BRANDON HACKETT: JÖVŐSZILÁNKOK - EGYPERCESEK

BRANDON HACKETT EGYPERCES NOVELLÁI

Borítókép: Getty Images

Megjelent a 24.hu weboldalon, 2020-ban

TARTALOMJEGYZÉK

Mikor hal már meg?

Egyetlen lélegzet

Relatív fizika

Szexuális forradalom

Fahrenheitpunk

Húsevő faj
 Jövőszilánkok 01. Mikor hal már meg?

A száztizedik születésnapomra összegyűlt a család, és szokás szerint

ostoba politikusokról, elsüllyedt városokról és mesterséges
szigetállamokról beszélgetünk. Udvariasan úgy teszünk, mintha jól
éreznénk magunkat.

Márk fiam a feleségével, Edittel érkezett, három gyermekük, a

negyvenes éveiben járó Odett a párjával, Mirandával és közös
lányukkal, Nórával, Kriszta a japán vőlegényével, Hideóval, Robina pedig
a kanadai Craiggel és három dédunokámmal. Az ő nevükre sajnos nem
emlékszem, és nem is értem, miket beszélnek, csak nézem, ahogy
kölyökkutyaként ide-oda rohangásznak a házban, élvezik az ódon
parketta nyikorgását, és félős kíváncsisággal lapozgatják a régi
könyveimet.

A pincéből felhozok egy újabb üveg bort, és visszafelé elcsípem a

menyem megjegyzését a nappaliból:

– Mikor hal már meg végre?

Elfehéredő ujjakkal szorítom a borosüveg nyakát.

Márk ráförmed Editre, hogy fogja be a száját, de nem elég erélyes.

Sosem volt az.

Tudom, hogy szeretnének egy nagyobb lakást, és ehhez szükségük

lenne az örökségükre, de manapság a hozzám hasonló vén trottyok
egyre később halnak, és ez frusztrálttá teszi a gyerekeket. Márk már
közelít a nyolcvanhoz, és Editke is elmúlt hetven, még ha a világ összes
pénzét is arra költi, hogy úgy nézzen ki, mintha negyven lenne.

Mikor hal már meg végre, formálom némán a szavakat, és közben

kesernyés ízt érzek a számban.

Betotyogok a nappaliba, és mosolygok. Leteszem a bort, leülök a

kedvenc székemre, és közben a dédunokáimat nézem, a névtelen
gyerekeket a tupírozott hajukkal, ahogy most éppen mozdulatlanul
ülnek a kanapén, mintha aludnának, de lezárt szemhéjuk alatt ide-oda
ugrál a szemük. Valami idegrendszerükre kapcsolódó neurojátékkal
szórakoznak, egyszer megmutatták nekem is, de nem igazán értettem,
mit kell csinálni, és olyan gyorsan történt benne minden, hogy
megfájdult tőle a fejem.

Mikor hal már meg végre.

Nem fogok balhét csinálni, pedig kellene. De nem. Nem érdemlik meg.

– Mennyi bort kér, papa? – kérdezi Editke kígyómosollyal.

– Csak egy kicsit – mosolygok vissza. – Még a végén megárt. Tudod,

szeretném megélni a századfordulót, az pedig még öt hosszú év.

Editke arca megrándul. Egy karót nyelt sznob, aki legszívesebben

selyemkesztyűben fogná a kést és a villát, bár, ezt az egyet legalább el
tudnám viselni, mert ebben kicsit Dórámra emlékeztet.

Mikor hal már meg…

Márkot nézem, és nem emlékszem, mikor őszült meg ennyire. Azt
hittem, manapság már ez is visszafordítható.

Apám egész életében taxizott, de a dédunokáim már nem is értik, mi az

a taxis, ha át akarnak menni a haverokhoz, csak beülnek egy önjáróba.
Emlékszem, amikor apámnak megmutattam az első önvezető kocsim,
dermedten ült az anyósülésen, miközben a vezérlés magától
keresztülnavigált a városon.

Márkot éveken át minden nap kocsival vittem az iskolába, az ő gyerekei

már otthonról, virtuális valóságban tanultak, a dédunokáimnak pedig
gépek töltik a fejébe a tudást.

Emlékszem a napra, amikor Márk megszületett. Pánikban vezettem a

kórházig, rettegve szorongattam Dórám kezét, és fel sem fogtam, mi
történik körülöttem, amíg meg nem hallottam Márk sírását.

Az unokáim már évtizedekkel ezelőtt viszolyogva beszélgettek a

terhességről, és azt hangoztatták, ők nem fogják tönkretenni a testüket.
A dédunokáim pedig már mesterséges méhekből bújtak elő, és i-dajkák
nevelték őket.

Csak amikor végre mind elmentek, akkor engedett fel a görcs a

gyomromból.

Bárcsak élne még Dóra! Az ilyen napsütéses vasárnapokon órákat

sétáltunk Hűvösvölgyben vagy a Margit-szigeten.

A testdoktor jelzi, hogy itt az ideje az esti szívgyógyszernek, a

combtasak szúrásából érzem, hogy be is adja, ettől szokás szerint el
fogok álmosodni, és éjszakára a nanoszondáknak be van ütemezve egy
érfal-tisztítás.
Kalóriachipem megmondja, hogy ma már csak egy kevés tonhalsalátát
vacsorázzak, a hűtő közben a neten elintézi a bevásárlást, a robotinas
elpakol a család után, majd kiválasztja a pizsamámat, és beállítja a
kedvenc retrósorozatomat, amit lefekvés előtt nézek, elalvás előtt pedig
századeleji, nosztalgikus popzenét játszik egyre halkuló hangerővel,
mert állítólag ehhez van most hangulatom. Biztos igaza van.

Nem jön a szememre álom, folyton az az egy mondat visszhangzik a

fejemben.

