JO H N

S C AL Z I
BEZÁRT ELMÉK
John Scalzi: Lock In
Copyright © 2014 by John Scalzi
Hungarian translation © Farkas Veronika, 2014

ISBN: 978 61 5546 859 9

Agave Könyvek
Műfaj: Science fiction
 A HADEN-SZINDRÓMA

Haden-szindrómának azoknak a krónikus fizikai és mentális

tüneteknek és fogyatékosságoknak az összességét nevezzük, amelyeket
eredetileg a „Nagy Nátha”, a közismert, világméretű, influenzaszerű
járvány váltott ki. Ebbe a fertőzésbe több mint négyszázmillióan haltak
bele világszerte, vagy a kezdeti, influenzaszerű tünetek következtében,
vagy a második stádium agyhártyagyulladásra emlékeztető agyi és
gerincvelő-gyulladása miatt, vagy a betegség harmadik stádiumának
során felmerülő komplikációk következtében, amelyek általában a
perifériás idegrendszer teljes bénulását okozták, ezzel „bezárva” az
áldozataikat. A Haden-szindróma Margaret Hadenről, az Amerikai
Egyesült Államok egy korábbi elnökének feleségéről kapta a nevét, aki a
betegség legközismertebb áldozata volt.
A „Nagy Nátha” konkrét forrása ismeretlen, de első ízben Anglia
fővárosában, Londonban diagnosztizálták, majd hasonló diagnózisok
születtek New Yorkban, Torontóban, Amszterdamban, Tokióban és
Pekingben is, szinte közvetlenül az első felbukkanás után. A tünetek
megjelenése előtti hosszú lappangási időszak tette lehetővé a vírus széles
körű elterjedését, még a felfedezését megelőzően. Ennek
eredményeképpen a vírus 2,75 milliárd embert fertőzött meg világszerte
az első hullám során.
A betegség stádiumai minden egyénnél különböző ütemben
következtek be, több tényező függvényében, beleértve az egészségügyi
állapotot, az életkort, a genetikai örökséget és a relatív környezeti
higiéniát. Az első, influenzaszerű stádium volt a leggyakoribb és
legkomolyabb, ez okozta a Hadennel összefüggésbe hozható halálesetek
háromnegyedét. Ugyanakkor az érintettek hasonló százaléka csak a
szindróma első szakaszán esett át. A többiek továbbléptek a betegség
második stádiumába, amely felszínesen az agyhártyagyulladásra
emlékeztetett, ám ezen túlmenően mély és maradandó változásokat
okozott némelyik áldozat agyszerkezetében. A Haden második szakasza,
bár kevesebb embert érintett, arányaiban nagyobb halandóságot okozott az
érintettek között.
A legtöbben, akik túlélték a Haden második szakaszát, nem
szenvedtek maradandó fizikai vagy mentális károsodást, de jelentős
részüknél – több mint 1 százalékánál azoknak, akik az első körben
elkapták a „Nagy Náthát” – bekövetkezett a
„bezáródás”. További 0,25 százalékuknál tapasztaltak mentális
károsodást az agyban lezajlott változások következtében, de semmi
nyomát nem találták a fizikai képességeik sérülésének. És az emberek még
kisebb részénél – nem több mint százezer főnél világszerte – sem fizikai,
sem mentális károsodást nem figyeltek meg az agyfelépítésükben
bekövetkezett jelentős változások ellenére. Ennek az utolsó kategóriának
a tagjaiból, legalábbis némelyikükből, úgynevezett „integrátorok” lettek.
Az Egyesült Államok polgárai közül 4,35 millióan élték át a
„bezáródást” a Nagy Nátha eredményeképp, és más fejlett országokban is
hasonló százaléka záródott be a népességnek. Ez arra sarkallta az
Egyesült Államokat és a szövetségeseit, hogy különítsenek el
háromtrillió dollárt a Haden Kutatási Indítványról szóló törvény
értelmében arra a Holdra Szállás Programra, amelynek célja, hogy
felgyorsítsák az emberi agy működésével kapcsolatos kutatásokat,
illetve olyan kezdeményezések és protézisek támogatása, amelyek
segítenek a Haden áldozatainak visszaintegrálódni a társadalomba. A
HKI-nak köszönhetőek az olyan innovációk, mint a beépített neurális
hálók, a személyi szállítóeszközök és a csak hadenesek számára elérhető,
Agora néven ismert virtuális gyülekezőhely, huszonnégy hónapon belül
megvalósultak, miután Benjamin Haden elnök aláírta az egyezményt.
Noha a HKA jelentős új információkat tárt fel az agyfejlődéssel és
agyfelépítéssel kapcsolatban, továbbá hozzájárult több új iparág
kialakulásához, amelyek a Haden által érintett egyének szükségleteiről
gondoskodnak, némi idő elteltével sokan nehezményezni kezdték, hogy
a Hadennel kapcsolatos kutatások túl nagy hangsúlyt kapnak, és hogy a
betegség áldozataira fordított intenzív figyelem egy állami
támogatásokból élő társadalmi osztályt hozott létre, amely a
„bezárt” állapota ellenére komoly előnyöket tudhat magáénak a
népesség többi tagjához képest. Ez vezetett ahhoz, hogy David Abrams és
Vanda Kettering amerikai szenátorok benyújtottak egy törvényjavaslatot,
amely a hadenesek anyagi támogatásának és az őket segítő projekteknek
a leépítését kötötte össze egy jelentős adócsökkentéssel. Az Abrams-
Kettering törvényjavaslatot első körben nem fogadták el, de utána pár
apróbb változtatással ismét benyújtották, és egyszerű többséggel meg is
szavazták a Kongresszus mindkét házában.
 Annak ellenére, hogy a Haden-szindrómát okozó vírust illetően
nagyon komoly kutatásokat folytattak, és szociális higiéniai
kezdeményezések jöttek létre a kór terjedésének visszaszorítása
érdekében, a betegség megelőzésére és gyógyítására eddig nem találtak
megbízható ellenszert. Több mint 20 millió ember fertőződik meg
évente világszerte, és az Egyesült Államokban évente 15000-45000 ember
megy keresztül a bezáródáson. Bár vakcinát még nem sikerült
kifejleszteni, a kutatók bizonyos eredményeket mutattak fel a betegség
lefutása utáni kezelés terén. Ezeket a terápiákat pillanatnyilag állatokon
tesztelik.
(A Haden-szindróma című cikk a GimisPuska.com oldalon)
 ELSŐ FEJEZET

Az első munkanapom egybeesett a Haden-sztrájk első napjával, és

őszintén szólva – ez elég balszerencsés időzítés volt. A felvétel, amelyen
besétálok az FBI épületébe, elég sokat szerepelt a Haden-híroldalakon és
fórumokon. Ez hiányzott a legkevésbé az első napomon. Két dolog
akadályozta meg, hogy az egész Agora felháborodottan nekem essen. Az
egyik az, hogy eleve nem minden hadenes támogatta a sztrájkot. A
kezdeti részvételt legjobb esetben is legfeljebb szórványosnak lehetett
nevezni. Az Agora két nagyon zajos, egymással háborúzó táborra szakadt:
a sztrájkolókra, illetve azokra a hadenesekre, akik ezt értelmetlen
kezdeményezésnek tartották így, hogy az Abrams-Ketteringet már
törvénybe iktatták.
A második ok, hogy az FBI szigorúan véve a rend fenntartásáért
felelős szervezet, ez az elsődleges célja. És emiatt valószínűleg kevesebb
hadenes nevezett engem mocsoknak, mint egyébként tette volna.
Az agorai felzúdulástól eltekintve az első napomat leginkább a
személyzeti osztályon töltöttem, ahol aláírtam a szükséges papírokat,
végighallgattam, ahogy agyzsibbasztó alapossággal elmagyarázzák
nekem az egészségbiztosításom és a nyugdíjbiztosításom részleteit,
megkaptam a fegyveremet, a szoftverfrissítéseimet és a jelvényemet,
utána pedig korábban hazamehettem, mert az új partneremnek egy
bírósági ügyben kellett tanúskodnia, vagyis a nap hátralévő részében házon
kívül tartózkodott, nekem pedig nem tudtak más tennivalót adni.
Úgyhogy hazamentem, és nem léptem be az Agorára. Inkább filmeket
néztem. Nyugodtan le lehet engem gyávázni.
A második munkanapom sokkal több vérrel kezdődött, mint amire
számítottam.
Amikor felsétáltam a Watergate Hotelhez, rögtön megláttam az új
partneremet. A hölgy az előcsarnok bejáratától egy kicsit távolabb
ácsorgott, és egy elektronikus cigarettát szopogatott. Amikor közelebb
értem hozzá, a jelvényében lévő elektronikus chip ontani kezdte róla az
információkat a látóterembe. Az Ügynökség ezzel a módszerrel segíti,
hogy az ügynökök képben legyenek, ki kicsoda a helyszínen. A
partneremen nem volt rajta a szemüvege, így őt nem árasztotta el
ugyanilyen adatzuhatag, amikor odasétáltam. De persze elég nagy az
esélye, hogy neki nem is volt szüksége ilyesmire. Mindenesetre segítség
nélkül megismert.
– Shane ügynök – mondta nekem. Kinyújtotta a kezét.
– Vann ügynök – fogtam meg a kezét.
Utána érdeklődve vártam, hogy mi lesz a következő mondat, ami
elhagyja a száját. Mindig tanulságos, hogy mit csinálnak az emberek,
amikor először találkoznak velem, azért is, aki vagyok, meg azért is, mert
hadenes vagyok. Valami kapcsán mindig megjegyzést tesznek.
Vann nem mondott semmit. Visszahúzta a kezét, és tovább szopogatta
a nikotinos rudacskáját.
Nos, rendben. Akkor nekem kell elkezdenem a beszélgetést. Úgyhogy
odabiccentettem a mellettünk álló autó felé.
Amelynek a teteje behorpadt egy kis, kétszemélyes kanapé alatt.
– Ez a miénk? – kérdeztem az autó és a kanapé felé intve.
– Érintőlegesen – felelte a partnerem. – Megy nálad a felvétel?
– Mehet, ha szeretnéd – válaszoltam. – Vannak, akik jobban szeretik,
ha nem indítom el.
– Én szeretném – válaszolta Vann. – Szolgálatban vagy.
Mindent rögzítened kellene.
– Igenis – válaszoltam, és bekapcsoltam a felvevőt. Elkezdtem
körbejárni az autót, minden oldalról rögzítettem a járgányt. Az ablakok
biztonsági üvege ripityára tört, és néhány szilánk lemorzsolódott róluk.
Az autónak diplomatarendszáma volt. Felpillantottam, és nagyjából tíz
méterrel odébb egy telefonáló férfit láttam meg, aki mintha örményül
kiabált volna valakivel. Kísértésbe estem, hogy lefordíttassam, mit beszél.
Vann nézte, amint dolgozom, de továbbra sem szólt egy szót sem.
Miután befejeztem, felnéztem, és megláttam egy lyukat a szálloda
oldalában, hét emelettel feljebb.
– Onnan zuhant ki a kanapé? – kérdeztem.
– Nagy valószínűséggel igen – válaszolta Vann. Kivette a szájából a
cigarettát, és bedugta a zakójába.
– Most felmegyünk oda?
– Csak rád vártam – tájékoztatott Vann.
– Elnézést – feleltem, majd ismét felnéztem. – A városi rendőrség már
ott van?
Vann bólintott.
 – Az ő hálózatukon szúrtuk ki a hívást. A feltételezett elkövető egy
integrátor, ami azt jelenti, hogy ez a mi hatáskörünk.
– A rendőrségnek már mondtad ezt? – kérdeztem.
– Rád vártam – ismételte meg Vann.
– Elnézést – mondtam még egyszer. Vann fejével a hotel
előcsarnoka felé intett.
Beléptünk, és lifttel felmentünk a hetedikre, ahonnan kidobták a kis
kanapét. Vann a kitűzőjére erősítette az FBI-jelvényét. Én a mellkasi
kijelzőmbe csúsztattam az enyémet.
A lift ajtaja kinyílt, és egy egyenruhás rendőrnő állt előtte. Felemelte
a kezét, hogy ne szálljunk ki. Mindketten a jelvényünkre mutattunk. A
rendőrnő elfintorodott, majd átengedett minket, közben pedig a rádiójába
suttogott valamit. Mi elindultunk a felé az ajtó felé, amely előtt a
rendőrök sorakoztak.
Körülbelül félúton járhattunk, amikor egy nő kidugta a fejét a
szobából, körbenézett, észrevett minket, és odatrappolt hozzánk. Én
Vannre pillantottam, akinek gúnyos vigyor ült ki az arcára.
– Trinh nyomozó – szólalt meg Vann, amikor a nő odaért hozzánk.
– Nem – válaszolta a nő. – Ez kizárt. Ennek semmi köze magukhoz,
Les.
– Én is örülök, hogy látom – felelte Vann. – És téved. Az
elkövetőjük egy integrátor. És maga is tudja, hogy ez mit jelent.
– „Minden személyes szállítóeszközhöz vagy integrátorhoz köthető
feltételezett bűncselekménnyel kapcsolatban azzal az előfeltételezéssel
kell eljárni, hogy szerepet játszhat benne valamilyen államközi
tényező” – idéztem az Ügynökség kézikönyvéből.
Trinh rám nézett, savanyú képet vágott, majd látványosan nem
válaszolt nekem, hanem Vannhez intézte a szavait. Én elraktároztam
magamban ezt a kis személyes közjátékot későbbre.
– Én nem tudok arról, hogy az elkövető integrátor lenne – mondta
Trinh Vann-nek.
– Én igen – felelte Vann. – Amikor a helyszínre kiérkező rendőr
bejelentette a dolgot, azonosította az elkövetőt. Nicholas Bell az. Bell
integrátor. Szerepel az adatbázisunkban. Ami abban a pillanatban jelzett,
hogy a kollégájuk rákeresett. – Én a név említésére Vann felé fordítottam
a fejem, de ő továbbra is csak Trinht nézte.
 – Csak mert ugyanúgy hívják, még nem biztos, hogy integrátor –
ellenkezett Trinh.
– Ne már, Trinh – mondta Vann. – Tényleg muszáj ezt csinálnunk a
gyerekek előtt? – Beletelt pár pillanatba, amíg ráébredtem, hogy Vann
rólam és az egyenruhás rendőrökről beszél. – Maga is tisztában van vele,
hogy ez egy olyan farokméregető verseny, amit maga fog elveszíteni.
Engedjen be minket, hagyja, hogy tegyük a dolgunkat. Ha kiderül,
hogy mindenki, akinek köze van az ügyhöz, Washingtonban volt a
bűncselekmény időpontjában, akkor átadjuk, amit kiderítettünk, és
leszállunk magukról. Legyünk jófiúk, és játsszuk ezt le barátságosan. De
persze lehetek barátságtalan is. Biztosan emlékszik még, hogy az milyen
szokott lenni.
Trinh megfordult, és egyetlen szó nélkül visszamasírozott a
hotelszobába.
– Hiányát érzem bizonyos háttér-információknak – jegyeztem meg.
– Nagyjából mindent tudsz, amire szükséged lehet – felelte Vann. A
714-es szoba felé tartott. Én követtem.
Egy holttest feküdt a szobában, a padlón, arccal lefelé a szőnyegen,
átvágott torokkal. A szőnyeg úszott a vérben. Vérfoltok pöttyözték a
falakat, az ágyat és a szobában maradt ülőalkalmatosságot. A
helyiségben huzat volt az egész fal szélességére kiterjedő ablakban
tátongó lyuknak köszönhetően, amelyet a kis kanapé ütött benne.
Vann a holttestre nézett.
– Tudjuk, hogy ki ez?
– Nincsenek nála papírok – felelte Trinh. – Rajta vagyunk. Vann
körbenézett, mintha keresne valamit.
– Hol van Nicholas Bell? – kérdezte Trinhtől. Trinh eleresztett egy
keskeny mosolyt.
– A kapitányságon – válaszolta. – Az első rendőr, aki kiérkezett a
helyszínre, lefegyverezte, és elszállítottuk, mielőtt maguk megérkeztek
volna.
– Ki volt az a rendőr? – kérdezte Vann.
– Timmons – válaszolta Trinh. – Most nincs itt.
– Szükségem van a letartóztatás videofelvételére – jelentette ki Vann.
– Én nem...
– Most rögtön, Trinh – mondta Vann. – Tudja a nyilvános címemet.
Adja meg Timmonsnak. – Trinh ingerülten elfordult, de elővette a
telefonját, és beszélni kezdett rajta.
Vann a szobában lévő egyenruhás rendőrre mutatott.
– Elmozdítottak vagy megérintettek bármit?
– Mi nem – válaszolta a férfi. Vann bólintott.
– Shane.
– Igen – feleltem.
– Készíts egy térképet – mondta Vann. – Legyen részletes.
Figyelj oda az üvegre.
– Rajta vagyok – válaszoltam. Máris felvételi üzemmódban voltam. A
helyiség fölé terítettem egy 3D-s rácsot, és mindent bejelöltem rajta,
amit láttam, hogy könnyebb legyen azonosítani azokat a részeket, ahol
dolgok mögé és alá kell benéznem. Óvatosan végigmentem a szobán, és
kitöltöttem a zegzugokat.
Amikor az ágyhoz értem, letérdeltem, és bekapcsoltam a
fejlámpámat, hogy biztosan meglegyen minden részlet. És mint kiderült,
valóban akadt néhány apróság az ágy alatt.
– Egy pohár van idelent – közöltem Vann-nel. – El van törve, és
csupa vér. – Felálltam, és a szobában lévő íróasztalra mutattam, amelyen
egy pohárkészlet és néhány vizespalack állt.
– Az asztal mellett is vannak a földön üvegszilánkok. Arra tippelnék,
hogy ez volt a gyilkos fegyver.
– Elkészültél a térképpel? – kérdezte Vann.
– Már majdnem – válaszoltam. Tettem még néhány kört a szobában,
hogy kitöltsem a kihagyott foltokat.
– Gondolom, maguk is elkészítették a saját térképüket – mondta Vann
Trinhnek.
– Úton van a technikusunk – válaszolta Trinh. – És begyűjtöttük a
felvételeket a helyszínelő kollégáktól.
– Szükségem van valamennyire – jelentette ki Vann. – Én is átküldöm
majd Shane térképét.
– Kedves – felelte Trinh bosszúsan. – Még valami?
– Egyelőre ennyi – mondta Vann.
– Akkor, ha nem bánják, hagyják el a helyszínt. Nekem lenne még
itt dolgom – válaszolta Trinh.
Vann Trinhre mosolygott, és kiment a szobából. Én követtem.
– A fővárosi rendőrség mindig ilyen? – kérdeztem, miközben
beléptünk a liftbe.
 – Senki nem szereti, ha a szövetségiek megsértik a területüket –
magyarázta Vann. – Soha nem szoktak nekünk örülni. A legtöbben azért
udvariasabbak. Trinhnek van egy kis problémája.
– Velünk vagy veled? – kérdeztem.
Vann ismét elmosolyodott. Az lift ajtaja kinyílt, az előcsarnokba
értünk.

– Zavar, ha rágyújtok? – kérdezte Vann. Manuálisan vezette a kocsit a

kapitányság felé, és közben kotorászva kereste a cigarettáját – ezúttal a
valódit. Az ő autójában voltunk. Semmilyen törvény nem tiltotta.
– Én immúnis vagyok a füstre passzív dohányosként, ha erre vagy
kíváncsi – válaszoltam.
– Cuki. – Vann előhúzott egy cigarettát, majd megnyomta a
szivargyújtót. Én mindeközben alacsonyabbra vettem a
szagérzékelésemet. – Lépj be a fiókomba a szerveren, és szólj, ha
megérkezett már a letartóztatás felvétele – mondta.
– Ezt hogyan tudom megtenni? – kérdeztem.
– Tegnap adtam neked hozzáférést – válaszolta Vann.
– Tényleg?
– Most már te vagy a társam.
– Ezt értékelem – válaszoltam. – De mit csináltál volna, ha
találkozunk, és úgy látod, hogy egy megbízhatatlan seggfej vagyok?
Vann megvonta a vállát.
– Az előző partnerem egy megbízhatatlan seggfej volt. Vele is
megosztottam a fiókomat.
– Mi történt vele? – kérdeztem.
– Haslövés – válaszolta Vann.
– Szolgálatban? – kérdeztem.
– Nem igazán – válaszolta Vann. – A lőtéren volt, és gyomron lőtte
magát. Még vitatják, hogy baleset volt, vagy sem.
Leszázalékoltatta magát, és nyugdíjba ment. Én nem bántam.
– Megígérem, hogy én nem lövöm magam hasba – jegyeztem meg.
– Két test-vicc nem egészen egy perc alatt – nyugtázta Vann.
– Szinte már úgy tűnik, mintha direkt csinálnád.
 – Csak szeretném, ha nem éreznéd magad feszélyezve –
magyaráztam. – Soha senki nem tudja, hogy kezelje a hadeneseket,
amikor találkoznak velük.
– Nekem nem te vagy az első – mondta Vann. A szivargyújtó kiugrott,
és ő kihúzta a rekeszéből, majd meggyújtotta vele a cigarettáját. – A
tevékenységi körünket ismerve ezen nem kellene meglepődnöd. Elérted
már a letartóztatási felvételt?
– Egy pillanat. – Beléptem az FBI bizonyítéktároló szerverére, és
kikerestem Vann fiókját. Ott volt a fájl, nemrég érkezett. – Itt van –
mondtam.
– Futtasd le – utasított Vann.
– Szeretnéd, ha közvetíteném a műszerfalra?
– Vezetek.
– Robotpilóta is van a világon. Vann megrázta a fejét.
– Ez az FBI autója – mondta. – A kedvező áron kapható
robotpilótában nem feltétlenül érdemes megbízni.
– Jogos – válaszoltam. Elindítottam a felvételt. Rossz minőségű
volt, és alacsony felbontású. A fővárosi rendőrség a szövetségi
hivatalhoz hasonlóan valószínűleg szintén a legolcsóbb pályázótól
vásárolta az eszközeit. A lejátszás FPS-sztereó üzemmódban történt, ami
valószínűleg azt jelentette, hogy a kamera egy védőszemüveghez volt
erősítve. A felvétel azzal kezdődött, hogy a zsaru – Timmons – kiszállt
a liftből a hetediken, kezében a kábítófegyverével. A 714-es szoba
ajtajában a Watergate egyik biztonsági őre feszített rosszul szabott,
mustársárga egyenruhában. Amikor a kamera közelebb ért hozzá, a rendőr
sokkolója is láthatóvá vált. Az őr úgy nézett ki, mint aki mindjárt
összeszarja magát.
Timmons kikerülte a biztonsági őrt, és a képben egy férfi jelent
meg, aki az ágyon ült felemelt kézzel. Az arcán és az ingén vércsíkok
voltak. A kép megrándult, és Timmons egy hosszú pillantást vetett a
véráztatta szőnyegen elterülő hullára. Majd a kamera egy újabb
rándulással ismét az ágyon ülő férfi felé fordult, aki még mindig
feltartotta a kezét.
– Meghalt? – kérdezte egy hang, feltételezésem szerint Timmonsé.
Az ágyon ülő férfi lenézett a szőnyegen fekvőre.
– Igen, azt hiszem – mondta.
 – Mi a faszért ölte meg? – kérdezte Timmons. Az ágyon ülő férfi
visszafordult Timmons felé.
– Szerintem nem én öltem meg – mondta. – Nézze...
Ekkor Timmons kiütötte a férfit a sokkolóval. A pasas összerándult,
majd lefordult az ágyról, és lezuhant a szőnyegre, mintegy a hulla
tükörképeként.
– Érdekes – jegyeztem meg.
– Micsoda? – kérdezte Vann.
– Timmons alig érkezett meg a szobába, és máris lesokkolta az
emberünket.
– Bellt – pontosított Vann.
– Aha – válaszoltam. – És ha már itt tartunk, nem ismerős neked ez a
név?
– Mondott Bell bármit, mielőtt elkábították? – kérdezte Vann,
elengedve a füle mellett a kérdésemet.
– Timmons megkérdezte, hogy miért ölte meg a pasast –
válaszoltam. – Bell azt mondta, hogy szerinte nem ő tette.
Vann a homlokát ráncolta.
– Mi az? – kérdeztem.
Vann ismét rám pillantott, de a tekintetéből látszott, hogy nem
engem néz, hanem az SZSZ-emet. – Ez egy új modell – jegyezte meg.
– Igen – válaszoltam. – Egy Sebring-Warner 660XS.
– A Sebring-Warner 600-as sorozata nem olcsó – mondta Vann.
– Nem – ismertem be.
– A havi részlet eléggé meredek egy kezdő FBI-os fizetéshez képest.
– Szóval ezt fogjuk játszani? – kérdeztem.
– Csak szóvá tettem a megfigyelésemet – válaszolta Vann.
– Hát jó – mondtam. – Felteszem, meséltek rólam neked egy-két
dolgot, amikor beosztottak melléd.
– Így volt.
– És felteszem, ismered a hadenes közösséget, mert ez a hatáskörödhöz
tartozik.
– Igen.
– Akkor ugorjuk át azt a részt, amikor te úgy teszel, mintha nem
tudnád, ki vagyok, milyen családba tartozom, és hogyan engedhetek
meg magamnak egy Sebring-Warner 660-ast – javasoltam.
 Vann elmosolyodott, elnyomta a cigarettáját az oldalsó ablakon, majd
leengedte az ablakot, hogy kidobja a csikket.
– Láttam, mennyire neked estek az Agorán, amiért bejöttél tegnap
dolgozni – jegyezte meg.
– Nem jobban, mint máskor szoktak, más dolgokért – válaszoltam. –
Fel tudom dolgozni. Ez problémát fog okozni?
– Hogy te te vagy?
– Aha – válaszoltam.
– Miért okozna problémát? – kérdezte Vann.
– Amikor az Akadémiára jártam, tudtam, hogy a többiek úgy
gondolják, csak szeszélyből vagyok ott – magyaráztam. – Hogy csak
baszom a rezet, amíg meg nem kapom az évjáradékomat, vagy ilyesmi.
– És megkaptad? – kérdezte Vann. – Úgy értem, az évjáradékodat.
– Már mielőtt az Akadémiára mentem – válaszoltam. Vann kuncogott.
– Nem lesz probléma – mondta.
– Biztos vagy benne?
– Igen. És egyébként is, jó, hogy puccos szrípiód van – használta a
személyi szállítóeszköz szlenges megnevezését. – Ez azt jelenti, hogy
annak a térképnek használható lesz a felbontása. Ami jól jön, mert nem
bízom abban, hogy Trinh bármi olyat küldene, ami segít. A letartóztatás
felvétele zajos és homályos, ugye?
– Aha – válaszoltam.
– Ez az egész egy nagy szemétség – mondta Vann. – A fővárosi
rendőrség kameráiban van autostabilizátor, és 4K felbontásban
rögzítenek. Trinh valószínűleg szólt Timmonsnak, hogy rontsa le, mielőtt
átküldi. Mert ő pontosan ez az altípusa a seggfejeknek.
– Szóval te a minőségi technológiai szolgáltatásaim miatt használsz
– jegyeztem meg.
– Igen – válaszolta Vann. – Ez problémát fog jelenteni?
– Nem – feleltem. – Örülök, amikor a valós képességeimért
értékelnek.
– Akkor jó – mondta Vann, miközben bekanyarodott a kapitányság
parkolójába. – Ugyanis teljes mértékben ki szándékozom aknázni a
képességeidet.
 MÁSODIK FEJEZET

– Ki ez a zöri? – kérdezte Vanntól a férfi, aki a kapitányságon

fogadott minket. Az arcfelismerő szoftverem George Davidsonként, a
kettes számú körzet rendőrkapitányaként azonosította.
– Most ez komoly? – bukott ki belőlem a kérdés, még mielőtt
elfojthattam volna.
– Rossz kifejezést vettem a számra, ugye? – pillantott rám Davidson.
– Soha nem emlékszem, hogy éppen a „zöri”-t vagy a „szrípió”-t nem
szabad használnom az adott napon.
– Segítek egy kicsit – válaszoltam. – Az egyik minden idők egyik
legnépszerűbb filmjében szereplő közkedvelt android nevéből ered. A
másik egy lerobbant gép hangjára utal. Ebből ki lehet találni, melyiket
kedveljük jobban.
– Értem – felelte Davidson. – Azt hittem, maguk ma sztrájkolnak.
– Jézusom – mondtam ingerülten.
– Érzékeny a szrípió – mondta Davidson Vann-nek.
– Seggfej a zsaru – válaszolta Vann Davidsonnak. Davidson
elmosolyodott. – Ez itt Chris Shane ügynök. Az új partnerem.
– Ne bassz – nézett vissza rám Davidson. Egyértelműen felismerte a
nevemet.
– Meglepetés – mondtam én.
Vann integetett Davidsonnak, hogy visszaterelje a figyelmét magára.
– Van magánál valaki, akivel szeretnék beszélni.
– Igen, van – felelte Davidson. – Trinh mondta, hogy ide fog jönni.
– Nagyon remélem, hogy maga nem nehezíti meg annyira a dolgom,
mint ő – jelentette ki Vann.
– Ó, tudja, hogy én szívből támogatom a rendfenntartó szervezetek
együttműködését – nyugtatta meg Davidson. – Továbbá nekem még soha
nem tett keresztbe. Menjünk – intett, hogy induljunk el a kapitányság
bugyrainak mélyébe.
Pár perccel később már az üveg mögül bámultuk Nicholas Bellt. Ő a
kihallgatóhelyiségben várakozott némán.
– Nem olyan fickónak néz ki, aki ablakokon dobál ki embereket –
nyugtázta Davidson.
 – Nem embereket – felelte Vann. – Az ember a szobában volt. Egy
kanapé volt kidobva.
– Olyan fickónak sem néz ki, aki kanapékat dobál ki ablakokon –
helyesbített Davidson.
Vann a pasasra mutatott.
– Ez itt egy integrátor – mondta. – Rengeteg időt tölt más emberekkel
a fejében, és azok az emberek rengeteg különböző dolgot akarnak. És
jobb formában van, mint gondolná.
– Ha maga mondja – felelte Davidson. – Ehhez maga ért jobban.
– Beszéltek már vele? – kérdeztem.
– Gonzales nyomozó megpróbálkozott vele – válaszolta Davidson. –
Ez meg csak ült ott, és nem mondott semmit, és ezt húsz percen keresztül
csinálta.
– Joga van hallgatni – jegyeztem meg.
– Erre a jogára még nem hivatkozott – felelte Davidson. – Ügyvédet
sem kért még.
– És ennek semmi köze ahhoz, hogy a maga Timmonsa elkábította a
helyszínen, ugye? – kérdezte Vann.
– Még nem kaptam meg Timmonstól a teljes jelentést – válaszolta
Davidson.
– Maga az alkotmányos jogok biztosításának az élharcosa, Davidson.
Davidson megvonta a vállát.
– Egy ideje már magánál van. Ha eszébe jut, hogy vannak jogai, akkor
rendben. Addig viszont, ha szeretne megpróbálkozni vele, a magáé.
Én Vannre néztem, hogy most mit fog tenni.
– Azt hiszem, elmegyek pisilni – mondta. – Utána pedig szerzek egy
kávét.
– A folyosó végén, mindkettő – felelte Davidson. – Emlékszik még,
hogy hol.
Vann bólintott, és távozott.
– Chris Shane, mi – mondta nekem Davidson, miután Vann eltűnt.
– Az vagyok – válaszoltam.
– Emlékszem magára még kölyökkorából – mondta Davidson. –
Vagyis hát, nem pont kölyök volt akkor. Tudja, mire gondolok.
– Tudom – válaszoltam.
– Az apja hogy van? Indul a szenátori választáson?
– Még nem döntötte el – válaszoltam. – De ez bizalmas információ.
 – Mindig megnéztem, amikor játszott – jegyezte meg Davidson.
– Majd elmesélem neki – biztosítottam.
– Régóta van vele? – mutatott Davidson Vann után.
– A társaként ma először. Ez a második napom a munkában.
– Maga újonc? – kérdezte Davidson. Bólintottam. – Nehéz
megállapítani, mert... – mutatott a szrípiómra.
– Megértem – válaszoltam.
– Klassz szrípió – mondta ő.
– Kösz.
– Bocs a „zöri”-ért.
– Semmi baj – válaszoltam.
– Gondolom, maguknak is vannak nem túl hízelgő kifejezéseik ránk –
jegyezte meg Davidson.
– „Dodgerek” – válaszoltam.
– Hogy mi?
– „Dodgerek” – ismételtem meg. – A „Dodger Dog” rövidítése. Azé a
hot dogé, amelyet a Los Angeles-i Dodger Stadionban árusítanak.
– Pontosan tudom, mi az a Dodger Dog – mondta Davidson.
– Csak azt nem értem, milyen logikai úton lehet eljutni azoktól
hozzánk.
– Kétféleképpen – válaszoltam. – Egyrészt, maguk is alapvetően bőrbe
töltött húsból vannak. És a hot dog virslije is. Másrészt, a virsli leginkább
pofából és segglyukból készül, csakúgy, mint maguk.
– Kedves – jegyezte meg Davidson.
– Maga kérdezte – válaszoltam.
– Igen, de miért pont Dodger Dog? – érdeklődött Davidson. – Ezt
elhivatott Nationals-szurkolóként kérdezem.
– Most megfogott – válaszoltam. – Miért pont „szrípió”?
Miért pont „zöri”? A szleng egyszerűen csak megtörténik.
– És rá van valami szleng szó? – mutatott Davidson Bellre, aki még
mindig ott ült csendben.
– Ő egy „öszvér” – válaszoltam.
– Ez logikus – mondta Davidson.
– Aha.
– Te használtál már ilyet?
– Integrátort? Egyszer – válaszoltam. – Tizenkét éves voltam, és a
szüleim elvittek Disney Worldbe. Úgy gondolták, azt jobb lenne egy
testben átélni. Úgyhogy egy napra béreltek nekem egy integrátort.
– Milyen volt?
– Utáltam az egészet – mondtam. – Melegem volt, egy óra alatt fájni
kezdett a lábam, és majdnem összepisáltam magam, mert ugye
fogalmam sem volt, maguk hogy csinálják. Az én esetemben ez meg
van oldva, és én olyan fiatalon kaptam el a Hadent, hogy nem
emlékszem más módszerre. Az integrátornak be kellett kapcsolódnia, hogy
segítsen, és ilyet nem lenne szabad csinálniuk, amikor hordoznak valakit.
Pár óra alatt annyit panaszkodtam, hogy visszamentünk a hotelszobába, és
visszatértem a szrípiómhoz. És azután már nagyon jól szórakoztam. De
így is ki kellett fizetniük az integrátor egész napját.
– És azóta nem csinált ilyet.
– Nem – válaszoltam. – Miért vacakolnék vele.
– Hmm – mondta Davidson. Kinyílt a kihallgatószoba ajtaja, és Vann
lépett ki rajta, kezében két csésze kávéval. Davidson rámutatott. – Tudja, ő
is az.
– Ő is mi?
– Egy integrátor – felelte Davidson. – Vagy legalábbis az volt,
mielőtt a Hivatalhoz került.
– Ezt nem tudtam – válaszoltam. Vannre néztem, aki éppen leült, és
kényelmesen elhelyezkedett.
– Ezért kapta ezt a beosztást – magyarázta Davidson. – Ő jobban
megérti magukat, mint mi, többiek. Nem sértésként, de nekünk nehéz
felfognunk, hogy is van ez magukkal.
– Ezt megértem – válaszoltam.
– Aha – mondta Davidson. Egy másodpercre elhallgatott, én pedig
várni kezdtem arra, amiről tudtam, hogy jönni fog: a Személyes
Érintettségére a Hadennel kapcsolatban. Egy nagybácsira vagy
unokatestvérre tippeltem.
– Van egy unokahúgom, aki elkapta a Hadent – szólalt meg Davidson,
én pedig gondolatban felírtam magamnak egy pontot.
– Még az első hullám alatt történt, amikor senkinek fogalma sem volt,
mi a szar ez. Még mielőtt elnevezték Hadennek. Influenzás lett, majd
javult az állapota, utána pedig... – vonta meg a vállát.
– Bezáródott – feleltem.
– Pontosan – mondta Davidson. – Emlékszem, hogy meglátogattuk a
kórházban, és egy egész szárny tele volt bezáródott betegekkel. Azok
csak feküdtek ott, és semmit nem csináltak, csak lélegeztek.
Többtucatnyian. És pár nappal korábban még mindannyian ott jártak-
keltek közöttünk, és élték az életüket.
– Mi történt az unokahúgával? – kérdeztem.
– Feladta – válaszolta Davidson. – A bezáródástól ideg-
összeroppanást kapott, vagy valami hasonlót.
Én bólintottam.
– Ez bizony nem volt ritka.
– Egyáltalán nem – felelte Davidson. – Pár évig tartotta magát,
aztán a teste feladta.
– Sajnálom – válaszoltam.
– Rossz volt – mondta Davidson. – De mindenkinek rossz volt. Úgy
értem, a fenébe, az elnök felesége is elkapta. Hiszen ezért nevezik
Hadennek.
– Akkor is szívás.
– Az – helyeselt Davidson, majd Vannre mutatott. – Ő is elkapta a
Hadent, nem? – kérdezte. – Valamikor. Ezért olyan, amilyen.
– Valami olyasmi – válaszoltam. – A fertőzöttek egy apró
töredékének megváltozik az agyfelépítése, de nem záródnak be. És az ő
nagyon kis részüknek eléggé megváltozott az agya ahhoz, hogy
integrátorok lehessenek. – Ennél bonyolultabb a helyzet, de nem
gondoltam, hogy Davidsont ez annyira érdekelné. – Az egész bolygón van
talán tízezer integrátor.
– Hmm – felelte Davidson. – Na mindegy. Ő integrátor. Vagy az
volt. Szóval talán mégis sikerül majd kihúznia valamit ebből a fickóból. –
Ezzel feltekerte a hangerőt, hogy halljuk, mit mond Vann Bellnek.

– Hoztam magának egy kis kávét – mondta Vann Bellnek, miközben

odacsúsztatta neki a poharat. – Mivel semmit nem tudok magáról, arra
tippeltem, hogy kérni fog tejszínt és cukrot. Elnézést, ha tévedtem.
Bell a kávéra pillantott, de nem szólt semmit.
– Baconös sajtburger – mondta Vann.
– Micsoda? – kérdezte Bell. Vann totálisan irreleváns megjegyzése
kibillentette a teljes némaságból.
 – Baconös sajtburger – ismételte meg Vann. – Amikor integrátorként
dolgoztam, átkozottul sok baconös sajtburgert kellett ennem. Maga talán
tudja is, hogy miért.
– Mert az első dolog, amit minden bezáródott akar integrálódás után,
az egy baconös sajtburger – válaszolta Bell.
Vann elmosolyodott.
– Szóval nem csak velem történt ilyen – jegyezte meg.
– Nem – válaszolta Bell.
– Volt egy Five Guys abban az utcában, ahol laktam – mesélte Vann.
– Odáig jutottunk, hogy már csak be kellett lépnem az ajtón, és rakták
is a grillre a hamburgerhúst. Meg sem várták, hogy rendeljek. Tudták.
– Ez ismerősen hangzik – válaszolta Bell.
– Két és fél évnek kellett eltelnie, miután felhagytam az
integrátorkodással, hogy egyáltalán képes legyek ránézni a baconös
sajtburgerre – mondta Vann.
– Ez is ismerősen hangzik – válaszolta Bell. – Én sem ennék többet, ha
nem lenne muszáj.
– Kitartás – felelte Vann.
Bell megfogta a Vanntől kapott kávét, beleszagolt, és ivott egy
kortyot.
– Maga nem rendőr – állapította meg. – Még soha nem találkoztam
olyan rendőrrel, aki integrátor volt.
– A nevem Leslie Vann ügynök – mutatkozott be a társam. – A
szövetségiektől jöttem. Én és a társam hadenesekkel kapcsolatos
bűncselekmények ügyeivel foglalkozunk. Maga nem az, akit
alapértelmezésben hadenesnek tartanánk, viszont integrátor, ami azt
jelenti, feltételezhetően egy hadenesnek is köze volt a dologhoz. Ha
igen, akkor mindketten tudjuk, lehet, hogy nem maga a felelős. De erről
tájékoztatnia kell engem, hogy segíthessek magának.
– Értem – felelte Bell.
– A rendőrök azt mondták, hogy maga nem tanúsított túl sok
lelkesedést a beszéddel mint olyannal kapcsolatban.
– Hármat találgathat, hogy miért nem – felelte Bell.
– Valószínűleg azért, mert azonnal elkábították, amint meglátták.
– Bingó.
– Nem mintha ez bármit is számítana, de ezért az elnézését kérem,
Nicholas. Én nem így kezeltem volna a dolgot, ha én vagyok ott.
 – Az ágyon ültem – felelte Bell. – Feltartott kézzel. Nem csináltam
semmit.
– Tudom – nyugtatta meg Vann. – És, mint mondtam, az elnézését
kérem. Nem volt helyes. Másrészt viszont – és ez nem mentség, csak egy
megjegyzés –, miközben maga az ágyon ült feltartott kézzel, és nem
csinált semmit, a padlón tényleg ott hevert egy hulla, maga pedig csupa
vér volt. – Kizárólag a mutatóujját mozdítva Bellre mutatott. – Erről jut
eszembe, még mindig csupa vér.
Bell némán meredt Vannre.
– Mint már mondtam, ez nem mentség – ismételte magát Vann
tizenöt másodpercnyi hallgatást követően.
– Le vagyok tartóztatva? – kérdezte Bell.
– Nicholas, magát ott találták egy szobában egy hullával, a ruhája
véres – felelte Vann. – Megértheti, miért érdekelnek minket a
körülmények. Bármi, amit mond, a segítségünkre lehet. És ha ezzel magát
is sikerül tisztára mosnia, annál jobb, nem?
– Le vagyok tartóztatva? – ismételte meg Bell.
– Maga segíthet nekem – válaszolta Vann. – Én későn csöppentem
bele ebbe az egészbe. Láttam a hotelszobát, de azután értem oda, hogy
magát elvitték. Örülnék, ha beavatna abba, mi történt abban a
hotelszobában... Hogy mit kell keresnünk. Bármi segíthet. És ha maga
segít nekem, akkor én jobb helyzetből tudok segíteni magának.
Bell erre savanyúan elmosolyodott, összefonta a karját, és elfordította
a tekintetét.
– Visszatértünk a nem-beszélgetéshez – mondta Vann.
– A baconös sajtburgerről beszélgethetünk még, ha szeretné.
– Legalább azt elárulhatná, hogy éppen integrálva volt-e – mondta
Vann.
– Maga viccel – felelte Bell.
– Nem a részletekre vagyok kíváncsi, csak arra, hogy dolgozott-e
éppen – magyarázta Vann. – Vagy dolgozni készült-e? Ismertem olyan
integrátorokat, akik szabadúszóként is dolgoztak másodállásban. Ha egy
dodger olyasmit szeretne csinálni, amit nyilvánosság előtt nem lehet.
Léteznek a szürkepiacon beszerezhető szkennersisakok, amelyek
alkalmasak a feladatra. És most, hogy átment az Abrams-Kettering, már
oka is van arra, hogy mellékest keressen. Az állami megbízatások
fogyatkozóban vannak. És a családjára is gondolnia kell.
 Bell, aki eddig a kávéját iszogatta, most lerakta a poharat, és nyelt
egyet.
– Most Cassandráról beszél – állapította meg.
– Senki nem hibáztatná – mondta Vann. – A Kongresszus elveszi a
hadenesek támogatását, a közvetlenül a fertőzéssel kapcsolatos kiadásokat
és az átmeneti gondoskodást leszámítva. Azt mondják, most már olyan
fejlettségi szintre ért a technológia, hogy ők is képesek elboldogulni a
világban, így már nem tekintik a dolgot fogyatékosságnak.
– És maga hisz ebben? – kérdezte Bell.
– A társam hadenes – felelte Vann. – Ha engem kérdez, ez azt jelenti,
hogy most van egy kis előnyöm, mert a szrípiók több szempontból
jobbak az emberi testnél. De rengeteg olyan hadenes van, aki kicsúszik a
háló lyukain. Mint például a maga húga. Ő nem azt csinálja, amit a
Kongresszus vár tőle, vagyis nem megy el dolgozni.
Bell erre láthatóan felháborodott.
– Ha rólam tudja, ki vagyok, akkor róla még inkább – jelentette ki. –
Én azt mondanám, hogy ő dolgozik. Hacsak maga nem gondolja, hogy az e
heti Haden-sztrájk és a hétvégére szervezett tüntetés egyik vezetőjének
lenni olyasmi, amire a szabadidejében is ráér.
– Én nem vitatkozom magával, Nicholas – felelte Vann. – De a húga
nem a Subway-ben dolgozik, nem szendvicseket készít. Persze nem is
csinál pénzt azzal, amit művel.
– Számára nem fontos a pénz.
– Nem, de nemsokára fontos lesz – jelentette ki Vann. – Az Abrams-
Kettering azt jelenti, hogy a hadenesektől megvonják a magánrendelői
támogatásokat. Innentől fogva valakinek finanszíroznia kell majd a
költségeit. Maga az ő egyetlen élő családtagja. Azt hiszem, most
magára hárul majd az egész. És ennek kapcsán vissza is kanyarodhatunk
a hotelszobához, és a férfihoz, akivel ott volt. Én pedig
visszakanyarodhatok ahhoz, hogy ha maga éppen integrálva volt vagy
integrálás előtt állt, akkor azt nekem tudnom kell. Ez olyan információ,
amire szükségem van, hogy segítsek magán.
– Értékelem a segítőkészségét, Vann ügynök – felelte Bell szárazon. De
azt hiszem, hogy én inkább megvárnám, amíg ideér az ügyvédem, és
hagyom, hogy innentől ő kezelje ezt az egészet.
Vann pislogott.
– Nekem nem mondták, hogy hívatott velük ügyvédet – válaszolta.
 – Nem is tettem – válaszolta Bell. – Még a hotelszobából
telefonáltam neki. Mielőtt a rendőrség elkábított – kopogtatta meg a
halántékát, és ezáltal azt a csúcstechnológiás szerkezetet is, amelyet a
koponyájába pakoltatott. – Amit természetesen rögzítettem, mint ahogy
szinte mindent rögzítek. Mert egy dologban egyetértünk, Vann ügynök.
Ha az embert egy szobában találják egy hullával, az megbonyolítja a
dolgokat. És ha áramütést mérnek rá, mielőtt gyakorolhatná a jogait, az
még jobban megbonyolítja őket. – Bell ezen a ponton elmosolyodott, és
felnézett, mintha valami láthatatlan dologra figyelne. – Épp most
pingetett meg az ügyvédem. Itt van. Arra számítok, hogy a maga élete
hirtelen nagyon érdekes fordulatot fog venni, Vann ügynök.
– Akkor hát, azt hiszem, hogy mi itt végeztünk – jelentette ki Vann.
– Én is azt hiszem – válaszolta Bell. – De nagyon érdekes volt
konyhaművészetről beszélgetni magával.
 HARMADIK FEJEZET

– Hadd foglaljam össze – szólalt meg Samuel Schwartz, majd

feltartotta a kezét, hogy végigvegye a pontokat. – Jogellenesen
elkábították az ügyfelemet, aki nem tanúsított ellenállást, indok nélkül
őrizetbe vették, és bezárták egy cellába, majd két független
rendfenntartási szervezet, egy helyi és egy szövetségi, kihallgatta őt
anélkül, hogy tájékoztatták volna a jogairól, vagy jelen lett volna az
ügyvédje. Kihagytam valamit, kapitány? Vann ügynök?
Davidson kapitány zavartan fészkelődött a széken, az íróasztala
mögött. Vann, aki ott állt mellette, semmit nem felelt. Schwartzot nézte,
vagyis pontosabban a szrípióját, amely a kapitány íróasztala előtt állt. Az
a szrípió is egy Sebring-Warner volt, mint az enyém, de egy Ajax 370, ami
egy kicsit meglepett. Az Ajax 370 nem olcsó, de nem is csúcskategória,
sem a Sebring-Warneren, sem az Ajax modellen belül. Az ügyvédek
általában a legjobb importárut szokták választani. Vagy az a helyzet,
hogy Schwartznak fogalma sincs a státuszszimbólumokról, vagy nincs
szüksége arra, hogy hivalkodjon a pozíciójával. Úgy döntöttem, rákeresek
az adatbázisban, hogy kiderítsem, melyikről is van szó ebben az
esetben.
– Az ügyfele egyszer sem jelezte, hogy élni kívánna a hallgatás
jogával, vagy hogy ügyvédet szeretne – válaszolta Davidson.
– Igen, érdekes, hogy ha valakibe 50 000 voltot vezetnek, az mennyire
meggátolja az illetőt abban, hogy ezeknek hangot adjon, nem igaz? –
kérdezte Schwartz.
– És azután sem szólt ezekről, hogy idekerült – jegyezte meg Vann.
Schwartz felé fordult. Az Ajax 370-es modelljének stilizált feje
némileg az Oscar-szoborra emlékeztet, apró módosításokkal ott, ahol a
szemek, a fülek és a száj lenne, részben a márkavédjeggyel kapcsolatos
problémák elkerülése végett, részben azért, hogy a szrípióval társalgó
embernek legyen mire fókuszálnia. A fejet általában eléggé személyre
lehet szabni, és ezt nagyon sok fiatal Hadenes meg is teszi. De a komoly
állással rendelkező felnőttek esetében ez nem comme il faut, tehát ez is
egy jelzés volt Schwartz társadalmi helyzetét illetően.
– Erre nem is volt szüksége, Vann ügynök – mondta Schwartz. –
Ugyanis még azelőtt felhívott, hogy a zsaruk kiütötték. Az, hogy
ügyvédet hívott, egyértelműen jelzi, tisztában volt a jogaival, és
szándékában állt élni velük ebben az esetben. – Majd Davidsonra
fordította a figyelmét. – A maga emberei megakadályozták abban, hogy
gyakorolja ezen jogait, de ez nem jelenti azt, hogy ő lemondott róluk, még
akkor sem, ha itt nem ismételgette a kívánságát.
– Erről vitatkozhatnánk – mondta Davidson.
– Nos, próbáljuk ki – felelte Schwartz. – Menjünk el a bíróságra, és
tegyük ezt. De ha ez nem áll szándékában, akkor most azonnal haza kell
engednie az ügyfelemet.
– Maga most viccel – szólalt meg Vann.
– Nem láthatott mosolyt rajtam, miközben ezt a megjegyzést tettem,
Vann ügynök – válaszolta Schwartz. – De biztosíthatom, hogy ott volt a
mosoly.
– Az ügyfele egy szobában tartózkodott egy holttesttel, a fickó
vérével összekenve – jelentette ki Vann. – Ez nem makulátlan
ártatlanságra utal.
– De nem is a bűnösségre – felelte Schwartz. – Vann ügynök, egy olyan
ember van maguknál, akinek nincsen priusza. Semmit nem követett el
eddig. Még csak egy piros lámpán sem haladt át. A szakmája azzal jár,
hogy mások rendelkezésére kell bocsátania a testét. Ennek következtében
időről időre akad olyan ügyfele, akit nem ismer személyesen, és aki
olyan emberekkel áll kapcsolatban, akiket ő szintén nem ismer. Mint
például az a halott úriember a Watergate-ben.
– Szóval azt mondja, hogy az ügyfele a gyilkosság elkövetésének
időpontjában integrálva volt – szólaltam meg.
Schwartz felém fordult, és, gyanúm szerint az egész társalgás során
most először, rám nézett. Schwartz szrípiójához hasonlóan az enyémnek is
stabil feje van, amelyen semmilyen érzelem nem tükröződik. De
kétségem nem volt afelől, hogy éppen úgy felmérte a gyártmányomat és
a modellemet, mint én az övét, és jeleket keresett, amelyek arra utalnak,
hogy ki vagyok én, és mennyire játszom fontos szerepet ebben a
beszélgetésben. Abban sem kételkedtem, hogy alaposan megnézi a
jelvényemet, amely még mindig a mellkasi kijelzőmben volt.
– Én csak azt mondom, hogy az ügyfelem üzleti ügyben
tartózkodott abban a hotelszobában, Shane ügynök – mondta egy
pillanatnyi hallgatás után.
 – Akkor árulja el, hogy kivel integrálódott – mondta Vann. – Onnan
átvesszük az ügyet.
– Tudja, hogy nem tehetem – válaszolta Schwartz.
– Vann folyamatosan szrípiós kriplik után nyomoz – intett Davidson
Vann felé. – Majdnem kizárólag ebből áll a munkája, amennyire én
tudom. Semmilyen törvény nem tiltja, hogy a szrípiók információi
alapján nyomozzanak le embereket.
Én már reflexből mozdultam volna, hogy helyesbítsem
Davidson rossz hasonlatát, de ekkor elkaptam Vann pillantását. Így
inkább csendben maradtam.
Schwartz pár másodpercig hallgatott, majd Davidson tabletje
csipogott egyet. Ő felvette.
– Most küldtem át az elmúlt tíz év precedenseit az integrátorok
státuszával kapcsolatban, kapitány – mondta Schwartz. – Azért tettem,
mert az integrátorok aránylag ritkák, és így, Vann és Shane ügynökökkel
ellentétben, akik pillanatnyilag teljesen rosszhiszeműek, lehet, hogy maga
őszinte tudatlanságból beszél így, és nem csupán a megszokott mértékű,
közhelyes akadályoztatást gyakorolja éppen.
– Rendben – felelte Davidson, rá se nézve a tabletjére. – És?
– Az integrátorok felszínesen nézve ugyanolyan szerepet töltenek be,
mint a személyes szállítóeszközök – magyarázta Schwartz. – Lehetővé
teszik azoknak, akik be vannak zárva, hogy mobilisek legyenek, hogy
munkába járjanak és társadalmi életük legyen. De ez – kocogtatta meg
Schwartz a szrípiója mellkasát az öklével – egy gép. Az emberi kezelője
nélkül csak egy kupac alkatrész. Nincs több joga, mint egy
kenyérpirítónak... Magántulajdon. Az integrátorok emberek. Bár
felszínesen hasonlítanak a szrípiókra, ahhoz, amit az integrátorok
csinálnak, hozzáértés és szakértelem kell, olyan dolgok, amelyekért
keményen megdolgoztak, mint azt Vann ügynök kétségkívül el tudja
mesélni önnek – fordult ezen a ponton Vann felé. – És ha már itt tartunk,
most elmondhatja Davidson kapitánynak, mire akarok ezzel kilyukadni.
– Az integrátori titoktartásra hivatkozik – mondta Vann Davidsonnak.
– Az olyan, mint az ügyvédi vagy az orvosi titoktartás, vagy a gyónási
titok – magyarázta Schwartz, majd Davidson
tabletjére mutatott. – És nem én akarok erre hivatkozni, mivel a
bíróságokon már megtették, és következetesen megerősítették, hogy az
integrátori titoktartás létező és védendő dolog.
 – Egyetlen legfelsőbb bírósági ügy sincs köztük – jegyezte meg
Vann.
– És ez azért árulkodó lehet – felelte Schwartz. – Arról árulkodik,
hogy az integrátori titoktartás annyira nem ellentmondásos, hogy senki
nem fáradt azzal, hogy a legfelsőbb szintekig elvigye. Ha már itt tartunk,
vessünk egy pillantást a Wintour vs. Graham-re, amelyet a Washingtoni
Fellebbviteli Bíróság erősített meg. Közvetlenül erre vonatkozik.
– Szóval maga azzal érvel, hogy az ügyfele nem gyilkolt meg senkit,
hanem az ő ügyfele tette – foglalta össze Davidson. – És maguk nem
árulhatják el nekünk, hogy az ki volt.
– Nem, ő nem árulhatja el, hogy ki volt az ügyfele – válaszolta
Schwartz. – És mi nem azt mondtuk, hogy gyilkosság volt. Mi ezt nem
tudjuk. Mivel eddig sem a rendőrség, sem a szövetségiek nem vádolták
meg az ügyfelemet gyilkossággal, arra tippelek, hogy maguk sem tudják,
legalábbis egyelőre.
– De maguk tudják – mondta Vann. – Bell azt mondta, hogy
o mindent rögzített. Neki felvétele van a gyilkosságról.
– Először is, ha bármit megpróbál felhasználni, amit az ügyfelem
mondott annak az illegális kihallgatásnak a során, akkor nagyon meg
fogom nehezíteni az életét – válaszolta Schwartz. – Másodszor, még ha
létezik is felvétel arról, hogy mi történt abban a szobában, azt a
titoktartási kötelezettség védi. Az ügyfelem nem fogja a rendelkezésükre
bocsátani. Megpróbálhatnak végzést szerezni a lefoglalására, ha akarják.
Mi csak annyit fogunk beismerni, hogy az ügyfelem dolgozott attól a
pillanattól fogva, hogy belépett abba a szobába, egészen addig, amíg a
maguk fajankói meg nem támadták – mutatott Schwartz Davidsonra a
nyomaték kedvéért –, és ki nem rángatták onnan. Ő nem felelős,
maguknak pedig nincs semmijük. Úgyhogy vagy tartóztassák le, és
engedjék, hogy én elkezdjek a vád szétcincálásán dolgozni, továbbá
megalapozni egy nagyon jövedelmező kárpótlási igényt rendőrségi
túlkapásért, vagy most azonnal engedjék ki abból a kihallgatóhelyiségből,
hadd menjen haza. Ezek a maguk lehetőségei, Davidson kapitány, Vann
ügynök.
– Hogyan lehet maga az ő védőügyvédje? – kérdeztem.
– Tessék? – fordult vissza felém Schwartz.
– Maga jogi tanácsadó az Accelerant Investmentsnél, Mr. Schwartz –
olvastam fel a talált adatokat. – Az egy Fortune 100 listás vállalkozás.
Biztosan sokat kell ott dolgoznia. Szerintem nem tart fenn magánpraxist
mellette, vagy ha mégis, akkor Mr. Bell nemigen tudná megengedni
magának a tiszteletdíját. Szóval felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit
csinálhatott Mr. Bell, amivel kiérdemelte, hogy egy ilyen kaliberű
szakember érkezzen a megmentésére.
Schwartz ismét hallgatott egy másodpercig, és Davidson tabletje ismét
csipogott egyet. A kapitány megnyitott rajta valamit, ránézett, majd
megfordult, hogy nekem és Vann-nek is megmutassa. A tableten egy
színpompás kép látszott kecskegödölyékkel és körhintákkal.
– Az a neve, hogy „Egy nap a parkban’ – szólalt meg Schwartz. – A
bezáródottak közül nem mindenki ügyvéd vagy képzett szakember, mint
azt maga is biztosan tudja. Néhányan komoly mentális problémákkal
küszködnek, így nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudnának kezelni
egy SZSZ-t. Ők nagyon ingerszegény környezetben töltik a napjaikat.
Úgyhogy én szerveztem nekik egy programot, amelynek keretében egy
napot tölthetnek a parkban. Elmehetnek állatsimogatóba, felszállhatnak a
körhintákra, vattacukrot ehetnek, és pár órán keresztül élvezhetik az
életet. Maga biztosan tud erről, Shane ügynök. Az ön apja is a
szponzorok közé tartozott az elmúlt hét évben.
– Az apám nem számol be nekem minden jótékonysági
megmozdulásáról, Mr. Schwartz – válaszoltam.
– Valóban? – kérdezte Schwartz. – Mindenesetre Mr. Bell is áldoz az
idejéből erre a programra. Többet tesz érte, mint bármelyik helyi
integrátor itt Washingtonban. Én pedig azt mondtam neki, hogy cserébe,
ha bármikor ügyvédre van szüksége, hívjon. És most itt vagyunk.
– Ez nagyon kedves történet – tette le Davidson a tabletet.
– Szerintem is – mondta Schwartz. – Különösen azért, mert most egy
igen kedvező megoldást kínálhatok az ügyfelemnek erre a konkrét
problémára. Vagy a szabadságát, vagy egy akkora összegű kártérítést mind
a Városi Rendőrségtől, mind az FBI-tól, amelyből élete végéig elélhet. A
maga kezében van a döntés, Vann ügynök. Mondja meg nekem, melyik
legyen.

