe, az autópályától nem messze.
 Az ellenkező irányban.
Káromkodva fordult meg, épphogy elkerülve egy kordét,
amelyet néhány suhanc tolt át éppen az úton, s szidalmak
kíséretében sebesen útnak indult. Egy idő után ismét sűrűbb lett
a forgalom. A már ismert környék bal kéz felé elmaradt
mögötte, sikátorokba tévedt, egy olyan negyedbe, ahol főként
ruhát varrtak és árultak. Végre a pultok között talált egy átjárót,
ami egy széles, falakkal övezett útra vezette, meglepően
gondozottnak látszó házakkal. Csak úgy hemzsegett mindenfelé
a sok ember és a rengeteg jármű. Kifőzdék, gyorséttermek,
üzletek és pultok alkották a városképet. A Cyber Planet több
fiókja mellett is elhaladt. Az egész úgy hatott, mint a legendás
londoni Camden Town egy nyomasztó változata, amikor ott jó
30 évvel korábban még a szubkultúra uralkodott. A
kapualjaknak prostituáltak támaszkodtak. Olyan férfiak
csoportjai üldögéltek a kávéházakban és wok-konyhákban,
akiknek egyértelműen nem volt polgári foglalkozásuk és
ellenőrző pillantásokat vetettek a környezetükre. Jericho
bérkocsiját is alaposan szemügyre vették.
A számítógép szerint egészen közel volt már a célhoz, de
mintha megbabonázták volna. Mindig eltévedt. Akárhogyan is
próbált visszajutni a főútra, csak egyre mélyebbre keveredett e
baljós negyedbe, amelyet szemmel láthatóan a triádok uraltak, s
amelyben vélhetően a slum főnökei, a rothadás fejedelmei
laktak. Kétszer is megállították és megpróbálták kiráncigálni a
kocsiból, hogy miért is, azt ki tudja. Végül mégis talált egy utat,
ami hirtelen kivezetett onnan. Egy acélmű távoli, óriási
sziluettjét látta kibontakozni egy nagy kéménynyel. Ledöngölt
földön haladt a hatalmas, rozsdabarna komplexum felé. Egy
csapat motoros megelőzte és eltűnt a kanyarban. Jericho a
nyomukba eredt. Az út egy udvarra vezetett, valami
találkozóhelyre. Mindenütt motorkerékpárok parkoltak, fiatalok
üldögéltek, akik ittak és cigarettáztak. Hangos zene szólt. Az
üres gyárépületbe kocsmák és klubok, bordélyok és szexboltok
költöztek be. Az elkerülhetetlen Cyber Planet a belső udvar egy
egész oldalát foglalta el, körülötte pultok, amelyeken kézzel
készített beültetéseket és használt hangszereket árultak.
Szemben egy kétemeletes téglaépület. A nyitott bejárat előtt egy
teherautó állt: vad külsejű alakok hordtak be technikai
eszközöket az épületbe.
Jericho nem akart hinni a szemének.
A bejárat fölött, kétembernyi magasan egy „A”
díszelgett. Alatta hatalmas betűkkel egyetlen szó:
ANDROMEDA

Csikorgó kerekekkel fékezett le a teherautó előtt,

kiugrott és hátrált néhány lépést. Azonnal nyilvánvalóvá vált,
hogy mi is az az elmosódott gyűrű, ami az „A” hiányzó részét
pótolta. Diane a rendelkezésére álló képanyagból a legjobbat
szerezte be, de az egész csak eredetiben nyert értelmet. A gyűrű
egy galaxist ábrázolt, az Andromeda pedig helyesebben az
Androméda-köd, az Androméda-csillagkép egy spirális galaxisa.
Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba.
Yoyo itt volt!
Vagy nem. Már nem. Daxiong elküldte őt, hogy
Yoyónak legyen ideje eltűnni. Káromkodva hunyorgott. A
szmog a Nap fényét éles ragyogássá kente el, ami bántotta a
szemét. Rosszkedvűen zárta be a bérkocsit és belépett az
Andromeda félhomályába. Na és akkor mi van? Csen Hongbing
attól félt, hogy a lánya hivatalos vádemelés nélkül ül valamelyik
rendőrőrszobán. Ezt az aggodalmát Jericho legalább
megcáfolhatta. Más megbízást nem adott neki Csen, legalábbis
nem explicit módon. Hazamehetett, a munkáját elvégezte.
Legalábbis minden amellett szólt, hogy Yoyo nyomára
bukkant.
Hogy megint elveszítse.
Mégis bosszantó.
Körülnézett. Tágas folyosó, később itt árulják majd a
belépőket, italokat és cigarettát. A pénztárral szembeni falat
ellepték a plakátok, rendezvények hirdetései, faliújságok,
felragasztott cetlik. Nyilván egyfajta kapcsolatbörze. Elsősorban
munkát és telekocsikat, szállást, hangszereket és szoftvereket
kerestek. Mindenféle használt és lopott holmit kínáltak, továbbá
partnereket – egy éjszakára, többre, különleges praktikákhoz.
Amit valaki keresett, azt másvalaki kínálta. A kézzel írt cetlik
szokatlan látvány nyújtottak. Belépett a tulajdonképpeni
koncertterembe, egy csupasz csarnokba, hatalmas, a térre nyíló
ablakokkal. A legtöbb üveget összemázolták, így a ragyogó
napfény ellenére alig szűrődött be valami fény. Néhol
kartonpapír helyettesítette az üveget. Hátul egy akkora színpad
állt, hogy két szimfonikus zenekar is elfért volna rajta. Két
oldalán hangfalak tornyosultak. Két férfi létrán állva igazgatta a
lámpákat, mások mindenfélét cipeltek körülötte. Az ablaktalan
fal mellett acéllépcső vezetett fel egy erkélyre.
Jerichónak eszébe jutott Csen kétségbeesett pillantása.
Tunak többel tartozik egyszerű találgatásoknál.
Két férfi hatalmas guruló bőröndöt tolt el mellette.
Egyikük kinyitotta a tetejét és mikrofonállványokat nyújtott fel a
színpadra. A másik elindult a folyosó irányába, majd Jericho
felé fordulva alaposan végigmérte.
– Segíthetek? – kérdezte, ami úgy hangzott, mintha azt
ajánlaná, kotródj innen.
– Ki játszik ma este?
– A Pink Asses.
– Valaki ajánlotta az Andormedát – mondta Jericho. –
Állítólag itt vannak a legjobb koncertek Sanghajban.
– Lehetséges.
– A Pink Assest nem ismerem. Megéri?
A férfi megvetően mérte végig. Izmos volt, jól nézett ki,
szabályos, szinte lányos vonásokkal, vállig érő hajjal.
Narancsvörös pólóját a lakknadrágja fölött mintha ráöntötték
volna – nyilván spray-ből spriccelte magára. Nem viselt
semmilyen ékszert, még a szinte kötelező beültetéseket sem.
– Attól függ, mit szeret.
– Mindent, ami jó.
– Mando-prog?
– Például.
– Akkor rossz helyen jár – vigyorgott a pasas. – A zene
pont úgy hangzik, mint az együttes neve.
– Úgy hangzik, mint a rózsaszín seggek?
– Mint a sebesre baszott seggek, kicsi fiú. Mindkét
nemből. Ass Metal, még nem hallott róla? Még mindig el akar
jönni?
Jericho mosolygott.
 – Majd meglátjuk.
A másik a szemét forgatta és kiment.
Jericho egy pillanatra tanácstalannak érezte magát.
Kérdezte volna meg a fickót, hogy tud-e valamit Yoyóról? Az
ember könnyedén paranoiás lehet az efféle helyeken. Itt úgy
tűnt, mintha mindenki egy árnyékhadsereg tagja lenne,
amelynek az a feladata, hogy elvegye a kedvét a Yoyo utáni
kutakodástól.
– Hülyeség – mormogta magában. – A lány csupán egy
ellenzéki, nem Quyu királynője.
Tu hat aktivistát említett, hatot, nem hatvanat. Yoyo
bejegyzéséből arra lehet következtetni, hogy mind a City
Demons tagjai. Ezenkívül nyilván vannak segítői az
Andromedában. A legtöbb embernek itt egész biztos fogalma
sem volt arról, hogy ki is ő, s hogy errefelé valójában csak
bujkál. A valódi probléma abban rejlett, hogy az efféle negyedek
lakói alapvetően nem voltak hajlandóak kérdésekre válaszolni.
Miközben azt nézte, ahogy kábeleket fektetnek és
hangszereket pakolnak a színpadra, végiggondolta a
lehetőségeket. Daxiong figyelmeztette Yoyót, hogy valaki
érdeklődik az Andromeda iránt. Nyilván azt gondolja most,
hogy Jericho a következő órákra elvész Quyu bugyraiban. Yoyo
ugyanígy véli majd.
Az idő még neki dolgozott.
Körbenézett. A színpadi tér fölött alkóv húzódott. Két
ablakot, amelyek korábban a csarnokra nyíltak, befalaztak.
Körülötte folyamatosan dolgoztak. Senkit sem érdekelt. Sietség
nélkül ment fel a fémlépcsőn az erkélyre. A végén szürkére
festett ajtót talált. Lenyomta a kilincset. Valójában arra
számított, hogy az ajtó zárva lesz majd, ehelyett hangtalanul
kinyílt és megláthatta a félhomályban rejtőző folyosót. Gyorsan
belépett, keresztülsietett egy jobb felé nyíló átjárón, majd egy
neoncsövekkel megvilágított térben találta magát, melynek
egyetlen ablaka az előtérre nyílt.
Pontosan a színpad fölött volt.
Noha szinte bútorozatlan, rideg és csupasz, mégis volt a
térben valami meghatározhatatlanul életteli, tipikusan olyan hely
benyomását keltette, amelyet röviddel azelőtt hagytak el.
Energetikus utóérzés, tudattalan emlékezet a molekulákban,
megérintett tárgyakban, a kilélegzett levegőben elraktározva.
Egy rozsdás lábú székekkel körülvett asztalhoz lépett, alatta
télig telt papírkosár. Néhány szabad polc, a földön matracok: a
gyűrött takaró és párna tanúsága szerint csak az egyiket
használták. A polcokon laptopok, egy nyomtató, részben
telenyomtatott papírlapok tornyai, egy rakás képregény, újság,
könyv. Díszpéldányként egy prehisztorikus hifitorony, rádió,
lemezjátszó. Lemezek sorakoztak a fal mentén, szemmel
láthatóan abból a korból származtak, amikor a CD még
ritkaságnak számított, annak ellenére, hogy a CD ismét
eltűnőben volt a piacról. A letöltések korában ismét megjelentek
a lemezek, az új együttesek új hanglemezei.
De némelyik régi volt, amint Jericho leguggolva
megállapította. A kínai pop és avantgárd, mint a Top Floor
Circus, Shen Yin Sui Pian, SondTOY és Dead J mellett Genesis,
Van der Graaf Generator, King Crimson, Magma és Jethro Tull
lemezeket is talált. Alig valami hiányzott a '60-70-es évek
repertoárjából, amikor a progresszív rockot kitalálták. A
progresszív rock a '80-as években vesztésre állt a punkkal és az
újhullámmal szemben, a '90-es években állandóan
betegeskedett, az új évezred első évtizedében tetszhalott volt,
újjászületését pedig nem az európaiaknak, hanem a kínai dj-
knek köszönhette, akik 2020 táján kombinálni kezdték a
tánczenével, a beattel. Azóta virágzott a mando-prog, ami a
koncert-rock, a dancefloor és a kínai opera keveréke volt,
naponta nőttek ki az új együttesek a földből. A prog-korszak új
albumai népszerű művészek, Csong Tong Xi, thirdparty, IN3 és
B6 révén nyújtottak teljesen új hangzásélményt, a hazai
szupersztárok, Mu Ma és Zuo Xiao Zu Csou olyan tehetségekkel
együtt léptek fel, mint Peter Hammill, Robert Fripp, Ian
Anderson és Christian Vander, klubokat és koncerttermeket
megtöltve.
Yoyo zenéje.
Jericho fülét folyamatos zúgás zavarta. Fölnézett, egy
hűtőszekrényt látott meg távolabb, odament és kinyitotta. Félig
volt, javarészt megkezdetlen fast-food ételekkel. Néhány teli és
félig üres üveg, víz, gyümölcslé, sör, egy üveg kínai whisky.
Belélegezte a hideg, kiáramló levegőt. A hűtőszekrény kattant
egyet. Légáramlat simogatta meg a tarkóját.
Jericho megmerevedett.
Nem a hűtőszekrény kattant.
A következő pillanatban keresztül repült a helyiségen,
majd tompa puffanással az egyik matracon landolt. A földet érés
kipréselte tüdejéből a levegőt. Villámgyorsan oldalra gurult és
maga alá húzta a térdét. Támadója rávetette magát. Jericho feléje
rúgott. A férfi hátraugrott, elkapta a bokáját és fordított egyet
rajta, úgy, hogy a hasán találta magát. Megpróbált
föltápászkodni, érezte, amint a másik rávetette magát, vakon
csapdosott hátrafelé annak reményében, hogy valami fájdalmas
pontot majdcsak eltalál.
– Csak nyugi – mondta egy hang, amit ismerősnek
talált. – Vagy ez a matrac lesz az utolsó, amit életedben látsz.
Jericho fordult egyet. Arcát mélyen belenyomták a dohos
matracba. Hirtelen nem kapott levegőt. A pánik elektromos
ütésként szaladt végig rajta fejétől az altestéig. Vadul kapálózott
minden irányba, lábaival rúgni próbált, de a férfi kérlelhetetlenül
nyomta fejét a matracba.
– Megértettük egymást?
– Mmmm – nyöszörgött Jericho.
– Ez egy igen akar lenni?
– MMMM!
Kínzója levette kezét a tarkójáról. A következő
pillanatban a vállán sem érezte már a súlyt. Levegő után
kapkodva fordult Jericho a hátára. A jóképű csávó – akivel az
előbb beszélgetett a csarnokban – nézett le rá késpengényi
mosollyal.
– A Pink Asses nem itt fönt játszik, kicsi fiú.
– Nem is ajánlanám nekik.
– Mi keresnivalója van itt?
Legalább ennyi. Ismét magázta. Jericho felült és a
nyomorúságos bútorzatra mutatott.
– Tudja, szeretem a luxust. A szabadságomat akartam...
– Vigyázat, barátocskám. Semmi olyasmit nem
szeretnék hallani, ami esetleg újra feldühíthet.
– Mutathatok valamit?
 – Próbálja meg.
– A számítógépemen – tartott egy kis szünetet Jericho. –
Azt akarom mondani, hogy be kell nyúlnom a zsebembe, elő
kell húznom egy technikai segédeszközt. Maga talán fegyvernek
tarthatja, s meggondolatlan dolgokat követhet el.
A csávó rábámult, majd elvigyorodott:
– Akármit is teszek, legyen nyugodt, remekül fogok
szórakozni.
Jericho feltöltötte Yoyo képét és a szemközti falra
vetítette.
– Látta már?
– Mit akar tőle?
– Elmondom, ha válaszolt a kérdésemre.
– Meglehetősen pimasz maga, kicsi ember.
– A nevem Jericho – mondta Jericho türelmesen. –
Owen Jericho, magánnyomozó. 1,78 vagyok, ne csinálja már. És
hagyja már abba a marháskodást, nem tudok koncentrálni, ha
valaki közben meg akar ölni. Tehát, ismeri a lányt vagy nem?
A férfi tétovázott.
– Mit akar Yoyótól?
– Köszönöm – kapcsolta ki a vetítőt Jericho. – Yoyo
apja, Csen Hongbing bízott meg. Nagyon aggódik. Pontosabban
szólva elemészti az aggodalom.
– No és miből gondolja, hogy itt találja meg a lányát?
– Többek között az előzékeny magatartásából. De ha
már itt tartunk, kihez van tulajdonképpen szerencsém?
– Itt én kérdezek, barátocskám.
– Jól van, na – emelte magasba a kezét Jericho. – Csak
jót akartam. Én elmondom magának az igazat, erre föl maga
krimibe illő párbeszédekkel untat engem. Ebben
megegyezhetünk?
– Hm.
– Hm. A neve?
– A nevem Bide. Csao Bide.
– Köszönöm. Yoyo itt lakik, ugye?
– Lakik, ez kissé túlzás.
– Világos. Nézze, Csen Hongbing fél. Yoyo napok óta
nem jelentkezett, egy találkozóra sem ment el, teljesen
magánkívül van. Azzal bízott meg, hogy találjam meg.
– És utána mit tegyen?
– Semmit – vont vállat Jericho. – Na jó, a lelkére
beszélnék, hogy hívja föl az apját. Maga itt dolgozik?
– Tág értelemben véve.
– A City Demons közé tartozik?
– Hogy én... – Csao szemében némi zavar tükröződött. –
Nem, hogy jut ilyesmi eszébe?
– Kézenfekvő lenne, nem gondolja?
– Úgy nézek én ki?
– Fogalmam sincs.
– Pontosan. Magának fogalma sincs.
– Jelenleg azt gondolom, hogy Yoyo legközelebbi
bizalmasai a City Demonshoz tartoznak.
Csao bizalmatlanul méregette.
– Ellenőrizze, amit mondtam – fűzte hozzá Jericho. –
Az interneten mindent megtalál rólam, amit tudnia kell. Nem
akarok rosszat Yoyó-nak. Nem vagyok rendőr, nem a
titkosszolgálattól jöttem, tőlem nem kell félnie.
Csao a füle tövét vakargatta. Tanácstalannak tűnt. Majd
megragadta Jericho karját, felrángatta és az ajtó felé taszította.
– Gyerünk, igyunk valamit, kicsi Jericho. Ha kiderülne,
hogy át akar baszni, Quyuban temetem el. Élve. Csak hogy
tudja.

A csarnokkal szemben ültek ki egy kávéház elé, a napra.

Egy lány, akinek borotvált fejét olyan beültetések díszítették,
hogy robotnak is lehetett volna vélni, Csao rendelésére két
jéghideg sört hozott nekik.
Ittak. Egy darabig hallgattak.
– Nem lesz könnyű Yoyót megtalálni – mondta végül
Csao. Nagyot kortyolt, majd jóízűen böfögött egyet.
– Nemcsak az apja vesztette szem elől. Mi is.
– Ki az a mi?
– Hát mi. A barátai – nézett rá Csao. – Mit tud a
lányról? Mennyit mondtak el magának?
– Tudom, hogy menekül.
– Azt is tudja, miért?
 – Nocsak – húzta fel a szemöldökét Jericho. – Csak nem
bízik meg bennem?
– Nem tudom.
– Én meg azt nem tudom, hogy én bízhatom-e magában,
Csao. Csak azt tudom, hogy így nem megyünk semmire.
Csao elgondolkodott.
– A maga tudása az enyémért cserébe – javasolta.
– Maga kezdi.
– Rendben. Yoyo ellenzéki. Az utóbbi években szépen
odamondogatott a pártnak.
– Így van.
– Egy csoport tagjaként, akik magukat Őrzőknek
nevezik. Rendszerkritika, emberi jogok követelése,
cyberterrorizmus. Csupa szimpatikus álláspont. Az utóbbi
időkig megúszta.
– Ez is rendben.
– Maga jön.
– Május 25-re virradó éjszaka Yoyo elmenekült a
lakásából és Quyu-ba jött – Jericho ivott egy kortyot, letette az
üveget és megtörölte a száját. – Ennek okairól csak találgatni
tudok, de úgy gondolom, az interneten talált valamit, amitől
megijedt.
– Eddig korrekt.
– Rátaláltak. Vagy legalábbis ezt hiszi. Előző büntetései
miatt félhet, hogy felfedezik. Valószínűleg attól tartott, hogy a
rendőrség vagy a titkosszolgálat még az éjszaka megkeresi.
– Quyu a hátországa – mondta Csao. – Gyakorlatilag
kontrollmentes, nincsenek szkennerek, nincs rendőrség. Terra
incognita.
– Első állomása a City Demons műhelye. De hosszú
távon az nem elég biztonságos. Tehát beköltözik az
Andromedába, ahogy azt már többször is megtette.
– Hogyan jött rá, hogy az Andromedában van?
– Mert innen küldte el az üzenetét a barátainak.
– Amit maga olvasott?
– Ez vezetett el ide.
Csao bizalmatlanul hunyorított.
– Hogyan került az üzenet birtokába? Ilyesmi általában
csak az állambiztonságnak sikerül.
– Csak nyugi, kicsi Csao – mosolygott Jericho. – A
kriptográfia a munkámhoz tartozik. Cyber-detektív vagyok,
elsősorban gazdasági kémkedéssel és szerzői jogi ügyekkel
foglalkozom.
– Hogyan bukkant magára Yoyo apja?
– Ehhez tényleg semmi köze – öntött le egy korty hideg
sört a torkán Jericho. – Azt mondta, Yoyo megint eltűnt.
– Úgy tűnik. Itt kellene lennie.
– Mikor tűnt el?
– Valamikor a nap folyamán. Lehetséges, hogy csak egy
kicsit mászkál a környéken. Talán ok nélkül aggodalmaskodunk,
bár általában bejelenti, ha elmegy.
Jericho az ujjai között forgatta az üveget. Azon
töprengett, hogyan tovább. Csao Bide igazolta a sejtéseit. Yoyo
itt volt, de pusztán ezzel még nem tudja megnyugtatni Csen
Hongbinget. Ő bizonyosságot akar.
– Talán tényleg nem kell aggódnunk – mondta. – A City
Demons jelezte neki, hogy jövök. Yoyo ezúttal talán miattam
tűnt el.
– Értem – mutatott Csao az üveggel Jericho ezüstös
bérautójára, amely az Andromeda előtt tükröződött a
napfényben. – Ráadásul maga az itteni viszonyokhoz képest
feltűnően közlekedik. Bérautók ritkán tévednek Quyuba.
– Nyilván.
– De Yoyo talán mégis a másik elől menekült.
Jericho a homlokát ráncolta.
– Milyen másik?
Csao keze tovább mozdult jobbra. Jericho követte a
mozdulatot, és a csarnok végén meglátott egy másik parkoló
bérautót. Döbbenten próbált visszaemlékezni, hogy vajon már
akkor is ott állt-e, amikor megérkezett. Figyelmetlen volt, a
meglepetés miatt, hogy megtalálta az Andromedát, és a
bosszankodás miatt, hogy Daxiong így átverte. Ha jól látta,
senki sem ült a járműben.
Véletlen lenne?
– Követte valaki? – kérdezte Csao.
Jericho a fejét rázta.
 – Fél Quyun keresztülvágtam magam, mielőtt
idetaláltam volna. Egyetlen kocsi sem jött utánam.
– Biztos benne?
Jericho hallgatott. Nagyon is jól tudta, hogyan kell
valakit észrevétlenül követni. Akárki is tette ott le a kocsit, már
Xintianditól a nyomában lehetett.
Csao is felállt.
– Ellenőrizni fogom magát, Jericho – mondta. – De a
jóba és nemesbe vetett hitem azt mondatja velem, hogy maga
tiszta. Nyilvánvalóan osztozunk Yoyo iránti aggodalmunkban,
úgyhogy ideiglenes együttműködést ajánlok – előhúzott egy
ceruzát, ráfirkált valamit egy cetlire, majd átadta Jerichónak. –
A mobilszámom. Adja ide a magáét. Próbáljuk meg együtt
megtalálni.
Jericho bólintott. Elmentette a számot és adott egy
névjegykártyát. Nem látta át, mit akar Csao, de jelen pillanatban
a javaslata a legjobb megoldásnak tűnt.
– Ki kellene dolgoznunk egy tervet – mondta.
– A tervünk a kölcsönös őszinteség. Amint látunk vagy
hallunk valamit, informáljuk egymást.
Jericho tétovázott.
– Kérdezhetek még valami személyeset?
– Ha nem várja el, hogy feleljek.
– Milyen viszonyban van Yoyóval?
– Vannak itt barátai. Én vagyok az egyik.
– Azt tudom, hogy itt vannak barátai. Kifejezetten azt
szeretném tudni, hogy maga milyen viszonyban áll vele. Maga
nem City Demon. Tudja, hogy az Őrzők közé tartozik, de ez még
nem jelenti feltétlenül azt, hogy maga is az.
Csao kiitta a sörét és megint böffentett egyet.
– Quyuban valahogy mindenki összetartozik – mondta
egykedvűen.
– Jaj, Csao – rázta a fejét Jericho. – Válaszoljon vagy
ne, de ne jöjjön nekem ezzel a slum-romantikával.
Csao végigmérte.
– Ismeri Yoyót személyesen?
– Csak felvételekről.
– Aki személyesen ismeri, annak két lehetősége van.
Beleszeret, vagy elnyomja az érzelmeit. Mivel ő nem akar belém
szeretni, ezért dolgozom a második lehetőségen, de
cserbenhagyni sosem fogom őt.
Jericho bólintott, és pillantása megint a második
járgányra tévedt.
– Körülnéznék még egyszer az Andromedában –
mondta.
– Minek?
– Talán találok valamit, ami továbbvezethet.
– Felőlem! De ha bajba kerül, nem tőlem kapta az
engedélyt.
Rácsapott Jericho vállára és átment a téren a rozsdás
teherautóhoz.
Jericho látta, amint gesztikulálva beszélget az egyik
roadie-val. Úgy tűnt, mintha a színpadi világításról
beszélgetnének. Azután együtt húztak ki még egy hatalmas
bőröndöt a kocsiból. Jericho várt egy percet, majd követte őket.
Amikor belépett, éppen a hangmérnök helyét készítették elő. Az
erkélyen senki sem volt. Felment az acéllépcsőn, átment a
szürke ajtón, felhúzott egy pár steril eldobható kesztyűt, és azon
a napon már másodszor lépett be Yoyo nyomorúságos
birodalmába. Először is elhelyezett egy poloskát a polcok alatt.
Utána szélsebesen átnézte a felhalmozott papírokat, újságokat és
könyveket. Semmi sem utalt arra, hová mehetett Yoyo.
Túlnyomó részük zenéről, divatról, dizájnról, Sanghajról,
politikáról, virtuális terekről és robotikáról szólt. Szakirodalom,
amit Yoyo talán azért olvasott, hogy a Tu Technologies-nál
végzett munkája során mindig képben legyen. Az íróasztalhoz
lépett és átkutatta a papírkosarat: széttépett és összegyűrt
csomagolópapír, rátapadt ételmaradékokkal. Jericho kisimította.
A Wongs World felirat több papíron is szerepelt, mellette
szerencsétlen logó. Egy földgolyóbis úszott egy tál lében,
mellette valami izé, ami talán zöldség akart lenni. Arca is volt,
meglehetősen deprimált.
Jericho készített néhány fotót és elment.
Amikor lement az acéllépcsőn, Csao rápillantott, majd
ismét a keverőpult felé fordult. Jericho szó nélkül ment el
mellette. A folyosón meglátta a Pink Asses plakátját. Valóban az
Ass Metal kifejezéssel reklámozták magukat, s azt ígérték,
zenéjük közvetlenül a seggre hat.
Elég biztos volt abban, hogy ezt nem akarja
meghallgatni.
Miközben kinyitotta a kocsiját, végigpásztázta a
környéket. A másik kocsi még mindig ott parkolt. Valaki
rátapadt, minden más feltételezés naivitás lenne. Valószínűleg
ebben a pillanatban is megfigyelték.
Egy diák, aki megígérte, hogy információkat szerez neki
Yoyo hollétéről, lezuhant, miután saját hullámvasútja halálra
gázolta. Egy bérkocsi, amelyik közvetlenül azután bukkan fel,
hogy megérkezik az Andromedába. Yoyo újabb eltűnése.
Mennyi véletlennek kell még történnie, hogy szájában érezze a
félelem kesernyés ízét? Yoyo nem látott rémeket. Minden oka
megvolt rá, hogy elrejtőzzön, s egyáltalán nem volt világos, ki
üldözte. A kormány a rendőrség és a titkosszolgálat
felhasználásával egy pillanatig sem vonakodna meggyilkolni
valakit, ha a körülmények megkövetelik. De milyen
körülmények azok, amelyek a pártot ilyen radikális lépésre
kényszerítenék? Yoyo ugyan kivívhatta magának az
államellenség rangját, de hogy ezért meggyilkolják, az nem illett
egy olyan rezsim stílusához, amely az ellenségeit a Mao-
korszakkal ellentétben inkább elzárta, mintsem meggyilkolta.
Vagy egy egészen másfajta szörnyeteget ébresztett tel
Yoyo, mely nem tartja magát semmiféle játékszabályhoz?
Akárki is üldözte, az már biztos, hogy Jerichót is
észrevette. Túl késő már, hogy leadja az ügyet. Beindította a
kocsiját és telefonált. Háromszori csengetés után Csao hangja
jelentkezett.
– Elhúzok innen – mondta Jericho. – Maga pedig
hasznosíthatna magát az új partneri viszonyunk értelmében.
– Mit kellene tennem? – kérdezte Csao.
– Figyelje a másik bérautót.
– Rendben. Majd jelentkezem.

Kenny Xin látta, amint elmegy.

A sors hűtlen egy szerető. A World Financial Center
emelkedettségéből ide vezette őt, az első számú gazdasági
világhatalom körömpiszkába. Mindig ez történik vele. Éppen
csak remélhette, hogy kimenekült végre az emberiség nevű
szifiliszes kurva karjai közül, azt hitte, nem tartozik neki már
semmivel, nem kell többé szagolnia bűzös leheletét, és már
vissza is kényszerült a keblére. Már Afrikában el kellett viselnie
undorító látványát, engednie kellett, hogy megérintse, közben
attól rettegett, hogy testének minden porcikája megfertőződik és
átváltozik valami keléses, gennyes masszává. Most pedig
Quyuba került, s megint rávigyorgott ez a torz pofa, ő pedig nem
tudta levenni róla a pillantását. Szédülni kezdett, mint mindig,
amikor az undor elhatalmasodott rajta. A világ megdőlt, ő pedig
csodálkozott, hogy a házak nem dőlnek össze, és az emberek
nem bucskáznak összevissza, fejjel lefelé.
Hüvelyk– és mutatóujját orrtövéhez szorította, míg ismét
tisztán tudott gondolkodni.
A nyomozó eltűnt. Könnyű lett volna egy poloskát tenni
a kocsijába, de Xin nem kételkedett abban, hogy Jericho most
elhagyja Quyut és hamarosan leadja a kocsit. Nem kellett már
követnie. Jericho már nem szökhet meg. Tekintete végigmérte a
teret és úgy szabadult meg iszonyától, hogy azt minden irányba
szétküldte. Hogy utálta Quyuban ezeket az embereket! Pont úgy,
ahogyan az alultáplált, örökké beteg, gyáva kreatúrákat utálta
Afrikában! Nem mintha személyesen gondja lett volna velük.
Ismeretlenek voltak, csupán a statisztikákban léteztek. Azért
utálta őket, mert szegények voltak. Xin annyira utálta a
szegénységüket, hogy fájt neki, hogy élve látja őket.
Legfőbb ideje eltűnni innen.

JERICHO
Éppen ráhajtott az autópálya felvezetőjére, amikor
megcsörrent a telefonja. A kijelző sötét maradt.
– Üldözője elhagyta a terepet – közölte Csao.
Jericho automatikusan a tükörbe nézett. Hülye ötlet.
Ezen az úton csak bérautók közlekednek, egyforma színűuek és
alakúak.
– Eddig nem vettem észre – mondta. – Legalábbis
valószínűleg nem közvetlenül követett.
– Nem, egy kicsit várt.
– Le tudja írni?
– Kínai.
– Na ne.
– Körülbelül akkora, mint én. Elegáns jelenség. Valaki,
akinek egyértelműen semmi köze Quyuhoz. – Csao tartott egy
kis szünetet. – Maga akkor már hitelesebb volt.
Jericho úgy hallotta, elvigyorodik. A kocsi felgyorsult.
– Átkutattam Yoyo papírkosarát – mondta anélkül, hogy
Csao megjegyzésére reagált volna. – Úgy tűnik, egy Wongs
World nevű helyen étkezett. Hallott róla?
– Lehetséges. Egy kifőzde?
– Talán. De lehet szupermarket is.
– Kiderítem. Elérem ma este?
– Mindig elérhető vagyok.
– Gondoltam. Nem úgy néz ki, mint akire vár otthon
valaki.
– Hé, egy pillanat! – gurult dühbe Jericho. – Honnan
szedi...
– Viszlát.
Marha!
Jericho szeme előtt a düh vörös felhője gyülekezett, de
hamarosan el is oszlott. Helyére a gyámoltalanság és
kiszolgáltatottság érzése lépett. A legrosszabb az egészben az,
hogy Csaónak igaza volt. A pasas lehet, hogy bunkó, de igazat
mondott. Pedig Jericho nem nézett ki rosszul. Sportos, szőke,
csillogó kék szemekkel, általában skandinávnak nézték,
márpedig ők népszerűek voltak a kínai nőknél. Ugyanígy
tisztában volt azzal, hogy a férfit, aki a tükörben visszanézett rá,
alig tartotta egy pillantásra méltónak. Annyira ápolta magát,
hogy ne tűnjön ápolatlannak. Háromnaponta borotválkozott,
háromhavonta megjelent a fodrásznál, hogy visszametsszék a
gyomot, ahogyan ő maga mondogatta, a pólókat tucatjával vette,
nem nézte, hogy jól áll-e neki vagy sem. Alapjában véve a
kövér, kopasz Tu Tian a maga kulturálatlanságának
kultiválásában izgalmasabb volt.
Amikor Xintiandi közelében lehajtott az útról, dühe
helyét a rosszkedv foglalta el. Megpróbálta elképzelni új
otthonát, de a vigasz elmaradt. Xintiandi távolabbinak tűnt, mint
valaha, szórakozónegyednek, amihez ő nem tartozott hozzá,
mert szórakozása saját lényéből indult ki, és mások nem
részesültek belőle.
Itt volt megint a stigmatizáltság.
Pedig azt hitte, már túl van rajta. Ha Joanna megtanította
valamire, akkor arra, hogy már nem az a fiú, aki az iskolában
volt, aki 18 évesen úgy nézett ki, mintha 15 lenne. Akinek soha
nem lehet barátnője, mert a lányok összességükben és külön-
külön is másfajta fiúkat szerettek. Ami nem volt egészen igaz.
Megértő barátként nagyon is szerették, de ez szerinte csupán a
szemetesláda finomkodó elnevezése volt. Könnyezve kínozták
őt kapcsolataik részleteivel, rábízták szerelmi bánatukat, csupa
terápiás kezelés, aminek a végén közölték Jerichóval, hogy
testvérükként szeretik, mert Isten látja lelküket, ő az egyetlen fiú
ezen a Földön, aki nem akar tőlük semmit.
Megtört szívvel ápolta a lelkeket, csak egyetlenegyszer
próbálkozott egy fitos kis barnánál, akit éppen akkor hagyott el
idősebb, notórius szoknyavadász barátja. Pontosabban szólva
meghívta vacsorázni a lányt, és megpróbált egy kicsit flörtölni
vele. Két órán keresztül minden rendben is ment, de csak azért,
mert a fitos orrú lány nem vette észre, hogy az tulajdonképpen
flört akart lenni. Még azt is aranyosnak találta, ahogyan rátette a
kezét a karjára. Csak azután esett le neki, hogy a lelki
szemetesládának szükségletei vannak; ekkor elhagyta az
éttermet és soha többé szóba se állt vele. Owen Jerichónak 20
éves koráig kellett várnia, amíg egy walesi kocsmáros lánya
megkönyörült rajta, és elvette a szüzességét. Nem volt szép,
csak hozzá hasonló poklokat járt meg, és ez a tény, összekötve
jó néhány korsó sörrel, megteremtette a szükséges
előfeltételeket.
Ezután jobban mentek a dolgok, nemsokára igazán jól, ő
pedig bosszút állt azon a puhány és megvetendő fickón, aki
makacsul állította, hogy Owen Jericho a neve. Joanna
segítségével eltemette a fickót, csak sajnálatos módon élve, nem
sejtve, hogy pont Joanna fogja majd valamikor újra életre
kelteni. Sanghajban kelt ki a zombi a sírjából, ahol a világ
újradefiniálta magát. Most ő akart bosszút állni. A nőket a
szemében rejtőző fiú ijesztette el. Őt magát is megijesztette.
Rosszkedvűen vitte járgányát a legközelebbi
leadóhelyhez, és rákapcsolta az áramra. A számítógép
kikalkulálta, mivel tartozik, és amikor mobilját bedugta a
csatlakozóba, levette a számlájáról az összeget. Jericho kiszállt.
Rá kell jönnie, miért kellett meghalnia Grand Cherokee
Vangnak. Megállt az út közepén és felhívta Tu Tiant. Naomi
Liuval csak pár szót váltott. A lány nyilván megérezte
rosszkedvét, ezért bátorítóan rámosolygott, majd kapcsolta.
– Megtaláltam a lányt – mondta bevezetés nélkül.
Tu felhúzta a szemöldökét.
– Ez aztán gyorsan ment.
A hangjában szinte valami tiszteletféle csengett. Ekkor
tűunt fel neki Jericho búskomor ábrázata.
– No és hol a probléma? Már ha csak egy problémánk
van.
– Kicsúszott a kezeim közül.
– Ó – csettintett Tu a nyelvével. – Na jó. Bizonyára
megtetted, ami tőled tellett, kicsi Owen.
– A részleteket nem szívesen beszélném meg telefonon.
Találkozzunk Csen Hongbinggal, vagy szeretnéd, ha előbb téged
informálnálak?
– Az ő lánya – mondta Tu diplomatikusan.
– Tudom. Őszinte leszek. Előbb inkább veled szeretnék
beszélni.
Tu elégedettnek tűnt, mintha pont ebben reménykedett
volna.
– Úgy gondolom, megtehetjük ezt úgy is, hogy a másik
se maradjon el – mondta nagyvonalúan. – De bizonyára bölcs
dolog lenne, ha megosztanád velem a gondolataidat. Mikor
tudsz itt lenni?
– Negyedóra múlva, ha nem lesz dugó. Valami más,
Tian. A csávó, aki ma reggel leesett nálatok a tetőről...
– Igen, szörnyű ügy.
 – Tudsz valamit róla?
– A halálának körülményei enyhén szólva furcsák –
szikrázott Tu szeme. Inkább úgy tűnt, mint akit lenyűgöz,
semmint megrendít az eset. – A fickó sétálni indult a
vágányokon, majdnem 500 méter magasan! Kérdem én,
normális dolog ez egy diáktól, aki mellékesen néhány jüant
akart keresni? Mit csinált ott?
– Azt hallottam, van valami videó.
– Igen, egy szemtanú videója. Mutatták a hírekben.
– Bemutatták?
– Igen, de nem látsz valami sokat rajta. Csak annyit,
hogy ez a, na, hogy is hívták, Grand Chevrolet, vagy micsoda
odafönt mászkál, mint egy majom és megpróbál átugrani a
kocsikon.
– Grand Cherokee. Grand Cherokee Vang – dörzsölgette
orrát Jericho. – Tian, egy szívességet szeretnék kérni tőled. A
hírekben azt mondták, hogy a World Financial Center felső
emeletének kamerái Vangot egy férfi társaságában mutatták.
Nyilvánvalóan veszekedtek. Meg kéne néznem a felvételeket, és
– Jericho egy pillanatra elakadt – lehetőleg Vangot is.
Tu döbbenten bámult.
– Tessék?
– Na igen, pontosabban...
– Hogy képzeled ezt, Owen? Normális vagy?
Telefonáljak a hullaházba, és mondjam, hello, hogy vagytok, elő
tudnátok húzni Vang urat, ugyanis egy barátom kedveli a
széttrancsírozott tetemeket?
– A cuccait akarom megnézni, Tian. Például a mobilját.
– Honnan varázsoljam elő a mobilját?
– Fél Sanghajt ismered.
– De a hullaházban senkit sem ismerek!
Tu sóhajtott, és homlokára tolta megviselt szemüvegét,
ami a beszélgetés során folyamatosan az orrára csúszott. Húsos
arca remegett.
– Ami pedig a kamerák képeit illeti, ne fűzz hozzá nagy
reményeket.
– Miért? A felvételeket nyilván mentették a rendszer
merevlemezére
 – De én nem nézhetem meg azokat. Bérlő vagyok itt,
nem tulajdonos. Ráadásul ha a rendőorség nyomozásba kezdett,
akkor a felvételek bizonyítéknak számítanak. Neked vannak
kapcsolataid a rendőrségen.
– Ebben az esetben nem lenne okos dolog igénybe venni
őket.
– Miért?
– Később elmagyarázom.
– Nem tudom, hogy tudok-e segíteni neked.
– Igen vagy nem?
– Hihetetlen! – csettintett Tu. – Hogy beszélsz te
egyáltalán egy kínaival? Mi nem ismerjük az igent és a nemet. A
kínaiak utálják a kötöttségeket, ezt már felfoghattad volna,
nagyorrú.
– Tudom. Jobban szeretitek a határozott talánt.
Tu megpróbált felháborodottan nézni. Aztán
elvigyorodott és a tejét rázta.
– Nyilván meghülyültem. De rendben, megteszem, amit
tehetek. Tényleg kíváncsi vagyok, mi érdekel ebben a
repülőművészben.
A beszélgetés néhány perce alatt a közeli Yan'an Donglu
forgalma drámaian megnőtt. A párhuzamos Huaihai Donglu is
koronáriás elzáródásban szenvedett. A belvárost a Huangpu és a
Luvan között naponta kétszer érte infarktus. Saját autójával
illuzórikus lett volna elindulni, de amikor Jericho visszatért a
bérkocsiállomásra, végig kellett néznie, amint valaki az utolsó
szabad járművet is elkötötte. Ez volt a baj a bérautókkal.
Egyrészt túl kevés volt belőlük, másrészt amelyik nem az arra a
célra épített autópályán közlekedett, az egy fölösleges autóval
többet jelentett Sanghaj utcáin.
Jericho hangulata a skálán elérte a nullát. Amíg
Pudongban lakott, egyszerű volt meglátogatni Tut. Elment a
Huangpi Nanlu metróállomásra, lement a kivilágított alagútba,
ahol emberek százai tolakodtak sztoikus pillantással az 1-es
metró tömött kocsijaiba. Alighogy bezáródtak az ajtók, máris
keserűen megbánta, hogy nem tette meg gyalog azt a másfél
kilométert a folyóig, ahonnan hajóval mehetett volna tovább.
Nyilván még sok mindent meg kell tanulnia erről a kerületről.
 Még soha sem lakott ennyire a központban. Nem tudott
visszaemlékezni arra, hogy ebben az időpontban valaha is
metrózott volna. Azt meg végképp nem tudta elképzelni, hogy
ezt még egyszer megteszi.
A vonat gyorsult, anélkül, hogy akár csak egyetlen utas
is megbillent volna. Körülötte szinte valamennyi férfi a magasba
nyújtotta mindkét karját, hogy kezeiket látni lehessen. A szokás
annak a félelemnek volt köszönhető, hogy szexuális zaklatással
vádolhatják őket. Ahol egy négyzetméteren 12 ember állt,
lehetetlen volt megmondani, ki kinek nyúl bele a bugyijába. A
teli vonatokon rendszeres volt az erőszak. Az áldozatnak
általában még arra sem volt esélye, hogy megforduljon. Miután
egyre több férfit is zaklattak, újabban a nők is átvették a
karemelés szokását. A metrózás maga volt a szenvedés. Főleg a
gyerekek szenvedtek a dohos textil, az izzadság és a nemiség
szagának keverékétől, ami a fejük magasságában terjengett.
Jericho közvetlenül az ajtók mögé szorult be. Ennek
következtében a tömegek nyomása a következő megállóban őt
löki ki elsőként a peronra. Röviden mérlegelte, hogy ne menjen-
e el a Houcsecsan megállóig, ahol átszállhatott volna a
mágnesvasútra, a maglevre. Ez a partközeli pudongi repülőteret
kötötte össze nyugaton Szucsou városával. Közvetlenül a World
Financial Center mellett haladt el, nagy pénzért kínálva az
elérhető luxust, amiért is általában félig üresen járt. Egy percen
belül célhoz érne, csak éppen a maglev állomásig pontosan
annyi ideig tartana az út, mintha a metróval továbbmenne
Pudongba. Semmit sem nyerne. Ebben a pillanatban a tömeg
magával ragadta a 2-es metró felé vezető mozgójárdára. Csak az
a tudat vigasztalta, hogy a fickó, aki elvitte az orra elől az utolsó
bérautót, még 100 métert sem tehetett meg.
Amikor Pudongban kimászott a légkondicionált
metróból, mintha egy forró rongy csapta volna arcul. A Nap
barátságtalan foltként lógott a nyálkás felhők között. Lassan
magához tért. Pillantását a Jin Mao Tower mellett álló World
Financial Centerre vetette. Ott fönt egyensúlyozgatott Grand
Cherokee Vang? Elképzelhetetlen! Vagy megbolondult, vagy a
körülmények nem engedtek neki más választást. Felépett az
internetre és feltöltötte az amatőr videót a mobiljára.
 A felvétel remegett, de éles volt és közelire nagyított.
Egy apró alak volt látható a vágányon.
– Diane – mondta.
– Hello, Owen. Miben segíthetek?
– Dolgozd fel a videót. Élesítsd, amennyire csak
lehetséges. Minden 3. másodpercben készíts állóképet.
– Rendben, Owen.
Átment a sörnyitóhoz, keresztülment a Shopping Mallon
és felment a Sky Lobbyba.

A TU TECHNOLOGIES
Tu vállalata a 74-77. emeleteket foglalta el, fölötte volt a
szálloda, amit az obszervatórium és a hullámvasút koronázott
meg. Egy hölgy mosolygott szívélyesen Jerichóra, jó reggelt
kívánva. Mindenki ismerte. Gong Qingnek hívták, ő volt Kína új
női szupersztárja, tavaly megkapta az Oscart, és nem volt más
dolga, mint hogy ellenőrizze, ki jár-kel a Tu Technologies-nál.
Tu munkatársai viszonozták a köszöntést, elmentek Gong Qing
mellett, míg a látogatóktól megkérdezte a nevüket és megkérte
őket, hogy kezüket helyezzék bele a színésznő kinyújtott
jobbjába. Jericho is megtette. Röviden érezte Gong Qing
háromdimenziós szimulációjának hűvös vetítőfelületét. A
rendszer megvizsgálta az ujjlenyomatát és tenyerének vonalait,
beszkennelte az íriszét és elmentette a hangját. Gong Qing
megállapította, hogy őt már regisztrálták, így nem kérdezte meg,
hogy hívják. Ehelyett a felismerés öröme jelent meg
arcvonásain.
– Köszönöm, Jericho úr. Örülök a viszontlátásnak.
Kihez szeretne menni, kérem?
– Megbeszélésem van Tu Tiannal – mondta Jericho.
– Menjen fel a 77. emeletre. Naomi Liu várja önt.
A liftben Jericho tisztelettel gondolt Tu barátjára, amiért
sikerül neki háromhavonta megnyernie egy jeles személyiséget
erre a feladatra. Azon gondolkodott, vajon mennyit fizethetett
Tu a színésznőnek, majd a liftből kilépve az egész emeletet
elfoglaló terembe lépett. A Tu Technologies által használt 4
emelet hasonlóképpen volt berendezve. Nem voltak sem fix
munkaállomások, sem élettelen folyosók. A munkatársak egyik
helyről a másikra vándoroltak, konténerformájú, hangtalanul
suhanó munkarobotok társaságában, amelyek belsejében
számítógép, csatlakozó és a személyes munkaanyag számára
fiók rejlett. Minden alkalmazottnak saját munkarobotja volt,
amelyet reggelente a recepciónál vett fel, s amivel az éppen
adott feladata szerint vándorolt munkahelyről munkahelyre.
Voltak nyílt és zárt helyek, a tanácskozások számára közös terek
és üvegfallal elkerített, hangszigetelt irodák, amelyeket szükség
esetén el is lehetett sötétíteni. Minden emelet központjában volt
egy pihenősziget, kanapékkal, egy bárral és konyhával, arra a
központi tábortűzre emlékeztetve, amely köré évezredekkel
korábban gyűltek össze az ősemberek.
Nem egyszerűen munkát adunk az alkalmazottainknak,
szokta volt mondogatni Tu. Otthont kínálunk nekik.
Naomi Liu az íróasztalánál ült, egy két méter magas,
kúpszerűen görbülőo képernyő mellett. Az asztal lapja és a
képernyő egyaránt átlátszó volt. Mindenütt dokumentumok,
diagramok és filmek, amelyeket Naomi ujjhegyével nyitott és
zárt, vagy éppen a hangjával irányított. Amikor Jerichót
meglátta, mosolyogva villantotta meg hófehér fogsorát.
– Na és? Elégedett az új holofalával?
– Sajnos nem, Naomi. A holográfia nem közvetíti a
maga illatát.
– Milyen elegánsan tud túlozni.
– Semmiképpen sem. Az én érzékeim élesebbek, mint
általában az embereké. Ne felejtse el, nyomozó vagyok.
– Akkor nyilván azt is meg tudja mondani, milyen
parfümöt használok ma.
A lány félig várakozva, félig gúnyosan tekintett rá.
Jericho meg sem próbálkozott azzal, hogy egy márkát
megnevezzen. Számára mindegyik parfüm egyformán porrá tört,
alkoholban áztatott virág illatát árasztotta.
– A legjobbat – mondta.
 – Ezért a válaszért bemehet a főnökhöz. A hegységben
van.
A hegység egy amorf ülőalkalmatosság volt a terem
végében, amelynek elemei felvették a test formáját és
folyamatosan önálló életet éltek. Az ember rávethette magát,
megmászhatta, hempereghetett rajta. Ugyanakkor
nanorobotokkal volt töltve, amelyek gondoskodtak arról, hogy
az alkalmatosság formája, így a benne ülők testtartása is
folyamatosan változzon. A szakértők ugyanis azt gondolták,
hogy a gondolkodás kreatívabbá válik attól, ha az ember
gyakorta vált pozitúrát. A gyakorlat igazolta vélekedésüket. A
Tu Technologies úttörő ötletei mind a hegység elringató
dinamikájában születtek.
Tu két projektvezetővel trónolt legfelül, úgy nézett ki,
mint egy kövér, büszke gyermek. Amikor Jerichót meglátta,
lecsúszott, majd nyögdécselve feltápászkodott, reménytelen
kísérleteket téve arra, hogy gyűrött nadrágját kisimítsa. Jericho
türelmesen figyelte. Biztos volt abban, hogy a nadrág már reggel
is így nézett ki.
– Egy vasaló csodákra lenne képes.
– Miért? – vont vállat Tu. – Elmegy.
– Nem vagy kissé öreg már a mászkáláshoz?
– Ó, igen?
– Egy lavina eleganciájával jöttél le a völgybe, ha
megengeded. A porckorongod...
– A porckorongomhoz semmi közöd. Gyere.
Tu az egyik üvegezett irodába vezette Jerichót, és
bezárta maga mögött az ajtót. Utána megnyomott egy kapcsolót,
mire az üveg elsötétedett, a mennyezet pedig kivilágosodott.
Néhány másodperc múlva nem lehetett már átlátni az
üvegfalakon. Helyet foglaltak az ovális tárgyalóasztal mellett,
Tu pedig várakozóan nézett a nyomozóra.
– Tehát, mi újság?
– Nem hiszem, hogy Yoyót a hatóságok keresik –
mondta Jericho. – Legalábbis nem a törvényes biztonsági
szervek.
– Szabadlábon van?
– Szerintem igen. Quyuban rejtőzködik.
 Meglepetésére Tu bólintott, mintha nem is várt volna
mást. Jericho elmesélte, mi történt utolsó beszélgetésük óta.
Utána Tu egy ideig szótlanul ült.
– No és mire gondolsz a halott diákkal kapcsolatban? –
kérdezte végül.
– Érzéseim szerint meggyilkolták.
– Minden tiszteletem az érzéseidé.
– Yoyo lakótársa volt, Tian. Meg akarta csapolni a
pénztárcámat olyan információkért cserébe, amelyekkel
valószínűleg nem is rendelkezett. Talán másvalakivel is
eljátszotta ugyanezt a játékot. Valakivel, aki kevésbé megértően
bánt vele. Vagy pedig tényleg tudott valamit, ezért
eltakarították, mielőtt másvalakinek is elmesélhette volna.
– Például neked.
– Például nekem – rágta a szája szélét Jericho. – Jó, ez
csak egy elmélet. De számomra kézenfekvőnek tűnik. Yoyo
lekopik, a lakótársa mesélget a rejtekéről, pénzt akar, majd
leesik a tetőről. Ez pedig fölveti a kérdést, hogy ki segített neki a
zuhanásban. A rendőrség? Kizárt! Kezelésbe vették volna a
fickót, de nem hajítják át a palánkon. Arról nem is beszélve,
hogy csak egy ok miatt jelenhettek volna meg Yoyónál,
nevezetesen, ha leleplezik. De megjelent nálad akár csak
egyetlen rendőr is?
Tu a fejét rázta.
– Pedig jöttek volna, arra mérget vehetsz – mondta
Jericho. – Yoyo nálad dolgozik. Megjelentek volna Csennél is,
és mindent kipréseltek volna belőle... Mindebből semmi sem
történt meg. Bizonyára másvalakinek lépett a lábára. Valakinek,
aki kevéssé bánik kesztyűs kézzel az emberekkel.
Tu az ajkát harapdálta.
– Hongbing és én hagyhatnánk valami üzenetet ezen a
fura fórumon, amin ő is jelentkezett. Közölhetnénk vele...
– Felejtsd el. Yoyónak nem hiányzik most a
kapcsolatfelvétel veletek.
– Nem értem. Miért nem adott hírt magáról legalább
Hongbingnak?
– Mert attól fél, hogy őt is belekeveri. Pillanatnyilag
bizonyára csak arra tud gondolni, mennyit kockáztathat anélkül,
hogy magát és másokat bajba sodorjon. Honnan tudhatná, hogy
Csent és téged nem figyelnek? Tehát halottnak tetteti magát, és
megpróbál információkhoz jutni. Quyuban egy ideig
biztonságban volt, de aztán szóltak neki, hogy úton vagyok, és
keresem. Azóta tudja, hogy ott voltam. Azt is, hogy valaki
követett. Ezzel az Andromeda mint búvóhely megszűnt létezni.
Amilyen nyomtalanul eltűnt a lakásából, ugyanúgy lelépett
onnan is.
– Ez a Csao Bide – mondta Tu töprengve – szerinted
milyen szerepet játszik?
– Fogalmam sincs. A koncert előkészítésében
segédkezett. Gondolom, az Andromedához van valami köze.
– City Demon?
– Azt mondja, nem.
– Ugyanakkor tudja, hogy Yoyo az Őrzők közé tartozik.
– Igen, bár én azt gondolom, hogy a Brilliant Shiten
megjelent üzenetét nem is ismerte. Nehéz őt elhelyezni. Az
biztos, hogy némelyik Őrző City Demon is. De nem mindegyik
City Demon Őrző is egyben. No és vannak olyanok is, akik
segítenek Yoyónak, bár egyik csoporthoz sem tartoznak. Mint
Csao.
– Szerinted élvezi a lány bizalmát?
– Legalábbis úgy tűnik, mindent megtesz érte.
Mindazonáltal Yoyo nem árulta el neki, hogy ezúttal hová
menekült.
– Engem vagy Csent sem informált.
– Ez is igaz. Csak éppen mindez nem vezet sehová –
nézett Jericho szemrehányóan Tura. – És ezt te is jól tudod.
Tu egykedvűen viszonozta a pillantását.
– Mit akarsz ezzel mondani?
– Yoyo minden egyes eltűnésével szűkíti a beavatottak
körét. De lennie kell néhány olyan embernek, aki mindig tudja,
hol van.
– És?
– És minden tiszteletem hangsúlyozása mellett arra kell
gyanakodnom, hogy néhány dolgot elhallgatsz előlem.
Tu összeérintette ujjhegyeit.
– Arra gondolsz, hogy ismerem a többi Őrzőt is?
 – Arra gondolok, hogy Yoyót éppúgy védeni akarod,
mint önmagadat. Tegyük fel, hogy szigorúan véve nem is lett
volna szükséged a segítségemre. Mégis engem bízol meg a
kereséssel, hogy ne kelljen aktívvá válnod. Nehogy eszébe
jusson bárkinek is, hogy Tu Tiant egyáltalán érdekelheti egy
ellenzéki holléte. Csen Hongbing viszont Yoyo apja, ő gond
nélkül megbízhat egy nyomozót.
Jericho várt, hogy Tunak ehhez lesz-e valami
hozzáfűznivalója, de csupán ferde szemüvegét vette le az
orráról, és pucolni kezdte inge szélével.
– Továbbá tegyük fel – folytatta Jericho –, te tudod,
hová rejtőzik el Yoyo, ha bajban van. Ekkor jön Csen Hongbing,
aki tényleg nem tud semmit, és segítséget kér tőled. Talán
elmeséled neki, mit csinál a lánya a neten, s hogy te erről tudsz?
Vagy hogy helyesled a tevékenységét és a tartózkodási helyét is
ismered? Bekattanna, tehát elküldöd hozzám, mellesleg közlöd
velem a legfontosabb utalást. A City Demonst. Akiket amúgy
Grand Cherokee Vang is említett. Tulajdonképpen el is árultad
nekem, hol keressem. A terved egyszerű volt: én megtalálom a
lányt, te pedig nem tűnsz fel senkinek, Csen előtt nem kell
letolnod a gatyádat, az apa megbizonyosodhat a lánya
tartózkodási helyéről, az atyai jóbarát pedig nyugodtan aludhat.
Tu egy pillanatra fölnézett, de továbbra is némán pucolta
a szemüvegét.
– Azt viszont nem tudtad és nem is tudod, kik Yoyo
ellenségei, s hogy az egész ügy miről is szól tulajdonképpen. Ez
nyugtalanított. Most, hogy Yoyo elhagyta az Andromedát, te is a
sötétben tapogatózol. A dolgok bonyolulttá váltak. Időközben te
is ugyanolyan tanácstalan és nyugtalan lettél, mint Csen,
ráadásul valaki meg is halt azóta.
Tu rálehelt egyet a szemüvegére és ismét az ingére bízta.
– Ez azt jelenti, hogy mostantól fogva tényleg szükséged
van rám – hajolt előre Jericho. – Mégpedig azért, hogy valóban
nyomozzak.
Lehel, pucol.
– De akkor tudnom kell mindent!
A szemüveg ragasztószalaggal körbetekert szára egy
reccsenéssel eltört. Tu elfojtott egy kitörni készülő káromkodást,
hangosan megköszörülte a torkát és megpróbálta az orrára
illeszteni a szemüveget. Úgy dülöngélt rajta, mint egy
megcsúszott autó, mielőtt a szakadékba zuhanna.
– Amúgy egy optikust is javasolnék neked – fűzte hozzá
szárazon Jericho. – De előbb mindent el kell mondanod, amit
eddig elhallgattál. Máskülönben nem tudok segíteni nektek.
Máskülönben, futott át a gondolat az agyán, én magam is
hamarosan lezuhanhatok egy tetőről.
Tu az asztalra hajította a letört szárat.
– Tudtam, hogy miért téged bízlak meg. De az nem
használ semmit, ha megmondom a másik öt Őrző nevét is. Ők is
ugyanúgy eltűnhettek.
– Először is van egy nyomom. Másodszor egy
szövetségesem.
– Csao Bide?
– Még ha nem is City Demon, az arcukat azért ismeri.
Nevekre és fotókra van szükségem.
– Fotók, ez eltart egy darabig – vakargatta a fülét Tu. –
A neveket megmondom. Egyiküket amúgy már meg is ismerted.
– Úgy? – húzta fel a szemöldökét Jericho. – Kit?
– A beceneve Daxiong. A Nagymedve.
– A hegy a gondolkodó púppal?
Megpróbálta elképzelni Daxiongot politikai öntudattal,
olyan intellektussal, amely képessé tette őt arra, hogy a pártban
zavart okozzon.
– Alig tudom elhinni. Azt hittem, a motorjának
magasabb az IQ-ja, mint neki.
– Sokan hiszik ezt – mondta Tu. – Vannak, akik engem
is túlsúlyos, vén csavargónak tartanak, aki nem tudja, mi az az
optikus és konzerves dobozból szart eszik. Tényleg azt hiszed,
hogy Yoyo azért lógott meg előled, mert a Nagymedve olyan
hülye? Elküldött téged a pokolba, te pedig szépen el is mentél.
Jericho kénytelen volt beismerni, hogy ez igaz.
– Mindenesetre most már tudod, hogy miért nem
akarom próbára tenni a kapcsolataimat – mondta. – A rendőrség
kissé csodálkozna. Azóta nyilván rájöttek már, hogy Vang Yoyo
lakótársa volt. Nyomozni kezdenek és rájönnek majd, hogy én
kerestem a lányt. Ekkor felállítják az egyenletüket: egy halott,
valószínűleg meggyilkolt diák, egy büntetett előéletű
rendszerkritikus ellenzéki, egy nyomozó, aki az egyikük iránt
érdeklődik, miközben a másikat keresi. Nem jó, ha rájönnek a
kapcsolatokra, Tian, feltűnés nélkül akarok nyomozni. A végén
még az eszükbe jutna, hogy érdeklődjenek Yoyo után.
– Értem – mondta Tu, majd ujjaival végigsimította az
asztalt, a szemben lévő fal erre képernyővé alakult át. – Akkor
nézd meg ezt.
Az üvegfolyosó volt az, a hullámvasút bejáratával, két
kamera perspektívájából.
– Hogyan szerezted meg ilyen gyorsan a felvételeket? –
kérdezte csodálkozva Jericho.
– A kérésed számomra parancs – vihogott Tu. – A
rendőrség ugyan elhelyezett rajta egy elektronikus pecsétet, de
az ilyesmi nekünk nem jelent akadályt. Saját ellenőrző
rendszerünk kapcsolódik a házéhoz, ráadásul azért behatoltunk
mi már egészen más rendszerekbe is. Probléma csak akkor
adódott volna, ha létrehoznak egy magas fokú biztonsági
zárlatot.
Jericho elgondolkodott. Az elektronikus zárlatban nem
volt semmi szokatlan. Az, hogy a nyomozó hatóság ezt nem
tartotta fontosnak, sok mindent elárult arról, hogy az esethez
miként viszonyulnak. Mindenesetre ez is azt mutatja, hogy a
rendőrség még csak nem is gondol Yoyóra.
Az üvegfolyosón megjelent két férfi. A kisebbik, aki elöl
ment, hosszú hajú volt, divatos öltözéket viselt, a homlokán és
az arcán pedig beültetéseket. Egyértelműen Grand Cherokee
Vang. Magas növésű, karcsú férfi követte, jól szabott öltönyben.
Lenyalt frizurájában, vékony bajszában és színezett
szemüvegében volt valami gigerlis. Fejfordulataiból Jericho
megállapította, hogy az egész folyosót felmérte, s szemét csak a
másodperc egy töredékére fordította a kamera felé.
– Ravasz fickó – mormogta.
Elmentek a folyosó közepéig, ott kikerültek az első
kamera látószögéből. A másik azt mutatta, amint együtt
belépnek az irányítópultot magában foglaló üvegkalitkába.
– Beszélgetnek – tekert előre Tu. – Nem történik semmi
érdekes.
 Jericho a gyorsításban látta Vangot gesztikulálni, nyilván
a pult működését magyarázta. Utána úgy tűnt, elmerülnek egy
beszélgetésben.
– Most figyelj – mondta Tu.
A film most megint normálsebességen futott. A két férfi
változatlanul egymás mellett állt. Grand Cherokee a magas
ember felé lépett, aki kinyújtotta a karját.
A következő pillanatban a diák összeesett, fejét beverte a
pultba és a földre zuhant. A másik megragadta és lábra állította.
Grand Cherokee dülöngélt. Az idegen tartotta. Felületes
szemlélő úgy vélhette, hogy egy barátját tartja, aki éppen rosszul
lett. Eltelt néhány másodperc, Grand Cherokee ismét térdre
rogyott. A másik melléje guggolt és mondott valamit. Grand
Cherokee összegörnyedt, feltápászkodott. A magas férfi egy idő
után elhagyta a helyiséget, de megállt és visszatért. Mióta
belépett a folyosóra, most nézett először a kamerába.
– Stop – mondta Jericho. – Ki tudod nagyítani?
– Nem gond – közelített Tu a felsőtestre és az arcra,
amíg teljesen ki nem töltötték a képernyőt.
Jericho hunyorított. A férfi úgy nézett ki, mint Ryuichi
Sakamoto japán megszállóként Bertolucci Az utolsó császár
című filmjében.
– Emlékeztet valakire? – kérdezte Tu.
Jericho tétovázott. A hasonlóság a japán színész-
zeneszerzővel megdöbbentő volt, mindazonáltal érezte, hogy
téved. A film ősrégi, Sakamoto jóval elmúlt már 70.
– Nem igazán. Küldd el a képet a számítógépemre.
Tu továbbjátszotta a filmet. Grand Cherokee Vang
elhagyta a helyiséget, de visszahőkölt az idegen elől. Egy időre
mindketten eltűntek, majd a magas férfi újra feltűnt. Bement az
irányítóterembe és a pulthoz lépett.
– Az vetődött fel bennem, hogy az őrszolgálatnak vajon
nem kellett volna-e közbelépnie? – tűnődött Tu.
– Miért? – kérdezte Jericho.
– Mit miért? – bámult rá Tu. – Te is látod.
– Mit látsz?
– Valami csak történt kettejük között, nem?
– Valóban? – dőlt hátra Jericho. – Eltekintve attól, hogy
Vang kétszer a földre került, nem történt semmi. Talán
befüvezett vagy berúgott, vagy egyszerűen csak rosszul érzi
magát. Lenyalt hajú barátunk felsegíti, ez minden. Ráadásul az
őrszolgálat 100 emeletet figyel, tudod, hogy megy az ilyesmi.
Nem bámulják folyamatosan a monitorokat. Amúgy vannak
külső kamerák is?
– Igen, de azok a Silver Dragon irányítótermébe
közvetítik a képet.
– Ez azt jelenti, hogy nem tudjuk...
– Ők nem tudják – mondta Tu. – Mi igen.
A magas fickó éppen elhagyta az irányító termet, átment
a folyosón az épület szomszédos részébe. Tu elindított egy
másik felvételt. A képernyő nyolc részre oszlott, amelyek
egymás mellé illesztve a Silver Dragon egész útvonalát
megmutatták. Az egyik kamera Grand Cherokeet mutatta, amint
a hátsó kocsiban áll és hátrafelé tekinget.
Utána kilépett a vágányra.
– Állítsd meg – kiáltotta Jericho. – Az arcát akarom
látni.
Semmi kétség, Grand Cherokee vonásait eltorzította a
pánik. Jericho a bűvölet és az iszonyat keverékét látta
tükröződni az arcán.
– De hova akar menni?
– Mindenesetre nem meggondolatlanul cselekszik –
mondta Tu fojtott hangon, mintha a hangos beszéd
megijeszthetné a hullámvasút vágányán egyensúlyozgató,
kétségbeesett embert. Eközben a Silver Dragon elhagyta az
állomást és egy másik képernyőn tűnt fel. – A ház körül van egy
kapcsolat a vágány és az épület között. Némi szerencsével
elérheti.
– De nem éri el – mondta Jericho.
Tu némán rázta a fejét. Elborzadva nézték, hogyan hal
meg Grand Cherokee. Egy ideig némán ültek, majd Jericho
megköszörülte a torkát.
– Az időpontok – mondta. – Ha összeveted őket, nem
kétséges, hogy a Silver Dragont az idegen indította el. És még
valami feltűnt. Az arcát csupán kétszer láthatjuk. Ért hozzá,
hogy mindig háttal álljon a kamerának.
 – Mire következtetsz ebből? – kérdezte Tu rekedten.
Jericho végigmérte.
– Sajnálom – mondta. – De Csen és te... szóval meg kell
barátkoznotok a gondolattal, hogy Yoyót egy profi gyilkos
üldözi.
Nem, gondolta, nem igaz. Nem csak Yoyót.
Engem is.

A Tu Technologies azon kevés sanghaji vállalat közé

tartozott, amely magán skymobil-flottával rendelkezett. A
World Financial Centerhez 2016-ban utólag egy hangárt
építettek a repülőautók számára, az irodák fölött, a 78. emeleten.
Kéttucatnyi gépnek volt benne hely, a fele a tulajdonosi társaság
birtokában állt, elsősorban súlyos VTOL-gépek, amelyek
menekülés esetén függőlegesen tudtak felszállni. Mióta jó
negyedszázaddal korábban New Yorkban iszlamista terroristák
két utasszállító géppel belerepültek a World Trade Center
ikertornyaiba, évről évre jelentősen nőtt a repülőautók iránti
érdeklődés, és számos típust fejlesztettek ki. Kínában szinte az
összes újonnan épített felhőkarcoló rendelkezett
leszállópályával. Hét gép a Hyatté volt: négy elegáns
személyszállító forgatható turbinákkal, két skybike és egy, a
helikopterekhez hasonlító gyrokopter. Tu flottája két
gyrokopterből és a Silver Surferből, egy ultralapos, csillogó
VLOT-ból állt. Előző évben Jericho vehetett néhány repülőórát,
olyan munkák ellentételezéseként, amelyekért nem kért pénzt,
így megtanulhatta kezelni a botrányosan drága szerkezetet. Most
Tu ült a pilótaülésbe. Meg akarta látogatni Csen Hongbinget,
utána üzleti tárgyalása volt Sanghaj egyik elővárosában, Jangce
Csongming nevű szigeten fekvő Dongtan Cityben, ami a világ
legkörnyezetbarátabb városa címmel büszkélkedhetett. A Tu
Technologies egy virtuális vízi utat fejlesztett ki a csatornákkal
átszőtt metropoliszban, egy üvegből készült alagutat, ami azt az
illúziót keltette, mintha a három birodalom korát – a Han– és a
Jin-dinasztia közötti, történésekben gazdag, népszerű kort –
utazhatná be az ember.
– Most mi egyedül vagyunk a világ legnagyobb
bemocskolói – jegyezte meg Tu Dongtannal kapcsolatban. – A
bolygót senki sem szennyezi olyan kitartóan, mint Kína, még az
Amerikai Egyesült Államok sem. Ugyanakkor sehol máshol
nem valósítják meg olyan következetességgel az alternatív
koncepciókat, mint itt. Akármit is teszünk, úgy tűnik, mintha
valami kényszerű radikalizmus állna mögötte. Ez az, amit ma a
jin és jang jelent: a szélsőségek kiegyenlítése.
Az óriási hangár ki volt világítva. A ház saját gépei
partra vetett bálnákként sorakoztak egymás mellett. Miközben
Tu saját lepényhalát a kifutópálya felé kormányozta, kinyílt a
hangár üvegezett frontja. Vízszintesre állította a járgány 4
turbináját és rálépett a gázra. A csarnokban felzúgott a turbinák
bőgése, majd a Silver Surfer kilőtt az épületből a Huangpu felé.
Tu 200 méterrel a felszín felett megfogta a masinát és nagy
ívben a folyó fölé kanyarodott.
– Hongbingnak egy enyhébb verziót tálalok – mondta. –
Hogy Yoyót nem a rendőrség keresi, de ő talán mégis azt
képzeli. És hogy még mindig Quyuban van.
– Ha még Quyuban van – emlékeztette Jericho.
– Akárhogy is. Mit szándékozol most tenni?
– Átnézem a netet, hátha Yoyo megint hírt adott
magáról. Utánanézek egy Wongs World nevű kifőzdének is.
– Sohasem hallottam róla.
– Valószínűleg csak Quyuban működik. Yoyo
papírkosara tele volt a Wongs World csomagolásaival.
Harmadszor pedig információra van szükségem az Őrzők
aktuális terveiről. Méghozzá hiánytalanul – vetett egy
oldalpillantást Tura. – Semmi kozmetikázás, nincsenek rejtett
kártyák.
Tu egy olyan léggömbre hasonlított, amelyből
kiengedték a levegőt. Mióta Jericho ismerte, most először tűnt
tanácstalannak. Szemüvege sérülten fityegett az orrán.
– Amit tudok, el is mondom – mondta bűnbánó hangon.
– Jó is lesz – Jericho megütögette orrnyergét. – Mondd,
látsz egyáltalán valamit?
Kínai barátja szótlanul kinyitotta a kesztyűtartót, kivett
egy pontosan ugyanolyan szemüveget, feltette, a régit pedig
maga mögé hajította. Jericho egy pillanatra megijedt attól, hogy
érzékei megcsalják. Vagy tényleg jól látta, és egy tucatnyi
szemüveg van a kesztyűtartóban?
– Miért ragasztgatod az eldobható szemüveget
ragasztószalaggal? – kérdezte.
– Hogyhogy? Még teljesen rendben volt.
– Egyáltalán nem... áh, mindegy. Ami Hongbinget illeti,
azt hiszem, valamikor meg kell tudnia a teljes igazságot.
Szerinted? Mégiscsak Yoyo apja. Joga van hozzá.
– De nem most – repült át Tu éppen a Bund felett, majd
lejjebb ereszkedett a Silver Surferrel és tovább repült dél felé. –
Hongbing egy nyers tojás, alaposan meg kell fontolni, meddig
lehet nála elmenni. De van más Grand Rokokó holtteste
ügyében, vagy hogy hívták a fickót: szinte kilátástalannak
tartom, hogy hozzáférjek a dolgaihoz, de átgondolom még, mit
tehetek. Elsősorban a mobilja érdekel, nemde?
– Azt szeretném tudni, kivel telefonált Yoyo eltűnte
után.
– Rendben, megteszem, amit tehetek. Hol tegyelek ki?
– Otthon.
Tu lassított, és a luvani skyport felé fordult, ami csupán
néhány percnyi sétára volt Xintianditól. Ameddig csak el
lehetett látni, az utakon mindenütt dugó volt, csak a bérautó-
úton száguldoztak a kabinok. Ujjaival megérintette a
holografikus navigációs felületet, és a turbinák függőleges
helyzetbe fordultak. Jericho kinézett az ablakon. A leszállópálya
szélén két városi gyrokopter parkolt, mindkettő betegszállító.
Egy harmadik éppen startolt, ijesztően közel repült el mellettük,
majd teljes sebességgel elhúzott a Huangpu irányába. Jericho
valami vibrálást érzett a derekánál, előhúzta a mobilját.
– Na, kicsi Jericho.
– Csao Bide – csettintett Jericho a nyelvével. –
Legújabb barátom és bizalmasom. Mit tehetek önért?
– Nem vágyakozik Quyu után?
– Keltse fel a vágyam.
– Kiváló a rák-baozi a Wongs Worldben.
– Ó! Megtalálta hát.
– Sőt, ismertem is. Csak a nevére nem emlékeztem.
Quyunak, mondjuk úgy, a civilizált részében van.
Tulajdonképpen el is kellett mennie mellette. Afféle fedett utcai
piac, óriási.
– Jó, megnézem majd.
– Lassan, nyomozó uram. Kettő van belőle. A másik egy
blokkal odébb.
– Harmadik nincs?
– Csak ez a kettő.
A Silver Surfer rugózva megállt. Tu leállította a
motorokat.
– Hétig szükség van rám az Andromedában – mondta
Csao. – Legalább addig, amíg a Pink Asses fönt nincs a
színpadon, s nem olyan egyszerű fölterelni őket. Utána szabad
vagyok.
Jericho eltöprengett.
– Rendben. Álljunk majd őrségben. Ketten szemmel
tartjuk mindkét piacot. Lehetséges, hogy Yoyo és a barátai is
fölbukkannak.
– No és mit kapok érte?
– Ejnye, ejnye, kicsi Csao! – háborgott Jericho. – Hát
így beszél egy aggódó szerelmes?
– Így beszél egy quyui szerelmes, maga nyomorult
idealista. Na, mi van, akarja, hogy segítsek vagy nem?
– Mennyi?
Csao megnevezett egy összeget, amit Jericho a felére
alkudott le, mert így illett.
– Hol találkozunk? – kérdezte.
– Az Andromedában, fél 8-kor.
– Remélem, tisztában van vele, hogy ez a világ
legunalmasabb melója – mondta Jericho. – Csönden ülni és
bámulni, és közben nem szabad elaludni.
– Maga csak ne törje az én fejem.
– Nem is teszem. Később találkozunk.
Tu oldalról végigmérte.
– Biztos vagy abban, hogy megbízhatsz a fickóban? –
kérdezte. –Talán csak fontoskodik. Az is lehet, hogy csak pénzt
akar.
– Az is lehet, hogy a pápa pogány – vonta meg a vállát
Jericho. –Nem sok mindent szúrhatok el Csao Bidével. A szemét
kell nyitva tartania, ez minden.
 – Te tudod! De maradj elérhető arra az esetre, ha
megtalálnám a lezuhant Grand Sheraton barátunk mobilját.
Valahol a lépe és a mája közt.

QUYU
Amikor Jericho ismét útnak indult az elfeledett világba, a
forgalom mézként csordogált. Vagyis egy sanghaji számára elég
gyorsan: a pontos hazaérkezés ígéretével, meleg vacsora, gyűrött
gyerekek, akiknek ébren kell maradniuk, hogy a mama és a papa
együtt fektesse le őket.
Ellenben egy közép-európai számára, aki hozzá volt
szokva, hogy huzamosabb ideig utazhat gyorsan, a sanghaji
utakon eltöltött minden perc életének fájdalmas tapasztalatai
közé tartozott. A statisztikusok azt állították, hogy egy átlagos
autós városi létéből megszakítás nélkül 6 teljes hónapot tölt
piros lámpáknál állva. De ez mind semmi a sanghaji dugókra
vonatkozó kutatások eredményeihez képest. Mivel a bérautó
nem alkalmas a quyui látogatásra, hiszen feltűnő, mint egy
repülő béka, és felkelthetné Yoyo bizalmatlanságát, Jericho
kénytelen volt a saját autóját kihozni a mélygarázsból. Délután
megbízta Diane-t, hogy keresse Csao Bidét a neten, de
eredmény nélkül. Ilyen néven senki sem szerepelt. Quyu nem
létezett, a lakói sem.
Ellenben a további 5 Őrző szépen rajta volt az
egyetemek listáin.
Yoyo maga a Brilliant Shiten megjelent bejegyzése óta
nem hagyott újabb nyomot maga után. Jericho folyamatosan
azon tűnődött, hogy ki küldhet egy zavaró, de azért annyira
mégsem életveszélyes ellenzéki lány nyakára egy profi gyilkost.
A rendőrséget kihagyva a számításból, állami szervek azért
igenis szóba jöhetnek. A pártot úgy átszőtték a titkosszolgálatok,
mint gorgonzolát a penész. Az összefonódások valódi mértékét
senki, valószínűleg még a legmagasabb rangú káder sem
ismerte. Efféle körökből is kiindulhatott egy titkos akció,
amelynek célja egy olyan információ nyilvánosságra
kerülésének megakadályozása, amelyet Yoyónak semmiképpen
sem lett volna szabad elolvasnia.
Ehhez nem elég a lány puszta meggyilkolása.
Hiszen ha tiltott ismeretét a hálóról szerezte, akkor elég
valószínű, hogy a gépére is elmentette. Ez a körülmény ugyan
nem javított Yoyo túlélési esélyein, a megölését viszont
megnehezítette. Ameddig ugyanis nem tudják, hol van a gép,
addig nem lőhetik le Yoyót csak úgy egyszerűen a nyílt utcán. A
gyilkosnak meg kell szereznie a számítógépet, sőt, meg kell
tudnia, kinek mesélte még el, amit tud. A feladata hasonlított
egy epidemiológuséhoz: be kell határolnia a vírust, a
megfertőzötteket össze kell gyűjtenie, végül meg kell
semmisítenie és el kell tüntetnie a vírus elterjesztőjét.
A kérdés az, hogy az epidemiológus ebben a pillanatban
vajon merre járhat.
Jericho számított arra, hogy követik. Hozzá hasonlóan
reggel még a gyilkos is bérkocsival közlekedett. Azóta,
ugyancsak Jerichóhoz hasonlóan, ő is válthatott már járművet.
Csao leírása ráillett a World Financial Center kamerái által
mutatott férfira, de Jericho nem hitt abban, hogy az idegen
mutatkozni fog majd előtte. Ugyanakkor persze a fickó nem
tudta, hogy Jericho már látta az arcát, azt hihette, eddig még
nem jöttek rá arra, hogy ő létezik, és talán könnyelmű lesz.
Akárhogy is, arra nagyon kellett vigyáznia, hogy ne legyen
Yoyo keresésében túl sikeres, nehogy még ő szolgáltassa ki a
gyilkosnak.
Két kilométerre járt Quyutól, amikor Tutól megkapta az
ígért fényképeket. „Daxiong” Guan Guo mellett két lányt,
„Maggie” Xiao Meiqit és Yin Ziyit, valamint még két férfi
Őrzőt, Tony Sungot és Jin Jia Veit ábrázolták. Ezek a képek, – a
Grand Cherokee gyilkosáról készült állóképekkel együtt –
képezték kutatásának alapját. A mindig nála lévő
holoszemüvegek és szkennerek folyamatosan figyelik az
adatokat és azonnal jelentik, ha valamit találnak. Az állóképek
sajnos nagyon rossz minőségűek voltak, alig lehetett
reménykedni abban, hogy a számítógép felismeri a gyilkost a
nyüzsgésben. De Jericho szilárdan elhatározta, hogy mindent
megpróbál. Végül is a szkennerek féltucatnyi megbízható
nyomozókutyaként segíthették őt és Csaót, azonnal jeleznek, ha
Yoyo vagy valamelyik barátja a Wongs Worldben felbukkanna.
A quyui lejárón elhagyta az utat, megállt az út szélén,
hogy az autó színét megváltoztassa. A mágneses mezők néhány
másodperc alatt átalakították a lakkrészecskék nanostruktúráit.
Ez az extra belekerült néhány jüanjába, de így Toyotája egy
kaméleon képességeivel rendelkezett. Miközben egy kliensével
telefonált, az elegáns szürkéskék szín piszkos, matt helyekkel
csúfított szürkésbarnára változott. Az első részt mintha rosszul
lakkozták volna újra. A sofőr ajtaját sötét foltok éktelenítették,
úgy nézett ki, mintha tele lenne horpadásokkal, amelyek széléről
már pereg le a lakk. A bal hátsó kerék fölött éles karcolás jelent
meg. Amikor Jericho átlépte a szellemek birodalmát az élők
világától elválasztó határt, az autója már nyomorúságosnak
tűunt – éppen megfelelő volt ahhoz, hogy Quyu utcáin ne tűnjön
föl.
Csao a két Wong-piac közül a nagyobbikhoz vezető utat
magyarázta el neki. Amikor megérkezett, a piacon még mindig
csúcsforgalom volt. Quyunak ezt a részét már más szemmel
nézte. Az érintetlenség érzése és az élénk üzletelés elfedtette,
hogy itt húzódik a társadalom törésvonala, amelyen túl a
hálózatból kimaradók az egymással versengő triádok uralma
alatt éltek, amelyek vezetői mindent ellenőrzésük alatt tartottak.
A leállított acélmű árnyékában, amelynek a létét a negyed
eredetileg köszönhette, virágzott a drogkereskedelem, a
pénzmosás, a prostitúció, és a Cyber Planetben virtuális
csodadrogokkal kábították magukat az emberek. Ezzel szemben
a nyomor kiterjedt pusztaságai, amelyeken Jericho aznap reggel
átkelt, a triádokat sem igen érdekelték. Így Quyu a
legszegényebb részein volt a legőszintébb, és szegény maradt
az, aki igyekezett őszinte lenni.
A Wongs World egy háztömbnyi területet foglalt el, s
volt benne minden: gőzölgő konyhák, óriási polcokon
konzervhegyek, egymásra pakolt ketrecekben káráló, csiripelő,
vinnyogó állatok, ferde pultok és lepukkant bódék, amelyekben
badflasht, nemi betegséget és játékadósságot lehetett szerezni.
Jericho nem kételkedett abban, hogy Wongnál fegyvereket is
árulnak. Hihetetlenül zsúfolt volt minden. Szófoszlányokból és
röhögésből összeálló zümmögés hallatszott, amit átszőtt a
túlterhelt hangszórókból dübörgő kínai slágerzene. Csaót
kereste, amikor egyszer csak az utcán átkelve a férfi előbukkant
a tömegből. Jericho leengedte az ablakot és integetett. Csao egy
szebb napokat látott farmert és egy foszladozó széldzsekit viselt,
de valahogy mégis ápoltnak tűnt. Frizurája selymesen omlott
hátra, amint fejét hátrahajtva kortyolt egyet a hidegtől
gyöngyöző sörösdobozból. Válláról lezárt hátizsák lógott.
Sietség nélkül ment Jericho autójához.
– Nem egészen a maga világa, ugye?
– Megjártam már egészen másféle poklokat is – mondta
Jericho, majd fejével a Toyota belseje felé intett. – Gyerünk,
szálljon be. Mutatok magának valamit.
Csao megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót és lehuppant
az anyósülésre. Profilját egy másodpercre megvilágította a
gomolygó felhőkön áttörő napsugár. Jericho azon töprengett,
hogy ilyen külsővel hogyhogy nem a divatszakmában vagy a
filmiparban dolgozik. Vagy látta már valahol? A televízióban?
Egy magazinban? Úgy tűnt neki, igen. Csao, az egykori modell,
aki lecsúszott és Quyuban landolt.
A szélvédőn megjelentek az első esőcseppek.
– Minden rendben? – kérdezte Csao.
– Magánál?
– A fiúk már a színpadon vannak. Amúgy ronda egy
verdája van magának. Vario-lakk?
Jericho meglepődött.
– Jól kiismeri magát.
– Egy kicsit. De ne féljen. Az illúzió tökéletes – hajolt
előre Csao, és letörölt egy foltot a műszerfalról. – Mindenki
bedől, amíg be nem száll, és nem látja a ragyogó belsőt.
– Írja le a másik piacot.
– Nagyjából feleakkora, mint ez. Se tyúkok, se
tyúkfejek.
Jericho a háta mögé nyúlt és egy holoszemüveget adott
Csaónak.
– Hordott már ilyesmit?
– Persze – Csao a túloldalon lévő Cyber Planet felé
intett. – Odabent mindenki ilyet visel. Tudja, hogy nevezik
ezeket errefelé?
– A Cyber Planeteket? Nem.
– Hullaházaknak. Aki egyszer bemegy, gyakorlatilag
halott. Úgy értem, lélegzik még, de léte az alapvető testi
funkciókra korlátozódik. Valamikor aztán kihoznak, mert
tényleg meghaltál. A Cyber Planetben folyamatosan halnak meg
emberek.
– Milyen gyakran jár oda?
– Néhányszor voltam már.
– Nem tűnik halottnak.
Csao leeresztett szempillákkal nézett rá.
– Én már túl vagyok a drogokon, kicsi Jericho.
Magyarázza el, hogy működik ez a hülye szemüveg.
– Biometrikus összehasonlítást végez. 180°-os
panorámát szkennel. Yoyo és a többi Őrző képeit mentettem el
benne. Ha valamelyikük belép a szemüveg hatókörébe, a
szemüveg elvörösödik és halihózni kezd. Elég hangosan ahhoz,
hogy felébredjen, ha a felelősség terhe alatt elnyomta volna az
álom. A bal oldali száron lévő szabályozóval elsötétítheti, ha
akarja – Jericho a szemüveget Csao ölébe tette és az orra alá
dugta a szkennert. – Ezekből a cuccokból hármat
szinkronizáltam a szemüvegével. Ott használja őket, ahol csak
akarja, de lehetőleg úgy, hogy olyan területeket ellenőrizzenek,
amelyeket maga nem lát be. Itt az élesítő gomb, ezzel aktiválja a
rögzítő mechanizmust. Az adatokat közvetlenül a szemüvegére
továbbítják, a szkennerek képe az alsó részen jelenik meg.
– Lenyűgözött – mondta Csao, és úgy nézett ki, mintha
ezt komolyan is gondolná. – Hogyan kommunikálunk?
– Mobilon. Tudja már, hol lesz az őrhelye?
– Az én piacommal szemben is van egy Cyber Planet.
Szép nagy ablakok, jó kilátással.
Jericho a sarokra, a Cyber Planetre nézett.
– Jó ötlet – morogta.
– Persze. Csak verjen ott tanyát, és fizessen be 24 órára.
Kellemesebb, mint az autóban kuporogni. Ha a szemüveggel az
orrán az ablakhoz ül, azt fogják hinni, hogy éppen egy
négymellűu, marsbéli kurvával baszik. Van rágcsálnivaló és pia
is, igaz, mérsékelten élvezetes. Viszont próbálja ki a rák-baozit,
az tényleg finom. A Wongs Worldben jó és olcsó az étel.
– Rokonai vannak ott? – kérdezte Jericho gúnyosan.
– Nem, de vannak ízlelőbimbóim. Nehezére esne elvinni
engem az őrhelyemre?
Jericho beindította az autóját, Csao pedig mutatta az utat.
Útközben teázók és egy japán tésztabár mellett haladtak el,
előttük férfiak kártyáztak és sakkoztak, vagy csak nagy hangon,
gesztikulálva vitatkoztak; közülük sokan kopaszok voltak,
meztelen felsőtesttel.
– Quyu urai – mondta Csao becsmérlően. – Ők osztják
fel egymás között a napot.
– Nem akar belőle egy darabot maga is?
– Hogy jut ez eszébe?
– Mi marad a magafajtának, ha ezek már felosztották a
napot?
– Mindegy – vonta meg a vállát Csao. – Fölsegítem a
befüvezett idiótákat a színpadra, majd lehozom őket. Ez is egy
feladat.
– Nem értem.
– Mit lehet ezen nem érteni?
– Nem tudom felfogni, mit keres egy olyan ember, mint
maga Quyuban. Maga máshol is élhetne.
– Úgy gondolja? – rázta a fejét Csao. – Itt senki sem tud
máshol élni.
– Quyu nem börtön.
– Quyu egy koncepció, Jericho. Az emberiség
kétharmada városokban él, a vidék elnéptelenedett. Valamikor
az összes város egybeér majd. Mint a rákos daganatok, olyanok:
beteg, elburjánzó szövet, csak a városmagok egészségesek,
beágyazva a pusztulás sivatagába. A városmag, az szent, a
fejlődés temploma. Ott emberek élnek, valódi emberek.
Olyanok, mint maga. A többi az állattenyészet, beszélő állatok,
akik abba a nevetséges hitbe ringatják magukat, hogy egy isten
szereti őket. Nézzen csak körül. Az emberek itt olyan szinten
vegetálnak, mintha a fákon élnének, szaporodnak, elfogyasztják
a bolygó tartalékait, gyilkolják egymást vagy elpusztulnak
valami betegségben. A teremtés söpredékei. A kísérlet
sikerületlen része.
– Ennek a része maga is? Vagy valamit félreértettem?
– Ó, Jericho – nevetett önelégülten Csao. – Az
univerzumnak megvannak a maga fényesen csillogó centrumai.
És miért? Mert közöttük a sötétség uralkodik? Hallotta már
valaha is, hogy fényt kellene gyújtani az univerzum sötétjében?
Lehetetlen. Minden kísérlet, ami az emberiség mint egész
jólétének megteremtésére irányul, kudarcra van ítélve, csupán
oda vezet, hogy mindenkinek rosszabb lesz. A magasabbnak
nem szabad egyenlőnek lennie az alacsonyabbal, el kell
határolódnia tőle, hogy ragyoghasson. Nincs emberiség, Jericho,
legalábbis homogén faj értelemben nincs. Vannak győztesek és
vesztesek, vannak, akik a hálózatban élnek, és vannak, akik
nem, vannak a világos, és még többen a sötét oldalon. A
szakadás már végbement. Senki sem akarja a világ quyuit
integrálni, senki sem akarja megszüntetni a határokat. Amúgy
ott elöl kell balra fordulnia.
Jericho hallgatott. A Toyota egy széles, kikövezett úton
bukdácsolt, műhelyek és téglaházak között. Ahol a Wongs
World és a Cyber Planet egymással szemben állt, egy nagy térré
szélesedett, szabaddá téve a kilátást a mögötte elterülő
acélművekre. Az óriási kémény emlékműként emelkedett ki
belőle.
– Nem tudok kiigazodni magán, Csao. Ki maga
tulajdonképpen?
– Mit gondol, ki vagyok?
– Nem tudom – mérte végig Jericho. – Úgy tűnik, érez
valamit Yoyo iránt, de ha arról van szó, hogy megtaláljuk, akkor
pénzt kér tőlem, mint valami strici. Itt él és megveti a saját
fajtáját. Valahogy nem passzol Quyuhoz.
– Nagyon vigasztaló – gúnyolódott Csao. – Mintha egy
aranyeret vigasztalna, hogy túlságosan is jó abba a segglyukba,
amelyikben éppen nő.
– Quyuban született, vagy csak idekeveredett?
– Az utóbbi.
– Akkor el is tud menni innen.
– Hová?
– Hm – gondolkodott Jericho. – Vannak lehetőségek.
Lássuk, hogyan alakul majd ideiglenes partneri viszonyunk.
Csao oldalra billentette a fejét és felhúzta a szemöldökét.
– Jól értettem? Munkát ajánl nekem?
– Nincsenek állandó munkatársaim, de a megbízástól
függően mindig csapatokat állítok össze. Maga kifejezetten
intelligens, Csao. Meglepetésszerű támadása az Andromedában
imponált nekem, jó erőben van. Nem állíthatom, hogy
különösebben szimpatikus lenne, de nem is kell azonnal
összeházasodnunk. Lehetséges, hogy időről időre szükségem
lenne magára.
Csao szemei összeszűkültek.
Aztán elmosolyodott.
Ugyanebben a pillanatban Jerichón elhatalmasodott a
déja vu érzése. Látta a bizalmast az idegenben. Világos
folyadékban fekete csepp tintaként terjedt, gyorsan, minden
irányba, így a következő pillanatban már nem is tudta
megmondani, mire is vonatkozott az érzés. Körülötte minden
olybá tűnt, mintha egy régóta ismert föloldás irányába
törekedne, mint egy filmben, amelyet látott ugyan, de a végét
elfelejtette. Nem, nem is film, inkább egy álom, egy illúzió.
Tükörkép a vízben, amit tönkretesz az ember, ha megpróbálja
megragadni.
Quyu. A piac. Oldalán Csao.
– Minden rendben? – kérdezte Csao már másodszor.
– Igen – törölte meg a szemét Jericho. – Nem
vesztegethetjük az időnket. Lássunk munkához.
– Miért nem az egyik csapatával végezteti el a melót?
– Mert az most abból áll, hogy meg kell védenünk egy
ellenzékit, akinek identitását egy maréknyi beavatott emberen
kívül senki sem ismeri. Minél kevesebb ember foglalkozik
Yoyóval, annál jobb.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy rajtam kívül senkivel sem
beszélt a lányról?
– De. Meglátogattam a lakótársait.
– És?
– Szinte semmi. Ismeri őket?
– Látásból. Yoyo az állítja, semmit sem tudnak a kettős
életéről. Az egyiket nem érdekli, a másik attól szenved, hogy őt
nem érdekli. Hajlamos a fontoskodásra.
– Grand Cherokee Vangra gondol?
– Azt hiszem, így hívják. Röhejes egy név. Amolyan
nyálgép az a fickó. Mit meséltek?
– Semmit – Jericho rövid szünetet tartott. – Ami Vangot
illeti, már nem is mesélhet semmit. Meghalt.
– Úgy? – ráncolta homlokát Csao. – Amikor legutóbb
láttam, nagyon is élő volt még. Valami hullámvasúttal
dicsekedett, ami az övé.
– Semmi sem volt az övé – bámulta Jericho a piac
forgatagát. – Nem akarok hazudni magának, Csao. Amit itt most
csinálunk, akár veszélyes is lehet. Mindenki számára. Úgy tűnik,
Yoyo olyan emberekkel akaszkodott össze, akik holttesteken
gázolnak keresztül. Vangnak ezért kellett meghalnia. Azt
gondoltam, ezt tudnia kell.
– Hm. Na igen.
– Még mindig hajlandó az együttműködésre?
Csao várt egy pillanatot. Hirtelen úgy tűnt, mintha
zavarban lenne.
– Figyeljen, amit a pénzről mondtam...
– Rendben van.
– Nem, nem akarom, hogy félreértsen. Akkor is
segítenék magának, ha semmit sem kapnék érte. Csak éppen...
szükségem van a zsetonra, ennyi az egész. Úgy értem, látta a
fickókat az út mentén, nem?
– Akik felosztják egymás közt a napot?
– Könnyű lenne nekik dolgozni. Valami mindig adódik.
A többség itt abból él, hogy az ő talpukat nyalja. Érti?
– Szerintem igen.
– Maga sem ingyen csinálja, nem?
– Figyeljen, Csao, semmiért sem kell bocsá...
– Nem kérek bocsánatot. Csak helyükre teszem a
dolgokat – pakolta a hátizsákjába Csao a szemüveget és a
szkennereket. – Tulajdonképpen meddig akarja folytatni a
megfigyelést?
– Ameddig szükséges. Töltöttem már három hetet is
egyetlen ajtó előott.
– Micsoda, és a hölgy nem engedte be? – nyitotta ki a
kocsi ajtaját Csao. – Igen, valahogy illik magához.
– Hogy érti ezt?
Csao vállat vont.
– Mondta már valaki, hogy maga tűnik a világ
legmagányosabb emberének? Nem? Vigyázzon magára, kicsi
fiú!
Jericho nyelve hegyére ezernyi válasz torlódott, de
sajnos egyik sem lett volna elég csattanós. Végignézte, amint
Csao sietség nélkül átballag a Wongs Worldhöz, majd
megfordult és visszament a saját piacához, ahol a Toyotát úgy
állította le, hogy a belső tükör alá elhelyezett szkenner a piac
egy részét belássa. Kiszállt, majd gyalog megkerülte a területet,
végül kiválasztott két házat, amelyek helyzete megfelelőnek
tűnt. Mindkettő remek lehetőséget kínált a szkennerek
elhelyezésére. Az egyiket egy ablakpárkány alá helyezte, a
másikat pedig egy repedésbe. A készülékek, borsónyi fekete
golyócskák, önállóan ellenőrizték a környezetüket, aprócska
teleszkóplábakkal kapaszkodva meg a kövekben.
A Wongs World be volt kerítve.
Széllökés suhant keresztül a triádok városának
nyomorúságos kanyonjain, megbillentve a napernyőket, ruhákat
és felborzolva az idegeket. Időközben elviselhetetlenné vált a
fülledtség, az ég halotti lepellé vált. Ritkás, hatalmas cseppek
hullottak az égből, annak az özönvíznek az előfutárai, amely a
távoli mennydörgésekben már bejelentkezett. A szél ajtókat
csapdosott. Jericho felvette a szemüvegét és belépett a Cyber
Planet folyosójára.
Elvileg a láncolat mindegyik fióküzlete egyforma volt. A
betérőt szabványautomaták fogadták házmesterstílusban, rajtuk
nyílás a készpénz, és elektronikus leolvasó a kártyás fizetés
számára. Fizetés után regisztrálni kellett, s az ember máris
beléphetett a szentélybe. Egy pult mellett két biztonsági őr
beszélgetett, a monitorokra egy pillantást sem vetettek. A
legtöbb látogató szemlátomást törzsvendég volt. Nem sokáig
piszmogtak az automatáknál, hanem belenéztek a
szemszkennerbe, vártak, míg a páncélüveg ajtók kinyílnak, és a
későn megvakultak tapogatózásával mentek be a terembe.
Odabenn játékkonzolok és áttetsző heverők sorakoztak
egymás mellett, mindegyik holoszemüveggel fölszerelve. Egy
emelvény két tucat full motion helyiségnek, azaz három méter
átmérőjű köröknek biztosított helyet, amelyekben szenzorokkal
ellátott öltönyökben lehetett élvezni a tökéletes
mozgásszabadságot. Hátrébb lezárható egyszemélyes kabinok,
vécék, zuhanyzók és alvófülkék sorakoztak. Az óriási terem
hátsó falánál egy szupermarket és egy bár kapott helyet. Földig
érő ablakokon keresztül nyílt kilátás az utcára és a piacra.
Eltekintve a biztonsági őröktől a folyosón, egyáltalán nem volt
személyzet. Minden automatizáltan zajlott. Elméletileg a Cyber
Planetet egyáltalán nem kellett elhagyni, feltéve, ha az ember
megelégedett a fast-food és az üdítőitalok kínálta élvezetekkel.
A lánc egyéves ajánlatokkal csalogatta az embereket, akiknek
nem kellett mást csinálniuk, mint egy szemüveggel
felszerelkezve vándorolni a virtuális világokban, akár passzív
megfigyelőként, akár az események aktív alakítójaként.
Álmodtak, rémálmokat láttak, éltek és meghaltak.
Jericho 24 órára fizetett be. Amikor belépett, a
heverőknek nagyjából a fele volt foglalt, a legtöbb az ablak
mellett. A látogatók többsége kideríthetetlen okokból az utca
közelségét kereste, még akkor is, ha a szemüveg és a fejhallgató
teljességgel elzárta őket a külvilágtól. Jericho talált egy olyan
helyet, ahonnan láthatta a Wongs Worldöt és a kereszteződést az
autójával. Elnyújtózott és megigazította a szemüvege szárát,
mire a szemüveg elsötétült. Mobilja fülhallgatóját a fülébe dugta
és felkészült egy nagyon hosszú éjszakára.
Vagy akár többre.
Yoyo talán már árkon-bokron túl volt, ő pedig Csaóval
együtt, mint két idióta, várakozott a rémálmok benzinkútjánál.
Ásított.
Hirtelenjében aztán olybá tűnt, mintha a fényt
kiszippantották volna az utcákból. Viharfront terjeszkedett Quyu
felett, éjfekete zápor ömlött az égből. Az utcán pillanatok alatt
úszott a szemét, az emberek felhúzott vállakkal vad rohanásba
kezdtek, mintha ez bármit is használt volna a teljes elázás ellen.
A heves dörgések rövid időközönként követték egymást. Jericho
felnézett az elektromos feszültséggel teli égre.
Az elmúlás kóstolója.
 Egy óra elteltével minden véget ért, az utca átmenetileg
átalakult a Jangce miniatűr kiadásává, a felhalmozódott szemét
pedig a Három Szoros gátjának kedélyes másává. A vihar
amilyen gyorsan jött, el is ment. A lé lefolyt, maga után hagyva
az egyszer használatos világ elázott relikviáit és megfulladt
patkányok tetemeit, amelyek a víz elpárolgásával teátrálisan
kerültek a felszínre. Még egy óra elteltével egy sötétvörösen
izzó gömb megnyerte a felhőkkel vívott harcát, fényét a turisták
nélküli utcára pazarolva. A Wongs Worldben sápadt alakok
jelentek meg, nők integettek kifelé sátrakból és különböző
rejtekekből, az éjszaka kétes csábításai, vagy hiányos öltözetben
éppen elfoglalták helyüket a kereszteződésben.
11 óra tájban egy fiatal fiú sóhajtott fel a Jericho melletti
heverőn, letépte magáról a szemüveget, felemelkedett, és
vékony sugárban a saját lábai közé okádott egyet. A heverő
öntisztító berendezése zümmögve beindult, felszívta a hányást
és fertőtlenítőszerrel mosta le a heverő felületét.
Jericho megkérdezte, hogy segíthet-e.
A fiú, alig lehetett idősebb 16-nál, érthetetlen
átkozódással válaszolt, és elindult a bár felé. Teste aszott volt,
láthatólag nem vett tudomást a dolgok jelenvalóságáról. Egy idő
után visszatért, valamit rágott, amiről aligha tudta pontosan,
micsoda. Jericho szerette volna tudatosítani benne, hogy
folyadékhiányban szenved, szívesen vett volna neki egy üveg
vizet, ám a fiú köszönetképpen alighanem az arcába öntötte
volna. Ha a szemében még volt valami, akkor azoknak az izzó
agresszivitása, akik utolsó illúzióik elvesztésétől rettegnek.
Egyik szkenner sem küldött megváltó jelet.

MONTES ALPES,
HOLD
A Vallis Alpina kezdetét jelző katlantól délkeletre egy
sor markáns csúcs húzódott egészen a Promontorium Agassizig,
a Mare Imbrium szélén elhelyezkedő fokig. A formáció
egészében véve inkább emlékeztetett a földi szubdukciós zónák
gyűrött széleire, mintsem a Holdon szokásos körhegységekre.
Csak nagy magasságból vált nyilvánvalóvá a félelmetes igazság,
hogy tudniillik a Mare Imbrium, mint az összes tenger, maga is
egy hatalmas méretű kráter, ami évmilliárdokkal ezelőtt
keletkezett: a Hold korai korszakában, amikor a köpenye és
megmerevedőben lévő felszíne még folyékony volt. Pusztító
becsapódások tépték fel a fiatal kérget, láva ömlött a mélyből a
felszínre és hozta létre azokat a sötét bazaltsíkokat, amelyekből
Riccioli és a többi csillagász arra következtetett, hogy a Holdon
is vannak tengerek. Valójában az egész 250 kilométer hosszú
Alpok csupán a tizedrészét képezte egy olyan kolosszális
körkráternek, amely mellett az olyan gigantikus méretű kráterek,
mint a Calvius, a Copernicus vagy a Prolemaeus, bárányhimlős
sebhelyekké törpültek.
Az alpokbeli csúcsok legmagasabbika a Mont Blanc
volt. 3500 méteres magasságával elmaradt földi társa mellett, de
titáni természetének ez mit sem ártott. Nem csupán azért, mert a
hátságairól indult ki az elképesztően tágas délkeleti Mare
Imbrium, hanem azért is, mert itt fenn az ember még közelebb
érezte magát a csillagokhoz, szinte olyan érzése támadt, mintha
a csillagoknak is látniuk kellene őt, hogy illendő módon
köszönjenek neki.
Valóban, köszöntek is. Tudniillik amint Julian egy
hullócsillag izzó nyomának látványa reményében a Cassiopeiára
nézett, az égbolt válaszolt neki, amennyiben milliárdnyi
részvétlenül bámuló szeme helyet változtatva és egy kozmikus
megrovás esszenciájává összeállva egyetlen, világosan
kiolvasható szót képezett: IDIÓTA! Megjegyzendő, hogy légkör
nélkül nincs hullócsillag sem, legfeljebb a napfényben
megcsillanó aszteroidák lehetségesek, tehát mi lehet ez? Kérem
szépen, ezúttal, ha lehetséges, pontosabban kifejezni!
Julian megmerevedett. Az ég természetesen csak nagyon
rövid időre formálta meg a szót, úgyhogy nem vette észre sem
Mimi Parker, sem Marc Edwards, sem Eva Borelius, sem Karla
Kramp, de nem vette észre Nina Hedegaard sem, aki kis
hegymászó csapatukat vezette – már ha egy néhány száz méter
magas, enyhén emelkedő domb leküzdését egyáltalán
hegymászásnak lehet nevezni. Látótávolságban parkolt a
Kallisto, ami a 40 kilométernyire fekvő szállodától a csúcs aljáig
hozta őket, egy három tucat utast befogadni képes darabos,
dongószerű fúvókás hajó. Julian tudta, hogy a jövőbeli turisták
csalódottak lesznek a holdjárművek formája miatt. De a
vákuumban semmi sem indokolta az aerodinamikus formát.
Hacsak az nem, hogy aerodinamikusra építik. Csak úgy.
A gondolattal érdemes lett volna eljátszadozni, de Julian
nem játszadozott. Gondolkodását hullócsillagok blokkolták,
pedig ezek a hülyeségek nem is érdekelték különösebben. Mi
okozta tehát, hogy mégis rájuk gondolt? Vagy nem is rájuk
gondolt, hanem inkább általában a felvillanó fényjelenségekre?
Ami az agyán átsuhan, az gondolatainak állandóan cirkuláló
részecskefolyamából ered. Nyomába eredt a képnek, a nap
folyamán visszapörgette egészen a kora hajnali időpontig,
összesűrítette, koordinátarendszerbe kényszerítette, elhelyezte
időben és térben: kora reggel, röviddel azelőtt, hogy lakosztályát
elhagyta volna, egy pillanat, egy villanás...
Ekkor hirtelen végre emlékezett.
Egy fényvillanás az ablak bal szélén, amelyik a szoba
katlan felőli részére esett. Egy suhanás jobbról balra, mint egy
hullócsillag, de talán csak túlságosan fáradt és kialvatlan volt,
hogy nem vette észre, mi is az. Igen, nagyon fáradt volt! De
Julian szelleme olyan volt, mint egy filmarchívum, egyetlen
jelenet sem ment veszendőbe. Visszatekintve felismerte, hogy
amit látott, az nem a fantáziája terméke, nem virtuális
természetű, hanem nagyon is valóságos eredetű volt, vagyis
ténylegesen látott valamit, mégpedig a völgy túloldalán, a
mágnesvasút magasságában, helyesebben pont a
mágnesvasúton, ott, ahol a sínek észak felé fordulnak...
A Lunar Expresst látta.
Megdöbbenve állt meg.
– ...sokkal bizarrabb formák, mint amikhez a Földön
hozzászoktunk – magyarázta közben Nina Hedegaard, és
megállt egy kockaszerű bazalttorony mellett. – Ennek oka, hogy
a szél nem csiszolja le a sziklát, nincs erózió. Ezáltal
keletkeznek...
 A vonatot látta!
– Érdekes, hogy mi mindent láttak már a Holdban a
népek – mondta Borelius éppen. – Tudták, hogy a csendes-
óceáni törzsi kultúrák még mindig megtermékenyítőként
tisztelik ezt a csupasz sziklát?
– Megtermékenyítőként? – nevetett Hedegaard. – Még a
legvígabb egysejtű sem élne itt meg.
– Én inkább a Napra tippeltem volna – mondta Mimi
Parker. A hangjában volt valami, ami arra utalt, hogy megveti
ezeket az ősi kultúrákat, mert képviselőik nem rendes
keresztényként jöttek a világra. – Úgy értem, a Nap, mint az élet
forrása.
– A trópusi övezetben nehéz lenne a Napra így tekinteni
– válaszolt Borelius. – Vagy a sivatagban. Könyörtelenül süt le
rád megállás nélkül 12 hónapon át, felperzseli az aratást,
kiszárítja a folyókat, megöl embert és állatot, miközben minden
skorpió, moszkitó, az egész mérgező csürhe pompásan érzi
magát. A Hold ellenben enyhülést és felfrissülést kínál. A
nappali nedvességből harmat lesz, pihenni lehet és aludni...
– Aludni valakivel – egészítette ki Kramp.
– Pontosan. A maoriknál például csupán annyi a férfi
feladata, hogy péniszével a nő vagináját mindaddig nyitva tartsa,
amíg a holdsugarak be nem hatoltak. Nem a férfi ejti teherbe az
asszonyt, hanem a Hold.
– No, nézd csak. A vén disznó.
– Istenem, Karla, milyen kegyetlen – nevetett Edwards.
– Azt hiszem, ez egyáltalán nem áll ellentmondásban a
szeplőtelen fogantatás gondolatával.
– Na de kérlek! – tiltakozott Parker. – Legfeljebb annak
egy primitív változata lehet.
– Miért primitív? – kérdezte kíváncsian Kramp.
– Nem találja primitívnek?
– Hogy a Hold ejti teherbe a nőket? Dehogynem.
Pontosan annyira tartom primitívnek, mint azt a gondolatot,
hogy valami szellem malackodik a Földön, aminek az
eredményét szeplőtelen fogantatásként adják el.
– Azért a kettő mégsem hasonlítható össze!
– Miért nem?
 – Mert... na, mert nem hasonlítható össze. Az egyik
primitív babona, a másik...
– Én csak meg akarom érteni.
– Minden tiszteletem mellett, csak nem kételkedik
komolyan...
Pillanat. A Lunar Express? Egyáltalán az volt,
amelyikkel jöttek?
Volt tudniillik egy másik is a sarknál, arra az esetre, ha a
turisták áradata meghaladná az egyik kapacitását. Lehetséges,
hogy hajnali negyed 6-kor a tartalékvonattal érkezett volna
valaki?
És miért nem tud ő erről?
Hanna vajon látott valamit?
– Bizonyára amögött van valahol a Plato – mondta
Edwards, aki igyekezett elsimítani az ellentéteket. – Túl erős a
görbület?
– Nem egészen – mondta Hedegaard. – Innen
felismerhető lenne a kráter felső széle, csak a felénk eső szárnya
most éppen árnyékban van. Feketén a feketeség előtt. De ha
megfordulnak, északkeleten felismerhetik a Vallis Alpinát.
– Valóban! Fantasztikus.
– Jó hosszú – mondta Parker.
– 134 kilométer. A fél Grand Canyon. Jöjjenek csak
még néhány lépést. Ide fel. Nézzék!
– Mit?
– Amire az ujjammal mutatok. A világos pontocskát.
– Hé! Talán ez a...
– Valóban – kurjantotta Edwards. – A szállodánk!
– Mi? Hol?
– Ott.
– Ha nem tudnám...
– Őszintén szólva én csak a Napot és az árnyékot látom.
– Nem. Ott van valami!
Összevissza beszélnek. Összevisszaság a fejében. Csak a
második vonat lehetett. Tulajdonképpen nincs benne semmi
furcsa. Lynn és Dana Lawrence mindenről gondoskodik. A
szálloda az ő birodalmuk, mit tud ő egyáltalán. Az éjszaka talán
élelmiszer, oxigén és üzemanyag érkezett. Ő is ugyanolyan
vendég volt, mint a többiek, örülhetett, hogy minden olyan
olajozottan működik. Legyen csak büszke! Büszke Lynnre,
akármilyen ördögöt is fest elkeseredésében Tim a falra.
Nevetséges a srác! Tudna valaki olyan hotelt építeni, mint a
GAIA, ha túl nagy lenne a kihívás számára?
Vagy Lynn is egy olyan villanás a retináján, amelynek az
igazi természetét nem ismerte fel?
Hihetetlen! Már ő maga is kezdi.
– Julian?
– Tessék?
– Azt javasoltam, hogy repüljünk vissza – mondta
Hedegaard, s a sisak mögött felcsendülőo minden szavában
benne volt az édes összeesküvő nevetése. – Marc és Mimi
kimennének még a teniszpályára, ráadásul bőven lenne
lehetőségünk a felfrissülésre.
Felfrissülés. Kedves kódolás. Julian jobb keze
automatikusan arca felé indult, hogy megvakarja szakállát,
persze csak a sisakja szélét érhette el.
– Persze. Menjünk.
– Talán láttak már furcsa jeleneteket, amiket valódinak
tartottak, holott értelmük azt diktálta, hogy ez egyáltalán nem is
lehet igaz. De éppen ez a trükkmesterek dolga. Be kell csapniuk
az értelmüket. Higgyék el, a modern trükktechnikával bármilyen
illúziót létre lehet hozni.
O'Keefe széttárta a karját, miközben lassan továbbment.
– Ám az illúziók nem hozhatnak létre olyan érzelmeket,
amilyeneket éppen érzek. Mert amit most látnak, az nem trükk!
Hanem a legizgalmasabb hely, ahol valaha is jártam,
összehasonlíthatatlanul izgalmasabb bármelyik filmnél.
Megállt, a kamera felé fordult, háta mögött a ragyogó
GAIA-val.
– Régebben, ha a Holdra akartak utazni, be kellett
ülniük egy moziba. Ma önök is átélhetik, amit én. Nézhetik a
Földet egy olyan csodálatos csillagos égbe ágyazva, amely azt a
benyomást kelti, mintha az univerzum határáig ellátnának.
Órákig próbálhatnám érzéseimet ecsetelni, de én – nevetett –
csak Perry Rhodan vagyok. Engedjék meg tehát, hogy Edgar D.
Mitchell szavait idézzem, aki 1971 februárjában a 6. emberként
lépett a Holdra: „A Hold horizontja mögött hosszú,
lassításszerű, határtalanul magasztos pillanatok alatt feltűnik egy
ragyogó, kékesfehér ékszer, egy világos, finom, égkék gömb,
amit lassan kavargó fehér fátyol ölel körül. Lassacskán
emelkedik fölfelé, mint kicsiny gyöngyszem a tenger mélyérőol,
kifürkészhetetlenül, titokzatosan. Kell pár perc, míg végre
felfogod, hogy ez a Föld, az otthonunk. ... Olyan látvány ez, ami
engem örök időkre megváltoztatott.
– Köszönöm – mondta Lynn. – Nagyszerű volt!
– Nem tudom – rázta a fejét O'Keefe. Lassan esett le
neki, hogy űrruhában a fejrázás nem bír értelmezhető hatással.
Peter Black kamerája kijelzőjén ellenőrizte a felvételt. O'Keefe
arca egyértelműen felismerhető volt a zárt sisakrostélyon
keresztül is. Az aranybevonatú UV-szűrőt föltolta, mivel abban
a környezet tükröződött volna. Hiába volt rajta azonban
különleges réteggel bevont kontaktlencse, sokáig nem
maradhatott így a szabadban. Különösen nem lett volna tanácsos
a Napba néznie.
– De, tényleg egész jó – mondta Black.
– Szerintem az idézet túl hosszú – mondta O'Keefe. –
Nagyon is hosszú. Tiszta prédikáció, én is majdnem elaludtam.
– Természetfeletti.
– Nem, egyszerűen túl hosszú, semmi több.
– Bevágunk még képeket a Földről – mondta Lynn. –
De ha akarod, készíthetünk egy alternatív felvételt. James Lovell
idézetével: „Az embereknek a Földön fogalmuk sincs, hogy mit
birtokolnak. Talán mert nem sokuknak adatik meg, hogy
elhagyják, és vissza is térhessenek.”
– Lovell nem megy – határozta el Black. – Soha sem járt
a Holdon.
– Annyira fontos ez? – kérdezte O'Keefe.
– Igen, de van még egy másik ok is. Ő volt az Apollo 13
parancsnoka. Emlékszik valamelyikőtök? „Houston, bajban
vagyunk.” Lovell és a legénység majdnem meghalt.
– Cernan nem mondott semmi okosat? – kutakodott
Lynn az emlékezetében. – Mindig olyan színpadiasan tudott
dumálni.
– Semmi sem jut eszembe.
 – Armstrong?
– ”Kis lépés...”
– Felejtsd el. Aldrin?
Black elgondolkodott.
– De igen, ráadásul valami rövidet: „Aki már volt a
Holdon, annak a Földön nincsenek többé céljai.”
– Nagyon fatalista – morgolódott O'Keefe.
– Mi a helyzet a majmokkal? – szólalt meg Heidrun
hangja. O'Keefe látta, amint leereszkedik a dombról, amely
mögött a Shepard's Green terült el. Tündéri alakja még a
páncélban és arc nélkül is felismerhető volt.
– Miféle majmok? – nevetett Lynn élesen.
– Nem küldtek fel valamikor majmokat is? Mit mondtak
azok?
– Azt hiszem, oroszul beszéltek – mondta Black.
– Mit keresel egyáltalán itt? – vigyorgott O'Keefe. –
Meguntad a golfozást?
– Sohasem szerettem golfozni – jelentette ki Heidrun. –
Csak meg akartam nézni, amint Walo lendületvételkor a porba
zuhan.
– Ezt elmondom neki.
– Tudja. Nem azzal dicsekedtél, hogy lehagysz engem
úszásban, nagypofájúkám? Most lenne rá lehetőséged.
– Micsoda, most?
Válasz helyett Heidrun intett egyet, és gazellaléptekkel
tovalibegett.
– Forgatnunk kell – kiáltott utána Finn, ami éppen olyan
fölösleges volt, mint a fejrázás, hiszen a rádiókapcsolat
mindaddig fennállt, amíg látótávolságban voltak egymástól.
– Meghívlak, ha te nyersz – suttogta a fülébe a kicsi
fehér kígyó. –Rösti tokánnyal.
– Hé, Finn? – szólt Lynn.
– Hm?
– Szerintem abba kéne hagynunk.
Tévedett, vagy a lány tényleg ideges volt? Az egész
forgatás alatt mintha végig feszült lett volna.
– Szerintem a Mitchell-idézet tényleg megfelelő.
O'Keefe látta, amint Heidrun a katlan másik oldalához
ér.
– Igen – mondta elmélázva. – Tulajdonképpen szerintem
is.

Nina Hedegaard éppen Juliannel együtt „felfrissült”. A

hátán feküdt, miközben a lány mint egy joysticket vezette.
Sokkal többet nem kellett tennie, minthogy a hátsóját megfogni,
mert a lány barnára sült, aranyfoltos teste immár csupán kilenc
és fél kilós volt, és attól lehetett tartani, hogy minden
erőteljesebb lökéstől elszáll. A stratégiailag fontos milliméterek
meghódítása a Holdon szemlátomást megkövetelte az
alkalmazott mechanika alapvető ismeretét: hová kell nyúlni,
milyen mozgást kell végezniük az izmoknak, a
medencecsontokat miként kell átölelni, szorítani, pikánsan
kiszámított szögben ismét hátratolni, majd azonnal újra
visszaengedni; minden elbizonytalanítóan bonyolult.
Valamikorra meglett az ív, de Julian nem volt igazán jelen.
Miközben a lány medencéje lassított felvételként közeledett az
ötös erősségű g-pont irányába, Juliannek mindenféle marhaság
jutott eszébe. Például, hogy miféle következményei lennének a
szexnek közvetlenül a Holdon, ha Új-Zélandon néhány
holdsugár elegendő a kis maorik nemzéséhez. Tízes ikrek
születhetnének? Nina termeszkirálynőként trónolna a GAIA
sztalagmitszerű elzártságában, szörnyűségesre növekedett
altesttel, s minden negyedik másodpercben világra hozna egy
embergyereket, vagy pedig egyszerűen csak szétpukkadna?
A ragyogó, gondosan nyírt kis erdőcskét bámulta, apró
vonatokat látott elsuhanni, bolondos arany villanásokat,
miközben saját Lunar Expressének kazánja alaposan be volt
fűtve. Hedegaard dán szavakat nyögdécselt, alapesetben
kedvező jel, csak ma valahogy rejtélyesen csengtek a fülében,
mintha ma áldozat lenne a lány vágyának oltárán, hogy
lehetőleg minél gyorsabban világra hozhasson egy Juliant vagy
Julianne-t és Mrs. Orley lehessen. Julian kezdte rosszul érezni
magát. A lány 28 évvel volt fiatalabb nála. Még soha sem
kérdezte meg, mit remél Nina mindettől, már csak azért sem,
mert privát együttlétük ritka alkalmai során nem tudott olyan
gyorsan kérdezni, amilyen gyorsan a ruháikból kibújtak,
márpedig valamikor meg kell kérdeznie. Elsősorban azonban
saját magának kell feltennie a kérdést. Ami annál is inkább rossz
volt, mert a választ már ismerte, s az nem éppen egy hatvanéves
férfi válasza volt.
Megpróbálta visszatartani magát, elment.
A csúcspont minden gondolat pillanatnyi kimúlásában
teljesedett ki, agytekervényeit tisztára söpörte és megerősítette,
hogy aki öreg, az azért nála még mindig 20 évvel öregebb. Egy
pillanatig a tiszta, csodás jelenben lubickolt. Nina hozzábújt, s a
gyanakvása azonnal újraéledt. Mintha a szex csupán kedvtelve
fogalmazott előszava lenne a kisbetűs részeknek, egy hatalmas
ajtó, amelyen keresztül az ember rögtön a gyerekszobába juthat,
egy aljas becserkészési manőver. Tanácstalanul nézte mellén a
szőke fürtöket. Nem mintha azt kívánta volna, hogy a lány
tűnjön el. Tulajdonképpen nem akarta, hogy elmenjen. Bőven
elég lett volna, ha visszaváltozik űrhajósnővé, akinek az a dolga,
hogy a vendégeit szórakoztassa, anélkül, hogy szemében
megjelenne ez a nedves ígéret, hogy őt soha sem hagyja már
magára, mostantól mindig a rendelkezésére áll, egy életen át!
Ujjaival a lány pelyhes nyakát cirógatta, kínosan meghatódva
saját magától.
– A központba kéne mennem – mormogta.
Barátságtalan, tompa hangok kérdőojelezték meg a
szándékát.
– Na jó, tíz perc múlva – vallotta be. – Zuhanyozunk
egyet?
A mindenütt tapasztalható luxus a fürdőszobából sem
hiányzott. Nagyvonalúan elhelyezett zuhanyrózsa-koszorúból
trópusi eső esett, olyan finoman, hogy inkább csak pergett, nem
is szemergett. Hedegaard ragaszkodott hozzá, hogy ő
szappanozza be, és egy kicsiny, ám annál érzékenyebb és
gyorsabban duzzadó ponton egyáltalán nem takarékoskodott a
habbal. Julian aggodalma, hogy behálózzák, ismét az
izgalomnak adta át a helyét, a zuhanyzó meglehetős tágassággal
büszkélkedhetett, mindenfelé praktikus kapaszkodókkal,
Hedegaard magához szorította, ő beléhatolt, és – hoppá! – máris
eltelt újabb 30 perc.
– Most aztán tényleg mennem kell – mondta Julian
frottírtörölközőbe burkolózva.
– Később még látjuk egymást? – kérdezte a lány. – A
vacsora után?
Julian éppen a fülét törölgette, és nem hallotta,
legalábbis nem elég hangosan, amikor pedig meg akarta
kérdezni a lányt, mit is mondott, akkor az már Peter Blackkel
beszélt meg valami technikai ügyet. Julian gyorsan nadrágot és
pólót húzott, megpuszilta és gyorsan eltűnt, még mielőtt a
telefonbeszélgetés véget ért volna.
Néhány másodperccel később belépett a kontrollterembe,
ahol Lynn halkan Dana Lawrence-szel beszélgetett. Ashwini
Anand egy háromdimenziós térképen éppen a másnapi
útvonalukat tervezte. A terem felét egy holografikus fal foglalta
el, amelynek ablakai a hotel nyilvános terében elhelyezett
kamerák képét mutatták. Csupán a lakosztályokat nem figyelték
meg. Az uszodában Finn úszott versenyt Heidrunnal és Miranda
Winterrel, őket Olympiada Rogasova figyelte, akinek a férje a
fitneszstúdióban versengett Evelyn Chambersszel óriási súlyok
emelgetésében. A külső kamerák képein Marc Edwards és Mimi
Parker volt látható, amint teniszeztek, legalábbis Julian úgy
vélte, hogy Marcot és Mimit látja, miközben a golfozók a katlan
túloldalán éppen elindultak hazafelé.
– Minden rendben felétek? – kérdezte feltűnő
vidámsággal.
– A legnagyobb rendben – mosolygott Lynn. Juliannek
feltűnt, milyen fehér, mintha valami külön fényforrás világítaná
meg. – Milyen volt a kirándulás?
– Veszekedős. Mimi és Karla a magasabb szintű lények
párosodási szokásai miatt összeveszett. És szükségünk lesz egy
teleszkópra a Mont Blancon.
– Hogy láthassuk őket? – kérdezte Lawrence a vidámság
legcsekélyebb jele nélkül.
– A fenét, hogy a szállodát láthassuk jobban. Jaj,
gyerekek! Azt hittem, idefenn a meghatottságtól majd egymás
nyakába borulnak, ehelyett a Szentlélek miatt vagdalkoznak –
pillantása apályaudvarra nyíló ablakra esett. – Amúgy a vonat
már elment? – kérdezte mintegy mellékesen.
– Melyik vonat?
 – A Lunar Express. Úgy értem, az LE-2, amelyik múlt
éjszaka jött. Elment már?
Lawrence úgy nézett rá, mintha egy rakás szótagot hányt
volna a lába elé, és most azt követelné, hogy mondatot faragjon
belőlük.
– Az LE-2 nem járt erre.
– Nem?
Anand megfordult és felnevetett:
– Nem. Az az LE-1, amelyikkel tegnap megérkeztek.
– Azt tudom, de hol járt közben?
– Közben?
– Miről beszélsz te tulajdonképpen? – kérdezte Lynn.
– Na, hát a... – dadogott Julian.
A képen valóban csak egy vonat volt látható. Volt egy
olyan halvány sejtése, hogy ez valóban az a Lunar Express,
amelyikkel idejöttek. Ami viszont azt jelentette...
– Ma reggel egy vonat jött ide – ragaszkodott makacsul
az igazához.
A lánya és Lawrence lopva egymásra tekintettek.
– Melyik? – kérdezte Lawrence óvatosan, mintha
üvegen járna.
– Na, az ott – mutatott Julian türelmetlenül a monitorra.
Hallgatás.
– Kizárt – próbálkozott ismét Anand. – Az LE-1 a
megérkezése óta nem hagyta el a pályaudvart.
– De én láttam.
– Julian... – kezdte Lynn.
– Amikor kinéztem az ablakon!
– Apa, nem láthattad!
Ha azt mondaná, hogy a vonatot rövid időre bérbe adta
egy tucat földönkívülinek, akkor most nyugodtabb lenne.
Néhány órával korábban az egészet még érzéki csalódásnak
gondolta volna. Most már nem.
– Menjünk sorban – sóhajtott. – Ma reggel találkoztam
Carl Hannával, oké? Fél 6-kor a folyosón, és...
– Tessék? Mit kerestél te fél 6-kor a folyosón?
– Az most mindegy! Mindenesetre előtte...
Hanna? Pontosan, Hanna! Hannát kell megkérdeznie.
Talán ő is látta azt a bizonyos vonatot. Végül is ő előbb lent volt
nála, pontosan akkor, amikor...
Egy pillanat. Hanna a pályaudvar felől jött.
– Nem – mondta magában. – Nem, nem.
– Nem? – nézett félre Lynn. – Mi nem?
Őrület! Teljességgel abszurd. Miért ment volna Hanna
valami titkos útra a Lunar Expresszel?
– Nem lehet, hogy álmodtál? – faggatózott Lynn. –
Hallucináltál?
– Ébren voltam.
– Rendben, ébren voltál. De térjünk vissza arra, hogy
mit kerestél fél 6-kor...
– Az istenit, sétáltam egyet.
Pillantása végigfutott a monitorfalon. Hol van Hanna?
Ott, a Mama Quilla Clubban. Koktélt szürcsölgetve
nyújtózkodott egy díványon Donoghue-ék, Nairék és Locatelliék
társaságában.
– Juliannek talán igaza van – mondta elgondolkodva
Dana Lawrence. – Talán tényleg nem vettünk észre valamit.
– Hülyeség, Dana, nem – rázta a fejét Lynn. – Tudjuk,
hogy nem ment sehová semmilyen vonat. Ashwini is tudja.
– Valóban tudjuk?
– Semmit sem szállítottak, senki sem ment sehova.
– Ezt könnyen megállapíthatjuk – lépett Lawrence a
monitorfalhoz és megnyitott egy menüt. – Csak megkell
néznünk a felvételeket.
– Nevetséges. Teljességgel nevetséges! – merevedett
meg Lynn arca. – Ezért nem kell megnéznünk semmiféle
felvételt.
– Nem értem, miért tiltakozol – csodálkozott Julian. –
Vessünk csak egy pillantást a felvételekre. Már rég megtehettük
volna.
– Apa, mindent kézben tartunk.
– Ahogy vesszük – mondta Lawrence. – Valójában az
én dolgom, hogy mindent kézben tartsak, nem igaz, Lynn? Ezért
alkalmaznak. Elsősorban én vagyok felelős a szálloda
biztonságáért és a vendégek kényelméért, márpedig az
önállósodó mágnesvasutak ebbe nem férnek bele.
 Lynn vállat vont. Lawrence várt egy pillanatig, majd
gyors mozdulatokkal parancsokat adott a számítógépnek. Új
ablak nyílt meg, a pályaudvar belsejét mutatta. A felvétel
időpontja 2025. május 27., 05.00 óra volt.
– Menjünk még vissza?
– Ne – rázta a fejét Julian. – Negyed 6 és fél 6 között
történt.
Lawrence bólintott és lejátszotta a felvételt.
Semmi sem történt: az LE-1 nem hagyta el a
pályaudvart, az LE-2 pedig nem futott be. Te jó ég, gondolta
Julian, Lynn-nek igaza van. Hallucinálok. Kereste lánya
pillantását, de Lynn elfordult, láthatólag megbántva, hogy nem
hisz neki.
– Hm – mormogta. – Na igen... Sajnálom.
– Semmi gond – mondta Lawrence komolyan. – Akár
meg is történhetett volna.
– Nem történhetett volna meg – dörmögött Lynn.
Amikor apjára nézett, pillantása tele volt szemrehányással. –
Abban egyáltalán biztos vagy, hogy a hülye sétádat nem
álmodtad? Talán nem is voltál a folyosón. Lehet, hogy
egyszerűen ágyban voltál.
– Mondtam, sajnálom – elbizonytalanodva azon
tűnődött, miért is lett a lánya ennyire dühös. Végül is nem akart
mást, mint biztosra menni. – Egyszerűuen felejtsük el, tévedtem.
Lynn válasz helyett a monitorfalhoz lépett, beadott egy
sor parancsot és megnyitott egy másik felvételt. Lawrence
keresztbefont karokkal figyelt, míg Ashwini Anand megpróbált
láthatatlanná válni. Julian felismerte a föld alatti folyosót, 5 után
20 perccel.
– Erre tényleg nincs szükség – sziszegte.
– Nincs? – vonta fel a szemöldökét Lynn. – Hogyhogy
nincs? Biztosra akartál menni.
Elindította a felvételt, mielőtt Julian újfent tiltakozhatott
volna. Néhány másodperc múlva megjelent Carl Hanna, elindult
az egyik mozgójárdán. A folyosó vége felé közeledett, az
ablakon át megnézte a pályaudvart és eltűnt a vonathoz vezető
egyik mellékfolyosón, de néhány másodperccel később újra
felbukkant és elindult visszafelé. Julian szinte éppen ebben a
másodpercben lépett ki a liftből.
– Gratulálok – mondta Lynn fagyosan. – Igazat mondtál.
– Lynn...
A nő kifésülte homlokából szőke haját, és felé fordult.
Julian úgy vélte, a düh mellett valami más is rejlik a
pillantásában. Félelem. Úristen, Lynn fél! Azután a lánya
átmenet nélkül elnevette magát, s úgy tűnt, haragja nyomtalanul
elillan, mintha mást sem ismerne, csak megbocsátást és
kedvességet. Fenekét riszálva hozzá lépett, cuppanós puszit
nyomott az arcára és kedvesen oldalba vágta.
– Azért szóljál, ha egy ufó száll le – vigyorgott, majd
elhagyta az irányítóközpontot.
Julian utána bámult.
– Szólok – mormogta magában.
Hirtelen az a zavaró érzése támadt: a lánya színészkedik.

De mégis!
Egyfajta gyermeki makacssággal ment fel a Mama
Quilla Clubba, amelynek táncparkettjét a csillagos mennybolt
örök fényei árasztották el titokzatos fénnyel. Micsio Funaki a
bárban koktélokat kevert. Warren Locatelli, amint Juliant
megpillantotta, felpattant és vad gesztusokkal köszöntötte.
– Julian! Ez volt életem legfaszább napja!
– Valóban nagyszerű – nevetett Aileen Donoghue
csilingelő szopránján. – Még ha a golfot újra is kell tanulni.
– Golf, lószar! – ölelte át Locatelli Juliant, majd maguk
közé húzta. –Carllal kipróbáltuk ezeket a holdbuggykat, tiszta
őrület! Építened kell idefenn egy versenypályát! Egy igazi
kibaszott Le Mans de la Lune!
– Közben még csak nem is nyert – vihogott Momoka
Omura. –Majdnem tönkretette a buggyját.
– Majdnem engem ütött el – mondta Rebecca Hsu,
egyetlen szem mogyorót tüntetve el ajkai között. – Warren
társasága igazán inspiráló, főként ha a holdbéli temetésekre
gondolunk.
– Gyönyörű napunk volt – mosolygott Sushma Nair. –
Üljön már le közénk!
– Azonnal – mosolygott Julian. – Egy perc. Carl, van
egy kis időd?
– Persze – pattant fel Hanna a díványról.
– El ne tűnj nekem – nevetett Locatelli. Újabban sülve-
főve együtt volt Hannával. Az egyik fecsegős, a másik
hallgatag, különös, de kialakult közöttük egyfajta barátság. A
bárhoz mentek, ahol Julian a lehető legbonyolultabb koktélt
rendelte, ami csak az itallapon szerepelt, egy Alpha Centaurit.
– Figyelj csak, valahogy hülyén érzem magam – várt,
míg Funaki bele nem fogott a munkájába, s halkabban folytatta.
– De meg kell kérdezzelek. Amikor ma reggel a folyosón
találkoztunk, a pályaudvar felől jöttél.
Hanna bólintott.
– És? – kérdezte Julian.
– És mi?
– Benéztél?
– A pályaudvar csarnokába? Egyszer. Az ablakon
keresztül – gondolkodott el Hanna. – Utána bementem az egyik
mellékfolyosóba. Tudod, kissé eltévedtem, miközben a kijáratot
kerestem.
– És valamit... láttál valamit a csarnokban?
– Mit akarsz tulajdonképpen?
– Úgy értem, a vonat ott volt? Elment, esetleg éppen
akkor érkezett?
– Mi, a Lunar Express? Nem.
– Tehát egyszerűen csak ott állt.
– Pontosan.
– 100%-ig biztos vagy ebben?
– Semmi mást nem láttam. De miért érzed hülyén
magad?
– Mert... áh, tulajdonképpen nem is érdekes.
És máris elmesélte Hannának az egész történetet, mert
egyszerűen szüksége volt arra, hogy kiadja magából.
– Talán egy olyan villám volt, amilyet mindannyian
látunk idefenn.
Julian tudta, mire gondol. Energiával telített részecskék,
protonok és nehéz atommagok hatoltak keresztül alkalmanként
űurhajók és űrállomások páncélzatán, reakcióba léptek a retina
atomjaival, rövid villámlásokat kiváltva, amit a retina észlelt, de
csak ha a szem be volt csukva. Idővel hozzá lehetett szokni, föl
sem tűunt. A hálószobában a regolitpáncélzat miatt ilyesmi
gyakorlatilag nem fordult elő. A nappaliban viszont...
Funaki letette elé a koktélt. Julian a poharat bámulta, de
mintha nem is látná.
– Igen, talán.
– Tévedtél – mondta Hanna. – Ha kíváncsi vagy a
tanácsomra, bocsánatot kérsz Lynntől és elfelejted az egészet.
De Julian nem tudta elfelejteni. Valami nem stimmelt,
nem illett a képbe. Pontosan tudta, hogy látott valamit, ha nem
is a vonatot. Valami finomság, valami döntő csekélység
foglalkoztatta, ami bizonyítja, hogy nem tévedett. Volt még egy
második belső film, ami mindent megmagyarázna, ha sikerülne
előhívnia a tudatalattijából, hogy megértse, mi az, amit látott,
csak nem fogta fel; hogy akkor vajon meglelné-e esetleg a
magyarázatot vagy sem.
Emlékeznie kell.
Emlékezz!

JUNEAU, ALASZKA, EGYESÜLT ÁLLAMOK

Loreena Keowa bosszankodott. Palstein még
hajókázásuk napján hozzájárult, hogy elvigye hozzá az egész
csapatát, s egészen eredeti szöveget nyomott le, de benne most
nem alakult ki az a meghitt érzés, ami amúgy mindig létrejön a
beszélgetőtársaival. Időközben megtudta, hogy Palstein szereti a
számok kristályos esztétikáját, aminek segítségével mindent és
mindenkit, még önmagát is alávetette a tiszta logikának, a
személyes kapcsolatban azért megtartva az érzelmeket. Szerette
Johann Sebastian Bach zenéjének matematikáját, Steve Reich
töredékes minimalizmusát, másrészt teljesen elbűvölte Ligeti
György zenéjében a szerkezetek és elbeszélői ívek tökéletes
feloldása. Volt egy Steinway zongorája, jól játszott, bár kissé
gépiesen, s Keowa várakozásaival ellentétben nem
klasszikusokat, hanem Beatlest, Burt Bacharachot, Billy Joelt és
Elvis Costellót. Voltak képei Mondriantól, és egy kétségbeesett
eredetije Pollocktól, ami úgy nézett ki, mintha alkotója a
festéket a vászonra üvöltötte volna.
Keowa kíváncsi volt Palstein feleségére. Végül egy bájos
teremtéssel rázott kezet, aki abban a pillanatban magával is
ragadta, negyedórán át hurcolta keresztül a saját maga telepítette
japánkerten, miközben láthatólag minden ok nélkül nagyokat
kacagott. Palsteinné építész volt, s a birtok legnagyobb részét ő
maga tervezte. Újonnan szerzett tudásának valutáját
kamatoztatni akarván, fecserészés közben Keowa rákérdezett
Mies van der Rohére, amire rejtélyes mosoly volt a válasz.
Palsteinné hirtelen úgy kezdett beszélni vele, mintha valami
összeesküvést szőnének. Van der Rohe, ó igen! Marad
vacsorára? Még mialatt Keowa latolgatta, hogy igennel
válaszoljon-e, megcsörrent a hölgy telefonja: a migrénről
beszélgetve teljesen meg is feledkezett Keowáról, aki egyedül
próbálta megkeresni a házba visszavezető utat, majd, mivel
Palstein nem hívta meg, vacsora nélkül távozott.
Azután, már Juneauben, be kellett vallania magának,
hogy kedveli a menedzsert, a barátságosságát, jó modorát,
melankolikus pillantását, amellyel, úgy érezte, átlát rajta, így
egy kicsit félt is tőle. S mindezek ellenére a férfi valamilyen
sajátságos módon mégis idegen maradt. Ahelyett, hogy a
riporttal foglalkozott volna, belefogott a kutatásba: Texasból
először Albertába, Calgaryba utazott, ahol bejelentés nélkül esett
be a rendőrségre. Indián arcával és sajátos bájával eljutott
egészen a hadnagy irodájáig, aki megígérte neki, hogy adott
esetben értesítik majd a nyomozás fejleményeiről. Keowa
kiengedte antennáit, és abból, amit a hadnagy nem mondott ki,
megértette, hogy nincsenek fejlemények, de azért köszönetet
mondott. A következő repülővel visszament Juneaube, s a
szerkesztőséggel még útközben megbeszélte, hogy szedjenek
össze minden felvételt Calgaryból. Miután megérkezett,
behívatott egy gyakornokot az irodába, s elmondta neki, mit kell
keresniük.
– Tudom jól – mondta –, hogy a rendőrség az összes
felvételt legalább százszor átnézte és elemezte. Tehát mi is
nézzük át százszor. Vagy kétszázszor, ha kell.
Íróasztalán kiterített néhány felvételt, amelyek az
Imperial Oil székhelye előtti teret mutatták. A szemben lévő
épületkomplexum –miután egy külszíni fejtést végző vállalat
csődbe ment – a merénylet idején már több hónapja üresen állt.
– A rendőrség számos okból arra a következtetésre
jutott, hogy a lövést a három épület közül a középsőből adták le,
valószínűleg az egyik felsőbb emeletről. Amúgy a három épület
összeköttetésben áll egymással. Vannak első, hátsó és oldalsó
kijáratok, tehát számos lehetőség adódik arra, hogy valaki be– és
kiosonjon.
– Nem gondolod komolyan, hogy felfedezünk valamit,
ami a zsaruk figyelmét elkerülte?!
– Légy optimista – mondta Keowa. – Ébredj fel és
nevess!
– Már megnéztem az anyagot, Loreena. Szinte az összes
kamera a tömeget és a tribünt vette. Csupán a merénylet után
jutott néhányuknak eszébe, hogy az épületet is vegye, de senki
sem jött ki.
– Ki mondta, hogy az épületre figyeljünk? Azt megtette
már a rendőrség. Azt akarom, hogy a téren álló tömeget nézzük
meg alaposan.
– Úgy gondolod, hogy a fickó a térről ment be a házba?
– Úgy gondolom, hogy te egy kis soviniszta vagy.
Lehetett nő is, nem?
– Egy gyilkos maca? – vihogott a gyakornok.
– Csináld csak, és majd megismersz. Nézz csak meg jól
minden egyes alakot a téren. Tudni akarom, hogy valaki a
merénylet előtt, alatt vagy után filmezte-e az épületet.
– Jaj ne! Ez igazi rabszolgamunka.
– Ne nyávogj. Láss hozzá. Én utánanézek a youtube-on,
a my-space-en, a smallworldön....
Miután a gyakornok nekilátott a munkának, ő maga
összeállította a Palstein által hozott vagy támogatott döntések
listáját az utóbbi hat hónapból. Ugyanígy feljegyezte, hogy
milyen érdekek ellenében lépett fel. Végignézte a fórumokat és
blogokat, elolvasta a bezárásokról folyó vitákat: az egyik
oldalon elégedettség, a másikon tehetetlen düh, összekapcsolva
a kívánsággal, hogy az olajosokat jól pofán vágják, lehetőleg
azonnal a falhoz állítsák, de egyik bejegyzés sem volt olyan,
hogy szerzőjét komolyan összefüggésbe tudta volna hozni a
merénylettel. A külszíni fejtés környékén az emberek egyrészt
elkeseredettek voltak, másrészt viszont boldogok, hogy az
egésznek végre vége, különösen az indián közösségekben.
Feltűnt neki, hogy az elmúlt két évtizedben a kínaiak mennyire
érdeklődtek a kanadai olajhomok iránt, egy rakás pénzt fektettek
be a külszíni fejtésbe, amit most elvesztettek, s feltűnt az is,
hogy mintha a hélium-3 nem is létezne, még mindig
nagymértékben rá voltak utalva a gázra és az olajra. Igaz, ez a
függés folyamatosan csökkent. Az olaj pedig olyan olcsó lett,
hogy nem volt értelme a legkevésbé kifizetődő módon tovább
folytatni a bányászást. Kora hajnalban, amikor már nem talált
egyetlen sajtójelentést és postot sem, nyitott egy aktát az Orley
Enterprises számára, pontosabban az Orley Energy és Orley
Space, valamint Palstein befektetési szándékai számára.
És ekkor hirtelen támadt egy ötlete.
Holtfáradtan kezdte új elmélete számára keresni az
érveket. Az elmélet amúgy annyira nem is volt új: valaki
megpróbálta aláásni Palstein ténykedését Orley-nál. Csakhogy
most hirtelen egészen biztos lett abban, hogy a merénylet arra
irányult, hogy megakadályozzák Palstein utazását a Holdra.
Ha ez igaz...
Csak éppen mi okból tennék ezt? Mit beszélhetett volna
meg ott Palstein Julian Orley-val, amit a Földön ne tisztázhattak
volna? Vagy másvalakiről van szó, akivel ott kellett volna
találkoznia?
Szüksége van a résztvevők listájára!
A szemei égtek. Palstein nem utazhatott a Holdra. A
gondolat nem hagyta nyugodni, és zavaros álmokban
folytatódott, ahogyan az íróasztal mellett, vészesen bólogató
fejjel álmodni lehet: űrruhás emberek, akik sztárépítészek
házaiból egymásra lövöldöztek, ő pedig ott állt középen.
– Hé, Loreena!
– Mies van der Rohe nagyon népszerű a Holdon –
motyogta.
– Milyen mísz? – nevetett valaki: Keowa hülyeségeket
beszélt. Pislogva és zsibbadó tagokkal lassan magához tért. A
gyakornok az íróasztal szélére dőlt, és olyan elégedettnek tűnt,
mint Szilveszter, a macska, miután bekapta Csőrikét.
– A fenébe – morogta Keowa. – Elaludtam.
– Igen, úgy lógtál ott, mint akit ledöftek. Már csak a
melledből kiálló markolat hiányzott. Térj magadhoz,
Pocahontas, igyál meg gyorsan egy csésze kávét. Találtam
valamit! Azt hiszem, valamit tényleg találtam!
 QUYU, SANGHAJ, KÍNA

Egy óra tájban Jericho már negyedszer beszélt Csaóval,

aki éppen egy tömegverekedést nézett, és igen jól szórakozott.
Internetfüggők jöttek-mentek. Néhányan az alvókabinok
felé vették az irányt. A Cyber Planet vendégei szinte kizárólag
férfiak voltak a nők tényleg jelentéktelen kisebbséget képeztek –
a legtöbb közülük öreg volt. Jericho számára némiképp
egészségesnek csupán a full motion helyiségek és a futópadok
használói tűntek, hiszen ők valamilyen módon mégiscsak
kénytelenek voltak a testüket is használni a virtuális
univerzumok felderítésére. Sokan közülük valamelyik
párhuzamos világban csapták agyon az időt, a Second Life-ban,
a Future Earthben vagy az Evolutionariumban, ahol a
dinoszaurusztól kezdve a baktériumig állatként létezhettek.
Néhányan, akik feküdtek, szenzorokkal telepakolt kezüket
mozgatták, rejtélyes jeleket rajzolva a levegőbe, annak
tanúságaként, hogy aktív szerepre vágytak. A nagy többség
azonban a kisujját sem mozdította. Ők már elérték a végső
stádiumot: saját, lassú haláluknak lettek puszta megfigyelői.
A légkör különös módon katartikus hatást gyakorolt
Jerichóra, amelyben Csao gúnyolódásai teljesen leperegtek róla.
Mintha a netzombik elhatározták volna, hogy rámutatnak,
tulajdonképpen csak kicsit kellene összeszednie az akaratát,
hogy véget vessen egyedülléte állapotának, aszott ujjakkal
mutogattak rá, megvádolva, hogy kacérkodik a búskomorsággal,
elásva magát a múltba és nyomorúságának oka saját maga,
visszaküldvén őt ezzel az életbe, ami eddig talán nem is volt
olyan rossz. Ezernyi döntést hozott, szappanbuborékokat,
amelyek felületén a jövő csillogott. Sajátos módon a Cyber
Planet vigaszt nyújtott. Mintha megrendezték volna, pont ekkor
hívta fel Csao: érdeklődik, hogy érzi magát Jericho.
Jól van, állította Jericho.
És tovább várt. Elég gyakorlata volt már abban, hogy
sztoikusan bámuljon egy pontra. Lassan untatni kezdte a piaci
jövés-menés. Emberek ettek és ittak, alkudoztak, lógtak,
párzottak, nevettek és vitatkoztak. Az éjszaka a gengsztereké,
ide vezették vissza a nappali zsákmányt, a vágyak körforgásába,
de úgy tűnt, békésen. Elkezdte irigyelni Csaót a verekedés miatt,
majd elhatározta, egy ideig a szkennerekre bízza magát,
holoszemüvegét a mobiljához csatlakoztatta és belépett a Second
Life-ba. A piac eltűnt, helyén egy sugárút jelent meg bisztrókkal,
üzletekkel és egy mozival. Jericho a mobil érintőképernyőjével
az utca túloldalára irányította avatárját. Ebben a világban sötét
volt a haja, a neve pedig Juan Narciso Ucańan. A nevet évekkel
ezelőtt valami katasztrófákról szóló könyvben olvasta. Egy
asztalnál, a napon három csinos fiatal nő ült, mindannyian
átlátszó szárnyakkal és szemeik fölött filigrán antennákkal.
– Helló! – köszönt oda egyiküknek.
A lány ránézett és ragyogott. Jericho avatárja a
programozás csúcsteljesítménye volt, még a magasabb Second
Life-igények szerint is rendkívül jól nézett ki.
– A nevem Juan – mondta. – Új vagyok itt.
– Inara – válaszolt a lány. – Inara Gold.
– Jól nézel ki, Inara. Lenne kedved valami izgalmas
dologhoz?
A magát Inarának nevezőo avatár tétovázott. E tétovaság
jellemző volt a mögötte rejtőző nőre.
– A barátnőimmel vagyok itt – mondta kitérően.
– Nekem nagy kedvem lenne – mondta egyikük.
– Nekem is – nevetett a másik.
– Rendben, csináljunk valamit négyesben – vigyorodott
el Jericho-Juan. – De előbb meg kell beszélnem valamit a
legszebbikőtökkel. Inarával.
– Miért velem?
– Mert van számodra egy meglepetésem – majd egy
üres székre mutatott. – Leülhetek?
A lány bólintott. Nagy, aranyszínű szemeivel
bizalmatlanul nézett a férfira. Jericho hozzáhajolt és suttogva
kérdezte:
– Beszélhetünk röviden úgy, hogy senki sem zavar,
csodaszép Inara? Csak mi ketten?
– Rajtam ne múljék, kedvesem.
– Jól van, megyünk már – mondta a két barátnő egyike.
A másik szájából kígyónyelv bukkant elő, elkapott egy rovart a
levegőben, lenyelte, és sértődötten sziszegett. Majd kitárták
szárnyaikat és eltűntek egy rózsaszín felhő mögött. Inara pózba
vágta magát, melleit kidüllesztette. Az amúgy is szűk top anyaga
áttetszővé vált.
– Szeretem a meglepetéseket – suttogta.
– Az is lesz... Emma.
Emma Deng annyira meglepődött, hogy elvesztette a
kontrollt ruhája fölött. A top teljesen eltűnt, szabaddá váltak
tökéletes alakú mellei. A következő pillanatban felsőteste
feketére színeződött.
– Ne tűnj el, Emma – mondta Jericho sietve. – Hiba
lenne.
– Ki maga? – sziszegte a nő, aki magát Inarának
nevezte.
– Nem érdekes – vetette keresztbe egymáson a lábait
Jericho avatárja. – Kétmillió jüant sikkasztottál, és üzleti
titkokat adtál el a Microsoftnak. Ennél több problémát aligha
okozhattál volna.
– Hogyan... Hogyan talált meg?
– Nem volt nehéz. A kedvteléseid, a szemantikád...
– A micsodám?
– Felejtsd el. A specialitásom, hogy embereket találjak
meg a neten, ez minden. Eleget vagy online, így be tudtalak
azonosítani.
Ez persze hazugság volt, de Jericho tudta, hogy Emma
Deng nem rendelkezik annyi ismerettel, hogy hazugságát
leleplezze. Ravasz kislány, aki munkahelye cégvezetőjéhez
fűződő intim viszonyát éveken át csalásra használta.
– Ha akarom – folytatta Jericho –, a rendőrség tíz percen
belül kopogtat az ajtódon. Meglóghatsz, de megtalálnak, ahogy
én is megtaláltalak. Előbb-utóbb elkapnak, tehát azt tanácsolom,
figyelj rám.
A nő megmerevedett. Külsőleg éppoly kevés köze volt
az igazi Emma Denghez, mint Owen Jerichónak Juan Narciso
Ucańanhoz. De ha felállítja valaki a pszichológiai profilját,
akkor majdnem 100% a valószínűsége, hogy Emma olyan testet
választ, amilyen Inara Goldé. Jericho rendkívül elégedett volt
magával.
 – Figyelek – nyögte ki végül.
– Nos, a tiszteletre méltó Li Shiling hajlandó
megbocsátani neked. Ez a hír, amit át kell adnom neked.
Emma hangosan felnevetett.
– Át akarsz baszni engem.
– Egyáltalán nem.
– Ide figyelj, lehet, hogy hülye vagyok, de nem ennyire.
Shiling a pokolba kíván engem.
– Nem lehet rossz néven venni tőle.
– Nagyszerű.
– Ugyanakkor úgy tűnik, Li úrnak hiányzik a becses
társaságod. Eltűnésed óta különösen az ágyéka táján érez hiányt.
Inara Gold szép arca leplezetlen gyűlöletet tükrözött.
Jericho úgy gondolta, hogy Emma egy egész testét átfogó
szkenner előtt ül, ami mimikáját és gesztikulációját valós időben
küldi át az avatárra.
– Mit mondott még a vén disznó? – fújtatott.
– De hát nem akarod tudni.
– De. Tudnom kell, mibe megyek bele.
– Talán egy frissítő fürdő a Huangpuban, lábadon egy
kis ólommal? Úgy értem, meglehetősen dühös. Vagy átad téged
a hatóságoknak. De ahogy elmondta, azt szeretné a legjobban,
ha továbbra is leszopnád.
– Shiling undorító.
– Na, úgy tűnik, annyira mégsem volt rossz.
– Kényszerített.
– Mire? Hogy megkönnyítsd kétmillióval? Hogy a
konstrukció terveit átadd a konkurenciának? Hogy elszédítsd, és
így férkőzz a bizalmába?
Emma oldalra fordult.
– És mit akar?
– Semmi különöset. Menj hozzá feleségül.
– Lószar.
– Meglehet – mondta Jericho lazán. – Azért lószar lehet
a Huangpuban is. A víz minősége sokat romlott az utóbbi
időben. Li úr várja a hívásodat az általad ismert számon, és egy
hangos, jól artikulált igent szeretne hallani. Mit gondolsz, képes
vagy erre? Mit mondjak neki?
 – Baszd meg. Baszd meg!
– Mást szeretne hallani.
Időközben Diane a szerveren keresztül kinyomozta
Emma tartózkodási helyét. Egy hongkongi lakásban volt éppen.
Jó messze, de nem elég messze. Sehol sem lenne elég messze,
hacsak el nem hagyja a Naprendszert.
– Talán vesz majd neked egy lakást is Hongkongban –
tette hozzá békülékenyen.
Emma föladta.
– Oké – mondta nyávogva.
– Li úr bármikor szóba áll veled. Legkésőbb egy óra
múlva szeretnék kapni tőle egy örömteli telefonhívást, különben
kénytelen leszek megindítani a vadászatot ellened – kis szünetet
tartott. – Ne vedd személyeskedésnek, Emma. Ebből élek.
– Igen – suttogta a nő. – Mindannyian kurvák vagyunk.
– Te mondtad.
Jericho kilépett és elhagyta a Second Life-ot. A
szemüveg kitisztult. A piacon az utolsó férfiak vadásztak
kurvákra. A legtöbb bódé már bezárt. Jericho megnézte, mennyi
az idő.
Hajnali négy.
– Diane – szólt a mobiljába.
– Helló, Owen. Ébren vagy még?
Jericho elmosolyodott. Egy számítógép együttérzésében
van valami, ha Diane hangján szólal meg. Körülnézett. A
legtöbb heverő üres volt. Itt-ott takarítórendszerek dolgoztak.
Még a függők is érzékelték a napszakok változását.
– Ébressz fel 7-kor, Diane.
– Szívesen, Owen. Ja, Owen!
– Igen?
– Épp most kapok egy üzenetet.
– Fölolvasnád?
– Csao Bide írja: Nem akarom fölébreszteni, ha a
felelősség terhe alatt lecsukódott volna már a szeme. Szép
álmokat. Ha mindennek vége, iszunk egyet.
Jericho elvigyorodott.
– Írd vissza, hogy... Ne, ne írj semmit. Lefekszem.
– Tehetek még érted valamit?
 – Köszönöm, Diane.
– Később beszélünk, Owen. Jó éjszakát.

Később beszélünk, Owen.

Később, Owen.
Owen...
Később és később és később, de nem jön vissza. Az
ágyán fekszik és vár. Az ágyán a penészes szobában, oly hőn
reméli, hogy majd együtt költöznek el onnan.
De Joanna nem jön vissza.
Ehelyett kövér, poloskaszerű lények mászkálnak a
takarón... Behajlított karmok a gyapjúban... Ízelt lábak
ropogása... Harangok, riadó... Tapogatózó csápok, amelyek a
talpát csiklandozzák... Riadó... Riadó...
Ébredj, Owen!
Ébredj!
– Owen?
Fölriadt, a teste egyetlen szívdobbanás.
– Owen?
A korai napfény szinte szúrta a szemét.
– Mennyi az idő? – mormogta.
– 6 óra 25 – mondta Diane. – Bocsáss meg, hogy korán
keltelek. Van egy sürgős hívásod.
Yoyo, futott át az agyán.
Nem, a szkennerek Diane-től függetlenül dolgoztak,
idegtépő lármával kínozták volna, amit lehetetlen nem
meghallani. Ráadásul pirosságot kellene látnia. De a piacot
lassan benépesítő tömegben nem volt egyetlen Őrző sem.
– Kapcsold – mondta tompán.
– Na, mi van? Alszol még?
Tu szögletes feje jelent meg a képernyőn. Mögötte életre
kelt a Serengeti. Vagy valami nagyon hasonló, mindenesetre
zsiráfok és elefántok masíroztak a háttérben. Pasztellszínű
hegyek felett narancs fények. Jericho feltápászkodott. Innen-
onnan hortyogás hallatszott. Egy fiatal nő keresztbe vetett
lábakkal ült a heverőn, jobb kezében egy csésze kávé. Nem
nézett ki függőnek. Jericho úgy gondolta, hogy rövid látogatásra
tért be, megnézni a reggeli híreket.
 – Quyuban vagyok – mondta egy ásítást elnyomva.
– Sejtettem. Az üzenetrögzítős hölgy miatt. Szép hangja
van, de te szoktad felvenni a telefonodat.
– Diane...
– Diane-nek nevezed a számítógépedet? – kérdezte Tu
kíváncsian.
– Nincs túl nagy személyzetem, Tian. Neked ott van
Naomi. Volt egyszer egy tévésorozat, amelyben egy FBI-
ügynöknek folyamatosan problémái voltak egy titkárnővel, aki
sosem jelent meg a képernyőn...
– És őt hívták Diane-nek?
– Ühüm.
– Kedves – mondta Tu. – De mi szól egy igazi titkárnő
ellen?
– És mégis, hová tenném?
– Ha csinos, az ágyadba. Fiacskám, felkapott lettél az
utóbbi időben. Xintiandiban laksz, egy jó kis lakásban. Itt az
ideje, hogy te is megérkezz az új életedbe.
– Köszönöm. Már megérkeztem.
– Olyan emberekkel állsz kapcsolatban, akik nem
kedvelik a betelepülőket.
– Még valami, atyám? – pattant le Jericho a heverőről,
és elindult a bár felé egy kapucsínóért. – Nem is érdekel, hol
tartunk a keresésben?
– Nem találtatok semmit.
– Hogy jut ez eszedbe?
– Ha valamit találtok, már rég az orromra kötötted
volna.
– A hívásod sürgős volt. Tulajdonképpen miért is?
– Mert azzal büszkélkedhetem, hogy én vagyok a
legjobb munkatársad – vihogott Tu. – Te akartad tudni, hogy
kivel telefonált ez az Izé Vang a halála előtt.
Majd' visszaköpte a kávét a papírpohárba.
– Ez azt jelenti, hogy...
– Igen, azt jelenti. Átküldöm neked a híváslistát. Az
összes beszélgetést, május 26. óta. Most pedig magasztalhatsz.
– Hogy csináltad?
– Hát nem úgy, hogy a maradványai közt kotorásztam.
A szerencse úgy akarta, hogy két mobiltársaság igazgatójával is
szoktam golfozni. A srác az egyikőjüknél fizetett elő. Az
ismerősöm volt olyan kedves, és kérdezés nélkül átadta nekem
az adatokat.
– Ez igen, Tian! – fújt bele a kávéjába Jericho. – Most
viszont egy rakás szívességgel tartozol neki, igaz?
– Dehogy – mondta unottan Tu. – Ő tartozott nekem.
– Jó. Nagyon jó.
– És most hogyan tovább?
– Diane folyamatosan figyelte, hogy felbukkan-e a neten
valami árulkodó szöveg. Csaóval a piacokat figyeljük. Ha az
elkövetkezendő néhány órában nem történik semmi, esetleg
bevonok még másokat is a keresésbe, és körbemutogatok majd
néhány fotót. Azért ezt nagyon szeretném elkerülni – Jericho kis
szünetet tartott. – Milyen volt a beszélgetés Csen Hongbinggel?
– Na igen. Nagyon aggódik.
– Nem nyugtatja meg kissé, hogy a lánya legalább
szabadlábon van?
– Hongbing művészetté fejlesztette az
aggodalmaskodást. Benned viszont bízik.
Tu háta mögött egy nagy ragadozó madár emelkedett a
levegőbe. Egy zsiráf is meglehetősen közel lépett hozzá.
– Mondd csak, hol vagy te egyáltalán?
– Hol lennék? – vigyorgott Tu. – Természetesen az
irodában.
– És mit játszol, hol vagy?
– Dél-Afrikában. Jó, mi? Az őszi kollekcióból van. 12
környezetet kínálunk. A szoftver a képedet beilleszti az adott
környezetbe, amint felveszed a telefont. Észrevetted, hogy a Nap
süti a kopasz fejemet?
– És a többi környezet?
– Nagyszerű lett a Hold – ragyogott Tu. – A háttérben
az amerikai holdbázis, landoló űrhajókkal. A program űrruhába
öltöztet. Az arcod a sisak nyílásán keresztül látszódik. A hangot
egy kicsit eltorzítjuk, nagyjából a múlt századi holdraszállások
stílusában.
– ”Nagy lépés az emberiség számára...” – kötözködött
Jericho.
 – Szólj, ha van valami újság!
– Persze.
Jericho kortyolt egyet a kávéjából. Gyenge és keserű.
Hirtelen égető szüksége lett friss levegőre. Amíg a folyosón járt,
Diane közölte hogy kapott egy adatcsomagot Tutól, és
továbbítja neki. A kijelzőjét figyelve lépett ki az utcára.
Számok, napok, időpontok jelentek meg: Vang híváslistája.
Diane összehasonlította az új adatokat a régiekkel. Jericho
természetesen nem várt semmi egyezést.
De mégis volt egy.
Jericho a homlokát ráncolta. A halála előtti este Grand
Cherokee Vang egy számot hívott, ami az ő telefonkönyvében is
szerepelt. Diane hozzárendelte a számot a telefonjában lévő
névhez, így egyáltalán nem volt kétséges, kivel beszélt a diák
május 26-án délben.
Jericho a nevet bámulta.
Hirtelen rádöbbent, hogy óriási hibát követett el.

AZ ACÉLMŰ
Úgy döntött, vállalja az azonnali konfrontációt, és
elhagyta az őrhelyét. Miután elhelyezett még egy szkennert a
Cyber Planet bejáratánál, elindult. Ha a szkennerek megtalálják
valamelyik keresett személyt, néhány perc alatt visszatérhet.
Az utcák még üresek voltak, gyorsan haladt. A Toyotát
egy koromfekete épület mögé parkolta le, megigazította a
holoszemüvegét és gyalog indult a Wongs World felé. Az itteni
Cyber Planet üvegportálján a beinduló piaci élet tükröződött. Ez
a Wong egyértelműen kevésbé volt lepusztult, mint a másik.
Amint Csao is mondta, nem voltak prostituáltak és
szerencsejátékosok, úgy tűnt, a főzésre és az ételek árusítására
rendezkedtek be. A zöldséget és a fűszereket kosarakból és
ládákból kínálták. Egy asszony bottal horgászott ki az egyik
kosárból egy kígyót, amely vadul rángatózni kezdett, amikor az
eladónő rutinosan felhasította a testét és lenyúzta a bőrét.
Jericho megfordult és magába szívta a friss wan-tan és baozi –
vagyis disznógyomor és tészta, levesben – illatát. A pultnál nagy
volt a forgalom. Két csillogó felsőtestű fiatalember állt a
fazekakból kiáradó gőzben, merőkanalaikkal tálakat töltöttek
meg és adogatták a levest. Jericho továbbment, mit sem törődve
gyomra tiltakozásával. Enni majd később is lesz ideje. Átment
az utcán, belépett a Cyber Planetbe és körülnézett. Csaót nem
látta. Alvókabinok nem voltak, így legfeljebb a vécére mehetett.
Jericho várt 10 percet, de Csao nem bukkant fel.
Ismét kiment.
Ekkor meglátta őket.
Ketten voltak. A wan-tan-pulthoz mentek, majd
véletlenül éppen feléje fordultak. Körvonalaik pirosan izzottak
fel a holoszemüvegen. A fiú farmert és pólót viselt, a lány
miniszoknyát, amihez legalább 10 kilóval több volt rajta, és egy
motorosdzsekit, amin a City Demons logója díszelgett. A
szakácsok szép adag leveseket töltöttek lezárható műanyag
edényekbe, majd becsomagolták a Wongs World papírzacskóiba,
ők pedig fecserészve és nevetgélve vették át. Gondtalannak és
jókedvűnek tűntek. Egy ideig más vendégekkel beszélgettek,
majd továbbálltak.
Egy fél század számára vásároltak be.
Jericho követte őket, a számítógép pedig közölte vele a
részleteket, amelyeket Tu adataiból bányászott ki. A lány neve
Xiao Mieqi, Maggie, informatikát tanul. A fiú neve Jin Jia Vei,
elektrotechnikát tanul. Tu szerint Yoyo belső köreihez tartoztak.
Daxiongot is beleszámítva Jericho a hatból immár négy
ellenzékit ismert arcról, az pedig egészen biztos, hogy a zacskó
tartalmát nem ők ketten fogják elfogyasztani.
Közelebb ment és közben állandóan figyelte, nem
bukkan-e fel Csao. Maggie Xiao és Jin Jia Vei termoszkannákat
töltettek meg teával, cigarettát és dióból, mézből, valamint vörös
babból készült krémmel töltött süteményt vettek, amiről Jericho
tudta, hogy Yoyo kedvence. Átmentek az utcán. Amint
megpillantotta az utcán álló motorjaikat, tudta, nincs értelme
gyalog követni őket, ezért visszament a Toyotáért, s a
gyalogosok és kerékpárosok között lavírozva indult el. Az utca
túlságosan széles volt, így nem lógtak keresztben ruhaszárító
kötelek, semmi sem takarta el a kilátást: jól látta, amint néhány
kilométernyire az égbe mered a magas kohó. Maggie és Jin
arrafelé tartottak. Néhány pillanattal később Jericho elhagyta a
piac forgatagát és a poros utat. A motorok porfelhőket vertek
fel. Nem követte közvetlenül őket, hanem a Toyotával egy sor
konténerépület árnyékába húzódott.
Biztos volt abban, hogy Yoyo valahol az óriási ipari
romban rejtőzik.
Izgatottan figyelte, amint a két motoros a magas kohó
felé halad, ami a hajnalhasadás ellenfényében űrhajók
kilövőállására emlékeztetett – ahogyan azt Jules Verne
elképzelhette. Hordó alakú, felfelé keskenyedő henger, amit
acélból készült tartószerkezet vett körül, az olvasztótartályokat
csak sejteni lehetett. Állványok, hidak, emelvények, lépcsőkkel
és támfalakkal összekötve, minden tele pumpákkal,
aggregátorokkal, fényszórókkal, vezetékekkel és mindenféle
más eszközzel. Futószalag emelkedett meredeken a kohó
nyílásához. Irgalmatlan méretű cső nyúlt az ég felé, majd
megtört és egy túlméretezett fazékba torkollott, amit három
egyenesen álló, hatalmas tartály kötött össze. Úgy tűnt, ebben a
világban minden szervesen összefügg egymással. Mindaz, ami a
gázok és folyadékok áramlását szolgálhatta, a kábelkötegek,
csövek és vezetékek – a reménytelenül összegubancolódott
belek képzetét keltette, mintha a kolosszális gépezet kifelé
fordította volna a belsejét.
Közvetlenül a kohó mellett egy körülbelül feleakkora
rácsos torony állt. Mintha odavarázsolták volna: a tetején egy
kis házikóval, oromzattal és ablakokkal. A házikót platform
kötötte össze a kohó szerkezetével. Régebben nyilván ez volt az
irányítóhelyiség. A környék többi épületével ellentétben az
ablakai épek voltak. Jin és Maggie elkanyarodott egy lapos
épület felé. Néhány pillanattal később újra előbukkantak,
kezükben a Wong-szatyrokkal, és elindultak felfelé a toronyban.
Jericho lassított, megállt, és az egykori irányító központot
bámulta.
Ott fönt lenne Yoyo?
Ebben a másodpercben megpillantott valakit a szabad
téren. Megfordult, és egy férfit látott egy motorkerékpáron.
Nem, nem motorkerékpár volt: mintha valaki egy versenygépet,
egy kardszárnyú delfint és egy lökhajtásos hajtóművet valami
olyasmivé barkácsolt volna össze, aminek az értelme a szemlélő
számára első pillantásra nem egészen világos. Bikaszerű, széles
nyereggel, zárt oldallal és laposított szélvédővel, ott pedig, ahol
az első keréknek kellett volna lennie, nagy lyuk ásítozott.
Ezüstös küllők csillogtak benne, nyilván egy turbina. A
kormánynál és a hátsó ülésnél forgatható fúvókák voltak. A
valami szemmel láthatóan a hasán és két, hátrafelé hajló
uszonyán csúszott. Csak pontosabb megfigyeléssel lehetett
észrevenni, hogy a hasból egy kerék nőtt ki, az uszonyok pedig
golyókban végződtek, amelyeknek köszönhetően sima úton
haladni lehetett vele. De a gép egészen más célból készült.
Néhány évvel korábban, amikor elkezdték az első modellek
szériagyártását, Jericho megszerezte hozzá a jogosítványt, de
mégsem vett magának, mert anyagilag romba döntötte volna.
Drága volt egy ilyen izé. Jerichónak túl drága.
Nagyon-nagyon drága egy quyuinak.
Akkor Csao miért ült egy ilyen izén?
Csao Bide a magas kohót bámulta: nézte, miként mászik
fel Jin és Maggie, de Jerichót az árnyékban nem vette észre.
Csao Bide, aki a megbeszéltekkel ellentétben nem jelentkezett,
pedig két Őrzőt követett, akik szinte biztos, hogy Yoyo nyomára
vezethetik. Akinek a számát Grand Cherokee Vang a halála
előtti este hívta, hogy egy teljes percig beszéljen vele.
Vang felhívta Csaót.
Miért?
Nyugtalanságtól gyötörve Jericho arra gondolt, hogy
Csaót kérdőre vonja. A férfi ezekben a pillanatokban a
kabátujjával valamit letakarított a műszerfalról, pontosan úgy,
ahogyan Jericho kocsijában a kijelzőt pucolta.
Minden egybevágott.
Ő volt Grand Cherokee Vang gyilkosa. Elegáns
öltönyben, sötétített szemüveggel, felragasztott bajusszal és
parókával, amelyek szabályos vonásait átmenetileg Ryuichi
Sakamoto arcához teszik hasonlatossá, előrehajol és letakarítja a
Silver Dragon irányítópultját. De Jericho nem figyelt elég
pontosan, mert nem egy japán popsztárra, nem is egy modellre
hasonlít, hanem...
Csao Bidére.
Ő vezette a gyilkost Yoyo nyomára.
Abban a pillanatban, amikor a gázpedálra lépett, Csao is
elindította airbike-ját. A turbina felbőgött. A gép fúvókái
függőleges irányba fordultak, egy pillanatig még
egyensúlyozgatott az uszonyok csúcsán, majd meredeken felfelé
kilövellt. Jericho tudta, hogy nem sok esélye marad Yoyó
megmentésére.

Milyen nevetségesen egyszerű volt minden.

És mennyire fájdalmas.
Alighogy le tudta küzdeni az utóbbi órákban érzett
iszonyatát, amikor is a sors Quyuba vezette, ismételten
bebizonyítva, hogy az emberi faj magasztossága csupán a vallás
által megfertőzött darwinisták lázálma, egy tragikus,
korrektúrára váró tévedés. A merő undor indította arra, hogy
Jerichónak a teremtés kitaszítottjairól, a kísérlet selejtjeiről
beszéljen. Balgaság volt!
Amit Csaónak valahogy sikerült még szarkazmussá
változtatnia, az kivívta Kenny Xin teljes felháborodását. Saját
fajának túlnyomó része parazita semmirekellő volt, bármiféle
teremtő szégyene, már ha létezett egyáltalán teremtő. Azok
közül, akik hasonlóan éreztek, csak kevesen vontak le
következtetést a gondolataikból, mint az a római, aki a városát
felgyújtotta, még ha állítólag a pillanatot tönkre is tette
éneklésével. De a tisztító tüzet Xin szívesen megnézte volna,
amelyben a szegénység pofája fölhólyagosodik és szénné válik,
mi több: ő maga szeretett volna e tűz lenni!
Tárgyilagosan nézve egy ilyen szégyenfolt, mint Quyu,
nem érdemel mást, mint hogy felperzseljék. Világszerte 1,5
milliárd ember élt slumokban. 1,5 milliárd, akiknek élete
pazarlásnak számít, hisz mást sem csinálnak, mint elszívják a
drága levegőt, felélik a drága tartalékokat, közben nem
termelnek mást, mint még több szegénységet, még több
éhínséget és még több szemetet. 1,5 milliárd ember, akik
megfojtják az életet. Quyu lehetne a kezdet.
 De Xin megtanulta kordában tartani az érzelmeit.
Függetlenné tudott válni érzései diktátumától. Dühödten szedte
össze magát, immunis lett és megtisztult. Olyan tartósan, hogy
soha többé ne kelljen minden erejét megfeszítve azon
fáradoznia, hogy megszabaduljon a mocsoktól, születése
mindent befolyásoló körülményeitől, a mindennapi támadások
ragadós-nyálas maradványaitól, a kétségbeesés sebeitől. Tudta,
hogy belepusztulna, ha nem tudna megtisztulni, s hogy saját
halála, a húgyszagú kapituláció, semmiféle megváltás ígéretével
nem kecsegtet.
Tehát cselekedett.
Éjszaka újra átélte a nappalt, újra és újra. A lángok
büntetőbírósága. Érezte a forróságot az arcán, látta lelkét
eltemetve saját ragadós hullájában, érezte a merő bámulatot saját
csodálatos, újjászületett teste iránt, és érezte az immár
rendelkezésére álló szörnyűséges hatalom miatti vad örömöt.
Szabad volt. Szabadon tehette, amihez kedve volt. Szabad, hogy
annak a bőrébe bújhasson, akiébe akar. Most Csaóba.
Milyen nevetségesen egyszerű ráakaszkodni Jerichóra, a
pasast a saját szolgálatába állítania! Grand Cherokee Vang
ugyan bizonyára egy idióta volt, de a nyomozó
névjegykártyájáért Xin néma hálával tartozott neki. Jericho
vezette el Quyuba, az Andromedába, ahol Xin elhatározta,
élesben folytatja a játékot. Ezúttal nem kell paróka, sem hamis
orr, álszakáll, csupán megfelelő ruházat a magával hozott
ruhatárból. Talán nem nézett ki elég vadul, nem volt beültetése
sem, de a roadie-k nem idegenkedtek tőle. Egyszerűen hálásak
voltak, hogy valaki segített nekik a pakolásban, és néhány
percen belül megszerezte tőlük a Jericho átveréséhez szükséges
információkat. Hogyan is gyanakodhatott volna a nyomozó,
hogy nem közülük való?
Jericho volt az egér, ő a macska. Terve improvizációból
született. Támadás, fegyverszünet, két sör, paktum. A Hydra
elég ismerettel látta el a lányról, hogy meggyőzze a nyomozót.
Néhány válasszal azért adós maradt. Például amikor Jericho
megkérdezte, hogy a City Demons-hoz tartozik-e. Sohasem
hallott ilyen nevű szervezetről. Sok mindent nem tudott, amire a
gyanútlan detektív hívta fel a figyelmét, például arra, hogy
melyik az a hely, ahol Yoyo és az Őrzők rendszerint vásároltak.
A Wong-piacokat kinyomozni negyedórába telt. Csao Bide
lojális partner volt, minden erejével segített, amihez
hozzátartozott az is, hogy felhívja Jericho figyelmét a
követőjére, aki ő maga volt.
A délutánt a Hyattben töltötte, sokáig és kiadósan
zuhanyozott, hogy Quyu bűzétől legalább néhány órára
megszabaduljon. Hírt kapott, hogy a kért profik megérkeztek a
három airbike-kal. Előreküldte a két embert, este pedig sietség
nélkül követte őket, vissza a mocsokba, hogy Jerichót
fogadhassa.
Owen Jericho és ő. Jó csapat voltak.
Amikor a szkennerek Maggie Xiao Meiqi és Jin Jia Vei
jelenlétét jelezték, eljött az ideje a partneri viszony
felmondásának. Dögöljön meg Jericho a Cyber Planetben. Az
airbike a magasba emelkedett, mígnem Xin az acélműveket a
maga elhagyatottságában teljes egészében át nem tekinthette.
Csak néhány embert látott, hajléktalanokat és különböző
bandákat, akik a gyárépületben kerestek menedéket. A salakos
föld sivatagán keresztül egy csapatnyi motoros közeledett.
Időközben Xiao Meiqi és Jin Jia Vei fölért a lépcsőn és
felmászott a platformra, amelyen a magas kohó egykori
irányítóközpontja helyezkedett el. A lány bement, Jia Vei pedig
megfordult és még egyszer körülnézett.
Pillantása az ég felé fordult.
Xin beleszólt a mikrofonba, utasításokat adott, majd az
airbike fúvókáit vízszintesbe fordította.

Jin Jia Vei lusta volt és a tanulmányai sem túlságosan

érdekelték. Ellenben zseniális hacker volt. Nem több és nem
kevesebb. Nem lelkesedett Yoyo nagyszabású terveiért, de nem
is kérdőjelezte meg őket, mert egyszerűen nem érdekelték. Meg
akarja váltani a világot? Neki így is jó. Mindenesetre viccesebb,
mint az előadótermekben penészedni, ráadásul bele is
habarodott, mint tulajdonképpen mindenki. Fő ideológusként
Yoyo jó kis idióta érveket talált, hogy idegen hálózatokba
betörjenek, főként a párt hálózataiba, ráadásul az eszközöket is ő
szállította. Jia Vei számára Yoyo volt az eladó a játékboltban, ő
pedig a szerencsés flótás, aki az összes szép dolgot azonnal
kipróbálhatta. Yoyo szállította az ötleteket, ő a trükköket. Hogy
is nevezik az ilyesmit? Szimbiózisnak?
Valahogy így.
Javára legyen mondva, Yoyót sohasem árulta volna el.
Már csak saját érdekéből sem, végül is a csoport léte a lányon
múlt, és a Tu Technologies-től szállított varázsládikókon. Emiatt
még arra is kész volt, hogy a lány problémáit a magáévá tegye,
ráadásul a kiélezett helyzetért kissé saját magát is felelőssé tette.
Végül is ő maga ajánlotta neki azt a holtbiztos, szuperrafinált
dolgot, amivel sikeres lett, sajnos túlságosan is. Most pedig
Yoyót óriási gondok nyomasztották, tehát Jia Vei az elmúlt két
napban megpróbálta kideríteni, hogy azon a bizonyos éjszakán
tulajdonképpen mi is történhetett. Valamit talált is: az
események elképesztő egybeesését. Most pedig, miközben a
Wong-zacskókból áradó wan-tan-illat felhőjébe burkolózva még
egyszer körülnézett, elhatározta, hogy reggeli után megbeszéli a
dolgot Yoyóval. Az új főhadiszállásuknak számító központból –
miután az Andromeda immár nem volt biztonságos – Maggie
fecsegése szűrődött ki, aki boldogan trombitálta össze a csoport
többi tagját.
– Reggeli – károgta.
Reggeli, pontosan. Éppen ez az, amire most szüksége
van.
De egyszerre mintha földbe gyökerezett volna a lába.
Magasleséről egészen a szénégetők szomorkás tűztornyáig
ellátott. A gyárterület óriási volt, körbevette a régi acélmunkás-
lakótelepet. Azon töprengett, honnan jön ez a hang, amit ezen a
környéken még sohasem hallott, valami távoli morgás, mintha a
levegő égne a Wongs World felett.
Hunyorgott.
A tűztoronytól balra valami lógott a levegőben.
Jin Jia Veinek néhány pillanatra szüksége volt, míg
felfogta, hogy ez a valami okozza a morgást. A következő
pillanatban felismerte azt is mi ez a valami. S noha nem
állíthatta magáról, hogy különösképpen intuitív lett volna, de
most megérezte a veszélyt.
Quyuban senkinek sem volt airbike-ja.
 Hátralépett. A Wongs World és a Cyber Planet között két
másik bikaszerű gépet látott feltűnni, közvetlenül a talaj felett.
Ugyanakkor egy kocsi lőtt ki a konténerépületek mögül, és
elindult a magas kohó irányába. Úgy tűnt, mintha az airbike
felfúvódna. Érzéki csalódás, amit a jármű nagy sebessége
okozott.
– Yoyo! – kiáltotta.
A gép úgy közeledett, mint egy kövér, repülő hal.
Napfény csillant meg a lapos szélvédőn és a turbina
lendkerekén, amint a pilóta áthelyezte a testsúlyát, hogy
bevegyen egy kanyart. Jia Vei hátrafelé botladozva ment be a
házba, átkarolva a zacskókat, miközben a morgás erősödött és a
turbina pofája tágulni látszott, mintha be akarná szívni forgó
fogsora közé. A következő pillanatban az airbike süllyedni
kezdett, Maggie és Yoyo hangját dübörgésével elsöpörve,
leszállt a platformon. Jia Vei látta, amint a pilóta kezében
megcsillan valami...
Xin lőtt.
A lövedék keresztülhatolt a fiún és a kezében lévő
zacskókon. Jia Vei arca széttrancsírozódott, üvegek törtek, a
levegőben forró leves, kóla és kávé, vér, agyvelő, wan-tan és
csontszilánkok spricceltek szerteszéjjel. A test még ingadozott,
még nem is dőlt el, amikor Xin már kiugrott a nyeregből és
átlépte az épület küszöbét.
Pillantásával egy másodperc töredéke alatt felmérte, mi
érdemes megőrzésre, mi fölösleges, mi érdekes és mi
hanyagolható. A kikapcsolt képernyőjű, poros irányítópultok
arra utaltak, hogy valóban egy egykori irányítóközpontban van.
Az is ugyanilyen nyilvánvaló volt, hogy az épület jelenleg mi
célt szolgál. A szoba közepén egymáshoz tolt asztalokon a
legmodernebb eszközök tornyosultak, áttetsző kijelzők,
számítógépek és billentyűzetek. A hátsó fal mellett felállított
heverők arról tanúskodtak, hogy a központban laktak is, vagy
legalábbis alkalmi szállásként használták.
Megfordította a fegyverét. A kövér lány feltartotta a
kezét. Xiao Meiqi vagy Maggie, hogy is hívják? Mindegy.
Száját kitátotta, szemgolyói majdnem kiestek, meglehetősen
csúnya volt. Xin mintegy mellékesen lőtte le, ahogyan a
hatalmasok fognak kezet kevésbé jelentős emberekkel.
Fegyverével lesöpörte az asztalról a zacskókat, majd a pisztolyt
Yoyóra szegezte.
A lány meg sem szólalt.
Xin érdeklődve fordította el a fejét, úgy figyelte.
Ő maga sem tudta, mit vár. Az embereken egészen
különféle módokon mutatkozik meg az iszony és a félelem. Jin
Jia Vei életének utolsó pillanatában például úgy nézett ki,
mintha átitatódott volna félelemmel. Meiqi félelme pedig
Edvard Munchre emlékeztette, a Sikolyra, önmaga torzképére.
Voltak olyan emberek is, akik szenvedésükben megőrizték
méltóságukat és tekintélyüket. Meiqi nem tartozott közéjük.
Nagyon kevesen voltak ilyenek.
Yoyo ellenben csak bámulta őt.
Nyilván felugrott, amikor Jia Vei a nevét kiáltotta, ez
magyarázta kissé meghajlott, macskaszerű testtartását. Szemei
tágra nyíltak, de arca meglepően kifejezéstelen maradt,
egyenletes, szinte tökéletes, ha szája sarkában egy árnyék nem
tette volna kissé közönségessé az összképet. Mégis sokkal szebb
volt a legtöbb nőnél, akit Xin életében látott. Szinte sajnálatos,
hogy aligha marad idejük...
Azután észrevette, hogy Yoyo keze remegni kezd.
Az ellenállása megtört.
Előhúzott egy széket, leült, és leengedte a fegyvert.
– Három kérdésem van – mondta.
Yoyo hallgatott. Eltelt néhány másodperc, Xin talán arra
várt, hogy a lány összeesik, de azonkívül, hogy a keze remegett,
semmi sem változott: ugyanúgy bámult a férfira.
– Mindhárom kérdésemre gyors és őszinte választ várok
– folytatta. – Semmi mellébeszélés.
Mosolygott, ahogyan azokra a nőkre szokás mosolyogni,
akiknek kegyeit nyíltsággal igyekszik megszerezni az ember.
Ülhettek volna akár egy elegáns bárban vagy kellemes
étteremben is. Xinnek feltűnt, hogy kifejezetten jól érzi magát
Yoyo társaságában. Talán mégis marad egy kis idejük együtt.
– Utána – mondta barátságosan – meglátjuk, mi lesz.

Jericho semmit sem látott a portól, amit a saját autója

vert fel, amikor csikorgó gumikkal lefékezett a torony aljában.
Előrántotta fegyverét, kinyitotta az ajtót és a lépcsőhöz osont.
Acélból volt, mint az egész konstrukció, lépései hangosan
döngtek.
Halkan káromkodott. Két lépcsőofokot tett meg
egyszerre, megpróbált lábujjhegyen fölfelé óvakodni, elcsúszott,
és fájdalmasan beverte a térdét a lépcsőbe.
Marha! Egyetlen szerencséje, hogy Csao nem látta meg.
Ebben a pillanatban lövéseket hallott föntről. Jericho
még jobban igyekezett. Minél magasabbra jutott, annál
hangosabban dübörgött fülében az airbike. Csao nem tartotta
szükségesnek a motort leállítani. Ez jó. A motor zúgása
elnyomja az ő hangját. Megfordította a fejét, mozgást látott a
téren. Motorosok. Nem szentelt rájuk különösebb figyelmet,
felment az utolsó lépcsőfokokon, megállt, majd átlépett a
peremen. Az airbike az orra előtt parkolt. A központ ajtaja
nyitva állt. Felugrott a platformra, az épülethez lopakodott, és
hátát a falnak vetve, a fegyverét készenlétben tartva szorosan az
ajtóhoz simult. Csao hangját hallotta, barátságosan, biztatóan:
– Először is, mennyit tudsz? Másodszor, kinek meséltél
róla? A harmadik kérdésre is könnyű válaszolnod – izgatott
szünet. – Ez a nyerő kérdés, Yoyo. Hol van a számítógéped?
A lány élt. Ez jó.
Kevésbé jó, hogy nem látta a gyilkost, tehát nem tudta,
melyik irányba néz éppen. Végignézett az épületen. A sarok
mellett meglátott egy kis ablakot. Lehajolva ment oda és
bepillantott.
Yoyo egy számítógépekkel teli asztal előtt állt. Csaóból
egy lábat, egy kezet és a fegyvere csövét látta. Egyértelműen
Yoyo felé fordult, ami azt jelenti, hogy háttal volt az ajtónak. Az
ablak ujjnyi szélesen nyitva állt, így Jericho hallhatta, amint
Csao újra megszólal:
– Erre igazán nem lehet olyan nehéz válaszolni, ugye?
Yoyo némán rázta a fejét.
– Tehát?
Semmi reakció. Csao sóhajtott.
– Rendben, talán elfelejtettem elmagyarázni a
játékszabályokat. A játék menete: én kérdezek, te válaszolsz. De
még jobb, ha szépen elmesélsz mindent – leeresztette a
fegyverét. – Több dolgod nincs is. Oké? Ha nem válaszolsz,
ellövöm a bal lábadat.
Jericho eleget látott, néhány lépéssel az ajtónál termett,
beugrott a szobába és a fegyverét Csao fejéhez szögezve.
– Ülve marad! Kezeket fel. Csak semmi hősködés.
Pillantásával felmérte a helyzetet. A fiú teste a lábai előtt
hevert, szétroncsolva, mintha fejében és mellében bomba
robbant volna. Néhány méternyire Maggie guggolt. Feje
lehajtva, némán figyelte saját hasát, amelyből hihetetlen
mennyiségű bél bugyogott elő. A padló, a székek, az asztal,
mind vöröslött a vértől. Jericho megszédülve azon töprengett,
vajon mivel lőhetett Csao.
– Flechette.
– Micsoda?
– Nyíllövedék – mondta Csao teljes nyugalommal,
mintha Jericho hangosan kérdezte volna. – Metal Storm, 50 apró
wolfram-karbit nyilacska lövésenként, óránként 5500
kilométeres sebesség. Átviszi az acéllemezt is. A vélemények
persze megoszlanak. Igaz, nagy disznóólat csinál, viszont...
– Pofa be! Kezeket fel.
Csao kínos lassúsággal engedelmeskedett. Jericho érezte,
amint lélegzete akadozik. Védtelennek és nevetségesnek tűnt.
Yoyo ajkai megmozdultak, arcáról eltűnt a maszkszerű
merevség, a sokk megszűnőben volt. Remény csillant a
szemében. És még valami. Mintha egy terv kovácsolódna a
fejében...
A teste megfeszült.
– Ne – szólt rá figyelmeztetően Jericho. – Semmi káosz.
Először ezzel a disznóval kell dűlőre jutnunk.
Csao felnevetett.
– No és hogy képzeled? Ahogy az Andromedában?
– Pofa be.
– Kinyírhattalak volna.
– Tedd a fegyvert a padlóra!
– Némi tisztelettel tartozol nekem, kicsi Jericho.
– Azt mondtam, fegyvert a padlóra!
– Miért nem mész egyszerűen haza, hogy elfelejtsd az
egész történetet? Én...
Dörrenés. Jericho golyója néhány centiméterrel Csao
mellett fúródott az asztalba. A gyilkos fölsóhajtott. Lassan
megfordította a fejét, láthatóvá vált a profilja. Fülében apró
adókészülék rejtőzött.
– Tényleg, Owen, ez már túlzás.
– Utoljára mondom!
– Jól van, na – vont vállat Csao. – Leteszem a földre,
rendben?
– Nem.
– Mi van, most mégsem?
– Engedd leesni.
– De...
– Egyszerűen csúsztasd le a térdeden. A kezeid
fönnmaradnak. Utána iderúgod hozzám.
– Nagy hibát követsz el, Owen.
– Már elkövettem a hibát. Na, gyerünk, vagy ellövöm a
bal lábad!
Csao halványan elmosolyodott. Leengedte a fegyvert a
földre. Csizmája orrával kicsit belerúgott, de félúton megállt.
– Lődd le – mondta Yoyo rekedten.
Jericho ránézett.
– Az nem lenne...
– Lődd le! – ömlöttek a könnyek Yoyo szeméből.
Vonásai eltorzultak az iszonytól és a dühtől. – Lődd le, lődd...
– Nem – rázta a fejét hevesen Jericho. – Ha meg akarjuk
tudni, kinek dolgozik, akkor...
Tovább beszélt, de hangját elnyomta az airbike zúgása és
bőgése.
Hangosabb lett. De miért?
Yoyo felkiáltott és hátratántorodott. Tompa ütés rezgette
meg a padlót, amikor valami leereszkedett a központ előtt. Ez
nem Csao bike-ja volt, hanem több hasonló gép.
Csao vigyorgott.
Egy bénító pillanatig Jerichónak fogalma sem volt, hogy
mit tegyen. Ha megfordulna, a gyilkos egy másodperc alatt
fölkapná a fegyverét. De meg kellett tudnia, mi történik odakint.
Utána rájött.
 Az adókészülék Csao fülében! A hangját egész idő alatt
továbbította. Erőosítést hívott. Csao fölállt a székről és ujjaival
megmarkolta a háttámlát. Jericho megemelte a pisztolyát.
Ellenfele megmerevedett, mint egy ragadozó az ugrás előtt.
– Dobd el – mondta egy mély hang a háta mögött.
– Azt tenném a helyedben, kicsi Owen, amit mond.
– Előtte lelőlek – mondta Jericho.
– Akkor lőj – nézett rá Csao sötét szemeivel, mintha
belelátna. Lassan felegyenesedett. – Egyébként ketten vannak, s
te amúgy is csak nekem köszönheted, hogy egyáltalán még élsz.
Jericho háta mögött lépések hallatszottak. Egy kéz nyúlt
át a válla felett, a pisztolyáért nyúlt. Jericho ellenállás nélkül
engedte, hogy elvegye. Tekintete Yoyóét kereste. A lány a régi
irányítópulthoz lapult, reszketett.
Egy ököl előrelökte.
Csao felkészült a fogadására, meglendítette a karját és
tenyerével az arcába ütött. A következő ütés a gyomrát érte,
elakadt a lélegzete. Fuldokolva zuhant térdre. Meglátta a másik
két férfit, egy kövérkés, szakállas ázsiait, aki Yoyóra figyelt. A
másik nyeszlett szőke volt, szlávos kinézettel. Mindkettőjüknél
olyan pisztoly volt, mint a főnöküknél. Csao halkan nevetett.
Homlokából kisimította selymes fekete haját, és kiegyenesedett.
Lassú léptekkel körbejárta Jerichót.
– Uraim – mondta –, tanúi lehetnek, miként
győzedelmeskedik a kisagy a gyomor felett. A tervezés
fontossága. Csakis ezzel magyarázható, hogy egy ember, akinek
gyakorlatilag a hatalmában voltam, most a lábunk előtt csúszik a
porban. Egy nyomozó, jegyezzék meg. Egy profi – az utolsó
szónál Jericho lábai elé köpött. – Látogatásának mégis örülünk,
hiszen lehetőségünk lesz többet megtudni. Megkérdezhetjük
például Jericho úrtól, amit tulajdonképpen ő akart tőlem
megkérdezni.
Csao kinyújtotta jobb kezét, üstökön ragadta Jerichót,
felállította, szorosan magához húzta. Jericho az arcán érezhette a
gyilkos leheletét.
– A megbízó kérdése mindig érdekes. Vendégünknek
aligha juthatott magától eszébe, hogy a kis Yoyót keresse. Ki
tehát a te megbízód? Igazam van, ugye Owen? Valaki elhajította
a botot. Hozd vissza a botot, Owen! Keresd Yoyót. Vau! Van
még valaki, akit kezelésbe kell vennem?
Jericho nevetett, holott a helyzet minden volt, csak éppen
vicces nem.
– Vigyázz, ne aprózd el magad.
– Tényleg, igazad van – mordult egyet Csao, Jerichót
oldalra lökte és Yoyo felé közeledett, aki már nem is próbálta
elrejteni félelmét. Ajkai remegtek, arcán csillogó veríték folyt
végig. – Forduljunk hát a mi kis szimpatikus
világmegváltónkhoz, s kérjük a segítségét a már egyszer feltett
kérdés megválaszolásában. Hol van a számítógéped?
Yoyo hátrált. Arcvonásai megváltoztak, mintha éppen
most fedezett volna fel valami meglepőt. Csao megmerevedett,
nyilvánvalóan zavarodottan. Ugyanebben a pillanatban Jericho
halk, fémes kattanást hallott.
– Nem fogsz te csinálni semmit sem – mondta egy hang.
Csao megfordult. Két fiatal férfi és egy nő lépett be a
helyiségbe motorosdzsekiben, kezükben gyorstüzelő fegyver,
amit Csaóra és két segítőjére irányítottak, akik viszont őket
vették célba. Egyikük egy óriás volt, hordónyi mellkassal,
gorillakarokkal, a koponyája egy borotvált félgömb. Állát kék,
művészien kidolgozott beültetés hosszabbította meg:
mesterséges fáraószakáll. Jerichónak elakadt a lélegzete.
Daxiong a lehető legcsúnyábban átverte, de ebben a pillanatban
senkinek sem örült volna jobban.
„Hat koreai, mind a hatot jól megverte...”
Daxiong ferde szemével Yoyóra nézett.
– Gyere át ide – mondta hangosan. – Ti pedig ott
maradtok, ahol...
A hangja elakadt. Úgy tűnt, az óriás csak most vette
észre, mi történt a központban. Tekintete Jia Vei maradványairól
Maggie groteszk módon eltorzult testére tévedt. Szeme alig
észrevehetően elkerekedett.
– Ezek ölték meg őket – sírt a lány az oldalán. Arcából
eltűnt minden szín.
– A kurva életbe – káromkodott a másik fiú. – Ó, a
kurva életbe!
Jericho gondolatai veszett ebekként kergették egymást.
Ezernyi variáció futott át az agyán. A gyilkosok, a City Demons,
mindenki fegyvere kibiztosítva, miközben Csao ugrásra készen
állt, és Yoyo pillantása egyikről a másikra vándorolt. Senki sem
mert mozdulni, féltek, hogy megzavarják a törékeny egyensúlyt,
ami elkerülhetetlenül katasztrófához vezetett volna.
Yoyo törte meg a mozdulatlanságot. Lassan elindult
Csao mellett Daxionghoz. Csao nem mozdult, csak a szemével
követte.
– Stop.
Halkan mondta, inkább sziszegte, mégis túlharsogta az
airbike-ok bőgését, a többiek kutyaszerű lihegését, a kopácsolást
Jericho koponyájában. Yoyo megállt.
– Ne, gyere ide – hívta Daxiong. – Ne hallgass...
– Nem élitek túl – mondta Csao. – Nem tudtok megölni
mindannyiunkat, jobb, ha meg sem próbáljátok. Adjátok ide,
amit akarunk, mondjátok meg, amire kíváncsiak vagyunk, utána
eltűnünk. Senkinek nem esik baja.
– És Jia Vei? – sírta a fegyveres lány. – És Maggie?
– Ez elkerülhetet... ne, ne!
A lány egy kissé elfordította a fegyverét, a kövér ázsiai
pisztolya csövét a fejére irányította. Daxiong és a másik City
Demon ugyanígy reagált. A szőke férfi mintha fogaival őrölt
volna. Csao esküre emelte a kezét.
– Elég vér folyt már! Yoyo, ide figyelj, láttál valamit,
amit nem lett volna szabad látnod. Véletlen, ostoba véletlen, de
megoldhatjuk a problémát. A számítógépedet akarom, hogy
lássam, kire bíztad a titkodat. Senkinek sem kell meghalnia,
esküszöm. Életet a hallgatásért cserébe.
Hazudsz, gondolta Jericho. Minden egyes szavad
színtiszta hazugság.
Yoyo bizonytalanul Csao felé fordult, és belenézett az
ördög szép arcába.
– Jól van, Yoyo, jól van – bólintott. – Szavamat adom,
hogy senkinek sem esik bántódása, ha együttműködtök.
– Baszd meg – kiabálta a fiú Daxiong mellett. – Az
egész egy átkozott átbaszás! Lelőnek minket, amint...
– Vigyázz magadra! – ordította a szőke.
– Kenny, ennek semmi értelme – remegett a kövér az
idegességtől. – Nyírjuk ki őket.
– Kövér disznó! Előbb mi nyírunk ki...
– Pofa be!
– Egy szó! Még egy szó, és én...
– Abbahagyni! Mindenki hagyja abba!
A szemek ide-oda cikáztak. Az ujjak megmerevedtek a
ravaszokon. Mintha a terem robbanékony gázzal telt volna meg,
gondolta Jericho, s most mindenki lázasan várná az öngyújtó
fellobbanását. De Csao autoritása mindenkit sakkban tartott. A
robbanás elmaradt. Egyelőre.
– Kérlek, add nekem a számítógéped.
Yoyo letörölte az arcát, kezével elkente könnyeit és
taknyát.
– Futni hagysz utána?
– Válaszolj a kérdéseimre és add ide a számítógéped.
– A szavadat adod?
– Igen. Utána mehettek.
– Megígéred, hogy Daxiong, Ziyi és Tony bántatlanul
elmehet? És... ő ott?
Mily gondoskodó, gondolta Jericho.
– Ne hallgass rá – mondta. – Csao...
– Még sohasem szegtem meg az adott szavam – vágott
közbe Csao anélkül, hogy Jerichóról tudomást vett volna.
Barátságosnak és őszintének tűnt. – Nézd, arra képeztek ki,
hogy embereket öljek. Mint minden rendőrt, katonát és
ügynököt. A nemzetbiztonság fontosabb az egyes emberek
életénél, ezt te is beláthatod. De amit ígérek, azt betartom.
– Ha odaadod neki a számítógéped, mindannyiunkat
meggyilkol – állapította meg Jericho. Olyan tárgyilagos próbált
maradni, amennyire csak lehetett. – Én a barátod vagyok. Apád
küldött.
– Hazudik – hízelkedett a lánynak Csao hangja. – Tudod
mit? Tőle jobban kell tartanod, mint tőlem. Szemét játékot
játszik veled, minden egyes szava hazugság.
– Meg fog ölni – mondta Jericho.
– Azt próbálja meg – morogta a fiú, akit ezek szerint
Tonynak hívtak. Támadásra készen meredt előre, de a hangja és
a fegyvere alig észrevehetően megremegett. Ziyi, a lány tartását
elvesztve sóhajtozni kezdett.
– Add már oda neki azt a rohadt számítógépet!
– Ne tedd – tiltakozott Jericho erőteljesen. – Amíg nem
tudja, hol a géped, életben kell hagynia bennünket.
– Pofa be! – üvöltött rá Daxiong.
– Add már végre oda neki azt az átkozott számítógépet!
– kiabált Ziyi.
Yoyo az asztalhoz lépett. Ujjaival egy eszköz felé nyúlt,
alig nagyobb egy szelet csokoládénál, egy képernyő és egy
billentyűzet csatlakozott hozzá.
– Nagyot hibázol – mondta kétségbeesetten Jericho. A
tagjaiból elszállt minden erő. – Meg fog ölni téged.
Csao ránézett.
– Ahogyan te megölted Grand Cherokee Vangot,
Jericho?
– Én... mit csináltam én?
Yoyo visszakozott.
– Marhaság! – rázta a fejét Jericho. – Hazudik. Ő...
– Fogd már be végre a pofádat! – kiáltotta a kövér
ázsiai, és fegyverét Jerichóra fordította, aki megdöbbentő
tisztasággal látta a ragyogó izzadságcseppeket a gyilkos arcán.
Daxiong az ázsiai felé fordult. Csao szemei kitágultak.
– Ne! – kiáltotta.
Az öngyújtó lángja fellobbant.
Jericho látta, amint két gyors dörrenés után Tony
felrántja a fegyverét, és a kövér összerogy. Minden egyszerre
történt. A szőke pisztolya fülsiketítő csattanással dördült el,
ellőve Tony fél arcát. Előredőlt, eltakarva Daxiong elől a
kilátást, Ziyi sikoltozott, Yoyo pedig az ajtó felé rohant. Csao
megpróbálta elkapni, de nem érte el és elterült a földön. Jericho
a földön fekvő fegyverért nyúlt. Már el is kapta a csövét, de
Csao gyorsabb volt nála, miközben a szőkét az asztal mögött
fedezékbe kényszerítve Ziyi vadul lövöldözött.
Lehajolt.
Daxiong elindult, de megcsúszott Jia Vei vérében, fejét
egy polcba beverve elesett, és magával rántotta Jerichót. Egy
sorozat szántotta végig mellette a földet. Elgurult az ájult óriás
mellől, és látta, amint Ziyi a bosszú istennőjeként Tony
holttestére lépve sikítozva, célzás nélkül lő. A következő
pillanatban egy vörös szökőkút lövellt ki onnan, ahol az előbb
még a lány karja volt. Csao pisztolyának dördülése még a
fülében csengett, amikor kirohant. Ziyi megingott. Üveges
tekintettel fordult meg tengelye körül, arcvonásain némi
csodálkozás tükröződött, ömlő vére a szőkére folyt, a szemébe
spriccelt. A férfi védekezőn emelte fel a kezét, megpróbált a
lány haldokló teste elől kitérni, de elvesztette az egyensúlyát.
Jericho felugrott. Lábai előtt Ziyi leszakadt karja
rángatózott. Hirtelen olybá tűnt minden, mint egy színházi
előadás. Hálásan vette tudomásul, hogy valami félrevonul benne
és kapitulál. Gondolkodása és motorikája fölött valami gép vette
át a parancsnokságot, amelynek annyi volt az összes becsvágya,
hogy működjön. Lehajolt, kivette a fegyvert a megmerevedett
kézből, a tehetetlen gyilkosra irányította és meghúzta a ravaszt.
Üres.
A szőke férfi üvöltve lökte el magától a halott lányt, a
revolvere után kapott és Ziyi vérétől megvakulva a tárat a
levegőbe ürítette. Jericho kihátrált a tűzvonalból és fejbe verte a
fegyverrel. Ezután egy pillantást sem vetve rá átugrott a fekvő
testeken és kiszaladt a szabadba.
Xin röviden azon morfondírozott, hogy az egész milyen
egyszerű is lehetett volna. Megtalálta a lányt a számítógépével
együtt. Kiszedni belőle, hogy kikkel kell még foglalkoznia,
néhány perc munkája lett volna. Xin biztos volt abban, hogy
Yoyo nagyon érzékeny a fájdalomra. Gyorsan elárult volna
mindent.
Már készen is lehetne a munkával.
Ehelyett, mintha kalapból varázsolták volna elő,
megjelent Owen Jericho. Xinnek halvány fogalma sem volt
arról, hogyan került ide a nyomozó. Nem álcázta elég jól magát?
Ebben a pillanatban ez nem volt érdekes. A magas kohó
hatalmas tömege sötéten emelkedett. Yoyo és a lenti lépcső
között két airbike parkolt. Zavarodottságában a kelleténél kicsit
tovább mérlegelte, hogy melyik út lehet a legrövidebb, így már
Xin is kiért az emelvényre és elzárta a lépcsőt. A torony tehát
nem nyújtott többé lehetőséget a menekvésre. A központot a
magas kohóval összekötő hídon át menekült, a másik oldalon, az
olvasztótégelyeket körbefonó kerengők, eszközök és csövek
dzsungelében.
Xin különösebb sietség nélkül követte. A kohó
állványzatának mindegyik szintjét lépcső kötötte össze a felsőbb
szintekkel, de egy összedőlt támaszfal elzárta az utat lefelé.
Yoyo is észrevette. Váltakozva nézett Xinre és a magasba,
miközben lassan hátrált. A férfi magabiztossága közben
visszatért. Megállt.
– Ezt nem akartam – kiáltotta.
Yoyo vonásai elmosódtak. Egy pillanatra azt hitte,
megint elöntötték a könnyek.
– Amúgy sem adtam volna oda neked a cuccot –
kiáltotta a lány.
– Yoyo, sajnálom!
– Akkor húzz a francba!
– Talán én szegtem meg a szavam? – kérdezte
megbántódást mímelve. – Én lettem volna?
– Nyald ki a seggem!
– Miért nem bízol bennem?
– Aki megbízik benned, halott!
– A te embereid kezdték, Yoyo. Legyen eszed, csak
beszélni szeretnék veled.
Yoyo hátranézett, fölfelé, majd pillantását ismét Xinre
vetette. Már majdnem elérte a következő emeletre vezető
lépcsőt. A férfi letette a revolverét, és felmutatta üres kezét.
– Nincs több erőszak, Yoyo. Nincs több vérontás.
Esküszöm neked.
A lány tétovázott.
Gyere már, gondolta a férfi. Lemenni úgysem tudsz.
Csapdában vagy, kisegér. Csacsi kisegér.
Csakhogy az egér hirtelen egyáltalán nem tűnt
gyámoltalannak. Zavartan töprengett, ki is játszik itt
tulajdonképpen színházat. A lány nyilvánvalóan sokkos
állapotban volt, de ahogy a lépcsőn fölfelé jött, már nem
emlékeztetett a könnyáztatta arcú Yoyóra, aki néhány perccel
korábban még kész lett volna átadni neki a számítógépét.
Macskaszerű mozgásában felismerte saját, éveken át
begyakorolt éberségét, ami szívósságon, bizalmatlanságon,
túlélési ösztönön és ravaszságon alapult.
Yoyo erősebb volt, mint gondolta volna.
Abban a pillanatban, amikor a lépcsőre ugrott, Xin már
tudta, hogy minden további diplomáciai erőfeszítés
időpocsékolás lenne. Ha valaha is volt rá esélye, hogy a lányt
megdumálja, azt már eljátszotta.
Fölemelte a fegyverét.
Háta mögött felbődült egy turbina. Xin megfordult és
Jerichót pillantotta meg az airbike nyergében: a járgány
elindításán fáradozott. Villámgyorsan végiggondolta a
lehetőségeket, de Yoyo elsőbbséget élvezett. Hagyta hát a
detektívet, és a szökevény nyomába eredt. Látta az árnyékát,
amint a rácsok között tovasuhan. Néhány ugrással fönt termett,
csővezetékek és törmelékek zárták el az útját. Libbenő
hajzuhatagot pillantott meg, amint Yoyo épp eltűnt egy rozsdás
oszlop mögött. Utána léptei már a következő emelet irányába
dübörögtek.
Kezd az egész idegesítő lenni. Legfőbb ideje véget vetni
ennek az ügynek.
Tovább üldözte emeletről emeletre, míg végül ott
kötöttek ki, ahonnan már nem volt tovább. Néhány méterrel
fölöttük elkeskenyedett a kohó és egy nyílásba torkollt, amelybe
régebben a kokszot és az ércet öntötték. Efölött valami
szögletes, behajlított felépítmény emelkedett, majd
kicsúcsosodott a hatalmas szellőzőben, ami az egész
konstrukciót már távolról jellegzetessé tette. Függőleges
állványok vezettek a legmagasabb ponthoz, nagyjából 70
méteres magasságba. Azután már csak a szabad ég következett.
Onnan már nem lehetett továbbmenni, hacsak nem a jó 20
méteres csövön lefelé egyensúlyozva, ahonnan még vagy 10
métert kellett ugrani lefelé a hatalmas, üst alakú tartályba.
Xin hallgatózott. Meglepő csend volt idefenn, mintha a
nagyváros távoli, diffúz zaja és Quyu hangjai egy tengerré
állnának össze, ami alatta hullámzott. Valahol a sztratoszférában
hatalmas repülőgépek turbinái énekeltek.
Xin fölemelte a fejét. Yoyo eltűnt.
Aztán meglátta. Majomként lógott a támfalon, egyre
följebb húzódzkodva, és Xin rájött, hogy nagyon is van még egy
lehetősége a menekvésre. A zsilipnél volt egy meredek
futószalag, ami a földre vezetett.
Átkozott liba.
Szüksége van még egyáltalán rá élve? Már nyúlt a
számítógép felé, nem kétséges, melyik volt az. A gép a
központban van, most már csak azt nem tudta, kivel beszélt még
a dologról.
Átkozódva indult el fölfelé.
Hangos zúgás közeledett felé. Megfordult, egyik kezével
a rácsba kapaszkodva, a másikban fegyverét tartva.
Az airbike egyenesen feléje száguldott.

Az első gép lefulladt. Új modell volt, az előzőhöz képest

sokat változtattak rajta. Minden egy felhasználói felületen jelent
meg, semmiféle mechanikus eszköz nem volt. Jericho kiugrott a
nyeregből, felült a másik járó motorú airbike-ra, és
tanulmányozni kezdte az érintőképernyőt. Ezúttal több
szerencséje volt. A gép reagált: egy feldühödött bika
hevességével ugrált és megpróbálta levetni őt. Kezével erősen
szorította a kapaszkodót. Korábban vízszintesen álltak, most
fölfelé hajlottak és minden irányban forgathatók voltak. A bike
heves körforgásba kezdett. A kijelzők villogtak, mint egy
játékautomatán. Próba szerencse, Jericho megérintett két
gombot, a körhinta leállt. Ehelyett a gép a központ felé fordult.
Mielőtt még nekiütközött volna, áthelyezte a testsúlyát és 180°-
os ívben megfordult. Körbenézett a környéken.
Yoyónak vagy Csaónak nyomát sem látta.
Lassacskán kijött az ívből. Megemelte a gépet, de a
fúvókákat nem párhuzamosan mozgatta, így ismét kellemetlen
helyzetbe került, mivel a bike rakétaszerűen lőtt ki a magasba.
Úgy érezte, menthetetlenül kicsúszik a nyeregből, remegő
kézzel próbálta meg korrigálni a hibát, végül sikerült kontroll
alá helyezni a gépet, még egy kanyart tett és a magas kohó felé
fordult.
Meglátta őket!
Yoyo eljutott a zsilipig, ahonnan a futószalag indult,
Csao követte: két méterrel alatta, az állványon lógott. Jericho
lefelé irányította a gépet, remélve, hogy úgy fog reagálni, ahogy
ő szeretné. Látta, amint a gyilkos összerándul és behúzza a fejét.
Jericho fél méterre sem volt tőle, amikor elkapta a bike-ot, leírt
egy kört és ismét a kohó felé fordult. Yoyo a futószalag szélén
tökéletesen tanácstalanul állt. Amint Jericho átrepült a szalag
fölött, meg is értette ennek okát. Ahol görgőknek és
támaszoknak kellett volna lenniük, ott a konstrukció egy része
egész egyszerűen hiányzott. Csupán az oldalszalagok voltak
meg. Ahhoz, hogy valaki lejusson, profi kötéltáncosnak kellett
volna lennie.
Yoyo csapdába került.
Jericho hangosan átkozta magát. Miért nem vette el a
szőkétől a pisztolyát? A központban mindenütt fegyverek
hevertek. Izgatottan figyelte, amint Csao feje és válla
megjelenik a párkányzat felett. A gyilkos egyetlen ugrással a
zsilipen termett. Yoyo hátralépett, négykézlábra állt és átölelte a
futószalag korlátját. Óvatosan csúszott rajta lefelé, míg lábai egy
párhuzamosan futó másik korláthoz nem értek. Kereste a többé-
kevésbé szilárd támasztékot, méterről méterre lejjebb
ereszkedve...
Megcsúszott.
Jericho elszörnyedve látta, hogy zuhan. A lány teste
megrázkódott, és az utolsó másodpercben sikerült átölelnie az
állványt, amelyen az előbb állt, de most egy jó 70 méteres űr
fölött kalimpált.
Csao is őt bámulta.
Utána elhagyta az állvány fedezetét.
– Nagy hiba – mormogta Jericho. – Nagyon nagy hiba!
Mellékveséi hatalmas adagban termelték az adrenalint,
szívverése és vérnyomása immár hőstettekre sarkallták. A gépet
egyre jobban kezelte. A düh és az eufória hullámait
meglovagolva gyorsította fel az airbike-ot és vette célba Csaót,
aki éppen leguggolt, hogy lemásszon Yoyóhoz.
A gyilkos észrevette őt.
Megdöbbenve merevedett meg. A bike elrepült a
futószalag felett. Mindenki mást lesöpört volna, de Csao egy
piruettel visszaugrott a zsilipre. A fegyverét viszont a mélybe
ejtette. Jericho megfordult és észrevette, amint a szőke éppen
kitántorog a központból és felül az egyik airbike-ra. Vele már
nem tudott foglalkozni. Ujjaival tanácstalanul matatott a
kijelzőn. Csupán a jobb kapaszkodót kellett egy parányit lefelé...
Túl sok.
A bike kőként zuhant lefelé. Káromkodva fogta meg,
gázt adva ismét fölgyorsult, elindult újra fölfelé, majd zúgó
fúvókákkal megállt közvetlenül a vadul kalimpáló Yoyo alatt.
– Ugorj! – kiáltotta.
A lány lenézett rá, arca eltorzult az erőlködéstől,
miközben ujjai egyre kevésbé tudták tartani. Egy széllökés
oldalba kapta a bike-ot és arrébb fújta. Az állvány megremegett,
amikor Csao kecsesen leugrott a zsilip széléről és megállt az
alsó korláton. A gyilkos nyilván nem szédült és nem is volt
tériszonya. Jobb kezét kinyújtotta, hogy a lány csuklóját
megragadja. Jericho korrigálta a pozícióját, és a bike megint
Yoyo alatt imbolygott.
– Ugorj már! Ugorj!
A lány jobb lábával fejbe rúgta, úgyhogy egy pillanatra
nem látott és nem hallott. De még mindig alatta volt, fölnézett.
Látta, amint Csao ujjai nyújtózkodnak, és majdnem megérintik a
lány ujjait.
Yoyo elengedte a korlátot.
Körülbelül olyan volt, mintha egy zsák cement esett
volna Jerichóra. Ha úgy képzelte, hogy a lány majd elegánsan
csusszan a hátsó ülésre, hát nagyot tévedett. Yoyo a kabátjába
csimpaszkodott, megcsúszott és úgy lógott, mint gorilla a
traktorgumin. Két kézzel felhúzta, miközben a bike zuhanni
kezdett.
A lány üvöltött. Úgy hangzott, mintha azt mondaná,
talán.
Talán?
A turbina zaja üvöltéssé erősödött. Mindenütt Yoyo
ujjait érezte, a ruhájában, a hajában, az arcában. A poros felszín
egyre közeledett. Palacsintává fognak lapulni.
De nem lapultak palacsintává, nem haltak meg. Valamit
nyilván helyesen csinált, mert abban a pillanatban, amikor a lány
kezei átölelték a vállát és felsőtestét a hátához szorította, a bike
emelkedni kezdett.
– Talán...
 A szavakat elfújta a szél. Bal kéz felől a szőke
közeledett, arca csupa vér, világos szeme gyűlölettel bámulta
őket.
– Micsoda? – kiáltott Jericho.
– Talán – kiabált vissza Yoyo – legközelebb előbb
tanuld meg vezetni ezt az izét, hülyegyerek!

Daxiong kezdett magához térni.

Első gondolata az volt, hogy kér Maggie-től egy kávét,
persze sok cukorral és habbal. Végül is azért jöttek ide. Hogy
együtt reggelizzenek, mint mindig, mióta Yoyo az Andromedát
nyári rezidenciájává nyilvánította, ahogyan azt Daxiong tréfásan
mondogatta. Csak most éppen okosabbnak tűnt egy időre eltűnni
az acélműben.
Kávét mindig csak neki készített Maggie. A többiek,
Tony, Yoyo, Maggie, Ziyi és Jia Vei teát ittak, ahogy
kínaiakhoz illett. Derekasan ették reggelire a wan-tant és a
baozit, nyelték a félig nyers rákokat, miközben a szíve
kifürkészhetetlen okokból a Grand Nationért dobogott, és
frissen sült, illatos croissant-ra vágyott. Arra is gondolt, hogy
talán francia géneket örökölt, de ezt mindenki, aki az arcába
nézett, erőteljesen cáfolta. Daxiong annyira mongol volt,
amennyire mongol egyáltalán lehetett valaki. Ezért – amint
Yoyo fáradhatatlanul mondogatta – az autentikus Kínából,
melynek nincs szüksége a nyugati kultúrexportra, is ki tudná
préselni az örömfaktort. Daxiong hagyta, hadd beszéljen.
Számára a nap egy rendes tejhabos bajusszal kezdődött. Maggie
telefonált, reggeli, kiáltotta a kagylóba. Ziyi pedig üvöltött és
sírt.
De tulajdonképpen miért is?
Ja, igen, álmodott. Valami szörnyűségeset! Miért
álmodik az ember ilyesmit? Ő, Ziyi és Tony, Maggie hívására
éppen a magas kohóhoz mentek, amikor két ilyen repülő
motorkerékpár, amelyik túlságosan is drága volt ahhoz, hogy
megengedhessék maguknak, tehát két ilyen repülő izé leszállt a
központ előtti platformra, ahol már állt egy harmadik. Furcsa.
Menet közben megpróbálta Maggie-t fölhívni, hogy
megkérdezze, miféle fickók vannak odafent, de nem
jelentkezett. Elhatározták tehát, hogy a fegyvereiket is magukkal
viszik a nyeregtáskából, csak úgy, minden eshetőségre.
Furcsa álom. Buliztak egyet.
Mindenki vidám volt, csak éppen Jia Vei nem tudott
rendesen velük ünnepelni, mert nem maradt belőle valami sok,
Maggie-t pedig hasfájás gyötörte. Tonynak hiányzott a fél arca,
persze, Ziyi talán tényleg ezért visítozott, most kezdett
összeállni minden. De kik voltak tulajdonképpen azok az
emberek?
Daxiong kinyitotta a szemét.

Xint majd szétvetette a méreg.

Egy majom ügyességével ugrált állványról állványra,
lefelé a lépcsők és korlátok közt. Airbike-ja még a platformon
állt. Mélyen lent a nyomozó birkózott a lopott géppel, magát és
Yoyót a halál felé terelgetve.
Jericho, a kullancs!
Dögöljetek meg, gondolta Xin. Megvan a számítógéped,
Yoyo. Kivel beszélhettél a néhány barátodon kívül? Azok pedig
már halottak. Nincs már szükségem rád.
Aztán látta, amint Jericho megint úrrá lesz a gépen,
felemelkedik és eltávolodik a magas kohótól...
Valaki pedig leszorította.
A szőke!
Xin mindkét kezével feléje intett.
– Nyírd ki őket – kiáltotta. – Intézd el a szemeteket!
Nem tudta, hogy a szőke hallotta-e. Lendületesen
átvetette magát a korláton, nagy dobbanással landolt a platform
acélján és a bike-jához rohant. A turbina járt. Jericho
piszkálgatta volna? A két másik bike nagy sebességgel eltűnt a
szemei elől, ő pedig elmerült az acélmű összefoltozott
világában. A fúvókákat függőlegesbe állította. A gép süvített és
rázkódott.
– Gyerünk már! – kiabálta.
Az airbike lassan emelkedni kezdett, amikor valami
olyan közel fütyült el a füle mellett, hogy a huzatot is érezte. A
levegőben megfordította a gépet és látta, amint a kopasz óriás
kirohan a központból, mindkét kezében fegyver, és mindkettővel
tüzel. Xin zuhanórepülésben támadta meg. Az óriás a földre
vetette magát. Megvető morgással húzta fel ismét az airbike-ot
és a másik kettő nyomába eredt.

Daxiong feltápászkodott. A szíve hevesen vert, a nap

égette. A salakos föld felett a két airbike gyorsan távolodott,
egyre kisebbek lettek, mégis ki lehetett venni, hogy az egyik
üldözi a másikat, és leszállásra próbálja kényszeríteni.
Az egyik gyilkos halottan hevert a központban. Ki
vezette a menekülő bike-ot?
Yoyo?
Miközben ezen gondolkodott, lerohant a lépcsőn. Rajta
és talán Yoyón kívül egyetlen Őrző sem élte túl a mészárlást. A
többi City Demon mit sem tudott hatuk kettős életéről, még ha
néhány dolgot esetleg sejtettek is. A maga idejében álcázásként
hozták létre Yoyóval a Demonst. Egy motoros egyesület nem
volt feltűnő, nem volt benne semmi intellektuális és felforgató.
Gond nélkül találkozhattak, ráadásul Quyuban. Az elmúlt évben
három új tag csatlakozott hozzájuk. Talán, gondolta Daxiong,
miközben másfél mázsájával a motorkerékpárjára szállt, itt az
ideje beavatni őket. Pontosabban, nem is maradt más választása.
Akárki is volt az ellenség, annyi bizonyos, hogy az Őrzők
lebuktak.
Menet közben hívott egy számot.
Csengett. Sokáig, nagyon sokáig. Végre jelentkezett a
fiú.
– Hol a fenében voltál?! – morgolódott Daxiong.
Lau Ye beszélt és ásított egyszerre.
Utána kérdezett valamit.
– Ne kérdezz, Ye – lihegett a telefonba Daxiong. –
Szedd össze Xiao-Tongot és Makot. Azonnal! Menjetek a magas
kohóhoz és pakoljátok ki a központot, mindent vigyetek, amit
találtok, számítógépeket, monitorokat, mindent!
A fiú dadogott valamit, amiből Daxiong annyit értett,
hogy nem tudja, merre járnak a többiek.
– Akkor keresd meg őket – kiabálta. – Később
elmagyarázom. Mi? Nem, ne az Andromedába vigyétek a
cuccokat, ne is a műhelybe. Találj ki valamit. Valami helyet,
amit nem hoznak összefüggésbe velünk. Ja igen, Ye – nyelt
egyet –, találtok majd néhány holttestet. Legyetek erősek, érted?
Befejezte a beszélgetést, mielőtt Ye visszakérdezhetett
volna.

Amikor a szőke airbike-ja hozzácsapódott, Jericho gépe

kapott egy ütést. Azon igyekezett, hogy elérje az acélmunkás-
lakótelep feletti légteret. A szőke minden alkalommal
visszakényszerítette, vadul bámult rá és megpróbált az arcába
lesni. Alattuk elszáguldott a salakmező holdbéli tája. Jericho
ismét megpróbált kitérni balra. A szőke gyorsított és újra
visszaszorította.
– Hová akarsz menni tulajdonképpen? – üvöltött Yoyo
hangja a fülében.
– Lerázzuk!
– Nyílt terepen semmi esélyed! Csald be az épületek
közé!
A szőke airbike-ja kilőtt felfelé, majd közvetlenül feléjük
zuhant. Jericho látta a gép hasát, amint az szorosan elsuhan a
fejük felett és lejjebb ereszkedik. Alig valamivel a föld felett
haladtak tovább.
– Vigyázz már! – szájalt vele Yoyo.
– Tudom, mit csinálok! – fortyant fel, pedig egyáltalán
nem volt biztos benne, mit is kellene tennie. Közvetlenül előttük
egy hatalmas kémény nőtt ki a földből.
– Jobbra! – rikácsolta Yoyo. – Jobbra!
A szőke gépe tovább szorította őket lefelé. A bike súrolt
egy kiszáradt salakdombot, ugrálni kezdett, majd hevesen
ingadozott, végül maguk mögött hagyták a kéményt, de csak
azért, hogy egy hangár-méretű csarnokkal rohanjanak szembe.
Az épület mellett és fölött már nem vezetett út, olyan közel
voltak egymáshoz. Túl közel. Nincs esélyük, hogy kitérjenek
vagy megforduljanak és elkerüljék az ütközést.
De! A csarnok ajtaja nyitva állt.
Közvetlenül a fenyegető ütközés előtt Jericho félrekapta
a gépet és berepült az ajtón.

Lau Ye keresztülrohant az Andromeda homályos

koncerttermén.
Olyan gyorsan futott, ahogy csak cingár lábai bírták.
Ne tegyél fel kérdéseket! Ne kérdezz!
Az effélét már megszokta Daxiongtól, sohasem
panaszkodott miatta. Lau Ye novícius volt a City Demons
rendjében, utolsóként csatlakozott, messze ő volt a legfiatalabb.
Tisztelte Daxiongot és Yoyót, Ziyit és Maggie-t, Tonyt és Jia
Veit. Ugyanígy tisztelte Ma Makot és Hui Xiao-Tongot is, bár
ők is később csatlakoztak a klubhoz. A többiek együtt
alapították az egyesületet, Daxiong alapítóként, Yoyo pedig az
alelnök szerepében.
De Ye nem volt vak.
Röviddel az acélművek leállítása után született a telepen,
iskolába nem járt, de annál jobban tisztában volt Quyu és lakosai
sajátosságaival, és már a kezdetektől fogva nem hitte, hogy a
Demons egyszerű motorosklub lenne. Ugyan Daxiong is
Quyuból származott, de őt a két világ közötti határjáróként
tartották számon. Senki sem kételkedett abban, hogy egy szép
napon majd a másik oldalon ébred, megdörzsöli a szemét és egy
elegáns autóval egy légkondicionált toronyházba megy, ahol jól
fizető állása lesz. Ellenben Yoyo, Maggie, Ziyi, Tony és Jia Vei
éppoly kevéssé voltak természetesek Quyuban, mint egy
vonósnégyes az Andromedában. Az irányítóhelyiségben
egyfajta Cyber Planetet rendeztek be kiváltságosoknak, a
méregdrága számítógépeket Yoyo telepakolta a legfaszább
játékokkal, de mégsem volt közülük való. Egyetemre járt.
Mindegyikük egyetemre járt, hogy valamit tanuljon, amit a
szüleik helyénvalónak tartottak.
Na igen. Nem az ő szülei.
Lau Ye szülei nemigen törődtek gyermekükkel. 16
évesen tőlük akár a Holdon is élhetett volna. Daxiong
műhelyében a munka és a City Demons volt mindene, és örült,
hogy közéjük tartozhatott. Ezért nem kérdezett. Nem kérdezte
meg, hogy szerénysége, Xiao-Tong és Mak csak azért kellenek-
e, hogy egy konspiratív diákklubocskát alkalmassá tegyenek a
slumbeli létre. Nem kérdezte meg, hogy ők hatan mit csinálnak
oly gyakran a központban, amikor ő, Xiao-Tong és Mak
nincsenek jelen. Egészen néhány nappal azelőttig, amikor is
Yoyo űzött vadként jelent meg a műhelyben. Akkor mégis
feltette Daxiongnak a kérdést.
A válasz ismerősen csengett.
– Ne kérdezz!
– Csak azt szeretném tudni, tehetek-e valamit.
– Yoyo gondban van. A legjobb, ha egy ideig a
műhelyben maradsz, és kerülöd a központot.
– Milyen gondban van?
– Ne kérdezd!
Ne kérdezd. Három nappal később megjelent az a szőke
hajú, kék szemű fickó, akiről Daxiong azt mondta, úgy néz ki,
mint egy... skanadáv? Skandináv! Ye beszélt a férfival és
megtudta, hogy az Andromedát keresi.
– Klassz – mondta később Daxiongnak. – Ezt jól
elküldted kapálni. De tulajdonképpen miért is?
– Ne kér...
– De. Kérdezek.
Daxiong kopasz fejét és állát törölgette, orrában turkált,
álszakállát ráncigálta, végül ezt mormogta:
– Lehetséges, hogy hívatlan látogatóink lesznek. Szemét
alakok.
– Mint ez itt az előbb?
– Pontosan.
– No és mit akarnak tőlünk? Úgy értem, mit akarnak
tőletek? Mit csináltatok... ti hatan?
Daxiong sokáig nézte.
– Ha elmesélem, kicsi Ye, befogod a szádat, és senkinek
sem adod tovább?
– Oké.
– Maknak vagy Xiao-Tongnak sem?
– O... oké.
– Szavadat adod?
– Persze. Aha... miről van tehát szó?
– Ne kérdezd.
De még azon a fura napon sem hangzott a megszokott
elutasítás oly kétségbeesetten és dühösen, mint most. Amit Ye
már régen sejtett, az úgy látszik, most beigazolódik. Azok hatan
összeesküvői terveket kovácsoltak. Minden tagja reszketett,
amint átkelt az előző napi koncert után még teljesen romos
termen. Alig lehetett átjutni a mindenütt szanaszét heverő
ételmaradékok, csikkek és drogkellékek tengerén. Szaglószerve
ellen az alkohol, a hideg füst és a húgyszag indított frontális
támadást. Mak és Xiao-Tong négy hete voltak együtt, hozzá
hasonlóan ők is végighallgatták előző este a koncertet. Utána
még egy jó nagyot mulattak. Ye csak reggel mászott be jól
benyomva Yoyo nyári rezidenciájába a színpad felett. A feje,
még mindig úgy érezte, mintha egy akvárium lenne, amiben
minden mozdulatra ide-oda löttyen a víz, de Daxiong megbízott
benne.
„Találtok majd néhány holttestet...”
Valami szörnyűség történhetett. Ye sejtette, hogy hol
találja meg a másik kettőt. Ma Mak szüleivel és testvéreivel egy
félig lerombolt ház romjai között lakott a telep szélén. A család
egyetlen szobában élt. Hu Xiao-Tong egészen közel, egy
barlangszerű bódéban lakott egyedül. Meg fogja találni őket.
Kitámolygott a ragyogó napfénybe és hunyorogva
átfutott a téren a motorkerékpárjához.
A csarnokban félhomály uralkodott, kolosszális méretek,
legalább 20-30 méteres belmagasság, szegecselt falak,
acéltartók. A hatalmas állványok arra engedtek következtetni,
hogy itt régebben öntött acélt raktároztak.
Mögöttük lövések dördültek. A hangokat a tető és a falak
visszaverték, mint lepattanó akusztikus lövedékeket.
– Vigyázz már, a kurva életbe, hogy hová repülsz! –
kiabálta Yoyo.
Jericho hátrafordult, látta, hogy a szőke közeledik.
– Menj lejjebb!
Üldözőjük egyre közeledett. Ismét lövések süvítettek
keresztül a csarnokon. Bőgő turbinákkal kergetőztek az
állványok között a hátsó fal felé, amin szintén volt egy ajtó,
amely szerencsére ugyancsak nyitva állt. Mögötte egy még
nagyobbnak és sötétebbnek tetsző tér tátongott.
A homályból mintha valami daruféleség tűnt volna elő.
– Vigyázat!
– Ha nem fogod be végre a szád...
– Magasabbra! Magasabbra!
 Jericho engedelmeskedett. Az airbike egy nyaktörő
parabolaívben repült el a daru felett. Hirtelen azonban túl
magasra röpültek, és egészen közel kerültek a tetőhöz. Gyors
mozdulattal az ellenkező irányba fordította a fúvókákat. A gép
keresztbe fordult, lefelé indult, majd őrült tempóban forogni
kezdett. Pörögve jutottak el a következő csarnokba. Jericho egy
pillanatra látta üldözőjüket, amint utánuk száguld a kapu alatt,
majd zuhanórepülésben a bike-ját egyenesen feléjük irányította,
és oldalról beléjük ment. De ha az volt a szándéka, hogy kilökje
őket a pályáról, akkor tévedett, épp az ellenkezőjét érte el.
Mintha csoda történt volna, a gépük stabilizálódott. Megint
egyenes vonalban repültek, csak éppen aggasztóan közel a
falhoz. Jericho becsukta a szemét. Ez a csarnok még
nagyobbnak és magasabbnak tűnt, mint az előző. A földön
tekercsek százai hevertek: valami futószalagszerűség lehetett,
ami egy magasba emelkedő konstrukcióhoz vezetett. Homályos
volt és hatalmas, úgy nézett ki, mint egy nyomdagép, csak éppen
itt küklopszok számára nyomtattak könyveket.
Egy hengermű, futott át Jericho agyán. Az a valami egy
hengerlőgép volt, ami a forró vastömböket lemezzé préselte. Mi
mindent nem tud az ember!
A szőke megint felbukkant, most megpróbálta a falhoz
nyomni őket. Jericho ránézett. Véres arcán diadalittas vigyor ült.
Feldühödött.
– Yoyo?
– Mi van?
– Kapaszkodj!
Abban a pillanatban, amikor a lány hozzábújt, félrekapta
a kormányt és a támadó bike-ra hatalmas csapást mért a saját
járgánya törzsével. Yoyo felsikoltott. Szétpattant szélvédő
szilánkjai hulltak szerteszéjjel. A gyilkos oldalra sodródott,
fegyvere eltűnt a sötétségben. Jericho nem hagyta nyugodni,
ismét nekitámadt, miközben egymás mellett haladtak egyenesen
a henger felé.
– Szívélyes üdvözlettel – kiabálta –, ezt neked!
A harmadik csapás a szőke bike-jának hátsó részét érte.
Megpördült a levegőoben, és egyenesen a henger felé keringett.
Jericho elhúzott mellette, látta, amint a gyilkos kapálózó
karokkal küzdött egyensúlya visszanyeréséért, majd bevette a
kanyart. Éppen csak elfértek a kolosszus mellett, de a
becsapódás szörnyű zaja elmaradt. Ehelyett több heves
csattanást hallottak. Jericho belenézett a visszapillantó tükörbe.
Hihetetlen! A fickó valahogy elkerülte az ütközést és letette
járgányát a földre. Mint a tó tükrére hajított lapos kavics ugrált
most a futószalag tekercsein, majd eldőlt. A lovas leesett.
Szemük előtt a következő ajtó tátongott.
– Yoyo – kiáltott hátra. – Hogy a fenébe találunk ki
innen?
– Sehogy – mutatott kinyújtott kezeivel a sötétbe. – Ha
ott átmész, egyenesen a pokolba jutsz.

Xint egyáltalán nem érdekelte a motoros fáradozása. A

fickó nevetséges. Óriási, esetlen, egy vicc. Nyugodtan lője csak
ki tárát a levegőbe. Eljön majd az idő, amikor azt is meg fogja
bánni, hogy megszületett.
Az airbike-okat kereste.
Eltűntek.
Tanácstalanul keringett a gyár felett, de úgy tűnt, mintha
a két gépet az ég nyelte volna el. Utoljára akkor látta őket,
amikor megkerülték az épületkomplexumot, ami mögött a
kémény meredezett.
Onnantól kezdve nyomuk veszett.
A motorkerékpár náthás prüszkölése fölhallatszott hozzá.
Eljátszott a gondolattal, hogy néhány gránátot hajít az óriás
kopasz fejére. Mutatóujjával megnyomott valamit a műszerfal
mellett, jobb térde fölött megnyílt egy rekesz. Figyelemre méltó
fegyverkészlet. Xin megvizsgálta a rekesz tartalmát:
kézigránátok, géppisztoly, minden volt benne. Ujjai óvatosan,
szinte gyengéden érintették meg az M-79 gránátvetőt a
gyújtólövedékekkel. A három bike egyforma fegyverzettel
rendelkezett.
Tehát Jerichóé is.
Elvetette a gondolatot és a magasságmérőre nézett. 188
méter. Tovább folytatta a keresést, kicsit lassítva. Az ég ilyen
gyorsan nem nyel el senkit.
 Ha a tető egy része nem áll nyitva, koromsötét lett volna.
Így viszont éles csíkokban esett be a napfény, bizarr részleteket
világítva meg: rácsos gyalogjárókat, lépcsőket, balkonokat,
teraszokat, csöveket, kábeleket, szegmentált és szegecselt
páncélzatokat, nyitott válaszfalakat.
Jericho a fényforrás alatt lefékezett. Halkan búgva
lebegtek a vastól, rozsdától és avas kenőzsírtól bűzölgő
levegőben.
Jericho magasba emelte a fejét.
– Felejtsd el – szólt Yoyo. Hangja visszhangzott a falak
között, majd elhalt a felépítményeken. – Minden be van
rácsozva. Nem férünk át.
Jericho káromkodva nézett körül. Nem tudta volna
megmondani, hogy ez a csarnok nagyobb volt-e az előzőeknél,
mindenesetre monumentálisnak, szinte wagnerinek tűnt, az ipari
korszak Walhallájának. Méternyi vastag acéltartók lógtak
mindenütt, nyitott gondolákkal, amelyeket masszív zsanérokba
illesztettek, s egyenként olyan nagyok voltak, hogy a Toyotája
kényelmesen elfért volna bármelyikben. A tetőoboltozat
sötétségéből kinyúlt egy jó 3 méter vastagságú cső, s lelógott a
csarnok közepéig. A gondolákhoz hasonló képződmények
hevertek a földön is, a fal mellett pedig konténerek sorakoztak.
Yoyónak igaza volt. Az egésznek volt valami pokoli
hangulata. Egy kihűlt pokol. Jericho még a hengerművekről
való, váratlanul felbukkanó ismeretei hatása alatt megpróbált
visszaemlékezni arra, mi is lehet ez a hely. Acélt öntöttek itt
óriási, konverternek nevezett tartályokba. Ferde, kerek pofáik
közvetlenül alattuk nyíltak, bejáratok a vulkán szívébe, járatok,
amelyek normális esetben vörösen és sárgán izzottak a fortyogó
érctől. Most feketén és titokzatosan hevertek odalenn, egészen
pontosan három darab.
Egy kialudt világ.
Az átjárón túl felhangzott a másik airbike zúgása.
Közeledett.
– Hé! Mit szólsz ehhez? – kérdezte Yoyo előrehajolva
és az egyik konverterre mutatott. – Ebben nem talál meg minket.
Jericho nem felelt. A bike-kal gond nélkül befértek volna
a konverterbe. A nyílás elég nagy volt, a tartály elég tágas és jó
néhány méter mély. De mégsem vonzotta a gondolat, hogy
odalent esetleg csapdába eshet. Feljebb irányította a gépet, a tető
felé.
– Bárcsak ne hoztál volna ide! – pofázott Yoyo.
– Bár elhoztad volna a számítógéped! – mordult vissza
rá Jericho. – Akkor most nem akarnának lelőni minket.
Két acéltartó között, közvetlenül a tető alatt egy
emelvényt látott meg. Onnan áttekintheti majdnem az egész
csarnokot. Mélyen alattuk ásítoztak a páncélozott falakkal
elválasztott konverterek. Napsugarak simogatták a gépüket,
megvizsgálták alakját, majd elengedték. Jericho erősen
koncentrálva kormányzott, a fúvókákból épp csak annyi ellenerő
áramlott ki, hogy a gép lassan az emelvény széléig hátrált.
– Jön – sziszegte Yoyo.
Egy fénycsóva világított be a csarnokba. A szőke
bekapcsolta a fényszóróját. Jericho hangtalanul tette le a gépet
az emelvényen és levette a gázt. A zúgás csendes búgássá
változott. Szinte büszkeséget érzett navigációs képességei miatt.
Saját gépének lármájában nem hallja meg az övékét a szőke,
ráadásul odafent elnyeli őket a sötétség. Kövér, lopakodó
rovarként húzták meg magukat a tetőn.
– Amúgy magammal hoztam a számítógépem – suttogta
Yoyo.
Jericho meglepetten fordult felé.
– Azt hittem...
– Az nem az én gépem volt. Csak azt akartam, hogy azt
higgye. A saját gépemet mindig az övemen hordom.
Jericho felemelte a kezét, jelezve, hogy hallgasson.
Mélyen alattuk felbukkant az üldözőjük, majd lassan el is
libegett alattuk. Bike-ja halkan búgott, hideg, fehér fény
tapogatta le a környéket. Jericho előrehajolt. A szőke minden
irányba forgolódott, felnézett a tetőre is, de őket nem láthatta.
Benézett a konténerek közé. Jobb kezében fegyver.
Nem vesztette el?
Jericho meghökkent. Azt ugyanis elég valószínűtlennek
gondolta, hogy a zuhanás után a pisztolyát kereste volna.
Ütközésük lendülete miatt a pisztoly lezuhant a hengermű
sötétjébe. Csak egy magyarázat volt: a bike-okat több fegyverrel
szerelték fel...
A tank bal és jobb oldalán, gondolta. Csak ott van hely.
Közvetlenül a lába mellett.
Ujjával végigtapogatta a helyet.
Semmi kétség, üres helyek, rekeszek lehetnek a lemezek
mögött. De hogy nyitja ki?
A gyilkos alattuk kanyargott a csarnokban. Fénycsóvája
bevilágított a felépítmények és konténerek közé, végigpásztázta
a folyosókat és a balkonokat. Jerichónak csak most tűnt fel,
hogy a boltozat hátsó részén egy alagútszerű akna nyílt, s az
üldözőjük afelé indult. Sínek vezettek ki belőle, a csarnok
belseje felé. A szőke megállt, benézett. Bizonytalan volt, hogy
bemenjen-e, még mielőtt átkutatta volna az egész csarnokot,
végül megfordult és emelkedni kezdett.
Feléjük.
Jericho fejében egymást kergették a tervek. A gyilkos
néhány másodpercen belül felfedezi őket. Megszállottként
kutatta a műszerfalon, hogyan nyithatná ki a fegyvereket rejtő
rekeszeket. A búgás közeledett. Tarkóján Yoyo forró leheletét
érezte, s megkockáztatva egy pillantást, kinyújtotta a nyakát. A
szőke a csarnok fölső harmadában volt.
Nincs már egy méter, és meglátja őket.
De nem jött följebb.
Ehelyett lenézett és a konverterek nyílását vizslatta.
Kerek szájukkal feléje fordulva mintha egyenesen magukba
akarták volna szippantani, Jericho pedig pontosan tudta, mi a
szándéka. A bike mozdulatlanul állt az egyik torok felett. Az
acélüst koromfekete sötétjében lehetetlen volt felismerni, hogy
rejtőzködik-e benne valaki. A szőke kinyitott egy rekeszt,
elővett valami hosszúkásat, ledobta, majd gázt adva menekült a
veszélyzónából.
Eltelt egy másodperc.
Egy második, harmadik.
Pokol.
A gránát fülsiketítő dörrenéssel robbant. Amint a
robbanás ereje kiáramlott a nyíláson, egyméteres tűzoszlop
lövellt ki a konverterből. A csarnok izzó vörös fényben úszott,
minden megremegett, és betöltötte a füst. Jericho arca eltorzult,
akkora fájdalmat okozott füleiben a robbanás visszhangja.
A konverter-csarnok tetőnyílásain át a robbanás döreje
továbbterjedt, ki a szabad térbe, megrezegtetve a
levegőmolekulákat a gyárépület fölött.
Daxiong hallotta a földön.
Xin is hallotta, 200 méterrel a feje felett.
Valami a levegőbe röpült. Hogy pontosan hol, azt nem
tudta megállapítani, de abban biztos volt, hogy a magas kohótól
nyugatra elterülő csarnokok egyikében robbant valami.
Daxiong viszont biztos volt benne, hogy a robbanás a
konvertercsarnokban történt.
Kavicsokat lövellve szerteszét megfordította a
motorkerékpárját. Ebben a pillanatban Xin sólyomként csapott
le az égből.

– Most már gyertek, a kurva életbe!

Lau Ye már igazán dühös volt. Ott toporgott Xiao-Tong
kunyhójában, s nézte, amint barátai úgy bújnak farmerbe és
pólóba, mintha az öltözködés folyamata különös kockázatokkal
járna. Ma Mak a legkevésbé sem volt zavarban, egy zombi
sztoizmusával vette tudomásul, hogy a kis Ye őt és Xiao-Tongot
meztelenül találta, egyértelmű pozitúrában. Xiao-Tong vadul
pislogott, apró élőlényeket űzve el szeme sarkából.
– Gyerünk már! – szorította ökölbe a kezét Ye, nagy
lépéseket téve a semmibe. – Megígértem Daxiongnak, hogy
sietünk.
Kétszólamú röfögés hangzott fel, de legalább követték.
Odakinn, a ragyogó napsütésben összegörnyedtek, mint a
vámpírok.
– Egy tea kéne – morgott Mak.
– Egy baszás kéne – vigyorgott Xiao-Tong és megfogta
a lány fenekét. Mak lerázta és szenvedve felült a
motorkerékpárra.
– Nem vagy normális.
– Egyikőtök se normális – vélte Ye, és meglökte Xiao-
Tongot, amivel annyit mindenesetre elért, hogy a srác egyik
lábát átvetette a nyergen. Sokra még nem jutottak. Az utca
túloldalán, néhány háznyira tőlük volt a Wongs World, mögötte
a hajnali párában a magas kohó sziluettje látszott. Xiao-Tong
óvatos gesztussal a piac felé mutatott.
– Nem lehetne előtte legalább valamit...
– Nem – mondta határozottan Ye. – Szedjétek már össze
magatokat! A bulinak vége.
Ez jó volt, nagyon is felnőttes, gondolta. Daxiong is
mondhatta volna, legalábbis Xiao-Tongra és Makra nagy
hatással volt. Most már ellentmondás nélkül indították be
gépeiket, és indultak felfelé az utcán. Ye gyomra minden
méterrel jobban összeszűkült, ahogy egyre közelebb kerültek a
magas kohóhoz, szörnyű félelem kerítette hatalmába.
Daxiong hullákról beszélt.
Erről Xiao-Tongnak és Maknak még nem tett említést.
Még nem. Egyelőre boldog volt, hogy egyáltalán fel tudta
ébreszteni őket.

Jericho visszafojtotta a lélegzetét.

A szőke a második konverter fölé kormányozta a gépét,
így egy kicsit közelebb került hozzájuk. Ismét előhúzott egy
gránátot, kihúzta a biztosítót, belehajította a tartályba és
félrehúzódott. Dörgés, a konverter tüzet és füstöt okádott.
– Tűnjünk el – suttogta a fülébe Yoyo.
– Akkor elkap – súgta vissza Jericho. – Még egyszer
nem tudunk meglépni előle.
Nem menekülhettek örökké. Valahogyan el kell
intézniük a szőkét, már csak azért is, mert Jericho biztos volt
abban, hogy előbb-utóbb még dolguk lesz Csaóval is. Már ha
egyáltalán így hívják a csávót. A gyilkosok egyike Kennynek
szólította.
Kenny Csao Bide?!
A pillantása ide-oda járt. Közvetlenül alattuk ásítozott a
harmadik konverter, pofáját hatalmasra tátva, mintha arra várna,
hogy megetessék. Egy fiatal dinoszaurusz, gondolta Jericho.
Kismadarak ültek tátott csőrrel a fészekben, farkaséhesen várták
a kukacokat és bogarakat, márpedig mik lettek volna a madarak,
ha nem miniatűr, tollas szauruszok? Ez itt például óriási volt.
Valami nagyobb táplálékra vágyott. Emberre.
A következő pillanatban megérkezett a szőke bike-ja,
elzárta a kilátást a konverterre. A gép pontosan az üst felett
lebegett, úgy, hogy Jericho kinyújtott karokkal elérhette volna a
gyilkos fejét. Ha felpillant, a szőke megláthatta volna őket, de
csak lefelé nézett, ahol a szökevényeket sejtette.
Előrehajolt, benyúlt a fegyvertárba és előhúzott még egy
kézigránátot.
– Kapaszkodj erősen – mondta Jericho olyan halkan,
amilyen halkan csak tudta. Yoyo megszorította a karját,
jelezvén, hogy megértette.
A szőke kihúzta a gránát biztosítóját.
Jericho gázt adott.
A jármű előreugrott és megindult egyenesen neki a
gyilkosnak. Jericho egy szívdobbanásnyi ideig, mint amikor egy
vaku villan, látta a férfit, kezében az éles gránáttal, a karját
éppen dobásra emelte, de most a szeme a döbbenettől kitágult,
fejét a nyakába húzta, megdermedt.
Aztán nekiütköztek.
Felbődült mindkét turbina. Jericho növelte a tolóerőt.
Kíméletlenül tolta az ellenséges járművet a konverter felé, majd
félrekapva a kormányt a magasba emelkedett. A szőke gépe
tovább zuhant, pörgésbe kezdett, nekicsapódott a nyílás
szélének, visszapattant, majd lovasát magával rántva belezuhant
az üst fekete bugyrába. Amint fölfelé igyekeztek, üres
döngéseket és kongásokat hallottak. Jericho kétségbeesett
igyekezetében, hogy a hamarosan elszabaduló pokolból
kikerüljenek, maximális teljesítményre ösztökélte a gépet, és
küldött egy imádságot a csarnoktető irányába.
Ekkor bekövetkezett a robbanás...
Egy démon szabadult el az üst aljában, üvöltve tört ki
onnan és izzó hullámokat keltett. Forró lehelete elérte Jerichót
és Yoyót, a bike-ot pedig megpördítette a levegőben. A magasba
lendültek, forogtak egyet, és zuhanni kezdtek. Kiáltásukat
ágyúlövésszerű dördülések nyomták el, amint a szőke arzenálja
a levegőbe repült. A vulkán tüzet okádott minden irányba, egy
szempillantás alatt lángba borította a fél csarnokot, miközben ők
a föld felé bucskáztak, és Jericho vadul rángatta a kormányt. A
járművük leírt egy nyolcast, elszáguldott egy oszlop mellett,
majd megpattant valami emelvényen. Elállt a lélegzetük. Yoyo
üvöltött félelmében, hogy lezuhan, majd' eltörte Jericho bordáit.
Szikrákat hányva száguldottak tovább, egyenesen neki egy
falnak. Jericho fékezett, ellenlökést adott. A gép kacsázni
kezdett, irányt váltott és egy állványra sodródott, ahol egy
pillanatra megállt, mintha menetrendszerűen itt kellett volna
leszállniuk, aztán sóhajtozva felborult.
Jericho a hátára esett. Mellette Yoyo vonaglott,
igyekezett felállni. Bal combja csúnyán nézett ki, a nadrágja
darabokban lógott, bőre felszakadt, vérzett. Jericho négykézláb
mászott a korláthoz, belekapaszkodott a rácsba és bizonytalanul
feltápászkodott. Körülöttük minden égett. Kátrányos füst
emelkedett felfelé, ködbe borítva a csarnokot.
Ki kell innen jutniuk.
Mellette Yoyo összerogyott, nyöszörgött a fájdalomtól.
Felsegítette, miközben az egyre sűrűsödő füstöt bámulta. Mi ez?
A fortyogó felhőben valami meghatározhatatlan világosságot
látott. Először azt hitte, egy újabb tűzfészek, de a fény fehér
volt, egyre erősödött és egyenletesen terjedt.
A füstből egy airbike halszerű alakja bontakozott ki.
Csao volt az.

Ye megpróbálta leküzdeni a remegést a térdében, amikor

a lépcső első fokára lépett. Tekintete a torony tetejére, a
platform felé irányult, amin a központ volt. Hirtelen annyira
félni kezdett attól, ami odafönt várt rájuk, hogy lábai majdnem
fölmondták a szolgálatot.
Körülnézett.
Az állvány alatt egy ronda autó parkolt, egy Toyota,
valamivel távolabb két motorkerékpár. Csodálkozott. Általában
a szomszédos, üresen álló épületben szokták letenni a gépeket,
mielőtt fölmennének.
Pillantását nem tudta levenni a motorokról.
Az egyik Tonyé volt. És a másik? Abban nem volt
biztos, de úgy tűnt, mintha Ziyi gépe lenne.
Tony... Ziyi...
Mi vár rájuk odafent?
Mak botladozott, Xiao-Tong árnyékként követte a
lépcsőn fölfelé. Ye a torkát köszörülte.
 – Várjatok, valamit mondanom...
– Ne bámészkodj itten! – morgott Mak. – Ha már
egyszer kizavartál minket az ágyból...
– Teljességgel lehetetlen időben – szidta Xiao-Tong.
– ...akkor gyere.
Ye a kezét tördelte. Nem tudta, mit tegyen. Legfőbb
ideje lett volna elmondani, hogy Daxiong halottakat is említett.
Hogy valami szörnyűség történt a központban. De nyelve a
szájpadlásához tapadt, torka mintha kisebesedett volna a
szárazságtól. Kinyitotta a száját, de csak krákogás jött ki belőle.
– Jövök.
Daxiong nem a hengermű felé ment. Ismert egy rövidebb
utat, legalábbis bízott abban, hogy még járható. Valamikor
vonatok közlekedtek a gyár területén, tolatómozdonyok
torpedóformájú vagonokkal, amelyeket a kohó kiürítésekor
folyékony nyersvassal töltöttek meg. Onnan vitték 1400°C-os
terhüket a konverter-csarnokba, ahol a vasat előbb óriási
edényekbe, majd az üstökbe öntötték.
Daxiong jó két kilométernyit szabad területen, majd egy
alagútban, inkább fedett átjáróban haladt, közvetlenül a
konverter-csarnokhoz vezető sínek mellett. Újabb dörrenés
hallatszott. Daxiong teljes gázt adott, mire a kereke megcsúszott
a sínen, és elesett. Nadrágján csúszott a motorja után, háborogva
saját ostobaságán, majd káromkodva ugrott talpra. Szerencsésen
megúszta a dolgot, de a balesettel időt vesztett.
Az égre pillantott.
Sehol egy airbike. Felállította a motorkerékpárt és
megpróbálta beindítani. Több próbálkozás és néhány biztató szó
után, melyek közül a leggyakoribb a Merde! volt, a gép csak
beindult. Daxiong eltűnt az átjáró sötétségében. Amit látott, az
nem igazán derítette fel. A párhuzamosan futó sínpárok egyikén
egy tolatómozdony terpeszkedett nagy komótosan, a másikat a
torpedószerű vagonok foglalták el. Sem jobbra, sem balra nem
volt hely, csak a vonatok közt volt olyan széles a rés, hogy
átmehetett volna, de azt meg elzárta valami.
A hengermű felé kellett volna mennie.
Kénytelen volt megállni, leszállt, odament az
akadályhoz, egy összecsavarodott fémállványhoz. 150 kilója
minden erejével nekiveselkedett, és megpróbálta felemelni.
Látta a nyílást, és azon túl a csarnokot. Nem volt 20 méterre
sem.
Oda kell eljutnia.
Ebben a pillanatban harmadszor is dörgött egyet,
díszsortűzszerűen, jóval hangosabban, mint korábban. Az átjáró
felforrósodott, valami égő dolog repült feléje és becsapódott a
földbe. Ezután még több robbanás következett. Daxiong
megszállottként rázta az állványt, míg végre engedni kezdett.
Nem volt nehéz, csak reménytelenül berozsdásodott.
Megfeszítette az izmait. Odaát nyilván a pokol szabadulhatott el.
Mindenütt lángok. Daxiong sóhajtott, tépett és rángatott, tolt és
húzott, ekkor az állvány végre megadta magát, és egy kicsit
oldalra fordult.
Végre. A rés éppen elég volt, hogy átférjen.

Amint Xin a füstfelhőbe ért, a szája és az orra elé tartotta

egyik kezét. A szeme könnyezni kezdett. Mi a fenét csinálhatott
itt a szőke? De remélhetőleg legalább megérte: az
áthatolhatatlan feketeségben tűz lobogását látta. Jobb kezével
megragadta a géppisztolyt, majd újra elengedte.
Ki kell kerülnie ebből a levesből.
A füst lassan oszladozott, és végre belátott a csarnokba.
Sehol egy lélek, csak egy összetört airbike lógott feketén egy
emelvény korlátján. A szélvédője hiányzott. Xin feléje indult,
amikor újabb dörgés rázta meg a csarnokot. Közvetlenül
mögötte egy lángoszlop lövellt a tető felé, a nyomás az ő gépét
is elérte és jól megrázta. Fölemelkedett és elindult a csarnok
vége felé.
Valami berregve kilőtt a falból. A motoros. A kopasz
óriás.
Xin kirántotta fegyverét a tokból.
Zsíros fekete felhő burkolta be, forró és fojtogató.
Visszatartotta a lélegzetét, még magasabbra akarta emelni a
bike-ját, de a felhő nem engedte. Persze, hogy nem. A füst
fölfelé száll. Mekkora egy hülye! Vakon engedte lejjebb a gépet.
Még a műszerfal fénylő jelzéseit sem látta. A jó szerencsére
bízva magát indult jobb kéz felé, de nekiment valaminek,
félrekapta a kormányt.
Még lejjebb kellett mennie. Körülötte kisebb tűz
borította vörösbe a gépét. Úgy vélte, valahonnan hangokat hall,
lassított, hogy elkerülje az ütközést. Gyerünk előre, ki ebből a
felhőből! Lobogó lángok és füstoszlopok között meglátta a
motorkerékpárt.
A hátsó ülésén Yoyo ült.
Xin dühében felordított. A motorkerékpár eltűnt a széles,
alacsony átjáróban, amelyikből előbukkant. Felbőgő hajtóművel
indult a nyomukba, követve őket az alagútba. A motor két vonat
között húzott el. Megpróbálta felmérni a teret, ugyanis az
airbike-ok valamivel szélesebbek voltak a motorkerékpároknál.
Ám ha óvatos, átfér.
Amikor éppen felemelte a fegyvert, hogy a lányt hátba
lője, valami elzárta előle az utat.
Karók, összevissza dőlve, hasogatva.
A dühtől magánkívül kellett végignéznie, amint Yoyo és
az óriás fejüket behúzva épphogy átfértek az akadály alatt, ami
őt fölnyársalná. Esélye sincs. A bike-ja túl nagy. A fúvókákat az
ellenkező irányba fordította, fékezett, de a lendület még vitte
előre az akadály felé. Xin egy pillanatra a tehetetlenség bénító
érzésével küszködött, majd elrántotta a kormányt, és keresztbe
fordította a járművet, aminek az lett a következménye, hogy
horzsolta a vonatokat, de a sebessége csökkent. Fém csikorgott
fémen.
Visszatartotta a lélegzetét.
Az akadálytól egy centiméterre állt meg.
Dühödten bámult át rajta. Kissé távolabb már napfény
szűrődött be, az átjáró vége. A motorkerékpár köszöntőt
böffentett neki elektromotorjából, majd eltűnt a szeme elől.
Önuralma elvesztésének a határán fordította meg Xin az airbike-
ot, visszarepült a csarnokba, belevetette magát a füstbe,
átszáguldott a hengerműn és a raktárcsarnokon, ki a szabadba. A
salakmező fölött tett egy nagy ívű kört – hálásan a friss
levegőért –, kinyitotta a másik fegyveres rekeszt és benyúlt.
Amikor kezét ismét kihúzta, valami nehéz és hosszú dolgot
tartott benne.
Teljes sebességgel megindult a magas kohó felé.
 Jericho köpködött és krákogott. A füst bebújt minden
sarokba. Még egy párbajt nem bírna már ki ebben a pokolban.
Ha nem jut ki azonnal, amúgy is mindennek vége. Még néhány
perc, és akár itt is maradhat és megtömheti tüdejét kátránnyal,
míg ő is kátrányszínű nem lesz.
Teljes szívéből remélte, hogy Yoyónak sikerült kijutnia.
Minden valószínűtlenül gyorsan játszódott le. Menekülésük az
emelvény védelmében. Csao gépe. Aztán hirtelen Daxiong. A
gyilkosnak látnia kellett, de valami megakadályozhatta, hogy
azonnal reagáljon. Az idő elegendőnek bizonyult arra, hogy
Daxionghoz szaladjanak, aki azonnal lefékezett és járó motorral
várt. Az óriás szemében tanácstalanság jelent meg, hogyan is
ültesse mindkettejüket a hátsó ülésre.
– Menj, Yoyo – szólt Jericho.
– Nem hagyhatlak itt...
– Menjél már, a kurva életbe! Ne szónokolj, tűnj már el
végre! Én majd megoldom.
A lány végigmérte, koromfeketén, ziláltan és sokkos
állapotban, ugyanakkor dühödt és határozott pillantással. És
ekkor Jericho megpillantotta szemében azt a különös
szomorúságot, amit Csen felvételeiről ismert. Utána Yoyo
kiugrott Daxiong mögé a hátsó ülésre. Ekkor felfedezte fel őket
Csao.
Jericho reménykedett abban, hogy megszöktek a gyilkos
előol. Alig látott valamit. Karjával száját és orrát eltakarva
visszamászott az emelvényre és megvizsgálta az airbike-ot.
Szörnyen nézett ki, de úgy tűnt, a károk inkább csak kozmetikai
természetűek. Remélte, hogy a kormánymű épségben maradt,
lehajolt, és felemelte a gépet.
Ekkor valami kis dolgot vett észre.
Az airbike mellett hevert a földön, egy lapos, ezüstösen
csillogó valami. Csodálkozva nyúlt érte, vizsgálgatta, forgatta
minden irányba...
Yoyo számítógépe!
A lány bizonyára akkor vesztette el, amikor leröpült a
bike-ról.
A számítógépet gyorsan elsüllyesztette a kabátja
zsebébe, nyeregbe pattant és elindította a gépet. A jól ismert
búgás felharsant.
Gyerünk ki innen.

Még rosszabb volt, mint amire számított. Ma Mak

azonnal elhányta magát, Xiao-Tong felváltva ordított átkokat és
a holtak nevét, s nagyon úgy tűnt, hogy semmire sem
használható.
Ye sírt.
Tudta, hogy ettől a képtől már sohasem szabadul meg.
Soha többé, egész életében.
Ne kérdezz!
– Össze kell pakolnunk a cuccot – lihegte.
– Nem megy – bőgött Mak.
– Megígértük Daxiongnak. Valami köze van ehhez az
egészhez. Mindent el kell vinnünk – elkezdte kihúzogatni a
számítógépeket, lebontani a képernyőket. Xiao-Tong bénultan
nézte.
– Mi történhetett itt? – suttogta.
– Nemtom.
– Hol van Yoyo?
– Fogalmam sincs. Segítesz?
Mak megtörölte a száját, megragadott egy billentyűzetet
és kihúzta. Végre Xiao-Tong is pakolni kezdett. Az eszközöket
kartondobozokba tették és kivitték az emelvényre. A
holttestekhez nem nyúltak, megpróbáltak rájuk sem nézni,
igyekezték elkerülni a még nedves vértócsákat, de ez lehetetlen
volt. Minden csupa vér: a terem, az asztal, a képernyők,
egyszerűen minden. Mak megragadott egy kartont, felemelte,
majd újra letette. Ye látta, amint összerándul. A feje ide-oda járt,
óraműszerűen, tagadva a tényeket. Ye megsimogatta a hátát,
kivette a kartont a kezéből és keresztülhúzta Tony – vagy Jia
Vei, vagy Ziyi? – vérén.
Egy pillanatra megállt, felsóhajtott és az égre nézett.
Mi az ott?
A csarnokok felől valami közeledett a levegőben. Éles
zúgás előzte meg. Egy repülő izé. Mint egy motor, csak kerekek
nélkül. Valaki ült a nyergében, és egyenesen a központ felé
közeledett.
Ye pislogott az erős napsütésben, majd kezét homloka
elé emelte.
Daxiong?
Lassan felismerte a részleteket. Azt nem, hogy ki repül a
gépen, de azt igen, hogy a vezető, vagy pilóta, vagy hogy kell
nevezni az ilyet, valami hosszúkásat tart a kezében, ami
megcsillant a napfényben...
– Hé – kiáltotta. – Gyertek, ezt nézzé...
Valami elvált a repülő motorkerékpárról és egy rakéta
sebességével közeledett.
Valóban rakéta volt.
– ...tek – suttogta.
Utolsó gondolata az volt, hogy mindezt csak álmodja.
Hogy mindennek nem volt szabad megtörténnie.
Ne kérdezz!
Xin megfordult.
A kis házikó az állványon úgy tűnt, mintha felfúvódott
volna, mintha mély lélegzetet venne. Azután a homlokzata egy
tüzes felhőt keltve szétrepült, a törmelékek minden irányba
szétszóródtak. A magas kohó leomlott a szomszédos épületre és
a térre. Xin egy kanyart írt le és további gránátokat lőtt ki a
hátoldalra. Ami az oldalsó falakból megmaradt, az magától
omlott össze, a tető is szétesett. A rácsos torony tartóoszlopai
gyufaszálakként dőltek el, a platform vadul dülöngélő
romhalmaz lett. Lassan csúszni kezdett, a részei tüzes esőként
hulltak le, majd a közepén eltörve szikrákat hányva lezuhant.
Xint hirtelen elégedettség öntötte el, amikor a
tűzzivatarban meglátta Jericho Toyotáját. Egy pillanattal később
az autóból semmi sem maradt. A régi központ maradványai
beterítették a földet, már csak a rácsszerkezetből maradt állva
valami, egy máglya, a nehézfegyverzet gyilkos erejének intő
jele.

