BOURNE-ÁTVERÉS

ROBERT LUDLUM
Eric Van Lustbader
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Robert Ludlum's The Bourne Betrayal
by Eric Van Lustbader
Copyright © 2007 by Myn Pyn, LLC
All rights reserved.

Fordította: Szántó András

Borítóterv: Vallyon Krisztina

Hungarian edition
© by I.RC. Könyvek Kft., 2008
Hungarian translation
© by Szántó András, 2008
 Adam Hall (Elleston Trevor),
irodalmi mentorom emlékének:
A rózsák a tieid is

Köszönet
Ken Dorph-nak,
arab nyelvészemnek
Jeff Arbitalnak

És külön köszönet
Victoriának a címért.
 PROLÓGUS

A Chinook hasította a vérvörös égboltot. Megremegett a vészterhes keresztáramlatokban, átviharzott a ritkás levegőn. A
felhők hálója a lebukó nap ellenfényében úgy gomolygott, mint egy lángoló repülőgépből felcsapó füst.
Martin Lindros eltökélten nézett kifelé az őt a Simien-hegység legmagasabb régióiba emelő katonai helikopterből. Bár
azóta nem járt terepen, amióta az Öreg négy évvel ezelőtt kinevezte a Központi Hírszerzés igazgatóhelyettesévé, ügyelt rá,
hogy megőrizze fizikai erejét. Hetente három reggel edzett a CIA ügynököket kiképző gyakorlópályáján Quantico mellett, és
minden csütörtök este tíz órakor kimosta magából az elektronikus hírszerzői jelentések javításával és az akciókra vonatkozó
utasítások aláírásával járó unalmat, és másfél órát töltött lőgyakorlattal; újra megismerkedett mindenféle lőfegyverrel:
régiekkel, a jelenleg használatosakkal és a legújabbakkal. Hogy maga szervezhette ezt az akciót, csillapította korábbi
csalódottságát: már nem érezte úgy, hogy nem állja meg a helyét terepen. Mert minden megváltozott, amikor az Öreg
elfogadta a Typhonra vonatkozó műveleti javaslatát.
Szinte tapintható volt a feszültség a Chinooknak a CIA igényei szerint átalakított belsejében. Anders, a kiváló műveleti
emberekből álló, öttagú Skorpió Egy parancsnoka oldalba bökte Lindrost. Az ablakon át a kavargó felhők felé pillantva
meglátta a Ras Dashen széltől tépázott északi lejtőjét. Volt valami határozottan vészjósló a Simien-hegyvonulat
legmagasabb, négyezer-ötszáz méteres csúcsában. Talán azért, mert Lindros emlékezett a helyi tanításra: a legendá ra ősi és
gonosz lelkekről, akik a hegy csúcsa körül lakoznak.
A szél hangja üvöltéssé erősödött, mintha gyökerestől próbálná kitépni a hegyet. Eljött az idő.
Lindros bólintott, előrement oda, ahol a pilóta biztonságosan székébe szíjazva ült. Az igazgatóhelyettes harmincas
éveinek vége felé járó, magas, homokszín hajú férfi volt, a Brownon végzett, a CIA akkor verbu válta, amikor külpolitikai
tanulmányai befejeztével doktorálni készült a Georgetownon. Olyan éles eszű és elkötelezett volt, amilyet a CIA igazgatója
csak kívánhatott. Lehajolva, hogy hallani lehessen a lármában, Lindros megadta a pilótának a végső koordinátákat,
amelyeket a biztonsági követelményeknek megfelelően az utolsó pillanatig megtartott magának.
Csupán három hete volt kint a terepen. Ez idő alatt két embert veszített. Iszonyatos ár. Elviselhető veszteség, mondaná az
Öreg, s neki is meg kell tanulnia így gondolkodni, ha terepen sikeres akar lenni. De mi az emberi élet ára? Erről a kérdésről
gyakran vitatkozott Jason Bourne-nal anélkül, hogy elfogadható válaszra jutottak volna. Lindros lélekben hitt abban, hogy
léteznek olyan kérdések, amelyekre nincs elfogadható válasz.
Mégis, amikor az ügynökök kint vannak terepen, az más. Az „elviselhető veszteségeket" kötelező elfo gadni. Nincs más
út. Igen, annak a két férfinak a halála elviselhető, mert Lindros küldetése folyamán megbizonyosodott annak a jelentésnek az
igaz voltáról, amely szerint egy terrorista szervezet valahol Afrika szarván megkaparintott egy TSG nevű gyújtószerkezetet.
A TSG apró, rendkívül nagy energiájú kapcsoló, amelyet hatalmas feszültségek be- és kikapcsolásához használnak: olyan
elektronikus alkatrészek védelmét célzó csúcstechnológiai vészkapcsoló, mint például a mikrohullámú elektroncsövek vagy
az orvosi vizsgálóeszközök. Nukleáris bombák bekapcsolásához is használatos.
Fokvárosból indulva Lindros követte a kanyargó nyomokat, amelyek elvezettek Botswanából Zambián, majd Ugandán át
Ambikwába, egy - a Ras Dashen alpesi legelői övezte - kis, földműveléssel foglalkozó faluba, ahol a templomot és a
kocsmát is beleértve nincs több egy maréknyi épületnél. Ott szerzett egy TSG-t, amit aztán biztonságos futárral azonnal
elküldött az Öregnek.
De aztán történt valami, valami rendkívüli, valami borzalmas. A vérrel átitatódott, döngölt agyagpadlós kocsmában olyan
pletykát hallott, hogy egy terrorista szervezet a TSG-nél sokkal komolyabb szállítmányt készül hajóval elszállítani
Etiópiából. Ha a szóbeszéd igaz, annak rémes következményei lehetnek nemcsak Amerika, hanem az egész világ számára,
mert ez annyit jelent, hogy a terroristáknak olyan eszköz van a kezükben, amellyel rémálommá változtathatják a földi létet.

Hét perccel később a Chinook porvihart kavarva leszállt. A kis fennsík teljesen elhagyatott volt. Előttük húzódott egy ősi
kőfal - amolyan kapuféle, amely a helyi legenda szerint az ott lakó démonok félelmetes lakhelyéhez vezet. Az omladozó
falban lévő nyíláson át egy csaknem függőleges ösvény vezetett az óriási sziklatámfalhoz, amely a Ras Dashen ormát védte.
Lindros és a Skorpió Egy emberei összegörnyedve ugrottak a talajra. A pilóta az ülésében maradt, tovább járatta a
motort, a rotorok pörögtek. Az emberek védőszemüveget viseltek, hogy megóvják magukat a kavargó portól és a járművük
által felvert parányi kavicsoktól; vezeték nélküli apró mikrofonok és a fülükbe dugott fülhallgatók tették lehetővé, hogy
kapcsolatot tartsanak a rotorok bömbölése közepette is. Mindegyikük egy XM8-as könnyű rohamfegyverrel volt felszerelve,
amely percenként 750 lövedék kilövésére képes.
Lindros ment elöl a durva felszínű fennsíkon. A kőfallal szemben egy félelmetes sziklaszirt magasodott, amelyen egy
barlang feketén tátongó szája látszott. Minden egyéb fakószürke, okkersárga, tompa vörös - egy idegen bolygó, a pokolba
vezető út istenverte látképe volt.
Anders szabványos alakzatban állította fel embereit, először a nyilvánvaló rejtekhelyek ellenőrzésére küldve őket, hogy
aztán biztonságosan helyezkedjenek el körben. Ketten a kőfalhoz mentek, hogy annak távoli részét ellenőrizzék. Másik
kettőt a barlanghoz küldött, egyikük a barlang szájánál állt, másikuk arról győződött meg, hogy odabent senki sincs.
A föléjük tornyosuló hegycsúcs felől fújó szél ostorként csapott le a csupasz talajra, behatolt egyenruhájuk alá. Ott, ahol
a szirt nem meredeken zuhant alá, baljóslatúan, erőt sugárzóan emelkedett fölébük, csupasz orma hatalmasra nőtt a ritkás
levegőben. Lindros megállt egy tábortűz kihűlt hamujánál, figyelme elkalandozott.
Mellette Anders, mint minden jó parancsnok, az embereitől érkező jelentéseket hallgatta. Senki sem rejtőzött a kőfal
mögött. Figyelmesen végighallgatta a második párost is.
 - A barlangban egy holttestet találtunk - jelentette végül. - Golyót röpítettek a fejébe. Merev halott. Ezt leszámítva tiszta
a terep.
Lindros a fülhallgatójában hallotta Anders hangját. - Itt kezdünk hozzá - mondta előremutatva. - Az élet egyetlen jele
ezen az istenverte helyen.
Leguggoltak. Anders kesztyűs ujjával belekotort a hamuba.
- Van itt egy kis mélyedés - mondta félrepiszkálva az elszenesedett fadarabokat. - Látja? Az alját megkeményítette a tűz.
Ez annyit jelent, hogy valaki nemcsak egyszer gyújtott tüzet, hanem az utóbbi hónapokban többször is, talán egy éven át.
Lindros bólintott, s elismerően felemelte hüvelykujját. - Úgy fest, a megfelelő helyen vagyunk. - Izgatott lett. Egyre
valószínűbbnek tűnt, hogy az általa hallott szóbeszéd igaz. Pedig mindvégig remélte, hogy ez valóban csak szóbeszéd; hogy
feljut ide, és semmit sem talál. Mindenkinek úgy lenne a jobb.
Lecsatolt derékszíjáról két eszközt, bekapcsolta és a tűzrakó hely fölé emelte őket. Az egyik egy alfasugárzás-érzékelő
volt, a másik pedig egy Geiger-Müller-számláló. Amit keresett, de amit nem akart találni, az az alfa- és gammasugárzás
keveréke volt.
A kihűlt tűzrakás környékén egyik eszköz sem jelzett semmit.
Továbbment. A tűzrakó helyet középpontnak használva, koncentrikus körökben távolodott, tekintete rátapadt a
mérőműszerekre. A harmadik körnél járt, talán száz méterre a tűz helyétől, amikor az alfamérő megmozdult.
- A francba! - mormogta az orra alatt.
- Talált valamit? - kérdezte Anders.
Lindros tengelyirányban arrébb lépett, mire az alfamérő megállt. A Geiger-Müller-számláló továbbra sem jelzett. Hát ez
is valami. Alfajelzés ezen a magassági szinten bármitől származhat, leginkább talán magától a hegytől.
Visszafordult oda, ahol az alfajelző sugárzást mért. Felnézve látta, hogy éppen egy vonalban van a bar langgal. Lassan
elindult arrafelé. A műszeren állandósult a jelzés. Aztán, talán húsz méterre a barlang szájától, a mutató kilendült. Lindros
egy pillanatra megállt, hogy letörölje a szája fölött gyöngyöző verítékcseppeket. A Krisztusát, kénytelen lesz felfedezni egy
újabb szöget a világ koporsójában? De azért ez még nem gamma, mondta magában. És ne is legyen. További tizenkét
méteren át reménykedett. Aztán beindult a Geiger-Müller-számláló.
Ó, Istenem, gammasugárzás, összekapcsolva alfasugárzással. Éppen az a jelzés, amit reményei szerint nem fog találni.
Érezte, hogy a veríték végigcsorog a gerincén. A jeges veríték. Azóta nem tapasztalt ehhez hasonlót, amióta először
kényszerült ölni terepen, közelharcban; kétségbeesés és elszántság ült az arcán, ahogy azon a férfién is, aki mindenáron meg
akarta őt gyilkolni. Önvédelem volt.
- Fényt! - Lindrosnak erőlködve kellett kimondania a szót, hangját eltompította a halálos rettegés. - Muszáj látnom azt a
holttestet.
Anders bólintott, parancsot adott Bricknek, annak a férfinak, aki elsőként hatolt be a barlangba. Brick felkapcsolt egy
xenonlámpát. A három férfi belépett a homályba.
Nem akadt száraz levél vagy egyéb szerves anyag, amely megtörte volna a dohos barlangszagot. Érezték maguk fölött a
sziklatömb roppant súlyát. Lindrosnak eszébe jutott a fulladáshoz közeli érzés, amelyet akkor érzett, amikor a kairói
piramisok mélyén először lépett be a fáraók sírkamrájába.
Az éles xenonfény a sziklafalakra vetült. Ebből a kietlen környezetből egyáltalán nem rítt ki a férfi holttestének látványa.
Árnyak suhantak át fölötte, amint Brick a lámpát mozgatta. A xenonfény megfosztotta minden esetleges színtől, így kevésbé
látszott emberinek - egy horrorfilmből előlépett zombira emlékeztetett. Nyugalmi helyzetben, a végső békesség helyzetében
volt, rácáfolva a homloka közepén tátongó, golyó ütötte lyukra. Az arc félrefordult, mintha sötétben szeretett volna maradni.
- Nem öngyilkosság volt, annyi bizonyos - jegyezte meg Anders, s Lindros gondolatmenete is ezzel indult. - Az
öngyilkosok általában könnyebb megoldást választanak, mondjuk a szájukba veszik a fegyver csövét. Ezt a férfit profi
gyilkolta meg.
- De miért? - Lindros hangja zavarodott volt.
A parancsnok vállat vont. - Ezernyi oka is lehet...
- A francba is, hátrébb!
Lindros olyan hangerővel ordított mikrofonjába, hogy Brick, aki a hullát járta körbe, hátraugrott.
- Elnézést, uram - mondta Brick. - Csak mutatni akartam önnek valami különöset.
- Világítson oda! - utasította Lindros. De már tudta, mi következik. Abban a pillanatban, amikor beléptek a barlangba,
mind a sugárzásérzékelő, mind a Geiger-Müller-számláló iszonyatos zakatolásba kezdett a szeme előtt.
Krisztusom, gondolta. Jaj, Krisztusom.
A holttest roppant sovány és megrázóan fiatal volt, nyilvánvalóan még tizenéves sem múlt. Arab-sémi vonásai lennének?
Lindros ezt furcsállotta volna, de szinte képtelenség volt megállapítani, mert...
- Isten szentséges anyjára!
. Anders akkor látta meg. A hullának nem volt orra. Az arca közepét kirágták. A csúf üreg feketéllett a lassan előhabzó
alvadt vértől, mintha még volna élet a testben. Mintha valami bentről kifelé lakmározna benne.
Pontosan, gondolta öklendezve Lindros, éppen ez történik.
- Mi a fene okozhatja ezt? - kérdezte rekedten Anders. - Méreg? Vírus?
Lindros Brickhez fordult. - Hozzáért? Mondja, megérintette a holttestet?
- Nem, én... - Brick hátrahőkölt. - Megfertőződtem?
- Igazgatóhelyettes úr, bocsánatot kérek, uram, de mi a fenébe rángatott bennünket bele? Hozzászoktam már, hogy titkos
műveleteknél nem mindenbe avatnak be, de ez túlmegy minden határon.
A fél térden lévő Lindros letekerte egy kis fémdoboz tetejét, s kesztyűs ujjával egy kevés port gyűjtött a holttest
közeléből. Szorosan lezárta a fémdobozt, s fölkelt.
- El kell mennünk innen - nézett egyenesen Anders arcába.
 - Igazgatóhelyettes úr...
- Ne aggódjon, Brick. Semmi baja nem lesz - mondta tekintélyt parancsoló hangon. - Ne beszéljünk többet. Gyerünk!
Amikor a barlang szájához értek, s felderengett a fonnyadt, vérvörös táj, Lindros beleszólt mikrofonjába. - Anders,
mostantól magának és az embereinek tilos a barlangba lépniük. Nehogy sugárzás érjen bárkit is. Megértette?
A parancsnok egy pillanatig habozott, haragja, embereiért érzett aggodalma kiült az arcára. De aztán úgy tűnt, lélekben
vállat von. - Igenis.
Lindros a következő tíz percben végigvizsgálta a fennsíkot a sugárérzékelőjével és a Geiger-Müller-számlálóval. Nagyon
meg akarta tudni, hogyan jutott ide fel a fertőzés - milyen úton jöttek a megfertőzött emberek? Fölösleges lett volna azt
keresni, merre mentek. A tény, hogy az orr nélküli embert agyonlőtték, arról árulkodott, hogy a csoport tagjai a
legiszonyatosabb módon fedezték fel, hogy sugárzás érte őket. Egész biztosan elszigetelték volna a továbbter jedést. De
Lindrosnak most nem volt szerencséje. A barlangtól távolodva mind az alfa-, mind a gammasugárzás megszűnt. A legapróbb
nyom sem maradt, amit követhetett volna.
Egy idő után visszafordult.
- Üríttesse ki a területet, parancsnok!
- Hallottátok! - kiáltotta Anders, amint a várakozó helikopter felé szaladt. - Nyergeljünk fel, fiúk!

- Wa'i - mondta Fadi. Tudja.

- Biztos, hogy nem. - Abbud ibn Aziz Fadi mellett fészkelődött. A fennsíktól háromszáz méterre lévő magas domborulat
mögött guggolva amolyan előőrsét alkották annak a mintegy húsz fegyveresből álló csapatnak, amely odalent hasalt a
mögöttük lévő sziklás talajon.
- Így már mindent értek. Valahol kiszivárgott a dolog.
- Miért nem tájékoztattak bennünket?
Nem kapott választ. Nem is volt rá szükség. Puszta félelemből nem tájékoztatták őket. Ha Fadi tudta volna,
mindegyiküket megölte volna; az utolsó szálig minden etiópiai szállítót. Ezt hívják tökéletes megfélemlítésnek.
Hatalmas, 12x50-es orosz katonai távcsövén keresztül Fadi jobbra nézett, hogy szemmel tartsa Martin Lindrost. A
12x50-es szédítően kis látótérrel szolgált, ám annál részletesebb képet adott. Látta, hogy a csoport vezetője - a CIA
igazgatóhelyettese - egyszerre használ sugárzáskeresőt és Geiger-Müller-számlálót. Ez az amerikai aztán tudja a dolgát.
Fadi, a magas, széles vállú férfi karizmatikus egyéniség volt. Amikor beszélt, körülötte mindenki elhallgatott. Csinos,
erőt sugárzó arcának színét csak tovább mélyítette a sivatagi nap és a hegyek felől fújó szél. Szakálla és haja hosszan
göndörödött, színe a csillagtalan éj szuroksötétjét idézte. Ajka telt és széles volt. Ha elmosolyodott, mintha a nap lejött volna
az égboltról, hogy egyenesen híveire ragyogjon. Mert Fadi nem is titkolt küldetése messianisztikus természetű volt: reményt
hozni a reménytelenségbe, lemészárolni azokat az ezreket, akik a szaúdi királyi családot alkotják, eltörölni az irtózatosakat a
föld színéről, felszabadítani saját népét, szétosztani a zsarnokok szemérmetlen vagyonát, helyreállítani szeretett Arábiájában
az igazságos rendet. Tudta, hogy először a szaúdi királyi család és az Amerikai Egyesült Államok közötti kapcsolatot kell
felszámolnia. Ehhez csapást kell mérnie Amerikára, s világossá kell tennie, hogy a csapás épp annyira tartós, mint amennyire
elfelejthetetlen.
Viszont nem engedhette meg magának, hogy alábecsülje az amerikaiak fájdalomtűrő képességét. Ez szélsőséges elvtársai
körében általános hiba volt, ez sodorta őket bajba saját népükkel szemben is, ez minden másnál inkább volt forrása a remény
nélküli életnek.
Fadi nem volt bolond. Megtanulta a világ történelmét. Helyesebben szólva tanult belőle. Amikor Nyikita Hruscsov
kijelentette Amerikának: „Eltemetünk benneteket!", szívből beszélt. Mégis kit temettek el? A Szovjetuniót.
Amikor szélsőséges elvbarátai így beszéltek: „Több emberöltőnyi időnk is van, hogy eltemessük Amerikát", arra, a fiatal
emberekből álló végtelen utánpótlásra utaltak, akik évről évre nagykorúvá válnak, akik közül kiválogathatták a csatában
eleső vértanúkat. A legcsekélyebb mértékben sem aggasztotta őket e fiatalok halála. Miért is aggasztotta volna? A
paradicsom tárt karokkal várja a vértanúkat. De mégis, igazából mit nyertek vele? Remény nélkül élt-e Amerika? Nem. E
cselekedetek vajon Amerikát a remény nélküli élet felé lökték? Ismét nem. Akkor?
Fadi tiszta szívből - és csodálatos intellektusával - hitte, hogy megtalálta a választ.
Távcsövével követve az igazgatóhelyettest látta, hogy a férfi észrevehetően vonakodik eltávozni. Úgy érezte magát, mint
egy ragadozómadár, amely a célterületet szemléli. A dölyfös amerikai katonák bemásztak a helikopterbe, de parancsnokuk -
Fadi hírszerzésének nem sikerült kiderítenie a nevét - nem hagyta vezetőjüket őrizet nélkül a fennsíkon. Óvatos ember volt.
Talán megorrontott valamit, amit a szeme nem látott; talán csak a belé idegződött fegyelem vezérelte. Mindenesetre, ahogy a
két férfi egymás mellett állva beszélgetett, Fadi tudta, hogy ennél jobb esélye nem adódik.
- Kezdd! - szólt halkan Abbud ibn Aziznak, de a távcsövet nem vette le a szeméről.
Abbud ibn Aziz felemelte a szovjet gyártmányú RPG-7-es, vállról indítható gránátvetőt. Köpcös férfi volt, holdvilág
arcában bal szeme születésétől fogva bandzsított. Fürgén, biztos kézzel helyezte be a kúpos végű, rovátkált robbanótöltetet a
gránátvető csövébe. A pörgő gránát rovátkái biztosítják a stabilitást, garantálják, hogy nagy pontossággal találjon célba.
Amikor meghúzza az elsütő-billentyűt, a szerkezet 117 méteres másodpercenkénti sebességgel lövi ki a gránátot. Ez a
roppant energia-kitörés viszont bekapcsolja a hátsó csőben lévő indítórendszert, amely 294 méteres másodpercenkénti
sebességre gyorsítja fel a töltetet.
Abbud ibn Aziz az elsütő-billentyű mögött elhelyezett optikai célzó berendezéshez illesztette jobb szemét. Megtalálta a
Chinookot, átsuhant az agyán, hogy milyen kár elveszíteni ezt a varázslatos harci eszközt. De az ilyen vágyakozás nem az ő
dolga. Mindenesetre Fadi fivére mindent aprólékosan kitervelt, a nyomok láncolata, amely irodája elhagyására késztette a
CIA igazgatóhelyettesét, kicsalta a terepre, gyötrelmes úton elvezette Északnyugat-Etiópiába, ott is a Ras Dashen felsőbb
régióiba.
 Abbud ibn Aziz úgy helyezte el az RPG-7-est, hogy az a helikopter első rotorjának illesztését vegye célba. Eggyé vált a
fegyverrel, eggyé vált csapata céljával. Érezte, ahogy társai teljes eltökéltsége elárasztja, mint egy árhullám, mint az
ellenséges partokra lezúdulni készülő hullám.
- Emlékezz! - mondta Fadi.
De Abbud ibn Aziznak, a magasan képzett fegyveresnek, akit Fadi ragyogó fivére képezett ki a korszerű hadviselésre,
nem kellett emlékeztető. Az RPG egyetlen hátránya, hogy lövés után árulkodó füstgomolyt hagy maga után. Rögtön
láthatóvá válnak az ellenség számára. Ezzel is számolniuk kellett.
Érezte a vállán Fadi mutatóujjának érintését, ami azt jelentette, hogy célpontjuk pozícióba ért. Ujja rákulcsolódott az
elsütő-billentyűre. Mélyet lélegzett, lassan fújta ki a levegőt.
Aztán jött a hátrarúgás, a túlforrósodott levegő hurrikánja. Ezt követte magának a robbanásnak a villanása és döreje, egy
füstcsóva, majd a szemközti táborban összecsavarodó, felemelkedő rotorlapátok. A dübörgő visszhang és Abbud ibn Aziz
vallanak tompa fájdalma még le sem csillapodott, amikor Fadi harcosai egy emberként fölemelkedtek és a magas
hegyoldalhoz futottak, száz méterre keletre onnan, ahol Fadi és Abbud ibn Aziz gubbasztott, s ahonnan éppen elmásztak a
magasba szökő, árulkodó füst miatt. Amint arra a csapatot megtanították, erős sortüzet eresztettek meg, így fejezve ki az
igazhitűek haragját.
Al-Hamdul lil-Allah! Dicsőség Allahnak! Megkezdődött a támadás.

Az egyik másodpercben Lindros még arról beszélt Andersnek, miért akar még két percig a területen maradni, a
következőben elzuhant, mintha koponyáját egy cölöpverő gép zúzta volna szét. Pár pillanatba beletelt, míg rájött, hogy hason
fekszik a talajon és a szája telement földdel. Fölemelte a fejét. Égő törmelékek röpködtek őrült módon a füstös levegőben, de
hang nem hallatszott, egyáltalán semmi, csak különös nyomást érzett a dobhártyáján, valami belső zúgást hallott, mint ha a
szél lustán fújni kezdett volna a fejében. Vér csorgott az arcán, forrón, mint a könnyek. Az égett gumi és műanyag éles, fojtó
szaga eltöltötte orrát, de volt még valami más is: a sülő hús nehéz bűze.
Amikor megpróbált oldalra fordulni, akkor fedezte fel, hogy Anders félig rajta fekszik. A parancsnok fogta fel a robbanás
erejét, hogy így próbálja őt megmenteni. Arca és csupasz válla, ahol leperzselődött róla az egyenruha, keményre égett és
füstölt. Fejéről teljesen leégett a haj, csak a csupasz koponyája maradt meg. Émelygés tört Lindrosra, az erős öklendezés
lendülete letaszította róla a holttestet. Akkor is öklendezett, amikor térdre kecmergett.
Valamilyen furcsán lefojtott zúgás jutott el hozzá, mintha messziről hallaná. Megfordult, s látta, hogy a Skorpió Egy
tagjai sorban másznak elő a Chinook roncsából, s közben automata fegyvereikkel lőnek.
Egyikük a földre zuhant a bömbölő gépfegyver-tűzben. Lindros következő mozdulata ösztönös volt. Hason fekve
odakúszott a halotthoz, felkapta XM8-asát, s lőni kezdett.

A Skorpió Egy harcedzett emberei bátrak és jól képzettek voltak. Tudták, mikor lőjenek, és mikor kell menekülniük. Viszont
a kereszttűz teljesen felkészületlenül érte őket, annyira az előttük lévő ellenségre összpontosítottak. Egyenként szedték le
őket, többüket több találat is érte.
Lindros rendíthetetlenül harcolt, még akkor is, amikor egyedül ő maradt állva. Különös, hogy senki sem lőtt rá; egyetlen
golyó sem járt a közelében. Éppen ezen kezdett el csodálkozni, amikor az XM8-asából kifogyott a lőszer. Ott állt, kezében a
füstölgő fegyverrel, nézte, amint az ellenség közeledik a fölötte lévő hegyoldalról.
Csöndben voltak, soványak, mint a barlangban elpusztult férfi, olyanok üveges tekintetével, akik túl sok kiontott vért
láttak. Ketten kiváltak a rajból, és becsusszantak a Chinook füstölgő belsejébe.
Lindros fölkapta a fejét, amikor lövéseket hallott. A csoport egyik embere pördült ki az elfeketedett Chinook ajtaján, egy
pillanattal később a másik a gallérjánál fogva vonszolta ki a vérző pilótát.
Vajon halott vagy csak eszméletlen? Lindros nagyon szerette volna tudni, de a többiek körbeállták. Arcukon látta a
megszállottak tekintetének különös fényét, a beteges sárgaságot, a lángot, amely csak halálukkal hunyhat ki.
Leejtette hasznavehetetlen fegyverét, a férfiak lefogták, kezét erősen a háta mögé csavarták. A többiek összeszedték a
földön fekvő halottakat, s betuszkolták őket a Chinookba. A nyomukban két másik közeledett lángszórókkal. Idegesítő
precizitással égették el a helikoptert, a benne lévő halottakkal és sebesültekkel együtt.
A megroggyant és a felszíni horzsolásoktól vérző Lindros nézte a rendkívül összehangolt műveletet. A lá tottak
meglepték és mély benyomást tettek rá. Meg is rettentették. Bárki tervelte is ki ezt a ravasz rajtaütést, bárki képezte is ki ezt
a csapatot, nem közönséges terrorista. Úgy, hogy fogva tartói ne lássák, lehúzta ujjáról a gyűrűt, s ledobta a kövek közé,
majd lépett egyet, hogy cipőjével eltakarja. Bárki jön utána, tudnia kell, hogy ő itt járt, hogy nem ölték meg a többiekkel
együtt.
Abban a pillanatban a körülötte állók szétrebbentek, s látta, hogy egy magas, delejes tekintetű arab lépked felé,
határozott, sivatagtól cserzett arcú, nagy, csillogó szemű férfi. A Lindros által kivallatott terro ristáktól eltérően ezen a férfin
láthatók voltak a civilizáció jelei. Megérintette az Első Világ; kortyolt technológiájának poharából.
Lindros belenézett az arab sötét szemébe, aztán csak álltak egymással szemben.
- Jó napot, Mr. Lindros! - köszönt arabul a terroristavezér.
Lindros rezzenéstelen pillantással nézte tovább.
- Csöndes amerikai, hová tűnt a hetvenkedése? - Mosolyogva hozzátette: - Nincs értelme a színlelésnek. Tudom, hogy
beszél arabul. - Megszabadította Lindrost mind a sugárkeresőtől, mind a Geiger-Müller-számlálótól. - Feltételezem,
megtalálta, amit keresett. - Végigtapogatta Lindros zsebeit, s elővette a fémdobozt. - Ó, igen. - Kinyitotta, és Lindros
bakancsa elé öntötte a tartalmát. - Kár, hogy az igazi bizonyíték már rég nincs itt. Szeretné tudni az úti célját. - Ez utóbbi
gúnyos közlés volt, nem kérdés.
- A hírszerzése elsőrangú - mondta kifogástalan arabsággal Lindros, ami komoly meglepetést keltett a csapat minden
tagjában, kivéve két embert: magát a vezetőt és egy köpcös férfit, akit Lindros a parancsnok helyettesének gondolt.
A vezető ismét elmosolyodott. - Viszonzom az elismerést.
 Csönd.
A vezető minden figyelmeztetés nélkül olyan erővel csapta szájon Lindrost, hogy összekoccantak a fogai. - A nevem
Fadi, a Megváltó, Martin. Ugye nem bánja, ha Martinnak szólítom? Nos, a következő pár hétben, amíg együtt leszünk,
meghitt barátokká válunk majd.
- Nem szándékozom bármit is mondani magának - felelte Lindros, hirtelen angolra váltva.
- Hogy mit szándékozik és hogy mit tesz, az két külön dolog - jelentette ki ugyanolyan tökéletes angolsággal Fadi.
Lehajtotta a fejét. Lindros hunyorgott, amikor megérezte karján a rántást, amely olyan erő teljes volt, hogy azzal fenyegetett,
kiugrik a válla.
- Maga választotta, hogy erre az útra tér. - Fadi csalódottsága igazinak látszott. - Milyen pimasz magától, mennyire
oktalan! De hát végtére is, maga amerikai. Ha az amerikaiak valamik, akkor pökhendiek, Martin. Ami tényleg oktalanság.
Ismét felvetődött Lindrosban a gondolat, hogy ez nem közönséges terrorista. Fadi tudta a nevét. Bár mennyire hasogatta
is a rettenetes fájdalom a karját, igyekezett, hogy arca kifejezéstelen maradjon. Miért nem szerelkezett fel a fogába rejtett
ciánkapszulával, mint a kémregények ügynökei? Gyanúja szerint előbb-utóbb szeretné, ha volna nála egy ilyen. Mégis,
mindaddig állni fogja a sarat, amíg csak képes lesz rá.
- Úgy van, csak bújjon a sztereotípiák mögé - mondta. - Azzal vádol bennünket, hogy nem értjük magukat, de maguk
még kevésbé értenek bennünket. Egyáltalán nem ismer engem.
- Ó, ebben, mint többnyire másban is, téved, Martin. Valójában egészen jól ismerem. Egy ideje... hogy is mondják az
amerikai diákok? Ó, igen... szakosodtam magára. Antropológiai tanulmányok vagy reálpolitika? - Vállat vont, mintha két
együtt iddogáló kolléga volnának. - Mindegy, minek nevezzük.
Mosolya szélesebb lett, ahogy Lindrost mindkét oldalról arcon csókolta. - Nos, most együtt folytatjuk a második
fordulót. - Amikor ellépett, ajka véres volt.
- Három héten át engem keresett, s ehelyett én találtam meg magát.
Nem törölte le Lindros vérét. Hanem lenyalta.
 ELSŐ KÖNYV

Egy

- Mikor kezdtek jelentkezni ezek a különös emlékképek, Mr. Bourne? - kérdezte dr. Sunderland.
Jason Bourne nem tudott nyugton megülni, föl-alá járkált a kényelmes, otthonos helyiségben, amely inkább látszott egy
magánlakás dolgozószobájának, mint orvosi rendelőnek. Krémszínű falak, mahagóni burkolat, karmos lábakon álló patinás,
sötét íróasztal, két szék és egy kis kanapé. A dr. Sunderland mögötti falat számos diplomája és nemzetközi díjak impo náló
sora borította. Ez utóbbiakat a pszichológia és a pszichofarmakológia terén - azon belül szakterületén, az emlékezet bajainak
kezelésében - elért eredményeiért kapta. Bourne alaposan szemügyre vette őket, majd észrevett egy ezüstkeretes fényképet
az orvos íróasztalán.
- Mi a hölgy neve? - kérdezte Bourne. - A felesége?
- Kátya - felelte rövid tépelődés után dr. Sunderland.
A pszichiáterek mindig ódzkodnak tőle, hogy bármilyen személyes információt adjanak önmagukról és a családjukról.
De ez esetben, gondolta Bourne...
Kátya sí ruhát viselt. Csíkos kötött sapka volt a fején, tetején pomponnal. Szőke volt és nagyon szép. Valami azt súgta,
hogy nem zavarja, ha fényképezik. Belemosolygott a kamerába, szemében ragyogott a nap. A szeme körüli apró ráncok
olyannak mutatták, mint aki nagyon sebezhető.
Bourne érezte, hogy könnybe lábad a szeme. Egykor azt mondta volna, hogy ezek David Webb könnyei. De az
egymással hadakozó két személyiség - David Webb és Jason Bourne, lelkének nappala és éje - végül egybeolvadt. Jóllehet,
David Webbet, a Georgetown Egyetem hajdani nyelvészprofesszorát egyre inkább körülfonták az árnyékok, sokat tompított
Bourne legparanoiásabb és legantiszociálisabb vonásain. Bourne képtelen volt Webb normális világában élni, mint ahogy
Webb sem tudott életben maradni Bourne gonosz árnyékvilágában.
Dr. Sunderland szavai hatoltak be a gondolataiba. - Kérem, foglaljon helyet, Mr. Bourne.
Leült. Némi megkönnyebbülést hozott, hogy tekintetét levehette a fényképről.
Dr. Sunderland arca őszinte együttérzést fejezett ki. - Az emlékképek, Mr. Bourne, úgy képzelem, a felesége a halála
után jelentkeztek először. Ekkora megrázkódtatás...
- Nem akkor kezdődött, nem - vágta rá Jason Bourne. De ez hazugság volt. Az emlékfoszlányok akkor bukkantak ismét
fel, amikor megnézte Marie-t. Felriadt álmából - ám a rémlátomások a felkapcsolt villany vakító fényében sem akartak
eltűnni.
Vér. Vér a kezén, vér borítja a mellkasát. Vér a karjában cipelt asszony arcán. Marie! Nem, nem Marie! Valaki más.
Látja a patakzó vér alól sápadtan kivillanó nyakának lágy vonalait. Az asszony elszivárgó élete futás közben az utca kövére
csöpög. Liheg a csípősen hűvös éjszakában. Hol van? Miért szalad? Édes Istenem, ki ez a nő?
Fölpattant az éjszaka közepén felöltözött, kiszaladt, teljes erőből futott a kanadai vidéken, amíg oldala szúrni nem
kezdett. A csontfehér holdfény úgy követte, mint rémálmának véres töredékei. Egyik elől sem tudott elmenekülni.
Most meg hazudik az orvosának. De miért is ne? Nem bízott benne, még ha Martin Lindros - a CIA igazgatóhelyettese és
Bourne barátja - ajánlotta is neki, megmutatva tekintélyt parancsoló bizonyítványait. Lindros a CIA igazgatójának irodájából
kapott névsorból választotta ki Sunderland nevét. Erről nem kérte ki a barátja véleményét: Anne Held szignója a lapok alján
igazolta a választás helyességét. Anne Held volt az igazgató jobbkeze, szigorú asszisztense.
- Mr. Bourne! - nógatta dr. Sunderland.
Nem mintha számítana. Látta Marie sápadt, élettelen arcát, maga mellett érezte Lindrost, miközben a halottkém francia-
kanadai akcentussal kiejtett angol szavait hallgatta: - Akut vírusos tüdőgyulladás lépett fel nála, nem tudtuk megmenteni.
Nyugtassa meg a tény, hogy nem szenvedett. Elaludt, és többé nem ébredt föl. - A halottkém felnézett a halott nőről annak
bánat sújtotta férjére és barátjára. - Bárcsak előbb visszajött volna a sítúráról!
Bourne beharapta a szája szélét. - A gyerekeinket vitte vakációra. Jamie utolsó lesiklásakor kificamította a bokáját.
Alison rettenetesen megijedt.
- Nem keresett doktort? Mert ha megrándult a fiú bokája... vagy eltörött...
- Ezt ön nem értheti. A feleségem... az egész családja szabadban él, farmerek, a szívós fajtából valók. Marie-t
gyerekkorától úgy nevelték, hogy gondoskodni tudjon magáról a vadonban. Nem ijedt meg az ilyen helyzetektől.
- Pedig néha - jegyezte meg a halottkém - nem árt előre félni.
- Nincs joga ítélkezni felette! - kiáltotta Bourne haragosan és szomorúan.
- Túl sokat időzött halottakkal - korholta Lindros a halottkémet. - Most élő emberekkel van dolga.
- Elnézést kérek.
Bourne visszafojtott lélegzettel fordult Lindroshoz. - Felhívott telefonon, azt hitte, csak megfázás.
- Elég természetes következtetés - felelte a barátja. - Mindenesetre a gondolatai a fia és a lánya körül jártak.
 - Nos, Mr. Bourne, mikor kezdtek felvillanni az emlékképek? - Dr. Sunderland angoljába enyhe román akcentus vegyült.
Itt egy férfi, magas, széles homlokú, erős vonalú állal, kiugró orral, akiben az ember könnyen megbízhat. Acélkeretes
szemüveget viselt, haját különösen, régimódiasan hátrafésülve hordta. Sem PDA-ja 1, sem szövegesüzenet-továbbítója nem
volt. És főleg nem szakosodott több irányban. Mellényes öltönye vastag gyapjúszövetből készült, amelyhez piros-fehér
tűpettyes csokornyakkendőt kötött.
- Gyerünk, gyerünk! - Dr. Sunderland fölvetette nagy fejét, amitől úgy nézett ki, mint egy bagoly. - Megbocsásson, de
egész biztosan érzem, hogy maga... hogy is mondjam... rejtegeti az igazságot.
Bourne hirtelen éber lett. - Rejtegetem...?
Dr. Sunderland egy gyönyörű krokodilbőr tárcát vett elő, amelyből kihúzott egy százdolláros bankjegyet. Fölemelte, s
így szólt: - Lefogadom, hogy az emlékképek közvetlenül azután kezdtek felvillanni, hogy örök nyugalomra helyezte a
feleségét. Viszont a fogadás érvénytelen, ha úgy dönt, nem mondja el az igazságot.
- Mi maga, eleven hazugságvizsgáló?
Dr. Sunderland bölcsen hallgatott.
- Tegye el a pénzét - mondta végül Bourne. Felsóhajtott. - Természetesen igaza van. Az emlékképek azon a napon
kezdődtek, amelyen utoljára láttam Marie-t.
- Milyen formában kezdődtek?
Bourne habozott. - Lenéztem rá... a ravatalozóban. A nővére és az apja már azonosították, s elszállíttatták a halottkémtől.
Lenéztem rá és... egyáltalán nem őt láttam...
- Hanem mit, Mr. Bourne? - kérdezte dr. Sunderland halkan, érzelemmentesen.
- Vért. Vért láttam.
- És?
- Hát, nem volt vér. Igazából nem. Ez az emlék bukkant föl - minden figyelmeztetés nélkül - anélkül...
- Ez így szokott történni, nem?
Bourne bólintott. - A vér... friss volt, csillogott, kék volt az utcai lámpák fényében. Vér borította az arcát...
- Kinek az arcát?
- Nem tudom... egy nőét... de nem Marie volt az. Hanem... valaki más.
- Le tudná írni ezt a nőt? - érdeklődött dr. Sunderland.
- Hát ez az. Képtelen vagyok rá. Nem is tudom... És mégis, ismerem őt. Tudom, hogy ismerem.
Rövid csend következett, amelyet dr. Sunderland egy látszólag nem oda tartozó kérdéssel tört meg. - Mondja, Mr.
Bourne, hányadika van ma?
- Nem ilyen jellegű emlékezeti problémáim vannak.
Dr. Sunderland lehajtotta a fejét. - Bocsásson meg, kérem.
- Kedd, február harmadika.
- Négy hónap telt el a temetés óta, azóta, hogy emlékezetvesztéssel küzd. Miért várt ilyen sokáig, hogy segítséget kérjen?
Egy ideig ismét csend állt be. - Valami történt a múlt héten - szólalt meg végre Bourne. - Egy... egy régi barátomat
láttam. - Alex Conklin sétált Alexandria óvárosában, ahová Bourne hosszú idő után sétálni vitte Jamie-t és Alisont. Egy
Baskin-Robbins fagyizóból léptek ki, a két gyerek hatalmas adag fagylalttal a kezében, s ott volt Conklin teljes
életnagyságban. Alex Conklin, a pártfogója, a Jason Bourne személyazonosság kiagyalója. El sem tudná képzelni, hol lenne
ma Conklin nélkül.
Dr. Sunderland fölkapta a fejét. - Nem értem.
- Ez a barátom három éve meghalt.
- És mégis látta őt.
Bourne bólintott. - A nevén szólítottam, és amikor megfordult, tartott valamit a karjában... valójában valakit. Egy nőt.
Egy vérző nőt.
- A maga rémálmainak véres nőjét.
- Igen. Abban a pillanatban arra gondoltam, elvesztettem az eszemet.
Ekkor határozta el, hogy elküldi otthonról a gyerekeket. Alison és Jamie Marie nővéréhez és apjához utazott Kanadába,
ahol a családnak óriási gazdasága van. Jobb ott nekik, bár Bourne-nak rettenetesen hiányoztak. Nem tenne nekik jót, ha most
látnák őt.
Azóta álmaiban hányszor, de hányszor visszatértek a legrettegettebb pillanatok: látja Marie sápadt arcát; összeszedi az
asszony holmiját a kórházban; a ravatalozó sötét helyiségében áll a temetkezési vállalkozóval, nézik Marie testét, a nő arca
nyugodt, viasszerű, úgy kifestve, ahogy Marie sosem sminkelte volna ki magát. Ő előrehajolt, kinyújtotta a kezét, a
temetkezési vállalkozó egy zsebkendőt nyújtott oda neki, amellyel Bourne letörölte az asszony arcáról a rúzst és a pirosítót.
Akkor megcsókolta, ajkának hidegsége áramütésként futott rajta végig: Halott, halott. Ennyi, a vele élt életemnek vége.
Halkan leengedte a koporsó fedelét. A temetkezési vállalkozóhoz fordult: - Meggondoltam magam. Ne legyen nyitott a
koporsó. Nem akarom, hogy bárki így lássa, különösen a gyerekek.
- Mégiscsak utána ment - jegyezte meg makacsul dr. Sunderland. - Lenyűgöző. A maga élettörténete, emlékezetvesztése,
a felesége korai halála okozta megrázkódtatás elindította az emlékképek különös felvillanását. Van valami elképzelése, hogy
az ön halott barátja milyen kapcsolatban lehetett a véres nővel?
- Nincs. - De ez természetesen hazugság volt. Arra gyanakodott, hogy egy régi küldetést él át újra... olyat, amelyre Alex
Conklin küldte évekkel korábban.
Dr. Sunderland összeérintette az ujjait. - Az emlékképek felvillanását elindíthatja bármi: valami, amit látott, szagolt,
megérintett, mintha egy álom bukkanna fel újra. Csakhogy az ön számára ezek az „álmok" valóságosak. Ezek gyakorlatilag
1
PDA = Personal Digital Assistant (digitális személyi titkár) - mobiltelefonnal ötvözött miniszámítógép (A ford.)
az emlékei... valóban megtörténtek. - Felemelt egy arany töltőtollat. - Semmi kétség, hogy egy olyan megrázkódtatás,
amilyen önt érte, ennek a listának a tetején van. És mivel az a tévképzete támadt, hogy olyan valakit látott, akiről tudja, hogy
meghalt... aligha meglepő, hogy megszaporodtak az emlékképek.
Ez igaz, de az emlékképek felvillanásának sűrűbbé válása egyre elviselhetetlenebbé tette az állapotát. Azon a
georgetowni délutánon magára hagyta a gyerekeit. Csak egy pillanatra, de... Megrémült; és még mindig meg van rémülve.
Marie elment, egy borzalmas, értelmetlen pillanat alatt. És most nemcsak Marie emléke kísérti, hanem ősi, kihalt utcák is
bámulnak rá, utcák, amelyek olyasmit tudnak, amit ő nem, tudnak róla valamit, aminek a mibenlétét ő még csak nem is sejti.
Mindig ugyanaz a rémálom ismétlődött: Peregnek az emlékképek, ő pedig hideg verítékben úszik. Ott fekszik a sötétben,
tökéletesen biztosra veszi, hogy sosem fog tudni elaludni. Ám óhatatlanul elalszik; álma súlyos, szinte kábult. És amikor
kikászálódik abból a mélységből, megfordul, még mindig az álom fogságában, s keresi, mint mindig, Marie meleg,
csodálatos testét. És akkor ismét beléhasít, egy mellkasának csapódó tehervonat erejével.
Marie halott. Halott, s elment örökre...
A karcos, ütemes hang, amint dr. Sunderland a jegyzetfüzetébe írt, visszatérítette Bourne-t a feledés sötétségéből.
- Ezek az emlékképek a szó szoros értelmében megőrjítenek.
- Aligha meglepő. Az a vágya, hogy föltárja saját múltját, önemésztő. Egyesek akár rögeszmének is mondhatnák, én
biztosan így nevezném. Egy rögeszme gyakran megfosztja a tőle szenvedőt attól a képességétől, hogy normálisnak
mondható életet éljen, bár én utálom ezt a kifejezést, s ritkán is használom. Mindenesetre azt hiszem, tudok segíteni.
Dr. Sunderland széttárta nagy, kérges kezét. - Hadd kezdjem azzal, hogy elmagyarázom önnek betegsége természetét.
Emlékek akkor keletkeznek, amikor elektromos impulzusok szinapszisokat 2 hoznak létre az agyban, hogy
neurotranszmitterek3 szabaduljanak fel, ilyenkor a szinapszisok kilőnek, ahogy mi mondjuk. Ez ideiglenes emléket teremt.
Ennek állandóvá tételéhez egy konszolidációnak nevezett folyamatnak kell beindulnia. Nem fogom a részletekkel untatni.
Elegendő annyi, hogy a konszolidációhoz új proteinek szintézise szükséges, ami sok órába beletelik. Időköz ben a folyamatot
megakaszthatja vagy megváltoztathatja sok minden: súlyos megrázkódtatás például, vagy eszméletvesztés. Ez történt önnel.
Amíg eszméletlen volt, rendellenes agyi tevékenysége az állandó emlékeket időlegessé változtatta. Az időleges emlé kekért
felelős proteinek hamar lebomlanak. Órákon, sőt, perceken belül eltűnnek ezek az időleges emlékek.
- De az én emlékeim alkalmanként fölbukkannak.
- Azért, mert a trauma - fizikai, érzelmi vagy a kettő ötvözete - nagyon gyorsan szinapszisokkal tud elárasztani
neurotranszmittereket, így újraélednek a - mondjuk így - korábban elvesztett emlékek.
Dr. Sunderland mosolygott. - Mindez az ön felkészítését célozza. Az emlékezet teljes kitörlése, bár közelebb járunk
hozzá, mint valaha, még mindig a tudományos fantasztikum birodalmába tartozik. Viszont rendelkezésemre állnak a
legújabb eljárások, és biztonsággal állíthatom, hogy teljesen vissza tudom hozni az emlékezetét. De adnia kell nekem két
hetet.
- A mai nap a határidő, doktor úr.
- Nagyon ajánlom...
- A mai nap - szögezte le még határozottabban Bourne.
Dr. Sunderland egy ideig tanulmányozta, elmerengve böködte alsó ajkát a töltőtollával. - Nos, ha így állunk... Az hiszem,
el tudom fojtani az emlékezetét. De az nem ugyanaz, mint kitörölni.
- Értem.
- Rendben. - Dr. Sunderland a combjára csapott. - Jöjjön a vizsgálóhelyiségbe, s mindent megteszek, hogy segítsek
önnek. - Intőn fölemelte hosszú mutatóujját. - Azt hiszem, szükségtelen hangsúlyoznom, hogy az emlékezet roppant
megbízhatatlan valami.
- Egyáltalán nem kell hangsúlyoznia - mondta Bourne, de megmagyarázhatatlan rosszérzés kerítette hatalmába.
- Szóval megérti, hogy nincsenek biztosítékok. Kiválóak az esélyek, hogy az eljárásom működni fog, de hogy mennyi
ideig... - Az orvos megvonta a vállát.
Bourne bólintott, felkelt és dr. Sunderland után ment a szomszédos helyiségbe. Ez valamivel tágasabb volt, mint a
fogadószoba. A padlót az orvosi rendelők szokásos tarka linóleuma borította, a falakon rozsdamentes acélból készült
eszközök, a falak mentén asztalkák és szekrények. Az egyik sarokban egy kis mosdó, alatta egy vörös műanyagtartály, rajta a
feltűnő felirat: VESZÉLYES ANYAG. A helyiség közepét egy különösen elegáns és futurisztikus fogorvosi széknek látszó valami
foglalta el. Több csuklós kar függött körülötte a mennyezetről. Gumikerekű kocsikon két, ismeretlen eredetű orvosi műszer
feküdt. Mindent egybevetve a helyiség úgy festett, mint egy hatékony, steril műtő.
Bourne beleült a székbe, s várt, amíg dr. Sunderland beállította a neki megfelelő magasságot és dőlésszöget. Az egyik
kerekes kocsin lévő műszerről az orvos nyolc elektromos érintkezőt erősített Bourne fejének különböző pontjaira.
- Két sorozat vizsgálatot végzek az agyi hullámain; egyet, amikor tudatánál van, egyet, amikor öntudatlan lesz.
Rendkívül fontos, hogy ki tudjam értékelni agytevékenységét mindkét állapotban.
- És aztán?
- Attól függ, mit találok - felelte dr. Sunderland. - De a kezelés magában foglalja az agyban lévő szinap szisok
stimulálását meghatározott komplex proteinekkel. - Lepillantott Bourne-ra. - Tudja, a miniatürizálás a kulcs. Ez az egyik
specialitásom. Az ember nem dolgozhat proteinekkel, ha nem szakembere a miniatürizálásnak, lévén ezek parányi méretűek.
Hallott a nanotechnológiáról?

2
A szinapszisok azok a sejt közötti kapcsolódási helyek, amelyekenkeresztül az ingerület egyik sejtről a másikra
terjed át. (A ford.)
3
A neurotranszmitterek idegi ingerületet átvivő anyagok. (A ford.)
 Bourne bólintott. - Mikroszkopikus méretű, mesterségesen előállított elektronrészecskék. Valójában parányi
számítógépek.
- Pontosan. - Dr. Sunderlandnek csillogott a szeme. Nagyon elégedettnek látszott páciense ismereteinek szintjével. - Ezek
a komplex proteinek, ezek a neurotranszmitterek nanorészecskékként összekötik és megerősítik a szinapszisokat az agy
különböző területein, ahová én irányítom őket, hogy elrekesszék vagy felébresszék az emlékeket.
Bourne hirtelen letépte fejéről az elektromos vezetékeket, fölugrott, és egy szó nélkül kiviharzott a helyiségből. Félig
rohant a márványborítású folyosón, cipője úgy csattogott, mintha egy soklábú állat üldözné. Mit művel, hogy megengedi
bárkinek is, hogy az agyában matasson?
Egymás mellett állt a két mosdóajtó. Felrántotta a FÉRFIAK feliratút, berobogott, rátámaszkodott a fehér porcelánmosdó
két oldalára. Sápadt arca kísértetiesen festett a tükörben. Maga mögött látta a csempék tükörképét, hasonlítottak a
ravatalozóban lévőkhöz. Látta Marie-t - nyugodtan fekszik, keze az atlétákéra emlékeztető módon összekulcsolva a hasán.
Lebegett, mintha egy uszályon lenne, mintha egy sebes folyó vinné tőle egyre távolabb.
Nekinyomta homlokát a tükörnek. Kinyíltak a zsilipek, szabadon csorogtak, patakzottak a könnyei. Úgy emlékezett
Marie-ra, amilyen valójában volt: haja lebegett a szélben, tarkóján a bőr, mint a szatén; amikor vadvízi evezésen voltak a
Snake folyón, erős, napbarnított karja belemerítette a tajtékzó vízbe az evezőt, a széles nyugati égbolt tükröződött a
szemében; amikor feleségül kérte a Georgetown Egyetem lélektelen gránitkövezetén, a lány fekete spagetti-csíkos ruhát
viselt kanadai gyapjúkabátja alatt, fogták egymás kezét, nevettek a fakultás karácsonyi ünnepségére tartva; amikor
megesküdtek, a nap lehanyatlott a kanadai Sziklás-hegység hófödte, csipkés ormai mögött, kezük - melyen már ott csillogott
a jegygyűrű - összekulcsolódott, ajkuk a másikéhoz tapadt, szívük egyként dobbant. Emlékezett rá, amikor Marie megszülte
Alisont. Mindenszentek előtt két nappal az asszony a varrógépnél ült, kalózkísértet jelmezt varrt Jamie-nek, amikor
megrepedt a magzatburok. Alison születése nehéz és hosszadalmas volt. Végül Marie vérezni kezdett. Akkor majdnem
elveszítette, erősen ölelte, nem akarta, hogy az asszony elhagyja. Most örökre elveszítette...
Azon kapta magát, hogy zokog, és nem tudja abbahagyni.
Aztán, mintha egy vámpír vadászna rá, újból felbukkant emlékezete mélyéről az ismeretlen nő véres arca, kitörölve
onnan Marie-t. Csöpögött a vér. A nő szeme üresen meredt rá. Mit akar? Miért kísérti őt? Kétségbeesetten masszírozni
kezdte a halántékát és felnyögött. Ott akarta hagyni ezt az emeletet, az épületet, de tudta, hogy nem képes rá. Mindaddig nem
teheti, amíg saját agya ellene támad.

Dr. Sunderland lebiggyesztett szájjal, rendíthetetlenül, mint egy kőszikla, a rendelőjében várt rá. - Folytathatnánk?
Bourne, akinek érzékeit még mindig béklyóban tartotta a véres arc, mély levegőt vett és bólintott. - Folytassuk.
Leült a székbe, dr. Sunderland pedig visszahelyezte a vezetékeket. Felkattintott a tolható asztalon egy kapcsolót,
tárcsákat kezdett tekergetni, némelyiket gyorsan, másikat lassan, szinte óvatosan.
- Ne izguljon - mondta megnyugtatóan. - Semmit sem fog érezni.
Bourne nem is érzett semmit.
Amikor dr. Sunderland megelégedett az addigiakkal, felkattintott egy másik kapcsolót, és egy hosszú, az EKG-
gépekéhez hasonló papír tekergett elő egy nyílásból. Az orvos alaposan átnézte Bourne ébrenléti agyhullámainak görbéjét.
Nem tett jelzéseket a kinyomtatott papíron, de magában bólogatott, homloka komor volt, mint egy közelgő viharfelhő.
Bourne nem tudta megállapítani, hogy mindez jót vagy rosszat jelent-e.
- Nos, rendben - mondta végül dr. Sunderland. Lekapcsolta a gépet, odébb gurította az asztalkát, s odahúzta a másikat.
A csillogó fémlapján lévő tálcáról fecskendőt emelt fel. Bourne láthatta, hogy már meg van töltve valami lyen átlátszó
folyadékkal.
Dr. Sunderland Bourne-hoz fordult. - Az injekció nem teszi eszméletlenné, csak mély álomba merül tőle. A delta-
hullámokat, a leglassúbb agyi hullámokat fogom vizsgálni. - Az orvos hüvelykujjának gyakorlott pöccintésére a tű végén egy
kis folyadék spriccelt ki. - Látnom kell, vannak-e szokatlan törések a delta-hullámaiban.
Bourne bólintott, majd olyan hamar felébredt, mintha semmi idő sem telt volna el közben.
- Hogy érzi magát? - kérdezte dr. Sunderland.
- Jobban, azt hiszem - felelte Bourne.
- Helyes. - Dr. Sunderland egy kinyomtatott papírt mutatott neki. - Ahogy gyanítottam, akad rendellenesség a delta-
hullámaiban. - Megmutatta. - Itt, látja?
És itt is. - Egy másik lapot adott oda Bourne-nak. - És itt van a kezelés utáni delta-hulláma. A rendellenesség
nagymértékben csökkent. E bizonyíték alapján ésszerű azt feltételeznünk, hogy felvillanó emlékképei véglegesen el fognak
tűnni a következő tízegynéhány napban. De fel kell hívnom a figyelmét, hogy jó eséllyel romolhat az állapota a következő
két napban; ennyi idő kell, amíg a szinapszisai alkalmazkodnak a kezeléshez.

A rövid téli alkony éjszakába fordult, amikor Bourne kilépett az orvos házából, a K Streeten álló klasszicista stílusú
épületből. A Potomac felől fújó foszfor- és rothadásszagú jeges szél csapkodta kabátja szegélyét a lábszáránál.
A kavargó por és vízpermet újabb hulláma ellen védekezve elfordította a fejét, és meglátta tükörképét egy virágüzlet
kirakatüvegében, amely mögött ragyogóan elhelyezett virágok díszelegtek - mint a virágok Marie temetésén.
Aztán, tőle jobbra, kinyílt az üzlet rézborítású ajtaja, s kilépett valaki.
Egy nő, kezében egy vidám csokorral. Illatot érzett... mi is ez, a csokorból szállt feléje? Gardénia, igen. Egy csokor
gardénia, gondosan becsomagolva a csípős téli hideg elől.
Most lelki szemei előtt látta, amint ismeretlen múltjában egy nőt visz a karjában, alkarján érezte a nő vérének melegét és
a szívverését. Fiatalabb volt, mint amilyennek feltételezte, húszas éveinek elején járhatott. Ajka mozgott, amitől hideg futott
végig a gerincén. Még él! A lány tekintete az övét kereste. Vér szivárgott félig nyitott szájából. És összezavarodott,
kibogozhatatlan szavak. Igyekezett meghallani őket. Mit mond? Próbál valamit elmondani neki? Ki ez a lány?
 Egy újabb erős széllökés visszatérítette a csípős washingtoni alkonyba. Eltűnt a borzalmas kép. Vajon a gardénia illata
csalta elő a lány emlékét valahonnan az agya rejtett zugából? Volt valami összefüggés?
Megfordult, már csaknem visszaindult dr. Sunderlandhez; aztán eszébe jutott, hogy az orvos figyelmeztette rá, hogy egy
darabig még gyötörhetik a rémképek. Felberregett a telefonja. Egy pillanatig azt mérlegelte, nem vesz róla tudomást. De
aztán felkattintotta a készülék lapját, s a füléhez emelte a telefont.
Meglepve hallotta Anne Held, a CIA igazgatója asszisztensének hangját. Maga elé idézte a magas, karcsú, húszas évei
közepén járó szőkeséget, klasszikus arcvonásait, rózsapiros ajkát és jegesszürke szemét.
- Üdv, Mr. Bourne! Az igazgató úr látni szeretné. - Közép-atlanti akcentussal beszélt, ami annyit tett, hogy részben
kikopott már beszédéből brit szülőhelyének kiejtése, fogadott amerikai otthonáé pedig még csak részben épült be.
- Én nem szeretném őt látni - válaszolt hidegen Bourne.
Anne Held sóhajtott egyet, hallhatóan megacélozta magát. - Mr. Bourne, Martin Lindrost leszámítva nálam jobban senki
sem tudja, milyen ellenséges a viszonya az Öreggel. Isten a megmondhatója, bőségesen van oka haragudni: számtalanszor
kihasználták magát, aztán meg biztosra vették, hogy szembefordult velük. De most tényleg be kell jönnie.
- Ékesszólóan beszélt. De a világ minden ékesszólása sem ingat meg. Ha az igazgatónak valami mondandója van a
számomra, közölheti ezt Martinon keresztül.
- Éppen Martin Lindrosról akar magával beszélni.
Bourne rádöbbent, hogy erősen markolja a telefont. Jéghideg hangon szólalt meg: - Mi van Martinnal?
- Hát ez az. Nem tudom. Senki sem tudja, csak az Öreg. Még ebéd előtt bezárkózott a hírközlési szobá ba, s azóta nem
jött ki. Még én sem láttam. Három perce telefonált és utasított, hogy hívjam be magát.
- Mit mondott?
- Szó szerint a következőket: „Tudom, milyen közel áll egymáshoz Bourne és Lindros. Ezért van rá szük ségem." Mr.
Bourne, könyörgök, jöjjön be. A Mesa kód van érvényben.
A Mesa kód a CIA nyelvén elsőfokú vészhelyzetet jelent.

Míg Bourne az odahívott taxira várt, volt ideje, hogy Martin Lindrosról gondolkodjék.
Az utóbbi három évben hányszor beszélgetett Martinnal emlékezetvesztésének bizalmas, gyakran fájdalmas témájáról!
Lindros, a CIA igazgatóhelyettese. Ki gondolta volna, hogy Jason Bourne barátja lesz? Maga Bourne sem számított rá;
gyanakvása és paranoiája tört elő, amikor Lindros csaknem három éve felbukkant Webb egyetemi irodájában. Webb biztosra
vette, azért jött, hogy ismét megpróbálja beszervezni Bourne-t a CIA-ba. Ám Lindros új keletű hatalmát arra használta, hogy
megbízhatóbb, tisztább szervezetté tegye a CIA-t, hogy meglévő szaktudását szembeállítsa azzal a világméretű veszéllyel,
amelyet a radikális, fundamentalista iszlám jelentett.
Öt évvel korábban ilyen változás még elképzelhetetlen lett volna, akkor még az Öreg vaskézzel irányította a CIA-t. De
az igazgató mára,valóban öreg ember lett, nemcsak nevében, hanem a valóságban is. Terjengő pletykák szerint erőtlenné
vált, eljött az ideje, hogy becsületben nyugdíjba vonuljon, mielőtt még elküldik. Bourne azt kívánta, bár így lenne, de
megvolt rá az esély, hogy ezt a pletykát maga az Öreg indította útjára, hogy előcsalja azokat az ellenségeket, akikről tudta,
hogy a városban lapítanak. Ravasz öreg csirkefogó volt, Bourne nem ismert rajta kívül senkit, akit olyan jó kapcsolatok
fűztek volna a régi gárdához, amely még mindig Washington vezetésének sziklaszilárd magját alkotta.
A piros-fehér taxi a járdához gördülve megállt; Bourne beszállt, s bemondott egy címet a sofőrnek. Elhelyezkedett a
hátsó ülésen, és ismét gondolataiba merült.
Őszinte meglepetésére a beszervezés témája sosem került elő a beszélgetéseik során. A vacsoraasztal mel lett Bourne
kezdte egészen másmilyennek megismerni Lindrost, mint amilyennek a terepen együtt töltött idők során gondolta. A tény,
hogy belső változtatásokat kezdeményezett a CIA-nál, magányossá tette Lindrost a saját szervezetén belül. Élvezte az Öreg
tökéletes, megingathatatlan bizalmát, aki Lindrosban némiképp önmaga fiatalkori énjét látta, de a hét igaz gatóság vezetői
féltek tőle, mert kezében tartotta a jövőjüket.
Lindrosnak volt egy Moira nevű barátnője, de más nem állt hozzá közel. És rendkívüli együttérzéssel viseltetett Bourne
helyzete iránt. - Te képtelen vagy visszaemlékezni az életedre - mondta egyik első vacsorájuk alkalmával. - Nekem meg nincs
mire emlékeznem...
Talán ami tudattalanul vonzotta őket, a mindkettőjük által megélt mély, tartós veszteség. Kölcsönös hiányérzetük a
barátság és a bizalom alapja lett.
Végül, egy hete, Bourne beteget jelentett. Mielőtt szabadságra ment volna a Georgetownról, felhívta Lindrost, de a
barátja elérhetetlen volt. Senki sem tudta megmondani neki, hol lehet. Bourne szívesen meghallgatta volna Lindros óvatos,
ésszerű elemzését az ő mind ésszerűtlenebb elmebeli állapotáról. Most pedig a barátja került olyan helyzetbe, amely a CIA-t
vészhelyzetben szokásos üzemmódba kényszerítette.

Abban a pillanatban, amint Costin Veintropnak - a férfinak, aki dr. Sunderlandnek adta ki magát - megerősítették, hogy Jason
Bourne elhagyta az épületet, szép rendben, gyorsan elrakta az eszközeit egy fekete bőr irattáska külső rekeszébe. A két fő
rekesz egyikéből kivett egy hordozható számítógépet, s bekapcsolta. Nem közönséges laptop volt; Veintrop, a miniatürizálás
szakértője, az emberi emlékezet tanulmányozásának kiegészítéseként saját igényeihez igazította. A Firewire porthoz
csatlakoztatott egy nagy képfelbontású digitális fényképezőgépet, s előhívott négy nagyított felvételt, amely a
laboratóriumban készült különböző beállításokból. Összehasonlította őket az előtte lévő helyszínnel, gondoskodott róla,
hogy minden holmi ugyanoda kerüljön vissza, ahol a rendelőben találta Bourne érkezése előtt negyedórával. Amikor végzett,
leoltotta a villanyt, s kiment a fogadóhelyiségbe.
Összeszedte a fényképeket, amelyeket korábban kirakott, s tekintete elidőzött a nőn, akiről azt állította, hogy a felesége.
Valóban Kátya, az ő baltikumi Kátyája, volt a felesége. Ez az őszinte, ugyanakkor ügyes húzás segített „eladni magát"
Bourne-nak. Veintrop olyan ember volt, aki hitt az életszerűségben. Ezért használta felesége fényképét, nem pedig egy
idegen nőét. Amikor valamilyen szerepjátékra kényszerült - például új személyazonosságot vett fel -, fontosnak tartotta, hogy
egy kevés olyasmit keverjen bele, amit ő maga elhitt. Különösen olyan tapasztalt ember esetében, mint Jason Bourne.
Mindenesetre Kátya fényképe elérte Bourne-nál a kívánt hatást. Sajnos mindez eszébe juttatta Veintropnak azt is, hol van az
asszony, és miért nem láthatja őt. Behajlította ujjait, és olyan erővel szorította ökölbe a kezét, hogy a bütykei is
belefehéredtek.
Hirtelen megrázta magát. Elég ebből a beteges önsajnálatból, dolga van. A valódi dr. Sunderland íróasztalának sarkára
tette a laptopot, s előhívta az e helyiségben készített fényképeket. Mint korábban, itt is aprólékosan megvizsgált mindent,
megbizonyosodva felőle, hogy a fogadóhelyiségben minden apró részlet ott van, ahol találta. Lényeges volt, hogy távozása
után nyoma se maradjon itt jártának.
Felberregett többnormás mobiltelefonja, a füléhez emelte.
- Kész vagyok - szólt bele románul. Beszélhetett volna arabul, megbízója anyanyelvén is, de kölcsönösen úgy határoztak,
hogy a román kevésbé lesz feltűnő.
- Minden rendben ment? - A megbízójáénál valamivel mélyebb és rekedtesebb hang tette fel a kér dést, olyan valakié, aki
hozzászokott fanatikus követőinek megfegyelmezéséhez.
- A legteljesebb mértékben. Tökéletesítettem az eljárást az ön által rendelkezésemre bocsátott alanyokon. Minden a
megállapodás szerint történt.
- Ez hamar kiderül. - A türelmetlenül odavetett mondatban mintha némi idegesség is érződött volna.
- Elhiheti, barátom - mondta Veintrop, s bontotta a vonalat.
Ezután elrakta a laptopot, a digitális fényképezőgépet, a Firewire csatlakozóját, belebújt tweed felöltőjébe s felvette
nemezkalapját. Egyik kezébe fogva aktatáskáját végső pillantást vetett a helyiségre. Az általa végzett rendkívül szakszerű
munkában nincs helye hibának.
Elégedetten lekattintotta a villanykapcsolót, s kilépett a sötétbe borult rendelőből. A folyosón megnézte az óráját: délután
4:46. A tervezettnél három perccel többet töltött odabent, de még így is bőven belül volt a megbízója által megszabott
időkereten. Kedd volt, február 3., ahogy Bourne mondta. Keddenként dr. Sunderland nem rendelt.

Kettő

Az Északnyugati 23. utcában lévő CIA-székházat a várostérképek mint a Mezőgazdasági Minisztérium egyik épületét
jelölték. Az álcázást tökéletesítendő hibátlanul nyírt pázsit vette körül, amelyen elszór tan árnyat adó, díszes fák álltak, s a
gyepszőnyeget kígyóként kanyargó, kavicsos ösvények szelték át. Az épület a lehető legjellegtelenebb volt egy olyan
városban, amelyet a föderációs építkezési stílus monumentális pompája jellemez. Északról a Külügyminisztériumnak és a
haditengerészet egyik egészségügyi központjának otthont adó hatalmas épületek, keletről pedig a Tudományos Akadémia
határolták. A CIA igazgatói irodájából komor kilátás nyílt a vietnámi veteránok emlékművére, s látni lehetett a fehér
Lincoln-emlékmű egy darabját.
Anne Held nem túlzott. Bourne-nak három különböző biztonsági ellenőrzésen kellett átesnie, mielőtt bebocsátást nyert a
belső előcsarnokba. Minderre a bomba- és tűzbiztos nyilvános előcsarnokban került sor, amely voltaképpen egy bunker volt.
Díszes márványlapok és oszlopok mögé fél méter vastag, acélrudak hálójával megerősített és Kevlar-vászonnal bevont
betonfalakat rejtettek. Nem volt sehol üveg, amit betörhettek volna, a világítást és az elektromos vezetékeket erős burkolat
védte. Az első ellenőrző pontnál el kellett ismételnie egy naponta háromszor változtatott jelszót; a másodiknál ujjlenyomat-
vizsgálatnak kellett alávetnie magát. A harmadiknál a szemét oda kellett illesztenie egy komor külsejű, tompán fekete gép
lencséjéhez, amely fényképet készített a retinájáról, s azt egybevetette a már az archívumban őrzött fény képpel.
Kulcsfontosságú volt ez a csúcstechnológiára épülő biztonsági intézkedés, mert mára már lehetséges hamis ujjlenyomatot
adni az ujjbegyhez erősített szilikonos tapasszal. Bourne mindezzel tisztában volt. Ő maga is számtalanszor alkalmazta már
ezt a trükköt.
Volt még egy biztonsági ellenőrzés közvetlenül a liftnél, majd - a Mesa kód szabályai szerint - még egy gyors motozás az
igazgatói irodák előtti folyosón.
Túljutva a vastag, acéllapokkal megerősített, rózsafa borítású ajtón, meglátta Anne Heldet. Szokatlan módon
társaságában volt egy savanyú képű férfi, akinek izmai dagadtak zakója alatt.
A nő apró, feszes mosolyt villantott rá. - Néhány perce láttam az igazgató urat. Úgy néz ki, mintha tíz évet öregedett
volna.
- Nem miatta vagyok itt - felelte Bourne. - Martin Lindros az egyetlen ember a CIA-nál, akivel törődöm, és akiben
megbízom. Ő hol van?
- Az utóbbi három hétben terepen volt, és csak Isten tudja, mit csinált. - Anne, mint rendszerint, tökéletes fazonú,
szénfekete Armani kosztümöt, tűzpiros selyemblúzt és tíz centis sarkú Manolo Blahniks cipőt viselt. - De nagy összegbe
lefogadom, hogy bármilyen jelzést kapott is az igazgató úr, az okozza a mostani rendkívüli izgalmat.
A savanyú képű férfi szótlanul kísérte őket egyik folyosóról a másikra - egy szándékosan kiismerhetetlen útvesztőn,
amelyen a látogatókat naponta más útvonalon vezették végig -, amíg elértek az igazgató szentélyéig. Ott kísérőjük
félrehúzódott, de nem távozott. Újabb jele a Mesa kódnak, gondolta Bourne, s belemosolygott a biztonsági kamera parányi
szemébe.
Egy pillanattal később meghallotta a távkapcsolóval kinyitott ajtó kattanását.
Az igazgató egy futballpálya méretű iroda távoli végében állt. Egy aktát tartott egyik kezében, égő cigarettát a másikban,
fittyet hányva az épületre vonatkozó szövetségi tilalomra. Mikor szokott vissza a dohányzásra? - tűnődött magában Bourne.
Az igazgató mögött egy másik, magas, tagbaszakadt, sötét tekintetű, világos tüskehajú, baljósan hallgató férfi állt.
- Na, végre! - Az Öreg előrelépett Bourne felé, kézzel varrott cipőjének sarka kopogott a fényes par ketten. Vállát
fölhúzta a füléig, meggörnyedt, mintha széllel szembe menne. Ahogy közeledett, csíkokban megvilágította a kívülről
beszűrődő fény - mintha múltbéli vitéz diadalainak árnyéka suhant volna át az arcán.
Öregnek és fáradtnak látszott, arcát ráncok barázdálták, mint repedések egy hegyoldalt, szeme mélyen ült gödrében,
alatta sárgás táskákban petyhüdten lógott a bőr, csonkig égett gyertyára emlékeztetve. Májszínű ajkai közé dugta a cigarettát,
ezzel nyomatékosítva a tényt, hogy nem fog kezet nyújtani.
A másik férfi a nyomában lépdelt, a saját tempójában.
- Bourne, ő Matthew Lerner, az új igazgatóhelyettesem. Lerner, ő Bourne.
A két férfi kurtán kezet rázott.
- Azt hittem, Martin az igazgatóhelyettes - mondta Bourne zavartan Lernernek.
- Ez bonyolult. Mi...
- Lerner majd tájékoztatja a beszélgetésünk után - szólt közbe az Öreg.
- Ha egyáltalán szükséges lesz ezután tájékoztatás. - Bourne felvonta a szemöldökét, s hirtelen nyugtalanná vált. - Mi
van Martinnal?
Az. igazgató habozott. Még mindig érezhető volt a régi ellenszenv - ez sosem fog elmúlni. Bourne tudta ezt, s tudomásul
vette, mint afféle szentírást. Nyilvánvaló, hogy a mostani helyzet elég komoly, ha az Öreg olyasmit tett, amit esküje szerint
soha sem szándékozott megtenni: segítséget kért Jason Bourne-tól. Másfelől az Öreg végletesen pragmatista volt. Annak
kellett lennie, hogy ennyi ideig megtartsa igazgatói posztját. Érzéketlenné vált a nehézségek nyűgeivel és nyilaival, valamint
az erkölcsileg gyakran kétséges kompromisszumokkal szemben. Ilyen volt a világ, amelyben létezett. Most szüksége volt
Bourne-ra, s ez feldühítette.
- Martin Lindros csaknem egy hete eltűnt. - Az igazgató hirtelen kisebbnek látszott, mintha a zakója leesni készült volna
róla.
Bourne szálfaegyenesen állt. Nem csoda, ha nem hallott Martinról. - Mi a fene történt?
Az Öreg újból rágyújtott, az előző cigaretta parazsáról, s a csikket elnyomta egy ólomkristály hamutartóban. Enyhén
remegett a keze. - Martin küldetésben volt Etiópiában.
- Mit keresett terepen? - kérdezte Bourne.
- Én is ezt kérdeztem - jegyezte meg Lerner. - De ez a misszió az ő „gyereke" volt.
- Martin emberei hirtelen megélénkült beszélgetést észleltek egy terroristák által használt hullámhosszon. - Az igazgató
mélyen letüdőzte a füstöt, s halk, sípoló hang kíséretében fújta ki. - Elemzőink kiválóan meg tudják különböztetni az igazi
információt azoktól a hamis információktól, amelyeknek más ügynökségek terroristaelhárító osztályai a nyomukba vetik
magukat.
Tekintete összeakadt Bourne-éval. - Hihető bizonyítékokat tárt elénk, hogy a párbeszéd valós, s hogy támadás készül az
Egyesült Államok három nagyvárosának - Washington, New York, Los Angeles - egyike ellen. Ami még rosszabb, hogy a
támadásban nukleáris bombáról van szó.
Az igazgató az egyik közeli szekrényről levett egy csomagot, s odanyújtotta Bourne-nak.
Bourne kinyitotta. Egy kis, téglalap alakú fémtárgy volt benne.
- Tudja, mi ez? - kérdezte szinte kihívóan Lerner.
- Ez egy megszakító. Az iparban hatalmas erejű gépek bekapcsolásához használják. - Bourne felnézett. - És nukleáris
fegyverek beindításához is.
- Úgy van. Különösen ez olyan. - Az Öreg gyászos arccal egy „Kizárólag az igazgatónak" feliratú aktát nyújtott át
Bourne-nak. Minden részletre kiterjedő leírás volt benne erről az eszközről. - Az ilyen megszakítók általában gázzal
működnek: levegővel, argonnal, oxigénnel, SF6-tal4 vagy ezek kombinációjával; ezek vezetik az áramot. Ez szilárd anyaggal
működik.
- Vagyis egyszeri használatra tervezték.
- Úgy van. Ez pedig kizárja az ipari alkalmazást. Bourne az ujjai között forgatta a megszakítót. -
Az egyetlen egyéb felhasználás akkor csakis egy nukleáris eszközhöz lehetséges.
- Egy terroristák kezében lévő nukleáris eszközhöz - mondta sötét tekintettel Lerner.
Az igazgató elvette Bourne-tól a megszakítót, megkocogtatta bütykös mutatóujjával. - Martin egy illegális megszakító-
szállítmány nyomába eredt, s a nyomok Északnyugat-Etiópia hegységeibe vezették, ahová feltételezése szerint egy terrorista
csoport vitte a megszakítókat.
- Rendeltetési hely?
- Ismeretlen - felelte az igazgató.
Bourne-t egyre inkább nyugtalanította a dolog, de magába fojtotta ezt az érzést. - Értem. Hallhatnám a részleteket?
- Hat napja, helyi idő szerint 17:52-kor Martin és a Skorpió Egy öttagú csapata helikopterrel indult a Ras Dashen északi
lejtőjének felső vidékére. - Lerner egy hártyapapírt adott oda neki. - Itt vannak a pontos koordináták.
Az igazgató közbeszólt: - A Ras Dashen a Simien-hegység legmagasabb csúcsa. Maga már járt ott. Rá adásul beszéli a
bennszülött törzs nyelvét.
Lerner folytatta. - Helyi idő szerint 18:04-kor elvesztettük a rádióösszeköttetést a Skorpió Eggyel. Keleti parti idő szerint
10:06-kor odavezényeltem azokhoz a koordinátákhoz a Skorpió Kettőt. - Visszavette Bourne-tól a hártyapapírt. - Keleti parti
4
SF6 = kén-hexafluorid (A ford.)
idő szerint 10:46-kor jelzést kaptunk Ken Jeffriestől, a Skorpió Kettő parancsnokától. Az egység megtalálta a Chinook
kiégett roncsát a megadott koordinátákkal jelzett kis fennsíkon.
- Ez volt az utolsó kapcsolatunk a Skorpió Kettővel - közölte az igazgató. - Azóta semmi. Sem Lindros-tól, sem a csapat
egyetlen tagjától sem.
- A Skorpió Három Dzsibutiban állomásozik, indulásra készen - mondta Lerner, ügyesen kikerülve az Öreg megvető
pillantását.
Bourne azonban, Lernerről tudomást sem véve, a lehetőségeket mérlegelte magában, aminek segít ségével elterelte
gondolatait a barátja sorsa miatti aggodalomról. - Két dolog történhetett - jelentette ki határozottan. - Vagy meghalt Martin,
vagy elkapták, és alapos kihallgatásnak vetik alá. Nyilvánvalóan nem egy csapat a megoldás.
- A Skorpió egységei a legjobb embereinkből, kiváló terepügynökökből állnak, akik Szomáliában, Afganisztánban és
Irakban szereztek rutint - mutatott rá Lerner. - Szüksége lesz a tűzerejükre, higgye el nekem.
- Két Skorpió-egység tűzereje sem tudta megoldani a helyzetet a Ras Dashenen. Vagy egyedül megyek, vagy sehogy.
Álláspontja világos volt, de az új igazgatóhelyettes nem volt rá vevő. - Ahol maga, Bourne, „rugalmasságot" lát, ott a
szervezet felelőtlenséget, vállalhatatlan veszélyt.
- Biztos? Maguk hívtak ide. Szívességet kérnek tőlem.
- Igaz. Felejtse el a Skorpió Hármat - szólalt meg az Öreg. - Tudom, hogy maga egyedül dolgozik.
Lerner becsukta a dossziét. - Viszonzásként megkap minden hírszerzői jelentést, minden szükséges szállítóeszközt és
támogatást.
Az igazgató egy lépést tett Bourne felé. - Tudom, nem szalasztja el a lehetőséget, hogy a barátja után eredjen.
- Ebben igaza van. - Bourne higgadtan az ajtó felé indult. - Csináljon, amit akar, azokkal, akiknek paran csol. Ami engem
illet, a maguk segítsége nélkül megyek Martin után.
- Várjon! - Az Öreg hangja visszhangzott a hatalmas helyiségben. Úgy hatott, mint egy sötét és elhagyatott vidéken
robogó vonat füttye. Bánat és cinizmus halálos keveréke érződött belőle. - Várjon, maga gazember!
Bourne ráérősen megfordult.
Az igazgató keserűen, ellenségesen nézett rá. - Átkozott egy talány, hogyan jön ki magával Martin. - Háta mögött
összefűzött kézzel, katonásan lépkedett az ablakhoz, megállt, s kinézett a makulátlan gyepre és a vietnámi veteránok
emlékművére. Visszafordult, és engesztelhetetlen pillantással meredt Bourne-ra. - Undorodom a pimaszságától.
Bourne némán állta a tekintetét.
- Jól van, nincs póráz - förmedt rá az igazgató. Remegett az alig visszafojtott dühtől. - Lerner gondoskodik róla, hogy
mindent, ami szükséges, megkapjon. De aztán gondja legyen rá, hogy hazahozza Martin Lindrost!

Három

Lerner kivezette Bourne-t az igazgató irodájából, s a folyosón végigmenve bementek az ő irodájába. Lerner leült az
íróasztala mögé. Amikor észrevette, hogy Bourne inkább állva maradt, hátradőlt.
- Amit el fogok mondani magának, semmilyen körülmények között sem juthat ki ebből a szobából. Az Öreg kinevezte
Martint egy Typhon fedőnevű titkos művelet parancsnokává, amely kizárólag muszlim szélsőséges csoportok elleni
tevékenységgel foglalkozik.
Bourne felidézte, hogy a Typhon a görög mitológiából való név: a halálos Hidra félelmetes, százfejű apja. - Már van egy
Terroristaellenes Központunk.
- A TEK semmit sem tud a Typhonról - jelentette ki Lerner. - Valójában még a CIA-n belül is csak a legszűkebb
beavatott kör tud róla.
- Vagyis a Typhon kétszeresen titkos művelet.
Lerner bólintott. - Tudom, mire gondol: hogy nem volt ilyesmink a Treadstone óta. De sürgető okai voltak. A Typhon
helyzete... hogy is mondjam?... rendkívül ellentmondásos, legalábbis ami a kormányzaton és a kongresszuson belüli
befolyásos reakciós elemeket illeti.
Lebiggyesztette az ajkát. - Térjünk a tárgyra. Lindros a nulláról építette föl a Typhont. Ez nem egy részleg, hanem egy
ügynökség. Lindros ragaszkodott hozzá, hogy szabad lehessen minden kormányzati bürokráciától. Mivel szükség volt rá,
világszerte berendezkedett: Londonban, Párizsban, Isztambulban, Dubaiban, Szaúd-Arábiában, és három helyen Afrika
szarván. A szándéka az volt, hogy beépülnek a terrorista sejtekbe, hogy a hálózatot belülről rombolják le.
- Beépülés - ismételte meg elgondolkodva Bourne. Szóval erre utalt Martin, amikor azt mondta, hogy az igazgatót
leszámítva egyedül van a CIA-nál. - Ez a terrorizmus elleni harc Szent Grálja, de eddig még senkinek sem sikerült a
közelébe jutnia.
- Mert kevés muszlim, és még kevesebb arabista dolgozik nekik. Az egész FBI-nál tizenkétezerből csupán
harminchárman értenek valamelyest arabul, s közülük senki sem dolgozik az iroda olyan részlegeinél, amelyek a határainkon
belüli terrorizmus ügyében nyomoznak. Jó okkal. A vezetőség legmagasabb beosztású tagjai még mindig vonakodnak
muszlimokat vagy az arab világ nyugati részéből származókat használni. Egyszerűen nem bíznak bennük.
- Ostobaság és szűklátókörűség - vélte Bourne.
 - De léteznek ilyen emberek, és Lindros csöndben beszervezte őket. - Lerner fölállt. - Ennyit tájékoz tatásul. A következő
állomás, úgy hiszem, maga a Typhon-művelet.

Lévén kétszeresen is titkos terroristaellenes ügynökség, a Typhont mélyen a föld alá űzték. A CIA-épület alagsorát egy olyan
cég emberei alakították át, amelynek minden dolgozóját alapos vizsgálatnak vetették alá, mielőtt bizalmas megállapodást
kötöttek velük, amelynek értelmében húsz év vár rájuk a legszigorúbban őrzött börtönben, ha elég ostobák vagy mohók,
hogy megszegjék a titoktartást. Az alagsort előzőleg benépesítő hivatalokat egy melléképületbe száműzték.
A CIA igazgatójának irodájából kifelé Bourne egy pillanatra megállt Anne Held birodalmában. Megkapta annak a két
tisztnek a nevét, akik lehallgatták azt a beszélgetést, amelynek ismeretében Martin Lindros a fél világon át az
árammegszakító kapcsoló nyomába eredt, majd beszállt abba a magánliftbe, amely az igazgató emelete és az alagsor között
ingázott.
Amint a felvonó szisszenve megállt, működésbe lépett a bal oldali ajtó melletti kijelző, egy elektro nikus szem, amely
végigvizsgálta azt a fényes, nyolcszögletű jelvényt, amelyet Anne erősített a zakójára. A jelvényre kizárólag a szerkezet által
észlelhető, láthatatlan számot kódoltak. Csak ekkor nyílott ki a fémajtó.
Martin Lindros az alagsort olyan helyiségnek tervezte meg, amelynek hatalmas terét mozgatható munkaasztalok töltik
be, s mindegyiktől egy köteg vezeték tekereg a mennyezetig. A kötegek sínekre voltak erősítve, hogy együtt mozoghassanak
a munkaasztalokkal és a személyzettel, ahogy feladatról feladatra máshová helyezik őket. Bourne a helyiség távoli végében
egy sor tanácstermet látott, amelyeket matt üveg- és acéllapokkal választottak le a központi helyiségről.
A kétszáz szemű szörnyről elnevezett ügynökség, a Typhon nevéhez méltón tele volt monitorokkal. A falakat lapos
plazmaképernyők takarták, amelyeken digitális képek szédítő sora volt látható: műholdas térképek, köztéri, zártláncú
televíziók képein közlekedési csomópontok - repülőterek, buszpályaudvarok, vasútállomások, utcasarkok, kígyóként tekergő
autópályák és föld alatti vágányok kereszteződései, világvárosi metróállomások peronjai. Bourne felismerte a New York-i,
londoni, párizsi, moszkvai metrókat.
A legkülönbözőbb testalkatú, vallású, etnikumú emberek sétáltak, nyüzsögtek gondtalanul, ácsorogtak tétován,
vágyakozva, dohányozva, fel- és leszállva a közlekedési eszközökről, egymással beszélgetve, tudomást sem véve egymásról,
iPoddal a fülükben, vásárolva, séta közben táplálkozva, csókolózva, egymást átölelve, keserű szavakat váltva, szórakozottan,
mobiltelefont a fülükre tapasztva, e-mailt vagy sms-t olvasgatva, csoszogva, előregörnyedve, ittasan, részegen, verekedést
kirobbantva, első randevújukon egymáshoz bújva, settenkedve, maguk elé motyogva. Vágatlan videofelvételek zűrzavara,
amelyből az elemzőknek kellett bizonyos rendszert, digitális jeleket, elektronikus figyelmeztető jelzéseket kihámozniuk.
Lerner előre figyelmeztethette az ügyekkel foglalkozó tiszteket az érkezésére, mert meglátott egy feltűnően szép,
harmincas éveiben járó nőt, aki felállt számítógépe elől s feléje indult. Azonnal tudta, hogy a nő terepen dolgozó, vagy
valaha ott szolgálatot teljesítő ügynök. Léptei nem voltak sem túl hosszúak, sem túl rövidek, sem túl szaporák, sem túl
lassúak. Összességében jellegtelen volt. Mivel minden egyén járása ugyanúgy egyedi, mint az ujjlenyomata, ez a legjobb
mód az ellenfél kiszúrására a gyalogosok kavargó tömegében, még ha álcája egyébként elsőrangú is.
Arca egyszerre volt erős vonású és büszke, mint egy kecses hajó orra, amely a kisebb járműveket felborogatva hasítja a
tenger vizét. Nagy, mélytüzű kék szeme ékszerként világított fahéjszínű arab arcában.
- Ön nyilván Soraya Moore - jegyezte meg Bourne -, az akciótisztek egyike.
A nő egy pillanatra felvillantotta mosolyát, amelyet gyorsan elrejtett a zavar és a hirtelen támadt hűvösség felhője mögé.
- Úgy van, Mr. Bourne. Erre tessék.
Végigvezette egy hatalmas, nyüzsgő térségen, balra a második tanácsteremhez. Kinyitotta az opál-üvegű ajtót, s különös
kíváncsisággal szemlélte a férfit, amint az belépett. De tekintettel Bourne-nak a CIA-hoz fűződő viszontagságos
kapcsolatára, egyáltalán nem is volt olyan furcsa, hogy így méregeti.
Egy férfi volt odabent, jó néhány évvel fiatalabb, mint Soraya. Közepes magasságú, sportos alkatú, homokszínű hajjal és
becsületes arcvonásokkal. Az ovális tanácskozóasztalnál ült, s egy laptopon dolgozott. A képernyőt egy kivételesen bonyolult
keresztrejtvényre hasonlító valami töltötte be.
Csak akkor pillantott fel, amikor Soraya megköszörülte a torkát.
- Tim Hytner - mondta fel sem állva.
Amikor Bourne leült a két tiszt közé, rájött, hogy a keresztrejtvény, amelyet Hytner megfejteni próbál, valójában egy
titkosírás, ráadásul eléggé bonyolult.
- Alig több mint öt órám van a londoni gép indulásáig - közölte Bourne. - Mondjon el mindent az árammegszakítókról,
amit tudnom kell.
- A hasadóanyagokkal együtt a TSG a világ legszigorúbban tiltott dolgai közé tartozik - fogott bele Hytner. - Hogy
pontos legyek, a kormányzat ellenőrzési listáján ezek a kétezer-hatszáznegyvenegyes számot kapták.
- Vagyis a füles, amely annyira lázba hozta Lindrost, hogy nem bírt magával s elindult a terepre, egy szállítmány TSG-re
vonatkozott.
Hytner visszatért a rejtjelezett szöveg megfejtéséhez, így Soraya vette át a szót. - Az egész ügy Dél-Afrikában kezdődött.
Pontosabban Fokvárosban.
- Miért épp Fokvárosban? - kérdezte Bourne.
- Az apartheid időszakában az ország, főleg szükségből, csempészek menhelyévé vált. - Soraya gyorsan, szakszerűen,
érzelemmentesen sorolta a tényeket. - Most, hogy Dél-Afrika átkerült a „fehér listára", az amerikai cégek TSG-t is
szállíthatnak oda.
- Amik aztán „eltűnnek" - szólt közbe Hytner, de tekintetét nem emelte föl a képernyőn látható betűkről.
- Ez a helyes kifejezés - bólintott Soraya. - A csempészeket nehezebb kiirtani, mint a csótányokat. Még mindig működik
egy hálózatuk, amelynek Fokváros a központja, s mostanra sokkal tapasztaltabbak lettek.
- Honnan jött a füles? - kérdezte Bourne.
 Anélkül, hogy ránézett volna, Soraya számítógépről kinyomtatott lapokat tolt elé. - A csempészek mobiltelefonon
kommunikálnak. Vacak, olcsó készülékeket használnak, amilyeneket bármilyen üzletben kapni készpénzért. És csak addig
használják őket, egy napon, esetleg egy héten át, amíg nem tudnak másik SIM kártyát keríteni. Akkor elhajítják a régit, és az
újat teszik a készülékbe.
- Jóformán képtelenség lenyomozni őket, akár hiszi, akár nem. - Hytner teste megfeszült. Mindent beleadott a rejtjel
megfejtésébe. - De persze nem lehetetlen.
- Olyan nincs, hogy lehetetlen - jegyezte meg Bourne.
- Főleg, ha valakinek a bácsikája egy telefongyárban dolgozik. - Hytner gyors vigyort villantott Sorayára.
A nő továbbra is távolságtartóan viselkedett. - Kingsley bácsi harminc éve vándorolt ki Fokvárosba. Azt mondta, London
túl komor neki. Olyan helyen akart élni, amely csupa ígérettel van tele. - A nő meg vonta a vállát. - Szóval szerencsénk volt.
Elcsíptünk egy beszélgetést erről a különleges szállítmányról; a beszélgetés leirata a második lapon van. Valaki azt közli az
egyik emberével, hogy az áru nem mehet át a szokásos csatornákon.
Bourne észrevette, hogy Hytner kíváncsian méregeti. - És ami különösen érdekessé teszi azt az „elveszett" szállítmányt -
mondta Bourne -, hogy a mozgatása egybeesett az Egyesült Államoknak címzett fenyegetéssel.
- Igen, valamint az, hogy az őrizetünkben van a csempész - mondta Hytner.
Bourne végigfuttatta az ujját a leirat második lapján. - Bölcs dolog volt behozni az illetőt? Jó esély van rá, hogy ezzel
elriasztják a vevőjét.
Soraya megrázta a fejét. - Nem valószínű. Ezek az emberek egy forrást egyszer használnak, aztán odébb-állnak.
- Szóval tudják, ki vette a TSG-t.
- Mondjuk, hogy erős a gyanúnk. Ezért ment Lindros személyesen a terepre.
- Hallott már a Dujjáról? - kérdezte Hytner. Bourne az emlékezetében kutatott. - A Dujjának tulajdonítanak legalább egy
tucat támadást Jordániában és Szaúd-Arábiában. A legutóbbi egy múlt havi pokolgépes akció, amely kilencvenöt embert
megölt a Bagdadtól 144 kilométerre északkeletre fekvő Khanaqin nagymecsetjében. Ha jól emlékszem, állí tólag ők követtek
el merényletet a szaúdi királyi család két tagja, a jordániai külügyminiszter és az iraki belbiztonsági főnök ellen.
Soraya visszavette a leiratot. - Valószínűtlennek hangzik ugye, hogy egyetlen csapat legyen felelős ilyen sok támadásért?
Pedig így igaz. Egy dolog köti össze őket: a szaúdiak. A mecsetben titkos üzleti találkozó zajlott, amelyen magas rangú
szaúdi megbízottak vettek részt. A jordániai külügyminiszter személyes barátja volt a királyi családnak, az iraki
belbiztonsági főnök hangos támogatója volt az Egyesült Államoknak.
- Ismerem a bizalmas jelentés anyagát - mondta Bourne. - Mindegyik magas színvonalú, remekül megtervezett támadás
volt. Többségükben nem öngyilkos merénylők voltak, és egyik tettest sem fogták el. Ki a Dujja vezetője?
Soraya visszatette borítékjába a leiratot. - A neve Fadi.
- Fadi. Azaz a Megváltó. Arabul - jegyezte meg Bourne. - Ez nyilván felvett név.
- Az igazság az, hogy semmi egyebet nem tudunk róla, még a valódi nevét sem - mondta keserűen Hytner.
- De tudunk néhány dolgot - folytatta Bourne. - Először is: a Dujja támadásai annyira összehangoltak és kifinomultak,
hogy biztonsággal feltételezhetjük, hogy Fadi vagy Nyugaton tanult, vagy komoly kapcsolata van a Nyugattal. Másodszor: a
csapat szokatlanul jól fel van szerelve olyan korszerű fegyverekkel, amelyeket normális körülmények között nem kapcsolnak
össze arab vagy muszlim fundamentalista terrorista csoportokkal.
Soraya bólintott. - Már túl vagyunk ezen a szemponton. A Dujja azon új csoportok egyike, amelyeknek közös egységeik
vannak a szervezett bűnözéssel, a dél-ázsiai és latin-amerikai kábítószercsempészekkel.
- Ha engem kérdez - kotyogott közbe Hytner -, Lindros igazgatóhelyettes azért kapta meg olyan hamar az Öreg
jóváhagyását a Typhonhoz, mert azt mondta neki, hogy az elsődleges célunk annak kiderítése, kicsoda Fadi, hogy
eltüntessük, megsemmisítsük. - Felpillantott. - A Dujja évről évre erősebb és befolyásosabb lett a muszlimok között.
Hírszerzésünk jelzése szerint példátlan számban csatlakoznak Fadihoz.
- Mindmáig egyetlen ügynökségnek sem sikerült eljutniuk hozzájuk, nekünk sem - mondta Soraya.
- De aztán nemrég létrehozták a mi szervezetünket - tette hozzá Hytner.
- Kapcsolatba léptek a szaúdi titkosszolgálattal? - kérdezte Bourne.
Soraya keserűn fölnevetett. - Az egyik informátorunk esküszik rá, hogy a szaúdiak rég elveszítették a Dujja nyomát. A
szaúdiak tagadják.
Hytner fölnézett. - Ahogy azt is, hogy az olajtartalékaik kiapadnak.
Soraya becsukta a dossziéit és szép rendbe rakta őket, - Tudom, a terepen dolgozók Kaméleonnak nevezik magát
legendás álcázó képessége miatt. De Fadi - bárki legyen is ő - igazi kaméleon. Megerősített hírszerzői értesüléseink szerint
nemcsak kiterveli a támadásokat, de sokban aktívan részt is vesz, mégsem tudjuk, hogy néz ki.
- Még fantomképünk sincs róla - mondta látható utálattal Hytner.
Bourne a homlokát ráncolta. - Miből gondolják, hogy a Dujja vette meg a TSG-ket a szállítótól?
- Tudjuk, hogy a csempész létfontosságú értesüléseket tart vissza. - Hytner laptopjának képernyőjére mutatott. - Ezt a
rejtjelezett szöveget az egyik inggombján találtuk. Tudomásunk szerint a Dujja az egyetlen terrorista csoport, amely ilyen
bonyolult kódrendszert alkalmaz.
- Ki akarom hallgatni ezt az embert.
- Soraya a nyomozást vezető ügynök - felelte Hytner. - Tőle kell engedélyt kérnie.
Bourne a nőre nézett.
Soraya csak egy pillanatig habozott. Majd fölállt és az ajtó felé intett. - Mehetünk?
Bourne felkelt. - Tim, készítsen egy másolatot a rejtjelről, várjon egy negyedórát, aztán keressen meg bennünket.
Hytner felnézett. Döbbenten meredt Bourne-ra. - Aligha leszek kész negyedóra alatt.
- Dehogynem. - Bourne kinyitotta az ajtót. - Legalábbis eljut valameddig.
Az őrizetesek celláihoz rövid, meredek, lyukacsos acéllépcsők vezettek. Szöges ellentétben a Typhon fényárban úszó
műveleti helyiségével, itt a tér szűk, sötét, kényelmetlen volt, mintha a washingtoni sziklás talaj nem akarna többet átengedni
birodalmából.
Bourne a lépcső alján megállította a nőt. - Valamivel megbántottam magát?
Soraya egy pillanatig nézte, mintha nem hinne a szemének. - Hiram Cevik a neve - mondta, látványo san figyelmen kívül
hagyva Bourne kérdését. - Ötvenegy éves, nős, három gyereke van. Török származású, tizennyolc évesen költözött
Ukrajnába. Az utóbbi huszonhárom évet Fokvárosban töltötte. Egy külkereskedelmi cég tulajdonosa. Többnyire törvényesek
az üzletei, de a jelek Mr. Cevik szerint olykor-olykor egészen más ügyekbe keveredik. - Megvonta a vállát. - Lehet, hogy a
szeretője bukik a gyémántokra, lehet, hogy ő játszik szerencsejátékot az interneten.
- Manapság nagyon nehéz úgy beosztani a pénzt, hogy mindenre jusson - jegyezte meg Bourne.
Soraya úgy festett, mint aki mindjárt elneveti magát, de végül nem tette.
- Ritkán cselekszem a szabályok szerint - tette még hozzá Bourne. - De bármit teszek, bármit mondok, ne hazudtoljon
meg. Világos?
A nő egy villanásra mélyen a szemébe nézett. Mit néz ennyire?, tűnődött Bourne. Mi baja velem?
- Ismerősek a módszerei - vetette oda éles hangon a nő.
Cevik cellája egyik falának támaszkodott, cigarettázott. Amikor meglátta Sorayával közeledni Bourne-t, kieresztett egy
füstfelhőt, s megszólalt: - Maguk az inkvizíció vagy a lovasság?
Bourne a férfit figyelte, miközben Soraya kinyitotta a cella ajtaját.
- Szóval az inkvizíció. - Cevik ledobta és cipője sarkával eltaposta a csikket. - El kell mondanom, hogy a feleségem
mindent tud a szerencsejáték szenvedélyemről és a szeretőmről.
- Nem zsarolni jöttem. - Bourne belépett a cellába. Érezte maga mögött Sorayát, mintha hozzá tartozna. A fejbőre
bizseregni kezdett. Fegyver volt a nőnél, s kész volt a fogoly ellen használni, mielőtt még a helyzet ellenőrizhetetlenné válna.
A nő, érezte Bourne, tökéletességre törekszik.
Cevik ellépett a faltól, kezét az oldalánál tartva állt, ujjait enyhén begörbítette. Magas volt, széles válla egy egykori
rögbijátékosé. Hideg macskaszeme felfénylett. - Rendkívüli kondícióját látva nyilván fizikai erőszak következik.
Bourne körülnézett a cellában, s kezdte átérezni, milyen lehet ide bezárva lenni. Valami emlékféle vil lant föl benne.
Émelyegni kezdett. - Azzal semmire nem mennék. - Azért beszélt, hogy a szavak segítségével kirángassa magát ebből az
állapotból.
- Milyen igaz.
Ez nem fenyegetés volt. Az egyszerű tényközlés többet elmondott neki Cevikről, mint egyórányi erőteljes vallatás.
Bourne tekintete ismét megállapodott a dél-afrikain.
- Hogyan oldjuk fel ezt a dilemmát? - Bourne széttárta a kezét. - Maga ki akar jutni innen. Nekem információra van
szükségem. Ilyen egyszerű lenne?
Cevik hagyta, hogy halvány mosoly üljön ki az ajkára. - Ha ez ilyen egyszerű volna, barátom, már rég leléptem volna.
- Jason Bourne a nevem. Most velem beszél. Nem vagyok sem a börtönőre, sem az ellensége. - Kivárt. - Hacsak nem
akar azzá tenni.
- Nem törekszem erre - felelte Cevik. - Hallottam magáról.
Bourne állával az ajtóra bökött. - Jöjjön velem.
- Az nem jó ötlet. - Soraya közéjük és az ajtó közé lépett.
Bourne röviden intett neki. A nő nem vett róla tudomást. - Ez súlyos megsértése a biztonsági előírásoknak.
- A magam módján figyelmeztettem - mondta Bourne. - Menjen odébb.
A nő a füléhez emelte mobiltelefonját, amint Bourne és Cevik elmentek mellette. De Tim Hytnert hívta, nem az Öreget.

Bár éjszaka volt, a fényszórók ezüstös oázissá változtatták a gyepet és a gyalogutakat a lombtalan fák sokkarú árnyékai
között. Bourne Cevik mellett lépdelt. Soraya Moore öt lépéssel lemaradva követte őket, mint egy kötelességtudó gardedám;
arcán elégedetlen kifejezés ült, kezét a tokjában lévő fegyverén tartotta.
Bourne-nak egy felvillanó emlékfoszlány hatására hirtelen kényszerképzete támadt: most is azt a vallatási fogást kell
alkalmaznia, mint az olyan alanyokkal szemben, akik különösen ellenállók a szabványos kínzási technikákkal és az
érzékeiktől való megfosztással szemben. Bourne - maga számára is érthetetlen módon - biztosra vette, hogy ha Cevik
megízleli a szabad levegőt és teret érez maga körül a napokon át tartó bezártság után, világossá válik számára, mit nyerhet
vele, ha igaz válaszokat ad a kérdéseire. És az is, hogy mit veszíthet.
- Kinek adta el a TSG-t? - kérdezte Bourne.
- Ezt már elmondtam korábban. Nem tudom. Csak egy hang volt a telefonban.
Bourne még nem volt meggyőzve. - Normális körülmények között telefonon szokta a TSG-t eladni?
- Öt milkóért igen.
Hihető, de vajon ez az igazság?
- Férfi vagy nő volt? - kérdezte Bourne.
- Férfi.
- Akcentusa?
- Brit, ahogy már mondtam.
- Fejtse ki.
- Tessék? Nem hisznek nekem?
 - Azt kérem, gondolja át ismét. Azt kérem, gondolkodjon erősebben. Szánjon rá egy pillanatot, aztán mesélje el nekem,
amire emlékszik.
- Semmire, én... - Cevik megtorpant egy virágzó vadkörtefa kusza árnyékában. - Várjunk csak... Talán, de csak talán,
mintha halványan felismerni véltem volna valami egzotikusabb... talán kelet-európai?... kiejtést.
- Maga éveken át Ukrajnában élt, ugye?
- Így igaz. - Cevik elfintorodott. - Azt akarom mondani, lehet, hogy szláv volt. Volt valami... talán dél-ukrajnai a
beszédében. Odesszában, a Fekete-tenger északi partján, ahol egy ideig éltem, tudja, egy kicsit más dialektust beszélnek.
Bourne persze tudta, de semmit sem szólt. Gondolatban számolta a másodperceket, addig a pillanatig, amikor Tim
Hytner befut a „megfejtett" rejtjellel.
- Még mindig hazudik nekem - felelte Bourne. - Látnia kellett a vevőjét, személyesen vette át a TSG-t.
- És mégsem láttam. Az üzletet egy használaton kívüli „postaládán" keresztül bonyolítottuk le.
- Egy telefonban hallott hanggal? Menjen már, Cevik.
- Ez az igazság. Megjelölte az időpontot és a helyet. Ott hagytam a szállítmány felét, majd egy óra múlva visszamentem
az öt milkó feléért. Másnap befejeztük a boltot. Senkit sem láttam, s higgye el, ha mondom, hogy nem is akartam.
Újfent hihető - és okos elintézési mód, gondolta Bourne. Ha igaz.
- Az emberek kíváncsinak születnek.
- Az lehet - biccentett Cevik. - De nem akartam idő előtt meghalni. Ez a valaki... az emberei figyelték a „postaládát".
Helyben agyonlőttek volna. Maga is tudja, Bourne. Ismerős magának ez a helyzet. - Cevik kirázott egy cigarettát a dobozból,
megkínálta Bourne-t, majd magának is kivett egyet. Egy csaknem üres levélgyufával gyújtott rá. Bourne tekintetét követve
megszólalt. - A sitten nincs semmi gyúlékony, ezért nálam hagyták.
Bourne gondolataiban visszhangot vert a mondat, mintha távolról szólna hozzá egy hang. - Eddig - mondta, s elvette a
levélgyufát.
Cevik, aki még véletlenül sem ellenkezett, mélyen tüdőre szívta a füstöt, majd enyhe sípolással kifújta; a hang a fűvel
beültetett sávon túl elsuhanó autók hangjára emlékeztetett.
A sitten nincs semmi gyúlékony. A szavak úgy pattogtak Bourne fejében, mintha agya flipper lett volna.
- Mondja, Mr. Bourne, volt maga bekasztnizva?
A sitten nincs semmi gyúlékony. A mondat, ha már egyszer előbukkant, ismétlődött, eltorlaszolva a gondolatok és az
értelem útját.
Csaknem fájdalmas nyögéssel tolta tovább Ceviket, folytatták a sétát; Bourne azt akarta, hogy a férfi fényben maradjon.
Szeme sarkából látta, hogy Tim Hytner siet feléjük.
- Tudja, mit jelent, ha megfosztják a szabadságától? - Cevik egy dohánylevelet fricskázott le az alsó ajkáról. - Milyen az
egész életét nyomorban leélni? Szegénynek lenni olyan, mint pornót nézni: ha elkezdi, nincs belőle kiút. Rabságban tartja az
embert, tudja, ez a remény nélküli élet. Egyetért velem?
Bourne-nak sajgott a feje, minden szó kalapácsütésként koppant koponyája belsejében. Rendkívül nehezére esett
felismernie, hogy Cevik csupán igyekszik visszanyerni bizonyos irányító szerepet. Alapszabály, hogy a kihallgató sose
válaszoljon kérdésre. Ha egyszer válaszol, elveszíti az irányítást.
Bourne a homlokát ráncolta. Mondani akart valamit, de mit is? - Azt hiszem, téved. Maga ott van, ahol szerintünk lennie
kell.
- Én? - Cevik szemöldöke a homlokára szaladt. - Én nem vagyok semmi sem. Csupán egy csatorna. A vásárlómat kell
megtalálniuk. Mit akarnak tőlem?
- Tudjuk, hogy elvezethet bennünket a vásárlóhoz.
- Nem, nem tudom. Már mondtam, hogy...
Hytner hol koromsötétben maradt, hol kilépve a ragyogó fényre, egyre közeledett. Mit keres itt? Bourne lüktető agya
gátolta az emlékezést. Megvan! A gondolat úgy siklott el, mint egy angolna, aztán újból előtekeredett. - A rejtjel, Cevik.
Megfejtettük.
Végszóra odalépett Hytner, odaadta Bourne-nak a papírt, aki csaknem elejtette, annyira lefoglalta a fejében felhangzó
vészcsengők csörömpölése.
- Rohadt egy dolog volt - mondta kicsit lihegve Hytner. - De végül megoldottam. A tizenötödik algoritmus bejött, mert...
Mondandójának utolsó része a döbbenet és a fájdalom szaggatott üvöltésévé vált, amikor Cevik cigarettájának izzó végét
belenyomta a bal szemébe. Ugyanabban a pillanatban maga elé fordította az ügynököt, bal alkarját a torkára szorítva.
- Ha egyet lép felém - mondta halk torokhangon -, kitöröm a nyakát.
- Leterítjük magát, most rögtön. - Soraya, gyors pillantást vetve Bourne-ra, fegyvert tartó kezét előrenyújtotta, másik
kezével megtámasztotta a fegyver markolatát, célzott, s tekintetével kérdezett. Az alkalomra várt. - Nem akar maga
meghalni, Cevik. Gondoljon a feleségére és a három gyerekére.
Bourne letaglózva állt. Ezt látva Cevik kivillantotta a fogsorát.
- Gondoljon az öt millkóra.
Aranyszín szeme egy pillanatra a nőre villant. De már hátrált is tőle és Bourne-tól, szorosan maga elé tartva vérző emberi
pajzsát.
- Nincs hová mennie - közölte a lehető legtárgyilagosabb hangon Soraya. - Nincs esélye, amikor ennyi ügynök veszi
körül. Semmi esélye sincs, ha ő akadályozza a mozgását.
- Öt millkó megér egy próbálkozást. - Cevik továbbra is araszolva hátrált, igyekezett kikerülni a lámpák fényéből. A 23.
utca felé tartott, amelyen túl a Nemzeti Tudományos Akadémia magasodott.
Sokan voltak ott - többnyire turisták -, akik akadályozták az ügynökök üldöző munkáját.
 - Nem akarok több börtönt. Egy napot se többet. A sitten nincs semmi gyúlékony. Bourne üvölteni akart. Aztán egy
hirtelen emlékrobbanás eltörölte ezeket a szavakat is. Ősi kockaköveken rohant, orrában éles, ásványi illatú szelet érzett.
Karjában a súly hirtelen elviselhetetlenül nehézzé vált. Lenézett Marie-ra - nem, ez az ismeretlen nő véres arca volt! Vér
mindenütt, noha ő dühödt igyekezettel próbálta elállítani a vérzést...
- Ne legyen őrült - szólt Soraya Ceviknek. - Fokváros? Sosem fog tudni elrejtőzni előlünk. Sem ott, sem másutt.
Cevik felkapta a fejét. - De nézze, mit tettem vele.
- Megbénult, nem halt meg - felelte összeszorított fogakkal a nő. - Eressze el.
- Ha ideadja a fegyverét. - Cevik gúnyosan mosolygott. - Nem? Látja? Már halott ember vagyok a maguk szemében,
nem igaz, Bourne?
Bourne mintha lassan kikecmeregett volna rémálmából. Látta, amint Cevik a 23. utcába lép, a járdán magával vonszolva
Hytnert, aki úgy festett, mint egy makacskodó gyerek.
Ahogy Bourne feléje vetette magát, Cevik feléjük lökte Hytnert.
S akkor minden egyszerre történt. Hytner szánalmasan botladozott. A közelben egy fekete Hummer fékezett le
csikorogva. Közvetlenül mögötte, elkerülendő az ütközést, egy Harley-Davidson motorokkal megrakott nyergesvontató
lavírozott ide-oda. Dudák harsantak fel, a teherautó majdnem elsodort egy Lexust, amelynek vezetője rémületében két másik
autónak ment neki. Az első másodperctöredékben úgy tűnt, mintha Hytner elbotlott volna a járdaszegélyben, de vérfolt jelent
meg a mellkasán, s egy golyó erejétől teste megpördült.
- Jaj, Istenem! - nyögött fel Soraya.
A himbálózó fekete Hummer közelebb gurult. Első ablaka résnyire nyitva volt, egy pillanatra megcsillant a hangtompító
csúf fénye. Soraya leadott két lövést, mielőtt a válaszlövések elől ő is, Bourne is fedezékbe ugrott. Kivágódott a Hummer
hátsó ajtaja, Cevik bevetette magát. Az autó elhúzott, mielőtt még becsukhatta volna maga mögött az ajtót.
Eltéve fegyverét, Soraya odaszaladt társához, s ölébe vette a fejét.
Bourne, emlékezetében a lövések visszhangjával, úgy érezte, kiszabadult egy bársonybörtönből, ahol körülötte minden
tompán hallatszott. Elrohant Soraya, valamint Hytner összeroskadt teste mellett, kiszaladt a 23. utcára, fél szemmel a
Hummert figyelve, a másikkal a nyergesvontatót. A kamion sofőrje magához tért, nagy zajjal sebességet váltott és gyorsított.
Bourne a nyergesvontató hátulja felé vágtázott, elkapta a felhajtott rámpa láncát s felkapaszkodott.
Agya zakatolt, miközben felmászott arra a platóra, ahol szép sorban álltak összeláncolva a motorkerék párok. A sötétben
felvillanó fény, a gyufa lángja: két célból gyújtott rá Cevik. Az első, természetesen, hogy fegyvere legyen. A másik a jeladás
volt. A fekete Hummer várakozott, előre felkészült. Cevik szökését aprólékosan kitervelték.
Kik? És honnan tudhatták, hol lesz, és mikor?
Most nincs idő válaszokra. Bourne maga előtt látta a Hummert. Se nem gyorsított, se nem váltogatott sávot; a sofőr
magabiztosan feltételezte, hogy ő és utasa megmenekült.
Bourne eloldotta a vontató hátuljához legközelebbi motort, és felpattant a nyeregbe. Hol vannak a kulcsok? Lehajolva, a
szél elől eltakarva meggyújtott egy szálat a Ceviktől elvett levélgyufáról. A láng így is csak egy pillanatig tartott ki, de ennyi
idő alatt is meglátta, hogy a fekete üzemanyagtartály aljára vannak erősítve a kulcsok.
Bedugta a kulcsot az önindítóba, gyújtást adott a Twin Cam 88B típusú motornak. A járó motoron súlypontját a hátsó
felére helyezte. Felágaskodott a motor orra, s kilőtt a vontató vége felé.
Még szabadeséssel repült, s a vontató mögötti autók vezetői a fékekre tapostak, a kocsik orra veszedelmesen imbolygott.
Bourne leért az úttestre, előrehajolt, amint a Harley ugrott egyet, majd felgyorsult, amint mindkét kereke az útra ért.
Csikorgó kerekekkel leírt egy U kanyart, és a fekete Hummer nyomába eredt.
Hosszú, izgalommal teli pillanat után meglátta, ahogy áthalad a forgalomtól nyüzsgő téren, ahol a 23. utca a Constitution
Avenue-t keresztezi, majd folytatódik a Lincoln-emlékmű felé. A Hummer körvonalai eltéveszthetetlenek voltak. Bourne a
legnagyobb sebességfokozatba tette a motorkerékpárt, sárga lámpánál átvágott a kereszteződésen, újabb kerékcsikorgások és
harsány dudálás közepette cikázott tovább.
Árnyékként haladt a Hummer nyomában, amely jobbra ment tovább, leírva egy negyed körívet az ívlámpák által
megvilágított emlékmű körül, elég lassan ahhoz, hogy Bourne behozza a köztük lévő távolság nagy részét. Amikor a
Hummer az arlingtoni emlékmű felé vezető emelkedőn ment tovább, gázt adott, s enyhén nekiment az utas felőli oldalon a
hátsó lökhárítónak.
A jármű úgy rázta le a motor manőverét, ahogy egy elefánt hessent el egy legyet. Mielőtt Bourne lemaradhatott volna, a
sofőr rátaposott a fékre. A Hummer erős hátulja összeütközött a motorral, Bourne-t a fekete védőkorlát és a lent sötétlő
Potomac felé lökve. Egy VW közeledett feléje, hangosan tülkölve, s kis híján bevégezte a munkát, amit a Hummer elkezdett
- de Bourne-nak az utolsó pillanatban sikerült úrrá lennie a helyzeten. Kitért a VW elől, s visszakígyózott a for galomba az
egyre gyorsuló Hummer után.
A feje fölül beszédes csattogást hallott, s amikor fölnézett, ragyogó szemű, sötét rovart látott: egy CIA-helikopter volt az.
Ezek szerint Soraya ismét a mobiltelefonját hívta segítségül.
Mintha a nő a gondolataiban olvasott volna, megszólalt Bourne mobilja. Beleszólt, majd meghallotta a nő mély hangját.
- Közvetlenül maga fölött vagyok. Van egy körforgalom a Columbia Islanden, egyenesen maga előtt. Legyen rá gondja,
hogy a Hummer oda menjen.
Bourne megelőzött egy kisteherautót. - Megmenekült Hytner?
- Tim maga miatt halott, gazember.
A helikopter leszállt a sziget körforgalmának közepén, és a pokoli hangerő rögtön alábbhagyott, amint a pilóta
lekapcsolta a motort. A fekete Hummer ment tovább, mintha semmi baj sem történt volna. Bourne átvágott a forgalmon,
követte zsákmányát és újból megközelítette a járművet.
Látta, amint Soraya és két másik CIA-ügynök bukkan elő a helikopter belsejéből, fejükön rendőrségi rohamsisakkal,
kezükben fegyverrel. Hirtelen fordulattal a Hummer mellé húzódott. Könyökével beverte a sofőr melletti ablakot.
- Húzódjon félre! - kiáltotta. - Húzódjon a körforgalomba, vagy agyonlövik!
 Egy második helikopter jelent meg a Potomac fölött, gyorsan közeledett feléjük. A CIA támogató ereje.
A Hummer nem mutatta lassítás jelét. Szemét le nem véve az útról Bourne hátranyúlt s kinyitotta a nyeregtáskát.
Tapogatózó ujjai egy csavarkulcsra találtak. Tisztában volt vele, hogy csak egyetlen lehetősége maradt. Az irányt és a
sebességet számítgatva elhajította a csavarkulcsot. A szerszám a sofőr felőli hátsó kerék előtti üregbe csapódott. Az egyre
gyorsuló kerék átment a csavarkulcson, amely szédítő erővel hatolt a szerkezetébe.
A Hummer hirtelen imbolyogni kezdett, amitől a csavarkulcs még inkább a szerkezetbe mélyedt. Aztán valami reccsent,
valószínűleg egy tengely, a Hummer pedig alig irányíthatóan, pörögve lelassult. Jószerivel saját lendületétől felszaladt a
járdára a körforgalomban, megállt, a motorja úgy ketyegett, mint egy óra.
Soraya és a többi ügynök előszaladt, kivont fegyverrel, az utastérre célozva közeledtek a Hummerhez. Amikor elég közel
ért, Soraya kilőtte a két első kereket. Egy másik ügynök ugyanígy elintézte a hátsó kerekeket. A Hummer nem megy innen
sehová, amíg a CIA be nem vontatja a főhadiszállásra a nyomvizsgálókhoz.
- Rendben! - kiáltotta Soraya. - Kifelé a járműből, mindannyian! Gyerünk, ki a járműből!
Ahogy az ügynökök körbevették a Hummert, Bourne meglátta, hogy golyóálló mellény védi a testü ket. Hytner halála
után Soraya semmit sem kockáztatott.
Tíz méterre voltak a Hummertől, amikor Bourne bizsergést érzett a tarkóján. Valami nem stimmelt a jelenettel, de nem
igazán sikerült rátapintania lelki ujjaival. Ismét körülnézett: minden rendben lévőnek látszott - a cél körbevéve, a közeledő
ügynökök, a fölöttük köröző második helikopter, a hangerő hatványozottan fokozódik... És hirtelen rájött.
Jaj, Istenem, gondolta, s vadul eltekerte a sebességkart. Odakiáltott az ügynököknek, de a két helikopter és saját
motorjának lármája mellett semmi esélye sem volt. Soraya haladt elöl, közeledett a sofőr ajtajához, közben a többiek
szétszóródva lemaradtak, védőtüzet biztosítva a nő mögött, ha szükségessé válna.
A jelenet rendben lévőnek, valójában tökéletesnek látszott, pedig nem volt az.
Bourne előredőlt, ahogy a motor átvágott a körforgalmon. Száz métert kellett megtennie, ennyi kellett, hogy a Hummer
csillogó oldalától balra érkezzen. Levette jobb kezét a kormányról, hevesen integetett az ügynökök felé, de ők teljesen a
célpontjukra összpontosítottak.
Felbőgette a motort, mély, dübörgő hangja végre áthatolt a fölöttük köröző helikopter rezgő csattogásán. Az egyik
ügynök észrevette, hogy közeledik, nézte, ahogy integet. Odaszólt a másik ügynöknek, aki a Hummer mellett elrobogó
Bourne-ra pillantott.
A helyszín a CIA kézikönyve szerint rendben lévőnek látszott, de nem volt az, mert a Hummer motorja kattogott -
kihűlőben -, pedig még járt a motor. Képtelenség.
Soraya öt méterre sem volt a céltól, teste megfeszült, félig legörnyedt. Szeme tágra kerekedett, amikor tudatosult benne
Bourne látványa. A férfi már ott is volt mellette.
Kinyújtott karjával fölkapta a nőt, maga mögé penderítette, s közben továbbrobogott. Egy másik ügynök, hason fekve,
riadóztathatta a másik helikoptert, mert az hirtelen, imbolyogva irányt váltott, felemelkedett a csillogó éjszakába.
A Bourne által hallott ketyegés egyáltalán nem a motortól származott. Egy gyújtószerkezet volt az.
A robbanás darabokra szaggatta a Hummert, részei füstölgő repeszekké váltak, süvítve repkedtek mögöttük. Bourne a
teljes sebességgel vágtató motoron érezte, ahogy Soraya két karja átöleli a derekát. Mélyen ráhajolt a kormányra, érezte,
ahogy a melle a hátához nyomódik, amikor a nő hozzábújt. A süvöltő levegő katlanforróságú volt; az ég fénylőén narancs-
színűvé vált, aztán tele lett olajos, fekete füsttel. Körülöttük mindenütt fémszilánkok kavarogtak, belecsapódtak a talajba,
levágódtak az útra, sisteregve zuhantak a folyóba.
Jason Bourne az erősen kapaszkodó Sorayával a háta mögött egyre gyorsabban robogott az emlékművekkel teli
Washington fényárja felé.

Négy

Jakov Silver és fivére vacsoraidő tájékán bukkant elő, amikor még a Washingtonhoz hasonló városok is kihaltnak
tűnnek, vagy legalábbis bizonyos indigókék mélabú fosztja meg az élettől az utcákat. Amikor a két férfi belépett a 20. és az F
utca sarkán álló Hotel Constitution csöndes pompájába, Thomas, az ügyeletes portás elősietett a bordázott márványoszlopok
mögül, s az előkelő szőnyegekkel bőségesen befedett előcsarnokban elébük sietett.
Jó oka volt iparkodni. A többi portáshoz hasonlóan ő is kapott egy ropogós, új százdollárost Lev Silvertől, Jakov Silver
fivérétől, amikor bejelentkezett. Ezek az amszterdami zsidó gyémántkereskedők gazdagok voltak, ennyit gyanított a portás.
Silverékkel a legnagyobb tisztelettel és gondossággal, magas rangjukhoz méltón kellett bánni.
Az apró, egérszerű, nyirkos kezű Thomas látta, hogy Jakov arca kipirult, mintha győzelmet aratott volna. Thomas dolga
volt előre megérezni különösen fontos vendégei szükségleteit.
- Mr. Silver, Thomasnak hívnak. Örülök, hogy megismerhetem, uram - mondta. - Szolgálhatok valamivel?
- Hogyne, Thomas - felelte Jakov Silver. - Egy palackkal a legjobb pezsgőjükből.
- És kerítse elő a pakisztánit - tette hozzá Lev Silver -, hogy is hívják...?
- Omarnak, Mr. Silver.
- Ja, igen, Omar. Kedvelem. Vele küldesse fel a pezsgőt.
- Rendben. - Thomas derékból meghajolt. - Azonnal, Mr. Silver.
 Elsietett, amikor a Silver fivérek beléptek a felvonóba, egy plüssel borított kabinba, amely halkan felsurrant velük az
ötödik, a legelőkelőbb szintre.
- Hogy ment? - kérdezte Lev Silver.
Jakov Silver válaszolt: - Tökéletesen működött.
Lakosztályukban kibújt felöltőjéből és zakójából, egyenesen a fürdőszobába ment, s minden világítást felkapcsolt. Maga
mögül, a nappaliból hallotta,- hogy megszólal a televízió.
Levetette izzadságfoltos ingét.
A rózsaszínű márvány fürdőszobában minden elő volt készítve.
Jakov Silver derékig levetkőzve a márványmosdó fölé hajolt, s kivette aranyszínű szemlencséit. Magas, hajdani
rögbijátékost idéző testalkatával - lapos, kemény has, izmos váll, erős láb - olyan egészséges volt, mint egy olimposzi
istenség. Egy kattintással becsukta a műanyag dobozt, amelyben gondosan elhelyezte kontaktlencséit s felnézett a
fürdőszobai tükörbe. Önmaga tükörképén túl a krém- és ezüstszínű lakosztály egy részét látta. Hallotta a CNN halk
duruzsolását. Aztán a készülék átváltott a Fox, majd az MSNBC csatornájára.
- Semmi. - Muta ibn Aziz vibráló tenorja hallatszott a másik szobából. Muta ibn Aziz maga választotta fedőnevét: Lev. -
Egyik hírcsatornán sem.
- És nem is lesz - mondta Jakov Silver. - A CIA nagyon hatékonyan manipulálja a médiát.
Most megjelent a tükörben Muta ibn Aziz, egyik kezével a fürdőszobaajtó keretét fogta, a másik nem látszott a háta
mögött. Sötét haj és szem, klasszikus sémi arc, fanatikus és olthatatlan elszántsággal; Abbud ibn Aziz öccse volt.
Muta magával vonszolt egy széket, amelyet a toalettel szemben helyezett el. - Meztelennek nézünk ki a szakállunk
nélkül - jegyezte meg.
- Ez Amerika. - A társa kurtán biccentett. - Menj vissza.
Újból egyedül maradva Jakov Silver megengedte magának, hogy Fadiként gondolkozzon. Abban a pillanatban
megszabadult Hiram Cevik személyazonosságától, amikor Mutával kiszálltak a Hummerből. Muta, korábbi utasítása szerint,
a félautomata Beretta pisztolyt és a csúf M9SD hangtompítót ott hagyta az első ülésen, mielőtt kiugrottak a járdára. Muta az
ügy igaz követője volt, és mesterségbeli tudásában sem kellett kételkedni.
Futva eltűntek szem elől, miközben a Hummer ismét felgyorsított, elsurrantak a sarkon, szaporán felsétáltak a 20. utcán
az F utcáig, majd kísértetként tűntek el a szálloda melegen kivilágított bejárata mögött.
Közben, alig egy mérföldre, Ahmad a Hummer első részét megtöltő C-4-es robbanóanyag segítségével már mártírrá vált,
már a paradicsomba érkezett. Családjának, népének hőse.
- A feladatod annyit kinyírni közülük, amennyit csak tudsz - közölte vele Fadi, amikor Ahmad önként jelentkezett
mártírként feláldozni magát. Igazság szerint sok önként jelentkező akadt, és csekély különbség volt közöttük. Valamennyien
teljesen megbízhatóak voltak. Fadi azért választotta Ahmadot, mert az unokaöccse volt. Kétségtelenül egyike a soknak, de
Fadi tartozott a bácsikájának egy kisebb szívességgel, s ezzel a döntésével letudta.
Fadi benyúlt a szájába, s eltávolította fogáról a porcelánburkokat, amellyel kiszélesítette Hiram Cevik állkapcsát.
Szappanos vízzel lemosta s eltette őket egy kemény oldalú tokba, amilyenben a kereskedők a drágaköveket és ékszereket
szállítják. Muta gondosan odakészített mindent a fürdőkád széles peremére, hogy könnyen elérhesse azt, amire szüksége van:
kis tálcákon és dobozkákban mindenféle színházi maszkírozó eszközök, lemosok, gumiálarcok, parókák, színes
kontaktlencsék és mindenféle pótlások orrhoz, állkapocshoz, fogakhoz és fülekhez sorakoztak.
Oldószert öntött egy széles vattadarabra, s módszeresen lemosta arcáról, nyakáról és kezéről a festéket. Természetes,
naptól barna bőre csíkokban bukkant ismét elő, míg végül egészen kibontakozott a felismerhető Fadi. Egy rövid ideig
önmaga lesz; értékes ékszer az ellenséges tábor központjában. Aztán Muta és ő el megy, felszállnak a felhők közé - a
következő úti célig.
Megtörölte arcát és kezét, majd visszament a nappaliba, Muta ott állt és A maffiózókat nézte a HBO-n.
- Undorító teremtésnek tartom ezt a Carmelát, a főnök feleségét - mondta.
- Igazad is van. Nézd a csupasz karját!
Carmela gusztustalanul nagy házának nyitott ajtajában állt, nézte gusztustalanul nagy férjét, aki beszállt gusztustalanul
nagy Cadillac Escalade típusú autójába.
- És a lányuk a házasságkötése előtt nemi életet él. Miért nem öli meg Tony, ahogy a törvény előírja? Becsületbeli
gyilkosság lenne, hogy az ő és családja becsülete ne sározódjon be. - Utálkozása jeléül Muta ibn Aziz odament, és
kikapcsolta a tévét.
- Arra törekszünk, hogy asszonyainkba beleneveljük Mohamed és a Korán bölcsességét, hogy az igaz hit vezérelje őket -
közölte Fadi. - Ez az amerikai nő hitetlen. Semmije sincs, semmije.
Tapintatosan kopogtak az ajtajukon.
- Omar lesz az - mondta Muta. - Majd én.
Fadi némán beleegyezett, mielőtt visszament a fürdőszobába.
Muta végigment a plüss szőnyegen, s kinyitotta Omar előtt az ajtót. Magas, széles vállú, negyvenéves nél nem idősebb
férfi volt, borotvált fejjel, széles mosollyal, aki bármikor kész érthetetlen viccek mesélésére. Vállán ezüsttálcát tartott,
megrakva egy hatalmas jegesvödörbe állított pezsgőspalackkal, két pohárral és egy tál frissen szeletelt gyümölccsel. Omar
betöltötte az ajtónyílást, ahogy Fadi is betöltötte volna, lévén a két férfi nagyjából egyforma magasságú és súlyú.
- A pezsgőjük - jegyezte meg fölöslegesen Omar. A szobán átsietve letette terhét a koktélasztal üveglapjára. A jégkockák
hidegen összekoccantak, amikor kivette az üveget a vödörből.
- Majd én kinyitom - mondta Muta, s kiragadta a súlyos pezsgőspalackot a pincér kezéből.
Amikor Omar odanyújtotta a bőrmappát, hogy aláírassa a számlát, Muta kiáltott egyet. - Jakov, itt a pezsgő. Alá kell
írnod.
- Szólj Omarnak, jöjjön be a fürdőszobába.
Omar kérdőn nézett a másikra.
 - Menjen nyugodtan. - Muta ibn Aziz kedvesen mosolygott. - A fivérem nem harap.
A bőrmappát maga előtt tartva Omar Fadi hangja irányába indult. Muta visszaejtette a palackot a jég darabok közé.
Sejtelme sem volt róla, milyen íze van a pezsgőnek, és a legkevésbé sem érdekelte. Amikor zajt hallott a fürdőszobából, a
távirányítóval ismét bekapcsolta és felhangosította a tévét. Csatornát váltott, mert véget ért A maffiózók, s megállt, amikor
felfedezte Jack Nicholson arcát. A színész hangja betöltötte a szobát.
- Itt van Johnny! - harsogta túl Nicholson a recsegés lármáját, miközben fejszével csapkodta egy fürdőszoba ajtaját.

A háta mögött összekötözött kezű Omart a fürdőkádba állított székhez kötözték. Nagy, nedves barna szemével Fadit nézte.
Állán egy csúnya horzsolás éppen kezdett feldagadni.
- Maguk nem zsidók - mondta Omar urduul. - Maguk muszlimok.
Fadi rá sem hederített, folytatta a dolgát, ami e pillanatban a halálosztás volt.
- Maguk muszlimok, mint én - ismételte meg Omar. Legnagyobb meglepetésére nem félt. Mintha álomszerű állapotban
lett volna, mintha születése pillanatától erre a találkozásra ítéltetett volna. - Hogyan tehetik ezt?
- Egy pillanat múlva az ügy vértanúja leszel - közölte urduul Fadi; apjának gondja volt rá, hogy gyerekként megtanulja a
nyelvet. - Mi a panaszod?
- Az ügy - jelentette ki higgadtan Omar. - A maguk ügye. Nem az enyém. Az iszlám békés vallás, maguk mégis
iszonyatos, véres háborút folytatnak, amely családokat, egész korosztályokat pusztít el.
- Az amerikai terroristák nem hagytak nekünk más választást. Szívják olajemlőinket, de ez nem elég nekik. Tulajdonolni
akarják az olajemlőt. Ezért hazugságokat koholnak, és azokra hivatkozva elözönlik a földünket. Az amerikai elnök azt állítja,
természetesen hamisan, hogy istene szólt hozzá. Az amerikaiak újraélesztik a keresztesek korát. Ők a világ legfőbb
hitetlenjei - és vezetőiket követi Európa, akár készséggel, akár vonakodva. Amerika hatalmas hajtóműként gör dül végig a
világon, polgárai mindent, amit találnak, egyforma külsejű szarrá zúznak. Ha mi nem állítjuk meg őket, velünk is végeznek.
Ennél kevesebbel nem érik be. Akaratunk ellenére hajtottak bele bennünket ebbe a túlélésért folyó háborúba. Módszeresen
megfosztottak bennünket erőnktől, méltóságunktól. Most pedig el akarják foglalni az egész Közel-Keletet.
- Iszonyatos gyűlölettel beszél.
- Az amerikaiak ajándéka. Tisztulj meg minden nyugati rontástól.
- Azt mondom, mindaddig, amíg gondolkodásuk középpontjában a gyűlölet áll, kárhozatra vannak ítélve. A
gyűlölködésük elvakította magukat, s nem látnak mást a saját maguk teremtette lehetőségen kívül.
Alig elfojtott harag remegése futott végig Fadin. - Semmit sem teremtettem! Megvédelmezem, amit meg kell
védelmezni. Miért nem vagy képes látni, hogy puszta életünk a tét.
- Maga az, aki nem lát. Van más út is.
Fadi hátravetette a fejét, hangjából maró gúny áradt. - Ó, igen, most felnyitottad a szemem, Omar. Megtagadom
népemet, az örökségemet. Olyanná válok, mint te, szolgaként tűröm az elkényeztetett amerikaiak dekadens szeszélyeit, s az
asztalaikon hagyott morzsákkal lakom jól.
- Csak azt látja, amit látni akar. - Omar bánatos képet vágott. - Csak meg kellene néznie az izraeli modellt, hogy tudja,
mi érhető el szorgalmas munkával és...
- Az izraeliek mögött ott van Amerika pénze és katonai ereje - sziszegte az arcába Fadi. - És van atombombájuk is.
- Természetesen ez az, amit maga lát. De maguk az izraeliek Nobel-díjasok fizikában, közgazdaságtan ban, kémiában,
irodalomban; díjnyertesek kvantumszámításban, a fekete lyukak termodinamikájában, húrelméletben. Izraeliek alapították a
Packard Bellt, az Oracle-t, a SanDisket, az Akamait, a Mercury Interactive-ot, a Check Pointot, az Amdocsot, az ICQ-t.
- Összevissza beszélsz - jegyezte meg lemondóan Fadi.
- Magának összevisszaság. Mert csak a romboláshoz ért. Ezek az emberek teremtettek egy életet maguknak, a
gyerekeiknek, a gyerekeik gyerekeinek. Ezt a modellt kellene követniük maguknak is. For duljon magába, segítse a népét,
képezze őket, hogy tehessenek valamit önmagukért.
- Őrült vagy - mondta dühösen Fadi. - Soha. Befejeztük. Itt a vég. - Tenyere átsuhant a levegőn. Egy fényes penge volt a
kezében, amellyel széltében átvágta Omar torkát.