– Mit gondolsz? – kérdezte Vann ebéd közben.

 – Erről az ügyről? – kérdeztem vissza. Egy mexikói kifőzdében
ültünk, nem túl messze a második körzettől. Vann éppen egy tányér
carnitasba ásta bele magát. Én nem, de amikor sietve ellenőriztem az
otthoni állapotomat, kiderült, hogy a testem már megkapta a déli adag
tápláló folyadékot. Úgyhogy el voltam látva.
– Persze hogy az ügyről – felelte Vann. – Ez az első ügyed. Szeretném
látni, hogy mi maradt meg benned, és mit tévesztettél szem elől. Vagy én
mit tévesztettem szem elől.
– Először is, ennek az ügynek teljes egészében át kellene kerülnie
hozzánk – mondtam. – Schwartz beismerte, hogy Bell éppen
integrátorként dolgozott. A hadenesekkel kapcsolatos bevett eljárás azt
jelenti, hogy most át kell adniuk az ügyet nekünk.
– Igen – nyugtázta Vann.
– Szerinted problémázni fognak ezen? – kérdeztem.
– Davidson nem – válaszolta Vann. – Én tettem már neki pár
szívességet, és semmi bajunk egymással. Trinh ki fog bukni, de ez engem
nem túlzottan érdekel, és téged se érdekeljen.
– Ha te mondod.
– Én ezt mondom – felelte Vann. – És még?
– Ha a miénk az ügy, elküldhetjük a holttestet a szövetségieknek,
hogy a mi embereink vizsgálják meg – jelentettem ki.
– Már ki van adva az utasítás az átszállításra – felelte Vann.
– Úton van.
– És a teljes dokumentációt el kell kérnünk a városiaktól. Ezúttal
nagy felbontásban – tettem hozzá, mert eszembe jutott Trinh előző
felvétele.
– Helyes – mondta Vann. – És még?
– Valaki figyeli Bellt?
– Kérelmeztem. Nem vennék rá mérget.
– Nem helyezünk megfigyelés alá egy gyanúsítottat egy gyilkossági
ügyben?
– Talán feltűnt neked, hogy ezen a hétvégén tiltakozó felvonulást
rendeznek a városban – mondta Vann.
– Az a fővárosiak problémája.
– A felvonulás logisztikája igen – felelte Vann. – De a tiltakozás
vezetőinek és más fontosabb személyiségeknek a védelme ránk hárul.
Mit gondolsz Schwartzról?
 – Egy gazember? – kockáztattam meg.
– Nem erre céloztam – felelte Vann. – Elhiszed a meséjét arról,
hogy miért ő védi Bellt?
– Talán – válaszoltam. – Schwartz nagyon gazdag. Ezt ellenőriztem,
amikor korábban utánanéztem az adatainak. Az Accelerant szerint
legalább két-háromszáz milliót ér. A valóban gazdag emberek nagyon sok
dolgot reputációs úton intéznek.
– Fogalmam sincs, hogy mit jelent, amit most mondtál – tuszkolt
Vann egy újabb carnitast a szájába.
– A gazdag emberek szívességekkel nyilvánítják ki a rokonszenvüket
– mondtam. – Amikor mindenkinek, akit az ember ismer, több pénze
van, mint amivel tudna mit kezdeni, a pénz megszűnik jelentéssel bíró
tranzakciós eszköznek lenni. Úgyhogy e helyett szívességeket ajánlanak
fel. Csereügyleteket. Quidpro quo jellegű dolgokat. Olyasmit, ami inkább
a személyes részvételről szól, mint a pénzről. Mert ha az ember gazdag,
akkor csak a szabadideje korlátozott.
– Most tapasztalatból beszélsz? – kérdezte Vann.
– Igen, nagyon közeli megfigyelői pozícióból beszélek – válaszoltam.
Úgy tűnt, Vann megelégszik ezzel a válasszal.
– Szóval te lehetségesnek tartod, hogy ez a noblesse oblige gesztusa
Schwartz részéről egy alkalmazott felé.
– Mindenesetre nem lepne meg – feleltem. – Hacsak te nem úgy
érzed, hogy valami másról van szó.
– Valóban úgy érzem, hogy valami másról van szó – erősítette meg
Vann. – Vagy valaki másról. Lucas Hubbardról.
Én csak ültem ott, és a Vann által említett néven gondolkoztam. Majd
úgy hasított belém a felismerés, mintha arcon vágtak volna egy döglött
hallal.
– Ó, te jó ég – mondtam.
– Aha – felelte Vann. – Az Accelerant vezérigazgatója és elnökségi
tagja. A leggazdagabb hadenes a bolygón. Aki Falls Churchben él. És
szinte biztosan integrátort használ az elnökségi üléseken és a személyes
üzleti megbeszéléseken. A négyszemközti tárgyalásokhoz szem is kell.
Olyan, amelyik tud mozogni. Már elnézést. Nem sértésnek szántam.
– Nem vettem annak – nyugtattam meg. – Azt tudjuk, hogy Nicholas
Bellt használja-e integrátorként?
 – Ki tudjuk deríteni – válaszolta Vann. – A fővárosban nincs olyan sok
integrátor, és a fele nő, ami, abból kiindulva, amit Hubbardról tudunk,
ki is zárja őket.
– Én ismerek embereket, akik hosszú távú szerződéssel kötnek
magukhoz integrátorokat – mondtam. – Kizárják a felhasználhatóságukat,
leszámítva az Egészségügyi Hivatal által megkövetelt közszolgálatot. Ha
Bell is ezek közé tartozik, azt kideríthetjük, és azt is, hogy kinek az
embere.
– Igen – mondta Vann. – Utálom ezt a szarságot.
– Abrams-Kettering – jegyeztem meg. – Te mondtad Bellnek, Vann.
Elfogadták a törvényt, és most hirtelen nagyon sok érintettnek el kell
gondolkoznia azon, honnan kap majd fizetést. A hadenesek körül
mindenkinek meg fog változni az üzletmenete. A gazdag hadenesek
meg tudják majd fizetni az integrátorokat. Az integrátoroknak is kell
enniük.
Vann morcosan bámulta a tányérját.
– Ez nem kellene meglepjen téged... – mondtam. Szerettem volna arra
terelni a témát, hogy milyen volt neki integrátorkodnia, de még előtte
megpingettek.
– Elnézést, egy pillanat – mondtam Vann-nek, aki bólintott.
Kinyitottam a fejemben egy ablakot, és Mirandát pillantottam meg, a
nappali ápolónőmet. Ő az előtérben állt. A háttérben én feküdtem, a
szobámban.
– Szia, Miranda – mondtam. – Mi a helyzet?
– Három dolog – válaszolta ő. – Először is, kiújult a felfekvés a
csípődön. Érzed már?
– Ma egész nap a szrípiómmal dolgozom, úgyhogy erre van irányítva
az érzékelésem – feleltem. – Nem igazán vettem észre semmit a
testemmel kapcsolatban.
– Rendben – folytatta Miranda. – Mindenesetre csillapítottam. Egy
kicsit meg kell változtatnunk a testmozgásod napirendjét, hogy
megelőzzük a felfekvést, úgyhogy ne csodálkozz, ha arccal lefelé fogsz
feküdni, amikor hazaérsz.
– Értem – nyugtáztam.
– Másodszor, négykor eljön Givens doktornő, hogy megcsinálja a
zápfogadat. Ahhoz nagyon le kell tekerned a testérzékenységedet. A
doktornő azt mondta, lehet, hogy zűrös lesz.
 – Nem tűnik igazságosnak, hogy kilyukad a fogam, pedig nem is
használom – viccelődtem.
– Harmadszor, az anyád beugrott szólni, hogy emlékeztesselek rá,
számít rád otthon a hétórai összejövetelre. Szerette volna, ha felhívom
rá a figyelmedet, hogy a te tiszteletedre rendezik a dolgot, hogy
megünnepeljék az új munkahelyedet, szóval ne hozd kínos helyzetbe
azzal, hogy elkésel.
– Nem fogok – nyugtattam meg.
– Én pedig arra szeretnélek megkérni, hogy szólj az anyádnak, az
üzenetek közvetítése nem szerepel a munkaköri leírásomban – tette
hozzá Miranda. – És az anyádat sem gátolja semmi abban, hogy
megpingessen.
– Tudom – válaszoltam. – Elnézést..
– Én szeretem az anyádat, de ha ilyen uralkodói stílusban folytatja,
lehet, hogy el kell kábítanom kloroformmal.
– Jogos – feleltem. – Megbeszélem vele, Miranda. Megígérem.
– Hát jó – fejezte be Miranda. – Szólj, ha elkezd zavarni a felfekvés.
Nem örülök, hogy kiújult.
– Szólni fogok. Köszönöm, Miranda – válaszoltam. Ő bontotta a
vonalat, én pedig visszatértem Vannhez. – Elnézést.
– Minden rendben? – kérdezte ő.
– Felfekvésem van – tájékoztattam.
– Jól leszel?
– Jól leszek – nyugtattam meg. – Az ápolónőm forgat.
– Vizuális típus vagyok – mondta Vann.
– Ilyen a hadenesek élete – nyugtáztam.
– Nem akarok előítéletes lenni, de meglep, hogy neked nincs olyan
bölcsőd, amivel a felfekvéseket szokták elkerülni, az izmok
tornáztatásával, meg ilyenek.
– De van – válaszoltam. – Csak érzékeny a bőröm. Ez egy hajlam.
Semmi köze a Hadenhez. Akkor is ilyen lennék, ha nem... tudod...
intettem a karommal a szrípiómra. – Ez.
– Szívás – felelte Vann.
– Mindenkinek megvan a maga keresztje.
– Térjünk vissza Bellre – javasolta Vann. – Van még valami, amire
gondolnunk kellene?
– A húgát szükséges figyelembe vennünk? – kérdeztem.
 – Miért lenne arra szükség? – kérdezte Vann.
– Nem tudom – válaszoltam. – Talán azért, mert Cassandra Bell a
legismertebb szeparatista hadenes az országban, aki pillanatnyilag
általános sztrájkot szít, és azt a tiltakozó felvonulást vezeti, amelyet az
előbb említettél nekem.
– Tudom, kiről van szó – felelte Vann. – Azt kérdeztem, miért
gondolod, hogy ez releváns.
– Nem tudom, hogy az-e – válaszoltam. – Másrészt viszont, amikor
egy hírhedten radikális hadenes korábban ismeretlen integrátor bátyja
szoros kapcsolatba kerül egy gyilkosságnak tűnő esettel, melynek során
a testét használták fegyverként, akkor szerintem minden lehetőséget
számba kell vennünk.
– Hmmm – mondta Vann. Visszafordult a tányérjához.
– Szóval – folytattam pár másodperccel később –, átmentem a felvételi
vizsgán?
– Egy kicsit feszültnek tűnsz – jegyezte meg Vann.
– Ideges vagyok – ismertem be. – Ez a második napom a munkában.
Az első napom veled. Te vagy a rangidős a csapatunkban. Szeretném
tudni, mennyire vagy megelégedve velem.
– Nem fogok óránként piros pontokat osztogatni, Shane – felelte
Vann. – És egyáltalán nem vagyok titokzatos. Ha idegesítesz vagy
kiborítasz, azt a tudomásodra fogom hozni.
– Oké – válaszoltam.
– Szóval hagyd abba az aggódást amiatt, hogy milyen benyomást
keltesz, és egyszerűen csak végezd a munkádat – mondta Vann. –
Mondd el, hogy mit gondolsz, és mi a véleményed arról, amit én
gondolok. Nem muszáj megvárnod, hogy kérdezzelek. Csak figyelned
kell.
– Mint amikor ma rám néztél Davidson irodájában – jegyeztem meg.
– Amikor tiltakozni akartál az ellen, hogy Davidson szerint a szrípiók
és az integrátorok nagyjából egyformák – idézte fel Vann. – Igen, ez jó
példa. Örülök, hogy észrevetted. Nincs szükségünk arra, hogy besegíts
Schwartznak.
– De igaza volt. Úgy értem, Schwartznak. Vann erre csak a vállát
vonogatta.
– Azt akarod mondani, hogy minden egyes alkalommal fogjam be a
számat, amikor valaki valami ostobaságot mond vagy téved a
hadenesekkel kapcsolatban? – kérdeztem. – Csak szeretném tisztán látni,
hogy mire kérsz.
– Azt akarom mondani, hogy figyelj oda arra, mikor érdemes mondani
valamit – felelte Vann. – És figyelj oda arra, mikor érdemes inkább
csendben maradni. Tudom, ahhoz szoktál, hogy kimondhatod, amit
gondolsz, bárkinek, bármikor. Ez az elkényeztetett gazdag gyerekek
sajátsága.
– Ne már – feleltem. Vann felemelte a kezét.
– Nem kritika, megfigyelés. De nem ez a feladatunk, Shane. Az a
feladatunk, hogy figyeljünk, tanuljunk és megoldjuk a dolgokat. –
Bedobta a szájába az utolsó darab carnitast, majd belenyúlt a zakójába az
elektronikus cigarettájáért.
– Meg fogom próbálni – feleltem. – Nem mindig tudom befogni.
– Erre való a társad – jelentette ki Vann. – Nekem kiadhatod magadból
a dolgokat. Utólag. És most menjünk. Folytassuk a munkát.
– És merre?
– Szeretném alaposabban megnézni azt a hotelszobát – válaszolta
Vann, majd beleszívott a cigarettájába. – Trinh elég gyorsan kikergetett
minket onnan. Én készen állok arra, hogy lassúzzunk egy kicsit.
 NEGYEDIK FEJEZET

– Ez nem úgy néz ki, mint a Watergate – mondtam, amikor

beléptünk az FBI épületének mínusz harmadik szintjére.
– Nem a Watergate-be megyünk – felelte Vann, miközben elindult
egy folyosón. Én követtem.
– Azt hittem, alaposabban meg akarod nézni a szobát-jegyeztem meg.
– Igen – felelte Vann. – De most már nincs értelme visszamenni
oda. A rendőrség teljesen felforgatta. Trinh és az emberei
elkerülhetetlenül feldúlták, miközben átkutatták. És nem lepődnék meg,
ha Trinh engedélyezte volna a szállodának, hogy kitakarítsák – állt meg
egy ajtónál. – Szóval most inkább itt fogjuk megnézni a szobát.
Elolvastam az ajtó melletti tábla feliratát.
– Képalkotó helyiség – mondtam.
– Menjünk – mondta Vann, és kinyitotta az ajtót.
A szoba belülről durván hatszor hat méteres volt, fehér falú, üres
helyiség, a sarkaiban lévő projektorokat és azt a részt leszámítva, ahol
egy technikus állt egy sor monitor mögött. Ő ránk nézett, és
elmosolyodott.
– Vann ügynök – mondta. – Szóval visszatért.
– Visszatértem – helyeselt Vann, majd rám mutatott. – Shane ügynök,
az új partnerem.
A technikus odaintett.
– Ramon Diaz – mutatkozott be.
– Üdv – mondtam én.
– Készen állunk? – kérdezte Vann.
– Most fejezem be a projektorok diagnosztikáját – válaszolta Diaz. – Az
egyik pár napja akadozik egy kicsit. De minden adat itt van, ami átjött a
fővárosiaktól.
Vann bólintott, és rám nézett.
– Feltöltötted a szoba képét a szerverre?
– Már azelőtt, hogy eljöttünk onnan – válaszoltam. Vann Diaz felé
fordult.
– Shane letapogatását fogjuk alapként használni – jelentette ki.
– Értem – felelte Diaz. – Szóljatok, ha kezdhetjük.
– Indíthatod – mondta Vann.
 Megjelent előttünk a hotelszoba képe. A rögzített anyag nem a szoba
videofelvétele volt, hanem egy sor állókép, amelyeket egybeolvasztottak,
hogy létrejöjjön a helyiség statikus, információgazdag mása.
Én ránéztem, és elmosolyodtam. Az egész szoba ott volt.
Ügyesen végigpásztáztam és lefedtem.
– Shane – mutatott Vann egy görbe tárgyra a szőnyegen, nem messze
a hullától.
– Fejhallgató – mondtam. – Egy fejre erősíthető neurálisinformáció
letapogató és továbbító. Arra utal, hogy bárki legyen ez a fickó, turista
volt. – Úgy gondoltam, hogy ezt Vann számára nyilvánvaló, csak ellenőrzi,
hogy én tudom-e.
– Bell testét akarta kölcsönvenni – mondta Vann.
– Igen – válaszoltam. Letérdeltem, és alaposabban megnéztem a
fejhallgatót. Az összes ilyesmihez hasonlóan ez is egyszer használatos
eszköz volt – papíron csak a hadenesek használhatnak integrátort. De ahol
van nem igazán törvényes kereslet, ott mindig akad feketepiac is a
kielégítésére.
A fejhallgató egy összeeszkábált orvosi műszer volt, amilyeneket a
korai stádiumú Haden diagnosztizálására és kommunikációra használnak.
Idétlen egy darab, de ügyes. Messze nem lenne képes olyasmit biztosítani
a turistának, mint a valódi, teljes integrátor-élmény – ahhoz magába a
fejbe kell telepíteni egy hálózatot –, viszont egy nagy felbontású, 3D-s
képhez hasonló valamit tud szolgáltatni, kiegészítve gyenge, de valós
érzékszervi jelekkel. Egyértelműen komolyabb élményt jelent a
mozizásnál.
– Ez elég korszerűnek tűnik – jegyeztem meg Vann-nek. – A szkenner
egy Phaeton, a transzmitter pedig mintha General Dynamics lenne.
– Sorozatszámok?
– Nem látok rajta ilyesmit – válaszoltam. – Ott van az eredeti a
bizonyítékok között?
Vann Diazra pillantott, aki felnézett, és bólintott.
– Közelebbről is megnézhetjük, ha szeretnétek – tette hozzá.
– Ha a külsején nem találsz semmit, akkor ellenőrizd a belsejét –
javasoltam. – A processzor chipjén valószínűleg vannak sorozatszámok.
Megnézhetjük, mikor küldték ki az eszközt, és ebből összerakhatjuk, ki
a hivatalos tulajdonosa a szkennernek és a transzmitternek.
– Ez megér egy próbát – felelte Vann.
 Én felálltam, és megszemléltem az arccal a szőnyegen heverő hullát.
– Róla mit tudunk? – kérdeztem. Vann újra Diazra nézett.
– Még semmit – mondta ő.
– Ez hogy lehet? – kérdeztem Diazt. – Már a jogosítvány
megszerzéséhez is ujjlenyomatot vesznek.
– Még csak most érkezett meg a laborba – magyarázta Diaz.
– A városiak levették az ujjlenyomatait, és letapogatták az arcát. De
néha eltelik egy kis idő, amíg megosztják velünk az információikat, ha
érted, mire gondolok. Úgyhogy mi is nekiláttunk, és most a saját
adatbázisainkban keresünk rá ezekre. A DNS-sel is foglalkozunk.
Valószínűleg meg fogjuk találni, még mielőtt ti itt végeztek.
– Hadd nézzem meg az arcot – kérte Vann.
– Csak az arcot vagy a nagy látószögű képet, amikor
megfordították?
– A nagy látószögűt – mondta Vann.
A padlón fekvő férfi azonnal átfordult. Kreol bőre volt, és a harmincas
évei közepén végén járhatott. Ebből a szögből sokkal drámaibbnak tűnt az
átvágott torka. A seb a nyaka bal oldaláról indult, az álla magasságából, és
lefelé folytatódott, majd a torka alján lévő bemélyedésben ért véget.
– Mit gondolsz? – kérdezte tőlem Vann.
– Azt hiszem, megvan a magyarázat az artériás spriccelésekre –
válaszoltam. – Durva egy vágás.
Vann bólintott, de nem szólt semmit.
– Mi az? – kérdeztem.
– Gondolkozom – válaszolta Vann. – Adj egy percet. Miközben ő
töprengett, én a hulla arcát néztem.
– Közép-amerikai? – kérdeztem. Vann ügyet sem vetett rám, még
mindig gondolkozott. Én Diazra néztem, aki ráközelített az arcra, hogy
megvizsgálja.
– Lehet – mondta kicsivel később. – Talán mexikói vagy közép-
amerikai, szerintem nem lehet Puerto Ricó-i vagy kubai. Valószínűleg
mesztic. Esetleg amerikai indián.
– Melyik törzs?
– Fogalmam sincs – válaszolta Diaz. – Az etnikai besorolás nem az én
műfajom.
Vann ekkorra már megvizsgálta a tetem képét, és éppen a kezét
szemlélte.
 – Diaz – szólalt meg. – A bizonyítékok között van üvegcserép?
– Igen – válaszolta Diaz, miután ellenőrizte.
– Shane csinált egy képet az ágy alatti részről. Kérlek, vedd elő
nekem.
A szoba képe vadul megfordult, amikor Diaz odébb rántotta, behúzott
minket az ágy alá, és megjelenítette az összetört, véres üvegcserepeket
felettünk.
– Ujjlenyomatok – mutatott rájuk Vann. – Van fogalmunk, hogy kié
lehet?
– Még nincs – válaszolta Diaz.
– Mire gondolsz? – kérdeztem Vannt.
Ő ismét ügyet sem vetett rám.
– Megvan neked Timmons felvétele? – kérdezte Diazt.
– Aha, de elég vacak, és alacsony felbontású – válaszolta Diaz.
– A fenébe is, mondtam Trinhnek, hogy nekem minden kell – reagált
Vann.
– Lehet, hogy nem ő tart vissza dolgokat – vetette fel Diaz. – A városi
zsaruk mostanában néha az egész szolgálatuk alatt bekapcsolva tartják a
kamerát. Amikor ezt csinálják, akkor kisebb felbontást használnak, mert
úgy hosszabb felvételeket tudnak készíteni.
– Tök mindegy – válaszolta Vann látható ingerültséggel. – Indítsd el
nekem, és vetítsd rá Shane felvételére.
A szoba ismét fordult egyet, és újra a valós méretében jelent meg.
– Indul a felvétel – mondta Diaz. – Timmons helyzete miatt bas-relief
mélységben. Az ugrálást eltüntettem.
Az ágyon megjelent Bell, feltartott kézzel. A felvétel elindult, valós
időben.
– Állj – mondta Vann. – Nyomj egy szünetet.
– Megvan – válaszolta Diaz.
– Tudsz mutatni egy tisztább képet Bell kezéről?
– Nem igazán – felelte Diaz. – Kinagyíthatom, de ez egy alacsony
felbontású felvétel. Megvannak a korlátai.
– Nagyítsd ki – utasította Vann. Bell megrándult, és megnőtt, a keze
úgy száguldott felénk, mint egy óriásé, aki éppen homoksütit akar
készíteni.
– Shane – mondta Vann. – Áruld el, mit látsz.
 Pár pillanatig a kezeket bámultam, és nem láttam, hogy mit kellene
látnom. Majd felmerült bennem, hogy Vann talán arra céloz, hogy nem
látszik valami.
– Nincs rajta vér – állapítottam meg.
– Pontosan – mondta Vann. Rámutatott. – Az inge és az arca véres,
a keze viszont nem. A törött üveg csupa véres ujjlenyomat. Diaz, menj
vissza. – A kép ismét összement. Vann odasétált a hullához. – De ennek a
fickónak csupa vér a keze.
– Ez a pasas vágta át a saját torkát? – kérdeztem.
– Lehetséges – mondta Vann.
– Igazán bizarr – állapítottam meg. – Akkor ez nem gyilkosság.
Hanem öngyilkosság. Vagyis Bell lekerül a horogról.
– Lehet – felelte Vann. – Mondj más lehetőséget.
– Elképzelhető, hogy Bell tette, és megtisztálkodott, mielőtt a szálloda
biztonsági emberei odaértek – vetettem fel.
– A véres üveg még mindig ott van – jegyezte meg Vann. – Bell
ujjlenyomatai is benne vannak a rendszerben. Meg kellett adnia őket,
amikor megkapta az integrátori engedélyt.
– Lehet, hogy megzavarták – mondtam.
– Lehet – válaszolta Vann. Nem úgy tűnt, mintha meggyőztem volna.
Egy ötlet merült fel bennem.
– Diaz – mondtam. – Küldök egy fájlt. Amint megkapod, indítsd el,
kérlek.
– Megy – válaszolta Diaz pár pillanattal később. Két másodperccel
ezután a kép a Watergate külső felvételére ugrott, a kidobott kanapéra és
az összetört autóra.
– Mit keresünk? – kérdezte Vann.
– Arról van szó, amit nem keresünk – válaszoltam. – Ugyanarról,
amit nem találtunk Bell kezén sem.
– A vérről – állapította meg Vann, és alaposan megnézte a kanapét.
Nincs vér a kanapén.
– Én legalábbis nem látok rajta – erősítettem meg. – Vagyis a kanapé
nagy eséllyel már azelőtt kizuhant az ablakon, hogy a hullánk átvágta a
saját torkát.
– Ez is egy lehetőség – felelte Vann. – De miért? – A hullára mutatott.
A pasas felbéreli Bellt, hogy integrálódjon vele, és amikor Bell odaér,
kidob az ablakon egy kanapét, majd véres öngyilkosságot követ el előtte?
Miért?
– Ha az ember kidob egy kanapét a hetedik emelet ablakán, az nagyon
jó módszer arra, hogy felhívja magára a szálloda biztonsági
személyzetének figyelmét – találgattam. – Szerette volna Bellre kenni a
gyilkosságot, és így gondoskodott arról, hogy a biztonságiak már azelőtt
elinduljanak, hogy megölte volna magát.
– Ez még mindig nem ad választ arra a kérdésre, hogy egyáltalán
miért követett el öngyilkosságot Bell társaságában – válaszolta Vann. Újra
a hullára nézett.
– Mindenesetre egy dolgot megtudtunk – feleltem. – Bell talán nem
hazudott, amikor azt állította, hogy nem ő tette.
– Ő nem ezt mondta – jelentette ki Vann.
– Szerintem igen. Láttam a felvételt.
– Nem – tartott ki az álláspontja mellett Vann, majd visszafordult
Diazhoz. – Indítsd el ismét Timmons felvételét.
A kép megint a hotelszobára váltott, és megjelent Bell bas-relief-je.
Diaz elindította. Timmons megkérdezte Bellt, hogy miért ölte meg a
szobában lévő férfit. Bell azt válaszolta, hogy szerinte nem ő tette.
– Állítsd meg – mondta Vann. Diaz pont ott állította meg a felvételt,
amikor Timmons elkábította Bellt. Bell a görcsbe rándulás közepén
merevedett ki.
– Nem azt mondta, hogy nem ő ölte meg – fordult felém Vann. –
Azt mondta, hogy szerinte nem ő ölte meg. Azt mondta, hogy nem tudja.
A fejemben kigyulladt egy villanykörte, és eszembe jutott a személyes
tapasztalatom egy integrátorral.
– Ez nem stimmel.
– Az integrátorok maguknál vannak munka közben – bólogatott
Vann. – Visszavonulnak és a háttérben maradnak az integráció alatt, de
szabad feljönniük a felszínre, ha az ügyfélnek segítségre van szüksége,
vagy valami olyasmit akar tenni, ami kívül esik az integrációs
megállapodás keretein.
– Esetleg valami ostobaságot vagy törvényellenes dolgot akar tenni
jelentettem ki.
– Ami általában nem része az integrációs megállapodásnak – mondta
Vann.
 – Rendben – feleltem, és ismét a hullára mutattam –, de ez mit
számít? Ha a pasas öngyilkosságot követett el, akkor az, hogy Bell azt
mondja, szerinte nem ő tette, nem árul el nekünk semmit, amit ne
tudnánk. Hiszen most már mi is úgy gondoljuk, hogy szerintünk nem ő
tette.
Vann megrázta a fejét.
– Nem az a kérdés, hogy gyilkosság volt-e vagy öngyilkosság. Az a
furcsa, hogy Bell azt állítja, nem emlékszik. Neki emlékeznie kellene.
– Már ha integrálódva volt – válaszoltam. – De valószínűleg azért
ment ebbe a szobába, hogy belevágjon egy maszek melóba, nem? És ebben
az esetben senki más nem volt az agyában, amikor állítólag elveszítette
az öntudatát.
– Miért veszítette volna el az öntudatát? – kérdezte Vann.
– Nem tudom. Lehet, hogy iszik.
– A felvételen nem tűnik ittasnak – állapította meg Vann. – Nem olyan
volt a szaga, és nem úgy viselkedett, mintha ivott volna, amikor
kikérdeztem. És egyébként is... – Ismét elhallgatott.
– Ezt sokszor csinálod majd? – kérdeztem. – Mert már most érzem,
hogy nagyon fog idegesíteni.
– Schwartz azt mondta, hogy Bell dolgozott – szólalt meg Vann. –
Hogy érvényben volt az integrátori titoktartás.
– Igen – feleltem, és a hullára mutattam. – Az ott az ügyfele.
– Éppen erről van szó – mondta Vann. – Ő nem ügyfél.
– Nem tudlak követni.
– Az integráció egy engedélyhez kötött, szabályozott gyakorlat –
válaszolta Vann. – Az ember ügyfeleket vállal, akikkel szemben vannak
bizonyos szakmai kötelezettségei, de az ügyfelei csak egy bizonyos
körből kerülhetnek ki. Az integrátoroknak csak hadeneseket lenne szabad
vállalniuk. Ez a pasas – mutatott a tetemre – egy turista. Ép és egészséges.
– Én nem vagyok ügyvéd, de nem támogatnám százszázalékosan ezt
az elméletet – válaszoltam. – Egy pap bárkinek a gyónását
meghallgathatja, nem csak a katolikusokét, az orvosokat pedig attól a
másodperctől kezdve köti a titoktartás, hogy valaki belép az ajtajukon.
Szerintem Schwartz valószínűleg ugyanerre hivatkozhat itt is. Az, hogy a
pasas turista, nem zárja ki, hogy ügyfél. Éppen úgy, ahogyan egy nem
katolikus is gyónhat.
 – Vagy Schwartz elszólta magát, hogy valaki éppen használta Bellt
felelte Vann.
– Ez nem logikus – tiltakoztam. – Ha Bell már integrálódva volt, akkor
miért találkozott volna egy turistával?
– Lehet, hogy valami más miatt találkoztak.
– Akkor miért vitte ezt magával? – mutattam a fejhallgatóra.
Vann pár pillanatig hallgatott.
– Nem minden elméletem lesz színarany – szólalt meg végül.
– Ez már lejött – válaszoltam szárazon. – De én nem rád gondoltam.
Ez az egész nem logikus. Van egy gyilkosságunk, amely valószínűleg
nem az, egy pasasunk, akit nem azonosítottunk, és akinek találkozója volt
egy olyan integrátorral, aki valószínűleg eleve integrálva volt, és aki azt
mondja, nem emlékszik olyan dolgokra, amikre emlékeznie kellene. Ez
az egész egy káosz.
– Te mit gondolsz? – kérdezte Vann.
– A francba is, nem tudom – válaszoltam. – Ez a második
munkanapom, és a dolog máris túl bizarr számomra.
– Csipkednetek kellene magatokat egy kicsit – szólalt meg Diaz. –
Öt perc múlva egy másik ügynöknek lesz szüksége a szobára.
Vann bólintott, és visszafordult hozzám.
– Hadd fogalmazzak másképp – mondta. – Milyen tennivalókat kell
kipipálnunk a listáról?
Én Diazra néztem.
– Van már találat a halottra?
– Még semmi – válaszolta Diaz egy másodperccel később. – Ez egy
kicsit furcsa. Általában nem telik ennyi időbe, amíg lefut egy azonosítás.
– Az első tennivaló kideríteni, hogy ki a hullánk – mondtam Vann-nek.
– És hogy hogyan sikerült nem hagynia semmilyen nyomot az országos
adatbázisunkban.
– És még?
– Kideríteni, mivel foglalkozott Bell mostanában, és kik voltak az
ügyféllistáján. Lehet, hogy észreveszünk valami érdekeset.
– Rendben – mondta Vann. – Enyém a tetem.
– Ja, persze – válaszoltam. – Te kapod a szórakoztató részét. Vann erre
elmosolyodott.
– Biztos vagyok benne, hogy Bell is csupa móka és kacagás lesz.
– Itt kell nekem lennem, mialatt ezzel foglalkozom? – kérdeztem.
 – Miért? – kérdezett vissza Vann. – Randid van?
– Igen, egy ingatlanügynökkel – válaszoltam. – Lakást keresek. A
szövetségiek engedélyezték. Papíron ma egy fél szabadnapot kellene erre
kapnom.
– Ne számíts túl sok ilyenre – felelte Vann. – Úgy értem, fél napokra.
– Vettem – válaszoltam. – Erre kezdek magamtól is rájönni.
 ÖTÖDIK FEJEZET

Az ingatlanügynök egy alacsony, elegáns nő volt, akit LaTasha

Robinsonnak hívtak, közvetlenül a szövetségiek épülete előtt
találkoztunk. Az egyik specialitása a hadenesek piaca volt, ezért a
szövetségiek úgy intézték, ő keressen nekem lakást.
Az ügyfélköréből kiindulva annak az esélye, hogy nem tudja, ki
vagyok, nagyjából a nullával volt egyenlő, és ez a gyanúm be is
igazolódott, amikor odaléptem hozzá. A mosolya azokból az évekből
volt ismerős, amelyeket Hadenes Mintagyerekként töltöttem a Hadenes
Mintacsalád részeként. Nem hibáztattam érte.
– Shane ügynök – nyújtott nekem kezet –, igazán örülök, hogy
megismerhetem.
Én megfogtam a kezét, és megráztam.
– Ms. Robinson. Szintúgy.
– Elnézést, de ez annyira izgalmas – mondta ő. – Nem szoktam túl
gyakran híres emberekkel találkozni. Úgy értem, olyanokkal, akik nem
politikusok.
– Nem, ebben a városban biztosan nem – helyeseltem.
– És a politikusokra nem hírességként gondolok, maga igen?
Azok csak... politikusok.
– Teljes mértékben egyetértek – válaszoltam.
– Itt az autóm – mutatott Ms. Robinson egy aránylag visszafogott
Cadillacre, amely tiltott helyen parkolt. – Mi lenne, ha elindulnánk?
Beszálltam az utasülésre. Robinson beült a volán mögé, és elővette a
tabletjét.
– Séta – mondta, mire az autó elindult a járdaszegély mellől, pontosan
egy közlekedési rendőr előtt, mint azt a visszapillantóban észrevettem.
Kelet felé haladtunk a Pennsylvania sugárúton.
– Az autó menni fog kis ideig, amíg mi összekészülünk itt – mondta
Robinson, miközben a tabletjét nyomogatta. Bármennyire is pirult pár
perccel korábban, nagyon gyorsan átváltott üzletasszony-üzemmódba.
– Itt vannak az alapvető igényei, és a személyes információk
– nézett rám, mintegy nyugtázva, hogy valóban hadenes vagyok, és
ezt ő is tudja.
– Pontosítsunk néhány dolgot, mielőtt belekezdünk.
 – Rendben – mondtam.
– Mennyire szeretne közel lenni a munkahelyéhez?
– Minél közelebb, annál jobb.
– Most sétatávolságról beszélünk, vagy pár metrómegállóról?
– A metrózás jó lesz – válaszoltam.
– Divatos környéket szeretne vagy csendesebbet?
– Nem igazán számít.
– Most ezt mondja, de ha egy bár felett sikerül kivennie lakást az
Adams Morganben, és utálni fogja, akkor majd engem hibáztat – nézett
rám Robinson.
– Biztosíthatom, hogy a zaj nem zavar – magyaráztam. – Lejjebb
tudom tekerni a hallásomat.
– Tervez olyasmit, hogy vendéglátásra használja a lakást?
– Nem igazán – válaszoltam. – Társadalmi életet nagyrészt máshol
élek. Lehet, hogy időnként átjön egy-egy barátom.
Robinson erre ismét rám nézett, és mintha azon gondolkozott volna,
hogy belekérdezzen-e, de aztán nem tette. Jó döntés. Léteznek olyanok,
hogy szrípió-fetisiszták. Hozzá kell tegyem, hogy az ilyesmi nem az én
műfajom.
– Fizikailag jelen lesz-e a teste, és ha igen, akkor szükség lesz-e egy
külön szobára az ápoló számára? – kérdezte Robinson.
– A testem és az ápolóm helyzete meg van oldva – feleltem. – Egyikük
számára sem lesz szükségem helyre. Legalábbis egyelőre.
– Ez esetben van pár hadenesekre optimalizált, helytakarékos lakás a
listámon – folytatta Robinson. – Szeretné megnézni őket?
– Érdemes időt szánni rájuk? – kérdeztem. Robinson megvonta a vállát.
– Vannak hadenesek, akiknek tetszenek – mondta. – Szerintem egy
kicsit szűkösek, de persze nem nem-hadenesekre tervezték őket.
– Közel vannak?
– Van egy épület a D. sugárúton, a délnyugati részén, közvetlenül a
Federal Center metróállomás mellett – mondta Robinson. Az
Egészségügyi és Szolgáltatási Hivatal nagyon sok hadenest alkalmaz,
úgyhogy számukra ez pont megfelelő.
– Rendben – válaszoltam. – Akár meg is nézhetjük.
– Oda megyünk először – mondta Robinson, majd bemondta a címet a
Cadillacnek.
 Öt perccel később egy brutalista épület nyomasztó tömbje előtt
álltunk.
– Szimpatikus – mondtam szárazon.
– Azt hiszem, régebben kormányhivatal volt itt – magyarázta
Robinson. – Körülbelül húsz éve alakították át. Ez volt az első épület,
amelyet a hadenesek igényeit szem előtt tartva építettek át.
Biccentett, hogy lépjek be az előcsarnokba, amely tiszta volt és
egyszerű. Egy szrípiós recepciós ült a pult mögött. A szrípió úgy volt
beállítva, hogy küldje ki a személyazonossági információkat a nyilvános
csatornára. A látóteremben megjelentek a szrípió tulajdonosának az
adatai a feje felett: Genevieve Tourneaux. 27 éves. Született a marylandi
Rockville-ben. A nyilvános címe, ahova üzenni lehet.
– Jó napot – mondta Robinson Genevieve-nek, és megmutatta neki az
ingatlanügynöki igazolványát. – Azért jöttünk, hogy megnézzük az ötödik
emeleti kiadó lakást.
Genevieve felém fordult, és én elkésve döbbentem rá, hogy én nem
küldtem ki a saját személyes adataimat a nyilvános csatornára. Vannak
hadenesek, akik bunkóságnak tartják az ilyesmit. Gyorsan bekapcsoltam.
Genevieve biccentett, mintegy nyugtázásképpen, egy kicsit
elkerekedett a szeme, majd összeszedte magát, és Robinson felé fordult.
– Az 503-as egység nyitva lesz a következő tizenöt percben – mondta.
– Köszönöm – felelte Robinson, majd odabólintott nekem.
– Várjunk csak egy percet – szólaltam meg. Visszafordultam
Genevieve felé. – Kaphatnék egy vendégbelépőt az épület csatornájára,
kérem?
Genevieve bólintott, és a látóteremben megjelent a csatorna jele.
Rácsatlakoztam. Az előcsarnok jelekben tört ki.
Az üzenetek egy része a megszokott parafa táblás cetlikből állt:
egyesek lakótársat kerestek, vagy albérlőt, vagy az elveszett háziállatukat
szerették volna megtalálni. De pillanatnyilag a sztrájkkal és a
tüntetéssel kapcsolatos üzenetek domináltak – figyelmeztetések, hogy a
bérlők maradjanak otthon, a sztrájkkal kapcsolatos tervek, kérések, hogy a
tüntetésre a városba érkező
hadenesek hadd szálljanak meg valakinél, szarkasztikus
emlékeztetőkkel, miszerint nem lesz szükségük túl sok helyre.
– Minden rendben? – kérdezte Robinson.
 – Minden oké – válaszoltam. – Csak a falon lévő posztereket
nézegetem. – Elolvastam még párat, majd odasétáltunk a liftekhez, és a
következővel felmentünk az ötödikre.
– Extra nagy liftek – jegyezte meg Robinson, miközben felfelé
haladtunk. – Hidraulikus liftek. Megkönnyítik a testek felszállítását a
szobába.
– Én azt hittem, ezek mind helytakarékos lakások – mondtam.
– Nem mindegyik – válaszolta Robinson. – Némelyik teljes
lakásméretű, és rendelkezik egészségügyi lakosztállyal és ápolói
helyiséggel. És még a helytakarékosokban is vannak bölcsőzugok.
Azokat elvben átmeneti használatra szánták, bár úgy hallom, néhány
hadenes immár állandó jelleggel veszi igénybe őket.
– Ez miért van? – kérdeztem. A felvonó megállt, és kinyílt az ajtaja.
– Az Abrams-Kettering miatt – válaszolta Robinson. Kilépett a
liftből, és elindult a folyosón. Én követtem. – A támogatásokat
megnyirbálták, úgyhogy nagyon sok hadenes takarékoskodni kezdett. A
családi házakból kisebb lakásokba költöznek. A lakásokból
helytakarékos garzonokba. És néhányan még a helytakarékosokba is
lakótársat fogadnak be. Felváltva használják a töltőket. – Robinson ismét
rám pillantott, és a tekintete úgy villant végig az én csillogó, drága
szrípiómon, mintha azt mondaná, hogy nem mintha magának aggódnia
kellene emiatt. – Őszintén szólva, ez nem tett jót a piacnak, de
potenciális bérlőként kedvező magának. Most sokkal több lehetősége lesz,
sokkal olcsóbban. – Megállt az 503-as számú lakás előtt. – Mármint ha ez
nem nyűgözi le. – Kinyitotta az ajtót, és oldalra lépett, hogy bemehessek.
Az 503-as Haden Helytakarékos Lakás kétszer három méteres volt,
és teljesen üres, egyetlen kicsi, beépített pultot leszámítva. Én beléptem,
és azonnal rám tört a klausztrofóbia.
– Ez nem lakás, ez egy szekrény – mondtam, miközben tettem egy
lépést előre, hogy Robinson is bejöhessen.
– Én általában fürdőszobaként szoktam rá gondolni – jegyezte meg
ő, és egy kis csempézett részre mutatott, ahol egy sor elektromos
csatlakozó volt, és néhány csempével letakart csatornanyílás a padlón.
– Egyébként az ott az egészségügyi sarok. Pontosan ott, ahol a vécé
lenne.
– Maga nem igazán próbálja felfelé alkudni nálam ezt a lakást, Ms.
Robinson – jegyeztem meg.
 – Az igazat megvallva, ha nem akar mást, csak valahová leparkolni
éjszakára a szrípióját, ez nem olyan rossz választás – felelte ő. A jobb
hátsó sarokra mutatott, ahol mélyedések és nagyfeszültségű kimenetek
álltak készen a falban a töltőakkumulátorok fogadására. – A szabványos
szrípióbemeneteket szem előtt tartva tervezték meg, az elektromos és
drót nélküli hálózatok gyorsak, és komoly átviteli sebességet biztosítanak.
A teret direkt szrípiókra tervezték, és ezért nem foglalnak el semennyi
helyet olyan felesleges dolgok, mint a szekrények és a mosdók. Minden
van itt, amire szüksége lehet, és semmi sem, amire nincs.
– Gyűlölöm – jelentettem ki.
– Megfordult a fejemben, hogy így lesz – válaszolta Robinson. –
Ezért ezt mutattam meg először. Most, hogy kizártuk, megnézhetünk
valami olyasmit, ami esetleg akár érdekelheti.
A csempézett részre meredtem, és arra gondoltam, milyen lehet
többé-kevésbé tartósan ott elhelyezni egy emberi testet.
– És az ilyen lakások mennek jól mostanában? – kérdeztem.
– Igen – felelte Robinson. – Én általában nem foglalkozom effélékkel.
Nem elég magas a jutalék. Többnyire online hirdetés útján szokták kiadni
őket. De mostanában az ilyesfajta lakásokat viszik, mint a cukrot.
– Kezdek egy kicsit lehangolt lenni – jegyeztem meg.
– Magának nem kell lehangoltnak lennie – válaszolta Robinson. –
Maga nem itt fog lakni. Maga nem itt fogja tartani a testét.
– De úgy tűnik, hogy mások igen – feleltem.
– Igen – erősítette meg Robinson. – Még szerencse, hogy a testek
ennek nincsenek tudatában.
– Ez nem így van – tiltakoztam. – Mi csak be vagyunk zárva, de nem
vagyunk öntudatlanok. Higgyen nekem, Ms. Robinson. Tisztában vagyunk
azzal, mi történik a testünkkel. Ébren minden egyes pillanatban a
tudatában vagyunk.

A következő néhány állomás során úgy éreztem magam, mint

Aranyhaj. A lakások vagy túl kicsik voltak – nem néztünk meg több
hivatalosan is helytakarékost, de néhány, legalábbis nem hivatalosan,
ugyanakkora volt, mint azok –, vagy túl nagyok, túl kényelmetlenek, túl
távoliak. Már kezdtem elkeseredni, hogy arra vagyok ítélve, egy
íróasztal mellett tároljam a szrípiómat a szövetségieknél.
– Ez az utolsó hely a mai napon – mondta Robinson.
Ekkorra vidám profizmusa már kezdett egy kicsit megkopni. A
Capitol Hillen voltunk, az Ötödik utcában, és egy vörös téglás bérházat
néztünk.
– Mi van itt? – kérdeztem.
– Valami, ami eltér a megszokott kínálattól – válaszolta Robinson.
– De magának szerintem megfelelhet. Tudja, mi az az intencionális
kommuna?
– Intencionális kommuna? – kérdeztem. – Egy speciális közösség?
Felnéztem a bérházra. – Ez furcsa hely egy kommunának.
– Nem egészen kommuna – válaszolta Robinson. – Ezt a bérházat
egy csoport együtt élő hadenes bérli, akik megosztoznak a közös
helyiségeken. Azért nevezik intencionális kommunának, mert közösen
vállalják a feladatokat, beleértve egymás testének felügyeletét is.
– Az nem mindig olyan jó ötlet – jegyeztem meg.
– Egyikük orvos a Howard Egyetemi Kórházban – válaszolta
Robinson. – Ha bármi komoly probléma akad, mindig van valaki kéznél,
aki megoldja. Persze értem, hogy magának erre nincs szüksége. De
vannak más előnyei is, és én történetesen tudom, hogy éppen akad egy üres
hely.
– Honnan ismeri ezeket az embereket? – kérdeztem. Robinson
elmosolyodott.
– A fiam legjobb barátja itt lakik – válaszolta.
– Á – jegyeztem meg. – A fia is itt lakott?
– Most azt kérdezi, hogy a fiam hadenes-e – állapította meg Robinson.
– Nem, Damien nem kapta el. Tony, Damien barátja tizenegy éves
korában fertőződött meg a Hadennel. Én egész életében ismertem Tonyt,
a Haden előtt és után is. Mindig értesít, ha van üresedés. Tudja, hogy
senki olyat nem fogok idehozni, aki szerintem ne lenne jó lakótárs.
– És rólam úgy gondolja, hogy jó lakótárs lennék.
– Azt hiszem, igen. Bár előfordult már, hogy tévedtem. Szerintem
maga különleges eset. Ha meg nem sértem, hogy ezt mondom, Shane
ügynök, szerintem maga nem azért keres lakást, mert szüksége van
lakásra. Azért keres lakást, mert akar egy lakást.
– Ez nagyjából így van – válaszoltam. Robinson bólintott.
 – Tehát úgy gondoltam, lehetővé teszem, hogy ezt megnézze, és
elgondolkozzon rajta, akarja-e.
– Rendben – válaszoltam. – Nézzük meg.
Robinson odament az ajtóhoz, és megnyomta a csengőt. Egy szrípió
nyitott ajtót, majd tárta szélesre két karját, amikor meglátta őt.
– Robinson mama! – mondta, és alaposan megölelgette. Robinson egy
puszit nyomott a szrípió arcára.
– Szia, Tony – mondta. – Hoztam neked egy reménybelit.
– Csak nem – felelte Tony, majd rám nézett. – Chris Shane – állapította
meg. Én egy pillanatra meglepődtem – nem gondoltam, hogy az új
szrípióm már ennyire közismert –, de utána eszembe jutott, hogy
korábban bekapcsoltam a nyilvános azonosítómat. Pár másodperccel
később Tony azonosítója is megjelent: Tony Wilton. 31. Született
Washingtonban.
– Üdv – mondtam.
Ő intett, hogy lépjünk be.
– Ne ácsorogjatok a küszöbön – invitált. – Gyere, Chris.
Megmutatom a szobát. Az emeleten van. – Bevezetett minket, és
felkaluzolt a lépcsőn. Miközben végigsétáltunk a második emeleti
folyosón, bepillantottam az egyik szobába. Egy test hevert ott egy
bölcsőben, mellette monitorok.
Tonyra pillantottam, aki látta, hogy benéztem.
– Ja, az vagyok én – mondta.
– Elnézést – válaszoltam. – Reflex.
– Ne kérj elnézést – felelte Tony, miközben kinyitotta egy másik
szoba ajtaját. – Ha itt fogsz lakni, te is eltöltesz majd némi időt azzal, hogy
ellenőrizd, mindannyian lélegzünk-e. Akár el is kezdhetsz hozzászokni.
Ez itt a szoba. – Oldalra lépett, hogy beengedjen minket.
A szoba tágas volt, szerény, de kényelmes berendezéssel, utcára néző
ablakkal.
– Ez nagyon szép – mondtam, miközben körbenéztem.
– Örülök, hogy tetszik – válaszolta Tony. A bútor felé biccentett. A
szoba persze be van rendezve, de ha nem tetszik, amit itt látsz, van egy
pincehelyiségünk, ott elhelyezhetjük a bútorokat.
– Nem, jó ez így – válaszoltam. – És tetszik a mérete.
– Ami azt illeti, ez a legnagyobb hálószoba.
– És senkinek nem kellett? – csodálkoztam.
 – Nem az a kérdés, hogy kell-e – válaszolta Tony. – Hanem hogy
megengedhetjük-e magunknak.
– Értem – jelentettem ki, és rájöttem egy újabb okra, amiért Robinson
úgy gondolta, hogy én jó lehetek ebbe a lakásba.
– Világos, hogy mi itt a rendszer? – kérdezte Tony. – Robinson mama
elmagyarázta?
– Futólag – feleltem.
– Tényleg nem olyan bonyolult, erről biztosíthatlak – jelentette ki
Tony. – Osztozunk a feladatokon és a felügyeleten, ügyelünk arra, hogy
mindenkinek a csövei és lefolyói rendben működjenek, összedobjuk a
közös költségeket. Néha elmegyünk együtt szórakozni. Intencionális
kommunának nevezzük a dolgot, de inkább olyan, mint egy kollégiumi
közösség. Csak kevesebbet iszunk és füvezünk. Nem mintha bármikor
is csináltunk volna ilyet. Továbbá kevesebbet drámázunk, amit viszont
tényleg csináltunk, már ha emlékszel az egyetemi évekre.
– Te vagy az orvos? – kérdeztem. – Ms. Robinson azt mondta, hogy
egyikőtök orvos.
– Az Tayla – magyarázta Tony. – Most éppen dolgozik. Mindenki
dolgozik rajtam kívül. Én külsős programozó vagyok a Genoble
Systemsnél. Az agyi interfészszoftverükön dolgozom. Általában
itthonról, kivéve, ha szükségük van rám az irodában.
– Szóval valaki mindig van itt.
– Általában – válaszolta Tony. – És most... tegyek úgy, mintha nem
tudnám, ki vagy, vagy beismerhetem, hogy tegnap olvastam rólad az
Agorán?
– Ó, micsoda öröm – feleltem.
– Hadd ismételjem meg, hogy mindenki a munkahelyén van
– mondta Tony. – Tehát emiatt valószínűleg nem fognak elítélni. A
házon belül amúgy is nagyon eltérnek a politikai álláspontok.
– Szóval tudod, hogy FBI-ügynök vagyok – állapítottam meg.
– Igen – jelentette ki Tony. – Összeesküvésekkel és gyilkosságokkal
foglalkozol?
– Meglepődnél – titokzatoskodtam.
– Azt lefogadom – válaszolta Tony. – Még csak most ismerkedtünk
meg, de tetszel nekem. Viszont a többiekkel is találkoznod kell, és el
kell nyerned a jóváhagyásukat.
– Hányán vannak még?
 – Négyen – válaszolta Tony. – Ott van Tayla, Sam Richards, és Justin és
Justine Cho. – Ők ikrek.
– Érdekes – nyugtáztam.
– Mindannyian jó fejek, de tényleg – mondta Tony. – Ma este be tudsz
ugrani, hogy megismerkedj velük?
– Sajnos, nem – válaszoltam. – Ma este családi programom lesz. Ez a
második munkanapom. Haza kell mennem a hivatalos
„éljen, a gyerekünk alkalmazott lett” vacsorára.
– Azt nem lehet kihagyni – felelte Tony. – Szerinted mikor végzel?
– Nem tudom – válaszoltam. – Valószínűleg fél tízkor, legkésőbb
tízkor.
– Tessék – pingetett meg Tony egy meghívóval a nyilvános csatornán.
– A kedd esték csoportos esték az Agorán. Ott szórakozunk, és általában
szétlőjük egymás agyát valami FPS-játékban. Ugorj be.
Megismerkedhetsz a többiekkel, és fejbe lőhetsz egy-két embert.
– Ez jól hangzik – mondtam.
– Remek. Átküldöm a bérleti szerződést, és majd hivatalosan is
elintézzük. Szükségünk lesz egy havi lakbérre előre, és kaucióra.
– Menni fog.
– Ez egyre jobb – mondta Tony. – Ha ma este mindenki leokéz,
azonnal beköltözhetsz, amint megjön a pénz.
– Nem kértek referenciát? – viccelődtem.
– Szerintem a te egész életed egy referencia, Chris – jelentette ki Tony.
 HATODIK FEJEZET