Jericho, mikor végre kijutott a sötét raktárból, embereket

látott a salakmezőn rohanni, akik összevissza ordítoztak. A tűz
vonzotta őket, aminek fekete, szikráktól megvilágított
füstoszlopa magasan a kohó felé szállt, a sápadt korai Nap
irányába.
Vajon Yoyo bent volt az épületben? Visszatértek volna
Daxionggal? A végén csak elkapta őket Csao?
Nem, Csao, Kenny, vagy hogy is hívják, valami más
okból rombolta le az épületet. Hiszen Yoyo elhitette vele, hogy
ott van a számítógépe. Megölte az Őrzők nagy részét, most
pedig a találkahelyüket is elpusztította a teljes felszereléssel
együtt. Lefejezte a szervezetet, és megölte mindazokat, akiknek
Yoyo valamit is elmesélhetett.
Teljes szívéből remélte, hogy elegendő volt a lány
előnye, és elmenekült Csao előol.
Közelebb repült. A konverter-csarnokbeli zuhanás óta az
airbike-ot nehezebben lehetett irányítani. Talán az egyik fúvóka
ferdült el, és nem lehetett pontosan beállítani. Azon fáradozva,
hogy függőlegesbe állítsa a gépet, nem is fogta fel rögtön, mit
látott. Autójának képe vázlatszerűen jelent meg előtte a torony
aljában. Amikor már olyan közel jutott a tűzhöz, hogy vissza
kellett fordulnia, csak akkor jött rá teljes bizonyossággal, hogy a
füstoszlop pont az ő éppen szénné váló Toyotájából szállt fel.
A düh hulláma elmosott mindent, fáradtságot, félelmet.
Zabolátlan harag kerítette hatalmába. Lázasan kereste a rekeszek
nyílását, hogy Csaót saját fegyvereivel szedje le a levegőből. De
nem nyílt ki semmi, Csaót pedig sehol sem látta.
A tér tele lett emberekkel. Mindenhonnan érkeztek,
gyalog, biciklivel, motorral. Mintha az egész Wongs World
megindult volna a magas kohó felé, még a Cyber Planet ajtai is
megnyíltak, s az épület a valóság kihívásaival nehezen birkózó,
sápadt alakokat öntött ki magából.
Semmi sem segített. Ilyen körülmények között még azzal
is számolni kellett, hogy hirtelen a rendőrségnek is eszébe fog
jutni az elfeledett világ. Jericho felemelkedett. Észrevette, hogy
odalent feléje mutogatnak, gázt adott és elrepült a telep felett.

Xin figyelte, amint az airbike egyre kisebb lesz.

Az eseményektől távolabb trónolt egy kéményen, mit
egy ölyv. Röviden azt mérlegelte, Jerichót is elintézi egy
lövéssel, de a nyomozó még a hasznára is lehet. Xin elengedte.
Yoyo fontosabb volt. Messzire nem juthatott, de mégis meg kell
barátkoznia a gondolattal, hogy a lányt egyelőre elvesztette.
Elhatározta, hogy legalább addig ott marad őrködni, amíg a
rendőrség fel nem tűnik.
Veresége ellenére abban a pillanatban az egész
univerzumot magában érezte. Életek, amelyek hólyagokként
keletkeztek és szétpukkantak, a lét és az elmúlás hullámzó
habja, miközben Kenny Xin elpusztíthatatlan, a közép, a pont,
amelyben a vonalak összefutnak. Ez az elképzelés
megnyugtatta. A rácsos torony maradékai éppen ekkor omlottak
le, nyugaton a konverter-csarnokból lángok törtek elő. Nála
sekélyesebb emberek pusztításról beszéltek volna, de ő nem
érzett mást, csak harmóniát. A tűz kifejtette tisztító hatását,
meggyógyította a világot a szegénység fertőzésétől, kiégette a
gennyes részt a megalopolisz szervezetéből.
Ugyanekkor könyvelői lelkiismeretességgel
visszagondolt a megbízására, mindent lefordítva a pénz
nyelvére. Xin ugyanis megtanult biztosan navigálni gondolatai
óceánján. Kétségtelenül őrült volt, ahogyan a családja állította,
csak éppen tisztában volt őrültségével. Minden dolog közül,
amit magában szeretett, arra volt a legbüszkébb, hogy ő önmaga
analitikusa, távolságtartóan volt képes megállapítani, hogy ő
bizony színtiszta pszichopata. Micsoda szörnyű hatalom rejlett e
felismerésben! Tudni, hogy kicsoda. Egy és ugyanazon
pillanatban minden lehet: művész, szadista, valami magasabb
szintű lény, vagy teljességgel egyszerű átlagpolgár. Most éppen
a karrierista látta el az elnöki tisztet személyisége grémiumában,
aki a szerződéseket intézte, és egy tengerparti villát kívánt,
amelyben szolgálatra kész szellemek tevékenykednek, ő maga
pedig az univerzum középpontja. A két lábon a földön álló,
számító Xin volt ez, aki őrült, piromán alteregóját korlátok közé
szorította és teljesítményre sarkallta.
Olyan sok minden volt. Oly sokféle.
Magasan a kéményén trónolva Xin, a tervező azon
töprengett, mit kell tennie, hogy Yoyo önként keresse meg őt.
 JERICHO
Bike-jával egy ideig a Quyut a valós világtól elválasztó
autópálya alatt haladt. Lábánál a forgalom lármázva áramlott
nyugat felé, feje fölött bőgve és dübörögve száguldottak a
bérkocsik az úton. A hangzavar szendvicsének foglya volt.
Amikor az oszlopokon túl megpillantott két vadul szirénázó
rendőrségi repülőautót, bekanyarodott a Sanghaj belvárosi
részeit körülvevő, homokszínű toronyházakból álló városi
sztyeppére, és követte a főutat Hongkou felé. Megpróbált olyan
mélyen a házak kanyonjában maradni, amennyire csak lehetett.
Valószínűleg büntetendő módon alacsonyan szállt, de nem
bízott a megviselt airbike-ban. Nemigen volt kedve ahhoz, hogy
magasan a háztetők felett tapasztalja meg, milyen az, amikor a
turbina felmondja a szolgálatot. Igyekezett kiegyensúlyozni a
gép balra dőlését, homlokzatok, oszlopok, közlekedési lámpák,
villanyvezetékek, táblák között szlalomozgatott, közben, hol
előre, hol a visszapillantó tükörbe, hol pedig fölfelé figyelt,
előbukkan-e valahonnan Csao. Csak azután kezdett bízni abban,
hogy lerázta a gyilkost, miután átkelt Hongkoun és a folyó felett
haladt tovább. Már ha Csao egyáltalán követni akarta. Elmerült
a Bund gyarmati világának élénk utcáiban, majd leszállt a
Huaihai Parktól nyugatra és elgurult a Xintiandi mélygarázsig.
A bal hátsó kerék beragadt, csak csiszolta az aszfaltot. Egy ideig
azon gondolkodott, hová is parkoljon, végül eszébe jutott, mi is
történt az autójával.
De legalább volt nála hely ennek az izének.
A tönkrement kerék súrlódása csikorogva verődött vissza
a bejárat falairól, miközben a parkolóhelye felé haladt.
Igyekezett autója elvesztése miatt érzett bosszúságát háttérbe
szorítani Yoyo iránti aggodalma javára. Nagy önfeladásában
aggodalma Daxiongra is kiterjedt, miközben a parkolóban
haladva csak abban reménykedett, hogy senki sem látja meg
koromfekete arcát. Szerencsére a lift is üres volt. Egyenletes
fény világította meg, az aggregátor barátságosan zümmögött.
Mikor végre becsukta maga mögött lakása ajtaját, örült, hogy
senki sem látta meg.
 Nagyot fujtatott, végigsimította az arcát és a haját.
Becsukta a szemét.
Azonnal meglátta a holttesteket, a fiút a szétroncsolt
arcával, a haldokló, vonagló lányt, amint ellőtt karjából mint
szökőkútból ömlött halványpiros vére, a karját, saját magát,
amint a lány merev ujjai közül kiveszi a fegyvert – mit történt,
mit rontottak el? Hát nem békében akart ezentúl élni? Most
pedig ez. Néhány nap alatt. Meggyalázott gyermekek,
megcsonkított fiatalok, ő maga is inkább halott, mint eleven.
Valóság? Egy álom, egy film?
Igen, egy film. Hozzá pattogatott kukorica és valami
hideg ital. Hátradőlni. Mi lesz a következő előadás? Második
rész: Quyu, a visszatérés?
Az emlékek veszett kutyaként üldözték. Nem szabad a
hatásuk alá kerülnie! Nem fog már elfeledni soha semmit, ettől a
pillanattól fogva ezek a képek az átvirrasztott éjszakák
repertoárjához tartoznak, de most gondolkodnia kell. Egymásra
kell építenie a gondolati rétegeket, mint az építőkockákat. Ki
kell agyalnia valamilyen tervet.
A szobában szanaszét hagyta a ruháját, megengedte a
vizet, lemosta magáról a kormot és a vért, majd elkészítette a
mérleget. Yoyo és Daxiong megmenekült. Igaz, ez puszta
feltételezés, amit a tény szintjére emelt, de valamiből mégis ki
kell indulnia. Másodszor, Yoyo megmentette a számítógépét,
ami most nála van. Persze Csao nyilván nem olyan naiv, hogy
azt gondolja, az adatok kizárólag e kis számítógép memóriájába
vannak lementve. A központ lerombolása nem csupán a
szeszélyének volt köszönhető, hanem azt a célt is szolgálta,
hogy megsemmisítse a csoport infrastruktúráját és lehetőleg az
összes gépet, amelyikre Yoyo az adatokat átmásolhatta.
Másrészt Yoyo blöffje talán elérte a célját, s Csao elhitte, hogy a
számítógépe a központban maradt. Így most azt kell hinnie,
hogy legalább ezt a problémát megoldotta.
Mit fog most tenni?
A válasz kézenfekvő. Természetesen felteszi magának a
kérdést, ami már napok óta foglalkoztatta: kinek mesélhetett
Yoyo a felfedezéséről, s közülük ki van még életben.
Én tudok róla, gondolta, miközben a forró vízsugarak
masszírozták vállait. Nem, nem igaz! Tudom, hogy valamire
rábukkant, de azt nem, hogy mire. Azt pedig Csao is tudja, hogy
nem tudok semmit. Szép, szókratikus. Valójában nem tudok
semmit, csupán tanúja vagyok egy kellemetlen esetnek.
Csupán? Ez bőven elég ahhoz, hogy második legyek
Csao listáján.
Másrészt, mennyi annak a valószínűsége, hogy Csao őt
is meg akarja ölni? Reálisan nézve igen nagy, csakhogy
egyelőre talán abban bízik, hogy Jericho, a megbízható balfácán,
másodszor is Yoyo nyomára vezeti majd.
Jericho, fején egy habszoborral, kis szünetet tartott.
De akkor miért nem követte őt Csao hazáig?
Egyszerű. Azért, mert Yoyo valóban elmenekült!
Csao pedig úgy vélte, továbbra is Quyuban van. Számára
most az a legfontosabb, hogy a lányt megtalálja, ráadásul ide
nem is kell követnie, hiszen tudja, őt hol találja.
De mégis időt nyert.
Mennyit?
Kimosta hajából a habot. Feketén folyt le a víz a mellén
és a karján, mintha pórusaiból újra és újra előtörne a kosz. Égő
fájdalmat érzett sok helyen, a konverter-csarnokbeli zuhanás
során szerzett sebeit. Azon töprengett, hogy lehet Yoyo.
Kétségtelenül sokkos állapotban, bár ez a szájára kevésbé
vonatkozik, hisz vigasztaló magabiztossággal sértegette, amiből
viszont arra következtetett, hogy mentálisan nem sérült meg,
vagy legalábbis nagy az ellenálló képessége. Úgy gondolta, a
lány szívós, mint a rinocérosz.
Elzárta a vizet.
Csao előbb vagy utóbb fel fog itt bukkanni. Az sem
zárható ki, hogy már úton van. Felkapott egy törölközőt,
szárítkozva méregette napsütötte, tágas lakását, amit újra el kell
hagynia, pedig épphogy csak beköltözött. Tiszta ruhát húzott,
haját úgy-ahogy rendbe hozta. Ami most következett, az már
Owen Jericho jól begyakorolt menekülése volt. Owen Jericho
pedig belőle és Diane-ból állt, beleértve az összes hordozható
alkatrészeket. Kiszerelte a vincsesztert, egy cipősdoboznyi
hordozható egységet, majd a billentyűzettel, egy összecsukható
érintőképernyővel és egy 20 colos átlátszó kijelzővel
egyetemben egy hátizsákba süllyesztette. Elpakolta még a
személyi igazolványát, a pénzét, második mobilját, egy kisebb
vincsesztert a backupok számára, Yoyo számítógépét, egy
fejhallgatót és Tu holoszemüvegét. A zsákba gyömöszölt még
némi alsóneműt, pólókat, egy másik nadrágot, papucsot,
borotvát, tollakat és papírt. A lakásban csupán a kiszolgálópult
és a nagy képernyő maradt a különféle hardverekkel és beépített
memóriákkal, amelyek azonban Diane nélkül annyit értek, mint
a fogprotézis száj nélkül. Akárki is törjön be ide, egyetlen bitet
vagy byte-ot nem talál, Jericho munkáit nem rekonstruálhatja. A
lakás bizonyos értelemben adatmentessé vált.
Anélkül, hogy megfordult volna, kiment.
A mélygarázsban a hátizsákot letette a hátsó ülésre,
megvizsgálta az elferdült fúvókákat, és két kézzel megpróbálta
visszarángatni őoket az eredeti helyükre. Az eredmény nem lett
éppen meggyőző, de legalább kicsit tudta mozgatni őket. Utána
valamit igazgatott a hátsó keréknél is, és dühös elégtétellel
állapította meg, hogy a csiszolódó hang ezúttal elmaradt. A
kerék ismét forgott. Az autóját egy airbike-ra cserélte, igaz, nem
önként, de mégiscsak csere történt.
Odakint a napfény olyan volt, mintha foszforeszkáló tej
lenne. Jericho összevont szemöldökkel vizsgálódott, de Csaót
sehol sem látta.
És most hová?
Nem kell messzire mennie. Egy olyan városban, mint
Sanghaj, a legjobb búvóhely mindig a legközelebbi sarkon
található. Nem a reménytelenül forgalmas Huaihai Donglu felé
vette az irányt, hanem a Xintiandit a Yu-kertekkel összekötő kis
utcákon át érte el Liuhekou Lut, amelyik sokáig büszkélkedett
avval, hogy a javíthatatlan koloniális romantikusok
fantáziájában élő Sanghaj autentikus maradványa. De mi is
maradhat autentikus az évszázados átalakulások során? Csak az,
ami létezik – ezt tanította a párt. Itt nemrégiben még egy
piaccsarnok állt, teli virágosbódékkal, tyúkokkal, amelyek
nyakukat nyújtogatva igazolták frissességüket és
fogyaszthatóságukat, tücskökkel, amelyek remegő lábakkal
mászkáltak a befőttesüvegek falán, s tulajdonosaiknak, akiknek
élete nem sokban különbözött az övékétől, vigaszt nyújtottak.
Három évvel ezelőtt aztán a csarnok átadta helyét egy csinos
shikumen-komplexumnak, teli bisztrókkal, internetkávézókkal,
butikokkal és galériákkal. Maradt még ugyan néhány piaci
stand, az olyan öregurak makacsságával, akik az út közepén
megállnak és a közelgő autókat botjukkal fenyegetik, míg
segítőkész polgártársaik át nem kísérik őket az utca túloldalára,
s meg nem győzik őket cselekedetük totális értelmetlenségéről.
Még létezett egy darab autentikus Sanghaj. Holnapra majd
eltűnik, hogy helyet biztosítson az új autentikusság számára.
Jericho letette a bike-ot a mélygarázs második szintjén,
elvonult az egyik bisztró leghátsó sarkába és rendelt egy kávét.
Noha egyáltalán nem volt éhes, rendelt egy sajtos szendvicset is,
beleharapott, a morzsák a pólóján és a nadrágján landoltak, majd
némiképp elégedetten állapította meg, hogy minden benne
maradt.
Milyen messzire merészkedik Csao?
Az ideiglenes mérleg jóval keserűbb volt a kedvetlenül
szürcsölgetett kávéjánál. Nincs autója. Nincs lakása, mert
ideiglenesen lakhatatlan. Egy gyilkos célkeresztjében áll, háttal
a falnak. A megfutamodásra nem is gondolhat. Cselekednie kell,
csak éppen cselekvésképtelennek érezte magát. Nem vezetett
vissza út a normalitásba, hacsak nem a vizsgálódásé. Meg kell
értenie, miről szól egyáltalán ez az egész dráma. Rá kell jönnie,
ki Csao megbízója.
Jericho maga elé bámult.
Egy pillanat! Annyira azért nem is cselekvésképtelen.
Csao ugyan defenzívába kényszerítette, de van valami a
birtokában, amit a gyilkos még csak nem is sejtett. A titkos
fegyvere, mindennek a kulcsa.
Yoyo számítógépe.
Rá kell jönnie, mit talált a lány.
Azután majd ismét megkeresi, hogy visszavigye az
apjához. Csen Hongbing. Érdemes lenne felhívni? A kapcsolatot
ugyan Tu Tian hozta közöttük létre, de a megbízója mégiscsak
Csen volt. A férfinak joga van információhoz jutni, de mit
meséljen neki? Minden rendben, Yoyo jól van? Nem, tiszteletre
méltó Csen, nem a rendőrség üldözi, csak egy őrült gyilkos, aki
szereti a robbanólövedékeket, de ne aggódjék, a lányának még
megvan mindkét lába és mindkét karja, no meg az egész arca,
hahaha! Hogy hol van? Menekül éppen! Amúgy én is, szép
napot kívánok.
Mit tudott volna mondani, hogy az ember ne haljon bele
a nyomorúságába?
És ha mégis bevonná a rendőrséget? Természetesen a
háttérről is kellene mesélnie a rendőröknek, így Yoyóról is.
Ebben pedig benne rejlik a veszély, hogy felhívja a figyelmet a
lányra. Megkérdeznék, mi volt a szerepe a mészárlásban,
belenéznének az adataiba, rájönnének, hogy már van egy aktája,
sőt büntetett előéletű. Lehetetlen. A rendőrséget ki kell zárni
még akkor is, ha Csao soha életében nem volt rendőr, akármit
mondott is a központban Yoyónak:
„Nézd, arra képeztek ki, hogy embereket öljek. Mint
minden rendőrt, minden katonát, minden ügynököt.”
Minden ügynököt?
„A nemzetbiztonság fontosabb az egyes emberek
életénél.”
A titkosszolgálat valóban levegőbe repített már ennél
különb dolgokat is. Főként ha a nemzetbiztonság volt a tét.
Ugyan Csao akár blöffölhetett is, de mi van akkor, ha valóban a
hatóságok jóváhagyásával jár el?
Mégis hívja fel Tut?
Nem sokat ér, sem az egyik, sem a másik. Jericho
kényszerítette magát, hogy világosan gondolkodjon. Először is
Diane-t kell aktiválnia. Körülnézett. A bisztró kétharmada tele
volt, de a körülötte lévő asztalok szabadok. Néhány fiatal
írogatott valamit a laptopján, vagy éppen telefonált. Maga elé
helyezte a billentyűzetet és a képernyőt, mindkettőt
hozzákapcsolta a hátizsákjában rejlő vincseszterhez. Bedugta
fülébe a fülhallgatót, és a rendszerhez kötötte Yoyo gépét. Egy
szimbólum jelent meg, egy fenyegetően vicsorgó farkas. Alatta
egy mondat:
Meghívlak vacsorára.
Világos, gondolta Jericho.
– Hello, Diane – mondta halkan.
– Hello, Owen – válaszolt Diane finom hangszíne. A
gép vigasza. – Hogy érzed magad?
 – Szarul.
– Nagyon sajnálom. – Milyen őszintén hangzott. Na jó,
de legalább nem őszintétlenül. – Segíthetek valamiben?
Lehetnél húsból és vérből, gondolta Jericho.
– Kérlek, nyisd meg a Meghívlak vacsorára
formátumot. Az adatokat a Yoyofiles mappában találod.
Két másodpercnyi csend. Utána megszólalt Diane:
– A formátum négyszeres védelem alatt áll. Három
eszközt sikeresen alkalmaztam. A negyedik biztosítás hiányzik.
– Mely eszközök működtek?
– Írisz, hang és ujjlenyomat. Mindegyik Csen Yuyuné.
– Mi hiányzik?
– Úgy tűnik, egy jelszó. Dekódoljam?
– Tedd meg. Mit gondolsz, mennyi időre lesz
szükséged?
– Sajnos nem tudom. Jelenleg csak feltételezem, hogy a
kód több szóból áll, vagy egy nagyon hosszúból. Tehetek valami
mást is érted?
– Lépj fel a netre – mondta Jericho. – Egyelőre ennyi.
Viszlát, Diane.
– Viszlát, Owen.
Belépett a Brilliant Shitbe. Ha jól következtetett, akkor a
blogot az Őrzők halott levelesládaként használták, és
rendszeresen megnézték.
Jericho démonnak, írta. Nálam van a számítógéped.
Leírta még a telefonszámát és az e-mail címét. Nem jelentkezett
ki, a blogot ikonként mentette. Ha valaki ír valamit, Diane
azonnal informálja. Kissé jobban érezte magát. Beleharapott a
szendvicsébe, töltött egy kis kávét és elhatározta, hogy
kapcsolatba lép Tuval.
Valaki hívta.
Megnézte a kijelzőjét. Se kép, se szám.
Yoyo? Ilyen gyorsan?
– Hello, Owen – mondta egy jól ismert hang.
– Csao – rándult össze Jericho gyomra. Várt egy kicsit,
majd amilyen lazán csak tudott, megszólalt. – Vagy mondjam
inkább, hogy Kenny?
– Kenny?
 – Ne tettesd magad hülyébbnek, mint amilyen vagy.
Nem így szólított a dagadt faszfej, mielőtt feldobta volna a
talpát?
– Ja, persze – nevetett halkan a másik. – Tőlem, legyen
Kenny.
– Kenny kicsoda? Kenny Csao Bide?
– Legyen elég a Kenny.
– Rendben, Kenny – vett egy mély lélegzetet Jericho. –
Akkor hegyezd a füled! Yoyo meglógott előled. Én meglógtam
előled. Egyetlen lépéssel sem jutsz előbbre, amíg
bármelyikünknek is oka van félni tőled.
A fülhallgatóban rezignált sóhaj hallatszott.
– Tőlem senkinek nem kell félnie.
– De. Embereket gyilkolsz, és házakat röpítesz a
levegőbe.
– Szembe kell nézni a tényekkel, Owen.
Tiszteletreméltóan harcoltatok, te és a lány. Csodálatra méltó,
csak éppen nem túl okos. Ha Yoyo együttműködött volna, még
mindenki élhetne.
– Nevetséges.
– Az ő emberei kezdték a lövöldözést.
– A fenét. Azért lőttek, mert meggyilkoltad Xiao Meiqit
és Jin Jia Veit.
– Elkerülhetetlen volt.
– Ó, igen?
– Másként Yoyo nemigen állt volna szóba velem. Utána
mindent megtettem, hogy elkerüljük a további vérontást.
– Mit akarsz, Kenny?
– Mit akarnék? Természetesen Yoyót.
– Mit akarsz tőle?
– Meg akarom kérdezni tőle, hogy mit tud és kinek
mesélt róla.
– Te...
– Csak nyugodtan! – vágott a szavába Kenny. –
Egyáltalán nem volt kedvem meggyilkolni annyi embert. Csak
hát bizonyos nyomás nehezedik rám. Eredmény, érted? Ilyen a
kor, amiben élünk, mindig mindenki eredményt akar. Te mit
tettél volna a helyemben? Elmentél volna dolgodvégezetlenül?
 – Elég sok dolgot elvégeztél. Tönkretetted Yoyo
számítógépét, az Őrzők teljes infrastruktúráját. Csak nem
gondolod komolyan, hogy közülük bárki is össze akarná még
mérni veled az erejét?
– Owen – mondta Kenny egy olyan tanár
hanghordozásával, aki harmadszorra is kénytelen elismételni
ugyanazt. – Én semmit sem tudok. Nem tudom, hogy
tönkretettem-e Yoyo infrastruktúráját, hány gépen mentette még
el az adatokat, hogy a központban minden elégett-e, vagy hogy
kire bízta még rá a titkait. Mi van ezzel a motoros óriásbébivel?
Mi van veled? Neked semmit sem mesélt?
– Így nem jutunk semmire. Hol vagy egyáltalán?
Kenny várt egy pillanatig.
– Szép lakás. Amint látom, rendet raktál.
Jericho dühösen felnevetett. Keserű elégtételt érzett,
hogy igaza volt és még időben lelépett.
– A hűtőben van egy hideg sör – mondta. – Fogd és
húzz el.
– Nem tehetem, Owen.
– Miért nem?
– Te nem intézed el a megbízatásaidat, akárcsak én?
Nem szoktál hozzá, hogy végigvidd a dolgokat?
– Még egyszer mondom...
– Képzeld el azt a poklot, ahogy a lángok átterjednek az
épület többi részére!
Jericho torka kiszáradt.
– Miféle lángok?
– Hát a lakásodból – halkult le Kenny hangja, s Jerichót
hirtelen egy kígyóra emlékeztette. Óriási, beszélő, emberbőrbe
bújt kígyóra. – Az emberekre gondolok, és természetesen rád is.
Úgy értem, itt minden újnak és drágának tűnik, valószínűleg
minden megtakarított pénzed ebbe fektetted. Nem lenne szörnyű
mindent egy csapásra elveszíteni, a pillanatnyi korrektség, egy
lázadozó lány iránti szolidaritás kedvéért?
Jericho hallgatott.
– Most már jobban bele tudod élni magad a
helyzetembe?
Jerichóban ezernyi sértés fogalmazódott meg, de olyan
nyugodtan szólt, amennyire csak tőle tellett.
– Igen. Azt hiszem, igen.
– Nagy kő esett le a szívemről. Valóban! Úgy értem,
nem voltunk mi rossz csapat, Owen. Érdekeink csak kicsit
különböznek egymástól, de valójában mind a ketten ugyanazt
akarjuk.
– És most?
– Egyszerűen áruld el, hol van Yoyo.
– Fogalmam sincs.
Úgy tűnt, Kenny elgondolkodott.
– Rendben. Hiszek neked. Akkor hát meg kell találnod
nekem.
„Meg kell találnod...”
Te jó Isten! Mekkora egy marha is volt! Fogalma sem
volt arról, hogy milyen eszközei vannak a gyilkosnak, de amit
mondott, az nyilvánvalóan azt a célt szolgálta, hogy húzza az
időt. Kenny őt próbálta megtalálni. Meg akarta határozni,
honnan beszél.
Gondolkodás nélkül megszakította a kapcsolatot.
Nem telt el egy perc sem, kapott egy hangüzenetet.
– Két órát adok neked – sziszegte Kenny. – Egy perccel
sem többet. Utána valami olyasmit szeretnék hallani, ami
kielégít engem, különben kényszerítve érzem magam, hogy
szanáljam a lakásod.
Két óra.
Mit érhet el Jericho két óra alatt?
Sietve pakolta el a képernyőt és a billentyűzetet, egy
bankjegyet tett le az asztalra, majd vissza sem nézve elhagyta a
bisztrót. Hosszú léptekkel igyekezett a lifthez, lement a
mélygarázsba, felült a bike-ra, és rákanyarodott a Liuhekou
Lura. A gépet a folyó felé irányította. A rövid repülés alatt egy
betegszállító repült el alatta, elég nagy ahhoz, hogy akár rá is
telepedhetett volna. A távolban egy seregnyi pilóta nélküli
tűzoltógépet látott elrepülni Pudong irányába. Magán-
repülőautók keresztezték az útját, a Huangpu felett kiránduló-
léghajók ringtak. Egy darabig azt mérlegelte, hogy repüljön-e a
WFC-hez, és keresse-e fel Tut, de még túl korán volt.
Nyugalomra van szüksége ahhoz, amit tenni készül, ráadásul
valahová el is kell tűnnie, amíg Kenny elrabolja tőle a fészek
melegét Xintiandiban.
Azt is tudta, hova.
A Bund pompás épületei fölé Sanghaj egyik
legsajátosabb szállodája magasodott. A Westin Shanghai Bund
Center teteje óriási lótuszvirágként, a növekedés és a jólét kínai
szimbólumaként nyílt az ég felé. Némelyeket agavére
emlékeztetett, másokat pedig túlméretezett polipra, amelyik a
csápjait nyújtogatja, hogy elkapja a madarakat és a
repülőautókat. Jericho csupán egy menedéket látott benne,
amelynek igazgatója ugyanabban a golfklubban játszott,
amelyikben Tu Tian és ő. Amolyan futó ismeretség a meghitt
viszony bonusza nélkül, de Tu kedvelte az igazgatót és nála
szállásolta el azokat az üzleti partnereit, akiknek a WFC vagy a
Jin Mao Tower túlzás lett volna. Jericho is élvezhette a
különleges kedvezményeket, bár eddig még nem élt velük. Most
azonban, hogy nem volt kedve bisztróról bisztróra vándorolni,
úgy döntött, igénybe veszi e lehetőséget. Miután leszállt a
főbejáratnál, belépett a lobbiba és szoba után érdeklődött. A
beépített kamerák a képét a megfelelő információkkal a
recepciós lányhoz továbbították. A lány a nevén szólítva
mosolyogva üdvözölte, vagyis már regisztrálva volt, s megkérte,
helyezze mobilját az érintőképernyőhöz. A szálloda számítógépe
összevetette Jericho személyazonosítóját a saját adatbankjával,
igazolta a foglalást és feltöltötte a szükséges kódokat Jericho
memóriájába.
– Levigyük az autóját a mélygarázsba? – kérdezte a nő,
végrehajtva azt a bűvészmutatványt, hogy mosolyogva beszélt,
úgy, hogy közben ajkait egyáltalán nem érintette egymáshoz.
– Airbike-kal jöttem – mondta Jericho.
– Bizonyára tudja, hogy van egy leszállópályánk is –
mondta a szájszegletében megmerevedett mosollyal. – Parkoljuk
le a bike-ját?
– Nem, majd megcsinálom magam – vigyorgott Jericho.
– Őszintén szólva szükségem van minden gyakorlásra.
– Igen, értem – váltott át a mosoly rutinos
udvariasságból rutinos szívélyességbe. – Csak vigyázzon. Ne
feledje, a hotel falai többet kibírnak, mint maga.
 – Majd ügyelek.
Elhagyta a lobbit és bike-jával az üvegezett fal mellett a
magasba emelkedett, tükörképe kíséretében. Ekkor jött rá, hogy
nincs rajta sisak, ami pedig az airbike-on kötelező. Még egy ok,
hogy távol tartsa magát a rendőrségtől. Ha pedig arra is
rájönnének, hogy a gép egyáltalán nem is az övé, hát akkor
aztán igazán magyarázkodhatna.
A parkolószint nyitva állt, meglehetősen üres volt, csak a
hotel néhány gépe állt ott. A 20. századi jövőképek szinte egyike
sem volt elképzelhető vezérlősugár által irányított individuális
légi közlekedés nélkül, a városképet a különböző szinteken
közlekedő repülőautók jellemezték, de a járműpark valójában
állami és városi intézmények, néhány exkluzív taxivállalat és az
olyan milliomosok, mint Tu Tian gépeire korlátozódott. Tisztán
infrastrukturális szempontból persze számos ok támasztotta alá a
földi közlekedés légi tehermentesítését, de mindezen
megfontolásokkal szemben egyetlen érv valóságos Godzillaként
magasodott: a fogyasztás. A gravitáció leküzdése hatalmas
teljesítményű turbinákat, azaz hatalmas energiát igényelt. A
takarékos alternatíva, a gyrokopter rotorokkal emelkedett a
magasba, akárcsak egy helikopter, ennek a hátránya a nagy rotor
volt. Az autók reptetése anyagilag semmiképpen sem állt
arányban a hatékonysággal, s noha az airbike takarékosabb és
hozzáférhetőbb volt, szintén nem jelentett ez alól kivételt. Ez is
meglehetősen drága volt, így Jerichóban felvetődött a kérdés, ki
is engedheti meg magának, hogy egy gyilkost rögtön három
efféle járművel szereljen fel, ráadásul speciális kivitelben. A
krónikus pénzhiányban szenvedő rendőrség? Aligha. A
titkosszolgálatok? Már inkább. A hadsereg?
Kenny talán katona lett volna? A hadsereg állna
mögötte?
Hátizsákját vállára vetve a lifttel lement az emeletére, és
mobilját az ajtó melletti leolvasóhoz illesztette. Az ajtó kinyílt,
bepillantás engedve a mögötte rejlő szobába. Túlzsúfolt és
nyárspolgári, ez volt az első benyomása. Minden kitűnő
állapotban, de stílusa nincsen. Jerichót nem érdekelte. Diane-t
azonnal kipakolta és bekötötte a hálózatra. A hotelszoba lett az
új nyomzóirodája.
 Vajon Kenny felgyújtja a lakását?
Jericho a halántékát masszírozta. Nem csodálkozna rajta,
mindazonáltal kételkedett abban, hogy a gyilkos Xintiandiban
vár, amíg őo nem jelentkezik. Kenny saját szakállára próbálja
majd megtalálni Yoyót, hiszen jól tudhatja, hogy Jericho nem
kész automatikusan az együttműködésre, csupán mert gyufákkal
fenyegetőzött.
– Diane?
– Itt vagyok, Owen.
– Hogy állsz a jelszó keresésével?
Hülye egy kérdés. Ameddig Diane magától nem
jelentkezik, igazán nem kell fáradoznia a kérdezősködéssel. De
amíg a számítógéppel beszélt, úgy érezte, hogy egy kis csapat
ura, ami mindent megtesz, ami hatalmában áll.
– Te leszel az első, akinek elmondom – mondta Diane.
Jericho meghökkent. Ez humor volt? Nem rossz.
Lefeküdt a hatalmas, rikító sárga ágyra. Szörnyen fáradtnak és
haszontalannak érezte magát. Owen Jericho, cyberdetektív.
Röhejes. Meg kellett volna találnia Yoyót, ehelyett egy
pszichopatát szabadított a nyomába. Hogyan magyarázza meg
ezt Tunak, Csen Hongbingról már nem is beszélve?
– Owen?
– Diane?
– Épp most ír valaki egy bejegyzést a Brilliant Shitre.
Jericho azonnal felült.
– Olvasd fel.
Első pillanatban csalódást érzett. Egy koordináta adatait
adta meg valaki, feladó vagy bármilyen más jelzés nélkül.
Időpont, kód, semmi több.
Egy cím a Second Life-ban.
Vajon Yoyótól származik?
Ólomnehéz lejjel és karokkal tápászkodott fel, a kicsi
íróasztalhoz ment, amin a képernyő és a billentyűzet hevert, és
megvizsgálta a rövid szöveget. A végén talált egy betűt, amit az
előbb alighanem nem hallott meg.
Egy D.
Démon.
Jericho az órára pillantott. 11 múlt néhány perccel. Yoyo
pontosan 12-re várta a virtuális világba, már ha az üzenet
valóban tőle származik, és nem Kenny egy újabb kísérlete, hogy
beazonosítsa a tartózkodási helyét. Elmondta a gyilkosnak a
blog nevét? Úgy emlékezett, hogy nem. Kenny pedig annyira
nem ravasz, hogy hirtelenjében rábukkanjon a Brilliant Shitre,
de azért nem árt az óvatosság. Jericho nem akart kockáztatni.
Ezentúl minden online-kommunikációt egy anonimizálón
keresztül végez majd.
Visszafeküdt az ágyra és a mennyezetet bámulta.
Nem volt semmi teendője.
Néhány perc múlva szélcsend állt be idegei felkorbácsolt
tengerén. Elszundított, de nem pihentető álom volt az, amibe
zuhant. Valamivel a tudat felszíne alatt csúszó-mászó torzók
képei kergették, amik nem emberek voltak, hanem emberi
lények kudarcot vallott kísérletei, groteszk formájúak és
tökéletlenek, vérrel és nyálkával borítva, mint az újszülöttek.
Lábnélküli kreatúrákat látott, az arcuk csupán sima, obszcénul
rángatózó, rózsaszín nyílásokkal függőlegesen kettéosztott
csillogó felület. Félig elszenesedett rögök pókként leptek el
féltucatnyi vagy még annál is több kart. Formátlan szövetek
varjában szemek és szájak nyíltak. Egy elnyújtott, vak valami
közeledett felé, tépőfogas állkapcsai közül csomós nyelvét
nyújtogatva, de Jericho mégsem érzett félelmet, csak valami
súlyos szomorúságot, hiszen tudta, hogy mindezen szörnyetegek
egy másik életben jól voltak megalkotva, akárcsak ő.
Azután zuhanni kezdett, és egy ágyon találta magát, de
nem azon, amelyiken éppen az előbb nyújtózott el. Sötét volt és
pára, s a vigasztalanságot sugárzó kopár helyiséget a koszos
ablakon átszűrődő, gyenge holdfény világította meg, s úgy tűnt,
valami különös hatalommal bír felette. Álmában is világos volt
számára, hogy tulajdonképpen kényelmes, nyárspolgári
szobájában kellene feküdnie, de nem sikerült a szemét kinyitnia.
Mintha valami mágnes húzná ehhez a matrachoz, ehhez a
száraz, félelmetes csendhez.
És ebben a csendben hirtelen kitinpáncélos lábak
kopogását hallotta.
Ízelt lábak kaparásztak a takaró szélén, belekapaszkodtak
a huzatba és kövér, szegmentált testüket felhúzták hozzá.
Elöntötte a félelem. Nem is attól ijedt meg, hogy vajon mit
tesznek majd vele a páncélozott lények, hanem sokkal inkább
attól a rettenetes felismeréstől, hogy valami aljas akarat
visszavetette a múltba, életének egy olyan szakaszába,
amelyikről azt hitte, már régen túl van rajta. Társadalmi
felemelkedése Sanghajban, a Joannával kötött béke, Xintiandi,
minden fantáziának bizonyult, ez volt a tulajdonképpeni álom,
amiből a zörgő, kattogó rovarok most kiragadták.
Valójában sohasem hagyta el a poklot.
Közel hozzá valaki magas, éneklőo hangon vinnyogni
kezdett. Minden sötétségbe süllyedt, mert csukott szemei
megpróbáltak védekezni a szörnyű szoba víziójával szemben.
Szelleme lassan visszatért a valóságba, csak a teste nem akart
erről tudomást venni. Semmiféle fáradozására sem reagált, nem
mozdult. Jericho küzdeni próbált a félelmetes merevséggel,
amikor vinnyogni kezdett, valódi hangon, úgyhogy a szobában
bárki hallhatta volna, s végre minden erejét összeszedve sikerült
megmozdítania balkezén a kisujját. Időközben teljesen felébredt.
Történetek jutottak eszébe olyan emberekről, akiket – látszólag
holtan – a sírjukba tettek, miközben maguk körül mindent
kristálytisztán érzékeltek, csak éppen képtelenek voltak magukra
felhívni a figyelmet, így kétségbeesésében és pánikreakciójában
még hangosabban kezdett vinnyogni.
Diane mentette meg.
– Owen, sikerült megfejtenem Yoyo jelszavát.
Bénult testén egy rándulás futott végig. Jericho
fölemelkedett. A számítógép hangja megtörte az átkot, az
álomképek eltűntek a feledés lefolyójában. Vett néhány mély
lélegzetet, mielőtt feltette volna a kérdést:
– Hogy szól?
– Falj csak fel, én majd felfallak belülről.
Istenem, Yoyo. Mily teátrális. Ugyanakkor hálás is volt,
hogy a jelszó a rebellis romantikát tükrözte, s a lány nem a betűk
és számok véletlenszerű sorozatának biztonságosabb változatát
választotta, amit sokkal nehezebb lett volna megfejteni.
– Töltsd le a tartalmát – mondta.
– Már megtörtént.
– Mentsd el a Yoyofiles nevű mappába.
 – Szívesen.
Jericho sóhajtott. Hogyan tudná leszoktatni Diane-t
errőol az átkozott szívesenről? Amennyire szerette a hangját, a
hanghordozását, annyira zavarta ez a szó. Volt benne valami
szervilis, amit megvetett. Megdörzsölte a szemét, leült az
íróasztal szélére, majd a monitorra nézett.
– Diane?
– Igen, Owen?
– Megtennéd... úgy értem, lehetséges lenne, hogy töröld
a szívesen szót a szókincsedből?
– Mire gondolsz konkrétan?
– Arra, hogy szívesen.
– Fölajánlhatom, hogy nem használom a szót.
– Nagyszerű ötlet. Tedd ezt!
Szinte arra várt, hogy a számítógép az óhaját egy
szívesennel nyugtázza, de Diane finoman azt mondta:
– Megbeszéltük.
– Jó! – Milyen megrázóan egyszerű. Miért nem jutott
korábban az eszébe? – Mutass meg minden letöltést a
Yoyofilesban, ez év májusától, időrendi sorrendbe állítva.
Rövid lista jelent meg a képernyőn, körülbelül két tucat
letöltés. Jericho átugrott rajtuk, s közvetlenül a Yoyo
menekülése előtti időre koncentrált.
Valamit talált. Fáradtsága egy csapásra elmúlt. Jó
félórával azelőtt, hogy a lakását elhagyta volna, adatok érkeztek
a gépére, két különböző formátumú fájl. Utasította Diane-t, hogy
nyissa meg az egyiket. Egymásba tekeredőo vonalak csillámló
szimbóluma. Vibrált, mintha lélegezne. Jericho pontosan
megfigyelte.
Kígyók?
Valóban kígyófészekre emlékeztetett. Kígyók, amelyek
hatalmas hüllőszemmé egyesülnek. Úgy tűnt, mintha valami
testen nyugodnának, amiből a kígyótestek kinőnek: egyetlen,
szürreálisnak tűnő lény, ami Jerichót az iskolára emlékeztette.
A mitológiában hol is csúsznak-másznak mindenütt
kígyók?
Megnézte a másik fájlt:
 Vanessacraig.com
Hoteconomics.com
Littlewonder.at
Helyett:
friends-of-iceland.com
en-medio-de-la-suiza.es
Brainlab.de/Quantengravitationstheorie/Planck/uni-
kassel/32241/html

Nem kellett különösebben intelligensnek lennie ahhoz,

hogy megértse, miről van szó. Három weboldalt kellett
kicserélni. Azon töprengett, hogyan jutott Yoyo az adatok
birtokába. Diane-nal egymás után megnyittatta a fenti oldalakat.
Mindenki számára egyértelmű és ártalmatlan címek voltak. Az
első, a friends-of-iceland.com egy blog volt. Skót származású
izlandi bevándorlók cseréltek tapasztalatokat, fotókat töltöttek
fel a netre, hasznos tanácsokkal látták el az újonnan érkezőket és
az olyanokat, akik a kivándorlást fontolgatták. Az en-medio-de-
la-suiza.es szintén a külföld szépségeiről szól. Az oldal Svájcról
kínál látványos, 3-D filmeket. Jericho megnézett néhányat.
Repülőgépről vagy helikopterről készítették őket. Alacsonyan
repültek el Zürich, majd Uri kanton tájai felett, házak és pajták
festői gyűjteményét figyelhette meg, amelyek, mintha
odavetették volna őket, egy kanyargó folyó mentén álltak.
Végül a
Brainlab.de/Quantengravitationstheorie/Planck/uni-
kassel/32241/html egy német oldal volt, szűkösen szedett
tizenkét oldalon foglalkozott azzal a jelenséggel, amit a fizika
kvantumhabnak nevez. Azt írta le, mi történne, ha a
kvantumelméletet és az általános relativitáselméletet az
úgynevezett Planck-hosszra alkalmaznánk, miközben
bugyborékoló téridő-hólyagocskákat és egy tudományos
dilemmát kapnánk eredményként, mert a bugyborékolás az
általános relativitáselmélet számításait hatályon kívül helyezné.
A szöveg feltűnően nélkülözte a tagolást, egyértelműen olyan
emberek számára írták, akik egy képletekkel teleírt táblától
esnek extázisba.
Skócia, Spanyolország, Németország. Izland barátai.
Svájc szépségei. Kvantumfizika.
Egyik sem különösebben alkalmas arra, hogy rettegést
váltson ki.
Kíváncsian nézte meg a lecserélendő weboldalakat.
Vanessa Craig-ről kiderült, hogy Texasban, Dallasban tanul
agrártudományokat, néhány hónapot Oroszországban töltött és
online-naplójában kevéssé érdekes tudósításokat közölt egy
Moszkva melletti kicsiny egyetemi városról. Honvágya volt,
szerelmi bánatban szenvedett, panaszkodott a hidegre, aminek
szerinte az orosz lélek veleszületett melankóliáját köszönhette.
A Hoteconomics mögött egy amerikai gazdasági oldal rejtőzött,
a Littlewonder pedig egy főként óvodáskorú gyerekek számára
kézzel készített játékokat népszerűsítő osztrák portál volt.
Mit jelentsen ez? Mi köze van egymáshoz az úti
naplónak, a játéknak, a kvantumfizikának, a világgazdaságnak
és egy folyamatosan fázó amerikai lánynak?
Semmi.
Pontosan ez az, ami a halott levelesládák jelentőségét
adja. Az ember elmegy mellettük, s eszébe sem jut, hogy
másvalamit is tartalmazhatnak. Yoyo bizonyára megtalálta a
közös pontot. Azt, amit az ember nem lát, mégis ott van. Jericho
még egyszer megnyitotta a svájci filmeket tartalmazó spanyol
oldalt, rákattintott a kígyószimbólumra és ráhúzta az oldalra.
Nem történt semmi. Mintha gumiszalagon húznák, úgy
pattant vissza a képernyő üres részére.
– Furcsa – mormogta Jericho. – Megesküdtem volna...
Hogy egy maszk.
Egy maszk, ami rejtett tartalmakat fed fel egy látszólag
ártalmatlan kontextusban. Egy dekódoló program. Ismét ráhúzta
a spanyol oldalra, ismét lepattant.
– Na jó, Izland barátai. Lássuk, ti mit tudtok.
És ezúttal megtörtént.
Abban a pillanatban, amint ráhúzta a kígyószimbólumot
a blogra, megjelent egy új ablak. Néhány, látszólag
összefüggéstelen szót tartalmazott, de az ösztöne nem csapta be:
Jan üzlet cím: Oranienburger Straße 50, változatlanul
egy hogy ő vajon kijelentés kormány buktatása időpont Donner
Ez az
 – Tudtam! Tudtam!
Jericho ökölbe szorította a kezét. Elöntötte a nyomozás
izgalma. A kígyószimbólum volt a kulcs. Akárki is hagyott hátra
valami üzenetet, egy speciális algoritmust alkalmazott, az
algoritmus paramétereit pedig a maszk rejtette.
Megnyitotta a kvantumhabról szóló oldalt és elvégezte
ugyanezt a procedúrát. A töredék új szavakkal egészült ki:
Jan Andre ben működ üzlet cím: 10117 Berlin,
Oranienburger Straße 50. változatlanul egy magas, hogy ő
ismeri vajon Így vagy úgy, a kijelentés a kínai kormány
megbuktatás az időpont és Donner likvidálni. Ez az

Ez az? Akármi is legyen ez. Ez itt sokkal alkalmasabb

volt arra, hogy ráijesszen valakire, aki az állami kontroll
fókuszában állt. Ami jelen pillanatban merő dadaizmusnak
tűnik, az valójában egy hosszú hír töredéke volt, amit ismeretlen
számú levelesládákban raktároztak el.
Jericho elgondolkodott. Halott levelesládák azóta
léteztek, amióta államok és intézmények kémkedtek egymás
ügyei után, és az ügynököknek ügyelniük kellett arra, nehogy
véletlenül valaki együtt lássa őket. A hidegháború idején ezek
képezték a hírközlés gerincét. Szinte minden alkalmas volt erre
a szerepre: szemétkosarak, faodúk, rések a falakban, nyilvános
telefonfülkékben a telefonkönyvek, újságok a várótermekben,
vázák és cukortartók az éttermekben, nyilvános vécék
öblítőtartályai. A levelesláda egy mindenki számára
hozzáférhető hely volt, ahol ha valaki hátrahagyott valamit, azt
adott esetben mindenki láthatta, de csak a beavatottak tudták,
hogy az egy üzenet. A feladó és a címzett megállapodott egy
időpontban, a feladó elhelyezte, amit továbbítani akart –
dokumentumokat, mikrofilmeket, váltságdíj-követeléseket,
kényes anyagokat –, egy megbeszélt helyen hátrahagyott
valamilyen jelet, hogy a levelesládában van valami, majd
felszívódott. Nem sokkal később megjelent a címzett, elvette a
küldeményt, ugyancsak hátrahagyott egy jelet, hogy minden
rendben, s ő is ment tovább a maga útján. Ez a rendszer
mindaddig működött, amíg a hardver fizikai átadására szükség
volt. Amióta az interneten kódolt küldeményeket lehet küldeni,
azóta kiment a divatból, s csak abban az esetben alkalmazták,
amikor a küldemény a legjobb akarat ellenére sem fért át az
üvegkábeleken.
Legalábbis így látszott.
A halott levelesláda valójában példátlan reneszánszát
élte, kiváltképp ott, ahol az elektronikus kódolás tilos volt, vagy
azzal a feltétellel engedélyezték, hogy a pótkulcsot le kellett
adni az internetrendőrségnek. Az újfajta levelesládák ártalmatlan
fájlok és weboldalak voltak, amiket bárki megnézhetett. Az
oldalak tartalma érdektelen volt, a fontos, hogy alkalmas legyen
az üzenet továbbítására. Egy tizenkét szavas mondatot tizenkét
részre lehetett szedni és tizenkét weboldalon elosztani. Az első
szó, a névelő lehetett valami útinapló második sorában. A
második szó egy tudományos értekezés második bekezdésének
hatodik sorában, a harmadik szó egy tinédzser korlátlan
ömlengéseiben, s ha egy szó egyáltalán nem volt hajlandó
felbukkanni, akkor betűire lehetett szedni.
Persze senki sem tudott mit kezdeni ezekkel a fájlokkal,
ha nem volt a kulcs birtokában, ami a szavakat vagy betűket
kiemeli a kontextusukból és új, titkos értelmet ad nekik, tehát
egy olyan maszk birtokában, ami már korábban is létezett. A
Bibliából vagy Tolsztoj valamelyik könyvéből meglepő
tartalmakat lehetett előcsalogatni, ha megvolt hozzá a megfelelő
helyeken kilyuggatott karton. A lyukak helyén megjelenő
betűkből állt össze az üzenet. A world wide web világában a
maszk már egy program. Nyilván egy efféle program részei
kerültek Yoyo gépére, azzal a megjegyzéssel, hogy három halott
levelesládát három újra kell cserélni. Jerichónak fogalma sem
volt, hány levelesláda része a játéknak. Lehetett akár
többtucatnyi, vagy több száz. Nyilvánvalóan még több címre lett
volna szüksége a hír megfejtéséhez, de most már kezdte sejteni,
miért is érezte Yoyo, hogy darázsfészekbe nyúlt.
Jan Andre ben működ üzlet cím: 10117 Berlin,
Oranienburger Straße 50.
Kiről van szó? Valakiről, akinek a neve Jan vagy Andre,
esetleg nő, Janine, Andrea? Lehet működ egy üzlet címét?
Szerencsétlen szóválasztás. Valami hiányzott, mindazonáltal
úgy tűnt, a cím pontos.
változatlanul egy magas, hogy ő ismeri vajon Így vagy
úgy
Valami éppen zajlott és valaki tudott erről.
hogy ő ismeri vajon
Ő? Férfi vagy nő? Jan Andre. Összefüggő név vajon?
Most pedig az igazán kényes rész:
a kijelentés a kínai kormány megbuktatása
Yoyo ennél a résznél bizonyára meresztgette a szemeit.
A kínai kormány egy lapon egy bukás tényével. Egy személy,
aki erről tudomással bír, talán a buktatók vezetője. De kit vagy
mit akarnak megbuktatni? A pekingi kormányzatot? A tervek a
népi gyűlésben, a hadseregben kovácsolódnak vajon? Vagy
külföldön? Nehéz elképzelni. Valószínűbb, hogy a megbuktatás
egy másik országra vonatkozik, s a kínai kormány valamilyen
módon részese a dolognak. Egy puccs, ami már megtörtént, ami
kudarcba fulladt, vagy még előttük áll.
Valaki talán el tudta volna árulni Peking szerepét?
az időponttól az és Donner likvidálni. Ez az
Halandzsa, de van egy szó: likvidálni. Donner?
Berlinrőol van szó. Mit is jelent németül a Donner?
Mennydörgés? A mennydörgést likvidálni? Mennydörgés és
villámlás? Aligha. De miért van németül? Talán egy név.
Donnert likvidálni? Mint mindenhonnan, innen is fontos részek
hiányoztak. Lehet, hogy a szöveg néhány szó beillesztésével
teljessé válna, de az is lehet, hogy a terjedelme több száz oldal, s
minden, amit Jericho kiolvasni vélt, tévedés. Ám ha nem, akkor
itt egy gyilkosságot vetítenek előre, vagy legalábbis
megoldásként gyilkosságot javasolnak.
Még egyszer megvizsgálta az utolsó sort.
Időpont.
Valami eseményről van szó. Egy eseményről, amit
valami veszélyeztet? Yoyo alighanem ugyanúgy rakta össze a
mozaikokat, mint ő, ugyanazokra a következtetésekre is
juthatott, utána azonnal eltűnt, mintha az ördög loholna a
nyomában. Persze a kínai állambiztonságiakat nyugodtan lehet
ördögnek tekinteni. De menekülésének még sincs igazán
értelme. Évek óta foglalkozik kényes kérdésekkel. A töredéknek
a kíváncsiságát kellett volna felkeltenie, lelkesítenie kellett
volna, ehelyett pánik lett rajta úrrá.
Valóban? Vagy lelkesen rohant Quyuba, hogy
összetrombitálja az Őrzőket és a központ védelmében együtt
folytassanak további kutatásokat?
Nem, ez nem lehet. Az apját nem hagyta volna
bizonytalanságban.
Ennek csak egy oka lehet: attól fél, hogy apját és saját
magát is veszélybe sodorhatja a kapcsolatfelvétellel. Mert abból
indult ki, hogy megfigyelik, sőt! Azon az éjszakán bizonyára
megvolt az oka az aggodalomra, hogy ellenfelei néhány percen
belül az ajtaja előtt állhatnak, mert betolakodott titkos
hírcsatornáikba és ezt észre is vették. Kinyomozták Yoyót.
Jerichónak újra eszébe jutott a lány Brilliant Shiten
hagyott üzenete, Diane-nel még egyszer felolvastatta:
Hi, mindenki. Néhány napja visszatértem galaxisunkba.
Az utóbbi napok tök stresszesek voltak, mérges rám valaki? Nem
tehettem róla, tuti nem. Minden rohanvást zajlott. Basszus. Ilyen
gyorsan feledésbe merül az ember. Már csak az hiányzik, hogy a
régi démonjaim újra kergessenek. Na jó, szorgalmasan írom az
új dalokat. Ha valaki a bandából kérdené, akkor lépünk fel, ha
már néhány jól csengő szöveg a tarsolyomban lesz. Let's prog!

Nem így ír, aki nagyon örül valaminek. Egy olyan ember
segélykiáltása ez, aki elvesztette a kontrollt. Abban a
pillanatban, amikor a weboldalak címét és a maszkot letöltötte,
világossá vált számára, hogy rájöttek a kilétére. Ez volt hirtelen
menekülésének az oka. Tovább tanulmányozta a töredéket.
– Diane, keress rá az alábbi címre: 10 117 Berlin,
Oranienburger Straße 50.
A válasz postafordultával érkezett. Jericho megnézte az
óráját. Két perc múlva 12. A holoszemüveget a számítógéphez
kötötte és kiválasztotta a Yoyo által megadott koordinátákat.
 A MÁSODIK VILÁG
Az előző évtized közepe óta, amikor a várt összeomlás
után a Second Life újraszerveződött, nem volt már központi
csomópont, ahogy az űrnek sincs valódi középpontja, hanem
csupán végtelen számú megfigyelőpont létezett, amelyek
mindegyike a középpont illúzióját keltette. Valahogy úgy,
ahogyan a földlakó a saját helyét szilárdnak érezte, és a nagy
Egészről úgy gondolta, hogy az körülötte kering, távolodik tőle
vagy éppen felé közeleg. Nem érzett másképp egy űrhajós sem a
Holdon, vagy bármely élőolény az univerzumban. A valódi
világegyetemben a részecskék összessége összefüggésben állt
egymással, ezáltal minden részecske elfoglalhatta a relatív
középpontot.
Hasonló módon vált a Second Life egy peer-to-peer
hálózattá, egy kvázi végtelen, decentralizált és önszerveződő
rendszerré, amelyikben minden szerver – akárcsak egy bolygó –
egy csomópontot képezett, amely tetszőleges számú kapcsolaton
keresztül az összes többi csomóponttal összeköttetésben állt.
Minden résztvevő automatikusan vendéglátó és a többiek
világának felhasználója is volt egyben. Senki sem tudta, hány
bolygója van a Second Life-nak, ki lakik ott és ki ellenőrzi.
Persze, voltak feljegyzések, kibernetikus katalógusok, ismert
útvonalak és protokollok, amelyek a virtuális univerzumot
lehetővé tették, ahogyan a külső univerzum is alá volt vetve
bizonyos fizikai keretfeltételeknek. E feltételek keretei között
utaztak az avatárok a weben bárhová, amit ismertek vagy
amihez hozzáférésük volt. Csak már senki sem volt, aki mindezt
átlátta volna.
Jericho arra várt, hogy egy efféle ismeretlen helyre jut
majd el, de Yoyo koordinátái egy közismert csomóponthoz
vezették. A valódi világ szinte mindegyik metropoliszát
felépítették már virtuálisan is, tehát Sanghajból Sanghajba
utazott a People's Square-re, vagy legalábbis annak majdnem
teljesen pontos másolatára. A valódi Sanghajhoz képest annyi
volt a különbség, hogy itt nem voltak közlekedési dugók, a
város határain túl pedig nem terültek el olyan helyek, mint
Quyu. Ellenben feltűntek új épületek, maradtak egy ideig,
megváltoztak, vagy egy egérkattintással egyszerűen eltűntek.
Cyber-Sanghaj építője és tulajdonosa a kormány volt, az
építést kínai és külföldi konszernek finanszírozták. A párt
fenntartott még egy második Pekinget, második Hongkongot és
egy virtuális Csung-kingot. Az összes valódi példa alapján
felépített netmetropolis varázsa az autentikusságban és a
túlzásban rejlett. Semmi csodálnivaló sem volt abban, hogy
Cyber-Sanghajban több amerikai élt, mint kínai, s hogy a
kínainak kinéző avatárok többsége bot volt, vagyis élőlénynek
álcázott robot. Ugyanakkor számos kínainak volt második
otthona Cyber-New Yorkban, virtuális Párizsban vagy
Berlinben. A franciák és spanyolok szívesen laktak
Marrakeshben, Isztambulban és Bagdadban, a németek és az
írek Rómát szerették, a briteket Újdelhi és Fokváros vonzotta, az
indiaiakat pedig London. Aki arról álmodozott, hogy New
Yorkban éljen, de nem tudta azt megengedni magának, az
interneten megtalálta a maga New Yorkját, csak éppen az
eredetinél egy kicsit még vadabbat, még fejlettebbet és még
varázslatosabbat. Aki a virtuális Párizsban üzletelt, az nem az
elkülönülést kereste, hanem igenis érdekelte a valódi világ. A
BMW, a Mercedes-Benz és a többi autógyár a cybervárosokban
nem fantáziakonstrukciókat árult, hanem prototípusokat.
Alapjában véve a netmetropolis nem volt más, mint egy
tesztlabor, amelyben senki sem találta furcsának, hogy hajó
helyett űrhajóval közlekedik, csak a Szabadság-szobor maradjon
a helyén. A tulajdonosok, vagyis az adott országok a
globalizáció új fejezetét itt nyitották meg, de mindenekelőtt az
emberi világ modelljét állították fel. A virtuális New Yorkban is
volt bűnözés és terrorizmus, épületeket robbantottak
adattámadással, avatárokat zaklattak szexuálisan, ismerték a
rablótámadást, a betörést, a testi sértést és a nemi erőszakot, itt
is bezárhatták vagy elüldözhették az embert. Egyvalami azonban
nem létezett: szegénység.
A hálón egyáltalán nem a társadalom idealizált képe
jelent meg. Itt is meg lehetett betegedni. Hackerek támadtak
vírusokkal, becsempészték a cyberjárványokat. Előfordulhatott
baleset, vagy ha valakinek rossz kedve volt, függővé is
válhatott. A hajszálvékony szenzoros bőrök korában –
amelyekbe bele lehetett bújni, hogy a tökéletes grafikát szinte
testileg is érezhesse az ember –, a cyberszex volt a legnagyobb
bevételi forrás és egyben ez jelentette a legnagyobb kiadást.
Ismert volt a játékszenvedély, az avatárok szenvedhettek
különféle fóbiákban, mint a tériszony, klausztrofóbia, agorafóbia
és arachnofóbia.
De túlnépesedésről szó sem lehetett. A szegények, mint
minden rossz kiindulóponjai, eltűntek az emberi érzékelés elől.
Akik a hálózatban voltak, megengedhettek maguknak egy olyan
Mumbait vagy Rio de Janeirót, ami folyamatosan növekedett,
mégsem nyomorgott, mert a bitek és byte-ok végtelen
mennyiségű erőforrást biztosítottak. A cybermetropolisokban
amúgy még a természeti katasztrófák sem maradtak el. Aki
Tokióban élt, az időről időre mindig számíthatott egy autentikus
kis földrengésre.
De slumok nem voltak.
A világ olyan ábrázolása, amilyen lehetne, maga is
világgá vált, a valódi lét napos és árnyékos oldalával, és maga
szállította annak bizonyítékát, hogy ki a felelős a globális
nyomorúságos állapotokért. Nem a kapitalizmus, nem az ipari
társadalmak, amelyek állítólag nem akartak osztozkodni. Az
empíria kérlelhetetlenségével azonosította a virtuális kísérlet a
bűnösöket, mégpedig azokban, akiknek semmijük sincs. A
szegények seregei Quyuban, a brazil favelákban, a török
gecekondukban, Mumbai és Nairobi megaslumjaiban, emberek
milliárdjai, akik kevesebb mint napi 1 dollárból élnek. A
cyberspace-ben nem izolálták, nem zárták be őket, nem vívtak
osztályharcot, nem tárgyaltak róluk a harmadik világ
csúcstalálkozóin, nem kaptak segélyeket, nem okoztak
lelkiismeret-furdalást, de még csak nem is gyűlölték őket.
Egyszerűen nem léteztek.
És hirtelen minden hibátlanul működött. Mi akkor a
gond? Ki a felelős a helyhiányért, a rablógazdálkodásért, a
környezetszennyezésért, amikor a virtuális univerzum
szegénység nélkül oly pompásan működik? A szegények.
Értelmetlen hangsúlyozni a két rendszer, az oxigénalapú és a
memóriaalapú összehasonlításának lehetetlenségét. A net
szószólói annak a filozófusnak a naivságával jegyezték meg,
hogy itt nincs szegénység, aki minden emberi rossz gyökerét a
túlnépesedésben látja, de azonnal befogja a fülét, amikor a
konzekvenciákról esik szó. Nem azért nincsenek, mert
leállították a segélyeket, lerombolták a slumokat, vagy akár
megöltek milliónyi embert.
Egyszerűen meg sem jelentek. A Second Life
megmutatta, hogy néz ki nélkülük a világ, s kétségtelen, sokkal
jobban mutatott, honi soit qui mal y pense.
Persze, a virtuális Sanghajban sok más sem volt. Nem
volt például szmog, ami Jerichót mindig is irritálta. Mivel a
szimuláció számolt az emberi látással, az örökös dunsztfelhő
hiánya teljességgel megváltoztatta az összképet.
Körülnézett és várt.
Avatárok és botok nyüzsögtek mindenfelé, sokan
közülük a talaj fölött lebegtek. Alig valaki gyalogolt.
Önmagában népszerű volt a gyaloglás a Second Life-ban, de
csakis rövidtávon. Csak a vidékiesre programozott világokban
lehetett látni vándorokat, akik órákon át gyalogoltak. Egészen a
legmagasabb épületek tetejéig nagy, de gyors volt a forgalom.
Ebben is különbözött a programozott Sanghaj a valóditól. A
hálón a légi infrastruktúra is valósággá vált.
Egy csoportnyi földönkívüli bevándorló igyekezett
nagyokat gesztikulálva és lármásan a Shanghai Art Museum
irányába. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tűntek fel a
Szíriusz csillagképből származó reptiloidok. Senki sem tudta
pontosan, ki irányítja őket. Titokzatosnak és bárdolatlannak
számítottak, mindazonáltal sikeresen üzleteltek az érzékiség
fokozását szolgáló új technológiákkal. Cyber-Sanghaj az
állambiztonság alá tartozott, ami számos bot segítségével nagy
nehezen kontroll alatt tudta tartani a netmetropolist. A
reptiloidok mögött talán néhány megtűrt hacker rejtőzött, de az
is lehet, hogy a Cypol álcázott ügynökei.
A földönkívüliek immár tömegével jelentek meg az
összes netmetropolisban, ami nagyban tágította a kereskedelem
lehetőségeit. Általában szoftvercégek álltak mögöttük, amelyek
számításba vették, hogy a virtuális univerzumoknak mindig új
vonzerőt kell kínálniuk. Az Aldebaran asztrális fényalakjairól
például, akikkel ideiglenesen össze lehet olvadni, hogy az ember
soha sem hallott hangokat élvezhessen, kiderült, hogy az IBM
képviselői.
Jericho azon töprengett, vajon Yoyo milyen alakban
jelenik majd meg.
Alig egy perc múlva megpillantott egy bubifrizurás,
nagy és sötét szemű, franciának kinéző, törékeny nőt, amint a tér
felett feléje közeledett. Smaragdzöld nadrágkosztümöt és
tűsarkú cipőt viselt. Jericho úgy vélte, úgy néz ki, mint egy
hollywoodi figura a hatvanas évekből, amikor a francia nők úgy
néztek ki, ahogyan az amerikai rendezők elképzelték őket.
Jericho, akinek több identitása volt a Second Life-ban, saját
magaként jelent meg, így a nő azonnal felismerte. Megállt
szorosan mellette, komolyan végigmérte és kinyújtotta a jobb
kezét.
– Yoyo? – kérdezte Jericho.
A nő szája elé tette az ujját, megragadta a kezét és maga
után húzta. A metróbejárat előtt megállt egy virágosnál,
elengedte a férfit és kinyitotta apró kézitáskáját. Egy gyík feje
kukkantott ki belőle, smaragdzöld, mint a lány ruhája. A
teremtmény szeme egy percre Jerichóra tapadt. Azután a
magasba emelkedett a karcsú test, leugrott a lábuk elé a földre,
elindult a virágos felé, majd a gyík megállt és rájuk nézett,
mintha meg akarna bizonyosodni arról, hogy követik.
A következő pillanatban egy nagyjából három méter
átmérőjű átlátszó golyó jelent meg felettük. A gyík feléjük
fordult és kinyújtotta villás nyelvét.
– Egy pillanat – mondta Jericho. – Mielőtt...
A nő magához húzta, majd meglökte. A lendület
pontosan a golyó belsejébe vetette. Belesüppedt egy ülésbe,
amelyik az előbb még nem volt ott, ha jól emlékezett, a golyó
kívülről legalábbis teljesen üresnek látszott. A lány utána ugrott,
helyet foglalt mellette és keresztbe vetette a lábát. A golyó
átlátszó alján keresztül Jericho látta, amint a gyík felnéz rájuk.
Azután eltűnt. A helyén egy megvilágított és szemmel
láthatóan feneketlen akna jelent meg.
– Erős zsomrod ván? – nevetett rá a nő. Olyannyira
franciásan beszélt, hogy minden igazi franciának borsózni
kezdene a háta a gondolattól, hogy ő maga is így beszél.
Jericho vállat vont.
– Attól függ, hogy...
– Jó.
A golyó kőként zuhant az aknába.
Az illúzió olyan tökéletes volt, hogy Jericho azonnal
összerándult, mellékveséi csak úgy pumpálták az adrenalint a
vérébe. Pulzusa és szíve erőteljesen vert. Egy pillanatig
csakugyan örült annak, hogy gyomrát nem terhelte meg kiadós
reggelivel. Száguldottak lefelé.
– Sukd bé nyugotán á széméid, 'á ném birod –
csicseregte a kísérője, mintha panaszkodott volna. Jericho
ránézett. A lány nevetett, gonoszul, legalábbis ő úgy találta.
– Köszönöm, de élvezem.
A meglepetés effektusa elmúlt. Innentől fogva
választhatott, hogy milyen érzést részesítsen előnyben. Inkább
üljön egy hotelszobában és nézzen egy jó filmet, vagy pedig
tényleg ezt élje át. Egy szenzoros bőrbe bújva már nehezebb lett
volna a választás, csaknem lehetetlen. A bőrök megszüntették a
távolságot a mesterséges világgal, de ő csak szemüveget és
kesztyűt viselt. A többi felszerelését Xintiandiban hagyta.
– Néányán injeksziót ádátnák máguknák – mondta a
francia lány egykedvűen. – Voltál té már tánkbán?
Jericho bólintott. A Cyber Planet nagyobb fiókjaiban,
amelyeket a módosabb vendégek látogattak, voltak sóoldattal
töltött tankok, amikben szenzoros bőrbe bújva át lehetett élni a
súlytalanságot. A szemeket 3-D-szemüvegek védték, a levegőt
olyan apró csöveken át lehetett venni, hogy az ember szinte
egyáltalán nem érzékelte. Olyan körülmények, amelyek között a
virtualitást oly módon lehetett érzékelni, hogy utána a valóság
nyomorúságosnak, mesterségesnek és terhesnek tűnt.
– Áproská injekszió – folytatta a nő –, á széméd
sárkábá. Bénítzsá á széméd piládát. A szém lész nédvézs, dé
ném tudod sukni bé. Nészni kél nékéd mindén. C'est pour les
masochistes.
Sokkal rosszabb, hogy hallanom kell mindent, gondolta
Jericho.
Például a teljesen idióta akcentusodat. Azon töprengett,
honnan ismeri a lányt. Nyilvánvalóan valami régi filmből.
– Hová megyünk tulajdonképpen, Yoyo? – kérdezte, bár
sejtette.
A kapcsolat nyilván valami menedékhely volt, ami kívül
esett a kibernetikus Sanghaj ellenőrzött világán, s az
internetrendőrség valószínűleg nem ismerte. Fények suhantak el
mellettük, őorült villanások. A golyó forogni kezdett. Jericho a
lábai között átnézett az átlátszó padlón, de nem látta az akna
alját, csak azt, hogy mintha tágulna.
– Yo Yo? – nevetett fel a lány csilingelve. – Én ném
vázsok Yo Yo. Le voilá!
A következő pillanatban már a vibráló csillagos ég alatt
lebegtek. Szemük előtt egy ragyogó, spirális galaxishoz hasonló
képződmény forgott, mégis valami egészen más lehetett.
Jerichónak úgy tűnt, mintha élő lenne. Előrehajolt, de csak
másodpercekig tartózkodtak a fenséges térben, utána
belezuhantak egy fénycsőbe.
Ismét lebegtek.
Ezúttal már tudta, hogy elérték a céljukat.
– Tétszik? – kérdezte a nő.
Jericho hallgatott. Kilométerekkel alattuk egy végtelen,
kékeszöld óceán hullámzott. Apró felhők vonultak valamivel a
felszíne felett, hátuk a rózsa és a narancs színeiben pompázott.
A golyó egy hely felé ereszkedett, magasan a felhők fölött, amin
egy hegy, erdős lankák, vízesések, mezők és strandok terültek
el. Jericho szárnyas lények raját pillantotta meg. A vulkáni csúcs
körül kígyóként tekergő, csillogó folyó mentén óriási állatok
legeltek. A folyó a tengerbe torkollott.
Nem, nem torkollott.
Zuhant!
A víz lobogóként ömlött a lebegő sziget szélén át a
kékeszöld óceánba. Minél közelebb kerültek hozzá, Jerichónak
annál inkább olybá tűnt, mintha egy UFO lenne. Felemelte a
fejét és két napot látott ragyogni az égen, az egyik fehér fényt
árasztott, a másikat valami idegenszerű türkiz koszorú ragyogta
körül. Járművük felgyorsult, majd fékezett és a folyó
kanyarulatait követte. Jericho egy gyors pillantást vetett az
állatokra... Semmihez sem hasonlítottak. Elhaladtak a lágyan
hullámzó rétek felett, amelyek mögött a tér hófehér stranddá
alakult át.
– Minzsárt zsönnek értéd – mondta a francia lány egy
gyors kézmozdulat kíséretében. A golyó eltűnt, akárcsak ő
maga, Jericho meg ott maradt ülve a homokban.
– Itt vagyok – mondta Yoyo.
Jericho felemelte a fejét, s meglátta a közeledő lányt,
mezítláb, karcsú testét egy tunikába bugyolálta. Avatárja
önmaga tökéletes mása volt – megkönnyebbült. A szörnyűséges
Irma La Douce után már attól tartott...
Megvan! A francia lány egy film szereplőjére
emlékeztette, s most már arra is rájött, hogy kire. 100%-os
másolata volt Shirley McLaine-nek Irma La Douce szerepében.
Ősrégi film, valamikor a '60-as vagy '70-es évekből. Jericho is
csak azért ismerte, mert szenvedélyesen szerette a 20. századi
filmeket.
Yoyo egy ideig némán figyelte, majd megkérdezte:
– Grand Cherokee... Igaz?
– Mi?
– Hogy megölted.
Jericho a fejét rázta.
– Az igaz, hogy halott. De Kenny ölte meg.
– Kenny?
– A pasas, aki a barátaidat is meggyilkolta.
– Nem tudom, hogy megbízhatok-e benned – lépett
mellé, sötét szemével továbbra is őt vizslatva. – Megmentettél
az acélműben, de ez nem biztos, hogy bármit is jelent, nem?
– Nem – hagyta jóvá Jericho. – Nem feltétlenül.
A lány bólintott.
– Sétáljunk egyet.
Jericho körülnézett. Nem tudta, mit gondoljon erről az
egészről. Kicsit távolabb filigrán valamik szálltak éppen le, nem
voltak sem madarak, sem rovarok; leginkább valamiféle repülő
növényekre emlékeztettek. Elfordult tőlük és tovább
bandukoltak a part mentén.
– Az óceánt így találtuk, amikor a neten biztonságos
menedéket kerestünk – magyarázta Yoyo. – Merő véletlen.
Talán az egész központtal ide kellett volna költöznünk, de én
kételkedtem benne, hogy itt valóban zavartalanul lehetünk.
– Nem ti programoztátok ezt a világot? – kérdezte
Jericho.
– A szigetet igen. Minden más már itt volt. Az óceán, az
ég, a felhők, a fura állatok a vízben, amelyek néha feljönnek,
majdnem egészen a felszínre. A két nap is nyugszik és kél, némi
időeltolódással. Van szárazföld is. De még csak távolról láttuk.
– Valakinek csak meg kellett ezt csinálnia.
– Gondolod?
– Van egy szerver, amely az adatokat tárolja.
– Eddig még nem tudtuk beazonosítani. Én inkább azt
hiszem, ez egy egész hálózat.
– Talán egy kormányzati hálózat – gondolkodott el
Jericho.
– Aligha.
– Miért vagy ilyen biztos benne? Úgy értem, mi ez az
egész? Kinek áll érdekében egy ilyen világ létrehozása? Milyen
célból?
– Talán öncélból? – vont vállat a lány. – Ma már senki
sem látja át teljes egészében a Second Life-ot. Az utóbbi
években áttekinthetetlen mértékben hoztak létre eszközöket,
amelyek állandóan variálódnak. Mindenki kiépíti a saját világát.
A legtöbb vacak, de néhány meglepően ragyogó. Ide bejutsz,
oda meg nem. Általában a protokoll kötelezettsége érvényes,
hogy mindenki lássa, amit a másik, de azt hiszem, már ez sem
egészen igaz. Néhány régióban teljesen idegenszerű
algoritmusok uralkodnak.
Jericho egészen közel lépett a sziget széléhez. Ahol a
strandnak a vízzel kellett volna találkoznia, a tengerpart
szédítően zuhant lefelé. A napok fénye mélyen alattuk tört meg
az óceán hullámos felszínén.
– Úgy gondolod, hogy ezt a világot botok hozták létre?
– Nem tartozom azon gyengeelméjűek közé, akik a
memóriából új vallást alapítanak – lépett mellé Yoyo. – Ám azt
elhiszem, hogy a mesterséges intelligencia kezdi oly módon
áthatni a webet, ahogyan azt a megalkotói sem képzelték volna.
Számítógépek hoznak létre számítógépeket. A Second Life
eljutott egy olyan stádiumba, amelyikben már saját
impulzusaiból kiindulva fejlődik tovább. Beilleszkedés és
kiválasztódás, érted? Senki sem tudja megmondani, hol
kezdődött, azt pedig végképp nem, hol ér majd véget. Ami itt
történik, az az evolúció konzekvens folytatása más eszközökkel.
Kibernetikus darwinizmus.
– Hogy kerültetek ide?
– Mondom. Véletlenül. Egy lehallgatásbiztos sarkot
kerestünk. Régimódinak találtam, hogy vándormunkásokként
üldögéljünk az Andromedában vagy az acélműben, ahol a Cypol
szemétládái bármikor ránk törhetik az ajtót. Jó, a hálón is rád
törik az ajtót. Ha kódot használsz, elintézted magad, akár
meghívót is küldhetsz nekik, hogy tartóztassanak le. Blogokon,
torzítókon és anonimizálókon keresztül kommunikáltunk.
Mégis, az még semmi nem volt. Úgy gondoltam tehát,
költözzünk át a Second Life-ba. Bár ott is őrülten keresnek, csak
azt nem tudják, mit. Itt nem működik az ontológiájuk és
taxonómiájuk.
Jericho bólintott. A Second Life rendkívül alkalmas volt
menedéknek, ha valaki az állami ellenőrzés alól akarta kivonni
magát. A virtuális világok jóval komplexebbek voltak a
blogoknál és chatszobáknál, ezért nehezebben is lehetett
ellenőrizni őket. Nagy volt ám a különbség, hogy valakik
szövegpaneleket helyeznek el egy gyanús kontextusban, vagy
pedig virtuális személyek mimikájából, gesztikulációjából,
kinézetéből és környezetéből kell konspirációra vagy ellenséges
érzületre következtetni. A Second Life-ban minden és mindenki
lehetett egy kód, barát vagy ellenség.
Logikus volt, hogy egyetlen kínai hatóságnál sem
dolgozott annyi ember, mint az állami internet-ellenőrzésnél. A
Cypol megpróbált behatolni a virtuális kozmosz minden
szférájába, ami persze éppoly kevéssé sikerült, mint az igazi
rendőrségnek maradéktalanul ellenőrzése alá vonnia a
lakosságot a valódi világban. Hatalmas apparátusuk ellenére
mégsem volt elég emberük ahhoz, hogy sokmilliónyi
felhasználót állandóan megfigyeljenek. Ennek következtében a
Cypol fegyvere az elbizonytalanítás volt. Persze a Second Life-
ban nem volt mindenki a kormány ügynöke, de akárki lehetett:
az elegáns üzletasszony, a barátságos bankár, a
sztriptíztáncosnő, az engedelmes szexpartner, a földönkívüli, a
szárnyas sárkány, a robot, a DJ, vagy akár egy fa, egy gitár vagy
egy egész épület. A krónikus emberhiány másik
következményeként a kormány botok seregeivel dolgozott,
olyan avatárokkal, amiket nem emberek, hanem gépek
irányítottak, amelyek embereknek adták ki magukat.
Léteztek már kifejezetten rafinált bot-programok is.
Alkalmanként, ha a Second Life-ban adódott dolga, Jericho is
virtuális alakot adott Diane-nek, s a gépe pici, átlátszó szitakötő-
szárnyaival verdeső, rovarszerűen fekete szemű, androgyn
tündérként jelent meg. De ugyanígy megjelenhetett volna
csábító asszonyként is, aki képes elcsavarni valódi férfiak fejét
anélkül, hogy azok észrevennék, hogy egy számítógéppel
flörtölnek. Ilyen helyzetekben Diane botként működött, amit
csak a touring-teszttel lehetett leleplezni. Ezt az eljárást a gépek
még 2025-ben sem tudták kicselezni. A tesztet bárki
elvégezhette. Addig kellett párbeszédet folytatni a géppel, amíg
ki nem ütköztek rajta kognitív korlátai, s ki nem derült róla,
hogy nem más, mint egy rafinált, de alapjában véve mégis
tökkelütött program.
Ebben rejlett a bot-ügynökök problémája. Valódi
intelligencia és absztraháló képesség híján nemigen voltak
abban a helyzetben, hogy virtuális személyek magatartását és
kinézetét kódként leplezzék le. Nem csoda hát, hogy Yoyo és az
Őrzők felfigyeltek a Second Life-ra, mivel a peer-to-peer-
hálózat decentralizált struktúrája ideális módon alkalmas volt a
rejtett terek létrehozására, az adatok küldőit és fogadóit nem
lehetett egyértelműen beazonosítani, a világok száma pedig a
végtelenségig szaporodott. Gyakorlatilag csupán az adatok
szerverek közötti áramlását lehetett nyomon követni. A
szerverek maguk elektronikus ajtónállókkal működtek. Aki
ellátogatott egy szerverre és bebocsátást is nyert, az alávetette
magát az adott webmester ellenőrzésének, ám a szerver látogatói
nem ellenőrizhették egymást, amíg nem kapták meg a megfelelő
felhatalmazást.
Cyber-Sanghaj webmestere Peking volt. Ha Jerichónak
lett volna egy nyomozóirodája a virtuális metropolisban, akkor
azt a kínai kormánytól bérelte volna, ami azt jelenti, hogy a
hatóságok bármikor megjelenhetnek az ajtajában és elektronikus
kéróját egy házkutatási paranccsal bármikor a feje tetejére
állíthatják. Igaz, ehhez bírói engedélyre volt szükség, de azt
Kínában előszeretettel nyújtották be utólag. Ez volt az egyetlen
oka, hogy Jerichónak eszébe sem jutott, hogy itt is nyisson egy
irodát.
Elnézett a kék messzeségbe.
Lehetséges lenne, hogy ezt a világot valóban egy bot-
hálózat építette fel? Ha a számítógépek kifejlesztettek valami
olyasmit, amit esztétikai érzéknek lehet nevezni, akkor az
meglehetősen hasonlít az emberéhez, de mégis zavaróan idegen.
– Biztonságos a sziget?
Yoyo bólintott.
– Mindenféle elképzelhető helyen megfúrtuk a
cyberspace-t, hogy felépítsük a bolygónkat, mégpedig úgy, hogy
ne tévedhessen oda bárki. Jia Vei – Yoyo hangja kissé elcsuklott
– egyszerre milliónyi lehetőséget megvizsgált. Ehhez
hozzátartozott a protokoll módosítása is. Nem nagyon, csupán
annyira, hogy a beavatatlanok egy adatsalátába kerüljenek, ha
nem rendelkeznek a megfelelő kulccsal. Fogalmam sincs,
hányféle variációt próbáltunk ki, amelyeket véletlenszerűen
generáltunk, mert azt hittük, ez egy új ötlet. Ehelyett végül itt
kötöttünk ki.
– A protokoll pedig...
– Egy kicsi zöld gyík.
Yoyo elmosolyodott. Ugyanaz a szomorú mosoly volt,
amelyet Jericho már Csen Hongbing felvételeiről is ismert.
– Cyber-Sanghaj szervere persze feljegyzi a behatolást,
de nem riadóztat. Nem regisztrálja, hogy egy rövid időre
megnyílik egy elektronikus féreglyuk, amin keresztül át lehet
szökni egy párhuzamos univerzumba. Számára nem történik
más, mint hogy valaki kinyit egy ajtót, majd bezárja.
– Valami ilyesmire gondoltam – bólintott Jericho. – És
kicsoda Irma La Douce? Egy bot?
– Hé! – húzta lel a szemöldökét meglepve Yoyo. – Te
ismered Irma La Douce-t?
– Természetesen.
– Tyű, a mindenit! Nekem halvány fogalmam sem volt
róla, kicsoda, amikor Daxiong előállt vele.
– Egy film. Szép film.
– Valami francia pipiről szól.
– Talán nem feltétlenül képviseli a dicső kínai kultúrát –
mondta Jericho szelíden –, de azért azon kívül létezik még más
is, képzeld csak el. Amúgy az avatár tökéletes mása Shirley
McLaine-nek.
– Az... hm... egy színésznő volt, ugye? Egy francia.
– Amerikai.
Úgy tűnt, Yoyo elgondolkodik. Utána hirtelen
felnevetett.
– Na, ez piszkálni fogja Daxiong csőrét. Azt hiszi,
remekül kiismeri magát.
– A filmekben.
– Fenét. Daxiong meg van hülyülve Franciaországért.
Mintha nem lenne elég jó a saját kultúránk. Egy egész álló
napon keresztül képes teledumálni a fejedet... Áh, tökmindegy.
Elfordult és a szemét dörzsölgette. Jericho békén hagyta.
Amikor úja visszafordult, látta az elkenődött könnycseppeket az
arcán.
– Nálad van a számítógépem – mondta a lány. – Mit
akarsz? Egyáltalán, mit akarsz tőlem?
– Semmit – válaszolta Jericho.
– Akkor?
– Az apád küldött. Szörnyen aggódik érted.
– Ne hidd, hogy engem nem érdekel – mondta
támadóan.
– Nem hiszem – rázta meg a fejét Jericho. – Tudom,
hogy nem akartál gondot okozni neki. Azt gondoltad, a
kommunikációdat megfigyelik, s ha felhívod, vagy e-mailt
küldesz neki, akkor rávetik magukat és baja eshet. Igazam van?
Yoyo komoran bámult maga elé.
– Hongbing nem ismeri ki magát a blogokban és a
virtuális világokban – folytatta Jericho. – Már attól boldog, ha
kezelni tud egy özönvíz előtti mobilt. Ráadásul azzal kábítja
magát, hogy a lánya tanult a leckéből. Nem tudja, mivel
foglalkozol. Vagy inkább mondjuk úgy, hogy sejti, de nem akar
tudomást venni róla. Fogalma sincs, hogy Tu Tian fedez téged.
 – Tian! – kiáltott fel Yoyo. – Ő bízott meg, igaz?
– Ő küldte apádat hozzám.
– Világos, mert Hongbing sohasem... De miért nem...
– Miért nem küldött neked üzenetet az Andromedába?
Noha tudta, hogy oda bújtál el? Úgy értem, a magas kohóról
sohasem meséltél neki, ezért aztán ideges lett...
– Honnan ismered Tiant?
– A barátom. És ha megengeded, hogy tippeljek, az
ŐOrzők nem hivatalos tagja. Mindenesetre teljes erőből
támogatott titeket. Az egész cucc a központban tőle van, nem?
Tian éppúgy ellenzéki volt, mint ti vagytok.
– Mi voltunk.
Igaz, gondolta Jericho. Milyen nyomorult egy téma.
Akármiről is beszélnek, a végén mindig ide lyukadnak ki.
– Tiannak nem kellett üzenetet küldenie – mondta
Yoyo. – Tudta, hogy úgysem változna semmi.
– Pontosan. De valami mégis megváltozott, amikor
Hongbingnak eszébe jutott, hogy kerestessen téged. Kockázatos
vállalkozás. Az apád szereti játszani a vakot, de hogy a
rendőrséget nem vonhatja be, azzal tisztában volt. Azt hiszem,
tulajdonképpen tudja, hogy te a párt hátsó udvarán borogatod a
kukákat. Megkérdezte tehát Tu Tiant, ahogyan őt kérdezni
szokás a maga kapcsolataival, s mert fogcsikorgatva elismerte,
hogy Tian talán közelebb áll hozzád, mint a saját...
– Ez nem igaz – támadott Yoyo. – Marhaságokat
beszélsz!
– Számára így tűnik...
– Semmi közöd hozzá! Egyáltalán, világos? Maradj csak
ki a magánéletemből.
Jericho fejet hajtott.
– Igenis, hercegnő. Amennyire lehetséges. Tehát, mit
tehetett volna Tian? Veregesse vállon Hongbinget és nyugtassa
meg, hogy semmi oka az aggodalomra? Én tudok valamit, amit
te nem? Rendben, a magánéleted számomra szent, akkor is, ha
az autómba és talán a lakásomba kerül, ami hamarosan lángok
martaléka lehet. Egy rakás stresszt okozol, Yoyo.
A lány homlokán a düh ráncai jelentek meg. Kinyitotta a
száját, de Jericho egy gesztussal a torkára forrasztotta a szót.
 – Tartogasd későbbre.
– De...
– Nem dumálhatunk örökké a szigeteden. Készítenünk
kell valami tervet, hogy miként mászhatunk ki a szarból.
– Mászhatunk?
– Nem is figyelsz, ugye? – dühöngött Jericho. – Én
ugyanúgy nyakig vagyok benne, mint te, töröld már meg a
szemed, kisasszony! Elvesztetted a barátaidat. Mit gondolsz,
miért történt mindez? Mert kissé felkavartad a port? A párt
megszokta már, hogy belelépjen az ellenzéki szarba. Ezért talán
lecsuknak, de nem küldenek olyasvalakit, mint Kenny.
A lány szemei megteltek könnyel.
– Nem tudhattam...
Jericho az ajkába harapott. Majdnem hibát követett el.
Yoyo rovására írni a többiek halálát éppoly igazságtalan, mint
amennyire hülyeség lett volna.
– Sajnálom – mondta gyorsan.
Yoyo lihegett, toporgott, kezével a levegőben
hadonászott.
– Talán nekem... Talán én...
– Nem, minden rendben. Nem tehetsz semmiről.
– Bárcsak ne jutott volna eszembe ez a hülyeség!
– Mesélj róla. Mit csináltál?
– Semmi sem történt volna. Az én hibám, én...
– Nem.
– De.
– Nem, Yoyo, nem tehetsz róla. Meséld el, mit csináltál!
Mi történt aznap éjszaka?
– Nem akartam – remegtek az ajkai. – Én tehetek róla,
hogy meghaltak. Mind meghaltak.
– Yoyo...
A lány az arcát ütögette. Jericho hozzálépett, finoman
megfogta a csuklóját és megpróbálta lefogni. Yoyo
kiszabadította magát és elbotladozott.
Jericho mögött mély, öblös morgás hangzott fel.
Mi ez már megint? Lassan megfordult, és pontosan egy
óriási medve aranyszínű szemeibe nézett.
Ez igen, gondolta.
 – Daxiong?
A medve a fogait vicsorította. Jericho nem mozdult. Az
állat bőven volt akkora, mint egy közepes póni. Persze a
szimuláció nem jelentett veszedelmet, de nem tudta, hogy
milyen impulzusok érik a kesztyűn keresztül. Átvitték a tapintás
érzeteit, tehát stimulálták az idegeket. Vajon a fájdalmat is
érzékelné, ha a szörnyetegnek eszébe jutna megrágcsálni az
ujjait?
– Minden rendben – lépett vissza melléjük Yoyo.
Megcirógatta a hatalmas állat bundáját, utána Jerichóra nézett. A
hangja megint nyugodt, szinte kifejezéstelen volt.
– Aznap éjszaka kipróbáltunk valamit – mondta. – Egy
utat az üzenetek elküldéséhez.
– E-mail?
– Igen. Az egész az én ötletem volt. Jia Vei dolgozta ki
a módszert.
Rácsapott a medve pofájára. Az állat lehajtotta a fejét, a
következő pillanatban eltűnt.
– Van egy csomó aktivista világszerte, akikkel
kapcsolatban állunk – folytatta. – Nélkülük nem jutnánk
releváns információkhoz. Persze, tilos Washingtonban
hivatalosan rákérdezni, hogy milyen disznóságokat gondol ki
éppen az országod, én pedig ellenzékiként vagyok regisztrálva,
világos?
– Világos.
– Tehát a Second Life az egyik út, hogy kicselezzük a
Cypolt. De mindig nagy a ráfordítás. Jó az efféle találkozók
számára, de én valami gyorsabbat, kevésbé bonyolultat akartam,
hogy egyszerűen elküldjünk egy képet vagy néhány sort – Yoyo
arra a helyre bámult, ahol az előbb még a medve állt. – A mailek
állandóan jönnek-mennek. Rendes, ártatlan levelek, amelyekben
nem áll semmi, amitől a politikai bizottság beszarhatna.
Megpróbáltunk tehát idegen járművekre pattanni.
– Parazita-mailek?
– Gólya viszi a fiát, parazita, potyautas... Nevezd,
aminek akarod. Jia Vei-jel írtunk egy protokollt, amivel híreket
lehet kódolni és dekódolni a fehér zajban. Telepítettük
Daxiongnál és nálam, s elhatároztuk, hogy kipróbáljuk.
 Jericho lassan sejteni kezdte, mi történt akkor éjszaka.
Az alapötlet alkalmas volt arra, hogy még a legdörzsöltebb
megfigyelő-profikat is kijátssza. Alapjában véve az e-mailezés
egyszeregyére épült, miszerint a mailek elsősorban
adathalmazok, kis utasok. Tehát adatcsomagokba pakolták őket,
akárcsak az utasokat a vagonokba; s akárcsak a vagonok, e
csomagok is meghatározott hosszúsággal bírtak. Ha egy vagon
megtelt, jött a következő, mígnem az egész üzenetnek meglett a
helye, és el lehetett küldeni. Mozdonyként a fogadó e-mail címe
szolgált.
Az adatmennyiség különbözősége mindazonáltal
általában oda vezetett, hogy az utolsó vagon csak részben telt
meg. Az end of message utalás jelezte, hol van az üzenet vége,
de mivel a csomagot csak egészként lehetett továbbítani, maradt
még valami adatmentes tér, az úgynevezett fehér zaj. A
megérkezés pillanatában a fogadó gép elolvasta a hivatalos
adatokat, a maradékot pedig levágta és eldobta. Senkinek sem
jutott eszébe, hogy a fehér zajban még valami tartalmat
keressen, hiszen ott úgysincs semmi.
Ez volt az ötlet alapja. Akárkinek is jutott eszébe, maga
az ötlet zseniális volt. Egy titkos üzenetet úgy kódoltak, hogy
fehér zajnak tűnt, kicserélték az igazi fehér zajjal és
potyautasként küldték útjára. Csak egy problémát kellett
megoldani. Az üzenetet magának a feladónak kellett útjára
bocsátania, vagy legalábbis hozzá kellett férni a kiválasztott
feladó számítógépéhez. Persze semmi sem szólt az ellen, hogy
saját vonatára is felültessen valaki egy potyautast. De aki
egyszer már gyanús lett, annak a levelezését folyamatosan
megfigyelték. Márpedig lehet, hogy a Cypol túl volt terhelve, de
azért hülyék nem voltak, tehát tartani lehetett attól, hogy
belekukkantanak a fehér zajba is.
De volt egy másik lehetőség is, nevezetesen mások
levelezésének a felhasználása. Két ellenzékinek, akik egymással
konspiratív üzeneteket váltottak, egy-egy útvonaltervezőre vagy
illegális állomásra volt szüksége, ahol megállíthatták az
átrobogó adatvonatokat, s természetesen meg kellett egyezniük a
vonatban. Lehetett ez például a sencseni Huang úr születésnapi
üdvözlete a Pekingben élő unokaöccsének, Yinek, mindketten
derék polgárok, akikről az állam csakis jó véleménnyel lehetett.
Huang úr tehát elküldte az üzenetét, nem is sejtve, hogy a vonata
megállt az egyes számú ellenzékinél, aki kicserélte a fehér zajt a
maga titkos üzenetére, majd a levelet továbbküldte. Még mielőtt
a levél megérkezett volna Yihez, megint megállt, ezúttal a kettes
számú ellenzékinél, aki dekódolta a titkos üzenetet,
visszacsatolta az igazi fehér zajt, s immár valóban továbbküldte
Pekingbe, ahol az unokaöcs végre tudomást szerzett arról, mily
nagyra becsüli őt Huang úr, anélkül, hogy bármelyikük is tudta
volna, közben milyen célokra használták fel a levelezésüket. Az
egész hasonlóan működött, mint amikor a mit sem sejtő
turistának a repülőtéren drogot csempésznek a csomagjába, amit
a célállomáson ismét csak észrevétlenül kivesznek belőle, csak
éppen a drog az utazás közben nem vette fel a becsomagolt
alsónadrágok alakját.
– Persze, nem voltunk naivak, nem gondoltuk, hogy mi
találtuk ki ezt a trükköt – mondta Yoyo. – De mégis igen
valószínűtlen, hogy pont egy olyan levelet fogsz ki, amelyiknek
valaki már felült a hátára.
– Kinek a hivatalos levelére másztál rá?
– Valami hatóságtól jött – vont vállat Yoyo. –
Energetikai Minisztérium, vagy valami hasonló.
– Pontosan honnan jött?
– Várjál már... izé – ráncolta össze a homlokát Yoyo, és
magára öltötte makacs arckifejezését. – Jól van, na, nem tudom.
– Tessék? – nézett rá hitetlenkedve Jericho. – Nem
tudod, kinek a...
– Az istenit, csupán egy teszt volt! Azt akartam
kipróbálni, hogy sikerül-e belépnem!
– Mit írtál?
– Valamit, mindegy.
– Na, gyerünk! Mit írtál?
– Azt... – úgy tűnt, többször is megrágja a mondatot,
mielőtt Jericho lábai elé köpné. – Azt, hogy catch me if you can.
– Catch me if you can?
– Mongolul mondtam volna? Igeeen!
– Miért pont ezt?
– Miért pont ezt? – majmolta a lány Jerichót. –
Tökmindegy. Mert lazának találtam, azért.
– Állati laza. Egy tesztnél...
– A francba! – forgatta a szemeit a lány. – Senkinek sem
lett volna szabad elolvasnia!
Jericho sóhajtott és a fejét rázta.
– Rendben. Tovább?
– A protokoll valós időre volt állítva. Megállítani a
levelet, kivenni a zajt, beleírni az üzenetet, kódolni,
továbbküldeni, mindent szimultán. Tehát írom az üzenetem, s
abban a pillanatban észrevettem, hogy már volt benne valami!
Egyáltalán nem fehér zajt vágtam ki, hanem valami titkos
cuccot.
– Mert valaki pontosan ugyanazt csinálta, amit te.
– Igen.
Jericho bólintott. Be kellett látnia, hogy Yoyo egyáltalán
nem számolhatott ezzel a fejleménnyel.
– Csakhogy ekkorra már megint úton volt a mail –
mondta. – Mégpedig ahhoz, akinek a titkos levelet szánták. De
nem érkezett meg soha, mert te kivágtad és kicserélted.
– Akaratlanul.
– Mindegy. Képzeld csak el. Valami komplex, titkos
információra várnak. Ehelyett azt olvassák: Catch me if you can
– Jericho nem tehetett mást. Megemelte a kezét és tapsolni
kezdett. – Bravó, Yoyo. Szép kis provokáció. Gratulálok.
– Áh, baszd meg! Persze rögtön észrevették, hogy valaki
betört hozzájuk.
– És fölkészültek voltak.
– Igen, ellentétben velem – a lány savanyú képet vágott.
– Úgy értem, nem tudom, hogy ilyesmire vártak-e, de a
védelmük működik, azt meg kell hagyni. Valami
házőrzőprogram azonnal ugatni kezdett: a meghatározott
útvonalon felbukkant egy állomás, ami nem tartozik hozzá.
Grrrr, hol vannak az adataink?
– És visszakövették a nyomokat.
– Követték? – nevetett fel élesen. – Megtámadtak!
Megtámadták a gépemet, fogalmam sincs, hogyan, nagyon
ijesztő volt! Én meg csak bámultam, hogy mi is történik velem,
és láttam, hogy töltik le az adataimat. Nem is tudtam olyan
gyorsan kilépni a hálóból, amilyen gyorsan ők támadtak.
Azonnal tudták, ki vagyok, s azt is, hogy hol!
– Ez azt jelenti, hogy anonimizáló nélkül...
– Nem vagyok hülye – fújt a lány mérgesen. –
Természetesen használok anonimizálót. De ha valami teljesen
újat implementálsz és azzal játszadozol, egy ideig kénytelen
vagy megnyitni a rendszered. Különben az alsó szintű védelmi
eszközök közbeszólnának, hisz ezért vannak.
– Tehát kikapcsoltál mindent.
– A kockázatot vállalnom kellett – szikrázott dühösen a
szeme. –Biztosra kellett mennem, hogy a jövőben tudunk-e így
dolgozni.
– Na, most már tudod.
– Rendben, Mr. Nagyokos – fonta össze a karjait. – Te
hogyan csináltad volna?
– Sorrendben – válaszolt Jericho. – Először kiszedem a
csatolmányt, utána megvizsgálom, vannak-e benne taposóaknák.
Utána teszem bele a saját cuccomat. Nyitva hagyom a
lehetőoségét, hogy visszacsinálhassak mindent, mielőtt még
elküldöm. És semmiféleképp sem írtam volna bele valami
nagyképű dumát, még ha ezerszer kódolom is zajként.
– Mi haszna egy adatátvitelnek, ha nincs semmi
értelme?
– Egy tesztről beszélünk. Amíg nem tudod biztosan,
hogy biztonságos az adatátvitel, úgy kell tenned, mintha az
egész valami továbbítási hiba lenne. Talán csodálkoztak volna,
hogy hol marad az üzenet, de nem jöttek volna azonnal rá, hogy
valaki megcsapolja a kommunikációjukat.
Yoyo úgy nézett rá, mint aki mindjárt a torkának akar
ugrani. Utána széttárta a karját és erőtlenül leengedte.
– Oké, hibát követtem el.
– Óriási hibát.
– Sejthettem volna, hogy a milliárdnyi és milliárdnyi
levél közül éppen ezt az egyet már megcsapolták?
Jericho a lányt figyelte. Majdnem kitört belőle a méreg.
Nem is annyira a hiba miatt, mint inkább azért, hogy ilyesmi
Yoyo gyakorlottsága mellett is megtörténhetett. Önelégültsége
miatt nem csupán a saját életét tette kockára. Majdnem az egész
csoportot meggyilkolták, s Jericho sem érezte magát éppen
biztonságban. De elszállt a mérge. Látta a lány arcán a félelmet
és a megrendülést, így csak a fejét rázta.
– Nem. Nem sejthetted.
– Tehát, ki van a nyomomban?
– A nyomunkban, Yoyo, ha megengeded. Ha
emlékeztethetlek magamra és az én problémáimra.
A lány elfordította a fejét, kinézett a tengerre, majd
visszafordult.
– Oké. A nyomunkban.
– Kétségtelenül olyasvalaki, akinek hatalma van. Pénzes
és befolyásos emberek, technikailag elsőrangúan felszerelve.
Nem hiszem, hogy az ő kommunikációjuk még kísérleti
stádiumban lenne. Te kipróbáltál valamit. Ők ezt már jó ideje
alkalmazzák. Véletlenül ugyanazt a protokollt használjátok,
ezért tudjátok elolvasni egymás adatait. Innen már csak
spekulálni tudok, de szerintem elég befolyással bírnak ahhoz,
hogy ne legyenek rászorulva mások e-mailjeire.
– Azt hiszed...
– Tegyük fel, hogy a leveleiket a saját szerverükről
küldik el. Teljesen hivatalosan. Közintézményekben ülnek,
ellenőrizhetik a kimenő és a bejövő levélforgalmat, tetszésük
szerint pakolhatnak bármit a levelekbe.
– Magas rangú káderek.
– Azt gondolod, a párt?
– Ki más? Az Őrzők minden akciója a párt ellen
irányul... Irányult.
S ne áltassuk magunkat, az Őrzők csupán egy másik szó
arra, szóval, másik szó volt...
– ...arra, hogy Yoyo.
– Én voltam a fej. És Daxiong.
– Tudom. Régebben nyilvánosan morgolódtál, ezért
őrizetbe vettek. Azóta próbálod védeni magad. Second Life,
parazita-levelek. Közben, akaratodon kívül, betörsz egy titkos
adatátviteli rendszerbe, s a rémálmaid valósággá válnak. Valami
megbuktatás és likvidálás áll az üzenetben, szóba kerül a kínai
kormány, minden amellett szól, hogy kedvelt pártod illegális
ügyletekbe bonyolódott, s a következő pillanatban már a
nyomodban is vannak.
– Mit tettél volna a helyemben?
– Na mit? – nevetett Jericho szomorúan. – Eltűntem
volna, akárcsak te.
– Vigasztaló – kicsit tétovázott. – Tehát... belenéztél a
gépembe?
– Igen.
Jericho újabb dühkitörést várt, de a lány csak sóhajtott
egyet, és kinézett az óceánra.
– Ne aggódj – tette hozzá. – Nem néztem szét benne.
Csak megpróbáltam tisztán látni ebben az ügyben.
– Tudtál valamit kezdeni a harmadik weboldallal?
– A svájci filmekkel?
– Aha.
– Eddig még nem. De valaminek kell lennie rajta. Talán
egy másik maszk kell hozzá, vagy valamit nem vettünk észre.
Jelenleg úgy gondolom, hogy egy olyan puccsról van szó,
amelyben a kínai kormány részt vett vagy részt fog venni, és
hogy valaki túl sokat tud, ezért a likvidálását mérlegelik.
– Valaki, akinek a neve Jan vagy Andre.
– Inkább Andre. Utánanéztél már a berlini címnek?
– Igen.
– Érdekes, nem? Donner likvidálni. A megadott címen
pedig Andre Donner dél-afrikai specialitásokat kínáló étterme
működik.
– A Muntu. Idáig én is eljutottam.
– Csakhogy mennyivel lettünk okosabbak? – töprengett
Jericho. –Vajon Andre Donnert az a veszély fenyegeti, hogy
likvidálják? De hát mit tudhat egy berlini vendéglátós Peking
ügyleteiről egy bizonyos puccsal kapcsolatban? No és ki a másik
pasas?
– Jan?
– Igen. Ő lenne a gyilkos?
Illetve Jan azonos Kennyvel, gondolta Jericho, de a
gondolatot megtartotta magának. A fantáziája elragadta.
Alapjában véve a töredék túlságosan kevés volt ahhoz, hogy
egyáltalán bármit is ki lehessen hámozni belőle.
– Afrikai étterem – mondta Yoyo elgondolkodva –, és
nemrég nyitották meg.
Jericho csodálkozva nézett rá.
– Jól van, nekem több időm volt már foglalkozni a
dologgal – tette hozzá gyorsan. – Kritikákat olvastam a neten.
Donner 2024 decemberében nyitotta meg a Muntut...
– Csupán fél éve?
– Pontosan. Róla alig találtam információt. Holland, aki
egy ideig Fokvárosban élt, talán ott is született. Ennyi. De az
Afrika-kapcsolat annyiban érdekes...
– Hogy Afrikában a puccs nem megy ritkaságszámba –
bólintott Jericho. – Ez azt jelenti, hogy át kell néznünk az utóbbi
idők összes kétes, illetve erőszakos kormányváltásának
történetét. Érdekes feladat. De Dél-Afrika kimarad. Már régóta
stabil ország.
Egy ideig hallgattak.
– Azt kérdezted, kivel van dolgunk – szólalt meg végül
Jericho. – A puccshoz pénzre és befolyásra van szükség,
politikaira és gazdaságira egyaránt. Mindenekelőtt azonban jó
képességű, erőszakos végrehajtókra. Nos, ezek az emberek
elérték, hogy a legrövidebb idő alatt a sarkadban legyen egy
profi a segítőivel. Hadseregként fölfegyverkezve. Tegyük fel,
hogy a kormány bizonyos körei állnak mögöttük. Akkor azt
hiszem, egy szempontból megnyugtathatlak.
Yoyo felvonta a szemöldökét.
– Ezeket egyáltalán nem érdeklik az ellenzékiek –
folytatta Jericho. – Amit te műuvelsz, az számukra tökéletesen
lényegtelen. Bárkit kinyírnának, aki az útjukba áll.
– Nagyon megnyugtató – gúnyolódott Yoyo. – De
rendelkeznek egy hadseregnyi rendőrrel, akik adott esetben
közlik majd velem a jó hírt, hogy nem az ellenzéki
tevékenységem miatt lőnek éppen le. Köszönöm, Jericho. Végre
nyugodtan tudok majd aludni.
Végignézett a parton, mely a ragyogó kettős napsütésben
sajátos módon élőnek tűnt. Spontán minták keletkeztek a
homokban, amik azonnal el is tűntek. A virágszerű
teremtmények némelyike kitárta áttetsző, a falevelek erezetéhez
hasonlító szárnyait. Arany homokfelhők gomolyogtak, amelyek
a sziget szélére érve eloszlottak a szélben. Nyugtalanítóan
szépséges volt ez a világ.
– Jó – mondta. – Van néhány javaslatom. Először is
szükségem van az engedélyedre, hogy az adataidat letölthessem
a számítógépemre. Ha jól látom, az összes back-up rendszered
elpusztult.
– Egyet kivéve.
– Tudom. Megkérdezhetem, hogy milyen gépen lógsz
most?
A lány a szája szélét rágva nézett körbe, mintha lenne ott
valaki, akitől tanácsot kellene kérnie.
– Daxiongnál – mondta vonakodva.
– Hol? A műhelyben?
– Igen. Ott lakik.
– Amint befejeztük, el kell onnan tűnnötök.
– Daxiong pincéje biztonságos, mi...
– Kenny rakétákkal lő – vágott durván a szavába
Jericho. – Azokkal szemben semmi sem biztonságos. A műhely
neve Demon Point. A tulajdonosa a City Demons. Csak idő
kérdése, hogy Kenny mikor tűnik fel ott, vagy mikor küld oda
valakit. Daxiongnak minden adatodról van másolata?
– Nem.
– Akkor engedd meg, hogy mindent letöltsek.
– Oké.
Jericho elgondolkodott, ujjain számolva a pontokat.
– Másodszor, megvizsgáljuk az Afrika-nyomot.
Harmadszor, megpróbáljuk föltörni a spanyol weboldalt a svájci
filmekkel. Mindkettő az én feladatom. Diane-nek megvannak a
megfelelő programjai...
– Diane?
– Az én... Az én... – hirtelen egészen zavarba jött. –
Mindegy. Negyedszer, mi az, ami a hat oldalban, a három
érvényesben és a három érvénytelenben közös?
– Ez világos – nézett rá értetlenül Yoyo. –
Tartalmazzák, illetve tartalmazták a...
– És mi következik ebből?
– Hé! Nem tudnál már leállni ezzel az átkozott
tanárbácsis dumával?
– Valakinek ellenőriznie kell őket – folytatta Jericho
zavartalanul. – Úgy, hogy a maszk mindig ott legyen. Úgy tűnik,
tartalmilag semmi kapcsolat sincs köztük, mindegyik oldal
nyilvános és különböző országokban jegyezték be őket. Mégis,
kik kezelik? Ha sikerülne egy közös adminisztrátorra
bukkannunk, akkor talán rájöhetnénk arra is, milyen más oldalai
vannak még. Minél több oldalt találunk, amelyikre illik a
maszkunk, annál több kódot fejthetünk meg.
– Az ilyesmire nem vagyok berendezkedve, és Tian
sem.
– De én igen.
Jericho teleszívta a tüdejét. Egy pillanatig azt képzelte,
hogy friss óceáni levegő járja át a hajszálereit, de csak azt
lélegezte be, amit a szoba légkondicionálója fújt ki. Minden
percben érezte, hogy visszatér az ereje és a határozottsága. Az
érzés, hogy nincs Kennynek és a mögötte álló erőknek
védtelenül kiszolgáltatva, fénylő szubsztanciaként növelte
öntudatát.
– Ötödször, tegyük fel, hogy Andre Donner éppúgy a
meggyilkolandók listáján áll, mint mi. Tehát két okunk is van rá,
hogy kapcsolatba lépjünk vele. Azért, hogy többet tudjunk meg
a mi ügyünkről, és azért, hogy figyelmeztessük.
– Már ha szüksége van figyelmeztetésre.
– Nem veszthetünk semmit. Szerinted?
– Nem.
– Nahát – kis szünetet tartott. – Yoyo, nem akarok
állandóan erről beszélni, de kinek meséltél még a
felfedezésedről? Úgy értem, közülük...
– Ki van még életben? – kérdezte a lány keserűen.
Jericho hallgatott.
– Csak Daxiong – mondta. – És te.
A lány leült, és gyöngyszínű homokot pergetett az ujjai
között. A vékony erecskék furcsa alakzatokat formáztak a
talajon, mielőtt eltűntek volna. Felemelte a fejét.
– Fel szeretném hívni az apámat.
Jericho bólintott.
– Ez lett volna a következő javaslatom.
Magában azt kérdezte, nem lenne-e értelmesebb előbb
Tuval kapcsolatba lépni. De ez a döntés egyedül a lábai előtt ülő
lányra tartozott, aki lassan felemelkedett és szép, szomorú
szemével ránézett.
– Hagyjalak magadra? – kérdezte Jericho.
– Ne – szipogott egyet nem túl nőiesen, majd hátat
fordított neki. – Talán jobb, ha te is itt vagy.
Jobb kezének ujjaival rajzolt valamit a semmibe. A
következő pillanatban egy sötét mező jelent meg a tiszta a
levegőben. Egy telefon csengése hangzott fel, ebben az idegen
világban szinte abszurd módon profánul, ide nem illőn.
– Nem aktiválta a képernyőt – mondta a lány, mintha
bocsánatot kellene kérnie Hongbing elmaradottságáért.
– Tudom, a régi mobilja. Tőled kapta ajándékba.
– Csoda, hogy egyáltalán használja – sóhajtott. A
telefon tovább csöngött. – Tulajdonképpen az autószalonban
kellene lennie. Ha nem veszi fel, felhívom...
Megszűnt a csengetés. Halk recsegés, mellékzörejek.
Senki sem szólt a telefonba.
Yoyo bizonytalanul nézett Jerichóra.
– Apa? – suttogta.
A válasz halk volt. Baljósan közeledett, egy kövér, lusta
kígyó, amelyik kiegyenesedik és a következő áldozatát veszi
szemügyre.
– Nem az apád vagyok, Yoyo.
Jericho nem tudta, mi fog történni. Yoyo összeomlott, a
barátai meghaltak. Olyan képeket kellett földolgoznia, amelyek
csak rémálmokban fordulnak elő, de szörnyűségüket eloszlatja a
reggeli fénysugár. Ám ebből a rémálomból nem volt ébredés.
Kenny hangja méregként tette tönkre a sziget idilljét. De amikor
Yoyo megszólalt, csakis elnyomott düh volt a hangjában.
– Hol van az apám?
Kenny nem siette el a választ, sokat várt vele, nagyon
sokat. Yoyo jeges rémületbe dermedt, így mindketten hallgattak.
Egy néma erőpróba.
– Mára szabadságoltam – szólalt meg végül Kenny.
Megjegyzését halk, önelégült nevetéssel koronázta meg.
– Ez nem válasz a kérdésemre.
– Senki sem mondta, hogy kérdezhetsz.
– Jól van?
 – Nagyon jól. Éppen pihen.
A hangsúlyból, amivel Kenny azt mondta, „nagyon jól”,
ennek éppen az ellenkezőjére lehetett következtetni. Yoyo
ökölbe szorította a kezét.
– Ide figyelj, te beteg állat! Azonnal beszélni akarok az
apámmal, hallod? Utána felőlem előállhatsz a követeléseiddel,
de először te jössz egy életjellel, különben a továbbiakban saját
magaddal beszélgethetsz. Érthető voltam?
Kenny hagyta, hogy egy ideig csak a telefon recsegjen.
– Yoyo, jádevirágom – sóhajtotta. – A világképed, úgy
tűnik, néhány téves elképzelésen alapul. Az efféle történetekben
másképp vannak kiosztva a szerepek. Minden egyes szavad, ami
nem tetszik nekem, fájdalmat fog okozni Hongbingnek. A beteg
állat még elmegy – vihogott. – Talán igazad is van.
Hiú, mint egy páva, gondolta Jericho. Kenny ugyan
meglehetősen egzotikus példánya volt a bérgyilkosoknak,
viszont annál inkább megfelelt a pszichopata sorozatgyilkosról
alkotott képnek. Nárcisztikus, szerelmes a saját szavaiba,
kedvesen kokettál a saját elviselhetetlenségével.
– Egy életjel – makacskodott Yoyo.
Hirtelen átalakult a fekete négyszög. Kenny arca szinte
teljesen betöltötte. Palackból kiszabadult szellemként lebegett a
gyöngyfehér homok felett. Azután eltűnt a kamera látószögéből
és egy szoba jelent meg a képen, a hátsó falon ablakokkal,
amelyeken beragyogott a nappali fény. Bútorok sötét körvonalai,
egy szék, amelyiken ült valaki. Előtte valami háromlábú
feketeség.
– Apa – súgta Yoyo.
– Kérem, mondjon valamit, tiszteletre méltó Csen –
hallatszott Kenny hangja.
Csen Hongbing mozdulatlanul ült a széken, mintha
hozzánőtt volna. Az ellenfényben alig lehetett felismerni az
arcát. Ahogy megszólalt, olyan volt, mint amikor valaki a száraz
avarban jár.
– Yoyo. Jól vagy?
– Apa – kiabálta a lány. – Minden rendben lesz, minden
rendben lesz!
– Annyira... annyira sajnálom.
 – Nem, én sajnálom. Én! – buggyantak ki Yoyo
könnyei. Szemmel láthatóan küszködve szedte össze magát.
Kenny újra megjelent a képen.
– Szörnyen rossz minőségű ez a mobil – mondta. – Attól
tartok, az apád alig hallott téged. Talán meg kéne látogatnod,
nem gondolod?
– Ha bármit is csinálsz... – kezdte Yoyo remegő hangon.
– Csakis rajtad múlik, mit teszek vele – vágott közbe
Kenny ridegen. – Most még nagyon kényelmesen elvan, csak a
mozgásszabadsága korlátozott kissé. Egy automatikus fegyver
szkennere előtt ül. Beszélni és kacsintani tud. Ha eszébe jutna
felugrani vagy megemelni a karját, akkor elsül a fegyver. Sajnos
akkor is, ha vakarózni próbál. Talán mégsem olyan kényelmes.
– Kérlek, ne okozz neki fájdalmat – csuklott el Yoyo
hangja.
– Nem szeretnék senkinek fájdalmat okozni, akár
hiszed, akár nem. Tehát gyere ide, mégpedig gyorsan – Kenny
kis szünetet tartott. Amikor újra megszólalt, a kígyószerűség
eltűnt a hangjából. Hirtelen megint barátságos lett. Szinte
haverkodó, mint amikor Csao Bide beszélt. – Apádnak szavamat
adtam, hogy nem lesz semmi bajod, ha együttműködsz. Ehhez
az is hozzátartozik, hogy nevezz meg mindenkit, akik tudnak az
elfogott üzenetről vagy ismerik a tartalmát. Ezenkívül ideadod
az összes, de valóban az összes adathordozót, amire letöltötted
az üzenetet.
– Elpusztítottad a számítógépemet – mondta Yoyo.
– Valamit elpusztítottam. De elpusztítottam mindent?
– Ne mondj ellent – suttogta Jericho Yoyónak.
A lány hallgatott.
– Látod – nevetett Kenny, mintha igazolva látná a
vélekedését. – Ne aggódj, én állom a szavam. És hozd magaddal
a kopasz óriást is, na, tudod, melyiket. Mindketten az első ajtón
jöttök be, nyitva van – egy pillanatra elhallgatott. Valami mintha
eszébe jutott volna, majd megkérdezte: – Keresett már azóta ez
az Owen Jericho?
– Jericho? – visszhangozta Yoyo.
– A nyomozó.
Jericho kezdettől fogva a mobil kamerája mögött állt,
úgy, hogy a Csen lakásában játszódó jelenetet tükröződve látta,
viszont Kenny egyáltalán nem láthatta őt meg. Jelt adott
Yoyónak és hevesen rázta a fejét.
– Fogalmam sincs, hol van az a marha – mondta lány
megvetően.
– Miért ilyen durván? – vonta fel csodálkozva a
szemöldökét Kenny. – Ő mentett meg téged.
– Ugyanúgy át akar baszni, mint te, nem? Azt mondtad,
ő ölte meg Grand Cherokee-t.
Kenny ajka vidáman megrándult.
– Ja. Persze. Tehát mikor leszel itt?
– Amilyen gyorsan csak tudok – mondta Yoyo. – A
forgalomtól függ. Negyedóra múlva? Az rendben van?
– Teljesen rendben. Te és Daxiong. Fegyvertelenül. Ha
meglátok bármilyen fegyvert, Csen meghal. Ha mégvalaki belép
az ajtón, meghal. Ha valaki megpróbálja az automatikus
fegyvert semlegesíteni, akkor tüzelni kezd. Amint mindent
tisztáztunk, együtt hagyjuk el a házat. Ja igen, ha odakint
erősítés várna, vagy valaki hőst akarna játszani, Csen akkor is
meghal. Csak akkor tud felállni a székből, ha deaktiválom az
automatikát.
A kapcsolat megszakadt.
A távolból nagy és idegen állatok hangja hallatszott. Szél
fújt, a partot a mezőtől elválasztó bokrok megremegtek, a
rózsaszín bimbók táncolni kezdtek.
– Ez a disznó – préselte ki magából Yoyo. – Ez az
átkozott...
– Akármi is, de nem mindenható.
– Á, nem! – kiabált vele a lány. – Láttad, mi a helyzet!
Komolyan elhiszed, hogy életben hagyja? Hogy engem életben
hagy?
– Yoyo...
– Mit tegyek? – hátrált remegő ajkakkal. A fejét rázta,
könnyek csorogtak az arcán. – Mit csináljak? Mit csináljak?
– Hé! – kiáltott Jericho. – Kihozzuk onnan. Megígérem
neked. Senki sem fog meghalni, hallod?
– No és hogy képzeled?
Jericho föl-alá járkált. Pontosan még ő sem tudta. De egy
terv már körvonalazódott az agyában. Őrült vállalkozás,
melynek sikere egy egész sor tényezőn múlik. Szerepet játszott
benne a hátsó fal az ablakokkal és a zsákmányolt airbike.
Azonkívül beszélnie kell Tu Tiannal.
– Felejtsd el – mondta Yoyo. – Menjünk.
– Várj.
– De nem várhatok! Az apámhoz kell mennem. Tűnjünk
el! – nyújtotta ki a jobb kezét.
– Mindjárt, Yoyo...
– Most!
– Csak egy perc. Én... – a szája szélét rágta. – Tudom
már, hogy csináljuk. Tudom már!

HONGKOU
A Sipping Lu 1276-os számú ház azok közé az
egyhangú, pasztellszínű blokkok közé tartozott, amelyeket az
évezred elején építettek Sanghaj Hongkou nevű negyedében.
Ködös időben olyan volt, mintha feloldódna az égben. Mintegy
ellentételezésként hatottak a homlokzat zöld ablakai, szintén
jellemzően arra a korszakra, amelyikben a felhőokarcolók is
olcsónak, szinte játékszernek hatottak.
A néhány utcával távolabbi házakkal ellentétben az
1276-os számú ház megelégedett hat emelettel. Nagy
balkonokkal és egy pagodatetővel büszkélkedhetett. A balkonok
két oldalán légkondicionálók piszkosfehér dobozait építették be
a vakolatba. Egy szakadozott transzparenst cibált a szél,
amelyen a ház lakói követelték, hogy azonnal állítsák le a
maglev építését. Az újabb autóút pontosan a ház bejárata előtt
menne, a tartóoszlopait már felállították. Eltekintve a népakarat
e nyomorúságos tanújától, az épület semmiben sem különbözött
az 1274-es és az 1278-as számútól.
Csen Hongbing a 4. emeleten lakott.
A lakás 38 négyzetméterébe egy nagyszoba fért bele
beépített szekrénnyel, ebédlősarokkal és heverővel, egy
hálószoba, egy apró fürdőszoba és egy alig nagyobb, az
ebédlősarok felől nyíló konyha. Pult nem volt, a bejárati ajtót
egy paraván takarta el, így teremtve némi intimitást.
Legalábbis eddig.
Most összehajtva a falnak támasztották, így a bejárati
rész teljesen áttekinthető lett. Xin kényelembe helyezkedett a
heverőn, a szék mögött, aminek a szélén ült Hongbing mintegy
meditációba merülve. Halántéka ragyogott a ráeső napfényben,
ami megtört a parányi izzadságcseppeken. Xin az automata
fegyver távirányítójával játszadozott, egy pihekönnyű, lapos
képernyővel. Elmagyarázta az öregembernek, hogy minden
hirtelen mozdulat a halálát okozza. Valójában még egyáltalán
nem aktiválta az automatikát. Xin nem akarta megkockáztatni,
hogy az öreg nagy idegességében saját halálát okozza.
– Talán túszként tarthatna engem – szólalt meg Csen a
nagy csöndben.
Xin ásított.
– Miért, most mégis micsoda?
– Úgy értem, hosszabb időre is a hatalmában
maradhatnék. Addig, amíg Yoyóban nem lát már kockázatot.
– No és mit nyernénk ezzel?
– A lányom életben maradna – válaszolt Csen rekedten.
Furcsán hatott, ahogyan gesztikuláció és mimika nélkül beszélt,
még a száját is igyekezett csupán a lehető legszükségesebb
mértékben mozgatni.
Xin úgy tett, mintha gondolkodna az ajánlaton.
– Nem. Életben fog maradni, ha sikerül meggyőznie.
– Csakis a lányom életét kérem magától – Csen nehezen
vette a levegőt. – Semmi más nem érdekel.
– Ez nemes lélekre vall – mondta Xin. – A mártírok
magasságába emeli.
Hirtelen mintha mosolyt látott volna az öregember arcán.
Szinte észrevehetetlen, de Xinnek volt szeme az ilyesmihez.
– Mi vidítja fel ennyire?
– Hogy félreérti a helyzetet. Azt hiszi, megölhet engem,
de nem sok van belőlem, amit még meg lehet ölni. Túl későn
érkezett. Én már halott vagyok.
Xin válaszolni akart, de inkább fokozott érdeklődéssel
figyelte a férfit. Általában nem törődött mások magánügyeivel,
főleg ha meg voltak számlálva a perceik. De hirtelen érdekelni
kezdte, mire gondol Csen. Felkelt és a fegyverállvány mögé állt,
a puska mintha a hasából nőtt volna ki.
– Ezt el kell magyaráznia.
– Nem hiszem, hogy érdekelné – mondta Csen.
Felemelte a tekintetét, a két szeme mintha két seb lett volna. Xin
hirtelen úgy érezte, belelát ebbe a vékony testbe és egy tó fekete
tükrét pillantja meg a holdvilág nélküli ég alatt. A mélyben régi
szenvedést, öngyűlöletet és undort érzett, kiáltásokat és
könyörgéseket, csörgést és ajtócsapkodást, rezignált nyögéseket
hallott, amelyek tompa visszhangja a végtelen, ablaktalan
folyosókon kongott. Csent hosszú éveken át próbálták megtörni.
Xin tudta ezt, anélkül, hogy valóban tudta volna. Gond nélkül
felismerte az érzékeny pontokat, meg tudta érinteni azokat a
helyeket, ahol az emberek a legérzékenyebbek voltak; amint
elég volt egyetlenegyszer belenéznie Jericho szemébe, s azonnal
tudta, mennyire magányos.
– Maga börtönben volt – mondta.
– Nem közvetlenül.
Xin csodálkozott. Tévedett volna?
– De mindenesetre megfosztották a szabadságától.
– Szabadság? – adott ki magából Csen egy horkantás és
sóhaj közti hangot. – Mi az? Maga ebben a pillanatban
szabadabb nálam, mert én ezen a széken ülök, és maga meg
előttem áll? Az a dolog, amit rám irányít, felszabadítja magát?
Elveszti a szabadságát, ha bezárják?
Xin az ajkát rágta.
– Magyarázza ezt meg.
– Ezt nem kell magának elmagyaráznom – válaszolt
Csen – Maga tudja a legjobban.
– Mit?
– Hogy mindenki, aki másokat fenyeget, fél. Aki
fegyvert fog egy másik emberre, az fél.
– Tehát én félek? – nevetett Xin.
– Igen – mondta Csen kurtán. – A represszió mindig a
félelmen alapul. Félelem a másként gondolkodók véleményétől.
Félelem a leleplezéstől. Félelem a hatalom elvesztésétől, az
elutasítástól, a jelentéktelenségtől. Minél több fegyvert vet be,
minél magasabb falakat emel, minél rafináltabban kínoz, annál
jobban leplezi le tehetetlenségét... Emlékszik a Tienanmenre?
Arra, hogy mi történt a Mennyei Béke terén?
– A diáklázadások?
– Nem tudom, hány éves maga. Valószínűleg még
gyerek volt akkoriban. Fiatal emberek, akik békésen léptek fel
valamiért, aminek mélyebb értelméért már mások is küzdöttek: a
szabadságért. Velük szemben egy állam, szinte bénultan, az
alapjáig megrendülve. A végén tankokat küldtek és minden
káoszba fulladt. Mit gondol, ki félt akkor jobban? A diákok? A
párt?
– Ötéves voltam – mondta Xin, meglepődve azon, hogy
egy tússzal úgy beszélget, mintha egy teázóban ülnének. –
Honnan az ördögből tudnám én azt?
– Tudja maga. Éppen fegyvert fog rám.
– Igaz. Tehát úgy vélem, maga az, akinek kurvára félnie
kéne, öregfiú!
– Ugye? – torzította el ismét egy kísérteties mosoly
Csen arcát. – De én mégis csak a lányom életét féltem. Amitől
még félek, az az, hogy mindenhez hibásan nyúltam. Hallgattam,
amikor beszélnem kellett volna. Ez minden. A maga fegyvere
nem ijeszthet meg engem. Belső démonjaim minden
szempontból felülmúlják a nevetséges puskáját... De maga,
maga fél. Attól fél, mi maradna, ha a fegyvere és az összes többi
attribútuma elveszítené a hatalmát. Fél a visszaeséstől.
Xin csak bámult az öregre.
– Nincs visszaesés, nem értette még meg? Csak
előrehaladás van az időben. Egy folyamatos jelen. A múlt hűlt
hamu.
– Ebben igazat adok magának. Egy különbséggel. Az,
ami az embert elpusztítja, kihűlt hamu. De a pusztítás
következményei megmaradnak.
– Ettől is meg lehet tisztulni.
– Megtisztulni? – tanácstalanság tükröződött Csen
tekintetében. – Mitől?
– Attól, ami volt. Ha átadja a lángoknak. Ha elégeti. A
tűz megtisztítja a lelkét, érti? Úgy, hogy újjászülethet.
 Csen sebzett tekintete rászegeződött.
– Bosszúról beszél?
– Bosszú? – vicsorított egyet Xin. – A bosszú csak
naggyá teszi az ellenfelet, jelentőséggel ruházza fel. Én a teljes
megsemmisítésről beszélek. A saját történelem meghaladásáról.
Megszabadulni attól, ami magát kínozza, a démonjaitól.
– Úgy érti, el lehet égetni a démonokat?
– Persze, hogy el lehet!
Milyen ostoba lehet az, aki ezt az elementáris
bizonyosságot tagadja. Az egész univerzum, a lét, a létezés a
mulandóságon alapul.
– De mi van – mondta Chen némi gondolkodás után ha
rájön, hogy nincsenek szellemek? Nincsenek démonok. Hogy a
múlt lenyomata bevésődött magába, és a szellemek a maga
részei. Akkor nem saját magát próbálja meg elpusztítani? Akkor
a megtisztulás nem önpusztítás?
Xin lehunyta a szemét. A beszélgetés olyan fordulatot
vett, ami elbűvölte.
– Mit égetett el? – kérdezte Csen.
Azon gondolkodott, miként magyarázhatná el Csennek,
hogy a másik felfogja az ő nagyságát. De hirtelen meghallott
valamit. Lépteket a folyosón.
– Majd máskor, tiszteletre méltó Csen – suttogta.
Gyorsan visszament a heverőhöz és aktiválta az
automatikát. Na, ezzel megvolna. Egyetlen rossz mozdulat, és
Csen teste cafatokra szakad. A lépések közeledtek.
Felpattant az ajtó és... Yoyo látta az apját a széken, a
puska csöve felé irányult. Nem mozdult, csak a szemét fordította
feléjük. A lány érezte, amint mellette Daxiongban felgyülemlik
a feszültség, belépett, jobbjában a kis számítógépet szorongatva.
A gyilkos felemelkedett a heverőről. Ő is tartott valamit a
kezében, valami laposat és csillogót.
– Helló, Yoyo – sziszegte. – Örülök, hogy viszontlátlak.
– Apa – mondta a lány, Xint válaszra sem méltatva. –
Jól vagy?
Csen Hongbing megpróbálkozott egy vigyorral.
– A körülményekhez képest.
– Mindaddig jól van, amíg betartod a
megállapodásunkat – pontosított Kenny. – Az automatikát
aktiváltam. Ha Csen megmozdul, meghal – a magasba emelte a
távirányítót. – Persze, én is lőhetek. Tehát akármi is állt
szándékotokban, felejtsétek el.
– Na és most, hogyan tovább? – morgott Daxiong.
– Először is csukjátok be az ajtót.
Nem úgy tűnt, mint aki különösebben sietne. Yoyo
megborzongott és a magasba emelte a számítógépet.
– Neked ez kellett – mondta.
A gyilkos egy darabig még kifelé nézett. Utána feléjük
fordult.
– Az egyetlen backup?
– Mondjuk úgy, egyelőre igen.
– Igen vagy nem?
Yoyo kezdett idegessé válni, de próbálta leplezni.
Valami bizonyára közbejött. Mi tart ilyen sokáig? Hol van már
Jericho?
– Tehát? – bólintott Kenny biztatóan. – Hallgatlak.
– Nem. Néhány dolgot előbb tisztáznunk kell.
– Emlékezetem szerint mindent megbeszéltünk.
A lány a fejét rázta.
– Mi a garancia arra, hogy nem ölsz meg minket?
Kenny nevetett, mint akit csalódás ért, de számított rá.
– Hagyd el, Yoyo. Nem azért vagyunk itt, hogy
alkudozzunk.
– Pontosan – mormogott Daxiong. – Tudod, én mit
hiszek? Amint megkapod, amit akarsz, kinyírsz minket.
– Így van – bólintott Yoyo. – Tehát miért mesélnénk el
neked bármit is, ha úgyis megölsz minket? Talán elviszünk
magunkkal néhány titkot a sírba.
– A szavamat adtam neked – mondta Kenny nagyon
halkan. – Legyen elég ennyi.
– Ma reggel nem sokat ért a szavad.
– De másképp is játszhatjuk a játékot – mondta, a lány
megjegyzését teljesen figyelmen kívül hagyva. – Nem kell
feltétlenül meghalnia senkinek. Nézd meg az apád, Yoyo. Bátor
ember, nem fél a haláltól. Csodálatra késztet. De kérdezem én,
vajon mennyi fájdalmat visel el?
 Hongbing megvetően felnevetett.
– Meg fog lepődni – mondta.
A gyilkos vigyorgott.
– Kapcsold be végre a géped, Yoyo, és hívd le a
dekódolt fájlt. Utána pedig küldd át nekem. Nincs más
választásod, Yoyo. Csak a hited.
Jericho, gondolta a lány, a kurva életbe. Mi van már?
Nem sokáig tudjuk már szóval tartani ezt a szarházit.
Hol vagy?!

Jericho káromkodott.
Mindeddig minden simán ment. Szinte túl simán.
Miközben Yoyo és Daxiong elindultak Csenhez, ő beszélt
Tuval, és sikerült felnyitnia az airbike fegyvertárát. Kivett egy
kézhez álló, nagy erejű, lézeroptikájú gyorstüzelő puskát,
beindította a turbinát és gond nélkül odaért a találkozóra.
Nem messze az 1276-os számú háztól rövid
helyzetértékelést tartottak.

– A 6. ház a sorban – mutat végig az utcán Yoyo. – A

hátsó udvarok mind egyformák, kis terek és fák, meg ösvények
kötik össze őoket. A bal oldali ablak, 4. emelet.
– Rendben – bólint Jericho.
– Elhoztad a számítógépemet?
– Igen. Daxiong is?
– Itt van – nyom a kezébe az óriás egy némiképp
ósdinak tűnő számítógépet. Jericho átmásolja a dekódolt
töredéket.
– Visszakaphatom a gépemet? – kérdi Yoyo.
– Persze – Jericho elteszi a gépet. – Majd ha ennek itt
vége. Addig biztosabb helyen van nálam. Kennynek még a
lehetőségét sem szabad megadnunk, hogy elvehesse tőled.
A lány nem szól semmit, amit ő az egyetértés jeleként
értelmez. A lányról Daxiongra néz, majd vissza.
– Minden rendben?
– lgen.
– Pontosan 5 perc múlva léptek be a lakásba.
– Oké.
 – Én is azonnal ott leszek, s akkor harapófogóba fogtuk.
Még valami kérdés?
Mindketten némán rázzák a fejüket.
– Jó.

Az 5 perc letelt! Ő pedig még mindig az utcasarkon állt,

mert az airbike hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint valami
hisztis díva, akinek nincs kedve föllépni, akármilyen szépen
beszélnek is vele.
– Gyerünk már – átkozódott.
Hongkounak ezen a részén csak lakóházak álltak, a
Siping Lu pedig egy többsávos, nagy út. Üzletek alig voltak
errefelé, éttermek sem.
Ennek megfelelőn vacak állapotban voltak a járdák,
mivel a kínaiak 40 évvel Teng Hsziao-ping legendás nyitása óta
sem kedvelték meg a sétálgatást, mint a franciák, a németek
vagy az olaszok. A forgalom lendületes volt, az úton egymástól
szabályos távolságra gyalogos-felüljárók íveltek át. A
gépjárműforgalom nem volt vészes, mivel a legtöbb ingázó a
kora reggeli órák óta a munkahelyén volt. A két forgalmi irányt
elválasztó középső vonalból nőttek ki a megépítendő maglev-út
tartóoszlopai, amelyek hosszú, fenyegető árnyékot vetettek. Az
utca túloldalán kis park terült el, fű, tavacska, liget, ahol
kortalannak tűnő öregemberek csikungoztak. Mintha két,
különböző sebességgel forgó filmet nézne az ember. A lassított
felvételnek tűnő kulissza előtt az autók még gyorsabbnak tűntek,
mint amilyenek valójában voltak. Jerichóra ügyet sem vetettek,
amíg ő elég feltűnően az airbike-kal bajlódott. A küzdelem
nagyjából abból állt, hogy ő beszélt, a masina pedig hallgatott.
Teltek a másodpercek.
Jericho végül abbahagyta a monológját és belerúgott a
járgányba. A műanyag a rúgást hangtalanul elnyelte, ami felért
egy sértéssel. Lázasan gondolta át, mit tehetne. Közben minden
mechanikus módszert kipróbált, hogy a gépet beindítsa, s még
mindig töprengett, mit tegyen, amikor a turbina lapátjai egyszer
csak megmozdultak és felhangzott az ismerős búgás, egyre
hangosabban, míg végre elérte azt a fordulatszámot, amivel már
felemelkedhetett. Mintha korábban mi sem történt volna.
 – Jó – mondta Yoyo. – Te nyertél.
Leguggolt és a földön Kenny felé csúsztatta a kicsiny
számítógépet. Amikor felállt, tekintete Hongbingéval
találkozott. Úgy tűnt, mintha apja bocsánatot kérne, amiért a
probléma megoldásához nem járulhat többel hozzá, minthogy
szinte megbénulva ül. Kenny rettenetes konstrukciója valóban
megakadályozta abban, hogy rávesse magát a fickóra, aki a
lányát fenyegeti. Egy métert sem tudna megtenni. Semmit sem
nyernének.
– Nem tehetsz róla – mondta Yoyo. Utána, még mindig
bízva abban, hogy Jericho majdcsak felbukkan, hozzáfűzte: –
Akármi is történik, apa, meg ne mozdulj, hallod? Egy
millimétert se.
– Mily megható – mosolygott Kenny. – Mindjárt
hánynom kell.
Fölemelte a földről a számítógépet és megnézte a
képernyőt. Utána megvetően Yoyóra pillantott.
– Elég ócska egy modell, hm?
A lány vállat vont.
– A backupoknak van.
– Na jó, most jön a második rész. Ki tud még a tiltott
területre való kis kirándulásodról?
– Daxiong – mondta Yoyo a barátjára mutatva. – És Shi
Vanxing.
Daxiong meglepve pillantott rá. Ebben a pillanatban nem
csak Kenny nem tudta, ki is az a Shi Vanxing. Tulajdonképpen
ott helyben találta ki a nevet, reménykedve abban, hogy
Daxiong megérti a blöfföt és veszi a lapot. Most, hogy a gyilkos
a kezében tartotta a számítógépét, pontosabban azt, amiről azt
hitte, az ő gépe, gyakorlatilag halottak voltak. Meg kellett
próbálnia visszatartani.
– Vanxing? – szűkült össze Kenny szeme. – Ki az?
– Ő ... – kezdte Yoyo.
– Pofa be! – mordult rá Kenny és fejével Daxiong felé
intett. – Őt kérdeztem.
Daxiong egy másodpercet kivárt, ami most egy egész
örökkévalóságnak tűnt. Majd fáraószakálla mögül megszólalt:
 – Kettőnket nem számítva Shi Vanxing az utolsó, akit
még nem lőttél le. Az Őrzők utolsó túlélője. Nem tudtam, hogy
Yoyo őt is a bizalmába fogadta.
Kenny bizalmatlanul ráncolta a homlokát.
– Úgy tűnik, mintha eddig a pillanatig ő maga sem tudta
volna.
– Ami Vanxingot illeti, egyáltalán nem egyezik a
véleményünk – dörmögte Daxiong. – Valamilyen rejtélyes
okból Yoyo nagyra tartja. Én fel sem akartam venni a csoportba.
Olyasfajta, aki túl sokat pofázik.
A mindenit, gondolta Yoyo.
– Vanxing kiváló kódfejtő – vágott vissza makacskodó
hangnemben.
– És ezért kellett mindent átküldened neki? – dörgött rá
Daxiong.
– Miért ne? Azt mondta, dekódolja majd a svájci filmes
oldalt.
– Na és? Megtette?
– Fogalmam sincs.
– Pontosan. Mert nem is csinált semmit!
– Hé, Daxiong! – támadt rá Yoyo. – Miről is van szó
tulajdonképpen? Nyilván arról, hogy ki nem állhatod.
– Mert egy pletykás vénasszony.
– Én bízom benne.
– De nem lehet megbízni benne.
– Vanxing nem pofázik.
– Lófaszt! – dühöngött Daxiong. – Mást sem csinál!
Kenny megdöntötte a fejét. Nem igazán tudta, mire vélje
ezt a vitát.
– Ha Vanxing beszélt róla valakinek, akkor csak azért,
mert új eszközökre volt szüksége – Yoyo szinte üvöltött. –
Mivel te képtelen voltál megoldani a problémát.
– Mondom én.
– Mit?
– Hogy most már Sarah és Cseiying is tud erről a kurva
üzenetről.
– Micsoda? Miért pont ők?
– Na miért? Vak vagy? Vanxing teljesen belezúgott
Sarah-ba.
– Te zúgtál bele!
– Hé – mondta Kenny.
– Te teljesen hülye vagy – folytatta Daxiong. –
Beszéljünk inkább a te viszonyodról Cseiyinggel? Mekkora
marhát csinálsz magadból, csak mert...
– Hé! – üvöltötte Kenny, és Daxiong lábai elé hajította a
számítógépét. – Mi a franc ez az egész? Át akartok verni
engem? Ki ez a Vanxing? Kik a többiek? Ki tud még a
dologról? Nyissátok ki végre a pofátokat, vagy szarrá lövöm az
öreget!
Yoyo kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta. Nem
tudta levenni a szemét a gyilkosról, aki, úgy tűnt, végre kezdi
kapiskálni. Hogy blöfföltek, hogy átverték. Valójában azonban
nem is őt nézte, hanem melléje bámult, a búgás forrására, amit
Kenny a megrendezett veszekedésük hatása alatt nem hallott
meg. Kenny, a bomba, amit hatástalanítani kellett, mint a régi
filmekben. Még néhány másodperc. A számláló közeledik a
nullához, egy fél tucat drót, mind egyforma színű, de csak az
egyiket szabad elvágnod.
– A célkeresztben vagy – szólalt meg nyugodtan.
Xin a távirányítóra nézett. A kijelző azt mutatta, amit az
automata puska szkennere látott. Csen Hongbing, amint a
széken ül. Mögötte az ablak. A kép szélén valami sötét
körvonal.
– Ha az apám meghal, te is halott vagy – mondta Yoyo.
– Ha megtámadsz minket vagy menekülni próbálsz, szintén.
Tehát ide figyelj. Az ablak előtt az egyik airbike-od lebeg.
Owen Jericho ül rajta, és valamit rád irányít. Nem ismerem ki
magam, mi az, de a nagyságából ítélve úgy gondolom, hogy
téged szarrá lőhet vele, próbáld hát meg visszafogni magad.
Kenny könyvelői precizitással rendezte a gondolatait és
az érzéseit. Bosszankodni később is ráér majd. Nem kételkedett
abban, hogy Yoyo igazat beszél. Ha Csen meghal, ő is meghal.
A lány és óriási barátja fegyvertelen, neki van ugyan fegyvere a
nadrágzsebében, de semmit sem ér vele... Mire előhúzhatná, már
halott.
– Mit tegyek? – kérdezte nyugodtan.
 – Kapcsold ki az automatikát. Azt a puskát ott. Azt
akarom, hogy apám felállhasson és átjöjjön ide hozzánk.
– Rendben. De ahhoz hozzá kell nyúlnom a
távirányítóhoz. Hozzá kell nyúlnom, oké?
– Ha ez valami trükk... – mordult fel Daxiong.
– Nem vagyok öngyilkos. Ez csak egy távirányító.
– Csináld már – bólintott Yoyo.
Xin babrált valamit az érintőképernyőn, kikapcsolta az
automatikát. A puska már nem ellenőrizte Csen Hongbing
mozdulatait. A fegyvert megint ő maga irányította.
– Még egy pillanat – megnyomta a hajlásszöget, a
forgási sebességet és a tűzfrekvenciát. – Minden rendben. Álljon
fel, tiszteletre méltó Csen. Menjen a lányához.
Csen Hongbing tétovázott. Majd ellökte magát a széktől.
Xin a földre vetette magát és megnyomta a start gombot.

A barlanglakók, a szavannák népei, mind életben

maradtak a 21. századig. Látták a fű rezdülését, hallották, mit
hoz a szél, ingerek sokaságát tudták egyszerre feldolgozni és
intuitív módon értékelni. Néhány emberben több rejlett az
archaikus örökségből, másokban kevesebb, de voltak olyanok is,
akik egészen rendkívüli módon megőrizték magukban azokat az
ösztönöket, amelyek az emberi történelem hatmillió éve alatt
kialakultak.
Közéjük tartozott Owen Jericho.
A bike-ot lassan az ablakhoz irányította, a géppuskát a
kezében tartotta, úgy, hogy a lézer piros pontja Kenny hátán
világított. Szitakötőként lebegett ott, jól tudva, hogy a
gyilkosnak hallania kell a fúvókák búgását, de Kenny semmi
jelét nem adta annak, hogy meg akarna fordulni. Ebből az
irányból nem számított támadásra. Harapófogóba került.
Yoyo mondott valamit és az apjára mutatott.
A lézerpont Kenny vállai között remegett. Csen egyenes,
vékony teste megfeszült, a gyilkos mintha összefűzné a karjait.
Talán van valami a bal kezében, amit a jobbjával piszkál.
Utána megtörtént... És Jerichót archaikus öröksége
irányította. Észlelése olyannyira felgyorsult, hogy a világ
megállni látszott és minden frekvencia a hallhatóság szintje alá
süllyedt. A kiterjedt folyamatokról csak tompa mormogás
tanúskodott. Csen, mintha súlytalanná vált volna, lassan
távolodott a széktől, centiméterről centiméterre, bal lába a földre
támaszkodva, a jobb behajlítva, miközben a föld felé dőlt. Egy
ugrás tanulmánya volt ez, de még mielőtt valóban
elkezdődhetett volna, Kenny is reagált, látszott rajta a szándék,
hogy a földre vesse magát. Jericho mindent regisztrált, Csen
menekülését és Kenny ugrását, intuitív módon felállította az
összefüggéseket, pillantása a távirányított puska felé fordult.
Még mielőtt megfordult volna az állványon, már tudta, hogy be
fog következni. Csen menekült, mert Kenny az automatika
fókuszát levette róla. A gyilkos pedig nem Jericho fegyvere elől
keresett menedéket, hanem a sajátja elől, amit ebben a
pillanatban távirányítva az ablak felé fordított.
Jerichót ugyanaz az evolúciós algoritmus késztette
emelkedésre, amelynek évmilliókkal korábban a vadászok
köszönhették a mentő ugrást, még mielőtt a puska az első
lövedékeket kiköpte volna. Mire a golyó elhagyta a fegyvert, a
pozícióját már megváltoztatta.
Ezután minden még jobban felgyorsult.
A fegyver körbeforgott az állványon, rövid sorozatokat
lőve. Mindegyik ablak kitört. Találat érte a bike-ját is, de
annyira már föl tudta emelni a gépet, hogy a golyó őt magát nem
érte. Két lövedék fúródott a forgó turbinába. Olyan hang
hallatszott, mintha egy harang törne le. Az airbike-kot szörnyű
ütés érte.

– A földre! – üvöltötte Daxiong.

Eldobta magát. Másfél mázsa mozdult meg, de Daxiong
hatalmas teste szinte kizárólag izomból állt, úgyhogy sikerült
Yoyót félrelöknie és néhány ugrással Csen Hongbingnál
teremnie, miközben a fegyver követte. Lövedékek csapódtak
fülsiketítő robajjal a falba és a bútorokba. A lyukakból szinte
fröcskölt a fa, az üveg és a vakolat. Daxiong látta, amikor Yoyo
elesett. A puska másodpercenként nyolclövésnyi frekvenciával
darabokra szaggatta a bejárati ajtót, amely előtt nemrég még ott
álltak, tovább forgott, őt követve, lélegzetelállító
versenyfutásban. Nekiütközött Csen Hongbingnak, magával
rántotta a földre.
Fejük fölött szétszakadt a fal.

Jericho zuhant.
Látszólag egymástól teljesen független dolgok álltak
meglepően szoros viszonyban, valamilyen összefüggést alkotva,
többek között a repülő gépek konstrukciós elvei, a ballisztika
hatásai és a városépítészet ambíciói. Tokió például egy olyan
nép szimbóluma, amelyik mindig rendkívüli helyszűke
állapotában élt, a városban minden négyzetmétert igyekeztek
lakhatóvá tenni, tehát ott szinte egyáltaIán nem lehetett látni fát.
Sanghaj ellenben parkokkal és az út menti fákkal büszkélkedett,
ami nagyban emelte az életminőséget, mellékesen pedig
alkalmasnak bizonyult arra, hogy érezhetően csillapítsa egy 12
méter magasságból zuhanó airbike becsapódásának hevességét.
A nedves klíma igencsak kedvezett a nyírfák növekedésének. A
bike beleakadt egy fa lombkoronájába, és Jericho kizuhant. Az
ágak között haladt tovább lefelé, ami a zuhanás sebességét
tovább lassította, hadonászott maga körül, tovább zuhant, az
ágak összekarmolták, a vastagabbak nagyot ütöttek rajta, míg
végül az egyiket megragadta és belecsimpaszkodott, 4-5
méterrel a hátsó udvar talaja fölött.
Túl magas, hogy leugorjon.
Hová lett az airbike?
Törések, szilánkok tanúskodtak arról, hogy megelőzte a
gépet a zuhanásban. A masina magasan fölötte tombolt. Behúzta
a fejét, látta, hogy valami repül feléje, megpróbálta elkerülni, de
túl késő volt. Egy ág pontosan homlokon találta. Amikor a
tekintete kitisztult, észrevette, hogy az airbike pontosan feléje
zuhan.

Xin a földön hempergett.

Szeme előtt malterból összeálló felhők gomolyogtak.
Látta, amint a szétlőtt ajtó közelében Yoyo a könyökére
támaszkodva az apja felé mászik. Közben a forgó puska éppen
befejezte az első kört, tüzet okádva most kezdett bele a
másodikba.
– Kifelé, Yoyo – hallotta Daxiong kiáltását. – Ki innen!
 – Apa!
Xin megvárta, míg a lövések elfütyülnek a feje felett,
felugrott és mutatóujját végighúzta a távirányító
érintőképernyőjén, megállította a fegyvert, majd ujját jobbra
lefelé húzta, a puska követte ujjai mozgását, a csöve
leereszkedett és odaköpött egy sorozatot, ahol az óriás és Csen
éppen feltápászkodtak. A lövedékek hajszálnyival kerülték el
őket. Meghajolva botladoztak át a szomszédos helyiségbe. Xin a
falba tüzelt, de a fal kibírta az előző sorozatot is.
Mindegy. Odaát úgyis csapdába kerültek.
A puskát higgadtan balra fordította. A fegyver
staccatóban verte töltényeit a betonba, végigsöpört egy már félig
szétlőtt polcon, ami most teljesen összedőlt. Kráterek
keletkeztek szorosan egymás mellett, a rombolás nyomai,
amelyek a földön fekvő lány felé közeledtek.
Yoyo rábámult. Pánikba esve próbált meg felállni, de
nevetségesen lassú volt. A pupillái kitágultak, amikor felfogta,
hogy most meg fog halni.
– Bye bye, Yoyo – sziszegte Kenny.

Az airbike a turbinával feléje fordulva tört utat magának

az ágak között, mintha Jerichót nem csak agyon akarná csapni,
de le is szeretné nyelni.
Muszáj leugrania!
Ekkor leállt a törés-zúzás. A gép roncsa alig fél méterrel
a feje felett beleakadt a gallyakba és himbálózva megállt.
Forgács, levél és törött ág hullott rá. Megbámulta a turbina
szétroncsolt lapátjait, megindult a fa törzse felé, maga alatt
megpillantott egy vékonyabb ágat, amelyikre talán ráállhatna.
Nyugtalanítóan vékony, ahogy jobban megnézte.
Túl vékony.
Feje felett újabb zörej.
Nem maradt más választása, leengedte magát az ágra,
érezte, amint a fa enged a súlya alatt, ezért karjával
belekapaszkodott a törzsbe.

Xin hallotta a kiáltást, de nem Yoyo kiáltott, hanem az

óriás, aki hirtelen kirontott a másik szobából és teljes
lendületével nekiment az állványnak és feldöntötte a puskát. A
lövések iránya megváltozott, most a mennyezetet érték, ahonnan
öklömnyi tégladarabokat szakítottak ki. Xin megnyomta a stop
gombot és a kézifegyveréért nyúlt. Látta Hongbingot Yoyóhoz
rohanni, aki felugrott és feltépte a bejárati ajtó maradékát.
Abban a pillanatban, amikor megcélozta, Daxiong
elrántotta a lábánál fogva.
Xin a hátára zuhant, de villámgyorsan az oldalára
fordult. Daxiong már csak a hűlt helyére vetette magát.
Megemelte a pisztolyát, de az óriás meglepően rugalmasan
pattant fel és kiverte a kezéből. Xin odarúgott, ahol a
szekrényszélességű mellkas az állal találkozott, vagyis ahol a
torkának kellett volna lennie. Daxiong művészien megformált
fáraószakálla szétesett. Az óriás megtántorodott és egy fuldokló
hörgést hallatott. Xin egy ugrással a pisztolynál termett,
felkapta, majd érezte, hogy valaki megragadja, s mint egy
gyereket, a magasba emeli. Rugdalózva próbált kiszabadulni a
szorításból. Az előbbi rúgása, úgy tűnik, nem hatott sokáig.
Daxiong marka satuként tartotta fogva, s az ablak felé indult
vele.
Nyilvánvaló volt, hogy mi a szándéka.
Xin a jószerencsében bízva hátrahajlította a karját és
tüzelt. Az elfojtott fájdalom kiáltásából arra következtetett, hogy
talált, ami azonban Daxiongot nem akadályozta meg abban,
hogy még magasabbra emelje és az egyik ablakon hatalmas
lendülettel kihajítsa. Túl sok üveg nem volt már a keretben. Más
körülmények között a lökés bizonyára a halálát jelentette volna,
de a sebesülés mégiscsak elvett valamennyit az óriás erejéből.
Xin macskaként tárta szét a lábait és a karjait, kapaszkodót
keresve, majd megragadott egy párkányt, ami a golyózivatarban
nem forgácsolódott szét. A teste kifelé lendült. Egy pillanatra
látta maga alatt a levelek zöld tengerét, megfeszítette az izmait,
hogy visszakapaszkodjék a szoba belsejébe, de meglátta
Daxiong öklét közeledni és elengedte magát.
Zuhant.
Nem sokáig.
A légkondicionáló nagydarab szekrényét kell
megragadnia. Egy rángás futott végig Xin egész testén, kezei
elérték a szekrényt, ami csikorogva hajlott meg a súlya alatt.
Mélyen alatta valami tört-zúzott, mintha a lombkoronában
valami óriási állat tombolna.
Jericho? A nyomozó ugyanitt zuhant le.
Nem érdekes. Vissza kell másznia a lakásba. Minden
erejét megfeszítve felhúzódzkodott, lábait a falnak támasztotta
és elindult felfelé.

Jericho kétségbeesetten kapaszkodott a törzsbe. Sehol

egy rés, odú, amiben megkapaszkodhatna. Három méterrel a
föld felett elhatározta, hogy elengedi a fa törzsét. Ellökte magát,
a két lábán landolt, majd a hátára dőlt. Meglátta, amint az
airbike ismét pont feléje zuhan.
Fáról lezuhanó motorkerékpár ütötte agyon a nyomozót.
Vannak olyan újságcikkek, amelyeket az ember nem
feltétlenül szeretne nyomtatásban látni.
Minden erejét összeszedve ugrott oldalra. Mellette az
airbike olyan lendülettel csapódott a földbe, hogy attól tartott, a
fegyverraktár a levegőbe repül, de legalább ezt a katasztrófát
megúszta. A bike az oldalára esett. Két fúvóka és az oldalborítás
letört. Most már teljességgel alkalmatlanná vált a repülésre.
Fölpillantott, de a lombkorona eltakarta Csen lakását. Amikor a
ház falához botladozott, úgy vélte, lábakat lát, amint eltűnnek az
ablakpárkány felett. Hunyorogva figyelt.
A lábak eltűntek.
Körülnézett, meglátott egy hátsó ajtót. Lenyomta a
kilincset, az ajtó kinyílt, és egy sötét folyosóra vezetett.
Beugrott, szüksége volt egy percre, hogy kiismerje magát.
Észrevette, hogy a folyosó elkanyarodik, elindult hát. Néhány
lépcsőn felment, és a liftakna mellett találta magát. Az első
ajtóhoz vezető folyosó innen nyílt. A lépcsőházból hangos
dobogás hallatszott. Valaki elefántként robogott a lépcsőn lefelé.
Jericho hátralépett, meghúzódott a liftakna fedezékében és várta,
ki tűnik majd fel a lépcső alján.
Daxiong volt. Az óriás a falnak ment, majd
megtámaszkodott. Jobb vállánál elszakadt a kabátja, tiszta vér
volt. Jericho néhány lépéssel mellette termett.
– Mit történt? Hol van Yoyo és Csen?
 Daxiong megfordult, öklét ütésre emelve. Felismerte
Jerichót, leengedte a kezét és az ajtóhoz támolygott.
– Odakint – sóhajtotta.
– És Kenny?
– Odakint.
A térdei megroggyantak. Jericho megragadta a karját.
– Támaszkodj rám – lihegte.
– Túl nehéz vagyok.
– Marhaság. Nálad nagyobb bébiket is ringattam már.
Mit jelent az odakint?
Daxiong egyik kezével megkapaszkodott Jericho
vállában és rátámaszkodott. Persze, hogy túl nehéz volt. De még
mennyire nehéz. Körülbelül annyira, mintha egy közepes
dinoszauruszt cipelt volna a vállán. Jericho kinyitotta az ajtót és
kitámolyogtak a napfényre.
– Kidobtam – sóhajtotta Daxiong. – Kihajítottam az
ablakon. Átkozott szemétláda.
– Azt hiszem, a szemétláda visszamászott.
Jericho gyorsan körbepillantott. Autók és motorosok
haladtak el mellettük nem túl sűrű egymásutánban.
– Valahol itt kell lenniük... Ott!
A járművek között, az utca túloldaláról Yoyo integetett
feléjük. Az egyik motor nyergében ült, amelyikkel Daxiong és ő
idejöttek. Mellette Csen Hongbing toporgott idegesen. Yoyo a
másik motorkerékpárra mutatott és valamit kiabált.
– Pontosan – mormogta Daxiong. Levette Jericho
válláról a kezét és dülöngélve elindult. – Lépjünk le!

Az épület pagodaszerű tetőszerkezete középen

ellaposodott. E lapos részbőol indult ki a lépcsőház. Xin itt
parkolta le az airbike-ját és innen ment le a 4. emeletre. Most
ismét kirohant a szabadba, a puskáját lövésre készen tartva,
számos apró sebből vérezve. Kilépett a tető szélére. A pagoda
laposan terült el a lábai alatt, eltakarva az utca nagy részét, de az
autóút oszlopainak semmibe markoló ujjait és a szemben lévő
oldalon a parkot láthatta.
Az egyik gyalogos-felüljáró mellett felfedezte Yoyót és
az apját.
 Megcélozta őket, de rá kellett jönnie, hogy kiürült a tár.
Dühében felüvöltve hajította el a puskát, az airbike-hoz rohant,
felült, elindította a gépet és függőlegesen startolt a magasba,
hogy az utcát teljes szélességében beláthassa. Ott szaladt Jericho
és Daxiong. Elérték a felezővonalat, valamivel túl voltak a híd
felén. Alattuk haladt a forgalom. A levegőből úgy tűntek, mint
egerek a laboratórium ketrecében, az egyikük kissé bénultan, ha
jól látta.
Az óriás. Tehát eltalálta.
Xin kinyitotta a fegyverraktárt és kivett egy kézre eső
géppisztolyt. Felbőgő turbinával kezdett zuhanórepülésbe.

Jericho látta közeledni. Megragadta az előtte

összegörnyedve baktató Daxiong karját és fölfelé mutatott.
– Bassza meg – sóhajtott Daxiong.
Mindkét kezét a magasba emelte, hogy felhívja a többiek
figyelmét a bike-ra, majd feljajdult. Arca eltorzult a fájdalomtól.
De Yoyo is felismerte, hogy mi közeleg. Leugrott a motorról és
teljes erejéből a park felé iramodott. Csen a nyomában.
– Daxiong – kiáltotta Jericho. – Vissza kell mennünk.
– Nem!
– Nem érünk már át.
Meglökte az óriást, és arrafelé terelgette, ahol a felüljáró
a felezővonalat keresztezte. A híd egy hatalmas
oszlopkonstrukció mellett állt, amely a maglev-síneket lesz majd
hivatott tartani. Egymástól azonos távolságra létrák vezettek le
róla. Jericho átlendült a korláton és lemászott. Remélte,
Daxiongnak van annyi ereje, hogy kövesse. Semmiképpen sem
bírta volna lehozni.
Az airbike elsuhant a felüljáró fölött. A lövedékek nagy
hanggal csapódtak be. Daxiong elvesztette az egyensúlyát és
lezuhant a fűbe. Jericho odafutott hozzá, de már fel is
tápászkodott, közben úgy üvöltött, hogy túlharsogta az autók
zúgását. Jericho nagy megkönnyebbülésére nem a fájdalomtól
kiabált, hanem szitkozódott és átkozódott, tirádái mind Kenny
lassú és fájdalmas halálára vonatkoztak.
– Kelj már föl – szólt rá Jericho.
– Nem tudok!
 – Dehogynem. Nem szeretem a partra vetett bálnákat.
Daxiong rápillantott.
– Fölhasítom a gyomrát – kiáltotta. – Kitépem a beleit!
Előoször a vastagbelét, aztán a vékony...
– Ahogy óhajtod. De kelj már föl!
Xin fordult egyet és most Yoyót vette célba.
De ők éppen eltűntek a parkot övező fák pazarul
burjánzó lombjai alatt. Xin lejjebb ereszkedett, és a rét felett a
csikungozó csoport felé söpört. Az öregek egyenes fejtartással,
leeresztett vállakkal, alsó– és felsőtestük harmonikus
mozgatásával tárták ki karjukat, forgatták tenyerüket,
nyújtóztatták tagjaikat, majd kezüket a magasba tartva olybá
tűntek, mintha meg akarnák akadályozni, hogy az ég ráessen a
Siping Lire. Platánok és szomorúfüzek között pillantotta meg a
menekülőket, lövései tátongó sebeket ütöttek a fák törzsein. A
csoport tagjai kiestek a ritmusból, elfelejtették összezárni
ujjaikat, elmulasztották a lassú kilégzést, a fejüket forgatták.
A következő pillanatban, amikor az airbike szétcsapott
közöttük, szétrebbentek.
Xin fékezett, majd a liget felé indult, ahol Yoyo és az
apja eltűnt. Nyomukat sem látta. Felfelé húzta az airbike orrát,
és gyorsan a magasba emelkedett. Talán ki akarják várni a
megfelelő pillanatot, hogy az utca túloldalán elérjék a
motorjaikat. Zúgó fúvókákkal csapott le a két gépre. Elektromos
meghajtásúak voltak, tehát nem robbannak, de egy jó kis
sorozattal működésképtelenné teheti őket.
A felezővonalnál mozgást érzékelt. Hoppá! Jericho és a
kolosszus, aki megpróbálta kihajítani az ablakon.
Ez is jó.

– Jön!
Daxiong bágyadtan bólintott. Az utolsó pillanatig
kivártak, csak akkor bújtak el az oszlop mögött, amikor az első
lövedékek már belefúródtak a betonba. Az airbike elszáguldott
mellettük, majd gyorsan megfordult.
– A másik oldalra!
Ismét fedezékbe bújtak. Ily módon egy ideig
kibabrálhatnak Kennyvel. Az oszlopnak mindig arra az oldalára
kell állni, amelyik éppen védelmet nyújt.
Legalábbis Jericho bízott benne, hogy ez működhet.
Mellette Daxiong verítékezett és zihálva vette a levegőt.
– Sokáig nem bírom már – lihegte.
– Nem is kell – mondta Jericho, de egyre jobban félt
attól, hogy tervének utolsó része nem úgy sikerül majd, ahogy
remélte. Szemével az eget pásztázta. Kétoldalt laza sorban
járművek haladtak el. A turbina zúgása távolodott. Egy
pillanatig azt remélte, a gyilkos feladta. Ekkor megpillantotta az
airbike-ot magasan a fejük felett, s rájött, mi Kenny szándéka.
Ha elég magasan van, akkor az oszlop nem sokat segít rajtuk.
Szaladgálhatnak körbe, mint a nyulak, előbb-utóbb úgyis
eltalálja őket.
– ... És a vakbelét, ha még van – krákogta Daxiong. –
Azt is kitépem. De talán mégis előbb a vakbelét, utána a...
Lábuk előtt felcsapódott a fű és a föld. Jericho
megkerülte az oszlopot. Daxiong utána dülöngélt, alig volt már
képes a lábain megállni.
– Jól vagy? – kérdezte Jericho.
– A rohadt geci hátba lőtt – mormogta Daxiong.
Köhögött, majd összeesett – Azt hiszem, én most...
– Daxiong! A kurva életbe! Nem szabad elhagynod
magad. Hallod? Ne ájulj el!
– Igen... Megpróbálom... Én...
– Ott! Nézd csak!
A távolban feltűnt az égen egy lapos és ezüstösen
csillogó jármű. Lejjebb ereszkedett, nagyon gyorsan közeledett.
– Daxiong – kiabálta Jericho. – Megmenekültünk!
Az óriás elmosolyodott.
– Az nagyon jó – mondta elmélázva, majd eldőlt.

Xin egy kis időre megint a ligetre figyelt, így a csillogó

lepényhalat majdnem túl későn vette észre. Másodperceken
belül nőtt ijesztően nagyra, s úgy tűnt, a pilótának nem áll
szándékában kitérni. Meglepődött, majd rájött, hogy az újonnan
érkezőnek pontosan az a célja, hogy rajta keresztülgázoljon.
Megdöbbenve emelte fel a kezét, leadott pár lövést, amit a jármű
elegáns kitérővel elkerült, és ismét egyenesen felé tartott.
 Akárki is irányította a gépet, mesterien navigált.
Zuhanásba irányította az airbike-ot, s közvetlenül a
forgalom fölött állította csak meg. Az ezüstdiszkosz is átment
zuhanórepülésbe. Xin megfordult, elrepült a liget és a
mesterséges tó fölött, hajtűkanyarokat írt le, teljesen váratlan
manőverekbe kezdett, de üldözőjét nem tudta lerázni. Az
ezüstdiszkosz a parkon keresztül vissza az útig üldözte őt, utána
hirtelen elfordult és meredeken felfelé indult. Xin zavarodottan
nézte, lassított, és a forgalom fölött lebegett.
Az idegen gép távolodott.
Káromkodott, amint a feladata újra eszébe jutott. Milyen
megalázó! Yoyo és az öreg Csen itt bujkálnak valahol a bokrok
között, s mindent láttak. Erre a gondolatra mérhetetlenül
feldühödött. Előveszi majd az aknavetőt és felgyújtja az egész
ligetet, de előbb Jerichót és Daxiongot intézi el. A rendőrség
még nem volt sehol. Lövésre kész fegyverrel indult az oszlop
felé, amely mögött a két barom menedéket keresett, de ekkor
észrevette, hogy az ezüstdiszkosz újra támadásba lendül.
Xin eltette a fegyvert. Alatta özönvíz előtti autók
pöfögtek kipufogógázokat a levegőbe, s felverték az utca porát.
Forrt a dühtől. Még egyszer nem hagyja, hogy üldözzék.
Leszedi a pasast az égből. Ujjai a rakétakilövő felé nyúltak, de
az beragadt. Eszelősen rángatta, lenézett, egy pillanatra ez
kötötte le minden figyelmét.
Hangos dudaszó.
Egyre hangosabban, egyre közelebb.
Idegesen emelte fel a fejét.
Egy vészes gyorsasággal közeledőo teherszállítót
pillantott meg. Amíg a rakétavetőt piszkálta, az airbike nagyon
lesüllyedt. Rémülten látta a sofőrt gesztikulálni a szélvédő
mögött, valamit üvöltött is, felkapta a gépét és éppen csak
sikerült elkerülnie, hogy beleütközzön a pilótafülkébe. De a
diszkosz ekkor repült el felette, oly közel, hogy a légnyomása
megpördítette az airbike-ot, mintha csak egy falevél lenne. Nagy
ívben kirepült a nyeregből, s a hátára esett. Egy pillanatra
elakadt a lélegzete. Ösztönösen felemelte a kezét, de egyetlen
jármű sem közeledett, ami elüthette volna. Valami szilárd, de
puha felületen feküdt. Levegőért kapkodva ült fel a dombon,
amit rozsdás palánk vett körül.
Nem. Nem palánk. Egy teherautó platója. Xin értetlenül
nyúlt le, és homokot fogott a kezében.
Homokba zuhant.
Dühösen ordítva állt tel, látta, amint mellette házak,
oszlopok, lámpák haladnak el, elvesztette az egyensúlyát és
ismét eldőlt a piszokban, amint az óriási teherautó elkanyarodott
és gázt adott. Vitte őt, egyre messzebbre Hongkoutól,
Daxiongtól, Jerichótól, Yoyótól, Csentől és a Siping Lutól.

A nyugat felé vezető két belső sávban már kialakulóban

volt a dugó. Az airbike a felezővonalra zuhant, darabjai az útra
estek, néhány sofőrt vészfékezésre kényszerítve. Csakis a pre-
safe érzékelőknek volt köszönhető, hogy elmaradt a tömeges
baleset, ugyanis ezeket az idősebb autókba is kötelező volt
beépíteni. CMOS-kamerákkal felszerelt radarrendszer
folyamatosan figyelte a forgalmat, és az autó azonnal magától
fékezett, ha az előtte haladó váratlanul megállt. Az érzékelők
számára, úgy tűnik, csupán a repülő tárgyak jelentettek
problémát.
Időközben a Silver Surfer leszállt a parkban. Jericho
átkukucskált az autók között, látta, amint a jármű ajtai kinyílnak
és egy ismerős, testes alak ugrik ki. Utána megpillantott még
mást is, s szíve még gyorsabban kezdett verni az örömtől: Yoyo
és Csen érkeztek futva a ligetből.
– Daxiong! – hajolt le az óriáshoz, az arcát pofozgatva.
– Felállni. Kelj már föl!
Daxiong barátságtalanul morgott valamit. Jericho két
csattanós pofont adott neki, és azonnal félreugrott, arra
számítva, hogy esetleg mégis lebecsülte az óriás reflexeit. De
nem sok minden történt, Daxiong megpróbált felülni,
sóhajtozott, majd ismét visszafeküdt. Jericho megragadta a
karját, néhány másodpercig minden erejét megfeszítve tartotta,
de a hatalmas test kicsúszott a kezei közül.
– Daxiong, a kurva életbe!
Nem engedhette, hogy a sebesült kómába essen. Itt nem.
Tovább pofozta. Ezúttal több sikerrel.
– Megbolondultál? – mordult rá Daxiong.
 Jericho az oszlopon lévő létrafokokra mutatott, amelyek
felvezettek a felüljáróra.
– Mindjárt alhatsz. De előbb fel kell jutnunk oda.
Daxiong a bal kezére támaszkodott, összecsuklott, még
egyszer megpróbálta, s ezúttal sikerült felállnia. Jericho
borzasztóan sajnálta. A moziban a sebesültek még órákig
vidáman rohangálnak mindenféle hőstettet végrehajtva, de a
valóságban más a helyzet. A seb Daxiong hátán valószínűleg
csupán egy súrolás, de már a nyíllövedék sebességéből adódó
sokk elegendő, hogy egy ember elájuljon tőle. Daxiong sok vért
vesztett, a seb pedig nyilván rettenetesen fájt.
Pillantása a létrára esett. Az arca időközben viaszfehérré
vált.
– Én nem tudok oda felmenni, Owen – suttogta.
Jericho mély lélegzetet vett. Daxiongnak igaza volt.
Tulajdonképpen ő sem érezte magát túl erősnek. Felbecsülte a
felezővonal szélességét, éppen elegendőnek találta, és előhúzta a
mobilját. Tu két csengetés után felvette. Jericho látta őket a
parkban, Yoyo és Csen éppen bemásztak a repülőautóba.
– Tian?
A hangja hirtelen remegni kezdett. Körülötte amúgy is
minden remegett.
– Te jó Isten, Owen! – rikoltotta Tu. – Mi van? Rátok
várunk.
– Sajnálom – nyelt egyet. – Nagyszerű voltál, de attól
tartok, a legnagyobb kihívás még előtted áll.
– Micsoda? Miféle kihívás?
– Precíziós landolás. A felezővonalnál. Gyere, öreg
cimbora.

A Silver Surfer kétüléses volt, pótülésekkel. Öt ember –

közülük kettő meglehetősen túlsúlyos – terhe alatt bizony sokat
veszített manőverezhetőségéből. Nagyon szűk volt a hely.
Daxiongot az anyósülésre helyezték, a többiek mögéje
préselődtek be. Reménytelenül túlterhelve a Silver Surfer egy
béna kacsa eleganciájával emelkedett a levegőbe. Jericho azon
csodálkozott, hogy egyáltalán fel tudott emelkedni. A gép
elhaladt Hongkou lakónegyedeinek egyforma, vörösesbarna
tetői fölött, átkeltek a Huangpu felett és az északi parton a
pénzügyi központ felé vették az irányt.
A Yangpu hídtól nem messze terült el a Pudong
International Medical Center parkszerű létesítménye, a csinos
kertek, mesterséges tavak és bambuszligetek közé beékelt,
pillekönnyűnek tűnő üvegpavilonok csoportja. A neves
magánklinikát néhány éve alapították. A sanghaji városépítészet
új racionalitását képviselte, amely belátta, hogy az építmények
valahogyan olyanok, mint a brachioszauruszok nyaka, amelynek
hossza ugyan kiváló kilátást tesz lehetővé, ám ezt leszámítva
csakis problémákat okoz. Az építészeti falloszőrület
mintapéldányaként a Nakheel Tower meredt félig készen az
égbe a csődbe ment Dubaiban, alátámasztva a népi bölcsesség
igazságát, miszerint messze nem az a legnagyobb, akié a
leghosszabb. A monstrumot 1400 méter magasra tervezték. A
munkálatokat valamivel egy kilométer fölött állították le, az ég
ostromlói csődöt mondtak banális koncepciójukkal, a casa
erecta megérett arra, hogy bekerüljön a nagy tévedések
könyvébe. A Pudong International Medical Center egymásba
fonódó sejtjei sokkal jobban illettek egy magát gigantikus
urbánus egysejtűként értelmező metropolishoz, amelynek
anyagcseréje az idegi összeköttetéseken alapult, nem pedig a
rekordra törő extremitásokon.
– Ismerek ott valakit.
Tu a Medical Centerben is jó kapcsolatokat ápolt a
mértékadó erőkkel, jelen esetben a sebészet vezetőjével. Miután
Daxiongot beszállították, félrevonultak. A végén megegyeztek
abban, hogy kezelik Daxiong sebét, de a sérülés körülményeiről
nem kérdezősködnek. Az óriást össze kellett varrni, s meg
kellett barátkoznia egy csinos kis heggel. Egy ideig pedig még
fájdalmai lesznek.
– De az ellen is tehetünk valamit – búcsúzott el a sebész
és nyugtatgatóan nevetett. – Ma már tulajdonképpen minden
ellen lehet valamit tenni.
A magánkórházakban, fűzte hozzá a tekintete.
Jericho szívesen megkérdezte volna, mit tudna ajánlani
Yoyónak a barátai elvesztése miatt érzett fájdalmára, az öreg
Csen Hongbing lelkének háborgására, vagy a saját belső
filmjeire, de nem tette, ehelyett megszorította Daxiong kezét és
minden jót kívánt neki. Az óriás kifejezéstelenül nézte. Utána
elengedte a kezét, átölelte és magához szorította. Jericho
sóhajtott. Ha Daxiong félholt állapotban így ölel, akkor arra már
igazán nem lett volna kíváncsi, hogyan fejezi ki a szeretetét
ereje teljében.
– Nem is vagy te olyan rossz fickó – mondta Daxiong.
– Jól van, na – vigyorgott Jericho. – Légy kedves a
nővérekhez.
– Te pedig vigyázz Yoyóra, míg ki nem jövök.
– Persze.
– Rendben. Este találkozunk.
Jericho azt hitte, rosszul hall. De Daxiong elfordult,
jelezvén, hogy elbocsátásának időpontjáról tovább vitázni merő
időpocsékolás lenne.
– Hagyd csak – mondta Yoyo, amikor már kifelé
mentek. – Én már annak is örülök, hogy nem akart most azonnal
velünk jönni.
– Na és most? – kérdezte Csen Hongbing, miután
visszatértek a Silver Surferhöz. Először szólalt meg azóta, hogy
elhagyták a parkot. Akármiféle pokolnak köszönhette is, de
szegényes mimikája miatt úgy tűnt, mintha az egész dolog
valami különös módon egyáltalán nem érintené.
– Azt hiszem, néhány dolgot el kell mesélnem neked –
hajtotta le a fejét Yoyo. – Csak... Ne most.
Csen a tanácstalanság gesztusával emelte magasba a
kezét.
– Semmit sem értek – fordult Jerichóhoz. – Maga...
– Megtaláltam – bólintott Jericho. – Ahogy kívánta.
– Iigeeen – mondta Csen hosszan elnyújtva. Úgy tűnt,
azon gondolkodik, hogy valóban ezt akarta-e.
– Sajnálom, ami történt.
– Nem, nem. Köszönettel tartozom önnek!
Megint teljesen olyan volt, mint az az ember, aki két
nappal korábban – valóban csak két napja volt? – belépett az
irodájába és majdnem hasra esett saját udvariasságában. Persze a
kérdés ott lebegett, hogyan is várhat köszönetet, amikor egy
egyszerű kereséssel bízták meg, és az apokalipszis lovasaival
tért vissza.
Jericho hallgatott. Csen is. Yoyo felfedezett valami
érdekeset az égen. Tu a páfrányok, bambuszok és feketefenyők
közt téblábolva egy rakás utasítást mondott a mobiljába.
– Na – adta hírül, amikor visszatért.
– Mit jelent az, hogy na? – kérdezte Jericho.
– A na azt jelenti, hogy valaki úton van a Westinbe,
hogy elhozza a számítógépedet és a többi cuccodat, és elvigye
hozzám, mert nálam fogsz lakni.
– Ja. Jó.
– Két embert pedig megbíztam, hogy tartsák szemmel a
lakásodat Xintiandiban. Másik kettő a Siping Lu felé tart.
Összepakolni és vigyázni – köszörülte meg a torkát, majd Csen
vállára tette a kezét. –Természetesen el kell gondolkodnunk a
kérdésen, kedves Hongbing, mit is mondunk majd a
rendőrségnek, ha megjelennek és a lakásod állapota miatt
kérdezősködni kezdenek.
– Ez azt jelenti, hogy hozzád megyünk? – következtetett
Yoyo.
Tu körbenézett.
– Van valakinek jobb ötlete?
Hallgatás.
– Ki szeretne otthon aludni? Senki? Akkor menjünk.
A Silver Surfer ajtaja hangtalanul nyílt ki.
– A legmagasabban állnak, akik bölcsek – suttogta
Jericho, és engedelmesen bemászott a hátsó ülésre.
Tu rosszallóan nézett rá.
– Akik bölcsnek születtek – mondta. – Verd ki a
fejedből Konfuciust. Jobban ismerem, mint te. Nagyorrú!
A kétembernyit simán nyomó Daxiong nélkül a gép
gyorsan a magasba emelkedett. Tu egy villában lakott Pudong
közelében, egy erődszerűen őrzött, Gated Area nevezetű
körzetben, amit parkszerű zöldfelületek öveztek. Közvetlenül a
háza előott landoltak, kihámozták magukat az ülésekből, és
felmentek a szárnyas ajtóhoz vezető lépcsőn.
Az ajtó kinyílt. Csinos, vörösre festett hajú kínai nő
jelent meg. Pont az ellentéte volt Yoyónak. Kevésbé szép,
ellenben sokkal elegánsabb jelenség, valamilyen módon
erotikusabb is. Egy ember, akinek az életrajzában nincsenek
törések, aki megszokta, hogy megjelenése pillanatától fogva a
világ körülötte forog. Tu öleléssel köszöntötte, majd a lakásba
lépett. Jericho követte. Az asszony mosolygott, majd két puszit
nyomott az arcára.
– Helló, Owen – üdvözölte mély hangján.
Jericho visszamosolygott.
– Helló, Joanna.

PUDONG
Tu már jó előre megbízta Joannát, hogy, amint
megérkeznek, törődjön Csennel. Valójában azt akarta, hogy egy
kicsit terelje el a figyelmét, amit Joanna teljes lendülettel meg is
tett. Azzal a határozottsággal irányította a megzavarodott Csent
a palotaszerű konyhába, amellyel az ember a bevásárlókocsit
tolja. Megkérdezte, milyen teát iszik, szaunázni, fürödni vagy
éppen zuhanyozni lenne-e kedve?, vannak-e fájdalmai,
egyáltalán, mi történt?, a hűtőszekrényben van egy kis csirke, ó,
fogalma sincs, hogy történhetett, a fickó egyszer csak ott állt a
flintájával a szobában, a fenébe, hogyan mehetett egyáltalán be,
ó, maga csupa horzsolás, az ilyesmi könnyen begyulladhat!,
hallgasson, ne beszéljen vissza!, és így tovább és így tovább.
Persze a nő maga nem tudott az égvilágon semmit sem. De
Joanna nem lenne Joanna, ha ez problémát jelentett volna
számára. Addig adagolta a saját optimizmusát, amíg Csen is
bizakodóvá vált, s kész volt elhinni, hogy minden jóra fordul,
csak mert a nő azt mondta. Jericho senki mást nem ismert, aki
ennyire meggyőzően tudott a jó mellett érvelni anélkül, hogy
halvány fogalma lett volna arról, hogy az mitől is következik
majd be. Joanna blöffölt, ahogy csak tőole telt. Az ő világában a
farok csóválta a kutyát. Csen nyilván meg volt győződve arról,
hogy ő irányítja a beszélgetést, mi több, ő kezdeményezte.
Joanna oly módon tudta terelgetni a férfiakat, hogy azok
megesküdtek volna rá, hogy a nő jár az ő nyomukban.
 – Nos, mit tegyünk? – sziszegte Tu.
– Értesítsük a rendőrséget – válaszolt kurtán Jericho. –
Még mielőtt maguktól jönnének.
– Offenzívát akarsz indítani?
– Mi mást tehetnénk? Ez az őrült fölgyújtotta a fél
acélművet. Nem lesz nehéz dolguk, hogy Quyuban holttesteket
és szemtanúkat keressenek. A Siping Lu úgy néz ki, mintha
bombatámadás érte volna, nem igaz, Yoyo?
– De.
– A hátsó udvarban egy lezuhant airbike roncsai állnak,
megpakolva nehézfegyverzettel. Egy másik a forgalmat
bénította meg. Ebből csak összeraknak valamit.
– De mit?
– Megesküszöm neked, nem telik el néhány óra, és rá
fognak kérdezni, mi köze Hongbing barátodnak a quyui
mészárláshoz. Onnan már csak egy lépés Yoyo. Úgy értem, ami
az acélműben történt, úgy néz ki, mint egy megsemmisítő
hadjárat a City Demons ellen, vagy nem? Márpedig Yoyo
közéjük tartozik.
– Na és mi a helyzet veled? – kérdezte Yoyo. – Azt
hiszed, téged is megtalálnak?
– Hát hogyne. Az autóm ott égett Quyuban.
– Azt pedig azonosíthatják – rágta az ajkát Tu. –
Ráadásul a Siping Lu tele van szkennerekkel. Vagyis vannak
felvételeik. Ahogy találkoztok, amint Yoyo és Daxiong
bemennek a házba, ahogy ez a... ez a...
– Kenny.
– ...Kenny üldöz titeket...
– Csak semmi titeket – vágott közbe Jericho. – Használd
csak a helyes névmást. Téged éppúgy lehet látni mennyei
dühödben. No és ki dolgozik a cégednél, hogy a tanulmányait
finanszírozhassa?
– Yoyo, a kis mocsok – sóhajtotta Yoyo.
– Bizony, gyermekem, a múltad ragyog – állapította
meg Tu kopasz fejét vakargatva. Új szemüvegével szinte
civilizáltan nézett ki. – Tehát mit meséljünk nekik? Yoyo
teljesen ártatlanul kihallgatta, amint Kenny valakivel...
– Felejtsd el – vágott közbe Yoyo. – Mondjam el a
rendőrségnek, hogy titkos információk birtokába jutottam? Az
én múltammal? Ha ez a repülő seggfej a kormány megbízottja,
akkor akár magamat is feljelenthetem és elvezettethetem. A
fenét, főbe lőhetem magam!
– Nem hiszem, hogy a rendőrség benne lenne a
dologban – mondta Jericho.
– Jó, de azt sem tudod, mi történik, ha engem elkapnak.
– Egy pillanat – rázta erőteljesen a fejét Tu. – Legyünk
tárgyilagosak. Jelen pillanatban azt feltételezzük a sanghaji
rendőri apparátusról, hogy egy kvantumszámítógép logikai
készségeivel rendelkezik. Ilyen gyorsan azért nem rakják ki a
mozaikot.
– De mégis értesítenünk kell őket – mondta Jericho.
– De talán nem most azonnal.
– De igen. Ha valaki rommá lövi a lakásodat és te nem
jelented, az furán veszi ki magát. Közvetlenül előtte pedig
felbukkan Yoyo és Daxiong, majd én, ráadásul pontosan olyan
gépen repülve, mint Kenny.
– Jól van, na. Mi lenne, ha ezt mondanánk: valaki
megtámad egy motorosklubot Quyuban és vérengzést rendez.
Segítői is vannak, repülő szerkentyűkkel jönnek. De nem tudják,
hogy Yoyót éppen akkor látogatta meg a család barátja, Owen,
aki befűut a fickóknak, hm? Mindketten szereznek egy airbike-
ot, elmenekülhetnek. Nem sokkal később Hongbing felhívja
Yoyót, elmondja neki, hogy valaki be akar hatolni a lakásába.
– Hülyeség – rázta a fejét Yoyo. – Nem a lányodat
hívod fel, ha valaki be akar törni hozzád.
– Jó, akkor...
– De. Kenny megfenyegetett téged, hogy kiirtja a
családodat – javasolta Jericho. – Felhívod tehát az apádat. Nem
veszi fel, tehát meglátogatjuk és közben értesítjük apád legjobb
barátját, azaz Tiant.
– Na és fogalmunk sincs arról, hogy mit akarnak ezek a
figurák? –kérdezte Yoyo szkeptikusan. – Ezt elhiszi valaki?
– Márpedig így van.
– Jaj, istenem. Micsoda egy dajkamese.
– A lényeg, hogy te valahogy kimaradj a történetből –
mondta Tu. – Semmi ellenzékiség, semmi Őrzők – nézett
megrovóan Yoyóra. – Ha már itt tartunk, nyugodtan
elmondhattad volna, hogy a magas kohóban tanyáztok. Én
csupán az Andromedáról tudtam.
– Sajnálom. Nem akartunk még jobban belerángatni
téged.
– Miért nem? Én biztosítottam az infrastruktúrát a
harapós kis csoportodnak. Jobban nem is lehetnék benne –
sóhajtotta Tu. – De mindegy. Második napirendi pont. Mit
mesélünk Hongbingnak?
Yoyo tétovázott.
– Ugyanezt?
– Micsoda? – mordult rá Jericho.
– Na igen, úgy gondoltam...
– Tényleg azt akarod apádnak bemagyarázni, hogy ezt
az egészet csupán egy őrült követte el?
Hirtelen nagyon megharagudott Yoyóra.
– Owen – emelte fel a kezét Yoyo. – Tényleg nagyszerű,
amit értünk tettél, de ehhez valóban semmi közöd.
– Az apádnak joga van megtudni az igazat!
– Nem vagyok biztos benne, hogy olyan nagyon
szeretné.
– Pontosan. Nem vagy biztos benne. Istenem, túszul
ejtették, fegyvert fogtak rá, fenyegették a lányát, romba
döntötték a lakását, muszáj elmondanod neki az igazat! Minden
más gyávaság volna.
– Maradj ki ebből!
– Yoyo – mondta Tu csendesen. Úgy hangzott, mintha
azt mondta volna: ülj, vagy helyedre.
– Micsoda? – folytatta a lány. – Micsoda? Semmi köze
hozzá. Te magad is mondtad, hiba lenne apát ezzel terhelni.
– A körülmények megváltoztak. Owennek igaza van.
– Ja persze – mondta Yoyo gúnyosan. – Hiszen ő
újabban a család barátja.
– Nem. Egészen egyszerűen igaza van.
– Hogyhogy? Mit tud Owen az apámról?
– És te mit tudsz róla? – kérdezte Jericho támadóan.
Yoyo rápillantott. Nyilván egy mély sebbe nyúlt bele.
– Hongbing megkeseredett, megkérgesedett, introvertált
– mondta Tu. – De én ismerem őt! Arra a napra várok, amikor a
kéreg lefoszlik róla, csak azt nem tudom, örüljek-e ennek a
napnak, vagy rettegjek tőle. Életéből éveket kellett borzalmas
körülmények között töltenie. Eddig nem volt okunk az orrára
kötni, hogy te vagy Kína legjobban keresett ellenzékije, de ez
most megváltozott. A mai délelőtt óta nagyon is jól tudja, hogy
van mit mesélned neki.
Yoyo boldogtalanul rázta a fejét.
– Gyűlölni fog engem.
– Inkább engem fog gyűlölni, hogy segítettem neked, de
amúgy ezt nem hiszem. Nem szabad többet hazudnod neki,
Yoyo. Az lenne a legszörnyűbb számára, ha nem bíznál benne.
Ezzel megfosztanád... – úgy tűnt, Tu keresi a megfelelő szavakat
– apai méltóságától.
– Apai méltóságától? – visszhangozta Yoyo, mintha
rosszul hallana.
– Igen. Minden embernek szüksége van arra, hogy
fontos legyen. Hongbing is akart tenni valami fontosat,
valamikor régen, és megbüntették érte.
– Most pedig ő büntet engem.
– Ez lenne az utolsó, ami szándékában állna.
Yoyo csak bámulta.
– De sohasem mesélt nekem az életéről, Tian! Soha!
Soha nem bízott bennem. Azt gondolod, ez nem büntetés? Hol
voltam én fontos? Persze, aggódik, reggeltől estig, nagy
aggodalmában a legszívesebben elzárna engem, de minek? Mit
akar tőlem, ha nem áll velem szóba?
– Szégyelli magát – mondta Tu csendesen.
– Miért? Unom már! Az én apám ... Egy zombi!
– Nem szabad így beszélned.
– Nem? Mi lenne, ha ő is mesélne nekem?
– Bizony, ezt neki is meg kell tennie – bólintott Tu.
– Ó, köszönöm! Mikor?
– Először rajtad a sor.
– Miért én? – robbant Yoyo. – Miért nem ő?
– Mert most éppen te vagy olyan helyzetben, hogy kezet
nyújts neki.
– Ne gyere már nekem a pátoszoddal – üvöltött a lány. –
A barátaim meghaltak, őt is majdnem megölték. Én legfeljebb a
túlterheltség helyzetében vagyok.
– Mint mindannyian – avatkozott közbe Jericho, aki már
kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Oldjátok meg a
problémáitokat, de ne most. Tian, mit gondolsz, mikor lesz itt a
számítógépem?
– Néhány perc múlva – válaszolta Tu, hálásan a
témaváltás miatt.
– Jó. Még egyszer megvizsgálom a svájci filmeket.
Használhatom az irodádat?
– Természetesen – vont vállat tétovázva Tu. – Akkor
értesítem a rendőrséget. Jó?
– Tedd meg.
– Mindannyian a rendelkezésükre állunk?
– Elbújni nincs értelme. Akkor legfeljebb külön-külön
látogatnak majd meg – vonta fel a szemöldökét Jericho. –
Gondolom, amúgy is elkezdték már a nyomozást. Kenny
mocskos játékának első áldozata Grand Cherokee Vang volt –
Yoyóra pillantott. – A lakótársad. Valósággal el fognak
árasztani a kérdéseikkel.
– Tegyék – mondta Yoyo dühösen. – Nyugodtan
megpróbálhatnak felfalni engem.
– Falj csak fel, én majd felfallak belülről.
– Jól megtanultad – horkant föl Yoyo, majd megfordult
és kiment a konyhába.

Jericho boldog volt, hogy visszakapta Diane-t. Ugyan

nem sokat remélt tőle, de még egyszer átvizsgálta a három
weboldalt, amit a feljegyzés szerint ki kellett cserélni. Ha remélt
volna valamit, most csalódnia kellett volna. A maszk semmit
sem talált. Nyilvánvalóan kivonták őket a forgalomból.
Maradtak a svájci filmek és a találgatásai.
Diane-nek egy sor utasítást adott. A gép beprogramozott
udvariasságával közölte, hogy a feladatok elvégzésére szüksége
lesz némi időre, ami jelenthetett 5 percet vagy 5 évet is. Erre
vonatkozóan nem voltak tervei a számítógépnek. Mintha
Alexander Fleminget kérdezték volna, hogy mennyi időre lesz
szüksége a penicillin felfedezéséhez. Mivel a filmek három
dimenzióban készültek, Diane-nek nem adatfelületeket, hanem
adatkockákat kellett átvizsgálnia, ami persze még jobban
elnyújtotta a munkát.
Joanna teát és süteményt hozott nekik.
Immár négy éve szakítottak, de Jericho még mindig nem
tudta, hogyan viszonyuljon a nőhöz. Mindenesetre úgy érezte,
Joanna kidobta őt, hogy a kínai fellendülés egyik részeséhez
menjen. Rosszabbat el sem tudott volna képzelni. De éppen ez a
férfi lett idővel Jericho legközelebbi barátja. Barátságukat
Joanna kezdeményezte, s az üzleti kapcsolat fészkében nőtt
nagyra, úgy, hogy igazán sem Tu, sem pedig Jericho nem vette
észre. Joanna volt az, aki felhívta a figyelmüket a közöttük
egyre mélyebbé váló kötődésre, miközben Jerichónak azt is
tudtára adta, ideje lenne már abbahagynia, hogy minden ember
bűnét magára vállalja.
– Nem is teszem – válaszolta Jericho, s közben olyan
értetlenül nézett a nőre, mintha azt javasolta volna, hogy jó
lenne, ha a jövőben nem négykézláb járna munkába.
Pedig Jericho nagyon is jól tudta, mire gondol az
asszony. Persze túlzott, hiszen Joanna éppen a másik szélsőséget
képviselte: ő aztán nem érezte magát felelősnek semmiért.
Emiatt persze lehetett önteltséggel vádolni, pedig nagyon távol
állt tőle, hogy immorálisan cselekedjen. Csupán, mondjuk úgy,
hiányos volt a bűntudata, mint egy gyereké. A férfi viszont attól
a pillanattól fogva, amint megpillantotta a napvilágot, a
figyelmeztetésnek, kioktatásnak, a lebuktatásnak és a
folyamatos tévelygés vádjának, az ítélkezésnek volt kitéve, s
mindez azt a célt szolgálta, hogy egy hibás embert jobbá
alakítsanak. A javulás mértékét aszerint bírálták el, hogy miként
felel meg az egyén mások elvárásainak, vagyis a kísérlet
kudarcra volt ítélve. Általában minden érintett kudarcára.
Jókívánságok és néma szemrehányások kíséretében végül a
maga útján indult el, és elfelejtette feloldozni magában a
gyermeket, aki megszokta, hogy a különcségei miatt
megdorgálják. A „kell, jó lenne, nem szabad” keresztútján végül
oda jutott el, ahová hosszú idővel azelőtt elindult, függetlenül
attól, mennyire megöregedett közben. Egy életen át mások
szemével látta magát, mások mércéivel mérte magát, mások
értékkánonjai szerint értékelte magát.
Sohasem volt önmaga.
Ez volt az, amire Joanna gondolt. Ő maga figyelemre
méltó tehetséggel fejlesztette ki, hogyan hámozza ki magát
gyermekkora útvesztőiből. Tiszta tekintettel nézte a dolgokat,
egy boncolókés élességével, s cselekvése következetes maradt.
Minden tekintetben úgy érezte, igaza van, amikor Jerichót
elhagyta. Tudta, hogy a szakítással fájdalmat okoz majd, de az
efféle fájdalmak Joanna világában éppoly kevéssé eredtek
valami vétkes cselekvésből, mint a fogfájás. Nem lopta meg a
férfit, nem alázta meg nyilvánosan, nem hazudott neki hosszú
időn át. Amit mások véleménye szerint kellett volna tennie, az
őt nem érdekelte. Az egyetlen ember, akinek a pillantását
mindig is állni akarta, önmaga volt.
– Hogy vagy? – kérdezte Jericho.
– Hogy lennék? – huppant le Joanna az egyik csővázas
székbe. –Rendkívül izgatottan.
Pedig nem nézett ki különösebben izgatottnak. Inkább
érdeklődőnek, legfeljebb kissé aggodalmasnak. Jericho
belekortyolt a teájába.
– Elmesélte Tian, mi történt?
– Az ajtóban mondott valamit, tehát az ő verzióját
ismerem. –Joanna közben kekszet rágcsált. – Ismerem
Hongbingét is, természetesen. Szörnyű. Következőként Yoyót
szerettem volna kikérdezni, de ő most éppen az apa-lánya
konfliktust próbálja tisztázni.
Jericho tétovázott.
– Tudod egyáltalán, miről van szó?
– Nem vagyok hülye – az ajtóra mutatott. – Azt is
tudom, hogy Tian is benne van.
– Nem gond a számodra?
– Az ő dolga. Neki kell tudnia, mit csinál. Engem ez
szégyenletes módon nem érdekel, tudod jól. Nem lennék hatásos
ellenzéki. De meg tudom érteni őt. Az indokai világosak, így én
feltétlenül támogatom.
Jericho hallgatott. Nyilvánvaló, hogy a múltban nem
csupán Csen Hongbing evett keserűséget. Tu társadalmi
helyzetéből mindenre lehetett következtetni, csak arra nem,
hogy kapcsolatban áll egy ellenzéki csoportosulással. Tetteit
valami régmúlt dolog irányíthatta.
– Talán elmeséli neked valamikor – fűzte hozzá, és
megevett még egy kekszet. – Mindenesetre ti vadásztatok. Én
azért vagyok itt, hogy gyűjtögessek. Mivel Yoyo indiszponált,
hozzád jöttem.
Jericho röviden elmesélte, mi minden történt azóta, hogy
Csen megjelent nála Xintiandiban. Joanna nem szakította félbe,
eltekintve a néhány „ó”-tól, „ühüm”-től és „ahá”-tól, ami
Kínában kötelező volt az udvariasság miatt, hogy
beszélgetőtársát biztosítsa érdeklőodéséről. Közben megette az
összes kekszet és megitta majdnem az összes teát. Jerichót nem
zavarta. Még mindig nem érzett semmi étvágyat. Miután
befejezte, egy ideig csend lett a szobában.
– Úgy tűnik, komoly bajban vagytok – szólalt meg
végül.
– Igen.
– Tian is?
Ez úgy hangzott: „Én is?” Jericho majdnem azt mondta,
hogy saját maga miatt egyáltalán nem kell aggódnia, de aztán
rájött, talán valami olyasmit hallott bele a kérdésbe, ami Joanna
szándékai szerint egyáltalán nem volt benne.
– Ezt magad is megítélheted – mondta. – Ugyanakkor
Kennynek is meg kell barátkoznia a gondolattal, hogy elszúrta.
Időközben isten tudja, kinek mesélhettük el az egész ügyet. Az a
lehetőség mindenesetre elszállt, hogy kinyírhasson mindenkit,
aki tud a dologról.
– Úgy érted, nem próbál meg többé ártani Yoyónak?
Jericho az orra tövét nyomogatta. Megfájdult a feje.
– Nehéz megítélni – mondta.
– Amennyiben?
– Hidd el, volt már dolgom totál elmebetegekkel, akik
az áldozataikat kínozták, felhasogatták, bezárták, halálra
szomjaztatták, mindenüket levágták, amit csak lehet. Az efféle
fickókat csakis a kényszerképzetük vezérli. De vannak profi
gyilkosok is.
– Akik összekötik a kellemest a hasznossal.
– Az ölést általában munkának tekintik. Pénzt keresnek
vele. Nincs emocionális kötődésük az áldozathoz, a munkájukat
végzik. Kenny elszúrta a munkát. Bosszantó, de mégis
elképzelhető, hogy ezentúl békén hagy minket, s más
feladatokat vállal.
– De te nem hiszel ebben?
– Ő profi és őrült is egyben – böködte halántékát
Jericho. – Az efféle fickóknál ferdén lógnak a képek.
– Ez mit jelent?
– Egy olyan fickó, mint Kenny, sértve érezheti magát,
hiszen nem nyúltunk ki mindannyian, ahogy ő szerette volna.
Talán úgy gondolja, nem lett volna szabad védekeznünk. De az
is lehet, hogy nyugton marad. Ám az is elképzelhető, hogy
felgyújtja a lakásomat, a házatokat, felkutat minket és lepuffant,
csupán mert mérges.
– Te aztán szokásod szerint értesz hozzá, hogy
optimistává hangolj.
Jericho komoran tekintett rá.
– Ez inkább a te munkád.
Tudta, hogy igazságtalan volt, de a nő valósággal kihúzta
belőle. Nyomorult, kicsiny szemétség, hegyes fogakkal és
szálkás szőrrel, ami előbújt, harapott egyet és újra eltűnt.
– Marha.
– Sajnálom – mondta.
– Áh, semmiség.
Joanna fölállt, megigazította a haját. Mozdulatát Jericho
sajátos módon egyszerre érezte vigasztalónak és megalázónak.
Tu számítógépkonzolján felvillant egy kijelző. Az őrszolgálat
jelentette, hogy megérkezett a rendőrség, s szeretné Tu urat
valamint az összes jelenlévőt kikérdezni a Quyuban és
Hongkouban történtekkel kapcsolatban.

A kihallgatás pontosan úgy zajlott, ahogyan a jól szituált

embereket szokás kihallgatni. A nyomozónő, asszisztensek
kíséretében, rendkívül udvariasnak bizonyult, biztosította a
jelenlévőket hangsúlyos együttérzéséről, a történteket hol
„szörnyűségesnek”, hol pedig „megvetésre méltónak” nevezve.
Tu úr a „társadalom érdemes tagja”, Csen és Yoyo „hősies”,
Jericho pedig a „hatóságok megbecsült barátja”. Közben úgy
dobálózott a kérdésekkel, ahogyan a cirkuszban szokás a
késekkel. Pontosan ott nem hitte el a történetet, ahol nem is volt
igaz, például a Kenny motivációjáról szóló részeknél. Tekintete
a mészáros barátságát tükrözte, aki beszélt a disznóhoz,
miközben lélekben már a torkát vágta el.
Csen arca még beesettebbnek tűnt, mint egyébként. Tu
vörösödni kezdett, Yoyo pedig makacskodott és színészkedett.
A rendőrség megjelenése nyilván egy heves vitát szakított léibe.
Jerichónak feltűnt, hogy a felügyelőnő egészen pontosan felméri
az emocionális légkört, anélkül, hogy kommentálná. Csupán az
egyéni kihallgatások során lett egyértelműbb. Középkorú nő
volt, simára nyalt frizurával, értelmes tekintettel és egy apró
lencséjű, vastag szárú, ódivatú szemüveggel. Jericho persze jól
tudta, mi az. MindReader, egy hordozható számítógép, ami
filmezte a beszélgetőtársat, a mimikáját egy erősítőn futtatta
keresztül, az eredményt pedig valós időben kivetítette a
szemüveg lencséjére. Egy aprócska mosoly ily módon
túldimenzionáltan jelent meg. Egy ideges ajakrándulás mimikai
földrengésként hatott. Az arc amúgy láthatatlan rezdülései
láthatóvá váltak. Jericho úgy vélte, a nyomozónő még egy
Interpretert is használ, ami a hanghordozást, a hangszínt és
hangsúlyozást dramatizálja. Ennek hatása megdöbbentő. Ha
valaki MindReadert és Interpretert használt, a kihallgatottak
hirtelen olyanná váltak, mint a rossz színészek, durván
grimaszoló bohócokká, akármennyire is úgy gondolták, hogy
kontrollálni tudják magukat.
Jericho is dolgozott már mindkét programmal. Csak
nagyon tapasztalt nyomozók használták. Sokévnyi gyakorlatra
volt szükség, hogy a mimika, a hangsúly és egy kijelentés
tartalma közötti finom diszkrepanciát valaki helyesen tudja
értelmezni. Nem mutatta, hogy felismerte a készüléket,
sztoikusan mesélte el a történetet, és minden kérdésre felelt.
– Ön valóban a család barátja?
– Valóban semmi különösebb oka nem volt arra, hogy
éppen ma menjen az acélgyárba?
– Ezek az alakok önnel egy időben érkeztek oda, s azt
akarja mondani, hogy ez merő véletlen?
– Volt valami megbízatása Quyuban?
 – Nem találja furcsának, hogy Grand Cherokee Vangot
meggyilkolják, egy nappal azután, hogy felkeresi?
– Tudja, hogy Csen Yuyun agitáció és államtitkok
kiszolgáltatása miatt börtönben ült?
– Tudja, hogy Tu Tian nem mindig úgy cselekedett,
ahogyan azt a kínai állam a saját biztonsága és belső stabilitása
érdekében helyesnek találta volna?
– Mit tud Csen Hongbing múltjáról?
– Komolyan higgyem el, hogy noha az egész történet
nagyon gondos tervezésre vall, egyikük sem sejti, hogy ki ez a
Kenny és mit akar?
– Még egyszer: milyen megbízatást teljesített Quyuban?
És így tovább,és így tovább.
Végül feladta, hátradőlt és levette a szemüveget.
Mosolygott, de tekintetével Jerichót apró darabkákra szaggatta.
– Négy és fél éve él Sanghajban – állapította meg. –
Amint hallottam, kiváló detektív hírében áll.
– Megtisztel.
– Hogy megy az üzlet?
– Nincs okom panaszra.
– Ennek örülök – fűzte össze ujjhegyeit. – Biztos lehet
abban, hogy megbecsülésnek örvend az én köreimben. Többször
is sikeresen együttműködött velünk, s mindig rendkívüli
együttműködési készségről tett tanúbizonyságot. Ez az egyik
oka, hogy a tartózkodási engedélyét szívesen hosszabbítják meg,
s mindig és mindig – kezével hullámzó mozdulatokat tett egy
bizonytalan jövő irányába – szívesen fogják meghosszabbítani.
Mert a viszonyunk a kölcsönösség szellemén alapul. Érti, mire
gondolok?
– Nagyon pontosan fogalmazott.
– Jó. Miután ezt tisztáztuk, föl szeretnék tenni még egy
informális kérdést.
– Ha tudok, válaszolok.
– Biztos vagyok benne, hogy tud válaszolni – hajolt
előre, majd bizalmasan, halkan folytatta. – Tudni szeretném, mit
tartana erről az egészről, ha itt ülne az én helyemen. Magának
van tapasztalata, intuitív, jó a szimata. Mit gondolna?
Jericho elhatározta, hogy nem megy lépre.
 – Kissé nagyobb nyomást gyakorolnék.
– Ó – a felügyelőnő meglepődött, mintha azt kérte volna
tőle, hogy égő cigarettával kínozza.
– Nyomást gyakorolnék a csapatomra – fűzte hozzá
Jericho. – Fordítsák minden energiájukat arra, hogy elkapják azt,
aki felelős a támadásokért, derítsék fel, mi motiválta, no és
felejtsék el azt az ostoba ötletet, hogy az áldozatokból
faragjanak tetteseket és kitoloncolással fenyegetőzzenek.
Elégedett a válaszommal?
– Tudomásul veszem.
Jerichónak a legkevésbé sem tűunt úgy, hogy
elbizonytalanodott volna. Nyilvánvalóan kételkedett a vallomása
igazságtartalmában, de maga is jól tudta, hogy nincs semmi a
kezében. Jericho inkább a többiek miatt aggódott. Gyakorlatilag
ilyen-olyan módon mindegyiküknek meggyűlt már a baja a
törvénnyel, márpedig ez megnyitotta az ajtót a rendőrségi
önkény előtt.
– Még egyszer ki szeretném fejezni együttérzésemet –
mondta végül megváltozott hangon. – Sok mindent ki kellett
bírnia. Mindent meg fogunk tenni, hogy megtaláljuk a
vétkeseket.
Jericho bólintott.
– Kérem, közölje, ha valamiben a segítségükre lehetek.
A nő felállt és kezet nyújtott.
– Biztos lehet abban, hogy ezt fogom tenni.

– És?
Tu lépett a szobába. Időközben késő délután lett. Az ég
beborult Pudong felett, szemerkélni kezdett az eső. A rendőrök
elmentek.
– Semmi újság – nyújtózkodott Jericho. – Diane a svájci
filmekkel bíbelődik. Közben megpróbáljuk kideríteni, hogy a
hat weboldalnak nincs-e közös üzemeltetője. Eddig még semmi
sem utal arra, hogy lenne, de ez nem jelent semmit.
– Nem erre gondoltam – húzott maga alá egy széket Tu,
amire nagyokat fújtatva leült. Jericho megállapította, hogy két
karján az ingét nem egyformán tűrte fel. – Hogy zajlott a
kihallgatás?
 – Hogy zajlott volna? Egy szavamat sem hitte el.
– Nem hitt nekem sem – úgy tűnt, ez a körülmény
valamilyen rejtélyes módon elégedettséggel tölti el. – Yoyónak
szintén nem akar hinni. Úgy tűnik, csak Hongbinggal bánt
kesztyűs kézzel.
– Persze – mormogta Jericho.
Már abban a pillanatban feltűnt neki valami nagyon
nehezen megfogalmazható dolog, amikor Csen belépett hozzá
Xintiandiban, valami a szemében, merev arcában, ami olyan
érzést keltett, mintha megnyúzták volna a lelkét. Most hirtelen
világossá vált, mit látott, és nyilván a nyomozónő is felismerte
ezt. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy ez az ember hazudjon. Csen
vonásai teljesen alkalmatlanok voltak arra, hogy egy hazugságot
elrejtsenek. Ezáltal védtelenül kiszolgáltatott volt
környezetének. Nem viselte el a hazugságot, sem magától, sem
pedig másoktól.
– Tian... – mondta kissé zavarban.
– Hm?
– Azt hiszem, van egy kis probléma a további teendőkre
vonatkozóan. Ne érts félre, ez nem valami... – kereste a
szavakat.
– Mi van? Nyögd már ki!
– Túl keveset tudok rólad.
Tu hallgatott.
– Túl keveset, rólad és Csen Hongbingról. Világos,
semmi közöm hozzá. De... Ha meg akarom ítélni, hogy milyen
veszély fenyeget titeket a hatóságok részéről, akkor... Na igen...
Egy képet kellene alkotnom, de...
Tu összeszorította a száját.
– Értem.
– Nem, azt hiszem, nem érted – mondta Jericho. – Azt
hiszed, kíváncsi vagyok. Tévedsz. Nekem valóban teljesen
mindegy, vagyis nem, nem mindegy. Tiszteletben tartom a
hallgatásodat. Semmi közöm hozzá, mi történt veled és Csennel
a múltban. De akkor neked kell megmondanod, hogyan tovább.
Te jobban meg tudod ítélni...
– Nem, rendben van – dörmögte Tu.
– A te dolgod. Én tiszteletben tartom...
 – Nem, igazad van.
– Semmiképpen sem akarok tapintatlan...
– Elég, xiongdi – csapott a vállára Tu. – A tapintat az
egyik fő tulajdonságod, ezt nem kell bizonygatnod. Amúgy is
gyakran gondolok arra, hogy barátságunkat illene az
élettörténetem elmesélésével elmélyítenem – pillantása az ajtóra
esett. Valahol a ház egyik rejtekében Yoyo és az apja birkózott a
múlttal és a jövővel. – De attól tartok, most vissza kell mennem
a ringbe.
– Békíteni?
– Hogy én is megkapjam a magamét. Yoyóval
elhatároztuk, hogy tiszta vizet öntünk a pohárba. A mai napon
Csen megtudja a teljes igazságot.
– Eddig hogy ízlik neki?
– Ha szamárszart tálaltunk volna, akkor is nagyobb
lenne az étvágya – böffentett Tu. – De nem aggódom
komolyabban. Az a kérdés, hogy milyen sokáig akar forrni a
saját mérgében. Előbb-utóbb be kell látnia, hogy nem várhat
bizalmat, ha a saját gyerekétől megtagadja a már régóta
esedékes válaszokat. El kell mesélnie Yoyónak az igazságot –
sóhajtott Tu. – Azt viszont nem tudom, mi történik majd ezután.
Hongbing semmiképpen sem gondolja komolyan, hogy életének
egy része nem történt meg. Csak éppen nem képes arra, hogy
egy olyan embernek meséljen erről, akit szeret. Mert szégyelli
magát. Egy öreg rák. S próbáld meg elmagyarázni egy ráknak,
hogy vesse le a páncélját.
– Ő lenne az első rák, amelyik páncél nélkül járni tudna.
– Ó, amikor fiatalok, gyakran levetik. Vedlenek, hogy
növekedhessenek. Veszélyes vállalkozás, mert az új páncél az
első órákban még nagyon puha. Ekkor nagyon sebezhetőek,
könnyű zsákmányt jelentenek, semmi sem védi őket. Másrészt
viszont nagyon szűkös lenne nekik a saját bőrükben – állt fel Tu.
– Amint mondtam, Hongbing egy átkozottul öreg rák, de neki
aztán igazán szűkös a bőrében. Azt hiszem, szüksége van még
egy vedlésre, nehogy egy szép napon a belső nyomástól ezernyi
darabkára hulljon szét.
Egy pillanatig Jericho vállán nyugtatta a kezét. Aztán
elhagyta a szobát.
 Fülledten és párásan köszöntött be az este.
Diane számolt.
Jericho a házban bóklászott, majd meglátogatta Joannát a
műtermében, egy üveg pagodatemplomban a telek közepén álló
mesterséges tó partján. Nem csodálkozott, hogy éppen az egyik
nagyméretű portréján dolgozott. Joanna nem nagyon szeretett a
kezeit morzsolgatva fel és alá rohangálni, amíg a kezének más
elfoglaltságot is talált. Bekapcsolta az erős, nappali fényt árasztó
világítást, és két szépség kontúrjait és mélységeit javítgatta, akik
kéz a kézben egy tükör előtt vonaglottak és úgy néztek ki, mint
akik három napot és három éjjelt végigtáncoltak.
Tu megerősítette a villa körül az őrséget és az irodájába
repült, miután Csen haragtól vöröslő fejjel eltűnt az első emelet
egyik vendégszobájában. Az előcsarnokban Yoyóba botlott.
Látszott, hogy nagyon sokat sírt, s amikor meglátta őt, csak
integetett neki, hogy ne tegyen fel kérdéseket. Amint fel akart
menni a lépcsőn, meglátta apját, amint az a vécé felé rohan, s
ennyi elég is volt Yoyónak, hogy a másik irányba meneküljön és
kimenjen a kertbe, ahonnan Jericho éppen belépett.
Hirtelen nagyon nem találta a helyét.
Tu inasa látta, ahogy tanácstalanul álldogál, és igyekezett
a kedvében járni. Jericho visszautasította a levendulafürdőt és a
thai-masszázst, teát rendelt, és váratlanul nagyon megkívánta azt
a fajta süteményt, amelyikből néhány órával korábban Joanna
hozott neki, csak hogy elegye előle. Az inas felajánlotta, hogy
berendezi neki a szalont. Jericho jobb ötlet híján beleegyezett.
Körbemászkált, és érezte, hogy nem csupán a helyét nem találja,
de emellett futóhomokszerűen a tanácstalanság is
elhatalmasodik rajta. A szédítően gyors reggeli események után
olybá tűnt neki, mintha a világ kedvetlenül rágcsálná őt, hogy
hamarosan a sarokba köpje.
Valaminek történnie kell.
Történt is.
– Owen? Itt Diane.
Az izgatottság áramütésként futott végig rajta, elővette a
mobilját és elakadó lélegzettel mondta:
– Igen, Diane? Mi újság?
 – Találtam valamit a filmekben, ami érdekelni fog. Egy
vízjelet. Egy film rejtőzik a filmben.
Ó, Diane, gondolta Jericho. A legszívesebben
megcsókolnálak. Ha csak feleolyan jól néznél ki, mint amilyen a
hangod, még feleségül is vennélek, de hát csak egy átkozott
számoló masina vagy. Mindegy. Tégy boldoggá!
– Várj – mondta, mintha fennállna annak a kockázata,
hogy a gép meggondolja magát és elmegy. – Jövök.

Yoyo nagyon szerette volna bemagyarázni magának,

hogy túl van már a nehezén, de úgy érezte, mintha egy
háromszoros adag még hátralenne. Hongbing üvöltött és
tombolt. Több mint egy órát vitatkoztak. A végén a szemét
marta a sós könny, mintha életében mást sem látott volna, mint
nyomort és belső kínt. Mindenért magát hibáztatta. Az acélgyári
mészárlásért, a lakás feldúlásáért, apja kétségbeeséséért, s azért,
hogy Hongbing nem szereti őt. Ez utóbbi gondolat létrejötte
pillanatában társult az öngyűlölet minden formájával, új
bűntudatot szülve, tudniillik hogy igazságtalan Hongbinggal
szemben. Hát persze, hogy szerette, mi mást tehetett volna?
Hogyan süllyedhet ilyen mélyre, hogy apjáról azt feltételezi,
megtagadja tőle apai szeretetét: már csupán ezért megérdemli,
hogy ne szeresse; Hongbing pedig levonta a következtetést és
megszűnt szeretni öt, tehát mit panaszkodik? Ő a bűnös, hogy
apja arcáról a maszk nemhogy leolvadt volna, de rá is
merevedett.
Mindenkinek csalódást okozott.
Egy ideig némán téblábolt Joanna műtermében és
figyelte, amint Tian szép felesége lázas csillogást varázsolt
kimerült tinédzser-szemekbe, az energia utolsó fellángolását,
még mielőtt minden rendszert kikapcsolnának. Óriási, két és
félszer négy méteren ábrázolta a pigmentté vált gondtalanságot,
két díszhalat érzéseik akváriumában, akiknek legnagyobb
gondjuk az volt, nehogy belefulladjanak az unalomba a
következő buliig. Amikor Yoyo rájött, hogy e két grácia
életének legszörnyűbb mészárlása az volt, amelyet serdülő
kölykök szívében rendeztek, ismét elsírta magát.
Valószínűleg e lányokkal szemben is igazságtalan volt.
Hisz ő maga jobb lett volna? Az utóbbi években ő sem hagyott
ki semmit sem. A pillanatnak élt, ami kihuny, mint az
elszenesedett kanóc végén a láng. Hongbing szomorúságával
nem törődve énekelt, táncolt, szívott és dugott anélkül, hogy
szemében megjelent volna az a jólesőo fáradtság, mint a két
éjszakai hercegnő szemében Joanna tablóján. Utolsó gondolata
mindig az volt, hogy kissé meghal, bár a kicsapongás nem éri
meg a halált, s tulajdonképpen sokkal szívesebben ülne otthon,
hogy hallgassa, mit mesél az apja a születése előtti időkről, ám
Hongbing hallgatott.
Joanna lendületesen alkotta meg a szempillákat, kis
göndörítőt tett bele, a szemek sarkába és az orcákra elkent némi
make-upot. Yoyo búskomoran figyelte. Szerette, ahogyan
Joanna kokettál a társadalommal, amelynek tarka tollazatát
viselte. Ahogyan Kína szórakozik, szokta mondogatni Joanna,
azt nem lehet elég nagyban ábrázolni, hiszen Kína nagy ország,
ezért tollas barátainak, akik néha meglátogatták, hogy csőrüket
pezsgőbe merítsék, azt magyarázgatta, hogy a tartalom hiánya
nem ábrázolható kis formátumban. Viccesen és többszörösen
felhasználhatóan hangzott, szépen, érthetetlenül, művészetként.
Pompásan ünnepelte a semmitmondók szépségét és a
semmitmondást a szépségben, csodálóinak eladott valamit, amit
nézhettek, de azt elhallgatta, hogy ez a valami egy tükör.
– Ne feledje – fűzte hozzá mindig a legelbűvölőbb
mosolyával –, én is rajta vagyok a képen. Mindegyiken. Az önén
is.
Yoyo irigyelte Joannát. Irigyelte egoizmusáért, amellyel
az életen keresztülevickélt, és sohasem sérült meg. Irigyelte az
érdektelenség képességéért és azért, mert ezt gond nélkül ki is
tudta mutatni. Őt magát minden érdekelte. Kényszeresen. Lehet
ennek jó vége? Világos, az Őrzők elég sok mindent elértek.
Nekik köszönhetően engedtek szabadon letartóztatott
újságírókat, bocsátottak el korrupt hivatalnokokat, derítettek fel
környezetvédelmi botrányokat. Miközben Joanna a kezét
manikűrözte, Yoyo fáradhatatlanul foglalkozott mindenki
bajával. Kína jogát követelte, hogy meglegyen a joga az
örömkultúrára, így nacionalista hírébe keveredett. Ez is jó.
Örömkultúrát prédikáló liberális nacionalista volt, akinek a világ
igazságtalansága elrontotta a kedvét. Szuper! Mi minden lehetne
még? Néhány dolgot bizonyára találhatna még, ami azzal
kecsegteti, hogy ne legyen Csen Yuyun.
Joanna felkente a festéket, és csak Joanna volt.
Önmagára figyelő, gazdag, gondtalan. Mindaz, amit Yoyo a
lelke mélyén megvetett, és amire vágyott. Olyasvalaki, akinek
van tartása. Valaki, aki nem húzódik félre, mert nem szokta
meg, hogy félrehúzódjon.
Megint sírva fakadt.
Egy idő után elapadtak a könnyei. Joanna terpentinben
tisztogatta az ecseteit. A pagodatető üvegfelületei fölött az ég a
szürke minden árnyalatán végigment, amint felkészült az
éjszakára.
– No és? Hogy ment? Jól?
Yoyo a fejét rázva sóhajtott.
– Pedig csak jól mehetett – határozta el Joanna. –
Üvöltöttetek egymással, te bőgtél. Ez jó.
– Úgy gondolod?
Joanna feléje fordult és elmosolyodott.
– Mindenesetre jobb, mint lenyelni a saját nyelvünket és
éjszaka csak a fallal beszélgetni.
– Nem lett volna szabad becsapnom – mondta Yoyo
köhécselve; a légutait megviselte a sok sírás. – Fájdalmat
okoztam neki. Látnod kellett volna.
– Hülyeség, drágám. Nem okoztál fájdalmat neki.
Elmondtad neki az igazat.
– Hát pont erre gondolok.
– Nem, te összekeversz valamit. Úgy teszel, mintha
minden egyes őszinte szó, amit kimondasz, morális botrány
volna. Aki az igazat mondja, a jók közé tartozik. Hogy
mindebből mi jön le, az már egy másik kérdés, de ezért vannak a
pszichiáterek. Abban már nem tudsz segíteni az apádnak, hogy
lenyelje a békát.
– Őszintén szólva fogalmam sincs, mit tegyek.
– Viszont én tudom – nézegette Joanna kinyújtott karcsú
ujjait. – Engedj egy kád vizet magadnak, ess neki a
homokzsáknak, menj vásárolni, szórd a pénzt. Sok pénzt.
Yoyo a könyökét vakargatta.
 – Én nem te vagyok, Joanna.
– Nem is azt mondtam, hogy azonnal egy Rolls-Royce-t
vegyél. Azt akarom, hogy értsd meg az ok és okozat elvét. Az
igazság jó, főként ha kellemes is. Ha pedig kellemetlen, akkor az
ellenálló képességet erősíti.
– Owen ellenálló képességét erősítette?
Joanna egy vastag ecsetet tartott a fény felé és körmeivel
húzogatta a szálakat.
– Tian mesélte, hogy együtt voltatok – fűzte hozzá
gyorsan Yoyo.
– Mielőtt hozzámentél feleségül.
– Igen, együtt voltunk.
– Oké. Témát válthatunk.
– Dehogy – tette le az ecsetet, majd ragyogva
elmosolyodott. – Szép időt töltöttünk együtt.
– Akkor miért váltatok el? Hisz ő olyan kedves.
Furcsa, hogy ezt mondja. Valóban kedvesnek találja
Owen Jerichót? Eddig még csak lőfegyverekkel, halállal, súlyos
sebesüléssel kapcsolatosan látta. Másrészt megmentette az
életét. Vajon kedvesnek tartunk valakit, aki megmenti az
életünket?
– A partnerség egy bármikor felmondható szerződés,
drágám –mondta Joanna és felvett egy másik ecsetet. – Határidő
nélkül. Nem a negyedév vége előtt hat héttel szünteted be az
együtt hálást. Ha nem működik, tovább kell állnod.
– Mi nem működött?
– Semmi. Az az Owen, aki velem jött Sanghajba,
egyáltalán nem hasonlított arra, akit Londonban megismertem.
– Te voltál Londonban?
– Ez egy interjú? – húzta fel szemöldökét Joanna. –
Akkor szeretném, ha megjelenés előtt autorizálhatnám.
– Nem, komolyan érdekel. Úgy értem, nem régóta
ismerjük egymást, nem? Tiannal ugyebár... Hány éve is vagytok
együtt?
– Négy.
– Pontosan. Még nem volt sok lehetőségünk, hogy
beszélgessünk.
– Mint nő a nővel, úgy érted?
 – A fenét, nem, úgy értem, Tiant mindig is ismertem,
egész életemben, de rólad...
– Rólam nem tudsz semmit – húzta el gúnyosan a száját
Joanna. –Most pedig aggódsz a jó Tianért, mert el sem tudod
képzelni, hogy mit akar egy szép, elkényeztetett nő egy kopasz,
hanyag, túlsúlyos vénembertől, akinek ugyan annyi a pénze,
mint a pelyva, de a szemüvege szárát ragasztgatja és a gatyája a
seggénél lóg.
– Ezt nem mondtam – válaszolta Yoyo dühösen.
– De gondoltad. Owen is ezt gondolta. Jól van,
elmesélem a történetet. Tanulságos a szerelem ökonómiája
szempontjából. Londonban kezdődött, ahová 2017-ben mentem,
hogy angol irodalmat, nyugati festészetet és művészetet
tanuljak. Valamit, amihez őrültnek, idealistának vagy eleve
gazdagnak kell lenni. Apám, Pan Csenrin...
– A környezetvédelmi miniszter?
– Miniszterhelyettes.
– Hé! – rikoltotta Yoyo. – Az apádat mindig is
csodáltuk!
– Ennek örülne.
– Egy rakás problémát nyíltan kimondott – járta át a
melegség Yoyót. – Baromi bátor volt. És az igyekezete, hogy
több pénzt fektessenek a napenergia kutatásába, hogy jobban
hasznosítható legyen...
– Igen, a köz számára elviselhető volt – válaszolt Joanna
szárazon. –Közben egyáltalán nem tűnt zavarónak, hogy az
áttörést elérő egyik cég pont az övé volt. Mondom, őrült,
idealista vagy eleve gazdag. Londonban a kínai közösség
akkoriban már rég kinőtte a Gerrard Streetet. A Sohóban volt
egy rakás jó klub, ahová kínaiak és európaiak is jártak. Az
egyikben ismertem meg Owent. 2019-ben történt, nagyon
tetszett nekem. Ó igen, nagyon is tetszett nekem!
– Jól is néz ki.
– Mondjuk úgy, tűrhetően. Nem is a kinézete volt
nagyszerű benne, hanem hogy nem félt tőlem, szörnyű, de
mindenki azonnal megijedt tőlem, s én szeretem a veszteseket...
reggelire – nevette el magát gúnyosan, s még egy ecsetet
beledugott a terpentinbe. – De úgy tűnt, Owen elhatározta, hogy
nem ijeszti meg sem a kétségtelenül ragyogó külsőm, sem pedig
anyagi helyzetem, és sikerült megállnia, hogy két órán keresztül
ne a melleimet bámulja. Ez igen. Cyber-zsaru volt a New
Scotland Yardon, ahol nem öntenek éppenséggel aranyba, de a
pénz nem érdekelt. Owen akár a London Bridge alatt is lakhatott
volna, akkor is mellé fekszem – kis szünetet tartott. – Vagy
mondjuk úgy, megveszem a hidat, s úgy fekszem mellé. Nagyon
szerelmesek voltunk.
– Hogy mehetett tönkre?
– Hogyan? – igyekezett jól hangzóan sóhajtani Joanna.
– Apám 2020-ban agyvérzést kapott és volt olyan tapintatos,
hogy többet nem tért magához. Szép kis vagyont hagyott maga
után, egy türelmes asszonyt, aki a halálát éppúgy elviselte,
ahogyan korábban őt magát, valamint 3 gyereket, akik közül én
vagyok a legidősebb. Mama magányos volt, én pedig úgy
gondoltam, váratlan örökségemmel nem kell tovább Londonban
koptatnom az iskolapadot. Elhatároztam hát, hogy hazajövök.
Megkérdeztem Owent, mit szólna hozzá, ha Sanghajba
mennénk, ő pedig különösebb gondolkodás nélkül rávágta:
persze, menjünk Sanghajba. Tudod, ez valahogy furcsa volt.
– Hogyhogy? Hiszen éppen ezt akartad.
– Igen, de még kicsit sem tiltakozott. Pedig még csak fél
éve voltunk együtt. De éppen ez a gond. Ha azt teszik a férfiak,
amit mondasz, gyanússá, ha ellenkeznek, akkor pedig
nevetségessé válnak. Azt gondoltam, azért van ez, mert annyira
szeret engem, ami önmagában persze jó, hiszen amíg szeret,
addig csak magát tudja megcsalni, nem engem. De akkoriban
már feltettem magamnak a kérdést, kettőnk közül ki szeret
jobban.
– Ő pedig túlságosan szeretett téged.
– Nem, magát szerette túl kevéssé. De ez csak akkor
tudatosult bennem, amikor már Sanghajban voltunk. Kezdetben
minden nagyszerűen ment. Kiismerte magát, szerette a várost,
többször is járt már itt a bilaterális nyomozások során. A New
Scotland Yardnál házi Kína-szakértőnek számított, és azt is
tudnod kell, hogy Owen nem fáradsággal tanulja a nyelveket,
mint a többi ember, hanem egyszerűen lenyeli őket, majd szépen
fogalmazva adja vissza. Azt javasoltam neki, álljon munkába a
Shanghai Department for Cybercrime kötelékében, hisz ott
ismerték és nagyra becsülték őt...
– Cypol – morgott Yoyo.
– Igen, a barátaid. Beköltöztünk egy lakásba
Pudongban, s elhatároztuk, hogy egy életre boldogok leszünk. Itt
kezdődött. Apróságok. A tekintete remegni kezdett, amikor rám
nézett. Udvarolt nekem. Persze, az én országomban éltünk, az én
embereimmel találkoztunk, köztük politikusokkal,
értelmiségiekkel, a közélet szereplőivel, mindegyik udvarolt
nekem. Az én köreimben a nagyság mások megalázásának
eredménye, Owen térdei pedig egyre jobban remegtek. Csodás
magabiztossága elolvadt, mint a napon felejtett vaj, úgy tűnt,
mintha degenerálódna és újra megjelennének a pattanásai,
egyszer pedig félénken megkérdezte, hogy szeretem-e. Teljesen
ledöbbentem! Körülbelül úgy, mintha ragyogó kék égnél azt
kérdezte volna, süt-e a Nap.
– Talán úgy érezte, már nem szereted annyira, mint
korábban.
– Pont fordítva, drágám. A kételyek a kétkedővel jöttek.
Owennek a legcsekélyebb oka sem volt kételkednie bennem,
még ha esetleg ő másképp is látta. Megszűnt bízni önmagában,
ez volt a baj! Szerelmessé csak egyenrangúak válhatnak, de ha a
társad összeroppan, akkor kénytelen vagy felülről letekinteni rá.
– Féltékeny lett?
– A féltékenység randa tulajdonság. Semmitől sem
leszel kisebb és csúnyább – lépett Joanna egy nyitott fiókhoz,
amiben tucatnyi tubus hevert. – Igen, az lett. Valami régi
bizonytalansága lett úrrá rajta. Kapcsolatunk egyensúlya
felborult. Én pozitív ember vagyok, drágám, én csakis pozitív
lehetek, Owen pedig egyre inkább úgy nézett ki mellettem, mint
egy cserepes virág, amelyik nem kap vizet. Az optimizmusom
miatt száradt ki. Minél rosszabbul érezte magát, annál jobban
élveztem én az életet, legalábbis ő így látta. Ez persze tiszta
hülyeség! Én mindig is élveztem az életet, csak éppen korábban
vele együtt élveztem – előhúzott egy tubus cinóbert, és egy
keveset a palettára nyomott. – Elhagytam tehát, hogy
megtalálhassa önmagát.
– Nagyon tapintatos – gúnyolódott Yoyo.
 – Világos, te hogyan látod ezt – kis szünetet tartott. – De
tévedsz. Én képes lettem volna leélni vele az életem. De Owen
elvesztette a hitét. A világ illúzió, minden illúzió, a szerelem per
se illúzió. Ha már nem hiszel benne, elmúlik. Ha megszűnik az
érzékelésed, a Nap egy röggé válik, a virágok gazzá.
Yoyo egy fotelhez botorkált, leült.
– Tudod mit? – mondta. – Sajnálom.
– Kit?
– Na kit, Owent!
– Cc, cc – rázta fejét rosszallóan Joanna. – Nem szép
tőled, azt hittem, hogy ennél azért jobban tiszteled. Owen
tehetséges, intelligens, kedves, jól néz ki. Lehetne belőle bármi.
Mindenki tudja, hogy ez így van. Csak ő nem.
– Egy ideig elhitte. Londonban.
– Igen, mert nagy meglepetésében, hogy rendben
mennek a dolgaink, egy időre elfelejtette, hogy ő nem más, mint
ez a nyomorult kis senkiházi.
Yoyo csak bámult.
– Mondd, te valóban ennyire szívtelen vagy, vagy csak
ennyire tetszik a szereped?
– Őszinte vagyok, és az tetszik, hogy nem vagyok
giccses. Mit akarsz? Szentimentalitást? Akkor menj moziba.
– Jó, rendben. Hogy zajlott tovább?
– Természetesen azonnal kiköltözött. Felajánlottam neki
a segítségemet, de elutasította. Néhány hónap elteltével
otthagyta a munkáját, mert én szereztem neki.
– Miért nem tért vissza Angliába?
– Ezt tőle kell megkérdezned.
– Sohasem beszéltetek erről?
– De igen, kapcsolatban maradtunk. Teljes csend csupán
néhány hétig volt köztünk, ebben az időben lettem szerelmes
Tianba, akit partikról már ismertem. Amikor Owen megtudta,
hogy eljegyeztük egymást, egy világ omlott össze benne – nézett
Joanna Yoyóra. – Nekem mindegy, milyen öreg, kövér vagy
kopasz egy férfi. Nem számít. Tian hiteles, őszinte, egyenes; ó,
istenem, mennyire becsülöm ezt benne! Egy harcos, egy szikla.
Szellemes, művelt, liberális...
– Gazdag – egészítette ki Yoyo.
 – Én magam is gazdag vagyok. Persze nagyon imponált,
hogy Tian keresi a kihívásokat, éhes a sikerre. De
tulajdonképpen semmit sem tud, amit ne tudna Owen is. Csak
éppen Tian létét meghatározza az önmagába vetett szinte
megrendíthetetlen hite. Szépnek találja magát, ez széppé is teszi.
Ezért szeretem.
Joanna elbeszélése jótékonyan elbódította Yoyót.
Hirtelen úgy érezte, könnyebben lélegzik, ha más emberek
bajairól esik szó. Egyáltalán, jól esett neki a tudat, hogy más
embereknek is vannak problémái. Nyugodtan lehettek volna
akár még nagyobbak is, hogy a délelőttről eltereljék a figyelmét.
– És mi lett ezek után Owennel? – kérdezte.
Joanna a paletta olajos foltjára figyelt, és egy hegyes
ecsettel krémmé keverte.
– Kérdezd meg tőle – mondta anélkül, hogy felnézett
volna. – Én elmeséltem a történetemet. Az övével kapcsolatban
nem vagyok illetékes.
Yoyo határozatlanul csúszkált ide-oda a székén. Joanna
váratlan szűkszavúsága nem tetszett neki. Elhatározta, hogy
megmakacsolja magát, ám ekkor Tu lépett be a műterembe.
– Á, itt vagy! – szólt Yoyóhoz, mintha neki kellene
közölnie a lánnyal, hol is van.
– Van valami újság? – kérdezte.
– Igen, Owen szorgalmas volt. Gyere az irodába, úgy
tűnik, talált néhány dolgot.
Yoyo felkelt és Joannára nézett.
– Jössz te is?
Joanna elmosolyodott. Az ecset hegyéről a cinóber
nemes, ősi vérként csöpögött.
– Nem, drágám. Menj csak nyugodtan. Én csak
ostobaságokat kérdeznék.

Tu, Jericho és Yoyo negyed 8 után 5 perccel elmerültek

a svájci hegyek szépségeiben. Tu multimédia-falán nagy
formátumban futott egy 3D-s film. Egy festői kisvárosból,
szakadékok és fenyőerdők fölött egy hegycsúcs felé induló
gondoláról szólt. Egy lapos, nemesen kidolgozott épület tűnt fel.
A spanyol kommentátor dicsérte az épületet, az Alpok egyik
első nagy gonddal és a formatervezés szabályait figyelembe
véve megtervezett szállodája, magasztalta a komfortos szobákat,
a konyhát a gombócokkal; utána egy csoport látszott, amint
éppen átkel egy mezőn. Kíváncsi tehenek közeledtek. Egy
csinos városi lány bizalmatlanul méregette őket, majd futni
kezdett a völgy felé, ahol két szürke szamár bukkant elő
rejtekéből, így a lány visszafordult a tehenek irányába. Néhány
vándor nevetett. A következő jelenetben egy paraszt látszott,
amint seggbe rúgja a tehenet.
– Idefenn a szokások még meglehetősen durvák és
rusztikusak – magyarázta a spanyol kommentátor egy
magatartáskutató hangsúlyával, aki éppen felfedezi, hogy a
csimpánzok mégsem olyan intelligensek.
– Nagyszerű – szólalt meg Yoyo.
Sem ő, sem Tu nem értett spanyolul, de ez nem volt
érdekes. Jericho kérlelhetetlenül továbbfuttatta a filmet, a nagy
pillanatra várva.
– Nem kell elmesélnem, miként épül fel egy efféle film
– mondta. – A vízjeleket ti is ismeritek. Tehát...
– Bocsánat – szólalt meg valaki az ajtóban.
Odafordultak. Csen Hongbing lépett be az irodába.
Megmerevedett, bizonytalanul lépett egyet előre, megint
megmerevedett.
– Nem akarok zavarni. Csak szeretném...
– Hongbing – sietett Tu a barátjához és átölelte a vállát.
– De jó, hogy jöttél.
– Na igen – köszörülte Hongbing a torkát. – Úgy
gondoltam, megkeserítjük azoknak a dolgát, nem igaz? Nem is
annyira magam miatt, hanem... – Yoyo mellé lépett, ránézett,
körbepillantott, állát dörzsölgette, bizonytalanul hadonászott a
kezeivel. Yoyo zavartan tekintett fel rá. – Tehát, én sajnos nem
ismerem – mondta végül.
– Mit? – kérdezte Jericho óvatosan. Csen félénken a
filmre mutatott.
– A felépítését. Hogyan épül fel az efféle. Egy izé...
vízjel – ismét a torkát köszörülte. – De nem akarom akadályozni
a munkát, ne aggódjanak. Csak itt akartam lenni.
– Nem akadályozod a munkát, apa – mondta Yoyo
halkan.
Csen felhúzta az orrát, egy egész sor hörgést hallatott és
valamit érthetetlenül morgott. Megragadta Yoyo kezét, röviden
és erősen megszorította, majd újra elengedte.
Yoyo szemei csillogtak.
– Semmi gond, tiszteletre méltó Csen – mondta Jericho.
– A többiek elmondták, mit tudunk?
– Csen, egyszerűen Csen. Igen, tudok erről... Erről a
titkos üzenetről.
– Jó. Nemrég sokkal többet még mi sem tudtunk. Csak
sejtettük, hogy a filmekben is kell lennie valaminek – azon
gondolkodott, hogyan magyarázhatná el Csennek az ügyet. Az
öreg műszakilag meghatóan analfabéta volt. – Nézze, a helyzet a
következő: minden adathalmaz adatcsomagokból áll. A legjobb,
ha egy méhrajt képzel el, néhány millió különböző színű méhet,
amelyek mindig másképp helyezkednek, tehát a szemei előtt egy
mozgókép áll össze. Most azt képzelje el, hogy a méhek
némelyikét kódolták. Ami magának, mint megfigyelőnek nem
tűnik fel. Amint azonban egy speciális algoritmus birtokába
kerül...
– Algoritmus?
– Egy maszk, egy dekódoló eljárás. Kikapcsolja vele az
összes nem kódolt méhet. Csak a kódoltak maradnak. Hirtelen
felismeri, hogy ezek valamit ábrázolnak. Egy filmet lát a
filmben. Ezt nevezik elektronikus vízjelnek. Az eljárás nem új.
Az évezred elején, amikor a szórakoztatóipar felvette a harcot a
kalózmásolatokkal, ily módon kódolták a filmeket és a
zeneszámokat. Elég volt egy apróságot megváltoztatni a szám
frekvenciaspektrumában. Az emberi fül nem érzékelte a
különbséget, de a számítógép kinyomozhatta a CD eredetét. –
Kis szünetet tartott. – A különbség ma annyi: a régi internet az
adatfolyamokat két dimenzióban ábrázolta. A mi mai
internetünk háromdimenziós tartalmakat közvetít. Az efféle
adatfolyamokat kockaszerűen kell elképzelni, ami lényegesen
könnyebbé teszi a komplex vízjelek elhelyezését. Ugyanakkor
ugyanilyen mértékben nehezíti meg a dekódolást.
– És maga dekódolt egy ilyen vízjelet? – kérdezte
tisztelettel.
 – Igen. Vagyis Diane... Hm, a számítógépem talált egy
utat, hogy láthatóvá tegye.
Időközben a vándorok fölértek egy fennsíkra. A csinos
városi lány egy birka felé közeledett. A birka nem mozdult, csak
bámult a nőre, mire ő nagy ívben kikerülte.
– Ne kínozz már tovább minket – mondta Yoyo.
– Rendben – nézett Jericho a falra. – Diane, indítsd újra
a filmet. Dekódolva és tömörítve, maximális nagyítás.
A hegyi világ eltűnt. Helyén egy autóút képei jelentek
meg, az autóból filmezve. Hepehupás úton haladt. Kétoldalt
dombos szántóföldek látszottak, bokrokkal, alkalmanként egy-
egy fával tarkítva. Néhány kunyhó is megjelent, legtöbbjük
nyomorúságos állapotban. Az ég felhős volt. Ahol a táj
emelkedni kezdett és az erdő kezdődött, szürke esőcsíkok
látszottak.
Jócskán az autó előtt egy teherautó haladt, nagy port vert
fel. Platóján feketék ültek, legtöbbjük csak rövidnadrágban volt.
Közömbösnek tűntek, már amennyire a távolság és a piszok
miatt ezt meg lehetett állapítani. Ezután a kamera a sofőr felé
fordult, hamvasszőke, bajszos férfi, napszemüvegben, előreugró
erős állal.
Aki a kamerát tartotta, mondott valamit, amit nem
értettek. A szőke ránézett és elvigyorodott.
– Világos – mondta spanyolul. – Az elnök dicsőségére.
Mindketten nevettek.
Változott a kép. Ugyanez a férfi ült egyenruhások
társaságában egy hosszú asztalnál, ezúttal khakiszínű ingben és
világos kabátban, napszemüveg nélkül. A kamera ráközelített.
Szempillája és szemöldöke ugyanolyan szőke, mint a haja,
vízkék szemek, az egyik merev, valószínűleg üvegszem. Ismét
totálkép: az asztal teljes hosszában láthatóvá vált. Két kínainak
tűnő öltönyös-nyakkendős férfi mutogatott valamit. Előadásuk
címzettje az asztalfőn ülő bikaszerű alak, kopasz, vastagnyakú
és fekete, mint az ébenfa. Egyszerű, durva ruhát viselt. A
többiek – szintén feketék – egyenruhája már formálisabbnak
tűnt, fekete vállrojtok vörös-arany sujtással, mindenféle
érdemrendekkel. De mégis egyértelműen a bikaszerű volt
mindennek a középpontja, a szőke pedig megfigyelőnek tűnt.
 Itt is spanyolul folyt a beszélgetés. Az előadó kínai
folyékonyan beszélt, de rettenetes akcentussal. Nyilvánvalóan
valamilyen gázcseppfolyósító létesítményről volt szó, amit a
bikaszerű helyeslő bólogatással nyugtázott. A kínai néha kínaiul
kért kollégájától valamilyen dokumentumokat, enyhe pekingi
akcentussal.
A kamera megint a szőke férfira közelített. Jegyzetelt, az
előadásra figyelt.
A multimédia-falon csíkok jelentek meg, a kép remegni
kezdett. Valaki fókuszálni próbált. Egy városi utca látszott a
képen, tele autóval. A túloldalon valaki éppen kilépett egy
üvegépületből, aminek homlokzatán holografikus reklámfilmek
futottak. A kamera a személyre irányult, a kép néha teljesen
életlen lett, majd láthatóvá vált a fej és a felsőtest. Első
pillantásra alig lehetett a szőke férfira ráismerni: magas, simára
borotvált, haja sötétre volt festve. Körülnézett, majd elindult
lefelé az utcán. A kamera megint remegni kezdett, ismét befogta
őt a képbe, amint a napon ül és egy újságot lapozgat. Néha
belekortyolt egy csészébe, hirtelen feltekintett, s a film itt ért
véget.
– Ennyi – mondta Jericho.
Egy ideig hallgattak. Majd Yoyo szólalt meg.
– Itt valami Afrikában lévő kínai érdekeltségről volt szó,
nem? Úgy értem, ez a konferencia egyértelmű volt.
– Lehetséges. Ismerősnek tűnt valaki közülük?
Yoyo tétovázott.
– A bikanyakút láttam már valahol.
– És a kínaiakat?
– Úgy néznek ki, mint valami konszern emberei. Miről
volt szó? Gáz-cseppfolyósításról? Olajipari menedzserek,
szerintem. Sinopec vagy Petrochina.
– De nem ismered őket?
– Nem.
– Még valakinek van mondanivalója?
Rájuk nézett. Úgy tűnt, mintha Tu akarna mondani
valamit, de aztán csak a fejét rázta.
– Rendben. Először is, még nem volt időm, hogy
kiértékeljem a filmet, de valamit azért tudok mondani.
Véleményem szerint a felvétel kizárólag a szőoke férfiról szól.
Kétszer egy afrikai országban tűnik fel, ahol, úgy tűnik, valami
tisztet töltött be. Egyszer pedig egy városban jelenik meg.
Valahol a nagyvilágban, megváltozott külsővel. A haját sötétre
festette, a bajszát levágta. Következtetések?
– Kettő – mondta Yoyo. – Vagy valami titkos
küldetésben jár, vagy el kellett tűunnie.
– Nagyon jó. De kérdezzünk tovább...
– Owen – mosolyodott el szelíden Tu. – Nem tudnád
egyszerűen elmondani, miről van szó?
– Pardon – emelte magasba bocsánatkérően a kezét
Jericho. – Tehát, utasítottam Diane-t, hogy keresse meg a neten
ezt a fickót, ő pedig meg is találta – drámai szünetet tartott, akár
tetszett Tunak, akár nem. – A barátunk neve Jan Kees Vogelaar.
Yoyo rábámult.
– Egy Janunk már van a szövegtöredékben!
– Pontosan. És így már két emberről tudunk, akinek
köze van az elmúlt napok eseményeihez. Az egyik Andre
Donner, akiről tulajdonképpen csupán azt tudjuk, hogy egy
afrikai éttermet üzemeltet Berlinben, de ez is valami. A másik
Jan Kees Vogelaar, egy zsoldos ász, valamint személyes
biztonsági tanácsadója egy bizonyos Juan Alfonso Nguema
Mayé nevű embernek, már ha ez a név mond nektek valamit.
– Mayé – visszhangozta Tu. – Várj csak! Hol
hallottam...
– A hírekben. Juan Mayé 2017 és 2024 között
Egyenlítői-Guinea elnöke és egyeduralkodója volt – Jericho
megint szünetet tartott. – Amíg ki nem bombázták a hivatalából.
– Valóban – mormogta Tu. – No nézd csak! Megvan a
puccsunk.
– Lehetséges. Tegyük fel tehát, hogy nem is a
kommunista párt megdöntéséről van szó, vagy valami science-
fictionről. Akkor a puccs, amiről a szövegünkben szó esik, már
rég meg is történt. Hogy pontosak legyünk, tavaly júliusban.
Mégpedig a kínai kormányzat részvételével!
Csen felemelte a kezét.
– Egyáltalán hol fekszik Egyenlítői-Guinea?
– Nyugat-Afrikában – világosította fel Yoyo. – Egy
undorító kis tengerparti ország, rengeteg olajjal. A bikanyakú
pasas pedig...
– Mayé – helyeselt Jericho. – Pontosabban szólva Mayé
volt. Becsvágya, hogy a hatalmát megtartsa, nem tett jót neki.
Egész bagázsával együtt a levegőbe röpítették. Senki sem élte
túl. '24-ben tele volt a hírrel a média.
– Emlékszem. Akkoriban nyomozni akartunk
Egyenlítői-Guinea után. Amikor még érdekelt bennünket a
külpolitika.
– Most tulajdonképpen miért nem érdekel már?
Yoyo vállat vont.
– Mihez akarsz kezdeni, ha a mocsok ellepi a saját
ajtódat? Kimész az utcára, és látod, amint a vándormunkások
még mindig az építkezésen alszanak, ott dugnak, ott szülnek, ott
is pusztulnak. Látod a sok illegális embert, papírok nélkül,
munkavállalási engedély nélkül, betegbiztosítás nélkül. A
borzalmat Quyuban. A kígyózó sorokat a panaszirodák előtt,
majd a verőlegényeket, akik éjszaka érkeznek, és addig vernek,
amíg azt is elfelejted, hogy mi miatt is akartál panaszt tenni.
Ugyanakkor a Riporterek határok nélkül azt adja hírül, hogy
Kínában a szólásszabadság helyzete bizonyíthatóan javul.
Tudom, cinikusan hangzik, de valamikor majd annyira fog
érdekelni a kizsákmányolt afrikaiak helyzete, mint a takony a
lefolyóban.
Csen zavarában lehajtotta a fejét.
– Maradjunk egyelőre Vogelaarnál – javasolta Tu. – Mit
tudsz még róla?
Jericho egy táblázatot vetített a falra.
– Átvilágítottam, amennyire csak tudtam. Dél-Afrikában
született 1962-ben, holland bevándorlók gyermekeként. Katonai
szolgálat, tanulmányok a katonai akadémián, 1983-ban, 21
évesen altisztként belép a hírhedt Koevoetba.
– Nem hallottam róla – mondta Yoyo.
– A Koevoet a dél-afrikai rendőrség paramilitáris
egysége volt, amit a Délnyugat-Afrika, a mai Namíbia
függetlenségéért küzdő gerillaszervezet, a SWAPO elleni harc
céljából hoztak létre. Akkoriban a Dél-afrikai Unió az ENSZ
határozata ellenére vonakodott kivonulni a tartományból,
ehelyett létrehozták a Koevoetot, ami mellesleg azt jelenti,
feszítővas. Elég kemény csapat volt. Elsősorban bennszülött
törzsi harcosok és nyomkeresők. Csak a tisztek voltak fehérek.
Páncélautókból vadásztak a SWAPO lázadóira, több ezer embert
gyilkoltak meg. Kínzással és nemi erőszakkal is megvádolták
őket. Vogelaar tiszt lett, de a '80-as évek végén feloszlatták az
egységet.
– Honnan tudod te mindezt? – ámuldozott Tu.
– Utánanéztem. Egyszerűen tudni szeretném, kivel
állunk szemben. Amúgy meg nagyon érdekes. A Koevoet az
egyik oka a dél-afrikai zsoldoskérdésnek, hiszen a csapatnak
vagy 3000 tagja volt, akik az apartheid végével munkanélküliek
lettek. A többségük privát zsoldoscégeknél helyezkedett el.
Vogelaar is. A Koevoet szétverése után, a '80-as évek végén
fegyverkereskedelemmel foglalkozott, válságövezetekben
dolgozott katonai tanácsadóként, 1995-ben pedig csatlakozott az
Executive Outcomeshoz, egy magánkézben lévő biztonsági
céghez, amelyhez az egykori katonai elit fele is hozzátartozott.
Amikor Vogelaar csatlakozott, a szervezet már világszerte
vezető szerepet töltött be a zsoldosüzletben, pedig az elején
megelégedtek azzal, hogy aláássák az ANC-t, az African
National Congresst. A '90-es évek közepére az Executive
Outcomes hálózata tökéletesen kiépült. Katonai szolgáltatók,
olaj– és bányacégek megbízásából háborúzott, s általában a
petróleumipar fizette. Szomáliában az amerikai olajkonszernek
megbízásából véget vetettek a polgárháborúnak, Sierra
Leonéban visszaszerezték a gyémántbányákat, amelyeket
korábban lázadók foglaltak el. Vogelaar remek kapcsolatokat
épített ki magának. Négy évvel később az Outcomes
leányvállalatához, a Sandline Internationalhez csatlakozott, ám
ők inkább balsikerű akcióikkal szereztek maguknak nevet, 2004-
ben be is fejezték tevékenységüket. Ezután alapította meg saját
biztonsági cégét, a Mambát. Elsősorban Nigériában és
Kenyában tevékenykedett. Azután valamikor a 2007-es
választásokat követő zavargások során Kenyában nyoma veszett
– tárta szét karjait bocsánatkérően Jericho. – Vagy mondjuk
inkább úgy, én vesztettem el. Majd csak 2017-ben tűnik fel
ismét Mayé oldalán, akinek a biztonsági apparátusát irányította.
 – 10 év szünet – állapította meg Tu.
– Mayé maga nem puccsal került hatalomra? – kérdezte
Yoyo. –Vogelaar segíthetett neki ebben.
– Lehetséges – vágott egy grimaszt Tu. – Afrika a maga
királygyilkosságaival. Mindenki hátában ott van a kés. Egy
ponton túl már átláthatatlan az egész. Csak azt csodálom, hogy
ők maguk nem vesztik el a rálátásukat.
Csen a torkát köszörülte.
– Szabadna valamit, hm... megjegyeznem?
– De, Hongbing! Csupa fül vagyok. Csak bátran.
– Na igen – nézett Csen Jerichóra. – Ön azt mondta,
hogy Mayé egész bagázsa meghalt a puccsban, igaz?
– Igaz.
– Én a bagázst a legszélesebb értelemben vett
kormánynak fordítom.
– Jól teszi.
– A halottak nélküli puccs kivételes lehet – tűnt hirtelen
rendszerezettnek és analitikusnak Csen. – Vagy mondjuk úgy,
ahol a fegyverek szerepet kapnak, ott kollaterális károk
keletkeznek. De ha a komplett kormányzat meghal... Akkor
aligha beszélhetünk kollaterális károkról, nem igaz?
– Mire akar kilyukadni?
– Hogy a puccs célja nem is annyira Mayé és emberei
hatalomból való elűzése volt, inkább ki akarták irtani őket. Az
utolsó szálig. Nekem úgy tűnik, az elejétől fogva ez volt a terv.
Ez nem egy egyszerű puccs volt, hanem megtervezett
tömeggyilkosság.
– Ó, apa! – sóhajtott halkan Yoyo –, micsoda egy Őrző
lehettél volna!
– Hongbingnak igaza van – mondta gyorsan Tu, még
mielőtt Csen Yoyo megjegyzésére reagálhatott volna. – S mivel
szépen tapogatózunk a ködben anélkül, hogy belepirulnánk,
feltételezhetjük a legrosszabbat is. A sárkány evett. A mi hazánk
tette ezt a szörnyűséget, vagy legalábbis részt vállalt benne –
állát jobb kezében pihentette. – Ugyanakkor mi oka lett volna
Pekingnek egy teljes nyugat-afrikai kleptokrácia kiirtására?
Yoyo hitetlenkedve ráncolta a szemöldökét.
– Nem tudod elképzelni róluk? Hé, mi van veled?
 – Csillapodj, gyermekem, bármit el tudok képzelni
róluk. Csak éppen tudni szeretném, miért tették.
– Ez a... – Csen jobbjával félénk mozdulatokat tett. –
Na, hogy hívják ezt a zsoldost?
– Vogelaar. Jan Kees Vogelaar.
– Na, neki tudnia kell.
– Persze, ő...
Egymásra néztek.
Jerichónak hirtelen derengeni kezdett.
Persze! Ha Csennek igaza van és a Mayé-kormány
gyilkosság áldozatává vált, akkor annak két oka lehet. Az egyik,
hogy a népharag lángra lobbant. Nem ez lett volna az első eset,
hogy a felháborodott tömeg meglincseli egykori kínzóit,
mindazonáltal az ilyesmi általában spontán történt meg, ráadásul
a kivégzés módozatai is különböznek egymástól. Miszlikbe
szabdalás bozótvágóval, égő autógumi a nyakba, agyonverés. E
rövid idő alatt ugyan nem tudott meg sokat a háború sújtotta
nyugat-afrikai ország viszonyairól, de úgy tűnt, Mayé bukása
egy vegytisztán megtervezett, tökéletesen kivitelezett akció
eredménye volt. Az egész néhány óra alatt lezajlott, s a diktátor
szűkebb körének összes tagja már halott is volt. Mintha az lett
volna a cél, hogy az egész apparátust elhallgattassák. Mayéval
és hat miniszterével egy távirányítású rakéta robbanása végzett,
további tíz minisztert és tábornokot lelőttek.
Egyvalaki menekült meg. Jan Kees Vogelaar.
Miért? Vajon Vogelaar kettős játékot játszott? Egy efféle
puccs csak úgy lehetséges, ha van valami belső kapcsolat. Mayé
biztonsági főnöke áruló lett volna? Ha ez igaz, akkor...
– Andre Donner tanú lehet – mormogta Jericho.
– Tessék? – kérdezte Tu.
Jericho mereven bámult a semmibe.
... Donner likvidálni...
– Mi lenne, ha megosztanád velünk a gondolataidat? –
javasolta Yoyo.
– Donner likvidálni – mondta Jericho. Végigmérte őket.
– Tudom, merész dolog néhány szóból ilyesmit kiolvasni. De
úgy tűnik, ez a rész félreérthetetlen. Fogalmam sincs, ki Donner,
de tegyük fel, hogy ismeri a puccs hátterét. Tudja, kik az
irányítók. Akkor...
... változatlanul egy magas...
Magas mi? Kockázat? Talán fönnáll a kockázata, hogy
Donner, miután eltűnt, elárulhatná, amit tud?
... ő ismeri vajon...
...a kijelentés a kínai kormány megbuktatása...
– Akkor? – ismételte Yoyo.
– Ide figyelj! – kiáltott fel izgatottan Jericho. – Tegyük
fel, Donner tudja, hogy a kínai kormánynak köze volt a
puccshoz. És azt is tudja, miért. El tud szökni. Egyenlítői-
Guineában valószínűleg nem is Donner a neve. Talán a
kormányban volt? Igen, a kormányban. Vagy valami magas
rangú katona, egy tábornok vagy ilyesmi, mindegy. Akárki is, új
identitásra van szüksége. Tehát Donnerré alakul. Ő immár
Andre Donner. Ha lennének képeink az egykori
hatalmasságokról és róla, felismernénk! Berlinbe megy, jó
messzire, felépít egy új egzisztenciát, új életet kezd. Új papírok,
új élet.
– Nyit egy éttermet – mondta Tu. – De megtalálják.
– Igen. Vogelaarnak az a feladata, hogy megszervezze a
Mayé-klán egyidejű kivégzését. Ám egyvalaki eltűnik,
olyasvalaki, aki minden számítását keresztülhúzhatja. Gondolj
csak arra, mi mindent meg nem tesznek, hogy Yoyót kiiktassák,
csak mert elfogott valami kis töredékes titkosírást. Akik
Vogelaar mögött állnak, aggódnak. Amíg Donner életben van,
bármikor úgy dönthet, hogy mindent kitálal.
– Például azt, hogy egy külföldi kormányzat áll a
hatalomváltás hátterében.
– Amiben persze nincs semmi új – mondta Jericho. –
Csak a CIA mi mindenben benne nem volt. 1962, puccskísérlet
Kubában. A '70-es évek eleje, Chile. 2018, Észak-Korea. Senki
sem kételkedik abban, hogy Washington keze benne volt a Kim
Jong-un elleni merényletben. Aztán vannak olyan hangok is,
amelyek Kínát vádolják, hogy 2015-ben besegített Szaúd-
Arábiában, miért ne tehette volna meg ugyanezt Nyugat-
Afrikában is?
– Értem. Vogelaar most pedig Berlinbe ment, hogy a
csodálatos módon újra felbukkant Donnert kiiktassa – vakargatta
a nyakát Tu. – Valóban merész elgondolás!
– De elképzelhető – köhécselt Csen. – Ami engem illett,
számomra hihetően hangzik.
– Tehát mégis – suttogta Yoyo.
– Mi? – kérdezte Jericho.
– Na mégis, mi? – csattant fel a lány. – Ahogy
mondtam! A kormány keze van a dologban, a párt üldöz engem!
– Igen – mondta fáradtan Jericho. – Úgy tűnik.
Yoyo a kezébe temette az arcát.
– Többet kell megtudnunk erről az országról. Többet
Vogelaarról, többet Donnerről. Minél többet tudunk, annál
jobban védekezhetünk. Máskülönben már pakolhatom is a
holmimat. És ti is. Sajnálom.
Tu a körmeit nézegette, ujjait ide-oda forgatta.
– Jó ötlet – mondta.
Yoyo kinézett a kezei mögül.
– Mi?
– Hogy pakold a holmidat. Elhagyni az országot. Jó
ötlet. Pontosan ezt fogjuk tenni.
– Nem egészen értem.
– Mit lehet ezen nem érteni? Megkeressük ezt a
Donnert. A fickó életveszélyben van! Mi figyelmeztetjük, ő
pedig cserébe elmondja, amit tudnunk kell.
– Te azt akarod... – Jericho azt hitte, rosszul hall. – Tian,
ez az ember Berlinben él. Németországban!
– Már ha egyáltalán kiengednek minket – mondta Yoyo.
– Lassan – emelte fel a kezét Tu. – Ti többet
aggodalmaskodtok, mint a sündisznó, mielőtt lefeküdne a
párjával. Mintha én galoppban akarnék átvágtatni a határon!
Gondoljatok már bele, éppen most volt itt a rendőrség a házban.
Komolyan azt hiszitek, hogy még mindig itt ülnénk, ha le
akarnának minket csukni? Nem, teljesen hivatalosan utazunk
majd el. A magánrepülőmön, ha meghívhatlak titeket.
– És mikor akarsz repülni?
– Éjfél után.
Jericho, Yoyo és Csen csak bámult.
– Talán nem kellene...
– Korábban sajnos nem megy – mondta Tu
bocsánatkérően. – Van még egy vacsora, amit legjobb akaratom
ellenére sem mondhatok le. Egy óra múlva.
– Nem kellene előbb felhívnunk Donnert? Honnan
tudod, hogy egyáltalán Berlinben van? Talán elutazott. Eltűnt.
– Telefonon akarod figyelmeztetni?
– Csak úgy gondolom...
– Hülye ötlet, Owen. Képzeld el, felveszi a telefont, és
hisz neked. Akkor már el is vesztettük. Olyan gyorsan eltűnik,
hogy még levegőt sem vehetsz, mielőtt feltennéd neki a
kérdéseidet. Amúgy meg, mit akarsz tenni? Pudongban ülöd
laposra a kárpitjaimat.
– Menjünk Berlinbe? – krákogott Hongbing. – Az
éjszaka kellős közepén?
– Vannak ágyak a fedélzeten.
– De...
– Te amúgy sem repülsz velünk. Csak a gyorsbevetésű
csapat: Owen, Yoyo és én.
– Én miért nem? – kérdezte Csen hirtelen
felháborodással.
– Túl fárasztó. Ne, ne tiltakozz! Az efféléhez pont egy
agilis kis csoport kell. Fürge és mozgékony. Addig Joanna téged
teában fürdet majd és masszírozza a lábujjaidat.
Jericho megpróbálta elképzelni az agilis és mozgékony
Tut.
– És ha nem találjuk Donnert? – érdeklődött.
– Akkor megvárjuk.
– És mi van, ha nem jön?
– Visszarepülünk.
– No és ki lesz a pilóta? – kérdezte, sötét sejtelmektől
gyötörten.
Tu felvonta a szemöldökét.
– Na ki lenne? Én.

