William Tenn - A Pszt!

-hadművelet

Talán szőrszálhasogató és maximalista vagyok, de az a véleményem, hogy ha az ember csinál valamit,

csinálja jól. A megbízatásunkkal kapcsolatban minden biztonsági intézkedéssel elégedett voltam, egyet kivéve - a
hivatalos elnevezését. Pszt!-hadművelet.
Nem tudom, ki találta ki, és nem is fogom megkérdezni, de bárki volt is, több esze lehetett volna. A fenébe is,
ha titokban akarunk tartani valamit, nem adunk neki ilyen nevet! Hanem valami olyan semleges elnevezést
adunk, mint Manhattan vagy Overlord, amilyeneket a II. világháborúban használtak, s ami nem keltette föl
senkinek az érdeklődését.
No de a Pszt!-hadműveleten dolgoztunk, s különleges biztonsági intézkedéseket kellett foganatosítanunk.
Valamennyi részvevőnek hetente többször is jelentkeznie kellett álomfejtésre és hipnoanalízisre, a havi egyszeri
vizsgálat helyett. Természetesen annak a megerősített kutatóközpontnak a vezérlő tábornoka, ahová tartoztunk,
nem kérdezhette meg, hogy mit is csinálunk, de arra is utasítani kellett, hogy a fantáziájára is tegyen féket,
valahányszor robbanást hall. Valamelyik washingtoni idióta pedig a katonai költségvetésbe név szerint is bevette
a Pszt!-hadműveletet! Gyors akcióra volt szükség, mondhatom, hogy az elnevezést Vegyes "X" Kutatásra
változtassuk.
No, szóval jóvátettük ezt a súlyos baklövést, ha nem is könnyen, s ideje volt komolyan munkához látni. Önök
természetesen tudnak az A-bombáról, a H-bombáról, az N-bombáról, mert a rájuk vonatkozó információkkal
kapcsolatban föloldották a hírzárlatot. A tervezés alatt álló egyéb fegyverekről azonban nem tudnak - és mi sem
tudunk túl sokat, hiszen nem a mi dolgunk -, de velünk óvatosan közölték, hogy ilyenek készülnek. A Pszt!-
hadművelet célja ezeknek az új fegyvereknek az elhárítása volt.
Nemcsak az volt a célunk, hogy elérjünk a Holdra. Arra már 1967. június 24-én sor került, mikor leszállt a
Holdon automatikus szondánk, hogy a talajra, a hőmérsékletre, a kozmikus sugárzásra és hasonlókra vonatkozó
adatokat továbbítson a Földre. Sajnos egy sziklaomlás működésképtelenné tette a szondát.
Az automatikus szonda azonban semmit sem ér az új fegyverekkel szemben. El kellett jutnunk a Holdra,
mielőtt bármely más ország megteszi, s föl kellett állítanunk egy állandó - fölfegyverzett - állomást anélkül,
hogy erről bárki más tudott volna.
Nyilván most már értik, miért volt annyira fontos a Pszt!-hadművelettel kapcsolatban (a fene vigye ezt a
nevet!) a teljes titoktartás. De fölszállás előtt meglehetősen biztosak voltunk abban, hogy sikerült
megakadályoznunk az információk kiszivárgását.
Valóban sikerült. Azt sem tudta senki, hogy fölszálltunk.
A Mare Nubium északi csücskénél szálltunk le; a Regiomontánus közelében, s miután kellően torokszorító
ceremóniával kitőztük a zászlót; hozzáláttunk a Földön már az unalomig begyakorolt feladat elvégzéséhez.
Monroe Gridley őrnagy előkészítette a parányi kabint tartalmazó, hatalmas rakétát a Földre való visszaútra,
amit egyedül fog megtenni.
Thomas Hawthorne alezredes aprólékosan átvizsgálta készleteinket és hordozható szállásunkat, hogy nem
érte-e őket sérülés leszállás közben.
S jómagam, Benjamin Rice ezredes, a Holdon lévő 1. sz. katonai támaszpont parancsnoka egymás után
cipeltem a nehéz ládákat sajgó, akadémikusi hátamon, s halomba raktam őket vagy kétszáz lábnyival távolabb,
ahol műanyag sátrunk fog állni.