– Ó, hogy bassza meg – mondtam abban a pillanatban, amikor

megláttam a sofőrt a házunk ajtajában.
A négyórás fogorvosi műtétem érzéstelenítőinek hatása kezdett
elmúlni miközben hazafelé tartottam, és ettől eleve nyűgösebb lettem. A
sofőr pedig csak egy dolgot jelenthetett: társasági vacsorát. A legtöbb
autó magától is képes leparkolni, de még mindig vannak emberek, akik
ragaszkodnak hozzá, hogy ők maguk üljenek a volán mögött, és nagyon
büszkék az ostoba kocsijukra. Néhányan azok közé a morcos vénemberek
közé tartoznak, akik támogatják apám kampányát a szenátori hely
megszerzéséért. És ettől még ingerültebb lettem, mint a foghúzástól.
Az anyám kitalálhatta, milyen hangulatban trappolok fel a lépcsőn,
mert békítőén széttárta a kezét.
– Ne engem hibáztass, Chris – mondta. – Én azt hittem, csak egy
családi vacsoráról van szó. Fogalmam sem volt, hogy az apád
kampányprogramot csinál belőle.
– Ebben kicsit kételkedem – feleltem.
– Nem hibáztatlak – mondta az anyám. – De ez az igazság. – Mögötte a
felszolgálók már elkezdtek megteríteni a hivatalos ebédlőben, Lisle, a
házvezetőnőnk irányításával. Megszámoltam a terítékeket.
– Tizenhat teríték, anya – mondtam.
– Tudom – válaszolta ő. – Elnézést.
– És hol van mindenki?
– Még nem érkeztek meg mindannyian – válaszolta. – Akik igen, azok
lent vannak az állatorvosi rendelőben.
– Anya – figyelmeztettem.
– Tudom, tudom, nem lenne szabad így neveznem – mentegetőzött az
anyám. – Helyesbítek. A trófeaszobában vannak.
– Szóval csak a szokásos idióta bandáról van szó – tisztáztam.
– Ismered az apádat – mondta anya. – Kápráztasd el az
újgazdagokat a hardverrel. Ez annyira közönséges lenne, ha nem működne.
– Ami azt illeti, így is közönséges – jegyeztem meg.
– Igen, az – helyeselt az anyám. – De működik.
– Apának nincs szüksége a pénzükre ahhoz, hogy induljon a szenátori
választáson – világítottam rá.
 – Apádnak arra van szüksége, hogy elhiggyék, érdekükben áll a
támogatása, egyszóval ő jó befektetetés – válaszolta az anyám. – Ezért
fogadja el a pénzüket.
– Aha, ez nem is machiavellista gondolkodás.
– Ez van – nyugtázta anya. – Mit meg nem teszünk azért, hogy az
apádat megválasszák. – Odanyúlt, és megérintette a vállamat. – És
milyen volt a napod?
– Érdekes – válaszoltam. – Egy gyilkossági ügyön dolgozom.
És azt hiszem, találtam lakást.
– Még mindig nem értem, miért van szükséged külön lakásra
– vágta rá az anyám ingerülten.
– Anya, te vagy az egyetlen ember a földön, aki a két lehetőség közül
inkább a lakáskeresést választja a gyilkossági ügy helyett, mint társalgási
témát.
– Észrevettem ám, hogy kikerülted a választ – felelte az anyám.
Én felsóhajtottam, és számolni kezdtem az ujjaimon.
– Egyrészt azért, mert Potomac Fallsból a fővárosba ingázni nap mint
nap púp lenne a hátamon, ezt te is tudod. Másrészt mert huszonhét éves
vagyok, és megalázó, hogy még mindig a szüleimmel élek. Harmadrészt
azért, mert napról napra rosszabbul viselem, hogy az apám politikai
ambícióinak segédeszköze vagyok.
– Ez nem igazságos, Chris – mondta anya.
– Ne már, anya – válaszoltam én. – Tudod, hogy ma este is ezt fogja
csinálni. Nem az az ötéves kisfiú vagyok, akit elrángathat a
kongresszusi meghallgatásokra és a hadenes jótékonysági eseményekre.
Szövetségi ügynök vagyok, az Isten szerelmére. Szerintem nem is
törvényes elrángatni engem bárhova. – Fájdalom hasított belém, ahogy a
fájdalomcsillapítók hatása még jobban alábbhagyott, és az államhoz
emeltem a kezemet.
Anyám észrevette.
– A zápfogad – jegyezte meg.
– Igazából a zápfogam hiánya. – Leeresztettem a kezem, teljes
tudatában annak, milyen visszás, hogy a szrípiómon jelzem a sajgást.
Megnézem magam – mondtam, majd megfordultam, hogy felmenjek a
szobámba.
– Amikor elköltözöl, a testedet nem viszed magaddal, ugye?
– kérdezte anya. A hangja idegesen csengett.
 – Egyelőre nem tervezem – válaszoltam, miközben egy kicsit
visszafordultam, hogy ránézzek. – Lássuk, mennyire működik a dolog.
Ma nem vettem észre semmilyen eltolódást, és amíg így marad, addig
nincs okom elköltözni.
– Hát jó – felelte anyám továbbra is komoran. Én odamentem hozzá, és
megöleltem.
– Nyugi, anya – mondtam. – Nem nagy ügy. Itt marad a pótszrípióm.
Eljövök látogatóba. Rengetegszer. A végén kételkedni fogtok benne, hogy
egyáltalán elköltöztem.
Anya elmosolyodott, és megpaskolta az arcomat.
– Normál esetben kikérném magamnak, hogy leereszkedően beszélsz
velem, de ezúttal hagyom – mondta. – És most menj, nézd meg magad.
De ne maradj sokáig. Az apád szeretné, ha még azelőtt megjelennél, hogy
leülünk vacsorázni.
– Hát persze, hogy ezt szeretné – mondtam. Megszorítottam anyám
karját, majd elindultam.
Jerry Riggs, az új éjszakai ápolóm intett nekem, amikor beléptem a
szobámba. Egy kemény borítós könyvet olvasott.
– Hogy vagy, Chris?
– Ami azt illeti, egy kicsit rosszul – válaszoltam. Jerry bólintott.
– A felfekvés? – kérdezte.
– A foghúzás – válaszoltam.
– Értem. – Jerry letette a könyvét, és odasétált a bölcsömhöz, amely
éppen úgy volt beállítva, hogy a bal oldalamon feküdjek, mert a
mostani felfekvésem a csípőm jobb oldalán volt. Kotorászni kezdett az
ágy melletti kis szekrényben.
– Van egy kis Tylenolom kodeinnel – mondta. – A fogorvosod hagyta
itt.
– Ma este magamnál kell lennem – mondtam. – Nincs veszélyesebb
egy belőtt szrípiónál egy politikai kampányvacsorán.
– Hát jó – mondta Jerry. – Hadd nézzem meg, mink van még itt.
Én bólintottam, és odamentem a testemhez – hozzám. Úgy néztem ki,
mint mindig, mint egy alvó ember. A testem rendezett és tiszta, ami
egyáltalán nem magától értetődő a hadeneseknél.
Némelyik hadenes nem fárad azzal, hogy levágassa a haját, mert, most
komolyan, mit számít ez? Anyámnak viszont meglehetősen eltér ettől a
véleménye. Ahogy egyre idősebb lettem, magamévá tettem az álláspontját.
A tisztaság már egy másik és összetettebb dolog. Ami érthető is egy olyan
test esetében, amelynek a különböző üregei és rendszerei be vannak
csövezve, zacskózva és katéterezve. Az anyám nem csak azért aggódik az
elköltözésem miatt, mert hiányozni fogok neki. Amiatt is aggódik, hogy
ha a saját döntéseimre és napirendemre leszek bízva, akkor napokig
fogok a saját mocskomban fetrengeni. Én úgy gondolom, hogy ez
egyáltalán nem megalapozott félelem a részéről.
Lehajoltam, hogy megnézzem a felfekvésemet. Pontosan, ahogy
mondták, egy csúnya, piros csík volt a csípőmön. Megérintettem, és
ugyanabban a pillanatban megéreztem a tompa sajgást, miközben azt is
éreztem, hogy a szrípióm keze végigsimít rajta.
Elöntött az a csak hadenesek által tapasztalt élmény, az a szédülés,
amely abból ered, hogy az ember percepcionálisan két helyen van egy
időben. Ez sokkal feltűnőbb akkor, amikor az ember teste és a szrípiója
egyszerre vannak ugyanabban a szobában. A dolgot hivatalosan
„polipropriocepció”nak hívják. Az embert, akinek általában csak egy
testet kell kezelnie, nem erre tervezték. Ez a dolog szó szerint
megváltoztatja az elmét. Az MRI-n lehet látni a különbséget a hadenesek
agya és az egészséges agyak között.
A szédülés akkor jön, amikor az ember agya ráébred, hogy nem lenne
szabad két külön testtől ingereket kapnia. Az a legkönnyebb megoldás, ha
az ember egyszerűen másfelé néz.
Én megfordultam, és a szobában lévő másik másik énemre
meredtem: a korábbi szrípiómra, ami az alapértelmezett szrípióm volt,
amíg meg nem kaptam a 660-ast. Egy Kamen Zephyr, amely éppen
egy töltőn üldögélt. Nagyon szép modell. A teste elefántcsontszínű, kék
és szürke végtagkiemelésekkel – én Georgetownban diplomáztam első
körben, és akkoriban ez nagyon menőnek tűnt. A mostani szrípióm
visszafogott, matt elefántcsontszínű, finom bordó tűcsíkokkal a
végtagokon. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy vajon csalódást
okoznék-e az alma materemnek.
– Meg is van – mondta Jerry, és felemelt egy kis palackot. – Lidokain.
Pár órára biztos megteszi. Ez átsegít majd a vacsorán, utána pedig juttatok
egy kis extra erős ibuprofent a szervezetedbe. Amíg a szrípiódra
koncentrálod az érzékszerveidet, nem lesz baj.
– Kösz – mondtam.
 – Érdekes, hogy nem mindig a szrípiódra koncentrálod az
érzékszerveidet – jegyezte meg Jerry, miközben előkészítette a lidokaint.
– Nem szeretem azt az érzést – magyaráztam. – Ha nem érzem a
testemet, az olyan... rossz érzés. Számkivetettség. Furcsa.
Jerry bólintott.
– Azt hiszem, ezt értem – mondta. – Nem mindenki így csinálja.
Az előző ügyfelem, egy nő, folyamatosan a szrípiójára irányította az
érzékszerveit. Nem szerette azt érezni, ami a testében történt éppen. Sőt,
gondolni sem szeretett arra, hogy egyáltalán van teste. Kényelmetlen volt
számára a dolog, azt hiszem, ez a legjobb kifejezés. Ami azért elég
ironikus.
– Mármint mire gondolsz?
– Szívrohama volt, és észre sem vette – mesélte Jerry. – Egy
automatikus értesítésből tudta meg, amelyet a szrípiója kapott.
Éppen elkezdtünk rajta dolgozni, hogy megmentsük az életét, mire ő
felhív minket a szrípiójából, és azon az ingerült hangján elkezdi
magyarázni, hogy egyszerűen muszáj ismét összeraknunk és működésre
bírnunk, mert három órakor randija van a pszichológusával, és azt
egyszerűen nem hagyhatja ki.
– És kihagyta?
– Aha – válaszolta Jerry. Felhúzott egy pár kesztyűt. – A mondat
közepén esett össze, üvöltözés közben. Egyrészt nem igazán érezte az
egészet, ami szerintem nem rossz dolog. Másrészt, nos... Azt hiszem,
meglepetésként érte, hogy képes meghalni. Olyan sok időt töltött a
szrípiójában, hogy szerintem azt hitte, tényleg az ő. – Azzal kinyitotta a
számat, és éreztem, ahogy megfeszül az állkapcsom. – Rendben. Lehet,
hogy érezni fogsz egy kis tűszúrást. Apa trófeaszobája tényleg lenyűgöző,
de persze ez a lényege az egésznek. Marcus Shane nem az a típus, aki közli
bárkivel, hogy ő fontosabb ember nála. Boldogan hagyja, hogy ezt a javai
tegyék meg helyette.
A szoba nyugati fele a kosárlabdás karrierjének elejéről szól. Ebbe
beletartoznak a felsős és középiskolai mezei, a négy DCIAA-trófea,
amelyeket a Cardozo Középiskolának nyert, és a felvételi értesítő,
amelyet a Georgetown Egyetemtől kapott, teljes ösztöndíjjal. Utána
következik a nevetségesen nagy mennyiségű fénykép, amelyeken a
Hoyákkal küzd éppen vállvetve, akikkel háromszor is bekerült a négy
legjobb csapatba, és amikor harmadéves volt, bajnokok is lettek. Ott van a
kép, amelyen sír, miközben levágja a hálót, a háló egy tényleges
darabkájával ugyanabban a keretben. Ezt a Wooden-, a Naismith- és a
Robinson-díjak veszik körül, amelyeket ugyanabban az évben nyert el,
illetve a bajnoki gyűrűje egy párnán. Annak az élét, hogy a végzős
évében az elődöntő során kiestek az NCAA-bajnokságból, némileg
tompította az olimpiai aranyérem. Mindenki egyetért abban, hogy az ő
olimpiáján még rondábbak voltak az aranyérmek, mint általában.
Másrészt viszont mégiscsak egy olimpiai aranyéremről van szó, úgyhogy
mindenki befoghatja.
Tovább a szoba déli végébe, és elénk tárul apám karrierje hivatásos
sportolóként, kezdve a Washington Wizardsszal, amelybe egy különösen
rettenetes, tizenhatodik helyes évad után válogatták be apámat. Rengetegen
gondolták úgy, hogy a csapat szándékosan szúrta el a szezont, hogy
apámnak lehetősége legyen jelentkezni hozzájuk. Apa személy szerint
nem feltételezi sem az edzőről, sem a GM-ről azt, hogy ennyire
előretekintő stratégák lettek volna. Az az edző apám első évadának
végére eltűnt, és két évvel később apám vezette a csapatot a
hosszabbításokba. Két évvel azután pedig a Washington megnyerte az
elsőt a három egymást követő bajnoki címből.
Ezen a falon rengeteg kép van apáról, amint a levegőben lebeg, a
csapatáról és az MVP-díjairól, ott vannak hivatásos karrierjének
ikonikus tárgyai, egy üvegdoboz a négy bajnoki érmével (az utolsót az
utolsó évben kapta), és az egészet az a hosszú, vékony trófea koronázza
meg, amelyet akkor kap az ember, amikor bekerül a Naismith
Hírességek Csarnokába, ahová apám rögtön az alkalmassá válása utáni
első évben be is került.
A szoba keleti oldala egy magazin címlapjával kezdődik, amelynek
a megjelenésekor apám még a Wizardsszal volt – nem a Sports Illustrated-
ről van szó, hanem egy washingtoni üzleti folyóiratról. Elsőként vette
észre, hogy Amerika legmenőbb újonca nem egy eszelősen nagy házat
vásárol, és nem szórja ezen felül is a pénzét, mint egy seggfej, hanem
ehelyett egy szerény alexandriai házban lakik, és ingatlanokba fektet
Washingtonban és a környékén. Mire apa felhagyott a kosárlabdával, már
több pénzt keresett az ingatlanbefektetési cégével, mint a játékkal, és
ugyanabban az évben vált hivatalosan is milliomossá, amikor bekerült a
Csarnokba. A szobának ez a része különböző üzleti és ingatlanbefektetési
díjakkal és újságcikkekkel van tele. Több van belőlük, mint bármi
másból. Az üzletemberek aztán tényleg szeretnek díjakat osztogatni.
A szoba északi oldalát apa jótékonysági ügyeinek, különösen a
Hadenszindrómával kapcsolatos munkájának szentelték – ez eléggé
kézenfekvő érdeklődési területté vált számára, miután egyetlen
gyermeke (én) azonnal elkapta a kórt az első, legrettenetesebb hullámban,
több millió más emberrel együtt, beleértve Margaret Hadent, az Egyesült
Államok akkori elnökének feleségét is. Annak ellenére, hogy a
szindrómát róla nevezték el, apa és anya (lánynevén Jacqueline Oxford,
Virginia egyik legrégibb politikuscsaládjának leszármazottja) váltak a
Haden-kampány arcává – természetesen velem együtt.
Úgyhogy ez a fal tele van fényképekkel: apa éppen beszámol a
Kongresszusnak arról a rengeteg kutatásról és fejlesztésről, amelyre
szükség van annak kezeléséhez, hogy négy és fél millió amerikai
állampolgár tudata hirtelen elvált a testétől; apa, amikor Benjamin Haden
elnök aláírja a Haden-kutatásokról szóló törvényt; apa a Haden Intézet
elnökségében és a Sebring-Warnernél, amely az első szrípiókat
kifejlesztette, és amikor virtuálisan jelen van az Agora, a direkt a
hadenesekre specializált virtuális tér megnyitásakor, ahol társasági életet
élhetünk, és ahol fenntarthatunk magunknak is egy szegletet a világban.
Ezek között a fényképek között ott sorakoznak a családi fotóink is:
én, anya és apa, amint különböző helyszíneken találkozunk a világ
vezető embereivel, hírességekkel és más hadenes családokkal. Én voltam
az egyik első hadenes gyerek, aki szrípiót kapott és használt, és a szüleim
nagyon odafigyeltek rá, hogy mindenhova a szrípiómban vigyenek – és
nem csak azért, hogy egy irigylésre méltó személyes emlékekkel teli
gyermekkorom lehessen, bár ez is hasznos mellékhatása volt a dolognak.
De az volt a fő céljuk, hogy a nem érintettek emberként kezeljék a
szrípiókat, ne pedig bizarr androidokként, akik egyszer csak felbukkantak
közöttük. Ki lenne erre alkalmasabb, mint a világ egyik legünnepeltebb
emberének gyermeke?
Úgyhogy öttől tizenkilenc éves koromig én voltam az egyik
leghíresebb és legagyonfotózottabb hadenes a világon. Azt a képet,
amelyen egy virágot nyújtok át a pápának a Szent Péter-bazilikában,
rendszerint az elmúlt fél évszázad egyik leghíresebb fényképeként
emlegetik. A gyermekméretű szrípió, amint egy húsvéti liliomot nyújt át
Róma püspökének, a modern technológia és a hagyományos teológia
találkozásának a szimbóluma: az egyik békezálogot ajánl fel a másiknak,
aki mosolyogva nyúl érte, hogy elfogadja.
Egyetemista koromban volt egy tanárom, aki azt mondta nekem,
hogy ez az egy fénykép rólam többet tett azért, hogy felgyorsítsa a
hadenesek emberekként, nem pedig áldozatokként való elfogadását, mint
ezernyi kongresszusi beszámoló vagy tudományos felfedezés tehetett
volna. Én pedig elmeséltem neki, hogy annyira emlékezem a pápából,
hogy rettenetesen rossz szagú volt a lehelete. A Georgetownra jártam. A
tanárom lelkész volt. Nem hinném, hogy nagy örömet okoztam neki.
Azt a képet apám fotózta. Az északi fal kellős közepén díszeleg. A bal
oldalán ott lóg az oklevele arról, hogy Pulitzer-döntős lett a
Jellegzetességek kategóriában, amiről, ezt meg kell hagyni, még ő is
elismeri, hogy nevetséges. A jobb oldalán az Elnöki Szabadság
Érdemérem látható, amelyet pár éve kapott a hadenesekkel kapcsolatos
munkájáért. Ez alatt pedig a kép, amelyen Gilchrist elnök a nyakába
akasztja az érmet, ő pedig nevetve lehajol, hogy a híresen alacsony
elnök végre tudja hajtani a műveletet.
Három hónappal később Willard Hillt választották meg elnöknek. Hill
elnök írta alá az Abrams-Ketteringet. Hill elnököt nem szívlelik a Shane-
házban.
Nekem mindig is az életem része volt a trófeaszoba, úgyhogy soha nem
tartottam nagyon különlegesnek. Csak egy szoba a sok közül a házunkban,
ráadásul egy unalmas szoba, mivel ott nem volt szabad játszanom. És
tudom, hogy pillanatnyilag apát sem izgatják túlzottan a díjak. A
Nobelbékedíjat leszámítva nagyjából minden megvolt már neki. A
vendégek szórakoztatását vagy a társadalmi eseményeket leszámítva soha
nem láttam, hogy betenné a lábát abba a szobába. Még csak nem is ő rakja
be oda a dolgokat – ezt anyára bízza.
De persze a trófeaszobának nem is mi vagyunk a célközönsége.
Hanem mindenki más. Apám nap mint nap találkozik milliomosokkal és
milliárdosokkal, olyasfajta emberekkel, akiknek az egója éppen hogy
csak a szociopátia innenső oldalán van (bár néha messze túl a határán).
Olyan emberekkel, akik a birkák világában uralkodó csúcsragadozóként
gondolnak magukra. Apa be szokta vezetni őket a trófeaszobába, ahol
akkorára nő a szemük, mint egy tányér, és ráébrednek, hogy bármit is
tudnak felmutatni, az apához képest smafu. Hogy talán csak három
érdekesebb ember él a világon Marcus Shane-nél. És ők nyilvánvalóan nem
tartoznak közéjük.
Ezért van az, hogy anya, amikor nem vigyáz a szájára, állatorvosi
rendelőként emlegeti a trófeaszobát. Mert apa azért viszi oda az
embereket, hogy kasztrálja őket.
Tehát frissen érzéstelenített állkapcsommal besétáltam az állatorvosi
rendelőbe, hogy megnézzem, kik a ma esti üzleti és miskárolási
pácienseink. Apát persze azonnal észrevettem. Két méter magas. Nehéz
lenne figyelmen kívül hagyni.
A másik személyre viszont, aki apa mellett állt, felfelé nézett rá, és
kezében egy itallal mosolygott, nem voltam felkészülve.
Nicholas Bell volt az.
 HETEDIK FEJEZET

– Chris! – mondta apa, és hirtelen már ott is magasodott felettem,

szokásához híven, hogy a karjai közé kapjon. – Hogy érzed magad,
kölyök?
– Kicsit szétlapítva általad, apa – válaszoltam, mire ő felnevetett. Ez
volt a bevett dialógusunk hasonló a helyzetekben.
– Köszönöm, hogy bejöttél, hogy megismerkedj a jelenlévőkkel –
folytatta ő.
– Erről beszélnünk kellene – feleltem. – Valamikor a nagyon közeli
jövőben.
– Tudom, tudom – bólogatott apa, aztán ennek ellenére odaintette
Bellt. Bell, kezében az italával, még mindig mosolyogva odasétált. – Ez
itt Lucas Hubbard, az Accelerant Investments vezérigazgatója és
elnökségi tagja.
– Üdv, Chris – nyújtott nekem kezet Hubbard/Bell. – Örülök, hogy
megismerhetlek.
Megráztam a kezét.
– Ez kölcsönös – feleltem. – Elnézést. Egy kis déjá vu. Hubbard/Bell
elmosolyodott.
– Ezt sokan mondják nekem – válaszolta, és kortyolt a poharából.
Whisky jéggel.
– Sajnálom – mentegetőztem. – Igencsak meglepődtem.
– Szóval ismered Lucast – szólalt meg apa a némileg rejtélyes
párbeszédünket figyelve.
– Nem, nem erről van szó – mondtam. – Vagyis igen. Természetesen
tudom, kicsoda Lucas Hubbard. Ugyanakkor nem őt ismerem... –
Elhallgattam. Udvariatlan dolognak számít megemlíteni, hogy egy
integrált hadenes éppen valaki másnak a testét használja.
– Hanem az integrátort, akit használok – mentett meg Hubbard a faux
pas-tól.
– Igen, erről van szó – válaszoltam. – Találkoztunk már.
– Társaságban? – kérdezte Hubbard.
– A munkám során – válaszoltam. – Futólag.
– Érdekes – jegyezte meg Hubbard. Egy meglehetősen csinos nő lépett
oda, és állt meg mellette. Hubbard rámutatott. – Ő pedig az Accelerant
Investments jogi tanácsadója, Samuel Schwartz.
– Már ismerjük egymást – mondta Schwartz egyenesen a szemembe
nézve.
– Csak nem – válaszolta Hubbard.
– Szintén a munkám során találkoztunk – magyaráztam. – És szintén
csak futólag.
– Valóban – mosolyodott el Scwartz. – Amikor találkoztunk, először
nem esett le, hogy ki is maga, Shane ügynök. A beszélgetés felénél
kellett rákeresnem. Elnézését kérem.
– Erre semmi szükség – válaszoltam. – Nem lényeges. De ha már itt
tartunk, maga egy kicsit másképp néz ki, mint amikor utoljára
találkoztunk, Mr. Schwartz. Nem számítottam volna ilyen külsőre.
Schwartz végignézett a testén.
– Igaza van – felelte. – Ismerek néhány hadenest, akik élvezik a
nemváltó integrációt, de én általában nem tartozom közéjük. Viszont a
megszokott integrátorom nem tudott a rendelkezésemre állni ma este, és
az utolsó pillanatban hívtak meg az összejövetelre. Úgyhogy azzal kell
dolgoznom, aki elérhető volt.
– Rosszabbul is járhatott volna – nyugtattam meg. Ő ismét
elmosolyodott.
– Nem tudom, mit is érzek azzal kapcsolatban, hogy te jobban
ismered ezt a két embert nálam – jegyezte meg apa elbűvölően
mosolyogva.
– Ez egy kicsit engem is meglep – feleltem.
– Csakúgy, mint engem – mondta Hubbard. – Ha belegondolunk,
valószínűtlennek tűnik, hogy az apád útjai ne keresztezték volna már az
enyémet. De persze, az irodaépületeinket leszámítva, az Accelerant
Investments nem foglalkozik túl sokat ingatlanügyletekkel.
– És miért, Lucas? – kérdezte az apám.
– Azt hiszem, hadenesként kevésbé köt le a kézzelfogható világ –
magyarázta Hubbard. – Egyszerűen nincs az érdeklődésem
homlokterében. – Apa felé intett a whiskyjével. – De szerintem te sem
bánod, hogy nem vagyok a versenytársad.
– Nem – felelte az apám. – Bár nem szokott zavarni a versengés.
– Azért, mert általában te győzöl a versenyekben – állapította meg
Hubbard.
Apa felnevetett.
 – Azt hiszem, ez igaz.
– Hát persze, hogy így van – mondta Hubbard, majd mosolyogva rám
nézett. – Ez közös vonásunk.

Miközben leültünk a vacsoraasztal mellé, felhívtam Vannt, a belső

hangomat használva, hogy senki ne vegye észre az asztalnál, máshol jár
a figyelmem.
Vann felvette.
– Dolgom van – mondta. Alig hallottam a hangját a háttérzajtól.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– Egy bárban, ahol iszom, és futó kalandot keresek – válaszolta. – Ami
azt jelenti, hogy dolgom van.
– Tudom, hogy Lucas Hubbard Nicholas Bellt használja integrátorként.
– Honnan tudod?
– Onnan, hogy Hubbard most itt ül velem szemben a vacsoraasztalnál,
és Bellt használja.
– A fenébe – felelte Vann. – Így könnyű.
– Most mit csináljak?
– Lejárt a munkaidőd, Shane – felelte Vann. – Azt csinálsz, amit
akarsz.
– Azt hittem, egy kicsit jobban felizgat ez a dolog – jegyeztem meg.
– Amikor holnap találkozunk a munkahelyen, izgatott leszek
– ígérte meg Vann. – Ebben a pillanatban mással vagyok elfoglalva.
– Értem – válaszoltam. – Sajnálom, hogy megzavartalak.
– Én is – biztosított Vann. – De ha már így esett, elmesélem, hogy
történt egy kis előrelépés a hullával kapcsolatban. Visszajött a DNS.
– És ki az?
– Még nem tudom.
– Előrelépésről beszéltél – emlékeztettem.
– Valóban. A DNS-elemzés során nem derült ki semmi, de az
valószínűnek tűnik, hogy navahó származású. Ami megmagyarázhatja,
hogy miért nem találjuk az adatbázisban.
Ha navahó, és egy rezervátumban élt, akkor az összes adata a
rezervátum adatbázisában lesz. Azokat nem feltétlenül kötik össze az
amerikai adatbázisokkal, mert a Navahó Nemzet autonómiával
rendelkezik. És érthetetlen bizalmatlanságot tanúsít az Egyesült Államok
kormányával szemben! – nevetett fel szinte bizonyosan Vann.
– Milyen gyakran fordul elő ilyesmi? – érdeklődtem. – Ha valaki
rezervátumban él, akkor is elhagyja olykor, és valószínűleg csinál
valamit, amivel bekerül az adatbázisainkba.
– Lehet, hogy ez a fickó soha nem jött ki – találgatott Vann.
– Előzőleg.
– Küldtünk nekik kérelmet? – kérdeztem. – Mármint a Navahó
Nemzetnek.
– A laborosaink igen – mondta Vann. – DNS-t, ujjlenyomatokat és
arcletapogatást. A navahók majd foglalkoznak vele, amikor ráérnek.
Nem mindig priorizálják a kéréseinket.
Apa az asztalfőn megütögette a poharát, majd felállt.
– Mennem kell – mondtam. – Apám beszédet készül tartani.
– Remek – válaszolta Vann. – Amúgy is éppen le akartam rakni. – És
így is tett.

Apa beszéde egy tizenkettő egy tucat „az otthonomban a

támogatóimmal, akikkel mindenki úgy viselkedik, mintha a barátaim
lennének” beszéd volt, vagyis könnyed, közvetlen, lazán bizalmaskodó,
ugyanakkor a nemzet számára fontos témákat és a hivatalosan egyelőre
nem bejelentett szenátori ambícióit is érintette. Úgy sült el, ahogyan
általában szokott, vagyis nagyon jól, mert apa az, aki, és már a
középiskola óta foglalkozik marketinggel. Akit Marcus Shane nem képes
elbűvölni, az minimum szociopata.
De a beszéd végén volt egy kis vargabetű. Apa megemlítette
„a kihívásokat és lehetőségeket, amelyeket az Abrams-Kettering
támaszt mindnyájunk előtt”, és ez számomra nem tűnt annyira
odavágónak, mivel csak nekem, Hubbardnak és Schwartznak volt a
jelenlévők közül Hadenje. Úgyhogy csaltam egy kicsit, és végrehajtottam
egy gyors arcletapogatást az asztal körül ülőkön. Öten közülük
vezérigazgatók voltak, és/vagy olyan cégek vezetői, akik így vagy úgy,
de a hadenesek piacából élnek, és mindegyikük vállalatának helyben,
Virginiában volt a központja.
 Ez megmagyarázta a dolgot. És azt is, hogy apám miért
ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy részt vegyek a vacsorán. Mindez
persze azt jelentette, hogy a társalgás középpontjába kerültem.
– És te mit gondolsz az Abrams-Ketteringről, Chris? – kérdezte az
egyik vacsoravendég. Az arcfelismerés RickWissonként Jim
Bucholdnak, a Loudoun Pharma vezérigazgatójának a férjeként
azonosította. Buchold, aki a férje mellett ült, sokatmondó pillantást
vetett rá, amelyet Wisson vagy nem vett észre, vagy figyelmen kívül
hagyott. Úgy éreztem, a hazaútjuk nem lesz majd túl kellemes.
– Nem hinném, hogy különösebben meglepné, hogy az én
véleményem elég közel áll az apáméhoz – dobtam át a labdát apának.
Aki természetesen könnyedén elkapta.
– Chris azt akarja ezzel mondani, hogy a legtöbb Hadennel
kapcsolatos témáról nagyon sokat beszélgetünk a családon belül
– jelentette ki. – Úgyhogy amit én végül a nyilvánosság előtt
nyilatkozom, az hármunk hosszas eszmecseréjének az eredménye.
Szóval, szerintem mindenki tisztában van azzal, hogy én nyíltan
elleneztem az Abrams-Ketteringet. Még mindig úgy gondolom, hogy ez a
legrosszabb megoldás egy olyan dologra, amely nem probléma...
Pontosan tudjuk, hogy a hadenesek összességében többel járulnak hozzá
a gazdasághoz, mint amennyit kivesznek belőle. De az Abrams-
Kettering átment, akár jó ez így, akár nem, és most annak van itt az ideje,
hogy kiderítsük, hogyan tudjuk ezt az új helyzetet a magunk javára
fordítani.
– Ezt – válaszoltam az apámra mutatva az asztal végén.
– Mi a véleményed a sztrájkról? És a tüntetésről? – kérdezte Wisson.
– Rick – mondta Jim Buchold olyan kedvesen, amilyen kedvesen csak
vicsorogni lehet.
– Ez nem illetlenség a vacsoraasztalnál – válaszolta Wisson a férjének.
– Legalábbis ennél a vacsoraasztalnál. És Chris egy igazi hadenes.
– Ami azt illeti, hárman is vagyunk ennél az asztalnál –
biccentettem Hubbard és Schwartz felé.
– Minden tiszteletem Lucasnak és Mr. Schwartznak, de őket nem
igazán fogja érinteni ez a törvényi változás – jelentette ki Wisson.
Hubbard és Schwartz erre mindketten egy-egy feszes kis mosollyal
reagáltak.
– Neked viszont van egy állásod, és az emberek között élsz.
 Biztosan van pár gondolatod ezzel kapcsolatban.
– Én úgy gondolom, hogy mindenkinek megvan a joga a
véleménynyilvánításra és a békés gyülekezésre – válaszoltam.
Ha az ember nem tudja, mit mondjon, idézzen az Alkotmányból.
– Én a „békés” rész miatt aggódom – szólalt meg Carole Lamb, aki
valamivel odébb ült. Ő is azok közé az emberek közé tartozott, akik miatt
sofőr kellett az összejövetelre. Hajlott korú, és olyan ingerülten
konzervatív, amilyen csak egy kiöregedett liberális tud lenni. – A lányom
azt mesélte nekem, hogy a város rendőrkapitányságai a teljes
állományukat behívták hétvégére. Zavargásoktól tartanak.
– És miért van ez, Ms. Lamb? – kérdezte Sam Schwartz.
– Azt mondta, attól tartanak, hogy a tüntető hadenesek nem félnek majd
a rendőröktől – magyarázta Lamb. – A szrípiók nem ugyanolyanok, mint
az emberi test.
– A lánya egy robotlázadástól tart – értelmeztem. Lamb rám nézett, és
azonnal elpirult.
– Nem erről van szó – biztosított sietve. – Hanem arról, hogy ez az első
nagyobb hadenes tüntetés. Más lesz, mint bármelyik eddigi
megmozdulás.
– Robotlázadás – jelentettem ki ismét, majd a magasba emeltem a
kezem, mielőtt Lamb még jobban zavarba jött volna.
– Nem, a szrípiók nem olyanok, mint az emberi test. De terminátorok
sem vagyunk. A személyi szállítók, amelyeket nap mint nap használunk,
szándékosan olyanra vannak tervezve, hogy a lehető legjobban
emlékeztessenek egy emberi testre, már ami az erejüket, az
állóképességüket és egyéb tulajdonságaikat illeti.
– Mert azért végső soron emberek irányítják a szrípiókat – tette hozzá
apa.
– Igen – mondtam. – És az emberek jobban tudnak olyan gépeket
használni, amelyeket a természetes emberi teljesítőképességre
kalibráltak, mint olyanokat, amelyeket nem.
– Feltartottam a kezem. – Ez egy gépi kéz, amely egy gépkarra van
erősítve. De csak emberi erőt képes kifejteni. Nem tudnám felborítani
vele ezt az asztalt dühömben. A felvonulók nem fogják végigdúlni a Mailt,
és felborogatni az autókat.
– De a szrípiók akkor is strapabíróbbak, mint az emberi test
– jegyezte meg Wisson. – Nagyon sok sérülést el tudnak viselni.
 – Nos – válaszoltam elmesélnék egy történetet. Anya és apa emlékezni
fognak rá. Amikor nyolcéves lettem, egy biciklit kaptam a
születésnapomra...
– Ó, te jó ég, pont ezt – vetette közbe anya.
– ...és éppen akkoriban derült ki számomra, milyen trükköket lehet
BMX-szel csinálni – folytattam. – Úgyhogy egyik reggel ugratóvá
alakítottam át a kocsibeállónkat, és csak ugratgattam róla, miközben
megpróbáltam összeszedni a bátorságomat egy forgáshoz, vagy
valamihez. Végül felhergeltem magam, úgy felgyorsítottam, ahogy csak
tudtam, felsuhantam az ugratóra, megpróbálkoztam egy fordulással,
majd seggel előre lezuhantam a bicikliről az útra, egyenesen egy ötvennel
haladó kamion elé. Az elütött...
– Annyira nem szeretem ezt a történetet – jegyezte meg anya. Apa
csak vigyorgott.
– ...én pedig dezintegrálódtam – fejeztem be. – Az ütközés
darabokra szakította a szrípiómat. A fejem szó szerint lerepült, és beesett
a szomszéd bokrai közé. Nekem fogalmam sem volt, hogy mi történt.
Olyan érzésem támadt, mintha nagyon erősen meglöktek volna,
megfordult körülöttem a világ, majd hirtelen visszarúgott valami a
testembe, és azon töprengtem, mi a fene történt.
– Ha az a saját tested lett volna, meghaltál volna – hangsúlyozta
apa.
– Igen, tudom – válaszoltam. – És ezt te is és anya is minden egyes
alkalommal megemlítitek, amikor szóba kerül az eset. Tehát – fordultam
vissza Wisson felé – lehet, hogy a szrípiók többet kibírnak, mint az
emberi test, de még így is sérülékenyek. És a szrípiók nem olcsók.
Ugyanannyiba kerülnek, mint egy autó. A legtöbb ember éppen annyira
nem szeretné, ha egy zsaru a szrípiójának esne neki gumibottal, mintha a
kocsija karosszériáját püfölné. Vagyis én nem hiszem, hogy aggódnunk
kellene egy robotlázadás miatt. Túl sokba kerülnek ehhez a személyi
szállítóeszközök.
– Mi történt, miután a kamion elütötte? – kérdezte Schwartz.
– Bizony egy darabig szrípió nélkül maradtam – válaszoltam, és ezt
nevetés fogadta. – És azt hiszem, a kamionsofőr megfenyegette apát,
hogy bepereli.
– Azt mondta, hogy én vagyok a hibás, mert a szrípió az én
tulajdonom volt. Márpedig a szrípió kiment elé, bár neki volt
elsőbbsége – magyarázta apa.
– Nem nyerte volna meg – vetettem közbe. – A személyi
szállítóeszközök egy különleges járműosztályt képeznek a törvény
értelmében. Az emberölés vádján kívül ugyanolyan büntetőjogi
következményekkel jár egy szrípiót elütni kamionnal, mint egy emberi
testet.
– Aha, de én nem akartam, hogy az én nevemmel legyenek tele a
hírek – vette vissza a szót apa. – Így megegyeztem vele. Kifizettem a
kamionban esett kárt, és ülőjegyeket is kapott a Wizards meccsére.
– Én soha nem kaptam tőled ülőjegyeket – jegyezte meg Buchold.
– Eszedbe ne jusson – felelte apa, mire ismét felnevetett mindenki.
Egyébként is, Chris jelenleg FBI-ügynök. Most már bajba kerülnél, ha
elütnéd a kisfiamat egy kamionnal.
– Én csak arra emlékszem, hogy a következő szrípióm nagyon vacak
volt – jelentettem ki, majd apa felé fordultam. – Melyik modell is volt?
– Egy Metro Junior Courier – felelte apa. – Nagyon gyatra modell.
– Ajaj – szólalt meg Hubbard. – A Metro az Acceleranté.
– Ez esetben – válaszoltam – magukat hibáztatom.
– Jogos – mondta Hubbard. – Bár ez húsz éve történt, nem?
– Körülbelül – válaszoltam.
– Akkoriban még nem az enyém volt – magyarázta Hubbard. –
Tizennyolc évvel ezelőtt vásároltuk meg. Nem, tizenhét. Tizenhét? –
fordult Schwartz felé, aki meglepődött. Úgy tűnt, Hubbard dühös lesz a
jogászára, de utána odanyúlt, hogy megnyugtatóan megveregesse a
kezét. – Tizenhét – jelentette ki végül. – Azért vettük meg, mert a
márka nagyon rossz passzban volt, éppen egy sor félresikerült modell
miatt, beleértve a Couriert és a Junior Couriert is.
– Azt meghiszem – válaszoltam. – Az volt az utolsó Metro modell,
amelyet valaha vettünk.
– Mostanra már jobbak – mondta Hubbard. – Át tudom küldeni az
egyik legújabb darabot, ha szeretnéd kipróbálni.
– Köszönöm, de ezt most kaptam – mutattam a 660XS-emre. – Nem
vagyok eladósorban.
Hubbard elmosolyodott.
– Ez vicces, mert éppen mostanában kezdtünk tárgyalni a Sebring
Warnerrel egy esetleges fúzióról.
– Ma reggel olvastam róla a Post-ban – vetette közbe apa.
 – Az a cikk csak olyan hatvan százalékban volt hű az igazsághoz
mondta Hubbard.
– A-ha – szólaltam meg, majd Schwartzra néztem.
– Tessék? – kérdezte ő.
– Ezért használ Ajax 370-et – feleltem. – Piackutatás. Schwartz
értetlenül nézett.
– Nagyon jó logika – válaszolta Hubbard.- Igen, Sam kipróbál egy-
két modellt, néhány másik alkalmazottammal együtt. Az első kézből
származó tapasztalat nem pótolható.
– Van ennek köze az Abrams-Ketteringhez? – kérdezte apa. – Mármint a
fúziós tárgyalásoknak.
– Valamennyi – válaszolta Hubbard. – A szrípiókra adott állami
támogatás év végére eltűnik, úgyhogy ebben a pillanatban minden egyes
darabot megpróbálunk eladni, amelyet piacra tudunk dobni. Ugyanakkor
a kutatási-fejlesztési programjuk is érdekel, amelynek keretében
csinálnak néhány érdekes dolgot. – Felém fordult. – Éppen az ízleléssel
kapcsolatban sikerült áttörő eredményeket elérniük.
– Az esztétikára gondol vagy a dolgok megkóstolására? – kérdeztem.
– Nem ízlés, hanem ízlelés – válaszolta Hubbard. – Ez azok közé az
érzékek közé tartozik, amelyeket soha nem fejlesztettek ki megfelelően a
szrípiókban, mert nincs gyakorlati haszna. A szrípióknak nem kell
enniük. De nincs oka, hogy ne tehetnék. – A terítékemre mutatott, amelyen
nem volt étel. – A te jelenléted ennél az asztalnál sokkal természetesebb
lenne, ha ennél is, nem pedig csak ülnél ott.
– Ha ragaszkodni akarunk az igazsághoz, ebben a pillanatban igazából
eszem – válaszoltam. – Csak a másik szobában. – És egy csövön
keresztül, persze ezt nem tettem hozzá, attól tartva, hogy kicsit durva lenne
ebben a társalgásban. – És a székem párnájában töltő van. Úgyhogy a
szrípióm is eszik éppen, ha úgy vesszük.
– De akkor is – válaszolta Hubbard. – Chris, az egyik nagy cél,
amelyet a családod megpróbált elérni, az volt, hogy az emberek az embert
lássák a szrípiókban. És a remek munkátok ellenére még mindig van
miért dolgozni ezen a téren. – Carole Lambre mutatott, akit láthatóan
megdöbbentett a váratlan figyelem. – A kollégánk lánya pont ma este
hívta fel erre a figyelmet. Ha egy szrípió képes lenne leülni az
asztalhoz, és ténylegesen elfogyasztani egy vacsorát, az előrelépést
jelentene ezen az emberiesítő úton.
 – Lehet – válaszoltam. – Bár be kell valljam, kíváncsi vagyok, hova
kerülne az étel, miután megkóstolom.
– Jobb módszerek is lennének a hadenesek humanizálására – vetette
közbe Buchold. – Például, ha visszakapnák a testüket.
Hubbard Bucholdra fordította a figyelmét.
– Ó, értem. Jim Buchold. Az egyetlen ember az asztalnál, akinek a
vállalkozását nem érinti az Abrams-Kettering.
– Nem hinném, hogy a Kongresszus szemére lehetne hányni, hogy a
hadenes orvosi kutatások támogatását száz százalékon hagyták – felelte
Buchold. – Mi a probléma megoldására törekszünk, nem arra, hogy
profitáljunk belőle.
– Ez nagyon nemes dolog – jelentette ki Hubbard. – Bár én láttam a
Loudoun utolsó negyedéves jelentését. A profitra sem lehet panaszuk.
Buchold felém fordult.
– Chris, hadd tegyek fel egy kérdést – mondta. Az üres tányéromra
mutatott. – Hogyan kóstolnád meg szívesebben a vacsorádat? Egy
szrípióval vagy a saját nyelveddel?
Most Wissonra került a sor, hogy csúnyán nézzen a férjére, méghozzá
jogosan. Nem láttam lehetőséget arra, hogy ez a beszélgetés ne váljon
kínossá nagyon hamar.
De még mielőtt válaszolhattam volna, Buchold folytatta.
– Mi azt kutatjuk, hogyan lehetne a Haden áldozatainak bezártságát
megszüntetni – magyarázta. – Nem csak azért, hogy szimulálhassuk az
evést, hanem hogy visszaadhassuk a hadeneseknek az alapvető testi
integritásukat olyan dolgokhoz, mint például a rágás és a nyelés. Hogy
felszabadítsuk és visszahozzuk a testüket...
– Honnan hozzanak vissza minket pontosan? – kérdezte Hubbard. –
Egy ötmilliós közösségből az Egyesült Államokban, és egy
negyvenmilliósból világszerte? Egy megszületőben lévő új szubkultúrából,
amely együttműködik ugyan a fizikai világgal, de független attól, és
amelynek megvannak a saját prioritásai, érdekei és gazdasága? Tisztában
van azzal, hogy a hadenesek nagy része nem emlékszik a fizikai világra,
ugye? – Hubbard rám mutatott. – Chris kétéves volt, amikor bezáródott. Te
mennyire emlékszel kétéves korodból, Chris?
Én apára pillantottam, de ő éppen Carole Lambbel és az anyámmal
folytatott egy másik beszélgetést. Tőle hiába vártam volna segítséget.
 – Maga szem elől téveszti a lényeget – válaszolta Buchold. – Amit mi
ajánlani próbálunk, azok lehetőségek. A képesség arra, hogy a hadenesek
megszabadulhassanak azoktól a korlátoktól, amelyekkel nap mint nap
együtt kell élniük.
– Én korlátozottnak tűnök a maga szemében? – kérdezte Hubbard. És
Chris?
– Én is itt vagyok, emberek – jegyeztem meg.
– Akkor áruld el, korlátozottnak érzed magad? – kérdezett Hubbard.
– Nem igazán – ismertem be. – De, mint azt említette, nincs túl sok
összehasonlítási alapom.
– Nekem van – jelentette ki Hubbard. – Én huszonöt éves voltam,
amikor bezáródtam. A dolgok, amelyeket azóta csináltam, olyan dolgok,
amelyekre bárki képes lenne. Amelyeket bárki akarna csinálni.
– Csak kölcsön kell vennie valakinek a testét ahhoz, hogy
megtehesse őket – válaszolta Buchold.
Hubbard a fogait kivillantva elmosolyodott.
– Én nem azért veszem kölcsön mások testét, hogy úgy tegyek, mintha
nem lennék hadenes, Jim – mondta. – Én azért veszem kölcsön mások
testét, mert különben az emberek egy bizonyos része elfelejtené, hogy én
is ember vagyok.
– Eggyel több ok a gyógymód keresésére – válaszolta Buchold.
– Nem – ellenkezett Hubbard. – Nem az emberek megváltoztatása a
megoldás arra, hogy maguk nem tudják, miként viselkedjenek velük. Arra
lenne inkább szükség, hogy az emberek kihúzzák a fejüket a seggükből.
Maga azt mondja,
„gyógymód”, én azt hallom, „nem vagy eléggé ember”.
– Jaj, ne már – mondta Buchold. – Ne próbáljon fordítva felültetni a
lóra, Hubbard. Ezt senki nem állította, és ezt maga is tudja.
– Tényleg? – kérdezte Hubbard. – Mondok valamit, amin
elgondolkozhat, Jim. Ebben a pillanatban a neurális hálók, a szrípiók és
az összes innováció, amely a Haden Kutatási Indítványból származott, a
hadenesek érdekeit szolgálja. Mostanáig az Élelmiszer- és
Gyógyszeripari Hivatal csak a hadenesek számára hagyta jóvá ezeket. De
a szrípiókat a végtagbénulásosok is tudnák használni. És más
mozgásszervi gondokkal küzdő amerikaiak is. Továbbá idősebb
amerikaiak, akiknek a teste valamilyen módon elkezdi cserbenhagyni őket.
 – Az Élelmiszer- és Gyógyszeripari Hivatal a hadenesekre korlátozza
a szrípiók használatát, mert az ember fejébe tuszkolni egy második agyat
önmagában is veszélyes – felelte Buchold. – Ilyet akkor tesz bárki, ha
nincs más választása.
– De mégis, mindenkinek meg kellene adni a választás lehetőségét
felelte Hubbard. – És nekik most végre hozzáférésük nyílik ezekhez a
technológiákhoz. Minden egyéb mellett, az Abrams-Kettering utat nyit a
technológiák előtt a többi emberhez. A jövőben több amerikai fogja
használni ezeket a lehetőségeket. Milliókkal több. És amikor ez
bekövetkezik, Jim, rájuk is csak legyint lekicsinylően?
– Szerintem maga nem azt hallja, amit mondok – válaszolta Buchold.
– Teljesen jól hallom – szögezte le Hubbard. – És azt szeretném, ha
maga is hallaná, hogy amit én hallok, az előítéletességnek tűnik.
– Jézusom – felelte Buchold. – Most úgy beszél, mint az az átkozott
Cassandra Bell nevű nőszemély.
– Ó, te jó ég – vetettem közbe.
– Mi az? – fordult felém Buchold.
– Izé... – dadogtam.
– Chris azt nem szeretné elmondani magának, hogy a ma esti
integrátorom Nicholas Bell, Cassandra Bell bátyja – magyarázta Hubbard.
– Nekem viszont nincsenek fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy ezt a
tudtára adjam.
Buchold egy pillanatra csak némán bámulta Hubbardot.
Majd megszólalt:
– Remélem, hogy ez csak egy kibaszott...
–Jim – szakította félbe Wísson.
– Minden rendben? – kérdezte apa. A figyelmét végre újra az asztalnak
arra a végére fordította, ahol mi ültünk.
– Minden rendben, apa – válaszoltam. – De Jimnek van pár kérdése.
És szerintem az lenne a legjobb, ha közvetlenül neked tenné fel őket.
Carole talán hajlandó pár percre helyet cserélni vele.
– Természetesen – válaszolta Lamb.
– Nagyszerű – jelentettem ki, majd Bucholdra néztem, abban a
reményben, hogy érteni fogja a célzást, vagy legalábbis hálás lesz nekem,
hogy egy kis időt apával tölthet. Ő kurtán odabiccentett, felállt, és helyet
cserélt Lambbel.
Hubbard felém hajolt.
 – Szép mentőakció – mondta nagyon csendesen.
Én bólintottam, majd megdörzsöltem az államat. Kezdett visszatérni
a fájdalom. És meglehetősen biztos voltam abban, hogy nem a zápfogam
miatt.
Megszólalt a belső telefonom. A belső hangommal vettem fel.
– Igen – mondtam.
– Shane – szólalt meg Vann. – Milyen messze vagy Leesburgtől ebben
a pillanatban?
– Körülbelül tizenöt kilométerre – válaszoltam. – Miért?
– Hallottál már valaha a Loudoun Pharmáról?
– Ami azt illeti, éppen most vacsorázom együtt a vezérigazgatójával
és a férjével – feleltem. – Miért?
– Az előbb robbant fel – válaszolta Vann.
– Micsoda? – Bucholdra pillantottam, aki élénken magyarázott
valamit az apámnak.
– Az előbb robbant fel – ismételte meg Vann. – És úgy néz ki, hogy egy
hadenesnek is volt hozzá köze.
– Te most viccelsz.
– Azt kívánom, bárcsak viccelnék, mert akkor most éppen szexelnék
ahelyett, hogy feléd tartok – felelte Vann. – Azonnal menj oda. Kezdd el
feltérképezni a helyet, és gyújtsd be az adatokat. Én körülbelül negyven
perc múlva érek oda.
– Mit mondjak Jim Bucholdnak? – kérdeztem.
– Ő a vezérigazgató?
– Igen – válaszoltam. Majd észrevettem, hogy Buchold a zsebébe
nyúl a telefonjáért. – Várj egy kicsit, szerintem éppen most tudja meg.
Buchold felugrott, és a telefonjával a fülén kirohant a szobából. Rick
Wisson értetlenül nézett utána.
– Aha – állapítottam meg. – Tudja.
 NYOLCADIK FEJEZET

A Loudoun Pharma két főépületből állt: az egyikben voltak a

vezérigazgatóknak és a középvezetőknek, a helyi képviseleteknek,
valamint a vállalat fővárosi és richmondi lobbistáinak az irodái, a
másikban pedig a laboratóriumok, amelyekben a kutatókat, a
számítástechnikusokat és az asszisztenseiket helyezték el.
Az irodaépület romhalmazzá vált. A keleti oldalán minden ablak
összetört, és kiesett a falból. A többi ablak különböző mértékben
károsodott. Papírok szálltak ki a lyukakból, és ringatóztak egy kicsit a
levegőben, mielőtt megállapodtak a sötét sugárúton, amely a két épületet
választotta el egymástól.
A laboratóriumok legnagyobb része eltűnt.
A romokat a Loudoun megye összes szegletéből odagyűlt
tűzoltóautók vették körül, és a tűzoltók azt keresték, hogy mit olthatnak
el. Nagyon kevés eloltanivaló akadt. A robbanástól összeomlott az
épület, és így minden tüzet elfojtott, még mielőtt lángra kaphatott volna.
Az összedőlt irodaház körül mentőautók cirkáltak, és letapogatókkal
próbáltak nyomára akadni a Loudoun Pharma munkatársai RFID-val
ellátott jelvényeinek.
Hat jelvény jelzett vissza, mindegyik takarítóké volt. A mentősök
robotcsótányokat és robotkígyókat küldtek be a romok közé, a jelvények
irányába, hogy megnézzék, eleven embereken vannak-e a jelvények.
De nem azokon voltak.
– Itt van, amit a biztonsági őrök láttak – mondtam Vann-nek. Az ő
autójában ültünk, és én a műszerfalára közvetítettem a képeket. Ő úgy
rácuppant az egyik cigarettájára, mint egy démon. Lehet, hogy csak a
szexuális frusztráció mellékhatása volt, de úgy éreztem, nem ez a
megfelelő pillanat, hogy rákérdezzek. A saját oldalamon nyitva hagytam
az ajtót, hogy kimenjen a füst.
A műszerfalon megjelent egy biztonsági kamera felvétele arról,
ahogy egy egyterű felgyorsít a parkolóban, majd betör a kapun, és
leszakítja, miközben átrobog rajta.
– Tekerd vissza, és állítsd le közvetlenül a csattanás előtt – mondta
Vann. Megtettem. – Rendszám és arc – mondta ő.
 – Igen – válaszoltam. – De egyik sem felel meg annak az RFID-
jelvénynek, amelyik jelzett, amikor az egyterű berohant.
– Kié a jelvény?
– Karl Baeré – mondtam. – Genetikus. A laborban dolgozik.
Továbbá hadenes, ezért hívtak minket ide.
– Azt az egyterűt nem egy szrípió vezette – állapította meg Vann.
Úgyhogy bárki is az, ellopta Baer jelvényét. De ha ellopta, akkor utána
miért törte át azt az átkozott kaput?
– Azért volt szüksége az azonosítóra, hogy bejusson a laborok alatti
parkolóba – mondtam. – A személyzeti parkoló a parkolóházban van. A
látogatóké odakint.
– És egy robbanóanyagokkal teli egyterű sokkal hatékonyabb az épület
alatt, mint mellette.
– Igen, szerintem is így gondolkoztak.
– Szóval, ha lopott azonosítóról van szó, akkor is itt a helyünk? –
kérdezte Vann. – Ennek ellenére?
Én pár pillanatig nem szóltam semmit, csak azon gondolkoztam,
miért kérdez tőlem ilyet, majd eszembe jutott, hogy ez még mindig az
első napom vele, bármilyen hihetetlennek is tűnik. Vann ismét vizsgáztat.
– Igen – válaszoltam. – Egyrészt ellenőriznünk kell Baert, hogy
meggyőződjünk arról, az azonosítót ellopták. Másrészt – mutattam
vissza a kapun áttörni készülő egyterű képére ott van az is, hogy ez a
gépjármű papíron Jay Kearney tulajdona.
– És nekem tudnom kellene, kicsoda Jay Kearney?
– Talán – válaszoltam. – Egy integrátor. Illetve az volt.
Vann egy utolsót szívott a cigarettájából, majd elnyomta az
ablaküvegen.
– Mutass nekem egy éles képet Kearney-ról – utasított.
Én feltöltöttem az integrátori igazolványképét a műszerfalra, és az
autót vezető személy képe mellé tettem. Vann odahajolt, és hunyorítva
megnézte.
– Mit gondolsz? – kérdeztem.
– Lehet. Lehet – válaszolta ő. A műszerfal felett az összeomlott
épületre nézett, és a zsaruk, a tűzoltók meg a mentők villogó lámpáira. –
Megtalálták már?
– Nem hinném, hogy keresik – válaszoltam. – A takarítókat keresik. És
egyébként is, ha az egyterűben volt, amikor az felrobbant, akkor nem
maradt belőle más, csak egy réteg finom hamu a parkolóházban.
– Megosztottad már ezt bárkivel?
– Itt senki nem akar velem beszélgetni – tájékoztattam. – Én a Hadenes
Ügyek vagyok, nem terrorelhárító. – Miközben ezt végigmondtam, egy
helikopter távoli hangja vált hallhatóvá és egyre hangosabbá.
– Ezek valószínűleg pont a terrorelhárítók - jegyezte meg Vann. –
Ők szeretik a színpadias belépőket.
Ismét a képre mutattam.
– Ezt ugyanakkor kaptam meg a biztonságiaktól, mint a leesburgi
zsaruk és a loudouni seriff, de szerintem ők még nem nézték meg.
– Rendben – nyugtázta Vann. Letörölte a képeket a kijelzőjéről. – Hol
parkolsz?
– Sehol – válaszoltam. – Jim Buchold, a vezérigazgató hozott ide. Ő
éppen ott üvöltözik a leesburgi zsarukkal.
– Remek – felelte Vann. Beindította az autóját.
– Hová megyünk? – csuktam be az ajtót az én oldalamon.
– Meglátogatjuk. Karl Baert – válaszolta Vann. – Szedd elő a címét,
kérlek.
– Szükségünk lesz engedélyre? – kérdeztem, miközben teljesítettem a
kérését.
– Beszélni akarok vele, nem letartóztatni – felelte Vann. – De lehet,
hogy jobb lenne, ha megnéznéd, tudsz-e engedélyt szerezni Kearney
adatainak lekérdezéséhez. Tudni akarom, kikkel integrálódott. És annak is
nézz utána, hogy Nicholas Bell adatait elő tudod-e keríteni. Két gyilkossági
ügybe keveredett integrátor egy nap alatt egyszerűen túl sok nekem.

Karl Baer lakása egy kis szürke társasházban volt Leesburgben, egy
szupermarket és egy Nemzetközi Palacsintaház mellett. Baer a földszinti
sarki lakásban lakott, a lépcső alatt. Amikor bekopogtunk, nem jött válasz.
– Ő hadenes – jegyeztem meg.
– Ha itt lakik, van szrípiója – válaszolta Vann. – Ha az övé volt az az
átkozott Loudoun Pharma-i alkalmazotti azonosító, akkor van szrípiója.
Ki tudja nyitni az ajtót. – Ismét bekopogott.
– Hátramegyek, és kiderítem, hogy be tudok-e nézni egy ablakon –
mondtam egy perccel később.
 – Aha, jó – válaszolta Vann. – Ne, várj. – Megpróbálkozott az
ajtógombbal. Az teljesen körbefordult.
– Tényleg ezt akarod csinálni? – kérdeztem az ajtógombot nézve.
– Nyitva van az ajtó – felelte Vann.
– Az ajtó csukva volt – helyesbítettem. – Csak nem volt bezárva.
– Megy a felvétel?
– Ebben a pillanatban? Nem. Vann kinyitotta az ajtót.
– Nézd, nyitva van – mondta.
– Te az alkotmányos jogok védelmének az élharcosa vagy, Vann –
visszhangoztam korábbi szavait.
Ő elvigyorodott.
– Gyere – mondta.
Karl Baert a hálószobájában találtuk meg, agyában egy késsel. Egy
szrípió állt a bölcsője mellett, kezében a kés nyelével, amely Baer
halántékából lógott ki.
– Te jóságos ég – mondtam.
– Menj, és húzd fel a redőnyt – utasított Vann. Engedelmeskedtem.
Ha bárki megkérdezné, te hátrasétáltál, benéztél, és megláttad ezt, ezután
léptünk be a lakásba.
– Nagyon rossz érzésem van ezzel kapcsolatban – mondtam.
– Mitől lenne jó? – kérdezte Vann. – Megy már a felvétel?
– Nem – válaszoltam.
– Indítsd el – mondta ő.
– Bekapcsoltam.
Vann odament a villanykapcsolóhoz, és a könyökével felpattintotta.
– Kezdd el a feltérképezést – szólt oda nekem. Miközben
nekiláttam, ő felvett egy pár kesztyűt. Amikor végeztem a
térképalkotással, ő odament, és megfogta a Baer bölcsője melletti
asztalkán lévő tabletet, majd bekapcsolta.
– Shane – szólalt meg. Felém fordította a tabletet, hogy lássam a
képernyőjét. Jay Kearney volt rajta.
– Ez egy videó? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta Vann, majd visszafordította a képernyőt maga felé.
Én odamentem hozzá, ő pedig megnyomta a „lejátszás” gombot.
Jay Kearney életre kelt a monitoron. Úgy tartotta a tabletet, hogy ő
is és Karl Baer is látsszon a felvételen.
 – Karl Baer vagyok – mondta Kearney. – A magam és jó barátom,
Jay Kearney nevében beszélek, akivel éppen integrálódva vagyok. Az
elmúlt nyolc évben a Loudoun Pharmánál dolgoztam genetikusként, egy
olyan csapatban, amelynek az volt a célja, hogy visszafordítsa a Haden-
szindróma hatásait. Amikor a Loudounhoz kerültem, azt hittem, jót fogok
tenni a hadenesekkel. Egyikünk sem kérte, hogy zárjanak be minket a
testünkbe. Én semmiképpen. Jómagam kamasz voltam, amikor
megbetegedtem, és az összes dologtól, amit csinálni szerettem, meg
lettem fosztva. Az, hogy azoknak a változásoknak a visszafordításán
dolgozhatok, amelyeket a Haden hozott az életembe, értelmet adott a
létezésemnek. Nagyon örültem az új élet lehetőségének. De ahogy teltek-
múltak a napjaim, ráébredtem, hogy a Haden nem valami életfogytiglani
büntetés. Hanem egy másik létmód. Elkezdtem észrevenni annak a
világnak a szépségeit, amelyet mi, hadenesek hozunk létre több millióan,
a mi saját terünkben és saját stílusunkban. És elkezdtem odafigyelni
Cassandra Bell szavaira, aki azt mondta, hogy az olyan emberek, mint
én, azok, akik – idézőjelben – „a Haden meggyógyításán” munkálkodnak,
valójában az első új nemzedék kiirtásán dolgoznak; mi ugyanis az
emberiség által az elmúlt évszázadok során létrehozott első új nemzedék
vagyunk. Bellnek igaza van. Tényleg ezt csináljuk. Én ezt csinálom. Ideje
abbahagyni. Ez nem olyasmi, amit egyedül is képes lettem volna
végrehajtani. Szerencsére a barátomnak, Jay-nek ugyanaz a
meggyőződése, mint nekem, és számára ez elég ahhoz, hogy segítsen.
Mások is, akiket most nem nevezek meg, segítettek nekünk az utunk
folyamán az anyagok beszerzésében és a tervezésben. És most már nincs
más hátra, mint hogy mozgásba lendítsük az egészet. Jay és én együtt
fogjuk végrehajtani. És amikor ő végez a saját feladatával, én
visszajövök ide, hogy csatlakozzak hozzá, és együtt folytathassuk az
utazást. Azt hiszem, aki ezt a felvételt látja, az tudja, hogyan értem ezt el.
Ami a családomat és a barátaimat illeti: tudom, hogy a tetteim – a mi
tetteink – nem tűnnek logikusnak. Tudom, van rá némi esély, hogy pár
ártatlan ember is megsérül, vagy akár meghal. Ezt nagyon sajnálom, és
bocsánatot kérek azoktól, akik ma éjszaka elveszítik a szeretteiket. De
arra kérem őket, értsék meg, hogy ha most nem teszem meg ezeket a
dolgokat, akkor az, amit a Loudoun Pharma csinál, egy egész nép
kiirtásához fog vezetni. Egy – idézőjelben –
 „jó szándékkal” elkövetett népirtáshoz. Ami a kollégáimat illeti a
Loudoun Pharmánál: tudom, hogy sokan haragudni fogtok rám, amiért a
tetteim évekre visszavetették a munkátokat és a kutatásaitokat. De most
azt kérem, hogy töltsétek ezt az időt azzal, hogy elgondolkoztok annak a
következményein, amit csináltok. Olvassátok el és hallgassátok meg
Cassandra Bell szavait, ahogy én is tettem. Én hiszek abban, amit ő
mond. Én hiszek benne. Én az ő filozófiáját követem azokkal a dolgokkal,
amelyeket ma teszek. Hiszek abban, hogy idővel talán ti is ezt fogjátok
tenni. Isten veletek, és minden jót valamennyi hadenesnek az egész
világon. Mindig veletek leszek.