Mikor hal már meg.

Hát, Editke, ha rajtam múlik, soha.

Tegnap a teljes vagyonommal és egy hitelszerződéssel besétáltam az

Életklinikára, és befizettem arra a méregdrága élethosszabbító
kezelésre, ami majd megfiatalítja, és sejtről sejtre újjáépíti elszáradt
testemet.

El akartam mondani a családnak, de végül nem mertem.

Hatalmas adósságba vertem magam, fogalmam sincs, hogy fogom

visszafizetni, de majd kitalálom. Úgy tervezem, újra dolgozni fogok, és
új dolgokat tanulni. Újra érteni akarom a világot. Újra a részese akarok
lenni.

Mert mi másra költeném a pénzem, ha nem magamra?

Heteken át fog tartani, de utána…

Utána minden más lesz.

 Jövőszilánkok 02. Egyetlen lélegzet

Én akarok lenni a legtöbb bolygón járt ember, mondtam szüleimnek egy

tízéves minden megfontoltságával, mire apám a szemembe nézett, és
azt felelte: Ha ez a vágyad, akkor dolgozz meg érte, fiam, és legyél az.

Egy fényhajlító bárkán születtem, mutatványos szüleimmel

naprendszerből naprendszerbe utaztunk, gyerekkoromat az újabb és
újabb bolygókra érkezés izgalma határozta meg. Ekkorra már közel ezer
bolygón jártam, amit hatalmas számnak gondoltam, mígnem apám
felvilágosított, hogy az emberi űr többmilliárd világból áll, és naponta
százával alapítanak új kolóniákat.

Nem baj, feleltem. A legtöbbre, a legszebbekre akkor is el fogok jutni.

Szüleim nyitottak nekem egy metacsatornát, amelyen elkezdtem

közvetíteni az utazásainkat. Húszéves koromra már milliárdnyian
követtek, és ez annyi pénzt hozott, hogy vettem belőle egy fényhajlító
űrhajót, elbúcsúztam szüleimtől, és immár önállóan folytattam az
utazást.

Élőben közvetítettem a bolygók százait letaroló Bordelli

gammavillanást, sétáltam a Canacri fagyott felhőin, úsztam az Orion
lebegő folyadékgömbjeiben, találkoztam a bolygó méretű Gordiusz-
agyakkal, és megjártam mind a nyolc galaxist, ahol a humán fajok
megtelepedtek.

Néhány évtized múlva már rengeteg bolygón hallottak rólam, és

mindenhol kormányzók, uralkodók és mesterséges intelligenciák
fogadtak kitörő örömmel, mert a látogatásom hatalmas reklámot és
milliárdnyi turistát jelentett számukra.

Mindent látni akartam, amit érdemes látni. Azonban amíg

meglátogattam száz bolygót, a világ ezernyi új űrkolóniával bővült. Túl
sok időt töltöttem egy-egy helyen, és rájöttem, hogy a tiszteletemre
rendezett fogadások időpazarlások, az azokat követő mámoros éjszakák
csak az ösztöneim kielégítését szolgálják, hiába ajánlkoztak fel
mindenhol a legkívánatosabb helyi szüzek.

Lemondtam hát az éjszakákról, lemondtam az unalmas fogadásokról, a

pompás ételekről, és minden bolygón, minden űrvárosban mindössze
egyetlen órát töltöttem.

Azonban ez sem volt elég, mert két úti cél között még a fényhajlító
űrutazásokkal is órákat, néha napokat vesztettem. Gyorsabbnak kellett
lennem, és ehhez még több pénzre volt szükségem, ezért elkezdtem
azokat a csillagokat előnyben részesíteni, amelyek fizettek azért, hogy
megmutassam őket a világnak.

A pénz sosem érdekelt, csak az utazás számított, így viszont

megengedhettem magamnak a világmindenség leggyorsabb utazási
módját, az azonnali kvantumugrást.

Már napi tíz–tizenöt bolygót látogattam meg.

Jártam a Maszlag-kolóniákon, ahol az emberek kisbolygó méretű
űrállatok testében éltek, jártam a félelmetes Pók-csillagoknál, ahol a
bolygókat hálógubó burkolta be, ámulva néztem az űrdelfinek rajzását a
Taranis csillag körül, és láttam, ahogy a rettegett térfacsarók elbontják a
kiürített Vanavot, a csillag méretű, elöregedett mesterséges bolygót.

Mi más értelme lenne az életnek, mint minél több mindent látni?

Az univerzum legismertebb emberévé váltam, mindenhol rajongtak

értem. Azonban még így is túl keveset láttam a világból. A legnagyobb
korlát ugyanis én magam voltam: ennem kellett, pihennem kellett,
mind felesleges időpazarlás, ami hátráltatott az utazásban.

Ezért a kétszázadik születésnapomon digitalizáltattam magam. Az

eseményt tízmillió bolygón közvetítették, és ettől kezdve, aki azt akarta,
hogy ellátogassak a bolygójára, annak meg kellett építenie a
tudatlenyomatomra hangolt testnyomtatót, amelybe letölthettem
magam. Az MI-asszisztensem intézte a napi programom összeállítását,
párhuzamosan több ezer bolygókormányzóval egyeztetett, és minden
másodpercemet betáblázta.

Végre megkezdhettem az igazi utazást!

Egy pillantás alatt érkezem a Laian Proximára, a frissen kinyomtatott

testben a fenségesen vonuló, híres hosszú nyakú csordára nézek. A
nyomtatott testben csak egyetlen, nagy levegőt veszek, aztán áthasítva
a téridőt, kilövök a következő úti cél felé.

Egy pillanattal később már a Virgón állok, sok ezer fényévvel távolabb. A
Fény terén összegyűlt hatalmas tömeg üdvrivalgásban tör ki, a
magasban az Istenszem, a türkizzöld óriásbolygó ragyog.
Sosem láttam még ekkora gázóriást. Gyönyörű, mint egy gigantikus
festmény.