Egy utolsó pillantást vetve Nicholson mániákusan vigyorgó arcára Muta ibn Aziz követte Omart a groteszken rózsaszínű
márvány fürdőszobába, amely olyannak tűnt a szemében, mint a megnyúzott hús. Ott ült Omar a fürdőkádba állított széken.
Fadi fölébe hajolt, úgy tanulmányozta az arcát, mintha az emlékezetébe akarná vésni. Fadi sminkes ládikája föl borult,
amikor Omar haláltusájában felrúgta. Apró üvegcsék, törött palackok, pótszerek hevertek szanaszét. Nem mintha számított
volna.
- Olyan bánatosnak látszik a székre roskadva - jegyezte meg Muta.
- Túl van a szomorúságon - felelte Fadi. - Túl van minden fájdalmon és örömön.
Muta belenézett Omar üveges szemébe, a pupillák rögzültek és kitágultak a haláltól. - Eltörted a nyakát. Nagyon tiszta,
nagyon pontos munka.
Fadi leült a kád szélére. Pillanatnyi tépelődés után Muta felvette a csempézett padlóról az elektromos hajnyírót.
Fadi a kád mögé egy tükröt erősített a falra tapadókorongokkal. Belenézett, minden mozdulatot figyelt, amint Muta
nekilátott lenyírni a haját.
Amikor végzett vele, Fadi fölkelt. A mosdó fölötti tükörben megnézte magát, majd visszatért tekintete Omarra. Oldalra
fordult, Muta pedig úgy fordította Omar fejét, hogy annak ugyanaz az oldala látszott. Aztán a másik oldalra fordította.
- Itt még egy kicsit... - mutatott Fadi a feje tetején egy pontra -, ahol Omar már majdnem kopasz.
Amikor már elégedett volt az eredménnyel, elkezdte magának megformázni Omar orrát, Omar kicsit csipkés, hosszúkás
fülcimpáit.
 Együtt levették Omarról az egyenruhát, a zoknit és a cipőt. Fadi nem feledkezett meg a férfi fehér neműjéről sem, először
azokat vette fel. Mindennek hitelesnek kellett lennie.

- La Haha ill allah. - Muta elmosolyodott. - Minden porcikádban pakisztáni pincérnek nézel ki.
Fadi bólintott. - Akkor itt az idő.
A végigment a lakosztályon, felemelte az Omar által hozott tálcát. A folyosóra kilépve a személyzeti liften lement az
alagsorba. Elővett egy tenyérnyi videós eszközt, előhívta a szálloda alaprajzát. Alig három perc alatt megtalálta azt a
helyiséget, amelyben a szellőzőberendezést, az elektromos áramot és az automata tűzoltórendszert irányító elektromos el -
osztótáblák voltak. Eltávolította a tűzoltórendszer paneljének fedőlapját és kicserélte az ötödik emeleti kábeleket. A
színjelzés rendben lévőnek látszik majd, ha valaki ellenőrzi, de a vezetékek rövidre voltak zárva, ami működésképtelenné
tette az esőztető berendezést.
Ugyanazon az úton, amelyiken jött, visszament az ötödikre. Összetalálkozva egy szobalánnyal, aki a másodikon szállt
be, kipróbálta, hogyan tudja utánozni Omar hangját. A nő a negyediken szállt ki, semmit nem vett észre.
Visszatérve Silverék lakosztályába, bement a fürdőszobába. Táskája alsó rekeszéből kivett egy kis spray-t és két szén-
kéneget tartalmazó fémtartályt. Az egyik tartályt beleürítette Omar ölébe, záptojás szag terjengett a levegőben. A nappaliba
visszatérve a másik tartalmát pontosan az ablak alá öntötte, ahol a vastag függönyök szegélye a földre ért. Utána a
függönyöket olyan anyaggal locsolta le, amely a tűzálló anyagból gyúlékonyt csinált.
A szalonba érve megszólalt: - Minden megvan, amire szükséged van?
- Semmit sem felejtettem el, Fadi.
Fadi újból bement a fürdőszobába, meggyújtotta Omar ölében az anyagot. Gyakorlatilag nem marad nyoma, sem
felismerhető csont, sem hús nem vészeli át a pokoli hőséget, amelyet az égésgyorsítóként használt anyag kelt. Muta nézte,
amint Fadi meggyújtja a nappaliban a függönyök alját, aztán együtt távoztak a lakosztályból. Szinte azonnal szétváltak, Muta
ibn Aziz a lépcsőház felé, Fadi ismét a személyzeti lifthez ment. Két perccel később kilépett az oldalsó kijáraton: Omar
cigarettaszünetet tart.
Negyven másodperc múlva Muta csatlakozott hozzá.
Alig fordultak be a 20. utcáról a H utcára, a George Washington Egyetem tömbje takarta el őket, amikor viharos dörejjel
a tűz kitörte az ötödik emeleti ablakot, hogy teljesen eleméssze Silverék lakosztályának mindhárom szobáját.
Az utcán a kiáltozás, ordítás, szirénázás hangja felé mentek. Villogó vörös hőség, a katasztrófa és halál szívszorító fénye
hasított bele az éjszakába.
Fadi és Muta ibn Aziz is pontosan erre számított.
★

A fényűzés és a nemzetközi terrorizmus világától távol az északnyugati negyed a maga házi katasztró fáival foglalkozott,
amelyek a nyomorúságból, a városon belüli tombolásból és jogfosztottságból fakadtak. Ezek a mérgező alkotóelemek
nagyon ismerősek voltak Fadi és Muta ibn Aziz számára.
Bandák tulajdonában volt a környék java része; kábítószer és szerencsejáték volt az az üzletág, amely hizlalta az
erőseket, az erkölcs nélkülieket. Rendszeres éjszakai eseménynek számítottak a könyörtelen lóverseny-háborúk, autós
lövöldözések, tomboló tüzek. Nem akadt a fővárosi rendőrségen olyan gyalogos járőr, aki fegyveres fedezet nélkül ezekre az
utcákra merészkedett volna. Igaz volt ez a járőrautókra is, amelyekben kivétel nélkül két rendőr, olykor - különösen véresnek
ígérkező éjjeleken vagy teliholdkor - három-négy is utazott.
Bourne és Soraya ezeken a vészjósló utcákon száguldott, amikor a férfi másodszor vett észre maguk mögött egy fekete
Camarót.
- Követnek bennünket - szólt hátra a válla fölött. Soraya vissza sem pillantott. - A Typhon az.
- Honnan tudja?
A süvítő szél dacára Bourne egy fémpenge tompa csattanását hallotta. És máris a torkánál volt a kés éle.
- Húzódjon félre! - mondta a fülébe a nő.
- Maga megőrült. Tegye el a kést!
A nő a bőréhez nyomta a pengét. - Tegye, amit mondtam!
- Ne csinálja ezt, Soraya.
- Magának kellene elgondolkodnia azon, amit tett.
- Nem tudom, miről...
Tenyere élével meglökte a nő. - A francba! Húzódjon már félre!
Bourne engedelmesen lelassított. A fekete Camaro bőgő motorral melléje ért, ő pedig a jármű és a járda széle közé
szorult. Soraya elégedetten nézte, de közben Bourne hüvelykujjával megnyomta a nő csuk lójának belső felén az ideget.
Soraya keze önkéntelenül kinyílt, a férfi pedig a nyelénél elkapta a lepottyanó kést, összecsukta s betette a dzsekijébe.
A Camaro, mindent pontosan a parancs szerint téve, éppen eléje gördült a járdához. Kivágódott az utasülés felőli ajtó,
miközben a kocsi még rugózott, s kiugrott belőle egy fegyveres ügynök. Bourne tekert egyet a motor gázkarján, a jármű
motorja felbőgött, ahogy jobbra fordult, átvágva a kiégett gyepen. Berobogott a két ház közötti keskeny átjáróba.
Kiáltásokat, ajtócsapódást hallott maga mögül, majd feldübörgött a Camaro, de hiába. Az átjáró túl keskeny volt az
autónak, hogy a motorkerékpár nyomába eredhessen. Megpróbálhat a túloldalon rátalálni, de Bourne-nak erre is megvolt a
válasza. Alaposan ismerte Washingtonnak ezt a környékét, s bármibe lefogadta volna, hogy üldözői nem ismerik.
Másfelől viszont meg kellett vívnia Sorayával. Megfosztotta ugyan a késétől, de a nő még bármelyik testrészét
használhatta fegyverként. Ezt Soraya takarékos mozdulatokkal és elismerésre méltó ügyességgel csinálta. Ujjait a veséjébe
mélyesztette, ismételten belevájta a könyökét a bordái közé, még az egyik szemét is megpróbálta hüvelykujjával kinyomni,
nyilvánvaló megtorlásaként annak, ami szegény Tim Hytnerrel történt.
 Bourne komor szenvedélymentességgel tűrte valamennyi támadást, a tőle telhető módon kivédte, miközben a
motorkerékpár átviharzott a keskeny sikátoron. Szemetes tartályok és a földön fekvő részegek képezték a leggyakoribb
akadályt, amelyeket nagy sebességgel ki kellett kerülnie.
Aztán három tizenéves bukkant fel a sikátor végében. Kettőnél baseballütő volt, amelyet fejszeként lóbáltak. A harmadik,
a többiek mögött, egy olcsó pisztolyt emelt rá, ahogy közeledett feléjük a motoron.
- Kapaszkodjon! - kiáltott Sorayának. Érezte, hogy a nő szorosan átöleli a derekát, hátradőlt, gyorsan áthelyezve a
súlypontjukat, ugyanakkor nagy gázt adott. A motor orra elemelkedett a földtől. Támadó oroszlánként rontottak rá a
banditákra. Bourne lövést hallott, de a motor alja megóvta őket. És máris benne voltak a kellős közepében. Kikapta a balra
álló bandita kezéből az ütőt, rávert vele a harmadik tinédzser csuklójára, akinek kirepült a pisztoly a kezéből.
Kiviharzottak az átjáró végén. Bourne előrehajolt, éppen jókor tette vissza két kerékre a motort, mert élesen befordult
jobbra, végigrobogott egy szeméttel és a Harleyra ugató kóbor kutyákkal teli utcán.
Bourne megszólalt: - Na, ezt megúszt...
Nem fejezte be a mondatot. Soraya könyökhajlatába szorította a nyelőcsövét, és halálos öleléssel kezdte szorítani.

Öt

- A francba, a francba, a francba magával! - kántálta Soraya, mint egy ördögűző.

Bourne alig hallotta. Nagyon lekötötte, hogy életben maradjon. A motor óránkénti száz kilométeres sebességgel robogott
végig az utcán, s mint kiderült, rossz irányba. Sikerült kitérnie egy régi Ford elől, duda harsant, egy mély hang trágárságokat
kiabált. De eközben oldalról belement egy Lincolnba, amely a túlsó járda szélénél állt. A motorkerékpár beleütközött a
Continental horpadt első lökhárítójába, majd visszapattant róla. Bourne nyelőcsöve, amelyet csaknem teljesen elzárt Soraya
szorítása, alig engedett levegőt a tüdejébe. Csillagokat látott, s egy villanásnyi időre el is sötétedett előtte a világ.
De még így is tudatában volt, hogy feléledt a Lincoln, éles U kanyarral megfordult és a neki kárt okozó motor nyomába
indult. Szemből egy teherautó érkezett nagy dübörgéssel, csaknem az egész utcát eltorlaszolva.
Rémisztő sebességgel közeledett a Continental, elsötétített ablaka leereszkedett, egy holdvilágképű fekete férfi átkot
kezdett szórni rájuk. Aztán egy zsákmányra éhes, lefűrészelt csövű puskával kellett szemközt nézniük.
- Majd ez móresra tanít, te kurafi!
Mielőtt Holdvilágképű meghúzhatta volna a ravaszt, Soraya rúgott egyet fölfelé a bal lábával. Csiz májának orra eltalálta
a puska csövét, az vad lendülettel fölemelkedett, a lövés az út menti fák lombjába csapódott. Ezt kihasználva Bourne teljes
sebességre tekerte a gázkart, és elvágtatott az utcán, egyenesen a teherautó felé. A sofőr öngyilkos manőverük láttán két -
ségbeesett, erősen elfordította a volánt, közben visszaváltott alacsonyabb fokozatba és rátaposott a fékre. A teherautó
tiltakozva csikorgott, csúszkált az úton.
Soraya a nagy sebességgel közelgő halált látva arabul felkiáltott. Abbahagyta a fojtogató szorítást, ismét átölelte Bourne
derekát.
Bourne felköhögött, izzó tüdejébe szívta az édes levegőt, teljesen jobbra dőlt, s egy pillanattal előbb, mint hogy
beleütköztek volna a teherautóba, jobbra rántotta a motorkerékpárt.
Soraya kiáltása elhalt. A motor szikrákat húzva a betonon megcsúszott és oldalra dőlt, Bourne felsebzett jobb lábából vér
csorgott, ahogy átcsúsztak a teherautó őrülten pörgő tengelyei között.
A másik oldalon Bourne életre keltette a motort, kihasználta a lendületet és kettejük testének súlyát, hogy álló helyzetbe
rántsa a járművet.
Soraya, túlságosan kábán ahhoz, hogy újból támadjon, megszólalt. - Kérem, álljon meg, most rögtön!
Bourne rá sem hederített. Tudta, mi a teendő.

A CIA igazgatója Matthew Lernerrel értekezett, tájékoztatást kért Hiram Cevik szökésének és a szökés következményeinek
részleteiről.
- Hytnert leszámítva - közölte Lerner - csekély a kár. Két ügynök könnyebb sérüléseket, horzsolásokat szedett össze -
egyikük sokkot kapott a robbanástól. Egy harmadik eltűnt. Kisebb kár érte a földön tartózkodó madarat - a helikopterre
gondolt -, de semmi baja sem esett a fent körözőnek.
- És mindezt nyilvános helyszínen - jegyezte meg az Öreg. - Kurvára amatőr elintézése volt az a dolognak.
- Mi az ördögöt képzelt Bourne, hogy kivitte a szabadba Ceviket?
Az igazgató tekintete az elnöknek a tanácsterem egyik falán függő arcképére siklott. A szemközti falon az Öreg
elődjének a képe lógott. Az enyémet is megfestik majd, amint kicsapnak a legelőre, mint valami öreg csatalovat, gondolta
savanyúan. Az évek nagy teherként nehezedtek rá, és néha - mint például ma - érezte, amint a homokóra minden egyes
homokszeme lassan, de biztosan betemeti. Görnyedt hátú Atlasz.
Az igazgató papírok között matatott, az egyiket a fényhez emelte. - Telefonált a fővárosi rendőrfőnök, meg az a kurva
FBI is. - Tekintete Lernerébe fúródott. - Tudja, mit akartak, Matthew? Azt tudakolták, segíthetnek-e. Fel tudja fogni, milyen
kínos? Az elnök is hívott, hogy mi a fene folyik? Mintha terrortámadás ért volna bennünket, és az Oz felé kellene vennie az
irányt. - A név a Titkos Hatalmi Székhelyre, arra a titkos helyre utalt, ahonnan az elnök és stábja teljes mértékű vészhelyzet
esetében is irányíthatja az országot. - Azt mondtam neki, mindent ellenőrzés alatt tartunk. Most ugyanezt kérdezem magától,
és Istenre mondom, jó lesz, ha olyan választ kapok, amilyet akarok.
 - A végén visszakanyarodunk Bourne-hoz - mondta Lerner, beleolvasva abba a sebtében készített jelentésbe, amelyet
stábfőnöke nyomott a kezébe pillanatokkal a megbeszélés kezdete előtt. - A CIA közelmúltbeli története tele van zűrös
ügyekkel és katasztrófákkal, amelyek forrása valahogy mindig Jason Bourne.
Köhintett. - Fáj azt mondanom, hogy én ezt előre megmondtam, de ezt az egész felfordulást megelőzhettük volna, ha itt
tartotta volna Lindrost a központban. Tudom, hogy egykor terepen dolgozott műveleti tisztként, de az régen volt. A
természetes ösztönök hamar eltompulnak az adminisztratív gondok közepette. Megvolt neki a maga feladata. Azt ki fogja
ellátni, ha meghalt? A Cevik-féle kudarc közvetlen eredménye annak, hogy a Typhon vezető nélkül működik.
- Minden igaz, amit mond, a francba is. Sosem lett volna szabad hagynom, hogy Martin rádumáljon erre. Aztán
katasztrófák egymás után a Ras Dashennél. De ezúttal legalább Bourne nem tűnik el előlünk.
Lerner a fejét csóválta. - Azon gondolkozom, vajon ez elég-e?
- Ezt hogy érti?
- Több mint valószínű, hogy Bourne keze benne volt Cevik szökésében.
Az Öreg szemöldöke a homlokára szaladt. - Van erre bizonyítéka?
- Dolgozom rajta - felelte Lerner. - De alapos a gyanú. A szökést előre kitervelték. Cevik embereinek csak annyi volt a
teendőjük, hogy kihozassák a ketrecből, ezt pedig Bourne egész hatékonyan teljesítette. Ha valamit, a hatékonyságát
ismerjük.
Az Öreg az asztalra csapott. - Ha ő van Cevik szökése mögött, esküszöm, elevenen megnyúzom!
- Gondoskodom Bourne-ról.
- Türelem, Matthew. Pillanatnyilag szükségünk van rá. Vissza kell kapnunk Martin Lindrost, és Bourne az egyetlen
reménységünk. Kellő megfontolás után a Műveleti Igazgatóság a Skorpió Egy után küldte a Skorpió Kettőt, s mindkettőt
elveszítettük.
- A kapcsolataim révén, mint mondtam önnek, össze tudnék szedni egy kis egységet...
- Szabadúszó, egykori NSA5-ügynökökből, akik ma a magánszektorban dolgoznak. - A CIA igazgatója a fejét rázta. - Az
elképzelés az volt, élve vagy halva. Sosem engedélyezném egy csapat zsoldosnak, számomra ismeretlen embereknek, akik
nem is az én parancsnokságom alatt állnak, hogy ilyen érzékeny küldetést teljesítsenek.
- De hát Bourne... a francba is, hisz ismeri a történetét, és a történelem most ismétli önmagát! Azt csinál a nyavalyás,
amit akar, és szarik mindenki másra.
- Minden szava igaz. Személy szerint utálom a pasast. Mindent képvisel, ami véleményem szerint veszedelmes egy
olyan cégre nézve, mint a CIA. De ha valamit tudok róla, az az, hogy hűséges azokhoz, akikhez kötődik. Martin közéjük
tartozik. Ha valaki meg tudja őt találni, s ki tudja húzni a bajból, hát az Bourne.
Abban a pillanatban kivágódott az ajtó, s Anne Held dugta be a fejét.
- Uram, belső gondunk van. Korlátozták a hozzáférési lehetőségemet. Felhívtam az elektronikus biztonságiakat, s azt
mondták, nincs hiba.
- Így is van, Anne. Ez része Matthew átszervezési tervének. Úgy érzi, nincs szüksége magának a legfelsőbb szintű
hozzáférésre ahhoz, hogy elvégezze a tőlem kapott munkát.
- De, uram...
- Az irodai személyzetnek megvan a maga hozzáférési jogosultsága - magyarázta Lerner. - A műveleti csapatnak is a
magáé. Tiszta és világos, nincs félreértés. - A nőre nézett. - Még valamit, Ms. Held?
Anne dühös volt. Az Öregre nézett, de rögtön rájött, hogy tőle nem várhat segítséget. Hallgatásában, cinkosságában
annak a kapcsolatnak az elárulását látta, amelynek kialakításán olyan sokáig és szorgalmasan dolgozott. Kísértést érzett rá,
hogy megvédje magát, de tudta, hogy az idő és a helyszín nem alkalmas erre.
Éppen be akarta csukni az ajtót, amikor a Műveleti Igazgatóság kézbesítője jelent meg mögötte. A nő megfordult, elvett
tőle egy papírt s visszafordult.
- Értesítést kaptunk az eltűnt ügynökről - közölte. Az igazgató hangulata igen borússá vált az utóbbi percekben. - Ki az? -
csattant fel.
- Soraya Moore - felelte Anne.
- Látja - szólalt meg komoran Lerner -, egy újabb emberünk, aki kikerült a fennhatóságom alól. Hogyan várhatják tőlem,
hogy végezzem a munkámat, amikor emberek, akik fölött nincs irányítási jogom, eltűnnek a szemem elől? Ez közvetlenül
Lindrosnak tudható be, uram. Ha nekem adná a Typhon irányítását, legalábbis addig, amíg meg nem találjuk vagy
megerősítik a halálát...
- Soraya Bourne-nal van - mondta a főnökének Anne Held, mielőtt Lerner még egy szót szólhatott volna.
- A fene egye meg! - fakadt ki az igazgató. - Hogy az ördögben történt?
- A jelek szerint senki sem tudja - felelte Anne. Az igazgató felállt, arca kivörösödött a dühtől. - Matthew, azt hiszem, a
Typhonnak ügyvezető igazgatóra van szüksége. Mostantól maga az. Menjen, és végezze el azt a kurva munkát, minél előbb.

- Álljon meg! - mondta Soraya.

Bourne megrázta a fejét. - Még mindig túl közel vagyunk a...
- Azonnal! - A nő egy kés élét tette a torkához. - Komolyan beszélek.
Bourne lefordult egy mellékutcába, a motorral a járdához gurult, lehajtotta az oldaltámaszt. Amikor mindketten
leszálltak, a nőhöz fordult. - Mi a fene ez az egész?
A nő szemében csillapíthatatlan harag villogott. - Megölte Timet, maga gazember.
- Micsoda? Hogy juthat eszébe...?

5
NSA (National Security Agency) = Nemzetbiztonsági Ügynökség (A ford.)
 - Maga mondta meg Cevik embereinek, hol lesz.
- Maga nem normális.
- Nem-e? A maga ötlete volt, hogy kivigyük a börtönépületből. Próbáltam visszatartani magát, de...
- Nem én ölettem meg Hytnert.
- Akkor miért állt csak úgy ott, amikor meglőtték?
Bourne nem válaszolt, mert nem tudott mit mondani. Felidézte, hogy akkor éppen a homlokát masszírozta - nagyon erős
és bénító fejfájás tört rá. Sorayá-nak igaza volt. Cevik szökése, Hytner halála. Hogyan hagyhatta, hogy mindez
megtörténjen?
- Cevik szökését aprólékosan kitervelték és időzítették. De hogyan? - mondta Soraya. - Honnan tudhatták Cevik emberei,
hol van? Honnan tudhatták, ha maga nem mondta el nekik? - A fejét csóválta. - Alaposabban oda kellett volna figyelnem
azokra a történetekre, amelyek szerint maga átállt. Az egész CIA-nál csak két embert tudott lóvá tenni: az egyik halott, a
másik pedig eltűnt. Nyilvánvaló, hogy maga megbízhatatlan.
Bourne nagy erőfeszítéssel igyekezett rendbe szedni a gondolatait. - Van egy másik lehetőség.
- De hihető legyen ám!
- Senkit sem hívtam fel, amíg lent voltunk a celláknál vagy amikor kijöttünk...
- Kézjeleket is használhatott, bármit.
- Igaza van a módszert illetően, de téved az üzenet közvetítőjében. Emlékszik rá, amikor Cevik meggyújtotta a gyufát?
- Hogyan felejthetném el? - kérdezett vissza keserűen a nő.
- Ez volt a jelzés a várakozó Hummernek.
- Éppen ez az: a Hummer már várakozott. Maga tudta, mert maga rendezte így.
- Ha én rendeztem volna, elmesélném magának? Gondolkozzon, Soraya! Maga fölhívta Hytnert, hogy megmondja neki,
kimegyünk. Hytner hívta fel Cevik embereit.
A nő harsányan és gúnyosan felnevetett. - És aztán Cevik egyik embere agyonlövi Timet? Mi a fenéért tették volna ezt?
- Hogy tökéletesen eltüntessék a nyomaikat. Mivel Hytner meghalt, semmi esély sincs rá, hogy feladja őket.
A nő csökönyösen rázta a fejét. - Régóta ismertem Timet, nem volt áruló.
- Senki nem annak születik, Soraya.
- Fogja be a száját!
- Talán nem szándékosan volt az. Lehet, hogy valahogyan rávették.
- Ne szóljon egy szót se többet Tim ellen. - Meglóbálta a kést. - Maga csak a saját bőrét igyekszik menteni.
- Nézze, magának teljesen igaza van abban, hogy Cevik szökését előre eltervezték. De én nem tudtam, hol tartották
fogva Ceviket - valójában azt sem tudtam, hogy bárkit fogva tartanak, csak amikor elmondta nekem, tíz perccel azelőtt, hogy
elvitt Cevikhez.
Ez visszatántorította a nőt. Furcsán nézett Bourne-ra. Ugyanúgy, amikor először találkoztak a Typhon műveleti
központjában.
- Ha maga az ellenségem volna, akkor megmentettem volna a robbanástól?
Soraya megborzongott. - Nem teszek úgy, mintha minden választ ismernék...
Bourne megvonta a vállát. - Ha úgyis előre eldöntött már mindent, akkor nem kellene összezavarnom az igazsággal.
A nő nagyot sóhajtott, orrcimpája kitágult. - Nem tudom, mit higgyek. Amióta lejött a Typhonhoz...
Bourne egy szemvillanás alatt előrenyúlt s lefegyverezte a nőt. Az elkerekedett szemmel nézte, amint Bourne
megfordítja a kést és markolatával előre feléje nyújtja.
- Ha az ellensége volnék...
Soraya hosszasan nézte, majd fölnézve rá átvette tőle a kést
- Rendben, szóval maga nem ellenség. De Tim sem volt az. Kell lennie valamilyen másik magyarázatnak.
- Akkor együtt fogjuk megtalálni - felelte Bourne. - Tisztára kell mosnom a nevemet, magának pedig Hytnerét.
- Adja ide a jobb kezét! - mondta Bourne-nak.
Elkapta a férfi csuklóját, s tenyérrel fölfelé fordította. Másik kezével a kés pengéjét Bourne mutatóujjának a hegyéhez
helyezte.
- Ne mozogjon.
Fürge mozdulattal előpöccintette a pengét, végigsercintett vele Bourne bőrén. Ahelyett, hogy vér serkedt volna, Soraya
fölemelt egy parányi, átlátszó, ovális valamit, amely olyan vékony volt, hogy Bourne-t addig nem zavarta, sőt, észre sem
vette.
- Na, tessék. - Feltartotta az utcai lámpa fényébe, hogy a férfi is láthassa. - Ezt úgy hívják, NEC. Nano-elektronikus
címke, legalábbis a DARPA műszakis srácai szerint. - A mozaikszó a Védelmi Minisztérium Fejlett Honvédelmi Projektek
Ügynökségét, a Honvédelmi Minisztérium egyik intézményét jelölte. - Nanotechnológiával, mikroszkopikus szerverekkel
dolgoznak, így akadtam olyan hamar a maga nyomára a helikopterrel.
Bourne korábban sebtében eltöprengett, vajon hogyan találta őt meg olyan gyorsan a CIA helikoptere, de azt feltételezte,
hogy a Hummer jól látható körvonalait vették észre. Egy pillanatig elgondolkozott. Most élénken emlékezett rá, milyen
kíváncsian nézte Tim Hytner, amikor átadta neki Cevik telefonbeszélgetésének leiratát. Így helyezték fel rá a NEC-et.
- A szemétláda! - Nézte Sorayát, amint az egy ovális kis tokba helyezi a NEC-et, majd rácsavarja a tetejét. - Egészen a
Ras Dashenig nyomon akartak követni, ugye?
A nő bólintott. - Az igazgató utasítása.
- Ennyit arról az ígéretről, hogy leoldanak a pórázról - jegyezte meg keserűen Bourne.
- Most le van oldva.
 A férfi bólintott. - Köszönöm.
- Mit szólna, ha viszonozná a szívességet?
- Mégis hogyan?
- Hadd segítsek magának.
Bourne megrázta a fejét. - Ha jobban ismerne, tudná, hogy egyedül dolgozom.
Soraya úgy nézett rá, mint aki mondani készül valamit, de aztán meggondolja magát. - Nézze, ahogy maga is mondta,
már így is összerúgta a port az Öreggel. Szüksége lesz valakire odabent. Valakire, akiben tökéletesen megbízhat. - Egy lépést
tett a motorkerékpár felé. - Mert maga is pontosan tudja, hogy az Öreg mostantól minden módon basztatni fogja magát.

Hat

Kim Lovett fáradt volt. Haza akart menni a férjéhez, akihez fél éve házasodtak össze. A férfi túlságosan új volt a
környéken, és ők túlságosan újak voltak egymásnak ahhoz, hogy a férfi jól viselje a felesége munkája által megkövetelt
rengeteg különlétet.
Kim mindig fáradt volt. A fővárosi tűzoltóság nyomozó egysége nem igazán ismerte a szabályos munkaidőt. Ennek
folytán a Kimhez hasonló ügynököket, akik okosak, tapasztaltak voltak és tudták a dolgukat, olyan időpontokban hívták be
dolgozni, hogy élete leginkább egy háborús övezet mentős sebészének életéhez hasonlított.
Kimhez akkor futott be a fővárosi tűzoltóságról a telefonhívás, amikor éppen rövid nyugalom állt be a gyújtogatási
nyomozásokról szóló, agyzsibbasztó papírmunkában; az elmúlt hetek egyik olyan pillanata volt ez, amikor megengedhette
magának, hogy a férjére gondoljon - széles vállára, erős karjára, csupasz testének illatára. Nem tartott sokáig a merengés.
Felkapta a szerelését, s már úton is volt a Hotel Constitution felé.
Kifelé hajtva bekapcsolta a szirénát. A Vermont Avenue-ról a Tizenegyedik utcára kanyarodva nem több mint hét perc
alatt tette meg az utat a 20. és az F utca északi sarkáig. A szállodát rendőr- és tűzoltóautók vették körül, érkezésére már
megfékezték a lángokat. Az ötödik emelet végénél víz csorgott alá a homlokzatba tépett sebből. Mentőautók jöttek-mentek, s
a látványban volt valami nyugtalanító, „kiapadóban az adrenalin", amint azt Kimnek az apja olyan érzékletesen elmagyarázta
egykor.
O'Grady rendőrfőnök már várta. Kim kiszállt az autójából, felhelyezte azonosító jelvényét, s átengedték a kordonon.
- Lovett - morrant fel O'Grady. Nagydarab, húsos férfi volt, rövid, rakoncátlan fehér hajjal, olyan méretű és formájú
füllel, mint egy vastag szelet disznópecsenye. Bánatos, vizenyős tekintete óvatosan méregette a nőt. Ahhoz a többséghez
tartozott, amely úgy érezte, hogy nőknek semmi keresnivalójuk sincs a washingtoni tűzoltóságnál.
- Mi történt?
- Robbanás és tűz. - O'Grady állával a tátongó seb felé bökött.
- Meghalt vagy megsebesült valaki az embereink közül?
- Nem, de köszönet az érdeklődésért. - O'Grady egy piszkos papírtörlővel megtörölte a homlokát. - Volt azért egy halott,
valószínűleg a lakosztály lakója, bár az ott talált töredékek alapján csak annyit mondhatok, képtelenség lesz azonosítani. A
rendőrök azt is mondták, hogy eltűnt egy alkalmazott. Átkozott szerencse egy ilyen tűzijátékhoz képest.
- Azt mondta, valószínűleg a vendég.
- Így van. A tűz természetellenesen forró volt, és kurva nehéz volt eloltani. Ezért kellett különleges egységeket is
idehívnunk.
- Van valami elképzelés, mi okozta a robbanást? - kérdezte a nő.
- Hát nem a bojler - felelte kurtán a rendőrfőnök. Közelebb lépett Kimhez, hullámokban áradt belőle a gumi- és
hamuszag. Amikor újból megszólalt, halkan, sürgetően beszélt. - Egy órája van odafent, mielőtt a fővárosi rendőrség átad
mindent a belbiztonságiaknak. És tudja, mi történik, amikor azok a srácok elkezdenek körbetrappolni egy bűnügy
helyszínén.
- Tudom. - Kim bólintott.
- Rendben. Húzza a csíkot felfelé. Overton nyomozó már várja.
A férfi elment gördülő, kicsit csámpás lépteivel.
Az előcsarnokot megtöltötték az ott összesereglő rendőrök és tűzoltók. A zsaruk a különböző sarkokban összeesküvő
csoportokként álldogáló alkalmazottakat és vendégeket faggatták. A tűzoltók locsolócsöveket húztak végig az elfeketedett
szőnyegeken és a márványpadlón. A helyiség izgatottság és csalódottság szagát árasztotta, mint egy zsúfolt metrószerelvény
csúcsidőben.
Kim fölment a liften, kiszállt az üszkös, romos ötödik emeleti folyosón, ahol - őt leszámítva - senki nem volt. A
lakosztályba lépve ott találta Overtont, egy görnyedt hátú, hosszú, gyászos képű nyomozót, aki bőszen jegyzetelt.
- Mi a fene történt? - kérdezte bemutatkozás után Kim. - Van valami ötlete?
- Talán. - Overton nyomozó felütötte jegyzetfüzetét a megfelelő helyen. - Ennek a saroklakosztálynak a lakói Jakov és
Lev Silver voltak. Testvérek. Amszterdami gyémántkereskedők. Nagyjából hét negyvenötkor jöttek be. Onnan tudjuk, hogy
röviden elbeszélgettek a portással - belelapozott a jegyzetfüzetbe -, Thomas a neve. Egyikük rendelt egy üveg pezsgőt,
valamit ünnepeltek. Ezután Thomas nem látta őket. Megesküszik rá, hogy nem hagyták el a szállodát.
Beljebb mentek a lakosztályba.
 - Van valami sejtése, hogy mi okozhatta a tüzet?
- Azért vagyok itt, hogy kiderítsem. - Kim felvette gumikesztyűjét, s munkához látott. Húsz perc telt el, amíg
végigvizsgálta a robbanás magját, s onnan kifelé haladva dolgozott. Normális körülmények között szőnyegmintákat szokott
venni - ha valami égésgyorsítót használtak, a legvalószínűbb, hogy az nagyon gyúlékony, szénhidrogén-alapú folyadék
lehetett, mint a terpentin, aceton, nafta vagy hasonló. Két jel árulkodott erről: a folyadék beivódott volna a szőnyegbe, sőt, az
alatta lévő anyagba is. Ott van a gázkromatográfiai eljárás, amellyel megtalálhatók az égésgyorsító begyújtásakor
felszabaduló gáz nyomai. Mivel minden összetevőnek megvan a maga egyedi „ujjlenyomata", az eljárással megállapítható
nemcsak az, használtak-e égésgyorsítót, de az is, hogy milyet.
Itt azonban olyan heves volt a tűz, hogy átégette a szőnyeget és az alatta lévő anyagot. Nem csoda, hogy O'Grady és az
emberei nehezen oltották el.
Kim megvizsgált minden fémtörmeléket, faszilánkot, ruhaszálat és hamudarabkát. Táskáját kinyitva vizsgálatok sorának
vetette alá a törmelékeket. A többit gondosan üvegtartályokba tette, lezárta őket légmentes kupakokkal, s mindegyik tartályt
habszivaccsal kipárnázott helyre tette a táskájába.
- Előzetesen annyit mondhatok, hogy egyértelműen égésgyorsítót használtak - jelentette ki, miközben elrakta a
bizonyítékokat. - Mindaddig nem tudom pontosan megmondani, mi volt az, amíg vissza nem érek a laborba, de annyit már
most mondok, hogy nem egy kerti partihoz használt gyújtós volt. Ez a hőség, a pusztítás mértéke...
Overton nyomozó félbeszakította. - De a robbanás...
- Nincs nyoma robbanóanyag maradványának - felelte. - Egyes égésgyorsítóknak olyan a gyulladáspontjuk, hogy az
robbanást okoz magától is. De megismétlem: mindaddig nem leszek biztos a dolgomban, amíg el nem végzek néhány
vizsgálatot a laborban.
Addigra egyre bővülő körben mozogva körbevizsgálta a robbanás centrumát.
Most hirtelen visszaült a sarkára, s megszólalt. - Kiderítették, miért nem lépett üzembe az önműködő tűzoltó berendezés?
Overton ismét belelapozott a jegyzeteibe. - Az esőztető berendezés minden emeleten működésbe lépett, csak ezen nem.
Amikor lementünk az alagsorba, felfedeztük, hogy megpiszkálták a rendszert. Villanyszerelőt kellett hívnom ennek
kivizsgálására, aki megállapította, hogy ennek az emeletnek a berendezését üzemképtelenné tették.
- Tehát az egész eset szándékos volt.
- Jakov és Lev Silver zsidók voltak. A pincér, aki behozta a pezsgőt - az eltűnt alkalmazott -, pakisz táni. Ezért
kötelességem ezt az egész balhét átadni a belbiztonságiaknak.
Kim felnézett a munkájából. - Maga szerint ez a pincér terrorista?
Overton megvonta a vállát. - Inkább arra fogadnék, hogy ez valami üzleti bosszú Silverék ellen, és én irtózatosan
szeretném a belbiztonságiaknál előbb megtudni az igazat.
A nő a fejét rázta. - Ez az egész itt túlzott szakértelemmel volt megrendezve ahhoz, hogy terroristák tehették volna.
- Gyémántok mindörökké.
Kim fölkelt. - Nézzük a holttestet.
- A holttest nem jó kifejezés arra, ami maradt belőle.
Bevezette Kimet a fürdőszobába, s együtt nézték meredten a porcelánkádban szétszóródott üszkös csontokat.
- Még csontváz sincs. - Lovett magában bólintott. Háromszázhatvan fokos szögben körbefordult. - Ez itt Jakov vagy Lev
Silver, ez világos. De hol a másik fivér?
- Hamuvá válhatott. Nem?
- Ebben a hőségben határozottan lehetséges - felelte Kim. - Napokig is eltart, ha nem hetekig, hogy a törmelékeket
emberi hamvak után átfésüljem. És lehet, hogy semmit sem találok.
Noha alaposan átnézte az egész lakosztályt, ismét körbejárt, s minden zugot és rést átvizsgált.
A férfi idegesen az órájára pillantott, amikor visszatértek a fürdőszobába. - Soká tart ez még? Nekem fogytán az időm.
Kim bemászott a fürdőkádba az üszkös csontdarabokhoz. - Mi ez az egész magával meg a belbiztonságiakkal?
- Semmi, én csak... - Overton megvonta a vállát. - Ötször próbálkoztam vele, hogy belbiztonságiként dolgozzam. Ötször
elutasítottak. Ez számomra a tét ebben az ügyben. Ha megmutatom nekik, mit tudok, fel kell venniük, ha újból jelentkezem.
A nő körbemászott a szerszámaival. - Itt is használtak gyújtóanyagot - közölte -, a másik helyiséghez hasonlóan. Tudja, a
porcelán, amelyet kegyetlen hőségben hoznak létre, mindennél, még egyes fémeknél is jobban tűri a forróságot. - Folytatta a
munkát. - Az égésgyorsítónak súlya van, így általában átszivárog. Ezért keressük a nyomait a szőnyeg alatt vagy a faparketta
réseiben. Egy égésgyorsító itt a kád legmélyebb pontja felé folyna. Leszivárogna a lefolyóba.
Kitörölte a lefolyót, egyre mélyebbre hatolva a szerszámos táskából elővett mindenféle törlőeszközzel. Hirtelen megállt.
Kihúzta a törlőt, becsomagolta és eltette. Utána egy vékony elemlámpa xenonfényével bevilágított a lyukba.
- Nocsak, mi van itt?
Ledugott egy tűhegyes csípőfogót a lefolyóba. Egy pillanat múlva kihúzta. Az acélhegyek közé csippentve volt valami,
ami mindkettőjüknek egészen ismerősnek tűnt.
Overton nyomozó előrehajolt, feje és törzse a fürdőkád fölé került. - A Silver fivérek valamelyikének a foga.
Kim elemlámpájának hideg, átható fényénél vizsgálgatta a bűnjelet. - Lehet. - Felvonta a szemöldökét. És az is lehet,
hogy nem, gondolta.

Az Északkeleti Hetedik utca szomszédságában álló olívaszínű ház nagyon hasonlított a szomszédos házak ra: kopott, idő
nyűtte épület, amelyre igencsak ráfért volna egy új bejárati veranda. Tőle jobbra a ház váza még állt, többé-kevésbé, de a
legnagyobb részét már rég tűz emésztette el. Mellette egy viseltes tornácot tizenévesek csoportja népesített be, ütött-kopott,
gettó-beli rádiós magnójukból vad hip-hop harsogott. A társaságot egy alapos javításra szoruló utcai lámpa fénye világította
meg.
 Amikor az olívzöld ház előtti járdához gördült a motorkerékpár, egy emberként jöttek le a fiatalok a tornácról, de Bourne
odaintett nekik, amint Sorayával lassan leszálltak a járműről.
Bourne, nem törődve nadrágja szakadt jobb szárával és az azon átszivárgó vérrel, összeütötte öklét a legma gasabb
tizenévessel. - Hogy mennek a dolgok, Tyrone?
- Mennek - felelte Tyrone.
- Ő Soraya Moore.
Tyrone nagy fekete szemével futólag végigmérte Sorayát. - Deron pipa lesz. Senkinek sem szabadna itt lennie, csak
magának.
- Enyém a balhé - mondta Bourne. - Majd elintézem Deronnal.
Abban a pillanatban kinyílt a ház bejárata. Magas, karcsú, jóképű, világos kakaószínű bőrű férfi lépett ki a tornácra.
- Jason, mi az ördög? - Erősen ráncolta a homlokát, amint lejött elébük. Farmernadrágot és alkarját szabadon hagyó,
felhajtott ujjú vászoninget viselt. Úgy tűnt, érzéketlen a hideggel szemben. - Tudod a szabályokat. Te alakítottad ki őket az
apámmal. Senki sem jöhet ide rajtad kívül.
Bourne Deron és Soraya közé lépett. - Mindössze két órám van, hogy elrepüljek Londonba - mondta halkan. - Benne
vagyok a pácban. Legalább annyira szükségem van az ő segítségére, mint a tiédre.
Deron hosszú, laza léptekkel közeledett. Elég közel volt már ahhoz, hogy Soraya lássa, fegyver van nála. És nem
akármilyen fegyver: egy 357-es Magnum.
Ahogy Soraya önkéntelenül hátrébb lépett, Deron megszólalt: - Hé! ki van itt? - Jer, ellen vagy barát, Szólj, ki a győző:
York-e, Warwick-e? - nagyon szép brit akcentussal idézett.
Mért kérdezem? E szabdalt test mutatja, Hunyó erő, vér, kór szivem mutatja; Testem' a földnek kell engednem immár,
S hogy elbukom, a harczot ellenemnek.*6
Soraya felelt: - Nézzük, ki az? S minthogy megszűnt a harcz,
Ellen, barát: enyhén bánjunk vele.7
- Látom, ismeri Shakespeare-t - jegyezte meg Deron.
- VI. Henrik király, harmadik rész, az egyik kedvencem volt az iskolában.
- De tényleg megszűnt a harc?
- Mutassa meg neki a jeladót - mondta Bourne. A nő odaadta a kis, ovális tokot.
Nadrágja derekába dugva a Magnumot Deron egy sebész vagy zsebtolvaj becsületére váló finom, hosszú ujjú kezét
nyújtotta, hogy kinyissa a tokot.
- Ó! - Felcsillant a szeme, amint kivette és megvizsgálta a jeladót.
- A CIA legújabb póráza - mondta Bourne. - Ő szabadított meg a kis ördögtől.
- A DARPA fejlesztése - jegyezte meg Deron. Kis híján cuppantott elégedettségében. Semmit sem sze retett jobban a
technológiai újdonságoknál.

Deron nem volt sem sebész, sem zsebtolvaj, tájékoztatta Bourne Sorayát, miközben a férfi után beléptek az olívaszínű
épületbe. Egyike volt a világ legjobb hamisítóinak. Vermeer volt a specialitása - de valójában szinte bármit le tudott másolni,
gyakran meg is tette, csillagászati összegekért. Minden ügyfele úgy vélekedett, hogy munkájával megszolgált az árért.
Büszke volt elégedett vevőire.
Deron egy előszobába vezette őket, s becsukta mögöttük a bejárati ajtót. A váratlanul erős, döngő hang meglepte Sorayát.
Nem közönséges ajtó volt, bár kívülről annak látszott. Bentről a fémborítás csillogott a meleg lámpafényben.
A lány döbbenten nézett körül. Közvetlenül előtte egy kanyargó tölgyfa lépcső vezetett föl az emeletre, balra egy folyosó
nyílt. Jobbra egy nagy nappalit látott. A fényes fapadlót drága perzsaszőnyegek borították, a falakon művészettörténeti
remekművek lógtak: Rembrandt, Vermeer, van Gogh, Monet, Degas és sok más. Természetesen valamennyi hamisítvány.
Vagy nem? Közelről megnézte őket, s mivel nem volt szakember, ragyogónak találta mindet. Biztosra vette, hogy ha
múzeumban vagy egy árverésen látná őket, nem kételkedne eredetiségükben. Erősebben hunyorított. De még az is lehet,
hogy némelyik eredeti.
Megfordulva látta, hogy Deron melegen átöleli Bourne-t.
- Nem volt még alkalmam megköszönni, hogy eljöttél a temetésre - mondta Bourne. - Nagyon sokat jelentett nekem.
Tudom, milyen elfoglalt vagy.
- Drága barátom, vannak az életben fontosabb dolgok a munkánál - felelte mosolyogva Deron -, bármilyen sürgős vagy
jövedelmező legyen is az. - Aztán félretolta Bourne-t. - Először is ellátjuk a lábad. Fönt, az első ajtó jobbra. Ismered a járást.
Tisztálkodj meg. Új cuccok várnak rád odafent. - Mosolygott. - Deronnál a legfinomabb választék áll rendelkezésedre.
Soraya egy zománcfestésű folyosón ment Deron után, át egy nagy konyhán, majd beléptek abba a helyiségbe, amely
valaha a ház mosókonyhája és az éléskamrája lehetett. Derékmagasságú szekrények sorakoztak körben, cinkborítású
tetejükön egy sor számítógép és más megfejthetetlen rendeltetésű eszköz.
- Tudom, mit akar Bourne - mondta Deron úgy, mintha Soraya megszűnt volna létezni. Módszeresen elkezdett
szekrényajtókat nyitogatni, fiókokat kihúzogatni, kivéve itt-ott egy-két holmit.
Soraya a férfi válla fölött átkukucskálva döbbenten nézte az orrokat, füleket és fogsorokat. Odanyúlt, felvett egy orrot,
megforgatta a kezében.
- Ne aggódjon - mondta Deron. - Gumiból és porcelánból készült mindegyik. - Felvett valamit, ami fogászati hídnak
látszott. - Elég életszerű, ugye? - Megmutatott egyet. - Ha belegondol, nincs nagy különbség e között és az igazi között, csak

6
W'illiam Shakespeare: VI. Henrik király III. rész 5. felvonás, 2. szín (Lőrinczy (Lehr) Zsigmond fordítása)
7
William Shakespeare: VI. Henrik király III. rész 2. felvonás, 6. szín (Lőrinczy (Lehr) Zsigmond fordítása)
itt belül. Az igaziban lennie kell egy kis mélyedésnek, hogy illeszkedjen a lecsiszolt foghoz. Ez, mint láthatja, csak egy
porcelánkagyló, hogy illeszkedjen a rendes foghoz.
Soraya képtelen volt fékezni magát, felvette a gumiorrot, megnevettetve ezzel Deront. A férfi egy másik fiókban
matatott, majd odaadott a nőnek egy sokkal kisebb modellt. Ez jobban állt neki. A bemutató kedvéért némi színházi
ragasztóval a helyére is erősítette.
- Természetesen a való életben másmilyen ragasztót és arcfestéket használna, hogy elfedje a műorr peremeit.
- Nem okoz ez gondot, ha megizzad, vagy... nem is tudom, mondjuk, úszik az ember?
- Ez nem Chanel arcfesték - felelt nevetve Deron. - Ha felteszi, különleges oldószerrel tudja csak leszedni.
Bourne visszatért, éppen akkor, amikor Soraya levette a műorrot. Lábán kitisztította és bekötözte a sebet, tiszta nadrágba
és ingbe öltözött.
- Soraya, beszélnünk kell egymással.
A nő a férfi után ment a konyhába, ahol egy nagy, rozsdamentes acélból készült hűtőszekrény mellett álltak, a Deron
laborjától legtávolabb eső falnál.
Bourne feléje fordult. - Maga és Deron kellemesen töltötték az időt, amíg távol voltam?
- Úgy érti, megpróbált-e kiszedni belőlem valami információt?
- Maga szerint én kértem rá, hogy próbálkozzon?
- Igen.
- Ha hiszi, ha nem: nem kértem rá.
A nő biccentett. - Nem próbálkozott. - Aztán várt.
- A fene se tudja, hogy kell ezt udvariasan megkérdezni. - Bourne tekintete a nő arcát kutatta. - Maga és Tim közeli
kapcsolatban voltak?
Soraya egy pillanatra elfordult, beharapta az ajkát. - Mit törődik vele? A maga szemében ő áruló.
- Soraya, figyeljen rám, vagy Tim Hytner, vagy én. És tudom, hogy nem én voltam.
A nő pillantása kihívó lett. - Akkor árulja el, miért vitte ki Ceviket?
- Azt akartam, hogy kóstoljon bele a szabadságba, amit többé nem kap meg.
- Ennyi? Nem hiszek magának.
Bourne összevonta a szemöldökét. Nem ez volna az első alkalom Marie halála óta, hogy a megrázkódtatás valahogy
rontott az ítélőképességén. - Sajnálom, de ez az igazság.
- Hagyjuk is, mit hiszek én - horkant fel a nő. - Mit gondol, hogyan tetszik majd mindez az Öregnek?
- Mit számít? Az Öreg utál nagyágyúkat veszíteni.
A nő a csizmája orrát nézegette, a fejét csóválta.
Mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt. - Én neveztem ki Timet a Typhonhoz, és most halott.
Bourne hallgatott. A férfit harcra képezték ki, mit várhatna tőle? Könnyeket és sajnálkozást? Ugyan, de azért Bourne
mutathatna egy csipetnyi érzelmet. A nőnek hirtelen eszébe jutott Bourne feleségének közel múltbeli halála, s rögtön
elszégyellte magát.
Megköszörülte a torkát, de érzelmei még mindig zavarosak voltak. - Együtt végeztük az iskolát. Egyike volt azoknak a
fiúknak, akiken a lányok sokat csúfolódtak.
- Miért, maga nem?
- Nem olyan voltam, mint a többi lány. Láttam, milyen aranyos és sebezhető. Úgy éreztem, van benne valami. -
Megvonta a vállát. - Szívesen beszélt a gyerekkoráról, Nebraska falusi vidékén született. Nekem ez olyan volt, mintha egy
másik országról hallottam volna.
- Rossz választás volt a Typhonhoz - jelentette ki nyersen Bourne.
- Terepmunkára nem volt alkalmas, az igaz - válaszolta ugyancsak nyersen a nő.
Bourne zsebre vágta a kezét. - És mindez hová vezet?
Soraya úgy megdöbbent, mintha Bourne a zsebkése hegyével bökte volna meg. - Milyen mindez?
- Megmentettük egymás életét, maga kétszer megpróbált megölni. Egyenleg: nem bízunk egymásban.
Soraya könnybe lábadt szemmel meredt Bourne-ra. - Elárultam a jeladót; maga idehozott Deronhoz. Maga hogyan
határozza meg a bizalmat?
- Maga lefényképezte Ceviket - mondta Bourne -, amikor fogságban volt.
A nő bólintott, várta, hogy kibújjon a szög a zsákból. Most mit akarhat tőle Bourne? És mit akar tőle ő? Természetesen
tudta, de még maga előtt is nehezére esett bevallani, nemhogy hangosan kimondani.
- Rendben, hívja fel a Typhont. Töltesse a telefonjára a fotókat. - Bourne elindult a folyosón, a nő pedig lépésről lépésre
követte. - És töltesse fel velük azt a rejtjelet is, amelyet Hytner Ceviktől vett el.
- Elfelejti, hogy az egész CIA le van zárva. Beleértve az adatátvitelt is.
- Meg tudja nekem szerezni, amit akarok, Soraya. Hiszek magában.
A nő tekintetében egy pillanatra ismét kíváncsiság villant, majd eltűnt, mintha sosem létezett volna. Már telefonon
beszélt a Typhonnal, mire beléptek Deron dolgozószobájába; a műterem odafent volt, abban a helyiségben, amely a legtöbb
nappali fényt kapta, Deron egy munkaasztal fölé hajolva vizsgálgatta a jeladót.
Az igazgatók kivételével a Typhonnal senkinek sem volt engedélye szupertitkos adatok feltöltésére adatzárlat idején.
Soraya tudta, más úton kénytelen megszerezni, ami Bourne-nak kell.
Meghallotta Anne Held hangját, bemutatkozott.
- Figyelj, Anne, szükségem van a segítségedre.
- Tényleg? De azt persze nem mondod meg, hol vagy.
- Nem fontos. Nem vagyok veszélyben.
 - Minő megkönnyebbülés. A jeladó miért nem sugároz?
- Nem tudom. - Soraya ügyelt rá, hogy ne emelje fel a hangját. - Lehet, hogy elromlott.
- Mivel még mindig Bourne-nal vagy, nem lenne nagyon nehéz kideríteni.
- Megőrültél? Nem tudok olyan közel kerülni hozzá.
- És mégis szívességet kérsz. Ki vele!
Soraya elmondta.
Csönd. - Miért van az, hogy sosem kérsz könnyű dolgot?
- Azokat másoktól is kérhetem.
- Nagyon igaz. - Majd: - Ha rajtakapnak...
- Anne, azt hiszem, Cevik nyomában vagyunk, de szükségünk van a hírszerzői adatokra.
- Rendben - felelte Anne -, de viszonzásul derítsd ki, mi történt a jeladóval. Muszáj mondanom valamit az Öregnek,
amivel elégedett lesz. Vérre szomjazik, és biztosítani akarom, hogy nem az én véremre.
Soraya egy pillanatra elgondolkodott, de hirtelenjében nem tudott előállni megfelelő magyarázattal. Vissza kell hívnia
Anne-t valami részletesebb, hihetőbb dologgal. - Jól van. Megpróbálom.
- Helyes. Mellesleg, Soraya, ami az új igazgatóhelyettest illeti... a helyedben gyakran a hátam mögé néznék. Sem
Lindrosnak, sem a Typhonnak nem barátja.
- Köszönöm, Anne. Nagyon köszönöm.

- Megvan - mondta Soraya. - Az adatokat sikeresen feltöltötték.

Bourne elvette tőle mobiltelefonját, s odaadta Deronnak, aki elszakadt új játékától, s a telefont rá csatlakoztatta
számítógépes hálózatára, s letöltötte a fájlokat.
A sok képernyő egyikén felbukkant Cevik arca.
- Csináld magad. - Deron visszament, s tovább vizsgálgatta a jeladót.
Bourne leült egy munkaszékbe, és sokáig tanulmányozta a fényképet. Érezte, hogy Soraya áthajol a jobb válla fölött.
Mintha - mi is? - egy szellemalak suhant volna át az emlékezetén. Megdörzsölte a halántékát, próbálta maga elé idézni, de a
szikrányi felvillanás beleveszett a sötétségbe. Némileg nyugtalanul tért vissza Cevik arcának vizsgálatához.
Volt benne valami - nem egy vonás, hanem az összbenyomás – ami úgy úszott át az emlékezetén, mint egy hal árnyéka a
tó felszíne alatt. Egymás után nagyította ki Cevik arcának részleteit: a száját, az orrát, szemöldökét, halántékát, a fülét. De ez
csak agyának még mélyebb zugaiba tolta az impresszionista emlékképeket. Aztán odaért a szemhez - az arany szemhez. Volt
valami furcsa a bal szemmel. Még jobban felnagyítva az írisz külső szélénél egy aprócska, félhold alakú fényességet látott.
Tovább nagyította, de itt már a képfelbontás cserbenhagyta, a kép elmosódott. Kicsinyíteni kezdett, amíg élessé vált a félhold
alakú fény. Parányi volt. Lehet, hogy semmi, a zárka megvilágításának tükröződése csupán. De miért a szembogár szélénél
van? A fénynek egy picit közelebb kellene lennie a középponthoz, ahol sokkal előbbre van a szemgolyó, ezért minden
bizonnyal jobban érné a fényt. Ott volt a peremnél, ahol... Bourne halkan felnevetett.
Abban a pillanatban megszólalt Soraya mobiltelefonja. Csak röviden beszélt. Utána így szólt. - A nyomvizsgálók
előzetes jelentése szerint a Hummer tele volt rakva C-4-gyel.
Bourne feléje fordult. - Ezért nem reagáltak.
- Cevik és csapata öngyilkos merénylők voltak. -Talán nem. - Bourne visszafordult a fényképhez, rámutatva a parányi
félhold alakú fényre. - Látja? Ez egy kontaktlencse szélének a tükröződése, ami kicsit elemelkedik az írisz felszínéről. Ezen
csillant meg a fény. Most nézzen ide. Látja az a picurka aranypettyet a pupilla lehajló bal szélénél? Csak akkor lehetséges ez,
ha Cevik színes kontaktlencsét viselt.
Felpillantott a nő arcára. - Miért álcázná magát Cevik, ha egyáltalán Cevik volt az? - Várta a nő válaszát. - Soraya?
- Gondolkozom.
- Az álcázás, az aprólékos tervezés, a szándékos pokolgépes támadás.
- Az őserdőben - jegyezte meg a nő - csak egy kaméleon képes észrevenni egy másik kaméleont.
- Igen - felelte a képet nézve Bourne. - Azt hiszem, a markunkban tartottuk Fadit.
Újabb szünet, ezúttal rövidebb. Soraya agya olyan lázasan kattogott, hogy szinte Bourne is hallotta.
- Akkor megvan rá az esély, hogy nem halt meg a robbanásban - szólalt meg végül.
- Jó eséllyel fogadhat rá. - Bourne egy pillanatra elgondolkozott. - Nem maradt rá túl sok ideje, hogy kiszálljon a
Hummerből. Az egyetlen időpont, amikor nem láttam, akkor volt, amikor beindítottam a motort. Ez annyit tesz, hogy a
Huszonharmadik utca és a Constitution kereszteződése előtt.
- Lehet, hogy egy másik autó várt rá.
- Ellenőrizze, de igazság szerint kétlem - válaszolta Bourne. Most már értette, miért használta Fadi a nagy teljesítményű
Hummert. Azt akarta, hogy kövessék, majd végül vegyék körbe a CIA emberei. A lehető legnagyobb kárt akarta okozni. -
Nem tudta megjósolni, hol tud majd meglépni.
Soraya bólintott. - Ellenőriztetem attól kezdve, hogy a Hummer felszedte Fadit. - Már hívta is a Typhont. - Elindítok pár
egységet, hogy tüzetesen kutassanak át mindent. - Utasításokat adott, egy pillanatig komolyan hallgatott, majd bontotta a
vonalat. -Jason, egyre nagyobb a belső balhé. Az igazgató berágott a Cevikkel történt kudarc miatt. Magát okolja.
- Természetesen. - Bourne a fejét csóválta. - Ha nem Martinról volna szó, már semmi közöm sem volna sem a CIA-hoz,
sem a Typhonhoz. De a barátom; hitt bennem, velem küzdött, amikor az ügynökség a vére met akarta. Nem fordítok neki
hátat. De esküszöm, ez az utolsó küldetésem a CIA számára.

Martin Lindros úgy látta, az árnyak a felhők alsó részében feloldódnak, a tó nyugodt vizében tükröződnek. Tompa fájdalmat
érzett, amilyet akkor érez az ember, amikor a fogorvos belefúr egy félig érzéstelenített fogba. Az érzékelés határán túli
fájdalom nem zavarta. Túlságosan is a horgászbot végén lévő pisztrángra összpontosított. Tekerni kezdte a zsinórt az orsóra,
olyan magasra emelte a botot, hogy az ívben meghajlott, majd tovább tekerte a zsinórt. Ahogy arra az apja tanította. Ez a hal
kifárasztásának módja, még ha az a legharcosabb fajtából való is. Fegyelmezetten és türelemmel minden horogra akadt hal
kiemelhető.
Az árnyékok éppen a feje fölött gyülekeztek, elfedték a napot. Az erősödő szélben még erősebben összpontosított a
halra.
Lindrost az apja a horgászat mellett sok minden egyébre is megtanította. Oscar Lindros, ez a kivételes tehetségű ember
alapította a Vaultline nevű társaságot, amelyet a világ vezető biztonsági cégévé tett. A Vaultline ügyfelei azok a
szuperkonglomerátumok voltak, amelyeknek ügyletei gyakran vetették alkalmazottaikat a világ veszedelmes pontjaira. Oscar
Lindros vagy az általa kiképzett embereinek egyike velük volt, hogy megvédelmezze őket.
Lindros a csónak oldalán áthajolva jól látta a pisztráng felvillanó szivárvány-ezüstös testét. Igazán szép példány volt.
Nagyobb, mint amilyet eddig valaha fogott. A hal csapkodása ellenére jól látta a háromszögletű fejet és a hol kinyíló, hol
becsukódó szájat. Feljebb emelte a botot, mire a pisztráng félig kiemelkedett a vízből, összefröcskölve őt.
Martin Lindros fiatalon érdeklődni kezdett a kémkedés iránt. Ez magától értetődően izgalomba hozta az apját. így Oscar
Lindros nekiállt, hogy mindenre megtanítsa fiát a titkos munkáról. E tudás legfontosabbika az volt, hogyan élje túl a fogság,
vagy kínzás bármilyen formáját. Minden az agyban dől el, mondta. Meg kell tanulnod lélekben elszakadni a külvilágtól.
Utána ki kell zárnod a tudatodból az agy azon részeit, amelyek a fájdalmat közvetítik. Ehhez fel kell idézni egy időt és egy
helyet, a helyet egészen valóságossá kell tenni, olyan valóságossá, hogy megtapasztalható legyen az öt érzékszerveddel. Oda
kell menned, s egy ideig ott kell maradnod. Máskülönben vagy megtörik az akaratodat, vagy megőrülsz.
Itt volt most Martin Lindros, ahol azóta tartózkodott, amióta elfogta őt a Dujja, és elhozta egy olyan helyre, ahol a teste
görcsösen rángott és vérzett.
Kint a tavon Lindros kiemelte a halat. Az állat vergődött, tátogott a csónak fenekén, elhomályosuló tekintete rá meredt.
Lindros lehajolt, eltávolította a pisztráng szája körüli erős porcból a horgot. Mennyi halat fogott ki, amióta kijött a tóra?
Megállapíthatatlan volt, mert utána már nem foglalkozott velük; nem sok hasznukat vette, ha már lekerültek a horogról.
Felcsalizta a horgot, bedobta a zsinórt. Folytatnia kell a horgászást. Különben a fájdalom forgószél erejével rontana rá.

Az éjszakai londoni repülőjárat business osztályán ülve Bourne felkattintotta a NE ZAVARJANAK jelzést, s elővette a Derontól
kapott, kibővített memóriájú és ultranagy felbontású képernyővel bíró Sony PS3-ast. A merevlemezre Deron sok új dolgot
feltöltött. A műalkotások hamisításából fizetni tudja a ház bérleti díját, de az igazi szerelme új, miniatürizált szerken tyűk
megálmodása volt, ezért érdekelte annyira a jeladó, amelyet Bourne most biztonságban eltett a tokjába.
Deron három különböző útlevéllel látta el a saját CIA-s diplomata-útlevelén kívül. A Deron rendelkezésére álló
mindegyik fotón Bourne teljesen másként nézett ki. Kisminkelte, színes kontaktlencsét vetetett fel és ehhez hasonlókat
művelt vele, s Deron adott neki egyet a saját, legújabb fejlesztésű, gumiborítású műanyagfegyveréből. Deron szerint a
Kevlar bevonatú gumigolyó egy dühöngő elefántot is képes leteríteni, ha megfelelő ponton találják el.
Bourne megnyitotta a Hiram Cevik fotóját tartalmazó fájt. Hány másik személyazonosságot vett fel az évek folyamán ez
a remek koponya? Valószínűnek látszott, hogy megfigyelő kamerák, zártláncú tévékamerák nyilvános helyeken rögzítették a
képét, de kétség nem férhet hozzá, hogy minden alkalommal máshogy nézett ki.
Bourne azt javasolta Sorayának, hogy menjen végig a környéken beszerezhető minden videoszalagon és állóképen,
amely a Dujja támadása előtt és után készült, hasonlítsák össze az akkor rögzített felvételeket Ceviknek ezzel a fotójával, bár
nemigen remélte, hogy a nő bármit is talál. Bourne végignézte az elmúlt években megfigyelő és zártláncú kamerákkal róla
magáról készült felvételeket. Ő, a Kaméleon minden alkalommal máshogy festett. Senki sem szúrhatott ki semmilyen
hasonlóságot, erről gondoskodott. Ahogy Fadi is, a másik kaméleon.
Sokáig meredt az arcra. Bár hadakozott ellene, a kimerültség úrrá lett rajta, s elaludt...
...Marie jön feléje, akácfákkal szegélyezett kockaköves úton. A levegőben erős ásványianyag-szag terjeng, akár a
tengerparton. Párás szellő libbenti meg az asszony haját, egy tincs zászlóként lobog a füle mögött.
Beszél az asszonyhoz. - Meg tudja szerezni, amit akarok. Hiszek magában.
Félelem ül a nő szemében, de bátorság és eltökéltség is. Megteszi, amit kér tőle, bármekkora is a veszély, tudja ezt a férfi.
Búcsúzóul biccent, mire a nő elillan...
Ugyanabban az akácos utcában találja magát, amelyet korábban felidézett. A fekete víz ott terül el előtte. Aztán lefelé
ereszkedik, úgy lebeg a levegőben, mintha ejtőernyőzne. Átrohan egy éjszakai tengerparton. Tőle balra kioszkok sora
feketéllik. Cipel valamit... valamit tart a karjában. Nem, nem valamit. Valakit. Vér mindenütt, erei lüktetnek. Egy sápadt arc,
behunyt szem; a nő feje a bal bicepszére nehezedik. Rohan a part men tén, iszonyatosan kiszolgáltatottnak érzi magát.
Megszegte önmagával kötött egyezségét, s ezért mindany-nyian meg fognak halni; ő, a karjában lévő alak... a vérrel borított
fiatal nő. Valamit próbál mondani neki a nő, de nem hallja. Mögötte rohanó léptek. A gondolat kikristályosodik, tiszta, mint
az ég alján futó hold: Elárultak bennünket...

Amikor Matthew Lerner belépett az igazgatói iroda külső helyiségébe, Anne Held várt egy pillanatot, mi előtt felnézett.
Semmi különös dolga nem volt. Valójában semmi olyan nem volt, ami a figyelmét igényelte volna, de fontos volt, hogy
Lerner másként higgye. Anne magában egy várárokhoz hasonlította az Öreg külső irodáját, benne egy tekergő, nagyfogú
fenevaddal.
Amikor úgy gondolta, Lerner elég sokáig várt, felpillantott s hűvösen elmosolyodott.
- Azt mondta, az igazgató úr látni akar.
- Egész pontosan én akarok beszélni magával. - Anne felállt, végigsimított a combján, hogy az ülés során a szoknyáján
keletkezett esetleges ráncokat lesimítsa. Elegánsan könnyed mozdulat, tökéletesen ápolt körmök. - Inna egy kávét? -
kérdezte, miközben végigment a helyiségen.
Lerner felvonta a szemöldökét. - Azt hittem, maguk, britek a teát szeretik.
 A nő nyitva tartotta az ajtót, hogy a férfi beléphessen. - Egyike a velem kapcsolatos számtalan tévedésének. - A
fémburkolatú liftben, amellyel lementek a CIA étkezdéjéhez, teljes volt a csönd. Anne egyenesen maga elé nézett, míg
Lerner nyilvánvalóan igyekezett rájönni, mi ez az egész.
Az étkezde elütött más kormányügynökségek hasonló helyiségeitől. Csendes légkör uralkodott benne, a padlót vastag,
mélykék szőnyeg borította. A falak fehérek voltak, az asztalokat és a székeket vörös bőr fedte. A mennyezeti akusztikai
terelőlapok letompítottak minden zajt, különösen az emberi hangokat. Mellényes pincérek siklottak tökéletes mozdulatokkal,
hangtalanul föl-alá az asztalok közötti tágas tereken. A CIA étkezdéje inkább hasonlított előkelő klubra, mint üzemi kantinra.
A főpincér, rögtön megismerve Anne-t, odakísérte kettejüket az igazgató sarokban álló, kerek asztalához, amelyet
csaknem teljesen körülvettek a válaszfalak. Lernerrel helyet foglaltak, kávét szolgáltak fel nekik, aztán tapintatosan magukra
hagyták őket.
Lerner egy kis cukrot szórt a csészéjébe. - Tehát... miről lenne szó?
A nő belekortyolt a kávéjába, megforgatta szájában az italt, mintha finom bor volna, majd elégedetten lenyelte, s letette a
csészéjét.
- Igyon, Matthew. Elsőrangú etióp kávé. Erős és ízletes.
- Ez az egyik új viselkedési előírás, amit bevezettem, Ms. Held. Nem szólítjuk egymást a keresztnevünkön.
- Az a gond egyes erős kávéfajtákkal - mondta a nő, rá sem hederítve -, hogy egészen savasak lehet nek. A túl sok sav
visszájára fordítja a kávé erejét, felzaklatja az egész emésztőrendszert. Akár lyukat is marhat az ember gyomrába. Ha ez
történik, a kávét ki kell hajítani.
Lerner hátradőlt. - Mit akar ez jelenteni? - Tisztában volt vele, hogy a nő nem a kávéról beszél.
Anne tekintete pár pillanatra megpihent a férfi arcán. - Magát úgy fél éve nevezték ki igazgatóhe lyettesnek.
Mindenkinek nehéz a változás. De vannak bizonyos illemszabályok, amelyeket nem lehet...
- Térjen a lényegre.
Anne ismét ivott egy kortyot. - Nem jó ötlet, Matthew, csúnyaságokat beszélni Martin Lindrosról.
- Tényleg? Mitől olyan különleges ő?
- Ha hosszabb időt töltött volna el közöttünk, kérdeznie sem kellene.
- Miért beszélgetünk Lindrosról? Jó esély van rá, hogy halott.
- Nem tudjuk - felelte röviden Anne.
- Voltaképpen nem Lindrosról beszélünk, ugye, Ms. Held?
A nő akaratlanul is elpirult. - Nem volt rá oka, hogy korlátozza a hozzáférési jogosultságomat.
- Bármit gondol is, hogy mire jogosítja fel a címe, nem úgy van. Maga akkor is segédszemélyzet.
- Az igazgató jobbkeze vagyok. Ha hírszerzési anyagra van szüksége, én állítom össze neki.
- Áthelyezem Reillyt a Műveleti Igazgatóságtól. Mostantól ő foglalkozik az Öreg minden kutatásával. -
Lerner nagyot sóhajtott. - Az arckifejezése önmagáért beszél. De ne tekintse ezeket a változtatásokat személyes ügynek.
Ez szokványos műveleti eljárás. Ráadásul, ha maga különleges elbánásban részesülne, a segédszemélyzet többi tagja
megsértődne. A sértődöttség bizalmatlanságot szül, azt pedig nem tűrhetjük.
Félretolta a csészéjét. - Akár hajlandó elhinni, akár nem, Ms. Held, a CIA a végét járja. Már évek óta. A legerősebb kezű
emberre van szükség. Én vagyok az.
- Martin Lindrost bízták meg a CIA újjászervezésével - jegyezte meg a nő fagyosan.
- Lindros az Öreg gyengéje. Nem a helyes utat járja. Én viszont igen. - Mosolyogva felállt. - Ja, és még valami. Ne
vezessen még egyszer félre. A segédszemélyzet nem vesztegetheti az igazgatóhelyettes idejét kávézgatásra és
véleménykifejtésre.

Kim Lovett a tűzoltósági nyomozók Vermont Avenue-i laborjában a tesztek legfontosabb szakaszánál tartott. A Hotel
Constitution ötödik emeleti lakosztályában összegyűjtött szilárd anyagot a légmentesen lezárt fiolákból át kellett helyeznie a
gázkromatográfiai vizsgálathoz használatos eszközbe. A következő volt az elmélet: mivel a tűzgyújtáshoz használatos
égésgyorsítók mind rendkívül illékony, folyékony szénhidrogének, a vegyületek által kibocsátott gázok gyakran sokáig, akár
órákon át ott maradnak a helyszínen. Az elképzelés szerint azon szilárd anyag fölött lévő gázokat kell „befogni", amelyeket
átitatott az égésgyorsító: egy elüszkösödött fadarab, szőnyegszálak, olyan apró anyagok, amelyeket egy fogorvosi szer-
számmal piszkált ki. Ezt követően minden gázt kromatográfiás vizsgálatnak vet alá, egyedi forráspontjaik alapján. Ily módon
előbukkan a beazonosításra váró égésgyorsító „ujjlenyomata".
Kim mindegyik kis tartály folyadékába egy hosszú tűt szúrt be, kiszívatta a szilárd anyag fölött keletke zett gázt, s
befecskendezte a gázkromatográfiai vizsgálathoz használt szerkezet hengerébe anélkül, hogy az a levegővel érintkezett
volna. Megbizonyosodott róla, hogy minden a helyén van, aztán eltolta a kapcsolót, amely elindította a szétválasztás és
elemzés folyamatát.
Feljegyezte a napot, a pontos időt, a minta számát, amikor meghallotta, hogy szisszenve kinyílik a labor ajtaja. Amikor
megfordult, Overton nyomozót látta belépni. A férfi ködszürke felöltőt viselt, kezében két papírcsészében kávét tartott. Az
egyiket letette a nő elé. Kim megköszönte.
A férfi a korábbinál is mogorvábbnak látszott. - Mi újság?
Kim élvezettel forgatta szájában az édes kávét. - Egy perc múlva tudni fogjuk, milyen égésgyorsítót használtak.
- És ez mit fog nekem segíteni?
- Azt hittem, átadja az ügyet a belbiztonságiaknak.
- Nagyszerű fickók. Két ügynök várt a századosom irodájában ma reggel, és a jegyzeteimet követelték - mesélte
Overton. - Nem mintha nem számítottam volna rá. Ezért két példányban készítettem el a feljegyzéseket, mert meg akarom
oldani az ügyet, és a képükbe akarom dugni.
Sípolás hallatszott.
 - Készen vagyunk. - Kim megpördült. - Megvan az eredmény. - A szerkezet kijelzőjére nézett. - Szén szulfid. - Bólintott.
- Ez érdekes. Általában gyújtogatásos ügyekben nem találkozunk ezzel az anyaggal.
- Akkor ehhez miért ezt választották?
- Jó kérdés. Gyanítom azért, mert nagyobb hőfokon ég, és ötven százalékkal magasabb a robbanási határa, jóval
magasabb más anyagokénál. - Ismét megpördült. - Emlékszik rá, hogy két helyen találtam égésgyorsítót: a fürdőszobában és
az ablakok alatt? Ez már akkor érdekesnek tűnt, bár nem nagyon értettem. Viszont a kromatográf is két külön eredményt
jelzett ki. A fürdőszobában csupán szén-szulfidot használtak. De a másik helyen, a nappaliban, az ablakok alatt másik
vegyületet találtam, sokkal összetettebbet és furcsábbat.
- Ami micsoda?
- Nem robbanóanyag. Valami szokatlanabb. Ellenőriznem kell még, de minden arra utal, hogy ez egy szénhidrogén-
vegyület, amely közömbösíti a tűzálló anyagokat. Ez megmagyarázza, miért kaptak lángra a függönyök, miért robbantak be
az ablakok. Az oxigénutánpótlással és az üzemképtelenné vált esőztető berendezésekkel voltaképpen biztosították, hogy
minimális idő alatt maximális legyen a pusztítás.
- Ezért nem maradt nekünk szinte semmi sem, még egy érintetlen csontváz vagy egy fogsor sem, ami alapján
azonosíthattuk volna a holttestet. - A férfi megdörzsölte a kékes borostát az arcán. - A tettesek mindenre gondoltak, nem
igaz?
- Lehet, hogy nem mindenre. - Kim felmutatott két porcelánfogat, amit a fürdőkád lefolyójából piszkált ki. Letisztította
róluk a hamut, elefántcsontszínben ragyogtak.
- Jól van - jegyezte meg Overton. - Amszterdami csatornákon keresztül megpróbáljuk kideríteni, volt-e Jakov vagy Lev
Silvernek fogpótlása. Akkor legalább azonosítani tudjuk a kilétét.
- Nos, az a helyzet - mondta Kim -, hogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezek itt fogpótlások.
Overton kikapta a kezéből és szemügyre.vette a porcelándarabkákat az erős fényű lámpánál. Amennyire meg tudta ítélni,
nem volt rajtuk semmi rendkívüli. - Mi más lehetne?
- Fel kell hívnom telefonon egy barátnőmet. Hátha ő meg tudja mondani.
- Tényleg? Mivel foglalkozik?
Kim ránézett. - Kísértet.

Bourne Londonból Addisz-Abebába utazott, onnan pedig Dzsibutiba. Nagyon keveset pihent, még kevesebbet aludt.
Túlságosan lefoglalták azok a hírszerzési jelentések, amelyeket Soraya szerzett neki Lindros ismert mozgásáról. Sajnos
sokból hiányoztak a részletek, ami egyáltalán nem meglepő. Lindros a világ legveszedelmesebb terroristájának a nyomában
járt. Irtózatosan nehéz lett volna bármilyen kommunikáció, és ártott volna a biztonságnak.
Ha nem az adatokat véste emlékezetébe, Bourne azokat a hírszerzési videókat nézte, amelyeket Anne Held töltött Soraya
mobiltelefonjára, s amelyek most egy Playstation játékban rejtőztek. Leginkább az érdekelte, amelyiken Tim Hytner próbálta
megfejteni a Typhon által Ceviknél talált rejtjelkulcsot. De Bourne-nak el kellett gondolkodnia magán a rejtjelen: valóban a
Dujja kommunikációjához volt használatos, vagy félrevezetés, amelyet valamilyen okból tudatosan úgy helyeztek el, hogy a
Typhon megtalálja és megfejtse? A kettősség nyugtalanító útvesztője nyílt meg előtte. Mostantól minden megtett lépés tele
van veszéllyel. Egyetlen hamis feltételezés nyomán belesüppedhet a futóhomokba.
Bourne ebben a pillanatban ismerte föl, hogy rendkívül intelligens és erős akaratú ellenséggel került szembe, olyannal,
aki zsenialitásban méltó egykori végzetéhez, Carloshoz.
Egy pillanatra lehunyta a szemét, s rögtön Marie képe jelent meg előtte. Az asszony volt sziklaszilárd támasza, aki
átsegítette a múlt kínjain. De Marie elment. Minden eltelt nappal úgy érezte, egyre inkább eltűnik. Igyekezett
belekapaszkodni, de a Bourne-féle személyazonossága könyörtelen volt, nem engedte, hogy belemerüljön az érzelmességbe,
mégis akadtak árnyak, amelyek harcra késztették Bourne kivételes koncentrációs képességét és könyörtelenséget, amely re
olyan halálos rejtvények megoldásához volt szükség, amelyekre senki más nem vállalkozott. Természetesen tisztában volt
ennek az egyedülálló képességének forrásával; már azelőtt tudta, hogy dr. Sunderland olyan tömören összefoglalta: az a
sürgető igény hajtotta, hogy feltárja önmaga kilétének talányát.

Dzsibutiban a CIA egyik feltankolt és útra kész helikoptere várta. Végigfutott a nedves aszfalton a csúf felhők borította
égbolt alatt, a párás, kavargó szélben, s beszállt a gépbe. Ez volt a harmadik nap reggele, amióta elindult Washingtonból.
Lába elgémberedett, izmai megfeszültek. Akcióra vágyott, s nem örült a többórás repülőútnak a Ras Dashenig.
Fémtálcán reggelit szolgáltak fel, befalta, miközben a helikopter fölszállt. De nem érezte semminek az ízét, nem látott
semmit, nem hallott semmit; a gondolataiba merült. Ezredszer gondolta végig Fadi rejtjelkulcsát, egységes egésznek
tekintve, mert sehová sem jutott a Tim Hytner választotta algoritmus útján. Ha Fadi valóban beszervezte Hytnert - már pedig
Bourne nem tudott más ésszerű következtetésre jutni -, Hytner nem buzgólkodott volna valóban megfejteni a kódot. Ezért
akarta Bourne a rejtjelkulcsot és Hytner munkáját. Ha látta volna, hogy Hytner munkája hamis, bizonyítéka lett volna rá,
hogy a férfi bűnös. Ez persze nem válaszolta volna meg a kérdést, hogy a kód valódi információt tartalmaz-e vagy olyan
dezinformáció, amelynek célja a Typhon összezavarása és félrevezetése.
Sajnos nem jutott közelebb a rejtjel megfejtéséhez, s még azt sem tudta, vajon Hytner jó nyomon járt-e. Viszont két
nyugtalan, nem álmokkal, hanem emléktöredékekkel teli éjszakát töltött el. Csalódott volt, hogy dr. Sunderland kezelésének
ilyen rövid ideig tartott a hatása, bár azt nem mondhatta, hogy az orvos nem figyelmeztette rá. Még rosszabb volt a
fenyegető csapás érzése. Minden emlékfoszlány a magas fák, a víz ásványi illata, a homokon át vezető kétségbeesett
menekülés körül forgott. Nemcsak az ő, hanem valaki más számára is kétségbeejtő volt. Megsértette önmaga egyik alapvető
szabályát, s most meg fog érte fizetni. Valami elindította ezeket az emléktöredékeket, s erősen gyanította, hogy ez lesz a
kulcs annak megértéséhez, hogy korábban mi történt vele. Őrjítő, hogy nem fért hozzá - legalább korlátozottan - saját
múltjához. Az élete egy üres tábla, mindegyik nap olyan, mint amelyiken megszületett. A tudás - elemi tudás -
megtagadtatott tőle. Hogyan fogjon hozzá önmaga megismeréséhez, ha elvették tőle a múltját?
A sűrű felhőtakaró alatt szálló helikopter északnyugatnak fordult, a Simien-hegyvonulat felé tartott.
Amikor Bourne végzett a reggelijével, belebújt a szélsőséges időjáráshoz alkalmas ejtőernyős ruhába és különleges
készítésű hócsizmába, amelynek rendkívül vastag talpát fémpengékkel rakták tele, hogy támaszai legyenek a jeges és sziklás
területen.
Az ablakon kinézve gondolatai ismét befelé fordultak, ezúttal barátja, Martin Lindros felé. Azután ismerkedett meg
Lindrosszal, hogy öreg pártfogóját, Alex Conklint meggyilkolva találták. Lindros Bourne mellé állt, hitt benne, amikor az
Öreg világméretű hajtóvadászatot rendelt el ellene. Attól fogva Lindros hűséges támasza volt a CIA-n belül. Bármi történt is
Lindrosszal - él-e vagy meghalt -, Bourne eltökélte, hogy hazaviszi.

Egy órával később megérkezett a Ras Dashen északi lejtőjére. A ragyogó napfény borotvaélessé tette a hegyoldalon az
árnyékokat, amelyek mintha fodrozódó felhőtengerben úsztak volna, amelyen át olykor-olykor keselyűket látott a meleg
légáramlatok fölött lebegni.
Bourne éppen Davis jobb válla mögött volt, amikor a fiatal pilóta lefelé mutatott. Ott volt mindkét Chinook roncsa,
beágyazódva a friss hóba, felszakadt fekete fémhátuk úgy kifacsarodva, mintha egy eszelős dé mon mamutméretű
konzervnyitóval esett volna nekik.
- A pusztítás velejár a föld-levegő rakétákkal - jegyezte meg Davis.
Tehát Sorayának igaza volt. Az ilyen hadianyag sokba kerül, olyan nagy költség, amelyet csak a szer vezett bűnözéssel
szövetségben tudnak megfizetni. Bourne próbált mindent alaposan megfigyelni, ahogy közeledtek a helyszínhez. - Van egy
kis különbség. A bal oldalon...
- A megmaradt jelzések alapján ez a Skorpió Egy helikoptere lehetett.
- Nézze a rotorokat. Azt akkor lőtték le, amikor felszálláshoz készült. A másik helikopter nagy erővel csapódott a földbe.
Azt nyilván leszállás közben találták el.
Davis bólintott. - Vettem. Az ellenfél jól fel van fegyverkezve, rendben. Bár fura ezen az erdős vidéken.
Bourne nagyon is egyetértett vele.
Kezében egy katonai távcsővel arra utasította Davist, hogy a helyszín felett körözzön. Abban a pillanatban, hogy
kiélesedett szeme előtt a terep, erős déjá vu érzése támadt. Biztosra vette, hogy már járt itt, a Ras Dashen e vidékén. De
mikor? És miért? Tudta például, hol keresse a rejtőzködő ellenséget. A pilótát utasítva átvizsgált minden hasadékot, min den
árnyékos helyet a leszállóterület körül.
Azt is tudta, hogy a Ras Dashen, a Simien-hegy-lánc legmagasabb pontja amhara területen van, Etiópia kilenc etnikai
körzetének egyikén. Az amharák alkották Etiópia népességének harminc százalékát. Az amhara volt Etiópia hivatalos nyelve.
Az arab után ez a világon a második legtöbb ember által beszélt sémi nyelv.
Ismerős volt az amhara hegyi törzsek között. Egyiknek sem állt a rendelkezésére - sem pénzügyi, sem műszaki
értelemben - az ilyen súlyos romboláshoz szükséges eszköz. - Bárki tette is, most már nincs itt. Tegye le a gépet.
Davis a roncstól északra tette le a helikoptert. Picit oldalra csúszott a friss por hó alatti jégen, de aztán sikerült
megőriznie a gép fölötti irányítást. Amint szilárd talaj volt alattuk, odanyújtott Bournenak egy Thuraya műholdas telefont.
Ez volt az egyedüli olyan készülék - alig nagyobb egy normális mobiltelefonnál - amely ezen a hegyvidékes terepen, ahol a
normál GSM jeleket már nem lehet venni, működőképes.
- Maradjon itt! - mondta Bourne, amikor a pilóta kezdte volna kicsatolni magát. - Bármi történjék is, várjon rám. Minden
két órában bejelentkezem. Ha hat óra eltelik úgy, hogy nem hall felőlem, szálljon fel.
- Nem tehetem, uram, még sosem hagytam hátra senkit.
- Más idők járnak. - Bourne megszorította a pilóta vállát. - Semmilyen körülmények között ne induljon utánam,
megértette?
Davis boldogtalannak látszott. - Igenis. - Felvett egy puskát, s kinyitotta a helikopter ajtaját. Csípős hideg áramlott be.
- Nem akar tétlenül ülni? Akkor fedezze annak a barlangnak a nyílását. Ha bármi ismeretlen mozdul vagy előjön,
elsőként lőjön. Majd csak utána kérdezősködünk.
Bourne kiugrott. Fagyos idő volt. A Ras Dashen fennsíkján télen nem volt ajánlatos tartózkodni. A hó elég vastag volt, de
annyira száraz, hogy az állandó szél ide-oda tologatta, szaharai méretű, magas dűnéket tornyozott fel belőle. Más
körzetekben a fennsíkot tisztára söpörte, kiégett fűfoltok tárultak fel és szanaszét heverő sziklák, amelyek egy öregember
szuva-sodó fogaira emlékeztettek.
Bár a levegőből már feltérképezte a terepet, Bourne óvatosan indult el a két Chinook roncsa felé. Leginkább a barlang
nyugtalanította. Rejthet jót - a két lezuhant gép sebesült túlélőit -, de rejthet rosszat is, annak a csapatnak a tagjait, amelyik
felszámolta a két Skorpió-egységet.
Ahogy a gépek közelébe ért, holttesteket látott odabent, nem többet elszenesedett csontvázaknál, megpörkölődött
hajtincseknél. Leküzdötte a késztetést, hogy Lindros nyomát keresve átkutassa a helikoptereket. Először a helyszínt kellett
biztosítania.
Baj nélkül elérte a barlangot. A sziklák hasadékán átsüvítő szél különös, élesen síró hangot hallatott, mintha valakit
kínoznának. Ott meredt rá a barlang nyílása, hívogatta, hogy lépjen be. Egy pillanatra megállt a csontig hatolóan hideg
sziklának dőlve, mélyen, fegyelmezetten lélegzett. Aztán előrevetette magát a sötétségbe.
Felkattintott egy erős elemlámpát, a fényt a rések és sarkok felé irányította, ahol a sebesültek elrejtőz hettek volna. Senki.
Felállt, lépett egyet, aztán kitágult orrcimpával hirtelen megállt.
Egyszer, Egyiptomban, egy helyi kalauz végigvezette egy föld alatti útvesztőben. Furcsa illat csapta meg az orrát -
egyszerre édes és fűszeres -, valami olyasmi, amit korábban sosem tapasztalt. Amikor feltette kérdését, a kalauz felkapcsolt
talán tíz másodpercre egy elemlámpát, s Bourne meglátta a holttesteket; sötét bőrük megfeszült, kiszáradt, várták, hogy
eltemessék őket.
 - Aminek a szagát érzi - mondta kalauza az elemlámpát lekapcsolva -, emberi hús, miután eltávoztak belőle a nedvek.
Ezt érezte most Bourne a Ras Dashen északi lejtőjén lévő barlangban. Kiszáradt emberi hús szagát, és még valamit: a
bomlás émelyítő bűzét, amely csapdába esett a barlang hátsó felében, s olyan volt, mint a mocsári gáz.
Körbevilágított maga előtt a lámpával s előrement. A lába alól éles reccsenést hallott. Odairányította a fénysugarat. A
földet csontok borították: állatoké, leginkább madaraké, de emberinek látszó darabok is voltak közöttük. Folytatta a kutatást,
s végül meglátott valamit kiemelkedni a sziklaágyból. Egy holttest ült ott hátával a hátsó falnak dőlve.
Leguggolt, hogy szeme a fejjel azonos magasságba kerüljön. Helyesebben azzal, ami megmaradt belőle. Egy lyuk
tátongott az arc közepén, mérgét úgy spriccelve kifelé, mint egy lávát okádó tűzhányó, szétmarva először az orrot, majd a
szemet és az arcot, lehámozva a bőrt, felzabálva az alatta lévő húst. Mostanra már a koponya egyes részei - maga a csont is -
lyukacsossá váltak, összeszabdalódtak a lágyabb szöveteket felfaló erő által.
Bourne rádöbbent, hogy hevesen dobog a szíve és visszatartja a lélegzetét. Már korábban is találkozott ilyen üszkös
halállal. Csak egyetlen dolog okozhatta: sugárzás.
Ez sok kérdésre választ adott: mi „csábította" olyan hirtelen, ellenállhatatlan erővel a terepre Martin Lindrost; miért volt
olyan fontos ez a körzet, hogy föld-levegő rakétákkal és Isten tudja, még miféle fegyverekkel védjék. Nagyot ugrott a szíve.
A Skorpió Egy és Kettő legénységének - beleértve Martint is -meg kellett halnia, hogy erre az agyzsibbasztó titokra ne
derüljön fény. Valaki ezen az úton a gyújtószerkezetnél komolyabb holmit szállított: valakinek urániumérc volt a birtokában.
Ez a személy attól halt meg: az általa szállított urániumtartály kilyukadhatott, s ennek révén érte a sugárzó méreg.
Önmagában a sárgás urániumérc gyakorlatilag semmi: olcsó, viszonylag könnyen beszerezhető, és képtelenség belőle nagy
dúsítású urániumot készíteni, ha nincs meg hozzá egy több mint egy négyzetkilométeres alapterületű és négy emelet magas
létesítmény; nem szólva róla, hogy ennek üzemeltetése szinte korlátlan pénzforrást igényel.
Az urániumoxid nem hagyott volna ilyen sugárnyomot. Semmi kétség, a Dujja valahogyan szert tett uránium-dioxid
porra, amiből már csak egy lépés a nagy tisztaságú, dúsított uránium előállítása. Bourne azt kérdezte önmagától, ami nyilván
Lindrost is hirtelen elindította a baj felé: minek kellene egy terrorista csoportnak uránium-dioxid és gyújtószerkezet, ha
valahol nem állna rendelkezésére az atombomba előállításához szükséges személyzet és képesség?
Ami csak egyetlen dolgot jelenthet: a Dujja sokkal veszélyesebb szervezet, mint azt bárki a Typhonnal sejti. Egy titkos
nemzetközi nukleáris hálózat középpontjában áll. Épp ilyen hálózatot számoltak fel 2004-ben, amikor a pakisztáni tudós,
Abdul Qadeer Khan bevallotta, hogy atomgyártási technológiát adott el Iránnak, Észak-Koreának és Líbiának. Most újból
életre kelt a rettenetes kísértet.
A felismeréstől kábán Bourne felállt, kihátrált a barlangból. Megfordult, vett néhány mély lélegzetet, bár a szél késként
hasított a tüdejébe; megborzongott. Davisnek jelezte, hogy minden tiszta, s visszaindult a helikopterroncsokhoz. De nem
tudta megfékezni az agyában kavargó gondolatokat. Az Amerikára leselkedő fenyegetés, amelyet a Typhon feltárt, nem egy-
szerűen létezett, de annak mértéke és következményei teljes mértékben pusztítóak voltak.
Lelki szemei előtt megjelent az egyszer használatos gyújtószerkezet, a füstölgő pisztoly, ami a Martin által folytatott
nyomozást beindította. Ha nem tudja megállítani Fadit, nukleáris támadást fognak végrehajtani egy amerikai nagyváros
ellen.

Hét

Anne Held azonnal lecsapott Sorayára, amint a nő újra megjelent a CIA központjában.
- A női mosdóba - vetette oda az orra alatt. - Most rögtön.
Az előcsarnok női mosdójába lépve Anne egyenként végignézte a fülkéket, s meggyőződött róla, hogy magukban
vannak.
- Az egyezség rám háruló része... - kezdte Soraya.
- A jeladó megégett. Az áramkörök fele megsemmisült.
- Na, ezt már be tudom adni az Öregnek - jegyezte meg Anne. - Bár Bourne vérére szomjazik, ahogy Lerner is.
- Azért, ami Cevikkel történt. - Soraya a homlokát ráncolta. - De mi köze ehhez Lemérnek?
- Ezért hívtalak be ide! - csattant fel Anne. - Amíg te Bourne-nal voltál, Lerner puccsot hajtott végre.
- Micsodát?
- Meggyőzte az Öreget, hogy nevezze ki a Typhon ügyvezető igazgatójává.
- Jézusom! - fakadt ki Soraya. - Mintha nem volnának már így is eléggé összekutyulva a dolgok.
- És ez még nem minden. Veszettül át akar szervezni mindent a CIA-nál, és most, hogy megkaparintotta a Typhont...
azzal is tervei vannak.
Valaki megpróbált benyitni, de Anne elvette tőle a kedvét. - Csőtörés - mondta tekintélyt parancsolóan. - Egy emelettel
feljebb próbálkozzon!
Amikor ismét magukra maradtak, folytatta. - Lerner mindenkinek utána akar járni, akiben nem bízik. S mivel együtt
vagy Bourne-nal, bármibe lefogadom, hogy előkelő helyen vagy a listáján. - Kinyitotta az ajtót. - Csak mihez tartás végett,
kislány.

Bourne fejét a tenyerébe horgasztva ült, próbált valami kiutat találni ebből a rémálomból. Az volt a baj, hogy nem volt
elegendő információja. Nem tehetett egyebet, mint folytatni a küldetést, próbálni megtalálni Lindrost, vagy ha ez nem sikerül
- ha a barátja már halott -, legalább megtalálni Fadit és a Dujját, mielőtt valóra váltanák fenyegetésüket.
Nagy sokára felállt. Miután megvizsgálta kívülről a két Chinookot, megkerülte a barlanghoz közelebbit, s bemászott
abba a helikopterbe, amelyik Lindrost hozta.
A gép belseje szürreálisnak tűnt, mint egy Dali-festmény: pocsolyává olvadt műanyag, fémmel össze olvadt fém. Minden
képzeletet felülmúlóan kiégett az egész. Erre felfigyelt. Ezen a tengerszint feletti ma gasságon nem volt elegendő oxigén
ahhoz, hogy ilyen sokáig tápláljon ekkora erősségű tüzet, legalábbis ahhoz nem, hogy ekkora kárt tudjon okozni. A hőnek
más forrásból kellett származnia; mondjuk lángszóróból.
Lelki szeme előtt felderengett Hiram Cevik arca. Fadi állította a csapdát. A korszerű fegyverzet, a támadás hajszálpontos
összehangolása, a taktika magas színvonala, amelynek következtében a CIA két elit osztaga meghalt: minden bizonyíték erre
mutatott.
De egy másik kérdés is mardosta: miért hagyta Fadi, hogy a CIA elkapja? Számos válasz kínálkozott. A legvalószínűbb,
hogy ezáltal üzent: Azt hiszitek, láttok engem, de nem tudjátok, kivel van dolgotok. Bourne tudta, hogy Fadinak bizonyos
mértékig igaza van.
Szinte semmit sem tudtak róla. De pontosan Fadi virtuskodása volt az, ami kijelölte a járandó utat. Bourne attól volt
sikeres, hogy képes volt ellenfele fejével gondolkodni. A tapasztalat megtanította rá, mennyire fontos ez olyan valakivel
szemben, aki az árnyékban marad. Most azonban Fadi kilépett a fényre. Megmutatta az arcát. Nyomot hagyott maga után -
elnagyoltat és pontatlant ugyan -, de ez alapján Bourne elkezdheti az üldözést.
Figyelme ismét a Chinook belseje felé fordult. Négy csontvázat számolt össze. Ez nem volt valami nagy felismerés.
Ketten hiányoztak a halottak közül. Lehet, hogy élnek? Köztük van Martin?
A CIA Skorpió-egységeinek emberei katonai besorolást kaptak. Mindenki viselt dögcédulát, amely úgy azonosította
őket, mint a hadsereg nem létező rohamegységéhez tartozókat. Bourne, amilyen gyorsan tudta, összeszedte a dögcédulákat.
Ledörgölte a havat, a hamut és kormot, hogy elolvassa a nevüket, amelyet felidézett a Typhontól származó információk
közül. Martin nincs itt! A pilóta - Jaime Cowell - ugyancsak hiányzott.
A Skorpió Kettő végső nyughelyéhez mentében felfedezte az egység állományához tartozó öt fő csontvázát. A
szétszóródott végtagcsontokat elnézve biztosan megállapíthatta, hogy egyikük sem volt műveletre képes állapotban, amikor
a Chinook lezuhant. Ülő kacsák voltak mind. Bourne körbevadászott, összeszedte az ő dögcéduláikat is.
Hirtelen valami halvány mozgást észlelt a gépen belül az árnyékokban, mintha egy fej formáját látta volna kirajzolódni,
aztán egy szempár villant fel a sötétben. Bourne benyúlt a műszerfal mögötti tágas térbe. Éles fájdalom hasított a kezébe,
aztán valami elmosódott alak rontott neki, hátrább taszítva őt.
Visszanyerve egyensúlyát az alak után vetette magát, a nyomába eredt, s közben jelzett Davisnek, hogy továbbra is
maradjon tüzelésre készen. Megpillantotta kézfején a fogak nyomának véres félkörét, közben az alak átsiklott a térség
északkeleti oldalán egy alacsony kőfal fölött.
Bourne a levegőbe vetette magát, lábbal ért a fal tetejére, majd tájékozódás után leugrott róla az alak hátára.
Mindketten lehuppantak, gurultak, de Bourne erősen markolta az illető haját, hátrahúzta, hogy bele nézhessen az arcába.
Egy tizenegy évesnél nem idősebb fiúval nézett szembe.
- Ki vagy? - kérdezte Bourne a helyi amhara dialektusban. - Mit keresel itt?
A fiú az arcába köpött, próbált megszökni. Összefogott csuklóját a háta mögé feszítve leültette a fal szélvédett oldalán,
hogy ne érje a süvöltő szél. A fiú karóvékonyságú volt, arcának, vallanak és csípőjének csontjai kiálltak.
- Mikor ettél legutóbb?
Semmi válasz. A fiú legalább nem köpte le újból, de valószínűleg azért, mert olyan száraz volt belül, mint a talpuk alatt
csikorgó hó. Szabad kezével Bourne leakasztott övéről egy kulacsot, s a fogával kinyitotta.
- El akarlak engedni. Nem szeretnélek bántani. Kérsz egy kis vizet? - A fiú kitátotta a száját, mint egy madárfióka a
fészkében.
- Akkor meg kell ígérned, hogy felelsz a kérdéseimre. Áll az alku?
A fiú egy pillanatig nézte fekete szemével, majd bólintott. Bourne eleresztette a csuklóját, a fiú a kulacsért nyúlt,
megdöntötte, nagy, görcsös kortyokban nyelt.
Míg ivott, Bourne mindkét oldalukon hófalat emelt, hogy felfogja a testükből kiáradó meleget.
- Első kérdés: tudod-e, mi történt idefent?
A fiú megrázta a fejét.
- Látnod kellett a fegyverek villanását, a hegy fölé emelkedő füstgomolyokat.
Apró bizonytalankodás. - Láttam őket, igen. - Lányosan magas hangja volt.
- És egész természetes, hogy kíváncsi lettél. Ugye felmásztál ide?
A gyerek félrekapta a pillantását, az ajkát harapdálta.
Ez nem működött. Bourne tudta, más módot kell találnia, hogy megnyíljon előtte a fiú.
- Az én nevem Jason - mondta. - És a tiéd? Ujabb habozás. - Alem.
- Alem, veszteddel már el valakidet? Valakit, akit nagyon szerettél?
- Miért? - kérdezte gyanakvón a fiú.
- Mert én elveszítettem valakit. A legjobb barátomat. Ezért vagyok itt. Az egyik kiégett madárban volt. Tudnom kell,
láttad-e őt, vagy tudod-e, mi történt vele.
Alem már rázta is a fejét.
- Martin Lindros a neve. Hallottad, hogy bárki beszélt volna róla?
Alem ismét az ajkát rágcsálta, amely enyhén reszketni kezdett, de, gondolta Bourne, nem a hidegtől. Megrázta a fejét.
Bourne lenyúlt, havat lapátolt kézfejére, ahol a fiú megharapta. Látta, hogy Alem szeme minden mozdulatát követi.
- A bátyám fél éve meghalt - szólalt meg egy idő múlva.
 Bourne folytatta a hó lapátolását. A legjobb közömbösen viselkedni, vélte magában. - Mi történt vele?
Alem felhúzta a melléhez a térdét, s átkarolta. - Betemette egy sziklaomlás, amelyik apámat is megrokkantotta.
- Sajnálom - mondta őszintén Bourne. - Figyelj, a barátomról van szó. Mi van, ha még él? Azt akarnád, hogy meghaljon?
Alem a jeges köveket kapargatta a fal tövében. - Maga meg fog verni - motyogta.
- Miért tenném?
- Találtam valamit. - Állával a roncsok felé bökött. - Ott.
- Alem, a szavamat adom. Csak azzal törődöm, hogy megtaláljam a barátomat.
Anélkül, hogy újabb pillantást vetett volna Bourne-ra, Alem egy gyűrűt vett elő. Bourne elvette, a nap fény felé tartotta.
Felismerte a nyitott könyvet ábrázoló címerpajzsot: a Brown Egyetem címerét.
- Ez a barátom gyűrűje. - Óvatosan visszaadta Alemnek. - Megmutatnád, hol találtad?
Alem átvezette a falon, majd végigtrappolt a havon egy ponthoz, mintegy hétszáz méterre a zuhanástól. Letérdelt,
Bourne vele együtt.
- Itt?
Alem bólintott. - A hó alatt volt, félig eltemetve.
- Mintha beletaposták volna a földbe - fejezte be helyette Bourne. - És te mégis megtaláltad.
- Apámmal jártam idefent. - Alem csuklója csontos térdén pihent. - Gyűjtögettünk.
- Apád mit talált?
Alem megvonta a vállát.
- Elviszel hozzá?
Alem a piszkos markára nézett, és benne a gyűrűre. Megmarkolta, s betette a zsebébe. Aztán felnézett Bourne-ra.
- Nem árulom el neki - mondta halkan Bourne. - Ígérem.
Alem bólintott, együtt álltak fel. Davistől Bourne kapott fertőtlenítőszert és kötszert a kezére. Utána a fiú levezette a kis,
sivár alpesi rétről egy lélegzetelállítóan meredek ösvényen, amely kanyarogva haladt a Ras Dashen fagyos sziklái között.

Anne nem tréfált, amikor vérszomjasnak nevezte Lernert. A Typhon emeletén két baljós külsejű ügynök várta Sorayát,
amikor kilépett a liftből. Már ahhoz is, hogy egyszerűen itt lehessenek, a Typhon által kiadott azonosító kártyára volt
szükségük. És a helyzet minden másodperccel rosszabb lesz.
- Lerner ügyvezető igazgató úr szeretné önt egy szóra - mondta a balra álló.
- Kéri, jöjjön velünk - mondta a jobbra álló.
Soraya a legkönnyedebb, flörtölő hangján felelt. - Mit gondolnak, fiúk, felfrissíthetném előbb magam?
A bal oldali, a magasabb felelt. - Minél előbb. Ez az ügyvezető igazgató parancsa.
Sztoikusok, eunuchok, vagy mindkettő. Soraya megvonta a vállát, s velük ment. Igazság szerint nem sok egyebet tehetett
volna. Amint a két eleven oszlop között lépdelt a folyosón, próbált nem aggódni. A legtöbb, ami tellett tőle, hogy nem
veszítette el a fejét, ellentétben a körülötte lévőkkel. Lerner bizonyára felbosszantja, mindent megtesz, hogy sarokba szorítsa.
Hallott róla történeteket, pedig csak egy fél éve volt a CIA-nál. A férfi nyilván tudja, hogy ő neheztel rá, ezért bizonyára úgy
fog bánni vele, mint egy szadista fogorvos, aki egy zápfogat tart a fogójában.
A folyosó végén megálltak a sarokiroda előtt. A magasabbik ügynök kérges kézfejével katonásan kopogtatott az ajtón.
Aztán kinyitotta, s előreengedte a nőt. De ő és hasonmása nem tágítottak mellőle. Mögötte ők is beléptek az irodába,
becsukták az ajtót, majd egy lépést tettek hátra, erős vállukkal a falnak támaszkodtak.
Soraya szíve nagyot dobbant. Lerner egy szemvillanás alatt elfoglalta Lindros hivatalát, eltüntette - az Isten tudja, hová -
Lindros minden személyes holmiját. Levette a fényképeket, arccal a fal felé fordította őket, mintha máris száműzte volna
őket.
Az ügyvezető igazgató Lindros íróasztala mögött ült, húsos seggével Lindros székébe süppedve, egy halványzöld
dossziéban - az aktuális ügyek dossziéjában - lapozgatott, s úgy fogadta a Lindroshoz befutó hívásokat, mintha neki
szólnának. Neki szólnak, emlékeztette magát Soraya, s egy pillanat alatt lehangolttá vált. Nagyon várta Lindros visszatérését,
imádkozott, hogy Bourne találja meg és hozza vissza élve. Mi másban reménykedhetett volna?
- Ó, Ms. Moore. - Lerner letette a telefont. - Jó, hogy csatlakozott hozzánk. - Mosolygott, de nem kí nálta ülőhellyel.
Láthatóan azt akarta, hogy állva maradjon, mint egy diák, akit az igazgatóhelyettes fegyelmezési célokból maga elé hozatott.
- Merre járt?
Tudta, hogy a férfi tudja, hisz ellenőrizte. Szemmel láthatóan személyes vallomást akart. Olyan ember, döbbent rá
Soraya, aki számára a világ egyforma méretű dobozok sorából áll, amelyekbe mindent és mindenkit belehelyezhet, mindent
a maga kis kockájába.
Ily módon abban a hitben ringathatta magát, hogy úrrá lehet a valóság káoszán.
- Tim Hytner Marylandben élő anyját és nővéreit vigasztaltam.
- Vannak bizonyos szabályok - jegyezte meg kimérten Lerner. - Mégpedig jó okkal. Vagy ezt eddig nem vette észre?
- Tim a barátom volt.
- Önteltségében azt gondolta, a CIA nem képes gondoskodni erről.
- Ismerem a családját. Jobb volt, ha tőlem tudják meg a hírt. Megkönnyítettem számukra.
- Hazugsággal áltatva őket, miszerint Hytner hős volt, nem pedig egy ostoba kontár, aki hagyta, hogy az ellenség
kihasználja?
Soraya kétségbeesetten igyekezett megőrizni a nyugalmát. Utálta magát, amiért hagyta, hogy megrémissze ez az ember.
- Tim nem volt műveleti tiszt. - Hirtelen ráébredt, hogy taktikai hibát követett el.
Lerner felemelte az aktuális ügyek dossziéját. - A maga írásos beszámolója mégis azt tartalmazza, hogy Hytnert
közvetlenül Jason Bourne vonta be a terepmunkába.
 - Tim azon dolgozott, hogy megfejtse a Ceviknél talált rejtjelkulcsot. Cevikről most már tudjuk, hogy Fadi volt az.
Bourne ezt a tény felhasználva akarta szóra bírni.
Lerner arca megkeményedett, feszes lett, mint egy dob teteje. Sorayának úgy tűnt, a szeme helyén golyó ütötte lyukak
vannak, fekete, halálos, kitörni készülő lávával teli lyukak. Ezt leszámítva egészen hétköznapinak látta a férfit. Lehetett
volna cipőkereskedő, akármilyen középkorú irodakukac. Úgy feltételezte, hogy ez lehet a valós helyzet is. Egy terepen
dolgozó jó ügynököt szinte azonnal el is felejt az ember, amint meglátja.
- Öntsünk tiszta vizet a pohárba, Ms. Moore. Maga Jason Bourne-t védi?
- Bourne azonosította Fadit. Ő adott nekünk kiindulópontot, hogy...
- Fura, hogy ezt az úgynevezett azonosítást Hytner megölése után tette, azután, hogy hagyta elszökni Ceviket.
Soraya nem akart hinni a fülének. - Azt akarja mondani, nem hiszi, hogy Cevik volt Fadi?
- Csak annyit mondok, hogy amit tudnak, azt csupán egy rossz útra tévedt ügynök mondta, akinek a szava a lehető
legtávolabb áll attól, hogy szentírásnak vehessük. Átkozottul veszélyes, ha hagyja, hogy a személyes érzései útját állják a
szakmai ítéletének.
- Biztos vagyok benne, hogy ez nem...
- Kivel engedélyeztette ezt a Hytner családjánál tett kis kirándulását?
Soraya próbálta megőrizni higgadtságát a hirtelen témaváltás közepette. - Nem volt senki, akivel engedélyeztethettem
volna.
- Most van. - Lerner széles mozdulattal becsukta az aktuális ügyek dossziéját. - Egy aprócska tanács, Ms. Moore: ne
kóboroljon el megint a rezervátumból. Értjük egymást?
- Értjük - felelte kurtán a nő.
- Remélem is. Látja, nem volt itt az utóbbi néhány napban, így lemaradt egy fontos állományértekezlet ről. Meghallgatná
a lényeget?
- Hogyne - felelte összeszorított foggal Soraya.
- Dióhéjban összefoglalva - mondta barátságosan Lerner -: megváltoztatom a Typhon küldetését.
- Hogy mit csinál?
- Tudja, Ms. Moore, ennek az ügynökségnek kevesebb köldöknézegetésre és több cselekvésre van szüksége. A
legkevésbé sem számít, mit gondolnak vagy éreznek a muszlim szélsőségesek. Egy biztos: a halálunkat akarják. Ezért
elindulunk, és belerugdossuk a valagukat a Vörös-tengerbe. Ilyen egyszerű.
- Uram, ha szabad megjegyeznem, semmi egyszerű sincs ebben a háborúban. Nem olyan, mint más...
- Most meg fölpörgött, Ms. Moore - vetette közbe élesen Lerner.
Soraya savas émelygést érzett a gyomrában. Ez nem lehet igaz. Lindros minden terve, minden szorgos munkája
pocsékba megy. Hol van Lindros, amikor mindannyiuknak szükségük volna rá? Egyáltalán él még? Muszáj volt hinnie, hogy
él. Mindenesetre pillanatnyilag ez a terepről jött szörnyeteg vezényli a parádét. De legalább ennek a kihallgatásnak vége.
Lerner az asztalra könyökölve összeillesztette az ujjait. - Kíváncsi vagyok - szólalt meg ismét fordítva a témán -,
hajlandó-e egy dolgot tisztázni nekem. - Ide-oda lóbálta a dossziét, mint egy fenyegető ujjat. - Hogy a csudában tudtak
elbaszni mindent ilyen fenségesen?
A nő mereven állt a benne fortyogó harag ellenére. A férfi elhitette vele, hogy vége a beszélgetésnek. Valójában még csak
most kezdődik. Tisztában volt vele, hogy a férfi még csak most fog rátérni a valódi okra, amiért hívatta.
- Maga hagyta, hogy Bourne kivigye Hiram Ceviket a zárkából. Ott volt a helyszínen, amikor Cevik megszökött. Maga
adott parancsot a helikoptereknek, hogy lépjenek akcióba. - Az íróasztal tetejére ejtette a dossziét. - Eddig miben tévedtem?
Soraya futólag arra gondolt, továbbra is néma marad, de nem akarta megadni a férfinak ezt az elégtételt. - Semmiben -
mondta lassan.
- Maga volt Cevik ügyében a felelős ügynök. Magáé a felelősség.
Soraya kihúzta a vállát. - Igen, uram, én voltam a felelős.
- Elég ok, hogy kirúgjam, Ms. Moore, vagy nem?
- Nem tudom.
- Éppen ez a gond. Tudnia kellene. Mint ahogy jobban tette volna, ha nem engedi ki Ceviket a zárkából.
Teljesen mindegy, mit mond, a férfi úgyis mindent ellene fordít. - Elnézését kérem, de parancsom volt az igazgatói
irodából, hogy mindenben segítsem Bourne-t.
Lerner hosszasan nézett rá. Aztán szinte atyáskodón intett. - Mi a fenéért áll? - kérdezte.
Soraya elhelyezkedett a férfival szemben egy széken.
- Ami Bourne témáját illeti. - Tekintete összekulcsolódott a nőével. - Maga amolyan szakértőnek látszik.
- Nem állítanám.
- Az aktái szerint együtt dolgozott vele Odesszában.
- Azt hiszem, annyit mondhatok, hogy a legtöbb ügynöknél jobban ismerem Jason Bourne-t.
Lerner hátradőlt. - Nyilván nem gondolja úgy, Ms. Moore, hogy mindent megtanult már a szakmából.
- Nem. Dehogy.
- Akkor nagyon bízom benne, hogy boldogulni fogunk, hogy végül ugyanolyan hűséges lesz hozzám, mint amilyen
Martin Lindroshoz volt.
- Miért beszél Lindrosról úgy, mintha meghalt volna?
Lerner rá sem hederített. - Pillanatnyilag a kibontakozó helyzetre kell reagálnom. Mint az akcióért felelős ügynököt,
magát terheli Cevikért a felelősség. Ezért nem tehetek mást, mint arra kérem, mondjon le.
Sorayának a torkába ugrott a szíve. - Mondjak le? - Alig tudta kiejteni a szavakat.
Lerner szúrós tekintettel felelt. - A lemondás jobban mutatna a személyi lapján. Ezt még maga is megértheti.
 Soraya fölpattant. A férfi kegyetlenül és szépen elbánt vele, ami rettentően dühítette. Gyűlölte ezt az embert, s tudatni is
akarta vele. Különben semmi sem maradna önbecsüléséből. - Ki a fene maga, hogy idejön és nagyképűsködik?
- Na, akkor végeztünk is, Ms. Moore. Szedje össze a holmiját. Ki van rúgva.

Nyolc

A keskeny, jégtől csúszós ösvény, amelyen Alem levezette, olyan hosszú volt, hogy Bourne úgy érezte, sosem érnek a
végére. Hirtelen azonban véget ért, a hegy szédítő látványát maga mögött hagyva beka-nyargott egy alpesi rétre, amely
sokszorosan nagyobb volt annál, ahol a két Chinook lezuhant. Ennek nagyobbik részét nem borította hó.
A falu alig volt több roskatag építmények csoportjánál, egyik sem túlságosan nagy. A teret behálózó utcák letaposott
trágyából álltak. A barnakecskék felemelték háromszögletű fejüket, amikor ők ketten megjelentek, de a jelek szerint
megismerték Alemet, így a nyáj hamarosan folytatta a törékeny, barna fűcsomók rágcsálását. Távolabb lovak nyerítettek,
rázták a fejüket, ahogy elérte őket az emberek szaga.
- Apád hol van? - kérdezte Bourne.
- A kocsmában, szokás szerint. - Alem fölnézett rá. - De nem viszem magát oda. Egyedül kell mennie. Nem szabad
megtudnia, hogy bármit is mondtam magának a gyűjtögetésről.
Bourne bólintott. - Megígértem, Alem.
- Még azt se, hogy találkozott velem.
- Hogyan ismerem meg?
- A lábáról: a bal lába vékony, és látni fogja, hogy rövidebb a jobb lábánál. Zaim a neve.
Bourne el akart fordulni, amikor Alem a kezébe nyomta Lindros gyűrűjét.
- Te találtad, Alem...
- A barátjáé - felelte a fiú. - Ha visszaadom magának, lehet, hogy nem hal meg.

Ideje volt enni. Bármennyire ellenkezel is, mondta a fiának Oscar Lindros, nem utasíthatod vissza, hogy egyél. Meg kell
őrizned az erődet. Fogva tartóid éheztethetnek, persze, de csak akkor, ha meg akarnak ölni; amit a Dujja nyilvánvalóan nem
akart. Kábítószert keverhetnek az ételedbe, persze; s miután a kínzás eredménytelennek bizonyult, Martin Lindros fogva
tartói így is tettek. De hiába. Ugyanígy jártak, amikor megfosztották érzékelési képességétől. Agya páncélburkot öltött; apja
gondoskodott róla. A nátrium-pentotáltól például gagyogott, mint egy csecsemő, de semmi hasznosat nem mondott. Amit
meg akartak tudni, a páncélburkon belül volt, amihez nem férhettek hozzá.
Menetrend szerint működtek, így most többé-kevésbé magára hagyták. Rendszeresen etették, bár börtönőrei néha
beleköptek az ételébe. Az egyikük nem mosdatta meg, amikor összecsinálta magát. Amikor már elviselhetetlenül bűzlött,
odahúztak egy locsolótömlőt. Ennek eredményeként a nagy erővel rázúduló jéghideg víz felkapta a lábáról, nekicsapta a
sziklafalnak. Órákon át feküdt ott, rózsaszín patakokban keveredett össze vér és víz, miközben egyenként emelte ki a békés
tóból a pisztrángokat.
De ez hetekkel korábban volt - legalábbis így gondolta. Most jobban érezte magát. Még egy orvossal is megnézették, aki
összevarrta a legcsúnyább sebeit, bekötözte, antibiotikumokkal tömte a rátörő láz ellen.
Most egyre hosszabb időszakokra el tudott szakadni a tótól. Felmérte a környezetét, megértette, hogy egy barlangban
van. A hideg, a barlang szájánál kavarogva süvítő szél alapján úgy vélte, magasan fent vannak, feltehetően még a Ras
Dashen hegyei között. Nem látta Fadit, de időről időre kettesben találta magát Fadi legfőbb helyettesével, egy Abbud ibn
Aziz nevű férfival. Ez az ember volt a fő vallatója, miután Fadinak nem sikerült megtörnie őt az elfogását köve tő első
napokban.
Lindros számára Abbud ibn Aziz ismerős típus volt. Alapvetően állatias, vagyis idegen a civilizáció számára. iVlindig is
az marad. Az úttalan sivatagban érezte kényelmesen magát, ahol született és felnőtt. Ennyit gyanított Lindros a férfi által
beszélt arabból; Abbud ibn Aziz beduin volt. A jót és a rosszat tökéletesen fekete-fehérben fogta fel, kőbe vésve. Ebben az
értelemben éppen olyan volt, mint Oscar Lindros.
Úgy látszott, Abbud ibn Aziz élvezi a Lindrosszal való beszélgetést. Talán tetszett neki a fogoly tehetet lensége. Talán
úgy érezte, ha elég sokáig beszélgetnek,
Lindros barátjának fogja őt tekinteni; hogy fellép a Stockholm-szindróma, aminek hatására Lindros azonosul fogva
tartójával. Talán egyszerűen csak ő a Jó Zsaru, mert ő volt az, aki mindig szárazra törölte Lindrost a locsolótömlős támadás
után, ő cserélte ki Lindros ruháját, ha túlságosan gyönge volt egyedül átöltözni.
Lindros nem olyan személyiség volt, aki kinyúl elszigeteltségéből, hogy barátkozzék. Lindros sosem barátkozott
könnyen, úgy találta, sokkal egyszerűbb magányosnak lenni. Apja igazából bátorította is erre. Magányosnak lenni kincs, ha
az ember kémnek készül, mondta Oscar. Ezt a hajlamát Lindros személyi aktáiban is feljegyezték, amikor átesett a CIA
szadista pszichológusai által kiagyalt, többhónapos gyötrelmes vizsgálati eljáráson, mielőtt felvették az ügynökséghez.
Mostanra pontosan tudta, mit akar tőle Abbud ibn Aziz. Meglepetésként érte, hogy a terrorista egy olyan CIA-küldetésről
akart tőle információt, amelyet évekkel korábban hajtottak végre Hamid ibn Asef ellen. Mi köze van Hamid ibn Asefnek
Abbud ibn Azizhoz? Természetesen ennél többet akartak tőle. Sokkal többet. És Abbud ibn Aziz látszólagos céltudatossága
dacára Lindros érdeklődéssel figyelte, hogy a Hamid ibn Asef elleni CIA-küldetésről szóló kihallgatás csak akkor fordult elő,
amikor Abbud kettesben volt vele.
 Ebből arra következtetett, hogy a kérdéseknek ez a sora magánszorgalomból fakad, és semmi köze sincs ahhoz, amiért a
Dujja elrabolta őt.
- Hogy érzi magát ma?
Abbud ibn Aziz előtte állt. Két egyforma tányér ételt hozott. Az egyiket Lindros kezébe adta. Ha enni valóról volt szó,
Lindros kiismerte magát a Korán előírásaiban. Minden étel két kategória egyikébe tartozott: harám vagy halai, tiltott vagy
engedélyezett. Itt minden étel, természetesen, szigorúan csakis halai lehetett.
- Sajnos ma nincs kávé - közölte Abbud. - De a datolya és az aludttej finom.
A datolyák kicsit száradtak voltak, az aludttejnek pedig fura íze volt. Ezek az apróságok Lindros világában jelentősek
voltak. A datolya kiszáradt, a tej megaludt, a kávé elfogyott. Nem szállítottak utánpótlást. Miért?
Mindketten jobb kézzel ettek, csupasz fogsoruk kilátszott, amint beleharaptak a datolya sötét húsába. Lindrosnak
zakatolt az agya.
- Milyen az idő? - kérdezte végül.
- Hideg, és az állandó széltől még hidegebbnek érződik. - Abbud látványosan megborzongott. - Újabb front közeledik.
Lindros tudta, hogy a férfi hozzászokott a 35 °C fölötti hőmérséklethez, az ételében lévő homokhoz, a nap fehéren izzó
erejéhez, egy csillagos éjszaka áldott, megváltó hűvöséhez. Ez a végtelen erős fagy elviselhetetlen számára, nem szólva a
tengerszint feletti magasságról. Tüdeje és csontjai tiltakoznak, mint öregemberek az erőltetett menet ellen. Lindros nézte,
hogyan helyezi el a félautomata Rugert karhajlatában.
- Nyilván fájdalmas magának, hogy itt kell lennie. - Lindros megjegyzése nem csupán évődés volt.
Abbud vállrándítása olyan volt, mintha újból megremegett volna.
- Nem csak a sivatag hiányzik magának. - Lindros félretolta a tányérját. A nap nap után kapott verés elveszi az ember
étvágyát. - Atyáinak világát hiányolja, nem igaz?
- A nyugati civilizáció utálatos - jegyezte meg Abbud. - A hatása a mi társadalmunkra olyan, mint egy fertőző járvány,
amelyet el kell söpörni.
- Azért félnek a nyugati civilizációtól, mert nem értik.
Abbud kiköpött egy datolyamagot, amely olyan fehér lett, mint egy baba popsija. - Én ugyanezt mondhatom el
magukról, amerikaiakról.
Lindros bólintott. - Nem is tévedne. De hová vezet ez bennünket?
- Egymás torkának ugrunk.

Bourne szemügyre vette a kocsma belsejét. Nagyon hasonlított a kint látottakra: a fal csupasz kő és fa, amelyeket
vesszőnyaláb fog össze. A padló keményre döngölt trágya. Erjedt szagot árasztott az alkoholtól és az emberektől. A kőből
rakott kemencében trágyatűz lobogott, amely meleget és különös szagot ontott. Egy kis csoportnyi amhara tartózkodott
odabent, valameny-nyien kisebb-nagyobb mértékben ittasak voltak. Máskülönben Bourne felbukkanása az ajtóban nagyobb
felbolydulást keltett volna. így szinte alig vették észre.
Odatrappolt a pulthoz, havat rázva le magáról. Rendelt egy sört, amely ígéretesen, palackban érkezett. Miközben a híg,
furán sós italt kortyolta, felmérte a helyiséget. Igazából nem sok látnivaló akadt: egy sokszögű terem, amelyben elszórtan
durva felületű asztalok és leginkább hokedlira emlékeztető, támla nélküli székek álltak. Mindent emlékezetébe vésett,
fejében elkészítette a helyiség térképét, ha netán valamilyen veszélyhelyzet alakulna ki vagy gyorsan menekülnie kellene.
Nem sokkal ezután körülkémlelt a nyomorék lábú férfi után. Zaim egyedül ült egy sarokban, egyik kezében egy palack
gyatra sörrel, a másikban egy piszkos pohárral. Bozontos szemöldökű, naptól cserzett bőrű hegyi bennszülött volt. Tétován
nézett Bourne-ra, amikor az az asztalához közeledett.
Bourne egyik csizmáját beakasztotta egy szék lábába, magához húzta s leült rá Alem apjával szemben.
- Menjen innen, kurva turista - motyogta Zaim.
- Nem vagyok turista - felelte Bourne ugyanabban a tájszólásban.
Alem apja tágra nyitotta a szemét, elfordította a fejét és a padlóra köpött. - De valamit nyilván akar. Senki sem merészel
följönni télen a Ras Dashenre.
Bourne nagyot húzott a söréből. - Természetesen igaza van. - Észrevette, hogy Zaim palackja csaknem kiürült, ezért
megkérdezte: - Mit iszik?
- Port - felelte Alem apja. - Idefent csak ezt lehet inni. Port és hamut.
Bourne elment, hozott neki egy újabb üveggel, s letette az asztalra. Amikor a pohárba akart tölteni, Zaim megállította a
kezét.
- Nem lesz rá idő - motyogta az orra alatt. - Nem, ha idehozta magával az ellenségét.
- Nem tudtam, hogy van ellenségem. - Nem volt értelme elárulni ennek az embernek az igazat.
- A Halál Földjéről jött, nem? - Zaim fátyolos szemmel, mereven nézte Bourne-t. - Maga bemászott a harci madarak
fémtetemébe, matatott az ott bent fekvő harcosok csontjai között. Ne merje letagadni. Aki ilyet tesz, ugyanúgy ellenségeket
gyűjt, mint ahogy egy rothadó tetem legyeket. - Legyintett szabad kezével. Erősen kérges tenyerét és ujjait kitetoválta a
mélyen beágyazódott mocsok, amit sehogy nem lehetett lemosni róluk. - Érzem magán a szagát.
- Ez az ellenség - jelentette ki Bourne - egyelőre ismeretlen előttem.
Zaim elvigyorodott, kimutatva a sok fekete rést a szájában maradt fogak között. Lehelete olyan áporodott volt, mint egy
sírgödör. - Akkor értékessé váltam a maga számára. Sokkal értékesebbé, mint csupán egy üveg ital.
- Az ellenségeim elrejtőztek, onnan lesték a Halál Földjét?
- Mennyit ér meg magának - kérdezte Zaim -, ha megmutatom az ellensége arcát?
Bourne pénzt csúsztatott át az asztalon.
Zaim gyakorlott mozdulattal söpörte be marokszerű kezével. - Az ellensége rajta tartja a szemét a Halál Földjén, éjjel-
nappal. Olyan ez, mint egy pókháló, tudja? Látni akarja, milyen bogarakat vonz magához.
 - Mit jelent ez neki?
Zaim rántott egyet a vállán. - Nagyon keveset.
- Tehát valaki másnak.
Zaim közelebb hajolt. - Tudja, mi gyalogok vagyunk. Született parasztok. Mi egyébre vagyunk mi jók? Mivel mással
kaparnánk össze a megélhetésre valót? - Megint megvonta a vállát. - De még így is csak egy ideig lehet sakkban tartani a
gonosz időket. Előbb-utóbb eljön a baj, a legfájdalmasabb álruhában.
Bourne Zaim fiára gondolt, akit élve eltemetett egy földcsuszamlás. De semmit sem mondhatott, megígérte Alemnek.
- Egy barátomat keresem - mondta halkan. - Az első harci madár vitte a Ras Dashenre. A teste nincs a Halál Földjén.
Ezért, azt hiszem, életben van. Mit tud erről?
- Én? Semmit sem tudok. Csak az itt-ott hallott morzsákat. - Zaim kampós, fekete körmökkel beletúrt a szakállába. - De
akad valaki, aki talán segíthet.
- Elvinne hozzá?
Zaim elmosolyodott. - Az kizárólag magán múlik. - Bourne újabb bankóköteget csúsztatott elé a foltos asztalon át. Zaim
mordult egyet, eltette.
- Másfelől - folytatta - semmit sem tehetünk, amíg figyel a maga ellensége. - Eltöprengve lebiggyesz tette az ajkát. - Az
ellenségének a szeme ott terpeszkedik a bal válla fölött; gyalogos katona, mondjuk, semmi több.
- Most már maga is benne van - mondta Bourne, odabiccentve, ahová a másik a pénzt tette.
Alem apja vállat vont. - Én pártatlan vagyok. Ismerem ezt az embert; ismerem az övéit. Semmi gonoszság nem ér, ha
magával beszélek, higgye el.
- Azt akarom, szálljon le rólam - jelentette ki Bourne. - Azt akarom, hogy az a szem aludjon.
- Persze, hogy azt akarja. - Zaim megdörgölte az állát. - Mindent el lehet intézni, még egy ilyen nehéz kérést is.
Bourne újabb köteg pénzt csúsztatott elé, s Zaim bólintott, láthatóan elégedetten. Bourne-t egy vegasi játékautomatára
emlékeztette: mindaddig nem hagy fel azzal, hogy pénzt vegyen el Bourne-tól, amíg Bourne el nem megy.
- Várjon pontosan három percet, se többet, se kevesebbet, aztán jöjjön utánam az első ajtón. - Zaim felállt. - Menjen száz
lépést a főutcán, majd forduljon balra egy mellékutcába, utána az elsőn jobbra. Természetesen nem láthatják meg, hogy
segítek magának. Mindenesetre bízom benne, hogy maga tudja, mit tegyen. Ha végzett, menjen el onnan anélkül, hogy
kinyomozná, merre járt. Megtalálom magát.

- Üzeneted van - mondta Peter Marks, amikor Soraya visszatért a Typhonhoz, hogy kiürítse az íróasztalát.
- Vedd át te, Pete - mondta unottan a nő. - Ki vagyok rúgva.
- Mi a fene...?
- Az ügyvezető igazgató mondta.
- Mindent lerombol, amit Lindros ki akart hozni a Typhonból.
- A jelek szerint ez az elképzelése.
Amikor el akart fordulni, a férfi megfogta a karját, visszafordította. Fiatal ember volt, zömök, mélyen ülő szemű,
búzaszőke. - Soraya, csak annyit akarok mondani a magam, igazából mindannyiunk nevében, hogy senki sem okol téged
azért, ami Timmel történt. Szar ügy. Ebben a szakmában sajnos minden rosszra fordulhat - mondta jellegzetes nebraskai
orrhangján.
Soraya levegőt vett, s lassan kifújta. - Köszönöm, Pete. Hálás vagyok, hogy ezt mondod.
- Úgy gondoltam, ostorozod magad, amiért hagytad, hogy Bourne letaposson téged is, Timet is.
A nő egy pillanatig hallgatott, nem tudta biztosan, hogyan is érez. - Nem Bourne volt az - bökte ki végül -, és nem is én.
Csak megtörtént, Pete. Ennyi az egész.
- Hogyne, jól van. Csak úgy értettem, tudod, hogy Bourne egy kívülálló, akit az Öreg erőltetett ránk. Mint azt a
szemétláda Lernert. Ha engem kérdezel, a dolgok kezdenek kicsúszni az Öreg kezéből.
- Ez már nem az én gondom - mondta Soraya, s elindult az irodája felé.
- De ez az üzenet...
- Ugyan már, Pete. Intézd el egyedül.
- De sürgős jelzésű. - Odanyújtotta. - Kim Lovett küldte.