Néhány kilométerrel távolabb és jó néhány méterrel

magasabban Xin tekintett le az esti városra.
Miután az az átkozott teherautó a dugó miatt végre
kénytelen volt lelassítani, leugrott, metróval ment vissza
Pudongba, mert sehol sem volt szabad bérautó, a Jin Mao
Towerig hátralévő néhány száz métert futva tette meg, s mint aki
megkergült, úgy rohant át a csarnokon, mert mintha mennykő
csapott volna bele, úgy megkívánt valami édességet. A folyosón
egy édességbolt kínálta méregdrága pralinéit, olyan árban,
mintha nemesebb ékszerek lennének. Xin vett egy dobozzal,
aminek a felét a liftben be is habzsolta. A lakosztályába érkezve
ledobta magáról a ruháit, berohant az óriási márványfürdőbe,
megengedte a vizet és szinte levakarta magáról a bőrét nagy
igyekezetében, hogy Quyu mocskától és veresége szégyenétől
megszabaduljon.
Yoyo ismét elszökött előle, és most halvány fogalma
sem volt, hol keresse. Jerichónál csak az üzenetrögzítő
jelentkezett. A düh hullámán lovagolva Xin azt mérlegelte, hogy
levegőbe röpíti a lakását. De elvetette a gondolatot. A
bosszúvágyat jelenlegi helyzetében nem engedhette
elhatalmasodni magán, amúgy meg a hongkoui katasztrófa után
hiányt szenvedett fegyverekben. Ráadásul azt is világosan tudta,
hogy nincs oka megbüntetni valakit, aki csak az önvédelem
istenadta jogával élt.
Megtisztulva, puha törölközőbe bújva, a várostól jóleső
távolságra próbált Xin rendet tenni méhkasként rajzó
gondolataiban. Először is összeszedte szanaszét heverő ruháit,
majd a mosásba dobta. Utána belenézett a feldúlt pralinés
dobozba. Megszokta, hogy minden ételt mesteri terv alapján
fogyaszt el, addig betartva a szimmetria követelményeit,
ameddig csak lehetséges, de most megborzongott attól, amit
látott. Általában kívülről befelé haladva evett. Semmit nem
tizedelt meg az illendőonél nagyobb mértékben, a viszonyok
fenntartására mindig ügyelt. Elképzelhetetlen, hogy egy doboz
egyik felét üresre zabálja! De most pont ezt tette. Mint egy állat,
mint egy quyui kreatúra esett a doboznak.
Belehuppant az üvegfal előtti fotelbe és azt figyelte,
miként ereszkedik le az alkonyat Sanghajra. A város sokszínű
fénybe burkolózott, a mocsok idő ellenére hatásos színjátékot
nyújtva, de Xin csak az esztétikai elvei elárulását látta. Jericho,
Yoyo, Yoyo, Jericho. A dobozban elkövetett hibáját korrigálni
kell. Hol van Yoyo? Hol van a detektív? Ki vezette az ezüst
repülőautót? A doboz, a doboz! Amíg ott nem rak rendet, addig
megőrül. A maradék pralinékat Rorschach-módszer szerint
kezdte újrarendezni, addig, amíg létre nem hozott egy tengelyt,
amely keresztülszelte a dobozt: stabil, rendező alakzat, két
oldalán tükörképként elhelyezve a maradék. Ezután már jobban
érezte magát, most már készíthet számadást.
Nincs értelme tovább követnie Yoyót és a nyomozót.
Néhány nap múlva amúgy is megtörténik minden, akkor már
beszélhetnek. Már nem fontosak. Az akció elsőbbséget élvez.
Már csak egyvalaki veszélyeztetheti a tervet. Azon töprengett,
vajon milyen következtetést vont le Jericho annak az üzenetnek
a töredékéből, amit ő, Kenny Xin küldött a Hydra fejeinek,
miután kinyomozta egy bizonyos Andre Donner berlini éttermét
és a fickó azonnali likvidálását javasolta. Szerencsétlen módon a
levélhez egy módosított dekódoló programot csatolt, egy
javított, gyorsabb változatot. A kulcsokat néhány havonta
cserélték. A lehető legnagyobb pech volt, hogy Yoyo éppen ezt
a levelet kapta el.
De ezen már nem lehet változtatni.
Andre Donner. Jó kis név, jó kis próbálkozás.
Egy számot hívott a mobiljáról.
– Hydra – mondta.
– Megoldotta a problémát?
Mint mindig, most is kódolva beszéltek a neten. Xin
címszavakban elmesélte, mi történt. Beszélgetőtársa egy ideig
hallgatott, azután azt mondta:
– Ez lószar, Kenny. Erre nemigen lehet büszke.
– Azt javaslom, a saját orrát dugja bele – válaszolta
Kenny rosszkedvűen. – Ha egy biztos algoritmust adott volna
meg, az egész helyzet elő sem áll.
– Az algoritmus biztos. Amúgy meg nem nyitok erről
vitát.
– Arról nyitunk vitát, amiről én jónak tartom.
– Sokat képzel magáról.
– Igen? – nevetett fel élesen Xin. – Maga az én
kapcsolatom, elfelejtette? Egy jobbfajta diktafon. Ha
elődadásokat akarok hallgatni, majd felhívom Őt.
A másik indignálódva köszörülte a torkát.
– Tehát mit javasol?
 – Amit már javasoltam. Berlini barátunknak el kell
tűnnie. Minden más felelőtlenség lenne. De az étterem címe
benne volt az átkozott e-mailben. Ha Jerichónak eszébe jut,
hogy kapcsolatba lépjen vele, akkor valóban gond lesz!
– Berlinbe akar menni?
– Amilyen gyorsan csak lehet. Ezt senki másra nem
akarom rábízni.
– Várjon egy kicsit.
A vonal rövid időre megszakadt. Azután ismét
jelentkezett a hang.
– Az éjszakai gépre foglalunk jegyet.
– Mi van a helyi erősítéssel?
– Már úton van. A specialista, a kívánságának
megfelelően. De most óvatosabban bánjon az emberekkel és a
felszereléssel.
Xin megvetően lebiggyesztette az ajkát.
– Csak ne aggodalmaskodjon.
– Én ugyan nem, én csak a diktafon vagyok – mondta a
hang jéghidegen. – De Ő aggodalmaskodik. Tehát ezt a munkát
végezze el!

CALGARY, ALBERTA, KANADA

Április 21-én Sid Bruford két barátjával zarándokolt el
Calgaryba a rendezvényre, amelyen az EMCO egy már nem is
létező jövőt kíván felvázolni. Már senki sem ringatta magát
illúziókba, hogy Gerald Palstein valami mást fog majd
kihirdetni, mint az olajhomok bányászatának végét Albertában,
így minden reményük már csupán a szanálásban, a
konszolidálásban, vagy legalább a szociális gondoskodás
valamiféle stratégiájában rejlett. Ebben bízva érkeztek ide, no
meg azért, mert valahogy ildomos az embernek a saját
temetésén megjelennie.
A vállalat székhelye előtti hatalmas, négyzet alakú park
lassan megtelt emberekkel. A Nap, mintha nyomorúságukat
akarná kifigurázni, szalmasárgán sütött le rájuk, a fellendülés és
magabiztosság melegét sugározva. Bruford, nem akarván átadni
magát az általános elkeseredés érzésének, elhatározta, hogy a
legjobbat hozza ki a helyzetből. A haláltánc részét képezte, hogy
a fatalizmust az ehhez szükséges mennyiségű sör
elfogyasztásával magabiztossággá változtassák, a verekedést
lehetőleg elkerülve. Egy darabig a háttérben maradva a
baseballról beszélgettek, ott, ahol a levegőt kevésbé itatta át az
izzadságszag. Bruford a mobiljával filmezett, hogy valamit
megörökítsen a hangulatból, amikor két, örömtelien könnyedén
öltözött leányzó került a kamera látószögébe, akik, miután
észrevették, vihogva pózolni kezdtek. Mögöttük üresen álló
épületkomplexum emelkedett, ha jól emlékezett, egy csődbe
ment fúrástechnológiai vállalat székhelye. A leányzók kedvelték
őt, ez oly biztosnak látszott, mint az Imperial Oil bezárása,
csinos, olaszos arcvonásait, szoborszerű testét, ami arra
késztette, hogy hideg időben se viseljen többet rövidnadrágnál
és izompólónál. Filmezett és nevetett. A két lány vihogott.
Néhány perc elteltével ismét a barátainak szentelte magát, de
amikor újra megfordult, észrevette, hogy most a lányok filmezik
őt. Hízelgett neki a dolog, majomkodott, grimaszokat vágott,
pózokba vágta magát, aztán a barátai is kedvet kaptak a
dologhoz. Nem viselkedtek különösebben felnőtt ember
módjára. A lányok folyamatos nevetés közepette utánozni
kezdték egy hollywoodi film jeleneteit, a fiúk pedig
pantomimtudásukat csillogtatták, jókedvűen kiáltozva
egymásnak. A nap vidámabbnak tűnt, mint amit elvárhattak
volna, ráadásul Bruford, akárhányszor megpillantotta a
tükörképét, mindig arra gondolt, hogy a filmiparban amúgy is
sokkal jobb helyen volna, mint Cold Lake külszíni fejtésén. Egy
szép napon talán még hálás lehet az EMCO-nak. Hangulata
Ikarosz szárnyain emelkedett az áprilisi Nap felé, így majdnem
elmulasztotta, amint az apró termetű, kopasz olajmenedzser
felmászott a pódiumra.
Valaki megkopogtatta a vállát. Kezdődik. Bruford
megfordult, még éppen időben, hogy láthassa, amint Palstein
megbotlik. A férfi megkapaszkodott, majd megingott és
összeesett. Biztonsági őrök rohantak hozzá, falat állítva a
skandáló tömeg elé. Bruford a nyakát nyújtogatta. Szívinfarktus,
szélütés, agyvérzés? Előretolakodott, mobilját az izgatott
embertömeg feje fölé emelve. Teljesen világos, merénylet
történt! Nem látott már elégszer ilyesmit a filmeken? A
botladozás csupán ügyetlenség. De a menedzsert eltalálhatták,
még mielőtt amúgy földet ért volna. Egy lövés, mi más lehetett
volna? Valaki Palsteinre lőtt, csakis így történhetett!
Amit viszont Bruford nem tudott: miközben 20 perccel
korábban a lányokat filmezte, ő is bekerült a tévékamerák
látószögébe, elmosódottan és életlenül, csupán néhány
másodpercre. A rendőrök figyelme az anyag elemzése során
simán elsiklott felette.
Nem így a Greenwatch embereié.
Még mindig alig tudta elhinni, hogy e villanás alapján
találtak rá a hólabda-taktikát követve, amint azt Lorena Keowa,
ez a csontos arcú, nem túlságosan szép, de valahogy mégis
izzasztóan izgató indián nő elmagyarázta. A Greenwatchnál
gyorsan kikövetkeztették, hogy a mellette álló férfiak a haverjai,
akiket jobban fel lehetett ismerni, mint őt, valamelyikük
mondott is valamit az előttük álló sorban egy öregembernek,
Jack „Mindenelvancseszve” Beckernek, erre még jól emlékezett,
hiszen siránkozásával az agyára ment. A többiekkel ellentétben
az Imperial Oil overallját viselő Becker élesen kivehető volt,
Keowa pedig nyilvánvalóan jó kapcsolatokkal rendelkezett a cég
személyzeti osztályán. Azonosították, fölhívták, megmutatták
neki a felvételt, mire „Mitkapokezért” Becker megnevezte
Bruford haverjait, ők pedig Brufordot magát.
Most pedig itt ült. Hátborzongató ez a világ!
Mindenkinek utána lehet járni. Persze rosszabb dolog is
történhetett volna, mint hogy Keowa mellett ül a kölcsönzött
Dodge-ban, 50 kanadai dollárral gazdagabban és nézi, amint a
nő a számítógépére tölti elmosódott videóit. Keowa az elegáns
ruhájában egyáltalán nem úgy festett, mint valami ökonyanya.
Sok minden megfordult Bruford fejében. Nem kellett volna
többet kérnie? Mit akar a Greenwatch a filmekkel? Miért ragyog
úgy az indiánok haja, s mit kellene tennie a sajátjával, hogy a
hollywoodi karrierje érdekében az is úgy ragyogjon?
– Nem köllene inkább a rendőrségre mennünk? –
kérdezte. Jó kérdés, gondolta, Keowa a kijelzőjét bámulva, az
átjátszásra koncentrálva.
– Nyugodjon meg, elmegyünk majd – mormogta.
– Jó, de mikor?
– Mindegy, mikor – nyögte Keowa kísérője a hátsó
ülésről.
– Nemtom – rázta a fejét, mintha komolyan
aggodalmaskodna, színészi tehetség, mindig is tudta, hogy erre
született. – Nem akarok belekeveredni semmibe.
Tulajdonképpen ez vóna a kötelességünk, nem?
– Miért nem tette meg akkor?
– Nem jutott eszembe. De most, hogy szóba került...
– Persze, természetesen igaza van, át kell gondolnunk az
egyezségünket – fordult felé Keowa. – Tudjuk egyáltalán, hogy
az anyaga megér-e 50 dollárt? Talán semmi sincs rajta.
Buford tétovázott.
– Az a ti bajotok.
– De talán 100 dollárt is megér, nem? – húzta fel a nő a
szemöldökét. – Ez is lehetséges, nem, Sid? Feltéve persze, ha
nem kérdezősködik és elfelejti a rendőrséget.
Bruford elfojtott egy vigyort. Pontosan így képzelte.
– De – mondta –, elképzelhető.
A nő benyúlt a zsebébe és egy második ötvenest húzott
elő, mintha számolt volna ezzel a lehetőséggel. Bruford elvette
és a másik mellé tette.
– Úgy láccik, valami fészek van a kabátjában – mondta.
– Nem, Sid, csak ez a kettő volt. S talán ez a kettő is
vissza akar kerülni hozzám, ha úgy látom, nem bízhatok meg
magában.
– Akkó majd szerzek valami mást – vigyorodott el. –
Magának van egy rakás mindene, ami jó. Kettő pont a
kabátjában.
Keowa ősei erőszaktól vissza nem riadó tekintetével
mérte végig.
– Oké – mormogta Bruford. – Bocsánat.
– Semmi gond. Örültünk a szerencsének.
A férfi megértette. Vállát vonogatva nyitotta ki a kocsi
ajtaját.
 – Ja, még valami, Sid, ha nagy törvénytisztelői
rohamában mégiscsak a rendőrségre akarna rohanni. A pénz a
zsebében bizonyítja, hogy elkövette a fontos bizonyíték
elhallgatásának tényállását. Csak hogy okuljon. Ez büntetendő,
érti?
Bruford meghökkent. Mélyen megsértődött. Már félig
kiszállt, de visszafordult.
– Csak nem fenyegetni akar?
– Ide figyeljen, Sid...
– Nem. Maga figyeljen ide! A melómnak annyi.
Megpróbálom megszerezni aztat, amit lehet, de ha egy egyezség
áll, akkó az áll! Érti? Tán nagy a pofám, de ez nem jelenti aztat,
hogy átbaszom az embereket. Tehát nyaljátok ki a seggemet és
húzzatok el.

– Szájhős – mondta megvetően a gyakornok, amikor

Bruford elindult az utcán, anélkül, hogy visszanézett volna. –
Még 100 dollárért az öreganyját is eladná.
Keowa utána nézett.
– Nem, igaza van. Megsértettük. Ha itt valaki
megkérdőjelezhető módon viselkedett, akkor azok mi voltunk.
– Mondd csak, ha már itt tartunk, nem lenne tényleg
jobb, ha átadnánk az anyagot a zsaruknak?
Keowa tétovázott. Egy törvénytelenség elkövetésének a
gondolatát is utálta, de hát újságíró volt, márpedig az újságírók
abból éltek, ha az előny náluk volt. Válasz nélkül kötötte
számítógépét a fedélzeti komputerhez. A Dodge, amit a
repülőtéren bérelt, nagy kijelzővel rendelkezett.
– Gyere előre – mondta. – Nézzük csak meg, mit adott a
jó öreg Sid.
– Zsákbamacskát – vélte a gyakornok.
– Néha kockáztatni kell.
Elmosódott kameramozdulatokat láttak, tömeget,
büféket, az Imperial Oil székházát, egy pódiumot. Utána
Bruford haverjait: szélesen vigyorogtak a kamerába. Bruford
eleinte csupán előrefelé filmezett, majd forgásba kezdett. Két
fiatal lány került a képbe. Észrevették, hogy filmezik őket, mire
grimaszolni kezdtek.
 – Jól érzik magukat – nevetett a gyakornok. – Jól is
néznek ki. Főleg a szőke.
– Hé, a háttérre figyelj.
– Tudok figyelni mindenre.
– Ja persze. Férfiak és a multitasking.
Hallgattak. Bruford jó sok memóriát szentelt a két vidéki
szépség bájainak, mögöttük emberek suhantak át a képen,
megjelent három rendőr, kettő megint elment, a harmadik pedig
elfoglalta helyét az épület árnyékában. A két lány performance-
ba kezdett, amelynek értelmét Keowa nemigen fogta fel, de a
gyakornok füttyentett egyet.
– Nem is rossz! Felismered?
– Nem.
– Alien Speedmaster 7!
– Micsoda?
– Nem ismered az Alien Speedmastert? – úgy tűnt,
döbbenete mértéktelen. – Te nem jársz moziba?
– Valószínűleg más filmeket nézek, mint te.
– Hiányos a műveltséged. Nézd csak, mit csinálnak! Azt
hiszem, a Death Chat jelenetét utánozzák, tudod, amikor azok a
kicsi, intelligens állatok elindulnak a mesterséges karú asszony
felé és...
– Nem, nem tudom.
A lányok görnyedeztek a nevetéstőol. Elkeserítő. Az
anyag felét már megnézték, de nem láttak mást, mint kamaszok
marháskodását.
– Most meg mit csinálnak? – tanakodott a gyakornok.
– Lennél olyan szíves az épületre figyelni?
– Úgy néz ki, mint...
– Kérlek!
– Nem, várj csak! Azt hiszem, ez abból a szerelmes
hülyeségből van, amit tavaly annyira magasztaltak. Elég szar, ha
engem kérdezel. Az a pasas játszott benne, az a kéjsóvár
vénember, na, ismered. Jaj istenem, hogy hívják? Na, mondd
már!
– Fogalmam sincs.
– Na, az az öreg fószer, aki legutóbb megkapta az
életművéért az Oscart!
 – Richard Gere?
– Így van, pontosan! Gere! Ő játssza a nagyapát...
– Pszt! – hallgattatta el egy kézmozdulattal Keowa. –
Nézd csak!
A középső épület oldalsó kijáratán kijött két
meglehetősen kigyúrtnak tűnő szabadidőruhás férfi.
Odabattyogtak a járőröző rendőrökhöz, és megszólították őket.
Mindkettő napszemüveget viselt.
– Olajmunkásnak néznek ki.
– Nem – hajolt előre Keowa, miközben azon
gondolkodott, mi váltotta ki a déja vu érzését. Többször
visszajátszotta a felvételt, és kinagyította az arcukat. A
következő pillanatban karcsú, nadrágkosztümöt viselő nő lépett
ki az épületből, és megállt a bejárat mellett. A rendőr mutatott
valamit, szemükkel követték a mutatóujját, egyikük valamit az
orra alá dugott, talán egy térkép lehetett, a beszélgetés tovább
folyt. A háttérből egy pókhasú alak közeledett, hosszú, fekete
frizurával, befordult a nyitott oldalajtón és belopakodott az
épületbe.
– No nézd csak – súgta Keowa.
A két kigyúrt alak kisvártatva megrázta a rendőr kezét és
útnak indult. A nadrágkosztümös nő keresztbe font karokkal egy
fának támaszkodott. Bruford felvétele ekkor ugrott egyet.
Megint a lányok következtek. Az épület közvetlen közelében
nem történt semmi, utána a tömeg és a pódium jelent meg.
Egyenruhások és civilek tülekedtek, nagy és hektikus volt a
tolakodás. A felvétel alighanem közvetlenül a merénylet után
készülhetett.
– A fickó, aki eltűnt a házban... – mondta a gyakornok.
– Akárki lehet. A házmester, vízszerelő, valami
hajléktalan – Keowa megállt. – De ha nem...
– Akkor a gyilkost láttuk.
– Igen. A férfit, aki rálőtt Gerald Palsteinre.
Egymásra pillantottak, mint két tudós, akik éppen
felfedeztek egy ismeretlen, valószínűleg halálos vírust, és a
rémület szakadékának mélyén már a Nobel-díj ragyogását látták.
Keowa készített egy állóképet a kövér emberről, kinagyította,
számítógépével csatlakozott a központhoz Juneau-ben, és
letöltötte a Magnifiert, egy olyan programot, ami a
legszemcsésebb, legéletlenebb anyagból is meglepő dolgokat
hozott ki. Az elmosódott vonások hamarosan körvonalazódtak, a
zsírosan alácsüngő hajcsomók elváltak a fehér bőrtől, láthatóvá
vált egy bajusz és egy csupasz áll.
– Ázsiainak tűnik – mondta a gyakornok.
Kínai, futott át Keowa agyán a gondolat. Kína komoly
szerepet vállalt a kanadai olajhomok-üzletben. Még licenszeket
is vásároltak. Ugyanakkor az EMCO egyik menedzserének
halála mit változtatna azon, hogy Alberta elveszett? Vagy az
Imperial Oil a kínaiak kezében lett volna? De akkor az EMCO is
az övék. Nem, ennek semmi értelme. Palstein meggyilkolásának
pedig végképp semmi. Ahogy maga is megfogalmazta: „Minden
népszerűutlen döntést, amit hozok, a körülmények hoznak meg
helyettem, ráadásul én csupán a stratégiai igazgató vagyok.”
Keowa az állát dörzsölgette.
Egyedül a kövér érne meg valami műsort, még ha a fickó
ártatlannak bizonyulna is. Persze ezzel nevetségessé tenné a
rendőrséget. A Greenwatch ellőné a puskaporát. Kétes
győzelem, ami a nyomozás során megszerzett előnyét semmissé
tenné. Az esélye, hogy egyedül oldja meg az ügyet, odalenne.
Talán, gondolta Keowa, nyugton kéne maradnod.
Bizonytalanul tekerte vissza a filmet odáig, amikor a két
napszemüveges férfi szóba elegyedik a rendőrrel. Ráközelített a
fejekre, végigfuttatta a Magnifiert, hogy az kiélesítse a képeket,
s az eredmény nagy százalékban megfeleljen a valós kinézetnek.
De a rendőr ekkor is idegen maradt, egy rendőr, semmi más.
Viszont a két férfi közül a magasabbik ismerősnek tűnt. Nagyon
is ismerősnek.
A számítógép közölte, hogy a vancouveri központból
keresik. Sina – a társasági élettel és a színes hírekkel foglalkozó
szerkesztő – arca jelent meg a kijelzőn.
– Azt kérdezted, hogy az év eleje óta ért-e másvalakit is
az olajipar nagyjai közül valamilyen baleset.
– Igen, így van.
– Bingo. Hármat is. Az egyik Umar al-Hamid.
– Az OPEC külügyminisztere?
– Pontosan. Januárban leesett a lóról és a lábát törte.
Időközben meggyógyult. A lóról azt gyanítják, hogy
kapcsolatban áll az iszlamistákkal. Hahaha. Vicc volt. A másik
Prokofij Pavlovics Kiseljov...
– Ki az ördög az?
– A Gazprom egykori projektvezetője Nyugat-
Szibériában. Márciusban halt meg, autóbalesetben. Saját
hibájából. 94 éves volt, félig vak. Ennyit erről az évről.
– De hármat említettél.
– Engedelmeddel kissé visszamentem az időben. Itt
bukkan fel a harmadik. Persze, mindig történik valami, az egyik
megbetegszik, a másik meghal, itt-ott egy öngyilkosság, semmi
különös. De itt van Alejandro Ruiz esete, a Repsol stratégiai
elnökhelyetteséé.
– Repsol? '22-ben nem vette át őket az ENI?
– Szóba került, de nem történt meg. Ruiz mindenesetre
fontos figura a stratégiai menedzsmentben. Vagy az volt.
– Na mi van? Most fontos, vagy csak az volt?
– Pontosan itt rejlik a probléma. Nem lehet tudni, hogy
még életben van-e. Három évvel ezelőtt egy perui
ellenőrzőkörúton tűnt el.
– Csak úgy?
– Egy éjjel. Soha többé nem bukkant elő, huss. Eltűnt
Limában.
– Mit tudsz még róla?
– Nem sokat. De ha akarod, utánanézhetek.
– Tedd meg, kérlek. Köszönöm.
Alejandro Ruiz...
A Repsol egy spanyol-argentin konszern volt, a 10
legnagyobb legkisebbike. A spanyolok és az EMCO között
nincs sok kapcsolat. Nem aprózza el magát? Vajon fontos az,
hogy '22-ben Limában eltűnt egy spanyol olajstratéga?
Palstein ugyancsak stratéga volt.
Gondolatai ezen új információ és Bruford felvételei
között cikáztak, megpróbáltak valami értelmet találni, és
felfűzni a logika fonalára.
Hirtelen beugrott neki, ki is a napszemüveges ember.

– De! Esküszöm!
 Egy kis kávéházban ültek az Avenue Southwest 5-ös
szám alatt, néhány háztömbnyire az Imperial Oil Limited
székházától. Keowa a harmadik kapucsínóját itta, a gyakornok
egy cukormentes kólát szopogatott, és éppen rémületet keltő
reggelijét falta, ami zabpehelyből, sült krumpliból,
tojásrántottából, szalonnából, palacsintából és még sok minden
másból állt. Keowa analitikus elméje nem állhatta meg, s
eltöprengett azon, hogy valaki egy ekkora neutroncsillagnyi
méretű kalóriaadag mellett miért is iszik cukormentes kólát.
Elbűvölten figyelte, amint egy kanálnyi juharszirupba áztatott
kocsonya útnak indult a fiú emésztőrendszere felé.
– Varázsolni a Magnifier sem tud – mondta a
gyakornok. – Azért nem tökéletesen éles a kép.
– De két napja, hogy láttam a fickót, ilyen közel állt
hozzám – tartotta az arca elé a kezét. Ujjai rácsozatán keresztül
látta, amint a fiú szájában éppen eltűnik egy virsli. – Ilyen közel!
– Attól tartok, meg is csókoltad.
– Hülyeség. A személyimet akarta látni. Mintha Palstein
a Pentagonban lakna.
A gyakornok letette a kanalat, és a homlokát vakargatta.
– Tulajdonképpen nincs abban semmi rendkívüli, ha a
biztonság emberei ügyelnek a rendre.
– Ezt tették volna? A rendre ügyeltek? Tulajdonképpen
mit kerestek a házban?
– Már mondtam – vette fel újra a kanalat. – A rendre
ügyel...
– Az agyad beragad a koleszterintől! – mondta dühösen.
– Persze, hogy körbe volt véve biztonsági emberekkel, meg a
rendőrség is, úgy értem, nem karácsonyi ajándék volt éppen a
zsákjában. De te beküldenéd a testőreidet egy szemben lévő üres
házba? Palstein nem Kennedy. Mekkora a valószínűsége annak,
hogy valaki onnan fog lőni rá?
A válasz elmaradt egy túlméretezett palacsintával vívott
küzdelem miatt.
– Tegyük fel, az ázsiai valami ártalmatlan fickó volt –
folytatta Keowa –, aki egyszerűen csak egy vécét keresett.
Akkor Palstein emberei vagy nem vették őt észre, vagy pedig
nem érdekelte őket, hogy bemegy. Egyik sem valószínű.
 – A két pasas a rendőrrel beszélgetett. Nem is láthatták
őt.
– És a nő?
– Biztos vagy benne, hogy ő is közéjük tartozik?
– Közvetlenül utánuk jött ki. Azonkívül a biztonsági
őrök mind egyformán néznek ki. Tegyük fel tehát, hogy a kínai
a gyilkosunk.
– Hogyhogy kínai?
– Ázsiai. Mindegy – hajolt előre. – Gondolj már bele,
ember! Három biztonsági őr! Az egyik közvetlenül a bejáratnál
áll. A másik kettőo egy rendőrrel beszélget, néhány méternyire.
És egyikük sem veszi észre ezt a meglehetősen túlsúlyos
jelenséget, amint bemegy az általuk őrzött házba?
– Talán a kína... Az ázsiai szintén biztonsági őr volt.
Nem azt mondta neked Palstein, hogy csak Calgary óta
alkalmazza a biztonsági őrséget? Ezen sokkal inkább
csodálkozom.
– Nem, nem ezt mondta – töltött a csészéjébe egy kis
habos presszókávét. – Azt mondta, Calgary óta őrzik a házát.
– Hm. Jobban tette volna, ha másvalakit alkalmaz.
Keowa a csészéjébe bámult.
Jobban tette volna...
– A fenébe, igazad van.
– Hát persze – mondta a gyakornok, a zabpehely
maradékait összekapargatva. – De miben is?
– Nem bízhat meg bennük.
– Mert töketlenek. Túl hülyék, hogy...
– Nem, nem hülyék.
Hihetetlen! Hogyhogy csak most jön rá? A biztonsági
őrök engedték át a gyilkost. Tudták, hogy kicsoda. Sőt mi több,
elterelték a rendőr figyelmét és szemmel tartották a környéket,
hogy a dagadtat senki se akadályozza meg.
– Te jó ég! – súgta.
 DALLAS, TEXAS, EGYESÜLT ÁLLAMOK
– Nem volt olyan rég, amikor egy nemzet geopolitikai
szerepe szempontjából az volt döntő fontosságú, mennyire tudja
szükségleteit fosszilis erőforrásokból biztosítani. Ebből
kiindulva tételezték fel, hogy középtávon Kína válik az első
számú gazdasági világhatalommá, messze megelőzve az
Egyesült Államokat, amelyet India követ majd a harmadik
helyen.
Gerald Palstein előadását az UT Dallason, az egyik
elővárosban, Richardsonban lévő állami egyetemen jó 600 diák
hallgatta, legtöbbjük jövendőbeli menedzser, közgazdász és
informatikus. Az érdeklődés nagy volt, ami egyrészt Palstein
médiabeli szerepléseinek volt köszönhető, másrészt annak a
körülménynek, hogy ő vázolta fel az energiagazdálkodás
Titanicjának nagy ívű panorámáját, amint nekiütközik a hélium-
3 nevezetű jéghegynek.
– Oroszország ebben az időben nagyhatalmi helyzetben
volt, legalábbis ami az olajat és a gázt illeti. Azt mondogatták, a
Gazprom fegyver. Senki sem forgatta e fegyvert az Oroszország
geostratégiai szerepéért vívott küzdelemben olyan hatékonyan,
mint az ország akkori elnöke, Vlagyimir Putyin. Ismeri önök
közül valaki a becenevét?
– Gaszputyin – kiabálta egy fiatal nő az első sorból.
Nagy nevetés. Palstein elismerően vonta fel szemöldökét.
– Nagyon jó. Az amerikaiak akkoriban aggódva nézték,
amint Kína az energiaszükségletek ügyében nyíltan flörtöl
Oroszországgal, ráadásul az OPEC-kel is kiépítette a
kapcsolatait. Utóbbi persze boldog volt. Már régóta nem
udvarolták körül, s most abban reménykedett, hogy visszanyeri
egykori státuszát. Az Öböl olajban gazdag országai a pénzüket
immár az Industrial and Commercial Bank of China számláin
tárolták, Törökországban, sőt Indiában fektettek be, nem
amerikai intézményekbe, Kína pedig dollár helyett euróban
fizette Iránnak az olajszállítmányokat. Az erőegyensúly
megbillent, ez is az egyik oka annak, hogy Amerika meg akart
szabadulni a keleti olajszállítóktól való függéstől. Szaúd-Arábia
képviselői 2006-ban Pekingbe utaztak, ahol egy sor szerződést
írtak alá. Kuvait is udvarolt Kínának, mert attól tartottak, teret
vesztenek Oroszországgal szemben. Kína mindezt ki tudta
használni. Nem akarunk gyűlöletet kelteni, de az energiára éhes
Kína évezredünk első évtizedében olyan volt, mint egy polip,
amelyik csápjait némán és jobbára észrevétlenül terjesztette ki a
nyugati olajmultik területeire. A Fehér Házban stratégiákat
dolgoztak ki arra az esetre, ha radikális erők megdöntenék a
szaúdi uralkodóházat, s mindegyik azon a megfontoláson
alapult, hogy ebben Kínának is meglesz majd a maga szerepe, és
a végén kínai atomrakéták állomásoznak majd a szaúdi
sivatagban. Ez a félelem, amint ma tudjuk, nem volt teljesen
alaptalan. A Szaúdi-ház bukása titokban egyértelműen kínai
segítséggel következett be. Az iszlamista és monarchista erők
konfliktusa egészen bizonyosan lángra kapott volna, Kína és
Amerika közötti nyílt konfliktushoz vezetve, ha időközben a
hélium-3 immár kézzelfogható közelségbe kerülő lehetőségei
miatt Washington érdekei nem vettek volna más irányt.
Palstein letörölte homlokáról a verítéket. Nagyon meleg
volt az előadóteremben. Hajója fedélzetére kívánkozott, a
tavára, vagy még inkább a tengerre, ahol élénkítő szél
frissíthette volna fel.
– Feltételezhetjük a következőket: ha továbbra is a gáz
és az olaj játszotta volna a domináns szerepet, akkor a világ ma
kicsit másképp nézne ki. Kína nemhogy utoléri, hanem
bizonyára megelőzte volna az Egyesült Államokat. A kínaiak, az
oroszok és az arab államok energiapolitikai paktumokat
kötnének. Iránnak pedig néhány éve már atombombája van, a
nukleáris arzenálja ellenére nagyobb hatalma lenne és
valószínűleg nagyobb nyomást fejtene ki Újdelhire, ami már
2006-ban gondolkodott egy Teheránnal közös olajvezeték
megépítésén, amely Kaszpi-tengeri olajat szállítana Indiába. A
vezeték a Vörös-tengernél ért volna véget, vagyis az olaj nem
juthatott volna el Izraelbe, ezért az Egyesült Államok ellenezte.
India számára nem volt egyszerű a helyzet. Az Iránnal való
együttműködés Amerika haragjával fenyegetett, a
Washingtonnak adott koncessziókat Irán nézte rossz szemmel.
Elkerülendő ezt a harapófogót, az indiaiak akkoriban azt
mérlegelték, hogy bevonjanak egy harmadik erőt is, amelyik
integratív módon hat, Kínával és Iránnal egyaránt jó kapcsolatai
vannak. Így kerültek ismét képbe a Gazprom révén az oroszok,
akik viszont a maguk részéről államuk erősítésének minden
esélyét megragadták, akár úgy is, hogy a szomszédos országok
felé elzárták a gázcsapokat, így gyakorolva nyomást rájuk.
Fölismerik a kialakulóban lévő új blokkot? Oroszország, Kína,
India, az OPEC, ez nem állhatott Washington érdekében. Ebben
a helyzetben George W. Bush utóda, Barack Obama a
diplomáciát vetette be. Igyekezett Oroszországgal javítani a
kapcsolatokat és Irán vitorlájából kifogni a szelet, okos stratégia,
ami részben be is vált. Persze, adott esetben természetesen
Obama is kénytelen lett volna agresszív eszközökkel biztosítani
az Egyesült Államok energiaellátását, ha az Orley enterprises-
zal való együttműködésből származó technológiai előny
Washington számára nem nyit teljességgel új lehetőségeket,
mint például...
Az UTD titkárságának egyik munkatársa lépett be az
előadóterembe, gyors léptekkel hozzá sietett és egy cédulát
nyomott a kezébe. Palstein bocsánatkérően elmosolyodott.
– Bocsássanak meg, kérem, egy pillanatra. Mi van? –
fordult halkan a titkárnőhöz.
– Valaki telefonon akar beszélni önnel, egy Miss...
– Nem várhat még 20 percet? Az előadásom kellős
közepén tartok.
– Azt mondta, sürgős. Nagyon sürgős!
– Mit mondott, hogy hívják?
– Keowa. Loreena Keowa, egy újságíró. Megkértem,
hogy keresse később, de...
Palstein elgondolkodott.
– Nem. Rendben van, köszönöm.
Még egyszer elnézést kért, kiment az auditóriumból és
felhívta Keowát.
– Shax' saani Keek' – mondta, amikor a nő arca
megjelent mobilja kijelzőjén. – Hogy van?
– Tudom, zavarok éppen.
– Őszintén szólva, valóban. Egy perc, és vissza kell
mennem teljesíteni a jövendő elit képzése iránti
kötelezettségemet. Mit tehetek önért?
– Remélem, én tehetek valamit magáért, Gerald. Ehhez
viszont némiképp több időre lesz szükségem.
– Most nem jó.
– A maga érdekében.
– Hm – kinézett a napsütötte campusra. – Rendben.
Adjon egy negyedórát, hogy befejezhessem az előadásomat.
Amint vége, jelentkezem.
– De gondoskodjon róla, hogy senki ne halljon minket.
20 perccel később az egyetem elől, egy gesztenyefa
árnyékában meghúzódó padról felhívta Keowát. Két biztonsági
őr látótávolságból figyelte. Mindenfelé diákok igyekeztek
bizonytalan jövőjük felé.
– Maga aztán fel tud csigázni – mondta.
– Kötünk egy kölcsönösségen alapuló szerződést?
– Mire gondol?
– Segítünk egymásnak – mondta Keowa. – Én
információkat kapok, maga a merénylőt.
– Tessék? Talált valamit?
– Áll a megállapodás?
– Hm – most már igazán kíváncsi lett. – Jó. Mondjuk
azt, hogy áll.
– Rendben. Küldök néhány képet a mobiljára. Nézze
meg őket, amíg beszélünk.
A készüléke jelezte, hogy multimédia-üzenete érkezett.
Letöltötte a képeket. Két napszemüveges férfit és egy nőt
ábrázoltak.
– Kit ismer közülük?
– Mindenkit – felelte. – Nekem dolgoznak.
Biztonságiak. Az egyikkel találkoznia is kellett, odakinn a
Lavon Lake-nél. Lars Gudmundsson. Ő a parancsnok.
– Így van, valóban találkoztam vele. Azt a feladatot adta
nekik április 21-én, hogy őrizzék az épületet, amelyikből
vélhetőleg magára lőttek?
– Ez így túlzás – tétovázott Palstein. – Egyszerűen csak
a környéket kellett szemmel tartaniuk. Őszintén szólva nem is
voltam biztos abban, hogy valóban magammal kell-e vinnem
őket. Olyan felfuvalkodottnak tűnik az ember
magántestőrséggel, olyan szörnyen fontoskodónak. De az
EMCO-t megfenyegették már, engem is...
– Fenyegették?
– Áh, marhaság. Semmi olyan, amit komolyan kellett
volna venni. Feldühödött emberek, akik az egzisztenciájukért
aggódtak.
– Gerald, a kínaiak benne vannak valamilyenképp az
EMCO-ban?
– A kínaiak?
– Igen.
– Nem igazán. Vagyis mindig is próbálkoztak azzal,
hogy átvegyenek tőlünk bizonyos leányvállalatokat. Az EMCO
maga azért mégis túlságosan nagy falat nekik. Nagy falat volt.
No és persze rendesen orvvadászkodtak a mi
vadászterületeinken.
– Kanadai olajhomok?
– Is.
– Jó. Küldök még egy fotót.
Ezúttal egy ázsiai arc jelent meg a kijelzőn. Hosszú,
ápolatlan haj, kusza szakáll.
– Nem – mondta Palstein.
– Sohasem látta?
– Nem tudok róla. Ha végre elárulná...
– Azonnal. Ide figyeljen, Gerald, ez a férfi röviddel a
fellépése előtt ment be az üresen álló épületbe. A maga
biztonsági emberei is bent voltak a házban. Számunkra nem
kétséges, hogy Gudmundsson emberei nem csupán beengedték
az ázsiait az épületbe, de kifejezetten gondoskodtak róla, hogy
zavartalanul bemehessen.
Palstein a képet bámulta és hallgatott.
Egészen biztos abban, hogy még sohasem látta? –
erősködött Keowa.
– Legalábbis nem tudok róla. De egy ilyen emberre csak
emlékeznék.
– Tartozhat a maga emberei közé?
– Az én embereim közé?
– Úgy értem, személyesen is ismeri az őrzőit, vagy
pedig Gudmundsson választja...
 – Ostobaság! Mindegyiküket személyesen ismerem, mit
képzel? Ráadásul nincsenek is olyan sokan. Összesen öten.
– Akikben megbízik.
– Természetesen. Mi fizetjük őket, ráadásul egy neves
biztonsági cég áll mögöttük, amelyikkel az EMCO már évek óta
együttműködik.
– Akkor lehetséges, hogy gondban van. Ha ez az ázsiai
valóban az az ember, aki magára lőtt, akkor elég sok minden
szól amellett, hogy a maga emberei is benne vannak az ügyben.
De fel kell tennem még egy kérdést, bocsásson meg a
staccatóért.
– Dehogyis, rendben van.
– Mond valamit magának Alejandro Ruiz neve?
– Ruiz? – gondolkodott el Palstein. – Várjon egy kicsit.
Valahogyan ismerősen cseng.
– Segítek. Repsol. Stratégiai menedzsment.
– Repsol... Igen, azt hiszem, hát persze, Ruiz. Egyszer
együtt repültünk, de már elég régen.
– Mit tud róla?
– Szinte semmit. Istenem, Loreena, nem egy kis
családról beszélgetünk, az olajüzlet áttekinthetetlen, több ezer
ember dolgozik benne. Még mindig.
– Úgy tűnik, Ruiz fontos ember lehetett.
– Lehetett?
– Eltűnt. Három évvel ezelőtt, Limában.
– Milyen körülmények között?
– Szolgálati úton volt. Látja, engem az érdekelne, hogy
a merényletnek Calgaryban volt-e már valami előzménye a
múltban. Hogy talán kevésbé irányult személyesen maga ellen,
mint inkább az ellen, amit képvisel. Tehát összeállíttattam Ruiz
aktáját. Boldog házasság, két egészséges gyermek, adóssága
nincsen. Viszont vannak ellenfelei a saját táborában, akik
számára túl liberális, túl környezettudatos volt, egy moralista. A
gúnyneve: Ruiz El Verde. Például ellenezte az olajhomok
bányászatát, ehelyett a mélytengeri kutatásokat szorgalmazta.
Mármost magának nem kell elmesélnem, hogy a konszernek az
olcsó olaj korában irtóztak a nagy költségekkel járó
kutatásoktól, márpedig három éve a vég már igencsak látható
volt. Ruiz arra ösztönözte a Repsol-t, hogy szálljanak be az
alternatív energiaüzletbe. Nem emlékezteti ez saját magára?
Hihetetlen, gondolta Palstein.
– Mindez lehet persze véletlen – folytatta Keowa. –
Ruiz eltűnése. Kína aktivitása az olajhomoküzletben. Az ázsiai,
még az is, hogy a maga emberei beengedték őt a házba. Talán
teljesen ártalmatlan és én látok szellemeket, de az érzésem és az
eszem is azt diktálja, hogy helyes nyomon járunk.
– No és véleménye szerint most mit kellene tennem?
– Ne bízzon Gudmundssonban és az embereiben. Ha
minden tévedésnek bizonyul, önként mászom a keresztre. De
addig is gondolkodjon! Ruizon, például. Kína kritikus
metszéspontjain. A csapdákon a saját boltjában, s még valamin.
Mérlegelje, kinek lehet hasznára, hogy nem utazott el a Holdra.
Fölhívhat, találkozhatunk, amikor csak akarja. Próbálja meg
kinyomozni, ki ez az ázsiai, talán felbukkan az EMCO
valamelyik belső adatbankjában. Fektessen be a saját
biztonságába, miattam dobja ki Gudmundssont és a csapatát, de
ne vonja be a rendőrséget. Ez az egyetlen, amit öntől kérek.
– Na, maga aztán jó!
– Egyelőre ne vonja be őket.
– De ez bizonyíték lehet!
– Gerald – mondta Keowa hangsúlyosan. – Megígérem
önnek, semmi olyat nem teszek, ami veszélyeztetné a
biztonságát, és a rendőrséget sem felejtem el. Csak egy kis
időre. Egy kis előnyre van szükségem, hogy exkluzív sztorit
készíthessek.
– Tudja egyáltalán, hogy mit beszél? Hogy mit kíván
tőlem?
– Kötöttünk egy egyezséget, Gerald. Lehet, hogy
megtaláltam a merénylőt, ez több, mint amit a rendőrség négy
hét alatt elért. Adjon egy kis időt. Kérem. Teljes gőzzel az
ügyön dolgozunk. Ezüsttálcán szolgálom fel magának ezeket a
disznókat.
Palstein egy darabig hallgatott. Majd sóhajtott egyet.
– Rendben – mondta. – Tegye azt, amit jónak lát.

Kiadta az Athenaeum Kiadó, az 1795-ben alapított

 ÉJJELI REPÜLÉS
Egyvalamit mindenképpen Teodoro Obiang Nguema
Mbasogo javára kell írni. Miután 1979 augusztusában hatalomra
került, az emberi jogok helyzete érezhetően javult Egyenlítői-
Guineában. Ettől fogva megszűntek a tömeges keresztre
feszítések a repülőtérre vezető autópálya mentén, az ellenzékiek
koponyáit pedig többé nem tűzték ki közszemlére.
– Igazi jótevő – gúnyolódott Yoyo.
– De nem az első – mondta Jericho. – Hallottál már
Fernáo do Póról?
A hangsebesség kétszeresével igyekeztek Berlin
irányába, az időben visszafelé haladva, a Sanghajra virradó
hajnalból a berlini éjszakába. 2025-ből egy olyan kontinens
kezdeteiről beszélgettek, amelyen hagyományosan minden
rosszul sült el, ami csak rosszul sülhetett el. Afrika, az
emberiség gyűlölt bölcsője a maga nyílegyenes határaival,
amelyek elmetszették ősi inait és idegeit, bizarr geometriájú
országokat hoztak létre, amelyek legkisebbike kontármunkaként
terült el a nyugati szélen, s amelynek története olyan volt, mint a
folyamatos erőszak krónikája.
– Fernáo do Pó? Ki az ördög az?
– Szintén egy jótevő. Bizonyos értelemben.
Mivel Tu mindenképpen maga akarta vezetni a cég
repülőgépét, Jericho és Yoyo kettesben maradtak a minden
luxussal ellátott, 12 személyes utastérben. Két monitor és Diane
segítségével ismerkedtek Egyenlítői-Guineával, abban
reménykedve, hogy válaszokat találnak az előzőo két napban
felvetődött kérdésekre. Ám a számítógép révén szerzett
információkkal csak bonyolódott a kép, s úgy tűnt, az
Egyenlítői-Guineában történteket csakis akkor lehet megérteni,
ha a fejleményeket a kezdetektől fogva végigkövetik. Márpedig
valójában minden vele kezdődött, a férfival, akinek a neve:
Fernáo do Pó.
Lomha tenger. Szélcsend. Függönyszerű eső, végig a
partvonal mentén.
A bőrön az izzadság keveredik az esőovízzel, az ember
úgy érzi, mintha gőzben párolnák. Kisebb vízimadarak
rikácsolásának kíséretében engedik le a csónakokat a vízre. Az
evezősök igyekeznek, a csónak orrában egy ember áll. A part
közeledik, a szürkeségből vegetáció körvonalai tűnnek elő. A
férfi kilép a partra, körülnéz. A környék államszerűvé alakulása
ismét egy portugállal veszi kezdetét.
Pó karavellái 1469-ben érnek partot közvetlenül Afrika
nagy hajlata alatt, ott, ahol a kontinens elkeskenyedik. A
felfedező, Tengerész Henrik méltó utódja egy szigeten lép
partra, amelyet szépsége miatt Formosának nevez el. Bantuk
élnek itt, a bubik kicsiny törzse. Barátságosan fogadják a
látogatókat, fogalmuk sincs arról, hogy birodalmuknak éppen
most lett új tulajdonosa. Valójában attól fogva, hogy Pó
otthagyta csizmájának lenyomatát a homokban, őfelsége V.
Alfonz portugál király alattvalói, akinek néhány évvel korábban
Miklós pápa odaadta az egész afrikai szigetecskét, kereskedelmi
és hajózási monopóliumokkal együtt. Legalábbis a pápa a
nyugati kereszténység tévedésében élve azt hitte, Afrika csupán
egy sziget. Do Pó szállítja az ennek ellentmondó bizonyítékokat.
Most döbbennek rá, hogy Afrika bizony egy kontinens, hosszú
és gazdag partvidékkel, sötét bőrű emberek lakják, akiknek
szemmel láthatóan nincs sok tennivalójuk, és sürgős szükségük
van a kereszténységre. Ez szerencsés módon egybeesik a pápai
bulla lényegével, amely szerint a hitetleneket rabszolgaságra
kell vetni. Olyan óhaj ez, amelyet Alfonz és tengerészei szíves
örömest teljesítenek.
Pó érkezése napján megváltozik minden. Bár
végeredményben semmi sem változik. Ha ő nem jön, jött volna
valaki más. Előbb vagy utóbb. Sokan követik, a
rabszolgakereskedelem 300 évig virágzik, utána a portugál
korona afrikai területeit brazíliai gyarmatokra cseréli, a bantuk
új urakat kapnak. Az új tulajdonos Spanyolország. Britek,
franciák és németek jelennek meg, mindenki a Santa Clara-
foktól a Niger-deltáig húzódó területekért verekszik...

– És megpróbálják alávetni a bennszülött népeket. Amit

csak elősegít a bantuk, pontosabban a bubik és a fangok között
növekvő rivalizálás.
 – Fang? – vigyorgott Yoyo. – Fang Bubi?
– Egyáltalán nem vicces – mondta Jericho. – Afrika
traumája.
– Igen, tudom. A gyarmatosítók mindenre gondoltak,
csak éppen az etnikai viszonyokra nem. Lásd Ruandát, a hutukat
és a tuszikat...
– Oké – dörzsölgette orrát Jericho. – De ne tegyünk úgy,
mintha ez tisztán afrikai találmány lenne.
– Nem, ti európaiak jobb, ha hallgattok.
– Miért éppen mi?
Yoyo szemei elkerekedtek.
– Na ide figyelj! Csak a szerbek és Koszovó. A
függetlenség után 17 évvel még mindig nincs nyugalom! Aztán
a baszkok. A skótok és a wales-iek. Észak-Írország.
Jericho keresztbe font karokkal hallgatta.
– Tajvan – mondta. – Tibet.
– Az...
– Egészen más? Csak mert jelenlétetekben jobb szóba se
hozni?
– Hülyeség. Tajvan a szárazföldi Kína része, ezért más.
– De ezzel a véleménnyel egyedül vagytok. Az sem
lelkesít senkit különösebben, hogy a tajvaniakat néhanapján
atombombával fenyegetitek.
– Rendben, nagyokos – hajolt előre Yoyo. – Mi lenne,
ha mondjuk, Texas vagy mondjuk, a cowboyok hirtelen
kinyilvánítanák a függetlenségüket?
– Na, ez aztán tényleg más.
– Vagy úgy. Az más.
– Igen. Ami pedig Tibetet illeti...
– Ma Tibet, holnap Hszincsiang, utána Belső-Mongólia,
Kuang-hszi, Hongkong. Miért nem értitek meg ti, európaiak,
hogy az Egy-Kína politikája a biztonságot szolgálja? Óriási
birodalmunk káoszba fulladna, ha megengednénk, hogy
szétessen. Egyben kell tartanunk Kínát!
– Erőszakkal.
– Az erőszak nem helyes. Ezt a leckét nem tanultuk
meg.
– Egyáltalán nem! – rázta a fejét Jericho. – Valahogy
nem tudok eligazodni rajtad. Hisz oly hevesen kiállsz az emberi
jogokért. Legalábbis ezt gondoltam.
– Igaz is.
– De?
– Semmi de. Nacionalista vagyok.
– Hm.
– Ezt persze nem tudod összerakni, mi? Hogy ez
lehetséges. Emberi jogok és nacionalizmus.
Jericho megadóan tárta szét a karját.
– Mindig szívesen tanulok.
– Akkor tanulj. Nem vagyok fasiszta, rasszista, semmi
ilyesmi. De igenis úgy gondolom, hogy Kína nagyszerű ország,
nagyszerű kultúrával...
– Amit ti magatok tapostatok meg.
– Figyelj, Owen, mondok valami alapvetőt. „Ti, nektek,
te, a te embereid”, hagyd már ezt! Amikor a vörösgárdisták
tanárokat akasztgattak a fákra, én még tervben sem léteztem.
Inkább arról mesélj, hogy folytatódik Bubi Fang története, már
ha lényeges.
– Fang – magyarázta Jericho türelmesen. – A bubik a
szigeten éltek. A szárazföldhöz nem sok közük volt, míg
Spanyolország a partvidéket és a szigeteket Egyenlítői-Guinea
Köztársasággá nem egyesítette. A szárazföldön a fangok voltak
dominánsak, egy másik bantu törzs, létszámuk jóval felülmúlja a
bubikét, és egyáltalán nem voltak boldogok attól, hogy most
egyik napról a másikra egy kalapba kerültek. Spanyolország
1964-ben teljes autonómiát biztosított az országnak, ami azt
jelentette, hogy bekerítettek két egymást ki nem álló felet, és
teljességgel magukra hagyták őket. Ebből csakis rossz
származhatott.
Yoyo sötét szemével ránézett.
Hirtelen elmosolyodott. Olyan váratlan és ide nem illő
volt ez a mosoly, hogy Jericho nem tudott mit tenni, csak
bámult.
– Amúgy meg köszönetet akartam mondani neked –
mondta a lány.
– Köszönetet?
– Megmentetted az életemet.
 Jericho tétovázott. Egész idő alatt, amíg oly bátran
kanalazta a Yoyo által főzött levest, tulajdonképpen erre várt.
De most úgy érezte, a lány lerohanta.
– Nincs miért – mondta bénán. – Így alakult.
– Owen...
– Nem volt más választásom. Ha tudtam volna...
– Nem, Owen, ne – rázta a fejét. – Mondj valami
kedveset.
– Valami kedveset? Minden általad okozott bosszúság
mellett...
– Hé – ragadta meg karcsú ujjaival a férfi kezét.
Megszorította. – Mondj valami kedveset nekem. Most azonnal!
Közelebb húzódott a férfihoz, és valami megváltozott.
Jericho eddig csak Yoyo szépségét látta az apró hibákkal. Most
ijesztő intenzitással hullámok futottak végig rajta. Míg Joanna
uralta az erotikus potenciálját és úgy tudta szabályozni, mint a
hangerőt egy rádión, addig Yoyo csakis pazarló módon tudott
égni, folyamatosan, akár egy világos, forró csillag. Jericho pedig
hirtelen úgy érezte, mindent megtenne azért, hogy ki ne aludjon
ez a csillag. Gyűlölte a gondolatot is, hogy Yoyo tönkreteheti
magát. Azt akarta, hogy nevessen.
– Na, igen – köszörülte a torkát – Bármikor.
– Bármikor, mi?
– Bármikor, ha kell. Ha meg kell menteni, csak szólj
nekem. Itt vagyok – újabb torokköszörülés. – Most pedig...
– Köszönöm, Owen. Köszönöm.
– ... Folytassuk Mayéval. Mikortól válik érdekessé
számunkra a dolog?
Yoyo elengedte a kezét és visszahuppant az ülésébe.
– Nehéz megmondani. Elég kusza történet. Azt
gondolom, ahhoz, hogy a viszonyokat megértsük, a
függetlenséggel kell kezdenünk. A váltással, amikor hatalomra
került...

Papa Macías.
A Guineai-öböl mentén 1968 októberében éppoly
nedvesen fülledt az idő, mint az év összes többi részén. Néha
esik, azután napfényben ragyog a szárazföld, a szigetek, a
tenger, a partok –, az erő elszáll. A szigeten fekvő főváros – alig
több, mint néhány kunyhók által övezett, penészedő gyarmati
épület – átéli a független Egyenlítői-Guinea Köztársaság első
államelnökének bevonulását, akit a nép igen kétes körülmények
között választott meg. A fang törzsbéli Francisco Macías
Nguema igazságosságot és szocializmust ígér, sürgeti a maradék
spanyol csapatok kivonását, amiről már amúgy is egyezmény
született, csak éppen a búcsút valahogyan békésebben képzelték.
De „Papa”, ahogy az elnök előszeretettel nevezte magát,
megszokta, hogy alkalmanként kiadósan reggelizzen. Amint a
kiebrudalt gyarmatosítók döbbenten megállapították, a férfiú
előszeretettel fogyasztja el ellenségei heréjét és agyát, vagyis
kannibál. Egy efféle embertől nem várható el, hogy könnyek
között búcsúzzon el.
De pontosan ez történt.
Tengernyi könny, tengernyi vér.
A fiatal köztársaság alighogy megszületett, már meg is
gyalázták. Senki sem volt felkészülve olyan egzotikus dologra,
mint a piacgazdaság, de legalább a kakaó és a trópusi faanyag
kereskedelme virágzik. Macíast azonban, aki izzó csodálattal
fedezi fel a marxista-leninista alapú önkényuralmat, egészen
más érdekli. Alighogy a Guardia Civil utolsó egységei is
elmasíroztak, megmutatkozik, mi is várható a herefaló Papától
és az uralkodó Partido Unico Nacionaltól. A hadsereg botokkal,
lőfegyverekkel és bozótvágókkal oly módon erősíti meg
Macíasnak az istentől származó egyeduralom iránti igényét,
hogy az ott maradt európaiak hanyatt-homlok menekülnek az
országból. Az összes hivatalt a fangok egyik altörzsének, az
Esangui-klánnak a tagjai töltik be. A számszerű fölényben lévő
fangok szemében mindig is szálkát jelentett, hogy a sziget, az
ország attraktívabb része, a bubik földje. Macías szította a
gyűlöletet. De annyi tisztesség maradt benne, hogy hatályon
kívül helyezte az alkotmányt, mielőtt megsértette volna.
Ezután a bubik érezhették atyai gondoskodását.
Több mint 50 000 embert mészárolnak le, zárnak
börtönbe, kínoznak halálra, köztük az összes ellenzékit. Aki tud,
külföldre menekül. Mivel Papa senkiben sem bízik, a saját
családjában végképp nem, a fangok is az elnök látókörébe
kerülnek. A lakosság több mint egyharmada menekül el vagy
kerül lágerbe, helyettük százasával kószálnak az országban a
kubai katonai tanácsadók, mert Moszkva megbízható barát. A
'70-es évek közepére Papának sikerül a hazai gazdaságot oly
következetesen tönkretennie, hogy nigériai vendégmunkásokat
kell az országba hozatnia, ám ők igen gyorsan nyúlcipőt húznak.
Rövidesen mindenki számára elrendeli a kényszermunkát,
amivel további tömeges menekülést vált ki. Bezárják az összes
iskolát, ez persze nem akadályozza meg Papát abban, hogy
önmagát a népoktatás, a tudomány és a hagyományos kultúra
nagymesterének nevezze. Saját istenségének őrült hitében
bezáratja és leromboltatja a templomokat, kikiáltja az ateizmust
és igyekszik új életet lehelni a mágikus rituálékba. Az egész
kontinens a diktátorok paradicsoma. Macíast együtt emlegetik
Jean-Bédel Bokassával, aki éppen megkoronáztatta magát és
rendíthetetlenül meg van győződve arról, hogy ő Jézus 13.
apostola, de hasonlítják Idi Aminhoz, valamint a kambodzsai
Pol Pothoz is.

– Valóban nagyobb gazember volt még Mayénál is –

állapította meg Yoyo.
– De ez senkit sem érdekelt. Papának semmije nem volt,
ami miatt érdekes lett volna. Derék hazafiként mindent
átnevezett, aminek nem volt még afrikai neve, azóta a szárazföld
neve Mbini, a szigeté Bioko, a fővárosé pedig Malabo. Amúgy
utánanéztem Mayé törzsi hovatartozásának. Ő is fang.
– Es mi történt evvel a nevezetes Papával?
Yoyo csettintett egyet.
– Megpuccsolták.
– Valami külföldi háttéremberek?
– Nem úgy tűnik. Papa családi érzelmei vesztettek
intenzitásukból, s elkezdte kivégeztetni legközelebbi rokonait is.
Saját felesége titokban elszökött, így juthatott át a határon. A
klánjából senki sem érezhette már magát biztonságban, így
egyiküknek elege lett.

Egyenlítői-Guinea 1979-ben ünnepel.

Egyszerű egyenruhába bújt férfi támaszkodik egy
boltíves bejáratnak, amelynek falain és mennyezetén a terem
közepén égő tűz által megidézett szellemek suhannak el. ŐO a
megtestesült szerénység. Időnként halk utasításokat ad, az őrök
izzó piszkavassal segítenek a táncolóknak, akik groteszk
lazasággal ugrálnak a tűz körül és Papát dicsőítő dalokat
énekelnek. Rothadás és égő hús szaga terjeng. Mindenütt
moszkitók. A félhomályos sarkokban és a falak mentén
patkányok szemében tükröződik a jelenet. Aki a fáradtságtól
összeesik, fölrángatják, véresre verik és kihurcolják. Az
egyenruhásoktól eltekintve mindenki alultáplált,
folyadékhiányban szenved, sokakon a bántalmazás nyomai
látszanak, mások arcán a sárgaság és a malária egyértelmű jelei
mutatkoznak.
Black Beach Party. Egy szinte normális nap a Black
Beach Prison-ben, Malabo hírhedt börtönében, amelyhez képest
az amerikai Devil's Island valóságos tüdőszanatórium.
A férfi egy darabig még álldogál, majd aggodalmasan
elhagyja a haláltánc helyszínét. A neve Teodoro Obiang
Nguema Mbasogo, az elnök unokaöccse, a Nemzeti Gárda és a
börtön parancsnoka. Neki kell szerveznie az efféle
rendezvényeket, amelyeket Papa nagyon kedvel, ahogy az elnök
a születésnapját is szereti úgy ünnepelni, hogy tömeges
kivégzéseket rendez Malabo stadionjában, miközben a Those
were the days, my friend teljes hangerővel szól. De Obiang nem
a foglyok miatt aggódik, akik közül a többség úgysem hagyja el
élve a nyomorúságos, parkolóházra emlékeztető erődöt. Saját
életét félti, és erre minden oka megvan. Ezekben a napokban
Papa klánjának minden tagja kénytelen számolni azzal, hogy
áldozatul eshet az elnök paranoiájának és Mary Hopkins dalának
hangjaira átvonul az örök esőerdőkbe.
Obiang is fél.
Pedig a családhoz fűződő érzelmei nem különböznek
olyan nagyon rabiátus bácsikájáétól. A Macíasnak a teljes
kormányzati apparátust rokoni kézbe adó protekciós
politikájából eredő félelem rajta is elhatalmasodott. Ezt Papa is
megérezhette, amikor Obiang puccsot szervezett és az
„egyedülálló csodát” a hatalomból elűzte. A hivatalától
megfosztott elnök hanyatt-homlok menekül a dzsungelbe, de
előtte az ország teljes devizakészletét felgyújtja. A villájában
tartott több mint százmillió dollár a lángok martalékává válik,
szó szerint az ország utolsó pénzmagja. Amikor Obiang
martalócai óriási harasztok és majomszar között rábukkannak az
erejétől megfosztott Macíasra, az ország olyan üres, mint a
kirabolt páncélszekrény. A foglyot Malabóba viszik, eljátsszák
neki a Those were the days-t, és egy puskagolyó segítségével
átadják ősei szellemeinek. Marokkói katonák lövik le, mert saját
emberei félnek a kannibál varázserejétől.
A kormányzati ügyeket a Legfelsőo Katonai Tanács
veszi kezébe. Mint minden frissen hatalomra került vezér,
Obiang is mindenféle jól csengő ígérettel halmozza el a népet,
parlamentáris demokráciát vezet be, és a '80-as évek végén
valóban engedélyezi is a választásokat. Obiang győz, nem
utolsósorban azért, mert a Partido Democrático du Guinea
Ecuatorial versenytárs nélkül lép porondra, hiszen a
konkurencia képviselői éppen a Black Beach Prisonben
ünnepelnek. A kormány megújul, mint a gyík farka, ugyanaz a
vér, ugyanazok a gének. Esangui-fangok. Family business. Aki
kritikus hangon szólal meg, hamarosan a tűz körül táncolva
énekel, csak a szöveg változott meg. Obiang nem tombol olyan
veszettül, mint Papa, azon fáradozik, hogy elnyerje a külföld
jóindulatát, tapogatózva igyekszik fölvenni a kapcsolatot a
mélyen megbántott Spanyolországgal, a szovjetekkel pedig
közli, hogy többé nem a barátjuk. Egyenlítői-Guinea megint
jobban kezd hasonlítani egy államra, mint egy szubtrópusi
Dachaura. Pénz áramlik az országba. Annabón, a Bioko melletti
sziget szép és nagy, ideális az atomhulladék tárolására, s ezért az
első világ szép pénzt fizet. Ugyan Annabónon emberek élnek, de
ettől fogva már nem sokáig. Rablóhalászat, fegyvercsempészet,
drogkereskedelem, gyermekmunka, Obiang mindent felhasznál,
hogy az öböl partján a szép zöld foltot csinos kis
gengszterparadicsommá alakítsa.
A külföldi hitelezők nyomást gyakorolnak. Be kell
vezetni a demokráciát. Obiang durcásan engedélyezi az
ellenzéki pártokat, de hát összes bűnözői talentuma bevetése
ellenére még mindig 250 millió dollár az adóssága, amikor
valami hihetetlen történik, ami a jövőt egyetlen éjszaka alatt
egészen más megvilágításba helyezi. Bioko előtt történik, azután
a szárazföld előott. Megtörténik, az elnök pedig tisztelettel
kerekíti ajkait, pontosan úgy kerekíti, mint ahogyan azt egy
bizonyos szó kimondásához kerekíteni kell.

– Olaj.
– Pontosan – mondta Jericho. – Az első lelőhelyeket a
'90-es évek elején fedezik fel, s ekkor elszabadul a pokol. A
konszernek egymásnak adják a kilincset az Öböl partján. Az
emberi jogok helyzete már senkit sem érdekel. A bányászati
jogok sokkal érdekesebb beszédtémává válnak.
– Obiang pedig kaszál.
– És tisztogat, mert kedvező a helyzet – mutat Jericho a
képernyőjére. – Ha meg akarod nézni a gyilkosságok és
letartóztatások listáját...
– Hagyjuk.
– Spanyolország kivételével, ezt meg kell hagynunk.
Madrid nyíltan tiltakozik az emberi jogok megsértése ellen.
– Tisztelet.
– Nem, frusztráltság. Néhány ellenzéki
Spanyolországban talált menedékre és onnan agitál Obiang
klánja ellen, ezért ő visszafogja magát, amikor spanyol
társaságoknak adandó jogokról van szó. A spanyol kormány
dühös, demonstratív módon befagyasztja a segélyeket. Valahogy
vicces, mert nem sokkal később a Mobil Malabónál egy újabb
olajmezőt talál, Egyenlítői-Guinea gazdasági növekedése 40%-
kal emelkedik. Ezután minden megy, mint a karikacsapás: új
lelőhelyek Biokónál, Mbininél, építkezési láz Malabóban, új
olajvárosok jönnek létre, Luba és Bata. Obiangnak nincsenek
politikai ellenfelei. ŐO az olajherceg. Újraválasztása a '90-es
évek közepén kabaréba fullad. Egyetlen komolyan vehető
vetélytársát, a Haladó Párt képviselőjét árulás miatt 100 év
börtönre ítélik, épp hogy el tud menekülni Spanyolországba.
– Érdekes – nézett rá elgondolkodva Yoyo. – Ki kapta a
legtöbb engedélyt?
– Amerika.
– Mi van Kínával?
– Akkoriban semmi – rázta a fejét Jericho. – Az
amerikai konszernek vannak nyerő helyzetben. Ők a
leggyorsabbak, és szégyenletes szerződéseket kötnek Obianggal,
csak mert semmit sem ért az üzlethez és mindent aláír, amit az
orra alá dugnak. A fangok és bubik etnikai ellentétei újra
kiéleződnek. A szárazföldön jóformán egyáltalán nincsenek
bubik, viszont ők vannak többségben Biokón, melynek a partjai
előtt rengeteg az olaj. Korábban mindannyian szegények voltak,
most elméletileg mindannyian meggazdagodhatnának, de
Obiang a saját zsebére dolgozik. A tiltakozások 1998-ban
kezdődnek. A bubik megalakítják saját mozgalmukat. Céljuk
Bioko önállósága, amit Obiang semmiképpen sem engedhet
meg.
– A szovjet csapatok ennél sokkal kevesebb miatt is
kihozták már a tankjaikat a garázsból.
– A kínai csapatok...
– ...szintén – forgatta a szemét Yoyo. – Rendben van.
Hogyan reagál Obiang?
– Sehogy. Egyszerűen megtagadja a tárgyalásokat.
Radikális bubik ekkor támadásokat intéznek
rendőrkapitányságok és katonai bázisok ellen. Kétségbeesett,
másodosztályú állampolgárok, amit nap mint nap éreztetnek is
velük. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fangok többségének
lényegesen jobban menne a sora. De mégis a bubik helyzete a
legkeményebb. Pedig a pénz elegendő lenne, hogy mindenki
villát építtethessen a dzsungelben. Másrészt...

– ... Minden mennyben van pokol – mondogatják az

évezred elején az emberek Malabóban, s ezt úgy értik, hogy a
menny hasonlít a pokolhoz, mint az aranyrúd a tengernyi
szarhoz, amelyben úszik.
A fellendülés előtt Egyenlítői-Guinea előkelő helyen áll
a legszegényebb országok listáján. Biokóban összeomlik a
kakaóexport, a part mentén a kávéültetvények mind eltűnnek a
gazban. A nemesfa nyereséggel kecsegtetett, ezért kivágják az
agachit és bongossit, és nézik, amint a fatörzsek ott hevernek,
mert nincsenek eszközeik, hogy elszállítsák, utakról már nem is
beszélve. A malária, a dzsungel úrnője szövetséget kötött a
minden cselekvési kényszernek ellenálló egészségüggyel, és
megegyeztek, hogy a születéskor várható élettartamot 49 évre
csökkentik. Ebben segítségükre volt az új járvány, az AIDS is.
Az országban a páfrányokon, orchideákon és broméliákon kívül
csak a korrupció virágzik.
Négy évvel később Afrika hónaljának ezen verejtékező
foltja évi 24%-os GDP-növekedést produkál. Ömlik az olaj és a
dollár, de az életkörülmények nem változnak. Obiang
gyanakszik, hogy a bányászati jogokról szóló tárgyalások során
átverik. Még a népszerű bubivezetők letartóztatása és kivégzése
sem tudja igazán jobb kedvre deríteni. Azt nem lehet állítani,
hogy az elnök nyomorog; meggazdagszik, miközben Fekete-
Afrikát pusztítja az AIDS, addig ő kereskedelmi egyezményt köt
Nigériával az olaj közös kiaknázásáról, és megkezdi a
földgázmezők kirablását is. Csak éppen más diktátorok jobb
üzleteket kötöttek nála. A választások előtti évben, 2002-ben
számos állítólagos puccsistát letartóztatnak, többek között az
összes ellenzéki vezetőt, ami csodálatra méltó befolyást
gyakorol az eredményre. Épeszű ember nem kételkedik Obiang
újraválasztásában, de hogy a jelölt az összes szavazat 103%-át
megkapja, az még a legkomolyabb elemzőket is meglepi. A
tapasztalatokból kiindulva, népszavazással megerősítve Obiang
immár drágábban árulja a jogokat, s most már az egyenleg is
rendben van. Teodorin, a legidősebb fia és erdészeti minisztere
Hollywood, Manhattan és Párizs között repülget, tucatjával
vásárolja a Bentley-ket, Lamborghiniket és a luxusvillákat, és
pezsgős partikon arról az időről ábrándozgat, amikor
nemzőatyja végre elveszti a prosztatájával vívott küzdelmet, és
az elnökséget reá hagyja.
Az apjának időközben a washingtoni Riggs Bank siet a
segítségére, hogy az államkasszából szép csöndben 35 millió
dollárt a saját számlájára írjon. Amikor az ügy kipattan, az elnök
eljátssza a sértődöttet, bár különösebben nem érdekli. Afrika
Kuvaitjában, ahogyan időközben Egyenlítői-Guineát nevezik,
nagyon is jól el lehet lenni a tönkretett hírnévvel. Az ország
Afrika legjelentősebb olajtermelői közé tartozik, a világ
legnagyobb növekedésével büszkélkedhet. A diktátor szinte
szeretettel ápolja hírét, hogy a kulináris élvezetek terén a
bácsikájára ütött, és adott esetben nem utasítja vissza egy
ellenzéki megsütött máját, lényeg, hogy a bor megfelelő legyen.
Mindez színház, de óriási a hatása. Emberi jogi szervezetek
közöltek szörnyülködő cikkeket, viszont odahaza senki sem
mert többé ujjat húzni Obianggal.
Másutt nem törődtek ennyire az undorral. George W.
Bush, akit Afrika a maga járványaival, legyekkel borított
éhezőivel és mérgező állataival nem túlságosan érdekelt, most
korrigálta álláspontját. A szeptember 11-i merényletek után arra
törekedett, hogy függetlenedjen a közel-keleti olajtól, végül is
állítólag csupán Nyugat-Afrikában több mint 100 milliárd barrel
található a legjobb minőségű kőolajból. Bush 2015-ig az
amerikai szükséglet negyedét ebből akarta fedezni. Miközben az
Amnesty International a rengeteg horrorisztikus jelentés
átböngészése után már nem lát tisztán, addig Bush
szégyenszemre meghívja Obiangot néhány másik afrikai
kleptokrata társaságában reggelizni a Fehér Házba. Közben
Condoleezza Rice kiáll a sajtó elé és ékes szavakkal magasztalja
a régi kapcsolatot: Obiang egy „jó barát”, nagyon tisztelik
emberi jogi elkötelezettségét. Fényképek készülnek. A jó barát
szerényen mosolyog. Rice asszony is mosolyog. A kamerák
látóterén kívül pedig az Exxon, a Chevron, az Amerada Hess, a
Total és a Marathon Oil menedzserei mosolyognak. Egyenlítői-
Guinea olajtermelése 2000-re teljes egészében amerikai kézben
van, a konszernek évente 700 millió dollárt utalnak át
közvetlenül Obiang washingtoni számláira.
Furcsa.
Ugyanis aki ezekben a napokban ellátogat Malabóba,
mindebből semmit sem lát. Az országban még mindig az az
egyetlen aszfaltozott út, amelyik a repülőtérről a központba
vezet, a Carraterra des Aeropuerto. A részben felújított, részben
teljesen lepusztult óváros tömve van bordélyházakkal, bárokkal.
A légkondicionált és ronda kormánypalota előtt hatalmas
terepjárók parkolnak. Az egyetlen szálloda bájos, mint egy
menedékhely. Sehol egy iskola, amelyik ezt a nevet
kiérdemelné. Nincsenek rendszeresen megjelenő napilapok, nem
lehet látni egyetlen mosolygós arcot, nem hallani egyetlen
őszinte szót. Néhol részegen düledező állványokat lehet látni, az
építtetők az Obiangok, de alig valami készül valóban el, nem
számítva a kleptokrácia villáit. Ezek persze mind újak,
emlékművei a szörnyűséges ízléstelenségnek, s oly gyorsan
nőnek ki a földből, mint a külföldi olajmunkások szállásai. Az
amerikai követség, mintha azért ez nagyon kínos lenne,
lakóházak között bújik meg, míg egy kissé távolabb, az Exxon
zárt területén túl a kínai követség annál inkább pompázik.

– Tehát ebben az időben kezdtek udvarolni Obiangnak –

mondta Yoyo. – Noha szinte minden amerikai kézben volt.
– Legalábbis megpróbálták – mondta Jericho. – Eleinte
kevés sikerrel. Obiang új baráti köréhez nem csupán a Bush-
dinasztia tartozott. Az Európai Bizottság is kiterítette eléje a
vörös szőnyeget, kiváltképp a franciák. Vallásüldözés, kínzás,
ugyan már! Az állam ellenőrzi az egyetlen emberi jogi
szervezetet, akárcsak a tévét és a rádiót, kit érdekel? A lakosság
több mint kétharmada kevesebb mint napi 2 dollárból él, mei
you banfa, mit lehet tenni? A régió az érdeklődés
középpontjában áll, aki későn érkezik, azt megbünteti az élet, a
kínaiak pedig késtek.
– Hogyan reagált az ország lakossága az
olajmunkásokra?
– Sehogy. Kitérő nélkül a cégek hermetikusan elzárt
telepeire vitték őket. A Marathon nem messze Malabótól a gáz-
cseppfolyósító köré saját várost épített, volt, hogy 4000 ember
lakott benne. Szigorúan ellenőrzött Green Zone, saját
áramhálózattal, vízellátással, éttermekkel, üzletekkel, mozikkal.
Tudod, hogy nevezték a munkások? Pleasantville.
– Szép.
– Nagyon szép. Ha egy diktátor engedélyt ad neked,
hogy elrabold földjének kincseit, míg a helyi lakosság az
éhínség miatt majmokat vág le, addig nem feltétlenül akarsz a
helyiek előtt mutatkozni. Ők pedig még kevésbé akarnak látni
téged. Eltekintve attól, hogy nem is adódik rá lehetőségük, hogy
kísértésbe essenek, mert a konszernek önellátóak. A bennszülött
magángazdaság nem sok hasznot húz abból, hogy néhány
kilométernyire ezernyi amerikai él. A legtöbb olajmunkás
hónapokat töltött az ilyen gettókban vagy fúrótornyokon, AIDS-
mentes kameruni lányokat dugtak, tucatjával zabálták a malária
elleni tablettákat, s úgy mentek haza, hogy az országból semmit
sem láttak. Senkinek sem hiányzott a kapcsolat. A fő, hogy
Obiang biztosan ül a helyén, s vele együtt az amerikai olajipar.
– De valami mégiscsak félresikeredett. Már az
amerikaiak számára, úgy értem. Mayé idejében már
gyakorlatilag sehol sincsenek.
– Félre is sikeredett – bólintott Jericho. – A bukás 2004-
ben kezdődött. Az okozója tulajdonképpen egy angol volt. Mark
Thatcher.
– Soha nem hallottam róla.
– Maggie Thatcher fia.
– Még inkább nem hallottam róla.
– Mindegy. Azt hiszem, a történetünk, és összes bajunk
története tulajdonképpen a Wonga-Coup után kezdődik igazán.
– Mi után?

A Wonga-Coup. Bantu nyelven van. Wonga annyi mint

pénz, lé, zseton, zsozsó. Coup pedig puccsot jelent. Felületes
megnevezése minden idők egyik legostobább puccskísérletének.
2004 márciusában egy prehisztorikus, rozoga Boeing
száll le a zimbabwei Harare repülőterén, teli dél-afrikai, angolai,
namíbiai zsoldosokkal. A terv az, hogy fegyvereket és muníciót
pakolnak fel a fedélzetre, majd továbbrepülnek Malabóba, ahol
csatlakoznak a már a korábban az országba beszivárgott
fegyveresek csoportjaihoz. Egyetlen csapással akarják
megdönteni a kormányt, lelőni Obiangot, vagy legalábbis saját
börtöneinek egyikébe zárni. A lényeg a hatalomváltás. Mintha
csoda történt volna, egy nappal korábban madridi
emigrációjából a közeli Maliba érkezett Severo Moto, az
ellenzéki Haladó Párt vezére, aki így egy órán belül elérheti
Malabót, s hálás népének kegyesen megengedheti, hogy a lábait
csókolja.
De minden másképp történik. A dél-afrikai
titkosszolgálatok, éberen figyelve az apartheid munkanélkülivé
vált csatlósainak tevékenységét, tudomást szereznek a dologról
és figyelmeztetik Obiangot. A zimbabwei kormány figyelmét is
felhívják a tucatnyi álmodozó érkezésére, akik azt hiszik, hogy
néhány ócska Kalasnyikovval történelmet írhatnak. A csapda itt
is, ott is bezárul, mindenkit letartóztatnak és börtönbe csuknak, a
dolog evvel el van intézve.
Vagyis el lett volna.
De – a háttérben állók számára – ostoba módon a
letartóztatottak a büntetés enyhítése reményében beszélni
kezdenek. A szerencsétlen kommandó egyik vezetője Simon
Mann, egykori brit katonatiszt, aki hosszú évekig az Executive
Outcomes és a Sandline International nevű magáncégek vezetője
volt. Azoké a cégeké, melyek kötelékében egy bizonyos Jan
Kees Vogelaar is megtalálható. A Zimbabwében letartóztatott
Mann elmeséli, hogy az egész vállalkozás mögött egy brit
útlevéllel rendelkező olajmenedzser, Eli Calil áll, ám
mindenekelőtt Sir Mark Thatcher, a brit miniszterelnöknő fia,
aki óriási összegeket bocsátott a rendelkezésükre. Ennyi is elég
volt, hogy Obiang olyan kijelentéseket tegyen, mint hogy Simon
Mannt és Thatchert az összes derék egyenlítői-guineai polgár
szeme láttára megerőszakolja, mielőtt élve lenyúzná a bőrüket.
Jelzi, hogy Thatcher testének bizonyos részeit átadja majd a
szakácsának, ha sikerül a kezei közé kaparintania. Sir Mark
sietve elbújik a mamája szoknyája mögött, ám Simon Mannt
fenyegeti a kiadatás réme. Ez, no meg az elképzelés, hogy
táncórákat kell majd vennie a Black Beachben, esetleg még
rosszabb dolgok várhatnak rá, tehát mindez szépen megoldotta a
nyelvét, és mindent kitálalt.
Thatcher csak egy stróman.
A pénz a brit olajkonszernektől, az üzletág krémjétől
származik. Nem tetszett nekik, hogy a folyékony gazdagságot
amerikai cégek osztják fel egymás között, ők pedig be sem
tehetik a lábukat Obianghoz. Nem azért, ugye, de hát ezen csak
változtatni kell. Severo Motó-ból kinézték, hogy kész lenne
újraszeletelni a tortát. Bábelnök lehetne, aki korábban azt is
megígérte, hogy a spanyol olajtársaságokat is beengedi az
országba.
Simon Mann a végén robbantja az igazi bombát.
A dologról mindenki tudott!
A CIA. A brit MI6. A spanyol titkosszolgálat.
Mindannyian tudtak róla, és segítettek. Állítólag még spanyol
hadihajók is elindultak Egyenlítői-Guinea irányába. Végtelenbe
húzódó kolonializmus. Obiang föl van háborodva. Még
washingtoni barátja, akivel oly szépen elreggelizett, még ő is
hátba támadja. Bush, aki nem volt hajlandó többé mögéje állni,
késznek mutatkozott egy bábkormány hatalomra segítése
érdekében az angolokkal és a spanyolokkal osztozkodni, hogy
később együtt alkudjanak ki kedvezőbb kondíciókat. Obiang
dühös lesz az egész nyomorult bandára, és elhatározza, hogy az
elképzeléseiket annyiban csakugyan valóra váltja, hogy
újraosztja a bányászati jogokat. Csak éppen egészen másként,
mint ahogyan azt a globális stratégák elképzelték. Az amerikai
cégeket kihajítják, helyüket dél-afrikaiak veszik át.
Befagyasztják a kapcsolatot José Maria Aznarral, Severo Moto
haverjával és 40 000 egyenlítői-guineai menekült befogadójával.
Ellenben Franciaország állítólag segített a puccs
meghiúsításában, Obiang ennek megfelelő jóindulattal viseltetik
a Grande Nation irányában.
No és nem állt már valaki mindig is startra készen, az
amerikai egyeduralom végét várva?

– Kína is belép a játékba.

– Ravaszul. Obiang ugyanis elsőre úgy tűnik, mégis
hajlandó megbocsátani. Aznar időközben elvesztette a
választásokat, Spanyolországgal ismét lehet tárgyalni, beindítja
hát a mosolyoffenzívát. Washington is megpróbálja a dolgokat
diplomáciai úton jóvátenni. Vigyorverseny Condoleezza Rice-
szal, új szerződések, meg minden. A konszernek 2008-ban 500
000 barrelnyit szivattyúznak ki Obiangs own country partjainál,
az országé Afrika legnagyobb egy főre eső jövedelme. A
szakértők úgy gondolják, hogy Egyenlítői-Guineában több olaj
van, mint Kuvaitban. Egy jó része az Egyesült Államokba
folyik, valamennyi Franciaországba, Olaszországba és
Spanyolországba, de a tulajdonképpeni nyertes...
– ... Kína.
– Pontosan. Utolérték Amerikát. Szép csendben.
– Világos – nézett rá Yoyo félig lehunyt pillái alól. Az
alváshiány és a repülőgép kétszeres hangsebessége lassan kezdte
kifejteni narkotizáló hatását. – És Obiang?
– Még mindig mérges. Rettenetesen mérges!
Természetesen tisztában van avval, hogy kormányának magas
rangú képviselői tudtak a puccsisták szándékairól. Egy efféle
puccsot csakis belső támogatással lehet végrehajtani. Tehát
hullanak a fejek, ettől kezdve senkiben sem bízik többé. Saját
embereitől való félelmében marokkói testőrgárdát szervez.
Ugyanakkor bizarr módon udvaroltat magának. Ha az Exxon
nagyfőnökei hozzá mennek, a minisztereit és tábornokait
Excelentissimo megszólítással kell illetniük. Egykori rabszolgák
találkoznak a valamikori rabszolgakereskedőkkel, mindenki
megvet mindenkit. Az olajcégek utálnak egy asztalhoz ülni a
bozótok hatalmasaival, de mégis megteszik, mert mindkét fél
hatalmas hasznot húz belőle.
– És közben az ország még mindig romokban hever.
– A fangok valamivel jobb helyzetben vannak, de a
gazdaság egésze romokban van. Jó, a slumokban valamivel több
terepjáró parkol, mindenkinek van legalább egy mobiltelefonja,
de a csapvíz és az áram továbbra is hiánycikk. Az ország a
nyersanyag átkától szenved. Ki akar dolgozni vagy tanulni, ha a
dollárok maguktól is befolynak a számlákra? A gazdagság
némelyeket vadállattá tesz, másokat zombivá. Bush kijelenti,
hogy a tengerfeneket Malabo előtt 2030-ig üresre akarja
szivattyúztatni, Obiangnak pedig megígéri, hogy az emberi
jogokkal és puccskísérletekkel ezentúl békén hagyja, és
megfelelően jutalmazza.
– Tulajdonképpen jól hangzik. Úgy értem, Obiang
számára.
– Igen, akár meg is elégedhetett volna. De nem. A jó
öreg Obiang ugyanis... egy elefánt. Bosszúálló. Gyanakvó. Nem
tudja elfelejteni, hogy Bush, a britek és a spanyolok át akarták
verni. Olajozott hatalmi gépezetének dugattyúi boldogan járnak
fel és alá, minden a legnagyobb rendben, ragyogó választási
eredmények 2009-ben. Olyan hatalmas a gazdagság, hogy abból
valami már a középső és alsó rétegeknek is csurran-cseppen,
ahhoz mindenesetre elég, hogy az összes forradalmi gondolatot
egy jó időre elaltassa. De Obiang bosszút esküszik.
Ironikus módon pont a washingtoni hatalomváltás hozza
meg a fordulatot. Bushban bizonyos értelemben mégiscsak meg
lehetett bízni, mert éppen annyira hiányt szenvedett morálban,
amennyire a beszédeiben arról prédikált. Ezzel szemben Barack
Obama, a változás főpapja, elborzad a gondolattól, hogy zárt
ajtók mögött kannibálokkal eszegesse a lágytojást.
Hangyaszorgalommal próbálja helyreállítani Amerika
megroggyant tekintélyét a világban. Olyan fogalmakat húz ismét
elő, amelyeket a Bush-féle szóhasználat a csatornába öntött,
mint például demokrácia és emberi jogok. Szépen hallgat az
ENSZ-re, amikor a latorállamok elleni szankciókról van szó, és
Obiang idegeire megy humanitárius követeléseivel.
A megváltozott amerikai retorika fanfárjai mellett csak
magának Obiangnak tűnt fel, hogy Săo Tomé és Principe
szigetén, közvetlenül az orra előtt, egyik napról a másikra két
komolyan felfegyverzett amerikai katonai bázis jelent meg. E
kicsi szigetország környékén is olajat sejtenek. Időközben az
erőoforrásokért Kína és az Egyesült Államok immár nyílt
versenyfutásba kezdett. Mintha a Föld kincsei azért lennének,
hogy a két gazdasági óriás egymást közt elossza őket. A
támaszpontok hivatalosan azért létesültek, hogy biztosítsák az
olaj– és gázszállítmányok útját a Guineai-öbölben, de Obiang
árulást szimatol. Ha megbukna, az amerikaiak dolga könnyebbé
válna. Márpedig ők szorgalmazni fogják a bukását mindaddig,
amíg az összes kurvával ágyba bújik, ahelyett, hogy az egyiket
végre feleségül venné.
Obiang Kelet felé kacsingat.
A legnagyobb pénzadakozóvá Afrikában 2010-re Peking
vált, megelőzve a Világbankot. Az elnök felállít két
geostratégiai egyenletet. Az első: a puccs veszélye legkevésbé
Kínából fenyegeti, amíg a nyersanyagpókerben nekik kedvez. A
második, hogy a puccs veszélye Pekingből fenyegeti leginkább,
ha ezt nem teszi. Tehát további jogokat ad el Kínának,
Amerikában pedig megszólalnak a vészharangok. Ott még
mindig olyan országok közelségét keresik, amelyek olyasminek
vannak a birtokában, amire ők is vágynak. Amerikai képviselők
utaznak kellemetlen találkozókra Malabo csöpögős ege alá.
Kifelé tökéletes kozmopolitaként mutatkozva Obiang biztosítja
amerikai barátait változatlan nagyrabecsüléséről, miközben
hatálytalanítja a szerződéseket, a jogokat önkényesen átíratja, a
díjakat megemeli és lázít a nyugati „kizsákmányolók” ellen. A
következmény: amerikai érdekeltségek elleni támadások,
amerikai munkások bebörtönzése és kiutasítása. Washington
kénytelen Obiangot elszigeteléssel és szankciókkal
megfenyegetni, a légkör rohamosan romlik.
Ekkor, hatalmától teljesen megrészegülve, Obiang
túlfeszíti a húrt. Az amerikai katonai támaszpontok miatt
feldühödve megtámadja a Marathon olajvárosát, „Pleasantville”-
t. A Punta Europa csúcsnál valódi csata bontakozik ki, mindkét
oldalon halottakkal. Az elnök szokás szerint tagadja, hogy köze
lett volna az eseményekhez, mély megrendülését fejezi ki és
megígéri, hogy a bűnösöket, ahogy egykor bácsikája tette, az
autópálya mentén keresztre feszítteti. De elköveti azt a hibát,
hogy az egészet a bubikra akarja kenni, vagyis égő gyufát dob a
benzinraktárba. A nagy geostratégiában Obiang nem vette észre,
hogy az etnikai konfliktus rég átlépte a kezelhetőség küszöbét.
A bubik védekeznek a vádaskodások ellen, és megtámadják az
Esangui-klánhoz tartozó fangokat. Obiang paramilitáris
egységeitől ugyan jókora verést kapnak, de a megfélemlítési
politika ezúttal mégsem éri el a megszokott eredményt. A
Marathon emberei ugyanis az egyik elesett támadóban
felismerik az egyenlítői-guineai hadsereg tisztjét, aki vonalas
fang, ráadásul Obiang rokona volt. Washington nem zárja ki a
katonai lépéseket. Obiang látványosan letartóztat néhány
amerikait és megvádolja Obamát, hogy meg akarja buktatni őt,
ami felbátorítja a bubi politikusokat, hogy jelzéseket küldjenek
Washingtonba. Severo Moto, a boldogtalan majdnem-elnök,
akinek spanyolországi emigrációjában alig akad más dolga, mint
hogy a kudarc csontjait rágcsálja, kidolgozza a részleteket: ha
sikerülne ellenőrzés alá venni Malabót – és csakis ekkor –, van
esély egy sikeres puccsra. A bubik szíve Amerikáért dobog. Az
új egyenlet a következőképpen néz ki: Amerika plusz bubik
egyenlő puccs egyenlő Kína ki, Amerika be. Az Egyesült
Államok persze hivatalosan elveti a puccsot, de az árkokat már
megásták.
Obiang ideges lesz.
Megpróbálja egységesen maga mögé állítani a fangokat,
de mulasztásaiért a kései bosszú utoléri. Uralkodása alatt a
legtöbb fangnak semmivel sem ment jobban, mint a bubiknak.
Elégedetlenek és nem egységesek. Kiváltképp az uralkodó klán
bizonyul a valósággal shakespeare-i intrikák melegágyának.
Marokkói gárdája mögé elbújva az elnök nem veszi észre, hogy
Amerika szép csendben leülteti egymással a fang és a bubi
vezetőket, megvásárolja őket és kikényszeríti a kézfogásukat. A
licitálásba Kína is beszáll. Az egyenlítői-guineai parlament
kiárusítása zajlik, a korrupció Sotheby's-e. A szétszórt bel– és
külföldi bubi-pártok ingatag szövetségeket kötnek. Obiang
terrorral reagál, polgárháborús viszonyok rengetik meg az
országot, a világsajtó érdeklődését felkeltve. Az Egyesült
Államok végleg ejti az olajherceget. Engedélyeznie kell az új
választásokat, de legjobb lenne, ha azonnal lemondana. Obiang
a méregtől magánkívül genocídiummal fenyegeti a bubikat,
közli, hogy nagy étvágya támadt a sült májra, de az ellenállást
már nem tudja megtörni. A zavart kiteljesítendő, az elhanyagolt
hátország fang-klánjai a bubik oldalára állnak. Obiang harci
helikoptereket követel, Peking vonakodik. A be nem avatkozás
politikája, a kínai külpolitika legfőbb tartóoszlopa nem engedi a
katonai intervenciót. Ugyanekkor az ENSZ-közgyűlés
szankciókat követel Egyenlítői-Guineával szemben. Kína él a
vétójogával, az EU Obiang lemondását követeli. Kamerun
közvetíteni akar, de az Atlanti-óceán mindkét partján
egyetértenek abban: Obiang ideje lejárt. A fickónak el kell
tűnnie. Így vagy úgy.
Végül a politika és a prosztatája által legyengített
diktátor egy évvel hivatali ideje lejárta előtt, 2015-ben megtörik.
Az állami televízióban egy fáradt öregember jelenik meg, aki
egészsége megromlását ecseteli, s elmondja, hogy tovább már
nem tud a szokásos megbízható módon szeretett népe
szolgálatára állni. Tehát Egyenlítői-Guinea érdekében hivatalát
fiatalabb kezekbe adja, mégpedig... mégpedig... mégpedig...
A darab dramaturgiája szerint most Obiang legidősebb
fiának, Teodorinnak kellene a vállára borítani az elnöki ornátust,
csakhogy ő előrelátóan elmerült aranyifjú barátainak Bermuda-
háromszögében. Bácsikái és unokafivérei többsége amúgy is
szívesebben látná a hatalomban Obiang másodszülött fiát,
Gabrielt, aki az olajüzleteket irányítja. A teodoriniánusok és
gabrieliánusok nem egyeznek. Az Egyesült Államok, Teodorin
elkeseredett ellensége, mivel évekkel ezelőtt azt hangoztatta,
hogy az összes szerződést újra akarja tárgyalni Amerika
rovására, most azt híreszteli, hogy Teodorin Gabriel
meggyilkolását tervezi. Hirtelen úgy tűnik, senki sem akarja
igazán kezébe venni a kormányrudat. Obiang, megundorodva a
gyávaságtól, egy átmeneti jelölt mellett dönt, aki a még
hátralévő hivatali ideje alatt hivatott irányítani a kormányzati
teendőket, hogy ennek végeztével az összes párt és jelölt
engedélyezésével tisztességes választásokat írjon ki. A
kiválasztott a haderő főparancsnoka, Obiang unokatestvére,
akinek gazdagon kidekorált mellkasa lojalitását hirdeti, többek
között számos merénylet– és puccskísérlet elhárításában,
valamint számos bubi és fang letartóztatásában és
megkínzásában. Nem más ő, mint Juan Alfonso Nguema Mayé
dandártábornok. Zömök, kopasz ember, széles, megnyerő
mosollyal. Mayé, aki Berlinben tankhajóüzletet üzemeltet és
élvezettel nyeli le Yoyo szemgolyóját, miközben Jan Kees
Vogelaar...

– Owen.
Mayé átalakul Kennyvé, közeledik, feketén emelkedik ki
egy tűzfalból, fölemeli egyik karját, és Jericho látja, amint Yoyo
szem nélküli koponyáját forgatja.
Add ide a számítógépedet, mondja.
Add ide...
– Owen, ébredj fel.

Valaki a vállát rángatta. Yoyo hangja csendült fel a

fülében. Mélyen beszívta az illatát és kinyitotta a szemét. A lány
mögött a vigyorgó Tu állt.
– Mi van? – kérdezte ujjaival a pilótafülkére mutatva. –
Neked nem ott kéne ülnöd?
– Robotpilóta, xiongdi – mondta Tu. – Óriási találmány.
Átmenetileg helyettesítenem kellett téged. Akarod hallani, mi
lett Mayéval?
– Hm...
– Elfogadhatjuk egy igennek – suttogta Yoyo Tuhoz
fordulva. – Mit gondolsz, igent mondott?
 – Úgy hangzik, mintha inkább egy kávét kérne. Kérsz
egy kávét, Owen?
– Hm?
– Kérsz egy kávét?
– Én... nem, nem kérek kávét.
– Szépen elszállt a mi ááátmeeeenti jelölölünk –
mormolta konspiratívan Yoyo.
Tu kuncogott.
– Ááátmeeeenti jelölöl – ismételte, Yoyo vihogásának
kíséretében. Úgy tűnt, jól szórakoznak az ő rovására. Jericho
rosszkedvűen nézett ki az ablakon az éjszakába, majd vissza.
– Mennyi időre szálltam el?
– Jó egy órányira.
– Sajnálom, nem akartam...
Yoyo őt bámulta. Megpróbált komoly maradni, azután
Tuval egyszerre tört ki harsogó nevetésben. Mintha eszüket
vesztették volna, úgy kotkodácsoltak, idegesen és lélegzetvétel
nélkül.
– Hé! Mi olyan vicces?
– Semmi – lihegés, röhögés.
– De úgy tűnik, valami mégis vicces.
– Nem, semmi Owen, valóban nem, csak éppen...
– Csak mi?
Kezdődő hisztéria, gondolta. Közismert jelenség, hogy
bizonyos emberek valamely traumatikus élmény után nem
tudják abbahagyni a nevetést. Meglepő módon, noha fogalma
sem volt, miről is van szó, fájdalmas késztetést érzett, hogy ő
maga is velük nevessen, tökmindegy, min. Egyáltalán nem jó,
gondolta. A végén még mind bedilizünk.
– Tehát?
– Na igen – húzta fel az orrát Yoyo, és megtörölte a
szemét. – Csak olyan hülyeség, Owen. Azt mondtad, Obiang
választottja ááátmeeeenti...
Tu gurgulázva mondta:
– Jelölölö...
– Nem vagytok normálisak.
– Ugyan, Owen, ez vicces – röfögte Tu. – Tényleg
vicces!
 – Mi vicces, a fene egye meg?
– A mondat közepén elaludtál – vihogott Yoyo. – A
fejed olyan furcsán előrehanyatlott, az állad leesett, valahogy
így...
Jericho türelmesen kivárta, míg méltósága elvesztésének
imitálása nyálat csorgatva véget ért. Tu a verejtéket törölgette
kopasz fejéről. Az efféle pillanatokban úgy tűnt számára, az
angol és a kínai humort galaxisok választják el egymástól, de
meg kellett állapítania, hogy ő maga is nevet. Valahogy jólesett.
Mintha belsejében valaki helyükre tette és kiszellőztette volna a
bútorokat.
– Na jó – csapott a vállára Tu. – Megint előre megyek.
Yoyo elmeséli a többit. Utána levonhatjuk a következtetéseket.
– Hol hagytuk abba? – kérdezte Jericho.
– Az ááátmeeeenti jelölöl... – csipogta Yoyo.
– Elég legyen.
– Komolyan. Mayé tábornoknál.
Persze. Obiang a hadsereg legmagasabb rangú
parancsnokát nevezte meg utódjaként. Mayénak a leköszönő
elnök még hátralévő hivatali idejét a demoktratikus választások
előkészítésére kellett volna felhasználnia, de senki sem bízik a
dandártábornokban. Mayét keményvonalasnak és Obiang
bábjának tartják. Választások persze kétségtelenül lesznek,
amelyek eredményeként vagy Mayé maga, vagy pedig az elnök
valamelyik fia ragadja majd magához a hatalmat. Ez az opció
senkinek sem tetszik.
Leszámítva Pekinget.
Ami ekkor történik, az mind Obiang, mind pedig Mayé
számára oly meglepő, hogy még hetekkel később is azt hiszik,
rosszat álmodtak. A hivatal átadásának napján egy bubikból és
fangokból álló merész szövetség, amelyhez a hadsereg tagjai
közül többen is csatlakoztak, koncentrált akcióval megtámadja
Malabo összes rendőrőrsét és a kormány székhelyét, elfogja a
diktátort és kijelölt utódját, a kameruni határra szállítja, és szó
nélkül kihajítja őket az országból. Amerika befektetése
kifizetődött, kormánykörökben gyakorlatilag az összes
kulcspozíciót megvásárolta, mindez ráadásul Obiang javára
történt, mert Washington a puccs logisztikai és stratégiai
támogatásáért cserébe megtiltotta a lincselést.
Néhány óra erejéig úgy tűnik, az országnak nincs
vezetője.
Ekkor Severo Moto utóda, a közgazdász Juan Aristide
Ndongo száll ki egy spanyol utasszállító gépből, egy bubi, aki
rendszerkritika miatt éveket töltött a Black Beach-ben, s már
csak ezért is bírja a lakosság nagy részének rokonszenvét.
Ndongo okos, barátságos és gyenge ember hírében áll, ő az
ideális manchuarian candidate. A fangok és a bubik már
korábban megegyeztek a személyében az Egyesült Államokkal,
Nagy-Britanniával és Spanyolországgal, annak reményében,
hogy a derék Ndongót majd kedvükre terelgethetik, de ő a saját
vízióival döbbentette meg őket. A parlament gyors feloszlatását
az új kormány ugyanilyen gyors megalakítása követi, bubik és
fangok egyaránt képviselve vannak benne. Ndongo megígéri,
hogy kiépíti az infrastruktúrát, működő oktatási rendszert hoz
létre, föléleszti a gazdaságot, az egészségügyet, s jólétet ígér
mindenkinek. Mindenekelőtt azonban Kína vérszívó
kapitalizmusát támadja, ami Obiang nemtörődömségével
szövetségben Egyenlítői-Guineát nyomorba döntötte, felmondja
a Pekinggel kötött szerződéseket, az amerikaiakét újra
megerősíti. Bölcs előrelátással a spanyolokra, britekre,
franciákra és németekre is gondolva.
De a valóság utoléri Ndongót, mint egy megvadult
kutyafalka. Amilyen mértékben megpróbálja terveit valóra
váltani, ugyanannyira váltja ki a fang elit elégedetlenségét,
amely nem számolt politikai túlélőképességével. Az olajból
származó bevételeket vagyonkezelő alapokra bízza, azok már
nem magánszámlákra folynak be, így kivonja a pénzt a
korrupciós ügyletekből. Ígéretéhez híven utakat és kórházakat
épít, fellendíti a fakereskedelmet, leépíti a cenzúrát. Ezzel
kiváltja a régi Obiang-összefonódások gyűlöletét, akiket azért
lehetett megvásárolni, mert nem számítottak arra, hogy a
prédikáló bubi politikus képes lesz megszilárdítani pozícióját. A
hatalomátvétel első évében a keményvonalasok ellenzékbe
szorultak. Bármi is sikerül Ndongónak, az csak a gyűlöletüket
növeli, ott próbálnak szabotálni, ahol csak tudnak, s felróják
neki, hogy képtelen megszüntetni az etnikai gyűlölködést. Amit
persze ők szítanak. Azt állítják, Ndongo egy második Obiang,
aki hátrányosan megkülönbözteti a fangokat, az Egyesült
Államok bábja. Számos bátran elkezdett projekt helyzete
meginog. Tombol az AIDS, a bűnözés, Ndongo parlamentje
éppoly korruptnak bizonyul, mint az elődjéé, miközben az elnök
makacsul a törvényesség mankójára támaszkodva veszíti el
ítélőképességét.
Ndongo második évében radikális Esangui-fangok
amerikai és európai olajipari létesítményeket támadnak meg. A
bubik és a fangok egymás torkának esnek, mint korábban, s
terrorista sejtek akadályozzák a politikai stabilizálásra irányuló
összes kísérletet. Ndongo jobb világ megteremtésére irányuló
próbálkozása látványosan összeomlik. Az ellenfelei számára túl
messzire ment, a barátai számára nem ment elég messzire. Az
önmegtagadás fájdalmas aktusával Ndongo erőteljesebb
hangnemre vált, tömeges letartóztatások következnek, ő maga
pedig egyik pillanatról a másikra eljátssza legnagyobb tőkéjét:
az igazságosságot.
Közben Mayé Kamerunban már melegít.

– Kifelé úgy tűnt – mondta Yoyo –, hogy a beteg és

elkeseredett Obiang a szomszédos országban arra ösztönzi
Mayét, hogy ragadja meg az első lehetőséget Ndongo elűzésére.
De az öreg akarata szerint ne Mayé maga kormányozzon, hanem
Teodorin vagy Gabriel számára készítse elő a terepet, akik sírva
borultak egymás nyakába, amikor csak Ndongo az eszükbe
jutott. Rivalizálásról már szó sincs. Az ország destabilizált, most
Ndongón a sor. Mayénak csupán be kellene utaznia és azt
kellene mondania, hogy bú!, csak hát persze nem utazhat be.
– De mivel a puccsistáknak nincs szükségük vízumra...
– ...igent mond és belevág a dologba. Közismert, hogy
Mayé jó kapcsolatot épített ki egy zsoldoscéggel, az APS-szel,
vagyis az African Protection Services-szel. Ők pedig – tartott
Yoyo rövidke hatásszünetet – igencsak érdekelhetnek minket!
– Hadd találgassak! Ismét feltűnik Vogelaar.
Yoyo elégedetten mosolygott.
– Megtaláltam a hiányzó éveket. Mond neked valamit az
ArmorGroup név?
 – Ismerem. Egy londoni biztonságtechnikai óriás.
– Az ArmorGroup 2008-ban elvállalt egy kenyai
megbízatást. Ebben az időben kivált a cégből egy kisebb
csoport, az Armed African Services. Vogelaar cége, a Mamba is
ugyanitt tevékenykedik. Összefutnak, talán át is járnak
egymáshoz kölcsönkérni némi muníciót; röviden,
összebarátkoztak és 2010-ben megalapították az APS-t,
Vogelaarral a vezetőségben. Világos?
– Világos. Mayé az APS segítségével döntötte meg
Ndongót. De ki fizette az APS-t?
– Hát ez az. Mayé programja szélsőségesen Kína-barát
volt.
– Úgy érted...
– Úgy értem, hogy egész idő alatt abból indultunk ki,
hogy a puccskísérlet, amiről a szövegrészletben szó esik, a
tavalyi eseményekre vonatkozik. Pedig Pekingnek 2017-ben
sokkal több oka volt beavatkozni.
Jericho elgondolkodott. Megpróbált visszaemlékezni,
hogy ki volt ekkor hatalmon Malabóban. Minél többet
gondolkodott, annál inkább úgy rémlett neki, hogy Ndongo
visszakerült régi helyére.
– Hogyan zajlott Mayé puccsa?
– Simán. Ndongo elővigyázatosságból külföldön
tartózkodott. Senki sem tűnt meglepettnek. Ellenállás alig,
halottak nincsenek. A tulajdonképpeni sokk Obiangot érte.
Mayé az összes ellenzékit letartóztatta, köztük Obiang legfőbb
bizalmasait, a teodoriniánusokat, gabrieliánusokat...
– Mert eszébe sem jutott lemondani a hatalomról.
– Bingó.
– Vogelaar pedig a biztonsági főnöke lett.
– Ühüm.
– Vannak bizonyítékok arra, hogy Kína részt vállalt a
puccsban?
– Owen, hol élsz te? – dorgálta Yoyo. – Soha nincsenek
bizonyítékok. De hülye az, aki nem veszi észre, hogy
közvetlenül a puccs után befellegzett az Exxon-nak, a Marathon-
nak és a többinek, viszont a kínai Sinopec úszott az egyenlítői-
guineai olajban. Azután ott vannak Mayé beszédei: történelmi
köszönettel tartoznak, Kína mindig testvérként viselkedett,
blablabla. Tehát országát gondolkodás nélkül kiárusította
Kínának.
Jericho bólintott.
Yoyónak kétségtelenül igaza van: Mayé kínai
segítséggel került hatalomra és támogatóit a megegyezés szerint
jutalmazta. Akkor miért akarták később meggyilkolni?
– S ha nem is a kínaiak voltak? – mondta Yoyo, mintha
kitalálta volna a gondolatait. – Úgy értem, tavaly.
– Akkor ki?
– Olyan nehéz kitalálni? Mayé egyetlen alkalmat sem
hagyott ki, hogy az amerikaiakat bosszantsa. Letartóztatta a
képviselőket, megszegett minden szerződést, támogatta az
amerikai létesítmények elleni terrortámadásokat, még ha a
diplomácia parkettjén mindezt tagadta is. De azt ennek ellenére
elérte, hogy Washington szankciókkal és bevonulással
fenyegesse.
– Kardcsörtetésnek tűnik.
– Pont ez a kérdés.
– És tovább? A fickó hét évig kormányzott. Mi történt
ebben az időben?
– Felemelte a kezét. Megadta a gazdaságnak a
kegyelemdöfést. Eltüntette, megkínozta, lelőtte, lefejezte az
ellenzékieket, mit tudom én. Kisvártatva mindenki úgy
gondolta, hogy Mayéhoz képest Obiang valóságos jótevő volt,
de hát most ő ült a nyakukon. Csak a kannibalizmushoz, a
varázsláshoz és az egész mágikus marhasághoz nem volt köze,
viszont kialakult benne egy szép kis nagyzási hóbort.
Felhőkarcolókat építtetett, amelyekbe senki nem költözött be, de
mindegy is, fő, hogy álljanak. Egy egyenlítői-guineai Las
Vegasról álmodozott, operaházat akart építtetni a tengerbe.
Végül teljesen becsavarodott és kijelentette, hogy Egyenlítői-
Guinea beszáll az űrhajózásba, s e célból halál komolyan
építtetett egy kilövőállomást a dzsungel kellős közepén.
– Várj csak – Jerichónak derengeni kezdett. Akkoriban
mintha olvasott volna valamit. Egy afrikai diktátorról, aki egy
rakétakilövőt építtetett és világgá kürtölte, hogy országa
űrhajósokat küld a Holdra. – Ez nem...
 – ...2022-ben történt – mondta Yoyo. – Két évvel a
bukása előtt.
– Mi lett a dologból?
– Látsz valahol afrikaiakat a világűrben?
– Nem.
– Na. Vagyis, egyszer valamit tényleg fellőtt. Egy
hírközlési műholdat.
– Mi a fenének kellett Mayénak egy hírközlési műhold?
Yoyo az ujjaival köröket írt le a halántékánál.
– Mert nem volt teljesen normális, Owen. Miért
hosszabbíttatják meg a férfiak a farkukat? Mindegyik miniatűr
rakétakilövő. Viszont az egész röhejbe fulladt, mert a műhold
néhány héttel a fellövése után tönkrement...
– De fellőtték.
– Gond nélkül.
– Tovább?
– Nincs tovább. Két évvel később Mayét likvidálták, és
Ndongo visszatért – dőlt hátra Yoyo. Egész testtartása azt
sugallta, véget ért a munkaideje. – Erről neked kell többet
tudnod. Ezt a részt te kutattad.
– Ndongóról nem tudok sokat.
– Na igen – tornáztatta ujjait Yoyo. – Ha meg akarod
tudni, hogy most ki állta a cechet, akkor nagyító alá kell venned
Ndongo olajpolitikáját. Fogalmam sincs, hogy ő is olyan
hűséges-e Kínához, mint amilyen Mayé volt.
– Egyértelműen nem.
– Honnan tudod?
– Te magad mondtad, hogy a leghevesebb támadásokat
intézte Kína ellen. Azt hiszem, ez nem kétséges. Ndongót az
Egyesült Államok installálta, és Kína szerelte szét.
– No és akkor ki szerelte szét Mayét?
Jericho az ajkát rágta.
...a kijelentés a kínai kormány megbuktatása...
– Ebben a történetben valaminek így nincs értelme –
mondta. – A töredékben egy bukásról van szó, amiben Kína is
részes, de nem gondolhatnak a 2017-es puccsra. Először is, az
már 8 éve volt. Amúgy is mindenki sejti, hogy Peking részt vett
benne, miért üldöznének emiatt bennünket? Másodszor
kifejezetten Donnert és Vogelaart említik. Vogelaar azonban
csak Mayé oldalán tűnik fel ismét.
– Vagy pedig Peking ültette oda. Mintegy őrizte Mayét.
Spicliként.
– És Donner?
– Emlékezz csak, tavaly ez nem egyszerűen egy puccs
volt. Inkább kivégzés. Az összes tanút el akarták tüntetni. Mayé
bizonyára tudott valamit, pontosabban ő és a stábja. Valami
annyira fontosat, hogy emiatt kinyírták.
– Valamit Kínáról.
– Egyébként miért akarnának valakit eltakarítani a
kínaiak, akit ők segítettek hatalomra? Talán Mayé
vállalhatatlanná vált. Donner pedig a stábjához tartozott.
– És Vogelaar tartotta Pekinggel a kapcsolatot.
Biztonsági főnökként ő volt legközelebb Mayéhoz. Ő javasolta,
hogy Mayé rezsimjét fejezzék le.
– Ami sikerült is. Donnert kivéve.
– Ő megmenekült.
– Vogelaarnak pedig most meg kell találnia őt, hogy
Mayé után küldhesse. Ezért vadásznak ránk. Mert tudjuk, hogy
Donner álcája lehullott. Mert gyorsabbak lehetünk, mint
Vogelaar. Mert figyelmeztethetjük Donnert.
– És Kenny?
– Talán Vogelaar kínai kapcsolata.
Jericho agya pörgött. Ha igaz, amit itt összefabulálnak,
akkor Donner élete cérnaszálon lóg.
Az ajkát rágta.
Nem, itt valami többnek kell lennie. Nem csupán arról
van szó, hogy megakadályozhatják Donner meggyilkolását.
Biztos ez is játszik valamennyi szerepet. De az utóbbi 24 óra
brutális hajtóvadászatának más oka van. Valaki attól fél, hogy
rájöhetnek arra, mit tud Donner.
Kibámult az éjszakába, és abban reménykedett, hogy
nem érkeznek túl későn.
 BERLIN, NÉMETORSZÁG
Izzó áramkörök. Penészfonalak fekete alapon.
Milliárdnyiszor egymásba fonódó mélytengeri organizmusok
kolóniái, egy végtelenül kiterjedő agy ideghálózata, egy
megalvadt kozmosz. A világ éjszaka, nagy magasságból nézve
bármiként interpretálható, csak éppen úgy nem, hogy bizonyos
részeit utcai lámpák, reklámtáblák, autók és szobai lámpák
világítják meg, fáradt taxisofőrök és több műszakban dolgozók,
az állandó szórakozásvágy, a gondok, amelyek álmatlanságban
és lehetetlen órákban kivilágított lakásokban öltenek testet. Ami
egy földönkívüli megfigyelő számára kódolt üzenetnek tűnhet,
az valójában így hangzott: egyedül vagyunk az univerzumban,
mindenki egymagában és így együtt, megtalálhatóak vagyunk a
fénytelen sivatagban is, csak fejletlenül, szegényen és mindentől
elzárva.
Jericho határozatlanul bámult ki a repülőgép ablakán.
Yoyo az ülésében szundikált, a repülőgép leszállásra készült. Tu
nem szeretett a kormánynál beszélgetni. Egyedül maradva
Jericho egy ideig megpróbált a netről információkat szerezni
Ndongo jelenlegi hivatali ténykedéséről, de úgy tűnt, Mayé
bukásával a média számára Egyenlítői-Guinea érdektelenné vált.
Hirtelen a motiváció teljes hiányát kezdte érezni magában. Yoyo
csendes, dallamos horkolásában volt valami monológszerű.
Néha megemelkedett a melle, majd egész teste megrándult,
szemgolyói forogtak a szemhéja alatt. Jericho figyelte. Olybá
tűnt most számára, mintha az intimitás zavaró momentuma soha
meg sem történt volna.
Elfordult, és az egyre sűrűsödő fényszövetet bámulta. 10
kilométeres magasságban mardosó magányt érzett, a Földtől
túlságosan eltávolodott, az éghez nem került elég közel. Hálát
érzett minden méterért, amellyel a gép közelebb került a
talajhoz, a hatásért, hogy az idegenszerű minták lassan ismét a
megszokott képekké álltak össze. Az épületek, utcák és terek a
meghittség érzését keltették benne. Jericho többször járt már
Berlinben. Jól beszélt németül, nem tökéletesen, mert soha nem
vette a fáradságot, hogy rendesen megtanulja a nyelvet, de
legalább nem volt akcentusa. Ha arról volt szó, hogy
fegyelmezetten be kell bifláznia egy nyelvet, néhány héten belül
meg is tanulta, de az odafigyelés is elég volt, hogy megértesse
magát.
Teljes szívéből remélte, hogy Andre Donnert még
életben találja.
Negyed 5-kor szálltak le a Berlin-Brandenburg
repülőtéren. Tu elment, hogy bérautót szerezzen. Amikor
visszatért, egy Audi kulcsát tartotta rosszkedvűen a kezében.
– Jobban szerettem volna valami másik márkát –
siránkozott, miközben a parkolóház neonsivatagában a
járművüket keresték. Jericho hátizsákját a vállára vetve követte,
oldalán a bágyadt tekintetű Yoyóval, akit alig lehetett ébren
tartani. Diane-en és néhány hardveren kívül szinte semmit sem
hozott magával. Tu megtagadta tőle, hogy az elindulás előtt még
egyszer elvigye Xintiandiba, hogy összepakolhassa a
legfontosabbakat. Yoyót sem engedte vissza a lakásába, mire a
lány tiltakozni kezdett, Tu pedig feldühödött.
– Nem vitázom! – mordult rá. – Kenny és a társai
várhatnak titeket. Vagy helyben kinyírnak, vagy követnek titeket
a házamig.
– Akkor küldd el az egyik emberedet.
– Őt ugyanúgy követhetik.
– Vagy hagyjál engem egyszerűen...
– Felejtsd el.
– Ember! Nem tudok napokig ugyanabban a büdös
ruhában rohangálni. Gondolom, Owen sem, nem igaz?
– Hagyd már ezt a nyomorult haverkodást. Azt
mondtam, nem! Berlin civilizált város. Úgy hallottam, van ott is
zokni és bugyi, vezetékes víz, sőt még elektromos áram is.
Elektromos áram volt, ez tény. Ám a sivár, autókkal teli
hangárból egy forró fürdő és a tiszta fehérnemű illata fényévnyi
távolságra tűnt. Tu telipakolt utazótáskáját lóbálva elsietett
néhány tucat egyforma bádog– és műanyagpofa mellett, őket is
szinte futólépésre kényszerítve, míg végre meglátta a sötét,
magányos limuzint.
– Rendben van ez a kocsi – mert ellentmondani Jericho.
– Jobban szerettem volna valami kínai márkát.
 – Miről beszélsz? Te nem jársz kínai autóval. Még
Kínában sem.
– Furcsa – mondta Tu, miközben a kocsi kiolvasta a
kulcs számítógépéből az adatokat és az ajtó kinyílt. – Ilyen egy
nagyszerű detektív, de néhány szempontból mégis úgy tűnsz
nekem, mintha egyenesen a kőkorszakból érkeznél. Jaguárom
van, márpedig a Jaguar kínai márka.
– Mióta?
– Három éve. Az indiaiaktól vettük meg, ahogy a
Bentley-t a németektől. Természetesen egy Bentley-t is
elfogadtam volna.
– Miért nem mindjárt egy Rollst?
– Szó sem lehet róla. A Rolls-Royce indiai.
– Nem vagytok teljesen normálisak – mondta Yoyo, és
ásítva végigheveredett a hátsó ülésen.
– Ide figyelj – mondta Jericho, miközben beült az
anyósülésre. – Ezek nem kínai márkák, csak azért, mert
felvásároltátok őket. Angol márkák. Az emberek azért veszik,
mert szeretik az angol autókat, s pontosan ezért veszed te is.
– De a mi...
– ...igen, a ti tulajdonotok, persze. Ez az egész
globalizáció úgy tűnik nekem néha, mint egyetlen hatalmas
félreértés.
– Na ne, Owen! Tényleg?
– Komolyan.
– Az efféle duma már 20 évvel ezelőtt is ócska volt –
kanyargott Tu a parkolóház lejáróján, amelynek egyhangúságát
csak a méretei múlták felül. – Inkább azt mondd meg, hogy
találtatok-e valami érdekeset.
Jericho nagyvonalakban elmesélte Ndongo sikertelen
reformkísérleteit, s hogy megpróbálta megint képbe hozni az
Egyesült Államokat; Mayé újabb puccsát, Peking vélhető
közreműködését, és Mayé Kína-politikáját. Megemlítette a
diktátor kezdődő nagyzási hóbortját, kudarcot vallott
űrprogramját és véres bukását.
– Hivatalosan Mayé és klánja egy bubi lázadás
áldozatává vált, amit befolyásos fang körök is támogattak –
mondta. – Ami plauzibilis is lenne. Obiang mindenesetre nem
volt benne. Elüldözése óta magánemberként él Kamerunban, s
amennyire tudni lehet, végső küzdelmét vívja a rákkal.
– A fiai sem voltak benne?
– Nem.
– Hm – csettintett egyet a nyelvével Tu. – Meglepően
kevés az információ az utolsó évről odalent, nem?
Jericho becsmérlően végigmérte.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy valóban tudsz valamit,
amit nekem is tudnom kéne?
– Oída ouk eidós – mondta Tu ártatlanul.
– Ez nem Konfuciustól van.
– Nem, képzeld el! Platóntól. Szókratész védőbeszéde:
„Tudom, hogy nem tudom.”
– Nagyképű.
– Semmi esetre sem. Pontosan leírja, hogy mit
gondolok. Valóban tudom, hogy van magyarázat arra, miért is
csappant meg az érdeklődés Egyenlítői-Guinea iránt, csak nem
jövök rá. Pedig nyilvánvaló. Valami teljesen kézenfekvő.
– Azt is megmagyarázza, hogy miért nem elmélkednek
a nyilvánosságban külföldi részvételről?
– Akkor kérdezz, ha eszembe jut.
Jericho egy ideig a navigációs rendszert hallgatta.
– Nézd, az a gond, hogy a puccsot külföldi segítség
nélkül nem lehetett volna végrehajtani – mondta. – Mayét
egyértelműen a kínaiak helyezték hatalomba, tehát azt
gondolhatnánk, hogy az amerikaiak buktatták meg. Ám a mi
töredékünk valami mást mond. Tudniillik azt, hogy Kína keze
ebben is benne volt. Ha ez igaz, akkor az engedelmes szolga a
végén talán mégsem volt eléggé engedelmes.
– Úgy érted, nem akarta teljesíteni Peking kívánságait?
– Yoyóval úgy véljük, hogy ő a belső körével
egyetemben még akár veszélyes is lehetett Kínára nézve.
– Ami megmagyarázná, hogy a kínaiak miért gyilkolják
meg, miután fölépítették – következtetett Tu.
– Mégpedig a súlyos hátrányokat is tudomásul véve.
– Amennyiben?
– Olaj. Gáz. Ndongo soha nem volt Peking barátja.
Tu eltátotta a száját. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha
valami nagy horderejű dolog esett volna le neki éppen. De aztán
becsukta. Jericho felvonta a szemöldökét.
– Akartál valamit mondani?
– Később.
Hallgattak. Yoyo a hátsó ülésen megint elaludt.
Hajnalodott, amikor végre felértek a városi körgyűrűre, ahol a
forgalom sűrűbbé vált. A navigációs rendszer halkan mondta az
utasításait. Berlin Mittéhez közeledtek, eljutottak a Potsdamer
Platzra, és fél 6-kor végre elfoglalhatták tágas szobáikat a
frissen felújított Hyattben. Egy órával később reggeliztek. A
kínálat pazar volt. Yoyo túlesett a fáradtságon, és egy hatalmas
adag rántottát lapátolt be szalonnával. Tu kevésbé bizonyult
válogatósnak, egyszerűen fogta, ami a keze ügyébe került, így
sikerült füstölt halat ennie csokoládékrémmel, ami olyan
borzalmas volt, hogy Jerichónak el kellett fordulnia. Mint
mindig, most is úgy tűnt, egyáltalán nem is veszi észre, mit
eszik. Mindenféle hangokat hallatva hígította a melange-t zöld
teával, majd átadta magát a gondolatainak.
– Fáradtak nem lehettek – elmélkedett. – Eleget
aludtatok Sanghajban, tehát...
– Le sem hunytam a szemem – morgott Yoyo. – Csak az
előbb, a repülőn.
– Ugyanígy jártam én is – vallotta be Jericho. – Amikor
végre úgy éreztem, elalszom, mindig belezuhantam valami
elektromos mezőbe.
– Hát persze, ez az! – pattantak fel Yoyo szemei, és
reflexszerűen megszorította a férfi kezét. – Pontosan ilyen érzés.
Mintha valaki áramot vezetne beléd.
– Igen, megborzongsz...
– És máris ébren vagy! Egész éjszaka.
– Érdekes – Tu végigmérte őoket és a kjét rázta. – De
hát én végigéltem a 2010-es válságot, a jüan 2018-as válságát, a
két évvel ezelőtti recessziót, és egyik sem tudta megzavarni az
álmomat!
– Óh, igen? – mondta Yoyo elnyújtva. – A barátaidat is
lemészárolták a szemed előtt, hogy utána téged is majd' halálra
hajszoljanak?
Tu a fejét oldalra fordítva nézett rá.
 – Szóval te azt hiszed, te vagy az egyetlen ember, aki
látott másokat meghalni?
– Fogalmam sincs.
– Pontosan.
– Fogalmam sincs, hogy te mit láttál.
– Ha fogalmad sincs...
– Nem, nincs! – fújtatott Yoyo. – És tudod, miért nincs?
Mert te és az apám a nyomorult múltatokon kotlotok! Nekem
tökmindegy, ti mit éltetek át. Maggie-t, Tonyt, Jia Veit és Ziyit
az én szemem láttára lőtték szitává. Xiao-Tong, Mak és Ye
szintén halott. Grand Cherokee-ról már nem is akarok beszélni,
az pedig, hogy az apám, Daxiong és Owen még él, a csodával
határos. Vettem tehát magamnak a bátorságot és rosszul
aludtam. Van még valami okos mondanivalód?
– Jobb lenne, ha az érzelmi kitöréseidet...
– Nem, jobb lenne, ha békén hagynál! – hadonászott
vadul Yoyo a levegőben. – Hongbing, mondd el a
gyermekednek az igazságot, bíznod kell benne, nem hallgathatsz
már tovább, blablabla. Ó, a francba, te vagy a blabla
nagymestere, Tian, annyira megértőo és konstruktív vagy. De
magadat mindig szépen mindenből kivonod, mi?
– Ha szabadna röviden... – kezdte Jericho.
– Semmivel sem vagy jobb Hongbingnál, tudod?
– Hé! – dőlt előre Jericho. – Fogalmam sincs, ti mi
célból jöttetek Berlinbe, de én meg szeretném találni Andre
Donnert, világos? Tehát máshol intézzétek el a problémás
ügyeiteket.
– Neki mondd – válaszolta Yoyo.
Tu zavartan tördelte a kezét. Beleszürcsölt a teájába,
leharapott egy darab kolbászt, majd a maradékot is magába
tömte, összegyűrt egy szalvétát és a tányérra hajította.
Nyilvánvalóan egyáltalán nem volt olyan sebezhetetlen, mint
amilyennek előadni szerette magát. Egy darabig sértődötten
hallgattak.
– Jól van. Miattam feküdjetek le. De még a délelőtt
folyamán tanácsos lenne ellátnotok magatokat mindennel, amire
szükségetek lehet, fehérneművel, pólókkal, kozmetikumokkal,
mit tudom én, mivel. Holnap ilyenkor talán már otthon leszünk,
de az is lehet, hogy nem. Odaát van egy üzlet. Menjetek. Utána
meg ellátogatunk a Muntuba. Egyáltalán nyitva van délidőben?
– 12-től 2-ig. A honlapja szerint.
– Jó.
– Nem tudom – tépkedett szét Jericho bizonytalanul egy
croissant-t. – Talán nem kellene egyszerre megjelennünk ott.
– Miért?
– Figyelmeztetni akarjuk Donnert, nem menekülésre
késztetni. Egy európainak kinéző fickó egy kínai lánnyal, ez
rendben van. Egy metropolisban elmegy egy teljesen normális
párnak. De még egy kínai, és Donner könnyen gyanút foghat.
– Úgy gondolod? Berlin tele van kínaiakkal.
– No és járnak afrikai étterembe?
– Na de kérlek! Mi vagyunk a világ legnyitottabb népe!
– Nyitottak vagytok, mint egy porszívó – mondta
Jericho. – Magatokévá tesztek mindent, ami nincs becsavarozva
vagy beszögelve, de kulinárisan soviniszták maradtatok.
– Összekeversz minket a japánokkal.
– Semmiképpen. A japánok kulináris fasiszták. Ti
soviniszták vagytok.
– A McDonald's-nál ezt nyilván egészen másként látják.
– Jaj, ne! – Jericho kénytelen volt felnevetni. Tuval az
evésről vitatkozni körülbelül olyan volt, mintha egy cápát
próbált volna meggyőzni a vegetarianizmus előnyeiről. –
Külföldön csakis kínai éttermekbe jártok, nem? Csak azért
mondom, mert a pasasnak, akinek most Donner a neve, rossz
tapasztalatai vannak a kínaiakkal, ha helyes az elméletünk.
Keresik. A szervezet, amelyhez Vogelaar és Kenny tartoznak, el
akarja tenni őt láb alól.
– Hm – csücsörített Tu. – Talán igazad van.
– Persze, hogy igaza van – mondta Yoyo a tányérjának.
– Jó, rendben, menjetek ti a Muntuba. Én tartom az
állásokat.
– Addig elszórakozhatsz Diane-nel – javasolta Jericho. –
Próbálj meg minél többet kideríteni Mayé bukásának
körülményeiről. És Ndongóról. Mit csinál, mik az érdekei, ki
támogatja? Miért nem hallani mostanában semmit Egyenlítői-
Guineáról?
 – Azt hiszem, már tudom.
Jericho felhorkant. Úgy tűnt, még Yoyo is félreteszi
sértettségét, és érdeklődve nézett rá. Tu a kerek pocakját
simogatta.
– És?
– Később – emelkedett fel Tu. – Nektek dolgotok van,
nekem is dolgom van. Aludjátok ki magatokat. Utána mehettek
és megcsapolhatjátok a bankszámlámat.

Jericho szerette volna Donnert azonnal a leszállás után

meglátogatni, és szükség esetén az ágyából is felcsengetni, de a
lakcímét sehol sem találta. Utasította a szállodai számítógépet,
hogy 10-kor ébressze. Attól tartott, hogy megint előjönnek az
előző éjszaka rémálmai, megszakítva olyan fázisokkal, amikor
belülről bámulja a szemhéját. Ehelyett két órát aludt mélyen és
álmok nélkül, majd jobb hangulatban, tettre készen ébredt. Yoyo
is összeszedettebbnek tűnt.
Átbóklásztak az üzleten, alsóneműt, pólókat és fogkefét
vettek, mindennapi dolgokról beszélgettek. Yoyo egy rakás
ruhafújó sprayt vásárolt, e néhány dolgon kívül nem volt
szükségük semmire: Berlinben meleg és napos volt az idő.
Jericho nem kérdezte Yoyót a magánéletéről. Nem
igazán tudta, mit kezdjen a lánnyal, amikor a változatosság
kedvéért nem volt mi után kutatni és nem kellett menekülniük
sem. Yoyo szinte már sértően gondtalanul viselkedett, ahogyan
szűk felsőjében az orra előtt táncolt, percenként hozzáérve, ide-
oda húzogatta és olyannyira közel lépett hozzá, hogy azt csakis a
teljes szexuális érdektelenséggel tudta magyarázni.
Így is van, bizonygatta a pattanásos fiú az iskolaudvar
félárnyékából, aki vigaszként Radioheadet, Keane-t és Oasist
hallgatott. Mert ilyenek a nők, számukra egy tárgy vagy, de
semmi olyasmi, ami kikelthetné a vágyukat vagy az
érdeklődésüket. Egy sejthalmaz, amely csakis azért jött a
világra, hogy jó haver legyen. Előbb levenné őket a lábukról a
plüssmacijuk erotikus varázsa, mintsem eszükbe jutna, hogy te
is szerelmes lehetsz beléjük.
Nyald ki a seggem, gondolta Jericho. Buzi.
Ezután eltűnt a gennyes, pelyhedző állú szellempofa, ő
pedig egyre jobban kezdte érezni magát Yoyo társaságában.
Mégis örült, amikor a mutató közeledett a 12-höz és ideje volt
elindulni az Oranienburger Straße irányába. A Muntu egy
szépen felújított régi épület földszintjén volt, néhány száz
méternyire a Spree partjától, közel a Múzeumszigethez, mely
partra vetett óriásbálnaként osztja ketté a vizet. Majdnem
elmentek mellette. Az apró kis étterem megbújt egy könyvesbolt
és a Bank of Beijing fiókja között, mintha hátulról akarna a
járókelők nyakába ugrani. Az ajtó és az ablak fölött egy erezett
deszkalap futott végig, rajta archaizáló betűkkel az étterem neve:
Muntu; alatta pedig ez állt: A nyugat-afrikai konyha varázsa.
– Csinos – mondta Yoyo, és belépett.
Jericho körülnézett. Okkersárga és banánszínű falak, a
lábazat kék. Batikmintás asztalterítők felett papírborítású
lámpák lógtak, mintha izzó takarmányrépák lennének.
Mindenhol festett, metszetekkel díszített faoszlopok és
berakások. A négyzet alakú terem homlokzatát egy rusztikusra
kialakított bár foglalta el, balra tőle folklorisztikus elemekkel
díszített lengőajtó vezetett a konyhába. Az ehhez hasonló
helyeken mindenütt megtalálható harcos-szobrokat, dárdákat,
pajzsokat és maszkokat hiába keresték, nem voltak. Hiányuk jót
tett a helynek, autentikusságot tükrözött.
Csak néhány hely volt foglalt. Yoyo a bár közelében
választott asztalt. A pult mögötti félhomályból kivált egy alak és
hozzájuk lépett. Negyvenes éveinek elején járó nő volt, talán
valamivel idősebb. Szűk ruhája erős földszínekben pompázott,
raszta-frizurájához illő fejdíszt viselt. Nagyon sötét bőrű volt és
meglehetősen csinos, olyan nevetéssel, hogy úgy tűnt, a mosolyt
mint közbülső megoldást nem is ismeri.
– A nevem Nyela – mondta gutturális németséggel –
Hozhatok valamit inni?
Yoyo zavartan nézett Jerichóra, ő pedig egy képzeletbeli
poharat helyezett a szájához.
– Vagy úgy – mondta Yoyo. – Cola.
– De unalmas – váltott abban a pillanatban angolra
Nyela. – Próbálta már a pálmabort? Bimbókból erjesztett
pálmaié.
Anélkül, hogy a választ megvárta volna, eltűnt a bárpult
mögött, majd két pohár tejszerű itallal tért vissza és angol
nyelvű étlapot tett eléjük.
– A struccfilé elfogyott. Mindjárt visszajövök.
Jericho kortyolt egyet. A bor finom volt, hideg és kissé
savanykás. Yoyo a tekintetével Nyelát követte.
– És most?
– Rendelünk valamit.
– Miért nem kérdezed meg, hol van Donner? Azt hittem,
sürgős.
– Sürgős is – hajolt hozzá Jericho. – De azt hiszem, nem
jó ötlet ajtóstul rontani a házba. Az ő helyében én rögtön
gyanakodni kezdenék, ha valaki ok nélkül felőlem érdeklődne.
– De mi nem ok nélkül érdeklődünk.
– No és mit üzenjek neki? Hogy likvidálni akarják?
Azonnal kicsúszna a markunkból.
– De valamikor csak érdeklődnünk kell, hol van.
– Meg is fogjuk tenni.
– Na jó, te vagy a főnök – nyitotta ki Yoyo az étlapját. –
Mihez lenne kedved, főnök? Kudu-antilopból készült raguhoz
esetleg? Majomfütyihez, élve nyúzott békával?
– Ne légy már ostoba.
Jericho végignézte a menüt.
– Nagyon jónak tűnik. A jollof rizs, például. Londonból
ismerem.
– Nem ettem még.
– Csak bátorság – gúnyolódott Jericho. – Mit gondolsz,
mi mindent kell elviselniük az európaiaknak Szecsuánban?
– Hát, nem tudom. Adalu. Akara. Dodo – a lány sűrű
pislogásba kezdett. – Ezek aztán a nevek, ember. Mit szólnál a
nunuhoz, Owen? Egy jó kis nunu.
Jericho meglepődött.
– Te is szerepelsz az étlapon.
– He?
– Efo-Yoyo-Stew! – nevetett fel hangosan. – Most már
tudom, mit fogsz rendelni.
– Megbolondultál? Mi a fene lehet az? –
homlokráncolva elolvasta. – Csirke és rák spenótszószban,
ishuval? Mi a bánat az az ishu?
 – Yamsgombóc – tért vissza a fekete nőo. – Nem létezik
ünnep yams nélkül.
– És mi az a yams?
– Egy gyökér. Minden gyökerek királynője! Az
asszonyok megfőzik, és egy mozsárban összetörik. Jó izmossá
tesz – nevetett mélyen és dallamosan Nyela, és megmutatta jól
kidolgozott bicepszét. – A férfiak túl lusták ehhez. Valószínűleg
túl buták is, bocsáss meg, barátom.
Kezét barátságosan Jericho vállára tette. Fűszeres illatot
árasztott. A legvadabb csábítás.
– Tudja mit? – mondta jókedvűen Jericho. – Állítson
nekünk össze valamit.
– Mégsem buta a fickó – döntött Nyela és Yoyóra
kacsintott. – A nőkre bízza a döntést.
Eltűunt a konyhában. Alig tíz perccel később két,
ételekkel megrakott tálcával tért vissza.
– Paradise is here – énekelte.
Yoyo bizalmatlan arccal figyelte, amint Nyela tányérokat
és tálkákat helyezett eléje.
– Ceesbaar, plantainből, vagyis főzőbanánból készült
palacsinta. Akara, sült gombóc garnélával. Szamosza, darált
hússal töltött tészta. Moyinmoyin, babsütemény rákkal és
pulykával. Mellette efo-egusi, spenót dinnyemaggal, marhával
és tőkehallal. Ez itt a nunu, kölesből és joghurtból. Aztán az
adalu, egytálétel babból és banánból, hallal. Brochette, kis húsos
pálcikák, amolyan saslik. Dodo, mogyoróolajban sütve, és végül
tápiókapuding!
– Áh – mondta Yoyo.
Jericho kinyújtotta az ujját, és gyors egymásutánban
megkóstolta az akarát, a szamoszát és a moyinmoyint.
– Isteni – kiáltotta, még mielőtt Nyela eltűnhetett volna.
– Hogy lehet, hogy nem ismerem a Muntut?
Nyela tétovázott. Észrevette, hogy az egyik szomszédos
asztalnál valaki felemeli a kezét, elnézést kért, felvette a
rendelést és visszatért hozzájuk.
– Egyszerű – mondta. – Csak egy fél éve nyitottunk.
Jericho teletömte a száját nunuval, Yoyo pedig óvatosan
rágcsált egy saslikot.
 – Hol voltak előtte?
– Afrikában. Kamerunban.
– Nagyszerűen beszél angolul.
– Elmegy. A német sokkal nehezebb. Furcsa egy nyelv.
– Kamerun nem francia? – kérdezte Yoyo.
– Afrikai – mondta Nyela olyan arckifejezéssel, mintha
Yoyo éppen egy jó viccet tett volna tönkre. – Kamerun francia
volt. Legalábbis a nagyobbik része. Beszélnek arrafelé bantuul,
kotokóul, shuwául, franciául és angolul. Meg camfranglais-ül.
Ez afféle keveréknyelv.
– És ezt a sok csodálatos finomságot maga főzte? –
kérdezte Jericho.
– A legtöbbet én.
– Nyela, maga egy istennő!
Nyela olyan hangosan nevetett fel, hogy a papírlámpák
beleremegtek.
– Mindig ilyen kedves? – kérdezte. – Ilyen kedves
hazudozó?
Yoyo azonban adós maradt a válasszal, mert köhögött.
Éppen ekkor tűnt fel neki, hogy a palacsinta csípőssége ravasz
késéssel kezdi kifejteni hatását. Jericho ivott egy korty
pálmabort.
– Jól van Nyela, eddig egy kis színházat játszottunk.
Valójában a Muntut valaki ajánlotta nekünk. Tehát nem teljesen
véletlenül keveredtünk ide. Föl szeretnénk venni egy
gasztronómiai kalauzba. Érdekelné?
– Miféle kalauzba?
– Egyfajta virtuális városvezetés – mondta Yoyo, aki
immár összeszedte magát, és ragyogó szemekkel fogta Jericho
ötletét. – Az éttermüket három dimenzióban nézheti meg, aki
fölvesz egy holoszemüveget. Kiismeri magát a holográfiában?
Nyela a fejét rázta, szemmel láthatóan jól szórakozva.
– A jogban ismerem ki magam, gyermekem. Jogot
tanultam Jaundében.
– Tehát a következőképpen kell elképzelnie. Elkészítjük
az étterem bejárható képmását számítógépes program
formájában. A szükséges felszereléssel az emberek
bekukkanthatnak a fazekaiba. De van egyszerűbb megoldás is.
Egy bejegyzés az interneten.
– Nem értem ugyan, de jól hangzik.
– Érdekli?
– Naná.
– Akkor tulajdonképpen már csak a formaságokat kell
elintéznünk – mondta Jericho. – Ha jól tudom, nem maga a
tulajdonos?
– A Muntu a férjemé.
– Andre Donneré?
– Igen.
– Tehát ön Donnerné? – játszotta el, hogy most esik le
neki éppen.
– Megkérdezhetem, hogy a férje.... Úgy értem ... Szóval
a Donner nem afrikai név...
– Búr. Andre Dél-Afrikából való.
– Nahát, micsoda egy történet! – kiáltotta Yoyo
elbűvölve. – Dél-Afrika és Kamerun.
– Na és ti? – vigyorgott Nyela. – Mi a ti történetetek?
Jericho válaszolni akart, de Yoyo ujjai olyan fürgék
voltak, mint a mókus, és megragadta a kezét.
– Sanghaj és London – suttogta boldogan.
– Az sem rossz – örvendezett Nyela. – Mondok neked
valamit, gyermekem. A szerelem olyan nyelv, amit mindenki
megért. Más nyelvre nincs is szükség.
– Mi... – kezdte Jericho.
– ...szeretjük egymást és együtt dolgozunk – mosolygott
Yoyo. – Pontosan úgy, ahogyan ön és a férje. Egyszerűen
csodálatos!
Jericho úgy vélte, mintha vonósokat hallana
felcsendülni. Nem tudta, hogyan tudná kiszabadítani a kezét
anélkül, hogy az ne tűnjön ellenvéleménynek. Nyela egyikükről
a másikukra nézett, szemmel láthatóan meghatottan.
– És hol ismertétek meg egymást?
– Sanghajban – vihogott Yoyo. – Én voltam az
idegenvezetője. Pontosabban egy szemüveg volt rajta, egy ilyen
holoizé. Owen szerelmes lett a holográfiámba, hát nem édes?
Utána mindent megtett, hogy megismerhessen. Én először nem
akartam, de aztán...
 – Őrület.
– Igen. És önök? Hol találkoztak? Dél-Afrikában? Vagy
ő ment el Egyenlí...
– Bocsáss meg, hogy félbeszakítalak – szólt közbe
Jericho. – De tudod, mennyi dolgunk van még. Tehát, Nyela,
hogy előkészíthessük a dolgokat, beszélnünk kell a férjével. Ez
az előírás. Itt van?
Nyela elgondolkodva nézte őt fehéren világító
szemeivel. Utána a tápiókapudingra mutatott.
– Kóstolta már?
– Még nem.
– Akkor egyelőre úgysem mentek sehova – ragyogta be
vigyorával az egész termet. – Azelőtt semmiképpen, mielőtt
mindent meg nem ettetek.
– Nem gond – susogta Yoyo. – Owen szereti az afrikai
konyhát. Nem igaz, bogaram?
– Néha bogaramnak nevezem – árulta el Yoyo az
érdeklődést mutató Nyelának. – Ha egymás közt vagyunk.
– Mint most?
– Igen, mint most. Mi van, bogaram, maradunk még egy
kicsit?
Jericho rábámult.
– Persze, varangyom. Ha úgy gondolod.
Yoyo arcára fagyott a mosoly. Visszahúzta az ujjait.
Jericho a sajnálat és a megkönnyebbülés vegyes érzésével vette
ezt tudomásul.
– Andre egyébként nincs itt – mondta Nyela. – Meddig
maradnak Berlinben?
– Nem sokáig. A repülőnk elég korán indul – vakargatta
a fejét Jericho. – Nincs valami lehetőség arra, hogy mégis
találkozhassunk? Például ma este?
– Ma este tulajdonképpen zárva vagyunk. Ugyanakkor...
– tette ujját a szája elé Nyela. – Rendben, várjanak. Mindjárt
jövök.
Eltűunt a lengőajtó mögött.
– Varangyomnak neveztél? – kérdezte halkan Yoyo.
– Sőt. Így is gondoltam.
– Ó, köszönöm.
 – Nincs mit... Bogaram.
– Micsoda? – tiltakozott Yoyo. – Ez kedves! Én valami
kedveset mondok neked, erre te...
– Örülj neki, hogy nem valami még rosszabb csúszott ki
a számon.
– Hé, Owen, mi a fenét jelentsen ez? – Yoyo homlokán
mély ránc jelent meg. – Azt hittem, érted a viccet.
– Elszóltad magad, hülye liba! Egyenlítői-Guineát
akartál mondani.
– Nem akartam...
– De én hallottam.
– Ő azonban nem – forgatta Yoyo a szemeit. – Oké,
sajnálom, nyugodj meg. Legfeljebb Egyenlítőt érthetett.
Kamerun pedig az Egyenlítőnél fekszik.
– Gabon fekszik az Egyenlítőnél.
– Hülye nagyokos.
– Varangy.
– Seggfej!
– Válságban van a kapcsolatunk? – gúnyolódott Jericho.
– Nem kellene túlfeszítenünk a húrt, kedves, különben akár
azonnal indulhatunk is.
– Én feszítettem túl a húrt? Mert kedves voltam hozzád?
– Hülyeség. Mert nem vigyáztál.
Jericho tudta, hogy túl durván reagált, de forrt benne a
méreg. Yoyo rosszkedvűen nézett félre. Még akkor is hallgatott,
amikor Nyela visszatért az asztalukhoz.
– Kár – mondta. – Andre nyilván úton van. Nem érem
el. De az elkövetkezendő órákban jelentkeznie kell nálam.
Megadná a telefonszámát? Majd felhívom.
– Persze – írta fel a telefonszámát Jericho egy
szalvétára. – Be lesz kapcsolva a telefonom.
– Szeretnénk bekerülni ebbe a kalauzba – nevetett Nyela
mély, afrikai nevetésével. – Még akkor is, ha nem értek a
holoszemüvegekhez.
– Bevesszük magukat – mosolygott Jericho. –
Szemüveggel vagy anélkül.

– Éttermi kalauz. Remek ötlet!

 Yoyo lefelé görbülő szájjal ment Jericho után, amikor
elhagyták a Muntut. A déli fény kristálytisztán ragyogott e forró
berlini nyár eleji napon, az ég akár egy megfordított azúrkék
úszómedence. Jericho észre sem vette. Átkelt az utca másik
oldalára, az épületek árnyékában masírozott, majd olyan hirtelen
állt meg, hogy Yoyo majdnem beléütközött. Megfordult és az
éttermet bámulta.
– Nem vett észre semmit – bizonygatta Yoyo. – Egész
biztosan nem.
Jericho nem válaszolt. Elgondolkodva bámulta a Muntut.
Yoyo mellé lépett, felágaskodott és kezeivel a szeme előtt
kalimpált.
– Minden rendben, Owen? Van itthon valaki?
Jericho megvakargatta az orrát. Azután az órájára nézett.
– Jól van, nem kell velem beszélned – fuvolázta Yoyo. –
írhatunk is egymásnak. Igen, ez jó lesz! Fölírhatsz mindent egy
kis cédulára, odaadhatod valakinek, s ő majd továbbadja nekem.
Én pedig...
– Hasznossá teheted magad.
– Ó, emberi hangok! – hajolt meg Yoyo a képzeletbeli
közönség előtt. – Hölgyeim és uraim, a szenzáció tökéletes. Ez
az ember megszólalt. Büszkén mutatjuk be önöknek ...
– Megfigyeled Nyelát.
– Tessék?
– Fogalmam sincs, hogy az elszólásodat észrevette-e, de
egyvalamit nem hiszek el neki: hogy Donnert nem érte el.
– Miért?
– Túl sokáig volt a konyhában.
– Úgy érted, Donner gyanakodni kezd, ha az éttermét
valaki föl akarja venni egy kalauzba?
– Te magad mondtad, remek ötlet – dörrent rá Jericho.
– Nem tudnád már abbahagyni, muszáj haragudnod
rám?
– Két lehetőség van. Az egyik, hogy bevette. De ettől
még nem kell Donnernek is bevennie. Ebből a szempontból
mindegy, milyen mesével álltunk elő. Donner nyilván
alapvetően bizalmatlan, mindennel és mindenkivel szemben. A
második lehetőség, hogy nem hiszi egy szavunkat sem. De így
vagy úgy, ki kell derítenie, hogy kik vagyunk, mit akarunk,
milyen mesével állunk elő. Biztosnak kell lennie a dolgában.
Úgy vélem, az előbb beszéltek egymással. Ha Nyela elhagyja az
éttermet, talán találkoznak is. A másik lehetőség, hogy itt
bukkan fel.
– Minek?
– Hogy idejében ott legyen, még mielőtt valaki
meglepné a saját boltjában. De akár azért is, hogy hagymát
pucoljon. Mert dolga van. Mit tudom én.
– Tehát ez azt jelenti, hogy te meg az éttermet figyeled.
Jericho bólintott.
– Feltűnt a kamera? – kérdezte, igyekezvén
barátságosabb hangon megszólalni.
– Melyik kamera?
– A bár fölé egy kamerát installáltak. Nem látszott rajta,
hogy kamera, de én ismerem az ilyen cuccokat. A Muntut őrzik.
Donner talán előbb meg akarja nézni a felvételeket, mielőtt
rászánná magát egy találkozóra.
– S mi van, ha ebből semmi sem stimmel? Ha tévedsz?
– Akkor várunk, míg Nyela fel nem hív minket. Vagy
amíg el nem vezet téged a lakásukhoz.
– Úgy értem, ha egyáltalán nem bizalmatlan. Ha
valóban a gasztronómiai kalauz miatt akar találkozni velünk, de
csak este. Nem játsszuk el az esélyt, hogy még idejében
figyelmeztessük? Nem kellene elmondanunk Nyelának az
igazat?
– Hogy aztán jól eltűnjön? Tulajdonképpen nem azért
jöttünk ide, hogy megmentsük az életét, hanem azért, hogy
megtudjunk tőle mindent. Ehhez pedig találkoznunk kell vele!
– Ezt én is tudom – válaszolta Yoyo dühösen. – De ha
halott, akkor már nem mondhat el nekünk semmit.
– Yoyo, a fenébe már, tudom, igazad van! De mit
tegyünk? Valamennyi kockázatot vállalnunk kell. És higgy
nekem, bizalmatlan! Talán még Nyelában sem bízik.
– A saját feleségében?
– Igen, a feleségében. Te megbízol benne?
– Na jó – morogta Yoyo. – Eljátszom Nyela árnyékát.
– Tedd meg. Hívj fel, ha bármi feltűnik neked.
 – Lehetséges, hogy szükségem lesz a kocsira.
Jericho körülnézett és meglátott egy Starbucksot. Az
Audit néhány méternyire tették le, látótávolságra a Muntutól.
– Nem gond. Beülünk oda, elkávézgatunk és figyeljük
az éttermet. Ha Nyela elmegy, követed. Gyalog, kocsival, attól
függ, ő hogy megy. Én meg tartom a frontot.
– Még csak azt sem tudjuk, hogy néz ki Donner.
– Fehér, gondolom. Búr név, Dél-Afrika...
– Fasza – mondta Yoyo. – Ez tényleg jelentősen
leszűkíti a kört.
– Szívesen kitágítom újra. Ha Donner vegyes
házasságból származik. Nem ő lenne az első fekete a
Jóreménység fokánál, aki fehér családnevet visel.
– Te aztán tényleg értesz hozzá, hogyan kell lelket
önteni az emberbe.
– Igen, ezért rettegnek tőlem.

Jericho jól megjegyezte a többi vendég arcát. Miután

Yoyóval elhagyta az éttermet, három pár lépett be és egy
magányos öregember, folyamatosan ugató alteregója
kíséretében. Most azt figyelték, hogyan ürül ki ismét a Muntu.
Az öreg és a kutyája ment ki utoljára, Jericho pedig biztos volt
benne, hogy nincs több vendég az étteremben. Az idő lassan telt.
Yoyo hihetetlen sok teát ivott. Valamivel három után egy sötét
bőrű férfi lépett ki az utcára, levette egy kerékpárról a láncot és
elhajtott. Nyilván konyhai alkalmazott, talán Nyela kuktája.
– Tehát ez a munkád? – kérdezte Yoyo úgy, hogy
sikerült elkerülnie a megvető hangsúlyt. – Órákon keresztül
embereket figyelsz?
– A legtöbb időt a neten töltöm.
– Remek. És ott mit csinálsz?
– Embereket figyelek meg.
– Ó, istenem, mily sivár – húzta ki a teafiltert a
csészéből. – Az egész egy nagy várakozás.
– Nem egészen. Nagyon is változatos, sok
szórakozással. Például valaki néha feléget egy egész acélművet.
Jó kis hajtóvadászatok, aztán az ember észre sem veszi, és
átrepül a fél világon. A te életed annyival izgalmasabb lenne?
 A lány felháborodására várva nézett ki az ablakon, de
úgy tűnt, Yoyo komolyan elgondolkodik.
– Nem – mondta végül. – Nem az. De kedélyesebb.
– A kedélyesség is kikészíthet – mondta Jericho, majd
egy kézmozdulattal véget vetett a beszélgetésnek. Nyela ebben a
pillanatban hagyta el a Muntut. Színes népviseletét farmerre és
pólóra cserélte.
– Te jössz – mondta Jericho.
Yoyo letette a teafiltert és kiment. Jericho figyelte,
hogyan indítja el az Audit. Nyela nagy lépésekkel haladt, és
eltűnt az egyik saroknál. A kocsi lassan követte. Jericho remélte,
hogy Yoyo nem lesz túlságosan feltűnő. Megpróbálta röviden
elmagyarázni neki a diszkrét megfigyelés alapvető szabályait,
amelyekhez az is hozzátartozott, hogy a megfigyelés tárgyának
térdkalácsát ne érintsük meg az ütközővel.
Yoyo 10 perc elteltével jelentkezett.
– Kétutcányira van egy parkolóház. Nyela pont most
hagyta el.
– Milyen autója van?
– Nissan OneOne. Szolárhibrid.
Kicsi, fürge városi autó, nagy forgalomra tervezték. A
hosszúságát a tengelytáv lerövidítésével csökkenthette. Hozzá
képest az Audi nehézkes monstrum volt, csupán a gyorsforgalmi
utakon múlta felül.
– Kövesd – mondta Jericho. – Szólj, ha van valami
újság.
Ezután felhívta Tut és elmesélte, mi történt eddig.
– Na és nálad mi újság?
– Nagyon jó Diane-nel – mondta Tu. – Jó kis program.
Nem éppen a csúcs, de nagyon jól elszórakozunk.
– A program egészen új – tiltakozott Jericho.
– Egészen új az, ami még kész sincs – oktatta ki Tu.
– Na gyerünk, a lényeget.
– Tehát ami Ndongót illeti: úgy tűnik,
kiegyensúlyozottabb próbál lenni, mint az első hivatali idejében
volt, ellenáll a kínai befolyásnak, de nem akarja sértegetni
Pekinget. Ám egyértelműen az Egyesült Államokkal és az EU-
val szimpatizál. Ugyanakkor az év elején kijelentette, hogy
minden ország érdekeit hajlandó egyformán figyelembe venni,
ha azok nem mutatnak gazdasági annexióra utaló jeleket, így a
Sinopec-nek is juttatott valamicskét. Ezen túlmenően minden
erejével azon van, hogy kitakarítsa a disznóólat, amit Mayé
hagyott maga után.
– Kevésbé tűnik bábfigurának, mint korábban.
– Így van. És tudod, miért? Mindannyian tudjuk! Olajuk
és gázuk van. Mindkettő hatalmas mennyiségben. Válaszok
olyan kérdésekre, amelyeket senki sem tesz már fel. Itt rejlik a
probléma, és úgy tűnik, ez lett Mayé problémája is. Érted?
– Hélium-3?
– Mi más?
Hát persze! Mindenki tudta. Csak éppen mindenki szem
elől tévesztette, hogy kit érint még a Hold-üzlet okozta változás.
– Már 2020 elején világossá vált, hogy a hélium-3
kiszorítja a fosszilis üzemanyagokat – mondta Tu. – Az
Egyesült Államok mindent erre a kártyára tett fel. Az űrlift
fejlesztésére, a holdbéli infrastruktúra kiépítésére, a hélium-3
kereskedelmi mennyiségű bányászatára, Julian Orley-ra. Ő
pedig lázasan dolgozott a fúziós reaktorain. Akkoriban Orley és
az Egyesült Államok óriási lufit fújtak fel. Borzalmas
következményekkel járt volna, ha kipukkad. Minden idők
legnagyobb konszernje darabjaira hullik, az Egyesült Államok
azzal, hogy csak a Holdra figyel, fájdalmas vereséget szenved a
fosszilis pókerben, milliónyi es milliónyi ember veszíti el a
pénzét. Afrika továbbra is úszna a pénzben, vívhatná
polgárháborúit az olajbevételekért és diktálhatná a gazdag
nemzeteknek a feltételeit. Emlékezz csak, hol állt 2019-ben a
barrel ára.
– Egész magasan.
– Utoljára. Hiszen most már tudjuk, a számítás bejött!
Orley és az Egyesült Államok megépítették a liftet, de a
legfontosabb, hogy elsőként építették meg. Nagyon aprólékos
kutatást végeztem, Owen. A holdbázist 2022. augusztus l-jén
adták át, néhány nap múlva pedig az amerikai bányaállomást. A
hélium-3 bányászata hivatalosan két héttel később vette
kezdetét. Másfél hónap elteltével, október 5-én rákapcsolják
Orley első reaktorát a hálózatra, az elvárt eredménnyel. A fúzió
korszaka elkezdődött. A jövő energiaforrása a hélium-3.
Decemberben a barrelár még 120 dollár, februárban már csak 76
dollár, márciusban pedig Kína is a Földre továbbítja első
hélium-3-szállítmányát, igaz, hagyományos
rakétatechnológiával és jelentéktelen mennyiségben. Mégis, a
nyersanyagra legéhesebb két nemzet fent van a Holdon. A
többiek csak a nyomukban lihegnek, India, Japán, Európa
megszállottként azon dolgoznak, hogy le ne maradjanak. Nem
mintha az olaj nem játszana már semmiféle szerepet, de a
függőség megszűnőben van. 2023 nyara: 55 dollár egy barrel.
Ősszel már csak 42. Valamikor még ez is magas volt, de a
zuhanás folytatódik. Arra lehetett volna számítani, hogy őrült
felvásárlás indul, hiszen ilyen olcsón soha többé nem kínálják
majd az olajat, de nem. A legfontosabb fogyasztók időben
felhalmozták a tartalékaikat. Senkinek sincs szüksége további
tartályokra, az autóiparban az elektromos meghajtás valódi
alternatívává vált. A nyersanyagexportőr országok, amelyek
kizárólag az olaj– és gázbevételeikre támaszkodtak, miközben
saját nemzetgazdaságukat elhanyagolták, az erőforrások átkát
most nagyon is saját bőrükön érezték, főként Afrikában. Az
olyan hatalmasságok, mint Obiang és Mayé, látták a vég
közeledtét. Most bosszulta meg magát, hogy engedték halálra
szipolyozni országaikat. Többé nem ők diktálják a
játékszabályokat. Tengerentúli cimboráik, akiket évtizedeken át
oly nagyszerűen kijátszhattak egymás ellen, megunták a
hajbókolást, most pedig ráadásul az olaj iránti érdeklődésüket is
elveszítették! Ez az oka, barátom, hogy miért is vált Washington
felháborodása Mayé ügyében egyre inkább betanulttá. Kína
számára eldöntött kérdés, hogy követi Amerikát és kiszabadítja
magát a fosszilis béklyóból. Mit csinál tehát Mayé őrületében?
– Csak nem akarod komolyan állítani, hogy azért
indította be az idióta űrprogramját, hogy a Holdon hélium-3
bányászatába kezdjen?
– De. Pont ezt állítom.
– De Tian, kérlek. Ez egy őrült volt. Egy ország hóhéra,
amelynek technológiai szintje épphogy elég volt arra, hogy
fenntartson egy úgy– ahogy működő elektromos hálózatot.
– Persze. De ő maga mondta.
 – Hogy a Holdra készül? Mayé?
– Ő mondta. Diane talált megfelelő idézeteket. Persze,
bolond volt. Ugyanakkor a szakértők működőképesnek
nyilvánították a kilövőállomást. Végül is egy hírközlési
műholdat csak kilőtt vele.
– Amelyik tönkrement.
– Mégis. A kilövés sikerült.
– Egyáltalán, hogyan finanszírozta a rakétakilövőt?
– Gondolom, az államháztartásból. Kórházakat zárt be,
mit tudom én. Mindenesetre érdekes, hogy Mayé bukása nem
más országok olaj iránti érdeklődése miatt következett be. Tehát
mi az, ami miatt Peking annyira megijedt, hogy kényszerítve
érezte magát egy gazdaságilag és politikailag egyaránt
érdektelenné vált kicsi nyugat-afrikai ország uralkodó klánjának
a teljes megsemmisítésére? Ezt a kérdést szem előtt tartva
kutattam tovább, és találtam is valamit.
– Mondjad.
– Halála előtt egy hónappal, 2024. június 28-án Mayé az
állami televízióban ostorozta a vezető országok kizsákmányoló
mentalitását, szemrehányásait kifejezetten Pekingnek címezve.
Kína ejtette Afrikát, mint egy forró krumplit, a megígért pénz
nem érkezik meg, egyáltalán, ők a felelősek az egész kontinens
romlásáért.
– Mayé mint Afrika ügyvédje?
– Igen. Nevetséges, ugye? Ám valami kicsúszott a
száján, amit inkább le kellett volna nyelnie. Ha Peking nem
teljesíti a kötelezettségeit, akkor kényszerítve érzi magát olyan
információkkal házalni, amelyek nemzetközileg rossz fényt
vetnének Kínára. Teljesen nyíltan megfenyegette a pártot – Tu
egy kis szünetet tartott. – Egy hónappal később már semmit sem
mesélhetett.
– Arra nem tett semmilyen utalást, hogy miről is van
szó?
– Csak közvetetten. Senkinek sem engedi, hogy az
országát tönkretegye. Kiteljesítik az űrprogramot, még egy
műholdat lőnek fel, bizonyos alakok pedig jól tennék, ha minden
erejükkel a segítségére lennének, különben rossz napra
ébredhetnek.
 Jericho megdöbbent.
– Mi köze Kínának Mayé világűrprogramjához?
– Hivatalosan semmi. Mindazonáltal a legnagyobb
hülye is kiszámíthatja a tíz ujján, hogy Egyenlítői-Guineában
senki sem lenne képes ilyesmit építeni. Úgy értem, fizikailag
talán igen, de megkonstruálni nem. Mayé szállította az ötletet.
Milliókkal integetett, és jöttek: a mérnökök, konstruktőrök,
fizikusok. Az egész világból, franciák, németek, oroszok,
amerikaiak, indiaiak. De ha jobban odafigyelünk, egy név
kiváltképp feltűnő: Cseng Pang-vang.
– A CSENG-csoport? – kiáltotta meglepődve Jericho.
– Pontosan. A konstrukció nagy része Cseng kezében
volt.
– Ha jól tudom, Cseng nyakig benne van a kínai
űrhajózási programban.
– Űrhajózás és reaktortechnika. Nem elég, hogy Cseng
Pang-vang a világ 10 leggazdagabb emberének egyike és nagy
befolyással bír a kínai politikára, hanem úgy tűnik, azt is
elhatározta, hogy ő lesz Julian Orley ázsiai megfelelője. A
káderek a legnagyobb bizalommal vannak iránta. Azt várják
tőle, hogy előbb-utóbb megépíti a saját űrliftjét és az első
működő fúziós reaktorát. Eddig mindkettővel adós maradt. Azt
pletykálják, hogy óriási erőfeszítéseket tesz azért, hogy
beférkőzzön az Orley Enterprises-ba és kémkedjen. Hivatalosan
meg Orley együttműködését szeretné biztosítani. Állítólag Orley
és Cseng még kedvelik is egymást, ez persze nem jelent semmit.
Jericho elgondolkodott.
– Mayé gyilkosai gyorsan cselekedtek, nem gondolod?
– Gyanúsan gyorsan, ha engem kérdezel.
– Elővarázsolni Ndongót a kalapból, megszervezni a
merényletet. Ilyesmit nem szervezel meg négy hét alatt.
– Egyetértek veled. A puccsot már előre megtervezték
arra az esetre, ha Mayé kiesne a szerepéből.
– Amit aztán...
– Bocsáss meg, Owen – szakította félbe Diane hangja. –
Zavarhatlak?
– Mi van, Diane?
– Van egy elsőrendű fontosságú hívásod. Yoyo Csen
Yuyun.
– Nem gond – mondta Tu. – Már úgyis ellőttem a
puskaporomat. Szólj, ha van valami, rendben?
– Szólok. Kapcsold, Diane.
– Owen? – Yoyo hangját utcai zaj festette alá. – Nyela
kiszállt a belvárosban. Egy darabig követtem, kirakatokat
nézegetett és telefonált. Nem tűnt különösebben izgatottnak
vagy gondterheltnek. Két perccel ezelőtt találkozott egy férfival,
most egy kávézó teraszán ülnek.
– Mit csinálnak?
– Beszélgetnek. Isznak. A fickó, amolyan világos bőrű
fekete, 50 körüli lehet. Láttad a Mayéról és stábjáról készült
fényképeket. Volt köztük ilyen?
– Nincs túl sok kép róluk. Olyan meg egyáltalán nincs,
amelyiken az egész stáb rajta lenne. Néha-néha látni valakit
mellette, de lehívhatod a miniszterek listáját, akik meghaltak a
merényletben – Jericho megpróbált emlékezni a képekre. – De
közülük senkinek sem volt világos a bőre. Azt hiszem.
– Mit tegyek?
– Figyeld őket tovább. Hogy viselkednek egymással?
– Kedvesen. Köszönésképpen puszi, ölelés. Semmi
különös.
– Meg tudod mondani, körülbelül hol vagy?
– Kétszer keltünk át ezen a folyón, Sprii... Spree,
egymás után. A kávézó egy régi pályaudvaron van, téglaépület
körívekkel, de szépen rendbe hozták. Várj csak...
Yoyo elindult a téglahomlokzat mentén, valami feliratot
keresett, egy utcanév-táblát, vagy legalább a pályaudvar nevét.
Rengeteg ember jött a magasvasút felöl. A szép időnek
köszönhetően a tér úgy nézett ki, mintha megszállták volna,
fiatalok és turisták tömegei járultak hozzá a kocsmák, bárok,
bisztrók és éttermek bevételeinek növekedéséhez. Nyela nyilván
a város egyik népszerű pontjára hozta el. Yoyónak tetszett. A
hely egy kicsit Xintiandira emlékeztette.
– Jól van – mondta Jericho. – Azt hiszem, tudom már,
hol vagy. Alighanem átmentetek a Múzeum-szigeten.
– Mindjárt megmondom.
– Mindegy.
 Yoyo meglátott zöld alapon egy fehér S betűt. Mellette
világoszöld betűkkel állt valami felirat. Kinyitotta a száját,
tétovázott. Hogyan kell kiejteni egymás után egy s-t, egy c-t és
egy h-t?
– Hacke... s... cher ... Ma...
– Hackescher Markt?
– Igen, talán így hívják.
– Rendben. Ne veszítsd őket szem elől. Ha itt semmi
sem történik, csatlakozom hozzád.
– Oké.
Yoyo letette a telefont és megfordult. A pályaudvarról
kijött egy csomó utas, a legtöbbjük mintha az elvesztegetett
ideje után rohant volna. A többiek cseverészve szóródtak szét a
teraszokon szabad helyeket keresve. Hirtelen egy hátakból álló
fal emelkedett előtte, amiben könyökével próbált utat vágni
magának. Egy pincér vadászrepülőként közeledett feléje, azzal a
szándékkal, hogy elsöpörje. Egy ugrással sikerült menedéket
találnia egy zöldessárgában pompázó fa mögött. Teleírt
palatáblák zárták el a kilátást. Kiszaladt a térre, ahol már nem
voltak székek, majd visszaindult a kávézó felé, amelynek
nyitott, kék-fehér csíkos napernyője alatt Nyela ült a világos
bőrű feketével.
Vagyis ülnie kellett volna.
Yoyo szíve a torkában dobogott. Berohant a kávéházba.
Majd újra ki. Se Nyela, se a kísérője.
– Bassza meg – mormogta. – Bassza meg, bassza meg.
Ettőol persze nem bukkantak elő, tehát kirohant a
főutcára, oda, ahol Nyela a csúcsforgalomban kihalászott egy
parkolóhelyet, míg ő maga az Audit abszolút tilosban állította le.
A Nissan eltűnt.
Fizikailag és lelkileg egyaránt a szétesés határán futott
ide-oda, könyörgő tekintettel nézett szét minden irányba, föl-alá
az utcán, kegyelemért könyörgött a sorsnak, hogy a következő
pillanatban elátkozza, végül feladta, már nem kapott levegőt és
szúrt az oldala. Hiába. Elszúrta. Egy tetves tábla miatt. Csak
mert mindenképpen el akarta mondani Jerichónak, hol is van.
Hogy fogja ezt elmesélni neki?
 Világos bőrű fekete, 50 év körüli. Jericho megpróbálta
maga elé képzelni a férfit. Korban illene Nyelához.
Andre Donner?
Bizonytalanul nézett át a Muntuhoz. Nem történik
semmi. A lámpákat kikapcsolták, már amennyire a tükröződő
ablakokon keresztül ezt megállapíthatta. Néhány perc múlva
elővette a mobilját, belépett Diane adatbankjába és feltöltötte
Mayé képeit, amelyeket a hálón találtak.
Szinte mindegyik az államcsínyről írt online-cikkekből
származott. Az egész ügy tulajdonképpen csak Nyugat-
Afrikában keltett vihart, ahol a puccs kapcsán jó képanyaggal
ellátott életrajzok jelentek meg a diktátorról. Mayé, amint
megtekint egy víztisztítót. Mayé egy katonai parádén. Mayé,
amint beszédet mond, amint gyermekek buksiját simogatja, vagy
éppen olajmunkások között egy fúrótornyon. Egy ember, aki
puszta fizikai jelenléte és önimádata révén minden képből szinte
kiemelkedett. Ha valakinek sikerült egy képen megjelennie vele,
az különös módon életlennek és jelentéktelennek tűnt, félig
eltakarva. A képaláírások segítségével Jericho felismerte a
minisztereket és tábornokokat, akik a puccsban életüket
vesztették. A többiek névtelenek maradtak. Ami közös volt
bennük, az az Egyenlítő környékén jellemző nagyon sötét
bőrszín.
Jericho feltöltötte a filmet, amelyiken Mayé Vogelaar,
néhány miniszter, katonatiszt és a két kínai menedzser
társaságában volt látható a konferencián; kinagyította az arcokat,
a hátteret tanulmányozta. Egy egyenruhás fickó kettővel
Vogelaar mögött, aki arrogánsan unatkozó arccal hallgatta a
kínaiakat, talán elmehetett világosabb bőrűnek, de az is lehet,
hogy pusztán a megvilágítás miatt.
Közülük az egyik lenne Donner?
Felnézett és megdöbbent.
A Muntu ajtaja tárva-nyitva állt.
Nem, éppen becsukódott! Az ablakon keresztül egy
nagyra nőtt ember árnyékát látta, ami hamar eloszlott a szemben
lévő épületekről visszatükröződő fényben. Jericho elnyomott
egy káromkodást. Míg ő azzal az idióta kísérlettel próbálkozott,
hogy vadidegen emberek között felismerjen egy férfit, akiről
sejtelme sem volt, hogy néz ki, odaát valaki bement az
étterembe. Ha tényleg bement, és nem belülről nyitotta ki az
ajtót. Székét hátralökve pattant fel, elpakolta a mobilját és
kiment.
Vajon Donnert látta?
Átment az úton, a kis ablakon át kezét szeme fölé tartva
benézett az étterembe. A teremben sötét volt. Senkit sem látott.
Csupán a konyhába nyíló lengőajtók kicsiny ablakain szűrődött
át valami remegő kékes fény, mintha rossz szükségvilágítás
lenne.
Megcsalták volna az érzékszervei?
Kizárt.
Lenyomta a kilincset. Hűvös, állott éttermi szagot
árasztó levegő csapta meg. Gyorsan végignézett a szépen terített
asztalokon, a páfrányokon, a bár feletti reliefen. A lengőajtó
mögött beindult valami gép, valószínűleg egy hűtőszekrény.
Megmerevedett és hallgatózott. Semmi más hang. Semmi
olyasmi, amiből arra következtethetne, hogy rajta kívül van itt
másvalaki is.
De akkor hová tűnhetett a férfi?
Jobb kezével automatikusan kitapogatta a revolverét. A
helyén volt. Még ha azért is jött, hogy figyelmeztesse Donnert,
nem lehet kiszámítani, hogyan fog reagálni. Halk léptekkel a
bárhoz ment és benézett a pult mögé. Senki. A lengőajtók
mögött jegesen vibrált a fény. Visszament a terem közepére, a
vécét eltakaró gyöngyfüggönyt figyelte, mintha némelyik zsinórt
mozdulni látta volna. Jobban odanézett. Mozdulatlanul állt
minden.
Pislogott.
Semmi sem mozdult. Az égvilágon semmi. Mégis
közelebb lépett, és a függönyön keresztül egy kis, sötét folyosót
látott.
– Andre Donner?
Nem várt választ – nem is kapott. A baloldali ajtó volt a
férfivécé, ha jól látta, szemben vele a női. A folyosó végén még
egy ajtó, rajta felirat: „Privat”. Megragadta a zsinórokat,
amelyek zörögve életre keltek, szélesebbre tárta a rést,
tétovázott. Talán várnia kellene még a vécék és a magánterület
átvizsgálásával. Visszafordult a lengőajtó felé. A következő
pillanatban a hűtőszekrény elhallgatott. Most egyértelműen
hallotta...
A semmit.
Amíg a gép énekelt, valahogy jobban érezte magát.
– Andre Donner?
Néma csend. Mintha még az utcai zaj is megállt volna a
küszöbnél. Lassan átment a lengőajtóhoz és bekukkantott az
egyik parányi ablakon. Nem sokat látott. A króm és fehér
csempe világa, amit stroboszkópként szabdalt szét a vibráló
világítás. Egy gáztűzhely ódon teste fekete gázrózsákkal, fölötte
szagelszívó. Egy asztal sarka. Egy polcon mindenféle edények.
Belépett.
Annyira nem is volt kicsi a konyha. Meglepően tágas
egy ilyen kis étteremnek; három oldala beépítve polcokkal,
hűtőszekrényekkel, mosogatóval, sütővel, mikróval. A negyedik
fal mentén szintén rakodóhelyek és akasztók, rajtuk nyeles
lábasok, fazekak, merőkanalak, szűrőok. A tér közepét
hosszúkás asztal foglalta el, a tűzhelyhez eső felén két hatalmas
fazék, tálakban apróra vágott zöldség, letakarva átlátszó fóliával,
zárt dobozok. A másik végén mintegy ellensúlyként hatalmas
felvágott-szeletelő trónolt. Leves, kihűlt sültzsír,
fertőtlenítőoszer és a kiolvadó hús édeskés szaga terjengett a
levegőben. Az utóbbi egy félig letakart tepsiben hevert, a vibráló
fényben sápadtbarnán, csillogó bőrdarabkákkal, kiálló
csontokkal. Úgy nézett ki, mint valami hatalmas állat hátsó
combja. Kudu-antilop, gondolta Jericho. Nem volt éppen előtte
az állat képe, de biztos volt benne, hogy egy antilop combját
látja. Hirtelen elképzelte a fehér inakat és szalagokat egy élőlény
bőre alatt, az evolúció mesterműve, ami bámulatos ugrásokra
tette képessé az állatot, magasan fejlett menekülőmechanizmus,
ami mégiscsak hasztalan minden vadállatok legkisebbikével és
leggyorsabbikával, a puskagolyóval szemben. Óvatosan
közelítette meg a tűzhelyt. A kékes vibrálás egyre inkább egy
rovarmegsemmisítő gépezet asszociációját keltette benne:
minden villanás a halál jegyzőkönyve, olvadozó szárnyak és
lábacskák, közönyösen megmerevedő összetett szemek, még
mielőtt az elektromos forróságban felforrnának és
szétdurrannának. A kristályos csöndben meghallotta a lámpa
zúgását, a botladozó kapcsolást, be és ki, mint valami idegen
kód. Megpillantott egy lábast a tűzhelyen. A lámpa vibráló
fényében úgy tűnt, mintha élne és mozogna a tartalma. Egy fej
nélküli, összetekert kígyó.
Jericho döbbenten bámulta.
Hirtelen úgy érezte, a hőmérséklet néhány fokkal
csökken. Nyomás nehezedett a mellkasára, mintha ujjak
markolnák meg a szívét. Hátán felborzolódott a szőr. Érezte
maga mögött az idegen leheletet és tudta, nincs már egyedül a
konyhában. A másik ember hangtalanul osont mögéje, a
semmiből jelent meg, egy profi, az álcázás mestere.
Jericho megfordult.
A férfi magasabb volt nála, sötét hajú, erős állal és
világos, metsző szemekkel. Egy korábbi életében bajszot viselt
és hamvasszőke volt, amiről ma már csupán világos szemöldöke
és szempillája tanúskodik, de Jericho azonnal felismerte. Jól
ismerte a férfi arcát, csupán néhány perc telt el azóta, hogy
mobilja kijelzőjén tanulmányozta.
Jan Kees Vogelaar.
Ijesztő gondolatok futottak át az agyán: Vogelaar, aki
Donnert várja, hogy megölje. Már megölte. Tetemek vannak a
fagyasztóládákban. Ő maga a lehető legrosszabb pozícióban, túl
közel az ellenfeléhez. Elképesztő könnyelműség volt belépni a
konyhába. A remegő neon kísérteties hatása. Vogelaar kezében
a fegyver a hasára céloz. Beszélgetni vagy küzdeni? A ráció
csődje.
Reflexek.
Lehajolt és ráütött Vogelaar csuklójára. Eldördült a
fegyver, a golyó a tűzhelybe csapódott. Ahogy fölállt, lefejelte
ellenfelét, látta, amint az megtántorodik, mire elkapta a lábast és
feléje ütött vele. Rángatózó földönkívüli esett ki belőle, a kígyó
megnyúzott teste. Vogelaar arca felé ütött, a lábas a homlokát
súrolta. Jericho minden erejét megfeszítve a fegyvert tartó kéz
felé rúgott. A pisztoly leesett a földre, és becsúszott az asztal
alá. A saját Glockját kereste, megfogta a markolatot, majd
hátrazuhant, mintha egy faltörő kos találta volna el: Vogelaar
összeszedte magát, villámgyorsan fordult egyet, megemelte jobb
lábát és mellkason rúgta.
A tüdejéből kiszorult a levegő. Tehetetlenül zuhant a
tűzhelynek. Vogelaar kerengő dervisként közeledett. A
következő rúgás a vállát találta el, a harmadik a térdét. Üvöltve
terült el a földön. A magas férfi lehajolt hozzá, megragadta az
alkarját és egymás után többször erősen a tűzhely széléhez
csapta. Jericho ujjai megremegtek, majd szétnyíltak.
Valahogyan mégis kezében tudta tartani pisztolyát és baljával
eltalálta Vogelaar gyomrát, de a várt hatás elmaradt. Ellenfele
újra csapkodni kezdte az alkarját. Éles fájdalom futott át rajta. A
pisztoly ezúttal nagy ívben elrepült. Tébolyultként ütött szabad
karjával Vogelaar bordái közé, a veséje tájékán, érezte, amint
karján enyhül a szorítás, kiszabadult és oldalra ugrott.
Hol a pisztoly?
Ott volt, alig fél méterre!
Előrevetette magát. Vogelaar gyorsabb volt, felemelte
Jerichót és az egyik óriási fazékhoz vágta. Reflexszerűen próbált
belekapaszkodni, majd összegörnyedt, amikor Vogelaar eltalálta
a térdkalácsát, és estében magával rántotta az edényt. Zsíros
leves ömlött rá, potyogott a csont, a zöldség és a hús. Átázva
gurult a konyha padlóján, látta, amint a másik fölébe hajol.
Jericho mindkét kezével megragadta az üres edényt, s amilyen
erősen csak tudta, Vogelaar sípcsontjához vágta.
A dél-afrikai elnyomta fájdalmas kiáltását. Mint valami
kétéltű, úgy csúszott át Jericho a tócsán, talpra ugrott, fölkapott
egy apróra vágott paradicsommal teli tálat és Vogelaarhoz vágta,
majd felkapott még egyet: gyümölcssaláta, mangó, ananász és
kivi repült a gravitációt leküzdve. Ellenfele figyelmét néhány
másodpercre elterelte, ez elég volt ahhoz, hogy nyerjen egy
métert, de az óriás ekkor újra támadásba lendült. Jericho az
asztalt megkerülve menekült, elkapta egy többemeletes polc
állványát, megfeszítette az izmait. Felborította, s földre zúdította
a tartalmát: edényeket, tálcákat, tálakat, szitákat, lábasokat,
fazekakat és evőeszközös fiókokat. Vogelaar visszahőkölt a
lavina elől. A konyha fele blokád alá került. Most már csak egy
út vezetett kifelé, az asztal másik oldalán.
De Vogelaar közelebb volt a lengőajtóhoz.
Idióta, kapcsolt Jericho. Csapdába ejtetted saját magad.
 A dél-afrikai gúnyosan vicsorított. Úgy tűnt, ő is
ugyanerre gondolt, csak éppen Jericho helyzete őt szemlátomást
jókedvre derítette. Egymásra figyelve merevedtek meg,
mindkettő a maga asztalvégébe kapaszkodva. Először adódott
lehetősége, hogy a férfit a neon remegő fényében szemügyre
vegye. Ugyanekkor Jerichónak eszébe jutott az egykori zsoldos
születési évszáma, s hirtelen világossá vált számára, hogy
ellenfele már rég elmúlt 60 éves. Egy nyugdíjas harci gép, aki
gúnyt űzött a fiatalság privilégiumaiból. Vogelaar a legkevésbé
sem tűnt fáradtnak, míg ő maga fújtatott, mint egy gőzmozdony.
Látta, amint ellenfele szeme felragyog, visszaveri a neoncső
vibrálását, majd hirtelen, átmenet nélkül sötét lett.
A cső felmondta a szolgálatot. Vogelaar eltűnt, fekete
masszává vált, amelyből csupán a halk, győzedelmes nevetést
észlelte. Jericho hunyorítani kezdett. Csak a lengőajtók résein
szűrődött be némi fény, arra elég, hogy lássa a menekülés
egyetlen lehetséges útját. Rákként mászott ki fedezéke
védelméből. Mintha az ő mozdulatait tükrözné, a dél-afrikai
árnya is megmozdult. Illuzórikus. Nem érheti el elég gyorsan az
ajtót. Talán tanácsos lenne beszélgetésbe elegyedni.
– Hé, hagyjuk már abba ezt a hülyeséget, rendben?
Csend.
– Semmire sem vezet. Beszéljük meg.
Ez a csüggedt tremoló a hangjában! Egyáltalán nem jó.
Jericho mély lélegzetet vett és még egyszer megpróbálta.
– Itt valami félreértés van – most jobb. – Nem vagyok
az ellensége.
– Hülyének nézel?
Ez is egy válasz, még ha rekedtes és fenyegető is, és alig
fedezni fel benne a megértésre való hajlandóságot. Az árny
közeledett. Jericho hátrahőkölt, maga mögé nyúlt, valami durva,
nehéz tárgy akadt a kezébe, remélte, hogy alkalmas lesz majd
fegyvernek.
A lámpa egy kattanással újra felgyulladt.
Vogelaar feléje rohant, egy ijesztő méretű konyhakést
tartva a kezében, Jerichót pedig a déja vu bénító érzése fogta el.
Sencsen. Ma Liping, Kis Császárok Paradicsoma. Az utolsó
pillanatban ugrott el, maga elé tartva azt, amit a kezében tartott.
A kés széthasította a tököt, sziszegve szelte át a levegőt, egy
hajszálnyira tőle. Jericho hátrafelé botladozott. Az óriás maga
előtt kergette az asztal körül, a felborított polc irányába. Jó
szerencséjében bízva ragadott fel mindenféle konyhai
alkalmatosságot, végül talált egy sütőlapot, amit pajzsként tartott
maga elé. A penge acélja lesújtott az alumíniumra. Sokáig nem
tud ellenállni Vogelaar támadásainak, tehát mindkét kézzel
megragadta a sütőlapot és ő maga lendült támadásba, vadul
lengetve a lapot maga előtt, s vélhetőleg talált is, mert Vogelaar
megingott. Jericho a fejéhez vágta a sütőlapot, az asztal alatt
átgurult a másik oldalra, talpra ugrott és rohanni kezdett.
Vogelaarnak meg kell kerülnie az asztalt...
Vogelaar az asztalon át követte.
A lengőajtótól már csupán néhány centiméterre volt,
amikor érezte, hogy ellenfele megragadja és olyan erővel rántja
vissza, hogy lábai alól kicsúszik a talaj. Vogelaar könnyedén
megfordította és lenyomta. Valami keményre esett, elvesztette a
látását és hallását, majd rájött, hogy a dél-afrikai a felvágott-
szeletelő alá tartja a fejét. A következő pillanatban a kés
hallhatóan forogni kezdett. Jericho rángatózott, megpróbált
kiszabadulni. Vogelaar hátracsavarta a karját, míg megrogyott.
A penge egyre gyorsabban forgott.
– Ki vagy te?
– Owen Jericho – nyögte, miközben szíve a torkában
dobogott. – Étteremkritikus.
– Mit keresel itt?
– Az égvilágon semmit. Donnerhez jöttem, hogy
beszéljek...
– Andre Donnerhez?
– Igen. Igen!
– Egy étteremkritika miatt?
– Igen, baszd meg!
– Stukkerrel?
– Én...
– Rossz válasz – nyomta le a fejét a dél-afrikai a fémre
és a gyorsan pörgő penge felé nyomta. – Egy rossz válasz ára
egy fül.
– Ne!
 Jericho felüvöltött. Égető fájdalmat érzett a
fülkagylójában. Páni félelmében rugdalózni kezdett és tompán
érezte, hogy talál. A nyomás enyhült a vállain. Vogelaar
összeesett. Egy ugrással talpon termett, látta, amint kínzója
tántorogva próbál fölállni és könyökével az arcába ütött. A
másik férfi dülöngélni kezdett. Jericho belekapaszkodott az
asztal szélébe, hogy ne ránthassa magával a földre. Valami nagy
fekete landolt ekkor Vogelaar fején. A férfi összeesett és nem
mozdult.
Yoyo bámult rá, a fagyasztott antilopcomb csontját két
kézzel markolva.
– Úristen, Owen! Ki ez a faszfej?
Jericho kábultan tapogatta a fülét. Nyers, feltépett húst
érzett. Amikor megnézte az ujjait, vörösek voltak a vértől.
– Jan Kees Vogelaar.
– Bassza meg! És Donner?
– Fogalmam sincs – szívta tele a tüdejét levegővel.
Utána leguggolt a mozdulatlan test mellé. – Gyorsan, fordítsuk
meg!
Yoyo elhajította a combot és kérdezősködés nélkül
segített. Egyesült erővel fordították a hátára Vogelaart.
– Te vérzel – jegyezte meg mellékesen.
– Tudom – mondta, majd megoldotta Vogelaar
nadrgászíját és kihúzta. – Maradt valami a fülemből?
– Nehéz megmondani. Nem igazán hasonlít egy fülre.
– Ettől féltem. Vissza a hasára.
Ugyanaz az izzasztó procedúra. Hátratekerte Vogelaar
karját és szorosan megkötözte az övvel. Az ájult férfi nehezen
lélegzett, nagyokat nyögött.
– Ha szükséges, még egyszer fejbevered – mondta
Jericho, és körülnézett. – Húzzuk a hűtőszekrényhez. A
mikrohullámú mellé.
Megragadták a nehéz testet és a hűtőhöz támasztották.
Vogelaar legalább 100 kilót nyomott, nyögdécseléséből arra
lehetett következtetni, hogy hamarosan magához tér. Jericho
gyorsan kihúzta a saját nadrágszíját is, és a hűtőhöz kötözte.
Egyenesen ülve, lógó lejjel úgy nézett ki a dél-afrikai, mint
valami mártír. Yoyo megtalálta a kapcsolót: a neoncső vibrálását
egyenletes, steril tény váltotta fel. Jericho négykézláb mászott a
padlón, megtalálta a Glockját és ellenfele pisztolyát is.
– Szemetek – nyögte Vogelaar, mintha taknyot köpött
volna a csatornába.
Jericho rászegezte revolverét, a másikat Yoyónak adta.
– Alaposan meg kéne fontolnod, hogy milyen szavakat
használsz. Akár meg is sértődhetek. Eszembe juthat például,
hogy fáj a fülem, és hogy ezt kinek köszönhetem.
A dél-afrikai gyűlölködve nézett rá. Hirtelen rendkívüli
erővel kezdte tépni a szíjakat. A hűtőszekrény elmozdult a
helyéről. Jericho kibiztosította Glockját és oldalról Vogelaar
orrtövéhez nyomta.
– Rossz reakció – mondta.
– Nyald ki a seggem!
– Márpedig egy rossz reakció ára az orrod hegye. Orr
nélkül akarsz rohangálni a világban, Vogelaar? Úgy akarsz
kinézni, mint valami idióta?
Vogelaar idegesen mozgatta az állkapcsát, de befejezte a
rángatózást. Az orr nélküli élet nyilván jobban tetszett neki a
fenyegető halálnál.
– Egyáltalán minek ez a cirkusz? – kérdezte mogorván.
– Úgyis le fogsz lőni.
– Ezt meg honnan szeded?
– Honnan? – nevetett lel Vogelaar hitetlenkedve. – Jaj,
apám, ezt a színjátékot megspórolhatod magadnak.
Egészséges szemével Yoyóra nézett. Üvegszeme
változatlanul előre meredt.
– Egyáltalán miféle madarak vagytok ti? Nem
gondoltam volna, hogy Kenny hajlandó lesz átadni
másvalakinek ezt a melót.
Jericho fejében fogaskerekek illeszkedtek egymáshoz,
áramkörök kapcsolódtak be, és a meglepő fejlemények és
érthetetlen ügyek részlege dolgozni kezdett.
– Ismered Kennyt?
Vogelaar meglepetten pislogott.
– Persze, hogy ismerem.
– Na ide figyelj! – mondta Jericho, és leguggolt. – Van
egy dokumentumunk, igaz, csak töredékekben, de nagy ökörnek
kell lenni ahhoz, hogy ne jöjjünk rá, miért is vagy itt. Azért,
hogy megöld Andre Donnert. Tehát menjünk szépen sorban.
Kezdjük Donnerrel, rendben? Hol van?
Valami megváltozott Vogelaar tekintetében. A düh
helyét színtiszta döbbenet vette át.
– Tévedsz – mondta. – Nagy ökörnek kell lenni ahhoz,
hogy valaki ezt képzelje.
– Hol a fenében van Andre Donner?
– Mondd, te teljesen hülye vagy, vagy mi a franc? Én...
– Utoljára kérdem! – kiabálta Jericho. – Hol van?
– Nézzél már! – üvöltött vissza a hűtőszekrényhez
kötözött ember. – Nyisd már ki a szemed!
Hm, gondolta a meglepő fejlemények és érthetetlen
ügyek részlegének vezetője, úgy tűnik, megint jól elcsesztünk
valamit.
– Nem értem...
– Előtted ül! Én va-gyok And-re Don-ner!

A ZSOLDOS
Az újkor háborúi, kiváltképp az első és a második
világháború államok közötti konfliktusnak számítottak,
amelyeket a háborús jog alapján vívtak meg az érintett országok
hadseregei. A világ nagy részén ez ahhoz a téves
következtetéshez vezetett, hogy a katonák mindig is fegyveres
hivatalnokok voltak, akik akkor is fizetést kapnak, ha nincs kit
megtámadni és ki ellen védekezni. Elképzelhetetlen, hogy a US
Army, a Royal Air Force, a forces armeés vagy a Bundeswehr
katonái fosztogatva és erőszakot gyakorolva csörtessenek
keresztül saját országukon. Dávid király keretái és peletái, a
görög hopliták Perzsia seregeiben, a késő középkori Brabantiak
és Armagnacok nyomorult hordái, a svájci zsoldosok, a
harmincéves háború landsknechtjei és a gyarmati Afrika
magánhadseregei, nos, mindannyian annak a szolgálatába álltak,
aki a legjobban fizetettek. Azért fizették őket, hogy harcoljanak,
nem azért, hogy kaszárnyákban pihenjenek.
A 20. században, a gyarmattartó hatalmak
visszavonulásával számos zsoldos kereste boldogulását Afrika
függetlenségi zűrzavarában, ahol az etnikai viszályokat
kihasználó hatalmasságok uralma alatt az üldözés és elüldözés, a
puccs és genocídium napirenden voltak. A hivatalosan be nem
avatkozást propagáló Nyugat magánhadseregek segítségével
szerzett érvényt érdekeinek, például így akadályozta meg a
kommunizmus terjedését Afrika földjén. De a kommunisták sem
működtek másként. Az olyan államok, mint Dél-Afrika ráadásul
még létrehoztak paramilitáris egységeket, mint a Koevoetet, jól
fizető állásokat kínálva a hivatásos verekedőknek. A
zsoldoskatonaság már lejártnak vélt modellje a diktátorok és
lázadók környezetében újra kapós lett.
Azután megváltozott minden.
A történelem egy nagy sóhajával eltűnt a Szovjetunió,
szépen csöndben, dicstelenül, banálisan és visszahozhatatlanul.
Kelet-Németország megszűnt létezni. London engedményei
megkérdőjelezték az IRA létjogosultságát, a Jóreménység
fokánál véget ért az apartheid, a hidegháborút befejezettnek
nyilvánították, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok
csökkentette hadseregének létszámát, a dél-amerikai politikai
változások következtében pedig sokezernyi katona vált
fölöslegessé. Világszerte sok rendőr, titkos ügynök, katona,
ellenálló és terrorista vesztette el munkáját, és tulajdonképpeni
létjogosultságát. Persze, ez nem volt egészen új fejlemény. A
vietnami háború veteránjai már évekkel korábban
megalapították privát katonai és biztonsági cégeiket, amelyek
mindig ott tűntek fel, ahol Washington nem engedhette meg
magának, hogy hivatalosan felbukkanjon. Ezek a cégek elűzték
a hatalomból azokat a nem kedvelt hatalmasságokat, akiket a
CIA nem üldözhetett el, fegyvert és drogot csempésztek,
mellesleg kímélték a katonai költségvetést. Most azonban – a
kiképzett harcosok túlkínálata mellett, akik Nelson Mandela,
valamint az orosz-amerikai barátkozás korában aggódhattak az
utolsó válságterületek megszűnése miatt – összeomlott a piac. A
megmaradt despoták – akármennyire is szorgoskodhattak az
emberi jogok megsértésében – számára mégsem volt elég hely.
 De ismét új felvonás kezdődött.
Fellép a felfuvalkodott és nagy étvágyú Szaddám
Huszein, és a nacionalizmustól deliráló Slobodan Milošević.
Tökéletes antagonistái egy amúgy békeszerető emberiségnek,
amely gyorsan újra úgy dönt, hogy jóváhagyja a háborút, mint a
politikai beavatkozás folytatását más eszközökkel. Csak sajnos a
nagy békülési hullámban túl sok katonát bocsátottak el. A
zsoldosok máris újra megjelennek a kötelékekben. Az Egyesült
Nemzetek által legitimálva újra fényesítik megkopott imázsukat,
segítenek az iraki őrült és a balkáni szörnyeteg legyőzésében és
a béke megőrzésében. Egy szép napon pedig két repülőgép repül
a World Trade Center ikertornyaiba, lángokkal borítva be a
pacifista gondolat maradványait. A gonosz tengelyének
legyőzését szívügyének tartó George W. Bush – egy személyben
az amerikai történelem legnagyobb és legtöbb politikai csődöt
okozó államférfija – ezernyi halott tengerészgyalogost, a
költségvetésben pedig egy holdkráternyi hiányt hagyott az
Egyesült Államokra. Gyakorlatilag az összes szövetséges
államnak meg kell tanulnia, milyen borzalmasan drágák a
háborúk, de még sokkal drágább a béke megteremtése, főként
reguláris hadseregek bevetésével. Mivel a háborúzás már nem
vitatéma, a magánkézben lévő, hatékony és diszkrét biztonsági
cégek egyik megbízatást kapják a másik után.
Ennek megfelelően Afrika a maga nyersanyagaival a
globális játéktér szereplőjévé lép elő. Rég begyógyultnak hitt
sebek fakadnak újra fel, olajdollárok osztanak meg egész
nemzeteket, mindenütt hatni kezd széthúzó erőként a Nyugat és
a Kelet gravitációs ereje. Szomália neve egybeforr a vérrel és a
könnyekkel, és a Kongói Demokratikus Köztársaságban milliók
halnak meg a polgárháborúban. Szudán alig heverte ki a
kormány és a felszabadító hadsereg küzdelmeiből eredő sebeket,
máris nyakán a darfuri konfliktus, ami egész Közép-Afrikát
megfertőzi. Csád diktátora – a franciák néma támogatásával –
olajmilliókat költ fegyverekre, és a maga módján destabilizálja
az egész régiót. Elefántcsontparton az Észak és a Dél pártjai
verik be egymás fejét, Dél-Nigéria olajban gazdag térségében az
erőszak az úr, Szenegálban, Kongó-Brazzaville-ben, Burundiban
és Ugandában a legmesszebbmenőkig kileng az emberi
kegyetlenség mutatója. Még az olyan szilárdnak tartott országok
is elsüllyednek időonként a káoszban, mint Kenya. Szinte
minden, aminek jónak kellett volna lennie, rosszabb lett.
Csak az olyan emberek számára lett jobb, mint Jan Kees
Vogelaar.
Az évezred elején cége, a Mamba Darfurban támogatta
az Afrikai Unió békefenntartóit, megakadályozta, hogy az arab
származású szudániak erősítsék a gerillák táborát, komoly
megbízatásokat kapott Kenyában és Nigériában. Az African
Protection Services megalapítása után pedig Vogelaar aktivitását
más válságövezetekre is kiterjesztheti. Az APS olyasmivé válik
Afrikában, mint ami a Blackwater Iránban. A vállalkozás 2016-
ra már nevet szerez magának az olajlétesítmények védelme, a
nyersanyagok szállítási útvonalának biztosítása, a túszejtőkkel
való tárgyalások, és a nyugati, ázsiai és multinacionális
konszernek számára egzotikus terepek felkutatása területén. Ez
utóbbiaknak egyre jobban tetszett az elképzelés, hogy
magánhadseregeket állítsanak cégeik szolgálatába.
De ez fáradságos üzlet, és Vogelaar ráunt, hogy
folyamatosan cserélgesse a zászlót. Az instabilitás évei után
valami tartós és szolid dologra, az egyetlen, igazi megbízásra
vágyakozik.
A megbízás pedig nem várat magára.

– A megbízást Kenny Xin jelentette – mondta Vogelaar.

– Illetve Kenny cége, ami a jövőt gyakorlatilag aranytálcán
kínálta.
– Xin – visszhangozta Yoyo. – Nem igazán illik hozzá
ez a név.
Jericho tudta, mire gondol. Xin kínaiul azt jelenti: szív.
– És ki rejlett a cége mögött? – kérdezte.
– Akkoriban még a kínai titkosszolgálat – dörzsölte a
dél-afrikai a szíjtól felhorzsolt csuklóját. – Később mindenesetre
már kételkedtem.
Miután Jericho megenyhült és eloldozta Vogelaart,
beültek az étterembe. Előtte még kirohant a vécébe és megnézte
a fülét. Rettenetesen nézett ki, karmazsinban ázott, ami
csíkokban a nyakánál egészen a pólója kivágásáig futott, ahol a
vér megalvadt. Véresen, a húslében ázva, szétmorzsolt
fűszerekkel színesítve nyomorúságos látványt nyújtott. Miután a
vért lemosta, már nem nézett ki olyan vészesen. De facto egy
hajszálvékony darabkát sirathatott a fülkagylójából, nem igazán
Van Gogh-i probléma. Vogelaar az étterem
elsősegélydobozához irányította Yoyót, bekötözte a fülét,
miközben Jericho úgy érezte, ujjaival nem kizárólag a
feladatához tartozó gyengédséggel érintette. Ha kutya lett volna,
azt lehetne mondani, vakargatta, de hát nem volt kutya, Yoyo
pedig valószínűleg egyszerűen a feladatát teljesítette. Vogelaar
figyelte őket, majd hirtelen olyan fáradtnak tűnt, mintha több
évnyi alváshiányt kellene bepótolnia.
– Ha nem azért vagytok itt, hogy elintézzetek, akkor mi
az ördögnek jöttetek?
– Hogy figyelmeztessünk, te hülye geci – magyarázta
meg Yoyo barátságosan.
– Mire?
– Azokra, akik tényleg meg akarnak ölni!
Jericho elővette mobilját, szó nélkül a falra vetítette
először a szöveget, utána a filmet, amelyik Vogelaarról készült
Afrikában.
– Ezt honnan szereztétek?
– Nem tudjuk. A hálón akadtunk rá, de azóta Kenny
barátod ki akar nyírni minket.
– Kenny barátom – adott ki magából valamilyen, a
nevetés és röfögés között álló hangot Vogelaar. – Na de
beszéljünk nyíltan! Ti nem azért jöttetek, mert komolyan érdekel
titeket az én életem.
– Persze, hogy nem. Főként nem érdekel a
kolbászszeletelő géped.
– Honnan sejthettem volna, hogy ki vagy?
– Esetleg megkérdezhetted volna.
– Kérdezni? Normális vagy? Bejöttél a konyhámba és
megtámadtál!
– Miután a pisztolyodat...
– Az istenit, mit tehettem volna? Te mit tettél volna az
én helyemben? Nyela felhív és elmeséli, hogy két bohóc ül az
étteremben, és azt állítják magukról, hogy étteremkritikusok.
 – Látod – diadalmaskodott Yoyo. – Mindjárt mondtam
neked...
– Nem ez volt a probléma, kicsim! Te voltál a probléma.
Az elszólásod. Itt senki nem tud Egyenlítői-Guineáról. Nyela
kameruni, én délafrikai búr vagyok. Donnerék sohasem jártak
Egyenlítői-Guineában.
Yoyo magába roskadt.
– Megnézted a kamera képeit?
– Tehát feltűnt neked a kamera?
– Nyomozó vagyok.
– Persze, megnéztem. Mindenre fel vagyok készülve,
fiacskám. Tulajdonképpen abban reménykedtem, hogy életem
hátralévő része nyugalomban telhet. Új identitás, új lakhely. De
Kenny nem adja fel. Az a szemétláda még sosem adott föl
semmit.
– Úgy gondolod, a szöveg tőle van?
– Úgy gondolom, kiszabadíthatnád már a kezem,
különben a továbbiakat kitalálhatod saját magad.
Így hát kissé szorongva szabadon engedte Vogelaart,
miközben azért Yoyo sakkban tartotta. De csak átment a
szomszédos helyiségbe, pálmabort, rumot és kólát tett az
asztalra, majd végighallgatta a történetüket, miközben egyik
szivarkát szívta a másik után.
– Milyen üzletet kínált neked Kenny? – döntött le egy
pohár rumot Jericho, mert úgy gondolta, igazán rászolgált.
– Egyfajta második Wonga-Coupot.
– Nem túl jó ómen.
– Igen, de a helyzet megváltozott. Ndongo nem Obiang,
messze nem biztosítják annyira. Kormányának gyakorlatilag az
összes kulcspozícióját megvásárolták az amerikaiak és az
angolok. Csak éppen a pénz nem valami tartós malter.
Folyamatosan kenned kell, különben ráömlik a kéró a fejedre.
Ezenkívül Ndongo bubi. A fangok csakis azért fogadták el, mert
legutóbb nekik is ugyanolyan rosszul ment, Mayé hatalma meg
még rosszabbal fenyegetett. Az APS akkoriban az egész nyugati
part mentén tevékenykedett. Kamerunban az olajlétesítményeket
védtük az ellenállókkal szemben. Amúgy Jaundéban ismertem
meg Nyelát, az első asszonyt, aki felébresztette bennem a
nyugodt élet iránti vágyat.
– Valóban Nyelának hívják? – kérdezte Yoyo.
– Megbolondultál? – fújt egyet Vogelaar. – Senkit sem
hívnak az igazi nevén, akinek kockán forog az élete.
Mindenesetre egy szép napon bemegyek az irodámba, és ott ül
Kenny, hogy előadja a kínai érdekeket – Vogelaar dohányfüstbe
burkolózott. – Igen furcsa módon váltogatta a terminusokat,
amikor a megbízója került szóba. Néha a Kommunista Pártot
említette, aztán a titkosszolgálatot, azután meg úgy hangzott,
mintha az állami olajtársaság megbízásából járna el. Amikor
megkértem, hogy beszéljen kissé világosabban, akkor
megkérdezte, véleményem szerint mi a különbség a kormányok
és a konszernek között. Elgondolkodtam, és azt válaszoltam,
hogy semmi. Pontosabban szólva 40 év alatt nem találtam
semmi különbséget.
– Kenny pedig puccsot javasolt.
– A kínaiak kissé dühösek voltak az amerikai jelenlét
miatt. Még a hélium-3 előtti korról beszélünk, amikor a Guineai-
öböl térsége aranyat ért. Ezenkívül úgy gondolták, nekik is jár
mindaz, amit az amerikaiak a saját magukénak tekintettek.
Megpróbáltam megmagyarázni Kennynek, hogy egy dolog egy
kormányzatot védeni a gerilláktól, és megint más ugyanezt a
kormányzatot megdönteni. Meséltem neki a Wonga-Coupról,
Simon Mannről, aki ezért a Black Beachben rohadt, és hogy
miként csinált majmot magából Mark Thatcher. A Szaúd-arábiai
királyi ház bukásáról szóló információkkal vágott vissza, de
olyanokat mondott, hogy a lélegzetem is elakadt. Persze,
mindannyian tisztában voltunk avval, hogy Kína támogatta a
szaúdi iszlamistákat, de ha igaz, amit Kenny mesélt, akkor annál
lényegesen több történt, mint hogy Peking egy kicsit besegített
Rijádban. Higgy nekem, ellenszélben 10 mérföldről felismerem
a szájhősöket. Kenny nem közülük való. Az igazat mondta, tehát
úgy határoztam, hogy tovább hallgatom.
– Úgy gondolom, jó viszonyban volt Mayéval.
– Beszélő viszonyban voltak. Kenny 2016-ban még a
második sorból operált, de én rögtön tudtam, hogy a fickó
nemsokára exponált helyen fog feltűnni – nevetett halkan
Vogelaar. – Ha megismerkedsz vele, valóban kedvesnek tartod.
De nem az. Akkor a legveszélyesebb, ha a kedves arcát mutatja.
– Ebben az üzletben lehet egyáltalán valaki kedves? –
kérdezte Yoyo.
– Persze. Miért ne?
– Na igen, a zsoldosok, ugye – illesztette egymáshoz az
ujjait –, úgy értem, mind többé-kevésbé rasszista, nem?
Istenem, Yoyo, gondolta Jericho, most meg mit akarsz?
Vogelaar a lány felé fordult és nagy adag füstöt fújt ki a szája
szegletéből. Úgy nézett ki, mint egy nagy, füstölő állat.
– Mondd csak nyugodtan.
– Koevoet. Apartheid. Nem elég?
– Én hivatásos rasszista voltam, kislány. Fizess meg, és
én utálom a feketéket. Fizess meg még jobban, és utálom a
fehéreket. Az igazi rasszisták csak tönkreteszik a mulatságot.
Amúgy efféle alakokat találsz a hadseregben is.
– Csak éppen ti megvásárolhatók vagytok. Ellentétben a
reguláris...
– Megvásárolhatók vagyunk, valóban, de nem árulunk
el senkit. Tudod, miért nem? Mert nem állunk senki oldalán.
Lojalitásunk kizárólag a szerződésnek szól.
– De ha ti...
– Mi egyáltalán nem is tudunk árulást elkövetni.
– Én másképp látom.
Jericho kényelmetlenül fészkelőodött a székén. Miért
akarja Yoyo Vogelaart éppen most felháborodása máglyájára
vetni? Már éppen meg akart szólalni, amikor a lány vonásain a
megértés jelei mutatkoztak. Hirtelen megadással szürcsölgette a
kóláját, majd megkérdezte:
– És ki kezdeményezte a kapcsolatot? Mayé? Vagy a
kínaiak?
Vogelaar zavartan nézte a lányt. Majd megvonta a vállát
és rumot töltött a poharába.
– Ha jól tudom, a te embereid keresték meg Mayét.
– Úgy érted, a kínaiak – javította ki Yoyo.
– A te embereid – ismételte meg könyörtelenül
Vogelaar. – Jöttek és nyitott kapukat döngettek. Az volt a döntő,
hogy Obiang drámaian nagyot tévedett Mayét illetően.
Olyasvalakit akart, akit a háttérből irányíthat, de rossz lóra tett.
Hélium-3 nélkül Mayé ma még mindig Malabóban ülne.
– Tehát végül mégiscsak egy báb volt.
– Persze, de a kínaiaké, egy fizető világhatalom
paprikajancsija. Ez azért más, mintha egy rákos egykori
hatalmasság rángatta volna dróton. Mielőtt Kenny megjelent
volna nálam, átvilágította az egész üzletágat, és úgy gondolta,
mi lennénk a legalkalmasabbak. Tehát nyugodtan
végighallgattam a mondanivalóját, majd elutasítottam.
– Hát ezt meg miért tetted? – csodálkozott Jericho.
– Hogy szálljon már le a magas lóról. Természetesen
csalódott. És nyugtalan is volt, hiszen eléggé letolta a gatyáját.
Ezután azt mondtam neki, hogy talán mégis látok egy
lehetőséget. De ezért többet kell a mérleg serpenyőjébe dobnia
egy puccsra szóló megbízatásnál. Közöltem vele, hogy unom
már a lövészárok-háborút, a munka utáni állandó rohangálást,
viszont egy tengerparti villában is halálra unnám magam.
Valami olyasmi lebegett a szemem előtt, amit
nyugtalanságdíjnak nevezhetnék.
– Valami tisztség Mayé kormányában. Meglehetősen
szokatlan kérés egy zsoldostól.
– Kenny megértett. Néhány nap múlva találkoztunk
Mayéval, aki két teljes órán keresztül siránkozott nekem a
szaros családja miatt, s hogy ki mindenkinek kellett már valamit
ígérnie. Nekem már semmit sem tudott ajánlani! Órákig hagyta,
hogy kapálózzak, majd hirtelen haverkodni kezdett, ő lett az
aranyszívű Mayé bácsi, és előhúzta a nyulat a kalapból.
– Felajánlotta neked a biztonsági főnök pozícióját.
– Az a vicc, hogy ez Kenny ötlete volt. De addig
masszírozgatta az öreget, míg végül már ő maga is elhitte, hogy
a saját ötlete. Ezzel állt az üzlet. A többi gyerekjáték volt. Én
foglalkoztam a logisztikával, összeállítottam a kommandókat,
szereztem fegyvereket és helikoptereket, a szokásos cirkusz. A
továbbiakat pedig ti is tudjátok. A kínaiak számára fontos volt,
hogy ne legyen vérontás és Ndongo bántatlanul elhagyhassa az
országot. Ez is sikerült.
– Tavaly kevésbé volt érzékeny Peking.
– Tavaly több is forgott kockán. 2017-ben csupán a
hatalmi viszonyok korrekciójáról volt szó.
 – Csupán. Ez jó.
– Ugyan már! Mindenki tudta, hogy az okos újságírók
előbb-utóbb okos cikkeket jelentetnek majd meg. Hiszen a
bányászati jogok újraelosztása, vagyis Peking szerepe
nyilvánvaló volt. Na és? Az ilyesmihez hozzászoktak már az
emberek, lendületes kormányváltás. De ha halottak is vannak, az
már nem olyan jó. Főleg ha éppen azon igyekezel, hogy
megkopott imázsodat tisztára polírozd. A párt nem felejtette el a
2008-as olimpiai vesszőfutást. Ez az oka annak is, hogy 2015-
ben a Szaúdi-ház különösebb bántódás nélkül megúszta, amikor
Rijádot elfoglalták az iszlamisták. Ez volt Peking feltétele, hogy
a mulatságot finanszírozzák. Mindenesetre bevonultunk
Malabóba, Mayé befészkelte a nagy seggét az elnöki székbe, én
felépítettem az EcuaSecet, az egyenlítői-guineai
titkosszolgálatot, letartóztattam az ellenzékieket, oszt ennyi.
– És soha nem lett hányingered?
– Hányingerem? – Vogelaar az ajkához emelte poharát.
– Csak egyszer volt hányingerem. Romlott tonhaltól.
Jericho pengeéles pillantást vetett a lányra.
– És tovább?
– Röviddel azután, hogy Mayét hatalomra juttattuk,
otthon Kenny a várakozásoknak megfelelően fölfelé mászott a
szamárlétrán, és kiterjesztett hatáskörrel tért vissza. Egyenlítői-
Guinea az ő játszótere lett. Néhány hetenként tartott audienciát a
Paraísóban, egy olajmunkások számára épített szállodában, ahol
kurvák kényeztették, és ott hallgatta a jelentéseimet.
Kamerunban megegyeztünk, hogy szemmel tartom Mayét...
– Ez volt tehát az üzlet.
– Mi más lett volna? Mondom, Kenny ötlete volt. Senki
sem állt olyan közel Mayéhoz, mint én. Elfogadott engem
bizalmasaként.
– Aki ugyanakkor szemmel is tartotta.
– Arra az esetre, ha a dagi le akarta volna vetni a
pórázát. Természetesen engem is szemmel tartottak. Ez Kenny
elve, így építi fel a hálózatát: mindenki a körmére néz
mindenkinek. De énnekem mindig kicsit jobb szemem volt, mint
másoknak.
– Üvegből – gúnyolódott Yoyo.
 – De az egészséges egy szememmel többet látok, mint te
kettővel – válaszolt Vogelaar. – Gyorsan rájöttem, hol vannak
azok a vakondok, amelyeket Kenny helyezett el a kertben. A fél
titkosszolgálatot megfertőzte. Persze nem árultam el, hogy
észrevettem. Inkább én is belekezdtem Kenny megfigyelésébe.
Többet szerettem volna tudni róla és a háta mögött állókról.
– Én csak azt tudom, hogy teljesen őrült.
– Mondjuk inkább úgy, szereti a szélsőségeket.
Kinyomoztam, hogy három évig Londonban élt a kínai katonai
attasé beosztottjaként, majd további kettőt Washingtonban.
Feladata a konspiráció volt. Hivatalosan a katonai
hírszerzőszolgálat, a Népi Felszabadító Hadsereg törzskara
második osztályának állományába tartozott. Sajnos ott nem
voltak kapcsolataim, de ismertem néhány embert a Guojia
Anquan Bu, az Állambiztonsági Minisztérium ötödik
hivatalában, akik dolgoztak már Kennyvel. Szerintük különleges
elemzőkészséggel és jó pszichológiai érzékkel rendelkezik.
Ezenkívül megjegyezték, hogy a szabotázs és a megbízásból
elkövetett emberölés terén valahogyan ... na igen... nem ismer
kompromisszumot.
– Vagyis kérlelhetetlen gyilkos.
– Önmagában ez még nem ok az izgalomra. Ha nem
társult volna még valami más is hozzá.
Vogelaar kis szünetet tartott, hogy rágyújtson egy újabb
szivarkára. Hangsúlyosan lassan és körülményesen gyújtott rá, a
kimondott szó helyett a füstjeleket választotta, egy ideig
bizonyára a belső filmjét nézte.
– Úgy vélték, van benne egy szörnyeteg – folytatta. – Ez
pedig megegyezett az én érzéseimmel, anélkül, hogy meg
tudtam volna magyarázni, miért. Tehát megpróbáltam még
tovább nyomozni Kenny múltjában. Rábukkantam az elvárt
katonai szolgálatra, tanulmányok, pilótaképzés, fegyverszakértő,
minden teljesen szabályos. Már majdnem feladtam, amikor
rábukkantam valami különösre, ami a Yü Shen névre hallgat...
– Nagyszerű – mondta Yoyo.
– Yü Shen? – ráncolta a homlokát Jericho. – Ismerősen
cseng. Van valami köze az örök kárhozathoz, nem?
– Yü Shen a pokol istene – magyarázta Yoyo. – Taoista
figura, ami azon az ókínai elképzelésen alapul, hogy a pokol 10
birodalomra oszlik, melyek mindegyikét egy pokolbéli király
uralja mélyen a Föld belsejében. A halottak neki és pokolbéli
bíráinak tartoznak elszámolással.
– Ez azt jelenti, hogy mindenki a pokolba kerül?
– Először igen. Mindenki a tetteinek megtelelő bíróság
elé áll. A jókat visszaküldik a felszínre, és valami magasabb
létformában születnek újra. A gonoszak is újjászületnek, miután
letöltötték pokolbéli büntetésüket, de állatként.
Jericho Vogelaarra nézett.
– Miként született újjá Kenny Xin?
– Jó kérdés. Ember formájú bestiaként?
– És akkor mi volt előtte?
Vogelaar szívott egyet a szivarkájából.
– Megpróbáltam információkat begyűjteni Yü Shenről.
Nehéz vállalkozás. Hivatalosan tudniillik nem is létezik,
valójában azonban nagyon is összemérhető a pokolbéli
bírósággal. A tagjait börtönökből, pszichiátriai intézetekből és
agykutató központokból toborozza. Azt is mondhatjuk, keresi a
gonoszt. Olyan rendkívüli tehetségeket, akiknek pszichikai
defektusa oly mélyre helyezi az ingerküszöböt, hogy normális
esetben be kéne zárni őket. Ám a Yü Shennél kapnak egy esélyt.
Nem mintha ott jobb embert akarnának faragni belőlük, inkább
arról van szó, miként lehet instrumentalizálni a gonoszt.
Teszteket végeztetnek velük, mindenféle dolgot csinálnak,
amiről jobb, ha nem is tudtok. Egy év után eldöntik, hogy
újjászülethetsz-e szabadon, mondjuk, a hadseregben vagy a
titkosszolgálatnál, vagy pedig az életedet valamelyik intézet
poklában éled le.
– Mészárosok seregének hangzik – mondta Yoyo
undorral.
– Nem feltétlenül. A Yü Shen néhány tagja meglepő
karriert futott be.
– És Kenny?
– Amikor a Yü Shen rábukkant, 15 éves volt és egy
szellemileg sérült fiatalkorú bűnözők számára fenntartott
intézetben lakott. A korábbi időkről nem sokat tudok. Nagy
szegénységben nőtt tel egy világvégi település leghátsó
sarkában, ahová még vándormunkások sem jutnak el. Apa, anya,
két testvér. Közelebbit nem tudok. Csak annyit, hogy egy
éjszaka, amikor mindenki aludt, két kanna benzint öntött ki a
család hullámlemezből összetákolt bódéjában, elzárta az összes
kijáratot barikádokkal, amelyeket hetek munkájával szemétből
eszkábált össze, de úgy, hogy senki se tudjon kijönni, és
mindent felgyújtott. 10 éves lehetett.
Yoyo mereven bámult.
– És a...
– Bennégett.
– Az egész család?
– Mindenki. Merő véletlen, hogy valami agykovács hírt
kapott a dologról és magával vitte a fiút. Megállapította, hogy
rendkívül intelligens, nagyon tisztán képes gondolkodni. A fiú
semmit sem tagadott, semmit sem szépítgetett, csak éppen egy
szóval sem árulta el, hogy miért is tette. Szakmai körökben négy
évig adogatták őt kézről kézre, hogy megpróbáljanak rájönni az
okokra, míg végül a Yü Shen is felfigyelt rá.
– És rászabadították az emberiségre.
– Egészségesnek számított.
– Egészségesnek?
– Abban az értelemben, hogy kontrollálni tudta saját
magát. Nem találtak semmit. Legalábbis semmi olyan
elmebetegséget, ami a könyvekben le van írva, csupán a
magasabb rend iránti bizarr vágyat és a szimmetria iránti
bűvöletet. Klasszikus szimptómája a kényszerességnek, de
összességében semmi olyasmi, ami miatt őrültnek
nyilváníthatták volna. Egyszerűen csak – gonosz volt.
Egy darabig súlyos csönd telepedett rájuk. Jericho
elismételt magában mindent, amit Xinről tudott. A dramatizálás
iránti előszeretete, az a titokzatos képessége, hogy belelásson
mások fejébe. Vogelaarnak igaza van: Kenny gonosz. De ez
még mindig nem a teljes igazság. Azt gondolta, hogy cselekvése
alapjául valami sötét kódex szolgál, amely mellett el is kötelezte
magát.
– Nos, eleinte nem volt rá okom, hogy ne bízzak
Kennyben. Minden olajozottan működött. Peking tartotta magát
a be nem avatkozáshoz, Mayé élvezhette az autonóm uralkodó
státuszát. Olaj – pénz ellenében. De ekkor jött a bukás. Az egész
világ a hélium-3-ról kezdett beszélni, mindenki a Holdra akart
repülni. A fosszilis erőforrások iránti érdeklődés rohamosan
csökkent, és ezen Mayé sem tudott változtatni. Az égvilágon
semmit. Sem kivégzésekkel, sem dühkitörésekkel – Vogelaar
leütögette a hamut. – Na igen, 2022. április 30-án magához
hívott. Amikor beléptem, Kenny már ott ült néhány férfi és nő
társaságában, akiket a kínai Légi közlekedési és Űrhajózási
Minisztérium munkatársaiként mutatott be.
– Tudom már, mit akartak! – csettintett Yoyo, mint egy
iskolás. – Azt javasolták, hogy építsenek egy rakétakilövőt.
Jericho meglepődött.
– Tehát nem is Mayé ötlete volt.
– Nem, nem az övé. Persze, tudni akarta, minek. Azt
mondták, hogy egy műholdat lőjenek az űrbe. Azt kérdezte,
miféle műholdat.
Azt válaszolták, na, hát egy műholdat, tökmindegy,
milyet. Akarsz egy műholdat? Saját, egyenlítői-guineai
hírközlési műholdat? Megkaphatod. Számunkra csak a kilövés a
fontos, azt pedig nem tudja meg senki, hogy ki áll az egész
mögött.
– De miért? – kérdezte Jericho értetlenül. – Milyen
előnnyel jár, ha kínai műholdat afrikai területről lőnek ki?
– Természetesen minket is ez érdekelt. A helyzet a
következő, mondták: létezik egy világűregyezmény, amit
valamikor a '60-as években az Egyesült Nemzetek nyomására
kötöttek, és az államok többsége ratifikálta. Az egyezmény
előírta, hogy kinek a birtoka a világűr, mit szabad és mit nem, ki
engedélyezhet és ki tilthat. Része egy felelősségvállalási
klauzula is, ami külön szerződésben konkretizálja, szabályozza a
mesterséges égitestek okozta különféle balesetek körülményeit.
Például, ha egy meteorit zuhan a kertedbe és agyoncsapja a
tyúkjaidat, akkor semmit sem tehetsz. Ám ha ez nem egy
meteorit, hanem egy nukleáris reaktorral felszerelt műhold, és
nem a tyúkjaidra, hanem Berlin belvárosának közepébe zuhan,
akkor asztronómiai méretű anyagi károk keletkeznek, nem
beszélve a halottakról és sebesültekről, valamint a rákos
megbetegedések megugró arányáról. No mármost, ki felel ezért?
 – A baleset okozói?
– Így van. A szerződés szerint az államok, méghozzá
korlátlan mértékben. Ha tehát Németország be tudja bizonyítani,
hogy egy kínai műhold zuhant le, akkor Kínának tejelnie kell.
Az dönt, hogy kinek a területéről lőtték lel. Tehát egy nemzet
minél többet lő fel, annál nagyobb a kockázata, hogy valamikor
fizetnie kell. Ezért tárgyal most Kína olyan országokkal,
mondták a küldöttek, amelyek megengedik, hogy területükön
kilövőállást építsenek és a világnak ezt mint saját intézkedésüket
adják el.
– De akkor ezek az államok válnak felelőssé!
– Az olyan fickóknak, mint Mayé, nem jelent gondot,
hogy romba döntsék saját népüket. Az olajüzletből származó
milliókat már rég átutalta magánszámlákra, akárcsak korábban
Obiang. Egyedül az érdekelte, hogy ő mit kereshet. Kenny tehát
megnevezett egy összeget. Hihetetlenül nagy volt. Mayé
megpróbált laza maradni, de trópusi fából készült íróasztala
mögött összepisálta magát a gyönyörűségtől.
– Nem tűnt abszurdnak neki ez az egész?
– A küldöttség úgy érvelt, hogy Peking a kockázat
minimalizálása érdekében köt efféle szerződéseket. A lezuhanás
veszélye nagyon csekély, az egész civil természetű dolog,
csupán egy kísérleti meghajtó kipróbálásáról van szó. Mayénak
nem kell mást tennie, mint hogy az egyenlítői-guineai űrutazás
atyjaként büszkélkedjen, és egész életében megőrizze a titkot,
hogy ki áll mögötte. Cserébe készek nekiajándékozni egy
műholdat.
– Mekkora egy marha! – állapította meg Yoyo.
– Na, gondolj csak bele. Egyenlítői-Guinea az első saját
űrutazási programmal rendelkező afrikai ország.
– No és a kilövő építése? – kérdezte Jericho. – Nem tűnt
fel, hogy arrafelé csakis kínaiak rohangálnak?
– Nem így történt. Volt egy hivatalos pályázat. Mayé
közölte a világgal, hogy be akar szállni az űrutazásba,
szakembereket hívott az országba, persze kínaiak is jöttek.
Minden tökéletesen meg volt szervezve. A végén oroszok,
koreaiak, franciák és németek is dolgoztak az állomás
megépítésén, és nem vették észre, hogy kinek a füttyszavára
táncolnak.
– És a Cseng-csoport?
– Á – vonta fel elismerően Vogelaar a szemöldökét. –
Tehát már körülnéztetek. Valóban, a konstrukció legnagyobb
részét Cseng fejlesztette ki. Mindig volt egy csapata az építkezés
színhelyén. Decemberben kezdtek építkezni, alig egy évvel
később már állt a cucc, 2024. április 15-én pedig ünnepélyes
ceremónia kíséretében az űrbe lőtték Mayé első és egyetlen
műholdját.
– Gondolom, majd elszállt a büszkeségtől.
– Mayé valósággal belebolondult a műuholdba. Az
irodájában lógott egy modell, ami a mennyezetre erősített
síneken haladt és körülötte, Egyenlítői-Guinea napja körül
keringett, amikor íróasztala mellett ült.
– Csak nem túl sokáig.
– Három hétig sem. Először kisebb problémák, majd
teljes csönd. Persze, hogy híre ment. Mayé gúnyolódás és
nevetség céltáblája lett. Nem mintha feltétlenül szüksége lett
volna egy műholdra, hiszen addig is elég jól megvolt nélküle.
De kilépett a nemzetközi porondra, táncolni szeretett volna, és
csúnyán pofára esett. Oly mértékben blamálta magát, hogy még
a Black Beachben ülő bubik is fetrengtek celláikban a
röhögéstől. Mayé szája habzott a dühtől, Kennyért üvöltött, aki
azt üzente, hogy éppen más gondjuk is van. Ez egyébként igaz is
volt. A kínaiak és az amerikaiak éppen katonai csapásokkal
fenyegették egymást, s mindkettő azt állította a másikról, hogy
fegyverkezik a Holdon. Azt tanácsoltam Mayénak, fogja vissza
magát, de nem maradt nyugton. Végül is június elején, amikor a
holdválság véget ért, Kenny Malabóba utazott. Mayé a
vadembert játszotta. Azonnal másik műholdat követelt, és utána
nagy hibát követett el. Jelezte, hogy a kilövés mögött bizony
több is rejlett, mint egy új hajtómű kipróbálása.
Jericho előrehajolt.
– Mire gondolt?
Vogelaar az elmúlt időkbe fújta a füstjét.
– Arra, amit tőlem tudott. Amire rájöttem. Hogy miről is
szól az egész projekt.
– Tehát nyomozást indítottál?
 – Természetesen. Jobban szemügyre vettem az egész
építkezést és a kilövést, mint ahogy az Kennynek kedvére való
lett volna, persze úgy, hogy ő ebből semmit sem vett észre.
Találtam néhány érdekességet. Elmeséltem ezeket Mayénak, de
a lelkére kötöttem, hogy tartsa meg magának, erre a marhájának
nincs jobb dolga, mint hogy Kennyt fenyegesse.
– Hogyan reagált Kenny?
– Kedvesen. Pont ez nem tetszett nekem. Azt mondta,
Mayénak nem kell aggódnia, csak megegyeznek majd
valahogyan.
– Úgy hangzik, mint egy előre bejelentett gyilkosság.
– Nekem is pontosan így tűnt. Nos, a kocka el volt
vetve. Most már csak az segíthetett, ha kiderítjük a teljes
igazságot és akkora nyomás alá helyezzük Kennyt, hogy ne
intézhessen csak úgy el bennünket. És valóban rájöttem az
igazságra. Amikor Kenny legközelebb megjelent, Mayé a
legfontosabb miniszterei és katonái társaságában fogadta őt.
Előadtuk neki a tényeket. Hallgatott. Sokáig. Nagyon sokáig.
Azután megkérdezte, hogy tisztában vagyunk-e azzal, hogy az
életünkkel játszunk.
– A vég kezdete.
– Nem feltétlenül. Kimutatta, hogy komolyan vesz
minket. Hogy tárgyalni akar – nevetett Vogelaar örömtelenül. –
De megint Mayé volt az, aki mindent elcseszett, amikor egy
horribilis összeget nevezett meg. Gyakorlatilag térdre borulás.
Kenny ebbe nem egyezhetett bele. De még épített Mayé számára
egy aranyhidat, azt hiszem, tényleg nem akarta, hogy
eszkalálódjon a helyzet, de Mayé nagyképűségének már nem
lehetett gátat szabni. A végén azt üvöltözte, hogy a világ meg
fog tudni mindent. Kenny felállt, tétovázott. Utána
elvigyorodott, azt mondta, rendben, megadom magam. Legyen
meg, amit akarsz, nagy diktátor, de kérek két hetet. És elment.
Vogelaar a szivarka füstjét nézte.
– Abban a pillanatban tudtam, hogy Mayé mindenkit
halálra ítélt. Sütkérezhetett abban a hitben, hogy ő a győztes, de
halott volt. Nem fáradoztam, hogy az ellenkezőjét
bizonygassam, hanem hazamentem és bepakoltuk a
bőröndjeinket. Mindig van a kezem ügyében néhány identitás,
menekülési terv meg aztán végképp. Másnap reggel eltűntünk
Egyenlítői-Guineából. Mindenünket otthagytuk, kivéve egy
bőröndnyi pénzt és egy halom hamis papírt. Kenny csahosai
rögtön a nyomunkba eredtek, de a tervem tökéletes volt. Nem
egyszer kellett eltűnnöm az életben. Addig cseleztünk, míg
leráztuk őket. Berlinbe Andre és Nyela Donnerként érkeztünk,
egy dél-afrikai agrármérnök és egy kenyai jogásznő
gasztronómiai érdeklődéssel, és kerestünk egy éttermet. Azon a
napon, amikor megnyitottunk, Ndongo éppen az alsógatyáit
pakolta ki Malabóban, Mayé meg már halott volt. Aki tudott a
dologról, mind halott volt.
– Egyvalakit kivéve.
– Egyvalakit kivéve.
– No és miről szólt valójában a világűrprogram?
Vogelaar kinyújtotta a kezét és léiig üres poharát
tologatta a terítőn. A papírlámpa lényében a rum csillogott és
hullámzani kezdett.
– Na, gyerünk, ne kéresd magad. Miért történt minden?
A zsoldos elgondolkodva támaszotta az állát.
– Inkább azon kellene tűnődnötök, hogy ki van a
nyomotokban.
– Ja, kösz! – Yoyo szeme dühödten szikrázott. – Mégis
mit gondolsz, mit teszünk egész nap?
– Őszintén szólva én is ezen tűnődöm.
– Nyilván a kínai titkosszolgálat – vélte Jericho. – Azok
után, amiket meséltél.
– Én már egyáltalán nem vagyok olyan biztos ebben.
Egyre inkább azt hiszem, hogy Kenny fura küldöttsége nem a
kínai kormányt képviselte, és nem is a kínai űrhivatalt.
Szerintem fogalmuk sincs, hogy a nevükben történt minden.
Jericho meglepetten bámulta.
– Nagyon meggyőzőek voltak, Jericho.
– De a pártnak meg kellett tudnia, hogy rájuk
hivatkoztak. Mayé nyilván szóba hozta ezt a hivatalos állami
látogatásokon.
– Hülyeség, használd már a fejed! Egyenlítői-Guineába
nem jött hivatalos állami küldöttség, mint ahogy Mayét sem
hívták meg soha a Tiltott Városba. Nem olyan fickó volt, akivel
ildomos mutatkozni. Néha-néha felbukkant valami
miniszterecske az energiahivataltól, amúgy csak kínai olajipari
emberek kódorogtak az országban. Kína mindig is hangsúlyozta,
hogy Egyenlítői-Guineával csakis üzleti kapcsolatban áll.
– Mugabe és társai idején nem volt nekik kellemetlen,
hogy diktátorokkal fényképezkedjenek.
– Mugabét nem is ők juttatták puccsal hatalomra. Az
államcsínyek után nem szokás az értelmi szerzőknek belemászni
a képbe. A kínaiak ma már óvatosabbak.
– És mi van Csenggel?
– Mi lenne vele?
– A Cseng-csoport a kínai űrhajózási hivatalnak
dolgozik. Hülyeség, ő maga az űrhajózási hivatal, és Mayénak ő
is épített. Legkésőbb akkor ki kellett derülnie, hogy a hivatalos
helyeket csak álcázásból nevezik meg.
– Ki mondja, hogy Csenggel beszéltek? Egy hivatalon
belül vannak, akik tudnak, és vannak, akik tudatlanok. A
vállalkozása elvállalt egy munkát a szabad piacon. Na és?
– A párt jóváhagyta, hogy legfontosabb konstruktőre
egy külföldi kilövőt építsen.
– Az olyan konszerneket, mint a Cseng vagy az Orley,
nem ellenőrizheted, még a párt sem, de nem is akarja. A kínai
miniszterelnöknek részesedése van Csengnél, a saját kezére is rá
kéne koppintania. Nem, ellenkezőleg, Peking üdvözölte, hogy
Cseng indult a pályázaton, ez ugyanis megkönnyítette a helyi
kémkedést.
– De akkor miért lettél bizalmatlan?
Vogelaar felnevetett.
– Mert én mindig bizalmatlan vagyok. Így jöttem rá,
hogy Kenny 2022-ben kilépett a Csong Csan Er Buból. Ezután
már csak alkalmilag dolgozott a katonai hírszerzésnek.
– Egy pillanat – mondta Yoyo. – Az államcsínyt, amely
Mayét hatalomra juttatta...
– Kínai olajtársaságok finanszírozták, Peking
jóváhagyta és a kínai titkosszolgálat hajtotta végre a mi
segítségünkkel.
– És a rakétakilövő?
– Ehhez semmi köze. A kilövőovel új szereplők jelentek
meg a színen. Pekinget csak a nyersanyag érdekelte. A fickók,
akik ránk sózták a kilövőt, más érdekek szerint jártak el.
– Kenny tehát átállt egy másik táborba?
– Nem biztos, hogy átállt. Talán csak kiterjesztette az
akciórádiuszát. Nem hiszem, hogy kifejezetten megsértette
volna Peking érdekeit, inkább az lehet, hogy mások érdekeit
fontosabbnak tartotta.
– És Mayé bukása?
– A rakétakilövő építőinek számlájára írandó.
Lehetséges, hogy a párt is jóváhagyta. De nem kérték az
engedélyüket.
– Ezt csak gondolod, vagy tudod is?
– Gondolom.
– Vogelaar – mondta nyomatékosan Yoyo. – El kell
végre árulnod, mire jöttél rá a kilövővel kapcsolatban, hallod?
Vogelaar egymásba fűzte az ujjait, sokáig nézegette a
hüvelykujját, megérintette vele orra hegyét, és felnézett a
mennyezetre. Utána bólintott.
– Rendben. Egyetértek.
– Mondjad.
– Negyedmillió euró.
– Micsoda? – Jericho levegőért kapkodott. – Te
megőrültél?
– Ennyiért kaptok egy dossziét, amiben minden benne
van.
– Te hülye vagy!
– Dehogy vagyok hülye. Nyelával el kell tűnnünk,
méghozzá gyorsan. Vagyonom túlnyomó része ottmaradt
Egyenlítői-Guineában. Amit magammal hozhattam, azt a
Muntuba és a felettünk lévőo lakásba fektettem. Holnapig
pénzzé teszem, ami gyorsan pénzzé tehető, de Nyelával mindent
elölről kell kezdenünk.
– Öregem, Vogelaar! – tört ki Yoyo. – Tényleg te vagy
a legmocskosabb, leghálátlanabb...
– 100 000 – mondta Jericho. – Egy centtel sem több.
Vogelaar a lejét rázta.
– Nem alkudozom.
– Mert nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozhass.
Gondold csak meg jól. Van 100 000 euród, vagy nincs.
– Nektek kell a dosszié.
– Neked pedig kell a pénz.
Yoyo úgy nézett ki, mintha legszívesebben a felvágott-
szeletelőbe dugná Vogelaart. Jericho a pillantásával fogta vissza.
Szükség esetén készen állt arra, hogy Vogelaart a pisztolyával
tartsa sakkban, noha kételkedett abban, hogy Vogelaar még
egyszer csapdába csalható lenne. Valahogyan meg kell
egyezniük.
Várt.
Vogelaar egy örökkévalóság után lassan mély lélegzetet
vett; Jericho először vélt félelmet felfedezni a nagy ember
tekintetében.
– 100 000. Készpénzben, ez magától értetődik! Pénzért
dosszié.
– Itt?
– Nem. Valami látogatottabb helyen – intett a fejével
kifelé. – Holnap pontosan délben a Pergamon Múzeumban. Itt
van a sarkon. A Monbijoustraßen le a Spree-ig, át a hídon a
Múzeum-szigetre, majd a James Simon Galériához. Az Istár-
kapunál találkozunk, a Felvonulás útjával szemben. Nyelával
rögtön ezután lelépünk, legyetek pontosak.
– És hova akartok menni?
Vogelaar hosszasan nézte.
– Ehhez tényleg semmi közöd – mondta.

– Nagyszerű! Mégis honnan akarsz összeszedni 100 000

eurót? – kérdezte Yoyo, miközben az utca túloldalán parkoló
Audihoz mentek.
– Mit tudom én! – vont vállat Jericho. – Még mindig
jobb, mint negyedmillió.
– Sokkal jobb.
– Rendben – állt meg hirtelen. – Szerinted mégis mit
kellett volna tennem? Kínzással húztam volna ki belőle az
igazságot?
– Pontosan. Ki kellett volna vernünk belőle!
– Remek ötlet – tapogatta Jericho bekötött fülét. Dagadt
és puha. Úgy érezte magát, mintha plüssnyuszi lenne. – Látom
magam előtt. Én lefogom, te pedig laposra vered az
antilopcombbal.
– Jó, hogy említed. Én...
– Vogelaar meg mindezt tétlenül nézte volna.
– Én egyszer már laposra vertem az antilopcombbal!
– Ja igen! – nyitotta ki a kocsit Jericho. – Egyáltalán
hogy kerültél oda? Nem Nyelát kellett volna szemmel tartanod?
– Ez aztán csúcs! – tépte lel Yoyo a másik ajtót,
becsúszott az ülésre, karjait gordiuszi csomóvá fűzve. –
Nélkülem felvágott lett volna belőled, seggfej.
Jericho hallgatott.
Hibát követett volna el?
– Én sem tudom, honnan szedjük össze a pénzt –
vallotta be. – Tu segítségét nem akarom igénybe venni.
Yoyo érthetetlenül mormogott valamit.
– Rendben – mondta Jericho. – Visszamegyünk a
hotelbe, nem?
Semmi válasz.
Sóhajtozva indította el a kocsit.
– Mindenesetre megkérdezem Tiant – mondta. – Talán
kölcsönad ennyit. Vagy előlegként felszámolja.
– Csnlj, mt krsz.
– Talán valami híre is van számunkra. Reggel óta
Diane-nel játszik.
Csend.
– Mielőtt a Muntuba mentem volna, felhívtam. Érdekes
volt. Alátámasztotta Vogelaar verzióját, minden ponton.
Meséljem el, mit mondott Tian?
– Mttm.
Többet nem volt hajlandó mondani. Egészen a Hyattig
csakis mássalhangzókat halmozott egymás után. Jericho úgy
mesélte el neki, mit beszélt Tuval, mint aki derekasan úszik az
árral szemben, de végül is nem tudott úgy tenni, mintha minden
rendben lenne. A szálloda mélygarázsában végül feladta.
– Rendben – mondta. – Igazad van.
Keresztbe font karok, merev bámulás.
– Hülyén viselkedtem. Meg kellett volna köszönnöm.
– Tk mndgy.
 De legalább nem rohant el szó nélkül.
– Nélküled Vogelaar kikészített volna. Megmentetted az
életem – köszörülte a torkát. – Tehát izé... Köszönöm, rendben?
Soha nem fogom elfelejteni neked. Nagyon bátor voltál.
A lány megfordult és összevont szemöldökkel nézte.
– Miért vagy ilyen bunkó?
– Fogalmam sincs – meredt a kormányra Jericho. –
Talán egyszerűen nem tanultam meg.
– Mit?
– Kedvesnek lenni.
– Azt hiszem, tudsz te nagyon is kedves lenni – az
összefont karok megmozdultak. – Tudod, mit gondolok?
Jericho felvonta a szemöldökét.
– Hogy azokhoz vagy a legkevésbé kedves, akiket
szeretsz.
Jericho meglepődött. A lány nem is olyan hülye.
– És ki segített ennek megállapításában? – kérdezte,
erős gyanúperrel élve.
– Hogy érted ezt?
– Úgy gondolom, ezt akár Joanna is mondhatta volna.
– Ehhez nincs szükségem Joannára.
– Nem beszélgettetek rólam véletlenül?
– De – vallotta be Yoyo. – Elmesélte, hogy együtt
voltatok.
– Még valamit?
– Hogy te cseszted el.
– Aha.
– Azért, mert magadhoz sem vagy kedves. Önmagadhoz
vagy a legkevésbé kedves.
Jericho az ajkát harapdálta. Ellenérveket keresett, egyik
gyengébb volt, mint a másik. Visszatartotta őket. Isten a
megmondhatója, egyéb dolguk is akadt, mint hogy érzéseik
bányájában kutakodjanak, de valahogy hirtelen úgy érezte
magát, mintha letolt nadrággal állna. Joanna meztelenítette le, és
orrába karikát tűzve vezette. Yoyo a fejét rázta.
– Nem, Owen, semmi rosszat nem mondott rólad.
– Hm. Gondolkodni fogok a dolgon.
– Tedd – vigyorodott el Yoyo. Úgy tűnik, a férfi
kapitulációja nagyot javított a kedélyállapotán. – Nincs kizárva,
hogy néhányszor meg kell még mentenünk egymás életét.
– Amint már mondtam, bármikor! – tétovázott. – Ami
Nyelát illeti...
– Az én hibám. Miután elcsesztem, úgy gondoltam, a
legjobb, ha gyorsan visszatérek.
Jericho megtapogatta a fülét.
– Egészen őszintén – mondta. – Örülök, hogy
elcseszted.

CALGARY, ALBERTA, KANADA

Annyi értelme lett volna Calgaryban körbemutogatnia a
gyilkos képét, mint egy összezavarodott hangyabolyban egy
bizonyos hangyát megkeresni. A gazdaság másfél milliónyi
szorgalmas szolgálója, akik nemrégiben még azzal
foglalatoskodtak, hogy Kanada leggyorsabban növekvő városát
javakkal, épületekkel és alkotókedvű emberekkel gyarapítsák,
most úgy tűnt, mintha teljességgel célt tévesztett volna.
Akármennyire is örült Keowa annak, hogy az
energiagazdálkodás átállt a hélium-3-ra, annyira nehezen viselte
a tömeges munkanélküliség látványát, egész városok és
tartományok pusztulását, az olyan országokat fenyegető
államcsődöt, amelyek bevételét szinte kizárólag az olaj és a gáz
jelentette. Az ökológiai tábor idealistán mindig is valami jó kis
elviselhető átalakulásból indult ki: Mister Fossziloszaurusz kap
majd egy szép aranyórát ajándékba, beköltözik egy nagyon
kellemes helyen fekvő otthonba, ahol melankolikusan és
méltósággal várja az elmúlást, miközben tízmilliárd ember
rózsás arccal, lelkesedve kapja a tiszta elektromos áramot a
hélium-3 reaktorokból. Csakhogy az átmenetek soha nem
zajlanak harmonikusan. Sem a kambriumban, az ordovíciumban
vagy a devonban, sem a perm, a triász és a kréta végén, sem a
felső pleisztocénben, amikor megjelent egy önmagára is
reflektáló faj, az ember, amely a változások korábbi
indikátoraihoz, a vulkánkitörésekhez, meteoritokhoz,
jégkorszakokhoz és járványokhoz most még a háborúkat és a
gazdasági válságokat is hozzátette. Ennek következményeként a
tiszta fúzió szép új világa maga után vont egy kőkemény
globális gazdasági válságot is, akár tetszett ez az újítóknak, akár
nem.
Gyümölccsel, joghurttal és magokkal megpakolt
tálcájával ahhoz az asztalhoz ment, amelyiknél a gyakornok
immár második palacsintahegyét fogyasztotta el.
– Tegnap kissé melléfogtunk – mondta, miközben
rágott.
Keowa a vállát vonogatta. A Westin Calgarynak megvolt
az az előnye, hogy nagyon közel található az Imperial Oil-nak az
Avenue Southwest 4. alatti központjához, tehát miután beszélt
Palsteinnel, eldöntötte, hogy a sráccal egy éjszakára ott
maradnak. Bejárták azt az utat, amelyet a kövér ázsiai.
Lehangoló volt. Bruford videóján balról, tehát északi irányból
érkezett. A legtöbb szálloda azonban délen, nyugaton és keleten
volt. Bármelyikben lakhatott, már ha egyáltalán szállodában
lakott. Az is lehet, hogy a városban. A környéken sok ázsiai élt.
A Chinatown a forgalmas Centre Street mentén a Bow River
irányában terült el, Vancouver és Toronto után Calgaryban volt
Kanada harmadik legnagyobb kínai negyede. A Sheratonban, a
Prince Island Parktól nem messze mintha emlékeztek volna
valami nagydarab, ápolatlanul kinéző ázsiaira, de nem vendég
volt. Mutogatták a fényképét éttermekben és üzletekben,
elmentek a nemzetközi repülőtérre is, eredmény nélkül. Így ezt a
reggelt Keowának csak a teste élvezhette ananász,
napraforgómag és sovány joghurt formájában, érezve, hogy
tulajdonosa jó formában akarja tartani.
Amint éppen ízesített gyógyteáját öntötte ki,
Vancouverből felhívta Sina, a társasági rovat szerkesztője.
– Alejandro Ruiz, 52 éves, legutóbb a Repsol stratégiai
elnökségében, pontosabban a Repsol YPF-ében, székhelye
Madrid...
– Tudom már.
– Várjál! Piacvezető Spanyolországban és
Argentínában, jó ideig a legnagyobb magánkézben lévő
energiakonszern. Fő területe a kutatás, a gyártás és a finomítás,
ezenkívül harmadik a cseppfolyós gáz üzletágban. Az alternatív
energiákban soha nem volt érdekelt. Ehelyett már vagy jó két
évtizede az argentínai mapuche indiánok rendszeresen beperlik,
hogy tönkreteszi az ivóvizüket.
Az őslakosok perelési kedvéről Keowa valóban nem
tudott.
– Vannak még egyáltalán mapuchék? – kérdezte.
– Hát hogyne! Argentínában és Chilében is. Pedig a
chilei kormány még azt is tagadja, hogy egyáltalán léteztek.
Vicces, nem? A Repsol mindenesetre azon konszernek közé
tartozik, amelyeknél emeletenként alszik ki a villany. Ruiz pedig
nem egyszerűen stratégiai elnökhelyettes volt, ahogyan tegnap
gondoltam, hanem 2022 júliusa óta 29 országban ő volt felelős a
petrokémiai aktivitásért.
– Furcsa – mondta Kewoa.
– Hogyhogy?
– Úgy értem, a konszern irányultsága mellett. Miért
neveznek ki valakit stratégiai vezetőnek, aki a napenergiára való
áttérést szorgalmazza és olyan furcsa szavakat használ, mint az
etika?
– Leginkább ökológiai lelkiismeretként használták, hogy
ne tűnjenek annyira nemtörődömnek. A második sorból
ugathatott, de harapni nem tudott. De 2022 nyarán a tankhajó
végleg süllyedni kezdett. Ebben a helyzetben ugyanennyi erővel
egy andalúziai szamarat is kinevezhettek volna főfelelősnek.
Miután világossá vált, hogy a Repsol a nagy vesztesek közé
kerül majd, szükségük lett egy bűnbakra, ennyi az egész.
– 2022-ben Ruiznak már egyáltalán nem volt esélye az
összeomlást megakadályozni.
– Tudom. Mégis minden elképzelhetőt megpróbált, még
az Orley Enterprises-zal is üzletet akart volna kötni.
– Hoppá – mondta Keowa csodálkozva.
– Megnéztem néhány videót. Szimpatikusnak tűnik a
fickó. Madridban a felesége és a lánya aggódik, vajon
felbukkan-e még. Átküldöm az elérhetőségeket. Sok szerencsét!
– Fel akarod hívni Ruiz feleségét? – kérdezte a
gyakornok, miután befejezte Vancouverrel a beszélgetést.
 Keowa fölállt.
– Miért, mi szól ellene?
– Az időpont. Ráadásul nem is tudsz spanyolul.
– Madridban délután fél 5 van.
– Tényleg? – nyalta le az ujjáról a zsírt. – Azt hittem, ha
nálunk nappal van, akkor Európában mindig éjszaka.
Keowa mondani akart valamit, de csak megrázta a fejét,
és felment a szobájába. Nagy örömére már az első próbálkozás
sikert hozott. Seńora Ruiz eleinte zavart és elutasító volt, de
aztán egyre inkább együttműuködővé vált, s főként kiválóan
beszélt angolul, amiben Keowa titokban nagyon reménykedett,
ugyanis tényleg nem tudott spanyolul. Körülbelül 10 percig
beszélgettek, utána felhívta még a Repsol egyik stratégiai
munkatársát, aki magánemberként is jóban volt Ruizzal. A többi
kolléga, akinek a telefonszámát Sina megadta, már a
munkanélküliség rögös útját taposta.
Amit megtudott, érdekes volt.
Kinézett az ablakon. A mulandóság szürkesége borult a
városra. A zuhogó eső függönye takarta el a 190 méter magas
Calgary Towert, amit egykor a Marathon és a Husky Oil épített.
A felhőkarcolók valahogy csontvázszerűen hatottak. A jólét
zsírszöveteiben a sejtpusztulás tombolt. Némi gondolkodás után
felhívta Vancouvert.
– Tudnátok rekonstruálni a Ruiz eltűnése előtti utolsó
napokat?
– Attól függ, mire gondolsz.
– Beszéltem a feleségével és az egyik kollégájával. Ruiz
utolsó állomása, mielőtt Limába repült, Peking volt.
– Peking? – csodálkozott Sina. – Mit keresett Ruiz
Pekingben?
– Hát ez az! Mit?
– A Repsol-nak semmilyen érdekeltsége nincs Kínában.
– Nem egészen igaz. A Sinopec-kel már régóta
tervezték egy vegyesvállalat megalapítását. Valami
kutatásdolog. Egy hétig ezt tárgyalgatták. De engem inkább az
érdekel, mit csinált az utolsó nap, mielőtt Pekinget elhagyta
volna. Hogy egészen pontos legyek, mit csinált 2022.
szeptember 1-jén. Állítólag egy konferencián vett részt, de erről
a kollégája jóformán semmit sem tudott. Csak annyit, hogy nem
Pekingben rendezték. Úgy vélte, valahol még megvannak az
anyagok, körülnéz majd.
– Senki sem tudja, miről szólt a konferencia?
– Ruiz stratégiai igazgató volt. Autonóm. Nem kellett
minden apróság miatt pitiznie. Seńora Ruiz azt állítja, az ő
Alejandrója nagyon melegszívű, humoros ember volt...
– Mély sóhaj.
– Nem, valami másra gondolok. Egy olyan ember,
akinek a kedvét nem olyan könnyű elrontani. Kínából utoljára a
konferencia előtt hívta, még minden rendben volt, sütött a nap.
Segített a vegyesvállalat létrehozásában, kiváló hangulatban
volt, hülyéskedett, örült a perui útnak. Ám amikor a repülőről
telefonált, már nyomott volt.
– Az ominózus konferencia utáni napon?
– Pontosan.
– Nem kérdezte meg, mi az oka?
– Úgy véli, valaminek történnie kellett Pekingben, ami
nagyon nem tetszett a férjének, de nem akart róla beszélni. De
mintha kicserélték volna, nyomott volt és ideges. Utoljára aztán
Limából hívta fel. Levert volt. Mintha félne.
– Közvetlenül mielőtt eltűnt volna?
– Akkor éjszaka, igen. Ekkor hallott utoljára róla.
– És mit tegyek most?
– Kutakodj, ahogyan szoktál. Tudni szeretném, mi volt
ez a találkozó, amelyiken Kínában részt vett. Hol volt, miről
szólt...
– Megteszem, amit tudok, oké?
– De?
Sina tétovázott.
– Susan szeretne beszélni veled.
Keowa a homlokát ráncolta. Susan Hudsucker a
Greenwatch vezetője volt. Sejtette, mi következik, s az is jött,
amire várt, méghozzá egy kérdés tormájában: minden tisztelet az
ambícióinak, de mégis mikorra szándékozik összeállítani az
olajkonszernek környezet ellen elkövetett bűneiről szóló
riportját?! A szörnyeteg öröksége lehetőleg addig kerüljön
adásba, amíg még van szörnyeteg, s hogy Palstein ügyében talán
téves nyomon jár.
Keowa kilátásba helyezte, hogy felderít egy merényletet.
A Greenwatch nem az FBI.
De a merényletnek alighanem köze van a
riportműsorhoz.
Susan szkeptikus maradt, de Loreena Keowa mégsem
volt olyan ember, akit tetszés szerint ide-oda rángathatott.
– Talán arra is gondolhatnál, hogy veszélyes, amit
csinálsz – mondta.
– Mikor veszélytelen a mi munkánk? – sóhajtott Keowa.
– A tényfeltárás mindig veszélyes.
– Loreena, itt gyilkossági kísérletről van szó!
– Figyelj, Susan – fel és alá járkált a szobájában. – Most
nem tudom neked részletesen elmondani. Holnap reggel az első
géppel Vancouverbe repülünk, hívjál össze egy szerkesztőségi
ülést. Meg fogjátok látni, hogy nagyon meleg ez a történet, s
hogy már sokkal többre jutottunk, mint a hülye rendőrség. Úgy
értem, elment az eszünk, ha ezt az ügyet ejtjük!
– Nem is akarlak akadályozni. Csak van egy rakás más
dolgunk. A szörnyeteg örökségének, el kell készülnie, ez alól
nem menthetlek fel.
– Ne aggódj.
– De aggódom.
– Azonkívül egyezséget kötöttem Palsteinnel. Ha
felderítjük a dolgot, egészen mélyen betekinthetünk az EMCO
ügyeibe.
Susan sóhajtott.
– Holnap eldöntjük, hogyan tovább, oké?
– De Sina addig...
– Holnap, Loreena.
– Susan...
– Kérlek! Mindent megteszünk, amit csak akarsz, de
előbb beszéljünk.
– Ó, bassza meg, Susan!
– Sid kimegy értetek. Szólj neki, mikor érkeztek.
Keowa dühösen rohangált a szobájában, öklét többször is
a falba vágta, majd lerohant az étterembe, ahol a gyakornok egy
óriási adag mousse au chocolat társaságában üldögélt.
 – Miért zabálsz te mindig ilyen sokat?! – kiabált rá.
– Mert növésben vagyok – emelte rá a fiú a tekintetét. –
Úgy tűnik, nem sikerült valami jól a beszélgetés seńora Ruizzal.
– De igen – vetette le magát dühösen a székre Keowa,
belenézett a csészéjébe és megrázta az üres teáskannát. – Susan
azt akarja, hogy koncentráljunk A szörnyeteg örökségére..
– Hukk – csuklott egyet a gyakornok. – Ez hülyeség.
– Mindegy. Holnap reggel Vancouverbe repülünk és
tisztázzuk. Nem hagyom, hogy visszahúzza a gyeplőt!
– Tehát akkor nekilátunk megint A szörnyete...
– Nem-nem! – hajolt előre. – Én látok neki. Te világítsd
át Lars Gudmundssont.
– Palstein testőrét?
– Pontosan. Őt és a csapatát. Kiderítettem, hogy egy
dallasi vállalkozásnak dolgozik, nagyon szép a neve: Eagle Eye.
Személyi védelem, magánhadseregek. Jól nézz utána! Mindent
tudni akarok róla.
A gyakornok bizonytalanul pislogott rá.
– És mi van, ha észreveszi, hogy szaglászunk utána?
Keowa elmosolyodott.
– Ha észrevenné, az hiba lenne. De követünk mi el
hibákat?
– Én igen.
– Én nem. Tehát edd ezt meg, még mielőtt a puszta
látványtól rosszul leszek! Dolgunk van.

GRAND HYATT
A lobbiban ültek a kandallónál. Tu meghallgatta a
beszámolójukat, miközben marékszámra ette a mogyorót.
Gyorsabban lapátolta magába, a vodka-martinija mellett álló kis
tálból, mintsem meg tudta volna rágni, arca feldagadt, mint a
tartalékolás lázában égő mókusé.
– 100 000 – elmélkedett.
 – Méghozzá készpénzben, azonnal – nyúlt a tálba
Jericho. Az egy szem maradék mogyoró megpróbált megszökni
előle. – Vogelaar nem fog még egyszer alkuba bocsátkozni.
– Akkor fizetünk neki.
– Csak a rend kedvéért – mosolygott édesen Yoyo. –
Nekem nincs 100 000 euróm.
– Na és? Csak nem gondolod komolyan, hogy azért
repültem át a fél világot, hogy nyomorult 100 000 eurót
sajnáljak? Holnap reggel megkapjátok a pénzt.
– Tian, én... – közben sikerült az ujjai közé kaparintania
a mogyorót, bekapta, s a magános szem mogyorót szopogatta. –
Én nem szeretném a nyakadba varrni ezt a kiadást.
– Hogyhogy? Én vagyok a megbízód.
– Na igen.
– Talán nem?
– Tulajdonképpen Csen a megbízóm, de neki sincs...
– Nem, a tulajdonképpeni megbízód én vagyok, én
fizetem a számlát! – mondta Tu határozottan. – A fő, hogy a
barátotok ideadja a dossziét.
– Hát ez... Valóban nemes tett tőled.
– Azért nem kell a nyakamba borulnod. Ezt nevezik
kiadásnak – zárta le a témát Tu. – A magam részéről
jelenthetem, hogy a csábos, de mégiscsak nem nélküli Diane-
eddel nem hiába töltöttem az időt. Megtaláltam a szolgáltatót,
aki a halott levelesládát a hálóra tette.
– Megfejtetted az üzenetet? – kiáltotta Yoyo.
– Pszt – nézett ragyogó tekintettel Tu a pincérre, aki
azért jött, hogy a kiürült tálkát egy telire cserélje. Megvárta, míg
a pincér hallótávolságon kívülre került. – Először megtaláltam a
központi routert. Nagyon rafinált rendszer. Az oldalakat addig
továbbítják ide-oda, míg eltűnnek a különböző országok
szolgáltatói között. Ha visszakövetjük a nyomokat, végül
mégiscsak eljutunk egyetlen szerverhez. Az pedig – láss csodát!
– Pekingben van.
– Apám! – csúszott ki Yoyóból. – Ki a működtetője?
– Nehéz megállapítani. Ugyanakkor tartok tőle, hogy
nem ez az utolsó szerver a láncolatban.
– Ha ismernénk az ott tárolt összes oldalt...
 – Van egy ilyen jegyzék, ha erre gondolsz. De Diane a
Tu Technologies csodákra képes szoftverével dolgozik, így
rábukkant a neten még néhány halott levelesládára, amelyekre
illik a maszk – Tu vonásai ellágyultak. Mindenkinek a kezébe
nyomott egy kinyomtatott oldalt. – A szöveg némileg hosszabb
lett.

Jan Kees Vogelaar Andre Donner néven él Berlinben.

Egy afrikai működtet a lakása és az üzlet címe: 10117 Berlin,
Oranienburger Straße 50. Mit kell vetődik változatlanul magas
kockázat az akció nem kétséges, hogy ő ismeri legalább tud
arról vajon kérdéses. Így vagy úgy, a kijelentés ugyan Vogelaar
nem nyilatkoz nyilvánosa puccs hátteréről. Változatlanul
Ndongo hogy a kínai kormány tervezte meg és hajtotta végre a
megbuktatását. Az operáció lényeg keveset Vogelaar és az
időpont ráadásul az Orley Enterprises zavarra következtet. Ott
senki nem sejt mindent. Én számol mert tudom. Mégis sürgősen
szükségesnek tartom Donnert likvidálni. Ez az védhető
– Orley Enterprises – ráncolta a homlokát Yoyo.
– Érdekes, nem? – vigyorgott ravaszul Tu. – A világ
legnagyobb technológiai konszernje. Nemrég beszéltünk róla!
Azt hiszem, ez egészen más fénybe helyezi a dolgokat. Most
már nem pusztán úgy tűnik, hogy egy egyenlítői-guineai
erőszakos hatalomváltásról van szó, hanem sokkal inkább a...
– ...a világűr uralmáról – tapogatta meg a fülét Jericho.
Ebben a pillanatban úgy érezte magát, mint aki órákig
botladozott egy földúton, s csak ekkor veszi észre, hogy
pontosan mellette vezet a főút. Vogelaar szerint a problémák
2022-ben kezdődtek, a kínai űrhajózási minisztérium állítólagos
küldöttségének látogatásakor, amikor Mayé veszni látott
mindent és minden üzletre késznek mutatkozott. Egy olyan
szerződésre, amelyet abszurditásában aligha lehet felülmúlni, de
Kenny Peking embere volt, tehát Mayé azt hitte, hivatalos
delegációval van dolga.
– Jó – érintette egymáshoz ujjai hegyét. – Felejtsük el
egy pillanatra Mayét. Yoyo, emlékszel még, mit mondott
Vogelaar a rakétakilövőről? Ki építette?
– A Cseng-csoport.
 – Pontosan, Cseng. És ki Cseng legfőbb vetélytársa?
– Amerika – ráncolta a homlokát Yoyo. – Nem. Az
Orley Enterprises.
– Ami bizonyos értelemben ugyanaz, ha ismereteim
nem csalnak. Orley tette lehetővé az amerikaiak számára az
egyeduralmat a Holdon, és minden szempontból orrhosszal
Cseng előtt jár. Tehát Cseng átáll a kémkedésre...
– Vagy szabotázsra.
– Úgy látom, felfogtátok – Tu a mogyoróban és
pisztáciában turkált. – Operációról esik szó, s hogy Vogelaar
kockázatot jelent, mert tud róla. Csakhogy mi ez az operáció,
amelyben sorra halnak meg az emberek, hogy a titoktartás biztos
legyen?
Yoyo arca elkomorult.
– Olyan operáció, amelyik még előottünk áll – mondta
lassan.
– Én is így gondolom – bólintott Jericho. – Úgy tűnik, a
lényegről és az időpontról nem tud Vogelaar, de
megakadályozhatná, ha nyilvánosan nyilatkozna a puccs
hátteréről. Most még azt hiszi a világ, hogy Ndongo saját
erejéből, vagy Peking segítségével került vissza hivatalába...
– Úgy, most pedig a változatosság kedvéért ne lépjünk
bele a puccscsapdába – mondta Tu. – Itt ugyanis az áll: az Orley
Enterprises zavarra következtet. És...
– Ott senki sem sejt mindent.
– Tehát valamit sejt – nézett körül Yoyo. – Nem? Úgy
értem, akkor fogalmazol így, ha valamit mégis sejtenek.
– Én azért kételkednék abban, hogy a második mondat
teljes, még ha így is hangzik – mondta Jericho. – Ám döntő
fontosságú, hogy Orley bekerül a képbe. A másik oldalon Cseng
áll. Az egyenlítői-guineai katasztrófa egy világűrprogramnak
köszönhető, amiben ő is mértékadó részt vállalt. Cseng Pekinget
képviseli, de talán csak saját magát. Julian Orley pedig, az
amerikai űrutazás megmentője és Cseng természetes ellensége,
Washingtont képviseli...
– Nem feltétlenül – vetette ellen Tu. – Julian Orley, ha
jól tudom, angol, s csupán azért játszik az amerikaiaknál, mert
hasznosak a számára. Ő is saját magát képviseli.
 – Akkor most mi ez itt? A képviselők és helyettesek
háborúja?
– Lehetséges. Azt tavaly óta tudjuk, hogy a helyzet a
Holdon magában hordozza a válság lehetőségét.
– Vogelaar másképp látja – gondolkodott el Yoyo. – Az
ő véleménye szerint Pekinget az egyenlítői-guineai
műholdprogram kezdeményezőjeként csak álcázásra használták.
– Nevezd Pekingnek, nevezd Csengnek – vont vállat Tu.
– Kizárhatjuk, hogy egy globálisan működő konszern a kormány
hallgatólagos beleegyezésével tervez támadást a versenytársa
ellen?
– Egyik kutya belemar a másikba?
– Várjatok – Jericho a mutatóujját a szájára tette. –
Orley Enterprises, nem éppen mostanában szerepelt a
médiában? Néhány napja láttam egy műsort a holdválságról, és
ott...
– Orley folyamatosan szerepel a médiában.
– Igen, de most valami újdonságról volt szó.
– Persze! – csillant fel Yoyo szemében a felismerés
szikrája. – A Gaia!
– Micsoda?
– A szálloda. A holdbéli szálloda! A Gaia!
– Valóban – mondta Jericho elmélázva. – Egy szállodát
terveznek odafönt.
– Sőt, azt hiszem, már meg is építették – ráncolta a
homlokát Tu. – Már tavaly el kellett volna készülniük, de a
hélium-3 körüli viták miatt elhúzódott az építkezés. Senki sem
tudja, hogy néz ki. Az Orley nagy titka.
– A hálón találsz egy rakásnyi spekulációt – mondta
Yoyo. – És igazad van, elkészült. Valamikor a napokban
akarják... Hm...
– Mi van?
– Valamikor a napokban akarják felavatni. Egy nagy
rakás gazdag fickó repül lel oda. Talán maga Orley is.
Teljességgel exkluzív.
Jericho mereven nézte.
– Azt gondolod, az operáció kapcsolatban lehet ezzel a
szállodával?
 – Érdekes – vakargatta Tu koponyája maradék szőrzetét.
– Azonnal munkához kell látnunk. Az Orley Enterprises
ügyében azonnal be kell szereznünk a legfrissebb információkat.
Mi történik éppen? Mit terveznek a közeljövőben? Azután
vegyük elő a Cseng-csoportot. Ha megkapjuk Vogelaar
dossziéját is, akkor valószínűleg óriási lépést tettünk előre.
Mikor is akartok találkozni a fickóval?
– Holnap délben – mondta Jericho. – A Pergamon-
oltárnál.
– Sosem hallottam róla.
– Világos. A kínai kultúra 3000 éve elfedi a kilátást a
jelentéktelen maradékra – vakargatta az állát Jericho Yoyóra
nézve. – Amúgy nem tartom jó ötletnek, hogy mindketten
odamenjünk.
– Na ide figyelj! – tiltakozott a lány. – Eddig mindent
együtt csináltunk.
– Tudom. És mégsem.
– Értem – szorította össze a száját ellenségesen. – Még
mindig mérges vagy Nyela miatt.
– Nem, egyáltalán nem. Tényleg nem!
– Gondolod, hogy Vogelaar még egyszer megpróbál
darabokra fűrészelni a kolbászszeletelő géppel?
– Kiszámíthatatlan alak.
– Pénzt akar, Owen! Nyilvános helyen akarja. Mi
történhet?
– Owennek igaza van – szólt közbe Tu. – Tudjuk
egyáltalán, hogy Vogelaarnak valóban van dossziéja?
Yoyo felvonta a szemöldökét.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, ahogy mondom. Mesélt nektek valami
dossziéról. Meg is mutatta?
– Természetesen nem, először a...
– Tehát akár blöffölhetett is – vágott közbe Tu. – Pont
azért, mert pénzre van szüksége. Megpróbálhatja átvágni Owent
a múzeumban, hogy lelépjen a pénzzel.
– Átvágni, hogyan?
– Így – tartotta kinyújtott mutatóujját a halántékához
Jericho. – nagy tömegben is működik.
 – Nagyszerű! – kapálózott idegességében és
felháborodásában Yoyo. – Te pedig egyedül akarsz elmenni a
múzeumba.
– Hidd el, biztonságosabb.
– Biztonságosabb lenne velem és az antilopcombbal!
– Egyedül gyorsabb és flexibilisebb vagyok. Nem kell
vigyáznom senkire.
– Amihez olyan kiválóan értesz. Plüssfülű!
– Annyira azért értek hozzá, hogy téged kétszer is
megmentettelek.
– Ja, vagy úgy – vörösödött el dühében Yoyo. – Félsz,
hogy harmadszor is ki kell húznod a csávából. Hülyének tartasz.
– Egyáltalán nem vagy hülye.
– Hát akkor mi vagyok?
– Nehéz eset?
– Azt remélem is!
– Yoyo – mondta Tu csendes tekintéllyel. – Azt hiszem,
a döntés megszületett.
A Yoyóban felgyülemlő felháborodás vihara komoly
esőzést ígért. A cseppek már gyülekeztek a szeme sarkában.
– De nem akarok csak úgy üldögélni! – mondta
akadozva. – Én okoztam ezt az egészet. Nem tudjátok
megérteni, hogy tenni akarok valamit?
– De. És teszel is valamit, hiszen segítesz nekem a
kutatásban.
Megjelent a pincér, és Tu azonnal belemászott a tálkába,
mintha attól félne, hogy túlságosan elhanyagolta a mogyorót.
– Szürgőszen be kell szeresznünk asz informásziókat
Orleyról – selypített teli szájjal. – Aszonkívül – nyelt egyet –,
mindent meg szeretnék tudni Cseng magányos akcióiról. Végül
is ő az egyetlen kínai, aki az állami hivatalok tudomása nélkül
épített valahol a világban egy rakétakilövőt. Látod, drága
Yoyóm, ha Owen térden állva könyörögne, hogy magával
vihessen, akkor sem engedhetnélek el.
Yoyo komoran nézett rá.
– Úgy zabálsz, mint egy disznó, ezt meg kell
állapítanom.
– Segítesz vagy nem?
 – Na és arra gondoltatok már ti, alfahímek, hogy az
Orley Enterprises-t értesítenetek kell?
– Igen – mondta Tu. – Csak nem tudom, mit is
mondhatnánk nekik.
– Azt, hogy egy ismeretlen időpontban valami történni
fog, amiről nem tudjuk, hogy mi az és mi ellen irányul, de talán
ők a címzettjei a dolognak.
– Rendkívül konkrét. Azt is mondjuk el, hogy Cseng áll
mögötte?
– Vagy Peking. Vagy a kínai titkosszolgálat – Yoyo
szemmel láthatóan megnyugodott. A gátak egyelőre mégsem
szakadtak át. – Nem tudjuk, mikor lesz a merénylet, már ha
egyáltalán merénylet lesz. Mayé bukása a holdválsággal esett
egybe, talán ez már maga volt az operáció, de a szövegben
tulajdonképpen valami más áll. Az, hogy még csak ezután lesz.
De mikor? Hány lehetséges célpont van? a hangsebesség
kétszeresével érkeztünk Berlinbe, hogy figyelmeztessük
Vogelaart. Most fénysebességgel kellene üzenetet küldenünk az
Orley Enterprises-nak, legyen az akármennyire képlékeny is.
– Stratégiailag tiszta érvelés – vélte Jericho.
Yoyo hátradőlt. Úgy tűnt, félig-meddig megnyugodott.
Jericho tudta, mi kínozza: egy gyermek dühe, szégyene és
tehetetlensége, aki nem tudja jóvátenni a hibáját, mert az apja
vádló némasággal már beleköpött lelkének bűntudatos mélyébe.
Egy gyermek, aki oly sok gyermek korai tapasztalatát éli át: nem
képes megfelelni.
A pattanásos fiú jól kiismerte magát az efféle dolgokban.