Egy lélegzet, és utazom tovább.

Alea, a kockabolygó, az emberek furcsán megdőlve járnak a nehézkedés

miatt ferdén épült, karcsú épületek közt. Az egész világ egy
végeláthatatlan hegyoldalnak tűnik.

Egyetlen lélegzet, nem több. Utazni kell tovább.

Korona, a legendás orbitális zuhatag: száz kilométer magasból zubog a

mélybe, és elképesztő technológia végzi a víztömeg keringtetését. A
vízfüggönyre színes fényjátékokat vetítenek.

Újabb lélegzet.

Tovább.

Az egykor legendás Föld, találkozás az univerzum legöregebb

emberével, a táplálógépek által életben tartott, tízezer éves Jonathon
Parsonnal, az élő múmiával. Kapkodó, reszketeg kézfogás, jéghideg
tenyér, kiszáradt kampóujjak, ráncokkal metszett, keserű mosoly, fakó,
vizenyős tekintet.

Megható, megtisztelő és egyben rémisztő a találkozás.

Újabb lélegzet.

Aphrodité bolygó, pirosló arcok, ragyogó szempárok, meztelen, vonagló

hús, fiatal és bódító illatok: a híres Hús-orgia közepébe csöppenek. Itt
élnek a legvonzóbb emberek a világon, és mind egyszerre akar
megérinteni.

Maradnék még, de nem lehet.

Újabb lélegzet, Kasszandra bolygó, az égen kibomlik az érkezésem
pillanatára időzített nóva-robbanás vakító tűzvirága. Az itteniek az
ikercsillagjaik kisebbik tagját robbantották fel azért, hogy láthassam.

Lenyűgöző a pusztulás ereje és halálos szépsége.

Itt vagyok, de már a következő pillanatra vágyom, mert az talán még

szebb és még érdekesebb lesz.

Az azt követő pedig még szebb és még érdekesebb.

Egy lélegzet, egy bolygó.

Óránként ezer, naponta huszonötezer.

Mindenhol egyetlen lélegzetnyit töltök csupán.

És ez pont elég.

Lélegzetről lélegzetre, tökéletes pillanatról tökéletes pillanatra élek.

Soha többé nem állok meg.

Mindent látni fogok.

 Jövőszilánkok 03. Relatív fizika

Fekszem a kabinomban, és érzem, hogy a jövőszellemem mindjárt

megjelenik, ha pedig megjelenik, akkor azt kell tennem, amit ő tesz.

Már itt is van! Kontúrok nélküli, halvány jelenés, úgy vibrál, mint a
kommunikációs adások napkitörés idején, de mégis, felismerhetően én
vagyok. Háttal áll nekem, tartása görnyedt, fásultan visszapillant rám,
aztán kisiet a szobából.

Másfél perccel jár a jelen előtt, másfél percen belül fel kell állnom, és
követnem kell.

Ezt fogom tenni. Ezt kell tennem.

Nem akarok felkelni. Így fekve, mozdulatlanul jó. Miért keljek fel? Miért
menjek innen bárhová? Hogy éljek még egy keveset?

Nincs már értelme.

Ezer fényévnyire a Földtől ez itt mindennek a vége.

Féreglyuk-hajtóművel utaztunk ilyen messzire, hogy megvizsgáljuk ezt a

teljesen másfajta fizikai törvények szerint létező, hatalmas űrtérséget,
ahol a fény sebessége sokszorosa az eddig ismertnek, emiatt fehérben
ragyog minden, a vákuuműr hőmérséklete pedig nulla fok feletti.
Nem tudjuk, hogy ez a másfajta fizikájú tér mekkora részét teszi ki a
galaxisnak. A legújabb elméletek szerint az univerzumban számtalan,
egymástól különböző fizikai törvényszerűségeken alapuló térbuborék
létezhet. Más elméletek szerint viszont hajdanán összeütköztünk egy
másik univerzummal, és annak térideje, fizikai jellemzői türemkednek át
a mi univerzumunkba.

Valójában semmit nem tudunk.

A tíz kilométer átmérőjű aszteroida belsejébe vájt Einstein kutatóhajón

százötvenen utaztunk, hogy megfejtsük ezt az újfajta valóságot.

Mostanra, talán ha kéttucatnyian maradtunk életben, mert ez egy olyan

fizikai valóság, ahol a jövő parancsolni akar a jelennek, mi pedig
engedetlenek voltunk, és ezért megbűnhődtünk.

Tényleg mindjárt fel fogok állni?

Nem fogok. Ha nem mozdulok, a jövőszellemem hamarosan

összeomlik, és összegyűri körülöttem a teret.

Talán túlélem, talán nem. Olyan mindegy már.

Legyen vége inkább.

Aztán Emily-re gondolok, mert mi van, ha hozzá indulok? Felhívom, de

nem válaszol, pedig mindig válaszolni szokott, neki ugyanúgy szüksége
van rám, mint nekem rá.

És ha bajba került?

Erőt veszek magamon, és feltápászkodom.

Látnom kell Emilyt.

Visszapillantok az üres ágyra, aztán kilépek a folyosóra. Pont, mint az
időszellemem tette nemrég. Fogalmam sincs, merre ment, de úgyis arra
fogok menni én is, mint ő.

A folyosó átmérője az eredeti keresztmetszete felére préselődött össze,

a falak most is pulzálnak, a padló úgy hullámzik, mint a tenger. Egy
megrepedt vízvezetékből víz csordogál, eláztatta a zöld padlószőnyeget.

Harminc méterrel magam előtt megpillantom az időszellemem. A

spirálisan megcsavarodott kávéautomata előtt áll, és mellette a falból
groteszk szoborként kitüremkedő emberi felsőtestet és aszott fejet
bámulja. Tétován felém pillant, majd továbbhalad.