Mindhárman körülbelül egyszerre végeztünk - terv szerint -, s áttértünk a második szakaszra.
Monroe meg én hozzáláttunk a sátorépítéshez. Egyszerű, előre gyártott elemekből készült, de a sok-sok elem
összeszerelése sok-sok munkával járt. S mikor végre állt, akkor jött csak a java: behordani és üzembe helyezni a
számtalan bonyolult berendezést.
Közben Tom Hawthorne bepréselte vaskos testét az együléses rakétába, ami addig mentőcsónakként szolgált.
A terv szerint körülbelül háromórás felderítő útra kelfett indulnia a szállásunktól egyre távolodó, spirális
útvonalon. Ezt az időt az üzemanyag és a munkaerő pocsékolásának tartottuk ugyan, de minden óvintézkedést
meg kellett tenni. Hawthorne-nak az volt a dolga, hogy megnézze; nem járkálnak-e dülledt szemű szörnyek a
Holdon. Persze alapjában véve arról volt szó, hogy Hawthorne majd további geológiai és csillagászati
részletekkel egészíti ki a jelentést, amit Monroe a Földre visz.
Tom negyven percen belül visszatért. Átlátszó sisakja alatt pufók arca falfehér volt. S falfehér lett a miénk is,
mikor elmondta, hogy mit látott.
Egy másik sátrat látott.
- A Mare Nubium túlsó oldalán - motyogta izgatottan. - Kicsit nagyobb a miénknél, s valamivel laposabb a
teteje. S nem is áttetsző, színes foltokkal, hanem tompa szürke, komor szürke. De azért mindenfelől jól látható és
elég feltűnő.
- És nincs rajta jelzés? - kérdeztem aggodalmasan. - Vagy valamiféle jel a közeiében?
- Nincs, ezredes úr. - Az utazás kezdete óta most szólított először ilyen hivatalosan, ebből is láthattam, hogy
komolyan beszél. - Ember, ki kell találnod valamit!
 - Hé, Tom! - szólt közbe Monroe. - Nem lehet, hogy csak egy szabályos formájú dombot láttál?
- Geológus vagyok, Monroe. Meg tudok különböztetni egy mesterséges létesítményt egy természetes
képződménytől. Másrészt - pillantott föl - estémbe jutott még valami, amit eddig nem említettem. A ház mellett
láttam egy vadonatúj, kicsike krátert - olyant, amilyet rakéták hagynak maguk után. Lehet, hogy az a
felszállóhelyük.
- Rakéták? - csaptam le a szóra. - Azt mondod, rakéták? Tom egyetértően vigyorgott.
- Inkább tarhajók. A kráter alapján nem lehet megállapítani, hogy azok a fickók miféle hajtóművet
használhattak. De a kráter nem olyan, mint amilyent, a mi hajtóművünk hagy, ha ez segít valamit.
Nem segített. Így hát visszavonultunk a hajónkba, és haditanácsot tartottunk. A tanácskozás valóban hadi
volt. Tom és Monroe állandóan ezredesnek szólítottak. Én meg a keresztnevükön szólítottam őket, valahányszor
csak módom nyílott rá.
Mégis egyedül én hozhattam döntést. Mármint arról, hogy mit tegyünk.
- Nézzétek - mondtam végül -, a lehetőségek a következők. Vagy tudják, hogy itt vagyunk - látták leszállni a
hajónkat, vagy észrevették Tom felderítő hajóját -, vagy nem tudják, hogy itt vagyunk. Vagy emberi lények a
Földről - s akkor valószínűleg ellenséges érzelműek -, vagy idegen lények egy más bolygórói, s akkor lehetnek
barátok, ellenségek vagy akármi.
Véleményem szerint mind a józan ész, mind a katonai rendtartás úgy kívánja, hogy ellenségnek tekintsük
őket, míg meg nem bizonyosodunk az ellenkezőjéről. Addig is folytassuk a munkát, de nagyon elővigyázatosan,
nehogy bolygóközi háborúba keveredjünk a potenciálisan barátságos Mars-lakókkal, vagy bárkik legyenek is.