Az Orley-konszern törzséből Kali istennő módjára annyi

kar nőtt ki, hogy Tu egy idő után ráunt az állandó átkapcsolásra,
már csak azért is, mert a vállalkozás számos olyan támadási
felületet kínált, ami egyenesen ideális egy merénylő számára. A
szálloda ugyan az Orley Space hatáskörébe tartozott, mint
minden, ami az űrutazással állt kapcsolatban, de mégsem
egészen, ugyanis a turistautak az űrállomásra és a Holdra az
Orley Travel-hez tartoztak. A hélium-3 bányászata és szállítása
ügyében a NASA és az amerikai gazdasági minisztérium volt
illetékes, de ugyanígy az Orley Space es Orley Energy is,
aminek amúgy fő tevékenységi köre a fúziós reaktorok építése
volt. Minél messzebbre jutottak a konszern labirintusában, annál
bizonytalanabbakká váltak, hogy az operáció mire is
vonatkozhat. Az Orley Entertainment olyan filmeket gyártott,
mint a Perry Rhodan, amelynek köszönhetően az ír Finn
O'Keefe az egyik legjobban kereső színésszé vált, továbbá éppen
a háromdimenziós mozifilmek új generációján kísérletezett, és
több világvárosban fölépítette az Orley Sphere-eket, az
egyenként 30000 néző befogadására alkalmas, golyóforma
mega-arénákat. A majdnem 80 esztendős David Bowie-nak az
OSS-re tervezett koncertje szintén az Orley Entertainment-hez
tartozott, de a szervezésben részt vett az Orley Space és az Orley
Travel is. A marketing és kommunikáció az Orley Media
feladata volt, az Orley Origin pedig az innováció központjaként
ifjú kutatókat foglalkoztatott, akik szorgalmasan dolgoztak a
holnap hétköznapjain. A konszern jelenléte az interneten egy
spirális galaxis méreteit öltötte. Egyedül a News címszó
beírásával a 21. század valóságos agendáját jelenítette meg
Diane. Minden új volt, és a minden valóban mindent jelentett,
mivel gyakorlatilag alig volt olyan terület, amelyen az Orley
Enterprises a maga legnemesebb szándékaival ne lett volna
jelen. Végtelenül reménytelenné akkor vált a helyzet, amikor
belebotlottak a OneWorld nevezetű kezdeményezésbe, amelyet
Julian Orley azért hívott életre, hogy az izlandi gejzírek
megbízhatóságával hirdesse a Global Collapse
megakadályozhatóságát. Folyamatosan tesztelték az új
anyagokat, új meghajtókat, új ezt és azt, egészen a meteorit
védelmi rendszerekig, amelyeket az OSS-en az Orley Space és
az Orley Origin fejlesztett ki.
Mindezek fölött ott ragyogott a fiatalos, mosolygós,
ajkán az örök kaland ígéretét hordozó ikon, Julian Orley, inkább
rocksztárként, mint gazdasági mogulként. Az emberbarát, a
különc, az Egyesült Államok szövetségese, ugyanakkor
magányos farkas, gondoskodó, nemeslelkű és kiszámíthatatlan,
Master of Time and Space, a „Mi lenne, ha?” kérdés főpapja,
egy férfi, akinek, úgy tűnik, szabadalma van a Föld nevezetű
bolygóra és a környező világűrre, no meg a jövőre.
Amúgy a holdbéli szállodát, a Gaia-t Diane információi
szerint ezekben a napokban nyitja meg Julian és Lynn Orley,
egy seregnyi kiválasztott vendég kíséretében. A felelős...
– Ebből elég volt – határozta el Tu, és felhívta a
konszern londoni központját, a központi biztonsági osztályt.
Jennifer Shaw, a biztonsági szolgálat legfőbb tábornoka egy
megbeszélésen volt, Andrew Norrington, a helyettese elutazott.
Tu végül egy Edda Hoff nevezetű hölggyel beszélt, a rendszer
harmadik számú vezetőjével. Rohamsisakszerű bubifrizurát
viselt, kisugárzása nem különbözött egy automatáétól: „Ha
terrortámadást kíván bejelenteni, nyomja meg az egyes gombot.
Megvesztegetés és kémkedés, kettes gomb. Ha ön akar
terrorcselekményt elkövetni, hármas gomb.” Olyan volt a
hangja, mintha az Orley Enterprises-nál egész nap nem történne
más, mint hogy a telefonálók támadásra figyelmeztetnek, vagy
azzal fenyegetőznek.
Tu átküldte neki a szövegtöredéket. Figyelmesen olvasta,
de közben a szeme sem rebbent. Nyugodtan hallgatta végig az
elbeszélését is. Csak akkor élénkültek meg a vonásai, amikor Tu
a szállodát említette, szemöldökét egészen a frizurája széléig
vonta fel.
– S mitől olyan biztos abban, hogy a támadás a Gaia
ellen irányul?
– Azt hallottam, mostanában nyílt meg.
– Még nem hivatalosan. Az első csoport néhány napja
utazott el, Julian Orley személyes vendégei. Ő maga... – csuklott
el a hangja.
– Odafönt van? – egészítette ki Tu. – Ez nyugtalanítana
engem!
– Ebből a dokumentumból semmi sem derül ki az
operáció időpontjáról – mondta némiképp zsörtölődve. –
Minden meglehetősen bizonytalan.
– Kevésbé bizonytalan azonban azoknak az ártatlan
embereknek a halála, akiknek életükkel kellett fizetniük ezért a
dokumentumért – mondta Tu szinte vidáman. – Márpedig ők
halottak, teljességgel halottak, abszolút bizonyosan halottak, ha
érti, mire gondolok. Ami minket illett, az életünket tettük
kockára, hogy maga ezt elolvashassa.
Hoff gondolkodni látszott.
 – Hogyan érhetem el?
Tu megadta a saját mobilszámát és Jerichóét.
– Szándékozik tenni valamit? – kérdezte. – S ha igen,
mikor?
– Értesítjük a Gaiá-t. Az elkövetkezendő néhány órán
belül – szájaszéle egy mosoly illúzióját keltve mozdult meg. –
Köszönjük az értesítést. Majd telefonálunk.
A képernyő elsötétült.
– Ez egy nő volt? – álmélkodott Yoyo. – Vagy egy
robot?
Tu sóhajtva nevetett.
– Diane?
– Jó estét, Tu úr.
– Szólíts egyszerűen Tiannak.
– Rendben.
– Hogy vagy, Diane?
– Köszönöm, Tian, jól vagyok – mondta Diane
behízelgő altján. – Mit tehetek önért?
Tu elfordult.
– Fogalmam sincs, hogy ki vagy mi Edda Hoff –
suttogta. – De vele összevetve Diane egyértelműen nő. Owen,
elnézést kérek. Most már kezdelek érteni.

GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD

– Van olyan személy a környezetedben, akiben
feltétlenül megbízol?
Lynn elgondolkodott. Spontán Julian nevét akarta
kimondani, de elbizonytalanodott. Szerette és csodálta az apját,
aki természetesen megbízott benne. De mindig, ha az apja
szemével nézte magát, és tulajdonképpen folyamatosan az ő
szemével nézett, már gyermekként az apja kegyeinek
napsugarává dolgozta fel magát, tehát ilyenkor mindig megijedt
a tengerkék szemű nőtől, akit Julian a lányának nevezett. Ez
nem ő volt. Hogyan is bízhatott volna hát az apjában, aki
nyilvánvalóan egyáltalán nem ismerte ezt a bábszerű, állandó
átalakulásban lévő szörnyeteget, ezt az alkalmazkodóképes
szövetekből álló görcsöt, aminek ő érezte saját magát?
– Ki az a személy, akire most gondolsz? – kérdezte
ISLAND-II.
– Az apám. Julian Orley.
– Julian Orley az apád? – kérdezett vissza a program.
– Igen.
– Nem ő az a személy, akiben megbízol.
Nem kérdés volt ez, hanem megállapítás. Vele szemben
a férfi előrehajolt. Lynn nehezen lélegzett, amit pólóján a
szenzorok lelkiismeretesen érzékeltek és továbbítottak az
adatbanknak. Szkennerek és stresszjelzők figyelték
testhőmérsékletét, pulzusát, szívritmusát és mindenféle idegi
aktivitását, elemezték a kijelentéseit, a mimikáját, a pupillák
tágulását és szűkülését, a szemizomzat motorikáját, a
verítékezést. Minden másodperc hozzájárult ahhoz, hogy az
ISLAND-II egyre több információhoz jusson Lynnről, s ezáltal
egyre többet mondhasson róla.
Úgy tűnt, a férfi egy pillanatra elgondolkodik. Utána
bátorítóan elmosolyodott. Erőteljes felépítésű volt, teljesen
kopasz, barátságos, elgondolkodó tekintettel, amellyel úgy tűnt,
mintha rétegről rétegre bepillantana Lynn hagymatermészetébe,
alakoskodásainak diorámájába, de azon művi ridegség nélkül,
amellyel a pszichológusok gyakran vizsgálják pácienseiket.
– Rendben Lynn. Maradjunk meg azoknál az
embereknél, akik jelenleg körülvesznek. Nevezd meg egymás
után azokat a személyeket, akikhez közel érzed magad.
Mindegyik név után tarts néhány másodpercnyi szünetet.
Lynn a körmeit nézegette. A kommunikáció ISLAND-II-
vel kissé olyan volt, mintha sötétségben egyensúlyozgatna
valamely ismeretlen cél irányába egy zseblámpa fénysugaránál.
A dologban az volt a trükk, hogy magát is virtuálisan kellett
értelmeznie. Az volt a legjobb az egészben, hogy nem
blamálhatta magát. Lynn-nek fogalma sem volt, hogy a kopasz
férfit létező személyről mintázták-e, de annyi biztos, hogy nem
tudta megvetni az aggodalmai miatt. Valójában ISLAND-II,
teljes nevén Integrated System for Listening and Analysis of
Neurological Data csak annyiban volt emberi, hogy
pszichoterapeuták programozták.
– Julian Orley – ismételte Lynn, noha a program őt már
törölte a megbízható emberek listájáról. Ezután engedelmesen
kis szünetet tartott. – Tim Orley... Amber Orley... Evelyn
Chambers... Azt hiszem, ők azok.
Evelyn? Valóban megbízott Amerika leghatalmasabb
talk-lady-jében? Persze, miért is ne? Evelyn a barátnője volt,
még ha az utazás kezdete óta alig beszélgettek is. De a kérdés
úgy hangzott, kihez érzi közel magát. A közelség egyet jelentene
a bizalommal?
A férfi végigmérte.
– Az utóbbi negyedórában sokat megtudtam rólad –
mondta. – Te félsz. Nem is annyira valós fenyegetésektől,
sokkal inkább a gondolataidtól, amelyekkel saját magadat
ijesztgeted. Miközben ezt teszed, megszűnsz érezni magad. Az
érzés elvesztése a depresszió poklába taszít téged, ennek
következményei a még súlyosabb félelmek, mindenekelőtt
magától a félelemtől való félelem. Sajnálatos módon ebben a
hangulatban minden gondolatod szörnyeteggé növekszik, így
abba a tévedésbe esel, hogy a gondolataid tartalma felelős az
állapotodért. Tehát a tartalom szintjén próbálsz megszabadulni
tőlük, és pont az ellenkezőjét éred el ezzel. Minél komolyabban
veszed a vélt szörnyetegeket, annál nagyobbra növekszenek.
Némi szünetet tartott, hogy a szavai lecsapódhassanak.
– De a tartalmak valójában cserélhetők. Nem a tartalom
okozza a félelmet. A félelem okozza a tartalmat. A félelem testi
jelenség. A szívverésed felgyorsul, a mellkasodra nyomás
nehezedik, görcsös és merev leszel. A belső tágasság szűkké
válik, elveszted a szabadságod, kábulat vesz rajtad erőt. Zavart
leszel, mint vadállat a ketrecben. Ez a testi összetevő az oka,
Lynn, amiért a gondolataidnak olyan nagy jelentőséget
tulajdonítasz, hogy a poklot tudják eléd varázsolni. Fontos, hogy
lásd ezt a mechanizmust. Hiszen nincs másról szó. Amint sikerül
egy kissé lazítanod, kitörsz az ördögi körből. Minél
intenzívebben érzed saját magadat, annál kevésbé tudnak
kínozni a gondolataid. Ezért kezdődik minden terápia a test
edzésével. Sport, sok sport. Mozgás, míg szúrni nem kezd az
oldalad és izomlázad nem lesz. Az érzékek erősítése. Hallás,
látás, ízlelés, szaglás, tapintás. Kifelé a vetítésből, az igazi
életbe. Érezd a tested. Vannak kérdéseid?
– Nincsenek. De vannak – tördelte a kezeit Lynn. –
Értem, mit mondasz, de... de... A félelmeim nagyon is
konkrétak. Úgy értem, nem az ujjamból szopom őket! Amit
tettem, amibe belementem. A gondolataim már csak a...
rombolás, a kín... a halál körül forognak. Mások halála körül.
Ölni, kínozni, rombolni! Szörnyen félek, hogy átalakulok
valamivé, ami hirtelen kitör belőlem, ráugrik másokra és
darabokra tépi őket, az embereket, akiket szeretek! Valami, ami
belülről fal fel engem, míg csak a külső burok marad, s e
burokban valami titokzatos, valami idegen rejlik és... én már
nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, meddig bírom még ezt a
nyomást...
Hirtelen könnyek jelentek meg a szemében, a
tanácstalanság kivetülései. Az álla remegett. A férfi hátradőlt és
várt, hátha mond még valamit, de már nem tudott beszélni, csak
levegő után kapkodott. Azt kívánta, bárcsak eltűnne már a
világból, vissza az anyaméhbe, de nem Crystaléba, aki míg élt,
nem tudta támogatni. Inkább átadta neki búskomorságának
mérgét, a génjeiben kódolva. Egy apát szeretett volna, aki
megnyugtatná, hogy csak rosszat álmodott, de nem Juliant, aki
ugyan átölelné és vigasztalná, de a problémáját a legkevésbé
sem fogná fel, mint ahogy Crystal depresszióját és későbbi
őrületét sem fogta fel. Pedig Julian egyáltalán nem vetette volna
meg a gyengeséget. Egyszerűen csak nem értette! Lynn egy
olyan szülői pár védelmébe kívánkozott, amelyik soha nem is
létezett.
– Nagyon magasak az elvárásaim magammal szemben –
mondta, miközben igyekezett üzletasszony módjára beszélni. –
Bizonyosan érzem, hogy túlságosan magasak, és utálom magam,
amiért nem felelek meg... Amiért kudarcot vallok.
Úgy érezte, hogy áttetszővé válik, a karjával igyekezett
eltakarni magát, de ez nem változtatott az áttetszőség érzésén.
Egy számítógéppel társalgott, de még sohasem érezte magát
ennyire meztelennek.
 – Egy másik szemléletmódot javaslok neked – mondta
ISLAND-II egy idő után. – Ezek nem a te elvárásaid. Mások
elvárásai, de olyannyira magadévá tetted őket, hogy immár te is
elhiszed, hogy a sajátjaid. Megpróbálod tehát a cselekedeteidet
összhangba hozni velük. Te nem azt becsülöd, aki vagy, hanem,
azt, akit mások szeretnének látni. De hosszú távon az ember
nem tagadhatja meg, és nem értéktelenítheti el önmagát. Érted,
mire gondolok?
– Igen – suttogta Lynn. – Azt hiszem, igen.
A férfi tekintete rajta pihent, barátságosan, analitikusan.
– Mit érzel most?
– Nem tudom.
– Az a személy, aki te vagy, tudja. Kövesd az érzéseidet.
– Nem tudom – siránkozott. – Nem tudok ilyesmit
csinálni. Nincs hozzáférésem... Saját magamhoz.
– Itt nem kell alakoskodnod, Lynn – mosolygott a férfi.
– Előttem nem. Ne felejtsd el, én csupán egy program vagyok.
Még ha nagyon intelligens is.
Alakoskodás? Ó, igen! Ő volt az alakoskodás királynője,
már gyermekkora óta. Alakoskodás, amit órákig gyakorolt saját
tükörképe társaságában, míg abba a helyzetbe nem került, hogy
minden elvárt kifejezést csinos orcájának monitorára tudott
vetíteni: magabiztosságot a kudarc szakadékának fenekén,
lazaságot a túlterheltség ellenszelében. Megtanult üres kézzel
blöffölni. Nagyon gyorsan megtanulta, mivel pont annak a
férfinak a tetszését kereste, aki az alakoskodás puszta ötletét is
helytelenítette. De nem vette észre a szerepjátékát, míg a végén
már ő maga sem vette észre. Levegő után kapkodva igyekezett
lépést tartani vele, kifejlesztett egy mélyen ülő averziót az
érzésekkel szemben, mindenekelőtt saját érzéseivel szemben.
Elkezdte megvetni embertársai sírós-csepegős hangulatait. Lelki
kitárulkozás, kimutatott szenvedés, az elsietett intimitás
nyúlóssága. Mindenkinek tudtára adni, milyen lábbal kelt fel,
mindenkit tájékoztatni mentális állapotáról, borzalom.
Mennyivel jobban kedvelte az alakoskodás higiéniáját!
Legalábbis addig az 5 évvel ezelőtti napig, ami mindent
megváltoztatott...
– Amit érzel, az a düh – mondta ISLAND-II nyugodtan.
 – Düh?
– Igen. Féktelen düh. A bezárt Lynn Orley, aki végre ki
akar törni és szeretetre vágyik, elsősorban arra, hogy saját magát
szeresse. Ennek a Lynn-nek sok falat kell ledöntenie, sok
elvárástól meg kell szabadulnia. Csodálkozol, hogy ölni és
rombolni akar?
– De én nem akarok ölni és rombolni – sírt Lynn. – De
nem tudok... Nem tudok ellene...
– Persze, hogy nem akarsz ölni. Fizikailag nem.
Senkiben sem fogsz kárt okozni, Lynn, ne félj. Csak egyetlen
embert kínzol, saját magadat. Nincs benned semmiféle
szörnyeteg.
– De ezek a gondolatok nem hagynak nyugodni!
– Fordítva, Lynn. Te nem hagyod békén a gondolatokat.
– De megpróbálom. Mindent megpróbálok!
– Minél erősebb az igazi Lynn, annál gyengébbek
lesznek. Ami számodra szörnyeteggé válásnak tűnik, az
valójában nem más, mint az újjászületésed kezdete.
Emancipációnak is nevezzük. Kapálózol, ki akarsz törni.
Eközben persze meghal valami, nevezetesen a régi, rád
kényszerített identitásod. Emlékszel gyermekkorodból a 3
kényszerre?
Lynn némán rázta a fejét.
– Így hangzanak: kell, nem szabad, illene. Ismételd meg,
kérlek.
– Kell... Nem szabad... Illene.
– Hogy hangzik?
– Szarul.
– Mától fogva számodra nem érvényesek. Nem vagy
már gyerek. Mostantól fogva csak ez érvényes: én vagyok.
– I am what I am – énekelte Lynn megtörten. – És ki
vagyok én?
– A gondolataid és tetteid tanúja vagy. Az, ami marad,
ha az identitások összességét, amelyet énnek tartasz, leveted,
míg csak a puszta tudat marad. Volt már olyan érzésed, hogy
gondolkodás közben látod magad? Hogy látod, amint a
gondolatok felvetődnek és megint eltűnnek?
Lynn bizonytalanul bólintott.
 – Ez is fontos igazság, Lynn. Te nem vagy azonos a
gondolataiddal! Érted? Nem vagy azonos a gondolataiddal! Nem
vagy azonos a világról alkotott elképzeléseiddel.
– Nem, nem értem.
– Egy példa. Biztos vagy abban, hogy egy férfi
holografikus projekcióját látod?
– Igen.
– Mit látsz még?
– Bútorokat. A széket, amelyen ülök. Némi technikát.
Falakat, padlót, mennyezetet.
– Egészen pontosan hol vagy?
– A széken ülök.
– És mit csinálsz?
– Semmit... Figyelek. Beszélek.
– Mikor?
– Hogyhogy mikor?
– Mikor történik mindez?
– Hát most.
– Ennyi. A tudatod igenis képes a valós világ
érzékelésére, és redukálni tudja arra, ami. A mostra. Amit
megint egy most követ, majd még egy most. Minden más
projekció, Lynn, fantázia, spekuláció. A mostot veszélyesnek
érzed?
– A Holdon vagyunk. Minden elsülhet rosszul is, és
akkor...
– Stop. Már elcsúsztál, ez már hipotézis, maradj annál,
ami van.
– Na igen – mondta kelletlenül Lynn. – Nem. Nem
veszélyes.
– Látod? A valóság nem fenyegető. Ha elhagyod ezt a
helyiséget, más emberekkel fogsz találkozni, másvalamit
csinálsz majd, új mostot élsz át. Ezen pillanatok mindegyikénél
rákérdezhetsz, hogy fenyegető-e, csak egy gondolat nem
megengedett: mi lenne, ha. A kérdés úgy hangzik: Mi van?
Szinte mindig azt fogod megállapítani, hogy a veszély egyedül a
te konstrukcióidban létezik.
– Én vagyok veszélyes – suttogta Lynn.
– Nem. Azt gondolod, hogy veszélyes vagy, annyira,
hogy attól már rettegsz. De ez is csak egy gondolat. Fölbukkan,
úgy csinál: bú, és bedőlsz neki. 85%-a annak, ami átvillan az
agyunkon, szemét. A legnagyobb részét észre sem vesszük.
Azonban jön egy gondolat, úgy csinál: bú, és megijedünk. De ez
a gondolat nem mi vagyunk. Nem kell félned.
– O... oké.
A férfi hallgatott egy darabig.
– Akarsz még beszélni magadról?
– Igen. Nem, máskor. Be kell fejeznem... Egyelőre.
– Rendben. Még valami. Az előbb megkérdeztem, kiben
bízol meg.
– Igen.
– Kiértékeltem a reakcióidat, miközben mondtad a
neveket. Azt tanácsolom, beszélj az egyik emberrel. Beszélj Tim
Orley-val.
Egy emberrel beszéljen.
– Köszönöm – mondta Lynn, és nem is gondolt bele,
hogy ISLAND– II egyáltalán fogékony-e az udvariasságra. A
kopasz férfi mosolygott.
– Gyere vissza, amikor csak akarsz.
Lynn kikapcsolta, levette homlokáról a szenzorokat, és a
pólót a sajátjára cserélte. Egy ideig mereven nézte az üres
üveglapot, képtelen volt felállni, pedig sehol sem volt
egyszerűbb felállni, mint ezen az átkozott, kibaszott Holdon.
Okos dolog volt idejönni? Szétszedni magát egy tükör
előtt, amibe bele sem akart nézni? Az ISLAND-II közismerten
megdöbbentő eredményeket ért el. Időközben az űrhajózás már
nem volt elképzelhető pszichológiai támasz nélkül. Amíg a
hősökbe szerelmes '70-es években inkább elismerték Dagobert
bácsi létét, mintsem azt, hogy a depresszió lehetséges a
világűrben, addig a hosszú ideig tartó küldetések korában már
minden az emberi psziché misztériumai körül forgott, már csak
azért is, mert senkinek sem volt kedve a rémesen drága
vállalkozásokat, mint például a Mars-utazást,
kényszerbetegségek miatt elvetni. A legnagyobb veszélyt nem a
meteoritok vagy a technikai gondok jelentették, hanem a pánik,
a fóbiák, a hatalmi harcok, no és a jó öreg szexuális ösztön.
Nagy szükség lett hirtelen fedélzeti pszichológusra.
Szimulációkat végeztek, ám inkább elgondolkodtató
eredménnyel: öt esetből kettőben először a pszichológus idegei
mondták fel a szolgálatot, ő kezdte a csapat többi tagját
megőrjíteni az analíziseivel. De még ha meg is őrizte nyugalmát,
a jelenléte akkor sem érte el a kívánt hatást. Az érintett
űrhajósok inkább lenyelték a nyelvüket, mintsem hogy egy élő,
ítélő lényre bízták volna magukat. Öncenzúra, vigasztalan
következtetés: a férfiak a karrierjüket féltik, a nők attól tartanak,
lenézik őket.
Így kerültek képbe a virtuális terapeuták. Eleinte
egyszerű programok, amelyek kérdőívek alapján adtak
magazinok oldalára illő tanácsokat, később szerepjátékok, végül
komplex, dialektikus szoftverek.
Semmi sem ért fel a barátokkal és rokonokkal folytatott
videóbeszélgetéssel, de mit lehet tenni a Marson, ahol nemigen
hozható létre efféle kapcsolat? Végül neves cyberterapeuták
kifejlesztettek egy programot, ami egyesítette magában a
kifinomult párbeszédtechnikák előnyeit a legbőségesebb
adathalmazzal, amivel mesterséges intelligencia valaha is
rendelkezett. A szkeptikusok az egyes emberek individuális
szükségleteit hozták fel, amelyeket csak egy ember térképezhet
fel, de a gyakorlat az ellenkezőjét bizonyította. Akármelyik
ajtón lépett is be az ember a lélek labirintusába, rövid ideig tartó
tévelygés után ismerős terepre jutott. Nem létezett milliónyi
pszichológiai vezérmotívum, csupán néhány alapminta milliónyi
parafrázisa. A végén mindig ugyanazoknál a neurózisoknál,
bonyodalmaknál és traumáknál kötöttek ki, például, hogy ki ette
meg az utolsó csokis pudingot. Időközben az ISLAND-I már
bevált az űrállomásokon, kietlen helyeken lévő kutatóhelyeken
és konszernek központjaiban, míg az összehasonlíthatatlanul
fejlettebb ISLAND-II-t mindaddig kizárólag a GAIA meditációs
és terápiás központjában használták. Még a programozói
számára is talányos volt ez a pszeudo-teremtmény, amiből
hiányzott ugyan a prométheuszi szikra, de hihetetlen
sebességgel tudott tanulni és következtetéseket levonni.
Lynn lassan összeszedte magát és elhagyta a központot.
Míg a lobbi felé haladt, arcvonásait rendbe szedte, és ismét a
gondtalan vidámságot tükrözték. Euforikus vendégekbe botlott,
akik éppen visszatértek a Moltke-kráter lávaömléseitől, a Mont
Blanc csúcsáról vagy a Vallis Alpina mélyéről. Izgatottan tágra
nyílt szemekkel meséltek nagy hangon az univerzum
felkutatásáról tenisz– és golfütőkkel, a pancsolásról a
medencében, a repülésekről, az utazásokról a kompokkal, a
Grasshopperekkel és a holdbuggykkal, no meg természetesen
újra és újra a Föld látványáról áradoztak. Úgy tűnik, az
ellenszenvet és véleménykülönbséget eltemették a regolitba.
Mindenki szóba állt mindenkivel. Momoka Omura olyan
szavakat vett a szájára, mint teremtés és alázat, Chuck
Donoghue gálánsnak nevezte Evelyn Chamberst, Mimi Parker
vihorászva beszélt meg találkát Karla Kramppal a gőzfürdőben.
A jókedv járványszerű terjedése teljességgel elmosta a
gyűulölködést. Mindenki barátkozós hangulatban volt, senkinek
sem akadt problémája, még Oleg Rogasovnak sem, aki útitársait
sorra dzsúdózni kényszerítette, és boldog örömmel hajigálta
őket nage waza-dobásaival a tatamira, persze úgy, hogy „ne
fájjon senkinek se”! Undorító, de a Lynn-kaméleon mindent
meghallgatott, mintha ebben artikulálódna a lét értelme, osztotta
a bókokat, mint a kurváknak járó pénzt, szenvedett és
mosolygott, mosolygott és szenvedett. Háromnegyed 8, már
mindenki a vacsorát várja. Lelki szemei előtt látta, ahogy
felszolgálják az első fogást, Aileen torkán megakad egy szálka,
Rogasov vért hány, Heidrun megfullad, látta, amint a GAIA
homlokzata megreped és a szaros seggfejek e boldog csapata
védtelenül kirepül a vákuumba, szétpukkadnak, elégnek,
megfagynak.
Na jó, nem pukkadnak azonnal szét.
De még egyetlen anya sem ismerte fel utána a saját
gyermekét.

Dana Lawrence felpillantott, amikor Lynn belépett az

irányítóterembe. Gyors pillantást vetett az órára. Még van
néhány perc a vadállatok etetéséig, és egy rutinellenőrzésre le
kellett mennie az alagsorba. Amíg nem tartózkodott ott, szokás
szerint Aswini Anand helyettesítette, de az indiai lány most
éppen egy robotot vizsgált, amelyik Nairék ágyának felhúzása
közben ment tönkre.
 – Minden rendben? – kérdezte Lynn.
– Nagyjából igen. Egy kis technikai malőr a 27-es
szinten. Semmi komoly.
Lynn szeme egy pillanatra összehúzódott. Lawrence
analitikus elméjének ennyi is elég volt. Azon töprengett, mi
lehet Julian lányával. Egyre jobban mutatkoznak rajta a
bizonytalanság és ingerlékenység jelei. Miért tiltakozott két
napja oly vehemensen az ellen, hogy Julian belepillanthasson a
felvételekbe? Vizsla szemekkel nézett Lynnre, ám a lány már
össze is szedte magát.
– Rendbe tudják hozni, Dana?
– Nem gond. De ha már itt van, megkérhetem valamire?
10 percre le kellene mennem. Ezalatt senki nincs a teremben,
és...
– Irányítsa át a mobiljára.
– Meg is szoktam tenni. De szeretek mindent átlátni, ha
az étteremben beindul a nagyüzem. Tudná tartani addig a
frontot?
– Persze – mosolyodott el Lynn. – Menjen nyugodtan.
Színésznő vagy, gondolta Lawrence. Mit rejtegetsz? Mi
a probléma?
– Köszönöm – mondta elgondolkodva. – Mindjárt itt
vagyok.

Az irányítóközpont. A kis Olümposz.

Hány gombot lehetett itt nyomogatni, hány rendszert
átprogramozni, az alapbeállításokat megváltoztatni! Növelni az
oxigénellátást, míg minden kigyullad. Túladagolni a szén-
dioxidot. Elreteszelni mindegyik kijáratot és lezárni az éttermet,
míg meg nem bolondulnak. A szennyvizet az ivóvízbe engedni,
hogy mind megbetegedjenek. Leállítani a lifteket. Kikapcsolni a
reaktort. Megnövelni a belső nyomást, majd egy csapásra
csökkenteni. Csupa vidám dolog.
A kreativitás nem ismer határokat.
Én vagyok veszélyes.
Lynn végignézte az ellenőorzött területeket mutató
monitorfalat.
Nem. Te nem a gondolataid vagy!
 – I am what I am – énekelte csendesen.
Egy melódia hangzott fel. Hívás Londonból, Orley-
főhadiszállás, központi biztonsági osztály. Lynn felhúzta a
szemöldökét. Keze bizonytalanul mozdult az érintőképernyő
felé Végül vegyes érzésekkel, de fogadta a hívást. A képernyőn
Edda Hoff bubifrizurás feje jelent meg. Viaszképe nem árulta el,
hogy jó vagy rossz hírrel jelentkezik-e.
– Helló Lynn – mondta hangsúlyozás nélkül. – Hogy
van?
– Jobban már nem is lehetnék! Az utazás teljes siker. És
maguknál mi újság? Halottak? Armageddon?
Hoff nyugtalanítóan sokáig várt a válasszal.
– Hogy őszinte legyek, nem tudom.
– Nem tudja?
– Néhány órával ezelőtt felhívott valaki. Egy bizonyos
Tu Tian, kínai üzletember, jelenleg Berlinben tartózkodik. Egy
meglehetősen zavaros történetet mesélt. Néhány barátjával, úgy
tűnik, titkos információk birtokába jutott, és azóta gyilkosok
üldözik őket.
– És mi közünk van nekünk mindehhez?
– A szöveg, ami az egész izgalmat okozza,
meglehetősen töredékes. De az a kevés, amit a töredék
tartalmaz, és amit átküldték nekünk, nem éppen olyan, mint egy
esti mese.
– Pontosan mi van benne?
– Átküldöm.
Egy külön képernyőn megjelent néhány sor. Lynn
elolvasta a szöveget, még egyszer, majd még egyszer, abban
reménykedve, hogy az Orley név majd csak eltűnik, de
mindegyik alkalommal csak még erőteljesebben jelent meg.
Szinte bénultan bámulta a dokumentumot, érezte, amint elöntik
a pánik fekete hullámai, mintha sose beszélt volna ISLAND-II-
vel.
Ott senki nem sejt mindent.
– És? – érdeklődött Hoff. – Mi a véleménye?
– Egy töredék, amint maga is mondta – csak ne vegye
észre a bizonytalanságát! – Egy rejtvény. De amíg nem ismerjük
a teljes szöveget, addig talán többet magyarázunk bele, mint
amit valójában jelent.
– Tu egy GAIA elleni merénylettől tart.
– Ez azért kissé túlzásnak tűnik, nem gondolja?
– Ahogy vesszük.
– Sehol sem áll, hogy mikor lesz majd e bizonyos
operáció.
– Én is ezt mondtam neki. Másrészt nem tehetjük meg,
hogy az esetről nem veszünk tudomást.
– Miféle esetről? Ahhoz, hogy eldönthessük, tudomást
veszünk-e róla vagy sem, tudnunk kellene, miről is van szó,
nem? De nem tudunk semmit. Az Orley-nak világszerte vannak
érdekeltségei. Ha tényleg ellenünk terveznének valamit, miért
lenne a célpont éppen a GAIA? Honnan szedi ezt az a kínai?
– Az aktuális hírekből.
– Vagy úgy – zakatolt Lynn agya. A terem kontúrjai
elmosódni látszottak. – Na igen, az igaz, hogy a hotel a
legnagyobb újdonság, de azért még nem ez az egyetlen
lehetséges célpont. Mindenesetre jelenleg semmi szükségünk itt
az izgalomra, érti, Edda? Ezekkel a vendégekkel nem. Nem
kockáztathatjuk meg, hogy a potenciális befektetőket effélével
rémisztgessük.
– Én senkit sem akarok rémisztgetni – mondta Hoff
kissé megsértődve. – A munkámat végzem.
– Persze.
– Amúgy meg nem is magát akartam terhelni az
egésszel, hanem Dana Lawrence-t, de hát maga vette fel. És sem
vagyok hülye, Lynn. Tudom, hogy körbe vannak véve
befektetőkkel, csupa fontos fickó, mind szupergazdag,
szuperhíres. De nem éppen ez az a konstelláció, ami a szálloda
fenyegetettsége mellett szól?
Lynn hallgatott.
– Akárhogy is – mondta végül –, jó, hogy ilyen gyorsan
informált minket. Nyitva tartjuk majd idefent a szemünket, s
tegyék maguk is ugyanezt. Legyenek éberek! Beszélt már
Norringtonnal és Shaw-val?
– Még nem. Először ennek a Tunak néztem utána.
– És?
– Önerőből lett milliomos. Rendkívül sikeres.
Holográfiával és virtuális környezettel foglalkozik Sanghajban,
csúcstechnológia. Néhány interjút és cikket találtam,
amelyekben róla esik szó. Határozottan nem egy szélhámos.
– Rendben. Maradjon rajta. Informáljon, ha van valami
fejlemény az ügyben, és, Edda...
– Igen?
– Nekem szóljon először, ha valami történik.
– De természetesen Norringtonnak és Shaw-nak...
– Persze, szóljon nekik. Minden jót, Edda.
Lynn maga elé meredt. Néhány perc múlva Lawrence is
visszatért. Felállt, mosolygott, szép estét kívánt az
igazgatónőnek, de a hívásról egy árva szót sem szólt. Kimért
léptekkel hagyta el a központot, felment a lifttel a GAIA feszes
melleihez, be a lakosztályába; amint az ajtó egy résnyire kinyílt,
tovább a fürdőbe, feltépte a csomagot a zöld tablettákkal, hármat
magába tömött, és megpróbált kinyitni egy pondrószerű
kapszulákkal teli sötét üveget.
Kicsúszott a kezéből.
Remegő ujjakkal kapott utána, s még épp el tudta kapni.
Hevesen remegő kézfején két pondró csúszkált. Mohón kapta
be, majd leöblítette őket vízzel. Amikor megemelte a fejét, egy
Gorgó mogorva tekintetével találkozott, a haja kígyóként
tekergett, nem csodálkozott volna, ha saját pillantásától kővé
dermed. Továbbra is az az érzés tartotta rabságban, hogy
kicsúszik a lába alól a talaj. A cucc nem hatott, nem hatott elég
gyorsan, tovább zuhant az őrület felé, meg fog őrülni, ha nem
hat, megőrül, megőrül...
Berohant a nagyszobába, a gyengébb gravitációról
megfeledkezve nekifutott a falnak és a hátára esett, gyakorlatilag
pont oda, ahová akart, csak nem így, de mindegy. Ott a minibár,
közvetlenül az orra előtt. Kóla, víz, gyümölcslé, gyerünk,
valahol lennie kell egy üveg vörösbornak, de még jobb a
whisky, a vészhelyzetre szánt adag, amit becsempészett, pedig a
Holdon nem szabad alkoholt, blablabla, le vele, egy kortyra...
A bourbon fájdalmasan zúdult le a nyelőcsövén.
Négykézláb mászott vissza a fürdőszobába, miközben mellkasa
már beleremegett a készülő kitörésbe, sikerült még eljutnia a
vécéig és nagy ívben kihányt mindent. A hányás nagyot csattant
a kerámián, egy része visszafröccsent az arcába. Hol vannak a
tabletták? Savanyú szag szúrta az orrát, könnyeket csalva a
szemébe. Nem látott semmit. Tovább öklendezett, noha már
nem volt mi kijöjjön belőle, míg végül megszabadult a
vécékagyló bűvöletéből és melléje heveredett. Vinnyogva és
mozdulatlanul hevert a verítékben és a hányásban, a
mennyezetet bámulva. Majd egyszerre megint levegőhöz jutott.
Tim. ISLAND-II azt mondta, Timmel kell beszélnie. Hol
van? Vacsorázik? Már elkezdték volna? 20 perccel múlt 8, hülye
liba, persze, hogy már vacsoráznak, üdvözlet a konyhából,
ilyen-olyan finomságok, tökmindegy, milyen szarból készültek,
úgyis megúsznák, de oda kell mennie, nem maradhat örökké itt,
míg valaki rá nem töri az ajtót.
A félelem testi jelenség.
Pontosan, te nagyokos gépezet, ó, Szókratész!
„Ez a testi összetevő az oka, Lynn, amiért a
gondolataidnak olyan nagy jelentőséget tulajdonítasz, hogy a
poklot tudják elővarázsolni neked”.
Óvatosan feltápászkodott. A feje zúgott. Úgy érezte
magát, mintha egy évig száradt volna a szaharai napsütésben, de
az agya megint működött, idegrendszerének súlyosan
megtépdesett szálai ismét kiegyenesedtek. Úgy támaszkodott
fel, mint egy vénember, és megnézte magát a tükörben.
– Istenem, de szarul nézel ki! – mormogta.
„Amint sikerül egy kissé lazítanod, kitörsz az ördögi
körből. Minél intenzívebben érzed magad, annál kevésbé tudnak
kínozni a gondolataid.”
Na jó. Akkor az első fogást nélküle ették meg. Amit a
tükörben látott, azt már nem lehetett némi rúzzsal helyrehozni.
Felújításra van szüksége, bizonyos értelemben, de ezt is
megoldja. Pontosan a főfogásra megjelenik majd az étteremben,
ragyogóan, az alakoskodás királynője.
Egy gonosz szellem angyalbőrben.
 BERLIN, NÉMETORSZÁG
Tu ragaszkodott az esti programhoz, miután mindenféle
embernek híreket küldött annak reményében, hogy belső
információkhoz jut a Cseng-csoportról. Ebben az időpontban
néhány címzett Sanghajban vagy Pekingben még ágyban volt,
néhány amerikaival azonban beszélt már, vagy visszahívást kért
tőlük. Megjegyezte, hogy Csengről bármely amerikai
információ többet ér a kínainál.
– Hogyhogy? – kérdezte Jericho, amikor a legendás
Borchardtsban kihozták óriási adag bécsi szeletüket.
– Hogyhogy? – vonta föl a szemöldökét Tu. – Amerika
a legjobb barátunk!
– Így van – helyesek Yoyo. – Ha mi, kínaiak Kínáról
akarunk megtudni valamit, az amerikaiakat kérdezzük.
– Szép kis barátok – jegyezte meg Jericho. – A ti
barátságotoktól reszket az egész világ.
– Ugyan már, Owen! De tényleg.
– Komolyan! Nem te magad beszéltél a holdbéli kubai
válságról?
Tu kése hegyével megemelte a tányérján túllógó hús
szélét és bizalmatlanul nézett be alá, mintha ott találná meg a
magyarázatát, hogy az európaiak miért nem képesek a húst a
száj méretének megfelelőre vágni. Inkább ment volna kínai
étterembe, de meg kellett hajolnia a kétszólamú „Hát ez nem
igaz!” felkiáltás előtt.
– De – mondta. – És én is éppen olyan rosszul éreztem
magam, mint te. De azt is figyelembe kell venni, hogy Kína és
Amerika egyszerűen nem háborúzhat egymással. Ők a
világgazdaság ikrei, ellenségek, de sziámik. Hagyományosan az
esküdt ellenségek kötik a legjobb üzleteket: előnyös, ha valaki
nem szereti az üzleti partnerét. A szimpátia felpuhítja a
szerződéseket, az ellenszenv azonban élesíti az érzékeket, tehát
Kína a legjobb üzleteket azokkal a nemzetekkel köti, amelyeket
a legkevésbé kedvel, nevezetesen az Amerikai Egyesült
Államokkal és Japánnal. Ha Amerikáról szeretnék megtudni
valamit, akkor a Csong Csan Er Buhoz fordulnék.
 – Közhely – látott neki Jericho a vacsorának –, hogy egy
totalitárius rezsim polgárai akkor tudnak meg a legtöbbet
magukról, ha azokhoz fordulnak, akiknek munkája az országuk
elleni kémkedés. De itt másról van szó. Cseng Pang-vang fejébe
az amerikaiak sem látnak bele.
– Így van. Mégis kézenfekvő, hogy a ClA-t és a NASA-t
kérdezd, ha meg akarsz tudni róla valamit. Vagy felőlem a
Bundesnachrichten-dienstet, a SIS-t, a Szluzsba Vnyezsnej
Razvedkit, a Mossadot, az indiai titkosszolgálatot. Nyomozó
vagy, Owen, a te filozófiád a beszivárgás. Az övéké is.
Mindazonáltal bebizonyosodott, hogy könnyebb beszivárogni a
kormányokba, mint a konszernekbe – Tu kicsavart egy citromot
a rántott hús felett. Közben úgy nézett, mintha attól rettegne,
hogy a bécsi szelet leugrik a tányérjáról és elmenekül. – Te
mondtad az előbb, hogy az Orley Enterprises és az Egyesült
Államok tulajdonképpen ugyanaz. Igen. De csak annyiban, hogy
Orley szabja meg az amerikai űrkutatás paramétereit. Ezt persze
nem szeretik hallani. Utálják a helyzetet, de az Egyesült
Államok tényleg függ Orley-tól. Az űrkutatásuk, teljes
energiaügyi koncepciójuk a világ legnagyobb technológiai
konszernjétől függ, pontosabban Julian Orley pénzétől és
legjobb munkatársai know-how-jától. Ennyiben tehát Orley talán
valóban azonos az amerikai űrkutatással, de Washington
semmiképpen sem azonos Orley-val. Ha mindent tudsz az
amerikai kormányzat terveiről, még messze nem tudsz mindent
az Orley Enterprises-ról. A vállalat egy erőd. Egy párhuzamos
univerzum. Minden határon kívül álló állam.
– És Cseng?
– Vele más a helyzet. Lehet, hogy Amerika elnökei
lekötelezettjei voltak az olaj-, az acél– és a fegyverlobbinak, de
soha nem voltak velük teljesen azonosak. Egyszerűen azért,
mert a demokratikus országokban a konszernek lényegüknél
fogva magánkézben vannak. Kínában ellenben történelmileg az
állam részei, de azt csinálnak, amit akarnak.
– Ezek szerint a párt elvesztette hatalmát a konszernek
fölött? – kérdezte Jericho. – Ezen azért csodálkoznék.
– Hülyeség – rázta a lejét Yoyo. – A hatalomvesztés azt
jelenti, hogy valaki kiszorít téged, hogy uralkodjon helyetted.
Ennek ellenére azért még ott vagy, legfeljebb ellenzékben. De
Kínában nem szorítottak ki senkit, más történt: egy 100%-os
átalakulás, metamorfózis. Minden régi kommunista helyére, aki
feldobta a talpát, olyasvalaki jött, aki ugyan szépen zsebében
hordta párttagsági könyvét, de azért vezető pozíciót töltött be
valamelyik jól menő vállalkozásnál.
– Amerikában sincs ez nagyon másként.
– De. Washington hatalmi pozíciókat vesztett az Orley
Enterprises-zal szemben, ami miatt esős napokon morgolódhat,
de még mindig van legalább valaki, aki morgolódik. Kínában
nincsenek már állami intézmények, amelyek morgolódhatnának.
Az egészet ugyan még mindig kommunizmusnak hívják, pedig
konszernek konzorciuma, amelyek önmaguknak adják a
kormányzati mandátumokat.
– Ezt más szemszögből is nézheted – mondta Tu, mintha
valami politikai műsort moderálna. – Kínában olyan
menedzserek kormányoznak, akiknek van egy másodállásuk a
politikában. A nyugati világban még mindig akadnak olyan
államfők, akik nemet mondanak akkor, amikor a
magángazdaság igent mond. Lehet persze, hogy a nagy nem egy
idő után aprócska, jelentéktelen és félénk nem lesz, de azért még
mindig megmarad valami pozíció csökevénye. Kínában azonban
olyan nemet kell elképzelned, ami sok igenből tevődik össze.
Amikor Teng Hsziao-ping elhatározta, hogy valamennyire ismét
megengedi a privatizációt, néhányan azt kérdezték, vajon ettől
fogva milyen mértékben lesz a magángazdaság engedélyezve. A
kérdés mára elavult, mert a végén a kommunizmus volt az, amit
privatizáltak.
Letette a kést és a villát, kezébe fogta a húst és úgy
harapdálta.
– Ezért egyszerűbb egy kínai konszernről külföldön
információkhoz jutni, Owen, mint Kínában. Belső
információkhoz jutni Cseng-ről úgy tudsz a legjobban, ha
kapcsolódsz azoknak a nemzeteknek a hírszerzői
mindennapjaihoz, amelyek Kínában kémkednek. Én egészen
véletlenül ismerek néhány ilyen embert.
Jericho hallgatott. Nem tudta, ki mindenkit ismer Tu, s
hogy életének mely állomásán kötött ismeretséget a
titkosszolgálatokkal, de megérezte: azelőtt nem látta ilyen
tisztán egy olyan világ vízióját, amelyben vagy a kormányzatok
konszernizálódnak, vagy pedig a konszernek szabadulnak fel
mindenféle állami ellenőrzés alól.
Ki az ellenségük?
Tíz felé fáradtnak és nyúzottnak érezte magát, de Yoyo
azt javasolta, nézzék meg, mit képes nyújtani a helyi éjszakai
élet. Ideges lazaság lett úrrá a lányon. Tu a Kudammot szerette
volna megnézni. Jericho felhívta Diane-t és elkérte a
legnépszerűbb klubok és karaokebárok listáját. Utána
elbúcsúzott, hogy vissza kell mennie a hotelbe, még dolgoznia
kell, ami meg is felelt a valóságnak. Az elmúlt napokban néhány
ügyfelét valóban súlyosan elhanyagolta.
Yoyo tiltakozott. Menjen csak ő is velük.
Jericho tétovázott. Tulajdonképpen szilárdan elhatározta,
hogy visszamegy a szállodába, de hirtelen úgy érezte, szívesen
enged a kérésnek. A lány tiltakozása nyomán egy mindaddig
felfedezetlen akkumulátor hirtelen energiával töltötte fel a testét.
Úgy érezte, mintha testében meleg olaj keringene.
– Hát igen, tulajdonképpen... – mondta a forma
kedvéért.
– Rendben. Akkor később találkozunk.
Az akkumulátor lemerült. A világ elmozdult
serdülőkorának múlni nem akaró telébe, amikor azért hívták
meg egy buliba, hogy ne mondhassa, megfeledkeztek róla.
Elképzelte, amint Yoyo kiválóan szórakozik nélküle, ahogy
régen is mindenki nagyszerűen szórakozott nélküle.
Mennyire gyűlölt fiatalnak lenni.
– Vagy? – kérdezte a lány hideg szemekkel.
– Jó szórakozást – mondta. – Később találkozunk.

Később, amikor semmit sem intézett el abból, amiért a

hotelbe visszatért. Amikor az ágyon heverve azon gondolkodott,
vajon életének melyik pontján kanyarodott rossz irányba, hogy
attól kezdve rémálmaiban mindig ott lyukadjon ki, ahol a
legkevésbé sem akart. Mint egy utazó a repülőtéri futószalagnál,
akinek a bőröndje elveszett és valószínűleg a világ másik végén
éppen gazdát cserélt, várt és várt, egyre biztosabban érezve,
hogy a várakozás válik élete fő jellemzőjévé.
Röviddel 2 után, amikor fél szemmel Tarantino
klasszikusának, a Kill Billnek egy rosszul sikerült 3-D-s remake-
jét nézte, szégyenlős kopogást hallott az ajtaján.
Föltápászkodott, ajtót nyitott, és Yoyo állt előtte.
A lány szemében valami kutyaszerű szomorúságot látott.
Az ujjai között egy cigaretta füstölgött, és egyértelműen
alaposan a pohár fenekére nézett. Rendezetlenségének fokából
arra lehetett következtetni, hogy útközben kisebbfajta
forgószélbe keveredett. Jericho kételkedni kezdett abban, hogy a
lány estéje sikeres volt.
– Mit csinálsz épp? – kérdezte Yoyo kíváncsian. – Sokat
dolgoztál?
– Elmegy.
Jericho egy helyben toporgott. Mi értelme lett volna
elmesélni, hogy az utóbbi órákban egy 18 éves fiúval küzdött
meg a teste fölötti uralomért?
– És te? Jól szórakoztál?
– Ó, nagyszerűen! – kitárta a karját és vad pörgésbe
kezdett, ami Jerichóban felébresztette az ösztönt, hogy
hozzálépjen és elkapja. – Valami karaokebárba mentünk, ahol
csak szarokat játszottak, de Tiannal azért jól felforgattuk a
krimót.
Jericho leült az ágy szélére.
– Énekeltetek?
– De még hogy! – vihogott Yoyo. – Tian egyetlen
szöveget sem ismer, én viszont kívülről fújok mindent. Néhány
fickó őgyelgett ott, ők elhívtak magukkal egy klubba. A Tokio
Hotel játszott. Azt hittem, japcsik! De németek, olyan öregebb
rock-veteránok.
– Jól hangzik.
– Igen, de fél óra múlva klotyóra kellett mennem, de
sehol sem találtam. Tehát kimentünk a zöld vécére, onnan
tovább egy másik kocsmába, ami még nyitva volt. Fogalmam
sincs, hol.
Elhallgatott, és leült Jericho mellé az ágy szélére.
– És? – kérdezte a férfi.
– Hm. Tian mesélt valamit. Akarod tudni, mit?
 Jerichónak hirtelen az az idióta víziója támadt, hogy
megcsókolja a lányt és úgy tudja meg tőle, mit mesélt Tian,
hogy kiszívja belőle. Részeg állapotában, amolyan
árnyékszerűen, pasztózusan és közönségesen még
kívánatosabbnak tűnt, mint amúgy. E felismeréstől ágyéktájon
bizsergést érzett, ami azonnal át is csapott fájdalomba, hiszen
Yoyo azért jött, hogy beszélgessenek.
Jericho Diane csillogó, nemtelen testét fixírozta. Yoyo
lehajolt, és egy utolsót szippantott a cigarettájából.
– Valóban szívesen elmesélném neked.
– Okéééé – mondta elnyújtva Jericho. Nyílt elutasítás,
rosszul kódolva.
– Persze csak akkor, ha téged... – tétovázott a lány.
– Mi?
– Talán kicsit tényleg késő van, nem?
Nem, pont megfelelő, üvöltötte a felnőtt férfi Jericho
koponyájában, aki azonban képtelen volt kikapcsolni a frusztrált
robotpilótát, aki minden erejével éppen azon volt, hogy Yoyót
szabályszerűen megakadályozza. Egymást nézték, egy Grand
Canyon távolságából.
– Tehát akkor... Jobb, ha megyek.
– Jó éjszakát – hallotta a férfi hangját.
Föltápászkodott. Jericho semmit sem tett, hogy
marasztalja. Yoyo várt még egy kicsit, bizonytalanul
elcsoszogott a számítógépig, majd vissza.
– Valamikor majd szeretni fogjuk életünknek ezt a
szakaszát, amit most utálunk – mondta, hirtelen teljesen
kitisztulva. – Valamikor békét kell kötnünk, különben
megőrülünk.
– 25 éves vagy – mondta Jericho fáradtan. – Még
mindennel és mindenkivel békét köthetsz.
– Mit tudsz te? – mormogta, és kimenekült a férfi
szobájából.
 CALGARY, ALBERTA, KANADA
Mint a hentes elé kikötött dobermann. Így és nem
másképp érezte magát Loreena Keowa, akit ösztöne
csalhatatlanul Pekingbe vezetett, arra a konferenciára, amelynek
következményeképp Alejandro Ruiz eltűnt a föld színéről.
Nyomot fogott, üldözte a vadat, már majdnem ráharapott, Susan
pedig beszélgetni akar. Minek? Miről? Sina egyelőre nem
segíthetett neki, mert Susan Hudsucker aggodalmaskodik.
Milyen értelmetlen pazarlása az esélyeknek és az időnek!
Keowa egyetlen másodpercig sem kételkedett abban, hogy ha
megismerné a konferencia hátterét, akkor azonnal kiderülne
Ruiz eltűnésének oka, ez pedig megoldaná a Palstein elleni
merénylet rejtvényét is.
De Susan beszélgetni akar.
Kedvetlenül gépelte be A szörnyeteg öröksége néhány
bevezető mondatát. Szigorúan véve persze nincs is ráutalva Sina
segítségére. Calgaryból éppúgy hozzáfért a vancouveri központ
adatbankjához, mint otthonról, Juenau-ből. Ha úgy akarja, ő volt
a központ. Saját szakállára is átböngészhette volna a netet.
Egyedül a tisztelet miatt tartotta be a játékszabályokat, mivel
Susan Hudsucker nemegyszer tartotta már a hátát érte. Ezért úgy
gondolta, hogy az intendánst majd A szörnyeteg öröksége, Első
rész, A kezdetek című, jól sikerült, tényekben gazdag műsorral
hangolja jóindulatúra, hogy belecsalja a hálójába, és olyan
tényeket prezentál majd, amelyek rákényszerítik a Palstein-ügy
elsőbbségének beismerésére.
Keowa becsukta a laptopot. A kínai pincér tekintetét
kereste, aki a pult mögött mindenféle kristályok lehelgetésével
és polírozgatásával csapta agyon az időt, s üres poharát
felmutatva jelezte, hogy még egy Labatt Blue-t kér. A Westin
Calgaryban, a The Keg Steakhouse and Bar nevezetű éttermében
nyomasztó volt az üresség. Előre örült a grillezett lazacnak és a
cézársalátának, és egyre türelmetlenebbül várta a gyakornokot,
akinek az asztaltársasága ugyanakkor kissé kellemetlen is volt,
mivel attól tartott, hogy egyszer csak kipukkadhat és a rengeteg
tojás, kolbászféle és hús, amit az elmúlt két napban magába
tömött, kifolyik belőle. Ugyanakkor persze a fiú jó. Ha
felbukkan, bizonyára hoz magával valami információt.
A pincér kihozta a sört. Keowa éppen belekortyolt a
habba, amikor megszólalt a mobilja.
– Jó estét, Shax' saani Keek – mondta Gerald Palstein.
– Ó, Gerald – köszöntötte örömmel. – Hogy van?
Micsoda véletlen, hogy felhív, tudniillik éppen Gudmundsson
barátjával foglalkozunk. Kidobta már?
– Loreena...
– Persze, talán továbbra is megfigyelés alatt kellene
tartanunk.
– Loreena, Gudmundsson eltűnt.
Keowának kellett egy kis idő, amíg felfogta, mit is
mondott Palstein. Fölállt, fogta a sörét, elhagyta a bárt és
keresett egy magányos helyet a lobbiban.
– Gudmundsson eltűnt? – kérdezte fojtott hangon.
– Igen, a teljes csapatával együtt – bólintott Palstein
aggodalmasan. – Ma délben. Senki sem tudja, hol vannak. Az
Eagle Eye-nál egyetlen számon sem elérhető. De azt
megtudtam, hogy valamelyik munkatársa felhívta őket, és
információkat kért róla.
Keowa tétovázott.
– Ha ki akarom deríteni, ki lőtt magára, akkor nem
hagyhatom figyelmen kívül Gudmundssont.
– Nem vagyok benne biztos, hogy áll még az
egyezségünk.
– Egy pillanat! – dühödött lel Keowa. – Csak azért,
mert...
– Maga figyeljen rám egy pillanatra, rendben? Maga
nem hivatásos nyomozó, Loreena. Ne értsen félre, nagyon
sokkal tartozom önnek. Már csak Gudmundsson miatt is!
Higgye el, minden erőmmel segítek majd a környezetvédelmi
riportjával kapcsolatban, ezt megígértem, és be is tartom, de
mostantól fogva bízza a nyomozást a rendőrségre!
– Gerald...
– Nem – rázta a fejét Palstein. – Már felfigyeltek
magára. Menjen ki a célkeresztből, Loreena, ezek olyan
emberek, akik a céljaik érdekében ölnek.
 – Gerald, elgondolkodott már azon, hogy miért van még
életben?
– Mert piszok szerencsés voltam, azért.
– Nem, hanem miért van még mindig életben. Talán
nem is akarták megölni. Talán akkor is élne még, ha nem botlott
volna meg a pódiumon.
– Úgy érti...
– Gondolkodjon már el! Gudmundsson azóta ezerszer
szitává lőhette volna, maga pedig ehelyett boldogan rohangál fel
és alá. Biztos vagyok abban, hogy a merénylet célja az volt,
hogy magát egy időre kivonják a forgalomból.
– Hm.
– Jó, kis korrektúra – ismerte be. – Ha nem botlott volna
meg, akkor a golyó fejen találja. De minden más stimmel,
stimmelnie kell. Valaki meg akarta akadályozni valamiben.
Véleményem szerint abban, hogy Orley-val a Holdra repüljön.
Ez sikerült, miért akarnák még mindig megölni? Alejandro
Ruiznak talán nem volt ekkora szerencséje...
– Ruiz?
– A Repsol stratégája.
– Lassabban, kissé összezavar. Ruiz és az én esetem
között tényleg nem látok semmiféle összefüggést.
– De én igen – sziszegte, miközben körülnézett, hogy
van-e valaki hallótávolságban. – Istenem, Gerald! Maga egy
olyan vállalat stratégiai igazgatója, amelyik létezésének
legnagyobb részében pontosan az ellenkezőjét tette, mint amit
maga akart. Csak akkor adtak a maga kezébe kellő hatalmat,
amikor már túl késő volt és mindennek bealkonyodott. Nem volt
más Ruiz helyzete sem! Erkölcsprédikátor, belepiszkít a saját
fészkébe, mindenkinek az idegeire megy. A Repsol-t
folyamatosan ostorozta, hogy szálljon be a napenergia-
szektorba, üzletelni akart az Orley Enterprises-zal. Akárcsak
maga! Mintha a falnak beszélt volna. Azután, amikor a hajó
süllyedni látszik, kinevezik stratégiai igazgatónak. Maga is,
Ruiz is évekig mondogatják, hogy meg kell vetniük a lábukat az
alternatív energiaforrások piacán, jó ideig oda se figyelnek
magukra, azután helyzetbe kerülnek. Az egyikükre rálőnek, a
másik eltűnik Limában, és maga nem lát összefüggést?
 Palstein adós maradt a válasszal.
– Egy nappal a limai útja előtt – folytatta Keowa 2022.
szeptember l-jén Ruiz részt vesz valami rejtélyes konferencián
valahol Peking közelében. Ott kellett valaminek történnie.
Valaminek, ami olyannyira kibillentette az egyensúlyából, hogy
a saját felesége nem ismert rá a telefonban. Nem csönget
magánál semmi?
– De igen. Egy figyelmeztető jel.
– No és mire figyelmezteti?
– Arra, hogy maga nagy veszélyben van. Ahogy ezt
most végighallgattam, úgy érzem, igaza van. A párhuzam
valóban teljesen kézenfekvő.
– Na látja!
– Pont emiatt aggódom – rázta a fejét Palstein. – Kérem,
Loreena! Nem akarom, hogy miattam bántódás érje.
– Óvatos leszek.
– Maga óvatos lesz? – nevetett fel. – Engem saját
testőreim csaptak be, pedig higgye el, én aztán igazán óvatos
voltam! Bízza a nyomozást a...
– Nem, Gerald – kérlelte a férfit Keowa. – 24 óra. Adjon
nekem 24 órát! Minden jó krimiben adnak 24 órát! Holnap
hajnalban repülök Vancouverbe, akkor az egész a főnökség
kezébe kerül. Ezután az egész Greenwatch ezen a sztorin
dolgozik majd. Holnap estére tudni fogom, mi történt ezen a
konferencián, kinek a megbízását teljesíti Gudmundsson, ha
pedig nem, akkor esküszöm magának, felvesszük a rendőrséget
a fedélzetre. Ez az én ígéretem, de adjon nekem ennyi időt!
Palstein melankolikus szemeivel végigmérte, majd
felsóhajtott.
– Jó, rendben. Hány embernek mutatta meg különben
Gudmundsson és az ázsiai fényképét?
– Soknak. Senki sem ismeri a dagadékot.
– És a Ruiz-ügy?
– 3-4 ember tud róla. De mindent csak én tudok.
– Akkor legalább egy szívességet tegyen meg nekem.
Maradjon ez így, míg meg nem érkezik Vancouverbe. Ne tegyen
addig semmi olyasmit, amivel újabb oroszlánt csalogathat ki a
barlangjából.
 – Hm. Rendben.
– Megígéri? – kérdezte bizalmatlanul.
– Indián becsületszavamra. Maga tudja, ez számomra
mit jelent.
– Persze – nevetett Palstein. – Shax' saani Keek.
– Vigyázzon magára, Gerald.
– Maga pedig hívjon fel, amint megérkezett
Vancouverbe.
– Felhívom. Azonnal.
Letette a telefont, és Palstein képe elhalványodott.
Keowa némileg zavarban érezve magát állapította meg, hogy
sajátos módon vonzódik a férfihoz, pedig melankolikus volt,
absztrakt szeretet fűzte a matematikához és halott avantgardisták
furcsa zenéjét hallgatta. Ráadásul alacsonyabb és vékonyabb is
volt nála, szinte vézna, kopaszodó fejjel, vagyis éppen az
ellentéte annak a férfias, széles vállú típusnak, amelyiket amúgy
kedvelt. Arcvonásai arányosak, bár nem túl jellegzetesek,
csupán bársonyos tekintetében volt valami, ami megérintette.
Elmélkedve nézte az elsötétülő kijelzőt, amikor vele szemben
hangosan megmozdult a szék.
– Meghalok az éhségtől – mondta a gyakornok. – Hol az
étlap?
Keowa eltette a mobilt.
– Remélem, szorgalmas voltál. Steakért információ.
– Egy kiló húsra elegendő lenne – terített ki maga elé
tucatnyi cédulát. – Tehát, ide figyelj. Felhívtam az Eagle Eye-t,
a biztonsági céget, amelyiknél Palstein testőrsége alkalmazásban
áll. Előálltam a megfenyegetett újságírónőo történetével, aki egy
kényes ügyben folytatott tényfeltárása miatt védelemre szorul,
és hogy nemrégiben megismerkedtél Gudmundssonnal, akiről a
barátod, Palstein a legjobbakat mondta, blablabla. Azt
válaszolták, hogy Gudmundsson külső munkatárs, akit az
olajmenedzser védelme jóformán teljesen leköt, utána kell
nézniük, hogy van-e még szabad kapacitása, amúgy meg
szívesen összeállítanak neked egy saját csapatot. Egyébként
ismertek téged.
Keowa felvonta a szemöldökét.
– Valóban?
 – A hálóról. A riportjaidat. Meglehetősen odavoltak a
gondolattól, hogy Loreena Keowát védelmezhetik.
– Hízelgő. Sok külső munkatársuk van?
– Szinte kizárólag. Felerészben volt rendőrök,
felerészben egykori tengerészgyalogosok, rangerek,
zöldsapkások, valamint világszerte működő magánhadseregek
tagjai. Hozzájuk társul még néhány egykori titkos ügynök,
főként a CIA-től, a Mossadtól és a BND-től, ők szerzik a híreket
és irányítják a logisztikát. Kiváltképp a németek rendelkeznek jó
kapcsolatokkal, meg persze az izraeliek, de néha a KGB-től is
hozzácsapódik valaki az Eagle Eye-hoz, sőt kínai és koreai
munkatársuk is van. Kérésre megmutatják bármelyik
munkatársuk életrajzát. Nincsenek titkaik, éppen ellenkezőleg!
Az életrajz a reputációjuk része.
– Es Gudmundsson?
– Félig izlandi, innen ered a neve. Washingtonban nőtt
fel. Egykori tengerészgyalogos, mesterlövész, minden mocskon
keresztülment már. 25 évesen beállt egy Mamba nevű
magánhadseregbe.
– Nem hallottam róla.
– Az évezred elején Kenyában és Nigériában működtek.
Onnan egy hasonló céghez ment át, a nyugat-afrikai African
Protection Services-hez, röviden APS.
– Hm. Afrika.
– Igen, de 5 éve megint az Államokban él. Munkaerejét
magánkézben lévő biztonsági cégek szolgálatába állítja, Eagle
Eye és ilyenek, általában projektvezetőként.
Keowa elgondolkodott. Afrika? Van-e valami szerepe
annak, hogy korábban hol dolgozott? Az biztos, hogy
munkaadójának egyik ügyfelét elárulta. Az, hogy az Eagle Eye
is érintett, éppúgy nem volt kizárható, mint ahogy biztos sem. A
vállalkozás komolynak számított, nem egy híresség vette
igénybe a szolgálataikat. Az mindenesetre érdekes, hogy
Gudmundsson már Ruiz eltűnésekor is az Eagle Eye-nak
dolgozott. Mit csinált Gudmundsson a 2022. szeptember 2-áról
3-ára virradó éjszaka? Hol volt akkor éjszaka, amikor Ruiz
eltűnt? Talán Peruban?
– Ennyi? – kérdezte. – Más nincs?
 – Ne szórakozz, ez nem rossz!
– Na jó, egy adag sült krumpli – vigyorgott. – És két
adag sült oldalas.
 BERLIN, NÉMETORSZÁG
Az exobiológusok elképzelései szerint a földönkívüli élet
ott is lehetséges, ahol a legkevésbé számít rá az ember. Sajátos
lények élnek a vulkánok kürtőiben, tartanak ki a kénből és
ammóniából álló óceánokban, csíráznak a holdak jégpáncélja
alatt, vagy úsznak méltóságosan a Jupiter sokszínű egén.
Rájaszerű óriások, amelyeket hidrogénnel teli testük megvéd
attól, hogy a gázóriás fémmagja szétlapítsa őket.
Reggel fél 7-kor egy efféle lény közeledett Berlinhez.
A napfelkelte hideg, ragyogó fénye csillámlott a bőrén,
amint kanyarodni és ereszkedni kezdett. A szárnyfesztávolsága
majdnem 100 méter volt. A törzse és a szárnyai átmenet nélkül
nőttek egybe, és egy olyan parányi, jelzésszerű fejbe
torkollottak, amely a teljes nagysághoz mérve meglehetősen
csökevényes intelligenciáról látszott tanúskodni. De a látszat
csalt. Valójában ott gyűlt össze 4 önállóan dolgozó
számítógéprendszer óriási teljesítménye, ami a hatalmas testet a
pilóta és a segédpilóta felügyelete mellett a levegőbe emelte.
Az Air China csupaszárny gépe volt, ami ezekben a
pillanatokban készült leszállni Berlinben. Jó ezer embernek
jutott benne hely. A konstruktőrei nem akarták már csövekhez
csavarozni a hordozófelületeket, ezért létrehoztak egy
szimmetrikus, laposan üres testet, amelyet egészen a szárnyak
csúcsáig ülésekkel rendeztek be – egy aerodinamikai csodát. Az
óriás hajtóműveit a farokba építették be. Rendkívüli méretű
fesztávolsága miatt már alacsony fordulatszámnál is hatalmas
tolóerő kifejtésére volt képes, ráadásul a rájaforma is
megkönnyítette az emelkedést és alig okozott örvényléseket,
emiatt csökkent a fogyasztása és a zaj is az elviselhető 63
decibelre süllyedt. Az építői az aerodinamika javára még az
ablakokról is lemondtak. Helyettük a törzsben elhelyezett
aprócska kamerák közvetítették a külvilág képeit 3-D-
képernyőkre, amelyek egy megszakítás nélküli üvegfal látszatát
keltették. A repülés maga volt az érzéki luxus. A rosszullét
legfeljebb a szárnyak csúcsain lévő olcsó helyeken volt
elképzelhető, amelyek egy kanyarban akár 25 métert is
emelkedhettek vagy süllyedhettek, s ahol a turbulenciák is
érezhetők voltak.
Az a férfi azonban, aki puha léptekkel épp most tért
vissza a fedélzeti masszírozó-szolgálattól, a platinum-lounge
kényelmét élvezhette. Az ottani szimuláció nem mást mutatott,
mint a kilátást a pilótafülkéből, tökéletes térábrázolásban.
Belesüppedt az ülésébe és lecsukta a szemét. Ülése pontosan a
repülőgép tengelyén helyezkedett el, ami nagy szerencse volt,
hiszen későn foglalták a jegyet. Ám akik lefoglalták, pontosan
tudták, mit szeret. Ennek megfelelően tudták alakítani a
szerencsét. Tudták, hogy inkább utazna a szárny csúcsában, egy
léghajó kosarában, egy zeppelin alá kötve vagy egy griffmadár
karmaiban, mintsem hogy megelégedjen közvetlenül a gép
közepe mellett egy hellyel. A közép az közép, vitának helye
nincsen. Minél kisebb volt a különbség az ideálishoz képest,
annál kevésbé viselte el, annál erősebb volt az inger, hogy a
hibát korrigálja.
Figyelte a napfényben fürdőző Berlint, teli zölddel,
vízfolyásokkal, csillogó tavakkal. Utána maga a város, a
különböző korszakok építőkockáival. Hosszú árnyék tűnik fel a
korai fényben. A csupaszárny 180°-os kanyart írt le, valósággal
zuhant a talaj felé, lakótömbök, kertek és sugárutak felett húzott
el, egyre alacsonyabban. Kitüntetett helyéről egy pillanatra úgy
tűnt, mintha belefúródnának a kifutópályába, aztán a pilóta
felhúzta a gép orrát, és észre sem vették a földet érést.
A hangulat észrevétlenül változott meg a repülőn. A
jövő, ami az előző órákban beágyazódott a levegőbe és a jó
reménységbe, most ismét valósággá lett. Az emberek
beszélgetésbe elegyedtek egymással, elpakolták újságjaikat és
könyveiket, míg a repülőgép elérte a parkoló-pozíciót. Kapunyi
zsilipek nyíltak meg, hogy az utasok áradata bezúdulhasson a
repülőtérre. A férfi fogta kézipoggyászát, és az elsők között
hagyta el a repülőgépet. Az adatait már most tárolták a helyi
repülőtéren. Alig 20 perccel a pudongi start után az Air China
átküldte az aktáját a német hatóságoknak, ráadásul a fedélzeti
kamerák képeit is átjátszották. Amikor az ellenőrző zsilipekhez
közeledett, a német számítógép tudta már, hogy mit evett és mit
ivott a repülőgépen, melyik stewardess-szel flörtölt és melyikre
nézett morcosan, mit olvasott, milyen filmet nézett, és hányszor
ment ki a toilette-re.
A rendszerben volt a digitális arcképe, hangpróbája,
ujjlenyomata, az íriszének képe, s természetesen ismerte első
berlini címét, a Hotel Adlont is.
Először a mobilját, majd a jobb kezét helyezte a
szkenner felületére, bemondta a nevét és belenézett az
automatikus zsilip kamerájába. Miközben a számítógép az
RFID-adatait olvasta, a rendszer elvégezte a szükséges
összehasonlításokat, azonosította őt, majd továbbengedte.
Rögtön a zsilip mögött két pult állt. Két rendőrnő világította át
csomagját a röntgennel, és megkérdezték, mi célból érkezett.
Barátságosan válaszolt, de kissé elvarázsoltan, mintha már a
következő megbeszélésén járna az esze. Azt kérdezték, hogy
először van-e Berlinben. Igennel válaszolt, valóban nem járt
még korábban a városban. Csak akkor lett szívélyesebb a
hangja, amikor a mobilját visszaadták, szép napot kívánt
mindkettőjüknek, s kifejezte reményét, hogy nem kell az egész
napjukat a pult mögött tölteniük. Közben a fiatalabbik rendőrnő
szemébe nézett azzal a szótlan üzenettel, hogy nem lenne
ellenére, ha ezt a csodás, napos berlini reggelt például az ő
társaságában tölthetné.
Aprócska, konspirativ mosoly, annak a maximuma, amit
a szolgálati szabályzat megenged. Azt jelentette, hogy
kétségtelenül jól kinéző pasas vagy, tökéletesen szabott
öltönyben, mindketten jól tudjuk, hogy mit akarunk, köszönöm a
virágokat, de most húzz el a francba. A hangja azonban ezt
mondta:
– Üdvözöljük Berlinben, Csao xiansheng. Reméljük,
élvezni fogja az ittlétet.
A férfi továbbment. Tetszett neki, hogy tisztában voltak
a korrekt megszólítással. Amióta a kínai kötelező nyelvvé vált a
legtöbb európai ország iskoláiban, az ember biztos lehetett
abban, hogy a hagyományos kínai neveknél nem cserélik fel a
családnevet és a keresztnevet, és hogy az úr vagy hölgy
megszólítást a családnévhez illesztik hozzá. A kijáratnál sápadt,
kopasz férfi várta, bernáthegyiéhez hasonló szemekkel és
hörcsögképpel, nagy volt, erős test felépítésűu, és nyakig
gombolt bőrdzsekit viselt.
– Failté, Kenny – mondta halkan.
– Mickey – köszöntötte őt Xin a vállára csapva, de a
lépéseit nem lassítva. – Hogy van az IRA maradéka?
– Páran meghaltak – csatlakozott hozzá a kopasz. – Alig
van már kapcsolatom velük. Milyen néven utaztál?
– Csao Bide. Mindent megszerveztél?
– Minden rendben. Bár óriási késéssel jöttünk
Dublinből. Csak éjfélre értem ide, szar egy repülés volt, na
mindegy.
– És a fegyverek?
– Készen állnak.
– Hol?
– Az autóban. Nem akarsz először a szállodába menni?
Vagy menjünk egyenesen a Muntuba? Még sötét. A lakás is
fölötte. Alighanem alszanak még.
Xin elgondolkodott. Egy héttel ezelőtt, amikor az
emberei felfedezték Vogelaar új identitását, Mickey Reardon
járt már a Muntuban, hogy feltérképezze. Észak-Írországban a
riasztóberendezés volt a specialitása. Az IRA szétesése óta, sok
más egykori taghoz hasonlóan, ő is a szabad piacon igyekezett
boldogulni, közben időnként külföldi titkosszolgálatok, így a
kínai katonai hírszerzőszolgálat megbízásait is elvállalta. Xin
általában fiatalabb partnerekkel szeretett dolgozni, de Mickey,
noha már ötvenes éveinek vége felé járt, még mindig kiváló
fizikumnak örvendett, értett a fegyverekhez és bekötött szemmel
is felismert bármilyen elektronikus riasztórendszert. Xin már
többször is dolgozott vele, végül ő ajánlotta be a Hydrának.
Azóta az ír Kenny csapatához tartozott. Nem volt éppen egy
szellemi óriás, viszont sohasem tett fel kérdéseket.
– Ugorjunk be a szállodába – döntött Xin. – Utána majd
elintézzük.
Belenézett a napba és kifésülte a homlokából hosszú
haját.
– Berlin állítólag nagyon szép. Mégis. Legkésőbb ma
este el akarok tűnni innen.

De Jan Kees Vogelaar nem aludt. Egész éjszaka le sem

hunyta a szemét, ami csak részben volt köszönhető a fejfájásnak,
amit az antilopcomb okozott. Nyelával megegyeztek, hogy
először Franciaországba mennek, ahol volt némi kapcsolata
egykori idegenlégiósokkal. Míg Nyela csomagolt, ő elkészítette
új identitásukat. Luc és Nadine Bombard, francia gyarmatosítók
leszármazottai Kamerunból. Este felé érkeznek majd Párizsba.
Fél 8-kor felhívta Letót, egy félig gaboni barátját, aki
néhány éve Berlinben lakott már, hogy fehér apja mellett legyen
a rák ellen vívott küzdelmében. Vele találkozott Nyela előző nap
az Unter den Lindenen. Leto a Mambához tartozott, mielőtt az
beolvadt volna az újonnan alapított African Protection Services-
be, ő segített nekik a Muntu megnyitásában. Ő volt német
földön az egyetlen bizalmasa, bár ő sem ismerte pontosan a
körülményeket, amelyek miatt Vogelaarnak menekülnie kellett
Egyenlítői-Guineából. Úgy tudta, Mayé elsöprése lényegében
Ndongo műve volt, valamely külföldi hatalmak anyagi
segítségével. Vogelaar elmulasztotta felvilágosítani.
– El kell tűnnünk – mondta röviden.
Leto, akit nyilván az ágyból rángatott ki, meglepetésében
ásítani is elfelejtett.
– Mi az, hogy eltűnni?
– El kell hagynunk az országot. A nyomunkra
bukkantak.
– Bassza meg!
– Igen, bassza meg. Ide figyelj, megtennél egy
szívességet?
– Természetesen.
– Két óra múlva, amikor kinyitnak a bankok,
felszámolom a számláinkat és néhány dolgot el kell intéznem.
Nyela ezalatt lemegy a Muntuba, becsomagolja, amit magunkkal
tudunk vinni. Jó lenne, ha mellette tudnál lenni. Csak az
óvatosság kedvéért, míg meg nem érkezem.
– Persze.
– Legjobb lesz, ha felmész érte a lakásba.
– Rendben. Mikor akartok eltűnni?
– Azonnal, délben.
Leto hallgatott egy darabig.
– Nem értem én ezt – mondta aztán. – Miért nem
hagynak egyszerűen békén titeket? Ndongo egy éve újra
hatalmon van. Te már nem jelentesz fenyegetést.
– Valószínűleg még mindig nem emésztette meg, hogy
akkoriban elűztem a hivatalából – hazudta Vogelaar.
– Nevetséges – sóhajtotta Leto. – Mayé volt. Téged
csupán megfizettek érte, nem volt benne semmi személyes.
– Nekem az is elég, hogy a fickók feltűntek. El tudsz
menni fél 9-re Nyeláért?
– Persze. Nem gond.
Másfél órával később Vogelaar belevetette magát a
reggeli csúcsforgalomba. A lámpák ellenségesen lassan váltottak
zöldre. Átkelt a Französische Straßén, elérte a Taubenstraßét, a
Nissant bepasszírozta egy apró kis parkolóhelyre, majd belépett
a bankba. A tőke katedrálisa dugig volt. A számítógépeknél és a
pultoknál olyan tömeg volt, mintha fél Berlin azt tervezné, hogy
velük együtt lelép. Észrevette a tanácsadóját egy vörös képű
öregasszony karmaiban, aki előadását a pult ütögetésével
támasztotta alá, jelzett neki, hogy a szomszédban várja, átment a
szomszédos lounge-ba, és saját magán mérgelődve belevetette
magát egy elegáns bőrfotelbe.
Időt pocsékolt. Miért nem vette le a pénzt már tegnap
délután.
Azután eszébe jutott, hogy amikor Jericho és kínai
barátnője elmentek, a bankok már bizonyára zárva voltak. De ez
egyáltalán nem nyugtatta meg. Alapjában véve képtelenségnek
tűnt számára, hogy itt kell ülnie. A banki ügyletek számítógépes
ügyletek voltak, de ha pénzét készpénzben akarta hazavinni,
akkor bizony személyesen is meg kellett jelennie. Morcosan
rendelt egy kapucsínót. Reménye, hogy a tanácsadója az
elkövetkezendő percekben felhívja és odakéri a pulthoz, veszni
látszott a vörösképű szószátyársága miatt. A többi pult előtt is
hosszú sorban kígyóztak az öreg és még öregebb emberek. Úgy
tűnt, mintha Berlin szenilissé válása teljes gőzzel zajlana, még a
legpompásabb utakat is elöntötte a legalább némileg biztosított
öregkor iránti aggodalom.
Legnagyobb meglepetésére alighogy belekortyolt a
habba, megszólalt a mobilja. A csészét egyensúlyozgatva állt
föl, tudniillik át akarta vinni magával, de amikor a kijelzőjére
pillantott, látta, hogy a hívás egyáltalán nem a banktól érkezett.
Nyela száma volt. Visszaült, fogadta a hívást és várta, hogy
megjelenjen a jól ismert arc.
Ehelyett Leto bámult rá.
Azonnal rájött, hogy valami nincs rendben. Leto
rendkívül gondterheltnek tűnt. De igazándiból mégsem. Inkább
olyannak látszott, mint aki megbékélt gondterheltségével és
elhatározta, hogy ezt az arckifejezést élete végéig le nem veti
magáról. Ekkor fogta fel Vogelaar, hogy ez a vég már rég
bekövetkezett.
Leto halott volt.
– Nyela? Mi van? Mi történt?
Akárki is tartotta kezében Nyela mobilját, hátralépett,
így láthatóvá vált a gaboni felsőteste. Leto kifacsart testtel
támaszkodott a bárpultnak. Nyakából keskeny patakban csorgott
a vér.
– Ne aggódj, Jan. Csendben intéztük el. Nehogy
megharagudjanak rád a szomszédaid.
Aki szólt, maga felé fordította a mobilt.
– Kenny – suttogta Vogelaar.
– Örülsz? – vigyorgott Xin. – Én mindenesetre
vágyakoztam utánad. Egy évig kínzott a kérdés, hogyan sikerült
kicsúsznod a kezeim közül.
– Hol van Nyela? – hallotta Vogelaar saját kérdését, de
hangja olyan volt, mintha egy liftakna mélyéről szólna.
– Várjál, adom. Nem, inkább mutatom.
Újból változott a perspektíva, most az étterem volt
látható. Nyela egy széken ült, a félelem szobra. Egy sápadt,
kopasz férfi karja fogta át a szék támlájához szorítva. A férfi
másik kezében egy szikét tartott. A hegye mozdulatlanul állt a
levegőben, egy centire sem volt Nyela tágra nyílt bal szemétől.
– Ez a helyzet – szólalt meg Xin hangja.
Vogelaar hallotta, amint valami hörgő hang tör elő
belőle. Nem emlékezett rá, hogy valaha is kiadott volna efféle
hangot magából.
– Ne bántsd – hörögte. – Hagyd őt békén.
– Nem dramatizálnám a helyzetet – mondta Xin. –
Mickey igazi profi, nagyon nyugodt a keze. Csak akkor lesz
ideges, ha én ideges leszek.
– Mit tegyek? Mondd meg, mit tegyek!
– Vegyél engem komolyan.
– Komolyan veszlek.
– Persze, hogy azt teszed – változott Xin hangja hirtelen
sötét tónusúvá, valami kígyószerűséggel elegyítve. – Másrészt
azt is tudom, mire vagy képes, Jan. Ebben a pillanatban ezernyi
terv suhan át az agyadon, hogyan tudnál átverni engem. De én
nem akarom, hogy átverj. Azt akarom, hogy meg se próbáld.
– Nem fogom megpróbálni.
– Ezen csodálkoznék.
– A szavamat adom.
– Nem. Csak azután nem fogod megpróbálni, ha
megértetted, milyen elementárisan fontos megmentened a
feleséged szeme világát.
A kamera ráközelített. Nyela félelemtől eltorzult arca
kitöltötte a képernyőt.
– Jan – siránkozta.
– Kenny, ide hallgass – suttogta Vogelaar rekedten. –
Azt mondtam, a szavamat adom! Hagyd abba, én...
– Egy szemmel is kiválóan lehet még látni.
– Kenny...
– Tehát ha felfogod, hogy milyen fontos a megmaradt
szemét megmenteni, akkor...
– Kenny, ne! – ugrott fel Vogelaar.
– Sajnálom, Jan. Kezdek ideges lenni.
A mobilból Nyela ordítása hallatszott, amint a szike
meglódult. Vogelaar üvöltése megrengette a levegőt.

GRAND HYATT
Jericho pislogott.
Valami felébresztette. Oldalra fordult és az órára
pislantott. Majdnem tíz! Ilyen sokáig nem is akart aludni. A
házitelefon ugrasztotta ki az ágyból.
– Megvan a pénzed – mondta Tu. – 100 000 euró, ahogy
a zsoldos úr kívánta, nem túlságosan kis címletekben, hogy azért
beférj a múzeum ajtaján.
– Jó – mondta Jericho.
– Lejössz reggelizni?
– Igen, azt hiszem.
– Gyorsan gyere! Yoyo lassan belefullad a rántottába.
Egy adagot félretétetek neked, mielőtt még mindet felfalná.
Yoyo.
Jericho letette a telefont, bement a fürdőszobába és
megfigyelte azt a borostás, szőke férfit, aki a bűnt minden
eszközzel üldözte, kivéve a fésűt, borotvakészletet és az
illendőség minimumát, ami ahhoz szükségeltetik, hogy legalább
világosan és egyértelműen nemet mondjon, még akkor is, ha
valójában igent gondol. Valami maradt az előző éjszakából,
amolyan furcsa érzés, hogy elbaltázott valamit, akármi lett
légyen is az. Egy tökrészeg, mindazonáltal igen közlékeny
Yoyo, aki aligha véletlenül választotta az ő szobájába vezető
utat, aki beszélgetni akart, s ezt a gondolatot utálta a pattanásos
fiú, pedig hát mi más is lenne a beszélgetés, mint egy
bizonytalan kimenetelűu ceremónia? Alakítható. Minden
megtörténhetett volna, de az ő sértett önsajnálata működött,
csökönyösen ragaszkodott a Kill Bill remake-jéhez, ami pont
olyan rossz volt, amilyet megérdemelt. A felnőtté válásra való
képtelensége szöges ágyra kényszerítette, ahol ájult, egyáltalán
nem pihentető álomba merült, pályaudvarokról és vonatokról
álmodott, amelyeket sorra lekésett, hogy örökké bolyongjon
valami komor senki földjén, amelynek barlangszerű lakóodúiból
hatalmas rovarok lesték lecsapásra kész csápjaikkal. Minden
bejáratból, minden átjáróból, minden résből a csápok integettek
feléje, majd bújócskát játszva visszahúzódtak a páncélozott
testbe.
Vonatok, milyen kínosan szimbolikus! Hogy lehet ilyen
igénytelenül álmodni? Megfigyelte a szőke férfit a tükörben,
majd elképzelte, milyen lenne, ha egyszerűen otthagyná a
tükörben és a fürdőoben, a pattanásos fiú tökéletlenségeivel
egyetemben.
 Megkell szabadulnia ettől a fiútól. Valahogyan. Nagyon
unja már!

VOGELAAR
Üvöltése atomrobbanás erejével söpört végig a bankon,
minden beszélgetést és gondolatot ízekre szaggatott. A hirtelen
beállt csöndben álmosító dzsesszmuzsika hangjait lehetett
hallani. Az alacsony üvegasztalkán egy modern festmény
pompázott előtte kávéból és habból, közepén összetört porcelán.
A kijelzőt bámulta.
– Megértettél? – kérdezte Xin.
A térde megroggyant, Nyela elhaló zokogását hallgatva
zuhant vissza a bőrfotelbe. Semmi sem történt. A szike nem
fúródott a felesége szemébe, nem hasította fel a pupillát és az
íriszt. Csupán megmozdult, majd meg is állt ismét a levegőben.
– Igen – suttogta Vogelaar. – Megértettelek.
– Jó. Ha betartod a játékszabályokat, az asszonynak nem
esik bántódása. Persze, ami téged illet...
– Világos – köhécselt Vogelaar. – De mire ez a
felhajtás, Kenny?
– Miféle felhajtás?
– Már rég megölhettél volna. Amikor elhagytam a házat,
az úton idefelé, a bankban...
A kép elmosódott, majd ismét megjelent Xin.
– Nagyon egyszerű – mondta, ismét a laza társalgási
stílusában. – Még sohasem dolgoztál hálózat és biztosítás
nélkül. Hiszel a halál utáni életben, amikor ügyvédek kinyitnak
valami széfet és a tartalmát átadják a sajtónak, amire erőszakos
elmúlásod hatalmazta fel őket.
– Szüksége van segítségre?
Vogelaar felpillantott. Egy banki alkalmazott. Ijedt arc,
némi helytelenítő kifejezéssel: egy bankban nem szokás
üvöltözni. Esetleg még valakinek az öngyilkosság juthatna
eszébe. Vogelaar megrázta a lejét.
 – Nem, csak... nagyon rossz hírt kaptam.
– Ha tehetünk önért valamit...
– Magántermészetű az ügy.
A férfi megkönnyebbülten elmosolyodott. Nem pénzről
van szó, valaki meghalt, balesetet szenvedett.
– Mint mondtam, ha...
– Köszönöm.
Az alkalmazott elment. Vogelaar utánanézett, majd
felkelt és ő is kiment.
– Mondd tovább – szólt a telefonba.
– A biztonsági megfontolásaid azon alapulnak, hogy aki
rosszat akar neked, az téged fenyeget – folytatta Xin. – Így
elmondhatod: ha holnap nem jelenek meg itt és itt teázni,
méghozzá az összes végtagom birtokában, akkor valahol
felrobban egy bomba. Ez a magányos farkas stratégiája, hisz
életed nagy részében az voltál. Csakhogy most már nem vagy
magányos farkas. Talán át kellett volna gondolnod a dolgokat.
– Megtettem.
– Nem. A bomba gyújtózsinórja még mindig a te
személyes jólétedhez van kötve.
– Az enyémhez és a feleségeméhez.
– Nem egészen. A beállításodon változtattál, de az
eljárásodon nem. Korábban azt mondtad volna: Kenny, mássz
vissza a repülőgépbe, nincs eszköz a kezedben, vagy felőlem
akár ölj meg, de figyelj csak, mi fog akkor történni. Ma azt
mondod: hagyd békén Nyelát, különben a pokol fenekére
küldelek.
– Amire mérget is vehetsz!
– Tehát még mindig el tudnál árulni mindent – Xin kis
szünetet tartott. – De mit tennénk mi akkor szegény, ártatlan
feleségeddel? Vagy másképp: milyen hosszan tennénk azt vele?
Vogelaar keresztülment az előcsarnokon és kilépett a
forgalmas Friedrichstraßéra.
– Elég, Kenny. Megértettem.
– Valóban? Amíg Vogelaar csak Vogelaart szerette, a
magamfajta emberek dolga nehéz volt. Régebben azt mondtad
volna: öld meg a nőt nyugodtan, kínozd halálra, te tudod, mi
hasznod származik belőle. Pókereztünk volna, s a végén te
nyersz.
– Figyelmeztetlek. Ha Nyelának csak a haja szála is
meggörbül...
– Meghalnál érte?
– Mondd végre, mit akarsz.
– Egy választ.
Vogelaar szelleme végigrepült életének színterein. Egy
ízeltlábút látott, amelyik csípett, harapott, szúrt, halottnak
tettette magát, vagy villámgyorsan eltűnt valami résben. Egy
futóautomatát, amelynek páncélja néhány éve rozsdásodni
kezdett az érzelmek megjelenésétől. Amelynek ösztöneit
tönkretette az a felismerés, hogy van értelme a továbbélésnek,
így a halálnak is, hogy mások tovább élhessenek. Xinnek igaza
van. A koncepciója elavult. Az ízeltlábúnak elege lett abból,
hogy egyedül csúszkáljon a résekben, de a jövő éppen most tűnt
egyetlen hatalmas résnek.
– Igen – mondta. – Meghalnék Nyeláért.
– Miért?
– Hogy megmentsem.
– Nem, Jan. Azért halnál meg, mert az altruizmus az
egoizmus királykategóriája, te pedig a végtelenségig egoista
vagy. Nincs nagyobb öntetszelgés a mártírságnál, s mindig is az
öntetszelgés volt a legnagyobb hajtóerőd.
– Ne tarts itt szónoklatokat, Kenny!
– Tudnod kell, hogy a haláloddal senkit sem mentesz
meg, ha hamisan játszol. Nyela itt maradna. A kínjai a
végtelenségig húzódnának. Semmit sem érnél el.
– Felfogtam.
– Tehát most mi a biztosítékod?
– Egy dosszié.
– A cucc, amivel Mayé zsarolni akart minket?
– Igen.
– Hol?
– A Crystal Brainben. Egy emlékezetkristályban.
– Ki tud róla?
– Csak az ügyvédem és a feleségem.
– Nyela ismeri a dosszié tartalmát?
– Igen.
 – És az ügyvéded?
– Egy szavát sem. Csupán arra utasítottam, hogy ha
erőszakos halált halnék, akkor vegye elő a kristályt, és a
tartalmát tegye közzé.
– Miért nem tájékoztattad a tartalomról?
– Mert semmi köze hozzá – fújt egyet Vogelaar
növekvő dühvel. – A dosszié egyetlen célja, hogy megvédje
Nyela életét és az enyémet.
– Ez azt jelenti, hogy amint a kristály birtokába jutok...
Rendben, hozd ide. Mennyi időre van szükséged?
– Maximum egy órára.
– Jön ide valaki? Takarítónő, kukta, postás?
– Nem.
– Akkor gyerünk, öreg cimbora. Ne húzd az időt!

Vogelaar nem olyan ember volt, akit érdekelt volna az

ökológia. Nem azért járt napelemes Nissannal, mert
elgondolkodott a környezetvédelmen, hanem mert Nyela
gondolkodott el rajta. Belátta, hogy a kisebb autók kevésbé
terhelik meg a belvárost, de a génjei egy terepjárót követeltek.
Most azonban, ahogy a kormányzati negyedben araszolgatott,
hangos szóval átkozott minden járművet, amelyik nagyobb volt
az övénél, és dühöt érzett az összes helybéli autós ignoranciája
iránt.
Németország volt azon leginnovatívabb gépjármű-
technológiák országa, amelyek sohasem kerültek ki a tervezők
fiókjaiból. Nem volt még egy piac, amelyik annyira
ragaszkodott volna a benzinmotorokhoz és a sebességhez, mint a
német. Miközben az Egyesült Államokban és Ázsiában a
hibridek már régen háttérbe szorultak a fejlettebb konstrukciók
mellett, addig Németországban még éppen csak megjelentek.
Sehol máshol nem vegetált ilyen szánalmasan a
hidrogéntechnológia, az üzemanyagcella és az elektromos
áramot használó járművek piaca. A világ egyetlen másik
országában sem találták a férfiak olyan fontosnak, hogy nagy és
reprezentatív autóval járjanak, s mindenekelőtt, hogy azt maguk
vezessék, a kifinomult robotpilóta-technológiát teljességgel
figyelmen kívül hagyva. Úgy tűnt, a teuton önbizalom önmagát
keresve kínzó rendszerességgel landolt a kormánynál. Ebben az
országban csak a jövőt mint olyat szerették kevésbé a
kisautóknál.
A Nissan ennek megfelelő lassúsággal araszolgatott.
Vogelaar káromkodott és a kormányt csapkodta. Amikor
méregtől vörösen végre megérkezett a Crystal Brain
parkolójához, úszott a verítékben. Kiugrott a kocsiból és nagy
léptekkel igyekezett a bejárat felé.
Einstein arca nézett rá, relatíve röviden.
Az épületet 2020-ban építették a kormányzati negyed
közvetlen szomszédságában, de úgy nézett ki, mintha éppen
akkor landolt volna. Kockaforma, csiszolt üveg-ufó tökéletes
felületekkel, amelyeken gondolatként villant fel a Crystal Brain
felirat. Attól függően, hogy az ember melyik irányból közeledett
a homlokzathoz, különféle szellemvilágok váltak láthatóvá.
Raptorok vadásztak a jura-korabeli szavannákon, kőkori
vadászok hajítottak dárdákat a mamutokra, asszír királyok
tartottak audienciát. Látni lehetett hellén lándzsásokat, római
császárokat, Napóleon lovasait és egyiptomi hercegnőket,
piramisokat és gótikus katedrálisokat, a Kon-Tikit és a Titanicot,
műholdakat és űrállomásokat, holdbázisokat, Abraham Lincoln
szigorú arcát, Goethét kalapban, Bismarckot sisakban, Niels
Bohrt, Werner Heisenberget, Konrad Adenauert, Marilyn
Monroe-t, John Lennont, Mahatma Gandhit, Neil Armstrongot,
Nelson Mandelát, Helmut Kohlt, Bill Gatest, a dalai lámát,
Thomas Reitert, Julian Orley-t, a világegyetem geocentrikus,
heliocentrikus és újkori ábrázolásait, a plancki kvantumvilágot
művészi absztrakcióban, mintha építőkockából lennének,
molekulákat, atomokat, kvarkokat és szuperhúrokat, a kerék, a
nyomtatás és a sült kolbász feltalálását. Mindez, de még ennél is
több holografikusan volt beágyazva a hatalmas falakba,
megjelent, lélegzett, pulzált, forgatta a fejét, kacsintott,
mosolygott, kezet fogott, lépett, repült, ment, úszott és eltűnt,
attól függően, hogy a megfigyelő miként változtatta pozícióját.
Ez a külső homlokzat is mestermunka volt, de mégis csupán
töredéke annak, amit az épület belseje rejtett.
Amikor Vogelaar belépett a Crystal Brainbe, a világ
legkisebb területen felhalmozott legnagyobb tudáskincse várta.
 Áthaladt a ragyogó előcsarnokon. Mindkét oldalon fel-
alá lebegtek a liftek, látszólag mindenféle rögzítés nélkül,
nagyon ravasz optikai trükkel. Fraktálisan utánozták az épületet,
mint ahogy a Crystal Brainben minden az önmagával való
hasonlatosság elvére épült. A legkisebb komponens, az
emlékezetkristály hasonlított a legnagyobbra, az épületre
magára. Egy kristály egy kristályban egy kristályban.
A világ emlékezete.
Ami mesélnivalójuk volt az embereknek erről a világról,
ahhoz vagy egy könyvre volt szükségük, vagy pedig annyi
helyre, hogy egy kizárólag alexandriai könyvtárakból álló
ráadásbolygó sem lett volna elegendő a raktározásra.
A Biblia, de a Korán és a Talmud sem ismerte az
evolúciót, az okozati hálókat, Schrödinger macskáját, az
életlenségi viszonyt, az állandó eltéréseket, a nemlineáris
egyenleteket, a fekete lyukakat, a multiverzumot, a dimenziókon
kívüli teret, nem ismerte az idővonal megfordítását.
A bolygó megtelt információval.
Gondoljunk csupán a történetírásra: a milliónyi
kísérletre, hogy a nagyon is felületes időrészecskék nyomába
eredjenek, amelyek impulzusai és pozíciói alig voltak
meghatározhatók, vonatkozzanak akár Nagy Károly hajszínére,
akár arra, hogy egyáltalán élt-e.
Gondoljunk csupán a fizika, a filozófia és a prognosztika
sokféle játékterére. Gondoljunk csupán az addig megírt
cikkekre, esszékre, novellákra, regényekre, versekre,
dalszövegekre, csupán Bob Dylan költeményeire és a róluk
született tanulmányokra. Gondoljunk a rozsdamentes grillsütők
használati utasításainak mennyiségére, a meteorológia
megjelenése óta a felhalmozott adatok tömkelegére, a dalai láma
összes beszédére, minden kínai étterem étlapjára a Boszporusz
és a Horn-fok között, a tőke felhalmozására törekvő Dagobert
bácsi, valamint dühös és kétségbeesett unokaöccsei
beszédbuborékaira, az aranyér elleni kenőcsök és az
antidepresszánsok betegtájékoztatóira...
Egyértelműen túl kevés a hely.
Egyértelmű, hogy nem a könyv a megoldás.
De a CD-ROM-ok, a DVD-k és a merevlemezek nem
birkóztak meg az információmennyiség exponenciális
növekedésével. A digitális feledés veszélye fenyegette őket. A
vésett kövek tartósságát figyelembe véve a kereszténység
reménykedhetett, hogy a Tízparancsolat valahol megvan még. A
könyvek persze legalább 200 évig bírják, már ha nem vasmentes
tintával nyomták savmentes papírra, mert akkor háromszor
annyi ideig. A celluloidfilmek tartósságát 400 évre becsülték, a
CD-k és DVD-k esetleg 100 évig bírják, a hajlékony lemezek 10
évig. Ezzel a jó öreg hajlékony lemez felülmúlja a pendrive-
okat, amelyek már 3 év után a feledékenység jeleit mutatják,
csak hát hol van még egyáltalán hajlékonylemez-meghajtó? A
tartósan használható, helykímélő világemlékezet útjában tehát 3
ellenfél áll: az alacsony tárolókapacitás, a túl gyors pusztulás és
a túl gyorsan változó hardver.
A problémát a holográfia oldotta meg, méghozzá
egyetlen csapásra.
Nyolc emeleten sorakoztak egymás mellett a
kristálypadok és lézerpultok, tágas terek hívogattak a
történelemben teendő kirándulásokra, valóságos paradicsom
minden földönkívüli számára, aki egy távoli napon a burjánzó
vegetáción átvágva emberi relikviákba ütközik majd.
Vogelaar a ragyogó pompával mit sem törődve rohant az
egyik lifthez, lement a második pinceszintre, ahol
tárolókapacitást lehetett bérelni magáncélokra. Azonosította
magát, szem, kézlenyomat, a szokásos dolgok, és belépett egy
homályosan megvilágított átriumba.
– 17-44-27-15 – mondta.
A rendszer megkérdezte, hogy lézerhelyet kér-e.
Vogelaar azt válaszolta, hogy nem, hanem magával szeretné
vinni az adatait.
– 17-es folyosó, B-2 szakasz – mondta a rendszer. –
Kiismeri magát, vagy kér egy útleírást?
– Kiismerem magam.
– Kérem, 5 percen belül vegye ki a kristályt.
Az átrium végén megnyílt egy zsilip. Folyosók ágaztak
el mögötte, a falak simák és jellegtelenek. A padlón vonalak, az
adott folyosó száma és a szakaszok jelzései. Vogelaar belépett a
megadott folyosóra, néhány lépés után megállt és balra fordult.
Csak ha pontosan odafigyelt az ember, akkor vehette észre, hogy
a falat leheletfinom vonalak osztották apró négyzetekre.
– 17-44-27-15 előkészítése folyamatban – mondta a
rendszer.
A tükörből egy halk, mechanikus kattanás hallatszott.
Ezután előbukkant egy vékony, négyszög alakú pálcika. Valami
átlátszó volt rajta, egy fél kockacukornyi. Egy a milliónyi
kristályból, amelyek a Crystal Braint alkotják, nagy kapacitású
adathordozók beépített feldolgozó és kódoló programmal,
amelyek mozgatható részek nélkül is működtek, és gyakorlatilag
megsemmisíthetetlenek voltak. Az emlékezetkristályok
tárolókapacitása 1-5 terabyte volt, másodpercenként több
gigabyte anyagot dolgoztak fel. A hozzáférési idő jóval
kevesebb volt egy ezredmásodpercnél. A tárolás lézer
segítségével történt, ami az adatmintákat mint oldalakat helyezte
el a kristályban. Egyetlen ilyen lézerrel bevitt oldal milliónyi
bitnek adott helyet. Egyetlen kristályban többezernyi oldal fért
el. Vogelaar dossziéja ebből csak egy töredéknyi helyet foglalt
el.
– Kérem, vegye el a kristályt.
Vogelaar nézte az aprócska képződményt és érezte,
amint elillant a bátorsága. Hirtelen mély kétségbeesést érzett.
Nekidőlt a szemben lévő falnak, nem volt képes a kristályért
nyúlni.
Hogyan történhetett meg ez a szörnyűség?
Minden hiába volt.
Nem, nem. Volt még egy esély.
Eltöprengett, mennyire bízhat meg Xinben. Valóban,
akármilyen hihetetlenül is hangzik, egy bizonyos mértékig meg
lehetett bízni ebben a gyilkosban, legalábbis az őrület és
önkontroll általa felállított koordinátarendszerének keretein
belül. Vogelaar nem kételkedett abban, hogy Xin mániákus
imádata a számok és a szimmetria iránt, a mód, ahogyan
állandóan a rend szigeteit kereste, sajátos viselkedési kódexe
végeredményben nem szolgált más célt, mint hogy az őrületét
sakkban tartsa. Xin nagyon is tisztában volt saját őrületével.
Első pillantásra ékesszólónak, kedélyesnek és műveltnek tűnt.
De Vogelaar sejtette, hogy Xinnek nehezére esik egy teljesen
normális beszélgetés, amivel pedig olyannyira próbálkozott. Az
emberiesség apró csökevénye mégis bizonyára ott rejlett benne,
egy be nem vallott vágyakozás, bárcsak ne az lenne, aki.
Valami, ami visszatartotta attól, hogy mindenkit lelőjön, aki az
útjába kerül, hogy felgyújtsa az egész világot, hogy ő legyen a
villám, amely mindent elpusztít. Ha odaadja a kristályt Xinnek,
egy szerződést kell kötnie, amely garantálja Nyela és az ő életét,
de talán csak Nyeláét. Mindenesetre az a kérdés, vajon adjon-e
valóban oda a gyilkosnak mindent, nevezetesen ezt a dossziét...
És a dosszié másolatát.
– Kérem, 60 másodpercen belül vegye el a kristályát.
Vállát megrándítva lódult el a faltól, ujjai közé fogta a
kockát, a fény felé tartotta, megnézte a belsejében látható apró
fraktúrákat, a miniatürizált történelmet, majd eltette. Amilyen
gyorsan jött, olyan gyorsan hagyta el a pincét, felment a lifttel,
majd a Nissan felé igyekezve még gyorsabban lépkedett. Mintha
csoda történt volna, a forgalom lényegesen kisebb lett, így még
a megbeszélt időpont lejárta előtt megérkezett az étteremhez.
Ezúttal egy pillanatig sem tétovázott, hanem kiszállt és magasba
emelt kezekkel, a tenyerét kifordítva lépett az ajtó elé. Az
ablakon keresztül a kopasz férfit látta, jobbjában egy
hangtompítós fegyver. Lassan kinyitotta az ajtót és benézett a
homályos térbe. A bárpult alól Leto lábai lógtak ki.
– Hol van Nyela?
– Elköltözött Kennyvel – mondta a kopasz ír
akcentussal. Fegyverével a lengőajtó felé intett. Vogelaar
pillantásra sem méltatta, keresztülment az éttermen és a
konyhába lépett. A gyilkos követte.
– Jan!
Xin visszatartotta Nyelát a vállánál fogva.
– Később is köszönthetitek egymást. Mi történt, Jan? A
konyhád úgy néz ki, mintha elefántok gázoltak volna rajta
keresztül.
– Tudom – bámulta kifejezéstelen arccal Vogelaar a
káoszt, ami Jerichóval vívott harca következtében keletkezett. –
Rendet akarsz rakni, Kenny? Ki akarsz takarítani? A mosogató
alatt megtalálsz mindent, amire szükséged lehet. Ablaktisztítót,
krómfényezőt... Tudom, hogy nem bírod elviselni a
rendetlenséget.
– Az én világomban. Ez itt a tied. Hol a kristály?
Vogelaar belenyúlt a kabátzsebébe és az
emlékezetkristályt a munkaasztal még szabadon álló részére
helyezte. Xin felvette, ide-oda forgatta.
– Biztos vagy benne, hogy ez az igazi?
– Holtbiztos.
– A férjemhez szeretnék menni – mondta Nyela halkan,
de határozottan. Szemén látszott, hogy sírt, de úgy tűnt, már
összeszedte magát.
– Persze – mormogta Xin. – Menj csak hozzá.
Tekintetét a kristály mágikusan vonzotta. Vogelaar tudta,
miért. A kristály olyan struktúra, amilyet Xin szeret. A
felépítése, a tisztasága elbűvöli.
– Megkaptad, amit akartál – mondta. – Én tartottam a
szavam.
Xin felnézett.
– Én nem ígértem semmit.
– Hanem?
– Mindig csak lehetőségekről beszéltem. Túlságosan
kockázatos életben hagyni titeket.
– Ez nem igaz.
– Jan, kérlek!
– Megígérted, hogy Nyelát megkíméled.
– Vagy mindkettőnket megkímél, vagy egyikünket sem
– bújt Vogelaarhoz az asszony. – Ha megöl téged, engem is
lelőhet.
– Nem, Nyela – rázta a fejét Vogelaar. – Azt nem
engedem...
– Tényleg azt hiszed, tétlenül nézem, amint ez a
gazember lelő téged? – sziszegte gyűlölettel. – Ez a szörnyeteg,
aki évekig járt hozzánk vendégségbe, italokat szolgáltatott fel és
a teraszunkon terpeszkedett? Hé, kérsz egy italt, Kenny?
Keverek neked egy olyat, hogy tüzet okád tőle a szemed!
– Nyela...
– Nem bántod a férjemet, hallod? – üvöltötte Nyela. –
Nem bántod, vagy én kísértelek majd a sírból, te nyomorult
bestia, te...
 Xin arca rezignált volt. Elfordult, fáradtan rázta a fejét.
– Miért nem figyel rám soha senki?
– Tessék?
– Mintha bármikor is szépítgettem volna valamit.
Mintha már nem lennének a játékszabályok eleve lefektetve.
– De nem azért vagyunk itt, hogy a kibaszott szabályaid
szerint játsszunk!
– Nem kibaszottak – sóhajtott Xin. – Egyszerűen csak...
Szabályok. Egy játék. Ti is részt vettetek benne. Hamisan
játszottatok, vesztettetek. Tudni kell eltűnni.
Vogelaar figyelte őt.
– Be fogod tartani az ígéreted – mondta halkan.
– Még egyszer, Jan, én nem...
– Úgy értem, azt, amit mindjárt megígérsz nekünk.
– Amit mindjárt megígérek?
– Igen. Van még ugyanis valami, ami kell neked,
Kenny. Valami, amit odaadhatok neked.
– Miről beszélsz?
– Owen Jerichóról.
Xin megfordult.
– Tudod, hol van Jericho?
– Az ő élete Nyela életéért – mondta Vogelaar. – És
hagyd már a fenyegetőzéseidet. Ha meghalunk, akkor némán.
Hacsak...
– Hacsak mi?
– Megígéred, hogy megkíméled Nyelát. Cserébe tálcán
szolgálom fel neked Jerichót.
– Nem, Jan! – nézett rá könyörögve Nyela. – Én nem
akarok nélküled...
– Nem is kell – mondta Vogelaar nyugodtan. – A
második ígéret rám vonatkozik.
– A te életed kiért cserébe? – kérdezte kíváncsian Xin.
– Egy Yoyo nevű lányért.
Xin bámult. Majd nevetni kezdett. Halkan, szinte
hangtalanul. Majd egyre vadabbul. Az oldalát fogta, a fejét
dobálta, ököllel verte a hűtőszekrényt.
– Hihetetlen – vinnyogta. – Elképesztő.
– Minden rendben, Kenny? – ráncolta zavartan a
homlokát a kopasz. – Jól vagy?
– Rendben? – prüszkölte Kenny. – Ez a lány, ez a
nyomozó, Mickey, ezeket ki kellene tüntetni! Micsoda
teljesítmény! Abból a kevéske töredékből... Hihetetlen,
egyszerűen hihetetlen! Megtaláltak téged, Jan, megtaláltak –
dadogni kezdett. A szemei még jobban kitágultak a
gyönyörűségtől. – Talán figyelmeztettek is?
– Igen, Kenny – mondta nyugodtan Vogelaar. –
Figyelmeztettek.
Vogelaar elhallgatott.
– Megpróbálsz engem a morális oldalról megfogni,
szememre veted, amit állítólag megígértem neked, azután meg
elárulod azokat az embereket, akik azért jöttek, hogy
megmentsék az életedet – bólintott Xin, mint aki éppen valami
nagyon értékes leckét tanult meg. – No nézd csak! Az ember,
amikor a legaljasabb. Mit meséltél nekik az afrikai
kalandunkról?
– Semmit.
– Hazudsz.
– Szívesen hazudnék – mondta Vogelaar mogorván. –
Valójában egy üzletet ajánlottam nekik. A dossziét, ha fizetnek.
Most kellene átadnom.
– Ez igen – gágogta Xin.
– És? Most mi van?
– Bocsáss meg, öreg cimbora – törölte ki szeme
sarkából a nevetés könnyeit Xin. – Nem sok mindent kap már az
életben az ember, ami meglepné, de ez itt... És tudod, mi a
legjobb? Még gondoltam is rá, hogy megtalálnak téged!
Valahogy úgy, mint amikor az ember arra gondol, hogy jövő
héten talán leesik egy meteorit a Földre, vagy arra, hogy talán
mégis van Isten. Én kezem-lábam törve igyekeztem Berlinbe,
hogy megakadályozzak valamit, amiről soha, de soha nem
gondoltam volna, hogy valóban be is következhet, de az élet...
Jan, kedves Janom! Az élet mégis szép! Túlságosan is szép!
– Térj a lényegre, Kenny.
Xin nagyvonalúan legyintett mindkét kezével, a
házigazda nagyvonalúságával, mintha azt kérdezné, mit isztok,
barátaim.
 – Jó – krákogta. – Felőlem!
– Mit jelent ez?
– Megígérem. Azt jelenti, megígérem! Ha minden
rendben megy, ha nem jön közbe semmi, ha nem akarsz átverni,
még csak eszedbe se jut, hogy átverj, ha nem jön közbe a
legapróbb szépséghiba sem... Akkor életben maradtok – mondta,
miközben közelebb lépett és összehúzta a szemöldökét. A
hangja ismét kígyószerűvé vált. – De ha a várakozások ellenére
mégis nyilvánosságra kerül valami a dossziéból, akkor
megígérem neked, Nyela úgy hal meg, hogy azt elképzelni sem
tudod! Te pedig majd nézheted. Nézheted, amint egyenként
kihúzom a fogait, kezéről, lábáról levágom az ujjait, kivájom a
szemeit, a hátáról csíkokban nyúzom le a bőrt, miközben ez a jó
öreg Mickey itt megerőszakolja, újra és újra megerőszakolja,
amíg a végén már csak egy nyöszörgő, véres húsdarabot baszik,
s még ekkor sem lesz halott, Jan, még messze nem lesz halott,
ezt ígérem neked, s megtartok mindent, amit most ígértem.
Vogelaar magán érezte Xin leheletét, belenézett hideg,
éjfekete szemeibe, érezte, amint Nyela megremeg, s hallotta,
amint a szíve hevesen verni kezd. Mindent elhitt, az utolsó
szóig.
A rossz neoncső egy hideg kattanással kilehelte a lelkét.
– Jól hangzik – mondta. – Megegyeztünk.

A MÚZEUM-SZIGET
A Múzeum-sziget úgy jelenik meg Berlin műholdas
képén, mintha egy rosszul beillesztett darab lenne, ami jó 1,5
kilométer hosszan kétfelé kényszeríti a Spreet. Reprezentatív
épületek sora, amelyek kiállításai összességében 6000 év
kultúrtörténetét foglalják magukban. Katedrális méretű terekből
csendes kis zugokon át jut az ember világos udvarokra, elveszve
az antikvitás monumentális építészetének őrületében és az intim
gyűjtemények meghitt időtlenségében. A sziget északi csúcsán a
kupolával koronázott Bode Múzeum wilhelmiánus homlokzata
emelkedett ki barokk óceánjáró gőzhajóként a vízből, délen
klasszicista front zárta le a komplexumot, aminek
legimpozánsabb épülete, a Pergamon Múzeum, egy műkedvelő
hellenista Nagynémetország-álmából született. Az ijesztő
méretű középső szárny két oldalán két azonos, falpillérekkel
tagolt épület húzódott, egy dór homlokzathoz kapcsolódva. Az
eredetileg U alakú épületet 2015-ben egy negyedik, üvegből
készült szárny hozzáadásával egészítették ki négyzetté, így
egyedülálló módon lehetőség nyílt körbejárni az emberré válás
egyiptomi, iszlám, elő-ázsiai és római állomásait.
Berlini tartózkodásai alatt Jericho sokszor átment a
szigeten, amit számos híd köt össze a belvárossal, de a lábát még
sosem tette be egyik múzeumba se. Sohasem volt rá ideje. Most,
amikor a Spree partján taxizott, nem akarta megfosztani magát
az örömtől, hogy végre ennek is eljött az ideje. Zakója
valósággal feszült a sok pénzcsomagtól, amelyek együttesen
pontosan a Vogelaar által követelt összeget adták ki. Revolvere
láthatatlanul lapult a bélésben. Úgy nézett ki, mint bármelyik
turista, mindazonáltal úgy érezte magát, mint a nevezetes liba,
akit a róka meghívott ebédre. Amennyiben Vogelaarnak valóban
van dossziéja, akkor szépen kicserélik az információt a pénzre
és elválnak útjaik. Ha nincs, akkor bizony problémák
adódhatnak. A zsoldosnak szüksége van a pénzre, így vagy úgy,
és egészen biztos nem a rábeszélés erejével akarja majd tőle
megszerezni.
Jericho megtapogatta a fülét és megmerevedett.
Úgy tűnt, a Pergamon Múzeum homlokzata őt figyeli,
mindegyik ablak egy vizslató szem. Az üvegezett szárnyban az
elsüllyedt birodalmak emlékei között tülekedtek a művelődésre
vágyó látogatók. Továbbment, megnézte az óráját. Negyed 12.
Tizenkettőt beszéltek meg, de Jericho előbb meg akarta ismerni
a múzeumot. Jobboldalt állt egy hosszú, modern épület,
amelynek talapzata motívumaiban a régi építészethez igazodott
és egy levegős oszlopsor koronázta: a James Simon Galéria, a
múzeumi akadálypálya bejárata. Csevegő látogatók tülekedtek
verítékben úszva a szigetre. Jericho csatlakozott hozzájuk,
átment a Spree fölött, és felment egy pompás lépcsőn a galéria
emeletére. Egy kávéházakkal és teraszokkal teli hatalmas
csarnokban jegyet váltott, és követte a feliratokat.
Amint belépett a déli szárnyba, az első benyomás
valóságos nirvánaként érte. Már a folyó felé nyíló római íves
ablakok is az építészet hitelességét közvetítették. A kiállított
tárgyak történelmi kontextusukból kiragadva a virtuálisnak
tetsző tágasságban méltóságosnak, ugyanakkor elveszettnek
tűntek.
Jericho jobb kéz felé kanyarodott és egy utcaszerűséget
követett, a fal díszítő szegélyei és párkányai ragyogó színekben
pompáztak. Elolvasta a magyarázó szövegeket. A babiloni
isteneket állatok szimbolizálták, Istárt, a szerelem istennőjét és a
csapatok védelmezőjét sétáló oroszlánok, Belt, a termékenység
és az örök élet istenét, aki a város őrzője is volt, kígyószerű
sárkányok, Adadot, a vihar urát pedig vad bikák. „Ti, istenek,
jókedvben járjatok ez úton”, írta II. Nebukadnezár a falakra, s
közben aligha álmodta, hogy valamikor e tiszteletre méltó falak
között japán és koreai turistacsoportok eltévedt tagjai keresik
majd kétségbeesetten egyforma sapkát viselő idegenvezetőiket.
Egy üvegkockában Babilon makettje volt látható, középen
piramisszerű építmény törekedett az ég felé: a zikkurat, Marduk
szentsége. Emiatt a kiábrándítóan alacsony torony miatt lobbant
tehát akkora haragra az ótestamentumi Isten, hogy az
emberiségre szabadítsa a jól ismert nyelvi zűrzavart. Na igen.
Az út eredetileg a szomszédos teremben kék es sárga színekben
pompázó, ugyancsak állatistenségekkel díszített Istár-kaputól
indulva a zikkuratig vezetett. A látogatók nagy száma képet
nyújthatott arról, milyen lehetett mindez felvonulások idején.
Babiloni csúcsforgalom.
Jericho átment a babiloni kapun és 660 évvel később,
egy rómain lépett ki, ami a szomszédos terembe nyílt. A
milétoszi piac kapuja, kétemeletes csoda, a hellenisztikus és a
római építőművészet határmezsgyéjén. Közben folyamatosan a
menekülési útvonalakat kereste.
A múzeum szerkezete mindeddig átlátható. Az egyetlen,
ami föltarthatja, a látogatók gleccserszerűen áradó tömege.
Mellette éppen nagy tumultus volt kialakulóban. Egy koreai
úriember a görög oszlopcsarnokok szépsége iránt teljesen
érdektelenül azt magyarázta az idegenvezetőnek, hogy a
felesége a japánok között elveszett, mindezt csupán azért, hogy
elpanaszolja, ő is a japánok közé keveredett. A nyelvi zűrzavar
megtalálta kortárs megfelelőjét, a turistacsoport teljesen
összezavarodott. Jericho megkerülte őoket és a szomszédos
terembe menekült.
Azonnal tudta, hol van.
Vogelaar ezt jelölte ki a találkozó színhelyéül. A
hangárméretű teremnek több mint felét egy római templom
homlokzata töltötte be. Csupán az oszlopcsarnokhoz vezető
lépcsősor legalább 20 méter széles volt. A talapzatot egy
kétembernyi képregény díszítette, ami a felirat szerint a görög
isteneknek a titánok elleni harcát, vagyis egy puccskísérlet
krónikáját ábrázolta, megfelelő kulisszát teremtve egy
Vogelaarral való találkozóhoz: Zeusz feldühítette Gaiát, mert
erőszakos gyermekeit, a titánokat a Tartaroszba, vagyis az
akkori Black Beach Prisonbe küldte. Őket megszabadítandó és a
gyűlölt főistent egész korrupt bandájával egyetemben
elüldözendő, Gaia felkelésre biztatja a még szabadlábon lévő
fiait, a gigászokat, mivel jól tudja, isteni kéz nem tudja megölni
őket. A botrányaikról jól ismert gigászok, akiknek lába ráadásul
kígyótestben végződött, nagyon is szívesen készen álltak a
mama becsületének megvédelmezésére. Ez viszont kiváló
lehetőséget biztosított Zeusznak arra az amúgy sem ritka esetre,
hogy viszonyt létesítsen egy halandó nővel – csak az ügy
érdekében, Héra, nem úgy van, ahogy gondolod! –, aki megszüli
neki Héraklészt, s mivel ő szintén halandó, képes arra, hogy a
gigászokat móresre tanítsa. A gigászok persze védekeztek,
hegycsúcsokkal és fatörzsekkel dobálóztak, amire Athéné
viszont – én ezt úgyis jobban tudom! – egész szigeteket hajigált
rájuk, egyik vezetőjüket, Enkeladoszt például Szicília alá
temetve. Ettől fogva a gigász forró leheletét az Etna kürtőin át
fújta ki, míg egy másikuk, Mimasz a Vezúv alá került, a
harmadikat pedig Poszeidón Kos szigetével csapta agyon. De a
legtöbben Héraklész mérgezett nyilainak estek áldozatul, míg
végül az egész kígyólábú banda be nem végezte. A díszítő elem
a hatalomért változatlan eszközökkel vívott örök harcot
ábrázolta. Ki volt a fang, ki a bubi, ki a gyarmatosító? Ki pénzelt
kit és miért? Már akkoriban is létezett egy dosszié, amiben
minden le volt írva, valami Gigantománia: az igazság, vagy Az
Olümposz-akta címmel? Egy dosszié, amint azt Egyenlítői-
Guinea utolsó túlélő gigásza állítja?
Jericho felnézett a lépcsőn.
Három bejárat vezetett az oszlopcsarnok belsejébe, ami
eredetileg a templom belseje volt. Vogelaar azt mondta, ott várja
majd. Felment a ragyogó márványlépcsőn, átment az oszlopok
között, és egy négyszögletes, jól megvilágított teremben találta
magát, amelynek falait valamivel kisebb díszítőelemek
ékesítették. Innen föntről jó kilátás nyílt mindenre, ami a lépcső
aljában történt, ha belenyugodott abba, hogy őt is könnyű
észrevenni. Beljebb védettebb volt.
Jericho az órára pislantott.
Fél 12. Ideje megnézni a múzeum többi részét.
Az ellenkező irányban hagyta el a templomcsarnokot és
az északi szárny felé indult el, ahol a hellenisztikus
építőművészet további tanúira bukkant. És mi van, ha
Vogelaarnak nincs semmiféle dossziéja? Miközben elhaladt a 8.
századi sivatagi Msatta-palota homlokzata előtt, egyre
erőteljesebbé vált az érzése, hogy kelepcét állítanak neki. Az
északi szárny végét római boltívek jelezték, de ő nem tudta
volna megmondani, mit is látott ebben a részben, ami nyomozói
csődjét jelentette, hiszen azért mászkált mindenfelé, hogy a
terepet felmérje. Kőarcok meredtek rá. Balra fordult. Heverő
kosok és szfinxek között vezetett az út a negyedik, üvegezett
szárnyba. Fáraók mellett haladt el a kalabsai templomkapun és a
sahuréi piramistemplom maradványain át. Jericho hirtelen egy
pontosan olyan üvegfolyosón találta magát, amilyenen a
szerencsétlen Grand Cherokee Vang találkozott Kenny Xinnel.
Ómen lenne? Karok mozdultak csikorogva, lándzsák meredtek
az égnek, gránitujjak markolták erősen a faragott kardokat.
Továbbment, a nappali fényben fürdőzve. Jobb kéz felé a
padlóig érő ablakokon a Spreen átívelő egyik hidat látta, balra a
múzeum belső udvara volt. Előtte egy obeliszk magasodott,
idegen papkirályokkal, akik fenyegetőn bámuló állatok hátán
lovagoltak. A sarokban, ahol az üvegfolyosó és a déli szárny
találkozott, Adad viharisten szobra állt, innen indult tovább a
körjárat, vissza a babiloni sétálóutcához.
20 perc múlva 12.
Másodszorra is belépett a Pergamon-terembe. Tele volt
műuvésztanoncokkal, akik rajzfüzettel a kezükben ültek a
lépcsőn, és az egykori zsenialitásról készült vázlatokkal
igyekeztek egyengetni jövendőo karrierjüket. Rossz érzésekkel
indult fel a lépcsőn. A Telephos-teremben a látogatók márvány
töredéktől márvány töredékig vándorolva próbálták megérteni a
történelmet a karok és orrok hiányából. Jerichónak zúgott a feje,
miközben az amputált hősök között bóklászott, fülében egy apa
hangjait hallotta, amint éppen csemetéiből verte ki az archaikus
szobrok iránti érdeklődés utolsó szikráját is. Minden egyes
évszám mély ráncot hagyott a gyerekek homlokán. A
tekintetükben látszott az igyekezet, hogy a felnőtteknek a
tönkrement szobrok iránti vonzalmát összhangba hozzák az
olyan életstratégiákkal, amelyekben kar nélkül szart sem ér az
ember, és mindent, ami tönkrement, megjavítottak. Koravén
hangon hazudták, mennyire lelkesíti őket egy-egy fél csípő,
koszos kő vagy valami király töredékes arca, s közben nem
menekülhettek.
Nem menekülhettek...
Pontosan. Ez idelenn egy csapda.
Rémeket látsz, gondolta. Egyrészt megmentették
Vogelaar életét, másrészt a Telephos-terem nem a Muntu
konyhája. Szép csendben és gyorsan kicserélik a dolgaikat. A
legrosszabb, ami történhet, hogy a dosszié nem azt tartalmazza,
amit tulajdonosa ígért. Megpróbált ellazulni, de vállai merevek
voltak, mint egy híd pillérei. Az apa azon fáradozott, hogy egy
mell töredékéből próbálja rávezetni a gyermeki szellemet az
isteni Ízisz szépségére. Tanácstalan pillantások keresték a
szépséget. Jericho elfordult és ismét hálát érzett, amiért már nem
fiatal.
 VOGELAAR
A gondolatai egymást kergették. Fejében szünet nélkül a
ha és a de követte egymást, miközben lábai gépiesen vitték a
felvonulási úton. Ha Jericho a lánnyal a megbeszélt időpontban
ott lesz, ha Xin tartja a szavát, ha valóban meg lehet bízni a
kínaiban, de mi van, ha nem? Itt és most az a veszély fenyegette,
hogy utolsó esélyét játssza el, hogy kiszabadítsa Nyelát az őrült
karmaiból, akinek amúgy talán esze ágában sincs őket életben
hagyni. De hagyná kihasználatlanul több évtizedes tapasztalatát,
hogy mindig megtalálja a kiutat? Fegyvertelenül, mobil nélkül,
egy emberekkel teli múzeumban kevés az esélye Xin
kikapcsolására, de azért nem lehetetlen. Megengedheti magának,
hogy lemondjon a trükkökről? Mennyire veszedelmes valójában
ez a Mickey? Leginkább egy átlagos bűnöző esetlen benyomását
kelti, de ha Xinnek dolgozik, akkor bizonyára mégis
veszedelmes. Persze Vogelaar bízott magában, hogy meg tudna
birkózni vele, csak akkor előbb Xint kell elintéznie.
Tehát támad. Vagy mégse? De. Néhány percen belül,
mielőtt még belépne a Pergamon-terembe. Fegyver és terv
nélkül.
Ész nélkül!
Nem, nem támadhat. Az őrült kínai ellenében csak a
szerencsében bízhat, s mi van akkor, ha Xin mégis hajlandó
megtartani az ígéretét? Ha tehát kudarcot vall a támadással, és
ezáltal ő maga, Vogelaar idézi elő Nyela halálát, a magáéról
nem is szólva?
Gyanakodni? Megbízni? Gyanakodni?

Öt perccel korábban, a James Simon Galériában.

– Megértelek téged – mondja Xin együttérzőn. – Én sem
bíznék magamban.
Szorosan Vogelaar mögött megy, a pisztolyát a zakója
alá rejtve.
– És? – kérdezi Vogelaar. – Lenne rá okod?
Xin egy pillanatra elgondolkodik.
– Foglalkoztál valaha asztrofizikával?
 – Más dolgok adódtak az életemben – sóhajt Vogelaar. –
Puccsok, fegyveres konfliktusok...
– Kár. Jobban megértenél. A fizikusokat többek között
azoknak a keretfeltételeknek a definíciója is foglalkoztatja,
amelyek között az univerzum megőrzi stabilitását. Illetve
amelyek közt egyáltalán azzá tudott válni, ami. A puszta
tényeken túl két különböző szemlélet létezik. Az egyik szerint
az univerzum végtelenül stabil, mert sohasem volt más
választása, mint hogy az ismert formájában fejlődjön ki. Más
előjelek esetén talán nem jöhetett volna létre élet. Erről
gondolkodni pedig éppen olyan felesleges, mint azon, hogy
miként alakult volna az életed, ha nőnek születsz.
– Fatalistán és unalmasan hangzik.
– Filozófiai szempontból egyetértek veled. A másik
frakció ezért is beszél arról, hogy az univerzum végtelenül
törékeny, hiszen a keretfeltételekben bekövetkező legcsekélyebb
eltérés is alapvető változásokhoz vezetne. Egy apró plusztömeg
megjelenése. Egy bizonyos részecske minimális deficitje. Az
első frakció számára mindez túlságosan is kártyavárnak tűnik,
amiben igaza is van. De a második elképzelés mégis közelebb
áll a létről alkotott elképzeléseinkhez. Mi lenne, ha? Én
személyesen a rend és a megbízhatóság azon elképzelését
vallom, ami a keretfeltételek tárgyalás alapját nem képező
betartásán alapul. Ebben az értelemben kötöttünk
megállapodást, te meg én.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy mindig addig csűrheted-
csavarhatod, amíg okot nem találsz arra, hogy az ígéretedet ne
tartsd be.
– Kicsinyes vagy, ha megengedhetem magamnak ezt a
megjegyzést.
Vogelaar megfordul és rábámul.
– Ó, értem én, mire gondolsz! Hogyan látod saját magad.
Talán abban rejlik a probléma – és a levegőben egy hatalmas
kört írt le a karjával –, hogy ez a te univerzális elképzelésed a
rendről normális emberekre nem alkalmazható?
– Mi történt hirtelen, Jan? Az előbb még lazább voltál.
– Nekem mindegy, mit gondolsz! Azt akarom hallani
tőled, hogy Nyela biztonságban érezheti-e magát, ha én
teljesítettem, amit ígértem?
– Ő a záloga, hogy teljesítsd az ígéretedet.
– És utána?
– Amint már mondtam...
– Mondd még egyszer!
– Istenem, Jan! Az igazság nem lesz attól igazabb, ha
ismételgetjük – sóhajt Xin és a mennyezetre pillant. – De
felőlem! Ameddig Mickey vele van, addig Nyela jól és
biztonságban van. Ha minden a megegyezés szerint zajlik,
egyikőtöknek sem esik bántódása. Ez a megállapodás. Elégedett
vagy?
– Mértékkel. Az ördög sem tesz semmit hátsó
gondolatok nélkül.
– Értékelem a dicséretet. Most pedig tedd meg nekem azt
a szívességet, hogy megmozdítod végre a segged.

A milétoszi piac kapuja.

Xin szavai a fülében. Mi lenne, ha most, ebben a
másodpercben megfordulna, hanyatt-homlok elrohanna a
múzeumból és megpróbálna Xin előtt az étterembe érni? A
keretleltételek abszolút megváltoznának! Persze tudnia kéne, hol
van most Xin. Amikor belépett a déli szárnyba, lemaradt.
Vogelaar még egyszer hátrafordult, de a látogatók hömpölygő
tömegében nem látta sehol. Nem kételkedett abban, hogy a kínai
követi minden lépését, de azt is nagyon jól tudta, hogy amíg
kell, Xin láthatatlan marad, és Jericho meg a lány csapdába
kerül a Telephos-teremben. Előbukkan majd a semmiből: két
lövés...
Vagy mégis három?
Megbízni? Gyanakodni?
Xin nem normális. Az élete nem a valóságban játszódik,
inkább a valóság absztrakciójában. Ez amellett szól, hogy
bízzon benne. Az őrült rendje a kényszer. Xin talán nem is tudja
megszegni az ígéretét, amíg a keretfeltételek stimmelnek.
Keresztülvágott az embertömegen és a Pergamon-
teremhez vezető átjáróhoz közeledett, egy hellenisztikus
együttesben álló kisebb kapuhoz, aminek a homlokzatát éppen
akkor újították fel. Hogy a látványt ne takarják el, üvegfallal
vették körbe. A mesterséges égi fény tükröződött benne, a
körülötte álló szobrok és oszlopok, a látogatók, ő maga...
És még valaki.
Vogelaar megdermedt.
Egy szívdobbanásnyi ideig megdermedt. Jeges rémület
markolt a szívébe, mintha elektromos áram kergette volna
altestében a molekulákat. Érzései rohanó patakként áramlottak a
lábaiba, amelyek egy pillanat alatt elzsibbadtak, képtelenné
válva bármiféle mozgásra. A borzongató rettegés helyét, hogy
mi minden történhet Nyelával, a megsemmisítő bizonyosság
vette át, hogy valószínűleg mi történt már vele.
„Ameddig Mickey vele van, addig Nyela jól és
biztonságban van.”
Akkor miért van Mickey a múzeumban?
Mert Nyela már nem él.
Csak így lehetséges. Xin megengedte volna, hogy
őrizetlenül maradjon az étteremben? Vogelaar úgy ment tovább,
mintha részeg lenne. Kudarcot vallott. Gyermeki módon abban
reménykedett, hogy az őrült kínai betartja majd a
megállapodásukat. Ehelyett Xin a múzeumba rendelte az írt,
hogy megosztozzanak a gyilkosságon. Ennyi történt. Amint
Nyelának eleve sem volt esélye az életben maradásra, úgy ér
majd véget az ő élete is, egyszerre Yoyóéval és Jerichóéval,
legkésőbb a templom fölötti kis teremben.
A félelme egy pillanat alatt eloszlott. A helyére jéghideg
düh lépett. A túlélési mechanizmusok egymás után indultak be,
visszaalakult ízeltlábúvá, hisz élete legnagyobb részét amúgy is
akként élte le. Kitinpáncéljában átcsúszott a kapun a Pergamon-
terembe. Csápjait éberen nyújtogatta, mindent, amit látott,
részleteire bontott: az óriási terem túloldalán annak a kapunak a
párja, amelyen éppen átkelt, aprónak érezte magát, már-már
zavarban volt a méretei miatt, ugyanakkor bátor, nagyon bátor.
Balra a díszítő elem szabadon álló részei sztéléken és
talapzatokon, jobbra a templom a lépcsővel, felette az
oszlopcsarnok, az átjáró a Telephos-terembe, ahol Jericho és a
lány várja a dossziét, amit sohasem fognak megkapni, de nem is
lesz már rá szükségük. Pedig minden milyen egyszerű lehetett
volna, milyen gyors. 100 000 euróval gazdagodva nekik adta
volna a második dossziét. A másolatot, amiről rajta kívül csak
Nyela tudott.
Tudott?
Miért olyan biztos benne, hogy halott?
Mert az volt.
A többi vágyálom. Nem ízeltlábúaknak való.
Vogelaar vadul őrölt az állkapcsával. Az oszlopcsarnok
és a padló között hadseregnyi turista, némelyikük a lépcsőn ült,
mintha ott akarná ebédjét elfogyasztani. Vogelaar megpillantott
egy fiatalokból álló csoportot, mindegyikük kezében ceruza és
rajzfüzet, koncentráló arcok, elmerülve a halhatatlanok
csetepatéjában. Néhány érdeklődő a hátuk mögül figyelte őket.
Tapogató pillantásával sorra végigmérte őket, majd tekintete
megakadt egy hegyes orrú lányon, akinek még nem volt
csodálója. Sietség nélkül melléje lépett. Fehér lapján Zeusz
küzdött meg Porphyrionnal, a gigászok vezetőjével, s
mindketten küzdöttek a lány tehetségtelenségével, aki képtelen
volt életet lehelni beléjük. A mellette fekvő ceruzák száma –
legalább 20 – éppen fordított arányban állt tehetségével. Egész
felszerelése azt sugallta, hogy minden eurónyi borravaló, amit
az esti pincérkedéssel keres, azt az illúziót táplálja, mely szerint
a felszerelés már majdnem művészet.
Föléje hajolt és barátságosan megszólította:
– Elnézést, kölcsönkérhetném az egyik ceruzáját?
A lány ijedten pillantott fel.
– Csak egy pillanatra – tette hozzá gyorsan Vogelaar. –
Csupán fel akarok jegyezni valamit, és elfelejtettem tollat hozni.
Mint mindig.
– Jaaa, igeeen – mondta hosszasan elnyújtva. Nyilván
megnyugtatta a gondolat, hogy a ceruza írásra is alkalmas. –
Persze, hogyne! Vegye csak el bármelyiket.
– Nagyon kedves.
Egy hosszú, jól kihegyezett ceruzát választott, amelyik
erősebbnek tűnt a többinél, és felállt. Xin látta őt ebben a
pillanatban, ehhez kétség sem fért. Xin mindent lát, és
mindenből, amit csinál, levonja a saját következtetéseit, tehát
csak másodpercei vannak.
Villámgyorsan fordult meg.
 Mickey, aki néhány lépéssel mögötte állt, úgy bámult rá,
mint egy dog, majd kelletlenül megpróbált elbújni egy csoport
spanyolul beszélő nyugdíjas mögött. Vogelaar néhány lépéssel
mellette termett. Az ír jobb keze a derekához kapott. Arra az
esetre, ami éppen most történt, Xin nyilván nem adott neki
utasítást, hiszen abszolút tanácstalannak tűnt. Az arca izgatottan
remegett, a tekintete ide-oda járt, kopasz feje verítékben úszott.
Vogelaar átkarolta a fejét, magához húzta, és jobb
szemébe döfte a ceruzát.
Velőtrázó üvöltés tört elő az írből. Kapálózott, a sebből
fröcskölt a vér. Vogelaar tenyerével erősebb nyomást fejtett ki a
ceruza végére, egyre mélyebbre tolta a szemüregbe, érezte,
amint a hegye áttöri a csontot és behatol az agyba. Mickey
elernyedt, kiürítette a belei és a hólyagja tartalmát. Vogelaar
kitapogatta a gyilkos fegyverét és kihúzta a tokjából.
– Jericho! – üvöltötte.

FEJVESZTETT MENEKÜLÉS
Jericho jobbnak látta, ha a dél-afrikait a túloldalon várja,
elbújva a szabadon álló szobrok alkotta falanx mögött, számítva
arra az esetre, hogy Vogelaar mégiscsak átveri őt. De amit látott,
az még jobban megijesztette. Egyáltalán, rosszabb volt
bárminél, amit túlpörgetett fantáziájával az utóbbi órákban csak
elképzelt, mert egészen egyszerűen azt jelentette, hogy az
átadás-átvétel kútba esett.
Rettenetes, minden kútba esett.
Revolverét jobb kezében szorongatva rohant elő a
fedezékéből. A támadás színhelyétől a sokk hullámai indultak
ki, magukkal ragadva a rettenet mindenféle kifejeződését.
Kiáltások, üvöltések, sóhajok, hörgések, nyögések és
leírhatatlan hangok. A szemtanúk hátrahőköltek, kis arénát
képezve, amelynek közepén Vogelaar és a kopasz olybá tűntek,
mint valami újkori gladiátorok. Mások teljesen ledermedtek a
terror gorgó-fejétől, teljességgel olyanná válva, mint körülöttük
a márványból készült gigászok és istenek. A rajzolók elejtették
ceruzáikat. A hegyes orrú lány felállt, mint valami gumilabda
egy helyben ugrált, kezét a szája elé illesztette, mintha el akarná
kapni az aprócska sikongatásokat, amelyek egy automatikus
segélykérő rendszerességével törtek elő ajkai közül. Az emberek
fejüket forgatták, szemüket meresztették, meggyorsították
lépteiket, a csoportok felbomlottak, őosemberi ösztönnel
menekültek.
Jericho a struktúrák teljes felbomlásának kellős közepén
megpillantotta a halál angyalát.
Vogelaarhoz rohant, akinek az ereje fogyatkozni látszott
áldozata súlya alatt. A haldokló a földre zuhant, magával rántva
a dél-afrikait is. Az angyal az északi szárny felől közeledett
óriási léptekkel, fehér hajjal, bajusszal, szemét napszemüveg
mögé rejtve, de járása, a motorikája, a pisztolya – mintha az
alkarjából nőne ki – kétséget sem hagyott az identitása felől.
Vogelaar is látta, hogy jön. Egy üvöltéssel sikerült a
magasba emelnie a kopaszt, akinek a következő pillanatban
felrobbant a mellkasa, amint felfogta a lövést. Jericho a földre
vetette magát. Vogelaar, igyekezvén oldalra lökni a holttestet,
viszonozta a tüzet. Xin a céltalanul tébláboló emberek között
keresett menedéket. Egy lövedék vállon talált egy nőt, aki
összeesett.
– Ennek semmi értelme! – kiabálta Jericho. – Ki innen.
A dél-afrikai a hullát rugdosva igyekezett kiszabadulni.
Jericho felrángatta. Olyan hangot hallatva, mintha valaki nyers
húst csapna az asztalra, fölszakadt Vogelaar combja. Jericho felé
zuhant és belékapaszkodott.
– Az étterembe – nyögte. – Nyela...
Jericho megragadta a hóna alatt, anélkül, hogy pisztolyát
elengedte volna. A sebesült nehéz volt, túlságosan nehéz.
Körülöttük elszabadult a pokol.
– Szedd össze magad – lihegte. – Ki kell...
Vogelaar csak bámulta. Lassan a padló felé csúszott.
Jericho ekkor fogta fel, hogy Xin másodszor is eltalálta. Pánikba
esett. A tömegben a gyilkost kereste, s észrevette fehér
parókáját. Már csak néhány pillanat, és Xin mindent lát.
 – Állj fel – ordította. – Gyerünk már!
Vogelaar kicsúszott a kezei közül. Az arca ijesztően
gyorsan alakult át viaszból készült álarccá. A hátára esett és
vörös vért okádott.
– Nyela... nem tudom... talán... valószínűleg halott, de...
talán...
– Nem – suttogta Jericho. – Nem szabad...
Néhány méternyire egy férfit mintha óriás emelne fel: a
levegőben repült, majd széttárt karokkal zuhant a padlóra.
Xin tört magának utat.
Vogelaar, gondolta Jericho kétségbeesetten, nem
pusztulhatsz csak úgy el, hol a dosszié, te vagy az utolsó
reménységünk, állj már fel. Állj fel. Állj fel!

Vogelaar a fénybe bámult.

Sohasem volt vallásos ember. A mennyei birodalom
képzete, amelyben mindegyik idióta asztrális megtisztulásra
talál, még most is olcsó piaci ígéretnek tűnt számára. A vallás
azon rések közé tartozott, amelyekbe az ízeltlábú sohasem bújt
be. A vallást egész életében kigúnyoló Cyrano de Bergerac kései
félelme, aki biztos, ami biztos, halálos ágyán megtért, hátha
mégiscsak van Isten, számára érthetetlen maradt. Az élet
elmúlik. Minek pazarolja a hátralévő időt valami paradicsomra?
Azt, hogy ez egyáltalán eszébe jutott, csupán a ragyogóan fehér
neonégnek köszönhette, ami a termet mesterséges nappali
fénybe borította. Olyan fehérbe, amelyről a klinikai halál
állapotából visszatértek mesélnek. Halálközeli élmény, a
túlvilág – állítólag. Pedig valójában nem más, mint a
hallucinogén triptamin alkaloidok felgyűlése az agyban.
Mennyire sajnálta, hogy nem adta oda a dossziét
Jerichónak! Vége, elmúlt. Halványan még pislákolt benne a
remény, hogy Nyelára vonatkozóan tévedett. Hogy talán még él,
talán a nyomozó tud még tenni valamit érte, már ha ezt itt
megússza. Örült, hogy utolsó gondolata arra az egyetlen
emberre irányult, akit jobban szeretett önmagánál.
Megváltás az ízeltlábú-létből. Hát mégiscsak?
Xin lépett a látóterébe.
Vogelaar gurgulázva emelte fel fegyverét, pontosabban
feszítette meg minden izmát, hogy megtegye. De ugyanennyi
erővel egy 12 kilós súllyal is próbálkozhatott volna, hogy a
kínaihoz vágja. A pisztoly ólomnehéznek tűnt gyenge kezének.
Éppen csak annyi ereje maradt, hogy Xint a pillantásával lője le.
A gyilkos megvetően biggyesztette le ajkát.
– Idióta, a keretfeltételek! – mondta.

Xin mellbe lőtte Vogelaart, majd hosszú léptekkel

távozott, a halottat egy pillantásra sem méltatva.
Szemrehányásokkal kellene illetnie magát? Hiba lett volna
Mickey-t az utolsó pillanatban a múzeumba rendelni, hogy még
véletlenül se történjen semmi baleset? Vogelaar felfedezte őt és
rossz következtetésre jutott, pedig Nyelát két bilinccsel rögzítve
a Muntu pincéjében hagyták. Sértetlenül, ahogy Xin megígérte.
Hát nem megígérte, hogy életben hagyja?
De igen, a kurva életbe!
Igen, életben is hagyta volna! Tetszett volna neki, hogy
életben hagyhatja! Vogelaar, ez a hülye főemlős, semmit sem
értett meg, az égvilágon semmit. Most meg oda minden, a
törvény megköveteli a maga sarcát. Most meg kell ölnie az
asszonyt. Megígérte.
Xin futni kezdett, bőgő csordát terelve maga előtt,
amelyik tompaságában igyekezett kijutni a keskeny kapun,
mindenki egyszerre. Egy lány megbotlott előtte, elesett. Átlépett
rajta, egy másikat oldalra lökött. Futtában egy idősebb férfit
halántékon vert a pisztolyával, verekedve tette szabaddá az utat,
faltörő kosként rontott neki a tömegnek, előtte a milétoszi piac
kapuja, amely alatt Jericho egy pillanattal korábban eltűnt.
Pisztolyával belelőtt a 2000 éves kőbe. Az emberek üvöltöttek, a
földre vetették magukat – mindig ugyanaz a fárasztó színjáték.
A pisztolyát furkósbotként lóbálva követte Jerichót, látta, amint
az eltűunik a tömegben, helyette viszont két egyenruhás jelent
meg az oldalbejáratnál lövésre készen tartott fegyverrel, csak
éppen nem tudták, ki is az ellenség. Lekaszálta őket, még csak
nem is lassított közben. A pánik hulláma, ami előtte keletkezett,
már a babiloni területre érkezett.
Hol van ez az átkozott detektív?
Jericho végigrohant a felvonulási úton.
 Milyen abszurd, töltött fegyverrel menekülni, ahelyett,
hogy használná, de mihelyt megállna, Xin már el is intézné, még
mielőtt megfordulhatna, hogy célba vegye. A gyilkos
begyakorolta, hogy a legapróbb célokat is eltalálja, minden
adódó kis rést kihasználva. Tehát revolverét Mózes pálcájaként
lóbálva kiabálta: „El az útból, el az útból!”, mígnem megnyílt
előtte az embertenger, és továbbrohant Adad fekete teste felé, el
a vigyorgó, torz oroszlánszobrok mellett, amelyek felvetették a
kérdést, vajon őseik szelindekekkel és mopszokkal szűrték-e
össze a levet. Ebből viszont adódik egy újabb kérdés, hogy
vajon az efféle vadmacskák valóban ennyire jelen voltak-e az
antik magaskultúrában, vagy csupán a beszívott, adott esetben
egyszerűen rossz szobrászok fantáziáját népesítették be, hiszen
nem mindennek kell szükségképpen jónak lennie, ami bekerül a
múzeumokba, de egyáltalán, miféle gondolatok ezek az ő
helyzetében!
Előtte szétrebbent egy család.
Adad hátán vékony oszlopok sorjáztak szorosan egymás
mellett értelmüktől megfosztva, hiszen amit egykor tartottak, az
már hiányzott. Belső impulzusát követve jobbra kanyarodott,
hallotta a pisztoly tompa dörrenését, majd azt, amint a viharisten
felsóhajt a találatok következtében, rohant az üvegszárny felé...
És hirtelen megállt.
Ha belép az üvegfolyosóra, az azt jelenti, hogy a
múzeum négyszögének fogságában reked. A bal kéz felőli út a
James Simon Galériába vezet, Kenny pedig néhány másodperc
erejéig éppen szem elől tévesztette...
Kutyaként vetette magát négykézláb a földre, fedezéket
keresve igyekezett az oszlopok mögé, szeme sarkából látta,
amint Xin berohant az üvegfolyosóra, fölállt és sietve elindult az
átjárón át a galéria felé, revolverét elrejtve. Ettőol kezdve ő is
azok közé tartozott, akik megpróbálták megúszni, hogy
statisztikai adatként bekerüljenek az esti híradóba. Valóságos
cunami söpört végig az előcsarnokon, senki sem figyelt pont
őrá, amikor kisietett. A lépcsőtől inkább ugrott, mintsem ment a
folyóhoz, majd átkelt a hídon, ami a túloldalra vezetett.
Nyela. A dosszié!
A Muntuba kell mennie.
 Az üvegfolyosó viszonylag nyugodt volt. Xin a
tömegben Jericho szőke fürtjeit kereste. A pisztolya láttán
meghökkenés ült ki az arcokra, de valami nem stimmelt. Ha
Jericho előtte erre járt volna kezében fegyverrel, akkor az
emberek nem lennének ennyire nyugodtak. Nyilván azt
gondolták róla, hogy valami biztonsági ember, aki éppen
ellenőorző körúton van. Pillantásával végigmérte a folyosót,
amelynek nyugati felét függőlegesen beáramló fényoszlop
világította meg. Közvetlenül előtte az obeliszk, Sahuré
oszloptemplomának a maradványa, talapzatokon trónoló,
életnagyságnál nagyobb fáraók, Kalabsa óriási templomkapuja,
nem kizárható, hogy Jerichónak kötélből vannak az idegei, és itt
bújt el. Legfeljebb 10 másodpercnyi előnye volt, pont annyira
elég, hogy elbújjon az egyik istenkirály mögött.
De ha észak felé...
Nem, akkor Xin látta volna, amint erre szalad.
Éber figyelemmel haladt tovább az egyre idegesebbé
váló látogatók közé vegyülve, benézett minden talapzat, oszlop,
homlokzat és szobor mögé. Jerichónak valahol ezen a folyosón
kell lennie, de senki sem fogadta őt lövésekkel, senki sem
menekült vagy próbálkozott vakmerő támadással. Az általános
izgatottság amúgy már átment nyílt rettegésbe, az aggodalom
ráncai kérdőjelekké görbültek, hogy ő talán mégis terrorista
lehet. Abban biztos volt, hogy nemsokára megjelennek a
fegyveresek. Ha nem találja meg villámgyorsan a nyomozót,
dolgavégezetlenül, de távoznia kell.
– Jericho! – kiáltotta.
Hangját elnyelte az üvegfolyosó.
– Gyere elő! Beszélgessünk!
Nincs válasz,
– Megígérem, hogy beszélgetni fogunk, hallod?
Beszélgetni, aztán lőni, gondolta, de nem mozdult
semmi. Persze nem várta, hogy Jericho örömteli ábrázattal bújik
majd elő a rejtekéből, de az mégiscsak feldühítette, hogy a
körülötte állók egyre gyorsabbá váló menekülésén kívül semmi
sem történt. Rendkívül izgatottan ment tovább, a Kalabsa-kapu
oszlopai között valami mozgást látott, lőtt. Két kezében egy
fényképezőgépet tartó japán nő bukkant elő csodálkozva,
reflexszerűen készített még egy utolsó képet, és mint egy zsák,
eldőlt. Kitört a pánik, az emberek fejvesztve menekültek. Xin
kihasználta a zűrzavart, elrohant a folyosó végére, körülnézett.
– Jericho! – ordította.
Visszaszaladt, az üvegfalon át kinézett a belső udvarra.
A James Simon Galéria átjárója felől nehéz csizmák dobbanását
hallotta. Pillantása a Pergamon-múzeumtól a túloldalra vezető
hídra esett, végignézett a parti sétányon...
Ott! Skandináv szőkeség, már jó messze. Jericho futott,
mintha az ördög lenne a nyomában, Xin pedig megértette, hogy
a nyomozó kicselezte. Káromkodott. A papkirályok szobrai
között tumultus keletkezett. Fegyveres őrök igyekeztek a feléjük
menekülő tömegen átverekedni magukat. Túl sokat kivárt, túl
sok vért ontott, nem sok esélye lenne az érkezőkkel megbeszélni
a dolgot. Túszra van szüksége.
Egy kislány elcsúszott a tükörsima padlón.
Egy ugrással mögötte termett, fölkapta és pisztolya
csövét a halántékához szorította. A gyermek megmerevedett és
sírni kezdett. Egy fiatal nő sikoltott fel szívettépőoen,
kinyújtotta a kezét, a menekülők oldalra lökték, de a férje
megakadályozta, hogy lezuhanjon, ami a biztos halált jelentette
volna. A következő pillanatban a pár mellett egyenruhások
ereszkedtek lőállásba, valamit kiáltottak neki németül, amit
persze nem értett, de úgyis tudta, mit akarnak. A szemét nem
vette le róluk, úgy ment a kislánnyal az ablakhoz, lenézett a
Spree hídjára, ahol már gyülekeztek a bámészkodók.
Lehajolt a kislányhoz.
– Minden rendben lesz – súgta a fülébe. – Megígérem.
A gyerek persze nem értett mandarinul, de a kígyószerű
sziszegés így is elérte hipnotizáló hatását. A kis test elernyedt. A
lányka nyugodtabb lett, röviden, szaporán lélegzett, mint valami
kis nyuszi.
– Jól van – mondta Xin. – Ne félj.
– Marian! – kiáltotta az anya elviselhetetlen kínjában. –
Marian!
– Marian – ismételte Xin barátságosan. – Nagyon szép.
Meghúzta a ravaszt.
A szörnyülködés moraja zúgott fel, amint a tucatnyi
nyíllövedék szétlőtte az ablakot. Körülöttük szilánkok
röpködtek. A kislányt felsőtestével védelmezte, majd ellökte,
karjaival fejét és mellkasát eltakarva kiugrott. Amíg az
egyenruhások megpróbáltak úrrá lenni a helyzeten, ő 3 méterrel
lejjebb macskaként huppant a tömegbe és rohanni kezdett.

JERICHO
A Muntu zárva volt. Jericho tétovázás nélkül kétszer
belelőtt a zárba, a többit elintézte egy rúgással. Az ajtó a falhoz
csapódott. Berohant a terembe, benézett a bárpult alá,
visszahőkölt, de a világos bőrű fekete, aki merev tekintettel
rábámult, egyértelműen halott volt. A konyhában még az előző
napi rendetlenség uralkodott. Senki sem rakott rendet, mióta
Vogelaarral harcolt.
Nyelának semmi nyoma.
Magánkívül rohant a gyöngyfüggönyön át a folyosóra,
feltépte a vécéajtókat, megrángatta a Privat feliratú ajtó kilincsét
is, zárva. Ezt a zárat is szétlőtte. Kopott lépcső vezetett valahova
a sötétbe. Doh és fertőtlenítőszer, és nedves vakolat meszes
szaga. Emlékezetében megjelent Sencsen, a pokolba vezető
lépcső. Tétovázott. Kitapogatta a villanykapcsolót. A lépcső
alján felgyulladt egy lámpa. Meszelt fal, foltos padló, menekülő
pók. Revolverét lövésre készen tartva lépett lépcsőről lépcsőre,
miközben a rosszullét kerülgette. Kenny Xin. Animal Ma
Liping. Itt vajon ki vagy mi vár majd rá? Miféle figurák
rohanják majd meg, milyen képek égnek majd bele mindörökre
az agytekervényeibe?
Leért. Körülnézett. Rövid folyosó teli ládákkal és
hordókkal. Egy félig nyitott acélajtó.
Óvatosan körülnézve belépett.
Nyela!
A földön ült, kezei hátrakötve, száján ragasztószalag.
Szemei foszforeszkáltak a félhomályban. A revolverét eltette és
hozzásietett. Letépte a ragasztószalagot, és az ajkára illesztette
az ujját. Ne most. Először ki kell szabadítania. A kínzói a
fűtéscsőhöz láncolták, az pedig nem valószínű, hogy a kulcsot
otthagyták volna, mintegy figyelmességképpen a szemfüles
detektívek részére.
– Mindjárt jövök – suttogta.
Vissza a konyhába, feltépte a fiókokat, kutakodott az
acél-, réz– és krómeszközök között, végignézte az asztalokat,
míg végre megtalálta, amit keresett, egy bárdot, majd vissza a
pincébe.
– Előrehajolni – parancsolta. – Helyre lesz szükségem.
Nyela bólintott és előrehajolt, így megláthatta a kezeit. A
cső nyugtalanítóan rövid volt. néhány centire a csuklójától a fal
felé fordult és eltűnt a foszladozó vakolatban. Mély lélegzetet
vett, erősen koncentrált, majd lesújtott a bárddal. A fűtőtest
harangként kondult. Jericho a homlokát ráncolta. A cső
behorpadt, más nem történt. Még egyszer ütött, majd
harmadszorra és negyedszerre, míg végre eltört a cső, így a bárd
nyelével szétfeszíthette.
– Hol... – kezdte volna mondani Nyela.
– Oda – intett egy fejmozdulattal Jericho egy fémasztal
irányába. – Háttal az asztallapnak, rá a kezeket, feszesre a
láncot!
A hamarosan kiállandó lelki kínok előjelei már kiültek
Nyela arcára. Követte az utasításokat és megfordította a kezeit.
– Nincs mozgás – mondta Jericho. – Nyugalom, teljes
nyugalom.
Nyela a padlót nézte. Jericho a lánc közepére
koncentrált, meglendítette a bárdot és egyetlen csapással
kettévágta.
– Most pedig tűnés innen.
– Nem – állt az útjába a nő. – Hol van Jan? Mi történt?
Jericho érezte, amint elzsibbad a nyelve.
– Meghalt – mondta.
Nyela ránézett. Akármit is várt Jericho, kétségbeesést,
elborzadást, könnyeket, semmi sem történt. Csak csendes gyász
és szeretet, ugyanakkor valami furcsa könnyedség, mintha azt
akarná mondani, látod, így megy ez, valamikor meg kellett
történnie. Jericho tétovázott, majd átölelte és magához szorította
Nyelát. A nő viszonozta az ölelést.
– Kiviszem innen – ígérte Jericho.
– Igen – bólintott Nyela tompán. – Mostanában csak ezt
hallom.

Odafönn nem volt senki, csak a halott afrikai bámult ki a

bárpult alól, mintha magyarázatot várna a történtekre. Jericho
odament a szétlőott ajtóhoz és kikémlelt.
– Gyalog kell mennünk.
– Miért?
– A kocsim néhány utcányira van.
– Az enyém nem – hajolt Nyela a bárpult fölé, kinyitott
egy fiókot és kivett belőle egy pendrive-ot. – Jan ma reggel
azzal ment. Gondolom, a Muntu előtt parkolta le.
Yoyo egy Nissan OneOne-t emlegetett. Néhány
lépésnyire pont egy ilyen autó állt, összecsukva. Tojásforma
kabin, ami barátságos, kicsi bálnára emlékeztetett. Az utastér két
oldalán a kerekeknél végződő combszerű cső húzódott. Ha ezek
egyenesen álltak, akkor az utastér alig valamivel az út fölött
helyezkedett el, ha lecsökkentették a tengelytávot, akkor
hegyesszöget képeztek, a kabin pedig a magasba emelkedett.
Alapos, aerodinamikus sportkocsi helykímélő toronnyá
változott. Jericho kiállt az ajtóba és végigkémlelte az utcát. A
déli fényben a formák és színek túlexponáltnak tűntek. Virágpor
és forró aszfalt szaga terjengett. Gyalogost alig lehetett látni, de
a forgalom sűrűbb lett. Fölnézett, egy turista-zeppelin
szivarformájú teste jóindulatú brummogással úszott be a
látóterébe.
– Minden rendben – szólt be az étterembe. – Jöjjön.
A kabin tükröződő teteje az eget, a felhőket és a
homlokzatokat einsteini térré görbítette. Nyela felnyitotta a tetőt.
Meglepően nagy belső tér tárult elé, egy egybefüggő üléssel és
pótülésekkel.
– Hova? – kérdezte
– Grand Hyatt.
– Rendben, tudom – ült az autóba, Jericho pedig
becsúszott melléje. Látta, hogy a Nissan kormánya állítható. Az
egészet tetszés szerint át lehetett tolni a bal oldalról a jobb
oldalra. A tető hangtalanul ereszkedett le. Színezett üveg szűrte
a déli napsugárzás erőteljes fényeit, amolyan selyemgubószerű
atmoszférát teremtve. Az elektromotor diszkrét zümmögéssel
indult be.
– Nyela, én... – masszírozta Jericho a nyakát. – Valamit
meg kell kérdeznem.
A nő ránézett, szemében kialudni látszottak a fények.
– Mit?
– A férje egy dossziét akart adni nekem.
– Egy... Ó, Istenem! – kapta szája elé az öklét. – Nem
kapta meg? Még a dossziét sem tudta átadni önnek?
Jericho némán rázta a fejét.
– Feldobhattuk volna ezeket a disznókat.
– Nála volt?
– Nem az, amelyik a Crystal Brainben volt, az Kennynél
van, de...
Hogyan is lehetne másképp, gondolta fáradtan Jericho.
– De a másolatát...
– Pillanat – ragadta meg Jericho a karját. – Van egy
másolat?
– Azt akarta odaadni magának – vált a tekintete
valahogyan könyörgővé. – Higgye el, Jannak nem volt más
választása, mint hogy feláldozza magát és a lányt! Nem olyan
volt, nem volt áruló. Mindig...
– Nyela, hol a másolat?
– Oda kellett adnunk Kennynek a kristályt, utána pedig
agyonlőtt volna minket, mit tehettünk volna? Biztos vagyok
abban, hogy Jan még a legutolsó pillanatban is kereste az útját,
hogy magukat megmentse, át akarta adni a dossziét, hogy...
– Hol, Nyela?!
– Azt hittem, elmondta magának.
– Mit mondott? – Jericho úgy érezte, lassan bekattan. –
Nyela, a fenébe már, hol volt...
– Volt, volt! – rázta vadul a fejét és felemelte az ujját. –
Rossz kérdéseket tesz fel. Ő maga a másolat!
Jericho csak bámult.
– Hogy ért...
 A nő nyakából egy vörös fodros gallér bomlott elő.
Meleg folyadék spriccelt Jericho arcába. Fölötte a Nissan teteje
szétesett, műanyag és az ülés bélésének darabkái repkedtek
szanaszét a feje körül. Áthúzta magához a kormányt, gázt adott
és elindult. Egy sorozat staccatója verte végig a karosszériát.
Jericho a nyakát nyújtogatta, így valamennyit nagy nehezen
látott, érezte Nyela súlyát a vállán, és elvesztette az irányítást. A
kocsi az úton kacsázott, átment a szembejövő sávba,
szlalomozott a fékező és dudáló autók között, majd felment a
járdára. A járókelők szétrebbentek. Az utolsó pillanatban
rántotta balra a kormányt, hogy még visszatérhessen az útra,
majdnem belerohant egy kisteherautóba, amelyik kitért előtte,
szétroncsolva több parkoló autó oldalát, majd átment a
járdaszegélyen egyenesen a Spree irányába.
Ott látta a halál magasra nőtt, fehér hajú angyalát.
Xin futtában tüzelt, egyenesen vele szembe jött. Jericho
ismét irányt változtatott. A Nissan majdnem felborult, a kabin
túl magas, a tengelytáv pedig túl kicsi volt az efféle
manőverekhez. Végigpillantott a műszerfalon. Xin megállt,
hogy jobban tudjon célozni. Hangos csattanással repült el a már
amúgy is szétlőtt tető egy újabb darabja. A Nissan Xin felé
repült, és Jericho készült az ütközésre.

Xin félreugrott.
Az autó túlméretezett, irányíthatatlanná vált
babakocsiként száguldott el mellette. Xin utána lőtt, hallotta a
fékek csikorgását, hajszálnyira került el egy limuzint és
átbotladozott a szemközti sávba, amivel egy motorkerékpárost
nyaktörő mutatványokra kényszerített. A gép ingadozni kezdett,
és keresztbefordulva megállt. Xin ellépett, érezte, amint valami
megérinti, keresztülrepült a légtéren és a hasán landolt. Egy
kisautó ütötte el, a sofőrje azonnal menekülni kezdett. Más
járművekből emberek szálltak ki. A hátára fordult, megmozgatta
kezét, lábát, látta, amint a motoros közeledik, keresni kezdte a
pisztolyát.
– Nagy Isten! – hajolt fölé a férfi. – Nem esett valami
baja? – kérdezte angolul. – Minden rendben?
Xin előhúzta a fegyvert és az orra alá dugta.
 – Minden a legnagyobb rendben – mondta.
A motoros elsápadt és hátrébb lépett. Xin
feltápászkodott. Néhány ugrással a motornál termett, felugrott a
nyergébe és elindult a Spree irányába. Csikorgó gumikkal állt
meg, és kémlelve tekingetett szét minden irányba.
Ott van! A Nissan. Átment egy piros lámpán és dél felé
távolodott.

Jericho körülnézett, látta, amint jön.

Rossz irányba ment. Az Audi egészen máshol állt. Már
rég autót cserélhetett volna, otthagyhatta volna a
szétroncsolódott tetejű Nissant a holttesttel, ami folyton
rázuhant. Tekintetével a műszerfalon a tengelytáv beállításának
kezelőjét kereste. Szinte az összes funkciót az érintőképernyőn
lehetett kezelni, valamilyen szimbólumnak lennie kell valahol,
de nem tudott koncentrálni. Folyamatosan kormányoznia,
kitérnie, fékeznie és gyorsítania kellett.
Xin a nyomában volt.
Jericho a macskaköves rakparton hajtott végig, bevágott
egy teherautó elé és egy birodalmi építményekkel övezett,
arisztokratikus sugárútra jutott. Megpróbált visszaemlékezni
arra, hogy jut innen vissza a szállodába. A magasra állított
Nissan egyik oldaláról a másikra dőlt, félő volt, hogy felborul.
Rájött, hogy nincs semmiféle terve. Semmi, az égvilágon
semmi! Egy roncs kisautóban száguldozott Berlin belvárosában,
mellette egy halott, nyomában pedig Xin, aki
feltartóztathatatlanul közeledett, fordulékonyan és gyorsan.
Előtte feltorlódott a forgalom. Jericho sávot váltott, ismét
dugó. Megint sávváltás. Rés, dugó, rés. Egy flipper golyójához
hasonlatosan közeledett egy lovas szobor felé, ami a széles
sugárút forgalmát egymástól elválasztó, fákkal beültetett sáv
kezdetét jelölte, egy sétányét. Jobbra rántotta a kormányt, fel a
járdaszegélyre. Hirtelen megint gyalogosok között találta magát,
ököllel verte a dudát, ide-oda kanyargott, kétségbeesetten
igyekezett, hogy ne gázoljon el egyetlen embert sem, végül
kikerülte a dugót, és szlalomban került vissza ismét az úttestre.
A tolóerő és a hiányos tapadás a legrosszabbakkal fenyegette. A
zebrán az elválasztó sétány felé csúszott, és elvesztette a
kontaktust az aszfalttal. Két keréken gurult a fák felé, amelyek a
sétányt szegélyezték, megpróbálta áthelyezni a testsúlyát.
Csikorgás. A kocsi ütést kapott, hatalmasat lódult, forgácsok
mindenfelé, óriási por. Előtte a sétány, szinte üres, tölgyek és
padok szegélyezik. Kétoldalt a közlekedés, az autók, buszok,
riksák elmosódva a sűrű zöldben. Színek, fények, a mozgás
impressziói.
Hátrapillantott.
Xin motorkerékpárja ragadozóként bukkant elő a mélyen
lelógó ágak alól. Jericho gyorsított. Megint több ember. Egy
kávéház, árnyékos, romantikus, beépítve a sétányba. Átkozódás,
fenyegetőzés, menekülés. Egy kioszk, mindenfelé pultok, boule-
játékosok. Nagy sebességgel közeledett egy kereszteződés felé,
a lombokon keresztül látta, amint egy lámpa vált, sárga, piros,
tucatnyi induló autó. A sugárút másik szakaszára ért. A
dudakoncert elmaradt mögötte. Hátranézett. Xin sehol. Jericho
rekedten felüvöltött. Lerázta! Lerázta Xint, legalábbis egy időre.
Időot nyert, értékes másodperceket, most mindegyikük egy
örökkévalósággal ért fel.
Újra tudta, hol van.
Az utat egy büfé zárta el, a két oldalán a forgalom nem
volt annyira sűrű. Jericho visszakanyarodott a Nissannal az
úttestre, s látta maga előtt a kaput, még elég messze. Nem
először lepődött meg azon, hogy amilyen impozánsnak tűnik a
képeken, a valóságban olyan kicsi. A wilhelmiánus udvarokat,
pompás épületeket és barokk palotákat modern építmények
váltották, nincsenek bisztrók, sem üzletek, járókelő is jóval
kevesebb. A sugárút az élénk Pariser Platzon csatlakozik az
észak-dél irányú tengelyhez, ahol a Művészeti Akadémia, az
amerikai és a francia követség áll. Jericho remélte, itt
elkanyarodhat, de... Egy építkezés.
Egy pillanatra behunyta a szemét.
Bal kéz felől véget ért a sétány, a sugárutat teljes
szélességében beláthatta. Rémülten vette észre, hogy egy útzár
felé száguld. Az út nagy részét rácsokkal zárták el. Egy hatalmas
robot acélkarjaival valami nehéz, hosszú dolgot fektetett az útra.
Az egyetlen megmaradt visszapillantó tükörben felbukkant Xin
száguldó motorkerékpárja.
 Jericho káromkodva fordult vissza a sétányra. Akármit is
építettek, a sugárút zsákutca lett. A robot egy gigantikus
acélelemet emelt át a járdán és az úton, építőomunkások
terelgették el az autósokat, akik az útlezárásra figyelmeztető
számtalan tábla ellenére idetévedtek, amiket az a sofőr persze
nem láthatott, aki a sétányon át került ide. Az acélelem
feltartóztathatatlanul ereszkedett lefelé, sehol egy kerülőút,
hátulról Xin közeledik, lövésre kész fegyverrel...
Hol a tengelytáv szimbóluma?
A munkások megfordultak, látták, amint közeleg, és
felreugrottak. A Nissan hátuljába lövedékek csapódtak. Ha
fékez, akkor Xin radírozza le a fejét, ha nem fékez, akkor
ugyanezt megteszi az acélelem, megfordulni nem tudott, ahhoz
gyorsan ment, túlságosan is gyorsan, a szimbólum pedig...
Ott van! Nem szimbólum, hanem egy kapcsoló. Egy
teljesen szokványos, régimódi kapcsoló.
A Nissan azonnal kinyújtóztatta kerekeit, hosszú, lapos
képződménnyé vált. Az acélelem Jericho szemei előtt nőtt
nagyra, sötéten és fenyegetőn, nem volt másfél méterre sem a
talajtól. Karját nevetséges reflexszel kapta az arca elé, miközben
a kabin még tovább süllyedt, majd egy hatalmas reccsenés,
amint az acélelem a tető maradékát is lesöpörte. Belepréselte
magát az ülésbe. A kocsi lepényhalként úszott el az elem alatt,
rövid ideig éjszaka borult rá, majd újra felbukkant a kék ég. A
kereszteződés, egy busz, programozott karambol. A Nissan,
mint egy rosszul vágott filmben, hirtelen 2 méterrel odébb
találta magát, pörgésbe kezdett, így csúszott keresztül a Pariser
Platzon, ahol úgy tűnt, mintha mindenki, gyalogosok és
kerékpárosok, egyaránt előole menekülnének. Igyekezett újra
visszanyerni az irányítást a jármű felett, és így haladt egyenesen
a Brandenburgi kapu felé. A quadriga fölött megjelent egy
rendőrségi gyrokopter, egy ultrakönnyű, félig nyitott helikopter,
a hangszóróból valamit üvöltöztek. Azt a tervét, hogy a dór
oszlopok között átcsúszva a másik oldalon tűnik majd el,
meghiúsította egy sor bak, ami minden továbbjutást lehetetlenné
tett. Fékezett. A Nissan keresztbe fordult, csúszott, nekiütközött
a kapunak és végre megállt. Mellette úgy tűnt, mintha Nyela
éppen szólásra emelkedne. A teste a megemelkedett, előredőlt,
majd visszacsúszott, mintha az utolsó pillanatban meggondolta
volna magát.
Jericho kiugrott a roncsból.
A gyrokopter mélyebbre ereszkedett. Teljes erejéből
futva jutott át a kapu alatt a másik oldalra, ahol a sugárút
többsávos főútként folytatódott. A távolban egy magas, karcsú
oszlopot látott, a kapu előtt közvetlenül az út többfelé elágazott.
A lámpákra vagy táblákra ügyet sem vetve rohant át a zebrán.
Fékek csikorogtak, valaki hatalmas csattanással az előtte lévő
autóba hajtott. Sajátos. Van még dugóasszisztens nélküli autó?!
Egy oldtimer kabrió húzott el mellette, hajszálnyival kerülve el a
lábait, átkozódások szálltak feléje. Visszahőkölt, újra
nekilendült, és még éppen átért az út túloldalára, mielőtt egy
teherautó hűtőmaszkja elkaphatta volna, majd elindult egy
ösvényen. Zöld, árnyékos. A Tiergarten: a Berlin Mitte zöld
szíve. Homok és kavics, meghitt kis utak. Előtte egy oroszlán
szobra. Még több fa, tisztások, elágazó ösvények csillagai.
Egyikükön megindult, futott és futott, míg biztos nem lehetett
abban, hogy senki sem követi. Egy kis tó mellett állt meg
térdeire támaszkodva, az oldala szúrt, nyelvén sós ízt érzett.
Levegőért kapkodott. Nyögött, köpött, köhögött. A szíve egy
faltörő kos. Mintha ki akarna törni a szorításból.
Egy idősebb nő rápillantott, majd ismét óvodáskorú
unokájához fordult, aki azon igyekezett, hogy biciklijével el ne
essen.

XIN
Végül sikerült az acélelemet megkerülnie, de ezzel
értékes időt vesztett. Látta, amint a Nissan tovaszáguld, széles
kanyarral megkerülte a buszt, és célzott. Úgy tűnt, a nyomozó
elvesztette a kocsi fölött az uralmat. Ez jó. Xin éppen elengedett
egy sorozatot, amikor a kapu fölött megjelent egy gyrokopter.
Legnagyobb meglepetésére a rendőrök több figyelmet szenteltek
az ő motorkerékpárjának, mint Jerichónak, aki ebben a
pillanatban ugrott ki a kocsiból és futni kezdett. A rendőrök
lejjebb ereszkedtek és elindultak egyenesen feléje, a levegőből
parancsok hangzottak. Villámgyorsan felmérte a helyzetet. A
gyrokopter talán egy méterrel lebegett a föld felett. Elmenni
mellette lehetetlen, ha belelőne a motorjába, akkor a rendőrök is
szabad kezet kapnak, és tüzet nyitnának, így hát megfordította a
gépet és elindult a sugárutat keresztező utcában.
A gyrokopter a nyomába eredt. Amikor áthaladt a
következő kereszteződésen, valami csattant előtte az aszfalton,
felfúvódott és megmerevedett. Habágyúval lőonek rá! Ha a
villámgyorsan keményedő anyagból egy adaggal a küllők közé
kap, akkor vége az utazásnak. Xin sarkát a földbe vájva állt
meg, körülnézett, látta, amint előtte az utca egy hídban
folytatódik, jobbra fordult és újra a Spree partján találta magát.
Ha érzékei nem csalnak, akkor ez az út visszavezet a Múzeum-
szigetre. Nem túl jó ötlet visszamenni oda, ahol már biztosan
hemzsegnek a rendőrök. Hátulról hallotta a repülő járgány
száraz kattogását, majd hirtelen maga fölül, elölről. A
gyrokopter leereszkedett és fékezésre kényszerítette. Nyaktörő
kanyarral fordult meg és száguldott el az ellenkező irányba, de
ekkor egy második rendőrségi gépet pillantott meg, amelyik a
Reichstag kupolája fölött lebegett, látszólag mozdulatlanul.
Majd hirtelen nagy sebességgel elindult feléje.
Harapófogóba került.
Xin tovább hajtotta a gépet előre, a Reichstag felé. A
nagy lépcsőkön turisták hada, a sétány kiszélesedett. A parton
kormányzati épületek, üveg és acél, kis fákkal körülvéve.
Üvegtetejű hajók úsztak a Spreen, ami kissé feljebb, egy
gyalogoshídnál nagy ívet írt le.
Fölötte a két gyrokopter.
Xin a híd felé indult. Egy csoport fiatal rebbent szét
előtte. Teljes gázt adott, a gépet a hátsó kerekére állította, ment,
ahogy csak tudott, majd átugratott a korláton. A motorkerékpár
egy pillanatig úszott a levegőben: a Spree egy üvegszobor lett, a
két gyrokoptert pedig mintha odaszögezték volna az égre. Xin
érzékelte bőrén a jóleső szellőt: milyen jó is lenne más életet
élni, de hát nincs másik élete.
Elengedte a kormányt.
 A víz felülete kaleidoszkópként tört meg, a füle tele lett.
Amilyen gyorsan csak tudott, eltávolodott a süllyedő géptől. Az
első kerék eltalálta a derekát. A fájdalomról tudomást sem véve
rugaszkodott el fölfele, teleszívta tüdejét levegővel és ismét
elmerült, jó mélyre, hogy föntről a levegőből ne láthassák. Erős
csapásokkal úszott a folyó közepe felé, fölötte egy üvegtetejű
hajó zúgott el. Begyakorolta, hogy sokáig tudjon víz alatt
maradni, de valamikor csak föl kell mennie, és ott két
gyrokopter várt rá. Felosztják egymást közt a terepet, az egyik a
folyón fölfelé, a másik lefelé keresi majd. A tükröződések
játékában meglátta egy turistahajó sötét testét, erőteljes
rúgásokkal indult felfelé. A feje közvetlenül a hajótest mellett
bukkant ki a felszínre. A hajó mélyre merült a vízbe. Így
megragadhatta az ablak alatti párkányt. Lecsúszott, újra
odakapott, erőosen megkapaszkodott és az eget kémlelte, amit a
hajó részben eltakart.
Az egyik gyrokopter ott körözött, ahol a vízbe esett. A
másikat csak hallotta, de nem látta. A következő pillanatban
viszont pont a hajó fölött bukkant fel, így Xin visszaereszkedett
a vízbe, de a párkányt nem engedte el. Amíg csak tudta,
visszatartotta a lélegzetét. Amikor ismét megkockáztatott egy
levegővételt, éppen egy híd alatt hajóztak el. Egy ideig még a
hajóval húzatta magát, majd elengedte és kiúszott a partra.
Előtte egy betontöltés, mögötte egy forgalmas utca. Ha jól látja,
a rendőrök a híd túloldalán folytatták a keresést. A parókáját
kereste, de az már a Spree fenekén nyugodott. Gyorsan
letépkedte arcáról az álszakállt, kibújt a zakójából, a vízben
hagyta, és kimászott a partra. A fegyverét is elvesztette, a
mobilja viszont hál' istennek vízálló. Az övtáskája a
hitelkártyákkal és az emlékezetkristállyal megnyugtató módon
még a helyén volt. Xin mindig hordott magával hitelkártyát,
noha az már kiment a divatból, az emberek már mobiljuk
személyazonosító kódjával vásároltak, de ő nem szerette, ha
ruhavásárlás közben regisztrálják.
Nem messze tőle haladt el a magasvasút. Felmérte az
utcát. Nagy ívben vezetett egy üvegkupolás épület,
tulajdonképpen ragyogó épületek középpontja felé – nyilván a
berlini főpályaudvar. Föltűrte az inge ujját, hátrasimította sötét
haját és sietve, de nem rohanva elindult az utcán. Autók
suhantak el mellette. Nem túl messze meglátott még egy
gyrokoptert, de mivel annak az embernek a személyleírása, akit
a rendőrök kerestek, már nemigen illett rá, viszonylag
biztonságban érezte magát. Ellenállt a késztetésnek, hogy
gyorsabban menjen. Tíz perc múlva már a pályaudvaron volt,
egyik kártyájával pénzt vett ki az automatából, talált egy
ruhaüzletet, és a beültetések alatt alig látszó eladónő csodálkozó
pillantásaitól kísérve vett egy farmert, tornacipőt és pólót. Amit
vásárolt, azt magán is hagyta, de kért egy zacskót, amibe a vizes
holmijait pakolta, készpénzzel fizetett, és ment. A ruháit bedobta
egy kukába, taxit hívott és a Hotel Adlonba vitette magát.

JERICHO
Úgy emlékezett, hogy a Hyatt a Tiergartentől délre van,
de az elágazó kis ösvények és kacsaúsztatók között eltévedt, és
az egyik idillikus kirándulóhelyről a másikra tévelygett.
Távolról utcai zajokat hallott. A nap természetellenes élességgel
sütött rá. Rosszul lett, mellkasában szúrást érzett, bal karjába a
vállától induló tájdalom nyilallt. Az ég, a fák, az emberek
eltűntek egy vörös alagútban. Ilyen lenne egy szívinfarktus?
Rogyadozó térdekkel lépett egy bokorhoz és hányt. Utána
jobban érezte magát. Az egyik kereszteződésnél felismerte az
épületeket és Keith Haring szobrát: már tudta, hogy a Grand
Hyatt a sarkon van. Megesküdött volna, hogy órákat töltött a
parkban, de amikor az órára nézett, megállapította, hogy
legfeljebb 15 perce ütközött a Brandenburgi kapunak. Még nem
volt fél egy.
Felhívta Tut.
– Fent vagyunk nálad. Yoyo és én...
– Maradjatok ott. Feljövök.
Mivel Diane Jericho szobájában volt, azt nevezték ki
főhadiszállásnak, és ott folytatták a kutatást, illetve a dekódolási
kísérleteiket. A liftben Jericho gondolkodása sajátságos módon
kitisztult az önmegfigyelés által. Ritkán érezte magát ennyire
tanácstalannak. Ennyire ügyetlennek. Nyela már majdnem
biztonságban volt, mégis elvesztette.
– Mi történt? – ugrott fel Tu és elébe sietett. – Minden...
– Nem – nyúlt Jericho a zsebébe és a pénzkötegeket az
ágyra vetette. – Itt van a pénzed. Ez a jó hír.
Tu felvette az egyik köteget, és a fejét rázta.
– Ez nem jó hír.
– Hát nem.
Rövid mondatokban elmesélte, miként alakultak a
dolgok. Tárgyilagosságra törekedve sikerült a mondandóját a
lehető legborzalmasabban előadnia. Yoyo minden szó után
egyre sápadtabb lett.
– Nyela – suttogta. – Mit tettünk?
– Semmit – simította végig arcát Jericho fáradtan és
bátortalanul. – Így is, úgy is megtörtént volna. Legfeljebb
néhány perccel meghosszabbítottuk az életét.
– Nincs dosszié – borult el a lány tekintete. – Minden
hiábavaló volt.
– Nyela szerint nála kellett lennie! – lépett Jericho az
ablakhoz, kibámult, de nem látott semmit. – Vogelaar elárult
bennünket Xinnek, de megpróbálta visszájára fordítani az ügyet.
Azt akarta, hogy hozzájussak a dossziéhoz.
– A kurva életbe – csapott öklével a tenyerébe Tu. – És
Nyela egészen biztos abban...
– Volt, Tian. Biztos volt.
– ... Hogy nála volt? Kifejezetten azt mondta...
– Azt mondta, hogy az eredeti Kenny birtokában van.
– Az emlékezetkristály.
– Igen. De nyilván van egy másolata róla.
– Amit Vogelaar a múzeumba akart vinni?
– Egy pillanat – ráncolta a homlokát Yoyo. – Ez azt
jelenti, hogy még mindig nála van.
– Érdektelen – masszírozta homlokát két ujjával Jericho.
Végképp zsákutcába jutottak. – Már a rendőrségen van. De
rendben, ez leveszi rólunk a döntés kényszerének a terhét.
Mostantól vége az egyéni akcióinknak. Azt hiszem, az itteni
hatóságokban megbízhatunk, tehát...
Elakadt.
Mintha vatta lenne a fülében, úgy hallotta, amint Tu a
múzeumi kamerákról beszél, hogy már rég kiadták az
elfogatóparancsot és a hatóságokban sehol a világon nem lehet
megbízni. Annál tisztábban és érthetőbben csengtek a fülében
Nyela utolsó szavai:
„Rossz kérdéseket tesz fel. Ő maga a másolat!”
Ő maga a másolat!
– Istenem, milyen egyszerű – suttogta Jericho.
– Mi egyszerű? – kérdezte Tu összezavarodva.
Jericho megfordult. Mindketten őt bámulták. Újra itt
volt, a már elveszettnek hitt magabiztosság.
– Azt hiszem, tudom, hol rejtette el Vogelaar a
dossziéját.

ADLON
Xin előhúzta az emlékezetkristályt, az ujjai között
játszadozott vele és mosolygott. Haszontalan tudás. Alapjában
véve elégedett lehetett. Nem törődve a tiszteletet ébresztő
környezettel, keresztülment a lobbin, felment a lakosztályába és
elsőként a mobilját próbálta ki. A gyártó azt ígérte, hogy 20
méter mélységig ellenáll a víznek, s valóban. Amint rápillantott
a kijelzőre, megállapította, hogy a kapcsolata már kereste,
közvetlenül azelőtt, hogy Vogelaart lelőtte.
– Hydra – mondta.
A hangját regisztrálták, megvizsgálták, azonosították.
– Az Orley-t figyelmeztették – mondta a kapcsolat.
– Micsoda? – robbant Xin. – Mikor?
– Tegnap késő délután.
– Részleteket!
– Egy bizonyos Tu átküldött egy dokumentumot.
Nyilván az üzenetének egy részét – a másik mély levegőt vett. –
Kenny, nyilván sikerült nekik további részleteket is
megfejteniük! Hogy történhetett ez, én azt hittem...
– Ez meg mit jelent? – rohangált Xin fel és alá. – Mit
jelent az, hogy részleteket?
– Nem tudom.
– Akkor most mondok magának valamit: azonnal
tüntesse el az összes oldalunkat a hálóról!
– Ezzel összeomlik a teljes levelezésünk.
– Ezzel az érvvel már előállt egyszer!
– Jogosan.
– Igen. És most nézze meg, mit okozott ezzel – Xin
próbált megnyugodni. Kinyitotta a minibárt és automatikusan
elkezdte az üvegeket újrarendezni. – A mail-ötlet jó volt, hogy
komplex információkat továbbítsunk és az adatbázist világszerte
kezelhessük, de minden másra ott van a mobil. A dolog beindult.
Már semmire sincs befolyásunk. Az egyetlen, ami még balul
sülhet el, ha teljesen megfejtik a levelemet, tehát vegye már le a
hálóról az oldalakat! – kis szünetet tartott. – Őt értesítette már?
– Tudja.
– És?
A másik sóhajtott.
– Ugyanazt gondolja, mint maga. Ő is azt mondja, hogy
törölnünk kell az oldalakat, tehát meg fogom tenni a szükséges
lépéseket. Most pedig maga jön. Mi van Vogelaarral?
– Elintéztem.
– Semmi veszély?
– Összeállított egy dossziét. Egy emlékezetkristályt. Már
nálam van. Egyedül a felesége tudott róla, ő is meghalt.
– A változatosság kedvéért végre jó hírek, Kenny.
– Bárcsak én is elmondhatnám ezt – válaszolta Xin. –
Miért csak most hallok a figyelmeztetésről?
– Mert én is csak ma reggel értesültem róla.
– Hogyan reagált a konszern?
– Felhívták a GAIA-t.
– Tessék? – Xin majdnem elejtette a telefont. – Felhívták
a GAIA-t?
– Nyugodjon meg. Valószínűleg csupán azért, mert a
média tele van vele. Tudomásom szerint odafent minden a
program szerint halad, egyetlen kirándulást sem fújtak le, senki
sem akar idő előtt visszatérni.
– Ki fogadta a GAIA-ban a hívást?
– Én is bármelyik percben várom a részleteket.
Xin a hűtőszekrényt bámulta.
– Na jó – mondta. – Közben nyomozzon ki nekem
valamit, mégpedig gyorsan. Keresse meg Berlinben Yoyót és
Jerichót.
– Micsoda? Berlinben vannak?
– Valahol meg kellett szállniuk. Menjen be a szállodák
foglalásaiba, a beutazási hivatal adatbankjába, nekem
tökmindegy, hogyan csinálja, de találja meg őket!
– Te jó ég – sóhajtott a másik.
– Mi van? – kérdezte Xin gyanakodva. – Az idegei
felmondják a szolgálatot?
– Nem, rendben van. Minden rendben. Megteszem, amit
tudok.
– Nem – morgott Xin. – Annál többet kell tennie.

GRAND HYATT
Közvetlenül azelőtt, hogy Xin golyója kioltotta az életét,
Nyela felemelte az ujját, mint aki különös hangsúlyt akar adni
mondandójának, úgy tűnt, a felháborodás gesztusa, pedig
valójában mást csinált. Az arcára mutatott, ami abban a
pillanatban Vogelaar arcát helyettesítette. A szemére.
Ő maga a másolat!
Vogelaar üvegszeme egy emlékezetkristály volt. A
másolatot a szemüregében hordozta magával.
– Micsoda egy ravasz róka – mondta Yoyo félig
elismerőoen, félig undorodva.
Tu sóhajtva elmosolyodott.
– Jobb helyet nem is találhatott volna. Mindig az
igazságot tartotta szem előtt.
– Úgy, hogy halála pillanatában fény derüljön rá.
 Yoyo arcán újra megjelentek a színek. Jericho
visszaemlékezett az elmúlt éjszakára. Nem telt el még 10 óra
azóta, hogy karikás szemekkel elhagyta a szobáját: az elmúlás
képe, tág pórusokkal, foltosan, részegen, füstben megfürödve és
a vörösbor illatát árasztva. Eltekintve a helyzetből adódó
sápadtságától, az éjszakai kiruccanás semmi nyomot sem
hagyott rajta. Yoyo friss, sima és vonzó volt, szinte még meg is
fiatalodott. Jericho lehangoló következtetésre jutott ebből a
fiatalság és a mámort okozó szerek viszonyára vonatkozóan.
Egy átmulatott éjszaka után rajta már csak nehézkesen
munkálkodtak a helyreállításért felelős enzimek.
– Te kiismered magad, Owen – mondta Tu. – Mi történik
egy igazságügyi orvosszakértői vizsgálatnál? Megvizsgálják az
üvegszemet is?
– Ideiglenesen legalábbis eltávolítják.
– Egy emlékezetkristály pedig feltűnik.
– Egy szakértő számára – mondta Yoyo. – Tegyük fel,
Owennek igaza van, akkor a rendőrség néhány óra múlva a
dossziénk birtokában lesz.
Jericho az állát simogatta. Nem túlságosan tetszett neki
az ötlet, hogy összeakassza a bajszát a német bűnügyi
rendőrséggel. Órákig hallgatnák ki őket, nem bíznának bennük,
Vogelaar információihoz talán sohase férhetnének hozzá.
Kutatásuk sebessége a nullához közelítene. Tu egy kinyomtatott
lapot tartott eléje.
– Talán először nézd meg, mit találtunk, amíg nem voltál
itt. Az új részeket félkövérrel szedtük.

Jan Kees Vogelaar Andre Donner néven él Berlinben.

Egy afrikai működtet a lakása és az üzlet címe: 10117 Berlin,
Oranienburger Straße 50. Mit kell vetődik változatlanul magas
kockázat az akció nem kétséges, hogy ő ismeri legalább tud
hordozórakét arról vajon kérdéses. Így vagy úgy, a kijelentés
ugyan Vogelaar nem nyilatkoz nyilvánosa puccs hátteréről.
Változatlanul Ndongo hogy a kínai kormány tervezte meg és
hajtotta végre a megbuktatását. Az én egy operáció lényeg
keveset Vogelaar és az időpont ráadásul az Orley Enterprises
zavarra következtet. Ott senki nem sejt és amúgy is akkor már
mindent elintéztek. Én számol mert tudom. Mégis sürgősen
szükségesnek tartom Donnert likvidálni. Ez az védhető
– Hordozórakéta – emelte fel a tekintetét Jericho. – Ez is
azt valószínűsíti, hogy Vogelaar igazat mondott. Hogy a műhold
fellövésénél sokkal többről volt szó, mint valami kísérleti
meghajtás egyszerű kipróbálásáról.
– Egy hordozórakéta valamit hordoz – mondta Tu. –
Hogyan került fel Mayé műholdja az űrbe?
– Pontosan ilyesmivel – vélte Jericho. – Egy
hordozórakétával.
– De műholdról itt nem esik szó.
– Nem. Nyilván nem a műhold volt a fontos. Hanem a
hordozórakéta.
Tu bólintott.
– Ebben az összefüggésben alkalmam adódott beszélni
néhány emberrel, akik szorgos népemnek szerencsére a körmére
néznek. Konkrét információkat nem kaptam, ám komolyan
veendő véleményeket hallottam. Ezek szerint a kínai kormány
saját űrkutatási programja során sohasem lőtt fel idegen földről
semmit. A felelősség megkerüléséről szóló mese olyan
foszlékony, mint Mao halotti leple. Az egész marhaságot
bizonyára kizárólag Mayé számára találták ki, mindenesetre a
kockázat átruházása más országokra nem felel meg a
gyakorlatnak.
– Tehát az egész lehet akár Cseng magánakciója is?
– A CSENG-csoport bizonyíthatóan csak egy
alkalommal vállalt szerepet afrikai területen, nevezetesen
Egyenlítői-Guineában. Az kérdéses, hogy ezt vajon Peking
nevében tette-e. Az informátoraim kételkednek ebben. Tehát
részese volt-e a kínai kormány az egyenlítői-guineai űrkutatási
programnak és Mayé bukásának? Igen, ha azt vesszük, hogy a
kínai kormány olyan emberekből áll, mint Cseng Pang-vang. De
ha a kínai kormányt mint egészet vesszük, akkor viszont nem.
– Ami megint csak igazolja, hogy a párt egy puszta
képzet, egy fantom – mondta megvetően Yoyo. – Nincs
határvonal a gazdaság felé, nincs is állami szintű cselekvés.
Kína olajnagyságai juttatták hatalomra puccsal Mayét, a kínai
katonai hírszerzőszolgálat segédletével, az elvtársak tudtával.
Az is lehet, hogy a bukását is a mi legnagyobb gazdasági
mogulunknak köszönheti.
– Az elvtársak tudta nélkül?
– Pontosan – kopogtatta ujjával a lapot Yoyo. – Most
nézzük tovább. Ott senki nem sejt – mit? Valamit. Azt akarja
jelenteni, semmit. A mindent a második részre vonatkozik.
Mindent elintéztek. Azon elmélkednek, hogy érdemes-e még
egyáltalán kiiktatni Vogelaart. Tehát nem tudom, ti hogy
gondoljátok, de nekem van egy olyan érzésem, hogy a nagy
durranás még előttünk áll.
– Valami ötlet, mit jelent a hír?
– Valami hírről, híradásról lehet szó – vonogatta a vállát
Tu. – Félnek, hogy Vogelaar közhírré teheti a dolgot.
– Rendben – mondta Jericho. – De mégis elakadtunk.
Yoyo kitárt karokkal az ágyra vetette magát és a
mennyezetet bámulta. Utána föltápászkodott.
– Hogy történik ez tulajdonképpen Vogelaarral? –
kérdezte.
– Mire gondolsz? – pislogott zavartan Jericho. – Mi
történhet még vele?
– Na, pont most mi történik? – rágta a szája szélét Yoyo.
– Vagy mondjuk, menjünk vissza egy órát. Dél van. Bumm,
bumm! Vogelaart lelövik, holtan fekszik a múzeumban. Ezután
mi történik?
– Megérkeznek a rendőrség különleges egységei.
Biztosítják a tetthelyet, a nyomrögzítők megkezdik a munkát.
– Mi történik a holttesttel?
– Jelenleg még bizonyára ott van. A nyomrögzítőknek
időre van szükségük. De legkésőbb kettőkor már a boncasztalon
fekszik, ahol hipp-hopp, felszabdalják.
– És a szeme?
– Attól függ. A boncmester nem egy jobbfajta felügyelő,
nem úgy van, mint a filmekben. Ő határozza meg, mi lehet
érdekes a nyomozók számára. Ha feltűnik neki valami a szemen,
akkor azt megemlíti a jelentésében. Talán visszateszi a helyére,
talán félreteszi a bizonyítékok közé.
– Mennyi ideig tart a boncolás?
– A tényállástól függ. A halál oka nem kétséges,
Vogelaart lelőtték, tehát gyorsan végeznek. 2-3 óra alatt készen
lehetnek.
– És azután?
– Azután a boncmester kiadja a holttestet – Jericho
keserűen vigyorgott. – Ha van egy halottaskocsid, elviheted.
– Rendben. Vigyük el.
– Remek terv – bámult rá Tu. – Honnan akarsz szerezni
egy halottaskocsit?
– Fogalmam sincs. De mióta ijedünk meg a
kihívásoktól?
– Nem ijedünk meg, de...
– Minek egyáltalán halottaskocsi? – pattant fel Yoyo,
hirtelen egészen feltüzelve. – Miért ne lehetne rendes
személyautóval elvinni? Mi lenne, ha a hozzátartozói lennénk?
– Hogyne – gúnyolódott Tu. – Simán lehetnél a húga. A
haj, a szemek...
– Lassabban! – emelte fel a kezét Jericho. – Először is,
halottaskocsi nélkül nem megy. Másodszor, ha kiszedték a
szemét, akkor Vogelaar hullájával nem megyünk semmire.
Yoyo lelkesedése lelankadt. Összetűzte a karját, a szája
széle lefelé görbült.
– Harmadszor – mondta Jericho az ötlet mégis jó.
Tu pislogott.
– Mire készülsz?
– Én? – vont vállat Jericho. – Semmire. Valószínűleg
meg sem moccanhatok Berlinben anélkül, hogy őrizetbe ne
vegyenek. Meg van kötve a kezem – vigyorodott el. – De a
tietek nincsen.

CHARITÉ,
IGAZSÁGÜGYI ORVOSSZAKÉRTŐI INTÉZET
Három óra tájban Jan Kees Vogelaar a körülményekhez
képest egészen jól nézett ki. Viasszerű volt ugyan, már nem e
világról való, de az arca azt tükrözte: kinyalhatjátok a seggemet.
Néhány órával korábban, vérbe fagyva, kiakadt tekintettel,
kicsavarodott végtagokkal a látványa inkább arra volt alkalmas,
hogy március idusát idézze fel.
Caesari halál egy római templom lépcsőjének az alján,
ami csak a tankönyvekben romantikus, valójában egy merő
disznóól. Mellette a férfi, kopaszon, szintén holtan, semmit sem
javított a látványon.
Miután őt magát és ceruzás támadásának eredményét
alaposan, minden szögből lefényképezték és becsomagolták egy
hermetikusan zárható műanyagzsákba, Moabitba szállították, a
Charité Igazságügyi Orvosszakértői Intézetébe. Ott súlyát és
testmagasságát megmérték, ismertetőjeleit feljegyezték, és rövid
időre a hűtőbe helyezték. Valóban nem maradt ott sokáig,
kivették és többször megröntgenezték. Feljegyezték a
lövedékeket éppúgy, mint a már rég meggyógyult töréseket és
azt, hogy az egyik térde titánból volt. Azt is megállapították,
hogy a bal szeme műszem. Éppen bevitték a kopasszal együtt a
boncterembe, amikor Nyela is csatlakozott. Így az 5
boncasztalból hármat olyan holttest foglalt el, amelynek az
identitása kétes volt. Miközben a boncmesterek Vogelaar
szerveit kiszedték, megvizsgálták, megmérték, majd
kiszámították, mennyi folyadék lehetett a testében, az
eredményeket és a ténykedésüket jegyzőkönyvbe vették, addig a
sietve létrehozott nyomozócsoport tagjai a halottról készült
fotókat összehasonlították azokkal, amelyek a bevándorlási
hivatalnál készültek. Az autó, amelyben a női holttestet találták,
Andre Donner nevére volt bejelentve, amint azt hamar
kiderítették. Egy éve élt Berlinben, éttermet vezetett, felesége
Nyela Donner – a fényképek alapján két halott
személyazonossága immár nem volt kétséges.
Csupán a kopasz nevét nem tudták kideríteni.
Akkor telefonáltak a Külügyminisztériumból, hogy a
gyilkosság érdekli a kínai hatóságokat, amikor Donnert, alias
Vogelaart újra összevarrták. A német és a kínai hatóságok már
régóta nyomában vannak egy ipari kémhálózatnak.
Elképzelhető, hogy a gasztronómus halála egy meghiúsult
átadási akció következménye, s hogy talán nem is Donner a
neve, hanem valami egészen más, és valaki strómanjaként
működött. Berlin fontosnak tartja, hogy a hamarosan megérkező
kínai kollégákat minden lehetséges módon támogassák.
Legyenek már olyan kedvesek.
A doktoranda, aki a telefont felvette, közölte, hogy
ellenőriznie kell a hívást. A hívó fél megadta a nevét és a
telefonszámát, kérte, hogy gyorsan intézzék el a dolgot, majd
letette a telefont. A doktoranda beszélt az intézet
igazgatónőjével, aki utasította, hogy ellenőrizze a
Külügyminisztériumnál az adatok pontosságát, és amint
megérkeznek, engedje be a kínai nyomozókat a zárt zónába.
4-9-3-0, tárcsázta a doktoranda, a telefon kicsöngött.
Valóban a Külügyminisztérium száma, csak a mellék nem
stimmelt. Nem létezett. Tehát nem ott kötött ki, ahol gondolta,
amikor egy automata hangját hallotta.
– Itt a Külügyminisztérium. Jelenleg mindegyik vonal
foglalt. A következő felszabaduló vonalon önt kapcsoljuk. Itt a
Külügyminisztérium, jelenleg mindegyik – ekkor egy női hang
szólalt meg:
– Külügyminisztérium, jó napot kívánok, a nevem
Regina Schilling.
– Itt a Charité Igazságügyi Orvosszakértői Intézete,
kérem, kapcsolja... hm – úgy tűnt, itt egy pillantást kellett vetnie
a jegyzeteire – Helge Malchow urat.
– Egy pillanat – mondta Diane.
Jericho vigyorgott. A csínytevés szereplőinek a nevét a
berlini telefonkönyvből állította össze, Diane-be pedig
beprogramozott egy sor mondatot, amelyek minden kétséget
eloszlathatnak aziránt, hogy a telefonáló valóban a
Külügyminisztériummal beszél, s nem például egy
hotelszobában heverő számítógéppel. Természetesen Diane
tökéletesen beszélt németül.
– Malchow úr éppen telefonál – közölte Diane a
doktorandával. – Tud várni egy kicsit?
– Sokáig tart?
Jericho a megfelelő válasz gombját nyomta meg.
– Csak egy pillanat – mondta Diane, majd örömmel
állapította meg: – Ó, most látom, éppen befejezte a beszélgetést.
Kapcsolom. További szép napot kívánok.
 – Köszönöm.
– Helge Malchow – mondta Jericho.
– Charité Berlin. Ön telefonált a kínai nyomozók
ügyében.
– Így van – nem is volt rossz a német kiejtése.
Legfeljebb egy kissé rozsdás. – Megérkeztek már?
– Nem, de minden rendben. Jöjjenek azonnal az O
épülethez.
– Nagyszerű.
– Meg tudná mondani a nevüket?
– A nyomozást Tu Tian főfelügyelő vezeti, Csen Yuyun
felügyelő kíséretében. Titokban nyomoznak, tehát legyen olyan
kedves, gyorsan és bürokráciától mentesen álljon a
rendelkezésükre – ez persze meglehetősen nagy ostobaság volt,
de legalább jól hangzott. – A kollégák csak angolul beszélnek.
– Minden rendben. Gyorsan és bürok...
– Nagyon köszönöm – tette le a telefont Jericho és Tut
hívta.
– Indulhattok – mondta.

Tu eltette a mobilját és Yoyóra nézett. A pillantásán

látszott, hogy az előotte álló feladatot tiszta szívből utálja.
– Tulajdonképpen soha többé nem akartam halott
embereket látni – mondta. – Halott embereket csempézett
helyiségekben. Soha többé.
– Valamikor mindannyian halottak leszünk csempézett
helyiségekben.
– De magamat legalább nem kell majd néznem.
– Ezt nem tudhatod. Állítólag amikor meghal, látja
magát az ember. Látja, amint ott fekszik, és nem érdekli.
– De engem igen.
Yoyo tétovázott, majd karcsú, fehér ujjaival
megszorította Tu foltos, húsos kezét. Egy gyermek, aki
bátorságot önt egy óriásba. Az előző estére és a kudarcba fulladt
éjszakára gondolt, amikor Tu elmesélt neki egy történetet olyan
emberekről, akiket olyan sokáig bezártak, hogy a végén már
önmaguk börtönévé váltak. Megfosztotta őt a felelősség
önvádaskodásból szőtt terhétől, amit érthetetlen módon érzett a
magasabb lények gondjai miatt.
Cigarettázott, ivott, sírt, tanácstalannak és
haszontalannak érezte magát, ahogy a gyerekek érzik magukat
szüleik komplex, zavart hangulata miatt, amit nem értenek, s
ezért azt magukra vonatkoztatják.
Minden, amit Tu a felmentésére felhozott, csak tovább
növelte a fájdalmát. Tu magyarázatai megszabadították a hosszú
évek óta érzett önsajnálattól, így sokkal jobban sajnálta
Hongbinget, de feltette magának a kérdést, hogy tényleg olyan
apát akar-e, akit sajnálni kell. Már azért elszégyellte magát,
hogy ez a kérdés az eszébe jutott, és máris újra bűnösnek érezte
magát.
– Senki sem akarja sajnálni a szüleit – mondta Tu. – Azt
akarjuk, hogy egy ideig óvjanak minket, utána meg azt, hogy
hagyjanak békén. A legnagyobb teljesítmény, amire képesek
lehetünk, hogy megértjük a cselekedeteiket és megbocsátunk
annak a gyereknek, aki valaha mi magunk voltunk.
Közben persze Tu maga is megérdemelte a sajnálatot,
csak Yoyo apjával ellentétben, akivel a történelem szemmel
láthatóan sokkal jobban elbánt, úgy tűnt, neki nincs rá szüksége.
A keserűséggel szemben, amelyet Hongbing evett, Tu sorsa nem
is volt...
– Kellemetlen? – nevetett Tu. – Rendben van ez így. Én
nem vagyok még a bácsikád sem. Egy vén marha vagyok egy
fiatal nővel. Te azt látod bennem, aki vagyok, nem azt, aki
voltam. A történelem nem láncol egymáshoz minket.
– De azért... Barátok vagyunk?
– Igen, barátok vagyunk, s ha téged jobban érdekelne a
bankszámlám, meg kevésbé lennél tisztességes, akkor a
szeretőm is lehetnél. Hongbingot viszont csak egyetlen
szemszögből nézheted, tudniillik abból, amit az evolúció nyújt.
Ebben nincs helye a sajnálatnak. Egyszerűen nem fér bele. Csak
amikor a génjeink által ránk kényszerített szerepjáték véget ér,
csak akkor tudjuk a szüleinket akként nézni, megérteni,
elfogadni, becsülni és talán szeretni, amik, és amik mindig is
voltak: emberek.
Ó, nem, és utána még a késő éjszakai látogatás
Jerichónál. Milyen kellemetlen! A mámoros elképzelésektől
felfuvalkodva lerohanni a szobájában, csak hogy utána mint egy
közönséges részeg, lopakodva menjen el. Semmiség, persze,
csak ostoba módon, mint minden semmiség, alkalmas arra, hogy
elefántnyira nőhessen a szégyenérzete. Pedig utólag nem is
igazán tudta, hogy mit is akart tulajdonképpen.
Vagy mégis?
– Essünk túl rajta – mondta Tu.
Negyedórája hozta el az Audit a Spree partjáról, most
pedig a Charité Igazságügyi Orvosszakértői Intézete előtt álltak.
Tu indított, igazolványát lengetve odakanyarodott a
portásfülkéhez, a Külügyminisztériumra hivatkozva kérte a
bebocsátást, végül megkérdezte, merre van az O épület. Hosszú
téglaépületek mellett haladtak el. Szelíden bólogató lombú fák
alatt zöld felületek terültek el hívogatóan. Minden percet
érdemes élvezni egy baguette, egy darab sajt és egy üveg
Chianti társaságában, ami az embert elválasztja az O épületben
rá váró rien ne va plus-től. Valami olyasfajta nyugalom iránti
vágy fogta el őket, ami még a legéletvidámabb embereket is
hatalmába keríti az idillikusan kialakított temetőkben.
Hosszabb egyenes út és kétszeri kanyarodás után egy
világos, némiképp sterilnek tűnő épület előtt álltak meg, ami oly
hívogató volt, mint valami kisvárosi orvosi rendelő. A
parkolóban csupán három zöld autó állt „igazságügyi orvos
szakértő” felirattal, s ezek a körülmények Yoyót olyan érzéssel
töltötték el, mintha még nem érkeztek volna meg, mintha az
igazi holttestek valahol másutt lennének. Egy Berlin méretű
metropolis igazságügyi orvosszakértői intézetét, ahol végül is
egymást követik a halálesetek, valahogyan hangárméretűnek
képzelte el. Mindenesetre ebben a szégyenlősen megbújó kis
épületben nem tudta elképzelni a vitázó orvosokat, felügyelőket,
elemzőket, ahogyan azt a filmekből ismerte. Felmentek három
lépcsőfokon, egy üvegajtónál csengettek, mire két fehér
köpenyes nő beengedte őket. Egyikük magas, csinos,
meglehetősen fiatal, a másik szögletes és tömzsi, negyvenes
éveinek vége felé járó, kerek arcú, kusza frizurájú asszonyság:
dr. Marika Voss. Fiatalabb kolléganőjét Svenja Maas néven
mutatta be. Tu és Yoyo felmutatták igazolványaikat. Dr. Voss
egy gyors pillantást vetett a kínai írásjelekre és bólintott, mintha
mindennapos gyakorlata lenne a kínai igazolványok
szemrevételezésében.
– Igen, már jelezték az érkezésüket – mondta kissé
darabosan angolul. – Miss Csen Yuyun?
Yoyo megrázta a kezét. A doktornő láthatóan
elbizonytalanodott. Nyilván Yoyo megjelenését próbálta meg
összehozni egy olyan hatósággal, amelyik titkosan nyomoz
gyilkossági ügyekben. A pillantása azután Svenja Maasra esett,
mintha saját magát kellene emlékeztetnie arra, hogy a szép
embereknek is lehet különös foglalkozásuk.
– És Mister, Sir...
– Tu Tian főfelügyelő, nagyon kedves – mondta
barátságosan Tu. – Nem szeretnénk túlságosan igénybe venni az
idejüket. A boncolásnak már vége?
– Andre Donner érdekli önöket?
– Igen.
– Vele néhány perccel ezelőtt lettünk készen, Nyela
Donnert azonban két asztallal odébb még boncolják. Őt is meg
akarják nézni?
– Nem.
– Vagy a múzeumból behozott másik holttestet? Őt még
nem sikerült azonosítanunk.
Tu a homlokát ráncolta.
– Őt talán. Sőt, úgy gondolom, őt igen.
– Jó. Jöjjenek.
Dr. Voss belenézett egy szkennerbe, mire kinyílt egy
másik ajtó. Beléptek egy újabb ajtón, s Yoyo orrát megcsapta az
az édeskés, szigorú szag, ami ellen a filmekben úgy védekeznek
az emberek, hogy az orruk alá dörzsölnek valamit. Amikor a
lépcsőn elindultak a boncterem felé, a bakteriális bomlás szaga
felhővé sűrűsödött, amikor pedig beléptek a boncterem
előterébe, akkor valóságos tömbbé vált. Egy fiatal, arabnak tűnő
férfi gyermekek képét nézegette egy monitoron. Yoyo bele sem
akart gondolni a gyerekek történeteibe. De nem is volt ideje rá,
mert dr. Voss mellékesen a kezébe nyomott valamit.
Teljességgel tanácstalanul bámult az apró tubusra, abszolút
tudatlannak érezve magát.
– A látogatóknak – mondta a doktornő. – Hiszen tudja.
 Nem, nem tudta.
– Dörzsölje az orra alá – vonta fel a szemöldökét
csodálkozva dr. Voss. – Azt gondoltam, ön már...
– Csen kisasszony most először jár törvényszéki
patológián – mondta Tu, majd kivette Yoyo kezéből a tubust, és
teljesen magától értetődően két borsónyi darabkát kent az orra
alá. – Azért van itt, hogy tapasztalatokat szerezzen.
Dr. Voss megértően bólintott.
– Nem figyeltünk oda az elméleti oktatáson,
felügyelőnő? – piszkálgatta őt kínaiul Tu, amikor visszaadta
Yoyónak a tubust. A lány a szemeit forgatva pillantott vissza rá,
majd egy csíkot kent el az orra alatt, de amint a következő
pillanatban megállapította, túlságosan is sokat. Egy
mentolbomba robbant a légútjaiban, a hullaszagot viharként
söpörve el. Svenja Maas azzal a cinkos érdeklődéssel figyelte,
ahogyan a szép emberek szokták méregetni egymást kevésbé
mutatós embertársaik társaságában.
– Hozzá lehet szokni – jelentette ki a tapasztaltak
magabiztosságával.
Yoyo bágyadtan mosolygott.
Követték a doktornőt a boncterembe, egy ablaktalan,
piros-fehér csempékkel kirakott, fentről megvilágított
helyiségbe. Öt boncasztal sorakozott egymás mellett. Az első
kettő üres volt, a középsőnél két boncmester dolgozott. A test,
amelynek tátongó mellkasából egyikük éppen a tüdő sötét
csomagját húzta elő, fekete női test volt. A másik boncmester
valamit mondott egy mikrofonba, a tüdőt pedig egy mérlegre
helyezték. Dr. Voss elvezette a csoportot a negyedik asztal
mellett, amelyen fehér lepellel letakarva egy hatalmas tetem
hevert, megállt az utolsó asztalnál, felemelte a leplet, és
meglátták Jan Kees Vogelaart, alias Andre Donnert.
Yoyo odanézett.
Nem kedvelte különösebben a férfit, de most, hogy ott
feküdt egy frissen varrt Y-vágással, sajnálatot érzett. Ugyanígy
sajnálta Jack Nicholsont a Száll a kakukk fészkére, Robert de
Nirót a Szemtől szemben, Kevin Costnert a Tökéletes világ,
Chris Pine-t a Neighborhood es Emma Watsont a Pale Days
című filmekben. Mindenkit, akinek majdnem sikerül, de az
utolsó pillanatban csak kudarcot vall, akárhányszor nézi is meg
az ember a filmet.
– Ha nincs szükségük rám – mondta dr. Voss akkor
Maas kisasszonyra bíznám önöket. Ő asszisztált Donner
boncolásánál, minden kérdésükre tud válaszolni.
– Na – váltott át Tu kínaira. – Akkor lássunk hozzá,
kollegina.
A viaszos, kékbe hajló arc fölé hajoltak.
Yoyo megpróbált visszaemlékezni, hogy melyik oldalon
is volt Vogelaar üvegszeme. Jericho makacskodott, hogy a jobb
oldalon. Ő maga nem volt biztos ebben. Valójában megesküdött
volna a bal oldalra. Tökéletes munka, csukott szempilláknál nem
látszott semmi.
– Bizonytalan vagy? – ráncolta a homlokát Tu.
– Igen, és ez Owen hibája – pillantott Yoyo Svenja
Maas-ra, aki a háttérben maradt. – Kérd már meg a
barátnőonket, hogy mutassa meg neked odaát a másik asztalnál
azt a fickót.
– Rendben, elcsalom.
– Meglesz – mosolygott Yoyo mérgesen. – Csak két
lehetőség van.
Nem mintha kezdett volna hozzászokni a halottak
látványához, vagy ahhoz, hogy emberek, akiket éppen csak
megismert, már mégis halnak. De miközben az iszony és a
bűvölet között lebegett, váratlanul sötét és tiszta nyugalom
szállta meg. Tu Svenja Maashoz fordult, és a négyes asztalon
fekvő, letakart testre mutatott.
– Szabaddá tudná tenni ezt a férfit?
A fenébe. A doktoranda az asztal rossz feléhez lépett.
Továbbra is láthatta Yoyót. Tu megpróbált úgy terpeszkedni,
hogy elvegye Svenja Maas elől a kilátást.
– Te jó ég! – kiáltotta. – Mi történt a szemével?
– Ceruzás támadás – mondta a doktoranda nem minden
lelkesedés nélkül. – A csonton keresztül nyomták fel az agyba.
– Hogyan történt ez pontosan?
Yoyo két ujjával felemelte Vogelaar jobb szempilláját.
Úgy tűnt, mintha nem is lenne hőmérséklete, se hideg, se meleg.
Miközben Maas kisasszony a behatolási szögről és a
nyomáspontokról magyarázott, odanyomta a nagyujját és a
középső ujját a szem sarkaihoz. A szemgolyó nagyon is
szilárdan ült a szemüregben, inkább üveggolyó állaga volt,
mintsem hogy csúszós és puha lett volna, tehát egy pillanatra
elbizonytalanodott, hogy talán mégis Jerichónak van igaza.
Ujjait még mélyebben a szemüregbe vájta.
Ellenállás. Izom lenne? A szem nem akart kijönni,
ellenkezőleg, visszahúzódott és folyadékot eresztett, mint egy
szorítóba került állat.
Soha az életben nem volt ez üvegszem.
– A ceruza eltört – magyarázta a doktoranda a holttest és
a mosdó közötti asztalhoz lépve, amelyen a szerveket tárolták,
és egy átlátszó műanyag zsákban valami hevert. Yoyo hevesen
kihúzta az ujját a szemüregből, közvetlenül azelőtt, hogy Maas
rápillantott volna, miközben úgy vélte, valami cuppanást hall,
nedveset, szemrehányót, árulkodót. Tu igyekezett eltakarni őt.
Yoyo megborzongott. Meghallotta a nő a cuppanást? Lehetett
egyáltalán hallani valamit, vagy pedig csupán ő fantáziált, mert
úgy gondolta, ha ujjait kihúzza egy szemüregből, akkor annak
feltétlenül cuppannia kell?
Nyugalma tengerszemének vize fölkorbácsolódott. Az
ujjai valahogyan ragacsosak lettek. Jericho tévedett! Miközben
Tu változatlan érdeklődéssel hallgatta Maas kisasszony
beszámolóját, Yoyo az ujjait Vogelaar bal szemének üregébe
mélyesztette. Azonnal érezte, hogy itt teljesen más a helyzet. A
felület sokkal keményebb volt, egyértelműen mesterséges.
Továbbhaladt, begörbítette az ujjait. Tu mindeközben a
rajzeszközre mint fegyverre vonatkozó, hozzáértő kérdéseket
tett fel. Maas kisasszony úgy vélte, hogy mindent lehet
fegyverként használni, és egy lépést balra lépett. Tu azt
válaszolta, hogy tökéletesen igaza van, és jobbra lépett. A
középső asztalnál a két boncmester elmerült Nyelában.
Yoyo mélyet lélegzett, megszédült a mentoltól. Most.
Az üvegszem szinte magától értetődően ugrott ki,
belesimult a tenyerébe. Becsúsztatta a zsebébe, amennyire tudta,
visszazárta Vogelaar megviselt szemhéjait és megállapította,
hogy utólag megbecstelenítette. Túl késő. Gyorsan
visszaterítette rá a leplet és két lépéssel Tu mellett termett.
 – Andre Donnerre vonatkozóan minden kétség eloszlott
– mondta angolul.
Tu abbahagyta a kérdezősködést.
– Ó, rendben – mondta. – Nagyon jó. Azt hiszem,
mehetünk is.
– Mikorra kell a jelentésem, felügyelő?
– Micsoda kérdés, felügyelőnőo! Amilyen gyorsan csak
lehet. Az államügyész folyamatosan rágja a fülemet.
Függöny, taps, gondolta Yoyo.
– Készen is vannak? – tekintett hol egyikükre, hol
másikukra Svenja Maas, akit kissé zavart, hogy hirtelen teljesen
elhanyagolják.
– Igen, nem szeretnénk tovább a terhére lenni –
mosolygott Tu szeretetre méltóan.
– Nincsenek a terhemre.
– Nem, igaza van, élvezetes volt. Viszontlátásra, kérem,
adja át üdvözletünket dr. Vossnak.
Svenja Maas vállat vont, kikísérte őket az előtérbe, és
elbúcsúzott. Tu ment elöl, a lépcsőn sietni kezdett, a folyosón
pedig már valósággal loholt. Yoyo a nyomában. A nyugalma
teljesen odalett. A kijutáshoz nem kellett azonosítani magukat.
Kiléptek a parkolóba és elindultak az Audi felé, amikor a házból
megszólalt egy parancsoló hang.
– Tu úr! Csen kisasszony!
Yoyo megmerevedett. Lassan megfordult és látta, amint
dr. Marika Voss szigorúan néz rájuk.
Észrevették, gondolta Yoyo. Túl lassúak voltunk.
– Bocsássa meg a sietős távozásunkat – emelte fel Tu
bocsánatkérően a karját. – El akartunk búcsúzni, de nem találtuk
önt.
– Mindennel meg voltak elégedve?
– Nagyon sokat segítettek.
– Annak örülök – mosolyodott el hirtelen. – Remélem,
hogy jól haladnak a nyomozással.
– Az ön segítségének köszönhetően jobban, mint
bármikor korábban.
– Szép napot kívánok.
Dr. Voss visszament, Yoyo pedig úgy érezte magát, mint
vaj a napon. Becsúszott az Audiba és szétolvadt az ülésen.
– Megvan? – kérdezte Tu.
– Megvan – válaszolta utolsó erejével.
Svenja Maas, ha nem is sértődött meg, azért furcsán
érezte magát. Amikor visszatért a boncterembe, azon
elmélkedett, hogy a kínai rendőrök érdeklődése nem annyira
neki szólt, sokkal inkább pusztán az ázsiai udvariassági
szabályok betartását jelentette. Hátrament az asztalokhoz és
látta, hogy a fiatal kínai nő ugyan visszaterítette Donnerre a
leplet, de meglehetősen hanyagul. Mérgesen igazgatta, majd
mivel teljesen ferdén állt, felhajtotta.
Azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel. Vogelaar
jobb szeme is rosszul nézett ki, de a bal egyenesen borzalmasan.
Sötét balsejtelmekkel emelte fel a szemhéjat.
Az üvegszem hiányzott.
Elsötétült előtte a világ, amikor eszébe jutott, hogy ezért
felelősségre vonhatják. A műszemet benne hagyták a
szemüregben, de később még ki akarták venni, hogy
megmutassák egy szakértőnek. Valamit ugyanis furcsának
találtak rajta. Úgy nézett ki, mintha lenne benne valami, talán
valamilyen mechanika, ami a viselője számára lehetőové tette,
hogy lásson vele, de az is lehet, hogy valami egészen más.
Mindenesetre nem tűnt fontosnak.
Nyilvánvalóan tévedtek.
Mintha áramütés érte volna, úgy rohant ki a teremből,
majd fel a lépcsőn. A folyosón találkozott dr. Marika Voss-szal.
– Itt vannak még a kínai nyomozók? – kérdezte
lélegzetét visszafojtva.
– A kínaiak? – vonta fel a szemöldökét dr. Voss. –
Nincsenek. Épp most mentek el. Miért?
– A francba. A francba! A francba!
– Mi történt? – kérdezte az időosebbik nő.
– Valamit elloptak – siránkozott Maas. Átkozott
gazemberek, hogy becsapták őket!
– Elloptak? – visszhangozta Voss, mint egy hegyfal.
– A szemet. Az üvegszemet.
Az orvosnő nem volt ott, amikor Donnert boncolták,
tehát az üvegszemről nem is tudott. De azonnal felfogta, hogy
alaposan átverték őket.
– Felhívom a portást.
A kocsi a főutcán haladt, el a téglaépületek, a békés utak
és tisztások, az árnyat adó fák mellett.
– Hé – mondta homlokát ráncolva Yoyo. – Mi történik
ott?
Valaki kirohant a portásfülkéből. Egyenruhában volt, a
kezeit magasba tartva integetett, mintha egy repülőgépet
irányítana. A sorompó is ereszkedni kezdett. Az izgatottság
egyértelműen nekik szólt.
– Azt hiszem, lebuktunk.
– Nagyszerű. És most?
– Csak rajtad múlik – nézett rá Tu. – Hogy tetszik
Berlin? Akarsz még maradni?
– Nem feltétlenül.
– Gondoltam – mondta Tu, gázt adott és elhúzott a
sorompó alatt, Yoyo pedig csodálkozott, hogy az nem borotválta
le a tetőt. Mögöttük elhalt a portás kiáltozása a korai nyár
pollenekkel teli levegőjében.

ADLON
A kijelzőn egyetlen testből kinövő, egymásba csavarodó
hüllőnyak alkotta szimbólum látszott. Kilenc fej. A Hydra
jelképe. Xin a füléhez kapta a mobilt.
– Több nagy berlini szálloda adatait átküldtük önnek –
mondta a telefonáló. – A kisebbeknél nem jártunk sikerrel.
Hihetetlenül sok van belőlük, úgy tűnik, mintha egész Berlin
csak szállodákból állna. Persze az a gond, hogy ilyen rövid idő
alatt nem jutottunk be az összes számítógépbe...
– Rendben, felfogtam. És?
– Semmi.
– De valahol meg kellett szállniuk – makacskodott Xin.
– De nem valamelyik nemzetközi láncolatban. Sehol
sincs Csen Yuyun, vagy Owen Jericho. Ehelyett viszont a
tegnapi londoni figyelmeztetésről már szolgálhatok részletekkel.
Átküldöm a szöveget, meg akarja előbb hallgatni?
– Ide vele!
Xin meghallgatta annak a szövegnek a töredékeit,
amelyet nagyon is jól ismert. Elgondolkodott, mennyire lehet
veszélyes az a tűz, amelyet Yoyo és Jericho gyújtott meg. Mert
ez már alig volt töredék. Az üzenet majd' 90%-át megfejtették.
Persze a legfontosabbat, a valóban döntő részt még mindig nem
ismerték. És nem Jericho, nem is a lány, hanem egy Tu nevű
férfi telefonált Edda Hoffnak, akiről Xin alig tudott többet, mint
hogy a harmadik számú vezető az Orley-birodalom biztonsági
apparátusában, kissé szegényes a fantáziája, éppen ezért nem is
hajlamos sem a hisztériára, sem pedig a dolgok
elbagatellizálására.
– Hoff teljesen magára maradva az egész csoportot
értesítette egy lehetséges támadásról, de azt sem hallgatta el,
hogy tulajdonképpen semmi sincs a kezükben – mondta a
telefonáló. – Mint a konszern minden részlege, a GAIA is
értesítést kapott, de ott nem láttak okot a program
megváltoztatására. Úgy tűnik, Hoff a megfelelő csatornákat
választotta.
A telefonáló nem mert neveket említeni, holott szinte
lehetetlen volt, hogy ezen a vonalon lehallgassák őoket. Igaz,
arra sem számított senki, hogy a teljesen ártalmatlan e-mailekbe
csomagolt leveleiket bárki is elolvashatja.
– Tu – elmélkedett Xin.
– Így nevezte magát. Átküldöm önnek a mobilszámát.
Azt nem tudjuk, honnan telefonált.
A keresztnevek sokaságával ellentétben a kínai
családnév-regiszter egyenesen szegényes volt. A kínaiak döntő
többsége néhány tucatnyi, jobbára egyszótagos klánnéven, az
úgynevezett száz néven osztozott, így egyáltalán nem ment
ritkaságszámba, hogy egy egész falu neve Cseng, Vang, Han,
Ma, Hu vagy Tu volt. De Xinnek mégis az volt az érzése, hogy a
Tu nevet nemrégiben hallotta, mégpedig Yoyóval
összefüggésben.
– Leszedte már az oldalakat a hálóról? – kérdezte, mert
nem jutott más az eszébe.
– A kommunikációt leállítottuk.
Xin megértette beszélgetőtársa rossz kedvét, hiszen ő
volt az, aki a rejtett üzenetek továbbításának módszerét javasolta
és kidolgozta. Három éven át kiválóan működött is. A Hydra
fejei állandó, szimultán érintkezésben álltak egymással, az egész
úgy működött, mint egyetlen hatalmas agy.
– El fogjuk viselni – mondta, és igyekezett barátságos
lenni. – A hálózat jobb volt, mint amit elvárhattunk volna, ez
pedig az ön érdeme! Mindenki kellőképpen respektálja is.
Ugyanígy mindenki megérti azt is, hogy a szimultán kapcsolatot
ilyen közel a célhoz biztonsági okokból kell megszüntetni. Eljött
az idő, amikor már nincs mit mondani. Most már csak várni kell.
Xin befejezte a beszélgetést, a lábait bámulta.
Párhuzamosan állította őket egymás mellé, hogy lábfejei és
bokái egyenlő távolságra álljanak egymástól, de ne
érintkezzenek. Térdeit lassan elmozdította. A véletlen
csomópontjai, hogy ezt mennyire utálta! Amikor érezte, hogy
két lábának szőrzete érintkezik, korrigálta lábfejei beállítását,
combjait, alsó– és felsőkarjait, kezeit és vállait egy tengely
mentén, teljesen szimmetrikusan rendezte el, mígnem testének
egyik oldala a másik tökéletes tükörképévé nem vált e tengely
mentén. Ily módon általában a gondolatait is rendezni tudta, de a
gyakorlat ezúttal nem érte el a célját. Kételkedni kezdett abban,
hogy mindent jól csinált-e, nem csak rontott-e a dolgokon, hogy
vadászni kezdett Yoyóra.
Gondolatok, gondolatláncok.
A kontroll elvesztése.
Szíve járt, mint a motolla. Úgy tűnt, csak valami
apróságnak kell történnie, és ezer darabra hullik szét. Nem, nem
ő. A porhüvelye. Ez az emberi maskara, ami Kenny Xin névvel
illeti magát. Saját maga gazdatestének érezte magát, egy bábnak
az átalakulás fázisában, és szörnyen félt attól, ami belülről
felfalhatja. Ha e dolog bármikor is növekedni, terjeszkedni
kezdett benne, elvonván előle a levegőt, akkor adnia kellett neki
valamit, hogy megbékítse, mint amikor megengedte neki, hogy
felgyújtsa kínzói kunyhóját, az alattomosságot, betegséget és
szegénységet a lángok martalékává tegye. Ugyanabban a
pillanatban felszabadultnak érezte magát, minden
szerencsétlenségétől megszabadultnak, fejét pedig ragyogóan
tisztának. Azóta foglalkoztatta a kérdés, hogy vajon azon a
napon vált-e őrültté, vagy éppen akkor szabadult meg az
őrültségtől. Mindenesetre az azt megelőző időkre alig
emlékezett. Legfeljebb arra, mennyire undorodott attól, hogy
egyáltalán a világon van. A szülei iránt érzett gyűlöletére, amiért
a világra hozták, noha gyermekként még nem nagyon volt
fogalma világra jöttének körülményeiről, csupán azt érezte
bizonyosan, hogy a családja felelős a létéért, de már ennyi is
elég volt, hogy utálja őket. Azt is tudta még, hogy pokollá teszik
az életét.
Azt, hogy az ittlétének semmi értelme.
Csak a gyújtogatás után tárult fel előtte valamiféle
értelem. Lehet valaki őrült, aki számára hirtelen feltárulkozik az
értelem? Hány úgynevezett szellemileg egészséges ember végez
folyamatosan értelmetlen tevékenységet? Mennyi minden
nyugszik olyan, morálisnak és helyesnek tartott szokásokon és
dogmákon, amiknek semmi értelme? A tűz kiszélesítette a
horizontját, így hirtelen felismerte a tervet, a teremtés
labirintusát a maga absztrakt szépségében. Magasabb szintre
került, amit lehet őrületnek nevezni, pedig csupán annyit jelent,
hogy ellen kell állnia az átfogó felismerések nyomásának, s
minden kísérletet, hogy másokat is részesítsen e
felismerésekből, idejétmúltnak tekinthet. Hogyan is tudná
elmagyarázni az embereknek, hogy minden, amit tesz, egy
magasabb belátás következménye? Az árat másokkal fizettette
ki.
Nem. Nem rontotta el a dolgokat.
Szüksége volt a bizonyosságra!
Xin elképzelte az agyát. Egy Rorschach-univerzum. A
szimmetria, a megbízhatóság, a nyugalom, a kontroll tisztasága.
Érezte, amint magabiztossága visszatér. Felállt, mobilját a szoba
számítógépéhez kapcsolta és feltöltötte a szállodák foglalási
listáit. Sorra végignézte mindegyiket. Persze, nem számított
arra, hogy Csen Yuyun vagy Owen Jericho felbukkan valahol. A
Hydra hackerei, akik behatoltak a szállodák rendszereibe,
mindegyiket többször is ellenőrizték. Egészen pontosan ő maga
sem tudta, mit keres, de az volt az érzése, hogy majd csak talál
valamit.
És talált is.
Mint egy puzzle építőeleme, úgy került a képbe,
megmagyarázva a múzeumban történteket, s választ adva
mellesleg még egy tucatnyi másik kérdésre. A sanghaji
székhelyű Tu Technologies nevű cég három szobát foglalt a
Marlene Dietrich Platzon, a Grand Hyattben. A foglalást az
ügyvezető igazgató, Tu Tian személyes aláírásával igazolta
vissza.
Ez az a cég, ahol Yoyo dolgozott.
Innen ismerte a nevet!
Megnézte a vállalat honlapját, és megtalálta az alapító
portréját. Jó húsban lévő férfi, biliárdgolyó-feje majdnem
teljesen kopasz, és egészében olyan ronda, hogy az már szépnek
hat. Húsos ajkaitól bármelyik hüllő elzöldülhetett irigységében.
Ugyanakkor valamilyen módon mégis érzékiséget sugárzott.
Apró szemüvege mögött parázsló tekintete humorról
tanúskodott, de egyben olyan is volt, mely nem ismer tréfát.
Noha a fickó egy Buddha nyugalmát árasztotta, mégis látszott,
hogy keresztül tudja vinni az akaratát. Xin első pillantásra
felismerte, hogy Tu Tian egy gerilla, egy bohóc jelmezébe
öltözött nonkonformista. Olyasvalaki, akit semmiképpen sem
szabad lebecsülni. Segítségével Yoyo és Jericho mobilis,
amilyen gyorsan felbukkantak Berlinben, ugyanúgy el is
tűnhetnek.
Vogelaarék meghaltak. Tehát ők is elhagyják Berlint.
Igen hamar. Most.
Xin felfegyverkezett, kiválasztott egy hosszú, vörös
parókát, a hozzá illő szakállas maszkkal, homlokát és arcát
telepakolta beültetésekkel, smaragdzöld kabátba bújt, vékony,
reflexiós holoszemüveget tett fel, majd megnézte művét a
tükörben. Úgy nézett ki, mint egy popsztár. Amolyan igazi
mando-progger, akinek pénze van, de ízlése nincsen.
Sietve elhagyta a szállodát, leintett egy taxit és a Grand
Hyatthez vitette magát.
 GRAND HYATT
A monitoron Tu arca jelent meg. Jericho nem lepődött
meg, amikor azt mondta:
– Csomagold össze Diane-t. Lelépünk.
– Mi van az üvegszemmel?
Yoyo keze jelent meg a képben. Vogelaar műszeme
bámult rá. A szemhéjaktól megfosztva valahogy meglepettnek,
és egy kicsit felháborodottnak tűnt.
– Egyértelműen egy emlékezetkristály – hallotta a lány
hangját. – Megnéztem, közönséges példány. Siess. A zsaruk
bármelyik pillanatban megjelenhetnek.
– Hol vagytok?
– Útban feléd – mondta Tu. – Ismerik a kocsi
rendszámát. Más szavakkal, tudják, hogy egy bérkocsi, ki
bérelte, hol lakik, és így tovább, és így tovább. Tőlem pedig
hamar eljutnak a délelőtti sajnálatos eseményekhez.
– És a repülőgépedhez.
– A repülő...
– Fuck! – mondta Yoyo. – Igaza van!
– Amint rájönnek, hogy az autót a repülőtéren bérelted,
máris tudni fognak mindent – mondta Jericho. – Még azelőtt
elkapnak, hogy a kocsit leadhatnánk.
– Mennyi időnk van még?
– Nehéz megjósolni. Elsőként azoknak a gépeknek az
utaslistáját nézik át, amelyek azelőtt landoltak, hogy a kocsit
kibérelted volna. Ez eltart egy ideig. Semmit sem fognak találni,
de hát valahogy csak ide kellett jönnöd, úgyhogy hamar eljutnak
a privát gépekhez.
– Az Audival legkorábban félóra múlva lehetünk a
repülőtéren.
– Lehet, hogy az már késő.
– Felejtsd el a hülye Audit – kiabálta Yoyo. – Ha
egyáltalán van esélyünk, akkor csakis egy skycabbel.
– Rendelhetek egyet – javasolta Jericho.
– Tedd meg – egyezett bele Tu. – Tíz perc múlva a
hotelben vagyunk.
 – Parancs.
Jericho letette a telefont és kirohant a folyosóra.
Miközben a lift felé haladt, látta, amint szorgalmas berlini
rendőrök már gombolyítják érkezésük fonalát, gyorsan,
hatékonyan, rosszat sejtetően. Fölment a tetőre, a skyport üres
volt. Egyenruhás alkalmazott mosolygott rá. Úgy tűnt, Jericho
felbukkanása végre értelmet ad létének a tető magányában.
– Légitaxit óhajt rendelni? – kérdezte.
– Igen, pontosan.
– Egy pillanat – a férfi ujjai végigtapogatták egy
számítógép kijelzőjét. – 10-15 perc múlva itt lesz.
– Amilyen gyorsan csak lehet!
– Ha segítségre van szüksége a cso...
mag, mondta vélhetően, de addigra Jericho már rég
eltűnt ismét a liftben, visszarohant a szobájába és Diane-t az
összes hardver társaságában elsüllyesztette a hátizsákjában. A
ruháit gyorsan rápakolta, ellenőrizte a Glockot, majd betette a
táskájába, ismét kirohant a folyosóra és küldött Tunak egy
üzenetet.
A tetőn vagyok.

CHARITÉ,
IGAZSÁGÜGYI ORVOSSZAKÉRTŐI INTÉZET
– Nem, nincsen – mondta a hang a telefonban. Dr.
Marika Voss egyik lábáról a másikra ugrált, miközben Svenja
Maas holtsápadtan állt mögötte és a kezeit tördelte.
– Malchow – ismételte meg csökönyösen. – Hel-ge
Malchow.
– Amint már említettem...
– A kolléganőm beszélt vele.
– Az lehetséges, de...
– Először várakoznia kellett, aztán egy hölgy kapcsolta.
Malchow. Hel...
 – De nálunk ilyen nevű ember nincsen.
– De...
– Ide figyeljen – mondta türelmét vesztve a hang, mivel
mindig ugyanott kötöttek ki. – Szívesen segítenék önnek, de az
egész Külügyminisztériumban nem dolgozik ilyen nevű ember!
A mellék pedig, amit megnevezett, szintén nem létezik.
Dr. Voss zavartan az ajkába harapott. Ennyit már ő is
kiderített, mivel az előbb egy automata közölte vele, hogy ilyen
mellék nincsen. Ám ez még mindig nem tűnt elég indoknak
ahhoz, hogy feladja.
– De a hölgy...
– Ja igen, a hölgy – rövid szünet, sóhaj. – Hogy hívják
ezt az állítólagos hölgyet?
– Hogy hívták a hölgyet? – sziszegte dr. Voss.
– Valami Schill vagy Schall – suttogta Maas, magába
roskadva.
– Schill vagy Schall, mondja a kolléganőm.
– Nincs.
– Nincs?
– Scholl van. Scholl asszony.
– Scholl? – kérdezte dr. Voss.
Maas a fejét rázta.
– Inkább Schill.
– Inkább Schill.
– Sajnálom. Nincs Schill, nincs Schall, nincs Malchow.
Tanácsolom, hogy tényleg azonnal értesítsék a rendőrséget.
Valaki csúnyán a bolondját járatta magukkal.
Dr. Voss megadta magát. Jeges köszönetet mondott, és
hívta a bűnügyi rendőrséget. Mellette Svenja Maas csak
hervadozott.
Nem telt el 5 perc, a nyomozók már ismerték az autó
rendszámát. Néhány másodperc múlva a bérlő nevét is
megtudták. Összehasonlították a bérbeadó cég jegyzőkönyvét a
beutazási hivatal jegyzékével, és megállapították, hogy Tu Tian
előző nap kora reggel érkezett Berlinbe, címeként a Grand
Hyattet adta meg, a Marlene Dietrich Platzon.
További két perc, és egy csapat máris parancsot kapott,
hogy azonnal menjen a hotelbe.
 GRAND HYATT
Tu rettenthetetlen vezetési stílusának köszönhetően a
szállodát a vártnál előbb érték el. A Turmstraße és a Marlene
Dietrich Platz között legalább tucatnyi szabálytalanságot
követett el. Kiszállt, odahajította a kulcsot a portásnak és
megkérte, vigye az autót a mélygarázsba.
– Bemegyünk a bárba? – kérdezte Yoyo olyan hangosan,
hogy a férfinak feltétlenül hallania kellett. Tu kacsintott,
megértette a tervet és kontrázott.
– Őszintén szólva, én meg tudnék most enni valami
édességet.
– A Sony Centerben van egy Starbucks. Fölfelé az utcán.
– Rendben. Találkozzunk ott. Csak szólok Owennek.
Komédia, de talán nyernek vele egy kis időt. Átrohantak
az előcsarnokon, felmentek a 7. emeletre, elindultak a szobáik
felé.
– Mindent hagyj ott, ami nem kell – szólt Tu. – Csak a
legszükségesebbeket hozd.
– Nagy művészet – válaszolt Yoyo. – Nincs is semmim!
Inkább te vigyázz, hogy bele ne szerelmesedj a bőröndödbe.
– Nem ragaszkodom a divatos holmikhoz.
– Igaz, ezen majd segítenünk kell. Két perc múlva a
tetőn vagyok.

7 emelettel lejjebb Xin kiugrott a taxiból. Időközben

megtudta, melyik szobákat kell keresnie, csak azt nem tudta,
melyikben ki lakik. Mindegyik szobát a Tu Technologies
foglalta, Yoyót és Jerichót név szerint nem is említették.
Belépett a lobbiba. Emlékezni fognak egy magasra nőtt, hosszú,
vörös hajú, Dzsingisz kánhoz méltó bajszú fickóra, aki fél 4
körül érkezett a Hyattbe – nyilván valami művészféle.
A holoszemüveg eltakarta szemének ázsiai vonásait.
Minden további nélkül európainak hihették. A legjobb
rejtőzködés a feltűnés.
Belépett az egyik liftbe és megnyomta a 7-es gombot.
Nem történt semmi.
 Xin a homlokát ráncolta, ekkor észrevette az
ujjlenyomatot vizsgáló szkennert. Hát persze. Azonosítania
kellene magát, mint a legtöbb nemzetközi hálózatban.
Megadóan ment vissza a csarnokba, ahová éppen ekkor érkezett
meg honfitársainak egy nagyobb csoportja. Hirtelen óriási lett a
tülekedés. A pult mögött nagy volt az igyekezet, hogy az
újonnan érkezők angolul elmondott szövegét lefordítsák valami
érthető nyelvre, és a félreértések csodás világát saját kínai
ismereteikkel gyarapítsák. Xin céltudatosan ment az egyetlen
alkalmazott felé, aki másvalamivel foglalkozott, tudniillik
telefonált, megállt előtte és azon gondolkodott, mit is
kérdezhetne.
– Miként jutok fel a 7. emeletre?
– Be szeretne jelentkezni?
– Nem, barátaim laknak itt, meg szeretném látogatni
őket.
– Ha azonosítja magát, felhívhatom a kedves
vendégeket, hogy itt van.
– Hm, tudja, voltaképpen meg akarom lepni őket.
– Értem! Ha vár egy pillanatot, felmegyek önnel. Amint
látja, kissé nagy lett a forgalom, ezért néhány perc türelmét
kérem.
– Nem lehetne gyorsabban?
– Tulajdonképpen nem is szabad megtennem. Csak
vendégek...
Xin elfordult. Túlságosan bonyolult ez az egész. Sem az
ujjlenyomatát nem akarta hátrahagyni a Hyattben, sem azt nem
akarta, hogy figyelmeztessék Yoyót, Tut vagy Jerichót.
Elkeveredett a kínaiak között.

Jericho látta, amint a skycab feltűnik a Tiergarten felett

és a Hyatt felé veszi az irányt. Tömzsi, négy turbinával
felszerelt, függőleges felszállásra képes VTOL-gép, ami gyorsan
közeledett, majd a turbináit fujtatva elfordítva lassan
leereszkedett a tetőre.
– A taxija – mondta a szálloda alkalmazottja.
A hangja boldogan csengett, hogy ő is hozzájárulhatott a
légi közlekedés elterjesztéséhez, s hogy talált egy embert, aki e
szolgáltatást igénybe vette. A következő pillanatban megjelent
Yoyo, kezében egy összegyűrt bevásárlószatyorral, mögötte Tu,
mint valami botladozó gyerek, bőröndjét maga után húzva.
A taxi leszállt.
– Mintha megrendeltük volna – örvendezett Tu.
– Mert meg is rendeltem – magyarázta barátságosan
Jericho.
– Hagyjátok a kakaskodást – igyekezett beszállni Yoyo.
– Tulajdonképpen felszállásra kész a géped?
Mintha beletaposott volna a fékbe, úgy hatott a kérdése
Tura. Megállt, feje csupasz tetejét simogatta, mintha öt
milliméteres haját be akarná fonni.
– Mi van?
– Valamit elfelejtettem – válaszolta.
– Nem igaz – bámult rá Yoyo.
– De. A mobilomat. Pont arra gondoltam, elég, ha a
taxiból hívom fel a repülőteret, s most jut eszembe...
– Vissza kell menned a szobába?
– Öö... igen – tette le bőröndjét Tu, majd megfordult és a
lift felé igyekezett. – Mindjárt itt vagyok. Mindjárt.

Amint Xin meghallotta, hogy a mellette álló idősebb

kínai pár a Grand Hyatt egyik legszebb és legdrágább
lakosztályát bérelte ki, nagyon megörült. Nem valami
altruisztikus tévelygés okozta az örömét, hanem az a körülmény,
hogy a lakosztály pont a 7. emeleten volt. Tehát pont ott, ahová
menni szándékozott.
Az idős kínai a szkennerhez illesztette a nagyujját. Egy
fiatal szobalány ajánlkozott, hogy megmutatja a párnak a
lakosztályt, így elindultak a lift felé. Xin csatlakozott hozzájuk.
Miközben a liftre vártak, a kínai nőt a kíváncsiság arra késztette,
hogy feléje forduljon. Tekintete elmerült a szőrzete
dzsungelében, és visszatükröződött a holoszemüvegről.
Bizonytalanul nézegette kígyóbőrből készült csizmája hegyét, és
szemmel láthatólag zavarta a tudat, hogy egy efféle emberrel
kell egy hotelben laknia. Alacsony és tömzsi férje hozzásimult, a
lift ajtaját nézte mereven, míg végre ki nem nyílt. Együtt léptek
a felvonóba. Senki nem kérdezte, hogy ide tartozik-e. A fiatal
lány rámosolygott, amit ő is barátságos mosollyal viszonzott.
– Szintén a hetedikre? – kérdezte a lány, az
elővigyázatosság kedvéért angolul.
– Igen – felelte.
Mellette a kínai nő megmerevedett: egy emeleten laknak.
Tu felemelte a takarót, de a mobil nem volt ott, mint
ahogy az íróasztalon és az éjjeliszekrényen sem találta. Beletúrt
a lepedőkbe, félrehajította a párnákat, feltúrta a vásznakat és
damasztokat, benyúlt a matrac alá.
Semmi.
Kivel beszélt utoljára? Vagy kivel akart?
A repülőtérrel. Legalábbis ez volt a szándéka, míg el
nem határozta, hogy majd később telefonál. Pedig még a
kezében is volt az a vacak.
És eltette.
Még egyszer végignézett az íróasztalon, a székeken,
foteleken, a padlón. Hihetetlen, öregszik! Mit csinált utoljára?
Látta magát, amint ott áll, a mobil a jobbjában, miközben bal
kezével megragad valamit, ami épp kézre esett...
Ja igen!

7. emelet.
A kínai nő durván félrelökte a szálloda ifjú
alkalmazottját és kilépett, mintha attól tartana, hogy Xin az
utolsó pillanatban megharaphatja. A férjére viszont rájött a
nyugati udvariassági kényszer, előzékenyen hátralépett, és
ragyogó mosollyal engedte előre a lányt. Xin megvárta, amíg a
csoport eltűnik. A szálloda folyosói négyszögben fogtak közre
egy belső udvart, a szobák az utca felé nyíltak. Az emelet
térképét tanulmányozta. Megelégedésére a kínai pár és a lány az
ellenkező irányba indultak, nem arra, ahol Tu bérelte ki a
szobákat.
Hirtelen egyedül maradt.
A padlószőnyeg tompította léptei zaját. Elment egy
klubhelyiség mellett, bekanyarodott a következő folyosóra,
megállt, megpróbált visszaemlékezni Tu szobaszámaira.
712, 717, 727.
A 712 bal kéz felé esett. Zárva. Továbbment, a
magasabb számok irányába. A 717 ugyancsak zárva. A 727
ajtaja résnyire nyitva állt.
Tu? Jericho? Yoyo?
A három közül az egyik nemsokára azt fogja kívánni, bár
bezárta volna az ajtaját.

A gyrokoptert Yoyo vette észre.

– Hol? – kérdezte Jericho.
– Azt hiszem, felénk jön – szaladt ki Yoyo a
leszállópálya szélére, ahol egyik lábáról a másikra ugrált. –
Bassza meg! Zsaruk. A zsaruk jönnek!
Jericho a légitaxi pilótájával beszélgetett. Yoyo igazat
beszélt. A rendőrség gyrokoptere közeledett, hasonló ahhoz,
amilyet néhány órával azelőtt a Brandenburgi kapu fölött látott.
– Ezer oka lehet, hogy idejönnek.
Yoyo mellé lépett.
– Tian el fog baszni mindent.
– Még semmit nem baszott el – intett fejével Jericho a
skycab felé. – Szálljunk be. Akkor legalább nem kell néznem,
ahogyan ugrálsz.

– Aha! – kiáltotta Tu.

Ugyanis pisilni ment! És miközben pisilt, baljával a
sugár helyes irányára ügyelve, jobbjával pedig mobilját
markolászva, túlterhelt agya egy másodperc töredékére
összecserélte a két kezét, így az utolsó cseppeket majdnem a
telefonjából rázta ki, és majdhogynem a farkába beszélt. A
kommunikáció fojtó szorításában élő ember. Elborzadt.
Legalább a vécén ne kelljen már kommunikálni, gondolta.
Mindennek van határa. Egy férfi csak nem juthat el odáig, hogy
nemzőszervét összetéveszti a mobiljával.
Elpakolta hát a dolgot, mármint a technikait, és eleget
tett a természet kívánalmainak. A fürdőszoba beépült a
lakóhelyiségbe, mint egy szoba a szobába. A hálóból és az
előszobából is be lehetett menni. Tu félrehúzta a hálóból nyíló
üvegajtót és körülnézett. A mobilja ott hevert a mosdón.
Kis szaros, gondolta. Most pedig tűnés.
 Xin belépett a nyitott ajtón és körülnézett. Egyfajta
előoszoba, ami hátul világos helyiségben folytatódik, nyilván
nappali és háló egyben. Jobbra tőle egy matt, zárt üvegajtó.
Mögötte lépéseket és hamis fütyörészést hallott. Valaki volt a
fürdőszobában.
Benyúlt smaragdzöld kabátja alá.

A gyrokopter leszállt. Yoyo összehúzta magát az

ülésében, mintha eggyé akarna válni vele. Jericho
megkockáztatott egy pillantást. Az ultrakönnyű repülő
szerkezetből két egyenruhás szállt ki, a szállodai alkalmazotthoz
mentek és valamit kérdeztek tőle.
– Mit akarnak ezek már megint? – morogta a pilóta
németesen csengő angol nyelven, és kíváncsian nyújtogatta a
nyakát. – Már a levegőben sem hagyják békén az embert.
– Az csak jó, ha vigyáznak – trillázta Yoyo.
Jericho sanda pillantást vetett felé. Arra számított, hogy
az alkalmazott bármelyik pillanatban rájuk mutathat. Ha az
őrjárat fényképekkel érkezett, akkor végük. A férfi gesztikulált,
a terminál belseje felé, a liftekre mutatott.
Jericho visszafojtotta a lélegzetét.
Látta, amint a két rendőr megbeszél valamit, miközben
egyikük folyamatosan a skycabet figyelte. Egy pillanatra úgy
tűnt, mintha egyenesen Jericho arcába nézne. Ezután mindketten
megfordultak, és eltűntek a terminál bejárata mögött.
– Reméljük, hogy Tu nem botlik beléjük – sziszegte
Yoyo.

A lépések közeledtek. Valami megzörrent. A fürdőszoba

üvegajtaján megjelent, majd megmerevedett egy sziluett.
Xin készenlétbe helyezte a fegyverét.
Egy lendületes mozdulattal feltépte az ajtót, elkapta az
ázsiai férfit és a szemközti falhoz lökte, behúzta az ajtót és a
fegyver csövét a férfi homlokának szegezte.
– Egy mukkot se – mondta.

– Tessék? – kérdezte halkan az egyik rendőr.

A másik előremutatott.
 – Ha jól látom, a 727-es nyitva van.
– Valóban.
– Ha jól sejtem, ezzel eldőlt, hol is kezdjük, nem?
A tetőről a 7. emeletre jöttek, és nekiláttak keresni a
kínai által bérelt szobákat. A fényképét tárolták a repülőtér
adatbankjában, most pedig benne volt a mobiljukban, úgyhogy
elég pontosan tudták, hogyan is néz ki, akit keresnek. Arról
viszont semmiféle információval nem rendelkeztek, hogy a
három szoba melyikében lakik.
– Megmutathattuk volna odafönt a fickónak Tu képét.
– Hogy jut ez most eszedbe? – kérdezte a kollégája
suttogva.
– Csak úgy.
A másik az ajkát harapdálta. Csupán annyit kérdeztek a
férfitól, hogy hol vannak a kérdéses szobák.
– Nem tudom. Mit tudna a tetőportás mondani?
A 727-es szoba nyitott ajtaján beláthattak az előszobába.
– Mindegy – súgta a másik. – Most már úgyis késő.

Xin hallgatózott. A fegyverét továbbra is a homlokának

szegezve baljával befogta a kövér, verítékező férfi száját.
Szívesen föltett volna néhány kérdést a fickónak, de a helyzet
hirtelenjében megváltozott. Férfiak vannak az ajtó előtt,
legalább ketten, és suttognak. Eleve kudarcra ítélt kísérlet, mivel
Xin hallása olyan volt, mint egy rádióteleszkóp. Számára a két
fickó nem suttogott, hanem üvöltözött, mint két részeg valami
grillpartin.
Nagyon érdekli őket a 727-es szoba.
Az előtte álló férfi mellkasából felszakadt egy sóhaj. Xin
figyelmeztetően ingatta a fejét. A fickó visszafojtotta a
lélegzetét. Megmerevedett, szeme elkerekedett. A legkisebb
hiba, ebben biztos volt, és vége.
Vége mindennek.

A két rendőr egymásra nézett. Előhúzták fegyverüket,

egyikük a szobaajtóra mutatott, majd bólintott.
Menjünk be, mondta hang nélkül.
 Xin átgondolta a lehetőségeket.
Figyelmeztetheti áldozatát: egy hang, és meghalsz!
Elbújhat a zuhanyzó melletti vécéfülkében, bízva abban, hogy a
férfi félelme elég nagy ahhoz, hogy ne árulja el, de ez
kockázatos vállalkozás. Túszul is ejtheti őt, de ez még
kockázatosabb. Hogyan jusson ki egy tússzal a Hyattből?
Fogalma sem volt, kik azok a férfiak odakint. Abból, hogy
csöndben igyekeztek maradni, rendfenntartókra következtetett:
titkosszolgálat, rendőrség?
Jericho?
A fürdőnek két kijárata volt. Mindkettőt bezárták. Csak
abban reménykedhetett, hogy az idegenek először a
lakóhelyiséget vizsgálják át, és az onnan nyíló bejáraton át
lépnek majd be a fürdőszobába. Ami lehetővé tenné számára,
hogy észrevétlenül kiosonjon a másik ajtón. Ehhez azonban...
Villámgyorsan, anélkül, hogy a fegyvert elengedte volna,
átkarolta az ázsiai fejét és gyakorlott mozdulattal eltörte a
nyakcsigolyáját. A test elernyedt. Xin hangtalanul leeresztette a
földre.

A rendőorök átosontak a rövid folyosón. A bal oldali

falon egy tükör megduplázta a létszámukat. Jobbra
megpillantottak egy csiszolt üvegajtót, úgy tűnt, a fürdőszobába
vezet. Egyikük megállt, kérdőn nézett a kollégájára.
A másik tétovázott, megrázta a fejét és előremutatott.
Lassan továbbmentek.
Tu kiengedte a levegőt.
Miután elhagyta a szobáját és a folyosón meglátott két
egyenruhás férfit, a szíve a kitágult gatyájába csúszott. Nem
merte maga mögött bezárni az ajtót. Látta, amint a rendőrök
lassítanak a 727-es szoba előtt, megállnak, és tanácskoznak.
Egész idő alatt háttal álltak neki. Neki, akit nyilván keresnek és
tőlük nem egészen 10 méternyire bénultan áll, csupán meg
kellett volna fordulniuk, és máris begyűjthetik.
De nem fordultak meg.
Valamilyen oknál fogva csakis Yoyo szobájára figyeltek.
Majd Tu hirtelen rájött, miért. Az ajtó nyitva állt. Abban a
pillanatban jött rá, hogy mekkora piszok szerencséje van,
amikor a két rendőr belépett a nyitott ajtón.
Miért hagyta Yoyo nyitva az ajtót? Sietségében?
Hanyagságból? Mindegy.
Lassan becsukta a 717-est, óvatos léptekkel végigment a
folyosón, elhaladt a klubhelyiség mellett a liftekhez, megnyomta
a hívógombot és felnézett.
Mindegyik lift lent volt.

Xin érzékeivel a férfiakat követte. Ketten voltak, pont,

ahogy gondolta, most lépnek be a szobába, elválnak egymástól.
Ránézett a hotelszolga tetemére, akinek a feje a
csigolyatörés következtében természetellenesen állt. Még
mindig jobb kezében tartotta a kis samponos flakont, amivel a
tükör alatti tartót akarta újra feltölteni. Ebben a pillanatban Xin
rájött, hogy a folyosón látott egy kocsit, mindenféle
tisztálkodóeszközzel megpakolva. Hangtalanul húzta félre az
előszoba felé nyíló tolóajtót, kiment, majd az ajtót visszazárta
maga után. Megpillantotta az egyik egyenruhás karját és vállát,
remélte, hogy nem hagytak őrt az ajtóban, majd mint egy
macska, kiosont a szobából.

Tu a lábujjain toporgott, sóhajtozott, ujjait hol

kinyújtotta, hol pedig ökölbe szorította.
Gyere már, gondolta. Átkozott lift! Vigyél már fel a
tetőre!
A kijelzőn kínzóan lassan váltakoztak az emeletek. Két
felvonó jött fölfelé. Az egyik az ötödiken állt meg, a másik a
hatodikon, közvetlenül alatta. Tu iszonyúan dühös volt az
utasokra. Az idejét rabolták. Tiszta szívből utálta őket.
Gyere már, gondolta. Gyere!
 727-es szoba.
A rendőrök az üvegajtóhoz közeledtek, ami az ágy
mellett közvetlenül a fürdőszobába nyílt. Egy pillanatra
megálltak, hallgatóztak, de nem hallottak semmit.
Az egyikük végül összeszedte a bátorságát.
Körülbelül most fedezik fel a holttestet.
Xin kimért léptekkel közeledett a fordulóhoz, ahonnan a
folyosó a liftekhez vezetett. Megőrizte higgadtságát. A rendőrök
nem látták, amint kilép. Az üvegajtót rendesen becsukta maga
után. Semmi sem utalt arra, hogy a szállodai alkalmazott
gyilkosa néhány másodperccel ezelőtt még a fürdőszobában
volt.
Nincs oka sietni.

7!
Tu megesküdött volna, hogy a lift az utolsó métereken
csak vánszorgott. Végre kinyíltak a nemesfém ajtók, és kiszállt
egy csapatnyi fiatal, drága ruhákba öltözött ember. Durván
közéjük tolakodott, a szkennerre illesztette nagyujját, és
megnyomta a skyport feliratú gombot. Az ajtók bezáródtak.

Xin bekanyarodott a sarkon. Szállóvendégek jöttek vele

szembe. Látta, amint az egyik lift ajtaja bezáródik, odalépett a
másikhoz, megnyomta a gombot és várt.
Néhány másodperc múlva úton volt a lobbi felé.

– Na végre! – kiáltotta Yoyo.

Tu rohant a terminál felől, felsőteste előredőlve, mintha
saját lábai elől menekülne, bemászott a kabinba, lehuppant a
szemben lévő ülésre és jelt adott a pilótának.
– Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott – állapította meg
Jericho, miközben a gép függőlegesbe fordította a turbináit.
– Kettőt – mutatta fel mintegy megerősítésképpen
mutató– és középső ujját Tu, majd rájött, hogy a győzelem jelét
mutatja, és elvigyorodott. – De ők nem láttak engem.
– Idióta – szidta Yoyo.
– Na de kérlek szépen!
 – Még egyszer ne csinálj ilyet! Owen és én vért
izzadtunk.
Felemelkedtek. Az egyre kisebbé váló leszállópályán a
rendőrségi gyrokopter zsugorodni kezdett, a pilóta gyorsított, és
elhagyták a Potsdamer Platzot. Tu indignálódva nézett ki az
ablakon.
– Nyugodtan tovább izzadhattok – mondta. – Még nem
vagyunk biztonságban.
– Mit csináltak a zsaruk odalent?
– Bementek a szobádba. Jut eszembe, az ajtót nyitva
hagytad.
– Én nem.
– Furcsa – vonta meg a vállát Tu. – De lehet, hogy a
szobalány volt.
– Mindegy. Nem találhatnak semmit. Nem hagytam ott
semmit.
– Semmit sem felejtettél el?
– Elfelejtettem? – bámult rá Yoyo. – Pont te kérdezed,
hogy nem felejtettem-e el valamit?!
Tu a torkát köszörülte, majd előhúzta a mobilját és
felhívta a repülőteret. Persze, hogy ottfelejtettél valamit,
gondolta Jericho. Mint ahogyan mindannyian otthagytunk
valamit. Ujjlenyomatokat, hajszálakat, a DNS-ünket. Miközben
a barátja telefonált, azon töprengett, vajon nem lenne-e okosabb
beavatni az itteni hatóságokat. Úgy tűnt, Tu osztozik Yoyo
rendőrség iránti ellenszenvében, de Németország mégsem Kína.
Eddig nem bukkantak felszínre német érdekeltségek. Tetteikhez
immár valami alaptalan betyárosság tapadt. Noha semmit sem
követtek el, szükségszerűen úgy tűnt, mintha egyre mélyebbre
merülnének el a bűnben.
Tu összecsukta a mobilját és Jerichót figyelte, miközben
a skycab gyorsan közeledett a repülőtér felé.
– Felejtsd el – mondta.
– Mit felejtsek el?
– Azon gondolkodsz, hogy ne adjuk-e fel magunkat.
– Nem tudom – sóhajtott Jericho.
– De én tudom. Amíg nem ismerjük ennek a dossziénak
a tartalmát és nem beszéltünk még egyszer a bájos Edda Hoff-
fal, addig nem bízhatjuk magunkat semmiféle apparátusra –
körözött Tu sokatmondóan mutatóujjával a halántéka körül. –
Ezt leszámítva.