Megállok ugyanott én is, és önkéntelenül biccentek a falba olvadt

holttestnek, aki egykor Mirov professzor volt, az Einstein tudományos
igazgatója és a relatív fizika legnagyobb szakértője. Feje előrecsuklik,
legalább nem látom az arcát, egyik karja orsóként megtekeredve lóg
mellette, a másik a falban végződik, csakúgy, mint terebélyes teste
deréktól lefelé. Mostanság már kevésbé érezni a rothadás szagát.

A legtöbbeket hozzá hasonlóan nyelte el egy térgyűrődés. Itt-ott egy kar

vagy láb lóg ki a padlóból, de a legtöbbek nyomtalanul nőttek össze az
Einsteinnel.

Önkéntelenül hátrapillantok, pont mint a szellemem nemrég. Engem

nem követ senki.

Emily kabinjának ajtaja nyitva, a belseje napokkal korábban csavarodott

meg a térben, amikor Emily depresszióba zuhanva zokogott, és nem
figyelt a jövőszellemére. Szerencsére túlélte.
Odabent van most is, és éppen meredten nézi a sarokban kuporgó
jövőszellemét, akire egy másik elmosódott, szemcsés jelenés pisztolyt
szegez. Az én szellemem mozdulatlanul nézi őket.

Odasietek Emilyhez, és átölelem. Egész testében remeg, karikás szeme

fakón csillog, alkarján lila zúzódások sorjáznak, gesztenyebarna haja
pont olyan ápolatlan, mint az enyém.

A szellempisztoly felvillan, Emily jövőszelleme hátrahanyatlik, az igazi

Emily úgy rándul össze a karomban, mintha áramütés érte volna.

Az ajtóban az orvosi részleg sebésze, Mrs. Klein áll, bal kezében

pisztolyt szorongat.

Ő is végignézte, mit tesz a jövőszelleme.

Tudja, mit kell tennie.

– Muszáj… – motyogja. – Látták önök is! Muszáj!

– Nem! – Emily elé állok, és a testemmel védem.

A jelentér felfortyan, a padlóból lüktető anyagkúpok emelkedek ki, Mrs.

Klein alatt hullámot vet a talaj.

– Látja? – Mrs. Klein sápadt arccal egyensúlyoz. – Álljon félre! Nem

veszélyeztethetjük a küldetést!

– Milyen küldetést? – fakadok ki. – Vége van, Helen, érti? Vége!

A falak követelőzve vibrálnak.

– Mindnyájan meghalunk, ha nem teszem meg! – kiabálja Mrs. Klein. –

Menjen onnan!

– Nem! – rázom a fejem. – Legyen vége itt és most!

– Ne csináld! – kéri síri hangon Emily. – Nincs értelme. Ha ezt akarja…
Legyen vége.

– A többiek miatt teszem! – suttogja Mrs. Klein.

Lőni fog!

Előre vetem magam, és félrelököm. Hanyatt zuhan, és ebben a

pillanatban a valóság úgy omlik össze körülöttük, mintha valaki
egyenesen a téridőt gyűrte volna össze dühében.

A kabin csigaházként csavarodik meg, a fent és a lent megcserélődik.

A mennyezetre zuhanok.

Sisteregni kezd a levegő.

Emily felé nyúlok, de a karom könyöktől lefelé eltűnik egy opálosan

fénylő tértörésben, és velem szemben emelkedik ki a padlóból.
Emlékszem arra a katonára, akinek egy hete pont így maradt ott
mindkét karja a falban, több méternyire tőle.

Visszarántom a karom, még épp időben, mert a törés elillan.

A falak összecsapnak felettem, és egyszerűen elnyelik Emilyt és Mrs.

Kleint.

Mozdulni sem merek, de aztán elhalkul a sivítás, és úgy tűnik, vége van.

A kabin akár egy összegyűrt papírlap, mindössze egy szűk hasadék

maradt belőle, amelyen keresztül tudom préselni magam. A falból egy
fotel támlája, egy borosüveg nyaka és egy tornacipő orra lóg ki.

Emily és Mrs. Klein eggyé váltak a kabinnal.

Átpréselem magam az éles és érdes falfelületek között.

Megpillantok egy kézfejet. Mrs. Klein keze. Az összegyűrt falból mered
ki, az ujjak még mozognak, aztán görcsös ívbe feszülnek, mintha el
akarnának érni valamit. Végül elernyednek.

Megtalálom Emilyt is. Csak a válla lóg ki a falból és hosszú, néhány

gesztenyebarna hajtincse.

Megragadom a vállát. Lehet, hogy még él!

De tudom, hogy már nem.

Nekidöntöm a fejem a falnak, és percekig nem mozdulok. Aztán

nekifejelek a falnak. Újra és újra, nem mintha ettől jobb lenne.
Végigsimítok Emily tincsein, és emlékszem a pillanatra, amikor a marsi
kiképzésen először néztünk egymás csillogó szemébe.

Akkor még felfedezőknek és reménybeli hősöknek képzeltük magunkat.

Fekszem a kabinomban, és érzem, hogy a jövőszellemem mindjárt

megjelenik.

Már itt is van, és újra elindul kifelé.

Menj csak, ahova akarsz!

Nem foglak követni.

A falak követelőzően vibrálni kezdenek, aztán dühösen kitüremkednek,

majd amikor erre sem mozdulok, fémes sikolyt hallatva összefacsarodik
körülöttem a szoba.

Hagyom, hogy elnyeljen.

 Jövőszilánkok 04. Szexuális forradalom

Joshi Takeda, a világ leggazdagabb embere alacsonynövésű, pókhasú

férfi volt, aki imádta a vékony női combokat, a karcsú derekakat és a
hosszú, illatos hajakat, azonban mindig is túl gátlásos volt ahhoz, hogy
sikeres legyen a nők körében.

