a borús álmu vándor, ki tavad partján baktat? Virág előtt közömbös, zsarnok a vizek színén, mivégre jó, ha szép és fehér és hallgatag vagy?
Éppúgy köszöntlek én is, miként latin szavával
Ovidius, a költő köszöntött hajdanán. A régi trillát zengi a régi csalogánydal, s a régi ének tör föl az újabb nyelv szaván.
D e tán előttetek már e nyelv nem ismeretlen.
Láttátok Garcilasót, ki hősök hőse v o lt... M in t spanyol ivadékot szült Amerika engem ... Quevedo Aranjuezben tán néktek is dalolt.
Legyezős szárnyatoknak simítsa végig hűse
halovány hom lokunkat cirógatón és lágyan, s ecsetre m éltó hószín rajzotok messze űzze a gondot, m ely m egül még bús lelkünk pitvarában.
M e rt hideg köddel telt m eg borongó szívünk m élye;
rózsáink szirm a elhull; eltikkad ifjú pálm ánk; vagyunk ön-lelkünk árva, kifosztott koldusnépe, akiket lelkesülni nem gyújt m ár sem m i ábránd. Új háborúba hívnak ragadozó sasokkal, sok volt urunk ma újra kemény ököllel szólít; győzelmes régi sarlónk ragyogó fénye hol van? Hol Nuno, hősi Alfonz? Hol vannak Rodrigóink?
Nagy tettek lelkesítő, buzdító szava nélkül
ha nem tavatok kékjét, mi költők m it kutassunk? Ha késik a borostyán, a szív rózsákkal békül, s diadal híján lessünk töm jénre... ugye, hattyúk?
Amerikában, s másutt, minden spanyol tekintet
keletre lesve kérdi, mi az, mit sorsa érlel; én is kivallatom ma a jövőt látó szfinxet folséges nyakad karcsú, fehér kérdőjelével:
Marcona hadnép fal föl? Rabszíjra fűz a barbár?
Csak angolul beszél majd e milliós tömeg? H át nincs nemes hidalgó? Nincs nálunk hős lovag már Tűrjünk csak egyre némán, s nyeljük a könnyeket?
Dalomat ím hajítom gyűrűtök közepébe,
balsorsban is barátok, hattyúk a kék tavon, s míg csikóink a pampán tovadübögnek félve, egy agg oroszlán végső hörgését hallgatom.
S egy sötét hattyú így szól: „N apo t ígér az éjjel.”
S egy fehér: „Sose győzi, nem győzheti le senki a hajnalt!” Ó, ígéret szép földje, teli fénnyel, Pandora szelencéje még rem ényünket rejti! T ÍM Á R GYÖRGY V ÁLO G A TO TT