Egy darázsfészek zsongása semmi sem volt ahhoz

képest, amit a Pergamon-múzeumban elkövetett gyilkosság
váltott ki a rendőrségen. S most ehhez jött még egy halott
indonéziai, kifogástalan életrajzzal, hiányos német
nyelvtudással, akinek az volt a feladata, hogy a szállodai
szobákban szappant, vécépapírt és lepedőt cseréljen. Olyan
munka ez, amelynek a kockázata abból áll, hogy rámorognak,
esetleg valamelyik szobában disznóólat talál, de az már nemigen
fér bele, hogy az elfogyófélben lévő testápoló miatt eltörjék a
nyakcsigolyáját.
A múzeumban lelőtt két őort nem számítva több személy
lépett egymással enigmatikus kapcsolatba. Egy meggyilkolt
étteremtulajdonos, dél-afrikai háttérrel, aki a maga részéről
viszont egy még ismeretlen férfit egy ceruzával küldött át a
másvilágra. Ez olyan ismereteket feltételez, amelyek a
gasztronómiában inkább szokatlannak mondhatók. A fekete
felesége, akit az autójában lőttek le, majd ezután
keresztülhurcolták a fél városon. Továbbá ott a sofőr, egy szőke,
fehér férfi, aki, úgy tűnik, a múzeumban Donner segítségére
akart sietni, ám ezután őt is üldözőbe vették, pontosabban
üldözőbe vette Donner gyilkosa, egy ugyancsak ismeretlen,
magas, fehér hajú, bajszos férfi, aki öltönyt és szemüveget
viselt. Aztán ott van még a kínai üzletember, egy sanghaji
technológiai cég feje, aki egy fiatal kínai nő társaságában ellopta
Donner üvegszemét. Azután, ugye, még az indonéz, akinek
köszönhetőo volt, hogy a vendégek nem szenvedtek szükséget
tisztasági felszerelésben, és mielőtt ágyba bújtak, édes
meglepetés várta őket a párnájukon.
Rejtélyes, nagyon is rejtélyes!
A nyomozók, okosan, nem is próbálták meg egyszerre
megoldani az összes rejtélyt, még ha adódtak is bizonyos
következtetések. A fehér hajú, akárki is legyen amúgy, egy profi
gyilkos, az üvegszem valami titkot rejt, talán emiatt történt az
egész, az indonéz pedig valószínűleg csak rosszkor volt rossz
helyen. Először azonban a kínai vállalkozót állították a
nyomozás középpontjába, nem is azért, hogy a motivációját
megállapítsák, hanem hogy a lehető leggyorsabban elkapják. A
három szoba, amit a Grand Hyattben foglaltak, nem úgy nézett
ki, mintha a lakók hamarosan vissza kívánnának térni.
Tulajdonképpen csak annyit tudtak biztosan, hogy Tu Tian és a
fiatalasszony az igazságügyi orvosszakértői intézetből
egyenesen visszatértek a szállodába, a portást megbízták, hogy
vigye az Audit a mélygarázsba, és csevegve eltűntek a lobbiban.
Hogy miről csevegtek?
A portás erre jól emlékezett. Találkozót beszéltek meg a
Sony Centerben, mert a kövér „valami édesre” vágyott. A nő
amúgy tényleg nagyon csinos! A rendőrök megkérdezték, hogy
a portás ért-e kínaiul, amire ő nemmel válaszolt. Egymással is
angolul beszélgettek, erre viszont a nyomozócsoport vezetője
bizalmatlan lett, tudniillik dr. Marika Voss vallomása szerint a
boncteremben kínaiul beszéltek egymással. A biztonság
kedvéért azért elküldött két rendőrt a Sony Centerbe, de nem
várta, hogy bárkit is találnának, majd megbízta az embereit,
hogy járjanak utána, miként is jött Tu Berlinbe.
Minél többet gondolkodott, annál biztosabban érezte,
hogy Tu és a szőke férfi összetartoznak.

A skycab nevetséges 8 perc alatt ért ki a repülőtérre, de

Jericho számára egy örökkévalóságnak tűnt. A
nyomozócsoportra gondolt. Miként állítják fel a prioritásokat?
Kire koncentrálják a nyomozást? Ő maga ott volt a
lövöldözésnél, tanúk látták, amint a Tiergarten felé rohan.
Nyilván információkat remélnek tőle. Ellene szól, hogy a mú–
zeumban fegyvert viselt, viszont a ballisztikusok megállapítják,
hogy Nyelát nem ő lőtte le. Yoyo és Tu azonban a hivatallal
való visszaélés és a halottgyalázás bűnét követte el, azonkívül
Tu a maga módján értelmezte a közlekedési szabályokat, de a
rendőröknek sok más nyomot is követniük kell. Ez pedig jó,
hiszen annál lassabban haladnak. Ellenőrizniük kell a
személyazonosságokat, fel kell állítaniuk a kronológiát, tanúkat
kell kihallgatniuk, rá kell jönniük a motivációikra. Elsüllyednek
a spekulációk mocsarába.
 Ugyanakkor eddig nagyon is hatékonynak bizonyultak.
Tiszteletet parancsoló gyorsasággal bukkantak fel a Grand
Hyattben, ami azt igazolja, hogy Tu már a látókörükben van. Az
viszont kérdéses, hogy Tu repülőgépérőol már tudnak-e, vagy
hogy egyáltalán abból indulnak-e ki, hogy Berlint hamarosan el
akarja hagyni.
A skycab a magánrepülőtér fölött körözött.
Széles kanyart leírva ereszkedett lejjebb. Meglátták Tu
Aerion Supersonic gépét. Hátul lévő rövid szárnyaival úgy
nézett ki, mint egy nyakát kíváncsian nyújtogató vízimadár,
amelynek igen sürgős, hogy elszálljon végre. A pilóta
elfordította a turbinákat, a gép lejjebb ereszkedett, majd leszállt
a repülőgép közelében. Tu a kezébe nyomta a pénzt.
– Rendben van – mondta angolul.
A borravaló olyannyira bőséges lehetett, hogy a pilóta
felajánlotta, segít bepakolni a repülőgépet. De mivel
kipakolnivaló sem volt, eltekintve Tu kicsi bőröndjétől,
megkérdezte, hogy tehet-e még valamit értük. Tu
elgondolkodott.
– Várjon, amíg elgurulunk innen – mondta. – És addig
ne fogadjon hívásokat sem.

A nyomozócsoport vezetője éppen a rendőrkapitányság

skyportja felé tartott, amikor telefonon keresték. Mielőtt fogadta
volna a hívást, látta, amint egy rendőrnő szalad felé integetve.
– Megvan a kopasz – hallotta a hangját.
Tétovázott. A hívó fél az egyik embere volt, akit azzal
bízott meg, hogy derítse fel Tu berlini tartózkodásának
körülményeit. A rendőrnőo megállt, és levegő után kapkodva
tartotta orra alá a mobilját. Egy fénykép látszott, azt a férfit
ábrázolta, aki ceruzaszilánkokkal a nagyagyában feküdt a
boncasztalon.
– Mindjárt visszahívom – mondta a telefonba. – Két
perc.
– Mickey Reardon – mondta a rendőrnő. – Az ír
ellenállás fosszíliája. A riasztóberendezések specialistája. Az
IRA lefegyverzése óta, 20 éve titkosszolgálatoknak, valamint a
politika és a bűnözés határmezsgyéjén lavírozgató
szervezeteknek dolgozik.
– Egy ír? Te jó ég!
Akkor sem szörnyedhetett volna el jobban, ha Reardon
az egykori észak-koreai néphadsereg tagja lett volna. Ha
valamely reguláris hadsereg vagy földalatti szervezet felbomlott,
mindig kiköpött magából ilyen Reardon-féle alakokat, akik ha
nem csatlakoztak teljesen a szervezett bűnözéshez, akkor igen
gyakran dolgoztak nemzetközi titkosszolgálatoknak.
– Kinek dolgozott?
– Csak részben tudjuk. Többször is alkalmazta a Secret
Service, a Mossad, a Csong Csan Er Bu, a BND. Sokoldalú
fickó, jól értett a biztonsági rendszerek kiiktatásához és
installálásához. Többször gyanúba keveredett súlyos testi sértés,
alkalmasint gyilkosság miatt.
– Reardonnál fegyver volt – elmélkedett a felügyelő. –
Tehát valami küldetést teljesített. Donner kikapcsolja, lelövik. A
fehér hajú. Valami titkosszolgálati művelet? Reardon és a fehér
hajú az egyik oldalon, Donner és a szőke, aki a segítségére
sietett, a másikon...
Majdnem efelejtette, hogy úton volt a Grand Hyattbe.
– Indulnunk kell – mondta a kísérője.
Így már csak a levegőben jutott eszébe, hogy telefonálni
akart.

A gép befordult a kifutópályára. Tu felpörgette a motort

és az indulási engedélyre várt. Sokkal nyugtalanabb volt, mint
az látszott rajta. Szigorúan véve Jerichónak igaza van. Amit itt
tettek, az ellentmond a józan észnek. Ok nélkül szembekerültek
a német rendőrséggel, pedig ők akár még segíthettek is volna.
De az is lehet, hogy nem.
Tunak az állami intézmények önkényéről szerzett
tapasztalatai kétségtelenül traumát okoztak, még ha azon
fáradozott is, nehogy egérként végezze, amelyik minden
árnyékban macskát lát. Paranoiája persze már 28 évvel korábban
kezdődött. Mégis mindent megtett azért, hogy a többieket is
bizalmatlansága túszává tegye, kiváltképp Yoyót, aki saját
tapasztalatai miatt amúgy is rendkívül fogékony volt a paranoid
magatartásmintákra. Tu egyértelműen manipulatív módon
viselkedett. Bebeszélte magának, hogy helyesen cselekszik, és
talán igaza is volt, csakhogy már rég nem erről volt szó: annyi
mindenesetre világossá vált számára, amikor Yoyóval végigjárta
a berlini éjszakát, hogy az ő paranoiája csak annyiban tér el
Hongbingétól, hogy vidámabban adja elő. Egyikük sínylődik az
emlékezet katakombáiban, a másik jókedvűen, fütyörészve
mászkál bennük. Hongbinggal összevetve valóban ragyogóan
érezte magát, de annyira mégsem, hogy hosszú távon egyedül
birkózzon meg az emlékeivel.
Elmondott hát néhány dolgot a lánynak, amivel csak még
jobban összezavarta. Nem segített semmi. Mindent el kell neki
mesélnie, amiről mindeddig csak Joannának mesélt, az egész
történetet. Hongbing csendes jóváhagyásával elvégzi majd a
felszabadítás munkáját, amint lehetősége adódik rá. Jobb lenne,
ha Hongbing már beavatta volna Yoyót, de így is jó. Minden
jobb a hallgatásnál.
Le kell zárnunk, gondolta. Többé nem menekülhetünk,
sem a sikerbe, sem a kétségbeesésbe.
A hang a fejhallgatóban megadta a felszállási engedélyt.
Tu felpörgette a turbinákat és gyorsított. A tolóerő az
ülésébe nyomta, felemelkedtek.

A nyomozócsoport vezetője alig néhány perccel később

tudta meg, hogy Tu Tian egy Aerion Supersonic típusú
magángéppel érkezett Berlinbe. A szobák a Hyattben üresek
voltak, a kínai és kísérői nyilván kiköltöztek. Talán még mindig
Berlinben vannak, mindenesetre nem jelentkeztek még ki, és az
Audi, amit Tu közvetlenül érkezése után, még a repülőtéren
bérelt, s amelynek rendszáma a kollégáit egyáltalán a nyomára
vezette, még a Hyatt mélygarázsában állt.
Ugyanakkor az egyik szobában egy holttest hevert.
A nyomozás vezetője utasította kollégáit, hogy a kínai
repülőjét az elővigyázatosság kedvéért ne engedjék felszállni.
De néhány perccel később már rájött, hogy Mickey Reardon
azonosításával döntő perceket pazarolt el. Olyan durván
káromkodott, hogy a nyomrögzítők ijedten tartották vissza
lélegzetüket, de ez már mit sem segített.
Tu Tian ismeretlen céllal elrepült Berlinből.
 AZ AERION SUPERSONIC
– Persze, hogy tud emlékezetkristályt olvasni – kiabált
Jericho a pilótafülkébe, mintha Tu azt kérdezte volna,
mindennap mosakszik-e.
– Ezer bocsánat – kiáltotta vissza Tu. – Elfelejtettem,
hogy a feleséget is helyettesíti nálad.
Jericho kihúzta Diane kézreeső testét a hátizsákból,
hozzákapcsolta a fedélzeti elektronikához, majd ülése előtt
felállította a monitort. A Pratt & Whittney turbinák
lármaburokba csomagolták az Aeriont. Még mindig meredeken
emelkedtek. Mellette Yoyo Vogelaar üvegszemével bíbelődött,
szétszerelte, és kivett belőle egy csillogó, alig kockacukornyi
méretű képződményt. Tu egy kanyart írt le. Az oldalablakon
Berlin kukkantott be, míg a másik oldalon az ég mélykékje
látszódott.
– Helló, Diane.
– Helló, Owen – mondta a meghitt, selymes hang. –
Hogy vagy?
– Lehetnék jobban is.
– Mit tehetek azért, hogy jól legyél?
– Ez igen – gúnyolódott Yoyo halkan. – Alkalomadtán
meséld el, hogyan csókol.
Jericho vágott egy grimaszt.
– Nyisd ki a kristályolvasót, Diane.
Egy pálcika nyúlt ki a számítógépből, átlátszó foglalattal.
A gép közben ismét vízszintes helyzetbe billent és tovább
emelkedett. Alattuk elmaradt a lakott terület, zöld-barna-sárga
szántóföldek, kicsiny ligetek, utak, falvak suhantak el. A
délutáni napfényben, mintha csak odafröccsentek volna, folyók
és tavak csillantak meg.
– Jaj, ha ez az egész disznóság a Charitében fölösleges
volt – morgott Yoyo, Jerichóhoz hajolt, belehelyezte a kristályt a
foglalatba, az apró fiók pedig bezáródott.
– Mindenki meghozta a maga áldozatát – mondta kissé
nyersen, miközben Diane betöltötte az adatokat. – Tian például
hajlandó volt 100 000 eurót kockáztatni.
– Hogy a füledről már ne is beszéljünk – nézett rá Yoyo.
– Mármint a füled darabkájáról. A füled...
– A fülem komoly megsebesülésérőol. Odanézz!
A képernyőn szimbólumok jelentek meg. Jericho
visszafojtotta a lélegzetét. A dosszié sokkal terjedelmesebb volt,
mint amire számított. Olyasféle érzése támadt, mintha a
szörnyeteg barlangjába készülne belépni, hogy teljes,
félelemkeltő szörnyűségében ismerje meg, bizonyosságot
szerezve valódi természetéről. Néhány perc múlva tudni fogják,
miért volt ez az egész hajtóvadászat, aminek oly sok ember esett
már áldozatául, kis híján ők maguk is. Azt is tudta, hogy
egyáltalán nem fog örülni annak, ami mindjárt kiderül. Yoyo is
tétovának tűnt. Ujját a szájához emelve várakozott.
– Ha én lettem volna ő – mondta –, akkor egy rövidített
változatot is készítettem volna. Te nem?
– De igen – bólintott Jericho. – De hol lehet?
– Itt – mutatott Yoyo ujjával egy szimbólumra, ami a
JKV-intro nevet viselte.
– JKV? – húzta össze szemöldökét Jericho.
– Jan Kees Vogelaar.
– Nem hangzik rosszul. Próbáljuk meg. Diane?
– Igen, Owen.
– Nyisd meg a JKV-intrót.
Vogelaar ingben és rövidnadrágban ült egy verandán,
fölötte durván ácsolt fatető, mellette egy pohár ital. A háttérben
bokrokkal benőtt domboldalak ereszkedtek a part felé, néhol
egy-egy pálma magasodott ki az alacsonyabb növényzetből.
Úgy tűnt, mintha szemerkélne az eső. Az ég meghatározhatatlan
színű volt, a távolban egybefolyt a tengerrel.
– Annak a valószínűsége, hogy én ezekben a
másodpercekben már nem élek – mondta Vogelaar mindenféle
köszönés nélkül –, igen nagy, tehát legyen ön bárki, jól
figyeljen! További személyes információkkal már aligha
szolgálhatok.
Kísérteties volt szembenézni Vogelaarral. Pontosabban a
saját szemén keresztül nézték őt magát. Nem úgy, mint
Berlinben, itt még hamvasszőke volt, sűrű bajusszal, világos
szempillákkal és szemöldökkel.
– Ez a hely nincs bepoloskázva. Azt gondolhatnák, hogy
egy szinte kizárólag mocsárból és őserdőből álló országban az
intimitás nem lehet probléma, de hát Mayét ugyanaz a paranoia
fertőzte meg, mint az összes többi hozzá hasonló hatalmasságot.
Azt hiszem, Ndongo is legszívesebben lehallgatná a papagájokat
is. De ha már egyszer engem neveztek ki a biztonsági erők
főnökévé, az én hatáskörömbe tartozik Egyenlítői-Guinea derék
népének megfigyelése, kiváltképp az uralkodócsaládé és mélyen
tisztelt külföldi vendégeinké. Az én feladatom, hogy Mayét
megvédjem. Bízik bennem, én pedig nem szándékozom
visszaélni a bizalmával.
Vogelaar széttárta a karját, mintha át akarná ölelni az
egész hátteret.
– Amint látja, a paradicsomban élünk. Az almák úgy
nőnek, hogy valósággal belelógnak az ember szájába, és ahogy
egy igazi paradicsomhoz illik, egy kígyó is tekergőzik errefele, s
mindent ellenőrizni akar. Kenny Xin ugyanis nem bízik
senkiben. Bennem sem, holott a barátjának nevez engem, és ő
szerezte nekem ezt a meglehetősen jól jövedelmező állást is.
Amúgy üdv, Kenny. Látod, a bizalmatlanságod nem
indokolatlan – nevetett. – Ön valószínűleg nem ismeri a fickót,
mindenesetre ő az oka, hogy ezt a dossziét egyáltalán
összeállítottam. A csatolt dokumentumok közül több is
foglalkozik a személyével, ezért most ezen a helyen elégedjünk
meg annyival, hogy 2017-ben a kínai olajkonszernek
megbízásából, Peking jóváhagyásával, ő szervezte meg a
puccsot Juan Aristide Ndongo ellen, és ő is hajtotta végre az én
segítségemmel, pontosabban az African Protection Services
segítségével. Mayét tehát mi juttattuk hatalomra. A dosszié
összefoglalja a puccs körülményeit, szól Peking afrikai
szerepvállalásáról, még sok minden másról, de lényegében egy
másik témát tárgyal.
Keresztbe vetette a lábait és hanyag kézmozdulattal
elkergetett egy öklömnyi rovart.
– Talán emlékszik még valaki arra a rakétakilövőre, amit
Mayé állíttatott fel Biokón 2022-ben. Nemzetközi cégek vettek
részt a munkában a CSENG-csoport vezetésével, amiből arra
lehet következtetni, hogy ebben az ügyben is benne volt Kína
keze. Én személy szerint nem hiszek ebben. Ugyanígy nem igaz
az sem, amit a nyilvánosságnak adtunk el, tudniillik hogy az
egész világűrprogramunkat teljes egészében Mayé találta ki.
Valójában az egészet egy csoport, talán valóban kínai befektető
kezdeményezte, akik, amint én gondolom, saját állításukkal
ellentétben nem voltak azonosak Pekinggel. Kenny Xin
akkoriban őket képviselte. Az mindenesetre tény, hogy ez a
szervezet a mi földünkről akart egy hírközlési műholdat az űrbe
lőni, állítólag azért, hogy kipróbáljanak egy újfajta hajtóműuvet.
A műholdat Mayé használhatta, azzal a feltétellel, ha az egészet
a maga ötleteként adja el. A kilövőállomás terveit, valamint a
munkálatokban részt vevő összes cég listáját ugyancsak
csatoltam.
– Ez átver minket – sziszegte Yoyo.
– Aligha – rázta a fejét Jericho. – Nem tud már átverni
senkit.
– De a Muntuban is pontosan ezt...
– Várj! – emelte fel a kezét Jericho. – Figyelj!
– ... A startot két nappal későbbre tűzték ki. Vagyis a
munkálatok már véget értek, csupán a műholdat kellett még
elhelyezni a rakéta csúcsán. Ezen az éjszakán egy páncélozott
kocsikból álló konvoj jelent meg a helyszínen. Valamit
bevonszoltak az építőcsarnokba és a műholdhoz illesztettek, egy
nagyobb bőröndnyi vagy kisebb szekrénynyi tokot, amire egy
leszállóállvány volt szerelve, fúvókákkal, gömbtartályokkal. Az
egészet össze lehetett hajtani, alig foglalt helyet. A szállítást és a
szerelést kizárólag Xin bizalmasai végezték, külföldiek nem
voltak jelen, a CSENG-csoport emberei sem. Sem Mayé, sem az
emberei nem tudták, hogy más is kikerül a világűrbe, nem csak
az a bizonyos műhold. Én amúgy nem értek az űrutazáshoz, de
úgy gondolom, hogy ez a bizonyos tok valami kicsi,
automatikus űrhajó lehetett, afféle leszállóegység. Az embereim
lefényképezték a konvoj érkezését és a tokot, a képek a
KON_PICS és a SAT_PICS nevű mappában láthatók –
Vogelaar vigyorgott. – Nézel még, Kenny? Neked őrületedben
fel sem tűnt, hogy nemcsak te figyelsz meg engem, hanem mi is
figyelünk téged?
 – Így – lépett ki Tu a pilótafülkéből. – A robotpilóta
vezet. Egyelőre Amszterdam felé repülünk, tehát igyun...
– Pssszt! – sziszegte Yoyo.
– ... Természetesen érdekelt, mi van a tokban – folytatta
Vogelaar. – Rekonstruálnom kellett tehát az útját. Azt még talán
meg kell említenem, hogy azok, akik idehozták, szinte
mindannyian kínaiak voltak, mindenesetre sikerült
visszanyomoznunk a repülőgép útját, amelyikkel több köztes
megállót beiktatva ideszállították. Kézenfekvő okok miatt arra
számítottam, hogy a gép Kínából indult, de legnagyobb
meglepetésemre Koreából, pontosabban Észak-Korea határhoz
közeli vidékéről érkezett.
A háttérben zuhogni kezdett. Mennydörgés keveredett
Vogelaar szavaiba, szürkeség takarta el a dombokat, az eget és a
tengert.
– Az évek során széles körű kapcsolatrendszert építettem
ki. Délkelet-Ázsiában is. Valaki, aki tartozott nekem, elkezdett
nyomozni az után, hogy mit pakoltak fel ott a repülőtéren a
gépre. Tudni kell, hogy az egész környék arrafelé meglehetősen
bizonytalan. A vizeken zajlik a kalózkodás, nagyon magas a
bűnözési arány, a munkanélküliség, hatalmas a frusztráció. 2015
óta a Dél fizeti az újjáépítést, de a pénz eltűnik a spekulánsok
kezén. Mindkét fél becsapva érzi magát, dühösek. Ennek
következtében virágzik a korrupció és a feketepiac. Az egyik
legjövedelmezőbb üzlet a Kim Jong-un egykori arzenáljával
való kereskedés, keresettek a robbanószerek is. Különösen
népszerűek a Mini-Nuke névre hallgató kis atombombák, a
maguk jelentős pusztító erejével. Már a szovjetek is
kísérleteztek ilyesmivel, tulajdonképpen mindegyik
atomhatalom. Kimnek is volt belőle, sőt több száz is akár. Csak
éppen senki sem tudja, ezek hová tűntek. Az észak-koreai
rezsim, Kim halála és az újraegyesítés után hirtelen eltűntek, s
mivel nem különösebben nagyok...
A zsoldos körülbelül egy métert mutatott a karjaival.
– ... És egy cipősdoboznál nem is vastagabbak, nem is
találhatók meg egykönnyen. Egy efféle Mini-Nuke-nak megvan
az a hatalmas előnye, hogy pokoli rombolóereje mellett elfér
bármilyen kis helyre – elmosolyodott. – Például egy kicsiny,
automatikus űrhajóban, amit egy műhold társaságában az űrbe
lőnek.
Jericho mozdulatlanul bámulta a képernyőt. Vogelaar
háta mögött ömlött az eső.
– Kíváncsi voltam, hogy az utóbbi időben a feketepiacon
valaki vásárolt-e ilyet. A kapcsolatom kinyomozta. Alig két
évvel korábban, az Észak– és Dél-Korea közötti senki földjén
gazdát cserélt valamilyen észak-koreai nukleáris anyag, nyilván
egy Mini-Nuke. Mármost én mindig óvatos vagyok, nem sokat
adok a mendemondákra, de sok minden utalt arra, hogy a
vásárlót nagyon is jól ismerem.
– Ezt nem hiszem el – mondta Tu hitetlenkedve. – Egy
atombombát lőttek volna az űrbe?
Vogelaar előrehajolt.
– A mi jó öreg Kenny Xinünk volt a vásárló. Ekkor már
tudtam, miért is jutott eszébe, hogy a rakétakilövőt pont a mi
kedélyes kis dzsungelparadicsomunkban építse fel. Az egész
ügylet a legteljesebb mértékben illegális! Egyetlen állami
űrhajózási hivatalba sem lehetett volna becsempészni egy
atombombát. Kenny megbízóinak találniuk kellett egy semleges
országot, lehetőleg valami banánköztársaságot, amelynek
uralkodó klánja bármilyen üzletbe belemegy. Egy nem
túlságosan kedvelt helyet a Földön, ahol senki sem néz a
körmére. Márpedig a rakéták számára ideális kilövőállások pont
az Egyenlítő környékén találhatók. Nekem biztosnak tűnik, hogy
a Kínai Kommunista Párt, vagy legalábbis a magasabb
kormányzati helyek nem érintettek a dologban, hiszen ezt az
ócska műholdat valamelyik hivatalos kilövőállásukról,
Hszicsangból, Taiyuanból, Hainanból vagy Mongóliából is
kilőhették volna, s a kutya nem jön rá soha, milyen
finomságokat pakoltak a fedélzetre. Véleményem szerint tehát
nem állami, hanem valamilyen bűnözői, illetve terrorista
szervezettel van dolgunk. Ami persze nem zárja ki, hogy egyes
állami szervek is részt vesznek benne. Ne felejtsük el, hogy a
kínai titkosszolgálatok immár groteszk módon önálló életet
élnek, mint ahogyan Washington sincs mindig tisztában azzal,
hogy mivel is foglalkozik éppen a CIA. De az is lehet, hogy egy
nagy konszern rejlik az egész mögött. Vagy egyszerűen a jó
öreg doktor Mabuse, ha valaki ismeri még őt.
– És a bomba célpontja... – suttogta Yoyo.
Vogelaar hátradőlt, ivott egy nagy kortyot és
végigsimította a bajszát.
– Ezt a dossziét tulajdonképpen életbiztosításként
állítottam össze – mondta. – Saját magam és a feleségem
számára, akit ön esetleg Nyela néven ismerhetett meg. Nyilván
nem tudott megmenteni minket, tehát most szolgáljon arra, hogy
lebuktassa a szervezet embereit. Kenny bizonyára elsőrendűen
fontos, mert kapcsolatban áll a banda fejével, alighanem azt is
tudja, ki ő. A szemképét, az ujjlenyomatát és a hangpróbáját
lementettem a KXIN_PERS mappába, de abban biztos vagyok,
hogy nem ő a kezdeményező. Viszont akkor ki? Egészen biztos
nem Korea, ők csupán kiárusítják egykori szeretett Vezérük
hagyatékát. A Kommunista Párt, hogy felfegyverezze a világűrt?
Amint már mondtam, nekik nem lett volna szükségük egy
rakétakilövőre Egyenlítőoi-Guineában. Kormányközeli erők,
mint Cseng? Lehetséges. A válasz talán a Holdért folyó
versenyfutásban rejlik. Kína többször is kijelentette, mennyire
nem tetszik neki Amerika elsőbbsége, ráadásul rosszkedvét
Peking az Orley Enterprises-ra, Cseng sikeres ellenlábasára
vetíti ki. Vagy pedig valaki csupán előtérbe kívánja tolni Kínát,
mert ez olyan szépen illik a hélium-3-ért folytatott űrbéli
versenyfutásba? Egy stratégiailag ügyesen felrobbantott
atombombával egymásnak lehet ugrasztani a világhatalmakat,
de minek? Egy fegyveres konfliktusból mindketten
meggyengülve kerülnének ki. Persze lehet, hogy éppen ez a cél,
de akkor az a kérdés, ebből ki húz hasznot?
A repülőgép nyílegyenesen haladt előre. Felőlük akár
ufók is körberöpködhették volna őket, azt sem vették volna
észre. A figyelmüket teljesen lekötötte a képernyő.
– De nézzük, hol is van a bomba jelenleg? Még mindig a
műuholdon lenne? Vagy ledobták, miközben a hordozórakéta a
világűrbe vitte? A Földön nem történt nukleáris robbanás, de
rendben, az is lehet, hogy nem robbant fel. Ugyanakkor idióta
dolog lenne egy bombát az űrbe vinni, hogy majd onnan küldjék
vissza a Földre. Nos, azt hiszem, a kérdésre részben azért tudok
válaszolni. Hiszen az irányítóteremben is be tudtunk pillantani
Kenny embereinek a titkaiba, úgy, hogy ők ezt nem vették észre.
A DISCONNECT_SAT mappában talál egy filmanyagot, amin
nem csupán az látható, amint a műhold orbitális pályára áll,
hanem az is, ahogyan nem sokkal később valami elhagyja a
műholdat, és saját pályára áll. Az nem kétséges, hogy mi is ez a
valami, csupán az a kérdés, hogy hová indult el a Mini-Nuke a
lekapcsolódás után. Erre is egyszerű a válasz. Oda, ahová
hivatalosan nem szabad atombombát küldeni. És miért? Hogy
leromboljanak valamit, amit a Földről nem olyan egyszerű
lerombolni. A célpont a világűrben van.
Vogelaar összeillesztette a kezeit.
– Még egy utolsó rejtvényt adok fel önnek. Ez arra a
körülményre vonatkozik, hogy jelen pillanatban, amikor a
kamerába beszélek, 2024-et írunk. Nem akarom a saját
sorsommal traktálni, a mi csinos kis államunk csődbe ment,
senkit sem érdekel már az olajunk, Mayé kezd becsavarodni, és
őszintén szólva a kormányzati pozíciómat valahogyan én is
nagyobb jelentőségűnek képzeltem. De mindegy. Gondoljon
csak bele, hogy a rakétakilövőt két éve kezdték építeni, az
egészet pedig nyilván jóval korábban tervbe vették. A bomba
bevetését tehát bizonyára jól megfontolták. Most ott van fent.
Mikor robban? Annyi bizonyos, hogy a célpontnak már évek óta
léteznie kell, vagy legalábbis tudni lehetett róla, hogy a műhold
kilövésének pillanatában létezni fog. Amint már említettem,
nem vagyok a világűr szakértője, a földkerekségen és a Holdon
amúgy is van egy rakás potenciális célpont, de tudomásom
szerint csak egy olyan van, ami a közeljövőben lesz kész, talán
még ebben az évben nyílik meg. Egy szálloda, már régóta tervbe
véve, a helyszín a Hold, az építtető az Orley Enterprises. Mond
ez nekünk valamit? Hát persze! Julian Orley, Cseng nagy
ellentele, neki köszönhető Kína állandó lemaradása.
Vogelaar megemelte a poharát, feléjük biccentett.
Mögötte Egyenlítői-Guinea belefulladt a trópusi esőzésbe.
– Minden jót a további nyomozáshoz. Ennél többet nem
tudtam meg, a maradékra önnek kell rájönnie. És látogasson
meg, ha tudja, hol a sírom. Nyela és én örülünk a látogatásának.
A felvétel véget ért. Csak a turbina egyhangú zúgása
hallatszott. Yoyo lassan, mintegy bódulatban nézett Jerichóra,
majd Tura. Ajkain két szó formálódott.
– Edda Hoff.
– Igen – bólintott bőszen Tu. – Mégpedig igen gyorsan!
 ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK,
HOLD
A Ganymed egyterű komp a Hornet-családba tartozó
ionmeghajtású repülő volt, forgatható fúvókákkal. Kívülről úgy
nézett ki, mint egy groteszk módon összetöpörödött Eurocopter
HTH osztályú teherszállító helikopter rotorok nélkül, ám
rendkívül kurta, kövér lábakkal, belül viszont rendelkezett egy
magánrepülőgép minden kényelmével. Mind a 36 ülést
gombnyomással fekvőhellyé lehetett alakítani, s mindegyikhez
saját multimédiakonzol tartozott. Volt egy aprócska, kiválóan
fölszerelt konyhája, amiből egyes-egyedül az alkohol hiányzott,
követve azt az irányvonalat, miszerint napközben csakis a
benyomásoktól illendő megmámorosodni.
A GAIA jelenleg két ilyen Hornet-komppal rendelkezett
– a másik a Kallisto volt. A két komp ezen a délutánon
egymástól 1400 kilométernyi távolságban szelte át a vákuumot.
A Kallisto a Rupes Recta, a Mare Nubiumban található
kolosszális méretű sziklafal felé igyekezett, ami 250 méter
magas volt és olyan hosszú, hogy úgy tűunt, mintha az egész
Holdat körbefutná. A Ganymed a Viharok óceánjában található
Arisztarkhosz-fennsíkon készült éppen leszállni. A Nina
Hedegaard vezette Kallisto, fedélzetén Ögiékkel, Nairékkal,
Donoghue-ékkal és O'Keefe-vel néhány órával korábban még a
Descartes-nál járt, megnézték az Apollo-16 leszállóegységét –
és egy tönkrement holdjárót, mely némi bájt kölcsönzött a
látványnak –, míg a Ganymed a Kopernikusz-kráterhez vitte
utasait. Az utazók a kráter gyűrűjének magaslataiból csodálták
meg a központi hegyvonulatot, előrehatoltak a belsejébe, hogy
összeborzadjanak a gondolatától is, mekkora kolosszusnak
kellett itt 800 millió évvel korábban lepottyannia az égből.
A Hold egy kő, de ennél mégis sokkal több.
Felszínének lágy hullámos szerkezete elfeledtette, hogy a
tengerek nem igazi tengerek, a kráterek mélyén pedig nincsenek
tavak. A sajátos struktúrák valóban azt a képzetet keltették,
mintha valamikor lakott lett volna, mintha H. G. Wells űrhajózó
hősei valóban rovarszerű szelenitákkal és holdbéli tehenek
csordáival találkozhattak volna, mielőtt eltűntek a gépek föld
alatti világában. Carl Hanna, Marc Edwards és Mimi Parker,
Amber és Locatelliék, Evelyn Chambers és Oleg Rogasov – a
felesége rossz hangulatban otthon maradt – már eddig is sok
mindent láttak, de Julian azt bizonygatta, hogy a legjobb még
hátravan. Északnyugaton feltűntek a fennsík első nyúlványai.
Peter Black a kompot a fénnyel kibélelt Arisztarkhosz-kráter
felé kormányozta.
– A szellemek arénája – suttogta Julian titokzatosan,
szája szegletében gyermeki vigyorral. – Különös fényjelenségek
megfigyelőpontja. Vannak, akik meg vannak győződve arról,
hogy az Arisztarkhoszban démonok laknak.
– Érdekes – mondta Evelyn Chambers. – Talán itt
kellene hagynunk Momokát egy kis időre.
– Véget is érnének a különös jelenségek – jegyezte meg
szárazon Omura. – Csak egy órát kellene eltölteniük a
démonoknak a társaságomban, s máris menekülnének a Marsra.
Locatelli elismerően vonta fel a szemöldökét, amiért a
felesége ilyen önkritikusan képes kokettálni.
– Tudna nekünk mondani valamit az okokról is? –
kérdezte Rogasov.
– Hm, tudjátok, ez a kérdés meglehetősen vitatott.
Évszázadokon át újra és újra megfigyelték ezeket a
fényjelenségeket az Arisztarkhoszon és más kráterekben is, ám
az ultraortodox csillagászok még néhány évvel ezelőtt is
kétségbe vonták a Lunar Transient Phenomena puszta létét is.
– Talán vulkánok? – vélekedett Hanna.
– Wilhelm Herschel, egy 18. századi csillagász, meg volt
győződve erről. Amúgy nagyon népszerű volt a maga korában.
Ő volt az elsők egyike, akik a holdbéli éjszakában felfedezték a
vörös pontokat, közülük számosat éppen ezen a környéken.
Herschel izzó lávára tippelt. Később igazolták a megfigyeléseit,
mások lila ködöt is láttak, fenyegetően komor felhőket,
villámokat, lángcsóvákat és szikrákat; minden rendkívül
rejtélyes.
– Hogy lávát tudjon köpni, ahhoz a Holdnak folyékony
maggal kellene rendelkeznie – mondta Amber. – Van folyékony
magva?
– Látod, itt rejlik a probléma – mosolygott Julian. – Az
általánosan elfogadott vélekedés szerint van, de olyan mélyen,
hogy onnan nem kerülhet láva a felszínre. Így a vulkánkitörés
mégsem magyarázat.
Omura bizonytalanul nézte az ablakon át az
Arisztarkhosz tátongó pofáját.
– Na, ne fokozd már tovább – mondta Chambers egy kis
idő elteltével.
– Nem akartok hinni inkább a démonokban?
– Én semmi romantikusat nem találok a démonokban –
mondta Parker. – Mindez csupán annyit jelente, hogy az ördög a
Holdon lakik.
– Na és? – vont vállat Locatelli. – Még mindig jobb,
mintha Kaliforniában lakna.
– Az ördög nem olyasvalaki, akivel jó viccelődni.
– Jól van már – emelte magasba a kezét Julian. – Tehát
némi vulkáni tevékenység mégiscsak létezik idefent. Ugyan
nincsenek már lávafolyamok, de megállapították, hogy ez a
jelenség akkor következik be, amikor a Hold Föld-közelben van,
tehát a gravitáció különösen erősen hat. Ennek a
következményei a holdrengések. Kitágulnak a pórusok és a
repedések, a mélyebb régiókból nagy nyomással forró gázok
törnek elő, a regolitot magukkal sodorják a magasba, a kitörés
helyén megnövekszik az albedó, s máris megkapod a ragyogó
felhőcskéidet.
– Értem – mondta Omura. – A Hold fingik egyet.
– Mégsem kell elmagyaráznod minden rejtélyt – mondta
Amber, oldalvást Parkerre pillantva. – A démonok mégis
izgalmasabbak voltak.
– És az ott micsoda? – kérdezte Edwards, hunyorogva
bámulva ki az ablakon. A krátertől északnyugatra egy hatalmas
valami kanyargott a repedésekkel és becsapódások helyével
tarkított fennsíkon. Úgy nézett ki, mint egy óriási kígyó, vagy
inkább mint egy kígyó öntőformája, egy mitikus méretű állat. A
fej tölcséréhez csatlakozott egy többszörösen megcsavarodó test,
amely egyre keskenyedett, míg vékonyan és hegyesen bele nem
torkollott a környező síkságba.
 Az egész olybá tűnt, mintha Anandent, a Földet és az
univerzumot hordozó óindiai világkígyót helyezték volna ide,
Visnu isten pikkelyes, lélegző trónját.
– Ez a Schröter-völgy – mondta Julian.
Black nagy magasságban repült el a formáció felett, így
megbámulhatták a kolosszális méreteket, a legnagyobb holdbéli
völgyet. Julian elmesélte, hogy 4 milliárd éves, és
kígyószerűsége valóban feltűnt már másoknak is. A fejnél
elhelyezkedő, 6 kilométer átmérőjű kráter neve Cobra's Head, a
kobra maga pedig 168 kilométer hosszan nyúlt el, egészen az
Oceanus Procellarum partjáig. A Cobra's Headtől északkeletre
egy hangárokkal és kollektorokkal teli, kiépített terület tűnt fel.
A napfényben egy antenna árboca csillant meg. Black lejjebb
ereszkedett, a gépet a leszállópálya felé kormányozta, majd
puhán letette katicabogár-lábaira.
– A Schröter-űrkikötő – mondta, és cinkosan
rávigyorgott Julianre. – Üdvözlet a szellemek birodalmában.
Ugyan kevés az esély rá, hogy találkozzunk velük, de mégis,
hölgyeim és uraim, óvakodjanak a gyanúsnak tűnő résektől és
lyukaktól. Páncélzatot fölvenni, sisakokat felhúzni! Ötösével a
zsiliphez, mint délelőtt. Julian, Amber, Carl, Oleg és Evelyn az
első csoport, Marc, Mimi, Warren, Momoka és én a második.
Ha szabad kérnem.
A Charon leszállóegységével ellentétben a Hornet-
kompok kabinjából nem kellett kiszívni teljesen a levegőt, a litt
ugyanis zsilipként is szolgált. Black kinyitotta az aknát.
Elővették a páncéljaikat, felsegítették egymásra a kissé
kényelmetlen darabokat, miközben Julian megpróbálta
elhessegetni azt az árnyat, amelyik szokásos ragyogó jókedvét
egy ideje beborította. Lynn lassan megváltozik, ezt nem
tagadhatja. Valahogy belsőleg elkülönül, csúnya karikák
jelentek meg a szemei körül és egyre növekvő, érthetetlen
agresszivitással viselkedik vele szemben. Tanácstalanságában
Hannának mesélt el mindent, ami talán hiba volt, bár nem tudta
volna megmondani, miért. Hiszen a kanadaival tulajdonképpen
minden rendben van. De újabban mégis érzett valami
bizalmatlanságot Hanna iránt; mintha csak jobban oda kellene
figyelnie, és akkor észrevehetné a Lynn, a szellemvasút és közte
kialakulóban lévő, nyugtalanító trigonometrikus kapcsolat
lényegét. Minél többet töprengett ezen, annál biztosabb volt
benne, hogy a megoldás régóta a kezében van. Látja az
igazságot, csak éppen nem ismeri fel. Már csupán valami
bizonyító erővel bíró banális részlet hiányzik, de amíg belső
mozigépésze az igazak álmát alussza, addig nem fogja
észrevenni.
A többiekkel együtt belépett a zsilipbe és felvette a
sisakját. Miközben kiszivattyúzták a levegőt, az ablakon
keresztül benézett a komp belsejébe. Látta, amint Locatelli
gesztikulál és magyaráz, Omura felsegíti Parkerre a létfenntartó
hátizsákot, a kabin megindult lefelé, ki a Ganymed hasából,
majd közvetlenül a leszállópálya aszfaltja fölött kinyílt. Egy
rámpa nyúlt ki az aljából. Kiléptek. Az efféle kompokat nem
úgy tervezték, hogy nem szilárd felületeken landoljanak, de
szükség esetén a kabinok a finom szemcsés regolittal is
kapcsolatba kerülhettek, igaz, csak rövid időre, mert különben...
Julian megdöbbent.
Hirtelen úgy érezte, a mozigépész megdörzsöli a szemét.
Ásítozva tápászkodott fel, hogy lemenjen az archívumba,
megkeresni az elveszettnek hitt tekercset.
Hirtelen megint meglátta. Az igazságot.
De megint nem értette.
Idegesen figyelte, amint a második csoport elhagyja a
zsilipet. Black egy henger alakú hangár felé terelte őket. Három
nyitott Rover parkolt ott, meglehetősen hasonlóak a történelmi
holdautókhoz: ugyan három tengellyel és nagyobb kerekekkel
fölszerelve, no és hatszemélyesek voltak. A jobb felépítésük,
magyarázta Black, lehetővé teszi a gyorsabb mozgást, mint
amilyen a holdbéli autózás hőskorában volt, ráadásul
szélsőségesen egyenetlen talajon is képesek előrehaladni.
Szükség esetén mindegyik kerékfelfüggesztés képes 90 fokban
függőleges irányba elfordulni, ami elegendő ahhoz, hogy a
nagyobb szikladarabokon egyszerűen átkeljen.
– Persze, nem ezen az útvonalon – fűzte hozzá. –
Követjük a völgy északi irányát, addig, amíg a kobra teste
először elkanyarodik. A Rupes Toscanelli-fennsík egy
nyúlványa, a Snake Hill, egy sziklaorom egészen odáig
elhúzódva találkozik a völgy szélével. Többet egyelőre nem
árulok el.
– Milyen messzire kell mennünk? – érdeklődött
Locatelli.
– Nincs messze. Alig nyolc kilométer, de annál
érdekesebb az út, végig a völgy szélén.
– Vezethetek? – ugrált izgatottan Locatelli. – Muszáj
vezetnem ezt a járgányt!
– Persze – nevetett Black. – Egyszerű vezetni, ugyanúgy,
mint egy buggyt. Ha nem akarsz elszállni, nem kell teljes gázzal
nekimenned a legnagyobb akadályoknak, különben...
– Persze, hogy nem – mondta Locatelli, gondolatban már
a gázpedált nyomva.
– Megszerezzük neki ezt az örömet? – kérdezte Julian
Omurától.
– Feltétlenül. Ha megszerzitek nekem azt az örömet,
hogy én a másik Roverben utazhatok.
– Rendben. Warren vezeti az egyik Rovert, ha megígéri,
hogy épségben elhozza Carlt, Mimit és Marcot a célig, mi pedig
a másikkal megyünk. Ki akar vezetni?
Miután mindannyian vezetni akartak, így Ambert
választották. Elmagyarázták neki a működést, tett egy próbakört,
és már elsőre jól ment neki.
– Egy ilyen izét én is akarok, ha lent leszünk – kiabálta.
– Nem akarsz – vigyorgott Julian. – Odalent hatszor
ilyen nehéz lenne, már a garázsban darabokra esne.
A csapat elindult. Black Ambert küldte előre, hogy
megakadályozza Locatellit a sebességi rekord megdöntésében.
10 perc múlva a völgy nagy balkanyart írt le. Vékony ösvény
vezetett a hegygerinchez, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a
Schröter-völgyre. Szinte az egészet be lehetett látni, de mégis
valami más kötötte le a figyelmüket. Mégpedig egy daru, amit a
szurdok fölé kinyúló platformra építettek. Amikor közelebb
értek, egy csörlőot is felfedeztek. A daruról acéldrót függött, a
vegén két ülés. Nem kellett megmagyarázni senkinek, miért van
ott a daru. Ha valaki helyet foglalt az ülésben, a daru a szurdok
fölé emelte, s ott ült kalimpáló lábakkal a mélység felett.
– Őrület! Tiszta őrület! – lelkesedett Marc Edwards, az
extrém sportok rajongója. Kiugrott a Roverből, a platform
szélére lépett és lenézett. – Milyen mély ez a szakadék? Milyen
mélyre lehet leereszkedni benne?
– A fenekéig – magyarázta Black, mintha saját kezűleg
ásta volna ki a szurdokot. – Ezer méter.
– A Grand Canyon le van szarva – jegyezte meg
Locatelli a maga megszokott módján. – Ehhez képest kis fing.
– Működik ez az izé? – kérdezte Edwards.
– Naná – mondta Julian. – Ha majd beindul a bolt,
építünk még néhányat.
– Mindenképpen ki kell próbálnom!
– Mindenképpen ki kell próbálnunk – javította ki Mimi
Parker.
– Nekem is – mondta Rogasov, s Julian úgy látta, mintha
elmosolyodott volna. – Talán Evelynnek lenne kedve lejönni
velem?
– Óh, Oleg – nevetett Chambers. – Velem akarsz
meghalni?
– Amíg én kezelem a csörlőt, addig nem hal meg senki –
ígérte Black. – Rendben, akkor Mimi és Marc menjenek
először...
– Én Carllal megyek – mondta Amber. – Már ha van
hozzá bátorsága.
– Hát persze. Veled bármikor.
– Utána tehát Amber és Carl, majd Oleg és Evelyn.
Momoka?
– Semmiképpen!
– Akkor Momoka velünk jön – mondta Julian. – Mi
addig megmásszuk a Snake Hillt. Oleg, Evelyn, gyertek ti is.
Eltart egy ideig, míg Peter négyüket leereszti és visszahúzza.
– Meggondoltam magam – mondta Amber. – Én is
inkább veletek megyek a hegyre. És te, Carl?
– Hé, bujkálsz előlem?
– Ebben ne reménykedj.
– Akkor csak menj. Én megnézem, mi vár ránk.

Hanna figyelte, ahogy a többiek elindulnak a hegy felé.

Az ösvény enyhe emelkedővel indult, majd egy kanyar után
eltűnt. Jóval magasabban bukkant elő újra, jó 100 métert haladt
tovább a hegyhát irányába, immár meredeken fölfelé, majd
ismét eltűnt. Nyilván meg kell kerülni az egész emelkedőt, hogy
felérjenek a fennsíkra. Hanna szívesen velük tartott volna, de a
kilométernyi mély, meredek falakkal övezett szurdok jobban
elbűvölte. A fennsíkra talán még később is felmehet, Mimi és
Marc társaságában. A legszívesebben persze egyedül ment
volna, de a rádióban úgyis vele lennének a többiek, akárhová is
megy. Persze, az útitársait ki lehetett kapcsolni, de a túravezetők
mindig be voltak kapcsolva, mindenhez volt hozzáférésük.
Érdeklődve figyelte, amint Black kibiztosította a csörlőt,
megnyitotta a konzolt és az 5, öklömnyi gomb egyikét
megnyomva aktiválta a vezérlést. Primitív szelenita-technológia,
gondolhatta volna az ember, otromba földönkívüliek végtagjaira
szabva – de hát nem voltak-e idegenek ők maguk is ezen az
égitesten, kíváncsiskodó földönkívüliek? Black megnyomta a
második gombot. A daru karja mozgásba lendült. Parker és
Edwards a platform szélén türelmetlenkedett.
– Mire való a többi gomb? – kérdezte Hanna.
– A kékkel lehet a daru karját az ellenkező irányba
mozgatni – mondta Black. – Az ott alatta pedig elindítja a
csörlőt.
– Akkor a fekete pedig arra való, hogy az üléseket
felhúzza?
– Így van. Gyerekjáték. Mint ahogy a Holdon általában
minden, hogy ne kelljen mindenhez szakértő.
– Például arra az esetre, ha meghalna – lépett vissza a
platform széléről Edwards, hogy helyet csináljon a liftnek.
– Ne mondj ilyeneket – tiltakozott Parker.
– Ne aggódj – nyitotta ki Black az ülések biztonsági
hevedereit. – Felelőtlenség lenne meghalnom, amíg ti ott lógtok.
De ha a várakozásokkal ellentétben mégis lenyelne valami helyi
démon, még mindig itt van Carl. Ő majd felhúz titeket. Készen
vagytok? Gyerünk!

– A francba! – káromkodott Locatelli.

Keresztülvágták magukat az éjfekete mélyedésen,
felmásztak az emelkedőn, és éppen arra a részre értek, ahol a
hegyhát felé került az út, amikor észrevette. Bosszankodva
nézett le a völgybe. Mélyen alattuk tátongott a négy kilométer
széles szurdok, a platform gyerekjátéknak tűnt innen, körülötte
ugrándozó apró lényekkel. Peter éppen besegítette a
kaliforniaiakat az ülésekbe, Carl pedig a csörlőt tanulmányozta.
– Mi a baj? – fordult meg Omura.
– Elfelejtettem a kamerát.
– Idióta.
– Ja igen? – vett mély lélegzetet Locatelli. – És ki a
másik idióta? Gondolkodj már el.
– Hé, ne veszekedjetek! – avatkozott közbe Amber. – Itt
van az én kame...
– Rólam beszélsz? – vakkantotta Omura.
– Mégis kiről? Te éppúgy gondolhattál volna rá.
– Nyald ki a seggem, Warren. Mi közöm a hülye
kamerádhoz?
– Egy egész rakás, lótuszvirágocskám! Ki akarja, hogy
reggeltől estig filmezzék, mintha nem lenne neked elég az a sok
marhaság, amit a moziban csinálsz?
– A te kamerád lenne az utolsó, amelyik elé kiállnék.
– Hülyére röhögöm magam! Ezt komolyan gondolod?
Már akkor összehugyozod magad a gyönyörűségtől, ha csak
meglátsz egy kamerát.
– Szépen mondtad, faszfej. Ezért most le is mehetsz érte.
– Fel is hozom – üvöltötte Locatelli, és megfordult.
– Hé, Warren – kiáltotta Chambers, akinek titokban
tetszett a cirkusz. – Csak nem akarsz visszamenni egészen...
– De.
– Várj! – mondta Julian – Itt van Amber kamerája, igaza
van. Filmezheted azzal is Momokát, amíg csak kegyelemért nem
könyörög.
– Nem! Megyek és hozom azt a szart!
Azzal csökönyösen elindult visszafelé.
– Tudom, nincs mellettem könnyű dolga – hallotta
Omura hangját, amint halkan a többiekhez fordul, mintha ő nem
hallana szintén minden egyes szót. – De hát Warren csak akkor
boldog, ha néha kap egy kicsit a pofájára.
– Őszintén szólva úgy tűnik, erre alkalmanként
mindkettőtöknek szüksége van – jegyezte meg Amber.
– Hát igen – sóhajtotta Omura. – Szeretem, amikor
visszaüt. Ilyenkor szeretem a legjobban.

Julian az örök vezetők megszokásával mindig a többiek

előtt egy lépéssel járt, már majdnem elérte a fennsíkot, amikor
megszólalt Thiel hangja a sisakjában. A Roverek látótávolságon
belül parkoltak, azokon keresztül állt összeköttetésben a
Ganymeddel, a komp pedig a GAIA-val.
– Mi újság, Sophie?
– Bocsásson meg, Sir, hívás a Földről. Jennifer Shaw
van a vonalban. Kérem, kapcsoljon O-SEC-re.
O-SEC. Lehallgatásbiztos kapcsolat. Ez azt jelenti, hogy
meg kell szakítania a csoporttal a kapcsolatot. Senki sem
hallhatja, amit vállalata biztonsági főnökével beszél.
– Rendben – mondta, és átkapcsolt. – Most már egymás
közt vagyunk.
– Julian! – szólalt meg Shaw hangja sürgetően. – Nem
akarok végtelen bevezetőket tartani. Lynn nyilván mesélt
magának a figyelmeztetésről, amit tegnap kaptunk. De előtte...
– Lynn? – hökkent meg Julian. Megfordult, és a
többieknek egy kézmozdulattal jelezte, hogy álljanak meg. –
Nem. Lynn nem mesélt nekem semmiféle figyelmeztetésről.
– Nem? – döbbent meg Shaw.
– Mikor történt?
– Tegnap este. Edda Hoff beszélt a lányával. Lynn azt
akarta, hogy közöljük vele a fejleményeket. Én természetesen
abból indultam ki, hogy maga...
– Miféle fejlemények, Jennifer? Nem értek egy szót sem.
Shaw egy pillanatra elhallgatott. A Föld és a Hold
közötti eltolódás csupán egy másodperc volt, de az elég néhány
kínos szünethez.
– Két nappal ezelőtt kaptunk egy figyelmeztetést egy
üzletembertől – mondta. – Véletlenül a birtokába került egy
kódolt üzenet töredéke, azóta folyamatosan menekül. A
sorokból az derül ki, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy a
konszernünk valamelyik részlegét terrortámadás fenyegeti.
– Mit mondott? Hoff ezt elmondta a lányomnak?
 – Igen.
– Lynn? Lynn, itt vagy?
– Itt vagyok, Apa.
– Mit jelentsen ez? Mi ez az egész történet?
– Én... én csak nem akartalak felzaklatni ezzel – mondta
izgatott és reszketős hangon. – Természetesen...
– Lynn, Julian, sajnálom – vágott közbe Shaw. – De erre
nincs időnk! A kínai az előbb megint jelentkezett, pontosabban
az egyik embere. Most éppen hozzánk jönnek. Ma délelőtt
megpróbáltak újabb dolgokat megtudni a bizonyos töredék
hátteréről, de valami katasztrófa történt, halottakkal. De mégis
vannak új információik.
– Miféle információk? Jennifer, ki...
– Várjon, Julian. Kapcsolatban vagyunk a kínai
repülővel. Kapcsolom őket.
Eltelt egy másodperc, majd recsegően megszólalt egy
idegen férfi hangja:
– Mr. Orley? A nevem Owen Jericho. Tudom, ezer
kérdése van, de most mégis arra kérem, egyszerűen figyeljen
ide. A dokumentum kiegészítéseképpen kinyomoztuk, hogy
tavaly afrikai területről földkörüli pályára küldtek egy hírközlési
műholdat. A feladó az akkori egyenlítői-guineai kormányzat
volt, pontosabban Juan Mayé tábornok, egy puccsista.
– Igen, tudom – mondta Julian. – Mayé és az ő
műholdja. Nevetségessé tette magát az üggyel.
– De amit talán nem tud, az az, hogy Mayé csupán kínai
lobbisták strómanja volt. A hatalomra kerülése is valószínűleg
Pekingnek volt köszönhető, de legalábbis az ő jóváhagyásuknak.
Időközben Egyenlítői-Guineában hatalomváltás történt, de az ő
idejében a kínaiak fizették az űrprogramját. Mond önnek valamit
a Cseng név?
– A CSENG-csoport? Hát persze.
– Akkoriban Cseng szállította a technológia nagy részét,
és ő adta a know-how-t és a hardvereket. Ám a műhold csupán
ürügyül szolgált, hogy Mayé területéről valami mást is az űrbe
lőjenek. Valamit, ami hivatalosan semmiképpen sem kerülhetett
volna oda.
– No és mit?
 – Egy bombát. Egy koreai atombombát.
Julian kővé dermedt. Sejtette, vagy inkább félt tőle, hogy
sejti, mire akar ez a Jericho kilyukadni. Zavartan nézte, amint a
többiek szétszéledtek.
– A koreaiak? – visszhangozta. – Mi az ördög közöm...
– Nem a koreaiak, Mr. Orley, csupán az, ami Kim Jong-
un leállított szellemvasútja után maradt. A feketepiac
maffiájáról van szó. Másképp szólva Kína, vagy valaki, aki Kína
háta mögé bújik el, vásárolt egy kézre eső kis atomfegyvert a
koreai készletből, egy úgynevezett Mini-Nuke-ot. Biztosak
vagyunk abban, hogy ez a bomba abban a pillanatban elhagyta a
műholdat, amint az földkörüli pályára állt, tehát immár egy éve,
és továbbindult ismeretlen úti célja felé. És ez a cél
véleményünk szerint nem a Földön van.
– Egy pillanat! – „Nem a Földön van.” – Úgy érti...
– Úgy gondoljuk, az a rendeltetése, hogy az ön
valamelyik űrbéli objektumát rombolja le, igen. Valószínűleg a
GAIA-t. A holdbéli hotelt.
– No és miért jutottak erre a következtetésre? – hallotta
Julian a maga számára is figyelemreméltóan nyugodt hangon
kimondott kérdését.
– Az időeltolódás. Persze, számos variáció elképzelhető.
Csak éppen egyik sem ad kellő magyarázatot arra, hogy a cucc
már egy éve fönn van, és még nem robbantották fel. Persze,
feltéve, hogy valami nem jött közbe – tartott egy kínzóan hosszú
szünetet Jericho. – De eredetileg úgy volt, hogy a GAIA 2024-
ben nyílik meg, nem? Csupán a holdválság miatt késett egy
évet?
Julian hallgatott, miközben koponyájában lassan, de
immár feltartóztathatatlanul megmozdult valami. A mozigépész
megmoccant, behelyezte a tekercset és...
– Carl – suttogta.
– Tessék? – kérdezte Jericho.
– Tegnapelőtt hajnalban – kiáltotta Julian. – Istenem!
Láttam, és nem fogtam fel. Carl Hanna, az egyik vendégünk.
Találkoztam vele a folyosón, azt mondta, a kijáratot keresi, csak
nem találja, átbaszott bennünket! Odakint járt.
– Julian – kapcsolódott be Dana Lawrence. – Attól
tartok, téved. Ismeri a felvételeket. Carl biztos, hogy nem járt
kint.
– De, Dana. De igen! Én marha, még láttam is. Még lent
a folyosón, csak nem értettem meg. Valaki meghamisította a
felvételeket, újravágta. Belépett a Lunar Expresszhez vezető
folyosóra...
– És néhány másodperc múlva vissza is jött.
– Nem, kint járt! Tiszta öltözékben ment a folyosóra.
Dana, patyolat tisztán! Amikor ismét megjelenik, holdpor
nyomai vannak a lábán. Ez volt az, amit egész idő alatt
kerestem, ez a bizonytalanság, hogy valami mégsem stimmel.
– Egy pillanat – mondta Lawrence élesen. – Felteszem a
felvételeket a képernyőre.

Okos Julian, gondolta Hanna.

Mozdulatlanul állt, miközben a daru karja kilendült a
szurdok fölé, Mimi és Marc nevetve lógtak a szakadék felett,
Black beindította a csörlőt, ő pedig hallgatta, amit nem lett volna
szabad meghallania. Ebola megint gondoskodott arról, hogy
cselekvőképes lehessen, bár a játéktere ezúttal jelentősen
leszűkült. Azon töprengett, hogyan derülhetett ki mindez.
Milyen hibát követett el a Hydra. Soha nem gondolta volna,
hogy lebukik, a személyazonossága kiállt minden próbát. Az
operáció még akkor sem került ekkora veszélybe, amikor Vic
Thorn meghalt. A tervet most már elfelejtheti, cselekednie kell,
idő előtt kell végrehajtania az akciót, ki kell használnia a
másodperceket, legjobb esetben is csupán perceket, amelyeket
Ebola biztosít még a számára, hogy a lehető legnagyobb
zűrzavart okozza, utána pedig menekülnie kell.
– Kutassák át azonnal a szállodát – mondta Owen
Jericho éppen. – Ez a Carl talán tényleg kint járt, hogy
megkeresse a bombát és elrejtse a hotelben. Kérdezze meg.
– Meg fogom kérdezni – sziszegte Julian. – Ó, igen, meg
fogom kérdezni...
Úgy-úgy, gondolta Hanna.
A lift lassan ereszkedett a szurdokba. Black a csörlőnél
állt, integetett. Érdeklődött, milyen érzés egy kilométerrel
lebegni a talaj fölött.
 – Őrület! – örvendezett Parker. – Jobb az
ejtőernyőzésnél. Jobb mindennél.
Hanna megmozdult, kinyújtotta a karjait.
– Fel tudod gyorsítani? – kérdezte Edwards. – Gyorsíts.
Hadd repüljünk!
– Persze, én...
Két kézzel megragadta Black hátizsákját, elrántotta a
konzoltól, megemelte és a platform széléhez cipelte.
– Hé – kapálózott hátrafelé a pilóta. – Carl, te vagy az?
Hanna hallgatott, gyors léptekkel ment tovább. Az
áldozata vonaglott, a lábaival kapálózott, megpróbálta
megragadni a támadóját.
– Carl, mit jelentsen ez? Megőrültél? Ne!
Hanna nagy lendülettel áthajította Blacket a platform
szélén. Egy rövid időre úgy tűnt, mintha a pilóta
megkapaszkodna a semmiben, majd zuhanni kezdett, az elején
még viszonylag lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban.
Kétségbeesett üvöltése összekeveredett Mimi Parkerével.
Semmi sem menthet meg egy embert, aki ezer métert
zuhan egy szakadékba, még a gravitáció egyhatoda sem.

GAIA, VALLIS ALPINA

– Julian? – kiabált Thiel. – Miss Shaw?

– Mi történt? – kérdezte Lawrence.
– Adáshiba. Mindketten eltűntek.
Felváltva próbálta meg helyreállítani a kapcsolatot hol a
londoni központtal, hol pedig Juliannel, de közvetlenül azután,
hogy elindították a videót, ami Hanna nadrágjának csodálatos
összekoszolódását mutatta a folyosó steril környezetében, a
kommunikáció összeomlott. A kicsi és fürge kanadai sétálni
indult a folyosó mozgójárdáján, de senki sem figyelt rá.
– Julian? Jelentkezzen!
– Próbálja meg hagyományos módon elérni a Földet –
mondta Lawrence. – Áh, hagyja, majd én.
Félretolta Thielt, megnyitott egy menüt, az LPCS-ről
átkapcsolt közvetlen antennakapcsolatra, ami a földi Tracking
and Data Relay Satellite Systemhez kötötte. Megpróbálta hívni a
földi állomást, ami a Föld látótávolságában is működik, de úgy
tűnt, a GAIA elvesztette érzékszerveit. Lynn szája elé kapta a
kezét és a monitorfalat bámulta, miközben Thiel idegesen egyik
lábáról a másikra állt.
– A megszokott módon próbáltam a beszélgetést...
– Ne kérjen addig bocsánatot, amíg nem szidom le –
mordult rá Lawrence. – Próbálja tovább. Végezzen elemzést.
Tudni akarom, hol van a probléma. Lynn?
Lynn mintegy bódulatban fordult meg.
– Beszélhetnénk?
– Mi van?
Lawrence a dühtől forrva hagyta el az irányító
központot. Lynn szinte robotként követte a csarnokba.
– Azt hiszem...
– Elnézést! – szikrázott Lawrence inkvizítori tekintetű
zöld szeme. – Maga az elöljáróm, Lynn, ez tiszteletre kötelez.
De most mégis fel kell tennem a kérdést, hogy mi a helyzet
ezzel a tegnapi figyelmeztetéssel?
Lynn úgy nézett ki, mintha egy hosszabb ájulásból éppen
most éledezne. Felemelte a kezét, a tenyerét nézegette, mintha
valami nagyon érdekeset talált volna rajta.
– Minden meglehetősen ködös volt.
– Mi volt ködös?
– Edda Hoff hívott és azt mondta, hogy állítólag támadás
készül egy ORLEY-létesítmény ellen. Az egész, na igen, olyan
ködös volt. Nem úgy hangzott, mintha különösebben érdekes
lenne.
– Miért nem értesített engem azonnal?
– Mert nem tartottam szükségesnek.
– Én vagyok ennek a szállodának az igazgatója, én
vagyok felelős a biztonságáért, és maga nem tartotta
szükségesnek?!
Lynn felvonta a szemöldökét. Abbahagyta tenyere
bámulását és dühösen nézett vissza rá.
 – Amint maga is megjegyezte, Dana, az elöljárója
vagyok, és nem, nem tartottam szükségesnek, hogy szóljak
magának. Hoff szerint valami rendkívül homályos gyanúról volt
szó, valahol a világban valamikor egy támadás valamelyik
létesítményünk ellen, s emiatt velem vagy Juliannel akart
beszélni, nem pedig magával. Juliannek meg amúgy is rengeteg
a dolga, ezért kértem, hogy engem értesítsen a fejleményekről.
Megelégszik a magyarázattal?
Lawrence egy lépéssel közelebb lépett. Mintha semmi
veszedelem sem fenyegetné a hotelt, Lynn érdeklődve figyelte
Lawrence fiziognómiájának misztériumát. Egy ilyen érzéki száj
hogyan lehet ennyire kemény? A rézvörös keretbe foglalt
sápadtság vajon a fénynek, a genetikai diszpozíciónak, vagy
pusztán Lawrence elkeseredettségének köszönhető? Hogyan
lehet a méregtől forrva ilyen blazírt képpel a világba bámulni?!
– Az előbb talán néhány dolog elkerülte a figyelmét –
mondta az igazgatónő halkan. – Arról volt szó tudniillik, hogy
ezt a szállodát egy atombombával akarják a levegőbe röpíteni.
Úgy tűnik, az egyik vendégük részese az ügynek. Elvesztettük a
kapcsolatot az apjával és a Földdel. Mindenképpen beszélnie
kellett volna velem.
– Tudja mit? – mondta Lynn. – Végezze a munkáját.
– Szívesen tenném – mondta jéghidegen. – Túl van
terhelve, Lynn? Megbirkózik itt mindennel? Nekem az előbb
úgy tűnt, mintha megbénult volna.
Thiel fészkelődött, láthatóan kényelmetlenül érezte
magát.
– Attól tartok, tönkrement egy műhold – mondta. – Nem
érem el sem a Földet, sem a Kallistót vagy a Ganymedet.
Próbáljam meg a Peary-bázist?
– Később. Először meg kell beszélnünk a következő
lépéseket. Ha igaz, amit az előbb hallottunk, akkor egy
katasztrófa fenyeget minket.
– Miféle katasztrófa? – kérdezte Tim.
 ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK
Locatellinek elállt a lélegzete.
Abban a pillanatban, amikor a sötét ösvényről kilépett a
napfényre, éppen Blacket látta eltűnni. Mintha odaszögezték
volna, úgy bámulta a jelenetet. Azt nem ismerte fel, hogy ki
lökött le kit, ráadásul a csoportot ki is kapcsolta a rádiójából, de
hogy ez itt szándékos volt, ahhoz nem fért kétség.
Ez nem baleset volt, hanem gyilkosság!
Warren Locatelliről sok rosszat volt szokás állítani:
nagyképű, senkire sincs tekintettel, nárcisztikus, és még sok
minden mást, de hogy gyáva lett volna, azt még soha senki nem
mondta. Olasz-algériai temperamentuma előtört belőle, és
elnyomta a gondolkodását. Amikor elindult, látta, hogy a
gyilkos előhúz valamit a combja tájékáról.

Edwards is látta.
Alattuk Black pörgő alakja egyre kisebb lett. Annyit
értett a gravitáció fizikájához, hogy tudja, a pilóta ezt a zuhanást
még a kisebb gravitációnál sem élheti túl. A gyorsulása talán
csekélyebb, lehet, hogy 12 méter annyi, mint a Földön kettő, de
a légellenállás hiánya is észrevehető. Black teste lineárisan
gyorsul. A sebessége minden másodpercben 1,6 méterrel nő,
míg odalent, mint egy meteorit, be nem csapódik.
Ő maga és Mimi is...
Ismét elborzadt. Felnézett a platformra és látta, amint az
asztronauta, aki Blacket a mélybe hajította, valami lapos,
hosszúkás dolgot tart a kezében.
– Carl? – sóhajtott.
Az űrhajós nem válaszolt. Ugyanebben a pillanatban
Edwards felfogta, hogy a legnagyobb veszedelem fenyegeti
őket. Mintha megőrült volna, úgy kezdte rángatni a biztonsági
hevederét, félrehajtotta, és kimászott az ülésből. Ki kell jutniuk
innen. Az egyetlen esélyük, ha felmásznak a zsinóron, és a daru
karján át ismét szilárd talajra jutnak.
– Mit csinálsz? – kiabálta Mimi.
Edwards valamit válaszolni akart, de a felelet a torkán
akadt. Látta, amint az asztronauta felemeli a hosszúkás tárgyat,
az üléstartó felé irányítja és elsüti. A hüvelyben lőpor helyett
egy darabka plasztik robbant. A folyadék elpárolgott a
kocsonyás drazséból, terjedelmének sokszorosára fúvódott fel,
és elegendőo nyomást fejtett ki ahhoz, hogy a lövedéket a lehető
legnagyobb sebességgel indítsa útnak. Átütötte Parker sisakját,
miközben a tusfürdő és a sampon összeállt azzá, amivé kellett:
robbanóanyaggá. A lift a benne ülőkkel egyetemben darabjaira
szakadt szét, acél, üveg, elektronika és testrészek röpködtek
szanaszét mindenfelé.
Hanna eltette a fegyvert és nagy léptekkel megindult a
Roverek felé.

Locatelli gyorsabb volt. Ugrott, szánkázott, csúszkált

lefelé az ösvényen, de az útja hosszabb volt. Látta, amint a
menekülő űrhajós eléri az első Rovert és felugrik a vezetőülésre.
Ismét Julian csoportjának látóterébe került, hallotta, amint bábeli
zűrzavar tör ki Amber egyik mondatának hallatán. A következő
pillanatban a gyilkos nagy sebességgel elszáguldott.
– Bassza meg... – lihegett Locatelli. – Állj meg, rohadt
geci!
– Warren, mi történt? – kérdezte Omura. – Jelentkezz!
– Itt vagyok.
– Amber azt mondta, kapcsolatba lépett Blackkel, de
csak kiáltásokat hallott. Azt mondja...
Locatelli megbotlott. Túl nagyokat ugrott, túlságosan
merészeket. Eltévesztette az ösvényt, kitárta a karjait, egy
sziklára esett és bukfencet vetett.
– Warren! Az isten szerelmére, mi van?
A fönt és a lent helyet cserélt. Gyorsan gurult lefelé, a
szurdok széle felé. A teste, könnyű, mint egy gyermeké, néhány
méterenként felpattant, rövid zuhanórepülésekbe ment át, ismét
lehuppant, de úgy, hogy se nem látott, se nem hallott, csak por,
semmi más, csak por, de úgy tűnt, az öltözékében nem esett kár.
Mert különben már halott lennék, gondolta, gyorsan megy az
ilyesmi idekint, az ember már halott, mielőtt még egyáltalán
észrevehetné.
– Warren!
 – Azonnal – kiabálta. – Aúú! Jaj! Azonnal!
– Hol vagy...
Az összeköttetés megszakadt. Hason csúszott a síkon,
felállt, és a második Roverhez rohant. Egyetlen ugrással a
kormány mögött termett. Immár mindenki utána kiáltozott, de ő
már nem figyelt. Nem volt kétséges számára, hogy a fickó mit
akar, nevezetesen itt akarja hagyni őket, hogy eltűnhessen a
Ganymeddel.
Vajon hallgatózik a szemétláda?
Jobb, ha megszünteti a kapcsolatot. Legjobb, ha a másik
a lehető legkésőbb jön rá, hogy követik. Gyorsan megnyomta a
központi kapcsolót, elhallgattatva fülében a hangokat, rálépett a
gázpedálra és a menekülő nyomába eredt.

GAIA, VALLIS ALPINA

Tim éppen akkor lépett be a központba, amikor
Lawrence valami katasztrófát említett. A hangulati barométer
jócskán fagypont alatt volt, úgy tűnt neki, hogy az igazgatónő a
hűtőelem, míg Thiel arcvonásai tanácstalanságot tükröztek,
Lynnéi pedig viharvertséget. Timre olyan benyomást tett, mint
egy fuldokló, akinek félelme vetekedett a dühével, amiért nem
tanult meg idejében úszni.
– Mi van? – kérdezte.
Lawrence elgondolkodva figyelte. Ezután elmondott
neki mindent. Röviden, pontosan, hangsúlytalanul, körülírások
és bagatellizálások nélkül. Tim egy percen belül megtudta, hogy
valaki atombombát akar robbantani a GAIA-ban, s talán a
kínaiak állnak mögötte, s e valaki minden valószínűség szerint
Carl Hanna, a kedves, gitározó Carl, akinek társaságában
tartózkodott jelenleg Amber is.
– Atyaúristen! – mondta. – Mennyire biztos ez a bomba?
– Semmi sem biztos. Ezek csak vélekedések, de amíg
nem tudjuk megcáfolni, addig legjobb, ha tényként kezeljük
őket – pillantott fagyosan Lynnre. – Miss Orley, valami ötlet, ha
már ön a főnök?
Lynn levegőért kapkodott.
– Semmi ok nincs arra, hogy valaki a levegőbe röpítse a
GAIA-t! Csakis valami tévedés lehet.
– Köszönöm, rendkívül sokat segített. Adjon valami
utasítást, vagy hatalmazzon fel, hogy én tegyek javaslatokat.
Például elrendelhetnénk az evakuálást.
Lynn ökölbe szorította a kezét. Úgy nézett ki, mintha ki
akarná tépni Lawrence gégéjét.
– Ha a hotelben lenne egy bomba, akkor miért nem
robbant már rég fel? Úgy értem, ki vagy mi lenne a célpont? Az
épület? Egy bizonyos személy?
– Mindannyian veszélyben vagyunk – mondta Tim. –
Miért küldene fel valaki egy atombombát a Holdra, ha kímélni
akarná az emberéleteket?
– Pontosan – nézett körbe Lynn. – Eddig minden éjszaka
együtt voltunk, tehát miért nem történt semmi? Talán azért, mert
egyáltalán nem létezik ez a bomba? Mert valaki egyszerűen csak
ránk akar ijeszteni?
– Na igen – mondta tétován Thiel. – Amint ez a Jericho
is mondta, Hanna feladata az lehet, hogy idehozza a bombát. Ha
már egy éve idekerült a Holdra...
– Egy éve létezett már egyáltalán a GAIA? – kérdezte
Tim.
– Félkészen – bólintott Lynn.
– Ez azt jelenti, hogy már azóta itt lehet.
– Egy atombomba. Sajnálom, de ezt még én sem hiszem
el. Nem ismerem ki magam az atomfegyverekben, nem értek az
ilyen Mini-Nuke-okhoz, de úgy tudom, hogy az efféle bombák
sugárzást bocsátanak ki. Nem kellene ennek a bombának is
sugároznia? Létezik, hogy ezt egy éven át észre se vegyük?
– Talán Hanna csak tegnapelőtt hozta ide –
következtetett Thiel.
– Az éjszakai...
– Ez mind merő spekuláció! – legyintett dühösen Lynn.
– Csak mert por volt a nadrágján! De ha még így is lenne, miért
nem robbantotta már rég fel?
 – Talán ki akarja várni a megfelelő időpontot –
vélekedett Tim.
– Na és mikor lenne az?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Thiel. A fürtjei
röpködtek, mintha a drámai helyzetet figyelmen kívül hagyva
ünnepelnének. – Biztosan nem most. Miss Orley-t és Timet nem
számítva most csak jelentéktelen személyek vannak a
szállodában, bocsánat, úgy értem, viszonylag jelentéktelenek.
– Remek – diadalmaskodott Lynn. – Akkor nem is kell
evakuálnunk.
– Én nem ragaszkodom az evakuáláshoz – mondta
Lawrence nyugodtan. – De meg fogom tenni, ha úgy látom
jónak. Amúgy igazat adok Sophie-nak. Valószínűleg akkor válik
megint kritikussá a helyzet, ha a kompok visszatérnek, ami
nagyjából 7 óra körül lesz. Most – nézett az elektronikus
kijelzőre – 20 perccel múlt 4. Több mint két óránk van, hogy
megtaláljuk.
– Tessék? – forgatta a szemeit Lynn. – Fésüljük át a
hotelt?
– Igen. Csapatokban.
– Tűt keresünk a szénakazalban!
– És meg is fogjuk találni, ha létezik. Sophie, hívja össze
a többieket! Azokra a helyekre koncentráljunk, ahol egy ilyen
izét el lehet rejteni.
– És mekkora egy ilyen Mini-Nuke? – kérdezte Thiel
tanácstalanul.
– Mint egy aktatáska? – vont vállat Lawrence. – Tudja
valaki?
Fejcsóválás. Thiel több ablakot is megnyitott,
mindenféle grafikonnal, táblázattal és számokkal.
– Mindenesetre a hotelben sehol sem mérhető rendkívüli
sugárterhelés – mondta. – Nincs sehol magas radioaktivitás,
sehol sincs rendkívüli hőforrás.
– Mert sehol sincs bomba – mormogta Lynn.
– Az érzékelők minden területet bemérnek? – kérdezte
Tim.
– Minden nyilvános területet, igen.
– Még egy dolgot meg kell beszélnünk, mielőtt
elkezdünk keresgélni – mondta Lawrence. – Szerintem nem
csupán egy bombával van dolgunk.
– Hanem?
– Egy árulóval is.
– Te jó ég – rázta a fejét Lynn. – Azt hittem, Carl a
gonosz.
– Carl az egyik gonosz. De ki vágta meg a
videoszalagot? Ki segített neki, hogy a Lunar Expresszel
elhagyja a GAIA-t? – fűzte hozzá, oldalvást Lynnre sandítva. –
Úgy tűnik, az apja meglehetősen jó megfigyelőo.
– Úgy gondolja, hogy van valaki köztünk, aki Carlnak
dolgozik? – kérdezte Tim.
– Miért, maga nem?
– Túl keveset tudok az ügyről.
– Pontosan annyit tud, amennyit mi is. Hogyan
boldogulhatna Hanna egyedül idefent? Egyszerre akciózik és
tünteti el a nyomait. Miért mentek tönkre a műholdak, amint
elhangzott a neve? Mennyire lehet számítani a véletlenre?
– De ki lehet az? – tükröződött a rémület Thiel kislányos
arcán. – A személyzetből senki. A vendégek közül pedig
végképp senki.
– Hanna is vendégként érkezett. Julian Orley által
személyesen meghívott vendégként. Honnan ered ez a nagy
bizalom? – nézett végig Lawrence Lynnen. Majd Thielre
pillantott, és tekintete megállt Timen. – Tehát ki a másik? Férfi,
nő? Valaki ebből a teremből?
– Ekkora egy marhaságot – fortyant fel Lynn.
– Lehetséges. De ezért folytassuk a keresést csapatokban
– mosolygott haloványan Lawrence. – Hogy egymásra is
figyelhessünk.

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK
Hanna csak hosszabb idő elteltével vette észre az
üldözőjét. Az utolsó, amit a beszélgetésekből még hallott, az
volt, hogy megszakadt a kapcsolat a londoni központ, a GAIA
és a kínai repülője között. A Hydrának számtalan lehetősége
volt, hogy a Holdról vagy a Földről megbénítsa a
kommunikációt, ha a helyzet megkövetelte. Nyilván Ebola
aktivizálódott. Most már csak az öltözékükben lévő rádión és a
Roverek, valamint a kompok antennáin keresztül állhattak
egymással kapcsolatban, ehhez azonban látótávolságon belül
kellett lenniük. Utolsóként Locatelli hangját hallotta, ő nyilván
közelebb volt hozzá, mint a többiek.
Ő rohant volna felé?
Hanna megkerült egy kisebb krátert. A Rover óránként
80 kilométeres sebességre volt képes, de itt lehetetlen volt
annyival menni. A jármű könnyű volt, ráadásul üres, minden
nagyobb huppanónál hatalmas port verve emelkedett fel.
Valahol az elmosódott szürkeségben nagy iramban közeledve
feltűnt egy másik jármű. A sofőr vagy alábecsülte a holdbéli
fizikai körülményeket, vagy professzionális tapasztalatokkal
rendelkezik.
Locatelli versenyző.
Bizonyosan ő az!
Hanna elgondolkodott azon, hogy bevárja és a levegőbe
röpíti, de egyrészt a felkavart por nem könnyíti éppen a pontos
célzást, másrészt nagyon sok időt veszítene. Jobb, ha az
előnyére épít. Ha eléri a kompot, olyan mindegy, mi történik
Locatellivel és a többiekkel. Ha egyáltalán sikerül elhagyniuk az
Arisztarkhosz-fennsíkot, akkor sem tartóztathatják fel. Elég
ideje marad, hogy végrehajtsa a műveletet és az OSS-re menjen.
Onnan aztán...
A jobb első kerék a magasba emelkedett. A Rover
nagyot ugrott, keresztbefordult, csúszni kezdett, Hannára pedig
szürke porfelhő telepedett. Átmenetileg elvesztette a
tájékozódási képességét. Bizonytalanul elindult, nem tudván,
merre menjen. Az utolsó pillanatban vette észre maga előtt a
Schröter-völgy tátongó mélységét, hirtelen félrerántotta a
kormányt, és akkora gázt adott, amekkorát csak lehetett.
Locatellivel szemben, az már biztos, csak a sebesség segíthet.
 Por. A mindent elnyelő szörnyeteg.
Locatelli káromkodott. Ez a disznó előtte annyit fölvert
belőle, hogy vissza kellett fognia magát, nehogy vakon a
vesztébe száguldjon. Aztán egyszerre csak úgy tűnt, mintha a
gyilkos maga menne a szakadékba. Csak közvetlenül a peremén
nyerte vissza uralmát a jármű fölött, s tovább száguldott,
fölkavarva a napfényt milliárdnyiszor visszaverő részecskékből
álló felhőket, mintha a regolit üveggel keveredne. Locatelli
körül a világ elhomályosult, majd lassan mégis kitisztult. A
következőo pillanatban meglepően tisztán látta maga előtt a
Rovert. A talaj megváltozott, aszfaltozott területre értek, már
csupán néhány száz méterre volt a Ganymed. Komoran és
szilárdan állt bogárlábain...
Tulajdonképpen mivel is lőtt ez a fickó?
Mérgének felkorbácsolt óceánján, a csendes elmélkedés
helyén a kétely szigetecskéje jelent meg. Tulajdonképpen mi a
bánatot keres itt?! Hogyan is szállhatna szembe valakivel, akinél
halálos fegyver van, és szemmel láthatóan nem okoz neki lelki
problémát a használata? Ám a következő pillanatban a düh
újabb hulláma öntötte el, minden megfontolását elsöpörve. Úgy
tűnik, a gyilkos nem is tartja méltónak arra, hogy egy lövést
pazaroljon rá. Fejvesztve menekült száguldott a komphoz,
megállt a hajótest alatt, kiugrott az üléséből és a zsilip ajtajához
rohant, ami úgy nőtt ki a Ganymed altestéből, mint valami óriási
szülőcsatorna. Csupán az utolsó pillanatban fordult Locatelli
felé, amikor egyik lábával már a kabinban volt.
– Tetves szemétláda! – üvöltötte Locatelli, az
elektromos motort soha nem látott teljesítményre kényszerítve. –
No várj csak, várj csak!
Az asztronauta a combjához nyúlt és valami hosszú,
lapos dolgot húzott elő.
Benső Oceanus Procellarumában szélcsend állt be.
Algériai és olasz génjei messze eltűntek, maradt a helyükben a
tősgyökeres, racionálisan gondolkodó amerikai, akinek most
esett le, hogy könnyelműsége milyen kellemetlen helyzetbe
sodorta. Látta saját magát ellensége szemével, a célkereszt
gyakorlatilag a sisakjára mázolva, meghívás arra, hogy húzza
meg a ravaszt.
 – A kurva életbe – suttogta.
Mintha tüzes vas lenne, úgy engedte el a kormányt,
kiugrott a Roverből, szaltózott egyet, majd végigszánkázott az
aszfalton, miközben a sofőr nélkül maradt jármű
továbbszáguldott a Ganymed és az űrhajós felé. A hideg, fehér
napot egy éles villámlás ragyogta túl. A Rover a magasba
pördült, az oldalára fordult, mindenfelé alkatrészek röpültek le
róla: a karosszéria elemei, az aranyfólia cafatjai, az elektronika
részei. Locatelli ösztönösen a sisakja elé kapta a kezét. Mellette
a roncsdarabok lyukakat ütöttek az aszfaltba. A hátára fordult;
amikor fölállni készült, látta, hogy az egyik kerék éppen felé
tart, kitért az útjából és felállt.
Na nem, vele ezt nem lehet csinálni. Vele nem!
Lehajolva rohant keresztül a leszállópályán, a
legrosszabbra is felkészülve, de az ellenfele eltűnt. A
zsilipaknában meglátta, amint a kabin éppen fölfelé megy. Még
néhány perc. Nem engedheti meg, hogy a gyilkos ellopja a
Ganymedet és itthagyja őket a pusztaságban. Figyelmen kívül
hagyva a kaszkadőrhöz illő mutatványa közben szerzett sebeit, a
komp teste alatt a zsilip nyílásához osont. A kabin már eltűnt, de
a kijelző pirosan világított, és Black elmagyarázta, hogy
ameddig piros, addig az aknát nem lehet bezárni. Az asztronauta
tehát még a zsilipben van, amit bizonyára most tölt fel
levegővel. Jó, nagyon jó!
Locatelli sóhajtozott, várt. Zöld!
Tenyerével rácsapott a hívógombra.

Hanna nem pazarolta arra az idejét, hogy levegye a

sisakját, amikor elhagyta a zsilipet. Az ülések között a
pilótafülkébe rohant. Elintézte vajon Locatellit? Valószínűleg
nem. A fickó leugrott, és Hanna látta, amint keresztülbucskázik
a vákuumon, mielőtt a lövedéke még a Roverbe csapódott volna.
De az is lehet, hogy a roncs maga alá temette, vagy egy
törmelékdarab agyoncsapta. Anélkül, hogy ennek utánanézett
volna, belevetette magát a pilótaülésbe, és végigmérte a
kijelzőket. A komp irányításának módjával tisztában volt,
néhány hónappal korábban lehetősége nyílt arra, hogy
tanulmányozza az összes holdbéli jármű működésének módját.
A Hydra tökéletes előkészítésének köszönhetően az ismeretei
még arra is elegendőek voltak, hogy az űrhajóval Hold körüli
pályára álljon, majd visszatérjen az OSS-re, ráadásul nem is
egyedül lenne a fedélzeten, már ha Ebola kapcsolatba tud lépni
vele, miután a kommunikációt blokkolták. Persze emiatt
valószínűleg nem kell aggódnia: Ebola abból indul ki, hogy
sikerült végrehajtania a feladatát, és meg fog jelenni a
megbeszélt időpontban a megbeszélt helyen.
Ujjaival végigtapogatta a műszereket.
Megdöbbent.
Hát ez meg mi? Az aknát nem lehet bezárni. A kijelző
vörösen világított, ami azt jelenti, hogy a kabin most ereszti ki a
levegőt, vagy most töltődik fel vele, esetleg éppen úton van!
Hirtelen megfordult.
Nem, minden a helyén volt, a belső tér a keskeny ablak
mögött, egyenletesen kivilágítva, elhagyatottan. Hanna behunyta
a szemét. Tétovázott. Valami azt súgta neki, hogy álljon föl és
ellenőrizzen mindent, de nem engedhette meg magának a
további időhúzást, a kijelző már amúgy is zöldre váltott.
A Ganymed indulásra készen állt.

– Ott! Ott!
Amber izgatottan mutatott föl az égre. Nem messze
valami éppen a magasba emelkedett, valami hosszúkás csillant
meg a napfényben.
– A Ganymed.
Lerohantak az ösvényen, fejvesztve, levegő után
kapkodva, idétlen kenguru-ugrásokkal, vissza a daruhoz, de meg
kellett állapítaniuk, hogy mindkét Rover eltűnt. Sehol egy árva
lélek. Amber fülében még mindig ott csengett Black kiáltása.
Éppen abban a pillanatban kiáltott, amikor őt akarta kapcsolni,
hogy megkérdezze, mi újság odalent.
– Carl, mit jelentsen ez? Megőrültél?! Ne!
Carl?
Félelemtől eltelve ment ki a platform szélére, látta, ami a
gondolából megmaradt, amiben most tulajdonképpen Miminek
és Marcnak kellene ülnie. Pontosabban szólva már nem is volt
gondola. Csak valami támla, hajlott rács, egy biztonsági heveder
megmaradt cafata, mögötte meg valami bénítóan ismerős fehér
dolog...
Egy láb.
Csak minden erejét összeszedve tudta elkerülni, hogy ne
hányjon a sisakjába, miközben a többiek a szurdok fölé hajoltak,
hogy megkeressék az eltűnteket. De a völgy aljának nagy része
árnyékban volt, nem láttak az égvilágon semmit.
– Meghaltak – mondta ki végül Rogasov.
– Hogyan állíthatod, hogy halottak? – csattant fel
Chambers. – Amíg nem találtunk holttesteket...
– Az ott egy holttest – mutatott Rogasov a szétroncsolt
gondola maradványaiba ragadt leszakított lábra.
– Nem, az ... az...
Senki sem tudott erőt venni magán, hogy kiejtsen egy
nevet. Elviselhetetlen érzés, hogy a széttépett személy sorsa
csak akkor fog beteljesedni, ha a testrészhez egy identitást
társítanak, így gondoskodva a tényekről.
– Keresnünk kell őket – mondta Chambers.
– Később – bámult Julian arra a helyre, ahol az előbb
még a két jármű állt. – Jelenleg súlyosabb problémáink vannak.
– Ezt nem találod elég súlyosnak? – döbbent meg
Omura.
– Szörnyűségesnek találom. De előbb meg kell találnunk
a Rovereket.
– Warren? – kezdett bele Omura ismét férje mantraszerű
hívogatásába. – Warren, hol vagy?
– Tegyük fel, hogy sikerült nekik... – próbálkozott
Chambers újra.
– Meghaltak – vágott jéghidegen a szavába Rogasov. – 5
személy eltűnt. Legalább ketten közülük még élnek,
máskülönben nem tűnhetett volna el mindkét jármű, de a
többiek odalent hevernek. Le akarsz ereszkedni és a sötétségben
kutakodni?
– Honnan tudod, hogy nem... Carl az, aki odalent hever?
– Mert Carl él – mondta Amber fáradtan, hogy véget
vessen a vitának. – Azt hiszem, ő intézte el Petert és a többieket.
– Miért vagy ennyire biztos ebben?
– Ambernek igaza van – mondta Julian. – Carl áruló,
néhány perccel ezelőtt lettem bizonyos ebben. Higgyétek el, van
nagyobb gondunk is, mint ez itt! El kell gondolkodnunk azon,
hogyan...
Ebben a pillanatban látta meg Amber az égen a kompot.
Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a Cobra's Head felett lebegne,
majd elindult feléjük, egyre növekedve.
Idejön, gondolta.
A páncélozott test alakot öltött, de nyugtalanító módon
egyre emelkedett. Akárki is vezette a Ganymedet, esze ágában
sem volt felszednie őket. A gép hangtalanul húzott el felettük
északi irányba, előbb ponttá zsugorodott, majd eltűnt.
– Lelép – suttogta Omura. – Itthagy bennünket.
– Julian, hívd a GAIA-t – erőszakoskodott Chambers. –
Értünk kell jönniük.
– Nem lehet – sóhajtott Julian. – Megszakadt a
kapcsolat.
– Megszakadt? – kiáltotta Omura felháborodva. –
Hogyhogy megszakadt?
– Fogalmam sincs. Mondtam, hogy nagyobb a baj.

BERLIN, NÉMETORSZÁG

Xin már majdnem teljesen visszaváltozott

oroszlánsörényű mando-proggerből normális bérgyilkossá,
amikor a kapcsolata hívta.
A Grand Hyattből visszafelé végig azon töprengett, mit
keresett ott a két rendőr. Nem vitás, Tu, Jericho és a lány
nyomában voltak, de miért? Jericho neve nem bukkant fel sehol
Berlinben, tehát a nyomozók Tu Tiant keresték. De miért éppen
őt?
Ugyanakkor tökmindegy. Ugyan dolgavégezetlenül kell
távoznia, de az volt az érzése, hogy úgyis eleve késve érkezett.
A csoport eltűnt.
Na és! Mit tehetnek még? Vogelaar és a felesége halott,
a kristály nála van. Miközben levette a parókát és az álszakállt,
fogadta a hívást.
– Kenny, a jó életbe, hogyan történhetett?!
Semmi Hydra, semmi köszönés. Csak félénk suttogás.
Xin megdöbbent. A kapcsolata magánkívül volt.
– Mi történt? – kérdezte gyanakodva.
– Minden kútba esik! Ez a Tu, ez a Jericho és a lány, az
egész banda úton van hozzánk, és tudnak mindent! Mindent
tudnak! Tudnak a csomagról, a merényletről! Már Julian Orley-
val is beszéltek. Le fogunk bukni!
Xin ereiben megfagyott a vér. A mando-progger tatár
szakálla elhullott kis állatként lógott a kezében.
– Ez lehetetlen – suttogta.
– Lehetetlen? Na, akkor jöjjön csak ide! A lehetetlen
sokkoló hulláma épp most rázza meg a konszernt, de úgy, hogy
ahhoz képest minden földrengés csupán bolhafing.
– De a dosszié nálam van.
– Náluk is van egy.
Rázúdította Xinre az újabb információkat, Hanna
szerencsétlen lelepleződéséről és a kommunikációs blokád
bevezetéséről. Ez utóbbiról úgy gondolták, hogy
szükségmegoldás, nehogy a merénylet részletei idő előtt
valahogy a Holdra szivároghassanak. De a Hydránál senki sem
számolt komolyan azzal, hogy ez bekövetkezhet. S most mégis
bekövetkezett.
– Mikor bénították meg a hálózatot? – kérdezte Xin.
– A konferenciabeszélgetés alatt – sóhajtott nagyot a
másik a kagylóba. – Az elkövetkezendő 24 órában a Hold
mindentől el lesz szigetelve, de örökké nem tarthatjuk fenn a
blokádot. Remélem, Hanna kézben tartja a dolgokat, Eboláról
nem is szólva.
Ebola. Hanna jobbkezének az volt a specialitása, hogy
önállónak vélt rendszereket fertőzött meg és belülről gyengítette
őket. Briliáns manőverként értékelhető, hogy Ebolának sikerült
a végzetes konferenciabeszélgetést félbeszakítania, szerencsés
fordulat a körülmények ellenszelében, de sajnos, a bárka mégis
léket kapott.
Vogelaar átvágta.
Nem! Xin nyugalmat erőltetett magára. Még nem kapott
léket. Azért választotta ki Hannát és Ebolát, mert képesek
improvizálni és megőrzik a nyugalmukat, akármilyen
kedvezőtlenné is válnak a körülmények. Egyetlen másodpercig
sem kívánt azon töprengeni, hogy a vállalkozás kudarcba
fulladhat.
– És hogyan akarja ezt a Tut és a patkányait kikapcsolni?
– siránkozott a másik. – Mickey Reardont elvesztette,
Sanghajban két embere patkolt el, Gudmundssonra és csapatára
nem számíthat, más dolguk van, tehát hogyan akarja...
– Sehogyan – szakította félbe Xin.
A kapcsolat döbbenten hallgatott el.
– Tu csapatát már nincs értelme kikapcsolni –
magyarázta Xin. – A tényállás immár közismert, a dosszié
tartalmának elterjedését nem lehet megakadályozni. Minden más
a Holdon dől el.
– A kurva életbe, Kenny. Le fogunk bukni!
– Nem. A feladatom mostantól fogva az, hogy Hydrát
megvédjem a leleplezéstől. Ő tudja már?
– Öt perccel ezelőtt informáltam. Szeretné, ha
személyesen hívná fel, ráadásul le is kell tennem, hogy a fene
enné meg! Mi lesz, ha a nyomomra bukkannak? Mit tegyek
akkor?
– Senkinek sem fognak a nyomára bukkanni.
– De hozzák magukkal a dossziét! Nem tudom, mi
minden lehet benne. Talán jobb lenne...
– Nyugodjon meg – Xin lassan már rosszul lett a másik
szüntelen nyávogásától. – Eljövök Londonba, amilyen gyorsan
csak tudok. A közelében leszek, ha szorul a hurok, akkor majd
kimentem.
– Istenem, Kenny! Hogyan történhetett ez?
– Térjen már végre észhez – mondta élesen Xin. – Az
egyetlen kockázat abból áll, hogy elveszíti a fejét. Menjen vissza
a többiekhez, és ne látszódjék magán semmi.
– Remélhetőleg Hanna tudja, mit csinál.
– Azért választottam őt, mert tudni szokta.
Xin befejezte a beszélgetést. A mobilt egyik tenyeréről a
másikra helyezgette, és közben a szobát figyelte. Amint azt
várni lehetett, ezernyi dolog tűnt fel neki, ami nem volt rendben,
aszimmetriák, arányosságbéli hiányosságok, a dizájn
egyenetlenségei, egy bosszantó virágcsokor. A virágosok
csekély tehetsége nem volt elegendő ahhoz, hogy az
elrendezésnek valami értelmet adjanak, például, hogy a virágok
száma osztható legyen a szirmok számával, ami által a
készítmény az önreflexió értelmét nyerte volna el. De az
önmagához visszavezető eszme híján, anélkül, hogy a vélt
esztétikum megfelelt volna valamilyen kódolt strukturális
funkciónak, a csokorban volt valami tervnélküliség – Xin
rémálma. A puszta elképzelés, hogy cselekvését nem tudja
megindokolni, egyszerűen borzalmas volt számára. A mobilt bal
kezében tartva, kedvetlenül felhívott egy számot, míg a
másikkal megpróbálta a virágokat áthelyezni, hogy az
elrendezésüket feljavítsa.
– Hydra – mondta.
– Mennyire átfogó a dosszié? – kérdezte a hang.
– Még nem volt alkalmam beleolvasni – tépett le egy
liliomot Xin. – Sajnálom, ami történt. Természetesen vállalom a
teljes felelősséget, de többet nem tehettünk, mint hogy
Vogelaart kínzással és halállal fenyegetjük. Nyilván átadta a
dosszié másolatát Jerichónak.
– Nem maga a hibás – mondta a hang. – Az a lényeg,
hogy a blokád működik. Mi a javaslata?
– Át kell rendezni a dolgokat. Jericho, Tu és Yoyo már
nem lényeges. A haláluk már semmit nem használ nekünk, ami
pedig a Holdon történik, arra már nincs befolyásunk. Én
változatlanul teljes mértékben meg vagyok győzőodve róla,
hogy az operáció abszolút sikerrel zárul majd. Most az a fontos,
hogy Hydra anonimitását megőrizzük.
– Egyetértünk a gyenge pontokra vonatkozóan?
– Véleményem szerint csak az az egy van, amelyikről
már beszéltünk.
– Én magam is így látom.
Xin megnézte az elrendezést. Nem lett igazán jobb, még
mindig nincs szemiotikai tartalma.
– A következő géppel Londonba repülök.
– Megfelelő ott a felszerelése?
– Airbike, minden, ami kell. Szükség esetén erősítést is
tudok szerezni.
– Gudmundsson foglalt, azt tudja.
– A hálózatom széles körű. Légiókat tudnék mozgásba
hozni, de erre nem lesz szükség. Én készen állok majd ott
helyben, ennyi elég.
– Értesítsen a dosszié sarokpontjairól. Miután leállítottuk
az e-mailes kommunikációt, sajnos, már nem küldheti el.
– Mégis helyesen tettük, hogy az oldalakat leszedtük a
hálóról.
– Hallok még magáról.
Xin megmerevedett.
Az ágyra hajította a mobilt, majd két kézzel tombolni
kezdett az orchideák, liliomok és krókuszok között. A lehető
leggyorsabban el kell hagynia Berlint, de még ezt a szobát sem
volt képes elhagyni, amíg az elrendezést nem tudta valami
kielégítő struktúrába rendezni. A világ nem önkényes. Nem
tervezetlen. Mindennek kell legyen valami értelme. Ahol az
értelem végződik, ott kezdőodik az őrület.
Egy liliom feje letört.
Xin dühtől tombolva tépte ki az egész csokrot a vázából,
és a szemetesbe dobta.

GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD

Lynn elhatározta, hogy Thiel társaságában a felszín alatti
traktusokat nézi át. Tim sejtette ennek okát. Félt a vele való
beszélgetéstől, mert pontosan tudta, hogy neki tovább nem
színészkedhet. Saját magát még sikeresen csapta be. A
viselkedése a teljes tisztaság, a zavarosság és az eruptív düh
pillanatai között ingadozott. Tekintetében megint az a
szakadéknyi, éjfekete félelem lakozott, amely néhány évvel
korábban majdnem a halálát okozta, de Tim úgy vélte, még
valamit lát benne, valami meghatározhatatlanul alattomosat,
amitől a lehető legmélyebben megrettent. Miközben Axel
Kokoschkával, a szakáccsal a kaszinóban keresgélt, aggódó
gondolatai Amber felé szálltak, aki vélhetően egy terroristával
van. Julian védett frekvencián kapta meg az információt, de
hogyan reagált? Peter Black vele volt. Kettesben vajon elfogták
Carlt?
Mi történhet ebben a pillanatban az Arisztarkhosz-
fennsíkon?
Amber, gondolta, jelentkezzetek! Kérlek!
Lawrence véleménye szerint különösen figyelniük kell a
GAIA felszín alatti emeleteire, mert egy bomba onnan tudná
kifejteni a legnagyobb pusztító erőt. Micsio Funaki és Ashwini
Anand a személyzet szállását vizsgálták, Lynn és Thiel a felszín
alatti üvegházakat, akváriumokat és raktárhelyiségeket. A GAIA
tükröződő világa mélyen benyúlt a felszín alá, a tervekben végül
is az szerepelt, hogy 2026-tól minden vendégre jut majd egy
alkalmazott.
– Közben megpróbálom elérni a Peary-bázist – mondta
Lawrence, mielőtt elváltak volna útjaik.
– Műhold nélkül hogyan? – kérdezte Tim.
– Az állókapcsolaton keresztül. A GAIA és a bázis
között van egy közvetlen lézerkapcsolat. Az adatokat tükrök
segítségével küldözgetjük ide-oda.
– Micsoda, tükör? Egyszerű, közönséges tükör?
– Az egyik itt van, a szurdok szélén. Vékony, nagyon
magas árboc. Maga is láthatja a lakosztályából.
– Hány darab van belőlük?
– Nem is olyan sok. A sarkig egy tucat. Úgy vannak
elrendezve, hogy a fénysugár megkerülje a kráterek széleit és a
hegyeket. A kompok, az űrhajók vagy a Föld eléréséhez persze
szükség van műholdakra, de a két szilárd pont közötti holdbéli
kommunikációban nincs jobb ennél. Nincs légkör, ami
szétszórná a sugarakat, és nincs cső se. Elmondom nekik,
milyen helyzetben vagyunk, abban a reményben, hogy nekik
nincsenek problémáik a műholdjaikkal, de az optimizmusom
azért visszafogott.
Utána pedig, amikor Lynn és Thiel eltűntek a felvonóban
Lawrence félrevonta őt.
– Tim, ez nagyon kellemetlen számomra. Maga tudja,
hogy nem szeretem kerülgetni a forró kását, de ebben a
helyzetben...
Tim sóhajtott, rossz előérzete volt.
– Lynnről van szó?
 – Igen. Mi van vele?
Tim a padlót nézte, a falakat, bárhová szívesebben
nézett, csak ne kelljen szembenéznie a partnerével.
– Nézze, Lynnel sohasem volt személyes kapcsolatom –
folytatta Lawrence. – De akkoriban támogatta a felvételemet, ő
segített a beilleszkedésben, a felkészülési táborozásokon és a
Holdon is, mindig kompetens és magabiztos volt. Most pedig
felelőtlennek tűnik, hanyagnak és támadónak. Teljességgel
megváltozott.
– Én – dadogott Tim –, én... majd beszélek vele.
– Nem erről van szó.
A vizslató szemek fogva tartották Tim tekintetét. Most
tűnt fel neki, hogy Dana Lawrence nem pislog. Eddig még
egyetlenegyszer sem látta pislogni. Egy film jutott az eszébe, az
Alien, egy meglehetősen régi, de még mindig nagyon jó mozi,
amit Julian nagyon szeretett, s amelyben a legénység egyik
tagjáról kiderül, hogy android.
– Nem tudom, mit válaszolhatnék – mondta.
– De, nagyon is jól tudja – halkította le a hangját a nő. –
Lynn a testvére, Tim. Tudni akarom, hogy megbízhatunk-e
benne. Hogy tudja-e még kontrollálni magát?
Tim fejében viharfelhők gyülekeztek. Mereven bámult
az igazgatónőre, amikor rájött, hová akar kilyukadni.
– Talán arra céloz, hogy Lynn lenne Carl cinkosa? –
kérdezte magából kikelve.
– Csak a maga véleményére vagyok kíváncsi.
– Maga megőrült.
– Minden őrült itt. Gyerünk, az idő rohan. Egy kő esne le
a szívemről, ha tévednék, de 3 nappal ezelőtt Lynn minden
erejével igyekezett bebeszélni az apjának, hogy csak fantáziál.
Nem akarta megmutatni neki a videokamerák felvételeit, nem
értesített engem Edda Hoff hívásáról, noha beszélnie kellett
volna velem. Nagyjából s egészében úgy viselkedik, mintha mi
találtuk volna ki az elmúlt 30 perc eseményeit, holott ő is ott
volt a kezdetektől fogva.
Nem igaz, akarta mondani Tim, és egy pontban
Lawrence valóban tévedett. Lynn nem volt ott kezdetektől
fogva. Thiel fogadta a hívást, a testvére az igazgatónővel és a
szakácsokkal beszélgetett a Selene-ben egy esetleges piknikről a
Vallis Alpina alján. Jennifer Shaw akart beszélni Lynn-nel vagy
az apjával, tehát Thiel azonnal értesítést küldött a Selene-be, és
ugyancsak azonnal kapcsolta a biztonsági főnököt Julian-nek az
Arisztarkhosz-fennsíkra. Amikor Lynn és Lawrence beléptek a
központba, a beszélgetés már javában folyt.
De mi ennek a jelentősége?
– Amint ön is említette, Lynn a testvérem – húzta ki
magát és hátralépett néhány centimétert. – Mindkét kezem tűzbe
teszem érte.
– Ez nekem nem elég.
– Pedig elég kell, hogy legyen.
– Tim – sóhajtott Lawrence. – Csak arról szeretnék
megbizonyosodni, hogy nem fenyeget minket veszély egy olyan
oldalról, ahonnan egyáltalán nem várjuk. Mondja el, mi a
helyzet. Bizalmasan kezelem a beszélgetésünket, senki sem
szerez róla tudomást, ha nem akarja. Még Julian sem, Lynn
pedig főként nem.
– Dana, valóban...
– Végeznem kell a munkámat.
Tim hallgatott egy darabig.
– Volt egy összeomlása – mondta végül tompán. –
Néhány éve. Kiégett, depresszív. A dolog ahogy jött, el is múlt,
de azóta nem múlik el a félelmem, hogy bármikor
megismétlődhet.
– Burn-out?
– Nem, inkább... – a szót valahogy képtelen volt
kimondani.
– Betegség? – egészítette ki Lawrence.
– Lynn bagatellizálja, de...igen. Beteges diszpozíció. Az
anyja... az anyánk depressziós volt, a végén pedig...
Elhallgatott. Lawrence várt, hogy hozzáfűz-e még
valamit, de úgy gondolta, eleget mondott.
– Köszönöm – mondta Lawrence. – Kérem, figyeljen a
testvérére.
Tim boldogtalanul bólintott, csatlakozott Kokoschkához
és hordozható detektorokkal felszerelkezve elindultak,
miközben úgy érezte magát, mint valami átkozott, nyomorult
áruló. Nem azért, mert úgy látta, hogy igaztalanul vádolják
Lynnt, hanem azért, mert a bizonytalanság gyötörte. Vajon
valóban mindkét kezét tűzbe teheti Lynnért? Az életét is
odaadná érte, ez biztos, akármit is tett.
De egyszerűen nem volt biztos a dolgában.

A GANYMED
Locatelli magzati pózban hevert a zsilip padlóján,
közvetlenül az ajtónál, lábait maga alá húzva. A kabin majd'
kétharmada üvegezett volt, de amíg lent marad, az árnyékoló
védelmében, addig sem az utastérből, sem a pilótafülkébőol nem
láthatják. Lázasan dolgozta ki egyik tervet a másik után, csak
hogy azonnal el is vesse mindegyiket. Ha elfordult, a
sisaknyíláson át a zsilip belső részén lévő kijelzőket láthatta,
amelyek a nyomást, a légzésre alkalmas levegőt és a
hőmérsékletet jelezték. A kabinban volt levegő, de nem merte
levenni a sisakját, mert attól félt, hogy a pilótának éppen akkor
támad kedve ellenőrizni a zsilipet, amikor pont az átkozott
sisakkal foglalatoskodik. Amint megnyíltak,
keresztülerőszakolta magát a zsilipajtókon, beadta a fölfelé-
parancsot, lefeküdt a földre, egyetlen másodpercet sem
késlekedett. De a fickó mégiscsak észrevehette, hogy a kabin
még egyszer leereszkedett.
Óvatosan fölemelkedett kicsit és körülnézett, hátha talál
valamit, amit fegyverként használhatna, de a zsilipben nem volt
semmi, amivel ütni vagy szúrni lehetett volna. A Ganymed még
mindig gyorsult. Úgy gondolta, a komp fel van szerelve
robotpilótával, de amíg el nem éri az utazósebességet, addig ez
az akárki, aki ott elöl ül, nem hagyhatja el a pilótafülkét. Később
talán már nem lesz alkalma a páncélzatot és a sisakot levenni,
talán mégis most kellene megtennie.
Ebben a pillanatban támadt egy ötlete.
Gyorsan kioldotta a sisak zárjait, levette, maga mellé
tette, és lázasan nekiállt levetni a páncélzatot. A gyorsulás
nyomása enyhült. Kapkodva nyitogatta a zárakat és szelepeket,
kihámozta magát a létfenntartó hátizsákból, s az egész holmit
kissé oldalra tolta. Most már mozgékonyabb volt és már
olyasvalamivel is rendelkezett, amit egy meglepetésszerű
támadás esetén fegyverként használhat. Rendkívül izgatottan
heveredett ismét le, és várt. A komp egy kanyart írt le, tovább
emelkedett. Most már egészen biztos volt abban, hogy amit
kigondolt, az az egyetlen esélye. Ha elsőre nem találja el Petert
vagy Carlt, akármelyikük vezesse is most a Ganymedet, akkor
már búcsút is vehet a világtól.
Ne nyávogj, seggfej, gondolta, te akartad így. Belső
hangja sajátos módon – vagy éppen mégsem – minden
megvetésével, hangsúlyával és az ázsiai módon pörgetett r-rel
egyetemben pontosan úgy hangzott, mint Momokáé.

GAIA, VALLIS ALPINA

Lawrence visszatért a munkahelyére és eltöprengett.
Depressziós. Ez sok mindent megmagyaráz. De mivé fejlődik
egy efféle depressziós állapot? Apátiává? Agresszióvá? Lynn
meg fog bolondulni? Mire lehet számítani Julian lányától?
Lézerkapcsolatba lépett a Peary-bázissal. Néhány
másodperc múlva Tommy Wachowski, a parancsnokhelyettes
arca jelent meg a képernyőn. A hotel és a bázis között nem
zajlott különösebben élénk kommunikáció, így eddig mindössze
egyszer beszélt vele. Wachowski izgatottnak és
megkönnyebbültnek tűnt egyszerre, mintha a hívásával
nyomasztó terhet vett volna le a válláról. Lawrence úgy vélte,
megérti őt. A következő pillanatban Wachowski alá is
támasztotta a sejtését.
– De örülök, hogy látom – mormogta. – Azt hittem, már
az égvilágon senkivel sem tudunk kapcsolatba lépni.
– Gond van a műholdakkal? – kérdezte Lawrence.
 A férfi felpillantott.
– Honnan tudja?
– Mert nekünk is problémáink vannak. Éppen a Földdel
beszéltünk, amikor a kapcsolat megszakadt. Azóta nem tudunk
újra kapcsolatot teremteni, de a kompjainkkal sem.
– Hasonló cipőben járunk. Teljesen el vagyunk
szigetelve. Az a gond, hogy librációs árnyékban vagyunk. Az
alternatív megoldások így nem jöhetnek számításba. Rá
vagyunk utalva a LPCS-re. Sejti, hogy mi lehet a probléma?
– Nem – rázta a fejét Lawrence. – Jelenleg teljesen
tanácstalanok vagyunk. És maguk?

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK
A Hold kisebb tömegvonzásának köszönhetően
egyértelműen alkalmasabb volt gyalogos vándorlásokra, mint a
Föld. Az űrruhák viszont egyértelműen alkalmatlanok erre.
Noha fel voltak szerelve minden kényelemmel és biztosították a
mozgásszabadságot is, azért az ember, a klimatizálást nem
számítva, mégiscsak egy inkubátorban volt. Minél több erőt fejt
ki, annál jobban izzad, és 8 kilométer még olyan ugrásokkal is 8
kilométer, amelyek egy kengurunak is becsületére válnának.
Mivel kérdésekkel ostromolták, Julian néhány dolgot
elmesélt. Beszélt éjszakai megfigyeléséről, amikor a Lunar
Expresszt látta, Hanna hazugságairól és félrevezető
manővereiről, valamint arról, hogy merényletet terveznek az
Orley Enterprises valamelyik létesítménye ellen. Arról azonban
hallgatott, hogy terroristák esetleg a szállodát akarják egy
atombombával a levegőbe röpíteni, mint ahogy Lynn
megbocsáthatatlan mulasztásait sem említette. Szörnyen
aggódott érte, de aggodalmának közepén felhasadt egy rés,
amibe mint egy pondró, valami durva, fekete gondolat
fészkelődött be. Ki vágta meg a videót, ki kapcsolta be Hannát?
Mert ahhoz nem fért kétség, hogy a kanadai az előbb mindent
hallott, hiszen akcióba lépett, amint ez a Jericho elmondta a
gyanúját. Végül: ki bénította meg a műholdakat tökéletes
összhangban Hanna szökésével? A pondró fészkelődött, vibrált,
oszcillált, végül megszülte egy segítő, egy cinkos, egy női
cinkos képét. Egy olyan személyét, aki érthetetlen módon
tiltakozott az ellen, hogy megnézze a manipulált videót, és
akinek a viselkedése óráról órára rejtélyesebbé vált.
– És innen hogyan tovább? – érdeklődött Chambers. –
Hogyan jutunk vissza a hotelbe komp és rádiókapcsolat nélkül?
– Engem inkább az érdekel, hová megy most Carl –
elmélkedett Rogasov.
– Mintha nem lenne tökmindegy – morgott Omura.
– Miért tűnt el így hanyatt-homlok? A legcsekélyebb
bizonyítékunk sem lett volna ellene. Legfeljebb annyi, hogy
nem ragaszkodik túlságosan az igazsághoz. Minek ez a sietség?
– Talán tervez valamit – vélte Amber. – Valamit, amit
időben el kell intéznie, most, hogy lebukott.
Időben. Ez az! Miként hagyja el időben a cinkos a
GAIA-t, már ha létezik egyáltalán, mennyire akut a veszedelem,
hogy a hotelben az elkövetkezendő órákban egy bomba robban?
Nem azért kell visszamennie Hannának, hogy felrobbantsa?
Vagy már ketyeg a bomba? Ebben az esetben...
Lynn! Teljesen megbolondult, hogy őt gyanúsítja! De
még ha valami hátborzongató és érthetetlen módon szerepet
játszik is ebben a drámában, tisztában van azzal, hogy mibe
ment bele? Egyáltalán van valami halvány elképzelése arról,
hogy mire megy ki ez az egész? Vajon Hannának sikerült őt
valamilyen ürüggyel belevonnia a játékaiba, mentális állapotát
kihasználva bebeszélt neki valamit, rávette olyan dolgokra,
amelyek lényegéről fogalma sem volt?
Talán hallgatnia kellett volna Timre.
Kellett volna! Az elmulasztott lehetőségek
grammatikája.
– Julian?
– Igen?
– Miként tudunk elmenni innen? – kérdezte Chambers
még egyszer.
Tétovázott.
 – Peter jobban ismeri... ismerte a Schröter-űrkikötőot,
mint én. Azt hiszem, repülő szerkezet már nincs több, viszont
egészen biztosan van még egy holdautó. Tehát mindenképpen el
tudunk menni innen.
– Igen, de meddig jutunk el? – kérdezte Rogasov. –
Nem különösebben szívderítő elképzelés, hogy a Mare
Imbriumon egy holdautóval keljünk át.
– Egyáltalán milyen messzire vagyunk a szállodától? –
kérdezte Amber.
– Jó 1300 kilométerre.
– És mennyi időre elég az oxigénünk?
– Felejtsd el – sóhajtotta Omura. – Annyi időre biztosan
nem, amíg egy kocsival elérünk a Vallis Alpináig, nem igaz,
Julian? 1300 kilométert mennyi idő alatt teszünk meg, ha
maximum nyolcvannal tudunk menni?
– 16 óra – mondta Julian. – De reálisan nézve nem
nagyon tudunk nyolcvannal menni.
– Hatvannal?
– Talán ötvennel.
– Remek – nevetett Omura. – Akkor legalább
fogadásokat köthetünk, hogy ki vagy mi bírja tovább. Mi vagy a
járgány?
– Hagyd abba – mondta Amber.
– Én azt mondom, a járgány.
– Ennek semmi értelme, Momoka. Inkább...
– Az autó még egy kicsit megkocsikáztatja a hulláinkat,
míg egyszer csak...
– Momoka! – kiabálta Amber. – Hallgass. A kurva
életbe. Végre. El!
– Na, most már elég! – emelte magasba mindkét kezét
Julian, és megállt. – Tudom, nagyon sok szörnyűséges dolgot
kell megemésztenünk. Semminek sincs értelme, egyetlen
információnk sem biztos. Pillanatnyilag csak az segít rajtunk, ha
egyenesen gondolkodunk, lépésről lépésre, márpedig a
következő lépés az lesz, hogy átkutatjuk a Schröter-űrkikötőt.
Ennyire mindenképpen elegendő az oxigénünk ~ kis szünetet
tartott. – Mivel Peter halott...
– Ha valóban halott – mondta Chambers.
 – Mivel Peter valószínűleg halott, én lépek a helyére.
Világos? Mostantól fogva én viselem a felelősséget a csoportért,
tehát mostantól kezdve csakis konstruktív megjegyzéseket
szeretnék hallani.
– Nekem lenne egy konstruktív megjegyzésem – mondta
Rogasov.
– Derék dolog, Oleg – gúnyolódott Omura. – A
konstruktív megjegyzések mostanában nagyon sokat érnek.
Rogasov nem törődött vele.
– A hely, ahol a hélium-3-at bányásszák, nincs jóval
közelebb az Arisztarkhosz-fennsíkhoz, mint a hotel?
– De igen – felelte Julian. – Feleolyan messzire sincs.
– Tehát ha odáig el tudnánk jutni...
– A bányászat teljesen automatikusan zajlik – vetette
ellen Omura. – Peter mesélte. Csupa robot.
– Igen, igaz – gondolkodott el Chambers. – De valami
infrastruktúrának mégis lennie kell ott, nem? A karbantartók
szállásainak. Valami járműnek.
– Mindenesetre egy menedékhely van ott – mondta
Julian. – Remek ötlet, Oleg. Gyerünk tovább!
Azt nem említette, hogy az oxigén a menedékhelyig sem
elég.

A GANYMED
Hanna az 50. hosszúsági fok hipotetikus vágányán
száguldott a célja felé, a Ganymed árnyéka ezerkétszázzal
suhant át az Oceanus Procellarum északi részének egyhangú
síkja felett. Tekintete a műszerekre tapadt. Többet nem tudott
kipréselni a kompból. Még jó egy és egynegyed órányi út van
hátra, de figyelembe véve Julian csoportjának nyomorúságos
helyzetét, semmi oka az aggodalomra. Még ha sikerül is
valahogyan elhagyniuk a fennsíkot, akkor is bőven van ideje,
hogy elvégezze a feladatát és elhagyja a Holdat. Egyedül az volt
kérdéses, hogy Ebolának is sikerül-e, mivel minden
összezavarodott. Elhatározta ugyan, hogy a lehető legtovább vár
rá. De valamikor csak el kell repülnie, ha szükséges, akkor
egyedül. Ez a szabály. A szövetségek a cél érdekében jönnek
létre.
Jobb kéz felől egy apró kráterektől szabdalt fennsík tűnt
fel, ami az északi Mare Imbriumot választotta el az Oceanus
Procellarumtól. Itt kezdődik az egészen a Sinus Iridum öbléig
tartó, hélium-3 bányászatára alkalmas terület. E terület miatt
estek egymásnak tavaly az amerikaiak és a kínaiak. Kenny Xin
nagyon sokat tudott mesélni erről. Lehet, hogy a kínai őrült, de
azért érdemes volt hallgatni rá.
Lomhán körülnézett.
A zsilip halvány fényben derengett. Semmi sem utalt
arra, hogy Locatelli elérte volna a kompot. Ám ha mégis elérte
volna, az ajtó zaja azonnal elárulná, ha kilépne. Ismét a
műszerek felé fordult és kinézett az ablakon. Egy nagyobb
kráter tűnt fel, a Mairan, ahogyan a holografikus térképről
leolvashatta. A Ganymed jó 20 perce volt úton, szinte már
unatkozni kezdett.
Na jó.
Felállt, fogta a nem robbanó lövedékekkel megtöltött
fegyvert és az üléssorok között elindult a zsilip felé. Minél
közelebb ért, annál mélyebben látott be a kabinba, s valóban úgy
tűnt, mintha üres lenne. De amikor már csupán néhány
lépésnyire volt tőle, valami fehér csomagot pillantott meg,
valamit, ami a földön hevert. Megállt.
Egy létfenntartó hátizsák. Vagy legalábbis úgy néz ki.
Tehát Locatellinek mégis sikerült volna?
Lassan közeledett. Egyre több részletet pillantott meg, a
mellvért vállrészét, egy becsomagolt lábat. Amikor már olyan
közel ért, hogy a lehelete lecsapódott az üvegen, akkor ismerte
fel egy arc részleteit, egy élettelenül bámuló szemet, egy félig
nyitott szájat. Locatelli háttal dőlt az ajtónak, nem nézett ki
valami jól, meglehetősen halottnak tűnt.
Hanna ujjai megszorították a fegyvert. Szabad kezét a
szenzorokra tette, kinyitotta az ajtót és egy lépést hátrált.
Locatelli zsákként zuhant ki és a mennyezetet bámulta.
Bal karja erőtlenül zuhant a padlóra, az ujjai kinyíltak, mintha
valami utolsó alamizsnáért könyörögne. Jobb keze, még a
zsilipben, a sisak alsó rését markolászta. Semmi külső sérülés
nem látszott rajta, a páncélzatát még le tudta venni, mielőtt
összeesett volna.
Hanna a szemöldökét ráncolta, előrehajolt és
megdöbbent.
Ekkor jött rá, hogy hol a hiba. A férfi szokatlanul
egészséges arcszíne még éppen elfogadható lehetett volna egy
halottól, de az egész biztos, hogy Locatelli lenne az első izzadó
hulla.

Tehát Hanna.
Locatelli felkiáltott. Teljes erejéből meglódította a
sisakot, eltalálta Hanna karját, látta, amint a fegyver elrepül.
Felpattant.
Hanna dülöngélt.
Azt lehetett sejteni, hogy amint a kanadai átlát a szitán,
abban a pillanatban lelövi. Két másodperccel a támadás után
Locatelli azon lepődött meg a legjobban, hogy még mindig
életben van. A komp indulása óta, az örökkévalóságok
egymásutánjában számtalanszor megpróbálta maga elé képzelni
a helyzetet, az esélyeit számítgatva. Most pedig a helyzet előállt,
nem maradt idő töprengésre, de még arra sem, hogy
meglepődjön vagy lélegzetet vegyen. Bízva az ősi kelta szokás
hatásosságában, akkorát ordítva csapott le sisakjával ellenfelére,
mintha egy egész hadsereg támadna, és ütötte szakadatlanul,
nem adva neki esélyt a menekülésre, ütött, amíg a másik össze
nem rogyott, ütötte a borotvált koponyát, amilyen erősen csak
tudta. A kanadai megpróbálta elkapni, Locatelli vállon rúgta. Az
istenek a megmondhatói, elég sokat és szívesen verekedett már
az életében, de még sohasem volt az ellenfele egy hivatásos
gyilkos, hisz Hannát a történtek fényében már ekként kezelte. A
biztonság kedvéért még akkor is halántékon verte, amikor a
fickó már mozdulni sem tudott. Majd felvette a fura fegyvert,
néhány lépésnyit hátrált és célzott.
Hanna fején és a padlón vértoltok jelentek meg.
Locatelli keze remegett.
 Némi idő elteltével, bár félelmében még mindig rázta a
hideg, ismét előrelépett, letérdelt és Hanna halántékához
szorította a csövet. Semmi reakció. A kanadai szemei csukva,
nehezen lélegzett. Locatelli pislogott, majd érezte, amint a szíve
már kevésbé hevesen ver. Várt. Nem történt semmi. Tovább
várt.
Semmi. Az égvilágon semmi.
Lassan hinni kezdte, hogy a fickó valóban elájult.
Most mit csináljon vele? Lázasan gondolkodott. Talán be
kellene tenni a zsilipbe és repülés közben egyszerűen kihajítani.
De ez gyilkosság lenne, márpedig Locatelli még ezekben a
percekben sem volt gyilkos, pedig teljesen elvesztette az
önuralmát. Azonkívül arra is kíváncsi volt, miért kellett
Peternek, Miminek és Marcnak meghalnia, tulajdonképpen mi is
volt ennek a szemétláda Hannának a célja. Információkra van
szüksége, ráadásul Momoka, Julian és a többiek ott rekedtek az
Arisztarkhosz-fennsíkon! Vissza kell mennie értük, ez abszolút
elsőbbséget élvez.
Na de hogyan, nagyokos?
Pillantása a pilótafülkére esett. Tudta, hogyan kell
vezetni egy versenyautót, hogy fogja be jachtja vitorlájába a
szelet, ám az efféle szerkezetekhez egyáltalán nem értett,
ráadásul fogalma sem volt, hová repül, milyen magasan és
milyen gyorsan. A fedélzeten semmi sem volt, ami hangulatát
emelhette volna. Itt a kanadai, aki előbb-utóbb magához fog
térni, ott a pilótafülke rejtélyes világa. Fogalma sem volt,
hogyan tovább. Sürgősen meg kell tanulnia, hogyan működik ez
a vacak.
Nem, először is Hannával kell valamit kezdenie.
Mivel még egy percnyi töprengés után sem jutott jobb az
eszébe, behurcolta a mozdulatlan testet a pilótafülkébe és a
másodpilóta ülésének támasztotta, majd körülnézett, mivel
kötözhetné meg.
Semmit sem talált.
Na igen. De legalább azt nem állíthatja, hogy unatkozik.
 LONDON, NAGY-BRITANNIA
A rendkívül tehetséges Sir Norman Foster egyik
legutolsó munkája az Isle of Dogs-on, a londoni East End egy
csepp alakú félszigetén emelkedett. A Temze U alakban folyta
körül a területet, amelyen üzletházak, csinosan restaurált
hajógyárak, exkluzív lakások, valamint szociális bérlakások
megőrzött maradékai álltak. Az eredeti lakók a fellendülés és
jólét nyomait magán viselő építészeti idillben olybá tűntek,
mintha színészek lennének. A jómódú londoniak már a
kilencvenes években felfedezték maguknak a negyed rejtett
szépségeit, művészek, galériák, közepes méretű cégek és
konszernek költöztek ide, hogy a pusztulófélben lévő
munkásnegyedbe féregirtót megszégyenítő hatékonysággal új
életet leheljenek. Két évtizednyi, komoly társadalmi
feszültségeket okozó építkezéssel végül is szinte muzeális
módon, de mindenképpen nagy szeretettel helyreállították az
utcákat, az ott élő családokat mintegy védelem alá helyezve.
Végül a lakók az anyagi támogatás okán olyan boldog szociális
esetté váltak, hogy a stresszes életű menedzserek cinizmus
nélkül megirigyelhették őket.
Az Isle of Dogs-on 2025-ben nem élt már senki, aki
tényleg szegény lett volna. A Big O árnyékában pedig végképp
nem.
Az Orley Enterprises főhadiszállását akkor kezdték
építeni, amikor még Jericho is Londonban élt, egy évvel azelőtt,
hogy Joanna elvesztésétől való félelmében Sanghajba költözött
volna. A kutyák szigetének délkeleti részén, az egykori Island
Gardensben állt kurta – már ha egy tizenkét emeletes
épületkomplexum kurtának nevezhető – lábain a 250 méter
átmérőjű O, körülötte parabolapályán keringő narancssárga
mesterséges holddal, ami több konferenciatermet rejtett
magában és levegős hidakon át volt megközelíthető. A hatalmas
üvegépítmény világos átriumaiban, kertjeiben és egyterű
irodáiban több mint 5000 munkatárs dolgozott szorgos
hangyaként. A tetőn olyan ügyesen építették meg a
leszállópályát, hogy az O kereksége minden perspektívából
tökéletesnek tűnt. Csupán felülről lehetett látni, hogy az épület
teteje nem kerek, hanem sík, és két tucat helikopternek és
repülőautónak jutott rajta hely.
Tu gépe negyed ötkor szállt le Heathrow-n. A konszern
biztonsági emberei már a kifutópályán várták őoket, majd a cég
helikopterével az Isle of Dogsra repültek. Északra a Canary
Wharf felhőkarcoló-együttese igyekezett hiábavaló módon
fölvenni a küzdelmet a mindent felülmúló Big O-val. Az
átépített hajógyárak vizein apró fehér hajók úsztak. Jericho látta,
amint két férfi kilép a leszállópályára. A helikopter megfordult a
levegőben, leszállt, az oldalajtók kinyíltak. Egy fekete drótkefe-
frizurájú, összenőtt szemöldökű férfi indult kinyújtott kézzel
Jericho felé, de meggondolta magát és Yoyóhoz fordult.
– Andrew Norrington – mondta. – A biztonsági főnök
helyettese. Ha jól sejtem, Csen Yuyun.
– Egyszerűen Yoyo – rázta meg a lány a feléje nyújtott
kezet. – A tiszteletre méltó Tu Tian, Owen Jericho. Ő is nagyon
tiszteletre méltó.
A másik férfi köhintett egyet, kezét a nadrágjába törölte,
majd bólintott.
– Tom Merrick, hírszolgálat.
Jericho végigmérte. Fiatal volt még, korán kopaszodó, s
nyilván problémát jelentett számára, hogy két másodpercnél
tovább beszélgetőtársa szemébe nézzen.
– Tom a kommunikációs és hírközlési specialistánk –
mondta Norrington. – Elhozták a dossziét?
Válasz helyett Jericho egy parányi kockát tartott a fény
felé.
– Nagyszerű – bólintott Norrington. – Jöjjenek.
Növényekkel teleültetett téren és egy hídon át jutottak az
épület belsejébe, szemben velük üvegből készült liftek. Alattuk
látni lehetett a Big O belső terét, további hidakkal, siető
emberekkel. Jó 150 méterrel lejjebb Jericho liftszerű kabinokat
látott közlekedni, majd beléptek a gyorsliftbe és zuhanásszerűen
indultak a földszint felé. Majd még lejjebb. A föld alatti
negyedik szinten álltak meg. Norrington előrement. Anélkül,
hogy lassított volna, majdnem nekiment egy tükröződő falnak,
amely hangtalanul megnyílt előtte és mindannyian beléptek a
legmagasabb fokú biztonság világába, tele számítógépekkel és
monitorfalakkal. Férfiak és nők beszéltek headsetekbe.
Mindenütt videokonferenciák zajlottak. Tu megigazította orrán a
szemüvegét, a tetszésnyilvánítás hangjait adva ki magából, és
nyakát nyújtogatta a csúcstechnika bűvöletében.
– Az információs központunk – magyarázta Norrington.
– Innen állunk kapcsolatban a világ minden részén megtalálható
ORLEY-részlegekkel. Ugyanis részlegspecifikusan dolgozunk,
ami azt jelenti, hogy nincsenek például minden kontinensen
főnökök, csupán biztonsági megbízottak dolgoznak a
leányvállalatoknál, akik egyenesen Londonnak jelentenek. Az
összes helyzetjelentés, minden adat hozzánk fut be.
– Milyen mélyen vagyunk a föld alatt? – kérdezte Yoyo.
– Nem olyan mélyen. 15 méterre. Sok gondunk volt a
talajvízzel, de most már jó a szigetelés. A biztonsági központot
érthető okokból védenünk kell, például a levegőből érkezőo
esetleges támadások ellen, ezen túlmenően a Big O föld alatti
része atombunkerként is szolgál.
– Ez azt jelenti, ha Anglia elesik...
– ...az Orley még mindig áll.
– Meghalt a király, éljen a király.
– Ne féljenek – mosolygott Norrington. – Anglia nem
esik el. Az országunk változik, tudomásul kellett vennünk, hogy
a piros telefonfülkék és a piros buszok eltűnnek, de a Royal
Family érinthetetlen. Ha nagyon eldurvul a helyzet, van még
helyünk itt a király számára is.
Egy konferenciaterembe vezette őket, amelynek falai
köröskörül holografikus vetítők voltak. A teremben két nő
merült el halk beszélgetésben. Egyikük azonnal felismerte
Jerichót. Az éjfekete bubifrizura a sápadt Edda Hoffé volt. A
másik nő kissé molett volt, érdekes, de mogorva arcvonásokkal,
kékesszürke szemekkel és rövid, ősz hajjal.
– Jennifer Shaw – mondta.
A központi biztonsági szolgálat főmegbízottja,
egészítette ki gondolatban Jericho. A világot átfogó Orley-
birodalom első számú kopója. Ismét kézrázások következtek.
– Kávé? – kérdezte Shaw. – Víz? Tea?
– Valami – mondta Tu, és már el is indult egy
kristályolvasó felé. – Mindegy, mi.
– Vörösbor – mondta Yoyo.
Shaw felvonta a szemöldökét.
– Száraz? Félszáraz? Barrique?
– Lehetőleg olyan, ami narkotikumként kábít.
– Narkotikum és valami – bólintott Edda Hoff, rövid
időre kiment, majd azonnal vissza is jött, közben a többiek már
helyet is foglaltak. Tu belehelyezte a kristályt az olvasóba és
bólintott.
– Engedelmükkel most átadjuk a szót egy öreg
csibésznek – mondta. – Neki köszönhetően bepillantást
nyerhetnek ellenségeik beteg fejébe, ugyanakkor minden
kétséget szeretnénk eloszlatni a szavahihetőségünket illetően.
– Hol van most ez az ember? – dőlt hátra Shaw.
– Halott – mondta Jericho. – A szemem láttára ölték
meg. Meg akarták akadályozni, hogy továbbadja, amit tud.
– Nyilvánvalóan sikertelenül – állapította meg Shaw. –
Hogyan került önökhöz a kristály?
– Elloptam az öreg csibész szemét – mondta Yoyo. – A
bal szemét.
Shaw egy pillanatra elgondolkodott.
– Na igen. Néha nem szabad válogatni az eszközökben.
Adjuk át halott barátjuknak a szót.
– Úgy tűnik, hm, ez az egész, mintha a műholdakkal
lenne probléma – mondta Tom Merrick, az informatikai
biztonsági részleg vezetője, miután Vogelaar Nyugat-Afrika
felhős ege alatt megidézte az armageddont. – Legalábbis úgy
tűnik.
– Miért, mi más lehetne még? – kérdezte Jericho.
– Ez egy kicsit bonyolultabb dolog. Először is a
műholdak nem olyan dolgok, amelyeket tetszés szerint lehet be–
és kikapcsolni. Ismerni kell a kódot, ha valaki hozzájuk akar
férni – fordult félre Merrick. – Rendben, ez megoldható
kémkedéssel. Egy kommunikációs műholdat egy-két órára, akár
egy napra is le lehet bénítani célzott adathalmazokkal, szét lehet
rombolni sugárzással, de itt teljes a leállás, érti? Nem érjük el
sem a GAIA-t, sem a Peary-bázist.
– Peary-bázis? – visszhangozta Tu. – Az amerikai
holdbázis, ugye?
– Pontosan. Az ő esetükben elegendő lenne csupán az
LPCS-t blokkolni, a holdbéli műholdakat, a libráció miatt...
– Libráció? – nézett körül tanácstalanul Yoyo.
– Úgy tűnik, mintha a Hold egy helyben állna –
avatkozott közbe Norrington, még mielőtt Merrick
válaszolhatott volna. – De ez csalóka, hiszen igenis forog.
Mialatt megkerüli a Földet, egyet fordul a tengelye körül is,
ezért látjuk mindig ugyanazt az oldalát. Ezt nevezzük kötött
forgásnak, jellemző a naprendszerünk legtöbb holdjára.
Mindazonáltal...
– Igen, igen! – bólintott Merrick türelmetlenül. – Azt is
el kell magyaráznia, hogy a szögsebesség, amellyel egy hold
valamely nagyobb test körül kering, a saját forgására
vonatkozóan...
– Azt hiszem, a vendégeink megelégednek egyszerűbb
magyarázattal is, Tom. Elvileg az a helyzet, hogy a Hold a
forgási körülményei miatt egy kicsit dülöngél. Ily módon a
felszínének több mint a felét láthatjuk, majdnem 60%-ot.
Megfordítva viszont a szélső régiók időnként eltűnnek.
– Kikerülnek a rádiók hatóköréből – jutott eszébe
Merricknek. – A hagyományos rádiónak látótávolságban kell
lennie, hacsak nincs légkör, amelyik tükrözi a rádióhullámokat,
de hát ilyesmi nincs a Holdon. Jelenleg az Északi-sark a Peary-
bázissal együtt librációs árnyékban van, tehát rádióhullámokkal
nem érhető el. Ezért van a Holdon 10 további műhold, a Lunar
Positioning and Communication System, röviden LPCS,
amelyek látótávolságra köröznek egymástól. Közülük öttel
állandóan kapcsolatban állunk, tehát el kell érnünk a bázist is,
libráció ide vagy oda.
– És mi szól az ellen, hogy valaki éppen ezt a 10
műholdat vonja ellenőrzése alá? – kérdezte Jericho.
– Semmi. Vagyis minden! Tudja, hány műholdat kellene
megbénítania annak, aki a Holdat teljesen el karja vágni a
Földtől? A GAIA esetében nem áll fenn a libráció problémája,
mindig látható, tehát mindig elérhető rádión a TDRS-műholdak
számára, LPCS nélkül is. Csak éppen a GAIA-val szintén nem
tudunk kapcsolatba lépni.
 – Tehát akkor földi műholdakat is...
– ...zavarni kell, igen, ami átkozottul sok kód, de
felőlem, legyen. Hosszú távon úgysem ér sokat.
Megtámadhatják a TDRS-központot White Sandsben, egy
csapással megbéníthatják a Tracking and Data Relay
műholdakat, de akkor még mindig át lehet állni földi
állomásokra vagy olyan civil műholdakra, mint az Artemis,
amelyek fel vannak szerelve transponderekkel és mozgatható
antennákkal. Hogyan rombolnák mindezt szét?
– Pontosan itt rejlik a probléma – mondta Edda Hoff. –
A világ összes földi állomásával kapcsolatban vagyunk.
Senkinek sem sikerül kapcsolatot teremtenie velük.
– A konferencia-beszélgetés összeomlása után elsőként a
NASA-t és az Orley space-t értesítettük – mondta Shaw. –
Természetesen a Mission Control Centert is Houstonban, a saját
központunkat az Isla de las Estrellason és Perthben. Mindenütt
csend.
– És mi lehet ennek az oka? – kérdezte Jericho az állát
dörzsölgetve. – Mi, ha nem a műholdak zavarása?
Merrick jobb tenyerének vonalait tanulmányozta.
– Még nem tudom.
– A Peary-bázis és a GAIA is el vannak vágva
egymástól?
– Nem feltétlenül – rázta a fejét Norrington. –
Tekintsünk el most attól, hogy nem tudjuk. De létezik közöttük
egy műholdak nélküli lézerkapcsolat.
– Tehát ha a bázist elérnénk...
– Akkor továbbíthatnánk a GAIA-ra az üzenetünket.
Shaw előredőlt.
– Ide figyeljen, Owen, nem hallgathatom el, hogy
egészen idáig kételkedtem abban, hogy azok az adatok,
amelyekkel rendelkeznek, valóban a GAIA fenyegetettségére
utalnak. Az is elképzelhető lett volna, hogy maguk csupán
hisztérikus bolondok.
– És mit gondol most? – kérdezte Tu.
– Most már hajlandó vagyok hinni önöknek. A
dossziéjuk szerint a bomba tavaly április óta van odalent. A
GAIA megnyitását valóban 2024-re terveztük, de a holdválság
keresztülhúzta a számításainkat. Lenne tehát értelme annak,
hogy most robbantják fel a bombát, amikor valóban elkészült.
Alighogy figyelmeztetjük a szállodát, valaki elkezdi szabotálni a
kommunikációnkat, ez ugyancsak arra utal, hogy meg fog
történni, de főként arra, hogy valaki figyel minket, ezekben a
percekben is. Ez pedig meglehetősen nyugtalanító. Egyrészt
azért, mert nyilván van egy tégla a sorainkban, másrészt azért,
mert mindez azt jelenti, hogy odafent valaki megpróbálja a
GAIA-ba vinni a bombát és felrobbantani, ha még eddig nem
tette meg.
– Ezt a Vogelaart hallgatva mindenütt kínaiakat lát az
ember – mondta Norrington.
– Nem kizárt – tartott egy kis szünetet Shaw. – De Julian
gyanakodott már valakire, még mielőtt a kapcsolat megszakadt
volna. Egy vendégre. Mégpedig arra a vendégre, aki utolsóként
csatlakozott a csoporthoz. A merénylőt ismerhetjük.
– Carl Hanna – mondta Norrington.
– Carl Hanna – bólintott Shaw. – Tehát legyenek olyan
kedvesek, és keressék elő az aktáját. Világítsák át a fickót, azt is
tudni akarom, mit evett! Edda, lépjen kapcsolatba a NASA-val
és adja ki a parancsot az OSS-nek. Az embereink vagy az övéik
azonnal küldjenek egy kompot a GAIA-hoz.
Hoff tétovázott.
– Amennyiben az OSS-nek pillanatnyilag van
kapacitása...
– Engem nem érdekel, hogy van-e kapacitása. Egyedül
az érdekel, hogy azt tegye, amit mondtam. Mégpedig azonnal.

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK
A Rover, amelyikről Julian beszélt, egy fedezékben
parkolt, ám a másik, amelyik a leszállópályán állt, úgy nézett ki,
mintha egy komp hajtóművének sugara érte volna. A
harmadikból pedig csupán egy roncshalmaz maradt. Mindenütt
roncsok hevertek, úgyhogy Omura azonnal elrohant Locatelli
földi maradványait keresni. Feszült csendben kutatták át a
környéket. Végül megegyeztek, hogy sem Locatelli, sem a
maradványai nincsenek ott.
Mindannyian tudták, mit jelent ez. Locatelli bizonyára
fel tudott jutni a komp fedélzetére.
Bátortalanul kutatták át a hangárokat. A Schröter-
űrkikötő építése még nyilván nem fejeződött be. Minden arra
utalt, hogy légzsilipeket és nyomásellenálló kabinokat terveztek
ide, hogy lehetővé tegyék a huzamosabb tartózkodást, de sehol
nem bukkantak létfenntartó rendszerek nyomaira. Az
élelmiszerek tárolására szolgáló hűtőcsarnok elhagyatottan állt.
A hangárnak abban a részében, ahol a holdautó parkolt, feliratok
utaltak arra, hogy itt grasshoppereknek is kellene lenniük, de
egyet sem találtak.
– Na igen – jegyezte meg Chambers epésen, amikor az
acélkonténerekből tátongó üresség tekintett vissza rájuk –,
legalább elméletileg biztonságban vagyunk. Egyszerűen négy
héttel később kellett volna jönnünk.
– Valóban csupán az a hülye holdautó áll a
rendelkezésünkre? – sóhajtott fel Omura.
– Nem, annál azért több mindenünk van – szólalt meg
Julian hangja. Amberrel és Rogasovval éppen a szomszédos
épületet nézte át. – Legjobb lesz, ha átjöttök ide.

– Ugyan semmink sincs, ami repülne – foglalta össze a

helyzetet –, de van valami, ami megy. A megégett Rover
odakint ugyan nem szép, de működőképes. Azzal, amelyiket a
hangárban találtunk, már két holdautónk van. És nézzétek, mit
talált Amber: két feltöltött tartalékakkumulátort a járművekhez,
és az ép Rover csomagtartójában oxigént két személyre.
– Öten vagyunk – mondta Omura. – A palackokat
felváltva is rá lehet kötni a ruházatunkra?
– Igen. A hotelig nem lenne elég a tartalék, ráadásul a
Roverek az Alpokban használhatatlanok. Viszont minden
tartalékunk elég a bányáig.
– Ismeri valaki az utat?
Amber egy csomag összehajtogatott fóliát lengetett.
 – Ezek itt.
– Micsoda, térképek?!
– A Roverben voltak.
– Nagyszerű – fújtatott Omura. – Mint Vasco da Gama!
Miféle szar egy technika az, amikor az ember egy kurva
holdautóba nem tudja beprogramozni a koordinátákat?
– Egy olyan civilizáció technikája, amelyik az
eredményeit egyre inkább összetéveszti a varázslattal – jegyezte
meg ridegen Rogasov. – Vagy tán elfelejtetted, hogy
összeomlott a műholdas kommunikáció. LPCS nélkül nincs
navigáció sem.
– Nem felejtettem el – mondta Omura morcosan. –
Amúgy nekem is van egy konstruktív megjegyzésem.
– Halljuk.
– Ebben a bányában nemigen tudjuk kényelembe
helyezni magunkat, nem? Úgy értem, kapcsolatba kell lépnünk a
hotellel, de ez pillanatnyilag lehetetlennek tűnik a műholdak
sztrájkja miatt. Tehát hogyan jutunk el önerőből a szállodába?
– Mire célzol?
– Van valami repülő szerkentyű ebben a bányában?
– Esetleg grasshopperek.
– Igen, azzal nagyszerűen megkerülheted a Holdat, csak
éppen csigatempóban. De ha jól emlékszem, akkor a
héliumtartályokat mágnesvasúton szállítják a sarkhoz. Nem
igaz? Tehát van ott valami pályaudvar, ahonnan vonat megy a
Peary-bázishoz. A Peary-bázistól pedig...
Julian hallgatott.
Hát persze. Így működhet. Milyen kézenfekvő!
Hihetetlen, de Omurának kivételesen valóban támadt egy
konstruktív ötlete.

A GANYMED
Locatelli a kijelzőket bámulta.
 Időközben felfogta, hogy Hanna a holografikus térkép
segítségével tájékozódott, ami helyettesítette az LPCS-t. A külső
kamerák a belátható terület valósidejű képét szinkronizálták
annak a számítógépnek a 3-D modelljével, amelyikbe
betáplálták a célt és az útvonalat. Ily módon pontosan lehetett
tartani az útirányt, és mivel a rendszer folyamatosan frissítette
magát, gyakorlatilag robotpilótaként működött – amihez persze
szükség volt bizonyos repülési magasságra. Locatelli úgy
gondolta, hogy Hanna beprogramozta az úti célt, de a kijelzők
azt nem mutatták, hogy mit. Fogadást mert volna kötni rá, hogy
a kanadai vissza akart térni a szállodába, de ahhoz túlságosan is
nyugaton voltak. A GAIA felé inkább északkeleti irányba kellett
volna repülniük, márpedig neki úgy tűnt, egyenesen az
ötvenedik hosszúsági fok mentén repülnek.
Hanna a sarkra készült volna?
Kérdések sora vetődött fel benne. Miért nem használta
Hanna az LPCS-t? Hogyan landol az ember egy ilyen izével?
Hogyan kell lassítani? 1200 kilométeres sebességgel
száguldottak, 10 kilométeres magasságban. Rendkívül
nyugtalanító. Mennyi ideig elég az üzemanyag, ha a turbináknak
folyamatosan kell dolgozniuk, hogy a Ganymed tartani tudja a
magasságot és a sebességet?
A ruhája segítségével megpróbált kapcsolatba lépni
Momokával. Amikor nem kapott választ, Juliant kereste,
átkapcsolt kollektív adásra. Semmi, csak atmoszférikus zaj.
Ilyen távolságban talán már nem működik a rendszer, végül is
már egy fél órája repülnek északi irányba. A térképre pillantva
megállapította, hogy időközben legalább 500 kilométernyire
került már az Arisztarkhosz-fennsíktól. Jobbra, még
meglehetősen távol, egy kráter tátongott egy fennsík közepén,
Mairan a neve, tudta meg a térképről. Egy másik, a Louville,
északra helyezkedett el, a látóhatár szélén. Lassan ideje lenne
megbarátkozni a műszerekkel. Legalább a szállodát el kell érnie
rádión a Ganymedről.
Ekkor észrevett egy diagramot, ami eddig elkerülte a
figyelmét. Sima útmutató, de elég volt ahhoz, hogy bejusson a
főmenübe, s hirtelen minden sokkal egyszerűbbé vált, mintsem
gondolta volna. Azt ugyan még mindig nem tudta, miként kell
irányítani ezt a batárt, de azt legalább már igen, miként kell
használni a rádiót. Annál nagyobb volt a csalódottsága, hogy
most is csak a csend válaszolt. Először azt hitte, a készülék
romlott el, de aztán rájött, hogy a műholdak nem működnek.
Tehát ezért kapcsolt át Hanna a térképes navigációra.
Ugyanebben a pillanatban jött rá arra is, miért nem ér el
a hagyományos módon senkit sem. A hagyományos rádiózás
ugyanis megkövetelte, hogy a beszélgetőpartnerek lássák
egymást, vagyis az adó és a vevő között ne legyen semmi, ami
elnyeli a rádióhullámokat, márpedig a Hold esetében az erős
görbület gyorsan elnyelt minden kapcsolatot. Ezért is szakadt
meg a kapcsolata Momokával és a többiekkel az előbb, mert az
üldözéskor ők még a Snake Hill másik oldalán tartózkodtak. Így
a pontos időpontot is meg tudta határozni, mikor szakadt meg a
műholdas kapcsolat.
Egybeesett Hanna szökésének időopontjával.
Véletlen? Soha az életben! Itt valami nagyobb játék
zajlik.
Mögötte Hanna halkan felsóhajtott. Locatelli megfordult.
Hosszas keresgélés után talált néhány szíjat, amivel a
csomagokat lehetett rögzíteni, ezzel kötözte az első üléssorhoz
Hannát. Azt nem lehet állítani, hogy úgy megkötözte, mintha
egy csomag lenne, de Hanna ahhoz nem tudja elég gyorsan
eloldozni magát, hogy képes legyen megakadályozni őt abban,
hogy ő meg a saját fegyverével lábon lője. Néhány pillanatig
tanulmányozta a gyilkos sápadt arcát, de a kanadai szemei
továbbra is csukva maradtak.
Ismét a kezelőfelületet kezdte tanulmányozni. Egy idő
után azt gondolta, néhány dolgot megértett már, például, hogy
miként lehet szabályozni a Ganymed magasságát, feljebb tudta
emelni és lejjebb tudta ereszteni, amennyiben...
Megvan. Hát persze!
Locatelli teljesen felvillanyozódott. A Holdnak nincsen
légköre, tehát a repülési magasságnak tulajdonképpen semmi
jelentősége, legfeljebb az üzemanyag fogy gyorsabban, ha
magasabbra megy. A repülési feltételek azonban egyáltalán nem
változnak, a vákuum – az vákuum marad. Ám minél magasabbra
emelkedik, a görbület annál kevésbé érezhető, míg végül szintén
nem játszik semmiféle szerepet. Ha jól emlékezett, akkor a
Schröter-völgytől északkeletre már csak a Rupes Toscanelli-
fennsík és a Snake Hill emelkedett. Tehát ha nincsenek éppen
egy kiálló szikla alatt, hanem visszamentek az űrkikötőhöz,
akkor el kell tudnia érni őket!
Átnézte még egyszer a műszereket. Megállapította, hogy
a komp ijesztően sok irányítófúvókával rendelkezik, némelyik
lefelé, némelyik hátra irányult, s volt forgatható is közöttük.
Elhatározta, hogy ez utóbbiakat figyelmen kívül hagyja, csak
függőleges irányban mozgatja a gépet. Jó szerencséjében bízva
megadott egy értéket...
Abban a pillanatban elakadt a lélegzete.
A kurva életbe! Sok, túlságosan sok! Hogy lehet ekkora
agyalágyult barom? Miért nem kezdte kevesebbel? Nyugodt
repülésről már szó sem volt, a Ganymed mintha megbolondult
volna, kilőtt fölfelé, rázkódott, dülöngélt és remegett, mintha ki
akarná őt rázni magából. Gyorsan csökkentette a tolóerőt, majd
rájött, hogy a fúvókák nem egyenletesen bocsátják ki a tüzet,
innen ered a remegés, tehát korrigált, szabályozott és
megpróbálkozott a kiegyenlítéssel. A komp megnyugodott,
ismét emelkedni kezdett, de most már mérsékelt ütemben.
Jól van, Warren. Nagyon jó!
– Locatelli Orley-nak! – kiabálta. – Momoka. Julian.
Jelentkezzetek!
A fehér zaj mindenféle formája hallható volt a
hangszórókban, de semmi olyasmi, ami emberi beszédre
emlékeztetett volna. A Ganymed a 13 kilométeres magassághoz
közeledett. A kezdeti nehézségek után már úgy tudta irányítani,
mintha egy engedelmes, jól idomított paripa lenne, folyamatosan
emelkedett, miközben időnként Juliant és Momokát szólongatta.
14 kilométer.
Alatta elmosódott a táj. Újrakezdődött a remegés és
rezgés, amikor az összezavart automatika észlelte, hogy eltért a
hosszúsági fok kijelölte iránytól, és a hibát durván korrigálta.
– Locatelli Orleynak. Julian! Momoka! Oleg, Evelyn.
Hall engem valaki? Jelentkezzetek! Locatelli...
14,6... 14,7... 14,8
Lassacskán kezdte kényelmetlenül érezni magát, még ha
tudta is, hogy elméletileg egészen a szabad világűrig
emelkedhet, csupán az üzemanyag szabja meg a határokat.
– Momoka! Julian!
15,4... 15,5... 15,6
Semmi.
Zaj. Surrogás. Kattogás.
– Locatelli Orleynak. Julian! Momoka!
– Warren!

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK
– Warren! Warren! Warren van a vonalban!
Omura vitustáncba kezdett a kiégett Rover körül, amire
éppen felpakolták a tartalék akkumulátorokat. Mindannyian
megálltak és figyeltek. A hangja tisztán, érthetően és hangosan
szólalt meg, mintha itt állna, a közvetlen közelükben.
– Warren, drágám, édesem! – kiáltozta Omura. – Hol
vagy? Édesem, óh édesem! Jól vagy?
– Minden rendben. Mi újság veletek?
– Néhányan hiányoznak, nem tudjuk pontosan, mi
történt. Peter, Mimi, Marc...
– Halottak – mondta Locatelli.
Nem mintha szükségük lett volna erre a bizonyítékra. De
ez a szó pengeként hullott alá, és lefejezte a kis optimistát, aki
mindeddig nem fáradt bele abba, hogy mindenféle esetleggel és
talánnal traktálja őket. Egy pillanatra döbbent csend állt be.
– Hol vagy? – kérdezte Julian, hallhatóan kijózanodva.
– A kompban. Carl, ez a rohadt szemétláda, belelökte
Petert a szakadékba, utána lelőtte Mimit és Marcot, majd
elrabolta a kompot, de nekem is sikerült feljutnom a fedélzetre.
– És hol van Carl?
– Elájult. Kipolíroztam a koponyáját, és az üléshez
kötöztem.
– Egy hős vagy – olvadozott Omura. – Tudtad te ezt?
Egy átkozott nagy hős vagy!
– Hát persze, mi más lennék? Hős vagyok egy kibaszott
gyors űrhajóban, és halvány fogalmam sincs, miként kell ezt a
hülye taligát irányítani. Vagyis fölfelé már tudok vele menni. De
megfordulni, lefelé menni, vagy landolni, no, az még nem megy.
– El tudod érni rádión a hotelt? – kérdezte Julian.
– Aligha. Túl messze van, túl sok a hegy. Több mint 16
kilométer magasan vagyok, őszintén szólva valahogyan nagyon
kezdek vágyakozni a szilárd talaj iránt. Ráadásul azt sem tudom,
mennyi üzemanyagom van még.
– Rendben, semmi baj. Majd én segítek neked. Maradj
egyelőre ebben a magasságban, a rádiókapcsolat miatt.
– Az LPCS nem működik, igaz?
– Ha engem kérdezel, szabotázs. Mondott neked valamit
Carl?
– Nem sok lehetőséget adtam neki arra, hogy bármit is
mondjon.
– Óh, hősöm!
– Ismered a pozíciódat?
– Ötven fok nyugat, negyvenhat fok észak. Jobbra van
valami kráter, amihez hegyek csatlakoznak.
– Mondj valami nevet.
– Várj csak: Montes Jura.
– Nagyszerű. Figyelj Warren, tehát...

A GANYMED
Locatelli figyelmesen hallgatta Julian instrukcióit.
Közben persze gyanús lett neki, hogy a barátja sincs teljesen
tisztában azzal, hogy miként is kell egy efféle Hornet típusú
kompot irányítani, de azért lényegesen többet tudott nála.
Például tudta, hogyan kell kanyarodni. Locatelli magától
egyenként irányította volna a fúvókákat, ám így azonnal
lezuhant volna. Pedig viszonylag egyszerű volt a dolog, csak
éppen ki kellett kapcsolni a programozást, és át kellett állni kézi
kormányzásra.
– Tarts jobbra, repülj kelet felé, a Montes Jura irányába,
majd egy nagy, száznyolcvan fokos fordulattal ismét déli
irányba.
– Rendben, értem.
– Dehogy érted. Nehogy szűken vedd a kanyarokat,
hallod? Mindig szépen, tágasan. 1200-zal repülsz!
Locatelli szót fogadott. Talán túlságosan is engedelmes
diák volt, mert a kanyar valóságos kirándulássá vált, a táj alapos
megszemlélésével. Amikor sikerült megfordítania a Ganymedet,
nyugatra volt a 40. hosszúsági foktól, alatta a Jura-hegyek
szaggatott vonulata, amely félkörben vett körül egy óriási öblöt.
Az öböl neve Sinus Iridum, a Marc Imbriummal határos. Ez a
név valahogyan ismerősen csengett. Ekkor eszébe jutott. A
Sinus Iridum volt az alma, amely miatt 2024-ben kirobbant a
holdválság. A fülke ablakából lélegzetelállító volt a kilátás.
Sehol másutt nem volt ilyen tökéletes a szárazföld és a tenger
illúziója, már csupán az hiányzott, hogy a Mare Imbrium
bazaltfelülete kék fényben derengjen. Különösen selymesnek
tűnt ott, ahol a hegyek délnyugati nyúlványaival találkozott.
– Hol vagy? – kérdezte Julian.
– A Sinus Iridum déli részén. Előttem egy földnyelv. A
Heraclides. Ereszkedjek lejjebb? Akkor később nem kell olyan
sokat lefelé mennem.
– Rendben. Próbáljuk ki, meddig tudunk kapcsolatban
maradni.
– Jó. Ha megszűnik a kapcsolat, megint feljebb megyek.
– A kapcsolat egyre stabilabb lesz, ahogy közeledsz
hozzánk.
Locatelli tétovázott. Lejjebb menni, nagyszerű. Talán jó
lenne a sebességet is csökkenteni. Nem nagyon, épp csak
annyira, hogy 1000 alá menjen. Persze, ez semmiben sem
hasonlított a földi repüléshez, ahol a légkör miatt légrétegeken
lovagolt az ember és a turbulenciákkal kellett megküzdenie, de a
sokórás repülési tapasztalat már belérögzítette a hosszas
landolási manővereket, így csökkentette a sebességet és lejjebb
ereszkedett.
A Ganymed mint egy kő, zuhanni kezdett a talaj felé.
 Mit művelt?
A komp megdőlt. Szörnyű zaj támadt a gépen, a
túlterhelt technika kiáltása.
– Julian! – kiabálta. – Valami marhaságot csináltam!
– Mi van?
– Zuhanok!
– Mit csináltál? Mondd meg, mit csináltál?
Locatelli kezei ide-oda jártak a műszereken,
bizonytalanul, melyik gombot nyomja, melyik kart húzza meg.
– Azt hiszem, összekevertem a magasság– és a
sebességszabályozót.
– Jól van. Ne essél pánikba!
– Nem esem pánikba! – kiabálta Locatelli a pánik
határán.
– Csináld a következőt. Menj egyszerűen...
A kapcsolat megszakadt. Bassza meg, bassza meg,
bassza meg! Merev ujjakkal ült a pultnál, mint egy díva, amikor
fehér egeret lát. Nem tudta, mit kellene tennie, de ha semmit
nem tesz, az maga a halál, tehát valamit tennie kell, csak mit?!
A dőlést megpróbálta ellenlökéssel kiegyenlíteni. A
komp felnyögött, mint valami óriási, sebesült állat, heves
rázkódásba kezdett és a másik oldalára billent. A következő
pillanatban a gép olyan erőteljes pörgésbe kezdett, hogy
Locatelli attól tartott, ezernyi darabra esik szét. Tanácstalanul
nézett körbe, reflexszerűen hátrapillantott...
Carl Hanna őt bámulta.
Hanna, aki mindezért telel. Más körülmények között
Locatelli felállt volna, hogy bemosson neki egyet és ellássa jó
tanácsokkal, miként is viselkedik az ember a nyaralás során
megismert új ismerőseivel, de erre most gondolni sem lehetett.
Látta, amint a kanadai vadul rángatja a köteleit, de nem vett
tudomást róla, hanem megint a műszerfal felé fordult. A komp
gyorsan veszített a magasságából, és tovább billegett. Locatelli
elhatározta, hogy egyelőre engedi a zuhanást, és megpróbálja
stabilizálni a helyzetet, de a fáradozásai oda vezettek, hogy
teljesen elvesztette a kontrollt.
– Warren, te ....
Hanna valamit kiabált.
 – ...bekapcsoltad az automatikát! Meg kell...
Miért nem togja már be a pofáját ez a marha?
– Kikapcsoltad a kormányzást! Warren, a rohadt életbe!
Oldozz már el.
– Nyald ki a seggem.
– Mindketten elpusztulunk!
Locatelli elkeseredetten piszkált bele a főmenübe. A
magasságmérő ijesztően zuhant lefelé, 5,0 ... 4,8 ... 4,6. Mint
egy meteorit, úgy zuhantak a Hold felszíne felé. Az előbb, nagy
buzgalmában, nyilván megnyomott valamit, aktivált valamilyen
funkciót, ami kivette a kezéből a kormányzást, és most
lehetetlenné teszi számára a navigációt. Úgy tűnt, akármit is
csinál, annak semmiféle hatása nincs már a Ganymedre.
– Warren!
Hogy is volt?
Emlékezz csak vissza! Csak azt kell tenned, amit egyszer
már megtettél. Ami Julian irányításával olyan jól működött.
Kikapcsolod a robotpilótát és átveszed újra az irányítást.
De hogyan? Hogyan?
– Engedj el, Warren!
Most miért nem megy? Nyomorult érintőképernyő!
Miféle kibaszott egy műszerfal ez, csupa virtuális mező,
ismeretlen elektronikus tájak, rejtélyes szimbólumok, ahelyett,
hogy normális karok lennének, olyan értelmes felirattal, mint
például: „Warren, húzz magad felé, és minden rendben lesz.”
– El fogunk pusztulni, Warren! Ezzel senkinek sem
használsz. Ezt te sem akarhatod!
– Felejtsd el, faszfej!
– Nem foglak bántani, hallod? Engedj már végre el!
A 45 fokos szögben megdőlt síkság egyre ijesztőbben
közeledett, a jobb kéz felé eső hegylánc csúcsai már magasabbra
nyúltak a kompnál. A Sinus Iridum most olyan benyomást
keltett, mintha valami megmagyarázhatatlan, titokzatos
átalakuláson menne éppen át. A bazaltsíkság bizonyos helyeken
úgy tűnt, mintha felbomlóban lenne, sokkal inkább köd, mint
szilárd felület, benne sötét, rejtélyes jelenségek. A komp már
egy kilométernyire sem volt a zuhanás helyétől. Életlenül feltűnt
a mágnesvasút vágánya, kupolák, antennák és állványok váltak
láthatóvá. Locatelli megpillantott valami rovarszerű
gyülekezetet, majd ezek is eltűntek, ők pedig tovább zuhantak a
pusztulásba.
– Warren, te csökönyös marha!
A legrosszabb, hogy Hannának igaza van.
– Na jó!
Káromkodva kitámolygott az üléséből, gyakorlatilag
súlytalanul az őrült zuhanási sebesség miatt. Körülötte minden
recsegett és ropogott. A padló rendkívül ferdén állt, alig lehetett
megállni rajta, de hát amúgy is lebegett. A fegyvert kézben
tartva lépett a kanadai mellé, szabad kezével a köteleit rángatva.
Semmi. Jól megkötözted, Warren. Bravó!
Mindkét kezére szüksége lesz. Ekkora egy szarságot!
Hová tegye a fegyvert? A hóna alá, gyorsan. Most jön a pánik.
Meglazítani a csomót, óvatosan kioldani. A kötelek lecsúsztak.
Hanna kinyújtóztatta akarját, ugrott egyet, megkapaszkodott a
pilótaülés támlájában, leült és a műszerfalra nézett.
– Gondoltam – hallotta Locatelli.
Nagy fáradsággal visszakecmergett a másodpilóta
ülésébe. A kanadai pillantásra sem méltatta. Koncentráltan
dolgozott, egy sor parancsot adott be, a Ganymed
kiegyenesedett. Alattuk a porból álló tenger örvénylett,
elmosódott ujjak nőttek ki belőle, amelyek valami óriási
rovarszerűség által felriasztva kapdostak utánuk, ami lassan
kúszott el a síkság felett.
Locatelli visszafojtotta a lélegzetét. Az életlen
szürkeségben mintha hatalmas, csillogó bogarak mászkálnának,
majd hirtelen úgy érezte, mintha az agya ki akarna jönni a
fülein. Hanna erőszakkal fékezte le a kompot. Az ablakok előtt
porlelhők örvénylettek, vakon repültek tovább, túlságosan is
gyorsan! Az előbb még ahhoz lett volna kedve, hogy Hannát
péppé verje, de most sokkal inkább azt szerette volna, ha látná,
van még ereje, hogy úrrá legyen a helyzeten. A kanadai arcát
elöntötte a veríték, az álla előreugrott. A Ganymed hátsó
fertályán hatalmas csattanás, még hangosabb morgás, a komp
orra megemelkedett...
A talajhoz csapódtak.
A landolótámasztékok azonnal letörtek. Locatelli
kirepült az üléséből, mintha egy óriás hasba rúgta volna a
Ganymedet, szaltózott egyet, majd a hátára fordulva
feltartóztathatatlanul csúszni kezdett. Úgy tűnt, mintha a
testében a csontok helyet akarnának cserélni egymással. Fújtató
turbinákkal túrta fel a komp a regolitot, felemelkedett, ismét a
talajhoz csapódott, tovább száguldott, pattogott, dülöngélt, de
nem esett szét. Locatelli kétségbeesetten keresett valamit,
amiben megkapaszkodhatna. Végül megragadott egy háttámlát.
Az izmait megfeszítve felhúzta magát, de kicsúszott a kezéből a
kapaszkodó, és amikor a roncs nekiütközött valaminek,
felemelkedett és egy dombra felfeküdve végül megállt,
előrezuhant. Abban a pillanatban landolt a széksorok között,
amikor a gép a hamulavinában megállt. A lendülete még tovább
vitte, valamibe beverte a fejét.
Minden elvörösödött.
Utána a feketeség.

ARISZTARKHOSZ-FENNSÍK
A rövid eufória, amit Locatelli hangja okozott, annál
nagyobb félelemnek adta át a helyét. Julian folyamatosan
próbálta hívni a Ganymedet, de zúgáson kívül semmit sem
hallott a fejhallgatóban.
– Lezuhant – mondogatta halkan Omura.
– Ez még nem jelent semmit – próbálta vigasztalni
Chambers. – Az égvilágon semmit. Bizonyára úrrá lett a gépen,
Momoka. Egyszer már sikerült neki.
– De nem jelentkezik.
– Mert túl mélyen repül. Nem tud jelentkezni.
– Egy félóra múlva megtudjuk – mondta nyugodtan
Rogasov. – Addig ide kell érnie.
– Így van – ült le Amber a földre. – Várjunk.
– Nem ilyen egyszerű – mondta Julian. – Ha túl sokáig
várunk, túl sok oxigént használunk el. Akkor a bányáig sem
érünk el.
– Ennyire súlyos a helyzet?
– Ahogy vesszük. Még megengedhetjük magunknak ezt
a fél órát. De akkor már semmi sem jöhet közbe! És nem
tudhatjuk, hogy a Roverek bírják-e. Talán olyan helyeket is
érintünk, ahol nem lehet tovább menni, be kell kalkulálnunk a
kerülőket.
– Juliannek igaza van – mondta Chambers. – Túlságosan
kockázatos. Csak egy esélyünk van.
– De ha Warren idejön, mi pedig elmentünk? –
sopánkodott Omura. – Hogyan talál meg minket?
– Talán itt hagyhatunk valamit – mondta Rogasov rövid,
tanácstalan szünet után.
– Egy üzenetet?
– Valamilyen jelet – javasolta Amber. – A szétlőtt Rover
roncsaiból megformálhatunk egy nyilat, és akkor tudni fogja,
merre mentünk.
– Várjatok csak – gondolkodott el Julian. – Nem is olyan
rossz ötlet. Eszembe jutott, hogy tulajdonképpen az útjaink
keresztezik egymást. Az utolsó pozíciója a Heraclides hegyfok
volt, arrafelé tartott. Nekünk meg pont arrafelé kell mennünk.
Ha továbbra is vételre kapcsolunk, előbb-utóbb ismét
rádiókapcsolatba léphetünk egymással.
– Úgy gondolod – nyelt egyet Omura –, él még?
– Warren? – nevetett Julian. – Na de kérlek! Nem olyan
könnyű őt elintézni, ezt te tudod a legjobban. Amúgy meg nem
is olyan nehéz repülni azokkal a vackokkal.
– És ha kényszerleszállást kellett végrehajtania?
– Akkor útközben találkozni fogunk.
Megpakolták a Rovereket a maradék akkumulátorokkal
és tartalék oxigénnel, összeszedték a barakkokból a roncsokat,
üres polcokat és konténereket, és egy észak felé mutató nyilat
formáltak belőlük. Mellette kövekből egy H-t és egy 3-ast
formáltak meg.
– Remek – mondta elégedetten Chambers.
– Ezt nevezik pontos helymeghatározásnak – értett egyet
vele Amber. Lassan újra feléledt bennük a remény. – Így
egészen biztosan megtalál bennünket.
 – Igen. Igazad van. Ez félreérthetetlen.
Omura hangjából eltűnt minden fennhéjázás. Most már
csak aggódott, és egy kicsit hálás is volt.
– Akkor induljunk – sürgette őket Rogasov. – Ki melyik
Roverrel megy?
– Julian mondja meg. Ő a főnök.
– És a főnök megy előre – mondta Julian. – Amberrel. S
mivel udvariasak is vagyunk, meghagyjuk nektek a szebbik
kocsit.
– Na akkor...
Különös volt. Noha itt nem maradhattak életben,
mindannyian kellemetlen érzésekkel hagyták el az űrkikötőt.
Talán azért, mert biztonságot sugárzott, még ha nem is volt
biztonságos. Most pedig elindulnak a pusztaságba. A senki
földjére.
Egymásra bámultak, bár az arcokat nem láthatták.
– Na gyerünk – mondta végül Julian. – Húzzunk már el
innen!

LONDON, NAGY-BRITANNIA
Kétségtelenül rendjén való volt, hogy Jennifer Shaw
értesítette a Scotland Yardot, akik a maguk részéről azonnal
bevonták a SIS-t, amikor megtudták, hogy koreai nukleáris
anyagról van szó. Miután az Orley Enterprises székhelye brit
földön volt, viszont nem brit célpontok is érintettnek tűntek,
azonnal rászabadították a konszernre az MI5-öt és az MI6-ot is.
Jerichónak úgy tűnt, mintha a helyükre lépnének. Nem mintha
hiányzott volna neki Xin és a hajtóvadászat, csak éppen úgy
tűnt, minden kezdeményezést kivesznek Yoyo, Tu és az ő
kezéből. Késő délután csak úgy hemzsegtek a nyomozók a Big
O-ban. Shaw ragaszkodott hozzá, hogy minden megbeszélésen
jelen legyenek, aminek az lett a vége, hogy mindig ugyanazt a
választ adták a mindig egyforma kérdésekre, míg Tu Őfelsége
egyik ügynökének a kérdezősködése közben fel nem ugrott, és
paprikavörösen a bőröndjét nem követelte.
– Mi van? – kérdezte Yoyo zavartan.
– Nem hallottad a kérdést? – mutatott Tu húsos ujjával a
rendőrre, aki tovább írt egy apró könyvbe.
– De, hallottam – válaszolt a lány óvatosan.
– És?
– Tulajdonképpen csak...
– Sérteget! Ez a fickó engem sérteget!
– Csupán azt kérdeztem, miért menekültek el a német
hatóságok elől – mondta a rendőr nyugodtan.
– Én nem menekültem! – üvöltött rá Tu. – Én soha nem
menekülök! Mindazonáltal tudom, kiben bízhatok meg, és a
rendőrök általában ritkán tartoznak bele ebbe a körbe, igen
ritkán.
– Ez nem feltétlenül szól ön mellett.
– Ó, nem?
Edda Hoff viaszarcán az élet jelei mutatkoztak.
– Talán nem ártana, ha észrevenné, hogy Tu úrnak és
társainak olyan információkat köszönhetünk, amelyekkel az ön
hivatala eddig adós maradt – mondta szokásos
hangsúlytalanságával.
A férfi összecsukta a könyvet.
– Mégis mindenkinek jobb lett volna, ha eleve
együttműködnek a német kollégákkal – mondta. – Vagy volt oka
rá, hogy nem akart együttműködni?
Tu felugrott és mindkét öklével az asztalra csapott.
– Mit feltételez maga rólam?
– Semmit, csak...
– Kik maguk egyáltalán? A kibaszott Gestapo?
– Hé – ragadta meg Tu vállát Jericho, és megpróbálta
visszanyomni a székre, ami körülbelül annyira sikerült neki,
mintha puszta kézzel próbált volna meg odébb tenni egy
toronyórát. – Senki sem feltételez rólad semmit. Ellenőrizniük
kell minket. Miért nem meséled el egyszerűen...
– Mit, micsodát? – bámult rá Tu. – Ennek itt? Azt
meséljem el neki, hogy a rendőrség egy fél éven keresztül úgy
bánt velem, hogy még ma is verítékben úszva ébredek fel emiatt
minden éjjel? Hogy félek elaludni, mert álmomban minden újra
megtörténhet?
– Nem, csak... – dadogott Jericho. Mit is mondott a
barátja éppen?
– Tian – tette rá Tu öklére Yoyo a kezét.
– Nem, elegem van – rázta le őt is Tu, kitépte magát
Jericho öleléséből és ellépett. – Egy szállodába akarok menni.
Most azonnal! Egy kis szünetet követelek, azt, hogy legalább
egy órára békén hagyjanak.
– Nem kell szállodába mennie – mondta Hoff. – Vannak
vendégszobáink a Big O-ban. Egyet előkészíttethetek önnek.
– Tegye meg!
Az MI6 embere letette az asztalra a könyvet, és a
távozóban lévő után indult.
– A kihallgatásnak még nincs vége. Maga nem mehet
csak...
– De elmehetek – mondta Tu már kifelé menet. – Ha
feltétlenül egy segglyukra van szüksége, amit baszogathat, akkor
vegye elő a sajátját.

Jericho szívesen megkérdezte volna amúgy oly laza,

magabiztos barátját, akinek a házában néhány napja még ki-be
járt a kínai rendőrség, hogy miért robbant ekkorát, de a
nyomozás centrifugája ebből a beszélgetésből már egy másikba
sodorta. Tu eltűnt a figyelemre méltó módon gondoskodó Edda
Hoff védőszárnyai alatt, az MI6 nyomozója is továbbindult a
maga útján. Jennifer Shaw megérkezéséig maradt néhány
kellemetlen másodperce, mivel Yoyo, a sötét titkok őrzője,
tüntetően maga elé bámult, mint aki összeesküdött Tuval a
nyomorúságban.
– Azt hiszem, már megint többet tudsz, mint én –
mondta Jericho.
Yoyo némán bólintott.
– És nekem semmi közöm hozzá.
– Én nem mesélhetem el neked.
Yoyo feléje fordult. A szemei ragyogtak, mintha Tu
kirohanása új réseket vágott volna önuralma gátján. Jerichónak
lassan olyan érzése támadt, hogy az egész Csen família,
vagyonos mentorával egyetemben, az idegösszeomlás szélén áll,
folyamatosan az a veszély fenyegeti őket, hogy szétrobbannak a
traumatikus nyomás erejétől. Akármi is legyen az, ami őket
nyomasztja, kezdett az idegeire menni.
– Értem – mormogta.
Valóban értette is. Ismerte a bedeszkázott száj jelenségét,
ami akkor is működik, ha az ember beszélni akar. Némán
nézegette az ujjait, repedezettek voltak, töredezett körmökkel,
benőtt körömágyakkal. Valahogy nem szép. Tiszta ember volt,
de nem ápolt. Idézet: Joanna. Mindeddig nem fedezett fel e kettő
között semmi különbséget, de ebben a pillanatban nem szívesen
nyújtott volna saját magának kezet. Szeretet nélkül bánt
magával. Yoyo nem szerette saját magát, Csen sem, és Tu, a
szikla, amelyre az egocentrikusságot építették, megdöbbentő
módon szintén nem. Van még egyáltalán valaki, akiben nem
fortyog a múlt?
Jennifer Shaw lépett a szobába.
– Úgy hallottam, nincs már kedve beszélgetni.
– Nem igaz – törölte meg Yoyo a homlokát. – Ahhoz
nincs kedvünk, hogy olyan emberek, akik nem ismerik a
történetünket, velünk akarják kitöröltetni a seggüket.
– A SIS lezárta a maguk vizsgálatát – adott át nekik egy
csomag papírt. – Szavahihetőek, mind a hárman.
– Ó, köszönöm.
– Tulajdonképpen akár csatlakozhatnak is Tu
barátjukhoz. Én nagyon hálás vagyok önöknek, komolyan
mondom! – kékes szemei azonban azt sugallták, hogy emellett
lenne azért még valami csekélység.
– De?
– Még hálásabb lennék, ha továbbra is segítenének a
nyomozásban.
– Örülünk, ha megengedi, hogy részt vegyünk a további
nyomozásban – mondta Jericho.
– Akkor gondolom, ezt tisztáztuk, mindkét fél
megelégedésére – ült le Shaw. – Maguk ismerik a kódolt
üzenetet, amelynek hiányzó részein több lehetőségük volt
töprengeni, mint nekünk, ismerik Kenny Xint, tisztában vannak
Pekingnek a különféle afrikai puccsokban betöltött szerepével, a
koreai Mini-Nuke-okkal, ezzel az egész, állami intézmények
árnyékában zajló összeesküvéssel. Szeretnének most a
változatosság kedvéért valami olyasmit hallani, amiről még nem
tudnak? Mond önöknek valamit Gerald Palstein neve?
– Palstein – kutakodott Jericho az emlékezetében. – Soha
nem hallottam.
– Egy sakkfigura. Bástya, vagy inkább királynő, akit a
körülmények mozgatnak. Palstein az EMCO stratégiai
igazgatója.
– EMCO, az olajóriás?
– A betegeskedő olajóriás. Egyike azoknak a konzervatív
szemléletű konszerneknek, amelyek a hélium-3 miatt éppen
tönkremennek. Palstein feladata az lenne, hogy megmentse az
EMCO-t, de nemigen marad más választása, mint hogy leállítsa
a kutatásokat, egymás után bezárja a leányvállalatokat, egész
néptörzseket taszítva a munkanélküliségbe. A politikai oldal
nem tesz sokat. Ezért is figyelemre méltó, hogy Palstein nem
adja fel a meccset. A vállalat csúcsvezetésével ellentétben már
évek óta érdeklődik az alternatív energiaforrások iránt,
kiváltképp sokat foglalkozik velünk. Szívesen beszállt volna a
cégünkbe, de az EMCO akkoriban úgy gondolta, hogy mi itt az
időutazással és a teleportálással foglalkozunk. Egyáltalán nem
vették komolyan az egészet, a hélium-3-at, a világűrliftet,
amikor pedig a tények ismertek lettek, akkor már őket nem vette
komolyan senki. Palstein azonban szilárdan meg van győződve
arról, hogy megnyeri a küzdelmet.
– Amolyan Don Quijote?
– Nem, ez a lebecsülése lenne. Nem olyan fajta, aki
szélmalmokkal bocsátkozna harcba. Palstein tudja, hogy a
hélium-3 immár legyőzhetetlen, ezért akar beszállni az üzletbe.
Az egyetlen lehetséges út rajtunk keresztül vezet, és az EMCO
még nem ment csődbe. Csakhogy nagyon sok ember
szívesebben venné, ha a megmaradt milliárdokat a munkatársak
szociális biztonságára költenék. Palstein ellenben azt
mondogatja, hogy a legjobb biztosítás az, ha a konszern
megmarad, a pénzt pedig a fennmaradásra irányuló projektekbe
kell befektetni. Valószínűleg ezért is lőttek rá.
– Egy pillanat! – horkant föl Jericho. – Erről volt valami
a neten. Merénylet valami olajmenedzser ellen, tudom már! A
múlt hónapban, Kanadában. Majdnem eltalálták.
– El is találták, de szerencsére csak a vállát. Pár nappal
korábban megegyezett Juliannel, hogy az EMCO részesedést
vásárol az Orley Space-ben. Az is biztosnak tűnt, hogy Palstein
is elutazik a Holdra, a GAIA nem hivatalos megnyitójára. A
helyét már évekkel korábban biztosította, de egy vállsérüléssel,
begipszelt karral nem utazik az ember a Holdra.
– Értem. Helyette utazott Carl Hanna. A fickó, akit Orley
gyanúsít. Akire ráállította Norringtont.
Shaw megnyomott valamit az asztal lapján. A kivetítőn
egy férfi arca jelent meg, szögletes, erőteljes szemöldökkel,
szakálla és haja rövidre nyírva.
– Carl Hanna. Egy kanadai befektető. Legalábbis ezt
állítja magáról. Norrington természetesen őt is ellenőrizte,
amikor a csoportot összeállítottuk. Az olyan embereket, mint
Mukesh Nair vagy Oleg Rogasov, persze, nem kell
különösebben nagyító alá venni...
– Rogasov – visszhangozta Yoyo.
Shaw az asztalon fekvő papírkötegre mutatott.
– Összeállítottam maguknak a vendégek listáját, akikkel
Julian elindult. Néhányukat talán jobban ismerik. Például Finn
O'Keefe...
– A színész? – ragyogtak fel Yoyo szemei. – Persze!
– Vagy Evelyn Chambers. Mindenki ismeri Amerika
talkshaw– királynőjét. Miranda Winter, a kis botrányhősnő, a
bulvársajtó kedvence, de azért az igazi nagy pénz a
befektetőknél van. A többségük ismert nagyság, de Hanna
nekünk is fehér folt volt. Diplomatagyerek, Újdelhiben született,
majd átköltözés Kanadába, közgazdasági tanulmányok
Vancouverben, Bachelor of Arts and Science. Tőzsdei és
befektetési üzletek, sokat tartózkodik Indiában. A becsült
vagyona 15 milliárd dollár, miután sokat örökölt és a pénzét jól
fektette be, amúgy olajba és gázba, de időben átállt az alternatív
energiákra. Részesedése van a LIGHTYEARS-ben, Warren
Locatelli cégében, Marc Edwards QUANTIME-jában, és még
egy csomó más vállalkozásban. Saját állítása szerint a hélium-3-
ba is be akar fektetni, de az elején még túl kétesnek tűnt neki az
ügylet.
– Ami megváltozott, amint tudjuk.
– És ezzel a befektetési szándéka is. Másfél évvel ezelőtt
ismerte meg Juliant és Lynnt, Julian lányát egy
vitorlásversenyen, amelyet Locatelli szervezett. Kedvelték
egymást, de az volt a döntő, amikor Hanna hangosan
elmélkedett arról, hogy a régi kötődései okán inkább az indiai
űrkutatásba fektet be. Ezzel elhelyezte a bolhát Julian fülében.
Akkoriban már összeállt a Holdra utazó csoport, tehát Julian
felajánlotta neki, hogy majd a következő évben viszi fel – Shaw
egy kis szünetet tartott. – Owen, maga egy tapasztalt nyomozó.
Mennyi lehet hamisítás Hanna életrajzában?
– Minden – mondta Jericho.
– A részesedései bizonyosak.
– Mióta?
– Hanna két évvel ezelőtt szállt be a LIGHTYEARS-be.
– Két év – az semmi. Hosszú külföldi tartózkodások,
lehetőleg külföldi születési hely, ez az ügynökök egyszeregye.
Különösen a fejlődő országokban nehézkes a kutatás, senki sem
csodálkozik, ha ott eltűnik egy születési anyakönyv. A helyi
hatóságok hanyagsága közismert. A második pont: befektető.
Ennél jobb álca nincs. A pénznek nincs személyisége, nem hagy
maga után maradandó élményeket. Senki sem tudja
megmondani, ki fektetett be ténylegesen, és mikor. Olyasvalakit,
mint Hanna, némi előkészítéssel maga is kihúzhat a cilinderből,
és mindenki megesküszik majd arra, hogy nyulat lát. Ismeri
személyesen?
– Igen. Tulajdonképpen kedves ember. Figyelmes,
barátságos, nem éppen az a szószátyár fajta. Amolyan magányos
farkas.
– A hobbija? Biztos vagyok benne, hogy az is valami
magányos dolog.
– Búvárkodik.
– Búvárkodás. Hegymászás. Az álcázott nyomozók és az
ügynökök tipikus érdeklődési köre. Sehol sincs szüksége
tanúkra.
– Gitározik.
– Pontosan. A hangszer a hitelesség képzetét kelti,
szimpátiát teremt – támasztotta meg tenyerével az állát Jericho.
– Higgye el, Palsteint azért kellett feláldozni, hogy Hanna
elfoglalhassa a helyét.
– Erről meg vagyok győződve.
– Én nem hiszem – vetette ellen Yoyo. – Nem lehetett
volna Hannát még utólag is bevenni a csoportba, ha kellőképpen
könyörög? Úgy értem, egy emberrel több vagy kevesebb, ezért
még nem kell senkit agyonlőni.
Shaw a fejét rázta.
– Egy űrutazás nem így működik. Ahová repülnek, ott
nincsenek természetes erőforrások. Sem a szállításra, sem a
létfenntartásra. Minden lélegzetvételt, minden falatot, amit
magához vesz, minden korty vizet előre kiszámítanak. Egy
kompon minden ráadás kilogramm megmutatkozik az
üzemanyag-fogyasztásban. Ez alól az űrlift sem kivétel. Ha teli
van, akkor teli van. Egy olyan járműben, amelyik a
hangsebesség tizenkétszeresével megy, maga sem szeretne egy
állóhelyet.
– Mit mond Norrington?
– Hm. Az életrajz makulátlannak tűnik. Most ezen
dolgozik.
– És ön egészen biztos abban, hogy Hanna a mi
emberünk?
Shaw hallgatott egy ideig.
– Nézze, az önök eltávozott barátja, Vogelaar egy sor
utalást tesz. Főként Kína irányába, mindenekelőtt a CSENG-
csoportra. Régebben az oroszok voltak a gonoszok, most a
kínaiak. Miért is zavarna minket, hogy Hanna annyira kínai,
mint egy német juhászkutya? Ha valóban Peking bújik meg a
merénylet mögött, akkor nem cselekedhetnek okosabban, mint
hogy egy európait küldjenek fel, teljesen hivatalosan,
meghívóval, a mi űrliftünkkel. Valakit, aki odafönt szabadon
mozoghat. Igen, Owen, bizonyos vagyok benne, hogy Hanna a
mi emberünk. Julian maga is ezt valószínűsítette, mielőtt
megszakadt volna a kapcsolat.
Yoyo egy pillantást vetett a vendégek listájára, majd
letette.
– Ez azt jelenti, hogy minél többet tudunk a Palstein
elleni merényletről, annál jobban meg fogjuk érteni, mi történik
a Holdon. Tehát hol van ez a pasas? Hol az EMCO?
Amerikában?
– Dallasban – mondta Shaw. – Texasban.
– Nagyszerű. Hét... nem, hat óra különbség. Palstein
barátunk éppen ebédel. Hívja fel.
Shaw mosolygott.
– Pontosan ez volt a szándékom.

DALLAS, TEXAS, EGYESÜLT ÁLLAMOK

Palstein irodája az EMCO székházának 17. emeletén
volt, számos konferenciaterem szomszédságában, amelyekbe
úgy ömlöttek a rossz hírek, mint a talajvíz a rosszul szigetelt
pincékbe: mindig akkor, amikor azt hitték, végre
kiszivattyúzták. Az az ülés sem jelentett kivételt, amelyiken
immár két órája részt vett. Egy kutatási program Ecuador
partjainál, 3000 méter mélységben, ami merész és attraktív
vállalkozásnak indult, de mostanra már csak egy rozsdásodó
örökség maradt belőle. Két fúrótorony, amelyek azt a kérdést
vetették fel, hogy a partra kellene-e vontatni őket, vagy jobb
lenne mindkettőt elsüllyeszteni; csakhogy e kérdésre a legendás
Brent Spar botránya óta nem is olyan egyszerű a válasz.
A titkárnője lépett a terembe.
– Ki tudna jönni egy kicsit a telefonhoz?
– Fontos? – kérdezte Palstein alig titkolt hálával, hogy
legalább egy kis időre kiléphet a haláltáncból.
– Orley Enterprises – nézett körül a titkárnő bátorító
mosollyal a teremben. – Valaki kávét, eszpresszót, süteményt?
– Szubvenciókat – mondta megtört hangon egy idősebb
úr. Senki sem nevetett. Palstein felállt.
– Kapott már valami híradást Loreena Keowától? –
kérdezte kifelé menet.
– Nem.
 – Na jó – nézett az órájára. – Nyilván még a repülőn ül.
– Próbáljam meg hívni a mobilján?
– Ne, azt hiszem, Loreena egy későbbi géppel akart
menni. Valami olyasmit mondott, hogy dél körül száll le.
– Hol?
– Vancouverben.
– Nagyon köszönöm. Éppen most erőosítette meg, hogy
egy ideig még megmarad a munkahelyem.
Palstein ránézett.
– Amikor Vancouverben dél van, akkor Texasban
délután két óra – mondta.
– Vagy úgy! – nevetett Palstein. – Te jó ég! Mihez
kezdenék maga nélkül?
– Pontosan. Kis konferenciaterem, videokapcsolat.
A monitoron egy izgatott kis csoportot látott. Jennifer
Shaw, az Orley Enterprises biztonsági főnöke ült egy sivárnak
tűnő asztal mellett egy szőke, borostás férfi és egy rendkívül
szép ázsiai nő társaságában.
– Sajnálom, hogy zavarom, Gerald – mondta Shaw.
– Én nem – mosolygott, és karba font kézzel leült az
íróasztal szélére. – Örülök, hogy látom, Jennifer. Sajnos
azonban kevés az időm.
– Tudom. Egy ülésről rángattuk ki. Engedje meg, hogy
bemutassam önöket egymásnak. Csen Yuyun...
– Yoyo – mondta Yoyo.
– És Owen Jericho. Sajnos, az ok, amiért hívjuk, minden,
csak nem örömteli. Mindazonáltal lehetséges, hogy néhány
kérdésre könnyebb lesz a válasz, amelyeket Calgary óta
gondolom, naponta töltesz magának.
– Calgary? – vonta fel a szemöldökét Palstein. – Na
mondja!
Shaw elmesélte neki, hogy elképzelhető egy
atomtámadás a GAIA ellen, őt pedig valószínűleg azért akarták
kivonni a forgalomból, hogy a helyét Julian csoportjában egy
terroristával tölthessék be. Palstein gondolataiban megjelent
Loreena Keowa: „Valaki meg akarta akadályozni valamiben.
Véleményem szerint abban, hogy Orley-val a Holdra repüljön.”
– Istenem – suttogta. – Ez borzalmas.
 – Szükségünk van a segítségére, Gerald – dőlt előre
Shaw, morcosan, moletten, a bizalmatlanság szobraként. –
Szükségünk van a teljes képanyagra, ami az amerikai és a
kanadai hatóságok birtokában van a merénylettel kapcsolatosan,
és egyébként is minden információra, szövegekre, a nyomozás
jelenlegi állására. Természetesen a hivatalos úton is
elindulhatnánk, de maga személyesen ismeri azokat az
embereket, aki a nyomozást végzik. Kedves lenne magától, ha
egy kicsit felgyorsítaná a folyamatot. Texasra még egy munkás
délután vár, teli szorgos hivatalnokokkal, akik még ma el
tudnának nekünk küldeni bizonyos dolgokat.
– Bekapcsolták már az angol rendőrséget?
– A bűnügyi rendőrséget, a Secret Inteligence Servicest.
Az anyagot természetesen azonnal továbbítjuk az állami
hivatalokhoz, de amint maga is sejtheti, a munkaköri
leírásomban nem csupán az anyagok továbbítása szerepel.
– Megteszem, amit tudok – rázogatta a fejét Palstein,
szemmel láthatóan felkavarva. – Bocsásson meg, de ez az egész
egy rémálom. A merénylet, most meg ez. Nincs még egy hete
sem, hogy jó utat kívántam Juliannek. Alá akartuk írni a
szerződéseket, amint visszatér.
– Tudom. De még semmi sem áll útjában ennek.
– De miért akarja valaki lerombolni a GAIA-t?
– Erre igyekszünk rájönni, Gerald. És lehetőleg arra is,
hogy ki lőtt magára.
– Mr. Palstein – szólalt meg először a szőke férfi. –
Tudom, már ezerszer megkérdezték, de van, akire gyanakodik?
– Na igen – sóhajtott Palstein, és végigsimította a
homlokát. – Néhány nappal ezelőtt még megesküdtem volna,
hogy valaki egyszerűen így fejezte ki a csalódottságát, Mister...
– Jericho.
– Mister Jericho.
Palstein egyik lábával már ismét a szomszédos
konferenciateremben volt.
– Az utóbbi időben nagyon sok embert kellett
elbocsátanunk. Cégeket kellett bezárnunk. Tudja, mi a helyzet.
De vannak emberek, akik ugyanazt gondolják, amit ön. Hogy a
merénylet célja az én holdutazásom megakadályozása volt. Csak
éppen fogalmam sincs, miért.
– Az ügy most már tisztább.
– Egyértelműen tisztább. Mindazonáltal ezek az
emberek... pontosabban egy személyről van szó, és ő nem zárja
ki, hogy kínai érdekeltségek is szerepet játszhatnak az ügyben.
Shaw, Jericho és Yoyo egymásra néztek.
– No és miből következtet erre ez a személy?
Palstein tétovázott.
– Figyeljen, Jennifer, most vissza kell mennem,
akármennyire nehezemre is esik. Ám előtte gondoskodom róla,
hogy a lehető leggyorsabban megkapja az anyagot. Egy
dologban azonban a türelmét kell kérnem.
– Melyikben?
– Van egy film, amelyiken esetleg az az ember látható,
aki rám lőtt.
– Micsoda? – pattant fel Yoyo. – De hát éppen ez az,
amire...
– Meg is fogják kapni – emelte fel nyugtatóan mindkét
kezét Palstein. – Csakhogy annak a személynek, aki a filmet
megszerezte, megígértem, hogy egyelőre nem mutatom meg
senkinek. Néhány óra múlva beszélek majd vele és megkérem,
hogy adjon szabad kezet. Addig azonban a megértésüket kérem.
A szép kínai lány mereven bámulta.
– Elég sok mindenen mentünk keresztül... – mondta
halkan.
– Én is – mutatott Palstein a vállára. – De a tisztesség
diktálja most a sorrendet.
– Jó – mosolygott Shaw. – Természetesen tiszteletben
tartjuk a döntését.
– Csak még egy kérdés – mondta Jericho.
– Kérem.
– A férfi, akiről ez a bizonyos személy azt gondolja,
hogy ő a gyilkos, jól felismerhető?
– Igen, elég jól.
– Kínai?
– Ázsiai – Palstein elhallgatott egy rövid időre. – Talán
kínai. Igen. Valószínűleg kínai.
 HERACLIDES HEGYFOK, MONTES JURA, HOLD
Locatelli csodálkozott. Arra a nagy felismerésre jutott,
hogy tudniillik a feje eggyé vált a Holddal és a Hold felszínével,
vagyis a csontok konkáv görbületét tengerek és kráterek fedték.
Ebből pedig két dolog következett. Egyrészt, hogy az agya tele
van holdporral, másrészt, hogy ez az egész utazás, ahogyan
emlékezett rá, egyáltalán nem is történt meg, hanem teljességgel
a képzelőerejének terméke, kiváltképp az utolsó, kellemetlen
fejezet. Ki fogja nyitni a szemét, abban a vigasztaló tudatban,
hogy senki sem okozhat neki semmi bajt, és még ennek az
állandó vibráló szürkeségnek is megvan a maga természetes
magyarázata. Egyedül az volt még kérdés, hogy ebben az
egészben milyen szerepet játszik az univerzum. Meglepte, hogy
oldalról az arcát nyomta, össze is zavarta, de hát csak ki kell
nyitnia a szemét...
Nem az univerzum volt, hanem a padló, amelyen hevert.
Klikk-klakk.
Megemelte a tejét és összerázkódott. A kín láncfűrésze
hasított a koponyájába. A formák és a színek életlenek. Minden
diffúz fényben úszott, egyszerre homályos és harsány, így le
kellett csuknia a szempilláit. Állandó kattogást hallott.
Megpróbálta megemelni a kezét, sikertelenül. A keze valahol a
másik kezével volt elfoglalva, mindkettő a háta mögött lógott, és
nem tudta elhúzni egymástól őket.
Klikk-klakk.
A pillantása kitisztult. Némileg távolabb meglátott egy
otromba csizmát és valami hosszúkásat, ami ide-oda
himbálózott, és a kínai vízcsepptortúra rendszerességével
ütőodött neki a pilótaülés támlájának, amelyen a csizma
tulajdonosa üldögélt. Locatelli elfordította a tejét és meglátta
Carl Hannát, aki elgondolkodva figyelte őt, jobbjában a fegyvert
tartva, mintha már egy örökkévalóság óta ülne ott. A fegyver
csövével ritmikusan ütögette az ülés támláját.
Klikk-klakk.
Locatelli köhögött.
– Lezuhantunk? – krákogta.
 Hanna továbbra is csak nézte, de nem szólalt meg. A
képek lassan emlékké álltak össze. Nem, leszálltak.
Kényszerleszállás. A regoliton csúsztak, majd valaminek
nekiütköztek. Ettől fogva nem emlékezett semmire, de
bizonyára végbement egy szerepcsere, mert most ő volt
megkötözve. Szégyenérzet öntötte el. Elszúrta.
Klikk-klakk.
– Befejeznéd már, hogy ezzel a szarral ütögeted a
széket? – nyögte. – Idegesít.
Legnagyobb meglepetésére Hanna valóban abbahagyta.
Letette a fegyvert, és az állát dörzsölgette.
– És most mihez kezdjek veled? – kérdezte.
Nem úgy hangzott, mintha valóban valami konstruktív
javaslatra várt volna. A szavaiban inkább valami rezignációféle
csengett, valami enyhe szánakozás, ami Locatellit jobban
megijesztette, mintha üvöltött volna vele.
– Miért nem hagysz egyszerűen futni? – javasolta
rekedten.
A kanadai a fejét rázta.
– Nem tehetem meg.
– Miért nem? Mi az alternatíva?
– Nem hagylak futni.
– Tehát lelősz.
– Nem tudom, Warren – vont vállat Hanna. – Miért
kellett a hőst játszanod?
– Értem – nyelt egyet Locatelli. – Akkor meg miért nem
tetted meg? Vagy van valami kvótád? Háromnál többet egy nap
soha? Te faszfej!
Hirtelen meglátta a gebéket futni, és saját magát, amint a
nyomukban liheg, hogy elkapja őket, mert talán mégsem a
legjobb ötlet Hannát tovább bosszantani, de dühében nem tudott
tisztán gondolkodni. Föltápászkodott, sikerült felülnie, és
gyűlölettel nézett Hannára.
– Élvezed tulajdonképpen? Elélvezel, ha kinyírsz egy
embert? Micsoda egy perverz szarházi vagy te, Carl? Mi a faszt
csinálsz? Mit akarsz tőlünk?
– A munkámat végzem.
– A munkádat? Az a kibaszott munkád, hogy Petert
belelökd a szakadékba? Marcot és Mimit a levegőbe röpítsd? Ez
az átkozott munkád, te szemét disznó?
Hagyd abba, Warren!
– Te mocsok állat! Te tetves barom!
Hagyd abba!
– Rohadt geci! Várj csak, megmutatom neked, ha
kiszabadítom a kezeimet!
Jaj, Warren. Buta vagy, de buta vagy! Miért mondtad
ezt? Miért nem volt elég, hogy ezt gondolod?
Hanna a homlokát ráncolta, de úgy tűnt, mintha nem is
figyelt volna igazán. Pillantása a légzsilipre esett, majd hirtelen
előrehajolt.
– Na ide figyelj, Warren. Amit én teszek, az olyan, mint
a fák kivágása vagy a mocsarak lecsapolása. Érted? Az ölés
néha szükségessé válhat, de a munkám nem abból áll, hogy
tönkretegyek valamit, hanem hogy valami mást fenntartsak,
vagy felépítsek. Egy házat, egy eszmét, egy rendszert, amit csak
akarsz.
– Melyik kurva rendszert lehet öléssel legitimálni?
– Mindegyiket.
– Te beteg barom. Melyik rendszerért ölted meg Mimit,
Marcot és Petert?
– Hagyd abba, Warren. Ugye, nem akarod, hogy a végén
még bűnösnek érezzem magam?
– Valamelyik kibaszott kormánynak dolgozol?
– Végeredményben mindannyian valamelyik kibaszott
kormánynak dolgozunk – dőlt hátra türelmes sóhajjal Hanna. –
Jól van, elmesélek neked valamit. Emlékszel még a 16 évvel
ezelőtti gazdasági világválságra? Az egész világ a fogait
csikorgatta. India is. De ott a válság egyben fellendülést is
eredményezett! Nem sajnálták a pénzt a környezetvédelemre, a
csúcstechnológiára, a képzésre és a mezőgazdaságra,
fellazították a kasztrendszert, szolgáltatásokat és innovációkat
exportáltak, a szegénység a felére csökkent. A globalizáció
másfél milliárdnyi, jobbára fiatal, rendkívül motivált
építőmestere feljutott a világgazdaság harmadik helyére.
Locatelli csodálkozva bólintott. Halvány fogalma sem
volt, miért meséli el ezt neki Hanna, de mégiscsak jobb ez így,
mintha beszédtéma híján agyonlőné.
– Persze Washingtonban is föltették a kérdést, hogy
miként viszonyuljanak ehhez. Például eléggé idegesítő volt azt
elképzelni, hogy a megerősödő India Pekingez közeledve
elfelejtheti a jó öreg Uncle Samet. Miféle blokk alakul majd ki?
India és az Egyesült Államok? Vagy India, Oroszország és
Kína? Washington mindig is fontos szövetségesének tekintette
az indiaiakat, szívesen használta volna őket eszközként Kínával
szemben, de Újdelhi önállóságra törekedett és nem engedte,
hogy bárki is beleszóljon a dolgaiba, főleg azt nem, hogy
kihasználja.
– De mi köze mindennek hozzánk?
– Ebben a fázisban hozzám hasonló embereket küldtek a
szubkontinensre, Warren, akik a dolgokat helyes irányba voltak
hivatottak terelni. Azt az utasítást kaptuk, hogy minden
erőonkkel támogassuk az indiai csodát. Amikor 2014-ben a
LimGI, a muzulmán Nagy-India létrehozásáért harcoló liga a
levegőbe repítette az újdelhi kínai nagykövetet, akkor a kínai-
indiai viszonyban a lehető legalkalmasabb pillanatban
következett be törés, hogy tető alá lehessen hozni néhány igen
fontos amerikai-indiai szerződést.
– Te egy... egy pillanat! – csikorgatta fogát Locatelli. –
Csak nem azt akarod mondani...
– De igen. Például te is e szerződések némelyikének
köszönheted, hogy a napkollektoraid az indiai piacon olyan
nagyszerűen elkelnek.
– Te egy átkozott CIA-ügynök vagy.
Hanna enyhe önelégültséggel nevetett.
– A LimGI az én ötletem volt. Egyike annak a számos
trükknek, amelyek a kínai-indiai-orosz blokk kialakulását voltak
hivatottak megakadályozni, akár néhány emberélet árán is. Más
ilyen trükkök kudarcba fulladtak, ezek is követeltek néhány
emberéletet, tudniillik a mi embereink életét. Minden tisztelet a
zsenialitásodnak, Warren, de te és a hozzád hasonló emberek
csak olyan keretfeltételek közepette válhattatok naggyá és
befolyásossá, amelyeket valakinek meg kellett teremteni,
szükség esetén a kibaszott kormánynak. Ki tudod zárni, hogy a
piacvezetői pozíciód a bolygó túloldalán nem került egyetlen
emberéletbe sem?
– Micsoda? – robbant Locatelli. – Megbolondultál?
– Ki tudod zárni?
– Én nem vagyok az átkozott kormány! Természetesen...
– De haszonélvező vagy. Azt gondolod, én egy disznó
vagyok. Pedig csak figyelted, amint olyasmit teszek, amit
mindenki tesz, és amiből te, anélkül, hogy elgondolkodnál ezen,
mindennap hasznot húzol. Az energiaellátás paradigmaváltása, a
tiszta, neutron nélküli fúzió, jól hangzik, valóban jól hangzik, a
te napelemeid jobb kihasználhatósága pedig forradalmasította a
napkollektorok piacát. Gratulálok. De mikor tudott bárki is úgy
felemelkedni, hogy mások közben ne süllyednének el? Néha
segíteni kell ebben, és az olyan emberek, mint én, segítenek.
Locatelli Hanna szemeiben azt a csillogást kereste, ami
az őrületről tanúskodik, a rögeszmék, traumák, belső démonok
jeleit. De csak hideg, sötét nyugalmat látott.
– Na és mit akar tőlünk a ClA? – kérdezte.
– A CIA? Tudomásom szerint semmit. Nem tartozom
már a céghez. Hét évvel ezelőtt még az államtól kaptam a
fizetésem, de egy szép napon rájössz, hogy ugyanazért a
munkáért ugyanazok az emberek háromszoros pénzt is
adhatnak. Csak annyit kell tenned, hogy önállósítod magad a
szabadpiacon, és a megbízódat azontúl nem elnök úrnak, hanem
vezérigazgató úrnak szólítod. Persze, mindig is tudtad, hogy
tulajdonképpen a Vatikán, a maffia, a bankok, az
energiakartellek, a fegyvergyárosok, a környezetvédelmi lobbi, a
világ Rockefellerei, Warren Buffetjei, Cseng Pang-vangjai és
Julian Orley-jai számára dolgozol, csakhogy attól a pillanattól
kezdve közvetlenül nekik dolgozol. Eközben persze
előfordulhat, hogy valamiféle kormány érdekeit is képviseled.
Csak a kor követelményeinek megfelelően kell kitágítanod a
kormány fogalmát: olyan csoportokkal, mint az Orley
Enterprises, amelyek annyi hatalommal bírnak, hogy már
kormánynak számítanak. A világot konszernek és kartellek
kormányozzák, határokon átívelően. A demokratikusan
választott kormányokkal való átfedésük csak véletlenszerű.
Tulajdonképpen sohasem tudod, kinek is dolgozol pontosan,
egyszerűen egy idő után már nem kérdezed meg, mert úgysincs
különbség.
– Tessék? – kerekedett el Locatelli szeme, de úgy, hogy
félő volt, a végén még kiesik. – Azt sem tudod, kinek csinálod
itt ezt az egészet?
– Legalábbis nem tudnék egyértelmű választ adni a
kérdésre.
– De megöltél három embert! – kiabálta Locatelli. – Te
hülye faszfej, a titkosügynöki allűrjeiddel, ilyesmit nem csinál
csak azért az ember, mert ez csak egy munka!
Hanna kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta, majd
megdörzsölte a szemét, mintha ki akarna törölni belőle valami
éppen megpillantott csúnyaságot.
– Oké, hiba volt. Nem kellett volna elmesélnem neked,
okosabb is lehetnék! Úgyis mindig ez a vége, valaki faszfejnek
nevez. Nem mintha bántana, de kár az időért. Elvesztegetett
fejezet.
Felállt, valami őserejű nagysággá és fenyegetéssé
növekedett, kétméteres izomtömeg acéllal megerősített műanyag
szálakkal, amit annak az analitikusnak a rideg értelme koronáz
meg, aki éppen elvesztette a türelmét. Locatelli lázasan
töprengett, miként tudná folytatni ezt az abszurd beszélgetést.
– Mimit és Marcot teljesen felesleges volt megölni –
mondta hevesen. – Ezt mindenesetre merő szórakozásból tetted.
Hanna elnézően rázta a fejét.
– Te ezt nem értheted, Warren. A hozzám hasonló
embereket a moziból ismered, és azt gondolod, hogy
mindannyian elmebetegek vagyunk. De a gyilkolás nem
olyasvalami, ami szórakozás vagy teher lenne. Hanem a
személytől való elvonatkoztatás aktusa. Nem figyelhetsz
egyszerre egy célra és az emberekre. Az előbb, a Schröter-
völgyben mindhárman túl közel jöttek, még Mimi és Marc is.
Marc például visszamászhatott volna a karon, és követhetett
volna a második Roverrel, Peterről már nem is beszélve.
Semmiképpen sem vállalhattam a kockázatot.
– És miért nem intéztél el egyszerre...
– Mert úgy gondoltam, ti lent vagytok a Snake Hillen,
vagyis elég messze ahhoz, hogy veszélyesek legyetek. Ha
hiszed, ha nem, Warren, én megpróbálom kímélni az
emberéleteket.
– Mily vigasztaló – morogta Locatelli.
– Csak veled nem számoltam. Hogy kerültél hirtelen
oda?
– Visszamentem.
– Miért? Nem volt kedved a szép kilátáshoz?
– Ottfelejtettem a kamerát.
A hangja megrendülten csengett, még saját maga
számára is kínosan elérzékenyültnek. Hanna együttérzően
nevetett.
– Semmiségek alakítják a sorosokat – mondta. – Így van
ez.
Locatelli összeszorította az ajkát, és a csizmája orrát
bámulta, hisztérikus nevetési rohammal küszködve. Itt ült és
azon gondolkodott, hogy feledékenyégének beismerése tettét
poszthumusz majd eljelentékteleníti-e, hősiességét semmissé
teszi-e. Vagy? Azért csak lesz majd valami híre! Egy megható
beszéd. Egy tószt, egy kis zene: Oh Danny Boy...
Felnézett.
– Miért élek még, Carl? Nem sürgőos a dolgod? Mit
jelent ez a játék?
Hanna ránézett sötét, kifürkészhetetlen tekintetével.
– Nem játszom játékokat, Warren, ennyire nem vagyok
alávaló. Több mint egy órán át eszméletlen voltál, én ezalatt
kielemeztem a helyzetünket. Meglehetősen kellemetlen.
– Az enyém mindenképpen.
– Az enyém is. Nem értettem, miért nem tudtam az
utolsó pillanatban a magasba emelni ezt a taligát. Egy
függőleges ellenlökéssel tulajdonképpen el kellett volna
kerülnünk a durva landolást. De a fúvókák a talaj fölött
tönkrementek, amikor keresztülrepültünk a porfelhőn,
alighanem eltömődtek. Szerencsétlen módon a földet éréskor a
támasztékok letörtek, így a Ganymed most a hasán fekszik,
jócskán beásódva a talajba. Nem kell magyaráznom, ez mit
jelent.
Locatelli fölpillantott és becsukta a szemét.
– Nem tudunk kimenni – mondta. – A zsilipaknát nem
lehet kinyitni.
 – Ha engem kérdezel, apró konstrukciós hiba. Az
egyetlen zsilipet az alsó részre szerelték be.
– Nincs vészkijárat?
– De. Hátul, a csomagtérben. Vákuumot lehet létrehozni
benne, tehát elvileg ez is egy zsilip. Az ajtaja lesüllyeszthető és
rámpává alakítható. De amint már mondtam, a Ganymed
kilométereken át túrta a regolitot, az utolsó métereken pedig egy
sziklának ütközött. A darabjai szétrepültek, ameddig csak
ellátsz. Gondolom, valami ilyen szikladarab blokkolja az ajtót.
Félméternyire sem lehet kinyitni.
Locatelli elgondolkodott. Tulajdonképpen mulatságos.
Valóban mulatságos.
– Min csodálkozol? – nevetett rekedten. – Börtönben
ülsz, Carl. Pont ott, ahová való vagy.
– De te is.
– Na és? Mi a különbség aközött, hogy itt vagy odakint
intézel el?
– Warren...
– Mindegy, öregem. Kurvára mindegy! Üdvözlet a
börtönben.
– Ha el akarnálak intézni, magadhoz sem tértél volna.
Érted? Nem áll szándékomban, hogy elintézzelek.
Locatelli tétovázott. A nevetést abbahagyta.
– Komolyan mondod?
– Jelen pillanatban nem jelentesz semmiféle veszélyt
nekem. Még egyszer nem fogsz meglepni, mint a zsilipben.
Tehát rajtad múlik, hogy együttműködsz-e vagy sem.
– És mik lennének a kilátásaim – kérdezte Locatelli
elnyújtottan –, ha az együttműködést választanám?
– Átmenetileg a túlélésed.
– Az átmenetileg nem elég.
– Többet nem kínálhatok. Vagy mondjuk úgy, ha
együttműködsz, a részemről nem fenyeget téged semmiféle
veszedelem. Ennyit megígérhetek.
Locatelli elhallgatott egy másodpercre.
– Rendben. Mondjad.
 A ROVER
Az első félóra során Amber cseppet sem reménykedett
abban, hogy egyáltalán elérik a bányát. Az Arisztarkhosz-
fennsík nagy magasságból amolyan holdbéli automobilos
kirándulásra alkalmas, mérsékelten hullámzó terepnek tűnt, mint
a képeskönyvekben. Kiváltképp a Schröter-völgy mentén
látszott tökéletesen síknak, mintha csak kiépítették volna. De a
talajon minden másmilyennek bizonyult. Mindenütt akadályok
tornyosultak előttük. Flexibilis tengelyeiknek köszönhetően a
Roverek amilyen könnyen átmentek a kisebb huppanókon és az
útjukban heverő szikladarabokon, annyira érzékenynek
bizonyultak az apró kráterekre, lyukakra és résekre, amelyek
szinte méterenként követték egymást, így kénytelenek voltak
hússzal-harminccal navigálni egyik ilyen helytől a másikig.
Csak az Oceanus Procellarum nagyobb krátereinek vidékén
simult ki a talaj, úgyhogy innen kezdve már gyorsabban
haladtak.
Amber egyre gyakrabban pillantott íel az égre, azt várva,
hogy csak megjelenik már végre a Ganymed a láthatáron, ám a
reményét lassan kétely váltotta fel. Omura, aki a második Rovert
vezette, hallgatásba merült. Senki nem beszélt különösebben
sokat. Amber csak némi idő eltelte után szólította meg apósát
egy külön csatornán, amelyiken a többiek nem hallhatták a
beszélgetésüket.
– Néhány dolgot elhallgattál az előbb.
– Hogy jut ez eszedbe?
– Csak úgy érzem – pillantott megint a horizontra. –
Amolyan apróság, amit a nők megéreznek, ha a férfiak
hazudnak, vagy nem mondják el a teljes igazságot.
– Ne gyere nekem az intuícióval.
– De, komolyan. Egyszerűen úgy van, hogy a nőok
ügyesebben hazudnak. Nekünk szélesebb a repertoárunk a
megjátszásban, így meglátjuk a finom selymen átszövődő
igazságot, a hazugságot. Egy merénylet lehetőségét említetted.
Valahol, valami ORLEY-létesítmény ellen. Carl ámokfutást
rendez, a kommunikáció megbénul, utólag pedig kiderül, hogy
már pár napja átvert téged és egy kis éjszakai kirándulást tett a
Lunar Expressz-szel.
– És az egésznek semmi értelme.
– De. Van értelme, ha Carl az a figura, aki a merényletre
készül.
– Itt a Holdon?
– Ne tegyél úgy, mintha gyengeelméjű lennék! Itt a
Holdon! Ami azt jelentené, hogy nem valamelyik, hanem egy
bizonyos létesítmény forog veszélyben.
Továbbgurultak az Oceanus Procellarum egyhangú, sötét
bazaltján, immár a Mare Imbrium határvidékén. Most először
tudták teljes sebességgel hajtani a Rovereket, az is igaz, hogy
folyamatosan ide-oda hintáztak közben, a karosszéria billegett, a
járművek néha megemelkedtek. A távolban magaslatok tűntek
fel, a Gruithuisen-régió, ami kráterek, hegyek és kihűlt vulkáni
képződmények láncolata, s elnyúlik egészen a Heraclides
hegyfokig.
– Beszélhetek veled Lynnről? – kérdezte Julian.
– Ha valamilyen módon összefüggésben áll az én
kérdésemmel, bármikor.
– Milyennek tartod őt?
– Valami problémája van.
– Ezt mondja Tim is.
– Ahhoz képest, hogy folyamatosan ezt mondja,
figyelemreméltóan ritkán figyelsz a szavára.
– Mert minden alkalommal azonnal rám támad! Ezt te is
tudod. Lehetetlen vele két értelmes szót váltani a testvéréről.
– Talán mert az értelmes szóval nem lehet leírni az
állapotát.
– Akkor mondd meg te, mi a baja.
– Azt hiszem, a fantáziája.
– Nagyszerű! – csattant fel Julian. – Ha ez számítana,
akkor a problémák miatt azt sem tudnám, fiú vagyok-e vagy
lány.
– A fantázia ész fölötti hatalma az őrület egy formája –
jegyezte meg Amber bölcsen. – Te is egy kicsit őrült vagy, de
mégis külön eset. Te két kézzel szórod az őrületed az emberek
közé, kultusszá emeled, hagyod, hogy megtapsoljanak érte.
Szereted az őrületed, ezért az is szeret téged, képessé tesz arra,
hogy megmentsd a világot. De kínzott-e már valaha is a
gondolat, hogy túlvállalod magad?
– El szoktam gondolkodni a rossz döntéseken.
– Az nem ugyanaz. Úgy értettem, ismersz-e valami
olyasféle érzést, mint a félelem?
– Mindenki fél.
– Egy pillanat. Persze, mindenki fél. De azért félelem és
félelem között vannak különbségek. A közönséges félelem a
felriasztott ráció terméke, kedves Julian, valami reális félelem,
mert objektív vonatkozásai vannak, konkrét okai. Félünk a
kutyáktól, a részeg Arsenal-szurkolóktól, az új adótörvényektől.
De én más félelemről beszélek. Arról a diffúz ködről, amiben
bármi ólálkodhat. A félelemről, hogy csődöt mondok, hogy nem
felelek meg, hogy hibásan ítélem meg magam, hogy valami
katasztrófát okozok, tulajdonképpen a saját magamtól való
félelemről. Ezt ismered?
– Hm – töprengett el Julian. – Ismernem kellene?
– Nem, miért kellene? Te az vagy, aki vagy. De Lynn
nem ilyen.
– Soha nem beszélt félelmekről.
– Tévedés. Te nem figyeltél oda, mert mint mindig, túl
magas volt az adrenalinszinted. Azt legalább tudod, mi történt öt
évvel ezelőtt?
– Tudom, nagyon sok dolga volt. Talán az én hibám. De
azt mondtam neki, pihend ki magad, vagy nem? És meg is tette.
Utána pedig felépítette a Stellar Island Hotel-t, az OSS grand-ot
és a GAIA-t, többre volt képes, mint bármikor korábban. Tehát
ha ez kimerültség, ami miatt ekkora cirkuszt csináltok...
– Nem csinálunk cirkuszt – mondta Amber mérgesen. –
Amúgy pedig én vagyok az, aki téged Tim előtt állandóan
védelmezlek, úgyhogy már meg is kérdezte, hogy ezért vajon
pénzt kapok-e. És minden alkalommal azt válaszolom, boldogok
a tudatlanok. Hidd el, Julian, a te oldaladon állok, mindig is
kedveltem azokat, akik nehezen fognak fel valamit, a
korlátoltságodban is találok valami szeretetre méltót, talán a
szociális munka teszi ezt. Még szeretlek is azért, mert semmit
sem értesz, de azért ez nem jelenti azt, hogy ennek így is kell
maradnia, értesz? És még most sem érted meg, hogy miről is
van szó.
– Jól van, na.
– Csak emlékeztetlek, hogy te akartál Lynnről beszélni,
ahelyett, hogy a kérdésemre válaszolnál.
– Tehát magyarázd meg nekem, mi van vele.
– Én magyarázzam el neked itt, az Oceanus Procellarum
kellős közepén, a lányod lelkivilágát?!
– Minden kísérletért hálás lennék.
– Te jó ég – gondolkodott el Amber. – Rendben, távirati
stílusban. Tehát azt gondolod, hogy Lynn akkoriban kimerült
volt?
– Igen.
– Csodálkozni lógsz, ha azt mondom, hogy a
túlhajszoltság volt Lynn legkisebb problémája? Másképp nem
tudta volna irányítani az Orley Travel-t, nem tudta volna
felépíteni a szállodáidat. Nem, az ő problémája az, hogy amint
becsukja a szemét, mindenféle, különböző életkorban lévő mini-
Lynnek veszik körbe. Bébi-Lynnek, gyerek-Lynnek, tinédzser
Lynnek, a papa kedvencei, Lynnek, akik azt hiszik, hogy csak
úgy tudják kivívni az elismerésed, ha még nálad is
keményebbek lesznek. Lynn ettől a múltbéli hadseregtőol retteg,
amelyik éjjel-nappal kontrollálja őt. Azt gondolja, a kontroll, az
minden. De még jobban retteg attól, hogy elveszíti a kontrollt,
mert attól fél, hogy akkor valami szörnyűség bukkanna elő, egy
olyan Lynn, amilyennek neki nem szabad lennie, aki talán már
nem is Lynn, mert a kontroll vége a léte végét is jelentené.
Érted?
– Nem vagyok biztos benne – mondta Julian úgy, mint
aki éppen egy csapdákkal teli erdőn megy keresztül.
– Lynn számára az elképzelés, hogy nem tudja
kontrollálni magát, sokkal többet jelent a félelemnél. A kontroll
hiánya számára az őrületet jelenti. Attól fél, úgy végzi, mint
Crystal.
– Úgy érted... – dadogott Julian. – Lynn attól fél, hogy
meg fog őrülni?
– Tim azt hiszi, igen. Ő több időt tölt vele, nyilván
jobban tudja, de azt hiszem, igen, ez az a pont. Legalábbis ez
volt öt évvel ezelőtt.
– Ettől félt?
– Attól félt, hogy kudarcot vall, hogy elveszíti a kontrollt
és az eszét. De a legjobban attól félt, hogy milyen
szörnyűségekre lenne kész, csak a kontrollt ne veszítse el....
Apropó, tudtad, hogy az öngyilkosság is a kontroll aktusa?
– Az ég szerelmére, miért beszélsz most
öngyilkosságról?
– Istenem, Julian – sóhajtott Amber. – Mert ide tartozik.
Nem kell feltétlenül a fizikai öngyilkosságra gondolni.
Önmagad, az egészséged, a léted megsemmisítésének bármiféle
aktusára gondolok, amint elviselhetetlenné válik a félelem, hogy
ezt a megsemmisítést valami külső erő is okozhatja. Akkor már
inkább te magad teszed magad tönkre, mint hogy mások
csinálják ezt veled. A kontroll alternatív aktusa.
– És... – tétovázott Julian – valóban igaz, hogy Lynnen
megint ennek... ennek a jelei mutatkoznak?
– Eleinte azt gondoltam, Tim túloz. Most már azt
hiszem, igaza van.
– De én miért nem látom ezt? Miért nem jut el hozzám
az ilyesmi? Lynn sohasem mutatta nekem a gyengeség jeleit.
– Te kimutatod? Mármint a gyengeséget?
– Nem tudom, Amber. Nem szoktam ezen
elgondolkodni.
– Pontosan. Nem szoktál elgondolkodni. De ez nem
segít, Julian. Neki nem pihenésre van szüksége. Hanem
terápiára. Egy hosszú, nagyon hosszú terápiára. Aminek talán az
lesz a vége, hogy teljességgel átveszi az Orley enterprises-t. De
az is lehet, hogy csak virágokat fog festegetni vagy kendert
termeszt Sri Lankán. Ki tudja, ki a lányod. Ő maga bizonyosan
nem tudja.
Julian lassan kifújta a levegőt.
– Amber – mondta. – Lehetséges, hogy valaki
megpróbálja a GAIA-t egy atombombával a levegőbe röpíteni.
Az is lehet, hogy ebbe Lynn is valamilyen módon
belekeveredett.
Ez olyan erővel találta mellbe Ambert, hogy elakadt a
szava. Segítséget keresve pillantott az égre, jól tudva, hogy nem
jön a Ganymed.
– Mennyire biztos ez? – kérdezte.
– Olyan emberek puszta spekulációja, akiket egyáltalán
nem is ismerek. Többet én sem tudok, esküszöm. De ami ma
történt, az arra utal, hogy valami talán lehet benne. Igazad van,
Carl feladata az is lehet, hogy hajtsa végre a merényletet. És
attól tartok... tehát bizonyos jelek arra utalnak, hogy valaki a
Holdon segít neki, és...
– Azt hiszed, Lynn?
– Nem akarom ezt hinni, de...
– De miért, az isten szerelmére? Ez az ő szállodája!
Miért venne részt a saját szállodája elleni merényletben?
– Talán nem tudja, mire megy ki a játék valójában, de
nem akarta nekem megmutatni a folyosón készült
videofelvételeket, amelyek bebizonyították volna, hogy Hanna
odakint járt és valahova elment a Lunar Expressz-szel. A hotel
minden rendszeréhez hozzáfér, Amber, ha akarja, tudja zavarni a
kommunikációt, agresszív, különös, megmagyarázhatatlan...
– És Tim a GAIA-ban van – suttogta Amber.

HERACLIDES HEGYFOK

– Tehát figyelj! Azonnal el kell mennem innen.

– Világos.
– A csomagtérben találtam egy grasshoppert és egy
buggyt. Ami a hoppert illeti, attól tartok, a kormányzóegysége
megsérült az ütközésnél, de úgy tűnik, a buggy rendben van. Ez
azt jelenti, hogy szabaddá kell tennünk az ajtót.
– Hogyan, ha nem jutunk ki?
– De, ki tudunk menni. Nem lesz teljesen veszélytelen,
de ha felvesszük az űrruhánkat és a kellő pillanatban
kapaszkodunk, akkor kiszabadulhatunk a Ganymedből. Utána
segítesz elpakolni a romokat és kivinni a buggyt, aztán majd
meglátjuk.
 Locatelli bizalmatlanul pislogott.
– Ha át akarsz baszni, Carl, akkor csinálhatod az egész
szarságot egyedül...
– Ha te akarsz átbaszni engem, Warren, akkor egyedül is
fogom végigcsinálni az egész szarságot. Világos?
– Világos – bólintott megadóan Locatelli.
Hanna bedugta a legyvert a combján lévő tartóba, ahol
az teljesen eltűnt, Locatelli mögé térdelt és gyors mozdulatokkal
kioldotta a köteleit. Locatelli a karjait nyújtóztatta. Ügyelt arra,
hogy ne tegyen heves mozdulatokat, az ujjait tornáztatta, a
csuklóját dörzsölgette. Csak most tűnt fel neki a komp ferde
helyzete. Még mindig tompának érezte magát. Tapogatózó
léptekkel ment a pilótafülkébe és kinézett. Szemei előtt egy
domb emelkedett. A levegőben finom felhő lebegett.
Hülyeség, dehogy levegő! Por, a tetves, mindenütt jelen
lévő holdpor, ami érzéki csalódásként lebegett a domb felett és
szürkén ellepte a fülke ablakát. Levegőmolekulák nem
tarthatták, tehát miért van fenn?
– Elektrosztatika – elmélkedett.
– A por? – lépett mellé Hanna. – Én is elgondolkodtam
rajta. Egészen közel vagyunk a bányához, itt tonnaszámra
mozgatják a regolitot. Mégis meglepő, hogy nem ereszkedik le a
talajra.
– De, azt hiszem, leereszkedik – vélte Locatelli. –
Legalábbis a legnagyobb része. Emlékezz csak, amikor a
buggykkal mentünk, hatalmas port vertünk fel, és minden
azonnal visszahullott, kivéve az egészen finom cuccot, a
mikroszkopikus részecskéket.
– Mindegy. Gyere!
Felvették a páncélzatot és a sisakot, létrehozták a
rádiókapcsolatot. Hanna a hátsó részbe kommandírozta
Locatellit, az utolsó széksorokhoz, és a háttámlákra mutatott.
– Állj háttal – mondta. – Úgy, hogy eltakarjanak. A
pilótafülke ablakai páncélüvegből lehetnek, tehát az egyik
merevítőre lövök majd. A robbanóerőnek elégnek kell lennie,
hogy eltörje. Ha nem, akkor számolnunk kell a szilánkokkal. Ha
sikerül, rendkívül nagy lesz a szívóhatás, maradj tehát a
háttámla fedezékében és kapaszkodj erősen.
 – Mi van az oxigénnel? Nem gyullad fel minden?
– Nem, a koncentrációja a földiével azonos.
Locatelli leült a sor mögé. Más körülmények között
remekül szórakozott volna, de most sem panaszkodhatott az
adrenalin hiányára.
– Kész vagyok – mondta.
Hanna melléje csúszott, a másik combján lévő tartóból
az előzőhöz megtévesztésig hasonló fegyvert húzott elő, a
középfolyosóra feküdt és megcélozta a pilótafülkét. Locatelli
egy magas frekvenciájú szisszenést vélt hallani, ezután egy
detonáció következett, olyan rövid, hogy keletkezése
pillanatában el is halt...
Ezután jött a szívóhatás.
Tárgyak, szilánkok, törmelékek süvítettek mindenfelől
vad összevisszaságban, majd tovább, a fülke felé. Minden
kirepült, ami nem volt odacsavarozva vagy odahegesztve. Az
eltűnő levegő a kezét és a lábát tépte, odapréselte a támlához.
Valami a sisakjának csapódott, a vállának, a medencéjének,
könyvek és brosúrák denevérraja rontott rá, támadó kedvvel,
hevesen csapkodó kötéssel. A mellvértjén egy nagyalakú könyv
lógott, majd ellenkezve, csapkodó oldalakkal repült tovább,
eltűnve a középfolyosón. Mindez teljesen hangtalanul zajlott.
Aztán vége lett.
Valóban? Locatelli várt még néhány másodpercet.
Lassan kászálódott elő a háttámlák mögül, a pilótafülke felé
nézett. Ahol az ablak volt, most óriási rés tátongott.
– Te jó ég – szakadt ki belőle a lélegzet. – Mi a fene ez a
cucc, amivel lősz?
– Házi keverék, titkos recept – emelkedett fel Hanna, és
a középfolyosóra lépett. – Gyere, vissza kell mennünk a
csomagtérbe.
Ott kevésbé volt kaotikus az állapot, mint ahogyan
Locatelli várta. A grasshopper részei hevertek a padlón
szanaszét szórva. Egyenként fölszedte őket. A kormánymű
részben ronccsá ment, de a buggy sértetlenül állt a helyén a
rögzítőivel. Kicsi, kétüléses jármű, csomagtérrel. További
rögzítők jelezték, hogy szükség esetén 6 ilyen járgánynak jut
hely. Segített Hannának kioldani a rögzítőket. Az ajtó, ami
egyben a csomagtér hátsó fala is volt, kis darabon nyitva állt,
mintha elferdült volna az ütközés során. Egy tenyérnyi csillagos
ég ragyogott be rajta. Hanna egy tolófalhoz lépett, kinyitotta,
akkumulátorokat és két létfenntartó hátizsákot vett ki, majd a
buggy csomagtartójába tette. Elhagyták a csomagteret és
kisegítették egymást a pilótafülkén tátongó résen. A talaj néhány
méterrel alattuk volt. Locatelli ruganyosan kiugrott, megkerülte
a lezuhant Ganymed orrát, és elakadó lélegzettel nézte a
síkságot.
Amit látott, kísérteties volt.
Ameddig a szem ellátott, felkavart regolit húzódott végig
a Sinus Iridum felett, ide-oda lengő harangként. Ahol a por
átláthatóbb volt, ott a talaj selymessége valami sötétebb
konzisztenciának adta át a helyét. A porgomolyagból a pusztítás
ösvénye vezetett egészen a sziklásan emelkedő rész széléig,
amelyen álltak, ott csorba repedésként folytatódott, egy kanyart
írt le a domb felé és a kompnál végződött, ami, ahogyan
Locatelli most felfedezte, egy kiszögellésnek ütközött, amivel
egy lavinát indított útnak. A Ganymed roncsai körül mindenféle
nagyságú sziklatörmelékek, némelyik legurult a völgybe, de a
legnagyobb darabok ott maradtak, és blokkolták az ajtó alsó
harmadát. Északon a Jura-hegység cikcakkos vonulata látszott.
– Nem is olyan sok – mondta Hanna. – Attól tartottam,
hogy a hamu még a tetejét is ellepi.
– Nem, tényleg nem sok – állapította meg Locatelli
mérgesen. – Csak mindegyik borzalmasan nagy, az ott elöl
néhány tonna lehet.
– Hattal osztva. Lássunk munkához.

GAIA, VALLIS ALPINA

Fél hétkor Lawrence visszahívta a keresőcsapatokat a
központba. Lynn és Thiel átnézték a személyzeti szállások és a
mellkasban található lakosztályok nagy részét, Micsio Funaki és
Ashwini Anand levéltetűként másztak végig az üvegházakon,
minden egyes zöldséget és paradicsomot egyenként
megforgatva, mielőtt a meditációs központot és az ökumenikus
templomot átkutatták volna. A harmadik csapat végül azt
jelenthette, hogy a medence, a wellness-részleg és a kaszinó,
amint Kokoschka mondta, tiszta, úgy hangsúlyozva a szót, mint
Philip Marlowe, miután kihallgatott egy gyanúsítottat.
– Pontosan ebben rejlik a probléma – mondta Lawrence.
– A látszatban. Volt alkalmunk a falak mögé, a padló alá
kukkantani? Benéztünk a létfenntartó rendszerekbe?
Kokoschka sokatmondóan lengette a detektort.
– Nem jelzett.
– Persze, csak túl keveset tudunk a Mini-Nuke-okról.
– A maga ötlete volt, hogy kutassuk át a hotelt – mondta
Lynn dühösen. – Tehát ne jöjjön most azzal, hogy az egész
fölösleges volt. Sophie-val benéztünk a létfenntartó
rendszerekbe, mindenhová, ahol elég hely van egy ilyen izé
számára.
– Úgy? – vizslatta Lawrence röntgenszemeivel. –
Honnan tudja, hogy mekkora helyre van egy Mini-Nuke-nak
szüksége?
– Ez nem tisztességes, Dana – mondta halkan Tim.
– Távol álljon tőlem, hogy ne legyek tisztességes –
válaszolta anélkül, hogy ránézett volna. – Nekem az számít,
hogy minimalizáljuk a kockázatot, és a keresés ehhez járult
hozzá. Átnéztük a fontos helyeket, én magam a fejben voltam,
noha továbbra is azt gondolom, hogy a bombának valami
központi, mélyebb helyen kellene lennie.
– Vagy nem – elmélkedett Anand. – Ez egy atombomba.
A robbanásának elég nagynak kell lennie, úgyhogy alighanem
mindegy, hová dugták el.
– Alighanem – bólintott lassan Lawrence. –
Mindenesetre amit hallottam, nem elég ahhoz, hogy
megnyugodhassunk. De legalább beszélhettem a Peary-bázissal.
Amint sejtettük, náluk is ugyanaz a probléma, nincs kapcsolatuk
sem a Földdel, sem a kompjainkkal, ráadásul librációs
árnyékban fekszenek. Miután röviden elmeséltem a
parancsnokhelyettesnek...
 – Micsoda? – robbant Lynn. – Maga elmesélte, mi itt a
helyzet?
– Nyugodjon meg. A...
– Maga beszélt nekik a bombáról? – ugrott fel Lynn. –
Ezt semmiképpen sem teheti, hallja? Ezt nem engedhetjük meg
magunknak.
– ...parancsnokhelyettessel beszéltem a...
– Az engedélyem nélkül nem!
– ...műholdak kieséséről – mondta Lawrence némileg
hangosabban, de olyan hangon, mintha éppen csontot
fűrészelne. – És elmondtam neki azt is, hogy nem érjük el a
vendégeinket. Így állapodtunk meg, nem igaz, Miss Orley?
Utána megkérdeztem, hogy kapott-e a Földről valami szokatlan
hírt, mielőtt a műholdak kiestek. De nem tudott semmiről.
– Tehát mégis elmesélte...
– Nem, csupán kérdeztem. De ő a maga részéről nem
tudott mesélni semmit. A bázis amerikai létesítmény. Ha
Jennifer Shaw időközben úgy döntött, hogy értesíti Houstont a
bombáról, akkor már elkésett vele. Legalábbis arra nem maradt
elég időo, hogy közöljék a bázis legénységével, mielőtt még a
kapcsolat megszakadt volna. Semmit sem tudnak tehát a
problémáinkról, mindazonáltal megengedtem magamnak, hogy
hangot adjak a Ganymed sorsa miatti aggodalmamnak. Egy
esetleges balesetre célozva.
Lynn pillantása hevesen járt körbe-körbe a teremben,
végül megkapaszkodott Tiniben.
– Nem kockáztathatjuk meg, hogy ebből szóbeszéd
kerekedjen.
– Ha a Ganymed nem jelentkezik hamarosan, akkor
annak híre megy – mondta Lawrence. – Akkor meg kell kérnünk
a bázist, hogy küldjenek egy kompot az Arisztarkhosz-fennsíkra,
hogy szétnézzenek.
– Semmi esetre sem! Nem bizonytalaníthatjuk el Julian
vendégeit.
Ó, Lynn! Végzetes, végzetes. Tim ellenállt a kísértésnek,
hogy kezét valami ápolói manírral az alkarjára helyezze.
– Mit tennél te? – kérdezte gyorsan.
– Talán... – gyűrögette a kezeit, a világosságért küzdve.
– Először folytatnám a keresést.
– Egy félóra múlva itt vannak a vendégek – mondta
Funaki. – Kérni fogják az italaikat.
– Axel majd gondoskodik róluk. Nem, maga, Micsio.
Maga a bár arca. Nekünk többieknek meg kell őriznünk a
nyugalmunkat. Nyugodtan kell megterveznünk a következő
lépéseinket.
– Én nyugodt vagyok – mondta Lawrence hangsúly
nélkül.
– Még egyszer átnézhetem a videofelvételeket –
ajánlkozott Thiel. – Az éjszakaiakat, amikor Hanna eltűnt, és a
következő napiakat.
– Aszmeg minek? – kérdezte Kokoschka. Timnek csak
most tűnt fel, hogy a szakács éhes bernáthegyi-szemekkel nézi a
szeplős német lányt, mintha a hús, az ágyék, az arc és a mellek
minőségét vizsgálná, és a pillantását menekülésszerűen kapja el,
ha a lány ránéz. Aha, gondolta, a szakács szerelmes.
– Na igen – vont vállat Thiel. – Akárki is vágta meg a
felvételeket, meg kellett jelennie a központban, nem? Úgy
értem, valamelyik kamera bizonyára felvette. Tehát ha
rekonstruálhatjuk...
– Remek ötlet – mondta Lynn ömlengősen. – Nagyon jó!
Carl és ez a... ez a másik személy, őket kell kifacsarnunk.
– Kifacsarnunk – visszhangozta Lawrence.
– Van jobb ötlete? – pattogott Lynn.
– Hanna nincs itt.
– Na és? Julian mindjárt megjön, és magával hozza.
Minek őrjítsük meg addig magunkat? Kikérdezzük, azonkívül –
ragyogtak tel a szemei – nem is történhet velünk semmi, amíg
Carlt itt tartjuk a GAlA-ban! Aligha fogja magát is
felrobbantani.
– Vili, hogy nem – mondta Kokoschka kerekded hasát
nézve. – Öngyilkos merénylőről még soha nem hallottam.
– Ez meg mit jelentsen? – támadt rá Lynn. – Provokálni
akar engem?
– Tessék? – rázkódott meg a szakács, és idegesen
végigsimította kopasz fejét. – Nem, én... sajnálom, nem
akartam...
 – Úgy néz ki Hanna, mintha iszlamista lenne?
– Nem, 'csásson meg. Tényleg.
– Akkor ne beszéljen ekkora marhaságokat!
– Mi... minnyájunknak kikészültek kicsit az idegei.
– Nem azt mondtátok, hogy a kínaiak állnak a háttérben?
– kérdezte Anand bizonytalanul.
– Ez a Jericho gondolta úgy – válaszolt Thiel.
– Hánv kínai lehet iszlamista? – töprengett Funaki.
– Érdekes kérdés.
– Nem, marhaság – emelte fel Lawrence a kezét. – Elég
ebből. Már keresztények is váltottak jegyet a mennyországba.
Mekkora egy hülyeség! Véleményem szerint Lynn egy olyan
érvet említett, amellyel egy kis időt nyerhetünk, feltéve persze,
ha Hannát és ezt a bizonyos másik személyt valóban el tudjuk
fogni. Azt javaslom, csináljuk úgy, ahogyan Lynn mondta.
Anand és Kokoschka átfésülik még egyszer a falakba és a
padlóba beépített berendezéseket, Thiel megnézi a videókat,
Funaki, gyerünk a bárba, Lynn és én...
– GAIA, jelentkezz!
Lawrence elhallgatott. Egymást bámulták. A rendszer
kapcsolt egy rádióadást. Hét szempárban csillant fel a remény,
hátha a műhold közvetítésével. Thiel felugrott és a kijelzőre
nézett.
– Kallisto, itt GAIA – válaszolt lélegzet-visszafojtva.
– Egy éhes banda közeleg – károgta Hedegaard. – Láttok
minket? Ha nem vár minket terített asztal, átrepülünk a
kínaiakhoz.
– A fenébe – suttogta Lawrence. – Látótávolságban
vannak.
A panorámaablakon keresztül megpillantották a ragyogó,
napsütötte kompot. A Kallisto hátulról közelített a GAIA felé,
éppen egy sportos parabolát írt le. Minden kirándulást egy
GAIA körüli rituális kör zárt le.
– Annyit főztünk, hogy a felét sem tudjátok megenni –
trillázott Thiel lázas vidámsággal. – Milyen volt a napotok?
– Szuper! Még az sem érdekelt minket, hogy órák óta
nem álltok szóba velünk.
– Egyáltalán nem voltunk rátok kíváncsiak.
 – De komolyan, mi van?
– Valami műholdprobléma – mondta Thiel.
– Ettől tartottam. Juliant sem sikerült elérnem. Tudjátok,
mi az oka?
– Még nem.
– Furcsa. Hogyan mehet egyszerre tönkre az összes
műhold?
– Nyilván véletlenül letaroltátok őoket. Hagyd már abba
a dumát, Nina, és hozd le az éhezőidet.
– Oui, mon général!
– Ők legalább megvannak – mondta Anand körbenézve.
– Igen – követte Lawrence a tekintetével a Kallistót,
amíg az el nem tűnt. – És az is nagyon valószínű, hogy valaki
közülük gonosz játékot űz velünk. Mit gondol, Lynn? Fogadjuk
őket?
Tim némileg megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy
Lawrence visszatért a keresztnévhez. Békeajánlat lenne? Vagy
egyszerű taktika, hogy Lynn biztonságban higgye magát? Nem
kételkedett abban, hogy az igazgatónő továbbra is a testvérét
gyanúsítja az összeesküvéssel, de Lynn szemmel láthatóan
megnyugodott.
– A vendégeknek egy szót sem – mondta.
– Rendben – bólintott Lawrence. – Egyelőre. De ha
mindenki itt lesz, tiszta vizet kell öntenünk a pohárba. Vagy
Hanna és társai magyaráznak meg mindent, vagy informáljuk a
bázist, és kiürítjük a hotelt.
– Ezt majd meglátjuk.
– Adjunk még egy órát a Ganymednek.
– Honnan jut eszébe, hogy a Ganymednek még egy
további órára van szüksége?
Lynn tényleg elvesztette minden realitásérzékét,
gondolta Tim. Vagy ő játssza a gonosz játékot.
Error! A gondolat nem megengedett.
– Akárhogy is – mondta Lawrence –, menjünk!
 CALGARY, VANCOUVER, KANADA
– Hidd el, valósággal kiszipolyoztam az internetet –
mondta a gyakornok. – Annál többet, mint tegnap este, nem
tudok kínálni neked.
A Westjet Airlines Boeing 737-ese egy légörvénybe
került. Keowa éppen ekkor nyitotta ki a narancslét, ami a
kabátjára löttyent és eláztatta a croissant-ját.
– A francba! – káromkodott.
– Mielőtt Gudmundsson az APS...
– Bassza meg! Ekkora egy szarságot! – mondta Keowa,
amint meglátta, hogy a narancslé az ölébe csöpög. – Mi is az az
APS?
– African Protection Services.
– Ja, persze.
– Tehát, mielőtt Gudmundsson az APS-hez szegődött
volna, a Mambánál volt, egy másik biztonsági cégnél, amelyik
az évezred elején Kenyában és Nigériában tevékenykedett, és
2010-ben olvadt össze a hasonszőrű Armed African
Servicesszel, így jött létre az APS. Gudmundsson különféle
csapatokat vezetett...
– Ezt már tegnap is elmesélted – mondta Keowa, és
igyekezett apró szalvétáját gazdaságosan beosztani.
– Gabonban és Egyenlítői-Guineában vett részt különféle
műveletekben. Megeszed még?
– Mit?
– A croissant-t. Szarul néz ki, ha engem kérdezel.
Keowa a lében tocsogó péksüteményre nézett. Korábban
csak színtelen volt, most sápadt és nedves.
– Dehogy eszem!
A gyakornok átnyúlt, a felét a szájába tömte.
– Találtam néhány utalást arra, hogy az APS valami
őserdei diktátort juttatott hatalomra – mondta rágcsálva. – Az
APS ezt tagadta, de úgy tűnik, valami mégis van benne.
Gudmundsson tehát részt vehetett egy puccsban, mielőtt
elhagyta volna a céget, hogy a saját szakállára dolgozzon. Az
APS-t ettől fogva egy bizonyos Jan Kees Vogelaar irányította,
aki korábban a Mamba főnöke volt, amúgy meg a kormány tagja
lett Egyenlítői-Guineában, ez az, ahol a puccs törté...
– Felejtsd el.
– Te akartad, hogy járjak utána Gudmundsson
történetének – mondta sértődötten a gyakornok.
– Igen, az övének, nem pedig valami Vogelhaarénak,
vagy hogy hívják – itatta fel nadrágszáráról a narancslét. –
Semmi sincs arról, hogy mit csinált három évvel ezelőtt, például
nem járt-e Peruban? Azt hittem, az Eagle Eve-nál mindenki
olyan közlékeny.
– Türelem, Pocahontas. Dolgozom az ügyön.
Keowa kinézett az ablakon. A Rocky Mountains fölött
repültek. Rövid, de turbulens út. A Boeing megremegett.
Gyorsan kiitta a maradék narancslét, majd megszólalt:
– Lehetőleg minél több tényt szeretnék Susan orra alá
dugni, érted? Fel kell fognia, hogy nem hagyhatjuk már
annyiban az ügyet. Hogy közel vagyunk a megoldáshoz.
– Na ja – a croissant második fele követte az elsőt. – Ha
Ruiznak valóban van valami köze Palsteinhez. De ez egyelőre
csupán feltevés.
– Jól működik az ösztönöm.
– Indián marhaság.
– Várd ki a végét. Amúgy abba tudnád hagyni a
pofázást, amíg le nem nyelted? Ez a cucc nem túl szép a
szádban.
– Jaj istenem! – sóhajtott a gyakornok. – Neked aztán
vannak problémáid.
Keowa ismét kinézett: mélyen alattuk a Rocky barázdált
hátsága terült el. A gyakornok ugyan másképp gondolta, de amit
mondott, az Palstein tegnapi, aggodalomtól elfátyolosodó
tekintetére emlékeztette. Hogy ő nevetve rohan a vesztébe.
Hogy problémái lesznek, ha olyan köveket emel a magasba,
amelyek alatt ilyen Gudmundsson-féle alakok rejtőznek. Na és?
Vajon Woodward és Bernstein megijedtek a csúszómászóktól,
amikor Nixonról rántották le a leplet? Palstein aggodalma jól
esett neki, Susan penészes aggályai bosszantották. Emiatt
szalassza el az esélyét, hogy felderítse a saját Watergate-jét?
A jó szándék semmit sem ér, gondolta. A kurázsi nem
vásárolható meg. Főleg az enyém nem.
Egy idő után az eddig összegyűjtött tényeket halkan
belediktálta a mobiljába, az elmondottakat egy szoftver
átalakította írásos dokumentummá, hozzácsatolta még Bruford
filmanyagát, és az egészet elküldte mindkét e-mail címére.
Biztos, ami biztos.
A turbulenciák megszűntek.
Háromnegyed órával később a gép ereszkedni kezdett a
Coast Mountains nyúlványai felé, majd megkezdte a leszállást a
Vancouver International Airportra. Az idő szép volt. Kicsi fehér
felhők igyekeztek a szárazföld felé, a Strait of Georgia
napfényben ragyogott. A sötét erdőkkel borított Vancouver
Island indián mítoszokat idézett, a tuja és a duglászlenyő illatát
árasztotta. Minden egyes méterrel, amivel lejjebb ereszkedtek,
növekedett Keowa jókedve, végül is néhány nap alatt rengeteg
dolgot kiderítettek. Talán meg kellene elégedniük azzal, amire
Gudmunssonnal kapcsolatban eddig fényt derítettek, és minden
erejükkel ama bizonyos pekingi konferencia hátterét kellene
kivizsgálniuk. Miközben a Boeing a kifutópályán gurult,
átgondolta, mi is lesz a stratégiailag helyes eljárás a
szerkesztőségi értekezleten. Először is úgy kell tennie, mintha a
Palstein név el sem hangzott volna. Susant jól be kell hálóznia.
A szörnyeteg öröksége iránti nagy lelkesedéssel kell előállni,
körbeadja a szinopszist, és bizonyítja, hogy komolyan veszi a
házi feladatát. Azután a dagadt ázsiai fotóját bemutatva előáll a
royal flush-sel. Na jó, talán nem egy royal flush. De azt, ami a
kezében van, mindenképpen nevezheti full house-nak.
– Csak azt remélem, hogy Sid pontos lesz – mondta a
gyakornok, amikor a terminálon elhaladtak az őslakosok
fafaragásai mellett. – Sohasem pontos.
– Akkor várunk pár percet – zümmögött Keowa
jókedvűen.
– De éhes vagyok. Nem ugrunk be előbb a McDonald's-
ba?
– Közöld a gyomroddal...
– Jól van, na.
De Sid Holland, a Greenwatch politikatörténeti
szerkesztője most kivételesen pontos volt. Volt egy ősrégi,
feltuningolt Thunderbirdje, négyüléses kabrió, és annyira
szerette a kocsiját, hogy önkéntesen fuvarozgatta a fél
szerkesztőséget, csak hogy vezethesse.
– Susan nagyon örül már – mondta. – Reméli, hogy a
zsebedben van már A szörnyeteg öröksége.
– Reggeli van? – kérdezte a gyakornok.
– Fél tizenkettő van, te!
– Ebéd?
Keowa az azúrkék eget nézte, miközben a gyakornok
bemászott a hátsó ülésre, és a Pulitzer-díjra gondolt. Sid az
Arthur Laing-hídon hagyta el a repülőtéri szigetet, majd a
Marpole-on, a Kerrisdale-en és a Dunbar-Southlandsen át haladt
északnyugati irányba. A beépített területek után a Pacific Spirit
Regional Park következett. A négysávos Southwest Marine
Drive a part mentén vezetett sűrű vegetáción keresztül az
egyetem Pont Grey-n található területe felé, ami sokkal több volt
egy klasszikus campusnál, jobban hasonlított egy kisvárosra; a
szomszédságában elegáns negyed, jellemző kanadai házakkal,
szépen gondozott villákkal. A Greenwatch szorgos munkájának
köszönhetően megengedhette magának, hogy az egyik ilyen
villában legyen a székhelye. A stúdiók és vágószobák nem itt
voltak, a munkatársak többsége Kanada és Alaszka különféle
pontjain dolgozott, a Pont Grey-n csak a vezérkar irodái és a
reprezentatív konferenciatermek voltak. Keowa befolyásának
volt köszönhető, hogy a jó lelkiismeret elegáns környezetben
bontakozhatott ki.
A Greenwatch kilátásai pedig egyre jobbak lettek.
A forgalom mérsékelt volt, nem sok autó közlekedett a
Marine Drive-on. Baloldalt eltűnt az erdő, szép kilátás nyílt a
tükröződő tengerre és a távoli, pasztellbe hajló hegyekre. A
sekély vízben százával pihentek a tutajjá összekötözött
fatörzsek, a túlzott irtás ellenére még mindig virágzó
fakitermelés tanúbizonyságai. Keowa lehunyta a szemét, élvezte
a szellőot. Frizuráját langyos szél borzolta. Amikor újra
kinyitotta, belenézett a visszapillantó tükörbe.
Szorosan rájuk tapadva egy SUV, hatalmas, szürke
terepjáró követte őket, sötétített üvegekkel.
Hirtelen rossz érzése támadt.
 Elgondolkodott, hogy az elmúlt negyedórában vajon
hányszor nézett a visszapillantó tükörbe. Valószínűleg
folyamatosan azt nézte, anélkül, hogy ez feltűnt volna. Keowa a
rendkívül figyelmes utasok közé tartozott, mások úgy vélték,
hogy tulajdonképpen meglehetősen idegesítő a folyamatos
figyelmeztetéseivel: „piros!”, vagy „zöldebb már nem lesz!”,
esetleg „vigyázz már, hová mész!”. Mindent észrevesz. Azt is,
ki jön mögöttük.
Homlokát ráncolva fordult hátra.
Rossz érzése bizonyossággá vált. Most már teljesen
biztos volt benne, hogy a terepjáró a repülőtér óta követi őket. A
szélvédőn az ég tükröződött, így a két utasnak csak a körvonalait
látta. Elgondolkodva fordult ismét előre. Az út egyenletesen
kanyargott a burjánzó növényzetben, középen sávval
elválasztva, amelyben rendszertelen távolságban nőtt egy-egy
bokor vagy kisebb fa. Szemben velük egy másik terepjáró jött,
szintén sötét, majd még egy.
Csalatkozna? Kialakulóban lenne valami jó kis paranoia?
Hány sötét terepjáró lehet Vancouverben? Nyilván néhány száz.
Néhány ezer. A nyugat-kanadaiak számára olyan a terepjáró,
mint a remeteráknak a csigaház.
Ne bolondulj már meg, gondolta.
Ugyanakkor nem árt, ha feljegyzi a kocsi rendszámát.
Előhúzta a mobilját, ám ekkor a terepjáró hirtelen sávot váltott
és melléjük hajtott, így már nem tudta leolvasni a számot.
Keowa lehunyta a szemét. Marha, gondolta. Nem tudtál volna
még néhány másodpercet várni? Éppen fel akartam...
A terepjáró közelebb húzódott.
– Hé – dudált Sid, miközben kezeivel mutogatott a másik
jármű felé. – Figyelj már az útra, marha!
Még közelebb.
– Mi van ezzel? – vakkantotta Sid. – Be van ez rúgva?
Nem, gondolta Keowa, aki nagyon nyugtalan lett, bizony
nincs berúgva. Nagyon is jól tudja, mit csinál.
Sid gyorsított. A terepjáró is.
– Micsoda egy kibaszott marha – káromkodott. – Ennek
jól...
– Vigyázz! – kiabálta a gyakornok.
 Keowa látta, amint az óriási terepjáró közeledik,
bekötötte az övet, megpróbált minél távolabb elhelyezkedni az
ajtótól, aztán a terepjáró belehajtott a Thunderbird oldalába, a
kocsit a padkára kényszerítve. Sid káromkodott, és heves
mozdulatokkal rántotta vissza a kormányt, igyekezvén elkerülni,
hogy átcsússzon a szembejövő sávba. Vadul kacsázva szántották
tel a földet, keresztül az alacsony bokrokon, egy fának is
majdnem nekimentek. A sportkocsi motorja felbődült. Sid gázt
adott. A terepjáró nekiveselkedett, még egyszer beléjük hajtott,
ezúttal keményebben. Keowa ide-oda dülöngélt az ülésen. A
megkínzott pléh fémes üvöltése visszhangzott a hallójárataiban,
és hirtelen a szembejövő sávban találták magukat, izgatott
dudaszót hallottak, az utolsó pillanatban tudtak kitérni,
összevissza üvöltöttek.
– A kocsim! – kiabálta Sid. – A gyönyörű kocsim!
Elkeseredett képpel terelte vissza a Thunderbirdöt a zöld
elválasztósávra, ám valaki úgy gondolta, hogy erre a szakaszra
különösen sok bokrot kell telepíteni. Hangosan szeltek át egy
sövényt, az ágak minden irányba csak úgy repkedtek, amint a
sportkocsi letarolta a növényzetet. Jobbra a terepjáró
akadályozta meg, hogy visszatérhessenek az úttestre. Sid
hirtelen fékezett és megpróbált besorolni a terepjáró mögé, ám
annak sofőrje is ugyanezt tette, így megakadályozta ebben a
szándékában is.
A következő pillanatban ismét kilőtt.
Ezúttal Sid gyorsabb volt. Karambol nélkül sikerült
átszelnie a két szembejövő sávot, és egy motorost épphogy
elkerülve sikerült bekanyarodnia az Old Marine Drive-ra, egy
keskeny, kátyús utcába, ami a bokrok között néhány kilométer
hosszan vezetett az egyetem területére, ahol visszacsatlakozott a
főútra. Sehol senki, az út szélén sűrű, sötét növényzet. Keowa
megállapította, hogy az öve kikapcsolódott, a szélvédő szélébe
kapaszkodott.
Istenem, gondolta. Mit akarnak tőlünk?
Furcsamód egyáltalán nem jutott eszébe, hogy a
támadásnak köze lehet Palsteinhez, Ruizhoz és ehhez az egész
történethez. Inkább valami közveszélyes fiatalok, útonállók
jutottak az eszébe, vagy olyasvalaki, akinek az efféle viselkedés
egyszerűen örömet okoz, aki bizonyára komplett bolond.
Hátranézett. Kátyúk, erdő, semmi más. Egy pillanatra felcsillant
a halvány reménysugár, hogy Sid a manőverével lerázta az
üldözőket, de aztán megint csak feltűnt a terepjáró és
kérlelhetetlenül közeledett.
Valami súrlódó hang hallatszott a Thunderbird
motorteréből. A gép akadozott.
– Gyorsabban – kiabálta Keowa.
– Olyan gyorsan megyek, ahogyan csak tudok – kiabált
vissza Sid. Ám fokozatosan csökkent a sebességük, szemmel
láthatóan lassultak.
– Gyorsabban kell mennünk!
– Nem tudom, mi van – engedte el Sid a kormányt és a
kezeivel a levegőben hadonászott. – Valami tönkrement,
fogalmam sincs.
– Fogd a kormányt!
– Ó, a picsába – sóhajtott a gyakornok és lebukott. A
terepjáró hatalmas, sötét orra előretört és hátulról beléjük ment.
A Thunderbird ugrott egyet. Keowa előrebillent és beverte a
fejét.
– Gyerünk! – könyörgött Sid a kocsinak. – Menjél már!
A terepjáró még egyszer beléjük hajtott. A Thunderbird
egészségtelen hangokat hallatott, a támadó ekkor melléjük
hajtott és oldalra lökte őket. Sid káromkodott, mint egy őrült
próbált kormányozni, gázt adott, fékezett...
Elvesztette az ellenőrzést a kocsi felett.
A borulás pillanata teljességgel meglepően azzal a
hatással járt, hogy minden zaj megszűnt körülötte, nemcsak a
kerekek csikorgása az úttesten, hanem a motor hangja, a
terepjáró hangja, egyáltalán minden hang, leszámítva egy madár
gyöngyöző énekét. Békés csendben bucskáztak át a fejükön, a
fák hirtelen az égből nőttek le, kövérkés, kicsi felhők tarkították
a mérhetetlenül mély, kék tengert, utána változott a perspektíva,
az erdő egészen elferdült, zörgés és pufogás, és máris itt volt
megint minden, az ütközés szörnyűu kakofóniája. Keowa
kirepült az ülésből. Kapálózva suhant a levegőben, miközben
alatta a Thunderbird becsúszott a bozótba, forgó kerekeivel
fölfelé, mint egy állat, amelyik bokorra és faágakra éhes. Még
röptében látta, amint a kocsi újra a kerekére fordul és megáll,
majd óriási sebességgel egy tisztást látott közeledni.
Fogalma sem volt, mi mindene tört el, amikor földet ért,
de ha a fájdalomból indult ki, akkor bizony elég sok testrésze. A
teste még tovább sodródott, hátán, hasán, oldalán. Ami eddig
nem tört el, az eltört most. Végre, amint érezte, egy
örökkévalóság múltán, kiterjesztett végtagokkal megállt, vér a
szemében, vér a szájában.
Első gondolata az volt, hogy még él.
A második, hogy a mobilja nem túl messze csillog a
napfényben. Egy lapos kövön feküdt, mint valami kiállítási
tárgy, pontosan a közepén, szinte szeretettel odahelyezve.
Valamivel odébb, egy megtépázott fán a szétroncsolódott
Thunderbird lógott, teli ágakkal, kéreggel és levelekkel, a
kocsiban pedig, vagy inkább a kocsiból kilógva himbálózott Sid
félig letépett fejjel, és őt bámulta.
Kerekek közeledését hallotta a murván és a füvön.
– Loreena?
A kiáltás halkan és panaszosan csendült fel. Fölemelte a
fejét és látta, amint a gyakornok egy lucfenyő árnyékában hever.
Megpróbált föltápászkodni, összerogyott, megint megpróbálta.
A kocsi megállt. Valaki lejött a töltésen, hosszú, nem túlságosan
sietős léptekkel. Egy férfi. Magas növésű, sötét nadrágban, fehér
ingben, napszemüvegben. Jobbjában egy hosszú csövű pisztolyt
tartott lazán.
– Mindjárt jövök – mondta. – Egy pillanat.
Hangtompító, suhant át agyán a gondolat.
A férfi mosolygott, amikor elment mellette, kissé
hivatalosan, a gyakornokhoz lépett és hármat belelőtt, amíg a fiú
megszűunt mozogni. Puff, puff, puff. Keowa kinyitotta a száját,
üvölteni, kiabálni, segítségért kiáltani szeretett volna, de csupán
elhaló sóhaj hagyta el megkínzott mellkasát. Minden
lélegzetvétel kínt jelentett. Fáradságosan kúszott előre, könyökét
a fűbe támasztva, a kőhöz igyekezett, amelyen a mobil hevert.
A férfi visszajött és zsebrevágta a telefonját.
Keowa feladta. A hátára fordult, a napot nézte és arra
gondolt, mennyire igaza volt Palsteinnek. Milyen közel volt
már, milyen átkozottul közel! Látókörében Lars Gudmundsson
felsőteste és feje jelent meg, valamint a pisztolyának a csöve.
– Maga nagyon okos – mondta. – Nagyon okos nő.
– Tudom – nyögte Keowa.
– Sajnálom.
– Már minden... minden fent van az interneten – préselte
ki magából. – Már minden...
– Utána fogunk nézni – mondta a férfi barátságosan, és
meghúzta a ravaszt.

GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD

Nina Hedegaard megpróbált ezernyi madarat fogni,
miközben a finn szaunában izzadt egyre jobban frusztrálódva.
Mindenütt a jólét szétterjesztett tollazata, a fészek és a
fészekalja csicsergése, elképzelte azt a gondtalan, meghitt
nyugalmat, amivel csak Julian világa tudta kecsegtetni.
Ezernyi csodálatos, vadul csapongó gondolat. De Julian
nem volt ott, a madarak pedig nem voltak hajlandók élete
tervezésének kalitkájába berepülni. Valahányszor éppen azt
gondolta, legalább egy verebet a kezében tart, miután Julian
valami félig-meddig konkrét dolgot súgott a fülébe, hamarosan
elillant ez az apró reménysége is, és csatlakozott lázas fantáziája
összes többi, kézzelfogható közelségben lévő, mégis
elérhetetlenül távoli képzetéhez. Most már komolyan kételkedett
Julian őszinteségében. Mintha nem tudná pontosan, hogy
reménykedik. Miért nem áll ki nyíltan mellette? Mintha
házasságtörést kellene lepleznie, mintha a társadalom
megvetésével kellene számolnia. Pedig nem, egyedülálló volt,
egy jóképű, szeretnivaló egyedülálló, mint ahogy ő is csinos és
szeretnivaló egyedülálló, csak éppen nem gazdag. De hát Julian
elég gazdag, mi akkor a probléma?
A frusztráció kövér cseppekben áradt ki minden pórusán,
összegyűlve karján, mellein, hasán. Dühösen dörzsölgette
magán a meleg veríték rétegeit, kezével combja belső oldalát
masszírozta, ujjai megindultak a középpont felé, a lágyéka táján,
összerándul, alig kordában tartható, minden büszkeséget
nélkülöző kéj. Szörnyűséges! Dühe növekedésével
párhuzamosan érezte a megalázó vágyat, hogy maga elé
képzelje e távol lévő férfit, és közben... nem, természetesen ez
szóba se jöhet, semmi esetre sem!
A dolgokat nevükön nevezve, Julian egyszerűen csak
dugni akar vele. Ennyi. Nem érez semmit, nem szerelmes.
Egyszerűen csak dugni akar egy aranyos kicsi dán űrhajósnővel,
ha úgy hozza a kedve. Amint megdugja az egész világot, ha meg
ahhoz van kedve.
Hülye seggfej!
Erőszakkal húzta el a kezét és hozzányomta a fapad
széléhez, kinézett a csodás völgyre, pasztellszerűu felszínére és
könyörtelen árnyaira. A ragyogó csillagok sokasága
hirtelenjében elérhetőbbnek tűnt számára, mint az élet, amit
Julian mellett oly szívesen élt volna. Nem a pénzről volt szó,
nem igazán a pénzről, bár azt sem vetette meg feltétlenül. Nem,
sokkal inkább egy helyet szeretett volna magának ebben a
víziókkal teli agyban, ami világűrlifteket talál fel, ő maga
szeretett volna Julian személyes zseniális húzása lenni, a férfi
legjobb ötlete. Azt szerette volna, ha a világ úgy vesz róla
tudomást: ő az a nő, akire ez a férfiú vágyik. Ezt nem
egyszerűen csak a baszással érdemelte ki. Sokkal többel!
Azért ült itt, hogy ezeket a dolgokat elmondja neki,
természetesen anélkül, hogy nyomást gyakorolna rá. Csak éppen
egy kicsiny adag homeopátiás jövőtervezés, egybekötve az
elképzelései szerint magával ragadó szaunai szeretkezéssel,
amint visszatér a Ganymed. Így egyeztek meg, Julian megígérte,
hogy azonnal csatlakozik hozzá, de már háromnegyed nyolc felé
járt, s mikor rákérdezett, el kellett hinnie a nem túl meggyőzőo
Lynn-nek azt a mesét, hogy a csoport a Schröter-völgy
bűvöletében megfeledkezett az időről, így egy-két órát késni
fognak.
Ezt honnan tudta Lynn műholdas kapcsolat nélkül?
Jól van, nem tudja. De Julian már reggel említett valami
nagyobb kirándulást a Snake Hill környékén, jelezvén az
esetleges késést. Tehát aggodalomra semmi ok. Nyilván minden
rendben van.
 Rendben. Hahaha.
Hedegaard bambán bámult maga elé. Talán rendben van,
hogy átverik a vendégeket, de őt lehetőleg ne. Nem lett volna
szabad kikezdenie a világ leggazdagabb vénemberével. Ilyen
egyszerű. Legfőbb ideje, hogy egy jéghideg zuhanyt vegyen és
ússzon pár hosszt a medencében.