Miután Zaim elment, Bourne bement a mosdóba, amely bűzlött, mint egy állatkert belseje. A Thuraya telefonon
bejelentkezett Davisnél.
- Most már biztos, hogy a területet megfigyelés alatt tartják - mondta. - Tehát nagyon figyeljen.
- Maga is - felelte Davis. - Időjárási front közeledik.
- Tudom. A kijutási stratégiánk veszélybe került?
- Ne aggódjon - nyugtatta meg Davis. - Itt gondom lesz mindenre.
A mocskos odúból kilépve Bourne rendezte a számlát a pultnál. Az ügylet leple alatt elcsípte az „ellensége szemének"
pillantását, ahogy Zaim nevezte, és rögtön tudta, hogy a férfi amhara. Az illető annyira sem izgatta magát, hogy lesüsse a
tekintetét, helyette leplezetlen ellenségességgel meredt Bourne-ra. Végül is ez az ó területe volt. Magabiztosán viselkedett
hazai pályán, és erre normális körülmények között minden oka meg is lett volna.
Bourne, aki fejben rögtön megkezdte a háromperces visszaszámlálást, amint Zaim kilépett az ajtón, rájött, hogy ideje
indulni. Olyan utat választott, amely közvetlenül a Szem előtt vezetett el. Örömmel látta, hogy a férfi izmai megfeszülnek,
ahogy közeledik feléje. Bal kezét a jobb csípőjéhez emelte, egy Bourne számára nem látható fegyver felé. Ám Bourne tudta,
mi a teendője.
 Kiment a kocsmából. Amint magában számolta a száz lépést, tudatosult benne, hogy a Szem követi az utcán. Annyira
megszaporázta a lépteit, hogy üldözőjének sietnie kellett. Közben odaért a Zaim által leírt sarokhoz, habozás nélkül balra
fordult a hóval borított keskeny keresztutcába. Szinte rögtön meglátta maga előtt jobbra a következőt, sietve bekanyarodott.
Csak két lépést tett, megpördült, nekilapult a jeges falnak, s megvárta, amíg meglátja a Szemet. Bourne megragadta a
férfit és olyan erővel lökte neki az épület sarkának, hogy a fogai erősen összekoccantak. A halántékára mért egyetlen ütéstől
elvesztette az eszméletét.
Egy pillanat múlva sántikálva berobogott a keresztutcába Zaim. - Gyerünk! - lihegte. - Itt van két másik, akikre nem
számítottam.
Elvezette Bourne-t a következő kereszteződésig, s balra fordult. Hirtelen a falu szélén találták magukat. A hó vastag
takaróként terült el előttük, ropogott a lábuk alatt. Zaim nehezen küzdött meg a tereppel, különösen a maga által diktált
tempóban. De hamar elértek egy roskatag melléképülethez, amely mögött három ló legelészett.
- Tud nyereg nélkül lovagolni? - kérdezte.
- Elboldogulok.
Bourne egy szürke ló pofájára tette a kezét, belenézett a szemébe, majd fölpattant rá. Lehajolva megragadta Zaimot a
könyökénél fogva, s fölsegítette egy barna lóra. Szélirányba fordították az állatokat, s vágtázni kezdtek.
Egyre erősödött a szél. Bourne-nak nem kellett helybelinek lennie, hogy tudja, északnyugat felől vihar közeledik; a
komoly havazás keserű ígéretével terhes felhők gomolyogtak az égen. Davisnek pokoli sok időre lesz szüksége, hogy kiássa
a helikoptert. Muszáj lesz neki, másként nem juthatnak le gyorsan a hegyről.
Zaim egyenesen a fák vonala felé tartott, de maga mögé pillantva Bourne látta, hogy elkéstek. A lovasok - kétségkívül az
a két amhara, akik miatt Zaim nyugtalankodott - mögöttük vágtattak, s egyre csökkent köztük a távolság.
Bourne sebtében kiszámította, hogy az amharák több száz méterrel előbb utolérik őket, mint hogy nekik esélyük lenne
eltűnni az erdőben. A ló sörényéhez hajtva a fejét erős rúgásokkal gyorsabb haladásra ösztökélte az állatot. A szürke ló
előreszökkent, rohant a fák felé. Zaim egy pillanatra meghökkent, majd térde egy mozdulatával ő is utasítást adott a lovának,
és Bourne után vágtatott.
Talán félúton járhattak, amikor Bourne rájött, hogy a dolog reménytelen. Tovább nem is gondolko dott, a ló véknyába
vágta a sarkát és jobbra rántotta a szárat. A szürke az iram csökkentése nélkül körbefordult, s mielőtt üldözőik felfoghatták
volna, mi történik, Bourne már teljes sebességgel feléjük robogott.
Szétváltak, ahogy arra számított is. Jobbra dőlve hátrahúzta a lábát, és csípőből kirúgott. Vastag talpú csizmája a mellén
találta el az egyik amharát, aki lerepült a lováról. De addigra a másik amharának volt elég ideje, hogy megpördüljön.
Kézifegyvert rántott, egy öreg, de halálos 9 mm-es PM Makarovot, és Bourne-ra célzott vele.
Lövés dördült, amely letaszította az amharát a nyeregből, amely valójában csak egy takaró volt. Bourne megfordulva
Zaimot pillantotta meg fegyverrel a kezében. Az öreg szabad kezével intett, mire mindketten a lehető leggyorsabban
elindultak a távoli fenyők felé.
Egy újabb lövés ágakat tépett le a fejük fölött, amint bevágtattak az erdőbe. A Bourne által időlege sen földre
kényszerített amhara ismét nyeregbe pattant, s utánuk eredt.
Zaim mutatta az utat a fenyők között. Itt jóval hidegebb és nedvesebb volt a levegő. Még az erdő menedékében is jeges
szél süvített, havat rázva rájuk a felsőbb ágakról. A tudattól, hogy üldözik, Bourne a gerince tájékán erős bizsergést érzett, de
csak ment tovább a barna ló nyomában.
A talaj lejteni kezdett, eleinte fokozatosan, majd egyre meredekebben. A lovak leszegték a fejüket, horkantottak, mintha
egyre óvatosabban tapogatták volna ki a hó alá temetett kődarabokat, amelyek síkosak voltak a jégtől, amitől riasztóan
csalókává vált minden lépés.
Bourne reccsenést hallott a hátuk mögül, s tovább nógatta a szürkét. Meg akarta kérdezni Zaimtól, merre tartanak, s
milyen közel járnak a célhoz, de ha felemelte volna a hangját, az csak felfedte volna hollétüket az erdei útvesztőben. Mindezt
még végig sem gondolta, amikor a fák között egy tisztást pillantott meg, majd egy kanyargó jégfelület súlyos ragyogását.
Egy folyóhoz közeledtek, amely a havasi rétről bukott alá egy lentebbi felé.
Abban a pillanatban lövést hallott; Zaim lova szinte ugyanakkor összeroskadt. Zaim lebukott róla. A szürkét nógatva
Bourne lenyúlt, s maga mögé húzta az öreget.
Már-már elérték a befagyott folyó partját. Ujabb lövés tépett le ágakat a közelben.
- A fegyverét! - szólt Bourne.
- Elvesztettem, amikor kilőtték a lovamat - felelte elkeseredetten Zaim.
- Leszed bennünket, mint a fakacsákat.
Bourne lecsúsztatta Zaimot egy hókupacra, aztán ő is lehuppant a nyeregből. Teljes erőből a szürke farára vert, s a ló
elindult az erdőn át, többé-kevésbé a folyóval párhuzamosan.
- És most? - Zaim a nyomorék lábára csapott. - Ezzel itt nem sokra megyek.
- Azért csak próbálja meg! - Bourne belemarkolt az öreg vastag gyapjúpulóverébe, s rohanni kezdett a folyóparton lefelé.
- Mit művel? - Zaim szeme tágra nyílt a félelemtől.
Bourne gyakorlatilag elemelte a földtől, alig egy pillanattal azelőtt, hogy futás közben elérték volna a jeget. A másik férfi
súlyának kiegyensúlyozására korcsolyázó, csúszó mozdulatokat tett. A csizmatalpába ágyazott pengéket használva
korcsolyának egyre növelte a sebességet a folyó természetes lejtését kihasználva.
Tökéletesen vette a kígyózó kanyarokat, de alig volt uralma a sebesség fölött, s egyre gyorsabban siklott lefelé, ahogy a
folyó medre lejteni kezdett.
Mikor elrobogtak egy újabb fordulóban, Zaim artikulálatlanul felordított. Egy pillanat múlva már Bourne is értette,
miért. Nem sokkal előttük a folyó a mélybe bukott, éles szögben megtörve vízesésként zuhant lefelé, amely most befagyva
olyan volt, mint egy örökkévalóságba dermedt pillanatkép.
- Milyen magas? - kiáltotta túl az arcába süvítő szelet Bourne.
- Túl magas - nyögte rettegve Zaim. - Ó, túl, túl magas!
 Kilenc

Bourne próbált balra vagy jobbra fordulni, de nem tudott. Egy jégborda mentén siklott, amely nem hagy ta, hogy irányt
változtasson. Egyébként is túl késő lett volna korrigálni. Máris ott volt előttük a vízesés fodro zott teteje, így az egyedüli
dolgot tette, ami az eszébe jutott: pontosan középre tartott, ahol a víz a legmélyebb, a jég pedig a legvékonyabb.
Nagy sebességgel érték el a folyómeder közepét, kettejük súlya alatt megroppant a vékony jégréteg. Testüket magába
szippantotta a vízesés, lefelé pörögtek egyre mélyebbre, a jeges víztől elakadt a lélegzetük, végtagjaikból kiindulva fagy
áradt szét minden porcikájukban.
Ahogy a magasból zuhantak, Bourne minden erejével próbálta megőrizni az irányérzékét. Ha a tájékozódási képességét
elveszíti, akkor vagy halálra fagy, vagy megfullad, mielőtt a vízesés aljára ér. És még valami aggasztotta: ha az áramlat
lerántja őket a fenékre, a jég hamar olyan vastagságú lesz fölöttük, hogy azt nem tudják áttörni.
Fény és árnyék, kék és fekete, szürkés-opálos színek villantak el a szeme előtt, amint ide-oda lökődött a kavargó vízben.
A válla nekicsapódott egy kiszögellő szikladarabnak. Áramütésként hasított belé a fájdalom. Ám az ütközéstől alábbhagyott
a zuhanás lendülete. Fényt keresett a sötétség dzsungelében. De fény... az sehol! Már szédült, a keze szinte teljesen
elzsibbadt. Szíve az erőfeszítéstől és az oxigénhiánytól vadul vert.
Karja előrelendült. Hirtelen ráébredt, hogy Zaim teste ránehezedik; ahogy félrelökte, gyöngyházszerű fényt látott
mögötte felragyogni, s ebből tudta, merre van a fent. Zaim eszméletlennek tűnt. Halántékából vér szivárgott, s Bourne ebből
arra következtetett, hogy ő is nekiütődött a sziklának.
Egyik kezével átkarolta az ernyedt testet, majd erőteljes mozdulattal a felszín felé rúgta magát, s a vártnál hamarabb
nekiverte fejét a jégkéregnek. Az nem engedett.
Sípolt a füle, a Zaim sebéből szivárgó vér elhomályosította a látását. Kaparta a jeget, de nem talált fogást rajta. Csak
csúszkált alatta, repedést keresett, valamit,, amit a javukra fordíthatna. De a jég vastagabb volt, mint képzelte, még itt, a
vízesés legmélyebb részén is. Égett a tüdeje, s az oxigénhiány okozta fejfájás gyorsan elviselhetetlenné kezdett válni. Zaim
talán már halott. Bizonyára ő is az lesz, ha nem sikerül kitörnie a felszínre.
Erős örvény kapta el, azzal fenyegetve, hogy lehúzza a biztos halálba, a sötétségbe, ahol a jég a legvastagabb. Miközben
ez ellen küzdött, körme beleakadt valamibe; a jégtakaró folytonosságát megtörő, résnek alig-alig nevezhető szakadáson fény
szűrődött át. Erre összpontosította az erejét. De ökleinek, amelyek haszontalan teherré fagytak, nem vette hasznát.
Egyetlen esélye maradt. Elengedte Zaimot, alámerült, amíg ki nem tapintotta a folyómeder alját. Ugyanazzal a
mozdulattal megpördült és két lábról elrugaszkodva, egyenes vonalban fellökte magát. Feje teteje nekicsapódott a jég
elvékonyodott darabjának, reccsenést hallott, majd szilánkokra robbant a fagyott víz; a feje után a válla is kiemelkedett az
áldott levegőre. Bourne mélyen letüdőzte az éltető oxigént, egyszer, kétszer, háromszor. Aztán visszamerült Zaimért. Aki
nem volt ott, ahol hagyta. Elkapta az örvény, és már a sötétség felé sodorta.
Bourne kirúgott, küzdött az áramlással, teljes testében kinyúlva megragadta Zaim bokáját. Lassan, de biztosan
visszahúzta a fényre, fellökdöste a lék csipkés szélén, lefektette a fagyott folyóágyra, mielőtt ő maga is kimászott a vízből.
A vízeséstől keletre értek partot, az északra és keletre változatlanul folytatódó fenyőerdő egy széles szakaszának a
szélén.
Guggolva megpihent egy kicsit a fák árnyékában, s nagyokat lélegzett. De csak ennyi időt engedhetett magának.
Ellenőrizte Zaim életjeleit: a pulzusát, légzését, a pupilláit. Még élt. A sebet vizsgálva megállapította, hogy az csak felszíni.
Zaim koponyája megtette a kötelességét, megóvta a súlyosabb sérüléstől.
Bourne problémája most a vérzés elállításán túl az volt, hogy megszárítsa Zaimot, nehogy halálra fagy jon. Őt többé-
kevésbé megvédte a szélsőséges időjárásra tervezett ejtőernyősruha, bár észrevette, hogy a vízesésbeli erős zuhanás során
több helyen nagyon lehorzsolódott. A víz kezdett ráfagyni a bőrére. Egy pillanatra lehúzta a ruha cipzárját, letépte inge egyik
ujját, telerakta hóval, és Zaim sebe köré kötözte. Aztán átvetette az eszméletlen férfit ép vállán, és a csúszós partoldalon
fölbotladozott az erdőbe. Érezte, hogy a hideg lassan beszivárog a könyökénél és a vállánál, ahol ugróruhájának külső rétege
felhasadt.
Zaim egyre nehezebb lett, de Bourne csak vitte tovább, hol északnak, hol keletnek fordulva távolodott a folyótól.
Homályos emlék ötlött fel benne, ahhoz hasonló villanás, amilyen akkor lobbant föl benne, amikor először ért a Ras
Dashenre, de ezúttal részletesebb volt. Ha nem téved, van ott egy másik falu, nagyobb, mint ahol Zaimot találta, több
kilométerre onnét.
Hirtelen ismerős hangra ocsúdott fel: egy ló horkantására. Óvatosan nekitámasztotta Zaimot egy fa törzséhez, s vigyázva
a hang felé indult. Talán ötszáz méterre kis tisztáshoz ért. Ott meglátta a szürkét, orrával a hóban turkált valami ennivaló után
kutatva. Az állat láthatóan a folyó vonalát követve jutott erre a nyílt térségre.
Bourne éppen készült kilépni a tisztásra, amikor a szürke felkapta a fejét, orrlyuka kitágult. Mi zavar hatta meg?
Kavargott a szél, veszély szagát sodorta magával.
Bourne úgy vélte, érti, mit jelent mindez, s némán köszönetet mondott a szürkének. Visszalépett a fenyvesbe, s elindult
balra, menet közben a tisztást figyelve, arcát mindig a szél irányában tartva. Talán az út negyedénél járt, amikor egy
színfoltot, majd kis mozgást vett észre. Kerülő úton közeledve felé, meglátta, hogy a lóról lerúgott amhara az. A férfi nyilván
csalinak hozta ide a szürkét, hogy idecsábítsa egyiküket vagy mindkettőjüket, ha túlélték volna a vízesést.
Bourne meggörnyedve rárontott, oldalról leütötte. Az egy nyögéssel elzuhant, ám ahogy Bourne ököllel verte,
kiszabadította a bal kezét, s előrántott egy görbe kést. Lecsapott vele, egyenesen Bourne szabadon hagyott oldala felé, a
veséje fölé. Bourne oldalra gurult, teste kartávolságon kívülre került. Ugyanakkor bokájával átkulcsolta a férfi nyakát, ide-
oda rángatta. Egy fürge, erős csavarással elroppantotta az amhara nyakát.
 Fölállt, elvette a halottól a kést a tokjával együtt, és a 9 mm-es Makarovot. Aztán visszasietett a tisztás ra, s a szürkét
odavezette, ahol Zaim feküdt. Az öreget átfektette a ló erős hátán, majd ő maga is felszökkent, s elvágtatott a fenyvesen át, le
a hegyoldalról, s emlékezetből haladt a falu felé.

Amikor Soraya Moore belépett a tűzoltósági laborba, Kim Lovett még mindig a bizonyítékokon vitázott Overton
nyomozóval.
Kim bemutatta őket egymásnak, majd rögtön a lényegre tért, beavatva Sorayát az ügybe. Utána odaadta neki az egyik
porcelánfogat.
- Két ilyet találtam a lakosztály fürdőkádjának lefolyójában - közölte. - Első pillantásra könnyen össze lehet téveszteni
egy fogászati híddal, de szerintem ez nem az.
A belső üreget nézve Soraya tudta, hogy valami nagyon hasonlót látott Deron laborjában. Alaposabban megvizsgálva
felismerte a nagy szakértelemmel végzett munkát. Semmi kétség, egy kaméleon világszínvonalú eszköztárának egyik
darabját tartotta a kezében. Nem volt kétsége afelől, hogy mi ez, s hogy kié volt. Azt hitte, maga mögött tudta az ügyet,
amikor Lerner kirúgta a Typhontól, de most rádöbbent, hogy nem végzett Fadival, egyáltalán nem.
- Igazad van, Kim - jegyezte meg. - Ez műfog.
- Műfog? - visszhangozta Overton. - Nem tudom követni.
- Ez egy kagyló - magyarázta neki Soraya -, amit teljesen ép fogakra szoktak ráhúzni. Nem gyógyíthatatlan fogak
pótlására használják, hanem arra, hogy megváltoztassák vele a száj formáját, az arc vonalát. - Feltette a műfogat. Bár túl
nagy volt neki, mind Kim, mind Overton meglepődött, mennyire megváltoztatta a szája és az ajka vonalát. - Ami annyit
jelent, hogy a maguk Jakov Silvere és a fivére más személyazonosságot vett fel - mondta a fogat kiköpve. Kimhez fordult: -
Megengeded, hogy kölcsönvegyem?
- Tessék! - felelte Kim. - De ki kell írnom a leltárból. Overton a fejét csóválta. - Ennek semmi értelme.
- Hogyne lenne, csak maga még nem ismer minden tényt. - Soraya beszámolt nekik a CIA-székház előtt történtekről. - A
férfi, aki egy Hiram Cevik nevű fokvárosi vállalkozónak adta ki magát, valójában egy Fadi nevű szaúdi, egy terroristavezér,
akinek rengeteg pénzt jelentő felső szintű kapcsolatai vannak. Fogalmunk sincs róla, mi lehet az igazi neve. Néhány sarokra
onnan tűnt el, ahol a Hummer felvette. - Fölmutatta a műfogat. - Most már tudjuk, hová ment.
Kim fontolóra vette a hallottakat. - Akkor az általunk talált maradvány nem a fivéreké.
- Ebben szinte biztos vagyok. A tűz, úgy fest, elterelő hadművelet volt, hogy elszökhessenek Washingtonból. Valójában
az országból. - Soraya odament a lapos fémtálhoz, ahová Kim a fürdőkádban talált csontokat helyezte. - Azt hiszem,
Omarnak, a pakisztáni pincérnek a maradványait látjuk.
- Jézusom! - Végre jutunk valahová, gondolta Overton. - Akkor melyik fivér volt Fadi?
Soraya odafordult hozzá. - Kétségtelenül Jakov. Lev jelentkezett be a lakosztályba. Fadi Fokvárosban volt, aztán a mi
őrizetünkben.
Overton fellelkesült. Végre fordul a szerencséje. Megfogta ezzel a kettővel az Isten lábát. Most már hamar elegendő
információ lesz a birtokában, hogy a belbiztonságiakhoz juthasson. Ő lesz a legújabb emberük, és egyben a legújabb hősük
is.
Soraya visszafordult Kimhez. - Mit találtál még?
- Nagyon keveset. Kivéve az égésgyorsítót. - Kim felvett egy halom számítógépből kinyomtatott lapot.
- Szén-diszulfid volt. Nem emlékszem rá, mikor találkoztam vele legutóbb. A gyújtogatok jellemzően acetont, kerozint
vagy valami hasonlóan könnyen beszerezhetőt használnak. - Megvonta a vállát. - Másfelől, ebben az esetben logikus
választás a széndiszulfid. Sokkal veszélyesebb, mint a többi, ha egyszer begyújtják, az alacsony gyulladáspont és a robbanás
valószínűsége miatt. Fadi azt akarta, hogy az ablakok kirobbanjanak, hogy a lángokat táplálja a pótlólagosan érkező oxigén.
De igazi profinak kell lennie, hogy önmaga felrobbantása nélkül tudja használni.
Soraya egy pillantást vetett a Kimtől kapott kinyomtatott lapokra. - Minden Fadira vall. Honnan lehet beszerezni ezt az
anyagot?
- Bejáratosnak kell lenned vagy egy gyártóüzembe, vagy a beszállítóihoz - felelte Kim. - Ilyen alapanya got cellulóz-,
szén-tetraklorid- vagy más szerves kénvegyületeket gyártó üzemekben használnak.
- Odaengednél a számítógépedhez?
- Csak tessék - mondta Kim.
Soraya leült Kim munkaasztalához s elindította az internetböngészőt. A Google oldalán beírta, hogy „szén-diszulfid".
- Cellulózt a műselyem és a celofán gyártásához használnak - kiáltotta a többieknek, a képernyőn látható szöveget
olvasva. - Szén-tetraklorid volt az alapösszetevője a tűzoltó készülékeknek és hűtőknek, de elhagyták, mert mérgező. A
hasonló vegyületeket flotációs összetevőként használják az ércfeldolgozásban. Használják egy talajfertőtlenítő szer, a
metam-szódium készítéséhez is.
- Egy biztos - mondta Kim. - Nem kapod meg a szomszédos vegyesboltban. Keresni kell.
Soraya bólintott. - És ismerni kell a vegyületet és annak jellegzetességeit. - PDA-jába néhány gyors fel jegyzést írt, majd
felkelt. - Rendben, eltűnök innen.
- Megengedi, hogy magával tartsak? - kérdezte Overton. - Amíg fel nem bukkant, az egész ügy olyan volt, mintha egy
téglafalnak rohantam volna.
- Nem, nem jöhet velem. - Soraya tekintete Kimre siklott. - Már amikor ideértem szólni akartam, csak... szóval... ki
vagyok rúgva.
- Micsoda? - döbbent meg Kim. - Miért?
- Az új ügyvezető igazgató nem méltányolja lázadó szellememet. Szerintem meg akarja szilárdítani a tekintélyét. Úgy
döntött, ma én vagyok az, akinek tojik a fejére.
Kim odalépett, s együtt érzőn átölelte. - Ha tehetek valamit...
 Soraya elmosolyodott. - Tudom, kit kell felhívnom. Kösz.
Nagyon el volt foglalva a maga bajával, így nem vette észre az Overton nyomozó arcán átfutó komor elégedetlenséget.
Neki nem fogják keresztezni az útját, főleg nem akkor, amikor ilyen közel a cél.

Havazni kezdett, mire Bourne és Zaim elérte a falut. Egy keskeny völgyben feküdt, mint egy összezárt tenyérben egy labda,
éppen úgy, ahogy Bourne emlékezett rá. Az alacsonyan lógó, hasas felhők miatt a falu picinek és jelentéktelennek látszott,
mintha éppen titánok készülnének összezúzni. A templomtorony volt a legmagasabb pontja; Bourne arrafelé tartott.
Zaim fészkelődött, nyögdécselt. Már korábban magához tért, és Bourne leszállította a lóról, épp jókor, hogy kiadósat
hányhasson a fütyülő szélben a fenyőfák között. Kába és gyönge volt, de mindent felfogott, amikor Bourne elmesélte neki a
történteket. Úti céljuk, tájékoztatta Bourne-t, egy tábor azon a falun túl, amelyre Bourne emlékezett.
Már a falu határában jártak. Noha Bourne nagyon szeretett volna kapcsolatba lépni azzal a személlyel, aki Zaim szerint
elvezetheti Lindroshoz, Zaimra már ráfagytak a ruhái, s ha nagyon gyorsan nem tud felmelegedni, a ruha magával tépi a
bőrét is, amikor leveszik róla.
A szürke, amelyet Bourne vágtára fogott a már térdig érő hóban, csaknem összecsuklott, mire elérték a tábor szélét.
Három amhara bukkant elő szinte a semmiből, hasonlóan görbe késekkel hadonászva, mint amilyet Bourne attól a férfitól
vett el, akinek a nyakát törte.
Bourne számított rájuk. Semmilyen táborhelyet nem hagynak őrizetlenül. Nagy nyugalommal ült a ziháló, horkantgató
szürkén, miközben az amharák lehúzták mögüle a nyeregből Zaimot. Amikor meglátták, ki az, egyikük beszaladt a táborhely
közepén álló építménybe. Perceken belül visszatért egy amharával, aki láthatóan maga a törzsfőnök, a nagus volt.
- Zaim - mondta -, mi történt veled?
- Megmentette az életemet - mormogta Zaim.
- Ő meg az enyémet. - Bourne leugrott a lóról. - Idefelé megtámadtak bennünket.
Ha a nagus meg is lepődött, hogy Bourne amharául beszél, nem adta látható jelét. - Mint minden nyugati, magaddal
hoztad az ellenségeidet.
Bourne a homlokát ráncolta. - Csak félig van igazad. Három amhara katona támadt ránk.
- Tudod, ki fizeti őket - mondta elhaló hangon Zaim.
A nagus bólintott. - Vigyétek mindkettőt a kunyhómba, ahol meleg van. Lassan szítsátok föl a tüzet.

Abbud ibn Aziz hunyorogva állt a Ras Dashen északi oldalán vészjóslóan kavargó felhők alatt, a ritka leve gőbe hasító
rotorok hangjára várva.
Hol van Fadi? Késik a helikoptere. Abbud ibn Aziz egész reggel az időjárást figyelte. Tudta, hogy a közel gő front miatt a
pilótának rendkívül keskeny felhőrésen keresztül kell letennie a gépet. Igazság szerint azonban ő is tisztában volt vele, hogy
nem a hideg vagy a ritka levegő miatt hagyják el csöndes szitokszavak a száját. Azon tény miatt káromkodott, ami miatt
mindenekelőtt ő és Fadi idejöttek. A terv. Tudta, ki áll mögötte. Csak egyetlen ember volt képes rá, hogy ilyen nagy
kockázatú, ingatag tervet kigondoljon: Fadi fivére, Karim al-Dzsamil. Mert lehet Fadi a Dujja lázító megszemélyesítője,
Abbud ibn Aziz, egyedül Fadi megannyi követője közül, tudta, hogy Karim al-Dzsamil a csapat szíve. O volt a sakkmester, a
jövő bonyolult hálóit szövögető türelmes pók. Ha csak belegondolt, mit tervezett el Karim al-Dzsamil, máris szédülni
kezdett. Fadihoz és Karim al-Dzsamil-hoz hasonlóan ő is Nyugaton tanult. Ismerte a nem arab világ történelmét, politikáját,
közgazdaságát; ez volt az előfeltétel - mint azt Fadi és Karim al-Dzsamil előírta -, hogy valaki feljebb léphessen a
parancsnoki létrán.
Abbud ibn Aziz számára az volt a gond, hogy egyáltalán nem bízott meg Karim al-Dzsamilban. Egyfelől elvonult a világ
elől. Másfelől tudomása szerint Karim al-Dzsamil csak Fadival beszélt. Hogy ennek egyáltalán nem volna szabad így lennie
- hogy kevesebbet tudott, mint amennyit gyanított Karim al-Dzsamilról -, az nagyon nyugtalanította.
Ebből fakadtak a Karim al-Dzsamillal kapcsolatos kettős érzései: hogy ő, Fadi után a második a parancsnoki sorban,
Fadi legbensőségesebb társa, ki volt rekesztve a Dujja belső köreiből. Ezt ő roppant igazságtalannak találta, s noha a
végsőkig hűséges volt Fadihoz, mégis bosszantotta, hogy kirekesztik. Természetesen megértette, hogy a vér sűrűbb a víznél;
ki ne értené ezt a sivatagi emberek közül? De Fadi és Karim al-Dzsamil csak félig volt arab. Az anyjuk angol volt.
Mindketten Londonban születtek, miután apjuk Szaúd-Arábiából oda költöztette cégének székhelyét.
Abbud ibn Azizt számos kérdés gyötörte, amelyeknek egy részére nem is akart választ kapni. Miért hagyta el Szaúd-
Arábiát Abu Szarif Hamid ibn Asef al-Vahhib? Miért állt össze egy hitetlennel? Miért tetézte tévedését azzal, hogy feleségül
vette? Abbud ibn Aziz nem tudott józan magyarázatot találni rá, miért tenne ilyet egy szaúdi. Igazság szerint sem Fadi, sem
Karim al-Dzsamil nem volt sivatagi ember, mint ő. Nyugaton nőttek fel, a folyton lüktető metro poliszban, Londonban jártak
iskolába. Mit tudtak a sivatag igazi csöndjéről, szépségéről, tiszta illatáról? A sivatag, ahol Allah méltósága és bölcsessége
látható minden dologban.
Fadi bátyhoz illően védelmezte Karim al-Dzsamilt. Ez legalább olyasmi, amit Abbud ibn Aziz meg tudott érteni. 0 maga
is így viseltetett saját öccsei iránt. De Karim al-Dzsamil esetében olykor föltette magának a kérdést: milyen sötét vizekre
vezeti a Dujját? Olyan helyre, ahová ő is menni akar? Eddig úgy jutott el, hogy a hangját sem emelte föl, mert hűséges volt
Fadihoz. Fadi volt az, aki kioktatta őt a terror-háborúra, amelyre a földjükre behatoló nyugatiak kényszerítették őket.
Fadi küldte őt Európába, hogy tanuljon. Eletének ezt az időszakát gyűlölte, de ettől függetlenül hasznosnak bizonyult. Az
ellenség megismerése - magyarázta nemegyszer Fadi - az ellenség legyőzése.
Sok mindenért adósa Fadinak; ahová Fadi vezeti, követi. Másfelől nem volt süket, néma, sem vak. Ha egy jövőbeni
időpontban, amikor több információja lesz, és úgy érzi, hogy Karim al-Dzsamil a Dujját - s ezáltal Fadit is - romlásba vezeti,
kinyitja a száját, bármi lesz is annak a következménye.
Éles, száraz szél csapott az arcába. A helikopter rotorjainak surrogása úgy ért el hozzá, mintha álom ból ébredt volna.
Ideje abbahagyni az ábrándozást. Fölnézett, érezte arcán és szempilláin az első hópelyheket.
 Az égbolt szürke felhői között megjelent egy fekete pont. Egyre nagyobb és nagyobb lett. Abbud ibn Aziz karját ide-oda
lengetve a feje fölött kilépett a leszállóterületről. Három perc múlva földet ért a helikopter. Kivágódott az ajtó, s Muta ibn
Aziz kiugrott a hóra és jégre.
Abbud ibn Aziz Fadi érkezésére számított, de csak az öccse jött oda, ahol ő várakozott az egyre lassabban forgó
rotorlapátok körén kívül.
Muta csöndben állt az erős szélben. - Sima utunk volt. - Merev, formális mozdulatokkal ölelte meg bátyját. - Fadi
kapcsolatba lépett velem.
Időnként éles vita furakodott életük homlokterébe. Mint egy földrengés nyomán keletkező hasadék, az ügy jobban
elválasztotta őket egymástól, mint azt bármelyikük hajlandó lett volna beismerni. Olyan sajgó sebeket tépett fel, amelyek
mostanra, évek múltán elvarasodtak - keménnyé, szárazzá váltak, eltorzullak, mint egy sebhely.
Muta hunyorgott. - Testvér, hová ment Fadi, miután elváltunk?
Abbud nem tudta hangjából elhagyni a felsőbbrendűséget. - Máshová vitte a dolga.
Muta felnyögött. Túlságosan jól ismert keserű ízt érzett a szájában. Úgy van, ahogy mindig volt. Abbud arra használja a
hatalmát, hogy távol tartson engem Faditól és Karim al-Dzsamiltól, világegyetemünk középpontjaitól. Imígyen uralkodik
fölöttem. Imígyen esketett meg titkunk megőrzésére. Ő a bátyám. Hogy harcolhatnék ellene? A fogát csikorgatta. Mint
mindig, mindenben engedelmeskednem kell neki.
Egész testében összerázkódott, majd egy sziklaalakzat széltől védett oldalához lépett. - Mondd, bátyám, mi folyik itt?
- Bourne ma reggel a Ras Dashenre érkezett. Jól halad.
Muta ibn Aziz bólintott. - Akkor Lindrost biztonságos helyre kell vinnünk.
- Így van - mondta jeges hangon Abbud.
Muta keserű szívvel bólintott. - Csaknem vége. A következő pár napban megszűnik Jason Bourne hasznossága
számunkra. - Szélesen elmosolyodott, de uralkodott magán. - Ahogy Fadi mondta, a bosszú édes. Milyen öröm lesz számára
holtan látni Jason Bourne-t!

A nagus kunyhója meglepően tágas és kényelmes volt, különösen olyan építményhez képest, amely többé-kevésbé
hordozható volt. A padlót egymásra terített szőnyegek borították. Bőrök lógtak a falakon, segítet tek a száraz trágyatéglákkal
fűtött tűzhely árasztotta meleg megtartásában.
Bourne egy durva gyapjúpokrócba burkolva, törökülésben ült a tűz mellett, míg a nagus emberei lassan és óvatosan
levetkőztették Zaimot. Amikor ezzel végeztek, őt is bebugyolálták, s Bourne mellé ültették. Aztán mindkét férfinak gőzölgő,
forró teát szolgáltak fel csészében. Mások Zaim sebesülését látták el, kitisztították, gyógynövényekből készített kenőccsel
bekenték, s újra átkötözték. Eközben a nagus leült Bourne mellé. Alacsony, ellenszenves férfi volt, kivéve fekete szemét,
amely ikerfényű lámpaként világított bronzos koponyájából. Teste sovány, inas volt, de Bourne-t ez nem csapta be. Ez az
ember nyilván sok indenre képes, támadásra és védekezésre egyaránt, ha önmagát és embereit életben tudja tartani.
- Kabur a nevem - mondta a nagus. - Zaim azt mondta, a tiéd Bourne. - Két szótagban ejtette ki: Bo-orn.
Bourne bólintott. - Azért jöttem a Ras Dashenre, mert a barátomat keresem, aki az egyik harci madár ban volt, amelyet
körülbelül egy hete lelőttek. Tudsz erről?
- Tudok - felelte Kabur.
Kezét a melléhez emelte, s egy ezüstös lapot mutatott Bourne-nak. A pilóta dögcédulája volt. - Neki már nincs rá
szüksége - jelentette ki egyszerűen.
Bourne szíve nagyot ugrott. - Meghalt?
- Nagyon közel jár hozzá.
- Mi van a barátommal?
- Elkapták, ezzel az emberrel együtt. - A nagus erősen fűszerezett pörköltet kínált egy fatálban Bourne-nak, amelybe
beledugtak egy félkör alakú kovásztalan kenyeret. Amíg Bourne evett, kanálként használva a kenyeret, Kabur folytatta. -
Úgy értem, nem mi kaptuk el. Ebben mi nem vagyunk benne, de mint magad is tanúja voltál, valaki pénzt fogadott el tőlük
szolgálata fejében. - A fejét csóválta. - De ez gonoszság, a rabszolgaság egy formája, amiért valaki megfizeti a végső árat.
- Ők? - Bourne, az evést befejezve, félretette a tálat. - Pontosan kik azok az ők?
Kabur lehajtotta a fejét. - Meglepsz. Arra számítottam, hogy te sokkal többet tudsz róluk nálamnál. Az Ádeni-öbölből
jöttek hozzánk. Jemenből, azt hiszem. De nem jemeniek, nem. Csak isten tudja, hol a bázisuk. Néhányan egyiptomiak,
mások szaúdiak, megint mások afgánok.
- És a vezetőjük?
- Fadi? Ő szaúdi. - A nagus vad tekintete elhomályosodott. - Egy emberként félünk tőle.
- Miért?
- Hogy miért? Mert hatalmas, mert minden képzeletet felülmúlóan kegyetlen. Mert a tenyerén hordozza a halált.
Bourne az urániumszállítmányokra gondolt. - Láttad az általa hordozott halál bizonyítékát.
A nagus bólintott. - A saját szememmel. Zaim egyik fia...
- A fiú a barlangban?
Kabur Zaim felé pördült, akinek a szemében tengernyi fájdalom tükröződött. - Az a makacs fiú képtelen volt megfogadni
a jó tanácsot. Most meg sem szabad érintenünk, még el sem temethetjük.
- Én el tudom temetni - mondta Bourne. Most értette meg, miért bujkált Alem a barlanghoz közelebbi Chinookban: a
bátyja közelében akart lenni. - El tudom odafent temetni. A csúcs közelében.
A nagus csöndben maradt. De Zaim szeme könnybe lábadt, amint pillantása összetalálkozott Bourne-éval. - Az igazi
áldás lenne... neki, nekem, a családomnak.
- Meglesz, erre megesküszöm - jelentette ki Bourne. Visszafordult Kaburhoz. - Segítesz megtalálni a barátomat?
A nagus Zaim arcát fürkészve egy pillanatig habozott. Végül felsóhajtott. - Árt Fadinak, ha megtaláljuk a barátodat?
 - Igen - felelte Bourne. - Sokat árt neki.
- Nagyon nehéz útra hívsz magaddal bennünket. De a barátom miatt, a hozzád fűződő köteléke miatt, a neki tett ígéreted
miatt... a becsület kívánságod teljesítésére kötelez.
Felemelte a jobb kezét, mire egy ember vízipipához hasonló szerkezetet hozott be. - Együtt elszívjuk, hogy
megpecsételjük a most kötött egyezséget.

Soraya minden porcikája hazavágyott, de valahogy úgy alakult, hogy Washington északkeleti szegletébe autó zott. Csak
akkor tudatosult benne, miért jött ide, amikor befordult a Hetedik utcába. Még egy kanyar, s megérkezett Deron háza elé.
Egy pillanatig csak ült, hallgatta a motor kattogását. Öt-hat veszélyes kinézetű fickó lebzselt a bejárati veranda bal oldali
részén, s bár szúrós tekintettel figyelték, nem mozdultak, hogy megállítsák, amikor kiszállt az autóból s a lépcsőn fölment
Deron bejáratához.
Többször kopogtatott. Várt, majd megint kopogott. Nem kapott választ. Hallotta, hogy jön valaki a járdán, megfordult,
Deronra számított. Ehelyett egy magas, sovány fiatalemberrel találta szemközt magát, aki a személyzet egyik tagja lehetett.
- Kísértet kisasszony, ha nem tévedek. A nevem Tyrone. Mi hozta ide?
- Tudja, hol van Deron?
Tyrone megőrizte közömbös arckifejezését. - Énvelem kell beérnie, Miss K.
- Szívesen, Tyrone - mondta óvatosan a nő -, ha eligazít a szén-diszulfid használatában.
- Azt hiszi, haszontalan nigger vagyok, mi?
- Őszintén szólva semmit sem tudok magáról.
- Na, jöjjék! - felelte rezzenéstelen arccal a férfi. Soraya bólintott. Ösztönösen tudta, hogy bármilyen tétovázás a részéről
rossz fényt vetne rá.
Együtt mentek végig a járdán, jobbra fordultak, elmentek a veranda mellett, ahol a „előőrs" tagjai úgy ücsörögtek, mint
egy varjúcsapat.
- Deron elutazott a papájához. Pár napig ne is számítson rá.
- Ezt most igaz?
- Szent igaz. - Tyrone lebiggyesztette az ajkát. - Mit is kérdezett? Ja? Én is érdekelném? Netán a kábszeres mamám?
Csak nem a papám, aki dutyiban rohad? Vagy a kishúgom, aki a porontyát babusgatja ahelyett, hogy iskolába járna? Vagy a
bratyóm, aki három műszakban gályázik metróvezetőként? Szar ügy, mi? De nyilván hallott már ilyen siránkozást, és a
könyökén jön ki.
- A maga élete - mondta egyszerűen Soraya. - Ezért különbözik mindenki másétól.
Tyrone felhorkant, de a nő a szemén látta, hogy elégedett a válasszal.
- Én, bár az utca nevelt, mérnöki aggyal születtem. Hogy ez mit jelent? - Tyrone vállat vont és a távolba mutatott. - A
Florida Avenue-n kurva sok felhőkarcolót húznak föl. Amikor lehetőségem van rá, elmegyek oda megnézni, hogyan épülnek.
Veszi az adást?
Soraya egy pillanatra a szemébe nézett. - Elcsépeltnek hangzik, tudom, de én azt vallom, hogy aki nem ért hozzá, az csak
távolról csodálja.
- Távolról? - Lassú mosoly terült szét a férfi arcán, arckifejezése a koránál öregebbnek mutatta. - Kövessen a
börtönömbe, kislány.
Soraya gondolkozott, mit feleljen, aztán úgy döntött, egyelőre elege van az idegenből. - Mennem kell.;
Tyrone ismét lebiggyesztette az ajkát. - Csak hogy tudja... Arról az autóról lenne szó, ami távolról idáig kísérte magát.
Soraya megdermedt. - Mondja, hogy csak ugrat!
A férfi hátrakapta a fejét, s úgy nézett rá, ahog egy kobra szuggerálja a zsákmányát. - Ez a színtiszta valóság.
Soraya dühös lett magára. Annyira lefoglalták saját bajai, hogy még csak nem is gondolt rá, hogy követheti valaki.
Elmulasztotta ellenőrizni, ami pedig állandó szokása volt. Nyilvánvalóan jobban felzaklatta, hogy az a gazember Lerner
kirúgta, mint hitte volna, így jár az, aki hagyja elszunnyadni az éberségét.
- Tyrone, az adósa vagyok.
A fiatalember megvonta a vállát. - Ezért kapom a pénzt Derontól. A biztonságot nem adják ingyen. Ám a hűség
megfizethetetlen.
Soraya ránézett, de első alkalommal látta igazán.
- Hol van? Mármint az engem követő autó.
Ismét elindultak. - Fönn, a Nyolcadik sarkán -mondta Tyrone. - A túloldalon, hogy a sofőr jól lássa, maga miben
mesterkedik. - Megint megvonta a vállát.
- A fiúk majd elintézik.
- Nem mintha nem volnék hálás az ajánlatáért. - Soraya komolyan a férfira nézett. - De én hoztam ide. Ez az én
feladatom.
- A magáé? Ez tetszik. - Tyrone megállt, egy pillanatra a nő arcába nézett. Ugyanolyan komoly volt a tekintete, mint
Sorayáé. Pillantása sötét elszántságot tükrözött. Maga volt a megingathatatlanság. - Értse meg, azelőtt el kell intézkedni,
hogy bármit is megneszelne Deronról. Utána már semmi sem mentheti meg. Még maga sem.
- Most rögtön elintézem. - A nő lehajtotta a fejét.
- Köszönöm - tette hozzá.
Tyrone bólintott, visszaindult a bandájához. Mélyet sóhajtva Soraya továbbment az úton, le a Nyolcadik utca sarkáig,
ahol Overton nyomozó ült az autójában, s egy vonalas papírra írogatott.
Soraya bekopogott az ablakon. A nyomozó fölnézett, sebtében begyűrte a papírt az ingzsebébe.
Amikor az ablak leereszkedett, Soraya megszólalt.
 - Mit a fenét művel itt?
A férfi eltette a tollát. - Megbizonyosodom róla, hogy magának nem esik baja. Iszonyatos ez a környék.
- Tudok vigyázni magamra, nagyon szépen köszönöm.
- Tudom, hogy valamiben benne van, valami fontos dologban, amiről a belbiztonságiaknak fogalmuk sincs. Muszáj
megszereznem az infót.
Soraya lenézett rá. - Jobban teszi, ha elmegy innen. Azonnal!
A férfi arca hirtelen megmerevedett. - Tudni akarom, amit maga tud, és amint maga megtudja.
Soraya érezte, hogy elönti a düh. - Különben mi lesz?
A férfi figyelmeztetés nélkül kivágta az ajtót, gyomron találva vele a nőt. Soraya levegő után kapkodva térdre rogyott.
Overton lassan kikászálódott a kocsiból, s megállt fölötte. - Ne baszakodjon velem, kis hölgy. Öregebb vagyok magánál.
És nem a szabálykönyv szerint játszom. Több trükköt felejtettem el, mint amennyit maga valaha megtanul.
Soraya egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy elhitesse vele, igyekszik visszanyerni a lélegzetét és a nyugalmát. Közben
a bal kezével a dereka mögötti karcsú tokból előhúzott egy kompakt ASP pisztolyt, és célba vette a férfit. - Kilencszer
tizenkilences Parabellum tölténnyel van megtöltve - közölte. - Ilyen távolságból kettétépi magát. - Két mély lélegzetet vett.
Fegyvert tartó keze nem remegett. - Húzzon innen a francba! De most rögtön!
A férfi lassan, kimérten hátrált, beült a volán mögé, de nem vette le róla a szemét. Cigarettát vett elő, vértelen ajkai közé
vette, kimért mozdulattal rágyújtott, s beleszívott.
- Igenis, hölgyem. - A hangja érzelemmentes volt, tekintete azonban sütött a dühtől. Becsapta az ajtót.
Amíg Soraya ismét talpra kecmergett, a motor felberregett, és Overton elindult a kocsival. A visszapillantó tükörben
látta, hogy a nő az ASP pisztollyal egyenesen a hátsó ablakot veszi célba.
Az autó még bele sem veszett a forgalomba, Overton elővette mobiltelefonját, s megnyomta az egyik gyorshívó gombot.
Amint meghallotta Matthew Lerner hangját, beszélni kezdett: - Igaza volt, Mr. Lerner. Soraya Moore még mindig
szimatolgat. Szerintem most vált igazán komoly fenyegetéssé.

Kabur elvitte őket ahhoz a templomhoz, amelynek tornya a faluhoz vezette Bourne-t. Mint az ország valamennyi temploma,
ez is az Etióp Ortodox Tewahedo Egyházhoz tartozott. Régi vallás volt, több mint harminchatmillió hívével a legnagyobb
keleti ortodox egyház. Valójában Afrika e részén ez volt az egyetlen gyarmatosítás előtti keresztény egyház.
Ahogy a templomot megvilágító bágyadt fényben lépdeltek, elérkezett a pillanat, amikor Bourne azt gondolta, Kabur a
bolondját járatja vele. Hogy nemcsak Zaim sugaraktól felzabált testű fia, hanem a nagus is Fadi alkalmazásában áll; hogy
csapdába csalták. Előrántotta a Makarovot. Aztán szétoszlottak az árnyak és a fényfoltok, s meglátta, hogy egy alak int
némán feléjük.
- Ő Mihret atya - suttogta Zaim. - Ismerem.
Zaim, bár még lábadozott sebesüléséből, ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson. Most már kötődött Bourne-hoz.
Megmentették egymás életét.
- Fiaim - mondta halkan Mihret atya. - Félek, túl későn jöttetek.
- A pilóta - szólalt meg Bourne. - Kérem, vezessen hozzá.
Ahogy sietve átvágtak a templomon, Bourne megkérdezte: - Él még?
- Alig. - A pap magas volt és vékony, mint egy pózna. Aszkétákéra emlékeztető nagy szeme és gir-hes külseje volt. -
Minden tőlünk telhetőt megtettünk érte.
- Hogy került önökhöz, atyám? - kérdezte Zaim.
- A falu szélén pásztorok találtak rá, a folyó közelében egy fenyvesben. Eljöttek hozzám, s megparancsoltam nekik, hogy
hozzák ide hordágyon, de félek, ez nem sokat segített rajta.
- Szerzek egy harci madarat - közölte Bourne. - El tudom vinni repülővel.
Mihret atya megrázta a fejét. - Eltört a nyaka és a gerince. Nincs szállítható állapotban. Nem élné túl, ha megint
megmozgatnák.
A pilóta, Jaime Cowell Mihret atya ágyában feküdt. Két nő ápolta; az egyik lehorzsolt bőrét kenegette, a másik egy
textildarabból vizet facsart félig nyitott szájába. Valami megvillant Cowell szemében, amikor Bourne a látóterébe lépett.
Bourne kis időre hátat fordított neki. - Tud beszélni? - kérdezte a paptól.
- Nagyon kicsit - felelte Mihret atya. - Ha csak megmozdul, fájdalom kínozza.
Bourne az ágy fölé hajolt, hogy Cowell láthassa az arcát. - Azért jöttem, hogy hazavigyem, Jaime. Ért engem?
Cowell ajka megmozdult, sóhajszerű hang tört fel a torkából.
- Rövidre fogom - mondta Bourne. - Meg kell találnom Martin Lindrost. Csak maguk ketten élték túl a támadást. Lindros
életben van?
Közelebb kellett hajolnia, a füle szinte hozzáért Cowell szájához.
- Igen. Amikor... utoljára láttam. - Cowell hangja olyan volt, mint amikor egy dűnéről lesiklik a homok.
Bár ugrott egyet a szíve, Bourne megrettent a szagtól. A pap nem tévedett: a Halál már a szobában volt, bűzlött tőle a
helyiség.
- Jaime, ez nagyon fontos. Tudja, hol van Lindros?
Megint a szörnyű bűz, ahogy Bourne még közelebb hajolt.
- Három kilométerre nyugat-délnyugati irányban... túl... a folyón. - Cowell izzadt az erőlködéstől és a fájdalomtól. -
Tábor... erősen védve.
Bourne már éppen el akart lépni onnan, amikor Cowell ismét belekezdett reszelős hangú beszédébe. Természetellenes
gyorsasággal emelkedő és süllyedő mellkasa reszketni kezdett, amikor már amúgy is túlfeszített izmai kezdtek begörcsölni.
Cowell szeme lecsukódott, könnyek csorogtak a pillái alól.
- Nyugi - bátorította Bourne. - Most pihenjen.
 - Ne! Ó, istenem, ne! - Cowell szeme tágra meredt, s Bourne látta, közel a szakadék, amelynek elnyeli sötétsége.
- Az az ember... a vezető...
- Fadi. - Bourne mondta ki helyette a nevét.
- Kíno... kínozza Lindrost.
Bourne gyomra jeges gombóccá ugrott össze. - Kitart Lindros? Cowell! Cowell, feleljen!
- Őt már hiába kérdezi - szólt közbe Mihret atya, kezét Cowell izzadságban fürdő homlokára téve. - Isten
megszabadította őt szenvedéseitől.

Elviszik valahová. Martin Lindros azóta tudta, hogy hallotta, amint Abbud ibn Aziz parancsokat vakkant arra vonatkozóan,
hogy mielőbb el kell tűnniük a barlangból. Csizmás léptek zaja, fegyverek fémes csörgése, nehéz terheket cipelő férfiak
nyögése következett. Aztán a barlang szájához tolató teherautó motorjának köhögése.
Egy pillanat múlva maga Abbud ibn Aziz jött, hogy bekösse a szemét.
Leguggolt Lindros mellé. - Ne aggódjon - mondta.
- Már túl vagyok az aggódáson - felelte rekedten Lindros, ő maga is alig ismert rá saját hangjára.
Abbud ibn Aziz kezébe vette a csuklyát, amelyet Lindros fejébe akart húzni. Fekete anyagból varrták, s nem volt rajta
nyílás a szemnek. - Bármit tud a Hamid ibn Asef meggyilkolására indított küldetésről, itt az ideje, hogy elmondja.
- Többször elmondtam már. Semmit sem tudok. Maguk még mindig nem hisznek nekem.
- Nem. - Abbud ibn Aziz a fejébe húzta a csuklyát.
- Legalábbis én nem.
Aztán egészen váratlanul röviden megszorította Lindros vállát.
Mi ez, tűnődött Lindros, az együttérzés jele? Bizonyos értelemben emberi megnyilvánulás volt, amit most nem volt
képes méltányolni. De felfigyelt rá, ahogy ezekben a napokban mindent megfigyelt; a saját lelkéből készült, golyóálló
üveglap mögül. Az, hogy az üveglap jelképes volt csupán, nem csökkentette a hatékonyságát. Amióta visszatért saját
odújából, félig tudathasadásos állapotban találta magát, mintha nem tudná teljesen birtokba venni a saját testét. Azok a
dolgok, amelyeket a teste művelt - evés, alvás, ürítés, séta testmozgási céllal, alkalmankénti beszélgetés Abbud ibn Azizzal -,
olyannak tűntek, mintha mással történtek volna. Lindros alig tudta elhinni, hogy fogságba esett. Tudta, hogy a tudathasadás
elkerülhetetlen következménye a mentális odúba való hosszú bezártságnak. Ám hogy ez az állapot lassan feloldódik, s végül
szertefoszlik - pillanatnyilag puszta ábrándnak tűnt. Úgy érezte, ebben a pokolban fogja leélni életé hátra lévő részét -
életben, de nem igazán élve. Durván talpra rángatták. Miért viszik el ilyen sietve? Valaki utána jött volna? Kételkedett benne,
hogy ez a valaki a CIA embere lenne; a napokkal korábban kihallgatott hírfoszlányokból tudta, hogy a Dujja
megsemmisítette az ügynököket szállító második helikoptert, amelyet az ő felkutatására küldtek. Nem. Csak egy olyan
ember létezik, akiben megvan a tudás, az állhatatosság és a lehetség, hogy feljusson a Ras Dashen csúcsára, és közben ne
öljék meg: Jason Bourne! Jason eljött megkeresni őt, hogy hazavigye!

Matthew Lerner az Aranykacsa vendéglő hátsó traktusában várakozott. A chinatowni cím ellenére az étterem sok
washingtoni útikönyvben szerepelt, ami azt eredményezte, hogy a turisták szívesen látogatták, a helybeliek viszont -
beleértve Lerner sajátos kémközösségének tagjait és a kormányügynököket is - nagy ívben elkerülték. Ez tökéletesen
megfelelt Lemérnek. Jó fél tucat találkahelyet kutatott fel a fővárosban, gyakran váltogatva őket, amikor informátorokkal
vagy olyan egyénekkel találkozott, akiknek a szolgálatait hasznosnak találta.
A komor és ütött-kopott hely a szezámolaj, az öt-fűszer keverék, valamint a mélyhűtőből előkerülő tojásroládok és sült
csirkefalatkák mindent átitató szagától illatozott.
Egy Csingtaót fogott a kezében, az üvegből ivott, mert zavarták a vizespoháron lévő zsíros foltok. Igazság szerint sokkal
szívesebben kortyolgatott volna fekete címkés Johnnie Walkert, de nem most. Nem e különleges találkozón.
Megzizzent a mobiltelefonja, sms-e érkezett:
"ÖT PERC MÚLVA A HÁTSÓ AJTÓN KI A HETEDIK UTCÁRA".
Azonnal kitörölte az üzenetet, majd eltette a telefont s kiitta a Csingtaót. Amikor végzett, az asztalra tett néhány
bankjegyet, vette a kabátját s kiment a férfimosdóba. Természetesen ismerte az étterem alaprajzát, ahogy minden
találkahelyéét is. Vizelt, majd a mosdóból kilépve jobbra fordult, elment a gőzbe burkolózó konyha mellett, ahol élénk,
kantoni dialektusú beszélgetés folyt, s kihallatszott a nyílt láng fölött lévő hatalmas fémedények, a wokok haragos sistergése.
Kinyitotta a hátsó ajtót, s kiosont a Hetedik utcára. A legújabb típusú Ford a lehető legjellegtelenebb autó volt a
fővárosban, ahol minden kormányügynökség engedélyt kapott rá, hogy személyszállításhoz amerikai járművet vásároljon.
Minden irányba gyors pillantást vetett, kinyitotta a hátsó ajtót, s beszállt. A Ford elindult.
Lerner hátradőlt az ülésen. - Frank.
- Üdv, Mr. Lerner - mondta a sofőr. - Bevált a trükk?
- Be - felelte szárazon Lerner. - Mint mindig.
- Értem - bólintott Frank. Húsos, bikanyakú férfi volt, olyan benyomást keltett, mint aki rabszolgamód kidolgozta magát
az edzőteremben.
- Hogy van a miniszter ma délelőtt?
- Tudja. - Frank csettintett az ujjaival. - Hogy is szokták mondani?
- Dühös? Pipa valakire? Gyilkos hangulatban van?
Frank a visszapillantó tükörben futólag ránézett.
- Nagyjából ez a helyzet.
Áthajtottak a George Mason hídon, majd délkeletnek fordultak, rá a Washington Parkwayre. A fővárosban, észrevételezte
Lerner, mindenkinek emléket akarnak állítani. A közpénzek lehető leghiábavalóbb elpocsékolása.
 A hosszú limuzin a Washingtoni Nemzeti Repülőtér áruszállítási állomásépülete mellett várt rá, hatalmas motorja úgy
berregett, mint egy felszállni készülő repülőgép hajtóműve. Amint Frank odagurult a Forddal és megállt, Lerner kiszállt, s
átült, ahogy az elmúlt években már sokszor megtette.
A jármű belseje semmilyen Lerner által ismert járműéhez nem hasonlított, kivéve az Air Force One-t, a légierő egyes
számú, elnöki különgépét. Szükség esetén - mint most - erezett falapok fedték el az ablakot. Diófából készült íróasztal, egy
kinyitva ágyként szolgáló heverő, néhány ugyanolyan plüsshuza-tú forgószék és egy kisebb hűtőszekrény tette teljessé a
képet.
Az íróasztal mögött előkelő, hetven felé járó, rövidre nyírt, ezüstös hajú férfi ült, ujjai egy laptop klaviatúrája fölött
siklottak. Nagy, enyhén kidülledő szeme éber, átható pillantású volt, mint fiatalkorában. Szinte meghazudtolta beesett arcát,
sápadtságát, az álla alatti megereszkedett bőrlebenyt.
- Miniszter úr - köszönt Lerner tiszteletteljesen, némileg megilletődötten.
- Foglaljon helyet, Matthew. - Halliday védelmi miniszter jellegzetes texasi akcentusa olyan ember sajátossága volt, aki
Dallas városi vadonjában született és nőtt fel. - Egy pillanat, és a magáé vagyok.
Amint Lerner leült az egyik székbe, a limuzin elindult. Bud Halliday nyugtalankodni kezdett, ha sokáig egy helyben
kellett maradnia. Lerner leginkább azt tudta róla, hogy a maga erejéből lett azzá, aki, messze túlnőtt gyerekkora vidéki
olajmezőin, ahonnan rengetegen származtak azok közül, akikkel Lemérnek dolga volt, amióta a fővárosban élt. A miniszter
régivágású úriember módján kereste meg a millióit, ennek köszönhetően megállt a saját lábán. Nem volt senki nek a
lekötelezettje, még az elnöké sem. A választói és saját nevében kivitelezett üzletek nagyon ravaszak és politikailag ügyesek
voltak, mindig növelték a vagyonát, s közben alig lett bármelyik munkatársának az adósa.
Dolga végeztével Halliday miniszter felnézett, megpróbált mosolyogni, de nem igazán sikerült neki. A tíz évvel
korábban elszenvedett enyhébb agyvérzés következtében a szája bal sarka nem mindig engedelmeskedett az akaratának.
- Eddig minden rendben, Matthew. Amikor felkeresett a hírrel, hogy a CIA igazgatója kezdeményezte a maga
áthelyezését, nem akartam hinni a szerencsémnek. A hátsó ajtón keresztül vagy más úton, de évek óta igyekeztem
ellenőrzésem alá vonni a CIA-t. Az igazgató egy dinoszaurusz, az utolsóként szolgálatban maradt régi motoros. De most már
idős, percről percre öregebb lesz. Hallottam a pletykákat, hogy egyre gyengébb marokkal tartja kézben az ügyeket. Most
akarok odacsapni, amíg minden oldalról ostromolják. Nyilvánosan nem érhetek hozzá; akadnak még dinoszauruszok,
akiknek a fővárosban még megmaradt a befolyásuk, nyugdíjasként is. Ezért fogadtam fel magát és Muellert. Karnyújtásnyi
közelségben kell lennem. Hogy hihetően tagadhassak, ha szar kerül a palacsintába.
- Mert mindent egybevetve, az Öregnek előbb-utóbb mennie kell; az ügynökségére ráfér egy alapos nagytakarítás.
Mindig ők voltak az élen, ha humán hírszerzésről volt szó, ahogyan a főváros hívja a kémkedést. A Pentagon, amit én
irányítok, és az NSA, amit a Pentagon irányít, mindig a CIA mögé került. Mi feleltünk a felderítő műholdakért, a le -
hallgatásokért; előkészítettük a csatateret, ahogy Luther LaValle, a pentagonbeli jobbkezem szokta mondani.
- De manapság hadban állunk, s szilárdan hiszem, hogy a Pentagonnak kell irányítania a humán hírszerzést is. Az egészet
én akarom irányítani, hogy sokkal hatékonyabban tudjunk szétrombolni minden átkozott terrorista hálózatot és sejtet, akár
határainkon kívül, akár azokon belül ügyködnek is az elpusztításunkon.
Lerner a miniszter arcát figyelte. Hosszú és bensőséges kapcsolatuknak köszönhetően megérezte, mi következik.
Mindenki más elégedett lett volna azzal, amit eddig elértek, de nem Halliday. Lerner lélekben megerősítette magát, mert
ahányszor valamilyen elismerést kapott a minisztertől, azt valami szinte teljesíthetetlen kérés követte. Nem mintha Halliday
törődött volna ezzel. Lyndon Johnson szívós másolata volt: egy kőkemény gazember.
- Volna szíves elárulni, mire gondol?
Halliday egy pillanatig rámeredt. - Most, hogy megerősítette a gyanúmat, mely szerint a CIA-t újból ellepték az arabok
és a muszlimok, az első cselekedete, miután elintéztük az igazgatót, az legyen, hogy kisöpri onnan őket.
- Kiket? - kérdezte Lerner. - Van névsora?
- Névsor? Kell is nekem kibaszott névsor! - felelte ingerülten Halliday. - Ha azt mondom, tisztogatás, akkor tisztogatást
értek alatta. Azt akarom, hogy mind takarodjon onnan.
Lerner kis híján összerándult. - Az időbe telik, miniszter úr. Akár tetszik, akár nem, vallásosán érzékeny időket élünk.
- Hallani sem akarom ezt a marhaságot, Matthew. Közel tíz éve zsibbad a fenekem jobb fele. Tudja, mi okozza?
- Igen, uram. A vallásos érzékenység.
- Átkozottul igaz. Hadban állunk azokkal az istenverte muszlimokkal. Nem tűröm, hogy bármelyikük belülről ássa alá a
biztonsági ügynökségeinket. Megértette?
- Igen, uram.
Szinte már rutinszerűen ment ez közöttük, bár Lerner kételkedett benne, hogy ezt a miniszter is így ítéli meg. Ha volt
humorérzéke, azt olyan mélyre elásták, mint a neandervölgyi csontokat.
- Ha már a zsibbadásnál tartunk, ott van Anne Held ügye.
Lerner tudta, hogy az igazi műsor még csak most kezdődik. Az összes eddigi csak a miniszter nyitótánca volt. - Igen?
Halliday fölkapott egy dossziét az íróasztalról, odahajította Lemérnek. Lerner kinyitotta és gyorsan átlapozta az iratokat.
Aztán fölnézett.
Halliday bólintott. - Úgy van, barátom. Anne Held magánnyomozást indított maga után.
- A szuka. Azt hittem, kézben tartom.
- Öntörvényű nő, Matthew, és nagyon hűséges az igazgatóhoz. Ami egyben azt jelenti, hogy sosem tűrné el, hogy maga
felkapaszkodjon a CIA ranglétráján. Mostanra nyilvánvaló fenyegetéssé vált számunkra. QED. 8
- Nem nyírhatom ki csak úgy. Még ha úgy rendezem is, hogy betörésnek vagy balesetnek tűnjön...

8
QED = quod erat demonstrandum — ami bizonyítandó volt (latin)
 - Felejtse el. Az ügyet olyan alaposan kinyomoznák, hogy az az idők végezetéig akadályozná magát. - Halliday a
golyóstoll tetejével megkocogtatta a fogát. - Ezért azt javaslom, találja meg a módját, hogy őt és az igazgatót a számukra
legkínosabb és legfájóbb helyzetbe hozza. Újabb kínos helyzet a hasonlók sorá ban. Ha az Öreget megfosztják hűséges
jobbkezétől, sokkal sebezhetőbb lesz. Még gyorsabban emelkedik a maga csillaga, felgyorsítva a dinoszaurusz kimúlását.
Gondoskodom róla.
 Tíz

Mire átkeltek a befagyott folyón, nyugat-délnyugati irányba tartva, a meredek hegyoldalon utolérte őket a sötétség.
Bourne-t és Zaimot Kabur három gyalogos katonája kísérte, ők Zaimnál is jobban ismerték a vidéket.
Bourne-t nyugtalanította, hogy - az ő szemszögéből ítélve - nagy csoportban haladnak. Módszere a lopakodáson és a
láthatatlanságon alapult; s az adott körülmények között mindkettő nehézségekbe ütközött. Ahogy fürgén haladtak, mégis be
kellett látnia, hogy Kabur emberei csöndesek és a küldetésükre összpontosítanak, amelynek célja az volt, hogy őt és Zaimot
élve eljuttassák Fadi táborához.
A folyó nyugati partjától fokozatosan fölfelé haladva a terület egy időre síksággá változott, jelezve, hogy felértek egy
erdős fennsíkra. A hegy mind vészjóslób-ban magasodott előttük: egy szinte csupasz fal, amely harminc méter magasan
hirtelen masszív kiugróban folytatódott fölöttük.
A havazás, ami indulásukkor erősen rákezdett, mostanra szelíd hószállingózássá csitul, így nem aka dályozta haladásukat.
Ily módon simán megtették az első két és fél kilométert. Ennél a pontnál Kabur egyik embere megállásra intette őket, s egyik
társát elküldte - becserkészni az utat. Vártak, lekuporodtak a széltől sóhajtozó fenyvesben, a hó pedig tovább szitált rájuk.
Iszonyatos csönd állt be a vihar előjeleként, s ez úgy telepedett a térségre, mintha a hatalmas szíklakiszögel-lés minden
hangot kiszippantott volna a hegyoldalból.
Visszatért az amhara, jelezte, hogy minden tiszta előttük, így nekivágtak, szemüket, fülüket nyitva tart va gázoltak a
hóban. Ahogy közeledtek a kiszögel-léshez, a fennsík folyamatosan emelkedett, s az út ezzel egyidejűleg sziklásabb lett, a
fák is sűrűbben nőttek. Bourne számára nyilvánvaló volt, hogy Fadi miért a magaslaton vert tábort.
Amikor további fél kilométert megtettek, Kabur parancsnoka újabb megállást vezényelt, s ismét el küldte egyik emberét
becserkészni a környéket. Az amhara ezúttal hosszabb ideig volt távol, s vissza tértekor heves tanácskozásba fogott
elöljárójával. A parancsnok fölkelt, odament Bourne-hoz és Zaimhoz.
- Megerősítést nyert, hogy az ellenség előttünk van. Ketten vannak, tőlünk keletre.
- Most már közel kell lennünk a táborukhoz - jegyezte meg Bourne.
- Ezek nem őrszemek. Átkutatják az erdőt, és erre jönnek. - A parancsnok a homlokát ráncolta. - Azon tűnődöm, vajon
nem tudhatták-e meg valahonnan, hogy jövünk.
- Nem tudjuk kideríteni - mondta Zaim. - Akárhogy is: meg kell ölnünk őket.
A parancsnok még erősebben ráncolta a homlokát. - Ezek Fadi emberei. Következményei lesznek.
- Felejtse el - mondta nyersen Bourne. - Zaim és én egyedül megyünk.
- Gyávának tart? - A parancsnok megrázta a fejét. - Azt a megbízatást kaptuk, hogy elvigyük magukat Fadi táborába.
Meg is fogjuk tenni.
Intett az embereinek, akik elindultak keletnek. - Mi hárman tartjuk az eredeti irányt. Testvéreim majd elintézik a dolgot.
Teljes erőből mászni kezdtek, a hegy úgy magasodott fölfelé, mintha meg akarná érinteni a masszív sziklakiszögellést. A
havazás elállt, a kavargó felhők közötti résen kisütött a nap.
Hirtelen lövéssorozat vert visszhangot. Mindhárman megálltak, leguggoltak a fák között. Ujabb lövések dördültek, aztán
minden csöndes lett.
- Sietnünk kell - mondta a parancsnok. Felkeltek, folytatták nyugat-délnyugati irányban az útjukat.
Pillanatokon belül madártrillázást hallottak. Nem sokkal később ismét csatlakozott hozzájuk a parancsnok két embere.
Egyikük megsebesült, de nem súlyosan. Komoran, zárt egységben folytatták az utat, a felderítő előttük ment.
Szinte rögtön kezdett vízszintessé válni a talaj, gyérültek a fák. Amikor a felderítő térdre rogyott, úgy tűnt, mintha csak
megbotlott volna egy kőben vagy egy fagyökérben. Aztán vér spriccelt a hóra, amikor a második katonát fejbe lőtték. A
többiek fedezékbe menekültek. Felkészületlenek voltunk, gondolta Bourne. A lövések nyugat felől jöttek. A keletről érkező
kéttagú járőr csak csel volt, része az álcázott bekerítő műveletnek; egyszerre kelet és nyugat felől is támadtak. Bourne most
valami egyebet is megtanult Padiról. Elfogadhatónak tartotta két ember elveszítését, hogy rajtaüthessen az egész csapaton.
Újabb lövéseket adtak le, valóságos sortüzet, így képtelenség volt meghatározni, Fadi hány embere áll velük szemben.
Bourne elszakadt Zaimtól és a parancsnoktól, akik mindketten viszonozták a tüzet a sebtében talált fedezékek mögül. Jobb
felé tartva fölmászott egy meredek kaptatón, amely elég egyenetlen felszínű volt, hogy kezével és lábával fogást találjon a hó
alatt. Tudta, hiba volt hagyni, hogy Kabur emberei vele jöjjenek, ő még Zaim segítségét sem akarta, de a helyi kultúra
lehetetlenné tette az ajándék visszautasítását.
Egy magaslati pontra érve kikúszott annak túlsó szélére, ahol a hullámos sziklafal élesen a mélybe fordult. A
megfigyelőpontról négy embert látott, puskával és kézifegyverrel felfegyverkezve. Még ilyen távolságból sem lehetett
eltéveszteni, hogy amharák. Nyilván Fadi terrorista csapatának tagjai.
Logisztikai problémával szembesült. Csupán kézifegyverrel felszerelkezve egyértelműen hátrányban volt puskával
ellátott ellenségeivel szemben. Ezt csak úgy lehet kiegyenlíteni, ha a közelükbe jut. A tervnek megvoltak a veszélyei; viszont
más választása nem maradt.
Megkerülve őket, Bourne hátulról közelített hozzájuk. Hamar rájött, hogy szó sem lehet egyszerű hátba támadásról. A
terroristák őrt állítottak, hogy figyelje a hátuk mögötti területet. Az őr egy hótól megtisztított sziklán ült, német orvlövész
puskával, egy Mauser SP66-ossal a kezében. 7.62x51 mm-es töltényt használt, és fel volt szerelve egy Zeiss Diavari
távcsővel. Ezek a részletek létfontosságúak voltak Bourne következő lépéséhez. Noha a Mauser kitűnő fegyver távoli
célpont leterítéséhez, nehéz volt a csöve, és kézzel kellett a reteszt kezelni. Gyatra fegyver, ha sietve kell vele lőni.
 Kúszva tizenöt méterre megközelítette a férfit, s előhúzta az amhara katonától elvett görbe pengéjű kést. A fedezékből
kilépve teljes életnagyságban állt a terrorista előtt, aki leugrott a szikláról, tökéletes célpontot nyújtva Bourne-nak. Még
mindig célozni próbált a Mauserrel, amikor Bourne süvítve elhajította a kést. Az a szegycsontja alatt találta el a férfit, s
markolatig belé fúródott. A hajlított penge szövetet, belső részt egyaránt átvágott. A terrorista, mielőtt még a hóra bukott
volna, megfulladt a saját vérében.
Bourne a holttest fölött átlépve kihúzta a kést, a pengét letörölte a hóban s visszatette a tokjába. Aztán felvette a Mausert,
s elment rejtekhelyet keresni.
Rövid és hosszú lövéssorozatokat hallott, mintha morzejelekkel betűzték volna a ki a halált a harcosoknak. A terroristák
állása felé kezdett futni, de azok addigra már elindultak onnan. Erre eldobta a Mausert s előhúzta a Makarovot.
A magas hegygerincre kitörve a hóban elterülve a parancsnokot látta meg odalent egy párát lehelő vértócsa közepén.
Ahogy előrearaszolt, két terrorista került a szeme elé. Az egyiket hátulról szíven lőtte. A másik megfordult, s visszalőtt.
Bourne egy szikla mögé vetette magát.
Ujabb, szaggatott lövések dördültek, a sziklakiszö-gellés által felfogott pergőtűz hangja visszhangzott Bourne fülében.
Feltérdelt, mire három lövés pattant le egy közeli szikláról, szikrázott tőlük a levegő.
Látványosan jobbra mozdulva hagyta, hogy tüzeljenek rá, majd hason fekve balra csúszott, amíg a terrorista egyik vállát
meg nem látta. Bourne kétszer lőtt, fájdalmas nyögést hallott. Úgy tett, mintha fölállna, előrelépne, s amikor a terrorista
felpattant, a Makarowal egyenesen rá célzott és a szeme közé lőtt.
Bourne továbblépve kereste a harmadik terroristát. A hóban fetrengve talált rá, egyik kezével a gyomrát szorongatta.
Megvillant a szeme, amikor meglátta Bourne-t, s fura módon halvány mosoly suhant át az arcán. Majd egy utolsót rándult,
vér buggyant ki a száján, szeme elhomályosult.
Bourne futásnak eredt. Nem több mint harminc méterre megtalálta Zaimot. Az amhara térdelt. Két lövést kapott a
mellébe. Tekintete üveges volt a fájdalomtól. Viszont amikor Bourne mellé lépett volna, így szólt: - Ne, hagyj. Nekem
végem.
- Zaim...
- Menj. Találd meg a barátodat. Vidd őt haza.
- Nem hagyhatlak itt.
Zaim ajka mosolyra húzódott. - Még mindig nem érted? Nem sajnálok semmit. Mert neked köszönhetően a fiam el lesz
temetve. Ez minden, amit kérek.
Hosszú, reszelős sóhajjal oldalra zuhant, s többé nem mozdult.
Bourne végül odament hozzá, letérdelt, lezárta a szemét. Majd folytatta útját Fadi tábora felé. Negyed óra múlva, az
egyre sűrűbbé váló fenyvesen át meg is pillantotta: a katonai alakzatban elhelyezett sátrak egy, a begyógyult farönkök
alapján feltehetően nemrég letakarított síkságon álltak.
Egy fatörzs mellett leguggolva megvizsgálta a tábort: kilenc sátor, három tűzrakó hely főzésre, egy latrina. Viszont
egyetlen teremtett lelket sem látott. A terep elhagyatottnak tűnt.
Bourne felállt, s felderítőútra indult körbe a tábor peremén. Amint elhagyta a fenyők alacsonyan lelógó ágainak
menedékét, lövések szántották fel körülötte a havat. Legalább fél tucat ember várta.
Futni kezdett.

- Ide fel! Erre! Hamar!

Bourne felnézve Alemet pillantotta meg, aki egy hóval borított sziklán hasalt. Elrugaszkodott, s felszökkent a
sziklapadra. Alem visszacsúszott a szikla széléről Bourne mellé, aki ugyancsak hason fekve nézte, amint Fadi emberei
szétszóródva őt keresik.
Alem nyomában Bourne még hátrább nyomult a sziklapadon. Amikor elég messze kerültek, hogy felállhassanak, Alem
megszólalt: - Elvitték a barátját. A sziklakiszögeilés alatt barlangok vannak. Oda vitték.
- Mit keresel itt? - kérdezte Bourne, miközben elkezdtek fölfelé mászni.
- Hol van apám? Miért nincs magával?
- Sajnálom, Alem. Lelőtték.
Bourne feléje nyújtotta a kezét, de a fiú visszahőkölt. Aztán leereszkedett a szikláról, szemlátomást magába fordult.
- Nem könnyen adta magát, ha ez számít. - Bourne leguggolt Alem mellé. - A végén megbékélt. Meg ígértem neki, hogy
eltemetem a bátyádat.
- Meg tudja tenni?
Bourne biccentett. - Azt hiszem. Igen.
Alem sötét szeme végigpásztázta Bourne arcát. Bólintott. Aztán szó nélkül folytatták a hegymászást. Ismét havazni
kezdett, súlyos fehér függöny ereszkedett köréjük, elvágva őket a világtól. Elfojtott minden hangot, ami egyaránt volt jó és
rossz számukra. Egyrészt elrejti haladásuk zaját, másrészt ugyanezt teszi üldözőikével is.
Alem viszont félelem nélkül vezette tovább. Egy vájat mentén haladt, amely átlósan vágta át a szikla pad kitüremkedését.
Biztos lábbal lépdelt, egyetlen lépést sem tévesztett. Negyedórán belül felértek a tetőre.
Alem és Bourne kúszott az egyenetlen felszínen. - Vannak kürtők, amelyek levezetnek egészen a barlángokig - mondta. -
Sokszor bújócskáztam itt a bátyámmal. Tudom, melyiken kell lemenni a barátjához.
Bourne a hó ellenére ki tudta venni a függőleges nyílások helyét jelző horpadásokkal teli felszínt, ami azt mutatta, hogy a
jégkorszakot idéző jegesedés ereje átfúrta a hegyet alkotó gránitot is.
Az egyik fölé hajolva Bourne lesöpörte a felgyülemlett havat, s lelesett. A fény nem ért le egészen a fenekéig, de a kürtő
több száz méter magasnak látszott.
Mellette megszólalt Alem. - Az ellenségei szemmel tartották.
- Apád is mondta.
Alem bólintott. Láthatóan nem volt meglepve. - A barátját kivitték a táborból, hogy maga ne találhassa meg.
 Bourne visszaült a sarkára, a fiút méregette. - Ezt miért csak most mondod? Feltéve, hogy igaz egyáltalán.
- Megölték az apámat. Most már elhiszem, hogy elejétől fogva magasról tettek ránk. Mit törődnek ők velünk, hányat
ölnek meg vagy tesznek nyomorékká közülünk, amíg megkapják, amit akarnak? De biztosítottak róla, hogy apám
biztonságban lesz, hogy vigyáznak rá, én meg voltam olyan ostoba, hogy hittem nekik. Most már én is azt mondom,
menjenek a picsába! Segíteni akarok magának a barátja megmentésében.
Bourne semmit sem szólt, nem mozdult.
- Tudom, hogy most bizonyítanom kell, így először én megyek le a kürtőn. Ha ez csapda, ha indokolt a gyanakvása, ha
ők magát várják... akkor engem agyonlőnek. Maga biztonságban lesz.
- Nem számít, mit tettél, Alem. Nem akarom, hogy megsebesülj.
Zavart kifejezés jelent meg a fiú arcán. Nyilván először fordult elő, hogy egy idegen érdeklődést tanúsított a személye
iránt.
- Az igazat mondtam - közölte. - A terroristák nem tudnak ezekről a kürtőkről.
Bourne egy pillanatnyi habozás után megszólalt. - Bebizonyíthatod a hűségedet irántam és apád iránt, de nem így. -
Benyúlt a zsebébe, elővett egy kis nyolcszögletű tárgyat, amely gumiszerű műanyagból készült, s amelynek a közepén két
gomb volt, egy fekete és egy piros.
Alem kezébe tette, s magyarázni kezdett. - Menj vissza a sziklapadtól déli irányban lefelé. Minden bizonnyal
összetalálkozol Fadi embereivel. Amint meglátod őket, nyomd meg a fekete gombot. Amikor száz méternél közelebb vagy
hozzájuk, nyomd meg a pirosat, majd dobd ezt feléjük, amilyen erősen csak tudod. Mindent megértettél?
A fiú lenézett a nyolcszögletű tárgyra. - Ez felrobbantja őket?
- Igen.
- Számíthat rám - mondta komolyan Alem.
- Helyes. Nem mozdulok innen, amíg nem hallom a robbanást. Aztán leereszkedem.
- Felrobbantom őket - fogadkozott Alenv majd instrukciókkal látta el Bourne-t. - Lefelé, az út kétharmadánál a kürtő
elágazik. A jobb oldali ágon menjen. Ha eléri a végét, forduljon jobbra. Ötven méterre lesz onnan, ahol a barátját tartják.
Bourne nézte, ahogy a fiú végigmászik a sziklapad tetején, majd eltűnik a kavargó hóesésben, ahogy lement a déli
oldalon. Azonnal felhívta Davist a műholdas Thuraya telefonon.
- Szemmel tartják - mondta. - Ellenséges tevékenység?
- Síri csönd - felelte a pilóta. - Van magánál elektronikus iránytű? Pokoli front közeleg északnyugatról.
- Tudok róla. Figyeljen, muszáj eljönnie onnan. Átvágtam egy alpesi mezőn, a jelenlegi helyétől tizenhárom-tizennégy
szögpercre északnyugat felé. Induljon arra. De előbb temesse el a barlangban lévő holttestet. Ha a talajjal nem boldogul,
használjon köveket. Építsen kőhalmot. Mondjon el fölötte egy imát. Ja, és még valami, vegye fel a sugárzásvédő ruhát, amit
a pilótafülkében láttam.
Bourne visszatért a rá váró feladathoz. Bíznia kellett benne, hogy Alem ezúttal igazat mondott neki. Még így is
óvintézkedéseket kellett tennie, ha netán tévedett volna. Ahelyett, hogy a robbanásra várt volna, ahogy azt Alemnek mondta,
rögtön leereszkedett a kürtőbe, csúszni kezdett lefelé. Lehet, hogy a fiú ebben a pillanatban adja át a gránátot Fadi egyik
emberének. Bourne legalább nem ott lesz, ahol Alem hiszi.

Térdét, bokáját és könyökét teljes erőből a falhoz nyomva próbálta megakadályozni, hogy végigzuhanjon a hasadékon, le a
sziklapadlóig.
Ahogy Alem mondta, a kürtő nagyjából az út kétharmadánál elágazott. Bourne egy pillanatig függve maradt a
kereszteződés fölött, eltöprengett a felmér-hetetlenen. Vagy hisz Alemnek, vagy nem, ennyire egyszerű. De persze egyáltalán
nem volt egyszerű. Ha emberi motivációról vagy indítékról van szó, semmi sem egyszerű.
Bourne a jobb oldali ágat választotta. Kis távolság után az út kissé leszűkült annyira, hogy helyenként át kellett magát
préselnie. Egyszer negyvenöt fokos szögben el kellett fordulnia, hogy átjusson a vállával. Végül azonban elérte a barlang
padlóját. A Makarov-val a kezében mindkét irányban körülnézett. Nem állt lesben terrorista. De egy másfél méteres cseppkő
állt ki a barlang padlójából, mészpátüledék, amelyet a kürtőn lecsorgó, ásványi anyagokban gazdag víz épített.
Bourne előrerúgott, egy arasszal a mészpátkinö-vés alja fölé. Szabad kezével felvette, majd továbbment jobbra a
barlangban. Nem sokkal később az átjáró balra kanyarodott. Bourne lelassította lépteit, majd térdre ereszkedett.
Amikor először körülnézett a fordulóban, meglátta, hogy ott áll Fadi egyik embere, csípőjén egy félautomata Rugerral.
Bourne kivárt, lassan és mélyeket lélegzett. A terrorista megmozdult, s Bourne meglátta Martin Lindrost. Megkötözve és
kipeckelt szájjal, és valami vászonzsáknak nekitámasztva. Bourne szíve nagyot dobbant. Martin él!
Nem volt rá idő, hogy aprólékosan felmérje barátja állapotát, mert abban a pillanatban robbanás hangja visszhangzott a
barlangban. Alem kitett magáért; elhajította Deron gránátját, ahogyan ígérte.
A terrorista odébb lépett, eltakarva Bourne szeme elől Lindrost. Most meglátott két másik terroristát; az első mellett
guggoltak, aki arabul hadart egy műholdas telefonba, s tevékenységük menetéről tárgyalt. Tehát Fadi három embert hagyott a
fogoly őrzésére. Bourne most létfontosságú információhoz jutott.
A három terrorista döntésre jutott, háromszög alakban védelmi állást vettek fel; az egyik elöl, a barlang szájának
közelében, kettő pedig Lindros mögött helyezkedett el, közel a helyhez, ahol Bourne lapított.
Bourne eltette a Makarovot. Nem használhatott lőfegyvert. A zaj nyilván odacsalná Fadi többi emberét a barlangba.
Felállt, megvetette a lábát. Egyik kezébe fogta a mészpátdarabot, majd elővette a görbe pengéjű kést. Először azt hajította el,
erősen, pontosan, hogy az markolatig beleállt a hátul őrködő terroristába. Amint a másik megfordult, Bourne dárdaként
elhajította a mészpátdarabot. A torkán találta el, egyenesen átdöfte. A férfi rövid ideig markolászta, miközben összerogyott.
Rázuhant a társára.
Az elöl álló terrorista megfordult, a Rugerral Bourne-t vette célba, aki azonnal fölemelte a kezét, s elindult feléje.
A terrorista rászólt: - Állj! - mondta arabul.
 De Bourne addigra már rohant. Elérte a terroristát, akinek a szeme tágra nyílt a rémülettől. A Rtiger csövét erőteljes
mozdulattal oldalra taszítva Bourne tenyere élével rácsapott a terrorista orrára. Vér és porcdarabok fröccsentek. A terrorista
térdre rogyott, kábán imbolygott. Jason kitépte a kezéből a Rugert, s a tusával a halántékára csapott. A férfi fel dőlt, nem
mozdult.
Bourne már ment is tovább. Kioldozta a Lindros bokájára erősített kötelet. Ahogy talpra állította a barátját, kitépte
szájából a pecket.
- Nyugi - mondta. - Jól vagy?
Lindros bólintott.
- Rendben. Gyerünk innen a fenébe! Miközben visszafelé lökdöste Lindrost, amerről jött, kioldozta a barátja csuklóján
lévő kötelet. Martin arca püffedt és színtelen volt, a kínzás legláthatóbb jeleként. Milyen lelki és testi kínoknak tette ki Fadi?
Bourne-t már többször megkínozták. Tudta, hogy egyesek jobban állják, mint mások.
Megkerülték a Bourne által letört mészpátosz-lopot, s elértek a kürtőhöz.
- Fel kell mennünk - mondta Bourne. - Segítek.
Már készült felhúzódzkodni, amikor Lindros a karjára tette a kezét.
- Jason, sosem veszítettem el a reményt. Tudtam, hogy rám találsz - mondta. - Adósod vagyok, és sosem tudom kellően
viszonozni.
Bourne röviden megszorította a karját. - Most menjünk. Gyere utánam fölfelé.
A feljutás tovább tartott, mint a leereszkedés. Egyfelől a fölfelé mászás sokkal nehezebb és fárasztóbb volt. Másfelől ott
volt Lindros. Bourne-nak sokszor meg kellett állnia, egy-két métert vissza kellett mennie, hogy átsegítse barátját a kürtő egy-
egy különösen nehéz pontján. És néhány keskeny helyen a szó szoros értelmében át kellett rángatnia Lindrost.
Végül, gyötrelmes félóra után kijutottak a sziklapad tetejére. Amíg Martin zihálva erőt gyűjtött, Bourne az időjárást
figyelte. Kavargott a szél. Most dél felől fújt. Enyhén szitált a hó, de a komoly havazás elmaradt. A front másfelé vonult el. A
Ras Dashen ősi démonai ezúttal kegyesek voltak.
Bourne talpra segítette Lindrost, s elindultak a várakozó helikopter felé.

Tizenegy

Anne Held egy emeletes, vörös téglás házban lakott, kőhajításnyira a georgetowni Dumbarton Oakstól. Fekete redőnyök,
palatető, és a ház előtt ápolt fagyaisövény. A ház elhunyt nővéréé, Joyce-é volt. Ő és a férje, Peter három éve halt meg,
amikor kisrepülő-gépük a ködben lezuhant, úton Martha's Vineyard szigete felé. Anne örökölte a házat, amilyenhez saját
erejéből sosem juthatott volna.
A legtöbb éjjel, a CIA-tól hazatérve, nem hiányolta a Szeretőjét. Egyfelől az igazgató mindig sokáig benn tartotta őt. Az
Öreg fáradhatatlanul dolgozott, és miután két évvel korábban elhagyta a felesége, jóformán semmi oka nem volt rá, hogy
hazamenjen az irodából. Másfelől Anne, ha hazaért, mindig elfoglalta magát addig a pillanatig, amíg be nem vette az
altatóját, majd bebújt a takaró alá s lekapcsolta az éjjeli lámpát.
De voltak más éjszakák - mint a mostani is -, amikor nem tudta a gondolatait elterelni a Szerető jéről. Hiányzott neki a
férfi illata, izmos combjának érintése, ahogy lapos hasa hozzáér az övéhez, a pompás érzés, amikor a férfi magáévá teszi -
vagy ő teszi a férfit a magáévá. Fizikai fájdalmat okozott a férfi hiánya által keltett belső üresség, amire az egyetlen
fájdalomcsillapító a több munka vagy a gyógyszeres alvás volt.
A Szeretője. Természetesen volt neki neve. És ezernyi beceneve, amit az évek folyamán adott neki. De gondolataiban,
álmaiban a férfi az ő Szeretője volt. Londonban ismerkedtek meg, egy ünnepi konzuli fogadáson - valamilyen nagykövet
ünnepelte a hetvenötödik születésnapját, és vagy hatszáz barátot hívtak meg, köztük őt is. Akkoriban az MI6 igazgatója
mellett dolgozott, aki a CIA igazgatójának régi, bizalmas barátja volt.
Amint megpillantotta, szédülni kezdett és egy kicsit meg is rémült. Megszédült a férfi közelségétől, megrémítette a férfi
rá gyakorolt erős hatása.
Húszévesen nem volt minden tapasztalat híján az ellenkező nemet illetően. De tapasztalatot éretlen fiúkkal szerzett. A
Szeretője igazi férfi volt. Most olyan fájdalommal hiányolta, hogy a melle fájdalmasan bizseregni kezdett.
Kiszáradt a torka. Átment az előszobán, belépett a könyvtárba, amelynek a túlsó végéből nyílt a konyhába vezető
folyosó. Nem tett három-négy lépésnél többet a szobában, amikor kővé dermedt.
Semmi sem úgy volt, ahogyan hagyta. A látvány kirántotta abból az érzelmi veremből, amelyben vergődött. Szemét le
nem véve az eléje táruló képről, kinyitotta retiküljét s elővette Smith & Wessonját. Jó lövő volt; havonta kétszer gyakorolt a
CIA lőtermé-ben. Nem mintha nagy híve lett volna a fegyvereknek, de a gyakorlás minden hivatali alkalmazottnak kötelező
volt.
Így felfegyverkezve alaposabban körülnézett. Nem úgy festett, mintha egy betörő dúlta volna föl a helyi séget. Ez a
munka tiszta és rendes volt. Ha nem lett volna olyan jó az emlékezőképessége, talán észre sem vette volna a változásokat,
olyan aprók voltak. íróasztalán az iratok nem olyan rendesen voltak egymásra rakva, mint korábban, egy régi króm papírfűző
más szögben állt, mint ahogy hagyta, színes ceruzái kicsit más rendben, a polcon a könyvek nem pontosan úgy sorakoztak,
ahogy ő elrendezte őket.
Először is végigjárt a házban minden szobát, helyiséget, hogy megbizonyosodjon felőle, egyedül van. Utána minden ajtót
és ablakot ellenőrzött. Egyik sem volt betörve, nem sérült meg. Ami azt jelentette, hogy valaki vagy kulccsal jött be, vagy
megpiszkálta a zárat. A két lehetőség közül a második tűnt sokkal valószínűbbnek.
 Ezután visszament a könyvtárba, lassan és módszeresen megvizsgált minden egyes holmit. Fontos volt számára, hogy
információt szerezzen róla, ki hatolt be a házába. Ahogy polcról polcra haladt, elképzelte az illetőt lopakodva, ahogy
igyekszik kifürkészni legbensőbb titkait.
Bizonyos értelemben, tekintettel a foglalkozására, elkerülhetetlennek látszott, hogy ez bekövetkezik. Ez a tudás azonban
nem csillapította rettegését amiatt, hogy magánszférájába ilyen durván behatoltak. Védve volt, természetesen, erősen. És
otthon is ugyanolyan alaposan, mint az irodában. Viszont itt semmi értékeset sem találhattak, ebben biztos volt. Maga a tett
zavarta. Megtámadták. Miért? Kicsoda? Kérdések, azonnali válasz nélkül.
Nem egy pohár vízre van most szükségem, gondolta. Inkább töltött magának egy nagy adag skót maláta-whiskyt,
belekortyolt s felment a hálószobájába. Leült az ágyra, lerúgta a cipőjét. De a testében áramló adre nalin nem hagyta pihenni.
Felkelt, odament az öltözőszekrényhez, letette régimódi üvegpoharát. A tükör előtt állva kigombolta a blúzát, lecsúsztatta a
válláról. Bement a gardróbba, félresöpörte blúzait, hogy egy üres fogast találjon. Felnyúlt, de mozdulat közben megdermedt.
A szíve akkorát vert, mint egy gőzkalapács, s érezte, hogy elönti a veríték.
A krómozott rúdról egy miniatűr akasztófahurok lógott le. És a hurokba, amely feszesre volt húzva, mintha egy elítélt
nyaka köré szorították volna, az egyik bugyija volt akasztva.

- Tudni akarták, mit tudok. Tudni akarták, miért követtem őket. - Martin Lindros a különlegesen kialakított repülőgépülésben
ült, félig lehunyt szemmel. - Seggbe tudtam volna magamat rúgni. Zambiában szúrtak ki, mesélte a kihallgatóm. Sosem
vettem észre.
- Nincs értelme ostoroznod magadat - mondta Bourne. - Nem vagy hozzászokva a terepmunkához.
Lindros megrázta a fejét. - Ez nem mentség.
- Martin - kérdezte halkan Bourne -, mi történt a hangoddal?
Lindros összerezzent. - Nyilván napokon át ordítottam. Nem emlékszem. - Próbálta elhessenteni ezt az emléket. -
Semmire nem emlékszem.
Barátja még mindig egyfajta megmenekülés utáni sokkos állapotban volt, ez világos volt Bourne előtt. Kétszer
rákérdezett Jaime Cowell, a pilótája sorsára, mintha elsőre nem hallotta volna Bourne-t vagy nem tudta volna felfogni a rossz
hírt. Bourne úgy döntött, nem beszél neki a második helikopterről, ez ráér később is. Olyan sok minden történt olyan
gyorsan, és még nem volt lehetőségük mindent megbeszélni. Abban a pillanatban, amint fölszálltak a Ras Dashen-ről, Davis
rádión kapcsolatba lépett a dzsibuti Ambouli Repülőtérrel, s odahívatott egy CIA-orvost. A rázósnak ígérkező repülőút
idejére Lindros lefeküdt egy hordágyra, arca nyúzott és szürke volt. A szakáll nyugtalanítóan megváltoztatta a külsejét: úgy
nézett ki, mint fogva tartóinak egyike.
Davis, minden idők egyik legremekebb pilótája, a levegőbe kínlódta a helikoptert, átsiklott a tű fokán: egy hasadékon át
a süvöltő szélben, a front oldala mentén. Ügyesen lavírozott lefelé a hegy mellett, s a gép hamarosan már a tiszta égboltot
hasította. Davis ülése mellett ott feküdt Lindros sápadtan, oxigénmaszkkal az arcán.
A szívdobogtató repülés alatt Bourne igyekezett kiűzni fejéből Alem bátyjának szétroncsolt, lyukacsos arcát. Bárcsak ő
maga temethette volna el a fiút! Ez lehetetlennek bizonyult, de megtalálta a lehető legjobb megoldást. Maga elé képzelve a
Davis által emelt kőhalmot, néma imát mondott a halottért, ahogy hónapokkal korábban Marie sírjánál tette.

Dzsibutiban a CIA orvosa abban a pillanatban felkapaszkodott a gépre, amint az földet ért. Fiatal, komoly arcú és idő előtt
megőszült férfi volt. Közel egy órán át vizsgálta Lindrost, aztán Bourne-nal megállt a helikopter mellett, s beszélgettek.
- Az világos, hogy nagyon rosszul bántak vele - mondta az orvos. - Horzsolások, zúzódások, egy repedt borda. És
természetesen kiszáradás. Jó hír viszont, hogy nincs belső vérzése. Infúzióban sóoldatot és antibiotikumot adok neki, tehát a
következő pár órában nem szabad mozgatni. Tisztálkodjon meg, aztán egyen valami fehérjedús ételt.
Futó mosolyt villantott Bourne-ra. - Fizikailag rendben lesz. Amit nem tudok felmérni, hogy mekkora mentális és
érzelmi kárt okoztak neki. A hivatalos értékeléssel meg kell várni, amíg visszaérkezünk Washingtonba, de addig is tud tenni
valamit. Beszéltesse a visszaúton. Úgy tudom, maguk ketten jó barátok. Beszéljen neki az együtt töltött időkről, s figyelje,
észrevesz-e valamilyen változást a viselkedésében.

- Ki hallgatott ki? - kérdezte Bourne Lindrostól. Egymás mellett ültek a CIA sugárhajtású repülőgépén.
Barátja szeme kis időre lecsukódott. - A vezetőjük: Fadi.
- Szóval Fadi személyesen ott volt a Ras Dashenen.
- Igen. - Lindroson enyhe remegés futott végig, mintha szellő suhant volna át rajta. - Ez a szállítmány túl fontos volt
ahhoz, hogy egy helyettesére bízta volna.
- Tehát még az elfogásod előtt rájöttél.
- Uránium, igen. Sugárdetektort vittem magammal. - Lindros tekintete a repülő ablakán túli sötétségre siklott. - Amikor
nekivágtam, úgy gondoltam, a Dujja az árammegszakítót akarja megszerezni. De ennek igazából nem volt értelme. Úgy
értem, miért akarnák a megszakítót, ha nincs... - Testén újabb remegés futott végig. - Azt kell feltételeznünk, hogy mindent
megszereztek, Jason. A megszakítót, s ami sokkal rosszabb, az urániumdúsításhoz szükséges eszközöket. Feltehetően
nukleáris bombát építenek.
- Én is erre a következtetésre jutottam.
- És nem afféle gagyi „piszkos bombáról" van szó, amelyiknek a hatása legfeljebb néhány háztömbre ter jed ki. Ez igazi
lesz, olyan hatóerejű, hogy elpusztít akár egy nagyobb várost is, és sugárzással fertőzi meg a környező térséget. Az Isten
szerelmére, milliók életéről van szó!
Lindrosnak igaza volt. Dzsibutiból Bourne felhívta az Öreget, amíg az orvos Martin állapotát vizsgálta; röviden
tájékoztatta Lindrosról, jelenlegi helyzetükről, s különösen arról, amit a Dujja fenyegetéséről és tervük esetleges
kimeneteléről kiderítettek. Most azonban egyebet nem tehetett, mint hogy felméri barátja mentális állapotát. - Mesélj a
fogságban töltött időről.
- Nincs sok mesélni való, komolyan. Többnyire egy csuklya volt a fejemen. Hiszed vagy nem, rettegtem attól az időtől,
amikor leveszik, mert akkor jött Fadi kihallgatása.
Bourne tudta, hogy vékony jégen korcsolyázik. De el kell jutnia az igazságig, még ha az olyasmi is, amit nem szívesen
hall. - Tudta, hogy a CIA-tól vagy?
- Nem.
- Megmondtad neki?
- Azt mondtam, az NSA-tól vagyok, ő meg elhitte. Nem volt rá oka, hogy ne higgye. Ezeknek az embereknek egyik
amerikai kémszervezet olyan, mint a másik.
- Akart információt az NSA személyi állományáról vagy küldetésének céljairól?
Lindros megrázta a fejét. - Mint mondtam, az érdekelte, hogyan sikerült a nyomára jutnom, és mennyit tudok.
Bourne picit elbizonytalanodott. - Kiderítette?
- Tudom, mire célzol, Jason. Szilárd meggyőződésem, hogy ha megtörtem volna, megölt volna.
Bourne egy pillanatig nem szólt. Lindros légzése szaporább lett, hideg veríték ült ki a homlokára. Az orvos
figyelmeztette, hogy ha túl messzire megy, ha túlzottan siet Lindrosszal, annak következményei lehetnek.
- Hívjam az orvost?
Lindros ismét megcsóválta a fejét. - Adj egy percet. Rendben leszek.
Bourne hátrament a gép konyhájába, mindkettőjüknek készített egy tányér ételt. A fedélzeten nem volt személyzet, csak
az orvos, a CIA pilótája és elöl egy felfegyverzett másodpilóta. Üléséhez visszatérve az egyik tányért odanyújtott a
barátjának, s leült a másikkal. Egy ideig csöndben evett. Pillanatnyilag úgy látta, Lindros eléggé lecsillapodott, hogy
elkezdje csipegetni az ételét.
- Meséld el, mi történt, amióta elutaztam.
- Bár jó hírekről számolhatnék be! De az a helyzet, hogy az embereid elkapták azt a fokvárosi kereskedőt, aki a Dujjának
eladta a megszakítót.
- Hiram Cevik, igen.
Bourne elővette a kis készüléket, előhívta Cevik fényképét, s megmutatta Lindrosnak.
- Ez ő?
- Nem - felelte Lindros. - Miért?
- Ezt a férfit kapták el Fokvárosban, s őt hozták Washingtonba. Megszökött, de előbb az egyik embere még agyonlőtte
Tim Hytnert.
- A francba. Hytner rendes ember volt. - Lindros megkopogtatta a készüléken a képet. - Szóval ki ez?
- Azt hiszem, Fadi.
Lindros hitetlenkedve meredt rá. - A kezünkben volt, s elveszítettük?
- Sajnos igen. Másfelől ez az első nyomunk arról, hogyan nézhet ki valójában.
- Hadd nézzem. - Lindros alaposan megnézte a képet. Hosszú idő múlva megszólalt. - Krisztusom, ez Fadi!
- Biztos vagy benne?
Lindros bólintott. - Ott volt, amikor elkaptak bennünket. Rengeteg smink van itt rajta, de megismerem az arcformáját. És
az a szem. - Bólintott, s visszaadta a készüléket. - Ez biztosan Fadi.
- Le tudnád nekem vázlatosan rajzolni?
Lindros bólintott. Bourne felállt, majd kisvártatva visszatért egy notesszel és egy marék ceruzával, amit a másodpilótától
kapott.
Amíg Lindros rajzolt, Bourne tovább puhatolózott. - Martin, ha jól látom, valamit még el akarnál mesélni.
Lindros fölnézett a papírról. - Valószínűleg semmiség, de... - Megrázta a fejét. - Amikor egy másik kihallgatómmal
kettesben voltam, egy Abbud ibn Aziz nevűvel, aki mellesleg Fadi jobbkeze, szóba került egy név. Hamid ibn Asefé.
- Nekem semmit nem mond.
- Tényleg? Azt hittem, a te irataid közt láttam.
- Ha így van, az valami Alex Conklin által kidolgozott akció lehetett. És ha benne voltam én is... hát, nem emlékszem rá.
- Csak azon gondolkoztam, miért akart Abbud ibn Aziz információt éppen arról a küldetésről. Gyanítom, már sosem
fogom megtudni. - Lindros nagyot kortyolt a vízből. Követte az orvos utasítását, hogy igyon sok folyadékot. - Jason, lehet,
hogy még nem vagyok túl rajta teljesen, de már nem vagyok sokkos állapotban. Tisztában vagyok vele, hogy a fejesek még
egy sereg vizsgálatot fognak elrendelni, hogy felmérjék, milyen állapotban vagyok.
- Vissza fogsz térni a szolgálatba, Martin.
- Remélem, tudod, hogy főszerepet fogsz játszani abban a döntésben. Végül is te ismersz engem a legjob ban. A CIA-t a
te véleményed fogja befolyásolni.
Bourne nem tudta visszafojtani a nevetését. - Hát az nagy fordulat lesz.
Lindros mélyet lélegzett, kifújta a levegőt, s fájdalmában füttyentett egy kicsit. - Mindettől függetlenül szeretném, ha
megígérnél valamit.
Bourne barátja árnyékba borult arcán valami olyan jelet keresett, amelyről tudta, hogy a fejesek is keres ni fogják: vajon
átesett-e agymosáson, időzített bombát csináltak-e belőle, emberi fegyvert a CIA ellen. Mi lenne a borzalmasabb? - tűnődött.
Holtan látni a barátját, vagy felfedezni, hogy ellenséggé formálták?
- A Dujja merev, szinte hivatalos szervezete, a látszólag végtelen ellátottsága korszerű fegyverekkel, a tény, hogy Fadi
láthatóan nyugati neveltetést kapott; mindezek a tényezők együttesen csapatát olyanná teszik, amelyhez egyetlen általunk
ismert terrorhálózat sem fogható - folytatta Lindros. - Rettentően drága egy urániumdúsító üzem felépítése. Ki az, akinek
ilyen sok erre elkölthető pénze van? Gyanúm szerint egy bűnözői kartell lehet. Afganisztáni és kolumbiai ültetvényekről
származó kábítószeres pénzzel. Zárd el ezt a pénzcsapot, s ezzel megakadályozod az urániumdúsító megépítését,
megakadályozod, hogy még korszerűbb fegyvereket szerezzenek be. Ennél biztosabb útja nincs annak, hogy visszajuttasd az
egészet a vaskorszakba. - Halkabbra fogta a hangját. - Botswanából kiindulóan felvázoltam a Dujja pénzének feltételezésem
szerinti útvonalát, ami visszavezet Odesszába. Felbukkant egy név is: Lemontov. Edor Valdovics Lemontov. Az Ugandában
összegyűjtött információk szerint Lemontovnak ott a székhelye.
Szeme csillogott, visszatért hajdani élénksége. - Gondolj bele, Jason! Egészen mostanáig az egyedüli reális útja a
muszlim terrorista hálózat szétzúzásának az volt, hogy megpróbáltunk beszivárogni. Ez a taktika sosem hozott sikert. Most
első ízben van másik lehetőségünk. Esélyünk van a legpusztítóbb terrorista hálózat kívülről történő lerombolására.
- Ezt én magam is el tudom intézni. De ami ezt a pénzembert illeti, senkiben sem bízom meg úgy, mint benned.
Szükségem van rá, hogy a lehető leghamarabb elmenj Odesszába, nyomozd ki, hol van Lemontov, és nyírd ki.

A zegzugos ház több mint kétszáz éve épült. E hosszú idő alatt beleilleszkedett Virginia dimbes-dombos látképébe.
Manzárdablakos, palatetős ház volt, amelyet magas kőkerítés vett körbe, elektronikusan nyitható vaskapukkal. A
szomszédok azt beszélték, hogy a birtok tulajdonosa egy öreg, a világtól elvonult író, aki - bárki, aki vette magának a
fáradságot, hogy utánanézzen az ötven kilométerre lévő városházán a közjegyzői okirat másolatának, tudhatta - húsz éve
vette meg a birtokot 240 ezer dollárért, miután a megye bezárta az elmegyógyintézetet. Az író kicsit paranoiás volt a
szóbeszéd szerint. Mi másért lett volna áram a kerítésben? Mi másért kóborolt volna a birtokon a két karcsú és állandóan
éhes dobermann, vészjóslóan szimatolva és morogva?
Valójában a birtok tulajdonosa a CIA volt. Veterán ügynökök, a beavatottak Zord Háznak nevezték el, mert a CIA itt
folytatta le a hivatalos kihallgatásait. Hátborzongató tréfákat műveltek itt, mert a ház puszta léte izgalommal töltötte el őket.
Bourne-t és Lindrost ide szállították egy csontig hatolóan hideg téli reggelen a Dulles repülőtérre való megérkezésük után.

- Tegye ide a fejét. Így, jó.

A CIA-ügynök tenyerébe fogta Martin Lindros tarkóját, ahogy egy pillanattal korábban Jason Bourne-éval tette.
- Kérem, nézzen egyenesen előre - folytatta -, és próbáljon nem pislogni.
- Ezt már ezerszer megcsináltam - morgolódott Lindros.
Az ügynök rá sem hederített, bekapcsolta a retinavizsgálót, s a kijelzőt figyelte, ahogy Lindros jobb szeme közepét
vizsgálta. Rögzítette a képet, s a leolvasó automatikusan összehasonlította a retinamintát az archívumban lévővel.
Tökéletesen azonosak voltak.
- Isten hozta idehaza, igazgatóhelyettes úr! - Az ügynök mosolygott, kezét nyújtotta. - Szabad belépést nyert a Zord
Házba. Balra a második ajtó. Mr. Bourne, az öné jobbra a harmadik.
Fejével a lift felé intett, amelyet akkor szereltek be, amikor a CIA megvásárolta a birtokot. Mivel ő irányította, az ajtók
nyitva álltak, a fülke türelmesen várta a „vendégeket". A csillogó, rozsdamentes acéllal borított kabinban nem volt szükséges
számokat vagy gombokat megnyomni. Ez a lift az alagsorba vitt, ahol durva betonfalú folyosók, klausztrofóbiát keltő ablak -
talan szobák, orvosok és pszichológiai szakemberek valóságos serege által működtetett rejtélyes laboratóriumok várták őket,
mint a középkori kínzatások szörnyűséges kamrái.
A CIA-nál mindenki tudta, hogy ha valakit a Zord Házba visznek, az annyit jelent, hogy valami rettene tesen rosszul
alakult. Ez volt az ideiglenes szálláshelye a disszidenseknek, a kettős ügynököknek, a cselekvőképteleneknek és az
árulóknak.
Utóbb ezekről az emberekről senki sem hallott többé, sorsuk az ügynökségen belül vég nélküli félel metes pletykák
forrása volt.
Bourne és Lindros leért az alagsorba. Kiléptek a folyosóra, amely ki tudja, milyen tisztítószertől és savtól szaglott. Egy
pillanatig egymással szemben álltak. Nem volt több mondandójuk. Kezet fogtak, mint a véres arénába belépni készülő
gladiátorok, aztán elváltak.
Jobbra a harmadik ajtó mögött Bourne lehuppant egy támlás székre, amely a padlóhoz volt rögzítve. A feje fölött hosszú,
acélráccsal védett neon világítótest zúgott; ahogy egy bögöly köröz az ablaküvegnél. A lámpa megvilágított egy fémasztalt
és egy másik széket, ezek is a padlóhoz voltak csavarozva. Az egyik sarokban amolyan börtönbe való, rozsdamentes acél ból
készült toalett és parányi mosdó állt. A szoba ezt leszámítva teljesen csupasz volt, csak egy tükör volt az egyik falon,
amelyen át megfigyelhette, akinek feladatául jutott, hogy őt kihallgassa.
Két órán át várakozott, egyedüli társasága az engesztelhetetlenül zúgó fénycső volt. Aztán hirtelen kitárult az ajtó. Egy
ügynök lépett be, leült az asztal másik oldalán. Egy kis magnetofont vett elő, bekapcsolta, az asztal tetején szétnyitott egy
dossziét, s elkezdte feltenni a kérdéseit.
- Mondja el a lehető legrészletesebben, mire emlékszik attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett a Ras Dashen északi
oldalára, egészen odáig, hogy felszálltak a helikopterrel a fedélzeten a célszeméllyel.
Mialatt Bourne beszélt, kihallgatója figyelme egy pillanatra sem lankadt. Középkorú férfi volt, közepes magasságú,
magas homlokába fésülte ritka, gyérülő haját. Csapott álla fölött egy róka ravasz szeme villant. Egyszer sem nézett
egyenesen Bourne-ra, inkább a szeme sarkából méregette, mintha így jobban belelátna a gondolataiba vagy legalábbis
megfélemlíthetné. .
- Milyen állapotban volt az illető, amikor rátalált? A kihallgató megkérte Bourne-t, hogy ismételje meg a már
elmondottakat. Ez bevett kihallgatási módszer volt, hogy így különítsék el a hazugságot az igazságtól. Ha az alany hazudik, a
története előbb-utóbb módosul. - Meg volt kötözve, a szája kipeckelve.
Nagyon soványnak látszott, mint most is, mintha fogva tartói csak minimális ennivalót adtak volna neki.
- Képzelem, milyen nehezen sikerült eljutnia a helikopterhez.
 - A legkeservesebbek az első lépések voltak számára. Meg is fordult a fejemben, hogy esetleg cipelnem kell majd. Az
izmai görcsöt kaptak, szinte nulla volt az állóképessége. Etettem vele néhány fehérjerudat, az segített. Egy óra múlva sokkal
stabilabban járt.
- Mit mondott először? - kérdezte színlelt kedvességgel a kihallgató.
Bourne tudta, hogy minél közömbösebben tesznek fel egy kérdést, az annál fontosabb a kihallgató számára. - Teszem,
amit tennem kell.
A kihallgató a fejét rázta. - Úgy értem, amikor először meglátta magát. Amikor kivette a szájából a pecket.
- Megkérdeztem, jól van-e...
A kihallgató a mennyezetet bámulta, mintha unatkozna. - Erre ő egész pontosan mit is mondott?
Bourne arca rezzenéstelen maradt. - Bólintott. Egy szót sem szólt.
A kihallgató értetlenül nézett, biztos jeleként annak, hogy rá akarja szedni Bourne-t. - Miért nem? Az ember azt hinné,
hogy több mint egy heti fogság után ki kívánkozba belőle valami...
Nem volt biztonságos. Ez volt az a helyzet, amikor minél kevesebbet beszélünk, annál jobb. Tudta ezt.
A kihallgató ismét a szeme sarkából fixírozta Bourne-t. - Tehát a magához intézett első szavai...
- Közöltem vele, hogy csak úgy tudunk megmenekülni, ha felmászunk a sziklakürtőn, mire ő azt mondta: „Teszem, amit
tennem kell".
A kihallgatót szemlátomást mindez nem győzte meg. - Rendben. Lépjünk túl ezen. Maga szerint milyen volt akkor a
mentális állapota?
- Rendben lévőnek tűnt. Ki akart onnan kerülni.
- Nem voltak tájékozódási zavarai, nem mutatkozott rajta emlékezetkiesés?
- Nem, egyáltalán nem.
- Nagyon magabiztosnak tűnik, Mr. Bourne. De mintha magának is lennének problémái a memóriájával, vagy tévednék?
Bourne tudta, hogy csapdába akarják csalni, ezért lazítani próbált. Akárhányszor hazugságon akarták kapni, de nem
sikerült, vallatóinak mindig kapaszkodót kínált az ő emlékezetvesztése. - Múltbeli eseményekről ne kérdezzen. De a tegnapi
napról, az előző hétről, a múlt hónapról kristálytiszták az emlékeim.
A kihallgató pillanatnyi habozás nélkül neki szegezte a kérdést. - Átesett az alany agymosáson, átállították?
- A folyosó túloldalán lévő ember Martin Lindros. Az a Martin Lindros, aki mindig is volt - felelte Bourne. - A hazafelé
tartó repülőúton olyan dolgokról beszélgettünk, amelyekről csak mi ketten tudtunk.
- Kérem, fogalmazzon pontosabban.
- Azonosította a terrorista Fadit. Fantomképet rajzolt róla. Nagy áttörés a mi szemszögünkből. Azelőtt Fadi csupán egy
név volt. Martin révén tudjuk Fadi jobbkezének, Abbud ibn Aziznak a nevét is.
A kihallgató további kérdésekkel bombázta; nem egyet közülük más szavakkal megfogalmazva már korábban is feltett.
Bourne türelmesen válaszolt mindre. Semmi sem tudta megzavarni a nyugalmát.
Olyan hirtelen, ahogy elkezdődött, véget ért a kihallgatás. Vallatója köszönet vagy magyarázat nélkül kikapcsolta a
magnetofont, jegyzeteivel együtt a hóna alá csapta, és kiment a szobából.
Újabb várakozás következett, amit egy másik, fiatalabb ügynök megjelenése tört meg. Egy tálcán ennivalót hozott. Aztán
szó nélkül távozott.
Bourne órája szerint este hat óra múlt - egy egész napja ráment a vallatásra -, amikor legközelebb kinyílt az ajtó.
Bourne, aki azt hitte, hogy őt már semmi nem lepheti meg, ledermedt, amikor a CIA igazgatóját látta belépni. Az Öreg
csak állt, hosszú ideig nézte őt. Az arcán egymással viaskodó érzelmeket látott felvillani, de szó nem hagyta el a száját. Nem
kevés erőfeszítésébe kerülhetett egyáltalán eljönni ide, de most a torkán akadt a mondandója.
Végül mégis hangjára talált. - Megtartotta az ígéretét. Hazahozta.
- Martin a barátom. Nem hagyhattam cserben.
- Tudja, Bourne, nem titok, hogy azt kívánom, bár sose ne találkoztam volna magával. - Az Öreg a fejét csóválta. - Maga
egy megoldatlan rejtély.
- Magamnak is az vagyok.
Az igazgató többször pislogott. Aztán sarkon fordult, kisétált, s nyitva hagyta az ajtót. Bourne fölkelt. Feltételezte, hogy
szabadon távozhat; ahogy Martin is. Csak ez számított. Martin átment a fizikai és pszi chológiai vizsgálatok fárasztó
sorozatán. Mindketten túlélték a Zord Házat.

A Typhon igazgatói székében ülő Matthew Lerner abban a pillanatban tudta, hogy valami nincs rendjén, amikor meghallotta
a tapsot. Elfordult a számítógéptől, ahol éppen a Typhon elektronikus fájljainak új katalogizálási rendszerét tervezgette.
Felállt, átment az igazgatói irodán s kinyitotta az ajtót. Valóságai letaglózta a látvány. A Typhon csapatá nak tagjai
Lindros körül nyüzsögtek. Mindannyian mosolyogtak, nevetgéltek, lelkesen szorongatták Lindros kezét - ha éppen nem
tapsoltak.
Lerner alig hitt a szemének. Itt jön Cézár, gondolta keserűen. És az Öregnek meg sem fordult a fejében, hogy szóljon a
visszatéréséről. Ellenszenv és irigység kavargott benne, amint nézte a lassan, diadalmas tábornoki léptekkel feléje lépkedő
„tékozló fiút". Mit keresel itt? Hogyhogy nem haltál meg?
Nem csekély erőfeszítés árán mosolyt kínlódott az arcára és kezet nyújtott.
- Üdv a visszatérő hősnek.
Lindros visszamosolygott rá. Látszott, hogy tisztában van a helyzet iróniájával. - Kösz, Matthew, hogy melegen tartottad
a székem.
Lerner mellett beviharzott az irodába. Ott állt, mint a cövek, és leltárba vette az iroda berendezését. - Micsoda, nincs
újrafestve a szoba? - Ahogy Lerner utánament, folytatta: - Szóbeli tájékoztatás elég lesz, mielőtt fölmegyek.
 Lerner tette, amire kérték, s közben összeszedte személyes holmijait. Amikor végzett, Lindros meg szólalt. - Hálás
lennék, ha úgy kapnám vissza az irodát, ahogyan itt hagytam, Matthew.
Lerner futó pillantást vetett rá, aztán gondosan visszarakta a fényképeket, nyomatokat és az egyéb elpakolt dolgokat,
amelyeket reményei szerint nem akart soha viszontlátni. Gyakorlott parancsnokként tudta, mikor kell elhagynia a csatateret.
Abban a biztos tudatban tette ezt, hogy háború folyik, és még csak most kezdődött el.

Három perccel azután, hogy Lerner elhagyta a Typhon irodáit, megszólalt Lindros telefonja. Az Öreg volt az.
- Lefogadom, hogy jó érzés az íróasztal mögött ülni.
- El sem tudja képzelni - felelte Lindros.
- Isten hozott itthon, Martin. A legőszintébben mondom. Felbecsülhetetlen értékű a Dujja szándékait megerősítő
információ, amit szereztél.
- Igen, uram. Már kidolgoztam egy lépésről lépésre haladó tervet a felszámolásukra.
- Rendes ember vagy - mondta az igazgató. - Állítsd össze a csapatodat, és nyomulj tovább, Martin. Amíg a helyzet
válságos, a megbízatásod CIA-küldetés. E pillanattól korlátlan hozzáférésed van minden CIA-forráshoz.
- Elvégzem a munkát, uram.
- Számítok rád, Martin - jelentette ki az igazgató.
- Ma este a vacsoránál meghallgatom a beszámolódat. Pontosan nyolckor.
- Örömmel várom, uram.
Az igazgató megköszörülte a torkát. - És mit javasolsz, mit tegyünk Bourne-nal?
- Nem értem, uram.
- Ne játszadozzál velem, Martin. A pasas veszedelmes, mindketten tudjuk.
- Ő hozott haza, uram. Kétlem, hogy bárki más képes lett volna erre.
Az Öreg eleresztette a füle mellett Lindros szavait.
- Példátlan méretű és súlyú nemzeti válság kellős közepén vagyunk. Egyáltalán semmi szükségünk egy elszabadult
hajóágyúra. Azt akarom, hogy szabadulj meg tőle.
Lindros fészkelődött a székében, a fagyos eső ezüstös cseppjeit bámulta az ablakon keresztül.
Gondolatban feljegyezte, hogy ellenőrizze, késik-e Bourne repülőgépe. Beleszólt a reggeli csöndbe: - Talán még hasznát
vehetnénk.
- Ó, nem, nem, szó sincs róla. Az az ember kilencszeresen el van átkozva. - Az igazgató kis szünetet tartott. - Tudom,
hogy kettőtök között kialakult valami kötelék, de ez egészségtelen. Bízz bennem, tudom, mit beszélek. Jusson eszedbe, hogy
három éve temettük el Alex Conklint. Mindenki számára veszedelmes túl közel kerülni ehhez az emberhez.
- Uram...
- Ha ez segít, egy utolsó lojalitási vizsgafeladatot kapsz, Martin. Ezen múlik, folytathatod-e a Typhon nal. Fölösleges
emlékeztetni rá, hogy valaki ott liheg a sarkadban. Minden kapcsolatot meg kell szakítanod Jason Bourne-nal. Nem kaphat
információt - semmilyet - sem az irodádból, sem bárhonnan máshonnan az épületből. Világos?
- Igenis, uram. - Lindros bontotta a vonalat.
A vezeték nélküli telefonnal a kezében felállt, az ablakhoz lépett, arcát nekitámasztotta az üvegnek, érezte, ahogy
szétárad benne a hideg. Megmaradtak csontig hatoló fájdalmai, azzal a fejfájással együtt, amelyet elmulasztott megemlíteni a
CIA orvosainak, s amely sosem múlt el. Mind elevenen emlékeztették a vele történtekre, arra, milyen hosszúra nyúlt utazása.
Egy számot tárcsázott, s a füléhez emelte a telefont. - Pontos Bourne gépe? - A válasz hallatán bólintott. - Jó. A
Washingtoni Nemzetin van? Találkozott vele? Kitűnő, visszajöhet. Igen. - Bontotta a kapcsolatot. Akármi történjék is itt,
Bourne úton van Odessza felé.
Íróasztalához visszatérve bekapcsolta a belső telefonvonalat, és szólt a titkárnőjének, hogy azonnal szervezzen meg egy
telefonértekezletet a Typhon tengerentúli ügynökeivel. Amikor ez megtörtént, bekapcsolta a hangszórót a tanácsteremben,
ahová sürgős értekezletre összehívta a Typhon teljes washingtoni személyzetét. Ismertette velük a fenyegetés általa is mert
minden részletét, majd felvázolta a tervét. Négyfős csapatokra osztotta embereit, kijelölte feladataikat, amelyekhez, mint
mondta, azonnal hozzá kell fogniuk.
- E pillanattól fogva minden egyéb megbízatás be van fagyasztva - közölte velük. - A Dujja megtalálása és megállítása az
első és egyetlen fontos cél. Amíg ezt el nem érjük, senki nem mehet szabadságra. Szokjatok hozzá, emberek. Éjjel-nappali
vészforgatókönyv szerint dolgozunk.
Amikor látta, hogy a parancsait megelégedésére teljesítik, elindult Soraya lakására, hogy mindazt, amit Matthew Lerner
elcseszett vele kapcsolatban, helyrehozza. Az autóban bekapcsolta titkosított mobiltelefonját, és egy odesszai számot hívott.
Amikor beleszólt az ismerős hang, Lindros közölte: - El van intézve. Bourne holnap délután, helyi idő szerint 440-kor
érkezik Münchenből. - Áthajtott egy piros lámpán, és jobbra fordult. Soraya háza három sarokra volt. - Tartsátok rövid
pórázon, ahogy megbeszéltük... Nem, egyszerűen meg akarok róla bizonyosodni, hogy nem döntöttetek hirtelen a terv
megváltoztatása mellett. Akkor minden rendben. Odatalál a kioszkhoz, mert azt hiszi, ott van Lemontov székhelye. Mielőtt
kiderítené az igazságot, öljétek meg.
 MÁSODIK KÖNYV

Tizenkettő

Odesszában, a parton, sok másik között, van egy kioszk, amelyik a Fekete-tengerre néz. Ütött-kopott, szürke, mint a
partvonalat csapkodó víz. Bourne megpiszkálja a kioszk oldalsó ajtaját, majd beoson. Hol az a személy, akit cipelt? Nem
emlékszik, de látja, hogy a kezét vér borítja. Erőszakos halál szagát érzi magán. Mi történt? - töpreng. Nincs idő, nincs idő!
Valahol ketyeg egy óra, mennie kell.
A kioszk, amelynek tele kellene lennie élettel, olyan csöndes, mint egy temető. Hátul egy ablaktalan konyha,
fénycsövekkel élesen megvilágítva. Az üvegen át mozgást lát, leguggol, utat talál a sörös és üdítőitalos ládák között, amelyek
úgy vannak egymásra tornyozva, mintha egy székesegyház oszlopai lennének. Egy férfi körvonalait látja, akinek a
megölésére küldték őt ide, s aki minden tőle telhetőt megtett, hogy összezavarja és lerázza.
De hiába.
Készül megtenni a végső lépést célpontja felé, amikor a tőle balra észlelt mozgás arra készteti, hogy megpördüljön. Az
árnyékból egy nő jön feléje -Marie! Mit keres Odesszában? Honnan tudta, hogy ő hol van?
- Kedvesem - szólal meg a nő. - Gyere velem, gyere el innen.
- Marie. - Erzi, hogy a pánik összeszorítja a mellkasát. - Te nem lehetsz itt. Túl veszélyes.
- Feleségül menni hozzád, az volt veszélyes, kedvesem. Az sem állított meg.
Eles hangú halottsiratás kezdődik, visszhangot vet a benne tátongó ürességben. - De te most halott vagy.
- Halott? Igen, azt hiszem, az vagyok. - Ráncba szaladó homloka egy pillanatra megtöri arca szépségét. - Miért nem
voltál ott, kedvesem? Miért nem védtél meg engem és a gyerekeket? Most élnék, ha nem jártál volna a földgolyó másik felén,
ha nem azzal a nővel lettél volna.
- Nővel? - Bourne szíve gőzkalapácsként ver, kétségbeesése exponenciálisan nő.
- Szakértője vagy, hogy mindenkinek hazudj, kivéve engem, kedvesem.
- Ezt hogy érted?
- Nézz a kezedre.
Lenéz a tenyere redőibe száradt vérre. - Kinek a vére ez?
Választ várva - esdekelve érte - felnéz. De Marie eltűnt. Nincs más ott, mint a vörös fény, amely úgy árad szét a padlón,
mint egy sebből folyó vér.
- Marie - szól halkan. - Marie, ne hagyjál eV.

Martin Lindros egész sokáig utazott foglyul ejtői kíséretében. Helikopteren repültek, majd némi várakozást követően egy kis
sugárhajtású gépen, amely legalább egyszer megállt, hogy üzemanyagot vegyen fel. Ebben nem volt biztos, mert épp elaludt,
vagy beadtak neki valamit, hogy aludjon. Nem mintha számított volna. Tudta, hogy már nincs a Ras Dashenen. Távol jártak
Északnyugat-Etiópiától, távol Afrikától.
Jason. Mi történt Jasonnal? Él-e vagy meghalt? Jasonnak nyilvánvalóan nem sikerült őt időben megtalálnia. Nem akart
arra gondolni, hogy Jason halott. Nem hinné el, még ha maga Fadi mondaná is neki. Túl jól ismerte Bourne-t. Ő mindig
megtalálta a módját, hogy fölforgassa a frissen rálapátolt földet, hogy kimásszon a sírjából. Jason él, ebben Lindros biztos
volt.
Azon tűnődött, számít-e ez. Rájött-e Jason, hogy Karim al-Dzsamil foglalta el az ő helyét? Ha átejtet ték, akkor - még ha
túlélte is a Ras Dashen-i mentőkísérletet - mostanra felhagyott a kereséssel. Egy még rosszabb forgatókönyvtől kiverte a
jeges veríték. Mi van, ha Jason megtalálta Karim al-Dzsamilt, s visszavitte a CIA központjába? Isten a mennyekben, ezt ter-
vezte kezdettől fogva Fadi?
Teste oldalra billent és remegés futott rajta végig, amikor a repülő felszálló légáramlatba került. Hogy megtartsa magát,
nekidőlt a gép hideg, homorú falának. Egy pillanattal később megtapogatta az arca felét borító kötést. Alatta volt az üreg,
ahol egykor a jobb szeme volt. Ez a mozdulat szokásává vált. A feje elmondhatatlan fájdalomtól lüktetett. Mintha tűzben
égne a szeme, amely többé már nem az övé volt. Fadi fivére, Karim al-Dzsamil ibn Hamid ibn Asef al-Vahhib látta rajta
keresztül a világot. Eleinte ez a gondolat fölkavarta a gyomrát, gyakran és gyötrelmesen hányt, mint egy belőtt kábszeres.
Most már csupán a szíve sajdult bele.
A testén elkövetett erőszak, szervének kioperálása, miközben még élt, olyan rettenet volt, amelyből sosem gyógyul ki.
Számtalanszor, amikor még pisztrángot horgászott kint, az ezüstös tavon, felmerült benne az öngyilkosság gondolata, de
komolyan sosem vette fontolóra. Az öngyilkosság a gyávák menedéke.
Ráadásul nagyon is élni akart, már csak azért is, hogy bosszút álljon Fadin és Karim al-Dzsamilon.
Bourne összerándult. Hirtelen fölébredt. Körülnézett, egy pillanatra nem tudott tájékozódni. Hol van? Egy íróasztalt,
éjjeliszekrényt, a fény ellen behúzott függönyöket látott. Jellegtelen, nehéz, kopott bútorokat. Ez egy szállodai szoba. De
hol?
Kimászott az ágyból, végigcsoszogott a foltos szőnyegen, széthúzta a vastag függönyöket. Ragyogó fény ömlött el az
arcán és a mellén. Hunyorgott a nap apró, éles sugaraiban - arany a víz mélyszürke felszínén. A Fekete-tenger. Odessza.
Álmodott Odesszáról vagy csak emlékezett rá?
Megfordult, agya még tele volt az álombéli képekkel, amelyek belenyúltak a kékes reggelbe. Marie járt volna
Odesszában? Soha! Akkor miért bukkant fel abban az emlékfoszlányban...?
Odessza!
Ehhez a városhoz kötődik az emléktöredék. Ő már járt itt korábban is. Azért küldték ide, hogy öljön meg... valakit. De
kit? Fogalma sem volt róla.
Visszaült az ágyra, megdörgölte a szemét. Még mindig hallotta Marie hangját.
Most élnék, ha nem jártál volna a földgolyó másik felén, ha nem azzal a nővel lettél volna. Nem vádlón mondta.
Szomorúan.
Mit számít, merre volt, mit csinált? Nem volt mellette. Marie telefonált. Azt mondta, megfázott, ennyi. Majd egy
második hívás, ami után félőrült lett a bánattól. És a bűntudattól.
Ott kellett volna lennie, hogy megóvja a családját, ahogy ott kellett volna lennie, hogy megóvja az első családját is. A
történelem megismételte önmagát, ha nem is pontosan, de tragikusan hasonló módon.
A helyzet iróniája, hogy a katasztrófa színhelyétől való, kilométerekben kifejezhető távolság volt az, ami a bensőjében
tátongó fekete üresség peremére sodorta. Ebbe belebámulva ismét azt a régi, túláradó kétség beesést érezte; annak
szükségességét, hogy megbüntesse magát - vagy megbüntessen valaki mást.
Teljesen, tökéletesen egyedül érezte magát. Számára ez mélységesen nyugtalanító állapot volt, mintha kilépett volna
önmagából, ahogy az ember álmában teszi. Csakhogy ez nem álom volt, hanem a valóság. Nem először tűnődött el rajta,
hogy ítélőképességét nem rontja-e pillanatnyi érzelmi felindultsága. Bizonyos rendellenességekre nem talált logikus ma -
gyarázatot: Hiram Cevik kihozatala a CIA börtönéből; idejövetele és az, hogy nem tudja, hol van. Rövid, kétségbeejtő
pillanatra elgondolkodott, vajon Marie halála szétzúzta-e az énjét, hogy a finom szálak, amelyek összetartották többszörös
személyazonosságát, elpattantak-e. Elveszítem az eszemet?
Megszólalt a mobiltelefonja.
- Jason, merre van? - Soraya volt az.
- Odesszában - felelte alig érthetően. Mintha vattával lett volna tele a szája.
A nő szaporán vette a levegőt. Aztán: - Mi a csudát keres ott?
- Lindros küldött. Azt a nyomot követem, amelyet tőle kaptam. Azt hiszi, egy Lemontov nevű ember pénzeli a Dujját.
Edor Vladovics Lemontov. Bűnszövetkezet: kábítószer, nagy valószínűséggel. Ismerősen cseng a név?
- Nem, de utánanézek a CIA adatbázisában.
Soraya röviden beszámolt a Hotel Constitution-ban történtekről. - Az egyetlen igazi furcsaság, hogy nagyon szokatlan
égésgyorsítót, szén-diszulfidot használtak. A barátnőm még sosem találkozott ilyesmivel.
- Mire használják?
- Főleg cellulózgyártásban, mindenféle kénvegyületeknél. Talajfertőtlenítéshez, bányászati eljárásoknál flotációs
összetevőként. Régebben hűtőgépekben és tűzoltó készülékeknél is. Azt mondta, szerinte azért választották ezt, mert
alacsony a gyulladáspontja.
Bourne bólintott, s közben egy Isztambulból üresen bepöfögő olajszállító tankert nézett. - Könnyen berobban.
- Nagyon hatásos. Szétvetette a lakosztályt. Minden nyomot felégetett. Szerencsénk volt a pótfog gal, amit a fürdőkád
lefolyója óvott meg. Semmi egyéb értékelhető nem maradt, még egy azonosításra alkalmas test sem.
- Fadi nyomára bukkantunk a lefolyóban - jegyezte mieg szárazon Bourne.
Soraya felnevetett. - Az a Lemontov érdekelne engem, mert eszembe jutottak a régi hűtőszekrények és tűzoltó
készülékek, amelyeket az Egyesült Államokban betiltottak, de másutt valószínűleg nem, mint például Kelet-Európában,
Ukrajnában, Odesszában.
- Álljon rá erre a vonalra - mondta Bourne, s bontotta a vonalat.

Bár már éjjel egy is elmúlt, Martin Lindros a számítógépénél ült, információkat táplált be. A Mesa kód még érvényben volt a
CIA-nál. Válsághelyzet alakult ki, minden szabadságolást felfüggesztettek. Az alvás olyan luxus volt, amelyet senki sem
engedhetett meg magának.
Halk kopogás, majd Soraya dugta be a fejét, s kérdőn nézett a férfira. Lindros intett, hogy bejöhet. A nő becsukta maga
mögött az ajtót. Leült az íróasztal előtti székre, s letett valamit az asztalra.
- Mi ez? - kérdezte Lindros.
- Egy pótfog. Egy barátnőm - gyújtogatási szakértő a tűzoltóság nyomozói csoportjánál - vont be az ügybe. - Soraya
korábban már tájékoztatta a Consti-tution Hotelban történtekről. - Ezt a valamit találta Silverék lakosztályában, és nem
nagyon tud magyarázatot adni rá. De mi tudjuk, hogy álcázáshoz használják... a profik.
A férfi fölemelte a pótfogat. - Igen. Jason egyszer mutatott valami ilyesmit. Arra való, hogy elváltoztassa az ember
megjelenését.
Soraya bólintott. - Elégséges bizonyíték ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, Jakov Silver valójában Fadi volt, a
fivére egy másik terrorista, s ők a felelősek a tűzesetért.
- De mintha találtak volna a lakosztályban egy holttestet is. Az nem Silveré volt?
 - Túl szép lenne. Több mint valószínű, hogy a holttest egy pakisztáni pincéré. A Silver testvérpár mint olyan soha nem is
létezett.
- Ügyes - morogta Lindros, miközben az ujjai között forgatta a pótfogat. - De ezzel most már nem sokra megyünk.
- Ellenkezőleg. - Soraya kicsippentette kezéből a porcelándarabkát. - Megyek, ki tudom-e deríteni, ki készítette.
Lindros egy pillanatra belefeledkezett gondolataiba.
- Nincs egy órája, hogy beszéltem Bourne-nal - vetette oda mintegy mellékesen Soraya.
- Tényleg?
- Megkért, hogy álljak rá egy Edor Vladovics Lemontov nevű drogbáróra.
Lindros az asztalra könyökölt, s összeérintette ujjai hegyét. A helyzet azzal fenyegetett, hogy kicsú szik talpa alól a talaj.
Ügyelve hangja semlegességére, így szólt: - És mit derített ki?
- Még semmit. Először a pótfogról akartam tájékoztatni.
- Jól tette.
- Kösz, főnök. - A nő felállt. - Na, most órákig meresztgethetem a szememet.
- Felejtse el a kutatást. Nekem nem sikerült semmit sem találnom arról a gazemberről. Bárki is ő, hatékonyan fedezi
magát. Éppen olyan fajta, amilyet a Dujja pénzemberként használna. - Lindros már hátat fordított számítógépe
képernyőjének. - Azt akarom, hogy üljön fel a következő odesszai repülőgépre. Azt akarom, hogy segítsen Bourne-nak.
Soraya láthatóan meglepődött. - Nem fog neki tetszeni.
- Nem is kell, hogy tetsszen neki - felelte kurtán Lindros.
Amikor Soraya a pótfogért nyúlt, Lindros a markába szorította. - Erről magam gondoskodom.
- Uram, ha megengedi, már így is rengeteg dolga van.
Lindros a nő arcát fürkészte. - Soraya, én akartam közölni magával a következőt. Egy vakondok volt a Typhonon belül. -
Hallotta, ahogy a nő mélyen beszívja a levegőt, s ez örömére szolgált. Kihúzott egy fiókot, és az asztal fölött áttolt egy előre
odakészített, vékony dossziét.
Soraya felkapta, felnyitotta a borítólapot. Ahogy olvasni kezdett, érezte, hogy könnyek homályosítják el a látását. Tim
Hytner volt az. Végül Bourne-nak igaza volt. Hytner a Dujjának dolgozott.
Felnézett Lindrosra. - Miért?
A férfi megvonta a vállát. - Pénz. A dossziéban minden benne van. Az elektronikus nyom visszavezet a Kajmán-
szigetekre. Hytner koldusszegényen született, nem? Az apja hosszú ideje egy gyógyintézetben van, amiért az
egészségbiztosító nem fizet, nem igaz? Az anyjának nincs említésre érdemes pénze. Mindenkinek van gyengéje, Soraya.
Még a legjobb barátjának is.
Elvette a nőtől a dossziét. - Felejtse el Hytnert, ő már a múlt. Magának dolga van. Az akarom, hogy minél előbb
Odesszában legyen.
Amikor hallotta, hogy becsukódott az ajtó, Lindros hosszan nézett rá, mintha azon keresztül is látná, amint a nő elmegy.
Igen, igen - gondolta. Odesszában megölnek, mielőtt kitalálhatnád, ki készítette a pótfogai.