– Ennek az egésznek átkozottul semmi értelme – mondta Jim Buchold.

Buchold és Wisson Leesburg melletti otthonának nappalijában ültünk.
Úgy állt a helyzet, hogy a leesburgi rendőrségnek, a Loudoun megyei
seriffnek és az FBI-nak majdnem erőszakkal kellett eltávolítania
Bucholdot a Loudoun Pharma területéről, hogy ne legyen láb alatt, és el
tudják végezni a dolgukat. Ennek eredményeképpen Buchold a
tehetetlenségtől gyötörve járt fel-alá a nappalijában. Wisson készített egy
italt, hogy lecsillapítsa. A pohár érintetlenül állt az asztalon. Végül
Wisson maga itta meg.
– Miért nincs átkozottul semmi értelme? – kérdezte Vann.
– Mert Karl a Neurolease elméleti kutatója volt.
– Ami... – végszavazott Vann.
– Az a gyógyszer, amelyet a Haden áldozatai motoros
idegrendszerének stimulálására próbálunk kifejleszteni – válaszolta
Buchold. Önkéntelenül kicsit ingerült lettem az általa használt „áldozat”
kifejezéstől. – A Haden elnyomja az agy képességét, hogy a motoros
idegrendszeren keresztül kommunikáljon. A Neurolease arra serkenti az
agyat, hogy új utakat hozzon létre a rendszerben. Chipeken elvégeztünk
pár sikeres tesztet, és éppen genetikailag módosított egereken
dolgoztunk. A haladás lassú volt, de biztató.
– A Neurolease egy bizonyos vegyület neve? – kérdeztem.
– Az a tervezett márkanevünk – magyarázta Buchold. – A vegyület
valódi neve körülbelül százhúsz betűből áll. A legfrissebb iterációját, azt,
amelyen Karl dolgozott, LPN-211-nek neveztük a belső feljegyzésekben.
 – És dr. Baer soha nem mutatta jelét, hogy morálisan ellenezné a
kutatást? – érdeklődött Vann.
– Dehogy – válaszolta Buchold. – Én nem töltöttem vele túl sok időt,
de amennyire tudom, Karlt nem igazán érdekelte más, csak a munkája és
a Notre Dame futballcsapata. Ő náluk diplomázott. Amikor prezentációt
készített, mindig belecsempészte a csapat képét. Én ezt elnéztem neki,
mert annyira jól dolgozott.
– Mi a helyzet a kapcsolatával Jay Kearney-vel? – kérdeztem.
– Kivel?
– Azzal az integrátorral, akinek a testét használta feltételezésünk
szerint arra, hogy bevezesse a járművet a parkolóházba – mondta Vann.
– Soha nem hallottam róla – válaszolta Buchold. – A munkahelyén
Karl mindig a szrípióját használta.
– Látta Kearney-t Baerrel integrálódni munkaidőn kívül? Buchold a
férjére pillantott.
– Nem ugyanazokban a társadalmi körökben forogtunk – felelte
Wisson. – Én nem bátorítom Jimet arra, hogy túlzásba vigye a
barátkozást az alkalmazottjaival. Jobb, ha inkább a főnököt látják
benne, mint a barátot.
– Szóval ez azt jelenti, hogy nem – szögezte le Vann.
– Nem azért, mert ő hadenes... volt – egészítette ki Buchold. Felém
fordult. – Én minden alkalmazottamat ugyanúgy kezelem. Van egy
ombudsmanunk a személyzeti osztályon, aki garancia erre.
– Én hiszek magának – nyugtattam meg.
– Igen, de azt is hallotta, hogy letámadott ma este az a kurafi Hubbard –
válaszolta Buchold. – Tizenöt hadenes kutató dolgozik nálam. Egyikük
sem lenne ott, ha úgy gondolnák, hogy nem kezelem őket emberként, vagy
hogy amit csinálunk, az rossz a hadeneseknek.
– Mr. Buchold – mondtam, és felemeltem az egyik kezem. – Én nem
azért vagyok itt, hogy ítéletet mondjak maga felett. És nem is azért, hogy
utána hazarohanjak az apámhoz, és a fülébe sugdossak dolgokat magáról.
Most a vállalata felrobbantásának ügyében nyomozok. A legfőbb
gyanúsítottunk ebben a pillanatban az ön egyik alkalmazottja. Minket
csak az érdekel, hogy megtaláljuk az igazi robbantót, és kiderítsük, miért
tette.
Buchold ettől láthatóan megnyugodott egy kicsit. Majd Vann ismét
felidegesítette.
 – Dr. Baer beszélt valaha Cassandra Bellről? – kérdezte.
– Mi az ördögért tette volna?
– Jim – szólt rá Wisson.
– Nem – vetett sokatmondó pillantást Buchold a férjére. – Soha nem
hallottam, hogy Cassandra Bellről beszélt volna.
– És a többi kutató a környezetében? – folytatta Vann.
– Biztosan felmerült a neve időnként társalgás közben, mert köztudott,
hogy Cassandra Bell ellenzi a mi kutatási terveinket – válaszolta Buchold.
– Mindig is féltünk attól, hogy egyszer megjelennek a tüntetők, mint
az állatkísérletek miatt szoktak, amelyeket végre kell hajtanunk. De soha
nem történt ilyen, és szerintem senki nem foglalkozott vele túl sokat.
Miért?
Én Vannre pillantottam, hogy lássam, mire gondolhat. Ő felém
biccentett.
– Dr. Baer hagyott egy búcsúlevelet – mondta. – Cassandra Bellt is
megemlítette benne.
– Hogyan? Ő áll e mögött valamilyen formában? – kérdezte Buchold.
– Semmi okunk arra, hogy ezt gondoljuk – válaszolta Vann.
– De minden szálat meg kell vizsgálnunk.
– Tudtam, hogy ez fog történni – mondta Buchold.
– Mi fog történni? – kérdeztem.
– Erőszak – válaszolta Buchold. – Rick a megmondhatója. Azok a
seggfejek megszavazták az Abrams-Ketteringet, és én mondtam neki,
hogy ebből előbb-utóbb baj lesz. Nem lehet azt csinálni, hogy fogunk
ötmillió embert, akik a kormány emlőjén lógnak, kirakjuk őket az
utcára, és arra számítunk, hogy csendesen belenyugszanak. – Rám
pillantott. Már ne vegye sértésnek.
– Nem veszem – válaszoltam, ami nem volt teljesen igaz, de nem
akartam ezzel foglalkozni. – Mennyire veti ez vissza a munkájukat?
– Úgy érti, a kutatásainkat?
– Igen.
– Évekkel – válaszolta Buchold. – A laboratóriumban olyan adatok is
voltak, amelyek sehol másutt.
– Nem tartanak több másolatot az adataikról? – kérdezte Vann.
– Dehogynem – válaszolta Buchold.
– És nem tudják ezeket lekérni a hálózatukról?
 – Nem érti – jelentette ki Buchold. – Semmi olyasmit nem rakunk fel
a hálóra, ami valóban érzékeny adat. Abban a pillanatban, hogy
megtennék, megindulnának a támadások. Felállítottunk pár üres szervert,
amelyeken semmi nem volt, csak macskák titkosított fotói, az isten
szerelmére, macskáké, és nem szóltunk senkinek arról, hogy ott vannak.
Négy órán belül már kínai és szíriai hackerek próbálták feltörni. Hülyék
lennénk valóban bizalmas adatokat rakni egy kívülről is elérhető
szerverre.
– Szóval az összes adatukat helyben tárolták – összegeztem.
– Helyben tároltuk – visszhangozta Buchold. – Több példányban, belső
szervereken.
– És mi van az archívumokkal? – kérdezte Vann. – A hálózaton kívül
tárolt adatokkal.
– Persze olyanokat is csináltunk. És egy biztonságos szobában
tartottuk őket a létesítményben.
– Szóval az egész, a helyi és az archivált adatok is elszálltak az
épülettel együtt. – Vann rám pillantott, és az arckifejezésével szerintem
azt szándékozott sugallni, hogy ezek az emberek elég trehányak voltak.
– Igen – erősítette meg Buchold. – Lehetséges, hogy a legutóbbi
adatok egy részét össze tudjuk rakni az e-mailekből és az irodaépület
számítógépeiből. Már amit nem tett tönkre vagy a robbanás, vagy a
tűzoltórendszer. De ha realisták akarunk lenni... többévi kutatás. Eltűnt.
Elpusztult. Megsemmisült.

– Ó, nézd, éjfél van – mondtam Vann-nek, miközben hazavitt. –

Vége az első igazi munkanapomnak.
Vann elmosolyodott, és ettől megrezzent a szájában a cigaretta.
– Nem fogok hazudni neked – mondta. – Ez egy kicsit hektikusabb
volt a legtöbb első napnál.
– Alig várom a holnapot – jelentettem ki.
– Ezt kétlem. – Vann szájából füst szivárgott.
– Ugye tudod, hogy ez a vacak meg fog téged ölni? – kérdeztem. – A
dohányzásra gondolok. Nem véletlen, hogy manapság már senki nem
csinálja.
– És az sem véletlen, hogy én mégis – felelte Vann.
 – Igen? És mi az oka?
– Őrizzünk meg azért egy kis titokzatosságot a kapcsolatunkban felelte
Vann.
– Ahogy akarod – válaszoltam, reményeim szerint pont megfelelő
mértékű laza elutasítással. Vann ismét elmosolyodott. Egy-null ide.
Megszólalt a telefonom. Tony volt az.
– A fenébe – mondtam.
– Mi az?
– Ma este kellett volna megismerkednem az új lakótársaimmal –
válaszoltam.
– Írjak neked igazolást? – kérdezte Vann.
– Kedves vagy – mondtam. – Várj egy kicsit. – Megnyitottam a
csatornát, és a belső hangomon szólaltam meg.
– Szia, Tony.
– Mindnyájan reménykedtünk abban, hogy ma este esetleg beugrasz –
mondta Tony.
– Figyelj, ezzel kapcsolatban az van... – kezdtem.
– De aztán láttam, hogy felrobbant a Loudoun Pharma, és azt
gyanítják, esetleg terrorcselekmény volt, vagy ilyesmi... úgy tippeltem,
lehet, hogy Chrisnek ma este sok dolga akad.
– Köszönöm a megértést – válaszoltam.
– Úgy tűnik, izgalmas napod volt.
– El sem tudod képzelni.
– Akkor hadd zárjam le egy kis jó hírrel – folytatta Tony. – A csapat
esküdtszék elé állított in absentia, és bűnösnek talált a
„valószínűleg alkalmas lakótárs” megalapozott vádjában. A
büntetésed a legszebb szoba az épületben. Isten irgalmazzon a lelkednek.
– Ez remek, Tony – válaszoltam. – Komolyan. Nagyon értékelem.
– Ezt jó hallani. Mi pedig azt értékeljük, hogy fizetni fogod a bérleti
díjat, és ennek köszönhetően nem fognak minket kirakni az utcára, vagyis
egálban vagyunk. Most átküldöm neked a lakókódodat. Ha ideértél,
változtasd meg, hogy csak te tudd. Megkaptam a nevedet és a kauciódat,
úgyhogy szabad a pálya. Jöhetsz bármikor.
– Valószínűleg holnap fogok – válaszoltam. – Most már a szüleim
házának közelében vagyok. Ma éjjel ott alszom.
– Ez jól hangzik – mondta Tony. – És most pihenj egy kicsit.
Nagyon leharcoltnak tűnsz. Jó éjszakát.
 – Jó éjt – feleltem, majd átváltottam a külső hangomra. –
Megkaptam a lakást.
– Az jó – válaszolta Vann.
– Igazából egy szoba egy intencionális kommunában – fejtettem ki.
– Ez vicces, te igazán nem úgy nézel ki, mint egy hippi.
– Dolgozni fogok rajta – ígértem.
– Kérlek, inkább ne – felelte Vann.
 KILENCEDIK FEJEZET

Másnap reggel fél hattól minden út bedugult Washingtonban. Több

mint száz hadenes távolsági kamionos ment fel a város körüli
körgyűrűre, majd olyan geometriai mintázatokba rendezték a
kamionjukat, amelyekkel a legnagyobb fennakadást tudták okozni az
automata vezérlésű autóknak, és negyven kilométer per órás sebességgel
vánszorogtak. Az ingázók, akiket feldühített, hogy a körgyűrű még a
szokásosnál is jobban beállt, kézi vezérlésre kapcsoltak, és megpróbálták
kikerülni az akadályokat, amivel persze csak tovább rontottak a
helyzeten. Hét órára a gyűrűn teljesen leállt a forgalom.
Majd, némi további szórakoztatás reményében, a hadenes
kamionosok a 66-os utat és a Virginiába vezető fizetős autópályát is
használhatatlanná tették.
– A harmadik munkanapod, és máris késve jössz – mondta nekem
Vann az íróasztala mögül, amikor beértem az irodába. Közben a
mellette lévő íróasztalra mutatott, jelezve, hogy az immár az enyém.
– Ma mindenki elkésett – válaszoltam. – Ebben a kontextusban
kellene engem értékelned.
– Egyébként meg hogy sikerült beérned Potomac Fallsból? – kérdezte
Vann. – Valld be, hogy kölcsönkérted apád helikopterét. Az elég menő
dolog lenne.
– Az a helyzet, hogy apámnak tényleg van helikoptere – feleltem.
Vagyis a cégének. De a környéken nem szabad leszállni. Úgyhogy nem így
volt. Elvittek a Sterling metrómegállóig, és onnan metróval jöttem.
– És milyen volt?
– Kellemetlen – meséltem. – Rendkívül zsúfolt volt, és sok csúnya
pillantást kaptam. Mintha az én hibám lenne, hogy beálltak az utak.
Majdnem azt mondtam, hogy nézzék, emberek, ha az én hibám lenne,
akkor nem ezen az átkozott metrón szoronganék magukkal, nem igaz?
– Hosszú lesz a hét ezzel a szarsággal – jegyezte meg Vann.
– A tiltakozás nem lenne hatékony, ha nem dühítené fel az embereket.
– Nem azt mondtam, hogy nem hatékony – jelentette ki Vann. –
Még csak azt sem mondtam, hogy nem szimpatizálok velük. Csak ez azt
jelenti, hogy hosszú hetünk lesz. És most gyere. A laborosoknak van
valami elújságolnivalójuk számunkra.
 – Milyen elújságolnivalójuk? – kérdeztem.
– A hullánkkal kapcsolatban – magyarázta Vann. – Megtudtuk, ki az.
És úgy tűnik, van még valami más is.

– Először is – mondta Ramon Diaz –, ismerkedjetek meg John

Sanival, az immár nem titokzatos idegennel.
Ismét a képalkotó teremben voltunk, és Sani rendkívül részletes,
életnagyságúnál nagyobb képét bámultuk a hullaház kijelzőjén. Az
orvosszakértők tisztábbnak és kevésbé idegesítőnek találták, ha így
mutatják be az operatív ügynököknek a munkájukat. Az a modell,
amelyet Diaz kivetített számunkra, forgatható volt, hogy minden, a
laboros által letapogatott vagy feltárt testrészt megnézhessük. Ebből a
szögből nem látszott, hogy a holttestet bárhol máshol megvágták volna,
mint eredetileg a nyakán. Ez a „külső burok” képe volt.
– Szóval a navahók teljesítették a kérésünket – állapította meg Vann.
– Igen – felelte Diaz. – Úgy néz ki, tegnap éjjel, az ő idejük szerint
éjfél körül küldték át az információkat.
– És ki ez? – kérdeztem.
– A rendelkezésünkre álló adatok szerint senki – válaszolta Diaz. – A
Navahó Nemzetnél egyetlen feljegyzés van róla, egy ittas rendzavarás
tizenkilenc éves korából. Nem kapott letöltendőt, csak közmunkát.
Ezenkívül megkaptuk a születési anyakönyvi kivonatát, néhány orvosi
vizsgálati papírt, és a középiskolai bizonyítványait, a tizedik évfolyamig.
– Milyen tanuló volt? – kérdezte Vann.
– Az, hogy csak a tizedikig járt, biztosan elárul számodra valamit.
– Semmi jogosítvány vagy más személyazonossági igazolvány? –
kérdeztem.
– Semmi – válaszolta Diaz.
– És még? – kérdezte Vann.
– Harmincegy éves, és nem volt túl jó az egészségi állapota – felelte
Diaz. – Egy kis májkárosodás, szívbetegség és a kezdeti fázisban lévő
diabétesz jelei, ami nem meglepő egy indián származású illető esetében.
Hátul hiányzott pár foga. És a nyakán lévő vágás önkezével okozott
sérülésre utal. Ő maga tette, méghozzá azzal az üvegdarabbal, amelyet
találtatok.
 – Ez minden? – kérdeztem. Diaz elmosolyodott.
– Nem. Van valamim számotokra, amit nagyon érdekesnek fogtok
találni.
– Ne feszítsd a húrt, Diaz – mondta Vann. – Térj a lényegre.
– Megröntgenezték a koponyáját, mielőtt kivették az agyát –
magyarázta Diaz. Betöltötte Sani fejének háromdimenziós felvételét. –
Mondjátok meg nekem, mit láttok.
– Te jó ég – vágtam rá azonnal.
– Jé – mondta Vann egy másodperccel később.
Sani fejének röntgenfelvételén vékony indák és rugók hálózata
látszott az agya körül, amelyek öt, sugárban elhelyezkedő csomópontból
indultak ki a koponya belső felületéről, és ezek a csomópontok
egymással álltak összeköttetésben a kapcsolatok bonyolult hálójában.
Egy mesterséges neurális háló, amelyet arra terveztek, hogy
információkat közvetítsen az agyból és az agyba, szinte tökéletes
részletességgel megjelenítve.
Az emberek két csoportja rendelkezik ilyen struktúrával. Én az egyik
ilyen csoportba tartozom. Vann a másikba.
– Ez a pasas integrátor – állapítottam meg.
– Milyen az agyfelépítése? – kérdezte Vann Diaztól.
– A jelentésben az áll, hogy egy olyan emberé, aki elkapta a Hadent
válaszolta Diaz. – És ez egybevág az egészségügyi adataival is, ezek
szerint gyermekkorában agyhártyagyulladást kapott, ami a Haden-
variációt is jelentheti. Az agyfelépítése integrátorra utal.
– Shane – szólalt meg Vann, még mindig a röntgenfelvételt bámulva.
– Igen – feleltem.
– Mik a problémák ezzel a forgatókönyvvel? – tesztelt Vann. Én pár
másodpercre elgondolkoztam.
– Ez a fickó nem végezte el a középiskolát – mondtam végül.
– És? – kérdezte Vann.
– Az integrátori képzés posztgraduális – válaszoltam. –
Azután lehet elvégezni, hogy az ember kap egy megfelelő diplomát,
mondjuk pszichológusi oklevelet. A tiéd milyen?
– Biológia – felelte Vann. – American University.
– Értem – mondtam. – Ezenfelül elvben át kell menni egy sor
pszichológiai és alkalmassági teszten, mielőtt engedélyezik a képzést az
embernek. Ez az egyik oka, hogy olyan kevés integrátor van.
 – Igen – erősítette meg Vann.
– És drága is. Mármint a képzés.
– A tanuló számára nem – válaszolta Vann. – A költségeket a Haden
Kutatási Alapítvány állja.
– Biztosan nagyon kiborította őket, amikor leléptél – jegyeztem meg.
– Megdolgoztam a pénzükért – válaszolta Vann. – Fordítsd meg.
– Oké, szóval az a kérdés, hogy itt egy fickó, aki a középiskolát
sem fejezte be, és akiről nincsenek papírok sehol a Navahó Nemzeten
kívül, ami azt jelenti, hogy nem végezte el az integrátori képzést. – A
röntgenképre mutattam. – Szóval, hogy került a pasasnak a fejébe ez a sok
drót?
– Ez egy jó kérdés – válaszolta Vann. – És nem az egyetlen kérdés. Mi
nem stimmel még ezen a képen?
– Mi stimmel ezen a képen? – kérdeztem vissza.
– Úgy értem, konkrétan.
– Miért akarna egy integrátor integrálódni egy másik integrátorral? –
kérdeztem.
– Ennél konkrétabban.
– Nem tudom, hogyan lehetnék ennél konkrétabb – válaszoltam.
– Miért akarna egy integrátor integrálódni egy másik integrátorral, és
miért visz magával ehhez egy fejhallgatót? – kérdezte Vann.
Pár másodpercig értetlenül bámultam. Majd:
– Ó, a fenébe, a fejhallgató.
– Pontosan – jelentette ki Vann.
– Erről jut eszembe – mondta nekem Diaz. – Belenéztem abba a
fejhallgatóba, ahogy kértétek, hogy kiderítsem, van-e bármi hasznos
információ a processzorchipeken.
– És volt? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta Diaz. – Nem volt processzor a fejhallgatóban.
– Ha nem volt benne processzor, akkor nem működhetett.
Csak egy álfejhallgató – állapítottam meg.
– Igen, én is erre jutottam – felelte Diaz. Én Vann felé fordultam.
– Most komolyan, mi az ördög folyik itt? – mondtam.
– Hogy érted? – kérdezte Vann.
– Úgy értem, hogy mi az ördög folyik itt? Van két integrátorunk,
akik közül az egyiknek nem lenne szabad integrátornak lennie, és egy
álfejhallgatónk. Ennek semmi értelme.
 Vann Diaz felé fordult.
– Ujjlenyomatok a fejhallgatón?
– Igen – válaszolta ő. – Sanié, nem Bellé.
– Szóval Sani vitte a fejhallgatót a buliba, nem Bell – állapította meg
Vann, majd visszanézett rám. – Mire utal ez szerinted?
– Talán Bell nem tudta, hogy Sani integrátor – találgattam.
– És Sani nem is akarta, hogy megtudja.
– Igen – felelte Vann.
– Oké, de akkor is, miért? – kérdeztem. – Milyen lehetséges előnyt
érhet el Sani azzal, ha meggyőzi Bellt, hogy ő csak egy turista?
Fejhallgató nélkül még az sem tud lenni. Kivéve, ha létezik valamilyen
integrátorok közötti képesség, amelyről én nem tudok.
– Nincs – válaszolta Vann. – Ha egy integrátort megpróbálsz beletenni a
másik fejébe, egyfajta neurális rövidzárlat jön létre. Ha megpróbálja az
ember, azzal kiégetheti a másik agyát.
– Mint az Agyfürkészők-ben? – kérdeztem.
– Miben?
– Egy régi filmben. A fizikáról szól. Abban fel tudták robbantani
emberek fejét.
Vann elmosolyodott.
– Nem annyira látványosan drámai a dolog. De befelé állítólag nem
kellemes. Egyébként is, már hálózati szinten le van tiltva a dolog.
– Szóval erről nem lehet szó – mondtam. – Plusz megint itt van ez az
öngyilkossági história.
Vann ismét nem válaszolt. Aztán megszólalt.
– Mennyi most az idő Arizonában?
– Ott két órával korábban van, mint itt, úgyhogy fél kilenc körül lehet
– válaszoltam. – Talán. Arizona furcsán kezeli az időzónákat.
– Ma oda kell menned, és beszélned kell pár emberrel – jelentette ki
Vann.
– Nekem?
– Igen, neked – erősítette meg Vann. – Te tíz másodperc alatt át tudsz
ugrani oda.
– Csak az az apró kis probléma van a dologgal, hogy nem lesz testem –
feleltem.
– Nem te vagy az egyetlen hadenes az FBI-nál – magyarázta Vann.
 – A szövetségiek minden nagyobb hivatalnál tartanak pótszrípiókat.
Phoenixben kapsz majd egyet. Nem lesz puccos – mutatott az én
szrípiómra –, de a feladatra alkalmas.
– A navahók együttműködnek velünk? – kérdeztem.
– Ha sikerül megértetnünk velük, hogy az egyik társuk halálát
próbáljuk kinyomozni, akkor talán segítenek – felelte Vann. – Van egy
barátom a phoenixi irodában. Kiderítem, hogy ő meg tudja-e könnyíteni a
dolgunkat. Ugorj át oda az ő idejük szerint tízkor.
– Nem telefonálhatnék inkább? – kérdeztem.
– El kell mondanod egy családnak, hogy a fiuk vagy az apjuk halott,
majd fel kell tenned nekik egy sor személyes kérdést – felelte Vann.
Vagyis nem, nem telefonálhatsz.
– Ez lesz az első arizonai utam – jegyeztem meg.
– Remélhetőleg szereted a hőséget – válaszolta Vann.

10.51-kor a phoenixi FBI-irodában találtam magam, amint egy kopasz

férfit bámulok.
– Beresford ügynök? – kérdeztem.
– A fenébe is, ez hátborzongató – válaszolta a férfi. – Ez a szrípió
három éve ott csücsült a sarokban anélkül, hogy megmoccant volna,
majd hirtelen feláll. Ez olyan, mintha egy szobor kelne életre.
– Meglepetés – mondtam.
– Úgy értem, eddig kalaptartónak használtuk.
– Sajnálom, hogy megfosztottam magukat az irodaberendezésüktől.
– Csak mára. Maga Shane?
– Pontosan.
– Tom Beresford – nyújtotta oda a férfi a kezét. Én elfogadtam. –
Szeretném közölni magával, hogy soha nem bocsátottam meg az apjának,
amikor szétcsapta a Sunst az elődöntőben.
– Ja, hogy azt – feleltem. Apám második NBA-díjáról beszélt. – Ha
ez bármit is jelent, mindig azt mondta, hogy az a mérkőzés szorosabb
volt, mint amilyennek tűnt.
– Kedves tőle, hogy ezt hazudja – felelte Beresford. – Jöjjön, leviszem
Klahhoz.
Én elindultam, majd megálltam.
 – Jézusom – rángattam meg a lábamat.
– Valami nincs rendben? – Beresford megállt, és várakozón nézett
rám.
– Maga nem viccelt, amikor azt mondta, hogy ez a szrípió meg sem
moccant – válaszoltam. – Azt hiszem, valami elrozsdásodott ebben az
izében.
– Hozhatok egy flakon WD-40-et, ha szeretné.
– Kedves – feleltem. – Csak adjon egy másodpercet. – Elindítottam a
személyi szállító diagnosztikus rendszerét, hogy kiderítsem, miről van
szó. – Remek. Ez egy Metro Courier.
– És az baj? – kérdezte Beresford.
– A Metro Courier a szrípiók Ford Pintója.
– Keríthetünk magának egy kölcsönzői szrípiót, ha szeretné
– válaszolta Bereford. – Azt hiszem, az Enterprise-nál van pár a
reptéren. Csak egy örökkévalóságig fog tartani, és a kérvényezési űrlapok
kitöltésére megy majd el a napja.
– Jó lesz ez – válaszoltam. A diagnosztika azt mondta, hogy semmi
baja a szrípiómnak, ami akár azt is jelenthette, hogy a diagnosztikának
van valami baja. – Majd kijárom belőle.
– Akkor menjünk – indult tovább Beresford. Én sántikálva követtem.
– Chris Shane ügynök, Klah Redhouse rendőr – mondta Beresford,
amikor odaértünk az előcsarnokba, és bemutatott egy fiatal, egyenruhás
férfinak. – Klah a fiammal járt a Northern Arizonára. Történetesen
éppen Phoenixben akadt dolga törzsi ügyekben, úgyhogy szerencséje
van. Különben négyszázötven kilométert gyalogolhatna Window Rockig.
– Redhouse nyomozó – nyújtottam kezet.
Ő elfogadta, és elmosolyodott.
– Nem ismerek sok hadenest – mondta. – És még soha nem
találkoztam olyannal, aki FBI-ügynök.
– Mindent el kell kezdeni valamikor – feleltem.
– Maga sántít – jegyezte meg Redhouse.
– Gyermekkori sérülés – válaszoltam. Majd pár pillanattal később
hozzátettem: – Ez csak egy vicc volt.
– Leesett – válaszolta Redhouse. – Jöjjön. Odakint parkolok.
– Mindjárt ott leszek – feleltem, majd Beresford felé fordultam. – Van
némi esélye, hogy szükségem lesz erre a szrípióra egy darabig.
– Nálunk csak porosodik – válaszolta Beresford.
 – Akkor ugye nem lesz gond, ha egy darabig Window Rockban
tartom? – érdeklődtem.
– Az az ottaniaktól függ – magyarázta Beresford. – A hivatalos
álláspontunk az, hogy tiszteletben tartjuk a függetlenségüket, vagyis ha
azt akarják, hogy a munkája végeztével húzzon el, akkor menjen a
flagstafh irodánkba. Majd értesítem őket, hogy talán oda tart. Vagy
vegyen ki egy szobát.
Biztosan akad valaki, aki kiad magának egy kamrát és egy
konnektort.
– Ez problémát fog okozni? – kérdeztem. – Én nem igazán vagyok
bennfentes az FBI és a navahók kapcsolatát illetően.
– Pillanatnyilag nincsen semmilyen problémánk – válaszolta Beresford.
– Mostanában jól megvagyunk velük, és magát is felvitetik Klahhal,
ami azt jelenti, hogy magával sincs problémájuk. De ezen túlmenően, ki
tudja. Az Egyesült Államok kormánya sokkal nagyobb autonómiát
biztosított a navahóknak és több más indián törzsnek pár évtizeddel
ezelőttig, amikor is csökkentették az Indián Ügyek Hivatalának
hatáskörét és az Indián Egészségügyi Szolgáltatásokat. De ez arra is
ürügyet biztosított számunkra, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket és a
problémáikat.
– Ó – reagáltam.
– Az ördögbe is, Shane, maga együttérezhetne velük – folytatta
Beresford. – Az Egyesült Államok kormánya most hagyta cserben a
hadeneseket, nem? Ez akár közös platform is lehet a navahókkal.
– Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy hangoztatni fogom ezt az
összehasonlítást – jegyeztem meg.
– Ez valószínűleg bölcs dolog – nyugtázta Beresford. – A
navahóknak két évszázados előnyük van a „hogyan cseszett ki velünk az
Egyesült Államok kormánya” kategóriában. Lehet, hogy nem értékelnék,
ha hirtelen becsatlakoznának hozzájuk. De most talán megérti, miért
reagálhat esetleg némelyikük érzékenyen arra, hogy maga most
megjelenik, és kérdezősködni kezd. Viselkedjen udvariasan, tisztelettudón,
és amikor elküldik, jöjjön el onnan.
– Megértettem.
– Akkor jó – válaszolta Beresford. – És most induljon. Klah rendes
srác. Ne várakoztassa meg.
 TIZEDIK FEJEZET

A Window Rockba vezető út négy és fél óráig tartott, és ezt az időt

hosszú csendszünetekkel megszakított ártalmatlan társalgással ütöttük el.
Redhouse láthatóan élvezte az arról szóló történeteket, hogyan jártam be a
világot az apámmal, és megjegyezte, hogy ő sokkal kevesebbet utazott.
– Abban a négy államban jártam, ahol navahók élnek – mesélte. – És a
legtöbb időt akkor töltöttem távol, amikor Flagstaffba jártam egyetemre.
Azt leszámítva sehol nem voltam, csak itt.
– És nem szeretett volna máshova is elutazni? – kérdeztem.
– Dehogynem – válaszolta ő. – Amikor az ember gyerek, mást sem
szeretne, csak máshol lenni.
– Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy ez univerzális jelenség –
jegyeztem meg.
– Tudom – mosolygott Redhouse. – És már nem is bánom annyira.
Most, hogy idősebb vagyok, sokkal fontosabb számomra a családom. Van
egy menyasszonyom. Van munkám.
– Mindig is rendőr szeretett volna lenni? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta ő, és ismét elmosolyodott. – Az egyetemen
számítástechnikát tanultam.
– Ez elég nagy kanyar – feleltem.
– Közvetlenül azelőtt, hogy egyetemre mentem, a Tanács úgy
döntött, létrehoz egy nagy szerverüzemet Window Rock mellett –
magyarázta Redhouse. – A navahók és más nemzetek szükségleteit
elégítette volna ki, és a környező államhivatalok, sőt még a szövetségi
hivatalok is használhatták volna nem titkos feldolgozásra és tárolásra.
Napelemes lett volna, nulla károsanyag-kibocsátással. Több száz
navahónak adott volna munkát, és dollármilliókat jelentett volna Window
Rock számára. Ezért amikor egyetemre mentem, számítástechnikát
tanultam, hogy biztosan legyen állásom. A Flagstaff News még egy cikket
is írt rólam és néhány évfolyamtársamról, akik szintén a Northern Arizonán
tanultak. „Szilíciumnavahóknak” nevezett minket, ami nekem nem tetszett
túlzottan.
– És mi történt?
– Megépítettük a létesítményt, de egyik megígért állami vagy
szövetségi ügyfél sem érkezett meg – válaszolta Redhouse.
 – Költségcsökkentésekről és átszervezésekről beszéltek,
változásokról az ütemtervekben, és új kormányzókról, elnökökről. Most
megvan ez a rendkívül korszerű létesítményünk, és a kapacitásának
három százalékán üzemel. Három százalékon nem vesznek fel olyan sok
embert oda. Úgyhogy én elmentem a rendőrakadémiára, és rendőrtiszt
lettem.
– Sajnálom a dolgot – válaszoltam.
– Nem olyan vészes – mondta Redhouse. – Vannak rokonaim, akik
már előttem is rendőrtisztek voltak, szóval ezt akár családi
hagyománynak is nevezhetjük. És jó ügyet szolgálok, márpedig ez is
fontos. De ha tudom, hogy semmit nem érek majd a diplomámmal, akkor
nem iratkozom fel olyan sok kora reggeli órára. Maga mindig is FBI-
ügynök szeretett volna lenni?
– Én helyszínelő akartam lenni – válaszoltam. – Ebben az
akadályozott meg, hogy angolból diplomáztam.
– Jujj – felelte Redhouse. – Amikor behajtunk, látni fogjuk a
számítógépes üzemet. Megnézheti, milyen egy elvesztegetett lehetőség.
Egy órával később, közvetlenül South Rock déli oldalán elgurultunk
egy hatalmas, jellegtelen épület mellett, amelyet három oldalról
napelemek vettek körbe.
– Ha jól sejtem, ez az – mondtam.
– Igen – válaszolta Redhouse. – Az benne az egyetlen jó dolog,
hogy mivel nincs szükségünk az összes megtermelt napenergiára, a
felesleget el tudjuk adni Arizonának és Új-Mexikónak.
– Legalább valahogy profitot is tudnak termelni.
– Ezt nem nevezném profitnak – válaszolta Redhouse. – Csak annyit
jelent, hogy a számítógépes üzem kevésbé veszteséges, mint egyébként
lenne. Az anyám a tanács tagja. Azt mondja, hogy most már legfeljebb
csak pár évet adnak neki.
– És mihez kezdenek majd az épülettel? – kérdeztem.
– Ez jó kérdés, Shane ügynök – felelt Redhouse. Felült, megnyomott
egy gombot a műszerfalon, és átállította a rendőrautó vezérlését kézire.
És most jelentkezzünk be a kapitányságon, utána pedig elkísérjük
magát Johnny Sani családjához. A kapitányom valószínűleg azt akarja
majd, hogy vigyen magával egy rendőrtisztet is. Ez problémát jelent?
– Nem hinném.
– Akkor jó – válaszolta Redhouse.
 – Maga lesz az? – kérdeztem. Redhouse ismét elmosolyodott.
– Valószínűleg igen.

Sani családja egy rendezett, dupla szélességű lakókocsiban élt egy

máskülönben nem túl puccos lakókocsiparkban, Sawmill mellett. A család
egy nagymamából és egy nővérből állt. Mindketten a kanapén ültek, és
bénultan meredtek rám.
– Miért ölte volna meg magát? – kérdezte tőlem a nővére, Janis.
– Nem tudom – válaszoltam. – Abban reménykedtem, hogy majd
maguk fogják megmondani nekem.
– Hogyan csinálta? – kérdezte a nagymama, May.
– Simiszani, ezt szerintem nem akarod tudni – jelentette ki Janis.
– De igen – szögezte le May.
Én Redhouse-ra néztem, aki a székem mellett állt, kezében a csésze
teával, amellyel megkínálták. Nekem is készítettek egyet. Az én csészém
ott árválkodott az asztalon előttem, köztem és Sani rokonai között.
Redhouse odabiccentett nekem.
– Átvágta a saját torkát – mondtam én.
May ijesztő arccal bámult maga elé, de semmit nem mondott. Janis
megölelte a

nagyan
yját, és kifejezéstelenül nézett rám. Én vártam pár percet, majd elölről
kezdtem.
– Az adatainkból az derül ki... – mondtam, majd elhallgattam. –
Ami azt illeti, nekünk semmilyen adatunk nincsen Johnról.
– Johnnyról – javított ki Janis.
– Bocsánat – válaszoltam. – Johnnyról. Minden róla szóló adatunk
innen származik. A Navahó Nemzettől. Úgyhogy az lenne az első
kérdésünk, ez miért van így.
– Johnny tavalyig ki sem tette a lábát innen – magyarázta Janis.
– Értem – feleltem. – De miért?
 – Johnny lassú volt – mesélte Janis. – Tizenhárom évesen
megvizsgáltattuk egy orvossal. Ő azt mondta, hogy az
intelligenciahányadosa 79-80. Johnny képes volt megoldani dolgokat, ha
nekidurálta magát, de idő kellett neki hozzá. Amíg lehetett, az iskolában
tartottuk, hogy legyenek barátai, de egyszerűen képtelen volt tartani a
tempót. Abbahagyta az iskolába járást, mi pedig nem kényszerítettük rá.
– Nem mindig volt ilyen – vetette közbe May. – Okos kisbaba volt.
Okos kisfiú. Ötéves korában megbetegedett. Utána teljesen megváltozott.
– A Hadent kapta el? – kérdeztem.
– Nem! – vágta rá May. – Ő nem volt rokkant. – Elhallgatott, és
elgondolkozott azon, hogy mit is mondott. – Elnézést.
Én felemeltem a kezem.
– Semmi baj – válaszoltam. – Van olyan, hogy valaki elkapja a Hadent,
de nem záródik be. Viszont így is kárt tehet benne a betegség. Amikor
Johnny megbetegedett, akkor lázas lett? Utána pedig agyhártyagyulladást
kapott?
– Megdagadt az agya – magyarázta May.
– Az az agyhártyagyulladás – nyugtáztam. – A halála után
megröntgeneztük az agyát, és azt tapasztaltuk, hogy az agyszerkezete
Hadenre utal. De valami mást is észrevettünk. Kiderült, hogy van benne
valami más is, amit mi neurális hálónak nevezünk.
Janis erre felnézett Redhouse-ra.
– Az olyan, mintha egy gép lenne a fejében Janis – magyarázta a
rendőr. – Amivel információt fogadhat és küldhet.
– Nekem is van egy a fejemben otthon – tettem hozzá, és
megkocogtattam a fejemet. – Azzal tudom vezérelni ezt a gépet, hogy itt
lehessek magukkal egy szobában.
Janis és May mindketten értetlenül néztek.
– Johnnynak nem volt semmi a fejében – jelentette ki végül May.
– Elnézést, hogy ilyet kérdezek, de teljesen biztosak benne? –
érdeklődtem. – Egy neurális háló nem olyasmi, amit véletlenül bele lehet
tenni valakinek a fejébe. Vagy azért van ott, hogy jeleket küldjön az
agyból, vagy azért, hogy fogadja őket.
– Johnny egész életében velem élt – felelte May. – Itt lakott az
anyjával és Janisszel, utána pedig, amikor az anyja meghalt, én viseltem
gondját. Kizárt, hogy itt ilyesmi történhetett volna vele.
 – Szóval csak azután kerülhetett bele, hogy elment – szólalt meg
Redhouse.
– Ha már itt tartunk – váltottam témát –, miért döntött úgy Johnny,
hogy elmegy innen? Amikor soha életében nem járt még sehol.
– Kapott egy állást – válaszolta Janis.
– Milyen állást? – kérdeztem.
– Azt mondta, személyi asszisztens lesz – mondta Janis.
– Kinél?
– Azt nem tudom – felelte Janis.
– Johnny rávette egy barátját, hogy vigye el abba a számítógépes
épületbe Window Rockban – magyarázta May. – Úgy hallotta, hogy
megüresedett egy takarítói állás, és ez olyan munka, amelyet ő is el
tudott végezni. Szeretett volna nekem besegíteni. Elment oda,
érdeklődött az állás felől, és megkérték, hogy másnap menjen el ismét.
Aztán amikor este visszatért, átadott nekem ezer dollárt, és azt mondta,
hogy az az első fizetésének a fele az új munkahelyén.
– A takarítói munkakörért – jegyezte meg Redhouse.
– Nem, a másikért – mondta May. – Elmesélte, hogy amikor odament,
megkérdezték, nem akar-e egy másik állást, amelyik többet fizet, és
utazással is jár. Nem kellene mást tennie, csak segíteni a főnökének
dolgokban. Azt mondta, olyasmi, mintha inas lenne.
– Szóval elment – mondtam. – És utána?
– Minden héten kaptam egy csekket Johnnytól, és néha fel is hívott –
mesélte May. – Azt mondta, költözzek egy jobb helyre, és vegyek új
dolgokat, úgyhogy ideköltöztem. Majd pár hónappal ezelőtt abbahagyta a
telefonálgatást, de a csekkek továbbra is jöttek, így nem aggódtam
túlzottan.
– Mikor érkezett meg az utolsó csekk?
– Két napja – válaszolta Janis. – Én vettem át a nagyanyám postáját.
– Megnézhetném esetleg? – kérdeztem.
Erre mindketten bizalmatlanul kezdtek méregetni.
– Shane ügynök nem foglalja le bizonyítékként – szólalt meg
Redhouse.
– De lehet, hogy van rajta valami, ami fontos. Janis felállt, hogy
odahozza a csekket.
– Johnny soha nem mondta, hogy kinek dolgozik? – kérdeztem
Maytől.
 – Azt mondta, hogy a főnöke elvárja a diszkréciót – magyarázta
May.
– És én nem akartam, hogy Johnny elveszítse az állását, így ennél
többet soha nem kérdeztem.
– És szerette a munkáját? – érdeklődtem. Ekkorra Janis már visszaért a
csekkel. Én gyorsan beszkenneltem az egyik oldalát, megfordítottam,
ugyanezt tettem a másik oldalával, majd visszaadtam neki. – Köszönöm
– mondtam.
– Úgy tűnt, hogy szereti – válaszolta May. – Soha nem mondott róla
semmi rosszat.
– Annyira örült, hogy utazhat – ült vissza Janis. – Az első pár
alkalommal, amikor felhívott, megemlítette, hogy járt Kaliforniában és
Washingtonban is.
– Az államban vagy a fővárosban? – kérdezte Redhouse.
– A fővárosban – válaszolta Janis. – Azt hiszem. De utána azt
mondta, hogy a főnöke nem szereti, ha arról beszél, hogy hol járt, ezért
nem tette többé.
– Amikor utoljára telefonált, mondott bármi szokatlant? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta May. – Azt mondta, hogy nincs jól...
Pontosabban azt mondta, aggasztja valami.
– Mi aggasztotta? – kérdeztem.
– Egy vizsga talán? – találgatott May. – Valami, amit meg kellett
csinálnia, és amitől ideges volt. Nem emlékszem.
– Rendben – feleltem.
– Mikor kapjuk vissza? – kérdezte Janis. – Úgy értem, mikor térhet
haza?
– Nem tudom – válaszoltam. – Utánanézek. Megígérem.
– Itt kell eltemetni – szögezte le May.
– Meglátom, hogy mit tehetek – válaszoltam. May és Janis
kifejezéstelenül bámultak.
– Elég jól kezelték – szólaltam meg, miután Redhouse-szal kiléptünk
a lakókocsiból, és elindultunk az autó felé.
– Mi próbáljuk nem kimutatni az érzelmeinket a halállal
kapcsolatban – magyarázta Redhouse. – Ha az ember nem tudja túltenni
magát rajta, azzal megakadályozhatja, hogy a lélek átjusson a túlvilágra.
– Maga hisz ebben? – kérdeztem.
 – Nem számít, hogy én hiszek-e benne, vagy sem – válaszolta
Redhouse.
– Csak arra ad magyarázatot, amit látott.
– Jogos – feleltem.
– Volt bármi a csekken?
– Sorozatszám és útvonal-információk – válaszoltam. – Szüksége van
rájuk?
– Nem bánnám, ha megkapnám – mondta Redhouse. – De az FBI talán
nem örül, ha maga megosztja velem az információit.
– Azt hiszem, a társam azt mondaná, hogy illik a helyi rendőri
szerveket felvilágosítani, kivéve, ha az ember utálja a szóban forgó
zsarut.
– Érdekes egy társa lehet.
– Az van – válaszoltam, majd beszálltam az autóba. – Menjünk el arra
a szerverfarmra.

– Johnny Sani – mondta Loren Begay. Ő volt a Window Rock

Számítástechnikai Létesítménynél a személyzeti részleg vezetője,
továbbá több más részleg vezetője is, beleértve a kereskedelmi osztályt
és a takarítókat is. A WRSZL személyi állománya pont olyan gyér volt,
mint azt Redhouse mesélte. – Egy iskolába jártam vele. Egy darabig.
– Most a kicsit közelebbi múlt felől szeretnék érdeklődni –
mondtam.
– A családja azt mondta, hogy tavaly jelentkezett itt egy
álláshirdetésre, így történt?
– Tényleg jelentkezett – felelte Begay. – Ki kellett rúgnom egy
takarítót, mert elaludt munkaidőben. Szükségem volt valakire, aki átveszi
az éjszakai műszakot. Ő jelentkezett. Hatvan másik emberrel együtt. Én
a másik takarító húgának adtam az állást.
– Johnny Sani családja azt állítja, hogy maga felhívta őt utólag, és
ekkor ajánlottak neki egy másik állást – szólalt meg Redhouse.
– Én nem hívtam fel – válaszolta Begay.
– Nem? – kérdeztem.
– Miért hívtam volna fel? – kérdezett vissza Begay. – Az a pasas
olyan lassú, mint senki. A jelentkezési lapot is alig tudta kitölteni.
 – A sepregetéshez nem kell túl okosnak lenni – jegyezte meg
Redhouse.
– Nem, de nekem olyasvalakire volt szükségem, akinek van annyi
esze, hogy ne nyomjon meg olyan gombokat, amiket nem szabad –
magyarázta Begay. – Ez a hely nem megy teljes gőzzel, de azért vannak
ügyfeleink.
– És kik az ügyfeleik, Mr. Begay? – kérdeztem. Begay Redhouse-ra
nézett.
– Nyugodtan – mondta Redhouse.
Begay-t ez láthatóan nem győzte meg, de azért válaszolt.
– A Nemzet összes hivatali részlege itt van, plusz néhány másik
népé is az országban. És van pár magánügyfelünk is, legnagyobbrészt
környékbeli vállalkozások, vagy olyanok, amelyek errefelé is működnek.
Ezek közül a legnagyobb a Medichord.
– Mi az a Medichord? – kérdeztem.
– Egy orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég – magyarázta Begay. – Ők
biztosítják az egészségügyi szolgáltatásokat a navahóknak. Már hat-hét
éve.
– Emlékszem, amikor megjelentek – jegyezte meg Redhouse.
– Azt ígérték, hogy képzést és közvetítést nyújtanak a navahó
származású egészségügyi dolgozóknak a kizárólagos szerződésért cserébe.
– És így történt? – kérdeztem. Redhouse megvonta a vállát.
– Részben állami és bizalmas információkról van szó, úgyhogy a
Medichord az összes navahó adatait itt tárolja ahelyett, hogy összekötné
a hálózatuk többi részével – mondta Begay.
– Senki más nem használta ezt a létesítményt munkaerő-keresésre? –
kérdeztem.
– Bárcsak használta volna – válaszolta Begay. – Van elég irodánk, és
tudnánk mit kezdeni a forgalommal. De nem.
– Küldött bármelyik magáncég képviselőket vagy számítástechnikai
szakértőket ide?
– Ha a nálunk lévő cégeknek lenne saját IT-részlege, akkor
valószínűleg nem lenne szükségük ránk – felelte Begay. – De amúgy
sem kell idejönniük. Távolról is el tudják érni a szervereiket és az
adataikat a bevett szoftverekkel. Amit mi csinálunk, az a tárolás, és a
biztonsági mentések arra az esetre, ha az ő saját szakembereik valami
ostobaságot csinálnának. Ami előfordul.
 – És fel tudja törni bárki is az itteni gépeket? – kérdeztem.
– Most azt kellene mondanom, hogy nem, de maga hadenes, úgyhogy
valószínűleg nem hülye ezekben a témákban – reagált Begay. – Úgyhogy
elmondanám, bármit fel lehet törni, ami kapcsolatban áll a külvilággal.
De ezt leszámítva, a navahók összes adata olyan szervereken van,
amelyeket csak GPS-jeladós navahó gépekről lehet elérni, illetve
kétlépcsős autentikációt igénylő gépekről, vagy olyanokról, amelyekre
mindkettő igaz.
– És ez vonatkozik erre a Medichord cégre is – jelentettem ki.
– Igen – erősítette meg Begay. – Miért kérdezősködik Johnny
Saniról?
– Mert meghalt – válaszoltam.
– Ez rettenetes – mondta Begay. – Rendes srác volt.
– Azt hittem, azt mondta, hogy lassú.
– Lassú is volt – felelte Begay. – De ez nem jelenti azt, hogy nem volt
rendes.

– Ez egyre kaotikusabbá válik, ahogy haladunk, nem? – kérdezte Vann.