– De, van benne valami ünnepélyesség – vélte Ögi. –

Már ha az ember transzcendálja.
– Már ha mit is csinál? – mosolygott Winter.
– Ha az ember a közvetlenül érzékelhetőt a maga
jelentőségére emeli, kedvesem – magyarázta Ögi. – Nehéz
gyakorlat manapság. Néhányan vallásnak nevezik az ilyesmit.
– Egy eldőlt zászló? Egy régi leszállóegység?
– Egy régi leszállóegység és két férfi önmagában
kevéssé üdítő hagyatéka a Hold amúgy unalmas környezetében.
De ők voltak az első emberek, aki egyáltalán a Holdra léptek!
Érted? Ezáltal az egész Marc Tranquillitatis részesül valami...
valami...
Ögi a megfelelő szót kereste.
– Szakrális méltóságban? – javasolta ragyogó
szemekkel, a templombajárók hangszínével Aileen Donoghue.
– Pontosan!
– Aha – mondta Winter.
– Hinni kell Istenben, hogy valaki így érezhessen? –
kérdezte Rebecca Hsu, miközben az italából kihalászott egy
kandírozott cseresznyét és ajkát csücsörítve bekapta. Egészen
halkan cuppantott hozzá. – Én egészen egyszerűen jelentősnek
találtam, de szakrálisnak...
– Mert nincs szakrális tradíciód – közölte vele Chucky. –
Úgy értem, a te embereidnek. A népednek. A kínaiak nem
szakrálisak.
– Köszönöm, hogy emlékeztetsz rá. Most már tudom
legalább, hogy miért tetszett jobban a Rupes Recta.
A Mama Quilla Clubban gyűltek össze egy kis laza
beszélgetésre, hogy megpróbálják elűzni a Ganymed késése
miatti aggodalmukat, és átbeszélték a nap eseményeit. A Mare
Tranquillitatis nyugati medencéjében megcsodálták a legelsőo
holdkomp leszállóegységét, amivel Armstrong és Aldrin 1969-
ben a Holdra szálltak. A környék a kulturális örökség részének
számított a három kicsiny kráterrel együtt, amelyeket az
úttörőkről és társukról, Collinsról neveztek el, akinek az
űrhajóban kellett maradnia. A múzeumnak nevezett környék
már a repüléskor, nagy magasságból felmutatta az emberi
haladás banalitását. Az egység kicsi volt, és mint egy szúnyog
az elefánt bőrén, parazita módján terült el a regolitban.
Armstrong nevezetes lábnyoma pedig egy üvegbura alatt
pompázott. Zarándokhely. Ennél kétségtelenül léteznek
pompásabb katedrálisok, de Öginek mégiscsak igaza volt,
amikor valami olyasmit érzett, ami által az emberi nemnek
jelentőséget és nagyságot tulajdoníthatott. Annak bizonyossága
volt ez, hogy nem állhatnának itt, ha ezek a férfiak nem vállalták
volna az utazást a légüres sivatagban és nem vitték volna véghez
az első landolás csodáját, tehát végeredményben ez az érzés nem
más, mint tisztelet. Késő délután, a Rupes Recta végtelennek
tűnő falát szemlélve, amely azt a képzetet keltette, hogy innen
kezdve a Hold 200 méterrel magasabban folytatódik, a
kozmikus építészet magasztosságát érezték, ám az a sajátosan
megható erő, amely a Mare Tranquillitatisban ragadta magával
őket az emberi jelenlét nyomorúságos tanúbizonyságai láttán, itt
már nem hatott rájuk. Többségük ekkor fogta tel, hogy ők nem
úttörők. Az úttörőket nem köszönti senki, sem valami vacak
állvány, sem egy lábnyom, csupán a magányosság és az
idegenszerűség.
Lynn Orley és Dana Lawrence mindent megtettek azért,
hogy a beszélgetés gondtalan hangulatát fenntartsák, egészen
addig, amíg Olympiada Rogasova a poharát letéve meg nem
szólalt.
– Szeretnék beszélni a férjemmel.
Mindenki megnémult. Bénító nyomottság telepedett a
csoportra. Rogasova ugyanis éppen egy ki nem mondott
egyezséget szegett meg, hogy tudniillik nem
aggodalmaskodnak, de valahogyan mégiscsak örültek ennek,
kiváltképp Chuck, akinek már három rettenetes viccet is el
kellett mesélnie, csak hogy elnyomja fenyegetően morgó
gyomrának hangját.
 – Na gyerünk, Dana – zsörtölődött. – Mi van itt? Mit
hallgatnak el?
– Egy műholdprobléma még nem a világ, Mr. Donoghue.
– Chuck.
– Chuck. Például egy homokszemnyi minimeteorit
átmenetileg tönkretehet egy műholdat, és az LPCS...
– De hát nincs is szükségük az LPCS-re. Armstrong
bandájának sem volt LPCS-e.
– Biztosíthatom, hogy a technikai malőrt hamarosan
kijavítjuk. Eltart ugyan egy ideig, de hamarosan úgy tudunk
beszélni a Földdel, mint korábban.
– Csak az a furcsa, hogy hol maradnak már...
– Egyáltalán nem furcsa – mosolygott erőltetetten Lynn.
– Ismeritek Juliant. Ismét egy óriási programot állított össze.
Már reggel is említette, hogy valószínűleg késni fognak. Jut
eszembe, láttátok egyáltalán a Mare Tranquillitatis és a Sinus
Medii közötti barázdarendszert? Tulajdonképpen látnotok
kellett, amikor a Rupes Recta felé repültetek.
– Igen, úgy néz ki, mintha utak lennének – mondta
Rebecca Hsu, s ezzel újra kezdetét vette a figyelemelterelő
locsogás.
Olympiada maga elé bámult. Winter észrevette
katatóniáját, felhagyott a Strawberry Daiquirit tartalmazó pohara
cukros szélének nyalogatásával, és napbarnított karját a keskeny
vállak köré fonta.
– Ne aggódj, drágám. Idejében visszakapod őt.
– Olyan nyomorultul érzem maga – válaszolta halkan
Olympiada.
– Hogyhogy nyomorultul?
– Olyan rosszul, olyan vacakul. Mint amikor feltétlenül
beszélni akarsz valakivel, akit megvetsz, csak mert nincs más.
Ez szánalmas.
– De hát itt vagyunk mi neked! – mondta Winter és egy
nőovéri csókot nyomott a halántékára. Csak ekkor esett le neki,
hogy mit is mondott Olympiada. – De kire gondolsz, kit vetsz
meg? Csak nem Oleget?
– Hát ki mást?
– Hú! Te megveted Oleget?
 – Megvetjük egymást.
Winter elgondolkodott e szavakon. Egymás után
kipróbálta a megfelelőnek tűnő mimika, elcsodálkozás,
elmélkedés, megértés, értetlenkedés gesztusait, úgy
tanulmányozta az orosz asszony külső megjelenését, mintha
először venne tudomást róla. Olympiada estélyi öltözéke, egy a
viselője hangulatától függően színét változtató catsuit Mimi
Parkers kollekciójából, úgy lógott rajta, mintha egy szék
karfájára lenne vetve, szemfestéke és sminkje egymással
versengett a sokéves elhanyagoltság és házastársi szenvedés
nyomainak eltussolásában. Az asszony sokkal jobban is
kinézhetett volna. Némi botox az orcáira és homlokára,
hyaluronsav a szája szegletébe, ami kisimítja a ráncokat, itt-ott
egy kis implantátum az önbizalom és a kötőszövetek feszesebbé
tételére. Ebből az alkalomból el is határozta, hogy amint
visszatérnek, kicserélteti az implantátumot a saját fenekében. Ha
túl sokáig ült, valami nem stimmelt.
– Miért nem hagyod akkor egyszerűen el? – kérdezte.
– Miért nem hagyja el a lábtörlő az ajtót, amelyik előtt
hever? – elmélkedett Olympiada.
Azt a kutya megy a macska! Winter elcsodálkozott.
Természetesen önmagát ellenállhatatlannak tartotta pompás
ragyogásában, de valóban fitneszkirálynőnek kell kinézni ahhoz,
hogy elkerüljék az embert az olyan gondolatok, amelyek
Olympiadát kínozzák?
– Ide figyelj! – mondta. – Azt hiszem, hibát követsz el.
Egy igazi, komoly gondolkodásbéli hibát.
– Csak nem?
– De igen. Nyomorultnak találod magad, mert azt hiszed,
senkinek sem kellesz, tehát engeded, hogy nyomorultul
bánjanak veled, csak azért, hogy valahogy egyáltalán bánjanak
veled.
– Hm.
– Ám valójában azért nem kellesz senkinek, mert te
magad érzed nyomorultnak magad. Érted? Megfordítva.
Kaziálisan, kauzálisan, vagy hogy a fenébe mondják, tehát ez a
vacak az okkal és az okozattal, nem vagyok én annyira művelt,
de tudom, hogyan működik. Az ember azt gondolja, a többiek
szarnak találják, ezért szarnak is érzi önmagát és szarul is néz ki,
ami ahhoz vezet, hogy a többiek csak szart látnak, és így zárul
be a kör, érthetően mondom? Egyfajta belső... önelítélés. Mert te
magad vagy önmagad legnagyobb, hm, ellensége. És még
valahol élvezed is. Szenvedni akarsz.
Ej, ez aztán jól hangzik! Mintha egyetemre járt volna.
– Úgy gondolod? – kérdezte Olympiada, homályos,
novemberi időjárást idéző pillantásokkal.
– Persze! – tetszett neki a dolog, igazi pszichológiának
hatott. Sokkal gyakrabban kellene ilyesmit csinálnia. – És tudod,
hogy miért akarsz szenvedni? Mert keresed az igazolást! Hiszen,
amint láttuk, magadról azt gondolod... – a szókincs, Miranda!
Szókincs! Ne mondd mindig, hogy szar! Hogy is mondják
másképp? – fos vagy. Fosnak gondolod magad, semmi másnak,
de még mindig jobb fosnak lenni, mint az égvilágon semminek,
és ha téged valaki más is fosnak talál, érted, akkor abban látod
meg annak a kristálytiszta igazolását, amit te magad is gondolsz.
– Te jó ég!
– A nyomor megbízható valami, higgy nekem.
– Nem tudom.
– De ha szarul érzed magad, akkor van egy kapaszkodód.
Mit is mondanak az emberek, ha templomba mennek. Istenem,
bűnös vagyok, méltatlan, elcsesztem valamit, még mielőtt
megszülettem volna, egy nyomorult mocsok vagyok, bocsáss
meg nekem, de ha nem, az is jó, nyilván neked van igazad, egy
tetű vagyok, öröklötten tetű ...
– Öröklötten tetű?
– Igen, ez az öröklős izé! – gesztikulált hevesen, mintegy
mámorban. – Van valami olyasmi a kereszténységben, hogy az
ember eleve és mindig is egy seggfej. Na, te is pont így érzed
magad. Azt képzeled, hogy a szenvedésben leled meg az
otthonodat. De ez nem igaz. Szenvedni szar.
– Te sohasem szenvedsz?
– Dehogynem, mint egy kutya! De ezt te is tudod.
Alkoholista voltam, kitüntettek, mint a legrosszabb színésznőt,
börtönben voltam, a törvényszék előtt. Ez igen! – nevetett,
beleszerelmesedve az önéletrajzába. – Ezt eléggé elcsesztem.
– De miért nem érdekel téged ez az egész?
 – Dehogynem érdekel. A pech meglehetősen érdekel.
– De azt nem gondolod, hogy eleve... hmmm...
– Nem – rázta a fejét Winter. – Csak rövid ideig, amíg
piáltam. Amúgy nem is tudnám, miről beszélek. De nem, eleve
nem.
Olympiada az egész este során most mosolyodott el
először, óvatosan, mintha kételkedne abban, hogy alkalmas erre
az arcberendezése.
– Elárulsz egy titkot, Miranda?
– Hát persze, drágám.
– Hogyan lesz valaki olyan, amilyen te vagy?
– Fogalmam sincs – gondolkodott el Winter egészen
komolyan. – Azt hiszem, szükség van valaminek a hiányára... a
fantázia hiányára.
– A fantázia hiányára?
– Igen – nevetett nyerítve. – Képzeld el, nekem nincs
fantáziám. Egy fikarcnyi sem. Én nem tudom magam más
szemével nézni. Úgy értem, persze, hogy feltűnik, amikor
fantasztikusnak találnak, a szemeikkel vetkőztetnek, naná. De
amúgy kizárólag a saját szememmel nézem magam, s ha nem
tetszem, akkor korrigálok. Egyszerűen nem tudom elképzelni,
mások miként akarnának, tehát meg sem próbálok olyanná válni
– kis szünetet tartva jelezte Funakinak, hogy üres a pohara. –
Mostantól pedig ne Oleg szemeivel nézd magad, rendben?
Kedves vagy, nagyon is kedves! Ó, istenem, te képviselő vagy
az orosz... miben is?
– Parlamentben.
– És gazdag és minden! Ami a külsődet illeti, rendben,
őszinte leszek, de adj nekem négy hetet, és menő partiarcot
csinálok belőled! Nem hiányzik neked ez az egész, az meg
végképp nem, hogy Oleget hiányold.
– Hm.
– Tudod mit? – ragadta meg Olympiada karját és
lehalkította a hangját. – Most elárulok neked egy valódi titkot. A
férfiak csak azért éreztetik azt a nőkkel, hogy szart sem érnek,
mert ők is így érzik saját magukat. Érted? Megpróbálják
megtörni a magabiztosságunkat, megfosztanának tőle, mert ők
sem magabiztosak. Ne hagyd magad! Ne engedd, hogy ezt
tegyék veled. Húzd fel a lobogót, drágám. Te nem az vagy,
akinek ő szeretne téged látni – bonyolult mondatszerkezet, de
sikerült. Egyre jobb lesz.
– Talán vissza sem jön soha – mormogta Olympiada, aki,
úgy tűnt, a lét kissé világosabb mezői felé tette meg az első
lépéseket.
– Pontosan! Szard le.
Olympiada sóhajtott.
– Oké.
– Micsio, szívem – károgott Winter és üres poharát
felmutatta. – A barátnőmnek is egy ugyanilyet!

Sophie Thiel az árulás és cselszövés nyomában járt,

amikor Tim belépett a központba. A nagy multimédiafalon
tucatnyi monitor rekonstruálta a múltat.
– Az egész hamisítás – mondta Thiel csüggedten.
Tim nézte, amint emberek haladnak át a lobbin, belépnek
a központba, végzik a munkájukat, majd kimennek. Ezután
ismét üresen és félhomályban maradtak a termek, egyedül a
völgy széléről visszatükröződő napfény által megvilágítva, belül
csak a szállodát műuködésben tartó gépezet kontrollámpái
bocsátottak ki fényt magukból. Thiel egy képet mutatott. A
kamera úgy volt beállítva, hogy a panorámaablakon keresztül a
Vallis Alpina szemben lévő oldalát mutatta a hegyekkel és a
magasvasúttal.
– A központ, sehol egy ember, azon az éjszakán, amikor
Hanna elment a Lunar Expressz-szel. – Tim hunyorogva
előrehajolt.
– Ne is próbálkozzon, úgy sem láthatja. A testvére azt
mondaná, mert nem is ment sehova. Valójában azonban a világ
legrégebbi trükkjével ver át valaki bennünket. Látja a videofal
jobb szélén a villogást?
– Igen.
– Szinte egy időben villog itt lent is valami, aztán ott,
egy kissé odébb, egy mutató ugrik egyet. Látta? Csupa apróság,
normál esetben a kutya sem figyelne rá, de én vettem a
fáradságot, hogy a megfeleléseket keressem. Vessen egy
pillantást az időpontra.
 – Öt óra ötvenhárom – olvasta Tim.
– És pont ezt a szekvenciát látja öt óra tízkor is.
– Talán egy véletlen?
– Nem, ha az árnyék amúgy észrevehetetlen mozgását a
Hold felszínén alaposan kielemezzük. A szekvenciát kimásolták
és beillesztették, hogy egy jó kétperces eseményt eltüntessenek.
– A Lunar Expressz érkezését – suttogta Tim.
– Így van. És ez folyamatosan így megy. Hanna a
folyosón, megvágva, pontosan úgy, ahogy az apja mondta. A
központ, szemlátomást üres. De valaki járt itt. Valaki, aki itt ült
és megvágta a videókat, csak hát magát is kivágta. Tökéletes
munkát végzett. A lobbi, a másik perspektíva, ahonnan látni
lehetne Mister X-et, amint belép, szintén meg lett hamisítva.
– Ennek a személynek végtelen hosszú ideig itt kellett
ülnie – álmélkodott Tim.
– Nem, gyorsan megy, ha az ember tudja, mit kell
csinálnia.
– Elképesztő!
– Főképp azért elkeserítő, mert egy fikarcnyit sem visz
minket közelebb a megoldáshoz. Most már ugyan tudjuk, hogy
valaki megtette, csak azt nem tudjuk, ki.
Tim az ajkát rágta. Hirtelen támadt egy ötlete.
– Sophie, ha kinyomozhatnánk, hogy mikor
manipulálták a videókat, ha belenézhetnénk a protokollba... úgy
értem, a protokollt is meg lehet hamisítani?
A lány a homlokát ráncolta.
– Csak nagyon bonyolult eljárással.
– De lehetséges?
– Tulajdonképpen nem. A behatolás is bekerülne a
protokollba.... Hm. Értem.
– Ha ismerjük a behatolás pontos időpontját, akkor
összevethetjük a vendégek és a személyzet aktuális tartózkodási
helyével. Ki hol volt a kérdéses időpontban? Ki látott kit? A
szállodai rendszer összes adatát ilyen rövid idő alatt nem
változtathatta meg az ismeretlenünk. Tehát amint ismerjük a
protokollt...
– Elkapjuk – bólintott Thiel. – Csakhogy ehhez
szükségünk lenne egy autorizáló programra.
 – Nekem van.
– Ó – nézett rá meglepődve a lány. – Van egy autorizáló
programja a rendszerhez?
– Nem, egy közönséges, kicsi kémprogramom van, amit
tavaly télen töltöttem le az internetről, hogy belenézhessek egy
kollégám adataiba. Az ő egyetértésével – fűzte hozzá gyorsan. –
A gépe 60 másodpercenként készített egy monitorképet, ezek a
képek kellettek, de nem volt hozzáférési engedélyem. Tehát
kénytelen voltam igénybe venni a tanítványaim segítségét.
Egyikük a Gravediggert ajánlotta, egy... na igen, nem túl legális
programot, amit könnyű kezelni és gyakorlatilag minden
rendszerrel kompatibilis. Mindenestre megtartottam. A
számítógépemen van, a számítógépem pedig...
– ...itt a GAIA-n.
– Bingó – vigyorgott Tim. – A szobámban.
Thiel szélesen elmosolyodott.
– Hát, Mr. Orley, ha nem okoz túl nagy fáradságot...
– Már hozom is.
Csak a lakosztályába vezető úton jutott eszébe, még egy
oka lehet annak, hogy kizárólag manipulált felvételeket talált: ő
maga manipulálta az anyagot.

Mukesh Nair fújtatva mászott ki a medencéből. Némileg

távolabb Sushma törülközött, Eva Boreliusszal és Karla
Kramppal beszélgetve, miközben Heidrun Ögi és Finn O'Keefe
gyermekded versenyekben merültek el, például, ki tud hosszabb
ideig egy levegővétellel víz alatt maradni. A panorámaablakon a
Föld kedves jó barátként ragyogott be. Nair elvett egy törölközőt
a kupacból és megtörölte a haját.
– Ti is így éreztek? – mondta. – Ha ránézek az
otthonunkra, teljességgel közömbösnek tűnik.
– Közömbösnek mi iránt? – kérdezte Kramp eltűnve
fürdőköpenyében.
– Irántunk – tette le Nair a törölközőt, és kipillantott az
égre. – A tetteink következményei iránt. Mindenütt melegebb
lett. Egykor lakott területek víz alatt állnak, mások
elsivatagosodnak. Egész néptörzsek mozdulnak, éhesek,
szomjasok, munkanélküliek, hazátlanok, évszázadok óta a
legnagyobb migrációs hullámot éljük át, de rajta nem látszik.
Ebből a távolságból nem.
– Ebből a távolságból az sem látszana az öreg hölgyön,
ha mi ripityára bombáznánk – mondta Kramp. – Ez még semmit
sem jelent.
Nair a fejét rázta, rosszallóan.
– A sivatagok megnőttek, nem? A partok vonalai
megváltoztak. De ha elég távol vagyunk... a szépsége mit sem
változik.
– Ha elég távol vagyunk egymástól – mosolygott
Sushma –, még én is szép vagyok.
– Ó Sushma! – fordította el a fejét az indiai és
nagyszerűen rendbe tett fogait kivillantva nevetett. – Számomra
te vagy a legszebb és az is maradsz, közel s távol. Te vagy az én
legszebb zöldségem!
– Na, ez aztán a bók – mondta Heidrun O'Keefe-nek, az
egyik füle vízzel, a másik Nair kellemes baritonjával tele. –
Miért nem mondasz te nekem soha efféléket?
– Mert nem én vagyok Walo.
– Gyönge magyarázat.
– Az ő hatáskörébe tartozik, hogy téged élelmiszerekhez
hasonlítson.
– Csak nekem tűnik úgy, vagy az utóbbi időben tényleg
nem veszed magadnak a fáradságot?
– Ha rád nézek, semmiféle zöldség nem jut rólad az
eszembe. Talán a spárga.
– Finn, ez igen. Attól tartok, így nem fogod vinni
semmire – kievickélt a medence széléhez, kiemelkedett, és egy
vízsugarat spriccelt Nairék felé. – Hé, ti ott! Miről beszéltek?
– A Föld szépségéről – nevetett Sushma Nair. – No és
egy kicsit a nők szépségéről is.
– Egy és ugyanaz – mondta Heidrun. – A Föld nő.
Borelius a kimonóját kötötte be éppen.
– Ti szépséget láttok odakint?
– Bizony ám! – bólintott Nair lelkesen. – Szépséget és
egyszerűséget.
– Mondjam meg, mit látok én? – mondta elgondolkodva
Borelius.
 – Aránytalanságokat.
– Mennyiben?
– Az igények teljesen téves proporcionálását. A Föld
odakint semmiben sem hasonlít a megszokott észlelésünkhöz.
– Így van – mondta Heidrun. – Svájc például a svájciak
számára általában akkorának tűnik, mint Afrika. Afrika ellenben
egy svájci képzelt valóságában egy semmirekellőkkel,
szúnyogokkal, kígyókkal és betegségekkel teli, forró és fülledt
félszigetté zsugorodik össze.
– Pontosan erről beszélek – bólintott Borelius. – Egy
gyönyörűséges bolygót látok, amin nem osztozunk. Egy világot,
amit ha azzal mérünk, hogy ki mivel bír és mivel nem, akkor
egészen másképp kellene kinéznie.
– Brávó – közeledett O'Keefe tapsolva.
– Ej, Finn – sziszegte Heidrun. – Tudod egyáltalán,
miről beszélünk?
– Persze – ásította. – Arról, hogy Eva Boreliusnak a
Holdra kellett repülnie, hogy felismerje azt, ami nyilvánvaló.
– Nem – nevetett Borelius szárazon és összepakolta a
fürdőruháját.
– Képzeld csak, Finn, én mindig is tudtam, hogyan néz
ki a bolygó, de azért mégis más így látni. Emlékeztet arra, hogy
tulajdonképpen kik miatt is végezzük a kutatásokat.
– Annak, aki megfizeti. Ez újdonság?
– Hogy vége a szabad kutatásnak? Nem.
– Nem mintha neked személyesen okod lenne a panaszra
– jegyezte meg gúnyosan Kramp.
– No nézd csak – vonta fel a szemöldökét Borelius,
miután két oldalról fogták fogóba. – Panaszkodnék?
Kramp ártatlanul nézett rá.
– Csupán meg akartam jegyezni.
– Persze, az őssejtkutatás pénzzel jár, tehát nekem is jut
valamennyi. Nem volt olcsó a felnőtt sejtek izolálása és
kutatása, amíg eljutottunk a mesterséges szövetek
kitenyésztéséig. Mostanra dekódoltuk a sejtjeink protein-
felépítését, sikeres a molecular prostheticsszel végzett munka,
rendelkezünk az elhalt idegek és a megégett bőr
helyettesítőjével, szükség esetén elő tudunk állítani
szívizomsejteket, a rák nyomában járunk, mert e világ
leggazdagabb embereit sem kíméli a szívinfarktus, a rák és az
égési sérülés – kis szünetet tartott. – De a malária megkíméli
őket. A kolera is. Ezek a szegények betegségei. Ha az efféle
betegségek tisztán kvantitatív előfordulásait átszámítanánk
költségvetésre, akkor a kutatási pénzek legnagyobb része a
harmadik világba folyna. Ehelyett a malária elleni szerek
kutatásának legnagyobb részét jegelték, még a
legígéretesebbeket is, mert azokkal nem kereshetsz pénzt.
Nair továbbra is a Földet nézte, még mindig
mosolyogva, de már elgondolkodóbban.
– Én egy elképzelhetetlenül nagy országból jövök –
szólalt meg. – És ugyanakkor egy áttekinthető kozmoszból.
Soha nem gondoltam, hogy egyetlen világ létezik, már csupán
azért sem, mert nem észlelhetjük egyszerre az összes
szemszögből. Senki sem látja egészként, senki sem látja a teljes
igazságot. De ha az ember a világot számos, egymással
kapcsolatban álló kicsi világként nézi, amelyek mindegyike a
maga szabályainak van alávetve, meg lehet próbálkozni azzal,
hogy ezek némelyikén javítson. Ezzel javít egy kicsit az egészen
is. Az a feladat, hogy az egész világon javítsak, túlságosan nagy
lenne nekem.
– Javítottál már bármin is? – kérdezte Kramp.
– A kis világok némelyikén – ragyogott rá Nair. –
Legalábbis remélem.
– Elláttad Indiát légkondicionált bevásárlóközpontokkal,
egész falvakat kötöttél az internetre, több ezer indiai paraszt
számára tetted lehetővé az egzisztenciális biztonság elérését. De
nem nyitottad-e ki a nemzetközi konszernek előtt is a kapukat,
amikor felajánlottad nekik, hogy részesedést vásárolhatnak?
– Dehogynem.
– No és ezek között nem akadt egyetlen sem, amelyik
köszönettel vette a módszeredet, indiai földet bérelt, majd a
parasztokat gépekkel vagy olcsó napszámosokkal
helyettesítette?
Nair arcán megfagyott a mosoly.
– Bármilyen ötletet tönkre lehet tenni.
– Én csak megérteni akarom.
 – Persze, történt ilyen. De ezt nem engedhetjük meg.
– Nézd, én nem értek teljesen egyet avval, ahogyan
romantizálod az egyenlőtlenséget. Kicsi, autark világok. Te
nagyon sok jót cselekszel, Mukesh, de te magad vagy a
globalizáció. Amit én amúgy helyesnek is tartok, amíg a nagy
konszernek az aranyos kicsi világokat...
– Nem akartunk felmenni a szobáinkba? – mondta
Borelius.
– De igen – vont vállat Kramp. – Menjünk. Jellemző,
hogy már megint te játszod a sértettet, és szégyellni kezded, ha
őszintén beszélek.
– Tulajdonképpen hol maradnak a többiek? – rázta
türelmetlenül a fejét Sushma. – Már rég itt kellene lenniük.
– Amikor lejöttünk, még nem érkeztek meg.
– Nyilván még most sem – vélte Nair. Utána
barátságosan átkarolta Kramp vállát. – Amúgy teljesen igazad
van, Karla. Gyakrabban kellene ilyen dolgokról beszélgetnünk.
Úgy, hogy nem kíméljük egymást.
– Mondjam meg, mit látok? – kérdezte O'Keefe.
Mindenki ránézett.
– Azt látom, amint e sokat vitatott földgolyó két tucat
leggazdagabb embere szűkösnek érzi a malária és a pezsgő közti
helyet; és megfelelve az általad említett hibás
proporcionálásnak, Eva, a Holdra menekülnek, ahol a
naprendszer legdrágább szállodájában figyelemre méltó
belátásokra jutnak. Tudjátok mit? Én úszom még egy kört.

Thiel installálta Tim programját, majd mellékesen

megkérdezte, nem jutott-e még eszébe, hogy ő az áruló. Tim egy
pillanatra meghökkent, majd hangosan felnevetett.
– Ennyire látszik rajtam?
– De még mennyire.
– Na igen...
– Nem én vagyok – mondta. – Rendben?
Tim ismét felnevetett.
– Ha az emberek efféle kijelentéseik alapján
kiszabadulnának a vizsgálati fogságból, akkor a börtönöket
csirkeólakká építhetnénk át.
 – Maga tanár, ugye?
– Igen.
– Hányszor hallja ezt egy nap?
– Mit? Hogy nem én vagyok? Nem én voltam? –
megvonta a vállát. – Fogalmam sincs. Délfelé általában nem
látom már át a dolgokat. Na jó, rendben. Nem maga volt.
Gyanakszik valakire?
A lány a kezelőfelület fölé hajolt, így szőke fürtjei
eltakarták az arcát.
– Közvetlenül nem.
– A nővéremre gondol, igaz? – sóhajtott Tim. –
Gyerünk, Sophie, nem gond, nem haragszom magára. Nem
maga az egyetlen, aki ezt gondolja. Lawrence szabályszerűen
rászállt Lynnre.
– Tudom – nézett fel Thiel. – Én személy szerint
azonban egyáltalán nem gondolom, hogy a nővérének a
legcsekélyebb köze is lenne az ügyhöz. Lynn építette fel ezt a
szállodát. Tiszta hülyeség lenne. Ezenkívül, bár én csak
hallomásból tudok róla, de vonakodott, amikor az apjuk meg
akarta nézni a folyosón készült felvételeket. De miért tette
volna? Már úgy értem: miért tette, ha ő vágta meg a szalagokat?
Én akkor az ő helyében büszkén az orra alá dugtam volna.
Tim hálásnak, ugyanakkor sajátosan gondterheltnek tűnt.
Világossá vált számára, hogy a nő véleménye mégis inkább
Lawrence-éhez áll közelebb, mint az övéhez, és hogy ez
kínozza.
– Őszintén szólva – mosolygott kissé félszegen – az
előbb azon gondolkodtam, hogy esetleg nem maga...
– Vagy úgy! – vigyorodott el Tim. – Nem, nem én
voltam.
– Még több csirkeól – nevetett vissza a lány. – Itt marad
velem, amíg rekonstruálom a protokollt?
– Nem, utána szeretnék nézni, merre kószál Lynn. De
hívjon, ha talál valamit – mosolygott. – Maga nagyon derék
lány, Sophie. Boldogulni fog?
– Valahogyan.
– Egyáltalán nem fél?
Sophie vállat vont.
 – Furcsa módon a legkevésbé attól lélek, hogy a
levegőbe röpülünk. Ez annyira valószerűtlen. Ha mégis
megtörténik, akkor mindannyian eltűnünk egy szempillantás
alatt, aligha fogunk sokat észlelni az egészből.
– Én is hasonlóan érzem magam.
– Tehát maga akkor mitől fél?
– Jelenleg? Amber. Nagyon aggódom miatta. A
feleségemért, az apámért...
– A testvéréért...
– Igen. Lynnért is. Viszlát, Sophie.

– Na, ez aztán nagyon kedves volt – gúnyolódott

Heidrun, miután a többiek menekülésszerűen elhagyták a
medencének még a környékét is. Már csak ő és O'Keefe
úszkáltak a kráter fekete vizében. Az idill és az apokalipszis
közötti kép.
– De igaz – mondta O'Keefe, és továbbúszott.
Heidrun a füle mögé simította nedves haját. A víz alatt
teste önmaga fakó képévé torzult, a kontúrok hullámszerűen
feloldódtak. O'Keefe olyan hullámokat csapott, mint egy
motorcsónak, minden oldalra szétküldve a turbulenciákat,
csillapodni nem akaró, figyelemre méltó amplitúdóval, olyannal,
amilyet földi vízben egyetlen úszó sem hozhatna létre.
Szórakoztató tényező, kizárólag a holdutazók számára
fenntartva. Delfinként lehetett kiugrani a vízből, s amikor az
ember visszacsobbant, valóságos cunamit keltett. Az ember
bátran szembeszállhatott a gravitáció törvényeivel, de O'Keefe
hangulata inkább a környező táj szürkeségét tükrözte. Heidrun
nyújtózott, elmerült, utánaúszott, megelőzte, és újra felbukkant.
O'Keefe látta, hogy a kráter másik széléhez vezető út elzáródott,
így a vízben egyensúlyozgatott.
– Mi van? – kérdezte Heidrun? – Rossz a kedved?
– Fogalmam sincs – vont vállat a férfi. – Amúgy nem
kellene fölmenned?
– És neked?
– Senkivel sem beszéltem meg találkozót.
Heidrun elgondolkodott. Megbeszélt volna valakivel
valamit? Walóval, persze, de hát lehet a házasság mindennapos
mágneses vonzását találkozónak nevezni?
– Tehát fogalmad sincs, milyen a kedved?
– Nem tudom.
Valójában, gondolta, O'Keefe inkább azt nem tudja,
miért lett hirtelen ilyen rossz a kedve. Egész nap ragyogó
hangulatban volt, lakonikus szarkazmusával többször is
megnevettette, s ezt a tulajdonságát Heidrun mindennél jobban
becsülte. Szerette az olyan férfiakat, akiknek szarkasztikus
humora bohém lazaságából ered, amely a lazaság lovagjaivá
avatja őket. Véleménye szerint nem sok erotikusan izgatóbb
dolog volt a nevetésnél, sajnálatosan azonban ehhez némi
probléma is kapcsolódott, tudniillik a férfiak hozzá általában
nem intellektuálisan közeledtek. Ennek az eredménye számára
pedig általában lehangoló és elkedvetlenítő volt. Abbéli
fáradozásukban, hogy combveregetéssel szerezzenek jó
pontokat, a dürgő hímek elvesztették férfiúi büszkeségük utolsó
maradékait, és még sokkal rosszabb dolgok is megtörténtek.
Heidrun a maga részéről nyerítve élvezte a szexet, és már oly
sokszor kapott nevetőgörcsöt orgazmus közben, hogy az érintett
urak óhatatlanul is azt gondolták, kineveti őket, így problémáik
támadtak ösztönéletük kiélésével. Utána mindig jött a
zavarodottság, és Heidrun mindig hibásnak érezte magát, de hát
mit tehetett volna? Egyszerűen szeretett nevetni. Egyedül Ögi
értette ezt meg. Heidrun természete sem az erekciójára, sem
egyéb módon nem hatott rá károsan. Walo Ögi a maga kimért
zürichi fizimiskájával ugyancsak képes volt hangos
nevetőgörcsökre, a szexet éppoly kevéssé vette komolyan, mint
Heidrun.
Ezzel szemben O'Keele! Objektíve nézve, már ha a
szépség esetében lehet egyáltalán objektivitásról beszélni,
sokkal jobban nézett ki Walónál, legalábbis a klasszikus
arányosság szempontjait figyelembe véve, tökéletesebb volt a
felépítése és jó 16 évvel fiatalabb nála. Ezen túlmenően egy
szófukar, néha morgós-melankolikus ember benyomását
keltette. Érdessége bizonytalanságot takart, félénksége
egykedvűséget, de annyira volt jó színész, hogy
professzionálisan flörtöljön. Ennek következtében vette körül őt
az a titokzatos aura, ami milliónyi emancipált női individuumot
akarat nélküli masszává alakított. Látszólag gyámoltalanul
kultiválta az idegenszerűségét egy olyan világban, amelynek
alapítója és őslakosa volt, eljátszotta a bunkót, mintha ezt a
szerepet Marion Brando, James Dean és Johnny Depp nem vitte
volna már amúgy is tökélyre, a lázadó verítékes figuráját
játszva. De Heidrun az elutasító külcsín mögött felismerte a
mértéktelenségre, az anarchisztikus örömre, a vad partira való
képességét, ha a megfelelő emberek társaságába kerül. Nem
kételkedett abban, hogy jókat lehet vele marháskodni és nevetni
szex közben, egészen a libidó és a rekeszizom teljes
kimerüléséig, órákon át.
– Az idegeidre mennek, igaz? – kérdezte. – Tiszteletre
méltó útitársaink.
O'Keefe kitörölte a vizet a szeméből.
– Én magam megyek az idegeimre – válaszolta. – Mert
azt hiszem, az én problémám.
– Mi?
– Hogy idefent nem tudok kibontakozni, mint valami
spirituális kelt tészta. Pedig szinte elkerülhetetlennek tűnik.
Mindenki szüntelenül árasztja magából a legszebb filozófiai
eszmefuttatásokat. Senki sincs, akinek ne lenne valami jó
mondása. Egyesek már akkor bőgni kezdenek, ha csak
megpillantják a Földet, mások saját földi törekvéseik
flagellánsainak tűnnek. Eva igazságtalanságot lát, Mukesh Nair
minden egyes holdpor-szemcsében az alkotó csodát tiszteli. Egy
komplett társadalmi elit igyekszik itt egész eddigi életét
relativizálni, egyszerűen azért, mert egy csupasz sziklán ülnek,
ami elég messze van a Földtől, hogy azt egészként láthassák. És
mi jut nekem eszembe? Csupán egy hülye mondás az űrutazás
őskorából.
– Mondjad.
– Az űrhajósok olyan férfiak, akiknek az utazásból nem
kell ajándékot vinniük a feleségüknek.
– Valóban hülyeség.
– Látod? Úgy tűnik, itt fent mindenki megtalálja
önmagát. Én még csak azt sem tudom, mit keressek.
– Na és? Ne érdekeljenek.
– Mondtam, nem velük van a probléma. Velem.
 – Nagyon magas színvonalon tudsz panaszkodni, drága
Finnem.
– Nem – pillantott haragosan Heidrunra. – Ennek semmi
köze az önsajnálathoz. Csak olyan üresnek tűnök magam
számára, olyan korcsnak. Én is szeretném érezni ezt a
meghatódottságot, szeretnék én is felolvadni a hódolatban és
megtérve visszautazni a Földre, hogy onnan kezdve csakis a
megvilágosodottság szavaival szóljak, de mindebből semmit
sem érzek. Semmi egyéb nem jut eszembe erről az utazásról,
mint hogy ja, tök jó, végre egy kicsit valami más. Pedig hát a
kibaszott Holdon vagyunk, a kurva életbe! De nem érzem, hogy
a lét magasabb fokára értem volna, nem értek és nem fogok fel
semmit. Semmi spirituális érzés, semmi meghatódottság,
nyilván valami baj van velem! Pedig ebben az útban többnek
kellene lennie! Úgy érzem magam, mintha halott lennék.
Egymás felé úsztak. Miközben Heidrun még azon
gondolkodott, hogyan is válaszolhatna megfelelően erre a
vallomásra anélkül, hogy az okoskodónak tűnne, hirtelen
nagyon közel kerültek egymáshoz. A kisebb és nagyobb ráncok
egy átdőzsölt, de tanácstalan életről tanúskodtak. Heidrun
felismerte, hogy O'Keefe briliáns talentumát összhangba kell
hozni azzal a banális felismeréssel, miszerint különös tehetsége
ellenére ő sem különös ember, hanem az élet őt is, mint
mindenki mást, arra ítélte, hogy egyszer csak a falnak menjen az
összes ember által bejárt autópályán anélkül, hogy az élet
értelméhez akárcsak közel juthatott volna. Az apoteózisnak
nyoma sincs. Csak egy ember, aki mindig mindenből túl sokat
kapott, de mégsem lakott jól, s aki most nagy
tanácstalanságában őszintébben reagált az utazás során
keletkezett benyomásaira, mint bárki más a csoportból.
A következő pillanatban megérezte a férfit. A kezeit
érezte a csípőjén és a fenekén. Érezte, amint felfedezi a derekát
és a hátát, amint ajkai különösen hűvösen tapadnak az övéihez;
lábaival átölelte és olyan erősen magához szorította, hogy a férfi
nemi szerve nekiágaskodott az övének, eltelt a közeledési
szándék leplezetlenségétől, de még inkább saját forró, a
házasságtörésre vonatkozó készségétől. Tudta, hogy valami
szörnyű butaságra készül, amit utána rettenetesen meg fog
bánni, de a házassági hűség katekizmusa elolvadt a pillanat
izzásában, ám ha a férfiak a farkukkal gondolkodnak, amit
joggal állítanak, akkor az ő eszét és akaratát most teljességgel a
pinája uralta, s ezt oly szörnyen banálisnak találta, hogy nem
tehetett mást, hangosan elröhögte magát.
O'Keefe vele nevetett.
Ennél nem cselekedhetett volna végzetesebben. Már
csupán szemöldökének zavart rezzenése is megmentette volna
Heidrunt, az értetlenség legapróbb jele, de Finn nevetett és
masszírozni kezdte lábai közét, úgy, hogy rettegni kezdett,
miközben ujjaival megragadta a férfi fürdőnadrágját és
lerántotta, hogy kiszabadítsa a benne tomboló vadállatot.
Vízimajmok, gondolta. Azok vagyunk, vízimajmok!
Ah! Ah!
– Hagyjátok inkább abba – hallotta Nina Hedegaard
hangját, röviddel azelőtt, hogy a víz forrni kezdett volna. – Csak
frusztrációt és egy rakás problémát okoz majd nektek.
Mintha villám ütött volna beléjük, szétrebbentek.
O'Keefe zavartan a nadrágjáért nyúlt. Heidrun a felszín alá
merült, krátervizet nyelt, felbukkant és teli tüdejéből köhögni
kezdett. Hedegaard mintha kerekes gőzhajó lenne, úgy lapátolt
el a hátán mellettük.
– Sajnálom, nem akartam elrontani a szórakozásotokat.
De tényleg jobb lenne, ha meggondolnátok.
Ennyi volt.
Heidrunból hiányoztak az elpirulás genetikai
előfeltételei, de ebben a pillanatban megesküdött volna arra,
hogy lángvörös lett, a zavarodottságvilágítótornya. O'Keefe-re
bámult. Nagy megnyugvására a pillantása egyáltalán nem arról
tanúskodott, hogy az elmúlt percek kínosak lennének számára,
csupán sajnálkozást látott benne és annak halovány belátását,
hogy ennek vége. Egyértelmű volt, hogy akarja őt, mint ahogyan
ő is akarta a férfit, ugyanakkor kínzó vágyat érzett Walo iránt és
Hedegaardot a közbeavatkozásáért a legszívesebben
megcsókolta volna.
– Na szóval – vigyorgott O'Keefe –, mi éppen fel
akartunk menni.
– Persze, világos – mondta rosszkedvűen Hedegaard.
Erős karcsapásokkal hozzájuk úszott és felegyenesedett a
vízben. – Ne féljetek, tartani fogom a számat. Minden más a ti
dolgotok. Odafent lassacskán nyugtalan lesz mindenki. Julian
csoportja még mindig nem tért vissza, a műholdak sem
működnek.
– Julian nem mondott semmit? – érdeklődött Heidrun,
holott egész teste még mindig egyetlen szívdobbanás volt. –
Úgy értem, ma reggel.
– De, mondta, hogy később jönnek. Túl sok a program.
Állítja Lynn.
– Na, hát akkor nyilván így is van.
– Nekem akkor is furcsa.
– Julian nyilván megpróbált jelentkezni, elsőként nálad
– vélte O'Keefe.
– Igen, remek, de mit tennél te, Finn, ha nem tudnál
beszélni senkivel? Pontos lennél! Már csupán azért, hogy ne
nyugtalanítsd a többieket. Amúgy meg nem vagyok hülye, itt
valami történt. Valamit elhallgatnak előlem.
– Kik?
– Dana Lawrence, ez a rideg hal. Lynn. Tudja a hóhér.
Amúgy kilenckor lesz a vacsora.
Heidrun látta O'Keefe szemén, hogy ebben a pillanatban
pontosan arra gondol, amire ő is, hogy tudniillik nem lenne-e jó
ezt az időt mégiscsak az ő lakosztályában eltölteni. De ez csak
egy halovány, hajszálon függő gondolat volt, tulajdonképpen
nem is gondolat, hiszen nem a fejből, nem is a szívből, hanem az
altestből származott, amelynek hatalomátvételét éppen az előbb
akadályozták meg. O'Keefe hozzá csúszott és egy puszit adott
neki. Volt ebben valami megbékülés, ugyanakkor valami
végleges is.
– Gyere – mondta. – Menjünk fel a többiekhez.
 LONDON, NAGY-BRITANNIA
A Palsteinnel folytatott beszélgetés után Jericho tett egy
magányos kört a kiválóan felszerelt információs központban,
majd megmutatta Shaw-nak hátizsákja tartalmát.
– Diane – mondta. – A társaságunk negyedik tagja.
– Diane? – tekintett rá a morcos arc csodálkozva.
– Ühüm. Diane.
– Értem. A lánya vagy a felesége?
Ezután Diane csatlakozott nem csupán az internethez,
hanem a BigO hackerbiztos belső hálózatához is, ami a
külvilágtól teljesen el volt zárva, se bejutni, se kijutni belőle
nem lehetett. Shaw autorizálta őt, kapott egy jelszót, amivel
hozzáférhetett a konszern adatállományának bizonyos részeihez,
a nemzetközi hálózathoz, a történetéhez és munkatársi
szerkezetéhez. Ugyanakkor Diane-nek köszönhetően ismert
terepen dolgozhatott. Tu és Yoyo társaságának hiányában, akik
néhány percre akartak csupán félrevonulni, de már másfél órája
eltűntek, nyomasztóan egyedül érezte magát, mint aki valahogy
nem kívánatos itt. Egy szolga, aki arra pont jó, hogy mások
helyett elvigye a balhét, de azt nem érzi, hogy barátságosan
bizalmukba fogadnák.
Ah, barátok! Az ördög vigye őket. Végre Diane
bársonyos számítógéphangja melengette a szívét, amit nem
homályosít el semmitéle érzelgősség.
Utasította, hogy keressen a neten olyan konstellációkat,
amelyekben az alábbi fogalmak szerepelnek: Palstein,
merénylet, merénylő, gyilkossági kísérlet, Orley, Kína,
nyomozás, felismerés, eredmény, et cetera. Az olajmenedzser
kezdeményezésére a kanadai hatóságok elküldték nekik a kért
kép– és filmanyagot, amit most Edda Hoff, egy
számítástechnikai biztonsági munkatárs és egy MI6-es nő
társaságában elemzett. Ha Palstein hajlandó lett volna átküldeni
nekik azt a videót is, amelyiken állítólag a merénylő látható,
vélhetően megtakaríthatták volna maguknak ezt az egész
nyomorúságos munkát. Diane úgy szállította a Calgaryban
történt merénylet részleteit, mint macska a félholt egereket, ám a
szövegtöredék további részleteinek megfejtésére vonatkozóan
sötétben tapogatózott. A sötét hálózat titkos kommunikációja
nyilván elhallgatott. Ezzel szemben Calgaryról a képek,
jelentések, becslések és összeesküvési elméletek valóságos
folyama árasztotta el őket, csak éppen semmi olyat nem találtak,
ami továbblépést jelenthetett volna.
Áment Jennifer Shaw-hoz.
– Örülök, hogy látom.
Shaw éppen videokonferenciát tartott az MI6
képviselőivel, és intett, hogy üljön közéjük.
– Ha tud valami újat...
– Mikor kellett volna eredetileg megnyitni a GAIA-t? –
kérdezte, egy széket húzva maga alá.
– Maga is tudja. Tavaly.
– De pontosan mikor?
– Na igen, a nyár végét céloztuk meg, de az efféle
projektek mindig is a prototípusok betegségeitől szenvednek.
Elcsúszhatott volna őszig, akár télig is.
– És csak a holdválság miatt...
– Nem, nem csupán emiatt – lépett be Norrington a
terembe. – Maga itt az igazság templomában van, Owen.
Beismerjük, hogy technikai okok miatt is késtünk. A nem
hivatalos megnyitót 2024 augusztusára terveztük, de holdválság
nélkül sem lettünk volna készen 2025 előtt.
– Tehát akkoriban még nem lehetett előre látni, mikor is
lesznek készen?
– Miért kérdi ezt? – kérdezte az egyik férfi az MI6-től.
– Mert az a kérdés foglalkoztat, hogy vajon a Mini-Nuke
egyedül azt a célt szolgálja-e, hogy a GAIA-t megsemmisítse.
Valamit, amiről tudták, hogy elkészül, csak azt nem, hogy
mikor. Mindenesetre amikor a műholdat föllőtték, még nem volt
készen.
– Igaza van – mondta az MI6-ügynök elgondolkodva. –
Várhattak volna még a fellövéssel, tulajdonképpen várniuk is
kellett volna.
– Miért kellett volna? – kérdezte egy másik.
– Mert minden atombombának van bizonyos sugárzása.
Egy efféle dolgot nem lehet a végtelenségig tárolni a Holdon,
ahol nincs konvekció, ami elvezethetné a hőt. Fennállhat a
veszély, hogy a bomba túlforrósodik és idő előtt szétesik.
– Tehát mindenképpen 2024-ben tervezték felrobbantani
– állapította meg Shaw.
– Pontosan erre gondolok én is – mondta Jericho. –
Vajon kizárólag a GAIA-nak szánták, szánják? Mennyi
robbanóanyagra van szükség egy hotel levegőbe röpítéséhez?
– Sokra – mondta Norrington.
– De mégsem egy atombombára?
– Hacsak nem akarják megsemmisíteni az egész
környezetével egyetemben – mondta az MI6-ügynök.
Jericho bólintott.
– Tehát akkor mi a helyzet a környezettel?
– A Vallis Alpinával? – gondolkodott el Shaw. –
Tudomásom szerint semmi. Ez persze még semmit sem jelent.
– Mire akar tulajdonképpen kilyukadni? – kérdezte
Norrington.
– Nagyon egyszerű. Ha abban meg tudunk egyezni, hogy
a bombát 2024-ben mindenképpen fel akarták robbantani, a
GAIA elkészültét figyelmen kívül hagyva, fölvetődik a kérdés,
hogy miért nem tették meg.
Shaw elgondolkodott.
– Mert valami közbejött.
Jericho mosolygott.
– Mert valakinek közbejött valami. Mert valaki
akadályozva volt a bomba felrobbantásában, lett légyen ez az
akadály bármi. Ez azt jelenti, hogy nem a hol és a mikor
kérdését kell feltennünk, hanem erre a személyre kell
koncentrálnunk, akit lehet, sőt valószínű, hogy nem Carl
Hannának hívnak. Tehát ki volt tavaly a Holdon, vagy ki repült
oda, aki robbanthatott volna? Mi történt, hogy mégsem
robbantott?
Közben ezt gondolta: kinek mesélem én mindezt? Shaw
az előbb egy téglára gyanakodott, egy árulóra, aki az
információit a biztonsági szolgálat belső köreiből szerzi. Ki ez a
tégla? Edda Hoff, aki átláthatatlan és merev? Az egyik
osztályvezető? Az idegesítő Tom Merrick, aki a kommunikáció
biztonságáért felel? Ő lenne a felelős a blokádért, amiről azt
állítja, hogy éppen kivizsgálja? Vagy Andrew Norrington
személyében éppen olyasvalaki hallgatta az előbb a fejtegetéseit,
akinek a legkevésbé sem lenne szabad tudomást szereznie
róluk? Mindez persze előfeltételezi: Shaw nem azért említette a
téglát, hogy elterelje a figyelmet magáról, és nem őo maga ez a
bizonyos tégla.
Mennyire vannak tulajdonképpen biztonságban a Big O-
ban?

GAIA, VALLIS ALPINA, HOLD

A protokoll restaurálása gyorsan zajlott. A Gravedigger
nevéhez méltó módon ásta bele magát a rendszer mélységeibe és
létrehozott egy teljes listát, ám mivel a lista több napi aktivitást
átfogott, az egész olybá tűnt, mintha három esős hétvégére
gondolták volna foglalkoztatási terápiaként.
– A francba – suttogta Thiel.
Ám miután behatárolta a kérdéses időpontokat,
meglepően gyorsan haladt. A hamisító nyoma szabásmintaként
vonult végig a protokollon, ugyanis mindig, amikor szükség volt
rá, azonnal takarított. A Hanna éjszakai kirándulásáról készült
felvételt még akkor megvágta, amikor a kanadai Juliannel
felderítette a GAIA környékét, vagyis a kérdéses reggel, negyed
7 és fél 7 között. Egyértelmű bizonyíték arra, hogy nem Hanna
maga tüntette el a nyomait.
Hol volt ő ekkor? Az ágyban. Csak 7-kor kelt fel. Addig
a lobbiban és a központban kizárólag gépek tartózkodtak.
Szimultán vetítésben levetítette az összes felvételt, ami akkor
készült, amikor a fantom a munkáját végezte, de senki sem
hagyta el a szobáját, senki sem bujkált valami eldugott sarokban,
és senki sem kezelte a rendszert sehonnan máshonnan.
Lehetetlen!
Valakinek muszáj volt mászkálnia a hotelben!
Vagy ezek a videók is manipuláltak?
 Pontosabban átnézte a protokollt, számítógéppel
utólagosan beillesztett vágásokat keresett.
Valóban.
Thiel a monitorfalat bámulta. A dolog egyre
nyugtalanítóbbá vált. Mindenből, amit látott, pontosabban amit
nem látott, az derült ki, hogy ez a bizonyos személy ijesztően
profi és kötélből vannak az idegei. Ha ez így megy tovább,
minden parancsot egyenként kell átnéznie, bízva abban, hogy a
hamisító valami apró hanyagsággal csak elárulja magát. A
hangulata, ahogyan emelkedett, úgy süllyedt vissza amolyan ősz
végibe. Ennek nincs értelme. Az ismeretlen kihasználta az idejét
és a tudását, ami jóval nagyobb az övénél.
Talán máshonnan kellene kezdenie. A legutolsó
szignifikáns eseménnyel, a műholdak kiesésével. Azóta talán
még nem volt ideje a fantomnak a takarításra.
Kijelölte a konferenciabeszélgetést egészen a végéig, és
még egyszer lejátszotta a teljes szekvenciát. A rekonstrukcióban
saját cselekedeteit látta viszont: ahogyan fogadja a hívást, átszól
Lawrence-nek és Lynn-nek a Selene-be, majd kapcsolja Julian
Orley-t. Utána...
Egy árnyék borult rá. Összerándult, felkapta a fejét és
hátraugrott.
– Ööö... azt gondoltam, esetleg éhes lehetsz.
– Axel!
Kokoschka monolitikus figurája sötétítette el az asztalát.
Jobb kezében egy tányért tartott. Egy bárányborda lógott le róla,
diós cukkiniillat töltötte be a levegőt.
– Jaj, Axel! – sóhajtotta. – De megijesztettél!
– Sajnálom, én...
– Semmi baj. Huh! De nem kell a falakat és a padlót
végigkrampácsolnod?
– A cerberus visszavont minket – vigyorgott a szakács. –
Éhes vagy? Bárányborda keleti-fríz módra.
Ránézett a lányra, aztán oldalra, a földre, majd ismét a
szemébe merészkedett nézni. Te jó ég, ne. Thiel sejtette. Egy
német németbe szerelmes. Kokoschka belézúgott.
– Nagyon kedves tőled – mondta a tányérra tekintve.
A vigyora még szélesebb lett, a tányért letette az asztal
egyik szabad sarkába, kitette hozzá a szalvétát és az evőeszközt.
Thiel hirtelen rájött, hogy az elmúlt órák során megéhezett,
valósággal kilyukad a gyomra. Mohón szívta magába az
illatokat. Kokoschka előszeletelte neki a bordát. Ujjai közé vett
egy vékonyka szeletet, a vajpuha húst leszopogatta a csontról,
miközben visszafordult a képernyőo felé.
– Micsinálsz? – kérdezte Kokoschka.
– Átnézem a délutáni protokollt – mondta Thiel teli
szájjal. – talán kideríthetem, miért is nem műuködnek a
műholdak.
– Asszed, tényleg van egy bombánk?
– Halvány gőzöm sincs, Axel.
– Hm. Furcsa. Valahogy nem is igazán izgat engem.
Homlokán veríték gyöngyözött. A szavaitól szemmel
láthatóan eltérően idegesnek tűnt, egyik lábáról a másikra
lépkedett, nagyokat fújt.
– Azt akarod kideríteni, hol a bomba?
– Nem, arra akarok rájönni, ki Hanna cinkosa...
Rábámult a szakácsra.
Kokoschka pillantása egy másodpercre megmerevedett,
majd szemeit a videofal felé fordította. Egyre erősebben izzadt.
Kopasz feje már valósággal úszott a verítékben, a halántékán
kidagadt egy ér. Thiel abbahagyta a rágást, nyitott, teli szájjal
megmerevedett.
– Oké, te valószínűleg már úgyis rég tudod – mondta
Kokoschka fáradtan.
Thiel nyelt egyet és hátrahőkölt.
– Mit?
A férfi ránézett.

– Beszélhetünk röviden? – intett a fejével Lawrence

Lynn-nek, hogy kövesse a lépcsőhöz, ami a Mama Quilla
Clubból a Luna Barhoz, onnan a Selene-hez és a Csang'e-hez
vezetett. Ebben a pillanatban mindenki figyelmét Chuck kötötte
le. Az amerikai vigyorogva nyújtotta ki mindkét kezét, tenyerét
és kiterjesztett ujjait fölfelé fordítva.
– Mire gondol a pápa, amikor így csinál?
– Fogalmam sincs – mondta tompán Rogasova.
 Winter, aki a pontifex, és úgy általában a klérus
szokásaival nemigen volt tisztában, a fejét rázta abban
reménykedve, hogy azért a poént talán mégis megérti, miközben
Aileen szemeiből a felháborodás viharos szele minden
jóindulatot kisöpört. Mellette Rebecca Hsu trónolt egy
bárszéken, mintha cirkuszi oroszlán lenne. Halkan mormogott
valamit a kéziszámítógépébe. Walo Ögi visszavonult a
lakosztályába, olvasni akart.
– Chuck, ezt nem meséled el.
– Ugyan, Aileen.
– Ezt nem fogod elmesélni!
– Na, mire gondol a pápa? – vihogott Winter.
– Chuck, nem!
– Nagyon egyszerű – hajtotta le kilenc ujját Donoghue
úgy, hogy csak jobbjának középső ujja mutatott már fölfelé. –
Ugyanarra, mint amikor így csinál, csak tíz nyelven!
Winter tovább vihogott, Hsu nevetett, Olympiada elhúzta
a száját. Aileen bocsánatkérően nézett körbe, arcán a
tehetetlenség kínos mosolyával. Ebből Lynn már semmit sem
érzékelt a szokásos módon. Akármit is látott vagy hallott, az
dörgő, stroboszkópikus villámként tűnt fel. Aileen férfias
hangon Chuckot dorgálta, hogy sértegeti az egyház viccmentes
zónáját, pedig ezt tulajdonképpen mindannyian tiszteletben
tartják, Aileent Winter értetlen hihihi-je kísérte a maga
szekvenciális egyhangúságával.
– Abból kell kiindulnunk, hogy az Arisztarkhosz-
fennsíkon történt valami – mondta Lawrence a dolgok közepébe
vágva. – Valami kellemetlenség.
Lynn az ujjait nyújtogatta.
– Jó, küldjük ki Ninát a komppal.
– Tegyük meg – bólintott Lawrence. – És ürítsük ki a
szállodát.
– Egy pillanat! Az előbb azt beszéltük meg, hogy még
várunk.
– De mire?
– Julianre.
Lawrence egy gyors pillantást vetett a csoportra.
Miranda Winter éppen egy kérdést tett fel:
 – Szuper, de miért tíz nyelven?
Chuck gyanakvóan nézett rá.
– Egyáltalán nem figyel rám? – sziszegte Lawrence. –
Azt mondtam, hogy Julian csoportja bajban lehet. Teljesen
bizonytalan, hogy egyáltalán megjelennek-e még itt, márpedig
minket bombával fenyegetnek. Most már vendégek is
tartózkodnak a hotelben. Ki kell ürítenünk.
– De kilenckor lesz a vacsora.
– Ez most mindegy.
– Nem mindegy.
– De igen, Lynn. Most már elegem van. Mindenkit
összehívok. Fél 9-kor találkozó a Mama Quilla Clubban, tiszta
vizet öntünk a pohárba. Utána megpróbálunk rádiójeleket
küldeni Juliannek, Nina elindul keresni őket, mi pedig a Lunar
Expressz-szel elindulunk...
– Hülyeség. Hülyeségeket beszél!
– Én beszélek hülyeségeket?
Chuck felállt és kisimította a nadrágját.

– Tényleg azt hittem, hogy tudod – mondta Kokoschka

zavarodottan.
Thiel néma felháborodással rázta a fejét.
– Hm – törölte megizzadó homlokát a szakács. –
Annyira nem is fontos. Rossz pillanat, gondolom.
– Mire?
– Én téged... valahogy beléd... á, felejtsd el. Csak aszt
akartam mondani, hogy nagyon... izé...
Thiel szívéről nagy kő esett le. A tányér felé nyúlt, de a
gyomra még nem fogta fel, hogy Kokoschka csupán egy
szerelmi vallomást készül tenni, így kategorikusan megtagadta,
hogy bármiféle élelmet magához vegyen.
– Én is kedvellek téged – mondta, ügyelve arra, hogy a
kedvellek valóban kedvellek legyen, s ne lehessen semmi többet
kihallani belőle.
Kokoschka az ujjait a patyolattiszta szakácsruhájába
törölte.
– Kíváncsi vagyok, találsz-e valamit – vetette tekintetét a
kijelzőre.
 – Én is, azt képzelheted.
Témaváltás, hála istennek. A képkivágásokat, a
protokoll-listát, az adathalmazt nézte.
– Az ügy meglehetősen rejtélyes. Mi... Hát ez meg mi
itt? – suttogta.
Kokoschka közelebb csúszott.
– Micsuda?
Thiel megállította a rekonstrukciós programot. Talált
valamit. Valami idegenszerűt, amit nem tudott beazonosítani.
Egyfajta menüt, amilyet még soha nem látott. Egyszerű,
áttekinthető, összekötve egy rakás adattal, parancs-csomaggal,
amelyeket másodpercekkel a kommunikáció összeomlása előtt
küldtek el a GAIA-róI. Elég jól értett a programozói nyelvekhez.
Sok mindent el tudott olvasni, de a parancsoknak ez a rejtélyes
sorozata értelmetlennek tűnt volna, ha némelyik kódolás nem
lenne ismerős benne.
A műholdak kódjai.
A kommunikációt a GAIA-ról bénították meg. Tudta,
hogy mikor és honnan történt meg.
Tudta, ki tette.
– Ó, a kurva életbe – suttogta.
Félelem, szörnyű, mindeddig elfojtott félelem járta át
minden sejtjét, minden gondolatát. A kezei remegni kezdtek.
Kokoschka lehajolt hozzá.
– Mi van?
Az ijedelem elillant. A szögletes koponyából jó haver
tekintett rá. Megfordította a székét, kinyitott egy fiókot, kihúzott
egy tollat és egy lapot, mivel már nem merte a
számítógéprendszert használni. Gyorsan néhány szót firkantott a
cédulára, majd összehajtotta és a férfi markába nyomta.
– Vidd el Tim Orley-nak – suttogta. – Azonnal!
– Mi ez itten?
A lány tétovázott. Árulja el, mit fedezett fel? Miért ne?
De Axel Kokoschka gyermeki lelkülete kiismerhetetlen volt,
egy medve erejével rendelkezett, s még képes lett volna
megkeresni a kérdéses személyt, hogy jól pofán vágja, ami
hibának bizonyulhat.
– Egyszerűen vidd el Timnek – mondta halkan –, akárhol
is van. Azonnal jöjjön ide. Kérlek, Axel, gyorsan. Ne vesztegesd
az időt!
Kokoschka az ujjai között gyűrögette a papírt, egy
másodpercig megbámulta. Utána bólintott, megfordult és szó
nélkül távozott.

– Nem evakuálhatunk – makacskodott lázasan Lynn.

Karmokként hajlította be az ujjait, tökéletes körmeit a tenyerébe
mélyesztve. – Nem tehetjük kockára a vendégek bizalmát.
– Minden tiszteletem az öné, de mondja, megőrült? –
suttogta Lawrence. – Ez az egész cucc itt bármelyik pillanatban
a levegőbe röpülhet, és maga arról beszél, hogy nem szabad
játszanunk a bizalommal?!
Lynn rábámult, a fejét rázta. Chuck egy nagybirtokos
lépteivel közeledett.
– Elég volt a színjátékból – mondta. – Most helyben
tudni akarom, hogy mi is zajlik itt tulajdonképpen.
– Semmi – válaszolta Lawrence. – Éppen azt
mérlegeljük, hogy kiküldjük Nina Hedegaardot a Kallistóval az
Arisztarkhosz-fennsíkhoz, hátha valami váratlan dolog...
– Kislány, lehet, hogy öreg vagyok, de még nem
meszesedett el az agyam – hajolt le Chuck Lawrence-hez és
oroszlánkoponyáját egészen közel tolta az arcához. – Ne becsülj
tehát le engem, világos? Én vezetem a világ legjobb szállodáit,
több ilyen ládát építettem, mint amennyibe te egész életedben
egyáltalán belépsz, tehát ne próbálj átbaszni engem.
– Senki sem akarja átbaszni, Chuck, csupán...
– Lynn – tárta szét a kezeit békülékenyen Donoghue. –
Kérlek, mondd meg neki, hogy hagyja ezt abba! Ismerem ezt az
összeesküvőoi tekintetet, ezt a sugdolózást. A gond csak úgy süt
a szemetekből, tehát mi történik itt?
Chuck megszűnt Chucknak lenni. Egy faltörő kos lett
belőle, bummmm! Megpróbál beférkőzni a bensejébe, átvágni
őt, de nem fogja beengedni, ellenáll! Julian. Hol van Julian?
Nincs itt! Egész életében soha nem volt ott. Amikor
megszületett. Amikor szüksége lett volna rá. Amikor Crystal
meghalt. Amikor, amikor, amikor. Julian? Nincs itt! Minden
teher reá nehezedett.
 – Lynn?
Csak ne veszítsd el a kontrollt! Most ne. A szupernóva
elkerülhetetlenségével közeledő összeomlást told ki, elég
hosszan, hogy még cselekedhess. Tartóztasd fel Lawrence-t, az
ellenséged. És mindenki mást, aki tud a dologról. Egyedül vagy.
Teljesen egyedül.
– Bocsássatok meg, kérlek.
Cselekednie kell, cselekednie. Ruganyosan, zümmögve,
brummogva, brrrrrrrrr. Lódarazsak lázadása, lefutott a lépcsőn, a
lifthez.

Chuck leesett állal bámult utána.

– Mi baja?
– Fogalmam sincs – mondta Lawrence.
– Nem akartam én megbántani – hebegte. – Egész
biztosan nem. Én csupán...
– Tegyen meg egy szívességet, rendben? Menjen vissza
a többiekhez.
Chuck az állát dörzsölgette.
– Kérem, Chuck – mondta Lawrence. – Minden rendben
van. Szólok, ha van valami, megígérem.

Nem mintha Axel Kokoschka túlsúlyosnak találta volna

magát, legalábbis nem annyira. Ugyanakkor a művészete az
igazi ínyenc konyha összeegyeztethetőségét képviselte a
kalóriaégetésre fixált fitnesz-társadalom igényeivel. Szilárdan
elhatározva, hogy a 15 kilót, amit idelent nyomott, tizennégyre
tornássza le, és szinte sohasem használta a lifteket. Most is
hídról hídra ugrált, esetlen testét emeletről emeletre kínozta
felfelé, majd nyakába vette az utolsó lépcsőt is. A GAIA vállai
és feje közötti rész alig volt több egy félemeletnél, a
személyfelvonók is csak idáig jöttek, innen már csak a
teherliftek és a személyzet liftjei mentek feljebb, egészen a
konyháig. Ahol az embereknél az oldalsó nyakizmok voltak,
lépcsők vezettek a lakosztályokhoz, majd innen kanyarodtak a
fejhez az éttermekkel és a bárokkal. Ezenkívül a nyakban
elhelyezett gömbtartályokban tárolták a folyékony oxigént,
amelyikkel a szivárgást pótolták. A tartályokat elrejtették a falak
mögé, ami némi helyet foglalt el, így csupán a garat volt
üvegezve. A fali tartókban oxigéngyertyák függtek.
Kokoschka lújtatott. Anélkül, hogy mérlegre állt volna,
tudta, hogy az elmúlt napokban inkább hízott. Nem csoda, hogy
Sophie tartózkodóan reagált. Még többet kell magán dolgoznia,
különben az a veszély fenyegeti, hogy a hús-vér kapcsolatai a
végén még a filékre, rántott szeletekre és a darált húsra
korlátozódnak.
A Csang'e-ben nem volt senki. A fölötte lévő Selene is
üres volt, akárcsak a Luna Bár. A hangok alapján a társaság
egészen lent volt. Különös módon Kokoschka nem félt, még az
esetleges halálos veszedelem ellenére sem. Nem tudta
elképzelni, milyen egy atombomba, és azt sem, ahogy felrobban.
Ráadásul nem találtak semmit, márpedig egy ilyen izének
sugároznia kellene, nem? Sokkal inkább aggódott Sophie miatt.
Valamitől megijedt. Hirtelen teljesen rémültnek tűunt, utána ez a
gyorsan telefirkantott cédula, amit Timnek kell adnia.
De Tim Orley nem volt odafent. Csak Donoghue-ék,
Hsu, Winter és az orosz szomorú felesége üldögélt ott egy ital
mellett. Mentálisan kicsit zavarodottnak tűntek. Funaki azt
mondta, hogy Tim éppen az előbb még itt volt és Lynn után
érdeklődött, aki azonban szintén néhány másodperccel korábban
hagyta el a fejet.
– Pedig nem is csináltam semmit – mormogta maga elé
Donoghue. – Tényleg nem.
– Na igen – nézett körül nagy okosan Aileen. – Az
utóbbi időben egy kicsit túlterheltnek tűnik, nem gondoljátok?
– Lynn rendben van.
– Nekem mindenesetre feltűnt. Nektek nem? Már az
űrállomáson.
– Lynn rendben van – ismételte Chuck. – Ez az
igazgatónő, ez nem tetszik nekem.
– Miért? – vonta fel a szemöldökét Hsu. – Csak a
munkáját végzi.
– Valamit titkol előlem.
– Na, akkor – szándékozott Kokoschka éppen elhagyni a
Mama Quilla Clubot. – Akkor...
– Ezt a tapasztalat mondatja velem! – csapott az asztalra
Chuck. – És a prosztatám. Ahol a tapasztalat csődöt mond, ott a
prosztatám még mindig tudja az igazságot. Én mondom nektek,
ez a liba átcsesz bennünket. Nem lennék meglepve, ha
szabályosan átcseszne.
– Na akkor én...
– Na és mivel lep meg maga minket ma este,
fiatalember? – kérdezte Aileen édesen.
Kokoschka végigsimította kopasz teje búbját. Hihetetlen,
ez a néhány milliméternyi bőr. Mennyi verítéket képes termelni,
egyik réteget a másik után, mintha kiizzadná az agyát.
– Ossobucco és risotto milanese – mormogta.
– Juhééé! – örvendezett Winter. – Imádom a rizottót!
– Én ezt úgy csinálom, ahogyan a velenceiek – közölte
Aileen Ko– koschkával. – Tisztában van vele, hogy
folyamatosan keverni kell? Sohasem szabad abbahagyni a
keverést.
– Az úriember szakács, kedvesem – mondta Chuck.
– Tudom. Megkérdezhetem, hol tanult?
– Eh... – tapadt Kokoschka az érdeklődés légypapírjához
– Sylten. Többek között.
– Ó, Sylt, várjon csak, az ez a... pillanat, ne mondjon
semmit... ez a... ez a város Észak-Norvégiában, ugye? Egészen
fönt.
– Nem.
– Nem?
– Nem – mennie kellett, meg kell keresnie Timet. – Egy
sziget.
– És ott kinél, Alex? – kacsintott rá bizalmasan Aileen. –
Ugye, szólíthatom Alexnek?
– Axel. Johannes Kingnél. Bocsánat, de nekem...
– King? Van csillaga?
– Három. Soha nem köllött volna neki három, de
egyszerűen túl jó. Önök is megismerték, az OSS-en. Nekem
most tényleg...
– Tesz marhavelőt a rizottóba?
Kokoschka idegesen pislogott a lépcső felé. Csapdába
került róka, hálóba került hal.
– Na, árulja már el – nevetett Aileen. – Üljön már le,
Alex, Axel, üljön le!

Minél mélyebbre jutott el a protokollban Sophie Thiel,

annál kellemetlenebbül érezte magát. Ravaszul álcázott
keresztkapcsolatokon át eljutott egy nem hivatalos parancsokat
tartalmazó listához, némelyik rejtjelezett, mások azt a célt
szolgálták, hogy ellenőrzésük alá vonják a hotel kommunikációs
rendszereit. Többek között immár a GAIA és a holdbázis közötti
lézeres kapcsolatot is blokkolták, pontosabban a jeleket
átirányították egy mobilra. Időközben arra is rájött, mi az a
titokzatos menü. Nem magát az LPCS-t támadták meg, hanem
egy impulzust küldtek a Földre, s ha hihetett a szemének, akkor
ez az impulzus olyan blokádot okozott, amely nem csak a
holdbéli műholdakat érintette. Itt valaki teljes munkát végzett, a
Holdat teljességgel elvágta a Földtől.
Hirtelen kételkedni kezdett abban, hogy ez az egész
hajcihő egyedül a szálloda megsemmisítésének célját szolgálja.
Kik ezek?
Tim! Teljes szívéből remélte, hogy Tim hamarosan
megjelenik. Axel nem találta volna meg? Az ismeretei nem
voltak elegendőek ahhoz, hogy a blokádot megszüntesse,
ráadásul még mindig nem tudta pontosan, hogy azt mi is okozta.
Abban azonban bízott, hogy a Peary-bázishoz fűződő lézeres
kapcsolat zavarását ki tudja iktatni. Fölveszi majd a kapcsolatot
az ottani űrhajósokkal és segítséget kér tőlük, bár ez akár
életveszélyes is lehet, hiszen lehallgathatják, de akkor majd
bezárkózik valahova.
Bezárkózni, marhaság! Kislányos gondolat. Hová akarsz
bezárkózni, ha a bomba felrobban?
El kell tűnni innen. Mindnyájuknak el kell innen
menniük!
Az ujjai suhantak az érintőképernyőn, alighogy
hozzáértek a sima, hűvös felülethez. Néhány másodperccel
később lépéseket hallott, és a már ismert árnyék borult föléje.
Mellette csendes szemrehányásokkal már rég kihűlt a
bárányborda.
– Megtaláltad? – kérdezte anélkül, hogy föltekintett
volna, miközben kijavított egy parancsot. Ezt a szekvenciát
átírja, de talán nem is Axel, hanem Tim érkezett meg.
Senki nem válaszolt.
Thiel hátrafordult.
Abban a pillanatban, amikor fölugrott és visszacsuklott,
feldöntve a forgószéket, már tudta, hogy végzetes hibát követett
el. Nyugodtnak, lazának kellett volna maradnia. Semmit sem
szabadott volna kimutatnia. Ehelyett a szemei tágra nyíltak a
borzalomtól, nyilvánvalóvá téve fatális ismereteit.
– Maga – súgta Thiel. – Maga az.
Most sem kapott választ. Legalábbis szóban nem.

Heidrun kissé kábán érezte magát, amikor

fürdőköpenyben és papucsban belépett a lakosztályba.
Szokásától eltérően, de főként O'Keefe-től demonstratív módon
elhatárolódva, lemondott a hidakon való mászókáról, helyette
szép erkölcsösen megnyomta a lift gombját, mintha ez lenne az
utolsó, amire merészsége morzsányi maradékaival képes lenne.
Elképedve ment fel a kabinnal a GAIA mellkasába, hogy boldog
házasságban élve a biokémia mégis valami olyasmire sarkallta,
amiben Walo mellett nem szenvedett hiányt; el a kísértés
medencéjétőol, mereven, csak semmi rossz mozdulat, óvatosan
megszagolgatva ujjait, nem érződik-e rajtuk a meg nem engedett
öröm szaga. Úgy érezte, egész testéből árad az árulás. Úgy tűnt,
mintha a lift levegője tele lenne a vagina aromájával és az
idegen sperma ózonszagával, noha nem történt semmi,
legalábbis nem igazán, és mégis.
Walo, vert a szíve. Walo, ó Walo!
Amikor belépett, a férje olvasott. Adott neki egy csókot,
az oly meghitt, csiklandozó bajuszcsókot. Ögi mosolygott.
– Jó volt?
– Nagyon – válaszolta Heidrun a fürdőszoba felé
menekülve. – És te? Nem vagy a bárban?
– Ott voltam, mein Schatz. De csak mérsékelten
elviselhető. Chuck viccei immár ellentétben állnak Aileen
keresztényi neveltetésével. Az előbb azt kérdezte, miben
hasonlít egymásra az egészséges kutya és a rövidlátó
nőgyógyász.
– Kitaláljam? Mindkettőnek nedves az orra?
 – Tehát azt gondoltam, akár olvashatok is.
Megfigyelte magát a tükörben, fehér, violaszín szemű
tündérarcát, pont úgy, ahogy odalent O'Keefe arcát szemlélte a
felismerés kíméletlen fényében. Az emberek öregszenek,
feltartóztathatatlanul öregszenek, s hogy az ő egykor hibátlanul
feszes bőre is ráncosodni kezd, mivel immár csüggesztő módon
harminchat éves, s valamiben osztozik a fiatalságukat
kerülőutakon kereső férfiakkal, amiről a nőok általában azt
állítják, nem ismerik, tudniillik egy kifejlett kapuzárási
pánikban.
Ha valakivel meg akarsz öregedni, gondolta, akkor ne
keress magadnak senkit, hogy fiatalabbnak érezhesd magad.
Márpedig ő szerette Walót, nagyon szerette!
Meztelenül tért vissza a szobába, lefeküdt férje elé a
szőnyegre, karjait feje alá helyezte, egyik lábát kinyújtva
megbökte a térdét.
– Mit is olvasol tulajdonképpen?
Ögi letette a könyvet és mosolyogva figyelte a
nyújtózkodó testet.
– Akármi is volt – mondta –, ebben a pillanatban
felejtettem el.

Tim ismét megnyomta a csengőt.

– Lynn? Kérlek, engedj be. Beszélnünk kell.
Semmi válasz. És ha téved? A Mama Quilla Clubban
éppen csak nem futottak össze, pedig azt feltételezte, hogy
visszament a lakosztályába. De lehetséges, hogy valami mást
csinál. Minden bombánál jobban rettegett attól, hogy Lynn
valóban elveszítheti az eszét, talán már el is veszítette. Crystal
sem egyszerűen depresszív volt, hanem fokozatosan veszítette el
a realitáshoz való egészséges viszonyát.
– Lynn? Ha itt vagy, engedj be!
Egy idő után megadta magát és a hidakon át leugrált a
lobbiba, rendkívül nyugtalanul. Azon gondolkodott, mit
csinálhat Sophie. Vajon a Gravedigger előbányászta a
protokollt? A gondolatai csak egy körben forogtak: Amber,
Julian, bomba, Lynn, Hanna, cinkosok, műholdhiba, bomba,
Amber, Lynn, egymást kannibalizáló gondolatok, valóságos
őrültek háza.
A központ üres volt, Thiel sehol.
– Sophie?
Tanácstalanul nézett körül. Egy ajtó nyílt egy hátsó
szoba felé, de amint az ujját a szenzorhoz érintette, észrevette,
hogy zárva van. Látta, amint a lobbin át Lawrence igyekszik
errefelé. Belépett a központba, homlokát ráncolva nézett körül.
– Látta Thielt?
– Nem.
– Minden kicsúszik a kezeim közül? – borult el az
ábrázata. – Itt kellene lennie. Valakinek lennie kell a
központban. Kokoschkával sem találkozott véletlenül?
– Nem – vakarta a tarkóját Tim. – Furcsa. Sophie éppen
valami érdekeset csinált.
– Nevezetesen?
Beszélt röviden a programjáról, s hogy mi volt a
szándékuk vele. Az igazgatónőnek egyetlen arcizma sem
rándult. Amikor Tim befejezte, ott folytatta, ahol belépésekor
abbahagyta, és a monitorfalat tanulmányozta.
– Felejtse el – mondta Tim – Nincs ott semmi.
– Nem, úgy tűnik, nem jutott sokra. Egyáltalán installálta
a programot?
– Itt voltam, amikor installálta.
Lawrence szótlanul az érintőképernyőhöz lépett, egymás
után kiválasztotta Ashwini Anand, Axel Kokoschka, Micsio
Funaki és Sophie Thiel hívókódját, majd mind a négyüket egy
csatornára kapcsolta. Csak Anand és Funaki jelentkezett.
– Meg tudná nekem valaki mondani, hol van Thiel és
Kokoschka?
– Itt nincsenek – mondta a japán. A háttérben Chuck
basszusa zengett.
– Nálam sincsenek – mondta Anand. – Sophie nincs a
központban?
– Nincs. Ha találkoznak velük, mondják meg nekik,
hogy azonnal jelentkezzenek. Második pont: kiürítjük a
szállodát.
– Micsoda? – kiáltotta Tim.
Lawrence jelezte, hogy halkítsa le a hangját.
 – Öt perc múlva megkérem a vendégeinket a
hangosbemondóban, hogy fél 9-kor legyenek a Mama Quilla
Clubban. Legyen ön is ott. Feltárjuk a helyzetet, úgy ahogy van,
utána együtt hagyjuk el a szállodát.
– Mi van a Ganymeddel? – érdeklődött Anand.
– Nem tudom – pillantott gyorsan Timre. – Itt hagyunk a
Ganymed számára egy rádiójelet, ami eléri őket, amint
látótávolságba kerülnek a GAIA-hoz. Ne is szálljanak le, hanem
repüljenek azonnal tovább a Peary-bázisra. Fél 9 előtt egy szót
se a vendégeknek!
– Értettem.
– Világos – mondta Funaki.
– Kokoschkán nem csodálkozom – mondta Lawrence
befejezve a beszélgetést. – Sohasem érhető el, állandóan elfelejti
a mobilját. Nagyszerű szakács, de minden más szempontból
reménytelen egy tökfilkó. Ha Thiellel együtt nem kerülnek elő
fél 9-ig, akkor a hangosbeszélőn hívatom őket.
– Valóban el akarja hagyni a hotelt?– kérdezte Tim.
– Maga mit tenne az én helyemben?
– Nem tudom.
– Látja? De én tudom. Ne játsszuk meg magunkat, az
apjának másfél órája itt kellene lennie, s még ha nem is találtuk
meg a bombát, azért az még nem jelenti azt, hogy nem ketyeg itt
valahol – egyik ujját az ajkához érintette. – Hm. Az
atombombák ketyegnek?
– Fogalmam sincs.
– Mindegy. Nina Hedegaardot elküldjük az
Arisztarkhosz-fennsíkra, mi pedig a Lunar Expressz-szel
elindulunk a bázisra.
– Vége a kéjutazásnak – mondta Tim, és hirtelen érezte,
amint az ajkai remegni kezdenek. Amber! Megpróbálta
elhessegetni a gondolatot és a cipőjét bámulta. Lawrence
elmosolyodott.
– Meg fogjuk találni a Ganymedet – mondta. – Hé, Tim,
fel a fejjel.
– Már jól vagyok.
– Szükségem van a tiszta fejére. Menjen vissza a bárba,
mondjon egy viccet. Lazítsa a hangulatot.
 Tim lenyelt egy gombócot.
– A viccekért Chuck felel.
– Meséljen jobbakat.

– Mr. Orley? Izé... Tim?

A wellnes-részleg nagy volt. Hogy mennyire nagy, az
akkor tűnt fel igazán, amikor valaki egy bizonyos személyt
keresett benne, márpedig Kokoschka lelkiismeretesen keresett.
Miután megszabadult Aileen lélegzetelállító kíváncsiságától,
Chuck egy atyai jó tanáccsal látta el. Ott keresse Julian fiát,
ahová általában olyan férfiak járnak, akiknek fontos a várható
hosszú élettartam és a feszes hasizom, Timet eddig minden este
ott látta.
De a stúdiók elárvultan üresek voltak, a teniszpályák
néptelenek. A gőzfürdőben a finom köd keveredett a távol-keleti
New-Age csobogással. Tim nem üldögélt a finn szaunákban,
nem futkározott a futószalagon, nem erőlködött egyik gépen
sem. Úgy tűnt, inkább azt tűzte ki feladatául, hogy bujkáljon
Kokoschka elől. Némi remény ébredt benne, amikor zajt hallott
a medence felől, de csalatkoznia kellett, mivel Nina Hedegaard
volt az, aki magányosan úszta a hosszait a kráterben. Tim nincs
itt, nem is volt, és egyáltalán mi a fene van már, hol marad a
Ganymed, és hogy a műholdak még mindig édesded álmukat
alusszák-e.
Mindebből Kokoschka arra következtetett, hogy
Hedegaard mit sem sejt a bombáról. Talán csak az izgalomban
felejtették el neki elmesélni. Már éppen azon volt, hogy
elmondja, de Lawrence-nek, ennek a szigorú nőszemélynek
biztosan megvoltak az okai, amiért a bombáról tudók körét nem
akarta kiszélesíteni. Szakács volt, nem pedig a magasabb
döntések bírája, tehát mormogott egy köszönömöt és
elhatározta, hogy legalább hírt ad Sophie Thielnek.

Miután Tim visszatért a GAIA homlokába, megszólalt a

hangosbemondó:
– Ladies and Gentlemen, amint már önök is
megállapították, egy kissé kicsúsztunk az időből, többek között
azért, mert a Ganymed késik, és sajnos problémáink vannak a
műholdas kommunikációval – Lawrence hangja közömbösen és
egyhangúan csengett. – Nincs ok a nyugtalanságra, mégis kérem
a GAIA összes vendégét és alkalmazottját, hogy pontban fél 9-
kor jelenjen meg a Mama Quilla Clubban, ahol tájékoztatjuk
önöket a legfrissebb fejleményekről. Kérem, legyenek pontosak.
– 10 perc múlva – mondta Hsu fátyolos hangon.
– Nem hangzik jól – mormogta Donoghue.
– Hogyhogy? – Winter éppen egy tálkányi sajtos
süteményt lapátolt be gondtalanul. – Hiszen azt mondta, ne
nyugtalankodjunk.
– Persze, ezt ő maga teszi meg! – Donoghue kezét
ökölbe szorítva dühösen ide-oda csúszkált, ritmustalanul
dobolva az ülésén. – Én mondom, ez átver minket. Ezt mondom
egész idő alatt!
– De most majd informálnak – próbálta nyugtatgatni
Aileen.
– Nem, Chucknak igaza van – jegyezte meg bátortalanul
Olympiada. – Egy katasztróla közeledtének a legbiztosabb jele,
ha azt a magasabb helyeken cáfolják.
– Hülyeség – mondta Winter.
– De a legrosszabbra kell felkészülnünk – állt ki
Olympiada mellett Donoghue, miközben Winter kiürített még
egy tálkát.
– Mindnyájan olyan negatívak vagytok. Rossz karma.
– Emlékezni fogsz még a szavaimra.
– Hülyeség.
– Én ismerem ezt a helyzetet a parlamenti munkából –
magyarázta Olympiada félig üres poharának. – Ha például azt
mondogatjuk, hogy nem emelünk adót, azt azért tesszük, mert
emelni akarunk. És ha...
– De nem a parlamentben vagyunk – szólt közbe Tim
élesebben, mint ahogy szeretett volna. – Eddig mindent nagyon
professzionálisan intéztek ebben a szállodában, vagy nem?
Rogasova ránézett.
– A férjem a Ganymeddel ment el.
– Az én feleségem is.
– Na, ti várhattok – ugrott fel Donoghue, és megindult a
lépcső felé. – Én most lemegyek!
 – Hol van Sophie?
– Kokoschka úr! – mordult rá dühösen Lawrence. – Mi
lenne, ha a változatosság kedvéért elérhető lenne?
Kokoschka összerándult. Kezét a kabátjába törölte és
körülnézett a központban.
– 'csánat. Tudom, a Mama Quilla ...
– Szokjon már hozzá, hogy a mobilját magánál tartja!
Amúgy pedig én is ezt kérdezem: hol van Thiel?
– Thiel? – vakargatta bal fülét Kokoschka. – Én azt
hittem, itt van. Nem tudom. Nem kéne lassan a vacsorával... és
még... – tétovázott. Úgy tűnt, a cetli egy lyukat égetett a
kabátzsebébe. – Nem tudja véletlenül, hol van Tim Orley?
– Mi van? – szaladt fel magasra Lawrence szemöldöke. –
Mi ez itt, egy vetélkedő? Bújócskát játszunk?
– Csak kérdeztem.
– Tim Orley nyilván a bárban van. Pont most ment fel.
– Jó, akkor... – lépett egy lépést hátra Kokoschka.
– Itt maradni! – mondta szigorúan Lawrence. – Mesélje
el egészen pontosan, merrefelé keresgélt ma délután. A
szaunákban is kereste?
– Igen, ott is – tántorgott az ajtó mellett. Hirtelen nagyon
aggódni kezdett Thielért. Mi ez az egész?
– Nyugodjon meg – mondta Lawrence. – Pár perc múlva
együtt megyünk föl.

A bár benépesedett. Karla Kramp és Eva Borelius

jelentek meg a lépcsőn, őket követték Nairék és O'Keefe,
elzárva Donoghue elől az utat, aki lefelé rohant, mintha az
apokalipszis lovasai lennének a nyomában.
– Tudtok valamit? – mordult rájuk.
– Nem többet, mint te, gondolom – vont vállat Borelius.
– Valamit közölni akarnak velünk.
– Reméljük, nem valami rossz hírt – aggodalmaskodott
Sushma.
– A pontos időnél többet, arra mérget vehetsz –
zsörtölődött Donoghue. – Valami történt.
– Gondolod?
 – Barátaim, minek töritek a fejeteket – mosolygott Nair.
– Néhány perc múlva már többet fogunk tudni.
– Néhány perc múlva tálalnak nekünk valami előkészített
süketséget – oktatta ki Donoghue. – Láttam Lynn és a többi
oszlopszent orra hegyén. Senki sem vágja át Chuckyt.
– Ki mondja, hogy át akarnak verni? – kérdezte O'Keefe.
– A tapasztalatom – ugatott Donoghue. – A prosztatám!
– Voltál már kivizsgáláson?
– Hé, barátocskám...
– Min dühödtél fel ennyire egyáltalán? Hogy valamit
elhallgatnak előlünk? De hát ez nem igaz.
– Ó, nem? – csukta be a szemét Donoghue. – Te meg
honnan szeded ezt?
– A prosztatám! – vigyorgott O'Keefe. – Hülyeség,
Chucky, ha valamit el akarnának hallgatni előlünk, akkor nem
hívtak volna össze minket.
– De én nem azt akarom tudni, amit mindenkinek
elmesélnek – döngette a mellét Donoghue. – Én a teljes
igazságot akarom, érted? – tolta félre őket. – És azelőtt, én
mondom nektek, nem engedem ide fel ezt a hülye kurvát, ezt az
igazgatónőt, csak hogy tudjátok!
– Cc – nézett utána Kramp. – Ahhoz képest, hogy
szállodatulajdonos, elég jól tudja adni a vendéget.

– Föl kell mennünk – mondta Heidrun.

Félig Ögin feküdt, félig mellette, a férfi majomszerűen
szőrös alkarja a hátán pihent. Mintha a hűtlenség mérge
megmérgezte volna, szeretkezésre kényszerítette a férjét,
beadatta vele vágyakozása ellenszerét, és pont akkor élt át egy
orbitális tűzijátékot, amikor Lawrence hangja megszólalt,
mintha voltaképpen az igazgatónő monoton hangfekvése okozta
volna. Akármi lett légyen is a zavarás oka, Heidrun olyannyira
zokon vette Lawrence-től, hogy a felhívást a legszívesebben
figyelmen kívül hagyta volna, amit aztán hat teljes percen
keresztül meg is tett, miközben Ögi a nyakát vakargatta.
– Mennyi az idő? – kérdezte.
Heidrun kényszeredetten a hátára fordult, és egy
pillantást vetett az ajtó fölötti digitális kijelzőre.
 – 4 perc múlva fél 9. Még megpróbálhatunk pontosak
lenni.
– Micsoda, megbolondultál?
– Svájctól általában ezt várják.
– Itt az idő, hogy leszámoljunk a klisékkel, nem? –
simogatta egy hajtincsét Ögi. Pigmenthiányos keratin, de ő a
fehér holdfényt látta benne, ami szétfolyik az ujjai között. – Jó,
talán igazad van, ne piszmogjunk. Végül is aggódnak.
– A Ganymed miatt?
– Akármi miatt. Ha efféle találkára hívnak, az nem sok
jót jelent.
– De ez a dumagép azt mondta, hogy ne aggódjunk.
– Azt nem is lehetne állítani, hogy éppen aggódtunk
volna, nem? – vigyorgott Ögi, és feltápászkodott. – Na gyere,
mein Schatz. Hozzuk magunkat társadalmilag elfogadható
állapotba.

Lawrence fölment, oldalán a néma, verítékező

Kokoschkával. A 15. emeletnél a lift megállt, és Lynn szállt be.
Szétesettnek tűnt, éveket öregedett, alig volt képes uralni a
tekintetét, ami ide-oda járt. Sajátosan távoli, álnoknak tűnő
mosoly ült a szája szegletében.
– Ez meg micsoda? – mondta Lawrence-nek anélkül,
hogy ránézett volna. Kokoschkáról tudomást sem vett.
– Mi micsoda?
– Minek ez a gyűlés?
A lift ajtai becsukódtak.
– Kiürítjük a szállodát – mondta röviden Lawrence. –
Hol volt, Lynn? Thielt nem látta?
– Thielt? – nézett rá Lynn, mintha még soha nem hallotta
volna ezt a nevet, de érdekesnek találná.
– Igen. Emlékszik Sophie Thielre.
– Nem üríthetjük ki a szállodát – mondta szinte vidáman
Lynn. – Julian nem akarná.
– Az apja nincs itt.
– Fújja le.
– Engedelmével, én nagyon is azt hiszem, hogy ezt
akarná.
 – Nem! Nem, nem, nem, nem, nem.
– De igen, Lynn.
– Tönkreteszi az egész utat.
Kokoschka fölhúzta a vállait és a kezét a zsebébe
süllyesztette. Lawrence észrevette és elcsodálkozott. Lenne
benne valami?
– Maga hülye picsa – mondta Lynn barátságosan, majd
kinyíltak a lift ajtai.
A nyakban Chuck Donoghue várta őket. Remegett a
dühtől. Aileen aggodalmas képpel jött le éppen a lépcsőn.
Lawrence kilépett a liftből, nyomában Lynn és Kokoschka.
– Mit tehetek önért, Chuck?
– Hülyének néz minket, nem?
– Azért vagyok itt, hogy tájékoztassam önöket a dolgok
állásáról – próbálkozott Lawrence egy mosoly illúziójával. –
Fölmehetnénk, kérem?
– Nem, nem mehetünk fel.
– Chucky, kérlek – karolta át Donoghue-t Aileen. A
liftajtók bezáródtak. – Hallgasd meg!
– Itt hallgatom meg.
– Nincs mit mondanunk – csicsergett Lynn. – Minden,
hihi, a legnagyobb rendben. Megyünk vacsorázni?
– Most akarom tudni, mi van – kiabált Donoghue.
Ökölbe szorított kézzel közeledett, átlépve a személyes tér
határát. – Hol van Julian? Hol vannak a többiek? Rég tudjátok,
mi történt, miért nem lehet beszélni senkivel? Egész idö alatt
tudtátok.
– Fenyegetni akar, Chuck?
– Gyerünk! Beszéljen!
Lawrence egy milliméternyit sem mozdult el a helyéről.
Nyugodtan nézett a sokkal nagyobb férfi szemébe. Ehhez fel
kellett emelnie a fejét, de belülről úgy érezte, mintha lenézne
Donoghue-ra.
– Ha megmondom, fölmegyünk?
Donoghue nyilvánvalóan nem számított ilyen gyors
fordulatra. Hátrált egy lépést.
– Természetesen – igyekezett Aileen biztosítani
Lawrence-t a férje helyett.
 – Igen, persze – mondta Donoghue bénultan utána.
– Nem! – üvöltötte Lynn.

Tim meghallotta Lynn hangját a Mama Quilla Clubban,

holott közöttük volt még a Csang'e, a Selene és a Luna Bar.
Hallotta a rettegését, a dühét, az őrületét. Egy másodperc alatt
talpra ugrott és leugrott a lépcsőn, nem törődve az egyes
fokokkal. Hallotta Lawrence parancsoló altját, Aileen ijedt,
akadozó hangját, aláfestve Donoghue zengő basszusa által.
Ruganyosan ért földet, tovaugrott, lefelé, a GAIA nyakába.
– Lynn!
Bizarr. Nővére kirántott a tartójából egy oxigéngyertyát,
az acélhengerrel úgy hadonászott, mint egy furkósbottal,
Lawrence, Chucky, Aileen és Kokoschka úgy vették körbe, mint
egy farkasfalka. Dühödten vágta át magát Donoghue-ékon, látta,
amint Lynn meghátrál és ráüvöltött a többiekre.
– Mi ez? Mit csináltok vele?
– Inkább őt kérdezd, ő mit csinál velünk – morgott
Chuck.
– Lynn...
– Hagyjál! Ne gyere a közelembe!
Tim a jobbját nyújtotta feléje. Lynn tovább hátrált,
megemelte a gyertyát és kitágult pupillákkal bámult rá.
– Mondd el, mi van.
– Ki akarja üríteni a GAIA-t – fújtatott Lynn. – Ez van!
Ez a picsa ki akarja üríteni a GAIA-t.

Kokoschka annyira összezavarodott, hogy még csak

részleteiben sem kísérelte megérteni a történteket. Az Orley
Travel ügyvezető társasági tagja nyilvánvalóan éppen megőrül.
Egyetlen gondolata Timre és a saját Odisszeiájára irányult.
Előkapta Thiel céduláját.
– Mr. Orley, van valamim ...
Tim rá se hederített.
– Lynn – mondta finoman. – Térj magadhoz.
– Evakuálni akar – mondta olyan hangon, ahogyan a szél
süvít a házak sarkán. – De nem teheti meg. Ezt én semmiképpen
sem engedem meg.
 – Persze, erről beszélnünk kell. De előbb add ide a
gyertyát.
– Evakuálni? – visszhangozta Donoghue kikerekedő
szemekkel.
– Tegye azt, amit a fivére mond! – mutatott Lawrence
Lynn provizórikus furkósbotjára. – Mindannyiunkat veszélybe
sodor.
Tim tudta, mire gondol. A henger nagy mennyiségű
kötött oxigént tartalmazott, Lynn ujjai pedig veszedelmes
közelségbe kerültek a gyújtószerkezethez. Amint beindul az
exotermikus reakció, a gyertya tartalma kiáramlik a
környezetbe, értelmetlen pocsékolás, ami együtt jár azzal a
veszedelemmel, hogy az oxigén parciális nyomása a teremben
meghaladja a megengedett mértéket. A gyertyákat arra az esetre
tartogatták, ha a levegő szűkössé válna.
– Mr. Orley... – lobogtatta a céduláját Kokoschka.
– Mit jelent az, hogy evakuálni? – csattant fel Donoghue.
– Danának igaza van – mondta Tim. – Kérlek, Lynn.
Add ide a gyertyát!
– Julian ugyanis nem akarja, hogy kiürítsük a szállodát –
magyarázta Lynn egy képzeletbeli közönségnek álmodozó
képpel. Egy pillanatra úgy tűnt, mint aki teljesen elszállt, aztán
meglátta Timet. – Ezt te is tudod, igaz? Daddy vendégeit nem
ijesztgethetjük, tehát szépen itt fogunk maradni.
– Ez tetszene magának – horkant fel Lawrence.
Lynn álmodozása ismét dühkitörésbe ment át. Megint
lóbálni kezdte a gyertyát.
– Tim, mondd meg neki, hogy lógja be a pofáját!
– Ó, én fogjam be a pofámat? – lépett előre Lawrence. –
De miért, Lynn? Itt már úgyis mindenki rég tud mindent.
Tim zavarodottan nézett rá.
– Miről beszél?
– Arról, hogy a nővére manipulálta a szalagokat. Hogy
Hanna kihasználja. Hogy nincs ki az összes kereke. Vagy talán
nem igaz, Miss Orley?
Lynn lehajolt. Álnok fény csillant a szemeiben, majd
előreugrott, hirtelen Lawrence felé ütött, aki gond nélkül kitért a
csapás elől.
 – Maga tette lehetővé Hannának az éjszakai utazást a
Lunar Expressz-szel. Miért, Lynn? Valamit ide kellett hoznia?
Hozzánk, a szállodába?
– Fejezze be!
– A műholdak lebénulása is a maga számlájára írható.
Maga paranoid, Lynn. Közös ügyei vannak egy bűnözővel.
– Miért kell evakuálni?! – hörögte Donoghue. Durván
vállon ragadta Lawrence-t. – Azt kérdeztem, miért kell
evakuálni?!
Az igazgatónő megfordult, félrecsapta Donoghue kezeit.
– Maga befogja a pofáját!
Donoghue hatalmas koponyája karmazsinvörösre
színeződött.
– Maga, maga jobbfajta szobalány, majd én...
– Chuck, ne! – könyörgött Aileen.
– Miss Orley... – hangsúlyozta Lawrence.
Lynn megkínzott ábrázattal rázta a fejét. Alsó ajkán
nedvesség csillant.
– Mit csinált Thiellel, Lynn? – erősködött Lawrence. –
Az előbb a központban volt.
– Ez nem igaz. Én...
– Persze, hogy ott volt.
– Dana, elég volt – sziszegte Tim.
– Hogyne – vetett rá jeges pillantást Lawrence. – Nekem
elég volt. Nem folytatom már ezt a cirkuszt. Adja fel, Lynn.
Mondja már meg végre, mi van ezzel a bombával.
– Bomba? – mennydörögte Chuck. Megvadult
vízibivalyként lódult előre, Lynnt a falnak szorítva, kinyújtotta
egyik hatalmas kezét és elvette tőle a gyertyát. – Hát mindenki
megbolondult itt?
Lynn ujjai karmokká görbültek. Meglendítette karját és
véres csíkokat húzott Donoghue arcára. Mielőtt még Chuck
magához térhetett volna, a lépcsőnél termett, leugrott és eltűnt
az alsóbb szinteken.

– Lynn! – kiáltotta Tim.

– Ne, várjon! Kérem, várjon!
Kokoschka ijedten nézte, amint a fiatal Orley teljesen
megvadult nővére nyomába eredt. Maradj itt, gondolta, ne tűnj
el megint, át kell adnom...
– Sophie küldi magának...
Túl késő. Menjen utána? De az általánossá váló őrület
megkövetelte a magáét, így tanácstalanul nézte, amint
Donoghue most az igazgatónőn igyekezett levezetni a
felháborodását, és a fenyegetően magasba emelt
oxigéngyertyával megindult feléje. A koponyájában vihar
tombolt, őrjöngő szél, hőmérsékletcsökkenés, tornádó, növekvő
félelem. Valami szörnyűség fog történni. Gondolatai hulló
falevelekként csapongtak ide-oda, amelyeket a zavarodottság
fuvallatai kergettek minden irányba. Amint meg akarta ragadni
őket, már el is tűntek, így ő csak forgott és forgott.
Mit tegyen? Végre elkapta az egyik falevelet, amely még
izgett-mozgott, szökni próbált, de most már szilárdan tartotta:
az, amit Sophie a papírra vetett, meg fogja magyarázni ezt az
eszkalálódó helyzetet, ami a szeme előtt játszódik le, a cédula
majd elárulja, mit kell tennie, s ha már nem sikerült teljesítenie a
megbízatást, legalább olvassa el.
Remegő kezekkel hajtogatta szét a papírt.
Ugyanebben a pillanatban Lawrence egész testével
megérezte a változást. Karján a balsejtelem szeizmográf!kus
jelzéseként felállt a szőr, a riasztócsengők megszólaltak, annyi
minden történt egyszerre. Az étterem felől hangok közeledtek, a
hangzavar nyilván hozzájuk is eljutott, ezért jöttek, miközben a
szinte szoborrá merevedett Kokoschka felől a hitetlenkedés és a
felháborodás jelzései érkeztek.
Lassan felé fordult.
A szakács mereven bámulta őt, baljában egy darab papírt
szorongatva. Jobbját fölemelte, mutatóujját vádlóan felé
irányította. Lawrence kitépte a kezéből a lapot és egy pillantást
vetett az odafirkált szavakra.
– Hülyeség – mondta.
– Nem – közeledett feléje Kokoschka. – Nem, nem
hülyeség. Ő rájött. Ő rájött!
– Ki jött rá mire? – vakkantotta Donoghu.
– Sophie – remegett meg Kokoschka mutatóujja,
megmozdult és Lawrence-re mutatott. – Ő az. Nem Lynn. Ő az.
 – Túl sokat állt a tűzhely mellett – hátrált Lawrence. –
Felforrt az agya, maga szerencsétlen idióta.
– Nem – mozdult meg Kokoschka idétlen teste, mint
Frankenstein szörnye az első lépéseknél. – Ő bénította meg a
kommunikációt. Ő akar levegőbe röpíteni minket! Ő az!
Lawrence!
– Maga megőrült.
– Iiigen? – szűkültek össze Donoghue szemei. – Azt
hiszem, ezt gyorsan megállapíthatjuk. Felemelte az
oxigéngyertyát és a másik oldalról közeledett. – Eszembe is
jutott erről egy jó vicc, amelyikben...
Lawrence az oldalzsebéhez kapott, előrántott egy
fegyvert, a csövét Donoghue feje felé irányította.
– Itt jön a poén – mondta, és meghúzta a ravaszt.
Donoghue megállt. A homlokán keletkezett lyukból
előbukkant némi agyvelő, vér csorgott le a szemöldökei között,
végig az orrán. A gyertyát elejtette. Aileen egy földönkívüli
üvöltést hallatott. Lawrence a fegyvert az E2 ajtaja felé
fordította, amelyen éppen Ashwini Anand lépett ki,
megkésettsége lendületével a vesztébe rohanva. A lövedék még
azelőtt eltalálta, hogy felfoghatta volna, mi is itt a helyzet.
Összerogyott és blokkolta a lifteket, de a feltűnése értékes
másodpercekbe került Lawrence-nek, amelyeket Kokoschka arra
használt fel, hogy megtámadja. Lawrence már éppen megcélozta
a szakácsot, amikor a másik oldalról Aileen is rátámadt,
belecsimpaszkodott a hajába, és hátrahúzta a fejét. Közben
folyamatosan üvöltött, ami úgy hangzott, mint valami kísérteties
siratóének. Lawrence hátranyúlt, megpróbált megszabadulni
Aileentől, hogy a jobbját lövésre emelhesse. Ám Kokoschka
megragadta a csuklóját. Közvetlenül azelőtt, hogy térdével
szétzúzta volna a heréit, két lövés dördült el. A szakács
összegörnyedt, de sikerült Lawrence kezéből kiütnie a fegyvert.
A nő a tenyere élével torkon ütötte, majd egy válldobással
levetette hátáról a fúriát. Aileen szinte kecsesen repült keresztül
a légtéren, egyenesen a még mindig álló, döbbentnek és
elborzadtnak tűnő férjének, s magával rántotta földre.
Kokoschka térden csúszva közeledett. Lawrence mellbe rúgta.
Ekkor valami fémes csattanás ütötte meg a fülét, ami nem sok
jót ígért.
Az ajtók bezárultak.
A két lyukat bámulta, amelyeket az eltévedt lövések
ütöttek a falba.
A tartályok! Nyilván valamelyik rejtett tartályt találták
el. A sűrített oxigén magas nyomással áramlott ki, a parciális
nyomás növekedett, a szenzorok azonnal lezárták a többi szintre
vezető összes kijáratot. Az sem kizárható, hogy a külső
hűtésrendszer is kapott egy találatot, és mérgező, tűzveszélyes
ammónia is kiszabadult.
Egy bomba belsejében van.
Kik kell jutnia innen!
A láthatatlan gáz rátelepedett Aileen vadul rángatózó
testére, Donoghue holttestére, továbbáramlott a nyitva álló lift
felé, amelynek ajtaja Anand halott teste miatt nem tudott
bezáródni. Kokoschka szemei kitágultak. Hörögve tápászkodott
fel, mindkét kezével Lawrence után kapva. A nő rá se hederített,
rohant az ijesztően gyorsan záródó kijáratok felé. Elérte a
lakosztályokhoz vezető átjárót, ugrott egyet, még sikerült az
éppen záródó ajtón át kiugrania GAIA nyakából, legurult a
lépcsőn és a hátán landolt.
Kokoschka követte.
Megfelelő oktatásban részesült, így tisztában volt a
kontrollálatlanul kiömlő oxigén pusztító erejével. Már pusztán a
sebesség, amellyel a gáz az apró lyukakon kiáramlott, olyan
hőséget keltett, hogy a katasztrófát aligha lehetett
megakadályozni. A kétségbeesett reménység által vezérelve
követte Lawrence-t, hogy még ő is kifér az egyre csökkenő
méretű nyíláson, de az ajtó nekinyomta hasával a falnak.
Beragadt.
– Nem, nem, nem, nem, nem – vinnyogta.
Már hallotta a halk sziszegést, amivel a gáz szivárgott.
Halálfélelemben próbálta feltartóztatni a közeledő fémlemezt. A
levegő elfogyóban volt, a szerveit a lemez összenyomta.
Hallotta, amint a bordái eltörnek, látta Aileent Chuckra borulni,
s látta, amint a fejét halott férje vállára hajtja. Szájában fémes ízt
érzett, a szemei kidülledtek. Megpróbált üvölteni, de csupán egy
elhaló nyöszörgésre volt képes.
 – Chuck... – sírta Aileen.
Az oxigén egy nem különösebben hangos pukkanással
gyulladt meg. A golyók ütötte lyukakon két izzó tűzcsóva lövellt
ki a falból, elérve Aileent, Chuck holttestét, Ashwini Anand
kifacsarodott testét, a falakat, a földet. A lángok rendkívül
gyorsan terjedtek, fölkúsztak a lift nyitott ajtaján, be a felvonó
kabinjába, mintha élőlények lennének, lángszellemek, amelyek
vad orgiát ülnek. A következő pillanatban már lángokban állt az
egész emelet. Kokoschka még soha nem látott ennyire tomboló
tüzet, pedig úgy tudta, hogy a kisebb gravitáció miatt a tüzek
lassabban terjednek, de hát ez itt...
Vért köpött. Az ajtó könyörtelenül a falhoz szorította
megkínzott testét, s mintha a tűz csak ekkor vett volna tudomást
kilátástalan helyzetéről, egy pillanatra tanácstalanul megállni
látszott, mintha őt bámulná.
Utána éhesen rávetette magát.

Miranda Winter Sushma Nairral indult lefelé, miután

hallották, hogy odalent hangos vita folyik. A Selene-ből a
Csang'e-be vezető lépcsőn haladva két tompa pukkanást
hallottak, amit mozifilméken iskolázott fantáziája hangtompítós
fegyverből leadott lövésekkel azonosított, ezt követte Aileen
velőtrázó üvöltése, majd valami harangzúgásszerű zaj, mintha
kalapáccsal ütnének valamilyen fémet. Sushma szemében páni
félelem tükröződött, ám Winter, robusztusabb alkatú lévén,
jelezte neki, hogy maradjon hátra, míg ő maga elindult a nyakba
vezető átjáró felé.
Mi a bánat...
– Az ajtó bezáródik – kiáltotta. – Hé, ezek bezárnak
minket!
Döbbenten lépett közelebb, hogy a résen még
lepillanthasson.
Egy lángcsóva csapott felé.
Winter hátrahőkölt. A démon fújt, lobogott, szikrákat
hányó végtagokkal kapdosott érte, megperzselte a szemöldökét,
szempilláját, haját. Megbotlott, elesett, majd ellökte magát, hogy
ne váljon a lángok martalékává.
– Ó, a kurva életbe! – kiabálta. – Tűnj el, Sushma, tűnj
el!
A démon tajtékozva közeledett, megsokszorozódott,
újabb és újabb rángatózó teremtményt szült, amelyek nagy
kedvvel széledtek szét, hogy mindent felgyújtsanak, ami az
útjukba kerül. Eszméletlen gyorsasággal elborították az
üvegezett elülső frontot, de mivel ott kevés érdekes dolgot
találtak, rablóhadjáratukat a földön, az oszlopokon és a
bútorokon folytatták tovább. Winter talpra ugrott, fölrohant a
lépcsőn, hangos kiáltásokkal terelve maga előtt a bénult
Sushmát. A Selene-hez vezető ajtók záródni kezdtek. Hátuk
mögött a hőségből emelt fal egyre közeledett. Sushma
botladozott. Winter az oldalát bokszolva késztette arra, hogy
átmenjen az ajtón, majd egy emelettel feljebb.
Szűk! Atyaisten, ez aztán tényleg szűk! Mintha tornász
lenne, úgy ragadta meg az ajtó szélét, és fölhúzta magát. Egy
pillanatig attól tartott, hogy a bokája beszorul majd, de végül is
sikerült bejutnia a Selene-be, az ajtó egy másodperccel később
csukódott be egy tompa kattanással, megmentve őt az izzó
hőségtől.
– A többiek – sóhajtotta. – Ó, istenem, a többiek!

Lawrence a hátán feküdt, fölötte Kokoschka vadul

rángatózó lábai, amelyek ütemtelenül kalapálták a csigalépcső
fokait. A nyakból hallotta a tűz morajlását, amelyet hamarosan a
lángok is követtek, éhesen nyalogatva Kokoschka kabátját és
nadrágját. A közeledésükben volt valami sajátosan kísérletező,
tapogatózó jelleg. Hullámokban törtek a mennyezet felé, az
állagát és a szerkezetét ellenőrizve, miközben táplálékot
kerestek.
Lawrence felugrott.
Ki kell szabadítania Kokoschka testét, ha be akarja
csukni az ajtót. Ha az oxigén meggyullad, kiszámíthatatlan,
forróbb és pusztítóbb minden más tűznél. Még ha maga a gáz
nem is ég, akkor is fatális módon elősegíti szinte az összes
anyag megsemmisítését, ráadásul nehezebb a levegőnél. A
parázs lávaként önti majd el GAIA nyakát és át fog terjedni az
egész lakosztályszintre. Egy ugrással a kézi irányítás
vezérlőpultjánál termett, a hőség miatt meggörnyedve, és ütötte-
verte a mechanikát, ami az ajtót irányította, ami erre egy kissé
valóban megnyílt, mindenesetre Kokoschka teste kiszabadult. A
szakács lezuhant a lépcsőn és az empórára gurult, lábaival
reflexszerűen rugdosódva. A résből tüzes csápok csapdostak elő,
mintha éppen elvesztett zsákmányukat igyekeznék
visszaszerezni. A bezáródó ajtó végül kettévágta őket, mint
ahogy a GAIA nyakát is elzárta a vállakról.
A szakács fáklyaként égett. Vegyi oltószerek permete
ömlött ki a szellőztetőrendszer nyílásain, ami persze semmit sem
ért. Hamarosan tüzet fognak a növények, a falborítás, a padló.
Lawrence lekapott egy hordozható széndioxidos oltókészüléket
a falról, az immár mozdulatlan testre ürítette, a sugarát a tető
felé irányítva. A feje fölötti pokolban az oltórendszer nyilván
már rég felmondta a szolgálatot. Azóta ott már
elképzelhetetlenül magasba emelkedhetett a hőmérséklet.
Pernyét lélegzett be, és alig látott valamit. A mellkasa fájni
kezdett. Ha nem jut azonnal friss levegőhöz, füstmérgezést kap.
Kokoschka, a lépcső és a mennyezet borítása továbbra is égett,
mindenfelé újabb kisebb tüzek lobbantak fel, de ahelyett, hogy
az elfojtásukkal törődött volna, ott állt könnyező szemekkel és
akadozó lélegzettel, fülében az ajtó köszörülésének és
zörgésének a hangjaival, amint éppen a GAIA vállait is elzárta.
Ahol az empóra GAIA jobb karjába torkollott, egy kis raktár
volt vészhelyzetek esetére, amelyben a kötelező gyertyák mellett
oxigénmaszkokat is tároltak. Kapkodva vette magára az egyik
maszkot, mohón lélegezve be az oxigént, s látta, amint a kar
bejárata bezáródik.
Nem volt elég gyors. Csapdába került.

Tim csak a lobbiban érte utol a nővérét, aki

szatírugrásokkal, de remegő térdekkel igyekezett menekülni
előle az üveghidakon át, így folyton attól rettegett, hogy
szemtanúja lesz, amint Lynn megcsúszik és lezuhan, de a lány
azért mindig talpra ugrott, és folvtatta a vad menekülést. Csak a
legutolsó ugrás nem sikerült, elesett, de négykézláb tovább
menekült. Tim a nyomában maradt, mígnem elkapta a bokáját.
Lynn a könyökére zuhant. Kígyóként csúszott tovább, azon
igyekezve, hogy megszökjön előle. De Tim tartotta őt, a hátára
fordította, miközben jókora ökölcsapást kapott az arcába. Lynn
fújtatott és morgott, megpróbált karmolni. Az öccse megragadta
a csuklóit, a földre kényszerítette.
– Ne! – kiabálta. – Hagyd abba! Én vagyok.
Lynn kapálózott, vagdalkozott maga körül. Mintha Tim
valami veszett állattal küzdene. Mivel a kezeit nem tudta már
mozgatni, rugdalózott, ide-oda dobálta magát, a szemeit
forgatta, majd hirtelen megnyugodott. A lélegzete akadozni
kezdett. Tim egy pillanatra attól félt, hogy elveszíti az
eszméletét. De aztán látta, amint szempillája megremeg, a
tekintete kitisztul, valami meghittség tűnt fel ismét benne.
– Minden rendben – mondta. – Itt vagyok veled.
– Sajnálom – vinnyogott a lány. – Annyira sajnálom!
Zokogásban tört ki. Tim elengedte a csuklóit, magához
ölelte, s ringatni kezdte, mintha kisbaba lenne.
– Segíts rajtam, Tim. Kérlek, segíts!
– Itt vagyok. Minden rendben. Most már minden
rendben.
– Nem, semmi sincs rendben – szorította magához Lynn
az öccsét, körmeit mélyen a kabátjába mélyesztve. – Meg fogok
őrülni. Elvesztem az eszem. Én...
A többi elhalt az újabb sírógörcsben, Tim pedig
felkészületlennek érezte magát, mint valami iskolás gyerek,
holott éppen az efféle szituációk rémképe késztette arra, hogy
Julian idióta kéjutazásán egyáltalán részt vegyen. De most Timet
is az a veszély fenyegette, hogy a túlterheltségtől az ő agya is
sztrájkba lép, és őt is elönti a páni félelem. Fölemelte a fejét, és
az átrium kupolájában egy füstfelhőt pillantott meg, ami
kísértetiesen terjeszkedett. Valami terebélyesedni látszott az
erkélyek, a fémlemezek és az ajtók között, Timnek pedig
derengeni kezdett, hogy a horror még csak most veszi kezdetét,
és odafönt bizonyára valami szörnyűséges dolog történik éppen.
 HERACLIDES HEGYFOK, MONTES JURA
Az elején jól haladtak, míg rá nem jöttek, hogy a
nagyobb darabok egymást támasztják és elgondolkodtató módon
inogni nem kezdenek, amint akár csak az egyiket is elmozdítják.
Többször is az a veszély fenyegetett, hogy elsodorják őt és
Hannát. Amint Locatelli az utolsó pillanatban elugrott, belső
ellenállásának gnómjai a helyükre igyekeztek és merész ok-
okozati összefüggéseket állítottak fel, amelyek
eredményeképpen – ha a szikladarabok pontosan kiszámított
pályán mozognak – Hanna palacsintává lapítva heverne a
porban. Mindezen elgondolásoknak az volt az Achilles-sarka,
hogy a Ganymedet körülvevő romhalmazban semmi sem volt
kiszámítható, tehát mégis az együttműködés mellett döntött.
Föntről lefelé haladva hordták el a törmeléket, figyelmesen,
egymásra ügyelve, húztak, toltak, téptek, míg kétórai izzasztó
munka után úgy nem érezték, hogy fizikai teljesítőképességük
határára érkeztek. Több kolosszális darabot sikerült ugyan
megmozdítaniuk, de eltávolítani egyiket sem tudták. Locatelli
fújtatva támaszkodott neki az egyik nagyobb darabnak, és azon
csodálkozott, hogy nem hallja, amint Hanna ugyancsak
levegőért kapkodva liheg, mint valami kutya.
A kanadai egyértelműen jobb erőnléttel rendelkezett
nála.
– És most? – kérdezte.
– Mi lenne? Ki kell szabadítanunk a nyílást.
– Ja igen? Hülye okostojás! Látod, hogy nem megy.
Hanna lehajolt és megvizsgálta a helyzetet. Locatelli
hallotta a relék zúgását a koponyájában.
– Nem akarod bevetni az egyik bombádat? – kérdezte. –
Repítsük az egészet egyszerűen a levegőbe.
– Nem, az energia kifelé áramlana. Habár –
bizonytalanodott el Hanna, majd közelebb lépett, oda, ahol két
szikladarab érintkezett. Benyúlt a talajban lévő résbe és
előbányászott némi kőport. – Talán mégis igazad van.
– Persze, hogy igazam van – sóhajtott Locatelli. –
Nekem többnyire igazam van. Az életem egy átok és áldás.
Minél mélyebben hatol be a kibaszott lövedéked, annál többet
képes elérni.
– De mégsem tudom, elegendő-e a robbanás ereje. A
kövek hatalmasak.
– De porózusak! Ez itt bazalt, öregem, lávakő. Némi
szerencsével olyan részek esnek le, hogy az egész halom
helyzete destabilizálódik.
– Rendben – egyezett bele Hanna. – Próbáljuk meg.
Kimélyítették és kiszélesítették a csatornát. A kanadai
bement a hajóba, kihozta a grasshopper irányítókonzolját, s e
rögtönzött szerszám segítségével ástak tovább, melóztak,
robotoltak, míg Hanna a csatornát elég mélynek nem találta. A
Ganymedtől kellő távolságra, egy kisebb dombon törmelékekből
fedezéket készítettek, hasra feküdtek, Hanna pedig célzott.
– Fejet le!
A vándorkövek között újszülött kozmoszként szürke
felhő keletkezett. Locatelli összerezzent. A fedezékük körül
bazaltdarabok hullottak. Amikor Locatelli kidugta a fejét a fal
mögül, első pillantásra úgy tűnt, nem történt semmi. Azután
észrevette, hogy a legközelebbi és egyben legnagyobb vándorkő
végtelenül lassan megemeli kőtestét és saját tengelye körül
forgásba kezd. A mellette lévő követte, meglökve a szomszédját,
hirtelen kettétört, majd darabokra szétesve szanaszét gurult.
– Igen! – üvöltötte Locatelli. – Az én ötletem. Az én
ötletem!
A nagy szikladarab még mindig forgott, eltalálta egy
harmadik kő is, ami befurakodott a keletkező résbe, megbillent,
végre dőlni látszott, néhány méter gurulásba kezdett, amivel
kiváltott egy láncreakciót, így a következő darabok megindultak
a völgy felé.
– Igen! Igen!
Felugrott. Nagy léptekkel rohantak ki ideiglenes
lövészárkukból, eltakarították a maradék törmeléket.
Dopamintól ittasan Locatelli a siker miatt egy pillanatra
megfeledkezett ellenségeskedésük körülményeiről, mintha az
elmúlt órák szörnyűségei valamiféle forgatókönyvbeli
tévedésnek lettek volna a következményei, Hanna pedig
valójában a jó haver lenne, akivel versenyezni lehet és
megmozgatni a holdbéli hegyeket. Kinyitották a Ganymed hátsó
ajtaját, Hanna pedig barátságosan vállon veregette.
– Nagyon jó volt, Warren. Igazán remek ötlet!
Az érintéstől, noha a vastag ruhában semmit nem érzett
belőle, Locatelli egy csapásra kijózanodott. Annyira azért nem
részegedhetett le saját testének kocsmájában, hogy Hanna
érintését elviselje. Mindig is szimpatikusnak találta a kanadait,
mérsékelt macsóságát, lakonikusságát, s még most is volt benne
valami bizonytalan barátságosság, amitől az egész helyzet csak
még rosszabbá vált.
– Intézzük el – mondta nyersen. – Nyisd ki az ajtót, én
kihozom a buggyt.
– Nem, pihenj egyet – mondta Hanna egykedvűen. –
Majd én kihozom.
– Miért? Azt hiszed, lelépek?
– Igen. Pontosan ezt hiszem.
És igazad is van, te szemétláda, gondolta Locatelli.
Pontosan ezzel a gondolattal kacérkodott. Vegyes érzések
töltötték el. Látta, amint Hanna felmegy a dombon, megmássza
a Ganymed roncsát, és eltűnik aszeme elől. Ekkor rájött, hogy a
gyilkosnak már nincsen szüksége rá. Rossz érzésekkel lépett
egyet hátra, miközben a rámpa megmozdult és leereszkedett.
Láthatóvá vált a csomagtér belseje, Hanna éppen ekkor ért a
buggyhoz, beült a vezetőülésbe, ellenőrzött mindent, majd
indított. A rámpa még lejjebb ereszkedett, de Locatelli
észrevette, hogy nem éri el teljesen a talajt. A komp által vájt
árok túlságosan mély lett, a törmelék a szélén pedig túlságosan
magasan torlódott össze. A rámpa jó egy méter magasságban állt
meg. A hatalmas első kerekek óvatosan tapogatózva nyúltak túl
a rámpa szélén, bele a mélyebben rejlő törmelékbe. Egy
pillanatra úgy nézett ki, mintha a kis jármű valami ugrásra kész
állat lenne. Majd hirtelen megállt a rámpa széle mögött.
Locatelli tétovázott. Nemigen tudta, mitől is féljen és
miben reménykedjen. Az előbb még éppen attól tartott, hogy
Hanna egyszerűen továbbmegy és itthagyja őt egy hajótörött
űrhajó árnyékában, amelyben már lélegzésre alkalmas levegő
sincs. Most, amikor a kanadai lejött, kellemetlen érzése abból
eredt, hogy a kanadai esetleg gyorsan elintézi őt, még mielőtt
továbbmegy. Bizonytalanul lépett egyet a rámpa felé.
– Mi van? – kérdezte Hanna. – Nem jössz velem?
– Menjek veled? – kérdezte Locatelli.
– Még mindig a hasznomra lehetsz.
Hasznodra. Aha.
– No és meddig – kérdezte Locatelli –, meddig lehetek
még hasznos neked?
– Amíg elérjük az amerikai bányát – mutatott Hanna a
poros síkság felé. – Amikor ájultan hevertél, kiszámítottam a
pozíciónkat. Amit itt látok, abból arra következtetek, hogy
pontosan a Heraclides hegyfok csúcsán landoltunk. Ez azt
jelenti, hogy az állomás tőlünk északkeletre fekszik, egy
bazalttenger kellős közepén, a Sinus Iridum és a Mare Imbrium
találkozásánál. Nagyjából 100 kilométernyire.
– És miért akarsz odamenni?
– Az állomás automatizált – mondta Hanna. – De azért
az ellenőrök folyamatosan látogatják. A számukra felépítettek
ott egy terminált. Állja a nyomást. Amolyan igazi kis bázis,
amelyikben akár néhány hónapot is ki lehet bírni. Ám az
érzékeinkre kell hagyatkoznunk, hogy megtaláljuk, mivel a
műholdak nem működnek.
– Kapcsold vissza őket.
– Honnan szeded, hogy képes lennék erre?
– Honnan szeded, hogy szar van a fejemben? –
vakkantotta Locatelli. – Akkor hallgattak el, amikor belekezdtél
kicsiny ámokfutásodba. Csak nem azt akarod bizonygatni, hogy
ez véletlen?
Hanna hallgatott.
– Természetesen nem – mondta aztán. – De nem áll
hatalmamban visszakapcsolni őket. Meg kellett szakítanunk a
kommunikációt, amikor lebuktam, de ne menj az idegeimre,
érted? Segíts nekem a navigálásban, és otthagylak az állomáson.
Ha élni akarsz...
Hanna tovább beszélt, de Locatelli nem figyelt rá.
Elbámult a rámpa mellett. A Ganymed oldalában valami
felkeltette a figyelmét.
– ...megszabadulsz tőlem – mondta Hanna. – Csak annyit
kell...
 Miért kavarodik fel ott a homok, ahol a komp roncsa a
regolitba ágyazódott? Apró felhőcskék az oldala mentén, mintha
egy gőzmozdony haladna el arra. Mi történik ott? Az űrhajó
kontúrjai életlenné váltak, acélteste megrázkódott. A rámpa
széle szinte észrevétlenül emelkedett meg, még több por
kavarodott fel. A talaj is megremegett.
– ...a végén pedig...
– Lecsúszik a komp! – kiáltotta Locatelli.
Hanna megfordult. A Ganymed megemelkedett, hiszen a
felrobbantott vándorkövek immár nem stabilizálták. A
következő pillanatban meglódult, hátradőlt, homokot és köveket
hajítva a magasba. Locatelli látta, amint Hanna felugrik a
közeledő rámpára, ami magával ragadta a buggyt, megpróbált
félreugrani, hogy biztonságban legyen, de megbotlott és elesett.
Azonnal talpra ugrott, elindult oldalra...
Egy fél méter, és sikerrel jár.
Abban a pillanatban, amikor a szegély az altestébe
mélyedt, kristálytisztán megjelent a szeme előtt egy Warren
Locatelli képe, aki egy univerzummal odébb helyesen
cselekedett, valamint az, ahogyan Hanna a magasban keresett
menedéket. Ezután éles fájdalom nyomott el minden gondolatot.
Reflexszerűen ölelte át az acélt, mint a bika szarvára tűzött
torreádor. A lefelé csúszó Ganymed kegyetlenül rázta, majd
amikor a hajó zuhanni kezdett, ő nagy ívben lerepült. Több
méternyire landolt a hátán, látta, hogy a komp, amilyen hirtelen
megindult, olyan hirtelen meg is állt, mert beakadt egy kiálló
sziklába; látta a felborult buggyt és Hannát, amint a
csomagtérből kiugrik a törmelékekre.
Mindkét kezét a hasához szorította, amilyen erősen csak
tudta.
Hanna odarohant hozzá, lehajolt. Locatelli mondani
akart valamit, de csupán néhány nyögésre és hörgésre volt
képes. Nem kellett lenéznie ahhoz, hogy tudja, az űrruhája
elszakadt, igaz, nem is tudott volna. Hogy még egyáltalán
életben volt, csupán annak a körülménynek köszönhette, hogy a
biosuitek nem pukkantak szét olyan gyorsan, mint a kilyukadt
léggömbök, a belső nyomást nem veszítették azonnal el.
Talán ha a kezeit továbbra is a sebre szorítja...
 – Vérzel – mondta Hanna.
– Ba... Bassza... meg – préselte ki magából. – Tudnál...
– Te marha! – Milyen különös! A kanadai mintha dühös
lenne rá. – Mit csinálsz? Megkíméltelek, te szerencsétlen!
Biztonságba helyeztelek volna!
– Sajná... Sajnál...
Micsoda? Sajnálom? Pont Hannától kér bocsánatot,
amiért a Ganymed rámpája felhasította a testét? Ki a felelős
ezért az egészért, a kurva életbe? Hirtelen szörnyen fázni
kezdett, s rájött, hogy Hannán kívül nincsen senkije.
– Kérlek... ne... hagyj...
– Meg fogsz halni – mondta józanul Hanna.
– Ne... nem.
– Ezen nem lehet segíteni, Warren. A vákuum
kiszippant, amint elhúzod a kezed.
Locatelli az ajkait mozgatta. Kössél be valamivel, akarta
mondani, javítsd meg a ruhámat, de csak hörgésre és köhögésre
volt képes.
– Minden másodperc, amivel húzzuk a dolgot, csak a
szenvedéseidet növeli.
Szenvedés? Bágyadtan rázta a fejét. Hülye ötlet,
gondolta ugyanebben a pillanatban, úgysem lát senki. Egymás
sisakján önmaguk tükörképét látták. Izzó piszkavasak tépték a
zsigereit. Felsóhajtott.
– Warren? – közeledtek Hanna kezei a sisakjához. –
Hallasz engem.'
– Bbbaaa...
– Nézd a csillagokat. Nézd a csillagos eget.
– Carl – suttogta. A fájdalmai immár szinte
elviselhetetlenné váltak.
– Itt vagyok veled. Nézd a csillagokat.
A csillagok. Ott keringtek Locatelli körül, olyan üzenetet
közvetítve, amelyet nem értett meg. Még nem. Ó, istenem,
gondolta, miközben Hanna ügyködni kezdett a sisakjánál, ki halt
már meg úgy, hogy éppen ezt a képet látta? Tulajdonképpen
átkozottul nagyszerű.
– Ba... ssza... meg – préselte ki még egyszer magából,
végül is ez volt a kedvenc mondása.
 Hanna levette a sisakját.

GAIA, VALLIS ALPINA

Akárhány feje is volt Hydrának, most mindegyiknek volt
oka az aggodalomra.
Pedig eleve számoltak nehézségekkel. A 2024-es
katasztrófa hosszú árnyékot vetett, miután Vic Thorn, érdekeik
olyannyira kultivált bacillusa átadta testét a csillagközi térnek.
Egyévnyi aggódás, hónapok és hónapok, miközben az idegeiket
a csomag meglehetősen próbára tette, hiszen senki sem tudta
megmondani, hogy ennyi időt kibír-e ott a kráterben. Igaz, egy
Mini-Nuke-nak alig lehet a nyomára bukkanni, s ezt Dana
Lawrence nagyon is jól tudta, persze nem kötötte a délutáni
kutatócsoportok orrára. Ezek a kis atomfegyverek az energiát
235-ös uránból nyerik. Nem gammasugarakat bocsátanak ki,
mint nagyobb méretű rokonaik, hanem alfahullámokat, így
néhány papírlap is elegendő, hogy a detektorok ne érzékeljék
őket. Ezt leszámítva a tárolás során hőenergiát azért termeltek,
amit valahová el kellett vezetni, s e folyamatot a Földön szükség
esetén a légkör intézte el. Ám a Holdon a kis melegcsomagokat
nem vették fel szorgosan cirkuláló molekulák, hogy magukkal
vigyék őket. Egy atombomba túlhevülésének
megakadályozására a légüres térben hatalmas hűtőszerkezetre
lett volna szükség, ám a csomagban nem volt efféle, hisz ugy
tervezték, hogy a landolása után három hónappal Thorn, aki a
holdbázison gyakorlatilag a szomszédságban élt, majd begyűjti.
Ha minden a terv szerint alakul, akkor Thorn helyezte volna el a
bombát, beállítja a gyújtószerkezetet, valami hirtelen
megbetegedés ürügyén visszatér a Földre, a maradék pedig
bekerült volna az említésre méltó nagy katasztrófák krónikáiba.
Lawrence undorodva nézte Kokoschka elszenesedett
holttestét. Végre sikerült eloltania a tüzeket. Arra gondolni sem
akart, hogy milyen pokol tombolhat GAIA elszigetelt nyakában,
de a lángok már itt is bizonyára felemésztették az eredeti
oxigénkészlet java részét. Az életmentő maszk megtöltötte
tüdejét oxigénnel, a szemét egy szemüveg védte meg a füsttől,
de az igazi probléma az, hogy most nem jut innen ki egyhamar.
És mindez csakis Julian zavarodott lánya miatt!
Mi az ördög lehet Lynn-nel? Soha, sem a bemutatkozó
beszélgetésnél, sem utána nem keltett olyan benyomást, mintha
őrült volna. Szeret irányítani. Szinte patologikusan törekedett a
tökéletességre, de ő maga is úgy tűnt, mintha tökéletes lenne.
Lawrence még néhány nappal ezelőtt sem tudott volna mást
mondani Lynn Orley-ról, minthogy ő három rendkívüli szálloda
építésze és igenis képes arra, hogy egy világméretű konszernt
irányítson.
Azután, a legnagyobb meglepetésére, megjelentek a
paranoia első jelei, amiben Lawrence, noha kezdetben
nyugtalanította, mégis meglátott bizonyos lehetőségeket, hiszen
a személyiségében beállt változás szinte predesztinálta Lynnt a
bűnbak szerepére. Egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy
Julian lányának hitelét aláássa, tisztességtelenségének a gyanúját
erősítse. Ám az előbb a Mama Quilla Clubban, Donoghue
kaffogásával a fülében elöntötte a félelem, hogy Lynn
mégiscsak tönkretehet mindent. Ezért követte őt merő
elővigyázatosságból, de Lynn tényleg csak visszavonult a
lakosztályába, tehát továbbment a központba, ahol a színjátékra
képtelen Thielt éppen azon kapta, hogy a tudás fájáról
szemezget. Gyenge idegzetű volt a kicsike, de azért mégis
csodálatra méltó nyomozói ösztönökkel rendelkezett. Lawrence
egyetlen hibája majdnem végzetessé is vált; nem dolgozta át
azonnal a protokollt, amint a keresőcsapatokat kiküldte. A
német lány egyetlen szempillantás alatt rájött, hogy a Hold-Föld
konferenciabeszélgetés során– a folyosói felvételek betöltése
ürügyével – a főnöke bénította meg a kommunikációt. Okos,
Sophie, valóban okos. Tisztában lévén a digitális hírnökök
fecsegőkedvével, Thiel a papírra, ceruzára és a szerelmes
Kokoschkára bízta, hogy keresse meg Timet és tudassa vele, ki
az igazi ellenség. Csak a véletlennek köszönhető, hogy az útja
még idejében a központba vezetett, máskülönben még hamarabb
lebukott volna.
 Most már korrigálta a protokollt, bár ez immár
valószínűleg teljesen lényegtelen. Annak esélyét már végleg
elszalasztotta, hogy a vendégeket és a személyzetet egy
megbeszélés ürügyén GAIA fejébe csalja, ahol elzárhatta volna
a levegőt, hogy utána ő maga a Peary– bázisra meneküljön.
Csapdába került.
Lawrence mély lélegzetet vett a maszkban.
Körülötte zúgtak a keringetők. Fáradságosan küzdöttek
meg a lángok pernyés hagyatékával, kiszivattyúzva a mérgező
anyagokat és friss oxigént pumpálva be. Lawrence inkább a
versenyszellemtől vezérelve igyekezett kinyitni az ajtót,
amelyen túl a mozgólépcsők a GAIA karjain át lefelé vezettek.
Próbálkozott az automatikával, próbálkozott szabad kézzel, siker
nélkül. Hogyan is sikerülhetett volna? Az oxigén részleges
megsemmisülése a hermetikusan elzárt részben a nyomás enyhe,
de súlyos következményekkel járó csökkenéséhez vezetett.
Amíg ez ki nem egyenlítődik, a páncélzat egy millimétert sem
mozdul el. A szemben lévő ajtót, ami mögött a GAIA
szennyezett része terült el, eleve elfelejthette. Legalább két
órába telik, amíg a nyomáskülönbség helyrebillen. Ez az idő
elegendő arra, hogy eltöprengjen, miként is fért hozzá ez az
átkozott detektív a Hydra adatforgalmához. Minden más csapást
ki lehetett heverni, például azt, hogy a csomag a kráterben
történt landolás után elvesztette mobilitását, vagy Julian váratlan
feltűnését a folyosón, amikor Hanna visszatért az éjszakai
kirándulásáról. Manipulálta az adatokat, minden nyomot
kiválóan eltüntetett. Pánikra semmi ok.
De aztán minden kicsúszott a kezeik közül.
Pedig úgy tűnt, a Hydra megerősödve kerül ki a Thorn-
féle balesetből. Ahelyett, hogy kétségbeestek volna,
megegyeztek, hogy megpróbálkoznak még egy kísérlettel,
ezúttal azonban egy csapattal. A NASA kötelékéből már senkit
sem lehetett beszervezni. Thorn szerencsés fogás volt, egy
mindenki által kedvelt gazember, aki a kirakatban mutogatott
kollegialitásától merőben eltérően senkinek sem volt a barátja,
ráadásul nem ismert semmiféle erkölcsi gátat. A Hydra már
évekkel korábban rájött, hogy megvesztegethető, még amikor a
földi szimulátorokban tréningezett. Már ekkor megfigyelte, s
idővel ajánlatot tett neki, amit a holdbázis akkor már kijelölt
parancsnoka szemrebbenés nélkül elfogadott, azzal a feltétellel,
ha az ajánlatban szereplő összeget megduplázzák. Miután ez
nem jelentett gondot, minden úgy ment, mint a karikacsapás.
Egyenlítői-Guinea dzsungelében a munkálatok a végükhöz
közeledtek, Hydra bevásárlói is sikerrel jártak a nemzetközi
terrorizmust kiszolgáló feketepiacon. A bűnözői logisztika
műremeke volt kibontakozóban. Mindezt egy fantom dolgozta
ki, akit Lawrence ugyan soha nem látott, ám a
ceremóniamesterét annál jobban ismerte.
Kenny Xin, a homály őrült hercege.
Lawrence nem tudott csodálat nélkül tekinteni a kínaira,
holott ő volt a par excellence pszichopata, aki neki sok
szempontból egyáltalán nem tetszett. De a konspiráció
kontinentális és kozmikus hidakat verő építőművészete számára,
aminek amúgy egy éve immár ő is részese volt, a Hydra nem
találhatott volna megfelelőbb építészt. Xin, aki a szabad
vegyértékekkel bíró kémek, egykori titkos ügynökök és
bérgyilkosok pokoli világában mindenkinél jobban kiismerte
magát, közvetlenül Thorn halála után lett figyelmes Lawrence-
re, az egykori Moszad-ügynökre, akinek a luxushotelekbe való
beépülés volt a speciális szakterülete, tehát kiválóan alkalmas a
GAIA-hoz, rádásul megtalálta a kanadai befektető szerepére
alkalmas embert is, akinek Julian bizalmába kellett beférkőznie.
De úgy tűnt, a dolgok kicsúsznak a homály hercegének
kezéből.
Azon töprengett, ki lehet még életben a hotelben. Az a
traktus, amelyben most ott ült bezárva, elhagyatottnak tűnt, de
arról fogalma sem volt, ki lehetett a fejben akkor, amikor az
oxigén meggyulladt.
Némi szerencsével mindenki ott volt. Nem azért
reménykedett ebben, mert különösebben vonzódott volna a
tömeggyilkossághoz, de persze nem is vetette el ezt az eszközt,
ha a cél érdekében hasznosnak tűnt. A csoport sorsa úgyis
megpecsételődött abban a pillanatban, amikor Hannát
leleplezték. Amennyire ismerte a férfi képességeit, nem
kételkedett abban, hogy eléri majd a holdbázist, a kérdés inkább
az volt, mikorra lehet számítani az érkezésére, és hogy lesz-e
olyan helyzetben, hogy kapcsolatba lépjen vele. Nyertek ugyan
némi időt, csak éppen a kommunikáció megbénítása árán. De
hát mi lehetett volna végzetesebb annál, mint hogy Shaw és az a
nyomozó a NASA révén közli a Peary-bázissal, mire jöttek rá?
Hannának egyértelműen jobbak az esélyei, ha az Északi-sarknál
senki sem akarja majd megállítani.
A kommunikációs blokád nyílvesszejének ötlete is Xin
boszorkánykonyhájából származott, amit célzottan kell kilőni,
pontosan a sarkot eltalálva. Az könnyen ment, hogy zavarodott
társaival a bombát kerestesse. Ugyanilyen könnyedén szedte ki
Tommy Wachowskiból, a bázis parancsnokhelyetteséből is,
hogy mennyit tud, persze nem kérve őt arra, hogy segítsen a
Ganymed keresésében. Határtalanul megkönnyebbült attól, hogy
a bázison fogalmuk sem volt a tervezett merényletről, ami
egyértelmű bizonyíték arra, hogy sem Shaw, sem a NASA nem
tudta már őket a kommunikáció összeomlása előtt időben
értesíteni. Végül a lézerkapcsolatot is úgy manipulálta, hogy a
bázisról érkező hívások kizárólag az ő mobiljára fussanak be.
Most már csak várnia kell, hogy Hanna jelentkezzen, azután
örökre elhagyhatja a szállodát.
Csupán az itt tartózkodókat kellett volna elintéznie. Azt
semmiképpen sem kockáztathatta meg, hogy a csoportot a
bázisra vigye, akik, ha korábban érnének oda, mint Hanna, még
mindenféle történeteket mesélhetnének holmi atombombákról.
A csoportból senki sem juthat el a bázisra!
Ki élhet még?
Lynn, gondolta. És Tim. Ők ketten minden bizonnyal. Itt
lesznek valahol a szállodában, talán a központban.
Ideje megkeresni őket.

HERACLIDES HEGYFOK, MÜNTES JURA

A testek vákuumban történő viselkedéséről
meglehetősen sok legenda született. Némelyik megfelel a
valóságnak, némelyik meg nem. Például a levegős belsejű puha
tárgyak kelt tészta módjára puffadnak fel, mivel a gáz keresi az
útját kifelé. Nem a vákuum szív, hanem a légkör nyom. Van,
ami eldeformálódik, van, ami szétpukkad. A habos krémmel
töltött négercsók a négyszeresére növekedik. Ha helyreállítják a
környezet eredeti nyomását, akkor formátlan masszává alakul,
ami a mélyreható strukturális roncsolás jele. Ezzel szemben egy
összecsomózott koton, miután átmenetileg ballonná növekedik,
ismét felveszi az eredeti alakját, hagyjuk most figyelmen kívül,
hogy ezután már jobb nem használni. Egy marhatüdő cafatokra
szakad, a lyukas sajt és a padlizsán nem változik, akárcsak egy
tyúktojás. A sör őrületesen habzik, a sült krumpli kiengedi a
zsírt és kihűl, a ketchup kissé felpúposodik.
Az emberekkel kapcsolatban makacsul tartja magát az
elképzelés, hogy légüres térben szétpukkannak. Az emberi test
természete szerint közelebb áll a négercsókhoz, mint a
kotonhoz, hiszen puha, porózus, teli van gázokkal és
folyadékokkal. De amikor Hanna levette Locatelli sisakját, ennél
sokkal komplexebb folyamat játszódott le. A víz nagy nyomás
alatt, mondjuk, a mélytengeri árkokban csak 2-300 fokon kezd
forrni, míg a Mount Everest magashegységi levegőjén már 70
fokon. Locatelli koponyájának folyékony alkotóelemei a
nyomás teljes hiányában azonnal forrni kezdtek, egy másodperc
törtrésze alatt, és a hirtelen energiavesztés következtében szinte
ezzel egy időben le is hűltek. Ami a vákuumban elpárolgott, az
párolgási hőveszteséget okozott, így a folyékony Locatelli,
amint forrni kezdett, azonnal meg is fagyott. A koponyája nem
robbant szét, de az arcán igen gyors változások mutatkoztak,
aminek a végeredménye egy finom jégréteggel borított,
maszkszerű torzkép lett. Mivel egy szikla árnyékában hevert, a
jég mindaddig ott marad, amíg fénysugarak nem érik és el nem
párolog. Locatelli utolsóként iszonyatosan leégne, de hát az volt
a jó ebben az egészben, hogy mindebbőol az égvilágon semmit
sem érzett. Olyan hirtelen halt meg, hogy az utolsó, amit
érzékelni tudott, a csillagos ég szépsége volt.
Hanna fölállt.
Úgy volt, ahogyan mondta. Az ölés aktusa nem okozott
neki örömet, de el sem borzadt tőle. Az áldozatai nem
kísértették álmaiban. Ha úgy gondolja, hogy Locatelli veszélyt
jelent számára, lelőtte volna. De az elmúlt két órában úgy érezte,
erre nem lesz szükség. Locatelli bátorsága tiszteletet váltott ki
belőle, s noha a fickó egy fölfuvalkodott, arrogáns seggfej volt,
Hanna mégis valami szimpátiaszerűséget érzett iránta, s
tulajdonképpen azt kívánta, hogy ne kelljen megölnie. Az a
kilátás, hogy Locatelli életét megkímélheti, valamilyen módon
jólesett neki.
De így legalább a kínoktól megmentette.
Elfordult, és kitörölte a halottat az emlékezetéből. Végre
kell hajtania a feladatát.
A buggy az oldalára fordult, amikor a Ganymed a
sziklafalnak nyomta. Hanna a kerekeire fordította a járművet és
átvizsgálta. Azonnal feltűnt neki, hogy az egyik tengely sérülése
komoly, így nem az volt a kérdés, vajon eltörik-e, hanem az,
hogy mikor. Csak abban reménykedhetett, hogy a buggy kitart a
bányaállomásig.
Locatellit és a kompot egyetlen további pillantásra sem
méltatva elindult.

GAIA, VALLIS ALPINA

Meglepő, gondolta O'Keefe, amint a holtsápadt Nairt
nézte. Hogyan lehet valaki ennyire sápadt, akinek a bőre amúgy
az olasz presszókávé színére emlékeztetett? Pont annyira
vértelen, mint a biztonságot sugározni hivatott szavai.
– Eljönnek majd értünk, Sushma, ne aggódj.
– Kik?
– Látod, itt van Funaki barátunk...
– Nem, Mukesh, nincs már itt senki, már senkit nem
érhet el! – Sushma hüppögni kezdett. – A központban senki sem
jelentkezik, odalent minden lángokban áll!
Csodálatos. O'Keefe nem tudta abbahagyni Nair
bámulását. Kiváltképp az orra érdekes. Mintha elhalt volna. Mr.
Tomato egy sápadt retket viselt az arcán. Érdeklődésének tárgya
óvón ölelte át Sushma vállát.
 – Valakit el fog érni, kedvesem. Egészen bizonyosan.
– Már melegebb lett? – ráncolta Rebecca Hsu a
homlokát. – Néhány fokkal?
– Nem – mondta Éva Borelius.
– De én úgy érzem, igen.
– Valószínűleg neked lett meleged, Rebecca – mondta
Karla Kramp, majd a lépcsőhöz ment és lenézett. –
Stresszhormonok, magas vérnyomás, klimaktérium. Teljesen
normális a te korodban.
O'Keefe követte. A csigalépcső két emelettel lejjebb egy
acélbarikádba ütközött.
– Talán meg kellene próbálnunk kinyitni az ajtót –
javasolta.
Funaki rájuk nézett és a fejét rázta.
– Amíg a lámpa pirosan ég, addig nem tanácsos
hozzányúlni. Közvetlen életveszély.
– Tulajdonképpen miért is? – horgászott ki éppen egy
epret a dai-quirijéből Winter, és leszopogatta a gyümölcsöt a
zöld csillagocskáról. – Az automatika mindent bezárt, most már
utánanézhetünk, nem?
A bőre a főtt homárra emlékeztetett. Az arca és a
dekoltázsa izzott. A vegyszerek által feldúsított frizurája a
homloka felett megperzselődött, a szemöldöke is kissé megégett.
Mindezt figyelmen kívül hagyva olyan magabiztosságról tett
tanúbizonyságot, amivel csak a nagyon szuverén, vagy a nagyon
korlátolt emberek rendelkeznek.
– Ennyire azért nem egyszerű – mondta Funaki.
– Hülyeség – nyalta le az eperlét a szája széléről. – Épp
csak bekukkantunk. Ha még mindig ég, akkor gyorsan
visszazárjuk.
– Ki sem tudnánk nyitni az ajtót.
– Finn nagyon izmos, és Mukesh...
– Fizikai erővel ez lehetetlen. Lehetetlen, ha az oxigén
parciális nyomása leesett.
– Értem – vonta fel szemöldöke maradékát Winter. – Ez
valami olyan lovag volt, nem?
– Tessék?
– Parciál.
 – Parszifál – mondta fáradtan Olympiada Rogasova.
– Ja, tényleg. No és mi köze neki a mi oxigénünkhöz?
– Micsio, öreg szamuráj – fordult meg O'Keefe. –
Legyen már olyan jó és beszéljen úgy, hogy azt egy közönséges
milliárdosnő is megértse. Szerintem azt akarta mondani, hogy a
másik oldalon túl alacsony a nyomás, nem? Ez azt jelenti,
valami másik utat kell keresnünk, hogy kijussunk innen.
– Hogyan? – nézett rá tanácstalanul Borelius. – Lift
nélkül?
Lementek a Selene-be, hogy megvizsgálják a
személyzeti liftet, a három felvonó közül az egyetlent, amelyik
egészen az étteremig felment, de Funaki energikusan
közbelépett.
– Nem, amíg a rendszer vagy a központ nem jelzi, hogy
szabad! Nem tudhatjuk, mi a helyzet a liftaknában. Ha nem
akarják, hogy lángokba ütközzenek, akkor ne nyúljanak az
ajtóhoz.
De a központ eddig még nem jelentkezett.
– Szükség esetén a szellőzőocsatornán ereszkedünk majd
le – fűzte hozzá. – Nem túl kényelmes, de biztonságos.
Kis idő múlva Kramp lekukkantott a csigalépcső házába.
– Én mindenesetre nem fogok megpörkölődni idefent –
határozta el.
– Megpörkölődni? – kerekedtek ki a borzalomtól
Rebecca Hsu szemei. – Hogyhogy megpörkölődni? Csak nem
arra gondolsz...?
– Karla – sziszegte Borelius. – Szükség van erre?
– Hogyhogy? – suttogott vissza németül Kramp. –
Fölöttünk már csupán a csillagok vannak. A teraszra nem
mehetünk ki űrruha nélkül, alattunk pedig minden ég. A tűz
fölfelé terjed. Ha Funaki nem tud hamarosan kapcsolatba lépni a
központtal, akkor nekünk itt fent hamarosan végünk, én
mondom neked. Én ki akarok jutni innen!
– Mindannyian ki akarunk jutni, de...
– Micsio! – hangzott fel egy rekedtes hang a bár
hangszórójából. – Micsio, hall engem? Tim vagyok! Tim Orley!

Valószínűleg rosszul állította fel a prioritásokat. Lynn

nyomorúságát figyelmen kívül hagyva azonnal fel kellett volna
vennie a kapcsolatot a többiekkel, de Tim képtelen lett volna
tétlenül nézni, ahogy a nővére szenved. A nyögéseiből ítélve
úgy vélte, hogy bizonyos tabletták beszedése után jobban lett.
Azonnal hívta a liftet, a legfelső szintről, hogy a 13. emeletre
menjenek, Lynn lakosztályába. Azt, hogy a kabinban
szokatlanul meleg van, először csak a tudatalattija érzékelte.
Csak az üveghídon hallotta meg a GAIA nyaka felől érkező
ijesztő zajokat, s felnézve meglátta az átrium kupolájában a
füstfantomot, ami egy sajátosan mozgásba lendülő
architektúrára emlékeztette.
Feje felett masszív páncélzat terjeszkedett.
Csodálkozva kérdezte magában, honnan kerültek elő
hirtelen a páncélozott ajtók és lemezek. Nyilván eddig valahol
az emeletek között húzódtak meg, a szem elől elrejtve.
Mi történhetett odafent?
A fürdőszobában Lynn annyira remegett, hogy végül is
neki kellett egyenként a szájába tennie a zöld tablettákat és a
fehér kapszulákat, s a poharat is úgy tartotta, mintha egy
kisgyermeket itatna. Az ezt követő köhögési roham miatt
megijedt, hogy az éppen lenyelt koktél azonnal nagy ívben
vissza is jön, de végül a szer hatni kezdett. Negyedóra múlva
Lynn annyira összeszedte magát, hogy elhagyhatták a
lakosztályt. A folyosón Heidrun és Walo Ögi karjaiba szaladtak.
– Mi történt? – kérdezte aggodalmasan a svájci, és
körülnézett. – Hol vannak a többiek?
– Odafent – suttogta Lynn. A színe alapján akár Heidrun
húga is lehetett volna.
– Mi voltunk fent – mondta Ögi. – El akartunk menni
erre a gyűlésre, de minden zárva, az út el van torlaszolva.
– Eltorlaszolva?
– A legjobb lesz – mondta Heidrun –, ha velünk jöttök.
Tim csak még följebb látra meg, milyen komoly is a
páncélzat. Az empóra fölé egy hatalmas acéllal emelkedett. Az
E2, az egyik vendéglift ajtaja éppúgy eltűunt mögötte, mint a
nyak felé vezető bal oldali átjáró. A csigalépcső egy zárt ajtónál
végződött. Csak most tűnt fel neki, hogy a látása is
elhomályosult, mintha a szaruhártyájára valami vékony
filmréteg rakódott volna le. Fekete pihék szálltak a levegőben.
Elkapott egyet és szétmorzsolta az ujjai között.
– Pernye – mondta.
– Érzitek ezt a szagot? – szaglászott bajszát mozgatva a
levegőbe Ögi. – Mintha valami égne.
Nagyon rossz érzése támadt. Mi mást jelentenek a zárt
ajtók, mint hogy valami még mindig ég valahol? Aggódva
indultak lefelé, és már a lobbiban hallották Funaki kétségbeesett
hívását. Lynn az irányítópulthoz ment, bekapcsolta a készüléket,
bágyadtan magához intette a fivérét és lehuppant egy
forgószékbe.
– Micsio! – kiáltotta Tim levegő után kapkodva. –
Micsio, hall engem? Tim vagyok! Tim Orley!
– Mr. Orley! – Funaki megkönnyebbülése szinte
kézzellogható volt. – Már azt hittük, senki sem jelentkezik. Egy
félórája próbálok elérni valakit.
– Sajnálom, akadt egy kis... meg kellett oldanunk néhány
problémát.
– Hol van Miss Lawrence?
– Itt nincs.
– Sophie?
– Ő sincs itt, a személyzetből senki. Csak Ögiék, a
nővérem és én.
Funaki hallgatott egy ideig.
– Akkor attól tartok, néhány problémát még meg kell
oldaniuk, Tim. Mi itt ragadtunk, fent.
– Mi törté...
– Központ! – Lawrence hangja. – Jelentkezz!
– Bocsásson meg, Micsio – próbált meg Tim eligazodni
a villogó kontroll-lámpák között. – Mindjárt itt vagyok megint...
Dana Lawrence jelentkezik... egy pillanat, hogy az ördögbe kell
itt átkapcsolni?
A nővére üres tekintettel állt fel, félretolta őt és
rányomott az egyik villogó mezőre.
– Dana? Itt Lynn.
– Lynn! Na végre. Már egy félórája próbálok...
– Ezt a dumát hagyhatja, ezt már Funaki elsütötte. Hol
van?
 – Be vagyok zárva a jobb oldali vállba.
– Jó, majd jelentkezünk. Maradjon vételen.
– De nekem...
– Fogja be a pofáját, Dana. Egyszerűen várjon, míg
valakinek kedve kerekedik játszadozni magával.
– Hogy mondja? – kiáltotta felháborodva Lawrence.
– Ja, igen. Ki van rúgva. Micsio? – kapcsolta ki Lynn
nemes egyszerűuséggel a tomboló igazgatónőt. – Lynn Orley
vagyok. Helyzetjelentést kérek.
– Oké, tehát a Mama Quilla Club és a Selene még
megközelíthető, a Csang'e már nem. A számítógép szerint
odalent életveszélyesek a körülmények. Az automatika
valószínűleg egy tűz miatt zárta le azt a részt. Miss Winter
lángokat látott...
– Látott? – hallották a háttérből Winter kiáltását. –
Majdnem megpörkölőodtem.
– ...és épphogy csak megmenekült.
Lynn rátámaszkodott a pultra. Timre olyan benyomást
tett, mint egy zombi, amelyik megpróbál elintézni valamit,
amire a teste már nem képes.
– Ki volt a nyakban, amikor a tűz keletkezett? – kérdezte
elhaló hangon.
– Nem tudjuk pontosan. Úgy tűnik, valami vita zajlott
odalent. Donoghue-ék elhagyták a bárt, hogy utánajárjanak,
aztán Miss Lawrence hangját hallottuk, és... – a hangja
elcsuklott – ...és az önét, Miss Orley. Sumimasen, de önnek kell
a legjobban tudnia, ki volt odalent.
Lynn hallgatott egy ideig.
– Igen, tudom – mondta aztán csendesen. – Legalábbis
addig az időpontig, amíg... el nem mentem. A megfigyelései
helytállóak. Közvetlenül azután, hogy Tim és én elmentünk... –
köszörülte a torkát. – Ki van most jelenleg önnel?
Funaki kilenc nevet mondott és biztosította Lynnt, hogy
Winter enyhe égési sérüléseitől eltekintve mindannyian
egészségesek. Tim elborzadt, amikor a hermetikusan zárt nyakra
gondolt. Bele sem mert gondolni, hogy mit történt Chuck-kal,
Aileennel és a szakáccsal.
– Köszönöm, Micsio.
 Lynn ujjai ide-oda vándoroltak az érintőképernyőn,
mindenféle szabályozókat állított be, paramétereket változtatott
meg.
– Mit csinálsz te ott? – kérdezte Tim.
– Megállítom a konvekciót a lifteknél és a
szellőzőrendszerben.
– Konvekció? – visszhangozta Ögi.
– Hőáramlás. Odalent nagy lehet a füstképződés. Meg
kell akadályoznunk, hogy a ventilátorok szétvigyék a füstöt, és
megkönnyítsék a tűz terjedését. Dana?
– Lynn, a francba! Ezt nem teheti velem, én ...
– Egyedül van?
– Igen.
– Mi történt?
– Én... ide figyeljen, nagyon sajnálom, hogy
igazságtalanul magára támadtam, de minden arra utalt, hogy
maga az, akit keresünk. A szálloda biztonságáért én felelek,
ezért...
– Felelt.
– Nem maradt más választásom. Azt pedig el kell
ismernie, hogy a viselkedése az utóbbi időben nem volt teljesen
normális. – Lawrence várt egy kicsit. Amikor újra megszólalt, a
hangja hirtelen együttérzően csengett, mintha Lynn a heverőn
feküdne, az ő diplomája pedig ott lógna a falon. – Senki nem
haragszik ezért magára. Mindenkivel megeshet, hogy kibillen az
egyensúlyából, de az is lehet, hogy maga beteg, Lynn. Talán
segítségre van szüksége. Biztos abban, hogy kézben tud tartani
mindent? Maga megbízott volna saját magában?
Úgy tűnt, hogy ez a beszédmód eléri a kívánt hatást.
Lynn lehajtotta a fejét, nehezen lélegzett. Azután összeszedte
magát, és előreszegezte az állát.
– Nekem már az is elég, hogy magát a kezemben tartom.
Maga szemét kis intrikus.
– Nem, Lynn, nem érti, én...
– Ezt nem csinálja meg másodszor is velem, hallja?
– Én csupán...
– Pofa be! Mi történt a nyakban?
– Ezt próbálom egész idő alatt elmagyarázni.
 – Tehát?
– Kokoschka. Elárulta magát! Ő volt az.
– Ko... Kokoschka?
– Igen! Ő volt Hanna cinkosa.
– Dana! – lépett hozzájuk Tim. – Én vagyok. Biztos
ebben? Azt hiszem, valamit át akart adni nekem.
– Fogalmam sincs, de így van, igen. Meglehetősen dühös
lett, amikor maga rá se hederített, nem minden ment úgy,
ahogyan eltervezte. Utána... közvetlenül, miután maga és Lynn
elhagyták a nyakat, megjelent Anand. Nem tudom, egészen
pontosan mit talált, de Kokoschka fejéhez vágta, hogy ő az
ügynök, mire Kokoschka... ó Istenem, elvesztette a fejét.
Előhúzott egy fegyvert, lelőtte először Anandot, aztán Chuckot
és Aileent, minden olyan rettenetesen gyorsan történt.
Megpróbáltam kiütni a kezéből a pisztolyt, ekkor két lövés
dördült, majd az egyik oxigéntartályból hirtelen tűz ütött ki én
pedig... már csak futottam, kifelé innen, mielőtt az ajtók
bezáródnak. Ő is utánam jött, de beakadt. Minden égett. Az
empóra, minden égett. Én... – Lawrence hangja elcsuklott.
Amikor újra megszólalt, hallhatóan küzdött azért, hogy
megőrizze hidegvérét. – Sikerült őt kihúznom, becsuktam az
ajtót, eloltottam a tüzet az empórán, de...
– Mi van magával? Az ég szerelmére, jól van?
– Köszönöm, Tim – köhögött tompán. – Kicsit sok
széndioxid került a tüdőmbe, de megvagyok. Oxigénmaszkokkal
kibírom, amíg a nyomás helyreáll és az ajtók kinyílnak.
– És... Kokoschka?
– Halott. Még kérdezni sem tudtam tőle semmit. Sajnos.
Heidrun és Walo arcán néma borzalom és értetlenség
tükröződött.
Lynn eltántorgott a pulttól, egy darabig a teremben
imbolygott, majd belekapaszkodott a szék támlájába.
– Az én hibám – suttogta. – Minden az én hibám. Ez az
egész egyedül az én hibám.

Nina Hedegaard már többször elgondolkodott azon,

vajon Julian nem Saint Germain gróf, a hírneves alkimista és
kalandor reinkarnációja-e, „aki mindent tud, és aki soha nem hal
meg”, amint azt Voltaire írta egykor Nagy Frigyesnek, s hogy
miféle titokzatos elixíreket és esszenciákat használ, hogy
korlátlan ideig egy harmincéves kitartásával bír. Két
szemeszteren át történelmet tanult, inkább csak úgy véletlenül,
hiszen rövid ideig egy történész volt a szerelme, s ez idő alatt a
titokzatos gróf volt Hedegaard kedvence. Zseniális hazardőr,
Casanova barátja, Cagliostro tanítómestere, olyan férfi, akinek
Pompadour minden szavát leste, mivel azt állította, hogy egy
Aqua benedetta birtokában van, ami megállítja az öregedési
folyamatot. Valamikor a 18. század elején született, hivatalosan
1784-ben halt meg, de életrajzírói megesküsznek, hogy még a
19. században is látták. Gazdag, előkelő, sármos, de
világmegváltó maszkja mögött voltaképpen lelkiismeretlen – ez
csak Julian lehetett! Saint Germain gróf a 21. században egy
űrállomást és egy holdbéli szállodát üzemeltetett, földből csinál
aranyat, ahogyan mindig is tette, alkimista zsenije most éppen a
hélium-3-at alakítja át energiává, gyémánt helyett karbonszálas
csöveket állít elő, a világot az orránál fogva vezeti, és kettétöri
egy kis dán pilótanő szívét.
A medencéből a pihenőbe ment, kifáradva az
önsajnálattól és hat egymást követő éjszakától, amelyeket a
szex, a közös jövőről folytatott kimerítő beszélgetések, újra csak
szex, álmatlanság, majd ájulásszerű, háromórányi alvás
jellemzett. Semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy kiadósan
vacsorázzon a Selene-ben, s közben az aranyos idegenvezetőt
játssza. Torkig volt már az egésszel. Julian vagy nyíltan vállalja
a kapcsolatukat, vagy rohadjon meg az Arisztarkhosz-fennsíkon.
Rossz kedve valóságos viharos tengerré kerekedett. Nem tudnak
kommunikálni? A Ganymed nem jelentkezik? A grófot 2025-
ben látták utoljára? Na és! Semmi kedve nem volt
kérdezősködni és keresgélni. Szörnyen elfáradt, most már arra
sem vágyott, hogy Julian rátaláljon, ha visszajön. Természetesen
semmire sem vágyott jobban, mint hogy rátaláljon, csak ne
most. Előtte aggódjon csak egy jót. Gyűrögesse csak az üres
párnát. Hiányozzon csak neki. Kínozza csak a rossz
lelkiismerete. Igen, szenvedjen kicsit!
A pihenőt a medencéhez hasonlóan a Hold felszínének
mintájára építették, teli volt kis kráterekkel, eldugott sarkokkal.
Fürdőköpenyébe burkolózva megkereste a legeldugottabb
heverőt, elnyújtózott, és néhány percen belül mély álomba
merült. Egyenletesen lélegezve, az esetleges keresők tekintete
elől elrejtőzve pihent az idő és a valóság tudatától teljességgel
megszabadulva, a halál előszobájában, halkan horkolt és nem
érzett mást, csak mennyei békességet, vagy még azt sem.

Néhány emelettel fölötte elszabadult a pokol.

Ahogyan a GAIA érintetlen állapotában fiatal,
tökéletesen működő szervezethez hasonlított, amelyet
létfenntartó rendszerei hőstettekre, aranyérmekre és
halhatatlanságra predesztináltak, úgy bizonyult néhány eltévedt
lövedék alkalmasnak arra, hogy rendszereit és alrendszereit saját
maga ellen fordítsa. A rejtett tartályok, amelyek azt a célt
szolgálták, hogy kiegyenlítsék a bioregeneratív körforgás apró
hiányosságait, és finoman oxigént pumpáltak a légkörbe, most
halálos fenyegetéssé váltak. Húsz perccel a katasztrófa
bekövetkezte után az érintett tartály már kiégett, de más,
eredetileg életmentő rendszerek elegendő táplálékot nyújtottak a
pokol tüzének. A hermetikusan lezárt zónában immár 1000 fok
fölé emelkedett a hőmérséklet. Az oxigéngyertyák foglalatai
megolvadtak, a tartalmuk kiszabadult, égő hűtőfolyadék
feszítette szét a vezetékeket, az állítólag égésbiztos falborítás
izzó masszaként folyt szét. A lángok nem fölfelé törekedtek,
mint a földi gravitációban, hanem sajátosan élénken terjedtek
körbe-körbe, eljutva minden rejtett sarokba, így az E2, a
vendéglift kabinjába is, amelynek az ajtaja nem tudott
becsukódni, hiszen ott hevert Anand összecsuklott teste. A
három holttestbőol csupán kátrányos kupacok és csontok
maradtak meg, minden mást felemésztett a lángszörnyeteg,
emberi szöveteket, műanyagot, növényeket, s az éhsége még
messze nem múlt el. Miközben a Mama Quilla Club foglyai
Lynnnel és Timmel a menekülést tervezték, Dana Lawrence
dühödten verte a zárt ajtót, Nina Hedegaard pedig a pihenőben
szunyókált. A lángok elértek egy újabb tartályt, amelynek
tömítései nem tudtak ellenállni, így további húsz liter sűrített
oxigén kiszabadulása vezette be a pokol következőo fázisát. Más
anyagok híján a szörnyeteg abiztonsági üveget és az
acélszerkezetet támadta meg, amelyik GAIA nyakát tartotta
egyenesen.
Negyed tízkor az első tartóelemek felmondták a
szolgálatot.

– Nem, nagyon is helyes volt lemondani a lift

használatáról – hallották Lynn hangját. Fáradtan és kiégetten
csengett, mint aki minden erejét elvesztette. – Az a gond, hogy
mi idelent csupán találgathatunk. A nyakban az érzékelők
tönkrementek, lehetséges, hogy a tűz még mindig nem aludt ki.
A Csang'e oltórendszere, úgy tűnik, működőképes, de óriási a
szennyezetség és alig van nyomás. Szinte az összes oxigén a tűz
martalékává vált. Azt hiszem, a ventilátorok kiegyenlítik ezt a
következő két órában, akárcsak a vállban.
– De mi nem várhatunk két órát – mondta Funaki
oldalvást Rebecca Hsura pillantva. – Most már tényleg
emelkedik itt is a hőmérséklet.
– Jó, akkor...
– Mi a helyzet a szellőzőrendszerrel? Lemehetnénk a
lépcsőn.
– Nem egyértelmű a helyzet. A keleti aknában mintha
leesett volna a nyomás, de az is lehet, hogy csak némi füst
szivárgott be. A nyugati akna rendben lévőnek tűnik. A
vendégliftek közül az E2 kiesett, bennragadt a nyakban, a
személyzeti lift lent van a pincében. Az E1 nálunk van, a
lobbiban. Többször is használtuk, gond nélkül.
– Az E1 nem sokat használ – mondta Funaki. – Nem jön
följebb a nyaknál. Ha egyáltalán bármelyiket, akkor csak a
személyzeti liftet használhatjuk, egyedül az jön fel a Selene-ig.
– Egy pillanat.
A központban valamit halkan megbeszéltek. Tim hangját
hallották, majd Walo Ögiét.
– Emlékeztetni szeretném arra, hogy az E1 és az E2 jó
távol vannak egymástól – folytatta Funaki. – Ha az E2 tönkre is
ment, attól az E1 még működhet. A személyzeti felvonó a kettő
között helyezkedik el, nagyon megközelítve az E2-t.
– Lynn? – hajolt O'Keefe a mikrofon fölé. – A tűz
átterjedhet az egyik liftaknából a másikba?
 – Tulajdonképpen nem – mondta tétován Lynn. – Ennek
nagyon csekély a valószínűsége. Az aknarendszerek átjárókkal
vannak összekötve, de ezeket úgy rendezték be, hogy a lángok
és a füst túl gyorsan ne terjedhessen. Az akna maga pedig nem
gyulladhat meg.
– Mit jelent a túl gyorsan? – érdeklődött Eva Borelius.
– Azt jelenti, hogy megkockáztatunk egy próbát –
mondta határozott hangon Lynn. – Ha a rendszer nem talál
rendellenességet, akkor az ajtai kinyílnak a Selene-ben. Utána
visszahívjuk, megnézzük, mi a helyzet a belsejében. Ha minden
rendben van, újra felküldjük, s akkor aggodalom nélkül
lejöhettek vele.
O'Keefe Funakira pillantott, majd végigmérte a
többieket. Sushma már berendezkedett a félelemre, Olympiada
az ajkát rágta, Kramp és Borelius egyetértését jelezte.
– Okos ötlet – mondta Nair.
– Igen – nevetett idegesen Kramp. – Jobban hangzik a
füstös szellőztetőaknánál.
– Rendben – döntött Funaki. – Legyen.
– Engem már amúgy sem sokkolhat semmi – trillázta
Winter.
Az új terv fölrázta a kis társaságot, egyetértésben
indultak le a Selene-be, noha ott egyértelműen magasabb volt a
hőmérséklet. Funaki megvizsgálta az ajtókat, semmi sem utalt
arra, hogy füst szivárgott volna fel, lángoknak nyomát sem látta.
Vártak. Rövid idő elteltével meghallották a liftet. Az
ajtók egy örökkévalóságig zárva maradtak, de aztán végre
hangtalanul kinyíltak.
A kabin úgy nézett ki, mint mindig.
Funaki belépett, körülnézett.
– Jól néz ki. Sőt, nagyon jól.
– Mukesh – ragadta meg Sushma a férje karját,
miközben esdeklően nézett a szemébe. – Hallottad, mit
mondott? Talán már most...
– Nem, nem – szólalt meg még félig a kabinban állva
Funaki. Gyorsan megfordult és a fejét rázta. – Üresen kell
leküldenünk, amint Miss Orley mondta.
– De hát rendben van – remegett Sushma izgalmában. –
Épségben van, nem? Minden egyes alkalom, mikor le és fel
küldjük, csak veszélyes lehet. Én le szeretnék menni, Mukesh,
kérlek!
– Hát, kedvesem, nem tudom – pillantott Nair
bizonytalanul Funakira. – Ha Micsio azt mondja...
– Ez az én döntésem!
A japán vágott egy grimaszt és a füle tövét vakargatta.
– Én csatlakozom – mondta Kramp. – Én is így
gondolom.
– Micsoda, most akarsz lemenni? – kérdezte Borelius. –
Jó ötletnek tartod?
– Mi az, hogy jó? A kabin feljött, tehát le is fog menni.
Sushmának igaza van.
– Én is megyek – mondta Hsu. – Finn?
O'Keefe a fejét rázta.
– Én maradok.
– Én is – mondta Rogasova.
Funaki tanácstalanul Miranda Winterre nézett.
Megperzselt haját simogatta és az orrát vakarta.
– Én hiszek a hangokban – mondta a mennyezetre
tekintve. – Tudjátok, az univerzum hangjaiban. Csak oda kell
figyelni, akkor a kozmosz megszólal és megmondja, mi a
teendő.
– Ó – mondta Kramp.
– Természetesen az egész testtel hallgatózni kell.
O'Keefe barátságosan biccentett.
– No és mit mond a kozmosz?
– Várni. Vagyis nekem kell várnom – fűzte gyorsan
hozzá. – Csak rám vonatkozik, amit mond.
– Világos.
– Telik az idő – sürgette őket Funaki. – Már lehívták a
littet, villog a kijelző.
Nair megragadta Sushma kezét.
– Gyere – mondta.
Funaki mellett beléptek a kabinba, nyomukban Hsu,
Kramp és a szkeptikusan körülnéző Borelius.
– Te is jössz? – csodálkozott Kramp.
– Azt hitted, leengedlek egyedül?
 – A legjobb, ha itt maradtok a Selene-ben – javasolta
Nair az ittmaradottaknak. – Azonnal visszaküldjük a liftet
értetek.
Az ajtók bezáródtak.
Túlságosan óvatos lennék? – gondolta O'Keefe. – Egy
gyáva nyúl?
Hirtelen az a rossz érzése támadt, az utolsó esélyét
szalasztotta el, hogy ép bőrrel kikerüljön innen.

– Szörnyűu – szólalt meg halkan Borelius. – Ha arra

gondolok, hogy Aileen és Chuck...
– Egyáltalán ne gondolj arra – mondta Kramp, és
mereven bámult előre.
A kabin elindult.
– Megy – állapította meg Hsu.
– Csak azt remélem, másodszor is menni tog – mondta
aggodalmasan Sushma. – A többieknek is jönniük kellett volna.
– Ne aggódj – nyugtatta Nair. – Menni fog.
A súlyvesztés ismerős érzése jelentkezett. A lift
felgyorsult, elhaladt az E2 kabinja mellett, amelynek belseje
vörösessárgán izzott, miközben az oxigéntartály tovább lövellte
a lángokat a pusztasággá vált nyakba. Egyre nagyobb lett a
forróság. A homlokzat, üvege vastagága ellenére, alig tudott már
ellenállni a lángoknak, de azért az épület belsejében még mindig
nagy nyomás uralkodott, s lassan, de biztosan feszítette a
kabinokat. A liftaknákat vékony falak választották el egymástól,
egy négyzetméter széles átjárókkal meg-megszakítva. A
látszattal ellentétben rendkívül robusztusak voltak, holdbetonból
készülvén nagy terhelésnek is képesek ellenállni.
De nem ekkorának.
Háromnegyed óra alatt a kabinban ferrosztatikus nyomás
alakult ki. Most, hogy az érték meghaladta a megengedett
maximumot, a feszültség ereje olyan rombolóvá vált, hogy az
egyik oldalsó borítás fülsiketítő zajjal leszakadt, az akna falát
feltépte és srapnelként csapódott a szomszédos aknába, a
személyzeti felvonó pedig egy hatalmas rándulással megállt.

Olyan hirtelen állt meg, hogy utasai lába alól kiszaladt a

talaj, súlytalanul repültek a magasba, fejükkel egymásba
ütköztek, vadul hempergőztek ide-oda. A következő pillanatban
valami a tetőre zuhant, a kabin hevesen megrázkódott.
– Mi volt ez? – ült fel Sushma, tágra nyílt szemekkel
bámulva. – Mi történt?
– Állunk!
– Mukesh? – szólalt meg, érezhetően pánikban. – Ki
akarok szállni. Azonnal ki akarok szállni.
– Nyugalom, kedvesem, minden a legnagyobb...
– Ki akarok szállni. Ki akarok szállni!!
A férje átölelte, gyorsan és halkan beszélt hozzá.
Mindannyian feltápászkodtak, sápadt, félelemtől elgyötört
arccal.
– Hallottátok a csattanást? – nézett Hsu a tetőre.
– Pedig már áthaladtunk – motyogta magában Kramp,
mintha a történteket magával akarná megvitatni. – Már az
empóra alatt vagyunk.
– Valami feltart minket – vetett egy pillantást Borelius a
kijelzőkre. A fények kialudtak. Megnyomta a beszélőgombot. –
Halló? Hall minket valaki?
Semmi válasz.
– Bassza meg – káromkodott Hsu.
– Ki akarok szállni – könyörgött Sushma. – Könyörgöm,
ki akarok...
– A francba már, ne menj már az idegeimre! – üvöltött rá
Hsu. – Te ültetted a bolhát a fülünkbe, hogy szálljunk be.
Miattad ragadtunk be.
– Nem lett volna kötelező velünk jönnöd! – válaszolt
Nair dühösen. – Hagyd békén.
– Ó, a kurva életbe, Mukesh.
– Hé! – vágott közbe Borelius. – Ne vitatkozzatok, mi...
Valami nyikorgott fölöttük. Valami visszhangzó,
csikorgó hang, majd halálos csönd.
A kabin megrázkódott.
Azután lezuhant.

– Mit csináltak?
Lynn mereven bámulta a monitoron Funaki arcát, ami a
legnagyobb aggodalmat tükrözte.
– Mindenáron be akartak szállni, Miss Orley –
siránkozott a japán. A szemét lesütötte. A fejét gyors
mozdulatokkal ingatta fel és alá. Az alázatosság gesztusa. – Mit
tehettem volna? Nem vagyok én egy táborszernagy, az
embereknek megvan a maguk akarata.
– De nem sikerült. A kapcsolatot is elvesztettük velük.
– Bennragadtak?
Lynn a kijelzőre nézett. Azt még látták, hogy a kabin az
empóra alatt hirtelen megáll, de utána eltűnt a szimbólum.
Mindenki hallgatott. Walo Ögi fel és alá járkált, Heidrun
és Tim a kijelzőt bámulta, mintha tekintetük erejével
visszavarázsolhatnák a szimbólumot.
Lynn fejében szükségállapot uralkodott.
A drogok már kifejtették narkotizáló hatásukat,
miközben a dráma már az elviselhetőség határán mozgott.
Egyrészt eltompult, mintha részeg lenne, másrészt
környezetének minden darabkáját szokatlan, ijesztő
részletességgel látta. Nem létezett számára többé előtte és utána,
nem létezett primer és szekunder észlelés. Minden egyszerre
zuhant rá, miközben egyre kevesebb dolog jutott ki. A realitás
szintjei egymásra rétegződtek, majd szilánkokra esve
széthulltak, szürreális színpadképeket hozva létre teljességgel
érthetetlen darabok számára. A fülében zúgott a vér. Századszor,
ezredszer, milliomodszor tette fel magának a kérdést, miként
mehetett bele abba, hogy űrállomásokat és holdbéli szállodákat
építsen, miközben ellen kellett volna állnia Juliannek, s be
kellett volna vallania, hogy ő nem tökéletes, nem emberfeletti,
de még csak nem is egészséges ember, hogy összeroppan a
feladat súlya alatt, s hogy az őrület létrehozásához talán tényleg
egy őrültre van szükség, viszont a fenntartásához és
működtetéséhez már nem. Hiszen ez, éppen ez az egészségesek
dolga, a szellemileg tisztáké és idegileg stabilaké, akik
gondtalanul flörtölnek az őrülettel, de a legkevésbé sem értik,
hogy mi is az.
Meddig bírja még?
A feje zúgott. Lehunyta a szemét, ujjaival halántékát
masszírozta. Bírnia kell. Nem engedheti, hogy átszakadjon a gát,
ami még visszatartja a fekete áradatot. Ő az egyetlen, aki kívül-
belül ismeri a szállodát. Hisz ő építtette.
Minden csakis rajta múlik.
Rettegve nyitotta ki a szemét.
A szimbólum ismét látható volt.

– Segítség! Segítség! Senki sem hall minket?!

Borelius dühödten verte a beszélőgombot, kiabált és
kiabált, miközben Sushma nekiesett a zárt ajtóknak, puszta
kézzel akarván kinyitni őket. Nair a vállánál fogva húzta vissza,
majd átölelte.
– Ki akarok jutni innen – siránkozott Sushma. – Kérlek!
A lift csupán egy métert zuhant, de már ez is elég volt,
hogy mindannyiuk arcából kiszaladjon a vér. Viaszfehéren
bámulták egymást, egy csoportnyi kísértet, akik ekkor fogták
fel, hogy már rég meghaltak.
– Oké – emelte fel a kezét Borelius, a beszélőgombot
immár békén hagyva, megpróbált tárgyilagosnak tűunni, ami
figyelemre méltó módon sikerült is neki. – Most az a
legfontosabb, hogy ne veszítsük el a fejünket. Te se, Sushma.
Sushma? Rendben?
Sushma könnyezve, remegő ajkakkal bólintott.
– Jó. Nem tudjuk, mi történt, nem tudunk kapcsolatot
teremteni senkivel, tehát nekünk kell cselekednünk.
– Annyira nem is lehet vészes – mondta Hsu. – Úgy
értem, egyhatodnyi gravitációnál...
– A Holdon tizenkét méter egyenlő két földi méterrel, ezt
te is tudod – válaszolt Kramp. – Mi most nagyjából százhúsz
méter magasan vagyunk.
– Pssszt! Figyeljetek.
Elhalkuló és felhangosodó zúgást hallottak, amibe
belekeveredett a végsőkig igénybevett anyag megkínzott
jajongása. Borelius fölnézett. Mindenki láthatta, hogy a tetőn
van egy vészkijárat. Most a kijelzők mellett felfedezte a
mechanikáját is. Egy pillanatnyi tétovázás után nekiesett a
berendezésnek. Néhány másodpercig nem történt semmi, már
attól tartott, valami itt is tönkrement. Miként juthatnak ki, ha a
vészkijárat sem működik? Miközben a lehetőségeken törte a
fejét, a vészkijárat mégis megmozdult. Remegő vörösessárga
fényeket láttak, a zúgás felerősödött. Leguggolt, lendületet véve
felugrott, elkapta a nyílás szélét, felhúzta magát és kimászott a
tetőre.
– Atyaúristen – suttogta.
Jobboldalt a válaszfal hatalmas felületeken leszakadt,
ellátott egészen a szomszédos aknáig. Az E2 izzó, félig már
elégett kabinja 5-6 méterrel lógott a feje felett. Az oldalsó
borítás teljességgel hiányzott, beláthatott a belsejébe, a zúgás
forrásába, amit most jóval erősebben hallott. Az égő felvonó
teteje felett vörös szellemek suhantak el, koromszemcsék
halmozódtak fel az aknában. Akármerre is nézett, csak romokat
látott. Egy bizarr módon kifacsarodott, izzásában lüktető
fémdarab feküdt közvetlenül a lábainál, hátralépett. Ha jól látta,
akkor a személyzeti lift fékpofái ragadtak be a sínek közé, kettőt
azonban szilánkok blokkoltak, talán tönkre is tették őket. A
hőségtől hatalmas verítékcsöppek ültek ki homlokára és ajkára.
Ekkor hirtelen elvesztette lába alól a talajt.
Hatalmas üvöltést hallott, amikor a kabin további egy
métert zuhant. Borelius megbillent, megkapaszkodott és látta,
hogy az egyik fékpofa kinyílt. Nem, rosszabb, eltört! Pánikba
esve kereste a kiutat. Közvetlenül a szeme előtt volt annak az
ajtónak az alsó széle, amelyik az empórára vezetett. Beledugta
ujjait a résbe, egy hiábavaló kísérletet tett, hogy kinyissa.
Természetesen nem történt semmi. Hogyan is történhetett
volna? Nem közönséges liftajtók ezek, hanem olyanok, amelyek
hermetikusan el tudnak záródni. Ameddig a rendszer maga nem
nyitja ki őket, vagy valaki más kívülről közbe nem avatkozik,
addig csak az idejét vesztegeti és még nevetségessé is teszi
magát.
– Eva! – hallotta Suhsma hangját. – Mi a helyzet?
Nehezére esett, hogy nem figyelhet oda a szegény
asszonyra, de azt most nem engedhette meg magának, hogy a
többiek lelki állapotára is ügyeljen. Lázasan kereste a
megoldást. Amint észrevette, a még ép falon egy
négyzetméternyi átjáró nyílt az E1 aknájába. Néhány méterrel
afölött egy másik átjárót is megpillantott, ami túl magasan volt
ahhoz, hogy elérhette volna, az alsóban viszont felgyűltek a
kabin borításának izzó és füstölgő törmelékei. Borelius
kellemetlen nyomást érzett a mellkasán, megfordult, hogy az E2
aknáját szemügyre vegye. A köztes fal teljes felső része eltűnt,
helyén hatalmas, tátongó lyuk állt, aminek a széle pontosan a
homloka magasságában volt, így kicsit föl kellett húzódzkodnia,
hogy benézhessen. A sínek bizonytalan mélységbe vezettek
függőlegesen. De köztük rendszeres távolságra kiálltak az
oldalmerevítők, amelyek elég szélesek voltak, hogy rájuk
lehessen állni és meglehessen bennük kapaszkodni, az akna
szemben lévő oldalán pedig meglátott...
Egy járatot.
Egy rövid, vízszintes alagútba torkolló négyszögletes
lyukat. Sötéten és titokzatosan pihent a falban, de Borelius úgy
gondolta, tudja, hova vezet, s elég nagy volt hozzá, hogy
egyszerre két ember is átkúszhasson rajta. Némi ügyességgel
eljuthatnak oda.
Alatta a kabin fémesen csikorgott a síneken. Mukesh
Nair bukkant fel a nyílásban, megemelte a fejét és döbbente
nézte az E2 izzó roncsát.
– Úristen! Mi történt...
– Mindenki kifelé – mondta Borelius. Átfurakodott Nair
mellett és lekiáltott: – Kifelé, gyorsan! Vigyázzatok, mindenfelé
forró törmelékek hevernek.
– Mit akar csinálni? – érdeklődött Nair.
– Segítsen nekem!
A lift csikorgott, még egy kicsit lejjebb csúszott,
miközben odafentről szikraeső hullott rájuk. Borelius
fájdalmasan érzékelte a tűszúrásnyi égéseket a kezén és a karján.
Estére egy egyszerű, ujjatlan topot vett fel, amiért most átkozta
magát. Sietve segítették ki a kabinból Karlát, Sushmát és az
ijesztően merev Rebecca Hsut, mígnem mindannyian együtt
voltak a tetőn.
– Levetkőzni – mondta Borelius, majd kihúzta
nadrágjából a topját és levette. – Pólókat, blúzokat, ingeket,
mindent vegyetek le, amit a kezetekre tekerhettek.
Sushma feje rángatózni kezdett.
– Hát azt meg minek?
– Mert megégethetjük az uszonyainkat, ha nem védjük
őket – mutatott az éles szegélyre. – Oda kell átjutnunk. A másik
oldalon a fal mellett haladjatok. Merevítőgerendák vannak a lift
sínjei közé kifeszítve, azokon tudunk járni. Ne nézzetek le, fel
se, egyszerűen csak menjetek! A másik oldalon van egy átjáró,
azt hiszem, az egyik szellőzőcsatornába vezet.
– Nekem nem megy – mondta Sushma reszketve,
suttogva.
– Dehogynem – mondta határozottan Hsu. –
Mindannyian meg tudjuk tenni, te is. És bocsáss meg az
előbbiért.
Sushma reszkető ajkait mosolyra húzta. Borelius
tétovázás nélkül széttépte vékonyka topját, ami méregdrága volt,
de mindegy, betekerte vele a kezét és a csuklóját, majd
Krampnak segített pólója szétszedésében, miközben Nair a
feleségének segédkezett. A már csupán fehérneműben ott álló
Hsu káromkodva vonta kétségbe koktél ruhája efféle
felhasználásának célszerűségét. Nair adott neki néhány cafatot a
saját ingéből is.
– Rendben – mondta Borelius. – Én megyek elsőként.
A személyzeti lift kabinja megremegett. Borelius
megragadta a szétrombolt válaszfal szélét, felhúzta magát, és
egyik lábát átlendítette a túloldalra.
Ne nézzetek le!
Eva, Eva, könnyű azt mondani. Hirtelen rosszul lett, a
bátorsága odalett. Az akna távoli alja elveszett a semmi jót nem
ígérőo sötétségben, hirtelen a gerenda is nyugtalanítóan
keskenynek tűnt. Kényszerítette magát, hogy ne nézzen az E2
kabinjának roncsára, lendületet vett, megragadta az egyik
gerendát. Érezte, amint a forróság áthatol az anyagon.
Összeszorított fogakkal mászott át a másik oldalra, és rálépett a
forró acélra.
Nem éppen egy sétány. De állt.
Határozottan megkockáztatott egy oldallépést,
tapogatózva haladt, míg az akna homlokzat felőli oldalát el nem
érte, egyik lábával áthidalta a szegletet, lábujjaival támaszt
keresve. Felsőteste hátrafeszült, átmeneti kézkötése lecsúszott az
acélról. Egy pillanatra megijedt, hogy elveszíti egyensúlyát, a
fejét akaratlanul is a magasba emelte és az izzó kabin alját
figyelte. Az E2 közvetlenül a feje felett lógott, feketén és
fenyegetően, tüzes szélekkel.
Na, ha ez az izé itt leszakad, gondolta, akkor már nem
kell a fejem törnöm, hogy ez a fajta blúz kapható-e még Louis
Vuittonnál. Ekkor esett le neki, hogy a Louis Vuittont Rebecca
Hsu vásárolta meg, már évekkel ezelőtt.
Na, Rebecca majd megerőltetheti magát, gondolta
dühösen.
Erősebben megragadta a fémet, és egy merész lépéssel a
frontoldalhoz lépett. Most gyorsan! A hőség átsütött a kötésen,
biztos hólyagos lesz majd a tenyere. Túl sokáig nem lehet itt
bírni, s azt is sejtette, hogy hamarosan a füst is leszáll. A lábait
úgy nyújtogatta, mintha balerina lenne, elkúszott a liftajtók alsó
széle mellett, sikeresen vette a második szegletet is. Jobbra
tőole, alig egy méternyire nyílt az átjáró. Óvatosan megfordult
és meglátta Karlát az ajtók magasságában, őt követte szorosan
Sushma, arcával a fal felé fordulva, és engedelmesen kerülte,
hogy akár fel-, akár lenézzen. Nair most ért át a másik oldalra,
jobbjával megkapaszkodott és segített Hsunak, hogy molett
testalkatával átlendüljön a párkányon.
– Törődj Sushmával! – mondta Hsu, és nem fogadta el
Nair kinyújtott kezét. – Én egyedül is...
Szavait fémes csikorgás nyomta el. Sietve ugrott át a
peremen. Zörgés és dübörgés hangzott fel, ami gyorsan
távolodott lefelé, amint a személyzeti lift lezuhant.
– Minden rendben? – visszhangzott Nair hangja a
falakról, de a mélység elnyelte.
Hsu bólintott, remegett a gerendáján.
– Úristen! Micsoda forróság!
– Várj, jövök.
– Nem, minden rendben. Menj. Menj csak!
Borelius fellélegzett, előrement az átjáró felé. A járat
magasabban volt, mint gondolta, de a falban volt két rés. Egy
lendülettel bent volt, tovább mászott, s szinte azonnal
beleütközött egy fémlemezbe, ami az átjárót lezárta. Mellette
volt egy kis kezelőfelület. Jó szerencséjében bízva megnyomott
valamit, s ugyanebben a pillanatban jeges rémület szállta meg.
Nincs nyomás! Mi van, ha a tűz és a füst már túl sok
oxigént emésztett fel a liftaknában?
Határtalan megkönnyebbülésére a lemez oldalra csúszott
és betekinthetett az egyenletesen megvilágított, jó kétszer két
méteres aknába. Balra volt egy létra. Betekerte a karjait és a
lábait, megfordult, visszakúszott és kinyújtotta Kramp felé a
kezét.
– Ide gyere! – kiáltotta zengő hangon. – Ott hátul van a
szellőzőakna.
Kramp becsúszott mellé a járatba.
– Mássz le a létrán – mondta Borelius. – Valahol csak
lesz lehetőség arra, hogy kijuss.
– Mi lesz veled?
– Segítek a többieknek.
– Rendben.
Sushma feléje fordult. Az arcán a remény és a
halálfélelem vetekedett egymással.
– Minden rendben, Sushma – mosolygott Borelius. –
Most már minden rendben.
Fölöttük hallhatóan megcsikordult valami, amit fémes
csattanás követett, rájuk hulló szikraeső kíséretében.
Borelius felnézett.
Egy résen át tűz fényét pillantotta meg. Ez itt volt vajon
az előbb is? Úgy tűnt, mintha az égő kabin padlója lassan
elválna a roncs többi részétől.
Ne, gondolta. Még ne. Könyörgöm!
Hsu is riadtan a tető felé nézett, miközben a második
szeglettel küzdött. A térdei remegtek. Sushma sírni kezdett.
Borelius berántotta őt az aknába Nair segítségével, aki alulról
tolta, miközben azon tanakodott, hogy a feleségét kövesse-e,
vagy pedig Hsunak segítsen, aki centiméterről centiméterre
haladt előre.
– Gyere már! – parancsolta Borelius. – Én majd segítek
Rebeccának. Gyerünk már.
Nair engedelmeskedett, elkúszott Borelius mellett és
eltűnt a szellőzőaknában. Odafönt ismét csattant valami. Hsu
felkiáltott, amikor a szikrák meztelen vállára hullottak. A falhoz
préselte magát, képtelen volt továbbmenni, megdermedt a
félelemtől.
 – Rebecca – hajolt ki egész testével Borelius.
– Nem megy – sóhajtotta Hsu.
– Már majdnem itt vagy – nyújtotta ki hosszú karját
Borelius, és megpróbálta Hsut megragadni valahol.
– A lábaim nem engedelmeskednek.
– Már csupán néhány lépés! Kapaszkodj belém.
Lövésszerű hangok járták át az aknát. Az E2 alja
kiöblösödött, egyszerre több helyen felszakadozott.
Ne, könyörgött Borelius. Nem jó, még nem megfelelő az
időpont. Még ne. Könyörgöm, még ne!
Annyira kihajolt, amennyire csak tudott. A falakon a
lángok árnyéka játszadozott. Hsu leküzdötte bénultságát és a
szegletet, halálmegvető bátorsággal lépkedett előre, megragadta
a feléje nyújtott kezet, Boreliusra nézett...
Majd tovább, fölfelé.
A padlólemez nagy csattanással levált. Hsu arca
eltorzult, megjelent rajta a felismerés, hogy vesztett.
Megmerevedett. A tekintete egy szívdobbanásnyi időre
Boreliuson állt meg.
– Ne! – üvöltötte Borelius. – Ne!
Hsu félrelökte a kezét. Mintha a véget köszöntené,
kitárta a karjait, elengedte magát és lezuhant az aknába. Borelius
ösztönösen reagált. Villámgyorsan hátrahúzódott, a fejét védte,
arcát könyök hajlatába temette. A kabin levált alja néhány
centiméternyire tőle zuhant le, izzó szökőkútként szikrákat
hányva a járat belsejébe, amelyek megperzselték karját, kezét és
a haját, de mindebből semmit sem érzett. A liftakna dörgött,
dübörgött, remegett. Magánkívül vissza a peremhez, látta, amint
a tüzes felhő kisebb és halványabb lesz, miközben robbanni
látszott, ahogyan zuhanása közben egyre mélyebbre és
mélyebbre ért.
Rebecca szemfedője.
– Nem – suttogta Borelius.
Fentről lángnyelvek nyaldostak lefelé. Borelius
visszakúszott a szellőzőaknába. A lábai maguktól találták meg a
létrát. Ugyanolyan kezelőfelület, mint az átjáróban.
Mechanikusan nyomta meg, az ajtó hangtalanul záródott be.
Odalentről hangokat hallott, lépések döngését a fémen. A
jövőről alkotott összes elképzelése odalett. Apatikusan lógott a
forró aknában, pedig itt is menekülésre kényszerítően magas
volt a hőmérséklet, de neki minden tagja reszketett, fázott,
mintha a szíve jeges vizet pumpálna, képtelen volt tisztán
gondolkodni, akkor is, amikor a könnyek ömleni kezdtek
csontos arcán.
– Eva? – kiabálta Karla, mélyen alatta. – Eva, ott vagy?
Némán indult lefelé. Valahova.

– Hé! – mutatott Heidrun a liftek vázlatát mutató

monitorra. Az E2 melletti egyik csatornában pontok villantak
fel, rövid időre eltűntek, ismét felvillantak, megváltoztatták a
pozíciójukat. – Mi ez?
– A szellőzőakna! – fésülte ki homlokából verítéktől
nedves haját Lynn. – A szellőzőaknában vannak.
A személyzeti felvonó időközben eltűnt a képernyőoről.
A számítógép azt jelentette, lezuhant, az E2-ről pedig egyáltalán
nem rendelkezett információval.
– Ki tudnak jönni segítség nélkül? – kérdezte Ögi.
– Attól függ. Ha a tűz átterjedt a szellőzőaknára, akkor a
nyomáscsökkenés blokkolhatja a kijáratokat.
– Ha a szellőzőakna égne, már rég halottak lennének.
– Az E2 aknája is ég, mégis át tudtak menni rajta a másik
oldalra – masszírozta halántékát Lynn. – Valakinek a lobbiba
kellene mennie, méghozzá gyorsan!
– Én megyek – mondta Heidrun.
– Jó. Az E2-től balra van egy bambuszból készült
falborítás...
– Tudom.
– A fogantyú egy sínbe épült, húzd meg egyszerűen.
Mögötte találsz egy ajtót kezelőfelülettel.
Heidrun bólintott és elindult.
– Egy rövid folyosóra nyílik – kiáltott utána Lynn. –
Nagyon rövid, nincs két méter sem. Utána még egy ajtó,
azután...
– ...jutok be a szellőzőaknába. Felfogtam.
Hosszú, ruganyos léptekkel kelt át a termen, a
naprendszer keringő modellje alatt jutott el a liftekhez, amelyek
közül, ha egyáltalán, már csak egy volt működőképes, félrehúzta
a bambusztakarást, majd megállt. Valami hirtelen megbénította
a mozdulatait. Ujjai milliméterekkel a kezelőfelület érzékelői
előtt álltak meg, miközben a gerincén pokoli félelem kúszott
fölfelé attól, vajon mi lehet az ajtó mögött. Lángok csapnak
majd ki? Ez lesz tán az utolsó tudatos cselekedete, talán ez lesz
az utolsó mozdulata, amit sértetlen fizikai állapotban hajt végre?
A félelem elmúlt. Határozottan nyúlt a szenzorokhoz. Az
ajtó kinyílt, hűvös levegő csapta meg. Belépett a folyosóra,
kinyitotta a másik ajtót, bedugta a fejét és fölfelé nézett.
Hihetetlen perspektíva, teljességgel szürreális. Falak, létrák és
halovány lámpák vezettek a menekvés irányába. A magasból
emberi hangokat hallott.
– Erre! – kiáltotta. – Erre gyertek!

Miranda Winter elvesztette minden lazaságát.

– Rebecca? – sóhajtott.
O'Keefe arra gondolt, hogy Winter azon kevés emberek
közé tartozik, akik könnyben ázva is jól néznek ki. A kínzó
fajdalom állapotában néhány csinos arc békaszerű vonásokat ölt
magára, mások úgy néznek ki, mintha tulajdonképpen nevetni
akarnának, de nemigen tudják, hogyan is kell. A szemöldök a
frizura alá csúszik, egykor csinos orrok nedvedző furunkulussá
válnak. A deformálódás minden elképzelhető variációját látta
már, de Winter kétségbeesésében volt valami erotikus vonzerő,
amit fekete make-up-ja csak kihangsúlyozott.
Miért jutnak efféle dolgok az eszébe? Utálta a saját
gondolatait. Mindegyik csupán az elterelést szolgálja, akadályt
gördítve az érzései elé. De mi célból? Azért, mert a gyász
közelebb visz azokhoz, akik szintén gyászolnak, ő pedig a
közelséget mindig gyanakodva kezelte? Tényleg annyira jobb
lenne egyes-egyedül, tökrészegen kizuhanni a Madigans Pubból
a Talbot Streetre, fő, hogy a kellő távolságot megőrizze?
– Tehát a szellőzőaknában megyünk – foglalta össze
Funaki, önuralma megőrzéséért küzdve.
– De ne a nyugati aknában – mondta Lynn a monitoron.
– Túlságosan közel van az E2-höz, az érzékelők erős
füstképződést jeleznek. Próbáljátok meg a másik oldalon, úgy
tűnik, ott minden rendben van.
– És mi van... – nyelt nagyot Funaki – mi van a
többiekkel? Legalább jól...
Lynn hallgatott. Elfordította a tekintetét. O'Keefe úgy
vélte, szörnyen néz ki, már csupán valami Lynn-szerű
képződmény, amiből valami egészen más néz ki a világra.
Valami, amit semmiképpen sem akart megismerni.
– Jól vannak – mondta Lynn lakó hangon.
Funaki bólintott, a megtestesült önvád.
– Kinyitjuk a keleti aknát.
– Le, egészen a lobbiig, Micsio. Ismeri az utat.

Tulajdonképpen semmi éghető nem maradt már.

A második oxigéntartály is kiürült, a három holttestből
csupán egy maréknyi hamu maradt. Ami lángra kaphatott, az
már mind elégett, mégis tovább izzott minden. Az E2 részleges
lezuhanása után a füst továbbterjedt a személyzeti lift aknájába,
ott összesűrűsödött, mivel a ventilátorok már nem működtek.
Mindazonáltal a hőmérsékletkülönbség megteremtette a maga
cirkulációs rendszerét, ráadásul a deformálódott anyagból
folyamatosan párolgott a gáz, így a liftaknában, amelyen
Borelius csapata alig negyedórával korábban áthaladt, egy
centiméternyire sem lehetett ellátni, s nem maradt semmi
levegő. Az izzó kabinmaradványok magasságában a nyugati
szellőzőoakna tömítései elolvadtak, az is megtelt füsttel, viszont
a keleti akna még rendben volt. A GAIA nyakában még mindig
pokoli volt a hőmérséklet, az acéltartók, amelyek a figura fejét
tartották, egyre csak olvadtak. GAIA álla egy kissé lejjebb esett,
ezúttal egyértelműen érezhetően.
– Megmozdult a talaj – suttogta Olympiada Rogasova és
belekapaszkodott Winter karjába, akinek ebben a pillanatban
elállt a könnye.
– Biztosan rugalmasra építették – lihegte, és
megpaskolta Olympiada kezét. – Ne aggódj, kedvesem. A
Földön is kilengenek a felhőokarcolók, tudod, a földrengések
miatt.
– Talán téged építettek rugalmasra – bámult kifelé
mereven, kiszáradt szájjal O'Keefe. – A GAIA-t egészen
biztosan nem.
– Honnan tudod azt pont te? Hé, Micsio, mi...
– Erre nincs időnk! – integetett mindkét kezével Funaki,
már a lépcsőnél állva. – Jöjjenek. Gyorsan!
– Talán mindannyian tömeghisztériában szenvedünk –
magyarázta Winter a zavart Olympiadának, miközben áthaladtak
a Luna Báron és a Selene-n. A padló ismét megmozdult a lábuk
alatt.
– Chikusho! – sziszegte Funaki.
O'Keefe egy szót sem értett japánul, de aki több napot
töltött már Momoka Omura társaságában, az efféle szavakat
könnyedén megértette.
– Ennyire komoly a helyzet? – kérdezte.
– Nagyon komoly. Egyetlen másodpercet sem
vesztegethetünk – nyitott ki Funaki egy szekrényt, amelyből
előhúzott négy oxigénmaszkot, majd továbbrohant a teremben
álló két oszlop egyikéhez, amelyekről O'Keefe eddig azt
gondolta, hogy dekorációs célokat szolgálnak, mivel
csillagképek holográfiáival voltak díszítve.
Most, amint a japán félrehúzta a borítást, egy ember
nagyságú ajtó jelent meg.
– A szellőzőakna!
– Igen – bólintott Funaki. – Itt fent kezdődik. Kívánjunk
sok szerencsét egymásnak. A központ azt mondja, hogy
füstmentes a belseje és a nyomás is rendben van – kiosztotta a
maszkokat. – De azért mégis vegyük ezeket föl, míg meg nem
bizonyosodunk erről. Egyszerűen csak húzzák fel, hogy
szorosan üljenek, s a szemek is védve legyenek. Nem úgy,
fordítva, Miss Rogasova, fordítva! – hadonászott a kezeivel. –
Miss Winter, megkérhetem, hogy segítsen? Köszönöm. Mr.
O'Keefe, megnézhetem? Igen, így kell, nagyon jó. –
Villámgyorsan felhúzta a saját maszkját is, megvizsgálta, hogy
helyesen ül-e, majd tompa hangon folytatta: – Amint kinyílik az
ajtó, bemegyek. Várjanak, amíg jelt adok, azután kövessenek,
először Miss Rogasova, utána Miss Winter, végül Mr. O'Keefe.
A létra egyenesen a lobbiba vezet. Maradjanak szorosan a
nyomomban. Kérdés?
A két asszony a fejét rázta.
 – Nincs – válaszolta O'Keefe.
Funaki megnyomta az érzékelőt, hátralépett és várt. Az
ajtó kinyílt, meleg levegő áramlott feléjük. O'Keefe a japán
mellé lépett és lenézett. Tompán megvilágított aknát látott, ami a
végtelenségig vezetett lefelé.
– Tiszta a kilátás.
Funaki bólintott.
– Várjon, amíg zöld jelzést adok.
Rálépett a létrára, mindkét kezével megragadta és
mászni kezdett. A melle, a válla, majd a feje is eltűnt a perem
mögött. O'Keefe utánabámult. A japán körülnézett, kritikus
pillantásokat vetett a mélységbe. Mintegy öt méter után megállt
és föltekintett.
– Minden rendben van. Jöjjenek!
– Olympiada, kincsem! – ragadta meg Winter orosz
barátnője karját, magához szorította és homlokon csókolta. –
Nemsokára túl vagyunk rajta, kedvesem! – Majd hangját
lehalkítva folytatta: – Utána pedig elhagyod. Hallod? Erre aztán
igazán nincs szükséged. Hagyd el! Ilyesmire egyetlen nőnek
sincs szüksége.

A molekuláris kötések feloldódtak.

Ahhoz, hogy az acél vajpuhaságúra olvadjon, magasabb
hőmérsékletre lett volna szükség, de már ennyi is elég volt
ahhoz, hogy néhány elem szinte gumivá alakuljon, s a
ránehezedő súly alatt deformálódjon. A GAIA feje egyre inkább
összenyomta a gyengülő anyagot, s eközben akkora feszültség
keletkezett, aminek a megviselt ablakfront és a holdbeton már
nem tudott ellenállni. A kettős üvegezés réseibe bejutó gőz
szétfeszítette a szerkezetet, az egyik betonelem hirtelen
egyszerűen egész széltében megrepedt.
A GAIA álla rázuhant az ablakfrontra.
Ezután eltört a belső és a külső ablak is. Szilánkok és
gőz áramlott ki a vákuumba, láncreakcióként magával sodorva
instabillá vált építőelemeket, a létfenntartó rendszerek szétesett
alkotóelemeit és sok-sok hamut. A mesterséges légkör
felhőszerűen állt össze GAIA nyakánál, de a napsugarak hője
azonnal fel is szippantotta, bár a legnagyobb rész árnyékba
került, így ott kikristályosodott, miközben a világűr hidege
behatolt az épületbe, egy pillanat alatt eloltva a lángokat, a forró
acélt pedig olyan gyorsan hűtötte le, hogy az nem tudott lassan
megszilárdulni, hanem rideggé, törékennyé merevedett.
A tartóelemek még néhány másodpercig bírták.
Azután leomlottak.
A GAIA feje ezúttal jócskán előrebukott, immár csupán
a masszív acélgerinc tartotta, amit eddig nem ért súlyos
károsodás. A nyak elülső részének utolsó maradékai is
darabokra törtek, az áll tovább süllyedt, a váll fölött lejött a
szigetelőréteg, betonelemek estek le, a szellőzőaknában tátongó
rés keletkezett.

O'Keefe háttal egy asztalnak esett. Olympiada, aki éppen

be akart mászni az aknába, Winterre esett, s őt magával rántva
zuhant a földre.
Lezuhanunk, gondolta O'Keefe. Lezuhan a fej!
Elborzadva tápászkodott fel, valami kapaszkodót
keresve. Jobbjával megragadta a zsilip szélét.
– Az aknába – kiáltotta. – Gyorsan!
Lenézett.
Az aknába?
Inkább ne! Funaki kikerekedett szemekkel bámult rá,
igyekezett visszamászni, de valami megakadályozta, valami
teljes erőből visszatartotta. Valamit kiabált, egyik kezét fölfelé
nyújtogatta. O'Keefe lehajolt, hogy megragadja a feléje nyújtott
kezet, amikor hirtelen elöntötte a rossz érzés, hogy valami élő
lény torkába nyúl bele. A haja, a ruhája, mindene hullámzani
kezdett. Valami szörnyen húzni kezdte, ő pedig egyből
megértette, hogy mi történik.
A levegő tűnt el éppen GAIA fejéből. Valahol az
aknában nyilván egy lék keletkezett.
Félő volt, hogy a vákuum magával rántja őket.
Belekapaszkodott a keretbe és igyekezett megragadni
Funaki kezét. A japán minden erejét megfeszítve próbált fellépni
a létra következő fokára. O'Keefe a szeme sarkából látta, amint
az ajtó megmozdul és záródni kezd, az átkozott automatika, ami
amúgy rendben is lenne, le kell zárni az aknát, hogy ne
pusztuljanak el mindannyian, de Funaki, mégsem hagyhatja
Funakit cserben! Kezek ragadták meg a ruháját, Winter és
Rogasova összevissza kiabált, de megakadályozták, hogy
beszippantsa a vákuum. Az ajtó közeledett. Amennyire csak
tudta, kinyújtotta a kezét, egy pillanatra érezte, hogy ujjhegyével
eléri már a japán kezét... ám Funakit beszippantotta a vákuum,
velőtrázó üvöltéssel zuhant a mélybe.
Őt magát a két nő visszarántotta. Az ajtó a szemei előtt
csapódott be. Levegő után kapkodva segítették egymást talpra,
az étterem elferdült padlóján próbálták visszanyerni
egyensúlyukat. A GAIA mélyéről kísérteties csörgések és
nyögések hallatszottak, a még nagyobb borzalmak előhírnökei.

Lawrence is hallotta ezeket a hangokat, közvetlenül a

feje felett. Hatalmas rázkódás döntötte le a lábáról, amit
többszólamú zúgás követett, de ez gyorsan és teljesen elhalt. Az
empóra még mindig mintha visszhangozna a robbanásszerűu
dörrenésektől, amik megelőzték a zúgást. Az egész épület
rezgett, mint egy hangvilla, majd végre nyugalmi állapotba
került, s a zajt síri csend váltotta fel. Eltekintve a tetőről hallható
nyávogástól és csikorgástól, mintha macskák keresnék éjszaka a
párjukat.
Az ajtóhoz rohant, a mechanikát ütögette. Zárva maradt.
– Lynn – üvöltötte.
Semmi válasz.
– Lynn! Mi van már? Lynn!
A központban senki nem reagált.
– Szóljon már hozzám, álljon velem végre szóba!
Odafent valami nagyobb darab törhetett le. Nincs kedvem itt
megdögleni!
Körülnézett. Az empóra időközben ismét láthatóvá vált,
a ventilátorok jól dolgoztak. Hamarosan helyreáll a nyomás, de
ha odafent az történt, amitől tart, akkor előbb-utóbb ez a rész
sem tud tovább ellenállni a fej terhének.
Ki kell jutnia innen! Újra kezébe kell vennie a dolgokat.
– Lynn!
– Dana – szólalt meg Lynn, mintha egy robot lenne. –
Több baleset történt. Várjon a sorára!
 Lawrence elerőtlenedve dőlt a falnak. Ez a szemét kis
dög! Természetesen nem illethette szemrehányásokkal, minden
oka megvolt rá, hogy dühös legyen, de mégis tiszta szívéből
gyűlölni kezdte Julian lányát. Természete ellenére immár
személyesnek érezte az ügyet. Lynn okozta ezt a katasztrófát.
Na várj csak!, gondolta.

HERACLIDES HEGYFOK, MONTES JURA

11 óra tájékán Omura hirtelen megállt.
– Ha valahol lezuhant, akkor itt – mondta.
Julian, aki elöl haladt, ugyancsak fékezett. Egymás
mellett álltak a napsütötte Mare Imbriumban. Balra tőlük
emelkedett ki a bazalttengerből a Heraclides hegyfok a Montes
Jura déli nyúlványaival, durva előhírnöke a Sinus Iridumnak, a
Szivárvány-öbölnek. Nem volt nehéz elképzelni, hogy nem egy
Roverben ülnek, hanem valami kirándulóhajóban, és onnan
néznek a csendes tengerről ki a partra, csupán némi szín és
esetleg egy világítótorony hiányzott hozzá. Mintha az illúziót
akarnák teljessé tenni, a műholdfelvételek szélesen elterülő,
lapos hullámokat mutattak ott, ahol a tenger összeér a
Szivárvány-öböllel, bár ezek már régi felvételek lehettek,
ugyanis a hélium-3 bányászatával az időjárási helyzet is
megváltozott a Sinus Iridum felett. Időközben kiterjedt ködfelhő
burkolta be a hullámokat, s úgy látszott, a szárazföld felé halad.
Felismerhették a ködfelhőt a távolban, életlen szürkeség, ami a
kőtengerre telepedett.
– Nem repülhetett másik útvonalon? – kérdezte
Chambers.
– Lehetséges – nézett fel Julian az égre, mintha Locatelli
valami jelet hagyott volna ott maga után.
– Sőt, valószínű – vélekedett Rogasov. – Problémái
akadtak a komp irányításával. Ha sikerült is úrrá lennie rajtuk,
eléggé messzire elsodródhatott.
 – Pontosan hol is van ez a bányaállomás? – kérdezte
Amber.
– A lelőhelyen – nyújtotta ki Julian a kezét a porfelhő
felé. – Innen jó 100 kilométerre, a Heraclides és a Laplace
hegyfokok közti tengelyen, északon.
– Mellesleg hogyan állunk oxigénnel?
– Jól, már a körülményekhez képest. Az a baj, hogy már
nem hagyatkozhatunk a térképekre.
Amber leengedte a térképet. Mindeddig segítette őt a
tájékozódásban a tökéletes kilátás. A holdtérképen jelzett
minden kráter, minden domb megjelent a horizonton, lehetővé
téve a pontos helymeghatározást, de a portengerben az
orientálódás lehetősége erősen korlátozott lesz.
– Azért lehetőleg ne tévedjünk el – mondta józanul
Chambers.
– És Warren? – jegyezte meg Omura. – Warrennel mi
lesz?
– Hát – mondta tétován Julian. – Ha mi azt tudnánk.
– Remek megjegyzés, köszönöm! – vakkantotta Omura.
– Mi lenne, ha keresnénk?
– Ezt nem kockáztathatjuk meg, Momoka.
– Hogyhogy nem? Úgyis el kell mennünk a Heraclides
lábáig.
– Onnan pedig egyenesen az állomásra.
– Azt sem tudjuk, hogy egyáltalán lezuhant-e –
gondolkodott el Chambers. – Talán...
– Persze, hogy lezuhant – csattant fel Omura. – Ne
áltassátok magatokat! Teljes lelki nyugalomban
továbbmennétek, miközben ő egy roncsba szorult ezzel a bunkó
faszfej Carllal?
– Teljes lelki nyugalomról nemigen beszélhetünk –
tiltakozott Chambers. – A terület óriási. Bárhol lehet.
– De...
– Nem keressük – döntött Julian. – Ezt a felelősséget
nem vállalhatom.
– Tényleg utolsó egy alak vagy!
– Akkor lenne tényleg utolsó alak, ha miattad nem
érnénk el a bányaállomást – mondta ridegen Chambers. –
Warren egyikünknek sem közömbös, de nem kutathatjuk át a
teljes Mare Imbriumot, amíg csak el nem fogy az oxigénünk.
– Van egy áthidaló javaslatom – köszörülte Rogasov a
torkát. – Egyvalamiben Momokának igaza van. Amúgy is át kell
mennünk a hegyfokhoz, ha el akarjuk érni a tengelyt. Menjünk
egy ideig arra, és tartsuk nyitva a szemünket. Nem tudjuk
rendesen keresni, 3-4 kilométer csupán, s aztán indulnunk kell a
bánya felé.
– Ésszerűen hangzik – vélte Chambers.
Julian egy ideig hallgatott. Eddig még nem kellett
hozzányúlniuk a tartalék oxigénhez.
– Azt hiszem, ennyit megtehetünk – mondta kelletlenül.
Elkanyarodtak, és az öblön át elindultak a Heraclides
irányába.
Balra tőlük a hegység emelkedett, míg néhány perc
elteltével egy árokba nem ütköztek, ami keresztben szelte át az
útjukat, s úgy tűnt, mintha egyenesen a ködből jönne.
Julian lassított.
– Ez nem egy árok – mondta Rogasov.
A széles szakadékot nézték. Sebként mélyedt a regolitba,
ami a szélein felhalmozódott.
– Friss – vélekedett Amber.
Omura felemelkedett az ülésében, a távoli ködbe meredt,
majd megfordult az ellenkező irányba.
– Ott – suttogta.
Ahol a Heraclides pereme hegylánccá emelkedik, valami
ferdén hevert a porban. Tükröződött a napfényben, kicsi volt,
hosszúkás, a formája ijesztően ismerős.
A hasadék pont ott ért véget.
Julian szó nélkül gázt adott. Teljes sebességgel haladt,
Omura mégis megelőzte. A terep enyhén emelkedett, a Roverek
flexibilis felfüggesztésüknek köszönhetően gyorsan haladtak a
hasadék mentén. Már nem kételkedtek abban, hogy a Ganymed
roncsait látják. Lábak nélkül hevert a sziklatörmelékek között,
beszorulva egy nagyobb darab alá. A rakodótere nyitva állt. A
rámpa mellett egy ember feküdt, a feje és a válla árnyékban volt.
Míg Julian azon gondolkodott, hogyan tarthatná vissza Omurát,
ő már ki is ugrott az ülésből és rohant fel a dombon. Julian
hallotta a lihegését, látta, amint térdre rogy. Felsőteste eltűnt az
árnyékban, ezután egy rövid, kísérteties kiáltás hallatszott a
fejhallgatókban.
– Evelyn – mondta Julian egy elkülönített frekvencián
Chambers-nek. – Azt hiszem, az ilyesmihez te értesz a
legjobban.
– Oké – mondta boldogtalanul Chambers. – Törődöm
vele.

SINUS IRIDUM
Az eddigi nehézségeket figyelembe véve Hanna inkább
azon csodálkozott volna, ha gond nélkül eléri a bányát.
Túlságosan is jól ismerte az eszkaláció jelenségét. A buggy
sérült tengelyének el kellett törnie, amit meg is tett, a kudarc
dramaturgiájának megfelelően 15 kilométerrel a cél előtt. Nem
valami kátyú vagy bukkanó mérte rá a végső csapást. Sík
terepen egyszer csak banális véglegességgel kettétört, a jármű
azonnal megállt, leírt még egy félkört, és ennyi.
Hanna a törmelékek közé ugrott. Minden túlélés alapvető
szabálya, hogy az ember a pozitívumokat keresse. Például, hogy
a taliga eddig bírta. Hogy rendkívüli orientációs képességekkel
rendelkezik, s eddig még mindig megtalálta a helyes utat. A
borzalmas látási viszonyok ellenére is tartani tudta az irányt,
ebben biztos volt. Ha egyszerűen tovább halad egyenesen, akkor
egy óra múlva eléri a bányaállomást, még ha ezentúl nagyon is
vigyáznia kell. A por rejthet olyan veszedelmeket, amelyek elől
gyalog nem tud olyan gyorsan kitérni, mint a buggyval. Nem árt
tehát óvatosnak lenni. Ugyan a bogarak lassúak voltak, ám a
fürge, filigrán pókok már okoztak néhány kellemetlen
meglepetést.
Hanna körülnézett. Meghatározhatatlan messzeségben
valami árnykép rajzolódott ki. A csomagtartóhoz lépett, mindkét
kezével megragadott egy túlélőhátizsákot és útnak eredt.
 HERACLIDES HEGYFOK, MONTES JURA
Miközben Chambers együttérzését fejezte ki, addig
Julian, Amber és Rogasov lázasan átkutatta a roncs belsejét és a
közvetlen környéket, de semmi nem utalt arra, hogy Hanna még
a közelben lenne.
– Hogyan tudott elmenni innen? – csodálkozott Amber.
– A Ganymed fedélzetén volt egy buggy – mondta
Julian, miközben a komp orrát vizsgálgatta. – Eltűnt.
– Igen, és én azt is tudom, hová – hallatszott Rogasov
hangja a hajó másik vége felől. – Jó lenne, ha idejönnétek.
Néhány másodperccel később a hasadéknál álltak. Ha
eddig csak a pusztítást észlelték, amit a kényszerleszállást
végrehajtó komp okozott a regolitban, behatolásának a
brutalitását, most valami más kötötte le a figyelmüket: egy
olyasvalakiről szóló történet, aki eltűnt a távoli ködben, a
történet mesélői pedig...
– Keréknyomok – mondta Julian.
– A buggyd – tanúsította Rogasov. – Hanna a hasadékon
át kiment a síkságra. Nem tudom, mennyire ismeri ki magát a
környéken, de mi más érdekelhetné, mint az a hely, ahová mi is
készülünk?
– Igen, elmenekült a patkány! – szólalt meg Omura, aki
éppen lefelé jött Chambersszel a dombról, amelyen Locatelli
hevert.
– Momoka – kezdte Julian. – Végtelenül...
– Felejtsd el. Hagyjátok a koszorúkat, ha kérhetem.
Engem most egyedül az érdekel, hogy Hannát megöljem.
– Eltemetjük Warrent.
– Erre most nincs időnk – mondta, minden színét
elvesztett, tompa hangon. A bosszúvágy által irányított
gépezetté vált. – Megnéztem Warren arcát, Julian. És tudod mit?
Beszélt hozzám. Nem valami túlvilági marhaságot, semmi ilyen
faszság. Hozzád is beszélne, ha vennéd a fáradságot, hogy
odamenj hozzá. Csak az arcát kell megnézned. Egy kicsit
megváltozott, de egyértelműen hallhatod, amint elmondja, hogy
az embereknek semmi keresnivalójuk idefent. Semmi az
égvilágon. Sem nekünk, sem neked – fűzte hozzá ellenségesen.
– Momoka, én...
– Azt mondja, hogy nem lett volna szabad elfogadnunk a
meghívásod!
Mégis elfogadtátok, gondolta Julian, de nem szólalt meg.
– Carl a bányához ment – mondta Amber.
– Nagyszerű – indult Omura a Roverek felé. – Úgyis oda
kell mennünk nekünk is, nem?
– Ne, várjál – mondta Julian.
– Mire? – állt meg. – Az előbb még olyan sürgős volt
nektek.
– A komp rakterében találtam még oxigénpalackokat.
Igen, Momoka, most már van időnk, hogy tisztességesen...
– Igazán együtt érző vagy, de Warren el van már
temetve. Carl felmetszette a hasát és levette a sisakját. Nem
látom értelmét, hogy most még meg is kövezzük.
Egy pillanatig jeges csend uralkodott.
– Na mi van? – kérdezte Omura. – Indulhatunk?
– Én vezetek – mondta Chambers.
– Én is szívesen... – ajánlkozott Rogasov.
– Egyikőtök sem vezet – határozott Omura. – Ha
valakinek itt oka van vezetni, az én vagyok. A nyomában akarok
lenni.
– Biztos vagy benne? – kérdezte óvatosan Amber.
– Ennyire még nem voltam biztos semmiben – mondta
Omura olyan hangon, hogy attól bepárásodtak a sisakok.
– Rendben – nézett végig a síkságon Julian. – Mivel
úgysincs műholdas kapcsolatunk, egy frekvenciára állítom be
magunkat. Ezentúl senki sem hallhat minket, Carl sem, ha a
közelébe érnénk. Talán még hasznos lesz.

GAIA, VALLIS ALPINA

– Valamilyen útnak lennie kell!
 Tim teljesen elvesztette az időérzékét. A másodpercek
egy örökkévalóságig tartottak, ugyanakkor egy óra ijesztő
semmivé zsugorodott, pont annyivá, hogy haszontalannak
érezze magát. A haláleseteknek megvolt ugyan az a
viszonylagos előnyük, hogy elterelték a figyelmet a bombáról,
ám amikor rájöttek a fenyegető katasztrófa valóságos méreteire,
a bomba ismét teljes zsarnoki mivoltában kísértette őket. Minél
súlyosabbá vált a helyzet, Lynn sajátos módon annál jobban
erőre kapott. Nem mintha valóban jobban lett volna, de úgy tűnt,
a katasztrófák, az igazi katasztrófák ördögűző hatással voltak a
démonjaira, amelyek természetét amúgy Tim is egyre jobban
megértette. Nem voltak mások, mint hipotézisek, lények a
Milenneha és a Megeshet családból, felszerelkezve az elképzelt
lehetőség elmaradásának kínzóeszközeivel.
Nagyon sajnálta a nővérét.
A félelem, hogy műve sérülékenynek és hibásnak
bizonyulhat, nyilván elvette az eszét. Mindazonáltal Tim
számára világos volt, hogy a Dana Lawrence által táplált rossz
érzése tragikus félreértés volt. Nem Lynn próbált kárt okozni
saját alkotásában, nem ő fenyegette a lakóit. Az lehet, hogy
elméje bomlófélben van, de ebben a pillanatban nem történhet
vele jobb, mint hogy rémálmai megvalósulása reakcióra
kényszerítse. Végül is újsütetű halálos ellenségét, Lawrence-t is
informálta a legújabb fejleményekről, és átugrotta a saját
árnyékát, amikor a kirúgott igazgatónőtől kért tanácsot.
– Megnéztük a külső kamerák képeit – mondta Lynn. –
Úgy tűnik, a lángok miatt a GAIA nyakának acélszerkezete
részben összeomlott. A tűz kialudt, ellenben a statikai stabilitás
veszélyben van. Odafönt számos lyuk tátonghat.
Lawrence hallgatott. Úgy tűnt, gondolkodik.
– Gyerünk, Dana – sürgette Lynn. – Szükségünk van a
véleményére.
– Mi a maga véleménye?
– Az, hogy Miranda, Olympiada és Finn csak egy úton
menekülhet meg, s ez az út nem lefelé vezet.
– Tehát a kilátóterasz?
– Igen. A Mama Quilla Club légzsilipjén át ki kell
menniük.
 – Ehhez két problémát kell megoldanunk – mondta
Lawrence. – Az első, hogy a fej külső oldalán nem lehet
lemászni.
– De. Arra az esetre, ha szükség lenne rá, egy kihajtható
létrát terveztünk oda.
– Amit nem építettek meg.
– Hogyhogy nem? A biztonsági előírások szerint...
– A látvány miatt. Különben a maga utasítására – fűzte
hozzá hallható elégtétellel Lawrence. – Természetesen
beépíthetnénk, de az adott körülmények között ez rendkívül
bonyolult lenne, és nagyon sok időt venne igénvbe.
– A második probléma súlyosabb – avatkozott közbe
O'Keefe, aki szintén be volt kapcsolva. Legalább az üvegszálas
vezetékek sértetlennek tűntek. – Nincs űrruhánk idefent. Így
nem sokat segít rajtunk a terasz.
– Nem küldhetünk fel ruhákat valahogyan? – kérdezte
Ögi. Folyamatosan fel és alá járkált a teremben, Timnek úgy
tűnt, hogy pontosan kimért, egyforma hosszúságú léptekkel.
Egyedül ő maradt a központban. A többiek lementek a lobbiba,
ahol Heidrun segítségével próbálták összeszedni magukat. –
Úgy tűnik, az E1 még működőképes.
– De csak a nyakig megy fel – mondta Tim.
– Felejtsétek el – rázta a fejét Lynn. – Az akna
hermetikusan elzáródott, hogy megvédjen bennünket a
vákuumtól. A fenti szerkezeti változások miatt az ajtók
semmiképpen sem nyílnának ki. Csak egy lehetőség maradt.
– A légzsilipen át – mondta Lawrence.
– Igen – mondta Lynn, az ajkát harapdálva. – Kívülről. A
ruhákat a terasz zsilipjén át kell bejuttatnunk.
– Ehhez először is fel kellene hoznotok őket – mondta
O'Keefe. – Idefent folyamatosan recseg minden. Gyorsan kell
cselekednetek! Fogalmam sincs, meddig bírja még a fej.
– A Kallisto – mondta Lawrence. – A Kallistóval vigyék
fel.
– Hol van egyáltalán Nina? – kérdezte Tim.
Lynn meglepődve nézett rá. A csata hevében teljesen
megfeledkeztek a dán pilótanőről.
– Nem volt veletek a bárban? – kérdezte Lynn.
 – Ki, Nina? – O'Keefe a fejét rázta. – Nem.
– És nem látta őt senki itt lent... – dadogott Lynn. – A
francba! Ahhoz, hogy a Kallistót fölvigyük, szükségünk lenne
valakire, aki ezt az óriási madarat vezetni is tudja – arcából
kiszökött a maradék vér is. – Meg kell keresnünk Ninát!
– Annyi időnk már nincs – sürgette őket O'Keefe.
– Akkor... – mondta Lynn levegő után kapkodva,
igyekezve legyűrni a rátörni készülő pánikrohamot. – Akkor
talán... van még tíz grasshopperünk a garázsban! Szinte
mindannyian mentünk már effélével.
– Persze, közvetlenül a talaj felett – mondta Lawrence. –
Vagy maga bízik magában? Egy grasshopperrel felemelkedni
150 méterre, és pontosan leszállni a teraszra?
– A landolás nem gond – mondta Tim. – De a
magasság...
– Technikailag a magasság nem probléma, elméletileg a
világűrben is lehet repülni egy grasshopperrel – dörzsölgette a
szemét Lynn. – De Danának igaza van. Én nem bízom
magamban. A jelenlegi állapotomban nem. Elveszteném a
fejem.
Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan beszélt az
állapotáról. Tim még sohasem látta ilyennek. Jó jelnek tartotta.
– Rendben – mondta. – Hány ilyen izére is van
szükségünk? Mindegyik hopper egy utast szállíthat, tehát
összesen háromra, nem? Három pilótára. Az egyik én leszek.
Walo?
– Még sohasem mentem vele ilyen magasra, de ha Lynn
azt mondja, lehet...
Tim a lobbiba szaladt és tapsolni kezdett.
– Egy! – kiabálta. – Egyvalaki kell még a harmadik
hopperre.
– Itt vagyok – mondta Heidrun anélkül, hogy tudta
volna, miről is van szó.
– Biztos vagy benne? A GAIA fején kell landolnod vele.
Meg tudod csinálni?
– Alapvetően mindenről azt gondolom, hogy megtudom
csinálni.
– Nincs tériszonyod?
 – Az már más kérdés, hogy sikerül-e.
– Nem, nem más – rázta a fejét Tim. – Sikerülnie kell.
Most kell eldöntened, máskülönben...
Heidrun felállt, hátrafésülte fehér haját.
– Semmi máskülönben. Sikerülni fog.
Mindegyik űrruhát két példányban készítették el, és a
lobbi egyik rejtekében tartották, így nem kellett fölmenniük a
hidakon az emeletre. Fölsegítették egymásra a páncélzatot,
Rogasova, Winter és O'Keefe ruháit pedig betették a bokszokba.
– A folyosó rendben van? – kérdezte Tim.
– Az érzékelők konstans értékeket jeleznek – indult előre
Lynn, és egy átjárón keresztül elvezette őket a liftek mellett,
majd kinyitott egy nagy ajtót. Mögötte tágas lépcsőház
tárulkozott fel, széles lépcsőkkel.
– Ezen az úton lemehettek. A garázst majd a központból
nyitom ki.
Egy ilyen utat talán fölfelé is építhettetek volna, gondolta
Tim, de hangosan nem szólalt meg.
– Sok szerencsét – mondta Lynn.
Tim tétovázott. Majd mindkét kezével átölelte a nővérét
és magához szorította.
– Tudom, hogy min mész keresztül – mondta halkan. –
Hihetetlenül büszke vagyok rád. Fogalmam sincs, hogy bírod.
– Azt én is szeretném tudni – súgta vissza Lynn.
– Minden rendben lesz.
– Mi lehet még rendben? – bontakozott ki Lynn az
ölelésből, és megragadta Tim kezét. – Tim, el kell hinned
nekem, hogy semmi közöm Carlhoz, akármit is mond Dana. Én
csak saját magamat teszem tönkre.
– Nem a te hibád, Lynn. Nem tehetsz semmiről!
– Tűnj már el – remegett meg Lynn ajka. – Gyorsan!

Az üres, hűvösen megvilágított folyosóban volt valami

megnyugtató: visszanyerték a technikai haladásba vetett hitüket.
Józanságában úgy tűnt, nem károsíthatják a könnyelműség
okozta katasztrófák, de Timnek arra kellett gondolnia, hogy ez
az egész bizonyos értelemben Carl Hannával kezdődött, akinek
felbukkanása felkeltette Julian bizalmatlanságát. Azon tűnődött,
vajon nincs-e itt a bomba. A rövid idő alatt nem kutathattak át
minden sarkot. Mekkora egy Mini-Nuke? Nem rejtőzik talán
éppen a mozgójárda alatt, amelyiken most haladnak? Az egyik
padlólemez alatt? A fal mögött, a mennyezetben?
Sushmának, Mukeshnek, Évának és Karlának azt
javasolták, hogy menjenek ki a Lunar Expressz-szel a Montes
Alpes lábaihoz, és ott, biztonságos távolságban várják meg,
amíg vagy ki nem szabadítják a többieket, vagy a levegőbe nem
röpülnek, de mindannyian úgy döntöttek, hogy maradnak, még
Sushma is, aki derekasan igyekezett leküzdeni a félelmét. A
csorbát szenvedett morált helyrerázandó Lynn elküldte a nőket
Nina Hedegaard keresésére, így ők legalább elfoglalták
magukat. Tim nagyon remélte, hogy nővére nem kattan be a
központban, de Nair vele maradt, ami kissé megnyugtatta.
Beléptek a garázsba, és látták, amint a mozgatható tető eltűnik a
fejük felől. Fölöttük a csillagos ég ragyogott. Tucatnyi buggy
várakozott egy partira, amiből már soha nem lesz semmi. Velük
szemben terpeszkedett magabiztosan a Kallisto, mintha a Marsra
is el lehetne repülni vele. „Ocsmány, de jó tákolmány”, ahogyan
szegény Chuck még az előző este tréfálkozott. A komp mellett a
grasshopperek bolhacirkusza játékszernek tűnt.
– Ki repül előre? – kérdezte Heidrun.
– Tim – határozta el Ögi, miközben a Rogasova ruháját
tartalmazó dobozt elhelyezte a csomagtartóban. – Utána te,
végül pedig én, hogy vigyázhassak, el ne veszítselek.
– Lynn – mondta Tim a sisakmikrofonba. – Indulunk.
Még mindig nem tudta megszokni a hajtóművek zajának
hiányát. A hopper hangtalanul emelkedett a magasba, elhagyta a
garázst és egyre feljebb szállt. Hátulról a GAIA a szokásos képét
mutatta, magasztos volt, mint amit semmi sem rázhat meg.
Sisakkamerája képeket továbbított a központba. Amint Lynn-nel
megegyezett, tett egy kanyart, hogy felmérhessék a homlokzat
állapotát, majd erősebb gázt adott, az óriási alak vállai felé
közeledett, ahol elállt a lélegzete.
– Atyaúristen – nyögte Walo.
Már oldalról látszott, hogy valami nincs rendben. A
homlokzat részei hiányoztak, bizonyos helyeken kilátszottak a
tartószerkezet acélelemei. Most vált nyilvánvalóvá a rombolás
mértéke. A vonások nélküli arc már nem a Földre fókuszált,
hanem elnézett alatta. Ahol korábban a nyak volt, most fekete,
önmagába roskadt barlang tátongott. A teljes front letört. A
GAIA álla olyannyira lecsúszott, hogy a liftek ajtainak alsó
része kilógott.
Tim közelebb repült. Úgy tűnt, mintha az egész hatalmas
koponyát már csak a nyakcsigolyák tartanák. Az E2 nyitva állt,
a belsejét elpusztították a lángok. Groteszk acéltartók
meredeztek ki belőle. Megkockáztatott egy pillantást lefelé. A
GAIA combján romok hevertek, bár csodálatra méltó módon
nem túl sok. Úgy tűnt, mintha a GAIA az ő irányába bólogatna.
O'Keefe-nek igaza van. Egy másodpercet sem késlekedhetnek.
Fölfelé haladtában benézett a lezárt Csang'e-be, azt
képzelte, füstöt és kormot lát, elégett bútorokat, de a sötét,
aranvbevonatú ablakokon át a belső részletek inkább csak
sejthetőek maradtak. Váratlanul tériszony fogta el. A hopper
korlát nélküli platformjához képest minden repülőszőnyeg tágas
táncparkettnek tűnt. Megbizonyosodott arról, hogy Heidrun és
Walo követik, elhaladt a Selene és a Luna Bar mellett, majd a
homlok ívét követve a terasz felé vette az irányt. Alatta árnyak
mozdultak. O'Keefe, Rogasova és Winter a zsiliphez igyekezett.
Elmozdította a fúvókákat, csökkentette a sebességet, elhúzott a
terasz felett, megfordult és leszállt közvetlenül a korlát mellett.
Nem volt egy különösebben elegáns landolás. A hopper még
rugózott. Mellette, kellő távolságra Heidrun szállt le, mintha
mindennap ezt csinálná. Ögi káromkodva tett egy tiszteletkört,
az egyik teleszkópos lábbal súrolta a korlátot, végül csak letette
a hoppért.
– Tulajdonképpen műkedvelő vitorlázórepülő és
hőlégballonozó vagyok – mondta bocsánatkérően, miközben
kivette a dobozt, és a zsiliphez, a padlóba épített, több méter
átmérőjű kettős ajtóhoz vitte. – De Svájc valahogy nagyobb.
Tim leugrott a hopperről.
– Finn, fölöttetek vagyunk – mondta.
Lynn összekapcsolta a sisakok rádióját a GAIA belső
hálózatával, így mindenki tudott kommunikálni mindenkivel.
Néhány másodperc elteltével O'Keefe jelentkezett.
– Rendben, Tim. Mit tegyünk?
 – Most még semmit. Felhívjuk a zsilip liftjét és leküldjük
nektek az űrruhákat, majd...
Elhallgatott.
Tévedne, vagy megremegett lábai alatt a padló?
– Siess – kiáltotta O'Keefe. – Megint kezdődik!
Hol van a zsilip irányítópultja? Ott. Remegő ujjakkal
adta be a parancsokat, a levegő kínzóan lassan tűnt el. A
remegés rengéssé erősödött, majd az egész olyan hirtelen maradt
abba, ahogy kezdődött.
– Jön a lift – nyögte Ögi lélegzetét visszafojtva.
A padlón megnyíltak a zsilipajtók. Egy üvegkabin
emelkedett ki, elég nagy egy tucatnyi ember számára is. A
kabinnak is kinyílt az ajtaja. Sietve pakolták be az űrruhákat.
– Én is lemegyek – mondta Heidrun.
– Tessék? – kérdezte Ögi döbbenten. – Minek?
– Hogy segítsek. Az öltözködésben, hogy gyorsabban
haladjunk.
Még mielőtt Ögi tiltakozhatott volna, már eltűnt a
kabinban és megnyomta a lefelé indító gombot. A lift
bezáródott.
– Mein Schatz... – suttogta Ögi.
– Ne aggódj, parancsolóm. Öt perc múlva itt vagyunk.
O'Keefe látta, amint megérkezik a lift, benne valaki,
akinek karcsú lábai még a centiméter vastagságú, acéllal
erősített műszálon keresztül is ismerősek voltak. Türelmetlenül
várta, hogy a nyomás helyreálljon és megnyíljon a kabin ajtaja.
– Hopplahopp – mondta Heidrun, és odadobta neki a
legfelső dobozt.
A viaszfehér Rogasova a második dobozt odaadta
Winternek, majd hozzálátott, hogy kicsomagolja a sajátját.
– Köszönöm – mondta komolyan. – Ezt sohasem
felejtem el nektek.
Rohanvást húzták magukra a ruhát, segítettek
egymásnak, bezárták a zsanérokat, szorosra húzták a zsinórokat,
felpakolták a hátizsákot egymás hátára és feltették a sisakokat.
– Túl sokat kérnék, ha azt mondanám, hogy tűnjünk el
azonnal a hotelból? – érdeklődött Winter. – Tudjátok, csak azért,
mert nem szeretnék a levegőbe repülni, és már a minibárt is
kiittam, tehát...
– Megyünk, azonnal – mondta Lynn hangja.
– Félre ne érts! – igyekezett őt megnyugtatni Winter. –
Semmi bajom a szállodáddal.
– De igen – mondta Lynn hűvösen. – Kibaszott egy
szálloda.
Winter vihogott.
Ebben a pillanatban eltűnt lábuk alól a talaj.

Egy bizarr pillanatig Tim azt gondolta, hogy a völgy

túloldalát valami őserő emelte fel. De aztán látta, amint a
grasshopperek ugrálnak a teraszon, majd Ögit, amint kitárt
karokkal repül a korlát felé. Elvesztette az egyensúlyát, hasra
esett és a repülő szerkentyűk után csúszott.
A GAIA meghajtotta a fejét az elkerülhetetlen előtt.
A sisakjában káosz tombolt. Akinek csak hangja volt, az
versenyt üvöltött a többiekkel. A hátára fordult, felállt és
nyújtózott egyet, ami hibának bizonyult, mert ismét elvesztette
az egyensúlyát. Lendületesen csúszott a korlát felé, átbukott
rajta és leesett a sima, lejtős üvegfelületre.
Ne, gondolta. Ó ne!
Páni félelemben próbált valamiben megkapaszkodni a
tükörsima felületen, de semmi sem volt, amit megragadhatott
volna. Tovább csúszott, egyre távolabb a terasz védettségétől.
Az egyik hopper utána repült és rázuhant az üvegre. Tim
utánakapott, megragadta a kormányrudat, és közben látta, amint
egy másik hopper a mélybe zuhan. Hirtelen úgy érezte, hogy
lebeg, semmiféle tartást nem érzett már, kapálózó lábakkal
lógott a mélység felett, kezével a gép rúdjába kapaszkodva, azt
kiabálta: Stop! S mintha valahol odakint, a hidegen ragyogó
csillagok milliárdjai között meghallották volna könyörgését,
nyomorult kívánságát, hogy életben maradhasson, a hatalmas
koponya rázkódása hirtelen abbamaradt.
– Tim! Tim!
– Minden rendben, Lynn – sóhajtotta. – Minden...
Rendben? Semmi sincs rendben. Két kézzel húzta fel
magát a gépre, szerencsére nem volt nehéz, s nagy
megkönnyebbülésére észrevette, hogy az egyik teleszkópos láb
beakadt a korlátba, majd elszörnyedve állapította meg, hogy a
láb lassan csúszik.
A hopper megrázkódott.
Tim magánkívül lengett az ürességben, képtelen volt
eldönteni, hogy folytassa-e a mászást, ami által végleg kirántja a
hoppert a korlátból, vagy ne mozduljon, s így néhány
másodperccel meghosszabbítsa az életét. A következő
pillanatban egy alak tűnt fel a korlát mögött, átmászott rajta és
óvatosan lecsúszott, mindkét kezével a rácsba kapaszkodva.
– Kússz fel rajtam – fújtatott Ögi. – Rajta!
A lábai Tim sisakjának magasságában voltak, közvetlen
mellette. Mély lélegzetet vett, kinyújtotta a karját...
A hopper kicsúszott a korlátból.
Ide-oda himbálózva lógott Ögi csizmáján,
belekapaszkodva a sípcsontvédőjébe, majd a térdébe; mint egy
létrán, úgy mászott fel a svájcin, végül átmászott a korláton.
Szemük előtt, nagyjából 45 fokos szögben emelkedett magasba
a terasz, egy sima csúszda.
Sikerült.
De mindhárom grasshopper elveszett.

– Ne! Én felrepülök.
Lynn ellökte magát az irányítópulttól, megbotlott és
belekapaszkodott Nairba. Az indiai elborzadva bámulta a
monitorfalon azokat a szörnyű képeket, amelyeket Tim
sisakkamerája és a völgy túloldalán elhelyezett kamerák
közvetítettek. A Mama Quilla Clubhoz vezető üvegszálas
kábelek elszakadtak, viszont most már a sisakok adóvevőin
keresztül tudtak kommunikálni a bezártakkal.
– Abbahagyta! – Winter, levegő után kapkodva. – Mit
tegyünk most?
– Olympiada? – O'Keefe.
– Itt – felelt Rogasova, meggyötörten.
– Hol?
– A bár mögött, én... én a bár mögött vagyok.
– Mein Schatz? – Ögi, majdnem megbomolva. – Az ég
szerelmére, hol...
– Nem tudom! – sziszegte Heidrun. – Valahol. Bevertem
a fejem.
– Mindenki kifelé! – Tim. Nem maradhattok ott!
Próbáljátok ki, hogy a zsilip működik-e!
Lynn halántéka hipnotikus ritmusban lüktetett. Szeme
elé színes köd ereszkedett. Amikor látta, hogy a GAIA
koponyája előrebillen, úgy, hogy álla már majdnem a mellkasán
nyugszik, majdnem megállt a szíve, ám most annál hevesebben
vert. A GAIA úgy nézett ki, mintha aludna. Már nem sok
minden tarthatta a fejét a vállain.
– Minden megdőlt – mondta O'Keefe. – Összevissza
bukfenceztünk, mint a cserebogarak, fogalmam sincs, hogy
bejutunk-e még egyáltalán a zsilipbe.
Fej. Fej. Fej. Meddig marad még az ő feje a helyén,
gondolta Lynn.
– Megyünk és lehozunk titeket – mondta. – Még mindig
van hét grasshopperünk. Én repülök.
– Én is – mondta Nair.
– Szükségünk lesz még valakire. Gyorsan! Hívd Karlát,
még mindig ő a legösszeszedettebb.
Nair kirohant. Lynn követte, előszedte a raktárból a
tartalék űrruhákat. Több is hiányzott, például a sajátja. Hirtelen
eszébe jutott, hogy nem mindegyik ruhát tárolják a lobbiban.
Visszafutott a központba, a hátsó fal zárt ajtajához. E mögött
rejlett egy kis terem a felesleges dolgok, űrruhák, tűzoltó
készülékek, lélegzőkészülékek és mindentéle felszerelés
számára. Várt, míg az acélajtó kinyílt, csodálkozva lépett be,
mert égett a lámpa. Tekintetével végigmérte a ruhákkal teli
állványt, az egymásra halmozott dobozokat, a légzőmaszkok
halott arcát, Sophie Thiel halott arcát, aki állva támaszkodott a
falnak, szemei nyitva voltak, csinos arcát kettészelte egy
megalvadt vérpatak, ami a homlokában tátongó lyukból eredt...
Lynn nem mozdult.
Egy lélegzetvételnyi ideig csak állt és a holttestet
bámulta. Különös módon, tulajdonképpen azt kellene mondani,
szerencsés módon semmiféle érzelmet nem váltott ki belőle. Az
égvilágon semmit. Talán azért, mert túl későn bukkant tel, már
túl sok volt minden, talán az erőszakosság miatt, amivel egy
dantei pokol kellős közepén mégiscsak megkövetelt volna
magának némi figyelmet, mintha nem lenne más gondjuk.
Néhány másodperc múlva Thielről tudomást sem véve elkezdte
kifelé hordani a biosuitekkel teli dobozokat.
– Helló, Lynn.
Fölkapta a tejét.
Az ajtóban Dana Lawrence állt.

Heidrun és O'Keefe Olympiadát támogatva, asztal– és

széklábakba kapaszkodva húzva és tolva tántorgott a zsilip felé.
Vélekedésükkel ellentétben Rogasova nem a bár mögé, hanem a
DJ pultja mögé zuhant be. Winter eközben majomként lógott
egy rúdon a zsilip mellett, kezét az érzékelőkre helyezve, hogy
az ajtó be ne csukódjon.
– Elbírjátok? Segítsek?
– Egyedül is fel tudok menni oda – nyögte dacosan
Rogasova.
– Nem tudsz – mondta Heidrun. – A lábad megsérült,
alig tudsz ráállni.
A tér megváltozott helyzetéből adódó igazi probléma
nem is a padló ferdesége volt, hanem a zsilipé. Nemcsak az a
baj, hogy így rendkívül nehéz beszállni, hanem ha nem
vigyáznak, odafent gyorsabban bukfenceznek majd ki belőle,
mint ahogyan szeretnének.
– Amint a teraszra értek – mondta Tim –, azonnal meg
kell próbálnotok a lift mögé jutni. Az némi biztonságot nyújt. Ja
igen, hozzatok magatokkal valami éles, hegyes tárgyat. Egy kést
talán.
– Minek? – sóhajtotta O'Keefe, miközben Rogasova
Miranda Winter segítő keze felé kapott.
– Hogy blokkoljátok a kabint, nehogy megint elinduljon.
– Azt mondtam, egyedül is elboldogulok – ragadta meg
Rogasova a kabin korlátját és eltorzult arccal felhúzta magát a
liftbe. – Menj és keresd a késed, Finn!
Megkapaszkodtak a korlátban és vártak. O'Keefe eltűnt
egy percre. Amikor végre feltűnt egy jégcsákánnyal, a vállára
vetve egy tekercs anyagot is hozott magával. Winter bezárta az
ajtókat és kipumpálta a levegőt.
A kabin megrázkódott.
 – Jaj, már megint – sóhajtotta Rogasova.
– Ne félj – nyugtatta Winter. – Mindjárt abbahagyja.

– Mi a szándéka? – kérdezte Lawrence.

Az ajtók végre kinyíltak, a páncéllemezek visszacsúsztak
rejtekhelyükre. Börtönéből megszabadulva Lawrence a hidakon
át leugrált a lobbiba, miközben a következő lépéseket
mérlegelte: félbe kell szakítania a mentőakciókat, meg kell
kaparintania a Kallistót és el kell tűnnie. Az elmúlt másfél
órában kénytelen volt újraéleszteni maga iránt a bizalmat, így
megértőnek mutatkozott Lynn iránt, de ennek most már vége.
Julian gyűlölt lánya egyedül van a központban. Nem komoly
ellenfél. A fegyvere elvesztése ugyan nem könnyíti meg a
dolgát, de majd használja a kezét.
– Fölrepülök – mondta kifejezéstelenül Lynn, visszament
a hátsó terembe, kihúzott két, űrruhákkal teli nagy ládát.
Lawrence elfordította a fejét. Nem látta volna Thielt? Marhaság,
látnia kellett, de akkor meg miért ilyen közömbös? A látványtól
össze kellett volna omolnia, de Lynn olyan közömbös maradt,
mintha távirányítással működne. Üres tekintettel vette le a
kabátját, és nekiállt kigombolni a blúzát.
– Gyerünk, Dana, fogjon egy űrruhát.
– Minek?
– Maga is feljön az egyik hopperrel. Minél többen
vagyunk, annál gyorsabban... – hirtelen elhallgatott, vörös
szemét Lawrence-re meresztette. – Mondja csak, maga tudja
vezetni a Kallistót, nem?
Lawrence lassan közeledett, testének gyilkos szerszámait
meresztgetve.
– Igen – mondta elnyújtottan.
– Jó. Akkor másképp csináljuk. Hagyjuk a hoppereket!
A hangszórókból zavaros kommunikáció hallatszott,
gyors egymásutánban elhadart mondatok. Lawrence csendben
kerülte meg az irányítópultot.
– Hé, Dana! – ráncolta a homlokát Lynn. – Hallja, amit
mondok?
Lawrence felgyorsította a lépteit. Lynn hátrahajtotta a
fejét, félig lehunyt szempillái alól őt szemlélte és hátralépett
egyet. A tekintete feléledt. Egy alig észrevehető villanás
gyanakvásról árulkodott.
– Vezetni fogja a Kallistót, hallja?!
Persze, gondolta Lawrence, csak éppen nélküled.
– Nem, semmi esetre sem!
Mintha villámütés érte volna, megállt, majd megfordult.
Hedegaard lépett a központba Kramp társaságában. Űrruhában
volt, a sisakját a hóna alatt tartotta és nagyon gyűröttnek tűnt.
– Sajnálom, Lynn, Miss Lawrence, végtelenül sajnálom,
nem voltam a helyemen. Elaludtam a pihenőben. Karla
háromszor is elment mellettem, de azután csak megtalált és
mindent elmesélt. Természetesen én vezetem a kompot.
Lawrence egy mosolyt erőltetett az arcára. Lynn-nel és
Karlával csak végzett volna, ám Nina Hedegaard izmos volt és
gyors a reakciója. Ugyanebben a pillanatban rontott be a
verítékben úszó Mukesh Nair, így a gyors eltűnés
szappanbuborékja kipukkadt.
– Karla – kiáltotta Nair. – Na végre megvagy... Ó, Nina!
Miss Lawrence, hála az égnek.
– A terv változott – mondta Lynn. – Nina repül fel a
komppal. – Az irányítópult mögé lépett és beleszólt a
mikrofonba: – Sushma, Eva, vissza a központba. Azonnal!
Lawrence a háta mögé tette a kezét. Hedegaard sokkal
jobb pilóta volt. A tiltakozásnak nincs értelme.
– Van mit jóvátennie – mondta szigorúan. – Remélem,
ezzel tisztában van!
– Sajnálom, tényleg – vonta meg a vállát Hedegaard. –
De lehozom őket.
– Én is jövök. Szüksége lesz segítségre.
Lawrence válaszra sem várva átment a központon, és
belépett a terembe, amelyikben Thiel holtteste volt, majd
visszahőkölt. Dühöt és elszörnyedést mímelve rontott Lynn-nek.
– A fenébe! Miért nem mondta?
– Mert nem fontos – válaszolta Lynn egykedvűen.
– Nem fontos? Már megint nem fontos? Mondja, maga
tényleg teljesen megőrü...
Lynn óriási léptekkel hozzárohant, megragadta
Lawrence nyakát és az ajtókerethez szorította, úgy, hogy a fejét
bizonyára fájdalmasan beverte.
– Ne merészelje – sziszegte.
– Maga megőrült.
– Merészelje csak még egyszer azt állítani, hogy őrült
vagyok, s garantálom, érezni fogja, mi az az őrület... Mukesh,
húzzál űrruhát, az XL-es láda! Karla, S-es láda!
Lawrence leplezetlen gyűlölettel bámulta. Egész testében
remegett. Néhány mozdulattal megölhette volna Julian lányát,
ebben a másodpercben. Anélkül, hogy a tekintetét elfordította
volna, egyik ujját a másik után szorította Lynn csuklójára, s egy
mozdulattal elrántotta a torkától.
– De Lynn – suttogta. – Ne a vendégek előtt. Hogy néz
ez ki?

A GAIA utolsó bólintása óta a zsilip olyan ferdén meredt

ki a kilátóteraszból, mintha a Földre irányuló ágyú lenne.
Miközben az ajtók kinyíltak, egymásba és a korlátba
kapaszkodtak.
– Na, minden jót – mondta Winter.
A teraszról a látvány már nem is lehetett volna ijesztőbb.
A világ 45 fokkal megdőolt, úgy tűnt, mintha a völgy
túloldaláról milliónyi tonna kő akarna rájuk hullani. A terasz
végén ült Tim és Ögi a korlátba kapaszkodva, hogyha
bármelyikük is megbillenne, el tudják kapni. Winter kitapogatta
a zsilip szélét, átkarolta, és kihúzta magát. Biosuitjának
csizmáján erős volt a profil, így nem csúszott el. Az ujjai
kapaszkodóra leltek egy mélyedésben. Szétterjesztett lábakkal, a
kibontott anyaggal a dereka körül küzdötte fel magát a
meredeken. Ragyogó ötlet volt O'Keefe-től, hogy ideiglenesen
összekötötte a Selene-ben található asztalterítőket, s az
ideiglenes kötél másik végét Rogasova mellvértjéhez erősítették.
– Oké. Jöhetnek a többiek.
Heidrun kihúzta Rogasovát a zsilipből, megvárta, míg
szilárdan meg nem ragadja a keretet, majd elengedte. Rogasova
azonnal összeesett és lecsúszott a lejtőn, de nem zuhant le, mert
Winter köldökzsinórján lógott, aki továbbmászott az akna
mentén, míg a kabin mögé nem ért. Lábaival az akna falában
megtámaszkodva felhúzta Rogasovát, kicsomózta a kötelet és
leengedte. Heidrun felkúszott rajta, a nyomában O'Keefe, aki a
zsilip ajtaját kitámasztotta a jégcsákánnyal, így az már nem
csukódhatott be, és nem zárhatta el az aknát.
– Minden rendben? – kiáltott át hozzájuk Ögi.
– Állati kényelmes – mondta Heidrun.
– Jól van. Följövünk hozzátok.
A korláton át viszonylag egyszerű volt följutni, de onnan
azért még messze volt a zsilip. Winter odahajította nekik a
kötelet. Tim csak második próbálkozásra kapta el, a rácshoz
csomózta, és a segítségével átmásztak. Hatuknak már
rettenetesen szűk volt a kabin mögött a hely, de legalább volt a
hátuk mögött egy stabil fal, és nem csúsztak le. Egymáshoz
tapadtak és alig mertek megmozdulni, mert rettegtek, hogy
minden mozdulat a GAIA fejének végzetes zuhanását
eredményezné.
– Lynn, mindenki kijutott – mondta Tim.
Az üvegfal megremegett. Heidrun megragadta Ögi kezét.
– Lynn?
Semmi válasz.
– Különös – sóhajtotta Winter. – Nem gondoltam volna,
hogy egyszer még sajnálni fogom.
– Mit fogsz sajnálni? – kérdezte Rogasova rekedten.
– A strandbalesetet.
– Miaminál? – köszörülte a torkát. – Amiért bíróságra
kerültél?
– Igen, azt. Az én szegény Louis-m miatt.
– Konkrétan mit sajnálsz? – kérdezte fáradtan O'Keefe. –
Azt, hogy meghalt, vagy azt, hogy besegítettél neki?
– Felmentettek – mondta Winter szinte vidáman. – Nem
tudtak rám bizonyítani semmit.
Újabb, véget nem érő rengés rázta meg a GAIA
koponyáját. Rogasova felnyögött és megmarkolta O'Keefe
combját.
– Lynn! – üvöltötte Tim. – Mi van veletek?
– Tim?
– Lynn! Végre!
– Tartsatok ki! Úton vagyok. Lehozunk titeket.
 Lynn ragaszkodott hozzá, hogy együtt hagyják el a
GAIA-t. Széteső értelmével még felismerte, hogy Lawrence
hamisjátékos, és nem lenne jó ötlet, ha kettesben repülne fel
Hedegaarddal. A kiürítést és mentést egyszerre kell elvégezni,
ez tűnt számára hatékony megoldásnak. Elnézően fogadta
Lawrence nehezen palástolt dühét, tudomásul véve gyűlöletét, és
érezte, amint különös módon megnyugszik. Ugyanakkor a
legszívesebben hangosan felnevetett volna, csak ha egyszer
elkezdené, valószínűleg már soha nem tudná abbahagyni.
Beszálltak az ormótlan Kallistóba. Hedegaard kinyitotta
a rakodótér ajtaját, és beindította a fúvókákat. Függőlegesen
startoltak a csillagokkal teli cirkuszi kupola irányába, amely
alatt a díszpáholy vendégeiként jelentek meg, hogy a
bűvészmutatványokban és bohóc-tréfákban gyönyörködjenek.
Az életmentés akrobatikus mutatványát azonban nekik kellett
bemutatniuk.
– Hé, ti ott fent! – kiáltotta Hedegaard. – Megvagytok
még?
– Már nem sokáig – jósolta Heidrun.
– A komp zsilipjét elfelejthetjük. Túl közel van a
hajtóművekhez, és ellenlökést kell adnom, hogy ne zuhanjunk
le. Hátrafelé jövök, nyitott rakodótérrel, rendben? Igyekszem
nem hozzáérni a fejhez, tehát készüljetek fel rá, hogy fel kell
húzódzkodnotok.
– Felhúzódzkodunk, bukfencet vetünk, amit csak akarsz!
Följebb emelkedtek. A komp pilótafülkéjéből először a
GAIA hátát látták, majd a nyakát a kimeredező acél
gerincoszloppal. Lynn arra gondolt, mit is jelent a GAIA Julian
számára: a saját megnagyobbított képmását. S valóban, egyre
jobban hasonlítottak egymásra. Két királynő, akik éppen
elvesztik a fejüket.
A Kallisto lassan kerülte meg a koponyát.
O'Keefe talpra segítette a többieket. A zsilip fala és a
terasz padlója közé beszorulva ölelték át egymást és integettek a
pilótaablak mögötti sisakos sziluetteknek. A komp először az
oldalát, majd a nyitott rakterű hátulját fordította feléjük.
– Közelebb! – kiáltotta Tim.
A fej megrázkódott. Ögi elvesztette egyensúlyát, de
Heidrun elkapta. A Kallisto elfordította két fúvókáját. Nina
Hedegaard hátrafelé is rendkívül precízen irányította az óriási
járművet. A raktér közeledett, egyre közeledett, túl közel van...
– Állj!
A komp mozdulatlanul állt az üres térben.
– Eléritek? – kérdezte Hedegaard.
O'Keefe felemelte mindkét kezét, megragadta a
rakodórámpa szélét és egy erős lendülettel fölhúzta magát.
Azonnal hasra feküdt és lefelé nyújtotta a kezét.
– Nina, egy kicsit lejjebb tudnád ereszteni ezt a madarat?
– Megpróbálom.
O'Keefe jobbjával elérte Heidrun ujjait. A Kallisto egy
méterrel lejjebb ereszkedett, immár a többiek sisakjának a
magasságában lebegett.
– Tovább nem megy – mondta Hedegaard. – Félek, hogy
megérintjük a fejet.
– Nem is kell – mászott fel Heidrun O'Keefe mellé.
Jobbra tőle Ögi mászott tel, majd leült, hogy felhúzza
Olympiadát, akit lentről segítettek, s most a férfi vállába
kapaszkodott. Ezután Timnek és Winternek segítettek.
– Sikerült – suttogta Olympiada, majd összeesett, amikor
megrepedt sípcsontja végleg eltört. Ordítva gurult végig a
rámpán, és visszazuhant a terasz és a zsilip közti sarokba.
– Olympiada!
Winter, aki már majdnem fent volt, leereszkedett és
megragadta Rogasovát a hóna alatt.
– Ne... ne...!
– Te megőrültél! Gyerünk fel, csak nem hagylak itt lent!
– Semmire sem vagyok jó – vinnyogott Rogasova.
– Dehogynem, nagyszerű ember vagy, csak még nem
tudsz róla.
Winter gond nélkül felemelte a kicsi asszonyt, O'Keefe
pedig elkapta és visszahúzta a rámpára, ahonnan Tim segítette
tovább.
– Igen! – kiabálta Winter. – Most pedig tűnjünk el innen!
Nevetett és kinyújtotta a kezét. O'Keefe meg akarta
ragadni, de a kezek hirtelen elérhetetlenné váltak. Megdöbbenve
hajolt előre. Winter egyre gyorsabban távolodott, úgyhogy egy
pillanatra azt hitte, Hedegaard nélküle indult el. Utána rájött,
hogy a komp egy helyben áll.
Letört GAIA feje!
– Miranda! – üvöltötte.
Elfúló sóhajt hallott a sisakjában, mintha Winter
közvetlenül mellette állna, miközben a kapálózó test a szeme
láttára zsugorodott egyre kisebbre. Miranda vadul kapálózott a
karjaival, borzalmas módon félreértelmezhetően, mintha ez is a
lazaság jele lenne, hiszen néha az elviselhetetlenség határáig
jókedvű volt. De ahogyan O'Keefe nevét kiáltotta, a hangja az
olyan ember rémült kétségbeesését fejezte ki, aki tudja, hogy
már senki és semmi nem segíthet rajta.
– Finn! Finn! ... Finn!
– Miranda!
Azután lezuhant.
A teste átesett az aknán, felcsillant a napfényben és
eltűnt a lefejezett GAIA feje mögött, ami egy félfordulatot tett,
úgy tűnt, mintha rövid időre megállna, végül lezuhant a vállról
és belezuhant a has román ívű óriási ablakába.
– Befelé, mindenki befelé! – üvöltötte O'Keefe velőtrázó
hangon. – Nina!
– Mi történt, Finn, mi...
– Lezuhant – ugrott be a raktérbe. – Miranda lezuhant,
előre kell menned, a homlokzathoz.
– Bent vagytok?
O'Keefe körülnézett. Mellette Tim botlott meg saját
lábában, és a nyögdécselő Rogasovával a karjaiban hasra esett a
raktér belsejében.
– Igen, mindannyian! Gyorsan, az isten szerelmére,
gyorsan!
Meg sem várta, hogy a raktér bezáródjon, őrültként
rohant az átjáróhoz és átpréselte magát az ajtón.
Végigbotladozott a középfolyosón, nekiesett az üléseknek,
fülében a hajtóművek üvöltése zúgott, amint Hedegaard elrepült
a nyak csonkja felett. Föltápászkodott és bezuhant a
pilótafülkébe.
Lenézett.
A GAIA hasa: romokban. Tűzlabdák, amelyek
fellobbanásuk pillanatában ki is alszanak. Törmelékek zuhantak
le, amint a mellkas alakosztályokkal együtt összeroppant,
miközben a GAIA hatalmas, királyi koponyája, amelynek az
arcüvegezése meglepő módon még mindig sértetlen volt, a comb
enyhe lejtőjén gurult a völgy felé, szinte vonakodva bukott át a
térdeken, hogy 200 méteres zuhanás után darabokra törjön a
fennsíkon.
– Menj le! Le!
A komp lefelé ereszkedett, de Wintert nem látták sehol,
sem a szilánkokkal borított combon, sem a Hold felszínén.
Sehol.
– A fennsíkhoz! Magával ragadta a fej! Le kell...
– Finn...
– Nem! Keressük! Keresd!
Hedegaard ellentmondás nélkül fordult meg a komppal,
még lejjebb ereszkedett és alacsonyan elrepült a fej
szétszóródott maradványai felett. Közben a többiek is
befurakodtak a pilótafülkébe.
– Nem tűnhetett el – kiabálta O'Keefe.
– Finn...
Egy kéz finom szorítását érezte a karján, megfordult.
Heidrun levette a sisakját és vöröslő szemével őt nézte.
– Nem tűnhetett el – ismételte meg O'Keefe halkan.
– Meghalt, Finn. Miranda meghalt.
O'Keefe csak bámult.
Azután sírni kezdett. A könnyektől nedves arccal zuhant
Heidrun lábai elé. Nem emékezett rá, hogy valaha is bőgött
volna.
Lynn érzéketlenül ült az első sorban. Még egyszer úgy
ragyogott, mint régen, összefogta a csoportot és világított nekik
a haldokló csillag fényével, amivé vált. Ellenségét, Lawrence-t
elvakította és visszaverte, de életenergiájának üzemanyaga
elfogyott, az összeomlás elkerülhetetlenné vált. Agyában
minden maximális sebességgel száguldott összevissza,
impressziók, tények, valószínűségek. A tudás megbukott a
hipotézissel szemben. A benyomások végeérhetetlen láncolata
hirtelen kicsi és még kisebb gondolattöredékekké hullott szét,
amelyeket már nem lehetett hozzárendelni sem időhöz, sem
észleléshez, sem történetekhez. A gondolkodás egyre rövidebb
fázisai, fénysebességgel kavargó gondolatszemcsék, önmagába
omló szellem, ami az akarat ellennyomása nélkül zuhan össze, a
történések horizontjának elvesztése. Nincs már adás, csak vétel,
előrehaladott tömörítés, minden fejlemény, kontúr és alakzat
vége, tiszta állapot, de még annak a nyomorúságos maradványa
is, aki egykor Lynn Orley volt, szét fog esni és elpárolog,
anélkül, hogy hátrahagyna valami mást is, mint egy néptelen,
képzeletbeli űrt.
Valaki meghalt. Annyian meghaltak már.
Nem emlékezett.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
Az eltűntnek hitt Yoyo óramű-pontossággal este tízre ért
vissza, amikor Diane éppen egy halottnak vélt ember virtuális
exhumálását végezte. Halottnak tartották, bár a holttestét senki
sem látta; de mint minden objektum, amelyik ismeretlen vagy
kiszámíthatatlan pályán mozog, eltűntnek számított.
– Victor Thorn, alias Vic – mondta Jericho anélkül, hogy
Yoyótól megkérdezte volna, miért is lett a beharangozott öt
percből három óra, s hogy Tu mit is csinált nagy mérgében.
– Bocsáss meg – makogott Yoyo.– Tudom; sokkal
hamarabb vissza akartam jönni...
– A holdbázis első parancsnoka. A NASA embere. 2021-
ben 6 hónapig vezette a boltot.
– Tian tulajdonképpen nem olyan, hisz te is ismered.
– Thorn nyilván jól végezte a dolgát. Olyan jól, hogy
2024-ben ismét megbízták egy féléves küldetéssel.
– Tulajdonképpen, nem is beszélgettünk sokat – mondta
Yoyo kissé harsányan. – Csak szörnyen mérges volt. Végül
megnéztünk egy filmet, azt játszottuk, hogy minden rendben
van, tudod, fütyültünk a sötétben. Valószínűleg a
legalkalmatlanabb pillanat, de nem szabad azt hinned...
– Yoyo – sóhajtott Jericho a vállát vonogatva. – Ez a ti
dolgotok. Semmi közöm hozzá.
– De van közöd hozzá!
– Nem, nincsen – legnagyobb meglepetésére ezt
komolyan is gondolta. A régi, fel nem dolgozott sértettsége,
amely már úgy beléette magát, mint ruhába a rossz szag, átadta
helyét a belátásnak, hogy sem Tu, sem Yoyo nem felelős a
hangulatáért. Akármilyen barátság fűzi is őket egymáshoz, neki
ahhoz valóban semmi köze. – Ez teljességgel a ti történetetek, a
ti életetek. Semmit sem kell elmesélnetek nekem.
Yoyo boldogtalanul nézte a monitort. A helyzetet
mindennek lehetett nevezni, csak intimnek nem. Az információs
központot elkülönítették, körülötte mindenütt emberek
dolgoztak, mikroorganizmusokként emésztették és különítették
el az információkat a Big O hasüregében.
– És ha szeretnék mesélni neked valamit?
– Akkor arra nem is találhatnál alkalmatlanabb
időopontot.
– Rendben – sóhajtott a lány. – Mi van akkor most ezzel
a Thornnal?
– A következő. Tételezzük fel, hogy a Mini-Nuke
mindenképpen 2024-ben lett volna hivatott működésbe lépni,
akkor abban az időben ott kellett lennie valakinek, aki
összeszedi, elhelyezi és működésbe hozza. Vagy valakit már
kiválasztottak, hogy utánamenjen és mindezt megtegye.
– Logikusan hangzik.
– Csakhogy semmiféle robbanás nem történt, márpedig
az MI6 emberei azt mondják, hogy egy Mini-Nuke a
vákuumban akár idő előtt is felrobbanhat. Miért nem
robbantották akkor fel?
Yoyo ránézett, szemei között a gondolkodást jelző kis
redő jelent meg.
– Mert a kiszemelt személy a robbantást nem tudta terv
szerint végrehajtani. Mert valami közbejött.
– Így van. Diane-t tehát kutatni küldtem. A neten a
tavalyi év összes űrutazásáról találsz információkat, így
bukkantam rá Thornra. Halálos baleset az OSS-en, 2024.
augusztus 2-án, egy külső bevetésen. Teljesen váratlanul,
közvetlenül azelőtt, hogy a Peary-bázison szolgálatba lépett
volna, de ami még fontosabb, szinte pontosan három hónappal
azután, hogy fellőtték Mayé műholdját.
Yoyo az ajkát harapdálta.
– És a kínaiak? Őket már ellenőrizted?
– A kínaiakat nem tudod ellenőrizni – mondta Jericho. –
Meg kell elégedned az állásfoglalásaikkal, melyek szerint 2024-
ben nem történt baleset.
– Eltekintve a holdválságtól. A kínai bázis parancsnokát
elfogták az amerikaiak.
– Ugyan kérlek! Először egy hihetetlenül bonyolult és
rafinált művelettel fellőnek egy atombombát a Holdba, utána
pedig néhány tökhülye kínai űrhajós véletlenül ott bóklászik az
amerikai bányaterületen, és még azt is hagyják, hogy elcsípjék
őket?
– Hm – ráncolta a homlokát Yoyo. – Tehát valaki a liftet
használta. Márpedig ehhez valakit vagy be kell csempészniük a
csapatba...
– Vagy valakit meg kell vesztegetni, aki már a csapatban
van.
– És Thorn benne volt a csapatban.
– Méghozzá teljesen hivatalosan, útban holdbéli
küldetése felé – bólintott Jericho. – Parancsnokként, szinte
korlátlan cselekvési szabadsággal. De a legfontosabb, hogy
kitűnően kiismerte magát odafönt. Egyszer már járt ott.
– Shaw-nak és Norringtonnak említetted már? –
ragyogtak fel Yoyo szemei. Hirtelenjében megint Őrző lett.
– Nem – állt fel Jericho. – De azt hiszem, ezt sürgősen
pótolnunk kell.