Tizenhárom

Bourne bejelentkezett a Szamarin Hotelba, egy meglehetősen lepukkant, mamutméretű épületbe a tengerparton,
közvetlenül szemben a Tengeri Személyforgalmi Kikötőállomással, ahol menetrend szerint járnak az átkelőhajók. A fényes,
ultramodern Odessza Hotelt legutóbbi itt járta óta húzták fel a hatalmas, tengeri kikötői rakparton. Szemében annyira nem
idevalónak tűnt, mint egy Dolce & Gabbana öltöny egy hajléktalanon.
Megborotválkozott, megfürdött és átöltözött, mielőtt lement a hatalmas, álmos hangulatot árasztó előcsarnokba, amely
olyan díszes volt, mint egy kora tizenkilencedik századi húsvéti csokor. Valójában az egész hotel kora tizenkilencedik
századi hangulatot árasztott az öblös, kirojtosodott bársonybútoroktól kezdve a virágmintás tapétákkal borított falakig.
A kikötőre néző, napfényes étteremben, pirospozsgás üzletemberek között megreggelizett. Enyhén odaégett vajtól és
sörtől szaglott a helyiség. Amikor a pincér odahozta a számlát, megszólalt: - Ebben az évszakban hová menjen az ember, ha
jól akarja magát érezni?
Bourne oroszul beszélt. Bár ez Ukrajna, Odesszában az orosz volt a hivatalos nyelv.
- Az Ibitza zárva van - felelte a pincér -, mint minden klub Árkádiában. - Árkádia a tenger menti kerület volt; nyaranta a
strandokon hemzsegnek a fiatal, gazdag orosz nők és a prédára leső férfi turisták. - Attól függ. Mit kedvel, nőt vagy férfit?
- Egyiket sem - mondta Bourne. Az orrához emelte az ujját, hangosan levegőt vett.
- Ja, az az üzlet egész éven át nyitva van - válaszolt a pincér. Sovány, görnyedt, koravén férfi volt. - Mennyire van
szüksége?
- Többre, mint amennyit maga szerezni tudna nekem. Nagykereskedelemben utazom.
- Az egészen más történet - mondta óvatosan a pincér.
- Magának ennyit kell tudnia. - Bourne odatolt egy köteg amerikai pénzt.
A pincér pillanatnyi tétovázás nélkül eltüntette. - Ismeri a Privoz piacot?
- Megtalálom.
- Tojás sor, harmadik stand a keleti végén. Mondja azt Jevgenyij Fjodorovicsnak, hogy barna tojást akar, csak barnát.
A Szamarin, miként Odessza egész óvárosa, neoklasszikus stílusban épült, ami annyit tett, hogy el-franciásodott. Aligha volt
ez meglepő, mivel Odessza alapító atyáinak egyike Richelieu herceg volt, aki a város főépítésze és tervezője volt az 1800-as
évek elején, amikor tizenegy évig kormányzóként tevékenykedett. Az itt száműzetésben élő orosz költő, Alekszandr Puskin
volt az, aki azt mondta, Európa illatát érzi az odesszai üzletekben és kávézókban.
Az árnyas, hársfáktól szegélyezett Primorszkaja utcán Bourne-t azonnal csípős, nedves szél fogadta, amely arcát
megcsapva kipirosította a bőrét. Délre, messze kint a vízen, sűrű és sötét felhők úsztak alacsonyan, havas esővel áztatva a
libabőrös hullámokat.
A tenger felől áramló sós levegő lélegzetelállító erővel hozott elő emlékeket. Éjszaka Odesszában, vér a kezén, egy, a
halál mezsgyéjén táncoló élet, a célszemély kétségbeesett keresése, amely elvezetett a kioszkhoz, ahol megtalálta a keresett
célpontot.
Tekintete a szárazföld felé fordult, a teraszosan kiképzett szintek felé, amelyek a domboldalon futottak felfelé, mintegy
őrizve a handzsár alakú kikötőt. A hotel öreg portásától kapott térképet tanulmányozva felszökkent egy éppen lassító
villamosra, amely elviszi az Italianszkij Boulevard-on lévő vasútállomáshoz.
A gazdák Privoz piacán, kőhajításnyira az állomástól, a hullámos bádogtető alatt élelmiszerek és termények sorakoztak
hatalmas mennyiségben. Az árusok pultjait derékig érő betonlapok mögött állították fel, ami Bourne-t a washingtoni
terrorizmus elleni torlaszokra emlékeztette. Összetákolt bódék és fekhelyek vették körbe a piacot. A gazdák nem csak a
közelből érkeztek, s azok, akiknek nagy távolságokat kellett megtenniük, olykor itt aludtak éjszakánként.
Odabent hangok, szagok, különböző nyelvű - orosz, ukrán, román, jiddis, grúz, örmény, török - kiáltások kavalkádja
fogadta. Sajtszag keveredett a friss húséval, zöldségekével, gyógynövényekével és tollfosztott baromfiéval. Bourne
asszonyok hosszú sorát látta molyrágta kardigánban és fejkendőben, ők a Török sor árudéiban dolgoztak. Az avatatlan
szemlélő csupán zavaros összevisszaságot láthatott a piaci áruspultok tömkelegében, amelyeknek tagbaszakadt vásárlók
nyomták tekintélyes pocakjukat.
Több embertől is útmutatást kérve Bourne átvágott a Tojás sor lüktető zsivaján. Miután sikerült kiismernie magát,
odament a keleti végtől számított harmadik pulthoz, amely a többihez hasonlóan roskadozott az árutól. Egy kivörösödött
arcú nő és egy testes férfi - feltehetően Jevgenyij Fjodorovics - lázasan tojást cserélt pénzre. Bourne a pultnak a férfi felé eső
oldalán várakozott, s amikor sorra került, megszólalt: - Maga Jevgenyij Fjodorovics?
A férfi hunyorogva nézett rá. - Ki kérdi?
- Barna tojásokat keresek, csak barnákat. Azt mondták, jöjjek ide, s keressem Jevgenyij Fjodorovicsot.
A férfi mordult egyet, előrehajolt, s mondott valamit társnőjének. Az bólintott, de nem szakította félbe a gyakorlott
ütemben folyó tojásrakodást, és kopott ruhájának külső zsebébe lapátolta a kapott pénzt.
- Erre - mondta egy intéssel Jevgenyij. Belebújt egy ócska gyapjúkabátba, előjött a betontorlasz mögül, s kivezette
Bourne-t a piac keleti oldalán. Átvágtak a Szrednyefontanszkaja téren, s rátértek a Kulikov-mezei térre. Az égbolt most fehér
volt, mintha óriási felhő szállt volna alá a mennyekből, hogy betakarja a várost.
Az egyenletes, árnyéktalan fény a fotósok álma. Mindent megmutatott.
- Amint látja, ez a tér nagyon szovjet, nagyon csúnya, nagyon retro, de a szó jó értelmében - mondta Jevgenyij
Fjodorovics csipetnyi ironikus humorral. - Mégis arra szolgál, hogy a múltra, az éhezésre és tömegmészárlásokra
emlékeztessen bennünket.
Sétáltak, amíg odaértek egy tíz méter magas emlékműhöz. - A kedvenc helyem üzletek lebonyolítására: Lenin lába előtt.
A régi időkben a kommunisták szoktak itt gyűlésezni. - Húsos válla felemelkedett, majd leereszkedett. - Hát létezik ennél
jobb hely? Lenin figyel minket, mint valami gyatra védőszent, aki meggyőződésem szerint a pokol legmélyebb bugyrára
ítéltetett.
Ismét hunyorított egyet. Olyan szaga volt, mint egy csecsemőnek, tejé és cukoré. Bozontos szemöldök kandikált ki sűrű
barna haja alól, amely mindenfelé úgy göndörödött, mint egy nagy marék acélforgács.
- Szóval barna tojást kíván.
- Nagy mennyiségben - felelte Bourne. - És állandó utánpótlást.
- Igen? - Jevgenyij letette ülepét a Lenin-szobor mészkőtalapzatára, s fekete, török cigarettát vett elő. Lassú, szinte
vallásos szertartásossággal gyújtott rá, nagy adag füstöt tüdőzve le. Majd benntartotta, mint egy hippi, aki a füves Acapulco
Gold füstjét élvezi. -Honnan tudjam, hogy maga nem az Interpol embere? - kérdezte, sípolva fújva ki a füstöt. - Vagy az
SZBU titkos ügynöke? - Az Ukrán Biztonsági Szolgálatra gondolt.
- Mert azt mondom, hogy nem vagyok egyik sem.
Jevgenyij fölnevetett. - Tudja, mi az ironikus ebben a városban? Itt fekszik a Fekete-tenger partján, de mindig hiánya van
ivóvízből. Ez önmagában nem volna olyan érdekes, csakhogy Odessza innen kapta a nevét. Katalin cári udvarában franciául
beszéltek, tudja, s valami tréfamester javasolta neki, hogy Odesszának nevezze el a várost, mert ez úgy hangzik, mintha
visszafelé mondaná: assez d'eau. „Elegendő víz", tudja? Kurva viccesek ezek a franciák, nem?
- Ha végeztünk a történelemórával - jegyezte meg Bourne -, szeretnék találkozni Lemontowal.
Jevgenyij a csípős füstön át hunyorgott rá. - Kivel?
- Edor Vladovics Lemontowal. Ő vezeti az üzletet.
Jevgenyij felkelt a talapzatról, tekintete elsiklott Bourne mellett. Megkerülték a szobrot.
A fejét el sem fordítva Bourne látóterének szélén látta, hogy egy férfi egy nagy dobermannt sétáltat. A kutya hosszú,
keskeny pofája hirtelen feléjük fordult, sárga szeme Jevgenyijre meredt, mintha megérezte volna a férfi félelmét.
Amikor a Lenin-szobor másik oldalára értek, Jevgenyij megszólalt: - Na, hol tartottunk?
- Lemontovnál - felelte Bourne. - A maga főnökénél.
- Azt mondja, a főnököm?
- Ha valaki másnak dolgozik, most mondja meg - szólt röviden Bourne. - Én Lemontovval akarok üzletelni.
 Bourne érezte, hogy valaki a háta mögé lopakodik, de nem mozdult, nem adta jelét Jevgenyij Fjodorovics előtt, hogy
észrevette, amíg egy fegyver rideg csöve nem nyomódott a jobb füle mögött a húsába.
- Ismerkedjen meg Bogdan Illijanoviccsal. - Jevgenyij Fjodorovics előrelépett és kigombolta Bourne felöltőjét. - Most
kiderítjük az igazat, továris. - Ujjaival erőlködés nélkül kiemelte a belső zsebből a tárcát és az útlevelet.
Hátrébb lépve először az útlevelet nyitotta ki. - Moldvai, ugye? Ilias Voda. - Erősen nézte a fényképet. - Igen, ez maga,
rendben van. - Belelapozott. - Egyenesen Bukarestből érkezett.
- Az általam képviselt emberek románok - közölte Bourne.
Nézte, amint az orosz végigtapogatja a tárcát, belelapoz három iratba, köztük a jogosítványba és egy külkereskedői
engedélybe. Az utóbbi ügyes húzás volt, gondolta Bourne. Köszönetet kell mondania Deron-nak, ha visszatér.
Végül Jevgenyij visszaadta a tárcát és az útlevelet. Szemét Bourne-on tartva elővett egy mobiltelefont, s beütött egy
helyi számot.
- Új üzlet - szólt bele tömören. - Ilias Voda, azt mondja, román érdekeket képvisel. - Egy pillanatra félretette a mobilt, s
Bourne-hoz fordult: - Mennyi?
- Lemontov az?
Jevgenyij arca elsötétült. - Mennyi?
- Most száz kiló.
Jevgenyij megigézve bámult rá.
- A jövő hónapban kétszer ennyi, ha minden klappol.
Jevgenyij kicsit távolabb ment, hátat fordított Bourne-nak, miközben ismét a telefonba beszélt. Kisvártatva visszajött. A
telefon már a zsebében volt.
Egy újabb biccentésére Bogdan Illijanovics elvette a fegyvert Bourne fejétől, elrejtette hosszú gyapjú-kabátja alá, amely
a bokáját verdeste. Vastag nyakú férfi volt, aki nagyon fekete, agyonpomádézott haját jobbról balra fésülte, olyan stílusban,
amely kicsit arra hasonlított, amit Hitler kedvelt. A szeme úgy csillogott, mint egy sötét féldrágakő egy kút fenekén.
- Holnap éjjel.
Bourne behatóan nézte. Nem akarta megszakítani a „tárgyalásokat"; az időnek nagy jelentősége volt. Minden nap,
minden óra közelebb vitte Fadit és csapatát nukleáris fegyverük szabadon eresztéséhez. De Jevgenyij arcán látta a harcedzett
profi hideg kifejezését. Vizsgának vetik alá, hogy megállapítsák, van-e olyan harcedzett, mint ők. Bourne tudta, Lemontov
időt akar, hogy megfigyelhesse, mielőtt saját színe elé engedi audienciára. Ennek elutasítása több volna egyszerű
ostobaságnál; ez gyengének tüntetné fel.
- Nevezze meg az időpontot és a helyet - mondta.
- Vacsora után. Legyen kész. Valaki hívni fogja a szobájában. A Szamarinban, jó?
A pincér, aki megadta neki Jevgenyij nevét, gondolta Bourne. - Akkor nem kell, hogy megadjam magának a számom.
- Valóban nem.
Jevgenyij Fjodorovics kezet nyújtott. Amikor Bourne megszorította, így szólt: - Goszpogyin Voda, sok szerencsét
kívánok a kereséshez. - Nem engedte el azonnal Bourne kezét a vasszorításból. - Most a mi térfelünkön játszik. Mostantól
vagy barát, vagy ellenség. Kérem, emlékezzen rá, hogy ha megpróbál bárkivel kapcsolatba lépni, bármi módon, bármi okból,
akkor maga ellenség. Nem kap újabb esélyt. - Kivillantak sárga fogai, amint ajka vigyorra húzódott. - Ilyen árulásért sosem
hagyja el élve Odesszát, erről magam kezeskedem.

Tizennégy

Martin Lindros, dossziékkal a kezében, úton volt az Öreg irodájába egy sebtében összehívott értekez letre, amikor
megszólalt a mobiltelefonja. Anne Held volt az.
- Jó napot, Mr. Lindros. Megváltozott a terv. Legyen szíves lent, az Alagútban találkozni az igazgató úrral.
- Köszönöm, Anne.
Lindros bontotta a vonalat. Az Alagút az a föld alatti parkoló volt, ahol az ügynökség autói leparkoltak, karbantartották
őket, s ahol a szerviznek a CIA által jóváhagyott névsorban szereplő alkalmazottai golyóálló mellényt viselő fegyveres
ügynökök figyelő tekintete előtt tevékenykedtek.
Liften ment le az Alagútba, ahol felmutatta igazolványát az egyik szolgálatos ügynöknek. A hely valójában egy
megerősített, bomba- és tűzbiztos betonbunker volt. Egyetlen rámpa vezetett fel az utcára, amit egy pillanat alatt mindkét
végén le lehetett zárni. Az Öreg páncélozott Lincoln limuzinja halkan berregve állt a betonon, hátsó ajtaja nyitva. Lindros
lehajtotta a fejét, amint beszállt, s leült az igazgató mellé az elegáns bőrülésre. Hozzá sem kellett érni, az ajtó magától
becsukódott, s elektronikusan be is záródott. A sofőr és fegyveres társa üdvözlésképp biccentett, aztán fölemelkedett a
vezetőfülkét elzáró ablak, az utasok magukra maradtak a tágas hátsó térben. A hátsó rész ablakait különleges eljárással
lesötétítették, senki sem látott be, de az utasok kiláttak mögüle.
- Elhoztad mindkét dossziét?
- Igen, uram. - Lindros bólintott, s átadta a dossziékat.
 - Szép munka volt, Martin. - Az Öreg felemelte a fejét. - A POTUS hívatott. - A POTUS 9 betűszóval a főváros biztonsági
emberei az amerikai elnököt illették. - A bennünket körülvevő válságot - külsőt és belsőt egyaránt - mérlegre téve már csak
az a kérdés, mennyire lesz húzós ez a beszélgetés.

Mint kiderült, a találkozó tényleg nagyon rosszul alakult. Először is az Öreget nem az Ovális Irodába kísérték, hanem a
három szinttel lejjebb lévő Hadi Tanácsterembe. Másodszor pedig az elnök nem volt egyedül. Hat férfi ült a megerősített
betonfalú helyiség közepén álló ovális asztal körül. Csak a négy falon villogó négy óriási képernyő világította meg a szobát,
s a képernyőkön katonai támaszpontok, felderítő repülőgépek és digitálisan szimulált harci jelenetek képei váltották egymást
szédítő sorban.
Az Öreg néhányat ismert a vele szemben ülők közül; az elnök bemutatta a többieknek. Balról jobbra, a csoport Luther
LaValle-lal kezdődött, ő a Pentagon hírszerzési cárja, nagy, szögletes ember, kupolaszerű, ráncos homlokkal és rövidre nyírt
ritkás, szürke hajjal. Az elnök bemutatta a tőle balra ülő Jon Muellert, a Belbiztonsági Minisztérium magas rangú tiszt -
ségviselőjét, ezt a szúrós tekintetű emberpéldányt, akinek tökéletes némasága arról árulkodott, hogy veszedelmes ember. A
tőle balra lévő férfit, Bud Hallidayt, a védelmi minisztert nem kellett bemutatni. Utána következett maga az elnök, egy apró,
élénk, őszinte arcú és éles eszű, ezüstös hajú ember. Tőle balra a nemzetbiztonsági főtanácsadó ült; sötét hajú, görnyedt hátú,
nyugtalan, cikázó tekintetű férfi, aki az Öreget mindig is egy nagy rágcsálóra emlékeztette.
Jobbra, az utolsó személy egy szemüveges, Gundarsson nevű ember volt, aki a Nemzetközi Atomenergiaügynökségnek
dolgozott.
- Most, hogy mindannyian összegyűltünk - kezdte az elnök a szokásos protokoll- vagy szónoki bevezető nélkül -,
fogjunk hozzá. - A szeme a CIA igazgatóján pihent meg. - Példátlan méretű válság kellős közepébe csöppentünk.
Mindannyiunkat tájékoztattak a helyzetről, de mivel az jelen pillanatban még igen képlékeny... avasson be bennünket
mindenbe, jó, Kurt?
Az Öreg bólintott, kinyitotta a Dujja dossziéját. - Mióta visszatért Lindros igazgatóhelyettes úr, pótlólagos
információkhoz jutottunk a Dujja mozgásáról, s a visszatérése óta jelentősen megnőtt a munkakedv az ügynökségen belül.
Mostanra megerősített információink vannak arról, hogy a Dujja az északnyugat-etiópiai Simien-hegységben ütötte fel egyik
táborhelyét, és urániumot, valamint a nukleáris robbanóeszköz beindításához szükséges árammegszakítót szállítottak. A
Dujja legutóbbi telefonbeszélgetéseinek átiratait elemezve kezdjük behatárolni a helyet, ahol, úgy hisszük, urániumot
dúsítanak.
- Kitűnő - jegyezte meg LaValle. - Amint megerősítik a pontos koordinátákat, sebészeti pontosságú légitámadásra adunk
parancsot, amely visszabombázza a gazembereket a kőkorszakba.
- Igazgató úr - szólt közbe Gundarsson -, mennyire vagyunk biztosak benne, hogy a Dujja képes urániumdúsításra?
Végül is ehhez nemcsak különös szakismeretre van szükség, de felszerelésekre is, egyebek között centrifugák ezreire, hogy
meglegyen a dúsított uránium szükséges formája, akár csak egyetlen nukleáris bombához is.
- Egyáltalán nem vagyunk biztosak benne -ismerte el az igazgató -, de most már szemtanúi beszámolónk van, mind
Lindros igazgatóhelyettes úrtól, mind az őt visszahozó ügynöktől, hogy a Dujja urániummal és megszakítóval is kereskedik.
- Ez mind rendben - jegyezte meg LaValle -, de valamennyien tudjuk, hogy „sárga sutiból", a finomí tás előtti uránium-
oxidból rengeteg áll rendelkezésre, és nem is drága. De attól még hosszú út vezet odáig, hogy fegyverként lehessen
használni.
- Egyetértek. A baj az, hogy a hátramaradt nyomok ahhoz a feltételezéshez vezetnek, hogy a Dujja uránium-dioxidot
szállít por alakban - tette hozzá az igazgató. - A sárga sütivel ellentétben az UO2 csak egyetlen lépésre van a fegyverzethez
szükséges tisztaságú urániumtól. Bármilyen megfelelő laborban át lehet alakítani a szükséges fémmé. Ennek következtében
rendkívül komolyan kell vennünk, bármit tervez is a Dujja.
- Hacsak mindez nem félretájékoztatás - jegyezte meg konokul LaValle. Olyan ember volt, aki gyakran használta
tagadhatatlan hatalmát arra, hogy másokat felbosszantson. Ami még rosszabb, látszott rajta, hogy ezt élvezi is.
Gundarsson vészjóslón megköszörülte a torkát. -Egyetértek az igazgató úrral. Rémisztő a gondolat, hogy egy terrorista
hálózatnak uránium-dioxid van a birtokában. Amikor nukleáris fegyverrel való közvetlen fenyegetésről van szó, nem
engedhetjük meg magunknak, hogy egy legyintéssel elintézzük az esetleges félretájékoztatást. - Benyúlt a mellette lévő
táskába, s előhúzott egy köteg papírt, amit szétosztott mindenkinek. - Egy nukleáris eszköznek, akár piszkos bombának
nevezzük, akár nem, van bizonyos mérete, sajátossága és vannak állandó összetevői. Vettem magamnak a bátorságot, s
összeírtam egy listát, s mellékeltem részletes rajzokat a méretről, a sajátosságokról, s megjelöltem a felderítésükhöz
használatos lehetséges jellegzetességeket. Azt javaslom, juttassuk el ezeket minden bűnüldöző egységhez Amerika minden
nagyvárosában.
Az elnök bólintott. - Kurt, maga hangolja össze a szétosztást.
- Igenis, uram - felelte az Öreg.
- Egy pillanat, igazgató úr - szólalt meg LaValle. -Szeretnék visszatérni az ön által említett másik ügy nökre. Jason
Bourne az, ha nem tévedek. Ő az az ügynök, aki tevőleges szerepet játszott a szökött ter roristával kapcsolatos kudarcban. Ó
volt az, aki megfelelő engedély nélkül kivitte a foglyukat a cellájából.
- Ez szigorúan belső ügy, Mr. LaValle.
- Ebben a helyiségben, legalábbis úgy gondolom, az őszinteségnek elsőbbséget kell élveznie az ügynökségek közötti
minden rivalizálással szemben -szögezte le a Pentagon hírszerzési cárja. - Én a magam részéről tanácsosnak tartanám
megkérdőjelezni, amit Bourne mond.
- Már korábban is gondok voltak vele, nem igaz, igazgató úr? - Ezt Halliday miniszter kérdezte.

9
POTUS (President of the United States) = az Egyesült Államok elnöke (a ford.)
 Az Öreg úgy nézett ki, mintha félig aludna. Valójában az agya teljes sebességgel dolgozott. El érkezett a pillanat,
amelyikre lélekben felkészült. Gondosan összehangolt támadást intéztek ellene. - Úgy mint?
Halliday keskeny mosolyra húzta a száját. - Illő tisztelettel, igazgató úr, azt állítom, hogy ez az ember kellemetlen az ön
ügynökségének, a kormányzatnak, mindannyiunknak. Hagyta, hogy egy megalapozott gyanú alapján letartóztatott személy
megszökjön a CIA őrizetéből, és ennek során veszélybe sodorta nem is tudom, hány ártatlan polgár életét. Úgy vélem, el kell
őt intézni. Minél előbb, annál jobb.
Az igazgató kézfeje egy mozdulatával félresöpörte a miniszter szavait. - Visszatérhetnénk a napirenden lévő ügyhöz,
elnök úr? A Dujja...
- Halliday miniszter úrnak igaza van - vetette közbe LaValle. - Hadban állunk a Dujjával. Nem engedhetjük meg
magunknak, hogy elveszítsük az ellenőrzést a helyzet fölött. Ezért az igazgató úr szíveskedjen beszámolni róla, milyen
lépéseket tesz az ügynöksége Jason Bourne ellen.
- Támogatom Mr. LaValle véleményét - jelentette ki Halliday miniszter a Lyndon Johnsont utánzó, behízelgő texasi
akcentusával. - Az Arlington emlék-hídon történt nyilvános lebőgés mindannyiunk számára arcul csapás volt,
ellenségünknek pedig olyan erkölcsi sikert hozott, amilyet a legkevésbé sem engedhetünk meg. Ezt követte egyik emberünk
ezzel összefüggő halála... - Csettintett az ujjaival. - Mi is volt a neve?
- Timothy Hytner - segítette ki az Öreg.
- Úgy van, Hytner - folytatta a miniszter, mintegy megerősítve a választ. - Illő tisztelettel mondom, igazgató úr, az ön
helyében sokkal jobban nyugtalanítana a belső biztonság annál, mint amennyire ez önön látszik.
Az Öreg számított erre. Kinyitotta a Martin Lindrostól az Alagútban kapott két dosszié közül a vékonyabbat. - Ami azt
illeti, most fejeztük be a belső vizsgálatot az ön által említett ügyekben, miniszter úr. Erre a következtetésre jutottunk. - Az
asztalon át odafordította a legfelső lapot, figyelte, ahogy Halliday birtokba veszi.
- Amíg a védelmi miniszter úr olvas, a többiek számára röviden összefoglalnám. - Az igazgató össze fonta ujjait, s
előrehajolt, mint egy diákjaihoz beszélő tanár. - Felfedeztünk egy vakondokot a CIA-n belül. A neve? Timothy Hytner.
Hytner fogadta Soraya Moore telefonhívását, amely tájékoztatta, hogy a foglyot kiviszik a zárkájából. Timothy Hytner volt
az, aki felhívta a fogoly csoportját, elősegítendő a szökését. Szerencsétlenségére a Ms. Moore-nak szánt lövés őt találta el, s
őt ölte meg.
Az Öreg egyenként végignézett a Hadi Tanácsteremben ülők arcán. - Mint mondtam, belső biztonságunkat kézben
tartjuk. Most pedig teljes figyelmünket arra fordíthatjuk, amire kell: állítsuk meg a Dujját, és állítsuk az igazságszolgáltatás
elé tagjait.
Tekintete végül Halliday miniszteren állapodott meg, jelentőségteljesen elidőzött rajta. Ő állt a táma dások hátterében,
efelől biztos volt. Figyelmeztették rá, hogy Halliday és LaValle be akar hatolni egy hagyományosan a CIA által ellenőrzött
területre, ezért terjesztették róla a pletykákat. Az utóbbi fél évben, a Kapitóliumon tartott értekezleteken, illetve akár
kollégákkal, akár vetélytársakkal elfogyasztott ebédek vagy vacsorák során tekintélyes időt szánt színész-kedésre, úgy tett,
mint aki folyton bizonytalan, depresszióval, pillanatnyi zavarodottsággal küzd. Olyan benyomást akart kelteni, hogy
előrehaladott kora nagy terhet ró rá, már nem az az ember, aki egykoron volt. Hogy sebezhető.
Reményei szerint erre válaszul az ellene összeesküvők végre kiléptek volna az árnyékból. Egyetlen dolog nyugtalanította
csupán: miért nem lépett közbe az elnök, hogy megállítsa az ellene irányuló támadást? Túl jól játszotta a szerepét? Az
összeesküvőknek sikerült meggyőzniük az elnököt, hogy már-már alkalmatlan a CIA igazgatójaként folytatni?

A hívás pontosan tizenkét perccel éjfél után futott be. Bourne felvette a telefont, s hallotta, hogy egy férfi hang megnevez egy
utcasarkot, háromháztömbnyire a szállodától. Órák álltak rendelkezésére, hogy felkészüljön. Felkapta a felöltőjét, s kilépett
az ajtón.
Enyhe volt az éjszaka, alig fújt a szél. Most újra egy felhő úszott el a fogyó hold előtt. Egészen szép volt a hold: nagyon
fehér, nagyon tiszta, mintha egy távcsövön át nézte volna.
Állt a sarkon, karját lazán az oldala mellett lógatva. A Jevgenyijjel való találkozás óta eltelt másfél napban semmi mást
sem csinált, csak a várost járta. Végtelen sétákat tett, s ez a tevékenység alkalmat adott neki, hogy ellenőrizze, ki követi,
hányan vannak, milyen hosszú a szolgálatuk. Megjegyezte az arcukat, szükség esetén százas vagy ezres tömegben is kiszúr ta
volna őket. Arra is bőséges ideje volt, hogy megfigyelje a módszerüket és a szokásaikat. Bármelyiküket tudta volna utánozni.
Másik arccal akármelyikük lehetett volna. De időbe telt volna, és ideje kevés volt. Egy valami nyugtalanította: akadtak olyan
időszakok, amikor biztos volt benne, hogy állandó követői nincsenek a közelében; ez két váltás között történt, vagy ha
szórakozásként, hogy az idejét töltse, lerázta őket. E szünetek alatt a legnehezebb körülmények között edződött állati
ösztönei azt súgták, hogy valaki más tartja megfigyelés alatt. Lemontov egyik testőre? Nem tudta, mert sosem tudta még
csak megpillantani sem.
Egy dízelmotor rekedtes dohogása hallatszott a háta mögül. Nem fordult meg. A fogaskerekek iszo nyatos csikorgása
közepette egy marsrutka - egy iránytaxi - gurult melléje. Belülről kinyitották az ajtaját, ő pedig beszállt.
Azon kapta magát, hogy Bogdan Illijanovics achát-szemébe néz. Több esze volt annál, hogy megkérdezze, hová mennek.
A marsrutka a Francia Boulevard elejénél tette ki őket. A föléjük tornyosuló akácfák alatt lépkedtek a kockaköveken; a
látvány ismerős volt. A kockaköves utca végén állt a sikló végállomása, ahonnan a partra lehetett lejutni. Volt már itt
korábban, ezt biztosra vette.
Bogdan a végállomás felé tartott. Bourne már követte volna, de hatodik érzéke azt súgta, forduljon meg. A taxis nem
hajtott el. Ott ült a kocsiban, mobiltelefonját a füléhez emelte. Tekintete jobbra-balra cikázott, de sosem nézett Bourne-ra
vagy Bogdanra.
A sikló, mint egy vidámparki jármű, kandiscukor színű volt. Kétszemélyes gondolákból állt, amelyek a fejük fölötti
nyikorgó acélkábelről lógtak. A kábel jóval magasabban volt a fák és sűrű bokrok alkotta zöld zónánál, amelyen keskeny
ösvények és meredek lépcsők vezettek lefelé az Otrada-partra. A forró nyárban ez a strandrész tele volt bronzbarna
fürdőzőkkel és napimádókkal, de ebben az évszakban, amikor a part menti szél nedves homokot kavar fel, csaknem kihalt
volt. Bourne a vaskorlát fölött átpillantva egy hatalmas, foltos bokszért pillantott meg, amint a halványzöld holdfény által
megvilágított habok között pajkoskodik, gazdája pedig, egy sovány férfi, széles karimájú kalappal a fején, túlméretezett
dzsekijének óriási zsebébe dugott kézzel lépdel a parton a kutya után. Zavaros orosz popzene harsant fel két bádog -
hangszóróból, majd hirtelen félbeszakadt.
- Forduljon meg. Karokat vállmagasságba. - Bourne engedelmeskedett Bogdannak. Érezte, ahogy a másik nagy keze
végigtapogatja, fegyvert vagy a Lemontov csapdába ejtéséhez szükséges magnófelvételhez használatos kábelt keresett rajta.
Bogdan mordult egyet, s visszalépett. Cigarettára gyújtott, tekintete kifejezéstelenné vált.
Amint beléptek a sikló állomásépületébe, Bourne látta, hogy egy fekete autó érkezik. Négy férfi szállt ki belőle,
üzletemberek olcsó kelet-európai öltönyben. Csakhogy látszott rajtuk, hogy kényelmetlenül érzik magukat ebben az
öltözékben. Körülnéztek, nyújtóztak és ásítottak, majd még egyszer körülnéztek, eközben alaposan szemügyre vették
Bourne-t. Bourne-nak ismét déja vu érzése támadt. Ez már megtörtént vele korábban is.
Az egyik üzletember digitális kamerát vett elő, és elkezdett fényképeket készíteni a többiekről. Nevetés harsant, egy kis
férfias ugratással párosulva.
Miközben az üzletemberek tréfálkoztak, s úgy tettek, mintha turisták lennének, Bourne és Bogdan arra várt, hogy az
almaszínű gondola felérjen a betonépülethez. Bourne háttal állt a csoportnak.
- Bogdan Illijanovics, követnek bennünket.
- Persze, hogy követnek. Csak az lep meg, hogy ezt maga szóvá teszi.
- Miért?
- Bolondnak tart? - Bogdan elővette a Mauserét, és közömbösen célba vette Bourne-t. - Ezek a maga em berei.
Figyelmeztettem. Nincs második esély. Itt a gondola. Szálljon be, továris. Ha kiérünk a fák fölé, úgy lelövöm, mint egy
kutyát.

Délután 5:33-kor a CIA igazgatója fent volt a könyvtárban, Lerner ott talált rá. A könyvtár hatalmas, nagyjából négyzet alakú
helyiség volt, dupla belmagassággal. Viszont nem voltak benne könyvek. Egyetlen kötet sem. Minden adat, eset,
megjegyzés, stratégia, taktika - tömören: a CIA igazgatóinak és tisztjeinek a múltban és jelenben összegyűjtött minden
tudása - digitalizálva volt, ezeknek egy különleges számítógépes szerver összekapcsolt óriási merevlemezei adtak otthont. A
helyiség peremén tizenhat számítógépes terminál sorakozott.
Az Öreg előhívna az Abu Szarif Hamid ibn Asef al-Vahhibról szóló fájlokat, az Alex Conklin által életre hívott
misszióról, amelyről az igazgató úgy tudta, ez volt az egyetlen, amelyet Bourne nem tudott sikeresen végrehajtani. Hamid
volt a tulajdonosa egy multinacionális vállalatbirodalomnak, amely olajfinomítással, vegyszergyártással, vassal, rézzel,
ezüsttel, acéllal és ilyesmivel foglalkozott. A cég, az Integrated Verticai Technology székhelye London volt, ahová a szaúdi a
második házasságkötésekor emigrált. Egy felső osztálybeli brit nőt, Holly Cargillt vette feleségül, aki két fiút és egy lányt
szült neki.
A CIA - jelesül Conklin - célba vette Hamid ibn Asefet. Kellő időben Conklin kiküldte Bourne, hogy végezzen vele.
Bourne lerohanta Odesszában, de rosz-szul alakultak a dolgok. Bourne meglőtte ugyan a szaúdit, de nem tudta megölni.
Hamid ibn Asef a szolgálatában álló emberek óriási hálózatának segítségével illegalitásba vonult. Bourne alig jutott ki élve
Odesszából.
Lerner a torkát köszörülte. Az Öreg megfordult.
- Ó, Matthew, üljön le.
Lerner odahúzott egy széket, leült. - Régi sebeket szaggat fel, uram?
- A Hamid ibn Asef-ügy? Próbáltam kitalálni, mi történt a családdal. Él még az öregember, vagy meg halt? Ha él, hol
van? Nem sokkal az odesszai kudarc után a fiatalabbik fia, Karim al-Dzsamil átvette a céget. Valamivel később az idősebbik
fiú, Abu Gazi Nadir al-Dzsamuh eltűnt, valószínűleg azért, hogy gondozza Hamid ibn Asefet. A szaúdi törzsi hagyomá nyok
szerint.
- Mi van a lánnyal? - kérdezte Lerner.
- Sarah ibn Asef. Ő a legfiatalabb a testvérek között. Ugyanolyan világi, mint az anyja, amennyire tudjuk. Nyilvánvaló
okokból sosem volt a radarunkon.
Lerner előrehajolt. - Van valami oka, hogy most a család után érdeklődik?
- Ez egy olyan elvarratlan szál, ami nem hagy nyugodni. Ez Bourne egyetlen kudarca, és a közelmúltbeli események
fényében mostanában sokat jár a fejemben. - Egy pillanatig csak ült, tekintete valahova elrévedt, tűnődött. - Azt mondtam
Lindrosnak, szakítson meg minden kapcsolatot Bourne-nal.
- Bölcs döntés volt, uram.
- Tényleg? - Az igazgató sötét tekintettel nézett rá. - Szerintem hibáztam. S azt szeretném, ha maga helyre hozná. Martin
éjjel-nappal azon dolgozik, hogy mobilizálja Fadi nyomában a Typhont. Magának más megbízatása van. Azt akarom, hogy
keresse meg Bourne-t és végezzen vele.
- Tessék, uram?
- Ne játssza itt nekem az ártatlant! - szólt rá éles hangon az igazgató. - Figyeltem magát, hogyan emelkedik a CIA
ranglétráján. Tudom, milyen sikeres volt terepen. Tudom, hogy a piszkos munkát is elvégezte, ha kellett. S ami még
fontosabb, egy kőből is kiszedi az információt.
Lerner nem szólt semmit, ami - a maga módján - beismerés volt. Hallgatása nem azt jelentette, hogy az agya nem
percenkénti mérföldes sebességgel dolgozik. Szóval ez az igazi oka, amiért előléptetett - gondolta. - Az Öreg nem törődik a
CIA újjászervezésével. Az én különleges szaktudásom kell neki. Egy kívülállóval akarja elvégeztetni azt az egyetlen véres
munkát, amelyet nem bízhat egyik saját emberére sem.
- Akkor folytassuk. - Az Öreg fölemelte a mutatóujját. - Tele van a tököm ezzel a pofátlan gazemberrel. Az első
pillanattól fogva, amióta hozzánk került, a saját feje után megy. Néha azt hiszem, mi dolgozunk neki. Vegyük azt, ahogy
kihozta Ceviket a zárkából. Neki jó oka lehetett rá, arra fogadhat, de önként soha nem fogja elmondani, mi volt az. Ahogyan
arról sem tudunk semmit, mi történt Odesszában.
Lerner meg volt döbbenve. Azon tűnődött, nem becsülte-e alá az Öreget.
- Nem mondhatja komolyan, hogy sosem hallgatták ki alaposan Bourne-t.
Az igazgató bosszúsan nézett rá. - Természetesen kikérdeztük, mindenki mással együtt, aki benne volt. De azt állította,
semmire sem emlékszik - egy kurva másodpercre sem. Martin elhitte neki, de én soha.
- Bízza csak rám. Ki tudom szedni belőle az igazat, uram.
- Ne áltassa magát, Lerner. Bourne előbb ölné meg saját magát, mint hogy információt adjon ki.
- Azt az egyet megtanultam a terepen, hogy bárkit meg lehet törni.
- Bourne-t nem. Higgyen nekem. Nem. Holtan akarom. Ez csillapítaná az éhségemet.
- Igenis, uram.
- Senkinek egy szót se, még Martinnak sem. Többször mentette meg Bourne-t a kivégzéstől, mint ahányszor meg tudnám
számolni. De ezúttal nem fogja, hogy a fene essen belé. Na menjen, találja meg.
- Értem. - Lerner fürgén felállt.
Az igazgató fölemelte a fejét. - És, Matthew, tegyen meg önmagának egy szívességet. Ne térjen vissza az információ
nélkül.
Lerner rezzenéstelenül állta a tekintetét. - És ha szállítom az infót?
Az Öreg mindenkinél hamarabb felismerte, ha kihívással került szembe. Hátradőlt, párnás ujjbegyeit egymáshoz
ütögette, mintha mélyen gondolkodna. - Az ember nem mindig kaphatja meg, amit akar - jelentette ki. - De azt talán igen,
amire szüksége van.

Bourne beszállt a keskeny fülkébe, Bogdan szorosan követte. A gondola elindult az állomásról, kilendült a meredek
mészkősziklák fölé.
Bourne megszólalt: - Azt hittem, azok a maguk emberei.
- Ne röhögtessen.
- Egyedül vagyok itt, Bogdan Illijanovics. Csak üzletet akarok kötni Lemontovval.
A két férfi tekintete egy pillanatra összeakadt. A kettejük közti ellenszenv szinte tapintható volt; mintha hárman lettek
volna a fülkében. Bogdan gyapjúkabátja doh és cigarettafüst bűzét árasztotta. Gallérján korpafoltok virítottak.
A gondola nyöszörgött, ahogy az acélkerekek odafent gördültek. Az utolsó pillanatban a négy férfi beugrott az utolsó két
gondolába. Továbbra is lármáztak, mintha részegek volnának.
- Ebből a magasságból nem élne túl egy zuhanást - jegyezte meg jóindulatúan Bogdan. - Senki sem élné túl.
Bourne a mögöttük lévő férfiakat figyelte.
A tenger háborgott. Tankerhajók úsztak a kikötőben, de az átkelőhajók, mint a sirályok is, már nyugovóra tértek.
Távolabb a hullámok tetején fagyosan villant meg a hold fénye.
A parton ott rohangált a bokszer. Ahogy a szürke homokban futott, fölemelte a fejét. Szögletes pofája habos volt, sok
hínár is lógott róla. Egyszer felugatott, a gazdája lecsitította, megpaskolta az oldalát, amikor egy fahíd alatt mentek át. A híd
zöld oszlopa nyikorgott a dagály hullámaitól. Balra fagerendák csontvázszerű útvesztője látszott; ezek voltak hivatottak
biztosítani, hogy újabb területeket ne moshasson el a tenger. A távolban a sötétbe borult kioszkok, továbbá a nyári tömegeket
kiszolgáló bárok és éttermek sorakoztak. Lent, a part enyhe kanyarulatánál, talán egy kilométerre délre volt a vitor lásklub,
ahol fények égtek, mintha egy kis falu volna.
A siklón lévő négy férfi megérkezett a partra.
Bogdan megszólalt: - Valamit tenni kell.
Ahogy ezt kimondta, Bourne tudta, hogy ez újabb próba. Egy pillantással felmérte, hogy a férfiak egyszerűen eltűntek.
De természetesen tudta, hogy még a parton kell lenniük. Talán a hegyoldalt megtámasz tó gerendarengeteg között, vagy
esetleg a frissítőket árusító kioszkok valamelyikében.
Kinyújtotta a kezét. - Adja ide a Mausert, utánuk megyek.
- Gondolja, fegyvert adnék a kezébe? Vagy bíznék benne, hogy lelőné őket? - Bogdan kiköpött. - Ha vadászat lesz,
ketten csináljuk.
Bourne bólintott. - Jártam már itt ezelőtt, kiismerem magam. Csak jöjjön utánam. - Átvágtak a homokon, átlósan
távolodtak a hullámveréstől. Beugrott a labirintusba, felkapott egy hosszú lécet, rávágott vele egy gerendára, hogy lássa, nem
korhadt-e. Bogdanra nézett, vajon tiltakozik-e, de Bogdan csak megvonta a vállát. Végül is nála volt a Mauser.
A labirintus árnyékában haladtak, óvatosan, nehogy beverjék a fejüket az alacsonyra erősített gerendákba.
- Milyen közel vagyunk a helyhez, ahol Lemontovval találkozunk? - kérdezte suttogva Bourne.
Bogdan halkan felnevetett. A gyanakvás nem tűnt el a tekintetéből.
Bourne úgy érezte, a vitorláskikötőben horgonyzó hajók egyike lesz a találkozó helyszíne. Továbbra is az árnyékos
részeket fürkészte. Tudta, nem sokkal előttük van az első kioszk; ismét egy hely, ahol azelőtt már járt.
Előrelopakodtak, Bourne egy lépéssel Bogdan előtt. A homokon visszaverődő holdfény halvány ujjait a négyszögletű
gerendák, szilárd favázak és keresztgerendák közé nyújtotta. Bourne tudta, nagyjából a mólóval párhuzamosan lehetnek,
most már nagyon közel a kioszkhoz.
A szeme sarkából mozgást vett észre, alig észlelhető, lopakodó mozgást. Nem változtatott irányt, nem fordította el a
fejét, csak a szeme cikázott. Először semmit sem látott, csak árnyékok kuszaságát. Aztán az építészeti szerkezetek
szögletességét egy-egy ív, egy-egy körvonal törte meg, amelyek csak emberhez tartozhattak. Egy, kettő, három. Valamennyit
azonosította. A férfiak rájuk vártak, pókhálókszerű alakzatban elhelyezkedve az árnyékban, tökéletesen lefedve a területet.
Tudták, hogy ő arra tart, mintha csak olvasnának a gondolataiban. De honnan tudták? Be fog csavarodni? Mintha az
emlékei olyan döntésekre sarkallnák, amelyek óhatatlanul hibát és veszélyt hordoznak magukban.
 Most mi legyen? Megállt, elkezdett hátrálni, de hirtelen Bogdan fegyverének a csövét érezte az oldalában, az pedig
előreösztökélte. Bogdan benne van ebben? Az ukránok összeesküvése az ő csapdába ejtését célozta volna?
Megugrott oldalirányban, a part felé. Futás közben elfordította felsőtestét, a hosszú lécet Bogdan fejéhez vágta. Bogdan
könnyedén félreszökkent előle, de ez késleltette a lövését, így Bourne be tudott rohanni egy pózna mögé, csak egy pillanattal
azelőtt, hogy a Mauser lövedéke feltépte a pózna oldalát.
Bourne úgy tett, mintha balra mozdulna, jobb lábával hosszabbakat lépett, mint a ballal, hogy Bogdan ne tudja
kiszámítani a tempóját. Újabb lövés, ezúttal kicsit távolabb a céltól.
Egy harmadik lövés szaggatott szélű lyukat ütött a felöltőjébe, amely futtában szétnyílt. De aztán elérte a móló első
gerendáját, s besurrant az árnyékba.

Bogdan Illijanovics egyre szaporábban vette a levegőt, miközben a magát Ilias Vodának nevező férfi után loholt. Szája
vicsorogva elnyílt, kivillantva csupasz fogait, ahogy erőlködve futott át a homokon, amely a mólóhoz közeledve egyre
süppedősebbé vált. A nedves homok a cipőjébe is belefolyt, csomókban tapadt a kabátja aljára.
Jéghideg volt a víz. Szíve szerint már megállt volna, de hirtelen megpillantotta zsákmányát, így tovább nyomult. A víz
már a térdéig ért, majd a combját verdeste. Közeledett a dagály, amely meglehetősen lelassította haladását. Kész volt rá,
hogy felvegye a harcot a természet erőivel, amikor...
Tőle balra éles kiáltás harsant. Megpördült. De az átkozott víz belekapaszkodott bokáig érő gyapjú-kabátjába. A közelgő
dagály visszarántotta, kibillentette egyensúlyából. Botladozott, s abban a pillanatban, amikor fizikailag nem volt ura
önmagának, rájött, Voda miért szaladt erre. Azért, hogy szándékosan becsalogassa a vízbe, ahol a kabátja korlátozza mozgás-
képességét.
Lélekben szitkozódott; de előbb harapta volna le a nyelvét, semhogy hangosan káromkodni kezdjen. A holdfénynek
köszönhetően látta, hogy három „üzletember" csőre töltött fegyverrel teljes sebességgel feléje rohan.
Az elöl lévő férfi futtában célzott és lőtt.

Bourne előbb meglátta a közeledő férfiakat, mint Bogdan. Már majdnem utolérte az ukránt, amikor az első lövés kitépett egy
darabot a legközelebbi gerendából. Bogdan éppen feléje fordult, de megcsúszott. Bourne talpra rángatta, megpördítette, így
Bourne és a fegyveresek közé került.
Valaki célzott és lőtt. A golyó Bogdan bal vállába fúródott, hátrataszította a testét, majd távozott belőle. Bourne
felkészült a támadásra, a keleti harcművész pózát vette fel: a lábak csípőszélességre egymástól, térd enyhén behajlítva, a
felsőtest ellazul, összességében készen a következő lépésre. Előrerántotta Bogdan testét, pajzsként tartva maga előtt. A
három férfi most már egészen közel járt, csaknem a víznél, háromszög alakban helyezkedtek el. A hideg hold világnál Bourne
nagyon tisztán látta őket.
Ujabb lövés találta el az ukrán altestét, amitől csaknem kettégörnyedt. Bourne fölegyenesítette, karját, kezét Bogdan
karján és kezén tartva célzott a Mauserral. Meghúzta a ravaszt, mutatóujja Bogdanén. A jobbra, hozzá legközelebb lévő férfi
léptei megrogytak, arccal előrebukott. Egy harmadik lövedék Bogdan combját találta el, de addigra Bourne újabb lövést
adott le. A középső férfi széttárt karral hátrazuhant.
Bourne jobbra vonszolta Bogdant. Két újabb lövés centiméterekkel tévesztette el az ukrán fejét. Aztán Bourne újra lőtt,
de nem talált. A harmadik férfi cikcakkban vadul rohant, közeledve lőtt, de a fokozatosan erősödő hullámzás kibillentette
egyensúlyából. Bourne a szeme közé lőtt.
Az utózajban Bourne tudatáig eljutott valami állati izgatottság, egy enyhe vonaglás, ahogy Bogdan meg próbál előhúzni
egy másik fegyvert a kabátja alól. Az elsőt elhagyta valahol a vízben, amely feketéllett, s tele volt saját vérének foltjaival.
Bourne keze élével lecsapott, a fegyver kirepült az ukrán kezéből, beleveszett a háborgó tengerbe.
Bogdan felnyúlt és iszonyatos erővel átfogta Bourne nyakát. Egy hullám térdre kényszerítette Bourne-t. Bogdan
hüvelykujja Bourne gégéjét kereste, hogy összeroppantsa. Bourne ököllel belevágott az egyik lőtt sebbe. Bogdan feje
hátrahanyatlott, az ukrán felüvöltött.
Bourne botladozva fölállt, egy utolsó ütéssel leterítette Bogdant, aki hátrazuhant. A halántéka nekiütődött az egyik
gerendának, vér csorgott a szájából.
Egy pillanatra Bourne-ra meredt. Apró mosolyra görbült a szája sarka.
- Lemontov - mondta.
Nem hallatszott újabb hang, kivéve a gerendáknak nagy erővel neki-nekicsapódó hullámokét. Sehol egy hajómotor
morgása, semmi egyéb földi hang, amíg fel nem ugatott a bokszer, mintha kétségbeesett volna.
Aztán Bogdan gurgulázó nevetésben tört ki.
Bourne megragadta. - Mi olyan rohadtul vicces, Bogdan Illijanovics?
- Lemontov. - Az ukrán hangja halk, erőtlen volt, mint amikor egy luftballonból kieresztik a levegőt. A szeme fennakadt,
de küszködött, hogy utoljára még mondjon valamit. - Lemontov... nem létezik.
Bourne, hagyva, hogy a holttest elsüllyedjen a vízben, érezte, hogy az árnyékban valaki sietve közeledik feléje. Balra
pördült. A negyedik férfi!
Túl késő. Hasogató fájdalmat érzett az oldalában, majd meleg árasztotta el. Merénylője kezdte benne megforgatni a kést.
Két kézzel eltaszította magától, az oldalába döfött kés kicsúszott, nyomában spriccelt a vér.
- Tudja, igazat beszélt - mondta a férfi. - Lemontov egy szellem, akit mi azért idéztünk meg, hogy maga üldözőbe vegye.
- Ki az a mi?
A merénylő előbbre lépett. A móló oszlopai között beleső holdfény feltárta a férfi arcát, amely furcsán ismerősnek tűnt.
- Nem ismer meg, Bourne? - Vigyora olyan állatias volt, amilyen haragos.
Hirtelen döbbenettel maga elé idézte azt az arcot, amelyet Martin Lindros vázlatosan lerajzolt neki.
- Fadi - bökte ki.
 Tizenöt

- Hosszú ideje vártam ezt a pillanatot - mondta Fadi. Egyik kezében egy Makarovot tartott, a másikban egy keskeny
pengéjű, véres kést. - Hosszú ideje vártam, hogy megint az arcába nézhessek.
Bourne érezte, hogy a dagály a combja környékét húzza-vonja. Bal kezét az oldalához szorította, erőlködött, hogy
elállítsa a vérzést.
- Hosszú ideje, hogy bosszút állhassak.
- Bosszút - visszhangozta Bourne. Fémes ízt érzett a szájában, s hirtelen perzselő szomjúság fogta el.
- Miért?
- Ne tegyen úgy, mintha nem tudná. Nem felejthette el, azt nem.
A közeledő dagály egyre erősebb lett, egyre több moszatot, hínárt sodort magával. A szemét Fadiról le nem véve Bourne
jobb kezével lenyúlt a víz alá, s kimarkolt egy nagy adagot az úszó hordalékból. Majd minden figyelmeztetés nélkül
egyenesen Fadi fejéhez hajította. Abban a pillanatban, ahogy a moszatös, hínáros csomó arcon találta, Fadi szinte vakon
tüzelt.
Bourne már mozgásban volt, de a dagály, amely Bogdan és Fadi emberei ellen a szövetségese volt, most cserbenhagyta.
Egy erős hullám oldalba kapta. Botladozott, mindene sajgott a fájdalomtól, bal keze eltávolodott a sebtől, s az ismét vérezni
kezdett.
Addigra Fadi összeszedte magát. Egyenesen célba véve Bourne-t a Makarowal, előregázolt a hullámokon át,
megvillantva a vékony pengéjű kést, amellyel nyilvánvalóan fel akarta szabdalni ellenfelét.
Bourne botladozva igyekezett talpra állni, továbbmenni jobbra, minél távolabb Fadi támadásától, de egy újabb hullám
pontosan hátba lökte, egyenesen a közelgő penge felé taszította.
Abban a pillanatban egészen közelről állati morgást hallott. A foltos bokszer a vízbe szökkenve nekicsapta izmos testét
Fadi oldalának. A meglepett szaúdi elesett, belezuhant a vízbe, a bokszer rajta termett, a fogait csattogtatta, mellső
mancsaival leszorítva a víz alá.
- Jöjjön, jöjjön!
Bourne suttogó hangot hallott a móló alatti sötétből. Aztán egy vékony, de erős kar átölelte, balra ösztökélte, egy
kanyargós, keskeny útra a mohos gerendák között, ki a holdfényre.
Levegő után kapkodott. - Vissza kell mennem...
- De nem most. - A hang suttogó volt, de határozott. Azé a karcsú, széles karimájú kalapot viselő férfié, akit a parton
látott, a bokszer gazdájáé. A férfi füttyentett, s a kutya nagy ugrásokkal kijött a móló alól, vizet fröcskölve közeledett
hozzájuk.
Aztán Bourne szirénázást hallott. Valaki a közeli vitorlásklubból nyilván felfigyelt az ismétlődő lövé sekre, s kihívta a
rendőrséget.
Nehézkesen ment tovább, a segítő kar átölelte. Sebe forrón lüktetett, minden lépés nagy fájdalmat okozott, mintha a
pengét még mindig forgatnák a testében. És minden szívdobbanással egyre több vért veszített.

Amikor a köhécselő, köpködő Fadi a felszínre bukkant, a sós víztől véreres szeme előtt Abbud ibn Aziz alakja rajzolódott ki,
aki egy kivilágítatlanul sikló vitorlás alacsony korlátján hajolt át. A hajó enyhén megdőlt, kihasználta a part felé fújó szelet,
hogy közelebb kerüljön a szárazföldhöz; motoros hajók ezt bátran megtehették volna a zátonyra futás veszélye nélkül.
Abbud ibn Aziz kinyújtotta erős, bronzbarna karját. Homlokát aggódva ráncolta. Amikor Fadi felkapaszkodott a
fedélzetre, Abbud ibn Aziz kiáltva kiadta az utasítást. A másodtiszt, aki már a vitorláknál foglalatoskodott, meghúzta a
szárnyvitorlát, s a vitorlás eltávolodott a parttól.
Épp időben. Ahogy megfordultak, Fadi látta, mi váltotta ki Abbud ibn Aziz aggodalmát. Három rendőrségi motoros
fordult ki a földnyelvtől jobbra, és robogott a móló körüli térséghez.
- A vitorlásklubhoz megyünk - súgta Fadi fülébe Abbud ibn Aziz. - Mire elég közel érnek, hogy átvizs gálják a környéket,
biztonságosan kikötünk. - Szót sem ejtett a másik három emberről. Ha mostanra nem értek ide, nyilvánvaló, hogy már nem is
jönnek. Mert meghaltak.
- Bourne? - kérdezte.
- Megsebesült, de még él.
- Mennyire súlyos a sebe?
Fadi a hátán feküdt, a vért törölgette az arcáról. Az az átkozott kutya három helyen is megharapta, beleértve a jobb
bicepszét, ami úgy sajgott, mintha tűz égetné. A szeme úgy fénylett, mint holdvilágnál egy farkasé. - Talán van annyira
súlyos, hogy olyan nyomorultul végezze, mint apám.
- A sors igazsága.
A vitorlásklub fényei gyorsan közeledtek. - Az iratokat!
Abbud ibn Aziz átadott egy vízhatlan anyagba burkolt csomagot.
Fadi elvette tőle, oldalra fordult, kiköpött a vízbe. - De ezzel igazság tétetett? - A fejét ingatva megválaszolta saját
kérdését: - Azt hiszem, nem. Még nem.
- Erre, erre! - mondta sürgetően a hang. - Ne csüggedjen, nincs már messze.
Nincs messze? - gondolta Bourne. Minden megtett lépés kilométereknek tűnt. Nehezen vette a levegőt, a lábát
kőoszlopnak érezte. Egyre nehezebbé vált számára a mozgás. A kimerültség hullámai söpörtek rajta végig, s időről időre
elvesztette az egyensúlyát. Első alkalommal ez meglepte társát. De amikor arccal a vízbe zuhant, az idegen visszarángatta a
nyirkos odesszai éjszakába. Utóbb aztán már megóvta őt ugyanettől a vizes élménytől.
Próbálta fölemelni a fejét, hogy lássa, merre járnak, hova tartanak. De elég küzdelmesnek bizonyult csupán az is, hogy
gázoljon tovább a vízben. Tudta, hogy a társa vigyáz rá, tudatában volt ennek a furcsán ismerős érzésnek, amely olajosan
terült el gondolatai felszínén. De, miként egy olajfolt alá, ez alá sem lát hatott be, nem tudta megállapítani, ki ez a személy.
Valaki a múltjából. Valaki...
- Ki maga? - lihegte.
- Gyerünk! - sürgette a suttogó hang. - Tovább kell mennünk. Nyomunkban a rendőrség.
Hirtelen felvillantak szeme előtt a vízben táncoló fények. Hunyorgott. Nem, nem a vízben, hanem a vízen. Lámpafények
hullámok által elmosott tükörképei. Valahol az agya hátuljában megszólalt egy csengő, s azt jelezte, vitorlásklub.
De ismeretlenül is ismerős társa a szárazföld felé indult, mielőtt még elérték volna a mólók, kikötők és deszkázott
sétautak hálózatának északi végét. Nagy erőfeszítéssel botladoztak a hullámverésben. Bourne egyszer térdre rogyott.
Dühösen megpróbált feltápászkodni, amikor társa abban a helyzetben tartotta. Erezte, hogy valami lágyat tekernek a
felsőtestére, olyan szorosan, hogy majdnem elállt tőle a lélegzete. Körbe-körbe. Már azt sem tudta, hol van. Ám a
szorítókötés megtette hatását. A vérzés elállt, de amint talpra állt, és folytatták útjukat a partvonal mentén a homokban
lépdelve, a kötésen megjelent egy kis folt, amely lassan terjedt, átitatva az anyagot. De legalább nem hagyott véres nyomot
maga után a kiszáradt földön. Bárki volt is a társa, okos és merész döntést hozott.
A parton észrevette a bokszért, a hatalmas, foltos állat pofája királyi fennsőbbséget sugárzott. Elhaladtak a kioszkok sora
mellett. A partnak a szárazföld felőli végénél csupasz szikla magasodott előttük, csöndesen, fenyegetőn. Közvetlenül maguk
előtt derék magasságú faládát látott - sötétzöldre festve, zárva, lelakatolva -, ahol a napernyőket tárolták.
A bokszer rövid, éles vinnyogást hallatott, és izgatottan csóválta a farkát.
- Gyorsan! Gyorsan!
Meggörnyedve vonszolták magukat tovább. A víz felől erős hajómotorok morgása hallatszott, s tőlük jobbra a part
hirtelen fénybe borult a rendőrhajókról odairányított fényszórók erős sugarában. A fénysugarak végigpásztázták a strandot,
egyenesen feléjük közeledtek. Egy pillanat, s felfedezik őket.
A napernyős láda szárazföld felőli oldalához vetették magukat, lekuporodtak, a ládához bújtak. Jöttek a fénysugarak, ide-
oda pásztázták a homokot. Egy idegtépő pillanatig a láda a fényszórók fókuszába került. Aztán a fénysugarak folytatták
útjukat.
De kiáltások harsantak a rendőrhajókról, s Bourne látta, hogy újabb rendőri egységek indulnak a vitorlásklubba. A
rendőrök acélsisakot, golyóálló mellényt viseltek. A kezükben félautomata fegyvereket tartottak.
Társa sürgetően vonszolta tovább, a szikla lábához futottak. Bourne meztelennek és sebezhetőnek érezte magát, ahogy
átvágtak a strand felső részén. Tudta, nincs elegendő ereje, hogy megvédje magát, még kevésbé mindkettőjüket.
Aztán egy lökés hátulról feldöntötte. Arccal feküdt a homokban, mellette a társa, újabb fénysugarakat látott az
éjszakában, merőlegesen a tengeri fényszórókra. A vitorlásklubban sok rendőr vizsgálta a partot lámpájával. Több fénysugár
alig húsz centivel kerülte el a hason fekvő alakokat. Látóterének peremén mozgást észlelt. Egy csapat rendőr ugrott le a
mólóról a homokra. Feléjük tartottak.
Társa néma jelzésének engedelmeskedve Bourne fájdalmak közepette bemászott a csupasz szikla árnyékába, ahol már ott
hasalt várakozva a kutya. Visszafordulva látta, hogy társa levetette a kabátját, és azzal takarította el a homokban hagyott
nyomaikat.
Az idegen felállt, lihegett, úgy dülöngélt, mint egy birkózó, aki túl sok menetet vívott nála erősebb ellenfelével.
Hirtelen letérdelt, s megragadta egy szennyvízcsatorna vastag rúdjait. Erősödött a kiáltozás. A rendőrség közeledett.
Lehajolt, hogy segítsen, s együtt húzzák fel a rá-csozatot. Látta, hogy valaki már eltávolította a zárat.
Társa belökte, a bokszer izgatottan melléje ugrott. Nézte, ahogy társa követi. Ahogy az illető lebújt, le esett széles
karimájú kalapja. Megfordult, hogy elkapja, s a holdfény megvilágította az arcát.
Bourne nagyot sóhajtott, amitől belenyilallt a fájdalom. - Maga?!
Mert az a személy, aki megmentette, akinek a viselkedése olyan ismerős volt, egyáltalán nem férfi volt. Hanem Soraya
Moore.

Tizenhat

Délután 6:46-kor rezegni kezdett Anne Held PDA-ja. Ez a saját PDA-ja volt, nem a CIA-tól való készülék, a Szeretőjétől
kapta ajándékba. Amikor a kezébe vette, a fekete tok meleg volt a combjától, ahová ko rábban odaerősítette. A képernyőjén
egy üzenet jelent meg, melyet mintha egv dzsinn írt volna: HÚSZ PERC, NÁLA.
Nagyot ugrott a szíve, vére pezsgett, mert az üzenet valóban egy dzsinntől érkezett: a Szeretőjétől. Visszatért a Szeretője.
 Az Öregnek azt mondta, nőgyógyászhoz megy, s magában jót nevetett. Az Öreg mindenesetre könnyen tudomásul vette.
A központ olyan volt, mint egy orvosi ügyelet: szünet nélkül, folyamatosan dolgoztak, amióta Lindros készenléti állapotot
rendelt el.
Kilépett az, épületből, odaintett egy taxit, s a Dupont Circle-től hat sarokra vitette magát. Onnan gyalog ment tovább. A
magas, holdvilágos égbolt, említésre érdemes felhő nélkül, metsző szelet hozott, amely csak fokozta a hideget. Anne, zsebre
dugott kézzel ballagott, melegséget érzett belül, dacára az időjárásnak.
A lakás a Huszadik utcában, egy négyszintes, történelmi, a tizenkilencedik század megújuló kolóniái stílusában, Stanford
White tervei alapján épült házban volt. Miután a kapucsengő felberregett, bejutott a fakeretes üvegajtón. Mögötte a
faburkolatú előcsarnok végigfutott az épület közepén, egészen a túlsó felén lévő, ugyancsak fakeretes üvegajtóig, amely az
épületek között fekvő keskeny, nem igazán festői képet nyújtó magánparkolóra nyílott.
Megállt a postaládák sora előtt, ujjai végigfutottak a függőlegesen sorakozó kis rézajtókon, s megálltak a 401-esnél, a
rajta lévő stencilezett feliraton: MARTIN LINDROS.
A negyedik emeleten, egy krémszínű ajtó előtt megállt, egyik kezét a tömör fára tette. Úgy érezte, enyhe remegést érez,
mintha a sokáig üresen álló lakás az újra megtalált élettől vibrálna. Szeretőjének teste meleg, elektromos volt, betöltötte az
ajtó mögötti szobákat, energiával és delejes hőséggel árasztva el őket, mint az üvegen átszüremlő napfény.
Eszébe jutott legutóbbi elválásuk pillanata. Ugyanolyan fájdalmas és éles érzéssel töltötte le, mint a bordái közé hatoló
fagyos éjszakán beszívott hideg levegő, újabb sebet ejtve a szívén. Ezúttal mégis annyira más volt a fájdalom, mert biztosra
vette, hogy legalább kilenc hónapig nem fogja ót látni. És igaza lett, tizenegy hónap telt el azóta. De a távollét nem csak a
hossza miatt volt annyira fájdalmas, hanem a tudat miatt is, hogy milyen változásokat fog eredményezni.
Agya valamelyik távoli zugába rejtette el ezt a félelmet, de most, itt, a lakás ajtaja előtt megértette, hogy az eltelt
hónapokban olyan terhet cipelt, mintha egy nem kívánt gyereket kellett volna kihordania.
Előrehajolt, homlokát a festett fának nyomta, elválásukra emlékezett.
- Olyan gondterheltnek látszol - mondta a férfi. - Mondtam, hogy ne aggódj.
- Hogy tudnék nem aggódni? - kérdezett vissza. - Ilyen még nem fordult eddig elő.
- Mindig úgy képzeltem el magam, mint valamilyen úttörőt. - Aztán, látva, hogy ez nem jött be, átölelte őt. - Szélsőséges
idők szélsőséges intézkedéseket követelnek. Ki érthetné ezt meg nálad jobban?
- Igen, igen. Természetesen. - Megremegett. - Mégsem tudok másra gondolni, hogy mi lesz velünk a... másik oldalon.
- Miért változna bármi is?
Eltolta magát a férfitól, csak annyira, hogy belenézhessen a szemébe. - Tudod, hogy miért - suttogta.
- Nem, nem tudom. Én ugyanaz leszek, belül ugyanaz. Meg kell bennem bíznod, Anne.
Most itt van - itt vannak mindketten - a másik oldalon. Ez volt az igazság pillanata, amikor felfedezi, milyen
változásokat idézett elő a férfiban az a tizenegy hónap. Bízott benne, komolyan. A félelem azonban, amely eddig benne élt,
most elszabadult, belehasított az altestébe. A nagy ismeretlenbe készült belépni. Őszintén félt, hogy annyira másnak fogja
látni, hogy többé nem ismeri fel benne a Szeretőjét.
Önutálatát kifejező halk sóhajtással lenyomta az ajtó kilincsét s benyitott. A férfi nyitva hagyta neki az ajtót. Az
előszobába lépve úgy érezte magát, mint egy hindu, akinek hite szerint már sokkal korábban ki lett jelölve az útja; a sors
szorításában élt, amely túlszárnyalt rajta, de még a férfin is. Milyen messze volt már attól a kiváltságos gyermektől,
amilyenné a szülei erőszakkal nevelték! És ezért a Szeretőjének tartozott köszönettel. Igaz, bizonyos mértékig magától is
ebbe az irányba fejlődött volna, de lázadó hajlama korábban vakmerőséggel párosuk. A férfi megzabolázta ezt, egy pontra
irányuló fénycsóvát csinált belőle. Nem volt mitől félnie.
Anne kiáltani készült, amikor meghallotta a férfi hangját, a siránkozó dalt, amely már rég ismerősévé vált, amely
egyfajta személyre szóló légáramlatként lebegett feléje. A nagy hálószobában talált rá, Lindros egyik szőnyegén, mert
természetesen nem hozhatta magával a sajátját.
A férfi térdelt, fejét fehér sapka fedte, törzse előrehajolt, homloka a szőnyeg bolyhos anyagát érintette. Arccal Mekka
felé fordulva imádkozott.
A nő mozdulatlanul állt, mintha bármilyen mozgás megzavarhatná a férfit, hagyta, hogy az arab szöveg finom esőként
peregjen körülötte. Folyékonyan beszélte a nyelvet, számos dialektusát ismerte, s ez a tény megismerkedésükkor fel is
keltette a férfi kíváncsiságát.
Végül befejeződött az ima. A férfi fölkelt. Amikor észrevette a nőt, Martin Lindros arcvonásai elmosolyodtak.
- Tudom, mit akarsz először látni - mondta halkan arabul, s fején át lehúzta az ingét.
- Igen, mutasd meg mindet - felelte Anne ugyanazon a nyelven.
Nem volt test, amelyet jobban ismert volna. Szemügyre vette a férfi altestét, mellkasát. Felfelé haladva tekintetük
összetalálkozott. A férfi megváltoztatott jobb szemét nézte, az új retinával. Martin Lindros arca volt ez, kiegészítve Martin
Lindros jobb retinájával. A nő látta el azokkal a fényképekkel és retinafelvételekkel, amelyek lehetővé tették az átalakulást.
Anne most úgy tanulmányozta az arcot, ahogy munka közben sosem tehette azon két alkalommal, amikor a férfi elhaladt
mellette az Öreg irodájába menet és onnan távozóban. Akkor csak rövid biccentéssel kur tán köszöntek egymásnak, ahogy a
valódi Martin Lindrosszal tették volna.
Anne elcsodálkozott. Az arc tökéletes volt - Andursky doktor varázslatos munkát végzett. Az átalakítás minden
szempontból úgy sikerült, ahogyan ígérte, sőt, még jobban.
A férfi az arcához emelte a kezét, halkan felnevetett, amint megérintette a zúzódásokat, horzsolásokat és vágásokat.
Nagyon elégedett volt magával. - Látod, a „durva bánásmód", amit „fogva tartóimtól" kaptam, be volt kalkulálva, hogy
elleplezze azokat a hegeket, amelyeket Andursky szikéje okozott.
- Dzsamil - suttogta a nő.
Karim al-Dzsamil ibn Hamid ibn Asef al-Vahhib-nak hívták. Karim al-Dzsamil azt jelenti: „Karim, a szép". Azért
engedte, hogy Anne Dzsamilnak szólítsa, mert ezzel örömet szerzett a nőnek. Senki más még gondolni sem merne erre,
nemhogy kimondani.
 Szemét egy pillanatra sem véve le a férfi arcáról, Anne kibújt a kabátjából és kosztümkabátjából, kigombolta blúzát,
lehúzta szoknyája cipzárját. Ugyanazzal a szándékos lassúsággal kioldotta melltartóját, letolta bugyiját. Magas sarkú cipőben
állt, csillogó harisnyával, csipkés harisnyatartóval, szíve izgatottan vert, miközben a férfi tekintete szinte felfalta őt.
Kilépett a levetett ruhák lágy halmából, s a férfi felé indult.
- Hiányoztál - mondta a férfi.
Anne a karjába vetette magát, csupasz húsát a férfihoz szorította, halkan, torokhangon nyögdécselt, amint melle a
férfiéhoz tapadt. Tenyerével végigsimította Dzamil izmait, ujjhegye végigkutatta az első, Londonban együtt töltött első
éjszaka emlékeiben élő domborulatokat és mélyedéseket. Régóta vágyott már erre. A férfi nem sürgette, tudta, hogy a nő
olyan, mint egy vak, aki tapogatva győződik meg róla, hogy ismerős területre érkezett.
- Meséld el, mi történt. Milyen érzés volt? Karim al-Dzsamil behunyta a szemét. - Hat hétig rettenetesen fájt. Dr.
Andursky leginkább a fertőzéstől félt, amíg az átültetett bőr és izom begyógyult. Senki sem láthatott, kivéve őt és csapatát.
Gumikesztyűt viseltek, a szájuk és orruk előtt pedig maszkot. Egyik antibiotikumot a másik után tömték belém.
- A retinaátültetés után több napig nem tudtam kinyitni a jobb szememet. Az alsó szemhéjamra vatta csomót ragasztottak,
s azt átkötötték. Egy napig mozgásképtelen voltam, s utána még tíz napig nagyon korlátozottan mozoghattam. Nem tudtam
aludni, ezért nyugtatóztak. Elvesztettem az időérzékemet. Bármit fecskendeztek a vénámba, a fájdalom nem csillapodott.
Mintha egy másik szív dobogott volna bennem a sajátom mellett. Arcom mintha tűzben égett volna. A jobb szemem mögé
mintha egy jégcsákány fúródott volna, amit nem tudtam eltávolítani... Hát így történt. Ilyen érzés volt.
Anne már rá is mászott, mintha egy fa lett volna. A férfi keze megmarkolta Anne fenekét. Nekinyomta a falnak, a nő két
lába szorosan átölelte a derekát. A derékszíjával vacakolt, majd letolta a nadrágját. Olyan kemény volt, hogy fájt. Anne
felkiáltott, amikor a férfi beleharapott az ajkába, majd ismét, amikor a medencecsontja nekiütődött, s felfelé taszította.
A konyhában Anne csupasz bőre kellemesen libabőrös lett, amikor két kristálypohárba pezsgőt töltött. Mindkettőbe egy-
egy szem epret pottyantott, s nézte, hogy pezseg tőle az ital. A konyha az épület nyugati oldalán volt. Ablakai az épületek
közötti udvarra néztek.
Az egyik poharat odanyújtotta a férfinak. - A bőröd színét anyádtól örökölted.
- Allah legyen érte áldott. Ha anyám nem angolnak születik, sosem tudtam volna kiadni magamat Martin Lindrosnak. Az
ő dédapja egy cornwalli városból jött, alig nyolcvan kilométerre anyámék családi birtokától.
Anne felnevetett. - Nos, ez vicces. - Úgy érezte, olyan sokáig volt megfosztva a férfi testének érintésétől, hogy keze egy
örökkévalóságon át képes lett volna simogatni. A gránitpultra tette poharát, megragadta a férfit, játékosan hátratolta, amíg az
ablakhoz szorította. - El sem tudom hinni, hogy itt vagyunk kettesben. Nem tudom elhinni, hogy biztonságban vagy.
Karim al-Dzsamil megcsókolta a homlokát. - Kételkedtél a terveimben.
- Tudod, hogy így volt. Kételkedtem és féltem. Annyira... vakmerőnek tűnt, annyira nehezen kivitelezhetőnek tartottam.
- Csak hozzáállás kérdése. Az egészre úgy kell gondolnod, mint egy óraszerkezetre. Egy óra funkció ja egyszerű, méri a
másodperceket és a perceket. És amikor üt az óra, megszólaltat egy harangjátékot. Egy szerű, mégis megbízható. Azért van
így, mert belül egy sor alaposan végiggondolt alkatrész van, pontosan és tisztán kidolgozottak, hogy amikor mozogni kez -
denek, tökéletesen illeszkedjenek egymáshoz.
Ekkor vette észre, hogy a nő tekintete a háta mögé siklik. Furcsa fény villant a szemében.
Megfordult, kinézett az ablakon az épületek közötti parkolóra. Két új típusú amerikai autó állt egymás mellett, orruk
egymással ellenkező irányba nézett. Az észak felé néző autó motorja nem járt. Mindkét vezető felőli ablak le volt engedve.
Világosan látszott, hogy a két férfi beszélget.
- Mi a baj?
- A két autó - suttogta a nő. - Rendőrök állnak így.
- Vagy két sofőr, aki beszélgetni akar.
- Nem, van valami...
Anne elharapta a mondat végét. Az egyik férfi eléggé kihajolt az ablakon, hogy megismerje.
- Az Matthew Lerner. A francba! - Összerázkódott. - Nem volt alkalmam, hogy elmondjam, de betört a házamba,
átkutatta, s a gardróbban ott hagyott egy hurkot, amin egy bugyim volt felakasztva.
Karim al-Dzsamil elfojtott egy keserű nevetést. - Van humorérzéke, meg kell hagyni. Gyanakszik?
- Nem. Elment volna az igazgatóhoz, ha sejtene valamit. Csak félre akar állítani. Erős a gyanúm, hogy meg akarja fúrni
az Öreg munkáját.
Odalent a parkolóban a két férfi befejezte a beszélgetést. Lerner, az északnak néző autóban, elhajtott, ott hagyva a
másikat járműve volánja mögött ülve. Az illető nem fordult meg a kocsival. Inkább cigarettára gyújtott.
Karim al-Dzsamil megszólalt: - Akárhogy is, követtek. Kijátszották a biztonsági intézkedéseinket. - Elfordult az ablaktól.
- Öltözz fel. Dolgunk van.

Amint a vitorlás behajózott a vitorlásklubba, a rendőrség felugrott a fedélzetre, s rájuk jellemző módon elözönlötték a
járművet. A kapitány és a tisztek, köztük Abbud ibn Aziz, kellően meghunyászkodva néztek, megmutatták személyi irataikat
a fontoskodó hadnagynak, aki ezután Fadihoz fordult.
Szó nélkül, a legkevésbé sem megfélemlítve Fadi átadta az Abbud ibn Aziztól kapott iratokat. Azok szerint Viktor
Leonyidovics Romancsenko vezérőrnagy volt, az ukrán SZBU elhárítástól. A parancsát az SZBU főnöke, Igor P Szmesko
vezérezredes írta alá.
Fadit mulattatta, ahogy az önelégült rendőr hadnagy fürgén vigyázzba vágta magát. Arcából kifutott a vér. Pillanatok
alatt végbement az átalakulás: az úrból szolgáló lett.
- Egy gyilkos után nyomozok, egy nagyon fontos szökevény után, aki meglépett az igazságszolgáltatás elől - közölte
Fadi, s visszavette ügyesen hamisított okmányait. - A parton azt a négy embert ő gyilkolta meg, tehát maga is láthatja, milyen
veszedelmes, milyen gyakorlott.
 - Kove hadnagy vagyok. Állunk rendelkezésére, vezérőrnagy úr.
Fadi gyors léptekkel lekormányozta a vitorlásról a hadnagyot és embereit. - De figyelmeztetem - szólt hátra a válla
fölött. - Személyesen végzek ki bárkit, aki megöli a szökevényt. Tájékoztassa az összes emberét. Ez a bűnöző az enyém.

Bill Overton nyomozó az autójában ült, dohányzott. Nyugodtan várakozott, boldogabban, mint az utóbbi évben bármikor.
Istenáldás volt ez a szabálykönyvvel össze nem egyeztethető munka, amelyet Lerner kedvéért vállalt el. Ha vége lesz, Lerner
garantálta neki, hogy állást kap a belbiztonságiaknál, amire olyan kétségbeesetten vágyott. Overton tudta, hogy Lerner nem a
levegőbe beszél. Nagy hatalmú ember. Azt mondta, amit gondolt, s azt gondolta, amit mondott. A nyomozónak mindössze
azt kellett tennie, amire Lerner utasította - anélkül, hogy az okokat firtatta volna. Ezt könnyen teljesítette: fikarcnyit sem
érdekelte, miben mesterkedik Lerner. Csak az érdekelte, hogy ez az ember a belépőjegye a belbiztonságiakhoz.
Overton a cigarettája filterét rágcsálta. A belbiztonságiak voltak számára a minden. Mert mi egyebe volt? Egy felesége,
aki iránt közömbös volt, egy Alzheimer-kóros anyja, egy gyűlölt ex-felesége és pár kölyke, akikbe az anyjuk belecsöpögtette
a tiszteletlenség mérgét. Ha nem volna a munkája, semmi említésre érdemes nem lenne az életében.
Megfigyelése szerint a bűnüldözés területén dolgozók közül sokan elmondhatták ezt magukról.
Noha cigarettázott és magában elmélkedett, nem feledte, mire képezték ki. Óraműpontossággal minden tizenöt
másodpercben ellenőrizte a környéket. Úgy helyezkedett el, hogy lássa a megerősített üveg-fa hátsó ajtókon át az épületek
előcsarnokait, egészen a főbejáratokig. Ez az elrendezés tulajdonképp segítette a megfigyelést.
Most azt látta, hogy Anne Held kilép a felvonóból. A nő megfordult, elindult az előcsarnokon át a hátsó kijárat felé.
Sietett, arcán gondterhelt kifejezés ült. A nyomozó nézte, ahogy kiviharzik az épületből. Úgy nézett ki, mintha sírt volna.
Ahogy közeledett, Overton észrevette, hogy az arca kivörösödött és felpüffedt. Mi történhetett vele?
Nem mintha érdekelte volna. Megbízatása arra szólt, hogy kövesse, akárhová megy, bizonyos ponton ijesszen rá - húzza
meg a kocsija oldalát, hajtson végre gyors rablótámadást egy amúgy kihalt utcán. Olyasmi legyen, amit nem felejt el
egyhamar a nő, utasította Lerner. Szívtelen gazember, gondolta Overton. Csodálta érte.
Ahogy Anne ellépett mellette, kiszállt az autóból, eldobta cigarettáját és zsebre dugott kézzel biztos távolságból követte.
Az épületek között senki sem járt. Csak a nő és ő.
Előtte a célszemély elérte az épületek közötti térség végét. A sarkon kifordult az Északnyugati Massachusetts Avenue-ra,
Overton pedig megnyújtotta lépteit, nehogy szem elől veszítse.
És akkor valami olyan erővel taszította oldalba, hogy elesett. Feje nekiütődött a mellette lévő épület téglafalának.
Csillagokat látott. Ösztönösen még így is a szolgálati fegyvere után nyúlt. Jobb csuklóját azonban olyan erővel ütötték meg,
hogy a keze használhatatlanná vált. Arca egyik felét vér borította. Az egyik füle félig leszakadt. Megfordult, s egy férfialakot
látott maga fölé tornyosulni. Négykézláb megpróbálta elérni revolverét. De egy, a bordái közé érkező hatalmas erejű rúgástól
felborult, mint egy teknősbéka a homokban.
- Mi... mi...?
Zavaros motyogásra telt csupán az erejéből. Egy pillanattal később támadója fegyvert fogott rá, amely re hangtompítót
erősített.
- Ne! - Felpislogott gyilkosának könyörtelen arcába. Szégyenkezve ébredt rá, hogy könyörög. - Ne! Kérem.
Tompa pukkanás, mintha víz alól hallotta volna. Mindenki más számára olyan halk volt, mint egy tapintatos köhögés;
neki elég hangos, hogy azt higgye, a világ szakadt darabokra. Aztán a lövedék behatolt az agyába, s nem volt más, csak
borzalmas, mindent beborító csönd.

- A kérdés most az - mondta Soraya, amikor Bourne-nal visszatették a rácsot a helyére -, hogyan vigyük el magát orvoshoz.
A partról hallották a rendőrök kiáltozását. Mostanra már többen voltak. A rendőrségi hajók bizonyára kikötöttek a
vitorlásklubnál, hogy a rajtuk lévők csatlakozhassanak a hajtóvadászathoz. Óriási fényszórók cikáztak ide-oda a rácson át
szemük elé táruló területen. Abban az elég gyér világításban Soraya szemügyre vette a sebet.
- Mély, de elég tisztának látszik - közölte. - Az biztos, hogy nem ért belső szervet. Különben már kiterítve feküdne. - Már
csak az volt a kérdés, menynyi vért veszített a férfi, s ez a veszteség hogyan hatott életerejére. Igaz, korábban már látta,
ahogy egy vállába ágyazódott golyóval teljes harminchat órán át járt-kelt.
- Fadi volt az - mondta Bourne.
- Micsoda? Itt van?
- Fadi volt az, aki megkéselt. A bokszer...
- Olekszandr. - Neve hallatán a kutya hegyezni kezdte a fülét.
- Fadi volt, akire ráuszította a kutyát.
Egyedül vannak, elszigetelve, ellenséges környezetben, gondolta Soraya. Nem elég, hogy ukrán rendőröktől hemzseg a
strand, de Fadi is a nyomukban ólálkodik. - Mit keres itt?
- Valamit bosszúról hadovált. Hogy miért akar bosszút állni, azt nem tudom. Nem hitt nekem, amikor azt mondtam,
képtelen vagyok emlékezni.
Bourne arca falfehér volt, izzadt. De a nő már tanúja volt, milyen kitartó és elszánt tud lenni, nem csak az életben
maradásért küzd, hanem azért is, mert mindenáron sikert akar elérni. Soraya erőt merített ebből a gondolatból.
Elindultak. Csak a gyorsan eltűnő holdfény vezette őket. Siettek, botladozva mentek az alagútban.
A levegő száraz volt. Olyan élettelen szaga volt, mint egy kígyó levetett bőrének. Körülöttük minden recsegett, nyögött,
mintha bajban lévő lelkek igyekeztek volna hallatni hangjukat. Helyenként földkupacokhoz értek, ahol a homokkövet
fejtették ki, vagy megrepedt a fölülről rá nehezedő súly alatt. Erős, hat-szor-hatos, durva oldalú, vassal megerősített, sártól
fekete, olykor vörös foltoktól tarkított gerendák magasodtak előttük, keresztgerendákhoz erősítve. Az átjáróban rothadás és
bomlás bűze terjengett, mintha a föld, amelybe belevájták, lassan haldokolna.
 Soraya gyomra fájdalmasan összeszorult. Mit talált a rendőrség? Miről feledkezett meg? Édes Istenem, add, hogy ne
legyen semmi baj. Odessza volt legsúlyosabb hibájának színhelye, olyan rémálom, amely éjjelnappal kísértette. A sors most
ismét idehozta őt Bourne-nal együtt. Eltökélte, hogy helyrehozza azt, ami a múltban történt.
Olekszandr előttük kóborolt, pofáját szimatolva a föld fölé tartotta, mintha az orra után menne. Bourne zokszó nélkül
ment utánuk. Egész teste úgy fájt, mintha lángba borult volna. Vissza kellett emlékeznie kiképzésére, lassan kellett
lélegeznie, még ha iszonyúan fájdalmasnak érezte is. Feltételezte, hogy Soraya talált egy kivezető utat a városi
csatornahálózatban, de sem a bűzt nem érezte, sem az ilyen rendszerre jellemző szivárgást nem tapasztalta. Ráadásul mere-
deken lefelé haladtak. Aztán eszébe jutott, hogy Odessza nagy része az alattuk lévő homokkőből kibányászott tömbökből
épült, aminek nyomán katakombák óriási hálózata alakult ki. A II. világháború idején partizánok használták a katakombákat
a benyomuló német és román seregek elleni gerillatámadások indításához támaszpontként.
Soraya felkészülten jött: felkapcsolt egy erős fényű elemlámpát, amely a csuklójára volt erősítve. Bourne-t nem
nyugtatta meg, amit látott. A katakombák nagyon régiek voltak. Ráadásul megrongálódtak, nagyon rájuk fért volna, hogy
aládúcolják őket. Itt-ott mindketten kénytelenek voltak átmászni leomlott sziklatömbökön és hulladékkupacokon, ami
jelentősen lelassította haladásukat.
Maguk mögül fémhez súrlódó fém hangját hallották, mintha egy nagy rozsdás kereket akartak volna erőnek erejével
elindítani. Megtorpantak, s félig hátrafordultak.
- Megtalálták a rácsot - suttogta Soraya. - Semmiképpen sem tudtuk volna a rögzítőcsavarokat visszatenni. A rendőrség
bent van az alagútban.

- Ez egy zsaru. - Karim al-Dzsamil a kezében tartotta Overton nyitott tárcáját. - Nyomozó, nem akárhonnan, hanem a
fővárosi rendőrségtől.
Anne odahajtott Overton autójával, ahol a nyomozó a falnak rogyva feküdt. A fakó tégla elszíneződött a férfi vérétől.
- Nyilván Lerner pénzelte - mondta a nő. - Ő lehetett az, aki betört a házamba. - A férfi nyers, lószerű vonásait méregette.
- Biztos, még élvezte is.
- A kérdés, amire választ kell kapnunk - jegyezte meg Karim al-Dzsamil, miközben felállt -, hogy még hány embert
pénzel Matthew Lerner.
Intett a fejével, mire Anne egy gombnyomással kinyitotta a csomagtartót. Karim al-Dzsamil lehajolt, s nagyokat nyögve
felemelte Overtont. - Túl sok fánkot és Big Macet evett.
- Mint minden amerikai - tette hozzá Anne, s nézte, amint társa begyömöszöli a testet a csomagtartóba, majd rácsapja a
tetőt. Kiszállt a volán mögül, odalépett a kerti locsolótömlőhöz, amely a téglafalhoz volt erősítve. Kinyitotta a csapot, a falra
irányította a vízsugarat, lemosta róla Overton vérét. Halála miatt nem érzett lelkiismeret-furdalást. Ellenkezőleg, vérének
kiontása olyan érzést keltett benne, mintha egy második szív dobogna a keblében, eltelve a nyugati társadalom iránti
gyűlölettel: megvetette a pénzesek, a kiváltságosok pazarlását, önzését, az ünnepelt amerikai személyiségek öntelt törekvését
önmaguk újratermelésére, süketen, némán és vakon a világ szegényei iránt. Ez az érzés, feltételezte, mindig vele volt. Anyja
végül is először modell volt, utóbb a Town & Beauty szerkesztője. Apja beleszületett a pénzbe és az arisztokráciába. Nem
csoda, hogy Anne beágyazódott a sofőrökkel, lakájokkal, személyi titkárokkal, magánrepülőkkel, chamonix-i síeléssel, ibizai
klubokkal teli életbe, amelynek határait szüleinek testőrei rajzolták meg. Valaki ott van, hogy minden olyasmit elvégezzen
helyetted, amit neked kellene elvégezned. Mindez annyira mesterkélt volt, annyira távol minden valóságostól. Ez az élet
olyan volt, mint egy börtön, s alig várta, hogy megszökhessen onnan. Félreérthetetlen, lázadó természetével fejezte ki
gyűlöletét. De Dzsamil kellett hozzá, hogy agya felfogja, amit az érzelmei súgtak neki. A ruhák, amelyeket most viselt -
drága divattervezők darabjai -, álcájának részét képezték. Bennük úgy viszketett a bőre, mintha tüzes hangyák borítanák.
Éjjelente olyan gyorsan szórta le magáról, ahogy csak tudta, s egy pillantást sem vetett rájuk, amíg reggel újból fel nem vette
őket.
A fejében kavargó ilyesféle gondolatokkal visszaült az autóba. Karim al-Dzsamil beült melléje. A nő habozás nélkül
ráhajtott a Massachusetts Avenue-ra.
- Hová? - kérdezte.
- Vissza kellene menned a CIA-hoz - vélte Karim al-Dzsamil.
- Neked is - mutatott rá. Aztán belenézett a férfi szemébe. - Dzsamil, amikor beszerveztél, nem voltam ábrándozó
idealista, aki hadat akar viselni az egyenlőtlenség és az igazságtalanság ellen. Tudom, hogy kezdetben ezt gondoltad rólam.
Kétlem, hogy felismerted volna: agyam is van, és képes vagyok önálló gondolkodásra. Mostanra, remélem, már nem így
látod.
- Kétségeid vannak.
- Dzsamil, az ortodox iszlám a nők ellen van. A hozzád hasonló férfiak úgy nőnek fel, hogy a nőknek be kell fedniük a
fejüket, arcukat. Hogy nekik nem kell tanulniuk, nem kell magukra gondolniuk, s Allah segítsen rajtuk, ha független
lényként kezdenek el magukra gondolni.
- Én nem ilyen szellemben nőttem fel.
- Hála anyádnak, Dzsamil. Komolyan gondolom. Ő óvott meg attól a hittől, hogy helyénvaló halálra kövezni egy nőt
képzelt bűnökért.
- A házasságtörés nem képzelt dolog.
Hallgatott, s a nő halkan felnevetett. De szomorú nevetés volt, csalódottság és kiábrándultság csendült ki belőle. - Több
mint egy földrész választ el bennünket, Dzsamil. Csoda, ha félek, amikor mi ketten elválunk?
Karim al-Dzsamil megfontoltan méregette. Valamilyen okból képtelenségnek tartotta, hogy haragudjon a nőre. - Nem
először zajlik le köztünk ez a beszélgetés.
- És nem is ez lesz az utolsó.
- Mégis azt mondod, szeretsz.
 - Tényleg szeretlek.
- Annak ellenére, amit bűnömnek látsz.
- Nem bűnök, Dzsamil. Mindegyikünknek megvannak a vakfoltjai, még neked is.
- Veszedelmes vagy - mondta a férfi, s úgy is gondolta.
Anne vállat vont. - Nem különbözöm a ti muszlim nőitektől, kivéve azt, hogy én felismerem a bennem lévő erőt.
- Éppen ez tesz veszedelmessé.
- Csak a status quora nézve.
Pillanatnyi csend állt be. Sokkal tovább ment a férfinál, mint bárki más mert volna. De ez rendjén volt. Sosem tömte
marhaságokkal, mint többségükben mások, akik ott kóvályognak körülötte, hogy részesüljenek befolyásából és hatalmából.
Ilyen pillanatokban azt kívánta, bárcsak beférkőzhetne a férfi agyába, mert a férfi önként sosem fogja elárulni neki, mire
gondol, még arckifejezésével vagy testbeszédével sem. A férfi egyfajta talány volt, részben ez vonzotta hozzá a leginkább. A
férfiak általában annyira kiismerhetők. De Dzsamil nem.
Végül kezét könnyedén a férfiéra tette. - Látod, mennyire olyan ez, mint egy házasság? Jó vagy rossz, együtt vagyunk
benne. Egészen a végsőkig.
A férfi egy pillanatig csak méregette. - Hajts kelet-délkeletnek. Északkeleti Nyolcadik utca az L és a West Virginia
Avenue között.

Fadi boldogan golyót eresztett volna Kove hadnagy fejébe, de ez mindenféle bonyodalmakat szült volna, amit nem
engedhetett meg. Helyette beérte azzal, hogy teljes odaadással játszotta tovább a szerepét.
Aligha eshetett ez nehezére; született színész volt. Anyja tévedhetetlen szülői ösztönnel ismerte fel tehet ségét, s hétéves
korában beíratta a Királyi Színházi Akadémiára. Kilencévesen kész előadóművész volt, ami kapóra jött, amikor radikálissá
vált. Híveket gyűjteni - megnyerve a szegények, az elnyomottak, a leszakadtak, a kétségbeesettek szívét és agyát -
alapvetően karizma dolga. Fadi megértette a sikeres vezetői lét lényegi természetét: nem érdekes, mi a filozófiád; csak azzal
kell törődnöd, milyen jól tudod azt eladni. De nem mondhatni, hogy Fadi cinikus lett volna, ez egy radikálisra általában nem
jellemző. De megtanulta a piac manipulálásának sorsdöntő leckéjét.
E gondolatok halvány mosolyt csaltak telt ajkára, miközben követte a rendőrök fényszóróit.
- Ezek a katakombák kétezer kilométer hosszúak - közölte segítőkészen Kove hadnagy. - Kész útvesztő. Az autóval
félórányira fekvő Nerubajszkoje faluig is el lehet jutni benne.
- Nyilván nem minden katakomba járható. -Fadi alaposan megnézte a repedező és rothadó fa-gerendákat, a helyenként
aggasztóan kidomborodó falakat, lehullott törmelékektől eltorlaszolt elágazásokat.
- Nem, uram - mondta Kove hadnagy. - Rövid túrákat szerveznek a nerubajszkojei múzeumtól indulva, de azok közül,
akik egyedül merészkednek ide le, rendkívül sokan meghalnak vagy eltűnnek.
Fadi érezte, hogy fokozódik az izgatottság a Kove hadnagy által kísérőikül kiválasztott három rendőrben. Rájött, hogy
Kove is azért beszél folyamatosan, hogy csillapítsa saját idegességét.
Bárki másra átragadt volna társai nyugtalansága, de Fadi nem tudott félelmet érezni. Egy hegymászó acélos
magabiztosságával közelített az új és veszélyes helyzetekhez. A kudarc lehetősége meg sem fordult a fejében. Nem mintha
nem értékelte volna az életet; csak egyszerűen nem félt a haláltól. Ahhoz, hogy elevennek érezze magát, szüksége volt a
szélsőségek hajszolására.
- Ha az az ember megsebesült, ahogy maga mondta, nem juthat messzire - jegyezte meg Kove hadnagy, de hogy ezt Fadi
kedvéért mondta-e, vagy ideges embereit akarta vele megnyugtatni, nem volt világos. - Van némi gyakorlatom ezen a helyen.
Ilyen közel a vízhez a katakombákban különösen gyakori lehet a lezuhanás vagy a beomlás. Vigyáznunk kell az iszapos
helyekkel. A szivárgás egyes pontokon olyan mértékű, hogy aláásta a padló szilárdságát. Ezek a foltok különösen
veszélyesek, mert úgy viselkednek, mint a futóhomok. Egy percbe sem telik, s lehúzza a mélybe az embert.
A hadnagy hirtelen elhallgatott. A csapatban mindenki mereven állt. Az elöl haladó félig feléjük fordult. Jelezte, hogy
valamit hallott elölről. Izzadva várakoztak.
Aztán ismét hallatszott: halk nyiszorgás, mint amikor bőr súrlódik kőhöz. Egy cipő sarka?
A hadnagy arckifejezése megváltozott. Most vadászkutyára emlékeztetett, amely megszimatolta a zsákmányt. Bólintott, s
csöndesen továbbmentek.

Anne egyre kihaltabb környéken hajtott Overton nyomozó kocsijával, kiégett jelzőlámpája és megrongált közlekedési
táblákkal szegélyezett kereszteződéseken hajtott át. A hamuszürke alkony mindent beborított. 0 rendszerint olyan helyeken
közlekedett, ahol takaros házak, tiszta utcák, múzeumok és emlékművek sorakoztak. Ez itt egy másik város volt egy másik
bolygón, de ez volt az, amit Karim al-Dzsamil olyan jól ismert, ahol kellemesen érezte magát.
Végigcsorogtak a Nyolcadik utcán, míg Karim al-Dzsamil rámutatott egy duplaszélességű betonépület tömbre, amelyen
kopott fény világított: M&N KAROSSZÉRIA. A férfi irányításával Anne ráfordult egy repedezett betonfeljáróra, s
közvetlenül a fémajtók előtt megállt.
A férfi kipattant. A feljárón lépkedve hosszan, ráérősen körülnézett. Itt, ahol kevés utcai lámpa világított, hosszúra
nyúltak az árnyékok. Világítás csak időnként jutott be ide az Északkeleti L utcán észak felé, a West Virginia Avenue-n délnek
tartó autók fényszóróiból. Ennél a tömbnél csak két-három autó parkolt, egyikük sem közel ahhoz a helyhez, ahol áll tak. A
járdák tiszták, a házak ablakai sötétek, üresek voltak.
Egy nagy lakatot nyitott ki a betontörmelék alól előkotort kulccsal. Aztán felnyitotta az ajtót, s odaintett Anne-nek.
A nő sebességbe tette a kocsit. Amikor egy vonalba ért a férfival, leengedte az ablakot.
- Az utolsó esély - szólt a férfi; - Most még elmehetsz.
Anne egy szót sem szólt, nem moccant a volán mögül. A nő szemét fürkészte az elhaladó autók szentjánosbogárfényénél,
az igazságot kereste. Aztán intett, hogy hajtson be a karosszériaműhelybe. - Gyürkőzz neki. Lássunk munkához.
- Hallom őket - surrogta Soraya. - De még nem látom a lámpáik fényét. Ez jó jel.
- Fadi tudja, hogy megsebesültem - mondta Bourne. - Tudja, hogy képtelen vagyok megszökni előlük.
- Nem tud rólam - jegyezte meg Soraya.
- És mi a szándéka?
Megsimogatta Olekszandr foltos bundáját, az pedig a térdéhez dörgölte az orrát. Egy elágazáshoz értek, ahol a járható
katakomba Y alakban nyílt szét. A nő habozás nélkül a bal oldali katakombába ment be.
- Hogyan talált meg?
- Árnyékként követek minden célszemélyt.
Szóval Soraya volt az, amikor úgy érezte, hogy követik, még akkor is, amikor Jevgenyij Fjodorovics emberei szolgálaton
kívül voltak.
- Ráadásul - folytatta a nő - úgy ismerem a várost, mint a tenyeremet.
- Honnan?
- Képviselet-vezető voltam, amikor maga ideérkezett.
- Amikor én...?
Agya egy pillanat alatt emlékekkel telt meg...
...Marie jön feléje, akácfákkal szegélyezett kockaköves úton. A levegőben erős ásványianyag-szag terjeng, akár a
tengerparton. Párás szellő libbenti meg az asszony haját, egy tincs zászlóként lobog a füle mögött.
Beszél az asszonyhoz. - Meg tudja szerezni, amit akarok. Hiszek magában.
Félelem ül a nő szemében, de bátorság és elszántság is. - Hamarosan visszajövök - mondja. - Nem hagyom cserben...
Bourne tántorgott az emlékek súlya alatt. Az akácfák, a kockaköves utca: az út, amelyik a sikló állomásához vezetett. Az
arc, a hang: Nem Marie-val beszélt. Hanem...
- Soraya!
A nő megragadta, félt, hogy olyan sok vért veszít, hogy nem tudja folytatni az utat.
- Maga volt az! Amikor évekkel ezelőtt Odesszában voltam, magával voltam!
- Én voltam a helyi ügynök. Maga nem akart együtt működni velem, de végül nem volt más válasz tása. Az én forrásom
volt az, aki megadta a szükséges információt, hogy eljuthasson a céljához.
- Emlékszem, hogy beszéltem magával a Francia Boulevard akácfái alatt. Miért voltam itt? Mi a fene történt? Az
őrületbe kerget.
- Pótlom a hiányzó részeket.
Bourne megbotlott. A nő erős kézzel felhúzta.
- Miért nem mondta el, amikor először beléptem a Typhon központjába, hogy mi már dolgoztunk együtt?
- Akartam...
- Az arckifejezése...
- Mindjárt ott vagyunk - közölte Soraya.
- Hol?
- Azon a helyen, ahol a múltkor elrejtőztünk.
Talán ezer méterre voltak benn a bal oldali elágazásban. Itt rendkívül rossznak tűntek a körülmények. Mindenütt
repedezett gerendák és szivárgó víz. Maga a katakomba borzalmas nyögéseket hallatott, mintha valamilyen erők akarnák
szétfeszíteni.
Látta, hogy a nő a bal oldali fal repedése felé vezeti. Egyáltalán nem egy oldalsó elágazás volt, hanem a szivárgás által
kimosott szakasz, amilyen a dagály által egy idő után kivájt öböl. De hamar szembetalálták magukat egy törmelékomlással,
amely csaknem a tetejéig kitöltötte a hasadékot.
Nézte, amint Soraya felmászik a halomra, hason kúszva átjut az omlás teteje és a mennyezet között. Követte a nőt,
minden lépés, minden felnyúlás új, haso-í ;' gató fájdalmat okozott az oldalában. Mire átkígyózott,' szinte az egész teste
szívének ritmusára lüktetett. ]
Soraya továbbvezette lefelé egy jobbra tartó gör^ : bületben, ahol egy helyiséghez értek, amit szobának nevezhettek
volna, benne egy ágyként szolgáló desz-kapriccs, rajta egy vékony takaró. Szemben három kisebb deszka két fagerenda közé
felszögelve, amelyen több palack víz, konzervek sorakoztak.
- A legutóbbi alkalomról maradtak itt - mondta Soraya, miközben felsegítette a priccsre.
- Nem maradhatok itt - ellenkezett Bourne.
- De maradhat. Nincs antibiotikumunk, magának pedig jókora adagra lesz szüksége előbb-utóbb. Megyek, szerzek a CIA
orvosától. Ismerem, és bízom benne.
- Ne várja, hogy csak feküdjek itt.
- Olekszandr magával marad. - Megdörgölte a bokszer fényes orrát. - Az élete árán vigyáz magára, ugye, kicsikém? -
Úgy tűnt, mintha a kutya megértette volna. Odament s leült Bourne mellé, nyelve parányi, rózsaszínű hegye kilátszott
metszőfogai közül.
- Ez őrültség. - Bourne átlendítette a lábát az ágy szélén. - Együtt megyünk.
A nő egy pillanatig nézte. - Rendben. Gyerünk.
Bourne feltápászkodott a priccsről, lábra állt. Vagyis inkább megpróbálta, de térde megroggyant, amint eleresztette a
deszka szélét. Soraya elkapta, s visszatolta az ágyra.
 - Tegyük talonba ezt az ötletet, jó? - Kézfejét szórakozottan Olekszandr háromszögletű füleihez dörgölte. -
Visszamegyek a katakomba elágazásához. A jobb oldali elágazásban kell mennem az orvoshoz, és ezt akkora zajjal fogom
tenni, hogy engem kövessenek, abban a hitben, hogy mindketten ott vagyunk. Elvezetem őket magától.
- Ez túl veszélyes.
Soraya várt egy picit. - Van jobb ötlete? Bourne megrázta a fejét.
- Rendben, nem leszek sokáig távol, ígérem. Nem hagyom itt magát.
- Soraya?
Profilból fordult feléje, teste már félig indulásra kész.
- Miért nem mondta el nekem?
A nő egy pillanatig habozott. - Úgy gondoltam, mindenképpen jobb, ha nem emlékszik rá, milyen csúnyán elcsesztem.
Bourne nézte a távozó nőt, szavai visszhangoztak a fejében.

Tizenöt percnyi erőltetett menetelés után elértek az elágazáshoz.

- Egy nagy útelágazásnál vagyunk - közölte Kove hadnagy, amint fényszóróik az Y kezdetét vizsgálták.
Fadi nem szerette a tétovázást. Szemében a határozatlanság a gyöngeség jele volt. - Akkor okos tippre van szükségünk,
Kove, hogy melyik ágban folytassuk. - Tekintete a rendőrébe fúródott. - Maga a szakember. Mondja meg.
Fadi jelenlétében szinte lehetetlen volt ellentmondani vagy tétlennek maradni. Kove megszólalt. -
A jobb oldali elágazás. Én azt választanám ebben a helyzetben.
- Nagyon jó - mondta Fadi.
Beléptek a jobb oldali elágazásba. Akkor hallották újra a hangot, a kövön súrlódó bőrét, ezúttal sokkal kivehetőbben és
rendszeres időközönként ismétlődőn. Semmi kétség, hogy léptek visszhangját hallják a járatból. Utol fogják érni prédájukat.
Vad elszántsággal sürgette Kove az embereit. - Siessetek! Egy pillanaton belül utolérjük.
- Egy pillanat!
Rögtön megálltak a tekintélyes, hideg hang hallatán.
- Uram?
Fadi elgondolkozott. - Szükségem van az egyik fényszóróra. Maguk menjenek tovább az elhatározott vonalon. Én
megyek, megnézem, mit találok a bal oldali elágazásban.
- Uram, aligha lenne bölcs dolog. Mint mondtam...
- Sosem kell, hogy nekem valamit kétszer mondjanak - vágta rá Fadi. - Ez a bűnöző ördögien okos. A hangok lehetnek
egy cselvetés részei, egy módja annak, hogy nyomot veszítsünk. Minden valószínűség szerint utolérik az embert a jobb
oldali elágazásban, hiszen olyan sok vért veszített. De nem hagyhatom felderítetlenül a másik lehetőséget.
Szó nélkül fogta a lámpát, amit Kove egyik embere nyújtott feléje, s visszaindult az Y alakú elágazáshoz, majd betért a
bal oldali járatba. Egy pillanat múlva már a kezében volt vékony pengéjű kése.
 Tizenhét

Karim al-Dzsamil, vastag gumikötényben és munkakesztyűben, meghúzta a láncfűrész indítózsinórját. A masina rémes
hangjának fedezékében megszólalt: - Az a tervünk, hogy egy nagy amerikai városban fel robbantsunk egy nukleáris eszközt,
egy évtizede fogalmazódott meg, azóta tervezzük. - Nem mintha arra gyanakodott volna, hogy valahol a közelben mikrofont
helyeztek el, de kiképzése nem engedte, hogy elfeledkezzék a szigorú biztonsági szabályokról.
Közelebb ment Overton nyomozó holttestéhez, amely egy cinkfedelű asztalon feküdt az M&N Karosszéria kísértetiesen
kihalt helyiségében. Fejük felett lilás fényű világítótestek zizegtek.
- De annak biztosításához, hogy a lehető legnagyobb legyen az esélyünk a sikerre - mondta Anne Held -, szükséged volt
rá, hogy Jason Bourne tanúbizonyságot tegyen melletted, amikor Martin Lindrosszá váltál. Ezt persze sosem tette volna meg
önként, tehát módot kellet rá találnunk, hogy manipuláljuk és kihasználjuk őt. Mivel hozzáférésem volt Bourne aktáihoz, ki
tudtuk használni egyetlen gyengéjét - az emlékezőképességét, továbbá sok erősségét, mint amilyen a hűség, a kitartás és egy
roppant intelligens, paranoiás elme.
Anne is kötényt viselt. Egyik kesztyűs kezébe kalapácsot vett, a másikba egy széles fejű vésőt. Ahogy Karim al-Dzsamil
nekilátott a munkának Overton lábánál, a holttest bal könyökének belső haj latához illesztette a vésőt, majd egy gyors és
pontos csapással lesújtott a kalapáccsal a véső fejére. A karosz-szériaműhely ismét munkazajjal telt meg, mint haj dani,
fénykorában.
- De mi volt az a mechanizmus, amelynek révén hozzáférkőztél Bourne gyengéjéhez? - kérdezte.
Dzsamil alig látható mosolyt villantott a nőre, de közben iszonyatos munkájára összpontosított. - Az emlékezetkiesés
kutatása adta meg a választ: Az amnéziások a leghevesebben az érzelmi töltetű helyzetekre reagálnak. Arra volt szükségünk,
hogy fájdalmas sokknak tegyük ki Bourne-t, olyannak, amelyik bántja az emlékezőképességét.
- Ezt tetted, amikor elmondtam neked, hogy Bourne felesége hirtelen és váratlanul halt meg?
Karim al-Dzsamil az alkarjával letörölte az arcára spriccelő vért. - Mit is mondunk mi, beduinok? Az élet Allah akarata. -
Bólintott. - Bánatában Bourne-t beteg emlékezőképessége azzal fenyegette, hogy elhatalmasodik rajta. Ezért utasítottalak rá,
hogy javasolj neki gyógymódot.
- Most már értem. - Egy pillanatra elfordult, amikor a testből gáz tör elő. - Ennek természetesen a barátjától, Martin
Lindrostól kellett származnia. Megadtam Lindrosnak dr. Allen Sunderland nevét és címét.
- De valójában hozzánk futott be a telefonhívás - jegyezte meg Karim. - Egy keddi napra adtunk időpontot Bourne-nak, a
hétnek arra a napjára, amikor Sunderland és a személyzet nincs ott. A mi Costin Veintrop doktorunk helyettesítette, ő
alakította Sunderlandet.
- Remek, drágám! - Anne szeme csodálattól csillogott. Ott állt egy horganyzott fémből készült nagy, ovális kád, abba
dobálták bele egyenként a testrészeket, mintha egy kísérlet kezdődne dr. Frankenstein laboratóriumában. Karim al-Dzsamil
az egyik szemét Anne-en tartotta, de a nő szeme meg sem rebbent attól, amit művelt. Olyan tárgyszerűséggel tette a dol gát,
hogy az mindkettőjüket elégedettséggel töltötte el, a férfit pedig meg is lepte. Egy dologban igaza volt a nőnek: nagyon
alábecsülte őt. Az tény, hogy a férfi nem volt felkészülve olyan nőre, akiben férfiúi voná sok fedezhetők fel. Olyan húghoz
szokott, aki jámbor és alázatos. Sarah jó lány volt, a család ékessége; karcsú alakja testesítette meg becsületüket. Nem
szolgált rá, hogy fiatalon meghaljon. Most a bosszú az egyetlen módja annak, hogy a család visszanyerje a becsületét,
amelyet a lánnyal együtt temettek el.
Apja kultúrájában a nők ki voltak rekesztve mindabból, ami a férfiak dolga. Karim al-Dzsamil anyja természetesen
kivétel volt. De ő nem tért át az iszlámra. Karim al-Dzsamil számára rejtélyes módon apja sosem törődött vele és sosem
erőltette, hogy az asszony áttérjen. Láthatóan nagy öröme telt világi feleségében, noha sok ellenséget szerzett neki az
imámok és az igazhitűek körében. Karim al-Dzsamil számára még rejtélyesebb módon apja ezzel sem törődött. Anyja
meggyászolta elveszített lányukat, apja pedig, megrokkant öregemberként, beletörődve az asszony mindennapos gyászába,
kénytelen volt ugyancsak gyászolni.
- Veintrop mit csinált pontosan Bourne-nal? - kérdezte Anne.
Boldogan eltávolítva egy térdízületet, Karim válaszolt: - Veintrop az emlékezetvesztés ismeretlen lángelméje. Vele
konzultáltam Bourne amnéziás állapotáról. Bizonyos vegyileg átalakított fehérjét használt injekcióként, amelyet ő tervezett
meg, hogy serkentse Bourne agyának bizonyos szinapszisait, ravaszul megváltoztatva felépítésüket és funkcióikat. A serken-
tés traumaként hat, amiről Veintrop kutatásai kiderítették, hogy képes megváltoztatni az emlékeket.
Veintrop fehérjeinjekciója képes befolyásolni különleges szinapszisokat, ezáltal alkotva meg új emlékeket. Minden egyes
emlék úgy van megtervezve, hogy bizonyos külső serkentésre induljanak be Bourne fejében.
- Agymosásnak mondanám - jegyezte meg Anne. Karim bólintott. - Bizonyos értelemben igen. De egészen új módszer,
amelyben nincs fizikai kényszer, heteken át tartó megfosztottság az érzékeléstől és kínzás.
Az ovális kád majdnem tele volt. Karim intett Anne-nek. Mindketten ráfektették szerszámaikat Overton mellére - a fején
kívül csak azt hagyták meg egészben.
- Mondj egy példát - kérte a nő.
Mindketten megragadták a kád méretes fogantyúit, s elvitték egy száraz ciszterna fölé, amelynek segítségével
hajdanában a használt motorolajtól szabadultak meg.
- Hiram Cevik látványa „pótlólagos" emléket idézett fel Bourne-ban - azt a taktikát, hogy egy fogolynak megmutatják az
elvesztett szabadságot, s ezzel az eszközzel bírják szóra. Különben soha, semmilyen okból sem hozta volna ki Fadit a
zárkából. Cselekedete egyidejűleg két dolgot is elintézett: lehetővé tette, hogy Fadi megszökjön, s gyanússá tette őt a saját
szervezetén belül.
 Megdöntötték a kádat. Kiborult a tartalma, eltűnt a ciszternában.
- De úgy éreztem, egyetlen pótlólagos emlék nem elég Bourne lelassításához - folytatta Karim -, így rávettem Veintropot,
hogy tegye hozzá a fizikai kényelmetlenség elemét is; egy legyengítő fejfájást, ahányszor beugrik egy pótlólagos emlék.
Miközben visszavitték a kádat az asztalhoz, Anne megjegyezte: - Ez nagyjából világos. De nem volt ész szerűtlenül
veszélyes, hogy Fadi hagyta magát elfogni Fokvárosban?
- Minden, amit eltervezek és csinálok, alaphelyzetben veszélyes - felelte Karim al-Dzsamil. - Háborút folytatunk népünk
szívéért, eszéért és jövőjéért. Számunkra nincs túl veszélyes cselekedet. Ami Fadit illeti, először is ő eljátszotta Hiram Cevik
fegyverkereskedő szerepét. Másodszor pedig tudta, hogy mi úgy rendeztük, hogy Bourne akaratlanul megmentse őt.
- És mi lett volna, ha Veintrop doktor eljárása nem működik, vagy nem működik pontosan?
- Nos, akkor még mindig ott voltál te, drágám. Utasításokat kaptál volna tőlem, ami kihúzta volna a fivéremet a
csávából.
Bekapcsolta a láncfűrészt, s hamar végzett a maradékkal. Az is ment a ciszternába. - Szerencsére sosem kellett
megvalósítanunk a tervnek azt a részét.
- Feltételeztük, hogy Soraya Moore felhívja a CIA igazgatóját, hogy engedélyt kérjen Bourne szándékának
megvalósításához, hogy kiengedje Fadit - folytatta Anne. - Ehelyett azonban Tim Hytnert hívta, s tájékoztatta, hogy odakint,
a terepen találkoznak. Elmondta neki pontosan, hol lesz Fadi. Mivel én minden beszélgetését figyeltem, ti képesek voltatok a
szökési terv többi részét elindítani.
Karim felvett egy kanna benzint, lecsavarta a kupakot, s egyharmadát a ciszternába öntötte. - Allah még a tökéletes
bűnbakról is gondoskodott: Hytner.
Karim lecsavarta az autó üzemanyagtartályának tetejét, beleöntötte a nagy részét annak, ami a kanná ban maradt.
Semmilyen nyomelemző csoport sem lesz képes bármit is kideríteni abból, ami megmarad.
A hátsó ajtó felé mutatva elhátrált az autótól, s menet közben egy sávban kiöntötte a benzint.
Mindketten odamentek a hatalmas mosdóhoz, levetették a kesztyűket, s lemosták a vért a karjukról és az arcukról. Utána
kioldozták a kötényeiket, s ledobták a padlóra.
Az ajtóhoz érve Anne megszólalt: - Ott van még Lerner, akivel számolnunk kell.
Karim al-Dzsamil bólintott. - Vigyáznod kell vele, amíg eldöntöm, hogyan kezeljük. Nem bánhatunk el vele ugyanúgy,
ahogy Overtonnal.
Meggyújtott egy szál gyufát, s leejtette a lába elé. Sisteregve kék láng csapott fel, nagy sebességgel terjedt az autó felé.
Anne kinyitotta az ajtót, s kilépett a gettó sötétségébe.

Mielőtt az M&N Karosszéria lángba borult volna, Tyrone látta a férfit és a nőt. Egy kőfalon kuporgott, egy öreg tölgy
árnyékában. A fa göcsörtös ágai gomba alakú kupolát emeltek a feje fölé. Fekete pulóvert viselt, kapucnija a fejébe húzva.
Csak úgy lógott, s várta, hogy DJ Tank egy pár kesztyűt hozzon neki, mert fene hideg volt.
A kezét fújdogálta, amikor az autó az M&N Karosszéria romjai elé gördült. Hónapok óta szemmel tartotta a helyet: azt
remélte, teljesen elhagyatott, arra vágyott, hogy ez legyen csapata számára a bázis, de hat héttel ezelőtt szóltak neki valami
ottani tevékenységről, késő éjszakairól, amikor a törvényes üzlet már befejeződik. Ekkor magával vitte DJ Tankét egy kis
terepszemlére.
Az biztos, hogy odabent emberek voltak. Két szakállas férfi. Ami még érdekesebb, odakint őrködött még egy szakállas
férfi. Amikor megfordult, Tyrone tisztán látta, hogy az ember derekánál megcsillan egy fegyver. Tudta, kik hordanak ilyen
szakállt: vagy ortodox zsidók, vagy arab szélsőségesek.
Amikor DJ Tankkel odasettenkedtek az épület oldalához és belestek a mocskos ablakon, az emberek bádogdobozokkal,
szerszámokkal és valamilyen géppel szerelték föl a helyet. Noha helyreállították az elektromosságot, láthatóan nem folyt
felújítás, s amikor a férfiak eltávoztak, olyan hatalmas lakattal zárták le a bejáratot, amelyről Tyrone szakértő szeme
megállapította, hogy széttörhetetlen.
Másfelől ott volt a hátsó bejárat, egy keskeny mellékutcában elrejtve, amelyről aligha tudott bárki is. De Tyrone tudott. A
saját területén aligha akadt olyasmi, amiről ne tudott volna, vagy pillanatok alatt ne tudott volna tájékozódni felőle.
Miután elmentek az emberek, Tyrone megpiszkálta a hátsó ajtó zárját, s bementek. Mit találtak? Egy halom
villanyszerelési szerszámot, amelyek semmit sem árultak el nekik a férfiakról és szándékaikról. De a bádogdobozok - az más
történet. Egyenként megvizsgálta őket: trinitro-toluol, pentrit, szén-diszulfid, oktogén. Tudta, természetesen, mi a TNT, de a
többiről még nem hallott. Felhívta Deront, aki elmondta neki. A szén-diszulfid kivételével mind erős robbanószer. A pentrit,
amit PETN néven is ismernek, gyújtószerkezetek magjaként használatos. Az oktogén, más néven HMX, egy polimerkötésű
robbanóanyag, tömör, mint a C-4. A TNT-vel ellentétben nem volt érzékeny a mozgásra vagy rezgésre.
Az eset annyira bevésődött az agyába, mint egy üvöltöző csecsemő. Tyrone meg akarta érteni, mit mond a kisbaba, tehát
folyamatos megfigyelés alatt tartotta az M&N Karosszériát, s ma éjjel meghozta gyümölcsét a virrasztása.
Idesüss: egy holttest a padló közepén álló, cinkborítású asztalon. És egy kötényt meg kesztyűt viselő férfi és egy nő a
francos dolgot felaprítja, mintha egy marha volna. Hogy egyesek mire képesek! Tyrone a fejét csóválta, ahogy DJ Tankkel
belestek az oldalsó, koszos ablakon. Alapjaiban rázta meg, amit látott. Felismerte az asztalon fekvő holttest arcát! Az a pasas
volt, aki pár nappal korábban Miss K-t követte, az, akiről a nő azt mondta, majd elintézi.
Nézte, ahogy a férfi és a nő dolgozik, de a felismerés okozta sokk után nem figyelt rá, mit művelnek. Ehelyett sokkal
hasznosabban töltötte az idejét: emlékezetébe véste az arcukat. Olyan érzése támadt, hogy Miss K-t nagyon érdekelni fogja,
hogy ezek ketten miben mesterkednek.
Aztán kivilágosodott az éjszaka, az arcán rettentő hőséget érzett, lángok csaptak ki az épületből.
A tűz - pontosabban gyújtogatás - nem volt idegen Tyrone számára, nem tudta hát megmondani, meg döbbent-e vagy
csupán szomorú. Az biztos, hogy számára elveszett az M&N Karosszéria használata. De aztán támadt egy gondolata, s
odasuttogott valamit DJ Tanknek. Amikor először besurrantak a helyiségbe, annak belseje mindenféle robbanó- és
gyújtóanyaggal volt tele. Ha a vegyi anyagok még odabent lettek volna, a robbanás a levegőbe röpítette volna az egész
háztömböt, vele és DJ Tankkel együtt.
Most azt kérdezte magától: ha a robbanóanyagok nincsenek bent, hol a picsában vannak?

E. R. „Bud" Halliday védelmi miniszter soha nem kötött időben étkezett. De ha az elnök nem hívta politikai ötletelésen való
részvételre vagy a kongresszus hőmérsékletének megmérésére, hacsak nem az alelnökkel vagy egy vezérkari főnökkel
értekezett, a limuzinjában evett. Eltekintve a feltétlenül szükséges megállóktól, a limuzin, mint valami cápa, sosem volt
nyugalmi állapotban, hanem zavartalanul gördült a főváros utcáin és sugárútjain.
Matthew Lerner bizonyos kiváltságokat élvezett a miniszter társaságában, nem mintha együtt szokott volna étkezni
Búddal, amire most este készült. A sötétített üvegen kívüli világban még korán volt a vacsorához. De ez itt a miniszter világa
volt: vacsora parancszóra.
Egy rövid ima után beletúrtak a tányérjukon lévő texasi sültbe; nagy darab marhabordák, mély, csillogó vörös színben,
sült bab tüzes chili paprikával ízesítve, s egyedüli engedményként a zöldségbirodalomban: sült halszeletek. Mindezt néhány
palack Shiner Blonde-dal öblítették le, „Fort Worth büszke főzeté-vel", ahogy Bud szokta mondani.
Amint végzett az evéssel, a miniszter megtörölte a kezét és a száját, aztán felkapott egy újabb üveg Blonde-ot, majd
hátradőlt. - Szóval a CIA igazgatója felbérelte, hogy legyen a személyes bérgyilkosa.
- Úgy tűnik - felelte Lerner.
A miniszter arca kipirult, a marhazsír vékony filmrétegként csillogott a bőrén. - És mi a véleménye a megbízatásról?
- Soha nem hátráltam meg munka vagy kihívás elől - válaszolt Lerner.
Bud lenézett egy darab papírra, amelyet Lernertől kapott, amikor beszállt a limuzinba. Természetesen már elolvasta; a
hatás kedvéért futotta át még egyszer - a miniszter ebben nagyon jó volt.
- Kis időbe telt, de kiderítettem, hol van Bourne. A Kennedy Reptér zártláncú biztonsági kameráinak felvételén tisztán
kivehető az arca. - Bud nyelvével próbálta kipiszkálni a fogai közé szorult húscafatot. - Ez a küldetés Odesszába repíti
magát. Az egészen messze esik a CIA központjától.
Lerner tudta, hogy ezzel arra utal, messze lesz ahhoz, hogy elvégezze azt a feladatot, amellyel a mi niszter bízta meg. -
Nem feltétlenül - mondta. - Ezt az Öreg kedvéért teszem, s ő pedig a lekötelezettem lesz. Ezt ő is tudja, én is tudom. És majd
ki is használom.
- Mi van Helddel?
- Ráállítottam valakit, akiben megbízom. - Lerner kitunkolta a sűrű, fűszeres szaft maradékát egy darabka kenyérrel. -
Makacs gazfickó az illető. Meg kell ölni, ha le akarja rázni az ember.

Bourne ismét álmodott. Csakhogy ezúttal tudta, ez nem álom. Újraélt egy emlékfoszlányt, a kirakós feladvány újabb kockája
került a helyére: Egy mocskos odesszai mellékutcában Soraya térdel föléje. Hallja a nő hangjából kicsendülő keserű
sajnálkozást. - Az a gazember Tarik ibn Szaid kezdettől fogva a bolondját járatta velem - mondja. - Valójában ő Nadir al
Dzsamuh, Hamid ibn Asef egyik fia. Tőle kaptam azt az értesülést, amely csapdába csalt bennünket. Jason, elcsesztem.
Bourne felül. Hamid ibn Asef. Meg kell találnia és agyon kell lőnie a keresett személyt. Ez Conklin parancsa. - Tudja, hol
van most Hamid ibn Asef?
- Igen, s ez alkalommal az információ helytálló -mondja Soraya. - Az Otradán.

Olekszandr nyugtalankodott, fekete orrával Bourne combját bökdöste. Bourne, kipislogva szeméből az emléket, küszködve
igyekezett a jelenre összpontosítani. Nyilván elaludt, bár ébren akart maradni. Olekszandr őrködött fölötte.
Feltámaszkodott a deszkán a parányi, föld alatti cellában, s a sötétségen túl meglátta a vészjósló derengést. Oldalra
lendítette a lábát. Még túl korán van Soraya visszatéréséhez. Nekidőlt a falnak, hogy meg tartsa magát, egy pillanatig csak
állt, érezte Olekszandr nekitámaszkodó meleg, izmos testét. Még gyönge volt, de hasznosan töltötte az idejét, erőt adó
meditációba merült, s mélyeket lélegzett. Legyengítette a vérveszteség, de úgy-ahogy összeszedte magát.
A fény egyelőre alig-alig erősödött, de most már biztos volt, hogy nem rögzített forrásból ered. Ide-oda táncolt, ami
annyit jelentett, hogy olyasvalakinek a kezében van, aki a folyosón feléje közeledik.
Olekszandr nyakán égnek meredt a szőr, a kutya feszülten nyalogatta a száját. Bourne megvakargatta a két füle közötti
részt, ahogy azt Sorayától látta. Ki ez a nő valójában? - kérdezte magától. Miféle fontossággal bír az ő életében? A nő
reakciója, amikor először belépett a Typhon irodájába, akkor furcsának hatott, de most érthetővé vált. Soraya arra számított,
hogy ő emlékezni fog rá, emlékezni fog az itteni közös időkre. De mit csináltak itt? És a nőt miért tiltották el a
terepmunkától?
A fény kezdett alakot ölteni. Nem maradt több idő, hogy emlékei töredékén elmélkedjen. Eljött a cselekvés ideje. De
ahogy megmozdult, szédülni kezdett. Nekitámaszkodott a falnak, a térde megroggyant. A fény közeledett, és ő semmit sem
tehetett ellene.

Fadi a bal oldali járatban haladva erősen fülelt, hogy meghallja a legapróbb neszt is. Ahonnan hallani vélt valamit, abba az
irányba lendítette a fényt. Csak iszkoló patkányokat látott: vörös szemük felizzott a sötétben, vagy csak farkuk egyetlen
villanását látta. A befejezetlenség sürgető érzése hatotta át. A gondolat, hogy apjából - ragyogó, öles termetű, erős apjából -
egy tolószékhez kötött, nyáladzó test lett, aki csak bámul bele a szürke végtelenségbe, tűzként égette bensőjét. Bourne tette
ezt, Bourne és a nő. Innen nem olyan messze történt, és nem sok hiányzott hozzá, hogy Bourne agyonlője. Nem voltak
illúziói, ha Jason Bourne-ról volt szó. Az az ember egy varázsló - változtatja a külsejét, előbukkan a semmiből, s ugyanolyan
rejtélyesen eltűnik. Valójában Bourne volt az, aki megihlette őt személyazonosságának kaméleonszerű megváltoztatására.
 Élete abban a pillanatban megváltozott, amint a Bourne által leadott lövés megakadt apja gerincében és azonnali bénulást
okozott. Ami még rosszabb, hogy a trauma agyvérzéshez vezetett, megfosztva apját a beszéd és az összefüggő gondolkodás
képességétől.
Fadi számára belső üggyé vált radikális filozófiája. Ami a híveit illette, semmi sem változott. De tudta jól, hogy belül
igenis történt változás. Amióta apja Bourne lövésétől megbénult, megvolt a maga saját program ja, aminek célja a lehető
legsúlyosabb kárt okozni Bourne-nak és Soraya Moore-nak, mielőtt megöli őket. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy ők
ketten gyors halált haljanak. És így gondolkodott a fivére, Karim al-Dzsamil is. Élőholt apjuk erősebb kötelékként fűzte
össze kettejüket, mint bármi más tudta volna. Két testben élő egy aggyá váltak, elkötelezetten az általuk forralt bosszú ügye
mellett. Elképesztő elméjüket így állították a feladat szolgálatába.
Fadi - aki Abu Gazi Nadir al-Dzsamuh ibn Asef néven született - elhaladt egy, az átjáróban tőle balra lévő lyuk mellett.
Maga előtt a fény jobbra és balra nyíló elágazást világított meg. Mindegyikben előrement jó pár métert, de senkinek a
nyomát sem lelte ott.
Úgy döntött, hogy végül is tévedett, visszafordult, elindult a nagy elágazás felé. Most már sietett, hogy utolérje Kove
hadnagyot és az embereit. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy ott legyen az emberölésnél. Mindig megvolt rá az esély, hogy
egy csata hevében feledésbe merül az a kifejezett utasítása, hogy tartsák életben Bourne-t.
Éppen elment a lyuk mellett, amikor megállt. Megfordult, s a lámpával bevilágított. Semmi rendkívülit nem látott, de
azért próbaképpen beljebb ment. Hamarosan a törmelékhalomhoz ért. Éppen azt méregette, elég széles-e, hogy egy ember
átkússzon rajta, amikor a katakombákban lövések visszhangját hallotta.
Megtalálták! - gondolta. Sarkon fordult, kiment a fő átjáróba, és lóhalálában az elágazás felé rohant.

Tizennyolc

Az átjáróban futó Soraya érezte, hogy a lövésektől lepattanó kődarabok süvítenek el mellette. Az egyik eltalálta a vállát,
amitől majdnem felkiáltott. Futás közben kihúzta a sebből, elhajította, hogy üldözői megtalálják. Eltökélte, hogy megvédi
Bourne-t, így vezekelve azért a súlyos hibáért, amelyet legutóbbi odesszai ittlétekor elkövetett.
Lekapcsolta lámpáját, s emlékezetből ment tovább, ami távol volt az eszményi megoldástól, hogy átvágjon ezeken a
katakombákon. De jól tudta, hogy nincs más választása. Számolta a lépéseit. Számítása szerint öt kilométerre járt az
elágazástól. Még jó távol a dr. Pavlina házához legközelebbi kijárótól.
De előtte még meg kell tennie két kanyart és egy újabb elágazást. Valamit hallott. Egy pillanattal később mögötte a
katakomba rövid időre, igaz, csak homályosan, de kivilágosodott. Valaki a nyomára akadt! Kihasználva a fényt, hogy
tájékozódjon, berobogott a tőle jobbra nyíló alagútba. Sötét volt, s pillanatnyilag elnémult üldözőinek zaja.
Aztán jobb cipőjének orra beleakadt valamibe. Megbotlott, négykézlábra esett. Erezte, hogy közvetlenül előtte
rendhagyóan emelkedik a talaj, szíve összeszorult. Ez csak újabb törmelékkupacot jelenthetett. De milyen magas lehet? Meg
kell kockáztatnia, hogy felkapcsolja a lámpáját, ha csak egy-két másodpercre is.
Megtette, felkapaszkodott és átmászott az újabb halmon, s folytatta útját. Többé nem hallotta az üldözés hangját.
Lehetséges, hogy kisiklott a rendőrök karmai közül, de biztosra azért nem vehette.
Továbbment, hajtotta magát. Bal kanyar, bal kanyar, aztán egy harmadik. Tudta, hogy körülbelül egy kilométerrel előtte
lehet a második elágazás. És az már a célegyenes.

Fadi rájött, hogy a rendőrség nemcsak meglátta Bourne-t, de lőtt is rá. Anélkül, hogy engedélyt kért volna Kovétől,
iszonyatos ütést mért a parancsát megszegő tisztre, amivel majdnem összezúzta a koponyáját. Kove vörös képpel állt, a szája
szélét harapdálta. Egy szót sem szólt, még akkor sem, amikor Fadi továbbhaladásra utasította őket. Néhány száz méterrel
odébb Fadi észrevett egy kődarabot, amely a lámpák fényében vértől csillogott. Felvette, markába zárta, és felvidult.
De, ennyire bent a katakombákban, tudta, hogy értelmetlen egy csoportban folytatniuk. Odafordult Kovéhoz: - Minél
tovább marad a katakombákban, annál nagyobb az esélye, hogy meglép előlünk. Ossza szét az embereket, induljanak el
egyesével, ahogy ellenséges területen egy erdőben tennék.
Látta, hogy Kove emberei hajlamosak előbb lőni s csak aztán gondolkodni. Izgatottságuk átragadt a parancsnokukra is.
El kell indítania őket azonnal vagy kudarcba fullad az akció.
Kove mellé lépett, s belesuttogott a fülébe: - Elvesztjük az idővel vívott harcot. Adja ki a parancsot, vagy én adom ki.
Kove összerándult, mintha egy árammal teli vezetékhez ért volna. Hátrált egy lépést, megnyalta az ajkát. Egy pillanatig
úgy festett, mintha Fadi hipnotizálta volna. Aztán megrázkódott, az embereihez fordult s kiadta az utasítást, hogy legyező
alakban széledjenek szét, egy-egy ember egy átjáróba vagy beugróba.

Soraya érezte, hogy előtte van az elágazás. Friss levegő söpört végig az arcán, mint egy szerető simogatás: közel a kijáró.
Mögötte sötétség, körülötte dohos nyirkosság. Rothadás szagát érezte, ahogy a föld alatt a víz dolgozott a földön és a fán,
apránként bomlasztva szét mindent. Megkockáztatta, hogy ismét felvillantsa a lámpáját. Nem törődött a csöpögő falakkal,
mert kevesebb mint húsz méterrel maga előtt meglátta az Y alakú elágazást. A bal oldali ágon kell továbbmennie.
Abban a pillanatban egy fénypászma világította meg mögötte az átjárót. Azonnal lekapcsolta lámpáját. Halántékán
lüktetett az ér, a szíve vadul vert. Üldözői meglátták maguk előtt a fényt, s rájöttek, hogy ott van? Bár folytatnia kellett útját,
a legkevésbé sem engedhette meg, hogy veszélybe sodorja dr. Pavlinát. A doktor a CIA embere volt, mély fedésben.
 Mozdulatlanul állt, úgy fordult, hogy lássa az utat, amerről jött. Eltűnt a fény. Nem, újra ott volt. Vékony csíkban
világosság derengett a koromsötétben, de kevésbé szórt fény. Valaki tényleg errefelé jön a katakombákban.
Lassan hátrálni kezdett, üldözőjétől távolodva óvatosan az Y alakú elágazás felé haladt, egy pillanat ra sem véve le a
szemét az imbolygó fényről. Ment tovább, igyekezett eldönteni, mit tegyen. Aztán már nem volt min gondolkodnia.
Hátul lévő lába áttörte a katakomba padlójának iszamos felszínét. Előredőlve igyekezett megtartani egyensúlyát, de a
szétmálló padló hátra és lefelé húzta. Egyensúlyt keresve kitárta a karját, de nem ment vele semmire. Combig merült az
iszapba. Próbálta a felszínre küzdeni magát.
Hirtelen éles fény világította meg az átjárót. Kezdett ismerős formát ölteni egy fekete folt: az ukrán rendőr hatalmasnak
látszott a szűk helyen.
Meglátta őt, elkerekedett a szeme, s előhúzta fegyverét.

Pontosan este 10:45-kor Karim al-Dzsamil számítógépe halk, csengő hangot hallatott, ezzel emlékeztetve rá, hogy negyedóra
múlva kezdődik az aznapi második megbeszélése a CIA igazgatójával. Ez kevésbé nyugtalanította, mint Matthew Lerner
rejtélyes eltűnése. Rákérdezett az Öregnél, de a gazember csak annyit mondott, hogy Lerner „küldetésben" van. Az bármit
jelenthet. Mint a legjobb cselszövők, Karim al-Dzsamil is gyűlölte az elvarratlan szálakat, márpedig Matthew Lerner épp
ilyenné vált. Még Anne sem tudta, hol van, s ez már önmagában is furcsa volt. Az igazgató mesterkedik valamiben. Karim
al-Dzsamil nem tudta kizárni a lehetőséget, hogy Lerner hirtelen eltűnésének valami köze lehet Anne-hez. Ki kell derítenie,
amilyen hamar lehet. Vagyis közvetlenül az igazgatótól kell információt szereznie.
A számítógép ismét csilingelő hangot adott: ideje menni. Felnyalábolta a Dujja legutóbbi beszélgeté seiről a Typhon
csapata által készített fordításokat, felkapott még több mást papírt is, amint kilépett irodájából. Az igazgatói iroda felé
átolvasta őket.
Anne várta, íróasztalánál ülve, szokásos hivatalos pózában. Egy tizedmásodpercre felcsillant a szeme, amikor megjelent.
De csak annyit mondott: - Már vár.
Karim al-Dzsamil bólintott, s elment mellette. Anne megnyomott egy gombot, s a tágas iroda ajtaja berregve kinyílt. Az
igazgató telefonon beszélt, de intett, hogy Karim al-Dzsamil beléphet.
- Úgy van. Minden állomás elsőfokú riadókészültségben marad.
Világossá vált, hogy a Műveleti Igazgatóság főnökével beszél.
- Az IAEA10 igazgatóját tegnap délelőtt tájékoztatták - folytatta a CIA igazgatója, miután rövid ideig a vonal túlsó
végéről érkező hangot hallgatta. - A személyzetüket mozgósították, s pillanatnyilag a mi égiszünk alatt működnek. Igen. A fő
cél annak megakadályozása, hogy a belbiztonságiak elkúrják. Nem, mostanáig szigorú hírzárlatot sikerült fenntartanunk. A
legkevésbé sem hiányzik, hogy a média pánikot keltsen a polgári lakosság körében. - Bólintott. - Rendben. Folyamatosan
tájékoztasson, éjjel-nappal.
Letette a telefont, intett Karim al-Dzsamilnak, hogy üljön le. - Mid van a számomra?
- Áttörés, végre. - Karim al-Dzsamil átadta az egyik papírt, amit irodájából kifelé tartva felmarkolt. - Szokatlan
tevékenység folyik jemeni területen, s magán viseli a Dujja kézjegyét.
Az igazgató az információt tanulmányozva bólintott. - Sabvah környékén.
- Sabvah gyéren lakott hegyes vidék - magyarázta Karim al-Dzsamil. - Tökéletes egy föld alatti nukleáris létesítmény
építésére.
- Egyetértek - mondta az Öreg. - Menjenek oda a lehető leghamarabb a Skorpió egységei. De ez alkalom mal azt akarom,
hogy legyen földi támogatásuk. - Felkapta a telefont. - Dzsibutiban állomásozik kétzászló-aljnyi tengerészgyalogos.
Elintézem, hogy küldjenek egy teljes századot, összehangolva a mi személyzetünkkel. - Felragyogott a szeme. - Szép munka
volt, Martin. Az embereid megszereztek minden szükséges adatot, ami ahhoz kell, hogy csírájában elfojtsuk ezt a rettenetet.
- Köszönöm, uram.
Karim al-Dzsamil mosolygott. Az Öregnek igaza lett volna, ha a jelentés nem olyan hamis informá ciókat tartalmaz,
amelyeket a Dujja kerengetett az éter hullámain. Noha a Sabvah vadonjai valóban kitűnő rejtekhelyül szolgáltak -
olyannyira, hogy egykor a fivérével ő is fontolóra vette, mint lehetséges helyet -, a Dujja föld alatti nukleáris
létesítményének tényleges helyszíne egyáltalán nem Dél-Jemen közelében volt.