Takeda úr robotikai cégeknél szerzett mérnöki és programozói

tapasztalatait kihasználva aztán harmincévesen létrehozta a saját
androidgyártó és -fejlesztő vállalatát. Megalkották az élethű, női
androidszeretőt, különféle arcokkal és alkatokkal sorozatgyártották,
majd eladták a világ minden országába. Nem sokkal később pedig
ugyanennyi tökéletes férfi androidot is piacra dobtak.

– Ilyen egyszerűen történt – foglalta össze szerény mosollyal Takeda úr,

amikor sikere titkáról kérdezték, és kuncogva hozzátette azt is, hogy az
ő Teremtésében a nők voltak az elsők.

Takeda urat büszkeséggel töltötte el, hogy megszabadította a világot a

prostitúciótól, a pornótól, a hűtlenségtől, a szexuális feszültségből
fakadó frusztrációktól és a szexuális erőszaktól.

És büszke volt arra is, hogy az eroszoidnak nevezett szexandroidjai

révén megfékezte a túlnépesedést azáltal, hogy a legszegényebb
országoknak jelentős árkedvezményeket adott. Úgy fogalmazott, a világ
jövője szempontjából alapvető fontosságú, hogy az eroszoidok
jóvoltából kevesebb gyermek szülessen.

Az emberek pedig egymás helyett egyre inkább eroszoidokkal

szeretkeztek, mert ezek az emberi szexualitást tökéletesen imitáló
gépek mindenben jobban teljesítettek, mint a hús-vér emberek, ugyanis
programozásuk révén tökéletesen tudtak alkalmazkodni tulajdonosaik
igényeihez, vágyaihoz és perverzióihoz.

Az egész világ Takeda úr lába előtt hevert, ő pedig büszke volt arra is,
hogy egy boldogabb, békésebb világot teremtett.

A statisztikák szerint idővel már minden öt szexuális együttlétből négy

eroszoidokkal történt. Ezzel együtt azonban drasztikusan csökkenni
kezdett a házasságok és a párkapcsolatok száma is. Az emberek egyre
inkább megpróbáltak ideális társakat keresni maguknak, minthogy
kényszerkapcsolatokba bocsátkozzanak szexuális vagy gyereknemzési
célból. Az eroszoidokat egyre többen a civilizáció legkárosabb
találmányának nevezték, amelyek végképp elidegenítik egymástól az
embereket, és amelyek örökre kiölik a világból a szerelmet és
fajfenntartási ösztönt.

Takeda urat nem zavarták a negatív felhangok, továbbra is szerényen

mosolygott. Minden pillanatban testőrök és titkárok vették körbe, de
női partnerek soha, hiába akadt rengeteg jelentkező, aki mind a világ
elsőszámú emberének kegyeit kereste.

Azonban ha a riporterek a szexuális életéről kérdezték, Takeda úr

rögtön elvörösödött:
– Az csak rám tartozik.

– Ön is használ eroszoidokat?

– Semmi köze hozzá.

– Mit szól ahhoz, hogy az eroszoidjai miatt egyre kevesebb gyerek

születik? Mi lesz így az emberiséggel? Nem fogunk így lassanként
elfogyni?

– Ostobaság. Megfékeztük a túlnépesedést. És ha a nők szülni akarnak,

szülni fognak.

– A statisztikák szerint azonban egyre kevésbé akarnak, és ez az

eroszoidok miatt van.

– Ugyan.

– Ön sosem akart saját gyereket?

– Gyereket? – kérdezett vissza homlokráncolva Takeda úr. – Nos, ezen

még nem gondolkodtam. Gyereket. Ez egy érdekes kérdés. Szóval, azt
mondja, a nők nem akarnak szülni…

Két évvel később Takeda úr vállalata piacra dobta a mesterséges

anyaméhtartályokat, és a nőknek valóban nem kellett többé szülniük.

Egyesek szerint ez a női nem felszabadulásának nagy pillanata volt,

mások szerint a nőktől éppen hogy elvették a szülés szentségét. Persze,
bárki szülhetett továbbra is természetes úton, csakhogy az
anyaméhtartályok túl nagy kényelemmel jártak, így az új technológiát
még a legkonzervatívabb államok sem tudták sokáig betiltani, az ehhez
ragaszkodó kormányok egymás után buktak bele a társadalmi
elégedetlenségbe.

A születések száma újra növekedésnek indult, és Takeda úr mesterséges

méhekben fejlődő ikerfiai az elsők közt fogantak meg. Azt nem lehetett
tudni, hogy az anyai petesejt kitől származott, de a sajtó időről időre
bepillantást nyert a Takeda-rezidencia hatalmas gyerekszobájában álló,
átlátszó méhtartályban lebegő magzatok fejlődésébe, és ez milliókat
tett elkötelezetté az új technológia iránt.

Az ikrek születése után egy interjúban Takeda úr magánéletét firtatták:

– Sosem akart megházasodni?

– Én? – hökkent meg Takeda úr, aztán szégyenlősen elmosolyodott. –

Én, az eroszoidok teremtője? Nem. Soha. Miért tenném?

– Nem is vágyott sosem egy igazi nő társaságára? Biztosan volt már

szerelmes…

– Voltam – hajtotta le a fejét Takeda úr néhány másodpercre, és arcára

zavar ült ki, mint mindig, amikor nőkkel kapcsolatos kérdést tettek fel
neki.

– Mindenkinek szüksége van egy igazi társra – jegyezte meg a

riporternő –, aki támogatja, akivel megoszthatja az életét, az érzéseit.
Valaki, aki igazán mélyen megérti. És ez független a szextől.