Rendben van. A Főhadiszállást nyomban értesíteni kell. De mivel a Hold-Föld rádió-összeköttetést még nem
találták föl, az üzenetet csak Monroe-val küldhetjük el. Ha így teszünk, megkockáztatjuk, hogy míg Monroe
hazafelé tart, az itteni legénységünket - Tomot és engem - foglyul ejtik. Ebben az esetben ők fontos
információkat szereznek személyi állományunkról és fölszerelésűnkről, míg mi csupán azt fogjuk tudni, hogy
valaki vagy valami másnak is van támaszpontja a Holdon. Ezért elsősorban további információkra van
szükségünk.
Tehát azt ajánlom, hogy a következőt csináljuk. Én itt maradók a házban, és telefonon tartom a kapcsolatot
Tommal, akinek az indítógombon lesz az ujja, hogy nyomban fölszálljon, mihelyt megadom rá a parancsot.
Monroe pedig elmegy és leszáll az együlésessel olyan közel a másik házhoz, amilyen közel csak biztonsággal
megteheti. A további utat gyalog teszi meg, s olyan alapos felderítést végez, amilyen csak lehetséges
szkafanderben.
Rádióján csupán előre megbeszélt, értelmetlenszótagokat közöl, amiből tudni fogom, hogy leszállt, hogy
gyalog odaért, vagy hogy Tomnak föl kell szállnia. Ha elfognák, tudni fogja, hogy a felderítő legfontosabb
feladata minél több információ továbbítása, ezért maximális erőre fogja tekerni a rádióját, s annyi adatot közöl,
amennyire csak ideje lesz. Mit szóltok ehhez?
Mindketten bólintottak. Tudomásul vették a parancsot. De rólam szakadt a víz. - Kérdeznék valamit- mondta
Tom. - Miért Monroe-t küldöd felderítésre?
- Tudtam, hogy meg fogod kérdezni - feleltem. - Mindhárman elpuhult tudósok vagyunk, akik tanulmányaink
befejezése óta szolgálunk a hadseregnél. Nem nagy választási lehetőség. De ha jól tudom, Monroe félig indián -
nem igaz, Monroe? -, s abban bízom, hogy az indián vér majd segít.
- Csak az a baj, ezredes - mondta lassan fölállva Monroe -, hogy csak negyedrészben vagyok indián, s még az
is… Nem meséltem még, hogy nagyapám volt az egyetlen indián felderítő Custer oldalán Little Big Horhnál? És
meggyőződéssel állítottá, hogy Ülő Bika még mérföldekkel odébb van. De azért meg fogom tenni, amit tudok: S
ha hősiesen nem térnék vissza, kérjétek meg a biztonsági tisztünket, ne tiltsa meg, hogy a nevem bekerüljön a
történelemkönyvekbe. Ez a legkevesebb, amit megtehet.
Persze megígértem.

Monroe fölszállt, én ültem a házban, és tartottam a kapcsolatot Tommal, s dühös voltam magamra, amiért.
Monroe-t küldtem felderítésre. De éppen ilyen dühös lettem volna, ha Tomot választom. S ha bármi történik, és
parancsot kell adnom Tomnak a fölszállásra, akkor itt fogok ülni egyedül, és várok…
- Broz neggle! - szólalt meg a rádióból Monroe hangja. Leszállt.
Nem mertem a telefonon csevegni Tommal, mert attól tartottam, hogy elmulasztom a felderítők valamelyik
fontos üzenetét. Így hát csak ültem, ültem, és füleltem. Rövid idő múlva azt hallottam, hogy "Mishgashu!",
amiből megértettem, hogy Monroe már a magisik építmény felé lopakodik.
Aztán egyszerre csak Monroe a nevemet kiáltotta, s a fülhallgatóból iszonyatos recsegés hallatszott.
Interferencia! Monroe-t elkapták, s bárki kapta is el, a maga sokkal erősebb adójával elnyomta Monroe
rádióhullámait.