Soraya bizonyos értelemben szerencsés volt, noha első pillanatban fel sem fogta, mennyire: a katakombák falaiban található
érctelérek lehetetlenné tették a rendőr számára, hogy kapcsolatba lépjen csapata többi tagjával. Magára maradt.
Soraya visszafogta magát, s nem mozdult. Hadakozása eddig is csak azt eredményezte, hogy teste még mélyebbre merült
a katakombák padlózatának iszapjába. Ágyékig ellepte a mocsok, s az ukrán rendőr egyre csak közeledett.
Már a közvetlen közelébe ért, amikor Soraya észrevette, hogy a férfi nagyon fél. Talán fivérét vagy nővérét veszítette el a
katakombákban, ki tudja? Mindenesetre világos volt, hogy tisztában van vele, az alagutak zugaiban miféle veszélyek
leselkedhetnek rá. Most abban helyzetben látta a nőt, amiben lelki szemeivel magát látta, amióta ide bevezényelték.
- Az Isten szerelmére, segítsen!
A rendőr a gödör széléhez közeledve ráirányította a fénysugarat. Soraya maga előtt tartotta az egyik karját, a másikat
pedig a háta mögött.
- Ki maga? Mit keres itt?
- Turista vagyok. Eltévedtem idelent. - Soraya sírva fakadt. - Félek, félek, hogy megfulladok.
- Nem. Tudom én, ki maga. - A rendőr a fejét ingatta. - Magának és a barátjának lőttek. Mindkettejüknek annyi. -
Előhúzta a fegyverét, s célba vette a nőt. - Akárhogy is, ma éjjel mindketten meghalnak.
- Ne legyen olyan biztos benne - mondta Soraya, és szíven lőtte.

10
IAEA (International Atomic Energy Agency) - Nemzetközi Atomenergiaügynökség
 A rendőrnek tágra nyílt a szeme, hátrazuhant, mintha egy kartonbábu lett volna a lőtéren. Elejtette a lámpát, amely a
földre zuhant, s azonnal kialudt.
- A francba! - mormolta Soraya az orra alatt.
Visszadugta a pisztolyt a válltokba. Abban a pillanatban előhúzta, ahogy visszanyerte egyensúlyát, s a háta mögött
tartotta, amíg a rendőr feléje közeledett. Most az első számú feladata az volt, hogy elérje a férfi lábát. Előrehajolt, felsőtestét
igyekezett vízszintesen felfektetni, az iszap felszínére. Ez a művelet is közelebb juttatta a céljához.
Lebegj, nógatta magát gondolatban. Lebegj, a fenébe is!
Ellazította a lábát, csak felsőteste erejét használva araszolt előre, a karját maga elé nyújtotta, amilyen messzire csak
tudta. Erezte, ahogy a sár magába akarja szippantani, nem akarja elereszteni a lábát és a csípőjét. Leküzdött egy újabb
pánikhullámot, gondolatait szilárdan arra irányította, hogy egyszerre egy arasznyit haladjon előre. A sötétben ez iszonyatosan
nehéznek bizonyult. Egyszer-kétszer azt hitte, nincs esélye az iszappal szemben és meghal.
Aztán az ujjai gumihoz értek: csizmatalp! Újabb egy-két centit kúszva előre már elég jó fogást talált a rendőr csizmáján.
Mély lélegzetet vett, teljes erővel húzni kezdte. Ő nem mozdult, de a férfi igen. A lába becsúszott a gödörbe. Ám hatalmas
teste tovább nem mozdult egy millimétert sem. Ez az!
Csak erre volt szüksége. A holttestet amolyan kapaszkodónak használva lassan, de biztosan feltornázta magát a férfi
lábába kapaszkodva, míg el tudta kapni széles derékszíját mindkét kezével. így lassacskán fel-kínlódta magát az iszapos
gödörből.
Egy pillanatig a halott férfin feküdt, mellkasában vihar tombolt, hallotta, ahogy tüdejéből ki-be áramlik a levegő. Végül
odébb gördült, le a nyirkos padlóra. Majd nehézkesen feltápászkodott.
Amitől félt, beigazolódott: a rendőr lámpája tönkrement. Letörölte a sajátját, s imádkozott, hogy működjön. Gyenge fény
villant fel, újra meg újra. Amint visszanyerte kissé az erejét, begördítette a rendőrt a gödörbe. Földet és törmeléket rugdosott
oda, ahová a férfi vére kifolyt.
Tudva, hogy a lámpa eleme kifogyóban van, besietett a bal oldali elágazásba. Iparkodott mielőbb elérni a dr. Pavlina
házához legközelebb eső kijárót

A Martin Lindrost szállító repülőgép a második üzemanyag-vételezéskor felvett egy újabb utast is.
- Maga nem Abbud ibn Aziz - mondta Lindros, fejét a vakokra jellemző mozdulattal a hang irányába fordítva. A fején
még mindig fekete anyagból készült csuklya volt.
- Valóban nem. Az öccse, Muta ibn Aziz vagyok.
- Ugyanolyan ügyes az emberek megnyomorításában, mint a testvére?
- Az ilyesmit a bátyámra hagyom - felelte meglehetősen éles hangon Muta ibn Aziz.
Lindros, akinek hallását megélesítette az, hogy nem látott, kihallotta a felhangot; arra gondolt, ki használhatja a mögötte
rejlő érzelmet. - A keze, gondolom, tiszta. - Érezte, hogy a másik vizsgálgatja őt, mintha most bukkant volna egy új emlős
fajtára.
- A lelkiismeretem tiszta.
Lindros vállat vont. - Nekem nem számít, ha hazudik.
Muta ibn Aziz arcul ütötte.
Lindros saját vérének ízét érezte a szájában. Bizonytalanul eltöprengett rajta, képes-e az ajka még jobban feldagadni,
mint amennyire már feldagadt. - Több a közös vonása a fivérével, mint gondolná - mondta rekedtesen.
- A lehető legjobban különbözünk egymástól a testvéremmel.
Kínos csend állt be. Lindros rájött, hogy Muta feltárt valamit, amit megbánt. Elgondolkozott, milyen vita folyhat Abbud
és Muta között, s vajon van-e rá mód, hogy azt kiaknázza.
- Néhány hetet eltöltöttem Abbud ibn Azizzal - közölte. - Megkínzott, aztán amikor ez nem vált be, megpróbált
barátkozni velem.
- Ó!
- Én is így reagáltam - mondta Lindros. - Leginkább arra volt kíváncsi, mennyit tudok Hamid ibn Asef lelövéséről.
Hallotta, ahogy Muta fészkelődik, érezte, hogy közelebb mozdul feléje. Amikor Muta ismét megszólalt, alig hallatszott a
hangja a hajtóművek zúgása mellett. - Mit akart tudni arról? Elmondta magának?
- Az butaság lett volna. - Lindros belső antennája éppen arra irányult, ami történt. Hamid ibn Asef ügyének említése
nyilvánvalóan nagyon fontos volt mindkét testvér számára. Miért? - Abbud ibn Aziz sok minden lehet, de buta, az biztos
nem.
- Nem, ő nem buta. - Muta hangja acélossá vált. - Ellenben hazug és csaló, de az más kérdés.

Karim al-Dzsamil ibn Hamid ibn Asef al-Vahhib, az a férfi, aki az utóbbi időben Martin Lindros szerepét ját szotta, éppen a
legjobb úton járt, hogy bejusson a CIA központi nagy számítógépébe, ahol a legfontosabb adatokat tárolták. A gond az volt,
hogy nem ismerte a belépési kódot, amely kitárná előtte a digitális kaput. Az igazi Martin Lindros nem kotyogta ki a belépési
kódot. Ez nem meglepő. Kigondolt egy alternatívát, amely olyan elegáns volt, amilyen hatékony. Haszontalan dolog lett
volna megpróbálni behatolni a CIA központi számítógépébe. Az ebben nála sokkal ügyesebb emberek is felsültek
próbálkozásaikkal. A CIA tűzfala - amelyet Sentinel néven ismertek - közismert volt kiváló tulajdonságairól.
A kérdés az volt, hogyan jusson be egy behatolástól biztosan védett számítógépbe a belépési kód ismerete nélkül. Karim
tudta, hogy ha le tudná fagyasztani a CIA központi számítógépét, akkor a CIA informatikusai mindenkinek - őt is beleértve -
új belépési kódot adnának ki. Ennek az egyedüli módja valamilyen számítógépes vírust juttatni a rendszerbe. Mivel ezt nem
lehet kívülről végrehajtani - a Sentinel miatt -, belülről kell elintézni.
Ezért egészen biztos módot kell találnia rá, hogy a CIA épületébe bejuttassa a számítógépes vírust. Számára vagy Anne
számára túl veszélyes, hogy megpróbálja becsempészni, másfelől viszont túl sok volt a biztonsági ellenőrzés, hogy más
módot találjanak. Nem. Még egy CIA-ügynök sem hozhatja be az épületbe. Ez volt az a kérdés, amelynek a megoldásával
Fadi és ő hónapokat töltött el.
Így végül emellett a verzió mellett döntöttek: a rejtjelkulcs, amit a CIA ügynökei Fadi gombján talál tak, egyáltalán nem
rejtjelkulcs volt, ezért nem jutott semeddig sem Tim Hytner, amikor próbálta megfej teni. Ez egy lépésről lépésre haladó
utasítás volt a vírus újjáépítéséhez, közönséges bináris számítógépes kódok használatával - gyökérszintű parancsok voltak,
amelyek a háttérben működtek, teljesen láthatatlanul. Ha egyszer újjáépült egy CIA-számítógépben, a gyökérszintű
parancsok az operációs rendszerre támadtak - ebben az esetben a UNIX-ra -, tönkretéve az alapparancsait. A folyamat
hatalmas pusztítást eredményez, hat perc alatt teljesen működésképtelenné teszi a CIA termináljait.
Volt még egy biztonsági garancia is, ha esetleg valami véletlen szerencse folytán Hytner rájönne, hogy ez nem
rejtjelkulcs: nem tudta volna szándékosan elindítani az utasítások láncolatát, mert azok meg voltak fordítva.
Előhívta azt a számítógépes fájlt, amelyiken Hytner dolgozott, visszafelé beírta a bináris sort, s elmentette egy fájlba.
Aztán kilépett a Linux-ból, s áttért a C++ számítógépes nyelvre. Ebbe átmásolta az utasítások láncolatát, s ez elindította
azokat a lépéseket, amelyek ahhoz kellettek, hogy C+4-ban felépítse a vírust.
Karim al-Dzsamilnak csak egy gombot kellett megnyomnia, hogy aktiválja vírust. Egy tizedmásodperc alatt beférkőzik
az operációs rendszerbe, nemcsak a fő útvonalakon, hanem a mellékutakon és keresztkapcsolatokon is. Más szóval a vírusok
elzárják és tönkreteszik az adatfolyamokat, amint az egész Sentinelt megkerülve bekerülnek a CIA központi gépébe. Ezt csak
a CIA-n belül hálózatba kötött számítógépeken lehetett végrehajtani, mert a Sentinel leállítaná a hálózaton kívüli
támadásokat, s legyenek azok bármilyen fejlettek, csírájában elfojtaná őket.
Először azonban volt még valami, ami a figyelmét követelte. Egy másik képernyőn előhívott egy szemé lyi fájlt, s
elkezdett hozzácsatolni egy sor megcáfolhatatlan nyomot, köztük azt a rejtjelkulcsot is, amelyet a vírus készítéséhez
használt.
Ezzel végezve kinyomtatta a fájlt, a lapokat betette egy CIA-dossziéba, s elzárta. Egy gombnyomással letörölte a
képernyőt, előhívta a programot, amely türelmesen várt a megszületésére. Apró, elégedett sóhajt hallatva lenyomta a gombot.
A vírus aktiválódott.

Tizenkilenc

Abbud ibn Aziz sötét gondolataiba merülve várakozott. Mégis ő látta meg elsőként, ott, ahol a rácsozat volt, a lyukból
előbukkanó Fadit. Több mint három óra telt el azóta, hogy a rendőrökkel együtt bement. Megértve vezetőjének
arckifejezését és testbeszédét, rögtön tudta, hogy nem találták meg Bourne-t. Ez nagyon rossz hír volt számára, lévén nagyon
rossz hír Fadi számára is. Aztán levegő után kapkodva előbotorkáltak a rendőrök is.
Abbud ibn Aziz hallotta Kove hadnagy panaszos hangját: - Elvesztettem egy emberemet az akció során, Romancsenko
vezérőrnagy úr.
- Én ennél sokkal többet vesztettem! - csattant fel Fadi. - Az embere nem jól teljesítette a feladatát. A hozzá nem értése
miatt halt meg. Ha ez nem igazságos büntetés, akkor mi?! Ahelyett, hogy nekem siránkozik, ezt az esetet tanulságos
tapasztalatnak kellene tekintenie. A maga emberei nem elég rátermettek, messze nem azok.
Mielőtt Kove felelhetett volna, Fadi sarkon fordult, s a parton elsietett ahhoz a mólóhoz, amelyiknél a vitorlás volt
kikötve.
- Indulás! - vakkantotta, amint a fedélzetre lépett. Olyan pokoli hangulatban volt, hogy szinte szikrák
röpködtek körülötte. Ilyen pillanatokban volt Fadi a legkiállhatatlanabb, s ezt Abbud ibn Aziz mindenki másnál jobban
tudta, kivéve talán Karim al-Dzsamilt. Éppen Karim al-Dzsamilrói kellett most a vezetőjével beszélnie.
Megvárták, amíg szélirányba fordulnak, majd beállították a vitorlákat. Lassacskán maguk mögött hagyták a rendőri
egységeket, hajójuk szántotta a Feketetenger felszínét egy olyan dokk felé tartva, ahová Abbud ibn Aziz autót rendelt, ami
majd kiviszi őket a reptérre. Fadival a hajó orrában ült, távol a kétfőnyi személyzettől, s ételt-italt kínált. Egy darabig együtt
ettek, csak a hajó orrával párhuzamos hullámok csap-kodása hallatszott, alkalmanként egy-egy hajóduda sírt fel, gyászosan,
mint egy eltévedt gyermek.
- Amíg távol voltál, nyugtalanító értesítés jött dr. Senarztól - mondta Abbud ibn Aziz. - Vitatja, hogy dr. Veintrop eljutott
volna a nukleáris eszköz előállításának utolsó előtti fázisáig, noha ezt dr. Veintrop cáfolja.
- Dr. Veintrop az időt húzza - jegyezte meg Fadi. Abbud ibn Aziz bólintott. - Ez dr. Senarz véleménye is, s hajlamos
vagyok hinni neki. Ő végül is nukleáris fizikus. Egyébként nem ez lenne az első eset, hogy gondunk van Veintroppal.
Fadi egy pillanatra elgondolkozott. - Jól van. Hívd a testvéredet. Hozza magával Kátya Veintropot Miran Sahba a
találkozóra. Azt hiszem, ha dr. Veintrop meglátja, miket tudunk művelni a feleségével, ismét szófogadó lesz.
Abbud ibn Aziz látványosan az órájára nézett. - Az utolsó járat egy órával ezelőtt szállt fel. A következő csak este indul.
Fadi mereven ült, rezzenéstelen meredt maga elé. Abbud ibn Aziz tudta, hogy gondolatai visszakalandoztak ahhoz az
időhöz, amikor meglőtték az apját. Mérhetetlen bűntudatot érzett az eset miatt. Abbud ibn Aziz sokszor megpróbált beszélni
vezetőjével és barátjával, hogy gondolatait és energiáit a jelennek szentelje. De az esetet csak bonyolította az elárultatás, a
gyilkosság mély fájdalma. Fadi anyja sosem bocsátotta meg neki egyetlen lányának halálát. Abbud ibn Azizra az anyja
sosem hárított volna ekkora terhet. De hát ő muzulmán hitű volt; Fadi anyja keresztény, és ez óriási különbség. 0 maga
számtalan alkalommal találkozott Sarah ibn Aseffel, de egészen a mostani éjszakáig nem sokat gondolt rá. Fadi másfelől
félig angol; ki tudja, mit és miért érzett vagy gondolt a húgáról.
Abbud ibn Aziz érezte, hogy megfeszülnek az izmai. Megnyalta a száját, s belekezdett a begyakorolt beszédbe.
 - Fadi, Karim al-Dzsamil mostani terve kezd nyugtalanítani. - Fadi még mindig nem szólalt meg, tekintete a sötétségbe
révedt. Egyáltalán, hallotta Abbud ibn Aziz szavait? Abbud ibn Aziz feltételezte. Folytatta. - Először is a titkolózás. Én
kérdéseket teszek fel neked, de nem vagy hajlandó felelni. Megpróbálom ellenőrizni a biztonságot, de a testvéreddel együtt
megakadályozol benne. Nem beszélve róla, hgy a terv rendkívül veszélyes. Ha meghiúsítják, a Dujja egész hálózata
veszélybe kerül, lelepleződik legfőbb pénzforrásunk.
- Miért hozakodsz most elő ezzel? - Fadi nem moccant, pillantása még mindig a múltat pásztázta, hangja akár egy
kísértete, a hallatán Abbud ibn Aziz összerezzent.
- Kezdettől fogva nyugtalanít ez az egész. És most már azt is tudom, ki az a nő, akivel Karim al-Dzsamil találkozgat.
- A szeretője - közölte Fadi. - Mi van vele?
- Apád egy hitetlent fogadott szeretőnek, Fadi, aki aztán a felesége lett.
Fadi megpördült. Sötét szeme olyan volt, mint egy mongúzé, amikor megpillant egy kobrát. - Túl messzire mész, Abbud
ibn Aziz. Most az anyámról beszélsz.
Abbud ibn Aziz ismét összerezzent. - Az iszlámról és a kereszténységről beszélek. Fadi, barátom, országunkat
keresztények uralják, s ez fenyegetést jelent az életmódunkra nézve. Ennek a csatának a megvívására és megnyerésére
esküdtünk fel. Kulturális önazonosságunk, népünk leglényege forog kockán.
- És most Karim al-Dzsamil együtt hál egy hitetlennel, elveti benne a magját, megbízik benne... ki tudja? Ha ez
kitudódna a mieink körében, haragjukban fellázadnának, a nő halálát követelnék.
Fadi arca elsötétült. - Fenyegetést hallok az ajkadról?
- Hogy gondolhatsz ilyet? Sosem szólnék egy rossz szót sem.
Fadi felkelt, lábát szélesen megvetette a himbálódzó vitorláson, s lepillantott helyettesére. - Körbeszimatoltál, kémkedtél
a fivérem után. És most mindezt a fejemre olvasod.
- Barátom, csak meg akarlak óvni a hitetlenek befolyásától. Tudom, bár mások nem tudják, hogy ezt a tervet Karim al-
Dzsamil főzte ki. A testvéred együtt hál az ellenséggel. Tudom, mert te magad helyeztél el engem az ellenség fellegvárában.
Tudom, mennyi őrültséget és romlottságot kínál a nyugati kultúra. A bűzüktől felfordul a gyomrom. De vannak, akik talán
nem így éreznek.
- Mint például a fivérem?
- Meglehet, Fadi. Személyes tapasztalatból nem tudhatom, mert kettőnk között áthatolhatatlan fal magasodik.
Fadi megrázta az öklét. - Aha, most színt vallottál végre! Nem szereted, ha sötétségben tartanak, még ha ez a fivérem
kívánsága is. - Előrehajolt, és fájdalmas ütést mért helyettese arcára. - Tudom, mire megy ki ez az egész. Azt akarod, hogy
előléptessünk. Azért vágyódsz a tudásra, Abbud ibn Aziz, mert a tudás hatalom, te pedig még több hatalmat akarsz.
A belül remegő Abbud ibn Aziz nem moccant, nem merte sajgó arcához emelni a kezét. Túl jól ismerte Fadit, tudta, hogy
képes volna lerúgni őt a fedélzetről. Csipetnyi lelkiismeret-furdalás nélkül hagyná vízbe fúlni. Mégis, ő most rálépett egy
útra. Ha meg sem próbálná folytatni, sosem bocsátaná meg magának.
- Fadi, ha mutatok neked egy marék homokot, mit látsz?
- Most meg rejtvényeket adsz fel?
- Én a világot látom. Allah kezét látom - folytatta sietve Abbud ibn Aziz. - Ez bennem a törzsi arab. A sivatagban
születtem és nőttem fel. A tiszta és varázslatos sivatagban. Te és Karim al-Dzsamil egy nyugati nagyvárosban születtetek és
nőttetek fel. Igen, ismerned kell az ellenséget, hogy le tudd győzni, ahogy azt helyesen mondtad is. De, Fadi, válaszolj
nekem erre: mi történik, ha elkezdesz azonosulni az ellenséggel? Nem lehetséges, hogy te válsz azzá?
Fadi ide-oda hintázottt a talpán. Közel állt hozzá, hogy elveszítse az önuralmát. - Arra merészelsz célozni...?
- Semmire sem célzok, Fadi. Higgyél nekem. Ez bizalom kérdése - a hité. Ha nem bízol bennem, ha nem hiszel bennem,
akkor most küldj el. Egyetlen zokszó nélkül elmegyek. De egész életünkben ismertük egymást. Mindent neked köszönhetek.
Ahogy te törekszel Karim al-Dzsamilt megvédeni, én úgy szeretnélek téged megóvni minden veszélytől, mind a Dujján
belül, mind azon kívül.
- Őrültté tett a rögeszméd.
- Nyilván ennek is fennáll a lehetősége. - Abbud ibn Aziz úgy ült, mint korábban, anélkül, hogy össze húzta volna magát
vagy rettegett volna, mert ez utóbbiak nyilván arra késztették volna Fadit, hogy belerúgja a vízbe. - Csak azt mondom, hogy
Karim al-Dzsamil a maga vállalta elszigeteltségben magányos erővé vált. Lehet, hogy ez a javatokat szolgálja, ahogy
mindketten hiszitek. De állítom, hogy ennek a kapcsolatnak komoly hátránya van. Csak egymás véleményét ismeritek. Nincs
közvetítő, egy harmadik fél, aki egyensúlyt teremtene.
Abbud ibn Aziz most megkockáztatta, hogy lassan, óvatosan felálljon. - Egy példával megpróbálom megértetni magam.
Könyörgök, tedd fel magadnak a kérdést: tiszták Karim al-Dzsamillal a céljaitok? Tudod a választ: nem tiszták. Árnyék
vetődött rájuk, megrontotta őket a bosszú iránti megszállottságotok.
Azt mondom, mindkettőtöknek el kellene felejtenetek jason Bourne-t, felejtsétek el, mi lett apátokból. Kétségtelenül
nagy ember volt. De a napja leáldozott, a tiétek pedig felvirradt. Ilyen az élet. Ennek útját állni színtiszta beképzeltség. Ezzel
azt kockáztatjátok, hogy elbuktok.
- A jövőnek kell a középpontban állnia, nem a múltnak. Most a népetekre kell gondolnotok. Ti vagytok a mi atyáink,
védelmezőink, megmentőink. Nélkületek semmik vagyunk, csak porszem a szélben. Ti vagytok a mi ragyogó csillagaink. De
csak akkor, ha céljaitok ismét tiszták lesznek.
Hosszú ideig egyikük sem szólt. Abbud ibn Aziz a maga részéről úgy érezte, mintha óriási terhet vettek volna le a
válláról. Hitt saját érvelésében, hitte annak minden szavát. Ha ez az ő végét jelenti, ám legyen. Abban a tudatban fog
meghalni, hogy teljesítette a vezérével és barátjával szembeni kötelességét.
Fadi azonban már nem őt nézte, nem volt többé tudatában a tengernek vagy Odessza távolban ragyogó fényeinek. Újra
magába fordult, lénye ismét leszállt a mélységekbe, ahová Abbud ibn Aziz gyanúja szerint - nem, reményei szerint - még
Karim al-Dzsamilnak sem volt bejárása.
A CIA valamennyi számítógépének leállása után elszabadult a pokol a központi épületben. A Jeladó és Rejtjelező (S&C)
Igazgatóság utasítást kapott a számítógépes vírus problémájának megoldására. Egyharmaduk kikapcsolta a Sentinelt - a CIA
tűzfalát -, hogy lefuttassanak egy sorozat hármas szintű hibakereső programot. A többi ügynök kereső-levadászó szoftverrel
kutatta végig a CIA intranetes hálózatának minden ágát-bogát. A DARPA által a CIA részére ter vezett szoftver egy fejlett
felderítő algoritmust alkalmazott, ami annyit jelent, hogy az egy problémamegoldó kód volt. Változott, folyamatosan
alkalmazkodott, annak függvényében, milyen jellegű vírussal találkozott.
A helyiségeket szigorúan lezárták, senki se be, se ki. A hangszigetelt, ovális tanácsteremben, szem ben az Öreg irodáival,
kilenc ember ült a barnára fényezett, hatalmas asztal körül. Mindegyikük székénél egy számítógépes terminált helyeztek el
az asztallapba süllyesztve. S minden szék mellé egy palack hűtött vizet is készítettek. A CIA igazgatójától köz vetlenül balra
ülő férfi, a Jeladó és Rejtjelező Igazgatóság igazgatója folyamatosan figyelemmel kísérte lázasan dolgozó légióinak
haladását. A friss információk megjelentek a képernyőjén, „megtisztították" őket - olvashatóvá tették a helyiségben lévő
zöldfülűek számára -, s felragyogtak a hangszigetelővel borított falakon elhelyezett fél tucat plazmaképernyő egyikén.
- Semmi sem szivároghat ki - jelentette ki az igazgató. Ma érezte hatvannyolc évének teljes súlyát. -Ami ma itt történt,
köztünk marad. - Atlasz terheként nehezedett rá a történelem. E napok valamelyike, tudta jól, meg fogja roppantani a hátát.
De nem ma. Nem ma, a francba is!
- Semmi sem került veszélybe. - Ezt az S&C igazgatója mondta, miközben átnézte a képernyőjén futó adatsort. - Ez a
vírus, úgy fest, nem kívülről jutott be. A Sentinel diagnosztái végeztek. A tűzfal jól működött. Nem törték át. Ismétlem, nem
törték át.
- Akkor mi a fene történt? - horkant fel az igazgató. Már-már hálaimát rebegett, amiért a védelmi miniszter nem szerzett
tudomást erről a valódi katasztrófáról.
Az S&C igazgatója felemelte csillogó, kopasz fejét.
- Amennyire a jelen szakaszban meg tudjuk állapítani, belülről ért bennünket a támadás.
- Belülről? - kérdezte hitetlenkedve Karim al-Dzsamil. Az Öreg jobbján ült. - Azt mondja, a CIA-n belül van az áruló?
- Olybá tűnik - jegyezte meg Rob Batt műveleti főnök, a Hetek - ahogy az igazgatókat házon belül emlegették -
legbefolyásosabbika.
- Rob, azt akarom, hogy a lehető legalaposabban és leggyorsabban vizsgálja ki az ügyet - mondta az Öreg. - Igazolja ezt
az állítást, vagy biztosítson bennünket róla, hogy tiszták vagyunk.
- Ezt elintézhetem én is - szólt közbe Karim, s rögtön meg is bánta.
Rob Batt kígyószerű tekintettel meredt rá. - Nincs már elég így is a tányérodon, Martin? - kérdezte halkan.
A CIA igazgatója megköszörülte a torkát. - Martin, tőled azt kérem, hogy minden energiádat a Dujja megállítására
összpontosítsd. - A legkevésbé sem hiányzik, gondolta keserűen, hogy háborúskodás törjön ki az igazgatóságok között. Az
S&C igazgatójához fordult. - A számítógépeket mind ellenőrizni kell, majd indítsák őket újra.
- Ez akár egy napig vagy tovább is eltarthat.
- Elfogadhatatlan - vakkantotta oda az Öreg. -Olyan megoldást akarok, amellyel két órán belül el készülünk, s minden
működik.
Az S&C igazgatója kopasz koponyáját vakargatta.
- Hát, átkapcsolhatunk a tartalékhálózatra. De ez azzal jár, hogy mindenkinek új belépési kódot kell kiadnunk az épület...
- Csinálják! - utasította éles hangon az igazgató. A tenyerével rácsapott az asztalra. - Rendben, uraim, i Mindannyian
tudjuk, mi a teendőnk. Kaparjuk le a cipőnkről ezt a szart, mielőtt bűzleni kezd!

Bourne-t, aki hol visszanyerte, hol elvesztette az esz-, méletét, ismét meglátogatták múltbéli események, amelyek Marie
halála óta állandóan kísértették.
...Odesszában van, szalad. Éjszaka van; csípős, ásványi szagú szél fúj a Fekete-tenger felől, végig a kockaköves utcán. A
fiatal nő, akit a karjában tart borzalmasan vérzik. Látja a lőtt sebet, tudja, hogy a nő meg fog halni. Ahogy ez a gondolat
felötlik benne, a nő kinyitja a szemét. Tekintete fénytelen, pupillája kitágul a fájdalomtól. Próbálja meglátni őt élete végének
sötétségében.
Semmit sem tehet, semmi mást, mint hogy elviszi arról a térről, ahol meglőtték. Mozog a nő szája. Nem képes hangot
kiadni. Bourne füle véres lesz, ahogy odaszorítja a nő nyitott szájához.
A nő hangja, törékenyen, mint az üveg, visszhangzik a dobhártyáján, de amit hall, az a partot verdeső, majd
visszahúzódó hullámverés hangja. A nő már nem is lélegzik. Nem marad más, mint cipőjének egyenetlen kopogása a
kockaköveken...
Megbotlik, elesik. Addig kúszik, amíg háta egy síkos téglafalhoz ér. Nem hagyhatja, hogy a nő ki csússzon a karjából. Ki
ő? Lepillant rá, próbál összpontosítani. Ha vissza tudná téríteni az életbe, megkérdezhetné, kicsoda. Megmenthettem volna,
gondolja kétségbeesetten.
Aztán, egy szemvillanás alatt, Marie az, akit a karjában tart. A vér elfolyt, az élet nem tért vissza belé.
Marie halott. Megmenthettem volna, gondolja ismét kétségbeesetten...
Felriadt, elvesztett szerelmét, elvesztett életét siratva. - Meg kellett volna mentenem téged! - És hirtelen rájött, hogy
múltjának ez a töredéke miért tért vissza Marie halálának pillanatában.
Bűntudat mardosta. Bűntudat, amiért nem volt ott, hogy megmentse Marie-t. Bűntudat, amiért lett volna esélye a vérző
nő megmentésére, de nem tette.

- Martin, egy szóra.

Karim al-Dzsamil megfordult, s látta, hogy Rob Batt őt nézi. A műveleti igazgató nem állt fel, mint a töb biek mind a
tanácsteremben. Most csak ő és Karim maradtak az elsötétült helyiségben.
 Karim szándékosan közömbös arckifejezéssel mérte végig. - Ahogy mondtad, Rob, rengeteg minden van a tányéromon.
Battnak olyan keze volt, mint egy húsvágó bárd. A tenyere szokatlanul sötét volt, mintha állandóan vérfoltos volna.
Széttárta a kezét, ami normális körülmények között békülékeny gesztusnak hatott volna, ám most valami különös fenyegetés
rejlett a mozdulatban, mintha a nyers állati erő megnyilvánulása lenne, mintha egy gorilla készülne lecsapni.
- Bocsáss meg. Nem tart egy percnél tovább.
Karim visszament, leült a másikkal szemben az asztalhoz. Batt egyike volt azoknak, akik számára a hivatali környezet
szinte elviselhetetlen volt. Úgy viselte öltönyét, mintha belül tüskés volna. Ráncos, napbarnított arca alapján érkezhetett épp
gstaadi síelésből vagy az afgán hegyek közül, ahol életek kioltásával múlatta az időt. Karim mindezt érdekesnek találta,
mivel ő hosszan elidőzött remek szabóságokban, ahol méretre készített nyugati ruházatot rendelt, s egy Savile Row-i öltöny
ugyanolyan természetesen állt rajta, mint a burnusz.
Összeérintette ujjait, erőitett mosoly jelent meg az arcán. - Mit tehetek érted, Rob?
- Nyugtalan vagyok egy kicsit. - A köntörfalazás láthatóan nem tartozott Batt erősségei közé.
Karim, szaporábban verő szívvel, udvarias hangon kérdezte. - Mi nyugtalanít?
- Hát neked pokoli idők jutottak ki mostanában. Őszintén szólva, erősen úgy érzem, ki kellene venned néhány hét
szabadságot, pihenned kellene, másik orvossal is meg kellene vizsgáltatnod magad.
- Úgy érted, vissza kellene kicsit vonulnom?
Batt folytatta, mintha a másik meg sem szólalt volna. - Engem leintett az igazgató. Azt mondta, a munkád túl értékes,
különösen ilyen válsághelyzetben. - Az ajka szétnyílt, amit valaki akár mosolynak is hihetett volna. - Aztán akkor most be
akartál kapcsolódni az én nyomozásomba, bárki volt is az, aki ránk szabadította ezt a vírust. - Az a kígyószerű tekintet,
fekete, mint a vulkáni talaj, végigsiklott Karimon, mintha mentálisan megmotozná a CIA igazgatóhelyettesét. - Korábban
sosem tolakodtál be az én területemre. Igazából egyezséget kötöttünk, hogy ezt sosem tesszük.
Karim némán figyelt. Mi van, ha ez a kijelentés csapda? Mi van, ha Lindros és Batt sosem kötött ilyen egyezséget?
- Szeretném tudni, miért szegted ezt meg - mondta Batt. - Tudni akarom, jelen állapotodban miért akarsz még több
munkát magadra vállalni. - Hangja halkabb lett, szavai lassan csordogáltak, mint a kihűlő méz. Ha állat volna, most Karim
körül körözne, várva, hgy lecsaphassn.
- Elnézést, Rob. Csak segíteni akartam, ez minden. Nem volt rá...
Batt olyan élesen vetette fel a fejét, hogy Karimnak uralkodnia kellett magán, nehogy hátrahőköljön.
- Tudod, aggódom miattad, Martin. - Batt amúgy is keskeny ajkát vértelen vonallá szorította össze. - De utolérhetetlen
vezetőnkkel ellentétben, aki a fiaként szeret és bármit megbocsát neked, az én aggodalmam nem egy báty aggodalma az
öccséért.
Batt a köztük lévő asztalra tette lapátszerű tenyerét. - Az ellenséggel éltél együtt, Martin. Az ellenség megpróbált téged
kikészíteni. Tudom, és te is tudod. Tudod, hogy honnan tudom? Tudod?
- Biztosan a vizsgálatai eredményeim...
- Picsába a vizsgálati eredményekkel! - vágta rá kurtán Batt. - A leletek a tudósoknak valók, márpedig mi biztosan nem
vagyunk azok. Azok a srácok még mindig vitáznak az eredményekről; addig foglalkoznak bele, amíg a pokol rájuk nem
szakad. Ráadásul kénytelenek voltunk elfogadni Jason Bourne véleményét, azét az emberét, aki legjobb esetben is meg-
bízhatatlan, legrosszabb esetben pedig fenyegetés a CIA szabályzatára és fegyelmére nézve. De ő az, aki a legjobban ismer
téged. Vicces, nem? - Felvetette a fejét. - Mi a fenéért tartasz fenn vele kapcsolatot?
- Nézz bele az aktáiba - mondta Karim. Bourne értékesebb nekem, nekünk, mint egy rakás a te szabályok szerint
tevékenykedő ügynökeid közül. Viszont hogy én zengek dicsőítő éneket Jason Bourne-ról, hát az tényleg vicces, gondolta.
Batt nem hátrált meg. - Tudod, a viselkedésed aggaszt, Martin. Bizonyos értelemben olyan, mint mindig is volt. De más
szempontból, apróbb, kényesebb értelemben... - A fejét csóválta. - Hát, mondjuk úgy, hogy nem vág össze. Isten tudja,
mindig visszahúzódó gazember voltál. „Túl jó hozzánk képest", mondogatták a többi igazgatóság vezetői. De én nem. Én
más szemmel néztelek. Tele vagy ötletekkel; nincs szükséged üres fecsegésre, ami ezeken a folyosókon elmegy barátságnak.
Karim azon tűnődött, vajon elérkezett-e az idő - természetesen ezzel a lehetőséggel is számolt terve kidolgozásakor -,
amikor Lindros valamelyik kollégája gyanakvóvá válik. De úgy számította, hogy ennek a valószínűsége csekély, hisz még
csak néhány napot töltött a CIA-nál. És ahogy maga Batt mondta, Lindros mindig amolyan magányos figura volt. Az esélyek
dacára, íme, itt van a szakadék szélén; döntenie kell, hogyan semlegesítse az egyik igazgatóság főnökét.
- Ha bármi szabálytalanságot találtál a viselkedésemben, egész biztosra veszem, hogy a mostani helyzet okozta
stressznek tudható be. Egy valaminek a mestere vagyok; kategóriákra osztom az életemet. Megnyugtatlak, a múlt nincs
napirenden.
Pillanatnyi csend állt be. Karimnak olyan benyomása támadt, mintha eddig egy nagyon veszedelmes fenevad ólálkodott
volna körülötte, olyan közel, hogy érezte a bűzét.
Batt bólintott. - Akkor végeztünk is, Martin. - Felállt, kezet nyújtott. - Örülök, hogy sort kerítettünk erre a kis bizalmas
beszélgetésre.
Távozás közben Karim mélységes megnyugvást érzett, hogy meggyőző bizonyítékot helyezett el az „áruló" kilétét
illetően, máskülönben Batt belemélyesztette volna a fogait a tarkójába.

- Hello, Olekszandr! Jó fiú.

Soraya egy súlyosan megrakott hátizsákkal a vállán tért vissza a rejtekhelyhez, ahol Bourne-t hagyta; rettegett, mi vár rá.
A meggyújtott olajmécses fényénél meglátta a férfit, aki ugyan nem volt halott, de a vérveszteségtől eszméletlenül feküdt. A
bokszer kitartóan ült mellette. Nedves barna szeme a nő tekintetét kereste, mintha segítségért esdekelne.
- Nyugalom, nyugalom - mondta úgy Bourne-nak, mint a kutyának. - Már meg is jöttem.
A hátizsákból elővette a különféle folyadékokkal teli műanyagzacskókat, amelyeket dr. Pavlinától kapott. Megtapintotta
Bourne homlokát, hogy megnézze, lázas-e, felidézte magában dr. Pavlina utasításait.
 Feltépte az egyik védőcsomagolást, elővett egy tűt s beleszúrta a férfi bal kezének vénájába. Hozzá erősített egy kanült,
majd a csövet az első folyadékkal teli zacskóba vezette, amelyből elkezdett csöpögni két, széles spektrumú antibiotikum.
Utána eltávolította az átvérzett kötést, s kimosta a sebet steril sóoldattal. Egy fertőzésgátló szer, mint a doktornő mondta,
csak gátolná a gyógyulási folyamatot.
Közelebb hozta a lámpást, szennyeződést keresett a sebben; fonal- vagy ruhafoszlányokat, akármit. Nagy
megkönnyebbülésére semmit sem talált. Csak némi elhalt szövetet a széleken, ezeket sebészollóval el kellett távolítania.
Felvette a fogójánál a parányi, görbe tűt, átdöfte vele a bőrt, s áthúzta rajta a nejlonból készült sebész cérnát. Nagyon
óvatosan összehúzta a seb két szélét, szögletes öltéseket alkalmazott, ahogy dr. Pavlina mutatta neki. Vigyázott, nehogy túl
szorosra húzza a bőrt, mert az fokozná a fertőzés veszélyét. Amikor végzett, elkötötte a cérnát, majd levágta a tűben lévő
maradék nejlonszálat. Végül steril gézt rakott az összevarrt sebre, bekötözte, majd rögzítette a kötést.
Addigra kiürült az antibiotikumos tasak. Leakasztotta, helyette a csövet egy sóoldatot és tápanyagot tartalmazó
zacskóhoz erősítette. Egy órán belül Bourne normálisan aludt. További egy órával később kezdett magához térni.
Kinyitotta a szemét.
A nő mosolygott rá. - Tudja, hol van?
- Visszajött - suttogta Bourne.
- Mondtam, hogy visszajövök, nem?
- Fadi?
- Nem tudom. Megöltem az egyik rendőrt, de nem láttam senki mást. Szerintem feladták.
Bourne szeme egy pillanatra lecsukódott. - Emlékszem, Soraya. Emlékszem.
A nő a fejét rázta. - Most pihenjen, majd később beszélgetünk.
- Nem. - A férfi arcán elszánt összpontosítás tükröződött. - Beszélnünk kell. Most azonnal.
Mi történt? Felébredt, s azonnal másként érezte magát, mintha az agyát egy satuból szabadították volna ki. Mintha egy
végtelen szakadékból került volna ki, amelyet hangok és kényszerképzetek füst-köde töltött be. Eltűnt a lüktető fejfájás,
megszűntek az ismétlődő zajok. Teljesen tisztán fel tudta idézni, amit dr. Sunderland mondott az emlékek kiala kulásáról,
hogy a trauma okozta abnormális agyműködés vagy szélsőséges helyzetek hogyan hatnak kialakulásukra vagy
felbukkanásukra.
- Első alkalommal látom, milyen ostoba voltam már annak fontolóra vételével is, hogy Ceviket kivi gyem a Typhon
börtönéből - mondta. - És akadtak egyéb fura dolgok. Például pokoli fejfájás bénított meg, miközben Fadi megszökött.
- Amikor lelőtték Timet.
- Igen. - Megpróbált felülni, a fájdalomtól hunyorognia kellett.
Soraya feléje mozdult. - Ne! Nem szabad!
Bourne azonban tántoríthatatlan volt. - Segítsen felülnöm.
- Jason...!
- Mi lesz már?! - csattant fel.
A nő átnyalábolta, felhúzta fektéből és úgy ültette, hogy hátát a falnak vethesse.
- Ezek miatt a furcsa kényszerképzetek miatt veszélyes helyzetekbe keveredtem - folytatta Bourne. - És minden esetben
olyan viselkedést tanúsítottam, hogy azzal Fadinak kedveztem.
- De ez nyilván csak véletlen - vélte a nő.
A férfi mosolya szinte fájdalmas volt. - Soraya, ha egy valamire megtanított az élet, az az, hogy a vélet len a
leggyakrabban egy összeesküvés tünete.
Soraya halkan felnevetett. - Úgy beszél, mint egy paranoiás.
- Azért vegyük észre, hogy a paranoiám tartott életben. - Bourne elfészkelődött. - Mi van, ha rájöttem valamire?
Soraya összefonta a karját. - Mint például?
- Kezdjük azzal a feltevéssel, hogy ezek a véletlenek, ahogy maga nevezte őket, egy összeesküvésben gyökereznek. Mint
mondtam, valamilyen módon mindegyik véletlennel Fadi járt jól.
- Folytassa.
- A fejfájások azután kezdődtek, hogy felkerestem dr. Sunderlandet, az emlékezetspecialistát.
Soraya felvonta a szemöldökét. Hirtelen semmi vicces sem volt abban, amit Bourne mondott. - Miért kereste fel?
- Kezdtek az őrületbe kergetni az első odesszai látogatásommal kapcsolatos emlékfoszlányok. De akkoriban sejtelmem
sem volt róla, hogy az odesszai emlékek kísértenek, sem arról, hogy mit kerestem itt.
- De hogyan lehetne az emlékkép része a feltételezett összeesküvésnek?
- Nem tudom - ismerte el Bourne.
- Az nem lehet része. - Soraya rájött, hogy perbeszédet tart a férfi ellen.
Bourne legyintett. - Tegyük ezt félre egy pillanatra. Amikor hazahoztam Martint, ő mondta, hogy ide kell jönnöm –
bármi áron - hogy megtaláljak egy Lemontov nevű embert, aki, mint mondta, a Dujja bankárja. Azzal érvelt, hogy ha
elkapom Lemontovot, elapad a Dujja pénzforrása.
Soraya bólintott. - Ravasz gondolat.
- Az lett volna, ha Lemontov létezik. De nem létezik. - Bourne arca kifürkészhetetlen volt. - Nemcsak ez, de Fadi tudott
Lemontovról. Tudta, hogy Lemontov csak kitaláció!
- És?
Bourne ellökte magát a faltól, a lány szemébe nézett. - Akkor honnan tudhatott róla?
- Elfeledkezik róla, hogy Lindrost kihallgatta a Dujja. Talán ők látták el hamis információval.
- Ehhez abból az előfeltételezésből kellett kiindulniuk, hogy ki fogjuk szabadítani Martint.
 Soraya egy pillanatra elgondolkozott. - Ez a Lemontov-dolog engem is érdekel. Lindros nekem is beszélt róla. Lemontov
miatt vagyok itt én is. De miért? Miért küldött ide mindkettőnket?
- Hogy egy kísértetet üldözzünk - felelte Bourne. - Lemontov volt az ürügy, hogy idejöjjünk. Fadi várt ránk. Tudta, hogy
jövünk. Felkészült rá, hogy megöljön engem, s ha jól ítélem meg, kényszeresen meg akar ölni. Láttam a szemében, hallottam
a hangjából. Hosszú ideje várt rá, hogy elcsípjen.
Sorayán látszott, hogy megdöbbent.
- Még valami - folytatta Bourne. - Hazafelé a repülőúton Martin elmondta, hogy kihallgatói folyton egy Hamid ibn Asef
elleni akcióról faggatták. Ez az én küldetésem volt. Azt kérdezte, emlékszem-e rá.
- Jason, miért akart volna Lindros egy olyan küldetésről tudni, amit Alex Conklin álmodott meg?
- Tudja jól, miért - felelte Bourne. - Fadi és Martin valahogy összekapcsolódik.
- Micsoda?
- Ahogyan dr. Sunderland is.
A férfi elmélete könyörtelenül logikus volt. - Sunderland kezelése valamit csinált velem, valamit, amitől sorsdöntő
pillanatokban hibát követtem el.
- Ez hogyan lehetséges?
- Az agymosás egyik technikája egy szín, egy hang, egy kulcsszó vagy egy kifejezés használata, ami az adott témában
későbbi időpontban bizonyos reakciót gerjeszt.
A sitten nincs semmi gyúlékony. A szavak addig kavarogtak Bourne fejében, míg azt nem hitte, hogy beleőrül.
Bourne elismételte a kifejezést Sorayának. - Fadi használta ezt. A kifejezés célja az volt, hogy fejfájást gerjesszen. Fadi
ismerte azt a kulcsmondatot, amelyet Sunderland ültetett el az agyamban.
- Emlékszem a maga arckifejezésére, amikor Fadi ezt mondta - jegyezte meg Soraya. - S arra is emlékszik, amikor azt
mondta, hogy ő is időzött Odesszában?
- A kulcs a Hamid ibn Asef meggyilkolását célzó odesszai küldetés, Soraya. Minden erre utal. - Bourne bőre szürke volt,
rettenetesen elgyötörtnek tűnt. - Az összeesküvés-elméletem igazolódni látszik. De mi a végső célja?
- Ugyanúgy lehetetlen kideríteni, mint azt, mivel vették rá Lindrost, hogy segítsen nekik.
- Nem vették rá. Mindenki másnál jobban ismerem Martint. Nem kényszeríthették, hogy árulóvá váljon.
A nő széttárta a kezét. - Milyen egyéb magyarázat van?
- Mi van, ha az a férfi, akit kiszabadítottam a Dujja fogságából, az, akit visszahoztam a CIA-hoz, az, akiért kezeskedtem,
nem Martin Lindros?
- Na jó, itt álljunk meg! - Soraya kifordított tenyerét mintegy védekezőn maga elé emelte. - Az imént lépte át a
határvonalat a paranoia és a teljes mértékben kibontakozó elmebaj között.
Bourne nem törődött a nő kifakadásával. - Mi van, ha az az ember, akit visszahoztam, az, aki most a Typhont irányítja,
csaló?
- Jason, ez képtelenség. Úgy néz ki, mint Lindros, úgy beszél, mint Lindros. Az Istenért, átjutott a retinaellenőrzésen is.
- A retinavizsgálót át lehet ejteni - mutatott rá Bourne. - Nagyon ritkán fordul elő, és nagyon nehéz; retina- vagy teljes
szemátültetés kell hozzá. De ha ez a csaló készségesen hozzájárult, hogy átszabják az arcát, a retinaátültetés már csak hab a
tortán.
Soraya a fejét ingatta. - Van róla fogalma, hogy amit állít, mennyi felé elágazik? Egy csaló a CIA leg belsőbb köreiben,
aki ráadásul több mint ezer ügynököt irányít világszerte? Higgye el, ez képtelenség, teljes őrültség!
- Pontosan ezért vált be. Maga, én, a Typhonnál és a CIA-nál mindenki a befolyásuk alá került, mindenkit félrevezettek.
Ez volt mindvégig a terv. Miközben mi körbeügettük a földgolyót, Fadi szabadon becsempészhette embereit az Egyesült
Államokba, ideszállíthatta nukleáris felszerelését, kétségtelenül darabokban, arra a helyre, ahol fel akarják robbantani.
- Rettenetes, amiket mond. - Soraya csaknem sokkos állapotban volt. - Senki sem fog hinni magá nak. Én is képtelen
vagyok felfogni.
Lerogyott a priccs szélére. - Nézze, sok vért veszített. Kimerült, nem tud tisztán gondolkozni. Aludnia kell, és majd...
- Egyetlen biztos mód van annak kiderítésére, hogy akit visszahoztam, az a szélhámos-e vagy sem -folytatta Bourne, rá
sem hederítve a nőre. - Meg kell találnom az igazi Martin Lindrost. Ha igazam van, az azt jelenti, hogy még életben van. A
szélhámosnak élve van rá szüksége. - Elkezdett lekászálódni az ágyról. - Muszáj...
A szédülés megtorpanásra késztette, s visszarogyott a falhoz. Soraya segített neki lefeküdni. Bourne szemhéja elnehezült
a fáradtságtól.
- Bármit határozunk is, most pihennie kell egy kicsit - mondta a nő újsütetű határozottsággal. - Mindketten kimerültünk,
s magának gyógyulnia kell.
Bourne-t egy pillanattal később elnyomta az álom. Soraya felkelt, elhelyezkedett a priccs közelében a padlón. Kitárta a
karját; Olekszandr odakuporodott mellé. A nőt rossz előérzetek gyötörték. Mi van, ha Bourne-nak igaza van?
Elképzelhetetlen következményei lehetnek egy ilyen tervnek. S azon kapta magát, hogy semmi egyébre sem tud gondolni.
- Jaj, Olekszandr - suttogta. - Mitévők legyünk?
A bokszer Soraya felé fordította a pofáját, s megnyalta az arcát.
A nő behunyta a szemét, lélegzete egyre mélyebbé vált. Olekszandr megnyugtató szívdobbanásait érezve lassacskán
átengedte magát a lopakodóan közeledő álomnak.

Húsz
 Matthew Lerner és Jon Mueller tíz évvel korábban egy véletlen találkozás révén ismerkedett meg egy bangko ki
bordélyban. A két férfiban a kurvázás, italozás és ölés szeretete mellett is sok közös vonás volt. Lerner-hez hasonlóan
Mueller is magányos volt, autodidakta lángész a taktikai műveletek és stratégiai elemzés területén. Találkozásuk pillanatában
felismertek valamit egymásban, ami vonzotta őket a másikhoz, noha akkoriban Lerner a CIA, Mueller pedig az NSA embere
volt.
Lemérnek Jon Mueller járt a fejében, és mindaz, amit tőle tanult, miközben átvágott az odesszai repülőtér csarnokán,
célpontja felé közeledve. Ekkor megszólalt a mobiltelefonja. Weller hívta a washingtoni rendőrségtől, ahol sok olyan ember
volt, akit Lerner pénzelt.
- Mi van? - kérdezte, amint felismerte az ügyeletes őrmester hangját.
- Gondoltam, nem árt, ha tudsz róla. Overton eltűnt.
Lerner mozdulatlanul állt, a mellette elhaladó utasok meg-meglökték. - Tessék?
- Nem jelentkezett szolgálatra. Nem veszi fel a mobilját. Nincs otthon. Nyomtalanul eltűnt, Matt.
Lerner kavargó gondolatokkal nézte a mellette elhaladó két rendőrt. Egy pillanatra megálltak, hogy egy ellenkező
irányból jövő társukkal beszéljenek, aztán továbbmentek éber tekintettel.
A jelentőségteljes csöndben Weller megpróbálkozott egy pótlólagos megjegyzéssel. - Overton, ugye, neked dolgozott
egy ügyön?
- Az már régen volt - hazudta Lerner. Hogy Overton mit csinált, az nem tartozott Wellerre. - Kösz az értesítést.
- Ezért fizetsz - felelte Weller, mielőtt letette a telefont.
Lerner felkapta bőröndjét, és az épület oldalsó folyosója felé ment. Az ösztöne azt súgta, Overton nem egyszerűen eltűnt,
hanem meghalt. Most azt kérdezte magában: Hogyan ölette meg Anne Held? Mert biztosra vette - ahogy abban is biztos volt,
hogy e pillanatban az odesszai repülőtér csarnokában áll -, hogy Held van Overton halála mögött.
Ezek szerint alaposan alábecsülte a szukát. Nyilvánvalóan nem rémítette meg, hogy Overton betört a házába. Amint az is
nyilvánvaló, hogy elhatározta: visszavág. Kár, hogy ő most ilyen távol van. Szívesen lerendezte volna a nőt. De
pillanatnyilag nagyobb halat kell kifiléznie.
Elővette mobiltelefonját, egy titkos washingtoni számot hívott. Ismerős hang szólt a készülékbe.
- Szevasz, Matt.
- Szevasz, Jon. Érdekes hírem van a számodra.
Jon Mueller fölnevetett. - Neked minden híred érdekes, Matt.
Ez igaz volt. Lerner röviden beszámolt az Anne Held körül kialakult helyzetről, képbe hozta Muellert.
- Meglepett a dolgok eszkalálódása, mi?
- Alábecsültem - ismerte el Lerner. Közte és Jon között nem léteztek titkok. - Ne kövesd el ugyanezt a hibát.
- Értettem. Gondom lesz rá.
- Komolyan beszélek, Jon. Kemény dió a ringyó. Olyan forrásai vannak, amelyekről semmit sem tudok. Sosem
gondoltam volna, hogy képes Overtont eltetetni láb alól. De egy lépést se tegyél, amíg nem beszélsz a miniszterrel. Ez az ő
játszmája. Döntse el ő, mi legyen.

Dr. Pavlina a vám- és útlevél-ellenőrzés mögött várta. Lernernek meg sem fordult a fejében, bár gondolhat ta volna, hogy
ezzel a névvel csakis nő lehet. Ő volt most a CIA állomásfőnöke Odesszában. Egy nő. Lerner gondolatban feljegyezte, hogy
ez ügyben tennie kell valamit, amint visszatér Washingtonba.
Dr. Pavlina meglehetősen csinos asszony volt, magas, dús keblű. Lenyűgöző, sűrű, sötét hajában ősz csíkok villantak, bár
az arca nem mutatta negyvennél többnek.
Átmentek a csarnoképületen, s kiléptek a vártnál melegebb délutánba. Még sosem járt Odesszában. Moszkvai időjárásra
számított, ami sokszor megviselte.
- Szerencséje van, Mr. Lerner - mondta dr. Pavlina, ahogy az úttesten át a parkolóhoz mentek. - Kapcsolatban voltam
ezzel a Bourne nevű emberrel, akit magának meg kell találnia. De nem közvetlen kapcsolatban. Úgy tűnik, megsebesült. Egy
szúrt seb van az oldalán. Létfontosságú szervek nem sérültek, de azért mély sebet kapott. Sok vért veszített.
- Honnan tudja mindezt, ha nem volt vele közvetlen kapcsolata?
- Szerencsére nincsen egyedül. Az egyik emberünk vele van. Soraya Moore. Múlt éjjel megjelent az ajtóm előtt. Azt
mondta, Bourne olyan súlyosan megsebesült, hogy nem tudott vele jönni. Adtam neki antibiotikumokat, meg mindent, ami
ilyenkor kell.
- Hol vannak?
- Nem mondta, én pedig nem kérdeztem. Ez a rutineljárás.
- Kár - jegyezte meg Lerner, s úgy is gondolta. Eltűnődött, mi a fenét keres itt Soraya. Honnan tudta, hogy Bourne itt
van, hacsak nem Martin Lindros küldte ide? De miért küldte volna... Bourne közismerten egyedül dolgozik... a küldetésnek
semmi értelme. Lerner szívesen felhívta volna Lindrost, hogy rákérdezzen a dologra, de ezt természetesen nem tehette. Itteni
jelenléte titkos volt, s ezt dr. Pavlina számára is világossá tette az Öreg, amikor telefonált neki.
Egy új, ezüstszínű Škoda Octavia RS mellett álltak meg. Kicsi, de elegáns sportautó. Dr. Pavlina kinyitotta az ajtót,
beszálltak.
- Az igazgató személyesen mondta, hogy adjak meg magának minden segítséget, amit csak tudok. -Dr. Pavlina
végighajtott a parkolón, kifizette a parkolási díjat. - Akad néhány újabb fejlemény. Úgy fest, Bourne-t négy ember
megöléséért körözi a rendőrség.
 - Ez azt jelenti, hogy amilyen gyorsan és amilyen titokban lehet, el kell hagynia Odesszát.
- Én biztosan ezt tenném. - A nő megvárta, amíg rés nyílik a forgalomban, s besorolt a többi autó közé.
Lerner gyakorlott szemmel felmért mindent maga körül. - Ez viszonylag nagy város. Biztosan számos útja van, hogy
eltűnjön innen.
- Természetesen. - Dr. Pavlina bólintott. - De nagyon kevés nyílik meg előtte. Például ott a fokozott rendőri jelenlét a
repülőtéren. Arrafelé nem juthat ki.
- Ne legyen benne olyan biztos. A fickó kurva jó kaméleon.
Dr. Pavlina balra indexelt, s gyorsítva besorolt az előzősávba. - Elfelejti, hogy súlyosan megsebesült. Valahonnan
megtudta ezt a rendőrség is. Túl nagy lenne a kockázat.
- Akkor milyen lehetősége maradt? - kérdezte Lerner. - Vonat, autó?
- Egyik sem. Vasúttal nem jutna ki Ukrajnából, az autózás túl sokáig tartana, és nagyon rizikós lenne; úttorlaszok meg
ilyenek. Különösen az ő állapotában.
- Szóval akkor hajó.
Dr. Pavlina bólintott. - Van egy utasszállító járat Odessza és Isztambul között, de az csak hetente egyszer közlekedik.
Négy napig kellene bujdosnia a következő indulásáig. - Egy pillanatra elgondolkozott, közben gázt adott. - Odessza éltető
eleme a kereskedelem. Teherhajók és vasúti komphajók naponta többször is közlekednek különböző célpontok felé:
Bulgária, Grúzia, Törökország, Ciprus, Egyiptom. A biztonsági ellenőrzés elég laza. Szerintem messze ez a legjobb esélye.
- Akkor igyekezzen, hogy mi érjünk oda elsőként - mondta Lerner -, különben elveszítjük, az biztos.

Jevgenyij Fjodorovics célirányosan a Privoz termelói piacra ment. Egyenesen a Tojás sor felé tartott anél kül, hogy
szokásához híven megállt volna cigarettázni vagy a haverjaival dumálni. Ma reggel nem ért rá, semmi másra sem maradt
ideje, mint eltűnni Odesszából.
Magda, az üzlettársa, a kioszk másik tulajdonosa már ott volt. Magda gazdaságából származtak a tojá sok. Ő pedig a
tőkét adta az üzlethez.
- Keresett valaki? - kérdezte Fjodorovics a pult mögé lépve.
Az asszony a tojásokat szedte ki a rekeszből, szín és méret alapján csoportosította őket. - Csönd van, mint a temetőben.
- Miért használtad épp ezt a kifejezést?
A férfi hangjában volt valami, amitől Magda abbahagyta, amit csinált, s felnézett. - Jevgenyij Fjodorovics... Mi a baj?
- Semmi. - Sietve szedte össze személyes holmijait.
- Hűha! Úgy nézel ki, mint aki az éjszaka közepén meglátta a napot. - Az asszony terebélyes csípőjére tette a kezét. - És
mégis hová mész? Reggeltől napnyugtáig el leszünk ma árasztva.
- Üzleti ügyben kell elmennem - vágta rá sietve a férfi.
Az asszony az útját állta. - Ne hidd, hogy csak úgy itt hagyhatsz! Megállapodtunk.
- Kerítsd elő a fivéredet, hogy segítsen.
Magda kidüllesztette a mellét. - A testvérem egy őrült.
- Akkor igazán erre a munkára termett.
A vállával durván félrelökte az asszonyt, közben arcába futott a vér. Hátat fordított az egész jelenet nek, elsietett, nem
törődött sem Magda felháborodott visítozásával, sem a közelebb lévő árusok pillantásaival.
Reggel, a piacra jőve telefonhívást kapott azzal a dermesztő hírrel, hogy Bogdan Illijanovicsot agyonlőtték, miközben a
moldáviai Ilias Vodát Fadi, a terrorista által felállított csapdához csalta. Jevgenyijt jól megfizették, ő volt az, aki a kiszemelt
személyt - ez esetben Vodát - a megbeszélt helyre vezette. Amíg egyik rendőrségi barátja fel nem hívta, fogalma sem volt
róla, mit akart Fadi Ilias Vodától, vagy hogy ez többszörös gyilkossághoz vezethet. Most azonban Bogdan Illijanovics halott,
Fadi három emberével és - ami még rosszabb - egy rendőrrel egyetemben.
Jevgenyij tudta, ha valakit elkapnak, az ő neve fog először fölmerülni. Ő volt Odesszában a legutolsó, aki képes lett
volna kibírni egy alapos rendőrségi vallatást. Megélhetése, puszta léte a névtelenségen, az árnyékban tartózkodáson múlott.
Ha egyszer rávetül a reflektorfény, neki befellegzett.
Ezért menekült, ezért kellett a legsürgősebben maga mögött hagynia a múltját, új helyre költöznie, remélhetőleg
Ukrajnán kívül. Természetesen Isztambulra gondolt. Az a férfi, aki felfogadta erre az istenverte munkára, Isztambulban volt.
Lévén Jevgenyij az egyedüli, aki élve került ki ebből a kudarcba fulladt akcióból, talán az az ember adna neki valami
munkát. Az szóba sem jöhetett, hogy elmenjen egyik mostani kábítószerforrásához. Az egész hálózat veszélybe került. De
hogy megerősítse a köteléket köztük és maga között, új életet kellett kezdenie. Jevgenyij választott úti célja, Isztambul
sokkal vendégszeretőbb támaszpont volt, mint azt sokan, különösen a közvetlen közelben lévők gondolták volna.
Átsietett a tömegen, amely kezdte eltorlaszolni a bejáratokat. Kellemetlen szúrást érzett a tarkójában, mintha máris egy
ismeretlen merénylő célkeresztjébe került volna.
Éppen az egymásra tornyozott ládák mellett járt, amelyekben a csirkék - amelyeknek már levág ták a csőrét - úgy
viselkedtek, mintha a fejüket is elveszítették volna, amikor meglátta, hogy két rendőr a gyalogos forgalmon átvágva a piac
irányába igyekszik. Senkit nem kellett megkérdeznie, mit keresnek.
Amint odébb slisszolt volna, egy nő lépett elő a ládaoszlopok közül. Fjodorovics önkéntelenül hátra lépett, ujjai
ráfonódtak fegyvere markolatára.
- Megérkezett a rendőrség, csapdát állítottak - mondta a nő.
Kicsit arabosnak látta a vonásait, de ez akármit is jelenthetett. Fjodorovics ismerősei fele részben arabok voltak.
A nő sietősen intett. - Gyere velem! Ki tudlak innen juttatni.
- Ne röhögtess! Tuti, hogy az ukrán biztonsági szolgálatnak dolgozol. - Elhátrált a nőtől és a koráb ban látott két
rendőrtől.
Soraya megrázta a fejét. - Egyenesen a karjukba futsz.
 Fjodorovics csak ment tovább. - Nem hiszek neked.
A nő nem hagyta lerázni magát, átfurakodott az emberek sűrűjén, mígnem a férfi elé került. Hirtelen lecövekelt, a fejével
intett. Jevgenyij gyomra jeges gombóccá ugrott össze.
- Megmondtam, hogy csapda, Jevgenyij Fjodorovics.
- Honnan tudod a nevemet? Honnan tudod, hogy a rendőrök engem keresnek?
- Erre most nincs idő. - Soraya megmarkolta a férfi ingujját. - Erre, gyorsan! Ez az egyedüli remé nyed, hogy elkerüld
őket.
A férfi bólintott. Mi egyebet tehetett volna? A nő visszavezette a csirkés ládák útvesztőjébe, majd mutatta az utat.
Oldalazva kellett menniük, hogy átférjenek a keskeny folyosókon. A fejük fölé maga sodó ládaoszlopok eltakarták őket a
piacon áthaladó rendőrök elől.
Végre kiértek egy utcára, s a forgalommal mit sem törődve átvágtak rajta. Látta, hogy egy ütött-kopott Skoda felé
tartanak.
- Ülj be hátra! - utasította röviden a nő, s becsusszant a volán mögé.
Jevgenyij Fjodorovics, akin egyfajta pánik lett úrrá, tette, amit mondtak neki, lendületesen kinyitotta a hátsó ajtót s
beugrott. Becsapta az ajtót, mire a nő azonnal kikanyarodott a járda mellől. Ekkor tudatosult benne, hogy valaki ül mellette.
- Ilias Voda! - Hangja barátságtalanul csengett.
- Jó nagy szarban van. - Bourne megszabadított az ukránt a fegyverétől és a késétől.
- Mi ez az egész? - Jevgenyij Fjodorovicsot eleve megdöbbentette, hogy lefegyverezték, de még inkább megdöbbent azt
látva, milyen sápadt és nyúzott Voda.
Bourne feléje fordult. - Alaposan kibasztak magával, továris.

Deron gyakran mondogatta, hogy Tyrone olyan, mint a kutya meg a csontja. Bizonyos ötleteket a fejébe vesz, s addig nem
tud - vagy nem akar - szabadulni tőlük, amíg meg nem valósítja őket. Így volt akkor is, amikor látta, hogy az a két ember az
M&N Karoszszériánál feldarabolja és elégeti a zsaru holttestét. Úgy követte figyelemmel az elkerülhetetlen
következményeket, mint az Amerikai bálvány legfanatikusabb híve. Jöttek a tűzoltók, aztán a zsaruk. De a betontömb
belsejében semmi sem maradt hamun és salakon kívül. Ráadásul ez az északkeleti körzet, ami annyit tesz, hogy mindenki
tojik rá. A zsernyákok feladták, kollektíven felsóhajtottak a megkönnyebbüléstől, majd lóhalálában elsiettek a város
biztonságos, fehérek lakta környékére.
De Tyrone tudta, mi történt. Nem mintha bárki kérdezte volna. Nem mintha bármit is mondott volna, ha vették volna a
fáradságot, hogy kikérdezzék. Igazság szerint még Deront sem hívta fel Floridában, hogy elmesélje neki.
Az ő világában az ember vagy kést ránt, vagy pépesre veri a seggfejt, aki sértegeti ót, a nővérét, barátnőjét, akárkit. Tíz-
tizenegy éves korára már bizonyos tiszteletet vívott ki, amely exponenciális nőtt, amikor A Mester egy apró markolatú és
kiütött sorozatszámú kis kézifegyvert nyomott a kezébe.
És aztán persze használnia is kellett, mert nem akart csak úgy lődörögni, nem akart olyan kis senki lenni, aki csak úgy
lófrál, mint egy gyagyás. Nem volt az olyan nehéz, tényleg, mert valamicske gyakorlatra már szert tett az emberek fejének
szétloccsantásában, amikor Postai 2-t vagy Soldier Of Fortune-t 11 játszott. Mint kiderült, ez igaziból sem nagyon másmilyen.
Csak vigyázni kellett, hogy az ölés ne legyen egy pályafutás végét jelentő lépés.
De mégis ott mocorgott benne valami nyugtalanító érzés, hogy ez nem az egyedüli létezési mód. Ott van persze Deron,
aki a gettóban született és ott is nőtt fel. De neki volt egy rendes mamája és egy szerető apja. Tyrone valahogy nem tudta ezt
felfogni, különösen nem világosan megfogalmazni, de gyanította, hogy ezek a dolgok valamit számítanak. Aztán Deron
elment, hogy a fehérek világában tanuljon, s a gettóban hirtelen mindenki - köztük Tyrone is - zsigerből megutálta. De
amikor visszatért, megbocsátottak neki mindent, mert látták, hogy nem hagyta el őket, pedig ettől tartottak. Ezért egyre
jobban szerették, s védő-csapatot alkottak körülötte.
Tyrone most, fent, a fán ülve, szemben az M&N Karosszéria kiégett romjával, szembesült álma szertefoszlásával: ez a
műhely sem lesz csapatának búvóhelye. Csak bámulta a salaktömb sivár, megfeketedett falát, amely nem nagyon festett
másként, mint az ő élete.
Elővette a mobilját. Nem volt meg neki Miss K telefonszáma. Hogyan érhetné utol? Talán a 411-en tudathatná vele, hogy
- minek is nevezné Deron? -tuti infója van a számára. Akkor találkoznának, ismét együtt sétálnának. Győzködte magát, hogy
csupán ennyit akar. Az igazsággal még nem tudott szembenézni.
Felhívta a 411-et. A CIA egyetlen nyilvános száma az úgynevezett közönségszolgálati irodáé volt. Tyrone érezte, milyen
vicces ez, de azért felhívta. Az élet ismét megtagadta tőle, hogy válasszon.
- Tessék? Miben segíthetek? - A finomkodó hang egy fiatal, fehér férfié lehetett.
- Egy ügynököt próbálok utolérni, akivel pár napja beszéltem - felelte Tyrone, tudatosan gettóbeli ki ejtéssel formálva
szavait.
- Az ügynök neve?
- Soraya Moore.
- Egy pillanat, kérem.
Tyrone kattogást hallott, s hirtelen paranoiás lett. Leszállt ülőhelyéről, s elkezdett le-föl járkálni az utcán.
- Uram, megkaphatom a nevét és a telefonszámát?
Paranoia teljes pompájában. Szaporázni kezdte a lépteit, mintha elmenekülhetne a faggatózás elől. - Csak azt akartam
volna mondani neki...
- Ha megadja a nevét és a telefonszámát, gondoskodom róla, hogy Moore ügynök megkapja az üzenetét.

11
Soldier Of Fortune = Zsoldos Katona (itt számítógépes játék) (.4 ford.)
 Ettől Tyrone egy olyan világba zárva érezte magát, amelyet egyáltalán nem ismert. - Csak annyit mond jon neki, tudom,
ki köpött bele a levesébe.
- Bocsásson meg, uram, mit tud?
Tyrone megismételte, amit mondott, majd bontotta a vonalat. Utálkozva a csatornába hajította a mobilt. Emlékezetébe
véste, hogy szóljon DJ Tanknek, szerezzen neki egy másikat. A régit már veszélyes lett volna használni.

- Szóval ki maga valójában? - kérdezte mindenbe belefáradva Jevgenyij Fjodorovics.

- Számít az? - kérdezett vissza Bourne.
- Azt hiszem, nem. - Amíg áthajtottak a városon Jevgenyij kibámult az ablakon. Ahányszor meglátott egy rendőrautót
vagy rendőrt, megfeszültek az izmai.
- Maga még csak nem is moldáviai, ugye?
- A haverja, Bogdan Illijanovics megpróbált megölni. - Bourne, óvatosan fürkészve a másik arcát, hozzátette: - Nem
tűnik meglepettnek.
- Ma - válaszolt Jevgenyij Fjodorovics - semmin sem lepődöm meg.
- Ki bérelte fel? - kérdezte éles hangon Bourne.
Jevgenyij odakapta a fejét. - Ugye nem várja, hogy megmondjam?
- A szaúdi volt, Fadi?
- Nem ismerek semmilyen Fadit.
- De ismeri Edor Vladovics Lemontovot, a képzeletbeli drogbárót.
- Valójában sosem mondtam, hogy ismerem. - Jevgenyij Fjodorovics körülnézett. A nap állásából ítélve délnyugatnak
tartottak. - Hová megyünk?
- A vesztőhelyre.
Jevgenyij közömbösséget tettetett. - Akkor elmondok egy imát.
- Csak tessék.
Soraya gyorsan vezetett, de mindig a sebességhatáron belül maradt. A legkevésbé sem hiányzott, hogy felhívják magukra
egy járőröző rendőrautó figyelmét. Végül maguk mögött hagyták Odessza hosszan elnyúló városias részét, amely nagy
gyáraknak, raktárépületeknek és teherpályaudvaroknak adta át a helyét.
Úgy három-négy kilométer megtétele után egy falu bukkant elő, boltjai és házai parányinak tűntek a korábban látott
óriási épületekhez képest. A falu túlsó végénél Soraya befordult egy mellékutcába, amelynek házai sűrű lombsátor alatt
bújtak meg.
Az egyik előkertben Olekszandr várta őket, gazdája és egyben trénere, aki egyelőre nem mutatkozott, Soraya barátja
volt. A bokszer felemelte a fejét, amint az ütött-kopott Skoda rákanyarodott a felhajtóra. A mögötte lévő dácsa közepes
méretű volt, egy völgyszerű mélyedésben állt, s a szomszédoktól fenyők és ciprusfák sűrűje védte. Amint az autó megállt,
Olekszandr fölkelt s odatrappolt hozzájuk. Üdvözlésképpen vakkantott, amikor meglátta a kocsiból kiszálló Sorayát.
- Jó ég, micsoda hatalmas fenevad! - motyogta az orra alatt Jevgenyij Fjodorovics.
Bourne rámosolygott. - Isten hozta a vesztőhelyen! - A gallérjánál fogva megragadta az ukránt, s a hátsó ülésről
kirángatta az udvarra.
Az ismeretlen arcot meglátva Olekszandr felcsapta a fülét, lehuppant a hátsójára, halkan, torokhangon morgott.
Kivillantotta a fogait.
- Hadd mutassam be a hóhérjának. - Bourne a kutya felé lökte Jevgenyijt.
Az ukránba mintha villám csapott volna. - A kutya?
- Olekszandr lerágta Fadi arcát - mondta Bourne.
- Azóta nem evett.
Jevgenyij Fjodorovics összerezzent. Behunyta a szemét. - Nagyon szeretnék másutt lenni.
- Mind így vagyunk vele - felelte Bourne, s komolyan is gondolta. - De árulja már el, ki bérelte fel.
Jevgenyij Fjodorovics megtörölte izzadó arcát. - Meg fog ölni, semmi kétség.
Bourne a kutya felé intett. - Ő ezt előbb elintézi. Abban a pillanatban - ahogy korábban eltervezték - Soraya egy
kézmozdulattal utasította Olekszandrt. A kutya előreugrott egyenesen Jevgenyij felé, aki magas hangon, csaknem komikusan
felsikított.
Az utolsó pillanatban Bourne lenyúlt, s megragadta a kutya nyakörvet, s visszahúzta az állatot. A mozdulat többet kivett
Bourne-ból a kelleténél, fájdalomhullámok indultak ki az oldalán lévő sebből, bár ennek nem adta külsődleges jelét.
Ugyanakkor tudta, hogy Soraya úgy olvas az arcáról, mintha az aznapi újságot lapozgatná.
- Jevgenyij Fjodorovics - mondta felegyenesedve -, mint azt saját szemével is láthatja, Olekszandr nagy és erős. A kezem
kezd fáradni. Öt másodperce van, mielőtt elengedem.
Jevgenyij, akinek agya pörgött a rettegés termelte adrenalintól, három másodperc alatt végiggondolta a dolgot. -
Rendben, tartsa távol tőlem a kutyát.
Bourne elindult feléje, nyakörvénél fogva az egész testében megfeszülő Olekszandrt. Jevgenyij szeme akkorára nyílt,
hogy körben látni lehetett a fehérjét.
- Szóval ki bérelte fel, Jevgenyij Fjodorovics?
- Egy Neszim Hatun nevű ember. - Az ukrán nem tudta levenni a szemét a bokszerről. - Isztambulban dolgozik, a
Sultanahmet kerületben.
- Sultanahmetben hol? - kérdezte Bourne. Jevgenyij odébb húzódott Olekszandrtól, akinek Bourne megengedte, hogy
fölágaskodjon a hátsó lábára, így olyan magas volt, mint az ukrán. - Nem tudom - fe lelte Jevgenyij. - Esküszöm. Mindent
elmondtam magának.
 Abban a pillanatban, ahogy Bourne elengedte nyakörvet, a kutya úgy pattant előre, mint egy nyílvessző a megfeszített
íjról. Jevgenyij Fjodorovics felüvöltött. Folt jelent meg nadrágján az ágyékánál, ahogy a kutya feldöntötte.
Egy pillanat múlva Olekszandr a mellkasán ült, s az arcát nyalogatta.

- Ami a teherkikötőket illeti, alapjában két választási lehetőség van - közölte dr. Pavlina. - Odessza és Iljicsevszk, úgy hetven
kilométerre délnyugatra.
- Maga mit választana? - tudakolta Matthew Lerner. A nő autójában ültek, Odessza északi feléhez tartottak, ahol a
hajójavítók találhatóak.
- Odessza természetesen közelebb van - felelte a nő.
- De az biztos, hogy a rendőrség valamilyen mértékig megfigyelés alatt tartja. Másfelől Iljicsevszk azért vonzó, mert
távolabb van az embervadászat középpontjától; bizonyára kisebb ott a rendőri jelenlét, ha van egyáltalán. Ráadásul nagyobb,
forgalmasabb, a menetrend szerinti hajók sűrűbben járnak.
- Akkor legyen Iljicsevszk.
A nő sávot váltott, készült megfordulni, hogy dél felé haladhassanak. - Egyedül az útlezárások okozhatnak nekik gondot.

Maguk mögött hagyva a főutat, Soraya hátsó utcákon vezetett, sőt, behajtott olyan kis mellékutcákba is, ahol még éppen át
tudott furakodni a Skodával.
- Még így sem tartom kizártnak - jegyezte meg Bourne -, hogy innen Iljicsevszkig belefussunk egy úttorlaszba.
Jevgenyij Fjodorovicsot ott hagyták Soraya barátjának az udvarán, átmenetileg Olekszandr őrizetére bízva. Három óra
múlva, amikor elengedésének számukra már nem lesz jelentősége, Soraya barátja útjára bocsátja.
- Hogy érzi magát? - Soraya raktáraktól szegélyezett keskeny utcákon vezetett. Itt-ott a távolban látták Iljicsevszk
kikötőjében az úszódarukat, amelyek úgy magasodtak, mint a nyakukat nyújtogató dinoszauruszok. Ezen az útvonalon
lassabban haladtak, de biztonságosabb volt, mintha a főutat választották volna.
- Jól - felelte Bourne, de a nő tudta, hogy hazudik. Arca még sápadt volt, kiült rá a fájdalom, szaggatottan lélegzett, s
nem olyan mélyen, mint normális lett volna.
- Örömmel hallom - mondta Soraya némi iróniával. - Mert akár tetszik, akár nem, három percen belül úttorlaszhoz érünk.
Bourne előrenézett. Sok autó és teherautó állt sorban, hogy átjusson két páncélozott rendőrautó között, amelyek
keresztben álltak az úton, és hatalmas, tankszerű oldalukkal fordultak a közeledő forgalom felé. Két, védőfelszerelést viselő
rendőr faggatta az autók utasait, bekukkantottak a csomagtartókba vagy - teherautók esetében - ellenőrizték a platót és
benéztek a jármű alá is. Feszes arccal, lassan, módszeresen, alaposan dolgoztak. Látható volt, hogy semmit sem bíznak a
véletlenre.
Soraya megrázta a fejét. - Ezt nem tudjuk kikerülni, nincs másik út. Jobbra tőlünk a víz, balra a főút. - Belenézett az
oldalsó tükörbe, a mögöttük lévő forgalmat figyelte, egy újabb rendőrautót látott. - Még megfordulni sem tudok anélkül,
hogy meg ne állítsanak.

Valerij Petrovics kiürítette a hólyagját az épület téglafalánál, és visszasétált a helyére. Társával arra kellett ügyelniük, hogy
az úttorlasz előtt sorakozó járművek közül egy se próbáljon meg visszafordulni. Némi utál-kozással gondolt erre az alja
megbízatásra, amivel azért sújtották, mert feldühítette az őrmesterét, akit elvert kockázásban és kártyán, minden alkalommal
elnyerve tőle hatszáz rubelt. Igaz, a fickó bosszúálló tróger. Elég megnézni, mit művelt szegény Mihail Arkanoviccsal is,
mert az véletlenül megette az őrmester pirogját, még ha vacak volt is, legalábbis így hallotta a nagyon elkeseredett Mihail
Arkanovicstól.
Azon töprengett, miként orvosolhatná ezt a pocsék helyzetet, amikor meglátta, hogy valaki kiszáll egy kopott Skodából.
Feltámadt a kíváncsisága, s elindult a raktárak előtt, szemmel tartva az alakot. Annyit sikerült kivennie, hogy egy férfi az,
amikor az alak belépett egy szeméttel borított közbe két épület közé. Előre-hátra pillantva a rendőr észrevette, hogy senki
más nem figyelt fel a férfira.
Egy fél másodpercig arra gondolt, hogy használja walkie-talkie-ját, hogy felhívja társa figyelmét a gyanús alakra. De
aztán rájött, esélyt kapott rá, hogy visszaférkőzzön az őrmester kegyeibe. Az egyszer biztos, hogy nem hagyja kisiklani az
ujjai közül a lehetőséget, hogy valaki más kapja el azt, aki nagy valószínűséggel az a szökevény lehet, akinek az el fogására
kiküldték őket. Nem szándékozott a következő Mihail Arkanoviccsá válni, tehát kivont pisztollyal, a gyanútlan zsákmányát
becserkésző farkas módjára, mohón nyalogatva a szája szélét, a férfi után ment.

Bourne egy gyors pillantással szemügyre vette a raktárak sorát, s azonmód megállapította, hogyan lehetne kikerülniük az
úttorlaszt. Normális körülmények között nem lett volna gond. A baj csak az, hogy jelenleg minden volt körülötte, csak
normális körülmények nem. Szerzett már sebesülést terepen, igazság szerint sokszor. De ritkán ennyire súlyosat. Úton a
kutya gazdájához, kezdte lázasnak érezni magát. Most azt érezte, hogy a hideg rázza. A homloka tü zelt, szája kiszáradt.
Nemcsak pihenésre, de további antibiotikumra is szüksége lett volna - egy teljes kúrára -, hogy teljesen felépüljön a szúrt seb
okozta gyöngeségből.
Pihenésről természetesen szó sem lehetett. Hogy honnan jut antibiotikumhoz, az is problémás. Ha nem lett volna sürgős
oka Odessza elhagyására, elmehetett volna a CIA orvosához. De most ez sem jöhetett szóba.
A raktárak mögötti nyílt terepen járt. Egy széles aszfaltozott út vezetett a rakpartra. Itt-ott hűtőkamionok álltak
szétszórtan, vagy háttal a rakodópartnak, vagy félrehúzódva vesztegeltek sofőrjük visszatérésére várva.
Amint az úttorlasszal párhuzamos körzet felé tartott a tőle balra álló épület túloldalára, elhaladt néhány villástargonca
mellett, elugrott nagy ládákkal megrakott társaik elől, amelyek az egyik rakpartról a másikra száguldoztak.
 Az egyik villástargoncánál meglátta üldözőjének - egy rendőrnek - a tükörképét. Megtorpanás nélkül, fájdalmak
közepette felmászott egy rámpára, és két ládaoszlop között bement a raktárépületbe. Odabent, mint megfigyelte, minden
emberen kikötői azonosító kártya volt.
Megtalálta az öltözőt. Nemrég kezdődött el a műszak, így a csempézett helyiség üres volt. Végigment a szekrények előtt,
találomra ellenőrizte a zárakat. A harmadik szekrényben megtalálta, amit keresett: egy szerelőruhát. Belebújt, de közben
fájdalom hasított az oldalába. Alapos keresés után sem talált azonosító kártyát. Tudta, hogyan oldja ezt meg. Kifelé menet
nekiment a befelé jövő férfinak, sietve elmotyogott egy bocsánatkérést. Ahogy visszasietett a rámpához, kitűzte ruhájára az
elemelt kitűzőt.
Közvetlen környezetét ellenőrizve nem látta jelét az üldözőjének. Nekiindult, elment a teherautók üres acélfülkéje
mellett. A járművekről a szállítmányt a betonrámpára rakodták ki, ahol minden ládára, hordóra vagy konténerre vonatkozóan
ellenőrizték a fuvarleveleket.
- Állj! - szólalt meg mögötte egy hang. - Azonnal álljon meg! - Meglátta a rendőrt az egyik üres villástargonca volánja
mögött. A rendőr sebességbe tette a gépet, és egyenesen feléje tartott.
Bár a targonca nem volt gyors, Bourne komoly hátrányba került. Mert az úttól, amelyen a targonca közeledett,
viszonylag keskeny helyre szorult be, amelyet egyik oldalon a leparkolt kamionok határoltak, a másikon pedig egy sor
betonépület, ahol a raktározó cégek irodái voltak.
E pillanatban nagy volt a nyüzsgés, mindenkit túlságosan lefoglalt a munkája ahhoz, hogy felfigyeljen a közeledő
targoncára és zsákmányára, de ez akármelyik másodpercben változhatott.
Bourne megfordult és futni kezdett. A targonca minden lépésnél közeledett, nemcsak azért, mert magas
sebességfokozatban ment, hanem azért is, mert Bourne-t bénító fájdalom gyötörte. Néhányszor félreugrott a gép elől, a villa
hegye szikrazuhatagot csiholt, ahogy végigkarcolta a betonfalat.
Az úttorlaszhoz legközelebb lévő rámpa végénél járt. Hatalmas nyerges vontató állt az utolsó csarnokhoz tolatva. Bourne
egyedüli esélye az volt, ha egyenesen odarohan a fülke oldalához, s azonnal lebukik alája. Már majdnem sikerült megtennie,
de az utolsó pillanatban bal lábának túlterhelt izmai fájdalmasan begörcsöltek.
Megbotlott, oldala nekicsapódott a fülkének. Egy szívdobbanással később a villa két hegye belefúródott Bourne két
oldala mellett az acélba, s odaszorította őt. Próbált alábukni, de nem sikerült; a villa két oldalról szorosan tartotta.
Próbálta összeszedni magát, igyekezett megszabadulni a bénító fájdalomtól, amely még a gondolkodást is nehézzé tette.
A rendőr recsegye sebességet váltott, s a targonca előrelendült. A villa ágai mélyebben belefúródtak a vontató oldalába,
erősen nekiszorítva Bourne-t a fülkének.
Még egy pillanat, és teste összezúzódik a villástargonca és a nyerges vontató között.
Huszonegy

Bourne kifújta a levegőt, s oldalt fordult. Ugyanakkor két kezét a vízszintes villák tetejére tette, felhúzódz kodott,
terpeszbe állt a fülke előtti fémpárkányon s felkapaszkodott a szélvédőre.
A rendőr hátramenetbe kapcsolta a targoncát, így próbálva lerázni Bourne-t.
Látva, hogy esélye nyílik a menekülésre, Bourne oldalra vetette magát. A rendőr előhúzta fegyverét, célba vette Bourne-
t, de mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, Bourne kirúgott, cipőjének orra nekivágódott a rendőr arcának. Az állcsont
elmozdult, több darabra tört.
Bourne megragadta a rendőr pisztolyát, s ököllel belevágott a hasi idegközpontba, amitől a rendőr kétrét görnyedt.
Megfordult, leugrott a talajra. A földet érés ereje lándzsadöfésként hasított bele a bal oldalába.
Aztán nekiiramodott, az úttorlasz vonala mellett beszaladt egy kis erdőbe. Amikor még mindig futva megjelent a másik
végén és elérte az út szélét, néhány száz méterre a rendőri jelenléttől, kifulladt és elfáradt. De ott állt a viharvert Skoda, az
utas oldali ajtaja nyitva. Soraya nyúzott, aggódó arccal nézte az utastérből, ahogy beszáll. Bourne becsapta az ajtót, a Skoda
pedig kilőtt, amikor a nő sebességbe tette.
- Jól van? - kérdezte Soraya, miközben az útra szegezte tekintetét.
- A C terv szerint kellett haladnom - közölte Bourne. - Utána pedig a D szerint.
- Nem volt C és D terv.
Bourne az üléshez támasztotta a fejét. - Hát ez az.

Az égen felhők gyülekeztek, amikor megérkeztek Iljicsevszkbe. Lerner megszólalt: - Vigyen az átkelő hajók kikötőjéhez.
Ellenőrizni akarom az első induló hajót, mert Bourne biztos odatart.
- Nem értek ezzel egyet. - Dr. Pavlina olyan ember magabiztosságával hajtott keresztül a kikötő mellékút jain, mint aki
már többször megtette ezt. - A kikötőnek van saját orvosi rendelője. Higgye el, ha mondom, hogy Bourne-nak most
olyasmire van szüksége, amit csak egy orvosi rendelő tud megadni neki.
Lemérnek, aki még életében nem fogadott el nőtől parancsot, már az sem tetszett, hogy dr. Pavlina ellen vetéssel él.
Ahogy az sem tetszett neki, hogy a nő viszi autón. De egyelőre ez szolgálta a célt. Az, hogy a nő megjegyzése hozzáértésre
vall, nem oldotta barátságtalan hangulatát.
Iljicsevszk óriási, városszerű hely volt, alacsony, lapos, csúf épületekkel, hatalmas raktárakkal és silókkal, rideg tároló
létesítményekkel, konténerállomásokkal, az uszályokon pedig éktelenül nagy TAKRAF daruk úsztak. Nyugatra halászhajók
horgonyoztak, kirakodásra vagy javításra várva. A kikötőt körívben építették a Fekete-tengerre nyíló természetes kijárat
köré, s összesen hét árukezelő épületegyüttesből állt. Közülük hat olyan területekre szakosodott, mint az acél és a nyersvas,
trópusi olajak, fűrészáru, zöldségek, kőolaj és műtrágya. Egyikük óriási gabonasiló-új ra-töltő. A hetedik az átkelőhajóké és a
kerekes komphajóké volt. Azért hívták kerekesnek, mert a központi tere olyan óriási konténereknek adott helyet, amelyeket
vagy vasúton, vagy traktoros vontatókon szállítottak oda úgy, hogy ezek a járművek begurultak a kompra, s odabent
rakodták le terhüket. Az e fölötti hely adott otthont az utasoknak, a kapitánynak és a személyzet többségének. A típus fő
hátránya a vele járó ingatagság volt. Ha csak egy-két centiméter víz szivárogna az áruszintre, a hajó felborulna és elsüly-
lyedne. Viszont semmilyen más vízi jármű nem szolgálná ilyen hatékonyan a célt, így a kerekes komphajók folytatták
tevékenységüket egész Ázsiában és a Közel-Keleten.
A poliklinika nagyjából félúton volt a Hármas és a Hatos Állomásépület között. Jellegtelen, kétemeletes épület volt,
szigorúan haszonelvű vonalakkal. Dr. Pavlina autójával a poliklinika mellé gördült, majd leállította a motort.
Lernerhez fordult. - Egyedül megyek be. így a biztonságiak nem kérdezősködnek.
Ahogy nyúlt, hogy kinyissa az ajtót, Lerner megragadta a karját. - Azt hiszem, jobb volna, ha magával mennék.
Válasz előtt a nő egy pillanatig lenézett a férfi kezére. - Megnehezíti a dolgokat. Hadd irányítsak itt én, ismerem az itteni
embereket.
Lerner erősebben szorította. Mosolya egy sor nagy fogat villantott fel. - Ha ismeri őket, doktornő, akkor ők is ismerik
magát, és nem fognak kérdezősködni.
Hosszas, fürkésző pillantást vetett rá a nő, mintha először látná. - Valami gond van?
- Velem nincs.
Dr. Pavlina kihúzta karját a szorításából. - Mert ha van, most kell elintéznünk. Terepen vagyunk...
- Pontosan tudom, hol vagyunk, doktornő.
- ...ahol a félreértések végzetes hibákhoz vezethetnek.
Lerner kiszállt az autóból, s elindult a poliklinika bejárata felé. Pillanatokon belül hallotta dr. Pavlina csizmájának
csikorgását a kavicsokon, majd a nő utolérte az aszfalton.
- Lehet, hogy magát a CIA igazgatója küldte, de itt én vagyok az állomásvezető.
- Jelenleg - felelte Lerner derűsen.
- Ez fenyegetés akar lenni? - Dr. Pavlina nem habozott. Kislánykora óta mindenféle férfiak próbálták megfélemlíteni.
Még azelőtt kapott ütéseket, hogy megtanulta volna, hogyan vágjon vissza saját arzenáljával. - A parancsnokságom alatt áll.
Megértette?
A férfi egy pillanatra megállt a bejáratnál. - Megértettem, hogy magával kell dolgoznom, amíg itt vagyok.
- Lerner, volt maga valaha házas?
- Voltam, de aztán elváltam. Boldogan.
- Érdekes, hogy nem vagyok meglepve. - Ahogy megpróbált elmenni mellette, Lerner megint elkapta.
Dr. Pavlina megszólalt: - Maga, ugye, nem nagyon szereti a nőket?
- Azokat nem, akik férfinak hiszik magukat.
Világossá téve véleményét, levette kezét a nő karjáról.
A doktornő kinyitotta az ajtót, de elállta testével a férfi előtt az utat. - Az Isten szerelmére, fogja be a száját, különben
veszélyezteti a biztonságomat. - Oldalra lépett. - Ezt még egy olyan faragatlan alak is megértheti, mint maga.

Egy küldetésről szóló megbeszélés ürügyén Karim al-Dzsamil kiügyeskedte, hogy meghívást kapjon egy közös reggelire az
Öregtől. Nem mintha sok megbeszélni való lett volna rajta: ez az adott küldetés egy marhaság volt, így bármi, amit mondani
lehetett róla, szintén marhaságnak számított. Másfelől jó érzéssel töltötte el, hogy reggelire marhaságokkal tömi a CIA
igazgatóját. Viszont neki magának is meg kellett emésztenie saját értesüléseit. A dr. Veintrop által belétáplált emlékképek
elvezették Bourne-t a csapdához. De valahogy sikerült annyira összeszednie magát, hogy agyonlőtt négy embert s
elmenekült Fadi elől. De előbb Fadi még oldalba szúrta. Vajon túlélte vagy meghalt? Ha Karim al-Dzsamil szokott volna
fogadni, akkor most arra fogadott volna, hogy él.
Ám amint felért a CIA központjának legfelső szintjére, gondolatait visszafordította Martin Lindros szerepére.
Az Öreg még válság idején is ott étkezett, ahol megszokta.
- Hozzáláncolva lenni ugyanahhoz az íróasztalhoz, egész nap ugyanazt a képernyőt bámulni éppen elég, hogy az embert
az őrületbe kergesse - mondta, amikor Karim al-Dzsamil leült vele szemben. Az emelet két részre volt osztva. A nyugati
szárnyon egy világszínvonalú tornaterem és egy olimpiai méretű uszoda volt. A fallal leválasztott keleti szárny, ahol jelenleg
voltak, az Öreg kivételével mindenki elől elzárt résznek számított.
Ez volt az a helyiség, amelybe a hét igazgatóság vezetői időről időre meghívást kaptak. Mind látványa, mind hangulata
üvegházra emlékeztetett vastag terrakotta padlója és nagy nedvességtartalma miatt, hogy jó elhelyezést nyújtson a trópusi
növények és orchideák nagy választékának. Az ezeket gondozó személyzet sok találgatásra és mendemondára adott okot. A
lényeg azonban, hogy senki sem tudta, kicsodák, mint ahogy azt sem, hogy ki dolgozik - ha egyáltalán dolgozik - a keleti
szárny mindenki elől nagy biztonsággal elzárt tíz-tizenkét irodahelyiségében.
Karim al-Dzsamil először járt a Patkányfuttatóban, ahogy házon belül nevezték. Hogy miért nevezték így? Mert az
igazgató három sivatagi patkányt tartott az oldalt elhelyezett ketrecekben. Mindegyik ketrecben volt egy sivatagi patkány
meg egy amolyan kis mókuskerék, amelyben vég nélkül futkoshattak. Nagyjából úgy, mint a CIA ügynökei.
Az a néhány igazgatósági fejes, aki mesélt az Öreggel elfogyasztott reggelikről, azt állította, hogy a CIA igazgatója
pihentetőnek találja a sivatagi patkányok figyelését, mintha akváriumban úszó halakat nézne. Az ügynökök körében viszont
az a találgatás járta, hogy az igazgató perverz módon élvezi, ha azt juttatják az eszébe, hogy az ókori görög Sziszüphosz-hoz
hasonlóan a CIA feladata is vég nélküli - és nem jár érte elismerés.
- Másfelől - mondta most az Öreg -, maga a munka is az őrületbe kergetheti az embert.
Az asztalt keményített fehér abrosszal és kínai porcelánnal terítették meg, ott állt egy kosár tele ron gyoskiflivel és
fánkkal, továbbá két kancsó; az egyikben frissen főzött erős kávé, a másikban Earl Grey tea, az Öreg kedvence.
Karim al-Dzsamil kávét töltött magának, amit ízesítés nélkül kortyolgatott. Az igazgató tejjel és édesen szerette a teát.
Nyoma sem volt felszolgálónak, de oldalt állt egy zárt, fém zsúrkocsi, amely melegen tartotta tartalmát az étkezők számára.
Iratait előásva Karim al-Dzsamil megszólalt: - Kezdjem meg a tájékoztatót, vagy várjunk Lernerre?
 - Lerner nem csatlakozik hozzánk - közölte talányosan az igazgató.
Karim al-Dzsamil belekezdett. - A Skorpió-egységek a háromnegyedét már megtették az útnak Dél-Jemen sabvahi
térsége felé. A tengerészgyalogosokat elindították Dzsibutiból. - Az órájára pillantott. - Húsz perccel ezelőtt már a
szárazföldön voltak Sabvahban, parancsra várva a Skorpió parancsnokától.
- Kitűnő. - Az igazgató ismét teletöltötte csészéjét, megkeverte a tejet és a cukrot. - Hogyan halad a rádióadás
helyszínének pontos meghatározása?
- Két külön Typhon-csapatot állítottam rá különböző adatcsomagok elemzésére. Most már eléggé biztosra vesszük, hogy
a Dujja berendezése valahol nyolcvan kilométeres sugarú körben található
Az igazgató a ketrecekben buzgólkodó sivatagi patkányokat nézte. - Nem tudjuk ennél pontosabban meghatározni?
- A fő gondot a hegyek okozzák. Eltorzítják és visszaverik a jeleket. De dolgozunk rajta.
Az Öreg szórakozottan bólintott.
- Uram, ha megkérdezhetem: mi jár a fejében?
Egy pillanatig úgy tűnt, mintha az öregember nem hallotta volna. De az igazgató odakapta a fejét, ravasz tekintete
összetalálkozott Karim al-Dzsamiléval. - Nem tudom, de úgy érzem, mintha hiányozna valami... valami fontos.
Karim al-Dzsamil igyekezett egyenletesen lélegezni, arcára enyhe aggodalmat parancsolt. - Segíthetek valamiben, uram?
Talán Lerner...
- Miért éppen őt említed? - kérdezte kicsit élesen az igazgató.
- Még sosem beszéltünk róla, hogy ő vette át a helyemet a Typhonnál.
- Te elmentél; a Typhon vezető nélkül maradt.
- És ön egy kívülről jött embert állított a frontvonalba?
Az igazgató ügyetlen csattanással tette le csészéjét. - Vitatod a döntésemet, Martin?
- Természetesen nem. - Légy óvatos!, gondolta Karim al-Dzsamil. - De átkozottul fura volt a székemben látni őt, amikor
visszatértem.
Az Öreg felvonta a szemöldökét. - Igen, ezt megértem.
- És most, ennek az éles válságnak a kellős közepén sehol sem találni őt.
- Gyerünk, reggelizzünk, Martin! - mondta az igazgató. - Éhes vagyok.
Karim al-Dzsamil kinyitotta az ételeket tartó kocsit, s kivett két tányér szalonnás tojást. Uralkodnia kellett magán, hogy
ne émelyegjen. Sosem szokta meg a disznóhúsból készült ételeket, és ami azt illeti, a vajban sült tojást sem. Miközben letette
az egyik tányért az igazgató elé, folytatta: - Természetesen megértem, ha a velem történtek után maradt még némi
bizalmatlanság.
- Nem erről van szó - mondta az Öreg, megint kicsit éles hangon.
Karim al-Dzsamil letette a maga tányérját. Akkor miről? Hálás volnék, ha beavatna. Ezek a rejté lyes ügyek Matthew
Lernerrel olyan érzést keltenek bennem, mintha ki volnék hagyva a dolgokból.
- Látva, mennyit jelent ez neked, Martin, teszek egy ajánlatot.
Az Öreg megállt a beszédben, hogy elrágjon egy falat szalonnát és tojást, lenyelte, úriembereket utánzó mozdulattal
megtörölte fényesen csillogó száját.
Karim al-Dzsamil szinte megsajnálta az igazi Martin Lindrost, akinek együtt kellett élnie ezzel a megalázó
viselkedésmóddal. És ők neveznek bennünket barbároknak!
- Tudom, hogy pillanatnyilag rengeteg minden van a válladon - folytatta végül az igazgató. - De ha módot találnál rá,
hogy diszkréten kicsit kérdezősködj számomra...
- Kit vagy mit kell lenyomozni?
Az igazgató vágott egy falatot a tojásból, gondosan a tetejére rakott egy csíkot a szalonnából. - Az utóbbi időben
bizonyos kerülő utakon a tudomásomra jutott, hogy ellenségem van Washingtonban.
- Ennyi év után - jegyezte meg Karim al-Dzsamil - kell is, hogy legyenek páran.
- Természetesen vannak. De ez különleges eset. Figyelmeztetlek, légy rendkívül elővigyázatos; ha min den igaz, nagy
hatalmú ember.
- Remélem, nem az elnök az - mondta viccelődve Karim al-Dzsamil.
- Nem, de nagyon közel jársz az igazsághoz. - Az Öreg halálosan komolyan beszélt. - Ervin Reynolds Halliday védelmi
miniszterről van szó, akit minden seggnyalója Bud néven emleget. Mert kétlem, hogy volnának igazi barátai.
- Kinek vannak ebben a városban?
Az igazgató elnevette magát, s ez ritkaságszámba ment. - Ez igaz. - A villányi ételt begyömöszölte a szájába, majd
félretolta szája egyik sarkába, hogy folytathassa a beszédet. - De te és én, Martin, barátok vagyunk. Közeli barátok. Szóval
ez a kis egyezség köztünk marad.
- Számíthat rám, uram.
- Tudom, Martin. Az utóbbi évtizedben a legokosabb húzásom az volt, hogy feljuttattalak a CIA ranglétrájának a tetejére.
- Hálás vagyok, hogy megbízik bennem, uram.
Az igazgató nem adta jelét, hogy meghallotta a megjegyzést. - Miután Halliday és hűséges pitbullja, LaValle megpróbált
tőrbe csalni a Hadi Tanácsteremben, kicsit kérdezősködtem. Kiderítettem, hogy ők ketten csöndben létrehoztak egy velünk
párhuzamos hírszerző egységet. Be akarnak törni a mi területünkre.
- Ami annyit tesz, hogy meg kell őket állítanunk.
Az Öregnek összeszűkült a szeme. - Igen, Martin. És sajnos a lehető legrosszabbkor fogtak titkos akció ba: amikor a
Dujja nagyszabású támadásra készül.
- Lehet, hogy ez szándékos, uram.
 Az igazgató a Hadi Tanácsteremben felállított kelepcére gondolt. Kétség nem fért hozzá, hogy mind Halliday, mind
LaValle igyekeztek őt az elnök előtt kínos helyzetbe hozni. Ismét eszébe jutott, ahogy az elnök hátradőlt, úgy szemlélte a
kibontakozó párviadalt. Máris a védelmi miniszter oldalára állt volna? Azt akarta, hogy a Pentagon vegye át a CIA irányí -
tását? Az Öreg összerezzent a gondolattól, hogy a katonaság irányítsa a humán hírszerzést. Megjósolhatatlan, miket engedne
meg magának LaValle és Halliday a frissen szerzett hatalom birtokában. Indokolt volt szétválasztani a Pentagon és a CIA
hatalmát. E nélkül alig különböznének egy rendőrállamtól.
- Mit keressek?
- Mocskot. - Az igazgató nyelt egyet. - Minél többet, annál jobb.
Karim al-Dzsamil bólintott. - Szükségem lesz valakire...
- Csak mondd a nevét.
- Anne Held.
Az igazgató meghökkent. - Az én Anne-em? - A fejét rázta. - Válassz valaki mást.
- Ön mondta, hogy diszkréten. Nem használhatok egy ügynököt. Vagy Anne, vagy senki.
Az igazgató rámeredt. Arra számított, hogy blöfföl. De nem tudta rajtakapni. - Megegyeztünk - adta meg magát végül.
- Akkor elárulná végre, hogy is áll a dolog Matthew Lernerrel?
Az Öreg egyenesen a szemébe nézett. - Bourne-ról van szó.
Hosszú, kínos pillanat elteltével, amely alatt csak a tizenkét parányi sivatagipatkány-láb által hajtott kerekek surrogását
lehetett hallani, Karim al-Dzsamil halkan megszólalt: - Mi köze Jason Bourne-nak Matthew Lernerhez?
Az igazgató letette a kését és a villáját. - Tudom, mit jelent neked Bourne, Martin. Bizonyos... érthetetlen összhang
alakult ki köztetek. De a tény attól még tény marad: Bourne a legveszélyesebb méreg a CIA számára. Következésképp utána
küldtem Lernert, hogy nyírja ki.
Karim al-Dzsamil egy pillanatig nem tudta elhinni, amit hallott. Az igazgató kiküldött egy bérgyilkost, hogy ölje meg
Bourne-t? Hogy elorozza tőle és a bátyjától a régóta és aprólékosan tervezgetett bosszú elégtételét? Nem! Abból ugyan nem
eszik!
A gyilkos düh - amit apja Sivatagi Szélnek nevezett volna - rátelepedett a szívére, fűtötte, kalapálta, amíg tűzben edzett
penge lett belőle. Az egész lényét átjáró feldúltságról csupán orrcimpájának villanásnyi kitágulása árulkodott, amit
beszélgetőtársa, aki közben felvette evőeszközeit, észre sem vett.
Karim al-Dzsamil belevágott a tojásba, nézte, hogy folyik ki a sárgája. Az egyik csillogó tetején vérpötty látszott.
- Ez radikális lépés - mondta, amikor ismét teljes mértékben ura lett érzelmeinek. - Ön is tudja, eleinte nem bántam
kesztyűs kézzel vele.
- Gondolkoztam a dolgon. Arra jutottam, hogy ezzel nem oldódott meg a probléma.
- Szólhatott volna...
- Megpróbáltál volna lebeszélni róla - vágta rá az igazgató. Világosan látszott rajta, milyen elégedett, hogy így oldott
meg egy kényes helyzetet. - Most már késő. Nem tudod leállítani, Martin, ezért ne is próbálkozz vele. - Megtörölte a száját. -
A csoport érdeke felülírja az egyéni vágyakat. Ugyanúgy tisztában vagy vele, mint bárki más.
Karim al-Dzsamil elgondolkozott, mennyire veszélyes az, amit az igazgató elindított. Túl azon, hogy a személyes
bosszújukat veszélyezteti, Lerner felbukkanása a terepen olyan kiszámíthatatlan lap a pakliban, amivel ő és Fadi nem
számolt. A megváltozott forgatókönyv tervük kivitelezését fenyegette. Faditól megtudta - ráadásul épp a CIA rejtjelezett,
tengerentúli távközlési csatornáján keresztül -, hogy megkéselte Bourne-t. Ha nem vigyáznak, ez Lerner tudomására juthat,
aki érthető módon azon lesz, hogy kiderítse, ki volt az elkövető. Ha pedig Bourne belehalna a sérülésébe, azt akarná
megtudni, ki ölte meg. Akárhogy is, a jelenléte veszedelmes bonyodalmakhoz vezethet.
Karim al-Dzsamil eltolta magát az asztaltól, s megszólalt: - Számolt annak a lehetőségével, hogy Bourne öli meg
Lernert?
- A hírneve miatt vontam be Lernert. - Az Öreg fölemelte csészéjét, majd konstatálva, hogy a teája kihűlt, visszatette. -
Ma már nem teremnek hozzá hasonló férfiak. Ő született gyilkos.
Bourne is, gondolta Karim al-Dzsamil a bensőjét savként égető keserűséggel.

Soraya figyelmét nem kerülte el az autó ülésére a frissen odacseppent vér. - Úgy látszik, felszakadt a varrat. Nem jut
messzire, ha nem kap azonnali orvosi ellátást.
- Felejtse el! - mondta Bourne. - Mindkettőnknek el kell tűnnünk innen. A rendőrségi kordon egyre csak szorosabb lesz. -
Körülnézett a kikötőben. - Ráadásul hol találnék itt orvost?
- A kikötőnek van egy poliklinikája.
Soraya áthajtott Iljicsevszken, s leparkolt egy kétemeletes ház előtt, egy legújabb típusú Škoda Octavia RS mellett. Az
sem kerülte el a figyelmét, mennyire eltorzul Bourne arca, ahogy kiszáll az autóból. - Jobb, ha az oldalsó bejáratot
használjuk.
- Az nem segít átjutnunk a biztonságiakon - mondta a férfi. Kabátja bélését szétnyitva elővett egy műanyag tokba zárt kis
csomagot. Feltépte, s újabb sorozat személyi iratot húzott elő. Gyorsan beléjük lapozott, bár a repülőúton emlékezetébe véste
a Deron által hamisított papírokon szereplő összes nevet. - Mikola Petrovics Tuznak hívnak. Altábornagy vagyok az SZBU
Országos Államvédelmi és Terrorizmusellenes részlegénél, a DZND-nél. - A nőhöz lépett, belekarolt. - És sajnálattal
közlöm, hogy maga a foglyom. Egy csecsen terrorista.
- Ha így áll a helyzet - jegyezte meg Soraya -, jó lesz, ha a fejemre húzom ezt a kendőt.
- Senki nem vet magára egy pillantást sem, kérdezni sem fognak semmit - mondta Bourne. - Rettegni fognak magától.
Kinyitotta az ajtót, s a nőt durván maga előtt tolta. Az ügyeletes szinte azonnal biztonsági őrért kiáltott.
Bourne felmutatta DZND-igazolványát. - Tuz altábornagy - közölte nyersen. - Megkéseltek, orvosra van szükségem. -
Látta, hogy az őr tekintete Sorayára villan. - Ő a foglyom. Egy csecsen öngyilkos pokolgépes merénylő.
 A biztonsági őr arcából kifutott a vér, bólintott.
- Erre tessék, altábornagy úr.
Beleszólt walkie-talkie-jába, majd végigvezette őket számos folyosón egy tágas vizsgálóhelyiségbe, afféle jellegzetes
kórházi ügyeleti szobába.
Odaintett a vizsgálóasztal felé. - Szóltam a poliklinika igazgatójának. Helyezze magát kényelembe, altábornagy úr. -
Láthatóan idegessé tette Bourne rangja és a „merénylő" jelenléte. Elővette a pisztolyát és Sorayára fogta. - Álljon oda
oldalra, hogy elláthassák az altábornagy urat.
Bourne eleresztette Soraya karját és szinte észrevehetetlenül bólintott. A nő a szoba sarkába ment, leült egy fémlábú
székre, miközben az őr igyekezett őt úgy szemmel tartani, hogy szinte nem is nézett feléje.

- Az SZBU altábornagya - ismételte a poliklinika igazgatója az íróasztala mögött ülve. - Ő nem lehet a maguk embere.
- Majd mi eldöntjük - mondta tűrhető oroszsággal Matthew Lerner.
Dr. Pavlina cinkos pillantást vetett rá, majd az igazgatóhoz fordult. - Azt mondta, szúrt sebe van.
Az igazgató bólintott. - Ezt jelentették.
Dr. Pavlina felállt. - Akkor, azt hiszem, látnom kell.
- Mindketten megyünk - jelentette ki Lerner. Az ajtó közelében állt. Mintha láthatatlan elektromos hullámok áradtak
volna belőle; olyan volt, mint egy versenyló a rajtállásban.
- Nem tanácsos. - Az a nyugalom, ahogyan ezt dr. Pavlina mondta, komoly hatással volt Lernerre.
- Egyetértek. - Az igazgató felállt, előjött íróasztala mögül. - Ha a beteg valóban az, akinek mondja magát, vállalom az
illemszabályok megsértéséért a felelősséget.
- Ennek ellenére - szúrta közbe Lerner - elkísérném a doktornőt.
- Arra kényszerít, hogy hívjam a biztonságiakat? -kérdezte szigorúan az igazgató. - Az altábornagy nem fogja tudni,
kicsoda maga vagy miért van itt. Akár azt is elrendelheti, hogy fogják el, sőt, lőjék agyon. Semmi ilyesmit nem akarok az
intézményemben.
- Maradjon itt - mondta dr. Pavlina. - Rögtön hívom, amint megállapítottam a beteg kilétét.

Lerner semmit sem szólt, amikor dr. Pavlina és az igazgató kiment az irodából, de nem állt szándékában ott ácsorogni, amíg
a doktornő intézkedik. A nő nem tudta, miért jött ő Odesszába, miért keresi Jason Bourne-t. Az ukrán titkosrendőrség
altábornagya itt egy szúrt sebbel az oldalán? Ki van zárva.
Nem engedi, hogy dr. Pavlina elcsessze a dolgot. Az első, amit elmondana Bourne-nak, hogy Lernert utána küldték
Washingtonból. Ez azonnal megszólaltatná Bourne fejében a riasztócsengőt. Lelépne, mielőtt elkaphatná. És akkor sokkal
nehezebb lenne megtalálni.
A pillanatnyi gond az volt, hogy nem tudta, merre találja a beteget. Kilépett az ajtón, megszólította a folyosón közeledő
első embert. Megkérdezte, hol kezelik az altábornagyot. A fiatal nő útba igazította. Lerner megköszönte a segítséget, de
annyira a feladatra összpontosítva ment tovább a folyosón, hogy nem vette észre, hogy a nő felkapja a falon lévő házi
telefont és az igazgatót kéri.

- Jó napot, altábornagy úr! Dr. Pavlina vagyok - köszönt abban a pillanatban a nő, ahogy belépett a vizsgálóhelyiségbe. Az
igazgató felé fordulva hozzátette: - Nem ő a mi emberünk.
Bourne a vizsgálóasztalon ülve figyelt, de semmit sem látott a nő tekintetében, ami elárulhatta volna, hogy hazudik. Ám
amikor észrevette, hogy a szeme sarkából lopott pillantást vet Sorayára, így szólt: - Maradjon távol a foglyomtól, doktornő.
Veszedelmes.
- Kérem, feküdjön vissza, altábornagy úr. - Bourne szót fogadott. Dr. Pavlina sebészkesztyűt húzott, kigombolta Bourne
ingét s elkezdte lefejteni az átvérzett kötést. - Ez a nő szúrta meg?
- Igen - felelte Bourne.
Az orvos körbetapogatta a sebet, felmérte Bourne fájdalomszintjét. - Akárki varrta is össze, elsőrangú munkát végzett. -
A férfi szemébe nézett. - Sajnos ön nem kímélte magát. Újra össze kell varrnom azt a részt, amelyik szétnyílt.
Mintegy végszóra, az igazgató megmutatta, hol vannak az eszközök, kinyitott egy bezárt szekrényt, ahol a gyógyszereket
tárolták. A doktornő a második polcról kiválasztott egy dobozt, leszámolt tizennégy pirulát, s betekerte vastag papírba. -
Ezeket pedig vegye be. Naponta kettőt, egy héten át. Erős hatású antibiotikum, amely megóvja a fertőzéstől. Kérem, mindet
vegye be.
Bourne elvette a csomagot, zsebre vágta.
Dr. Pavlina odahozott az asztalra egy üveg folyékony fertőtlenítőszert, gézt, tűt, sebészcérnát. Utána megtöltött egy
fecskendőt.
- Az micsoda? - kérdezte fáradtan Bourne.
- Érzéstelenítő. - A doktornő az oldalába bökte a tűt. Tekintete ismét összetalálkozott Bourne-éval. - Ne aggódjon,
altábornagy úr, csak helyi érzéstelenítés. Megszünteti a fájdalmat, de semmilyen hatással sincs a fizikai vagy szellemi
képességeire.
Épp csak nekilátott a műveletnek, amikor halkan felberregett a falon lévő telefonkészülék. Az igazgató felvette,
figyelmesen hallgatott. - Értem. Köszönöm, nővér. - Helyére tette a kagylót.
- Dr. Pavlina... Úgy látszik, a barátja nem bírt a türelmetlenségével. Úton van ide. - Az ajtóhoz lépett. - Majd elintézem. -
Azzal kiment.
- Milyen „barátja"? - kérdezte Bourne.
 - Ne aggódjon, altábornagy úr - felelte dr. Pavlina. Újabb jelentőségteljes pillantást vetett rá. - Csak egy barát. A
központból.

Úton a vizsgálószoba felé, ahol a beteget kezelték, Lerner három kezelőhelyiség előtt haladt el. Mind egyikbe belesett.
Megállapította, hogy egyformák, emlékezetébe véste az elrendezést: hol áll a vizs gálóasztal, hol vannak a székek, a
szekrények, a mosdó... Ismerve Bourne hírét, nem gondolta, hogy egynél több esélye adódna rá, hogy kiloccsantsa az
agyvelejét.
Elővette Glockját, rácsavarta a cső végére a hangtompítót. Szíve szerint ezt elhagyta volna, mert csökkentette a fegyver
hatótávolságát és pontosságát. De jelen körülmények között nem volt más választása. Ha végre akarja hajtani küldetését, s
élve ki akar jutni az épületből, a lehető legcsöndesebben kell megölnie Bourne-t. Attól a pillanattól fogva, hogy a CIA igaz -
gatója megbízta ezzel, tudta, hogy nem fog tudni kínzással sem kiszedni belőle információt, pláne nem ellenséges
környezetben, de valószínűleg sehogy sem. Ráadásul Bourne elintézésének a legjobb módja a le hető leggyorsabban és a
leghatékonyabban megölni, nem hagyva neki lehetőséget az ellentámadásra.
Abban a pillanatban felbukkant a folyosó végén az igazgató, arcán helytelenítő kifejezéssel.
- Elnézést, de arra kértük, hogy maradjon az irodámban, amíg nem hívjuk - mondta Lernerrel találkozva. - Meg kell
kérnem, hogy menjen vissza...
A hangtompítóval rámért súlyos ütés pontosan a bal halántéka közepén találta el, amitől eszméletlenül zuhant a padlóra.
Lerner megragadta a grabancánál fogva, bevonszolta az egyik üres vizsgálóba s rácsukta az ajtót.
További gondolkodás nélkül visszatért a folyosóra, és a hátralévő úton már senki sem zavarta meg. A csukott ajtó előtt
állva gondolatait a tiszta, csöndes gyilkosságra hangolta. Szabad kezével megragadta a kilincset, amennyire tudta, lassan
lenyomta s egy helyben tartotta. Betöltötte, áthatotta az ölés izgalma.
Ezzel egyidejűleg elengedte a kilincset, egy rúgással kivágta az ajtót, átlépett a küszöbön s három lövést adott le a
vizsgálóasztalon fekvő alakra.

Huszonkettő

Lerner agyának kellett egy pillanat, hogy felfogja, amit a szeme lát. Felismerte az összetekert ruhaanya got a
vizsgálóasztalon; e felismerés eredményeként kezdett megfordulni.
De az akció és reakció közötti kis idő elég volt az oldalt álló Bourne számára, hogy az általános altatószerrel töltött
injekciós tű tartalmát Lerner nyakába fecskendezze. De Lerner még korántsem készült ki. Bikaereje átkozott elszántsággal
párosult. Eltörte a fecskendőt, mielőtt Bourne a teljes adagot beadhatta volna, és rávetődött Bourne-ra.
Miközben Bourne-nak sikerült bevinnie két ütést, Lerner leadott egy lövést, amely feltépte a biztonsági őr mellkasát.
- Mit művel? - kiáltott fel dr. Pavlina. - Azt mondta...
Lerner a könyökét belecsapta Bourne vérző sebébe, s közben fejbe lőtte a nőt. Annak teste hátrazuhant Soraya karjába.
Bourne térdre rogyott, a fájdalom minden izmát meggyengítette, égette minden idegvégződését. Amikor Lerner elkapta
Bourne nyakát, Soraya a széket, amelyen ült, a férfi képébe hajította. Megtört halálos szorítása Bourne nyakán,
hátratántorodott, de vadul lövöldözött. Soraya meglátta a szoba túlsó felében az őr fegyverét, átfutott az agyán, hogy
odaszalad érte, de a félelmetesen gyorsan magához térő Lerner ezt lehetetlenné tette.
Ehelyett Soraya odasietett Bourne-hoz, talpra rángatta, s mindketten kimentek a helyiségből. A tompított lövések
puffanását hallotta a könyöke közelében a falon, majd futva befordultak a sarkon, végigrohantak a folyosón, követték az
oldalbejárathoz vezető utat.
Odakint félig behajította, félig begyömöszölte Bourne-t a viharvert Skoda vezető melletti ülésére, be csúszott a volán
mögé, ráadta a gyújtást, majd csikorgó gumival, kavicsokat szétspriccelve elindult.

Lerner félig a vizsgálóasztalnak dőlve feltápászkodott. Megrázta a fejét, igyekezett kitisztítani gondolatait, de nem sikerült.
Felnyúlt, s kihúzta nyakából a törött fecskendő végén lévő tűt. Mi a fenét injekciózott bele Bourne?
Állt egy pillanatig, dülöngélt, mint viharos időben egy szárazföldi patkány a hajófedélzeten. Rogyadozó lábbal odament
a mosdóhoz, s hideg vizet locsolt az arcába. De ettől csak még jobban elhomályosult a látása. Azon kapta magát, hogy
akadozva lélegzik.
A pulton tapogatózva felfedezett egy kis üvegfiolát, amelynek gumitetején az injekciós tű át tud hatolni. Felemelte, s az
arca elé tartotta. Kis időbe telt, míg a szeme az apró, nyomtatott szövegre fókuszált. Midazolam. Egy rövid hatású altatószer,
amely könnyű alvást eredményez. Ezt tudva azzal is tisztában volt, mire van szüksége a hatás ellensúlyozására. Végigkutatta
a szekrényeket, míg talált egy fiola epinefrint. Megtalálta a fecskendőket, egyet megtöltött, egy kis folyadékot kispriccelt a
tű végén, hogy megszabaduljon minden esetleges légbuboréktól, majd beadta magának az injekciót.
Ez végzett a midazolammal. A vattaszerű kábaság eltűnt, helyébe mentális tűz lobbant fel benne. Újra szabadon vette a
levegőt. Letérdelt a néhai doktornő holtteste mellé, és előhalászta a nő kulcscsomóját.
Percekkel később, megtalálva az oldalsó ajtóhoz vezető utat, kijutott a poliklinikáról. Dr. Pavlina autó jához közeledve
csúszás friss nyomait fedezte fel, amelyet a mellette parkoló autó okozott. A sofőr nagyon sietett. Bemászott a Skoda
Octaviába. A csúszásnyomok a kikötő felé vezettek.
 Mivel dr. Pavlina részletekbe menően tájékoztatta Iljicsevszk működéséről, Lerner pontosan tudta, merre tart Bourne.
Egy nagy hajót látott berakodni. Hunyorgott. Mi is a neve? Irkutszk.
Szélesen elvigyorodott. Úgy fest, végül mégiscsak lesz második lehetősége Bourne ellen.

Az Irkutszk kapitánya rendkívül örült, hogy elszállásolhatja M. P. Tuz altábornagyot és titkárnőjét a DZND-től. A VIP-
vendégeknek fenntartott luxuskabint bocsátotta rendelkezésükre; ennek ablakai is voltak, és saját fürdőszoba tartozott hozzá.
A falak fehérek voltak, a befelé hajló ívek a hajó testének vonalait követték. A padlót fényes deszkák alkották. Állt benne
egy ágy, egy karcsú íróasztal, két szék, az ajtók az öltözőfülkébe és a fürdőszobába nyíltak.
Bourne levette a kabátját, majd megkérdezte: - Jól van?
- Feküdjön le! - Soraya az egyik székre hajította a kabátját, felmutatott egy hajlított tűt és egy csomag sebészcérnát. -
Dolgom van.
Bourne hálásan tette, amit a nő kért. Az egész teste égett. Lerner egy hivatásos szadista szakértel mével vitte be az
oldalára mért ütést, hogy azzal a lehető legnagyobb fájdalmat váltsa ki. Levegő után kapkodott, amint Soraya hozzálátott a
seb újravarrá-sához.
- Lerner alaposan helyben hagyta - jegyezte meg munka közben Soraya. - Mit keres itt? És mi a fenét képzel, hogy csak
úgy a maga nyomába eredt?
Bourne az alacsony mennyezetre meredt. Mostanra már megszokta a CIA-n belüli árulásokat, a Cég próbálkozásait,
hogy eltegyék őt láb alól. Valamelyest érzéketlenné vált az ügynökség kiszámított ember-telenségével szemben. Ugyanakkor
nehezen tudta felfogni, hogyan képesek ilyen mélységes képmutatásra. A CIA igazgatója készséggel használta ót, ha nem
maradt más lehetősége, miközben Bourne iránti utálata megingathatatlan volt.
- Lerner az Öreg személyes használatú pitbullja -mondta Bourne. - Csak tippelek, hogy kivégzési paranccsal küldték ide.
Soraya lenézett rá. - Hogy képes ezt ilyen higgadtan mondani?
Bourne hunyorgott, ahogy a bőrébe hatolt a tű és Soraya áthúzta a cérnát. - A helyzetet csakis nyugodtan lehet felmérni.
- De mégis... a saját ügynöksége...
- Soraya, meg kell értenie, hogy a CIA sosem volt az én ügynökségem. Egy titkos műveletekkel foglalkozó csoport révén
kerültem át. A tartótisztemmel dolgoztam, nem az Öreggel vagy valaki mással a CIA-tól. Még csak nem is Martinnal. A CIA
szigorú normái szerint kívülről jött, bizonytalan státusú ember vagyok.
A nő egy kicsit magára hagyta, amíg kiment a fürdőszobába. Majd visszatért, kezében egy forró vízzel átitatott
mosdókendővel. Rászorította a frissiben újravarrt sebre, s ott tartotta, várva, hogy elálljon a vérzés.
- Jason - szólalt meg. - Nézzen rám! Miért nem néz rám?
- Mert - felelte, egyenesen a nő rámeredő szemébe nézve -, amikor magára nézek, egyáltalán nem magát látom. Hanem
Marie-t.
A hirtelen elgyengült Soraya leült az ágy szélére. - Annyira hasonlítanánk egymásra?
Bourne ismét a mennyezetet kezdte vizsgálgatni. - Ellenkezőleg. Egyáltalán nem.
- Akkor miért...?
A teherhajó kürtjének mély hangja betöltötte a luxuskabint. Nem sokkal később kis billenést, majd enyhe ringatózást
éreztek. Elindultak a kikötőből, útra keltek a Fekete-tengeren át Isztambulba.
- Szerintem magyarázattal tartozik - szólt halkan a nő.
- Mi ketten, maga meg én... Régebben...?
- Nem. Sosem nem kértem volna ilyet.
- És én? Én kértem magától?
- Jaj, Jason, ennél jobban ismerhetné önmagát.
- Fadit sem kellett volna kihoznom a zárkájából. Nem lett volna szabad hagynom, hogy a tengerparton tőrbe csaljanak. -
Tekintete a türelmesen várakozó nő arcára siklott. - Elég baj az is, hogy nem vagyok képes emlékezni. - Parányi
emlékfoszlányai voltak... az övéi... és még valaki máséi. - Amire meg emlékszem, az tévútra vezet...
- De hogyan? Miért?
- Dr. Sunderland bizonyos fehérjékkel megzavarta az agyi szinapszisokat. - Bourne küszködve felült, nem hagyta, hogy a
nő segítsen neki. - Sunderland Fadi szövetségese. A kezelés része volt Fadi tervének.
- Jason, ezt már megbeszéltük. Ez őrültség. Egyfelől honnan tudhatta volna Fadi, hogy magának memóriaproblémákhoz
értő szakorvosra van szüksége? Másfelől honnan tudta volna, melyikhez megy el végül?
- Mindkettő jó kérdés. Sajnos még nincsenek rájuk válaszaim. De gondoljon bele. Fadinak elegendő információja volt a
CIA-ról, ha azt tudta, kicsoda Lindros. Tudott a Typhonról. Értesülései olyan átfogóak voltak, hogy meg tudott teremteni egy
olyan csalót, aki mindenkit lóvá tett, még engem is, sőt, még a CIA nagyon fejlett retinaellenőrző berendezését is.
- Lehet, hogy ez is az összeesküvés része? - kérdezte Soraya. - Fadi összeesküvéséé?
- Úgy hangzik, mint egy elmebeteg álom. De kezdem azt hinni, hogy mindezek az esetek - Sunderland kezelése, Martin
elrablása és pótlása, Fadi bosszúja ellenem - összefüggenek, részei egy remekül eltervezett és kivitelezett összeesküvésnek,
hogy leszámoljanak velem és a CIA-val.
- Hogyan deríthetnénk ki, hogy igaza van-e vagy sem, és hogy mi értelme ennek az egésznek?
Bourne egy pillanatig Sorayát méregette. - Vissza kell térnünk a kezdetekhez. Vissza ahhoz az időhöz, amikor először
jöttem Odesszába, amikor maga volt itt az állomásvezető. De ez csak úgy lehetséges, ha pótolja az emlékezetemből kiesett
részeket.
Soraya felállt, az ablakhoz lépett, kinézett a mind szélesebbre táruló vízfelszínre, a ködösen elmosódó, kanyargós
odesszai partvonalra, amelyet éppen maguk mögött hagytak.
 Bármennyire fájdalmas volt is minden mozdulat, Bourne óvatosan felállt. A helyi érzéstelenítés hatása kezdett elmúlni,
mély fájdalom lüktetett a testében, ahol Lerner jól kiszámított ütése egy tehervonat erejével hasított belé. Megtántorodott,
majdnem visszaesett az ágyra, de megtartotta magát. Mélyebben, lassabban vette a levegőt. Aztán a kabinon átlépkedve a nő
mellé állt.
- Vissza kellene feküdnie - mondta Soraya távoli hangon.
- Soraya, miért olyan nehéz elmondania nekem, mi történt?
A nő egy darabig egy szót sem szólt. Aztán: - Azt hittem, ezt mind magam mögött tudom. Hogy soha többé nem kell
gondolnom rá.
Bourne megragadta a vállát. - Az Isten szerelmére, mi történt?
Soraya sötét, csillogó szemében könnycseppek ültek. - Megöltünk valakit, Jason. Maga meg én. Egy civilt, egy ártatlan
embert. Egy fiatal nőt, alig nőtt ki a kamaszkorból.
Fut az utcán, a karjában cipel valakit. A kezét vér borítja. A nő vére...
- Kicsodát? - kérdezte éles hangon Bourne. - Kit öltünk meg?
Soraya reszketett, mintha hideg rázná. - Sarah volt a neve.
- Milyen Sarah?
- Csak ennyit tudok. - Könnyek csorogtak a nő szeméből. - Ezt is csak magától. Maga mondta, hogy halála előtt az
utolsó szavai ezek voltak: „A nevem Sarah. Emlékezz rám."

Hol lehetek most? - tűnődött Martin Lindros. Érezte a hőséget, a bőréhez súrlódó kavicsos homokot, ahogy levezették a
repülőgépről, de a csuklya miatt még mindig vakon botorkált. De sokáig nem érzett sem hőséget, sem homokot. Egy jármű -
egy terepjáró, vagy talán egy kis teherautó - robogott le vele egy lejtőn. Léghűtéses környezet fogadta, ahol talán ezer métert
gyalogolt. Hallotta egy tolózár csattanását, kinyílt egy ajtó, s belökték valahová. Miután hallotta az ajtó csapódását és a
helyére csúszó tolózárat, egy pillanatig csak állt, próbált semmi egyebet sem tenni, csak mélyen, egyenletesen lélegezni.
Majd felnyúlt, s lerántotta fejéről a csuklyát.
Nagyjából a közepén állt egy szobának, amelynek oldala talán öt méter lehetett, szilárd vasbetonból, de nagyon
hevenyészve megépítve. Egy meglehetősen régi orvosi vizsgálóasztalt látott, egy rozsdamentes acélból készült kis mosdót,
egy sor alacsony szekrényt, a tetejükön műanyag kesztyűket tartalmazó dobozokat, vattapamacsokat, fertőtlenítős
flakonokat, különféle folyadékokat és eszközöket.
A betegszoba ablaktalan volt, ám ez nem lepte meg, mivel rájött, hogy a föld alatt vannak. De hol? Nyilván sivatagi
éghajlaton, de nem az igazi sivatagban; a sivatagban képtelenség bármilyen föld alatti létesítményt megépíteni. Tehát egy
forró, hegyvidékes ország. Az általa és őrei által idejövet keltett visszhangok alapján egész nagy lehetett a létesítmény. Ezért
kíváncsi tekintetek elől rejtett helyen kellett lennie. Féltucatnyi ilyen hely jutott eszébe - mint például Szomália -, de
többségüket elvetette, lévén túl közeliek a Ras Dashenhez. Az óramutató járásával ellentétes irányban körbejárta a
helyiséget, mert így jobban látott a bal szemével. Ha tippelnie kellene, azt mondaná, valahol az Afganisztán és Pakisztán
közötti határvidéken vannak. Egy hányattatott sorsú, törvényen kívüli területen, amelyet teljes egészében etnikai tör zsek
tartanak felügyeletük alatt, akiknek támogatói a világ leghalálosabb terroristáinak seregei voltak.
Szívesen megkérdezte volna Muta ibn Azizt erről, de Abbud öccse néhány órával a repülőgép ideérkezése előtt elhagyta
a fedélzetet.
Hallotta, hogy eltolják a reteszt, kinyílt az ajtó. Amikor megfordult, egy karcsú, szemüveges, csúf bőrű, meghökkentően
nyírt, homokszürke hajú férfit látott belépni. Gyomra mélyéről indult a morgás, amikor a férfira rontott, aki picit oldalra
lépett, hogy látni lehessen mögötte a két őrt. Noha jelenlétük nem ret tentette vissza Lindros haraggal teli szívét, félautomata
fegyvereik tusa földre terítette.
- Megértem én, hogy ártani akar nekem - mondta dr. Andursky biztonságos megfigyelő állásából a hason fekvő Lindros
fölé magasodva. - A maga helyében én is hasonlóan éreznék.
- Bárcsak a helyemben volna.
A válasz derűs mosolyt csalt dr. Andursky arcára, amely aligha lehetett őszinte. - Azért jöttem, hogy ellenőrizzem az
egészségét.
- Ezt tette akkor is, amikor kivette a jobb szememet? - üvöltötte Lindros.
Az egyik őr Lindros melléhez nyomta félautomatájának a csövét, hogy nyomatékot adjon az orvos szavainak.
Dr. Andursky nyugodtnak látszott. - Mint azt jól tudja, szükségem volt a szemére; kellett a retinája, hogy átültessem
Karim al-Dzsamilba. Ezen testrésze nélkül sosem tudta volna átejteni a CIA retinaellenőrző berendezését. Sosem tudta volna
eljátszani a maga szerepét, bármilyen remek munkát végeztem is az arcán.
Lindros félresöpörte a fegyvercsövet, miközben felült. - Az egészet olyan tényszerűen mondja.
- A tudomány tényszerű - hangsúlyozta dr. Andursky. - Na, menjen már oda a vizsgálóasztalhoz, hogy
megvizsgálhassam, hogyan gyógyul a szeme.
Lindros felkelt, felfeküdt az asztalra. Dr. Andursky, oldalán az őrökkel, egy sebészollóval felvágta a
Lindros jobb szemét takaró mocskos kötést. Magában motyogott, amint belesett a még mindig nyers sebként tátongó
lyukba, ahol egykor Martin szeme volt.
- Vigyázhattak volna jobban is. - Láthatóan dühös volt. - Pedig milyen remek munkát végeztem...
Megmosta a kezét, steril kesztyűt húzott s nekilátott a mély seb kitisztításához. Lindros nem érzett egyebet a már
megszokott tompa fájdalomnál. Olyan volt, mint egy éjszaka váratlanul felbukkanó vendég, aki aztán sosem megy haza.
Mostanra - tetszett, nem tetszett - a fájdalom állandósult.
- Gondolom, mostanra már hozzászokott a térlátás hiányához. - Dr. Andursky, szokásához híven, gyorsan és hatékonyan
dolgozott. Tudta, mit és hogyan kell csinálnia.
- Támadt egy ötletem - kezdett bele Lindros. - Vegye ki és adja nekem Fadi jobb szemét.
 - Kíméljen meg az ószövetségi utalásoktól. - Dr. Andursky újra bekötözte az üreget. - És ne felejt se, Lindros, maga
egyedül van. Senki sincs, aki segíthetne magán.
Végzett, lehámozta kezéről a kesztyűt. - A maga számára nincs menekvés ebből a pokolból.

