Irodalmi színpad – V.

H 2022-2023
Honnét jöttünk, hová tartunk?
Történt egyszer 895-ben 96-ban, de ki emlékszik? Bettike
Hogy Árpád hős ősünk a Kárpát-medencébe érkezik.
7 vezérrel 7 törzs élén,
lóháton s nem denevérén,
Jöttünk láttunk s győztünk,
Európa szíve lett a mi földünk.
Dárdát törtek őseink, nyilainkat rettegte Európa,
Pogány, vad nemzedékünk nem félt senkitől soha.
Tűzzel és vassal, de hazára lelt a magyar,
Szóljon hát most a honfoglalás című dal:
___________________________________________________________________________
Honfoglalás (MINDENKI ÉNEK – Demjén dal aláfestés)
Kell még egy szó,
mielőtt mennél.
Kell még egy ölelés,
ami végig elkísér.
Az úton majd néha,
gondolj reám -
ez a föld a tiéd,
ha elmész visszavár!
Nézz rám és lásd
csillagokra lépsz,
nézz rám tovatűnt
a régi szenvedés,
hol a fák az égig érnek
ott megérint a fény.
Tudod jól, hova mész -
de végül hazatérsz!

Ref.:

Szállj, szállj sólyom szárnyán

három hegyen túl;
Szállj, szállj ott/én várok rád,
ahol véget ér az út...
_____________________________________________________________________________

Megvolt a haza, de ki légyen az úr? Katuska

István e vagy Koppány, a nagyobb kandúr?
Volt véres testvérharc, nem babra ment a játék,
Béke címen gyorsan Koppányt négy darabra szelték.
Jöttek István királyunk törvényei,
Vasárnap mindenki a templomban kössön ki,
Aki nem, azt tessékeljék be bottal,
Ha még úgysem, akkor katonákkal.
Közben kalandoztunk jobbra is, meg balra, Krisztina
Hőseinkről, mint Botond ki ne hallott volna?
Kérdezhetnénk Lehelt, hogy mi történt,
Vagy a haverját Konrádot, kér e még egy kürtös élményt…
Emese ősanyánk tán ezt is megálmodta,
Vagy tán a turul súgta, senki se tudja.
Háborúkor rettegték a magyart,
Mátyás fekete serege, Bécsnek is bekavart…
Művészet terén sem maradtunk biz alul,
Csezmiczei János rímeit faragta vadul.
___________________________________________________________________________
Pannónia dicsérete (Zsuzsika szavalat)
Eddig Itália földjén termettek csak a könyvek,
S most Pannónia is ontja a szép dalokat.
Sokra becsülnek már, a hazám is büszke lehet rám,
Szellemem egyre dicsőbb, általa híres e föld!

Száguldott az idő kerecsennek szárnyán, Vikike

Vagy tán csodaszarvas büszke hátán,
Jöttek bús török idők, Szulejmán nem volt TVsztár,
De nem is volt lázadás, ha a műsorból kihúzták.
Hej Szegény Zrínyi, forogna a sírjában,
Ha megélné, hogy a magyar törököt néz varázsdobozában.
Próbálkozott megtörni a magyart a német is, Dórika
Mária Terka még hagyján, de II. Jóska is.
Beletört a bicskája mindnek a magyar bajuszba,
Mert jött 48 és a Petőfi hős pereputtya.
Úgy csavarta csűrte a szót,
hogy a nép az udvar ellen támadó jelleggel indult.
___________________________________________________________________________
Föltámadott a tenger… (MINDENKI ÉNEK – dal aláfestés – Kugli verzió)
Föltámadott a tenger,
A népek tengere;
Ijesztve eget-földet,
Szilaj hullámokat vet
Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?
Akik még nem tudtátok,
Most megtanulhatjátok,
Hogyan mulat a nép.

Reng és üvölt a tenger,

Hánykódnak a hajók,
Sűlyednek a pokolra,
Az árboc és vitorla
Megtörve, tépve lóg.