Aztán csönd.
Kis idő múlva tájékoztattam Tomot a történtekről.
- Szegény Monroe - mondta. És szinte láttam magam előtt az arcát.
 - Nézd, Tom - mondtam -, ha most fölszállsz, még mindig nem vihetsz magaddal semmiféle fontos
információt. Monroe elfogása után azok ott a másik házban nyilván el akarnak kapni minket is. Közel fogom
engedni őket, hogy megtudjak valamit a külsejükről - legalább azt, hogy emberi lények-e. Minden parányi
információ nagyon fontos lehet. És én mindent elmondok neked még idejében, hogy biztonságosan fölszállhass.
Rendben van?
- Te vagy a főnök, ezredes - mondta gyászos hangon Tom. - Sok szerencsét. S ezután már csak várnom
kellett. A házban még nem volt oxigénellátó berendezés, ezért a szkafanderemben kellett elfogyasztanom a
szendvicsemet. Az expedíción járt az eszem. Kilenc év, az a nagy óvatosság, az a rengeteg pénz meg az a sok-
sok kutatás - és ez a vége. Itt várom, hogy elpusztítson valami sohasem látott fegyver. Meg tudtam érteni Monroe
utolsó kívánságát. Magam is gyakran éreztem, olyan titokban dolgozunk, hogy a közvetlen főnökeink nem is
akarják, hogy tudjuk, voltaképpen min is dolgozunk. A tudósok is emberek, ők is vágynak az elismerésre.
Magam is reméltem, hogy expedíciónk története belekerül a történelemkönyvekbe, bár most éppen nem úgy
nézett ki.

Két órával később a felderítőhajó leszállt a ház mellett. Az ajtó kinyílt, s láttam, hogy Monroe kiszáll, és
felém tart.
Figyelmeztettem Tomot, hogy talán cselről van szó. - Talán valami trükk - esetleg beadtak neki valamit…
Bár nem látszott kábultnak. Becsörtetett a hóiba, s leült az egyik ládára. Csizmás lábát pedig fölrakta egy
másik ládára.
- Hogy vagy, Ben? - kérdezte. - Hogy állnak a dolgok?
- Nos? - hördültem föl rekedten.
Csodálkozást tettetett.
- Nos? Ó, értem már, mire gondolsz: A másik ház - tudni akarod, hogy ki van benne. Jogod van hozzá, Ben.
Kétségtelenül. Egy ilyen abszolút titkos expedíció vezetője - Pszt! - hadműveletnek hívnak minket, Ben - egy
másik házat talál a Holdon. Azt hiszi, hogy ő szállt-le elsőként, azért természetesen…
- Monroe Gridley őrnagy! - kiáltottam rá. - Álljon vigyázzba, és jelentsen. Nyomban! - A nyakamon lüktettek
az erek.
Monroe a falnak támaszkodott.
- Így intézik el a dolgokat a hadseregben - jegyezte meg csodálattal. - Ahogy az újoncok szokták mondani, a
dolgokat el lehet intézni jól, rosszul, meg ahogyan a hadsereg teszi. Csakhogy vannak más utak és módok is. -
Kuncogott. - Egészen más utak és módok.
- Megbuggyant-suttogta Tom a telefonba. - Ben, Monroe-nak elment az esze. - Nem földön kívüli lények
vannak a másik házban, Ben - mondta hírtélen józanul Monroe. - Nem bizony, hanem emberi lények, a Földről.
Találd ki, honnan.
- Megöllek - mondtam fenyegetően. - Esküszöm, hogy megöllek, Monroe. Honnan valók - Oroszországból,
Kínából, Argentínából?
Monroe elhúzta a száját.
- A, azok csöppet sem titokzatos helyek. Gyerünk! Találgass! Hosszan és keményen a szemébe néztem.
- Az egyetlen olyan hely…
- Hát persze- mondta. - Kitaláltad, ezredes. A másik ház gazdája a haditengerészet. Az Egyesült Államok
Haditengerészete!

Gálvölgyi Judit fordítása