Jon Mueller a Pentagonból kifelé tartó védelmi miniszter mellé szegődött. Halliday természetesen nem volt egyedül. Két
segédtiszt kísérte, meg jó pár potyaleső; altábornagyok, akik arra vágytak, hogy a nagy ember bizalmába férkőzhessenek.
Halliday, a szeme sarkából megpillantva Muellert, tett egy mindkettejük számára jól ismert kézmozdulatot. Mueller
lemaradt a lépcső aljánál, az utolsó pillanatban hagyta, hogy besodorják a miniszter sleppjébe, amikor az beszállt a
limuzinjába. Egy szót sem szóltak egymáshoz, amíg a két segédtiszt ki nem szállt a miniszter irodájának közelében. Akkor
felcsúszott a helyére a sofőrt és az elöl ülő testőrt az utasfülkétől elválasztó műanyagfal. Mueller tájékoztatta a legfris sebb
fejleményekről Hallidayt.
Az elégedetlenség viharfelhői tornyosultak a miniszter széles homlokán. - Lerner biztosított róla, hogy mindent kézben
tart.
- Matt elkövette a hibát, hogy másra bízta a munkát. Magam fogok gondoskodni a Held lányról.
A miniszter bólintott. - Jól van. De figyelmeztetem, Jon. Semmilyen nyom sem vezethet vissza hozzám, megértette? Ha
valami balul sül el, egy ujjamat sem mozdítom. Igazából én leszek az, aki perelni fog. E pillanattól fogva magára marad.
Mueller úgy vigyorgott, mint egy vadember. - Ne aggódjon, miniszter úr. Emlékezetem szerint világ életemben magamra
voltam utalva. A zsigereimben van.

- Sarah? Csak ennyi? Sosem járt utána, ki volt ő?

- Nem volt minek utánajárni. Még az arcára sem emlékeztem tisztán. Éjjel volt, minden olyan gyorsan történt. És aztán
magát is meglőtték. Menekültünk, üldöztek bennünket. Bevettük magunkat a katakombákba, aztán valahogy kijutottunk. És
végül is csak egy keresztnevet tudtam. Nem született hivatalos papír a haláláról; mintha sosem jártunk volna Odesszában. -
Soraya lehajtotta a fejét. - De ha lett is volna rá mód, az az igazság, hogy... képtelen voltam... El akartam felejteni... ki
akartam törölni az emlékezetemből, hogy a halála a mi leikünkön szárad.
- Én csak annyira emlékszem az egészből, hogy futok egy kockaköves utcán, a karomban tartom őt, iszonyatosan véres
minden...
Soraya bólintott. Az arca végtelen bánatot tükrözött. - Látta, hogy még mozog. Fölkapta. Ekkor lőtték meg. Viszonoztam
a tüzet, de hirtelen golyózáport zúdítottak ránk. Szétváltunk. Maga a célpontot, Hamid ibn Asefet vette üldözőbe. Később,
amikor a katakombákban találkoztunk, úgy vettem ki a szavaiból, hogy utolérte, rálőtt, de nem vette biztosra, hogy meg is
ölte.
- És Sarah?
- Addigra már rég nem élt. Maga a sorsára hagyta, csakhogy elkaphassa és megölje Hamid ibn Asefet.
A luxuskabinban hosszú csend állt be. Bourne megfordult, odament a vizeskancsóhoz, töltött magá nak egy fél pohárral.
Széthajtogatta a dr. Pavlinától kapott kis csomagot s lenyelt egy antibiotikum-tablettát. A víznek tiszta, de kicsit kesernyés
íze volt.
- Hogy történhetett? - Háttal állt a nőnek. Nem akarta látni az arcát, miközben hallgatja.
- Egyszer csak megjelent ott, ahol az informátorommal találkoztunk. Az illető elmondta, hol találjuk meg Hamid ibn
Asefet. Ellenszolgáltatásként átadtuk neki az általa kért pénzt. Éppen befejeztük a tranzakciót, amikor a lány felbukkant... a
semmiből. Úgy futott, mintha kergetnék. Nem tudom, miért. És a szája is elnyílt, mintha kiáltani akart volna. Az informátor
is felordított. Azt hittük, elárult bennünket... utólag kiderült, hogy így is volt. A lányra lőttünk. Mindketten. És ő a földre
zuhant.
Bourne hirtelen mindenbe belefáradva lezökkent az ágyra.
Soraya egy lépést tett feléje. - Jól érzi magát?
Bourne bólintott, mély levegőt vett. - Hibáztunk - jelentette ki.
- És ez visszahozza szegény lányt?
- Lehet, hogy maga el sem találta.
- De el is találhattam. A feloldozás még várat magára.
- Azóta is fuldoklik a bűntudatban.
A nő bánatosan elmosolyodott. - Gyanítom, hogy mindketten.
Egymást méregették a kabin szűk helyiségében. Ismét felharsant az Irkutszk kürtje, tompán, gyászosan. A teherhajó
ringatta őket, amint déli irányban átszelte a Fekete-tengert, de olyan csönd volt a kabinban, hogy Soraya hallani vélte, amint
a férfi agya a mély és bonyolult rejtély megoldásán dolgozik.
Bourne megszólalt: - Azt hiszem, Sarah halála a kulcs mindenhez, ami történt, mindenhez, ami most történik.
- Ezt nem mondhatja komolyan. - De az arckifejezését látva Soraya tudta, hogy a férfi nagyon is komolyan gondolja.
Már meg is bánta a megjegyzését. - Folytassa - kérte.
- Szerintem Sarah a központi figura. Szerintem a halála indított el mindent.
- Miatta tervezi a Dujja, hogy nukleáris bombát robbant fel egy amerikai nagyvárosban? Nem túlzás ez?
- Természetesen nem erről beszélek. Az a terv valószínűleg már régebb óta létezik - felelte Bourne. - De úgy gondolom,
az időzítése megváltozott. Szerintem Sarah halála begyújtotta a gyújtózsinórt.
- Ez azt jelentené, hogy Sarah-nak köze volt az eredeti megbízatásához, hogy ölje meg Hamid ibn Asefet.
Bourne bólintott. - Én is így gyanítom. Nem hiszem, hogy véletlenül került a találkozóhelyre.
- Mit keresett ott? Honnan tudhatta?
 - A maga informátorától. Ő árult el bennünket Hamid ibn Asef embereinek is - jegyezte meg Bourne. - De hogy a lány
miért jött oda, arról fogalmam sincs.
Soraya a szemöldökét ráncolta. - De hol a kapcsolat Hamid ibn Asef és Fadi között?
- Gondolkoztam azon, amit a tűzoltóságnál dolgozó barátnője mondott.
- A szén-diszulfidról? Az égésgyorsítóról, amit Fadi a Hotel Constitutionben használt?
- Úgy van. Eszerint a szén-diszulfidot egyebek között lebegtetésre használják, vagyis vegyületek elkülönítésére. A
módszert a huszadik század vége felé fejlesztették ki és kezdték alkalmazni, főleg ezüst kinyeréséhez.
Soraya szeme felragyogott. - Az Integrated Verticai Technologies egyik tevékenységi területe az ezüstkitermelés. Az IVT
tulajdonosa Hamid ibn Asef.
Bourne bólintott. - Azt hiszem, az IVT az a legális társaság, amelyik az utóbbi években a Dujját pénzeli.
- De Sarah...
- Ami Sarah-t vagy bármi egyebet illet, addig egy helyben toporgunk, amíg Isztambulba nem érünk és internetes
kapcsolathoz nem jutunk. Egyelőre a mobiltelefonjaink is használhatatlanok.
Soraya felállt. - Akkor megyek és hozok magunknak valamit enni. Nem tudom, hogy van vele, de én már nagyon éhes
vagyok.
- Együtt megyünk.
Bourne már feltápászkodott volna, de a nő visszanyomta az ágyra. - Pihenésre van szüksége, Jason. Mindkettőnknek
hozok ennivalót.
Rámosolygott a férfira, mielőtt megfordult és kilépett az ajtón.
Bourne visszahanyatlott az ágyra, igyekezett még több részletet felidézni a kudarcba fulladt küldetésről, amelynek célja
Hamid ibn Asef megölése volt. Maga elé képzelte a fiatal nőt, Sarah-t, amint kiáltozva ki rohan a térre. Miért kiabált? Kinek
kiabált? Testének súlyát ismét ott érezte a karjában, feszülten figyelt gyönge hangjára.
Aztán Fadi hangját hallotta, amint az odesszai móló alatt visszhangzik.
„Hosszú ideje vártam ezt a pillanatot. Hosszú ideje vártam, hogy megint az arcába nézhessek. Hosszú ideje vártam, hogy
bosszút állhassak."
Vagyis személyes indíttatása volt Fadinak. Bourne-ba meresztette a karmait. Jól átgondoltan, ravaszul beterelte egy
példa, nélküli összeesküvés bonyolult hálójába. Bourne pedig ment szépen a Lindros szere pét játszó ember után, ő
kezeskedett a Zord Házban az ál-Lindrosért. Az is része volt a tervnek. Fadi őt használta fel arra, hogy beszivárogjon a CIA
legfelsőbb szintjére.
Bourne nem tudott tovább nyugodtan feküdni, így feltornázta magát az ágyról, nem kis fájdalom árán. Elmerevedett
tagjait átmozgatva becsoszogott a fürdőszobába, amelynek berendezését egy acéltálcás zuhanyozó, egy kis fémmosdó,
porcelán toalett és egy hatszögletű tükör alkotta. A fogason két, a sok használattól elkopott törülköző lógott. A
tisztálkodáshoz két nagy, téglalap alakú szappan, feltehetően lúgszappan volt odakészítve.
Bourne megnyitotta a zuhanycsapot, folyatta a vizet egy ideig, majd belépett a forró vízpermet alá.

A délután szürkületbe fordult, a nap lehanyatlott a sötét felhők mögé, melyek özönvízszerű esőzéssel fenyegettek. A korai
sötétséggel együtt nedves szél jött délnyugatról, szömörce és oregánó csípős illatát sodorva a török partok felől.
Matthew Lerner az Irkutszk középső részén a jobb oldali korlátnál álldogált, amikor meglátta, hogy Soraya Moore kilép a
parancsnoki fedélzet két VIP-kabinjának egyikéből.
Nézte, ahogy a nő távolodik a kabintól, majd elindul a lépcsőn az alsóbb fedélzet felé. Késztetést érzett, hogy elkapja és
a magával hozott jégcsákányt belevágja a tarkójába. Ettől mindenképpen jobban érezte volna magát, ám szakmai
öngyilkosság lett volna, ahogyan az is, ha fegyverét használja a hajó zárt környezetében. Őt Bourne ellen küldték. Soraya
Moore megölése csak bonyolultabbá tenné a helyzetet, amely már így is kizökkent a rendes kerékvágásból. Rögtönöznie
kellett, s ez nem a legjobb forgatókönyv, noha a terepen szinte elkerülhetetlen a rögtönzés.
Elfordította a fejét, a fodrozódó hullámokat figyelte, amikor a nő a középső fedélzetre ért s egy pillanatra feléje nézett.
Lerner nagyot szívott erős török cigarettájából, majd áthajította a csikket a korláton.
Megfordult. Soraya Moore eltűnt. Itt nem léteztek színek. A tenger fémes szürke volt, a hajót magát fekete-fehérre
festették. Végigsietett a fedélzeten, felszaladt a parancsnoki fedélzethez vezető lépcsőn s odament a VIP-kabin ajtajához.

Bourne sebére vigyázva beszappanozta magát. A fájdalom és izmai feszültsége elszállt, ahogy eltűntek róla az izzadság és a
piszok rétegei. Azt kívánta, bár maradhatna a forró víz alatt, de ez teherhajó, nem pedig luxusgőzös volt. Túl gyorsan
elfogyott a meleg víz, aztán már a hideg sem jött, pedig bőre helyenként még szappanos volt.
És akkor a szeme sarkából elmosódott mozgást látott. Megfordult és leguggolt. Reflexeinek és síkos bő rének
köszönhette, hogy a Lerner kezében lévő jégcsákány nem állt bele a tarkójába. Keményen nekidőlt a zuhanyfülke hátsó
falának, amikor Lerner rátámadt.
Lerner tenyéréllel két gyors ütést mért Bourne törzsének közepére. Úgy gondolta, ezzel mozgáskép telenné teszi, és ismét
lecsap a jégcsákánnyal, de nem ütött elég nagyot. Bourne kivédett egy harmadik ütést is, majd a falról elrugaszkodva bal
lábbal mellen rúgta Lernert, amikor az belépett a volna a zuhanyfülkébe. Lerner, ahelyett hogy sikerült volna sarokba
szorítania Bourne-t, hátravágódott, végigcsúszott a fürdőszoba csempézett padlóján.
Bourne egy pillanat alatt kint termett a fülkéből. Felkapta a másik szappant, beletette a törülköző köze pébe és jó erősen
beletekerte. Jobb kezébe fogta a törülköző végeit, előre-hátra lóbálta. Bal alkarjával kivédett egy kézfejjel mért kegyetlen
ütést, elemelve Lerner jobb karját az útból, s így egy rés keletkezett. A rögtönzött fegyverrel odacsapott.
A törülközőbe csavart szappan meglepően erős csapást mért Lernerre, amire az nem volt felkészülve. Hátratántorodott a
kabinba. Lévén azonban fizikailag csúcsformában, mindez csak egy pillanatra lassította le. Visszaereszkedett a sarkára, s
várta, hogy Bourne megpróbáljon áthatolni védekező állásán. Bourne azonban alacsonyan ütött fegyverével, arra késztetve
őt, hogy lesújtson a jégcsákánnyal.
Bourne bal lábával hirtelen rátaposott Lerner jobb csuklójára, s odaszorította a kabin szőnyegéhez. De mert mezítláb
volt, ráadásul még vizes volt a talpa, csúszott, így Lemérnek sikerült kiszabadítania a csuklóját. Lerner felfelé döfött a
jégcsákánnyal, alig kerülve el Bourne lábát. Úgy tett, mintha jobbra mozdulna, s jobb térdével belerúgott Bourne bordáiba
bal oldalról.
Bourne testén irtóztató fájdalom futott végig. Gyötrelmes vicsorba szaladt a szája, fogsora kivillant. Lerner
acélkeménységű ökle ekkor a másik vállát találta el. Megroggyant, s eközben Lerner a bokája mögé akasztotta a sarkát és
elgáncsolta.
Rázuhant Bourne-ra, aki felfelé csapott. Vér fröccsent mindkettőjükre, amint bevitt egy ütést Lerner orrára, ami el is tört.
Amíg Lerner a vért kitörölte a szeméből, Bourne felfelé lökte, ujjait beakasztva bordái tövébe. Lerner meglepetésében és
fájdalmában felhördült, s érezte, hogy két bordája megadta magát.
Felbődült, s olyan gyilkos erejű ütéssorozatot eresztett meg, hogy Bourne még két szabad kezével sem tudta valamennyit
hárítani. Csak kétharmadukat sikerült kivédenie, de azok elégségesek voltak hozzá, hogy alaposan meggyengítsék amúgy is
megcsappant állóképességét.
Anélkül, hogy tudta volna, hogyan történt, a nyakán érezte Lerner sonka méretű kezét. A padlóhoz szorítva látta a
jégcsákánynak a jobb szeme felé tartó hegyét.
Csak egy lehetősége maradt most. Minden tudatos irányítást átengedett a Bourne-személyiség gyilkos ösztöneinek. Nem
gondolkozott, nem félt. Két tenyerével Lerner fülére csapott. A kettős ütés nemcsak megzavarta Lernert, de félig légüres teret
idézett elő, így amikor Bourne elrántotta a tenyerét, a hirtelen keletkezett nyomás feltépte Lerner dobhártyáját.
A jégcsákány ütés közben megmerevedett, ott remegett Lerner hirtelen erőtlenné vált kezében. Bourne félrelökte,
megragadta Lernert az ingénél fogva, lefelé rántotta s közben lefejelte. A homlokcsontja ott találta telibe Lerner fejét, ahol
orrnyerge a homlokához illeszkedik.
Lerner hátraemelkedett, a szeme kifordult. Még mindig a jégcsákányt markolászta. Félig eszméletlenül hirtelen feltámadt
életösztöne. Jobb kezével lecsapott, átszúrta Bourne jobb karjának külső részén a bőrt, amint Bourne odébb gurult. Utána
Bourne kétkezes ütést vitt be a nyaka jobb oldalán lévő ütőerére. Lerner térdre rogyott, majd hátratántorodott, dülöngélt.
Ujjaiból erős éket formálva Bourne belemélyesztette kezét a Lerner álla alatti lágy részbe. Erezte, ahogy felhasad a bőr,
felszakad az izom.
A kabin vörösbe borult.
Bourne körül hirtelen minden elsötétedett. Érezte, hogy ereje egy csapásra elhagyja, elapad. Megremegett, s
eszméletlenül összeesett.

Huszonhárom

Muta ibn Aziz, ujjait Kátya Veintrop formás alkarjára kulcsolva, a rozsdamentes acélból készült liften utazott lefelé a
Dujja Miran Sah-i nukleáris létesítményébe.
- Most már találkozom a férjemmel? - kérdezte Kátya.
- Igen - felelte Muta ibn Aziz -, de ez a találkozás, ígérem, egyiküket sem teszi boldoggá.
Szétnyílt a lift ajtaja. Kátya megborzongott, amikor kiléptek.
- Úgy érzem, mintha a pokol bugyraiba szálltunk volna le - jegyezte meg, amint körülnézett a csupasz, betonfalú
folyosón.
Az alvilági fények sem torzították el szépségét, amit Muta ibn Aziz, mint minden jó arab, igyekezett erényesen
figyelmen kívül hagyni. A nő magas volt, karcsú, telt keblű, szőke, világos szemű. Makulátlan bőre szinte csillogott, mintha
az imént kente volna be valamivel. Apró szeplők borították az orrnyergét. Mindez nem számított Muta ibn Aziznak, aki a
sivatagban születettek és nevelkedettek abszolút közönyével rá sem hederített a nőre.
A Land Roveren Miran Sahig tartó poros, egyhangú, nyolcórás utazás alatt más dolgok jártak a fejében. Egyszer járt már
ezen a helyen, három évvel korábban. A bátyjával, Abbud ibn Azizzal jött, velük volt a ragyogó és kelletlen dr. Costin
Veintrop. Fadi küldte őket, hogy kísérjék Veintropot bukaresti laboratóriumából Miran Sahba, mert a jó doktor képtelennek
mutatkozott egyedül megtenni az utat.
Veintrop nyomott, keserű hangulatban volt, mert rövid úton kipenderítették az Integrated Verticai Technologiestól, olyan
bűnökért, amelyeket állítása szerint nem is követett el. Igaza volt, de ez mit sem számított. A vádak önmagukban elegendők
voltak, hogy zsarolással távol tartsák minden törvényes vállalkozástól, egyetemtől vagy bármilyen programtól, ahová
jelentkezett.
S akkor előrukkolt Fadi a maga csábító ajánlatával. Nem mézesmázaskodott a célját illetően. A doktor elég hamar rá fog
jönni, miről is van szó. Veintropot természetesen elkábította a pénz. Ám úgy alakult, hogy nemcsak remek tudása volt, de
akadtak skrupulusai is. így hát Fadi mézesmadzag helyett a furkósbothoz folyamodott. Ez a furkósbot pedig Kátya volt. Fadi
elég hamar kiderítette, hogy Veintrop lényegében bármire hajlandó Kátya biztonságának megóvásáért.
- A felesége biztonságban van nálam, doktor - közölte Fadi, amikor Muta ibn Aziz és a bátyja megjelent Miran Sahban
Veintrop kíséretében. - Nagyobb biztonságban, mint bárhol másutt ezen a bolygón. - Ezt bizonyítandó levetített egy videót,
amelyet pár nappal korábban készítettek Kátyáról. Kátya sírt, könyörögve kérte a férjét, hogy jöjjön érte. Veintrop is elsírta
magát. Aztán, megtörölve a szemét, elfogadta Fadi ajánlatát. De az arcán mindannyian látták, hogy még baj lesz vele.
 Miután dr. Senarz magával vitte Veintropot, hogy megkezdjék a munkát a Miran Sah-i laborokban, Fadi Muta ibn
Azizhoz és Abbud ibn Azizhoz fordult. - Megcsinálja, amit akarunk? Mi a véleményetek?
A két testvér egyszerre szólalt meg, egyetértően. - Mindent megtesz, amit kérünk tőle, amíg furkósbottal ütlegeljük.
De ez volt az utolsó, amiben egyetértettek abban a négy napban, amit a Nyugat-Pakisztán és Afganisz tán határvidékét
alkotó vad, csupasz hegyormok alatt mélyen fekvő betonvárosban töltöttek. Azokban a hegyi átjárókban könnyen megölhetik
az embert, igazság szerint sok embert, akármilyen jól kiképezték vagy felfegyverezték őket. Miran Sah az a halálos,
terméketlen vidék, ahová sem a pakisztáni kormány emberei, sem a hadsereg katonái nem merészkednek. Csak a tálibok, az
al-Kaida, a Világ Dzsihádja és muszlim fundamentalisták minden rendű-rangú emberei; Miran Sah hemzsegett a
terroristáktól, akik közül sokan egymással is ellenségeskedtek, mert az volt az egyik legsikeresebb amerikai hazugság, hogy
minden terrorista csoportot egy vagy két, esetleg egy maréknyi ember irányít. Ez nevetséges volt. A szekták között annyi ősi
ellenség volt, annyi különböző cél, ami összeveszejtette őket egymással. De a mítosz azért megmaradt. A Nyugaton
iskolázott Fadi, a tömegkommunikáció elveinek mestere ellenük fordította az amerikai hazugságot, hogy megalapozza a
Dujja hírnevét, a sajátjával együtt.
Amint Muta ibn Aziz végigvonult Kátyával a folyosón, hogy kihallgatásra vigye Fadihoz és a férjéhez, csak azon az
alapvető vitán tűnődött, amely szembefordította a fivérével. Három évvel korábban szólalkoztak rajta össze, s az idő csak
megkeményítette mindkettőjük álláspontját. A viszály okát úgy hívták: Sarah ibn Asef, Fadi és Karim al-Dzsamil egyetlen
húga. A lány meggyilkolása egész életüket megváltoztatta, titkokat, hazugságokat és korábban sosem létezett
ellenségeskedést eredményezett. A lány halála tönkretett két családot, az egyiket nyilvánvaló, a másikat érthetetlen módon.
Azt az odesszai éjszakát követően, amikor a lövések a lány testébe csapódtak, és Sarah a tér kockakövére zuhant, Muta ibn
Aziz és a bátyja számára is véget ért valami. Kifelé úgy viselkedtek, mintha semmi sem történt volna, de belül gondolataik
többé sosem futottak párhuzamos irányban. Elvesztek egymás számára.
A sarkon befordulva Muta ibn Aziz meglátta, hogy testvére kilép egy nyitott ajtón s odaint neki. Muta utálta, ha így
csinál. Ez a tanár mozdulata volt a diákja felé, akinek éppen kijár valami dorgálás.
- Ó, itt vagy! - mondta Abbud ibn Aziz, mintha öccse rossz helyen fordult volna be, s emiatt elkésett volna.
Muta ibn Aziz úgy döntött, rá sem hederít testvérére, elhaladt mellette, amint Kátyát fogva átlépett a küszöbön.
A helyiség tágas, bár szükségképpen alacsony mennyezetű volt. A lehető legcélszerűbben rendezték be: hat
összecsukható műanyag szék, egy cinkborítású asztal, a bal oldali fal mentén szekrények, mosdó és elektromos f űtőtest.
Fadi velük szemben állt. A keze dr. Veintrop vállán pihent, a doktor az egyik széken ült, láthatóan nem szabad akaratából.
- Kátya! - kiáltott fel az asszony láttán. Felragyogott az arca, de a szeméből hamar kialudt a fény, amikor hiábavalóan
próbált meg odamenni hozzá.
Fadi, aki éppen annyira szorította dr. Veintrop vállát, hogy ne tudjon megmozdulni, odabiccentett Muta ibn Aziznak, aki
elengedte a fiatalasszonyt. Ő egy artikulálatlan kiáltással odafutott a férjéhez, s letérdelt eléje.
Veintrop megsimogatta a haját, az arcát, ujjai végigfutottak minden vonásán, mintha meg kellett volna győződnie, hogy a
nő nem egy látomás vagy vízió. Látta, mit tett dr. Andursky Karim al-Dzsamil arcával. Mi tartaná vissza, hogy ugyanezt
megtegye egy másik orosz nővel, hogy Kátyává változtassa, aki hazudna neki ezek parancsára?
Amióta Fadi „beszervezte", rendkívül alacsony lett a paranoiás küszöbe. Úgy érezte, minden arra megy ki, hogy őt
rabszolgává tegyék. Ebben nem tévedett nagyot.
- Most, hogy többé-kevésbé újra együtt vannak - mondta Fadi dr. Veintropnak -, szeretném, ha abbahagyná a halogatást.
Megszabott menetrendünk van, és a maga vonakodása nem válik a hasznunkra.
- Én nem vonakodom - felelte Veintrop. - Ezek a mikroáramkörök... - Félbehagyta, hunyorgott, amikor Fadi erősebben
kezdte szorítani a vállát.
Fadi bólintott Abbud ibn Aziznak, aki kiment a helyiségből. Amikor visszatért, dr. Senarzcal, a nukleáris fizikussal jött.
- Dr. Senarz - szólalt meg Fadi -, kérem, mondja el, miért nincs még kész a nukleáris eszköz, amelynek a megalkotására
kértem.
Dr. Senarz egyenesen Veintropra nézett. Abdul Kadir Khannál, a hírhedt pakisztáni nukleáris fizi kusnál tanult. - Az én
munkám elkészült - jelentette ki. - Az uránium-dioxidport, amit ön hozott nekem, átalakítottuk dúsított urániummá, a
nukleáris töltet előállításához szükséges fémformává. Más szavakkal: megvan a hasadóanyagunk. A burkolat is elkészült.
Most már csak dr. Veintropra várunk. Az ő munkája létfontosságú, mint tudja. Nélküle nem készül el az ön által kívánt
eszköz.
- Nos, Costin, elérkeztünk a szóban forgó ügy kritikus pontjához. - Fadi hangja nyugodt, lágy, semleges volt. - A maga
segítségével a tervem sikerül, a segítsége nélkül a tervem elkárhozott. Az egyenlet olyan egyszerű, amilyen elegáns. Miért
nem segít nekem?
- A folyamat sokkal nehezebb, mint vártam. - Veintrop nem tudta levenni a szemét a feleségéről.
Fadi közbe szólt: - Dr. Senarz?
- Dr. Veintrop miniatürizálási munkája napok óta készen van.
- Mit tud ő a miniatürizálásról? - csattant fel Veintrop. - Ez egyszerűen nem igaz!
- Nem a véleményre vagyok kíváncsi, dr. Senarz! - mondta ugyanolyan éles hangon Fadi.
Amikor Senarz elővett egy sötétvörös bőrtokban lévő kis noteszt, Veintrop önkéntelenül felnyögött. Kátya riadtan ölelte
még erősebben.
Dr. Senarz felmutatta a noteszt. - Itt vannak dr. Veintrop magánfeljegyzései.
- Nincs joga hozzá! - kiáltotta Veintrop.
- Ó, de megvan hozzá a joga. - Fadi elvette a noteszt dr. Senarztól. - Maga hozzám tartozik, Veintrop. Bármit tesz, bármit
gondol, leír vagy álmodik, az enyém.
Kátya felnyögött. - Costin, mit műveltél?
- Eladtam a lelkem az ördögnek - mormogta Veintrop.
 Abbud ibn Aziz valószínűleg néma jelzést kapott Faditól, mert megütögette dr. Senarz vállát, s kivezet te a helyiségből. A
mögöttük becsukódó ajtó hangjára Veintrop felugrott.
- Rendben - szólalt meg a legkedvesebb hangján Fadi.
Muta ibn Aziz hirtelen megragadta Kátyát a tarkójánál és a derekánál fogva, s elvonszolta az asszonyt a férjétől.
Ugyanakkor Fadi ismét két kézzel szorította a doktort, hátradöntve a széken, amelyből az fel akart ugrani.
- Nem kérem többször magát - közölte ugyanolyan szelíd hangon Fadi, mint egy atya a szeretett, de rosszalkodó
gyerekével.
Muta ibn Aziz hatalmasat ütött hátulról Kátya fejére.
- Ne! - üvöltötte Veintrop, amint az asszony arccal előre a padlóra zuhant. Senki sem fordította rá a legcsekélyebb
figyelmet sem. Muta ibn Aziz ülőhelyzetbe rángatta a nőt, megkerülte s olyan erővel ütötte meg, hogy eltörte az asszony
tökéletes orrát. Vér spriccelt, mindkettőjüket befröcskölve.
- Ne! - ordította Veintrop.
Megragadva a nő szőke haját, Muta ibn Aziz ököllel Kátya szépséges arcának bal felére ütött. Az asszony már zokogott,
a könnyek végigcsorogtak feldagadt arcán.
- Állj! - kiáltotta Veintrop. - Az Isten szerelmére, hagyják abba! Könyörgök!
Muta ibn Aziz visszahúzta véres öklét.
- Ne kéresse magát még egyszer - suttogta a doktor fülébe Fadi. - Ne akarja, hogy bizalmatlan legyek maga iránt, Costin.
- Nem, rendben van. - Veintrop maga is zokogott. A szíve tízezer darabra tört, és sosem fogja tudni összerakni őket. -
Megteszem, bármit akar. Két napon, belül végzek a miniatürizálással.
- Két nap, Costin. - Fadi megragadta a haját, annyira hátrahúzta a fejét, hogy a szeme egyenesen fogva tartójáéba nézett.
- Egy pillanattal sem több. Megértette?
- Igen.
- Különben ami Kátyával történik, azt még dr. Andursky sem lesz képes helyrerakni.

Muta ibn Aziz dr. Andursky műtőjében talált a fivérére. Itt adta az orvos Karim al-Dzsamilnak Martin Lindros arcát. Itt
kapott Karim al-Dzsamil új íriszt, és, ami a legfontosabb, egy retinát, amely igazolja a CIA vizsgálóberendezéseinek, hogy
Karim al-Dzsamil Lindros.
Muta ibn Aziz megkönnyebbülésére a műtő most üresen állt, leszámítva a fivérét.
- Most már el kell mondanunk Fadinak az igazságot. - Muta ibn Aziz hangja halkan, sürgetően szólt.
A csillogó eszközök garmadáját szemlélő Abbud ibn Aziz így válaszolt: - Semmi másra nem tudsz gondolni? Pontosan
ezt mondtad három évvel ezelőtt is.
- Megváltoztak a körülmények, gyökeresen. Kötelességünk megmondani neki.
- Nem értek egyet, a lehető leghatározottabban nem, ahogy akkor sem értettem - felelte Abbud ibn Aziz. - A helyzet az,
hogy kötelességünk elhallgatni az igazságot Fadi és Karim al-Dzsamil elől.
- Nincs logika az érvelésedben.
- Tényleg? A központi kérdés most ugyanaz, ami kezdetben volt. Sarah ibn Asef halálával elviselhe tetlen veszteség érte
őket. Még tetézzük ezt? Sarah ibn Asef Allah virágja volt, a család becsületének le téteményese, a szépséges ártatlan, aki
boldog életre hivatott. Létfontosságú, hogy emlékét szentként kezeljük. Az a kötelességünk, hogy Fadit és Karim al-Dzsamilt
távol tartsuk mindentől, ami elterelheti a figyelmüket.
- Elterelheti?! - kiáltott fel Muta ibn Aziz. - Elterelésnek nevezed az igazságot a húgukról?
- Te minek neveznéd?
- Teljes mértékű katasztrófának, mindent felülmúló gyalázatnak...
- És te lennél az, aki közli a borzalmas igazságot Fadival? És mi végből? Mit akarnál vele elérni?
- Három éve azzal válaszoltam erre a kérdésre, hogy csupán az igazságot akarom elmondani - felelte Muta ibn Aziz. -
Most a tervük része az is, hogy bosszút álljanak Jason Bourne-on.
- Nern látok rá okot, hogy megállítsam őket. Bourne veszedelem számunkra, téged is beleértve. Ott voltál azon az
éjszakán, ahogyan én is.
- A rögeszméjük, hogy megbosszulják a húguk halálát, rossz hatással van rájuk. Mi lesz, ha belebuknak?
- Egy emberrel szemben? - nevetett fel Abbud ibn Aziz.
- Mindkétszer ott voltál Fadival Odesszában. Meséld el, testvér, sikerült megölnie Bourne-t?
Abbud ibn Aziz megválaszolta a jeges hangon feltett kérdést. - Bourne megsebesült, nagyon súlyosan. Fadi követte őt a
város alatti katakombákban. Erősen kétlem, hogy túlélte volna. De valójában nincs jelen tősége. Harcképtelenné vált, nem
árthat már nekünk. Ez Allah akarata. Ami történt, megtörtént. Ami történni fog, megtörténik.
- Én pedig azt mondom, hogy amíg a legcsekélyebb valószínűsége van, hogy Bourne él, egyikünknek sem lesz nyugta.
Az elterelés folytatódik. Míg ha elmondanánk nekik...
- Hallgass! Ez Allah akarata!
Abbud ibn Aziz még sosem beszélt az öccsével ilyen mérgesen. Kettejük között, Muta ibn Aziz jól tudta, ott feszült
Sarah ibn Asef halála, olyan téma, amely mindkettőjüket foglalkoztatja, de sosem be szélnek róla. Muta ibn Aziz jól tudta,
hogy a hallgatás gonosz dolog, megmérgezi testvéri kapcsolatuk kútját. Szilárd meggyőződése volt, hogy egy napon a
szándékosan vállalt csend elpusztítja őt is, a bátyját is.
Nem először érezte, hogy elönti a kétségbeesés. Ilyen pillanatokban úgy tűnt számára, mintha csapdába esett volna; hogy
bármerre fordul, bármilyen lépést tesz is, ő és bátyja a gonoszoknak fenntartott pokoli tűzre ítéltettek. La ilaha il-allah!
Allah tiltsa meg, hogy a Tűz megérintsen bennünket!
 Mintegy aláhúzandó Muta sötét gondolatait, Abbud megismételte a lány halálának éjjelén kifejtett állás pontját. - Sarah
ibn Asef ügyében tartjuk magunkat az eddigiekhez - szögezte le határozottan. - Szót fogadsz nekem kérdezés nélkül, ahogy
mindig is tetted. Ahogyan tenned kell. Nem egyének vagyunk, testvér, a családi lánc szemei vagyunk. La ilaha il-allah! Egy
ember sorsa mindannyiunk sorsa.

A mindenféle eszközökkel teli asztal végénél keresztbe tett lábbal ülő férfi sötéten nézte Fadit. Kétségtelenül azért, mert csak
egy szemét használhatta, a bal szemét. A másik helyén a fehér egyiptomi vatta alatt csak fekete üreg volt.
Cipőjét lerúgva Fadi végiglépdelt a betonpadlón. Minden padló, fal és mennyezet betonból készült Miran Sahban,
minden helyiség egyformán nézett ki. Fadi leült a másik férfihoz legközelebbi székre.
Egy üvegkancsóból kivett egy marék kávébabot, amelyet egy órával korábban pörköltek meg. Rézmozsárba dobta őket,
fogott egy mozsártörőt, s finom porrá zúzta a kávészemeket. Egy hordozható gáztűzhely karikáján rézfazék állt. Fadi vizet
öntött bele, majd meggyújtotta a gázt. Kék lángnyelv nyaldosta a fazék alját.
- Rég volt - szólalt meg Fadi.
- Tényleg azt várja, hogy igyak magával? - kérdezte a valódi Martin Lindros.
- Azt várom, hogy kultúremberként viselkedjen.
Lindros keserűen fölnevetett, mutatóujja hegyével megérintette a szemén lévő kötést. - Akkor legalább már egyikünk
úgy viselkedne.
- Vegyen egy datolyát! - kínálta Fadi egy szárított gyümölccsel megrakott ovális tálat tolva elé. - Úgy a legfinomabb, ha
belemártja ebbe a kecskevajba.
Abban a pillanatban forrni kezdett a víz, Fadi fogta a mozsarat, beleöntötte a fazékba a kávéport. Magához húzott egy kis
csészét, amelyben frissen őrölt kardamommagok illatoztak. Most minden figyelmét a rotyogó kávéra összpontosította. Egy
pillanattal azelőtt, hogy felhabosodott volna, levette a tűzről a fazekat, csipetnyi kardamomőrleményt szórt a kávé ba, majd
beleöntötte egy kis teáskanna formájú edénybe. A kiöntőcsőbe helyezett kis pálmaszál megakadályozta, hogy a zacc a
kávéval együtt kifolyjon. Félretéve az edényt Fadi kiöntötte a qahwah' Arabiyah-t - az arab kávét - két parányi, fületlen
csészébe. Először Lindrost kínálta, ahogy minden beduin tenné tiszteletre méltó vendégével, bár soha azelőtt egyetlen beduin
sem ült keresztbe tett lábbal egy ilyen sátorban, legyen az óriási, föld alatti, félméteres vastagságú betonfalból.
- Hogy van a fivére? Remélem, az én szememmel nézve más lesz a látásmódja. Talán nem lesz olyan pokolian
megszállottja a Nyugat lerombolásának.
- Komolyan a rombolásról kíván beszélni, Martin? Akkor beszéljünk arról, hogy Amerika erővel akar exportálni egy
kultúrát, amelyet áthat egy megcsömörlött népesség dekadenciája, amely mindent rögtön meg akar kapni, amely többé nem
érti az áldozat szó jelentését. Beszéljünk róla, hogy Amerika megszállta a Közel-Keletet, hogy előre megfontoltan
leromboljon ősi hagyományokat.
- Olyan hagyományokra gondol, mint vallásos emlékművek felrobbantása, ahogy a tálibok tették Afganisztánban? Olyan
hagyományokra gondol, mint a házasságtörő asszonyok halálra kövezése, miközben a szeretőik büntetlenül megússzák?
- Nekem, egy szaúdi beduinnak pontosan annyi közöm van a tálibokhoz, mint magának. És ami a házasságtörő
asszonyokat illeti, figyelembe kell venni a muszlim törvényeket. Mi nem egyének vagyunk, Martin, hanem egy családi
egység tagjai. A család becsülete a lányaink becsületében rejlik. Ha a húgaink megszégyenülnek, a szégyen az egész családot
megbélyegzi, amíg a nő meg nem fizet érte.
- Megölni a saját húsukat-vérüket? Ez embertelen.
- Miért? Maguknál ez ismeretlen? - Fadi állával a csészére bökött. - Igyon!
Lindros az ajkához emelte az aprócska edényt, egy kortyra lehajtotta a kávét.
- Aprókat kell kortyolni belőle, Martin. - Fadi újratöltötte Lindros csészéjét, majd kiürítette a magá ét három apró, jóízű
korttyal. Jobb kezével kivett egy datolyát, belemártotta az illatos vajba s betette a szá jába. Lassan, elmerülten megrágta,
majd kiköpte a hosszúkás, sima magot. - Jót tesz, ha megkóstol egyet. A datolya ízletes és nagyon tápláló. Tudja, hogy
Mohamed mindig datolyával szegte meg a böjtöt? Mi is ezt tesszük, mert közelebb visz bennünket az eszményeihez.
Lindros rámeredt, mereven, csöndben, mintha virrasztana.
Fadi egy kis törülközővel megtörölte a jobb kezét. - Tudja, apám reggeltől estig kávét készített. Ez a legnagyobb
tiszteletadás jele a beduinoknál. Azt jelzi, hogy bőkezű. - Újratöltötte csészéjét. - De apám többé nem képes kávét készíteni.
Igazából semmire sem képes, csak bámul bele a semmibe. Anyám beszél hozzá, de ő képtelen válaszolni. Tudja, miért,
Martin?
- Újabb három korttyal kiürítette a csészéjét. - Mert az a neve, hogy... Abu Szarif Hamid ibn Asef al-Vahhib.
Erre Lindros ép szeme kicsit megrebbent.
- Igen, úgy van - folytatta Fadi. - Hamid ibn Asef. Az a férfi, akinek a megölésére maga Jason Bourne-t küldte.
- Szóval ezért ejtett foglyul engem.
- Csodálkozik?
- Nem az én küldetésem volt, maga ostoba. Akkor még nem is ismertem Jason Bourne-t. Alex Conklin volt a tartótisztje,
s Conklin meghalt. - Lindros nevetni kezdett.
Fadi minden figyelmeztetés nélkül átvetette magát az asztalon, s megragadta Lindros ingét. Olyan hevesen rázta, hogy
Lindros fogai összekoccantak.
- Azt, hiszi, hogy olyan okos, Martin. De most megfizet érte. Maga is és Bourne is.
Fadi megszorította Lindros torkát, mintha el akarná törni a gégéjét. Láthatóan élvezte, hogy a másik levegő után kapkod.
- Bourne, ha minden igaz, még életben van, bár éppen csak. Mégis tudom, hogy minden követ meg mozgat a maga
felkutatására, különösen akkor, ha azt gondolja, hogy én is itt leszek.
- Mit... mit készül tenni? - Lindros alig tudta kimondani a szavakat, miközben a légzésre figyelt.
 - Megadom neki a szükséges információkat, Martin, hogy megtalálja magát itt, Miran Sahban. És ha megtalálja, akkor a
szeme előtt fogom kiontani a maga belét. És aztán rajta kezdek el dolgozni.
Fadi Lindros elé dugta az arcát, belenézett a bal szemébe, mintha ki akarná fürkészni mindazt, amit Lindros rejteget
előle. - Végül Bourne meg akar majd halni, Martin. Ez nem is lehet kérdéses. De számára csak soká érkezik el a halál.
Mielőtt meghal, gondoskodom róla, hogy szemtanúja legyen az amerikai főváros nukleáris elpusztításának.
 HARMADIK KÖNYV

Huszonnégy

A koporsót kezdik leereszteni a földbe. Elmosódott tükörképek verődnek vissza a fogantyúkról. Am ekkor a lelkész
határozott kézmozdulatára a koporsó mozdulatlanul megáll félúton a levegőben. Az európai szabású öltönyében fess,
gondozott benyomást keltő lelkész any-nyira behajol a sír fölé, hogy Bourne biztosra veszi, bele fog esni. De nem esik.
Ehelyett meghökkentő, emberfelettinek tűnő erővel lefeszíti a koporsófedelet.
- Mit művel? - kérdezi Bourne.
A lelkész feléje fordul, odahívja, s közben a sírba ejti a súlyos mahagóni fedelet. S Bourne meglátja, hogy ez egyáltalán
nem a lelkész. Fadi az.
- Gyerünk] - mondja szaúdi arab nyelvjárásban Fadi. Cigarettára gyújt, odanyújtja Bourne-nak a gyufalevelet. - Nézze
meg!
Bourne egyet előrelép, beles a nyitott koporsóba...
...és azon kapja magát, hogy egy autó hátsó ülésén ül. Kinéz az ablakon, ismerős tájat lát, amelyet azon ban képtelen
azonosítani. Megrázza a sofőr vállát.
- Hová megyünk?
A sofőr megfordul. Lindros az. De valami nincs rendjén az arcával. Árnyékos vagy sebes: ez az a Lindros, akit
visszahozott a CIA központjába. - Mit gondolsz, hová? - kérdi az ál-Lindros, és gyorsít.
Előrehajolva Bourne egy alakot lát az út mellett állni. Hamar odaérnek. Egy fiatal nő, egy autóstoppos, feltartott
hüvelykujjal: Sarah. Csaknem egy vonalban vannak vele, amikor egyet lép az autó útjába.
Bourne megpróbál figyelmeztetőn odakiáltani, de megnémult. Érzi, hogy az autó megbillen, megáll, látja Sarah testét
felemelkedni a levegőbe, vér csorog belőle. Dühödten a sofőr felé nyúl...
...és egy buszon találja magát. Az üres tekintetű utasok egyáltalán nem vesznek róla tudomást. Bourne előreindul az
ülések közötti folyosón. A sofőr európai szabású öltönyt visel. Dr. Sunderland az, a washingtoni memóriaspecialista.
- Hová megyünk? - kérdezi tőle Bourne.
- Már mondtam magának - mutat előre dr. Sunderland. A szélvédő nagy üveglapján túl Bourne az odesszai tengerpartot
látja. Látja, amint Fadi cigarettázik, mosolyog, őt várja.
- Minden elő volt készítve - közli dr. Sunderland -, kezdettől fogva.
A busz lelassít. Fegyver van Fadi kezében. Dr. Sunderland kinyitja előtte az ajtót; Fadi felpattan a buszra, Bourne-ra
céloz a fegyverrel, majd meghúzza a ravaszt...

Bourne a lövés visszhangjára ébredt. Valaki állt fölötte. Egy kék borostájú férfi, mélyen ülő szemmel és alacsony,
majomszerű homlokkal. Fátyolos fény szűrődött be, megvilágítva a férfi hosszúkás, komor arcát. Mögötte az égbolt kék-
fehér csíkos.
- Ó, Mikola Petrovics Tuz altábornagy. Végre fölébredt. - Gyalázatos oroszsága még érthetetlenebbé vált erős ittassága
miatt. - Dr. Korovin vagyok.
Bourne egy pillanatig nem emlékezett rá, hol is van. Az alatta enyhén ringatózó ágytól nagyot ugrott a szíve. Járt már itt
azelőtt... megint elvesztette volna az emlékezetét?
Aztán minden visszatért. Szemügyre vette az apró gyengélkedőt, rájött, hogy az Irkutszk fedélzetén van, hogy ő Mikola
Petrovics Tuz altábornagy, és vattaszerű, sűrű hangon megszólalt. - Kéretem az asszisztensemet.
- Természetesen. - Dr. Korovin egy lépést hátrált. - Azonnal itt lesz.
Arca helyébe Soraya Moore-é került. - Altábornagy úr - mondta frissen. - Jobban érzi magát?
Bourne tisztán látta szemében az aggodalmat. - Beszélnünk kell - suttogta.
A nő az orvoshoz fordult. - Kérem, hagyjon magunkra - mondta röviden.
- Hogyne - felelte dr. Korovin. - Addig is tájékoztatom a kapitányt, hogy az altábornagy úr már gyógyulóban van.
Amint becsukódott mögötte az ajtó, Soraya leült az ágy szélére. - Lerner a tenger fenekén pihen - mondta halkan. -
Amikor külföldi kémként azonosítottam, a kapitány boldogan engedelmeskedett. Valójában megkönnyebbült. Nem akar
semmiféle nyilvánosságot, ami ártana a szállítmányozó cégnek, így hát Lerner átrepült a hajókorlát fölött.
- Hol vagyunk? - érdeklődött Bourne.
- Úgy negyven percre Isztambultól. - Soraya gyengéden megszorította a karját, amikor Bourne megpróbált felülni. - Az
pedig, hogy Lerner a fedélzeten van, mindkettőnk figyelmét elkerülte.
- Azt hiszem, az enyémet valami más kerülte el, valami sokkal fontosabb - mondta Bourne. - Adja ide a nadrágomat!
 A nadrág gondosan a szék támlájára hajtogatva pihent. Soraya odaadta a férfinak. - Ennie kellene. Az orvos valami
folyadékokkal pumpálta tele, amíg ellátta. Azt mondja, néhány órán belül sokkal jobban fogja érezni magát.
- Máris jobban vagyok. - Érezte a szúrt seb okozta tompa fájdalmat, és annak a helyét, ahol Lerner belerúgott. A jobb
bicepszét kötés fedte, ahol a jégcsákány feltépte, de ott nem érzett fájdalmat. Becsukta a szemét, de ettől csak visszatért álma
Fadiról, az ál-Lindrosról, Sarah-ról és dr. Sunderlandről.
- Jason, mi a baj?
Kinyitotta a szemét. - Soraya, nem csak dr. Sunderland volt az, aki játszadozott a fejemben.
- Ezt hogy érti?
A zsebeiben kotorászva megtalálta a levélgyufát. Fadi cigarettára gyújt, odanyújtja Bourne-nak a levélgyufát. A kép
Bourne álmában jelent meg, de a jelenet a valós életben is lejátszódottt. Bourne a dr. Sunder land által betáplált emlék
hatására kivitte Fadit a Typhon zárkájából. Odakint Fadi rágyújtott. - A sitten nincs semmi gyúlékony, ezért nálam hagyták -
mondta, aztán átadta Bourne-nak a gyufalevelet.
Miért csinálta? Olyan egyszerű mozdulat volt, emlékezete alig figyelt fel rá vagy alig őrizte meg, különös tekintettel
arra, ami utána történt. Fadi erre számított.
- Egy levélgyufa? - kérdezte Soraya.
- Faditól kaptam a CIA-központból kilépve. - Bourne kinyitotta. Szinte teljesen szétmállott, összegyűrődött, a sarkai
behajlottak, az írás csaknem olvashatatlanná vált, amikor Bourne megmártózott a Fekete-tengerben.
Lényegében csak az a rész maradt épségben, ahonnan a gyufaszálakat kell letépni. Hüvelykujjával Bourne kikaparta a
gyufákat rögzítő fémkapcsot. Alatta egy apró, téglalap alakú fémet és kerámiát talált.
- Istenem, bepoloskázta magát!
Bourne közelről vizsgálgatta. - Egy nyomkövető. - Odaadta a nőnek. - Dobja a tengerbe! Most rögtön.
Soraya elvette, kiment a kabinból. Egy pillanaton belül visszatért.
- Most nézzünk egyéb ügyeket. - Bourne a nőre nézett. - Az világos, hogy Tim Hytner látta el Fadit minden belső
információval.
- Nem Tim volt a vakondok - jelentette ki határozottan Soraya.
- Tudom, hogy a barátja volt...
- Nem erről van szó, Jason. Az ál-Lindros nagyon igyekezett írásos bizonyítékkal alátámasztani, hogy Tim volt a
vakondok.
Bourne mélyet lélegzett, nem törődött vele, milyen fájdalommal jár ez, majd felállt az ágyról. - Akkor jók rá az esélyek,
hogy egyáltalán nem Hytner volt a vakondok.
Soraya bólintott. - Ami azt jelenti, hogy nagy valószínűséggel egy vakondok még most is dolgozik a CIA-n belül.

A Kaktüs kávézóban ültek, félsarokra délre az Istik-lal Cadessitől - a Függetlenség sugárúttól -, Isztambul divatos, modern
Beyoglu kerületében. Asztalukon toronyban álltak a meze tányérok, apró csészék sűrű, erős török kávéval. A helyiséget
különféle nyelveken zajló csevegés zaja töltötte be, ami megfelelt a céljaiknak.
Bourne alaposan teleette magát, s a harmadik csésze kávénál kezdte félig újra embernek érezni magát. Végül megszólalt:
- Világos, hogy senkiben sem bízhatunk a CIA-nál. Ha kerítünk egy számítógépet, be tud lépni a Sentinel tűzfal
megkerülésével?
Soraya megrázta a fejét. - Még Tim sem tudott betörni.
Bourne bólintott. - Akkor vissza kell mennie Washingtonba. Muszáj azonosítanunk a vakondot. Amíg a helyén van, a
CIA-n belül semmi sem biztonságos, beleértve a Dujja tervei utáni nyomozást. Szemmel kell tartani a csalót. Mivel
mindketten Fadi-nak dolgoznak, elvezethet a vakondokhoz.
- Elmegyek az Öreghez.
- Na, azt nem. Nincs kézzel fogható bizonyítékunk. A maga szava állna szemben a szélhámoséval. És az Öreg szereti
Lindrost, tökéletesen megbízik benne. Ettől válik Fadi terve olyan átkozottul ragyogóvá. - A fejét csóválta. - Nem, sehová
sem jutnánk Lindros megvádolásával. A legjobb, ha nyitva tartja a szemét és becsukja a száját. Nem akarom, hogy a csaló
megneszelje, hogy a nyomában vagyunk. Már így is gyanakodni fog. Végül is ő küldte magát, hogy szemmel tartson engem.
Kegyetlen mosoly jelent meg Bourne elgyötört arcán. - Megadjuk neki, amit akar. Mondja azt neki, hogy tanúja volt az
összecsapásnak köztem és Lerner között itt, a hajón, s ennek folyamán megöltük egymást.
- Ezért dobatta velem a nyomkövetőt a tengerbe.
Bourne bólintott. Fadi meg fogja erősíteni, hogy az tényleg a Fekete-tenger fenekén van.
Soraya fölnevetett. - Na, most eljutunk valamerre.

A Kaktüs kávézótól nem messze találtak egy internetes kávézót. Soraya kifizette a bérleti díjat, Bourne eközben leült hátul
egy számítógéphez. Már rá is keresett dr. Allen Sunderland nevére, amikor Soraya odahúzott egy széket mellé. Úgy látszott,
dr. Sunderland nevéhez sok díj és könyv kötődik. A Bourne által előhívott oldalak egyike fényképet is tartalmazott a jeles
memóriaspecialistáról.
- Ez nem az a férfi, aki engem kezelt - közölte Bourne a képre meredve. - Fadi egy helyettest hasz nált. Az orvost vagy
megvásárolta, vagy rákényszerítette, hogy piszkáljon bele az agyam szinapszisaiba. Elfojtottak bizonyos emlékeket, viszont
kreáltak hamis emlékképeket. Olyan emlékeket, amelyek segítettek elfogadni a Martint megszemélyesítő szélhámost, olyan
emlékeket, amelyektől azt várták, hogy a halálba visznek.
- Ez iszonyatos, Jason. Mintha valaki belemászott volna az agyába. - Soraya a férfi vállára tette a kezét. - Hogyan lehet
ilyesmi ellen harcolni?
- Igazság szerint nem tudok harcolni ellene. Hacsak meg nem találom azt az embert, aki ezt tette velem.
 Gondolatban visszatért az ál-Sunderlanddel folytatott beszélgetéséhez. Az íróasztalon álló fényképhez a szépséges
szőkeségről, akit Sunderland Kátyának nevezett. Ez is az álcázás része volt? Bourne kitárta az agyát, Sunderland hangjára
figyelt. Nem, őszinte volt a nővel kapcsolatban. Legalábbis a nő valóságos volt annak a férfinak a számára, aki Allen
Sunderlandnek adta ki magát.
És aztán ott volt az orvos akcentusa. Bourne emlékezett rá, hogy románnak vélte azt az akcentust. Ez legalább helytálló
volt. A férfi orvos volt, az emlékezet helyreállításának specialistája; román volt, egy Kátya nevű nő volt a felesége. Kátya,
aki olyan laza volt a kamera előtt, hogy annak alapján akár modell vagy ex-modell is lehetett. Ezek az apró részletek nem
sokat számítottak, de a kis tudás is jobb, mint a semennyi.
- Na, kezdjük elölről. - Ujjai röpködtek a billentyűk fölött. Kisvártatva információkat hívott elő Abu Szarif Hamid ibn
Asef al-Vahhibról, az Integrated Verticai Technologies alapítójáról. - Harminchárom évvel ezelőtt kötött házasságot Holly
Cargill-lal, Simon és Jacqui Cargill legfiatalabb lányával, a Cargill és Denison elit ügyvédi irodától. Cargillék a londoni tár -
sasági élet fontos szereplői. Azt állítják, hogy családfájuk visszanyúlik VIII. Henrikig. - Ujjai folytatták táncukat, s a
képernyő tovább köpködte az információkat. - Holly három gyerekkel ajándékozta meg Hamidot. Az első Abu Gazi Nadir al-
Dzsamuh ibn Hamid ibn Asef al-Vahhib. Az öccse Dzsamil ibn Hamid ibn Asef al-Vahhib, aki mellesleg éppen abban az
évben vette át az IVT elnökségét, amikor először jártam Odesszában.
- Két héttel azután, hogy meglőtte Hamid ibn Asefet - mondta a válla fölött Soraya. - Mi van a harmadik gyerekkel?
- Mindjárt rátérek. - Bourne legördítette az oldalt.
- Itt is van. A harmadik gyerek lány. - Megállt, a szíve a torkában dobogott. Feszült hangon mondta ki a nevét. - Sarah
ibn Asef. Meghalt.
- A mi Sarah-nk - suttogta a fülébe Soraya.
- Úgy látszik. - Hirtelen minden a helyére került.
- Istenem, Fadi az egyik Hamid ibn Asef fiai közül.
Soraya döbbenten nézett rá. - Feltételezem, hogy az idősebbik, mivel Karim vette át az IVT elnökségét.
Bourne felidézte találkozását Fadival a fekete-tengeri kikötőben. „Hosszú ideje vártam ezt a pillanatot - mondta Fadi -
hogy megint az arcába nézhessek. Hosszú ideje, hogy bosszút állhassak." Amikor Bourne megkérdezte, mire gondolt, Fadi
vicsorogva felelt: „Nem felejthette el, azt nem." Csak egyetlen dologról beszélhetett.
- Megöltem a húgát - mondta hátradőlve Bourne.
- Ezért szőttek bele pusztító tervükbe.
- Még mindig nem jutottunk közelebb a Martin Lindrost megszemélyesítő ember azonosításához - jelentette ki Soraya.
- Vagy ahhoz, hogy életben hagyták-e Martint. - Bourne figyelme visszafordult a számítógéphez. - De talán kideríthetünk
valamit a másik szélhámosról. - Bourne megnyitotta az International Verticai Technologies weboldalát. Ott felsorolták a
konglomerátum személyi állományát, beleértve a K&F-rész-leget, tucatnyi országra kiterjedően.
- Ha azt az embert keresi, aki dr. Sunderlandnek adta ki magát, olyan lesz, mintha tűt keresne a szénakazalban.
- Nem feltétlenül - felelte Bourne. - Ne felejtse el, ez az ember specialista.
- Emlékezet-helyreállításban.
- Úgy van. - Aztán Bourne-nak eszébe jutott a dr. Sunderlanddel folytatott beszélgetés másik rész lete. - És a
miniatürizálásé.
Tíz orvost talált azon a szakterületen vagy ahhoz közelin. Bourne egymás után megkereste őket a világ hálón. Egyikük
sem az volt, aki a kezelését végezte.
- És most? - kérdezte Soraya.
Bourne kilépett az IVT oldaláról, és átment a konglomerátum történelméről szóló oldalra. Negyedórányi lapozgatás után
az összevonásokról, mellékes eredményekről, a negyedévenkénti pénzügyi eredményességi jelentésekről, személyzeti
változásokról és elbocsátásokról szóló hírek között végül talált egy anyagot dr. Costin Veintropról, a biofarmakológiai nano-
tudomány szakértőjéről, a mikroszkópia és a molekuláris gyógyászat kutatójáról.
- Úgy fest, dr. Veintropot rövid úton kitették az IVT-től, szellemi tulajdon állítólagos ellopásáért.
- Nem kellett volna ezért eltüntetni a névsorból? - kérdezte Soraya.
- Épp ellenkezőleg. Gondoljon csak bele. Egy ilyen nyilvános kirúgás feketelistára teszi minden törvényes laboratóriumi
munkahelyen, minden egyetemi tanári munkában. A csúcsról a feledés homályába merült alá.
- Éppen olyan helyzet, amilyet Fadi fivére ki tud eszelni. Akkor ez vagy Fadi műve volt, vagy senkié.
Bourne bólintott. - Ez az elmélet kiállja az ellenőrzés próbáját. - Beírta dr. Costin Veintrop nevét, s előjött egy életrajz.
Minden nagyon érdekes volt, de korántsem meggyőző. A hozzácsatolt fotó annál inkább. A doktort egy díjátadási
ceremónián ábrázolta. Mellette állt dekoratív felesége: a magas szőke szépség, akinek a fényképét Sunderland rendelőjében
látta. A hajdani modell, Kátya Sztyepanova Vdova.

Marlin Dorph, a Skorpió Öt és Hat terepen végzett tevékenységéért felelős parancsnoka legális katonai rangként a századosit
viselte, ami kapóra jött neki, amikor, még hajnal előtt, csapata al-Gaydah városán kívül, Dél-Jemen Sabvah körzetében a
tengerészgyalogos egységgel találkozott.
Dorph erre a munkára született. Úgy ismerte Sab-vahot, mint a tenyerét. Véres történelme bele volt vésve a húsába,
egyfelől számos győzelme, másfelől vereségei által. A jemeni kormánytól kapott biztosítékok dacára Sabvahot még mindig
megfertőzték a muszlim terroristák undorító harcos csoportjai. A hidegháború idején a Szovjetunió, Kelet-Németország és
Kuba kiképző-létesítmények hálózatát fejlesztette ki, elrejtve ebben a barátságtalan hegyvidéki körzetben. Akkoriban a kubai
terrorista-kiképzők által irányított al-Gaydah hírhedt volt a kiképzésekről és az Ománi Népi Felszabadítási Front felfegyver -
zéséről. Egy közeli városban szorgos keletnémetek a Szaúdi Kommunista Párt és a Bahreini Felszabadítási Front kulcstagjait
készítették fel destabilizáló tevékenységre, beleértve a tömegtájékoztatás manipulálását, azzal a céllal, hogy a csoportok
ideológiáját terjesszék országaik minden zugában, így ásva alá népeik szellemi életét. Noha 1987-ben a szovjetek és
csatlósaik elhagyták Dél-Jement, a terrorista sejtek nem távoztak, megújult lendületre tettek szert a dühödt al-Kaida
vezetésével. - Van valami?
Dorph megfordulva szembetalálta magát Lowrie századossal, annak a tengerészgyalogos erőnek a parancsnokával,
amelyik elkíséri a Skorpió Ötöt és Hatot a Dujja nukleáris létesítményéhez. Lowrie magas volt, világos hajú, akkora, mint
egy medve - és kétszer olyan veszedelmes.
Dorph, aki már látott hasonló embereket ütközetben hősiességet tanúsítani és meghalni, kezébe vette Thuraya műholdas
telefonját. - Most megerősítésre várok.
Al-Gaydahtól keletre, egy naptól perzselt fennsíkon találkoztak. A hegyek és sivatag által körülvett város remegett a
hajnali fényben, nyugtalan szél söpört rajta végig. Magasra felnyúló, szél tépázta felhők úsztak a mélykék égbolton. A nyolc-
tízemeletes, vakolt épületek dobozszerűek voltak, hosszúkás ablakokkal, amelyek a homlokzatnak ősi templomokat idéző
külsőt adtak. Itt mintha megállt volna az idő, mintha a történelem sosem haladt volna előre.
A fennsíkon a két katonai egység csöndes volt, az emberek idegei pattanásig feszültek, felkészültek, hogy hamarosan
csatarendbe fejlődjenek. Megértették, mekkora a tét; mindegyikük kész volt az életét áldozni hazája biztonságáért.
Várakozás közben Dorph elővette GPS-készülé-két, megmutatta tengerészgyalogos társának a cél területet. Jelenlegi
helyüktől nem egészen száz kilométerre feküdt dél-délkeleti irányban.
Felberregett a Thuraya. Dorph a füléhez emelte, s hallgatott, amíg az általa Martin Lindrosnak hitt ember megerősítette
az általa a GPS-en kijelölt koordinátákat.
- Igenis, uram - szólt bele halkan a Thuraya mikrofonjába. - Húsz perc. Számíthat ránk, uram. - Bontotta a kapcsolatot, s
odabólintott Lowrie-nak. Közösen adták ki a parancsot az embereiknek, akik csendben beszálltak a négy Chinook
helikopterbe. Egy pillanat múlva a rotorok mozgásba lendültek, egyre gyorsabban pörögtek. A harci gépek kettesével föl -
szálltak, komoly por- és homokfelhőt kavarva, ami részben el is fedte a helikoptereket, amíg azok elérték repülési
magasságukat. Aztán kicsit előredőltek és kilőttek dél-délnyugati irányban.

A Hadi Tanácsteremben, ötvennégy méterrel a Fehér Ház földszintje alatt, lázas tevékenység folyt. A lapos plazmaképernyők
dél-jemeni műholdas felvételeket mutattak, különböző részletességgel, bizonyos topográfiai jellegzetességeket felülnézetből,
az al-Gaydah körüli terep részleteit. Továbbiak háromdimenziós képeket adtak a célkörzetről, valamint a négy Chinook
helikopter haladásáról.
A jelenlévők nagyjából ugyanazok voltak, mint akik az Öreg karóba húzására összegyűltek: az elnök; Luther LaValle, a
Pentagon hírszerzési cárja, plusz két alacsonyabb rendfokozatú tábornok; Halliday védelmi miniszter; a nemzetbiztonsági
tanácsadó; Gudnarsson a Nemzetközi Atomenergia-ügynökségtől. Egyedül Jon Mueller hiányzott a társaságból.
- Tíz perc a kapcsolatig - közölte az Öreg. Fejhallgatót viselt, ráhangolva Dorph parancsnok rejtjeles távközlési
hálózatára.
- Ismételje el a kedvemért, a csapásmérő erő milyen fegyverzetet visz magával - mondta elnyújtott hangján az elnök
balján ülő Halliday miniszter.
- A Chinookokat kifejezetten számunkra tervezték a McDonnell Douglasnél - felelte kimérten az Öreg. - Valójában jóval
több azonosság van az McD által készített Apache támadó helikopterekkel, mint a szabályos Chinookokkal. Az Apache-
okhoz hasonlóan van rajtuk célmeghatározó és lézeres távolságmérő- és kijelölő. A mi Chinookjaink még a huszonhárom
milliméteres lövedékeknek is képesek ellenállni. Ami a támadó fegyverzetet illeti, visznek Hellfire 12 harc-kocsi-elhárító
rakétát, három M230-as harmincmilliméteres sorozatvetőt és húsz Hydra 70-es rakétát, amelyet M261-es, tizenkilenc csövű
rakétavetőből indítanak. A rakétákat egységes robbanófejekkel szerelték fel, amelyekben vagy becsapódásra beinduló, vagy
távvezérlésű, többfunkciós robbanószerkezetek vannak.
Az elnök kissé erőltetetten fölnevetett. - Egy ilyen egységnek még téged is ki kell elégítenie, Bud.
- Bocsássa meg a zavarodottságomat, igazgató úr - folytatta Halliday -, de kissé meg vagyok keveredve. Nem említette,
hogy súlyosan sérült a biztonság a CIA központjában.
- Mi történt a biztonsággal? - Az elnök értetlenül nézett, majd arca vértől kivörösödött, haragos lett. - Miről beszél, Bud?
- Egy számítógépes vírus támadott meg bennünket - mondta szelíden a CIA igazgatója. Honnan a fenéből szerzett
tudomást a vírusról? - Informatikusaink biztosítottak róla, hogy a központi számítógép nem sérült meg. Az általunk
kifejlesztett Sentinel tűzfal gondoskodott erről. Még most, megbeszélésünk idején is a rendszer megtisztításán dolgoznak.
- A maga helyében, igazgató úr - mondta a magáét Halliday miniszter -, a főbelövést sem tartanám túlzásnak az
ügynökség biztonsági rendszere elleni elektronikus támadásért. Különösen nem akkor, amikor ezek az átkozott terroristák a
sarkunkban lihegnek.
Ahogy minden jó vazallus tette volna, LaValle vette át a szót. - Az igazgató úr azt mondja, hogy az emberei eltakarítják a
vírust. De attól még tény marad, hogy az ön ügynöksége ellen elektronikus támadást hajtottak végre.
- Nem ez az első alkalom - felelte az igazgató. - És higgye el, nem is ez az utolsó.
- Mégis - folytatta LaValle -, egy külső támadás...
- Nem kívülről jött. - Az igazgató tekintetét a Pentagon hírszerzési cárjának tekintetébe fúrta. - A helyettesem, Martin
Lindros alapos nyomozásának köszönhetően felfedeztük azt az elektronikus nyomot, amely visszavezetett a vakondokhoz, a
néhai Tim Hytnerhez. Utolsó akciójaként telepítette a vírust a rendszerünkbe, úgy álcázva, mintha az „dekódolta" volna a
Dujja rejtjelrendszerét, amelyről kiderült, hogy egy bináris kódsorozat.
Az Öreg pillantása az elnökre vándorolt. - Most, kérem, térjünk vissza a napirenden lévő súlyos ügy höz. - „Még hány
sikertelen támadást kell eltűrnöm ettől a két alaktól, míg az elnök véget vet ennek?", morfondírozott keserűen.

12
Hellfire = pokol tüze
 A Hadi Tanácsterem légköre feszült volt, amint a képek felvillantak a képernyőkön. Minden száj ki száradt, minden szem
rátapadt a plazmaképernyőre, amely a CIA négy Chinookjának a haladását mutatta a hegyvidék fölött. A grafika ugyanolyan
volt, mint a videojátékoké, de amikor majd elkezdődik az ütközet, minden hasonlóságnak vége szakad.
- Átrepültek a legnyugatibb vízmosás fölött - közölte a CIA igazgatója. - Most csak egy kisebb hegylánc választja el őket
a Dujja létesítményétől. A hágót a jelenlegi helyzetüktől délnyugatra veszik be. Kettesével mennek be.

- SK alakult ki - jelentette az igazgatónak Mariin Dorph. Sugárzási ködre gondolt, arra a furcsa jelen ségre, amely néha
hajnalonként vagy éjszaka fordul elő, s a földfelszín sugárzásának lehűlése okozza, amikor egy viszonylag nedves
levegőréteg megreked a felszín felett a magasabban lévő szárazabb levegő miatt.
- Rá lehet látni a célpontra? - Az igazgató hangja fémesen, vékonyan hallatszott a fülhallgatójában.
- Nem, uram. Közelebb megyünk, hogy láthassuk, de két Chinook hátrébb marad a körzet szélén elhe lyezkedve. -
Lowrie-hoz fordult, aki bólintott. – Norris - szólt a tőlük balra lévő helikopter pilótájának -, tegye le a gépet.
Nézte, amint a kísérő Chinook lefelé indul, rotorjai szétoszlatják az SK-t.
- Ott! - kiáltotta Lowrie.
Dorph mintegy hat fegyverest vett észre. Azok meghökkenve néztek fel rájuk. Dorph szemével követte az útjukat, s
alacsony, bunkerszerű építményeket látott meg. Úgy néztek ki, mint a terroristák kiképzőtáborainak jellegzetes épületei, de a
Dujja éppen így szokta álcázni a támaszpontjait.
Az alacsonyan repülő Chinook kioldozta az M230-as sorozatvetőt. A földet 30 mm-es lövedékek söpörték végig. A
férfiak lebuktak, szórványosan viszonozták a tüzet, de lekaszabolták őket.
- Gyerünk! - szólt mikrofonjába Dorph. - Az épületcsoport pontosan előttünk van félmérföldnyire.
- A Chinook ereszkedni kezdett. A hangzavar fokozódott, amint a két szélső járőr is elindult a nyomukban.
- A Hellfire induljon! - kiáltotta Dorph. - A jelzésemre mindegyik gép indítson el egy rakétát. - A különböző szögből
becsapódó lövedékek hatására még a legjobban megerősített falak is leomlanak.
Látta, hogy a másik három helikopter is ráfordul a célpontra. - Figyelem! - vakkantotta Dorph. - Most!
Négy Hellfire rakéta indult a négy Chinook gépteste alól. Eltalálták az épületegyüttest, másodpercenként követték
egymást a becsapódások. Tűzgolyóvá robbant a terület. A rezgéshullám végigfutott a helikopteren, amikor a célponttól nagy,
olajos, fekete füst szállt fel.
Aztán elszabadult a pokol.

Soraya Moore a sorban várakozott az Atatürk Nemzetközi Repülőtéren, hogy beszálljon a Washing tonba tartó gépre, s
közben elővette mobiltelefonját. Amióta elvált Bourne-tól, a főhadiszálláson kialakult helyzet járt a fejében. Bourne-nak
igaza van: az ál-Lindros tökéletes helyzetbe került. De miért vállalta az összes nehézséget azért, hogy beépüljön a CIA-ba?
Az információkért? Soraya nem így gondolta. Fadi elég agyafúrt ahhoz, hogy tudja, az embere semmiképp sem csempészhet
ki adatokat a CIA holtbiztos biztonsági rendszerén keresztül. Tehát azért kellett beépülnie, hogy meghiúsítsa a Typhonnak a
Dujja megállítását célzó erőfeszítéseit. Soraya szemében ez támadást jelentett. Aktív dezinformációt. Mert ha a CIA hamis
nyomot kezd el követni, Fadi és csapata belopózhat a radar alatt az Egyesült Államokba. Klasszikus félrevezetés ez, merész
bűvésztrükk. De gyakran ez a leghatásosabb.
Bourne azt mondta, ne is próbáljon a CIA igazgatójának közelébe jutni, tehát a legokosabb, amit tehet, hogy kapcsolatba
lép Anne Helddel. Anne megtalálja a módját, hogy mások tudta nélkül eljuttassa az Öreghez az információt, amit közölni
akar vele. Ez az egyedüli hatékony módja, hogy kiássák a vakondokot, bárki legyen is az.
Soraya előbbre lépett a sorban. Megkezdődött a beszállás. Újra átgondolta az ötletét, majd Anne privát számát hívta.
Hosszan kicsöngött, s Soraya azon kapta magát, hogy imádkozik, csak vegye fel Anne. Nem mert hangposta-üzenetet
hagyni, még annyit sem, hogy visszahívást kérjen. A hetedik csöngetésre Anne felvette.
- Anne! Hála Istennek! - A sor lendületesen megindult. - Soraya vagyok. Figyelj, nagyon kevés időm van. Úton vagyok
vissza, Washingtonba. Ne szólj semmit, amíg be nem fejezem. Kiderült, hogy az a Martin Lindros, akit Bourne hozott vissza
Etiópiából, csaló.
- Csaló?
- Ahogy mondom.
- De hát ez... képtelenség!
- Tudom, hogy őrültségnek hangzik.
- Soraya, nem tudom, mi történt veled odaát, de hidd el nekem, Lindros az, akinek mondja magát. Még a retinavizsgálón
is átment.
- Kérlek, hadd fejezzem be! Az az ember - akárki is az - Fadinak dolgozik. Azért építették be, hogy eltereljen bennünket
a Dujja nyomairól. Anne, jó lenne, ha mindezt te mondanád el az Öregnek.
- Teljesen elment az eszed?! Ha azt mondom az Öregnek, hogy Lindros beépített ember, intézetbe zárat.
Soraya a beszállóajtóhoz ért. Kifutott az időből. - Anne, muszáj hinned nekem. Meg kell találnod a módját, hogy
meggyőzd.
- Bizonyíték nélkül nem megy - felelte Anne. - Ha bármi kézzelfoghatóval elő tudsz állni...
- De én...
- Van nálam toll. Diktáld a járatod adatait. Kimegyek érted a reptérre. Közösen kiagyalunk valamit, mielőtt bemegyünk a
központba.
Soraya megadta Anne-nek a járatszámot és az érkezési időt. Odabiccentett az ajtónál álló repülőtéri alkalmazottnak, s
átadta a beszállókártyáját.
- Kösz, Anne, tudtam, hogy számíthatok rád.
A Sidewinder rakéták a semmiből bukkantak elő. - Támadás jobbról! - üvöltötte Dorph, de már visított is a riasztó a Chinook
belső terében. Látta, amint egy rakéta telibe találja a legalacsonyabban repülő helikoptert. A Chinook tűzgolyóvá változott és
eltűnt a lerombolt épületekből felszálló sűrű füstfelhőben. A második helikoptert, miközben igyekezett kikerülő manővereket
végrehajtani, a farkán találták el. A teljes hátsó fele darabokra tört, ami maradt belőle átbukott az oldalán és pörögve
belezuhant a tomboló pokolba.
Dorph feledve a harmadik helikoptert, a sajátjára próbált összpontosítani. Odabotorkált a pilótához, aki oldalra döntötte a
Chinookot az első elkerülő manőver részeként.
- Ránk álltak, kapitány! - jelentette. - A farkat mérték be. - A botkormányt bűvölve lavírozott, mire a Chinook néhány
gyomorforgató hurkot és zuhanást hajtott végre.
- Jól csinálod - nyugtatta meg Dorph. Odaintett a lövegkezelő tisztnek. - Öt másodperc múlva indíts be egy távirányítású
többfunkciós gyújtószerkezetet.
A tiszt szeme elkerekedett. - Az piszokul közel lesz hozzánk, kapitány úr. Idáig is elérhet a robbanás ereje.
- Éppen ebben reménykedem - felelte Dorph. - Bizonyos mértékig.
Miközben a tiszt munkához látott, ő kinézett az ablakon. Nem egészen száz méterre egy újabb Side-winder rakéta talált
célba, a helikopter közepén robbant fel. A harmadik Chinook kődarabként zuhant alá. Már csak ők maradtak.
- Löveg közeledik felénk, kapitány úr - közölte a pilóta. - Nem bírom már sokáig tartani.
Remélhetőleg nem is kell, gondolta Dorph. Megveregette a pilóta vállát. - Ha szólok, kormányozz balra lefelé, amilyen
meredeken csak bírsz. Érted?
A pilóta bólintott. - Értettem, százados úr.
- Tartsd erősen kézben - mondta Dorph. Hallotta a süvítést, amint a Sidewinder belehasított a levegőbe, hogy
megpróbálja utolérni őket. Kezdtek kifutni az időből.
A lövegkezelő odabiccentett Dorphnak. - Készen állunk, uram!
- Akkor hadd szóljon! - felelte Dorph.
Rövid fütty hangzott fel, ahogy kilőtték a Hydra 70-es rakétát. Dorph számolt: - Egy... kettő... - Rácsapott a pilóta
vállára. - Most!
A helikopter hirtelen balra billenve zuhanórepülésbe kezdett. Észvesztő gyorsasággal közeledett a föld, amikor a Hydra
célba talált. A robbanás ereje mindenkit előre és jobbra lökött. Dorph még a Chinook páncélzatán át is érezte a rakéta által
kibocsátott hőt. Ez volt a csali, és a Sidewinder - ez a hőkereső levegő-levegő rakéta - egyenesen a tűz kö zepébe irányította
magát, ahol szilánkokra robbant szét.
A Chinook megremegett, ingadozott, amint a pilóta küszködött, hogy kihúzza a zuhanásból a gépet, ami kilengett, mint
egy inga, mielőtt egyenesbe hozta.
- Szép munka! - Dorph megszorította a pilóta vállát. - Mindenki egyben van? - A szeme sarkából látta a bólintásokat és a
felfelé tartott hüvelykujjakat. - Jó. És most gyerünk az ellenséges gép után, amelyik lelőtte a srácainkat.

Miután Soraya elindult a repülőtérre, Bourne tervezgetni kezdte, hogyan találja meg és kérdezze ki Neszim Hatunt, azt az
embert, aki felbérelte Jevgenyij Fjodorovicsot. Jevgenyij szerint Hatun a Sultanahmet kerületben dolgozott, ami jókora
távolságra esett onnan, ahol ő volt.
Csaknem belehalt, amíg álló helyzetbe tornázta fel magát. Próbált nem figyelni a fájdalomra, de a Fadi által okozott szúrt
seb alaposan megcsappantotta az erejét. Matthew Lerner szakértő ütései még több kárt okoztak a testében. Tudta, hogy
ostobaság, szinte öngyilkossággal ér fel, ha jelen állapotában kutatja fel Neszim Hatunt.
Ennek ellenére elindult, hogy keressen egy El Achabot. Ezek a gyógynövényárusok hagyományosan marokkóiak voltak.
Viszont Törökországban sok helyütt olyan a mikroklíma, hogy a növényeknek több mint tizenegyezer fajtája megterem, így
aligha lenne meglepő, ha Isztambul rengeteg üzlete között volna olyan patika, amelyet a növényvegytan marokkói szak értője
felügyel.
Háromnegyedórás barangolás, a járókelőktől és árusoktól való kérdezősködés után talált is egy ilyen helyet. Egy nyüzsgő
piac kellős közepén volt, pici üzlethelyiség, keskeny, poros és légypiszkos kirakatokkal.
Odabent az El Achab egy hokedlin ült, növényeket zúzott porrá egy mozsárban. Felnézett, amikor Bourne közeledett
feléje, vizenyős szeme rövidlátón hunyorgott.
A levegőt átjárta a szárított gyógynövények, füvek, növényi szárak, gombák, levelek, spórák, virágszir mok furcsa,
csaknem fojtogató szaga. A falakat padlótól mennyezetig fiókok és rekeszek borították, a kereskedő ezekben tárolta
árukészletét. A poros ablakokon beszüremlő fény épp csak át tudott hatolni az őrléstől évek során felgyülemlett illatos poron.
- Tessék - mondta az El Achab marokkói akcentussal ejtve a török szavakat. - Miben segíthetek?
Válasz helyett Bourne derékig levetkőzött, megmutatta bekötözött sebét, elszíneződött sérüléseit, a megalvadt vérrel
fedett vágásokat.
Az El Achab begörbítette hosszú mutatóujját. Alacsony, kórosan sovány ember volt, a sivatagban élők sötét, olajos
bőrével. - Kérem, jöjjön közelebb.
Bourne tette, amire kérték.
A gyógynövényárus vizenyős szeme szaporán pislogott. - Mit óhajt?
- Életben maradni - felelte Bourne marokkói arabsággal.
Az El Achab felkelt, egy fiókhoz ment, elővett valamit, ami úgy nézett ki, mint egy marék kecske szőr. - Huperzia
serrate. Egy Észak-Kínában található ritka mohafajta. - Leült hokedlijára, félretette a mozsártörőt és a mozsarat, és a
szárított mohát apró darabokra kezdte tépkedni. - Akár hiszi, akár nem, itt minden megvan, amire szüksége van. A moha
legyűri a gyulladást, amely kiszívja a testéből az energiát. Ugyanakkor jelentősen fokozza szellemi erejét.
 Megfordult, levett egy forró platniról egy kannát, a csaknem forró vízből keveset egy réz teáskannába öntött.
Belepotyogtatta a mohacsomókat a kannába, öntött még hozzá vizet. Miután rátette a fedelét, a teás kannát a mozsár és a
mozsártörő mellé rakta.
Ingét begombolva Bourne leült egy fa hokedlire.
Barátságos csöndben várták, hogy kiázzon a gyógytea. Lehet, hogy az El Achab szeme vizenyős és rövid látó, de mégis
felmérte Bourne minden arcvonását. - Kicsoda maga?
Bourne felelt: - Nem tudom.
- Talán egy napon megtudja.
Amint kiázott a tea, az El Achab hosszú ujjaival gondosan kiporciózott adagot töltött egy pohárba. Sűrű, sötét,
átlátszatlan volt, mocsárszag áradt belőle.
- Igya meg! - Odanyújtotta a poharat. - Az egészet. Egyszerre, kérem.
Az íze elmondhatatlan volt. Ennek ellenére Bourne az utolsó cseppig kiitta.
- A testét egy órán belül erősebbnek fogja érezni, az agya sokkal jobban forog majd - mondta az El Achab. - A folyamat
néhány napig tart.
Bourne felkelt, fizetés közben köszönetet mondott. Ismét kint a piacon először egy ruhaboltba ment be, s vett magának
egy hagyományos török öltözéket, beleértve a vékonytalpú cipőt is. A boltos visszairányí totta az Istiklal Caddesi felé, a
Sultanahmettől az Aranyszarv-öblön át. Ott bement egy színházi kellékeket árusító boltba, s kiválasztott egy szakállat és egy
kis fémdobozban ragasztót. A bolt tükre előtt felragasztotta a szakállat.
Utána átböngészte az üzlet egyéb kínálatát, megvette, amire szüksége volt, s mindent begyömöszölt egy kis, kopott,
használt hátizsákba. A vásárlás alatt végig kérlelhetetlen düh fortyogott benne.
Nem tudta kiverni a fejéből, amit Veintrop és Fadi művelt vele. Ellensége befészkelte magát a fejébe, ravaszul
befolyásolta a gondolatait, aláásta döntéseit. Hogyan tudta Fadi elhelyezni Veintropot az igazi Sunderland rendelőjében?
Elővette mobilját, kikereste Sunderland számát, beütötte a tengerentúli kódot és a tizenegy számjegyű számot. A rendelő
ebben az időben nem volt nyitva, de egy gépi hang érdeklődött, hogy időpontot kér-e, esetleg dr. Sunderland rendelési idejét
akarja megtudni. A második lehetőséget választotta. A hang közölte vele, hogy a doktor hétfőn, szerdán és pénteken
10 órától este hatig rendel. A rendelő kedden zárva. Ő kedden kereste fel Sunderlandet. Ki intézte el neki a rendelési
időpontot?
Izzadság verte ki a homlokát, a szíve szaporábban vert. Honnan tudták Fadi emberei, hogy ki fogja hozni Fadit a
zárkából? Soraya hívta fel telefonon Tim Hytnert, Bourne ezért gyanúsította azzal, hogy ő a vakondok. De nem Hytner volt
az. Kinek volt hozzáférése a CIA mobiltelefonos hívásaihoz? Ki hallgatná le a vakondok kivételével? Ugyanaz a személy
van emögött, mint aki elintézte a rendelési időt Sunderlandnél arra a napra, amelyiken az orvos nincs a rendelőjében.
Anne Held!
Ó, Krisztusom!, gondolta. Az Öreg jobbkeze. Ez lehetetlen! És mégis ez az egyetlen magyarázat, amitől értelmet nyer a
történet. Ki lenne alkalmasabb Fadi számára, ki tudná Anne Heldnél jobban, mi folyik a CIA központjában?
Ujjai a mobiltelefon gombjait nyomogatták. Figyelmeztetnie kell Sorayát, mielőtt felszáll a repülőgépre. De csak a
hangpostája válaszolt, vagyis a telefonja már ki van kapcsolva. A nő felszállt, úton van Washington, a katasztrófa felé.
Bourne hagyott egy üzenetet, közölve, hogy Anne Heldnek kell a CIA-n belüli vakondoknak lennie.

Huszonöt

- Gyere be, Martin! - Az igazgató intett Karimnak, aki a belső szentély ajtajában állt. - Örülök, hogy Anne utolért.
Karim lassan odasétált az igazgató óriási íróasztala előtt álló székhez. Amíg lépdelt, felidézte magában azt a vesszőfutást,
amelyet egy áruló beduinnak kellett végigjárnia a megkövezésekor. Ha ennek a végén életben marad, gyors, kegyes halálban
részesül. Ha nem, ott hagyják a keselyűk lakomájának.
Hangok jutottak el hozzá. A CIA egész épületét ünneplés fura légköre lengte be arra a hírre, hogy elsöpörték a Dujja dél-
jemeni nukleáris létesítményét, bár embereket öltek meg a rajtaütés során. Az igazgató kapcsolatban volt Dorph
parancsnokkal. O és a vezetése alatt álló Skorpió-egység, valamint a tengerészgyalogosok élték csak túl a támadást. Sok
halott volt: három Chinook tele tengerészgyalogosokkal és a CIA Skorpió-legénységével. A létesítményt két szovjet
gyártmányú MiG védte, Sidewinder rakétákkal felfegyverezve. Dorph helikoptere mindkettőt leszedte a célpont elpusztítása
után.
Karim leült. Idegei mindig pattanásig feszültek, ha ebben a székben kellett ülnie. - Uram, tudom, súlyos árat fizettünk, de
a Dujja elleni küldetés sikeréhez képest különösen komornak látszik.
- Meggyászoltam az embereinket, Martin. - Az Öreg úgy mordult rá, mintha komoly fájdalmai lennének. - Nem mintha
nem éreznék megkönnyebbülést, s nem kevés elégtételt is a Hadi Tanácsterem-ban történt gyötrésem után. - Bozontos
szemöldöke összeért. - De magunk között szólva, úgy érzem, valami nincs rendjén.
Karim úgy érezte, a nyugtalanság borzongása fut végig a gerincén. Önkéntelenül a szék szélére helyezkedett. - Nem
tudom követni, uram. Dorph megerősítette, hogy a létesítményt négy közvetlen találat érte, mindegyik más szögből. Semmi
kétség, hogy teljesen lerombolták, miként az épületet védelmező két ellenséges harci gépet is.
- Ez igaz. - Az igazgató bólintott. - Mégis... Karimnak pörgött az agya, a lehetőségeket vette számba. A CIA igazgatója
híres volt a megérzéseiről. Nem kizárólag azért tarthatta meg ennyi ideig az állását, mert megtanult jó politikusként
viselkedni, s Karim tudta, nem volna bölcs dolog egyszerűen csak nyugtatgatni. - Ha pontosabban meg tudná... Az Öreg
megrázta a fejét. - Bár meg tudnám.
- Értesülésünk helytálló volt a pénzt illetően, uram.
Az igazgató hátradőlt, megdörzsölte az állát. - Igazából azt nem értem, hogy miért vártak a MiG-ek a rakéták indításával
a létesítmény lerombolásáig?
- Talán elkéstek a nagy kapkodásban. - Karim kényes terepen járt, s ezt jól tudta. - Hallotta Dorph-ot, sugárzási köd volt.
- A köd a földfelszín közelében volt. A MiG-ek fölülről érkeztek, az SK nem zavarhatta őket. Mi van, ha szándékosan
megvárták, hogy leromboljuk a létesítményt?
Karimnak zúgni kezdett a füle, de igyekezett nem törődni vele. - Uram, ennek semmi értelme.
- De van, ha a létesítmény csak elterelő álcázás volt - jelentette ki az Öreg.
Karim nem hagyhatta, hogy az igazgató vagy bárki más a CIA-n belül ebben az irányban gondolkodjék tovább. - Igaza
lehet, uram, ha jobban belegondolok. - Felállt. - Azonnal utánanézek.
Az Öreg súlyos szemöldöke alól fürkész tekintettel nézett fel rá. - Ülj le, Martin!
Csöndbe burkolózott az iroda. Még az ünneplés tompa moraja is elült, ahogy a CIA személyzete visszatért komoly
munkájához.
- Mi van, ha a Dujja akarta elhitetni velünk, hogy leromboltuk a nukleáris létesítményét?
Természetesen pontosan ez történt. Karim szíve őrülten vert a mellkasában.
- Tudom, beadtam Halliday miniszternek, hogy Tim Hytner volt a vakondok - folytatta konokul az igazgató. - De ez nem
azt jelenti, hogy el is hiszem. Ha igazolódik a félrevezető jelzésről szóló gyanúm, van egy másik elméletem: vagy az igazi
vakondok vádolta meg hamisan Hytnert, vagy nem ő volt az egyetlen rohadt alma a kosarunkban.
- Túl sok a ha, uram.
- Akkor számold fel őket, Martin. Ez legyen a legfontosabb. Használj fel minden szükséges forrást.
Az Öreg az íróasztalra tette a kezét, feltápászkodott. Arca sápadt és püffedt volt. - Krisztus a keresztfán, Martin, ha a
Dujja félrevezetett bennünket, az annyit jelent, hogy nem állítottuk meg őket. Ellenkezőleg: közel járnak hozzá, hogy
megindítsák támadásukat.

Muta ibn Aziz nem sokkal dél után érkezett Isztambulba, s azonnal felkereste Neszim Hatunt. Hatun vezette a Miraj
Hammamot, egy török fürdőt a Sul-tanahmet kerületben. Egy nagy, roskadozó, régi épületben volt található egy
mellékutcában nem egészen öt sarokra a Hagia Sophiától, a Justinianus által 532-ben újjáépíttetett Nagy Templomtól. A
hammam sűrűn látogatott intézmény volt, árai magasabbak a város turisták által kevésbé látogatott körzeteihez képest. Sok
éve működött hammamként, valójában már jóval Hatun születése előtt is.
Hatun büszke volt a tényre, hogy a megfelelő embereket vesztegette meg, így vállalkozása előkelő helyen szerepelt a
legjobb útikönyvekben. A hammam jó keresetet biztosított számára, különösen a török átlaghoz képest. De ami sokszoros
milliomossá tette, az a Fadi részére végzett munkája volt.
Hatun hatalmas étvágyú ember volt, tömzsi testalkattal és egy keselyű kegyetlen arcvonásaival. Fekete szemébe nézve
világossá vált, hogy lelke telve méreggel, olyan méreggel, amelyet Fadi azonosított, felélesztett és szeretettel hizlalt.
Hatunnak mindig sok felesége volt, valamennyi vagy meghalt, vagy vidékre száműzetett. Másfelől volt tizenkét gyereke,
akiket szeretett, s akikben megbízott, ők vezették helyette a hammamox. Hatunnak, akinek a szíve olyan volt, mint egy
összezárt ököl, ez így pontosan megfelelt. Fadinak is.
- Merhaba, habibi! - köszönt Hatun, amikor Mutá ibn Aziz átlépte a küszöböt. Mindkét oldalról arcon csókolta vendégét,
majd átvezette a hammam mozaikokkal díszített nyilvános helyiségein át az épület hátsó részébe, amely egy kis kertet vett
körbe, amelynek közepén Hatun drága datolyapálmája nőtt. Egy szaharai karavánszerájból hozta ide hosszú úton, bár
akkoriban még csak palánta volt, alig nagyobb a mutatóujjánál. Több figyelmet pazarolt erre az egyet len fára, mint
akármelyik feleségére.
Hűvös kőpadokon ültek a szűrt napfényben, édes teát és aprósüteményeket szolgált fel nekik Hatun két lánya. Utóbb az
egyikük díszes nargilét - hagyományos vízipipát - hozott be, amin a két férfi megosztozott.
Ezek a szertartások és a végrehajtásukhoz szükséges idő a keleti életforma szükséges részét képezték. A barátság
megerősítését szolgálták, kellő udvariasságot és kultúrált emberek egymás iránti tiszteletét tanúsították. Még ma is léteznek
olyan emberek, mint
Neszim Hatun, aki tiszteletben tartotta a régi formaságokat, odaadó volt irántuk, mintha hagyta volna a hagyományos
lámpást világítani az elektronikus kor neonragyogásában.
Végül aztán Hatun félretolta a nargilét.: - Hosszú utat tettél meg, barátom.
- Olykor, amint azt te is nagyon jól tudod, a kapcsolattartás legrégibb módjai a legbiztonságosabbak.
- Tökéletesen megértem - bólintott Hatun. - Én magam mindennap új mobiltelefont használok, és csak általánosságokról
beszélek rajtuk.
- Semmit sem hallottunk Jevgenyij Fjodorovicstól.
Hatun a szemöldökét ráncolta. - Bourne túlélte Odesszát?
- Ezt nem tudjuk. De Fjodorovics hallgatása nyugtalanító. Fadinak érthetően nem tetszik.
Hátún széttárta a kezét. Meglepően kicsi volt a keze, ujjai lányosan finomak. - Ahogy nekem sem. Kérlek, légy nyugodt,
magam nézek Jevgenyij Fjodorovics után.
Muta ibn Aziz beleegyezően bólintott. - Elképzelhető, hogy lebukott.
Neszim Hatun egy pillanatra elgondolkozott. - Ez az ember, ez a Bourne... azt mondják, olyan, mint egy kaméleon. Ha
még életben van, ha utat talál ide, honnan fogom felismerni?
- Fadi megkéselte a bal oldalán. Súlyosan megsebesült, ennek látszania kell a mozgásán. Ha tud rólad, hamarosan
felkeres, talán már ma.
 Neszim Hatun érezte a küldönc idegességét. Ezek szerint Fadi terve pillanatokon belül megvalósul, vélekedett.
Felálltak, végigmentek a kinti kerthez hasonlóan csöndes magánhelyiségeken.
- A nap hátralévő részére és éjszakára itt maradok. Ha addig nem bukkan föl Bourne, nem is fog. És még ha jön is, túl
késő lesz már.
Hatun bólintott. Tehát igaza volt. Küszöbön áll Fadi támadása az Egyesült Államok ellen.
Muta ibn Aziz előremutatott. - Van egy ernyő a kert távoli végében. Ott fogok várakozni. Ha úgy ala kul, hogy jön
Bourne, veled akar majd találkozni. Te fogadod, de a beszélgetés közepén beküldőm az egyik fiadat, hogy hívjon ki, s te meg
én megbeszélést fogunk folytatni.
- Hogy Bourne kihallgathassa. Értem.
Muta ibn Aziz közelebb ment egy lépést, hangja alig hallható suttogásra váltott. - Azt akarom, hogy Bourne tudja, ki
vagyok. Azt akarom, tudja, hogy visszatérek Fadihoz.
Neszim Hatun bólintott. - És akkor követni fog.
- Pontosan.

Jon Mueller kezdettől fogva látta, hogy Lerner embere, Overton hol sodorta önmagát bajba. Anne Heldet árnyékként követve
túlzott nehézségek nélkül elárulta megfigyelési akcióját. Nagy a különbség a megfigyelés és az árnyékként követés között: ő
nem annyira Heldet akarta követni, hanem azokat az embereket akarta leleplezni, akik külső megfigyelő helyzetből
védelmezték a nőt. Ebben viszont nagyon lemaradt. Eleinte inkább a saját szemét használta, mint távcsövet, mert a lehető
legalaposabban látni akarta Held közvetlen környezetét. A távcső csak ennek keskeny részleteit hozta volna a szeme elé.
Hasznos viszont, ha már azonosította a nőt megfigyelés alatt tartó embert.
Igazából hárman voltak, nyolcórás váltásban. Aligha lepődött meg rajta, hogy huszonnégy órás készültségben dolgoztak.
Overton elfuserált megfigyelési akciója még inkább félelmet keltett bennük, még óvatosabbá tette őket. Mueller számított
minderre, s megvolt a terve ennek ellensúlyozására. Huszonnégy óra alatt megfigyelte a Held védelmét ellátó állományt.
Megjegyezte szokásaikat, kedvteléseiket, műveleti módszereiket, amelyekben alig akadt eltérés. Az éjszakai szolgálatban
lévőnek folyamatos kávéutánpótlásra volt szüksége, hogy ébren maradjon, míg a kora reggeli műszakos állandóan a
mobilján beszélt. A késő délutáni szolgálatban lévő egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Mueller őt választotta, mert
nyilvánvaló idegessége őt tette a legsebezhetőbbé.
Tudta, hogy csak egy lövésre lesz lehetősége, tehát arra a lehetőségre játszott, amelyről tudta, hogy előbb-utóbb
elérkezik. Órákkal korábban ellopott a Pennsylvania Avenue-n lévő Potomac Elektromos Művek parkolójából egy
teherautót. Azt vezette, amikor Anne a CIA épülete előtt beszállt egy várakozó taxiba.
Amikor a taxi kikanyarodott a forgalomba, Mueller türelmesen várt. Hamarosan hallotta, ahogy felberreg egy motor. Egy
fehér Ford szedán lőtt ki az út túloldaláról, s a délutános férfi elhelyezkedett kétautónyira a taxi mögött. Mueller a nyomukba
eredt a sűrű forgalomban.
Tíz perc múlva a Held nevű nő kiszállt a taxiból, és gyalog indult tovább. Mueller jól ismerte ezt a módszert. A nő egy
találkozóra sietett. A forgalom olyan volt, hogy a délutános férfi nem tudta kocsi val követni. Mueller ezt korábban
felismerte, mint a nőt követő férfi, így az Északnyugati Tizenhetedik utcán félrehúzódott a teherautóval s leállította egy
parkolni tilos zónában, tudva, hogy egy közszolgáltató cég teherautóját békén fogják hagyni.
Kipattant a teherautóból, s odasietett, ahová a délutános férfi a járda mellé gördült. Odalépett, s megkocogtatta a sofőr
felőli ablakot. Amikor a férfi leeresztette az ablakot, Mueller odaszólt neki: - Üdv, haver! - aztán bevágott neki egyet a bal
füle tövére.
Az idegnyalábra mért romboló hatású csapás egy időre eszméletlenné tette. Mueller az ájult férfit fel egyenesítette a
volán mögött, majd visszalépett a járdára, és szemmel tartotta a Held nevű nőt, amint tovalépdel az utcán.

Anne Held és Karim az Északnyugati Tizenhetedik utcán lévő Corcoran Gallery épületében sétált. A le nyűgöző
műgyűjteménynek egy fehér, georgiai márványból épült épület adott otthont, amelyet Frank Lloyd Wright egyszer
Washington legjobban megtervezett épületének nevezett. Karim megállt egy nagy vászon előtt, amely a San Franciscó-i
festő, Róbert Bechtle műve volt, azé a fotórealista alkotóé, akinek művészi értékét nem tudta felfogni.
- Az Öreg gyanúja szerint a támadás célpontja kamu volt - közölte Karim -, ami azt jelenti, hogy arra gyanakszik, a
Dujjától származó, a Typhon által lehallgatott és dekódolt értesülések dezinformációk voltak.
Anne megdöbbent. - És miért gondolja ezt??
- A MiG pilótái végzetes hibát követtek el. Addig vártak, amíg az amerikai Chinookok lerombolták az elhagyott
komplexumot, és csak utána lőtték ki rakétáikat. A parancsuk szerint engedniük kellett a bombázást, hogy az amerikaiak azt
higgyék, sikeres volt a támadásuk. Csakhogy a MiG-eknek percekkel később kellett volna a helyszínre érkezniük, nem
akkor, amikor megjelentek. Azt hitték, a köd majd elrejti őket a Chinookok elől, de az amerikaiak meg találták a módját,
hogy rotorjaikkal szétoszlassák a ködöt. Most azt akarja az Öreg, hogy nézzek utána, hol van a CIA-n belül a szivárgás.
- Azt hittem, mindenkivel megetetted, hogy Hytner a vakondok.
- A jelek szerint mindenkivel, kivéve őt.
- Mit teszünk? - kérdezte Anne.
- Felpörgetjük a menetrendünket.
Anne lopva, idegesen körülnézett.
- Ne aggódj - mondta Karim. - Overton elhamvasztása után gondoskodtam biztosítékokról. - Az órájára nézett, s a kijárat
felé indult. - Gyere. Soraya Moore-nak három óra múlva földet kell érnie.

Jon Mueller a Potomac Elektromos Művek teherautójának volánja mögött ülve egy saroknyira várakozott a Corcorantól.
Mostanra megbizonyosodott róla, hogy Anne Heldnek randevúja van. Lernert bizonyára az is érdekelte volna, hogy kivel, de
őt nem. Mindjárt végez vele, és utána már úgysem lényeges, kivel találkozott.
Amint meglátta, hogy Held kilép a kijáraton, besorolt a forgalomba. A lámpa a Pennsylvania Avenue-i kereszteződésnél
még zölden világított, amikor a nő lefelé jött a lépcsőn, de ahogy Mueller közeledett, sárgára váltott. Egy autó volt előtte. A
sebességváltó recsegett-ropogott, a teherautó motorja felbődült, amint Mueller a szélre húzódva elviharzott az előtte álló
kocsi mellett. Átrobogott a piros jelzésen, egyenesen áthajtott a kereszteződésen, nyomában káromkodások, dühödt kiáltások
és dudálás harsant.
Padlógázzal hajtott Anne Held nyomában.
A sofőr felőli oldalon lévő ablakot betörő, nagy sebességű lövedék távoli harangozásként hangzott. Muellernek nem
maradt ideje mérlegelni, mi lehet az, mert a lövedék behatolt feje egyik oldalán, a másikon pedig kirobbant, lerepítve
koponyájának a felét.

Egy pillanattal azelőtt, hogy a Potomac Elektromos Művek teherautója irányíthatatlanná vált volna, Karim megragadta Anne
karját, s visszarántotta a járdára. Amikor a teherautó belecsapódott az előtte álló két kocsiba, nagyon gyorsan elsétált a nővel
a halálos roncshalmaz közeléből.
- Mi volt ez? - kérdezte a nő.
- A teherautó vezetője téged akart elgázolni.
- Micsoda?
Erősen szorítania kellett Anne karját, hogy az ne nézzen hátra. - Tovább! - mondta. - Menjünk innen minél távolabb.
Három sarokkal odébb egy diplomáciai rendszámú sötét Lincoln Aviator várakozott a járda mellett. Karim könnyed
mozdulattal kinyitotta a hátsó ajtót, és betessékelte Anne-t. Utána beült ő is, becsapta az ajtót, s az Aviator elindult.
- Jól vagy? - kérdezte a férfi.
Anne bólintott. - Csak egy kicsit fel zaklattak a történtek. Mi ez az egész?
- Gondoskodtam róla, hogy titokban megfigyelés alatt tartsanak téged. - Elöl ült a sofőr és a társa. Mind ketten arab
diplomatának néztek ki. Anne mindössze annyit tudott, hogy arab diplomaták, többet nem is akart tudni. Mint ahogy sem,
hová mennek. Az ő szakmájában a túl sok információ, mint a túlzott kíváncsiság, az ember megöléséhez vezethet.
- Alaposan utánanéztem Lemérnek, így amikor az Öreg közölte velem, hogy Odesszába küldte, gyanítottam, hogy
valaki, aki a hírszerzési tápláléklánc csúcsa felé helyezkedik el, rád lesz állítva. Igazam volt. A belbiztonságiaktól egy Jon
Mueller nevű volt az. Mueller és Lerner jó haverok voltak, együtt kurváztak. Az az érdekes, hogy Muellert Halliday védelmi
miniszter pénzelte.
- Ami azt jelenti, hogy Lernert is a védelmi miniszter irányítja.
Karim bólintott, előrehajolt, szólt a sofőrnek, hogy lassítson, amikor a rendőrség, a mentők és a tűzoltó ság járműveinek
szirénázása felharsant, majd elhalt. - Halliday a Pentagon hatalmának fokozásán ügyködik. Át akarja venni, a saját képére
akarja átalakítani a CIA-t. Ezt az ügynökségek közötti belháborút a magunk javára fordíthatjuk. - Addigra az Aviator elérte a
város távoli, északi körzeteit. A Rock Creek Park északkeleti szélét megkerülve végül eljutottak egy pakisztáni család által
működtetett nagy halottasház hátuljához. A család volt az épület tulajdonosa is, hála az Integrated Verticai Technologies
pénzének, amelyet egy bahamai és kajmán-szigeteki független cégen keresztül továbbítottak. A céget Karim az évek során
hozta létre, miután átvette apjától a társaságot. Ennek eredményeként belülről kicserélték a szerkezetet, átépítették a házat a
Karim által megadott szempontok alapján.
Az egyik újonnan átalakított, hátsó épületrész rakodócsarnoknak látszott. Valójában az is volt; a halottasház beszállítói
legalábis úgy tudták. Amint az Aviator sofőrje befordult a csarnokba, a hátsó betonfal lesüllyedt a padlóba vájt mélyedésbe, s
feltárult egy lefelé vezető rámpa, amelyen a jármű legördült. A hatalmas alagsorban megálltak, s valamennyien kiszálltak.
Hordók és ládák sorakoztak a közeli fal mentén, az M&N Karosszéria hajdani készletéből. A robbanó anyagoktól balra
egy fekete Lincoln limuzin állt ismerős rendszámmal.
Anne odasétált, ujjait végigfuttatta a csillogó felszínen. Dzsamilhoz fordult. - Hogy tudtad megszerezni az Öreg autóját?
- Ez pontos másolat, egészen a páncélburkolatig és a különleges golyóálló üvegig. - Kinyitotta a hátsó ajtót. - Kivéve
egyetlen dolgot.
Az ajtó kinyitásakor felgyulladt a belső világítás. Belesve Anne elcsodálkozott, hogy a belső rész is tökéletes másolat,
egészen a királykék plüss szőnyegig. Nézte, amint a férfi felhajtja a szőnyeg egyik sarkát, amely még nem volt leragasztva,
hogy ő beláthasson alája.
A másolat egész alja szorosan egymás mellé fektetett, takaros, világosszürke agyagtéglaszerűségekkel volt tele rakva.
- Bizony - mondta Karim, amikor a nő hirtelen nagy lélegzetet vett. - Elegendő C-4-es robbanóanyag, hogy a levegőbe
röpítse a CIA székházának megerősített alapjait.

Huszonhat

A kerület, ahol Neszim Hatun a Bourne előtt még ismeretlen mesterségét űzte, I. Ahmet szultán után kapta a nevét, aki a
tizenhetedik század első évtizedében a tizenkilencedik századi európaiak által Sztambulnak nevezett város szívében
felépítette a Kék Mecsetet. Ez volt az egykor hatalmas, fénykorában Spanyolországtól Bulgáriáig és Egyiptomig terjedő
Bizánci Birodalom központja.
 A modern kori Sultanahmet nem veszítette el sem látványos épületeit, sem félelmetes hatalmát. A középpont egy
Hippodromnak nevezett dombocska volt, amelynek egyik oldalán a Kék Mecset, a másikon az egy évezreddel korábban
épült Hagia Sophia állt. A két épületet egy kis park kötötte össze. Manapság a kerület társasági központja közelebb van az
Akbiyik Caddesihez, a Fehér Bajusz sugárútjához, amelynek legészakibb vége a Topkapi Palotához vezet. E széles főútvonal
mentén üzletek, bárok, kávézók, fűszerüzletek, éttermek sorakoztak, és szerda reggelenként piaci árusok.
Az Akbiyik Cadessin rakodó, lármásan csevegő seregletben alig lehetett felismerni Bourne-t. Hagyo mányos török
öltözéket viselt, állát elrejtette a dús szakáll.
Egy utcai kocsinál megállt, hogy simitet - szezámmagos kenyeret - és halványsárga joghurtot vegyen, s evés közben
szemügyre vegye a környezetet. Zsebe-sek űzték sötét üzelmeiket, kereskedők kiáltozták áruik árát, a helyiek az árakon
alkudoztak, a turistákat az eszes törökök megkopasztották. Mobiltelefonáló üzletemberek, mobiltelefonokkal egymást
fényképező gyerekek, a mobiljaikra frissen letöltött zenéket hallgató tinik. Nevetés és könnyek, szerelmes mosolyok,
haragos kiáltások. Az emberi érzelmek és az élet kavargása úgy világította be a sugárutat, mint a neonfény, átragyogott a
szénserpenyőkből felszálló illatos füstfelhőkön. A szénserpenyők fölött sisteregve sült a bárányhús és a zöldséges kebab.
Miután megette az egyszerű ételt, Bourne egyenesen egy szőnyegbolthoz indult, ahol kiválasztott egy imaszőnyeget, az
illemnek megfelelően alkudozott a tulajdonossal. Amikor távozott, mindketten elégedettek voltak a megkötött alkuval.

A Kék Mecsetet, ahová Bourne sétált egyik hóna alatt az imaszőnyeggel, hat karcsú minaret vette körbe. Ez egy félreértés
folytán alakult így. I. Ahmet szultán közölte építészével, azt akarja, hogy a mecsetnek legyen egy arany minaretje. Az arany
törökül altin, de az építész félrehallotta, s így alti - vagyis hat - minaretet épített. I. Ahmet mégis elégedett volt az
eredménnyel, mert akkoriban nem akadt olyan szultán, akinek ennyi minarettel körülvett mecsetje lett volna.
Ahogy az egy ilyen csodálatos építményhez méltó, a mecsetnek sok bejárata volt. A látogatók többsége az északi oldalon
ment be, de a muszlimok - és most Bourne is - a nyugati bejáraton sétált be. Belépve meg állt, levette cipőjét, s belerakta egy
nejlonzacskóba, amelyet egy fiatal fiú adott a kezébe. Befedte a fejét, majd egy kőtálban megmosta a lábát, arcát, nyakát és
az alkarját. Bement a voltaképpeni templomtérbe, leterítette imaszőnyegét a szőnyeggel borított márvány padlóra, majd
letérdelt.
A mecset belseje, a bizánci stílusnak megfelelően, mesteri műalkotásokkal, finom metszetekkel, szépen cizellált
rézlámpásokkal, kékre és aranyra festett oszlopokkal, négy emelet magas, a központi kupola mennyországáig felívelő,
csodálatos ólomüveg ablakokkal volt díszítve. Az egész építmény tekintélyes-sége épp oly megható volt, mint amilyen
letagadhatatlan.
Bourne elmondta a muszlim imákat, homlokát odaszorította az imént vásárolt szőnyeghez. Teljesen őszintén mondta az
imákat, érzékelte a kőbe vésődött történelmi évszázadokat, érzékelte a márványt, az aranyfüstöt és lazuritot, amelyekből a
mecsetet felépítették és buzgón felékesítették. Spirituálisan sok alakban jelentek meg, sok néven szólították őket, de egy ősi
nyelven valamennyien a szívhez szóltak.
Amikor végzett, felkelt, összetekerte szőnyegét. Elidőzött a mecsetben, hagyta, hogy a csaknem teljes csend visszhangja
körülölelje. A selyem és pamut halk suhanása, az elmormolt imák lágy moraja, a suttogó hangok háttérzaja, minden emberi
hang és mozgás a mecset nagy kupolája alatt gyűlt össze, kavargott, mint sűrű kávéban a cukorszemcsék, finoman meg-
változtatva annak ízét.
Valójában miközben úgy festett, mint aki teljesen belemerült a merengésbe, titokban az imáikat befeje zőket figyelte.
Észrevett egy idősebb férfit - szakállát fehér szálak szőtték át -, amint feltekeri szőnyegét, s lassan odasétál a cipők sorához.
Bourne ugyanakkor ért oda cipőjéhez, amikor az idősebb ember felvette a sajátját.
Az öregember, akinek az egyik karja elsorvadt, végigmérte Bourne-t, ahogyan felvette cipőjét. - Maga itt új, uram -
jegyezte meg törökül. - Még nem láttam az arcát.
- Nemrég érkeztem, uram - felelt Bourne tiszteletteljes mosollyal.
- És mi szél hozta Isztambulba, fiam?
A nyugati bejáraton távoztak.
- Egy rokont keresek - mondta Bourne. - Egy Neszim Hatun nevű embert.
- Nem olyan ritka név - válaszolta az öregember. - Tud róla valamit?
- Csak annyit, hogy ő vezeti a vállalkozását, bármi legyen is az, itt Sultanahmetben - közölte Bourne.
- Ó, akkor talán segíthetek. - Az öreg hunyorgott a napfényben. - Van egy Neszim Hatun, aki tizenkét gyerekével együtt
vezeti a Miraj Hammamot a Bayramfirini Sokakon, egy nem túl messzi utcában. Elég egyszerű odajutni.

A Bayramfirini Sokak - az Ünnepi Kemence utcája, félúton az Akbiyik Caddesi mentén - egy árnyalattal hűvösebb volt, mint
Isztambul nyüzsgő sugárútjai. Ugyanakkor az árusok hangos kiáltozásai, a vándorkereskedők kántálása, az üzletről folyó
alkudozás mekegése, visíto-zása sűrű ködként gyűlt össze a keskeny utcán. A Bayramfirini Sokak, amely, mint egy
hegyoldal, tele volt kövekkel, lefutott egészen a Márvány-tengerig. Itt helyezkedett el számos vendégház és Neszim Hatun
hammamja, azé az emberé, aki Fadi parancsára felfogadta Jevgenyij Fjodorovicsot, hogy segítsen Bourne-t odacsalogatni az
odesszai gyilkos helyszínre.
A hammam ajtaja vastag, sötét fából készült, faragott bizánci díszek borították. Két oldalán egy pár hatalmas kőurna állt,
amelyeket eredetileg lámpásokba való olaj tárolására használtak. Az egész impozáns látványt nyújtott.
Bourne a bal oldali urna mögé rejtette hátizsákját. Aztán kinyitotta az ajtót, s belépett a homályosan meg világított
előudvarba. Egy csapásra elhallgatott a város állandó lármája, Bourne-ra egy hóborította erdő csöndje borult. Kis időbe
beletelt, amíg fülében elhalt a csengés. Egy hatszögletes csarnokban találta magát, amelynek közepén márvány szökőkút
lövellte méltóságteljesen fölfelé a vizet. Négy oldalt karcsú oszlopok által tartott boltívek álltak, amelyeken túl buján zöl -
dellő zárt kertek és csöndes, lámpák által megvilágított folyosók váltogatták egymást.
 Lehetett volna ez egy mecset előcsarnoka is, vagy egy középkori kolostoré. Mint minden fontos muszlim épületnél, itt is
mindenekfölött való volt az építészet. Mivel az iszlám tiltja Allah vagy igazából bármilyen élőlény képének használatát, a
muszlim művész fara-gási vágyát magában az épületben és annak díszítőelemeiben élheti ki.
Nem volt véletlen, hogy a hammam egy mecsetre emlékeztetett. Mindkettő a hódolat és a közösség számára fenntartott
hely volt. Mivel a vallás is sok értelemben a test megtisztulására épült, egy külön helyet tartottak fenn a muszlimok életében
a hammam számára.
Bourne-t egy tellak - masszőr -, egy vékony, farkasképű fiatalember fogadta. - Nagyon szeretnék találkozni Neszim
Hatunnal. Van egy közös üzlettársunk. Jevgenyij Fjodorovics.
A tellak nem reagált a névre. - Megnézem, ráér-e az apám.
Soraya a Washingtoni Nemzeti Repülőtér biztonsági övezete mellett elhaladva éppen elővette a mobilját, amikor
meglátta a neki integető Anne Heldet. Soraya megkönnyebbülést érzett, amikor megölelte a másik nőt.
- Olyan jó, hogy újra visszatértél - mondta Anne. Soraya a nyakát nyújtogatva körülnézett. - Követtek?
- Természetesen nem. Gondom volt rá.
Soraya felvette Anne lépéseinek ritmusát, ahogy kifelé tartottak a repülőtéri épületből. Idegei kelle metlenül feszültek
voltak. Egy dolog a terepen az ellenség ellen dolgozni, s egészen más hazatérni a fészkedben lévő viperához. De lévén jó
színész, uralkodott az érzelmein, egy régmúlt tragédiára gondolt: arra a napra, mikor kutyáját, Rangért a szeme előtt ütötte el
egy autó. Jaj, de jó, gondolta, jönnek a könnyek.
Anne arcát aggodalom felhőzte. - Mi a baj?
- Jason Bourne meghalt.
- Tessék? - Anne annyira megdöbbent, hogy a nyüzsgő forgalom közepén megtorpant. - Mi történt?
- Az Öreg Bourne után küldte Lernert, amolyan személyes bérgyilkosként. Azok ketten összeverekedtek. A végén
megölték egymást. - Soraya megrázta a fejét. - Azért jöttem vissza, hogy rajta tartsam a szemem a magát Martin Lindrosnak
kiadó emberen. Előbb-utóbb hibázni fog.
Anne kinyújtott karjával tartotta maga előtt Sorayát. - Egész biztos vagy a Lindrosról szóló értesülésben? Ő volt a
kitervelője a közelmúltban a Dujja dél-jemeni nukleáris létesítménye elleni átfogó támadásnak. A létesítményt elpusztították.
Soraya arca elvörösödött. - Istenem, igazam volt! Ezért vállalta a Dujja az összes nehézséget, hogy beszivárogjon a CIA-
ba. Ha Lindros tervelte ki, egészen biztos lehetsz benne, hogy a létesítmény hamis volt. A CIA hatalmasat téved, ha azt hiszi,
hogy elhárította a veszélyt.
- Ez esetben minél előbb visszamegyünk a központba, annál jobb, nem gondolod? - Anne átkarolta Soraya vállát,
siettette a nyirkosán hideg washingtoni télben az elektronikus ajtó felé. A fényszóróval megvilágított emlékművekről
felragyogó fény méltóságteljes mintákat rajzolt az alacsonyan ülő, sötét felhőkre. Anne egy CIA-s rendszámú Pontiachoz
vezette Sorayát, majd beült a volán mögé.
Besoroltak az autók hosszú sorába, amely úgy kavargott, mint sziklaszirt körül a halak, s elindultak a kijárat felé. Úton
Washingtonba Soraya kicsit előrehajolva a külső tükörbe nézett. Ez régi szokása volt. Teljes természetességgel csinálta,
függetlenül attól, terepen volt-e, küldetésben. Látta maguk mögött a fekete Fordot, semmit sem gondolt róla, amíg másod-
szor is meg nem nézte. Egy autóval lemaradva jött mögöttük a jobbra lévő sávban, de tartotta a tempót. Ahhoz nem elég,
hogy bármit mondjon, de amikor még harmadik pillantásra is ott volt a helyén, úgy érezte, hogy az adott körülmények között
elégséges bizonyítéka van rá, hogy úgy gondolja, követik őket.
Anne felé fordult, hogy szóljon neki, de meglátta, hogy a nő a visszapillantó tükörbe néz. Semmi kétség, ő is látta a
fekete Fordot. De amikor meg sem említette, s nem tett kitérő manővereket sem, Soraya érezte, hogy a gyomra kicsit
összeszorul. Igyekezett lecsillapodni, mondva magában, hogy Anne végül is az Öreg asszisztense. Irodai munkára képezték
ki, nem sajátította el a terepmunka alapismereteit.
Megköszörülte a torkát. - Anne, szerintem követnek bennünket.
Anne jelzett, átsorolt a jobb oldali sávba. - Jobb, ha lelassítok.
- Tessék? Ne! Mit művelsz?
- Ha lelassítanak, tudni fogjuk...
- Nem, gyorsítanod kell - jelentette ki Soraya. - Tűnj el előlük, amilyen gyorsan lehet.
- Látni akarom, ki van az autóban - felelte Anne, s még jobban lelassítva az út széle felé kormányozott.
- Megőrültél?
Soraya a volánért nyúlt, majd hirtelen hátrahőkölt, amikor meglátta Anne kezében a kis Smith & Wessont.
- Mégis mit művelsz?
Átgördültek az útpadkán az alacsony fémkorlát felé. - Azok után, amiket mondtál, nem akartam fegyvertelenül eljönni a
központból.
- Tudod egyáltalán, hogyan kell használni?
A fekete Ford követte őket, ahogy lehajtottak az útról, mögéjük húzódott. Két sötét arcbőrű férfi szállt ki belőle, s feléjük
indult.
- Havonta kétszer lőgyakorlatozom - mondta Anne Soraya halántékához szorítva a S&W csövét. - Gyerünk, szállj ki az
autóból!
- Anne, mit...?
- Csak tedd, amit mondok.
Soraya bólintott. - Rendben van. - Oldalra húzódva lenyomta az ajtó fogantyúját. Amint meglátta, hogy Anne tekintete az
ajtóra siklik, felfelé csapott a bal karjával, felfelé eltérítve Anne jobb karját. A fegyver elsült, a töltény lyukat ütött a Pontiac
tetejébe.
Soraya behajlított könyökével Anne arcának oldalába ütött. Amint meghallották a lövést, a férfiak rohanni kezdtek a
Pontiac felé. Soraya, látva, hogy jönnek, gyorsan áthajolt Anne teste fölött, kinyitotta az ajtót, s kilökte a nőt.
 Éppen amikor a férfiak előhúzott fegyverrel elérték a Pontiac hátsó részét, Soraya becsúszott a volán mögé, sebességbe
kapcsolt, s rálépett a gázpedálra. Egy pillanatig a padkán bukdácsolt, majd egy rést látva a forgalomban, csikorgó kerekekkel
elindult. Utoljára annyit látott a férfiakból, hogy visszafutnak a fekete Fordhoz, de a keze attól kezdett el remegni a volánon,
hogy meglátta kettejük között Anne Heldet, akit betámogattak az autójukba.

Neszim Hatun egy mályvaszínű párnákkal puhává tett, faragott fapadon ült hátradőlve kedves datolyapálmájának zizegő zöld
levelei között. Friss datolyákat dobált a szájába egymás után, elgondolkozva rágcsált, lenyelte az édes gyümölcshúst, egy
lapos tálba köpködte a fehér, lándzsa formájú magokat. Jobb könyökénél egy kis, nyolcszögletű asztalka állt, amelyen egy
cizellált ezüsttálca állt teáskannával és két apró pohárral.
Amikor a fia bevezette a datolyapálma árnyékába Bourne-t - aki a török fürdőbe való belépés előtt levetette szakállát -,
Hatun odafordította a fejét, keselyűszerű arca szenvedélymentes maradt. Olajzöld szeme azonban nem leplezte
kíváncsiságát.
- Merhaba, barátom.
- Merhaba, Neszim Hatun. A nevem Abu Bakr.
Hatun megvakarta parányi, hegyes szakállát. – A nevedet a mi Mohamed prófétánk társa után kaptad.
- Ezer bocsánat, hogy megzavarom varázslatos kerted nyugalmát.
Neszim Hatun bólintott vendége jó modorát nyugtázva. - A kertem csak egy nyomorúságos folt a földön. - Egy intéssel
elbocsátotta a fiát. - Kérlek, csatlakozz hozzám, barátom.
Bourne kiterítette az imaszőnyeget, amelynek se-lyemrojtjai megcsillantak a napfény arany sugaraiban, amelyek a pálma
levelei között törtek maguknak utat.
Hatun lehúzta egyik papucsszerű cipőjét, s a szőnyegre tette mezítelen lábát. - Szép példánya a szőnyegszövő
művészetnek. Köszönöm, barátom, ezt a váratlan ajándékot.
- Egy hozzád méltatlan csekélység, Neszim Hatun.
- Ó, Jevgenyij Fjodorovics sosem ajándékozott nekem ilyesmit. - Tekintete szinte felnyársalta Bourne-t.
- És hogy van a mi közös barátunk?
- Mielőtt elváltam tőle - felelte Bourne -, jó nagy felfordulást csinált.
Hatun arca kővé dermedt. - Fogalmam sincs róla, miről beszélsz.
- Akkor hadd világítsam meg neked - szólt halkan Bourne. - Jevgenyij Fjodorovics pontosan azt tette, amiért
megfizetted. Hogy honnan tudom? Mert én vittem Bourne-t az otradai strandra, én vezettem abba a csapdába, amelyet Fadi
állított fel neki. Tettem, amire Jevgenyij Fjodorovics felfogadott engem.
- Itt az én gondom, Abu Bakr. - Hatun előrehajolt.
- Jevgenyij Fjodorovics sosem fogadott volna fel erre a munkára egy törököt.
- Persze hogy nem. Bourne gyanakodott volna egy törökre.
Hatun keselyűtekintete a vendég arcát tanulmányozta. - Tehát... A kérdés változatlan: ki vagy te?
- Bogdan Illijanovicsnak hívnak - felelte Bourne, annak az embernek a nevén mutatkozva be, akit az otradai strandon
megölt. Behelyezte azt a műfogsort, amelyet Beyogluban vett a színházikellék-üzletben. Ennek eredményeként állának és
arcának vonalai jelentősen megváltoztak. Elülső fogai kicsit ferdén álltak.
- Ukrán létedre kiválóan beszélsz törökül. - Hatun mindezt némi megvetéssel mondta. - És, gondolom, a főnököd most a
fizetség második felét akarja.
- Jevgenyij Fjodorovics nincs olyan helyzetben, hogy bármit is elfogadhatna. Ami engem illet, szeretném megkapni,
amiért megdolgoztam.
Valami meghatározhatatlan érzelem ült ki Neszim Hatun arcára. Mindkettőjüknek töltött a forró, édes teából, s az egyik
poharat odanyújtotta Bourne-nak.
Mindketten kortyolgattak, amikor megszólalt. - A bal oldaladon lévő sebet el kellene látni.
Bourne lepillantott a ruháján látható vérpettyekre. - Csak horzsolás. Semmiség.
Neszim Hatun válaszolni készült, amikor a Bourne-t bekísérő fia megjelent, s némán jelzett neki.
Felállt. - Kérem, bocsáss meg egy pillanatra. Van egy befejezetlen dolgom, amit el kell intéznem. Biztosítalak, nem tart
sokáig. - Fia után ment egy boltív alatt, s eltűnt a díszesen faragott fatábla mögött.
Kis szünet után Bourne felkelt, sétált a kertben, mintha azt csodálná. Ily módon átment ugyanazon boltív alatt, s megállt
a fatábla kert felőli oldalánál. Hallotta, amint két férfi suttogva beszélget. Az egyik Neszim Hatun volt. A másik...
-...Muta ibn Aziz, hogy csak küldöncöt használunk - mondta épp neheztelve a házigazda. - Te magad mondtad,
veszélyeztetné a tervet, ha mobiltelefonon kommunikálnánk. Erre te magad szeged meg a szabályt?
- A hír életbevágó mindannyiunk számára. Fadi kapcsolatba lépett a fivérével. Jason Bourne halott. - Muta ibn Aziz egy
lépést tett a másik felé. - Így a te szereped ebben az ügyben véget ért.
Muta ibn Aziz megölelte Hatunt, kétfelől megcsókolta az arcát. - Este nyolckor indulok. Egyenesen Fadihoz megyek.
Lévén Bourne halott, nem lesz több késlekedés. Megkezdődött a végjátszma.
- La ilaha il-allah! - Hatun sóhajtott. - Gyere, barátom, kikísérlek.
Bourne megfordult, halkan visszament a kerten át, végigsietett az oldalsó folyosón, kiment a hammamból.

Soraya tövig nyomta a gázpedált. Tudta, hogy bajban van. Egyik szemét a visszapillantó tükrön tartva a Fordot figyelte,
közben előhúzta és bekapcsolta a mobilját. Halk csengetést hallott. Üzenetet kapott. Lehallgatta; megkapta Bourne üzenetét
Anne-ről.
Keserű ízt érzett a szájában. Szóval végül is Anne volt a vakondok. A kurva! Hogy tehette? Soraya ököllel püfölte a
volánt. Átkozott pokolfajzat!
 Amikor eltette a telefont, fémnek ütődő fém csikorgását hallotta, félelmetes ütközést érzett, küszködve igyekezett
megakadályozni, hogy a Pontiac a szomszédos sávban jövő kamion elé csússzon.
- Hogy az a...!
Egy Lincoln Aviator, amely olyan nagynak és fenyegetőnek látszott, mint egy M1-es Abrams harckocsi, elkapta oldalról.
Most meg már előtte ment. Minden figyelmeztetés nélkül lelassított, ő meg bele hajtott. Az előtte lévő kocsi féklámpái nem
működtek vagy szándékosan kikapcsolták őket.
Kifarolt, kacsázott a sávok között, majd egy vonalba került az Aviatorral. Megpróbált bepillantani, hogy lássa, ki vezeti,
de az üvegek annyira le voltak sötétítve, hogy még a körvonalakat sem tudta kivenni.
Az Aviator feléje lódult, oldala nekicsapódott a Pontiac utas felőli ajtajának. Többször lenyomta az ablak gombjait, és
Soraya rájött, hogy azok beragadtak. Jobb lába helyett a ballal lépett a gázpedálra, s jobb lába sarkával belerúgott a
megrongált ajtóba. Az meg sem moccant, az is kinyithatatlanul behorpadt. A rátörő aggodalom ellenére visszaült az ülésébe.
Zakatolt a szíve, a pulzusa a fülében lüktetett.
Az Aviator most előreszökkent, imbolygott a forgalomban, ahogy ő is tette, majd eltűnt a szeme elől. Le kellett térnie a
sztrádáról. Elkezdte keresni a következő kijáratot jelző táblát. Még három kilométer. Erősen izzadva kikormányozta az autót
a jobb oldali sávba, hogy onnan a lehajtóra tudjon kanyarodni.
Ekkor tört rá balról az Aviator, erőteljesen belecsapódott, az ő oldalán is összegyűrte az ajtót. Láthatóan lemaradt a
forgalomban, hogy aztán hátulról ronthasson rá. Rácsapott az ablakemelő gombjára, megpróbálta elfordítani belülről az ajtó
gombját, de ezen az oldalon is beragadt az ablak és az ajtó is. Egyik sem nyílt. Lényegében csapdába esett, egy ro bogó
Pontiac foglya volt.
 Huszonhét

Bourne fölkapta hátizsákját az urna mögül, majd szaporán, csöndben elment a hammam oldala mellett, azt az utcát
kereste, amelyre Neszim intézményének hátsó ajtaja nyílott. Nehézség nélkül rátalált, és meg is látta a hammam hátsó ajtaján
kilépő férfit.
Tehát ő Muta ibn Aziz, aki elvezeti őt Fadihoz.
Menet közben kinyitotta a hátizsákját, előkereste a ragasztós dobozt s visszaragasztotta álszakállát. Sémi álarcát ismét
magára öltve követte Muta ibn Azizt a mellékutcából ki a Sultanahmet zajos nyüzsgésébe. Közel negyven percen át lépést
tartott prédájával, aki se meg nem állt, se körül nem nézett. Látszott, hogy tudja, merre tart. A kerület túlzsúfolt szívében a
szélrózsa minden irányába haladó gyalogosáradatban nem volt könnyű szemmel tartani. Másfelől a nyugta lan tömeg Bourne
kezére játszott, mert könnyen el tudta kerülni a feltűnést. Ha célpontja figyelte is volna a járművek ablaküvegét vagy a
kirakatok fényes felületét, sosem vette volna észre követőjét. Sultanahmetből átmentek Eminonuba.
Feltűnt a Sirkeci pályaudvar kupolás épülettömege. Muta ibn Aziz vonattal megy oda, ahol Fadi van? De nem, Bourne
látta, hogy lépteit szaporázva elmegy a főbejárat előtt, majd folytatja útját a tömegben.
Ő is, Bourne is kikerült egy nagy csoport turistát, akik félkörben álltak három mevlevi, kerengő dervis körül, akiknek
kibomlott, szétterült hosszú fehér ruhájuk, ahogy eksztatikus sémájukat rótták egy ősi muzulmán himnusz dallamára. Ahogy
pörögtek, a három mehlevitől sáfrány- és mirhaillatú verítékcseppek fröccsentek szét. Körülöttük mintha megelevenedett
volna a levegő a misztikus ismeretlentől, egy szemvillanásra egy másik világ csillant fel a szemek előtt, majd rögtön el is
illant.
Az állomással szemben volt az Adalar Iskelesi kikötő. Bourne egy kisebb csoport német turista mellett lézengett, s
közben figyelte, amint Muta ibn Aziz csak odaútra jegyet vásárol Büyükadába. Nyilván innen utazik el, gondolta Bourne,
valószínűleg egy kisebb hajón. De hová? Nem számított, mert Bourne elhatározta magában, hogy bármilyen közlekedési
eszközt válasszon is Muta ibn Aziz, ő is rajta lesz, ha így eljuthat Fadihoz.

Sorayának kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy hogyan jusson ki az összetört Pontiacból. A gondok lis táját a szorosan
nyomában lévő Aviator vezette. A következő kijáratot jelző tábla elsuhant a szeme előtt, ő pedig felkészült. Látta a kétsávos
lehajtót, s a bal oldalit választotta. Az Aviator félautónyival mögötte volt. Mindkét sávban autók haladtak előtte, de a
visszapillantó tükörbe vetett gyors pillantás meggyőzte, hogy a kihajtó forgalmában megnyílt az a rés, amelyikre várt. Most
már csak imádkoznia kellett, hogy a Pontiac sebességváltója ne essen szét az igénybevételtől.
Oldalra tekerte a volánt. A Pontiac átkanyarodott a lehajtó jobb oldali sávjába. Mielőtt az Aviator vezető je reagálhatott
volna, Soraya hátramenetbe kapcsolta a kocsit s rálépett a gázpedálra.
Elviharzott az Aviator mellett, amely még csak most sorolt át az ő sávjába. Az autó hátsó része elta lálta Soraya
fényszóróját. A nő gyorsított, visszafelé haladt a kijárón. Dudálás, kiáltozás összevissza lármá ja harsant, csikorogtak a
kerekek, ahogy a mögötte lévő autók kitértek az útjából.
Az Aviator kitartó dudálás közepette megfordult és a nyomába eredt. A lehajtó teteje közelében egy szürke Toyota
vezetője pánikba esett, összeütközött a mögötte jövővel. A kocsi elejéről króm- és műanyagdarabok repültek le, s úgy
kipördült, hogy eltorlaszolta az Aviator útját.
Soraya kitolatott a sztráda leállósávján, majd előremenetbe kapcsolt, s elindult Washington belvárosa felé.

- Könnyen odébb tolhatom az útból a Toyotát - mondta az Aviator sofőrje.

- Ne bajlódj vele - felelte a hátsó ülésen ülő férfi. - Hadd menjen!
Bár a szaúdi nagykövetségen szolgáló diplomaták voltak, Karim washingtoni alvó sejtjéhez tartoztak. Amikor az Aviator
elérte a város utcáit, a hátul ülő férfi bekapcsolta GPS-készülékét. Rögtön megjelent a washingtoni belváros térképe,
amelyen egy fénylő pont mozgott. Mobiltelefonján beütött egy számot.
- A célpont kicsúszott a hurokból - jelentette. - Azt a Pontiacot vezeti, amelyikbe elektronikus nyomkövetőt szereltünk.
Felétek tart. A sebességből ítélve fél percen belül a ti magasságotokban lesz.
Türelmesen várt, amíg a fekete Fordot vezető férfi megszólalt. - Megvan. Úgy fest, északkeletnek tart.
- Kövesd! - utasította a hátsó ülésen ülő férfi. -Tudod, mi a teendőd.