– Igen – hümmögte Takeda úr. Közben az állát simogatta, a homloka

ráncokba szaladt. – Egy társ… Ez érdekes gondolat.

Két évvel később Takeda úr vállalata piacra dobta az új androidszériáját.

Takeda úr szerény mosollyal és csillogó szemmel mutatta be a
nyilvánosságnak a prototípust, egyben újdonsült feleségét, a May nevű
androidnőt, a mindig elegáns, vicces, kedves és megnyerő, tökéletes
társat.
 Jövőszilánkok 05. Fahrenheitpunk

Arra ébredek, hogy éjjel másfél méter hosszúra nőtt meg a hajam.
Tincsek lógnak a számba, és amikor félálomban félre akarom őket túrni,
önkéntelenül marokra fogok egy sörényszerű bozontot.

Hunyorogva felülök, és a szekrény tükörajtajában egy ősemberrel nézek

farkasszemet. A hajam az arcom elé lóg, mint valami függöny.

Mi ez? Szoftverhibás a hajchipem? Hogy megyek így be az irodába?

Hogy megyek így ki az utcára? Úgy nézek ki, mint valami múlt századi,
dohos rocker. A hajammal még a fenekemet is ki tudnám törölni.
Kénytelen leszek magam lenyírni.

A fejbőröm viszket, és a hajam mintha még most is, szinte érezhetően

nőne. A szemem elé villantom a testembe ültetett neurális chipvezérlő
kiterjesztett valóságát, de nem indul el. Kusza, színes ikonok vibrálnak a
szemem előtt.

Mi ez, valami vírus? Minek fizetem akkor a védelmet?

A hasam tájékán kellemetlen bizsergést érzek. Vakarózni kezdek, de az

érzés rövidesen nyugtalanító forrósággá változik.

Ez nem jó! Felhevült a hasi zsírtalanító implantchipem!

A keringésemhez kapcsolódó testdoktorral fájdalomcsillapítót akarok a
vérembe pumpálni, de annak menüjét sem érem el.

Már éget! Elképzelem, ahogy a zsírtalanító beültetés burkolata éppen

felpúposodik a hasamban. Mintha belülről billogoznának meg tüzes
vassal.

Picsába, ez már nagyon nem vicces!

Felhívom a szolgáltatót, szerencsére a neurolinkem még működik.

– Üdvözli önt a KEC ügyfélszolgálata, miben segíthetek? – villan elém az

ügyintézőnő arca. Majdnem élethű, de csak majdnem. Még ez is!

Egy elcseszett algoritmus.

– Élő emberrel akarok beszélni! – nyüszítem.

– Sajnálom, de ügyfélszolgálatunkon már nem dolgoznak emberek.

Miben segíthetek?

Kérnem kellene a felettesét, vagy a felettese felettesét, de a hasi

implant túlságosan égetett. Minden perc számít.

– Felhevült az egyik implantom! Belülről éget az egész hasam! A

hajchipem pedig reggelre másfél méteresre növesztette a hajamat! Ez
valami kurva vírus! Azonnal csináljanak valamit! A kibervédelmük
lószart sem ér!

– Lefuttatok önön egy diagnosztikát.

– Csak siessen, mert nagyon fáj! – visítom.

– Készen is vagyunk. Rossz hírem, van, uram. Egy agresszív implantvírus

jutott a testébe, méghozzá a Fahrenheit 451.
– Amelyik kiégeti az összes implantot? – hebegem.

– Igen, az.

Rengeteg rémtörténetet hallottam a Fahrenheitről. Egy német fickónak

a neurolinkje megsütötte a bal agyféltekéjét. Láttam róla a felvételt,
amit a fia adott el a hírtársaságoknak: a férfi szájából, füléből úgy dőlt a
füst, mintha valami tűzokádó sárkány lenne. Az utolsó pillanatig a
padlón vergődött, de közben hisztérikusan nevetett.

Mindig úgy kezdődik: néhány beültetés megbolondul, aztán egymás

után elkezdenek felmelegedni, és végül… bumm. Egy amerikai nyugdíjas
nő álla alá ültetett ránctalanító chipje szabályosan megsütötte az
arcbőrét. Egy indonéz bankár éppen otthon kefélt a szexandroidjával,
amikor a merevedést fenntartó eroszchipje annyira felizzott, hogy a
pénisze egyszerűen beleolvadt az androidba.

A Fahrenheitet valami orosz hekker programozta. Tűzőrnek nevezte

magát a köcsög. Égetni gyönyörűség, üzente, meg, hogy ki kell égetni
magunkból az idegen beültetéseket, mielőtt mi magunk is gépekké
változunk. Tuti valami mániás őrült, a világ tele van őrültekkel.

Az istenit, én is megsülök, mint egy nyársra húzott malac!

– Lefuttattam egy vírusirtót – közli az algoritmus –, de a Fahrenheit

sajnos már átterjedt a hajchipjére, az izomépítőre, a zsírégető
moduljára, és a koponyájába ültetett mindhárom alkalmazására, a
virtuálExre, a neurlinkjére és a valóságchipjére. Online nem javítható.

– Mi az, hogy…! És akkor? Csináljon már valamit!

– Már értesítettem a rendőrséget, másodperceken belül lekapcsolják a
hálózatról. Kérem, maradjon a lakásában, mindjárt megérkezik a
mentőalakulat, hogy karanténba szállítsák.

– Karantén? Nem akarok karanténba menni, csak szedjék ki belőlem ezt

a kurva vírust!

Aztán már a fájdalomtól üvöltök, mert a testdoktorom izzó daganatként

dudorodik ki a köldököm felett néhány centiméterre.

Érzem az égett hús szagát!

Addig üvöltök, amíg végül minden elhomályosul.

A kórházban szokatlanul csend vesz körül, de aztán rájövök, hogy a

csendet a fejemben lévő üresség okozza.