Washingtonban este fél nyolc volt, és a körülötte lévő tompa zsongásból
tudtam, hogy ismét egy bárban tartózkodik, talán az előző esti
programját folytatva, hogy egyéjszakás kalandot találjon. Én a Window
Rock-i Rendőrkapitányságon ücsörögtem egy szabad íróasztalnál, és a
belső hangomat használtam.
– Ezen a ponton két lehetőségünk van – mondtam. – Vagy elhisszük,
hogy egy fickó, aki egy takarítói állást sem tudott megszerezni,
voltaképpen nagy tudású integrátor, és valahogy odacsalta Nicholas Bellt
abba a hotelszobába, eljátszva, hogy ő kalandot kereső turista, vagy azt
kell feltételeznünk, hogy valaki elcsábította ezt a szerencsétlent az otthona
közeléből, beműtött a fejébe egy neurális hálót, majd rávette, hogy
segítsen végrehajtani a tervét, bármi volt az, amelybe valahogyan Bell is
belekeveredett.
– És utána rávette, hogy kövessen el öngyilkosságot – tette hozzá
Vann.
– Ezt ne felejtsük el.
 – Hogyan is felejthetném? – kérdeztem. – Ma beszéltem a pasas
családjával.
– Hogy valami vidámabbat is mondjak, engedélyt kaptam egy bírótól
az adatkérésre Bellről és Kearney-ról – mondta Vann.
– És?
– Bell adatai nem árulnak el nekünk semmit, amit ne tudtunk volna –
felelte Vann. – Bell most írt alá egy hosszú távú szerződést Lucas
Hubbarddal, úgy értem, ma. Továbbá ő az első számú választása egy
csomó vagyonos hadenesnek, amikor nem Hubbardnak dolgozik éppen. És
a Haden Alapítványnak is dolgozik, csakúgy, mint az összes többi
integrátor. Mármint jövő hétfőig, amikor az Abrams-Kettering
legyilkolja azt a kis programot.
– És mi van Kearney-vel? – kérdeztem.
– Neki is van hosszú távú szerződése – felelte Vann. – Mint kiderült,
egy bizonyos Samuel Schwartz-cal, az Accelerant vezető jogi
tanácsadójával.
– Ez megmagyarázza a tegnap estét – jegyeztem meg.
– Nem tudlak követni – mondta Vann.
– Hubbard és Schwartz ott voltak apám kis soirée-ján tegnap este
magyaráztam. – Hubbard Bell-lel volt, de Schwartz egy női integrátorral.
Azt mondta, hogy a megszokott integrátorának más programja van.
– Aha, a Loudoun Pharma felrobbantása – felelte Vann. – Ki volt az a
női integrátor?
– Nem ismerem – válaszoltam. – Te is tudod, hogy erre nem illik
rákérdezni.
– Menj végig a washingtoni integrátori listákon – utasított Vann.
Keresd ki.
– Szóval, Bell Hubbardé, Kearney pedig Schwartzé – állapítottam meg.
– És?
– Nem tűnik ez egy kicsit sok egybeesésének? – kérdeztem.
– Két olyan integrátor, akik ugyanazon a napon furcsa szarságokba
keverednek, és ugyanazon cég két legmagasabb rangú emberének
dolgoznak?
– Aha – válaszoltam.
– Most őszintén? – kérdezte Vann. – Valóban furcsa. De mondok
valamit ezzel kapcsolatban. Tízezer aktív integrátor él az egész világon.
Ebből talán kétezer az Egyesült Államokban. Úgyhogy eleve nincs
belőlük olyan sok. Washington környékén talán húszan lehetnek.
Mindeközben valószínűleg százezer hadenes is élhet a környéken, mert a
hadenesek nagyvárosokban laknak, amelyek képesek megfelelő
támogatást nyújtani nekik. Egy integrátor jut ötezer hadenesre. Nagyon
sok átfedés lesz.
– Elképzelhető – válaszoltam.
– Biztos – mondta Vann. – Ha összefüggéseket akarsz találni, akkor
ennél sokkal több nyomra lesz szükséged.
– Rendben, még egy adattal szeretnélek megdobni – folytattam.
Medichord.
– Mi van vele?
– Egy orvosi ellátást és szolgáltatásokat nyújtó cég – magyaráztam.
Szerződésben áll a Navahó Nemzettel.
– Oké – válaszolta Vann. – És?
– A Medichord a Four Corners Blue Cross része – mondtam. – Találd ki,
kinek a tulajdonában áll a Four Corners Blue Cross.
– Ha azt mondod, hogy az Accelerantéban, annak nagyon nem fogok
örülni – válaszolta Vann.
– Igyál még egy pohárral – javasoltam.
– Most visszafogom magam – felelte Vann. – Szeretném, ha az este
folyamán még működnének az érzékszerveim.
– Rengeteg szál vezet vissza Hubbardhoz, Schwartzhoz és az
Acceleranthoz – magyaráztam. – Túl sok ahhoz, hogy véletlen legyen.
Úgy értem, az ördögbe is, Schwartz még az ügyvédje is Bellnek.
– Rendben – jelentette ki Vann. – De hadd ismételjem meg: ha arra
akarsz célozni, hogy Schwartz valahogy benne volt a Loudoun Pharma
felrobbantásában, akkor többre lesz szükséged egy integrátori
szerződésnél. És elfelejted, hogy miközben a robbantás végbement,
Schwartz éppen egy összejövetelen tartózkodott a világ egyik leghíresebb
emberével és egy FBI-ügynökkel, akinek, ha beidéznék a bíróságra,
tanúsítania kellene, hogy látta ott. Te vagy az ő alibije, Shane.
– Ez is igaz – jegyeztem meg.
– Plusz Baer rendszeresen Kearney ügyfele volt – folytatta Vann.
Háromszor is felfogadta az elmúlt két évben. Ez a korábbi kapcsolat
bizonyítéka.
– Nem minden elméletem lesz színarany – jegyeztem meg.
 – Ma estére hagyd abba a gondolkozást – utasított Vann. – Mára már
eleget végeztél. Mikor jössz vissza?
– Mindjárt végzek itt – mondtam. – A Window Rock-i rendőrség
megengedte, hogy itt hagyjam a kölcsönkapott szrípiómat pár napra,
arra az esetre, ha vissza kell jönnöm. De amint ezt elrendezem, úgy
gondoltam, meglátogatom végre a helyet, ahol szobát bérelek.
– Eszement ötleteid vannak – felelte Vann. – Láss hozzá. Jó éjszakát,
Shane.
– Várj – mondtam.
– A veled való beszélgetés akadályoz az estém tervezett örömeiben
felelte Vann.
– Johnny Sani – mondtam.
– Mi van vele?
– A családja vissza akarj kapni a holttestét.
– Ha itt végeztünk vele, nagyon szívesen kiadjuk. Az FBI majd
megbeszéli velük, hogy valaki át tudja venni a holttestet.
– Nem hinném, hogy a nagyanyjának vagy a nővérének lenne ennyi
pénze – feleltem.
– Nem tudom, mit mondjak erre, Shane – válaszolta Vann.
– Rendben – feleltem. – Szólni fogok nekik. – Bontottam a vonalat,
és átkapcsoltam a külső hangomra. – Mindjárt végzek itt – szóltam oda
Redhouse-nak.
– Senki nem használja azt az íróasztalt – válaszolta ő odamutatva,
ahol én ültem. – Ha fel akarod tölteni magad, ott egy csatlakozó a
földön. A kapitány azt mondta, kérjelek meg, hogy szóljál, mielőtt be
akarsz ugrani, de ezt leszámítva szívesen látunk pár napig.
– Nagyon értékelem – válaszoltam.
– Beszéltél velük Sani holttestéről? – kérdezte Redhouse.
– Igen – válaszoltam. – Ha végeztünk vele, adok egy elérhetőséget
Washingtonban, ahonnan el lehet szállítani.
– Nem lesz olcsó.
– Ha kiderül, hogy mennyibe kerül, szóljon – mondtam. – Majd
elintéztetem.
– Mit mondjak nekik, hogy ki intézi el? – kérdezte Redhouse.
– Mondja azt, hogy egy ismeretlen jótevő – válaszoltam.
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Éppen a Pennsylvania és a Hatodik sugárút sarkán voltam, úton az

Eastern Markét metrómegállótól, amikor meghallottam őket a Seward
téren: egy csapat fiatal, valószínűleg részeg és szinte biztosan ostoba
srácot, amint egymással veszekedtek valamin.
Ez önmagában nem érdekelt. Az ostoba, részeg fiatalemberek
hozzátartoznak a városi környezethez, különösen az esti órákban. Ami a
figyelmemet megragadta, az a következő általam hallott hang volt, egy
nőé, aki nem tűnt különösebben boldognak. Arra jutottam, részeg
fiatalemberek és egy magányos nő éjszaka az utcán – ez nem túl jó
felállás. Úgyhogy a Seward tér felé folytattam az utam a Pennsylvanián.
Ott értem utol a csoportot, ahol a kis járda átvág a füvön a
Pennsylvaniáról és az Ötödikről. Négy srác volt, akik éppen
körbevettek valakit, feltételezéseim szerint a szóban forgó nőt. Amikor
közelebb értem, láttam, hogy a nő is hadenes.
Ez egy kicsit megváltoztatta a cselekvési tervem dinamikáját. És azt
is jelentette, hogy ezek a fickók vagy részegebbek, vagy ostobábbak,
mint korábban gondoltam. Esetleg mindkettő.
A srácokból álló csapat közepén lévő nő éppen megpróbált
kifurakodni a csoportból. Amikor sikerült neki, azok négyen
áthelyezkedtek, és ismét körülvették. Nem volt teljesen egyértelmű,
hogy mit terveznek, de az nyilvánvaló volt, hogy nem akarják szabadon
engedni.
A nő ismét odébb ment, a négy férfi pedig követte. Csak ekkor
vettem észre az egyiküknél lévő alumíniumütőt.
Nos, ez semmi jót nem jelent.
Úgyhogy odasétáltam, annyi zajt csapva szrípióilag, amennyit csak
tudtam.
Az egyik pasas észrevette a mozgást, és felhívta rá a többiek
figyelmét. Egy percen belül már mind a négyen engem néztek, a nőt
továbbra is maguk között tartva. Az, akinél az ütő volt, könnyedén
meglóbálta a kezében lévő holmit.
– Hahó – szólaltam meg. – Elhúzódott a szoftball-edzés?
– Te most szépen odébb sétálsz – mondta nekem az egyikük.
Egyértelmű volt számomra, hogy ezt fenyegetésnek szánja, de a srác elég
részeg volt, és a szavai ittas fenyegetésként egyáltalán nem tűntek
fenyegetőnek.
– A barátotokkal szeretnék beszélni – mondtam, és a csoport közepén
álló hadenesre mutattam. – Jól van? – kérdeztem tőle.
– Nem igazán – válaszolta ő.
– Rendben – mondtam, majd egyesével végignéztem mind a négy
férfin, és arra használtam fel azt az egy-egy másodpercet, amíg álltam a
pillantásukat, hogy letapogassam az arcukat, és elküldjem őket az FBI
adatbázisába azonosításra. – Lenne egy ötletem. Miért nem hagyjátok,
hogy elmenjen innen, és utána ti és én megbeszélhetjük mindazt, amiről
vele akartatok társalogni. Jó mulatság lesz. Még egy kört is fizetek
mindnyájatoknak. – Mert pont még több alkoholra van szükségetek,
gondoltam, de ezt nem mondtam ki. Próbáltam az egészet kedvesen és
megjátszott barátságossággal intézni. Meglehetősen biztos voltam abban,
hogy nem fog működni a dolog, de azért egy próbát megért.
Nem működött.
– És mi lenne, ha elhúznál innen, te kibaszott zöri – mondta az egyik.
Ő ugyanolyan részeg volt, mint az első, tehát ez szintén kevéssé veszélyes
fenyegetésnek tűnt.
Végül a laterális motiváció mellett döntöttem.
– Terry Olson – mondtam.
– Mi van? – kérdezte a srác.
– Téged Terry Olsonnak hívnak – jelentettem ki, majd a
következőre mutattam. – Bernie Clay. Wayne Glover. És Daniel Lynch –
mutattam arra, aki az ütőt fogta. – Bár húsz dollárt tennék rá, hogy a
Dannyt használod. És a vezetékneved nagyon stílszerű ebben a pillanatban.
– Honnan tudod, hogy kik... – kezdte Olson.
– Fogd be a szádat, Terry – mondta Lynch, akaratán kívül elismerve
legalább egyikük személyazonosságát. Ezek a srácok tényleg zsenik.
– Igaza van, Terry – mondtam. – Tényleg jogodban áll hallgatni. És
ezt valószínűleg jobban is tennéd. De, hogy a kérdésedre válaszoljak,
azért tudom, hogy kik vagytok, mert mind a négyetek arcát
letapogattam, és erre feldobta az információkat az adatbázis, amelyhez
csatlakoztam. Az FBI adatbázisáról van szó. Én azért tudok csatlakozni
ahhoz az adatbázishoz, mert FBI-ügynök vagyok. Chris Shane-nek
hívnak.
– Marhaság – mondta Lynch. Én ügyet sem vetettem rá.
 – Próbáltam kedves lenni veletek, de ti nem így akartátok – mondtam.
– Úgyhogy próbáljuk meg másképpen. Miközben itt állunk és
beszélgetünk, már küldtem egy figyelmeztetést a városi rendőrségnek. A
legközelebbi őrs csak két sarokra van innen, és azt kell feltételeznem,
hogy ti ezt nem tudtátok, különben nem lettetek volna olyan ostobák,
hogy itt próbáltok megtámadni valakit. Szóval most hagyni fogjátok,
hogy ő – mutattam a nőre
– idejöjjön mellém, majd ti négyen elindultok hazafelé. Mert ha még
mindig itt lesztek, amikor megjelennek a rendőrök, akkor egyikőtök
bajba fog kerülni, amiért kiskorúként ivott, ugye, Bernie? Egy másiknak
közületek pedig van már egy testi sértés a bűnlajstromán, igaz, Danny? És
én nem hinném, hogy itt akarjátok ezt megvárni.
A négy közül hárman bizonytalanul meredtek rám. A negyediken,
Lynchen láttam, hogy az esélyeit latolgatja.
– Úgy tippelem, egyikőtök arra gondol, hogy nem fog olyan nagy
bajba kerülni, amiért belekötött egy szrípióba – folytattam. – Ezért
szeretnélek emlékeztetni titeket, hogy a washingtoni törvénykezés
ugyanúgy bünteti a szrípiók elleni bűntényeket, mint az emberi testek
ellenit. Vagyis mindnyájan bajba fogtok kerülni testi sértésért. Továbbá,
mivel számomra elég nyilvánvaló, hogy azért pont ezt a személyt
pécéztétek ki, mert hadenes, a diszkriminációs bűntény vádja is meg fog
állni ellenetek. Szóval gondolkozzatok el ezen – mondtam. – És
miközben ezen gondolkoztok, megemlíteném, hogy attól a pillanattól
fogva rögzítem az eseményeket, hogy idesétáltam, és a felvétel már ott
van az FBI szerverén. Eddig nem történt más, csak annyi, hogy négy srác
sokat ivott és ostobán viselkedett. Ne hagyjuk, hogy ez megváltozzon.
Terry Olson és Bernie Clay oldalra lépett. A nő megindult felém.
Amikor elhaladt a férfiak mellett, Lynch felmordult, és hátralendítette az
ütőjét, hogy megüsse a fejét.
Ekkor ütöttem ki, mert a szolgálati sokkolóm végig ott volt a hátam
mögött, és már korábban azonosítottam, mint célpontot. Nem kellett mást
tennem, csak lőnöm, amikor a belső látómezőm vörössé vált. Azonnal
megállapítottam, hogy ő a „nincs teljesen tisztában a tettei hosszú távú
következményeivel” típusú emberek közé tartozik, mivel egyedüli
idiótaként állt ott alumíniumütővel. Ő „táncolni” jött. A többiek csak a
részeg szárnysegédjei voltak.
 Lynch megmerevedett, majd rángatózva és hányva a földre zuhant. A
másik három srác elrohant. A nő letérdelt Lynch mellé, és vizsgálni
kezdte.
– Mit csinál? – kérdeztem, miközben odamentem melléjük.
– Ellenőrzőm, hogy nem fullad-e bele a saját hányásába – válaszolta
ő.
– Mi maga, orvos?
– Ami azt illeti, igen – felelte.
– Tudja ezt folytatni, miközben megbilincselem? – kérdeztem. A nő
bólintott. Én megbilincseltem a srácot.
– Nagyszerű – mondtam, majd ismét felálltam. – Most már tényleg ki
kell hívnom a rendőrséget.
A nő felnézett rám.
– Még nem tette meg?
– Az adataikat kértem le az adatbázisból, és ezt a seggfejet figyeltem
– magyaráztam. – Egy kicsit el voltam foglalva. Maga miért nem tette,
már ha nem zavarja, hogy megkérdezem?
– Csak ártalmatlan részegeknek tűntek – válaszolta a nő. – Hátulról
léptek elém, és nem gondoltam semmi rosszra, amíg el nem kezdtek
beszélni hozzám. Nem ébredtem rá, hogy bajt fognak okozni, amíg ez a
seggfej el nem kezdett kérdezgetni, hogy szerintem milyen messzire fog
szállni a fejem, ha megüti az ütőjével.
– Mondja azt, hogy legalább azt a részét rögzítette.
– Így volt – felelte a nő. – És ezt meg is mondtam neki. De ő csak
nevetett.
– Nem állíthatom Mr. Lynchről, hogy túl sok esze lenne –
merengtem.
– Vagy erről van szó, vagy úgy gondolta, hogy miután játszik egy kis
Babe Ruth-ost a fejével, úgysem marad felvétel. Szóval, végzett a
vizsgálattal, doktornő?
– Igen – válaszolta ő. – Túl fogja élni. És egyébként köszönöm.
– Szívesen – válaszoltam. Kezet nyújtottam neki. – Chris Shane
mondtam.
– Tudom, ki vagy – válaszolta, miközben elfogadta a kezem.
– Ezt elég gyakran hallom – jegyeztem meg. A doktornő megrázta a
fejét.
– Nem erről van szó – mondta. – Én Tayla Givens vagyok.
 Az új lakótársad.

Tayla és én éppen befejeztük a tanúvallomásunkat a kiérkező

rendőröknek, amikor észrevettem, hogy valaki közeledik felénk. Trinh
nyomozó volt az.
– Trinh nyomozó – köszöntöttem. – Erre nem számítottam.
– Shane ügynök – válaszolta ő. – Izgalmas estéje volt.
– Éppen a vége felé közeledik – mondtam.
– És ebből is szövetségi ügyet akar csinálni?
– Nem igazán – nyugtattam meg. – Az érintett hadenes Washingtonban
él. Úgyhogy ezt a városi rendőrség fogja kezelni.
– Bölcs döntés – nyugtázta Trinh.
– Azt tervezi, hogy maga is részt vesz benne? – kérdeztem. – Most az
egyes körzetben vagyunk. Én eddig úgy tudtam, hogy maga a ketteshez
tartozik.
– A kettesben dolgozom – válaszolta Trinh. – De itt élek. Éppen a
Henry’s-ben ittam, amikor meghallottam a jelentést a rádióban. Úgy
gondoltam, idejövök, és megnézem, hogy vannak.
– Most már jól – válaszoltam.
– És esetleg csevegek egy kicsit magával.
– Rendben – feleltem.
– Négyszemközt – biccentett Trinh Tayla felé. Én Taylára néztem.
– Szóljak nekik, hogy vigyenek haza?
– Alig száz méterre lakunk innen – válaszolta Tayla. – Azt hiszem,
innen már egyedül is hazajutok.
– Rendben – mondtam.
– Akkor nemsokára találkozunk – felelte ő, és elindult hazafelé.
– Maga vele él? – kérdezte Trinh, miután Tayla elment.
– Az új lakótársam – válaszoltam. – Igazából most találkoztam vele
először.
– Érdekes módja annak, hogy az ember megismerkedjen az új
lakótársával – jegyezte meg Trinh. – Szerencséje volt, hogy maga erre
járt. Ma különösen sok hadenest megtámadtak.
– Miért? – kérdeztem.
 – A sztrájk és a kamionos trükk miatt a körgyűrűn, de biztos vagyok
benne, hogy ezt maga is tudja – válaszolta Trinh. – Ha valaki napokat
tölt azzal, hogy megnehezítse mások dolgát, a többiek hajlamosak
idegessé válni. És mivel sokan érkeztek a városba a tüntetés miatt,
rengeteg alkalom szülte célpont akad. Elkezdődött a vadászidény a
szrípiókra. A kettes körzetben ma öt támadásunk volt.
– És magának mi a véleménye erről? – kérdeztem.
– Örülni fogok, ha végre vége lesz a tüntetésnek, és ismét a járdára
vizelő egyetemistákkal foglalkozhatok.
– Értem – feleltem. – Miben segíthetek önnek, Trinh nyomozó?
– Csak kíváncsi voltam, mi a véleménye az új társáról – vetette fel
Trinh.
– Eddig jól kijöttünk – válaszoltam.
– Gondolom, hallott az előző társáról.
– Mi van vele?
– Vann nem mesélte, mi történt?
– Úgy hallottam, volt valami balesete egy lőfegyverrel – feleltem.
– Így is lehet fogalmazni – mondta Trinh. – Más megközelítései is
vannak az ügynek.
– Például?
– Például hogy Vann társa úgy gondolta, ha gyomron lövi magát, az
még mindig jobb, mintha továbbra is Vann-nel kellene dolgoznia.
– Ez elég drasztikus megoldásnak tűnik – jegyeztem meg.
– Kemény idők – felelte Trinh. – Kemény eszközök.
– Ezt én nem tudhatom – jelentettem ki.
– Nem, valóban – válaszolta Trinh. – És azt tudja, hogy Vann
régebben integrátor volt?
– Hallottam – válaszoltam.
– Elgondolkozott már azon, hogy miért hagyta abba?
– Még csak két napja ismerem – feleltem. – És az egyiket nagyrészt
a Hegyi Időzónában töltöttem. Úgyhogy még nem osztottuk meg
egymással a teljes élettörténetünket.
– Én meglehetősen biztos vagyok benne, hogy ő ismeri a magáét
válaszolta Trinh.
– Az enyémet mindenki ismeri – vágtam vissza. – Nem nagy trükk.
– Akkor hadd avassam be az övébe – ajánlotta fel Trinh. – Azért
hagyott fel a dologgal, mert nem bírta a gyomra. A kormány rengeteg
pénzt költött arra, hogy integrátort csináljon belőle, benne azonban
kialakult valamiféle fóbia, hogy mások használják a testét. Esetleg
meséltesse el vele az utolsó néhány integrációját. Elég drámai pletykák
keringenek róluk.
– Nem ismerem őket – válaszoltam.
– És ez a sok önkényeztetést is megmagyarázza – folytatta Trinh. –
Hacsak el nem kerülte a figyelmét a dohányzás, az ivás és a bárok
látogatása szexpartnereket keresve.
– Nem kerülte el – válaszoltam.
– És nem is különösebben válogatós, ha szexről van szó.
– Tényleg? – kérdeztem. – Akkor ez magára is magyarázat? Trinh rám
mosolygott.
– Soha nem dugtam Vann-nel, ha erre kíváncsi. De nem vagyok
biztos benne, hogy a volt társa sem. Magával kapcsolatban, gondolom, ez
nem fog felmerülni.
– Valami baja van a hadenesekkel, Trinh? – kérdeztem. – Mert az
ember nem süt el ilyen poénokat csak úgy vaktában.
– Nem hinném, hogy ért engem – felelte Trinh. – Szerintem jó dolog,
hogy Vann abban az értelemben nem fogja elbaszni az életét. De ne
csodálkozzon, ha talál rá más módot.
– Értem – mondtam. – Nézze, Trinh, késő van, és nekem nagyon
hosszú napom volt. Úgyhogy igazán értékelném, ha kilyukadna arra, amit
mondani akar. Úgy értem, azon túlmenően, hogy besározza az új társamat.
– Azt akarom mondani, hogy el kellene gondolkoznia az új társán,
Shane ügynök – mondta Trinh. – Ő okos, de nem annyira, mint
amennyire annak hiszi magát. Rengeteget beszél arról, hogy mit kellene
csinálniuk másoknak, de amikor az ő szarságairól van szó, elég
figyelmetlen tud lenni. Lehet, hogy már észrevette ezt, de az is lehet,
hogy nem. Mint tapasztaltabb,
azt mondom, hogy ha még nem vette észre, akkor hamarosan foga.
– Szóval ő egy robbanásra kész időzített bomba, és én figyeljek oda
arra, hogy ne legyek a közelében, amikor felrobban
– foglaltam össze. Egyenesen a közhelyszótárból. Értem.
Trinh kéztartása unott egykedvűséget fejezett ki.
– Lehet, hogy tévedek, Shane – mondta. – Lehet, hogy én csak egy
seggfej vagyok, akinek volt egy rossz tapasztalata Vann-nel, amikor dolga
akadt vele. És az is lehet, hogy maguk ketten remekül ki fognak jönni, és
magának nem támad kedve gyomron lőni magát. Ha így áll helyzet, az
jó. Remélem, hogy maguk ketten boldogok lesznek együtt. De persze az
is lehet, hogy nem tévedek. Ezért figyeljen oda a társára, Shane.
– Ezt fogom tenni – mondtam.
– Valami nagyon fura dolog történik a hadenesekkel – folytatta
Trinh. Az a dolog a Watergate-ben. És tudom, hogy abban is benne
voltak, ami a Loudoun Pharmával történt. Ha maguk ketten valami nagy
dologban nyomoznak, akkor arra lenne a legkevésbé szüksége, hogy
Vann most essen szét. Legalább ne hagyja, hogy önt is magával rántsa.
– Egy újabb közhely – jegyeztem meg. Trinh bólintott.
– Közhely. Rendben. Másrészt maga az egyik leghíresebb hadenes a
világon, nem? Vagy legalábbis maga volt. És még mindig elég híres
ahhoz, hogy az emberek lecsótányozzák, amiért megjelent a minap a
munkahelyén. Hogy fog az kinézni, amikor elbassza a dolgokat Vann
miatt, Shane? Milyen fényt vetne az apjára, Virginia következő
szenátorára?
Erre nem tudtam mit mondani.
– Csak egy kis gondolkodnivaló – fejezte be Trinh. – Vegye annak,
aminek akarja. Jó éjszakát, Shane. Remélhetőleg nem kell ma már senkit
megmentenie, mielőtt hazaér. – Ezzel elsétált.

Amikor odaértem a házhoz, a szrípiók fogadóbizottsága várt.

Konfettit kezdtek rám dobálni, ahogy beléptem az ajtón.
– Hoppá – mondtam, miközben visszavertem az apró papírdarabok
támadását.
– Szerettük volna, ha otthon érzed magad az első estéden – mondta
Tony.
– Általában nem szoktak konfettit dobálni rám, amikor hazaérek
jegyeztem meg.
– Pedig lehet, hogy kellene – válaszolta Tony.
– Egyébként is, miért tartotok itthon konfettit? – kérdeztem.
– Még szilveszterről maradt – magyarázta Tony. – De ez most
mindegy. Csak meg akartuk köszönni, hogy közbeléptél, amikor
Taylának egy kis problémája akadt. Elmesélte, mi történt.
 – Általában nem így szoktunk megismerkedni az új lakótársainkkal
mondta Tayla.
– Ne csináljunk belőle rendszert – feleltem.
– Azt én sem bánnám – helyeselt Tayla.
– És itt van a többi új lakótársad – mondta Tony, a másik két szrípióra
mutatva. – Az ott Sam...
– Hahó – emelte fel a kezét Sam.
– Szia – mondtam.
– ...ők pedig az ikrek, Justin és Justine – mutatott Tony az utolsó
szrípióra. Éppen meg akartam kérni, hogy ezt magyarázza el, amikor egy
üzenet ugrott a látóterembe Tonytól. Hagyd, majd később elmesélem, állt
benne.
– Helló – mondtam az ikrek szrípiójának.
– Helló – felelte legalább az egyikük.
– Tehetünk bármit a kényelmedért? – kérdezte Tony. – Tudom, milyen
vidám volt az elmúlt pár napod.
– Igazából most nem vágyom másra, csak pár óra alvásra – mondtam.
– Ez nem túl izgalmas, de tényleg hosszú napom volt.
– Nem probléma – felelte Tony. – A szobád éppen úgy néz ki,
amilyennek utoljára láttad, amikor itt jártál. Az íróasztalod melletti
székben van egy indukciós alátét. Azt tudod használni, amíg valami
jobbat nem szerzel.
– Tökéletes – válaszoltam. – Akkor hát mindenkinek jó éjt.
– Várj – mondták az ikrek, majd átnyújtottak nekem egy lufit. – Ezt
elfelejtettük rád dobni, amikor bejöttél.
– Kösz – vettem el.
– Mi magunk fújtuk fel – mondták az ikrek.
Én elgondolkoztam azon, hogy ez mit jelenthet.
– Hogyan? – kérdeztem végül.
– Ne akard tudni – válaszolták.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Természetesen nem tudtam elaludni. Háromórányi próbálkozás után

végül feladtam, és elmentem a barlangomba.
A hadenesek esetében a személyes tér érzékeny téma. A fizikai
világban mindig is vitás kérdés volt, hogy mennyi helyre van szüksége
egy hadenesnek. A mi testünk nem tud mozogni, és a legtöbb többé vagy
kevésbé bonyolult, speciális egészségügyi bölcsőben van. A
hadeneseknek szükségük van helyre a bölcsőjük és a hozzá tartozó
egészségügyi felszerelés számára, és szigorúan véve csak erre van
szükségünk.
Ugyanígy a szrípióink esetében sem kellene problémát jelentsen a
tér. A szrípiók gépek, és a gépeknek elvben nincs szükségük személyes
térre. Az autót nem érdekli, hány másik autó van a garázsban. Csak
ahhoz kell neki hely, hogy ki- és bejusson. Ezt a kettőt összerakva,
amikor először elkezdtek a hadenesek és a szrípióik számára tereket
tervezni, az mind olyan helytakarékos lakás volt, amilyet LaTasha
Robinson mutatott nekem: kicsi, kopár, praktikus.
Majd az embereknek elkezdett feltűnni, hogy a hadenesek a szokásos
okoktól függetlenül egyre mélyebb depresszióba zuhannak. Az ok bárki
számára egyértelművé vált, ha áldozott némi időt arra, hogy
elgondolkodjon rajta. Lehet, hogy a hadenesek teste a bölcsőbe van zárva,
a szrípiók pedig gépek, de amikor egy hadenes szrípióban jár-kel, azért
emberi lény marad – és a legtöbb emberi lény nem lesz boldog attól,
ha úgy érzi magát, mintha egy szekrényben lakna. Lehet, hogy a
hadeneseknek nincs akkora térre szükségük, mint a természetüktől fogva
mobilis embereknek, de valamennyi térre szükségük van. Ez az oka
annak, hogy a helytakarékos lakások csak utolsó mentsvárként szolgálnak.
A nem-fizikai világban (nem a virtuális világban, mert egy hadenes
számára a nem-fizikai világ is éppen olyan valóságos, mint a fizikai) ott
van az Agora, a hadenesek hatalmas, világméretű találkozóhelye. A
dodgerek azok az emberek, akik nem hadenesek – hajlamosak úgy
gondolni rá, mint egyfajta háromdimenziós szociális hálózatra, egy
masszívan többszereplős online játékra, amelyben nincsenek célok, csak
annyi, hogy egyszerűen ott legyünk, és egymással beszélgessünk. Részben
azért gondolják így, mert a dodgerek számára hozzáférhető nyilvános
terek (és igen, ezeket Dodger Stadionoknak nevezzük) nagyon is így
működnek.
Elmagyarázni egy nem hadenesnek, miként működik az Agora, olyan,
mintha a zöld színt kellene bemutatni egy színvaknak. Lehet, hogy kap
róla egy benyomást, de képtelen lesz értékelni a gazdagságát és az
összetettségét, mert az agya szó szerint nem úgy működik. Egyszerűen
nem lehet olyan módon leírni a mi csodálatos találkozóhelyeinket, a
vitáinkat és a játékainkat, vagy az intim kapcsolatainkat egymással, akár
szexuálisan, akár nem, hogy az ne hangozzék különösnek, sőt,
kiábrándítónak. Mindez vitathatatlanul a „saját szemeddel kell látnod”
élmények közé tartozik.
Mert ott, az Agorán, nincs voltaképpeni egyedüllét. Egy időre ki
lehet zárni az Agorát, vagy létre lehet hozni átmeneti, kizárólagosan
használt építményeket és szobákat – az emberek itt is csak emberek, a
maguk klikkjeivel és csoportjaival. De az Agorát direkt azért alkották
meg, hogy közös tere legyen olyan embereknek, akik mentálisan mindig
és elkerülhetetlenül el vannak szigetelve. Tehát szándékosan nyitott, és a
megteremtése óta eltelt két évszázadban olyan fejlődésen ment keresztül,
hogy nincs közvetlen megfelelője a fizikai világban. A nyitottsága pedig
abba is átszivárog, ahogy a hadenesek a fizikai világban kezelik egymást.
Mi láthatóvá tesszük az azonosítónkat, vannak nyilvános csatornáink, és
olyan módon cserélünk egymással információt, amelyet a dodgerek
promiszkuózusnak, talán akár elmebetegnek is tartanának.
De megjegyezném, hogy nem minden hadenes ilyen. Azok a
hadenesek, akik idősebbek voltak, amikor elkapták a betegséget,
mélyebben kapcsolódnak a fizikai világhoz, hiszen szinte az egész életüket
ott töltötték. Ők kizárólag a szrípiókban élnek, és úgy használják az
Agorát, már ha használják egyáltalán, mint egy jobbfajta e-mail
szolgáltatást.
Az ellenpólust azok a hadenesek jelentik, akik fiatalon kapták el a
betegséget, és kevésbé kötődnek a fizikai világhoz, ők sokkal jobban
szeretik az Agorát és az ottani létmódot, mint amikor egy szrípióba kell
kényszeríteniük a tudatukat, és ott kell zörögniük a fizikai világban. A
legtöbb hadenes mindkét térben él, a körülmények függvényében hol az
Agorában, hol a fizikai világban.
De végső soron sem a fizikai világ, sem az Agora nem képes
biztosítani, amire a hadeneseknek igazából szükségük van: egy olyan
helyet, ahol egyedül lehetnek. Nem elszigetelve – nem a bezártságban,
amelyet a Haden-szindróma kényszerít rájuk –, hanem egymagukban,
egy általuk választott helyen, ahol lazíthatnak, és nyugodtan
gondolkozhatnak. Egy liminális térben két világ között, amely csak az
övék, és ahova megválogathatják, kit engednek be.
Az, hogy mi ez a liminális tér, attól függ, kiről van szó, és milyen
számítógépes rendszer áll a rendelkezésére, hogy támogassa. Olyan
egyszerű dolog is lehet, mint egy megosztott szerveren tárolt, előre
megtervezett ház – egy ingyenes
„szerkezetkész” ház, olyan képkeretekben reklámozva, amelyek
digitálisan megsemmisülnek, amint a hadenes kimegy az ajtón –, egészen
azokig a hatalmas, állandó világokig, amelyek egyre nőnek és
evolválódnak, miközben tulajdonosaik, a leggazdagabb hadenesek a
művük felett lebegő palotákban töltik az idejüket.
Az én liminális terem valahol a kettő között van. Egy barlang, nagy és
sötét, amelynek a mennyezetéről világító férgek lógnak, mintegy az
éjszakai égboltot utánozva. Igazából az új-zélandi Waitomo-barlangok
másolata, már ha az a barlangrendszer tízszer akkora lenne, mint
amekkora, és nem hagyott volna nyomot benne a turisták látogatása.
Ebben a barlangban egy sötét, rohanó föld alatti folyó felett van egy
vízszintes platform, amelyen állni szoktam, vagy üldögélni azon a
magányos, egyszerű széken, amelyet én raktam oda.
Szinte soha senkit nem szoktam beengedni a barlangomba. Azon pár
alkalommal, amikor megtettem, egy másik hadenessel jártam ott, akit az
egyetemen ismertem meg. Körbenézett, és felkiáltott, hogy „ez Batman
barlangja!”, majd nevetni kezdett. Az eleve rázós kapcsolatunk nem
sokkal ezután teljesen szétesett.
Mostanában kezdem úgy gondolni, hogy ez a megjegyzés
helytállóbb volt, mint beismertem. Egészen addig időm nagy részét
közszereplőként töltöttem, akinek minden mozdulatát követik, bárhol is
jár. A személyes terem sötét volt és néma, olyan hely, ahol az
alteregóm lehettem – olyasvalaki, aki módszeresen végezhet a házi
feladatával, vagy merenghet dolgokon, amelyek akkor mély
gondolatoknak tűntek számomra.
Vagy, ebben a konkrét esetben, megpróbálhatja felvenni a harcot a
bűnözéssel.
 Az elmúlt két nap során túl sok minden történt ahhoz, hogy
megérthessem az összes kapcsolatot az események között, hogy
feldolgozhassam az adatokat, és esetleg kihozzak belőlük valami
hasznosat. Ennek most jött el az ideje. Hiszen amúgy is ébren voltam.
Elkezdtem előszedegetni a képeket a memóriámból, és kidobáltam
őket a sötétségbe. Az első Johnny Sani képe volt, amint holtan fekszik a
Watergate Hotel szőnyegén. Ezt Nicholas Bell képe követte, amint
feltartott kézzel ül a szállodai szoba ágyán. Majd Samuel Schwartz és
Lucas Hubbard következtek, akiket itt nem a szrípiójuk vagy az
integrátoruk képviselt, hanem a jóváhagyott médiaikonjuk – olyan fotó,
amely a tényleges testük arcvonásaiból indult ki, de amelyek
végrehajtottak pár változtatást, hogy mobilisabbnak és élettelibbnek
tűnjön. Ezek mesterségesen létrehozott ikonok voltak, de nem
hibáztattam őket érte. Nem ritka, hogy a hadenesek jóváhagyott
médiaikonnal rendelkeznek. Nekem is van. Vagy legalábbis volt.
Karl Baer következett, a Loudoun Pharma-igazolványáról származó
fotóval, és Jay Kearney az integrátori igazolványa képével. Itt tartottam
egy kis szünetet, hogy belépjek az integrátori adatbázisba, és
megkeressem azt a nőt, akivel Schwartz integrálódott egy nappal
korábban.
Brenda Reesnek hívták. Az ő képét is előszedtem.
Némi gondolkodás után megjelenítettem Jim Buchold és az apám
képét is, ez utóbbit leginkább a saját belső navigációs érzésem
kielégítése végett. Végül felraktam egy helyettesítő ikont Cassandra Bell
számára, akinek nincs jóváhagyott médiaikonja.
Most vegyük a kapcsolatokat. Sani kapcsolódik Nicholas Bellhez.
Nicholas Bell Hubbardhoz, Schwartzhoz, valamint a húgához,
Cassandrához. Hubbard Schwartzhoz és az apámhoz. Schwartz
kapcsolódik Hubbardhoz, az apámhoz, Brenda Reeshez és Jay Kearney-
hez. Kearney Schwartzhoz és Baerhez. Baer Kearney-hez és Bucholdhoz.
Buchold ismét az apámhoz. Egy meghitt kis kézimunkaklub kezdett
kialakulni.
Most a háttér. Sani mellé odatettem a nagyanyjának küldött legutóbbi
csekkjét, majd egy pillanat szünetet tartottam. Lekértem az FBI
szerveréről a sorozatszámát és az útvonalát, hogy megállapíthassam,
honnan származik. Amikor ezzel kész lettem, behívtam a Window Rock
Számítástechnikai Létesítményt, húztam tőle egy vonalat a
Medichordhoz, majd azt összekötöttem Lucas Hubbarddal.
Bucholdtól húztam egy vonalat a Loudoun Pharmához. Lefuttattam
egy keresést a híreken a robbantás napján. Baer beismerő videója
először kiszivárgott, majd hivatalosan is kikerült, úgyhogy pillanatnyilag
komoly viták folytak arról, hogy Cassandra Bell akár közvetlenül, akár
közvetetten összekapcsolható-e a robbantásokkal. Húztam egy vonalat tőle
a Loudoun Pharmához.
Cassandra Bell után rákerestem a hadenes munkabeszüntetésekről és
a Malinál várható tüntetésről szóló cikkekre. Trinh nem hazudott – az
elmúlt egy nap során csak Washingtonban húsz alkalommal támadtak
meg hadenest. Ezek legnagyobb része szrípiók ellen intézett támadást
jelentett. Volt néhány olyan kötözködés, mint amilyennek én vetettem
véget, de pár esetben az is előfordult, hogy emberek kézi vezérlésre
állították át az autójukat, és szrípiókba vezették őket. Egyikük busz elé
lökött egy szrípiót, és ezzel mind a szrípióban, mind a buszban kárt tett.
Felmerült bennem a kérdés, hogy mi itt a cél. Egy szrípió
„megölésével” nem lehet többet elérni a hardver tönkretételénél,
ugyanakkor a szrípiót bántalmazó személynek mindenképpen felelnie
kell a testi sértésért. Majd felidéztem Danny Lynchet, és arra jutottam,
hogy a logikus gondolkodás nemigen játszik túl nagy szerepet a
támadások döntő többségében.
Néhány ilyen támadásban a hadenes került ki győztesen a
találkozásból, ami újabb problémákat vetett fel. Az olyan videók,
amelyekben androidszerű gépek taposnak emberi testeken, atavisztikus
ellenérzést váltanak ki az emberiség ostobább, általában hímnemű és
jobbára fiatalabb rétegeiből. Egyáltalán nem irigyeltem a fővárosi
rendőrséget a következő pár napjukért.
Egy visszajelzés az FBI szerverétől. A csekket a kaliforniai Duarte
postáján adták fel. Letöltöttem a városról egy enciklopédiai bejegyzést,
és kiderült, hogy a helység mottója az
„Egészség Városa”, ami elég semmitmondónak tűnt, amíg észre nem
vettem, hogy ez a város ad otthont a City of Hope Országos Egészségügyi
Központnak. A City of Hope segített kifejleszteni a szintetikus inzulint, és
az Országos Onkológiai Hivatal a „Teljes körű Onkológiai Központ”
címet adta neki. Továbbá, és ez szorosabban összefüggött az én
céljaimmal, ez volt az ország öt legjobb orvosi intézetének egyike a
Haden-szindróma kutatása és gyógyítása terén.
Ha Johnny Saninak be akartak ültetni egy neurális hálót, arra ez volt
a megfelelő hely.
De persze, amennyiben itt ültettek volna be neki neurális hálót, az
megjelent volna az adatbázisainkban.
Visszatértem Cassandra Bellre, és elindítottam egy vele kapcsolatos
keresést, melyből kiválogattam egy enciklopédiai szócikket, és a
legújabb, nem a Loudoun Pharmával kapcsolatos híreket.
Cassandra Bell egyike volt azon nagyon kevés hadenesnek, akik soha
nem záródtak be. Az anyja akkor kapta el a Hadent, mikor terhes volt
Cassandrával, és a betegség a méhében lévő gyermekre is átterjedt. Ez
többnyire végzetes szokott lenni. Azoknak az eseteknek a legnagyobb
részében, amikor egy terhes nő kapja el a Hadent, a vírus úgy csúszik át
a placenta védőfalán, mintha az ott sem lenne, és ráveti magát a meg nem
született gyermekre.
Csak öt százaléka született élve azoknak, akik magzatként elkapták a
Hadent. És szinte mind be volt záródva. Azoknak a fele, akik túlélték a
szülést, az első születésnapjuk előtt meghaltak, mivel a vírus teljesen
legyengítette az immunrendszerüket, illetve a betegség mellékhatásai
miatt. Szinte az összes túlélő nagyon komoly problémákkal küzdött,
amelyeket a korai agyfejlődési szakaszban történő vírustámadás okozott,
valamint az abból fakadó elszigeteltség, hogy a Haden megakadályozta a
korai érzelmi és társas fejlődésüket.
Azt, hogy Cassandra Bell él, intelligens és épelméjű, kisebb csodának
lehet nevezni.
De „normálisnak” tekinteni őt, nos, az azért túlzás lenne. Szinte
teljes egészében az Agorán nevelték, eleinte az anyja, aki végül
bezáródott. Amikor a nő Cassandra tízéves korában – a betegségével
nem összefüggésben lévő okok miatt – meghalt, a kislány nevelését
hadenes nevelőszülők folytatták, illetve a bátyja, Nicholas, aki
ugyanakkor fertőződött meg, mint az anyjuk, és aki akkoriban tett szert
integrátori képességeire.
Cassandra a maga módján éppen olyan híres, mint amennyire én
voltam a kíváncsiság tárgya a hadenesek körében. Cassandra, aki nem
hogy csak nem küzdött intellektuális téren nehézségekkel, de egyenesen
kiemelkedő értelmi képességei voltak, tízévesen letette az érettségi
vizsgát, majd visszautasította az MIT és a CalTech felvételi ajánlatát, mert
ők szrípió használatára kötelezték volna, amire ő nem volt hajlandó.
Ehelyett a Haden-szeparatizmus aktivistájává vált, és amellett
érvelt, hogy a hadeneseknek meg kellene szabadulniuk a fizikai világ
korlátáitól, amelyeket a szrípiók kényszerítenek rájuk. A megoldás:
elfogadni és kiterjeszteni az életnek azt a metaforáját, amelyet az Agora
kínál. Nem sugallt olyasmit, hogy a hadenesek ne álljanak szóba a
dodgerekkel – csak annyit, hogy inkább a saját feltételeik szerint
álljanak szóba velük, nem a dodgerekéi szerint.
Az ember fogékonysága Cassandra Bell érveire azon múlik, mennyi
időt tölt az illető a fizikai világban az Agorával szemben. De azoknak a
hadeneseknek a száma, akik hajlandóak hallgatni rá, jelentősen megnőtt,
mióta az Abrams-Kettering napirendre került, majd törvénybe iktatták. Ő
volt az, aki felvetette a sztrájk ötletét, és rábeszélte az embereket. Azt
pletykálták, hogy a tüntetés alkalmából végre át fog hatolni a fizikai
világba, hogy beszédet tartson a Malinál ezen a hétvégén.
Cassandra Bellt zsenge húszéves korában az imádói gyakorlatilag
Gandhihoz és Martin Luther Kinghez hasonlították, a becsmérlői pedig
különböző terroristákhoz és szektavezérekhez.
Amit Baer és Kearney művelt a Loudoun Pharmánál, az biztosan
nem segít most az imázsának, és az emberek máris elkezdték a
sztrájkot megtorolni a hadeneseken, őt is beleértve. Végiggörgettem az
utolsó megjegyzésein és nyilatkozatain, hogy megnézzem, mi a
véleménye a robbantásról. Ezzel a témával kapcsolatban pillanatnyilag
hallgatott. Ez nem javított a helyzetén a médiában. Ugyanakkor lehet,
hogy a hallgatás jobb, mint ha valami ostobaságot mond az ember.
Visszatekintve különösnek tűnt, hogy én soha nem találkoztam
Cassandra Bell-lel. Mi vagyunk a két legismertebb hadenes a világon.
De az ő közéleti személyiségének vonásai akkoriban kezdtek formát
ölteni, amikor én megpróbáltam visszavonulni a reflektorfényből, hogy
létrehozzak egy saját élethez hasonlító valamit.
Továbbá, légy őszinte, mondtam. Te a fennálló rend vagy. Ő viszont a
radikalizmus.
És ez így is van. Az apám és a tevékenységei folytán én többet
tartózkodtam a fizikai világban, mint a legtöbb fiatal hadenes.
Cassandra Bell viszont soha nem fordult meg benne, csak a híre.
 Egy pillanatra félresepertem Cassandra Bellt, és visszatértem Jay
Kearney-re, aki Karl Baer nevében felrobbantotta magát. Amikor
végiggörgettem az ügyfelei listáját, igazolódott, amit Vann is mondott,
hogy Baer valóban Kearney ügyfele volt, az elmúlt huszonegy
hónapban három megbízással. Ezek közül az utolsó tizenegy hónapja
volt. Kearney határidőnaplója szerint ejtőernyős vízisíelésen vettek
részt.
De a találkozóik természetéről szóló rövid bejegyzéseket leszámítva
semmi olyasmi nem kötötte őket össze, amit én észrevehettem volna. A
három alkalom az elmúlt két évben a korábbi kapcsolat bizonyítéka volt
ugyan, de nem egy komolyabb kapcsolaté.
Az FBI engedélyt kért, hogy felderítsék Baer és Kearney életének
minden egyes részletét – abban a pillanatban, hogy egyértelművé vált,
ők hajtották végre a robbantást. Én belenyúltam ebbe az adathalmazba,
hogy üzeneteket és számlakivonatokat húzzak elő belőle. Szerettem volna
megtudni, hogy mennyi kommunikáció történt közöttük, fontos lehetett a
személyes levelezés, de a pénzügyi információk is, amelyek arra utalnak,
hogy kettejük között komolyabb kapcsolat volt.
Nagyon keveset találtam. Az üzenetek az integrátori megbízatásokra
vonatkoztak, és olyan dolgokról szóltak, mint a lehetséges tevékenységek,
illetve hogy Kearney milyen órabérrel dolgozik, és egyéb hétköznapi
apróságokról. A számlakivonataik szintén csak az integrátori
megbízásoknál mutattak bármiféle kapcsolatot, amikor Baer kifizette
Kearney-t.
A nyomoknak ez a hiánya nem jelentette azt, hogy ők ketten ne
találkozhattak volna, vagy ne tervezhették volna meg együtt a robbantást.
Csak azt bizonyította, hogy ha így volt, akkor nem meggondolatlanul
cselekedtek. Úgy éreztem, ezen a vonalon nem jutok messzire.
Megálltam egy pillanatra, felnéztem, és hátraléptem a képek és
keresési eredmények általam létrehozott falától, majd keresni kezdtem
benne és a kapcsolatokban a rendszert. Azt hiszem, sok ember számára
teljesen kaotikusnak tűnt volna az egész, fotók és hírmorzsák
szemétdombjának.
Én megnyugtatónak találtam. Ott volt minden, amiről tudtam, hogy
tudom. Minden kapcsolatban állt egymással így vagy úgy. Odakint olyan
módon láttam át az összefüggéseket, ahogyan nem voltam képes, amikor
még az agyamban voltak összekeveredve.
 A következő lépések, hallottam Vann hangját a fejemben.
Ettől elmosolyodtam.
Egy. Két interakciós nexust láttam. Az egyik Lucas Hubbard, akihez
Nicholas Bell, Sam Schwartz és az apám kapcsolódott, és akivel Jim
Buchold összeveszett egy mindkettőjük vállalkozását érintő kérdésben.
A másik Cassandra Bell, akihez Nicholas Bell, Baer és Kearney
kötődött, és akivel szemben Buchold ellenségességet tanúsított, Hubbard
pedig talán – a Bucholddal folytatott vita érveiből kiindulva – szimpátiát.
Szóval: merüljünk el mélyebben mindkettőben, főleg Cassandra
Bellben. Ő az egyetlen ember az egészben, akivel fizikailag még nem
találkoztam. Beszélgessünk el vele személyesen, ha lehet.
Kettő. Baer és Kearney: még mindig nem vagyok biztos ebben a
kapcsolatban. Ássunk mélyebbre.
Három. Johnny Sani. Derítsük ki, mit keresett Duarte-ben, és hogy
ismert-e ott bárkit is. Derítsük ki, hogy van-e kapcsolat közte és a City of
Hope között.
Négy. Két kívülálló van ebben a gomolyagban: az apám és Brenda
Rees. Abban meglehetősen biztos voltam, hogy apám nem töri rosszban
a fejét, annak ellenére, hogy indul a szenátori választáson. Egyébként is,
komoly összeférhetetlenséget jelentene, ha utána kellene nyomoznom.
Ami Brenda Reest illeti, akár ki is kérdezhetem, hátha van valami
használható mondanivalója.
Öt. Nicholas Bell. Aki azt mondta, hogy éppen dolgozott, amikor
Sanival találkozott, de aki a látszat alapján azért volt ott, hogy
integrálódjon Sanival, noha ez lehetetlen lett volna, mert mindketten
integrátorok voltak, a fejhallgató pedig hamisnak bizonyult.
Szóval mi az ördög történt ott valójában?
És miért követett el Johnny Sani öngyilkosságot?
Ez két olyan dolog, amelyeket egyáltalán nem tisztázott az, hogy
elővettem ezeket az adatdarabkákat a fejemből, és szétterítettem őket az
űrben.
 TIZENHARMADIK FEJEZET

Egy halk pingetés visszhangzott végig a barlangomon. Nem-invazív

üdvözletként azonosítottam a hangot, olyan hívásként, amely közvetítésre
kerülne, ha a címzett öntudatánál lenne, de ha nincs, akkor nem. A
hadenesek ugyanannyira gyűlölik, ha váratlan hívásokkal ébresztik fel
őket az éjszaka közepén, mint bárki más. Nyitottam egy ablakot, hogy
megnézzem, ki az. Tony volt.
Fogadtam a hívást, de csak a hangot.
– Későig fennmaradtál – mondtam.
– Határidős munka – válaszolta Tony. – Volt egy olyan érzésem, hogy
esetleg hazudsz, amikor azt mondod, hogy aludni akarsz.
– Nem hazudtam – válaszoltam. – Csak nem tudtam elaludni.
– És mit csinálsz helyette?
– Megpróbálok kibogozni egy egész halom katyvaszt, amelyet
sajnálatos módon nem oszthatok meg veled. És te?
– Pillanatnyilag éppen programozok. Amiről én ugyan mesélhetnék
neked, de szerintem ez téged nem igazán érdekelne – válaszolta Tony.
– Hülyeség – szögeztem le. – Engem minden érdekel.
– Ezt kihívásnak veszem – válaszolta Tony, majd megjelent az
adatpanelen egy gomb. – Ez az ajtó kódja. Gyere át.
Tony a liminális terébe hívott meg, vagy legalábbis annak a nyilvános
részébe.
Én pár másodpercig haboztam. A legtöbb hadenes nagyon
védelmezően áll a személyes teréhez. Tony egyfajta intim
kapcsolatfelvételt ajánlott fel nekem. És én még nem ismertem ennyire.
Aztán megértettem, hogy túl sokáig gondolkozom, és megérintettem a
gombot. Az egy ajtókeretté vált, amelyen beléptem.
Tony dolgozótere úgy nézett ki, mint egy magas falú, retró stílusú
számítógépes játékdoboz, csupa fekete űr, amelyben a falakat neonkék
vonalak jelezték, és ezekből geometriai mintázatok ágaztak el.
– Ne áruld el, hadd találjam ki – mondtam. – Te Tron-rajongó vagy.
– Ráhibáztál – válaszolta Tony. Egy asztal mögött állt, amely felett
egy neonkeretű billentyűzet lebegett. Mellette egy levegőben lévő
képernyő a programsorokkal és egy lassan pulzáló eszközkészlettel, amely
a program elkészítésére szánt időt mutatta. Felette látszólag össze-
vissza összeköttetésben álló vonalak örvénye forgott kényelmesen.
Ezeket azonnal felismertem.
– Egy neurális háló – mondtam.
– Ezt is eltaláltad – válaszolta Tony. Az ő énképe is, mint a legtöbb
emberé, a hús-vér testének egy fittebb, szálkásabb és stílusosan öltözött
változata volt. – Ha tényleg le akarsz nyűgözni, akkor a márkát és a
modellszámot is mondd meg.
– A leghalványabb fogalmam sincs – ismertem be.
– Amatőr – válaszolta Tony könnyed hangon. – Ez egy Santa Ana
Systems DaVinci, hetes számú modell. A legfrissebb iterációjuk. Éppen
egy szoftveres javítást programozok hozzá.
– És nekem szabad ezt látnom? – mutattam a kijelzőn lévő
programsorokra. – Én arra tippelnék, hogy ez itt titkos információ.
– Tényleg az – válaszolta Tony. – De te nem igazán tűnsz
programozónak, már ne sértődj meg, és hajlandó vagyok
megkockáztatni, hogy azt a DaVincit odafent leginkább egy művészien
elrendezett tál spagettinek látod.
– Valóban így van.
– Akkor semmi baj – jelentette ki Tony. – És egyébként is, itt úgysem
tudnál rögzíteni semmit. – Ami igaz is volt. A személyes liminális
terekben a látogatók felvevőegysége automatikusan kikapcsolódik.
Felnéztem a Tony feje felett lebegő neurális hálózat modelljére.
– Ez furcsa, nem? – kérdeztem.
– A neurális hálók általánosságban vagy konkrétan a DaVinci hetes? –
kérdezett vissza Tony. – Csak mert, magunk között szólván, a D7 egy nagy
kupac fekália. Az architektúrája el van szúrva.
– Általánosságban gondoltam – pontosítottam, majd ismét felnéztem.
– Arra, hogy egy ilyen ott van a koponyánkban.
– Nem csak a koponyánkban – válaszolta Tony. – Az agyunkban is.
Konkrétan benne, ahol másodpercenként több ezerszer vesz mintát az
idegrendszeri aktivitásunkról. Ha egyszer beültetik ezeket, már nem lehet
kivenni őket. Tudod, az agy hozzájuk idomul. Ha megpróbálnád
eltávolítani, kárt tennél magadban. Még nagyobbat, mint így.
– Milyen vidám gondolat.
– Ha valóban vidám gondolatokra vágysz, akkor a szoftver miatt
kellene aggódnod – felelte Tony. – Az szabályozza a hálók működését, és
igazából az egész csak az egyik idétlenség a másik után. – A programra
mutatott. – A legutóbbi szoftverfrissítés, amelyet a Santa Ana kibocsátott,
az operátorok felénél az epehólyag túlingerlését okozta véletlenül.
– Ez hogyan fordulhat elő?
– Váratlan interferencia a D7 és az agy neurális kisülései között –
magyarázta Tony. – És az ilyesmi gyakrabban előfordul, mint
megengedhető lenne. Mindig lefuttatják az összes szoftvert
agyszimulátoron, mielőtt feltöltik az ügyfelekre, de a valódi agyak
egyediek, és a hadenesek agya még inkább az, mivel a vírus átrendezi a
struktúrájukat. Úgyhogy mindig történik valami váratlan. Ez a javítás
elvben megoldja a problémát, még mielőtt kialakulna az epekő. Vagy
legalábbis, ha epekövek alakulnak ki, azokat nem lehet visszavezetni az
idegrendszeri működésre.
– Nagyszerű – válaszoltam. – Kezdek örülni, hogy az én fejemben
nem Santa Ana van.
– Hát, ha igazságosak akarunk lenni, nem csak a Santa Ana ilyen
válaszolta Tony. Felém biccentett. – Benned mi van?
– Egy Raytheon – feleltem.
– Hűha – mondta Tony. – Régimódi. Azok már egy évtizede kiszálltak a
neurálisháló-üzletágból.
– Ezt nem feltétlenül szerettem volna tudni – jegyeztem meg.
Tony csak legyintett.
– A karbantartásukat a Hubbard végzi – mondta.
– Tessék? – kérdeztem. Egy pillanatra sokkot kaptam.
– A Hubbard Technologies – magyarázta Tony. – Lucas Hubbard első
vállalata, még az Accelerant megalapítása előttről. A Hubbard nem készít
neurális hálókat, azt egy másik Accelerant-leányvállalat csinálja, de
Hubbard rengeteget keres azon, hogy karbantartja olyan cégek rendszereit,
amelyek az első aranyláz után kiszálltak az ágazatból. A kezdeti
időszakban a programozás és hibajavítás elég nagy részét ő maga
csinálta személyesen, ha lehet hinni a szakmai önéletrajzának.
– Hát jó – válaszoltam. Hubbard váratlan megjelenése a fejemben,
mind szó szerint, mind átvitt értelemben, mondhatni elvette a szavamat.
– Én is dolgoztam Hubbardnak – jegyezte meg Tony. – Ami azt illeti,
alig pár hónapja. És nekem elhiheted, nekik is megvannak a maguk
problémái.
– És szeretnék én ezekről tudni? – kérdeztem.
 – Voltak mostanában végbélgörcseid?
– Jaj – válaszoltam. – Nem.
– Akkor nincs miért aggódnod.
– Nagyszerű.
– Én mindegyikkel dolgoztam már – mesélte Tony. – Az összes
hálózattal. Igazából nem is az idegrendszeri interferencia a legnagyobb
probléma. Hanem az alapvető biztonsági protokoll.
– Úgy érted, az, hogy hekkerek feltörik a neurális hálókat – tisztáztam.
– Aha.
– Én még soha nem hallottam ilyesmiről.
– Ez nem véletlen – válaszolta Tony. – Először is, a neurális hálók
architektúrája elég bonyolultra van tervezve ahhoz, hogy nehéz legyen
őket programozni, és nehéz legyen őket kívülről elérni. Az, hogy a D7-et
ilyen bonyolult módosítgatni, szándékos eredmény, nem pedig hiba. És az
első iteráció óta az összes többi hálózatot is így tervezik. Másodszor,
alkalmaznak olyan embereket, akik gondoskodnak arról, hogy ilyesmi ne
történhessen meg. A megbízásaim fele fehér kalapos betörésről szól,
vagyis megpróbálok behatolni a hálókba.
– És mit csinálsz, ha sikerül bejutnod? – kérdeztem.
– Én? Írok róla egy jelentést – válaszolta Tony. – A hekkerek a
hálózatok első iterációival zsarolási kísérleteket tettek. Felküldtek rá egy
sor borzalmas képet, vagy ismétlődő ciklusba rakták a „Milyen kicsi a
világ” üzenetet, amíg az áldozat nem fizetett nekik, hogy abbahagyják.
– Ez szívás – jegyeztem meg. Tony megvonta a vállát.
– Ostobák voltak – magyarázta. – Most tényleg. Egy számítógép az
ember agyában? Mi az ördögöt gondoltak, mi történhet azzal? Akkor
kezdték el komolyabban venni a biztonsági javításokat, amikor valami
ukrán hacker viccből elkezdett szívritmuszavart okozni az embereknek.
Az a szemétláda konkrétan szándékos gyilkossági kísérletet tett.
– Örülök, hogy ezt azóta megoldották – jegyeztem meg.
– Hát, egyelőre igen – válaszolta Tony. A programkódja összeállt, és ő
intett a kezével, hogy lefuttassa. Felül ott lüktetett a neurális háló. Nem
csak egy szép kép volt. Hanem egy igazi hálószimuláció.
– Hogy érted, hogy „egyelőre”? – kérdeztem.
– Gondolj csak bele, Chris – magyarázta Tony. A fejemre mutatott.
Neked gyakorlatilag egy öröklött rendszer van a fejedben. A fenntartását
pillanatnyilag az Országos Egészségügyi Hivatal finanszírozza. De hétfőn
életbe lép majd az Abrams-Kettering, a Hivatal pedig nem fog tovább
fizetni a fenntartásáért, miután a mostani szerződései lejárnak. És,
tudod, a Santa Ana és Hubbard nem merő szívjóságból készíttetik el a
frissítéseket és a javításokat. Hanem pénzt kapnak érte. Ha ez
megszűnik, akkor vagy elkezd valaki más fizetni érte, vagy nem lesz
több frissítés.
– És akkor nekünk végünk – állapítottam meg.
– Egyeseknek vége – helyesbített Tony. – Nekem nem lesz bajom,
mert ez a hülyeség a szakmám, és én meg tudom hackelni a saját
hálózatomat. Neked sem lesz bajod, mert te megengedheted magadnak,
hogy fizess egy hozzám hasonló valakinek a karbantartásért. A
lakótársainknak sem lesz baja, mert én kedvelem őket, és nem akarom,
hogy akaratuk ellenére elárasszák az agyukat spamekkel. És a
középosztálybeli hadenesek valószínűleg ki tudják majd fizetni a
frissítések havi előfizetési díját, amiről tudom, hogy már tervbe vették,
legalábbis a Santa Ana. A szegény hadenesek viszont nagy bajban
lesznek. Vagy nem kapnak frissítéseket, és így ki lesznek téve a
szoftverhibáknak és a hekkereknek, vagy kénytelenek lesznek valami
olyan frissítési rendszert elfogadni, amelyben, nem is tudom, mondjuk
reklámok lesznek. Úgyhogy minden reggel, még mielőtt bármi egyebet
csinálhatnának, végig kell ülniük hat átkozott reklámot új szrípiókról
vagy tápszerekről vagy szartároló tasakokról.
– Vagyis spamet – állapítottam meg.
– Ha beleegyezik az ember, akkor nem spam – magyarázta Tony. –
Nem lesz sok választásuk.
– Klassz.
– És nem csak a frissítésekről van szó – folytatta Tony. – Gondolj az
Agorára. A legtöbben úgy gondolunk rá, mint egy mágikus, szabadon
lebegő térre valahol – mutatott körbe a kezével. – De igazából egy
egészségügyi hivatali szerveren fut egy gaithersburgi szerverfarmon.
– De az nincs a vérpadon – feleltem. – Akkor már kitört volna a
pánik.
– Nem, azt nem kurtítják meg – helyeselt Tony. – De én tudom,
hogy az Egészségügyi Hivatal potenciális vevőkkel tárgyal. – A neurális
hálóra mutatott. – A Santa Ana is alkuszik rá, az Accelerant is, a GM is
benne van, továbbá gyakorlatilag az összes szilícium-völgyi vállalat. –
Megvonta a vállát. – Bárki is veszi meg végül, a farm valószínűleg kap
egy ígéretet, hogy körülbelül egy évtizedig nem változtatják meg az
Agora karakterét, de meglátjuk, mennyire állják majd a szavukat. És
onnantól tuti biztos, hogy havidíjas lesz. Azt nem tudom, hogyan lehet
számlát vezetni az Agorában, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb
megoldják.
– Te nagyon sokat gondolkoztál ezen – állapítottam meg pár másodperc
múlva.
Tony elmosolyodott, majd elkapta a pillantását, és lemondóan
legyintett.
– Elnézést. Ez a vesszőparipám. A legtöbb dologgal kapcsolatban
nem vagyok ennyire humortalan.
– Semmi baj – válaszoltam. – És azzal sincs semmi baj, hogy
gondolkozol róla.
– Megvan az a mellékhatása is a dolognak, hogy amint ezek az állami
megbízatások kifújnak, az én munkám is keményebbé válik – folytatta
Tony. – Úgyhogy én sem merő szíyjóságból vagyok szociálisan aktív. Én
szeretek enni. Mármint szeretem, ha kiegyensúlyozott tápértékű
folyadékokat töltenek belém. Azok a hadenesek, akik ezen a héten
sztrájkolnak, arra akarják felhívni a figyelmet, hogy a mi világunk hirtelen
szét fog esni, és Amerika ezt láthatóan le sem szarja.
– De te nem sztrájkolsz – jegyeztem meg.
– Következetlen vagyok – magyarázta Tony. – De az is lehet, hogy
gyáva. Vagy egyszerűen olyasvalaki, aki annyi pénzt akar félretenni most,
amennyit csak tud, mert arra számít, hogy megcsappannak a forrásai. Én
látom értelmét a sztrájknak. De ez nem olyasmi, amire most képes lennék.
– És mi van a tüntetéssel a Malinál? – kérdeztem.
– Ó, arra mindenképpen elmegyek – felelte Tony, majd elvigyorodott.
– Azt hiszem, mindnyájan elmegyünk. Te is ezt tervezed?
– Biztos vagyok benne, hogy dolgozni fogok – válaszoltam.
– Tényleg – felelte Tony. – Azt hiszem, sűrű lesz a heted.
– Csak egy kicsit.
– Úgy tűnik, bedobtak a mélyvízbe – pillantott vissza Tony a
programjára. – Nagyszerű hetet választottál arra, hogy elkezdd a melódat.
Én elmosolyodtam, és elgondolkozva ismét felnéztem a neurális
hálóra.
– Hé, Tony – mondtam.
– Igen?
 – Azt mondtad, hogy egy hacker szívrohamot okozott embereknek?
– Hát, igazából szívritmuszavart, de elég komoly dolgot ahhoz, hogy
a kormány beavatkozzon – magyarázta Tony. – Miért?
– Egy hacker képes lenne öngyilkossági gondolatokat ültetni az
emberbe? – kérdeztem.
Tony a homlokát ráncolva elgondolkozott ezen.
– Most általános depresszióról beszélünk, ami öngyilkossági
gondolatokhoz vezet, vagy konkrét gondolatokról, mint például
„ma golyót kéne eresztenem a fejembe”?
– Bármelyikről – válaszoltam. – Mindkettőről.
– Igen, valószínűleg lehetséges depressziót kiváltani a neurális hálóban
– válaszolta Tony. – Ez az agyon belüli kémiai folyamatokon múlik, és a
háló eleve befolyásolja azokat – mutatott fel a szimulátorra –, bár
általában nem szándékosan. Az a javítás, amelyen most dolgozom, éppen
az ilyesfajta kémiai manipulációk kiküszöbölésére való.
– És mi a helyzet a konkrét gondolatokkal?
– Valószínűleg nem – válaszolta Tony. – Már ha olyan gondolatokról
beszélünk, amelyek az illető saját gondolatainak tűnnek. A kívülről jövő
képek és zajok generálása triviális... Mindkettőt csináljuk már most is.
Ez a szoba egy kölcsönösen elfogadott illúzió. De a tudat közvetlen
manipulációja abból a célból, hogy valaki azt higgye, egy mástól kapott
gondolatot gondol, majd azt végre is hajtsa... Az nehéz.
– Nehéz vagy lehetetlen? – kérdeztem.
– Én soha nem mondom semmire, hogy „lehetetlen”- válaszolta Tony.
– Azt, hogy „nehéz”, ebben az esetben úgy értem, tudomásom szerint
még soha senki nem csinált ilyet. És nem tudom, én magam hogyan
kezdenék hozzá, ha akarnám, de persze nem akarom.
– Mert az nem lenne etikus – fejeztem be a gondolatát.
– Hát pokolian nem – mondta Tony. – És azért sem, mert biztos, hogy
ha én megoldanám, akkor valaki más is megtenné. Mindig vannak az
embernél okosabbak, akiknek esetleg nincsenek etikai fenntartásaik. És
az tényleg durva dolgokat okozna. Már így is elég nehéz hinni a szabad
akaratban.
– Szóval – foglaltam össze –, nagyon nehéz lenne, de nem
lehetetlen.
– Nagyon-nagyon-nagyon nehéz – engedett Tony. – De elméletben
lehetséges, mert végtére is, ez egy kvantumfizikai univerzum. Miért
kérdezed, Chris? Nekem úgy tűnik, ez nem csak egy kósza gondolat.
– Hogy néz ki a munkabeosztásod? – kérdeztem vissza. Tony felfelé
bökött a fejével.
– Úgy tűnik, a javításom működik. Amint gatyába rázom egy kicsit,
ami nem egészen egy óra, elküldöm, és utána szabad vagyok.
– Dolgoztál valaha a szövetségi kormánynak?
– Chris, én Washingtonban élek – válaszolta Tony. – Persze, hogy
dolgoztam már a kormánynak. Van vállalkozói azonosítóm, meg minden.
– Biztonsági szempontból lekádereztek már?
– Igen, csináltam már titkos feladatokat – válaszolta Tony. – Hogy olyan
szinten-e, amilyenre te gondolsz, az majd kiderül.
– Akkor lehet, hogy van számodra egy megbízatásom – jelentettem ki.
– A neurális hálókkal kapcsolatban?
– Igen – mondtam. – Hardver és szoftver.
– Mikor kellene kezdenem?
– Valószínűleg holnap – feleltem. – Mondjuk, reggel kilenckor.
Tony elmosolyodott.
– Akkor – jelentette ki – talán az lenne a legjobb, ha most
befejezném, amit csinálok, és legalább egy kicsit megpróbálnék aludni.
– Kösz – mondtam.
– Nem – felelte Tony. – Én köszönöm. Nem fordul elő minden nap,
hogy egy lakótárs munkát hoz a házhoz. Ettől most hivatalosan is a
kedvenc lakótársammá váltál.
– Nem fog eljárni a szám – ígértem.
– De, nyugodtan elmondhatod a többieknek – válaszolta Tony. – Lehet,
hogy ez felkelti bennük egy kicsit a versenyszellemet. És az nekem
dolgozna. Tudnék mit kezdeni a munkaajánlatokkal.
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