A Büyükada szigetére tartó hajóút alatt Bourne egy kínai turistacsaláddal maradt. Beszédbe elegyedett velük. Mandarin
nyelvjárásban szólt hozzájuk, tréfálkozott a gyerekekkel, megmutatta a jelentősebb épületeket, ahogy maguk mögött hagyták
Isztambult és felidézte a város mesés történelmét. De közben mindvégig rajta tartotta a szemét Muta ibn Azizon.
Fadi embere egymagában álldogált, a korlátra könyökölt, azt a földdarabot nézte, amely felé a hajó juk tartott. Nem
mozdult, körül sem nézett.
Amikor mégis megfordult és bement a hajó belsejébe, Bourne elnézést kért a kínai családtól és utánament. Látta, ahogy a
küldönc a fedélzeti kávézóban teát rendel. Bourne is besétált, s elmélyülten válogatott a pol con lévő képeslapok és térképek
között. Kiválasztotta Büyükada és környéke térképét, és sikerült éppen Muta ibn Aziz előtt a pénztárhoz érnie. Arabul szólt a
pénztároshoz. A bajuszos férfi, akinek nyakában egy láncon aranykereszt lógott, megrázta a fejét és törökül válaszolt. Bourne
kézzel jelezte, hogy nem érti.
Muta ibn Aziz odahajolt s megszólalt. - Bocsáss meg, barátom, de a mocskos hitetlen fizetséget kér.
 Bourne odanyújtott egy marék fémpénzt. Muta ibn Aziz kiválogatta a megfelelő aprót s odaadta a pénz tárosnak. Bourne
megvárta, amíg Fadi embere is kifizeti a teáját. - Köszönöm, barátom. Sajnos a török nekem disznóröfögésnek hangzik.
Muta ibn Aziz fölnevetett. - Találó kifejezés. - Legyintett, majd együtt kisétáltak a fedélzetre.
Bourne követte a küldöncöt a korlát melletti helyére. Tűzött a nap, ellensúlyozta a Márvány-tenger felől fújó szél
hűvösséget. Gomolyfelhők pehelyszerű bodrai pettyezték a mélykék téli égboltot.
- A keresztények a világ disznói - mondta Muta ibn Aziz.
- A zsidók pedig a világ majmai - felelte Bourne.
- Béke legyen veled, barátom. Látom, ugyanazokat a tankönyveket olvasgattuk.
- A dzsihád Isten akaratából az iszlám csúcspontja - jegyezte meg Bourne. - Nem kellett nekem ennek
megmagyarázásához tanítómester. Úgy érzem, úgy születtem, hogy ezt már tudtam.
- Te is vahabita13 vagy, mint én. - Muta ibn Aziz hosszú oldalpillantást vetett rá. - Ahogyan a múltban sikeresek voltunk a
muszlimokkal összefogva, s kiűztük a keresztes vitézeket Palesztinából, úgy kerülünk ki győzedelmesen napjainknak az
országunkat elfoglaló keresztes vitézeivel szemben is.
Bourne bólintott. - Egyformán gondolkozunk, testvér.
Muta ibn Aziz belekortyolt teájába. - Az igaz hit cselekvésre is késztet, testvér? Vagy mindez csak a kávé- és teaházak
filozófiája?
- Sarm el-Sejknél és Gázában hitetlenek vérét ontottam.
- Az egyéni erőfeszítések tapsot érdemelnek - mormogta Muta ibn Aziz -, de minél nagyobb a szervezet, annál több kárt
tudunk okozni ellenségeinknek.
- Pontosan. - Itt az idő, hogy csalit tegyek a horogra, gondolta Bourne. - Újra meg újra arra gondolok, hogy
csatlakozzam a Dujjához, de mindig megállított ugyanaz a megfontolás.
A papírcsésze félúton megállt Muta ibn Aziz szája előtt. - És mi lenne az?
Lassan, lassan, figyelmeztette önmagát Bourne. - Nem tudom, elmondhatom-e, testvér. Végül is csak most ismerkedtünk
meg. A szándékaid...
- Ugyanolyanok, mint a tieid - vágta rá hirtelen támadt sietséggel Muta ibn Aziz. - Erről biztosítalak.
Bourne, határozatlannak mutatva magát, még kivárt.
- Testvér, igaz-e, hogy egy filozófiáról beszéltünk? Igaz-e, hogy egy világszemléletet osztunk a jövőt illetően?
- Valóban így van. - Bourne lebiggyesztette az ajkát. - Rendben, testvér. De intelek, hogy ha igaz talanok voltak a
szándékaid, és ha rajtakaplak, esküszöm, a megfelelő büntetést mérem rád.
- La ilaha il-allah. Minden kimondott szavam igaz.
Bourne felelt: - A Dujja vezetőjével együtt jártam iskolába Londonban.
- Én nem tudom, hol...
- Kérlek, nincs szándékomban Fadi valódi nevét említeni. De az, hogy én magam tudom, olyan tudás sal vértez fel a
családról, amely másoknak nincs birtokában.
Muta ibn Aziz korábban színlelt kíváncsisága most valódi lett. - Miért rettent ez vissza attól, hogy egyesülj a Dujjával?
- Hát, tudod, az apjáról van szó. Vagyis pontosabban az apja második feleségéről. Angol. Ami még rosszabb, keresztény.
- Bourne a fejét csóválta, indulatos arckifejezése csak nyomatékosította szavait. - Egy igaz muszlimnak tilalmas olyanhoz hű
barátként közeledni, aki nem hisz Allahban és az Ő Prófétájában. Ez az ember mégis hitetlent vett feleségül, a párjául
fogadta. Fadi ennek gyümölcse. Mondd meg, testvér, hogyan követhetném épp őt? Hogyan hihetném el egyetlen szavát is,
amikor benne az ördög áll lesben?
Muta ibn Aziz meg volt döbbenve. - Fadi nagyon sokat tett az ügyünkért.
- Ezt nehéz volna tagadni - ismerte el Bourne. - Én mégis azt mondom, a vér szavát nem lehet figyelmen kívül hagyni,
sem megtagadni. Fadi egy olyan, őserdei otthonából kiszakított tigris, amit új környezetbe helyeztek, s amit nevelő családja
szeretettel háziasított. De csak idő kérdése, hogy a tigris régi önmaga legyen, hogy örökbe fogadói ellen forduljon és
elpusztítsa őket. - Ismét megrázta a fejét, nagyon szomorúan. - Értelmetlen a tigris természetének megváltoztatásával
próbálkozni, testvér. Efelől nincs kétség.
Muta ibn Aziz elfordította a fejét, mogorván nézte a nyílt tengert, amelyből Büyükada sziluettje úgy emelkedett ki, mint
Atlantisz vagy egy rég elfeledett kalifa szigete, beledermedve az időbe. Szeretett volna mondani valamit, amivel cáfolná a
másik állítását, de valahogy nem érzett rá magában elég erőt. Kétszeresen nyomasztó, gondolta, hogy az igazság ennek az
embernek a szájából jön.

Soraya gondolatai kavarogtak, s nemcsak a Lincoln Aviator előli erőszakos menekülése, hanem Anne Held árulása miatt is.
Megfagyott ereiben a vér. Istenem, az évek során mi mindent mondott el neki ő és min denki más? Mennyi titkot adtak így ki
a Dujjának?
Oda sem figyelve vezette gördülő koporsóját. A nappal színei túltelítettek voltak, furcsa lüktetéssel vibráltak, amitől az
elhaladó autók, az utcák, az épületek, még a fejük felett tovasuhanó felhők is fenyegetőnek, baljóslatúnak látszottak. Egész
lénye a borzalmas igazság rettenetének csapdájában vergődött.
Feje sajgott az ítéletnapi lehetőségektől, teste remegett az adrenalin-túltermelés utóhatásától.
Szüksége volt egy kis pihenésre, hogy összeszedje magát, hogy kitalálja, mi legyen a következő lépése. Szüksége volt itt,
a fővárosban egy szövetségesre. Azonnal a barátnője, Kim Lovett jutott az eszébe, de csaknem ugyanolyan gyorsan el is
vetette az ötletet. Egyfelől nagyon bizonytalan volt a helyzete, túl veszé lyes lett volna bevonni Kimet. Másfelől a CIA-n
belül, elsősorban Anne, tudtak erről a barátságról.

13
A vahabiták szektája a XVIII. században alakult; elveti azokat a babonákat, szokásokat, amelyek az évszázadok
során rárakódtak Mohamed próféta eredeti hittételeire. A Koránhoz való visszatérést hirdeti.
 Olyan valakire volt szüksége, aki ismeretlen a CIA számára. Telefonján beütötte Deron számát. Remélte, hogy már
visszajött az apjától, Floridából, de a szíve nagyot ugrott, amikor meghallotta a rögzített hangüzenetet.
Akkor most merre?, kérdezte önmagát kétségbeesetten. Nyugodt kikötőre volt szüksége, még pedig azonnal, ahova
behúzódhat a közelgő vihar elől. Aztán, még mielőtt pánikba esett volna, eszébe jutott Tyrone. Csak egy tinédzser, persze, de
Deron eléggé megbízott benne, hogy őrző-védőként foglalkoztassa. És Tyrone volt az, aki szólt neki, hogy követték Deron
házához. De még ha Tyrone esetleg beleegyezik is, hogy segítsen neki, s ő pedig megkockáztatja, hogy bízzon benne, hogy a
csudában lépjen vele kapcsolatba?
Aztán eszébe jutott, hogy azt mondta a fiú, egy építkezési területen szokott lógni. Merre is? Gyötörte az agyát.
- A Florida Avenue-n kurva sok felhőkarcolót húznak föl. Amikor lehetőségem van rá, elmegyek oda megnézni, hogyan
épülnek. Veszi az adást?
Első alkalommal fordult elő, hogy tényleg megnézte, hol is jár. Az északkeleti környéken, pontosan ott, ahol lennie
kellett.

Büyükada volt a legnagyobb a Herceg-szigetek közül. A szigetcsoport onnan kapta a nevét, hogy az ősi idők ben a bizánci
császárok azokat a hercegeket, akik csalódást okoztak nekik vagy megbántották őket, ide, az isztambuli partok mentén
húzódó szigetek valamelyikére száműzték. Három hónapig Büyükada volt Lev Trockij otthona is, aki itt írta Az orosz
forradalom története című művét.
Visszataszító múltja miatt a szigetcsoport éveken át lakatlan maradt, mintegy mementójaként az Otto-mán Birodalom
véres történelme számtalan vesztő-helyének. Manapság azonban Büyükada buján zöldellő üdülőhelye volt a gazdagoknak,
virágok tarkították, fasorok vetettek rá árnyékot, bizánci stílusban épült, barokkosán díszes villák sorakoztak rajta.
Bourne és Muta ibn Aziz együtt sétált le a hajóról. A kikötőben összeölelkeztek, Allah kegyeibe és oltalmába ajánlva
egymást.
- La ilaha il-allah - búcsúzott Bourne.
Várt, figyelte, merre megy Fadi küldönce, majd kinyitotta a sziget térképét. Fejét kicsit elfordította, hogy a szeme
sarkából láthassa a célszemélyt, aki kerékpárt bérelt. Mivel a szigeten nem engedélyezték az autóforgalmat, közlekedni
három módon lehetett: kerékpáron, lovaskocsin, illetve gyalog. A sziget azonban elég nagy volt ahhoz, hogy bárki is gyalog
akarjon útnak indulni.
Most, hogy Bourne tudta, melyik módot választotta Muta ibn Aziz, figyelmét ismét a térképre fordította. Tudta, hogy a
küldönc este nyolckor indul el innen, de a pontos hely és az eszköz még rejtély volt előtte.
Belépett a biciklikölcsönzőbe, kiválasztott egy modellt, amelynek az elején kis kosár volt. Nem lesz olyan gyors, mint a
Muta ibn Aziz által választott, de szüksége volt a kosárra, hogy abba tegye a hátizsákot. Előre fizetett a tulajdonosnak, majd
elindult abba az irányba, amerre a küldönc ment, felfelé kerekezett, a sziget belseje felé.
Amikor már nem látszott a kikötő, félrehúzódott egy pálmafa árnyékába, hátizsákjában kotorászott a jeladó készülék
után, amely összekapcsolódott a NET-tel, a nano-elektronikus jeladóval, amelyet egykor Soraya tapasztott rá, hogy nyomon
kövesse a mozgását. Most ő helyezte rá Muta ibn Azizra a NET-et, amikor a kikötőben összeölelkeztek. Egy ilyen, autók
nélküli helyen képtelenség volna észrevétlenül követni.
Bekapcsolta a készüléket, bejelölte a saját helyét, s a képernyőn megjelent a villogó pont, amely az ő pozícióját mutatta.
Lenyomott egy másik gombot, s elég hamar észrevette a jelzést. Visszaült a kerékpárra, elindult, és nem törődve az oldalába
hasító fájdalommal, gyorsan felkerekezett a meredek úton.

Soraya a hatalmas építési területnek a Kilencedik utca és a Florida Avenue által határolt déli pereme mentén gurult. Jól
haladt az az építékezés, amely magasba szökő acél- és üvegtöméssel pótolta a környék szuvas házfogait. A két torony
acélváza csaknem elkészült. A terepet hatalmas daruk népesítették be, amelyek acélrudakat lóbáltak a magasban, mintha csak
nyalókák nyelei volnának. Buldózerek toltak törmelékkupacokat, teherautóról rakodtak le egy sor irodakonténer mellett,
amelyekhez maroknyi elektromos kábel vezetett.
Soraya lassan hajtott a ronccsal a terület szélén. Tyrone-t kereste. Eszébe jutott, hogy ez a fiú kedvenc helye. Mindennap
eljött ide, amint mesélte.
A Pontiac motorja úgy zihált, mint egy bangkoki asztmás beteg, majd ismét normálisan működött. Az utóbbi tíz percben
a motorból hallatszó zajok egyre hangosabbá és gyakoribbá váltak. Soraya fohászkodott, hogy meg ne adja magát, mielőtt
megtalálja Tyrone-t.
Végigment a terület déli szélén, aztán északnak, a Florida Avenue felé fordult. Olyan lehetséges megfigyelőhelyeket
keresett, ahol Tyrone az árnyékba húzódva elrejtőzhet, hogy ne lássa meg a területen dolgozó több száz munkás egyike se.
Talált egypár ilyet, de ezen a reggeli órán senki sem volt az árnyékban. Tyrone sehol.
A Florida Avenue ötszáz méterre volt előtte, amikor hangos csörömpölést hallott. A sérült Pontiac megremegett,
szánalmasan rázkódott. Nem üvöltve, hanem vinnyogva múlt ki. A motor beadta a kulcsot. Soraya szitkozódott, keze élével
püfölte a műszerfalat, mintha az autó egy tévékészülék volna, amelyen helyre kell állítani a vételt.
Aztán kicsatolta a biztonsági övét, felhúzta a térdét, s két lábbal egyszerre belerúgott az oldalsó ablakba. Biztonsági
üvegből készült, persze, nehéz bezúzni. Felhúzta a lábát, ismét rúgott. Cipőtalpa eredménytelenül csapódott az üvegnek.
Elkövette azt a hibát, hogy kilesett a műszerfal fölött. A Ford már olyan közel járt, hogy látta a benne ülő két férfit.
Nagyon halkan visszacsúszott, s folytatta a munkát. Két további rúgás, és az üveg megrepedt. De a darabjai a helyükön
maradtak a biztonsági műanyag fólia miatt.
Az ablak hirtelen nagy dörejjel berobbant. A széttört üveg apró szilánkokban potyogott rá. Valaki kívülről betörte az
ablakot. Aztán a fekete Ford egyik utasa benyúlt az autóba. Rávetette magát a férfira, de abban a pillanatban, hogy elkapta a
karját, a másik megcsapatta egy viperával.
A teste elernyedt. A két férfi együttes erővel durván kirángatta a Pontiacból. Fejének iszonyatos zúgása ellenére arab
hadarást hallott. Kirobbanó nevetést. Kezük mindenütt végigtapogatta tehetetlen testét.
Aztán egyikük fegyvert szorított a fejéhez.
 Huszonnyolc

Martin Lindros a Dujja Miran Sah-i létesítményében, föld alatti, ablaktalan zárkájában állva végigfuttatta kezét a
falakon. Amióta idehozták, olyan sokszor megtette ezt, hogy már érezni vélte a durva betont behálózó, a szerkezetet
megerősítő betonvasakat.
Egy oldal pontosan tizenöt lépés hosszú, minden oldal egyforma, az egyhangúságot az egyik oldalon a falhoz erősített
priccs töri meg, vele szemben pedig a rozsdamentes acélból készült mosdó és a toalett. Fel-alá járkált, mint egy, a
bezártságba csendben beleőrülő, ketrecbe zárt állat. A mennyezetbe három, liláskékes fényt adó neoncső volt bemélyesztve.
Nem védte őket drótháló, mert túl magasan voltak, hogy elérhesse, bármilyen magasra ugrott is, így naponta tizenhat órán át
világítottak könyörtelenül.
És még ha le is kapcsolták őket, amikor lefeküdt aludni, megvolt az a hátborzongató szokásuk, hogy éppen akkor,
amikor már álomba merült volna, kattogni kezdtek, amitől álmatlanul hánykolódott, mint egy horogra akadt hal. Lindros
hamar arra a következtetésre jutott, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartják. Kis nyomozómunka után a mennyezeten két
lámpatest között felfedezett egy parányi lyukat, amelyen egy száloptikás szem figyelte egy isten szenvedélymentességével.
Ez megerősítette számára, nem mintha szükséges lett volna, hogy a terrorista hálózat központjában van.
Nehezére esett nem azt hinni, hogy Fadi maga tartja szemmel, vagy ha nem, akkor időnként végignézi a cellában róla
készült videofelvételeket. Milyen kárörvendően mosolyoghat a terrorista fel-alá járkálni látva
Lindrost. Vajon várva várja a pillanatot, amikor Lind-rosból, az emberi lényből állat válik? Lindros biztosra vette ezt, s a
gondolattól ökölbe szorult a keze.
Nagy csattanással kivágódott zárkájának ajtaja, belépett rajta Fadi, a haragtól elsötétült arccal. Egy szó nélkül
Lindroshoz ment, és erőteljes ütéssel oldalról fejbe vágta. Lindros a betonpadlóra zuhant, a döbbe nettől émelyegni kezdett.
Fadi belerúgott.
- Bourne halott. Hallasz engem, Lindros? Halott! - Ijesztő ingerültség volt Fadi hangjában, amely kicsit reszketett is
annak jeleként, hogy érzelmi szakadék felé közeledik. - Megtörtént az elképzelhetetlen. Megfosztottak attól a bosszútól,
amelyet olyan aprólékosan kiterveltem. Mindent meghiúsított az előre láthatatlan.
Lindros összeszedte magát, feltámaszkodott a könyökére. - A jövő előre láthatatlan - mondta. - Ismeretlen.
Fadi leguggolt, arca majdnem Lindroséhoz ért. - Hitetlen. Allah tudja a jövőt; megmutatja az igazhitűeknek.
- Fadi, sajnállak. Még akkor sem látod az igazságot, amikor belebámul a képedbe.
Fadi a dühtől eltorzult arccal megragadta, keze a nyakára kulcsolódott, Lindros alig kapott levegőt.
- Nem tudom puszta kézzel megölni Jason Bourne-t, de te itt vagy. Helyette téged öllek meg. - Szeme haragosan
kidülledt, halálos szorítással fogta Lindros nyakát. Lindros rúgkapált, dobálta magát, de sem ereje, sem lendülete nem volt
hozzá, hogy lerázza magáról Fadit vagy lefejtse a kezét.
Kezdte elveszíteni az eszméletét, ép szeme forgott gödrében, amikor a zárka nyitott ajtajában felbukkant Abbud ibn Aziz.
-Fadi...
- Tűnj el innen! - kiáltotta Fadi. - Hagyj magamra! Abbud ibn Aziz azonban belépett a zárkába. - Fadi, Veintropról van
szó.
Fadi szeméből csak a fehérje látszott. A Sivatagi Szél - a gyilkos harag - szállta meg.
- Fadi - hajtogatta Abbud. - Most jönnöd kell.
Fadi elengedte Lindros nyakát, felkelt, a helyetteséhez fordult. - Miért? Miért épp most kell mennem? Mondjad már,
vagy téged is megöllek!
- Veintrop elkészült.
- Minden biztonsági intézkedés megtörtént?
- Igen - felelte Abbud. - A nukleáris eszköz bevetésre kész.

Tyrone egy negyedfontos burgert csócsált, miközben botcsinálta mérnökként szemmel tartotta a nagy betonelemet, amikor
megtámadták a súlyosan megrongált Pontiacot. Két, fényes öltönyt viselő férfi sietett elő a fekete Fordból, amely orral
nekiment a Pontiacnak. Beszéltek egymással, de az építkezés zaja miatt nem tudta kivenni szavaikat. Felkelt egy ládáról,
hevenyészett padjáról, és elindult feléjük. Egyiküknél fegyver volt, nem pisztoly, nem is kés, Tyrone látta, hogy egy sokkoló.
Majd amikor az egyik férfi betörte a sofőr felőli ablakot a Pontiacon, Tyrone megismerte, hogy az egyik őr az, akit az
M&N Karosszéria előtt látott. Ezek azok, akik betörtek az ő területére.
Félrehajította burgerét, a Pontiac felé igyekezett, amely úgy festett, mintha egy hatalmas kamionszörny akarta volna
agyonlapítani. A biztonsági üveget betörve az egyik férfi benyúlt az üregen. Aztán a másik a sokkolóval a kezében nyúlt be a
nyíláson, fegyverét használta a bent ülővel szemben. Egy pillanat múlva a két ember együtt kezdte kirángatni a
mozgásképtelenné tett sofőrt.
Tyrone elég közel járt már, így meglátta, hogy egy nő az áldozat. Azok durván lábra rángatták, úgy fordították, hogy a fiú
meglátta az arcát. Hideg veríték öntötte el. Miss Kísértet! Zakatoló aggyal rohanni kezdett.
Az építkezés állandó lármája miatt a férfiak mindaddig nem vették észre, amíg már majdnem odaért hozzájuk. Egyikük
elvette a pisztolyát Miss K fejétől, s célba vette Tyrone-t. A fiú, levegőbe emelt kézzel, hirtelen megtorpant előttük.
Igyekezett nem nézni Miss K-ra. A nő feje a mellére hanyatlott; a lába mintha gumiból lett volna. Alaposan helyben hagyták.
- Tűnj innen a picsába! - mondta a pisztolyos ember. - Fordulj meg, és menj innen!
Tyrone megrettent arckifejezést öltött. - Igenis, uram - mondta jámboran.
 Ahogy kezdett megfordulni, oldalra eresztette a kezét. Rugós kése belesiklott a jobb kezébe; egy kat tintással kinyitotta, s
amikor visszapördült, a pengét markolatig beledöfte a férfi bordái közé, ahogy a saját területek védelmezéséért vívott utcai
harcok során tanulta.
A férfi elejtette a pisztolyát. Szeme fennakadt, térde megroggyant. A másik férfi a sokkoló után tapogatózott, de oda
kellett figyelnie Miss K-ra. Hátralökte a nőt az összetört Pontiac oldalának, de Tyrone ökle éppen akkor zúzta szét orrában a
porcot. Vér fröccsent, elvakította. Tyrone térdével ágyékon rúgta, majd a férfi fejét belecsapta a Pontiac oldalsó tükrébe.
Ahogy a férfi a földre zuhant, Tyrone iszonyatosan oldalba rúgta, eltörte több bordáját. Lehajolt, s felvette rugós kését.
Aztán Miss K-t felkapta a vállára, odavitte a veszteglő Fordhoz, s óvatosan a hátsó ülésre fektette. Ahogy becsusszant a
volán mögé, még egyszer ellenőrizte az építkezést. A Pontiac szerencsére eltakarta a kilátást a munkások elől. Semmit sem
láttak a történtekből.
Kiköpött az oldalsó ablakon a földön fekvő férfiak felé. Elhajtott, de ügyelt rá, hogy ne lépje túl a meg engedett
sebességet. A legkevésbé sem volt szüksége rá, hogy egy rendőr félreállítsa közlekedési szabálysértésért.

Az emelkedőn felfelé tekerve Bourne egymás után hagyta el a tizenkilencedik században görög és ör mény bankárok által
fából építtetett villákat. Manapság Isztambul milliárdosai a tulajdonosok, akik ottomán őseikhez hasonlóan az egész világgal
üzletelnek.
Felfelé kaptatva Muta ibn Aziz nyomában, Bourne Fadi öccsére, Karimra gondolt, aki átoperáltatta magát, aki magára
öltötte Martin Lindros személyazonosságát. Szinte ő az utolsó személy, akiről bárki azt feltételezné, hogy közvetlen köze
van a Dujja tervéhez. Végül is ő volt a családnak az a sarja, aki átvette az Integrated Verticai Technologies irányítá sát,
amikor az apjukat mozgásképtelenné tette Bourne. Ő volt a törvényes fivér, az üzletember, hasonló azok hoz az
üzletemberekhez, akik ezeket a modern kori palotákat építtették.
És most Bourne első ízben értette meg annak a megszállottságnak a mélységét, amellyel a két fivér meg akarta bosszulni
húguk halálát. Sarah volt a család fényesen ragyogó csillaga, Hamid ibn Asef al-Vahhib évszázadokra, az arábiai sivatag
végtelenségéig, magának az időnek a kezdetéig visszanyúló becsületének letéteményese. Becsületük beágyazódott a Sínai-
félsziget, Palesztina háromezer éves történetébe. Az ősök a sivatagból jöttek, miután egyik vereséget a másik után kellett
elszenvedniük. A szégyenletes meghátrálás emlékét is el kellett törölniük, mielőtt visszaszerezték ellenségeiktől az arábiai
félszigetet. Pátriárkájuk, Muhammad ibn Abd-al-Vahhab egyike volt a legnagyobb muzulmán reformistáknak. Az 1700-as
évek közepén erőit egyesítette Muhammad ibn Szaúd erőivel, s új politikai entitást hoztak létre. Százötven évvel később a
két család meghódította Rijádot, s megszületett a modern Szaúd-Arábia.
Bár egy nyugati számára nehéz volt megérteni, Sarah ibn Asef mindezek megtestesítője volt. Termé szetes, hogy fivérei
készek voltak eget-földet megmozgatni, hogy megöljék gyilkosát. Ez volt az oka, hogy annyi időt fordítottak Bourne
végleges elpusztításának kitervelésére, hogy előbb az eszét, majd a testét pusztítsák el. Mert nem érik be csupán annyival,
hogy felkutassák és golyót eresszenek a tarkójába. Nem, a terv az volt, hogy megtörik, majd Fadi csupasz kézzel megöli.
Kevesebbel nem érnék be.
Bourne tudta, hogy halálának híre az őrületbe kergeti a két fivért. Ebben az állapotukban nagyobb az esélye, hogy hibát
követnek el. Ez pedig az ő kezére játszik.
Meg kellett mondania Sorayának, ki az a férfi, aki Martin Lindrosnak adja ki magát. Elővette mobiltele fonját, beütötte az
ország és a város kódját, majd a telefonszámot. Tárcsázás közben eszébe jutott, hogy nem hallott a nő felől. Az órájára
pillantott. Ha nem késett túl sokat, mostanra már leszállt a repülőgépe Washingtonban.
A nő ezúttal sem vette fel a telefont, s Bourne már aggódni kezdett. Biztonsági megfontolásokból nem hagyhatott újabb
üzenetet. Végül is ő már halott. Azért imádkozott, hogy Soraya ne essen az ellenség fogságába. De ha megtörténik a
legrosszabb, neki meg kell védenie magát Karimtól, aki kétségtelenül ellenőrizni fogja Soraya mobilján a kimenő és bejövő
hívásokat. Eszébe véste, hogy egy óra múlva újból próbálkozzon. Akkor éppen hét óra lesz. Muta ibn Aziz egy órával később
indul Büyükadából oda, ahol Fadi tartózkodik.
„Megkezdődött a végjáték", mondta Hatunnak a küldönc. Bourne érezte, hogy gerincén borzongás fut végig. Olyan
kevés ideje maradt, hogy megtalálja Fadit, hogy megállítsa, mielőtt felrobbantja a nukleáris eszközt.
A hajón vásárolt térkép szerint a sziget egy völgy által elválasztott két hegyből áll. Most a délire, Yule Tepére kerekezett
föl, amelynek a tetején a tizenkettedik századi Szent György kolostor állt. Ahogy feljebb ért, az út ösvénnyé szűkült. A
pálmafák a sűrűn nőtt, árnyas fenyőknek adták át a helyüket. A villák is eltűntek.
A kolostorban több kápolna is volt, körülöttük számos melléképület. A Muta ibn Aziz helyzetét jelző villogó fény pár
percig egy helyben maradt. Az út túlságosan kövessé és egyenetlenné vált, kerékpárral nem lehetett továbbmenni. Bourne
kivette a kosárból a hátizsákot, és gyalog folytatta az útját.
Nem látott sem turistákat, sem kolostori személyzetet, senkit. De végül is már későre járt, leszállt a sötétség. Megkerülte
magát a romos főépületet, s továbbment felfelé a hegyoldalon. A jeladó szerint Muta ibn Aziz a pontosan előtte lévő kis
épületben volt. Az ablakokon át lámpafény világított.
Ahogy közeledett, megmozdult a villogó fény. Egy magas fenyő menedékébe húzódva nézte, amint Fadi küldönce, egy
régimódi olajlámpással a kezében, kijön az épületből, s elindul két hatalmas kőtömb között a fenyőerdő sűrűjébe.
Bourne gyorsan felmérte a környéket, meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli az épületet. Besurrant a viharvert
faajtón a hűvös helyiségbe. A sötétben olajlámpások égtek. Térképe szerint az épület egykoron az elmebeteg bűnözők
otthona volt. A helyiség csaknem teljesen csupasz volt, láthatóan nem használták mostanában. Ugyanakkor szemmel látha-
tóak voltak rettenetes múltjának bizonyítékai. A kőpadlóban vaskarikák voltak, amelyeket feltehetően arra használtak, hogy
az ott lakókat lekötözzék, ha erőszakossá váltak. A bal oldali, nyitva hagyott ajtó egy kis szobába vezetett, amely néhány
szerszámot leszámítva üresen állt.
Visszatért a nagyobbik szobába. Egy sor északra, az erdő felé néző ablakkal szemben sötét fából készült, hosszú
ebédlőasztal állt. Az asztalon egy olajlámpás nagy, ovális fénykörében egy nagyobb papír feküdt szétterítve. Bourne odament
és látta, hogy egy térkép az, bejelölve rajta a repülési útvonal. Lenyűgözve vizsgálgatta. A légi út délkelet felé vezetett,
csaknem végig Törökország mentén, Örményország és Azerbajdzsán legdélibb pontján, a Kaszpi-tengeren át, majd
keresztülszelve Irán egy részét, átlósan átvágva Afganisztánon, leszállással a határ túloldalán a terroristáktól hemzsegő
Pakisztán hegyvidéki körzetében.
Tehát Muta ibn Aziz nem hajóval készült elhagyni Büyükadát. Olyan magánrepülővel, amelynek áthaladási engedélye
van Irán légterén, és elegendő üzemanyaggal töltötték fel, hogy tankolás nélkül megtegye a harmincötezer kilométeres utat.
Bourne az ablakon át kinézett a sűrű fenyőerdőre, amely Muta ibn Azizt elnyelte. Azon tűnődött, hol lehet a környéken
egy sugárhajtású repülőgép leszállásához elégséges hely, amikor hangot hallott. Készült megfordulni, amikor fájdalom
hasított a tarkójába. Érezte, hogy zuhan. Aztán minden elsötétült.

Huszonkilenc

Anne még sosem látta Dzsamilt ilyen mérgesnek. A CIA igazgatójára haragudott. Őrá is haragudott. Nem ütötte meg,
nem kiabált vele. Valami sokkal rosszabbat tett: semmibe vette.
Amikor bement dolgozni, olyan kétségbeesett szomorúság öntötte el, amiről azt hitte, nem is képes már ilyet érezni. Van
valami önpusztító a szeretői létben, valami, amihez hozzá kell az embernek szoknia, mint egy elhaló fog tompa fájdalmához.
Meg kell tanulni a szerető nélkül lenni születésnapokon, Valentinnapkor, karácsonykor, a megismerkedés, az első együtt
töltött éjszaka évfordulóján, vagy amikor az első közös reggeli emléke ötlik fel, amikor gyerekekre jellemző, leplezetlen
étvággyal habzsoltak. Mindezeket a sors megtagadja egy szeretőtől.
Anne eleinte elviselhetetlennek találta ezt a különös egyedüllétet. Próbálta telefonon felhívni Dzsamilt, amikor nem
lehetett vele azokon a nappalokon - és éjszakákon! - amikor a leginkább vágyott rá. Aztán a férfi tapintatosan, de nagyon
határozottan elmagyarázta neki, hogy ezt nem szabad. Amikor nincsenek együtt, a létezéséről is meg kell feledkeznie. Hogy
tudnám ezt megtenni?, siránkozott gondolatban Anne, de közben beleegyezően mosolygott, bólogatott. Tudta jól,
létfontosságú, hogy a férfi azt gondolja, megértette, elfogadta. Ösztönei figyelmeztették, hogy ellenkező esetben Dzsamil
elfordul tőle. És ő abba biztosan belepusztulna.
Tehát színlelt a férfi előtt, saját túlélése érdekében. És fokozatosan megtanult beletörődni. De Dzsamil létezéséről persze
nem feledkezett meg. Az képtelenség lett volna. De kezdte a férfival töltött időt úgy szemlélni, mintha olyan filmet látna,
amelyet időről időre elmegy megnézni, s noha minden filmkockájára emlékszik, újra és újra a megnézésére vágyik. Mert
valahol a lelke mélyén, ahová csak ritkán mert belenézni, tudta, hogy élete a férfi nélkül csupán félig élt élet.
És most, amiért hagyta, hogy Soraya elmeneküljön, a férfi szóba sem áll vele. Az Öreggel való megbeszélésekre menet
és onnan távozóban csak elmegy az íróasztala előtt, mintha ő nem is létezne, rá sem hederít felduzzadt jobb arcára, ahová
Soraya a könyökével odaütött. Megtörtént a legrosszabb, az, amitől attól fogva rettegett, hogy mélyen, őrülten,
visszavonhatatlanul beleszeretett a férfiba. Kudarcot vallott előtte.
Azon tűnődött, vajon a férfinak sikerült-e megszereznie a Halliday védelmi miniszterrel kapcsolatos dolgokat. Egy
pillanatig holtbiztosra vette, hogy igen, de aztán az Öreg azt kérte, Luther LaValle-lal, a Pentagon hírszerzési cárjával
beszéljen meg találkozót, ne pedig Halliday miniszterrel. Miben mesterkedik?
Sötétben tapogatózott Soraya sorsát illetően is. Fogságba esett? Megölték? Nem tudta, mert Dzsamil kirekesztette őt az
ügyből. Nem élvezte a bizalmát. Nem bújhat többé a férfi testéhez, amely olyan forró, mint a sivatagi szél. A szíve mélyén
gyanította, hogy Soraya még él. Ha Dzsamil emberei elfogták volna, akkor a férfi bizonyára megbocsátotta volna neki, hogy
futni hagyta. Izgatott lett. Amit Soraya tud, nyaktilóként fenyegette. Az egész élete hazugságként lepleződne le. Elítélnék
hazaárulásért.
Agya egy része tovább vezényelte a mindennapi rutinnal járó mozdulatokat. Meghallgatta az Öreget, amikor behívta az
irodájába, leírta és aláírásra bevitte hozzá az emlékeztetőket. Telefonált a nevében, egy katonai hadjárat pontosságával
megtervezte az Öreg hosszú napját. Ugyanolyan határozottan védelmezte telefonjait, mint szokta. De agya másik része
lázasan próbálta kitalálni, hogyan tehetné jóvá az általa elkövetett végzetes hibát.
Muszáj visszakapnia Dzsamilt. Muszáj, hogy ismét az övé legyen. A megváltás sokféleképpen jöhetett, de nem Dzsamil
számára. Ő beduin, a sivatag ősi szokásait követi. Száműzetés vagy halál, ez volt a választási lehetőség. Meg kell találnia
Sorayát. Csak akkor kapja vissza a férfit, ha Soraya vére a kezéhez tapad. Neki személyesen kell megölnie Sorayát.

Bourne magához tért. Próbált megmozdulni, de ráébredt, hogy odakötözték az egykori intézet padlójában lévő
vaskarikákhoz. Egy férfi hajolt föléje, egy előreugró állú, fehér férfi, repülős bőrdzsekiben. Sapkáján egy széttárt szárnyat
ábrázoló ezüstszínű jelvény.
A sugárhajtású repülőgép pilótája. Külsejéből Bourne megállapította, hogy egyike azoknak a repülős fiúknak, akik az
égbolt cowboyainak hiszik magukat.
Rámosolygott Bourne-ra. - Mit keresel itt? - Nagyon gyatrán beszélt arabul, de Bourne álcája arra késztette, hogy ezen a
nyelven szólaljon meg. - A repülési tervemet akarod megszerezni. Kémkedsz utánam. - Eltúlzott mozdulatokkal ingatta a
fejét, mint amikor a gondjaira bízott gyereket dorgálja meg a dada. - Ez tilos. Megértetted? Ti-los! - Lebiggyesz tette az ajkát.
- Kapiskálod? - tette hozzá angolul.
Aztán odamutatta Bourne-nak a jeladót. - Mi a fasz ez, te patkány? He? Ki a fasz vagy te? Ki küldött? - Kést húzott elő,
a hosszú pengét Bourne arcához közelítette. - Felelj, a francba, vagy megkopasztalak, mint egy karácsonyi libát! Tudod, mi
az, hogy karácsony? He?
Bourne üres tekintettel meredt rá. Kinyitotta a száját, s nagyon halkan mondott valamit.
- Tessék? - A pilóta közelebb hajolt. - Mit mondtál?
 Alhasának erejét használva Bourne egyenesen felemelte a két lábát a levegőbe, ollózó mozdulatot tett, s két bokájával
átfogta a pilóta nyakát. Összezárta a lábszárát, s lerántotta a pilótát. A férfi fejének oldala olyan erővel ütődött a
márványpadlónak, hogy összezúzódott az arccsontja. Azonnal elájult.
Nyakát elfordítva Bourne látta, hogy a feje mögött fekszik a kés a padlón. A vaskarikák túloldalán volt. Felhúzta a lábát,
testét összegömbölyítette, előre-hátra hintázott, így vett lendületet. Amikor úgy ítélte, hogy elég erőt gyűjtött, teljes erőből
hátralendült. Bár a vaskarikák, amelyekhez a csuklóit kötötték, visz-szafogták, a levegőben hátrabukfencezett, átjutott a
karikák fölött s a másik oldalon a térdére érkezett le.
Egyik lábát kinyújtva cipője orrával úgy rúgta meg a kést, hogy a markolata nekiütődött a jobb kezét fogva tartó
karikának, így meg tudta ragadni. A kötélre fektette a penge élét, s nekifogott az elnyiszá-lásának.
Nehéz, görcsös munka volt. Nem tudta a kellő nyomást kifejteni, így rettenetesen lassan haladt. Onnan, ahol térdelt, nem
látta a jeladórendszer képernyőjét, fogalma sem volt róla, merre van Muta ibn Aziz. Csak annyit tudott, hogy bármelyik
pillanatban visszajöhet.
Végül sikerült elnyiszálnia a kötelet. Gyorsan elvágta a bal kezét tartó kötelet is, s végre kiszabadult. Felkapta a
szerkezetet, és a kijelzőre nézett: a villogás szerint Muta ibn Aziz még távol járt.
Bourne megfordította a pilótát, levetkőztette, majd belebújt a ruháiba, bár az ing kicsi volt rá, a nadrág pedig túl nagy.
Miután a tőle telhető legjobban magára igazgatta a pilóta öltözékét, magához húzta a hátizsákot, s elővett belőle mindenfélét,
amit az isztambuli színházikellék-boltban vásárolt. Kis szögletes tükröt helyezett a padlóra, hogy jól lássa benne az arcát, s
eltávolította a szájából a műfogakat. Aztán hozzálátott, hogy átalakítsa magát a pilóta hasonmásává.
Bourne lenyírta és másképp fésülte a haját, megváltoztatta az arcát, némi kis pótanyaggal meghosszabbította az állát.
Nem voltak színes kontaktlencséi, de az éjszaka sötétjében elégnek kellett lennie ennyi álcázásnak. Szerencsére mélyen a
homlokába húzhatta a pilóta sapkáját.
Ismét odapillantott a jeladó képernyőjére, majd végignézte a pilóta tárcáját és iratait. Walter B. Dar winnak hívták.
Amerikai kivándorló, útlevele szerint három különböző országnak az állampolgára. Bourne ehhez könnyen tudott
alkalmazkodni. A férfi egyik vállán egy katonai tetoválás virított, a másikon a BASZD MEG TE is! felirat. Hogyan lett a
terroristák föld körüli fuvarozója, ki tudhatja? Nem mintha sokat számított volna. A repülős Walter Darwin pályafutásának
befellegzett. Bourne a csupasz testet bevonszolta a hátsó helyiségbe, letakarta egy poros pokróccal.
A nagyszobábá visszatérve az asztalhoz ment, magához vette a térképet. Húsz perc volt nyolc óráig. A képernyő
villogásán tartva a fél szemét, betette a hátizsákba a repülési tervet, felvette az egyik lámpást, s elindult megkeresni a
kifutópályát.

Anne tudta, hogy Sorayának több esze van annál, hogy a lakása közelébe menjen. Kim Lovettnek, Soraya tűzoltósági
nyomozó barátnőjének adva ki magát, felhívta Tim Hytner anyját és nővérét. Egyikük sem látta vagy hallott Sorayáról azóta,
hogy felkereste őket, s közölte velük a hírt Tim haláláról. Ha Soraya járt volna náluk mostanában, figyelmeztette volna őket
egy Anne Held nevű nőre. De egész biztosan beszélni akart volna a legjobb barátnőjével. Anne már-már felhívta magát Kim
Lovettet, de aztán meggondolta magát. Inkább este, amikor távozott az irodából, taxit fogott, s egyenesen a tűzoltósági
nyomozóirodához ment a Vermont Avenue és a Tizenegyedik utca sarkára.
Megtalálta Kim laborját, s bement.
- Anne Held vagyok - mutatkozott be. - Soraya munkatársa.
Kim fölkelt a munkája mellől: két, hamuval, üszkös csontdarabokkal és egy félig elégett ruha darabbal teli fémtálca volt
előtte. Nyújtózott egyet, mint egy macska, levette gumikesztyűjét, kezet nyújtott, s határozottan megrázta a másik kezét.
- Nos - kérdezte Kim -, mi hozta erre a gyászos helyre?
- Hát, valójában Soraya.
Kim megijedt. - Történt vele valami?
- Éppen ezt próbálom kideríteni. Arra gondoltam, hátha ön hallott felőle.
Kim megrázta a fejét. - De ez nem szokatlan. - Egy pillanatra elgondolkozott. - Lehet, hogy semmiség, de egy vagy két
hete egy rendőrségi nyomozó érdeklődött utána. Itt találkoztak, a laborban. Azt akarta, hogy Soraya vigye magával
valamilyen nyomozásra, de Soraya nemet mondott. Nekem az volt az érzésem, hogy a nyomozó érdeklődése több volt
szakmai érdeklődésnél.
- Emlékszik az időpontra és a nyomozó nevére? Kim megmondta az időpontot. - Ami a nevét illeti... valahová pedig
felírtam. - Belekotort több iratkupacba. - Itt is van - mondta, s előhúzott egy tépett papírdarabot. - William Overton
nyomozó.

Milyen kicsi a világ, gondolta Anne, amikor kilépett a tűzoltósági nyomozóiroda épületéből. Milyen véletlen egybeesés. A
zsaru, aki őt követte, Soraya után is nyomozott. A pasas persze mára már halott, de talán ennek ellenére segít kideríteni, hol
találja meg Sorayát.
A mobiltelefonján hamar kiderítette William Overton nyomozó körzetét, annak címét és a parancs nok nevét. Odaérkezve
felmutatta igazolványát, s közölte az ügyeletessel, hogy sürgős ügyben beszélni akar Morrell századossal. Amikor az
ügyeletes akadékoskodni kezdett, amire számított is, megemlítette az Öreg nevét. Az ügyeletes felkapta a telefont. Öt perccel
később egy fiatal egyenruhás kísérte Morrell százados sarokirodájába.
A parancsnok elbocsátotta az egyenruhást, hellyel kínálta Anne-t, majd becsukta az ajtót. - Mit tehetek önért, Ms. Held? -
Alacsony, ritkuló hajú, kócos bajuszú férfi volt, olyan szemmel, mint aki már túl sok halált és hasonlót látott. - Az ügyeletes
azt mondta, sürgős ügyről van szó.
Anne egyből a tárgyra tért. - A CIA nyomoz Overton nyomozó eltűnése ügyében.
- Bill Overton? Az én Bili Overtonom ügyében? - Morrell százados zavarodottan nézett. - Miért...?
 - Nemzetbiztonsági ügy - felelte Anne azt a biztos hatású kifejezést használva, amelynek napjainkban senki sem tud
ellenállni. - Látnom kell minden feljegyzését, és a személyes holmiját is.
- Hogyne. Persze. - Morrell felállt. - A nyomozás még folyik, így minden itt van.
- Személyesen tájékoztatjuk önt, százados úr, minden lépésről - biztosította a férfit Anne.
- Ezt méltányolom. - A parancsnok kinyitotta az ajtót, kiordított a folyosóra, hogy „Ritchie!". Ugyanaz a fiatal
egyenruhás jelent meg szolgálatkészen. - Ritchie, tegye lehetővé, hogy Ms. Held hozzáférjen Overton dolgaihoz.
- Igenis, uram. - Ritchie Anne-hez fordult. - Kérem, hölgyem, kövessen.
Hölgyem. Istenem, ettől öregnek érezte magát.
Továbbmentek a folyosón, le egy fémlépcsőn egy alagsori helyiséghez, amelyet egy padlótól a mennye zetig érő rács
védett zárt ajtóval. A fiatalember egy kulccsal kinyitotta, s végigvezette egy folyosón, amely mentén mindkét oldalon
praktikus fémpolcok sorakoztak. Betűrendben kartonok álltak rajta, géppel írott címkék jelölték őket.
A fiatal egyenruhás előhúzott két dobozt, s egy fal melletti asztalhoz vitte őket. - Hivatalos iratok - mondta a bal oldali
dobozra mutatva. - Ez a másik a személyes iratoké.
Olyan várakozón nézett a nőre, mint egy kölyökkutya. - Segíthetek még valamiben?
- Köszönöm, Ritchie tizedes - felelte mosolyogva Anne. - Innen már egyedül is boldogulok.
- Rendben. Akkor magára hagyom. A szomszéd helyiségben leszek, ha szüksége lenne rám.
Amikor magára maradt, Anne mindent kirakott a balra lévő dobozból. Az Overton által nyomozott ügyek aktáit az egyik
oldalra tette. Amint megbizonyosodott róla, hogy ezek között nincs semmi érdekes, figyelmét a feljegyzésekre fordította.
Minden iratot alaposan és módszeresen megvizsgált, különös figyelmet szentelve a Kim Lovett által Overton és Soraya
találkozásáról megadott időpontban és utána készült feljegyzéseknek.
- Ez egy nagy rakás szar! - motyogta, és a jobbra lévő doboz felé fordult, amely Overton személyes dolgaival volt tele.
Ezek még a vártnál is szánalmasabbak voltak: egy olcsó fésű és kefe, beleragadt hajszálakkal; két doboz savlekötő
gyógyszer, az egyik doboz kinyitva; egy kék ing valamilyen szósszal leöntve; egy ízléstelen, kék-vörös csíkos műszálas
nyakkendő; egy ostobán vigyorgó, futballszerelést viselő fiatalembernek, valószínűleg Overton fiának a fényképe; egy
süteményes és valamilyen másik doboz, mindkettő bontatlan. Ennyi az egész. - Me de!
Egy görcsös mozdulattal lesöpörte az asztalról Overton életének nyomorúságos maradványait. Már épp megfordult
volna, amikor valami fehéret látott kikandikálni a kék ing zsebéből. Lehajolt, s kinyújtott ujjaival kihúzta. Egy négyzet alakú
vonalas papír volt, négyrét hajtogatva. Szétnyitotta, s látta, hogy kék golyóstollal a következő van ráírva:
S. Moore - 8 & 12 ÉK (ell.)
Anne szíve szaporábban vert. Ezt kereste. S. Moore kétségkívül Soraya; az (ell.) azt jelentheti, hogy „ellenőrizni". Persze
a Nyolcadik utca nem keresztezte az Északkeleti Tizenkettedik utcát. Mégis nyilvánvaló, hogy Sorayát észak-keletre követte.
Mi a fenét keresett ott Soraya? Bármi volt is, eltitkolta a CIA elől.
Anne állt és rámeredt Overton feljegyzésére, próbálta kihámozni a lényegét. Aztán leesett neki a tantusz, és felnevetett.
Az angol ábécé tizenkettedik betűje az L. Tehát a Nyolcadik és az Észak-keleti L utca.
Ha Soraya életben van, több mint valószínű, hogy arrafelé vonult illegalitásba.

Amikor Bourne áthaladt a két ormótlan kőcsonk között, a lámpás fényénél meglátta az utat, amerre Muta ibn Aziz ment.
Talán egy kilométer hosszan haladt nyugat felé, mielőtt élesen északkeletnek fordult. Felment egy enyhe emelkedőn, ami
mán az út csaknem egyenesen északnak tartott, lefelé egy völgybe, amely tekintélyes méretű fennsíkká szélesedett.
Mindeközben egyre közelebb ért Muta ibn Aziz-hoz, aki az utóbbi jó egy percben nem mozdult. Még mindig sűrű volt a
fenyves, a lehullott, megbarnult, illatos tűlevelek a lába alatt elfojtottak minden zajt.
Öt perccel később azonban egyszerűen véget ért az erdő. Láthatóan kivágták a fákat, hogy helyet csi náljanak egy olyan
hosszú leszállópályának, amely elegendő annak a sugárhajtású repülőnek, amely most a ledöngölt talajú kifutópálya egyik
végén állt.
És ott volt Muta ibn Aziz a felhúzható lépcső tövében. Bourne az erdőn át leszaladt az útról, egyenesen a Citation
Sovereign típusú géphez. A szurokfekete égboltot csillagok pettyezték, hűvösen ragyogtak, mint egy ékszerész
bársonytálcáján a gyémántok. A lecsupaszított dombtetőn tengeri illatokkal teli szellő fújdogált.
- Ideje indulni - mondta Muta ibn Aziz. - Minden rendben?
Bourne bólintott. Muta ibn Aziz megnyomott egy gombot a kezében lévő kis fekete tárgyon, s felgyul ladtak a
kifutópálya fényei. Fadi küldöncét követve Bourne is felment a lépcsőn, amit - amint felért -behúzott maga után. Az
utastéren át a pilótafülkéhez ment. Ismerte a Citation típust. A Sovereign hatótávolsága 4500 kilométer volt, csúcssebessége
826 km/óra.
Elhelyezkedett a pilótaülésben, felkattintotta a kapcsolókat, elfordította a gombokat, amint végig ment a felszállás előtti
bonyolult ellenőrzési listán. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett.
Kiengedte a fékeket, s gázt adott. A Sovereign azonnal engedelmeskedett. Végiggurultak a kifutó pályán, fokozták a
sebességet. Aztán fölemelkedtek a tintakék, csillogó égbe, folyamatosan emelkedtek, maguk mögött hagyták az Aranyszarv-
öblöt, Ázsia kapuját.

Harminc
 - Miért csinálják ezt? - kérdezte Martin Lindros nagyon jó oroszsággal.
Hanyatt feküdt a Miran Sah-i betegszobában, s felnézett Kátya Sztyepanova Vdovának, dr. Veintrop meghökkentően
fiatal feleségének összevert arcába.
- Mit miért csinálnak? - kérdezett vissza unottan a nő, miközben a Lindros torkán lévő horzsolásokat látta el
meglehetősen ügyetlenül. Azután kezdett beletanulni az orvosi asszisztensségbe, hogy dr. Veintrop unszolására felhagyott a
modellkedéssel a Perfect Ten nevű divatcégnél.
- Az itteni orvosok: a maga férje, Senarz, Andursky. Miért adták el a szolgálataikat Fadinak? - Ha már szóba hozta
Andurskyt, a plasztikai sebészt, aki az ő szemét operálta be Karim szeme helyére, eltűnődött: Miért nem ő lát el ehelyett az
ügyetlen amatőr helyett? Szinte azzal egyidejűleg, hogy feltette magában a kérdést, meg is volt rá a válasza: mert ő sem
Fadinak, sem az öccsének nincs már hasznára.
- Ők is csak emberek - mondta Kátya. - Ami azt jelenti, hogy esendők. Fadi rátalál a gyengeségükre, s ellenük fordítja.
Senarz a pénzért csinálja.
Andursky meg azért, mert Fadiék rájöttek, hogy a kisfiúkat szereti.
- És Veintrop?
A nő vágott egy grimaszt. - Ó, a férjem? Azzal áltatja magát, hogy ez nemes cselekedet a részéről, hogy azért kényszerül
a Dujjának dolgozni, mert Fadi az én testi épségemet fenyegeti. Az az igazság, hogy a becsületét akarja visszaszerezni. Fadi
öccse hamis vádak miatt menesztette az IVT-től. A férjemnek szüksége van rá, hogy dolgozzon. Neki ez a gyengéje.
Leült, ölébe ejtette a kezét. - Azt hiszi, nem tudom, milyen rossz ez? De Costin hajthatatlan, tudja, így van más
választásom?
- Van választási lehetősége, Kátya. Mindenkinek van. Csak meg kell keresnie. - Kipillantott a betegszoba előtt álló két
őrre. Halkan beszélgettek. - Nem akar kijutni innen?
- És mi lesz Costinnal?
- Veintrop befejezte a Fadinak végzett munkát. Egy olyan okos nőnek, mint maga, tudnia kellene, hogy ő mostantól
fogva teher a számukra.
- Ez nem igaz! - csattant fel az asszony.
- Kátya, az önáltatás a lehető legrosszabb taktika. Azáltal keveredünk bajba. A legjobb példa rá a férje.
A nő némán ült, furcsa tekintettel méregette.
- De valamennyiünkben megvan a változás képessége, Kátya. Csak el kell határoznunk, hogy váltunk a folytatás, az
életben maradás érdekében.
Kátya egy pillanatra másfelé nézett, mint azok, akik visszarettennek, amikor már elhatározásra jutot tak, és már csak
bátorításra várnak.
- Ki tette ezt magával, Kátya? - kérdezte Lindros halkan.
A nő visszafordult felé, és Lindros félelmet látott megvillanni a tekintetében. - Fadi. Fadi és az embere. Hogy rábírják
Costint: fejezze be a nukleáris eszközt.
- Ennek semmi értelme - jegyezte meg Lindros. - Ha Veintrop tudja, hogy maga Fadi fogságában van, az is elég lett
volna.
Kátya az ajkát harapdálta, szemét a munkájára szegezve befejezte Lindros sebeinek kitisztítását.
- Kátya, miért nem válaszol?
A nő nem nézett hátra, amikor kiment a betegszobából.

Anne Held a Nyolcadik és az Északkeleti L utca sarkán állt a hideg esőben, kabátja jobb zsebébe dugott kezét lehúzta a
S&W J-típusú fegyver súlya; úgy kidudorodott, mintha valami szörnyű daganat volna, amit az imént diagnosztizáltak nála.
Tudta, hogy bármit kockára tenne, bármire hajlandó lenne, hogy megszabaduljon attól az érzéstől, hogy többé sehová
sem tartozik, hogy semmi sem maradt régi énjéből. Egyetlen teendője annak bebizonyítása, hogy még mindig hasznos. Ha
agyonlövi Sorayát, Dzsamil biztosan visszafogadja. Ismét tartozni fog valakihez.
A szél kergette eső ellen felhajtotta a gallérját és járkálni kezdett. Félnie kellett volna ezen a környéken - a rendőrség
bizonyára így is tett -, de ő fura módon mégsem félt. De ez talán érthető is. Neki nem maradt veszteni valója.
A sarkon befordult a Hetedik utcába. Mit keres? Miféle nyomok árulják el neki, helyesen következ tetett-e, hogy Soraya
itt rejtőzködik? Egy autó haladt el, majd még egy. Arcok - feketék, spanyolosak, erőszakosak, furcsák - bámultak rá, amint
járműveik elhúztak. Az egyik sofőr vigyorgott, obszcén módon nyújtogatta feléje a nyelvét. Zsebében rámarkolt a S&W-re.
Járkálás közben szemügyre vette a házakat - ütött-kopottak, lepukkantak, rajtuk a szegénység, az el hanyagoltság és a
lángok félreismerhetetlen nyomai. Törmelék és szemét töltötte meg az apró előkerteket, mintha az utcát ószeresek laknák,
akik közszemlére teszik eladni kívánt, szánalmas portékáikat. A levegőben rothadó káposzta és vizelet, a legyőzöttség és
kétségbeesés bűze terjengett. Sovány kutyák szaladgáltak, rávicsorították sárgás fogaikat.
Úgy érezte magát, mint a fuldokló, aki belekapaszkodik az egyetlen dologba, ami megakadályozza, hogy elsüllyedjen.
Tenyere megizzadt a pisztoly szorongatásától. Eljött végre a nap, gondolta bizonytalanul, amikor jó szolgálatot tehet neki a
lőgyakorlattal töltött rengeteg óra. Fülében csengett a CIA lövészoktatójának mély, pattogós hangja, amint a testtartását vagy
a fegyverfogását kifogásolja, miközben újratölti az ügynökségtől kapott S&W-t.
Aztán a nővérére, Joyce-ra gondolt, eszébe jutottak közös gyerekkoruk fájdalmai. Nyilván voltak örömeik is, azokon az
éjszakákon, amikor egy ágyban aludtak, kísértettörténeteket meséltek egymásnak, azt lesve, melyikük fogja rémületében
elsőként elsikítani magát. Anne most szellemnek érezte magát, aki lebeg abban a világban, amelyben csak kísérteni képes.
Átvágott az utcán, elhaladt egy telek mellett, amelyet még a telet is átvészelő, derékig érő gaz borított. Gumiabroncsok,
olyan elnyűttek, mint egy öregember arca, üres műanyagpalackok, fecskendők, használt óvszerek és mobiltelefonok, egy
vörös harisnya, amely a lábfejnél kilyukadt. És egy levágott kar.
 Anne ugrott egyet, szíve a bordáin kalapált. Csak egy baba karja. De szívverése nem csitult. Dermed ten, mégis
elbűvölten nézte azt a levágott kart. Olyan volt, mintha Joyce elvetélt jövője hevert volna egy szemétdombon. Mi is pontosan
a különbség Joyce jövője és az ő jelene között? - kérdezte magától. Nagyon hosszú ideje nem sírt már. Talán már el is
felejtette, hogyan kell.
A nappalból sötét éjszaka lett, a jéghideg esőt nyirkos ködszitálás váltotta fel. A nedvesség ráfagyott a hajára, kézfejére.
Időről időre sziréna harsant kétségbeesetten, csak hogy belevesszen a nyugtalan csöndbe.
Hátulról egy autómotor dohogását hallotta. Megtorpant, a szíve kalapált, várta, hogy elmenjen mellette az autó. Amikor
az nem jött, ismét elindult, szaporábban lépdelt. A ködből előbukkanó jármű lépést tartott vele.
Anne hirtelen megfordult, a S&W-t szorongatva a kocsi felé ment. Ahogy elindult, az autó megállt. A sofőr felőli ablak
leereszkedett, egy régi cipő bőrét idézően cserzett, hosszúkás arc jelent meg, amelynek alsó felét ősz szakáll borította.
- Úgy fest, mint aki eltévedt - mondta a sofőr nikotintól reszelős hangon. - Fekete fuvar. - Megbökte baseballsapkájának
simléderét. - Arra gondoltam, esetleg taxira van szüksége. A sarkon túl van egy társaság, amelyik megnyalná a tíz ujját, ha
meglátná magát.
- Tudok vigyázni magamra! - vágta rá mintegy támadón a hirtelen támadt félelemtől Anne.
A taxis lemondóan nézett rá. - Ahogy gondolja.
Amikor sebességbe tette az autót, Anne odaszólt: - Várjon! - Végigsimított vizes homlokán. Úgy érezte, mintha tomboló
láz tört volna rá. Kivel járatja ő a bolondját? Tulajdonképpen nem akarja ő bántani Sorayát, pláne nem lelőni.
Föltépte a hátsó ajtót, behuppant az ülésre s megadta a sofőrnek a címét. Nem akart visszamenni a CIA központjába.
Nem tudott volna sem Dzsamil, sem az Öreg szemébe nézni. Azon tűnődött, vajon képes lesz-e rá valaha is.
Aztán észrevette, hogy a sofőr megfordul s őt méregeti.
- Most mi van? - kérdezte szinte védekezőn. A taxis felmordult. - Maga piszok jól néz ki.
Igyekezve elnyerni a férfi jóindulatát, elővett egy marék bankjegyet, meglóbálta a sofőr orra előtt. - Hajlandó elvinni
vagy sem?
A taxis megnyalta a szája szélét, majd sebességbe tette az autót.
Amikor elindultak, Anne előrehajolt. - Csak hogy tudja - mondta -, fegyver van nálam.
- Nálam is, szépségem. - Az ősz taxis kacsintott egyet. - Kurvára ütős kis fegyver.

A CIA igazgatója a Thistle-ben, a Tizenkilencedik és az Északnyugati Q utca sarkán lévő divatos étterem ben találkozott
LaValle-lal. Anne-nel középen álló asztalt foglaltatott, mert azt akarta, hogy amikor LaValle-lal tárgyal, zsivajgó
vacsoravendégek vegyék őket körül.
A Pentagon hírszerzési cárja már az asztalnál ült, amikor az Öreg belépett a zajos étterembe a sűrű, téli ködből. LaValle
tengerészkék öltönyt, keményített fehér inget és piros-kék csíkos egyennyakkendőt viselt; tűzzománcos nyakkendőtűje az
amerikai zászlót mintázta; ezzel az öltözékkel igencsak kirítt az utána jövő nemzedék fiatal férfiai és női közül.
LaValle ökölvívót idéző felsőtestén úgy feszült az öltöny, ahogy minden túl izmos férfin. Enyhe mosollyal az ajkán
felállt szódával kevert skót whiskyje mellől, hogy hanyagul megszorítsa az igazgató feléje nyújtott kezét.
Az Öreg a vele szemben álló székre ült. - Köszönöm, hogy rögtön kész volt találkozni velem, Luther.
LaValle széttárta durva, tömpe ujjakban végződő kezét. - Mit kér?
- Obant - mondta az Öreg a könyöke mellett megjelenő pincérnek. - Legyen dupla, egy nagy jégkockával.
A pincér biccentett, s eltűnt a tömegben.
- Nagy jégkockák illenek a likőrökhöz - mondta társának az igazgató. - Lassabban olvadnak el.
A hírszerzés cárja semmit sem szólt, csak várakozón nézett. Amikor megérkezett az ital, a két férfi fölemelte poharát, s
ivott.
- Ma este elviselhetetlen a forgalom - jegyezte meg az Öreg.
- A köd miatt - felelte hanyagul LaValle.
- Mikor jöttünk össze így legutóbb?
- Maga biztosan tudja, én nem emlékszem rá.
Mindketten úgy viselkedtek, mintha a szomszédos asztalnál ülő párhoz beszélnének. A szavak úgy telepedtek kettejük
közé, mint a sakkban a mezőnyjátékban feláldozott gyalogfigura. A pincér visszatért az étlapokkal. Rendeltek, aztán ismét
magukra maradtak.
A CIA igazgatója vékony aktatáskájából előhúzott egy dossziét. Teljes súlyával rátenyerelt. - Feltételezem, hogy hallott
arról a teherautóról, amely fölött a sofőr a Corcoran környékén elvesztette az irányítást.
- Egy közlekedési baleset? - LaValle megvonta a vállát. - Tudja, mennyi ilyen történik minden órában a fővárosban?
- Ez más, mint a többi - jelentette ki az Öreg. - Ez a teherautó megpróbálta elgázolni az egyik emberemet.
LaValle belekortyolt szódás whiskyjébe. Az Öreg arra gondolt, hogy úgy iszik, mint egy dáma. - Kit?
- Anne Heldet, az asszisztensemet. Martin Lindros is vele volt. Ő mentette meg.
LaValle lehajolt, s elővette a saját dossziéját, melynek fedőlápján a Pentagon emblémája volt. Ki nyitotta, szó nélkül
megfordította s áttolta az asztalon.
Amikor az Öreg olvasni kezdett, LaValle megszólalt. - Valaki a maguk központjából rendszeres időközönként üzeneteket
küld és fogad.
Az Öreg többszörösen megdöbbent. - Mióta figyeli a Pentagon a CIA távközlési forgalmát? Ez súlyos megsértése az
integritási szabályoknak!
- Én rendeltem el, elnöki jóváhagyással. Szükségesnek tartottuk. Amikor Halliday miniszter úr tudomást szerzett a CIA-n
belüli vakondokról...
- Matthew Lernertől, a saját kreatúrájától - vetette közbe indulatosan az igazgató. - Halliday-nek nincs joga beavatkozni
a belső ügyeinkbe. És ha én nem vagyok, az elnök nincs megfelelően tájékoztatva.
 - Mindez az ügynökség javát szolgálta.
A felháborodás viharfelhői telepedtek az igazgató arcára. - Azt sugallja ezzel, hogy már nem vagyok tisztában vele, mi
szolgálja a CIA javát?
LaValle az ujjával az egyik lapra bökött. - Látja? Az elektronikus jeleket a CIA hullámhosszán továbbí tották. Kódolva
vannak. Nem sikerült megfejtenünk. Azt sem tudjuk, ki folytatta a kommunikációt. De az időpontok alapján világos, hogy
nem lehet Hytner, akit maguk a vakondként azonosítottak. Akkor már halott volt.
Az Öreg félretolta a Pentagon dossziéját, s kinyitotta a sajátját. - Gondom lesz erre a lékre, ha létezik egyáltalán -
mondta. Valószínű, hogy ezek az idióták a Typhon egyik titkos közleményét fogták el, amelyet egy mély fedésben lévő,
tengerentúli terepen lévő ügynöknek küldtek. Martin titkos műveleti osztálya természetesen nem a szokásos CIA-csatornákat
használta. - Magának pedig legyen gondja a védelmi miniszterre.
- Tessék? - Amióta együtt voltak, LaValle először tűnt zavarodottnak.
- Az imént említett teherautóról van szó, amelyik megpróbálta elgázolni Anne Heldet.
- Hogy őszinte legyek, Halliday miniszter úr megosztotta velem azt a gyanúját, hogy Anne Held lehet a CIA-n belüli
vakondok...
Megérkeztek az előételek: óriási, rózsaszínű rákok vérvörös koktélmártásban.
Mielőtt LaValle felvehette volna a villáját, a CIA igazgatója feléje nyújtott egy papírlapot, amelyet a Martintól kapott
dossziéból húzott elő. - A teherautót, amelyik majdnem elgázolta, a néhai Jon Mueller vezette. - Várt egy pillanatot. - Ismeri
Muellert, Luther, ne fárasszuk egymást színleléssel. A belbiztonságiaknál volt, de az NSA képezte ki. Ismerte Matthew
Lernert. Tény, hogy ők ketten jó haverként együtt kurváztak és piáltak. Mindketten Halliday kreatúrái.
- Van erre valami kézzelfogható bizonyítéka? -kérdezte LaValle nyájasan.
Az Öreg fel volt készülve erre a kérdésre. - Maga is tudja erre a választ. De annyi van, hogy az elegen dő egy nyomozás
elindításához. Megmagyarázhatatlan összegek Mueller bankszámláján, egy Lamborghini, amit Lerner aligha engedhetett
meg magának, utazás Las Vegasba, ahol mindketten rengeteg pénzt szórtak el. Az önteltség butaságot szül; ez ősrégi igazság.
- Visszavette a papírlapot. - Biztosíthatom, hogy ha a nyomozás híre eljut a szenátushoz, a hálóban, amelyet kivetnek, nem
csak Halliday akad fent, hanem a hozzá közelállók is.
Összefonta a karját. - Őszintén mondom, nem szeretnék ilyen méretű botrányt. Ez csak a külföldi ellenségeinknek
segítene. - Fölcsippentett egy rákot. - De a miniszter ezúttal túl messzire ment. Azt hiszi, mindent megtehet, amit akar, akár
gyilkosságot is elrendelhet, kormányzati embereket használva a végrehajtáshoz.
Szünetet tartott, hogy szavai célba jussanak. Amikor a hírszerzés cárja ráemelte a tekintetét, az Öreg folytatta: - Íme, az
álláspontom: nem hunyhatok szemet ilyen megátalkodottan törvénytelen cselekedet fölött. És, azt hiszem, maga sem.

Muta ibn Aziz borongós hangulatban ült, a repülőgép ablakán át a kékes feketévé váló égboltot fürkészte. Alatta terült el a
Kaszpi-tenger sima víztükre, amelyet olykor egy sirály szárnyszínét idéző felhő árnyékolt be.
A Dujja alantas munkával bízta meg, egy küldönc megalázó szerepére kárhoztatta, miközben a bátyja Fadi kegyének
fényében fürdőzött. És mindez annak az odesszai pillanatnak köszönhető, annak a hazugságnak, amelyet Fadinak és
Karimnak mondtak, s amelynek a helyesbítését Abbud megtiltotta. Abbud azt mondta, hogy Fadi kedvéért hallgatnia kell, de
most, hogy bizonyos távolságból szemlélte a helyzetet, rájött, hogy ez is bátyjának egy újabb hazugsága volt. Abbud
ragaszkodott hozzá, hogy a saját érdekében elleplezze az igazságot Sarah ibn Asef haláláról, hogy ezáltal erősítse meg
hatalmát a Dujján belül.
Felocsúdott merengéséből, látta, hogy egy elmosódott földdarab úszik a szeme elé. Az órájára nézett. Pontosan a terv
szerint. Felkelt, nyújtózott egyet, habozott. Gondolatai a pilóta felé kalandoztak. Tudta, hogy ez nem az igazi pilóta;
elmulasztotta megadni az azonosító jelzést, amikor előbukkant az erdőből. De akkor ki lehet? Valószínűleg egy CIA-ügynök.
A legvalószínűbb, hogy Jason Bourne. De hát három órája kapott a mobiljára egy szöveges üzenetet, hogy Jason Bourne
halott egy szemtanú és egy mostanra a Fekete-tenger fenekén pihenő elektronikus nyomkövető szerint is.
És mi van, ha a szemtanú hazudott? Mi van, ha Bourne felfedezte és a tengerbe hajította a nyom követőt? Ki más lehetne
a pilóta, mint Jason Bourne, a Kaméleon?
Végigment a központi folyosón a pilótafülkéhez. A kormánynál ülő férfi a műszerekre összpontosította figyelmét.
- Belépünk az iráni légtérbe - mondta Muta. - Itt van a kód, amit rádión le kell adni.
Bourne bólintott.
Muta megállt, lábát kicsit szétvetette, a pilóta tarkóját bámulta. Előhúzta Korovin TK pisztolyát.
- Mondd be a kódot! - utasította.
Bourne rá sem hederítve vitte tovább a gépet az iráni légtérbe.
Muta ibn Aziz lépett egyet előre, a Korovin csövét Bourne tarkójához szorította. - Azonnal add le rádión a kódot!
- Különben? - kérdezte Bourne. - Lelősz? Tudod, hogyan kell egy Sovereing-nel repülni?
Muta természetesen nem tudta, ezért szállt fel a fedélzetre a szélhámossal együtt. Hirtelen sivítva megszólalt a rádió.
Egy elektronikusan elvékonyított hang szólalt meg farsziul. - Salām aleikom. Esmetān chî st?
Bourne felvette a mikrofont. - Salām aleikom -válaszolta.
- Esmetān chî st? - kérdezte a hang. „Mi a neve?" Muta megszólalt. - Meg vagy őrülve? Azonnal add
meg neki a kódot.
- Esmetān chî st? - hangzott a rádióból. Ez már nem kérdés volt. - Esmetān chî st! - Ez már parancs volt.
- A fene essen beléd, add le a kódot! - Muta reszketett a dühtől és a rettegéstől. - Különben lelőnek bennünket!
 Harmincegy

Bourne olyan hirtelen kezdett meredek bal fordulóba a Sovereign-nel, hogy Muta átrepült a pilótafülkén s nekicsapódott
a jobb oldali falnak. Miközben igyekezett feltápászkodni, Bourne zuhanórepülésbe kezdett a sugárhajtású géppel, s ezzel
egyidejűleg jobbra döntötte. Muta ibn Aziz visszacsúszott, fejét beverte az ajtó sarkába.
Bourne hátrapillantott. Fadi küldönce eszméletlenül feküdt.
A radar azt mutatta, hogy két vadászgép közeledik feléje alulról. A mindenre érzékeny iráni kormány nem vesztegette az
időt, bevetette légvédelmét. Bourne körbefordult a Sovereign-nel, hogy felmérhesse a helyzetet. Az elfogására az irániak két
kínai építésű J-6-os gépet küldtek; ezek az ötvenes évek közepén használatos MiG-19-esek másolatai voltak, sugárhajtásúak
ugyan, de elavultak, a csengtui gyár több mint tíz éve leállt a gyártásukkal. Viszont a Sovereign-nel ellentétben
páncélozottak voltak. Bourne-nak tennie kellett valamit e nagy előny ellensúlyozására.
Üldözői nyilván arra számítanak, hogy a gép farkát fordítja feléjük, és úgy menekül. Ehelyett megdöntötte a Sovereign
orrát, és nagy sebességgel egyenesen feléjük tartott. Az iráni pilóták nyilvánvaló meglepetésükben az utolsó pillanatig
semmit sem tettek, majd mindketten kitértek az útjából.
Amint ez megtörtént, Bourne hátrahúzta a botkormányt, függőleges helyzetbe hozta a gépet, leírt egy hurkot, s ezáltal a
két ellenséges gép mögé került. Azok megfordultak, lóhere formájú kört írva le két oldalról közeledtek feléje.
Tüzet nyitottak rá. Kicsit lejjebb ereszkedett, s a lövések azonnal abbamaradtak. A hozzá közelebb lévő, jobb oldali J-6-
ost választotta, élesen bedőlt az irányába. Hagyta maga alá kerülni a gépet, hagyta, hadd higgye róla a pilóta, hogy taktikai
hibát követett el. Kitérő manővereket hajtott végre, amikor ismét felhangzott a gépfegyver kattogása, aztán megvárta, amíg a
J-6 rátapad a gépe farkára, majd ismét felemelte a Sovereign orrát. Az iráni pilóta számított erre: meredeken kapaszkodott
fölfelé a Sovereign mögött. Tudta, mi lesz Bourne következő húzása: zuhanórepülésbe fordítja a Sovereign-t. Bourne ezt is
tette, de közben élesen bedőlt jobbra. A J-6 követte, akkor is, amikor Bourne teljes gázt adott gépének. A repülőgép remegni
kezdett az ellenerő hatására. Bourne még meredekebben bedöntötte, s még meredekebben folytatta a zuhanórepülést.
Mögötte az öreg J-6 rázkódni kezdett. Hirtelen egy marék szegecs repült le a bal szárnyáról, ami úgy gyűrődött össze,
mintha egy láthatatlan ököl sújtott volna rá. A szárny leszakadt a géptörzsről. A J-6 meggyűrődött fémdarabokra robbant,
amelyek megállíthatatlanul zuhantak a föld felé.
Lövedékek tépték fel a Sovereign burkolatát, amikor a második J-6 a nyomába eredt. Bourne eliramodott az afganisztáni
határ felé, amelyet másodperceken belül át is lépett. A második iráni J-6 rettenthetetlenül folytatta az üldözést, hajtóművei
dübörögtek, fegyvere kattogott.
Kissé délre onnan, ahol belépett az afgán légtérbe, egy hegylánc húzódott, amely még Iránból indult. A hegyek nem
emelkedtek jelentős magasságba, amíg el nem értek Bourne jelenlegi tartózkodási helyéig, Koh-i-Markurától északnyugatra.
Iránytű segítségévei kelet-délkeleti irányba tartott, a Sovereign-nel alábukott a legmagasabb hegycsúcs felé.
A J-6 rázkódott, hajtóműve harsogott, amint a pilóta visszavett az ereszkedés ívéből. Látva, mi történt a társával, az iráni
pilótának esze ágában sem volt túl közel kerülni a Sovereign-hez. De éppen csak lemeradva és fölötte repülve árnyékként
követte Bourne gépét, olykor-olykor célzott lövést adva le a hajtóművekre.
Bourne rájött, hogy a pilóta megpróbálja őt beterelni az előtte magasodó csipkés hegyormok közötti keskeny völgybe.
Az iráni arra számított, hogy a szűk helyen a jobb manőverezési képességű Sovereign lehetőségeit a minimumra
csökkentheti, utolérheti és lelőheti.
A hegyek magasba szöktek. Mindkét oldalról eltakarták a fényt. Bourne szeme előtt összemosódtak a hatalmas
sziklafelszínek. Most már mindkét repülő bent volt a szorosban. Az iráni pilótának sikerült oda terelnie a Sovereign-t, ahová
akarta. Intenzíven tüzelni kezdett, tudva, hogy zsákmánya csak korlátozottan tud manőverezni.
Bourne érezte, hogy a többszörös találattól remegés fut végig a Sovereign testén. Ha a J-6 egy hajtóművet talál el, neki
befellegzett. Bekövetkezik a vég, mielőtt esélye volna reagálni. Jobbra fordítva a gépet kikacsázott a lövések vonalából. De a
manőver csak átmenetileg segített. Ha nem talál valami tartósabb megoldást, a J-6 kilövi.
Balra egy csipkézett szélű hasadékot látott a csupasz sziklafalban, s rögtön arrafelé indult. Szinte azonnal meglátta a
veszélyt: egy toronyként magasodó szikla kettéosztotta a hasadékot.
A szoros annyira keskeny volt, hogy a mögötte repülő J-6 ugyanolyan oldalazó tartást vett fel, mint ő.
Az iráni pilóta abban a tudatban követte, hogy átsuhannak a hasadékon. Annyira elszántan szét akarta lőni a Sovereign-t,
hogy amikor zsákmánya az utolsó pillanatban kicsit jobbra mozdult, hogy keresztüljusson a szoroson, nem maradt esélye a
reagálásra. Megpillantotta a tornyot s a félelmetes közelség megdermesztette. Aztán gépe nekicsapódott a sziklaoszlopnak,
tűzgolyóvá robbant, amelyből fekete füstoszlop emelkedett az égre. A J-6 és pilótája fehér hamuzáporként hullott alá, mintha
egy bűvész tüntette volna el.

Soraya gyereksírásra ébredt. Próbált megmozdulni, felnyögött, amikor megtépázott idegei fájdalmasan lázadoztak. Mintha a
saját hangja még jobban feldühítette volna, a csecsemő ordítani kezdett. Soraya körülnézett. Piszkos szobában találta magát,
amelyet piszkos fény világított meg. Étel és összezsúfolódott emberek szaga töltötte be a helyiséget. Vele szemben, a falon a
keresztfán ábrázolt Krisztus olcsó képe lógott, ferdén. Hol van?
- Hé! - kiáltotta.
Egy pillanat múlva felbukkant Tyrone. Bal karjában egy kisbabát ringatott. A baba arca összegyűrődött a haragtól,
minden vonását beszippantotta arcának ráncos közepe. Úgy festett, mint egy kis ököl.
- Na, hogy van?
- Mintha tizenöt menetet bunyóztam volna Lennox Lewis-zal. - Soraya újabb, határozottabb erőfeszítést tett, hogy
felüljön. Küszködve megszólalt: - Ember, a lekötelezettje vagyok.
 - Majd valamikor behajtom magán. - A fiatalember vigyorogva beljebb lépett.
- Mi történt a fekete Fordban lévő fickókkal? Nem követték magát...?
- Kurvára halottak, kislány. Az biztos, hogy többet nem piszkálják magát.
A sivító kisbaba elfordította a fejét, egyenesen belenézett Soraya szemébe azzal a tiszta sebezhetőséggel, amely csak a
nagyon kicsi gyerekek sajátja. Üvöltése elcsukló sírássá szelídült.
- Gyere. - Soraya kinyújtotta a karját. Tyrone átadta neki a kicsit. A baba azonnal Soraya mellére hajtotta a fejét, s
panaszosan szusszant egyet. - Éhes, Tyrone.
A fiatalember kiment a szobából, néhány perc múlva visszatért egy tejjel teli cumisüveggel. Lefelé fordította, csuklója
belső felén ellenőrizte a hőmérsékletét.
- Jó lesz - mondta a nő felé nyújtva az üveget. Soraya egy pillanatig a fiút nézte.
- Mi van?
Soraya a cumi végét a csecsemő szájához tette. - Sosem gondoltam volna magáról, hogy házias.
- Mért, azt gondolta volna rólam, hogy kölköm van?
- A magáé ez a gyerek?
- Nem. A húgomé. - Félig elfordult, s kiáltott egyet. - Aisha!
Az ajtóban egy ideig senki nem jelent meg, de Tyrone mozgást észlelhetett, mert kiszólt: - Gyere már!
Soraya egy árnyékot látott mozdulni, majd egy kislány állt meg az ajtókeretben, nagy, kávészínű szemmel nézett rá.
- Ne legyél már ilyen félénk, lányom. - Tyrone hangja ellágyult. - Ez csak Kísértet kisasszony.
Aisha a homlokát ráncolta. - Kísértet? És bántani fog?
Az apja szívből jövően felnevetett. - Ugyan! Látod, hogy Darlonnát sem bántja. Nem fog megharapni, igaz-e, Miss K?
- Nem, ha Sorayának szólítasz, Aisha. - Rámosolygott a bájos arcú kislányra. - Menni fog?
Aisha rámeredt, parányi ujjai között egy hajtincset pödörgetett. Tyrone már ismét rászólt volna, de Soraya megelőzte. -
Nagyon szép neved van. Hány éves vagy, Aisha?
- Hat - felelte alig hallhatóan a kislány. - Mit jelent a neved? Az enyém azt, hogy „élve és jól".
Soraya felnevetett. - Tudom, arab név. A Soraya farszi szó. Azt jelenti: „hercegnő".
Aisha szeme tágra nyílt, s néhány lépéssel beljebb jött a szobába. - Te igazi hercegnő vagy?
Soraya igyekezett elfojtani nevetését. - Nem, nem vagyok igazi hercegnő.
- Ő olyan hercegnőféle. - Tyrone ügyet sem vetett Soraya meglepett pillantására. - Csak ezt senkinek nem szabad
elárulnia.
- Miért? - A gyerek, akinek nyilvánvalóan sikerült felkelteni az érdeklődését, hozzájuk lépdelt.
- Mert rossz emberek üldözik - közölte Tyrone. A kislány felnézett rá. - Olyanok, mint akiket lelőttél, apuci?
A beállt csendben Soraya az utcáról beszűrődő hangokat hallott: motorkerékpárok öblös dübörgését, hip-hop
fogcsattogtató harsogását, izgatott beszélgetések zsivaját.
- Most már menj, játssz Libby nénikéddel! - mondta Tyrone.
Aisha egy utolsó pillantást vetett Sorayára, majd megpördült s kisietett a szobából.
Tyrone a nőhöz fordult, de mielőtt megszólalt volna, levette az egyik cipőjét és erőteljesen a sarok ba hajította. Soraya
megfordult, és egy patkányt látott az oldalán feküdni. Tyrone cipőjének a sarka szinte lenyakazta. A fiatalember egy használt
újságba göngyölte a döglött állatot, letörölte a cipőjét, aztán kivitte a patkányt a szobából.
Visszatérve megszólalt: - Ami Aisha anyját illeti... Utcai lövöldözésben halt meg. Az unokatesóját vagy kijét látogatta
meg éppen, amikor egy drogos pasi begőzölt - Tyrone tekintete elborult. - Nem akartam állami gondozásba adni Aishát.
- Értem - felelte Soraya.
A baba elaludt, kiitta az üveget. Mélyen, egyenletesen lélegezve feküdt Soraya karjában.
Tyrone hirtelen nagyon elcsendesedett. Soraya felkapta a fejét. - Mi a baj?
- Volna valami fontos, amit el kell magának mondanom, legalábbis azt hiszem, hogy fontos. - Tyrone leült az ágy szélére.
- Nem rövid történet, de igyekszek rövidre fogni.
Mesélt az M&N Karosszériáról, hogyan tartotta DJ Tankkel megfigyelés alatt, hogy a társaság ott üthesse fel új tanyáját.
Elmesélte, hogyan látták meg egy éjjel a fegyvereseket, hogyan osontak be a férfiak távozása után DJ Tankkel, s mit találtak:
„plasztik robbanóanyagot meg efféle szart". Elmesélte, hogy látta azt a párt is - a férfit meg a nőt -, ahogy szét darabolják egy
férfi holttestét.
- Istenem! - Soraya itt megállította. - Le tudná írni őket?
Tyrone belekezdett, félelmetes pontossággal festette le az ál-Lindrost és Anne Heldet. Milyen keveset tudunk az
emberekről, gondolta keserűen Soraya. Milyen könnyen átejtenek bennünket.
- Rendben - mondta végül -, mi történt aztán?
- Felgyújtották az épületet. Egészen a kurva alapokig felégették.
Soraya elgondolkozott. - Szóval addigra elvitték onnan a robbanóanyagokat.
- Úgy kellett lennie. - Tyrone bólintott. - És van még valami más is. Az a két szarzsák, akit lerángat tam magáról a
Kilencedik és a Florida sarkán... Megismertem az egyiküket. Azon az éjszakán ott őrködött a karosszériaműhely előtt.

Harminckettő
 Muta ibn Aziz a légi csata utolsó szakaszában mocorogni kezdett. Bourne-ban most tudatosodott, hogy a férfinak sikerült
feltápászkodnia. 0 nem ereszthette el a kormányt, hogy elintézze a terroristát, így más megoldást kellett találnia, hogy
elbánjon vele. A Sovereign közeledett a hegyszoros végéhez. Amikor Muta ibn Aziz a pisztoly csövét a jobb füle mögé
szorította, Bourne a gépet a hasadék végén lévő hegycsúcsnak irányította.
- Mit művelsz? - kérdezte Muta.
- Tedd el a fegyvert! - mondta Bourne, miközben figyelmét az előttük magasló oromra fordította.
Muta megbabonázva nézett ki a pilótafülke ablakán. - Tűnjünk el innen!
Bourne továbbra is egyenesen a csúcs felé tartott.
- Mindkettőnket meg fogsz ölni. - Muta idegesen megnyalta a szája szélét. Hirtelen elvette Bourne fejétől a pisztolyt. -
Jól van, jól! Csak ne...
Ijesztően közel jártak a hegyhez.
- Dobd a pilótafülke végébe a pisztolyt! - parancsolt rá Bourne.
- Túl sokáig vártál! - ordította Muta ibn Aziz. - Sosem jutunk ki!
Bourne szilárdan fogta a botkormányt. Muta egy utálkozó kiáltással a padlóra hajította fegyverét.
Bourne hátrahúzta a botkormányt. A Sovereign kilőtt fölfelé. A hegyoldal döbbenetesen vágtatott feléjük. Nagyon,
nagyon közel voltak. Bourne az utolsó pillanatban meglátta jobbra a rést, mintha Isten nyúlt volna le, s letörte volna a
hegycsúcs felét. A kellő mértékben bedöntötte a gépet; ha kicsivel jobban bedől, a kiálló sziklacsúcs letépte volna a jobb
oldali szárnyat. Éppen csak elsuhantak a hegy teteje fölött, még mindig fölfelé tartottak, kiszabadultak a szorosból,
száguldottak a kék ég felé.
Muta négykézlábra ereszkedve tapogatott a pisztoly után. Bourne számított erre. Bekapcsolta a robotpilótát. Kikapcsolta
a biztonsági övét, ráugrott a terrorista hátára, hatalmasat ütött a veséjére. Muta tompa kiáltással a pilótafülke padlójára
rogyott.
Bourne gyorsan megszerezte a pisztolyt, majd a fedélzeti mérnök szekrényében talált drótköteggel összekötözte a
terroristát. Visszarángatta a pilótafülkén keresztül, majd visszaült a pilótaszékbe, kikapcsolta a robotpilótát, kicsit délebbre
irányította a gépet. Most már félúton jártak Afganisztán fölött, a pakisztáni határ közelében fekvő Miran Sah felé repültek; a
hely be volt karikázva a pilóta térképén, amelyet Bourne elmélyülten tanulmányozott.
Muta ibn Aziz egy kacifántos beduin káromkodást eresztett meg.
- Bourne - mondta aztán - szóval igazam volt. Te találtad ki a saját halálodról szóló mesét.
Bourne rávigyorgott. - „Szólítsunk mindenkit az igazi nevén" játékot akarsz játszani? Kezdjük azzal, hogy Abu Gazi
Nadir el-Dzsamuh ibn Hamid ibn Asef al-Vahhib. De a Fadi sokkal rövidebb és lényegre törőbb.
- Honnan tudod...?
- Azt is tudom, hogy az öccse, Karim foglalta el Martin Lindros helyét.
A döbbenet kiült Muta sötét arcára.
- És aztán ott van a húg, Sarah ibn Asef. - Bourne komor elégedettséggel nézte a küldönc arckifejezé sét. - Igen, arról is
tudok.
Muta arca hamuszürke lett. - Megmondta neked a nevét?
Bourne hirtelen megértette. - Te ott voltál Odesszában azon az éjszakán, amikor megszerveztük a találkozást a
kapcsolatunkkal. Én lelőttem Sarah ibn Asefet, amikor kiszaladt a térre. Alig tudtunk megmenekülni a csapdából.
- Magaddal vitted - mondta Muta ibn Aziz. - Magaddal vitted Sarah ibn Asefet.
- Még élt - mondta Bourne.
- Mondott valamit?
Muta olyan gyorsan kérdezte, hogy Bourne rájött, milyen kétségbeesetten szeretné tudni a választ. Miért? Többről volt itt
szó, mint amennyit Bourne tudott. Mi kerülte el a figyelmét?
Ám létfontosságú volt abban a hitben tartani ellenségét, hogy többet tud nála. Úgy döntött, az a legjobb módszer, ha
semmit sem mond.
A csönd megtette hatását. Muta rendkívül izgatott lett. - Ugye megmondta neked a nevemet?
Bourne közömbös hangon válaszolt. - Miért tette volna?
- Megmondta, ugye? - Muta most már őrjöngött, ide-oda hánykolódott, hiábavalóan próbálta kiszabadítani magát. - Mi
egyebet mondott még?
- Nem emlékszem.
- Muszáj emlékezned!
Muta ibn Aziz fennakadt Borne horgán. Már csak a zsineget kellett feltekernie. - Egyszer azt mondta egy orvos, hogyha
mások felelevenítenek nekem - még ha töredékesen is - olyan dolgokat, amiket én elfelejtettem, az visszahozhatja az
emlékeimet.
Közeledtek a határhoz. Bourne fokozatos ereszkedésbe kezdett, megközelítette annak a hegyláncnak a sziklás ormait,
amely olyan remek búvóhelyet kínált a világ legveszedelmesebb terrorista csoportjainak.
Muta hitetlenkedve nézett rá. - Na, tisztázzuk csak! Azt akarod, hogy én segítsek neked? - Örömtelenül felnevetett. -
Arra ugyan várhatsz.
- Úgy is jó. - Bourne minden figyelmét a földfelszínre fordította, ahogy az egyre részletesebben kitárulkozott előtte. - Te
kezdtél el kérdezősködni. Nekem végül is édes mindegy.
Muta arca eltorzult. Valamilyen rettenetes nyomás alatt volt, s Bourne azon tűnődött, mi lehet az. Kifelé nem adta jelét,
hogy érdekli, de érezte, hogy emelnie kell a tétet, így megszólalt: - Hat perc ma radt a leszállásig, talán kicsit kevesebb. Jól
teszed, ha bekötöd magad. - Odapillantva Muta ibn Azizra, felnevetett. - Ja, bocs, hisz már oda vagy kötözve.
 És akkor Muta megszólalt: - Nem baleset volt.

- Sajnos - mondta Karim - LaValle-nak igaza volt.

Az Öregnek összerándult az arca. Láthatóan nem akart több rossz hírt hallani. - A Typhon rendszere sen kommunikál a
CIA hullámhosszain.
- Ez igaz, uram. De némi elektronikus bányászás után felfedeztem három olyan közleményt, amelyet nem tudok hova
tenni.
Egymás mellett ültek az Északnyugati Tizenhatodik utcában lévő Foundry Metodista Templom jobb oldali hajójának a
hatodik padsorában. Mögöttük, a háttámlára erősített táblán ez állt: EBBEN A PADBAN ÜLT EGYMÁS MELLETT
FRANKLIN D. ROOSEVELT ELNÖK ÉS WINSTON CHURCHILL MINISZTERELNÖK 1941-BEN AZ ORSZÁGOS
KARÁCSONYI ISTENTISZTELETEN. Ami annyit jelentett, hogy a szertartásra három héttel a japánok Pearl Harbor elleni
támadása után került sor - sötét napok jártak akkor Amerikára. Ami a briteket illeti, ők - igaz, egy fájdalmas katasztrófa
révén - nyertek egy szövetségest. Ennek a helynek ezért nagy jelentősége volt az Öreg számára. Ide járt imádkozni,
elmélyedni önmaga gondolataiban, itt merített erkölcsi erőt azokhoz a sötét és nehéz tettekhez, amelyek megtételét gyakran
megkívánták tőle.
Ahogy lenézett a helyettesétől kapott dossziéra, a legcsekélyebb kételye sem volt azt illetően, hogy ismét hasonló
cselekedetek várnak rá.
Hosszan kifújta a levegőt. A papírlapon ott állt feketén-fehéren a félelmetes igazság. Az Öreg fel szegte az állát, hangja
nem remegett, amikor megkérdezte: - Anne?
- Tartok tőle, uram. - Karim ügyelt rá, hogy kezét, felfelé fordított tenyérrel, az ölébe ejtse. Ugyanolyan
megsemmisültnek kellett látszania, mint amilyen az Öreg volt. A hír alapjaiban rendítette meg az igazgatót. - Mindhárom
üzenet az ő tulajdonában lévő PDA-ról származott. Az egyik nem volt engedélyezve, a másikról mostanáig nem volt
tudomásunk. Úgy látszik, képes volt kicserélni és meghamisítani a jelentést, hamisan belekeverve a dologba Tim Hytnert.
Az igazgató sokáig hallgatott. Eddig is halkan beszélt, tekintettel a templom meglepően remek akusztikájára, de amikor
ismét megszólalt, társa kénytelen volt előrehajolni, hogy hallja, amit mond.
- Milyen jellegű volt az a három üzenet?
- Kódolt hullámhosszon küldte őket - mondta Karim. - A legjobb embereim dolgoznak rajta, hogy megfejtsék.
Az Öreg szórakozottan bólintott. - Szép munka, Martin. Nem tudom, mit csinálnék nélküled.
Ebben a pillanatban nagyon meglátszott rajta a kora, sőt, jóval idősebbnek tűnt. Mintha azzal, hogy fény derült Anne -
akit pedig a bizalmába fogadott - borzalmas árulására az életerő is távozott volna belőle. Összegörnyedve ült, beesett vállal,
mintha újabb fizikai csapásra számítana.
- Uram - szólalt meg halkan Karim. - Azonnal cselekednünk kell.
Az igazgató bólintott, de tekintete a semmibe veszett, olyan gondolatokra és emlékekre összponto sított, amelyeket társa
el sem tudott képzelni.
- Szerintem ezt szűk körben kellene kezelni - folytatta Karim. - Csak mi ketten tudjunk róla. Mit szól hozzá?
Az Öreg fátyolos pillantással fürkészte helyettesének arcát. - Igen, feltétlenül szűk körű megoldás kell. - Suttogva
beszélt. A megoldás szónál elcsuklott a hangja.
Karim felállt. - Megyünk?
Az igazgató fölnézett rá, a rémülettől elsötétedett a tekintete. - Most?
- Az volna a legjobb, uram... mindenkinek. - Felsegítette az Öreget. - Anne nincs bent a központban. Úgy gondolom,
otthon lehet.
Azzal odanyújtott a CIA igazgatójának egy pisztolyt.

Néhány órával később Kátya visszament a betegszobába, hogy ellenőrizze Lindros torkán a duzzanatot. Letérdelt az
alacsony priccs mellé, ahol a férfi feküdt. Ujjai annyira belegabalyodtak a kötésbe, hogy köny-nyek szöktek a szemébe.
- Ügyetlen vagyok ehhez - mondta halkan, inkább csak magának.
Lindros nézte, eszébe jutott legutóbbi beszélgetésük vége. Azon tűnődött, győzködje-e még a nőt, vagy azzal csak még
inkább elriasztaná.
Hosszadalmas, feszült hallgatás után Kátya megszólalt. - Gondolkoztam azon, amit mondott.
A nő tekintete végre az övébe kulcsolódott. Szeme meghökkentően kék árnyalatú volt, mint az égbolt vihar előtt.
- Úgy érzem, Costin azt akarta, hogy Fadi bántson engem. Miért? Miért akarta, hogy valaki ezt művelje velem? Attól félt
talán, hogy elhagyom? Azt akarta, hogy lássam, milyen veszedelmes tud lenni a világ? Nem tudom. De nem kellett volna... -
Az arcához emelte egyik kezét, hunyorgott ujjainak finom érintésétől. - Nem kellett volna hagynia, hogy Fadi bántson.
- Valóban nem - jegyezte meg Lindros. - Nem kellett volna. Tudja azt maga jól.
A nő bólintott.
- Akkor segítsen nekem - folytatta Lindros. - Különben egyikünk sem kerül ki innen élve.
- Én... én nem tudom, képes vagyok-e rá.
- Akkor én segítek magának. - Lindros felült. - Ha hagyja, segítek magának megváltozni. De olyanná kell változnia,
amilyen valójában lenni akar. És annyira akarnia kell, hogy akár mindent kockáztasson érte.
- Mindent? - A nő mosolyában annyi szomorúság volt, hogy Lindrosnak majd' megszakadt a szíve. - Semmim sem volt,
amikor megszülettem. Semmim sem volt, amíg felnevelkedtem. Aztán a véletlennek köszönhetően mindenem meglett.
Mindenki ezt állította körülöttem, és egy ideig én magam is elhittem. De bizonyos értelemben az az élet rosszabb volt,
mintha semmim sem lett volna. A semmi... az legalább valóságos volt. És akkor jött Costin. Megígérte, hogy elvisz az
irrealitásból. Így hát férjhez mentem hozzá. De az ő világa éppen olyan hamis, mint az, amelyet magamnak teremtettem, s
arra gondoltam: Tulajdonképpen hová tartozom? Sehová.
 Lindros némileg meghatódottan megérintette a nő kézfejét. - Mindketten kívülállók vagyunk.
Kátya kicsit elfordította a fejét, hogy kinézzen az őrökre. - Tud innen kiutat?
- Igen - válaszolta Lindros -, mindkettőnk számára. - Látta a nő szemében a félelmet, de a remény szikráját is.
Végül Kátya csak annyit kérdezett: - Mit kell csinálnom?

Anne a csomagolás kellős közepén tartott, amikor egy nagy autó motorjának mormogását hallotta a ház elől, az utcáról.
Fülelt, de már nem hallotta a hangot. Már éppen folytatta volna a pakolást, amikor valamilyen hatodik érzék vagy a paranoia
hatására átment a másik hálószobába s kilesett az ablakon.
Odalent meglátta a CIA igazgatójának hosszú, páncélozott fekete autóját. Az Öreg és Dzsamil szállt ki belőle. A szíve
nagyot ugrott. Mi ez? Minek jöttek ide? Soraya valahogy bejutott az Öreghez, beszámolt neki az ő árulásáról? De nem,
Dzsamil az Öreggel van. Dzsamil sosem engedné a CIA központjának a közelébe Sorayát, főleg nem hagyná, hogy bejusson
az Öreghez.
De mi van, ha...?
Az ösztöneire hagyatkozva odament az öltözőszekrényhez, kihúzta a második fiókot, matatott benne a S&W után,
amelyet visszatett szokásos rejtekhelyére, amikor hazaért az északnyugati körzetből.
Odalent megszólalt a csengő, amitől összerezzent, pedig számított rá. A háta mögé, a szoknyája övsza-lagjához dugta a
S&W-t, kiment a hálószobából, lesétált a fényes falépcsőn a bejárathoz. Az áttetsző sárga üvegen keresztül annak a két
férfinak a körvonalait látta, akik mindketten nagyon fontos szerepet játszottak az életében.
Halkan kifújta a levegőt, megragadta a rézkilincset, mosolyt erőltetett az arcára s kitárta az ajtót.
- Üdv, Anne! - Az Öreg arcán mintha saját erőltetett mosolyát látta volna tükröződni. - Sajnálom, hogy itthon zavarjuk,
de elég sürgős lenne... - Ennél a pontnál megakadt.
- Egyáltalán nem zavarnak - válaszolt Anne. - Örülök a társaságuknak.
Hátralépett, ők pedig bementek a márványozott padlójú előtérbe. Egy csokor melegházi rózsa állt egy karcsú,
zománcozott vázában egy ovális, finoman megmunkált, karmos lábú asztalka közepén. Anne be vezette vendégeit a
nappaliba, ahol két selyemhuzatú kanapé állt egymással szemben a vörös erezetű, fehér kőből épült, fapárkánnyal díszített
kandalló két oldalán. Hellyel kínálta őket, de inkább állva maradtak. A két férfi a kabátját sem vetette le.
Nem mert Dzsamil arcába nézni, mert félt attól, amit ott láthat. Másfelől az Öreg arca sem volt szép látvány. Kifutott
belőle a vér, a bőr megereszkedve lógott a csontokon. Mikor öregedett meg ennyire? -tűnődött magában. Hová szállt el az
idő? Mintha csak tegnap lett volna, amikor ő is csak szépreményű ifjonc volt a londoni főiskolán, és még előtte állt a fényes,
végtelen jövő.
- Hozhatok egy teát? - kérdeztea az öreg múmiaszerű arcától. - És van egy dobozka a maga kedvenc gyömbéres
süteményéből a kamrában. - De próbálkozása, hogy valamelyest normális hangulatot teremtsen, kudarcba fulladt.
- Semmit sem kérünk, Anne - mondta az igazgató -, köszönjük. - Igazán fájdalmasan festett, mintha vesekő vagy más
betegség kínozná. Felöltője zsebéből egy összehajtogatott dossziét húzott elő. Szétnyitva az egyik kanapé háttámlájára
fektette, majd megszólalt: - Sajnos roppant kellemetlen felfedezést tettünk. - Ujjai úgy futottak végig a számítógépből
kinyomtatott oldalon, mintha az egy spiritiszta szeánsz boszorkánytáblája lett volna. - Tudjuk, Anne.
A nő úgy érezte, mintha halálos csapást mértek volna rá. Alig kapott levegőt. Ennek ellenére sikerült normális hangon
megkérdeznie: - Mit tudnak?
- Mindent tudunk magáról. - Az Öreg nem tudta rávenni magát, hogy a nő szemébe nézzen. - Tudunk róla, hogy maga az
ellenséggel kommunikált.
- Micsoda? Én nem...
A CIA igazgatója végre felnézett, engesztelhetetlen tekintetét a nőébe mélyesztette. Anne ismerte ezt a rémes nézést;
látta olyanokra meredni, akiket az Öreg kihúzott a listájáról. Soha többé nem látta őket, nem hallott róluk.
- Tudjuk, hogy maga az ellenség. - Az Öreg hangja haraggal és megvetéssel volt teli. Anne tudta, hogy az igazgató
semmit sem utál jobban, mint az árulást.
Tekintete automatikusan Dzsamil felé fordult. Mi járhat a fejében? Miért nem kel a védelmére? És aztán, belenézve a
férfi kifejezéstelen arcába, mindent megértett; megértette, hogy a másik csak kihasználta őt, fizikai vonzerejét és filozofikus
humbugjait felhasználva csak elcsábította őt. Ágyútöltelék volt ő is, ugyanúgy feláldozható, mint a csoportjából bárki más.
A leginkább az dúlta fel, hogy neki ezt tudnia kellett volna; a kezdetektől fogva keresztül kellett volna látnia rajta. De ő
annyira biztos volt önmagában, annyira kész volt lázadni a dagályos, régi vonalas arisztokrácia ellen, amelyből ő maga is
származott. A férfi látta, mennyire vágyik rá, hogy egy zacskó szart vágjon szülei arcába. A férfi kihasználta az ő
megszállottságát, amint a testét is. A férfiért követett el árulást; és a bűne miatt oly sok ember fogja életét veszteni! Istenem,
Istenem!
Most Dzsamilhoz fordult: - A legkevesebb az volt, hogy megbasztál, mi?
Ez volt az utolsó mondat, amit kimondott, és soha sem kapott választ a férfitól, ha az egyáltalán akart volna válaszolni,
mert a CIA igazgatója előhúzta a pisztolyát és háromszor fejbe lőtte. Kora ellenére még mindig remekül lőtt.
Anne halott szeme Dzsamilra meredt, amikor a teste összecsuklott.
- A francba! - Az Öreg elfordult. Hangja tele volt haraggal. - A fene egye meg!
- Gondoskodom a holttest eltávolításáról - jelentette ki Karim. - És gondoskodom róla, hogy kiadjunk egy
sajtóközleményt a megfelelő fedőtörténettel. És magam hívom fel a szüleit.
- Nem - vágta rá szórakozottan az igazgató. - Az az én dolgom.
Karim odalépett egykori szeretőjének vértócsában fekvő hullájához. Lenézett rá. Hogyan tovább? Először is valamilyen
ürüggyel fel kell mennie az emeletre és az öltözőszekrény második fiókjából... Aztán, amikor megfordította a holttestet a
cipője orrával, meglátta, hogy a szerencse mellészegőgött. Néma hálaimát mondott Allahnak.
 Gumikesztyűt húzott, kivette a nő háta alól a S&W-t. Ezek szerint volt annyi lélekjelenléte, hogy felfegyverezze magát.
Egy pillanatra lenézett a nő arcára, igyekezett a legparányibb érzelmet felidézni e hitetlen iránt. Semmit nem érzett. Szíve a
megszokott ritmusban vert. Nem mondhatná, hogy hiányozni fog neki a nő. Jó szolgálatot tett, az igaz, még Overton
feldarabolásában is segített. Ami egyszerűen annyit jelent, hogy ő jól választott. A nő csupán eszköz volt, amelyet kiképzett
az ellenségei elleni harcra, semmi több.
Felkelt, szétterpesztett lábbal megállt Anne holtteste fölött. Az igazgató még mindig háttal állt neki. - Uram - szólította
meg -, van itt valami, amit látnia kell.
Az Öreg mélyet sóhajtott. Megtörölte könnybe lábadt szemét. - Mi az, Martin? - kérdezte megfordulva. Karim szíven
lőtte Anne Held S&W-jával.

„Nem baleset volt."

Bourne, a leszállás előtti feladatokra összpontosítva, úgy döntött, egyelőre nem törődik a bombasztikus megjegyzéssel.
Zavar Kili fölött repültek; a hely közismerten az al-Kaida egyik melegágya volt, amíg az amerikai katonaság 2001
novemberében szét nem bombázta. Végül megszólalt. - Mi nem volt baleset?
- Sarah ibn Asef halála. Nem baleset volt. - Muta ibn Aziz lélegzete elakadt, félt és egyidejűleg felszabadultnak érezte
magát. Mennyire vágyott rá, hogy valakinek elmesélje gyalázatos titkát!
- Természetesen az volt - erősködött Bourne. Muszáj volt ragaszkodnia saját verziójához; ez volt az egyetlen módja,
hogy a varázslat tovább hasson, s továbbra is beszéltesse Muta ibn Azizt. - Tudnék róla, ha nem az lett volna. Én lőttem le a
lányt.
- Nem, nem te voltál. - Muta ibn Aziz az ajkába harapott. - Te és a társad túl messze voltatok, hogy pontosan lőhessetek.
A fivérem, Abbud ibn Aziz és én lőttük le.
Bourne most feléje fordult, de mélységesen kétkedő tekintettel. - Ezt most találod ki.
Muta ibn Aziz megbántottnak látszott. - Miért tenném?
- Újabban mintha mindenki engem akarna félrevezetni. Vagy azért csináltátok, hogy Fadi és a testvére utánam eredjen? -
A homlokát ráncolta. - Találkoztunk már korábban? Ismerlek téged? Te meg a bátyád nehezteltek rám valamiért?
- Nem, nem és nem! - Muta méregbe gurult, épp ahogy Bourne akarta. - Az igazság az... kimondani is szörnyű...
Egy pillanatra elfordult, Bourne pedig fülelt, hogy mi következik. A pilóta repülési terve szerint közeledtek Miran
Sahhoz, ami egy keskeny völgy - a hegyszoros pontosabb kifejezés lett volna, ahogy azt most már Bourne látta - közepén
terült el, két hegy között, Pakisztán vad és zavaros nyugati határvidékén.
Az égbolt tiszta volt - mély, metszően kék -, és a napnak e szakaszában a Nap sem vakított. A Kurram folyó környékén
lévő változatos vulkáni kőzetektől -mészkőtől, fekete kovakőtől, zöld palától - szürkésbarna hegyek lecsupaszítottnak,
terméketlennek, élettelennek tűntek. Bourne automatikusan feltérképezte a környéket. A barázdált déli és nyugati
hegyoldalakon barlangnyílásokat keresett, a hegyszoros keleti oldalán bunkereket. Északon a kuszán benőtt hegyoldal sötét
árnyékba borult, sziklás szakadék törte meg. De jelét sem látta a Dujja nukleáris létesítményének, semmi emberi kéz
teremtette dolgot, még egy kunyhót vagy tábori területet sem látott.
Kis sebességgel repült. Lelassította a Sovereign-t, meglátta maga előtt a kifutópályát. Eltérően attól, amelyikről felszállt,
ez aszfaltozott volt. Még mindig semmi jele nem volt lakott településnek, nemhogy kor szerű laboratóriumi
épületegyüttesnek. Talán rossz helyre jött volna? Ez is Fadi újabb trükkjeinek egyike volna? Vagy esetleg csapda?
Most már késő emiatt izgulni. Kiengedte a kerekeket és a fékszárnyakat. Még tovább csökkentette a sebességet.
- Túl alacsonyan repülsz be! - jegyezte meg hirtelen izgatottan Muta ibn Aziz. - Túl hamar érsz a kifutópályára.
Emelkedj föl! Az Isten szerelmére, emelkedj föl!
Bourne átrepülte a kifutópálya első nyolcadát, levitte a gépet, a Sovereign kerekei elérték az aszfaltot. Leszálltak,
végiggurultak a kifutópályán. Bourne leállította a hajtóműveket s lekapcsolta a belső áramforrások többségét is. Ekkor látta
meg a jobbról feléjük közeledő árnyakat.
Éppen csak annyi ideje maradt, hogy rájöjjön: Muta ibn Aziz nyilván megtelefonálta az ő kilétét a Miran Sah-i
embereknek, mielőtt még a gép borzalmas dübörgéssel berepült volna. A Sovereign megremegett, és mint egy sebzett
elefánt, térdre rogyott, első kerekei leeresztettek.
A szétröpülő roncsdarabok majdnem mindenből fasírtot csináltak a pilótafülkében. A műszerek összetörtek, a
szabályozókarok letörtek. Drótok lógtak ki a mennyezet szétszakadt bemélyedéseiből. Az összekötözött Muta ibn Aziz, aki a
gépnek a begyűrődött oldalánál feküdt, most a géptörzs egy nagyobb darabja alatt hevert. A pilótafülkében a székébe
szíjazott Bourne kisebb sérüléssekkel megúszta, de szédült, mintha enyhe agyrázkódást kapott volna.
Lassan felnyúlt s a kioldotta biztonsági övét. Odabotorkált Muta ibn Azizhoz, lába alatt úgy recsegett az összetört üveg,
mintha a fagyott tundrán lépkedne. Köhögött az üvegszáldarabkáktól és túlhevült műanyagtól elnehezült levegőben.
Látva, hogy Muta lélegzik, félrehúzta az eltorzult, megégett, szétszakadt és még mindig tűzforró roncsdarabot. De
amikor letérdelt, látta, hogy egy durván kardpenge méretű és formájú fémszilánk ékelődött Muta beleibe.
Lepillantott a férfira, majd erősen arcon csapta. Muta szeme felpattant, nehezen tisztult ki a látása.
- Nem hazudtam - mondta vékony, elfúló hangon. Vér szivárgott a szájából, lecsorgott az állán. Torokmélyedésében kis
tócsába gyűlt, sötéten, fémes szagot árasztva.
- Meg fogsz halni - közölte vele Bourne. - Mondd el, mi történt Sarah ibn Aseffel!
Lassú mosoly ült ki Muta arcára. - Tényleg tudni akarod? - Az átlyukadt tüdején ki-beáramló levegő olyan hangot adott,
mint egy történelem előtti fenevad. - Mégiscsak fontos számodra az igazság?
- Mondd már! - kiáltott rá Bourne. Megragadta Muta ibn Azizt, az ingénél fogva felrángatta, mintha ki tudná rázni belőle
a választ. De abban a pillanatban egy csoport terrorista özönlött be a géptesten támadt résen. Lerángatták Fadi küldöncéről,
aki fekve köhögte ki élete maradékát.
Kitört a káosz - rohangáló alakok, arab beszéd zűrzavara, pattogó parancsok és még pattogósabb válaszok -, amint
Bourne-t félájultan végigvonszolták a véres padlón, ki Miran Sah sivár pusztaságába.
 NEGYEDIK KÖNYV

Harminchárom

Soraya Moore az Északkeleti Hetedik utca sarkáról - mellette az alaposan felfegyverkezett Tyrone őr ködött - felhívta a
CIA központját; egy telefonfülkéből, nem a mobiljáról.
Amikor Peter Marks meghallotta, hogy ő az, suttogóra fogta a hangját.
- Jézus Krisztus - fakadt ki -, mi a fenét műveltél?!
- Nem csináltam semmit, Peter - felelte hevesen a nő.
- Akkor miért adtak ki minden részlegre vonatkozó utasítást, hogy jelentést kell tenni Lindros igazgató úrnak minden
felbukkanásodról, bármilyen telefonhívásodról vagy veled való kapcsolatfelvételről?
- Mert Lindros nem Lindros.
- Hanem szélhámos, ugye?
Soraya szíve nagyot bobbant. - Tehát tudod.
- Azt tudom, hogy Lindros igazgatóhelyettes úr értekezletet hívott össze, elmondta nekünk, hogy teljesen kikészültek az
idegeid. Bourne halála miatt, ugye? Egyébként azt is mondta, hogy esztelen vádaskodást folytatsz ellene.
Jaj, Istenem!, futott át Soraya agyán. A CIA-nál mindenkit ellenem fordított.
Noha Marks hangjából kihallotta a gyanakvást, határozottan folytatta. - Hazudott nektek, Peter. Az igazság túl bonyolult
ahhoz, hogy most részletezni kezdjem, de hinned kell nekem. Terroristák arra készülnek, hogy felrobbantsák a központot. -
Tudta, hogy hallatszik, amint levegő után kapkod, ráadásul hadarva, kapkodva beszélt. - Kérlek, könyörgök...! Menj az
Öreghez, mondd meg neki, hogy a következő huszonnégy órában fog megtörténni.
- Az Öreg és Anne a Fehér Házban van, az elnökkel van megbeszélésük. Egy jó ideig ott lesznek, azt mondta Lindros
igazgatóhelyettes úr.
- Akkor lépj kapcsolatba valamelyik igazgatóság vezetőjével, vagy még jobb, ha mindegyikkel. Bárkivel, csak ne
Lindrosszal.
- Figyelj, gyere be! Add fel magad. Segíthetünk rajtad.
- Nem bolondultam meg - felelte Soraya, bár egyre inkább úgy érezte, hogy hamarosan erre a sorsra jut.
- Akkor befejezettnek tekintem ezt a beszélgetést.

Ahogy Kátya a betegszoba előtt álló két őr felé fordult, finom ujjaival kigombolta blúza két felső gombját. Sosem hordott
melltartót. Gyönyörű melle volt, s ezt tudta is.
Az őrök ugyanazt a játékot játszották, mint mindig, s amelynek a szabályaira Kátya képtelen volt rájönni. Természetesen
pénz nem cserélt gazdát; az szerencsejáték volna, amit az iszlám törvények tiltanaki Úgy tűnt, a cél az, hogy fejlesszék
reakcióidejüket.
Hogy elterelje gondolatait a jelen helyzetről, felidézte régi életét, azt, amelynek feladásához ra gaszkodott Costin. Amikor
az őrök tudomást vettek a jelenlétéről, profilba állt, ahogy egy Perfect Tenfotózásnál tette volna, hátát ívben megfeszítette,
melle kidomborodott.
Aztán lassan, lefegyverzően feléjük fordult. Az őrök tekintete a testére szegeződött.
Érezte szegycsontjában a fájdalmat, ott, ahol Lindros az ő utasítására megütötte. Elég szélesre szétnyitotta a blúzát, hogy
a férfiak láthassák a friss zúzódást, amely fényesen vöröslött a bőrén, és már kezdett felduzzadni.
- Nézzék! - mondta teljesen fölöslegesen. - Nézzék, mit művelt velem a gazember!
E szavakra az őrök felháborodtak annyira, hogy a nő mellett besiessenek a betegszobába. Látták a behunyt szemmel
hanyatt fekvő Lindrost. Véres volt az arca. Mintha már nem is lélegzett volna.
A magasabbik őr a közvetlenül mögötte álló Kátyához fordult. - Maga mit művelt vele?
Abban a pillanatban Lindros kinyitotta a szemét, hátrahúzta a jobb lábát, és sarkával teljes erejéből az alacsonyabbik őr
ágyékába rúgott. Az őr apró, meglepett nyögést hallatott, s összerogyott.
A lassan megforduló magasabbik őr torkát telibe találta Lindros kézfejének éle. Felköhögött, szeme tágra nyílt, az
oldalfegyvere után kapott. Kátya, ahogy Lindros utasította, hátulról térden rúgta. Ahogy előretántorodott, a feje közelebbi
ismeretségbe került Lindros öklével.
A következő öt percet az őrök levetkőztetésével, megkötözésével és szájuk kipeckelésével töltötték. Lindros előbb az
egyiket, majd a másikat is bevonszolta a mellékhelyiségbe, úgy dobálta őket egymásra, mint egy halom szemetet. Kátyával
magukra vették az őrök ruháit, a nő az alacsonyabb őr ruháiba bújt, Lindros a magasabbikéba.
Öltözködés közben rámosolygott a nőre. Kátya felnyúlt, letörölte a férfi arcáról a megszúrt ujjából odakerült vért.
- Milyen volt? - kérdezte Lindros.
 - Még hosszú az út a szabadságig.
- Mennyire igaz. - Lindros összeszedte az őrök fegyvereit: az oldalfegyvereket és félautomata gép pisztolyokat is. - Tud
ezekkel bánni?
- Tudom, hogyan kell meghúzni a ravaszt - felelte a nő.
- Annak elégnek kell lennie.
Kézen fogta Kátyát, s kisiettek a betegszobából.

Bourne-nal nem bántak olyan durván a terroristák, mint várta. Miután kirángatták a Sovereign roncsából, egyáltalán nem
bántak vele kíméletlenül. A csoport minden tagja szaúdi volt. Nemcsak a kinézetükből tudta megállapítani, hanem az általuk
beszélt arab dialektus alapján is.
Ahogy cipőjének talpa a felperzselődött kifutópályára ért, felállították, majd kezét a háta mögé szorítva elvezették odáig,
ahol két páncélozott katonai terepjáró várakozott erős álcázás alatt. Nem csoda, hogy a levegőből nem vette észre őket.
A nagyobbik járműhöz vitték, amely közelebbről nézve mozgó parancsnoki központnak látszott. A hátsó ajtók nagy
csattanással kinyíltak, kinyúlt két erős kar és berántotta. A fémajtók azonnal be is csukódtak.
A szuroksötétből ismerős hang szólalt meg szép brit kiejtéssel. - Üdv, Jason!
Piros fények villantak, Bourne hunyorogva igyekezett a szemét hozzászoktatni a fényviszonyokhoz. A fura világításnál
elektronikus berendezések pultját látta, amint rejtélyes jeleket sugároznak némán, mintha egy másik bolygóval
kommunikálnának. Az egyik oldalon egy fiatal, szakállas szaúdi ült néhány műszer fölé görnyedve. Fejhallgató volt rajta.
Alkalmanként lejegyzett egy-két mondatot abból, amit hallgatott.
Tőle balra, közvetlenül Bourne mellett, hatalmas, túlságosan is izmos férfi állt, nyilván ő rántotta be Bourne-t a
parancsnoki járműbe. Kifejezéstelen tekintettel meredt a fogolyra. Borotvált fejével, hordónyi mellkasa előtt összefont,
sziklakemény karjával akár egy szultán háremét őrző eunuch is lehetett volna.
Ő azonban a parancsnoki pultnál ülő harmadik embert őrizte, aki abban pillanatban megpördült forgószékével, amint
Bourne megjelent. Királyi megjelenését meghazudtolóan fülig érő szájjal vigyorgott.
- Felhagyhatnánk már az efféle találkákkal, Jason. - A férfi összecsücsörítette rubinvörös ajkát. - Bár talán a sors rendeli
úgy, hogy öszefussunk, amikor szükséges.
- A fenébe! - fakadt ki Bourne felismerve a karcsú, sötét szemű, horgas orrú férfit. - Fejd al-Szaúd!
A szaúdi titkosrendőrség főnöke felugrott székéből, s odaszaladt, hogy megölelje-megcsókolja Bourne-t.
- Barátom, barátom! Hála Allahnak, hogy még élsz! Fogalmunk sem volt róla, hogy te is a repülőn vagy. Honnan
tudhattuk volna? Ez Fadi gépe! - Megfenyegette mutatóujjával, és tettetett haraggal folytatta: - Mert sose mondod el nekem,
miben mesterkedsz!
Bourne és Fejd al-Szaúd egy ideje már ismerte egymást. Egyszer, Izlandon dolgoztak már együtt.
- Hallottam a pletykát, hogy a nagyon ráálltatok Fadira, bár mindig tagadtátok.
- Fadi szaúdi - jegyezte meg Fejd al-Szaúd hirtelen elkomolyodva. - Ő szaúdi probléma.
- Úgy érted, szégyen a szaúdiakra nézve - tette hozzá Bourne. - De mindannyiunk problémája.
Tájékoztatta barátját Fadi kilétéről, továbbá arról, hogy a fivérével, Karim al-Dzsamillal mit terveltek ki, kitért a CIA-ba
való beszivárgásra is. - Ha azt hitted, hogy itt van a Dujja központi tábora - összegezte Bourne -, hát tévedsz. Ami valahol
erre található, az a nukleáris létesítmény, ahol az urániumot dúsítják, és előállítják azt a nukleáris eszközt, amit terveik
szerint valahol az Egyesült Államokban robbantanának fel.
Fejd al-Szaúd bólintott. - Kezd összeállni a dolog. - Megfordult, előhívott a képernyőre egy harcászati repülős térképet a
környékről, hogy Bourne betájolhassa magát, majd átváltott egy sor közeli IKONOS-műholdas fényképre.
- Ezek a múlt héten készültek, kétperces időközönként - mondta. - Látni fogod, hogy az első képen Miran Sah úgy néz
ki, amilyennek most látjuk - sivár, elhagyatott. De itt, a második képen két dzsipszerű jármű bukkan fel. Nagyjából
északnyugat felé mennek. És mit látunk a hármas számú felvételen? Miran Sah ismét sivár, kihalt. Sem emberek, sem
járművek. Hová tűntek két perc alatt? Az nyilvánvaló, hogy nem érhettek ki az IKONOS hatósugarából. - Hátradőlt. - Ha ezt
hozzáadjuk ti információitokhoz, mi lehet a következtetésünk?
- A Dujja nukleáris létesítménye a föld alatt van - felelte Bourne.
- Csakis. Bemértük, milyen csatornán kommunikálnak, az adás a sziklák és a homok alól jön. De, hogy mi lehet ez a
hely, arról fogalmunk sem volt mostanáig. Érdekes módon csak belső beszélgetéseket fogtunk el. A külvilággal nem
érintkeztek azalatt a három óra alatt, amióta itt vagyunk.
- Hány embert hoztál magaddal? - kérdezte Bourne.
- Velem együtt tizenkettőt. Mint látod, a Dujja embereinek kellett álcáznunk magunkat. Ez Észak-Vazirisztán, a
legkonzervatívabb Pakisztán nyugati tartományai között. A helyi pastu törzsbeliek mélyen vallásosak, etnikai szálak fűzik
őket a tálibokhoz, ezért támogatják az al-Kaidát és a Dujját is. Ha több embert hozok, nehezen kerülhettem volna el a kelle -
metlen kérdéseket.
A fejhallgatós ember abban a pillanatban letépte a legfelső papírlapot, amelyre lázasan írogatott. Odaadta a főnökének.
- Valami, vagy a sziklában, vagy a létesítmény ólomburkában, zavarja a lehallgatást. - Fejd al-Szaúd gyorsan átolvasta a
papírlapot, majd Bourne kezébe nyomta. - Szerintem jó, ha te is megnézed ezt.
Bourne elolvasta az arab átiratot.

- (?) Mindketten eltűntek. Az őröket a (?) helyiségben találtuk meg.

- Mikor?
- (?) Húsz perce. (?) Nem tudom biztosan megmondani.
- Mozgósíts (?) nélkülözni tudsz. Küldd (?) a bejárathoz. Találd meg őket.
 - Es aztán?
- Öld meg őket.

Lindros és Kátya végigrohant a Miran Sah alatti korszerű katakombán. A létesítmény falain elhelyezett hangszórókból
harsogott a riasztás. Már látták a kijáratot, amikor megszólalt a riasztó, s Lindros azonnal megfordult. A létesítmény belseje
felé kezdtek futni.
Az elkapott beszélgetésfoszlányokból és saját megfigyeléseiből Lindros arra következtetett, hogy a Dujja létesítménye
kétszintes. A felsőn voltak a lakóhelyiségek, konyhák, a távközlési helyiségek és hasonlók. Valamint a betegszoba. De a
sebészeti rész, ahol dr. Andursky eltávolította Lindros jobb szemét, ahol átszabta Karim arcát, lent volt, ahol a laboratóri -
umok: a barlangszerű centrifugahelyiség, ahol tovább koncentrálták a dúsított urániumot, a kettős falú fúziós labor és a többi.
- Tudják, hogy eltűntünk - jegyezte meg Kátya. -Most mi lesz?
- A B terv - válaszolt Lindros. - Be kell jutnunk a távközlési szobába.
- De az még távolabb van a kijárattól - mondta Kátya. - Sosem jutunk ki.
Sietve befordultak egy sarkon, hosszú folyosó tárult eléjük, amely végigfutott a létesítmény egész hosszán. A
létesítményben minden - a szobák, a folyosók, lépcsőházak, liftek - túlméretezett volt. Nem számított, hol állt az ember,
jelentéktelennek érezte magát. Van valami ijesztő egy ilyen létesítményben, mintha nem is embereknek, hanem gépek
hadának tervezték volna. Minden emberi ki volt rekesztve erről a helyről.
- Először az életben maradásunkra kell gondolnunk, és csak utána a menekülésre - mondta Lindros. - Ez annyit tesz,
hogy tudatnom kell az embereimmel, hol vagyunk.
Noha ideges volt, lelassította lépteit, gyors sétára kényszerítve mindkettőjüket. Nem tetszett neki ez az előttük elnyúló
hosszú, széles folyosó. Ha itt csapdába esnek, nincs hová elrejtőzniük vagy elfutniuk.
Mintha csak megérezték volna legsötétebb félelmeit, a folyosó túlsó végén két férfi jelent meg. Meglátva zsákmányukat,
előhúzták fegyvereiket. Egyikük előreindult a folyosón, míg a másik a helyén maradt. Félautomata fegyverét fölemelte és
célba vette őket.

- Meg kell találnom a módját, hogy mindenkit figyelmeztessek a CIA-központban - mondta Soraya.
- A saját fülével hallhatta, hogy vadásznak magára - felelte Tyrone. - Nem fognak azok segíteni, ha a feje tetejére áll se.
- De nem hagyhatom abba a próbálkozást, nem igaz?
Tyrone bólintott. - De.
Ezért bújtak meg egy - Tyrone kifejezésével élve -dohányboltban, ahol egy öreg, ősz salvadori maga ál tal termesztett,
vacak kubai növényből kézzel sodort szivarokat, amelyeket aztán Partagaként, Monte-cristóként és Coronaként adott el a
lelkes vásárlóknak jó drágán az interneten. Mint kiderült, a helyiség Tyrone tulajdonában volt, így ő zsebelte be a haszon
oroszlánrészét. A leginkább patkánylyukra emlékeztető „bolt" az Északkeleti Kilencedik utcában állt, de a tevékenysége
legalább törvényes volt.
A koszfoltos ablakon többé-kevésbé tisztán kiláttak a fekete Fordra, amelyet Tyrone az építési területen megölt két
arabtól lopott el. Tyrone szándékosan a dohánybolttal szemben parkolt le vele. Most is ott állt.
Valamit ki kellett találniuk. Mivel Soraya többé nem sétálhatott be csak úgy a CIA-központba, még csak fel sem
hívhatott senkit annak kockázata nélkül, hogy lenyomozzák a hívását, más módon kellett bejutnia.
- Értek a járgányokhoz - győzködte Tyrone -, egy ilyen madárkát senki nem akarna veszni hagyni. A szarháziak mostanra
már tudják, hogy azok ketten nem mennek haza. Azt hiszi, szó nélkül lenyelik a békát? Keresni fogják a kis madarukat. Meg
magát is. Persze azt nem hagyom, hogy megint elkapják. De holtbiztos, hogy errefelé kezdik a keresgélést, mert azt tudják,
hogy legutóbb erre járt. - Széles vigyor jelent meg jóképű arcán. - De csak jöjjenek, mi is itt leszünk!
Sorayának be kellett látnia, hogy a terv jó, még ha veszedelmes is. Ráadásul nem tudott előállni olyan alternatívával,
amelynek a végén ne a CIA valamelyik zárkájában kötött volna ki. Vagy - amire nagyobb esély volt - a hullaházban.

- Fadi foglyokat ejtett - mondta Fejd al-Szaúd.

- Lehet, hogy egyiküket ismerem - felelt Bourne. - A barátom, Martin Lindros.
- Ja, igen. - A biztonsági főnök bólintott. - Az ő szerepét játssza Fadi testvére. Akkor lehet, hogy még életben van. És a
másik?
- Fogalmam sincs - mondta Bourne.
- Mindenesetre sietnünk kell, ha azt akarjuk, hogy esély legyen a megmentésükre. - Felvonta a szem öldökét. - De azt
még mindig nem tudjuk, hogyan jussunk be.
- Azok a járművek az IKONOS felvételein... -mondta elgondolkodva Bourne. - Valahová menniük kellett. Valahová egy
kilométeres sugarú körön belül. - A képernyőre mutatott. - Ki tudnád ezt nyomtatni?
- Persze. - Fejd al-Szaúd lenyomott pár billentyűt a számítógép klaviatúráján. Halk zümmögés következett; kisvártatva a
nyomtató nyílása egy papírlapot köpött ki.
Bourne kilépett a mozgó parancsnoki állásból, nyomában Fejd al-Szaúddal és az óriási testőrrel, akinek a neve - a
biztonsági főnök elmondása szerint - Abdullah volt.
Bourne a kifutópálya délkeleti oldalánál állt, a terep felszínét méregette és összehasonlította az IKONOS által készített
térképpel.
- Az a baj, hogy itt semmi sincs. - Fejd al-Szaúd csípőre tette a kezét. - Amint megérkeztünk, kiküldtem három embert
felderítésre. Egy órával később azzal tértek vissza, hogy semmit nem találtak.
- És mégis - jelentette ki Bourne -, azoknak a járműveknek valahová menniük kellett.
 Elindult egyenesen előre, a kifutópálya irányába. Tőle jobbra hevert a Sovereign roncsa, a gépé, amely többé már nem
repül. Tőle balra kezdődött a betoncsík. Lelki szemei előtt leperegtek a földet érés pillanatai.
Hirtelen eszébe jutott Muta ibn Aziz. - Túl alacsonyan repülsz be - mondta. - Túl hamar érünk a kifutópályára. - Vajon
mitől jött olyan izgalomba? A legrosszabb, ami történhetett volna, hogy a Sovereign kerekei a közelebbi végén érik el az
aszfaltot. Miért nyugtalanította ez Muta ibn Azizt? Egyáltalán miért törődött vele?
Bourne elindult balra, végig az aszfalton, az eleje felé. Szemét nem vette le a leszállópályáról. Már a vége felé járt, azon
a helyen, amelyet Muta olyan határozóttan el akart kerülni. Mitől félt? Három dolog okozhat gondot, amikor egy
sugárhajtású gép földet ér: a túl nagy súrlódás, a túlmelegedés és a túl nagy súly. Melyik nyugtalanította?
Bourne leguggolt, ujjai a kifutópálya „talaját" érintették, ami úgy nézett ki, mint az aszfalt és tapintásra is annak tűnt.
Egy valami azonban hibádzott.
- Tapogasd csak meg! Az aszfaltnak tüzesen forrónak kellene lennie ilyen erős napsütésben.
- Ez nem forró. - Fejd al-Szaúd körbetapicskolt a tenyerével. - Még csak melegnek sem mondanám.
- Vagyis - állapította meg Bourne - nem aszfalt.
- Mit használhat a Dujja?
Bourne felállt. - Ne feledd, hogy hozzáférnek az IVT technológiájához.
Továbbsétált a kifutópályán. Amikor odaért, ahol a nyomok szerint letette a Sovereign-t, újból letérdelt, kezét az aszfaltra
tette. És gyorsan fel is kapta.
- Forró? - kérdezte Fejd al-Szaúd.
- Ez aszfalt.
- Akkor az ott mi?
- Nem tudom, de az a férfi, akivel együtt jöttem, Fadi küldönce, nem akarta, hogy ott szálljak le.
Visszatért a kifutópálya végéhez, és most széltében ment végig rajta. Eközben agya lázasan egy terv fel állításán
dolgozott. Be kell jutniuk a föld alatti létesítménybe, el kell kapniuk Fadit, mielőtt az emberei megtalálják a szökevényeket.
Mert megvan rá az esély, hogy az egyikük Lindros...
Még egyszer áttanulmányozta az IKONOS-térkép kinyomtatott példányát, összevetette a szabad szemmel végzett
megfigyelés eredményével. Egy urániumdúsító létesítménynek vízre van szüksége, nagyon sok vízre. Ami ott volt a sötét
árnyék borította, mély, sziklás hasadékban, amely fölött átrepült. Észrevette a levegőből, s úgy rögzült agyában, mint valami
jelzőfény.
Amit kitalált, az ütőképes volt, de tudta, hogy Fejd al-Szaúdnak nem fog tetszeni. És ha nem tudja a barátjával
elfogadtatni a tervet... a segítsége nélkül nem fog menni. Lehet, hogy a biztonsági főnök közreműködésével sem, de más
épkézláb ötlete nem akadt.
A kifutópálya közelebbi végéhez érve ismét letérdelt, a szélét vizsgálgatta. Aztán odaszólt Abdul-lahnak: - Segítene egy
kicsit?
Nekiláttak, ujjaikat a pálya vége alá mélyesztve gigászi erőfeszítéssel elkezdték a felszínt felgöngyölíteni.
- Amit itt fogunk - magyarázta Bourne -, az egy darabja a leszállópályához használt anyagnak.
Fejd al-Szaúd melléjük guggolt. Nem az anyagot nézte, amely úgy hat centiméter vastag lehetett, színe és állaga
pontosan olyan, mint az aszfalté. És mégsem aszfalt volt. De hogy pontosan mi volt, azt sehogy sem tudta megállapítani.
Nem mintha a legcsekélyebb mértékben számított volna. Inkább azt a valamit kezdte tanulmányozni, ami a visszagörgetett
réteg alatt volt.
A fémajtó akkora volt, mint egy két autóra méretezett garázs ajtaja, teljesen egy szintbe hozva a talajjal.

Harmincnégy

- Mit keresnek itt? - kiáltotta áz elöl haladó terrorista. Szemlátomást nagyon ideges volt, márpedig ez különösen
veszélyessé tette.
- Ideküldtek bennünket, hogy...
- Forduljanak a fény felé! Maguk nem közénk valók! Tegyék le a fegyvereiket!
Lindros azonnal felemelte a kezét. Ha félautomatát fognak az emberre, az olyan fenyegetés, amit komolyan kell venni.
- Ne lőjetek! - mondta arabul. - Ne lőjetek! - Kátyának odamormogta: - Menjen előttem. Tegye pontosan, amit mondok.
És, az Isten szerelmére, akármi történjék is, tartsa fel a kezét!
Elindultak az elöl lévő férfi felé, aki félig leguggolt. Lindros látótere peremén tartotta a férfit, de közben a folyosó
távolabbi részéről a társát fedező terroristát figyelte. Merthogy ő jelentette az igazi veszélyt.
- Állj! - szólt rájuk az elöl lévő terrorista, amikor már csak néhány lépésre voltak tőle. - Forduljanak meg!
Kátya szót fogadott. Miközben megfordult, Lindros egy üveg alkoholt vett elő, amit a betegszobából hozott; kinyitotta, s
a tartalmát a terrorista arcába löttyintette.
- Le! - kiáltotta.
Lindros átugrott Kátya fölött, amikor a nő a földre vetette magát. A látásképtelenné tett terrorista kezéből kitépte a
félautomatát, s meghúzta a ravaszt, golyókkal szórva tele a folyosót. Több lövedék a társát hátulról fedező terrorista karjába
és lábába csapódott, valósággal odaszegezték a falhoz. Viszonozta a tüzet, de összevissza lőtt. Lindros egy rövid, célzott
sorozattal leterítette.
 - Gyerünk!
A félautomata tusával rácsapott a még mindig a földön fekvő terrorista koponyájának tövére, aztán át kutatta a ruháját
további fegyverek után. Egy pisztolyt és egy vastag pengéjű kést talált nála. Kátyával a nyomában végigfutott a folyosón,
felkapta a hátsó férfi félautomatáját, s odaadta a nőnek.
Útjukat a távközlési helyiség felé vették, amely Kátya szerint a folyosó túlsó végén, bal oldalt volt.
Két ember volt bent, a műszereikkel foglalatoskodtak. Lindros belépett a jobb oldali mögé, kezét az álla alá tette, s
amikor a férfi teste megmerevedett, gyorsan hátrahúzta a fejét s elmetszette a torkát. Ahogy a másik megfordult s felkelt a
székéből, Lindros a mellébe hajította a kést. A férfi halk, gurgulázó hangot hallatva hátrazuhant, tüdejét máris elárasztotta a
vér. Élettelen teste még le sem zuhant a padlóra, Lindros máris elfoglalta a székét, s elkezdett a távközlési rend szeren
dolgozni.
- Ne csak ácsorogjon ott! - parancsolt rá az ajtóban álló a nőre. - Fedezzen! Lőjön mindenre, ami mozog, és addig lőjön,
amíg mozog.