Shaw és Norrington az MI5 képviselőivel bóklásztak

valahol a Big O-ban, viszont Edda Hoff farkasétvággyal ragadta
magához nyomozásuk eredményének cafatait. Természetesen
tudott a Thorn-esetről, csak éppen eddig még senkinek sem
jutott eszébe, hogy éppen a Peary-bázis érdemdús, kétszeres
parancsnokát szemelték ki arra, hogy a levegőbe repítse a
GAIA-t. Megígérte, hogy összeszed minden információt
Thornról, és főnökeinek elmeséli Jericho elméletét. Közben Tu
Tian jelent meg a központban, jókedvű volt, mintha mi sem
történt volna, elmesélt egy viccet, s mielőtt újra eltűnt volna,
érdeklődött, mi a legújabb helyzet.
– Üzlet – mondta aztán bocsánatkérő gesztussal. –
Kínában most hasad a hajnal, és a szorgos konkurencia seregei
már élezik ellenem a késeiket, nem tehetek úgy, mintha nem
lenne már cégem. Tehát ha nincs szükségetek rám a világ
megmentésében...
– Most éppen nincs, Tian.
– Nagyszerű. Fenshou!
Shaw és Norrington visszatért, mire Hoff veszett el a
NASA-val folytatott videobeszélgetésben. Jericho éppen el
akarta mesélni Shaw-nak, mire gyanakszik Vic Thornnal
kapcsolatban, amikor belépett Tom Merrick és közölte, hogy
valószínűleg rájött, mi okozza a kommunikációs blokádot, csak
éppen nem tudja megjavítani.
– Már az is haladás, ha tudjuk, miért nem működik –
vélte Shaw, majd átmentek a nagy konferenciaterembe.
– Ahogy mondtam – nézett végig rajtuk riadt tekintettel.
– A Holdat teljességgel elzárni mindenféle kommunikációs
lehetőségtől, ahhoz annyi műhold és földi állomás zavarására
lenne szükség, hogy az gyakorlatilag megoldhatatlan. Ezért én
egy másik lehetőségre gondolok: IOF.
– IO micsoda? – kérdezte Shaw.
Merrick úgy nézett rá, mintha rejtély lenne számára,
hogy az emberek miért nem használnak csupa rövidítéseket.
– Information Overflow.
– A felhasználó gépének megbénítása bot-hálózat által
irányított tömeges levélküldés révén – mondta Yoyo. –
Adatdugó.
Az MI6 egyik embere kérdően ráncolta a homlokát.
– Képzelje el, hogy egy teremben ül valaki, akit el akar
hallgattatni –magyarázta Yoyo. – Illetve azt is szeretné, hogy
semmit se hallhasson. A terembe ezer ajtó nyílik. Feltéve, hogy
meg tudja szerezni az összes kulcsot, megpróbálja majd bezárni
az összes ajtót, hogy elzárja a pasast a külvilágtól. Az ajtók a
műholdak és a földi állomások, de azt nem tudja
megakadályozni, hogy állandóan új ajtókat építsenek be,
eltekintve attól, hogy az összes kulcsot amúgy sem szerezheti
meg. Az alternatíva meglehetősen egyszerű. Bemegy a terembe
és betömi a fickó száját, a fülébe pedig vattát dug.
– A fickó, ha jól értem, a GAIA számítógépe.
– Két fickó van – mondta Merrick. – A GAIA
számítógépe és a Peary-bázis rendszere.
– Nincsenek tükörrendszereik? – kérdezte Jericho.
– Jó, akkor négy fickó – csapott türelmetlenül a levegőbe
Merrick.
– Vagy még több is, az is lehet, hogy a kompok
műholdvevőit is eltömítették. Mindenesetre ez az eljárás
hatékonyabb, mivel csupán a végfelhasználók gépeit zavarják,
tehát azoknak az embereknek az IP-címét, akiket meg akarnak
támadni. A műholdak rendben vannak, akár egymillió is
keringhet belőlük, nem változtat semmin, ellenkezőleg. A
műholdak és a földi állomások manapság egyre inkább egy IP-
hálózat csomópontjaiként működnek, amolyan internetként a
világűrben. A bot-hálózat egyik csomópontról a másikra
ugrálhat, hogy utat törjön magának.
Jericho azonnal tudta, hogy Merricknek igaza van. A
bot-hálózat tulajdonképpen már nem volt újdonság. A hackerek
lehetőleg minél több számítógépet vonnak ellenőrzésük alá,
mégpedig egy speciális szoftver becsempészésével. A
felhasználóknak általában fogalmuk sincs arról, hogy
számítógépük ily módon egy automatizált hadsereg katonájává,
bottá vált. Az illegális szoftver elméletileg a végtelenségig
szunnyadhat a megfertőzött számítógépben, míg egy adott
időpontban fel nem ébred és a gépet arra nem kényszeríti, hogy
folyamatosan e-maileket küldjön egy meghatározott támadási
célpontra, teljesen legális leveleket, csak éppen özönvíznyi
mennyiségben. A cyberterrorizmus feketepiacán százezres bot-
hálózatokat is kínálnak. Ha a bot-hálózat lecsap, egyszerre több
milliónyi levéllel árasztja el a célpontját, míg a megtámadott
számítógép nem tud mit kezdeni az adattömeggel, és az IOF, az
Information Overflow hatására fölmondja a szolgálatot.
– Mit gondol, Tom – kérdezte Shaw –, mennyi ideig
tudják folytatni a támadást?
– Nehéz megmondani. A bot-hálózatokat általában nem
lehet megállítani. A szoftvernek előre meg kell mondani, mikor
lépjen működésbe, azután csempészik be. Ettől fogva már nem
lehet hozzálérni.
– Nem lehet a szoftverbe azt is beprogramozni, hogy
mikor álljon le a támadással?
– Persze, mindent meg lehet csinálni. De én azt
gyanítom, hogy ez itt másképp működik. A támadás közvetlen
reakcióként indult el, amikor megpróbáltuk figyelmeztetni
Juliant és a GAIA-t, tehát a botokat valaki kézi irányítással
indította be.
– Ami azt jelenti, hogy ezek a botok a szoftver
installálása után egy kérdést intéztek ehhez a bizonyos valakihez
– mondta Yoyo. – Mégpedig ezt: támadjak? Ennek a bizonyos
személynek csupán annyit kellett mondania, igen, bármely
tetszőleges időpontban.
– És miközben a GAIA-t és a Peary-bázist támadják, új
kérdést tesznek fel Mr. Ismeretlennek – bólintott Merrick. –
Most azt kérdezik: álljak le?
– Tehát ha tudnánk, ki indította el... – mondta az MI6-
ügynök.
– Akkor kényszeríthetnénk arra, hogy állítsa le a
támadást.
– Hol lehet ez a személy? – kérdezte Shaw.
Merrick rámeredt.
– Honnan tudjam én azt? Akár több személy is lehet. A
fickó, aki a támadást elindította, a Holdon is lehet. Ha az
irányítószoftvert a GAIA számítógépébe is becsempészte, akkor
nem jelentett problémát, hogy onnan indítsa el a botokat,
mindazonáltal abban a pillanatban saját magát is megbénította.
Tehát azt gondolom, a gazember, aki ezt az őrületet leállíthatná,
itt ül valahol a Földön. Istenem, Jennifer! – hadonászott a
kezével. – Bárhol lehet! Itt is lehet. A Big O-ban. Ebben a
teremben!

Nem sokkal később Gerald Palstein kereste őket.

Lesújtottnak tűnt, amint Texasból nézett rájuk a képernyőn, és
Jerichónak az jutott eszébe, amit Shaw mesélt azokról a
kellemetlen döntésekről, amelyeket az EMCO stratégiai
főnökének nap mint nap meg kellett hoznia.
 Majd jobban odafigyelt.
Nem, ez most valami más. Palstein úgy tűnt, mintha
éppen most kapott volna valami megsemmisítő hírt.
– Most már átadhatom önöknek a filmet – mondta
fáradtan.
– Tehát beszélt az emberével – mondta óvatosan,
tapogatózva Shaw.
– Nem – törölte meg a szemét Palstein. – Történt valami.
A homloka rövid időre aránytalanná vált a testéhez
képest, amint előrehajolt és a kamera alatt bekapcsolt valamit. A
kép váltott, a CNN adását látták.
– Hihetetlen tragédia történt ma a kanadai Vancouverben
– mondta Christine Roberts, a Breaking News törékeny
vezetőriportere. – A Greenwatch internetes portál szinte teljes
vezérkarát példátlan erőszakkal lemészárolták. Az elkötelezett
és kritikai híradásairól ismert ökológiai adó az utóbbi években
számos környezetszennyezési botrányt tárt fel, többször is vádat
emelt bizonyos konszernek és politikusok ellen, mégis
kiegyensúlyozottnak és tisztességesnek számított. Kapcsoljuk
vancouveri tudósítónkat. Rick Lester, van-e már valami nyoma,
hogy ki állhat a vérfürdő és a Greenwatch lehetséges vége
mögött?
Új kép. Kora este. Egy férfi áll egy kanadai stílusú villa
előtt, körülötte kordon, rendőrségi járművek, egyenruhások.
– Nem, Christine, és éppen ez az, amitől az egész olyan
kísérteties, mindeddig ugyanis semmi nyom nem utal arra, ki a
felelős a gyilkosságokért, pontosabban kivégzésekért, s főként
hogy miért történt mindez – Rick Lester nyomatékos
staccatóban beszélt: minden félmondat után levegőt vett. –
Amint időközben megtudtuk, a Greenwatch a boreális erdők
pusztulásáról készít éppen egy riportműsort Kanadában és a
világ más tájain. Az olajipart szándékozták pellengérre állítani,
de inkább visszatekintésként: hogy mi mindent követtek el az
elmúlt években anélkül, hogy jóvátették volna. Márpedig ebben
első pillantásra semmi sincs, ami egy efféle mészárlást
megmagyarázhatna.
– Tíz emberről szólnak a hírek, Rick. Pontosan mi
történt, és kik az áldozatok?
 – Tudni kell, hogy bizonyára egy koncentrált akcióról
van szó, ugyanis nem csupán a Greenwatch székhelyét támadták
meg, ahol hét holttestet találtak – fordult félig hátra –, hanem
negyedórával korábban a Marine Drive-on, a Pont Greyhez
vezető part menti úton egy vad hajtóvadászat is lezajlott.
Szemtanúk szerint egy nagy terepjáró többször is belehajtott egy
Thunderbirdbe, amelyben a Greenwatch három munkatársa ült,
és szándékosan balesetet okozott. Úgy tűnik, hogy a balesetet
két utas túlélte. Őket agyonlőtték. Immár szomorú
bizonyossággá vált, hogy az áldozatok egyike a Greenwatch
vezető riportere, Loreena Keowa. A gyilkosok valószínűleg
innen mentek tovább a Greenwatch székhelyéhez, ide, a Pont
Greyhez, ahol ezt a borzalmas vérengzést elkövették.
– Az utolsó hírek szerint a vérfürdőnek Susan
Hudsucker, a Greenwatch intendánsa is áldozatává vált. Igaz ez?
– Igen, ezt időközben már hivatalosan is megerősítették.
– Szörnyű, Rick, valóban felfoghatatlan. De nem csupán
a gyilkosságok adják fel a leckét a nyomozóknak, azt hallottuk,
sok minden el is tűnt...
– Így van, Christine, és ez egészen különös fényben
világítja meg a történteket. Ugyanis az egész épületben valóban
nem találni egyetlen számítógépet sem, a Greenwatch teljes
anyagát elrabolták, még a kézzel írott jegyezetek is eltűntek,
gyakorlatilag az adó teljes anyaga.
– Nos, Rick... mindez nem arra utal, hogy valaki
megpróbálja megakadályozni, hogy kényes információk
kerüljenek napvilágra?
Lester bólintott.
– Mindenesetre késleltetni próbálta a megjelenésüket.
Éppen most értesültem róla, hogy a rendőrség már kapcsolatba
lépett a külső munkatársakkal, hátha többet megtudhatnak az
aktuális tervekről, bár a Greewatchnál mindig is igyekeztek a
legfrissebb információkat és sztorikat a megjelenés előtt a
bennfentesek köreiben megőrizni. Tehát nagyon is könnyen
elképzelhető, hogy a legutolsó projekteket már sohasem lehet
rekonstruálni.
– Igen, szörnyű tragédia. Ennyit egyelőre Vancouverből,
köszönjük, Rick Lester. Most pedig...
 A felvétel véget ért. Palstein ismét egyedül állt dallasi
szobájában a polírozott mahagóniasztal előtt.
– Ő volt a maga embere? – kérdezte Shaw. – A nő az
autóban?
– Igen – bólintott Palstein. – Loreena Keowa.
– És azt hiszi, ezek az események közvetlen
kapcsolatban állnak a Calgaryban elkövetett merénylettel?
– Nem tudom – sóhajtott Palstein. – Felbukkant egy film,
amin egy férfi látható. Ő lehet talán a merénylő, na de indokolná
ez ezt a vérfürdőt? Úgy értem, a képek nekem is megvannak,
Loreena pedig azt mondta, sok embernek megmutatta. Azonnal
beszélni akartunk egymással, amint megérkezik Vancouverbe,
azt kértem tőle, mindenképpen hívjon fel...
– Mert aggódott.
– Igen, persze – rázta a fejét Palstein. – Szinte
megszállottja volt az ügynek. Rendkívüli módon aggódtam érte.
– Mister Palstein – mondta Jericho. – Milyen gyorsan
kaphatjuk meg a filmet? Minden másodperc...
– Nem probléma. Most is megmutathatom önöknek.
A kép ismét változott. Ezúttal egy épület bejárati része
látszott, és Jericho felismerni vélte a kopott homlokzatot: az a
bizonyos üresen álló irodakomplexum Calgaryban, az Imperial
Oil központjával szemben, amelyből állítólag rálőttek Palsteinre.
Emberek sétálgattak céltalanul föl és alá. Az épületből két férfi
és egy nő lépett ki a napfényre. A férfiak beszélgetésbe
elegyedtek egy rendőrrel, a nő kissé odébb megállt. Balról
előbukkant egy alak, magas és testes, hosszú fekete hajjal.
Jericho előrehajolt. A képernyőn egy állókép jelent meg,
csak a fej és a vállak. Egyértelműen ázsiai. Kövér, ápolatlan
jelenség, a haja zsíros, a szakálla ritkás és borzas, de mi mindent
meg nem lehet csinálni egy kis latex, műanyag és smink
segítségével?
Yoyo is az ázsiait bámulta.
– Szinte nem is lehet felismerni – suttogta.
Shaw figyelmesen nézte őt.
– Ismeri ezt a férfit?
– De még mennyire! – bólintott Jericho. Majd hirtelen
felnevetett. – Hihetetlen, de ő az!
 A maszk Oscart érdemelt volna, de a körülmények,
amelyek között a férfival találkoztak, minden tévedést kizártak.
Jericho egyszer már bedőlt neki, de másodszorra már nem
hagyja magát becsapni, még akkor sem, ha ez a szemétláda
kutyabőrbe bújik és négykézláb jár.
– Ez itt – mondta – kétségtelenül a merénylő Calgaryból.
Shaw felvonta a szemöldökét.
– És tudna mondani egy nevet is?
– Igen, de ez nem sokat fog segíteni – mondta Yoyo. – A
fickó illékony, mint a gáz. A neve Xin. Kenny Xin.

SINUS IRIDUM, HOLD

Ködvidék.
Chambers csak a Holdon tudta meg, mi a neve a
lelőhelynek. Giccsesnek találta, és egyáltalán nem
megfelelőnek. Iskolai tanulmányai szerint a köd meteorológiai
jelenség, egy aeroszol, márpedig a Holdon cseppképződésről
nemigen lehetett beszélni. Körbeérdeklődött hogy vajon a
névadás Riccioli és az ő történelmi tévedése előtti önhitt
tiszteletadásnak köszönhető-e, de nem kapott kielégítő választ.
A területről amúgy is keveset beszéltek. A GAIA-béli
tartózkodásuk utolsó napjára Julian egy dokumentumfilm
vetítését ígérte, de azt nem tervezték, hogy ellátogatnak a
régióba.
De most, hogy mégis idekeveredtek, egyetlen
szempillantás alatt megértette, miért is nevezték el józan
gondolkodású emberek a Sinus Iridum és a Mare Imbrium
közötti földsávot Ködvidéknek. Ameddig a szem ellátott,
körvonalak nélküli, irizáló ködtömb emelkedett több mint egy
kilométer magasba, s a legkevésbé sem tűnt alkalmasnak arra,
hogy Chamberst jobb kedvre derítse. Épeszű ember nem akarta
átszelni. De Hanna keréknyomai éppen a kellős közepébe
vezettek.
Néhány száz métert a völgyben haladt, majd elfordult
északkeleti irányba. Julian szerint azon a képzeletbeli vonalon
ment, amely a Heraclides és a Laplace hegyfokok között
húzódik. Abba a kétes reménybe ringatva magukat, hogy
ellenfelük túlélőművészként náluk jobb nyomkereső, követték a
nyomait. Amber továbbra is a térképeit tanulmányozta, de
amilyen jó szolgálatot tettek eddig, innentől fogva olyan
haszontalannak bizonyultak. A homályban 100, de néha még 10
méter távolságra sem láttak el. Nincs horizont, nincsenek
dombok, nincsenek hegységek, csak Hanna magányos nyoma
van, ami a bizonytalanságba vezet. Valami életkedvvel
táplálkozó lény osont elő a porból, és teljes súlyával rátelepedett
Chambers mellkasára, a sírás iránti gyermeki vágyat váltva ki
belőle. A Hold holt anyag, de mindeddig sajátosan élettelinek
találta, mintha egy öreg és bölcs ember lenne, egy csodálatos
Matuzsálem, akinek a ráncai a teremtéstörténetet őrizték. De
úgy tűnik, ezen a helyen eltörölték a történelmet. A regolit
szokásos, porszerű konzisztenciája enyhe emelkedőivel és
miniatűr krátereivel átadta helyét valami durva egyformaságnak,
mintha az egész vidéket kísértetiesen átalakították volna. Egy
pillanatra azt hitte, egy kráter szélét pillantja meg, de miközben
bámulta, már el is tűnt a ködben, nem volt több puszta érzéki
csalódásnál.
– Itt semmi sem maradt, ami segítené a tájékozódást –
mondta Julian Ambernek. – A bogarak véglegesen átalakították
a tájat.
Bogarak? Chambers csodálkozott. Nem emlékezett rá,
hogy valaha is hallott volna bogarakról, amelyek a Holdon
garázdálkodnának. Az egész környék úgy nézett ki, mintha a
Holdat megerőszakolták volna. Ez a durva anyag: egy halott
hamvai. Párhuzamos, lapos hullámokban húzódott tova,
hatalmas szántáshoz hasonlatosan, mintha valami átforgatta
volna a talajt.
– Julian, szörnyen néz ki – állapította meg.
– Tudom. Nem éppen turistáknak való környék.
Emberek amúgy is csak akkor járnak erre, ha valami probléma
adódik, amelyet a robotok nem tudnak megoldani.
– És mi az ördög az a bogár?
– Nézz előre – emelte tel a karját Julian a távolba
mutatva. – Az ott egy bogár.
Chambers hunyorított. Eleinte csupán a napsugarak
csillámlását látta a porszemcséken. Azután az enigmatikus
szürkeség kellős közepén, alig meghatározható távolságban egy
ősinek ható sziluett bontakozott ki. Lassan haladt púpos,
sajátosan súlytalannak tetsző testével, bizarr részleteket mutatott
magából, egy lehajtott, lapos fejből kinövő forgó csápokat,
amelyek szorgosan túrták a regolitot, valamint széttárt,
rovarszerű lábakat. Zabálta a port, amit az előrehaladás közben
föl is vert. A finom, mikroszkopikus méretű szemcsék
elborították hatalmas testét, járólábai mintha éppen
bebábozódnának. Időközben Chambers rájött, mi is lehet ez, de
minden előzetes elképzelését semmissé tette a bogár hihetetlen
nagysága. Minél közelebb értek, annál monstruózusabbá
növekedett, a púpját mutogatta, amelyen kolosszális méretű,
tányérforma tükrök ragyogtak, valami mitológiai szörnyeteg,
óriási, mint egy többemeletes ház.
Julian egyenesen teléje haladt.
– Momoka, mögöttem maradsz – rendelkezett. – Semmi
önállósodás. Ha tartani akarjuk az irányt, akkor aligha
kerülhetjük el, hogy megközelítsük ezeket a masinákat. Lomhák
ugyan, de a lomhaságuk viszonylagos a méretükhöz képest.
A látási viszonyok tovább romlottak. Amikor a bogarat
megelőzve ismét selymes regoliton gurultak, a torzója sötéten és
fenyegetően emelkedett az ég felé. Irgalmatlan magasságához
képest meglepően keskeny volt. A járólábak és a csápok
eltűntek a kikavart porfelhőben. Chambersnek úgy tűnt, mintha
a gigász végtelenül lassan felemelné a fejét és utánuk bámulna,
miközben erős járólábain előre lépett. A Rover enyhén
megremegett. Egy huppanónak tudta ezt be, amin Omura
nyilván áthaladt, de magában szentül meg volt győződve arról,
hogy a remegés pont akkor következett be, amikor a bogár lépett
egyet.
– Egy bányagép! – fordult meg Rogasov az eltűnőben
lévő árnyalak után. – Fantasztikus! Hogyan voltál képes
rejtegetni előlem?
– Ezt az izét csinálják a regolitból? – kérdezte Chambers
a körülöttük lévő pusztaságra gondolva.
 – Mondtam, átalakítják a tájat – mondta vonakodva
Julian.
– Csak úgy mondom. Fogalmam sem volt, hogyan zajlik
a bányászat. Tulajdonképpen... tehát azt hiszem, én inkább
valamiféle fúrótornyokat vártam volna.
Ebben a pillanatban elszégyellte magát, hogy Juliannel a
bányászatról fecseg, miközben Omura alig félórája talált rá férje
eltorzult holttestére. Mióta elhagyták a hegyfokot, Omura nem
szólalt meg. Olyan óvatosan vezette a Rovert, hogy a
visszatükröződő sisakrostély mögött akár egy robot is lehetett
volna.
– A hélium-3-at nem úgy bányásszák, mint az olajat, a
gázt vagy a szenet – mondta Julian. – Az izotóp atomnyi, a
holdporban van megkötve. Egy grammnyi regolitban nagyjából
három nanogramm, egyenletesen elosztva.
– Nanogramm, várj csak – gondolkodott Chambers. –
Egy gramm egymilliárdnyi része, ugye?
– Olyan kevés? – csodálkozott Rogasov.
– Annyira nem kevés – mondta Julian. – Gondoljátok
csak el, a cuccot évmilliárdokon át a napszél halmozta fel.
Összességében jóval több mint félmilliárd tonnát, ami tízszerese
a földi szén-, olaj– és gázkészleteknek! Átkozottul sok ám! Csak
hát hogy hozzáférjünk, meg kell dolgoznunk a Hold talaját.
Áhá, tehát így hívja, gondolta Chambers. Megdolgozni.
Az eredménye pedig egy pusztaság. Rossz érzésekkel bámult a
távolba. A messzeségben egy másik bogár mászott a porban: a
környék ott is undorító és durva lett.
– Azért mégiscsak meglepően csekély telítettség –
makacskodott Rogasov. – Nekem úgy tűnik, hatalmas
mennyiségű holdtalajt kell megdolgozni. Milyen mélyre ásnak
ezek az izék?
– Két-három méterre. Még 5 méter mélységben is van
hélium-3, de a java részét fölülről szedik le.
– Ennyi elég?
– Attól függ, mire.
– Úgy értem elég, hogy a Földet ellássuk hélium-3-mal?
– Ahhoz mindenképpen elég, hogy a fosszilis
energiahordozók földi piaca már összeomlott miatta.
 – Túl korán omlott össze. Összesen hány gép dolgozik
most?
– Harminc. Hidd el, Oleg, a hélium-3 hosszú távon
megoldja az energiaproblémáinkat, a Holdon van elég. De
természetesen igazad van. Lényegesen több gépre lesz
szükségünk, hogy a területet lelegeltethessük.
– Lelegeltethessük – visszhangozta Amber. – Ez inkább
a tehenek, mint a bogarak szokása.
– Igen – nevetett némiképp kényszeredetten Julian. –
Valóban úgy vonulnak itt végig, mint egy csorda a mezőn. Mint
egy tehéncsorda.
– Lenyűgöző – mondta Rogasov, de Chambers némi
kétkedést vélt kihallani a hangjából.
A távolban egy harmadik bogár körvonalai rajzolódtak
ki. Úgy nézett ki, mintha állna. Chambers észrevett egy fürge,
kisebb repülőalkalmatosságnak tűnő valamit is, ami hátulról
közeledett a gép felé. Vékonyka, hosszú lábakon ugrált, és
önkéntelenül is egy pók képe ötlött fel benne. A jelenség megállt
a hatalmas test alatt, lehajolt, s egy pillanatra úgy tűnt, mintha
eggyé válna a bogárral. Chambers kíváncsian bámulta. A
legszívesebben Juliant kérdezte volna, de Omura szótlansága
annyira rátelepedett a csoportra, hogy inkább befogta a száját,
pedig nyugtalanságot érzett. Ez a rovarvilág egyáltalán nem volt
az ínyére. Nem mintha ellenére lett volna a technológia – hiszen
lelkiismeretesen villanyautóval járt, birtokát átállította Locatelli
napenergia-technológiájára, szorgalmasan szelektálta a
hulladékot –, de ettől még nem volt teljesen zöld. Az olyan
dolgok, mint a robottechnika, nanotechnológia és űrkutatás
éppannyira érdekelték, mint a vízesések, a mamutfenyők és a
kihalás szélére sodródott fülesmakik, amelyek fennmaradása
mégsem számított az ökológiai egyensúly szempontjából
perdöntőnek. Elbűvölte őt az új technológia, ami azonban ebben
a holt birodalomban mégis valami ijesztőt árasztott magából,
olyannyira, hogy még Rogasov iparmágnás-szervezete is
antitestet fejlesztett ki ellene.
Hanna nagy ívű kanyart írt le. Óriási nyomok utaltak
arra, hogy az egyik bányagépet kellett kikerülnie. A kráterszerű
nyomok mellett kevésbé mély, kisebb átmérőjűu lenyomatok is
voltak. Chambers hátrafordult, látta, amint a bogár délibábként
csillog porköpenyében. A pókizét már nem látta. Becsukta a
szemét, szaruhártyáján megjelent az óriási masina, mint egy
szellem.

A bogár zabált.
Lapátfogazatát folyamatosan a talajba mélyesztette,
fellazította a kőzetet, kiszűrte a megemészthetetlen darabokat,
ami finom anyag pedig megmaradt, azt izzó belsejébe engedte,
miközben a púpja fölé szerelt óriási reflektorok a Nap mozgását
követték, fotonokat fogtak nyalábba és kis parabolatükrökre
irányították azokat. A fény innen került a kibernetikus
organizmus belsejébe, jó ezer fokos poklot teremtve, ami nem
volt elég a regolit megolvasztásához, de ahhoz igen, hogy
felszabadítsa a benne megkötött elemeket. Gáz formájában
hidrogén, szén és nitrogén, valamint ezekhez mérten
elhanyagolható mennyiségű hélium-3 került a szerkezet
altestének nagynyomású világába. A kinyert gázok –260 fokon,
óriási nyomás alatt váltak cseppfolyóssá, ahonnan elemi
tulajdonságaiknak megfelelően gömbtartályokba kerültek. A
kevés hélium-3 minden cseppje gondosan őrzött kincs, minden
más pedig olyan mennyiségben gyűlt össze, amivel nem lehetett
mit kezdeni. Akármilyen óriási volt is a bogár, akármennyire is
alkalmas volt a hidrogén üzemanyag készítésére, a nitrogén a
lélegezhető levegő dúsítására, a szén pedig építkezésre, az anyag
nagy részét mégiscsak ki kellett bocsátani a vákuumba, ahol
azonnal légneművé válva a gép körül illékony, állandóan
megújuló légkört teremtett. A bogár ily módon mindent
megváltoztatott. A Hold talaját, amit összemorzsolva adott ki
újra magából, a légüres teret, mivel környezetének kifosztása és
elemésztése kompenzálásaként a vákuumot nemesgázokkal
gazdagította.
A gázkibocsátások következményeként a por még
jobban összesűrűsödött a gép körül. Szigorúan véve, mivel a
kőzet apró szemcséit levegőmolekulák nem tartották lebegésben,
a kilométeres magasságú ködtömb nem is alakulhatott volna ki.
De pont a légköri nyomás hiányának, a kisebb gravitációnak és
az elektrosztatikus töltésnek köszönhették szélsőségesen nagy
röppályájukat, amelyből csak órák elteltével, már-már
kelletlenül hullottak vissza. Idővel a lelőhely fölött folyamatos
homály alakult ki. A felhők, amelyeket a bogár nagy nyomással
bocsátott ki magából, további port kötöttek meg olyan
mennyiségben, hogy a csápok és a rovarlábak alkalmanként
teljesen eltűntek, s mindez a lebegő részecskék kristályos
szerkezetének sarkifény-szerű ragyogásával együtt tovább
rontotta a látási viszonyokat.
Így esett meg Hannával magányos vándorlása közben,
hogy csak akkor vette észre, milyen közel került az útját
keresztező egyik bányagéphez, amikor annak forgó kereke
majdnem magával ragadta, s csupán egy rekordgyanús ugrás
mentette meg attól, hogy az ipari feldolgozás részévé váljon.
Kapkodva igyekezett eltávolodni a bogártól, elképedve, hogy
egy ekkora tömeget, amely alatt reng a talaj, nem vett észre. A
gép az orra előtt emelkedett az égig. A gép megkerülése után
vándorútjának irányát újra meghatározva indult tovább.
Soha el nem apadó forrásból tudta, hogy a bogarak a
Heraclides és a Laplace hegyfokok közötti képzeletbeli vonalra
merőlegesen szántják fel a regolitot, így az állomást nem
tévesztheti el, ha a legelőútvonallal 90 fokos szöget bezárva
folytatja útját. Ez az egyetlen tájékozódási lehetőség ebben a
világban, amelyben a mágneses mező hiányában még az
iránytűk sem működnek.
Már jóval több mint egy óra telt el azóta, hogy a buggy
kilehelte a lelkét, azóta hosszú, ruganyos léptekkel ment, az első
tartalék oxigénpalackhoz most kellett hozzányúlnia.
Fáradtságnak még nyomát sem érezte. Ha semmi sem jön közbe,
a bányaállomásnak 15-20 perc múlva fel kell tűnnie. Ha nem,
akkor viszont nagyon komoly bajban van.
De elég lesz majd 20 perc múlva aggódni.

Teljesen váratlanul kötöttek ismeretséget egy pókkal.

Egy bogár árnyékából ugrott elő, és olyan gyorsan
keresztezte az útjukat, hogy Julian kénytelen volt félrekapni a
kormányt. Chambers-nek egy pillanatra a tripodok jutottak
eszébe H. G. Wells a Világok harca című könyvéből, azok a
bizonyos marsi gépezetek, amelyek egész nagyvárosokat
támadtak meg és égettek fel hősugaraikkal. De ennek a
valaminek 3 helyett 8 lába volt, vékony, mint a kaszáspóké és
méternyi hosszú; a teste valahol e fölött lebegett. A csápjai
mögött gömbtartályok helyezkedtek el. Ami a pókot még
megkülönböztette marsbéli kollégájától, az az emberi jelenlét
iránti tökéletes közömbössége volt. Chambers úgy vélte, Julian
lélekjelenléte nélkül egyszerűen elgázolta volna a Rovert.
– Mi a bánat volt ez a jószág? – üvöltötte Omura.
Időközben ismét elkezdett beszélni, de oly módon, hogy
nosztalgiával gondoltak vissza arra az időre, amíg nem szólalt
meg. A gyász, úgy tűnt, haraggá alakult. Chambersben
felvetődött a gondolat, hogy Omura karaktere nem is a
nagyképűség miatt olyan kellemetlen, hanem a hosszú évek
során visszafojtott agresszivitás miatt, s egyre kevésbé tetszett
neki, hogy éppen ő vezeti a Rovert. Hevesen verő szívvel
figyelte a tovasiető robotot. Előttük Julian lassan ismét elindult.
– Egy pók – mondta, mintha bárki is kételkedett volna
ebben. – Rakodórobot. Ezek pakolják ki a bogarakból a teli
tankokat, majd beléjük helyezik az üreseket, a zsákmányt
elviszik az állomásra és felpakolják a vonatokra.
– Itt nem érzi magát szívesen látott vendégnek az ember
– jegyezte meg Rogasov.
– Nem bántanak – mormogta Amber. – Csak játszani
akarnak.
– Ellenőrzik a területet?
– Igen is, nem is.
– Ez meg mit jelent?
– A kontroll csak hibajelzés esetén kapcsolódik be.
Mondtam, a bányászat teljesen automatizált. Szétszórt
intelligenciák valós idejű hálózatba kötve. A robotok csak
egymásra reagálnak, számukra mi nem létezünk.
– Ezek a rakás szarok! – fújtatott Omura. – Az átkozott
Holdad lassacskán az agyamra megy.
– Talán megérné a fáradságot, ha a robotok memóriáit
néhány adattal még kiegészítenék – javasolta Chambers. – Úgy
értem, ha egy pók kozmoszában elegendő a hely egy ekkora dög
számára, mint egy bogár, akkor nem lehet olyan nehéz oda még
a Homo sapienst is becsempészni.
 – Az embereknek semmi keresnivalójuk a bányaterületen
– mondta kissé idegesen Julian. – Ez egy önmagában zárt
technoszféra.
– És milyen nagy ez a technoszféra? – kérdezte Amber.
– Jelenleg 100 négyzetkilométer. Az amerikai oldalon.
A kínaiaké valamivel kisebb.
– És biztos vagy abban, hogy ezek amerikai gépek?
– A kínaiak lánctalpasokat használnak.
– Na, akkor jó – mondta Chambers. – Legalább nem az
ellenség tapos össze bennünket.

Ettől fogva még jobban ügyeltek arra, mi leselkedik

rájuk a bizonytalanban, s mivel a vákuumban nem lehetett
hallani semmit, olyannyira erőltették a szemüket, hogy már fájni
kezdett. De ezért is vette észre Amber már messziről a buggyt.
– Mi van? – érdeklődött Omura, amikor Julian megállt.
– Lehet, hogy Carl ott van.
– Ó, az remek – nevetett fel szárazon Omura. – Nagyon
jó! Nekem, nem neki.
El akart haladni Julian mellett, de Rogasov megragadta a
karját.
– Várj!
– A kurva életbe, miért?
– Azt mondtam, várj!
A szokatlanul autoriter hangra Omura megállt. Rogasov
felemelkedett. Közel s távol nem látszott egyetlen bogár vagy
pók sem. Csak a megégett regolit tanúskodott arról, hogy a
bányagépek már megdolgozták a Sinus Iridumnak ezt a részét. E
reménytelen vidék kellős közepén Hanna buggyja olybá tűnt,
mintha egy régi, vesztett csatából maradt volna itt.
– Nem látom sehol – mondta egy idő után Amber.
– Én sem – forgolódott ide-oda Rogasov. – Úgy tűnik,
tényleg nincs itt.
– Miért vagy ebben olyan biztos ekkora a kibaszott
porban? – morogta Omura. – Bárhol lehet.
– Nem vagyok benne biztos, Momoka. Csak annyit
tudok, hogy eddig még nem lőtt ránk.
Néhány percet várakozó csendben töltöttek.
 – Jó – mondta Julian. – Menjünk oda.
Néhány perccel később megbizonyosodtak arról, hogy
Hanna sehonnan nem les rájuk. A buggynak eltört a tengelye.
Innen csizmanyomok vezettek tovább egyenes vonalban.
– Gyalog ment tovább – állapította meg Amber.
– Sikerülhet neki? – kérdezte Chambers.
– Nem gond, amíg van elég levegője – hajolt Julian a
csomagtartó fölé. – De semmit sem hagyott itt, márpedig tudom,
hogy a Ganymedből elhozta az oxigéntartalékokat.
– Nem kellene hamarosan megérkeznünk? – bámult
előre Chambers. – Úgy értem, már egy órája úton vagyunk.
– A Rover szerint az állomás még 15 kilométerre van.
– Tulajdonképpen egy ugrás.
– Nekünk. Neki már kevésbé – egyenesedett ki Julian. –
Innen még egy-két óra gyalog. Ez azt jelenti, hogy még kint van
valahol. Az állomást még nem érhette el.
– Tehát összefutunk vele.
– Mégpedig hamarosan, úgy vélem.
– No es akkor mihez kezdünk vele?
– Inkább az a kérdés, ő mihez kezd velünk – vélte
Amber.
– Azt mindenesetre tudom, hogy én mit csinálok vele –
sziszegte Omura. – Én majd...
– Nem, nem csinálsz semmit – szakította félbe Julian –,
ne érts félre, Momoka, osztozunk a gyászodban, de...
– Hagyd ezt a szarságot!
– De meg kell tudnunk, mi Carl szándéka. Tudni
akarom, mi ez az egész. Élve kell elfognunk!
– Ez nem lesz egyszerű – mondta Rogasov. – Fegyver
van nála.
– Van valami ötleted?
– Talán – Rogasov elhallgatott egy percre. – Némi
előnyünk van vele szemben. Vannak Roverjeink. Hátulról
közelítjük meg. Ha nem éppen a döntő pillanatban fordul meg,
egészen közel mehetünk hozzá, anélkül, hogy észrevenne.
– No és miként akarod megakadályozni, hogy halomra
lőjön bennünket, amint észrevesz? – vetette ellen Amber. –
Egészen közel megyünk, szép és jó. De azután?
 – Harapófogóba foghatnánk – gondolkodott Julian. –
Jobbról-balról.
– Akkor észrevesz minket – mondta Rogasov.
– S mi lenne, ha szépen elütnénk? – javasolta Chambers.
– Hm, nem rossz – elmélkedett Julian. – Tegyük fel,
egymás mellett haladunk, szép lassan. Egyikünk elüthetné, de
úgy, hogy ne haljon azonnal meg, a többiek pedig a másik
Roverből rávetik magukat, lefegyverzik és így tovább.
– És így tovább. Ki legyen a faltörő kos?
– Julian – mondta Rogasov. – Mi leszünk a támadó
egység.
– És ki vezet?
– Hm – fordult Rogasov Omura felé, aki mozdulatlanul
állt, mintha arra várna, hogy kapcsolja már be valaki. –
Momokát elöntötte az érzelmek áradata.
– Te csak ne aggódj – mondta színtelenül Omura.
– De aggódom – mondta Rogasov hűvösen. – Nem
tudom, megengedhetjük-e, hogy te vezess. Mindent el fogsz
rontani.
– Úgy – rázta le magáról Omura a merevségét, s
bepattant a vezetőülésbe. – Mi lenne az alternatíva, Oleg? Ha azt
megengeded, hogy rávessem magam, sokkal többet kockáztatsz.
Még megtörténhet, hogy a legközelebbi kődarabbal beverem a
sisakját.
– Élve kell elfognunk – ismételte Julian nyomatékosan. –
Semmi esetre sem szabad...
– Felfogtam! – morogta Omura.
– Csak semmi egyéni akció, Momoka!
– Betartom a játékszabályokat. Úgy lesz minden, ahogy
mondtátok.
– Biztos?
Omura felsóhajtott. Amikor újra megszólalt, remegett a
hangja, mintha sírással küszködne.
– Igen. Biztos. Megígérem.
– Nem bízom benned – mondta Rogasov egy idő után.
– Nem bízol bennem?
– Nem. Attól tartok, veszélybe fogsz sodorni minket. De
tied a döntés, Julian. Ha azt akarod, hogy ő vezessen, csak
tessék.

Hanna látta a balról közeledő bányagépet. A lábai és

forgólapátjai körül por kavargott, oldalából azonnal megfagyó
felhők pufogtak kifelé. Megpróbálta kiszámítani, vajon sikerül-e
még átérnie a másik oldalra. A gép meglehetősen közel volt, de
ha egy kicsit felgyorsítja a tempót, tulajdonképpen sikerülnie
kell.
A Földön, gondolta, pokoli lármát csapna ez a szerkezet.
Itt azonban gonosz csendbe burkolózva közeledett. Csupán a
légkondicionáló zúgását, és saját, fegyelmezetten egyenletes
légzését hallotta. Tudatában volt annak, hogy a csend táplálja a
könnyelműséget, már csak azért is, mert a diffúz ragyogásban
alig lehetett meghatározni a távolságokat, ugyanakkor semmi
kedve nem volt addig várni, míg ez az óriási izé elmászik előtte.
A bányaállomásnak a közelben kell lennie. Elege volt, szeretett
volna már megérkezni.
A túlélőhátizsákot hóna alá szorítva nekiindult.

– Látom őt!
A kanadai körvonalai elmosódva jelentek meg a
horizonton. Hosszú ugrásokkal haladt a síkságon, miközben bal
felől egy bányagép kolosszális teste közeledett feléje. Julian
maga mellé intette Omura Roverjét, és be is várta.
– Meglehetősen vakmerő, amit most csinál – suttogta
Amber.
– Nagyon vakmerő – morgott Rogasov. – A bogár már
meglehetősen közel jár. Kockáztassuk meg?
– Nem tudom – tétovázott Julian. – Ha elengedjük a
gépet, az örökkévalóságig várhatunk.
– Meg is kerülhetjük – javasolta Chambers.
– És aztán?
– A másik oldalról közelítjük meg.
– Nem, akkor meglát minket. Csak akkor lephetjük meg,
ha pontosan mögötte maradunk.
– Akkor gyerünk – sziszegte Omura. – Ha ő átér a bogár
előtt, akkor mi is.
– A gép valóban nagyon közel van, Momoka – mondta
nyomatékosan Rogasov. – Ne várjunk inkább? Carl most már
nem tud eltűunni.
– Hacsak meg nem látott minket – elmélkedett
Chambers.
– Akkor lőtt volna.
– Talán csak le akar rázni minket.
– Carl nem. Ő egy profi. Ismerek hozzá hasonló
embereket, egy ilyen helyzetben lőnének – Rogasov kis szünetet
tartott. – Én sem tennék másként.
A Roverek egyenletes tempóban közeledtek a menekülő
alakhoz. Ugyanakkor a bogár is egyre közelebb került a gyorsan
futó Hannához. A hat súlyos rovarláb táncát a porban csupán
sejteni lehetett, a kanadai úgy nézett ki a monstrum mellett, mint
valami apró féreg, de úgy tűnik, a helyzetét helyesen határozta
meg.
– Át fog jutni – suttogta Omura.
– Na és – mondta Amber. – Olegnek igaza van, nem tud
megszökni előlünk. Várjunk!
– Hülyeség! Nekünk is sikerülni fog.
– Miért kockáztatnánk éppen most? Tudjuk követni a
nyomát.
– A bogár eltünteti.
– Eddig még mindig újra megtaláltuk.
– Momoka – mondta Rogasov fenyegetően csendesen –,
megígérted, hogy...
– A vitának vége – határozott Julian. – Várunk.
– Nem!
Omura Roverje megugrott, amint a pedálra taposott. A
regolit mindenfelé csak úgy spriccelt. Rogasov, aki félig
felemelkedett, elvesztette az egyensúlyát és kizuhant a járműből,
a porba esett. A Rover egy pillanatra megcsúszott, majd kilőtt.
– Te szemét disznó! – üvöltötte Omura. – Te rohadt...
– Momoka, ne!
– Gyere vissza!
Omura rájuk sem hederített, űzte előre a Rovert a
menekülő nyomában. Chambers kapaszkodott a hátsó ülésen,
hátrazuhant, és hallotta, amint Rogasov vég nélkül oroszul
káromkodik. Maximális sebességgel haladtak egyenesen Hanna
irányába. Még néhány másodperc, és halálra gázolják.
– Momoka, állj meg! Élve lesz rá...
A kanadai ebben a pillanatban megfordult.

Hanna nem hitt sem az intuícióban, sem a magasabb

elrendezésekben. Egyetlen kollégája sem maradt túl sokáig
életben azok közül, akik úgymond megbíztak a hasukban. Az
intellektus elrendező instanciája megkövetelte, hogy a hátsó
szemek hiányát gondolkodással pótolja, minden más pedig
véletlen, amihez az is hozzátartozik, hogy a döntő pillanatban
nézzen a háta mögé.
Látta a közeledő Rovert.
Helyzetelemzés: ismerős típus a Schröter-űrkikötőből,
tehát el tudtak jönni idáig az Arisztarkhosztól. A jármű és ő
merőlegesen haladnak a bogár útvonala felé. A bányagép
megérkezésének időpontja bizonytalan. A Roverrel való ütközés
időpontja: három másodperc. Fegyvert rántani és lőni:
értelmetlen. Még két másodperc. Egy másodperc...
Oldalt vetette magát.
Fordultában ugrott talpra, veszélyesen közel kerülve a
bogárhoz. Orra előtt több tonna regolit emelkedett a magasba.
Közvetlenül mögötte felhőkbe burkolózva tátongott egy
gigantikus lapátpofa, ami csordultig teli emelkedett ki a talajból,
majd egy második, egy harmadik, egy negyedik. A kerék őrült
sebességgel forgott, balra és jobbra fordulva, a holdkőzet
hatalmas tömegeit pakolva a szitába és a futószalagokra. A
bogár lépett egyet, hatalmasat dobbantva, a föld is beleremegett.
Hol van a Rover?
Hanna körbeforgott. Kissé távolabb hevert a hátizsák,
amit zuhanás közben elejtett. Szüksége lesz még a tartalék
oxigénre, de a jármű időközben megfordult a porszökőkútban és
ismét feléje száguldott, majd megpillantott még egy Rovert, a
másik oldalon. Kezével a combjához nyúlt, a robbanólövedékkel
töltött fegyvert húzta ki a bélésből.

– Tudtam! – átkozódott Rogasov. – Tudtam!

Felmászott Julian mögé az ülésbe. Hanna
keresztülbucskázott a levegőn, és Julian látta, amint a földre esik
és feltápászkodik. A kanadai valami hosszú, vékony dolgot
húzott elő, de tanácstalannak tűnt, melyik járművet vegye célba.
E másodpercnyi tétovázás végzetessé vált számára. Omura
Roverjének egyik ember nagyságú kereke elcsapta a vállát. Jó
nagyot repült, az oldalára esett, és az ijesztően gyorsan
közeledő, mászkáló gyár irányába gurult, méghozzá egyenesen a
forgó lapátok felé.
– Elég, Momoka – kiáltotta Julian. – Szedjük össze a
disznót.
De Omura mintha hirtelen megsüketült volna. Miközben
Hannab feltápászkodott, szemlátomást elkábulva, túlságosan is
szűk kanyart vett a Roverrel, és elvesztette a jármű felett a
kontrollt. Ezúttal minden balul ütött ki. A jármű felemelkedett,
többször is megfordult a tengelye körül és a feldobódó
kőzáporon keresztül egyenesen a bogár felé repült. Omura
kizuhant, széttárt karokkal és lábakkal, hárpiaként üvöltve
zuhant a koszba, gyorsan felpattant, sértetlennek tűnt. Nekiesett
Hannának. Amber elszörnyedve figyelte, amint a Rover
kerekeivel fölfelé fordulva érkezik a talajra, miközben porfelhő
ereszkedik le rá.
– Istenem, Evelyn – nyögte. – Evelyn!

Chambers egyetlen gondolata az volt, hogy olyan

szorosan kapaszkodjon a hátsó ülés merevítőjébe, amilyen
szorosan csak tud. Kiabálásra képtelenül ketrecnek képzelte a
járművet, amelynek belsejében mindaddig biztonságban érezheti
magát, amíg meg tud kapaszkodni benne. Omura eltűnt. Nem
létezett többé fent és lent, csak lökések, por és újra lökések,
amelyek a karosszériát lassan szétroncsolják, ezért el is engedte
magát, a földre zuhant és egy tojás alakú kereket látott.
A Rover zátonyra futott, és ő élt. Még.
Azonnal megpróbált kiszabadulni a roncsból, de
beszorult. De hol? A karjai szabadok voltak. Nagyokat rúgott a
lábaival, ezek is mozogtak, mégsem tudott kiszabadulni a
roncshalmazból, miközben a talaj rengett. Jeges rémülettel jött
rá, mi is közeledik hozzá.
– Evelyn! – üvöltötte Amber. – Evelyn!
– Beszorultam – kiáltotta. – Beszorultam!
 A talaj ismét megremegett.
„A robotok csak egymásra reagálnak, számukra mi nem
létezünk.”
Ki kell jutnia innen! Kifelé, amilyen gyorsan csak lehet!
Halálfélelmében vadul rángatta csöveket, de olybá tűnt,
mintha hozzánőtt volna a Roverhez, és üvölteni kezdett, mint
egy csapdába esett farkas: rájött, hogy meg fog halni.

Julian közvetlenül a roncs mellett állt meg a maga

Roverjével. Ebben a pillanatban a legkevésbé sem érdekelte, mit
csinál Hanna és Omura. Eltűntek a bányagép másik oldalán, túl
a falánk lapátok hatókörén.
Ki kell szabadítaniuk Evelynt.
Rogasov és Amber kipattantak üléseikből és a roncshoz
rohantak. Chambers a karjait nyújtogatta feléjük. Nem volt
nehéz rájönni, hogy a hátizsákja akadt be a groteszk módon
összegyűrődött tartócsövek közé, méghozzá aggasztóan
összegabalyodva. Julian megkockáztatott egy aggodalmas
pillantást a magasba. A gép kolosszális teste rendületlenül
közeledett, elsötétítette az eget, a síkságot, az embereket, a
járműveket, mindent betakart az árnyékával. Páncéllemezek
merevítései látszottak a félhomályban, szegecsek, varratok,
csapszögek, csővezetékek. A lapos koponyatető a csápokkal,
szitákkal és futószalagokkal ide-oda ingott, mintha a masinát
széllökések érnék. A kúpszerűen megformált testből kerek lábak
nőttek ki, mindegyik jó 10 méter hosszú és vastag, mint egy
daru rúdja.
A szerencsétlenül járt Rover közvetlenül az útjában
hevert.
Ebben a pillanatban, inkább csak sejthetően, mint
láthatóan, lomhán a magasba emelte a legelső lábát.

Hanna a tájékozódási képessége visszaszerzéséért

küszködött.
Fejét beverte sisakjának belső borításába, ami amúgy
szinte lehetetlen, hiszen elég nagyra méretezték ahhoz, hogy
efféle balesetek ne következzenek be. Fájt a feje és a nyaka, a
vállai is voltak már jobb állapotban, de úgy tűnt, azért a
páncélzat legalább részben felfogta a csapást. A karjait tudta
mozgatni, viszont a robbanólövedékkel töltött fegyverét
elvesztette.
Nem szabad elvesztenie a fegyvert!
Szemei előtt vörösessárgás körök vibráltak,
megpróbálták megfosztani öntudatától. Félig vakon lépett
néhányat előre, térdre esett, megrázta a fejét és komoly
rosszulléttel küzdött.

Omura néhány lépéssel mögötte járt.

Őrjöngött a gyűlölettől. Egy Médea, Elektra, Nemesis, a
megtestesült bosszúállás, amit nem fékez semmiféle gondolat,
rettenthetetlen, és nincs terve. Minden gondolat kiveszett belőle,
egyedül az vezérelte, hogy Hannát megölje, mindegy, hogyan.
A talajon valami magára vonta a figyelmét.
Hosszú és világos. Lőfegyverre emlékeztet, csak ravasza
nincsen, ehelyett mindenféle gombok és mezők.
De lőfegyver.
Hanna fegyvere!

– Próbáld lenyomni a fogantyút!

– A rohadt életbe, milyen fogantyút?
– Azt ott! Fogantyú, kar, akármi is az!
Akármi volt is az, gondolta Amber, még mielőtt a
Roverből egy rakás roncs lett. Egy tengelydarab? A rádióvevő
tartója? Minden erejével nekifeszült, miközben Rogasov az ülés
támláját húzta. Egy része bekerült a hátizsák és a ruha közé, és
mozdíthatatlan.
– Igyekezzetek! – hajtotta őket Julian.
Rogasov rugdosni kezdte a háttámlát. Egy kicsit
meglazult, de az igazi problémát az elgörbült csőféle okozta.
Amber felpillantott, látta, amint a bányagép lába, mint egy
rémálom, egyre följebb és följebb emelkedik.
– Gyerünk, Oleg – mondta könyörögve. – Rúgjad!
A láb már a fejük fölé emelkedett. Talicskányi adag por
és kőtörmelék zúdult le rájuk. Rogasov megint oroszul
káromkodott, amit Amber rossz jelként értelmezett. Ismét
nekifeszült a fogantyúnak, csizmája orrát a talajba mélyesztette,
megfeszítette minden izmát, s a cső hirtelen eltört. Rogasov
megragadta a hirtelen szabaddá vált támlát, kihúzta a hátizsák
alól és nagy ívben elhajította.
– Most már egyedül is kijövök!
Chambers villámgyorsan megfordult a roncsban, ellökte
magát és kipattant. Elrohantak, miközben a bogár lába már
lefelé ereszkedett, és belevetették magukat Julian Roverjébe.
Abban a pillanatban, amikor elindultak, a roppant láb rázuhant a
roncsra és olyan erővel trancsírozta szét, hogy egy kissé az ő
járművük is a levegőbe emelkedett.
– Hová? – kiáltotta Julian.
Amber a porfelhőbe mutatott.
– A másik oldalra. A gép másik oldalán kell lenniük.

Nahát, mit talált! Omura lehajolt, felkapta a bosszú nem

várt eszközét és Hanna nyomába eredt, aki közben
fölegyenesedett és továbbtántorgott, mintha részeg lenne.
Szemmel láthatóan sötétebb lett, valami diffúz árnyék telepedett
rájuk, de Omura nem törőodött vele. Ugrott egyet, belérúgott a
kanadaiba, ezzel ismét ledöntötte a lábáról.
Hanna a hasára zuhant.
Nem, nem, még nem szabad lőni! Nézzen csak rá!
Nézze, ahogy meghal! Lélegzetét visszafojtva várt, aztán amikor
Hanna megfordult, a sisakjához nyomta a fegyvert.
– Szemét disznó!
Megnyomott egy gombot. Majd egy másikat.
– Látod? Látod ezt, te szemét disznó?
Semmi. Hogyan kell lőni ezzel az izével? Ja, itt kell
valahol lennie egy biztosítéknak, a gyújtót egy kupak takarta el,
egyszerűen fölemelni a hüvelykujjal és ott...

Hanna hátrafelé mászott, tanácstalanul bámulta a

páncélozott, arctalan alakot. Csak ő lehetett. Rogasovban is lehet
ennyi küzdőszellem, de ez a személy előtte törékeny és kicsi,
kétségtelenül Momoka Omura, akinek az a szándéka, hogy
Locatelli haláláért megfizessen. Megtalálta a biztosíték
kupakját. Nincs esély rá, hogy elvegye tőle a fegyvert. El kell
tűnnie, minél messzebb tőle. Vajon kiabál vele? Omura egy
másik frekvenciára van kapcsolva, de nyilván kiabál, s hirtelen
úgy érezte, igazságtalanul bánnak vele. Nem én öltem meg a
férjedet, akarta volna mondani, nem mintha ez bármin is
változtatott volna, de tényleg nem ő ölte meg, sőt, inkább meg
akarta kímélni, majd megkönnyítette a halálát, s most éppen
emiatt érje a büntetés?
A pillantása fölfelé esett.
Te jó ég!
Távolabb! El kell innen tűnnie!

– Keresztül a lábak között – kiáltotta Amber.

– Megőrültél? – hajtott Julian nagy sebességgel a
bányagép mellett. – Nem volt még elég?
Amber előrehajolt és végigmérte a gigászt. Juliannek
igaza van. Veszedelmes. Csak most, közvetlen közelről fogta
fel, milyen óriási is a bogár. Egy vándorló hegy. Hat lábának
bármelyike egy csapással megölhetné. A por a törzs alatt
koncentrálódott a legsűrűbben, a látótávolság egyenlő volt a
nullával, s most még ráadásul a törzs illesztékei közül valami
gyorsan terjeszkedő, fehér felhő is előtört. De aztán elhaladtak a
gép mellett, hátulról megkerülték, ahonnan a megégett regolit
lavinája zúdult rájuk, ezt gyorsan megkerülve indultak vissza a
másik oldalon.
Vissza a monstrum fejéhez.

Omura ki akarta élvezni a pillanatot, ameddig csak lehet,

ezért nem lőtt azonnal, hanem nézte, amint Hanna hátrafelé
mászik, mintha lenne még esélye elmenekülni előle. Haha!
Mintha bármi oka is lenne még reménykedni abban, hogy
esetleg meggondolja magát.
– Félsz? – sziszegte.
Ó igen, féljen csak. Ahogyan Warren is félt. Élve lesz rá
szükségünk, hallotta nyávogni Juliant, ezt a szaros, nyavalyás
seggfejt, aki idecsalogatta őket a kibaszott Holdjára, őt és
Warrent. Élve? Baszd meg, Julian! Neki holtan van rá
szüksége!! Meg is fogja ölni, most, ahogy igyekszik
föltápászkodni, sayonara, Carl Hanna. Megfelelő a pillanat.
Rossz a látás.
 Gyorsan sötétedett. Mi ez már megint? Hátrahajolt, a
magasba nézett. Hihetetlen! Kurva Hold! Hogy ez a Hold
rámegy teljesen az... idegeimre... – suttogta.
Fölötte egy fekete pecsét lógott.
Lecsapott rá.
A bogár úgy vetett véget Omura életének, hogy nem
találhatta meg belső nyugalmát, ami egyébként nem is illett
volna hozzá. Ehelyett, a temperamentumát méltatva, hiszen az
embernek úgy kell meghalnia, ahogyan élt, még egy utolsót
robbant, amikor fizikai kilapítása közben Hanna fegyvere a
mellvértezetén szétnyomódott, és az egyik lövedék kettéesett.
Létrejött a kémiai reakció a tusfürdő és a sampon között. A
lövedék felrobbant, vele együtt a maradék kilenc, és egyszerűen
lerobbantották a bogár lábát.
Ezúttal a holdbázis központjába megérkezett a
hibajelentés. Közölte a személyzettel, hogy a BUG-24 bal első
lábának anyaga megsérült, s emiatt a gépet a
működésképtelenség veszélye fenyegeti, ezért ki kell kapcsolnia
magát, amit ugyanabban a pillanatban meg is tett.
Közvetlenül a robbanás után minden működése leállt, de
ez már mit sem használt. Az amputáció megtörtént. Az első láb
elvesztése miatti terhelést a középső sem bírta, az is
megbicsaklott, a kolosszus dőlni kezdett.

„Idegeimre.” Az utolsó szó, amit Momokától hallottak.

– Nem látom – mondta Amber.
Hogy is láthatnád ebben a porban, gondolta Chambers.
Még mindig reszketett az egész teste. Képzeletében újra és újra
átélte a pillanatot, amelyikben majdnem palacsintává lapult, a
gondolkodása kísértetiesen lelassult; valódi mormota-gondolat,
amit megkoronáz az az elképzelés, hogy a következő pillanatban
felébred majd, hogy egész megmenekülését csupán álmodta, és
az acélláb...
Acélláb?
Chambers figyelmesebben odanézett. Valami zavarta a
bogárban. Hallucinálna? Vagy valóban közelebb kerültek a
géphez?
Azután látta, amint a bogár egyik lába letörik.
 – Eldől – suttogta.
– Mi?
– Eldől! – kiabálta Chambers. – Eldől! A gép eldől!
Eldől!
Hirtelen mindannyian összevissza kezdtek kiabálni. A
hatalmas test minden kétséget kizáróan dőlni kezdett, méghozzá
végzetes módon pont a rossz irányba.
Julian gyorsan irányt változtatott, megpróbálta kihozni a
Roverből, amit csak lehetett. Az Arisztarkhosztól idevezető úton
a 80 kilométeres sebesség néha elviselhetetlenül gyorsnak tűnt
nekik, mivel a hiányos tapadás és a könnyű súly miatt a jármű
gyakran a legkalandosabb módon ugrott egyet-egyet. Ám
Chambers most úgy érezte, mintha csigatempóban haladnának.
Hátranézett és látta, amint a bányagép igyekszik még megőrizni
az egyensúlyát. Egy pillanatra úgy tűnt, a gigász mégiscsak
visszanyeri stabilitását, de aztán mégsem. Noha a hátsó láb
egyelőre még bírta a terhelést, a gép ismét ide-oda kezdett
ingani.
Aztán kettétört.
A monstrum melle porvihart kavarva hullott a regolitba,
a hatalmas test feléjük dőlt.
– Ez meg mi? – kiáltotta Amber ebben a pillanatban.
Chambersnek szüksége volt egy kis időre, míg rájött,
hogy az izgalom nem is a bányagépnek szólt, hanem valami
másnak, ami az ellenkező irányból közeledett feléjük.
– Kikerülni! Kikerülni!
– Nem tudom kikerülni!
A bogár egyre gyorsabban zuhant, miközben egy a
semmibőol előbukkanó pókkal kellett szembesülniük, ami
nemhogy az embereket, de a pusztuló bányagépeket sem
ismerte. A rakodórobot céltudatosan haladt az összeomló gigász
irányába, s úgy tűnt, szilárdan elhatározta, hogy közben elvágja
az ő útjukat. Julian balra rántotta a kormányt, a robot is irányt
váltott.
– Jobbra! Jobbra!
A talaj megrengett. Egy nyomáshullám utolérte a Rovert,
és a világot hideg szürkébe borította. A jármű megpördült,
elkezdett a saját tengelye körül forogni, hátsó részével letörte az
egyik filigrán lábat, a pók is düledezni kezdett. Tolatva haladtak
tovább. Chambers látta, amint a bányagép ledől: egy összeomló
hegy a felkavart regolit orkánjában. A Rovert egy ütés érte,
azonnal megállt és felborult. Magasan fölöttük a pók mintha
megőrült volna, céltalanul ugrált hosszú lábain.
– Kifelé – ordította Rogasov.
Kiugrottak az ülésekből, elestek, botladoztak, rohantak
az életükért. Új felhők törtek elő, beburkolták őket, magukkal
ragadták. Egy óriási parabolatükör zuhant egyenesen Chambers
felé; úgy pörgött, mint egy túldimenzionált körfűrész, alig egy
karnyújtásnyira tőle csapódott a talajba és eltűnt a piroklasztikus
szürkeségben. A bogár végleg a földre zuhant, egy hajszálnyira
tőlük, viszont telibe találta a pókot, ami kapálózó csápokkal vad
táncba kezdett, majd elvesztette az egyensúlyát és erőtlenül
összeesett, pont a Roverre. Letörte a kormányszerkezetet és az
üléseket, még egyszer felpattant, megfordult, a hélium-3
tartályok elgurultak: agresszív gömbök, amelyek vadászatra
indultak a menekülők nyomában.
Chambers rohant.
Hanna is rohant.
Abban a pillanatban, amikor a bogár lába rálépett
Omurára, tudta, hogy be fog következni a katasztrófa. A
bányagép futóműve meglehetősen stabilnak tűnt, de tíz
egyszerre a levegőbe röpülő robbanótöltet elegendő volt ahhoz,
hogy a legstabilabb struktúrát is ízekre szaggassa. Hanna nem
szándékozta kivárni, hogy vajon a meglévő lábak képesek-e
kompenzálni a hiányt. Nem jutott még messzire, amikor egy
zuhanás a talajt mintegy válaszként megrengette. Körülötte
finom porréteg rakódott le. Megállás nélkül rohant tovább. Csak
hosszabb idő elteltével kényszerítette magát arra, hogy
megálljon. Lihegve, fájó fejjel és lüktető vállal megrázta magát,
hátralordult és megnézte a katasztrófa helyszínét. Jó távol tőle
szürke felhők gomolyogtak. Azért ilyen távolságról még fel
kellett volna ismernie a gép magasba emelkedő körvonalait. Az
eltűnése arra utalt, hogy valóban eldőlt. Némi szerencsével
elpusztította az üldözőit, bár be kell látnia, ez halovány
reménység.
Mi üthet még ki balul? Mi a bánatot rontott el?
 Ő maga nem rontott el semmit. A körülmények voltak
olyanok, amilyenek. Mintha nem tanulta volna meg, milyen is a
körülmények flipperében lenni. Amikor golyóként csapódik ide-
oda, akármennyire ravasznak is tartja magát. Mennyivel is
nehezebb önmaga kontrollálása, mint mások kontrolltól való
megfosztása! A tervek konstrukciók, elgondolt egyenesek. Zöld
asztal mellett kiválóan működnek. Ám a gyakorlatban az a
lényeg, hogy a véletlen szerpentinjein se repüljön ki a
kanyarból. Mindezt tudta, tehát miért idegeskedik?
Rendben, mi a lehetséges legrosszabb szcenárió? Omurát
leszámítva mindenki túlélte. Úgy emlékezett, hogy az ő Roverje
tönkrement, de ha talpra tudták állítani, akkor csakúgy, mint
korábban, két járművel rendelkeznek. Ő ellenben gyalog van,
nincsenek már robbanólövedékei. A helyzete elgondolkodtató.
Lassan megmozgatta a karját, kinyújtotta, behajlította.
Nem tört el, nem ficamodott ki. Lehetséges, hogy agyrázkódást
kapott. Ettől eltekintve jól érezte magát, ráadásul két pisztolya is
volt hagyományos lövedékekkel, amelyek ugyan kisebb
lyukakat ütnek, de azok sem kevésbé halálosak.
Milyen irányba szaladt? Fejvesztett menekülése közben
ismeretlen terepre jutott. Ez nem jó. A bogarak nyomai nélkül
előfordulhat, hogy nem találja meg az állomást. Az ő saját
nyomai a még meg nem dolgozott talajon egyértelműen
felismerhetőek, de eddig még nem tűnt fel egyik Rover sem.
Talán Omurát keresik, de megkockáztathatják-e, hogy miatta
futni hagyják őt? Ha valóban mindkét Rover működőképes,
akkor az egyik nem vette volna már őt üldözőbe?
Talán nem is annyira rossz a helyzet. Némi
önbizalommal megerősödve igyekezett helyzetét meghatározni.

Esetlenül összezavarodva tápászkodtak fel, fehér

ruházatuk csupa kosz, mintha a sírból keltek volna ki. A
környék úgy nézett ki, mintha bombatámadás vagy valami
természeti csapás érte volna. A bányagép púpja nemrég még az
ég felé emelkedett, most egy tömb a regolitban. A rakodórobot
szétszórt póktagjai. A Rover roncsai. Mindenütt a kísértetként
kavargó por.
– Momoka?!
 Folyamatosan kiáltozták a nevét, keresve bóklásztak ide-
oda, de nem kaptak választ, nem találták a nyomát sem. Mintha
a por nyelte volna el. Chambers hirtelen észrevette, hogy a
többieket is szem elől tévesztette. Megállt. Megdermedt.
Körülötte kavargott a por, különösen élénken, egyfajta alagutat
képezve, amelynek a túloldalán az állaga másmilyennek tűnt,
sötétebb volt, fenyegetőbb, de valahogy hívogató is egyben.
Chambers egyszerre úgy érezte, mintha magát látná eltűnni az
alagútban. S minden lépéssel, amellyel önmagától eltávolodik, a
körvonalai egyre felismerhetetlenebbekké válnak, míg el nem
veszti saját magát, s majd meghatározhatatlan idő elteltével a
másik oldalon ismét magára nem talál.
– Hol voltál? – kérdezte aggódva Julian. – Egész idő
alatt hívogattunk.
Hol volt? Egy határon, a feledés határán. Egy kósza
lépést tett az árnyékba, legalábbis neki úgy tűnt, mintha valami
ráncigálná és szívná, és sötét ígéretekkel próbálná meg
elcsábítani. Tudta, hogy az érzés teljesen irracionális. Az efféle
érzések többször is ezoterikus vitatémái voltak a műsorainak,
anélkül, hogy neki lett volna bármilyen elképzelése is a
túlvilágról, de abban a pillanatban, amint Amber, Oleg és Julian
ismét felbukkantak, tudta: Momoka Omura meghalt. A csend,
amely kiáltásaikra válaszolt, a halál csendje volt. Csupán
nyomokat találtak, amelyek a bogár fejétől indultak ki, és csakis
Hannától származhattak.
Momoka eltűnt.
Chambers egy szóval sem említette különös élményét.
Rövid idő múlva feladták a keresést, és visszatértek a Roverhez.
Használni már nem lehetett, de legalább a tartalék oxigént ki
tudták bányászni belőle. Mióta Hanna nyomában voltak, először
tűnt úgy, hogy a nyomai tévútra vezetik őket.
Mérlegelték a lehetőségeiket.
Végül úgy döntöttek, tovább követik.
 A KALLISTO
O'Keefe becsukta a szemét. Nem volt gyáva. Az
emberek hiánya pedig végképp nem rémítette meg. Már évekkel
ezelőtt felfedezte önmaga hűvös, jóleső társaságát, nagyszerű
pillanatait élte át az egyedüllétnek, feje fölött semmi más, csak a
tiszta ég és a tengeri madarak rikácsolása, amelyek a sós nyugati
szeleken lovagolva a tengerben az árulkodó csillogást keresték.
Magányosságot, ami az egyedüllét kétségbeesett nővére, csak az
emberekkel teli terekben érzett. Ennyiben tehát a Hold, noha
mindeddig adósa maradt a spiritualitás érzetével, a kedvére való
volt, nagyon jól el lehetett itt lenni egyedül, elbújni egy domb
mögé, kikapcsolni a rádión a fecserészést, és úgy tenni, mintha a
többiek nem léteznének.
Most, úton a Peary-bázis felé, világossá vált, hogy
becsapta magát. Hátat fordítani a világnak, tudván tudva, hogy
létezik, és ő bármikor visszatérhet lármás civilizáltságába,
nevetséges. Még a Mojave-sivatagban, a Himalája hegyei
között, az örök jég birodalmában is gondolkodó lényekkel
osztozott a bolygón, ami kényelmes alapot jelentett az
egyedüllét számára.
De a Hold magányos.
Kiűzetve a GAIA védelmező testéből, elvágva minden
kommunikációtól, az egész emberiségtől, e két óra alatt, mióta
úton voltak, világossá vált számára, hogy Luna szempontjából a
Homo sapiens teljességgel érdektelen. Soha nem érezte maga
iránt ezt a közömbösséget, nem érezte még, hogy ennyire
jelentéktelen lenne. A hotel az enyészeté lett. A Peary-bázis
hipotetikussá vált. Körülötte a síkságok és hegységek egyszerre
csak ellenségesnek tűntek, nem, még ennél is rosszabb, hiszen
az ellenségesség feltételezi, hogy legalább tudomást vesznek
róla. De abban a kontextusban, amit a vallásos emberek
teremtésnek neveznek, az emberi nem valószínűleg kisebb
jelentőséggel bír, mint egy mikroba a szegélyléc alatt. Ha Lunát
példaértékűnek tekinti a látható kozmosz milliárdnyi galaxisára,
akkor nyilvánvaló, hogy mindezt nem az emberek számára
hozták létre, már ha egyáltalán valaki létrehozta.
 Hirtelen vigaszra lelt a csoportban, hálás volt minden
szóért, amit valaki kimondott. S noha nem ismerte igazán jól
Miranda Wintert, a halálát személyes tragédiaként élte meg,
mivel néhány centiméter elég lett volna, hogy megmentse.
Lehet, hogy kinyírta szeretett Louis-ját, adhatott nevet a
melleinek és hihetett minden elképzelhető ostobaságban,
amelyeket az olyan kiszáradt hollywoodi dívák, mint Olinda
Brannigan a kártyákból és a kávézaccból kiolvastak, mégis
csodálta önértékelését, vad és vidám elhatározását, hogy a
kedvét senki és semmi által nem engedi elrontani, a
magasztosságot a nevetségességben, s mi tagadás, talán kicsit
szerette is. Föltette magának a kérdést, vajon ő a maga
felfuvalkodottságában volt e valaha olyan őszinte, mint Miranda
Winter a maga egyszerűségében.
A tekintetét Lynn Orley-ra vetette.
Mi történt vele?
Élőhalott, mintha kialudt volna. Hedegaard
Wachowskinak sokkot mondott, pedig inkább úgy tűnt neki,
mintha Lynn valamiféle önmegsemmisítő programot kapcsolt
volna be; Miranda halála óta meg sem szólalt. Semmiből sem
lehetett arra következtetni, hogy egyáltalán észleli még a
környezetét. Az égvilágon semmilyen esemény nem érintette
meg, semmi nem látszott rajta.
Egy fekete lyukká vált.
A fekete lyuk alján ült, ugyanakkor képes volt gondolatai
visszhangjának érzékelésére. Szokatlan a hawkingi fekete
lyukak esetében. Valami nem stimmel. Ha valóban belezuhant
volna összeomló középpontjába és szingularitásként végzi, az
egyben mindenféle kogníció végét is jelentette volna. Ehelyett
valahová megérkezett. Másképp nem lehet magyarázni, hogy
még mindig gondolkodott és véleménnyel rendelkezett, amihez
hozzátartozott az is, hogy bizonyára jobban érezné magát, ha
bizonyos zöld tabletták nem égtek volna el, amikor a hotel
pusztulásával minden reménye megszűnt annak, hogy Hannától
hír érkezhet. Ha még egyáltalán küldözgethet híreket.

Időközben, a teljesen felborult estét is figyelembe véve,

Lawrenceben kételyek vetődtek fel. Talán nem árt egy kis
pesszimizmus? Mi minden történhetett az Arisztarkhosznál?
Persze, Hannát még nem akarja leírni, de meg kell barátkoznia a
gondolattal, hogy saját magának kell kezébe vennie a dolgokat.
Az ő álcázása még nem lepleződött le. Mindenki más bízik
benne. Még Tim is, aki egyre inkább kétségbeesett attól, hogyan
is tudja igazságosan elosztani aggodalmát. Aggódott Amberért,
Julianért, még jobban is, mint ahogy ezt bevallotta volna,
Lynnért, a kompban mindenkiért, akárhol is legyenek éppen, s
aggódott azért, mennyi szenvedést bír még elviselni. A félelem
kánona.
Kétórányi repülés után a bázisnak már meglehetősen
közel kell lennie, de még nincs kapcsolatuk vele. Lawrence utalt
a műholdproblémára, s hogy azonnal lesz kapcsolatuk, amint
rádióközelbe érnek. Ennek az lett az eredménye, hogy a rettegés
kánona immár kiterjedt egy lepusztult, valamilyen okból
lerombolt bázisra is. Az idő telt – vagy rohant? A Hold
semmiféle vonatkoztatási ponttal nem rendelkezett a keletkezés
és elmúlás emberi elképzeléseire vonatkozóan, az emberi faj
időfogalma abszurd módon csak a Kallisto enklávéjában
létezett, miközben körös-körül nem létezett idő, és nem is
fognak soha megérkezni sehová.
Amikor a megroggyant fantáziája által táplált
horrorisztikus vízió már elnyeléssel fenyegette, három szó és
egy ásítás jelentette a megváltást.
– Tommy Wachowski. Peary-bázis.
– Peary-bázis, itt a Kallisto. Közeledünk. Leszállási
engedélyt kérek körülbelül 10 perc múlva.
– Látogatás? – kérdezte Wachowski álmosan. – Te jó ég!
Tudják, hány óra? Remélem, hogy kitakarítottunk és elpakoltuk
az üres üvegeket.
– Nem jókedvünkben jövünk – mondta Hedegaard.
– Egy pillanat – Wachowski hangja ebben a pillanatban
megváltozott. – Hetes leszállópálya. Szükségük van segítségre?
– Mi rendben vagyunk. Egy sebesült, egy személy
sokkot kapott.
– Miért nem repülnek a GAIA-hoz?
– Onnan jövünk. Leégett. A GAIA elpusztult, de más
oka is van, hogy nem térünk vissza a Vallis Alpinába.
 – Te jó ég! Mi történt?
– Tommy – kapcsolódott be a beszélgetésbe Lawrence.
– A részleteket majd elmondjuk később, rendben? Sok
mesélnivalónk van, hát még feldolgoznivalónk. Jelenleg
egyszerűen boldogok vagyunk, hogy leszállhatunk.
Wachowski egy pillanatra elhallgatott.
– Rendben – mondta aztán. – Mindent előkészítünk.
Várjuk magukat.

AZ AMERIKAI BÁNYAÁLLOMÁS, SINUS IRIDUM

Negyedóra múlva a por eloszlott, ismét látni lehetett a
távoli Mare Imbriumot, a Montes Jura vonulatait és a
bányaállomást.
Hanna megengedett magának egy pár perc pihenőt,
derekát megfeszítette és fölnézett. Túlságosan is elkanyarodott
északnyugati irányba, de azért csak itt van. Ha tartja ezt a
tempót, rövidesen odaér. Vélekedése, hogy a többiek vagy
meghaltak, vagy a mozgási képességük erőteljesen
korlátozódott, immár bizonyosság lett. Egy Roverrel bármikor
utolérhették volna, de senki sem bukkant fel.
Úgy érezte, mintha a feje teli lenne, enyhén szédült és
rosszullét környékezte. Futni kezdett. Negyedóra alatt elérte az
állomást. A Peary-bázistól eltérően teljességgel földöntúli
módon alakították ki. Egy hatalmas, regolittal borított iglu,
henger alakú, nyomásálló járatokkal összekötve a gömbtartály-
raktárokkal és hangárokkal, amelyek U alakban vettek körbe egy
leszállópályát, amelyik a pályaudvarral, a fő– és
mellékvágányokkal volt határos. A vágányokhoz lépcsők és
liftek vezettek fel, tehervonatok vártak az indulásra, egyszerű,
egymáshoz csatlakoztatott platók. A leszállópálya mellett
kéttucatnyi mozdulatlan pók várakozott a bevetési parancsra.
Másik kettő a vágány mellett pakolta meg az egyik vonatot
gömbtartályokkal, a harmadik, teljesen telipakolva, éppen ekkor
érkezett. Úgy tűnt, mintha az építkezés még nem fejeződött
volna be, ugyanakkor az is feltűnő volt, hogy a hangárok, a
raktárok és az iglu formájú épület lánctalpakra volt szerelve.
Amint a területet teljesen kibányászták, az egész állomás
továbbköltözhet. Bár mindenütt függött egy kis porfátyol, a
látási viszonyok itt lényegesen jobbak voltak. A lebegő anyagok
kemény, ragyogó napfényt vertek vissza, olyan nyomasztó
hangulatot keltve, mintha éppen most ért volna véget egy
atomtámadás.
Hanna átkutatta a hangárokat, és a szerelőrobotok mellett
talált négy grasshoppert. Nagyobb rakterükkel robusztusabbak
voltak a GAIA-ban használatosaknál. Ám valami gyorsabb
járműnek, nem beszélve egy kompról, nyoma sem volt. Itt
helyben nem volt semmi, ami ment volna, a bányaterületen
igyekeztek mindent lábakra helyezni, ezek ugyanis kevesebb
port vertek fel, mint a kerekek, így a mechanikus részek
nagyobb védettséget élveztek. A bogarak karbantartói felületei a
fejen és púpon voltak, így volt értelmük a grasshoppereknek.
Velük magasan a porfelhő fölé lehetett emelkedni, ahonnan
pontosan le lehetett ereszkedni a hatalmas testekre, a többi a
robotok dolga volt. Hanna nem kételkedett abban, hogy egy
hopperrel is célhoz érhet, hiszen alig fogyaszt üzemanyagot, de
szörnyen lassú. Majdnem két napig lenne úton, a rakodótér
megpakolva oxigénnel, már ha egyáltalán talál ilyesmit az
állomáson. Az űrruhája ellátná ugyan ivóvízzel, viszont egy
falatot sem tudna enni. De még ezt is elviselte volna, csak a
késést nem.
Néhány órán belül cselekednie kell.
Átment az iglu légzsilipjén, egy fertőtlenítőhelyiségbe
jutott, ahol nagynyomású, tisztítószeres folyadék szabadította
meg űrruháját a holdportól, ezután végre levehette a sisakját és
beljebb léphetett. Az iglu tágas és kényelmes volt, néhány napot
ki lehetett bírni benne, fölszerelték vizesblokkal, konyhával,
élelmiszerekkel, dolgozó– és hálószobákkal, egy közösségi
teremmel, még egy kisebb fitneszközpont is volt benne. Hanna
ellátogatott a vécére, megevett két csokoládéval bevont
müzliszeletet, annyi vizet ivott, amennyi csak belefért,
megmosta az arcát és fájdalomcsillapítót keresett. Az állomás
gyógyszertárát remekül felszerelték. Végül megnézte az egyik
rovarszerű szállítójárművet, amelyik az állomáshoz csatlakozott,
de ez sem volt megfelelő, mivel még a hoppereknél is lassúbb.
De legalább tartalék oxigénpalackokat talált, amelyek néhány
napra biztosíthatják a túlélését odakint. Ám azt még mindig nem
tudta, hogyan is teljesítse időben a megbízását.
Újra fölvette a sisakját, és az összes oxigénpalackot
kivitte a leszállópályára.
A pókokat figyelte. Az utolsó éppen felpakolta a
tartályait a tehervonat majdnem teljesen teli platójára, majd a
rakományt vasalatokkal rögzítette. Minden arra utalt, hogy a
vonat néhány percen belül elindul a holdbázisra.
Óránként 700 kilométeres sebességgel!
A gondolatok egymást kergették az agyában. Még
körülbelül egy tucatnyi tartályt kell felpakolni. Talán tíz perce
van. Arra nem elég, hogy a hoppereket megsemmisítse, ahogyan
eredetileg tervezte, de a tartalékokat magával viheti.
Futólépésben, sietve pakolt be mindent a liftbe. A rácsos kabin
megindult, de kétségbeejtően lassan. A keresztmerevítők mellett
megfigyelhette a pók lábait, a testét, szorgos csápjait. Még
három tartály. Kirohant a peronra, a tartalékokat beszorította a
tartályok közé. Az imádkozó sáskáéhoz hasonlító végtagok az
utolsó előtti tartályt emelték a helyére. Van valami jó hely?
Marhaság, egyik hely sem jó. Ez itt nem a Lunar Expressz,
hanem egy tehervonat. Mindazonáltal olyan, amelynek a
gyorsulását egy ember túlélheti. Utána már mindegy, milyen
gyorsan megy. A holdbéli vákuumban sincs másképp, mint a
szabad világűrben, ahol az űrhajós a 40 000 kilométerrel haladó
hajójából bátran kiszállhat, hogy nyugodtan körülnézzen.
Az utolsó tartály.
A tartályok előtt! Az a legjobb hely.
Fölhúzódzkodott a platóra, elmászott a fémgömbök és a
pók csápjai mellett, előre, míg meg nem találta a megfelelőnek
tűnő helyet, a két plató közötti szabad átjárót. Befészkelődött,
leült, egymásba fűzte a lábait, hátát a tartálynak vetette. Várt.
Percek teltek el, elbizonytalanodott. Talán tévedett? Az,
hogy a vonat teli van, még nem jelenti automatikusan azt, hogy
el is indul.
 De még mialatt ezen gondolkodott, megrándult a vonat,
és amikor megfordult, látta, Hogy a pók lassan eltűnik a szeme
elől. Ezt követte a gyorsulási nyomás, a vonat egyre gyorsabb és
gyorsabb lett. A síkság elrepült mellette, a környék egyre
pormentesebbé vált. Mióta lelepleződött, Hanna most érezte
először, hogy nem valaki más rémálmának foglya.

– Hopperek – átkozódott Julian. – Tetves grasshopperek!

Utolsó erejükkel érték el a bányaállomást. Csupán
Rogasovon nem látszottak a kimerültség jelei, de hát ő
megszokta, hogy addig kell állva maradnia, amíg ellenfele össze
nem esik. Visszanyerte már halk, kontrollált beszédmódját, és
ismét úgy árasztotta magából szokásos frissességét, mint egy
fűtetlen szoba. Ezzel szemben Amber megesküdött volna, hogy
az űrruhája gonosz életre kelt, aminek a célja, hogy
megakadályozza a szabad mozgását. Csuromvizes volt belül a
felszerelése, ő maga pedig kellemetlen szagokban fürdött.
Chambers is hasonló érzésekkel küszködött, még mindig a
majdnem széttaposottság érzésével, s nem állt biztosan a lábán.
Még Julian is kénytelen volt megtapasztalni, hogy bizony immár
hatvan éves. Pán Pétert még soha nem hallották ennyire lihegni.
Rövidesen arra is rájöttek, hogy az egész állomáson
nincs egy gramm tartalék oxigén sem.
– A létfenntartó rendszerekből szerezhetnénk levegőt –
javasolta Chambers.
– Szerezhetnénk, de azért az nem olyan egyszerű.
Az igluban ültek, teáztak. Julian levette a sisakját. Az
arca vörös, a szakálla kusza, mintha órák óta turkálna már benne
a megoldások után kutatva.
– Sűrített oxigénre lenne szükségünk. Ehhez néhány
dolgot át kellene építenünk, és hát őszintén szólva...
– Ne szégyelld magad, Julian. Mondd már.
– ...jelen pillanatban nem jut eszembe, hogyan is kell
csinálni az ilyesmit. Tehát csak úgy nagyjából tudom. Márpedig
ez nem oldja meg a problémánkat. Csak a saját palackjainkat
tölthetnénk fel. A tartalékpalackok eltűntek.
– Carl – mondta Rogasov egykedvűen.
Amber maga elé bámult. Persze. Hanna itt járt.
Átfésülték az egész állomást, a támadásától félve, de már
lelépett. Már csak az a kérdés, hogyan, ugyanis egy hopper sem
hiányzott. Majd Julian megtalálta a menetrendet és
megállapította, hogy röviddel azelőtt, hogy ideértek volna, egy
hélium-3 szállítmány indult el a Peary-bázisra.
– Tehát odamegy.
– Igen. A sarkról pedig vissza a hotelbe.
– Rendben, utána. Mikor indul a következő vonat?
– Hm, nézzük csak. Ó, holnapután.
– Holnapután?!
– De barátaim, az amerikaiak nem óránként pumpálják
itt tele hélium-3-mal a vonatokat! Kis mennyiségekről van szó.
Persze később majd több vonat fog közlekedni, de most még...
– Holnapután?! A rohadt életbe! Két napig itt ülni...
A műholdak továbbra sem adtak életjelt. Amber úgy ült
a kihűlőben lévő teája mellett, mintha a vállai felhúzásával
megakadályozhatná, hogy a feje a lábai elé essen. Úgy érezte,
mintha a fejébe egy hivatal költözött volna be. Egyrészt attól
rettegett, hogy begolyózik a Timért, Lynnért és a többiekért
érzett aggodalomtól, másrészt olybá tűnt, mintha egy teli
íróasztal előtt ülne, amelyiken a saját túléléséhez szükséges
feladatok sorakoznak. Senki sem jön, hogy segítsen. A gyász és
a részvét iránti kérelmek feldolgozatlanul hevernek, az empátia-
részleg bezárt, éppen kávészünetet tart, a poszttraumatikus
szindrómákat kivizsgáló osztályon az üzenetrögzítő van
bekapcsolva és csak a nyitvatartási időt mondogatja. Hárítás
miatt minden második részleg zárva tart. Sírni lett volna kedve,
vagy legalább egy kicsit vinnyogni, de a könnyeknek egy éppen
nem található formanyomtatványra lett volna szükségük,
miközben a disszociációs ügyosztály túlórában dolgozik.
Menekülési tervek születtek, vizsgálat és mérlegelés után
elejtették mindegyiket, miközben ő sokkos állapotban csak azt
várta, hogy végre valaki illetékesnek nyilvánítsa magát, és
megoldja a helyzetet.
– És milyen messzire jutunk el a grasshopperekkel? –
kérdezte.
– Elméletileg akár a szállodáig is – rágta az ajkát Julian.
– Csak éppen ez két napig tartana. Ennyi levegőnk pedig nincs.
 – Nem lehet átprogramozni a vonatok irányítási
rendszerét? – kérdezte Rogasov. – Áll kint néhány. Ha sikerülne
elindítanunk az egyiket...
– Én ehhez nem értek. Te?
– Nézzük másképp – mondta Chambers. – Mennyi időre
elég még a tartalékunk?
– Úgy gondolom, fejenként 3-4 órára.
– Ez tehát azt jelenti, hogy az olyan szállítóeszközt,
aminek ennél több időre van szüksége, elfelejthetjük.
– Legalábbis a hotelbe nem érünk el vele. Viszont itt
szinte korlátlanok a túlélési esélyeink.
– Itt akarsz besavanyodni, miközben minden elsüllyed? –
kérdezte Amber dühösen. – Mi van ezekkel a
rovarszerűségekkel? Ezekkel a fura szállítójárgányokkal? Fel
vannak szerelve létfenntartó rendszerekkel, nem?
– Igen, csak még lassabbak, mint a hopperek. Három-
négy nap alatt érnénk el velük az Alpok lábaihoz. A fölszállás
több időbe telne, mint amennyire a tartalékaink elegendőek.
– Mindig a levegő jelenti a problémát – állapította meg
keserűen Chambers.
– Nem csak a levegő, Evelyn. Még ha elegendő lenne is
belőle, az időnk akkor is kevésnek bizonyulna.
Rogasov vizsgálódva nézte.
– Mit értesz azon, hogy kevés az időnk?
Julian visszanézett az oroszra. Többször is megpróbált
belefogni az elbeszélésbe, végül is segélykérően tekintett
Amberre. A lány észrevétlenül bólintott, erre végül Julian
megnyitotta a hallgatás kapuit, elmesélte Chambersnek és
Rogasovnak is a teljes igazságot.
Rogasov arca meg sem rezdült. Chambers úgy bámulta
az ujjait, mintha fejbe csapták volna. Az ajkai mozogtak, mintha
egy imát mormolna.
– Ez minden? – kérdezte végül.
– Ez még messze nem minden – rázta a fejét komoran
Julian. – De többet én sem tudok. Tényleg nem! Soha nem
hoztalak volna ide titeket, ha csak a legkisebb gyanú is...
– Senki sem vádol könnyelműséggel – mondta Rogasov
hűvösen. – De azért ez mégiscsak a te szállodád. Tehát
gondolkodj. Van fogalmad róla, miért akarja valaki levegőbe
röpíteni a GAIA-t, ráadásul egy atombombával?
– Ezen töröm a fejem már órák óta.
– És?
– Halvány fogalmam sincs.
– Pontosan – bólintott Rogasov. – Mert nincs semmi
értelme. Hacsak nem valami olyasmiről van szó, amiről magad
sem tudsz.
Vagy az építőjével, gondolta Amber. Julian gyanúja
jutott az eszébe. Marhaság, gondolta még ugyanebben a
pillanatban, de a rossz érzése megmaradt.
– Miért a GAIA? – töprengett Rogasov. – Miért egy
atombomba? Ez teljesen elképesztő méretű túlzás.
– Kivéve, ha nem csupán a szállodáról van szó.
– Egy Mini-Nuke robbanóereje nem kisebb egy normális
atombombáénál? – kérdezte Amber.
– De, persze – bólintott Rogasov. – A legnagyobb
katasztrófák skáláján. Ez azt jelenti, hogy egy Mini-Nuke-kal
elpusztíthatod a fél Vallis Alpinát. Tehát mi van ott? Mi a
helyzet az Alpok völgyével, Julian?
– Még egyszer mondom, fogalmam sincs!
– Talán nincs is semmi – vélte Chambers. – Úgy értem,
csupán ennek a nyomozónak a véleményét ismerjük.
– Tévedsz – rázta a fejét Julian. – Van öt halottunk és
egy felriasztott gyilkosunk. Mindaz, amit Carl az elmúlt órákban
tett, felér egy beismerő vallomással.
Rogasov egymáshoz illesztette ujjhegyeit.
– Talán nem kellene tovább akarnunk a lehetetlent.
– Na, ez szép mondás.
– Türelem – mosolyodott el Rogasov, de nem
jókedvében. – Egyenes úton nem jutunk el a hotelbe? Akkor
végig kell gondolnunk a kerülőutak lehetőoségeit. Tudjátok mit?
– végigmérte őket, egyiküket a másik után. – Elmesélek nektek
egy viccet.
– Egy viccet? – bámult rá bizalmatlanul Chambers. –
Nem árt fölkészülnöm, nem igaz?
– Az életem vicce. Apám gyakran mesélgette. Egy kis
történet, úgy gondolta róla, hogy ötleteket adhat az embereknek.
 – Hát. Chucky híján...
Julian a kezére támasztotta az állát.
– Halljuk.
– Tehát, két csukcs sétál a Serengetiben, amikor hirtelen
előugrik egy oroszlán a bokorból. Mindketten halálra rémülnek.
Az oroszlán morog, nyilván nagyon éhes. Az egyik csukcs
rohanni kezd, ahogy csak tud. A másik ellenben leveszi a
hátizsákot a válláról, teljesen nyugodtan kinyitja, elővesz belőle
egypár futócipőt és felhúzza. Megőrültél, kiáltja a menekülő
csukcs, csak nem gondolod komolyan, hogy ezekben a cipőkben
gyorsabb vagy az oroszlánnál? Nem, mondja a haverja, azt nem
gondolom – mosolyodott el Rogasov. – De gyorsabb vagyok
nálad.
Julian végigmérte. A vállai remegtek, utána kuncogni
kezdett. Chambers bizonytalanul csatlakozott hozzá. Amber
hivatala megvizsgálta a vicc tartalmát, majd ő is úgy döntött,
elnevetheti magát.
– Tehát futócipőre lenne szükségünk – mondta. –
Nagyszerű, Oleg. Fussunk haza érte.
Juliannek az arcára fagyott a mosoly.
– Egy pillanat.
– Mi van?
– Van futócipőnk!
– Mi?
– Én marha – nézett végig rajtuk, a csodálkozástól tágra
nyílt szemekkel, hogy ez nem jutott előbb eszébe. – A kínaiak a
futócipőink.
– A kínaiak?
– A kínai bányaállomás. Hát persze! Laknak benne. A
grasshopperekkel egy óra alatt ott lehetünk anélkül, hogy
elfogyna az oxigénünk. Vannak kompjaik, saját műholdjaik...
– És lehet, hogy ők állnak a merénylet mögött – mondta
Amber. – Nem ezt mondta ez a Jericho?
– Igen, de azok az emberek, akik figyelmeztettek minket,
szintén kínaiak.
Hirtelen ismét határozottság csillogott Julian szemében.
– Úgy értem, mit veszthetünk? Ha valóban létezik ez a
kínai összeesküvés az Orley Enterprises ellen, akkor pechünk
van. Rosszabb már nemigen lehet a helyzet. De ha nem létezik,
vagy éppen nem ezek a kínaiak állnak mögötte, akkor csak
nyerhetünk.
Egymásra néztek, végigrágták az ötletet.
– Többször kellene viccet mesélned – mondta Chambers
Rogasovnak.
Az orosz a vállát vonogatta.
– Úgy nézek ki, mint aki tud még egyet?
– Nem – nevetett Julian. – Na gyerünk! Szedjük össze a
holminkat.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
A Kína-elmélet.
Amióta rájöttek, hogy a kövér ázsiai Calgaryban nem
volt más, mint Kenny Xin, a Big-O-ban és a SIS-nél nagy
népszerűségnek örvendett ez a fogalom. A soha igazán
komolyan nem vett, de mégiscsak legkézenfekvőbb magyarázat,
hogy egy kínai bujtogató avatkozik be Orley ügyeibe, a
reneszánszát élte. És miért? Egy kínai merénylő miatt. Jericho
tanácstalanabb volt, mint valaha.
A diadal első pillanatai után, hogy leleplezték Xint és a
felismerések patakocskáit egy folyóba fogták össze, csak még
jobban elfogta a kétség a nyilvánvaló paradoxona miatt. Első
pillantásra a Kína-elméletnek van értelme. Xin az egész világon
központi figuraként űzte szégyenletes foglalatosságát, az akciói
mind a tervezett merénylet végrehajtásának szolgálatában álltak,
még ha a vancouveri mészárlást nem is lehet az ő számlájára
írni. Bár repülővel még időben odaért volna Berlinből
Kanadába, hogy 10 embert megölhessen, de Jericho kételkedett
abban, hogy hátat fordított Európának. Inkább azt gyanította,
követte őket Londonba, hogy az eseményeket egy kullancs
makacsságával figyelhesse, valahol itt, egészen a közelben.
Vancouvert talán másvalakire bízta, s hogy néhány segítője nem
kínai, az is világos. Mayé rakétakilövője, a Mini-Nuke
megvásárlása és beszerelése, ez mind kínaiak műve. Kína
provokálta a holdválságot, Peking felbőszítette az Egyesült
Államokat, Cseng éppúgy próbálkozott Orley legyőzésével,
mint azzal, hogy a maga oldalára állítsa, röviden, a Kína-elmélet
remekül illett a titkosszolgálati gondolkodásmódba. Jericho
szemében csak egyvalami szólt ellene: az tudniillik, hogy az
egyes részletek értelme összességében értelmetlenséggé áll
össze.
– Na, maga is jó fej – háborgott Norrington. – Xin volt
az, aki Palsteinre lőtt, ezen el kellene gondolkodnia.
– Gondolkodom is rajta – mondta Jericho.
– Ez a fickó nem egyszerűen valakinek a puskája, úgy
értem, pont magának meséljem! Nagyon magas polcon áll a
szervezetben, egy átkozott kínai titkos ügynök. Könnyelműség
lenne Kínát kihúzni az értelmi szerzők sorából.
Yoyo megjegyezte, elege van abból, hogy egy pincében
üldögéljen, akármilyen igényesen is van az felszerelve.
– Megkérdeztem Jennifert. Úgy véli, holnap reggelig
nem kell számolnunk London atombombák általi
elpusztításával, tehát Diane-nel együtt fölmehetnénk egy tetőn
lévő irodába.
A maga egyszerűségében már régóta ez volt a legjobb
ötlet.
Fölmentek. Hajnali két óra tájban London egy
fénytenger, no és London. Talán nem éppen a legmodernebb, de
Jericho számára a legszebb és legkedvesebb városa a világnak.
A Temze szemben lévő partján a Millennium Dome kupolája
ragyogott, nyugaton a Hungerford Bridge, ami csillogó
pókhálókon lógott, fölötte a London Eye. A narancsfényben
úszó Hold titokzatosan keringett a Big O vonzásában.
Yoyo a földig érő ablaknak vetette hátát, Jericho
önkéntelenül is megragadta a kezét, és megszorította.
– A vancouveri ügy téged nem emlékeztet Quyura?
Yoyo vonásairól már eltűnt a vértelen letörtség, a
vörösbor és a harci szellem új csillogást varázsolt a szemébe.
– Nem hiszem, hogy Xin volt – mondta Jericho.
– De a módszer azonos. Az Őrzők, a Greenwatch,
mindkét esetben információk tömkelege került ki a netre. A
terjedésüket gyakorlatilag lehetetlen megakadályozni. Tehát
meg sem próbálkozol a sebészeti finomságú beavatkozással,
hanem azonnal tönkreteszed az egész infrastruktúrát és
meggyilkolsz mindenkit, aki bármit tudhat. Még ez sem garantál
semmit, de a hírek terjedését lelassíthatod. És Kennynek ez a
fontos. Én mondom neked, ezt az épületet is a levegőbe
röpítené, ha biztos lehetne abban, hogy ezzel nyer egy órát.
– Mert hamarosan itt az operáció ideje.
– Mi pedig nem tehetünk semmit – ütött öklével Yoyo a
levegőbe. – Az idő ellenünk dolgozik. Győzni fog, Owen, ez a
szemét disznó győzni fog.
Jericho odalépett hozzá és lenézett az éjszakai Londonra.
– Meg kell találnunk az értelmi szerzőket. Még mielőtt
végrehajthatnák a merényletet.
– De hogyan? – kérdezte Yoyo. – Folyamatosan csak
Xinbe botlunk.
– Az MI6 pedig a kínaiakat nézte ki magának. Az MI6,
Norrington, Shaw...
– Na igen – tárta szét karjait Yoyo. – Hosszú ideig mi is
ezt gondoltuk, nem?
Jericho felsóhajtott. Persze, igaza van. A Kína-elmélet
ködbombáját ők maguk hajították el.
– Ugyanakkor úgy van, ahogy mondtad. A holdválság
nem illik ide. Miért akarná Kína kenyértörésre vinni a dolgot a
lelőhelyek miatt egy olyan időpontban, amikor a nemzetközi
figyelem miatt erre a legkevésbé sincs szüksége?
– Norrington elterelő hadműveletnek tartja.
– Remek elterelő hadművelet. Pekinget azzal vádolták,
hogy fegyvereket tárol a Holdon! Nem erősíti túlzottan a
bizalmat, ha valóban felrobban egy bomba. Egyáltalán, Owen,
miért nem egy kínai merénylőt küldtek fel egy kínai rakétával?
– Mert Norrington szerint a turistacsoport tagja
bejáratosabb a GAIA-ba.
– Hülyeség, mi az, hogy bejáratosabb? Azért, hogy egy
atombombát felrobbantson? Nem kell ahhoz bejáratosnak
lenned, elviszed az ajtó elé, és már el is húzol. Majd a levegőbe
repíted a cuccot. Emlékezz csak arra, mit mondott Vogelaar.
Nem Pekingben nem bízik, hanem Csengben.
 – No és mi haszna lenne Csengnek abból, ha megölné
Orley-t és lerombolná a hoteljét? – nézett rá Jericho. – Jobb
világűrlifteket tudna építeni? Jobb fúziós reaktorokat?
– Hm – szopogatta a mutatóujját Yoyo. – Hátha Orley
halála Cseng javára változtatná meg az erőviszonyokat a
konszernen belül.
– Vogelaarnak volt még egy elmélete.
– Valaki megpróbálja egymásra uszítani a
nagyhatalmakat a Holdon?
– Nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni. Emiatt
még nem törne ki egy világháború, de néhány dolog bizonyára
megváltozna.
– Az egyikük meggyengülne...
– A nevető harmadik pedig megerősödne – csapott a
tenyerével Jericho az ablaküvegre. – Érted, ez az, ami engem
nyugtalanít a dologban. Minden annyira kézenfekvő! Nekem
úgy tűnik, mintha így lenne megrendezve!
– Rendben, akkor hagyjuk Kínát. Kinek lenne még
hasznára Orley bukása?
– Őt magát egy pisztolygolyóval el lehet intézni. Ehhez
nincs szükséged atombombára – fordult el Jericho. – Tudod mit?
Mielőtt mi itt még hülyére beszélgetjük magunkat, faggassuk ki
Jennifer nénit.

– Az MI6-nek tetszik a Kína-elmélet – mondta néhány

perc múlva Shaw. – Az MI5-nak szintén, Norrington pedig
legszívesebben azonnal behívatná a kínai nagykövetet.
– És maga?
– Nekem vannak kételyeim. Nekem nem áll össze az
elmélet értelme, de hát egy kutya sem értelmet keres, ha a
gazdája a csontot a legfelső polcra helyezi el. Kínával szemben
egyszerűen bizalmatlannak kell lennünk. Ami pedig Juliant
illeti, egy hadseregnyi ember látná őt inkább holtan, mint
elevenen.
– Azt suttogják, hogy a szabadalmait a világ
rendelkezésére kívánja bocsátani.
– Lehetséges – ismerte be Shaw.
– Ez érdekében állhat Csengnek?
 – Csak annyi egyértelmű, hogy nem áll érdekében
Amerikának. Washington igencsak örülne, ha változás
következne be a cégünk élén. A viszony kissé hűvös, érti.
Jericho meglepődött. Egy új gondolat ébredt benne, több
kisebb gondolatot felélesztve.
– Vannak olyan erők az Orley-konszernen belül,
amelyek nem értenek egyet Juliannel? – kérdezte. – Akik
Washington álláspontját képviselik?
Shaw gúnyosan mosolygott.
– Mit képzel maga? Hogy kéz a kézben járunk? Sokan
már azt szentségtörésnek tartják, hogy Julian egyáltalán eljátszik
a gondolattal, hogy felbontja az Amerikával kötött házasságot.
Csak éppen amíg a főnök mondja meg, merre hány méter, addig
csupán a söröskorsó mellett morgolódnak, amúgy meg befogják
a szájukat. Maga szeretné Juliant, Owen, olyan ember, aki
ismeri a tréfát. Mellette könnyen el lehet feledkezni arról, hogy
despota módjára valósítja meg az akaratát, ha szükségét érzi. A
kreatívok és a stratégák minden szabadságot megkapnak tőle,
ameddig az ő evangéliuma szerint dalolnak. Ám a
palotaforradalmárok örülhetnek, hogy a guillotine-t betiltották.
– A konszern második embere a lánya, nem? Hogyan
gondolkodik ő a szabadalmakról?
– Pontosan úgy, ahogyan az apja. Értem, hová akar
kilyukadni. Az Orley Enterprises-t nem belülről cincálják szét.
– Hacsak nem...
– Julian holttestén keresztül.
– Jó kis végszó – mondta Yoyo közömbösen. – Olyan
erők a konszernben, amelyek a halálát kívánják, de egyedül nem
érhetnek el semmit. Kivel állnának ezek össze?
– A CIA-val – mondta Shaw tétovázás nélkül.
-Ó!
– Pontosan tudom. A CIA olyan forgatókönyveket
dolgoz ki, amelyek a Julian nélküli partneri viszonyra
vonatkoznak. Mindenre gondolnak. Az amerikaiak féltik a
nemzetbiztonságukat.
– Az állam köztudomásúlag visszavonhatja a
szabadalmakat, ha a nemzetbiztonság forog kockán – mondta
Jericho.
 – Igen, de Julian brit, nem amerikai. A briteknek pedig
semmi problémájuk vele, ellenkezőleg. Amennyi adót ő fizet, a
miniszterelnöknő a saját élete árán is megvédelmezné. Ráadásul
a gazdaságról van szó, nem háborúról. Julian nem fenyegeti a
nemzetbiztonságot, legfeljebb a profitot.
– A konszern távirányításának tehát egyetlen módja, ha
lefejezik.
– Így van.
– Esetleg Cseng Pang-vang...
– Nem. Cseng Pang-vang egyetlen reménysége Julian.
Hogy egy szép napon mégis rábeszélheti egy közös
vállalkozásra. Amint bárki más kerülne az Orley-nál hatalomra,
el is felejthetné az egészet. Most jut eszembe. Edda
összeállította az anyagot, amit kért.
– Igen, ami...
– Vic Thornról szól, tudom. Érdekes ötlet. Bocsásson
meg, Owen, éppen hívnak az Isla de las Estrellasról, a
központból. Az adatokat továbbítjuk a számítógépére.

– A CIA – elmélkedett Yoyo. – Ez teljesen új.

– Még egy elmélet – támasztotta meg a fejét Jericho,
mert hirtelen úgy érezte, ólomnehéz lett. – Eltüntetni az üzleti
partnert, aztán a kínaiakra kenni az egészet.
– Elképzelhető?
– Hát persze. Te jó ég!
Egy darabig némán ültek. Diane monitorján megjelent
egy ikon, VICTHORN, de Jerichót hirtelen megbénította a
túlterheltség. Egy kis segítségre volt szüksége, hogy újra
beinduljon. Egy átlátható, apró sikerre.
– Ide figyelj! – mondta. – Most csinálni fogunk valamit,
amit már rég meg kellett volna tennünk.
Az egymásba fonódó kígyótestek szimbólumát jelenítette
meg a monitoron, és az ikonnak az ISMERETLEN elnevezést
adta.
– Diane.
– Igen, Owen?
– Keress a neten megfeleléseket az ISMERETLEN-re.
Miről van szó? Mutasd meg a megfeleléseket, keresd ki a
tartalmi hátterüket.
– Egy pillanat, Owen.
Yoyo átment hozzá, karjait összetűzte az asztalon, állát a
könyökére fektette.
– Valóban szép hangja van – mondta. – Ha még ennek
megfelelően is nézne ki...
A képernyőn rengeteg ábra jelent meg.
– Foglaljam össze, Owen?
– Igen, Diane, kérlek.
– A grafika minden bizonnyal egy hidrát ábrázol, amit
lernéi hidrának is neveznek. A görög mitológiából származik:
az Argolid mocsaraiban élő kígyószerű szörnyeteg. Megölte a
jószágot és az embereket, tönkretette a vetést. Noha a hidra
középső feje halhatatlan volt, Héraklész, Zeusz egyik fia mégis
legyőzte. Meséljek többet Héraklészről?
– Meséld el, hogyan győzte le Héraklész a hidrát.
– A kígyó különleges tulajdonsággal rendelkezett,
tudniillik minden levágott feje helyén két fej nőtt, így a harc
során egyre veszedelmesebb lett. Héraklész csak úgy tudta
megakadályozni az új fejek kinövését, hogy unokaöccse, Iolaosz
segítségével a csonkokat kiégette. A végén Héraklész le tudta
vágni a hidra halhatatlan középső fejét is. Szétdarabolta a testét,
nyílvesszőit megmártotta a vérében, amelyek ettől fogva
gyógyíthatatlan sebeket ütöttek. Mondjak még további
részleteket?
– Köszönöm, Diane, egyelőre ne.
– Egy görög szörnyeteg – mondta Yoyo kikerekedett
szemmel. – Ezen az ábrázoláson inkább ázsiainak tűnik.
– Egy szervezet, sok fejjel.
– Amelyek újranőnek, ha levágják őket.
– Kínai összeesküvők, akik a görög mitológiából
választanak maguknak szimbólumot?
Yoyo a monitort bámulta, Diane vagy jó két tucat
hidraábrázolást keresett ki, két évezred termékét, különféle
formában, de mindegyik pikkelyes kígyótest volt, 9 fejjel.
– Soha az életben – mondta.
 PEARY-BÁZIS, ÉSZAKI-SARK, HOLD
Egy kissé úgy érezték magukat, mint a fehér telepesek
karavánjának túlélői, akik még éppen elérték a menekvést
jelentő erődöt, még ha indiánoknak persze nyoma sem volt. De
abban a pillanatban, amikor a Kallisto leszállt a bázis
űrkikötőjében, O'Keefe előtt a sarkon állomásozó lovasság képe
jelent meg, egy csapatnyi lovasé, akik az ő védelmükben
ereszkedtek alá a fennsíkról, kalapok, csillogó vállrojtok,
fanfárok, üdvlövések a levegőbe, ismert, meghitt szavak:
„– Jól van, őrmester?
– Igen, uram! Pokoli volt, uram. Aszittük, nem fog már
sikerülni.
– Nem látom Donoghue-ékat.
– Meghaltak, uram.
– A fenébe. És a személyzet?
– Meghaltak, uram, mind meghaltak.
– Istenem! És Winter?
– Ottmaradt, uram. Hsut is elvesztettük.
– Borzalmas.
– Igen, uram, szörnyű...”
Milyen furcsa. Még az olyan egzotikus dolog is, mint az
űrutazás, csak a földi mítoszok hangulatában látszik működni,
egyszerűen úgy, hogy a megszokottság mászóvasait valami
idegen dologba verik bele. Ami alkalmas a szellem tágítására, az
bekerül a rossz levegőjű meghittség birodalmába és
belekényszerül az asszociáció keskeny spektrumába. Az
embereknek talán nem megy másképp. Talán a rendkívüli
banalizálása segít nekik abban, hogy ne pusztuljanak bele saját
banalitásukba, még ha tudatalattijuk a westernhez fordul is,
ahhoz a műfajhoz, amelynek évtizedeken át a feladata volt, hogy
a sarkaiból kifordult világot újra helyrebillentse, éleslőszerek és
csodás tájak segítségével.
„– Sok rossz dolog történt, őrmester.
– Igen, uram.
– Annyian meghaltak.
– Igen, uram.
 – De nézze meg ezt az országot, őrmester! Hát nem ér
meg minden áldozatot?
– Nem adnám semmiért, uram!
– Csodás ország! Érte ver a szívünk, érte folyik a vérünk.
Mi meghalhatunk, de az ország marad.
– Szeretem ezt az országot!
– Istenemre mondom, én is! Na, gyerünk tovább!”
Na persze.
Abban a pillanatban, amikor Hedegaard a Kallistót a
sarkon letette, minden szem a Charont nézte. A leszállóegység
ott állt a lábain bevehetetlen várként a reptér déli végében, a
bázis űrhajóitól körülvéve. O'Keefe visszaemlékezett első
ugrásaira és lépéseire, teli úttörő hódítókedvvel, s nem sejtette,
hogy alig néhány nap múlva megtizedelve és demoralizáltan
térnek ide vissza. Ugyan a monokróm táj és a csillagok
gyöngyöző tengere a GAIA katasztrófája óta sem vesztett
semmit a szépségéből, de a tekintetek immár befelé fordultak. A
kaland véget ért. A menekülés ösztöne legyőzte az úttörő
szellemet.
– Hát, nem tudom – mondta Leland Palmer, a bázis
alacsony, írnek tűnő parancsnoka, miközben szkeptikusan
körbenézett. – Nekem valahogy úgy tűnik, ennek az egésznek
nincs semmi értelme.
– Ahhoz képest, hogy nincs semmi értelme, elég sok
embernek kellett meghalnia – mondta O'Keefe.
Egy robotbusz vitte őket az Iglu 2-höz, a két lakóegység
egyikéhez, amelyek a bázis közepén helyezkedtek el. Az Iglu 1
foglalta magában a központot és a tudományos munkahelyeket,
a szomszédos épületben szabadidőközpont és az egészségügyi
részleg kapott helyet. A kényelmesség és a funkcionalitás
szempontjai szerint berendezett társalgóban mesélték el a
történetüket a személyzetnek, miközben Krampot, Boreliust és
Nairékat kivizsgálták, nem kaptak-e füstmérgezést, az önvádtól
szabadulni nem tudó Olympiada Rogasova lábát pedig
begipszelték. Lynn egy darabig némán ült közöttük, míg Tim,
akinek az arca maga volt az aggodalom domborműve, kézen
nem fogta, és arra nem biztatta, hogy feküdjön le, aludjon,
felejtsen el mindent. Apatikusan engedelmeskedett.
 – A felhajtásnak nincs értelme – mondta Palmer. –
Hiszen látták, hogy egy egyszerű oxigéntűz mit okozhat! Minek
oda még egy atombomba?
– Hacsak az egész környéket nem akarják
megsemmisíteni – vetette fel Lawrence.
– Úgy érti, az atombomba nem is a GAIA-nak szól?
– Inkább úgy mondanám, nem kizárólag.
– Így van – szólalt meg Ögi. – Néhány kézigránát jó
helyen elrejtve, már ez bőven elég lett volna. Véletlenül van
némi ismeretem a Mini-Nuke-ról...
– Neked? – döbbent meg Heidrun.
– A tévéből, mein Schatz. És tulajdonképpen csak azért,
mert nem szabad, hogy az aranyos kis név megtévesszen.
Miniszoknya, Mini egér, Mini-Nuke. A Mini-Nuke-ok közül,
amelyek a kilencvenes évek elején az egykori Szovjetunió
készleteiből eltűntek, bármelyik képes lett volna egész
Manhattant leradírozni a Föld színéről.
– De akkor mit akarnak megsemmisíteni? – kérdezte
Wachowski.
– A GAIA egy völgykatlan szélén fekszik – mondta Tim,
fejét a kezébe támasztva. – Ott, ahol a Vallis Alpina
kikerekedik.
– Mi történne, ha egy ilyen katlanban egy atombomba
felrobbanna? – kérdezte O'Keefe.
– Hm – vonta meg a vállát Wachowski. – Beszennyezné.
– Na, ennél azért több – mondta Palmer. – Itt nincs
levegő, ami továbbhordaná a radioaktív anyagot, nincs, ami az
atommal szennyezett légkör által semmisülne meg. Másrészt a
légkör hiánya miatt nincs, ami a robbanási energiát fékezni
tudná. Már a közvetlen rombolás óriási lenne, kissé olyan,
mintha egy meteorit csapódna be. A nyomás szétfeszítené a
katlan széleit, a hőség üveggé alakítaná a falakat, óriási
mennyiségű kő kerülne a magasba, de a legfontosabb, hogy a
detonáció a mélybe irányulna.
– Ez mit jelent? – kérdezte Heidrun.
– Azt, hogy a robbanás csak fölfelé, illetve a másik
irányba, lefelé sülhet el.
– Bele a völgybe.
 – Igen. A lökéshullám végigszáguldana az egész Vallis
Alpinán, a sebességét a meredek falak még fel is gyorsítanák.
Azt hiszem, az egész terület elveszne.
– De miért? Mi olyan különleges van ebben a völgyben,
azonkívül, hogy szép?
Tim egymásba fűzte az ujjait, és a fejét rázta.
– Én inkább azt kérdezem, hogy a bomba miért nem
robbant már rég fel.
– Három és fél órával ezelőtt még nem robbant fel –
korrigálta O'Keefe. – Azóta már akár el is pusztíthatott mindent.
– És mi ebből semmit nem érzékelünk! – morgott
Wachowski. – Ekkora egy szarság! Csak tudnám, mi lehet a
műholdakkal!

Na, erről tudnék mit mesélni, gondolta Lawrence.

– Akárhogy is – mondta –, a problémát itt és most nem
tudjuk megoldani. De pillanatnyilag nem is érdekel. Sokkal
inkább érdekel viszont, hogy mi történt az Arisztarkhoszon.
– A kompokat mindjárt feltankolják – ígérte Wachowski.
– Hm, Carl – simogatta a homlokát Heidrun. – Vajon mit
fog most tenni?
– Attól függ. Él még? Élnek még a többiek? El tudott
menekülni? Én inkább arra tippelek, hogy van még valami dolga
a hotelben.
– No és mi lenne az? – kérdezte Tim.
– Élesítenie kell a bombát. Mi más?
– Élesítenie kell?
– Adott esetben igen – bólintott Wachowski. – Hogyan
másként robbantaná fel?
– Távirányítással.
– Ehhez egy meglehetősen nagy antennára lenne
szüksége, amit a GAIA átkutatásakor észrevettek volna. Amúgy
pedig magának kell felrobbantania.
– Ez magyarázza meg, hogy miért vagyunk még életben
– mondta Ögi. – Carlnak nem volt lehetősége beállítani az
időzítő szerkezetet. A tervei össze lettek kutvulva.
– Érdekel ez minket? – nézett végig rajtuk O'Keefe. – Én
egyetlen percet sem csesznék el azzal, hogy őt keressem!
Koncentráljunk inkább a Ganymedre.
– Teljesen egyetértek – bólintott Lawrence. – De lehet,
hogy ez a kettő egy és ugyanaz. Ha megtaláljuk a Ganymedet,
talán belebotlunk Hannába is.
– Ez tetszene nekem – mormogta O'Keefe. – Nagyon is
tetszene.
Hedegaard lépett be.
– Készen vagyunk!
– Rendben.
Lawrence és Palmer megállapodtak, hogy egyszerre két
csapatot küldenek ki. Hedegaard a Kallistóval a Platón-kráterhez
repül, majd onnan végig a Montes Jura mentén, a bányaterületen
át az Arisztarkhoszra. Az Io, a Peary-bázis egyik kompja pedig
15 perccel később indul, a Platón után is tartja a déli irányt, és jó
500 kilométerrel a Kallistótól átfésüli a Marc Imbrium síkságát.
Lawrence fölállt.
– Állítsuk össze a csapatokat.
– Maga velem jöhet.
– Köszönöm, de azt hiszem, rám itt van szükség.
Valakinek a többiekkel is kell törődnie. Hány embert tud
szabaddá tenni, Leland?
Palmer az állát vakargatta.
– Kyra Gore a főpilótánk. Az Ión elindulhat, Annie
Jagellovskkal, a csillagászunkkal...
– Bocsánat – vágott a szavába Lawrence. – Rosszul
fejeztem ki magam. Hány embernek kell feltétlenül a bázison
maradnia, hogy üzemképes legyen?
– Egynek. Na jó, kettőnek.
– Azt szeretném, ha tisztában lennének azzal, hogy
milyen veszélyes ez az ember. Lehetséges, hogy a csapatoknak
meg kell támadniuk Hannát. Talán ki kell szabadítani a
csoportot a fogságából. Mindegyik kompon legalább négy, de
inkább öt embernek kellene lennie.
– De mi nyolcan vagyunk összesen.
– Én is megyek – mondta O'Keefe.
– Én is – mondta Tim.
– Heidrun és én... – kezdte Ögi.
– Sajnálom, Walo, de nem maga az ideális megoldás –
fektetett be Lawrence egy mosolyt. – Nem a bátorsága miatt,
hanem mert fiatalabb, edzett emberekre van szükségünk, tehát,
Tim és Finn Hedegaarddal megy, valamint még két ember a
személyzetből. Az Io öt emberrel indul...
– Egy pillanat – próbálta meg Palmer visszafogni az
elgaloppozó lovakat. – Ez rendkívüli bevetés lenne.
– Rendkívüli a problémánk is – válaszolta Lawrence
kegyetlenül. – Ha még nem vette volna észre.
– A nyolc emberből hat! Ezt meg kell beszélnünk!
– Kivel?
– Hát...
– Nem ér el senkit.
– Az igaz, de... ez nem ilyen egyszerű, Dana. Ez a
csapatom háromnegyede! És a kompok ráadásul az idő nagy
részében nem állnak kapcsolatban a bázissal.
– Tekintsem rám úgy, mint helyi erősítésre – mondta
Lawrence. – Julian Orley és vendégei biztonságáról
gondoskodni az én feladatom. És Leland, kevés megértést
tudnék tanúsítani, ha a mentőakció a hiányzó akaraton...
– Jól van, rendben – vetett egy pillantást Palmer
Wachowskira. – Azt hiszem, megoldható. Tommy, te maradsz
itt, és... hm, Minnie deLucas.
– Az ki? – kérdezte Lawrence.
– A létfenntartó rendszerek specialistája.
– Nem lenne jobb, ha Jan maradna? – vélekedett
Wachowski.
– És az ki?
– Jan Crippen. A műszaki vezető.
– Nem feltétlenül – mondta Palmer. – Minnie átveheti az
ő feladatait, amúgy meg nem örökre megyünk el.
– Nekem mindegy, meddig maradnak – mondta
Lawrence. – A fő, hogy megtalálják Julian Orley-t.
A fő, hogy a következő néhány órára eltűnjetek a bázis
közeléből, gondolta. Wachowskival és ezzel a deLucas-val
elboldogulunk mi ketten Carllal.
Már ha Carl egyáltalán megérkezik.

Végül hajnali fél 3 után 10 perccel a busz kivitte a

kutatócsoportokat a repülőtérre.
O'Keefe a nyitott jármű padján ült és körbenézett. Nem
akarván túlságosan sokat részt venni a beszélgetésben, a
második este eltűnt a GAIA multimédia-központjában, és
megnézett egy filmet a Peary-bázisról. Így már tudta, hogy több
mint 10 négyzetkilométeren helyezkedik el, maga a repülőtér
háromszor akkora, mint egy focipálya. A nyugati szélen
emelkedő silószerű tornyok az Északi-sarkra elsőként érkező
csapatok hátrahagyott űrhajói, amelyeket eredetileg
lakóegységekké építettek át, most pedig szükségszállásként
működtek. Föléjük egy teleszkóp szerkezete emelkedik, amit
most építenek, míg az egész állomás központját az Iglu 1 és az
Iglu 2 képezi. Mindkettőt összehajtható elemként szállították az
Északi-sarkra, itt fújták fel lakóháznyi nagyságúra, és befedték
egy több méter vastagságú regolit-bevonattal, ami a lakókat
hivatott védeni a napviharok és a meteoritok ellenében. A
falakba zsilipeket vágtak, a talajt körös-körül kiegyengették, a
járművek és mindenféle eszközök számára hangárokat emeltek.
Azok a bizonyos félbevágott csövek, amelyeket Omura a maga
megszokott defetista módján ócskaságoknak nevezett, valójában
az űrsiklók korából származó kiégett üzemanyagtartályok
voltak.
Az évek során az állomás folyamatosan bővült: utcákkal,
épületekkel és egy kiterjedt külszíni fejtéssel gyarapodott. A
távolban, az automatizált gyárak mellett óriási összeszerelő
létesítmények emelkedtek a magasba. Manipulátorok
közlekedtek síneken a készülőben lévő bányagépek teste
mentén, hegesztettek, szegecseltek, egymáshoz illesztették a
különféle részeket, miközben a finommechanikát igénylő
munkát humanoid robotok végezték. A különféle gyárakat
kötélpályák és sínek kötötték össze egymással, az anyagokat
gondolákban és csillékben szállították. Akármerre nézett is az
ember, mindenütt gépek szorgoskodtak. Ez volt a legélénkebb
élettelenség.
O'Keefe kelet felé nézett, miközben a busz a két
kilométerre lévő kifutópálya felé igyekezett. A lankásan dombos
tájat napelemek lepték el, amelyek paneleiket mindig a soha le
nem nyugvó nap felé fordították. A kráter kőzetét lávacsatornák
szabdalták. Ezeknek köszönhetően a Peary-bázis a természetes
katakombák kiterjedt rendszerével rendelkezett, amelyek nagy
részét még be sem járták. Csak egy aprócska jel árulkodott arról,
mit rejt magában a talaj, egy rés, vagy inkább egy hasadék.
Teljes szélességben megnyílt a fennsík, nyugat felé fordult,
majd egy meredeken lejtő völgybe torkollott, aminek az alját
nem érte napfény. Hidak íveltek át felette, úgy tűnt, mintha
valamely súlyos rengés következtében jött volna létre, pedig
valójában beszakadt lávacsatorna, amelyben évmilliárdokon át
folyt a folyékony kőzet. Amint O'Keefe a filmből tudta,
némelyik ilyen barlangvonulat a hasadékba torkollott, s azon
elmélkedett, vajon a bázis onnan is megközelíthető-e.
Átkeltek a kifutópálya kapuja alatt. Errefelé nem volt túl
nagy a sürgés-forgás. Egy sáskaszerű targonca dolgozott együtt
hangtalanul egy manipulátorral, amelynek karja felemelkedett,
mintha egy utolsót intene feléjük, aztán megmerevedett. Ha jól
látta, a pályaudvar emelvényén a vágányok elhagyatottan álltak.
A magányos vasútvonal éles, ferdén beeső fényben indult a
völgy felé. A gépek aktivitásában volt valami rituálé, azt is
lehetne mondani, posztapokaliptikus értelmetlenség, a sajátos
önelégültség képe.
Mit találnak majd az Arisztarkhosznál? Hirtelen elfogta a
vágy, hogy elaludjon és egy nem túlságosan előkelő dublini
pubban ébredhessen, amelynek vendégei számára a hab
elválasztása a barna sörtől fontosabb a Tejútrendszer összes
csodájánál, és amint poharaikat szájukhoz emelik, a vélt szebb
időkre emlékezve okán nagyokat sóhajtanak.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
Az éjszaka lassan elmúlt.
Yoyo felhívta Csen Hongbinget, Tu felvázolta a Dao IT-
nek, a nemrégiben még elkeseredetten megvetendő
konkurenciának egy esetleges vegyesvállalat lehetőségét,
Jericho szeme pedig lecsukódott. London fölött 300 méterrel az
agya egy mocsárrá vált, amelyben elméletek forrtak és
bugyborékoltak, minden út a semmibe vezetett, vagy eltűnt a
bizonytalanságban. Egyre kevésbé volt képes koncentrálni. Vic
Thorn, útban az örökkévalóság felé. Kenny Xin meggyilkolja
Palsteint. A hidra 9 feje. Carl Hanna, akinek életrajzában
Norrington eddig a legkisebb hibát sem fedezte még fel. Diane,
egyre újabb hírekkel Calgaryról és a vancouveri mészárlásról. A
CIA sötét ügynökei, a maguk kliséivel. Nagy magasságból látta
magát, amint körbe kering, s e kör olyan hatalmas, hogy
meglehet az illúziója, miszerint egyenesen halad, de minden
nyom önmagába vezet vissza.
Rettenetesen fáradt volt.
Yoyo visszatért a telefonálásból, pont amikor végig akart
feküdni a padlón, hogy egy időre lehunyja a szemét. De akkor
talán elalszik, és túlerőltetett kéregállománya még felidézi
álmában az üldözőket és az üldözötteket. Tulajdonképpen örült,
hogy Yoyo ébren tartja, még ha higanyszerű vitalitása egyre
inkább az idegeire is ment. Mióta megérkeztek a Big O-ba,
egyedül kiürített egy üveg Brunello di Montalcinót, az arcán
látszott a Sangiovese Grosso rubinja is, tekintetében az ifjúság
vitalitása ragyogott, s egyáltalán nem látszott rajta, hogy be
lenne rúgva. Úgy tűnt, minden elszívott cigaretta után kettő nő
ki az ujjai közül. Kiszámíthatatlanabb volt a walesi időjárásnál,
egyszerre ködös és mennydörgős, a következő pillanatban pedig
ragyogóan tiszta.
– Hogy van az apád? – ásított Jericho.
– A körülményeknek megfelelően – vetette le magát
Yoyo az egyik forgószékbe, ám azonnal fel is pattant. –
Tulajdonképpen egész jól. Persze nem meséltem el neki
mindent. A Pergamon-múzeumot, például, az ilyesmiről tényleg
nem kell tudnia, világos? Csak arra az esetre mondom, ha
beszélnél vele.
– Nem látom okát, hogy beszéljünk.
– Hongbing az ügyfeled. Már elfelejtetted?
Yoyo a kávéfőzővel bíbelődött. Jericho pislogott.
Hirtelen az a gyanúja támadt, hogy ha a tükörbe pillantana, a
szemei helyett képernyőket találna. Kényszerítette magát, hogy
ne nézze a monitort.
– Visszavittelek neki – mondta. – A tiszteletre méltó
Csen Hongbing már nem az ügyfelem.
– A fenébe – tanulmányozta Yoyo a gép kínálatát. –
Ezerféle kávé, de tea nincsen.
– Nyisd már ki a szemed! Az angolok teázós népség.
– Hol?
– Jobbra lent. Forró víz. A filterek mellette vannak a
ládikóban. Mit meséltél neki?
– Hongbingnak? – túrta fel a ládikót Yoyo. – Azt, hogy
Donner egy szívélyes beszélgetés során elmesélte nekünk, amit
tudott, Vogelaar pedig nem más, mint egy fantom – csészéjét a
kifolyó alá tartotta, beletett egy Oolongot és forró vizet engedett
rá.
– Tehát egy kéjutazás – gúnyolódott Jericho. – Voltunk
már Madame Tussaud-nál, shoppingoltunk már a King's
Roadon?
– Inkább meséltem volna el neki, milyen érzés kiszedni a
helyéről egy halott szemét?
– Jól van, na. Egy csokávét kérek.
– Egy mit?
– Kávét csokoládéval. Bal oldali sor, föntről a harmadik
gomb. Meddig jutottál Thornnal?
Fölosztották egymás közt a feladatokat. Yoyónak jutott
az Edda Hofftól kapott adatok kiértékelése és kiegészítése
mindazzal, amit a neten talál.
– Pár perc múlva készen leszek – mondta, miközben azt
nézte, amint a gépből kijön a kapucsínó és a kakaó keveréke. –
Lehetséges, hogy fáradt vagy?
Jericho éppen válaszolni készült, amikor észrevette,
hogy Diane egyszerre 112 új híradást töltött le Calgaryról és
Vancouverről, így bús hallgatásba merült. Yoyo letette elé a
gőzölgő csészét, majd teáját szürcsölgetve leült a képernyőjéhez.
Kedvetlenül határozta el, hogy a mindent útjára indító hírre vet
még egy pillantást, majd aludni megy.
Abban a pillanatban, amikor a szöveg megjelent a
monitorján, Yoyo halkan füttyentett.
– Tudni akarod, ki volt 2020 és 2024 vége között a
Peary-bázis projektvezetője?
– Ahogyan mondod, alighanem tudni akarom.
– Andrew Norrington.
– Norrington? – Jericho meggörbült vállai
kiegyenesedtek. – Shaw helyettese?
– Várj csak – vonta össze szemöldökét a lány. – Több
projektvezető is volt, de Norrington mindenképpen a csapathoz
tartozott. Hogy mennyiben volt közvetlen kapcsolata Thornnal,
ha egyáltalán volt, az nem derül ki a bejegyzésekből.
– Biztos vagy benne, hogy ez ugyanaz a Norrington?
– Andrew Norrington – olvasta hangosan. – A
személyzeti és biztonsági kérdésekért felel, 2024 novemberében
az Orley Enterprises helyettes biztonsági főnöke lett.
– Furcsa – ráncolta a homlokát Jericho. – Hoffnak csak
be kellett volna ugrania, amikor Thornt említettem.
– Norrington a főnöke. Miért kellene tisztában lennie
életrajza minden részletével?
– De Norrington sem mondott semmit.
– Említetted neki Thornt?
– Közvetlenül nem. Shaw-val egy ülésen vett részt
éppen. Odamentem és azt mondtam, hogy valami rendkívüli
eseménynek kellett megakadályoznia tavaly a Mini-Nuke
felrobbantását.
– Ám az előbb Shaw már ismerte a Vic Thornnal
kapcsolatos elméletedet.
– Igen, bizonyára Hoff mondta el. Hm. Fel kellett volna
tűnnie neki, hogy Norrington egy időben volt Thornnal a
NASA-nál. Jó, szörnyű sok dolga van, ellenben Norrington...
– Úgy érted, magától is eszébe kellett volna, hogy jusson
Thorn?
– Talán túlzott elvárás – támasztotta kezeire az állát
Jerciho. – De tudod, mit? Megyek és megkérdezem.

– Victor Thorn...
Norrington egy meglepően kicsi irodában ült, a kevés
külön helyiségek egyikében. Jericho bejelentés nélkül érkezett,
mintha merő véletlen lenne, hogy erre járt.
– Igen, Thorn – bólintott. – Lehet akár a mi emberünk is,
nem?
– Hm – mondta hangsúlyosan, nagyon is hangsúlyosan.
Tisztán hallható „h”, amit időnyerés célját szolgáló, nagyon
hosszú „m” követett. – Érdekes gondolat.
– Három hónappal a műhold kilövése után halt meg.
Időben passzol.
– Igaza van. Miért nem jutott nekem ez eszembe?
– Ami kézenfekvő, azt gyakran nem veszi észre az
ember – mosolygott Jericho. – Sok dolguk akadt egymással?
– Nem – rázta lassan a fejét Norrington. – Máskülönben
nyilván gyorsabban kapcsoltam volna.
– Semmi kapcsolatuk nem volt?
– A projekt általános biztonságáért feleltem. Persze,
néha-néha összefutottunk, de a személyzeti kérdések másra
tartoztak.
– Milyen fickó volt Thorn?
– Amint már említettem, nem volt közünk egymáshoz.
Azt hallottam, egy playboy volt, ami talán túlzás. Talán inkább
olyasvalaki, aki élvezte az életet, ugyanakkor rendkívül
fegyelmezett. Jó, nagyon jó űurhajós! Csak úgy nem neveznek
ki valakit másodszor is a Peary-bázis főnökének.
– Nézzen magába, Andrew – kérte Jericho. – Minden
információ a segítségünkre lehet.
– Természetesen. Bár attól tartok, nem sok mindent
tudok hozzáfűzni ehhez. Jennifer már képben van?
– Úgy tűnik, Hoff már informálta. A gyanúmról
mindenesetre tudott.
– Nekem bezzeg semmit sem mondott – sóhajtott
Norrington. – De rendben, maga is látja, mi megy itt, egyik
meetingről a másikra esünk be, minden a feje tetején áll. Hanna
meg egyszerűen megőrjít. Az életrajzában nem találok semmi
gyanúsat, s az isten a megmondhatója, nem először veszem
górcső alá.
– Maga felelt a turistacsoportért?
– Igen. Hannáról nem tudtunk sok mindent, de Julian
mindenképpen ragaszkodott hozzá. Higgye el, valósággal
megröntgeneztem a fickót. Semmi. Tiszta.
– Van valami hír Merricktől?
 – Semmi. Megpróbálja helyreállítani a kapcsolatot. A
bot-hálózat elmélete alighanem helytálló. – Norrington egy
pillanatig tétovázott. – Owen, nem vagyok bizalmatlan a
nyomozói ösztönei iránt, de jelenleg kénytelenek vagyunk más
Orley-létesítményekre is ügyelni. Senki nem tudja megmondani,
hogy nem egy koncentrált akcióval van-e dolgunk. Adjon egy
kis időt Thornnal kapcsolatban. Jelentkezem magánál, amint
csak tudok.

– Hazudik – mondta Yoyo, amikor Jericho visszatért

hozzá. – Norrington ismerte Thornt.
– Nem is állítja, hogy nem ismerte.
– Nem, nem úgy értem, hogy tudott róla – mutatott Yoyo
a monitorra. – Thorn a Peary miatt a média érdeklődésének
középpontjába került, ráadásul jól nézett ki és szívesen is
pofázott. Egy rakás interjút találsz, de a legjobbra akkor
bukkantam rá, amikor éppen elmentél.
Egy műsor a '24-es Peary-legénységről, illetve egy
valódi homestory. Vic Thorn, az agglegény, sok nő álma,
másodszorra megy a Holdra, blablabla. Elmentek hozzá egy
kamerával és lefilmezhették a születésnapi partiját. Na és ki
szerepelt a vendégek listáján?
Elindította a videót. Nagy konyha, vidám hangulat.
Talán két tucat ember, a hidegtálak köré gyűlve. Halk jazz
szűrődött át a beszélgetés moraján, a Rat Pack idejéből való
sztenderdek. A háttérben táncoltak, mindenütt derekasan ittak.
Thorn a kamerába nevetett, mondott valamit a barátság
fontosságáról, utána látni lehetett, amint izgatott beszélgetésbe
merül egy férfiúval, aki néhány jelenettel később bizalmasan a
vállára csap.
– Így néznek ki az olyan emberek, akik semmilyen
kapcsolatban nem állnak egymással?
Jericho a fejét rázta.
– Egyértelműen nem.
– ...hogy e férfiak némelyike hamarosan egy fél évet tölt
majd el egy másik égitesten – mondta a riporternő. – Sajátosan
valószínűtlen egy ilyen estén, mint a mai, amikor...
– Véletlen is lehet – ismerte be Yoyo. – Nem állíthatjuk
bizonyosan, hogy Norrington a tégla, még azt sem, hogy
Thornnak köze lenne az ügyhöz. Mindez csak spekuláció.
– Mégis. Többet szeretnék tudni a NASA-nál töltött
időről. Pontosan mi volt a feladata, milyen szoros volt a
kapcsolatuk. Egyértelműen hazudott, amikor tagadta, hogy
Thornt közelebbről ismerte volna.
– ...már a második misszió az Örök Fény hegyeihez –
mondta éppen a riporternő. – Így nevezik, mert a sarknál soha
nem nyugszik le a Nap. Eredetileg ez a tényező döntő
jelentőséggel bírt a Peary-bázis energiaellátása szempontjából,
ám időközben itt is belefogtak egy fúziós reaktor építésébe...
– Az Örök Fény hegyei – suttogta Jericho.
Yoyo idegesen pillantott rá.
– Igen, de hát tudod. Így nevezik a sarkok régióit.
Jericho agyában egymáshoz kapcsolódtak a
fogaskerekek. Mintegy transzban lépett a géphez, és a töredék
sorait bámulta.

Jan Kees Vogelaar Andre Donner néven él Berlinben.

Egy afrikai működtet a lakása és az üzlet címe: 10117 Berlin,
Oranienburger Straße 50. Mit kell vetődik változatlanul magas
kockázat az akció nem kétséges, hogy ő ismeri legalább tud
hordozórakét arról vajon kérdéses. Így vagy úgy, a kijelentés
ugyan Vogelaar nem nyilatkoz nyilvánosa puccs hátteréről.
Változatlanul Ndongo hogy a kínai kormány tervezte meg és
hajtotta végre a megbuktatását. Az én egy operáció lényeg
keveset Vogelaar és az időpont ráadásul az Orley Enterprises
zavarra következtet. Ott senki nem sejt és amúgy is akkor már
mindent elintéztek. Én számol mert tudom. Mégis sürgősen
szükségesnek tartom Donnert likvidálni. Ez az védhető

Nem sok rejtély volt már benne. Tulajdonképpen csupán

néhány szó, amelyet azelőtt fedeztek fel, mielőtt az egész sötét
hálózat eltűnt volna, de ez is csak azért, mert olyan
megmagyarázhatatlanul áll az operáció szó előtt, mintha nem
tartozna oda.
Én egy.
Eddig azt gondolta, ennek nincs különösebb jelentősége.
 – Diane. Töredékelemzés. Rendezd a szöveg
építőelemeit a származásuk szerint.
– Színfelismerés?
– Igen.
A következő pillanatban a hordozórakét, a változatlanul
és az Enterprises szavak színes betűláncokká változtak. Az Ent
erpr ises például három részből tevődött össze, a v ált oza tlan ul
még több színre esett szét. Más szavak, mint például az operáció
és elintéztek egyetlen fájlból származtak.
Az én egy két töredékből került egymás mellé.
– Te jó ég! – suttogta Jericho.
– Mi történt? – pattant fel Yoyo, majd átjött hozzá és
átnézett a válla fölött.
– Azt hiszem, hibát követtünk el.
– Hibát?
– Óriási hibát! – De hogyan történhetett ez meg vele?
Pedig itt volt a szeme előtt. – Talán rossz nyomon indultunk el.
A bombát nem is a GAIA-nak szánják.
– Nem a GAIA-nak? De...
– A GAIA-nak semmi értelme, és ezt az egész idő alatt
tudtuk. Én marha! Én szerencsétlen, vak marha!
Az én egy operáció
Az Örök Fény Hegyei operáció.

A KÍNAI BÁNYAÁLLOMÁS, SINUS IRIDUM,

HOLD

Jia Keqiang nem volt politikus. Űrhajós volt, geológus és

őrnagy, ebben a sorrendben vagy éppen megfordítva, a
helyzettől függően, de politikus egészen bizonyosan nem volt.
Tapasztalatai szerint a kínai, amerikai, orosz, indiai, német és
francia űrhajósok csupán az őket instrumentalizáló ideológiában
különböznek egymástól, na és abban, hogy a –nauta előtt egy
asztro-, kozmo– vagy taiko– áll. Ezzel szemben ami egyesíti
őket, az a pillantás az Egészre, ami a politikusokból hiányzik,
eltekintve azon kevesektől, akik már jártak az űrben. Hogy Hua
Livei, holdbéli elődje és rövid ideig az Egyesült Államok foglya
még a viták lezárása után egy évvel is minden hivatalos alkalmat
kihasznált arra, hogy az amerikaiakat a legsúlyosabb vádakkal
illesse. Jiát nem tudták megrengetni abban a hitében, hogy az
űrhajósok elviselhető, apolitikus emberek. Mindenki eljátszotta
a forgatókönyv szerinti szerepét, Hua Livei is, aki amúgy
négyszemközt néhány pohár után kifejtette a jenkik iránt érzett
szimpátiáját, akik valójában előzékenyen bántak vele, egyébként
pedig egészen nagyszerű Scotchot tárolnak a Peary-kráter
katakombáiban.
De Hua azt is komolyan gondolta, hogy az amerikaiak a
hibásak az egész kalamajka miatt, és ebben Jia egyetértett vele.
Ennek ellenére a holdválság idején az enyhülés és megértés
irányába próbált elmozdítani mindent, amit csak hatalmában állt.
A párt becsülte őt mint a kínai űrutazás reménységét: a légierő
magas kitüntetéseit viselő pilótája, a legendás Csaj Cse-kang
vezetése alatt képezték ki taikonautává, ráadásul geológiából
doktorált, specialitása a Földön kívüli területek, tehát a lehető
legalkalmasabb a hélium-3 bányászatára. Csaj megfertőzte őt a
társasági tánc iránti szeretetével, ő maga pedig előszeretettel
viseltetett a hajózás, kiváltképp a kínai hajózás 15. századi
virágkora, a legendás kilencárbocosok iránt, és időrabló
munkával, aprólékos pontossággal elkészítette Cseng Ho
admirális zászlóshajójának háromméteres makettjét. Ha éppen
nem repkedett a csillagok felé, akkor feleségével és fiaival
vitorlázott, könyveket olvasott a tengerek meghódításáról, vagy
a főzés művészetében tökéletesítette ismereteit. Büszke volt az
országára, ami az Egyesült Államok után elsőként jutott fel a
Holdra, mérges volt, mert Cseng Pang-vang nem haladt a
világűrlift fejlesztésével, aggódott az amerikaiak világűrbéli
uralma miatt és kétségek gyötörték a jövőre vonatkozóan.
Tökéletes képviselője Kínának, barátságos, médiaképes,
patrióta, aki a személyes véleményét megtartotta magának,
tudniillik hogy a politikusok a kínai nagy fal mindkét oldalán
furcsamód retardált polgártársak, tulajdonképpen – frankly,
ahogy az amerikaiak mondják – teljességgel idióták.
Most azonban rákényszerült, hogy érdeklődjék a politika
iránt. Legalábbis addig, amíg a történetben, amelynek éppen
ekkor vált a mellékszereplőjévé, nem akarta elveszíteni a döntési
jogát.
 Vele szemben ült Julian Orley.
Már ittlétének a ténye is meglehetősen figyelemre méltó
volt, hát még az, amit Orley elmesélt. Húsz perccel ezelőtt
bukkant elő a Ködvidék felől a menye, az amerikai talkkirálynő,
Evelyn Chambers és egy ismeretlen orosz férfi társaságában,
grasshoppereken lovagolva, mint egy maroknyi megvert jedi-
lovag, bebocsátást és segítséget kérve. Természetesen
mindannyian aludtak, hajnali fél 4 volt, ami Orley-t
szemlátomást meglepte. Azonnal gondoskodtak
meglepetésszerűen érkezett vendégeik jólétéről, forró teával
kínálták őket. A parancsnok mégis nehéz helyzetben találta
magát, hiszen
– ...nem akarom megsérteni, tisztelt Orley úr, de
legutóbb, amikor amerikaiak léptek a területünkre, annak
következményei inkább problematikusak voltak.
Egy darabig kínaiul próbálkoztak, de Orley fáradságosan
összetákolt mandarinja nem vetekedhetett az ő folyékony
angoljával. Csou Jinping és Na Mou, Jia emberei a szomszédos
szobában gondoskodtak a többiekről. Különösen Evelyn
Chambers tűnt úgy, mint aki igen közel áll egy
idegösszeomláshoz.
– Az önök területére? – vonta fel a szemöldökét Orley. –
Nem éppen fordítva történt?
– Természetesen tudjuk, hogy Amerika az egészet
másként látja – mondta Jia. – Arra vonatkozóan, ki nyomult be
kinek a területére. Az észlelés szubjektív dolog.
– Igen, persze – bólintott az angol. – De nézze,
parancsnok, nekem ez tök mindegy. Nem vagyok felelős sem az
itteni bányászatért, sem pedig Washington territoriális
elképzeléseiért. Én egy liftet építettem, egy űrállomást és egy
szállodát.
– A felsorolása hiányos, ha szabad ezt mondanom. Ön
hasznot húz a bányászatból, mert reaktorokat tud építeni.
– De mégis magánember vagyok.
– A NASA és az Orley Enterprises technológiái egymás
nélkül nem elképzelhetőek. A kínaiak szemében ön sokkal több
egy magánembernél.
Orley mosolygott.
 – És akkor miért erősködik Cseng Pang-vang
folyamatosan, hogy én mégiscsak magánember vagyok?
– Talán azért, hogy bizonygassa az ön autonómiáját? –
mosolygott vissza Jia. – Ne értsen félre, kérem. Eszembe se
jutna megkérdőjelezni a tiszteletre méltó Csenget, de ő éppoly
kevéssé magánember, mint ön. Önök erőteljesebben
befolyásolják a világpolitikát sok politikusnál. Még egy teát?
– Köszönöm.
– Nézze, nekem fontos, hogy megértse a helyzetemet,
Orley úr...
– Julian.
Jia elhallgatott egy másodpercre, mert roppant
kellemetlenül érezte magát. Újra töltött. Soha nem értette, hogy
az angolok és amerikaiak miért kényszerítik rá másokra az első
adandó alkalommal a keresztnevek használatát.
– A 2024 novemberi szerződés kiterjesztése előírja, hogy
a Holdon kölcsönösen segítsük egymást – mondta. – Mi
taikonauták vagyunk, önök asztronauták, tehát mindannyian az
emberi faj képviselői. Egymás mellett kell állnunk. Én
személyesen azonnal a rendelkezésére bocsátanám a kompunkat,
amint kéri, de már egyedül az a körülmény, hogy ön kéri, mély
politikai dimenzióval bír. Ráadásul még atombombák is
szerepelhetnek a játékban.
– Nem ez lenne az első alkalom, hogy kínaiak segítenek
nekünk ebben az ügyben. Nélkülük valószínűleg tudomásunk
sem lenne a fegyverről, s vidáman kergetőznénk Hannával a
Holdon, míg nem robbant.
– Hm, igen...
– Ugyanakkor – illesztette össze ujjai hegyét Orley –
nyílt kártyákkal szeretnék játszani. Az emberek, akik minket
figyelmeztettek, nem zárják ki, hogy Kína is részes a tervezett
merényletben...
– Baromság – csattant fel Jia. – Miért állna érdekében az
országomnak, hogy lerombolja a maga szállodáját?
– Elítélendőnek tartja?
– Teljes mértékben elítélendőnek.

Julian a partnerét vizsgálgatta. Jia kellemes fickó volt, de

mégiscsak a Peking konszernnek dolgozott. Ha az Orley
Enterprises elleni összeesküvés valóban kínai földről indult ki,
akkor abban Jia is játszhat valami szerepet. Ebben az esetben az
ellenséggel beszélget, de akkor annál inkább helyénvaló a nyílt
beszéd, mert legalább világossá teszi számára, hogy a
háttéremberei a lebukás szélén állnak, s tanácsosabb lenne még
időben lefújni az egészet. Ha Jericho és barátai tévednek, akkor
mindegyik kártya, amelyiket nyíltan letesz az asztalra, csak Jia
bizalmát erősíti. Előrehajolt.
– A bombát 2024-ben küldték fel – mondta.
– Na és?
– Akkor volt az említett válság.
– Mindent megtettünk, hogy békés úton végződjék.
– De vitathatatlan, hogy Peking akkoriban nem volt
éppen jó viszonyban Washingtonnal. Ebben az összefüggésben
talán érdekelheti, hogy a bombát kínaiak vásárolták a koreai
feketepiacon.
Jia zavartan bámult rá. Utána megtörölte a szemét,
mintha egy pókhálóba szaladt volna.
– Mi nukleáris hatalom vagyunk – mondta. – Miért
vásárolna a párt a feketepiacon atombombát?
– Azt nem mondtam, hogy a párt vásárolta.
– Hm. Tovább.
– Az is igen figyelemre méltó, hogy ugyan a bomba
afrikai földről jutott a Holdra, de Egyenlítői-Guinea akkori ura
egy bábfigura volt, akit az önök kormánya juttatott puccsal
hatalomra. Ha jól értem, az egyenlítői-guineai űrprogram
technológiája a Cseng-házból származott...
– Egy pillanat – ugrott fel Jia. – Mit beszél maga? Cseng
egy atombombával akarja lerombolni a szállodáját?
– Győzzön meg az ellenkezőjéről.
– De miért tenné?
– Fogalmam sincs. Talán mert vetélytársak vagyunk?
– Nem vetélytársak! Nem ugyanazokért a piacokért
küzdenek, hanem a know-how-ért. Előofordulhat ugyan
kémkedés, megvesztegetés, a felek érvelnek, szövetségeket
kötnek, no de nem esnek egymás torkának atombombával.
– A feltételek keményebbek lettek.
 – De egy merénylettel sem Cseng, sem az országom nem
nyerne semmit! Mit változtatna a fennálló viszonyokon, ha
elpusztul a szállodája, még ha adott esetben ön is meghalna?
– Így van. Mit?
Jia egy jó ideig nem szólt semmit, csupán az orrtövét
dörzsölgette csukott szemmel. Amikor szemét újra kinyitotta,
egy kérdés volt kiolvasható belőle.
– Nem – felelt rá Julian.
– Nem?
– A látogatásom nem valami elterelő hadművelet, egy
terv vagy egy akció része, tisztelt Jia. Önt vagy az országát
pedig végképp nem akarom sértegetni. Elhallgathattam volna
bizonyos dolgokat, hogy befolyásoljam a döntését.
– És mit vár most, mit tegyek?
– Csak azt tudom elmondani, mire lenne szükségem.
– Azt akarja, hogy önt és a barátait a kompunkkal a
hotelhez vigyem?
– Amilyen gyorsan csak lehet! A lányom és a fiam a
GAIA-ban van, rajtuk kívül vendégek és a személyzet. Megvan
az okunk attól tartani, hogy kerülőutakon Hanna is oda tart.
Ezenkívül szükségem lenne a műholdjaira.
– A műholdjaimra?
– Igen. Az elmúlt órákban nem voltak problémáik?
– Nem tudok róla.
– A mieinket kiiktatták, amint azt már elmeséltem. Úgy
tűnik, az önökéi azonban működnek. Két kapcsolásra lenne
szükségem. Egyszer a londoni központba, egyszer pedig a
GAIA-ba – Julian szünetet tartott. – Minden elképzelhető
bizalmamat önbe helyeztem, parancsnok úr, még azt a
kockázatot is vállalva, hogy visszautasítja a kéréseimet. Többet
nem tehetek. Minden más önön múlik.
A taikonauta megint hallgatott néhány percet.
– Természetesen adósa lenne a kínaiaknak – mondta
elnyújtottan –, ha segítenék önnek.
– Természetesen.
Jia feje akár üvegből is lehetett volna, olyan pontosan
látta Julian, hogy mi zajlik most benne. A parancsnok éppen
azon tanakodott meglehetősen nyugtalanul, hogy a látogatónak
vajon igaza van-e, és a kormánya valami disznóságra készül-e,
amiről neki fogalma sincs. No és hogy nem hazaárulás-e, ha
engedély nélkül segítséget nyújt annak az embernek, akinek
Amerika előnye köszönhető.
Julian a torkát köszörülte.
– Talán azt sem árt megfontolnia, hogy valaki
megpróbálja az ön országát bemártani – mondta. – Én a maga
helyében ezt nem hagynám.
Jia összevont szemöldökkel nézett rá.
– Pszichológia, első lecke.
– Na igen – vont vállat mosolyogva Julian. – Kicsit
valóban az.
– Menjen át a barátaihoz – mondta Jia. – Várjanak.

Chambers nem tudta leállítani az örökké futó filmet.

Folyamatosan azt látta, amint a bogár lába feléje közeledik, és
erre remegni kezdett. Mintha egy eldobott mosogatórongy lenne,
úgy tapadt a lakómodul falához, amelyben őt, Ambert és Oleget
elszállásolták. Az állomás szűk volt, szörnyen szűk, nem úgy,
mint az amerikai. Na Mou, az űrhajósnőo teát és erős, rákízű
süteményt adott neki. Miközben Julian a parancsnokot
győzködte, addig Chambers az angolul nyilván jobban értő, mint
beszélő kínai nőnek mesélte el az elmúlt órák eseményeit, s
közben annyira elborzadt saját elbeszélésétől, hogy beszéd
közben elállt a szava.
– Feküdni le – mondta Na barátságosan. Széles
arccsontú, nagyon ferde szemű asszony volt, akihez sajátosan
tapadt valami a múltból, a szervezett ünnepségek és nagy
kombinátok idejéből.
– Folyamatosan ez megy – suttogta Chambers. –
Folyamatosan.
– Igen. Lábak fel.
– Akár becsukom a szemem, akár kinyitom, nem tűnik el
– ragadta meg Na csuklóját, mert érezte, amint jéghideg veríték
lepi el szája szélét és a homlokát. – Minden másodpercben
halálra tapos. Egy bogár! Hát nem őrület? Az emberek szokták
eltaposni a bogarakat, nem pedig fordítva. De nem tudok
szabadulni tőle.
 – De meg fogsz szabadulni – telepedett le mellé Amber a
földre, aki éppen most szabadult meg Csou Jinping, a harmadik
űrhajós érdeklődésétől. – Sokkot kaptál, ez minden.
– Nem, én...
– Minden rendben, Evy. Én is az összeomlás határán
állok.
– Nem, azért még volt valami – forgatta a szemét
Chambers, kissé úgy, mint egy rituális transzba esett voodoo-
papnő. – Ott volt a halál.
– Tudom.
– Nem, én odaát jártam, érted? Valóban odaát. Ott volt
Momoka, és... úgy értem, tudtam, hogy meghalt, de...
A döbbenet és a gyász tavainak gátjai átszakadtak, s
minden végigömlött Chambers szép latin arcán. Gesztikulált,
mintha ellenvarázslattal akarna élni, majd erőtlenül leejtette a
karját és sírni kezdett. Amber átölelte a vállát, s gyöngéden
magához húzta.
– Túl sok – bólintott bölcsen Na Mou.
– Minden rendben lesz, Evy.
– Azt akartam kérdezni, mi vár még ránk – hebegte
Chambers – Olyan hideg volt az ő világában. Azt hiszem, ő
varázsolt el engem ebbe az örökké visszatérő pokoli vízióba,
talán ő is valami hasonló szörnyűséget látott, mielőtt meghalt,
és...
– Evy – mondta Amber halkan, de határozottan. – Nem
vagy te szellemidéző. Csak az idegeid kissé megviseltek.
– Még csak nem is kedveltem őt különösebben.
– Egyikünk sem kedvelte őt különösebben – sóhajtott
Amber. – Leszámítva Warrent, gondolom.
– De hát ez szörnyű! – kapaszkodott belé a sírógörcstől
rázkódó Chambers. – Most pedig elment, nem is tudtunk neki...
valami kedveset...
Kellett volna? – gondolta Amber. Kedves dolgokat kell
mondani egy kifejezett szemétládának csak azért, mert lehet,
hogy a közeljövőben feldobja a talpát?
– Szerintem ő nem így érezte – mondta.
– Úgy véled?
– Igen, úgy vélem. Momoka kissé mást gondolt a
kedvességről.
Chambers Amber vállába fúrta a fejét. Az Egyesült
Államok leghatalmasabb médiaasszonysága, aki elnököket
képes hatalomba helyezni, néhány percig még sírdogált, majd a
kimerültségtől végre elaludt. Na Mou és Csou Jinping
tiszteletteljes hallgatásba burkolózva félrevonult.
Rogasov az egyik keskeny ágyon hevert keresztbe vetett
lábakkal, és valamit firkált egy papírra, amit az előbb kért.
– Te tulajdonképpen mit csinálsz? – kérdezte fáradtan
Amber.
Az orosz az ujjai között pörgette a ceruzáját, rá sem
nézett Amberre.
– Számolok.

Jia Keqiang megpróbálta saját magát legyőzni.

Tapasztalatból ismerte a hivatalos út göröngyösségét és
hosszúságát, valamint avval is tisztában volt, hogy a kínai
űrkutatási hivatalban egy csomó paranoiás ember ül.
Ugyanakkor egyetlen hívás elég lenne, és már nem őt terhelné a
felelősség. Nem fenyegetné a veszély, hogy valami hibát követ
el, ami el van rendelve, ha személyesen áll ki Orley mellett! A
terhet rá kell sóznia valami hivatásos aggodalmaskodóra, s ha
Orley hoteljét valóban lerombolják, legalább nem az őo bűne
lenne. Akkor Pekingnek szembe kellene néznie a
szerződésszegés, az elmulasztott segítségnyújtás vádjaival, meg
ki tudja még mivel, miközben ő visszavonulhatna a
segítségnyújtásban megakadályozott ember pozíciójába és
továbbra is nyugodtan alhatna, nem kellene féltenie a karrierjét.
Már ha valóban jól tudna aludni.
Ugyanakkor mi van, ha Orley-nak igaza van, és valóban
Peking áll az ügy hátterében?
Elgondolkodva forgatta zöld teával teli csészéjét. Mi
történne? Fölhívná a főnökeit és elmesélné nekik Orley
vélekedéseit, ahogyan azt kell, csakhogy ezzel államtitkok
birtokába jutna. Igazi államtitkokéba, amelyekhez semmi köze,
mert őt nem avatták be. Természetesen azonnal kockázati
tényezőnek számítana a nemzetbiztonság szempontjából. Még
az volt a kisebbik probléma, hogy Julian Orley-t a komppal
elvigye a GAIA-hoz. Ez itt fönt Attila pusztasága, adott esetben
ezt le is lehetne tagadni. Ám az, hogy az angol kínai műhold
segítségével kommunikáljon, arra lassú engedélyezési eljárás
után van csak lehetőség. A holdválság előtt Jia saját maga
meghozhatta volna ezt a döntést, de azóta erre már nem volt
lehetősége.
Muszáj beszélnie valakivel.
De mit mondjon nekik?
Ide-oda tologatta a csészéjét, balról jobbra, jobbról balra.
Hirtelen eszébe jutott, mit kell tennie.
Még ebben is volt valamennyi kockázat, de azért
működhet. Fölállt, átment az irányítópulthoz, létrehozta a
kapcsolatot a Földdel és két rövid beszélgetést folytatott.

– Összefoglalom – mondta Jia, miután visszakérette

Juliant a szűk központba. – Ön meghívja a barátait egy
szigorúan magánjellegű repülésre. Az egyik vendégéről teljesen
váratlanul kiderül, hogy egy gyilkos, aki megöl 5 embert, és
önöket otthagyja az Arisztarkhosz-fennsíkon.
– Így van.
– Mégpedig reakcióként, mivel lehallgatott egy
beszélgetést, amelyet ön folytatott a GAIA-val és a londoni
központjával, miszerint elképzelhető, hogy terroristák egy
atombombát csempésztek a Holdra azzal a céllal, hogy
megsemmisítsenek valamilyen amerikai vagy kínai létesítményt.
– Valamilyen kí... – pislogott Julian összezavarodva. De
aztán kapcsolt. – Igen, természetesen. Pontosan így volt.
– Önnek meg halvány fogalma sincs, ki állhat emögött.
– Most, hogy mondja, parancsnok, valóban halvány
fogalmam sincs. Csak annyit tudok, hogy kínai vagy amerikai
polgárok veszélybe kerülhetnek.
– Mhm – bólintott komolyan Jia. – Értem. Így tiszta az
ügy. Azt mondjuk, hogy a mi nemzetbiztonsági érdekünk is
megkívánja, hogy közösen derítsük fel az ügyet. Pontosan ezt a
tényállást továbbítottam, és megkaptam az engedélyt, hogy a
rendelkezésére bocsássam a műholdunkat, utána pedig önt a
Vallis Alpinába vigyem.
Julian végigmérte a taikonautát.
 – Köszönöm – mondta halkan.
– Örömömre szolgál.
– De azt is tudja, hogy a következő beszélgetések során
Kínát néhány nagyon csúnya vád érheti.
Jia a vállát vonogatta.
– Az a fő, hogy most még nem tudok róla.

Shaw a konferenciateremben állt, az asztal mellett.

Olyan csapzott volt, mintha egész nap futott volna. Kíséretében
ott volt Edda Hoff és Andrew Norrington. Az ajtónak
támaszkodva egy némiképp szétszórtnak tűnő szőke férfi
várakozott.
– Julian! – kiáltotta Shaw. – Istenem, hogy van? Már
órák óta próbáljuk elérni magát! Hol van?
– Kapcsolatba tudtak lépni a GAIA-val?
– Nem.
– Hogyhogy nem? A GAIA-t teljesen normális rádióval
is...
– Mindent megpróbáltunk. Senki sem válaszol.
Julian érezte, amint a szíve egyre hevesebben ver.
– Először is, nem történt robbanás a Vallis Alpinában –
sietett leszögezni Shaw. – Ennyiben tehát nyugodt lehet.
– És a bázis? A bázist elérték?
– Azt sem.
– Hm, Julian – kapcsolódott be Norrington. – Azt
gondoljuk, hogy valaki a kommunikáció megakadályozására
használja a műholdakat, úgy, hogy egy óriási bot-hálózatot
zúdított a Holdra. A végfelhasználói gépek bizonyos értelemben
eldugultak. Valójában félig vakok és teljesen süketek vagyunk,
tehát magától van szükségünk információkra!
– Hogyan tudja valaki megbénítani a végfelhasználói
gépeket? – kérdezte Julian.
– Egészen egyszerűen. Egy beavatott segítségével.
Beavatott. Férfi vagy nő? Jó ég, miért nem tud
megszabadulni a gondolattól, hogy Lynn is benne van a
dologban?
– Éppen most világítjuk át Hannát – mondta Hoff. – Túl
sok mindent nem lehet mondani róla, az életrajza teljesen
tisztának tűnik. Mindenesetre abban egyetértünk, hogy nem
ügyködhet egyedül odafent.
– De még egyszer. Hol van most? – sürgette Norrington.
Julian sóhajtott. Röviden elmesélte, mi történt azóta,
hogy a kommunikáció megszakadt. Shaw arca minden
halálesetnél sápadtabbá vált.
– Jia Keqiang nagyvonalúan felajánlotta, hogy elvisz
minket a hotelbe – zárta a mondandóját. – Előtte megpróbáljuk a
GAIA-t a kínai műhold segítségével elérni, hogy...
– Mr. Orley – lépett előre egy lépést a szőke férfi az
ajtókerettől. – Ne repüljenek a GAIA-hoz.
Julian homlokát ráncolva nézte a férfit. Végre leesett
neki.
– Maga Owen Jericho.
– Igen.
– Bocsánatot kérek – tárta szét a karjait. – Már rég
köszönetet kellett volna mondanom, de...
– Majd máskor. Mond önnek valamit ez a név: Hydra?
Julian csodálkozott.
– Görög mondavilág – gondolkodott. – Egy kilencfejű
szörnyeteg.
– Semmi más nem jut eszébe?
– Nem.
– Úgy tűnik, egy Hydra nevű szervezet felelős ezért az
egészért. Az újranövő fejek. Sok fej. Legyőzhetetlen, átszövi az
egész világot. Egy darabig meg voltunk győződve arról, hogy a
mozgatóerők a kínai gazdasági vagy politikai életben
keresendők, de akárhonnan nézzük is, ennek semmi értelme.
Amúgy az ön egyik barátja is rajta volt a Hydra kilövési listáján.
– Micsoda? Az ég szerelmére, ki az?
– Gerald Palstein.
– Tessék? Mit akarnak Geraldtól?
– Még erre a legegyszerűbb válaszolni – jegyezte meg
Norrington. – A Palstein elleni merénylettel elérték, hogy le
kellett mondania a holdutazásról, így szabaddá vált egy hely
Hanna számára.
– De hogyan...
– Később – lépett közelebb Jericho. – A legfontosabb,
amit most tudnia kell: a merényletet nem a GAIA ellen tervezik.
– Nem? – visszhangozta Julian. – De hát maga mondta...
– Tudom. Úgy tűnik, tévedtünk. Azóta újabb részeket
fejtettünk meg az üzenetből, ebből pedig az derül ki, hogy a
bomba nem a hotelt hivatott felrobbantani.
– Hanem?
Egy másodpercre csönd lett, mintha mindenki abban
reménykedett volna a teremben, hogy valaki más engedi ki a
zsákból a macskát.
– A Peary-bázist – mondta végül Shaw.
Julian tátva maradt szájjal bámult. Jia úgy nézett ki,
mintha azonnal kifutna a lába alól a talaj.
– Peking ilyesmit soha nem... – kezdte.
– Nem vagyunk biztosak abban, hogy Peking – vágott a
szavába Shaw. – Legalábbis nem a hivatalos kínai körök. De
jelenleg ez mindegy is. Hydra a Peary-bázist akarja
megsemmisíteni, az Örök Fény hegyeit, az egész környéket!
Nem akarnak tőlünk valójában semmit, minket csupán
kihasználtak, hogy feljussanak a Holdra. Lépjen azonnal
kapcsolatba a bázissal, mindegy, hogy csinálja! Át kell fésülniük
a terepet, szükség esetén ki kell üríteniük.
– Nagy ég! – suttogott Julian. – Ki ez a Hydra?
– Fogalmunk sincs. De akárkik legyenek is, Amerikát el
akarják tüntetni a sarkvidékről.
– Carl pedig oda tart – vált egy pillanat alatt világossá
minden. Fölugrott és Jiára nézett. – Föl akarja robbantani a
bombát. Föl akarja robbantani, és el akar tűnni!

De a kínai műhold segítségével sem érték el a Peary-

bázist, amitől Orley aggodalma tovább növekedett.
Megpróbálták elérni a GAIA-t, sikertelenül. Megint a bázist.
Megint a GAIA-t. Röviddel négy óra után feladták.
– Ez nem a mi műholdunkon múlik – állapította meg Jia.
– Londonnal tudtunk beszélni.
Orley ránézett.
– Ugyanarra gondolunk?
– Hogy a bomba már felrobbant, és ezért nem érünk el
senkit? – törölgette Jia a szemeit. – Bevallom, ez is eszembe
jutott már.
– Borzalom – suttogta Orley.
– De amint hallottuk, nem a műholdak jelentik a
problémát. A végfelhasználói gépek nem működnek. A Peary-
bázist és a GAIA-t támadják, minket nem. Ezért tudunk mi
kommunikálni, csak éppen a hotellel és a bázissal nem.
Ráadásul egy atombomba robbanása... – tétovázott Jia. – Nem
gondolja, hogy már hírt kaptunk volna róla? Az én országom
pontosan megfigyeli a Holdat. Szerintem a hotel még áll.
– A bázis librációs árnyékban fekszik. Figyelheti az
országa, amíg csak akarja.
– Biztos lehet benne, Kínának semmi köze az egészhez.
– Nem értem – járkált föl s alá a kis teremben Orley. –
Egyszerűen nem értem. Mire megy ki ez az egész?
Jia feléje fordult.
– Mikor akar indulni?
– Most. Szólok a többieknek – Orley elindult, de
megtorpant. – Nagyon hálás vagyok magának, parancsnok.
Nagyon!
– Keqiang – hallotta saját hangját Jia.
Micsoda? Egy rövid időre szinte kényszerítve érezte
magát, hogy az ajánlatot visszavonja, de a hosszú hajú,
barátságos angol tetszett neki. Talán túlságosan is szigorúan ítéli
meg a nyugati bizalmasságot. A keresztnevek használata talán
hozzájárul a népek közötti megértés erősítéséhez.
– Egyvalami bizonyos, Keqiang – mondta Orley
kesernyés mosollyal. – Ha kettőnkön múlik, soha nem lett volna
holdválság.
Ebben a pillanatban meghallotta a saját nevét.

A hangszóróból szólt, egy végtelen, automatizált

rádióadás része:
– Kallisto a Ganymednek. Kallisto Julian Orley-nak.
Vétel. Julian Orley, Ganymed, vétel. Kallisto a...
Jia a pulthoz ugrott.
– Kallisto? Itt Jia Keqiang, a kínai állomás parancsnoka
beszél. Hol vannak?
Egv darabig recsegés hallatszott a hangszórókból, majd
Nina Hedegaard arca jelent meg a képernyőn.
– A Montes Jura fölött repülünk – mondta. – De hogyan
lehetséges, hogy...
– Nyitva tartjuk a fülünket. Julian Orley-t keresik?
– Igen – bólintott hevesen – Igen!
Julian a képernyőhöz tolakodott.
– Nina! Merre vagytok?
– Julian! – hirtelen Tim arca is megjelent. – Végre!
Minden rendben nálatok?
– Egyértelműen nem.
– De... – Timen a bomlás jelei mutatkoztak.
– Amber jól van – nyugtatta meg őt sietve Julian. – Mi
van Lynnel? A GAIA-val? Tim, mi történik itt?
– Nem tudjuk. Lynn... még élünk.
– Még éltek?
– A GAIA elpusztult.
Julian a képernyőt bámulta, nem talált szavakat.
– Tűz ütött ki, sokan meghaltak. Evakuálnunk kellett,
egy bomba miatt.
Bomba.
– Nem, Tim – rázta a fejét Julian, a kezeit ökölbe
szorítva.
– Ne aggódj, biztonságban vagyunk. A holdbázison.
Onnan indultunk a keresésetekre. Két keresőcsapat van úton,
hogy...
– Kapcsolatban álltok a bázissal?
– Nem, a bázis el van vágva a külvilágtól.
– Tim...
– Julian, lassan leszállunk – mondta Nina. – Egy óra
múlva ismét a bázison vagyunk. Akkor majd...
– Túl késő, az már túl késő! – üvöltötte. – A bomba nem
a GAIA-ban van! Halljátok? A GAIA-nak semmi köze az
egészhez! A bomba a sarkon van, a holdbázist akarják
fölrobbantani! Hol van Lynn, Tim? Hol van Lynn?!
Tim megmerevedett. Ajkai hangtalanul formáltak meg
két szót:
– A bázison.
– Ez nem lehet igaz! – tördelte a kezeit Julian, s mint egy
üldözött, úgy nézett körbe. – Valahogyan vissza kell...
– Julian – mondta Nina. – A másik keresőocsapat
utánunk indult el, a Mare Imbrium felett köröznek. Amint
összeszedtünk titeket, a magasba emelkedünk, hogy kapcsolatba
léphessünk velük, és azonnal visszaküldjük őket a bázisra. Ők
közelebb vannak.
– Igyekezzetek! Carl a Peary felé tart. Be akarja élesíteni
a bombát.
– Már úton is vagyunk.

PEARY-BÁZIS, ÉSZAKI-SARK
Dana Lawrence az Iglu 1-ben, a központ félhomályában
ült, tiszta oxigént lélegzett egy tartályból és maga elé bámult.
Már a GAIA-ban elég oxigént lélegzett be a mérgezés
ellenszereként, de néhány lélegzetvétellel több nem árthat.
– Nem akar aludni egyet? – kérdezte együttérzően
Wachowski.
A kontroll-lámpák és képernyők fényei vérszegény
kékes színezetet kölcsönöztek az arcának.
– Felébresztem, ha van valami.
– Köszönöm, rendben vagyok.
Valóban nem érzett fáradtságot. Amióta az eszét tudja,
az életét a kevés alvásra rendezte be. A betegszobában Kramp,
Borelius és Nairék kómaszerű állapotban feküdtek, kaptak egy
nagy adag nyugtatót és dr. deLucas, a a létfenntartó eszközök
specialistája kezelte őket. Hogy Lynn-nek mire lenne szüksége,
arra azonban még ő sem tudott rájönni. Az egyik fiatal geológus,
név szerint Jean-Jacques Laurie azt javasolta, bízzák az
ISLAND-I, az ISLAND-II elődjének a bölcsességére. A
pszichológiaprogram meglehetősen sablonosan sokkot állapított
meg, amihez esetleg kapcsolódik egy kései mutizmus,
pszichoszomatikus eredetű némaság. Julian lánya nyitott
szemmel hevert a sötétben, vagy ide-oda járkált, önmaga
foglyaként, egy zombi lett. Ögiék, akik egyedüliként sértetlenek
mind fizikai, mind pedig lelki értelemben, a nyugati szegély
egyik lakótornyába költöztek be.
A bázison minimális létszámú személyzet tartózkodik, a
túlélők kiiktatva, a keresőcsapatokat elküldte, ők tévesen azt
feltételezik, hogy Hanna vissza akar térni a szállodába. Valóban
kedvező feltételeket teremtett a számára, de Hanna nem jött.
Időközben már négy is elmúlt, s elcsüggedt. A terv úgy szólt,
hogy az akciót együtt kell végrehajtaniuk, de ebben az
üzletágban csak addig küzdöttek vállvetve, amíg
elkerülhetetlenné nem vált a másik feláldozása. A csapatok 2-3
óra múlva visszatérnek. Addig egyiküknek muszáj cselekednie.
Felállt.
– Megmozgatom a lábaimat. Segít az ébren maradásban.
– Egészen tűrhető kávénk van – mondta Wachowski.
– Tudom. Már négy csészével ittam.
– Főzök újat.
– Elég, hogy füsttel terheltem az anyagcserémet, nincs
szükségem még koffeinmérgezésre is. A szomszédban vagyok, a
fitneszteremben, ha valami van.
– Dana? – mosolygott némileg zavarban Wachowski.
– Igen?
– Szólíthatom Danának, ugye?
Lawrence fölvonta a szemöldökét.
– Hát persze, Tommy.
– Elismerésem.
– Ó! – mosolyodott el. – Köszönöm.
– Komolyan mondom. Maga aztán tudja tartani magát!
Mindazok után, ami történt, Orley boldog lehet, hogy maga itt
van. Maga meg tudja őrizni a hidegvérét.
– Legalábbis igyekszem.
– A lánya valahogy becsukódott.
– Hát... Az ISLAND-I szerint sokkot kapott.
– Meglehetősen mélyen ül ez a sokk. Mi van vele? Maga
jobban ismeri őt, Dana; mi baja?
Lawrence egy rövid ideig hallgatott.
– Az, ami mindannyiunk baja – mondta kifelé menet. –
Kínozzák a démonjai.
 HANNA
A hélium-3 tartályokkal megpakolt tehervonat óránként
700 kilométeres sebességnél is gyorsabban száguldott a Peary-
repülőtér irányába, de Hanna gondolatai még gyorsabbak voltak.
Élesítenie kell a bombát, de előtte még fel kellene vennie
a kapcsolatot Lawrence-szel. Halvány elképzelése sem volt
arról, mi történhetett a hotelben. Annyi biztos, hogy az ő
lelepleződése Lawrence mozgásszabadságát is korlátozza. Ha a
sarkon megvárná, akkor együtt menekülhetnének, de
identitásának Janus-arca legkésőbb az OSS-en lelepleződne egy
hivatalos körözőlevél miatt, s azt elfelejtheti, hogy a
világűrlifttel tér vissza a Földre. Az egész elcseszett helyzet
megkövetelte a gyors cselekvést.
Beállítani az időszerkezetet és azonnal eltűnni a
Charonnal. Xin szép terve még megvalósulhat. Talán nem
egészen úgy, ahogyan eltervezte, de azonos eredménnyel. A
legjobb, ha Lawrence még mindig a Vallis Alpina biztonságos
távolságában játssza az aggódó igazgatónőt és abban bízik, hogy
a kínaiak a szerződésben vállalt kölcsönös segítségnyújtás
keretei között valamikor visszaviszik a Földre.
A fennsík egyre közeledett. Már látta az űrkikötőt, a
hangárokat, antennákat, az emberi település rendezett képét.
Amikor a mágnesvasút sebessége csökkenni kezdett, méghozzá
sokkal gyorsabban, mint a Lunar Expresszé, nekipréselődött az
előtte álló tartálynak. Egy pillanatig attól tartott, hogy
elszámolta magát és a fékezés gyilkos ereje péppé lapítja, de
azután a vonat már egy nyugdíjas gőzös kényelmességével
fordult be az utolsó kanyarba, s megállt a pályaudvar
emelvényénél. Mielőtt még az egyik manipulátor
összetéveszthette volna egy gömbtartállyal, kiugrott a peronra,
ügyelve arra, hogy ne kerüljön bele a kamerák képébe. Körülötte
életre kelt a géppark, targoncák közeledtek, a mesterséges karok
pedig nekiláttak a lerakodásnak. A platform széléhez rohant,
egyetlen ugrással megtéve a talajtól elválasztó 15 métert. Szeme
elé tárult a két kilométernyi beépítetlen terület, amit csupáncsak
az iglukhoz vezető út szelt át. Élesen elkülönültek a domboktól
és a gyárépületektől, lakótornyok által körbevéve, közöttük
pedig, látszólag önkényes elrendezésben, mindenféle
raktárépület. Jókora távolságban, az egyik domb megkövesedett
hullámai között megpillantott valami nagyobb építményt, az
épülőben lévő hélium-3-erőmű külső burkát.
Hanna kapkodás nélkül elindult az út mentén a
magaslatok védelmében. A bázis jobb kézre esett. Hamarosan
egy új Nap ragyog fel itt, igaz, röviden, de ahhoz képest sugárzó
ragyogással, és megváltoztat mindent. A tájat. A történelmet.

LAWRENCE
Lifttel ment fel az Iglu 1 tetőterébe, s belépett a két
kupolát összekötő csőbe. Alatta húzódott az út, amelyik a
háttérben lévő gyárakhoz vezet. Néhány kisablakon keresztül
kilátás nyílt a kráterek szélére, az iparterületre és az űrkikötőre.
A Nap Giorgio de Chirico módjára vonta be árnyékkal a
panorámát, de Lawrence nem vette észre a milliárdnyi csillag
alatti táj szürreális szépségét. Céltudatosan ment át az Iglu 2-be,
lifttel lement a tárgyalóba, fölvette űrruhájának páncélzatát és a
túlélőhátizsákját, felkapta a sisakját és még lejjebb ment, el a
fitneszstúdió és a betegszoba mellett, átkelt egy réteg
sziklakőzeten, behatolt a föld alatt végighúzódó barlangok és
járatok labirintusának minotauruszi világába. Thorn térképeiről
és leírásaiból a legapróbb részletekig ismerte a Peary-bázist, így
jól tudta, mi vár rá és merre kell mennie, amikor megnyílt a lift
ajtaja.
Belépett a tenger fenekére.
Legalábbis úgy tűnt. A haltenyészetek üvegfalai több
méter magasságba emelkedtek. Reflexek játszadoztak a talajon a
víz változékony természetének, a lazacok, pisztrángok és
sügérek csillogásának, a hatalmas rajok vonulásának
köszönhetően. Egy idő után a barlang elkanyarodott, jobbára
sötétségben haladt tovább, csak néhány járatban pislákolt
halvány kékeszöldes vagy fehér fény, mögöttük ültetvények,
génlaborok, a holdbéli gyümölcsök és zöldségek nemesítésének
helyszínei. Útját egy járat keresztezte, átment egy rövid
folyosón és egy hatalmas méretű, kőből kirakott, majdnem kör
alakú teremben találta magát. Innen egy lift vezetett fel
közvetlenül az Iglu 1-be, amit az előbb is használhatott volna, de
Wachowskinak azt kell hinnie, hogy odaát van a
fitneszstúdióban. Tekintetével kamerákat keresett. Thorn
idejében nem volt kamera a teremben, és most sem talált egyet
sem. De még ha időközben be is szereltek volna ide kamerákat,
mivel nagyon kevesen voltak az állomáson, Wachowski
figyelmét bizonyára a külső környezet köti le. A haltenyészetek
és a zöldségágyások alighanem most a legkevésbé sem érdeklik.
A teremből több folyosó vezetett kifelé a
laboratóriumokhoz, az éléskamrákhoz és a szállásokhoz. Csak
az egyiken volt légzsilip, amin túl a barlang több száz
kilométeren keresztül folytatódott az ismeretlenben,
kihasználatlanul, sokfelé elágazva, levegőtlenül. A legtöbb
lávacsatorna a Peary dombjaiban ért véget, mások lefelé
haladtak a völgyben, megint mások az egész térségen
végighúzódó vetődésbe torkollottak. Fölvette a sisakját, belépett
a zsilipbe és kiszivattyúzta a levegőt. Egy perc múlva megnyílt a
hátsó ajtó. Bekapcsolt sisaklámpával lépett ki a kiépítetlen,
sziklás és éjfekete folyosóra. A fénypászmák idegesen ugráltak a
megüvegesedett bazalton. Mintegy száz méter múlva baloldalt
meglátta a rést, amelyikről Hanna mesélt. Szűk, aggasztóan
szűk. Befurakodott, behúzta a vállait, majd négykézlábra
ereszkedett, és amikor a plafon túlságosan alacsonyra
ereszkedett, az utolsó métereket hason csúszva tette meg.
Amikor a szűkösséget már alig tudta elviselni, a falak
szétnyíltak és megpillantott egy halom mesterségesen
összehordott követ. Széthordta a kőrakást.
Valami lapos, csillogó dolog bukkant fel. Egy villogó
kijelző és egy kezelőtábla.
Meg kell hagyni, Hanna ügyesen helyezte el.
Hirtelen világossá vált: szerencséjük volt a
szerencsétlenségben.
A terv szerint a csomagnak önerőből kellett volna
eljutnia a vetődés fenekére, hogy ott nyugton legyen az utazás
utolsó napjáig. Csak közvetlenül az OSS-re való visszatérés
előtt, a bázis hivatalos megtekintésének idején kellett volna
Hannának leválnia a csoportról, hogy kikeresse a tartalmát és a
barlangba vigye. A Charon még aznap este elhagyta volna a
Holdat, a robbanótöltet pedig huszonnégy órával később repült
volna a levegőbe. Csakhogy a csomag mechanikája elromlott,
így Hanna kénytelen volt a csomag tartalmát idő előtt a bázisra
szállítani, hogy a Mini-Nuke-ot a barlangrendszernek ezen a
pontján helyezze el. Visszatekintve a mindent összekavaró
lelepleződésére, egy áldás volt, hogy a körülmények erre
kényszerítették.
Kinyitotta a billentyűzet biztonsági fedelét. Tétovázott.
Milyen időpontra állítsa be a gyújtószerkezetet? Most
már mindenki tudott a tervezett merényletről. Persze még abból
indulnak ki, hogy a GAIA a célpont, s ezt a tévhitet ő minden
erejével erősíteni igyekezett. De a keresőcsapatok az
Arisztarkhosznál talán más belátásra jutnak. Mi van akkor, ha
úgy jönnek vissza, hogy rájöttek, maga a bázis forog
veszélyben, és egy keresőakciót indítanak a sarkvidékre?
Nem szabad időt adni nekik, hogy megtalálják a bombát.
Tehát közeli időpontot kell választania.
Lawrence hátán végiglutott a hideg. Úgy kellene
beállítania, hogy ő maga ne égjen el a nukleáris villámban. A
pusztítást lélegző csoda, amelynek billentyűi felett most az ujjait
tartja, a Peary csúcsait pokollá változtatja, és mindent elsöpör,
amit emberek építettek, annyira tökéletesen, mintha soha nem
járt volna erre senki. Tanácsos lesz akkor jó távol lenni innen, de
mikor térnek vissza a keresőcsapatok, mikor indul majd a
Charon? Ha huszonnégy órára állítaná be a gyújtószerkezetet,
akkor ő bizonyosan túlélné. De mi van akkor, ha a
kommunikációs blokád korábban összeomlik és rájönnek, hogy
a Mini-Nuke itt van a bázison?
Erre nem jöhetnek rá!
Dehogynem, rájöhetnek. Már csak az, hogy egyáltalán
tudnak a bombáról, elég bizonyíték arra, hogy mindenre
rájöhetnek. Időközben a Kallisto már nyilván elérte az
Arisztarkhosz-fennsíkot. Ha találtak túlélőket, hamarosan
visszaérnek. Ha nem, akkor még bizonytalan ideig tovább
keresnek. A döntését nem teheti függővé a kompoktól.
Élesítenie kell a bombát, meg kell kaparintania a Charont és el
kell indulnia az OSS-re. Ott majd meg kell magyaráznia, miért
repült el a többiek nélkül, egyáltalán miért repült el, és honnan
tudott a bombáról. Ha lesznek túlélők, akkor az romba dönti
majd minden hazugságát.
De ezzel meg kell birkóznia. Kiképezték arra, hogy
megbirkózzon az ilyesmivel.
Ezután beadta az időkódot, visszapakolta a köveket a
bombára és sietve visszakúszott. A poklot beprogramozta. Ideje
eltűnnie.

AZ IGLU 1
Wachowski halálra rémült.
– Mit keres maga itt?
Lynn nézett le rá, kissé csodálkozva: úgy látta magát a
férfi tekinteteben, ahogyan az őt látta, egy sápadt, kócos kísértet,
ami hangtalanul suhant ide, mintha a forgószelek hátán érkezett
volna, egy idegen erők által irányított jelenség: Lady Madeline
Usher, Elsa Lanchaster mint Frankenstein menyasszonya, egy B
kategóriás film. Teljességgel megdöbbentő, milyen tisztán látta
felvillanni a sötétségben az efféle képeket és gondolatokat,
miután az értelme, hopplahopp, elillant. De nyilván nem úgy,
hogy egy morzsányi sem maradt volna belőle, hogy a kicsi
lányt, aki oly rémesen eltévedt, vissza ne tudja vezetni a
normalitás útjára.
Kövesd a gondolatok útját, sugalmazták asztrális lények.
A fénybe, a fénybe, csillaggyermek, suttogták magasabb
intelligenciák, amelyeknek nem volt testük, és obskúrus örömöt
éreztek, ha szegény asztronautákat csalhattak el a
monolitikumba és XIV. Lajos stílusú szobák nevetséges
másolataiba dughatták őket, mint a szegény Bowmant, aki...
Bowman, Lady Madeline? Ez az én fejem!, kiabálta. Az én
fejem, Julian! És a kiáltás, a bátor kis kiáltás elindult, derék társ,
felkínlódta magát az eseményhorizontig vezető hosszú-hosszú
úton, majd erejét és bátorságát vesztve befelé fordult és elhalt.
– Jól érzi magát?
Wachowski elfordította a fejét. Érdekes. A halántékán az
erek szorgosan szállítják a vért. A rendkívüli izgatottság vérét.
Lynn látta, amint apró tengeralattjárók úsznak benne.
– Nem hallottam, hogy jön.
Tengeralattjárók az erekben. Dennis Quaid a Vérbeli
hajszában. Nem, Raquel Welch és Donald Pleasance,
Fantasztikus utazás. Az eeeelső megfilmesítés!
Ja igen. Bocs, Daddy.
Lynn szennyezett terület volt. Juliannel beszennyezett.
Teljesen világos, Julian itt van, ugratja őt, bolonddá teszi a
filmőrületével. Amikor Lynn már úgy gondolta, végre
megérkezett saját világába, a végén mindig Julian világában
találta magát, Alice Orley-országban, Julian fantáziájának örök
protagonistája, Julian saját találmánya.
Te őrült vagy, Lynn, gondolta. A végén olyan leszel,
mint Crystal. Először depressziós, utána meg őrült.
Vagy ezt a szerepét is Julian írta bele a forgatókönyvbe?
A hadonászó kezek, szikrákat szóró szeme, ha Timet és
őt bevitte a saját mozijába, minden méter celluloid, minden
digitális dráma, ami a science-fiction-szerzők és –rendezők
agyában valaha is megszületett, mintha kötelezővé vált volna.
George Mélies: Utazása Holdba; Fritz Lang: A Hold asszonya;,
Nathan Juran: First Men in the Moon, This Island Earth Jeff
Morrow-val, Faith Domergue-gel és a mutánsokkal – ó, istenem,
a mutánsok! –; Star Trek; A Földre pottyant ember; Űrodisszeia;
Csillagok háborúja; A nyolcadik utas: a Halál; A függetlenség
napja; Világok háborúja; Perry Rhodan Finn O'Keefe-fel... Ez a
Finn O'Keefe, ja igen, az is itt volt valahol a közelben, és mindig
– tratratratrá! – a főszerepben Lynn Orley...
– Jól rám ijesztett.
Wachowski. Egymagában a félhomályos központban,
monitorok és pultok között. Nem kellene így fölfújnia magát.
Seggfej. Ő maga néz ki ijesztően.
– Minden rendben – suttogta Lynn.
 Lehajolt hozzá, kezét a nyakára tette és ajkát a férfiéhoz
szorította. Mhm, kellemes meleg. Ő volt Grace Kelly? Ő, ugye?
A férfi pedig...
– Miss Orley, Lynn... – Cary Grant megmerevedett.
Bocsánat, ugye ez itt a Fogjunk tolvajt?
Furcsa, ez nem is science-fiction film. De Julian mégis
szereti.
Klikk, sssss, ellenőrizni.
Elvesztetted a hotelt.
Már megint egy ilyen világító útjelző. Mit keres itt? Mi a
fenét keres a központban, ahol Wachowski kellemetlen
kipárolgásait érzi? Félrelökte a férfit, hátralépett és undorodva
törölte meg a száját.
– Minden rendben? – kérdezte a férfi elbűvölt
szörnyülködéssel.
– Igen, szuper! – üvöltött rá Lynn. – Van valami
innivalója?
Wachowski bólintott és már ugrott is.
Hopplá, kerültek örvénybe ismét Lynn gondolatai.
Amikor a férfi a kezébe nyomta a pohár vizet, már nem tudott
visszaemlékezni arra, hogy ő kérte.

HANNA
Nagy ívben kerülte meg a lakótornyokat, s egészen a
vetődés széléig ment. A beszakadt lávacsatorna falai nem
mindenütt zuhantak meredeken alá, volt, ahol lépcsőzetesen
ereszkedtek lefelé, a kiszögelléseikkel egyfajta természetes létrát
képezve, így Hanna kényelmesen lejuthatott. A rés nyugat felé
meredek völggyé terebélyesedett, keresztülszelte a Peary-kráter
oldalát, a bázistól jobbra pedig összeszűkült. Az aljáról Hanna
még felismerte két lakótorony napsütötte csúcsát, valamint két
hidat, amelyek a vetődés felett íveltek át. Itt lent sötét volt, a
talaj tele törmelékekkel. Átküzdötte magát az első híd alatt,
enyhe emelkedőn egy ösvényszerű repedést követett, odaért a
második hídhoz és nyújtózkodott, hogy fölfelé is lásson.
Mintegy 10 méterrel fölötte egy lyuk tátongott a falban.
Sok ilyen lávacsatorna torkollott a vetődésbe, de őt pont
ez az egy érdekelte. Mászni kezdett, elérte a nyílást, bekapcsolta
a sisaklámpáját és behatolt a rövid, meredek emelkedő után
ellaposodó barlang belsejébe. A fényszórók megvilágították az
éles bejáratot, amely mögött a bomba rejlett. Azt mérlegelte,
hogy nem látogat el a központba, hanem azonnal beprogramozza
a bombát, de muszáj volt Lawrence-szel beszélnie. Az elmúlt
órákban sok minden történhetett, ami miatt meg kell változtatnia
a tervét, ráadásul a saját helyzetére vonatkozó információkra is
szüksége volt. A terv szerint a bázis és a GAIA közötti
lézerkapcsolatnak működnie kell, amit Lawrence úgy
manipulált, hogy a hívás közvetlenül az ő mobiljára fut be.
Hagyta hát a rést, a légzsiliphez ment és belépett. A kis
ablakon fény szűrődött be. A zsilipen túl volt a bázis
zsargonjában teremnek becézett természetes kiöblösödés,
amelyből a laborok, a melegházak és a haltenyészetek nyíltak. A
teremből lift ment fel az Iglu 1-be, közvetlenül a központba.
Hanna az órájára nézett. Majdnem fél öt. Lehetséges, hogy nincs
is senki a központban? A fegyverét mégis előhúzta, és a terembe
lépve alaposan körülnézett, majd megnyomta a szenzort és
lehívta a liftet.

LAWRENCE
Eldöntötte, hogy a feltétlenül szükségesnél egy
másodperccel sem marad tovább a bázison. Benézett a
betegszobába, ahonnan az alvás tompa muzsikája szűrődött ki,
és ha jól hallotta, Mukesh Nair volt a kiemelkedő szólista.
Minnie deLucas, egy rasztafrizurás fekete nő egy számítógép
mellett ült.
– Hogy vannak? – kérdezte aggodalmas hangon.
– Megvannak mindannyian – tette szája elé a mutatóujját
az orvosnő, és az ágyak felé pillantott. – A füstmérgezés egyik
esetben sem súlyos, de úgy tűnik, a nagyobbik német nőt
komoly trauma érte. Elmesélte, mi történt a szálloda
liftaknájában, és hogy nem tudta megmenteni azt az asszonyt.
– Igen... – suttogta Lawrence. – Szörnyű dolgokat éltünk
át. Hol van tulajdonképpen Miss Orley?
– Meg kellett volna kötöznöm, ha itt akarom tartani.
– Elment?
– Itt mászkál valahol. Nem tud és nem is akar aludni. Azt
hiszem, átment Tommyhoz a központba. És ön? Minden
rendben?
– Ó igen. Az elmúlt órákban annyi tiszta oxigént
lélegeztem be, hogy ebben az életben már nem is kaphatok
füstmérgezést.
– Úgy értem, lelkileg hogy van.
– Elmegy – vonta meg a vállát. – Az érzékenység olyan
luxus, amit lehetőleg megtagadok magamtól.
– Azért keressen fel egy pszichológust – tanácsolta
deLucas.
– Persze.
– Komolyan, Dana. Ne próbálja hárítani az egészet. Nem
szégyen, ha segítségre van szüksége.
– Honnan veszi, hogy ezt szégyennek tartanám?
– Maga olyan benyomást tesz... – tétovázott deLucas –,
mintha nagyon szigorú lenne magával. Magával és másokkal.
– Óh – vonta fel a szemöldökét érdeklődve Lawrence. –
Valóban ilyen lennék?
– Nem olyan rossz az, egy kicsit végigdőlni a heverőn –
mosolyodott el deLucas.
– Ó, elég sokan vannak, akik úgy vélik, a heverőn lenne
a helyem – kacsintott bizalmasan a fekete nőre. – Na, megyek a
fútógépre.

AZ IGLU 1
A tisztaság viharjelzője késztette Lynnt arra, hogy
bemenjen a központ teakonyhájába, egy apró, homoküveg
ablakkal elválasztott helyiségbe: visszavitte az üres
vizespoharat. Miután hetek és hónapok óta a legvadabb
rombolás félelmei kínozták, hirtelen nagyon fontossá vált
számára a rend. A GAIA romokban hever. Képzeletében
gyakran pusztította már el, így felvetődött benne az erőteljes
gyanú, hogy esetleg ő maga rombolta le, de ebben nem volt
biztos.
Abban a pillanatban, amikor a poharat letette, hirtelen
minden összeállt: visszatért az emlékezete.
A mentőakció a GAIA koponyáján, Miranda halála.
Megpróbált sírni. A szája szélét lebiggyesztette. Sírós
arcot vágott. De a könnycsatornák adósak maradtak a
termeléssel, márpedig amíg nem tud sírni, addig tovább fog
bolyongani lelke labirintusában, s nincs reménye a megváltásra.
Bizonytalanul bámulta a poharat, amikor meghallotta a lilt
zúgását.
Valaki felfelé jött.
Az arca eltorzult a dühtől. Nem akarta, hogy bárki is
jöjjön. Azt sem akarta, hogy Tommy Wachowski a közelében
legyen. Ez a disznó megcsókolta! Nem? Hogy jutott eszébe,
hogy ilyesmit tegyen? Mintha ő egy olcsó kis lotyó lenne? A
bázis kurvája. Akit bárki megbaszhat, egy játékszer, egy avatár,
más emberek fantáziája!
Basszátok meg saját magatokat!, gondolta.
Baszódj meg, Julian!
Egy kissé hátradőlt, így az üveg mellett belátott a
központba. A liftakna tengelyként húzódott végig az iglun. Egy
űrruhás ember lépett be, egyik kezében a sisakja, a másikban
egy fegyver. Egyértelműen egy fegyver volt az az izé ott a
kezében, Wachowskira fogta, aki felugrott, és meglepetésében
hátratántorodott.
– Ki van még itt? – kérdezte fojtott hangon a jövevény.
– Senki.
– Biztos vagy benne?
Wachowski valóban képes volt nem odafordulni a
teakonyha irányába.
– Csak én vagyok itt – mondta rekedten.
– Mostanában járt itt valaki?
 A parancsnokhelyettes tétovázott, kissé előrehajolt. Úgy
tűnt, azt mérlegeli, hogy megtámadja a nála sokkal nagyobb
férfit, akinek rövidre nyírt tarkóját Lynn bénultan bámulta,
képtelenül arra, hogy akár csak egy ujját is megmozdítsa, vagy a
szemét levegye róla.
Carl Hanna!
– Soha nem lehet tudni, mikor ki bukkan itt fel –
taktikázott Wachowski. – Ostobaság lenne, ha maga...
Egy tompa pukkanás. A parancsnok a földre zuhant és
nem mozdult többé.
Hanna megfordult.
Semmi. Csak a kerek, félhomályos központ. Elhagyatott,
nem számítva a hullát a lábainál.
Hanna a sisakját a pultra helyezte, a fegyverét lövésre
készen tartva még egyszer megkerülte a liftaknát. Egyik
munkaállomásnál sem ült senki. Egy üvegfal mögött halvány
fény derengett, előbukkant egy fali polc, teli kávéval,
csészékkel.
Onnan, ahol a férfit agyonlőtte, halk nesz ütötte meg a
fülét. Azonnal visszafordult, a fegyvert a mozdulatlan testre
szegezte, de rögtön le is engedte, amikor látta, hogy a halott
ennél halottabb már nem lehet. Csupán a férfi megmerevedett
karja csúszott le kissé megkésve. Eldugta a fegyverét és a pult
fölé hajolva a kijelzőt tanulmányozta. Ujjaival megérintette az
érintőképernyőt, létrehozta a kapcsolatot a GAIA-val, vagyis
muszáj lett volna létrehoznia, de választ nem kapott.
Újra megkísérelte. A vonal néma maradt.
Mi a fene van?
– Dana, a kurva életbe – sziszegte. – Vedd már fel.
Lassacskán, többszöri próbálkozás után sejteni kezdte,
hogy nyilván nem Lawrence a hibás. A számítógép jelezte, hogy
nem tud kapcsolatba lépni a hívott féllel, ami azt jelenti, hogy
nincs kapcsolat a hotellel, a lézercsatorna segítségével sem.
A GAIA nem jelentkezett.

Lynn a mosogatóhoz lapult, összehúzta magát, egyre

kisebbre és kisebbre, arcát térdei közé rejtve. Bénultságát az
utolsó pillanatban küzdötte le, a fejét villámgyorsan húzta
vissza, tehát mégis képes erre, örvendezett az erdőben tévelygő
kislány, aki azt a bizonyos fénylő morzsát követte, elképedve a
reflexek csodáján, miközben a felnőtt nőo teste feszülten
dermedt meg, és a visszatartott levegő lassan fájdalmat okozott a
tüdejében.
Lynn gondolatait újabb hasadék metszette ketté. Ott van
Carl Hanna, a kissé talán sajátos, de ennek ellenére kedves és
közkedvelt, amolyan popsztár-szerettem-volna-lenni típusú férfi,
akivel az egyik estét végigdumálta a GAIA-ban és közben
elképzelte, mi mindenre lenne képes izmos testével, vékony
ujjai milyen csodás munkát végezhetnének, ha le tudná győzni
saját magát, és magával vinné a lakosztályába. Abba az utálatos
lakosztályába, amelynek tükrében sajnos egy betegesen
rosszkedvű, zöld tablettákat zabáló hisztérika lakott, s ezért nem
is szeretett ott tartózkodni. Hanna megőrizte hidegvérét és
visszafogta a csapatait. Itt a kronológiából hiányzik néhány
fejezet, majd minden zavarossá válik. Valaki azt állította, hogy
Hanna gonosz és a levegőbe akarja röpíteni a szállodáját. A
világát néhány szóval átrendezték, s most ugyanaz a kedves
fickó, akivel a Mama Quilla Clubban flörtölt, lelőtte szegény
Tommy Wachowskit, ő maga pedig hirtelen eszelősen félni
kezdett az izmos testtől és az inas kezektől. A félelem jeges
vízben fürdette meg az agyát, így átmenetileg megint tisztán
tudott gondolkodni, legalábbis felismerte annak életbevágó
fontosságát, hogy meg se mukkanjon és ne engedjen a
kísértésnek, hogy vinnyogni kezdjen, vagy erdőben eltévedt
kislány módjára fütyörésszen, mert akkor ez a férfi, aki magát
Carl Hannának nevezi, őt is meg fogja ölni.
Visszafojtotta a lélegzetét és hallgatózott. Hallotta, amint
káromkodik, hallott minden árulkodó szót.

HANNA
Mindent át kell rendezni. Lawrence kiesett. Akármi is
történt vele, most már nem lehet rá tekintettel.
 Ilyenek a játékszabályok.
A halottat a vállára kapta, mint valami karácsonyi
ajándékokkal teli zsákot, visszament a terembe, becipelte a
zsilipbe és megfigyelte, amint a horror vacui eltorzítja az arcát.
Azután kiráncigálta Wachowskit a hátsó részbe, otthagyta,
elment a résig, beerőszakolta magát, kígyómozgással haladt a
könyökére és térdére támaszkodva, míg a tér ki nem tágult és a
fényszórók fényében meg nem pillantotta a jól ismert kőrakást.
A köveket két kézzel félrelapátolta, kiszabadította a Mini-Nuke
műszerfalát, kinyitotta a biztonsági fedelét...
És ledermedt.
Az időzítő be volt programozva.
Egy pillanatig a koponyájában is vákuum uralkodott.
Vonakodott elhinni, amit látott, de nem kétséges, a bombát
valaki aktiválta. Márpedig ez a valaki...
Csakis Dana Lawrence lehetett.
Tehát itt van! Nem, Dana Lawrence már nincs itt. Vagyis
aligha lehet már itt! Amennyiben nem akarja megkockáztatni,
hogy a Peary-bázis csúcsán elégjen, akkor a Charonnal el kell
hagynia a bázist, valószínűleg éppen ezekben a percekben. Ez
pedig azt jelenti...
Kapkodva indult vissza a csőben, túl korán próbált
kiegyenesedni, sisakját beverte a barlang falába, kiért, rohant,
sisaklámpája táncoló fényét követve, egészen az átjáróig,
leugrott a vetődés aljára, a rés mentén botladozott tovább, az
első hídnál felmászott a völgy falán, felhúzódzkodott a szélére,
hosszú lépésekkel haladt tovább az úton, el a lakótornyok
mellett, és rohant a regolit finom porában.

AZ IGLU 2
Minnie deLucas ujjaival az érintőképernyőt nyomkodta,
és bázisos képletek egyenleteit oldott meg.
Azt a véleményt képviselte, hogy a kráter
katakombáiban borjúkat kellene tenyészteni. A teljes
súlytalanság állapotában alig életképes tyúkok az egyhatodnyi
gravitációt már jól viselték, tojásokat tojtak, amelyek szépen,
rendesen lepottyantak, valamint egy egészen tűrhető Lunar
Chicken Burger alapanyagául szolgáltak. Miért ne
növekedhetnének borjak és birkák is a Holdon? Talán még
disznók is, még ha a szag miatt esetleg távolabbi traktusokat kell
is megnyitni a számukra. Tudósként deLucas megszokta, hogy a
problémákhoz a gyakorlati és elméleti oldalról egyszerre
közelítsen, és mivel akkor éppen hiány volt az élő párosujjú
patásokból, szorgalmasan kísérletezett a genomjukkal. Más
emberek álmának az őrzése nem volt éppen kihívás a számára.
Amíg nem esik ki valamelyikük az ágyból, nyugodtan
dolgozhat. Éppen gallowey marhák embrióival folytatott kísérlet
adatait töltötte fel a betegszoba számítógépére, nagyon
elmerülve a munkában, így elsőre nem is vett észre semmit.
– Peary, jelentkezz. Io hívja Pearyt. Itt Kyra Gore.
Wachowski, miért nem jelentkezel?
DeLucas az órára nézett, tíz perc múlva öt. Az Io ismét
rádióközeiben volt. Meglepően gyorsan ért vissza, de miért
hozzá érkezik a hívás?
– Minnie vagyok – mondta.
– Hé, mi van? – mondta Gore dühösen. – Tommy merre
mászkál?
– Fogalmam sincs. Talán pisilni ment.
– Tommy nem menne pisilni adóvevő nélkül.
– Nekem nem mondott semmit. Ti hol...
– Öt perc múlva nálatok! Ide figyelj, Minnie, ki kell
onnan hoznod az embereket. Kifelé a bázisról! Vigyél mindenkit
a kifutópályához.
– Micsoda? Miért?
– Itt van a bomba!
– Nálunk?!
– Valahol a bázison rejtették el! A pasas, akinek
élesítenie kell, úton van felétek. Húzd az emberekre az
űrruháikat és vidd ki őoket! Utána keresd meg Tommy-t!
 A KIFUTÓPÁLYA
Lawrence a kommunikációs frekvenciáját általános
vételre állította, így ő is hallotta az Io hívását. Éppen ekkor
haladt át a kifutópálya kapuján.
Megállt. Mi az ördögöt keresnek ezek itt? Maximum
Tommy Wachowski hívását várta, hogy megtudja, hová is
igyekszik, hiszen nem vette a fáradságot, hogy rejtőzködve
közelítse meg a kifutópályát. Most pedig az Io érkezik. De ami
ennél is rosszabb: Tudnak a bombáról! Tényleg csupán néhány
perce maradt. Lawrence rohanni kezdett.

DELUCAS
A hidegvére megőrzéséért küszködve rohant át a
szomszédos szobába, felébresztette a két német nőt és az indiai
házaspárt. Mukesh Nair egy utolsó, harsonaszerű horkantással
tért vissza a valóságba, Karla Kramp fölült és érdeklődve nézett
körül a világban, viszont Eva Borelius és Sushma Nair továbbra
is bódultan aludt.
– Mi történt? – kérdezte Kramp.
– Föl kell öltözniük – mondta deLucas ide-oda cikázó
tekintettel. – Az űrruhákba. Elhagyjuk a bázist.
– Aha – mondta Kramp. – És miért?
– Hát... elővigyázatosságból.
– De miért?
– Sushma? – Mukesh Nair kilátástalannak tűnő harcot
vívott a nyugtatókkal. – Sushma, kedvesem! Kelj fel.
– Én csak meg akarom érteni a helyzetet – mondta
Kramp, de azért engedelmesen összeszedte a holmiját.
– Én is – mondta deLucas kifelé mentében. –
Gondoskodjon róla, hogy 5 perc múlva mindenki menetkész
legyen.
A lift helyett a néhány lépcsőofokon ment fel az
emeletre, körülnézett a tárgyalóban, ismét lerohant, és megnézte
a fitneszstúdiót. Nem azt mondta Lawrence, hogy a futógéphez
készül? És merre császkál Tommy? Hol bujkál Lynn Orley? Az
unalmas éjszakai szolgálat egy pillanat alatt olyanná vált, mintha
egy csapatnyi bolhát kellene összeterelnie. DeLucas megint
felrohant az emeletre, átment az Iglu 1-be, a központba. A
számítógépek fényének félhomályában elhagyatottnak tűnt.
– Tommy! – kiáltotta.
Senki. Csak a gépek zaja töltötte be a termet,
tranzisztorok és ventilátorok zúgása, surrogás, kattogás, sípolás.
Tett egy gyors kört, ránézett mindegyik képernyőre, abban
reménykedve, hogy valamelyiken meglátja Wachowskit, de a
férfi nem került elő. Kifelé haladtában valami új hang ütötte
meg a fülét, amit nem tudott azonosítani, valami halk, magas
nyivákolás. Megállt a küszöbnél, tétovázva, rossz érzésekkel
fordult vissza.
Ez meg mi?
Most már nem is hallotta.
Amikor megint ki akart menni, újra megszólalt a hang.
Nem nyivákolás, inkább nyöszörgés. A terem hátsó részéből
jött, nagyon ijesztő volt. Hevesen verő szívvel ment vissza a
központba, félig megkerülte a liftaknát. Most már közel volt,
nagyon közel, vékonyan, boldogtalanul jött a kicsi, leválasztott
konyhahelyiségből.
DeLucas mély lélegzetet vett és benézett.
Lynn Orley ült a mosogató előtt karjaival szorosan
átölelve magát, ő adta ki az elveszettség hangjait.
DeLucas leguggolt.
– Miss Orley!
Semmi reakció. Az asszony átnézett rajta, mintha ott sem
lenne. DeLucas tétovázott, kinyújtotta az egyik kezét és
megérintette a vállát.
Mintha egy kézigránát biztosítóját húzta volna ki...
 A KIFUTÓPÁLYA
Lawrence káromkodott. Miért áll a leszállóegység pont
az űrkikötő másik végében? Minden másodperc elteltével egyre
kevesebb az esélye, hogy eltűnhessen.
Át kell gondolnia a lehetőségeit...
– Várj!
Valaki megragadta a karját.
Lawrence félreugrott, megfordult. Megpillantotta a
magasra nőtt asztronautát, a tükröződő sisakrostély mögött
ugyan alig lehetett felismerni, de a termete és a hangja semmi
kétséget nem hagyott kiléte felől. Lawrence azonnal átváltott
egy lehallgatásbiztos csatornára.
– Hol voltál? – sziszegte.
– Te állítottad be az időzítőot – állapította meg Hanna, a
kérdést figyelmen kívül hagyva. – El akartál menni nélkülem?
– Nem voltál itt.
– De most már itt vagyok. Gyere!
Elindult. Lawrence utánament, s ekkor megjelent a bázis
fölött az Io ormótlan teste. A következő pillanatban a komp már
a leszállópálya felett lebegett, lüktető hajtóművekkel
leereszkedett, elzárva előlük az utat.
Hanna megállt, a combjához nyúlt, előhúzta a fegyverét.
– Felejtsd el – súgta Lawrence.
Az Io rugózva megállt, a hasából kiereszkedett a zsilip
csatornája. Ketten voltak Leland Palmer csapata, öt kiváló
reflexű, gyors, nagyszerű fizikai állapotban lévő, ugyan
fegyvertelen, de közelharcra kiképzett űrhajós ellen. Talán egy
kisebb csatában végül is legyőzhetik őket, de Lawrence álcázása
mindenképpen lelepleződne, márpedig azt semmiképpen sem
engedhette meg.
A döntő szempont ez volt.
Visszakapcsolt általános vételre, és kivette tartójából azt
a kicsi kalapácsot, amelyik mindegyiküknél ott volt szükség
esetére, vagy hogy a holdkőzetből szuvenír gyanánt egy darabot
lepattintsanak. Hanna terpeszbe állt, célzott. A zsilipaknából
leereszkedett a rámpa. Kinyílt. Űrhajósok szaladtak ki a
szabadba. Látta, amint a pisztoly csöve megemelkedik, a sisakja
fölé emelte a kalapácsot...
És lesújtott vele.
A hegye belefúródott Hanna kézfejénél az űrruha szívós
anyagába, majd behatolt a csontok és az inak közé. A kanadai
felnyögött. Megfordult és megütötte Lawrence-t, aki eldőlt.
– Segítség! – kiáltotta. – Segítség!
Hangok hallatszottak. Hanna értehetetlen okokból még
mindig a fegyverét markolta, bal kezének ujjait a kesztyű
hasadékára szorította, és nekirontott Lawrence-nek. A nő
félregurult, térden rúgta, Hanna megrogyott. Lawrence a
következő pillanatban talpra ugrott és ismét ütésre lendült a
karja. A kalapács tűhegyes vége ezúttal Hanna sisakrostélyának
biztonsági üvegébe ütött egy apró lyukat. A férfi
hátratántorodott és hasba rúgta támadóját. A kalapács kicsúszott
a kezéből, és benne maradt a sisakban. Lawrence repült néhány
métert, elesett, megpróbált feltápászkodni. Mellvértjének egy
darabja széthullott, tudta, Hanna rálőtt. A leszállópályán
keresztül az Io legénysége közeledett hatalmas léptekkel.
Véget kell vetni a küzdelemnek. Hanna semmiképpen
sem kerülhet élve az űrhajósok kezei közé. Hatalmas ugrással
vetette rá magát, feldöntötte és megragadta a biztonsági üvegből
kiálló kalapács nyelét.
Egy kísérteties másodpercig úgy vélte, mintha a
tükröződés ellenére látná a férfi szemét.
– Dana – súgta Hanna.
Elfordította a kalapácsot és kirántotta. A sisakrostélyból
letört néhány darab. Hanna elejtette a fegyvert, megemelte
mindkét kezét, de a levegő gyorsabban kiáramlott, mintsem
hogy a sisakhoz nyúlhatott volna. Kinyújtott karokkal maradt
fekve, mintha egy láthatatlan nőt készülne megölelni. Lawrence
felvette a fegyvert, becsúsztatta a combjánál lévő zsebbe, senki
nem vehette észre. Demonstratív módon oldalra dőlt és újra
segítségért kiáltott.
Emberek érkeztek. Fölsegítették. Beszéltek hozzá.
– Hanna – nyögte. – Ez itt Hanna. Azt... azt hiszem, el
akart szökni a Charonnal.
– Mondott valamit? – sürgette Palmer. – Említette a
bombát?
– Hát... – csak ne légy túlságosan nyugodt, Dana! Nem
árt egy kicsit dramatizálni a helyzetet, tehát színpadra illően
összeesett, és engedte, hogy a többiek támogassák. – Kint
jártam. Megláttam, a bázis felől futott az űrkikötőhöz. Először
azt hittem, Wachowski az, de a termete, csak... csakis Hanna
lehet – lerázta magáról a segítő kezeket, mélyeket lélegzett. –
Utána rohantam, rádión megszólítottam. Tovább rohant a
leszállópálya felé...
– Mondott valamit?
– Igen, amikor... amikor utolértem, megpróbáltam
visszatartani, ő azt üvöltötte, hogy itt úgyis mindjárt a levegőbe
repül minden, utána... utána megtámadott. Rám vetette magát,
meg akart ölni, mit tehettem volna?
– Bassza meg! – káromkodott Palmer.
– Meg kellett védenem magam! – kiabálta Lawrence,
kevés hisztériát keverve a hangjába. Kyra Gore átölelte a vállát.
– Jól tette, Miss Lawrence, maga hihetetlenül bátor.
– Igen, valóban bátor – mondta Palmer ide-oda
lépegetve, majd megállt ökölbeszorított kézzel. – A kurva
életbe! Ez a szemét disznó halott. Most mihez kezdjünk? Mihez
kezdjünk most?

AZ IGLU 1
DeLucas óvatosan az arcához nyúlt. Csillogó karmazsin
jelent meg az ujjai hegyén. Vér. A saját vére.
Ez az őrült!
Lynn úgy pattant fel, mint egy rugóskés, körmeivel
végigszántotta és kihasította deLucas arcát, mielőtt megpróbált a
központból kimenekülni. Minnie a menekülő után vetette magát,
elkapta és a liftaknához szorította.
– Miss Orley, elég legyen! Én vagyok az, Minnie!
Majd hirtelen segélykiáltás tört elő a hangszórókból,
szófoszlányok, Dana Lawrence és Palmer hangja.
 Lynn kirántotta magát a szorításból, meglendítette a
karját és úgy orrba vágta deLucas-t, hogy egy pár pillanatig csak
csillagokat látott. Amikor ismét kitisztult a látása, Lynn már
éppen el akarta hagyni a központot. Zúgó koponyával eredt
ismét a nyomába, sikerült elkapnia és féken tartania, miközben
kerülni próbálta ütéseinek pergőtüzét. Lynn megbotlott
Wachowski elárvult forgószékében, visszanézett a liftaknához és
tágra kerekedett szemekkel hátratántorodott.
– Minden rendben – sóhajtotta deLucas. – Minden
rendben.
Lynn kinyitotta a száját. Pillantása ide-oda vándorolt
deLucas és a liftakna között.
– Ért engem? Miss Orley? El kell mennünk innen.
Óvatosan nyújtotta feléje a jobbját.
Lynn hátrhőkölt.
– Velem kell jönnie – mondta sürgetően deLucas,
miközben érezte, amint egy meleg patakocska folyik le a
szájához. Kinyújtotta a nyelvét, és automatikusan lenyalta. – Át
kell mennünk a szomszédba. Fel kell vennünk az űurruhát.
Hirtelen világosság és felismerés csillant meg Lynn
szemében. Továbbra is mozogtak az ajkai, reszketve kinyújtotta
a mutatóujját.
– Onnan lépett ki – mondta recsegő hangon.
DeLucas követte a gesztust. Lynn nyilván rettegett a
liftaknától, pontosabban attól, ami onnan bukkant elő.
– Ki? – kérdezte. – Wachowski?
Lynn a fejét rázta. DeLucas hátán végigfutott a hideg.
– Kicsoda, Lynn? Ki lépett onnan elő?
– Egyszerűen lelőtte – suttogta Lynn. – Csak úgy,
egyszerűen. Engem is lelőtt volna.
Egy dallamot kezdett dúdolni.
– Kicsoda, Lynn? Ki lőtt le kit?
– Minnie? Tommy! – hallatszott Palmer hangja a
hangszórókból. – Jelentkezzetek, baj van!
Lynn abbahagyta a dúdolást és deLucas-ra bámult.
– Mi akar maga tulajdonképpen tőlem? – ragadta meg. –
Maga hülye picsa!
 A KIFUTÓPÁLYA
– Leland, problémáim vannak Lynn Orley-val.
– Remek, még ez is! Mi van a többiekkel?
– Már készen kell lenniük.
– Akkor ki velük, Minnie! – járkált fel s alá Palmer,
lábainál ott hevert Hanna holtteste. – Mire vársz még?
– Úgy tűnik, Tommyval történt valami – mondta
deLucas. – Lynn azt állítja, hogy valaki felbukkant a központban
és agyonlőtt egy embert, szörnyen retteg, és...
– Hanna – morogta Palmer.
– Attól tartok, azt akarja elmondani, hogy Tommyt lőtték
le. Mindenesetre nincs itt, sem ő, sem más.
– A fenébe – mondta halkan Gore.
– Döntenünk kell – mondta Palmer. – Danának sikerült
megakadályoznia, hogy Hanna elmeneküljön. Kénytelen volt
megölni őt, de előtte még azt mondta...
– Hallottam, mit mondott – szakította félbe deLucas. –
Hogy hamarosan jön a nagy durranás.
– Akkor hagyja abba a pofázást! – rontott rá Lawrence. –
És igyekezzen, hozza már ki onnan a vendégeimet!
– Egyszerre nem tudok mindenütt ott lenni – mordult
vissza deLucas. – Mondd meg neki...
– Ide figyelj, Minnie, én nem fogom csak úgy feláldozni
a bázist, de igaza van, az embereket ki kell hoznod onnan.
Palmer megállt, a tekintetét a csillagok ragyogó
óceánjára vetette, amit keleten elnyomott a mélyen álló Nap
ragyogása. Egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy ennek
hamarosan vége lehet.
– Talán marad még egy kis időnk – mondta. – Hanna
bizonyára hagyott magának némi időt, hogy nyugodtan
eltűunhessen.
– Nagyon sietett – jegyezte meg Lawrence.
– Mégis. Átfésüljük a terepet, miközben Kyra a
vendégeket a bomba hatótávolságán kívülre viszi az Ióval.
– No és hova vigyem őket? – kérdezte Gore.
– Menjetek a Kallisto elé. Azonnal forduljanak meg.
Amint fönt vagytok, lépjetek kapcsolatba. Repüljetek vissza a
kínai bázisra.
– Ez őrültség – sziszegte Lawrence. – Felejtse el.
Hogyan akar ezen az óriási területen megtalálni egy bombát?
– Keresni fogjuk.
– Marhaság. Csak az emberei életét kockáztatja.
– Maga is elrepül az Ióval – mondta Palmer, és többé
már nem is figyelt rá, hanem a csoportjához fordult. – Valaki el
akar még menni? Szabadon dönthettek, nem a hadseregnél
vagyunk. Én keresni kezdem a bombát. A fickó legalább egy
félórát biztos adott magának.
Lawrence megadóan tárta szét a karját.
– Leland? – Minnie deLucas. – Ha igaz, amit Lynn
mond, akkor Hanna talán a föld alól jött. A teremből.
– Rendben – bólintott Palmer mérgesen. – Akkor ott
kezdjük a keresést.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
Vajon igaznak bizonyul a sejtése, vagy az ÉN valóban
egészen mást jelent? A Big O-ban véleménykülönbségek
alakultak ki, nagy volt a felfordulás. A Holdat továbbra is
támadta a bot-hadsereg tüzérsége. Továbbra sincs semmi
kapcsolat sem a Peary-bázissal, sem a GAIA-val. Merrick a
műholdakról a földi állomásokra kapcsolt, majd vissza, de
semmi.
Ezalatt az MI6 emberei tovább hizlalták magukat a Kína-
elmélet nektárjával. Túlságosan szép, túlságosan csábító volt,
annyira összeillett minden. A GAIA – rendben, de miért
szemelte volna ki magának Peking a GAIA-t? No de a Peary-
bázis! A bázis lerombolásával az amerikaiak holdbéli
infrastruktúrája szinte teljes egészében megsemmisülne. Nem
Orley ellen irányul a csapás, hanem Washington vezető szerepe
ellen. Visszaverni az ellenséget. Az amerikai héliuma-3-üzlet
gyengítése. Csak a kínaiak lehetnek. Peking, vagy Cseng, vagy
mindkettő.
A CIA, épphogy felkerült a lehetséges gonosztevők
listájára, már le is került onnan.
– No de legalább eljutottunk a tanácstalanság egy másik
szintjére – mondta Shaw.
– Nagyszerű – válaszolt Yoyo.
Az Orley-leányvállalatok biztonsági főnökei a világ
minden tájékáról bejelentkeztek a londoni központba, de
sehonnan sem jelezték egy lehetséges merénylet veszélyét.
Norrington ragaszkodott ahhoz, hogy a konszernnek minden
elképzelhető módon törekednie kell a legnagyobb biztonságra.
Thornról nem rendelkezett új információkkal. Kenny Xin ellen
elfogatóparancsot adtak ki, egy olyan fénykép alapján, amelyen
a saját anyja sem ismerte volna meg. Az OSS-ről elindult egy
komp a Hold irányába, de még több mint két nap, mire
megérkezik a Peary-bázisra.
– Norrington idegesnek tűnik – mondta Jericho. – Nem
gondolod?
– De igen, egyik mellékhadszínteret nyitja meg a másik
után – mondta fölállva Yoyo. – Ily módon nullára csökkenti a
csapat hatékonyságát.
Néhány perccel korábban ért véget egy újabb
válságtanácskozás az MI5 embereivel, mivel most már a
hatóságok is veszélyben látták a belső biztonságot. Nincs egy
lélegzetvételnyi szünet sem. Cirkusz cirkuszt követ. A levegő
csak úgy vibrált a tárgyalásoktól, a tetterőtől és az igyekezettől.
Csak tudat alatt terjedt el az a vélekedés, hogy mindez azon a
félreértésen alapul, miszerint már a puszta jelenlét és
rohangászás is valamiféle eredményhez vezethet.
– Vajon miért teszi ezt? – elmélkedett Jericho, Yoyót
követve. – Puszta aggodalomból?
– Ezt te magad sem hiszed. Norrington nem hülye.
– Persze, hogy nem hiszem. Meg akar bénítani mindent –
nézett körül Jericho. Senki sem figyelt rájuk. Norrington a
szobájában telefonált, Shaw a magáéban. – Csak fogalmam
sincs, kivel beszélhetnénk róla bizalmasan.
– Úgy érted, bárki a cinkosa lehet?
– Tudhatjuk?
 – Hm – pislogott bizalmatlanul Yoyo Shaw nyitott ajtaja
felé. – Ő ott nem úgy néz ki, mintha tégla lenne.
– Senki sem néz úgy ki, kivéve a téglákat.
– Ez is igaz – mondta, és elhallgatott egy pillanatra. – Na
jó. Törjünk be.
– Törjünk be? Hová?
– A központi számítógépbe. Azokba a részekbe,
amelyekhez nem kaptunk hozzáférést. Norrington szféráiba.
Jericho csak bámult. Valaki telefonálva rohant el
mellettük. Yoyo várt, míg hallótávolságon kívülre kerül, majd
konspiratívan lehalkította a hangját.
– Egyszerű, nem? Ha ismered magad és az ellenséged,
akkor száz csatától sem kell félned. Ha csak magadat ismered,
de az ellenséged nem, akkor minden kivívott győzelmedért egy
vereséget kell elszenvedned.
– Ezt te találtad ki?
– Szun-ce, A háború művészete. Két és fél ezer évvel
ezelőtt írta, minden szava igaz. El akarod kapni azokat, akik a
háttérben vannak? Akkor megmondom, mi a teendőnk. A te
elbűvölő Diane-ed megszerzi Norrington jelszavát, mi meg
körülnézünk a szobácskájában.
– Nagyon vicces vagy! Hogy szerezze meg?
– Még te kérdezed? – vonta fel ártatlanul a szemöldökét
Yoyo. – Azt hittem, cyberdetektív vagy.
– Te pedig cyberellenzéki.
– Valóban – mondta Yoyo egykedvűen. – Tényleg jobb
vagyok nálad.
– Tessék? – kérdezte Jericho felpaprikázódva.
– Nem? Hát akkor javasolj valamit te is.
Jericho körbenézett. Még mindig nem figyelte őket
senki. Tulajdonképpen az is elég lett volna, ha lefekszenek, és
kétóránként valami újabb menetekellel okoznak izgalmat.
– Na jó, rendben – sziszegte Jericho. – Ha egyáltalán,
akkor csak egy lehetőségünk van.
– Akármi legyen is az, lássunk hozzá.
12 perccel később Norrington elhagyta üvegketrecét,
csatlakozott az egyik csoporthoz, amelyik teleszkóppal figyelte
a Hold felszínét, beszélgetett erről-arról, majd elindult egy
kávéért. Ezután röviden beugrott Shaw-hoz, majd visszatért az
íróasztalához dolgozni.
Hozzáférés megtagadva, jelezte a számítógépe.
Megdöbbenve kattintott még egyszer a kívánt fájlra, az
eredmény ugyanaz. Csak ekkor jött rá, hogy nincs bejelentkezve
a rendszerbe.
Nem jelentkezett ki, amikor elhagyta a szobáját.
Vagy mégis?
Idegesen körülnézett a központban. Akárhova is nézett,
mindenütt szorgosan tüsténkedtek az emberek, csak a kis kínai
lány téblábolt az egyik munkaállomás mellett, mintha nem
igazán tudná, hová is menjen.
Norrington kellemetlen érzése erősödött. Gondterhelten
indította újra a rendszert, hogy bejelentkezzen.

Yoyo a szeme sarkából figyelte. Senki sem vette észre,

amint besurrant Norrington szobájába, hogy kijelentkezzen,
néhány másodpercig tartott csupán. Látszólag elmerülve az
egyik fali monitor nézésébe, megnyomta mobilja hívógombját,
egy jelt küldve a tetőre.

Jericho is elindította Diane-t.

A Big O processzoraiban csak úgy zubogott az

adatfolyam. Az épületben senkinek sem volt saját számítógépe,
mármint különálló, független számítógépe. A munkatársaknak
egy szabványosított hardver állt a rendelkezésére, a konténer
formájú lavo-botok hordozható változata, amilyenekkel a Tu
TECHNOLOGiES-nál is dolgoztak. A név és egy nyolcbetűs
jelszó beadása, valamint a hüvelykujj lenyomatának ellenőrzése
után bárki bármelyik csatlakozónál hozzákapcsolódhatott a Big
O központi számítógépéhez, bár mindenki nem férhetett hozzá
mindenhez. Még a nagy hatalmú rendszergazdák sem fértek
hozzá az egészhez, pedig ők irányították a szuperagyat, és ők
osztották ki a jelszavakat. Egy nagyváros képére vetítve a Big O
általános adatforgalma olyan volt, mint a közlekedési alapzaj,
ami természetesen munkaidőben volt a legerősebb.
Ezt a zúgást hallani lehetett. Nem a tartalmi lehallgatás
értelmében. Sokkal inkább a bitekben és byte-okban kódolt
információ volt az, ami a hálóban zúgott. Aki azonban pontosan
tudta, hogy egy információt melyik időpontban küldenek el A-
ból B-be, és vette a fáradságot az individuális adatok
kihalászására, az ezeket az adatokat egy nagyteljesítményű
dekódoló segítségével szavakká és képekké alakíthatta.
Pillanatnyilag nem volt nagy a forgalom a rendszerben, így
egyszerű volt Norrington adatait kiszűrni abban a pillanatban,
amikor bejelentkezett, és Diane számolni kezdett.
Hat perc múlva már ismerte a nyolcjegyű jelszót.
További három perc elegendő volt számára annak a szoftvernek
a dekódolására, amelyik eljuttatta Norrington ujjlenyomatát a
központi gépbe, így immár a lenyomat is a birtokukba került.
Jericho a zsákmányt bámulta. Most már csupán egy
akadályt kellett leküzdeniük. Ha valaki be volt jelentkezve a
hálózatba, feltűnés nélkül nem lehetett még egyszer
bejelentkezni ugyanazokkal a személyes adatokkal, mint ahogy
nem csöngethet be senki a lakásába, ha éppen a nagyszoba
ablaka előtt ül.
Norringtont még egyszer ki kell jelenteniük a hálózatból.

Nem sokkal később erre lehetőségük is nyílt. Norringtont

megbeszélésre rendelték, de feltűnően hosszan maradt a
munkaállomásoknál, ahonnan szemmel tarthatta az irodáját.
Edda Hoff mesélt neki valamit. Csak hosszas tétovázás után adta
fel megfigyelői pozícióját, egy utolsó, bizalmatlan pillantást
vetett mindenkire maga körül, és így tűnt el végül a szobában.
Jericho rámosolygott.
Időközben helyet cserélt Yoyóval. A megfigyelés egyik
alapszabálya, hogy a megfigyelt személy ne mindig ugyanazt az
arcot lássa. Így most Yoyo várt fent az ő jeladására. A
konferenciaterem ajtaja bezáródott. Jericho sietség nélkül indult
Norrington irodája felé, amikor az ajtó ismét kinyílt, és Shaw
lépett ki rajta.
– Owen! – kiáltott utána.
Jericho megállt. Még vagy tíz lépés távolságra volt
Norrington szobájától. Akárhová is mehetett volna.
– Szerintem nem ártana, ha részt venne a
megbeszélésünkön. Új adatokat értékeltünk ki Vogelaar
dossziéjából. A barátjára, Xinre és a CSENG-csoportra
vonatkoznak – körbepillantott. – Jut eszembe, hol vannak a
barátai?
Jericho hozzálépett.
– Yoyo Vic Thorn után nyomoz.
Shaw morcos arca felderült.
– Maguk talán gyorsabban rájönnek valamire, mint az
MI6. Es Tu Tian?
– Szabadságoltuk. Az üzleti ügyeit intézi.
– Dicséretes. Az isten mentsen meg bennünket egy kínai
gazdasági válságtól. Bőven elég volt az, amit egykor az
amerikaiak okoztak. Bejön?
– Azonnal. Egy perc múlva.
Shaw visszavonult, de az ajtót nem csukta be teljesen.
Jericho laza léptekkel indult Norrington szobája felé. Az egyik
munkaállomásról valaki ránézett, majd újra a képernyője felé
fordult. Jericho tétovázás nélkül lépett be a kis irodába,
kijelentette Norringtont a rendszerből, majd elindult a másik
oldal felé, ahol a konferenciatermek voltak, és mielőtt még
csatlakozott volna a többiekhez, elküldte Yoyónak a megbeszélt
jelt.

Yoyo azonnal beadta Norrington nevét. A rendszer

felszólította, hogy azonosítsa magát. Beadta a nyolcjegyű
jelszót, majd átjátszotta Norrington ujjlenyomatát és várt.
A képernyő megtelt ikonokkal
– Itt vagytok hát – suttogta Yoyo, és utasításokat adott
Diane-nek, hogy töltse le Norrington személyes adatait.
– Már csinálom is, Yoyo.
Yoyo? Milyen kedves. Owen nyilván őt is felvette a
hangfrekvencia-felismerőbe. Izgatottan figyelte, amint egyik
adatcsomag a másik után került át Diane merevlemezére, s arra
várt, hogy megjelenjen a jel: letöltés befejezve.

Jericho ugyanilyen türelmetlenül várt a jelre, hogy a

letöltés sikeres volt, és az ál-Norrington kijelentkezett. Ezután
azonnal cselekednie kell: ott kell hagynia a konferenciát, át kell
mennie a helyettes biztonsági főnök irodájába és újra be kell
lépnie, hogy Norrington később semmit ne vegyen észre.
Norrington ebben a pillanatban felállt.
– Bocsássanak meg – mosolygott körbe, és kiment.
Jericho az üresen maradt helyét bámulta. Yoyo,
gondolta, mi van? Mi tart ilyen sokáig?
Menjen Norrington után? Ne engedje, hogy belépjen az
irodájaba? No de mit gondolna akkor róla? Norrington már
nyilván most elbizonytalanodott a központi számítógép vélt
önhatalmúságától, amellyel tetszés szerint kijelenti őt, így
minden beavatkozásban azonnal az árulás jelét látná. Rossz
érzésekkel állt ellen a kísértésnek, és várta a megváltó jeladást,
miközben igyekezett érdeklődő arcot vágni.

Norrington, akinek a félelmei, mióta az eszét tudta,

szoros kapcsolatban álltak gyomrának és beleinek működésével,
a vécére ment, nagyokat sóhajtva megkönnyebbült, és indult
vissza. A konferenciaterem ajtaja előtt, a kilincset már a kezében
tartva, hirtelen az a rossz érzése támadt, mintha valaki a tarkóját
bámulná, amolyan úgyis elkaplak nézéssel. Megállt, és
villámgyorsan beszaladt az irodájához.
Üres.
Egy másodpercig tétovázott, de a rossz érzés nem szűnt
meg. Lassan belépett, megkerülte az íróasztalt. Szemlátomást
minden rendben. Megérintette az érintőképernyőt, megpróbálta
megnyitni az egyik fájlt.
Hozzáférés megtagadva.
Norrington hátrahőkölt, üldözött vadként nézett körül.
Mi van itt? Rendszerhiba? Soha az életben! Jeges rémület
kúszott fel a gerincén annak az emlékére, ahogyan Jericho
Thorn miatt kérdezősködött, ő pedig teljesen ostobán reagált,
hiszen egyszerűen be is vallhatta volna az ismeretséget, a jó
ismeretséget, hiszen mi van abban? Mit bizonyít, hogy jóban
volt Thornnal, még ha fickó ezerszeresen is terrorista volt?
Kinyitotta az azonosító ablakot, beadta a nevét.
A rendszer közölte, hogy be van lépve.

A letöltés befejeződött.
 – Na végre – mondta Yoyo, kiléptette Norringtont a
rendszerből és jelt adott Jerichónak.
Norrington a képernyőjét bámulta.
Valaki az adatai között kutakodott.
Remegő kezekkel próbálkozott újra. A rendszer ezúttal
elfogadta a bejelentkezését és beengedte, de már így is tudta,
hogy valaki behatolt az ő szférájába. Ellopták az adatait,
kikémlelték.
A nyomában vannak.
Norrington összeérintette mutatóujjait és a szájához
szorította őket. Elég pontosan sejtette, kik is lehetnek a
nyomában, de mit tehetne ellenük? Adjon utasítást, hogy
vizsgálják meg Jericho számítógépét? A detektív azonnal hangot
adna lojalitása iránti kételyeinek. Norringtonnak bele kellene
egyeznie, hogy átvizsgálják az ő fájljait is, ha nem akar gyanút
kelteni, s ez pedig a vég kezdetét jelentené. Ha elkezdenék
rekonstruálni a kitörölt e-mailjeit...
Egy pillanat. Jericho a konferenciateremben ül. Lehet,
hogy a nyomozó jelentette ki, de ami most történt, azért nem
lehet őt felelőssé tenni. Valamelyik másik, Tu Tian vagy Csen
Yuyun ül most a számítógép előtt, amit Jericho idióta módjára
Diane-nek nevez. Valószínűleg a lány. Nem itt mászkált az
előbb is a központban, mintha nem lenne jobb dolga?
Yoyo. Meg kell szabadulnia tőle.
– Andrew?
Norrington felriadt. Edda Hoff. Éjfekete bubifrizurája
alatt sápadt és kifejezéstelen arc. Kifejezéstelen, valóban? Vagy
annak a káröröme látszik rajta, aki éppen megpillantja, hogy
belesétált a vad a csapdájába?
– Jennifernek szüksége van magára az ülésen – vonta föl
kissé a szemöldökét. – Minden rendben? Rosszul van?
– A gyomrom – állt fel Norrington. – De már jobban
vagyok.

Amint visszatért, Jerichóban megszólalt a riasztócsengő.

A férfi arca sárga volt, mintha epebajos lenne, két szemöldöke
az aggodalom terhétől szinte összenőtt. Norrington
félreérthetetlenül tudott mindent, de ahelyett, hogy vádlón
ráemelte volna a mutatóujját, hogy állásfoglalásra kényszerítse,
némán szenvedve helyet foglalt. Ha becstelenségére még
bizonyítékra lett volna szükség, azt viselkedésével Norrington
éppen maga szállította.
– Lehetséges, hogy megint mennem kell – kezdte,
amikor a videofalon a Xin-frakció helyén egészen más emberek
jelentek meg.
– Miss Shaw, Andrew, Tom – mutatott fel egyikük egy
dossziét. – Ez alighanem érdekelni fogja önöket.
– Miről van benne szó? – kérdezte Shaw.
– Julian Orley jó barátjáról, Carl Hannáról. Kanadai
befektető, tizenötmilliárdos vagyonnal, nemde?
– Így adta el magát – bólintott Norrington.
– Maguk meg ellenőrizték?
– Ezt maga is tudja.
– Nos, mindenki követ el hibát. Egy kicsit utánajártunk.
Végül a CIA segített a családfakutatásban.
Várakozó csend.
– Hm – mosolygott rájuk a férfi. – Van kedvük jobban
megismerkedni a fickóval? Megjegyzem, olyasvalakivel, akit az
önök részlege elég megbízhatónak tartott ahhoz, hogy Julian
Orley-val a Holdra engedje.
– Izgalmasan hangzik, amit mond – mosolygott vissza
hajszálvékonyan Shaw. – Mit gondol, lesz még néhány
reklámszünet, vagy belefog végre a mondandójába?
Az ügynök maga elé helyezte a dossziét.
– Mostantól nyugodtan nevezhetik Neil Gabrielnek.
Amerikai, 1981-ben született Baltimore-ban, Marylandben.
Főiskola, haditengerészet, utána rendőrségi karrier, nyomozó.
Magára vonja a CIA figyelmét, átmegy a céghez, Újdelhiben
bízzák meg egy üggyel, amit olyan jól megold, hogy több évre
ott hagyják, a régió szakértőjévé növi ki magát. De már ekkor
hajlamosnak tűnik arra, hogy a saját útját járja. India
vonatkozásában tehát igazat beszélt, de ezzel vége is. Az igazság
harcosait 2016-ban elhagyja, beáll az African Protection
Servicesbe.
– Hanna az APS-nél volt? – tört ki Jerichóból.
A férfi lapozgatni kezdett.
 – Vogelaar megnevez mindenkit, aki 2017-ben részt vett
Mayé hatalomátvételében. Köztük szerepel egy bizonyos Neil
Gabriel is, aki azonban csupán rövid ideig maradt a csapatnál,
aztán önállósította magát. Úgy tűnik, dolgozott a kínai katonai
hírszerzőszolgálat megbízásából is, legalábbis Vogelaar úgy
véli, hogy Xinnek nagyon tetszett a figura. Amerikai
barátainkkal beszélgetve tehát megtudtuk, ki is ez a Neil
Gabriel. Akkoriban nyilván valami feszültségféle keletkezett az
APS-ben. Néhányan hűségesek maradtak Vogelaarhoz, mások
Kenny Xin pártjára álltak.
Jericho elbűvölve hallgatta, miközben Norringtont is
szemmel tartotta. A helyettes biztonsági főnök szemmel
láthatóan egyre nyomorultabbul érezte magát a tények súlya
alatt.
– Most éppen Hanna, pardon, Gabriel hamis életrajzát
próbáljuk megpiszkálni. Abban reménykedünk, hogy
megtaláljuk azokat az embereket, akik, mondjuk, elintézték,
hogy részesedést szerezzen a LIGHTYEARS-ben, a
QUANTIME-nál és így tovább. Pénzes emberek. Ez persze
messze nem lesz olyan könnyű, mint megfejteni az identitását.
– Az egyik embert már ismerik – mondta Jericho. –
Kenny Xin.
Az ügynök feléje fordult.
– Nemigen reménykedünk abban, hogy ellátogat
hozzánk és bemutatkozik. Amikor már azt hittük, hogy
bekerítettük, úgy tűnik, mintha szertefoszlana a levegőben.
– Könnyű volt megfejteni Hanna identitását? – kérdezte
Shaw.
– Azt azért nem állítom, hogy könnyű volt, de jók a
kapcsolataink a tengerentúli kollégákkal, enélkül nem ment
volna. De azért megjegyzem – kis szünetet tartott és
Norringtonra nézett –, nem ártott volna akkoriban barátságosan
elbeszélgetni a Central Intelligence Agency embereivel.
Norrington előrehajolt.
– Azt hiszi, nem beszéltünk velük?
– Nem akarom megkérdőjelezni a kompetenciáját –
mondta barátságosan az ügynök. – Ez mások feladata.
Megcsörrent Jericho mobilja. Ránézett a kijelzőre,
elnézést kért, kiment, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Norrington mindent tud – súgta.
– Basszus – Yoyo elhallgatott egy percre. – Azt hittem...
– Nem úgy ment, ahogy elterveztük. De legalább le
tudtad tölteni az adatokat?
– Sőt, már szorgoskodtam is! Thornról nem talált semmit
a keresőprogram Norrington fájljai között, de Hannáról van
néhány adat. Messze nem ő volt az egyetlen jelölt Palstein
helyére. Mások is sorban álltak, úgy tűnik, Orley üzletfelei és
olyanok, akikkel még üzletelni akar. Csupa multimilliárdos, de
Norrington mindegyikük esetében talált valamit. Gyenge szív,
magas vérnyomás, az egyik állítólag pszichiátriai kezelésre
szorul, a másik a csőd felé halad, a harmadik intenzív
kapcsolatban áll a kínai kormánnyal, et cetera, et cetera. Olyan
érzésed támad, mintha pénzt kapott volna azért, hogy
mindegyikük esetében rábukkanjon valamire, ami alkalmatlanná
teszi az utazásra.
– Talán kapott is.
– Ezzel szemben Hanna esetében minden napfényben
ragyog. A legmelegebben ajánlja Julian Orley-nak.
– Ezt nem ellenőrizte senki?
– Norrington nem egy egyszerű részlegvezető, Owen. Ő
a biztonsági főnök helyettese. Ha ő Hannát javasolja, akkor
Hanna megy. Orley megbízott benne, végül is egy rakás pénzt
fizet a szolgálataiért.
– Rendben, beszélek Shaw-val. Vége a bújócskának.
Yoyo tétovázott.
– Biztos vagy abban, hogy benne megbízhatsz?
– Annyira biztos, hogy vállaljam a felelősséget. Ha
mindez csak szappanbuborék, akkor kihajítanak minket, de ezt a
kockázatot vállalnunk kell.
– Rendben. Én addig tovább kutakodom Norrington
alsógatyái közt.
A konferenciaterem ajtaja kinyílt. Norrington az
irodájába szaladt. Shaw, Merrick és az ülés többi résztvevője
éppen szétszéledni készült.
– Jennifer – lépett oda hozzá Jericho. – Beszélhetnénk
röviden?
 A nő merev arccal nézett rá.

PEARY-BÁZIS, ÉSZAKI-SARK, HOLD

A végén deLucas mindent figyelmen kívül hagyva, nyers
erőszakkal rángatta ki Lynnt a felső emeletre, onnan pedig az
Iglu 2-be, odavetette neki a páncélzatát, a túlélőhátizsákját és a
sisakját, majd veréssel fenyegette, ha nem készül el azonnal.
Minden türelmét elvesztette, felőle nyugodtan lehetett Julian
Orley nagyságos kisasszony lánya. Ennek a nőnek kétségtelenül
hiányzik néhány kereke. Néha teljesen tisztának tűnt, de a
következő pillanatban deLucas azon sem csodálkozott volna, ha
négykézláb mászkál, vagy sisak nélkül rohan be a zsilipbe.
Kidobta Ögiéket az ágyból, szerencsére mindketten
problémamentes, gyors felfogású emberek, de mire az egész
bandát beterelte a robotbuszok egyikébe és az űrkikötőbe küldte
őket, addigra Palmer már megérkezett az embereivel és
megkezdték a barlangok átfésülését. Mintha drograzziát
tartanának, úgy kutattak át mindent a laboratóriumokban, a
hálószobákban feltépték a matracokat, benéztek minden
sarokba, a faltakarások mögé, az akváriumokba és a
veteményesekbe. DeLucas űrruhában, sisakját hóna alá fogva
ment le a terembe, hogy csatlakozzon hozzájuk. Halvány
fogalma sem volt, hogyan néz ki egy Mini-Nuke, csak annyit
tudott, hogy kicsi és bárhol elfér.
Ő hová dugna el egy ilyen izét? A vetemények
dzsungelébe? A pisztrángok és lazacok közé?
A plafonba?
Szemeit a terem bazaltkupolája felé fordította. Hirtelen
forró vágyakozás öntötte el, hogy ő is eltűnjön a vendégekkel.
Amit itt csinálnak, az őrület! Az, hogy Hanna megjelent a
központban, még egyáltalán nem jelenti, hogy a bomba a felszín
alatt van. Bárhol lehet az óriási terepen.
Bizonytalanul nézett be a folyosókba.
 Minek van értelme?
Mit csináltak az emberek a nukleáris fenyegetettség
idején? Bunkereket építettek, föld alatti óvóhelyeket. Bár egy
atombomba, amelyik a felszínen robban, ugyan tágas körben
megsemmisít mindent, a jól kiépített pincékben van esély a
túlélésre. Úgy tervezték volna, hogy a Peary-bázis felszín alatti
része megmaradjon?
Aligha.
Ránézett az órájára. Húsz perccel múlt öt.
Gondolkodj, Minnie! Az atombomba egy mindent
felzabáló szörny, de az efféle szörnyek robbanása számára is
vannak optimális és kevésbé optimális helyek. A városok, a
nagyvárosok felszín feletti képződmények, leszámítva az
alagutakat, pincéket, csatornákat. Ha New Yorkot akarod
megsemmisíteni atombombával, a legjobb felülről ledobni a
bombát, de a Holdon kialakul a vakondmentalitás, ha valaki már
több hónapja lakik itt. A bázis teljes, de tényleg teljes
megsemmisítése belülről történhet meg a legjobban. A
bombának szét kell tépnie a fennsík zsigereit, hogy aztán
tűzgolyóként emelkedjen a kráter fölé.
A katakombákban kell lennie. Az akváriumok, az
ágyások, a szállások és a laboratóriumok között.
Tekintetét a zsilipre vetette.
Hm. A zsilipen túl nem kell keresnie. Amögött semmi
nincs.
Nem igaz. Mögötte kezdődik a labirintus nem használt
része, néhány járat pedig a nagy vetődésbe torkollik.
Tulajdonképpen hogyan jutott be Hanna az igluba? A
felszín feletti zsilipeken át? Lehetséges. De akkor Wachowski
hogyhogy nem látta? Jó, talán látta. Talán Hanna teljesen
hivatalosan jött be, de akkor azt a néhány lépcsőfokot a
földszintről az első emeletre miért nem gyalog tette meg, miért
ment lifttel?
Mert a felszín alól jött.
– Itt semmi nincs – hallott egy izgatott hangot a
sisakjában.
– Itt sincs – válaszolta Palmer.
És hogyan jutott be észrevétlenül a katakombákba?
 A zsiliphez lépett. Ide jóformán soha nem ment senki. A
labirintus végtelenül kanyargott a fennsík és a kráter fala felé.
Az egész átkutatásához űrhajósok hadára lett volna szükség,
akik hetekig, hónapokig kutatnak, ám deLucas agya azt diktálta,
hogy a bombának itt kell lennie a közelben, valami központi
helyen az épületek alatt, a teremben vagy a közvetlen
környezetében. Belépett a zsilipkamrába, felvette a sisakját,
kiszivattyúzta a levegőt. Amikor a másik oldalon megnyílt a
zsilip ajtaja, bekapcsolta a sisakvilágítást és belépett a sivár
folyosóra.
Szinte azonnal belebotlott Tommy Wachowski
holttestébe.
– Tommy – nyögte. – Ó, istenem!
Remegő térdekkel guggolt le, a fényt a kifacsarodott
testre és az eltorzult arcra irányította.
– Leland! – kiáltotta. – Tommy itt van és...
Ekkor eszébe jutott, hogy a belső rádió a zsilipen túl már
nem működik. A senki földjén volt, elvágva mindentől.
Rosszul lett.
Nyögdécselve ereszkedett négykézlábra. Egész teste
hideg verítékben fürdött. Csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudta
megállni, hogy ne hányjon a sisakjába, állatként mászott el a
holttesttől a folyosó irányába, lehunyta a szemét, néhány gyors
és mély lélegzetet vett. Amikor újra ki merte nyitni a szemét,
egy kissé odébb, a sisaklámpa fényében meglátta az árnyat.
Egy pillanatra leállt a szíve.
De azután rájött, hogy nem áll ott senki, nem árnyékot
lát, hanem csak egy kis rés tátong a falban. Pislogott, a szeme
könnyezett a hányingertől, de összeszedte magát és leküzdötte a
félelmét. Mintha távirányítanák, úgy állt talpra, odament a
réshez és benézett. Nem volt igazi folyosó, tényleg csupán egy
kis rés, állapította meg. Nem túl hívogató. Ide az ember önként
nem mászik be.
És pontosan ezért mész be, gondolta.
Összehúzta a vállait, előrelopakodott, míg a plafon
egészen le nem ereszkedett, hogy már másznia kellett. Nehezen
lélegzett, a félelem ismét jelentkezett. Azután már a mászás sem
volt elegendő, hasra kellett feküdnie, érezte, hogy a szíve
légkalapácsként ver, vissza akart fordulni. Ez sehová sem vezet.
Zsákutca. Legfeljebb még egy métert megy. Sóhajtozva kúszott
tovább a fénypászma irányába, elképzelte, milyen lenne élve
eltemetve itt lent, majd hirtelen megnyílt egy folyosó, a kezei
egymásra rakott kövekbe ütköztek.
Ennyi. Az út vége.
Vagy? Megmerevedett. Ez a kőrakás nagyon furcsán néz
ki. Valahogy mesterségesnek tűnik. DeLucas megfordult, a fény
végigvilágította a köveket, majd megcsillant valamin, ami a
kövek között rejtőzött. Egyik kezével ásni kezdett, s valami
masszív fémtárgy felülete bukkant előo, sima, jól kidolgozott.
Mi más lehet ez, mint...
Őrült tempóban lapátolta szét a köveket, kiszabadította
az aktatáska méretű képződményt, magához rántotta. Semmi
kétség, most már látta az időzítő visszafelé számláló kijelzőjét
is, ami szerint...
– Ó, nem – suttogta.
Ilyen kevés idő. Ilyen kevés idő?!
A bombát két kezébe fogva mászott vissza, mintha
megbomlott volna. Kifelé, ki kell jutnia innen, de a következő
pillanatban a hátizsákja beakadt az alacsony plafonba, egy
centiméternyit sem tudott előrekúszni, beszorult.
A páni félelem hullámai csaptak össze a feje felett.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
– Maga megőrült – mondta Shaw.
A munkahelye Norrington irodájának pontos mása volt,
szerény és funkcionális, annyi különbséggel, hogy itt voltak a
Big O-n kívüli életre utaló jelek is, fényképek, amelyek arról
adtak hírt, hogy Shaw-nak van férje, vannak felnőtt gyerekei és
vannak olyan aprócska teremtések is, akik őt nagymamának
nevezik. Egzisztenciáját szem előtt tartva Jerichónak nehezére
esett a mogorva biztonsági főnököt úgy elképzelni, mint egy
vágyai és hormonai irányította lényt, aki hozzásimul egy másik
testhez, sóhajtozik, sugdos, és az élvezet crescendók adja ki
magából. Azon töprengett, vajon Shaw-nak, aki a világ
legnagyobb technológiai konszernjének biztonságáért és
nyugalmáért felel, van-e valami beceneve. Vajon az otthon
áttekinthető kozmoszában, a tévéújság és a fogselyem között ki
ő, Egér, Mackó, Nyúl? Kinézett, de innen nem lehetett látni
Norrington irodáját.
– Nem gondolkodtatja ez el? – kérdezte.
– Az gondolkodtat el, hogy visszaélt a bizalmammal –
mondta Egér, Mackó vagy Nyúl szigorúan.
– Nem, ezt rosszul látja. Pontosan a bizalmával való
visszaélést igyekszünk megakadályozni – húzott közelebb egy
széket és helyet foglalt. – Jennifer, tudom, hogy nagyon vékony
jégen táncolunk, de Norrington hazudott a Thornhoz fűződő
viszonyával kapcsolatban. Nyilvánvalóan sokkal jobban ismerte,
mint ahogy mondja. Miért teszi, ha semmi rejtegetnivalója?
Lehetnek elfogadható okai, hogy Hannát támogatta, de a
rendelkezésére álló lehetőségek birtokában hogyhogy nem volt
képes leleplezni egy hajdani CIA-ügynököt? A holdbéli utazás
előtt? Amikor pedig észrevette, hogy betörtünk hozzá, úgy
értem, maga mit tett volna a helyében?
Shaw végigmérte szürkéskék szemével.
– A falra kentem volna.
– Pontosan! – csapott tenyerével az asztalra Jericho. – Ő
pedig mit tesz? Belopakodik, hagyja, hogy az MI6 emberei
packázzanak vele, majd eloson. Maga mondta, hogy Edda Hoff
elmesélte magának és a titkosszolgálat embereinek is az
elméletemet, miszerint Thorn volt a kudarcot vallott merénylő.
Úgy gondolom, Norringtonnak is elmondta, nem?
– Bizonyára megtette. Edda rendkívül lelkiismeretes.
– De amikor odamentem hozzá, hogy erről beszéljek
vele, úgy tett, mintha teljesen meg lenne lepődve! Pedig ekkor
már tudnia kellett, hogy kinek járunk a nyomában. És maga nem
úgy véli, hogy azzal, hogy folyamtosan több frontot nyit meg,
inkább bénítja a Big O munkáját, mintsem hogy segítené?
– Mondtam már neki, hogy túl sok fronton harcolunk
egyszerre – nézett rá Shaw idegesen. – No és a maga véleménye
szerint mit kell most tennem? Néhány gyanús momentum miatt
függesszem fel? Rendeljem el az adatai átvizsgálását?
– Azt hiszem, nagyon is jól tudja, mi a teendője.
Shaw hallgatott.
Két szobával odébb Norrington remegő ujjakkal hívott
egy számot mobiljáról.
Hibát követett el. Megfontolatlanul reagált. A csapda
bezárulni készül, hiszen találnak majd bizonyítékokat, s ha eljön
az ideje, hogy kérdőre vonják, akkor túlterhelt idegei
útvesztőjében el fog tévedni, és szüntelenül beszélni fog majd.
Hülye volt, amiért egyáltalán belement a dologba, attól a naptól
fogva, amikor pénzt ajánlottak neki, hogy javasolja Thornt még
egy küldetésre, de hát olyan sok volt az a pénz, rettenetesen sok,
és még többet várhatott az Örök Fény Hegyei operáció lezárulta
után, ami a világot új irányba indítja majd el.
Korrumpálhatósága tudatában végül is egészen a Hydra
tervezési törzsébe emelkedett, információkkal látta el a sokfejű
szörnyeteget az OSS-ről, a GAIA-ról és a Peary-bázisról, sőt, ő
találta ki a sötét hálózatot is, amelyen keresztül az összeesküvők
gyújtogató tervei fehér zajnak álcázva fénysebességgel kerülték
meg a Földet. Megismerte a Hydra halhatatlan fejét, az egész
mögött álló elmét, akinek identitását összesen hat ember
ismerte. Heten voltak, de egyikük összetojta magát. Ekkor
tanulhatta meg Norrington, hogy a Hydra szükség esetén saját
fejét is levágja, ha valaki túlságosan fecsegőnek bizonyul.
Nem szabad a titkosszolgálat kezei közé kerülnie.
Xin jelentkezett.
– Lebukunk, Kenny! Amint megjósoltam.
– Én meg azt mondtam, őrizze meg a hidegvérét.
– Kinyalhatja a seggem az okoskodásával! Az MI6
leleplezte Gabrielt, Jericho és a lány kikémlelte az adataimat.
Nem tudom, hogy mikor jön Shaw, hogy harapófogóba fogjon
engem, az is lehet, hogy már nem hagyhatom el az épületet.
Vigyen ki innen.
Xin egy időre elhallgatott.
– Mi van Ebolával? – kérdezte. – Róla is tudnak már
mindent?
Norrington tétovázott. Valamilyen oknál fogva képtelen
volt megszokni Lawrence álnevét.
– Róla nem tudnak semmit, mint ahogy semmi másról
sem. Csak annyit, hogy a bomba a Pearyn van. Persze, most
majd rávetik magukat a fájljaimra, és egészen más szemmel
nézik végig a javaslataimat.
– Biztos abban, hogy Jericho már beszélt Shaw-val
magáról?
– Fogalmam sincs – sóhajtott Norrington. – Remélem,
még nem. Ám az adott körülmények között semmi sem biztos.
Xin elgondolkodott.
– Rendben, öt perc múlva a leszállópályánál vagyok.
Talán próbálja meg kihozni Jericho számítógépét az épületből.
– Talán próbáljuk meg sárgára festeni a Holdat, és egy
vidám arcot rámázolni – robbant ki Norringtonból. – Nem
kaparinthatnak a kezeik közé, nem fogja fel, Kenny? Ki kell
jutnom innen!!
– Jól van, jól van – változott Xin hangja észrevehetően
lággyá, kí– gyószerúvé. – Senki sem fogja a kezei közé
kaparintani, Andrew. Megígértem magának, hogy ott leszek, és
be is tartom, amit ígértem.
– Siessen már, a jó életbe!