– Ne mondja meg Trinhnek, hogy ezt elárultam magának – mutatott

Davidson kapitány az öt hadenesre az őrizetesek cellájában de rendkívül
boldog lennék, ha az FBI átvenné tőlünk ezeket az idiótákat.
Az öt hadenes, pontosabban a szrípióik, rám, Vannre és Davidsonra
meredtek a cella túloldaláról. Azért láttuk, hogy csúnyán néznek, mert
az ő szrípióiknak egyénre szabott feje volt, arccal és arckifejezésekkel.
Ezeknek a szrípióknak az arca nem egyezett a tulajdonosuk arcával,
kivéve, ha a tulajdonosaik pont úgy néztek ki, mint George Washington,
Thomas Jefferson, Patrick Henry, Thomas Paine és Alexander Hamilton.
A szrípiók továbbá gyarmatosítás korabeli ruhát viseltek, vagy
történelmileg hiteleset, vagy nem. Olyan volt, mintha egy általános
iskolai kontinentális kongresszusi élőkép elevenedett volna meg.
A szrípiók persze csak szrípiók voltak. Az őket irányító hadenesek
valahol máshol tartózkodtak az országban. De ha az ember hadenes, és a
szrípiójában tartóztatják le, amennyiben beszünteti vele a kapcsolatot, azt
ellenállásnak és a bűntett helyszínéről való elmenekülésnek veszik. Ezt
egy fiatal, gazdag hadenesnek köszönhetjük, aki a szrípiók első éveiben
figyelmetlenségből fellökött egy idős hölgyet, ijedtében elhagyta a
szrípióját, majd három évet és pár százezer dollárt költött anyuka
pénzéből annak elintézésére, ami eredetileg egy hétköznapi közlekedési
szabálysértés lett volna. Végül még a hamis tanúzást és a
megvesztegetést is hozzá kellett adni a bűnlajstromához. Amúgy pedig
csak közmunkát kellett volna végeznie.
Ezért a mi gyarmatosítóink csak a lábukat lógatták, és a pixeleiket
bámulták.
– Téged miért hoztak be, George? – kérdeztem Washingtontól.
Davidson hívott fel minket, hogy intézkedjünk több őrizetbe vett hadenes
ügyében. Ez volt az első csapat.
– Mert az Alkotmány második kiegészítésébe foglalt jogainkat
gyakoroltuk – válaszolta Washington. A valódi neve Wade Swope volt, és
a montanai Milltownból származott. A róla szóló információk ott lebegtek
a látóteremben. – Itt, Washington diktatúrájában úgy tűnik, hogy az
embert megfosztják a fegyverviselési jogától.
Vann Davidson felé fordult.
 – Meg vagyok döbbenve, hogy ezek a felfegyverzett férfiak hogyan
találhatták magukat a börtönben.
– Igen – felelte Davidson –, alapító atyánknak abban igaza van, hogy
jogában áll birtokolni lőfegyvert, amely ebben az esetben egy-egy
hosszú csövű puska mindegyiküknél. Csak azt a részt hagyta ki, amikor
ez a kis csapat gyarmatosító harcos bement egy kávézóba – ami
magántulajdon –, és jelenetet rendezett, amikor pedig rájuk szóltak, hogy
távozzanak, hadonászni kezdtek a puskáikkal. Az egész megvan a
kávézó videofelvételén, nem beszélve az ott tartózkodó összes vendég
telefonjáról.
– Mi azért vagyunk itt, hogy biztosítsuk a tüntetést – mondta Thomas
Jefferson, alias Gary Height, a virginiai Arlingtonból. – Fegyveres erő
vagyunk, összhangban az Alkotmánnyal. És azért vagyunk itt, hogy
megvédjük a mieinket.
– Lehet, hogy maguk fegyveres erő – válaszoltam. – De nem hinném,
hogy ha egy kávézóban hadonásznak a lőfegyvereikkel, az „jól
szabályozott” fellépésnek számítana.
– És kit érdekel, hogy maga mit hisz? – kérdezte Patrick Henry,
alias Albert Box a kaliforniai Ukiahból. – Maga velük egy platformon
áll.
Azokkal, akik elnyomnak minket. – Rám mutatott. – Maga áruló és
elvtelen zsoldos.
Felmerült bennem, hogy Henrynek/Boxnak talán tényleg fogalma
sincs, ki vagyok, bár kétlem, hogy ettől megváltozott volna a véleménye.
Vannre és Davidsonra pillantottam.
– Elnyomnak minket, hadeneseket, vagy elnyomnak titeket, akik
lőfegyverrel hadonásztok egy kávézóban? – kérdeztem. – Szeretnék
teljes mélységében tisztában lenni az áruló voltom mibenlétével.
– Tudja, mit nem értek, Shane? – szólalt meg Davidson, mielőtt
bármelyikük válaszolhatott volna.
– Árulja el – kértem.
Davidson a hadenes gyarmatosítókra mutatott.
– Ezek a fickók egyrészt egyszerű konzervatív futóbolondoknak
tűnnek ezzel a második kiegészítéssel és a Yankee Doodle-kalapjukkal.
Másrészt viszont azt állítják, hogy ők biztosítanak egy állami
támogatásokat megnyirbáló intézkedések elleni tüntetést. Ami elég
liberális dolognak tűnik számomra.
 – Ez valóban rejtélyes – helyeseltem.
– Nem is tudom – merengett Davidson. – Lehet, hogy nem is a
politikáról szól a dolog. Lehet, hogy ezek a fickók egyszerűen csak
seggfejek.
– Ez tűnik a legegyszerűbb magyarázatnak – helyeseltem.
– Jogunk van a gyülekezéshez... – kezdte
Washington/Swope, aki láthatóan próbálta felhergelni magát.
– Ó, Jézusom, ne már – mondta Vann. – Túl korán van még az efféle
szánalmas patrióta hülyeséghez.
Washington/Swope döbbenten elhallgatott.
– Így már jobb – mondta Vann, majd a csapat felé hajolt. – És most. A
szrípióitok itt vannak, de mindegyikőtök teste más-más államban
tartózkodik. Ez azt jelenti, hogy az FBI-nak lesz rátok gondja. Ami azt
jelenti, hogy nekem fogtok gondot okozni. És én azt mondom, hogy ha
öt seggfej beöltözik egy kétdolláros hátuljának, azt állítják, hogy ők egy
szervezett fegyveres erő, és egy átkozott georgetowni kávézóban
hadonásznak puskával, akkor ez sérti az Egyesült Államok Büntetőjogi
Törvénye tizennyolcadik fejezetének huszonhatodik, negyvenharmadik és
százkettedik paragrafusát.
Én gyorsan rákerestem a tizennyolcadik fejezet megfelelő
paragrafusaira, és észrevettem, hogy a negyvenharmadik paragrafus a
„megtévesztő megszemélyesítés”-ről szól. Én nem gondoltam, hogy
bárki összekeverné Swope-ot a valódi George Washingtonnal. De azt
tudtam, hogy most jobb, ha csendben maradok.
– Szóval, a következő az ajánlatom – folytatta Vann. – Két
lehetőségük van. Az első, hogy úgy döntök, nem csinálok ebből
szövetségi ügyet, és ti, idióták átsétáltatjátok a szrípióitokat az őrs
tárolószobájába, ahol kikapcsoljátok őket, mi pedig kivesszük belőlük az
elemeket. Három napot kaptok arra, hogy intézkedjetek, hogy a
szrípióitokat és a drágalátos lőfegyvereiteket elszállíttassátok tőlünk,
különben azt fogjuk feltételezni, hogy a washingtoni rendőrségnek
akarjátok őket adományozni. A másik lehetőség az, hogy tényleg
szövetségi ügyet csinálok belőle. Ebben az esetben lefoglaljuk a
szrípióitokat és a lőfegyvereiteket, és mindegyikőtök otthonába el fog
látogatni egy hatósági közeg, hogy elszállítson titeket a legközelebbi,
hadenesek fogadására is alkalmas szövetségi zárkába, amely valószínűleg
nem lesz túl közel hozzátok. Utána átélhetitek azt az örömet, hogy
minden egyes fillért, amelyet a családotok valaha keresni fog, ügyvédre
kell költenetek, mert a tizennyolcadik fejezet általam korábban említett
három paragrafusa mellett még ki fogom egészíteni a vádat mindennel,
ami csak eszembe jut.
– Ez hülyeség – mondta Thomas Paine, alias Norm Montgomery a
pennsylvaniai Yorkból.
– Lehet, hogy az, de az is lehet, hogy nem – felelte Vann. – De bármi
is, kibaszottul a nyakatokba fogom zúdítani az egészet. És élvezni fogom,
mert ti úgy döntöttetek, hogy az időmet lopjátok azzal, hogy veletek kell
foglalkoznom. Úgyhogy eljött a döntés ideje. Az egyes ajtó, vagy a kettes
ajtó. Válasszatok okosan. És ha tíz másodpercen belül nem feleltek, akkor
a kettes ajtó nyílik. Döntsetek.
Alapító atyáink hét másodperccel később kiválasztották az egyes
számú ajtót, és Davidson kiabálni kezdett, hogy egy kísérő vezesse el őket
egyesével a bizonyítékraktárba.
Mi pedig áttértünk a következő hadenesre, aki megütött egy nőt, amiért
az „zöri”-nek nevezte.

– És ez lesz most négy napig – mondta nekem Vann, miközben

kiléptünk a kettes körzet kapitányságáról. – Van egy adag letartóztatott
szrípiónk az egyes, hármas és hatos körzetben is. Utána, ha azokkal
végeztünk, visszajövünk ide az egyesbe, és elölről kezdhetjük az egészet.
Majd újra és újra, amíg a tüntetésnek vége nem lesz, és az összes
hadenes haza nem megy. Valószínűleg szólnod kéne az ápolódnak, hogy
adjon neked koffeincseppeket.
– És mi lesz Johnny Sanival és a Loudoun Pharmával? – kérdeztem.
– A Loudoun Pharmával a terrorelhárítók foglalkoznak – válaszolta
Vann. – Mi abban csak a partvonalról drukkolunk. Sani a halottasházban
van, és nem megy sehova. Valószínűleg mindkettő meg tudja várni a
hétfőt. Kivéve, ha úgy gondolod, hogy van valami nyom.
– Úgy gondolom, hogy van valamim – válaszoltam. – Talán.
– Talán? – kérdezett vissza Vann. – Pillanatnyilag nincs időnk
„talán”okra. Egy egész sor szrípiónk van, és el kellene döntenünk, hogy
mit tegyünk velük.
– Szeretném, ha valaki megnézné Sani neurális hálóját.
 – A szakértőink már nézegetik.
– Szeretném, ha olyasvalaki is látná, aki ért az ilyesmihez – feleltem.
Olyasvalaki, aki nap mint nap ezzel dolgozik.
– Te egy konkrét emberre gondolsz? – kérdezte Vann.
– Az új lakótársamra – válaszoltam.
Vann a kabátzsebébe nyúlt egy cigarettáért.
– Korán kezded a favorizálást – jegyezte meg.
– Nem erről van szó – feleltem ingerülten. – Johnny Sani IQ-ja
nyolcvan volt. Elvileg nem volt lehetősége arra, hogy integrátori neurális
hálót rakjanak a fejébe. Valaki beépítette neki, és felhasználták őt,
amikor pedig végeztek, elérték, hogy elvágja a saját torkát. Azt hiszem,
nincs rendben annak a hálónak a szoftvere.
– Arra kényszerítette, hogy elvágja a saját torkát? – kérdezte
Vann.
– Talán – válaszoltam.
– Megint ez a „talán”- jegyezte meg Vann. Beleszívott a
cigarettájába.
– Tony folyamatosan neutrális szoftverekkel foglalkozik –
folytattam.
– Azok a cégek bízzák meg őt biztonsági teszteléssel és
hibajavítással, amelyek ilyeneket gyártanak. Ő tudja, mit kell keresni.
Vagy legalábbis látni fogja, ha valami nagyon nincs rendben.
– És ez a „Tony” ebben az esetben a te új lakótársad.
– Igen – válaszoltam. – Már korábban is végzett bizalmas munkákat
a kormánynak. Van vállalkozói igazolványa, meg minden.
– És mennyire drága? – kérdezte Vann.
– Számít ez? – kérdeztem.
– Persze hogy számít – válaszolta Vann, és ismét rajta volt a sor, hogy
ingerülten beszéljen velem. – Egyikünknek meg kell majd indokolnia a
pluszköltségeket. És ha nem tetszik nekik a dolog, akkor kiabálni fognak
velem, hogy kiabáljak veled.
– Szerintem megéri az árát – feleltem.
Vann ismét beleszívott a cigarettájába. Majd:
– Rendben, hozd be. Ha hisztiznek miatta, majd azt mondom, hogy
a Loudoun Pharma ügyéhez van köze.
– És ezt be is veszik majd – kételkedtem.
– Talán – válaszolta Vann.
 – Én tényleg úgy gondolom, hogy valami nincs itt rendben –
jelentettem ki. Elmeséltem Vann-nek az előző éjszakai brainstormingot.
– Gyakran csinálsz ilyet? – kérdezte Vann, miután befejeztem. – Hogy
dolgokat dobálsz magad elé a levegőbe, és összekötögeted őket.
– Amikor nem tudok aludni? Igen.
– Találnod kellene valami kellemesebb esti elfoglaltságot – jegyezte
meg Vann.
– Ezt már nem is akarom leütni – válaszoltam.
Vann erre gunyorosan elmosolyodott, még egyet szívott a
cigarettájából, majd elnyomta.
– Én nem akarok nekimenni Lucas Hubbardnak, amíg nincs a
kezünkben semmi konkrétum. Ha le akarjuk támadni, meglepetést kell
okoznunk neki. Kérdezősködhetünk egy kicsit Cassandra Bellről, de
biztosíthatlak, hogy a terrorelhárítók már a végbelét is megszondázták a
Loudoun Pharma miatt, szóval lehet, hogy nem akar majd beszélni
velünk, ha pedig mégis, a terrorelhárítók nem engedik, hogy a farkukra
lépjünk. Hogy is hívták azt a női integrátort, akit Schwartz használt?
– Brenda Rees.
– Ma bekopogok majd hozzá – jelentette ki Vann. – Meglátjuk,
hogy bármi kibukik-e nála.
– Én nem megyek veled? – kérdeztem.
– Nem – válaszolta Vann. – Mivel te láthatóan úgy gondolod, hogy
szorít minket az idő, neked Kaliforniába kell menned, hogy lenyomozd
azt a csekkes ügyet, utána pedig a City of Hope-hoz, hátha lesz valami
eredménye. Ez elég sok idődet el fogja vinni.
– És mi legyen Tonyval? – kérdeztem.
– Add meg az elérhetőségét, és holnapra elküldöm a halottasházba
felelte Vann. – Ha kiderül, hogy kókler, rajtad verem le.
– Nem kókler, ezt megígérem.
– Azt jól is teszed. Utálnám, ha meg kellene ölnöm, utána pedig rád
kennem az egészet.
– Erről jut eszembe... – mondtam.
– Neked arról jut eszedbe valami, hogy én azzal fenyegetőzöm,
megölök valakit? – kérdezte Vann meglepetten. – Mi még nem ismerjük
egymást ilyen régen, Shane.
– Tegnap este összefutottam Trinh nyomozóval – feleltem.
– Tényleg?
 – Aha. Többek között arra is célzásokat tett, hogy te kergetted az
előző társadat öngyilkossági kísérletbe.
– Hm – válaszolta Vann. – És mit mondott még?
– Hogy nagy elvárásokkal állsz másokhoz, magadhoz viszont nem,
hanyag vagy, sokat kockáztatsz, ha törvényes eljárásokról van szó, és hogy
különböző függőségekkel küzdesz, ami vagy az oka, vagy a
következménye annak, hogy kiléptél az integrátorok soraiból.
– Azt nem mesélte, hogy kiskutyákat szoktam felgyújtani? – kérdezte
Vann.
– Azt nem – ismertem be. – De mintha célzott volna rá.
– És te mit gondolsz?
– Nem hinném, hogy szokásod lenne kiskutyákat felgyújtani
– ismertem be.
Vann elmosolyodott.
– Úgy értem, azokról a dolgokról, amelyeket Trinh ténylegesen
kimondott.
– Ez még csak a harmadik napom veled – válaszoltam. – Te keményen
megdolgoztatsz, amivel egyébként nincs is bajom, utána viszont olyan
dolgokat csinálsz, mint az előbb odabent, amikor hagytad, hogy egy
csapat lőfegyveres seggfej megússza a dolgot, ahelyett, hogy vádat
emeltél volna ellenük. És ha lett volna ügyvédjük, az, hogy
„megtévesztő megszemélyesítéssel” vádoltad őket, egyáltalán nem
használt volna az ügynek.
– Szóval észrevetted – nyugtázta Vann.
– Igen – válaszoltam. – Ez talán hanyagságnak vehető. Azt is
észrevettem, hogy sokat dohányzol, és ha este hat után beszélünk, mindig
egy bárban vagy, ahol szexpartnert keresel. Amennyire meg tudom
állapítani, ez nincs negatív hatással a munkádra, és a szabadidőddel te
rendelkezel. Úgyhogy ez nem igazán érdekel, azt leszámítva, hogy
szerintem a tüdőd rongálása rovarirtószerrel általánosságban véve nem túl
jó ötlet.
– És szerinted ennek az integrátorkodásomhoz van köze?
– A leghalványabb fogalmam sincs – ismertem be. – Nem tűnt úgy
nekem, hogy szeretnél mesélni nekem azokról az időkről, ami azt
sugallja, hogy valószínűleg valami nagyon nagy zűr történt akkoriban. De
erről vagy beszélsz majd, amikor te akarsz, vagy nem. Ugyanez a helyzet
azzal, ami Trinh között és közötted folyik, mert őt egyértelműen
piszkálja valami veled kapcsolatban.
– Ez érdekes megfogalmazása a dolognak – felelte Vann.
– Egyetlen dolog van Trinh mondandójában, ami aggaszt egy kicsit –
folytattam. – Ő úgy gondolja, hogy szét fogsz esni, és amikor ez
bekövetkezik, engem is magaddal rántasz.
– És erről mi a véleményed?
– Kérdezz meg a tüntetés után – válaszoltam. – Lehet, hogy akkor már
tudok rá válaszolni.
Vann ismét elmosolyodott.
– Nézd, Vann – mondtam. – Ha megígéred, hogy nem esel nekem
széjjel, hiszek neked. De ne ígérd meg, ha nem tudod betartani. Ha nem
tudod megígérni, az is rendben van. Ez egyszerűen olyasmi, amit időben
tudnom kell.
Vann egy pillanatig nem szólt semmit, csak engem nézett.
– Megmondom, mi legyen – mondta végül. – Amikor ennek a
hétvégének vége, te és én leülünk valahol, én iszom egy sört, te azt
csinálsz, amit akarsz, és akkor elmondom, miért hagytam fel az
integrátorkodással, miért lőtte hasba magát az előző társam, és miért feni
rám a fogát az a szemétláda Trinh.
– Alig várom – válaszoltam.
– De addig is: nem fogok szétesni neked, Shane, ezt megígérem.
– Hiszek neked – válaszoltam.
– Akkor jó – mondta Vann, és elővette a telefonját, hogy megnézze a
pontos időt. – Ezt megbeszéltük. És most menjünk. Még két kapitányságra
be kell néznünk.
– Azt hittem, én Kaliforniába megyek – jegyeztem meg.
– Délelőtt kilencig mindenki házon kívül lesz ott – válaszolta Vann. És
addig van még pár óra. Lássuk, hogy nem tudunk-e hazaküldeni addig
még pár bajkeverőt. Az egyik szrípiót azért vitték be az egyes körzetbe,
mert részegen randalírozott. Nagyon szeretném hallani, hogy ez hogyan
történhetett meg.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mikor körbenéztem, az FBI Los Angeles-i irodájának

bizonyítékraktárában találtam magam. Egy női FBI-ügynök bámult rám.
– Shane ügynök? – kérdezte.
– Az vagyok – biztosítottam, majd megpróbáltam felállni. Ám egy
kis problémába ütköztem. – Nem tudok megmozdulni – közöltem vele pár
másodperccel később.
– Ja, ami ezt illeti – válaszolta az ügynök –, az igazi tartalék
szrípiónkat éppen az egyik itteni ügynök használja. Az övé pillanatnyilag
szervizben van. Csak ezt a szrípiót tudtuk most a rendelkezésére
bocsátani. Egy ideje már itt porosodik a raktárban.
– Mennyi ideje? – kérdeztem. Megkerestem a diagnosztikai rendszert,
és elindítottam.
– Talán úgy négy éve – válaszolta az ügynök. – Vagy öt?
Lehet, hogy öt.
– Egy olyan szrípiót kínált fel nekem, amely bűnügyi bizonyíték? –
kérdeztem. – Ez nem minősül, izé, nem is tudom, bizonyítékok
manipulálásának?
– Ja, ez az ügy már le van zárva – felelte az ügynök. – Ennek a
szrípiónak a tulajdonosa meghalt a fogdában.
– És az hogyan történhetett?
– Megkéselték.
– Valaki megkéselt egy hadenest? – kérdeztem. – Ez elég durva.
– Rossz ember volt – magyarázta az ügynök.
– Nézze, ööö... – ráébredtem, hogy nem tudom az ügynök nevét.
– Isabel Ibanez ügynök – segített ő.
– Nézze, Ibanez ügynök – mondtam. – Nem akarok hálátlannak tűnni,
de most futtattam le egy diagnosztikai keresést ezen a szrípión, és a
lábai egyáltalán nem működnek. Komolyan megsérültek.
– Valószínűleg azért, mert a szrípió kapott egy sorozatot –
magyarázta Ibanez.
– Egy sorozatot – visszhangoztam.
– Az FBI-ügynökökkel való fegyveres összecsapás során –
magyarázta Ibanez.
– A tulajdonosa tényleg nagyon rossz ember lehetett.
 – Igen, eléggé.
– Ugye megérti, hogy egy olyan szrípió, akinek nem mozog a lába,
némileg akadályoz engem a ma elvégzendő munkámban? – kérdeztem.
Ibanez oldalra lépett, és a tolószékre mutatott, amelyet korábban
eltakart.
– Egy tolószék – nyugtáztam.
– Igen – erősítette meg Ibanez.
– Egy tolószékes szrípió.
– Igen – ismételte meg Ibanez.
– Ugye érti, hogy ez miért vicces?
– Ez egy akadálymentesített iroda – felelte Ibanez. – És úgy hallottam,
hogy a postahivatalba készül menni, amely a törvény értelmében szintén
akadálymentesített. Minden rendben lesz.
– Maga tényleg komolyan gondolja ezt a dolgot – nyugtáztam.
– Pillanatnyilag csak ez áll rendelkezésünkre – felelte Ibanez.
– Kölcsönözhetünk magának egy szrípiót, de ahhoz engedélyekre és
papírmunkára lenne szükség. Az egész napját itt töltené.
– Értem – feleltem. – Megbocsát egy pillanatra, Ibanez ügynök? –
Ezzel megszakítottam a kapcsolatot a sérült szrípióval, még mielőtt
válaszolni tudott volna.
Húsz perccel később egy csillogó, új, bordó Kamen Zephyr
szrípióban léptem ki az Avis pasadenai irodájából, amelyet saját zsebből
béreltem, majd beszálltam az ugyanolyan bordó Fordba, amelyet szintén
én béreltem, és elindultam a duarte-i postahivatalba. Ennyit rólad,
papírmunka.
A duarte-i postahivatal egy igénytelen, bézs színű téglaépület volt,
ívelt tetejű ablakokkal, amelyek enyhén spanyolos benyomást keltettek.
Bementem, és türelmesen várakoztam a sorban, amíg három idős hölgy
előttem egyesével bélyeget vásárolt és csomagokat adott fel, és amikor a
sor elejére értem, megvillantottam a jelvényemet a szrípió mellkasi
monitorán az ügyintézőnek, majd megkértem, hadd beszélhessek a
postafiók vezetőjével.
Egy alacsony, idősebb férfi jött ki.
– Roberto Juarez – mondta. – Én vagyok a postafiók vezetője.
– Üdvözlöm – válaszoltam. – Chris Shane ügynök.
– Ez érdekes – jegyezte meg Juarez. – Ugyanúgy hívják, mint azt a
híres kölyköt.
 – Hm – válaszoltam. – Azt hiszem, tényleg.
– És az is olyan volt, mint maga – folytatta. – Úgy értem, hadenes.
– Emlékszem rá.
– Biztosan idegesítő lehet néha – állapította meg Juarez.
– Az – válaszoltam. – Mr. Juarez, nagyjából egy hete egy férfi tért
be a maga postafiókjába, hogy feladjon valamennyi pénzt csekken.
Abban a reményben jöttem ide, hogy beszélgethetünk róla.
– Rengetegen szoktak pénzt postázni – válaszolta Juarez. – Nagyon
sok emigráns él a környéken, és ők hazaküldik a megtakarításaikat. Ez
nemzetközi vagy belföldi feladás volt?
– Belföldi – válaszoltam.
– Ez egy kicsit leszűkíti a dolgot – válaszolta Juarez. – Azokból
kevesebb szokott lenni. Fénykép van róla?
– Van itt egy tablet, amelyet kölcsönvehetnék egy pillanatra? –
kérdeztem. A mellkasi kijelzőmön is megjeleníthettem volna a képet, de
mint kiderült, az embereket zavarba hozza, ha a mellkasomat kell
bámulniuk. A postai ügyintéző, akinek a névkártyáján a Maria Willis
név állt, kölcsönadta nekem a sajátját. Én bejelentkeztem, és lekértem
Sani fényképét megtisztítva, csukott szemmel, majd megmutattam nekik.
– Nem a legjobb kép – magyarázkodtam.
Juarez kifejezéstelenül bámulta a képet. Willis viszont meglepetten a
szájához emelte a kezét.
– Ó, te jó ég – mondta. – Ez Ollie Green.
– Ollie Green? – ismételtem meg a nevet. – Green, mint a zöld szín?
Willis bólintott, és ismét a képet nézte.
– Meghalt, ugye? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam. – Sajnálom. Ismerte?
– Majdnem minden héten bejött, hogy kérjen egy postai csekket, egy
borítékot és egy bélyeget – mesélte Willis. – Kedves ember volt. Az
látszott, hogy egy kicsit lassú – nézett rám, hogy értem-e a célzást –, de
kedves ember. Ha hagytuk, és nem volt nagy sor, szívesen beszélgetett.
– És miről szokott beszélgetni? – kérdeztem.
– A szokásos dolgokról – magyarázta Willis. – Az időjárásról. Hogy
milyen filmet vagy tévéműsort látott mostanában. Néha mesélt a
mókusokról, akikkel idefelé úton találkozott. Nagyon tetszettek neki.
Egyszer azt mondta, szeretne egy kiskutyát, hogy kergetőzhessenek. Én
azt válaszoltam, hogy mind a mókust, mind a kutyát elütné valami.
 – Akkor a közelben lakhatott – állapítottam meg. – Ha gyalog jött a
postára.
– Úgy emlékszem, azt mondta, hogy a Bradbury Lakóparkban lakik –
magyarázta Willis. – Bradbury Lakópark, Bradbury Villapark. Valami
ilyesmi.
Én azonnal lefuttattam egy keresést, és találtam is egy Bradbury Park
Társasházat körülbelül egy kilométerre onnan. Jöhet a következő téma.
– A munkájáról mesélt valaha? – kérdeztem.
– Nem igazán – válaszolta Willis. – Egyszer említette, de utána azt
mondta, hogy bizalmas munkakörben dolgozik, nem beszélhet róla.
Akkoriban nem igazán gondolkoztam el ezen. Azt hittem, csak viccel.
– Értem.
– De szerintem nem szerette a munkáját – tette hozzá Willis.
– És miért gondolja így? – kérdeztem.
– Az utolsó pár alkalommal, amikor itt járt, nem tűnt boldognak
magyarázta Willis. – Csendes volt, ami nem vallott rá. Meg is
kérdeztem, hogy minden rendben van-e. Azt válaszolta, a munkája kezdi
nyomasztani. Ennél többet nem mondott.
– Értem – válaszoltam.
– És most meghalt – állapította meg Willis. – Köze volt ennek a
munkájához?
– Ezt pillanatnyilag nem igazán tudnám megmondani – válaszoltam. –
Még tart a nyomozás.
Juarez megköszörülte a torkát.
Én magam mögé néztem, és két újabb kis idős hölgyet láttam.
Biccentettem, hogy értem.
– Úgy tűnik, rövidre kell fognom – jegyeztem meg. – Megmaradt az
emlékezetében bármi egyéb Olivér Greenről?
– Az egyik utolsó alkalommal, amikor itt járt, a postafiókokról
kérdezősködött – felelte Willis. – Azt szerette volna tudni, hogy
mennyibe kerülnek, és hogy lehet bérelni. Én megmondtam neki az árát,
és hogy kétféle személyazonosítóra lesz szüksége. Ezután mintha
elveszítette volna az érdeklődését. Mondtam neki, hogy amúgy is jobban
járna szerintem egy széffel.
– Miért?
– Mert azt mondta, hogy van nála valami, amit biztonságos helyen
akar tartani.
 *

– Olivér Green – mondta Rachel Stern, a Bradbury Lakóépület

vezetője. – Rendes ember. Egy garzont bérel a földszinten, a gyümölcsös
és a mosóhelyiség mellett. Vagyis hát nem közvetlenül ő bérli. Hanem a
cége.
Erre felnéztem.
– A cége?
– Igen – erősítette meg Stern. – A Filament Digital.
– Szerintem még nem hallottam róla – jegyeztem meg.
– Talán a számítógépekhez és az egészségügyi szolgáltatásokhoz van
valami köze? – találgatott Stern. – Nem vagyok biztos benne. Azt tudom,
hogy rengeteget dolgoznak a City of Hope-nak, ezért bérelnek nálunk
lakást. Hogy az ott dolgozóknak legyen hol megszállniuk.
– Szóval nem Mr. Green az első bérlő – állapítottam meg.
– Nem, előtte is voltak már páran – válaszolta Stern. – A legtöbbel
nem volt semmi probléma. Csak egy olyan volt, akinek szólni kellett,
hogy este tíz után legyen csendben. Ő szeretett hangos zenét hallgatni.
– De Green nem.
– Nem – erősítette meg Stern. – Mintalakó volt. Rengeteget utazott,
különösen az utóbbi időben. Szinte észre sem lehetett venni, hogy itt
van.
– Egy pillanatra mintha megdöbbent volna. – Mr. Green
összeütközésbe került az FBI-jal?
– Nem egészen – válaszoltam. – Meghalt.
– Ó, te jó ég – mondta Stern. – Hogyan?
– Ms. Stern, megengedné, hogy megnézzük Green lakását? – váltottam
témát.
– Persze – mondta Stern. – Úgy értem, ha élne, akkor azt hiszem,
házkutatási engedély kellene hozzá, de így, hogy meghalt... – Egy
pillanatra elgondolkozott, láthatóan azt próbálta eldönteni, hogy most
hogyan járjon el. Majd bólintott magában, és felém fordult. –
Természetesen, Shane ügynök. Jöjjön velem – intett az irodája ajtaja felé.
– Szép társasház – jegyeztem meg menet közben, leginkább azért,
hogy csevegéssel oldjam a hangulatot, és egyúttal szerettem volna
megakadályozni, hogy a házkutatáson gondolkozzon.
 – Nincs vele semmi baj – válaszolta. – De vannak szebb házaink is
máshol. Ez a portfoliónk középső kategóriája. Bár azt kell mondjam,
Duarte szép kisváros... Shane ügynök, kérdezhetnék valamit?
– Csak rajta – biztattam.
– Nem rokona véletlenül Sienna Shane-nek?
– Nem hinném – válaszoltam. – Híres ember?
– Hogy mi? Ja, nem – válaszolta Stern. – Egy középiskolába jártam
vele Glendorában, és amikor elmentem a tízéves osztálytalálkozónkra,
akkor mesélte, hogy van egy hadenes unokatestvére. És arra gondoltam,
hátha maga az.
– Nem – válaszoltam. – Még csak nem is a környékről származom.
Virginiában születtem.
– Miért kérdezte, hogy híres ember-e?
– Mert ha az embert arról kérdezik, hogy ismer-e valakit, gyakran
kiderül, hogy az illető egy híres ember – válaszoltam. – Csak ezért.
– Egyetlen Shane nevű híresség sem jut eszembe – mondta Stern,
majd az egyik lakásra mutatott. – Itt is vagyunk.
Felnéztem, majd megragadtam a karját.
– Várjunk csak egy pillanatot – mondtam.
– Mi az? – kérdezte Stern.
A lakás teraszára mutattam. A legnagyobb részét egy árnyékolófal
rejtette, de a teraszra vezető tolóajtó látszott. És résnyire nyitva volt.
– Voltak Greennek lakótársai? – kérdeztem halkan.
– Hivatalosan nem – válaszolta Stern.
– Hagyta így a teraszajtót korábban is?
– Nem hinném – válaszolta Stern.
A sokkolómért nyúltam, hogy készenlétben legyen, majd
ráébredtem, hogy egy bérelt szrípióban vagyok.
– A fenébe – mondtam lepillantva oda, ahol nem volt rajtam a
sokkolóm.
– Mi az? – kérdezte Stern.
– Van magánál telefon?
– Van Igen.
– Maradjon itt – utasítottam, majd a lakás ajtajára mutattam. – Ha
pontosan egy percen belül nem jönnék ki onnan, hívja a rendőrséget. Majd
menjen vissza az irodájába, és maradjon is ott. Megértette?
 Stern úgy nézett rám, mintha legalábbis polippá változtam volna. Én
otthagytam, odamentem a terasz falához, és felhúztam magam, majd
amilyen csendesen csak tudtam, lehuppantam az üres teraszra.
Guggolva a tolóajtóhoz óvakodtam, bekapcsoltam a kamerámat, eltoltam
az ajtót annyira, hogy beférjek, és bementem a lakásba. Majd
felegyenesedtem.
Egy mattfekete szrípió állt a teakonyhában, tőlem hat méterre,
kezében egy borítékkal.
Jó öt másodpercig mindketten csak bámultuk egymást. Majd
behúztam magam mögött az ajtót, és be is zártam. Visszafordultam a
szrípió felé.
– FBI – mondtam. – Ne mozduljon.
A másik szrípió a bejárati ajtó felé indult.
Én utánavetettem magam, átugrottam egy kanapét, majd körülbelül
egy méterrel a bejárati ajtó előtt utolértem, és a falnak löktem. A
gipszkarton megreccsent, de egyben maradt.
A szrípió megpróbált fejbe vágni, de nem tudott elég lendületet
venni. Én megragadtam, és erőteljesen megtaszítottam, amitől ő
visszafelé tántorodott, a nappali és a teakonyha felé. A kezében lévő
boríték leesett a földre.
– Letartóztatom betörésért és magánlaksértésért mondtam, miközben
kis kanyarral a szrípió felé indultam, nehogy eszébe jusson a
teraszajtóval próbálkozni. – Továbbá azért is letartóztatom, mert
megtámadott egy szövetségi nyomozót. Adja meg magát. Ne tegye
kínosabbá a helyzetet annál, amilyen.
A szrípió tett egy cselt az ajtó felé, majd a konyhába menekült, ami
ostobaság volt, mert azt három oldalról falak határolták. Beléptem a
nyitott végén. A szrípió körbenézett, meglátott egy sor kést egy késtartó
tömbben, kirántotta az egyiket, és nekem szegezte.
Én ránéztem a késre, majd a szrípióra.
– Maga most viccel? – kérdeztem. Az én szrípióm teste
karbonszövetből és grafénból készült. Késsel nem lehet kárt tenni benne.
A szrípió felém lendítette a kést, én pedig akaratlanul is
összerezzentem. A fegyver visszapattant a fejemről, majd leesett a konyha
padlójára. Mire visszanéztem rá, a szrípió már előhúzott egy nagy
lábast a mosogatóban lévő koszos edények kupacából, és egyenesen a
fejemre célzott vele. Amikor eltalált, kongó hang hallatszott, oldalra
csavarta a fejem, és kicsit behorpasztotta.
Ekkor döbbentem rá, hogy a kölcsönszrípióm fájdalomreceptorai
nagyon fel vannak tekerve. Az agyam egy része felfogta, hogy ez
ésszerű dolog, mivel a kölcsönző szeretné, ha az ügyfelei semmi
ostobaságot nem csinálnának a szrípiójukkal, és ha érzékenyebbre
állítják a fájdalomküszöböt, azzal egyértelműen meg tudják ezt
akadályozni.
Az agyam többi része arra gondolt, hogy jaj, a kibaszott picsába, jaj,
jaj.
A szrípió felemelte a karját egy újabb ütésre készülődve, majd
ismét lecsapott. Én ökölbe szorítottam a kezem, megütöttem a lábast,
amikor az felém kezdett száguldani, és a szrípióra vetettem magam,
könyökömet a nyakába döfve.
Legalábbis ezt terveztem. Ami végül is kijött belőle, az kevésbé
hasonlított a kungfura, sokkal inkább az ittas lökdösődésre. Másrészt
viszont sikerült hátralöknöm a szrípiót, és elérnem, hogy megbotoljon. És
ez volt a lényeg.
A tűzhelyen ott várakozott egy serpenyő, benne némi maradék
rántottéval. Felkaptam, és a szrípióra néztem, aki már ismét talpon volt,
kezében a lábassal.
– Ne már – mondtam. – Tényleg ezt fogjuk csinálni?
A másik szrípió várakozóan megforgatta a kezében a lábas nyelét.
– Nézze – mondtam. – Már telefonáltak a rendőrségnek.
Úton vannak. Most már akár...
A szrípió a magasba emelte a lábast, és teljes erővel lecsapott vele. Én
hátrahőköltem, és oldalra léptem, így elkerültem a lábast. A szrípió karja
lezuhant, a feje így védtelenné vált. Úgy belevágtam a serpenyőt, mintha
egy szervát visszaütő teniszező lennék. A szrípió seggre esett.
Kihasználtam a helyzetet, és oldalba rúgtam, miközben ő
megpróbált feltápászkodni, ettől még hátrébb és jobb felé csúszott, a
konyha irányába. A jobb karja, az, amelyikben a lábast tartotta, a
földön hevert. Én páros lábbal belerúgtam, ezzel immobilizáltam, a
testét pedig a sütőhöz rúgtam, a másik karja fölé. A magasba emeltem a
serpenyőmet.
A szrípió ránézett, majd rám.
– Igen, tudom, egy átkozott serpenyő – mondtam.
 Majd lecsaptam vele a szrípió nyakára, a peremével, hétszer vagy
nyolcszor, amíg a karbonszövet burok meg nem repedt.
Akkor odanyúltam, elvettem a kést a földről, és becsúsztattam a burok
repedésébe, amíg meg nem éreztem, hogy a penge megfeszül a
vezérlőkábeleken, amelyek a szrípió processzorából a testen belüli
rendszereihez tartanak.
– Látod, így kell a kést használni egy szrípióharcban – mondtam,
majd rácsaptam a kés nyelére a serpenyővel.
A kés elvágta a kábelkötegeket. A szrípió abbahagyta a küzdelmet.
Beledöftem a kést, és még jobban szétrepesztettem a nyakat, majd
addig keresgéltem a tekintetemmel, amíg meg nem láttam a vastag
kábelt, amely az akkumulátortelepből közvetítette az áramot a fejben
lévő processzorhoz. Benyúltam a nyakba, és a kábel köré hajlítottam az
ujjam. Majd a szrípióra néztem.
– Tudom, hogy még mindig ott vagy, és tudom, hogy hallasz engem –
mondtam. – És azt is tudom, hogy ez a szrípió így is képes beszélni.
Úgyhogy választhatnánk akár a könnyű utat is. – Körbenéztem a
rendetlenségen. – Vagyis hát, a könnyebbiket. Áruld el nekem, hogy ki
vagy, és miért vagy itt. Nálam van a szrípiód. Nálam van a beépített
memóriája. Előbb vagy utóbb úgyis kiderítem.
A szrípió semmit nem válaszolt. De bárki is irányította, az még
mindig odabent volt, és még mindig engem nézett.
– Legyen, ahogy akarod – mondtam, majd megrántottam a tápkábelt,
és éreztem, ahogy kiszakad az egyik termináljából. A szrípió ezzel
hivatalosan is meghalt.
Felálltam, és körbenéztem a lakásban. Úgy nézett ki, mintha egy csapat
elmebeteg dúlta volna fel. Odamentem az ajtóhoz, kinyitottam, és
Rachel Sternt láttam meg, amint telefonál, és engem bámul tátott szájjal.
– Zajokat hallottam – mondta. – Felhívtam a rendőrséget.
– Nagyszerű ötlet – feleltem. – És ha már rajta van az ügyön, hívja fel
az FBI Los Angeles-i irodáját is. Mondja meg nekik, hogy egy egész
helyszínelő csapatra szükségem lesz, és arra a személyre, aki a
technológiai szakértő náluk. És azt üzenem, hogy minél hamarabb itt
lesznek, annál jobb.
– Jól van? – kérdezte Stern a szrípióm fejét nézve.
– Hadd fogalmazzak úgy – feleltem –, hogy szerintem nem fogom
visszakapni a kölcsönzési kauciót ez után a szrípió után. – Elfordultam
tőle, és visszabattyogtam a lakásba.
A földön ott volt a boríték, amelyet a szrípió elejtett. Felvettem. Egy
egyszerű fehér boríték volt, amelyre a
„Nagyinak és Janisnak” szavakat írta valaki nagyon nagy, nem igazán
felnőttes betűkkel.
A boríték le volt ragasztva. Én egy pillanatig hezitáltam, majd
kinyitottam. Egy memóriakártya volt benne.
– Hahó – mondtam.
Egy hívott fél jelent meg a látóteremben. Klah Redhouse volt az.
– Shane ügynök – mondtam.
– Szóval, ööö, Chris, itt Redhouse a rendőrségtől – válaszolta
Redhouse.
– Tudom – mondtam.
– Tudod, van az a dolog, amelynek az ügyében nyomozol.
– Igen – válaszoltam.
– Van itt pár ember, aki szeretne veled beszélgetni róla.
– Arra tippelnék, hogy fontos emberek.
– Jó tipp lenne – válaszolta Redhouse.
– Történetesen nincsenek éppen az asztalodnál? – kérdeztem.
– Történetesen igen, itt vannak – válaszolta Redhouse. – Honnan
tudtad?
– Leginkább az ideges dadogásodból – feleltem. A másik oldalon kis
nevetés támadt.
– Lebuktam – mondta Redhouse. – Mindenesetre ezek az emberek
abban reménykednek, hogy még ma tudnak veled beszélni.
Én felemeltem a memóriakártyát, hogy közelebbről megnézhessem.
– Szerintem menni fog – válaszoltam. – Vannak ott emberek, akikkel én
is szeretnék találkozni.
 TIZENHATODIK FEJEZET

– Mondd, hogy felvetted videóra a verekedést – szólalt meg Vann,

amikor visszaértem az irodába.
– Jól vagyok – válaszoltam útban az asztala felé. – Kösz, hogy
megkérdezted.
– Azért nem kérdeztem, mert tudtam, hogy jól vagy – válaszolta
Vann.
– Egy szrípióban voltál. A legrosszabb, ami történhet veled, az lett
volna, hogy behorpad valamid.
– Nem ez a legrosszabb, ami történhet velem – ellenkeztem. Az
utolsó pillanataim Los Angelesben azzal teltek, hogy egy nagyon
zaklatott menedzser rendelkezésére bocsátottam a biztosítási adataimat a
Pasadena Avisben, hogy ők intézkedjenek a szrípió ügyében, amelyet
repedt és horpadt fejjel vittem vissza.
– Életben maradtál – szögezte le Vann.
– A másik szrípió rosszabbul járt – engedtem egy kicsit.
– És tudjuk már, hogy ki volt a másik szrípió? – kérdezte Vann.
– Nem – válaszoltam. – A Los Angeles-i helyszínelők most próbálják
kideríteni. De amikor átnéztem, semmilyen márka- vagy
modellinformációt nem találtam rajta.
– Ami furcsa – állapította meg Vann.
– Nagyon furcsa – helyeseltem. – A törvény minden kereskedelmi
forgalomban lévő szrípió esetében megköveteli ezeknek az
információknak a feltüntetését, a jármű-azonosító számukkal együtt. –
Felemeltem a karom, hogy megmutassam, hova van bevésve az én
szrípióm száma: közvetlenül a hóna alá.
– Azon semmi nem volt.
– Az elméleted? – kérdezte Vann.
– Egy. Talán prototípus – válaszoltam. – Olyan, amit még nem dobtak
piacra. Kettő, piaci modell házilag módosítva, beleértve a márka, a
gyártmány és a JASZ eltüntetését. Három, egy nindzsáról van szó.
– Nindzsaszrípió – ismételte meg Vann. – Ez vicces.
– Én nem találtam túlságosan viccesnek, hogy megpróbálta betörni a
fejem egy lábassal – válaszoltam. – A Los Angeles-i csapat azt mondta,
szólnak, ha találnak valamit. Azt kértem, hogy fordítsanak különös
figyelmet a processzorra és a memóriára. Erre úgy néztek rám, mint egy
seggfejre.
– Senki nem szereti, ha megmondják neki, hogyan végezze a munkáját,
Shane – magyarázta Vann.
– Meg kell mondjam, nem nyűgözött le túlzottan a Los Angeles-i
iroda – feleltem. – De lehet, hogy csak az vette el tőlük a kedvem, amikor
megpróbáltak egy tolószékes szrípióba rakni. – Átfutott a fejemen egy
röpke emlék Ibanez ügynökről, aki tíz percig várt a visszatérésemre,
mielőtt ráébredt, hogy örökre eltűntem. Azzal nyertem meg a vitánkat,
hogy rávilágítottam, miszerint ha egy tolószékben jelenek meg a
Bradbury Lakóparkban, a rejtélyes szrípiónk már régen eltűnt volna,
méghozzá egy fontos bizonyítékkal.
Erről eszembe jutott a bizonyíték.
– Délután vissza kell mennem Arizonába – jelentettem ki.
– Ez indokolatlan témaváltás, de rendben – felelte Vann.
– Nem indokolatlan – válaszoltam. – Johnny Sani egy
memóriakártyát hagyott a nővérére és a nagyanyjára. Azért ment oda a
nindzsaszrípió. Adatok vannak rajta, de jelszóval védve.
– Bármilyen jelszót talált ki Johnny Sani, azt nem lehet olyan nehéz
kitalálni – mondta Vann.
– Lehet, hogy nem, de akkor is könnyebb először a családját
megkérdezni – magyaráztam. – Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy
nekik szánta. Lemásoltam az adatokat. El kell vinnem nekik a másolatot,
és ki kell derítenem, mit tudnak kezdeni vele.
– És azt is meg akarod tőlük kérdezni, hogy tudják-e, miért használt
Johnny álnevet?
– Meg, de szerintem nem fogják tudni – feleltem, majd
elgondolkoztam egy kicsit. – Az a legfurcsább, hogy úgy tűnik, Olivér
Greennek okmányai sincsenek.
– Hogy érted?
– Amikor a postáshölggyel beszélgettem, ő azt mondta, hogy Sani
bérelni akart egy postafiókot, de amikor tájékoztatta, hogy ahhoz kétfajta
személyazonossági igazolvány kell, elveszítette az érdeklődését –
magyaráztam. – És a lakást sem ő bérelte. Hanem a Filament Digital. Ott
sem volt szüksége papírokra.
– Mi az a Filament Digital?
– A neurális hálókhoz gyártanak összetevőket – válaszoltam.
 – Egy kínai cég. Felhívtam őket, de senki nem vette fel. Ott most
éjszaka közepe van.
– Amerikai irodájuk nincsen? – kérdezte Vann.
– Amennyire meg tudtam állapítani, a lakás volt az amerikai iroda –
feleltem. – Megkértem a Los Angeles-i hivatalt, hogy ennek is nézzenek
utána.
– A Los Angeles-i hivatal most imádhat téged – jegyezte meg Vann.
– Én sem hinném, hogy én lennék a kedvencük – helyeseltem. – Te
min ügyködtél?
– Még néhány hadenest kiszabadítottam a városiak zárkáiból – mesélte
Vann. – A legtöbben elfogadták a „tűnjetek a fenébe Washingtonból”
opciót, de volt néhány, akik nem, és néhány, akiket tényleg bíróság elé
kell vinni, úgyhogy ezek most mindnyájan a szövetségi kormány vendégei
lesznek pár napig. Majd a tüntetés után foglalkozunk velük. A városiak
azt mondják, hogy a helyzet kezd egy kicsit feszültté válni odakint. Ó, és
körbeszimatoltam azt az integrátort.
– Melyiket? – kérdeztem. – Brenda Reest?
– Aha, őt – válaszolta Vann. – Felhívtam, azonosítottam magam, és
azt mondtam neki, hogy szeretném, ha bejönne, és válaszolna pár
kérdésre. Ő megkérdezte, hogy miért, én pedig azt válaszoltam, hogy a
Loudoun Pharma-i robbantások ügyében nyomozunk. Utána azt is
megkérdezte, hogy miért akarok erről vele beszélgetni, amire azt
válaszoltam, hogy egy névtelen bejelentésnek kell utánanéznünk.
– Nem is kaptunk róla névtelen bejelentést – jegyeztem meg.
– Nem, de ettől ideges lett, amit én érdekesnek tartok.
– Mindenki ideges lenne, ha azt mondanád, hogy egy névtelen
bejelentés után nyomozol, amelyet róla kaptunk egy robbantással
kapcsolatban – jegyeztem meg.
– Az a fontos, hogyan lesz ideges – mondta Vann. – Rees nagyon
elcsendesedett, majd megkérdezte, hogy nem találkozhatnánk-e ma este.
– Idehozzuk őt? – kérdeztem.
– Egy kávézó címét adtam meg neki Georgetownban – felelte Vann. Az
kevésbé tűnik hivatalosnak, és segíthet abban, hogy Rees felengedjen és
megnyíljon.
– Szóval először paranoiddá teszed, majd azt szeretnéd, ha
kellemesen érezné magát – állapítottam meg. – Rám már nincs is
szükséged ahhoz, hogy „jó zsaru, rossz zsaru”-t játszhass. Te
egymagadban is képes vagy erre.
– Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amelyeket Trinh
„hanyagságnak” nevez – mondta Vann.
– Nem vagyok biztos benne, hogy téved – jegyeztem meg.
– Ha működik, akkor téved.
– Ez veszélyes életfilozófia – jelentettem ki. Vann megvonta a vállát.
Egy hívás ugrott a látómezőmbe. Tony volt az.
– Amikor elvállaltam a munkát, nem említetted, hogy egy igazi
halottasházban kell dolgoznom egy igazi aggyal – mondta, miután
letudtuk az udvariassági köröket.
– Nem beszélhettem konkrétumokról, amíg át nem világítottak –
feleltem. – Bocs.
– Semmi baj – mondta Tony. – Csak még soha nem láttam valódi
emberi agyat. És a szagérzékelésemet is nagyjából nulla körülire kellett
állítanom.
– Találtál valamit? – kérdeztem.
– Rengeteg mindent találtam – válaszolta Tony. – Azt hiszem,
beszélnünk kéne. És valószínűleg jobb, ha a társad is jön.
– Találkozzunk – javasoltam.
– De ne a halottasházban – mondta Tony. – Távolabb akarok kerülni
ettől a sok hústól.