Fejd al-Szaúd fejhallgatója recsegni kezdett. Felemelte a kezét, hogy szorosabban a hallójáratához szorítsa. Egy pillanat
múlva bólintott. - Értem. Odaszólt Bourne-nak. - Vissza kell térnünk a parancsnoki központhoz. Azonnal.
A három ember nagyon rövid idő alatt megtette a járműhöz vezető háromszáz métert. Bent vad gesztikulálás közben
találták a távközlési tisztet. Amikor meglátta őket, lekapta a fejhallgatóját, majd a fejhall gató egyik kagylóját a füléhez
szorította, hogy egyszerre hallja őket és ami a fülhallgatóból hallatszik.
- Jeleket fogtunk a létesítmény belsejéből - mondta arabul hadarva. - A férfi azt mondja, a neve Martin Lindros. Azt
mondja...
Bourne előrevetette magát, kitépte a kezéből a mikrofont.
- Martin? - szólt bele. - Martin, itt Bourne!
- Jason... életben?
- Nagyon is.
- Fadi azt hiszi... halott...
- Éppen ezt akarom vele elhitetni.
- .. .vagy most?
- Pontosan fölötted.

- Helyes. Egy Kátya nevű nővel vagyok itt.

- Kátya Veintrop?
Kurta vakkantás következett, ami akár nevetés is lehetett, miközben Fadi a tartalék kommunikációs rendszeren hallgatta
a beszélgetést. Odaintett Abbud ibn Aziznak. Fadi abbahagyta a figyelést, a szíve vadul kalapált. Bourne életben van!
Életben van, és itt! Ó, édes bosszú! Mi lehetne ennél jobb?
- Tudhattam volna. - Martin, veletek... helyzet?
- ...leterítettünk. Jól fel vagyunk fegyverkezve. Eddig minden rendben.
Fadi látta, hogy Abbud ibn Aziz már a kommunikációs helyiséghez rendelte az embereket.
- Martin... bemegyek értetek.
- Most rögtön biztonságosabb helyet kell találnunk.
- ...ben, de ...tsatok ki, amíg bejutok.
- Kitartunk.
- Martin, a központ nem ...gyanaz nélküled. Maddy folyton rólad kérdezget... ugye nem felejtetted...?
- Maddyt? Hogyan tudnám elfelejteni?
- Helyes. Indulok. Vége.
Fadi a füléhez emelte a vezeték nélküli adóvevőt, amely összekötötte őt a csapat vezetőivel. - Most már ismerjük a
Sovereign sorsát - mondta Abbud ibn Aziznak. - Bourne ittléte megmagyarázza a rijádi embereinktől kapott közleményt. Két
sugárhajtású gép kommunikációját vették Észak-Irán fölött, amikor egy, a Sovereign jelzéseinek megfelelő gép nem volt
hajlandó megadni az átrepülési kódot. A két vadászgépről azóta semmit sem hallottak.
Fadi kiment a folyosóra. - Mindez azt jelenti, hogy valahogyan Bourne irányította a gépet. Azt kell feltételeznünk, hogy
Bourne megölte Muta ibn Azizt és a pilótát.
Átölelte a társát. - Bátorság, barátom. A testvéred mártírhalált halt, ahogy mindannyian szeretnénk meghalni. Ő igazi
hős.
Abbud ibn Aziz ünnepélyesen bólintott. - Hiányozni fog. - Mindkét oldalról arcon csókolta Fadit. - Elindítottuk a
tartaléktervet - közölte. - Amikor a gép elmulasztotta a bejelentkezést, személyesen raktam fel a nukleáris eszközt a
helikopterre. A másik sugárhajtású gép Mazar-i-Sarifban áll. Elküldtem a jelzést a fivérednek. Mivel közvetlenül innen nem
tudsz elrepülni, rendkívül fontos, hogy azonnal indulj. A határidő pontosan tizenkét óra múlva letelik, s akkor Karim al-
Dzsamil felrobbantja a C-4-es tölteteket.
- Van igazság abban, amit mondasz. De nem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy Bourne életben van. És hogy
itt van.
- Akkor is indulnod kell. Majd gondom lesz Bourne-ra. Sokkal fontosabb teendőd van...
Vak düh fortyogott Fadiban. - Azt képzeled, megbosszulatlanul hagyom a húgom hidegvérrel történt meggyilkolását?
Bourne-nak az én kezemtől kell meghalnia... az én kezemtől, érted?
- Természetesen, igen.
 Abbud ibn Aziz agyában kis vészcsengők szólaltak meg, érzékei azt súgták, hogy a legrosszabb félelmei igazolódnak.
Fadiban szétvált egymástól a Dujja küldetése és a fivérével közös magánbosszúja. Az, hogy ő, Abbud ibn Aziz ilyen közelről
szemlélhette a félresiklani készülő eseményeket, némiképp megzavarta gondolkodását. Emiatt Muta ibn Azizt okolta, akinek
még mindig a fülében csengett a hangja, amint a Sarah ibn Asef halála köré szőtt hazugság miatt korholta.
Abbud ibn Aziz előtt egyetlen cél lebegett. Az, hogy semmilyen reakciót sem váltott ki belőle testvére halála, a
pillanatnyi válsággal volt magyarázható. Mantráként hajtogatta magában, hogy az ő felelőssége, hogy Fadi a végjátékra
összpontosítson, arra a nukleáris kártyára, amelyet a Dujja - és minden terrorista szervezet közül egyedül a Dujja - képes volt
kijátszani. A ráfordított idő, energia, pénz és munka nem mehet pocsékba. Tűrhetetlen, hogy mindez veszélybe kerüljön,
mert Fadi megszállottan vágyik a személyes bosszúra.
Egy félautomata ugatott fel valahol a létesítmény belsejében, és ez hirtelen megtorpanásra késztette őket.
- Lindros! - Fadi a fülén lévő fejhallgató recsegését figyelte. - Újabb hat embert terítettek le. - Dühében a fogát
csikorgatta. - Intézd el őt és Veintrop feleségét is!
De ahelyett, hogy hátraindult volna, Abbud ibn Aziz a bejárati rámpa felé futott. Ha nem tudja lebeszélni Fadit erről az
őrültségről, neki kell kezébe venni a dolgokat. Meg kell találnia és meg kell ölnie Jason Bourne-t.

- Már itt is vannak - mondta Tyrone. Sorayával együtt nézték, ahogy a fehér Chevy másodszor húz el lassan a Ford mellett. A
háztömb túlsó vége közelében az autó megállt, és leparkolt a másik jármű mellett. Két férfi szállt ki. Arcuk és fizikumuk az
általa kinyírt arabokra emlékeztette Tyrone-t. De ez a kettő fiatalabb volt, és Phat Farm ruhát viselt.
Az egyikük lemaradt, fogai között egy fog-piszkálót tologatott, közben a másik odalépdelt a Fordhoz. A zsebéből egy
vékony, sima fémlapot vett elő. Nagyon szorosan a fekete jármű mellé állt, s a fémlapot bepréselte a sofőr felőli ablak és a
külső fémlemez közé. Két-három gyors ütés a lemezre, s az ajtó engedett. A fiatal férfi laza mozdulattal ki nyitotta, s beült a
volán mögé.
- Helyes - mondta Tyrone. - Ideje, hogy felpattanjunk a mi járgányunkra.

- Jön valaki! - szólt Kátya.

Lindros felugrott, kézen fogta a nőt s kiszaladt a távközlési szobából. Hátulról kiáltásokat hallott.
- Menjen tovább! - nógatta Kátyát. - Várjon meg a sarkon túl.
- Mit csinál? Miért áll meg?
- Jason kódolt jelzést adott. Az két dolgot jelent. Az egyik: biztos benne, hogy lehallgatták a beszél getésünket. Kettő: van
egy saját terve. Lehetővé kell tennem a számára, hogy bejusson - magyarázta. - Elterelő műveletre van szüksége.
A nő bólintott, szeme tágra nyílt félelmében. Amikor eltűnt, Lindros megfordult s meglátta felbukkanni az első
terroristát. Elfojtotta magában a vágyat, hogy lőjön, inkább várt, halálos nyugalommal. Amikor egész csoport kiért a
folyosóra és már a távközlési helyiség felé lopakodott, tüzet nyitott, s a pattogó kereszttűzben lekaszabolta őket.
Aztán, mielőtt még többen felbukkanhattak volna, megfordult s Kátya után rohant. Tapintható volt a nő
megkönnyebbülése, amikor meglátta őt.
- Most hová megyünk? - kérdezte, miközben egy betonlépcső felé futottak.
- El onnan, ahol keresnek bennünket - mondta Lindros.
Leértek az alsó szintre, ahol a laboratóriumok és a műtők sorakoztak takaros rendben. Mint látta, min den labor kettős
falú volt, s a műtőket és a nukleáris műhelyeket két vastag ajtó választotta el egymástól.
- Rejtekhelyet kell találnunk.

Mivel olyan jól el volt rejtve, a lejáróra nem kellett zár. Bourne egyedül állt az ajtószárny szélénél. Fejd al-Szaúd
természetesen lázasan ellenkezett, de végül elfogadta Bourne álláspontját. Bourne nemigen látott egyéb lehetőséget. A
frontális támadás egyértelmű öngyilkosság lett volna. De ha Bourne tervét követik, nos, akkor van esélyük.
Az ajtó teljesen sima volt. A kinyitásához nem voltak fogantyúk, sem egyéb látható alkalmatosságok. A járművek ki-be
közlekedését nyilván elektromos nyitószerkezettel biztosították, amelyet távirányítással a járművekből működtethettek.
Vagyis az ajtó közelében kell lennie valahol egy jelfogónak.
Néhány rövid pillanatba telt, amíg megtalálta a jelfogónak helyet adó kapcsolódobozt. Lehúzta a fedelét, megvizsgálta az
áramköröket, s rövidre zárta a megfelelőt. A szerkezet hidraulikusan működött. Az ajtó simán és némán fölnyílott, olajfoltos
betonrámpa tárult a szeme elé; az a rámpa - ebben biztos volt -, amelyre az IKONOS által lefényképezett jár művek
begördültek. Levette válláról a félautomatát, készenlétben tartotta, amint elindult lefelé.
A visszaverődő napfényt lassan elnyelte a félhomály. Jól tudta, hogy ez neki nem kedvez. Feltételezve, hogy Fadi
lehallgatta a Martinnal folytatott beszélgetést, valahol a rámpa vége felé biztosan csapdát állított.
Aztán meghallotta egy gépfegyver lövéseit, s rájött, hogy Lindrosnak sikerült az elterelő hadművelet. Előrevetette magát
a betonon, összegömbölyödött, az út hátralévő részén gurult lefelé a rámpán.
Egy falhoz érkezve felemelte a félautomatát, s végigpásztázta az elébe táruló, gyengén megvilágított folyosót. Senkit
sem látott, mozgást sem észlelt. Ez nem lepte meg, csak még óvatosabbá tette.
Elindult, a fal mellett guggolva haladt. Előtte kis fogyasztású villanykörték világítottak a fal két oldalá ba süllyesztve,
elegendő fényt adva ahhoz, hogy ki tudja venni a létesítmény e részének elhelyezkedését.
Rögtön tőle jobbra a folyosó két ágra vált szét, erre voltak a föld alatti parkoló bejáratai. Homályosan ki tudta venni
több, rendezett, katonás alakzatban várakozó terepjáró körvonalait. Még előbbre egy valamivel keskenyebb folyosót látott,
amely mintha a létesítmény közepe felé vezetett volna.
Ahogy ment tovább előre, valamit meglátott a szeme sarkából. Egy apró fémes villanást, mintha egy fegyveren csillant
volna meg a fény. Letért jobbra, bevetette magát a parkolóba.
 Hirtelen golyók sorozata apró betonszilánkokat csapott az arcába. A lövések a parkoló belsejéből jöt tek. Fényszórók
gyulladtak fel, elvakították - Bourne mozdulatlanná dermedt. Ugyanebben a pillanatban egy motor mélyen felköhögött, majd
nagy kerékcsikorgással robogva elindult feléje az egyik terepjáró.

Harmincöt

Bourne egyenesen a közeledő jármű felé rohant, felugrott és a motorháztetőn kötött ki. A jármű lendületét és saját erejét
együttesen kihasználva leeresztette a vállát, amikor teljes testtel rázuhant a szélvédőre.
Az üveg betört az erő hatására, Bourne elöl lévő könyökével és alkarjával félresöpörte a megmaradt szilánkokat.
Átmászott a nyíláson, s egy arab férfi mellett találta magát, aki nagyon hasonlított Muta ibn Azizra, így nem lehetett más,
mint a fivére, Abbud!
Abbud ibn Aziz kezében készenlétben volt a fegyver, de Bourne a volánra vetette magát s erősen jobbra rántotta: A
centrifugális erő nekivágta a testét a terroristáénak. A fegyver elsült, a dörrenés mind kettőjüket elsüketítette, de a golyó
gellert kapott, beágyazódott az ajtókeretbe. Abbud ibn Aziz még két lövést adott le, mielőtt az autó nekicsapódott a beton -
falnak.
Bourne, aki felkészült az ütközésre, testét teljesen elernyesztette, előrevágódott, majd vissza a széknek. Mellette Abbud
ibn Aziz nekicsapódott a volán felső részének, nagy, véres nyílás keletkezett a homlokán, s a jobb szeme fölött eltörött a
csont is.
Ernyedt ujjai közül Bourne kifeszítette a fegyvert, majd erőteljesen pofon vágta. Tudta, hogy kevés ideje van, de
elhatározta, hogy a mélyére ás Sarah ibn Asef halála rejtélyének.
- Mi történt azon az éjjelen Odesszában, Abbud?
Szándékosan hagyta el a terrorista nevének második felét, ami világos jele volt megvetésének.
Abbud ibn Aziz elerőtlenedve az ülés támlájának döntötte a fejét. Több sebéből szivárgott a vér. - Hogy érted?
- Ti lőttétek agyon Sarah ibn Asefet.
- Te megőrültél.
- Muta mondta. Ő maga mondta nekem, Abbud. Ti lőttétek le Fadi húgát, nem én. Ezt az egész vérbosszút
megelőzhettük volna, ha elmondtátok volna az igazságot.
- Az igazságot? - Abbud vért köpött. - A sivatagban nincs olyasmi, hogy igazság. A homok állandóan változik, mint az
igazság.
- Miért hazudtatok?
Abbud ibn Aziz köhögni kezdett, vért köpött.
- Áruld el, miért hazudtatok Sarah ibn Asef haláláról?!
Abbud ibn Aziz újból köpött, kis híján fuldokolni kezdett a saját vérétől. Amikor kellőképpen összeszedte magát,
motyogni kezdett. - Miért kellene neked bármit elmondanom?
- Neked befellegzett, Abbud. Haldokolsz. Ezt tudod, ugye? Az autóbalesetben elszenvedett halálod nem juttat a
mennyországba. De ha megöllek, dicsőséges mártírhalált halsz.
Abbud félrekapta a pillantását, mintha ily módon elmenekülhetne a rá váró sors elől. - Azért hazudtam Fadinak, mert
kénytelen voltam. Az igazság tönkretette volna őt.
- Kifutunk az időből. - Bourne kést tartott a torkához. - Én vagyok az egyedüli, aki segíthet rajtad. Egy pillanat múlva
már túl késő lesz. El fogod veszíteni az esélyedet a shahadára.
- Mit tudsz te, te hitetlen, a shahadávól?
- Tudom, hogy dzsihád nélkül nem lehet szó mártíromságról. Tudom, hogy a dzsihád átfogó harc az igazságért. Ha nem
vallod meg az igazat, nem lehet dzsihád, nem lehet számodra shahada. A segítségem nélkül nem leszel képes tanúságot tenni
az igazság mellett, ami Allah. Ezért a harcod Allah ügyéért - az egész létezésed - értelmetlen lesz.
Abbud ibn Aziznak akarata ellenére szivárogni kezdtek szeméből a könnyek. Az ellenségének igaza van. Szüksége volt
most rá. Allah elébe tárta az utolsó rettenetes választást: vallja meg az igazságot, vagy ítéltessék a kárhozat örök tüzére. Így,
ebben a pillanatban megértette, hogy Muta ibn Aziznak igaza volt. Az igazság futóhomokja volt az, ami betemette. Ha csak
egyetlenegyszer kimondta volna az igazságot! Most, hogy igaz módon haljon meg, hogy tisztán állhasson Allah színe és
minden elé, amit szentnek tartott, muszáj lesz elárulnia Fadit.
Egy pillanatra behunyta a szemét, minden dacosság elillant belőle. Aztán felnézett ellensége arcába.
- Én lőttem le Sarah ibn Asefet, nem Muta ibn Aziz. Le kellett lőnöm. Hat nappal a halála előtti estén rájöttem, hogy
szerelmi ügybe keveredett. Félrevontam és nekiszegeztem a kérdést. Nem is tagadta. Elmondtam neki, hogy a sivatag
törvénye azt diktálja, hogy öngyilkosságot kövessen el. Kinevetett. Elmondtam, hogy ha öngyilkosságot követ el, felmenti
fivéreit az alól a szörnyű felelősség alól, hogy nekik kell őt megölniük. Azt felelte, tűnjek el a szeme elől.
Abbud pillanatnyi szünetet tartott. Tisztán látszott rajta, hogy a szembesítés újraélése megfosztotta maradék erejétől. De
nagy keservesen összeszedte magát. - Azon az éjszakán késésben volt, átsietett a városon, hogy találkozzon a szeretőjével.
Rám se hederített. Folytatta saját családjának elárulását. Meg voltam döbbenve, de nem voltam meglepve. Nem győz tem
számolni, hány alkalommal mondta, hogy mi a visszájára fordítjuk az iszlámot, hogy eltorzítjuk Allah szent szavait, hogy
ezáltal igazoljuk ügyünket, a... hogyan is hívta? ...igen, a halállal való kereske dést. Hátat fordított a sivatagnak, beduin
örökségének. Az egyedüli, amit a családjára hozhatott, az a szégyen és megaláztatás volt. Lelőttem. Büszke va gyok rá. Az
erkölcs kívánta így.
Bourne szíve sajgott. Eleget hallott. Szó nélkül végighúzta a késpengét Abbud ibn Aziz torkán, s kicsusszant a járműből,
miközben vér patakzott az első ülésre.

Abban a pillanatban, hogy Abbud ibn Aziz szembeszállt a parancsaival, Fadi előhúzta pisztolyát és a hátára célzott. Igazság
szerint, ha nem lett volna a golyózápor, agyonlőtte volna a helyettesét. Nem volt bocsánat az engedetlenségére. A
parancsokat gondolkodás vagy kérdés nélkül végre kellett hajtani. Ez nem az ENSZ; másoknak nem adatott meg a döntés
joga.
Ahogy a kommunikációs helyiség felé futott, ez utóbbi gondolat kavargott a fejében, olyan visszhangokat keltve,
amilyeneket hallani sem akart. Az Aziz fivérek egy ideje furán viselkedtek. Szócsatáik régóta legendássá váltak; a többiek
már annyira hozzászoktak, hogy még csak szóvá sem tették. Az utóbbi időben azonban küzdelmeik zárt ajtók mögött zajlot-
tak. Később egyikük sem akart beszélni a témáról, de Fadi észrevette, hogy a köztük növekvő feszültség kezd kihatni a
munkájukra. Emiatt is küldte el ebben a sorsdöntő időpontban Muta ibn Azizt Isztambulba. El kellett különíteni a
testvéreket, hogy mindkettőjüknek legyen lehetőségük feldolgozni ellenségeskedésüket. Muta ibn Aziz mostanra már halott,
Abbud ibn Aziz pedig nem teljesíti a parancsokat. Ilyen vagy olyan okból egyikükre sem számíthatott a továbbiakban.
Amint befordult a kommunikációs szobához vezető folyosóra, meglátta a mészárlást. Higgadtan, dühösen, lábát magasra
emelgetve lépkedett a holttestek között, mint egy rémült arabs telivér. Ellenőrzött minden holttestet, s magát a helyiséget is.
Összesen nyolc leterített ember, mindegyik halott. Lindros nyilván újabb fegyvereket vett magához.
Az orra alatt káromkodva vissza akart fordulni a rámpára nyíló bejárathoz, amikor recsegő hang szólalt meg a
fülhallgatójában.
- Láttuk a szökevényeket - jelentette egyik embere.
Fadi teste megfeszült. - Hol?
- Az alsó szinten - felelte a másik. - Az urániumlaborok felé tartanak.
A nukleáris eszköz!, gondolta Fadi.
- Közelítsük meg őket?
- Tartsátok szemmel őket, de semmilyen körülmények között se támadjatok rájuk, világos?
- Igen, uram.
Ez a beszélgetés a bosszú minden gondolatát kiűzte a fejéből. Ha Lindros megtalálja a nukleáris eszközt és a helikoptert,
minden az övé lesz. Ennyi idő, ennyi áldozat, ennyi végtelen munka és vérontás után semmije sem maradna.
Végigrohant a folyosón, balra, majd ismét balra fordult. Előtte tátongott a teherlift nyitott ajtaja. Sza porán belépett,
megnyomta a lefelé jelzésű gombot. Az ajtó becsukódott, a lift elindult.

Ahogy a laborokkal zsúfolt alsó szinten mentek, egy bizonyos ponton Lindrosban tudatosult, hogy figyelik őket. Ez
természetesen zavarta, sőt, meg is rémisztette. Miért nem közelítik meg őket ezek a megfigyelők, ahogy az első csoport
tette?
Futás közben látta, hogy Kátya sír. Az erőszak és a halál, amely ott tombolt körülötte, bárkit felkavart volna; különösen
egy civilt, akinek mindaddig nem kellett átélnie a bebörtönzöttséget és az agressziót. De becsületére váljék, tartotta vele a
lépést.
A nő hirtelen félrehúzódott, beugrott egy nyitott ajtón, előrehajolt és hányni kezdett. Lindros az egyik karjával átfogta,
hogy biztosan álljon a lábán, a félautomatát a másik csípőjére támasztotta. Ekkor nézett körül a helyiségben, ahová beléptek.
Az a műtő volt, ahol dr. Andursky kioperálta a szemét, ahol Karimot ijesztő hasonmássá alakította át. Amikor be fejezte
pokoli munkáját, dr. Andursky, mintegy dicsekedve keze munkájával, előcibálta Lindrost, hogy az új Martin Lindros
„megkérhesse" az eredeti Martin
Lindrost, töltse meg a fejét Lindros emlékeivel; ahhoz elegendővel, hogy bolonddá tegye a CIA kihallgató tisztjeit és
Jason Bourne-t. Ekkor agyalt ki Lindros egy kódot, amely reményei szerint célba ér Jasonnál.
Első pillantásra a műtő elhagyatottnak látszott, de aztán meglátta a két műtőasztal egyike mögött kupo rogni a
menyétarcú dr. Andurskyt.

Soraya, karját erősen Tyrone sziklakemény dereka köré szorítva, a fiú mögött ült annak vérvörös Kawasaki Ninja ZX-12R
motorján. A motorkerékpár az Északkeleti Ötödik utcán a visszalopott fekete Ford és a fehér Chevy nyomában haladt. A két
autó északnyugatnak fordult a Florida Avenue-ra.
Tyrone remekül vezetett, és Soraya látta, hogy kiismeri magát Washingtonban is, nemcsak a saját környezetében. Az
egyik pillanatban háromautónyi-ra voltak az üldözöttek mögött, a másikban ötre. De Soraya egy másodpercig sem félt, hogy
a célpontok elveszítésének veszélye fenyegetné őket.
A Florida Avenue-n átléptek az északnyugati körzetbe, jobbra fordultak az Északnyugati Sherman Avenue-ra, s dél felé
tartottak. Az Északnyugati Park Road sarkán rákanyarodtak a New Hampshire felé vezető út elejére, majd csaknem azonnal
balra fordultak a Spring Roadra, amely elvezetett az Északnyugati Tizenhatodik utcához, ahol is jobbra fordultak.
Megint északi irányba mentek, többé-kevésbé párhuzamosan a Rock Creek Park keleti szélével. Megkerülték a park
északkeleti peremét, s a két autó begördült egy nagy halottasház rakodójához. Tyrone leállította a Ninját, s leszálltak.
Miközben figyeltek, a rakodó jobb oldali belső fala süllyedni kezdett.
Átkeltek az utcán, s meglátták, hogy zártláncú televízió őrzi a rakodót. A kamerát egy faliállványra szerelték, s ott lassan
jobbra-balra mozgott, hogy belássa az egész környéket.
 Mindkét jármű behajtott a nyíláson, s lassan végiggurult a betonrámpán. Soraya egyik szemét á zártláncú tévén tartva
kiszámította, hogy ha követnék a járműveket, a kamera azonnal kiszúrná őket. A kamera elfordult, de lassan, nagyon lassan.
Az ajtó máris emelkedett fölfelé a padlóban lévő mélyedésből.
Közelebb araszoltak. Aztán, amikor az ajtó félig már becsukódott, Soraya rácsapott Tyrone hátára. Rohantak az egyre
szűkülő nyílás felé, s az utolsó pillanatban beugrottak rajta.
Mögöttük a helyére siklott az ajtó, koromsötétbe borult minden.

Fejd al-Szaúd a sziklás hasadék délnyugati végében állt. Az emberei végre a helyükön voltak, a tölteteket elhelyezték.
Bármilyen hihetetlennek látszott, a Dujja kénytelen volt a technológiát a föld alatti folyóban elhelyezni. Az emberei három
hatalmas csővezetéket fedeztek fel, amelyek közbülső keréklapátjai a létesítményen belül szabályozták a víz áramlását.
Ezeket a keréklapátokat kellett lerombolniuk.
Több száz métert hátrált, s látta, hogy remekül kiképzett és fegyelmezett emberei körbevették a hasadékot. Felemelte a
karját, magára vonta két robbantási szakértőjének a figyelmét.
A forróságban és a pillanat végtelen csöndjében agyába villant, amikor Jason Bourne felvázolta előtte a tervet. Első
reakciója a hitetlenkedés volt. Azt mondta Bourne-nak, hogy a terv esztelenség. - A régi módszert alkalmazzuk. Frontálisan
támadunk.
- A biztos halálba küldöd az embereidet - felelte neki Bourne. - Alapos okom van azt hinni, hogy Fadi lehallgatta a
Lindrosszal folytatott beszélgetésemet, ami meggyőzi, hogy helyesen tette, amikor lehallgatta a te korábbi beszélgetésedet a
felderítő csapatoddal.
- De mi lesz veled? - kérdezte Fejd al-Szaúd. - Ha egyedül mész be, az emberei lekaszálnak, amint a szemük elé kerülsz.
- Hát ebben tévedsz - felelte Bourne. - Fadi személyesen akar megölni. Minden más elfogadhatatlan a számára. Ráadásul
az a gyenge pontja, hogy azt hiszi, befészkelte magát az agyamba. Elterelő műveletre számít. Lindros megadja ezt neki, hogy
hadd ringassa magát az elégedettség hamis illúziójába. Meg fogja győzni magát róla, hogy helyesen mérte fel a taktikámat,
hogy ellenőrzés alatt tartja a helyzetet.
- És ekkor jövünk mi. - Fejd al-Szaúd bólintott. - Igazad van. A terv elég szokatlan, úgyhogy működnie kell.
Az órájára pillantott. Most, hogy meg lett győzve, indulhatnékja volt. De Bourne ragaszkodott hozzá, hogy tartsák
magukat a tervhez. - Muszáj hagynod nekem negyedórát, hogy megtegyem, amit kell - közölte.
Kilencven másodperc maradt.
Fejd al-Szaúd a hasadék omladékos alját nézte. Kiderült, hogy az egyáltalán nem is hasadék. Bourne-nak igaza volt:
kiszáradt folyómeder, amelynek az alja lassan beleomlik a föld alatti vízi útba, amely valamikor régen a felszínen haladt. A
föld alatti folyó volt az, ahonnan a Dujja a nukleáris gyártáshoz nélkülözhetetlen vízhez jutott. Az emberei a folyómedernek
a létesítmény felőli végénél helyezték el a robbanótölteteket. A támadás két célt szolgált: vagy leteríti, vagy kimossa a Dujja
minden emberét, s biztonságba helyezi a dúsított urániumot tartalmazó tartályokat mindaddig, amíg a CIA és a szaúdiak
szakemberei állandó felügyeletre átveszik a létesítményt.
Tizenöt másodperc. Fejd al-Szaúd végignézett az emberein. Megkapták az eligazítást, tudták, mekkora a tét. Tudták, mit
kell tenniük.
Jelt adott. A gyújtószerkezeteket bekapcsolták. Az ikerrobbanás néhány másodperc különbséggel következett be, de Fejd
al-Szaúd és emberei számára egyetlen hosszú robajnak hangzott, süvítő szélviharnak, sziklatörmeléket szétdobáló viharnak.
S aztán felhallatszott a hang, amelyre mindannyian vártak: a mély, föld alóli robaj, ahogy a víz végigrobog a sziklamederben
kivájt úton.

Lent, a Dujja létesítményében a hatalmas robbanást földrengésnek érezték. A műtő polcairól minden a földre zuhant.
Szekrényajtók vágódtak ki, a szekrények robbanásszerűen kivetették magukból a tartalmukat, folyadékokkal,
üvegszilánkokkal, eltorzult műanyagszalagokkal, csipeszekkel és mindenféle sebészeti eszközzel borítva be a padlót.
Kátya Lindrosba kapaszkodva megtörölte a száját, s megszólalt. - Gyerünk! Ki kell jutnunk innen!
Lindros tudta, hogy igaza van. Nagyon kevés idejük maradt, hogy biztonságos helyre jussanak, ahol meghúzódhatnak,
amíg a legrosszabbon túllesznek.
És mégsem tudott megmozdulni. Tekintete dr. Andursky arcára tapadt. Az orvos által végrehajtott sebészeti erőszaktétel
után hányszor álmodott róla, hogy megöli ezt az embert! Nem is egyszerűen megöli. 0, nem! Módszereket dolgozott ki
Andursky ki-nyírásához. Egyes napokon azok az aprólékosan cizellált fantáziálgatások voltak az egyedüli dolgok, ame-
lyeknek köszönhetően nem őrült meg. így is időről időre arra ébredt, hogy álmában hollók marcangolják a doktort: húsa
lenyúzva, csontjai szabadon kitéve a szélhordta homoknak, hogy az sikálja le róla mindazt, ami megmaradt még az emberre
utaló cafatokból. Ez az álom olyan részletes volt, annyira átélte, olyan valószerű volt, hogy Lindros néha kénytelen volt azt
gondolni: átlépte az épeszűséget az őrülettől elválasztó határt.
Most, bár érezte a késztetést, hogy biztonságos helyre jusson, tudta, hogy addig nem lesz nyugta, amíg Andursky életben
van. Ezért odaszólt Kátyának:
- Menjen! A lehető legközelebb a nukleáris laborhoz, aztán másszon be egy szellőzőnyílásba, s maradjon ott!
- Velem kell jönnie! - Kátya megragadta a karját.
- Együtt megyünk.
- Nem, Kátya, valamit el kell itt intéznem.
- De megígérte. Azt mondta, segíteni fog nekem. Lindros megpördült, ép szemével a nőre meredt. -
Segítettem magának, Kátya. De meg kell értenie, hogy ha nem teszem meg, amit meg kell tennem, olyan leszek, mint
egy két lábon járó hulla.
A nő megborzongott. - Akkor magával maradok.
 Az egész létesítményen erős remegés futott végig, olyan nyögést hallatott, mintha fájdalom gyötörné. Valahonnan nem
túl messziről Lindros egy széthasadó fal éles hangját hallotta.
- Nem! - mondta élesen, ismét a nőre fordítva figyelmét. - Erről szó sem lehet.
A nő felemelte a félautomata fegyvert. - Én meg azt mondom, hogy lehet.
Lindros bólintott. Mi egyebet tehetett? Kifutnak az időből. A távoli robaj egyre hangosabb, élesebb lett, s minden
szívdobbanással közeledett. Víz! - gondolta. - Jóságos ég, Jason elárasztja a létesítményt!
Szó nélkül beljebb ment a műtőbe, Kátya néhány lépéssel lemaradva követte, készenlétben tartva fegyverét. Az utóbbi
pár percben, amióta elhagyták a kommunikációs helyiséget, egyfolytában Lindros mozdulatait figyelte, és már-már azt hitte,
ő is tudja, hogyan kell használni ezt a halálosztó eszközt.
Lindros egyre közelebb ért dr. Andurskyhoz, aki az asztal mögött lapított, amelyen kioperálta Lindros szemét. Tekintete
Martinra szegeződött. Mintha csak egy nyúl kuporogna megbabonázva, amikor egy bagoly némán lecsap az alkonyban, hogy
a nyakába mélyessze a karmát és felkapja az égbe.
Ahogy közeledett, Lindrosra rátört émelygés az altatószer fojtogató, sűrű, édeskés illatától. Ismét le kellett küzdenie a
rettegést és a tehetetlen dühöt, amely megbénította, amikor ébredése után felfedezte, mitől fosztották meg.
Dr. Andursky már ott volt előtte, Lindros karomszerű ujjai megragadták, belevájtak mellének húsába.
- Üdv, doki!
- Ne, kérem, ne! Én nem akartam. Kényszerítettek rá.
- Avasson be a részletekbe, doktor „úr". Kisfiúkat hoztak magának, aztán rávették, hogy kaparja ki a szememet?
Ragaszkodtak hozzá? Különben mi lett volna? Nem kapott volna friss húst?
- Martin! - kiáltott Kátya a félelemtől tágra nyílt szemmel. - Letelt az időnk. Jöjjön azonnal! Kérem! Az Isten
szerelmére!
- Igen, igen, hallgasson rá! Legyen irgalmas! - Andursky már zokogott, teste ugyanúgy rázkódott, mint a körülöttük lévő
falak. - Maga ezt nem értheti. Én is csak esendő ember vagyok.
- Ahogy én is - mondta Lindros. - De én minden lélegzetvétellel erőt próbálok gyűjteni. - Magához húzta az orvost, míg
olyan közel kerültek egymáshoz, mint a meghitt szerelmesek. De ennek az együttlétnek más lett a befejezése.
Megacélozva magát Lindros belemélyesztette hüvelykujjait Andursky két szemébe.
Andursky felvisított, rúgkapált, kétségbeesetten próbált szabadulni. De Lindros lebírhatatlan, halálos erővel szorította.
Létének minden idegszálával erre az egy célra koncentrált. Eksztatikus, félig transszerű állapotban érezte hüvelykujjai párnás
vége alatt a szemgolyó lágy, ruganyos szövetét. Mély levegőt vett, kifújta, miközben ujjait lassan, kérlelhetetlenül
belenyomta Andursky szemüregébe.
A sebész megint felvisított, ám az éles, embertelen hang hirtelen félbeszakadt, amikor Lindros hüvelyk ujjai átszakították
a szöveteket. Andursky vitustánc-ba kezdett, vegetatív idegrendszere még a testében rekedt galvanikus energia parancsait
közvetítette. Aztán ennek is vége lett. Amint Lindros kiengedte a szorításából, lecsúszott a padlóra, mint egy rongyba ba,
amelynek nincsenek csontjai.

Harminchat

Fadi hallotta a fájdalmas üvöltést a létesítmény mélyéből, amelyet ő tervezett és segített megépíteni, látta a keletkező
repedéseket a vasbetonban, amelybe mintha villám csapott volna bele. Aztán tompa üvöltözés visszhangzott a folyosókon, s
tudta, hogy jön a víz, hordószámra, tonnái elárasztják a laborokat, s másra sem tudott gondolni, csak a nukleáris eszközre.
Végigrohant a folyosókon, el a lift előtt. Nyüzsgő őrök mellett futott el, akik iránymutatást várva néztek rá. A
főbejárathoz parancsolta őket, hogy keressék meg Bourne-t, majd el is feledkezett róluk. Valamennyien csak ágyútöltelékek.
Mit számít, ha meghalnak? Ott, ahonnan jöttek, vannak még sokan; olyan fiatalemberek biztosítanak végtelen utánpótlást,
akik készek követni őt, lelkesen meghalnának érte, mártírként feláldoznák magukat az ügyért, az álomért, hogy egy napon
egy igazságos, hitetlenek nélküli világban fognak élni.
Ezt a nyíltan brutális hozzáállást az ellenségei kényszerítették rá, ennek szellemében élte le egész felnőtt életét. Napjában
többször bosszút esküdött ellenenük, és sosem fordult meg a fejében, hogy bármelyik döntése vagy cselekedete helyességén
el-godolkodjon. Elméjét, szívét és kezét Allah vezérelte; ebben teljes mértékben hitt. Annak lehetősége, hogy tervük esetleg
nem sikerülhet, eddig meg sem fordult a fejében. De most ez a gondolat minden más elé tolakodott, megelőzte még azt a
rögeszmés vágyát is, hogy bosszút álljon apja megnyomorításáért és húga haláláért.
Lerobogott a lépcsőn, s az alsó szinten belegázolt a lábszárig érő vízbe. Előhúzta Glock 36-osát, elle nőrizte a 45-öst,
hogy meg van-e töltve. A víz már a térdét nyaldosta, minden másodperccel emelkedett a szintje. Úgy érezte, mintha árral
szemben haladna, s az érzés visszarepítette az odesszai móló alatti találkozásához Bourne-nal. Bárcsak már ott végzett volna
vele! Ha nem lett volna az az átkozott kutya, biztos elintézte volna.
Azonban nem most jött el az ideje az önvádnak, s nem is olyan ember volt, aki sokat rágódik a „Mi lett volna, ha?"
gondolatokon. Pragmatikus volt, ösztönei diktálták, hogy siessen a mindennél fontosabb teherrel megrakott helikopterhez.
Az volt a szerencse, hogy az álcázott helikopterálláshoz vezető titkos kijárat az alsó szint végében volt. Szándékosan ott
építették ki, mert a bejárat így esett a legközelebb a nukleáris létesítményhez, ahol Fadi szerint lennie kellett, szá molva az
eshetőséggel, hogy létesítményt felfedezik vagy megtámadják.
 Arra viszont nem számított, hogy a támadók felfedezik a föld alatti folyót. A létesítménynek az a része, ahová tartott, épp
ott volt, ahol a beáramló víz sodra a legerősebb. Ha azonban eljut céljához, már minden rendben lesz, mert a helikopterállást
széles vízelvezető-rendszer védi. Ez a gondolat kötötte le, amint elfutott a műtő nyitott ajtaja előtt s meglátta Kátyát. De nem
Veintrop felesége volt az, aki megragadta a figyelmét. Jóval inkább Martin Lindros, aki vértől csöpögő kézzel áll az őt
megnyomorító ember, dr. Andursky holtteste fölött.

Dallamos arab kántálás töltötte be a halottasház alagsorának sötétségét. Karim emberei imádkoztak, Mekka felé hajlongva. A
rámpa aljából fény szűrődött fölfelé, egy kéz ujjait rajzolva ki. Tyrone tornacipőt viselt, de Soraya kénytelen volt levenni a
cipőjét, hogy ne lehessen hallani a lépteit.
Óvatosan lépdeltek a rámpa alja felé, s közben belestek az alagsorba. Soraya elsőként azt a két járművet látta meg,
amelyet követtek: a fehér Chevyt és a fekete Fordot. Mögöttük egy csillogó fekete limuzin látszott. A Fordtól balra négy férfi
térdelt apró imaszőnyegeken, homlokuk a szőnyeg szélét érintette. Jobbra egy üvegezett ajtó állt. Soraya a nyakát nyújto -
gatta, de nem talált olyan szöget, ahonnan láthatta volna, mi van mögötte.
Várakoztak. Végre befejeződött az imádság. A férfiak felálltak, összetekerték és eltették imaszőnyegeiket. Aztán a
csoport szétoszlott. Ketten eltűntek a halottasházhoz felvezető, rozsdamentes acél csigalépcsőn. A maradó páros
gumikesztyűt húzott, kinyitotta a Ford ajtóit és egy helyszínelő csapatra jellemző alapossággal és aprólékossággal átvizsgálta
az autót.
Soraya, aki kíváncsi volt rá, mi lehet az üvegezett ajtón túl, jelezte Tyrone-nak, hogy maradjon a helyén, és szükség
esetén fedezze őt. A fiú bólintott, elővett egy apró pisztolyt, amelynek markolatát fekete szigetelő szalag borította, s
hátralépett az árnyékba. Az elmúlt néhány órában nem először Soraya megnyugvást érzett, hogy a fiatalember vele van. A fiú
beszélte az utca nyelvét, és nála sokkal alaposabban ismerte a körzetet.
Nézte a Fordot átvizsgáló két embert, megvárta, amíg mindketten háttal fordulnak a rámpa felé, s akkor halkan az
ajtóhoz futott. Lenyomta a kilincset, kinyitotta és átsurrant az ajtón.
Hirtelen megcsapta a hideg, amely a holttestek tárolására használt helyiségből áradt. Rövid, széles folyosó nyílt előtte,
ahol hat nyitott ajtót látott. Belesett az elsőn, s meglátta annak a két embernek a holttestét, akik az építkezési területen
támadták meg. Az iszlám szaúdi ágának szigorú hagyományai szerint csupasz falapokra fektették és a lehető legegyszerűbb
ruhával takarták le őket.
Nagyot dobbant a szíve. Ez a két hulla volt a kézzelfogható bizonyíték rá, hogy Karim összedolgozik a körzetben
tevékenykedő egyik Dujja-csoporttal. Hogyan kerülhette el a figyelmüket a Dujjának ez az alvó sejtje? A kiváló
megfigyelőberendezések jól működtek, de még a legjobb elektronikus hálózat sem csíp el minden embert, aki átjut Amerika
határain.
A második és a harmadik helyiség, ahová belesett, üres volt, de a negyedikben egy sötét arcbőrű férfi állt neki háttal. Egy
balzsamozóasztal fölé hajolt. Gumikesztyűt viselt, és egy szerkezet segítségével rémes, rózsaszín folyadékot pumpált az
asztalon fekvő testbe. Gyakran megállt, félretette a pumpát, majd kézzel masszírozta a falfehér húst, hogy így érje el a
folyadék egyenletes áramlását az erekben.
Ahogy a holttest jobb oldaláról átlopakodott a balra, Soraya meglátta a halott fejét, majd az arcát. Amikor túljutott a
megrázkódtatáson, s agya képes lett feldolgozni a látványt, muszáj volt ráharapnia az ajkára, nehogy felkiáltson.
Nem!, gondolta. Félelem és kétségbeesés viaskodott a lelkében. Nem lehet!
De mégis igaz volt.
Itt, a Dujja tulajdonában lévő és általa működtetett halottasházban feküdt a CIA igazgatója. Az Öreg halott volt, egy
golyó fúrta át a szívét.

Abban a pillanatban, ahogy emlékezetébe véste a komplexumnak a falra erősített alaprajzát, Bourne kiszaladt a
parkolótérről. Egyszerre meglátta, hogy egy csoport fegyveres Dujja-katona fut feléje. Hogy elbújjon lövéseik elől,
bemászott a legkisebb járműbe. Szerencséjére, a többihez hasonlóan, ebben is benne volt az indítókulcs; nem kellett arra időt
vesztegetnie, hogy rövidre zárt kábellel adjon gyújtást.
Nagy robajjal végighajtott a folyosón, majd padlóig nyomta a gázt. Úgy süvített előre a járművel, mint egy nyílvessző.
Bevágódott a terroristák csoportjába, s vagy maga alá gyűrte, vagy félrelökte őket. Végig száguldott az építmény
főfolyosóján, amíg oda nem ért a teherlifthez.
Amikor kinyílt az ajtó s begördült, további négy embert gázolt el. Kiszállt, megnyomta az alsó szint gombját. Amikor a
túlméretezett fülke süllyedni kezdett, felvette az egyik félautomatát.
Úti célját elérve megállt a lift, de az ajtó nem nyílt ki. Víz szivárgott be a folyosóról. Kinyitotta az oldalsó falon lévő
kapcsolótáblát, s megnyomta a kézi nyitógombot. Az sem működött.
Bourne felmászott a terepjáró tetejére. A félautomata tusával többször a liftkabin tetején lévő kis, négyszögletes
csapóajtóra sújtott. Az végül engedett. Félredobta az útból, a vállára lökte a fegyvert s felkapaszkodott. A kabin tetején
letérdelt a téglalap alakú doboz mellé s kinyitotta. Az ajtót működtető kábeleket összekötötte a liftszerkezet áramforrásával.
Az ajtó kinyílt, a víz bezúdult a kabinba.
Bourne visszahuppant a volán mögé, sebességbe tette a járművet, és csikorogva kihajtott a vízzel elöntött alsó szintre. A
nukleáris laborok felé ment, bőgette a motort, ahogy a vízszint emelkedett. Ha nem járatja, akkor lefullad, és elveszíti az
előnyét.
De egy pillanat múlva a jármű amúgy is haszontalanná vált. Pontosan maga előtt, a folyosó közepén Fadit pillantotta
meg, aki eltorlaszolta az útját. Izmos karja Martin Lindros nyakára kulcsolódott. Jobb kezében egy Glock 36-ost tartott, a
fegyver csövét Martin halántékához szorította.
- Hát csak bejöttél az utcámba, Bourne! - harsogta túl Fadi a betörő víz robaját és a jármű motorjának hangját. - Vedd le a
gyújtást! Kifelé az autóból!
 Bourne tette, amit Fadi parancsolt. Amint közeledett, meglátott valamit Fadi jobb fülében. Egy vezeték nélküli
fülhallgatót. Lehallgatta a beszélgetéseket.
- Dobd el azt a fegyvert! Minden fegyveredet! Mind a két kezedet látni akarom! Lassan indulj el felém!
Bourne óvatosan gázolt a vízben, tekintete Martin tönkretett arcára szegeződött. Lindros megmaradt szeme vad
büszkeséggel csillogott. Bourne érezte, hogy Lindros készül valamire, s így akarja jelezni, noha Bourne-nak megvolt rá a
maga terve, hogy elbánjon Fadival. De Lindros mindig is hős akart lenni.
Aztán egy szike villant Martin bal kezében. Amikor belevágta Fadi combhúsába, Fadi elsütötte a Glockot. Lindros
halántékára célzott, de a döfés nyomán önkéntelen rángás és fájdalomhullám futott végig a testén, így a golyó Lindros állát
találta el. De mégiscsak egy 45-ös töltény volt. Martin teste átrepült az ajtón, be a műtőbe. Bourne előrevetette magát. Vállal
Fadi hasi idegközpontjába csapódott, miközben a terrorista a szikét próbálta kihúzni a combizmából. Mindketten hátraestek a
vízbe, amely most már a térdük fölé ért. Bourne rámarkolt a Glockra, felfelé feszítette s a levegőbe lőtt vele. Ugyanakkor
Fadinak sikerült kihúznia a szikét a combjából, s megpróbálva befejezni, amit elkezdett, Bourne bal oldala felé szúrt.
Bourne számított erre. Fölemelte a Glockot, vele együtt Fadi jobb kezét, így a penge elakadt a fegyver vastag
markolatában. Fadi rájött, hogy a vízben használhatatlan a fegyvere, ezért eleresztette, és megragadta Bourne ingének elejét,
s ugyanazzal a mozdulattal hátralökte. Könyökével a víz alá nyomva Bourne fejét újra meg újra lefelé döfött a szikével.
Bourne úszó-kapálózó mozdulatokkal igyekezett kitérni az éles penge útjából. Aztán felnyúlt, ökle és alkarja valósággal
kilőtt a vízből. Vállból indítva az ütést, minden erejét beleadva keze élével Fadi fülére csapott. A terrorista teste megfeszült,
önkéntelenül is a füléhez kapott. Bourne ütésétől a fülhallgató átszakította a dobhártyáját, feltépte a hallójáratot is.
Fadi megingott, szorítása engedett a szikén. Ezt megérezve Bourne ollózó lábmozdulatokkal odébb lökte magát, próbált
oldalra siklani. Sikerült annyira elrúgnia magát, hogy fel tudjon jönni a víz fölé.
Dübörgő hang hallatszott a folyosó távoli vége felől. Fadi tudomást sem vett beszakadt dobhártyá járól, noha jobb füléből
vér szivárgott. Amint Bourne feléje nyúlt, érezte, hogy Fadi kése belé mar és vér serken a kézfejéből.
Lerántotta a derékszíját, körbetekerte a kézfején, s így hárította Fadi késdöféseit. A szétszabdalt bőr azonban óhatatlanul
kezdte megadni magát. Még egy perc, s védtelenné válik.
A dübörgés bömböléssé erősödött. Mi ez? Fadi még ebből is próbált előnyt kovácsolni, pontos csapásokkal támadt előre,
kétségbeesése természetellenes erőt adott neki. Bourne kénytelen volt a műtő felé hátrálni.
Aztán a szeme sarkából elmosódott mozgást észlelt. Valaki kiviharzott a műtő ajtaján. Egy nő: Kátya. A nő arcán
könnyek csorogtak. Keze vértől vöröslött, Martin vérétől. Ő volt az, aki megkísérelt Martinnal megszökni. De aztán Fadi
rájuk talált. Miért nem vitte Martin a nőt egy rejtekhelyre, ahogy arra Bourne figyelmeztette? Bár most már mindegy.
- Hogy tehették ezt vele! - zokogta Kátya. Bourne valami fémeset látott megvillanni a nő kezében.
Kátya a vízen átküzdve magát kijött a folyosóra és feléje indult. Abban a pillanatban a bömbölés a tetőfokára hágott.
Kátya oldalra nézett. A tekintetét követve Bourne meglátta, hogy a folyosót a padlótól a mennyezetig megtöltő vízfal robog
feléjük.
Fadi kése egy utolsó támadással végighasított a bőröv pajzsán. Minden réteg széthullott, csupaszon hagyva Bourne
kézfejét.
- Menjen vissza! - kiáltotta Kátyának. - Menjen fedezékbe!
De a nő egyre jött feléje. Viszont csak lassan haladt, mert már derékig ért a víz. Fadi egy gyilkos döféssel próbálkozott,
de Bourne a zubogó víz alatt feléje rúgott, kibillentette az egyensúlyából. A penge elfordult, Bourne megsebzett védekező
alkarja eltalálta a penge lapját, s felrepítette oldalra a levegőbe.
Kátya rájött, hogy elakadt, így Bourne felé nyújtotta a kezében lévő tárgyat.
Csak amikor már átvette, Bourne-ban akkor tudatosult, hogy egy Collins típusú, húsz centis amputáló kés az. Egyetlen
mozdulattal megfordította, beledöfte a pengét Fadi torkának leglágyabb részébe, és a szegy csontját átvágva lehúzta a
melléig.
Fadi tátott szájjal rámeredt. Halála pillanatában megbénult, tehetetlen volt, gondolatai elszálltak. Bele fagyott az időbe.
Elhomályosuló szeme elárulta, hogy valamit próbál megérteni. De már nem sikerülhetett.
A vízfal már majdnem elérte őket. Bourne semmi egyebet nem tehetett, mint hogy felmászott Fadi széthasított
felsőtestére. Ujjait beakasztotta a szellőzőrendszer mennyezeti rácsába, s felkapaszkodott. Utána lenyúlt Kátyáért. Utóbb
sem tudta volna megmondani, vajon elérte-e volna a nő kezét. Kátya csak állt ott a semmibe révedve, ő pedig rákiáltott.
Már éppen utána akart ugrani, amikor a víz egy dühöngő óriás erejével megcsapta, kipréselve belőle minden levegőt.
Bömbölve, mint a Ras Dashen csúcsán élő démon, kirántotta alóla Fadi holttestét, s Kátyát elsodorta őrjöngő középpontja
felé. Az ár tombolt, habzott a Dujja egész létesítményében, mint Noé özönvize, mindent vízbe fojtva, mindent tisztára
mosva, ami elébe került.

Harminchét

Fejd al-Szaúd bátor szívében egyre nőtt a meggyőződés, hogy egy napon - nem túl hamar, talán nem is az ő életében -
győzni fog a harc azon törzsi emberek ellen, akik az egész világot lángba akarják borítani, hogy elpusztítsák az ő országát.
Ez nagy áldozatot, szilárd meggyőződést, vasakaratot követel, továbbá szokatlan szövetséget olyan hitetlenekkel, mint Jason
Bourne, aki valamelyest belelát az arab lelkekbe, s megérti, minek voltak a tanúi. S főképpen türelmet és állhatatosságot
kíván az óhatatlan csalódásokhoz. De a jutalom olyan nap lesz, mint amilyen a mostani.
 A föld alatti folyó elterelésére elhasználták a második készlet C4-es töltetet, majd az emberei a kirobbantott nyíláson át
behatoltak a Dujja létesítményébe. Fejd al-Szaúd az álcázott helikopter-leszállóhely szélén állt, amely úgy nézett ki, mint egy
sima aljú kút kávája. Fölötte a sziklahasadék a csúcs felé közeledve szélesedett, amely fölött a különlegesen tervezett álcázó
anyag megkülönböztethetetlenné tette a körülötte lévő szikláktól.
A víz visszahúzódott, végre elnyelték a létesítmény alsó szintjébe beépített hatalmas lefolyók.
Közvetlenül Fejd al-Szaúd előtt, egy magasított teraszon sértetlenül állt a helikopter, amelyet, ebben biztos volt, azért
helyeztek oda, hogy Fadit a nukleáris eszközzel együtt elvigye a találkozó helyére. Egy másik embere a pilótát őrizte.
Bár nagyon szerette volna tudni, hogyan boldogult Bourne, érthetően vonakodott ott hagyni bárki más gondjaira a
nukleáris eszközt. Ráadásul az a tény, hogy ő itt áll, s a helikopter nem szállt fel a szökés ben lévő Fadival, ékesszólóan
beszélt Bourne győzelméről. Azért elküldte az embereit, hogy keressék meg a barátját. Nagyon szerette volna megosztani
vele ezt a pillanatot.
Viszont az, akit elébe hoztak, egy idősebb férfi volt, széles homlokú, horgas orrú, fémkeretes szemü vegének egyik
lencséje megrepedt.
- Jason Bourne-t kértem, ti meg ezt hozzátok ide? - Fejd al-Szaúd bosszankodása elleplezte ijedtségét. Hol van Jason?
Sebesülten fekszik valahol ennek a pokolnak valamelyik víz mosta bugyrában? Életben van még?
- Ez az ember azt mondja, Costin Veintrop a neve - közölte a csapat vezetője.
Az elmosódott arab hadarásból a nevét kihallva az újonnan jött megszólalt: - Doktor Veintrop. - Valami olyan gyatra
arabsággal folytatta, amit képtelenség volt megérteni.
- Kérem, beszéljen angolul - mondta kifogástalan brit kiejtéssel Fejd al-Szaúd.
A láthatóan megkönnyebbült Veintrop folytatta. - Hála Istennek, hogy itt vannak. A feleségemet és engem fogolyként
tartottak itt.
Fejd al-Szaúd rámeredt, némán, mint a Szfinx.
Veintrop a torkát köszörülte. - Kérem, engedjen elmenni. Meg kell keresnem a feleségemet.
- Azt mondja, hogy ön dr. Costin Veintrop. Azt mondja, hogy önt és a feleségét fogságban tartották itt. - A barátja sorsa
miatti aggodalom még gyanakvóbbá tette Fejd al-Szaúdot. - Tudom, kit tartottak itt fogva, s az nem ön volt.
A kellőképpen megriadt Veintrop az őt idehozó férfihoz fordult. - A feleségem, Kátya a létesítményben van.
Megmondaná, hogy megtalálták-e?
A csoport vezetője, a főnöke példáját követve, síri csöndben meredt Veintropra.
- Ó, Istenem! - nyöszörgött Veintrop, rémületében áttért román anyanyelvére. - Isten a mennyekben!
A teljesen mozdulatlan Fejd al-Szaúd megvetően rápillantott, mielőtt a háta mögötti mozgás hangjára megfordult.
- Jason!
Barátját meglátva a helikopterpálya bejáratához futott. Bourne mellett ott volt Fejd al-Szaúd csapata nak egy másik tagja.
Egy magas, jó felépítésű férfit támogattak, akinek arca és feje úgy nézett ki, mintha egy húsdarálóból húzták volna ki.
- Allah! - kiáltott fel Fejd al-Szaúd. - Élő vagy holt Fadi?
- Halott - felelte Bourne.
- Ki ez, Jason?
- A barátom, Martin Lindros - közölte Bourne.
A biztonsági főnök azonnal hívatta a csoport sebészét. - Jason, a nukleáris eszköz a helikopterben van. Hihetetlen, de egy
vékony, fekete aktatáska az egész. Hogy sikerült ez Fadinak?
Bourne egy pillanatig vészjóslóan nézett Veintrop-ra. - Üdvözlet, dr. Sunderland, vagy mondjam inkább, hogy Costin
Veintrop?
Veintrop összerezzent.
Fejd al-Szaúd felvonta a szemöldökét. - Te ismered ezt az embert?
- Egyszer már találkoztunk - válaszolt Bourne. - A doktor egy rendkívül tehetséges tudós, számos szakterülettel.
Beleértve a miniatürizálást.
- Szóval ő volt az, aki megépítette azokat az áramköröket, amelyek lehetővé tették, hogy a nukleáris eszköz elférjen az
aktatáskában. - Fejd al-Szaúd arca elsötétült. - Azt állította, hogy ő és a felesége fogoly volt.
- Fogoly voltam - hajtogatta Veintrop. - Maguk ezt nem értik, én...
- Most már tudod, ki ő - vágott az orvos szavába Bourne. - Ami a feleségét illeti...
- Hol van? - kérdezte zihálva Veintrop. - Tudja, hol van? Az én Kátyámat akarom!
- Kátya halott. - Bourne ezt nyersen, szinte kegyetlenül közölte. Nem érzett együtt azzal az emberrel, aki összejátszott
Fadival és Karimmal, hogy belülről pusztítsák el őt. - Megmentett engem. Próbáltam segíteni rajta, de a vízfal elsodorta.
- Ez hazugság! - A halálsápadt Veintrop már üvöltött. - Biztosan él! Csak le akarja tagadni!
Bourne megragadta s bevitte abba a kamrába, ahonnan az imént jött. A vízözön után a szaúdi csapat sorba fektette a
fellelt holttesteket. Fadi mellett volt Kátyáé. A nyaka természetellenes szögben kifordult.
Veintrop halkan felnyögött, szinte már állatias hangon. Bourne nézte, ahogy térdre rogy. Sajnálta a szép fiatal nőt, aki
feláldozta önmagát, hogy ő megölhesse Fadit. A nő a jelek szerint ugyanúgy akarta Fadi halálát, mint ő.
Tekintete Fadira siklott. A még mindig nyitott szeme mintha gyűlölködő haraggal meredt volna Bourne-ra. Bourne
elővette a mobiltelefonját. Leguggolt, több fényképet készített az arcáról. Amikor végzett, felállt és a helikopterpályához
vonszolta Veintropot.
Bourne odaszólt Fejd al-Szaúdnak. - A pilóta a helikopterben van?
A biztonsági főnök bólintott. - Őrizet alatt. - Odamutatott. - És itt a táska.
- Biztos benne, hogy ez a szerkezet? - kérdezte Veintrop.
Fejd al-Szaúd a saját szakértőjére nézett, aki bólintott. - Kinyitottam a táskát. Ez egy nukleáris bomba.
 - Akkor jó - mondta Veintrop furcsa remegéssel a hangjában. - A maga helyében újból kinyitnám. Talán nem vett észre
mindent benne.
Fejd al-Szaúd Bourne-ra nézett, aki bólintott. - Nyisd ki! - szólt a biztonsági főnök az emberének.
A férfi óvatosan lefektette a táskát a betonpadlóra, s felnyitotta a fedelet.
- Nézze a bal oldalt - mondta Veintrop. - Nem, közelebb a hátsó részhez.
A szaúdi önkéntelenül visszahőkölt. - Aktiválódott az időzítő.
- Akkor történt, amikor a kód használata nélkül kinyitották a táskát.
Bourne felfigyelt a hangszínére: diadalittas volt.
- Mennyi idő van hátra? - kérdezte Fejd al-Szaúd.
- Négy perc, harminchét másodperc.
- Én alakítottam ki az áramkört - közölte Veintrop. - Le tudom állítani. - Az egyik emberről a másikra nézett. -
Viszonzásként a szabadságomat akarom. Nincs vádemelés. Nincs tárgyalás. Új élet, teljes fizetéssel.
- Ez minden? - Bourne olyan erővel ütötte meg, hogy Veintrop nekivágódott a falnak. Elkapta, mielőtt eleshetett volna. -
Kést! - adta ki az utasítást.
Fejd al-Szaúd nem késlekedett. Amint Bourne kézbe kapta a kést, a pengét Veintrop térdkalácsa fölé döfte.
Az orvos felordított. - Mit csinál? - Aztán csillapíthatatlanul sírni kezdett.
- Nem, doktor, ezt maga csinálta magának. - Bourne leguggolt melléje, a véres pengét a szeme elé tartotta. - Már négy
perce sincs, hogy hatástalanítsa az időzítőt.
Veintrop szétroncsolt térdét markolva előre-hátra hintázott a sarkán. - Mi... mi van a feltételeimmel?
- Íme, az én feltételem. - Bourne felvillantotta a pengét, Veintrop pedig újból felüvöltött.
- Jól van, jól van!
Bourne fölnézett. - Tegyétek eléje a nyitott táskát.
Amikor ez megtörtént, Bourne megszólalt. - Ez mind a magáé, doktor. De legyen biztos benne, hogy minden mozdulatát
szemmel tartom.
Bourne felállt, látta, hogy Fejd al-Szaúd meredten őt nézi, húsos ajkával némán füttyentett a megköny-nyebbülés
jeleként.
Bourne figyelte, ahogy Veintrop az időzítőn dolgozik. Bourne karórája szerint alig több mint két perc kellett hozzá.
Annak leteltével hátradőlt, karját óvón sérült térde köré fonta.
Fejd al-Szaúd intett az emberének, hogy nézze meg.
- A kábelek el vannak vágva - közölte a férfi. - Az időzítő halott. Semmi esély a robbanásra.
Veintrop folytatta értelmetlen hintázását. - Fájdalomcsillapítóra van szükségem - bökte ki lassan.
Fejd al-Szaúd hívatta az orvosát, aztán odament, hogy magához vegye a nukleáris eszközt. Bourne előbb ért oda.
- Szükségem lesz rá, hogy eljussak Karimhoz.
A biztonsági főnök erősen felvonta a szemöldökét. - Nem értem.
- Azon az úton megyek, amelyen Fadi ment volna Washingtonba - mondta Bourne ellentmondást nem tűrő hangon.
Ennek ellenére Fejd al-Szaúd megszólalt. - Gondolod, hogy ez bölcs dolog, Jason?
- Azt hiszem, a jelen helyzetben elfelejthetjük a bölcsességet - felelte Bourne. - Karim olyan erős hatalmi pozícióba
juttatta magát a CIA-nál, hogy érinthetetlen. Más oldalról kell megközelítenem.
- Gondolom, megvan a terved.
- Mindig van tervem.
- Rendben. Az orvosom majd ellátja a barátodat.
- Nem - vágta rá Bourne. - Martin velem jön.
Fejd al-Szaúd ezúttal is felfigyelt Bourne hangjának acélos keménységére. - Akkor az orvosom elkísér benneteket.
- Köszönöm - mondta Bourne.
Fejd al-Szaúd segített a barátjának Martin Lindrost betenni a helikopterbe. Miközben Bourne elmagyarázta a helyzetet
Fadi pilótájának, a biztonsági főnök leküldte a gépről saját emberét, majd letérdelt és segített az orvosnak a lehető
legkényelmesebben elhelyezni Lindrost.
- Mennyi ideje van hátra? - kérdezte Fejd al-Szaúd, mert nyilvánvaló volt, hogy Lindros haldoklik.
Az orvos vállat vont. - Nagyjából egy óra.
Bourne befejezte a beszélgetést a pilótával, aki bemászott az ülésébe. - Kérlek, tegyél meg nekem valamit.
Fejd al-Szaúd felállt. - Bármit, barátom.
- Először is szükségem van egy telefonra. Az enyém megadta magát.
Az egyik embere odaadta a mobilját a biztonsági főnöknek. Bourne áthelyezte az új készülékbe a chip-kártyát, amelyen
rajta volt minden telefonszáma.
- Kösz. Most pedig hívd fel az amerikai kormánynál lévő összes kapcsolatodat, s közöld velük, hogy a repülőgép,
amellyel megyek, szaúdi diplomáciai küldetésben van. Amint beszéltem a pilótával, elküldöm neked a repülési tervet. Nem
akarok semmi problémát az útlevél- és vámvizsgálatnál.
- Tekintsd elintézettnek.
- Utána hívd fel a CIA-t, s mondd el nekik ugyanezt. Csak a várható érkezési időre mondj nekik negyven perccel későbbi
időpontot a ténylegesnél, amit majd akkor mondok meg, ha a pilóta látja, milyenek az időjárási viszonyok.
- A CIA-nak szóló telefonom riasztani fogja a csalót...
- Igen - helyeselt Bourne. - így lesz.
Fejd al-Szaúd aggódó arcot vágott. - Halálosan veszélyes játszmát űzöl, Jason.
E megjegyzés után melegen megölelte a barátját.
 - Allah szárnyakat adott neked. Óvjon Ő a küldetés alatt.
Aztán két oldalról arcon csókolta Bourne-t, lehajolt s kiszállt a helikopterből. A pilóta eltolt egy kapcsolót, amely
hátrahúzta a helikopterpályát takaró álcát. Amikor meggyőződött róla, hogy a földi személyzetből mindenki kívül van a rotor
hatósugarán, beindította a hajtóművet.
Bourne letérdelt Lindros mellé, s megfogta a kezét. Martin egészséges szeme kinyílt. Felnézett Bourne-ra, elmosolyodott
szája épen maradt részével s megszorította Bourne kezét.
Bourne érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. Nagy erőfeszítés árán visszatartotta őket. - Fadi halott, Martin -
mondta az egyre erősödő zajban. -Teljesült a kívánságod. Hős lettél.

Harmincnyolc

Karim szándékosan elkésett az igazgatói értekezletről. Azt akarta, hogy mind a hét igazgatóság vezetője az asztal körül
üljön, amikor ő belép. A tanácstermet szándékosan a CIA igazgatói irodájának a szomszéd ságába tervezték. Az Öreg
lakosztályából közvetlenül nyílt egy ajtó ide. Az is tudatos volt, hogy Karim ezen az ajtón lépett be a tanácsterembe.
Tudatosítani akarta a Hetekben egyetlen kimondott szó nélkül, hogy hol az ő helye hozzájuk képest a CIA hierarchiájában.
- Az igazgató úr elnézésüket kéri - mondta élénken, s leült az Öreg helyére. - Anne, aki vele van, azt mondta, hogy még
mindig be van zárkózva az elnökkel és a vezérkari főnökökkel.
Karim kinyitott egy vastag dossziét, amelyben csak az első öt lap volt igazi, már ha igazinak lehet nevezni a
dezinformációkat, amiket hosszú hónapok alatt talált ki.
- Most, hogy a Dujja által jelentett közeli fenyegetést fölszámoltuk, most, hogy a Dujja már csak önmaga árnyéka, ideje,
hogy más ügyekre térjünk át.
- Egy pillanat, Martin! - szólt közbe Rob Batt műveleti főnök acélos hangon. - Ha megengeded... mielőtt rácsuknánk az
ajtót erre az ügyre, ott van még Fadi dolga.
Karim hátradőlt, ujjai között egy tollat forgatott. A legrosszabb, amit tehet, ezzel tisztában volt, ha el vágja az
érdeklődésnek ezt a fonalát. Mint a néhány nappal korábbi értekezleten kiderült, rajta volt a Batt által utáltak listáján. Semmi
olyasmit nem akart csinálni, amitől nőtt volna Batt bizalmatlansága.
- Feltétlenül beszéljük meg - mondta Karim -, hogyan menjünk Fadi után.
- Egyetértek Robbal - szólalt meg Dick Symes, a hírszerzési igazgatóság főnöke. - Támogatom, hogy jelentős számú
emberrel kötelezzük el magunkat az elfogása mellett.
Az asztal körül ülők közül többen is bólogattak.
Szembetalálva magát az általános helyesléssel, Karim így felelt: - Az Öreg távollétében természete sen azt tesszük, amit a
többség a legjobbnak gondol. De szeretnék több mindenre rámutatni. Először is: a Dujja legfontosabb műveleti
támaszpontjának felszámolása után fogalmunk sincs róla, hogy Fadi él-e vagy meghalt. Ha a dél-jemeni létesítményben vagy
annak közelében volt, akkor semmi kétség, hogy a többiekkel együtt ő is meghalt. Másodszor: ha másutt volt a támadás
idején, akkor sejtelmünk sincs róla, hol lehet, de biztos, hogy illegalitásba vonult. Azt mondom, adjunk magunknak egy kis
időt, s meglátjuk, mit szedünk össze a Dujja hálózatáról. Hadd higgye a terroristavilág, hogy másfelé fordítottuk a figyel -
münket. Ha Fadi él, elkezd majd szervezkedni, és akkor ráakadunk a nyomára.
Karim egyenként végignézett az arcokon. Senki sem ráncolta a homlokát, senki sem csóválta rosszallóan a fejét, senki
sem nézett titokban a Hetek közül a másikra.
- Harmadszor, s talán ez a legfontosabb: a saját portánkon kell rendet tennünk - folytatta. - Meg tudom erősíteni a
szóbeszédet, hogy az Öreget támadja Halliday védelmi miniszter és pentagonbeli lakája, Luther LaValle. Halliday tudott a
vakondunkról, és tudott a számítógépes vírusos támadásról is. Kiderült, hogy a néhai Matthew Lerner is Halliday embere
volt.
Ez igazi nyugtalanságot keltett az asztal körül. Karim kifordított tenyérrel felemelte a kezét. - Tudom, tudom,
mindannyian zavarodottságot éreztünk, amikor Lerner megpróbálta átszervezni a CIA-t. És most már tudjuk, miért éreztük
ezeket a változásokat annyira idegennek önmagunktól: ezeket Halliday és NSA-beli csatlósai megbízásából
kezdeményezték.
- Nos, Lerner halott. Bármilyen titkos befolyása volt is a védelmi miniszternek, az a múlté. És most, hogy
megszabadultunk a vakondoktól is, szabadok vagyunk, s megtehetjük, amit évekkel ezelőtt meg kellett volna tennünk. Ismét
olyan ügynökséggé kell tennünk a CIA-t, amely minden másnál jobban fel van szerelve, hogy harcolhasson a globális
terrorizmus ellen.
- Ezért először is azt javaslom, hogy fogadjuk fel az egyedülálló képzettségű arabokat és muszlimokat, akiket
szeptember 11. után a különböző ügynökségektől elbocsátottak. Ha van bármilyen esélyünk ennek az új háborúnak a
megnyerésére, akkor meg kell értenünk a terroristákat, akik különböző okokból ugyan, de az ellenségünknek tekintik
magukat. Véget kell vetnünk annak, hogy az arabokat összekeverjük a muszlimokkal, a szaúdiakat a szírekkel, az azerieket
az afgánokkal, a szunnitákat a síitákkal.
- Nehéz lenne ezzel vitába szállni - jegyezte meg Symes.
- Azért szavazzunk Rob javaslatáról - vetette fel mézesmázosan Karim.
Minden tekintet a műveleti főnök felé fordult. - Nem lesz rá szükség - mondta Batt. - Visszavonom a javaslatomat
Martiné javára.
Bourne a helikopter padlóján ült, szemben a szaúdi orvossal és a nagy, fekete táskájával. Közöttük feküdt Martin Lindros
véres teste. Az orvos folyamatosan adott valamit intravénásán Martinnak a fájdalom ellen.
- A legtöbb, amit tehetek - mondta az orvos, amint elrepültek Miran Sahból -, hogy a tőlem telhető legnagyobb
kényelmet biztosítom neki.
Bourne lenézett Lindros szétroncsolt arcára, s felidézte magában barátja egykori arcát. Nem sikerült teljesen. Fadi
fegyverének 45-ös lövedéke Lindros fejének jobb oldalánál robbant, szétroncsolva a szemüreget és a szemöldökív felét. Az
orvosnak sikerük elállítania a vérzést, de mivel a fegyvert közelről sütötték el, Martin létfontosságú szervei komoly sérülést
szenvedtek. A sebész szerint a roncsolódás olyan fokú volt, hogy eredménytelen lett volna bármilyen erő feszítés Martin
életének megmentésére.
Lindros jelenleg nyugtalanul aludt. Őt nézve Bourne-ban keveredett a düh és a kétségbeesés. Miért történt ez Martinnal?
Miért nem volt rá képes, hogy életben tartsa őt? Tudta, hogy fájdalma a tehetetlenségből fakad. Ugyanolyan érzés volt, mint
amikor utolsó alkalommal látta Marie-t. A tehetetlenség volt az az érzés, amelyet Bourne képtelen volt elviselni. Befészkelte
magát a bőre alá, beette magát a lelkébe, mint egy viszkető pont, amelyet nem tud megvakarni, egy gúnyolódó hang, amelyet
képtelen elhallgattatni.
Mély sóhajtással elfordult. Elég magasra emelkedtek már, kijutottak a hegyek közül, bekapcsolta hát mobiltelefonját, s
ismét próbálta Sorayát hívni. Ki-csöngött, s ez jó jel volt. A nő ezúttal sem vette fel, ami viszont nem volt annyira jó. Most
hagyott egy rövid hangposta-üzenetet, amely Odesszát idézte fel. Soraya kivételével mindenki számára értelmetlen
hablatyolásnak tűnhetett volna.
Aztán Deron mobilját hívta. A férfi még odalent volt Floridában.
- Van egy gondom, amit csak te tudsz megoldani - mondta bevezető nélkül Bourne.
- Ki vele!
Ez a pattogósán tömör beszélgetés jellemző volt rájuk.
- Teljes felszerelésre van szükségem.
- Nem gond. Hol vagy?
- Körülbelül tízórányira Washingtontól.
- Jó. Tyrone-nál vannak a kulcsaim. Össze fogja szedni. Dulles vagy a Reagan Nemzetközi?
- Egyik sem. A tervek szerint Annandale-től tizennyolc kilométerre szállunk le - felelte Bourne, s megadta Deronnak a
pilótától kapott virginiai koordinátákat. - Ez a Sistain Labor által birtokolt terület legszélén van. - A Sistain az IVT egyik
fiókvállalata volt. - Kösz, Deron.
- Nem nagy ügy, hapsikám. Bárcsak én is ott lehetnék!
Amikor Bourne bontotta a vonalat, Martin fészkelődni kezdett.
- Jason.
Rekedtes suttogásra futotta csak az erejéből, Bourne közelebb hajolt. A felsebzett hús, a közelgő halál szaga émelyítő
volt.
- Itt vagyok, Martin.
- Az a férfi, aki elfoglalta a helyemet...
- Karim. Fadi fivére, tudom. Rájöttem, Martin. Minden azzal az odesszai küldetéssel kezdődött, amelyet Conklintól
kaptam. Sorayával voltam, amikor a kapcsolatával találkozott. Egy fiatal nő szaladt felénk. Sarah ibn Asef, Karim és Fadi
húga volt az. Rálőttem, de nem találtam el, pedig azt hittem. Fadi egyik embere volt a gyilkosa. Agyonlőtte, mert a lány nak
viszonya volt valakivel.
Martin épenmaradt, karikás, még mindig élettől sugárzó szeme Bourne-ra tapadt. - Karimot... el kell... kapnod, Jason. -
Zihált, szaggatottan vette a levegőt, rózsaszínű váladék és vér szivárgott a szája sarkából. - Ő agyafúrt alak... sakkjátékos... a
háló közepén ülő... Jézusom... pók.
Szeme tágra nyílt, teste összerándult a fájdalomtól. - Fadi... Fadi csak a... frontember... a központi figura. Karim... az
igazán... veszedelmes.
- Martin, eleget beszéltél, pihenj most már — mondta Bourne.
- Nem, nem... - Lindrost mintha különös őrület szállta volna meg. Egy kisebb csillag energiája sugár zott belőle,
ragyogásával beborítva Bourne-t. - Rengeteg időm lesz... pihenni, ha már... halott leszek.
Ismét vérezni kezdett. Az orvos föléje hajolt, megtörölgette a sebet, de a gézlap hamar átázott.
- Karim gyűlöletének tárgya nem... egyszerűen Amerika, Jason. Hanem maga a CIA. Gyűlöl bennün ket...
mindannyiunkat... lényének minden... idegszálával. Ezért... volt hajlandó... kockára tenni... mindent, az egész... életét és
lelkét, hogy... beépüljön.
- Mit akar tenni? Martin, mi a szándéka?
- Lerombolni a CIA-t. - Martin fölnézett Bourne-ra. - Bár többet tudnék. Krisztusom, Jason, hogy elbasztam.
- Nem a te hibád volt, Martin - mondta Bourne komoly arccal. - Ha mindezért magadat okolod, rette netesen dühös leszek
rád.
Lindros megpróbált nevetni, de az ismét kibuggyanó vér miatt ez nem igazán sikerült neki. - Ezt nem engedhetjük meg,
ugye?
Bourne megtörölte Martin száját.
Mint amikor az elektromos hálózatban egy pillanatra kimarad az áram, valami felvillant Lindros arcán: mintha ablak
nyílt volna egy sötét, hideg hely felé. Reszketni kezdett.
 - Jason, figyelj, amikor mindennek... vége lesz... küldj egy tucat rózsát Moirának. A címét megtalálod... otthon a
mobiltelefonomban. Hamvasszátok el a holttestemet. És a hamvaimat a Cloisters 14 kertjében szórjátok szét.
Bourne érezte, hogy ég a szeme. - Természetesen, megteszem, amit csak akarsz.
- Örülök, hogy... itt vagy.
- Te vagy a legjobb barátom, Martin. Az egyetlen barátom.
- Akkor ez szomorú... mindkettőnknek. - Lindros ismét mosolyogni próbált, de kimerülten feladta. - Tudod... ami
kettőnket illet, Jason... mi kötött össze bennünket? Te... nem emlékszel a múltadra... én nem szeretek... emlékezni a
magaméra.
Aztán eljött a pillanat, Bourne megérezte. Egy másodperccel korábban Martin ép szeme komoly intelligenciával
méregette őt, most valahová a semmibe révedt, rámeredt valamire, amit Bourne sokszor érzett, de sosem látott.

Soraya, nemcsak a látottaktól, hanem azok jelentőségétől, kővé dermedve állt, csak bámulta az Öreg félig bebalzsamozott
holttestét. Olyan volt, mintha a saját apját látná holtan, gondolta. Tudod, hogy egy napon be kell következnie, de amikor
eljön el az a nap, mégis felkészületlenül ér. Számára, mint bárki más számára a CIA-nál, az Öreg elpusztíthatatlannak és
legyőzhetetlennek tűnt. Olyan sokáig ő volt az erkölcsi iránytűjük, világméretű hatalmuk első embere, hogy most,
eltávoztával Soraya csupasznak és iszonyatosan sebezhetőnek érezte magát.
Az első megrázkódtatás után félő volt, hogy jeges pánik keríti hatalmába. Ki irányítja az Öreg halála után a CIA-t?
Természetesen ott voltak az igazgatóságok főnökei, de a felsőbb köröktől kezdve mindenki tudta, hogy Martin Lindros az
igazgató felkent utóda.
Ami azt jelenti, hogy az ál-Lindros vezeti a CIA-t. Isten a mennyekben!, gondolta. Tönkreteszi a CIA-t, ez mindvégig
része volt a tervnek. Micsoda dicsőség lenne
Fadi és a Dujja számára, ha képesek lennének lerombolni Amerika leghatékonyabb kémügynökségét, nem sokkal azelőtt,
hogy amerikai földön fölrobbantanak egy nukleáris bombát!
Egy szemvillanás alatt átlátta az egészet. A Tyrone által látott hordókat, tele C-4-essel, a CIA székházába szánták. De
hogy a csudába fogja a Dujja a biztonságiakon átjuttatni a robbanóanyagot? Tudta, hogy Fadi ennek is kitervelte a módját. És
most, hogy az ál-Lindros végrehajtotta merész húzását, talán nem is lesz olyan nehéz végrehajtani. Soraya hirtelen visszatért
a jelenbe. Tekintettel az Öreg meggyilkolására, létfontosságú volt, hogy bejusson a CIA-központba. Tudatnia kell az
igazságot a hét igazgatóság főnökeivel, s a francba a személyes biztonságával. De hogyan? Az ál-Lindros abban a
pillanatban elfogatja, amint felmutatja igazolványát a biztonsági őröknek. Arra pedig nem volt módja, hogy észrevétlenül
beosonjon a székházba.

Amikor a helikopter ereszkedni kezdett a felhőkön át a Mazar-i-Sarif-i magánrepülőtér felé, Bourne lehajtott fejjel Martin
Lindros mellé ült. Az összefüggéseken tűnődött; némelyek emlékekhez kötődtek, mások sehová sem vezettek, mert az
emlékek elvesztek számára. E nagyon fontos vonatkozásban az összefüggések rendkívül fontosak voltak számára. Ujabb
kulcsfontosságú figura távozott az életéből. Csak most, utólag értette meg Bourne, mennyire fontos volt neki Martin. Az
emlékezetvesztés sok veszéllyel járhat az agyra, beleértve az őrületet vagy legalábbis valami hasonlót. Az, hogy Conklin
meggyilkolása után baráti kapcsolatba tudott kerülni
Martinnal, mentőkötélnek bizonyult. És most Martin is halott. Többé nincs Marie, akihez hazatérhetne. Amikor túl
magasra emelkedik a stressz szintje, mi akadályozza meg, hogy ne csússzon át az őrületbe, amely agyának sötét, a töredékes
összefüggéseket őrző rejtekéről leselkedik rá?
Kezében tartotta az aktatáskát, amikor a pilóta letette az aszfaltra a helikoptert.
- Velünk jössz! - szólt oda a pilótának. - Még egy kicsit szükségem van a segítségedre.
A pilóta felkelt, segített Bourne-nak felemelni Lindros testét. Némi nehézséggel kikászálódtak vele a helikopterből. Egy
nagyobb méretű, nagy sebességű sugárhajtású gép pihent az aszfalton, feltöltve, indulásra készen. A két férfi átszállt rá, s
Bourne beszélt a sugárhajtású gép pilótájával. Aztán utasította a helikopter pilótáját, hogy vigye vissza a doktort Miran
Sahba. Bourne figyelmeztette, hogy Fejd al-Szaúd csapata mind a repülési útvonalát, mind a kommunikációját figyelemmel
követi.
Tíz perccel később a sugárhajtású gép, fedélzetén a két férfival és a holttesttel, végiggurult a kifutópályán. Felgyorsulva
fölemelkedett a közelgő vihar palaszürke felhőibe.

Azóta, hogy fogadta Soraya hívását, Peter Marks képtelen volt a munkájára összepontosítani. A Dujjától származó kódolt
üzeneteket mintha hottentottául írták volna. Migrént színlelve végül átadta őket egy kollégájának.
Egy ideig az íróasztalánál ülve merengett. Önkéntelenül is minden szempontból mérlegelte a hívást, s az ő arra adott
válaszait is. Először túl kellett tennie magát a haragján. Hogyan merészeli Soraya belerángatni az általa keltett felfordulásba?
Ez volt a pillanat, amikor csaknem felkapta a telefont, hogy Lindros mellékét hívja, és jelentse a nő hívását.
Keze már félúton járt a kagyló felé, amikor valami mégis megállította. Soraya meséje első hallásra annyira különös,
hogy még csak megfontolásra sem érdemes. Először is: valamennyien tudták, hogy a Dujja nukleáris fenyegetését
elhárították. Másodszor: Lindros maga figyelmeztetett mindenkit, hogy Soraya meghibbant Jason Bourne halála miatt. És a
telefonban tényleg háborodottnak tűnt.
De aztán ott volt a nő figyelmeztetése a CIA székházát fenyegető veszélyről. A sokéves kiképzés eredményeként
mulasztás volna részéről, ha semmibe venné a nő meséjének ezt a részét. Másodsorban már majdnem hívta Lindros mellékét.
Saját érvelésének hiányossága állította meg. Jelesül az, hogy miért lenne a nő meséjének egyik része igaz, a másik pedig
kitalált? Nem hitte, hogy bárki - nem beszélve Sorayá-ról - ennyire meg tudna hibbanni.

14
Múzeum Manhattan szigetén, kertje a Hudson folyóra néz.
 Ami azt jelenti, hogy visszajutott a kiindulóponthoz. Mi legyen a nő hívásával? Az íróasztal tetején dobolt.
Természetesen semmit sem csinál, egyszerűen elfelejti, hogy valaha is lezajlott ez a beszélgetés. De ha mégis történik valami
a székházzal, sosem fog tudni megbocsátani önmagának. Feltéve persze, hogy még él és érezheti az elfojthatatlan bűntudatot.
Mielőtt még további gondolkodással tétlenségre kárhoztatta volna magát, felkapta a kagylót és a Fehér Házban lévő
kapcsolatát hívta.
- Szia, Ken! Itt Peter - mondta, amikor a másik oldalon felvették a telefont. - Sürgős üzenetem van az igazgatónk
számára. Idehívnád? A POTUS-nál van.
- Nincsen, Peter. A POTUS a vezérkari főnökökkel értekezik.
Peter szíve egy dobbanásnyit kihagyott. - Mikor jött el az Öreg?
- Várj, megnézem a naplóban. - Kisvártatva Ken ismét beleszólt: - Biztos vagy az információban? Az igazgató ma nem
járt itt, és nem szerepel sem a POTUS, sem a többiek programjában.
- Kösz, Ken - mondta fojtott hangon Peter. - Úgy látszik, tévedtem.
Jóságos Isten!, gondolta. Soraya éppen olyan épelméjű, mint én vagyok. Kinézett kis szobája ajtaján. Lindros irodájának
sarkát látta. Ha ez nem Lindros, akkor ki a fene irányítja a Typhont?
Felkapta mobiltelefonját. Amint ujjai remegése csillapodott, beütötte Soraya számát.

Harminckilenc

Tyrone türelmesen várt, míg a nő kidugta fejét az üvegezett ajtón. Soraya közben érezte, hogy rezeg a mobiltelefonja.
Tyrone intett neki, ő pedig halkan odafutott a rámpa elejének az árnyékába.
- A két szarházi végzett - mondta a fiú halkan. - Most odafent vannak.
- Mennünk kellene - mondta a nő.
De mielőtt elindulhatott volna a rámpán visszafelé, a fiú megfogta a karját. - Még nem végeztünk. - Előremutatott. -
Látja azt ott, a Ford mellett?
- Mi az? - Soraya a nyakát nyújtogatta. - Egy limuzin?
- Nem is akármilyen limuzin. Ezen kormányzati rendszám van.
- Tessék?
- Illetve nem egyszerűen kormányzati, hanem CIA-s.
Elcsípve a nő éles pillantását, a fiú folytatta. - Deron megtanította, miről lehet felismerni. - A fejével intett. - Csekkolja
csak le!
Soraya a Ford oldalához lopakodott. Onnan jól látta a hosszú, csillogó limuzint és a rendszámát. Kis híján hangosan
felkiáltott. Nemcsak hogy CIA-s rendszám volt, hanem az Öreg limuzinjáé. Hirtelen megértette, miért vesződnek az igazgató
bebalzsamozásával. Szükségük volt a testre, de annak élőnek kell tűnnie, és persze nem bűzölöghet.
Ismét rezgettt a mobilja. Elővette, ránézett a kijelzőre. Peter Marks hívta. Mi a fenét akar? Visszament Tyrone-hoz, s azt
mondta: - Megölték a CIA igazgatóját. Az övé a limuzin.
- Aha, de minek az nekik?
- Lehet, hogy abban ölték meg.
- Az lehet. - Tyrone az állát vakargatta. - Láttam, hogy matatnak a belsejében.
Harmadszor is rezgettt a nő mobilja. Ezúttal Bourne volt az. Soraya kétségbeesetten el akarta neki mondani, mi zajlik, de
most nem kockáztathatott meg hosszabb beszélgetést. - Ki kell mennünk innen, Tyrone.
- Esetleg magának - felelte a fiú, szemét le nem véve a limuzinról. - Én még egy darabig itt maradok.
- Túl veszélyes - mondta Soraya. - Mindketten megyünk, mégpedig most.
Tyrone fölemelte a fegyverét. - Nekem ne parancsolgasson! Megmondtam, hogy maradok. Maga is azt csinál, amit akar.
Soraya a fejét csóválta. - Nem hagylak itt. Nem akarom, hogy még jobban belekeveredj.
- Hé, kinyírtam maga miatt két embert. Mennyivel jobban keveredhetnék még bele?
El kellett ismerni, hogy a fiúnak ebben igaza van. - Amit nem értek, hogy miért keveredtél bele egyáltalán.
A fiú elvigyorodott, mert tudta, hogy Soraya feladta a vele való' hadakozást. - Úgy érti, mi van nekem ebben? Ahol mi
Deronnal felnőttünk, arrafelé az emberek két okból csinálnak valamit: hogy pénzt keressenek vagy hogy átbasszanak valakit.
Vagy ha lehet, mindkettőt. Egy ideje figyelem már Deront. Kivakarta magát a szarból; csinált magából valakit. Csodálom
érte, de mindig arra gondoltam: ez az ő élete, nem az enyém. De ez az ügy, talán, nekem is jó indulás lehet.
- Arra is megvan az esélyed, hogy megöleted magad.
Tyrone megvonta a vállát. - Nem jobban, mint a környéken bármelyik nap.
Abban a pillanatban előhúzta a PDA-ját.
- Nem is tudtam, hogy az eldobhatón kívül bármid is van - mondta Soraya, arra az eldobható mobiltelefonra utalva,
amelyet a fiúnál látott.
- Csak egy ember tud erről a SZEK-ről.
- SZEK?
- Aha. Személyes Elektronikus Kütyü.
A kijelzőt figyelte, nyilván egy e-mailt olvasott. - Nafene! - Aztán felpillantott. - Mire várunk? Húzzunk innen a picsába.
 Visszasétáltak a rámpán az elektromos kapcsolókat és az automatikus ajtónyitót magában foglaló táblához. - Mitől
gondoltad meg magad?
Tyrone utálkozó arckifejezést öltött. - Deron azt mondja, azonnal húzzak innen. A maga Bourne barátját kell fedeznem.

Peter Marks a folyosón, a lift közelében lesben állva elcsípte Rob Batt pillantását, amikor a Hetek kijöttek a tanácsteremből.
Marks Battnak dolgozott, mielőtt Martin Lindros kiválasztotta őt a Typhonhoz. Valójában - képletesen szólva - Batt
módszertanán nőtt be a feje lágya; a műveleti főnököt még mindig a CIA-n belüli tanítómesterének tekintette.
Így nem volt meglepő, hogy Marks azonnal magára tudta vonni a figyelmét. Batt elvált a többiektől, s a folyosó sarkán
befordult arra, ahol Marks állt.
- Mit keres itt, Peter?
- Igazából önre várok. - Marks idegesen körülnézett. - Beszélnünk kell.
- Nem várhat?
- Nem, uram, nem várhat.
Batt a homlokát ráncolta. - Rendben. Az irodámban. ..
- Jobb volna odakint, uram.
A műveleti főnök kíváncsi pillantást vetett rá, majd vállat vont.
Együtt mentek le a liften, átsétáltak az előcsarnokon, majd ki a főbejáraton. A telek keleti oldalán egy rózsakert volt,
Marks arra indult el. Amikor elég biztos távolságban voltak az épülettől, szóról szóra elmesélte Battnak, amit Soraya Moore
mondott neki.
- Én sem hittem el, uram - mondta Batt arckifejezését látva. - De aztán felhívtam egy haveromat a Fehér Házban. Az
Öreg nincs ott, és ma nem is járt arra.
Batt egyik kezével megdörgölte kék borostáját. - Akkor hol a picsában van?
- Hát ez az, uram. - Marks most már zavarban volt, s minden múló pillanattal egyre idegesebb lett. - Az utóbbi negyven
percet telefonálással töltöttem. Nem tudom, hol van, és senki más sem tudja.
- Anne?
- Szintén engedély nélkül van távol.
- A Krisztusát!
Marks újból szemügyre vette közvetlen környezetüket. - Uram, bármilyen hihetetlennek hangzik is elsőre, szerintem
komolyan kell vennünk Soraya meséjét.
- A hihetetlen a helyes kifejezés, Peter. Hogy ne nevezzem őrültségnek. Ne mondja már, hogy elhiszi ezt a... - Batt a fejét
csóválta, amikor elakadt a szava. - Egyébként hol van Soraya?
- Azt nem tudom - ismerte be Marks. - Rengetegszer hívtam a mobilját, de nem hívott vissza. Retteg, hogy Lindros
megtalálja.
- Remélem is, hogy kurvára retteg. Be kell hoznunk ide, rögtön, ki kell vernünk a fejéből ezt a szart, mielőtt pánikot kelt
az ügynökségen belül.
- Ha nincs igaza, akkor hol van az Öreg és Anne?
Batt elindult vissza a rózsakertből. - Rögvest kiderítem - mondta a válla fölött.
- Mi lesz Sorayával... ?
- Ha felhívja magát, hitesse el vele, hogy az ő oldalán áll. Hozza be ide, de rögtön!
Amikor a műveleti főnök eltűnt a székházban, megszólalt Marks telefonja. Megnézte, ki hívja. Le nyomott egy gombot, s
beleszólt: - Szia, Soraya! Figyelj, gondolkoztam azon, amit mondtál, és beszél tem a Fehér Házzal. Az Öreg is, Anne is
eltűnt.
- Persze, hogy eltűntek - hallotta a fülében a nő hangját. - Az imént láttam az Öreget. Egy halottasház asztalán fekszik
kiterítve, golyó ütötte lyukkal a szívében.

A Hetekkel együtt Karim is az Öreg lakosztályával szomszédos tanácsteremben ült. Valamennyien a sza údi titkosszolgálattól
érkező üzenetet hallgatták, amely arról tájékoztatta őket, hogy átvették a felügyeletet a Dujja Miran Sah-i nukleáris
létesítménye fölött. Másoktól eltérően azonban ő zavarodottan és zaklatottan fogadta a közleményt. Vajon ez a fivére újabb
trükkje a magas fokú riadókészültség miatt, vagy valami rettenetesen balul sült el?
Tudta, hogy csak egy módon derítheti ki. Kiment a tanácsteremből, de úton a lift felé a szeme sarkából megpillantotta
Peter Marksot. Másodszor figyelt fel Marksra idefent, ahol semmi keresnivalója nem volt. A fejében megszólalt egy
riasztócsengő, s ahelyett, hogy beszállt volna a liftbe néhány más főnökkel, balra fordult. A sarok, amely mögött megállt, jó
rálátást nyújtott a tanácsterem ajtajára. Amikor Rob Batt kilépett, Marks odament hozzá. Egy pillanatig beszélgettek. Batt
hűvösen bólintott, s együtt visszamentek a tanácsterembe, becsukták maguk mögött az ajtót.
Az íróasztala mögé visszaülve elfordított egy kapcsolót. Két hang hallatszott a tanácsteremből.
- ...Sorayától - mondta Marks. - Azt állítja, hogy látta az igazgató holttestét egy halottasházban, a szívében egy golyó
ütötte lyukkal.
- Tényleg megbolondult ez a nő? Beszéltem Martinnal. Hallott az Öreg felől.
- Hol van?
- Személyes ügyben ment el Anne-nel - mondta Batt, s úgy hallatszott, mintha ásított volna.
- Soraya hallott Bourne felől is.
- Bourne halott.
- Nem az. Megtalálta az igazi nukleáris létesítményt. Miran Sahban, a pakisztáni határon...
 - Tudom, hol van Miran Sah, Peter! - csattant föl Batt. - Mi ez a szarság?
- Soraya azt mondta, mindent ellenőrizhet Fejd al-Szaúdnál.
- Éppen erre van szükségem, hogy odamásszak a szaúdi biztonsági főnökhöz a saját értesülésünk ügyében.
- Azt is mondta, hogy Bourne megölte Fadit. Úton van ide Fadi sugárhajtású gépén.
A beszélgetés még folytatódott, de Karim eleget hallott. Úgy érezte, mintha hangyák serege mászkálna a bőrén. Üvölteni
akart, ízekre szaggatni saját magát.
Kiviharzott az irodából, lement a lifttel. De ahelyett, hogy beült volna az alagsori parkolóban a CIA egyik járművébe,
amelyért be kellett volna jelentkeznie, kisietett a főbejáraton és elindult gyalog.
Már erősen besötétedett. Az égbolt, amelyen alacsonyan ültek a barátságtalan felhők, mintha elnyelte volna a város
csillogó fényeit. Magasra kúsztak az árnyak.
Megállt a Huszonegyedik és a Constitution sarkán, s felhívott egy taxis céget. Hét keserves perccel később egy taxi
gördült elé, s beült.
Tizenhárom perc múlva kiszállt egy Avis autókölcsönző előtt, s gyalog indult tovább. Amikor eltűnt a taxi, visszafordult,
bement az Avis irodájába, bérelt egy autót. Hamis igazolványt használt. Készpénzzel fizetett, átvette a GM-autót,
megkérdezte az útirányt a Dulles repülőtér felé, aztán elhajtott.
Igazából esze ágában sem volt a Dullesra menni. Úti célja a Sistain Annandale-től délre lévő repülőleszállóhelye volt.

A sugárhajtású gép az Occoquan-öböl felett alacsonyan bedőlt, észak felé fordult a vízbe benyúló, ököl formájú félszigeten
lévő repülő-leszállóhely felé. A pilóta, követve a fényekkel jelölt utat, gyakorlottan letette a gépet. Ahogy a leszállópályán
gurultak, minden méterrel csökkentve a sebességet, Bourne meglátta a Ninjáján lovaglóülésben ülő Tyrone-t és a hátán
átvetve egy odaszíjazott, kemény oldalú fekete bőrtáskát. Az órájára nézett. Pontosan érkeztek, ami azt jelenti, hogy
körülbelül harmincöt perce maradt a Karimmal való találkozásra felkészülni.
Útközben többször beszélt Sorayával. Tájékoztatták egymást a hírekről, amelyek egyaránt voltak meg-rázóak és
örömtelik. Fadi halott, a Dujja nukleáris létesítményét felszámolták, de Karim megölte az Öreget, megszilárdította a CIA-n
belüli hatalmát. Most a CIA-székház és minden benne lévő elpusztítását tervezi, összehangolva a támadást a nukleáris
eszköz felrobbantásával. Sorayának egyetlen szövetségese volt a CIA-n belül; a Peter Marks nevű Typhon-ügynök, de Marks
nem volt lázadó természetű. Söraya nem tudta, meddig megy el a kedvéért a szabályok kijátszásában.
Az Öreg halálával kapcsolatban Bourne-nak vegyesek voltak az érzései. Úgy érezte magát, mint az önfejű, egyben
tékozló unoka, aki hazatérve nagyapja fröcsögő gyűlöletének lesz a céltáblája. Az igazgató többször megpróbálta őt
megöletni. Az Öreg sosem értette meg őt, s ezért mélységesen félt tőle. Bourne sok mindenért neheztelhetett az Öregre, de
ezért nem. Bourne sosem illett bele a CIA kereteibe; be-kényszerítették az ügynökséghez, amely utálta a maguk útján
járókat. Ő sosem vágyott a társaságukra, mégis megkapta. Bizonyos szempontból mégiscsak hozzájuk tartozott.
De most Karimra kell koncentrálnia.
A repülőgép megállt az aszfalton; a hajtóművek sivítva leálltak. Bourne magával vitte a pilótát, végig ment a kabin
folyosóján, kinyitotta az ajtót, s leeresztette Tyrone-nak a lépcsőt, aki addigra a gép mellé gurult.
Tyrone felment a lépcsőn, Bourne lába elé dobta a fekete bőrtáskát.
- Hé, Tyrone. Kösz.
A fiú rápislogott. - Úgy néz ki, mint egy kurva arab.
Bourne fölnevetett. Felvette a táskát, odament az egymás felé fordított ülésekhez, s kinyitotta. Tyrone észrevette az arab
pilótát, egy sötét bőrű, szakállas férfit, aki barátságtalanul méregette, kicsit gyanakvóan, kicsit félve.
- Ez meg kicsoda?
- Terrorista - felelte egyszerűen Bourne. Egy időre felfüggesztette a táska kipakolását. - Szívesen megkóstolnád, mi?
Tyrone felnevetett. - Kettőt már kicsináltam közülük, mert meg akarták ölni Miss K-t.
- Na persze.
Tyrone sötét szeme felvillant. - Tudom, hogy maga meg Deron közel állnak egymáshoz, de velem azért csak ne
szórakozzon.
- Nem szórakozom, Tyrone. Bocsáss meg, de határidőhöz vagyok kötve. - Bourne felkattintotta az ülések fölötti egyik
lámpát, bekapcsolta a mobilját, s előkereste a Fadi arcáról készített fényképeket. Aztán nekilátott kinyitni a kis edényeket,
üvegcséket, tubusokat és mindenféle fura alakú pótanyagokat. - Lennél szíves elmondani, miről beszélsz?
A fiú egy pillanatig habozott, Bourne-t tanulmányozta, hogy lássa, még mindig csak szórakozik-e vele. Láthatóan arra
jutott, hogy nem. - Kísértet kisasszonyról beszélek. Sorayáról.
Bourne Fadi fényképét nézve több pótanyagot is betett a szájába, és próbaképpen megmozgatta az állát. - Akkor
köszönettel tartozom neked.
- Hé, most meg mi történt a hangjával?
Bourne így felelt: - Mint látod, új emberré varázsolom magam. - Folytatta az átváltozást, a táskában lévő kupacból
kiválasztott egy sűrű szakállat, ollóval úgy formázta, hogy az Fadi szakállának pontos mása lett. Feltette a szakállat, s
megnézte magát a táskából elővett nagyítós tükörben.
Odaadta Tyrone-nak a mobilját. - Kérdeznék valamit. Mennyire hasonlítok ehhez emberhez?
Tyrone csak pislogott, mintha nem értené, mit kér tőle Bourne. Aztán egyesével megnézte a képeket. Mielőtt egyikről
továbbléptetett volna a következőre, Bourne arcát tanulmányozta.
- Basszus - mondta végül. - Hogy a szarban csinálja, ember?
- Adottság - mondta komolyan Bourne. - Figyelj, még valamit kérnék tőled. - Az órájára nézett. - Tizenegy perc múlva az
a gazember, akit Soraya üldöz, ide fog jönni. Nem akarom, hogy útban légy. Szeretném, ha gondoskodnál valamiről a
kedvemért.
 Valami fontosról. A következő kabinban van a barátom, Martin Lindros. Meghalt. Szeretném, ha kapcsolatba lépnél egy
temetkezési vállalkozóval. El kell hamvasztatni. Rendben? Megteszed ezt nekem?
- Motorral jöttem, tehát föl kell szíjaznom az ölembe. Jó lesz úgy?
Bourne bólintott. - Bánj vele tisztelettel, Tyrone. Rendben? Na indulj. És ne az első kijáratot használd.

Negyven

Virginia felé autózva Karim felhívta Abd al-Malikot a halottasházban.

- Azonnal küldj három embert a Sistain Laborhoz!
- Akkor nem marad itt senki.
- Csináld! - mondta kurtán Karim.
- Egy pillanat, uram. - Rövid szünet után: - Úton vannak.
- Elő van készítve a CIA igazgatójának a teste?
- Negyven perc, talán kicsit több, uram. Ez nem a normális balzsamozási munka.
- Hogy néz ki? Az a legfontosabb.
- Valóban, uram. Az arca rózsaszínű. - Abd al-Malik torokhangja elégedetten csendült. - Higgye el nekem, a biztonságiak
meg lesznek róla győződve, hogy él.
- Jó. Amint befejezted, tedd a limuzinba. Felgyorsultak az események. Fadi a lehető leggyorsabban végezni akar a CIA
székházával. Hívj fel, ha minden a helyén van.
- Meglesz - felelte Abd al-Malik.
Karim tudta, hogy úgy is lesz. Abd al-Malik az ebben a körzetben lévő alvó sejtjének legkiválóbb tagja volt, a sejt
vezetője, és még sosem hagyta cserben.

Gyér volt a forgalom. Harmincnyolc perc alatt a Sistain Labor nyugati oldalán lévő főbejárathoz ért. A kör nyék elhagyatott
volt. Idefelé jövet kétszer vissza kellett fognia magát: egyszer egy kölyök állta el az útját egy, az amerikaiak által
„izomautónak" nevezett járgánnyal; másodszor pedig, amikor egy kamion tapadt rá, és hátulról nekiállt dudálni. Mindkétszer
előhúzta a Glockot, már-már meghúzta a ravaszt, de uralkodott magán.
Nem ezeket a szerencsétlen bolondokat, hanem Bourne-t akarta megölni. Dühe - a nagyapjától örökölt Sivatagi Szél -
tombolt benne, hajmeresztő válaszokat adva a különböző ingerekre. De ez nem a sivatag, nem beduinok között van, akiknek
több eszük van annál, semhogy szembeszegüljenek vele.
Bourne volt az, mindig Bourne. Bourne meggyilkolta az ártatlan Sarah-t, a család büszkeségét. Karim megbocsátotta a
lánynak szentségtörő nézeteit, megmagyarázatlan távolléteit, függetlenségi vágyát; mindezt annak az angol vérnek tudta be,
amelyik az ő ereiben is lüktetett. Neki sikerült legyőznie nyugati vérét, ezért kezdett bele abba a programba, hogy átnevelje
húgát a sivatagi szellemben, megtanítsa neki a szaúdi ethoszt, igazi örökségét.
Bourne most megölte Fadit, akit mindenki a vezérnek hitt. Fadit, aki a legteljesebb mértékben meg bízott öccse
tervezésében és pénzében, mint ahogy Karim is számíthatott rá, hogy bátyja megóvja őt. Megbocsátotta Fadinak
forróvérűségét, túlkapásait, mert ezek a tulajdonságok létfontosságúak a nyilvánosság előtt egy vezér számára, aki egyfelől
tüzes szónoklataival, másfelől gyújtó hatású tetteivel vonzza magához a híveket.
Most már mindketten eltávoztak; az ártatlan és a parancsnok, egyikük az erkölcsi erő oszlopa, a másik a fizikaié. Ő
maradt meg egyedül Abu Szarif Hamid ibn Asef al-Vahhib gyerekei közül. Életben van, de egyedül. Fadinak és Sarah ibn
Asefnek csak az emléke maradt. Ugyanazokat az emlékeket őrizte az apja is - megnyomorítva, bénán, tehetetlenül ágyhoz
kötve, akinek különleges kantárra van szüksége, hogy be tudjon ülni a gyűlöletes kerekes székbe.
De Bourne számára most eljött a vég, fogadkozott magában.
Végigment az alacsony, egyszerű, zöld üveges és fekete téglás laborépületek közötti hosszú, kanyargós utakon. Egy
utolsó bal kanyar után meglátta a repülőteret. A parkoló repülőgép mögött ott terült el az Occoquan-öböl kékesszürke
vízfelületének félholdja.
A leszállópályához közeledve lelassított, hosszan, óvatosan körülkémlelt a környéken. A gép egyedül várakozott az
aszfalton, a kifutópálya távoli végének közelében. Sehol sem látott járműveket. Hajó sem volt kikötve az öböl téli vizén. A
láthatáron semerre nem járőrözött helikopter. Fadi halott, s helyén a repülőgépen Bourne ül.
Természetes, hogy senki nincs itt. Bourne-nak nincs senkije, aki a segítségére lehetne. Az autóval távolabb húzódott,
hogy a gépről ne lehessen látni, cigarettára gyújtott, s várakozott. Hamarosan megérkezett az embereit szállító fekete Ford,
melléje húzódtak.
Kiszállt, utasításokat adott az embereknek, elmondta, mire számítsanak, s mi a teendőjük. Aztán nekidőlt az autó első
lökhárítójának, még dohányzott, amikor a Ford kihajtott az aszfaltra.
Amikor odaért a repülőgéphez, kinyílt az ajtó, s leeresztették a lépcsőt. A háromból két férfi kiszállt, s felsiettek rajta.
Karim eldobta és cipősarkával eltaposta a csikket. Aztán beszállt a bérelt autóba, s az autóúton vissza ment a telek északi
szélén baljós magányban álló épülethez.
- Tudok neked segíteni, Soraya - mondta a füléhez szorított mobiltelefonba Peter Marks -, de azt hiszem, találkoznunk
kellene.
- Miért? Az kell, hogy te legyél a székházban a szemem és a fülem. Arra van szükségem, hogy szemmel tartsd a csalót.
- Nem tudom, hol van Lindros - közölte Peter. - Nincs az irodájában. Az a helyzet, hogy nincs az épü letben. Nem mondta
meg az asszisztensének, hogy elmegy. Ez valami járvány?
Hallotta az éles hangot, ahogy Soraya levegőt vett.
- Most akkor mi van?
- Rendben - mondta a nő. - Találkozom veled, de én választom ki a helyet.
- Ahogy akarod.
A nő megadta neki a Rock Creek Park északi szélénél lévő halottasház címét. - Menj oda - mondta Soraya -, amilyen
gyorsan tudsz.
Marks kikért egy CIA-autót, rekordidő alatt megtette az utat. A halottasház hátuljától egy sarokra megállt az utcán az
autóval, de - Soraya utasításának megfelelően - nem szállt ki. Mielőtt eljött a szék házból, eljátszott a gondolattal, hogy
kapcsolatba lép Rob Batt-tal, hogy engedélyt kérjen, s erősítést hozzon magával, de a találkozó sürgős volta miatt fontos
volt, hogy ne vesztegesse az időt Batt győzködésére a személyzet átirányításáról.
Nagyot ugrott, amikor Soraya megkocogtatta az autó jobb első ablakát. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy nem
vette észre a közeledő nőt. Ettől kétszeresen ideges lett, mert terepen volt, ahol a nőnek amúgy is előnye volt vele szemben.
Ő egész életében csak egy aktakukac volt; valójában emiatt nem vitt magával senkit. Bizonyítani akart a tanítómestere előtt.
Kinyitotta az ajtót, a nő beült az utasülésbe. Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki megzakkant.
- Azért akartam, hogy ide gyere - mondta Soraya egy kicsit kifulladva -, mert ez az a halottasház, ahol az Öreg van.
Marks úgy hallgatta ezeket a szavakat, mintha álmában hallaná őket. Kezét a pisztolyára kulcsolta, amikor a nő
kinyitotta az ajtót és nem őt figyelte. Most, mintha ő maga is része lenne az álomnak, elővette és a nő fejéhez emelte a
fegyvert. - Bocs, Soraya, de be kell jönnöd velem a központba.

A gépre felszálló két terrorista hunyorgott a félhomályban. Megdöbbentek, amikor meglátták.

- Fadi - szólalt meg a magasabbik -, hol van Jason Bourne?
- Halott - felelte Bourne. - Megöltem Miran Sahban.
- De Karim al-Dzsamil azt mondta, hogy ő van a fedélzeten.
Bourne felemelte a nukleáris eszközt tartalmazó táskát. - Amint látjátok, tévedett. Megváltozott a terv. Találkoznom kell
a testvéremmel.
- Rögtön, Fadi.
Nem kutatták át a gépet, nem vették észre a megkötözött és kipeckelt szájú pilótát.
Miközben odavezették a fekete Fordhoz, a magasabbik megszólalt: - A testvéred a közelben van. •
Valamennyien beszálltak a Fordba, Bourne az egyik emberrel hátra ült. Bourne elfordította arcát a kifutópálya fényeitől,
az egyedüli fényforrástól. Amíg félárnyékban marad, addig minden rendben van. Ezek az emberek egy ismerős hangra,
ismerős testbeszédre reagáltak. Valaki utánzásakor ezek a leghatásosabb fegyverek. Az agyat, nem pedig a szemet kell
megtéveszteni. A sofőr elhagyta a repülőteret, északi irányba fordult, s megállt a többitől kicsit távolabb álló fekete téglás
épület oldalánál. Bourne láthatta a betonpadlót, amikor kinyílt a bordáslemezből készült ajtó.
A belső tér tágas és üres volt. Nem voltak belső falak. A betonpadlón olajfoltok jelezték, hogy ez való jában egy
repülőgép hangárja. Fény szűrődött be az ajtón és a falakon magasan ülő négyszögletes ablakokon, de hamar beleveszett a
tágas űrbe, elnyelte a félhomály.
- Karim al-Dzsamil - mondta a magas férfi -, a fivéred volt a repülőgépen, nem Jason Bourne. Velünk jött, s nála van az
eszköz.
Egy alak tűnt elő az árnyékból.
- A fivérem halott - jelentette ki Karim. Bourne mögött a férfiak megmerevedtek.

- Sehová sem megyek - mondta Soraya.

Marks válaszolni készült, amikor a halottasház rakodótere hátsó részének fala leereszkedett.
- Mi a fene...? - fakadt ki.
Soraya kihasználta a férfi döbbenetét, s kiugrott az autóból. Marks utána akart menni, amikor meglát ta az igazgató
előbukkanó limuzinját, amely lassan távolodni kezdett tőle az utcán. Teljesen megfeledkezett Sorayáról. Sebességbe tette az
autóját, s elindult a limuzin után. A feltételezések szerint az Öreg személyes ügyben volt távol. Mi folyik itt?
Ahogy a limuzin után robogott, tompán hallotta, ahogy Soraya feléje kiált, hogy forduljon vissza. Nem törődött vele.
Persze, hogy ezt mondja, hiszen biztosra mondta, hogy az Öreg meghalt.
Előtte a piros lámpánál megállt a limuzin. Melléje húzódott, letekerte az ablakot.
- Hé! - kiáltotta. - Peter Marks vagyok, CIA! Nyissák ki!
A sofőr ablaka a helyén maradt. Marks üresbe tette a kocsit, kiszállt, s megkopogtatta az ablakot.
Előhúzta az igazolványát. - Nyissák ki, a fene egye meg! Nyissák ki!
Az ablak leereszkedett. Egy pillanatra meglátta az Öreget, ahogy mereven ül hátul. Aztán a sofőr egy Luger P-08-assal
az arcára célzott, s meghúzta a ravaszt.
A robbanás a dobhártyájáig hatolt. Kezét széttárva hátraröpült, halott volt, mielőtt még a járdára zuhant volna.
A limuzin ablaka felhúzódott, s amikor a lámpa zöldre váltott, fürgén továbbgördült az úton.
Karim állt, s behatóan nézte Bourne-t. - Ez nem lehet. Testvér, azt mondták, meghaltál.
Bourne fölemelte az aktatáskát. - És mégis - mondta Fadi hangján - megjelenek a pusztítás alakjában.
- Óvakodjanak a hitetlenek!
Noha Bourne tudta, hogy Karimot nézi, nyugtalanító volt szemben állni ezzel a férfival, aki szakasztott mása volt a
legjobb barátjának. - Ismét együtt vagyunk, testvér!
Martin figyelmeztette, hogy Karim az igazán veszélyes. - Ő a sakkjátékos - mondta -, a háló közepén üldögélő pók.
Bourne-nak nem voltak illúziói. Abban a pillanatban, ahogy Karim feltesz neki egy bensőséges kérdést, olyat, amire csak
egy testvér tudja a választ, az álarc óhatatlanul lehull.
Nem sokáig kellett várni rá.
Karim intett neki. - Gyere a fényre, testvér, hogy annyi hónap után ismét közelről láthassalak.
Bourne előrelépett, fény árasztotta el az arcát.
Karim mereven állt. Picit ingatta a fejét, mintha bénultság lett volna úrrá rajta. - Ugyanolyan kaméleon vagy, mint Fadi
volt.
- Testvér, elhoztam a szerkezetet. Hogyan téveszthetsz össze mással?
- Kihallgattam, amint egy CIA-ügynök azt mondja...
- Ugye nem Peter Marks? - Bourne vaktában beszélt, de mást nem tehetett. Marks volt az egyedüli a CIA-n belül, akivel
Soraya kapcsolatba lépett.
Karim ismét összezavarodva felvonta a szemöldökét. - Mi van vele?
- Marks Soraya Moore kapcsolata. A nő azt a dezinformációt ismétli, amivel beetettük.
Karim vadállatian vigyorgott, eltűnt a szeméből a kételkedés. - Rossz válasz. A CIA azt hiszi, a test véremet megölték
Dél-Jemenben a Dujja kamu létesítménye elleni támadásban. De te ezt nem tudhattad, Bourne, ugye?
Jelt adott, s a három férfi hátulról megragadta Bourne-t, s az oldalához szorították a két karját. A szemét le nem véve
Bourne-ról, Karim előrelépett, s kikapta a kezéből az aktatáskát.

Soraya odarohant, ahol Peter Marks feküdt holtan, szétvetett karral a járdán, amikor hátulról egy közeledő motor mély
dübörgését hallotta. Elővette a fegyverét, s megpördült, majd meglátta Tyrone-t a Ninjáján. A fiatalember az imént tette le
Lindros holttestét a halottasházban.
Lelassított, megvárta, amíg a nő felül mögé, aztán gyorsított.
- Láttad, mi történt? Megölték Petert.
- Meg kell őket állítanunk. - Tyrone áthajtott egy piros jelzésen. - Maga összerakta az összes darabot: C-4-es
robbanószer, a főnöke limuzinjának a másolata, a főnöke a balzsamozóasztalon kiterítve. Mit tud még?
- Így fognak bejutni! - mondta Soraya. - A biztonságiak egy pillantást vetnek a hátsó ülésen az Öregre, s egy intéssel
beengedik a limuzint a föld alatti parkolóba.
- Ahol az épület alapja van.
A Ninja kormányára hajolva Tyrone felgyorsított.
- Nem lőhetünk a limuzinra - jelentette ki Soraya -, mert azt kockáztatjuk, hogy felrobbantjuk a C-4-est, és megölünk, ki
tudja, hány szemlélődőt.
- De azt sem hagyhatjuk, hogy bejussanak a CIA-székházba - mondta Tyrone. - Tehát mit csináljunk?
A választ megkapták, amikor a limuzin egyik hátsó ablaka leereszkedett, s valaki lőni kezdett rájuk.

Bourne csak állt, meg sem próbált mozdulni. Igyekezett kiverni a fejéből Martin Lindros tönkretett arcának képét, de azon
kapta magát, hogy nem is igazán akarja. Martin vele volt, beszélt hozzá, megtorlást követelt azért, amit vele műveltek.
Bourne érezte a barátját, Bourne hallotta őt.
Türelem, suttogta magában.
Képzeletben a középpontba helyezve magát felmérte, hozzá képest hogyan helyezkedik el a három ember. Aztán
megszólalt: - Egyedül azt sajnálom, hogy sosem fejeztem be, amit elkezdtem Odesszában. Az apád még mindig életben van.
- Csak te neveznéd életnek ezt a fajta létezést - horkant fel Karim. - Ahányszor vele vagyok, újból megesküszöm rá,
hogy megfizetsz azért, amit vele tettél.
- Nagy kár, hogy nem láthat téged, ahogy ma itt vagy - mondta Bourne. - Fegyvert ragadna, és ő maga lőne le. Már ha
képes volna rá.
- Megértelek, Bourne, jobban, mint gondolod. - Karim alig egy lépésre állt Bourne-tól. - Nézz magad ra. Bennünket
kivéve mindenki szemében te vagy Fadi, én pedig Lindros. Mi a magunk külön világában vagyunk, bezárva a bosszúnk
körébe. Nem erre gondolsz? Nem így tervezted? Nem ezért alakítottad át magadat, hogy úgy nézz ki, mint a fivérem?
Az aktatáskát áttette a másik kezébe. - És ezért próbálsz feldühíteni. Egy dühös embert könnyebb legyőzni; nem ezt
mondja Bourne Taója? - Felnevetett.
- De az a helyzet, hogy ezzel az utolsó kaméleonakcióddal felbecsülhetetlen szolgálatot tettél nekem. Azt hiszed, agyon
foglak lőni, itt és most. Mennyire tévedsz! Mert miután felrobbantom a nukleáris eszközt, miután romba döntöm a CIA-
székházat, vissza foglak vinni ahhoz, ami megmarad a CIA-ból. Ott foglak lelőni. És akkor, Martin Lindrosból, aki megölte
Fadit, a világ legveszedelmesebb terroristáját, nemzeti hős lesz. És most, hogy megöltem a CIA igazgatóját, mit gondolsz,
egy hálás elnök kit fog kinevezni a posztra?
Ismét felnevetett. - Én fogom irányítani az ügynökséget, Bourne. Át fogom formázni a saját arcképemre. Hát nem
ironikus?
A CIA-székház sorsának említésére Bourne lélekben ismét Martin hangját vélte hallani. Még ne, gondolta. Még ne.
 - Amit én ironikusnak találok - jelentette ki -, az az, ami Sarah ibh Aseffel történt.
Tűz lobbant Karim tekintetében. Visszakézből pofon vágta Bourne-t. - Te, aki meggyilkoltad őt, mél tatlan vagy rá, hogy
kiejtsd a nevét!
- Nem én gyilkoltam meg - mondta halkan és érthetően Bourne.
Karim az arcába köpött.
- Nem tudtam volna lelőni. Soraya és én túl messze voltunk. Mindketten Glock 21-est használtunk. Sarah ibn Asef úton
volt a téren át, amikor agyonlőtték. Amint te is jól tudod, a Glock húsz méteren belül pontos. A húgod legalább ötven méterre
volt tőlünk, amikor megölték. Akkor ezt nem ismertem fel, minden olyan gyorsan történt.
Karim újból megütötte Bourne-t. Bourne számított az ütésre, különösebb megrázkódtatást nem okozott neki. - Viszont
Muta ibn Aziz felfrissítette az emlékeket. Ő és a fivére a megfelelő helyen voltak azon az éjszakán. És megfelelő távolságra.
Karim megragadta Bourne torkát. - Csúfot merészelsz űzni a húgom halálából? - Reszketett a dühtől. - Ők ketten szinte
családtagok voltak. Befeketítenéd az emléküket...?!
- Ők is családtagnak érezték magukat. Abbud ibn Aziz ezért is lőtte agyon a húgodat.
- Ezért megöllek! - Karim üvöltve fojtogatni kezdte Bourne-t. - Azt fogod kívánni, bár sose születtél volna meg!

Tyrone cikcakkban robogott az utcákon, a limuzint követte. Hallotta a mellettük elsüvítő lövedékeket. Tudta, milyen az, ha
lőnek az emberre; ismerte a fájdalmat, amikor utcai lövöldözés során lelövik azt, akit szeret az ember. Egyedül úgy tudott
védekezni ellene, hogy megtanult együtt élni vele. Úgy ismerte a golyókat, mint a bandája a gengszter rappereket vagy a
pornócsillagokat. Ismerte minden kaliber, minden Parabellum, minden golyó ütötte lyuk jellegzetességeit. Saját Walther
PPK-ja üreges tölténnyel volt megtöltve. Ha a lövedékek puha célpontba - például emberi húsba - csapódtak, olyan erővel
robbantak, hogy széttépték azt. A célpont úgy érzi, mintha M-80-assal találták volna el. Fölösleges mondani, hogy iszonyatos
a belső roncsolás.
A férfi 45-össel lőtt rájuk, de korlátozott volt a hatótávolsága, gyönge a pontossága. Tyrone mégis tudta, hogy meg kell
találnia a módját a lövöldözés leállításának.
- Ott! - szólt bele sürgetőn Soraya a fülébe. - Látod hat sarokra azt a fekete üveges épületet? Az a CIA-székház.
Még inkább felgyorsítva Tyrone a limuzin bal oldalához vitte a Ninját. Ezáltal a Luger lőtávolán belülre kerültek, de ez a
távolság már nekik is kedvezett.
Előhúzva ASP pisztolyát Soraya egyetlen mozdulatsorral célzott és lőtt. Az üreges töltény telibe találta a terrorista arcát.
Vér és csont lövellt ki a nyitott ablakon.

- Megölték Sarah ibn Asefet és elleplezték bűnösségüket - fejezte be sikeresen Bourne. - Azért tették, hogy megvédjenek
téged és Fadit. Mert az édes, ártatlan Sarah ibn Asef forró szerelmi viszonyba keveredett.
- Hazudsz!
Bourne nehezen kapott levegőt, de muszáj volt folytatnia a beszélgetést. Tudta, hogy ez a pszichológiai fegyver a
leghatásosabb eszköz egy Karimhoz hasonló emberrel szemben, az egyetlen, amely esetleg győzelemre viheti. - Sarah
gyűlölte, amivé Fadival váltatok. Sarah döntött. Hátat fordított beduin örökségének.
Látta a változást Karim arckifejezésében.
- Fogd be a szád! - üvöltötte Karim. - Nem hallgatom tovább ezeket a mocskos hazugságokat!
De Bourne megérezte, hogy a másik hiábavalóan igyekszik meggyőzni önmagát. Sarah halálának min den darabkája a
helyére került.
- A húgom volt a családom erkölcsi középpontja! A középpont, amit elpusztítottál! Az ő meggyilkolása vitt engem a
fivéremmel erre az útra. Te hívtad a halált és pusztulást magadra!
Bourne ekkorra már mozgásban volt. Hátralépett, sarkát keményen belevágta a közvetlenül mögötte álló férfi lábfejébe.
Eközben elfordította a felsőtestét, megtörve a jobbra álló férfi szorítását. Behajlított könyökét belevágta a balra álló férfi hasi
idegközpontjába, másik kezének élével kivágott, eltalálva a harmadik férfi nyakát.
Hallotta a reccsenést, ahogy eltörött a csigolyája. A férfi elterült. Ekkorra a közvetlenül mögötte álló férfi karjával
átfogta Bourne-t, és szorosan tartotta. Bourne lehajolt, s a feje fölött Karim felé lökte az illetőt.
A balra álló még mindig előregörnyedt, levegő után kapkodott. Bourne felkapott a földről egy leejtett Lugert, és a
markolattal leütötte. A férfi, akit odahajított Karimhoz, elővette a pisztolyát. Bourne lelőtte.
Karim egyedül maradt. Letérdelt, közvetlenül előtte feküdt az aktatáska. Tekintete delejes volt egy fajta őrülettől, s ettől
jeges borzongás futott végig Bourne gerincén. Egyszer-kétszer látott már az őrület peremén tántorgó embert, s tudta, hogy
Karim akármire képes lenne.
Miközben erre gondolt, Karim elővett egy kis, négyszögletes, rozsdamentes acéllapot. Bourne azonnal felismerte, hogy
egy távirányítású detonátor az.
Karim magasra emelte a szerkezetet, hüvelykujját rászorította egy fekete gombra. - Ismerlek, Bourne. Nem fogsz lelőni,
addig nem, amíg fel tudok robbantani húsz kiló C-4-est a CIA-székház alatti parkolóban.
Nem volt idő gondolkodni, mérlegelni. Bourne a fülében hallotta Martin kísérteties suttogását. Célra tartotta a Lugert, s
torkon lőtte Karimot. A lövedék áthatolt a lágy szöveten, majd megakadt a gerincosz lopban. A csaknem bénító fájdalomtól
Karim nagyot huppanva leült. Hitetlenkedve meredt Bourne-ra. Megpróbálta megmozdítani az ujjait, de azok nem
engedelmeskedtek. Tekintete ekkor holtan fekvő emberén állapodott meg. Bourne rájött, mire készül, előrevetődött, de
elkésett. Karim, mielőtt elterült volna, végső erőfeszítéssel elhajította a detonátort.
Az a halott terrorista csupasz kézfejének csapódott.

Bourne végre el tudta ereszteni Karimot. Végre elhallgatott a fejében Martin hangja. Meredten nézte Karim jobb szemét -
Martin szemét -, s halott barátjára gondolt. Hamarosan küld egy tucat rózsát Moirának, hamarosan elviszi Martin hamvait
New York-ba.
Egy dolog forgott még az agyában, mint egy horgász csali nélküli horga. Amikor megvolt rá a lehetősége, miért nem
próbálta meg Karim felrobbantani a nukleáris eszközt? Miért a limuzint, amikor a C-4-nek sokkal korlátozottabb a hatóereje?
Megfordult, s meglátta a padlón fekvő aktatáskát. Nyitva volt. Talán Karim abban a hiú reményben nyitotta ki, hogy
azzal bekapcsolja az időzítőt? Leguggolt, hogy bekattintsa a táskát, amikor hideg futott végig a gerincén, olyan jeges hideg,
hogy a fogai vacogni kezdtek.
Kinyitotta a táskát. Belelesett, az időzítőt kereste, s meglátta, hogy tényleg nem indult be. A jelzőlámpa sötét volt, a
kábelek szétbontva. Akkor mi...?
A kábelháló alatt kutatva közelebbről is belenézett, s meglátott valamit, amitől a borzongás a csontjáig hatolt. Egy
második időzítő kapcsolódott be, amikor Karim kikattintotta a táskát. Egy második időzítő, amit Veintrop beépített, de
szándékosan sosem említett.
Bourne leült a sarkára, izzadságcseppek csorogtak le a gerincén. Úgy festett, hogy a Dujja - és a doktor - bosszúja végül
mégis beteljesedik.

Negyvenegy

Négy perc és egy másodperc. Ennyi ideje maradt Bourne-nak a második időzítő kijelzője szerint.
Lehunyta a szemét. Felidézte a képet, ahogy Veintrop az időzítőn dolgozott. Látta a doktor minden mozdulatát,
behajlított ujjait. Nem volt szüksége szerszámokra. Hat kábelt látott: pirosat, fehéret, feketét, sárgát, kéket, zöldet.
Bourne emlékezett rá, hová voltak kötve az első időzítőn, s Veintrop milyen sorrendben kapcsolta szét őket. A feketét
Veintrop kétszer visszakötötte; először ahhoz a csatlakozáshoz, amelyre a fehér vége volt kötve, majd a vörös kábeles
csatlakozáshoz.
Az nem okozott gondot Bourne-nak, hogy emlékezzen arra, amit Veintrop csinált. Noha látta, hogy a második időzítő, az
elsőhöz hasonlóan hat színes kábellel működik, a kettő külsőre különbözött egymástól. Ennek következtében a kábelekkel
összekötött egyetlen csatlakozás sem volt ugyanazon a helyen.
Elővette mobiltelefonját, s felhívta Fejd al-Szaúd számát, remélve, hogy rá tudja venni Veintropot, mondja el neki az
igazat a második időzítő hatástalanításáról. De nem vették fel. Bourne-t ez nem lepte meg. Miran Sah, lévén hegyvidékes táj,
katasztrófa volt a mobilszolgáltatás szempontjából. De azért érdemes volt megpróbálni. 3:01
Veintrop a kékkel kezdte, majd a zöld jött. Bourne ujjai megragadták a kék vezetéket, hogy letekerje a csatlakozásról. De
mégis tétovázott. Azt kérdezte magában, miért kellene ugyanúgy hatástalanítani a második időzítőt? Veintrop tervezte ezt a
leleményes csapdát. A második időzítő csak akkor játszik, ha az elsőt kiiktatták. Ezért értelmetlen lett volna úgy ter vezni,
hogy ugyanúgy kelljen hatástalanítani.
Bourne fölemelte a kezét a második időzítőről.
2:01
A kérdés nem az, hogyan hatástalanítsa az időzítőt, hanem az: hogyan működött Veintrop ördögi agya. Ha
hatástalanították az elsőt, az azt jelenti, hogy valaki ismerte a kábelek lekapcsolásának helyes sorrendjét. A másodiknál a
kábelek szétkapcsolási sorrendjét megfordíthatta, de össze is keverhette annyiféle változatban, hogy lényegében képtelenség
belebot-lani a helyes megoldásba, mielőtt felrobbanna a nukleáris szerkezet.
1:19
Elmúlt a töprengés ideje. Döntenie kell, és a döntésnek helyesnek kell lennie. Elhatározta magát: megfordítja a sorrendet.
Megfogta a vörös kábelt, már szinte elkezdte letekerni, amikor fürkésző tekintete megakadt valamin. Közelebb hajolt,
másként kezdte el tanulmányozni a második időzítőt. Félretolta a színes drótok kötegét, s rájött, hogy az időzítő egészen
másként csatlakozik a fő szerkezethez, mint az első.
0:49
Bourne kiemelte az elsőt az üregéből, hogy jobban lássa, mi van alatta. Kiemelte a detonátorból, amelyhez egyetlen
kábellel csatlakozott. Most tisztán látta a második időzítőt. Az közvetlenül a detonátoron pihent. A baj az volt, hogy nem
látta, hogyan van a kettő összekötve.
0:27
Félrehúzta a kábeleket, ügyelve rá, nehogy valamelyiket leválassza. Egyik körmével fölemelte a detoná-torról a második
időzítő jobb szélét. Semmi.
0:18
Becsúsztatta a körmét a bal szél alá. Az nem mozdult. Erősebben nyomta, s lassan feljött az is. Alatta meglátta a parányi
kígyóként összetekeredett drótot. Ujjával megérintette, kicsit megmozdította, s az, mint egy kígyó, kitekeredett. Bourne nem
akart hinni a szemének.
A drót nem volt hozzákötve a detonátorhoz.
0:10
Hallotta dr. Veintrop hangját: - Fogoly voltam -mondta. - Maga nem érti, én... - Bourne nem engedte, hogy befejezze a
gondolatot. Ismét itt volt a feladat: megoldani Veintrop agya működésének rejtvényét. Olyan ember volt, aki szerette a
szellemi fejtörőket; kutatásai ezt jól bizonyították. Ha Fadi az akarata ellenére tartotta magánál, ha Fadi kihasználta ellene
Kátyát, Veintrop megpróbálkozhatott vele, hogy bosz-szút álljon rajta.
 Bourne fölvette az első időzítőt, ellenőrizte a lelógó kábelt. A szigetelés érintetlen volt, de a csupasz rézszál a végén laza
volt. Ujjai között szabadon mozgott, néhány centiméternél nem hosszabban. A kábel csak díszlet volt. Levette kezét a
szerkezetről, hátradőlt, nézte, amint a számlálón feltűnnek az utolsó másodpercek. Szíve vadul kalapált mellkasa ketrecében.
Ha tévedett...
0:00
De nem tévedett. Semmi sem történt. Nem következett be robbanás, nem történt nukleáris holokauszt. Csak csend volt.
Veintrop sikeresen bosszút állt fogva tartóin. Fadi orra előtt titokban hatástalanította az eszközt.
Bourne nevetni kezdett. Veintroppal aprólékosan megcsináltatták az első időzítőt, de a tartalékkal sikerült neki valahogy
ügyesen lóvá tennie Fadit és a Dujja tudósait. Becsukta az aktatáskát, felállt. Az épületből kifelé menet végig nevetett.

Negyvenkettő

A C-4-es robbanása után Soraya segítségül hívta CIA-igazolványának hatalmát. A környező épületek, otrom ba, nagy
hivatali épületek csak felszíni kárt szenvedtek, a szerkezetüknek nem esett baja. Az utca azonban katasztrofális állapotba
került. Hatalmas lyuk robbant bele, amelybe a limuzin elüszkösödött maradványai lángoló meteoritként zuhantak alá. Az
egyetlen könyörületes tény az volt, hogy ebben az esti időpontban nem volt a környéken gyalogos.
Tucatnyi rendőrautó, tűzoltó, mentős és különböző katasztrófaelhárító és szolgáltató vállalat személyzete nyüzsgött a
környéken, amelyet kordonnal zártak le. Két és fél kilométeres körzetben megszakadt az áramszolgáltatás, s a közvetlen
környék víz nélkül maradt, mert a vezetékek megrongálódtak.
Soraya és Tyrone nyilatkozott a rendőröknek, de a nő már látta Rob Battot és Bili Huntert, a Biztonsági Igazgatóság
főnökét, amint átvették a helyszínen az irányítást. Batt észrevette ót, s miközben a helyszínen névlegesen parancsnoki
teendőket ellátó rendőrrel beszélt, fejével odaintett neki, hogy ne mozduljon.
- Ez a sok hivatalos szarakodás idegesít, mint papot a templomi vastaps - mondta Tyrone.
Soraya felnevetett. - Ne aggódj. Itt vagyok, megvédelek.
Tyrone gúnyosan horkant egyet, de Soraya látta, hogy azért szorosan mellette marad. A felszereléseket mozgató,
egymásnak kiáltozó munkások, odaérkező járművek lármájában mintha egy hangbura borult volna rájuk.
Fölöttük egy híradós helikopter körözött. Hamarosan csatlakozott hozzá egy másik. Nagy robajjal elhúztak felettük a
légierő fegyverrel felszerelt sugárhajtású gépei. Megbillentették szárnyaikat, s eltűntek a tiszta kék égbolton.

New York ködbe burkolózott azon a reggelen, amelyen Bourne a múzeum kapujához ért. Belépett, a melléhez szorítva a
Martin Lindros hamvait tartalmazó bronzurnát. Elküldte Moirának a tucat rózsát, majd amikor a nő felhívta, rájött, hogy
Martin így mondott néma istenhozzádot a nőnek.
Sosem találkozott Moirával. Martin csak egyszer említette, amikor Bourne-nal nagyon, nagyon berúgtak.
Bourne észrevette a nőt - karcsú, formás alak a ködben, arcát sötét haj keretezi. Ott állt, ahol ígérte, annál a fánál, amely
megtanulta, hogyan terpeszkedjen el egy épület falának kőtömbjei mellett. Üzleti úton a tengerentúlon volt, mint mondta,
néhány órával Bourne telefonhívása előtt érkezett haza. A jelek szerint a sírást magában elintézte.
A nő száraz szemmel odabiccentett neki, s együtt sétáltak a déli falhoz. Alattuk fák álltak. Jobbra a Hudson folyó
hömpölygött, lassan, lomhán, olyan volt, mint egy kígyó vedlőfélben lévő bőre.
- Mindketten másként ismertük őt. - Moira ezt olyan óvatosan mondta, mintha félne túl sokat elárul ni arról, ami közte és
Martin között volt.
- Ha meg lehet valakit ismerni egyáltalán - felelte Bourne.
A nőnek a szeme körül duzzadt volt az arca. Semmi kétség, az utóbbi néhány napot sírással töl tötte. Arca erős volt,
élesek a vonásai, mélybarna szeme tágra nyílt, intelligenciát sugárzott. Szokatlan komolyság áradt belőle. Illett Martinhoz,
gondolta Bourne.
Felnyitotta az urna fedelét. Egy nejlonzacskó volt benne, amelyet szénpor, az élet anyaga töltött meg. Moira hosszú,
karcsú ujjaival kinyitotta a zacskót. Együtt fölemelték az urnát a fal teteje fölé, megbillentették, nézték, ahogy kipereg belőle
a szürke anyag, s eggyé válik a köddel.
Moira az alattuk elterülő, kivehetetlen formák felé nézett. - Csak az számít, hogy mindketten szerettük őt.
Bourne úgy gondolta, ez volt a megfelelő búcsúbeszéd, olyan, amely békességet nyújt mindhármuknak.