Offline vagyok. Egyik beültetett eszközömet sem érem el, ahogy a netet
sem.

Később Bartos doktor elmagyarázza, hogy sürgősségi műtéttel mind a

huszonkét neurális implantomat eltávolították a testemből.

Kicsontoztak, egy darab filézett hús vagyok, süket, néma és vak is

egyszerre.

Mi történt az elmúlt órákban? Mi van a haverokkal, ki nyerte a tegnapi

BL-mecsset? Mi van az infófalammal? Meg kell válaszolnom az
üzeneteimet! Biztos sokan kerestek, főleg miután eltűntem a
hálózatról.

Elvették tőlem a világot. Szükségem van az információra. Nem akarok

lemaradni semmiről.
A hajam három méter hosszú, olyan, mint egy királyi palást, de még
nem vágatom le, mert egy magazin jó pénzt ajánlott néhány fotóért. Ez
lesz az én tizenöt perc hírnevem. Ha kimegyek a folyosóra sétálni, csak
lazán átvetem a vállam felett, mint egy sálat.

A szobám falán egy ósdi kivetítő lóg, azon kell néznem a húgom és a
pasija, anyámék, Józsi és még néhány kolléga üzeneteit. Nem
pazarolták az időt, hogy meglátogassanak, de amúgy sem engednék
őket a közelembe a vírus miatt. Sóvárogva faggatom őket, hogy mi
történt odakint, de azt felelik, semmi érdekes.

A doki elmagyarázza, hogy hiába vették ki az összes implantomat, még

mindig fertőző vagyok, a tüdőm tele van a Fahrenheit 451
nanorészecskéivel. Minden kilégzésem a vírus nanorészecskékbe
ágyazott kódját terjeszti. Még két hétig offline kell maradnom, annyi
időbe telik, mire a tüdőm kitisztul.

Néhány megsárgult, dohos papírkönyvet találok az ágyam melletti

kisszekrényen. Valószínűleg a húgom küldte őket, ő szokott ilyen antik
vackokat gyűjteni. Belelapozom az egyikbe, de néhány bekezdés után
elfáradok, ezért unottan becsukom, és visszateszem az éjjeli szekrényre.

Két hét offline.

Két hét!

Mihez kezdek addig magammal?

 Jövőszilánkok 06. Húsevő faj

Julie az Élő Föld mozgalom aktivistájaként szülei tiltakozása ellenére

utazott el az Epsilon Eridani csillagig, hogy csatlakozzon a tüntetéshez.

Meg akarta menteni a karneuszt, azt a kétszázötven kilométer

átmérőjű, aszteroidaméretű élőlényt, ami a Földtől több mint tíz
fényévnyire lebegett némán, magányosan.

Az első űrhajósok a felszínén szálltak le, kőszerű bőrére idővel űrbázis

épült, majd az élőlény mélyére ástak, le, a húsrétegbe, de így sem
sikerült kapcsolatba lépni vele. A karneusz vagy aludt, vagy csak az
emberi fogalmaktól teljesen eltérő módon élt.

Egyesek szerint talán nem is volt értelmes lény, mindössze csak egy
gigantikus, élő hústömeg.

A húsa azonban…

A húsa olyan ízletes volt, hogy a kitermelése a világ legnagyobb

üzletévé vált: a Földre exportált húskészítményekért és palackozott
testnedvekért a tehetősebb családok bármennyi pénzt kifizettek, majd
amikor kiderült, hogy a karneusz-termékek egyfajta sejtregeneráló
tulajdonsággal is rendelkeznek, a gyógyszer- és a kozmetikai ipar is
intenzíven érdeklődni kezdett.
Julie-t az háborította fel a legjobban, hogy már senkit nem érdekelt,
hogy a karneusz él. Hiszen nem tiltakozott, nem reagált, igaz, néha
földrengésszerűen megrázkódott, de a xenobiológusok szerint ezek
csupán véletlenszerű idegrendszeri események.

– Egy érző lényt falunk fel elevenen! – fakadt ki Julie a szüleinek. –

Képzeljétek el, ha veletek történne! Képzeljétek el! Ezt nem tehetjük!

– Sok minden van, amit nem tehetünk meg, mégis megtesszük – felelte
az apja fáradt álbölcsességgel. – Mégis, mit akarnál ott? Mit tehetnél
pont te?

– Tiltakozni fogok, ahogyan Carl Benson is teszi!

– De ehhez nem kell az ismert világ végére utaznod! Van elég mocsok
itt, a Földön is. Csak az utazási idő egy teljes év, kislányom! Tényleg erre
akarod költeni a neked gyűjtött bankbetéted?

– Nekem gyűjtöttétek, nem?

– És az egyetemmel mi lesz? – kérdezte sírással küszködve az édesanyja.

– Miért akarsz pont odamenni, kicsim? Miért?

– Mert muszáj – felelte halkan Julie.

Előre tudta, hogy a szülei nem fogják megérteni, hogy tenni akar a
jövőért, hiszen egész életükben nem tettek semmi olyat, ami ne a saját
jólétüket szolgálta volna.

– Mentsük meg a karneuszt! – skandálta Julie az aktivistákkal a

karneusz teste köré épült, húskitermelő- és feldolgozó Gyűrű-űrbázis
számos közösségi terén. Plakátokat gyártott, szlogeneket festett a
falakra, menekült a rendfenntartó mechák elől, és lelkesen hallgatta
Carl Benson szónoklatait.

Carl egy igaz ember volt: néhány éve még a legendás Conway’s együttes
frontembere, egy sztár, aki aztán maga mögött hagyott mindent, és
ideutazott, hogy tiltakozzon a bestiális húsbányászat ellen, és az
ismertsége miatt hetente érkeztek az újabb és újabb aktivisták, hogy
csatlakozzanak a mozgalmához.