– Rendben, szóval ez az első dolog – szólalt meg Tony, miközben

megjelenítette Johnny Sani agyának képét, még mindig a koponyájában,
a neurális háló alufóliáján keresztül. A képalkotó laborban voltunk: én,
Vann, Tony és Ramon Diaz, akit láthatóan szórakoztatott, hogy Tony
átvette az irányítást a képalkotó konzolja felett.
– Ez egy agy – állapította meg Vann. – És?
– Én nem az agyat akarom mutatni – felelte Tony. – Hanem a neurális
hálót.
– Rendben – mondta Vann. – Mi van vele?
– Teljesen egyedi – válaszolta Tony.
– Azt hittem, minden neurális háló egyedi – jegyeztem meg.
– Mert adaptálódnak ahhoz az agyhoz, amelyikben vannak.
 – Igen, de telepítés előtt az összes modell egyforma – magyarázta
Tony. A fejemre mutatott. – A te fejedben lévő Raytheon ugyanolyan,
mint a modell összes többi verziója. Amint a fejedbe kerül, a csápok és
a receptorok a csak a te agyadra jellemző eredeti formában rendeződnek
el. De a hardver és a kiindulószoftver ugyanaz marad.
Vann a képernyőn látható hálózatra mutatott.
– És azt akarod mondani, hogy ez különbözik az összes jelenlegi
kereskedelmi modelltől.
– Még tovább mennék – válaszolta Tony. – Ez nem hasonlít egyik
modellre sem, amelyet valaha létrehoztak. Az összes neurális hálót jóvá
kell hagyatni az Élelmiszer- és Gyógyszeripari Hivatallal vagy a többi
ország hasonló szervezetével. Minden benyújtott tervet felvesznek
egyetlen közös adatbázisba, hogy ezek a hivatalok és a hozzám hasonlók
referenciaként használhassák. Ez a szerkezet nincs benne az adatbázisban.
– Szóval egy prototípus – mondta Vann.
– Prototípusokat nem szoktunk emberek agyába rakni – felelte Tony. –
Éppen azért, mert prototípusok, és ha valami elromlik, megölhetik az
embert. Mielőtt jóváhagyják őket, nagyon alaposan teszteljük mindet
számítógépen, állatokon és direkt erre a célra létrehozott agyszöveteken.
Ha egy neurális háló valakinek az agyában van, akkor definíció szerint
engedélyezve kell legyen. – A hálóra mutatott. – Ez egy piackész változat.
De nincs az adatbázisban.
– Nem nézhetnénk meg a hálót vér és mocsok nélkül? – kérdeztem.
Tony bólintott. Sani fejének képe eltűnt, és a háló vázának
reprezentációja vette át a helyét.
– Nem volt időm arra, hogy kicsinosítsam a modellt – mondta Tony.
– Nem baj, számomra úgyis csak spagettinek tűnik – válaszoltam.
– Akkor miért akartad megnézni?
– Hogy ne egy ember felnyitott fejét kelljen bámulnom –
válaszoltam.
– Ja – mondta Tony. – Bocs.
– Azt mondtad, hogy ilyen verziót még nem láttál korábban
– szólalt meg Vann.
– Így van – válaszolta Tony.
– De hasonlónak sem tűnik olyanhoz, amilyet már láttál? – kérdezte
Vann. – Minden általam ismert autógyártónak megvannak a maga „házi
jellegzetességei”. Lehet, hogy ez a neurális hálókra is igaz.
 – Ez is eszembe jutott – felelte Tony. – És azt látom, hogy aki ezt
készítette, nagyon sok megoldást vett át létező modellekből. Az
alapértelmezett szálelrendezés például nagyon hasonlít a Santa Ana
modellekre. A csatlakozások architektúrája viszont egy az egyben
Lucturn-koppintás, azé az Accelerant-vállalaté, amelyről ma hajnalban
beszéltem neked,
Chris – pillantott rám kérdően. Én bólintottam. – És sok más apró
nüánsz is bizonyos jelenlegi és múltbéli gyártóktól származik. Ami talán
mond nekünk valamit.
– És mit? – kérdezte Vann.
– Szerintem ezt nem kereskedelmi hálónak szánták – felelte Tony.
Hanem egy nagyon jó neurális hálónak. Nagyon hatékony és elegáns, és
pusztán a kinézetéből arra következtetek, hogy az agy-háló interfész
nagyon tiszta lehet.
– De... – mondtam.
– De ez azért van, mert ez az agy leginkább a többi létező modell
legjobb kombinációja, olyan modelleké, amelyek halálra vannak
védjegyezve – magyarázta Tony. A háló képe felé lendítette a karját. –
Ha valaki ezt a modellt próbálná piacra dobni, arról minden egyes létező
neurálisháló-gyártó leperelné a gatyáját is. Évekig tartanának a bírósági
eljárások. Egyszerűen kizárt, hogy ez valaha is piacra kerüljön. Semmi
esélye. Nulla.
– És az nem számít, hogy ez integrátori háló? – kérdeztem. – Az olyan
apró piac a hadenesekéhez képest. Azzal lehetne érvelni, hogy ez nem
jelent kereskedelmi kockázatot.
– Nem igazán – válaszolta Tony. – Nincs túl nagy különbség a
hadenesek hálója és az integrátori háló között. Az jelenti a legnagyobb
eltérést, hogy miként rendeződnek el az agyban, mert a hadenesek és
az integrátorok agyfelépítése különbözik, illetve más a hálót működtető
szoftver.
– Akkor miért készítették el? – kérdezte Vann. – Miért csináltak egy
olyan hálót, amelyet nem lehet eladni?
– Ez jó kérdés – válaszolta Tony. – Mert a másik dolog a neurális
hálókkal kapcsolatban az, hogy ezek nem olyasmik, amiket az ember
szabadidejében is össze tud csapni otthon. Az első működő neurális háló
elkészítése százmilliárd dolláros kutatási-fejlesztési költségeket igényelt.
Azóta sokkal lejjebb mentek a kiadások, de ez relatív. Ki kell fizetni a
szimulációkat, a tesztelést, a modellezést, a gyártást és minden egyebet.
Ismét a hálóra mutatott. – Úgyhogy ez még így is nagyjából egymilliárd
dollárjába kerülhetett valakinek.
– Egymilliárd dollár egyenesen a lefolyóba – jegyezte meg Diaz.
– Aha – válaszolta Tony. Egy kicsit meglepettnek tűnt, hogy Diaz még
mindig ott van. – És erről van szó. Az ember nem költ egymilliárd dollárt
egy neurális hálóra most. Egészen eddig a kormány erősen
megtámogatta a hadenes kutatásokat. Az Abrams-Ketteringgel ennek
vége. Az Egyesült Államok hadenes populációja kevesebb mint négy és
fél millió főből áll, és szinte mindegyiküknek van már háló a fejében.
Még ha ez az architektúra jogilag használható is lenne, akkor sincs
értelme ennyi pénzt költeni rá, mert a piac telített, és az évente
megjelenő új hadenesek száma sem indokolja. Még a világpiacon is nehéz
ügy lenne.
– Idő- és pénzkidobás – mondtam.
– Tényleg az – válaszolta Tony. – Legalábbis én annak látom. De lehet,
hogy valami elkerülte a figyelmemet.
– Nézzük meg a másik oldalról – javasolta Vann.
– Hogy érted? – kérdeztem.
– Ne azt kérdezzük, hogy miért csinálja ezt valaki most –
magyarázta Vann. – Kérdezzük azt, ki képes ilyet csinálni. Ha meg tudjuk
tippelni, hogy ki tud ilyet, akkor talán az is felmerül bennünk, hogy miért
tette. Szóval. Ki képes erre?
– Lucas Hubbard képes lenne – mondtam. – Egymilliárd neki sem
semmi, de több milliárdot el kellene veszítenie ahhoz, hogy tényleg
megérezze.
– Igen, de ez minden hadenesekkel kapcsolatos vállalkozás
tulajdonosára vonatkozik, nem? – felelte Tony. – Sok talicskányi pénzt
dobtunk oda a hadeneseknek, mert az elnök felesége is az volt. Az
ördögbe is, Chris, az a régi fotó a pápával valószínűleg önmagában is
megtoldotta egy-két évvel a hadenes támogatásokat. Én nem vagyok az
Abrams-Kettering híve, de abban valószínűleg nem tévedtek, hogy a
hadenesek támogatása egy hosszú szivattyúvá vált, amelyből egy nagy
alomnyi malac táplálkozik. Az egyik Hubbard. Kai Lee is ilyen, aki a
Santa Anát vezeti. És még vagy húsz ember ezeknek a vállalkozásoknak
a vezetői szintjén. Bármelyik megfinanszírozhatott valami ilyesmit
anélkül, hogy tönkrement volna bele.
 – Igen, de Hubbardnak volt kapcsolata Sanival – jelentettem ki.
– A halott fickóval – tisztázta Tony. Én bólintottam. – Milyen
kapcsolata?
– Az Accelerant tulajdonában van az a cég, amelyik kizárólagos
szerződéssel nyújt egészségügyi szolgáltatásokat a Navahó Nemzetnek –
felelte Vann. – És Sani navahó.
– Ez nem olyan komoly kapcsolat – felelte Tony rövid gondolkodás
után.
– Még dolgozunk rajta – mondtam.
– Hubbard amúgy sem akarna most kidobni egymilliárd dollárt –
folytatta Tony. – Az Accelerant éppen a Metrot próbálja egybeolvasztani
a Sebring-Warnerrel, és lehet, hogy egyszerűen csak megveszik. Ha ez
lesz, akkor le kell tenniük az árát az asztalra.
– Furcsa, mennyire képben vagy az Accelerant üzleti ügyeivel
kapcsolatban – jegyezte meg Vann.
– Minden vállalat ügyeit követem, amelyiknek dolgozom – nézett rá
Tony. – Részben ebből tudom, hogy melyik ügyfelem tud majd nekem
munkát adni. És most azt látom, hogy a Haden-ipar összes vállalata az
összeomlás előtt áll. Vagy összeolvadnak, vagy konkrétan
megvásárolják egymást, vagy próbálnak olyan gyorsan diverzifikálódni,
ahogyan csak tudnak. Az Abrams-Kettering átbillent a bukkanom Lezárt
ügy.
– Tehát azt mondhatjuk, hogy bár Hubbard, Lee vagy valaki más
képes lenne finanszírozni ilyesmit, mégsem tennék – állapítottam meg.
– Most nem – mondta Tony. – Én erre tippelnék. No de én nem
vagyok FBI-ügynök.
– Akkor ki maradt még? – kérdezte Vann rám nézve. Nagyon úgy tűnt,
hogy ismét eljött egy vizsga ideje.
Pár másodpercig gondolkoztam.
– Nos, itt vagyunk mi, nem? – válaszoltam.
– Az FBI? – kérdezte Diaz hitetlenkedve.
– Nem az FBI, hanem az Egyesült Államok kormánya –
válaszoltam. – Uncle Samnek nem jelentene gondot egymilliárd dollár, és
egyaránt előfordul, hogy készítünk valamit, amit kereskedelmileg
aknázunk ki, vagy pusztán a tudományos tapasztalatokért, vagy azért,
mert így pénz kerül valamelyik kongresszustag körzetébe.
 – Szóval ezt valamelyik állami intézményben fejlesztették ki szorgos
munkával – felelte Vann.
– Az Egyesült Államok kormánya nem arról híres, hogy gabonát ültet,
hanem arról, hogy mezőgazdászokat fizet – válaszoltam. – És ez az elv
akár a technológiai újításokra is igaz lehet. – Tony felé fordultam. –
Megeshet, hogy ezért nincs a jegyzékben. Mert soha nem piacra szánták.
– Ez remek – válaszolta Tony. – De arra még mindig nem ad
magyarázatot, hogy ez... – mutatott a hálóra – hogyan került valakinek a
fejébe.
– Még dolgozunk rajta – ismételtem meg.
– Dolgozzatok keményebben – javasolta Tony.
– És mi a helyzet a szoftverrel? – kérdeztem.
– Még csak rápillantottunk – válaszolta Tony. – Azzal ezután akartam
foglalkozni, de úgy gondoltam, hátha nem akartok várni a hardveres
jelentéssel. Mindenesetre Chomskyban programozták, ami logikus, mert
azt a nyelvet hozták létre direkt a neurális hálókhoz. Sokkal kevesebb
programsor van, mint a legtöbb integrátori szoftverben, amelyet láttam.
Ami azt jelenti, hogy vagy nagyon hatékony, vagy speciális dolgokra
szánta a programozója.
– És mikor tudod majd nekünk elmondani, hogy melyikről van szó? –
kérdezte Vann.
– Egy általános beszámolót akár ma este adhatok – felelte Tony. – Ha
több részletet akartok, akkor engedélyeznetek kell, hogy éjszakára
hazavigyem a kódot.
– Rendben van – felelte Vann.
– Meg kell említenem, hogy amikor éjszaka is dolgozom, arra
másfélszeres a szorzó.
– Ez természetes – felelte Vann. – Amennyiben reggel hétre kész
leszel a jelentéssel.
– Menni fog – felelte Tony.
– És te – fordult felém Vann – szerinted akkorra visszaérsz
Arizonából?
– Vissza kell érjek – válaszoltam.
– Akkor repülj, Shane. Repülj. – Ezzel Vann elindult kifelé, és közben
elővette a kabátjából az elektromos cigarettát.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

A Window Rock-i Rendőrkapitányság irodaépületében van egy

tárgyaló. A tárgyalóban ezen a napon egy kijelző és egy megnyitásra
váró, jelszóval védett videofájl kötötte le a jelenlévők figyelmét. Rajtam
kívül a helyiségben tartózkodott May és Janis Sani, Klah Redhouse,
főnöke, Alex Laughing, a Navahó Nemzet szóvivője, Glória Roanhorse
és a Navahó Nemzet elnöke, Raymond Becenti.
Az utóbbi kettő miatt akadozott Redhouse hangja, amikor aznap
korábban egymással beszéltünk. Egy dolog, ha az ember főnöke ott liheg
a nyakában egy ügy miatt. És egészen más tészta, ha a Navahó Nemzet
két legnagyobb hatalmú embere teszi ugyanezt.
Redhouse-ra pillantottam. Most sem tűnt úgy, mintha repesne az
örömtől, hogy a helyiségben lehet.
– Semmilyen jelszóról nem tudok-jelentette ki May Sani Redhouse-
nak. – És Janis sem. Johnny soha nem mondott nekünk semmilyen jelszót.
– Mi sem gondoljuk, hogy mondott volna – válaszolta Redhouse. –
Úgy sejtjük, hogy talán meg akarta adni, de azután meghalt, mielőtt
megtehette volna. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy azt akarta,
hogy ti ketten lássátok ezt. Lehet, hogy a jelszó valami olyasmi, ami
jelentett valamit számotokra, vagy olyasmi, amiről csak ti ketten tudtok.
Janis rám nézett.
– Nem próbálták egyszerűen csak feltörni a jelszót? – kérdezte.
– Azt nem akartuk – magyaráztam. – Tiszteletlenség lenne
Johnnyval és magukkal szemben. Persze ha akarják, megpróbálhatjuk.
De sok időbe telhet. Én egyetértek Redhouse-szal abban, hogy mielőtt
azzal próbálkozunk, jobb lenne találgatni egy kicsit.
– Amikor az emberek kitalálnak egy jelszót, néha a családtagjaik vagy
a háziállataik nevét használják – vetette fel Redhouse, majd odament a
drót nélküli billentyűzethez. – Például „May”. – Begépelte a szót.
Hibaüzenet jelent meg. – Vagy „Janis” – folytatta Redhouse. Ez sem volt
jó. – Háziállatok vannak?
– Johnny kiskorában volt egy kutyánk – mondta Janis. – Úgy hívták,
hogy Bentley. Az anyukánk nevezte el. – Redhouse ezt is kipróbálta.
Sikertelenül. A három név különböző kombinációi sem vezettek
eredményre.
 – Egész nap itt fogunk ülni – súgta oda Roanhorse Laughingnak, aki
bólintott. – Redhouse felügyelő – mondta.
– Johnny tudott navahóul? – kérdeztem. – Beszélt vagy írt ezen a
nyelven?
– Egy kicsit – válaszolta Janis. – Az iskolában tanítják nekünk, de neki
nem ment túl jól az iskola.
– Nagyon szerette a Kódbeszélőkről szóló történeteket – mesélte May.
– A második világháborúból. Van egy régi film róluk, kiskorában
folyton azt nézte.
– A fegyverek szavá-t? – kérdezte Redhouse.
– Azt hiszem, igen – válaszolta May. – Én nem szerettem nézni. Túl
sok volt benne a vér. Az egyik születésnapjára megvettem neki a
Kódbeszélő szótár-t. Azt nagyon sokat olvasgatta.
Előhívtam a navahó Kódbeszélő szótár digitális változatát. Abban
több száz szó és rengeteg kategória volt, beleértve a repülőgépek, hajók,
harcegységek és a hónapok nevét.
– Tah Tsosie – szólaltam meg.
A helyiségben mindenki furán nézett rám.
– Mit mondtál? – kérdezte Redhouse.
– Tah Tsosie – ismételtem meg. – Most találtam a Kódbeszélő
szótárban. A May, vagyis a május hónap „Tah Tsosie”. Tisztában vagyok
vele, hogy rémes a kiejtésem.
– Tényleg az – mosolygott Redhouse.
– Johnny nem sokkal azután hívott fel, hogy megkapta tőlem a könyvet
– jegyezte meg May.
– Megér egy próbát – biztattam Redhouse-t. Ő begépelte. A fájl
megnyílt.
– May, Janice – mondta Becenti elnök. – Szeretnék először kettesben
látni?
– Nem – válaszolta May. Az unokája felé nyúlt, aki megfogta a kezét. –
Maradjanak.
Redhouse ismét megnyomott egy billentyűt, hogy lejátssza a fájlt.
És megjelent Johnny Sani, számomra első ízben eleven emberként.
– Szia, nagyi, szia, Janis – mondta a kamerába bámulva, amelyet
olyan közel tartott a fejéhez, hogy a háttér legnagyobb része nem látszott.
Lehetséges, hogy lehallgatják, amit telefonon mondok, ezért elmentem, és
vettem egy kamerát. Ezt most eldugom majd, de úgy, hogy ha valami
történne velem, megtaláljátok. Azt hiszem, valami nincs rendben velem.
Valamitől, amit velem csináltak, beteg lettem. Emlékeztek, hogy elmentem
takarítói munkát szerezni. Utána felhívott egy férfi, és azt mondta, hogy
egy másik munkára keres embert. Azt is mondta, hogy nagyon jól fog
fizetni. Elmagyarázta, mit kell tennem: menjek vissza a számítógépes
létesítménybe, és ott vár majd egy sofőr nélküli autó. Megmondom neki a
nevem, és akkor az autó elvisz a felvételi beszélgetésre. Így tettem, az
autó tényleg ott volt, és én megmondtam neki a nevem. A kocsi a
Galluphoz vitt, egy nagy épülethez, ahol egy szrípió várt. Bemutatkozott,
Bob Graynek hívták. Elmondta, hogy egy fontos ember személyes
asszisztense leszek. Én megkérdeztem, hogy ez mit jelent, mire
elmagyarázta, hogy leginkább csak kisebb feladataim lesznek, és el kell
kísérnem őt azokra a helyekre, ahova menni akar. Azt mondta, sokat
utazok majd, megismerem a világot, és jól fizetnek, szóval nagyon jól
hangzott. Megkérdeztem Bobot, hogy miért pont én. Azt felelte, én
különleges vagyok egy olyan dologban, amiről nem tudok. Utána adott
nekem kétezer dollár készpénzt, és azt mondta, hogy ez az első heti
munkabérem előre, és akkor is megtarthatom, ha végül nemet mondok.
Azt mondta, hogy készpénzben fogják kifizetni a munkámat, szóval
adóznom sem kell majd. Én persze ott helyben elfogadtam az ajánlatot.
Bob hangsúlyozta, hogy a cégvezetőnek fontos a titoktartás, tehát ne
mondjak senkinek semmit, csak hogy lett munkám. Szót fogadtam.
Miután elbúcsúztam tőletek, az autó Kaliforniába vitt. Ott Bob várt,
megmutatta a lakásomat, és azt mondta, hogy ez mostantól az enyém.
Utána adott még egy kis pénzt. Másnap Bob elvitt, hogy bemutasson a
főnökömnek, akit Ted Brownnak hívtak, és aki szintén szrípió volt. Azt
mondta, hogy az asszisztenseként integrátort fognak belőlem csinálni.
Az integrátor olyasvalaki, aki mindenféle helyekre visz másokat a
fejében. Ehhez be kell tenniük az agyamba egy számítógépet. Én először
megijedtem, de azt mondták, hogy nem fog fájni, és Tednek csak néha
lesz rám szüksége, az idő többi részében pedig azt csinálok, amit akarok.
De mivel ez titkos munka, álnevet kell használnom, így lettem Olivér
Green. Aztán elvittek egy orvosi rendelőbe, ott elaltattak, és amikor
felébredtem, akkorra levágták az összes hajam, és azt mondták, hogy
egy számítógépet raktak a fejembe. Az utána következő néhány napban
időnként fájt a fejem. Állítólag a számítógép akkor szokott hozzá az
agyamhoz. Azt mondták, kell majd néhány hét, hogy megszokjon engem.
Amikor ennek vége lett, Ted és Bob átjöttek. Azt mondták, eljött az
ideje, hogy kipróbáljuk az integrálódást. Ted elmagyarázta, hogy be fog
jönni az agyamba, és mozgatni fogja a testemet. Én igent mondtam,
utána egy kicsit rosszul lettem, és a karom magától megmozdult. Ettől
megijedtem, de Bob megnyugtatott, hogy ne aggódjak. Aztán Ted
sétálgatott egy kicsit a testemben, ott, a lakásomban. Ezután Ted minden
nap használta egy kicsit a testemet. Elmentünk a boltba vagy a
könyvtárba, és egyszer még egy csekket is feladott nektek a postán. És
én arra gondoltam, hogy ez nem is olyan rossz, csak figyelnem kell arra,
hogy ellazuljak. Ezt három hónapig csináltuk. Megkérdeztem, mikor
fogunk majd utazni, és ő azt mondta, hogy hamarosan.
Utána kezdődött a dolog. Egyik nap éppen egy tévéműsort néztem, és
pislogtam egyet, és a tévéműsor eltűnt, és egy másik ment. És arra
gondoltam, hogy biztos elaludtam, és észre sem vettem. Utána másnap
beraktam egy burritót a mikroba, megnyomtam egy gombot, hogy
elindítsam, aztán egyet pislogtam, és addigra odakint sötét lett, a burrito
pedig hideg volt. Látszott, hogy megsütöttem, mert kifolytak belőle a
dolgok. De már olyan régen megsült, hogy azóta megint kihűlt. És ez
egyre rosszabb lett. Csináltam éppen valamit, utána pedig hirtelen máshol
voltam, és valami mást csináltam. Felvettem egy inget, és egyszer csak
egy másik ing volt rajtam. Egyszer el akartam indítani egy hétfői
tévéműsort, aztán hirtelen már kedd volt, és reggel, nem pedig este. Azért
nem szóltam Tednek, mert aggódtam, hogy ha megtudná, beteg vagyok,
akkor kirúgna. De végül annyira megijedtem, hogy elmondtam neki. Ő
elküldött az orvoshoz, az orvos pedig azt mondta, hogy nincs semmi
bajom, és néha előfordul ilyesmi, az integrátoroknak olykor
„kihagyásaik”vannak. Azt mondta, abba fog maradni, és akkor majd
visszakapom a memóriámat. Én próbáltam megnyugodni, de nem maradt
abba. Utána egyik nap felnéztem, és olyan emberek között voltam, akiket
nem ismertem, és az egyikük hozzám beszélt, és nekem fogalmam sem
volt, hogy miről van szó. Utána arról mondott valamit, hogy meg kell
ölni valakit. Nem emlékszem a nevére. Kérdezett tőlem valamit, én
viszont nem tudtam, miről beszél, úgyhogy csendben maradtam, és nem
csináltam semmit. Majd valamelyikük megszólalt, hogy
„elveszítette a kapcsolatot”, egy másik azt mondta, hogy „a
fenébe”, és egy harmadik megkérdezte, ez azt jelenti-e, hogy a másik
fickó van a szobában. Biztos voltam benne, hogy rám gondol.
Csendben maradtam, és nem csináltam semmit, aztán egyszer csak
másnap lett. Bob átjött, kérdezte, hogy vagyok. Én hazudtam neki, azt
mondtam, hogy jól. Azt hiszem, rájöttem. Eddig úgy gondoltam, hogy a
számítógép miatt vannak kihagyásaim, amit a fejembe tettek. De
szerintem igazából Bob és Ted használják a fejemben lévő számítógépet
arra, hogy kihagyásokat csináljanak nekem. És ezek a kihagyások kezdenek
egyre hosszabbak lenni. Legutóbb három egész napot elveszítettem. Nem
tudom, hogy mit tehetnék. Eszembe jutott, hogy megpróbálok megszökni,
de most már egy számítógép van a fejemben. Biztos, hogy megtalálnának.
És bármikor ki tudnának ütni. Szerintem, amikor kiütnek, arra használnak,
hogy rossz dolgokat tegyek. Vagy arra fognak használni, hogy rossz
dolgokat tegyek. Már nem tudom, mit csináljak. Azért készítettem ezt
el, hogy ha azzal vádolnak, valami rosszat csináltam, akkor kiderüljön,
igazából nem én voltam. Ti tudjátok, hogy nem tennék ilyesmit. Nem
tudom, megakadályozhatom-e, hogy valami rosszra használjanak. De
ígérem, hogy ha képes vagyok rá, akkor megakadályozom. Én csak egy
állást szerettem volna. Azt akartam, hogy egy szebb helyen élhess,
nagyi. És te is, Janis. Sajnálom. Szeretlek titeket.
Ezzel a kép elfordult Johnny Sani arcáról, és a duarte-i hálószobája
jelent meg.
Majd minden elsötétült.

– Ki az ördög csinálhat ilyesmit? – kérdezte Becenti.

Határozottan füstölgött.
Ekkorra May és Janis már zokogva elhagyták a tárgyalót. Laughing
kapitány kikísérte őket, és közben jelezte Redhouse-nak, hogy a
távollétében is folytatódhat a beszélgetés. Becenti elnöknek nem volt
szüksége biztatásra.
– Lehetséges ez egyáltalán? – kérdezte tőlem Redhouse.
– Kiütni valakit, és átvenni az irányítást a teste felett? – kérdeztem
vissza. Redhouse bólintott. – Még soha nem hallottam ilyesmiről.
– Ez nem jelenti azt, hogy nem lehetséges – szólalt meg Roanhorse
szóvivő.
– Nem, hölgyem, valóban – feleltem. – De ha lehetséges, akkor
meglepő, hogy még soha senki nem csinált ilyet. A neurális hálókat úgy
készítik, hogy ellenálljanak a gépeltérítőknek – magyaráztam, majd
hirtelen elhallgattam.
– Mi történt? – kérdezte Redhouse.
Vívódni kezdtem, hogy mit mondhatok el nekik, de utána arra
gondoltam, hogy csessze meg, ez itt a Navahó Nemzet vezetősége. Nem
olyan, mintha bárkinek kilocsognám.
– A Johnny Sani fejében lévő neurális háló egy egyedi darab
– meséltem. – Valószínű, hogy szándékosan ilyesmire tervezték. Ha ez
a helyzet, akkor ez egyedi eset.
– Miért pont ő? – kérdezte Becenti. – Miért pont Johnny Sanival
tették ezt?
– Mindenki más nyomot hagyott volna – feleltem. – Johnny Sani soha
nem hagyta el a Navahó Nemzetet. Az összes orvosi lelete itt van. Nincs
kinti azonosítója a társadalombiztosítási számán kívül, de azt nem
használta semmire. Úgy tűnik, nem volt olyan munkája, amelyikért ne
készpénzben fizettek volna, feketén, az utolsót is beleértve. Nincs túl sok
barátja, és nagyon kevés rokona él.
– Más szóval, ha orvosi kísérletre akartak használni valakit,
o volt a tökéletes alany – szögezte le Redhouse.
– Nagyjából így van – feleltem. Becenti tovább füstölgőit.
– Én ismertem Johnny Sanit – mondta nekem.
– Igen, uram – válaszoltam. – Hallottam hírét. – Igazából azt
hallottam Klah Redhouse-tól, hogy Becentinek régebben gyenge pontja
volt Johnny és Janis anyja, June. Amennyire tudni lehetett, érzelmei
soha nem találtak viszonzásra, de ettől nem lett kevésbé fontos a dolog a
Navahó Nemzet jelenlegi elnöke számára. A régi tüzek nehezen hunynak
ki.
Becenti a képre mutatott, amely visszaugrott a videó elejére,
Johnny Sani fejére.
– Azt akarom, hogy derítse ki, ki tette ezt – jelentette ki. – Utána
pedig csapja le a fejét.
– Megteszem, ami tőlem telik, elnök úr – válaszoltam. Nem voltam
biztos benne, hogy a protokoll ilyen helyzetben megkívánja-e az
elnökurazást, de úgy gondoltam, ártani nem árthat.
– Ha bármiben segíthetünk, csak szóljon – mondta ő.
– Redhouse felügyelő máris rengeteget segített – feleltem. – Szólni
fogok neki, ha szükségem lesz még valamire.
 Becenti bólintott, és kiment a szobából.
– Mikor fogják a holttestet a család rendelkezésére bocsátani? –
kérdezte Roanhorse, miután Becenti távozott.
– Hamarosan – mondtam neki. – A specialistánk mostanában végez a
Sani fejében lévő háló vizsgálatával. Amint ez kész, azt hiszem, átadhatjuk
a holttestet.
– Úgy hallottam, maga segít Saniéknak abban, hogy Johnny
visszajusson ide – jegyezte meg Roanhorse.
– Valakinek segítenie kell, és én megtehetem – magyaráztam.
– Ugye tisztában van azzal, mit jelent az, hogy „ismeretlen”- kérdeztem
Redhouse-tól, miután Roanhorse kiment a tárgyalóból.
Redhouse utána mutatott.
– Ő a Navahó Nemzet szóvivője, egyben anyám barátnője – mondta. –
Előtte nem lehet titkot tartani.
– Ne hagyja, hogy visszajusson a dolog Saniékhoz – kértem.
– Nem fog – felelte Redhouse. – És most jobb lenne, ha mondana
valamit, amiben segíthetek, mert az imént változtatott céltáblává az elnök
szemében.
– Csak jó színben akartam feltüntetni! – tiltakoztam.
– Értékelem a gesztust – felelte Redhouse. – De nem magát fogja
hívogatni, hogy hol tart az ügy.
– Tényleg van valami, amit megtehetne nekem – jutott eszembe. –
Nézze át a Nemzet orvosi leleteit. Keressen rá, hogy vannak-e még
olyanok, mint Johnny Sani. Olyanok, akik hadenesek lettek,
agyhártyagyulladást kaptak, de utána meggyógyultak.
– És mit tegyek, ha találok ilyet?
– Először is, figyelmeztesse őket, hogy ne fogadjanak el munkát
idegenektől – feleltem.
Redhouse erre elmosolyodott, majd távozott. Én felhívtam Tonyt.
– Éppen próbálom összerakni a beszámolót – mondta ő, amint létrejött
a kapcsolat.
– Nem foglak ebben megakadályozni – feleltem. – De szeretném, ha
valaminek konkrétan utánanéznél számomra.
– Felszámolhatok érte különdíjat? – kérdezte Tony.
– Felőlem nyugodtan.
– Akkor mondd, hogy mi az.
 – Nézz utána, van-e bármi olyasmi a kódban, amivel ki lehet ütni egy
integrátort – feleltem.
– Úgy érted, amitől elveszíti az eszméletét?
– Igen – válaszoltam. – Amitől az integrátor elveszíti az eszméletét,
de a teste tovább működik.
– Azt nem lehet megtenni – válaszolta Tony. – Az integrátorok nem
egyszerűen az ügyfeleik passzív fogadói. Maguknál kell lenniük, hogy
segíteni tudjanak.
– Hiszek neked – válaszoltam. – De azért nézz utána.
– És, gondolom, ezt is hétre akarod.
– Jó lenne – helyeseltem.
– Munkaszüneti napi óradíjat számítok fel – közölte velem Tony.
– Nekem nyolc – feleltem. – Láss hozzá.
– Már hozzá is láttam – válaszolta Tony, és bontotta a kapcsolatot.
Én felpillantottam, és láttam, hogy Johnny Sani engem néz.
Némán visszabámultam rá.
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

– Biztos vagyok benne, hogy ezt a hülyeséget nem fogjátok elhinni –

lépett oda Tony az állóasztalunkhoz az Alexander’s Caféban, a
georgetowni Cady’s sétányon. Vann ezt a helyet jelölte ki, mint olyat, ahol
kellemes körülmények között beszélgethet Brenda Reesszel. Azért
állóasztalnál voltunk, mert a kávézók nem nézik jó szemmel a székeket
elfoglaló szrípiókat. A technológiai előítéleteknek ezzel a kis
morzsájával kapcsolatban én nem igazán foglaltam állást.
– Te ki vagy? – kérdezte Vann a másik szrípiót, aki Tonyval sétált be.
– Tayla Givens – válaszolta ő, még mielőtt én megszólalhattam volna.
– Tony és Chris lakótársa. Tony azt mondta nekem, beugrunk még ide
mozi előtt.
Vann rám nézett, hogy zavar-e, ha Tayla meghallja, amiről beszélni
akarunk. Én egy apró testmozdulattal jeleztem neki, hogy tök mindegy.
Vann visszafordult Tayla felé.
– Ez bizalmas megbeszélés, úgyhogy ne fecsegjen róla.
– Ha akarják, letekerhetem a hallásomat – válaszolta Tayla.
– Tony társaságában amúgy is elég gyakran megteszem.
– Hé! – szólt rá Tony. Vann elmosolyodott.
– Nem kell. Csak ne adjon tovább semmit.
– Tony papíron a páciensem – felelte Tayla. – Majd berakom az orvosi
titoktartás dobozba.
Vann visszafordult Tony felé.
– Milyen hülyeséget nem fogunk elhinni?
– Chris, te arra kértél, hogy keressek egy kódot a szoftverben, ami
kiüti az integrátorokat – mondta Tony.
– Aha – feleltem. – Megtaláltad?
– Nem – válaszolta Tony. – Mondtam neked, hogy az integrátornak
magánál kell lennie ahhoz, hogy asszisztálhasson az ügyfélnek, és ez
még mindig áll. Amit a szoftver igazából csinál, vagy tud csinálni, az
sokkal bizarrabb. Elveszi az integrátor szabad akaratát. Utána pedig
kitörli az emlékeit.
– Ezt magyarázd meg – kérte Vann. Hirtelen nagyon figyelni kezdett.
– Az integrátorok két okból maradnak eszméletüknél – kezdte Tony. –
Egy, az ő testükről van szó, és ők vétójoggal kell rendelkezzenek minden
hülyeséggel kapcsolatban, amit egy ügyfél tenni akarhat, mint például
hogy összeverekedjen valakivel, vagy kiugorjon egy repülőgépből
ejtőernyő nélkül. Kettő, mivel az integráció nem teljesen tiszta (jól
mondom?), a neurális háló közvetíti az ügyfél vágyait az integrátor
agyába. Az agy felfogja, megmozdítja a testet, és azt csinálja vele, amit
az ügyfél akar. De a jel néha nem elég erős, és az integrátornak közbe kell
lépnie, hogy segítsen.
– Az integrátornak értenie kell a szándékot, és támogatást kell
nyújtania – mondta Vann. Hirtelen ráébredtem, hogy Tony nem tud Vann
integrátori múltjáról.
– Pontosan – felelte Tony. – Úgyhogy egy integrátor kiütése nemcsak
erkölcsileg helytelen, hanem eleve megakadályozza az integráció célját,
ami az, hogy az ügyfél megkapja egy funkcionáló emberi test illúzióját.
Egy olyan testtel, amelyben egy eszméletlen integrátor van, nehéz lenne
járni, illetve bármi olyan dolgot tenni, amihez átlagos testi ügyesség
szükséges.
– De valaki megtalálta a megoldást – állapította meg Vann.
– Azt hiszem.
– Hogyan?
– A kód, amit találtam, az integrátor proprioceptív érzékelésével
játszik – magyarázta Tony. – Olyan érzést kelt az integrátorban, hogy nem
képes érzékelni a testét.
– Megbénítja – szólalt meg Tayla. Tehát nem tekerte le a hallását.
– Nem – válaszolta Tony. – Tudod, pont ez benne a furfang. Egy
integrátort nem akar az ember megbénítani, mert akkor az ügyfél nem
tudja használni a testét. A cél az, hogy az integrátor a teste érzetét veszítse
el, miközben a test ugyanakkor fogadóképes marad az ingerekre. Az
integrátor elveszíti az irányítást a teste felett, de a test készen áll a
használatra.
– Az integrátor megtapasztalja, milyen a bezáródás – állapítottam
meg.
– Pontosan – felelte Tony. – Ők is hadenesek lesznek. De velünk
ellentétben – mutatott hármunkra, Vannt is beleértve –, a testük tettre kész
marad.
– De ha az integrátor be van záródva, akkor a test nem marad tettre
kész – szóltam közbe. – Te magad mondtad. Ott kell lenniük, hogy
segíthessenek.
 – Ez a másik furfang benne – magyarázta Tony. – Amellett, hogy
bezárja az integrátort, a kód elhiteti az aggyal, hogy az ügyfél jele az
integrátor jele is. Úgyhogy amikor az ügyfél azt mondja, hogy „emeld fel
a karod”, a test azt hallja, hogy mind az ügyfél, mind az integrátor ezt
mondja. És felemeli a karját. Vagy megmozdítja a lábát. Vagy megrágja az
ételt.
– Vagy kiugrik egy repülőből ejtőernyő nélkül – jegyezte meg Vann.
– Igen – helyeselt Tony.
– Azt mondtad, hogy az emlékeket is törli – folytatta Vann.
– Aha – válaszolta Tony. – Bár talán nem az a legpontosabb
megfogalmazás, hogy törli az emlékeket. Megakadályozza az integrátor
agyát abban, hogy hosszú távú emlékekként tárolja, amit az ügyfél éppen
csinál. Minden csak a rövid távú emlékezetben marad meg. Amint az
ügyfél bontja a kapcsolatot, minden, amit az ügyfél csinált az integrátor
testével, kihullik az agyából.
– És elveszített időnek fog tűnni – állapítottam meg.
– Az ügyfél számára viszont nem – tette hozzá Vann.
– Valószínűleg nem – helyeselt Tony. – Feltételezve, hogy az ügyfél
agya normálisan működik, az emlékei is normálisan fognak rögzülni.
– Szóval az ügyfél bármit megtehet, amit akar, és az integrátor nem
fog emlékezni rá – szólalt meg Tayla.
– Igen – felelte Tony. – De most jön a tényleg nagy kicseszés. Az
integrátor utólag nem emlékezik semmire... De ami éppen történik? Azt
érzi. A kód az integrátor tudatosságát nem nyomja el. Nem is kell, mert a
propriocepciót elvágta, és rövid távú memóriát kényszerít az agyra. Azt
beprogramozni, hogy az integrátor tudatossága megszűnjön, időpazarlás
lenne. Úgyhogy minden egyes másodpercben, amíg az ügyfél bezárva
tartja az integrátort...
– Az integrátor úgy érzi, mintha fuldokolna – fejezte be Vann.
– Igen – mondta Tony. – Vagy mint amikor az ember azt álmodja,
hogy nem tud megmozdulni. Vagy, nos, mintha hadenes lenne.
– És hogyan viszonyul ehhez a hardver? – kérdezte Vann.
– Nagyon jól tűri – válaszolta Tony. – A hardver van a szoftverre
optimalizálva, nem pedig fordítva. A hálóban például rengeteg
csatlakozási pont van a dorzális spinocerebelláris traktushoz. Az agynak
az a része, amelyik a tudatos propriocepciót végzi. Amint az ember
megismeri a szoftvert, a hardver tökéletes értelmet nyer. Ez egy adott
célból készített háló.
– Abból a célból, hogy átvegye az uralmat valakinek az agya felett tette
hozzá Vann.
– Nagyjából – felelte Tony.
A sétány végén megpillantottam egy ismerős arcot.
– Azt hiszem, látom Brenda Reest – mondtam. Addig integettem,
amíg ő is meg nem látott engem. Akkor elmosolyodott, visszaintett, és
elindult felénk.
– Nekünk pedig ideje mennünk, ha el akarjuk érni azt a filmet –
mondta Tayla Tonynak.
– Utolsó kérdés – szólalt meg Vann. – Van bármi lehetőség arra, hogy
ez a szoftver egy olyan hálón is működjön, ami nem ez?
– Úgy érted, egy másik integrátorban? – kérdezte Tony.
– Igen – válaszolta Vann.
– A hosszú választ vagy a rövidet? – kérdezte Tony. Tayla felnyögött.
– A rövidet.
– Valószínűtlennek tűnik – mondta Tony.
Brenda Rees benyúlt a kézitáskájába, kivett belőle egy lőfegyvert, és
Vannre fogta.
Én felkiáltottam, hogy „fegyver!”, és ezzel egy időben lerántottam
Vannt, a szrípiómmal takarva a testét. Az egyik golyó a hátsó
panelemről pattant vissza, a másik a karomról. Mindkét helyen kínzó
fájdalmat éreztem, és azonnal kikapcsoltam a fájdalomérzékelésemet. Az
Alexander’s teraszán sikoltozás és pánik tört ki. Én megragadtam a
sokkolómat, és átgördültem, hogy viszonozzam a tüzet. Rees éppen egy
sikátorba menekült a pánikoló tömeggel együtt.
– Ó, bassza meg – mondta Vann. Lenéztem, és láttam, hogy vérzik a
válla. Tayla már ott is termett, és elszorította a vérzést.
Vann felnézett rám.
– Mi a faszt csinálsz itt, Shane? – kérdezte. – Kapd el.
– Tayla? – kérdeztem.
– Megoldom – felelte ő, fel sem nézve Vann válláról. Én Rees után
rohantam.
A nő balra szaladt, a Harmincharmadik utca felé. Amikor az utcához
értem, láttam, hogy ismét vesz egy balost, az M-re. Újabb lövés
hallatszott, amelyet sikoltozás követett. Befordultam a sarkon, és
majdnem fellöktek a felém rohanó emberek. Kimentem az úttestre, hogy
elkerüljem őket, közben megláttam, hogy Rees félúton jár a következő
sarok felé, és engem keres a tekintetével.
Nem nyújtott jó célpontot. Még mindig túl sokan voltak
körülöttünk. Egyenesen felé kezdtem rohanni.
Ő akkor vett észre, amikor nagyjából hat méterre lehettem tőle.
Sikerült felemelnie a pisztolyát, és rám lőnie. Vagy nem talált el, vagy
úgy horzsolt, hogy akkor nem éreztem. Belerohantam Reesbe, és egy
falnak löktem, a lábából kiszakadt egy darab, amikor nekicsapódott egy
tűzoltófecskendő csatlakozónak. A pisztolya elrepült.
A lendületem egy másodperccel később a falhoz vágott engem is.
Elengedtem Reest. Ő menekülni próbált mellőlem, kisántikált az
úttestre, közben újra benyúlt a táskájába. Én ráfogtam a sokkolómat, és
felkészültem a lövésre.
Aztán visszafogtam magam, amikor Rees megfordult, mert
megláttam a kezében a kibiztosított gránátot.
– Ez egy kibaszott vicc – szólaltam meg.
Rees elmosolyodott, még beljebb sántikált az úttestre, majd eldobta a
pöcköt.
Utána hirtelen megváltozott az arca.
Egy pillanatra zavartnak tűnt, majd meglátta, mi van a kezében.
Felsikoltott, eldobta a gránátot, és megfordult, hogy elszaladjon. Én a
falhoz hajtottam a fejem, és vártam a detonációt.
A légnyomás belepréselt a falba.
A kézigránát repeszei belefúródtak a falba felettem, és az összes
kirakatot betörték körülöttem.
Felnéztem, hogy látok-e sebesült embereket. Akiket láttam, azok
túlságosan gyorsan szaladtak ahhoz, hogy sérültek legyenek.
Rees felé néztem.
A kézigránát leszakította a lábait.
Odamentem hozzá. Döbbenten konstatáltam, hogy még él, és a testét
bámulja. A bal karjából csak egy csonk maradt. A jobb karja a lába
helyén keresgélt.
Észrevett engem.
– Nem hallok semmit – mondta reszkető hangon. – Nem hallok.
Segítsen.
– Itt vagyok – mondtam, annak ellenére, hogy nem hallott.
 Megfogtam a jobb kezét.
Rees sírni kezdett.
– Nem akartam, hogy ez történjen – mondta. – Nem én döntöttem.
– Semmi baj – válaszoltam. A belső hangomon a sürgősségi
segélyhívót hívtam.
Rees abbahagyta a lába helyén lévő mocsok bámulását, és rám nézett.
– Maga... – szólalt meg –, emlékszem magára. Vacsora.
Emlékszem.
Én bólintottam, hogy lássa, én is emlékszem.
– Ő nem volt végig ott – folytatta. – Én végig ott voltam. Ott voltam.
Ott voltam. De ő nem volt. Nem volt. Nem volt. Ő.
Elhallgatott. A karomban tartottam, amíg meg nem halt.
Öt perccel később felpillantottam, és azt láttam, hogy Trinh nyomozó
engem bámul lövésre emelt fegyverrel, maga mögött két másik zsaruval.
Mind a fejemre céloztak.
– El ne kezdje – szólaltam meg.
– Megmagyarázná ezt nekem, Shane ügynök? – kérdezte Trinh.
– Bonyolult – feleltem.
– Nekem van időm.
– De nekem nem biztos, hogy van. Trinh Rees felé bökött a fegyverével.
– Az kicsoda? – kérdezte.
– Magának csak „az FBI tulajdona” – válaszoltam.

Visszamentem az Alexander’s-hez, és Vannt ott találtam egy

hordágyon, arcán oxigénmaszkkal, a mentősök éppen felkészítették az
útra.
– Jól vagyok – mondta.
Én Taylára pillantottam, aki a vért törölgette a szrípiójáról egy
törülközővel, amelyet a mentősöktől kapott.
– Nincs jól – mondta ő. – Egy golyó van a vállában. Úgy tűnik, nem
talált létfontosságú szervet, de így is be kell mennie a kórházba. Elvinném
a Howardba, hogy én láthassam el, de a Georgetown közelebb van. Vele
megyek. Ismerek ott pár embert. Vigyázni fognak rá.
– Köszönöm, Tayla – válaszoltam.
– Amúgy sem akartam megnézni azt a filmet – tette hozzá Tayla.
 – És én mit csináljak? – kérdezte Tony.
– Azt akarom, hogy menj vissza, és nézegesd még egy kicsit azt a
szoftvert – feleltem.
– Miért?
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy szerinted a szoftver nem
működne egy másik neurális hálóban?
– Igen – válaszolta Tony.
– Erős a gyanúm, hogy ebben tévedtél – feleltem. – Menj vissza a
halottasházba. Mindjárt küldök neked valamit.
– Te most viccelsz – mondta Tony, amikor ráébredt, miről beszélek.
– Bárcsak viccelnék – feleltem.
– Shane – szólalt meg Vann. A társam felé fordultam.
Ő rám mutatott.
– Elrepedt a hátad.
– Megállítottam vele egy golyót – mondtam. – Jól vagyok.
Holnap kicseréltetem azt a panelt.
– Köszönöm.
– Jössz nekem eggyel. Vann erre elmosolyodott.
– Rees? – kérdezte.
– Halott.
– Hogyan?
– Kézigránát.
– A picsába – felelte Vann.
– Szerintem nem önmaga volt – tettem hozzá.
– Úgy gondolod, olyan volt, mint Sani.
– Aha – válaszoltam. – Úgy. És van még valami. Mielőtt meghalt,
szerintem azt magyarázta nekem, hogy aznap éjjel, amikor a Loudoun
Pharma felrobbant, ő nem volt végig integrálódva Samuel Schwartz-cal
az apám vacsoráján. Ő fedezte Schwartzot, amikor az elment, és valami
mást csinált közben.
– A Loudoun Pharmát – mondta Vann.
– Lehet – válaszoltam.
– Te most egy nagyvállalati jogászt akarsz betámadni – állapította meg
Vann. – Sok szerencsét.
– Rajta vagyok.
– A lakótársaid – folytatta Vann.
– Mi van velük? – kérdeztem.
 – Ha Rees integrálódva volt...
– Akkor bárki is utazott benne, látta őket.
– Felhívom őket, és megmondom a címed – mondta Vann. – Küldünk
oda ügynököket.
– Magadnak is hívj párat – feleltem. – Te vagy az, akit meglőttek.
– Én voltam az egyetlen, akit ő meglőtt – helyesbített Vann. Beletelt
pár másodpercbe, amíg megértettem, miről beszél.
– Ó, a fenébe – mondtam, majd bontottam a csatlakozást.

– Hűha – mondta Jerry Riggs döbbenten, amikor felültem a Kamen

Zephyrben. – Jézusom, te kölyök. Figyelmeztetned kell, ha ilyet akarsz
csinálni. Az a szrípió azóta nem mozdult, hogy itt vagyok.
– Jerry – mondtam. – El kell menned innen. Most azonnal.
– Mi a baj?
– Meglehetősen biztos vagyok abban, hogy valaki ide fog jönni,
hogy megöljön – válaszoltam.
Jerry elnevette magát, majd abbahagyta.
– Te most komolyan beszélsz – állapította meg.
– Jerry – mondtam. – Kérlek. Tűnj már a picsába.
Jerry leesett állal bámult rám, majd lerakta a könyvet, amelyet éppen
olvasott, és gyorsan az ajtóhoz ment. Én saját magamat néztem, amint
békésen fekszem a bölcsőmben. Utána én is elindultam kifelé az ajtón.
Apa és anya a konyhában voltak, és kettesben vacsoráztak, miután a
személyzet már végzett aznapra. Amikor beléptem, mindketten
felnéztek.
– Chris – mondta apa.
– Mi történt a 660-asoddal? – kérdezte anya a szrípiómat nézve.
És ekkor kialudtak a lámpák.
– Menjetek ki a házból – suttogtam. – Gyorsan.
A Zephyrnek van éjjellátó üzemmódja is. Bekapcsoltam, és
körbenéztem. Előrenyúltam, kihúztam egy kést a késtartóból. Egy
másodperccel később ismét előrenyúltam, és levettem egy nehéz
vasserpenyőt is az akasztóról. Minden lehetőségre fel voltam készülve.
Akkor értem a szobámba, amikor valaki éppen eltolta a teraszomra
vezető üvegajtót. Az illető alacsony volt, köpcös, és miközben belépett,
maga előtt tartotta a fegyverét, lefelé célozva. Kiszúrta a bölcsőmet
körbevevő lámpákat, amelyeket a pótakkumulátor tizenkét órán keresztül
képes árammal ellátni. A lámpák éppen elég fényt adtak neki ahhoz,
hogy egy golyót ereszthessen a fejembe. Az út legnagyobb részét nekem
háttal téve meg belépett, és felemelte a pisztolyát. Nagyon profinak
tűnt.
Azt leszámítva, hogy nem ellenőrizte, mi van tőle hat órára.
Vagyis pontosabban hétre, mert onnan támadtam meg, és lendítettem
a serpenyőt egyenesen a feje felé.
Miközben elesett, két lövést adott le a pisztolyából. Az első lyukat
ütött a bölcsőmbe. Égető fájdalom hasított az oldalamba, ahogy a bölcső
szilánkjai feltépték a húsomat. A második lövés messze elkerült, átrepült
a bölcső felett, és belecsapódott a hátsó teraszra vezető üvegajtóba.
Összetört.
Bár eltalálta a merénylőt a serpenyő, nem volt elég erős az ütés. A
férfi belém rúgott a lábával, és eltalálta a térdemet. Ha emberi testben
lettem volna, akkor üvöltve összerogyok. Így csak elveszítettem az
egyensúlyomat, és a serpenyőt elejtve elestem.
Miközben én elestem, ő felállt, és ismét megcélzott a fegyverével.
Én fogtam a kést, amely még mindig ott volt a kezemben, és teljes
erőmből a csizmájába döftem. Ő felkiáltott, és hátraugrott, majd
megragadta a kést, hogy kirántsa. Én felugrottam, hogy még jobban
kibillentsem az egyensúlyából, mire ő felém fordította a pisztolyt, és lőtt.
Éreztem, hogy a golyó a derekam bal oldalánál csapódik bele a
szrípiómba, majd végigszalad a lábamon. Azonnal megjelent előttem egy
figyelmeztető üzenet, amelyben az állt, hogy nem tudom használni a bal
lábamat. Ezt én is észrevettem, ugyanis arccal előre a szoba padlójára
estem, amitől a Zephyr arcrésze megrepedt.
Az oldalamra gurultam, és amikor felnéztem, azt láttam, hogy a
férfi a szobám ajtófélfájának támaszkodik, hogy ne kelljen a sérült lábára
nehezednie, és céloz. A kés még mindig ott volt a lábfejében, a serpenyő
pedig mögöttem. Kizártnak tartottam, hogy időben közbe tudjak lépni.
– Hé! – hallottam az apám hangját, és amikor a férfi megfordult, egy
puskalövést kapott az oldalába.
Váratlanul ért a lövés, de valószínűleg kevésbé váratlanul, mint a
merénylőmet. Ő egyenesen berepült az ajtón, megpördült, majd alig
harminc centire tőlem arccal lefelé a földre zuhant. Nem nyöszörgött és
nem lélegzett.
Meghalt.
– Chris! – Ez apa hangja volt.
– Jól vagyok – kiáltottam vissza. – Mindketten. Az egyik jobban,
mint a másik. – Magam mögé húztam a használhatatlan lábamat, és
felültem.
Anya szaladt be, a kezében egy elemlámpával, belevilágított a
szemembe, teljesen elvakított. Visszaállítottam a látásomat normál
üzemmódba.
– Dobd ide a lámpát – mondtam.
Anya odadobta. Én végigfuttattam a fényét a merénylő testén. Ott,
ahol korábban a bordái voltak, most óriási lyuk tátongott. Apa elég
közelről kapta el.
– Meghalt? – kérdezte anya.
– Meghalt – válaszoltam.
– Biztos vagy benne?
– Meglehetősen.
– Jézusom – mondta apa. – Megöltem egy embert.
– Igen, így van – irányítottam apára az elemlámpa fényét. – Ne vedd
rossz néven, de azt hiszem, ezzel véget is ért a szenátori kampányod.
Apa semmit nem felelt. Azt hiszem, egy kicsit sokkot kaphatott.
Én megfogtam a holttestet, és megfordítottam. Bárki is volt az illető,
fiatal volt, sötét hajú és sötét szemű.
– Ki ez? – kérdezte apa.
– Nem tudom – válaszoltam.
– Miért akarna téged bárki megölni? – kérdezte anya.
– FBI-ügynök vagyok – feleltem.
– Ez még csak a harmadik munkanapod!
– Negyedik – helyesbítettem. Én is szédültem egy kicsit. Hosszú nap
állt mögöttem. – Anya. Apa. Meg kell tennetek nekem valamit. Amikor
megérkeznek a rendőrök, az legyen a sztori, hogy egy betörés sült el
balul. És szóljatok Jerrynek is, hogy ez a hivatalos változat.
– A te szobádban van – válaszolta apa. – És meglőtte a szrípiódat.
– Én azért jöttem haza, hogy veletek vacsorázzak – feleltem.
– Valami zajt hallottunk. Én ragaszkodtam hozzá, hogy én menjek be
elsőként, mert én vagyok FBI-ügynök.
 Apa kétkedve nézett rám.
– Ne már, apa – mondtam. – Te vagy az egyik leghíresebb ember
ezen az átkozott világon. Szerintem te képes vagy beadni ezt a történetet.
– Miért szeretnéd, hogy ezt mondjuk? – kérdezte anya. Én a szobában
lévő hullára pillantottam.
– Mert azt akarom, hogy aki ezt tette, azt higgye, hogy nem tudom,
miben sántikál.
– Chris – mondta anya. – Az, aki ezt tette, halott.
– Pontosan ezt akarom, hogy gondolja – feleltem. Anya úgy nézett rám,
mintha elment volna az eszem.
A látóteremben felvillant valami, nem hibaüzenet volt. Hanem Klah
Redhouse. Szóltam a szüleimnek, hogy várjanak egy kicsit, majd
fogadtam a hívást.
– Jól vagy? – kérdezte Klah. Úgy tűnt, a kábaságom a puszta
hangomból is érződik.
– Kérdezz meg holnap – válaszoltam.
– Megtettem, amire kértél, és átnéztem a Nemzet orvosi leleteit –
mesélte Redhouse. – Engedélyt kaptam rá Becenti elnöktől.
– Mit találtál?
– Két olyan ember volt, akire illett, amit mondtál – magyarázta
Redhouse. – Egyikük egy nő, Annié Brigmann. Ő három éve halt meg. Az
a férfi, akivel egy autóban ült, elaludt, és lesodródtak az útról. Nem
kapcsolta be a biztonsági övét. És átment rajta az autó.
– A másik?
– Őt Bruce Skow-nak hívják – mondta Redhouse. – Megpróbáltam
megkeresni. Körülbelül három hónapja tűnt el otthonról.
– Várjunk csak egy pillanatra – mondtam. A merénylőmre néztem,
lefotóztam az arcát, majd elküldtem Redhouse-nak. – Áruld el, hogy ő-e
az – kértem.
– Úgy néz ki, mint ő – válaszolta Redhouse. – Ismered?
– Most éppen a szüleimnél van – magyaráztam. – Halott.
– Ez nem lehet véletlen – állapította meg Redhouse.
– Nem – helyeseltem. – Nem lehet az.
– Mit szeretnél, mit tegyek ebben az ügyben? – kérdezte Redhouse.
– Azt szeretném, ha megvárnál – válaszoltam. – Nem kell sokat
várnod. Csak egy kis időre van szükségem.
– Megdolgoztál érte – válaszolta Redhouse. – Kapsz időt.
 – Kösz – mondtam, és bontottam a kapcsolatot. Hallottam, hogy
befordulnak a szirénázó autók a kocsibeállónkra.
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Egy órát töltöttem a Loudoun megyei seriffel, aki készségesen

bevette a „rosszul elsült betörés” történetet. Én akkor távoztam, amikor
elkezdtek szállingózni a média munkatársai és apám médiásai. Ezzel már
egyedül is boldogulnak. Az FBI-nak valamikor át kell majd vennie Skow
holttestét, mert nekem meg kell győződnöm arról, hogy az van a fejében,
ami. Ezzel majd később foglalkozom.
A washingtoni szrípióm ott volt, ahol hagytam, és egy rendőr őrizte,
bár az, hogy most őrködik vagy engem vár, hogy letartóztathasson, pár
percig nem volt számomra egyértelmű. A diagnosztika azt mutatta ki,
hogy a hátamba kapott golyótól jobban megsérült a szrípióm, mint
gondoltam, és csak pár órám maradt, mielőtt teljesen leáll.
Elgondolkoztam azon, hogy egyetlen nap alatt sikerült három szrípióban
is komoly károkat okoznom.
Egyórányi vita következett Trinhhel és a városi rendőrséggel arról,
hogy adják át Rees holttestét az FBI-nak. Az, hogy Rees megpróbált
megölni egy FBI-ügynököt, láthatóan nem győzte meg Trinht. Végül
csak az a megoldás maradt, hogy az FBI-os feletteseim beszéltek az ő
feletteseivel. Mire végeztünk, úgy tűnt, Trinh nem akart látni ebben az
életben. Nekem nem volt kifogásom ez ellen.
Egy újabb óra az FBI-jal, jelentés Rees akciójáról, egy hihető
hazugság arról, hogy miért hagytam el a helyszínt, hogy benézzek a
szüleimhez, és beszámoló a nap többi eseményéről. Inkább Rees
támadására koncentráltam, mint az egész napra. Nem vállalkoztam rá,
hogy elméletet gyártsak az okokról, és erre nem is kért senki. Rees akcióját
egyelőre elszigetelt eseményként kezelték, olyasmiként, aminek nincs
köze semmi egyébhez, amit Vann-nel csináltunk. Pillanatnyilag ez ellen
sem volt kifogásom. Pont akkor végeztem, amikor a szrípióm is leállt. Az
asztalomig még sikerült eljutnom. Meg kellett beszélnem a Sebring-
Warner helyi irodájával, hogy másnap elvigyék a szrípiómat szervizbe.
Addig is ellenőriztem, van-e készleten olyan pótszrípió, amit használhatok.
De nem volt. A tüntetésre a teljes eszközkészletet bevetettük. A
máshonnan érkező ügynökök mind az öt szrípiónkat elvitték. Hát jó,
gondoltam, és elkezdtem kölcsönzőket keresni.
 De a kölcsönzőkben sem volt semmi. A tüntetés azt jelentette, hogy
a fővárosban, Marylandben és Észak-Virginiában az összes szrípiót
kikölcsönözték hétfőig. A legközelebbi bérszrípió Richmondban volt. És
az is egy Metro Junior Center.
– A pokolba ezzel – mondtam, és végül kiaknáztam a gazdag emberek
privilégiumait. Felhívtam a személyes Sebring-Warner-ügynökömet a
magántelefonszámán, és azt mondtam neki, hogy ha negyvenöt percen
belül át tudok venni az üzletében egy szrípiót, akkor teljes árat fizetek,
plusz még ötezer dollár borravalót azért, amiért elrángatom abból az
adams-morgani szingliveremből, ahol éppen vadászott.
Egy órával később egy 325K-ban sétáltam ki a washingtoni
SebringWarnerből – pár fokozattal visszaléptem a 660XS-hez képest, de
ezen a ponton az tűnt a legvalószínűbbnek, hogy legfeljebb egy napig
lesz nálam, mielőtt munka közben összetöröm –, majd taxival elmentem
a georgetowni kórházhoz, közben pedig felhívtam Vannt, hogy értesítsem,
miszerint úton vagyok, méghozzá az új szrípiómban.
A balesetin találtam rá bepólyált karral, amint egy ápolóval
vitatkozott.
– A tolószékben kell maradnia, amíg el nem hagyja az épületet –
mondta neki a férfi.
– Vállon lőttek, nem lábon – felelte Vann.
– Ez a szabály a kórházban.
– A karomat nem tudom mozgatni, de a többi részem rendben
működik, úgyhogy ha megpróbál feltartani, majd megtudja, mire jut.
Szerencse, hogy eleve egy kórházban vagyunk. – Ezzel elment, otthagyva
az ingerült ápolót.
– Vann – mondtam.
Ő rám nézett, és végigmérte az új szrípiómat.
– Shane?
– Aha – válaszoltam.
– Bizonyítsd be.
– Állati módon kiborítottam ma Trinht – feleltem. – Szerintem most
már jobban gyűlöl engem, mint téged.
– Ó, ebben kételkedem – válaszolta Vann. – De ha akár félig igaz,
fizetek neked egy italt.
– Én nem iszom – jegyeztem meg.
 – Remek – válaszolta Vann. – Akkor te fizetsz nekem egy italt.
Gyere. Tudok egy kocsmát.
– Szerintem nem kéne ma este kocsmákba menned – mondtam. – Egy
lyuk van a válladban.
– Csak egy karcolás – felelte Vann.
– Egy golyó ütötte lyuk van a válladban – mondtam én.
– Csak egy kis golyó volt – felelte Vann.
– Olyasvalakitől, aki meg akart ölni.
– Ez csak egy újabb ok az ivásra.
– Semmi kocsma – szögeztem le. Vann savanyú pillantást vetett rám.
– Menjünk hozzám – javasoltam.
– És miért jó ez nekem? – kérdezte Vann.
– Mert beszélnünk kell – feleltem. – És mert a lakást ügynökök
figyelik, úgyhogy ott nem fognak megölni az éj leple alatt. Alhatsz a
kanapémon.
Vann továbbra sem tűnt túlzottan lelkesnek.
– Útközben megállhatunk valahol egy üveg akármiért – tettem hozzá.
– Így már jobban hangzik – mondta ő.