Miközben London fényei feloldódtak a hajnalpír

tökéletes fénykoronájában, Yoyo elhatározta, hogy még egyszer
felhívja Jerichót. Időközben nagyon összebarátkozott Diane-nel.
Még soha nem dolgozott ilyen kiváló keresőprogrammal.
– Új híreim vannak – mondta. – Hol vagy?
– Jenniler irodájában. Beszélhetünk nyíltan. Várj csak –
figyelt fel egy suttogó hangra, majd azt mondta: – A legjobb, ha
még egyszer telefonálsz, közvetlenül az ő vonalán, rendben?
– Mondd meg neki...
– Majd mondd meg te.
Letette. Yoyo nyugtalanul fészkelődött a székén.
Mennyire sürgette őt Jericho, hogy meséljen nekik a dossziéról,
amit Norrington a GAIA vendégeiről és személyzetéről állított
össze! Diane rohamtempóban hasonlította össze a biztonsági
főnök adatait a nyilvánosan hozzáférhető életrajzokkal, és
semmi érdemleges eltérést nem talált, talán attól eltekintve,
hogy Evelyn Chambers nagyokat lódított, amikor az életkora
került szóba. Ami a GAIA személyzetét illeti – két németet, egy
indiai nőt es egy japánt – egy bizonyos Dana Lawrence vette fel
őket, a szálloda igazgatónője, akit viszont Norrington javaslatára
alkalmaztak, négy kiváló vetélytársat megelőzve. Norringtonnak
amúgy egyikükkel sem volt baja, ellenkezőleg, csak éppen
Lawrence szakmai pályafutása mindannyiukét felülmúlta. A
végső döntést meghozó Lynn Orley bolond lett volna, ha nem
alkalmazza Lawrence-t a maga elsőo osztályú referenciáival.
Csak pontosabb megfigyelés után derült ki, hogy Lawrence-nek
a neten található hivatalos életrajzaiban sajátos eltérések
mutatkoztak. Hiányoztak olyan pozíciók, amelyeket
állítólagosan betöltött, és különösképpen alkalmassá tették őt a
GAIA irányítására, vagy legalábbis másképp lehetett
interpretálni azokat. Egy céltudatosan felépített karrier képe
rajzolódott ki, de aki rosszat akar sejteni, abban könnyen az a
benyomás keletkezhet, hogy Norrington némi költői
szabadsággal befolyásolta Lynn döntését, márpedig Yoyo
szilárdan elhatározta, hogy ő bizony rosszat akar sejteni.
Izgatottan várva, mit szólnak a többiek a vélekedéséhez,
éppen beadta Shaw nevét a számítógépbe, és már hívni akarta a
számát, amikor valami zaj ütötte meg a fülét.
Odakint egy lift állt meg. Az ajtaja alig hallhatóan nyílt
ki.
Yoyo megmerevedett. Ebben az időben senki sem
szokott bent lenni a Big O-ban, eltekintve a rendszeresen
járőröző biztonsági szolgálattól, valamint a biztonsági központ
személyzetétől. Hallgatózott, s csak most vette először tudatosan
szemügyre a környezetét. Valakinek a munkahelyénél ült, ami
amúgy cserélhető volt, hiszen az alkalmazottak személyes
holmijaikat mozgatható rekeszekben tárolták, amelyekkel
szükség esetén az épületben bárhol bejelentkezhettek. Bal keze
felől, a holografikus kijelző alatt rejtőzködött Diane csillogó,
apró teste, jobb felől egy kerekes konténer állt fiókokkal,
amiben valószínűleg mindazt tárolták, amit a számítógépek még
2025-ben sem tudtak elintézni.
Kihúzta a legfelsőt, belenézett, majd a következőbe is.
A tekintete a körbefutó ablakfrontra esett. London felett
a sötétség csak vonakodva tért ki a reggel pasztellje elől,
nyugaton még makacsul védekezett, az iroda belseje még
tükröződött az ablakokon, a munkaszigetek, a hátsó fal átjárója,
ami kivezetett.
Az átjáróban egy árnykép tűnt fel.
Yoyo lehajolt. A személy megállt. Felépítéséből ítélve
férfi volt. Egyszerűen ott állt, és feléje bámult.

Meg kell lepnie őket. Lehetséges, hogy Shaw még nem

tud a betörésről. Az egy dolog, hogy letámadja Yoyót és
elragadja a számítógépet. De ott van még Jericho, bár lehet,
hogy föl tudja majd csalni valamivel. Feltéve, hogy Tu Tiant
nem avatták még be, akkor elegendő lehet őket elintézni,
eltüntetni a számítógépet, és máris olyan, mintha semmi sem
történt volna, senkinek nem jutna eszébe...
Marhaság! Csak szeretné, ha így lenne, de ott az a
rengeteg ha. Hogyan magyarázná meg a halálukat? A
megfigyelő kamerák mindent fölvesznek. Minek kell elrabolni
Jericho számítógépét, hisz nincs benne semmi, amit a Big O
rendszere ne tartalmazna? Shaw bármikor hozzáférhet az
adataihoz, s meg is tenné, ha elkövetne egy kettős gyilkosságot,
arról már nem is beszélve, hogy Xintől, Hannától, Lawrence-től
és Gudmundssontól eltérően ő nem volt gyilkos. A Hydra még
nem vesztette el a csatát, de ő már igen. Már csak az felér egy
beismerő vallomással, hogy menekül, ám ha itt marad, akkor
akár saját magát is letartóztathatja és elvezettetheti. Fölösleges
immár a nyomokat eltüntetnie. Ki kell jutnia, el kell tűnnie!
A pénze elég lesz a kényelmes élethez.
Az iroda félhomályba borult.
Vajon mennyit tudhatnak? Vajon Jericho számítógépével
elő tudták hívni, rekonstruálni tudták a törölt e-mailjeit?
Hol a lány? A kíváncsiság és a menekülési vágy között
őrlődve nézett be, majd a lábai mintegy maguktól megindultak.
Belépett a terembe. Szemlátomást üres. A lámpák le vannak
tekerve. Két munkaszigettel odébb monitorok fénylettek,
megpillantotta a Diane nevezetű dobozt, Yoyo sehol. Át kellene
kutatnia az irodát. De itt a sziget környékén számtalan lehetőség
adódik az elrejtőzésre. Bizonytalanul ment beljebb az irodába,
ide-oda lépegetett, megnézte az óráját. Xin már bizonyára
megérkezett, el kellene tűnnie, de a monitorok olyan sokat
ígérően villogtak.
Gyors léptekkel a munkaszigethez lépett, lehajolt a kis
számítógépért, amikor mögötte a terem életre kelt.

Minden kecsessége ellenére Yoyo edzett és jó

teljesítményekre képes izmokkal büszkélkedhetett, így egy
közepesen nehéz irodaszéket nem csupán felemelni tudott,
hanem le is tudott sújtani vele. A háttámla szembetalálta
Norringtont, amikor az feléje fordult, fejen és mellkason ütötte,
majd egy lendülettel áthajította az íróasztalon. A férfi nyögött és
kapaszkodót keresett. Yoyo oldalról lecsapott rá a támlával, és
elcsúszott. Miközben ő Diane mellé zuhant a földre, Yoyo nagy
ívben elhajította a széket, az egyik fiókban talált ollót kirántotta
farmere övéből és két térdével a mellkasára vetette magát.
Valami reccsent. Norrington elfúló hangon nyögött
egyet. A szemei kidülledtek. Yoyo bal keze ujjaival megragadta
a torkát, fölé hajolt és az olló hegyét érezhetően a tojásaihoz
nyomta.
– Egy rossz mozdulat – sziszegte –, és a Westminster
apátság fiúkórusa boldog lesz, ha megismerhet.
Norrington rábámult. Villámgyorsan emelte ütésre a
kezét. Yoyo látta a lecsapni készülő öklöt, félrehajolt és az olló
hegyét mélyebben belenyomta combja tövébe. Norrington
összerándult, nem mozdult többé, csak tovább bámult.
– Mit akarsz tőlem, te őrült? – nyögte.
– Beszélgetni szeretnék veled.
– Nem vagy normális. Idejövök utánanézni, hogy
minden rendben van-e, jól vagy-e, te pedig...
– Andrew, hé, Andrew! – szakította Yoyo félbe. – Ez
hülyeség. Én nem hülyeségeket akarok hallani.
– Én csak...
– Te csak magaddal akartad vinni a számítógépet,
pontosan láttam. Nincs szükségem több bizonyítékra, tehát
beszélj. Kik vagytok, mit akartok? Igazunk van a Pearyvel? Kik
állnak a háttérben?
– Legjobb szándékom ellenére sem tudom, miről...
 – Andrew, ez kezd veszélyessé válni.
– ...beszélsz.
Valami elöntötte az agyát, izzón és vörösen, mintha
semmi esély nem lenne arra, hogy ez a férfi teljesen ártatlan a
barátai halálában, hogy ők tévednek, és Norrington egyáltalán
nem felelős Csen Hong-bing pokoli kínjaiért, amit Xin
automatikus puskája előtt kellett kiállnia. Testének minden
porcikája izzott a gyűlölettől. Szüksége volt egy bűnösre, most,
itt, azonnal, bárkire, még mielőtt megőrül, egy gazemberre az
összes bestia képviseletében, akik szeretteivel, kiktől ő annyi
szeretetet várt, olyan dolgokat műveltek, hogy elnémultak és
maszk került az arcuk helyére. Megfeszített izmokkal lendítette
meg a karját, és Norrington combjába döfte az ollót. Olyan
hevességgel, hogy a két szár úgy ment keresztül a bőrön és az
izmokon, mint a vajon. Norrington üvöltött, mintha nyúznák.
Mindkét kezét megemelte, megpróbálta eltaszítani a lányt. Belül
még mindig forrva, Yoyo kihúzta fegyverét a sebből és a hegyét
ismét a nemi szervének szegezte.
– Mindenütt fáj – suttogta. – De a következő döfés
következményei már súlyosabbak lesznek. Igazunk van a
Pearyvel?
– Igen – bőgte Norrington.
– Mikor? Mikor robban a bomba?
– Nem tudom – fordult meg, a szemeiben fajdalom
tükrözőodött. – Valamikor. Mostanában. Hamarosan. Nem
állunk már kapcsolatban.
– Ti indítottátok el a bot-hálózatot.
– Igen.
– Le tudod állítani?
– Igen, engedj már el, te őrült!
– Hydrának hívják a szervezeteteket? Kik állnak a
háttérben?
Norrington feje előrelendült, Yoyo pedig rájött, nagy
hiba volt túlságosan közel hajolni hozzá. Mintha két kő ütközne,
úgy találta el Norrington homloka az övét. Hátrazuhant.
Reflexszerűen döfött, hallotta, amint a férfi felüvölt, majd
érezte, amint megragadja és félretaszítja. Szemei előtt karikák
táncoltak. Zúgott a feje, úgy tűnt, orra a többszörösére dagadt.
Gyorsan kigurult Norrington hatósugarából, maga elé tartotta az
ollót, de a férfi ahelyett, hogy rávetette volna magát, elsántikált.
– Itt maradni! – nyögte Yoyo.
Norrington futni kezdett, már amennyire sebesült lábától
tellett, groteszk ugrásokkal igyekezett menekülni az irodából.
Yoyo feltápászkodott. Azonnal visszazuhant, és megtapogatta az
arcát. Orrából folyt a vér. Szédelegve megpróbált ismét felállni.
Sikerült, kitámolygott a teremből, látta, amint Norrington a Big
O nyugati traktusát a keleti szárnnyal összekötő üveghídon túl
fölmegy egy lépcsőn.
A szemétláda a tetőre igyekszik.
Egy belső hang arra figyelmeztette, gyürkőzze le a
gyűlöletét és gondoljon arra, hogy veszélyes lehet odafent. De
Yoyo nem figyelt. Ugyanúgy, ahogyan nem kételkedett
Norrington bűnösségében, most sem tudott másra gondolni, csak
arra, hogy nem engedheti elmenekülni. A nyomába eredt,
lepillantott a híd alatti sötét üvegvölgybe, érezte, amint
rosszulléte fölkúszik a nyelőcsövén, visszaerőltette.
Norrington már az utolsó lépcsőofokokkal kínlódott.
Eltűnt.
Yoyo megrázta magát. Folytatta az üldözést, átment a
hídon, felrohant a lépcsőn, egyszerre két lépcsőfokot véve,
folyton attól tartott, hogy elveszti az egyensúlyát, végül fölért és
látta, mint éppen becsukódik a tetőre vezető egyik üvegajtó.
Norrington kiért.
Az ollót erősen markolva követte, az üvegajtó újra
kinyílt. Meglátta a tetőt a helikopterekkel és repülőautókkal.
Norrington tovasántikált, meg sem fordult, integetett.
– Itt vagyok – kiabálta.
Yoyo meggyorsította a lépteit. Meglepődve vette észre,
hogy airbike-ok is vannak itt, pontosabban egy airbike, előző
nap nem is vette észre, s hirtelen rájött, miért nem.
Mert még nem is volt itt.
Megállt. Tekintetével végigmérte a tetőt, megakadt két
őr kifordult végtagjain. Egy alak szállt le a bike-ról. Norrington
lába megbicsaklott, összeszedte magát és továbbvánszorgott a
gép felé. Az alak ráemelte a fegyverét, megállt, kezét a combjára
szorította.
 – Kenny, mit jelentsen ez? – kérdezte bizonytalanul.
– Kockázatosnak tartjuk magát – mondta Xin. – Elég
ostoba ahhoz, hogy elkapják, utána pedig majd olyan dolgokat
fog elmesélni, amiket nem kellene.
– Ne! – üvöltötte Norrington. – Nem, ígérem...
A teste alig észrevehetően megemelkedett, egy pillanatig
mint valami paprikajancsi, úgy lógott a levegőoben, majd kitárt
karokkal zúgott Yoyo lábai elé a földre.
Ahol egy pillanattal korábban még az arca volt, ott most
vörös massza éktelenkedett.
Yoyo megmerevedett. Térdre esett, az ollót elejtette. Xin
hozzálépett, a fegyver csövét a homlokához szorította.
– Milyen kellemes – suttogta. – Már feladtam a reményt.
Yoyo maga elé bámult. Azt gondolta, ha nem vesz róla
tudomást, talán egyszerűen eltűunik, de nem tűnt el, a lány
szemei pedig lassan megteltek könnyel, mert vége. Mindörökre
vége. Most senki sem jöhet a segítségére. Senki sem léphet
közbe, akivel Xin nem számolt.
Egészen halkan és rekedten, saját szavát is alig értve, azt
mondta:
– Kérlek.
Xin eléje guggolt. Yoyo felpillantott arcának szép,
egyenesen metszett maszkjára.
– Te kérsz tőlem?
Yoyo bólintott. A fegyver torkolata erősebben
nyomódott a homlokához, mintha lyukat akarna fúrni bele.
– És mit kérsz? Az életedet?
– Mindannyiunk életét – suttogta.
– Igazán szerény.
– Tudom – eredtek el a könnyei, lefolytak az arcán, a
szája széle remegni kezdett. Aztán hirtelen furcsamód azt
tapasztalta, hogy az útitársává vált félelem elúszott a
könnyekkel, a helyén mély, fájdalmas szomorúság maradt, hogy
immár sohasem fogja megtudni, mit történt Hongbinggel, az
élete miért lett ilyen, és nem más. Nincs az a Xin, akitől ő már
félt volna. Nem sok hiányzott, hogy a nyakába boruljon, és ott
jól kisírja magát. Miért is ne?
– Yoyo?
 Valaki a távolból a nevét kiáltotta.
– Yoyo! Hol vagy?
Jericho? Owen az?
Xin mosolygott.
– Bátor kicsi Yoyo. Csodálatra méltó. Kár, szerettem
volna elbeszélgetni veled, de hát látod, az embernek nincs egy
nyugodt perce. Már keresnek, attól tartok tehát, el kell
búcsúznom tőled.
Fölállt, a fegyverét továbbra is a lány homlokának tartva.
Yoyo ránézett. Kellemes érzés volt, ahogyan a hajnali szellő
felszárította arcán a könnyeket. Szeretettel. Békülékenyen.
– Yoyo! – hallotta Jericho kiáltását.
Xin a fejét rázta.
– Sajnálom, Yoyo.

PEARY-BÁZIS, ÉSZAKI-SARK, HOLD

A kimenekítettek beültek az Ióba, és bekapcsolták az
öveiket. Kyra Gore úton volt a pilótafülkébe, amikor
meghallotta a Kallisto hívását. A dán pilótalány arca jelent meg
a képernyőn.
– Hol vannak? – kérdezte Gore, miközben beindította a
hajtóműveket.
– Mindjárt leszállunk.
– Azonnal forduljanak vissza! Palmer utasítása.
– Mi van az embereinkkel?
– Nálam vannak, a fedélzeten – beállította a tolóerőt,
irányba igazította a fúvókákat és lassan felemelte a kompot. –
Az Ióban.
– Mindenki?
– A bázison csak Palmer maradt és néhány emberünk.
Carl Hanna itt járt látogatóban. Itt bármelyik pillanatban a
levegőbe repülhet minden, tehát igyekezzen minél távolabb
repülni!
 – Mi van Carllal? – kapcsolódott be Julian Orley. – Hol
van?
– Meghalt.
A tekintete rutinszerűen pásztázta végig a műszereket.
Az Io alatt összezsugorodott a repülőtér, a gyárépületek,
kupolák és csövek szétszórt együttese egyre távolabbra került,
játékszerré vált, amivel tudósok játszanak a piszokban. Az utak
fugákként húzódtak végig a regolitban. Aprócska gépek
szereltek össze aranyos kis hangárokban parányi gépeket. A
napelemeken napfény csillogott. Gore leírt egy kanyart, följebb
emelkedett és az Ióval a kráter széle fölött nyugat felé indult el.
– Meghalt? – csettintett Orley.
– Miss Lawrence intézte el. Itt van nálam, akárcsak a
lánya és a vendégei. Jól vannak.
– És a bomba? Mi van Palmerrel és az embereivel?
– Azt az izét keresik.
– Nem hagyhatjuk őket egyszerűen ...
– De. Forduljanak meg. Visszarepülünk a kínaiakhoz.
DELUCAS
Másodpercek teltek el? Órák? DeLucas nem tudta volna
megmondani, de a bomba ketyegő időzítőjére nézve megtudta,
hogy életének legrettenetesebb tapasztalata nem tartott egy
percig sem. Rángatózva és kiáltozva, de végül kiszabadult.
Ügyelve arra, nehogy még egyszer beszoruljon, továbbkúszott,
de már nem olyan kapkodva. Néhány méter után a bomba
elakadt a falban. Állandó félelmében, mintha a Mini-Nuke egy
engedetlen rosszcsont lenne, ráüvöltött a lapos dobozra, s lásd a
düh csodáját, kiszabadult. Az adrenalin hullámain úszva érte el a
járatot, elrohant Tommy Wachowski holtteste mellett a zsilipbe,
egyik lábáról a másikra ugrált, mintha áramütés érte volna,
miközben a naprendszer leglassúbb levegője beáramlott. Az
ablakon át látta, amint Palmer Jagellovskkal belép a terembe,
belülről ütögetni kezdte az üveget. Palmer meglátta őt,
megdöbbent. Az ajtó kinyílt. DeLucas megbotlott a küszöbben,
elterült, a bomba pontosan a parancsnok lábai elé csúszott.
– Hat óra – sóhajtotta. – Még 35 perc.
 Palmer két kézzel megragadta a ládát és bámulta.
– Ki vele – mondta. Felmentek a lifttel, elhagyták az
iglut és kirohantak a raktárakkal övezett térre. A kráter széle
fölött épp most tűnt el az Io.
– Most mit csináljunk vele?
– Hatástalanítjuk.
– Nagyon vicces! Tudod, hogyan kell?
– Ezerszer láttam filmekben. Öregem, csak a...
– Piros drót, zöld drót? A filmek – azok filmek.
Megőrültél?
– Még 29 perc!
A kicsi, utálatos Mini-Nuke ott hevert közöttük az
aszfalton. A számláló kérlelhetetlenül haladt visszafelé, a
teremtéssel szembemenve, az ősrobbanás irányába.
– Állj! – kiáltotta Palmer mindkét kezét felemelve. –
Mindenki fogja be a pofáját! Nem hatástalanítunk itt semmit, az
égvilágon semmit. Vigyük a repülőtérre. Meg kell szabadulnunk
tőle.
– Ez nem sikerülhet – mondta deLucas. – Hogy
képzeled?
Palmer a kompok frekvenciájára kapcsolt.
– Io? Kallisto? Itt Leland Palmer. Hall engem valaki?
– Kallisto, hallom.
– Itt Kyra. Mi újság, Leland?
– Megtaláltuk ezt a szarságot! 28, nem, 27 perc múlva
robban. Szükségem van egyikőtökre, azonnal!
– Rendben – mondta Gore. – Már fordulunk is vissza.
– Mi közelebb vagyunk – mondta Hedegaard.
– Micsoda, ti menjetek...
– Ott – kiáltotta Jagellovsk.
DeLucas visszafojtotta a lélegzetét. A csillagok
panorámájából kibontakozott a Kallisto, leírt egy kanyart és
ereszkedni kezdett a bázis felé.
– Mindjárt leszállunk – mondta Hedegaard.
– Az Iglu l-hez! – üvöltötte Palmer. Úgy ugrált, mint egy
dervis, táncolt és a karjaival hadonászott. – Az Iglu l-hez,
halljátok? Itt vagyunk kint! Vigyétek a bombát a lehető
legmesszebbre és dobjátok be valami kráterbe!
 A KALLISTO
– Látom őket – mondta Hedegaard. Julian előrehajolt.
– Ha fedélzetre vesszük a bombát...
– Ha én a fedélzetre veszem a bombát – nézett rá
Hedegaard –, akkor te szépen kiszállsz.
– Micsoda? Szó sem lehet róla!
– De.
– Együtt fogjuk...
– Mindannyian kiszálltok – mondta nyugodt
határozottsággal. – Te is.
És ott. Ott!
Egy nagyon is kellemes pillanatra – márpedig a pillanat a
szerény emberek örökkévalósága, s ő nem volt eléggé szerény
Julian oldalán, nem érdemelte ezt már meg régen? –, egy
mellényzsebnyi örökkévalóság tartamára aggodalmat pillantott
meg Julian tekintetében. Nem a milliárdos vendégeiért, nem a
kiszámíthatatlan lányáért, nem a szállodájáért, egyes-egyedül
érte aggódott, s félt a lehetőségtől, hogy baj érheti. Félt, hogy
egész életére űrt hagyhat benne, egy lyukat a mellében.
Fékezett, és letette a kompot.
Odalent megriadva rohangáltak az űrhajósok, integettek.
Csökkentette az ellennyomást. A kiépített tér viszonylag kicsi
volt, tele járművekkel és gépekkel. Óvatosan irányította a
Kallistót egy olyan helyre az iglu közelébe, ahol éppen elegendő
hely volt a landolásra, keményen letette a gépet, kinyitotta a
zsilipaknát és az utasokhoz fordult.
– Kifelé! – kiáltotta és tapsolt. – Tegyétek be azt a szart a
gépbe! Nyomás!
Julianre nézett, aki tétovázott. Igazi, őszinte vonzalom
napsütése vonult át viharos hangulatán, utána magához ölelte és
egy szúrós csókot adott neki.
– Vigyázz magadra – suttogta.
– Olyan könnyen nem szabadulsz meg tőlem –
mosolygott a lány.
– Vigyázzatok a hajtóművekre, amikor kiszálltok!
Nehogy a fúvókák alá kerüljetek!
 Julian bólintott, kiszállt az ülésből és elindult a többiek
után. Hedegaard a műszerekhez fordult. A lift szimbóluma azt
mutatta, hogy a csoport lefelé halad. A fülke ablakán át látta,
amint egy űrhajós feléje siet, valami kofferméretű dolgot tartva
a kezében, eltűnt a Kallisto hasa alatt, majd meghallotta Palmer
hangját:
– Bent van!
– Rendben.
– Gyerünk! Vidd innen a fenébe! Még 20 perc!
– Bízhatsz bennem – mormogta, a fúvókákat elindította,
néhány méternyire megemelte a kompot, s megfordult,
miközben az akna még záródott. Egy rázkódás futott végig a
Kallistón.
– Mi történt? – kiáltotta.
– Az aknával nekimentéi egy raktárnak – mondta Julian.
– Súroltad a tetejét.
Hedegaard káromkodva emelkedett följebb.
Hibajelentéseket keresett.
– Visszamegy?
– Igen. Úgy tűnik, nincs baj.
A műszerek azt mutatták, hogy az akna visszahúzódott a
Kallisto gyomrába. Hedegaard 300 méterre emelkedett, és úgy
gyorsított, ahogy azt az utasokkal soha nem tette volna meg. A
nyomás az ülésébe préselte. A Kallisto 1200-zal húzott el az
eltűnő bázistól. Sziklák, hasadékok és fennsíkok, mintha
gyorsított felvételen haladnának el alatta. Amilyen hamar csak
lehetséges, lejjebb kell ereszkednie, de a szakadékos hegység
még egyre csak emelkedett, ahol a Peary szélei és a tőle
nyugatra eső Hermite-kráter összenőtt. Egyre újabb tömbök,
hegygerincek és fennsíkok közeledtek feléje, végre megnyílt
alatta egy völgy.
A Hermite krátervölgye.
Ez még túl közel van. Még ha a masszív hegység meg is
védi a bázist a robbanástól, a törmelékeső terjeszkedését nem
lehet kiszámítani.
Hedegaard kivetítette a holografikus kijelzőre a
sarkvidék térképét, és alkalmas helyet keresett. Az volt a kérdés,
meddig játszhat a rendelkezésére álló idővel. Ha túl sokat vár a
Mini-Nuke kidobásával, akkor fennáll a veszély, hogy ő is
ottmarad a nukleáris villámlásban, ugyanakkor a kelleténél
korábban sem akarta kidobni a bombát a zsilipaknából. Alatta
egy napsütötte síkság árnyai suhantak el, ami teli volt kisebb
meteoritok becsapódásának nyomaival. Amilyen alacsonyan
repült, nem volt senkivel rádiókapcsolata. A fedélzeti óra szerint
már 8 perce úton volt, de még mindig nem repült át teljesen a
Hermite-n. A távolban felbukkant a kráter nyugati széle.
Szélesen elterülő körhegység, ami gyorsan növekedve
közeledett.
Még 12 perc.
Megint a térképre nézett. Délnyugatra egy kisebb, erősen
árnyékos krátert fedezett fel, amiből arra következtetett, hogy
elég mély lehet. További információkat kért a számítógéptől, a
holográfián egy szöveg jelent meg.
Szilveszter-kráter, olvasta. 58 kilométer széles.
A mélysége ismeretlen.
Tetszett neki a kráter. Úgy tűnt, alkalmas arra, hogy
elnyelje egy atombomba energiáját; majd hirtelen elnevette
magát. Szilveszter, milyen találó. Mi lehet alkalmasabb egy
ekkora léptékű tűzijáték számára? Vigyorogva változtatott
irányt, néhány fokkal délnyugatra, a Kallisto pedig elsuhant a
Hermite nyugati széle felett.
11 perc.
Alatta meredeken, becsapódásoktól felszaggatva zuhant
alá a kráter fala egy tágas, lapos völgybe, amelynek szemben
lévő oldala már bizonyára a Szilveszter külső széle. Hedegaard
kiugrott a pilótafülkéből és a zsiliphez sietett, hirtelen
nyugtalanság vett rajta erőt, hogy talán Palmer elnézte az órát,
de amikor az ablakon benézett a zsilipkamrába, látta, amint a
Mini-Nuke ott fekszik, a számlálója épp most lépte át a tízperces
határt.
A bomba megpillantásakor nagyon kellemetlen érzése
támadt.
09:57
09:56
09:55
Elég ebből, eleget kockáztatott. A bomba most már elég
messze került a bázistól. Visszaszaladt a pilótafülkébe és kiadta
az utasítást a rendszernek, hogy nyissa ki a zsilipet.
A számítógép hibát jelzett.
Hitetlenkedve nézett a műszerfalra. A lift kijelzőoje
pirosan villogni kezdett. Még egyszer megpróbálta kinyitni,
sikertelenül.
Lehetetlen. Teljességgel lehetetlen!
Jelentést kért.
A zsilipakna nem záródott be teljesen, állt a jelentésben.
A kinyitás előtt kérem, zárja be teljesen.
A lábai megremegtek. Gyorsan kiadta az utasítást, hogy
az akna záródjék be, noha már zárva volt, legalábbis neki úgy
tűnt, de talán hiányzik pár centiméter. De a kijelző tovább
villogott.
A zsilipaknát nem lehet bezárni.
Nem lehet bezárni?
9 perc.
Kevesebb mint 9.
– Megőrültél? – üvöltött a rendszerre – Bezárni,
kinyitni! Hogyan tudnám...
Elhallgatott. Megbolondult, hogy egy számítógéppel
veszekszik? A zsilipet nem lehet kinyitni, ez van. Ez azt jelenti,
hogy a bombát sem kidobni, sem pedig kivenni nem tudja, hogy
a csomagtérnél dobja ki.
A csomagtér!
Hevesen verő szívvel rohant a csomagtérhez, kinyitotta
az odavezető zsilipet, berohant és körülnézett. Néhány
összeszerelt grasshopper állt a helyén. 18 órával ezelőtt még az
Apollo legendás landolásának helyszínéhez kirándultak velük.
Kioldotta a rögzítéseket, az egyiket teleszkóplábaira állította és
ellenőrizte az üzemanyagszintet. Elegendő. Most vissza előre,
de a zsilipnél nem tudott ellenállni a kísértésnek, tétován
megállt. A pokol hívogatta, be kellett néznie, megbűvölten,
megnézte az aknát, látta, amint a számláló visszafelé halad...
06:44
06:43
...magához tért. Vissza a pilótafülkébe.
A Szilveszter fala, még mindig jó messze, de egyre
közeleg. A bombának a talajon kell robbannia, mélyen a
kráterben. Ha nem így lesz, az a biztos halál. Ujjaival virtuóz
módjára klimpírozott az érintőkép ernyőn, kiszámolta a
dőlésszöget, ami ahhoz kellett, hogy a Kallisto kontrolláltan
zuhanjon le, a komp orra lefelé fordult, állj, túl sok, igen, most
jó lesz. Folyamatos ereszkedő repülés.
Most pedig kifelé! Sisakot fel!
A keze remegett. Miért remeg éppen most a keze?!
05:59
A sisak nem akart fölmenni.
05:58
Kapkodott.
05:57
05:56
Most!
Raktér. Kézi irányítás.
A rámpa elkeserítően lassan nyílt ki, de végül
megpillantotta a csillagokat, valamint a Peary és a Hermite
távoli vonulatait. Hedegaard felmászott a hopperre és egy kicsit
megemelte a gépet. A rámpa tovább ereszkedett. Nem várta
meg, míg teljesen kinyílik, elég, ha éppen kifér rajta,
keresztülment a hopperrel a raktéren, majd a zuhanó komp
nyílásán át ki a szabadba.
Illúzió azt képzelnie, hogy biztonságban van. Hozzá
viszonyítva a komp úgy túnt, mintha állna. Ez azt jelenti, hogy a
röhejesen kicsi járművével ő is tizenkétezer kilométeres
sebességgel száguldott a Szilveszter irányába, pontosan olyan
gyorsan, mint a Kallisto. Reálisan nézve meglehetősen rosszak a
kilátásai, de azért még van 5 perce, hogy végrehajtsa a
lehetetlent, talán már csak 4. Mindenesetre 250-300
másodperce. Minden reménységét abba vetve, hogy a
becsapódási szöget helyesen mérte be, vízszintesre állította a
fúvókákat és akkora ellentoló erőt adott, amekkorára a kis gép
csak képes volt.
A hopper rázkódott, megpróbált ellenállni.
Majd minden erejével, amire a hajtóművei csak képesek
voltak, távolodni kezdett a tovarepülő Kallistótól, derekasan
megküzdve a gyilkos sebességgel, miközben folyamatosan
veszített a magasságából. Hedegaard látta, amint a komp egyre
kisebb lesz. Még egy kicsit megbillentette a fúvókákat,
közeledett a Hold felszínéhez, túlságosan is közeledett, mert
amint megállapította, még mindig túl nagy volt a sebessége.
Fölkapta megint a hoppert, hiszen az a veszély fenyegette, hogy
a talajba csapódik, kipréselte az utolsó csepp tolóerőt is a
fúvókákból, közben látta, hogy a Kallisto közeledik a
Szilveszter lankái felé. A poros felszín már nem rohant olyan
gyorsan alatta, a hopper sikeresen küzdött meg saját
lendületével. Lassult, de vajon elég ideje van-e még, hogy
lelassuljon landolási sebességre?
És utána mi lesz? Hány perce van még?
Kettő?
Egy?
Egy kis kráter közeledett feléje, elhaladt fölötte, eltűnt.
Ideális lenne, hogy elbújjon benne. Valahogy vissza kell jutnia a
kráterhez, de még mindig túl gyors volt. A horizonton a Kallisto
parányi pontként tükröződött a körhegység fölött, olyannyira
alacsonyan, hogy egy szörnyű pillanatra megrettent, elszámolta
a becsapódási szöget, a komp a kráter szélébe fog becsapódni, a
bomba a csúcson robban majd fel, semmi nincs, ami megvédené
őt a detonációtól.
Azonban a pontocska eltűnt a Szilveszter belsejében,
diadalmasan felkiáltott, hiszen az életéért vívott játszmában
most ő szerzett pontot. Még mindig üvöltve ismét lefelé
irányította a hoppert, igyekezvén tovább csökkenteni a
sebességet, s lassacskán úgy is tűnt, hogy a jármű most már
megbirkózik a komptól örökölt lendülettel, bár a leszálláshoz
még mindig túl gyorsan ment. Az előbbi kis krátert elfelejtheti,
már túl messze van, de megint feltűnt egy, csak még kisebb, egy
kráterecske. Az átmérője talán 2-3 kilométer lehet, ehhez képest
meglepően magas a fala, így hirtelen megijedt, hogy a hopper
nem lesz képes elég magasra emelkedni, ő pedig a falba
csapódik. Röviddel azelőtt, hogy becsapódott volna, fölkapta a
gépet, éppen csak sikerült elkerülnie az ütközést, lenézett. A
kráter széle ijesztően durva, fekete árnyat vetett a mélyben.
Tovább lassult, átrepült az átelleni szélen, a szemei előtt ismét a
síkság jelent meg a Szilveszterrel, ijesztően közelinek tűnt a
maga tiszta, semmiféle ködben el nem vésző csúcsaival.
Valami történt ott.
Hedegaard lehunyta a szemét.
A Szilveszter fölött fölragyogott az ég.
Visszafojtotta a lélegzetét.
A csillagokat egyik pillanatról a másikra elnyelte egy
ragyogó, egyre terjedő fénysugár, mintha a kráter belsejében egy
új Nap születne. Azonnal elfordult, 180 fokos fordulatot tett, és
megállapította, hogy teljességgel uralja immár az irányt és a
sebességet. A kráterecske már elég messze került tőle, de a talaj
már nem suhant el alatta. Megnyerte a sebességgel vívott
küzdelmet, most már búvóhelyet kell keresnie. Körülötte az
atomrobbanás fényében mindenütt felragyogtak a dombok és a
sziklák, még a távoli sarkvidék is, kíváncsiságában nem tehetett
mást, megfordult a hopperrel.
A fény eltűnt.
Egy pillanatra azt hitte, a Szilveszter teljességgel
elnyelte az atombomba energiáját, de valami más volt, mint az
előbb. Először nem fogta fel, hogy mit lát, utána átfutott rajta a
felismerés rémülete.
A kráter széle eltűnt.
Nem, nem eltűnt, elsüllyedt. Elnyelte egy porból
emelkedő fal, ami beborította a felső széleit, az ég felé
törekedett, megzabálta a csillagokat, kilométeresre nyújtózott,
magasabbra, egyre csak magasabbra, nem létezik ilyen, a
borzalom bizarr képe...
A lankákon megindult lefelé.
Megindult?
– A kurva életbe – suttogta Hedegaard.
A fal átalakult egy óriási hullámmá, ami minden
irányban megindult a kráter felől, és a síkság felé rohant.
Hedegaardnak fogalma sem volt róla, hogy milyen sebességgel,
de nyilván tízszer, hússzor, harmincszor olyan gyors volt, mint
az ő nyomorúságos ki hoppere. Egy pillanatra mintha megbénult
volna, képtelen volt a látványtól elfordulni, azután megfordította
a járművét és a kicsi, névtelen kráter felé hajszolta. A Kallisto
elhagyása utáni pokoli száguldás után úgy tűnt, mintha a hopper
csak mászna. Ismét megkockáztatott egy pillantást, a Szilveszter
eltűnt. Már csak a száguldó porfelhő látszott, ami elnyelte az
eget, mindent, ami az útjába került.
Gyorsabban. Gyorsabban!
A kráter fala, az ő menedéke!
Kétségbeesetten húzta föl a hoppert, ami fáradtan
emelkedett, mintha elege lenne az utóbbi percek rohanásából.
Teleszkóplábai súrolták a köveket, ide-oda dülöngélt, ugrott
egyet és áthaladt a hegykúp fölött. Hedegaard kitárta a karjait és
leugrott a hopperről. Meredek lejtőre esett, lefelé gurult, a
kráterbe, át egy kiálló sziklán. Nagy ívben zuhant, s elég messze
fogott talajt egy majdnem függőleges fal árnyékában. Szeme
sarkából látta a lezuhanó grasshoppert. Lábait a talajba
mélyesztve sikerült megakadályoznia, hogy tovább csússzon a
völgybe. Bekúszott egy kiszögellés védelmébe, és
összekuporodott.
Fölötte elsötétült az ég.
A következő pillanatban minden szürkévé vált. Apró és
még apróbb kövek potyogtak a kráter szélére. Hedegaard olyan
kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, a kiszögellés
megvédte őt a nyomástól és a törmelékektől, de a lövedékszerű
becsapódások fölkavarták a regolitot, ami az ő irányába
spriccelt. Védekezően emelte karjait a sisakja elé, bízván abban,
hogy űrruhája kibírja ezt a poklot, nem látott már az égvilágon
semmit, csak örvénylő szürkeséget a szürkeségben. Becsukta a
szemét.
A felhő elszáguldott fölötte.

Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig feküdt ott. Amikor

végre el merte húzni a karját a sisakrostély elől, akkorra már
megszűntek a becsapódások, mindenre valami homályos,
ugyanakkor ragyogó szürkeség borult.
Föltápászkodott, a végtagjait nyújtogatta. Hihetetlen,
hogy még él. Hogy semmije nem tört el. Úgy tűnt, valóban
teljesen sértetlen.
Túlélte egy atombomba robbanását.
Persze cserébe most itt ül egy névtelen kráterben, távol a
Pearytől, s nincs semmilyen közlekedési eszköze. Abban a
kráterecskében, amelyik megmentette az életét. Az űrruhája
sértetlen, a rádiója működik, van néhány órányi oxigénje, amíg
az Io rá nem talál. Legalábbis reménykedett abban, hogy a
keresésére indulnak, és nem tételezik tel, hogy meghalt.
Először is, határozta el, ki kell másznia a kráterből. Ott
jobb a vétel, ha feltűnik az Io.
Megadóan kezdett mászni fölfelé.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
Sajnálom, Yoyo...
Amit Xin ezután mondott, inkább textúraként vésődött
belé, mintsem puszta hanglenyomatként, hiszen nervus vagusa,
az oly sok próbát kiállt, ám a végén mégiscsak túlterhelt
menedzsere felhagyott szabályozó munkájával, s a
parancsnoksága alatt álló szervek a káoszban merültek el. A
magasabb parancsnoki hatalom híján az erek a vér
menekültáradata előtt kitárták a lábak felé vezető kapukat, a szív
észrevette, hogy a csapatok dezertáltak, nincs mit pumpálni, az
agy így hiába is várakozott az oxigén-utánpótlás hadosztályaira,
tehát Xin mondatának második része, „veszíteni fogtok”,
elektrokémiai pletykává torzult, talán mondta, de az is lehet,
hogy nem. A nagy áramszünet pillanata volt ez. A szem
kifordulásáé, az összeomlásé. A közeli agyonlövetésé. Az
univerzális nemé.
Így talált rá Jericho. A tetőt borító testek együttesének
részeként: két halott őr, egy halott áruló, és egy halottnak tűnő
Yoyo, nincs pulzusa, nem vesz levegőt, mindenütt hideg veríték
borítja. Adós maradt azzal, hogy Shaw vonalán felhívja őket,
amikor pedig ő akarta hívni, nem vette fel. Bekukkantott
Norrington irodájába, ami üresen állt. Már ennyi elég volt neki,
hogy aggódva menjen fel a 68. emeletre, ahol csupán Diane-t
találta, kirángatott kábelekkel, nyomorúságos állapotban, s az
irodában a küzdelem nyomait látta. Yoyo sehol, viszont
vérnyomok vannak a padlón, a folyosón, a hídon és a fölfelé
vezető lépcsőn.
A többi: intuíció.
Rohanvást érkezett a tetőre, még időben, hogy lássa
eltűnni az airbike-ot, és egy szörnyűséges pillanatig azt hitte,
Yoyo meghalt. A lány mellé zuhant, térdre esett a kudarc
hatalma előtt, látta a szörnyű szenvedést, amit Tunak és
Hongbingnek okoz majd, amikor elmondja nekik a hírt, de amint
fülét a mellkasához szorította, Yoyo szívének alig érzékelhető
dobbanását egy újabb követte, elnyújtott ritmusban, ami egyre
gyorsult, egyre erősödött, s a vér lassan visszatalált az öntudat
csatornáiba. Amikor a lábait fölfektette, Yoyo magához tért,
zavart és apatikus volt, épphogy csak képes emlékezni arra,
hogy ő kicsoda, fejfájás, fáradtság, alvás.
Xin életben hagyta.
Miért?
Időközben Shaw a hisztériás dühroham szélén állt. Be
kell bizonyítania Norrington bűnösségét, bár már egyáltalán
nem kételkedett benne. Sejtelme sem lévén, hogy a helyettes
biztonsági főnök mennyi kárt okozhatott Orley-nak, elrendelte
az adatai átvizsgálását. Mindenét átkutatták, míg találtak egy
lakáskulcsnak álcázott pendrive-ot egyetlen programmal,
vizuális megjelenésében egy kilenctejű kígyótest, árulásának
ékes bizonyítéka.
Ezen a ponton határozta el Jericho, hogy kiszáll.
Oldják meg egyedül a problémáikat. Többet nem tehet,
nem akar tenni; mintha csendben megegyeztek volna Xinnel,
miután megkímélte Yoyo életét és egy rövid, de annál
félreérthetetlenebb hírt közölt velük: törődjetek a saját
dolgotokkal. Xin talán egyszerűuen csak felismerte, hogy Yoyo
halála már nem feltétlenül kívánatos, hiszen úgyis annyi ember
ismerte már a titkát. Értelmetlen lenne már megölni, márpedig
az értelmetlen aktusok nem egyeztethetők össze Xin
filozófiájával.
Végül is mindegy.
Ő, a nyomozó, betartotta az ígéretét két ügyfelének:
Tunak és Csennek. Visszavitte Yoyót. Minden más Shaw és a
brit titkosszolgálatok ügye, nem az övé, amúgy is szörnyen
elfáradt. Ugyanakkor persze tudta, hogy úgysem tudja lehunyni
a szemét, akármennyit ásítozik is. Tut ellenben, aki amúgy is
alig aludt, a sokk, úgy tűnik, immár örökös ébrenlétre
kárhoztatta, amit tovább táplált a bűntudata, hogy nem állt Yoyo
mellett. A lány már két órája békésen aludt Tu ágyában – a Big
O mindegyik vendéglakosztálya többszobás volt, rendkívüli
kilátással – míg ő maga Jerichóval teázott a nappaliban, és
mániákus pusztítást végzett a különféle diók és édességek
között.
– Egyszerűen ennem kell – mondta félig elnézést kérve,
és jólesően böffentett egyet. – A férfi két nagy vágya az evés és
a közösülés...
– Ezt ki mondta? – kérdezte Jericho.
– Na, hát Konfucius, és arra gondolt, hogy rendesen kell
táplálkoznunk, hogy megvédhessük asszonyainkat. Van tehát
mit pótolnom – keverte a paradiókat gumimacikkal. – És ha ezt
a disznót valaha is a kezem közé kaparinthatom...
– Nem fogod.
Tu tenyerével az asztalra csapott.
– Már túl messzire mentünk el, xiongdi. Csak nem
gondolod komolyan, hogy feladom és futni hagyom a
szörnyeteget? Gondolj arra, mit művelt Yoyo barátaival, mit
művelt Hongbinggel. Hogy megkínozta!
– Ne olyan hangosan – vetett egy pillantást Jericho a
félig nyitott hálószobaajtóra. – Minden tiszteletem a
felháborodásodé, de talán inkább legyél hálás, hogy még élsz.
– Jó, hálás vagyok. És?
– És, nincs tovább – tárta szét karját a szemeit forgatva
Jericho. – Élni kell. Tovább élni.
– Ez a hozzáállás egyáltalán nem illik hozzád – mondta
korholóan Tu. – A fakukacnak nem olyan a természete, hogy
megelégedjék a fa erezetének szemlélésével.
– Köszönöm a hasonlatot.
– Akkor miért vállaltuk ezt az egészet? – sziszegte Tu. –
Hogy a gazemberek megússzák?
– Na ide figyelj – tette le teáscsészéjét Jericho, és
előrehajolt. – Talán igazad van, és jövőo héten egészen másképp
látom majd az egészet. De végül is hova vezetett el minket egyre
kiterjedtebb nyomozásunk, a sok gyilkos, a zsoldoshadak és a
titkosszolgálatok, a nyugat-afrikai puccsok, a kormányok és
konszernek hatalmi törekvései, ma Egyenlítői-Guineában,
holnap a Holdon, holnapután a Vénuszon, az összeomló
olajkonszernek, koreai atombombák, holdbéli szállodák és
gazember asztronauták, olajmenedzserek elleni merényletek, a
Greenwatch elpusztítása, a Kína– és a ClA-elmélet, a kilencfejű
kígyószörnyek? Na? Egy kipakolatlan bútorokkal teli forró
naphoz és egy szomorú emberhez, aki aggódik az eltűnt lányáért
és segített nekem kipakolni két fotelt, hogy legyen egyáltalán
mire leülnünk. Nyíltan megmondom: Xin és a Hydrája engem
most kurvára nem érdekel. Legjobb akaratom ellenére sem
tudom, mi közünk nekünk tulajdonképpen az Orley Enterprises-
hoz. Odaát fekszik egy lány, s hogy ő most lélegzik, és nem kell
egy szemfedővel letakarnunk, sokkal fontosabb nekem minden
világméretű összeesküvésnél, tudniillik nagyon úgy néz ki, hogy
mi már kikerültünk a játszmából, akármi legyen is a vége.
Sarokba szorítottuk ezt a mocsok bandát, Tian, olyannyira, hogy
már nem is látják értelmét, hogy megöljenek minket. A történet
magától véget ér. A Tomson-Shanghai-Pudong golfpályán
kezdődik és ott is ér véget, ahol megkértél rá, hozzam vissza a
barátod lányát, élve, egy darabban. Megtettem. Köszönöm,
kérlek.
Tu elmélkedve figyelte őt, egy maréknyi dió volt éppen
úton a szája felé.
– Nagyon hálás vagyok neked...
– Nem, félreértesz – rázta a fejét Jericho. – Mindannyian
nagyon hálásak vagyunk magunknak, de most szépen
hazarepülünk, te majd a Dao IT-vel alapítandó vegyesvállalattal
foglalkozol, Yoyo visszamegy tanulni, Hongbing eladja a Silver
Shadow-t, amelyikről mesélt nekem, és örül majd a jutaléknak,
én lemosom a bútoraimról Xin ujjlenyomatait és megpróbálok
beleszeretni egy nőbe, akinek nem Diane vagy Joanna a neve.
És milyen szép lesz, hogy megtehetjük mindezt! Teljesen
normális életet élhetünk. Felébredünk végre ebből a kibaszott
álomból, megtöröljük a szemünket és vége, ez itt nem a mi
életünk, Tian! Ezek mások problémái.
Tu a hasát vakargatta. Jericho visszasüppedt a kanapé
biztonságába, és azt kívánta, bárcsak el tudná hinni, amit
mondott.
– Teljesen normális élet – visszhangozta Tu.
– Igen, Tian – mondta. – És ha barátodként
megengedhetem magamnak: beszélj Yoyóval. A beszélgetés
segít.
Udvariatlanság egy kínaival szemben, még egy baráttal
szemben is. De talán két ilyen nap után... mennyire lehet még
közelebb jutni egymáshoz anélkül, hogy a közelség megengedett
lenne? Kinézett az ébredező Londonra, és azon gondolkodott,
hogy vajon nem kellene-e elhagynia Sanghajt és visszaköltöznie
ide. Tulajdonképpen mindegy volt neki.
– Bocsáss meg – sóhajtott. – Tudom, semmi közöm
hozzá.
Tu visszatette a dióadagot a tálkába, és az ujjával turkált
benne. Egy jó ideig egyikük sem szólalt meg.
– Tudod, mi az az ankang? – kérdezte végül Tu.
Jericho ránézett.
– Tudom.
– Akarsz egy történetet hallani egy ankangról? –
mosolygott Tu. – Természetesen nem. Senki nem szeretne
történeteket hallani az ankangról, de hát te akartad. A történet
1968. január 12-én kezdődik Csecsiang tartományban, egy
egyke születésével. Amúgy nem az egy-gyerek politika
következményeként, azt csak évekkel később hirdették meg, de
hát te, mint majdnem-kínai, tudod ezt...
Január 12...
– Ez nem a te születésnapod – mondta Jericho.
– Nem, ráadásul én Sanghajban születtem, ez a gyermek
pedig egy kisvárosban. Az apja tanár volt, és mint ilyen,
gyanítható volt, hogy az agyát olyan elvetendő célok
szolgálatába állítja, mint az általános műveltség, vagy valami
intellektuális szellemi tartás kimunkálása. Akkoriban elegendő
volt, ha valaki el tudta mondani az ország régebbi történetének
fontosabb adatait, és máris botokkal verték végig az utcán, de ez
a tanár, amikor Peking hordái nekiláttak kultúránk
szétverésének, amit ők forradalomnak neveztek, nos, ez a tanár
egyezséget kötött a körülményekkel. Egyelőre. A Vörös Gárdák
fészke a fővárosban volt, a vidéki régiók helyi pártvezérei
küzdöttek a gárdisták ellen. A vidéki parasztok és munkások
inkább Teng Hsziao-ping és Liu Sao-csi politikájából húztak
hasznot. A tanárunk, hogy ne számítson művelt embernek, ettől
fogva egy mezőgazdasági gépgyárban dolgozott, és a maga
szerény módján megpróbálta megakadályozni, hogy Tenget és
Liut a maoisták megbuktassák. A gárdákról leváló egyik
szervezet, a Szervezett Munkabizottság megvetette a lábát a
városban, ők nyíltan Tenggel szimpatizáltak, a tanár pedig úgy
gondolta, jó ötlet, ha csatlakozik hozzájuk. Az is volt. '68-ig,
amikor is a Bizottság a keményvonalasok nyomására föloszlott.
Nekik annyi is elegendő volt, hogy az emberünk valamikor tanár
volt, és attól a naptól fogva, hogy a fia megszületett, rettegni
kezdett családja életéért.
Jericho a teáját kortyolgatta, miközben egy gyanú
ébredezett benne.
– Hogy hívták ezt a tanárt, Tian?
– Csen De – pöckölt meg egy mogyorót mutatóujjával
Tu, és hagyta, hogy végigguruljon az asztal lapján. – A fiának a
nevét pedig találd ki te magad.
– Olyan név, ami a vonalasságot volt hivatott kifejezni.
Vörös Katona.
– Hongbing. Taktikailag okos gondolat, de nem sokat
használt. '68 végén letartóztatták Hongbing anyját, reakciós
kijelentések miatt, ahogy mondták, valójában pedig azért, mert a
gárdisták közül sokan úgy forradalmasították a kultúrát, hogy a
lábaik között lévő dorongot hívták segítségül, neki pedig nem
akart leesni, hogy mennyit segítene a szegény paraszton, ha egy
ilyennel az ágyba bújna. Egy átnevelő táborba vitték, ahol... na
igen, átnevelték. Betegen és megerőszakolva tért vissza, soha
nem lett az, aki volt. Csen De nagy kockázatot vállalva
alkalmanként ismét tanított néha, de azért leginkább a gyárban
dolgozott, és fiát titokban igyekezett művelni, például az etikus
életvitel előnyeiről beszélt neki, életveszélyes, mondhatom! A
hetvenes évek közepén – Mao ekkoriban leginkább a forradalom
fiatal lánykáival, pontosabban a szüzességük elvételével
foglalkozott –, hétéves késéssel utolérte őt a Bizottsággal való
kapcsolata, ellenforradalmársággal vádolták, rövid per, börtön.
Ottmaradt a gyerek Hongbing, akinek immár egyedül kellett
megroggyant anyjáról gondoskodnia, tehát átvette apja munkáját
a mezőgazdasági gépgyárban.
Tu egy kis szünetet tartott, teát töltött.
– Nos, sok minden változott, volt, ami jobbra, volt, ami
rosszabbra fordult. Egymás után meghalt az anyja és Mao, a
kegyvesztett Tenget rehabilitálták, Hongbing apja ismét
taníthatott, persze csak úgy, ahogy a pártnak jó volt. A fiú
növekedik, az ideológia és a kétely között. Emberi példaképek
híján az autók iránt lelkesedik, ami ekkoriban ritkaságszámba
megy. Ezzel persze vidéken nem csinálhatja meg a szerencséjét,
17 évesen Sanghajba költözik, ami azért mégiscsak jobb a
megcsontosodott Pekingnél, alkalmi munkákból tartja fenn
magát, megismerkedik egy diákcsoporttal, akik a forradalom
utáni Kínában elültetik a demokratikus gondolat csíráit, őt
megismertetik Vej Csing-seng és Fang Li-csi írásaival – az
ötödik modernizáció, a társadalom nyitása, csupa vonzó, tiltott
gondolat.
– Hongbing részt vett a demokratikus mozgalomban?
– Ó igen! – bólogatott Tu szorgosan. – A legelső sorban,
kedves Owen. Igazi harcosként! '86. december 20-án 70 000
sanghaji megy ki az utcára, hogy tiltakozzon a népi
kongresszusnak a párt által manipulált összetétele ellen,
Hongbing áll az élen. Csoda, hogy már akkor nem tartóztatták
le. Időközben munkát talált egy szerelőműhelyben, a káderek
kocsijait javítgatja, befolyásos barátokra tesz szert és elveszti az
összes maradék illúzióját, hiszen az új Kína ezen menedzserei
olyanok, mintha ők találták volna fel a korrupciót. De mindegy.
Mond neked valamit a dátum: 1989. április 15-e?
– Június 4. mond valamit.
– Igen, de korábban kezdődött. Meghalt Hu Jaobang, egy
olyan politikus, akiben a diákok mindig is a szövetségesüket
látták, már csak azért is, mert a párton belül őt tették felelőssé a
'86-os nyugtalanságok miatt. Az ő emlékezetére ezernyi pekingi
mozdul meg, és a Mennyei Béke terén gyászolják az elhunytat,
miközben egyre hangosabban skandálják a régi követeléseket:
demokrácia, szabadság, minden, amivel a hatalom idős urait fel
lehet dühíteni. A rendszerkritikus hangulat más városokra is
átterjed, természetesen Sanghajra is, Hongbing pedig ismét
felemeli az öklét, és tiltakozásokat szervez. Teng nem áll szóba
a diákokkal, a tüntetők erre éhségsztrájkba kezdenek, a Mennyei
Béke tere népünnepélyszerű eseményeknek lesz színhelye, a
fellendülés hangulata, a változások érzése, egy happening, amit
Hongbing feltétlenül a saját szemével akar látni. A teret
időoközben egymillió ember szállta meg, a világ minden tájáról
érkeznek az újságírók, ráadásul Mihail Gorbacsov is megérkezik
a maga peresztrojkájával és glasznosztyával. A párt elég nagy
szarban van.
– Hongbing pedig mindennek a közepén.
– De mégis minden békésen is lefuthatott volna. Május
végén a pekingi diákok többsége már le akarja állítani a
mozgalmat, megelégednek Teng megalázásával, de a
máshonnan érkezők, mint Hongbing, ragaszkodnak az összes
követelésükhöz, ettől pedig eszkalálódnak a dolgok. A többit
tudod, a Tiananmen-vérengzésről nem kell mit mondanom.
Hongbingnak azonban megint piszok szerencséje van. Semmi
baja nem esik, mert a neve nem szerepel egyetlen feketelistán
sem. Minden illúziótól megfosztva tér vissza Sanghajba, úgy
dönt, inkább a munkájával foglalkozik, hamarosan a műhely
főnökének a helyettese lesz. Az évek folyamán a műhely szép
nagyra növekedett, az újgazdag réteg megvetően tapos a
pedálba, az autókhoz pedig senki nem ért annyira, mint
Hongbing. Itt-ott megbosszulja magát, hogy bordélyban
dolgozik, magas rangú káderek hívják meg vacsorára, jól menő
funkcionáriusoknak nem lenne ellenére, ha lányukat a jóképű
fickó ejtené teherbe.
– Tehát ő is megbékélt a körülményekkel.
– Egészen '92 teléig, amikor is Csen De, aki mindig is
megpróbálta kihúzni a fejét a hurokból, most éppen nem tudta.
Depresszió. A felesége halála miatt, tudod, és azért, mert a
forradalom tönkretette a családját. Hongbing gyűlölni kezdi
saját magát. Az utálatos neve miatt, ízetlen barátkozása miatt a
gan beit kiáltó haszonlesőkkel, akik eladták a demokratizálási
mozgalom érdekeit. Valamit tenni akar. Előző évben tartóztatták
le az ellenzéki Vang Van-hszinget, mert a Tiananmen-vérengzés
évfordulóján kiakasztott egy transzparenst, amelyen a
meggyilkolt tüntetők rehabilitálását követelte, méghozzá a
Mennyei Béke terének kellős közepén. És ismét közeledett a
Tiananmen évfordulója, 1993. június 4. Hongbing pedig néhány
barátja társaságában Vang szabadon bocsátásáért tüntet, apró,
áttekinthető cél, legalábbis úgy látja, ami talán inkább sikerrel
kecsegtet, mintha azonnal az egész rendszer lábát akarná
lepisálni, és lám csak, odafigyelnek rá. Csak sajnos a rossz
oldalon.
– Letartóztatják.
– Eltüntetik a föld színéről. És most jön a dolgok aljas
része, még ha azt gondolod is, hogy eddig is már elég aljas volt,
de ez nem igaz. Eddig csak borzalmas volt.
Tu szünetet tartott, a Nap már följebb emelkedett és
fénnyel árasztotta el a Temzét.
– Hangcsoutól néhány kilométerre, idillikus
környezetben, rizsföldek és teaültetvények között sok éven át
egy csinos buddhista templom állt. Amíg le nem rombolták,
hogy a helyén felépítsenek valamit, amiről úgy gondolták,
hasznára válhat a kínai társadalomnak.
– Egy ankangot.
Jericho érezte, amint elillan a fáradtsága. Hallott már az
ankangokról, bár belülről még nem látott egyet sem. Az ankang
szó szerint biztonságot, békét, egészséget jelent, a valóságban
azonban rendőrségi pszichiátriát.
– A hangcsoui ankang volt az első efféle létesítmény
Kínában – mondta Tu. – A tökéletes ideológia
fundamentumának hitében hozták létre, aminek a
megkérdőjelezése csupán egy többé-kevésbé súlyos szellemi
zavarodottságból eredhet, mint ahogy elmebetegnek kell lenni
ahhoz, hogy valaki azt higgye, a Föld négyszögletes, vagy a
házastársa egy ruhába bújt kutya. Szovjet mintára az
ellenzékieket Kínában is őrültnek nyilvánították, de a csinos
ankang nevet csupán a nyolcvanas évek végén találta ki a párt.
Addig titokban folytak az efféle ügyek.
– Mondd csak, ezt a letartóztatott ellenzékit, Vang Van-
hszinget, akinek a szabadon engedését Hongbing követelte,
ugye, őt is egy ankangban tartották fogva?
– 13 évig, míg végül 2005-ben kiutasították. Addig
csupán pletykák terjedtek az ankangokról, hogy nem annyira a
valódi szellemi fogyatékosok ápolására, mint inkább egészséges
emberek megalázására szolgálnak. Lassan, eleinte igen tétován
beindult egy vita, ami persze a pártot nem akadályozta meg
abban, hogy ezeket az úgynevezett pszichiátriákat továbbra is
üzemben tartsa. Hiszen mindig vannak emberek, akik elkapják
az emberi jogok paranoiáját, vagy a szabad választások
követelésének skizofréniáját. A világ tele van őrülttel, Owen,
csak oda kell figyelni: szakszervezetisekkel, demokratákkal,
vallásosokkal, petíciókat és panaszokat benyújtó emberekkel,
akik például a sanghaji bontások ellen tiltakoznak és olyan
egzotikus dolgokkal állnak elő, mint például a beleszólási jog.
Nem szólva azokról a teljesen bolondokról, akik úgy vélik, a mi
tökéletes társadalmunkban létezhet korrupció.
Jericho hallgatott. Tu a teáját szürcsölgette, mintha az
ankang szó ízét akarná kiöblíteni.
– Na igen, Van-hszing kiutasítása óta az áldozatok
elkezdtek védekezni. A népi kongresszus 2005 elején még egy
törvényt is hozott, ami megtiltja a rendőrségnek a kínzást, ami
persze tréfa. Még mindig szokásban van, hogy a gyanúsítottakat
addig érik repressziók, amíg végül alá nem írnak valamilyen
beismerő vallomást, elmebetegségük bizonyítékát, innen kezdve
teljes nyugalommal nevezheted kezelésnek a kínzást. Jó száz
ankang van Kínában, s ez most már nyilvános vita és a külföld
figyelmeztetésének a tárgya, de amikor Hongbinget Hangcsouba
szállították, még 1993-at írtunk, és semmiféle törvényben nem
szerepel a fellebbezés joga. Az intézet platánjaira jól láthatóan
kifüggesztettek egy vörös molinót, rajta a felirat: Testi és
szellemi egészség, boldog élet. A gulag cinikus szótára.
Hongbing diagnózisa: paranoiás pszichózis és politikai
monománia. Kínán kívül egyikről sem hallott még egyetlen
orvos sem, a nemzetközi listákon nem találod meg egyik
betegséget sem, ami csak azt mutatja, milyen hülyék a
külföldiek. Hongbing jó benyomást kelt, mondják az intézet
nyelvén, lelki állapota stabil, engedelmeskedik, rádiót hallgat,
szívesen olvas és segítőkész, csak éppen, írják szó szerint, „a
logikus gondolkodás erőteljes akadályoztatását„ mutatja, amint a
politikára terelődik a szó. Sérült mivolta mindenki számára
nyilvánvaló, mentális aktivitását a nagyzási hóbort, a vitatkozási
mánia és a patologikusan túlfűtött akaratosság jellemzi. Az
orvosok ezért fontosnak tartják a gyógyszeres kezelését és a
szigorú őrzését, hogy szegény Hongbinget visszavezessék a
szellemi tisztaság fénylő ösvényére, vagyis megfosztották
minden jogától.
– Nem beszélhetett legalább egy ügyvéddel? – mondta
az elképedt Jericho. – Valamilyen lehetőségnek csak kell lennie,
hogy perre vihesse az ügyet.
– De Owen – fogott hozzá Tu ismételten az
édességekhez, marokszámra tömve magába, egyik adagot a
másik után. – Ez ellentmondás lett volna. Úgy értem, hogyan tud
egy őrült tiltakozni őrülete tényállása ellen, hiszen mindenki
tudja, hogy a bolondok magukat gondolják egyedül
normálisnak. A rendőrségi ítélet ellen, miszerint őrült vagy,
nincs fellebbezési lehetőség, a bezáratásod időotartama egyedül
a rendőrségi pszichiáterek és a funkcionáriusok mérlegelésén
múlik. Ezért olyan elviselhetetlen az áldozatok számára. A
börtönben vagy a munkatáborban legalább tudod, mennyit
akasztottak a nyakadba, ám hogy mennyi időt töltesz az
ankangban, az egyedül kínzóid önkényén múlik. De tudod, hogy
mi az igazán aljas az egészben?
Jericho a fejét rázta.
– Az, hogy valóban van ott sok szellemi fogyatékos is.
Rafinált, nem? Képzeld el egy egészséges ember kínjait, akit
pszichésen súlyosan terhelt bűnözők vesznek körül, akik
folyamatosan fenyegetik. Bezárása után alig fél évvel Hongbing
tanúja lett, amint meggyilkoltak két „ápoltat”, a személyzet
pedig tétlenül nézte. Éjszakákon át kényszerítette magát, hogy
ébren maradjon, attól félve, ő lesz a következő. Más
letartóztatottak, pardon, betegek, teljesen normálisak, akárcsak
ő. Nem számít. Mindannyian ugyanazokat a poklokat járják
meg. Folyamatosan „terápiá”-nak vetik őket alá, nem más ez,
mint kémiai kényszerzubbony, inzulin– és elektrosokk. El sem
hiszed, mennyi mindent lehet a szellemi gyógyítás szolgálatába
állítani! Cigarettát eloltani a bőrödön, főként a nemi szerveden,
kínzás tüzes vassal, szélsőséges hőség, alvásmegvonás, fejed
lenyomása jeges víz alá, és a folyamatos verés. A lázadozókat az
ágyhoz kötik, az eszméletlenségig gyötrik őket, például tűt
szúrnak a szájukba, amin elektromosságot vezetnek keresztül,
közben a feszültséget hol növelik, hol csökkentik, nehogy
belefásuljanak a fájdalomba. Néha, az orvosok és nővérek úgy
gondolják, egy egész osztályt megbüntetnek, mindegy, hogy
elkövettek-e valamit, vagy sem. A személyzet jóindulatú
gondoskodása következtében több páciens meghal
szívinfarktusban. Egyikük, akivel Hongbing összebarátkozott,
kétségbeesésében éhségsztrájkba kezd. Őt is az ágyhoz kötözik,
majd szellemi fogyatékos raboknak kell őt egy ápoló felügyelete
mellett kényszertáplálásnak alávetniük. Csak hát hogyan kell
csinálni ezt? Mivel senki sem mutatta meg nekik, addig öntik a
szegény fickó szétfeszített ajkai közé a folyékony táplálékot,
amíg az megfullad. A zárójelentés szerint szívelégtelenségben
halt meg. Senkit sem vonnak felelősségre. Hongbingnak
szerencséje van a szerencsétlenségben, a legrosszabb
kínzásoktól megkímélik. Vannak Sanghajban olyan autóőrült
káderek, akik közbelépnek az érdekében, ahhoz elég óvatosan
persze, hogy őket ne érhesse bántódás, de mindenesetre elérik,
hogy Hongbinget privilegizáltan kezeljék. Magányos zárkába
kerül, olvashat, tévézhet. Naponta háromszor adnak neki erős
mellékhatással járó neuroleptikumokat, miközben néhány orvos
titokban értésére adja, hogy teljesen egészségesnek tartja.
Hongbing a tablettát elrejti a szájában, majd a vécébe köpi.
Büntetésként inzulinsokkos terápiát kap, napokig kómában
fekszik. Egy másik alkalommal lekötözik, az egyik orvos
kesztyűbe bújva fémlemezzel közelít hozzá, a homlokára teszi,
aztán következik a nagy durranás, hogy a látását és hallását is
elveszti. Elektrosokk-terápia, büntetésként azért, mert ő
Hongbing. Az ankangban folyamatos a nagy durranás, a
fájdalom kiáltásaitól lehunyni sem tudod a szemed. A páciensek
az ágy alatt, a vécén, a mosdó alatt bújnak el, értelmetlen. Akit
kiválasztanak, azt megtalálják... Ó, nincs több rágcsálnivaló.
Jerichónak kellett egy perc, hogy reagálni tudjon.
Leverten állt fel, és néhány zacskó chipsszel tért vissza.
– Cheese and Onion – olvasta. – Vagy inkább Bacon?
– Tökmindegy. A második évben Hongbing szökni
próbált. Majdnem kint volt már, de elkapták. Erről álmodik még
mindig, gyakrabban, mint bármi másról. Az önálló
kezdeményezés jutalmaként szkopolamint kapott, ami
apatikussá tesz, úgyhogy eszedbe se jusson többé olyen hülye
ötlet, hogy eltűnj. Azt fölösleges említenem, hogy ez a cucc a
legsúlyosabb testi és lelki károkat okozza. A harmadik évében,
'96-ban, behoznak egy fiatal munkáslányt, aki gyárigazgatójának
fiát kenőpénzek elfogadásáért feljelentette, mire a fiú félholtra
verte, amiért a nő újra feljelentette. Olyan pimaszság ez, hogy a
gyárigazgató, a rendőrfőnök és az ankang gazdasági igazgatója
azonnal indokoltnak látja, hogy a lányt elmebetegnek
nyilvánítsák. Orvosi papírok, feljelentés vagy ítélet nélkül
eltűnik a klinikán, miközben az ankang gazdasági igazgatójának
a veje a gyárban osztályvezető lesz. Micsoda véletlenek vannak.
Na és Hongbing? Beleszeret a lányba, gondoskodik róla, de a
lány hat hónappal a beszállítása után egy inzulinsokk-terápiába
belehal. Ez megtörte Hongbing minden ellenállását. Azon a
napon, amikor a lányt elvesztette, Hongbing elvesztette minden
erejét.
– Ez szörnyű, Tian – mondta halkan Jericho.
Tu megvonta a vállát.
– Csak egy rossz útelágazás választásának a története,
ahogyan az előfordul az életben. „A bárcsak lettem volna”, „bár
ne tettem volna” óhajainak története. Ezután, '97 tavaszán a
bolondok vidám kis csapatához csatlakozik egy élénk fickó,
eleve jómódú, pragmatikus, magabiztos. Amint az várható volt,
az orvosok először a magabiztosságát vették kezelésbe. Az
ellenzéki körökben a férfi nem fehér folt, a korrupció elleni
küzdelemnek ő a helyi hőse. Egy elektronikus szerkezeteket
készítő gyárban, ahol osztályvezetőként dolgozott, ezer munkást
mozgósított a vezetőség ellen, akik a többiek rovására
gazdagodtak meg, bizonyítékokkal fölszerelkezve elment a
pekingi panaszhivatalhoz, de csak azért, hogy letartóztassák és
bezárják. Az ankangban olyan szereket adnak neki, amiktől
beteg lesz, kihullik a haja, spasztikus rángásoktól szenved,
álmatlanság, ideggyengeség, az emlékezet elvesztése gyötri, de
túlélési vágyát nem tudják legyőzni. Egyetlen célja, hogy minél
hamarabb kikerüljön innen, és vannak hatalmas barátai
Sanghajban, például a sógora a rendőrparancsnokkal golfozik.
Ez az ember megszereti Hongbinget, odafigyel rá, lassacskán
újra erőt önt bele. Hat hónappal később kiengedik, vezető
pozícióba kerül egy szoftverkonszernnél, és jövendőbeli
felemelkedésén munkálkodik. Amikor a következő évben végre
Hongbing is kikerül, immár 30 éves, ebből ötöt az
ideggyógyintézetben töltött, az ankangbéli barátja kéz alatt
szerez neki munkát egy autókereskedőnél, és feladatának tekinti,
hogy mindenben támogassa, amiben csak tudja.
A nap már magasabbra emelkedett. A tetőkre lágy,
rózsaszín fény borult.
– Te vagy ez a barát az ankangból – mondta halkan
Jericho.
– Igen – vette le szemüvegét Tu, és inge szélével pucolni
kezdte. – Én vagyok ez a barát. Ez az, ami összeköt engem
Hongbinggel.
Jericho egy ideig hallgatott.
– És Hongbing soha nem mesélt erről Yoyónak?
– Soha – tartotta a fény felé szemüvegét Tu a lencséket
vizsgálgatva. – Nézd csak meg a saját életedet, Owen. Te magad
is tudod, hogy vannak olyan események, amelyek lakatként
bénítják meg a hangszálaidat. A szégyen miatt megnémulsz,
ráadásul azt hiszed, ha nem beszélsz róla, akkor idővel
elhalványul, közben pedig egyre jobban a hatalmába kerít.
Szabadulása után Hongbing azt mérlegelte, hogy bírósághoz
fordul. Azt mondtam neki, építs fel egy egzisztenciát, mielőtt
bármit is lépnél. Hihetetlenül ért az autókhoz! Ahogyan egy új
modell megjelent a piacon, rögtön tudott róla mindent.
Hallgatott rám, eladó lett. 1999-ben megismert egy ningbói
lányt, egyik napról a másikra feleségül vette. Egyáltalán nem
illettek össze, de be akarta hozni az elvesztegetett öt évet, s
gyorsan családot akart alapítani. Megszületett Yoyo, a házasság
a várakozásoknak megfelelően tönkrement, mert Hongbing úgy
vélte, ő már képtelen szeretni, pedig valójában csupán magát
nem tudta szeretni, nem tudja a mai napig sem. A lány
visszaköltözött Ningbóba, a gyermek Hongbingnál maradt, és
igyekezett megadni Yoyónak azt, amije nem volt.
– Meghittségét.
– Hongbingnak az a baja, hogy a meghittségét
értéktelennek tartja. De Yoyo ezt félreértelmezte. Azt hitte, ő
ront el valamit. Hongbing a hallgatásával óriási bűntudatot
ébresztett a lányában, teljességgel a szándéka ellenére, de hát te
is ismered. Magába zárkózik – sóhajtott Tu. – Tegnapelőtt
éjszaka Berlinben, amikor Yoyóval kimozdultam, te pedig a
hotelben üldögéltél duzzogva, végül is elmeséltem a saját
történetemet, Yoyo persze elég okos, és megkérdezte, hogy
Hongbinggal hasonló dolgok történtek-e.
– Mit válaszoltál?
– Semmit.
– Hongbingnak beszélnie kell a lányával.
– Igen – bólintott Tu. – Ha úrrá tud lenni merevségén.
Tudnod kell, de csak titokban, Yoyo nem tudhatja meg,
Hongbing még mindig küzd a rehabilitálásáért.
– És te? Téged rehabilitáltak?
– Amikor menedzser lettem a szoftverkonszernben,
2002-ben, elhatároztam, hogy pert indítok. A keresetemet
kilencszer utasították el. Azután, teljesen váratlanul, azt
mondták, hogy egy nagyon is sajnálatos téves diagnózis, sőt mi
több, bűnös cselszövés áldozata lettem! Visszakaptam a jó
hírnevem, a karrieremnek immár semmi sem állt útjában.
Sikerült elérnem, hogy Hongbing egy Mercedes-kirendeltség
szervizének a vezetője lehessen, így biztosítva lett az ő
egzisztenciája is, végre bírósághoz fordulhatott, azóta
egyfolytában perel. Teli karton anyagot gyűjtött össze, orvosi
véleményeket, amelyek bizonyítják, hogy soha nem volt
elmebeteg, de az ítéletét mindmáig csak részben revideálták. Én
egy korrupt cégvezetéssel akaszkodtam össze, tulajdonképpen
bűnözőkkel, de ő a párttal szállt szembe. A párt pedig egy
elefánt, Owen. Tehát rajta marad a bélyeg, ez a mély seb. Azt
hiszem, ha teljességgel rehabilitálnák, akkor bizalmasabb tudna
lenni Yoyóval, de így...
Jericho az ujjai között pörgette a csészéjét.
– Yoyónak meg kell tudnia az igazságot, Tian – mondta
végül. – Ha Hongbing nem beszél vele, akkor neked kell
megtenned.
– Hát igen – igazította vissza orrára a szemüvegét Tu, és
kényszeredetten elvigyorodott. – A mai reggel után legalább van
némi tapasztalatom ebben.
 – Köszönöm, hogy elmesélted.
Tu tűnődve nézte az üres chipseszacskókat. Azután
Jericho szemébe nézett.
– A barátom vagy, Owen. A barátunk vagy. Közénk
tartozol. Neked is van közöd ehhez.
 LONDON, NAGY-BRITANNIA
A Vauxhall Cross 85 a város délnyugati részén, az
Albert Embankment mentén, nem mesze a Vauxhall-hídtól
olybá tűnt, mintha II. Nebukadnezár király legóból próbált volna
fölépíteni egy babiloni zikkuratot. A homokkő színű épület zöld
páncélüveg ablakaival valójában a brit biztonsági rendszer szívét
képezte: a Secret Intelligence Service, a SIS vagy másik nevén
az MI6 székháza volt. Az ellenkező vélemények dacára az
épület valójában igazi bástya az Egyesült Királyság
ellenségeivel szemben. Utoljára egy IRA-kommandónak tört
bele a bicskája jó 25 éve, amikor a szemben lévő partról egy
rakétát lőtt ki rá, s nem történt több, mint hogy a titkosszolgálati
kávézóban megcsörrentek az edények.
Jennifer Shaw a fia születésnapi vacsorájára tartott,
amikor a legmagasabb helyről kapott egy hívást, fogadta, frissen
restaurált Jaguar Mark II-jének bőrillatú belsejét C hangja
töltötte be. Immáron 31 James Bond-film óta azt hiszik az
emberek, hogy a brit külső elhárítás főnökének a neve M, ami
nem is áll olyan távol a valóságtól, csak éppen Sir Mansfield
Smith-Cumming, a legendás első igazgató a C-t vezette be, s
azóta az összes igazgatót C-nek hívják, már csak azért is, mert
szép rövidítése a control szónak.
– Halló, Bernard – mondta Shaw, és tudta, az estének
lőttek.
– Jennifer. Remélem, nem zavarom.
Üres frázis. Bernard Lee, az akkori igazgató számára
édesmindegy volt, hogy zavarja-e. Az egyetlen zavarás, amit
zavarásnak is érzett, az a nemzetbiztonság megzavarása volt.
– Éppen a Bibendumba megyek – mondta Shaw, a
valóságnak megfelelően.
– Ó, remek hely. Különösen a rájauszony kitűnő. Már
rég nem voltam ott. Be tudna ugrani előtte egy rövid időre?
– Mennyire rövid az a rövid?
– Természetesen annyira, amennyire az ideje engedi.
Ugyanakkor...
– Nincs nagy forgalom. Adjon 10 percet.
 – Köszönöm.
Mobilon felhívta a fiát és kérte, hogy az előételhez
lássanak hozzá nélküle, de mindenképpen tegyenek neki félre
egy dupla adagot a jeges-citromos szufléből.
– Ez azt jelenti, hogy legkorábban a desszertre érkezel
meg – panaszkodott a fia.
– Igyekszem már a főételre odaérni.
– Köze van Orley holdbéli kirándulásához?
– Fogalmam sincs, drágám.
– Azt hittem, a bomba fölrobbant, de nem okozott semmi
bajt, és most mindannyian kitűunő egészségnek örvendve úton
vannak hazafelé.
– Tényleg nem tudom.
– Hát persze. Azt gondolom, a miniszterelnöknő
gyerekei még ritkábban látják az anyjukat.
– Milyen jó érzés, hogy pozitívan gondolkodó embereket
hoztam a világra. Ne legyetek mérgesek rám... Majd
jelentkezem.
A Picadillyről a Wellington Archnál fordult rá a
Grosvenor Placere, és a Wauxhall Bridge Road-ot követve kelt
át a Temzén. Nemsokára Lee irodájában ült estélyi ruhájában,
előtte egy pohár víz.
– Rekonstruáltuk Norrington kitörölt e-mailjeit – mondta
az igazgató a dolgok közepébe vágva.
– És? – kérdezte Shaw izgatottan.
– Hát – rágta a szája szélét Lee. – Maga is tudja: minden
ellene szólt, csak nem volt bizonyítékunk...
– Xin kilőtte a fülei közül az arcát, szerintem ez
meglehetősen erőteljes bizonyíték. Amúgy nyomára bukkantak
már a kínainak?
– A legkevésbé sem. Ellenben rábukkantunk valami
nagyon is riasztó dologra. Az amerikai kollégák is nyugtalanok.
Norrington leveleinek első pillantásra nem volt semmi értelmük,
egyszerűen csak törölte a fehér zajt, tehát kipróbáltuk a Hydra-
programot. Hirtelen megjelent a teljes levelezés. Az sajnos nem
derül ki belőle, kicsoda is Hydra, mint ahogyan azt sem tudtuk
meg, ki kapta még meg a leveleket. Annyi biztos, hogy
Norrington tagja volt egy igen exkluzív levelezési listának,
amelyre ő is küldözgette a kódolt e-mailjeit...
– Mindezt a Big O központi számítógépéről?
– Persze. A maszk, vagyis a kígyófejű szimbólum nélkül
a levelekkel nem lehet semmit sem kezdeni. Senkinek eszébe
sem jutott volna, hogy egyáltalán vannak ilyen levelek, ráadásul
elég okos volt hozzá, hogy a dekódoló programot ne installálja a
saját gépére, hanem mindig egy pendrive-on hordja magával.
Mindenesetre érdekes bepillantást nyertünk az egyenlítői-
guineai rakétakilövő tervezésébe és felépítésébe, meglepő
dolgokat tudhattunk meg a koreai atomfegyverek feketepiacáról,
olyan dolgok ezek, amelyekről még mi sem tudtunk... Nos igen,
tudjuk, a bomba károkozás nélkül felrobbant.
– Közvetett módon egy rakás kárt okozott – mondta
Shaw. – De rendben. Julian, Lynn és a vendégek jó része már
visszatérőben van. Néhány óra múlva el kell érniük az OSS-t.
– Látja, nagyon fontos lenne, ha most beszélne Juliannel.
– Persze, fogok vele beszélni.
– Amilyen gyorsan csak lehet, úgy értem. Egy órán
belül. Szükségem van a véleményére.
Shaw felvonta a szemöldökét.
– Mivel kapcsolatban?
– Norrington levelezéséből kiderül, hogy a dolognak
még nincs vége.
– Beszéljen már egyértelműen! Meg kell győznie, hogy
érdemes hagyni a fiamat anyai támogatás nélkül harmincévessé
válni.
Lee bólintott.
– Azt hiszem, érdemes, Jennifer. Tavaly ugyanis nem
csupán egy Mini-Nuke-ot lőttek fel a Holdba – kis szünetet
tartott, kortyolt egyet a vizéből, majd a poharat óvatosan
visszatette az asztalra –, hanem kettőt.
– Kettőt – visszhangozta Shaw.
– Igen. Kenny Xin kettőt vásárolt, s mindkettőt
bepakolták Mayé rakétájába. Most pedig az a kérdés: hol a
második?
Shaw csak bámult. Lee-nek igaza van, ez valóban
riasztó. Egyértelmű, hogy nem lesz ebből citromos szuflé. De
hogy még mi minden lehet belőle, arra gondolni sem mert.
 A CHARON, VILÁGŰR
Evelyn Chambers látta, amint Olympiada Rogasova
dühös elégtétellel a hálóhelyek felől a szalonba lebeg. Irreális
szellemszerűsége már megszűnt. Most először tűnt úgy, az orosz
nő észreveszi, hogy létezésének elsősorban ő maga az oka,
olyasvalaki, aki nem mások megegyezése miatt él, hanem akkor
is tovább tud létezni, ha egzisztenciája koordinátáinak
megszabói leveszik róla a kezüket.
– Megmondtam neki, hogy kinyalhatja a seggemet – adta
hírül, és leereszkedett Heidrun mellé.
– Hogyan reagált?
– Pont ezt nem fogja megtenni, de sok szerencsét kíván.
– Komolyan? – ámuldozott Heidrun. – Megmondtad
neki, hogy el akarod hagyni?
Rogasova az olyan tinédzser jókedvű szégyenlősségével
mérte végig magát, aki most fedezi fel saját testének újdonságát.
– Úgy vélitek, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy újra...
– Hülyeség – mondta határozottan Heidrun.
Olympiada mosolygott, felemelte a pillantását és
tovalibbent. Egy képzeletbeli Miranda Winter cigánykerekeket
hányt a súlytalanságban, vihogott és csicsergett. O'Keefe
olvasott, hogy ne kelljen néznie, amint Miranda vörösre
rúzsozott ajkai a kísértés virágaivá kerekednek, mielőtt a
korszakalkotó egyszerűség szavait formálnák meg. Rebecca Hsu
jelenvalóságában szelték át a világűrt, hallották Momoka Omura
vidám gúnyolódását, Warren Locatelli pökhendi dicsekvését,
Chuckyt, amint rossz vicceit még rosszabbul meséli, mint
ahogyan ezt megérdemelnék, Aileent, amint megköti az
életbölcsességek csokrait, Mimi Parkert és Marc Edwardsot az
egymásra találásban, Peter Blacket, amint hírt ad a világűr
újdonságairól. Még Carl Hanna gitárjátékát is hallották, a másik
Carlét, aki nem terrorista, hanem egyszerűen egy kedves fickó
volt. Walo Ögi sakkozva tapadt a plafonhoz: már a harmadik
játszmát veszítette el Karla Kramp ellen, Eva Borelius az önvád
mókuskerekét taposta, a hősnek kikiáltott Dana Lawrence pedig
jelentést írt.
 Chambers hallgatott, hálásan azért, hogy üres a feje.
Mióta a Holdat elhagyták, most először érezte magát egy
kicsit jobban. Visszatekintve kínos volt számára a
bányaterületen érzett úgynevezett túlvilági tapasztalata, így nem
is beszélt róla, de valamikor majd csak meg kell találnia rá a
megfelelő szavakat. Valami meghatározhatatlan borzalom
tartotta őt fogságban, mintha valami szörnyűséges lény lett
volna rá figyelmes a ködtengerben, és azóta is szemmel tartaná,
de hát ezzel is meg fog birkózni majd. Óvatosan ellökte magát,
és Olympiadát magára hagyva lebegett át a bisztróba.
– Hogy vagy? – kérdezte.
– Jól – nézett fel Rogasov a számítógéptől. Bekötötte
magát egy tartóba. – És te?
– Jobban – körözött Chambers mutatóujjával a
halántékánál. – A nyomás lassan alábbhagy.
– Örülök neki.
– Ellenedre lenne, ha engednék a hivatásomból eredő
kíváncsiságomnak?
– Bármit kérdezhetsz – mosolyodott el Rogasov, szőke
szempillái mögött megenyhült a pillantása. – Amíg nem várod
el, hogy mindenre válaszoljak is.
– Mit számolgatsz egész idő alatt?
– Julian megérdemli, hogy reagáljunk valamit. Egy
mozgalmas hetet köszönhetünk neki. Akárhogyan is ért véget,
egy csomó mindent nyújtott nekünk. Ezért valamit tőlünk is
elvárhat.
– Be akarsz fektetni? – kérdezte az éppen belibbenő
Mukesh Nair.
– Miért ne?
– Ez után a katasztrófa után?
– Na és – vont vállat Rogasov. – Abbahagyták az
emberek a hajóépítést csak azért, mert a Titanic elsüllyedt?
– Én bevallom, elbizonytalanodtam.
– Te ismered a kudarc mechanizmusát, Mukesh. Mindig
a válságtól való félelem az, ami kiváltja magát a válságot. A
kezdeti probléma áttekinthető, de mégis pszichózist vált ki. Mint
a cápa-szindróma. Egyetlen cápa elegendő, hogy egy egész
régió turizmusát tönkretegye, mivel egyetlen ember sem
merészkedik a vízbe, pedig a valószínűség, hogy a cápa őt is
megegye, szinte a nullával egyenlő. A gazdaság összeomlása, a
pénzpiacok bedőlése során mindig is pszichózissal volt dolgunk.
Nem az egyes terrortámadás, nem egy bank csődje, hanem az
azt követő paralízis az igazi veszély. Csak nem hagyom, hogy
egy cápa befolyásolja a döntésemet, miszerint részt veszek
Juliannek a világ energiaellátására vonatkozó terveiben?
– Az a cápa egy atombomba volt, Oleg! – nyitotta tágra a
szemét Nair. – Lehetséges, hogy ez egy globális konfliktus
kezdete.
– Vagy nem.
– Mindenesetre Julian nem tehet róla – erősítette meg
Chambers.
– Egy merénylet áldozataivá váltunk, aminek nem is mi
voltunk a címzettjei. Csak éppen rosszkor voltunk rossz helyen.
– De még mindig nem tudja senki, ki áll az egész
mögött.
– No és mit akarsz kezdeni a tudatlanságoddal? –
kérdezte Rogasov gúnyosan. – Be kéne szüntetni az űrkutatást?
– Nagyon jól tudod, hogy nem így gondolkodom –
morogta Nair. – Csupán azon töprengek, hogy értelmes-e a
befektetés.
– Én is ezt teszem.
– És?
Rogasov a képernyőre mutatott.
– Kiszámoltam. A Holdon 600 000 tonna hélium-3 van,
az összes elméletileg kibányászható földi olaj-, gáz– és
szénkészlet tízszerese. Talán még több is, mivel az izotóp
koncentrációja a túloldalon nagyobb is lehet, mint a Föld
árnyékában. A regolit 5 méteres rétege számít telítettnek, a
legérdekesebb a legfelső 2-3 méter, ez pont az a mélység, amit a
bogarak feldolgoznak – Rogasov begépelt valamit a
számítógépbe. – A szállítást figyelmen kívül hagyva az
energiamérleg a következő: egy gramm regolit egyenlő 1750
joule-lal. A felhevítés és a feldolgozás során valami elvész, tehát
maradjunk, mondjuk, 1500 joule-nál. Tehát nagyjából 10 000
négyzetkilométernyi területet kell évente feldolgozni, hogy a
Föld aktuális energiaszükséglete fedezve legyen. A Hold
felszínének egy ezrede. Ami a termelékenységet illeti, a bogarak
napfénnyel működnek, tehát fél évig energia nélkül maradnak,
vagyis kétszer annyi kell belőlük, mint amennyi a folyamatos
műszakhoz kellene.
– És ez hány darab?
– Néhány ezer.
– Néhány ezer? – kiáltotta Nair.
– Igen, persze – mondta Rogasov szenvtelenül. – Tegyük
fel, van ennyi, akkor a tartalékok négyezer évre elegendőek,
persze abból kiindulva, hogy az emberiség létszáma stagnál, és a
harmadik világ energiaszükséglete lényegesen kisebb marad a
fejlett országokéinál. Ez persze nem lehet igaz. Reálisan nézve
az évszázad végéig huszonötmilliárd emberrel számolhatunk, és
mindenütt emelkedő áramfogyasztással. Így nézve a Hold
maximum 700 évig lát majd el minket energiával.
– És aztán?
– Elégetjük majd a további fosszilis erőforrásainkat, és
ott fogunk állni, ahol ma. A Holdat letaroltuk, érdektelenné
válna a hotelek és utazók számára, persze talán be lehet majd
rendezni néhány természetvédelmi övezetet. Persze az kérdéses,
hogy a sok portól lehet-e még majd látni valamit.
– Ezernyi bányagép – rázta a fejét Nair. – Ez kész őrület!
A felhajtás nem éri meg.
– De igen – csukta le a számítógépét Rogasov. – A
deficit problémája a hagyományos űrutazás esetén állna fenn. A
lift mindent megváltoztatott, s néhány ezer ilyen gépet építeni,
attól én nem rettennék meg. Ezernyi tankot is építenek, a letarolt
Hold pedig egy letarolt Hold.
– Bassza meg – mondta csak úgy önmagának Chambers.
– Igen, bassza meg. Tudom, mire gondolsz. Már megint
tönkreteszünk egy természeti csodát rövid távú érdekeink miatt.
– De megéri, nem?
– Megéri, 700 éven át, a távolból pedig nem fog
másképp kinézni a Hold, mint ma – rágta az ajkát Rogasov. – Én
tehát azt hiszem, hogy az eredetileg befektetésre szánt pénz egy
részével beszállok az Orley Space-be.
– Gratulálok.
– A te tanácsodra is – vonta tel a szemöldökét. –
Elfelejtetted, Isla de las Estrellas?
– Akkor még nem jártam a bányaterületen.
– Értem. A cápa-szindróma.
– Nem, egyáltalán nem. Csak éppen azt fejezted ki, ami
már a Ködvidéken világossá vált előttem. Az egész idiotizmusát.
A holdbéli bányászatról hallván az emberek néhány magányosan
tévelygő markolóra gondolnak. Ehelyett a markolók
megzabálják a Holdat – a fejét rázta. – Persze, jobb a Holdat
tönkretenni, mint a Földet, az aneutronos fúzió tiszta, s ha 700
évre elegendő, na remek. De azért én még gondolhatom az
egészről, hogy egy nagy rakás szar.
– A pénz másik felét arra használom fel, hogy átvegyem
Warren Locatelli cégét, a Lightyears-t.
– Tessék? – forgatta a szemét Nair. – Te át akarod...
– Nem szeretnék kegyeletsértőnek tűnni – emelte a
magasba mindkét kezét Rogasov. – Warren meghalt, de ha
visszafogom magam, attól még nem éled fel. Egy kisisten volt, s
mint minden isten, ő is űrt hagy maga után. A véleményem
szerint a Lightyears a tökéletes jelölt az átvételre. Warren úttörő
munkát végzett a szolártechnológia területén, és még mindig van
mit várni tőlük, hiszen a szakterület legjobb koponyái az ő
vállalatánál dolgoznak. Ne áltassuk magunkat: csak a
szolártechnológia oldja meg tartósan az energiaproblémáinkat! –
Elmosolyodott. – Talán még a Holdat sem kell majd letarolnunk.
– És te biztos vagy benne, hogy a Lightyears csak úgy
egyszerűen hagyja, hogy valaki lenyelje? – kérdezte
bizalmatlanul az indiai.
– Ellenséges felvásárlás.
– Egy rakás pénzt kell kínálnod.
– Tudom. Beszállsz te is?
– Te jó ég, neked aztán vannak kérdéseid! – vakargatta
Nair a húsos orrát. – Ez tulajdonképpen nem az én üzletem. Én
csak egy egyszerű...
– Parasztgyerek vagy, tudom.
– Át kell ezt gondolnom, Oleg.
– Tedd. Juliannel már beszéltem. Benne van. Walo is.
– Az egyik kap egy lábat, a másik egy kart – zümmögte
Chambers, amikor Nair, napelemekkel a szemeiben, ellibegett.
Rogasov rókanevetésével nevetett, de egy ideig nem szólalt
meg.
– És te? – kérdezte. – Te miként viselkedsz majd?
Chambers ránézett.
– Juliannel?
– Mégiscsak te kezeled a közvélemény tőkéjét, ahogy
olyan szépen megfogalmaztad.
– Ne félj – húzta el a szája szélét Chambers. – Nem
fogok kárt okozni neki.
– Jó barátnő – gúnyolódott Rogasov.
– Ennek nem sok köze van a barátsághoz, Oleg.
Pozitívan álltam hozzá a legtöbb tervéhez, még mielőtt a Holdon
jártam volna, s még mindig így vagyok evvel, függetlenül attól,
hogy mit gondolok az odafent folyó rablógazdálkodásról. Ő egy
úttörő, egy újító. Nincs olyan búnözőbanda, amelyik az iránta
érzett rokonszenvemet kibombázhatná a fejemből.
– Készítesz majd műsort a történtekről?
– Naná! Benne vagy?
– Ha akarod.
– Alkalomadtán feltehetek a magánéletedre vonatkozó
kérdéseket is?
– Nem, azt csak itt teheted meg – kacsintott rá. – Mint
barátnő.
– Úgy hallottam, Olympiada elhagyott.
– Vagy úgy – fordította el a tekintetét. – Igen, azt
hiszem, Olympiada valami ilyesmit említett.
– Jaj, Oleg!
Rogasov vállat vont.
– Mit akarsz, kéthetente elhagy, már mióta
összeházasodtunk.
– Úgy tűnik, most komolyan gondolja.
– Boldog lennék, ha a fenyegetéseket tettek követnék.
Végül is ma hagyott el először úgy, hogy nem volt tökrészeg.
Van tehát remény.
– Ennyire nem érdekel?
– Ó, dehogy. Csak már eljött az ideje.
– Sajnálom, ez már meghaladja a felfogóképességem.
Akkor miért nem hagyod el te őt?
 – Már rég megtettem.
– Úgy értem, hivatalosan.
– Mert az apjának megígértem, hogy nem hagyom el.
– Vagy úgy. Ezt a macsó szarságot!
– Tessék? Az, hogy betartom az ígéretemet? – nézett
végig rajta Rogasov. – Áruljam el, mi az, amit leginkább a
szememre vet, Evelyn? Kíváncsi vagy rá? Mit gondolsz?
– Fogalmam sincs – vont vállat a nő. – Hűtlenség?
Cinizmus?
– Nem. Azt, hogy soha nem vettem a fáradságot, hogy
hazudjak neki. Érted? A fáradságot!
Chambers zavartan hallgatott.
– Csakhogy én nem szoktam hazudni – mondta Rogasov.
– Mindenfélével meg lehet engem vádolni, ezek közül sok
valószínűleg jogos is, de ha van valami, amit soha nem tettem,
és nem is fogok, akkor az a hazugság, vagy hogy megszegném
az adott szavam. El tudod ezt képzelni? Hogy valaki a számos
rossz tulajdonságod mellett az egyetlen jót hányja a szemedre?
– Talán arra gondol, hogy akkor elviselhetőbb...
– Kinek? Neki? Mehetett volna, bármikor. Nem is kellett
volna hozzám jönnie. Ismert engem, pontosan tudta, ki vagyok,
s hogy Ginsburggal elsősorban a vagyonunkat akartuk
összeházasítani. De Olympiada beleegyezett, mert nem tudott
magával kezdeni semmit, ma pedig semmi mást nem is akar
már, mint szenvedni – rázta a fejét Rogasov. – Hidd el, nem
fogom visszatartani. Nem is fogom ráerőszakolni a válást.
Gondolhatja úgy, hogy én fosztottam meg a méltóságától, de azt
magának kell visszaszereznie. Olympiada azt állítja, meghal
mellettem. De én nem tudom megmenteni az életét, azt neki
magának kell megtennie, méghozzá úgy, hogy végre elmegy.
Chambers az ujjait vizsgálgatta. Hirtelen megint látta a
bogár lábát, látta, amint a holtak birodalmából az a lény tompán
mered rá. Látlak, mondta. Mindennap figyellek, amikor
felkészülsz a halálodra.

– Az én életemet megmentetted – mondta halkan. –

Tulajdonkeppen megköszöntem már neked?
– Azt hiszem, éppen azzal próbálkozol most – mondta
Rogasov.
Chambers tétovázott. Azután odahajolt a férfihoz, és egy
csókot nyomott az arcára.
– Azt hiszem, van azért még neked egy-két jó
tulajdonságod – mondta. – Még ha amúgy valóban elég
közömbös is vagy.
Rogasov bólintott.
– Korábban kellett volna elkezdenem – mondta. – Apám
bátor ember volt, bátrabb mindnyájunknál, de az ő életét nem
tudtam megmenteni. Mindennap újra megpróbálkozom evvel,
amennyiben neki gyűjtöm a pénzt, neki vásárolom a cégeket,
embereket vetek alá az akaratomnak, így az ő akaratának, de
újra és újra lelövik. Mindig. Nem fog már élni soha, én pedig
nem tudom, mihez kezdjek ezzel. Nincs középút, Evelyn. Az
ember vagy túl messze, vagy pedig túl közel van.

– Nem is álltok olyan távol egymástól – sziszegte

Amber. Dühös volt, mert Julian és Tim csak veszekedni tudott,
de még inkább arra az állócsillagszerú makacsságra volt mérges,
amellyel mindketten ragaszkodtak gyűlöletükhöz, miközben
Lynn egész idő alatt aludt, mintha kloroformmal kábították
volna el. – Mindannyian meggyanúsítottátok, hogy lepaktált
Carllal.
– Mert úgy viselkedett – mondta Tim.
– Nevetséges! Mintha Lynn komolyan képes lenne
elpusztítani a saját szállodáját!
– Te magad is tapasztalhattad – motyogta Julian. –
Utólag tűnhet ez már ostobaságnak, de Lynn szellemileg
megroggyant...
– Nahát, hogy mik fel nem tűnnek neked – gúnyolódott
Tim.
– Elég legyen – kiáltott rá Amber. – Tiszta óvoda, amit
műveltek. Vagy megtanultok normálisan beszélni egymással,
vagy nagyon meg fogjátok bánni. Mind a ketten!
Visszavonultak a leszállóegységbe, hogy a többieket ne
szórakoztassák veszekedésük színjátékával. Egyikük sem akarta
már visszafogni magát. Összegubancolódott családi életük
teteme meztelenül, undorító módon hevert előttük. Miután az Io
kihalászta Nina Hedegaardot a portengerből és a csoport
maradék része is beszállt a modulba, hogy visszatérjenek a
lakóegységbe, Lynn egy sírógörcsben összeomlott. Közvetlenül
a csatlakozási manőver után visszanyerte az öntudatát, de nem
ismert meg senkit, majd tudata újra elhomályosult, és egy 24
óráig tartó, elátkozott utazásra indult. Azóta jobbára
összeszedett benyomást keltett, csak éppen nem nagyon
emlékezett semmire a Holdon történtekből. Jelenleg éppen
megint aludt.
– Egyvalamit tisztázzunk... – kezdte Tim.
– Állj! – rázta a fejét Amber.
– Hogyhogy?
– Azt mondtam, állj!
– Azt sem tudod, mit akarok...
– De, az apádat akarod támadni! Meddig még? Mit vetsz
tulajdonképpen a szemére? Azt, hogy elérhetővé tette az
űrutazást? Azt, hogy több ezer embernek ad munkát?
– Nem.
– Azt, hogy az emberiség álmait valósítja meg? A
tisztább energiáért, a jobb világért küzd?
– Természetesen nem.
– Akkor mit? – Amber szinte ugatott. – Ó istenem,
mennyire unom már ezt a nyomorúságos állóháborút! Mennyire
unom!
– Amber – hajolt meg Tim. – Nem törődött semmivel.
Amikor mi...
– Mivel nem törődött? – szakította félbe Amber. –
Lehetséges, hogy ritkán volt veletek. Ha jól látom, éjjel-nappal
valami kozmikus peremjelenséggel törődik, aminek emberiség a
neve, s egy rakás mocskot és bajt produkál. Sajnálom, Tim, de
az a siránkozás, amellyel fiatal emberek azt várják szüleiktől,
még ha azok amúgy a legnagyobb csodákat hajtják is végre,
hogy a szép kis világukban kinyalják az ő seggüket is, sajnálom,
ez egyáltalán nem tetszik nekem.
– Nem arról van szó, hogy keveset volt velünk –
védekezett kitartóan Tim. – Hanem arról, hogy kevés alkalom
volt, amikor ott kellett volna lennie, de ő nem volt ott akkor
sem! Az, hogy Crystal emiatt elvesztette az...
 – Te szemét seggfej – támadt rá Julian. – Az anyád
genetikailag volt beteg.
– Marhaság!
– De így van! Comprende, hombre? Akkor is elvesztette
volna az eszét, ha reggeltől estig mellette lettem volna.
– Pontosan tudod, hogy...
– Nem, beteg volt! A génjeiben volt, és még mielőtt
feleségül vettem volna, már elkokszolta a fél agyát. Ami pedig
Lynnt illeti...
– Ami pedig Lynnt illeti, most pedig ide figyelsz!–
ripakodott rá Julianre Amber. – Mert ez igaz, és ebben teljesen
egyetértek Timmel, abszolút képtelen vagy arra, hogy odafigyelj
egy másik emberre. Azt gondolod, az élet egy film, te vagy a
rendező, és mindenki úgy cselekszik és gondolkodik, ahogyan
az a forgatókönyvedben megvan írva. Nem tudom, hogy tényleg
Lynnt szereted-e, vagy csak azt a figurát, akit el kell játszania
neked...
– Persze, hogy szeretem!
– Nagyszerű. Mindent megtettél érte, példátlan karriert
biztosítottál a számára, de érdeklődtél valaha iránta? Biztos vagy
benne, hogy egyáltalán érdekelnek az emberek?
– A szentségit, hát miért csináltam ezt az egészet?
– Nem, nem – emelte fel mutatóujját Amber. – Hallgass
csak, kicsi Julian, figyelj oda, mit mond a néni! Filmeket
forgatsz, szerepeket osztogatsz. Tízmilliárd statisztával, és
Lynné a főszerep.
– Ez nem igaz!
– De igaz. Képtelen vagy fölismerni, hogy a lányod
mániás depresszióban szenved, és hogy az anyja sorsa fenyegeti.
– Pontosan – kiabálta Tim. – És azért, mert te...
– Pofa be, Tim! Nézd, Julian, ez nem azért van, mert
nem akarod látni, hanem azért, mert egyszerűen nem látod!
Érkezz már meg a valóságba. Lynn rendkívül tehetséges,
zseniális tulajdonságokkal rendelkezik, akárcsak te, de veled
ellentétben nem energiaital folyik az ereiben, nem keljfeljancsi
természetű és több érzékenység szorult belé, mint egy legelésző
ökörbe. Állítsd már le magad, ne tekintsd őt tökéletesnek, ne
terheld őt folyamatosan túl, mert úgysem mer ellentmondani
neked. Vedd le a válláról a terhet. Mondd utánam: Lynn-nem-
olyan-mint-én!
– Oö, Julian?
Amber felnézett. Nina Hedegaard lebegett a
leszállóegység zsilipének bejáratánál, szemmel láthatóan
zavarban érezve magát. Julian hirtelen lazaságot erőltetett
magára.
– Gyere be nyugodtan. Éppen vidám családi történeteket
mesélgetünk egymásnak, és megbeszéljük a következő
karácsonyi ünnepséget.
– Nem szeretnék zavarni – mosolygott Hedegaard. –
Hello, Amber. Hi, Tim.
Mióta a Charon elindult visszafelé az OSS-re, Julian már
nem próbálta titkolni a pilótanőhöz fűződő viszonyát. Amber
kedvelte és sajnálta Ninát, aki annyira felült Julian
hitegetéseinek, hogy abból máris levezette a közös jövőjüket.
– Mi újság? – kérdezte Julian.
– Jennifer Shaw van a vonalban.
– Már jövök is – indult rögtön a zsilip felé, túlságosan is
készségesen, vélte Amber.
– Utána azonnal visszajössz – rendelkezett Amber. –
Még nem végeztem veled.
– Igen – sóhajtott Julian. – Ettől tartottam.
Tim kinyitotta a száját, hogy mondjon valami
kellemetlenséget. Amber összehúzta a szemöldökét és úgy
nézett rá, hogy jobbnak látta befogni a száját.

Lynn gyanúja egyre növekedett.

Az utolsó holdbéli események egy kínzó álom
szekvenciáinak tűntek. Igyekezett visszaemlékezni a GAIA
utolsó óráinak történéseire. Ám amikor Dana Lawrence
véletlenül éppen abban a pillanatban lebegett el előtte
hálózsákjában, amikor kinyitotta a szemét, bekukkantott hozzá
és megkérdezte, hogy érzi magát, Lynn agyának kergén beindult
egy szinaptikus tűzijáték, és nem tehetett mást. Azt mondta:
– Menjen a picsába, maga álnok kígyó.
Lawrence megmerevedett, hátrahajtotta a fejét,
szemében pimasz lenézés tükröződött. A szomszédos
helyiségből hallani lehetett a többieket. Közelebb lebegett.
– Tulajdonképpen mi baja velem, Lynn? Nem tettem én
magának az égvilágon semmi rosszat.
– Megkérdőjelezte az autoritásomat.
– Nem, lojális voltam. De azt hiszi, nekem öröm volt
nézni az égő Kokoschkát, még ha egy követ fújt is Hannával? El
kellett rendelnem az evakuálást.
Az a hülyeség, hogy igaza van. Időközben Lynn is rájött,
hogy nagymértékben paranoiás volt a viselkedése, még ha nem
is igen tudta, hogy tulajdonképpen milyen összefüggésben is.
Például teljesen elfelejtette, miért is nem akart Juliannek
megmutatni bizonyos filmfelvételeket. Nem emlékezett vad
menekülésére az üveghidakon át, röviddel a tűz kitörése előtt,
viszont Hanna árulására, a bombára és a GAIA fejében
bennszorultak megmentésére igen. Rövid időre visszanyerte
vezetői képességeit, mielőtt teljesen összeomlott volna. Szinte
csodának tartotta, hogy értelme most megint működésbe lépett,
még ha nem is volt különösebben boldog tőle, mivel
érzelmeinek generátora nyilvánvalóan károsodást szenvedett.
Erőtlenül és megroggyanva, amilyen állapotban éppen volt, még
csak elképzelni sem tudta, milyen is volt, amikor örömöt érzett.
Azt viszont tudta, hogy zavarodottságában mi volt az, amit nem
álmodott. Egyértelműen látta a szemével, még a fülében
csengett, valami ügy, amiben Lawrence dicstelen szerepet
játszott.
– Hagyjon békén – mondta.
– A munkámat végeztem, Lynn – mondta Lawrence
sértődötten. – Ha tervezési és kivitelezési hiányosságok miatt
katasztrófa történik a GAIA-ban, azért nem szabad engem
hibáztatnia.
– Nem voltak hiányosságok. Mikor érkezünk meg?
– Három óra múlva.
Lynn kikapcsolta magát. Szomjas volt. Na, ez is valami.
Azt is tudta, mit inna: grapefruitlét. Tehát nem egyszerűen
szomjas volt, hanem már kedve is volt valamihez. Bizonyos
értelemben már ez is érzelem.
– Több vészkijáratot kellett volna építeni – csepegtetett
savat Lawrence a sebére. – A nyak volt a szűk keresztmetszet.
 – Nem rúgtam én ki magát?
– De igen.
– Akkor fogja be a száját.
Lynn félrelökte Lawrence-t és a szomszédos helyiséghez
vezető nyíláshoz lebegett. Mint mindig, most is nagyon
kedvesek és tapintatosak lesznek. Kínos, kínos, hiszen az ő
feladata lenne, hogy gondoskodjon Julian vendégeiről. De hát
beteg. Tim lassacskán, óvatos adagokban mérve vázolta neki a
katasztrófa teljes mértékét, így már ő is tudta, ki mindenki halt
meg, és milyen körülmények között. Ismét az érzelmekért
küzdött, hogy gyászt vagy legalább dühöt érezzen, de csupán
tompa kétségbeesésre futotta.

– Mit akart?
– Tessék? – vette le Julian a fejhallgatót.
– Azt kérdeztem, mit akar.
Tim igyekezett, hogy ne legyen barátságtalan. Julian
megfordult. A Charon parancsnoki fülkéje a hálómodul végében
volt. A nyitott ajtón keresztül látták a szomszédos szalont, ahol
Heidrun, Sushma, Olympiada és O'Keefe beszélgettek.
– Valami egészen furcsát – mondta halkan Julian. – Azt
kérdezte, hány bombát találtunk a holdbázison.
– Hány bombát?!
– Úgy tűnik, az egyenlítői-guineai rakéta fedélzetén két
Mini-Nuke volt. Odafönt van még egy.
Olyan nyugodtan és mintegy mellékesen közölte
mindezt, hogy Timnek kellett egy kis idő, amíg a hír teljes
horderejét felfogta.
– A francba – suttogta. – Palmer már tudja?
– Azonnal értesítették. A bázison nyilván lázas keresésbe
kezdtek. Még egyszer át akarják kutatni a barlangokat.
– Úgy gondolod, hogy arra az esetre, ha a bombát
megtalálnák...
– Carl elrejtett egy másikat is.
– Huhh.
– Aha! – ölelte át Julian Tim vállát. – Akárhogy is,
nagydobra vernünk nem kell.
– Nem tudom, Julian – vonta föl a szemöldökét Tim. –
Tényleg komolyan gondolod, hogy a második bombát is a
barlangokban rejtette el?
– Te nem?
– Miután már egyet odatett? Én mindenesetre a tartalékot
teljesen máshol helyezném el.
– Ez is igaz – turkálgatott Julian a szakállában. – No és
mi van, ha a második Mini-Nuke-ot egyáltalán nem is a
bázisnak szánták?
– Akkor kinek?
– Támadt egy ötletem. Talán kissé merész. De képzeld
csak el, valaki megpróbálja összeugrasztani a kínaiakat és az
amerikaiakat. Nincs nehéz dolga, miután tavaly már egymásnak
estek. Tehát mi van, ha a második bombát...
– A kínaiaknak szánták? – lélegzett nagyot Tim. –
Regényeket kellene írnod. De rendben. Van azonban egy
harmadik lehetőség is.
– Melyik?
– A bányavidék.
– Hát igen – harapdálta a szája szélét Julian. – És nem
tehetünk semmit.
– Ellenedre lenne, ha elmesélném Ambernek?
– Felőlem. De másnak ne. Még egyszer beszélek
Jenniferrel, elmondom, mi hogy látjuk a dolgokat.

ORLEY SPACE STATION, GEOSTACIONÁRIUS

PÁLYA
Ferde szögben közelítették meg az űrállomást, úgyhogy
az egész hatalmas, 280 méter hosszú gomba szürreálisan dőlt
helyzetben lebegett. Időközben ismét űrruhát viseltek. Noha a
Föld még mindig 36000 kilométerre volt, azért valami
hazatérésfelét éreztek, amint az OSS egyre nagyobbá vált a
képernyőkön. Az 5 Torus, az űrhajógyár tágas kereksége, az
extravagáns Kirk és Picard, a gyűrűforma űrkikötő a maga
mozgatható zsilipjeivel, a manipulátorokkal, a teherkompokkal
és a kurta szárnyú mentősiklókkal. Háromnegyed 12-kor kongó
csengőhang szólalt meg az űrhajóban, és némi enyhe rázkódás
kíséretében Hedegaard a gyűrűhöz dokkolt.
– Kérem, maradjatok az űrruhában – mondta Hedegaard.
– A teljes felszerelésben. A csomagjaitok...
Elhallgatott. Nyilván ebben a pillanatban jött rá, hogy
nincsenek csomagjaik. Minden a GAIA-ban maradt.
– A Charonból egyenesen a Picardba megyünk, ahol egy
kis harapnivaló vár rátok. Nincs sok időnk, a lift negyed egykor
érkezik, és azonnal el is hagyja az OSS-t. Úgy gondoltuk, hm,
szeretnétek minél előbb visszatérni a Földre. A sisakokat és a
hátizsákokat a Torus-2-ben letehetitek.
Senki sem szólalt meg. Szomorkás hangulatban hagyták
el az űrhajót a zsilipen keresztül, búcsút véve szűkös repülő
szállodájuktól és bizonyos értelemben véve a Holdtól, ami végül
is nem tehetett arról, ami történt. Egymás után libbentek le a
szűk folyosón a Torus-2-höz, az elosztógyűrűhöz, amelyben a
terminál és a hotel recepciója volt. Összekötő alagutak ágaztak
el innen, lefelé vezettek a lakosztályokhoz, majd tovább a
munkahelyekhez, a laborokhoz, az obszervatóriumokhoz és a
műhelyekhez. A Torus belsejéhez rögzített, a lift kabinjaihoz
vezető két mozgatható zsilip le volt zárva. Három űrhajós
dolgozott a konzolokon, ellenőrizték a lift rendszereit, egy
teherkomp kirakodását és egy manipulátor munkáját.
O'Keefe visszaemlékezett az űrhajógyár diszkoszára,
ahol merészebb küldetések űrhajóit gyártották, géplények
szelték át az űr hangtalanságát, napelemek ragyogtak a hideg,
fehér Nap fényében. Heidrun itt lökte ki őt a zsilipből, miközben
mulatott rajta, Warren Locatelli pedig belehányt a sisakjába.
Mikor történt mindez? Egy évtizede? Egy évszázada?
Nem fog visszatérni, azt már tudta, amikor letette
sisakját az erre kijelölt helyére. Jó kis science-fiction-filmeket
forgatni, az univerzumot megmenteni, bármikor! Ahogyan a
forgatókönyvben áll. De visszatérés nincs.
– Nem – mondta saját magának.
– Nem?
Heidrun az övé mellé tette le sisakját. O'Keefe odafordult
hozzá, viola szemeibe nézett. Tündérarcát figyelte, látta, amint
hajkoronája a súlytalanságban fehér legyezővé terül szét. A
szívét gombócnak érezte a mellkasában.
– Vissza fogsz jönni? – kérdezte. – Ide? A Holdra?
Heidrun elgondolkodott egy pillanatra.
– Igen. Azt hiszem, igen.
– Tehát megtaláltál valamit idefent.
– Bizony, Finn – mosolygott Heidrun. – És van, amit
majdnem megtaláltam. És te?
Semmit, akarta mondani. Csak valamit elvesztettem.
Még mielőtt az enyém lett volna.
– Nem tudom.
Heidrunt sem fogja viszontlátni. El kell kerülnie. A világ
tele van magányos helyekkel, ő is egy ilyen magányos hely.
Ezért nem kell fölutazni a Holdra. Heidrun kinyitotta a száját,
megemelte egyik kezét, mintha meg akarná érinteni.
– A következő életben – mondta halkan.
– Csak ez az egy van – válaszolt O'Keefe nyersen.
Heidrun bólintott, lehajtotta a fejét, és ellibegett a férfi
mellett. Egy hajtincse megérintette az arcát, megcsiklandozta az
orrát.
– Mein Schatz – hallotta Walo hangját. – Jössz?
– Jövök, drágám!
A gombóc fájni kezdett. Finn O'Keefe a sisakját bámulta,
megfordult, és kiüresedett fejjel indult a többiek után.

Közeledett az éjfél. Senkinek sem volt kedve az elmúlt

napok fáradsággal leküzdött izgalmát koffeinnel újraéleszteni,
tehát a Picardban mindenki a gyümölcslevekre és a teára vetette
magát. Julian szívesen evett volna egy levest, de mivel a levesek
a mikrogravitációban hajlamosak voltak önálló életre kelni,
megelégedett a lasagnéval. Lefűrészelt belőle egy darabot és
eltűnt a lakosztályokhoz vezető alagútban, hogy nyugodtan
beszélhessen a Földdel.
Dana Lawrence csatlakozott hozzá.
– Nem éhes? – kérdezte Julian.
– De. Csak a Charonon felejtettem a jelentésemet.
Julian megállt a kabinja előtt, a lasagnéval
egyensúlyozgatva. Ki lehet igazodni ezen a nőn? A GAIA-n
megőrizte hidegvérét, szembeszállt az áruló Kokoschkával és
elintézte Hannát. Lynn nem is választhatott volna nála jobbat, de
pontosan ez a kimért racionalitás zavarta őt, ami miatt józan
ésszel egyszerűen nem lehetett eltekinteni az alkalmazásától.
Talán az ő nőkről kialakított képén, de talán egyszerűen csupán
az emberekről kialakított képén múlik, hogy nem tud vele mit
kezdeni. Nem tudta elképzelni, hogy elsírja magát, de azt sem,
hogy nevetésben törjön ki. Madonnaarca szív alakú szájával és
vizslató szemeivel egy replikánsra emlékeztette, Brooke Adams
növényi alteregójára A testrablók jönnek című filmből, amikor
kinyitja a száját, és megszólal egy földönkívüli nem e világi
tompa üvöltése. Dana Lawrence-ről már messziről látszott a
rendkívüli intelligencia, ennek megfelelően jól is nézett ki, de a
szenvedély teljességgel hiányzott belőle.
– Köszönetet kell mondanom magának – szólalt meg
Julian. – Tudom, hogy a válságos helyzetben Lynn nem mindig
volt... a helyzet magaslatán.
– Figyelemre méltó módon viselte magát.
– De azt is tudom, hogy az a kezdeti lelkesedés, amit
Lynn önnel kapcsolatban érzett, ellenszenvbe csapott át.
Lawrence hallgatott.
– Nézze el neki – tétovázott Julian. – A munkáját
tulajdonképpen tökéletesen... jól végzi. Jó az ítélőképessége, de
éppen ez homályosodott kicsit el. Maga észnél volt és bátran
viselkedett, Dana.
– A munkámat végeztem – mosolyodott el Lawrence. E
mimikai manővertől az arca ugyan lágyabb lett, de egy
csipetnyivel sem vált érzékibbé. – Megbocsát?
– Természetesen.
Lawrence tovalibbent és eltűnt a következő
kanyarodónál. Julian abban a pillanatban el is felejtette. Éhesen
szaglászgatta a lasagnéját, belenézett a szkennerbe és beúszott a
kabinjába.

Lawrence eljutott a Torus-1-be, ahol a bárok, könyvtárak

és közösségi termek voltak. A plafon mentén fölment a hosszú
folyosóra, ami az OSS Grand-ot kötötte össze a Torus-2-vel. A
terminálnál már csak két űrhajós dolgozott.
– Kis időre átmegyek a Charonba – mondta. –
Otthagytam a papírjaimat.
Az egyik férfi bólintott.
– Rendben.
Elfordult, eltűnt a folyosón, ami a Torus-2-t kötötte
össze az űrkikötő külső gyűrűjével, tovahaladt a zsilip felé,
amely mögött az űrhajó pihent. Eddig még minden terv szerint
zajlott. A Hydra még nem veszített, ellenkezőleg. Egyedül Lynn
bizalmatlansága zavarta, mert nem tudta megmagyarázni, minek
köszönhető. De igazán ez sem fontos. Lawrence kinyitotta a
Charonhoz vezető zsilipet, hátranézett, de senki sem követte a
folyosón. A Picardban mindenkit leterített a lasagne és a
honvágy. Nagy lendülettel lebegett be a leszállóegységbe, majd
tovább a lakómodulba, átment a bisztrón, a szalonon, és a
hálóhelyiség falán leszerelte a falborítást.
Hanna pontosan leírta, hol van.
Ott is volt.

Az emlékezet világítótornya. Meglepő, hogy a diffúz

felhők között mennyi összefüggésre rávilágít. Hogy mit keresett
az Igluban, azt már elfelejtette, viszont pontosan látta Carl
Hannát, mielőtt a földre kuporodott volna a kis teakonyhában,
szinte bénultan a félelemtől. Látta, amint meggyilkolja Tommy
Wachowskit, hallotta halk, árulkodó átkozódását:
„Dana, a kurva életbe. Vedd már fel!”
Dana.
Csak néhány órával ezelőtt kezdett derengeni, amikor
Lawrence álszent módon a hogyléte felől érdeklődött, akkor
viszont annál erőteljesebben. Hanna megpróbált kapcsolatba
lépni ezzel a ringyóval, ráadásul egyértelműen úgy hangzott,
hogy a kapcsolatfelvétel meg volt beszélve. Miért? A megfelelő
következtetések levonása rengeteg erejét felemésztette, túl sokat
ahhoz, hogy Juliant értesíthesse, ráadásul újabban nem sokat
beszélt az apjával. Föltűnt neki, hogy jobban érzi magát, ha nem
ő áll gondolatainak középpontjában. Persze, nagyon hiányzott
neki, amint a bábnak is hiányzik a kéz, amelyik mozgatja, s
hogy tulajdonképpen isteníti őt, azt legalábbis intellektuális
szinten jól tudta.
Valami félrecsúszott az életében, és Dana Lawrence
dicstelen szerepet játszott ebben.
Lynn kinézett a folyosóra.
Elhatározván, hogy ellenségét most már nem téveszti
szem elől, követte Lawrence-t, amikor Julian társaságában
elhagyta a Picardot. Az őrület körmönfontsága, gondolta már-
már vidáman, pedig őrülete szűnőben volt. Várt néhány
másodpercet, majd Lawrence nyomába eredt. Látta, hogy a
folyosó végén nyitva áll a Charonhoz vezető zsilip ajtaja, tudta,
hogy Lawrence az űrhajóban van.
Elkaplak, gondolta. Rád bizonyítom a kígyótermészeted,
és az izzó gyűlölet, amiről tudom, hogy irántam érzel, az lesz a
végzeted. Nem szabadott volna elragadtatnod magad,
megközelíthetetlen, érinthetetlen, fegyelmezett Dana, csakhogy
nem vagy ám te olyan érinthetetlen. Nem véletlenül próbáltad a
többiek belém vetett bizalmát megingatni. Meg fogsz fizetni.
Hangtalanul libegett át a zsilipajtó széle felett, átkelt a
leszállóegységen, a bisztrón, a szalonon, a hálóhelyiségekig.
Látta, amint Lawrence valami koffer nagyságú, négyszögletes
dolog fölé hajol, amit a nyitott falborítás mögül húzott elő.
Látta, amint fürge ujjaival begépel valamit:

09:00. Azaz kilenc óra.

Amilyen egyszerű a terv, tulajdonképpen olyan hatékony
a kivitelezése. Rakétát küldeni a Holdra, hogy a Peary-bázis
fölött felrobbantsák, ez talán még működhetett volna, bár a
rakéta útját rekonstruálni lehet, no meg a kockázat is nagy, hogy
nem találják el a bázist. Viszont rakétát lőni az OSS-re, akár a
Földről, akár egy műholdról, szinte lehetetlen. A rakétát már
röptében elkapnák, és a röppálya rekonstrukciója itt is elvezetné
őket a feladóhoz.
De Hydra kieszelte a tökéletes megoldást. Két Mini-
Nuke, elrejtve egy kommunikációs műholdban, ahonnan
észrevétlenül továbbíthatók a Holdra, odairányithatok a bázis
közelébe, ahol kivárhatják, amíg érkezik valaki, aki kiveszi a
bombákat a kapszulából és elhelyezi őket a megfelelő helyre. Az
egyiket a bázison, a másikat az űurhajón, amelyik a merénylőt
visszaviszi az OSS-re. Az első bombát közvetlenül a bázis
elhagyása előtt kell élesíteni, a másikat később az OSS-en kell
beprogramozni, és teljesen hivatalosan visszatérni a lifttel a
Földre, még mielőtt az időzítők felrobbantanák a bombákat,
megsemmisítve mind a Peary-bázist, mind pedig az OSS-t. A
tökéletes kettős csapás.
Rekonstruálhatatlan.
Rendben, a Pearyt elszúrták. Ám az OSS-t már nem
hibázzák el. Fél 10 előtt, amikor már rég az Isla de las
Estrellason lesznek, vagy talán már el is indultak hazafelé,
felrobban az űrállomás, csupán egy néhány ezer kilométer
hosszú karbonszál esik majd belőle a Csendes-óceánba.
Valószínűleg nem is kellene kivenni a bombát az űrhajóból. A
Charon legalább két napig a kikötőben marad, ahogyan a
terminálon mondták. Hogy a bombát a zsilip borításában rejti el,
vagy ott hagyja, ahol van, teljességgel mindegy. Éjfélkor
állította be.
08:59
08:58
Elégedetten szemlélte a villogó ládát. Miközben még a
diadal ízét ízlelgette, a hátán felállt a szőr.
Valaki van itt.
Közvetlenül a háta mögött.
Lawrence megfordult.
Ebben a pillanatban olyan rúgást kapott a mellére, hogy
a kabin falának esett. A Mini-Nuke kiesett a kezéből és elrepült.
Lynn utána nyúlt, nem érte el, megdőlt, majd kapálózva forogni
kezdett a saját tengelye körül. Lawrence a pörgő bomba
nyomába eredt, ám érezte, hogy egy kéz megragadja a bokáját
és visszahúzza. Julian lánya a szeme láttára emelkedett a
magasba, elkapta a ládát, saját lendületétől hajtva menekült a
szalonba, onnan tovább a leszállóegységbe.
Nem hagyhatja el a Charont!
Lawrence utána igyekezett. Röviddel a zsilip előtt
utolérte Lynnt, megragadta, és visszahúzta az űrhajó belsejébe.
Lynn megpördült, de még mindig magához ölelte a bombát,
szétterpesztett lábait megvetette a lakómodul átjárójában.
Lawrence elnézett a vállai felett. Az ajtón át látta a zsilipet és a
folyosót. Még mindig nem látott senkit, pedig tudta, hogy a
zsilipet őrzik. Semmiképpen sem engedheti meg, hogy a
hangtalan küzdelem az űrhajón kívül is folytatódjon.
Julian lánya őt bámulta, a ketyegő atombombát
tartalmazó ládát szorosan magához ölelve, mintha egy szeretett
tárgy lenne, amitől soha nem akar megválni.
– Bizonytalan? – vigyorgott.
– Adja ide azt a ládát, Lynn! – mondta Lawrence
nehezen lélegezve, nem annyira az erőlködés, mint inkább a düh
miatt. – Most azonnal!
– Nem.
– Ez egy drága, tudományos célokra használatos eszköz.
Nem tudom, mi ütött magába, de éppen meg akar semmisíteni
egy komoly tudományos értéket képviselő kísérletet. Az apja
tombolni fog.
– Ó, jaj! – forgatta Lynn kísértetiesen a szemét. –
Valóban?
– Lynn, kérem!
– Tudom, hogy mi ez, szemétláda. Egy bomba. Pontosan
olyan, mint amilyet a bázison rejtettetek el, Carl és te.
– Maga meg van zavarodva, Lynn. Maga...
– Ne gyere nekem ezzel! – kiabálta Lynn. – Teljesen
rendben vagyok!
– Rendben – emelte fel békülékenyen Lawrence mindkét
kezét. – Teljesen rendben van. De ez nem egy bomba.
– Akkor az sem gond, ha kiviszem!
Lawrence ökölbe szorította a kezeit, de meg sem
mozdult, miközben az agya lázasan dolgozott. Vissza kell
szereznie a Mini-Nuke-ot, de mit csináljon ezzel az őrülttel, aki
azért annyira mégsem őrült? Ha életben hagyja Lynnt és
visszaengedi a többiekhez, akkor ennyi erővel fel is adhatja
magát és bevallhat mindent.
– Baj van? – vihogott Lynn. – Nélkülem a lift nem megy
vissza a Földre, nem igaz? Keresni fognak, órákig, és neked is
keresned kell. Nem tehetsz semmit.
– Adja vissza a ládát – mondta Lawrence nagy nehezen
uralkodva magán, és közelebb libegett.
Lynn leengedte a bombát. Egy pillanatra úgy tűnt,
mintha engedni készülne Lawrence-nek, aztán hirtelen
villámgyorsan hátravetette a bombát a lakómodulba.
– És most? – kérdezte.
Lawrence a fogait csikorgatta.
És hirtelen elvesztette az eszét, a combján lévő rejtett
zsebhez kapott, kivette Hanna fegyverét. Lynn szeme
elkerekedett. Egy ugrással a bomba után vetette magát. Kezével
rácsapott a szenzorra, a modul és a lakóegység közötti zsilipajtó
megmozdult. Lawrence káromkodott, de az ajtó túl gyorsan
záródott, nincs esélye átjutni, legfeljebb csak beszorulhat. Az
egyre keskenyedő résen át látta Lynn felsőtestét, röpködő,
hamvasszőke haját, ami félig eltakarta az arcát. Célzott és lőtt.
Az ajtó tompa dörrenéssel bezáródott. Azonnal az
irányítópultnál termett, megpróbálta kinyitni, de meg sem
mozdult. Lynn nyilván belülről teljesen lezárta a
vészkapcsolóval.
Dühében tombolva verte az acélajtót.
Túl késő.

A teste pörögve sodródott keresztül a szalonon.

Szemei előtt karikák táncoltak. Lynn minden erejét
összeszedve koncentrált a hátsó részben található parancsnoki
fülkére, sikerült vízszintesbe hoznia magát, megragadta a
következő átjáró szélét és újabb lendületet vett, amivel eljutott
egyenesen a céljához.
A terminál. Fel kell hívnia a terminált.
– Lynn Orley – nyögte. – Hall engem valaki?
Nocsak? Mi történt a hangjával? Miért ilyen erőtlen,
nyikorgó?
– Miss Orley, igen, hallom.
– Kapcsolja az apámat! A... a lakosztályában van.
Gyorsan, kapcsolja gyorsan!
– Azonnal, Miss Orley.
Valami utat talált a résen át. Valami, ami fájdalmat
okozott és az érzékeit eltompította. Hörögve lélegzett, sötétség
borult rá.
– Julian... – suttogta. – Daddy?
 Lawrence magánkívül volt. Elragadtatta magát. Mint
valami zöldfülű kezdő, átengedte magát az érzelmeinek,
ahelyett, hogy diplomatikus lett volna. Nem maradt más hátra,
mint a menekülés. Hogy Lynnt megölte, megsebesítette vagy el
sem találta, nem érdekes, el kell hagynia az OSS-t, mielőtt a lift
megérkezik. Dühödten hagyta el a leszállóegységet, sebesen
haladt lefelé a folyosón, be a Torusba, célzott és főbe lőtte az
egyik asztronautát.
A férfi eldőlt és lassan ellibegett. Lawrence kinyújtott
lábbal fékezett, fegyverét a másik űrhajósra fogta, aki
hitetlenkedő borzalommal nézte, kezét az érintőképernyőn
tartva.
– Ide az egyik mentősiklót – kiáltotta Lawrence. –
Gyorsan!
A férfi reszketett.
– Gyerünk! Hozzad már!
Tombolva ütötte arcon az embert, aki belekapaszkodott a
konzolba, hogy egyensúlyát ne veszítse el.
– Nem lehet – nyögte.
– Megbolondultál? – Persze, hogy lehet, miért ne
lehetne? – Meg akarsz halni?
– Nem... kérem...
Hülye seggfej! Megpróbálja visszatartani! Az összes
dokkolóhelyet el lehet csúsztatni a gyűrűn, ezt Lawrence
pontosan tudta. Valahová máshová kell helyeznie a Charont, és
egy siklót hozni a helyére zsiliphez, ennyi az egész.
– Csináld már! – sziszegte.
– Nem lehet, tényleg nem – nyelt egyet az űrhajós, a
szája szélét nyalogatva. – A startolás idején nem lehet.
– Miféle startolás?
– Mi... miközben egy hajó startol, nem tudom
elmozdítani a dokkokat, várnom kell, míg...
– Startol? – üvöltött rá Lawrence. – Mi startol itt?
– A... – nyögte az űrhajós, majd becsukta a szemét. Ajkai
különösképp mozogtak, egyáltalán nem szinkronban azzal, amit
mondott, mintha imádkozna közben. Szája szélén nyál
csillogott, ami lassan folyni kezdett.
– Nyisd már ki a pofád, a kurva életbe!
 – A Charon. A Charon startol éppen.

– Daddy?
Julian megdöbbent. Éppen Jennifer Shaw-val
beszélgetett, amikor egy második ablak is megnyílt a holofalon.
– Lynn – mondta meglepődve. – Bocsásson meg,
Jennifer.
– Daddy, föl kell tartóztatnod.
Az arca szörnyű közel volt a kamerához, sápadt és
beesett, mintha közel állna ahhoz, hogy az eszméletét elveszítse.
Julian várakoztatta Shaw hívását.
– Lynn, minden rendben?
A lánya erőtlenül rázta a fejét.
– Hol vagy?
– Az űrhajóban. El... elindítottam a Charont.
– Mit csináltál?
– Elrepülök... elviszem... innen a bombát – a szempillái
remegtek, Julian látta, amint a feje előrebillen. – Egy második
bombát csempészett a fedélzetre, ő vagy... Carl, nem tudom...
– Lynn!
Julian görcsösen szorította a konzolt. Kígyóméregként
hatott rá a felismerés, mi is történik ezekben a másodpercekben.
Hogy hol van a második bomba. Hát persze! Ennek így már van
értelme, szörnyűségesen bölcs értelme. Nem csupán az
amerikaiakra akartak csapást mérni, hanem egyáltalán az
űrkutatás ellen tervezték a támadást!
– Lynn, ezt nem teheted! – erősködött. – Hozd vissza a
Charont! Nem szabad megtenned!
– Föl kell tartóztatnod – suttogta Lynn. – Dana... Dana
Lawrence az. Ő... ő Hanna...
– Lynn! Ne!
– Sajnálom, Daddy – a szavait már alig lehetett érteni,
már csak egy lehelet. Lehunyta a szemét. – Annyira sajnálom.

Az űrhajó levált az állomásról. A hatalmas acélkarmok,

amelyek a zsiliphez rögzítették, megnyíltak, a Charon szabaddá
vált.
Lassan sodródott ki a nyílt világűrbe.
 Lynn fülében Julian hangja dübörgött. Folyamatosan a
nevét kiáltozta, mintha eszét vesztette volna.
A lány a hátára feküdt.
Ah, hülyeség, a hátára, hisz súlytalan volt. Minden csak
nézőpont kérdése, hogy a hátán vagy a hasán fekszik-e. Talán az
oldalán feküdt, igen, persze, az oldalán, egyszerre
mindenhogyan, de ebből a perspektívából látta a bombát, ami
fölötte lebegett és komótosan pörgött.
A kijelző elmosódott a szemei előtt.
08:47
Nem, nem 8. Nem két nulla az? 00:47?
00:46
46 perc? Hát perc, persze, mi más lenne. Vagy
mégiscsak másodperc?
Túl rövid az idő! Tolóerőt kell kapcsolnia.
Tolóerő!
Szemei előtt piros golyócskák táncoltak, némelyek
egészen aprók, mások üveggolyó méretűek. Utánuk kapott,
egyet szétmorzsolt ujjai között, ekkor jött rá, hogy a vörös
gyöngyfüggöny a mellkasából ered. Valami ült benne, ami
felemésztette erejét, korlátozta a mozgását, ő pedig szörnyen
fáradt volt, de mégsem szabad elájulnia. Föl kell gyorsítania a
hajót, hogy kellőképpen eltávolodhasson az OSS-től. Majd
biztonságos távolban meg kell szabadulnia a bombától
valahogy. Ki kell hajítania a fedélzetrőol. Vagy be kell húzódnia
a leszállóegységbe, a lakórészt a bombával pedig le kell
választania. Visszatérni.
Valami ilyesmi.
Száját mint egy hal, ki-be csukogatta. Kínlódva vett
lélegzetet, megfordult.

– Haskin! – kiáltotta Julian. A terminált hívta, nem felelt.

A műszaki vezetővel beszélt. Haskin tulajdonképpen éppen nem
állt szolgálatban, de a körülményeket figyelembe véve késznek
mutatkozott a készenléti csapat vezetésére. Szerencsétlen módon
éppen a Torus-5-ben volt, az OSS tetőterében, jó messze az
űrkikötőtől.
– Úristen, Julian, mi...
 – Fésüljék át az állomást! Keressék meg Dana
Lawrence-t, fogják el. Talán a terminálon van!
– Egy pillanat. Nem értem...
– Nekem mindegy, hogy érti-e vagy sem! Keresse meg
Lawrence-t, az a nő egy terrorista. A terminálról senki nem
jelentkezik. És tartsa fel a Charont. Tartsa fel!
Otthagyta a képernyőt Haskin tanácstalan, riadt
tekintetével és a kabinajtóhoz libegett.
– Kinyitni!

Lawrence pisztolya csövét az űrhajós halántékának

nyomva a műszereket bámulta, és hallgatta a
rádióbeszélgetéseket. Minden szót hallott. A Lynn és az apja
közti megható csevejt, Julian pátriárkaüvöltését. Úgy tűnik,
Lynn megsebesült, mégiscsak eltalálta ezt a nyomorult,
kotnyeles libát. Ez legalább némi vigasz, csakhogy Haskin
emberei nemsokára itt lesznek.
– Lezárni a Torus bejáratait! – parancsolta.
– Nem lehet – nyögte az űrhajós.
– Dehogynem lehet! Én is tudom, hogy lehet.
– Egy nagy szart tud maga. Becsukhatom a bejáratokat,
de nem zárhatom le. Be tudnak jönni, akár tetszik magának, akár
nem.
– Mi van a siklóval?
– A Charon még túl közel van. Esküszöm, ez az igazság!
Na jó, majd máshogy. A külső zsilipre nincs is szüksége.
A siklóknak van vészkijáratuk, tök mindegy, hol parkolnak, csak
ki kell jutnia a külső gyűrűre, és meg kell kaparintania az
egyiket. Ebben nem tud neki segíteni ez a reszkető ember, de
talán még szüksége lehet a fickóra. Lawrence még egyszer fejbe
vágta a fegyverrel, otthagyta az előredőlő testet, és elindult a
polcon sorakozó sisakok felé.

Julian majd megőrült az aggodalomtól. Beverte a vállát

és a fejét, amikor a Torus-1-en keresztül a terminálhoz vezető
folyosó felé indult. Megpróbálta megelőzni saját magát, és ez
nem jó. Eddig még nem találta hosszúnak az állomás egyik útját
sem, de most úgy tűnt, mintha nem is haladna, és folyamatosan
nekiütközött valaminek.
Szörnyű félelem gyötörte.
Lynn úgy nézett ki, mintha elszállna belőle az élet. A
hangja egyre akadozóbbá, vékonyabbá vált, nyilván
megsebesült, méghozzá súlyosan. De az a legrosszabb, hogy
Haskinnek alig van esélye visszahozni a Charont. Az nem egy
elsodródott asztronauta, hanem egy masszív űrhajó, és ha
Lynn...
Ó, nem, gondolta, kérlek, ne! Ne indítsd be a
hajtóműveket...

Hajtóműveket beindítani.
Folyamatosan meg kellett küzdenie a rátörni készülő
sötétséggel, miközben az ujjaival motoszkált, de amíg nem lát
semmit, addig az érintőképernyőn hiába próbál bármit is
kitapogatni. Tudta, hogy még túl közel van az OSS-hez. A
biztonságosnak tekinthető távolság ennél jóval nagyobb, hisz
fennáll a veszély, hogy a kilövellő, égő gázok megsértik a
konstrukció bizonyos részeit. Akárhogyan is erőlködött, már
egyáltalán nem jutott eszébe, mennyi idő állt még
rendelkezésére a Mini-Nuke kijelzője szerint, csak annyit tudott,
hogy kevés, kurva kevés!
Köhögött. Körülötte, szép és idegen látványt nyújtva,
vére vörös gyöngyszemei ragyogtak. A súlytalanságnak megvan
az az előnye, hogy az ember nem tud ténylegesen összeesni,
nem kerül energiába talpon maradni, így szervezete még
ezekben a másodpercekben is képes volt egy utolsó, lehetetlen
erőfeszítésre. A tekintete kitisztult. Az előbb még oly tétova és
összezavarodott ujjak most határozottan indultak vándorútra,
kinyíltak, becsukódtak. Kijelzők villantak fel, egy lágy géphang
szólalt meg. Beerőltette testét a pilótaülésbe, de arra már nem
maradt ereje, hogy az öveket bekösse. Csupán arra, hogy
gyorsítson.
Lynn kinyújtotta a jobb karját. Mutatóujja hegyével
finoman hozzáért az érintőképernyőhöz, a hajtóművek
beindultak, a fúvókák maximális tolóerőt fejtettek ki. A nyomás
az üléshez szorította, elájult.
A Charon kilőtt.
 Elhagyni a Torust. Az egyik belső folyosón. Előremenni
az egyik hatalmas rácsos oszlopig, amelyekből az OSS gerince
áll össze, a merevítőkön kimászni az űrkikötőhöz, az egyik
siklót előkészíteni az induláshoz, lecsatlakozni, és irány a Föld.
A siklók kicsit hasonlóan működnek, mint a régi jó űrsiklók,
külsőre is hasonlítanak rájuk, csak éppen kiszolgált elődjeikkel
ellentétben komoly üzemanyag-tartalékokkal rendelkeznek, így
a Föld légkörébe érve a lopott járművel a világ bármely
tetszőleges pontján landolhat, és bottal üthetik a nyomát.
Ez volt a terv.
Lawrence ellibegett az egyik folyosóhoz, miközben
ruhája ellenőrizte a létfenntartó rendszereket, és hogy a sisakja
rendesen ül-e. A zárt ajtó mögött egy rövid alagút volt, egy
mozgatható zsilip, amelynek a részei még egymásba voltak
tolva. Ha a lift beérkezik a Torus belsejébe, akkor teljes
hosszában kinyílik: az utasok így jutnak el az állomás belsejébe,
pont úgy, ahogyan a csoport érkezésekor. Gyorsan kinyitotta az
ajtót. A zsilip másik vége is le volt zárva egy kerek, középen
lévő ablakkal, amin keresztül a külsőo világítás fénye
beragyogott.
Gyorsabb volt Haskinnél. Az öntudatlan űrhajósra már
nem volt szüksége. Most már csak gyorsan ki kell szivattyúzni a
levegőt a zsilipből, kinyitni, aztán kifelé, még mielőtt
valamelyik idióta feltartóztathatná. A fegyvert lövésre készen a
ruhába rejtve indult el az alagútban.
Julian kirepült a folyosóról, neki a falnak, és a
fájdalomról tudomást sem véve nézett körül. Egy ember libegett
el alatta. Nyitott szemei a semmibe bámultak. Ahol a Torus fánk
formájú teste elkanyarodott, lassan előbukkant egy másik test is;
hogy halott vagy csak ájult, azt nem tudta megmondani. Julian
ellökte magát, szorosan a plafon közelében haladt tovább, és
látta, hogy belül, közvetlenül alatta, nyitva áll egy ajtó.
Az egyik folyosó ágazott onnan el.
Lawrence?
Düh, gyűlölet, félelem, minden összekeveredett. A fejére
fordult, beiramodott a zsilipbe, és nekiütközött egy űrruhás
embernek, aki éppen a zárszerkezettel bajlódott. Elrántotta
onnan, vissza a zsilip belsejébe. Egyértelműen felismerte
Lawrence megdöbbent madonnaarcát, mert a sisak UV-szűrőjét
még nem húzta le. Mindketten a külső ajtónak zuhantak,
visszapattantak, összevissza pörögve lebegtek megint a Torus
irányába. Lawrence kapaszkodót keresve hadonászott,
nekicsapódott az alagút falának, ellökte magát és nekitámadt.
Julian látta a lesújtó öklöt, megpróbált kitérni előle, de hiába.
Egy galaxis robbant a fejében. Megpördült, a kezeivel kalimpált,
próbálta visszanyerni önmaga felett a kontrollt. Lawrence
utánaeredt. A második ütés Julian orrcsontját törte el. Föl kellett
volnia húznia egy sisakot, átkozott idióta, de már késő. Szemére
fekete és vörös köd ereszkedett. Éppen hogy meg tudta ragadni
az egyik kapaszkodót és rúgott egyet. Lawrence sisakját találta
el, és a nő sebes körmozgásba kezdett.
– Mit műveltél Lynnel?! – üvöltötte. – Mit műveltél a
lányommal?!
A gyűlölete robbant. Még egyet rúgott, erősen tartva a
kapaszkodót. Lawrence tovább pörgött, fejre állt, majd
összeszedte magát, Julianre támadt és megragadta a vállát, a
következő pillanatban elhajította. Flippergolyóként pattogott az
alagút két oldala között, és kilebegett a zsilipből.
Hol marad Haskin? Hol marad az a tetű készenléti
csoport?
Lawrence az irányítótábla felé nyújtózkodott. Le akarta
zárni előtte a zsilipet. Mit akar, ki akar jutni? Minek? Mit akar
odakint?
Lelépni?
Julian orra fájón lüktetett, a feje harangként zúgott,
amikor az utolsó másodpercben visszajutott a zsilipbe és
megragadta ellenfele karját. Lawrence ujjai nem érték el a
zárszerkezetet. Visszaráncigálta, pedig a nő a szabadon maradt
kezével szaporán ütögette. Megint mindketten pörögni kezdtek,
újra nekicsapódtak a külső ajtónak. Julian a kerek ablakon át
villanásnyi időre megpillantotta az óriási gyűrűmodul szemben
lévő oldalát, a középen futó kábellel, már csak néhány perc, és a
kabinok megérkeznek, és ekkor Lawrence a térdével
gyomorszájon rúgta.
Rosszul lett. Elakadt a lélegzete. Elengedte Lawrence
karját, kapott még egy rúgást, nekiesett a falnak és
megkapaszkodott. Lawrence egyenesen a külsőo ajtónál
lebegett, megfordult és feléje indult. Jobb kezével a combjához
nyúlt, kihúzott valamit egy zsebből, valami lapos, pisztolyhoz
hasonlatos dolgot.
Vesztett.
Julian szinte bénultan fordult oldalra. Nem, nem szabad,
hogy így végezze! A tekintete egy fedélre esett, pontosan maga
mellett a falban. Eltelt egy kis idő, amíg visszaemlékezett, mi is
ennek a funkciója, pontosabban annak, ami mögötte rejlett, de
aztán rájött.
Az OSS kézikönyve, cs betűu.
A csapszeg lerobbantása:

„Vészhelyzetben előfordulhat, hogy egy zsilip külső

ajtaját le kell robbantani, függetlenül attól, hogy belül vákuum
van-e. Ez főként akkor válhat szükségessé, ha a zsilip ajtaja
vagy a borítása beakad a lift kabinjába vagy egy űrhajó törzsébe,
ezáltal az indulás vagy a start lehetetlenné válik. Robbantás
esetén arra kell ügyelni, hogy a zsilipcsatornának a lakórész
felőli oldala le legyen zárva, és hogy a személy, aki a robbantást
végzi, űrruhát viseljen, és be legyen biztosítva a zsilipfalhoz
erősítve.”

Ő nem volt bebiztosítva. Legfeljebb csak izmai erejével,

a Torus felőli ajtó pedig nyitva állt. Még csak sisakot sem viselt.
Na és?!
Bal kezével a kapaszkodót erősen megragadva
felrántotta a fedelet. Egy élénkvörös fogantyú bukkant elő.
Lawrence-nek elkerekedtek a szemei a sisakrostély mögött,
amikor rájött Julian szándékára. A fegyver csöve a magasba
emelkedett, de nem volt elég gyors. Julian húzta, húzta a
fogantyút, majd egy nagy erőfeszítéssel végül lerántotta.
Visszatartotta a lélegzetét.
A töltetek fülsiketítő durranással robbantak fel a
csapszegekben, kirobbantva az ajtót a keretéből, ami pörögve
sodródott ki a világűrbe. Ugyanebben a pillanatban beindult a
szívóhatás, egy üvöltő, gyilkos vihar, amint a levegő kifelé
áramlott, magával ragadva Lawrence-t a zsilipből. Julian két
kézzel kapaszkodott a fogantyúba. A Torusból is kiáramlott a
levegő, és tovább táplálta az orkánt. Ebben a másodpercben, ezt
jól tudta, az automatika lezárta a szomszédos folyosókhoz
vezető átjárókat, ő védtelen volt, még csak sisak sincs rajta. Ha a
következő másodpercekben nem jut ki az alagútból és nem zárja
be a belső ajtót, akkor a vákuumban leli halálát, ezért fogait
csikorgatva feszítette meg izmait, és megpróbálta behúzni
magát.
Az ujjai lassan lecsúsztak a csőről. Pánikba esett. Nem
szabad elengednie a fogantyút, de az orkán húzta őt, és különös
erővel húzta valami a lábát. Lenézett és látta, hogy Lawrence a
csizmájába kapaszkodik. A szívóhatás egyre erősödött, de
Lawrence nem engedett, vízszintesen feküdt a háborgó
pokolban, azon igyekezett, hogy lövésre tudja tartani a fegyverét
és lőhessen.
Célba vette Juliant.
Kicsi, fekete torkolat.
Halál. És Julian-nek hirtelen egészen egyszerűen nagyon
elege lett belőle. Dühe, félelme tisztán erővé alakult át.
– Ez az én űrállomásom – kiáltotta. – Most pedig kifelé
innen!
Rúgott egyet.
Csizmája a sisakon csattant. Lawrence ujjai lecsúsztak
róla. Villámgyorsan kisodródott, a Torus központjába, de még
ekkor is ráfogta a fegyvert, célzott, Julian pedig a véget várta.
Lawrence teste hozzáért a kábelhez.
Julian egy pillanatra nem értette, amit látott. Lawrence
elindult az egyik, ugyanakkor a másik irányba is. Pontosabban
szólva a válla, mellkasának egy darabja és jobb karja a
pisztollyal önállósította magát.
„Mert a kábellel való minden közvetlen érintkezés
azonnal egy testrészbe kerülhet. Gondoljátok csak el, több mint
egyméternyi szélessége mellett keskenyebb egy
borotvapengénél, ráadásul hihetetlenül kemény.”
A saját szavai, odalent az Isla de las Estrellason.
Körülötte tombolt a vihar. Hatalmas erőfeszítéssel húzta
vissza magát a cső mentén, de nem ringatta magát illúziókba.
Nem fog sikerülni. Nem sikerülhet. Tüdeje fájt, szeme
könnyezett, a fejében mintha légkalapácsok dübörögtek volna.
Lynn, gondolta. Istenem, Lynn.
Egy alak került a látószögébe, sisakban, egy kötéllel
biztosítva. Még egy. Kezek ragadták meg, visszahúzták a Torus
védelmébe. Tartották. A belső ajtó bezáródott.
Haskin.

Csillagok. Mint a por.

Lynn messze van, nagyon-nagyon messze van. Az űrhajó
csendesen szeli át az örök, ragyogó éjszakát, a nyugalom és a
meghittség szigete. Amikor rövid időre visszanyeri öntudatát,
tulajdonképpen csak azon csodálkozik, hogy a bomba miért nem
robbant még fel. Ködösen visszaemlékszik egy tervre, hogy a
Mini-Nuke-ot a lakómodulban hagyja, és a leszállóegységgel
visszatér az OSS-re, megmenekül.
Leszállóegység. Szállóelegység.
Mini-Nuke. Nuki-Duke? Mini-Nuki-Duki. Mini-valami.
Bruce Dern a Silent Runningban.
Szép film. A végén: Buuuuuummmmm!
Nem, itt marad. Úgysincs már ereje. Annyi minden balul
sikeredett. Sajnálom, Julian. Nem akartunk felmenni a Holdra?
Hogyan állnak tulajdonképpen a Stellar Island Hotel
munkálatai? Tessék? Ó, a fenébe, nem lesznek kész, persze,
tudta, mindig is tudta, nem lesznek kész. Soha nem lesznek
kész. Soha, soha, soha!
Hideg.
A kis robot, amelyikkel Bruce Dern a virágokat öntözi
azon az űrbéli platformon, mielőtt a levegőbe röpíti magát, és
ekkor énekel az a borzalmas ökoliba, Joan Baez, akiről Julian
azt mondogatja, hogyha énekelni hallja, mindig az az érzése
támad, mintha a fejét faragnák, s hogy a hisztérikus szopránjával
elcseszi a szép finálét.
– Lynn?
Na, már itt is van.
– Kérlek, válaszolj! Lynn! Lynn!
Ő, csak nem sír? Miért sírna? Az ő hibája? Valami
rosszat tett?
Ne sírj, Julian. Gyere, nézzük meg együtt az egyik ilyen
régi szép, ócska filmet. Armageddon. Nem, azt nem szereti,
abban semmi sem igaz, mondta, egyszerűen túl sok a hiba
benne, akkor már inkább Ed Wood, 9-es terv a világűrből, vagy
milyen lenne A világűrből érkezett? Na, gyere, az tök jó! Jack
Arnold, az öreg mesélő. Mindig jó egy kis borzongásra és
térdcsapkodásra. A földönkívüliek a nagy agyukkal. Ugyanis így
néznek ki.
Tényleg? Marhaság. Nem is igaz!
De igaz!
Daddy! Tim nem hiszi el, hogy így néznek ki.
– Lynn!
Jövök már. Jövök, Daddy.
Itt vagyok.
 XINTIANDI, SANGHAJ, KÍNA
Egy teljesen normális élet.
Fölakasztani a képeket, hátralépni egyet, megigazgatni,
bepakolni a könyveket, elrendezni az ülőalkalmatosságokat,
hátralépni, újrarendezni. Néhány dolgot megváltoztatni, megint
hátralépni, közeledni a dolgokhoz, méghozzá úgy, hogy
távolságot tartasz tőlük, harmóniát teremteni, konfuciánus
univerzális formulát a káosz hatalmaival szemben.
Ha ez az, amitől egy élet normálissá válik, akkor Jericho
átmenet nélkül visszailleszkedett a normalitásba. Xin nem
gyújtotta fel a lakását, minden a helyén volt, vagy arra várt,
hogy legyen végre valahol helye. A tévé ment, a világ
eseményeinek kaleidoszkópja – hang nélkül. Mert Jerichót nem
annyira az információ tartalma, mint az ornamentikája érdekelte.
Sürgős szükségét érezte annak, hogy semmiről ne kelljen tudnia.
Nem akart már megérteni semmiféle összefüggést, csupán a kis
szőnyeget akarta kigöngyölíteni, aminek így kell állnia. Vagy
talán inkább úgy? Jericho ferdére állította, hátralépett,
megszemlélte művét és nem találta eléggé kiegyensúlyozottnak,
mert így az egyik állólámpának nem volt helye. Nem
harmonikus, állapította meg Konfucius, a lámpák jogait
hangsúlyozva.
Vajon hogy lehet Yoyo?
Újjászületésének Xin kegyelméből bekövetkezett napján
délben ébredt, erősen fájt a feje, amit részben a Norrington
koponyájával kötött közeli ismeretségnek köszönhetett, részben
pedig kétségtelenül a túlzott mértékben fogyasztott Brunello di
Montalcinónak, no és persze annak a tapasztalatnak, hogy
jóformán már halottnak érezhette magát. Az ebből eredő
emocionális másnaposság eredményezte, hogy a hazafelé vezető
úton nem sokat beszélt. Tu dél körül startolt az Aerion
Supersonickal, négy órával később landolt a Pudong Airporton,
ismét otthon voltak. Természetesen a következő napokban nem
menekülhettek a híradások elől. Miután a Charon beért a földi
rádiók hatókörébe, megerősítették azokat a méréseket, amelyek
szerint a holdbéli Északi-sark senki földjén atomrobbanás
történt, s hogy a kirándulócsoport utazása katasztrófába fulladt,
részben prominens halottakkal. Bár a titkosszolgálatok
igyekeztek a hallgatás fátylát borítani az eseményekre, azért
híresztelések szivárogtak ki egy összeesküvésről, aminek célja
az amerikai holdbázis megsemmisítése lett volna, mégpedig
Kínával mint értelmi szerzővel a háttérben. Nem verifikált
információ, ám a neten rohamosan terjedt.
A bizalmatlanság Kína-ellenes hangulatot keltett
világszerte. Voltaképpen persze a valódi értelmi szerzőkről
senkinek semmiféle információja nem volt. Orley még az OSS-
ről visszatérőben igyekezett kihúzni a gyanúsítgatások
méregfogát, amennyiben hírül adta, miszerint a merényletet Jia
Keqiang kínai űrhajós és a kínai űrhivatal segítsége nélkül
egyáltalán nem lehetett volna megakadályozni. A brit, amerikai
és kínai média ennek ellenére meglehetősen agresszív hangot
ütött meg. Kína már nem először támadott meg külföldi
hálózatokat, és már az iskolás gyerekek is tudják, hogy Peking
viszi tovább Kim Jong-un militarista örökségét. Figyelmeztető
hangok szólaltak meg, miszerint az űrhajózó nemzeteknek végre
össze kellene fogniuk, ugyanakkor megjelentek a világűr
felfegyverzése miatti aggodalmak is. Cseng Pang-vang
magyarázkodni volt kénytelen, amikor részletek kerültek
napvilágra a Cseng-csoportnak az egyenlítői-guineai
kilövőállomás megépítésében betöltött szerepéről. A kínai
katonai hírszerzőszolgálat sietve leszögezte, hogy nincs
tudomása sem egy Kenny Xin nevű személyről, sem egy Yü
Shen nevezetű intézményről, ami elmegyógyintézetekből,
pszichiátriákról és börtönökből toborozza az embereit, hogy
gyilkossá képezze ki őket. Ám ha ez a Xin valóban létezik,
akkor egyértelműen a párt érdekei ellen dolgozik. És egyáltalán
min csodálkozik Orley úr, min csodálkoznak az amerikaiak,
amikor fontos technológiákat zárnak el a világ elől, és a
nemzetközi közösséget a Hold– és a Világűregyezmény
folyamatos megsértésével provokálják? Mindez olyannyira
emlékeztetett a holdválság szópárbajára, hogy az olyan
komolyan veendő megfontolások, amelyek azt mérlegelték, mi
hasznuk lenne a kínaiaknak a Peary-bázis megsemmisítéséből
(tudniillik semmi, mondták az értelmesebb elemzők),
teljességgel háttérbe szorultak.
Állólámpa és szőonyeg. A kettő semmiképpen sem akart
harmonizálni egymással.
Noha a lakóközösségében Grand Cherokee Vang
halálával felszabadult egy használható szoba, Yoyo átmenetileg
mégis Tu villájába költözött. Lehetséges, hogy Hongbing mellett
akart lenni, aki lakása felújításáig ugyancsak a villában lakott,
bár Jericho úgy vélte, hogy a lány az elmúlt napok hangulata
miatt talán abban reménykedett, hogy az apja végre elmeséli
élettörténetét. Arra készült, hogy újrakezdi tanulmányait.
Daxiong az orvosai tanácsa ellenére a motorjait
szerelgette, mintha a hátán nem lenne frissen bevarrt seb, és nem
tátongana egy annál még sokkal nagyobb seb a szívében.
Tu egy gőzmozdony tempójában látott neki ismét üzleti
ügyei intézésének, Jerichóra pedig a webes kémkedés jólesően
unalmas ügyei vártak. Miután a véresen komolyan titokban
tartott Örök Fény Hegyei hadművelet dicstelenül véget ért,
egyetértettek abban, hogy Hydra már nem jelent számukra
veszélyt. Még számíthattak a kínai rendőrség kérdezősködésére,
ám úgy döntöttek, nem kötik az orrukra, hogyan is jutott hozzá
Yoyo a titkos üzenettöredékhez, ráadásul tulajdonképpen az
állambiztonságnak minden oka megvolt arra, hogy hálás legyen
nekik. Ugyanis mi lehet alkalmasabb Peking tisztára mosásában
annál, mint hogy a merényletet két kínai és egy Kínában élő
angol bátor közreműködése révén hiúsították meg? Június első
három napja nyugalomban telt el, Patrice Ho, Jericho magas
rangú barátja a sanghaji rendőrségtől telefonált, és elmondta,
hogy előléptették, aminek következményeként Pekingbe
költözik.
– Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a te
nyomozásod eredményei nagyban hozzájárultak a karrieremhez
– mondta. – Lehetne hát valamilyen ötleted, hogy miként
köszönhetnénk meg a segítséged.
– Tekintsük úgy, hogy a javamra írjátok az ügyet –
mondta Jericho.
– Hm – szólalt meg némi hallgatás után Ho. – Talán
találok valami lehetőséget arra, hogy még több mindent a
javadra írhassak.
 – Aha.
– Mint tudod, mi is eredménycsen nyomoztunk
Lancsouban. Elkaptunk egy pedofilhálózatot, közben olyan
nyomokra bukkantunk, amelyek arra engednek következtetni...
– Egy pillanat! Azt akarod, hogy megint másszak bele a
pedofil– hálózatokba?
– A tapasztalatod nagy hasznunkra lehetne. Peking
meglehetősen bízik bennem. A sencseni és langcsoui sikerek
után zavart okozhatna, ha a győzelmi széria hirtelen
megszakadna...
– Értem – sóhajtotta Jericho. – Talán kockára teszem
mindazt, amit a javamra írtok, de elhatároztam, hogy efféle
megbízásokat már nem vállalok. Néhány napja költöztem
nagyobb lakásba, de már most kicsi a sok kísértet számára, akik
hozzám költöztek albérletbe.
– Nem kell már kimenned a frontra – sietett biztosítani őt
Ho.
– Tudod jól, hogy az ember a végén mindig a fronton
találja magát.
– Persze. Bocsáss meg, ha erőszakos lettem volna.
– Nem voltál erőszakos. Adsz egy kis gondolkodási
időot?
– Magától értetődik! Mikor iszunk már meg egy sört?
– Mit szólsz a jövő héthez?
– Nagyszerű.
Semmi sem nagyszerű. A szőnyeg és az állólámpa
tudniillik remekül megértette egymást. A baj az, hogy vele nem
akartak harmonizálni. Semmi sem akart harmonizálni,
normalitásról szó sem lehetett. Ennek mintegy igazolásaképpen
a holofalon Julian Orley kinagyított arca jelent meg. A szabad
ég alatt állt, emberekkel körülvéve. Mondott valamit, majd
keresztülverekedte magát a tömegen, nyomában Finn O'Keefe, a
színész és egy izgatóan idegenszerű, hófehér hajú nő. A
turistacsoport nyilván visszatért a Földre. Jericho felhangosította
a készüléket, és a kommentátort hallgatta:
– ...a második Mini-Nuke közép-európai idő szerint
kilenc órakor robbant fel nyilvánvaló rendeltetési helyétől, az
OSS-től 45 000 kilométerre. Időközben egyre több olyan
véleményt hallani, hogy a nukleáris támadások tovább
folytatódhatnak. Julian Orley azonnal el kívánja hagyni Quitót,
ám eddig még megtagadott...
Jericho megdöbbent és még hangosabbra állította a
készüléket, de úgy tűnt, a legfontosabbat már elmulasztotta. A
képernyő alján futó csík az OSS elleni merényletkísérletről adott
hírt, és arról, hogy az áldozatok számára vonatkozóan egyelőre
még sötétben tapogatóznak. Jericho ide-oda kapcsolgatott. A
kompban, ami a túlélőket a Peary-krátertől az űrállomásra
szállította, nyilván elrejtettek még egy atombombát, amit
azonban időben felfedeztek, így az OSS-től jó távol robbant fel.
Orley maga azt mondta, hogy semmit sem kíván mondani.
Jerichónak úgy tűnt, mintha éveket öregedett volna.
– Hallottad? – telefonált Yoyo. – Ezt a második bombát?
Jericho a CNN-ről egy kínai adóra kapcsolt, amelyikben
azonban éppen a felsőoktatás reformjáról beszéltek. Egy másik
adó pedig az ujgurok újabb hszincsiangi felkelését igyekezett
bagatellizálni.
– Érthetetlen – mondta. – Vogelaar említést sem tesz a
dossziéjában egy második bombáról.
– Akkor nyilván csak egyről tudott.
– Valószínűleg – a BBC éppen egy különkiadást szentelt
az ügynek. – Hál' istennek ez már nem a mi dolgunk.
– Igen, igazad van. Öregem, mennyire örülök, hogy
ebből már kimaradunk! Hogy békén hagynak minket.
Ugyanakkor... úgy értem, ez azért eszméletlen, nem? Ez tényleg
eszméletlen!
Jericho a vörös csíkot bámulta a hírekkel.
– Ühüm – mondta. – Amúgy minden rendben?
– Viszonylag elmegy – tétovázott Yoyo. – Amúgy
sajnálom, hogy eddig nem jelentkeztem, de annyi minden
történik, én... megpróbálom újra megvetni a lábam. Azért nem
olyan egyszerű. Nemsokára lesz a barátaim temetése, Daxiong a
hőst játssza, az apám pedig... no igen, volt egy hosszas
beszélgetésünk, azt hiszem, tudod, miről...
Az efféle kijelentések mindig veszedelmesek.
– És? – kérdezte óvatosan.
– Minden rendben, Owen, nyíltan beszélhetünk, nem
tudsz már semmi olyasmit elárulni, amit ne tudnék már én is.
Mit mondhatnék, örülök, hogy elmesélte.
Ez különösen egyszerűen hangzott. Egy életen át
szenvedett Hongbing hallgatása miatt, most pedig nem jut
eszébe más, mint hogy örül a hirtelen jött közlékenységnek?!
– Hé! – kiáltott fel Yoyo váratlanul. – Tulajdonképpen
tisztában vagy azzal, hogy mi akadályoztuk meg ezeket a
merényleteket? Nélkülünk már nem lenne sem holdbázis, sem
OSS!
Egy német adó. A holofalon ugyanazok az elmosódott
képek jelentek meg Orley-ról és a turistacsoportjáról. Egy
újságíró, mikrofonnal a kezében, háta mögött a Csendes-óceán,
állítólag azt hallotta, hogy a bomba egy űrhajó, egy holdkomp
fedélzetén robbant, és az első hírekkel ellentétben mégis volt
áldozat, legalább egy.
– Gondold csak el, az amerikai űrutazási programot
évtizedekkel vetette volna vissza – állapította meg Yoyo. –
Nem? Mit gondolsz? Nem lenne űrlift, nem lenne hélium-3.
Orley elfelejthetné a fúziós reaktorait.
– Szinte úgy néz ki, valóságos hőosök vagyunk – mondta
Jericho kissé idegesen.
– Na igen. Azért egészen óvatosan elkezdhetünk
büszkének lenni magunkra, nem? Mit csinálsz ma este?
– Bútorokat tologatok. Alszom – vetett egy pillantást
Jericho az órára. Fél 11. – Legalábbis remélem. Három napja
holtfáradt vagyok, de nem tudok elaludni. Csak reggel felé, 2-3
órára.
– Én is így vagyok vele. Vegyél be egy tablettát.
– Semmi kedvem.
– A te bajod. Na szia.
Ezután már képtelennek érezte magát, hogy továbbra is a
konfuciánus térkialakítás kategóriáiban gondolkodjon. Úgy tűnt,
mintha körülötte minden értelmét veszítette volna, a bútorainak
bármilyen konstellációját el tudta képzelni, vagy éppen egyiket
sem. Üvegfal húzódott közte és a dolgok között, a harmónia és a
normalitás akadémikussá vált, mintha egy vak tartana előadást a
színekről. Kikapcsolta a tévét és akkorát ásított, mint egy
oroszlán, abba sem akarta hagyni. Mit mond erről ifjúsága hőse,
Schopenhauer? „Az ásítás a reflexmozgások közé tartozik. Azt
hiszem, távoli okozója az agy unalom, szellemi renyheség vagv
álmosság okozta pillanatnyi hatalomvesztése.”
Unatkozna? Eltompult az agya? Hatalmát vesztette?
Dehogy. Nyugtalanítóan éber volt. Felöltözve végigdőlt a
heverőn, leoltotta a villanyt és próbaképpen becsukta a szemét.
Talán ha lemond a hivatalos eljárásról, úgymint vetkőzés, ágyba
fekvés, akkor becsaphatja testét és agyát, mivel azok annál
jobban tiltakoztak az alvás ellen, minél jobban készült rá.
Egy félóra múlva már tudta.
Nincs még vége.
A hidra még mindig átöleli, a mérge addig tombol majd
benne, amíg végre tisztában nem lesz a természetével. Nem
tehet úgy, mintha az egészhez nem lenne már semmi köze, csak
azért, mert éppen senki nem akarja meggyilkolni. Nem lehet
elhatározni, hogy mostantól kezdve minden normális, semmi
sem ér véget, amit a múltból egyszerűen eltemet. A rémálom
folytatódik.
Kicsoda a Hydra?
Ismét felkapcsolta a világítást. Yoyónak igaza van.
Szörnyen sok mindenre rájöttek, az összeesküvők tervét
meghiúsították, okuk van büszkének lenni. Ugyanakkor olybá
tűnt, mintha egész idő alatt fordítva néztek volna egy távcsőbe.
Ami közel volt, az nagyon távol került, a vélt
jelentéktelenségbe, pedig csak meg kellene fordítani a csövet, és
az igazság az előtérbe kerülne. Kinyitott egy üveg Shirazt, töltött
magának, és az összes eddigi gyanúsítottat kitörölte a listájáról.
Peking, Cseng Pang-vang, a CIA. Pontosabb vizsgálódás esetén
a nyomok mindegyike önmagához vezet vissza, de talán van
egy, amelyik egyenesen halad, amelyikkel eddig még nem
foglalkoztak eleget.
A Greemwatch-mészárlás.
A környezetvédelmi adó teljes vezetőségét
lemészárolták. Miért? Senki sem tudja megmondani, min
dolgozott legutóbb a Greenwatch, még ha többször említettek is
egy riportot az olajkonszernek környezetrombolásáról. Keowa
becsvágya, hogy a Calgaryban történt merényletet felderítse,
végül is arra a filmre irányította a figyelmet, amelyik Gerald
Palstein vélhető merénylőjét mutatja. Ugyanakkor olyan
gyorsan, ahogyan e felvételek közkézre kerültek, nem
következhetett be a mészárlás, hogy a további terjesztést
megakadályozza.
Még egyszer lejátszatta Diane-nel a filmrészletet. A vége
felé, amikor a kamera a színpad irányába fordult, látni lehetett,
hogy a tér tele van mobilos emberekkel és forgatócsoportokkal.
Tulajdonképpen kész csoda, hogy Xin a maga kövérségében
nem jelent meg több képen, mindenesetre a Hydrának ezzel
számolnia kellett, és el kellett fogadnia, de talán már itt rejlik
gondolkodásukban az első hiba.
Talán éppen erre játszottak!
Jericho minél inkább eltöprengett a részleteken, annál
inkább úgy tűnt neki, mintha Xin bizarr öltözéke és komótos
ólálkodása meg lenne rendezve, mégpedig azzal a céllal, hogy a
nyomozóknak prezentálhassanak egy ázsiai merénylőt arra az
esetre, ha lencsevégre kapják. Mint ahogy Cseng szembeötlő
egyenlítői-guineai jelenléte is a Közép Birodalmába vezető
elefántnyomokat hagyott maga után. Rájöttek Lars
Gudmundsson kettős játékára, Palstein a szerencsének
köszönhetően túlélte a merényletet, de az út szabaddá vált Carl
Hanna számára, Loreena Keowa rájött erre, ami 10 ember
életébe, a Greenwatchnak pedig az emlékezetébe került.
Van ennek értelme? Nem igazán.
Hacsak a Greenwatchnál nem jöttek rá olyan dolgokra,
amelyek a Hydrát valóban sarokba szorították!
Keowa Calgaryból érkezett. Talán érdekes ismeretek
birtokában. Azonnal elindult a szerkesztőségi értekezletre, amit
a Hydra az utolsó pillanatban tudott megakadályozni, ám az
összeesküvők még mindig nem tudták, hogy a kellemetlen
nyomozás eredményeiből mennyi került rá az adó
merevlemezeire, hiszen Keowa küldhetett már korábban e-
maileket!
Ez az!
Jericho munkához látott. Miközben Sanghajban az éjfél
közeledett, a Csendes-óceán túlpartján éppen a reggeli nap kelt
fel. Diane-nel kikerestette az összes szóba jöhető internet-
szolgáltató listáját, majd felhívta őket, ugyanazt a mesét adva
be: Loreena Keowa megbízásából telefonál, mert nem tudja sem
elküldeni, sem fogadni az e-mailjeit, s legyenek már olyan
kedvesek utánanézni, mi lehet a probléma. Tizenegyszer azt a
választ kapta, hogy a cégnek nincs Loreena Keowa nevű
ügyfele, hárman ismerték Keowát a netről, hallottak a haláláról
és mély részvétüket fejezték ki, amit Jericho síri hangon köszönt
meg.
Csak a tizenkettedik szolgáltatónál járt szerencsével. A
jelszót kérték tőle, ami azt jelenti, hogy náluk van regisztrálva.
Jericho megígérte, hogy visszahívja őket. Ezután behatolt a
szolgáltató rendszerébe és Diane-nel dekódoltatta Keowa
jelszavát. Minden kapcsolódás adatforgalmához hozzáfért, így
néhány percen belül megszerezte az információkat Keowa e-
mail-szolgáltatójától. Telefonált, igazolta magát, és
megkérdezte, hogy az elmúlt két hétben küldött e-maileket
tárolják-e még a rendszerben. Hat hétig tárolják a leveleket,
közölték vele, s hogy melyiket kívánja megtekinteni.
Mindegyiket, mondta.
Félórával később már látta az összes dokumentumot, ami
A szörnyeteg öröksége címmel annak a háromrészes sorozatnak
a magvát képezte, amelyikről az elmúlt napokban több szó is
esett. Rengeteg név bukkant elő benne, de Jericho egy pillanatra
sem gondolta, hogy mindez összefüggésben állna azzal, amit ő
keres. A vérengzést az utolsó e-mail miatt hajtották végre. Ez
tartalmazta a választ az összes kérdésre.
A Hydra identitására.

Gerald Palstein
Az EMCO stratégiai menedzsmentjének vezetője (USA),
a 2025. április 21-i, Calgaryban elkövetett merénylet áldozata,
amelynek valószínű célja, hogy megakadályozza elrepülését a
Holdra (Palsteinről vannak adataink).
A merénylő ázsiai, valószínűleg kínai.
(Kínai érdekeltségek az EMCO-nál? Olajhomok-üzlet?)

Alejandro Ruiz
A Repsol YPF (spanyol-argentin) stratégiai igazgatója
(2022 júliusa óta), beceneve Ruiz el Verde, nős, két gyerek,
rendezett életvitel, adóssága nincs.
Limában tűnt el 2022-ben egy ellenőrző körúton
(bűncselekmény?). Előtte többnapos konferencia Pekingben, és
egy vegyesvállalat a SINOPEC-kel. Utolsó találkozó 2022.
szeptember l-jén Peking mellett, a téma és a résztvevők listája
ismeretlen (a REPSOL-nál átnézik a papírokat, visszahívást
várok). Szeptember 2-án továbbrepül Limába. Telefonon beszél
a jeleségével. Ruiz nyomott hangulatban, fél. Ennek oka nyilván
az előző napi megbeszélés.

Közös vonások, Palstein-Ruiz:

Mindketten megpróbálták saját konszernjeik üzleti
érdekeltségeit kiterjeszteni, például napenergia, Orley
Enterprises. Etikai álláspont. Az olajhomok bányászata ellen.
Ellenfelek a saját táborukon belül.
Akkor nevezték ki stratégiai vezetőnek őket, amikor
cégeiknek a fenyegető csőd miatt már alig maradt játéktere.
Ugyanakkor: az EMCO és a Repsol között alig van
kapcsolat. Palstein szerint személyesen nem ismerték egymást.

Lars Gudmundsson
Palstein testőre, az Eagle Eye texasi biztonsági cég külső
munkatársa. Pályafutás: haditengerészet, mesterlövészi
kiképzés. Afrikába megy a Mamba nevű magánhadseregbe, majd
az APS-be (African Protection Services), lehetséges, hogy részt
vett a nyugat-afrikai puccsban, 2020 óta újra az Egyesült
Államokban.
Hamis játékot játszik: az embereivel gondoskodott róla,
hogy a merénylő akadálytalanul jusson be az Imperial Oil
székházával szemközti épületbe (Palsteint informáltam
Gudmundsson árulásáról és az Eagle Eye-nál utána
érdeklődtem. Erre G. a csapatával együtt eltűnt).

Gudmundsson...
Ez a név valahogyan ismerősen csengett Jerichónak.
Gyanúját követve újra elővette Vogelaar dossziéját, és valóban:
Lars Gudmundsson a Mayét hatalomra juttató különleges
alakulathoz tartozott... a Carl Hannaként ismert Neil Gabriellel
együtt. Úgy tűnik, mindketten jól megértették magukat Kenny
Xinnel, olyannyira, hogy többször is dolgoztak neki, végül ki is
szálltak az APS-ből. Keowa postaládájában ezenkívül volt még
egy film a tetthelyről, valamint a Repsol és a vélhetően özvegy
Seriora Ruiz telefonszáma. Diane-t utasította, hogy keressen
további adatokat a spanyolról, de nemigen akadt több annál,
amit már az újságírónőo is összeszedett róla. A filmrészleteken
és a fotókon szimpatikusnak tűnt a férfi, pozitív, teli energiával.
A pekingi találkozó után viszont félt.
Később meg eltűnt.
Mivel lehet magyarázni ezt a hirtelen változást? A
találkozón tapasztalt valami olyat, ami ennyire nyomasztotta?
Bizonyára, de valószínűleg nem érezte magát biztonságban. Ha
Alejandro Ruiz valóban bűncselekmény áldozatává vált, akkor
azért, mert valaki meg akarta akadályozni, hogy a találkozón
elhangzottak nyilvánosságra kerüljenek? De akkor mi van
Palsteinnel? Keowa feltűnő hasonlóságokat talált kettejük
között. Palstein tudott a Hydra terveiről?
Jericho ivott egy korty Shirazt.
Hülyeség. Hipotézisek garmadája fordult meg az
agyában. Ruiz közvetlenül a találkozó után tűnt el. Még mielőtt
kinyithatta volna a száját. Palsteinnek miért adtak három évet,
hogy közhírré tegye, amit tud? Egyértelmű, Calgary arra a célra
szolgált, hogy ügynököt csempésszenek Orley
turistacsoportjába, ráadásul Palstein még életben van – igaz,
csupán a véletlennek köszönhetően. Azóta meg sem próbálták
eltenni láb alól, pedig rengeteg alkalmuk lett volna rá.
Gudmundsson például, aki már csak munkájából adódóan is
állandóan a közelében volt, bármikor lelőhette volna közvetlen
közelrőol.
Miért nem tette meg?
Már korábban?! Calgary előtt!
A Hydrának sikerült Palstein legszűkebb környezetébe, a
testőrségébe férkőznie. Akkor meg minek ez a felhajtás? Egy
nyilvános rendezvény, ahol ügynökök terelik el a rendőrök
figyelmét? Az üresen álló épületből lövöldöző Kenny Xin?
Miért ez a körülményeskedés?
Mert a merényletnek másnak kellett látszania, mint ami
valójában volt.
Nem kétséges, van összefüggés Lima és Calgary, Ruiz és
Palstein között. Keowa kutatásai közvetlenül a Hydrához
vezettek, máskülönben a vancouveri mészárosok nem gyilkoltak
volna meg tíz embert, és nem rabolták volna el a
számítógépeiket. Tehát mi történt valójában április 21-én
Kanadában?
A pekingi tanácskozás a kulcs.
Éppen fel akarta hívni a REPSOL-t Madridban, amikor
csöngettek. Csodálkozva pillantott az órára. 20 perccel múlt egy.
Részegek? Újból csöngettek. Egy pillanatra eljátszott a
gondolattal, hogy nem vesz róla tudomást, végül mégis odament
a kaputelefonhoz és ránézett a képernyőre.
Yoyo.
– Mit keresel te itt? – kérdezte csodálkozva.
– Mi lenne, ha először kinyitnád az ajtót? – támadt rá a
lány. – Vagy írásban kellett volna bejelentenem a
látogatásomat?
– Ez nem éppen az az időpont, amikor az ember
látogatókat vár – mondta Jericho, amikor Yoyo bukósisakját a
hóna alá csapva belépett a lakásába. A lány vállat vont. Letette a
sisakot a konyhában, belibegett a nappaliba és kíváncsi
pillantásokkal nézett körbe. Jericho követte.
– Csinos.
– Még nincs teljesen kész.
– Akkor is – mutatott Yoyo a nyitott Shirazra. – Van
még egy poharad?
Jericho zavartan vakarászta a füle tövét, miközben Yoyo
kibújt a bőrdzsekijéből és a pamlagra vetette magát.
– Persze – mondta. – Várj.
A lányt nézte, közben elővett még egy poharat. Az
ülősarok halovány zöld fényében felvillanó vörös pont adott hírt
arról, hogy a lány rágyújtott. Jericho töltött, majd egy ideig
szótlanul üldögéltek, ittak, Yoyo füstkarikákat fújt, és nem
árulta el jövetele okát. Szemei a semmibe révedtek. Időről időre
úgy tűnt, mintha szempillái nehéz függönyének rebbenéseivel a
történteket igyekezné meg nem történtté tenni, de ha éppen
nyitva volt a szeme, akkor mindig ugyanaz az elveszettség
látszott a tekintetében. Sokkal jobban hasonlított most arra a
videofilmben látott lányra, akit Csen Hongbing mutatott neki
másfél hete, mint bármikor korábban.
Másfél hete?
Akár egy éve is lehetne.
– Mit csinálsz éppen? – kérdezte Yoyo, Diane-re
pillantva.
– Csodálkozom, hogy mit keresel itt.
– Nem akartál lefeküdni? Végre aludni egyet?
– Megpróbáltam.
Yoyo bólintott, és ködbe burkolta magát.
– Én is. Azt hittem, egyszerűbb lesz.
– Aludni?
– Tovább folytatni ott, ahol abbahagytad. De olyan,
mintha a levegőbe markolnék. Van, ami már egyszerűen nem
létezik. A központ az acélműben. Az Őrzők. Aztán ott van
Grand Cherokee szobája a holmijaival, mintha mindjárt
hazajönne, kísérteties. Ugyanakkor az egyetem – az egyetem.
Ugyanazok az előadótermek, ugyanazok a professzorok,
ugyanazok a cenzorok, akik gondoskodnak arról, hogy később
ne támadjon túl sok önálló ötleted. Ugyanaz a baromfiudvar,
ugyanazok a küzdelmek és semmiségek. Zenét hallgatok, eljárok
otthonról, tévézem, győzködöm magam, milyen szarul megy
másoknak, hogy halott is lehetnék, s hogy a mindennapok
banalitásának megvan a maga jó oldala is. Bebeszélem
magamnak, hogy mennyire meg kellene könnyebbülnöm.
Jericho keresztbe tette a lábát. Yoyo a lábánál ült a
földön, hátát egy fotelnek támasztotta és hallgatott.
– Utána megtörténik az, amire egész életemben vártam.
Hongbing átölel, elmondja, mennyire szeret, és vödörszámra
zúdítja a nyakamba a tragédiákat. Az egész borzalmas történetet.
Tudom, cigánykerekeket kellene hánynom emiatt, bele kellene
pusztulnom a sajnálatba, olvadoznom kellene a boldogságtól, a
nyakába kellene ugranom, a szemeteknek nincs már hatalmuk
fölöttünk, most már minden rendben lesz, végre tudunk
beszélgetni egymással, egy család vagyunk! Ehelyett – a lány
füstkígyót fújt a levegőbe – úgy érzem, mintha a fejem egy
komód lenne, ezernyi fiókkal, amikbe mindenki éppen azt
tömköd bele, ami csak jólesik neki, most még az apám is! Azt
gondolom, Yoyo, te szemét kis nyomorék, miért nem érzel
semmit? Gyerünk már, érezned kell, hiszen te akartad, hogy... –
ujjaival a poharát kereste, lehajtotta a tartalmát, majd
cigarettájából kiszippantotta az utolsó leheletet. – Olyannyira
akartad, hogy beszéljen veled! Amikor Kenny az átkozott
fegyverét a fejemhez szorította, azt gondoltam, nem! Nem
akarok úgy meghalni, hogy ne tudjam meg, mitől csúszott
ennyire félre az apám élete... de most, hogy már tudom,
egyszerűen úgy érzem magam, mintha telitömtek volna.
Jericho az ujjai között forgatta a poharát.
– Ugyanakkor kiüresedtem – folytatta Yoyo. – Pedig ez
ellentmondás, nem? Semmi nem érint meg! Mintha ez nem az a
világ lenne, amelyiket megismertem, hanem csupán a mása.
Mintha minden papírmaséból volna.
– És azt hiszed, nem is lesz már soha normális.
– Félek ettől, Owen. Talán a világgal minden rendben
van, és én vagyok a másolat. Az igazi Yoyót talán mégis lelőtte
Xin.
Jericho a lábát bámulta.
– Bizonyos értelemben így is van.
– Xin elrabolt valamit azon az éjszakán – nézett rá Yoyo.
– Valamit elvitt. Valamit elvett tőlem. Nem tudom már azt
érezni, amit éreznem kellene. Nem vagyok képes még arra sem,
hogy kellőképpen tiszteljem az apámat. Arra sem, hogy
színpadiasan összeessek.
– Mert még nem ért véget.
– Vissza akarom kapni magam. Megint én akarok lenni.
Újabb cigarettára gyújtott. Egy darabig megint
hallgattak, a füstbe és gondolataikba burkolózva.
– Még nem ébredtünk fel, Yoyo – nézett a plafonra
Jericho. – Ez a problémánk. Három napja próbálom bebeszélni
magamnak, hogy nem akarok hallani sem a Hydráról, sem
Xinről, sem az egész bandáról, akik a szemhéjammal
szórakoznak, amikor mások alszanak. Mindenféle vacakkal
bútorozom be az életemet, megpróbálom a lehető
legnormálisabban és legegyszerűbben alakítani, de valami nem
stimmel. Mintha díszletek között kötöttem volna ki...
 – Igen, pontosan!
– Akkor jöttem rá, amikor az előbb telefonáltunk. Még
mindig fogva tart bennünket ez a rémálom, Yoyo. Eljátssza
nekünk, hogy ébren vagyunk, de ez nem igaz. Felülünk egy
illúziónak. Még messze nem ért véget – sóhajtott. – Valójában
megszállottja vagyok a Hydrának! Muszáj tovább dolgoznom az
ügyön! Ki kell hordanom a trágyát a pincéből, ahová évtizedek
óta halmozom a tetszhalottakat. A Hydra az életem jelképévé
válik, a „hogyan tovább?” kérdésének jelképévé. Ki kell állnom
a szellemek ellen, hogy megszabaduljak tőlük, még ha el is
veszítem a bátorságomat vagy az eszemet, de így nem mehet
tovább, nem is akarom, hogy tovább menjen. Nem bírom tovább
ezt az életet, érted? Fel akarok ébredni végre.
Különben örökre a látszatvilágban ragadunk, gondolta.
Nem leszünk már többé rendes emberek, csupán megoldatlan
múltunk visszhangjai.
– És... továbbdolgoztál az ügyön? Az ügyünkön?
– Igen – bólintott Jericho. – Az elmúlt két órában.
Mielőtt jöttél, éppen Madridba akartam telefonálni.
– Madridba?
– Egy Repsol nevű olajkonszernnek.
A lány felélénkülő arca láttán beszámolt a kutatásairól,
megmutatta Keowa utolsó e-mailjét, és elmondta az elméletét is.
A hidra minden egyes szóval egyre jobban bekúszott az
éjszakába, a lakásába, nyakait nyújtogatta, tompa, sárga
szemeivel őoket bámulta. Megidézték a szörnyeteget, csak hogy
szabadulhassanak tőle, ám valami megváltozott. A szörnyeteg
nem azért jött, hogy orvul rájuk támadjon és kergesse őket,
hanem azért, mert ők csalogatták, s Jericho most először érezte
úgy, hogy a kígyó fölé kerekedett. Felhívta a spanyol konszernt.
– Természetesen! – mondta egy férfi. – Loreena Keowa!
Többször is megpróbáltam felhívni, miért nem veszi tel?
– Baleset érte – mondta Jericho. – Halálos baleset.
– Szörnyű – szólalt meg kis szünet után a férfi.
Hangjában némi gyanakvás hallatszott. – És ön...
– Magánnyomozó vagyok. Megpróbálom továbbvinni
Miss Keowa munkáját, és felderíteni halálának körülményeit.
– Értem.
 – Információkat kért öntől, ugye?
– Hm... nos, igen.
– Egy pekingi találkozóról, amelyen eltűnése előtt
Alejandro Ruiz is részt vett.
– Igen. Igen, pontosan.
– Ezt a nyomot követem én most. Lehetséges, hogy
ugyanazok az emberek felelősek Keowa haláláért, akiknek a
számlájára Ruiz eltűnése is írható. Nagyon sokat segítene
nekem, ha hozzájuthatnék ezekhez az információkhoz.
– Nos – tétovázott a férfi. Aztán sóhajtott egyet. –
Persze, miért ne? De ne feledkezzék meg rólunk, rendben? Mi is
szeretnénk tudni, mi történt Ruizzal.
– Természetesen.
– Tehát átnéztük az aktákat. Ruizt 2022-ben nevezték ki
a stratégiai részleg vezetőjévé. Eget-földet megmozgatott, csak
hogy új üzleteket szerezzen. Néhány olajmulti akkoriban
erőteljesen fontolgatta vegyesvállalatok megalakítását, így
összegyűltek Pekingben, egy egész hétre...
– Miért pont ott?
– Semmi különösebb oka nem volt. Ugyanúgy
ülésezhettek volna Texasban vagy Spanyolországban is. Talán
azért választották Pekinget, mert az előtérben a Repsol, az
EMCO és a kínai olajtársaság, a Sinopec együttműködése állt. A
vegyesvállalat kezdeményezője azt javasolta, hogy a találkozót
terjesszék ki, és legyen belőle az egész üzletág csúcstalálkozója.
Szinte az összes nagy konszern képviseltette magát, így egy
egész héten át megállás nélkül üléseztek. Ruiz örült ennek. Úgy
vélte, talán lehet változtatni valamit.
– Sejti esetleg, hogy mit értett ezen?
– Őszintén szólva nemigen.
– Hol volt ez a csúcstalálkozó?
– A Sinopec kongresszusi központjában Csaojangban,
Peking egyik északkeleti városrészében.
– Ruiz bizakodó volt?
– Jobbára igen, bár az kikristályosodott, hogy a vonat
már elment. Ugyanakkor rosszabbra már nemigen fordulhattak a
dolgok. Ruiz a csúcstalálkozó utolsó napján telefonált, és azt
mondta, legalább nem volt elvesztegetett idő, és este lesz még
egy konferencia vagy inkább nem hivatalos megbeszélés.
Néhányan össze akartak még ülni, hogy különböző ötleteket
vitassanak meg.
– Ez a találkozó is a kongresszusi központban volt?
– Nem, még kijjebb. A Sunji nevű kerületben, ahogyan
mondta, egy magánházban. Ruiz másnap levertnek és
szétszórtnak tűnt. Megkérdeztem, milyen volt a megbeszélés.
Furcsán reagált. Azt mondta, nem ért semmit, és még a vége
előtt hazament.
– Tudja esetleg, kik vettek részt a megbeszélésen?
– Pontosan nem. Ruiz beszámolója szerint a legnagyobb
cégek képviselői jelentek meg, szerintem mi voltunk a legkisebb
halak. Oroszok, amerikaiak, kínaiak, britek, dél-amerikaiak,
arabok. Igazi csúcstalálkozó. De úgy tűnik, semmi sem sült ki
belőle.
Ebben én egyáltalán nem lennék olyan biztos, gondolta
Jericho.
– Szükségem lenne a résztvevők hivatalos listájára –
mondta. – Már ha megvan még.
– Elküldöm önnek. Adja meg az e-mail címét.
Jericho megadta az adatait és megköszönte a segítséget.
Megígérte, azonnal jelentkezik, amint megtud valami
újdonságot. Letette a telefont és Yoyóra nézett.
– Mit gondolsz?
– Az olajcégek nagyhatalmú képviselőinek nem
hivatalos megbeszélése – elmélkedett Yoyo. – Ruiz nem várja ki
a végét. Miért megy el?
– Talán rosszul érezte magát. Ez a naiv változat.
– Amiben mi nem hiszünk.
– Persze, hogy nem. Azért ment el, mert úgy gondolta,
az egésznek semmi értelme, esetleg vita kerekedett vagy mert
olyasmit döntöttek el, amiben ő nem akart részt venni.
– Ha csupán dühös lett volna, akkor elmondja az
embereinek és a feleségének, hogy min dühödött fel. Ám ő
hallgatott.
– Fenyegetve érezte magát.
– Félt, hogy megölhetik, mert nem akar egy követ fújni
velük.
 – És ők bizonyára így is tettek.
– Csak kik ezek az ők?
– Hm – harapdálta Jericho a szája szélét. – Ugyanarra
gondolunk, nemde?

Éjszakára Yoyo nála maradt, de nem történt több, mint

hogy kiürítettek még egy üveg bort, ő pedig átölelte a lányt. Ő is
elcsodálkozott, hogy csak vigasztalni akarja a felnőtté válástól
túlterhelt kislányt, aki intelligens, tehetséges, csodaszép, és a
maga 25 esztendejével már néhányszor beleverte a
bizonytalanság ékét a párt páncéljába. Ugyanakkor úgy
viselkedett, mint egy tinédzser, éretlen volt, ami éppoly kevéssé
volt erotikus, mint az a fáradozása, hogy nem akar felnőni. Úgy
tűnt neki, mintha Yoyo örökké kamasz akarna maradni,
legalábbis addig, amíg a körülmények lehetővé nem tesznek
számára egy békésebb ifjúkort. Ő maga ellenben nem akart
mást, mint kitörölni életének ezt a fázisát, az átmenet szomorú
éveit. Nem csoda, hogy nem érezték azt, amit pedig érezniük
kellett volna, ahogyan Yoyo megfogalmazta.
Ezen elmélkedve hirtelen, teljesen váratlanul
megkönnyebbült.
Valaki volt még a szobában. Jericho fölnézett. A
szégyenlős, oly sokszor megsértett fiú guggolt a szoba
félhomályában, és nézte, amint Jericho ujjaival Yoyo haját
simogatja. A lány a vörösbortól és a bánattól kábultan meredt
maga elé, miközben a fiú szemében a csalódottság
könnycseppjei jelentek meg, hiszen a Yoyo-féle lányok őt
mindig csupán lelki szemetesládának tekintették. A tétova
pubertás jeleként aránytalanra duzzadt orra még mindig túl nagy
volt gyermeki arcához képest. A haját nem ártott volna már
megmosni, és persze ugyanazt a göncöt hordta, amit mindennap
viselt. Egy ember, aki mindent és mindenkit jobban szeretett
saját magánál. Mennyire gyűlölte Jericho a kis szarost, aki nem
értette meg, hogy a felnőtt férfi miért nem tesz már szerelmi
vallomást, miért nem vágyakozik már rá, hiszen vágyakozott,
nem?
Valóban?
Jericho látta, amint ott ül a fiú, érezte bénító, emésztő
félelmét, hogy kevésnek bizonyul, kudarcot vall, elutasításban
lesz része. És hirtelen nem gyűlölte már. Ehelyett őt is átkarolta,
megbocsátott neki és biztosította róla, hogy semmiben, de
semmiben nem hibás. Kifejezte sajnálatát. Elmagyarázta neki,
miért szükséges végre eltűnnie az életéből, hiszen tisztán
fizikailag már rég eltűnt, és megígérte, hogy valamikor
mindketten meglelik majd a nyugalmukat.
A fiú elsápadt.
Vissza fog térni, ez bizonyos, de ezen az éjszakán
kibékültek. A világ megfoghatóbb és színesebb lett. Reggel felé
a hasán fekvő Yoyo halkan hortyogott, dallamosan,
békülékenyen. Jericho még mindig nem aludt egyetlen
másodpercet sem, de egyáltalán nem volt fáradt. Óvatosan
megemelte Yoyo felsőtestét, lecsúszott a pamlagról, majd
visszaengedte a lányt. Yoyo mormogott, oldalra fordult és
összegömbölyödött. Jericho figyelte. Izgatottan töprengett el
azon, vajon ki bújna elő, ha a lány végre levetné az örök
tinédzser bohócköpönyegét. Valaki, aki nagyon izgató, vélte. És
ez a valaki felnőtt és boldog lesz. Csak még nem tud róla.
Mindent képes lesz majd érezni, nem azt, amit kellene, nem azt,
amit akar, hanem egészen egyszerűen azt, amit érez.
Mindjárt kilenc. Fogta a mobilját, kiment a konyhába és
feltett egy jó erős kávét. Most már tudta, mit kell tennie, hogy
ezeket a szemétládákat elkapja.
Ideje telefonálni egyet.
– Elgondolkodtam az ajánlatodon – mondta.
– Ó! – Patrice Ho meglepettnek tűnt. – Nem számítottam
rá, hogy ilyen korán jelentkezel.
– Bizonyos döntéseket gyorsan kell meghozni.
– Owen, mielőtt bármit is mondanál – kerülgette a forró
kását Ho –, sajnálom, ha kellemetlenül viselkedtem. Nem
akartam nyomást gyakorolni rád, ne hidd azt, hogy nekem soha
semmi sem elég.
– Na remélem is, hogy van, ami még neked is elég –
mondta Jericho. – Már csak az eredmény érdekében is. Tehát
továbbra is támogatlak a pedofil-ügyben.
– Te, támogatni...? – rövid szünet. – Barát vagy, igazi
barát. Hálás vagyok neked, jobban, mint bármikor.
 – Rendben. De akkor most én is be szeretnék váltani
valamit abból, amit jóváírtál nekem.
– Én pedig boldog leszek, ha segíthetek neked.
– Várd ki a végét. Lehet, hogy nem fog tetszeni neked.
– Eleve ebből indulok ki – mondta Ho szárazon.
– Rendben, tehát figyelj. 2022 augusztusának utolsó
hetében Pekingben, pontosabban a SINOPEC csaojangi
kongresszusi központjában a nemzetközi olajkonszernek
találkozót rendeztek. A résztvevők listáját elküldöm majd neked.
A csúcstalálkozó utolsó napján, szeptember l-jén este, Sunji
kerületben néhány ember még egyszer összejött nem
hivatalosan. Nem tudom, kik vettek részt ezen a találkozón, de
úgy tűnik, nagyon illusztris társaság lehetett. Azt sem tudom,
hol találkoztak.
– Ezt kell megtudnom. Értem. – Ho egy kis szünetet
tartott. – Úgy hangzik, mintha ez rutinmunka lenne. Mi az, ami
ebben nem fog tetszeni nekem?
– A kérésem második része.
– És az mi lenne?
– Csak akkor tudom megmondani neked, ha az első
kérdésre már ismerem a választ.
– Rendben. Utánajárok a kérésednek.
Jericho érezte, amint az élet visszatér az ereibe. Az
üldözött vad vadásszá vált! Izgatott várakozással nézte meg az
e-mailjeit és látta, hogy a Repsol-os férfi átküldte a csúcs teljes
programját. Valóban, mindannyian megjelentek Pekingben,
szinte az összes konszern képviselője, amelyik valamilyen
szerepet játszik vagy játszott az olaj– és gázüzletben, szinte
kivétel nélkül stratégák.
Végignézte a listát és elcsodálkozott.
Persze! Tulajdonképpen nem is lehetett mást várni. De
mégis...
A levelet gyorsan továbbította Hónak, rápillantott
Yoyóra, aki még mélyen aludt, visszament a konyhába, és
elkezdett elméleteket gyártani.
És hirtelenjében minden összeillett.
Késő délután – Yoyo már álomittasan útra kelt, de előtte
még jelentést követelt tőle – Patrice Ho telefonált.
 – Három év hosszú idő – mondta, igyekezve a dolgot
minél izgalmasabbá tenni. – De azt hiszem, találtam valamit.
Hogy ki vett részt a találkozón, azt nem tudom neked
megmondani, de azt többé-kevésbé biztosan megmondhatom,
hogy hol rendezték és ki volt a házigazda.
– Magánlakás?
– Jó tipp. A SINOPEC-nek nincs semmiféle épülete
Sunjiban, viszont ott lakik a konszern stratégiai igazgatója. Szép
nagy birtok. A vicc kedvéért átvilágítottuk és megállapítottuk,
hogy jócskán a lehetőségeit meghaladó módon él, de hát
rendben, sokan vannak ezzel így. A neve Joe Song. A csúcson ő
képviselte a SlNOPEC-et. Tudsz valamit kezdeni ezzel?
– Azt hiszem, igen – egy név, még egy név! Most derül
ki, vajon igaza van-e. – Köszönöm! Ez eddig rendben lenne.
– Értem. Most jön az, ami nem fog tetszeni nekem.
– Igen. Bele kell másznotok Song számítógépébe.
– Hm.
– Lehetséges, hogy tévedek, és a pasasnak semmi
rejtegetnivalója. De ha mégsem...
– Owen, ide figyelj! Amit megígértem, azt megígértem,
rendben? De mielőtt megteszem, információkra van szükségem.
Tudnom kell, mire irányul a nyomozás.
Jericho tétovázott.
– Lehetséges, hogy a kínai kormány becsületének a
megmentésére.
– Aha.
– Megígéred, hogy mindenképpen segítesz nekem?
– Már mondtam...
– Na, ide figyelj! Elmesélem neked a történetet. Utána
megmondom, mit kell keresned.

20 perccel később, amikorra biztos lehetett abban, hogy

a Repsol-os ember már megitta az első café con lechéjét, Jericho
megint Madridba telefonált.
– Zavarhatom újfent?
– Természetesen.
– Említette, hogy a Sinopec, a Repsol és az EMCO
vegyesvállalatát egy személy kezdeményezte. Emlékszik még,
ki volt ez a személy?
– Persze – nevezett meg egy személyt az ember. –
Amúgy ő volt az, aki az egészet csúcstalálkozóvá szélesítette, és
javasolta, hogy a konferenciát Pekingben rendezzék meg. A
Sinopec-nek tetszett az ötlet. A kínaiak szeretik, ha a világ
ügyeit náluk intézik.
– Köszönöm. Nagyon sokat segített.
A kezdeményező...
Jericho gonoszul mosolygott. Látta, amint a hidra a
nyakait nyújtogatja, a fejeit tekergeti, és a karmait próbálgatja.
Rásziszegett, de kígyóteste meggörnyedt, s lassan visszakúszott.
Ezen az éjszakán mélyen, álomtalanul aludt.

Másnap. Délig teljes csend. Ekkor jelentkezett Ho,

éppoly izgatott volt, mint két és fél héttel azelőtt, amikor közölte
vele, hogy elfogták Animal Ma Lipinget.
– Hihetetlen – nyögte. – Igazad volt.
Jericho szíve hevesen verni kezdett.
– Pontosan mit találtatok?
– A szimbólumot. Ezt a kígyóizét, hogy is hívják ezt a
dögöt?
– Hidra.
– Song számítógépén, a cégnél! Eldugva más programok
között.
Ám hogy a törölt e-mailjeit láthatóvá tegyük, hozzá kell
férnünk a merevlemezéhez.
– Nem gond. Elég indokotok van, hogy hivatalosan
letartóztassátok.
– Owen, ez lehet... – kapkodott Ho levegő után. – Ez
lehet, hogy pekingi karrierem...
– Tudom – mosolygott Jericho. – Kapd el a fickót. Olyan
adatokra bukkantok majd, amelyek fehér zajnak tűnnek, de a
szimbólum segítségével hamar előbukkan majd az üzenet.
– Hívlak majd. Hívlak majd!
– Várj! – szaladgált fel-alá Jericho, az adrenalintól
hajtva. – Szükségünk van a találkozó többi résztvevőjére is. Ez
csak látszólag az egész üzletág összeesküvése, valójában
azonban csupán kevesek konspirációja. Őket kell elkapnunk.
Célzottan, gyorsan, hogy egyiküknek se legyen lehetősége
eltűnni. Talán sikerül a barátunkból kiszedned valamit, ha
enyhítő körülményeket helyezel kilátásba.
– Ami abból áll, hogy a nyakán marad a feje – morgott
Ho.
– Ugyan már! Azt hittem, a halálbüntetést 2021-ben
eltörölték.
– Persze. De megfenyegethetem, hogy külön az ő
kedvéért visszaállítjuk. Hamarosan tudni lógjuk, ki volt még ott,
bízhatsz bennem!
– Jó. Ha nem beszél, akkor ellenőriznünk kell az összes
alibit. Tudom, ez hosszadalmas lenne.
– Nem igazán. Szerintem a konszerneknek is érdekükben
áll, hogy kiderüljön az igazság. Ilyen időkben, mint a mostani,
nem akarják eljátszani a becsületüket.
– Lesz, ahogy lesz. Mindenesetre össze kell hangolni az
akciót. Értesítsétek tehát az MI6-et, az amerikai Secret
Servicest, és az összes érintett ország titkosszolgálatát. Én
mindjárt felhívom az Orley Enterprises-t. Ígérd meg, hogy a
kínai rendőrség nem falaz. Így is tiétek lesz a dicsőség.
– A dicsőség a tiéd, Owen!
Jericho hallgatott.
Ezt akarta? Hogy övé legyen a dicsőség? Egy kis
büszkeség talán, az igen, ahogy Yoyo mondta. Az igen. Azt
megérdemlik, Yoyo, Tian és ő. Ezen túlmenően elég, ha még
egyszer olyan jól tud aludni, mint most éjszaka.

Kora délután az irodájában letartóztatták Joe Song

olajstratégát, aki úgy tett, mintha fogalma sem lenne semmiről.
A nyomozók hozzáláttak a munkához. Ahogy a restaurátorok
dolgoznak a festékrétegekkel, hogy a sokkal régebbi műalkotást
felszínre hozzák, úgy varázsolták elő a feledésből Song fehér
zajnak álcázott, kitörölt e-mailjeit, és azok a dekódoló program
szakértő felhasználásával olyan dokumentummá álltak össze,
amelynek tartalma elegendő ahhoz, hogy Song élete hátralévő
részét börtönben töltse.
Mégis tagadott. Egy álló este és éjszaka hajtogatta, hogy
semmi köze a merényletekhez, nem tud semmiféle Hydra
nevezetű szervezetről, mint ahogy arról sem, hogyan került a
szimbólum és az üzenet a Sinopec gépére. Mindeközben
megdöbbent felesége szeme láttára egy rendőri egység átkutatta
a házát. Bár Song otthoni számítógépén is rábukkantak egy
kicsi, ragyogva vibráló hidrára, a menedzser még mindig nem
volt hajlandó beismerni semmit. Egy börtönben töltött
éjszakának kellett eltelnie, és kétszer kellett konzultálnia az
ügyvédeivel, míg végre Patrice Ho június 6-án délután – egy
hangszigetelt szobában – erőteljes módon felvázolta neki
elkövetkezendő élete nyomorúságos voltát, ugyanakkor
felcsillantott számára némi reményt arra az esetre, ha mindenre
kiterjedő vallomást tesz.
Ekkor megeredt Joe Song nyelve, abba se akarta hagyni
a beszédet.
Jericho elbűvölten hallgatta Ho beszámolóját. Rögtön
ezután tárcsázta Jennifer Shaw számát. Londonban reggel 9 volt,
szinte örült, hogy viszontláthatja Jennifert.
– Owen! Jól van?
– Most már igen. És maga?
– A Big O-hoz képest egy hangyaboly is zen-kolostor
volna. Minden nyomozati eredmény hozzánk fut be, mindenki a
saját elméleteit szövögeti, így egy lépést sem lehet tenni anélkül,
hogy az ember reménytelenül bele ne gabalyodjon a sok szálba.
– Nem feltétlenül hangzik úgy, mintha tisztán látnának.
– Azért időközben kiderítettük, hogy a GAIA
igazgatónője valamikor Moszad-ügynök volt. De akárhogy is,
jó, hogy felhívott minket. Julian szinte megháromszorozódott,
folyamatosan dolgozik, de úgy tudom, adandó alkalommal föl
akarja hívni magát.
– Most ott van?
– Valahol itt kószál. Próbáljam meg kapcsolni?
– Sokkal jobb ötletem van, Jennifer. Hívja ide.
Shaw felvonta spocki szemöldökét.
– Úgy gondolom, nem egyszerűen csak köszönni akar
neki.
Jericho mosolygott.
– A mondanivalóm tetszeni fog önöknek.
 Nemsokára összegyűltek a lakásában, plasztikusan,
életnagyságban kivetítve Tu holofalára, és Jericho kiterítette a
kártyákat. Orley egyszer sem szakította félbe, de a szemöldöke
egyre inkább összehúzódott, mígnem a végén sziklaként
nehezedett világoskék szemei fölé, de amikor a végén Shaw felé
forduIt, a hangja nyugodtan, lazán csengett.
– Hozzanak helikoptert, indulunk a repülőtérre – mondta.
– Onnan repülőgéppel megyünk tovább. Meglátogatjuk.
– Most? – kérdezte Shaw.
– Mikor máskor?
– Őszintén szólva halvány fogalmam sincs, éppen merre
lehet. Persze rendben, ezt azért ki lehet...
– Nem kell – mosolygott gonoszul Orley. – Tudom, hol
van. Ő maga mondta el, rögtön a megérkezésünk után. Amikor
felhívott, hogy kifejezze mély megrendülését.
– Természetesen – mondta megadóan Shaw. – Mikor
óhajt repülni?
– Adjon egy órát a csomagolásra. Értesítse az Interpolt,
az MI6-et, de ne fosszanak meg minket a nagy fellépéstől....
Owen – állt föl Orley –, maga is jön?
Jericho tétovázott.
– Hová?
Orley megnevezte a várost. Valóban nem volt túlságosan
messze, legalábbis egy jól felszerelt angol számára.
Hirtelen elnevette magát.
– Én Sanghajban vagyok, Julian.
– Na és? – nézett körül Orley, mintha bizonyítani akarná,
hogy sehol sem lát akadályt. – Ez a maga pillanata, Owen! Kit
érdekel a távolság? Engem nem. Fogja a következő
gyorsrepülőt, már rendelem is magának a jegyet.
– Nagyon kedves, de...
– Kedves? – nézett rá sandán Orley. – Tisztában van
egyáltalán azzal, mit köszönhetek magának? Ha kell, a vállamon
hozom el! De nem, másként csináljuk. Nincsen véletlenül a
maga közelében az egyik Mach-4-ünk? Nézzen már utána,
Jennifer, ha jól emlékszem, Tokióban van az egyik, nem?
Magáért megyünk, Owen. És hozza Tu Tiant, valamint ezt a
csodálatos lányt...
 – Julian, várjon már egy pillanatra...
– Nem gond. Tényleg nem.
Jericho a fejét rázta. Fontosabb dolgom is van ennél,
mondta majdnem. Konfuciánus módon össze kell hoznom egy
állólámpát egy szőnyeggel, ugyanis ez az én életem; de nem
akarta megsérteni Orley-t, már csak azért sem, mert amint Shaw
előre megmondta, valóban kedvelte. A britnek olyan volt a
kisugárzása, ami miatt az ember gondolkodás nélkül kalandokra
indulna vele.
– Nem tudok elmenni innen – mondta. – Itt vannak az
ügyfeleim, és hát maga is tudja, senkit sem szabad
cserbenhagyni.
– Nem, valóban igaza van – vakargatta a szakállát Orley,
láthatóan elégedetlenül. Azután ismét Jerichóra nézett tengerkék
szemével. – De arra talán mégis akad valami lehetőség, hogy
Sanghajban maradjon, és velünk legyen. Legyen már őszinte,
Owen, tud úgy nyugodtan aludni, hogy ezt az ügyet nem zárta
még le?
– Nem – mondta Jericho fáradtan. – De ez már nem az
én...
Elhallgatott, a megfelelő kifejezést kereste.
– Nem a maga hadjárata? – bólintott Orley. – Világos,
barátom. Tudom. A saját történetét kell lezárnia, nem az
enyémet. De mégis, hallgassa meg a javaslatomat. Tényleg csak
egy rövid fellépés, de ennyit meg kell engednie magának, Owen.
Ennyit tényleg meg kell engednie magának!

VELENCE, OLASZORSZÁG
Az emberkéz által valaha alkotott legnagyobb tükör
címéért a Binocular Telescope Observatory (Arizona, a Mount
Graham csúcsa: egész pontosan két különálló, egyenként 8,5
méter átmérőjű és 16 tonnát nyomó tükör) versengett a texasi
Hobby-Eberle Telescope-pal, amelynek felülete 10 x 11 méter,
és tükröződőo szegmensekből állították össze. De hogy melyik a
világ legszebb tükre, azzal kapcsolatban semmi kétség. A
globális áradás korában a velencei Piazza San Marco vert
mindent.
Gerald Palstein a Caffé Florian előtt ült, körülötte a
turisták soha el nem apadó áradata, amit pont annyira nem
szeretett, mint amennyire a Szent Márk tér szépsége elbűvölte.
A teret néhány éve már állandóan víz borította. Emiatt volt
képes elviselni az inváziót, már csak azért is, mert a turisták
szokásai kissé megváltoztak. Még a japán turistacsoportok is
inkább tartózkodtak attól, hogy a szép napos órákban, mint
amilyen most is volt, átkeljenek a téren és megzavarják a bokáig
érő víz nyugalmát, ami tökéletesen tükrözte a Basilica di San
Marcót, a Campanilét és a prokuráciákat. Vízre épült, a maga
emlékét a vízben megőrző világ, szimbolikus pillantás a jövőbe.
Amennyire elkerülhetetlenül emelkedett a lagúna, annyira
elkerülhetetlenül merült bele a város a tengerbe, azt az ősrégi
logikát követve, amely szerint a szeretők közelednek
egymáshoz, még annak árán is, hogy egymást érintve
elpusztulnak.
Ezenkívül a városban nem változott semmi. Az
óratorony, mint mindig, most is a Merceriával szemben mutatta
lapis lazuli alapon a Hold– és a Napfázisokat, az állatövi
jegyeket, és bronzőröket küldözgetett, amelyek a Földet és a
világegyetemet órákra osztották fel, miközben a másfél
négyzetkilométernyi tükrön alig látható hullámok keletkeztek,
anélkül, hogy az épületek látványa eltorzult volna, csak éppen
úgy tűnt, mintha Dali és Hundertwasser szelleme játszadozna
velük.
Palstein egy kiskanállal kaparászta kávéscsészéje aljáról
a ragadós, ízletes cukormaradékot. A felesége nem akart eljönni
vele, egy indiai ashramba készült éppen, amit egyre gyakrabban
keresett fel, mióta megismert egy gurut, aki egyaránt értett a
lélek és a pénztárca fundamentális kérdéseihez. De Palstein még
örült is ennek. Egyedül nem kell beszélgetnie, nem kell
érdeklődést mímelnie, nem kellett semmire figyelnie, amihez
nincs kedve. Élhetett a tükröződő Velence jóleső csendjében,
ami nem ismerte a változást, amint Alice is eltűnt a tükör mögött
és végigjárta a feje tetejére állt Csodaországot.
 Lárma. Kiabálás. Röhögés.
A következő pillanatban elmúlt az illúzió, egy csapatnyi
fiatal gázolt a vízbe, vadul feldúlva mindent.
Fajankók, tönkretesznek egy mesterművet!
Egy mestermű illúzióját.
Palstein utánuk nézett, de túlságosan fáradt volt ahhoz,
hogy dühöt érezzen. Mindig is így volt ez? Az ember épít és épít
valamit, tökélyre fejleszti, és akkor néhány jöttment
megsemmisít mindent. Csillagászati összeget fizetett a kávéért
és a kamarazenéért, a Piazetta árkádjai alatt leballagott a Bacino
di San Marcóig, ahol a mélyebb víz szélénél a Dózsepalota állt,
majd a stégeken át elsétált a biennálé– kertekig. A szemrevaló
Castello negyed egyik kisebb csatornája mellett elfogyasztotta
korai vacsoráját a Hostaria da Franzban – a szakértők szerint
Velence legjobb halászvendéglőjében –, elbeszélgetett egy kicsit
Gianfrancóval, az öreg tulajdonossal, akinek élete a világ
humboldti felfedezéséhez volt hasonló, páros és páratlan
ösvényeken, és akit semmi más nem tudott kizökkenteni a
nyugalmából, csakis az üres poharak. Búcsúzáskor megölelte őt
és Mauriziót, a fiát, majd beszállt egy vízitaxiba, ami a Canale
Grandéhoz, a Palazzo Loredanhoz vitte. Az EMCO még a jobb
időkben vette meg a pompás korai reneszánsz épületet, és a
folyamatos lecsúszás őrületében elfelejtett megválni tőle. Az
épület továbbra is a vezetők rendelkezésére állt, bár már régóta
nem használták. Ám Palstein szerette Velencét, és mivel úgy
gondolta, hangulatához mi sem illik jobban, mint a mulandóság
jelképe, elhatározta, hogy egy hétre iderepül.
Időközben a Nap már mélyre süllyedt a Canale felett. A
vaporettók és teherbárkák fujtatása és dohogása olyan hanggá
keveredett az elegáns motorcsónakok zümmögésével, a
harmonikaszóval és a gondolások tenorjával, amilyet a világ
egyetlen más helye sem volt képes kínálni. Mivel a földszint víz
alá került, egy magasabban lévő bejáraton át lépett be a
palotába, és egy fa lépcsőházon keresztül jutott el az első emelet
piano nobiléjébe, ahol a kései napfény beáradt az ablakon,
pamlagok és fotelek csoportosultak egy lapos üvegasztal köré.
Az egyik fotelben Julian Orley ült.
Palstein meglepődött, majd sietős léptekkel megindult a
terem katedrálisszerűen tágas terén keresztül és ölelésre tárta a
karjait.
– Julian! – kiáltotta. – Micsoda meglepetés!
– Gerald – emelkedett fel Orley. – Rám nem számítottál,
igaz?
– Nem, valóban nem – ölelgette Palstein az angolt, aki
viszonozta is az ölelést, bár egy kissé talán erősen. – Mióta vagy
Velencében?
– Egy órája érkeztem. A portás volt olyan szíves
beengedni, miután sikerült meggyőznöm, hogy nem akarom
ellopni a muranói lámpákat.
– Miért nem hívtál fel? Elmehettünk volna vacsorázni.
Így egyedül kellett megennem életem legjobb rombuszhalát –
Palstein odalépett a kis bárhoz, kivett két poharat és egy üveget,
majd megfordult. – Grappa? Prime Uve, lágy, nagy
mennyiségben fogyasztható.
– Ide vele – foglalt helyet ismét Julian. – Koccintsunk,
öreg cimbora, ünnepelnünk kell!
– Igen, a visszatérésedet – nézegette Palstein elmélkedve
a címkét, félig töltötte a poharakat és leült Juliannel szemben. –
Igyunk a túlélésre – mosolygott. – A te túlélésedre.
– Remek ötlet – emelte a poharát az angol, ivott egy jó
kortyot, majd a poharat megint letette. Ezután kinyitotta a
táskáját, elővett egy laptopot és bekapcsolta. – Hiszen ha a
tiédre innánk, az olyan lenne, mintha egy akasztott ember
jövőojét ünnepelnénk. Ha érted, mire gondolok.
Palstein pislogni kezdett, de még mindig mosolyogva.
– Őszintén szólva nem.
A képernyő felvillant. Megjelent egy férfi képe,
Palsteinnek valahogyan ismerősnek tűnt. A következő
pillanatban már tudta. Jericho! Hát persze! Ez az átkozott
detektív.
– Jó estét, Gerald – mondta Jericho barátságosan.
Palstein tétovázott.
– Hello, Owen. Mit tehetek önért?
– Amit egyszer már megtett, a Big O-ban. Segítsen
nekünk. Akkoriban nagyon sokat segített, emlékszik még?
– Természetesen. Bár többet tehettem volna!
 – Remek. Most meglesz rá a lehetősége. Julian sok
mindenre kíváncsi, de előbb elmesélnék magának valamit.
Örülni fog, mert kiderítettük, mi történt Calgaryban, ki áll a
merénylet mögött.
Palstein hallgatott.
– Pedig már azt hittem, hogy belé fog törni a bicskám –
nevetett Jericho, mint aki egy már leküzdött akadályra
emlékszik vissza. – Nézze, Gerald, ha valaki el akarja takarítani
magát az útból, és képes arra, hogy Lars Gudmundssont beépítse
a testőrségébe, mi szüksége volna olyan mutatványra, mint
amilyet Calgaryban rendezett? Miért nem lőtte agyon magát
Gudmundsson szép csendben? Már a Big O-ban feltámadt
bennem a gyanú, hogy ezt az egész merényletet úgy, ahogy van,
szépen megrendezték, de kinek volt belőle haszna? Azután arra
gondoltam, a Hydrának. Ugye, ezt a szervezetet nem kell
magának közelebbről bemutatnom, valamiért fontos volt, hogy
kínai merénylőt prezentáljon a világnak, ha Xin véletlenül
feltűnne valamelyik kamera képén. Nyilván ez volt az egyik ok,
mint ahogy a Hydra mindig is Kínába terelte a nyomokat,
egyrészt mert a kínaiak ideális bűnbakok, másrészt azért is, mert
egy nyílt konfliktus a világűrben jelenlévő hatalmak holdbéli
terveit az Örök Fény Hegyei művelet sikeres végrehajtása után is
akadályozta volna. De még ezeket a szempontokat figyelembe
véve sem volt értelme a merényletnek. Aki oly intim
ismeretségbe kerül Xinnel, mint mi, az például tudja, milyen,
szinte szeretetteljes viszonyban áll a flechette-lövedékekkel.
Quvuban, Berlinben, a Big O tetején, mindenütt ezt használta.
De Calgaryban megelégedett egy lényegesen kisebb kaliberrel.
A maga sebesülése nyilván fájdalmas, de teljesen ártalmatlan,
gondolom, ezt az orvosai is igazolhatnák.
Palstein a poharába meredt.
– Mi ugyan többször is kicseleztük Xint, de mindig csak
nagy áldozatok árán, Berlinben és Londonban pedig ő győzött le
minket. Valóságos mesterlövész! Egészen biztos nem olyan, aki
elhibázna valakit, mert éppen véletlenül megbotlik. De ha még
hajlandóak is vagyunk feltételezni, hogy az első lövés a maga
botlása miatt találta el a feje helyett a vállát, abban biztosak
lehetünk, hogy a második elintézte volna, mielőtt még a földre
kerül – Jericho kis szünetet tartott.
– Persze magát mégis eltalálták, Gerald. De egészen
bizonyos, hogy maga akármennyit kockáztatott és invesztált is
az ügybe, azért nem állhatott az érdekében, hogy komolyan
megsebesüljön. Márpedig én csak nagyon kevés lövészt
ismerek, aki olyan pontos lövésre képes, mint ott Calgaryban;
eltalálni egy embert, aki éppen eljátssza, hogy megcsúszott, de
nem okozni nagyobb sérülést egy teljesen veszélytelen, gyorsan
gyógyuló kis sebnél. Mestermű, ami után már senkinek még
csak eszébe sem juthat, hogy maga tette Gabriel – vagy ha
jobban tetszik, Hanna – számára szabaddá a helyet Julian
csoportjában. Saját magáról még arra a nagyon valószínűtlen
esetre is gondoskodott, ha valaki esetleg rájönne a művelet
egyes részleteire. Amikor Keowa megtalálta a videót, magát ez
aligha nyugtalanította, nem igaz? Ezt az eshetőséget is
bekalkulálta.
– Csodáltam Loreenát az éles esze miatt – mondta
Palstein. Nagy érdeklődéssel hallgatta az előadást.
– Persze, hogy csodálta – mondta a nyomozó. –
Csakhogy arra még álmában sem számított, hogy elő fogja ásni
Ruizt, és felállítja a kapcsolatot egy három évvel ezelőtt lezajlott
konferenciával. Mert ekkor már szorulni kezdett a hurok,
valóban szorulni kezdett.
– Figyelmeztettem Loreenát – sóhajtott Palstein. –
Többször is. Talán nem fogja elhinni, de nagyon fontos lett
volna nekem, hogy ne kelljen ilyen véget érnie. Szerettem őt.
– És Lynnt? – kérdezte Julian halkan, de élesen. – Mi
van Lynn-nel? Őt nem szeretted?
– Készen álltam arra, hogy áldozatokat hozzak.
– Az én lányom.
Palstein elgondolkodva simogatta mutatóujjával a pohár
szélét.
– Hét ember Quyuban – foglalta össze Jericho. – Tíz
ember Vancouverben, Vogelaar, Nyela. Alighanem Norrington
is másképp képzelte el az együttműködést magával. Amúgy
csupán mert érdekel, tulajdonképpen ki intézte el a
Greenwatchot?
– Gudmundsson – egyenesedett ki Palstein. – Meg kellett
akadályoznunk a szerkesztőségi ülést. Utasítottam, hogy az
akció után azonnal tűnjön el.
– Ami csodálatos módon megint csak a maga áldozat
mivoltát erősítette. Gerald Palstein, akit mindenki elárul. Ha már
itt tartunk, megkérdezhetem, mi történt Alejandro Ruizzal?
– Meg kellett válnunk tőle.
Mesélje el nekik, hogy Xin és Gudmundsson miként
hurcolta a spanyolt az éjszakai Limában egy hajóra, hogy a
tengeri élőlények hasznot húzhassanak a társaságából! Amit a
cápák, rákok és baktériumok meghagytak belőle, az most a perui
mélytengeri árok csendes sötétségében nyugszik, de hát ez túl
részletes lenne. Ily módon soha nem érnek a végére.
– Gyenge volt – mondta. – Addig teljes lelkesedéssel
támogatta az ötletet, hogy valamit tegyünk a hélium-3 ellen,
amíg azt hitte, hogy néhány bányagépet fogunk a levegőbe
röpíteni. De amikor a Hydra szeptember elsején összegyűlt Song
házában, kiderült, hogy tévesen ítéltem meg. Amúgy mindenki
mással ellentétben. A Hydra fejeit hónapokig tartó, nagyon
alapos munkával kerestem ki. Befolyással és teljhatalommal
kellett bírniuk, hogy nagy összegeket fektethessenek látszólagos
projektekbe, amit senki nem kérdőjelez meg, de mindenekelőtt
késznek kellett mutatkozniuk mindenre. A várakozásnak
megfelelően mindenki nagyon lelkes lett, amikor Xinnel
bemutattam az Örök Fény Hegyei operációt, csak Ruiz nem.
Valósággal sokkot kapott. Holtsápadt lett. Elrohant.
– Fenyegetőzött, hogy lebuktatja a Hydrát?
– A következő lépése előrelátható volt.
– Így a sorsa is.
Palstein a szemét törölgette. Fáradt volt. Szörnyen fáradt.
– És hogyan akarja most mindezt bebizonyítani? –
kérdezte.
– Már nem kell semmit bizonyítani, Gerald. Joe Song
bevallott mindent. Ismerjük a Hydra összes fejét, őket ezekben a
pillanatokban látogatja meg az adott ország rendőrsége. A világ
legnagyobb olajkonszernjeinek némelyik számítógépén
kígyószimbólumokat és fehér zajt fognak találni. Valóban titáni,
Gerald. Határokon és ideológiákon átívelő. Maga
kezdeményezte a Sinoipec, a Repsol és az EMCO
vegyesvállalatát, maga fejlesztette csúccsá a pekingi
konferenciát, de a Hydrával be fog vonulni a történelembe. –
Jericho kis szünetet tartott. – Csak az a baj, hogy a nevét
kevéssé hízelgő összefüggésekben emlegetik majd. De ha már itt
vagyunk, tulajdonképpen hogyan bukkant ilyen Xin-féle
emberekre?
– Nem jó a kérdés, Owen – hajolt előre Julian, aki
mindeddig keresztbe tett lábbal hallgatta őket. – Úgy kell
föltenni, hogy Xin hogyan bukkan rá ilyen Gerald-féle
emberekre.
– Afrikában – mondta nyugodtan Palstein. – Egyenlítői-
Guineában, 2020-ban, amikor Mayé még érdekes volt az EMCO
számára.
– De miért ez az egész, Gerald? – rázta a fejét Julian. –
Miért?
– Mi miért?
– Miért mentél ilyen messzire?
– Ezt komolyan kérdezed? – bámult rá elképedve
Palstein. – Hogy érvényesítsem az érdekeimet. Amint te is
teszed. Az üzletágam érdekeit.
– Atombombákkal?
– Csak nem gondolod komolyan, hogy nem tettem meg
mindent a problémák szerződéses megoldásáért? Mindenki
tudja, mennyit küzdöttem azért, hogy a dinoszauruszt más
irányba tereljem, ne masírozzon már boldogan tovább arra, ahol
a meteorit agyoncsapja. A legtöbb alternatív megoldásban lépést
tarthattunk volna. De minden lehetőséget kihagytunk, nem
vásároltuk meg a lightyears-t, nem állítottuk Locatellit a mi
oldalunkra, pedig már minden jel arra mutatott, hogy a hélium-3
megpecsételi a sorsunkat. Én még megpróbáltam a hélium-3-
üzletben is megvetni a lábunkat, ezt te is tudod, de nem
engedték, hogy beszálljunk hozzád.
– Pedig szándékodban állt, hogy ezt a közeljövőben
megtedd.
– Kudarc esetén igen. De akkor nem, ha két atombomba
a hélium-3 bányászatának infrastruktúráját évtizedekkel vetette
volna vissza.
Palstein hirtelen, a tervében rejlő potenciál ily
nyomorúságos elvesztegetésétől elkeseredve, fölpattant és
ökölbe szorította a kezét.
– Kiszámoltam, Julian, hogy milyen következményei
lennének, ha csak a világűrliftet, vagy ha csak a Peary-bázist
semmisítenénk meg, de csak a kettős csapás kecsegtetett
optimális eredménnyel. Akárcsak Kína, Amerika is kénytelen
lett volna hagyományos rakétákat használni, hogy a hélium-3-at
a Földre szállítsa, de ezt soha nem tették volna meg! Mindenki
tudja, mennyire deficites a kínai bányászat. De ha még el is
szánták volna magukat az amerikaiak erre a lépésre, a
kibányászott mennyiség nevetségesen csekély lenne. Építenetek
kellett volna egy új űrliftet, húsz éven belül lehetetlen. Soha
nem tudtátok volna olyan gyorsan megfinanszírozni, mint az
elsőt. És a Holdon csak akkor tudtátok volna újra felépíteni az
infrastruktúrát, ha már lehetséges, hogy a kompok
geostacionárius pályáról induljanak el. Ez is évekbe,
évtizedekbe tellett volna.
– De 40-50 év múlva úgyis vége. Végetek lesz, mert nem
lesz már mit kibányásznotok!
– 40, igen! – horkant fel Palstein. – Negyvenévnyi üzlet
maradt volna még nekünk. Negyvenévnyi túléléssel jóvátehettük
volna, amit az idióták, többek között az én elődeim is
tönkretettek. Új irányokat kereshettünk volna. Már 2020-ban
modelleket állíttattam fel arra az esetre, ha a hélium-3
bányászata a megadott időkereteken belül elkezdődik, és sikerrel
jár, és mindegyik a mi megsemmisülésünket jelezte!
– Mi? – suttogta Julian. – Te és néhány őrült veszitek a
bátorságot, hogy egy egész üzletág nevében beszéljetek? Sok
ezer tisztességes ember nevében?
– Sok ezer ember, aki elveszti a munkáját – üvöltötte
Palstein. – Ez most egy sérült világgazdaság! Nézz már körül!
Ébredj fel! Hány országnak, hány embernek okoz károkat a te
hélium-3-ad, akik mind az olajból élnek! Erre gondoltál már?
– És még téged neveztek az olajüzlet zöld
lelkiismeretének.
– Mert ez a meggyőződésem! – lihegte Palstein. – De az
embernek néha a meggyőződése ellenére kell cselekednie. Azt
hiszed, az olajgazdálkodás további négy évtizede az eddiginél
nagyobb károkat okozna a bolygónak? Lehet, hogy mi egy rakás
bolond vagyunk, de...
– Nem – szólalt meg Jericho hangja a laptopból. – Maga
nem bolond, Gerald. Maga számító, és ez a szörnyű magában.
Mint minden gazember, maga is talál okot arra, hogy a gaztettét
a körülményekre hárítsa. Maga egyszerűen csak átlagos.
Palstein elhallgatott. Lassan visszaereszkedett a fotelbe
és a lábát bámulta.
– Miért éppen ez a holdutazás? – kérdezte halkan Julian.
– Mert 2024-ben közbejött valami – vonta meg a vállát
Palstein. – Egy Thorn nevű űrhajósnak kellett volna...
– Nem erre gondoltam. Miért ez, miért nem a következő?
Miért az, amelyiken én és a gyerekeim is részt vettünk, továbbá
olyan emberek, mint Warren Locatelli, Donoghue-ék, Miranda
Winter...
– A vendégeid nem érdekeltek, Julian – sóhajtott
Palstein. – Thorn kudarca után ez volt az első adódó alkalom.
Mikor lett volna a következő utazás? Majd csak a hivatalos
megnyitóra. Még idén? Vagy jövőre? Meddig vártunk volna
még?
– Talán arra is számított, hogy Julian is meghalhat –
mondta Jericho.
– Hülyeség.
– Az ő halála az Orley-nál a konzervatív erőket
erősítené. Azokat, akik ellenzik a technológiák eladását.
Márpedig minél kevesebb nemzet képes liftet építeni, annál
kisebb az esélye, hogy hamarosan egy második...
– Maga fantáziál, Jericho. Ha nem tett volna tönkre
mindent, akkor Julian a robbanás pillanatában már régen megint
a Földön lett volna. A fiával és a lányával egyetemben.
A hajók dohogása és pufogása tompán hallatszott fel
hozzájuk. Közvetlenül az ablakuk alatt valaki pénzsóvár
lelkesedéssel énekelte: O sole mio.
– De nem voltunk a Földön – mondta Julian.
– Másképp terveztük.
– Szarok a tervedre. Van egy határ, Gerald, márpedig te
túlléptél rajta. Minden tekintetben.
Palstein fölpillantott.
 – És te? Te meg az amerikai barátaid? Mi mást csináltok
ti, mint amit mi is csináltunk évtizedeken át? Valamit
kibányásztok a talajból, amíg csak el nem fogy, közben pedig
tönkretesztek egy égitestet. Milyen limit az, amin ti nem léptek
át? Melyiken nem lépsz át te, amikor a konszernedet úgy
irányítod, mint egy államot, és közben igazi államoknak te
diktálod a játékszabályokat? Te tartod magad szociálisan
érzékeny embernek? Az olajkonszernek legalább az országukat
szolgálták. De kit szolgálsz te a saját hiúságodon kívül?
Szociálisan érzékeny országok állami szervek nélkül nem
valósíthatók meg, de te valami modern Nemo kapitánynak
hiszed magad, és köpsz a világra. Mi azt a játékot játszottuk,
amelyet a körülmények megköveteltek. Nézd csak meg az
embereket, az oly tiszta és igazságos háborúikat, a pénzügyi
rendszerek ciklikus összeomlását, a profithajhászok cinizmusát,
a politikusok ostobaságát és gátlástalanságát, a vallási vezetők
perverzitását, és ne dumálj nekem határokról!
Julian a szakállát vakargatta.
– Bizonyára igazad van, Gerald – bólintott, majd fölállt.
– De ez semmin nem változtat. Owen, köszönöm, hogy időt
szakított ránk. Megyünk.
– Ég önnel, Gerald – mondta Jericho. – Vagy nem.
A kép eltűnt a monitorról. Julian összecsukta a laptopját
és visszatette a táskájába.
– Az előbb – mondta –, mikor beléptem a szép
birodalmadba, egy kis emléktábla tűnt fel nekem. E palota
keresztszárnyának a félemeletén halt meg Richard Wagner.
Tudod mit? Ez tetszett nekem. Tetszik a gondolat, hogy nagy
emberek nagy házakban haljanak meg – benyúlt a kabátjába,
elővett egy pisztolyt és letette Palstein elé az asztalra.
Világoskék szemével áthatóan, majdnem barátságosan,
bátorítóan nézett. – Töltve van. Általában elég egy lövés, de te
nagy ember vagy, Gerald. Nagyon nagy ember. Lehet, hogy
kettőre lesz szükséged.
Megfordult és sietség nélkül keresztülment a termen.
Palstein utána nézett, egészen addig, míg Julian szürkés-szőke
fürtjei el nem tűuntek a lépcsőházban. Az ujjai, szinte
önmaguktól, elővették a mobilját és egy számot tárcsáztak.
 – Hydra – mondta automatikusan.
– Mit tehetek önért?
– Jöjjön értem. Lelepleztek.
– Le... – Xin elhallgatott egy percre. – Tudja, Gerald, azt
hiszem, a szerzőodésünk éppen most járt le.
– Cserbenhagy?
– Nem jó kifejezés. Ismer engem, tudja, hogy lojális
vagyok, és nem ijedek meg a kockázatoktól, de kilátástalan
esetekben... Márpedig a maga esete sajnos teljességgel
kilátástalan.
– Mi... – nyelt egyet Palstein. – Mit szándékozik tenni?
– Hm – Xin elgondolkodni látszott. – Őszintén szólva az
utóbbi idők kissé fárasztóak voltak. Azt hiszem, rám fér egy kis
pihenés. Ég önnel.
Ég önnel. A második ember, aki ezt mondja.
Palstein megmerevedett. Lassan leengedte a mobilt.
Lentről hangokat hallott.
Tekintete a pisztolyra tévedt.
A lépcsőházban az Interpol és az MI6 emberei várták.
Shaw kérdőn nézett rá.
– Adjanak neki egy percet – mondta Julian.
– Hát, nem tudom – ráncolta homlokát az egyik ügynök.
– Még kárt tehet magában.
– Igen, pontosan – haladt el mellette Julian. – Jennifer,
lelépünk. A lányommal is törődnöm kell.

LONDON, NAGY-BRITANNIA
Csillagok. Mint a por.
Álmában elveszett, és visszakerült az űrhajó csendjébe,
ami áthajtott a ragyogó éjszakán, vele és a bombával a
fedélzetén. Mindent újra átélt. Megint eltervezte, hogy a Mini-
Nuke-ot a lakómodulban helyezi el, lekapcsolja, és a
leszállóegységgel visszatér az OSS-re. Timhez és Amberhez és
Julianhez, aki annyira sírt, miközben a nevét kiáltotta.
Gondolatban megígérte neki, hogy soha többé nem hagyja
egyedül, de már csupán a gondolatai voltak, amiket mozgósítani
tudott, márpedig ez nem túl sok.
Azután a pillanat: amikor halódó tudata egy pillanatra
fellobbant és meglátta az ide-oda libegő bomba kijelzőjén az
igazságot, hogy még órái vannak a robbanásig, nem percei vagy
másodpercei, ahogyan hitte. Hogy lett volna még esélye.
Vére gyöngyöző esőjében elaludt.
Jövök már. Jövök, Daddy.
Itt vagyok.
Dong!
Ez a zaj, ami akkor is zavaró, ha a menekülést jelenti,
amikor az ember tulajdonképpen már megbékélt mindennel.
Választási lehetőség híján, persze. De ő megtalálta a maga
békéjét, mielőtt még a komp, amelyikkel Julian, Nina, Tim és
Amber eredt a nyomába, a Charonhoz dokkolt volna, az ő
magányos űrhajójához, amelyet az OSS-en még nem tankoltak
fel, így végül kifogyott belőle az üzemanyag. Még a
csúcssebesség elérése előtt.
De ebből ő már semmit sem érzékelt.
Hangok. Űrruhás emberek.
– Lynn? Lynn!
Ájulás. Szófoszlányok. Mintha vattán keresztül
érkeznének.
– Mennyi időnk van még?
– Valamivel kevesebb, mint 5 óra. Elegendő, hogy
mindkét kompot visszavigyük.
– Azt hiszem, Lynn állapota stabil – mondta Nina. –
Nagyon sok vért veszített, de úgy tűnik...
Megint csend. Majd egy végtelen hang.
– Most pedig ki ezzel a vacakkal!
Ki ezzel a vacakkal, ki ezzel a vacakkal, kiezzel a
vacakkal, kiezzelavacakkal, kiezzelavacakkalkiezzelavaca....
– Lynn.
Pislogott egyet. Kórházi szoba. Vissza a jelenbe.
Pillanat, nem volt egy ilyen című film... Le van szarva a film!
– Hogy vagy? – kérdezte Julian.
 – Álmodtam – mondta felülve. A bal oldala fájt, de
napról-napra jobban érezte magát. Lawrence, a szemétláda,
hajszál híján agyonlőtte. – Már megint az űrhajóban voltunk. –
Te jó ég, de éhes. Őrülten éhes! Az ágyat meg tudná enni. –
Rémálom, egészen pontosan. Mindig ugyanaz a rémálom.
– Már véget ért.
– Á, mindegy. Annyira végül is nem is volt rettenetes –
ásított egyet.
– Valamikor remélhetőleg mást is fogok majd álmodni.
– Nem. Véget ért, Lynn – fogta meg mosolyogva a kezét
Julian, megint egészen a gyermekkora varázslója volt. – A
rémálomnak vége.

XINTIANDI, SANGHAJ, KÍNA

– Már igazán fölhívhatna Yoyo – panaszkodott Jericho.
Tu éppen egy nagy adag összeragadt tésztát emelt ki a
tányért helyettesítő papírdobozból.
– Te pedig igazán eljöhetnél már – mondta a tésztát
rágva. – Ahelyett, hogy folyton csak telefonálsz. Elásod magad
a hülye lakásodban.
– Dolgom van. Komolyan.
Tu helytelenítően nézett rá a szemüvege fölül. A
szemüveg úgy nézett ki, mintha az orránál hamarosan kettétörni
készülne.
– A barátaidat kellene vendégül látnod – korholta. – Mit
szólsz a ma estéhez? Menjünk vacsorázni! De mindenekelőtt
igyunk egy jót!
– Kikkel?
– Mindenkivel. Yoyóval is, ha befejezi a bőgést. Két
napja folyamatosan csak bőg, már azt fontolgatom, gátat emelek
a vendégszobáknál. Szörnyű! Semmi mást nem produkál, csak
könnyeket. Egy könnyező állat.
– És Hongbing?
– Ő is bőg. Úgy egyetértenek, mint még soha.
 – Jól hangzik.
– Igen, nagyszerű – morgott Tu. – De neked nem kell
elviselned. Na, mi van a ma estével?
– Rendben.
– Kiváló. Mást amúgy sem fogadtam volna el. Xiongdi!
Jericho még üldögélt egy darabig.
Utána átment a konyhába, hogy a kávégépből kicsaljon
egy kapucsínót. Az útja az együttes mellett vezetett el, amit
immár A furcsa párnak nevezett: Jack Lemmon és Walter
Matthau egy állólámpa és egy szőnyeg képében, amelyek a
konfuciánus rend iránti törekvésükben folyamatosan kudarcot
vallottak, kudarcot vallottak, kudarcot vallottak, bármilyen
elrendezésben.
Egy darabig nézte őket.
Aztán mindkettőt fogta és levitte a pincébe, majd újra
megszemlélte a sarkot. Csak a természetes fény által
megvilágítva, tisztán és rendezetten, végre tetszett!
Ez nagyon fontos volt neki.
 A LIMIT ÖSSZES SZEREPLŐJE EGYETLEN
PILLANTÁSRA
Anand, Ashwini / A GAIA holdszálloda alkalmazottja,
feladatköre elszállásolás, technológia, logisztika.
Black, Peter / A GAIA holdszálloda idegenvezetője, a
Charon holdkomp pilótája. Az összes holdbéli kráter nevét
tudja.
Borelius, Eva / Tudományos kutató, a Borelius-Pharma
német kutatóintézet vezérigazgatója. Száraz észak-német.
Szereti a klasszikus zenét, a lovakat és a sakkot. Karla Kramp
házastársa. A Hold-turistacsoport tagja.
Bruford, Skip / Az EMCO Imperial Oil egykori
olajmunkása, kanadai. Munkanélküli, színészi karrierről
álmodozik.
Chambers, Evelyn / Az Egyesült Államok leghíresebb és
legbefolyásosabb tévés személyisége, a Chambers című show-
műsor vezetője. Latinos vonású, biszexualitása miatt a
republikánusok gyűlöletének tárgya. Eleselméjű analitikus,
figyelmes és kíváncsi. A Hold-turistacsoport tagja.
Csang Li / Egyetemista, Yoyo lakótársa.
Csao Bide / Owen Jericho ismerőse, egy ideig a segítője
Quyuból, akárcsak Jericho, ő is Yoyót keresi.
Cseng Pang-vang / A kínai CSENG-csoport technológiai
konszern alapítója és vezérigazgatója, a kínai űrutazás nagy
reménysége.
Csou Jinping / A kínai hélium-3-bányaállomás
mnkatársa, Hold, Sinus Iridum.
Csen Hongbing / Autókereskedő, Yoyo apja. Udvarias,
de zárkózott, a múltja homályos. Ó bízza meg Jerichót lánya
keresésével.
Csen „Yoyo” Yuyun / Egyetemista, Csen Hongbing
lánya. Az Őrzők internetes ellenzéki csoport alapítója, a City
Demons motorkerékpáros-klub tagja. Egy neo-prog együttesben
énekel, szereti a partikat és a vagány életformát. Nagyon szép és
meglehetősen fárasztó.
Crippen, Jan / Az amerikai Peary-bázis (Hold, Északi-
sark) műszaki vezetője.
,Daxiong” Guan Guo / Az Őrzők internetes ellenzéki
csoport alapító tagja és helyettes vezetője, a City Demons
motorosklub vezetője, a Demon Point motorkerékpár-szerviz
tulajdonosa. Valóságos óriás egy medve erejével, frankomán.
DeLucas, Minnie / Orvos, a létfenntartó rendszerek
specialistája az amerikai Peary-bázison (Hold, Északi-sark). A
haszonállatok holdbéli tenyésztésének lehetőségeit kutatja.
Diane / Owen Jericho számítógépe.
Donner, Andre / A Muntu afrikai étterem tulajdonosa
Berlinben. Tisztázatlan egyenlítői-guineai múlttal rendelkezik.
Donner, Nyela / Andre Donner nyugat-afrikai felesége, a
berlini Muntu étterem társtulajdonosa.
Donoghue, Aileen / A Xanadu szálloda– és
kaszinóláncolat társigazgatója és művészeti vezetője. Chuck
Donoghue felesége. Anyáskodóan domináns. A Hold-
turistacsoport tagja.
Donoghue, Chuck / Hotelmogul, a Xanadu szálloda– és
kaszinóláncolat alapítója és vezérigazgatója. Hobbibokszoló,
meggyőződéses republikánus. Hangos és joviális, zavartalanul
meséli a legrosszabb vicceket. A Holdturistacsoport tagja.
Edwards, Marc / A Quantime INC. mikrochip-konszern
alapítója és vezérigazgatója. Szereti az extrém sportokat,
búvárkodik és kreacionista. Mimi Parker térje. A
Holdturistacsoport tagja.
Funaki, Micsio / A GAIA holdszálloda második
szakácsa, bárpultos. Specialitása a szusi.
Gore, Kyra / Komppilóta az amerikai Peary-bázison
(Hold, Északisark).
Gudmundsson, Lars / Testőr, az Eagle Eye nevű
biztonsági cég megbízásából őrzi Gerald Palstein
olajmenedzsert.
Gyakornok / Loreena Keowa munkatársa a Greenwatch
környezetvédelmi adónál. Nagyétkű, kiváló kutatómunkát
végez.
Hanna, Carl / Kanadai nagybefektető, fő területe az
alternatív energia. Magányos farkas típus, macsó, de
szimpatikus. A gitárja mindig nála van. A Hold-turistacsoport
tagja.
Haskin, Ed / Műszaki vezető, Orley Space Station, OSS
Hedegaard, Nina / Idegenvezető a GAIA
holdszállodában, komppilóta. Tehetséges és romantikus.
Viszonya van Julian Orley-val.
Ho, Patrice / Magas rangú sanghaji rendőrtiszt,
karrierista, Owen Jericho barátja. Jericho többször segített neki a
nyomozásaiban, ezért némi szívességgel tartozik neki.
Hoff, Edda / Az Orley Enterprises központi biztonsági
szolgálatánál a harmadik ember. Sápadt, kifejezéstelen, de
rendkívül megbízható.
Holland, Sid / A Greenwatch környezetvédelmi adó
politikatörténeti szerkesztője. A barátait és munkatársait
szívesen viszi el bárhova régi Thunderbirdjével.
Hsu, Rebecca / A Rebecca Hsu tajvani luxuscikk-
konszern alapítója és vezérigazgatója. Munkamániás, képtelen
egyedül lenni. Kilátástalan küzdelmet folytat a fölösleges
kilóival. A Hold-turistacsoport tagja.
Hui Xiao-tong / A City Demons motorosklub tagja.
Hudsucker, Susan / A Greenwatch környezetvédelmi adó
intendánsa, Loreena Keowa közvetlen főnöke. Okos, de tétova.
ISLAND-II / Pszichoterapeutikus számítógépes
segédprogram.
Jagellovsk, Annie / Űrhajós, pilóta amerikai Pearv-
bázison (Hold, Északi-sark).
Jericho, Owen / Cyberdetektiv Nagy-Britanniából, aki
egy boldogtalan szerelem miatt került Sanghajba. Kiváló
nyomozó. Magányos harcos, nyelvzseni. Szenved a
magányosságtól, rémálmoktól. Barátja, Tu Tian bízza meg Yoyo
keresésével.
Jia Keqiang / A kínai hélium-3-bányaállomás (Hold,
Sinus Iridum) parancsnoka. Hazafi, de a népek közötti
egyetértésnek is nagy barátja.
Jin Jia Vei / Egyetemista, az Őrzők internetes ellenzéki
csoport és a City Demons motorosklub tagja.
Keowa, Loreena / A Greenwatcb környezetvédelmi adó
riportere, a tinglit törzsből származó indián. Zöld beállítottság,
elegáns megjelenés. Szent elhatározása, hogy felderíti a Gerald
Palstein elleni merénylet körülményeit.
Kokoschka, Axel / A GAIA holdszálloda főszakácsa. A
tűzhely mellett egy zseni, amúgy mások társaságában
szégyenlős, szótlan, esetlen.
Kramp, Karla / német sebész, analitikus, kritikus.
Makacsul kérdez. Eva Borelius házastársa. A Hold-
turistacsoport tagja.
Lau Ye / Daxiong jobb keze, a Demon Point
motorszerviz munkatársa, a City Demons motoros klub tagja.
Kicsi, törékeny, de rettenthetetlen és hűséges.
Laurie, Jean– Jacques / geológus, az amerikai Peary-
bázison (Hold, Északi-sark).
Lawrence, Dana / A G AIA holdszálloda igazgatója és
biztonsági főnöke. Rideg, megközelíthetetlen, alapos.
Lee, Bernard „C” / A brit külföldi elhárítás, az MI6
parancsnoka, London.
Leto / Egykori zsoldos, Jan Kecs Vogelaar barátja,
Berlin.
Liu, Naomi / A Tu Technologies titkárságvezetője,
stílusos jelenség, imádja az eperteát.
Locatelli, Warren / A Lightyears fotovoltaika-konszern
alapítója és vezérigazgatója. Algériai-olasz származású
amerikai, hirtelen haragú és egocentrikus, de valahol mégis
kedves. Szeret káromkodni, odavan az autóversenyzésért és a
vitorlázásért, az America's Cup győztese. Momoka Omura férje.
A Hold-turistacsoport tagja.
Lurkin, Laura / Fitnesz-edző, Orley Space Station, OSS.
Ma „Animal” Liping / Pedofil bűnöző, a „Kis császárok
Paradicsoma” nevű gyermekpornó-hálózat
kezdeményezője. Csípő– és szemproblémái ellenére rendkívül
veszedelmes.
Ma Miao Miao / A City Demons motorosklub tagja.
Maas, Svenja / Csinos doktoranda, Charité Intézet,
Berlin.
Mayé, Juan Alfonso / Nyugat-afrikai tábornok, egy
időben Egyenlítői-Guinea diktátora. Teodoro Obiang utódja,
2017-ben puccsal került hatalomra. Korrupt és nagyzoló.
Merrick, Tom / Kommunikációs és hírközlési szakértő,
Orley Enterprises, központi biztonsági szolgálat. Introvertált.
Moto, Severo / Egyenlítői-guineai ellenzéki politikus
Teodoro Obiang idején.
Na Mou / A kínai hélium-3-bányaállomás (Hold, Sinus
Iridum) tagja.
Nair, Mukesh / A Tomato élelmiszerkonszern alapítója
és vezérigazgatója. Meggazdagodott parasztfiú, az egyszerű élet
híve, mindenben a szépet és a jót látja. A Holdturistacsoport
tagja.
Nair, Sushma / Gyerekorvos, Mukesh Nair felesége,
melegszívű, kissé félénk. A Hold-turistacsoport tagja.
Ndongo, Juan Aristide / Egyenlítői-Guinea ura Mayé
tábornok bukása után. Megpróbálja az országot tisztességesen
újjáépíteni.
Norrington, Andrew / A központi biztonsági szolgálat
helyettes vezetője, Orley Enterprises. Ő felel a Hold-
turistacsoport biztonságáért.
Obiang, Teodoro / Egyenlítői-Guinea diktátora 2015-ig.
O'Keefe, Finn / Ir színész, Perry Rhodan szerepével
világsztár lett. A kritikusok és a nők kedvence, magányos és
szégyenlős, kicsapongó múlttal. Rebellis imázsát féltve őrzi. A
Holdturistacsoport tagja.
Omura, Momoka / Japán színésznőo, művészfilmek
sztárja. Excentrikus és arrogáns. Warren Locatelli felesége. A
Hold-turistacsoport tagja.
Orley, Amber / Tim Orley felesége, tanárnő. Tehetséges
és kedves, megpróbál Tim és az apja között közvetíteni. A Hold-
turistacsoport tagja.
Orley, Julian / egykori filmproducer, az Orley
Enterprises technológiai birodalom alapítója és vezérigazgatója,
a világ leggazdagabb embere. Rocksztár-típus. Karizmatikus,
hatalmi ösztönnel rendelkezik, kifejezetten nem szereti a
nemzetállamokat. A világűrlift föltalálója, a Hold-turista–
csoport vendéglátója.
Orley, Lynn / Julian Orley lánya, az Orley travel-nek, az
Orley Enterprises turisztikai vállalatának a vezérigazgatója.
Perfekcionista, pszichikailag labilis. A GAIA holdszálloda
építésze. A Hold-turistacsoport tagja.
 Orley, Tim / Julian Orley fia. Hadilábon áll az apjával.
Lynnt megpróbálja megóvni a bukástól. A Hold-turistacsoport
tagja.
Orley, Chrystal / Julian Orley elhunyt felesége, életének
utolsó hónapjait szellemileg elborulva töltötte.
Ögi, Heidrun / Fotográfus, albínó, egykori
sztriptíztáncosnő és pornószínésznő. Nem tesz lakatot a szájára.
Walo Ögi felesége. A Hold-turistacsoport tagja.
Ögi, Walo / Svájci nagybefektető, építész. Világfi, aki
élvezi az életet, és imádja a kilencvenes évek rockzenéjét.
Szeretetre méltó, kissé hajlamos az önimádatra és a túl nagy
gesztusokra. Heidrun Ögi férje. A Hold-turistacsoport tagja.
Palmer, Leland / Az amerikai Peary-bázison parancsnok
(Hold, Északi-sark).
Palstein, Gerald / Az EMCO olajkonszern stratégiai
igazgatója, Texas. Széplélek, szereti a számokat. Évekig
küzdött, hogy a konszernje befektessen az alternatív energiákba.
Épphogy megúszott egy gyilkossági kísérletet.
Parker-Edwards, Mimi / Divattervező, a Mimi Kri
intelligens divatkollekció megalkotója. Búvár, extrémsportoló,
kreacionista világképű. Marc Edwards felesége. A Hold–
turistacsoport tagja.
Reardon, Mickey / Egykori IRA-tag, a
riasztóberendezések szakértője.
Rogasov, Oleg / A Rogamittal orosz acélóriás
vezérigazgatója, jó kapcsolatokkal a Kremlhez és az orosz
maffiához. Imádja a futballt és a küzdősportokat, nagy figyelmet
fordít az önuralomra, udvarias, néha rideg. A Hold-
turistacsoport tagja.
Rogasova, Olympiada / Az orosz parlament
képviselőnőoje, az egykori orosz elnök, Makszim Ginsburg
lánya, Oleg Rogasov felesége. Alig észrevehető, bátortalan.
Szenved a házasságában, iszik. A Hold-turistacsoport tagja.
Ruiz, Alejandro / A Repsol olajkonszern stratégiai
igazgatója, 2022-ben eltűnt Dél-Amerikában.
Shaw, Jennifer / A központi biztonsági szolgálat főnöke,
ORLEY Enterprises. Szakavatott és szigorú, száraz humorral.
Sina / A társasági rovat szerkesztője a Greenwatcb
környezetvédelmi adónál, Loreena Keowának segít a
kutatásban.
Song, Joe / A slnopec kínai olajkonszern stratégiai
igazgatója.
Sung, Tony / Egyetemista, az Őrzők internetes ellenzéki
csoport és a City Demons motorosklub tagja.
Tautou, Bernard / A SUEZ francia-brit vízügyi konszern
vezérigazgatója, politikus. Gavallér, hajlamos az öntetszelgésre.
A Hold-turistacsoport tagja.
Tautou, Paillette / Idegennyelvű levelező, Bernard
Tautou felesége. Leereszkedő és gyenge a gyomra. A Hold-
turistacsoport tagja.
Thiel, Sophie / A GAIA holdszálloda igazgatóhelyettese,
feladatköre: technikai részleg, létfenntartó rendszerek. Vidám és
kiegyensúlyozott, kiváló detektívösztönnel rendelkezik.
Thorn, Vic / Az amerikai Peary-bázis első parancsnoka.
Kiváló űrhajós, playboy. 2024-ben az OSS-en balesetben
meghalt.
Tu, Joanna / Festőnő, Owen Jericho egykori barátnője,
Tu Tian felesége. Elegáns, nagyvilági, a világot gúnyos
távolságtartással szemléli.
Tu, Tian / A sanghaji Tu Technologies számítógépes
konszern alapítója és vezérigazgatója. Istenáldotta tehetségű
golfjátékos és üzletember, példátlanul magabiztos. Yoyo
bizalmasa, Csen Hongbing és Owen Jericho jó barátja.
Vang, Grand Cherokee / Egyetemista, Yoyo lakótársa,
önimádó, jellemgyenge. A sanghaji World Financial Center
tetején ő kezeli a Silver Dragon nevű hullámvasutat.
Vogelaar, Jan Kees / Zsoldos, Mayé tábornok idején az
egyenlítői– guineai kormány tagja. Különös ismertetőjele az
üvegszeme.
Voss, Marika / A Charité Igazságügyi Orvosszakértői
Intézetének igazgatója, Berlin
Wachowski, Tommy / Az amerikai Peary-bázis (Hold,
Északi-sark) parancsnokhelyettese.
Winter, Miranda / Egykori modell, milliárdokat örökölt,
alkalmi színésznő. Naiv és műveletlen, hangos, de szívélyes. A
melleinek nevet adott. A Hold-turistacsoport tagja.
 Woodthorpe, Kay / A bioregenerativ rendszerek kutatási
részlegének vezetője, Orley Space Station, OSS.
Xiao „Maggie” Meiqi / Egyetemista, az Őrzők internetes
ellenzéki csoport és a City Demons motorosklub tagja.
Xin, Kenny / Ügynök, esztéta és neurotikus.
Yin, Ziyi / az Őrzők internetes ellenzéki csoport és a City
Demons motorosklub tagja.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Írás közben számos szakkönyv, dokumentáció,
újságcikk, fotó és film volt a segítségemre, olyan sok, hogy ezen
a helyen lehetetlen lenne mindet felsorolnom. Annál inkább
szeretném megköszönni a szerzők, újságírók, tudósok,
fotográfusok és rendezők munkáját, aminek az eredménye az én
javamra is szolgált.
A Limit mégsem jöhetett volna létre, ha néhány
nagyszerű ember nem szakít rám időt.
Az űrhajósokról, űrállomásokról, holdbázisokról,
műholdakról, bolygóközi kommunikációról, a holdbéli hélium-
3-előfordulásról, a bányászati technológiákról, a világűr jogi
helyzetéről, végül magáról a Holdról és az emberi űrutazás
jövőjéről az alábbi személyek szélesítették ki az ismereteimet:

Thomas Reiter ISS– és Mir-űrhajós, a Német Légügyi és

Űrhajózási Központ (DLR) elnöke, Köln-Porz
Kerstin Rogon, Thomas Reiter irodája, DLR, Köln-Porz
Dr. Wolfgang Seboldt, Ürmissziók és űrtechnika, DLR, Köln-
Porz
Dr. Reinhold Ewald Mir-űrhajós és fizikus
Prof. Ernst Messerschmidt űrhajós és fizikus
Dr. Eva Hassel von Pock kommunikációs vezető, ESA-
kontrollközpont, Darmstadt
Dr. Paolo Ferri repülésirányító, Nap– és bolygómissziók, ESA-
kotrollközpont, Darmstadt
Dr. Frank-Jürgen Dieckmann repülésirányító, Envisat és ERS-2,
ESA-kontrollközpont, Darmsadt
Dr. Manfred Warhaut, a missziós részlegvezetője, ESA-
kontrollközpont, Darmstadt
Prof. Dr. Tilman Spohn, a DLR Bolygókutató Intézetének
vezetője, Berlin
Dr. Marietta Benkö űrjogi szakértő, Köln
Ranga Yogeshwar, fizikus, tudományos műsorvezető

A kőolaj- és földgázüzletágat, a konszernek struktúráit és

a prognózisokat, de az alternatív energiák növekvő piacát is két
ember, Werner Breuer, a LANXESS AG elnöke, és Wahida
Hammond, Skywalker, Köln segítségével ismertem meg.
Utóbbinak külön köszönet a kapcsolatokért, és simply being
why.
Sokat segített a modern kommunikációs technológiák, a
holnap internete, a számítástechnikai biztonság, a holográfia és a
virtuális környezet tárgykörében: Dr. Manfred Bogen
részlegvezető, Virtual Environments, Fraunhofer Intézet,
Intelligens Analízis és Információs Rendszerek Intézete, Sankt
Augustin Paul Frießem, a Biztonságos Folyamatok és
Infrastruktúrák részlegvezetője, Fraunhofer Intézet, Biztonságos
Információtechnológia Intézete, Sankt Augustin Thorsten
Holtkámper projektvezető, Virtual Environments, Fraunhofer
Intézet, Intelligens Analízis és Információs Rendszerek Intézete,
Sankt Augustin Roland Kuck projektvezető, Virtual
Environments, Fraunhofer Intézet, Intelligens Analízis és
Információs Rendszerek Intézete, Sankt Augustin
Thomas Tikwinski, NetMedia projektvezető, Fraunhofer
Intézet, Intelligens Analízis és Információs Rendszerek Intézete,
Sankt Augustin
Jochen Haas, Simply Net adatszolgáltatás, Köln
építészeti, városépítészeti, és különösen a kínai városfejlesztési,
valamint a slumokról szerzett ismereteimet Prof. Dr. Eckhard
Ribbeck, Stuttgarti Egyetem, Városépítészeti Intézet,valamint
Ingeborg Junge-Reyer városfejlesztési főpolgármester-helyettes,
szenátor, Berlin mélyítette el.
Az igazságügyi orvos szakértőok jelenlegi és jövőbeni
munkáját testközelből figyelhettem meg Dr. Michael Tsokos, az
Igazságügyi Orvosszakértői Intézet vezetője, Charité, Berlin
jóvoltából.
A múltbéli, jelenlegi és jövőbeni Kínáról, a kínai
viselkedési normák különlegességeiről, a nevekről, valamint a
kínai popzene állásáról értékes információkkal szolgált Mian
Mian írónő és popikon, Sanghaj, valamint Wei Butter, Master of
Art, ázsiai nyelvek, Bonn
A zsoldosokról, privát biztonsági szolgálatokról,
fegyvertechnológiákról, a rendőorségi és nyomozói munkáról
Peter Nasse, a Security Management Services személyi
őrzőszolgálat vezetője, Köln és Uwe Steen, a Kölni
Rendőrkapitányság sajtóosztályának munkatársa szolgált értékes
információkkal.
Külön köszönet illeti Gisela Tonk bírónőt és
hobbisinológust, aki fáradhatatlanul gyűjtötte számomra Kínáról
az adatokat Maren Steingroßt, aki rendet tett a Kína-
kutatásaimban, ezáltal a fejemben is Jürgen Muthmannt, aki egy
hét alatt több újságot olvas, mint én egy egész év alatt, és sok
mindenre felhívta a figyelmem, amit én nem vettem volna észre
Larissa Kranzot, a kellemes társaságáért
Amikor az ember egy vastag könyvet ír, elhanyagolja a
társasági életet, ami a tér és idő eltorzult érzékelésére vezethető
vissza. Például meg tudna esküdni arra, hogy éppen a múlt héten
mászkált legjobb barátjával az utcákon, amikor is telefonon
megtudja, hogy már egy fél éve nem látták egymást. Kedves
emberek, akik nagyon is fontosak, arról kérdezgetik egymást,
vajon a szellemileg és fizikailag egyaránt eltűnt barát, rokon,
férj vajon éppen melyik galaxisban járhat. Én valóban egy jó
ideig eltűntem, de soha egy rossz szót nem kaptam ezért.
Ehelyett két éven át megértésben, támogatásban és túrelemben
volt részem. Ezért nagy köszönettel tartozom a barátaimnak és a
családomnak! Minden másnál jobban örülök annak, hogy ismét
több időt tölthetek veletek – hiszen amúgy is utálok egyedül írni
az íróasztalnál! Ha nem lennének laptopok, nagyteljesítményű
akkumulátorok és hosszabbító kábelek, akkor az íróság nagyon
nem nekem való munka lenne. Egyszerűen nagyon szeretek
emberek közt lenni, ezért megszoktam, hogy nyilvános helyeken
írok, zenehallgatás közben, beszélgetések és az utca zajában.
Ennek következményeként a Limit jó része baráti
vendéglősöknél készült, akiknek a gondoskodása nem maradt
hatás nélkül a végeredményre.
Hálás köszönet illeti Thomas Wippenbecket és csapatát a
Fonda étteremtől, Köln Südstadtból, ahol annyit ültem, hogy a
végén az a veszedelem lenyegetett, engem is bútordarabnak
néznek és záráskor a székekkel együtt fölpakolnak. Kiválóan
gondoskodtak rólam a Spitzben is, amelynek barátságos
munkatársai a késsel és villával felszerelt törzshelyemet mindig
megvédelmezték más vendégekkel szemben. Mindig otthonra
leltem Sterileknél a Vintage-ban és Romain Wacknál a
Wackesben. Néha egyszerűen el kellett hagynom Kölnt,
ilyenkor Syltre utaztam, ahol írás közben tökéletesen
gondoskodott rólam Johannes King és csapata a Söl'ring
Hofban, valamint Herbert Seckler, Ivo Köster és a csapat a
Sansibarban.
Köszönetet szeretnék mondani a kiadóm nagyszerű és
lelkes munkatársainak, mindenkinek, de különös hálával neked,
Helge, a barátságodért és a felbecsülhetetlen értékű bizalmadért.
De a végső köszönettel neked tartozom, Sabina.
Akármennyire élveztem is, hogy gondolatban a Holdra utazom –
a legszebb azért mindig a Földre vetett pillantás volt. Mert ott
vagy te.
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja

Felelős kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezetője

1086 Budapest, Dankó u. 4-8.
Telefon: 235-5020
Fax: 318-4170

athenaeum@lira.hu

www.athenaeum.hu

ISBN 978-963-293-079-4

Felelős szerkesztő: Tracikievicz Zsófia

Műszaki vezető: Rácz Julianna
Borító és nyomdai előkészítés: 9s Műhely
Készült a Szekszárdi Nyomda Kft.-ben, 2010-ben
Felelős vezető: Vadász József igazgató