Azonban a húsbányászat urai és haszonlesői megelégelték a sorozatos

botrányokat és az ezt kísérő negatív sajtót. Mechaosztagok ütöttek rajta
a Semleges zónában lévő aktivistaszállásokon, noha erre a kerületre
nem is terjedt ki a jogkörük, azonban ilyen messze a Földtől nem
létezett más törvény, csak a profité. Több száz aktivistát letartóztattak,
Julie, Carl Benson és néhány tucat társuk azonban a karneusz húsába
ágyazott legnagyobb bányászvárosba, a Sebhelybe szöktek.

A Sebhely egy több kilométeres, gyulladásokkal teli, a kitermeléssel

egyre terebélyesedő, nyershúsba vájt lyuk volt a szilárd hámréteg alatt,
amelynek egy részét kiégették, hogy lakhatóvá tegyék. Közel
ötvenezren éltek és dolgoztak idebent, a lény testének mélyén.

– Itt fogunk élni – mondta elszántan Carl. – Nincs más választásunk.

– Itt? – nézett körbe Nina, aki a kezdetektől Carl leghűségesebb

követője volt, és Julie úgy tudta, a szeretője is. – És meddig?

– Amíg kell.

– Vége van, Carl! – kiabálta Nina. – Ez nem élet… ez olyan, mintha élve
eltemetnének! Mi értelme van még? Nem ezt ígérted.
– Nem ígértem semmit – mondta halkan Carl, aztán körbemutatott. –
Én a karneusz miatt vagyok itt. És mert ember vagyok.

Más tudni, hogy idelent húst bányásznak, és más látni azt, amit
gondosan titkoltak a nyilvánosság elől.

Julie a fertőtlenítőszagtól folyamatosan émelygett, de ezt még mindig

jobban viselte, mint a nyershús mindent átitató szagát. A húsmesterek
szögtalpas járműveikkel zakatoltak a lény testének mélyére,
vágókéseikkel újabb és újabb alagutakat nyestek, és értékes mélyhús
után kutattak. Megcsapolták a testfolyadékkal teli, öt-tíz méter
átmérőjű szállítóereket, a bennük úszó, a lerakódásokat csipegető,
úgynevezett dörzshalakat pedig úgy mészárolták le, mint a partra terelt
bálnákat. Julie zokogott, amikor a felső alagutakból a vérfolyamban
fürdő, elvágott torkú dörzshal tetemek százait leúsztatták a Sebhely
központi terére.

Esténként Carl Conway-számokat énekelt nekik, de csak visszafojtott

hangon, nehogy lebukjanak. Julie elalvás előtt a húsba ékelt lakásuk
meleg falára tette a kezét, és a karneuszhoz suttogott.

A kilátástalanság végül a legtöbbeket megtörte, és Carl követői

fogyatkozni kezdtek. Tucatnyi aktivista adta fel magát enyhébb
büntetés reményében, míg végül már csak Julie, Nina és még hárman
maradtak Carllal.

A karneusz belsejében azonban meglepően egyszerű volt a túlélés. A

gigantikus lény teste meleget adott. És táplálékot: a falból kikanyarított
és megsütött húst ették vacsorára, mellé vérből erjesztett bort ittak.
Minden rendelkezésre állt a túléléshez, Julie-nak mégis felfordult a
gyomra, napi szinten tört rá az öklendezés, és evés közben mindig arra
gondolt, hogy valójában otthon van a szüleivel, és csirkehúst eszik, csak
így sikerült csak bent tartania az ételt.

Végül Nina is elhagyta Carlt, és az enyhébb büntetés reményében

feladta a többieket is.

Julie tárgyalása gyorsan lezajlott, és annak ellenére, hogy rongáláson túl

semmit nem követett el, tizenöt év börtönre ítélték. Carlról soha többé
nem hallott, úgy tűntették el, mintha soha nem is létezett volna.

Öt év a Gyűrű börtönében maga volt a pokol, és az aktivistákat

mindenki másnál jobban gyűlölték. Julie már régen megbánta, hogy
idejött, és nem akart mást, csak hazajutni a Földre, de félt, hogy ez
talán soha nem fog megtörténni.

Mégis, egyedül ez tartotta életben, ez adott erőt.

Végül a maradék tízévnyi büntetést kényszermunkára enyhítették. Julie

újra alászállt a karneusz testébe, és beállt a húsmesterek közé. Ennek
már négy éve, és ha továbbra is jól dolgozik, néhány év múlva talán
szabadulhat. Felügyelőtisztje, Sven legalábbis ezt ígérte, és ezért az
ígéretért mindenét odaadta neki, közben pedig színlelt és mosolygott.

Szülei azt üzenték, mire lejár a büntetése, összeszednek annyi pénzt,

ami talán elég ahhoz, hogy hazautazzon a Földre. Nem akart arra
gondolni, hogy ez csak egy kegyes hazugság.

A zsúfolt, nyughatatlan Föld.

Az európai napfény, a szél, a friss levegő.

Mesterséges világításban élt, émelyítő, bűzős levegőt szívott, és
végeláthatatlanul nyeste a húst.

Alig emlékezett már a Földre.

A Föld egyre éhesebbé vált, és ki kellett szolgálniuk az éhségét. Minden

nap beült egy szögtalpasba, és tette a dolgát: felkutatták a színhús
tárnákat, tartályokba csapolták a testnedveket, és a feldolgozókba
fuvarozták a felaprított nyesedéket.

Ha megéhezett, csak kikanyarított egy szeletet a falból, helyben

megsütötte, egykedvűen falatozott a többiekkel, majd leöblítette egy
kis erjesztett vérborral.

Egy ideje már újra szerette a húst, és elismerte, hogy a karneuszé

tényleg finom.

Talán a legfinomabb, amit valaha evett.