Tombold ki, te özönvíz,

Tombold ki magadat,
Mutasd mélységes medred,
S dobáld a fellegekre
Bőszült tajtékodat;

Jegyezd vele az égre

Örök tanúságúl:
Habár fölűl a gálya,
S alúl a víznek árja,
Azért a víz az úr!
___________________________________________________________________________
48-49 bukás volt, de nem halt vele az eszme, Encsikő
Petőfi bár eltűnt, nem volt minden veszve.
Hallgatott sok költő, túl sok volt a gyász,
Elcsitulni látszott kebelben a láz.
Mégis akadt, kiben dúlt az érzelem,
Remegett erejétől, mind, aki vétkezett.
S szólott a lelkész, Rimaszombat szülötte,
Bíztatott, erőt sugallt tolla és ökle.
___________________________________________________________________________
Madár a fiaihoz (MINDENKI ÉNEK – Claudia gitárkíséret)
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
2x Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek ...
2x Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Elérkezett 67 a kiegyezés éve, Fatima

A Habsburg ház is ráébredt végre,
A magyar szabadságvágy ellen nincs fegyvere,
Megtörhető a test, eladható a lélek, de nem a hazafinak szíve.
A monarchia virágzott, gyarapodott,
boldog békeidők, így nevezték ez időszakot.

Európa nagyot fordult,

a lőporos hordó meg kiborult,
fegyvert fogott a fél világ,
Háborúban szakadt szét Magyarország.
Egyként kiálltja a nép Attila szavait,
NEM! NEM! SOHA! nem hallatszott Trianonig…

NEM! NEM! SOHA! (Réka szavalat)

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,

Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,

Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!! -
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,

Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,

Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,

Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

A háború véget ért, sirattuk Trianont, Antónia

Elvesztettünk sok barátot, szétszakítanak sok a családot és hont.
Nagy alkotók elrepültek, külföldön kerestek vigaszt,
talán nem találtak sehol, de kerestek választ.
Itthon, de hol, hontalanul honol szívben a kétely,
Van e valahol igazság, nem csak gazság és métely?
Akadt mindíg lángoló szív, e megtépett országban,
Oly érzésekkel, oly magánnyal, mint senki a világban.
Létezik szerelem, átható, tapintható szenvedély,
De egy sem olyan, mint József Attiláé:
___________________________________________________________________________
Tedd a kezed (MINDENKI ének)
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint

ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint

ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
___________________________________________________________________________
Vén Európa nem volt soká csendes, Zsófuci
alig húsz év s a kard újra véres.
Vad, rideg háború rázta ismét,
Sok hős férfiak, dédapáink küzdék.
Maréknyi föld, hatalom, vagy parancs?
Miért a sok halál, a nyomorult harag?
Hisz mindünknek szívén hazája sorsa,
Egyként szól egy nemzet, ha költő ragad tollat,
Nem tudhatom másnak e tájék mit jelent,
Radnóti áldozat, mégis halhatatlanná lett:

Nem tudhatom… (MINDENKI ÉNEK)

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály,
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát,
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

Radnóti óta nagyot fordult a világ, Gabika

Manapság már minden modernizált.
Nem tudjuk már mi a nemzet, mi a haza,
Elfelejtettük azt is édesanya, édesapa.
Rohanunk előre, s nem látjuk az erdőtől a fát,
Szemünk előtt képernyő csupán a világ.
Elbújunk a digitalizált rengetegbe,
Nincs kihasználva a sok remek elme.
Kezünkben kard és toll helyett okostelefon,
Értékeink elsorvadtak, akár arcon halványul a pofon.
Az irodalom, a sok csoda, mit könyvek rejtenek,
Lassan, de biztosan feledésbe merülnek.
Köszönjük ezért megtisztelő figyelmüket,
Hiszen Önök már oly régen érettségiztek,
Mégis türelemmel hallgatták meg műsorunkat,
Szívleljék meg, s gondolják át szavainkat.

.
Honnét jöttünk jól tudjuk már,
De hová tartunk, ez a titok, csak rajtunk áll.

Köszönjük szépen a figyelmet…