A nyilvános azonosítómmal léptem be a házba, hogy a lakótársaim ne

kezdjenek pánikolni, amikor meglátnak. Tayla odajött, majd megállt,
amikor észrevette Vannt.
– Kiengedtek – állapította meg.
– Inkább úgy mondanám, nem hagytam, hogy ott tartsanak
– felelte Vann.
Még az arckifejezések hiánya ellenére is éreztem a Taylából sugárzó
helytelenítést, de végül ejtette a témát.
– Meg kellene néznetek a híreket – mondta.
– Ebben nem vagyok olyan biztos – válaszoltam.
– Van benne egy videoüzenet Brenda Reestől – magyarázta Tayla. –
Közvetlenül azelőtt került ki a netre, hogy meglőtte Vann ügynököt. – A
nappali felé mutatott. – Van ott egy vendégmonitorunk.
– Nálam van a szemüvegem – felelte Vann, de azért bementünk a
nappaliba, bekapcsoltuk a monitort, és felmentünk a hírcsatornára, ahol ott
volt Rees videója. A videóban az Abrams-Kettering igazságtalanságáról
beszélt, arról, mennyi szenvedést okoz sok ügyfelének, és hogy ebben
mindenki hibás.
„A nem-hadenesek között nincsenek ártatlanok – mondta. – Ők
hagyták, hogy ez megtörténjen. Cassandra Bell állítja, és én hiszek
neki: háborút folytatnak a segítségre szoruló kisebbség ellen. Én most
ennek a háborúnak a katonája lettem. És számomra ma este kezdődik a
harc.”
– Te elhiszed ezt? – kérdezte tőlem Vann, miközben ismét
megnéztük a videót.
– Dehogy – válaszoltam.
– Te is hallottad, hogy Cassandra Bellre hivatkozik.
– Igen. Egy újabb erőszakos cselekmény, amelyért őt teszik felelőssé.
– Meghalt ma bárki? – kérdezte Vann.
– Reest leszámítva? – kérdeztem vissza. Vann bólintott. – Nem. Pár
embert megtapostak, és más sérülések is történtek, a kézigránát pedig
kárt tett néhány ingatlanban. De csak téged lőtt meg.
– És téged – tette hozzá Vann.
– Kaptam egy találatot – feleltem. – De csak azért, mert téged
fedeztelek.
– És ez egyébként is ellentmondásba kerülne a történetével – mondta
Vann. – Szóval mi ketten tudjuk, hogy én voltam a célpontja, de ez a
sztori zavarosabbá teszi az egészet. Holnap a reggeli műsorokban a
Loudoun Pharma felrobbantásával kötik majd össze a dolgot.
– Ezt én is valószínűnek tartom – jelentettem ki.
Vann nem válaszolt, csak megérintette a monitort, hogy
megjelenjenek a legújabb hírek. A legnagyobb újság Rees akciója után a
szüleimnél végbement lövöldözés volt. Vann rákattintott, majd megnézte.
– Egy betörő – szólalt meg Vann, miután véget ért a hír.
– Azt javasoltam a szüleimnek, hogy mondják ezt.
– Szerinted elhiszik majd?
– Nincs ok arra, hogy ne tegyék.
– Hogy vannak a szüleid? – kérdezte Vann.
– Most, hogy az embereik és a nyilatkozataik a helyükre kerülnek,
minden rendben lesz – válaszoltam. – Apa sokkot kapott. Az, hogy
megölt egy embert, véget vetett a szenátori ambícióinak.
– Egy otthonát védő férfit nem néznek olyan rossz szemmel Virginia
legnagyobb részén – jegyezte meg Vann.
 – Nem, de kiegyensúlyozza egy nagydarab, dühös fekete férfi képe
puskával – feleltem. – Ezt még az sem teszi jóvá, hogy anya ősei
konföderációs fegyvercsempészek voltak. Szóval meglehetősen biztos
vagyok benne, hogy holnap átmegy a párt egyik képviselője, hogy
tájékoztassa, miszerint nagyon örülnének, ha lemondana egy másik jelölt
javára.
– Sajnálom.
– Nem gond – feleltem. – Vagy nem lesz. Apának egy hétig
valószínűleg azzal kell foglalkoznia, hogy a róla és a lövöldözésről szóló
glosszákat és véleményeket olvasgassa, csak ezután tehet bármi mást.
Egy átlagembernek valószínűleg lenne rá lehetősége, hogy diszkrét
körülmények között intézze az ügyet. Apámnak amiatt is aggódnia kell,
hogy mit jelent ez a hírnevére nézve.
– És a „betörő”? – kérdezte Vann.
– Egy Bruce Skow nevű navahó – feleltem.
– Aki olyan, mint Johnny Sani.
– Amennyire meg lehet állapítani, valószínűleg igen – feleltem. – Be
kell majd nézni a fejébe, hogy meggyőződjünk róla.
– Egy újabb távirányítású integrátor – merengett Vann.
– Nagyon úgy tűnik – mondtam.
Vann felsóhajtott, majd az italbolti zacskóra mutatott, amelyet még
mindig a kezemben tartottam, és amelyben egy üveg Maker’s Mark
bourbon és egy csomag műanyag pohár volt.
– Töltsél nekem abból egy kicsit – mondta. – Lehet hosszú.
– Mennyire hosszú? – kérdeztem.
– Ne itass le – felelte Vann. – De ha azt a lécet nem ugorja át,
bármennyit tölthetsz.
Én bólintottam.
– Nem akarsz felmenni a szobámba? – kérdeztem. – Egy perc, és
viszem. – A megfelelő irányba mutattam, majd kiballagtam a konyhába,
amely éppen olyan üres volt, amilyen a hadenesek konyhája lenni szokott, a
folyékony tápszer raklapjait leszámítva.
Tayla, akinek a földszinten volt a szobája, meglátta, hogy bemegyek,
és utánam jött.
– Alkoholt adsz neki – állapította meg.
– A másik lehetőségem az volt, hogy a kocsmában veszek neki –
feleltem. – Itt legalább közbe tudok lépni, ha nem elég óvatos.
 – Amire most igazából szüksége lenne, az az alvás, nem pedig a
bourbon – mutatott Tayla az üvegre.
– Nem vitatom – feleltem, miközben kinyitottam az üveget.
– De ő úgysem ezt fogja tenni. És ebben az esetben akár
gondoskodhatok is róla, hogy jól érezze magát, mivel dolgoznunk kell egy
kicsit.
– Te hogy vagy? – kérdezte Tayla.
– Hát, tudod – válaszoltam, miközben kinyitottam a műanyag poharas
csomagot. – Ma összeverekedtem egy nindzsaszrípióval, végignéztem,
ahogy két nő megtekinti egy halott rokonuk utolsó videóját, láttam,
hogy egy nő tőlem hat méterre felrobban, és az apám megöl egy betörőt
puskával. – Kivettem egy poharat, és beleöntöttem a bourbont.
– Ha lenne egy kis eszem, fognám ezt az üveget, és rákötném a
bemeneti csövemre.
– Igazából láttam már olyanokat, akik ezt csinálják – jegyezte meg
Tayla.
– Tényleg? – kérdeztem. – És volt valami eredménye?
– Szerintem nagyjából el tudod képzelni – válaszolta Tayla.
– A hadenesek teste elég mozgáshiányos, és általánosságban eleve
alacsony az alkoholtoleranciájuk. A mi emésztőrendszerünk ahhoz
szokott, hogy tápszer érkezik bele, nem pedig valódi étel vagy ital. És
persze az is ott van, hogy a betegség megváltoztatja az agyunk
struktúráját, ami sok hadenesnél megnöveli a függőség kialakulásának a
kockázatát.
– Szóval azt akarod mondani, hogy nagyon elcseszték.
– Azt akarom mondani, hogy nincs még egy olyan elcseszett dolog,
mint egy hadenes alkoholista.
– Észben fogom tartani – ígértem.
– Neked is aludnod kellene – felelte Tayla. – Szakmai vélemény.
– Ezt sem vitatom – nyugtattam meg. – De azoknál az okoknál fogva,
amelyeket épp az imént vázoltam neked, most egy kicsit fel vagyok
pörögve.
– És mindig ilyen? – kérdezte Tayla.
– A munkám?
– Igen.
– Ez az első hetem a munkahelyemen – válaszoltam. – Szóval eddig
igen.
 – És milyen érzés?
– Olyan, hogy pillanatnyilag azt kívánom, bárcsak egy átlagos gazdag
kölyök lennék, és a szüleimen élősködnék – feleltem.
– Ezt nem gondolod komolyan – mondta Tayla.
– Nem – válaszoltam. – De jelenleg nagyon szeretném úgy érezni
magam, mintha komolyan mondtam volna.
Tayla odajött hozzám, és a karomra tette a kezét.
– Én vagyok itt a háziorvos – közölte velem. – Ha segítségre van
szükséged, tudod, hol találsz.
– Tudom – válaszoltam.
– Ígérd meg, hogy ma éjjel megpróbálsz egy kicsit aludni.
– Megpróbálok.
– Rendben. – Ezzel megfordult, hogy elmenjen.
– Tayla – szóltam utána. – Kösz a mait. Nagyon sokat jelent nekem,
hogy segítettél a társamnak.
– Ez a munkám – válaszolta Tayla. – Úgy értem, láthattad, hogy egy
olyan férfinak is segítek, aki két perccel korábban még be akarta törni a
fejem. Azért pedig különösen megteszek ennyit, aki fontos neked.
 HUSZADIK FEJEZET

– Nem siettél – jegyezte meg Vann, amikor beléptem a szobámba.

– Tayla szeretett volna beszélni velem – válaszoltam, miközben
odavittem neki a bourbont. – Mindkettőnkért aggódik.
– Jogosnak tűnik – vette el a poharat Vann. – Ma mindketten túléltünk
egy orvtámadást. Még én is aggódom értünk. – Beleivott a pohárba. –
És most – közölte velem – elmesélek egy történetet.
– Azt hittem, a tüntetés utánra hagyjuk a történeteket – feleltem.
– Úgy volt – helyeselt Vann. – De aztán Tony barátod előrukkolt a
felfedezésével, majd valaki megpróbált fejbe lőni. Ezért úgy döntöttem,
jobb lenne minél hamarabb elkezdeni a mesélést.
– Rendben – válaszoltam.
– Egy kicsit terjengős lesz – figyelmeztetett Vann.
– Azzal nincs bajom – válaszoltam.
– Most negyvenéves vagyok – kezdte Vann. – Tizenhat voltam,
amikor megbetegedtem. Ez a fertőzés első hulláma alatt történt, amikor
még fogalmuk sem volt, hogy mi a fenét kezdjenek az egésszel. Én
Silver Springben éltem, és volt egy buli, amire át akartam menni a
barátaimmal Rockville-be, de azt mondták, hogy Rockville karanténban
van, mert kitört ott a Haden-járvány. Engem ez nem izgatott
különösebben, mert tizenhat éves voltam, és ostoba.
– Mint minden tizenhat éves – jegyeztem meg.
– Pontosan. Úgyhogy a barátaimmal beszálltunk egy autóba,
kerestünk egy olyan utat, amit nem zártak le, és elmentünk a buliba. Ott
senki nem tűnt betegnek, úgy gondoltam, nem lesz probléma. Végül
három körül értem haza, az apám ébren várt. Azt hitte, ittam, ezért
megkért, hogy leheljek rá, így akart ellenőrizni. Ráköhögtem, mint egy
seggfej, majd elmentem aludni.
Vann szünetet tartott, és ivott még egy kortyot a poharából.
Én pedig vártam, amit előre tudtam.
– Három nappal később úgy éreztem, mintha az egész testem
megdagadt volna. Lázam volt. Berekedtem, és fájt a fejem. Apa ugyanúgy
érezte magát. Az anyám és a nővérem jól voltak. Apám azt mondta
nekik, menjenek át a lánytestvéréhez, nehogy elkapják a betegséget.
 – Nem volt jó ötlet – jegyeztem meg. Valószínűleg már
megfertőződtek, csak még nem jelentek meg rajtuk a tünetek. A Hadennek
így sikerült ennyire széles körben elterjednie.
– Nem – helyeselt Vann. – De ez még az elején volt, és akkor mindezt
nem tudták. Ők elmentek, mi ketten apával pedig egész nap tévéztünk,
kávéztunk, és vártuk, hogy jobban legyünk. Pár nappal később mindketten
úgy gondoltuk, hogy túl vagyunk a nehezén.
– És akkor jött az agyhártyagyulladás – mondtam.
– És akkor jött az agyhártyagyulladás. Azt hittem, felrobban a fejem.
Az apám felhívta a mentőket, és elmondta nekik, mi a helyzet. Ők
fertőzés- és vegyvédelmi ruhában jöttek hozzánk, felszedtek minket, és
átvittek bennünket a Walter Reedbe, ahova a második stádiumban lévő
hadeneseket küldték. Én két hetet töltöttem ott. Majdnem meghaltam.
Valami kísérleti antibiotikumot nyomtak belém, amitől görcsrohamot
kaptam. Annyira megfeszültek az izmaim, hogy eltört az állkapcsom.
– Jézusom – mondtam. – És apáddal mi történt?
– Ő nem lett jobban – felelte Vann. – Az agyhártyagyulladás kiégette az
agyát. Pár nappal azután, hogy a Walter Reedbe kerültünk, kómába
esett, és egy hónappal később meghalt. Ott voltam, amikor kihúzták a
lélegeztetőgépet.
– Sajnálom.
– Kösz – felelte Vann. Ivott még egy kortyot. – Tudod, mi volt a
legrosszabb? Apám, míg élt, ragaszkodott hozzá, hogy felajánlja a
szerveit a rászorulóknak. De amikor meghalt, nem ajánlhattuk fel
egyetlen szervét sem. Nem akarták, hogy valaki kapjon egy vesét, és azzal
együtt egy Haden-vírust. Megkérdeztük a Walter Reedet, hogy kell-e
nekik a teste orvosi kutatásokra, de ők azt mondták, hogy már így is több
holttestük van, mint amennyit fel tudnak használni. Úgyhogy végül
elhamvasztottuk. Mindenét. Utálta volna.
– És mi történt az anyáddal és a nővéreddel? – kérdeztem. –
Ők megbetegedtek?
– Gwennek három napig hőemelkedése volt, majd meggyógyult –
felelte Vann. – Anya meg sem betegedett.
– Az jó.
– Aha – felelte Vann. – Szóval ezután három évet töltöttem
önpusztítással és pszichoterápiával, mert bűntudatom volt amiatt, hogy
megöltem az apámat.
 – Nem te ölted meg az apádat – kezdtem, de Vann felemelte a kezét.
– Higgy nekem, Shane – felelte. – Bármit, amit ebben a témában
mondhatnál, hallottam már párszor. Csak idegesítenél vele.
– Hát jó – mondtam. – Bocs.
– Semmi baj. Hadd fejezzem be a történetet. – Egy újabb korty.
Szóval, mindez akkoriban történt, amikor felfedezték, hogy néhányan,
akik túlélték a Haden második szakaszát, és nem záródtak be, képesek
integrálódni, vagyis arra használni az agyukat, hogy valaki más tudatát
szállítsák benne. A Walter Reedben megvolt a zárójelentésem, úgyhogy
felvették velem a kapcsolatot, és megkértek, menjek be egy vizsgálatra.
Bementem. És ott azt mondták, hogy az agyam az egyik ottani kutató
szavaival élve „kibaszottul gyönyörű”.
– Ez nem rossz – vetettem közbe.
– Nem – helyeselt Vann. – És utána megkértek, hogy legyek integrátor.
Akkoriban az American Universityre jártam, hivatalosan biológia szakra,
a gyakorlatban pedig leginkább füvezni és dugni. És arra gondoltam, hogy
miért is ne? Egy, ha integrátor leszek, akkor az állam kifizeti a maradék
tandíjamat, és a meglévő diákhiteleim felét. Kettő, amikor majd
befejezem a képzést, kapok állást, márpedig akkoriban munkát találni
egyre nehezebb volt, még egyetemi diplomával is, viszont ez olyan
szakmának tűnt, amire lesz igény. Három, azt gondoltam, apám büszke
lenne rám, és mivel én öltem meg, úgy éreztem, hogy tartozom neki.
Rám nézett, hogy akarok-e bármi megjegyzést fűzni ahhoz, hogy
megölte az apját. Nem akartam.
– Szóval, befejeztem az Americant, és eközben beültették a fejembe a
neurális hálót. Rám hozták a frászt, mert az első pár nap során rettenetes
fejfájások gyötörtek. Pont, mint amikor agyhártyagyulladásom volt
mutatott körkörös mozdulattal a fejére. – Attól, ahogy azok az átkozott
drótok a helyüket keresték.
– Tudom – feleltem. – Emlékszem rá. Ha az ember fejébe
kiskorában rakják bele, akkor meglehet az az öröme, hogy érzi a
mozgását, miközben felnő.
– Ez úgy hangzik, mint egy rémálom – jelentette ki Vann. – Amikor
nekem berakták, azt mondták, az agyban nincsenek idegvégződések, mire
én azt feleltem, hogy be vannak lőve, hiszen az agy eleve nem más, mint
egy hatalmas ideg.
– Jogos.
 – De aztán a fejfájások elmúltak, és én jól voltam. Pár hetente
eljártam a Walter Reedbe, ahol vizsgálgattak, kondicionálták a hálómat,
és általában bókokkal halmozták el az agyfelépítésemet, amely szerintük
tökéletes mások tudatának fogadására. Én úgy gondoltam, hogy jó, ha ez
lesz a szakmám. Utána lediplomáztam, és azonnal elkezdtem az
integrátori képzést, vagyis újabb vizsgálatoknak vetettem alá magam, és a
mögöttes agyi mechanikát tanulmányoztam. Úgy gondolják, hogy minél
jobban megérti ezt a működést az ember, annál jobb integrátor válik
belőle. Akkor nem lesz a dolog misztikus vagy mágikus. Csak egy
folyamat.
– És igazuk van?
– Persze – felelte Vann. – Bizonyos mértékig. Mert ez is olyan, mint
minden egyéb, nem igaz? Van az elmélet, és utána ott van a gyakorlat a
való világban. Az integrátorkodás elméleti megközelítésével semmi
bajom nem volt. Megértettem a gondolati leképezést, az átviteli
protokollt, az agyak visszacsatolásával kapcsolatos aggodalmakat, azt,
hogy ha meditációs technikákat tanulunk, miért leszünk jobb gazdatestei
az ügyfeleinknek, meg mindent. Az egész tökéletesen logikus volt, én
nem voltam ostoba, és ott volt az a gyönyörű agyam.
Egy újabb korty.
– De utána eljött az első integrációs élményem, és szó szerint
összeszartam magam.
– Mi történt? – kérdeztem. Vann bólogatott.
– Az első integráció alkalmával egy olyan hadenessel kellett
integrálódnunk, aki a kórházban dolgozott. Harperrel doktornővel. Az ő
feladata, hogy az új integrátorokkal integrálódjon, és végigsegítse őket a
folyamaton. Mindent megmagyaráz, amit csinál. Az a lényege a
dolognak, hogy csak semmi meglepetés, semmi vadulás. Csupán olyan
egyszerű dolgok, mint az egyik kar felemelése, vagy egy asztal
körbesétálása, egy pohár felemelése és ivás. Tehát találkoztam vele,
kezet fogtunk, és ő mesélt egy kicsit arról, hogy mire számíthatok, majd
azt mondta, tudja, hogy valószínűleg egy kicsit ideges vagyok, és ez
teljesen normális. Én meg arra gondoltam, hogy semennyire nem vagyok
ideges, haladjunk már. Úgyhogy leült, én is leültem, és akkor
megnyitottam a kapcsolatot, és éreztem az ő jelét, amint engedélyt kér,
hogy letöltődhessen. Én pedig megadtam az engedélyt, és kibebaszott
Jézusom, egy másik ember van a fejemben. És éreztem őt. Nemcsak őt, de
azt is, amit gondolt vagy akart. Nem telepátia volt, nem a gondolataiban
olvastam, hanem éreztem, hogy mit akar. Például meg tudtam mondani,
hogy igazából azt szeretné, legyen már vége az ülésnek, mert éhes. Azt
nem tudtam, hogy mit akar enni, de azt igen, hogy enni akar. A
gondolataiban olvasni nem tudtam, ám minden egyes gondolatát éreztem.
És ez olyan volt, mintha fojtogatna valami. Vagy vízben fuldokolnék.
– Ezt mondtad nekik? – kérdeztem.
– Nem, mert tudtam, hogy nem viselkedem racionálisan – felelte
Vann. – Tudtam, hogy bármit is érzek, az túlreagálás.
Úgyhogy kipróbáltam az összes relaxációs és meditációs technikát,
amit ajánlottak nekünk. Ezeket használtam, és úgy tűnt, segítenek.
Elkezdtem lehiggadni. És miközben lehiggadtam, ráébredtem, hogy
minden, amit éreztem, tíz másodperc alatt történt. De oké, mindegy,
tudom kezelni a dolgot. És akkor megpróbálta megmozdítani a karom,
én meg kibaszottul bepánikoltam, és elernyedt a záróizmom.
– Mert a karod a te akaratod ellenére megmozdult – találgattam.
– Pontosan – mondta Vann. – Pontosan. – Ivott még egy kortyot. –
Mert ezt tanultam meg magamról azon az első napon: a testem az én
testem. Nem akarom, hogy bárki más legyen benne. Nem akarom, hogy
bárki más irányítsa vagy próbálja irányítani. Az az én kis helyem a
világban, és az egyetlen saját helyem. És ha bárki más van benne, vagy
csinál vele bármit, attól bepánikolok.
– És utána mi történt?
– A doktornő azonnal megszakította a kapcsolatot, odajött hozzám, és
segített megnyugodnom – mesélte Vann. – Azt mondta nekem, hogy ne
legyek zavarban, és hogy ez a reakció elég gyakori. Mindeközben én ott
ültem a saját szaromban, és nagyon igyekeztem nem letépni azt a kis
gépfejét. Már meg ne sértődj.
– Nem fogok.
– Utána azt mondta, szünetet tartunk, hogy én megtisztálkodhassak,
és ehessünk valamit, utána pedig még egyszer megpróbáljuk. Én először
tényleg megtisztálkodtam, de nem ettem semmit. Ehelyett elmentem a
legközelebbi kocsmába egy kölcsönvett kórházi köpenyben, és kikértem
öt tequilát. Aztán körülbelül kilencven másodperc leforgása alatt sorra
felhajtottam őket. Utána visszamentem a második ülésre, és kibaszott
jó voltam.
 – Nem vették észre, hogy seggrészegre ittad magad tequilával? –
kérdeztem.
– Mondtam neked, hogy éveket töltöttem önpusztítással – felelte
Vann. – A májamnak nem tett jót, de annak a képességemnek, hogy
részegen is tudjak funkcionálni, igen.
– Szóval ahhoz, hogy integrálódni tudj, le kellett részegedned.
– Nem lerészegednem – felelte Vann. – Legalábbis eleinte nem. De
innom kellett, hogy ne essek pánikba attól, valaki ott van bennem. Azt
tapasztaltam, hogy ha az első öt percet sikerül végigcsinálnom, akkor az
ülés többi része is menni fog. Soha nem voltam boldog, de el tudtam
viselni a betolakodókat. És amikor végeztem, elmentem, és ittam még
néhányat, hogy elmúljon a feszültség.
– Eszedbe sem jutott, hogy egyszerűen csak ne integrátorkodj? –
kérdeztem.
– Nem – válaszolta Vann. – Elő van írva, hogy legalább mennyi
időt kell integrátorként tölteni, ha nem akarsz nekik mindent
visszafizetni, amit kifizettek az oktatásodra és a képzésedre. Ezt nem
engedhettem meg magamnak. És integrátor akartam lenni. Akartam ezt a
szakmát. Csak nem tudtam teljesen józanul csinálni.
– Értem – válaszoltam.
– És eleinte nem is igazán számított – folytatta Vann. – Nagyon jól
kitapasztaltam, hogy mennyi alkoholra van szükségem egy menethez.
Soha nem voltam részeg, és az ügyfeleim észre se vették. Jó
értékeléseket kaptam, sokan megkerestek, és soha senki nem jött rá, mit
csinálok.
– De ez nem tartott örökké – mondtam.
– Nem – felelte Vann. Egy újabb korty. – A pánik nem múlt el. Nem
vált idővel kezelhetőbbé. Sőt csak rosszabbodott, és a végére sokkal
rosszabb lett. Úgyhogy megemeltem a terápiás adagomat, ahogyan
nevezni szerettem a dolgot.
– És észrevették.
– Nem vették észre – válaszolta Vann. – Akkorra már nagyon jól
ment nekem az előadás. Az integrátorkodás fizikai részét szinte
robotpilótával is végig tudtam csinálni. Ami nem ment olyan jól, az a
fékezés volt. Az ügyfelek időnként olyasmit is akarnak csinálni, ami
nincs benne a szerződésben. Ilyenkor vissza kell őket rántani. Ha
szembeszállnak az emberrel, akkor meg kell szakítani a műsort, és
jelentést kell tenni. Amennyiben nagyon csúnya dologról van szó, vagy túl
sok integrátorral megcsinálják, feketelistára kerülnek, és azután nem
engedélyezik nekik az integrátorhasználatot. Ez nem fordul elő túl
gyakran, mert nagyon kevés integrátor van, és az ügyfelek nem akarják
megkockáztatni, hogy ne használhassák őket többé.
Vann kiürítette a poharát.
– De veled megtörtént – állapítottam meg.
– Aha.
– Mi történt?
– Volt egy kamasz ügyfelem, aki meg akarta tudni, milyen érzés
meghalni – mesélte Vann. – Megjegyezném, nem öngyilkosságot akart
elkövetni. Nem halott akart lenni. De tudni akarta, milyen meghalni.
Milyen az a pillanat közvetlenül a halál előtt, amikor az ember ráébred,
hogy nincs menekvés, ennyi volt. És rájött, hogy a legtöbb emberrel
ellentétben ő olyan helyzetben van, hogy valóra válthatja az álmát. Nem
kell mást tennie, csak a szakadék szélére löknie egy integrátort. És akkor
megkaphatja azt a pillanatot, és mivel mindenki tudja, hogy az
integrátorok meg tudják akadályozni az ügyfeleiket ostobaságok
elkövetésében, úgy fog tűnni, az integrátor hajtotta végre a dolgot, és az
ügyfél volt az áldozat. Csak annyira volt szüksége, hogy elég hosszú időre
el tudja altatni az integrátor éberségét.
– És honnan tudta?
– Hogy én vagyok a megfelelő integrátor a terveihez? – Én
bólintottam. – Nem tudta. Nem volt kizárólagos szerződése, úgyhogy
bement az állami integrátori lottóba, és azt kapta, amit kapott. Véletlen
volt, hogy pont én lettem.
Viszont a többi része... Nos. Ennek a lánynak tervei voltak, Shane.
Tudta, mit fog csinálni, és hogyan fogja csinálni, és olyan ügyes volt, hogy
amikor integrálódtunk, nem éreztem meg, mik a tervei velem. Csak annyit
éreztem, hogy izgatott valamiért. De a legtöbb ügyfelem izgatott szokott
lenni, amikor velem vannak. Pont ez a lényege az integrátor
használatának. Hogy az ember valami izgalmasat csinálhasson egy valódi
emberi testtel.
– És hogyan akart megölni? – kérdeztem.
– Azt állította, azért akar integrátort, mert a szülei szerveztek neki
egy különleges eseményt az állatkertben – mesélte Vann. – Tehetősége
lesz arra, hogy kézbe vegyen egy kis tigriskölyköt, és játsszon vele.
Születésnapi ajándékként. De előtte még körbe akart sétálni a Mallon,
hogy megnézze a szobrokat. Úgyhogy integrálódtunk, körbesétáltunk a
Mallon, majd lementünk a Smithsonian metrómegállóba, hogy eljussunk
az állatkertbe. A platform szélén álltunk, és néztük, ahogy begurul a
szerelvény. A lány a legeslegutolsó pillanatban leugrott.
Én éreztem, hogy megfeszül, éreztem, mit akar tenni, de túl későn
reagáltam. Négy tequilát megittam, mielőtt integrálódtunk. Mire bármit
tudtam volna tenni, már a levegőben voltunk, és majdnem leestünk a
platformról. Semmit nem tudtam csinálni. Éreztem, hogy meg fogok
halni, mert egy ügyfél meg akar ölni.
Aztán valami visszarántott, és én a platformra csapódtam, miközben
elzúgott előttünk a szerelvény. Felnéztem, és egy hajléktalant láttam,
amint lebámul rám. Később elmesélte, hogy figyelt engem, mert olyan
furcsán masíroztam fel-alá, és néztem a síneket. Azt mondta, rájött, hogy
mit akarok tenni, mert volt egy olyan pont, amikor ő is elgondolkozott
azon, hogy a metró elé ugrik. Ő felismerte, Shane. Én viszont nem.
– Mi történt a lánnyal?
– Megszakítottam a kibaszott kapcsolatot vele, az történt – felelte
Vann. – Utána feljelentettem gyilkossági kísérletért. Ő azt mondta, hogy én
voltam az, aki le akart ugrani, de házkutatási engedélyt kaptunk, és
átnézhettük a személyes holmiját meg a feljegyzéseit. Köztük volt egy
napló, amelyben leírta, mire készül. Eljárás indult ellene, végül
kiegyeztünk abban, hogy felfüggesztettet kap, pszichoterápiára kötelezik,
és örökre eltiltják az integrálódástól.
– Kesztyűs kézzel bántál vele – jegyeztem meg.
– Lehet – válaszolta Vann. – De egyszerűen nem akartam tovább
foglalkozni vele. Nem akartam foglalkozni az egésszel. Majdnem
meghaltam, mert valaki arra akart használni, hogy kiderítse, milyen
meghalni. Minden integrátorkodással kapcsolatos rettegésem valóra vált.
Úgyhogy felmondtam.
– És az egészségügy nem akarta visszafizettetni veled a képzésedet és
az egyetemi tandíjad?
– Nem – felelte Vann. – Ők rendeltek ki az ügyfélhez. Nem tudták,
hogy azért haltam meg majdnem, mert a reakcióidőmet megnövelte az
alkohol, és én nem is siettem ezt bevallani nekik. Mindenki úgy gondolta,
az volt a probléma, hogy a kiválasztási folyamat nem szűri ki a
hétköznapi pszichopatákat. Ami igaz is. Én megígértem, hogy nem
perelem be őket, ők különösebb harc nélkül hagyták, hogy elmenjek, és a
kiválasztási folyamatot olyanra változtatták, hogy megvédhessék az
integrátorokat a veszélyes hadenesektől, így egy kis jót is tettem. Utána
levadászott az FBI, azt mondták, éppen egy hadenesekkel foglalkozó
osztály létesítésére készülnek, és úgy gondolják, én illenék ebbe. Nekem
pedig szükségem volt egy állásra.
– És most itt vagyunk – mondtam.
– És most itt vagyunk – értett velem egyet Vann. – Most már tudod,
miért hagytam fel az integrátorkodással. És hogy miért iszom és
dohányzom ilyen kibaszott sokat. Mert éveket töltöttem úgy, hogy
alkohollal tompított pánikban éltem, utána pedig valaki megpróbált a
saját testemmel megölni. Inni már nem iszom olyan sokat, mint régen.
Dohányozni többet dohányzom. Dugni kábé ugyanannyit dugok. Azt
hiszem, mindhármat megérdemlem.
– Ezen nem fogok veled összeveszni.
– Köszönöm – felelte Vann. – És most jöjjön ez a kibaszott ügy.
Ebben minden benne van, amitől valódivá válik a lelki sikolyom,
Shane. Amikor majdnem meghaltam, az az én hibám volt. Nem figyeltem,
és valaki kihasználta a figyelmetlenségemet arra, hogy olyasmit tegyen
velem, amit magamtól nem tennék. Ha meghaltam volna, az végső soron
a saját döntéseim miatt történt volna. Azért, mert ittam, és mert
integrátor maradtam. De ez... Ez arról szól, hogy valaki elveszi a döntési
lehetőséget az integrátoroktól. Bezárja őket a saját testükbe, és olyan
dolgokat csináltat velük, amiket maguktól nem tennének. Amit soha nem
tennének. Utána pedig eldobja őket. – Rám mutatott. – Brenda Rees. Nem
ő ölte meg magát.
– Nem – válaszoltam. – Láttam az arcát, amikor az ügyfele
megszakította a kapcsolatot. Megpróbált megszabadulni a kézigránáttól.
Előtte nem ő irányította önmagát.
– Be volt zárva – mondta Vann. – Bezárták a saját testébe, hogy
semmit ne tehessen az ellen, ami bekövetkezik. Ki kell derítenünk,
hogyan történik ez. Miért történik. Meg kell állítanunk.
– Azt tudjuk, hogy ki van a dolog mögött – jegyeztem meg.
– Nem, csak azt hisszük, hogy tudjuk, lei van mögötte – felelte
Vann. – Ez nem ugyanaz.
– Ki fogjuk deríteni.
 – Szeretnék osztozni az optimizmusodban – felelte Vann. A magasba
emelte a poharát. – De nem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez elég
lesz hozzá.
– Szerintem éppen eleget ittál már – tiltakoztam.
– Még nem – felelte Vann. – De már közel járok. Talán egy újabb
adag elég lesz.
Elvettem a poharát, és végigsétáltam a folyosón a lépcső felé. Tony
szobája előtt megálltam. A teste ott feküdt, mintha csak aludna. A
szrípiója nem volt ott. Elgondolkoztam, hogy vajon eszébe jutott-e
megetetni őt valakinek aznap, de utána láttam, hogy a tápértékei csúcson
vannak.
Ez Tayla volt, gondoltam. Jó, ha az embernek vannak barátai.
Kimentem a konyhába, töltöttem egy adag bourbont, és
visszavittem a szobába. Vann már aludt, és halkan horkolt.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Fél tízkor ébredtem, és egy pillanatra pánikolni kezdtem, hogy

elkéstem a munkából. Majd eszembe jutott, hogy mivel előző nap
kétszer meglőttek, azt mondták, vegyek ki egy szabadnapot, hacsak nem
akarok a házi pszichológussal beszélgetni. Én úgy döntöttem, hogy
inkább kiveszek egy szabadnapot.
Végiggörgettem pár e-mailt, miközben arra vártam, hátha az agyam
visszasüpped az alvásba. De nem volt ilyen szerencsém. Akkor hát
legyünk ébren.
Bebújtam a lakásban lévő szrípióba, és körbenéztem. Vann nem volt a
kanapémon. Azt feltételeztem, hogy hazament. De ekkor meghallottam a
hangját a földszintről.
A nappaliban volt Taylával meg az ikrekkel, és a monitort bámulta. A
képernyőn egy utcai zavargást mutattak. A Mallon.
– Mi az ördög történt? – kérdeztem a monitort figyelve. Vann kezében
egy csésze kávéval rám nézett.
– Felkeltél.
A monitorra mutattam.
– Lehet, hogy tovább kellett volna aludnom.
– Akkor mire felébredsz, még rosszabb a helyzet – válaszolta Vann.
– Valaki felgyújtott egy csapat hadenes turistát – tájékoztatott Tayla.
– Komolyan? – kérdeztem. Tayla bólintott.
– A hadenesek egy csoportba gyűltek, és arra készültek, hogy elmennek
a Lincoln-emlékműhöz, de ekkor valaki elhajtott mellettük, és közéjük
dobott egy Molotov-koktélt.
– Ami nem olyan hatékony szrípiókkal szemben, mint emberek ellen
– jegyeztem meg.
– A seggfejek számára ez akkor derült ki, amikor a szrípiók a
nyomukba eredtek – mutatott Vann a monitorra. – Nézd, most mutatják
megint a videót.
A videó egy turista telefonjának nézőpontjából mutatta az
eseményeket. Az előtérben egy kisgyerek nyafogott a szüleinek
valamiért. A háttérben egy autó haladt egy szoros egységbe tömörülő
hadenes csoport felé. Egy fiatal fickó bukkant elő a tetőablakából,
meggyújtott egy Molotovot, majd lendítette is a hadenesek felé.
 Ekkor a turista teljes figyelme a lángokra irányult. Több hadenes is
kigyulladt, és csapkodva, a földön gurulva próbálta eloltani magát. A
többi hadenes a kocsi felé vetette magát. Bárki is vezette – egyértelműen
kézi irányításon volt az autó –, a sofőr pánikba esett, és elindult annak
ellenére, hogy a haverja még mindig ott lógott kifelé a tetőablakon, majd
beleszaladt az előtte haladó autóba. A hadenesek közben odaértek,
kirángatták a fiatal férfit a napfénytetőn, és a sofőrt is a kocsiból.
Ekkor kezdődött az igazi csetepaté. Az egyik olyan szrípió is a
kocsihoz ért, akit eltalált a koktél. A még mindig égő lábával elkezdte
rugdosni a bombadobálót.
– Ez vicces is lehetne, ha nem lenne most lezárva az egész Mail és a
Capitol Hill – jegyezte meg Vann.
– Nem állíthatod, hogy ezek a srácok nem érdemelték meg a dolgot –
feleltem.
– Nem, persze, megérdemelték – mondta Vann. – De ez akkor is úgy
hiányzott mindenki másnak, mint egy púp a hátunkra.
– Be kell mennünk?
– Nem – felelte Vann. – Ami azt illeti, éppen most tettem le a telefont,
miután közölték velem, hogy mindketten betegszabadságon vagyunk
hétfőig. Addig elvben át kellene adnunk Jenkinsnek és Zeenek az összes
folyamatban lévő ügyünket.
– Kicsoda Jenkins és Zee? – kérdeztem.
– Velük még nem találkoztál – magyarázta Vann. – Két átkozott
idióta. – A képernyőre mutatott. – Szerencsére ezzel és az összes többi
pitiáner üggyel ők foglalkoznak majd a héten, úgyhogy mi a fontosabb
dolgokra koncentrálhatunk.
– Szóval mégse megyünk betegszabadságra – állapítottam meg.
– Te mehetsz – ajánlotta fel Vann. – Engem személy szerint egy kicsit
kiborított, hogy rám lőttek. Szeretném elkapni azokat az embereket, akik
ezt tették, aztán beledöngölni őket a padlóba. És miközben aludtál, Shane,
beütött a ménkű.
– Hogy érted? – kérdeztem.
Vann Tayla és az ikrek felé fordult.
– Szabad? – kérdezte, majd felnyúlt, hogy jelezze a monitornak,
váltson másik hírre. Többet is végigpörgetett, amíg meg nem találta, amit
keresett. Kinagyította teljes képernyősre. A sztorihoz tartozó kép az
Accelerant lógója volt.
 – Arról a seggfej Hubbardról van szó – magyarázta Vann. –
Megvásárolja az államtól az Agorát. A szervereket, az épületet és minden
egyebet is. Privatizálja a hadenesek gyülekezőhelyét.
Én éppen válaszolni akartam, amikor egy hívás jelent meg a
látóteremben. Tony volt az. Engedélyeztem a kapcsolatot.
– Hol vagy? – kérdeztem.
– Az FBI épületében – felelte Tony. – Te hol vagy?
– Otthon – válaszoltam. – Betegszabadságon.
– Rendben – mondta ő. – Akkor én megyek el hozzád.
– Mi történt?
– Igazából szívesebben beszélném ezt meg veled diszkrétebb
körülmények között – felelte Tony.
– Mennyire diszkréten?
– Amilyen diszkréten csak lehet.
– Miről van szó? – kérdeztem.
– Igazad volt – felelte Tony. – Abban, hogy tévedek. Sokkal rosszabb a
helyzet, mint gondoltam. Sokkal rosszabb.

– Szemüveget fel – mondtam Vann-nek.

Ő feltette a monitorozó szemüvegét.
– Ne kímélj – mondta.
Én megpingettem, és beengedtem a liminális terembe. Majd én is
beléptem.
Egy szrípió állt a platformomon. Vann volt az. Kinyújtotta a kezét, és
végignézett a reprezentációján.
– Szóval ilyen érzés – szólalt meg. Majd rám pillantott. – Te pedig így
nézel ki.
– Meglepődtél? – kérdeztem.
– Korábban nem gondoltam arra, hogy arcod is van, úgyhogy nem,
igazából nem – felelte ő.
Ezen elmosolyodtam, majd ráébredtem, hogy Vann most először lát
valóságosan mosolyogni.
Ő körbenézett.
– Ez Batman kibaszott barlangja – állapította meg. Felnevettem.
– Mi az? – kérdezte ő.
 – Csak eszembe juttattál valakit egy pillanatra – mondtam.
– Várj egy kicsit, Tonyt is be kell hoznom. – Küldtem Tonynak egy
ajtót.
Ő belépett, és körülnézett.
– Tágas – állapította meg végül.
– Köszönöm.
– Kicsit úgy néz ki, mint Bat...
– Mondd a rossz hírt – szakítottam félbe.
– Ja, tényleg. – Egy neurális háló ragyogott fel felettünk. – Ez Brenda
Rees neurális hálója – magyarázta. – Egy Lucturn modell, konkrétan az
Ovid 6.4. Nyolc évvel ezelőtt elég gyakori modell volt, és a legfrissebb
szoftver fut rajta. Vagyis futott. Párszor készítettem javításokat ehhez a
modellhez, úgyhogy eléggé tisztában vagyok a felépítésével és a
képességeivel. – Tony Vannre mutatott. – Te azt kérdezted tőlem, hogy
szerintem lehetséges-e bezárni egy integrátort egy kereskedelmi
forgalomban hozzáférhető hálóval.
– Te pedig azt mondtad, hogy nem.
– Azt mondtam, hogy nem hinném – helyesbített Tony. – És azért
gondoltam így, mert az a program, amely Sani fejében tette ezt lehetővé,
egy olyan hálóra volt optimalizálva, amely önmagában is integrátorok
bezárására volt optimalizálva, úgy, hogy az irányítást az ügyfél
rendelkezésére bocsátotta. Egy célorientált hardverhez készült célorientált
szoftverről beszélünk.
– De tévedtél – mondtam.
– Tévedtem – válaszolta Tony.
– Miért tévedtél?
– Mert rosszul közelítettem meg Johnny Sani hálóját – magyarázta
Tony. – Mondtam nektek, hogy az nem prototípus.
Hogy egy piacképes állapotban lévő agy. Tényleg az egyébként. De
egyben egy elmélet igazolása is, azé az elméleté, hogy ha az ember
tényleg jól ismeri a hardvert és a szoftvert, akkor el tudja érni, hogy az
ügyfél képes legyen teljesen átvenni az irányítást az integrátor teste felett.
Ez nem olyasmi, amivel bárki megpróbálkozott volna eddig... mármint
tudomásunk szerint. Valószínűleg létezik valamilyen titkosszolgálati
kísérlet pont erre.
– A lényeget – mondta Vann.
 – Elnézést – felelte Tony. – Sani bebizonyította, hogy meg lehet
csinálni. Innentől nem kellett mást tenni, mint ezt az elméletet létező,
általános hálók nyelvére is lefordítani. Ehhez persze szükség volt néhány
dologra. Egy, a szóban forgó hálók igen alapos ismeretére. Nagyon
tisztában kellett hozzá lenni a hardverrel. Kettő, egy kibaszott
programozómágusra.
– Hubbard – szólaltam meg.
Tony az orrához érintette az ujját.
– A Lucturn a második legnagyobb hadenes neurálisháló-gyártó a
Santa Ana után, és Hubbard híres arról, hogy részt vesz a tervezési
folyamatokban. A programozófórumok tele vannak horrortörténetekkel
arról, hogy bemegy a mérnökeihez, és összetépni az első terveiket,
amiért nem elég elegánsak.
– És programozónak milyen? – kérdezte Vann.
– Programozóként került erre a területre – magyarázta Tony. – Azért
alapította a Hubbard Systemst, hogy céges számítógépes rendszerekkel
foglalkozzon, és miután elkapta a Hadent, arra kezdett koncentrálni,
hogy olyan szrípiókat és hálókat tartson karban, amelyek elárvultak,
amikor a gyártójuk megszűnt. Régen a programozás nagy részét ő maga
végezte. A rendszerhálózatok programnyelvét Chomskynak nevezik. Ezt
nem ő találta fel, de a 2.0-ás verzió legnagyobb részét őt írta, és benne
van a Haden Konzorcium elnökségében, amely jóváhagyja a programnyelv
új verzióit.
– A Haden Konzorciumban – ismételtem meg.
– Mi van vele? – kérdezte Tony.
– Várj egy kicsit. – Végigbogarásztam az e-mailjeimet, majd
előhúztam az egyiket, hogy Tony és Vann is megnézhessék. – Los
Angelesből végre visszajeleztek a nindzsaszrípióval kapcsolatban
– mondtam.
– A nindzsaszrípióval? – Tony döbbentnek tűnt.
– Majd később elmesélem – válaszoltam. – Az a lényeg, hogy a szrípió
nem egy kereskedelmi forgalomban lévő modell volt, hanem egy
alacsony költségvetésű licenc, amelyet a Haden Konzorcium kínál a
fejlődő országok potenciális gyártóinak, hogy a saját országukban
használhassák. Észak-Amerikában, Európában vagy Ázsia fejlett részein
nem szabad ilyet vásárolni vagy eladni.
– Szóval egy importszrípió támadott meg téged – állapította meg Vann.
 – Lehet, hogy itt készítették el egyedi darabként – vetettem fel. –
Ehhez nincs szükség másra, csak egy ipari 3D-nyomtatóra és egy
összeszerelő robotra.
– És kinek van ilyen infrastruktúrája? – kérdezte Vann.
– Nagyjából bármelyik tervezőműhelynek vagy gyártónak, amely
szrípiókkal foglalkozik – feleltem. – Los Angeles azt ígérte, hogy
utánanéznek, de ehhez kell egy kis idő. Én arra akarok kilyukadni,
hogy Hubbardnak a Chomskyhoz és ahhoz a modellhez is köze van,
amelyik benindzsult nekem.
– Ami akár véletlen egybeesés is lehet – jegyezte meg Vann.
Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak, de Tony közbevágott.
– Szavadat ne feledd – mondta. – Én megmondom, hogy miért
Hubbard a ti emberetek, de előtte van még pár dolog, amit el kell
magyaráznom nektek.
– Hát jó – felelte Vann. – Jöhet a következő. Tony felém fordult.
– Ha emlékszel, már meséltem neked, hogy a kezdeti időkben akadt egy
kis problémája a hálózatgyártóknak azzal, hogy egyesek feltörték a
rendszereiket. – Én bólintottam. – Úgyhogy megnehezítették a dolgot.
Egyrészt megbonyolították a háló architektúráját, hogy nehezebben
lehessen átprogramozni, és egyszerű módszerekkel feltörni. De ez egy
nagyon alacsony szintű óvintézkedés. Az ambiciózusabb hekkerek
általában a csúcsprogramozók közül kerülnek ki. Szóval, a másik módja
ennek az, hogy az összes szoftverfrissítésnek és javításnak jóváhagyott
alvállalkozótól kell származnia, akit a javítások fejlécébe rakott címke
alapján azonosítanak. Amikor letöltik a javítást, ellenőrzik a címkét. Ha
a javítás jóváhagyásra kerül, akkor letöltődik, és elindul a telepítés. Ha
nem, akkor kiszűrik, és jelentés készül róla.
– És ezt lehetetlen megkerülni – állapította meg Vann.
– Nem lehetetlen – válaszolta Tony. – De nehéz. Ahhoz, hogy
működjön a dolog, el kell lopni a címkéket, és arra is szükség van, hogy
még aktívak legyenek. Amikor én török fel biztonságtechnikusként ilyen
rendszereket, a munka fele abból áll, hogy szereznem kell egy
jóváhagyott kódot. És ez elég komoly pszichológiai trükközés. Elhitetni
emberekkel, hogy a főnökük vagyok, és szükségem van a címkéjükre,
vagy megtalálni a módját, hogy átkukucskáljak a válluk felett, miközben
programoznak, meg hasonló szarságok.
– És ezt hogy csinálod? – kérdeztem.
 – Rengeteg különböző módszerrel – magyarázta Tony. – Az egyik
kedvencem az volt, amikor egy kosarat raktam egy távvezérlésű
quadkopterre, megtöltöttem édességgel, majd átrepítettem a cuccot a
Santa Ana központjának a programozói szárnyába. A quadkopter az egyik
asztaltól a másikhoz repült, és amíg a programozók az édességgel
foglalkoztak, én lefotóztam a képernyőjüket. Aznap nyolc címkét sikerült
megszereznem.
– Ügyes – jegyeztem meg.
– Az édességet mindenki szereti – felelte Tony.
– Szóval elképzelhető, hogy valaki ellop egy címkét, és ezzel bejut
valaki másnak a hálójába – rángatott minket Vann vissza a beszélgetés
fősodrába.
– Igen – válaszolta Tony. – Csak az a probléma ilyenkor, hogy a
hekker így is a főbejáraton hatol be. Mindenki nyitva tartja a szemét,
figyelnek a lopott címkékre és a rosszindulatú programokra. Ezért első
körben minden javítást egy homokozóban csomagolnak ki és hajtanak
végre, egy biztonságos virtuális gépben. Ha a program rosszindulatú, akkor
ott fog végrehajtásra kerülni, és lebukik. És más biztonsági előírások is
vannak. Az a helyzet, hogy nagyon nehéz bármilyen gyanús kódot a
hivatalos útvonalon bejuttatni a rendszerbe. Ez még egy programozózseni
számára is túl hosszú út egy kiszáradt kútban. – Vann felé fordult. – Ezért
mondtam, hogy nem valószínű.
– De utána Rees megpróbált megölni engem – felelte Vann.
– Igazából nem ez győzött meg arról, hogy tévedtem – magyarázta
Tony. – Hanem az, amikor Chris elmesélte, hogy Rees megpróbált
megszabadulni a kézigránáttól, miután szándékosan élesítette, hogy ne
kapják el. Elképzelhető, hogy a főbejáraton keresztül vették át felette az
irányítást, de akkor annak van nyoma... javítások telepítése, amikor nem
kellett volna, javítások tesztelése homokozóban, az érvényesítés
elfogadása meg a programozó és a cég címkéje, akik átküldték. De
semmi szokatlant nem találtam.
– Szóval létezik egy másik út – állapítottam meg.
– Létezik – felelte Tony. – Gondolj csak bele. Végül Vann-nek esett le
először.
– A szemétláda akkor csinálta, amikor integrálódott – mondta.
– Igen – felelte Tony. – Amikor az ügyfél kapcsolódik az
integrátorhoz, létrejön egy információs kézfogás, majd megnyílik a
kétirányú adatforgalom. A hálózatnak ez az aspektusa elvben teljesen
elkülönül a háló belső folyamataitól, és tényleg így van... De a program
nem tökéletes. Ha az ember tudja, hol keresse, meg lehet találni a
helyeket, ahol hozzáférhet a háló belső szoftveréhez. És pontosan ez
történt.
Tony ráközelített a hálóra, és arra a modulra összpontosított,
amelyben az ügyfél adatforgalmának receptora van. Rámutatott a
struktúrára.
– Az ott egy interpolátor – mondta. – Ha átmeneti zavar áll be az
adatforgalomban, egy milliszekundumnyi vagy rövidebb, az interpolátor
lekérdezi a rés két oldalán lévő adatokat, és az átlagukkal tölti ki a
rést. De ehhez hozzá kell férnie a háló folyamataihoz. Ez egy rés a
tűzfalban. És Hubbard pont ezt használta ki.
A kép egy sematikus ábrára váltott.
 – Itt van, amit szerintem csinált – magyarázta Tony. – Először
adatforgalmi kézfogást váltott az integrátorral. Utána szándékosan
létrehozott egy rést az adatforgalomban, elég nagyot ahhoz, hogy
aktiválódjon az interpolátor. Majd az interpolátor csatornáját használta
fel arra, hogy betöltsön a processzorba egy végrehajtandó fájlt. Ez addig
tartott, amíg le nem töltődött a fájl. Utána kicsomagolta magát, és átírta a
háló szoftverét. Ez egyenesen a processzorba ment, semmi homokozó.
Elkerülte a jóváhagyási protokollt, úgyhogy nem kellett hozzá címke.
Egy kicsi fájlról volt szó, ezért a hálónak nem kellett bontania a
kapcsolatot a végrehajtásához. Az integrátor észre sem vette, hogy
megfertőzték.
– És mi az ördögért nem oldották még meg ezt a problémát?
– kérdezte Vann. Láttam rajta, hogy komolyan kiborult attól, amit
Tony mesélt nekünk.
– Gondolj csak bele – válaszolta Tony. – Ez egy elég nagy
hiányosság, de olyan, amelyhez egy nagyon szűk ösvény vezet. Először
is, a támadónak tudnia kell a létezéséről. Utána rendelkeznie kell annyi
szakértelemmel, hogy kihasználhassa. Majd szüksége van a technológiai
forrásokra is ahhoz, hogy kihasználhassa, ami alatt azt értem, hogy a
rések szándékos létrehozása az adatforgalomban nem olyasmi, amit egy
átlagos hadenes képes előidézni a saját fejével. Ehhez egy különleges
eszközre van szükség az ügyfél és az integrátor között. És a
„különleges” alatt azt értem, hogy én nem is tudok ilyesminek a
létezéséről. Ezt külön létre kell hozni. Azért nem javította ki eddig
senki ezt a biztonsági rést, mert egészen mostanáig nem is jelentett
kockázatot. Legfeljebb egy ártalmatlan furcsaságnak tűnt. Egy Lucas
Hubbardnak kell lenni ahhoz, hogy az ember kihasználhassa.
– De Brenda Rees soha nem integrálódott Hubbarddal – jegyeztem
meg. – Schwartzcal integrálódott.
– Hubbard találta ki az eljárást, és készítette el az eszközt – mondta
Tony. – De amint ezek megvoltak, valaki más is használhatta őket.
– Sam Schwartz Hubbard ügyvédje – mondta Vann. – Tökéletes
pozíció, hogy asszisztáljon neki.
– Nem túl etikus egy ügyvédtől – felelte Tony. – De igen. Nincs
akadálya. Hubbard képes felszerelni Schwartzot az eszközével, és
hagyja, hogy tegye a dolgát.
 – Meglehetősen biztos vagy abban, hogy Hubbard volt az – jegyeztem
meg.
– Te is meglehetősen biztos vagy benne – felelte Tony.
– Tudom, de én arra lennék kíváncsi, hogy te azért gondolod így, mert
én így gondolom, vagy van rá más okod is.
– Azért hiszek benne, mert te hiszel benne – felelte Tony. – És azért is
hiszek benne, mert ahhoz a dologhoz, amelyről most beszélgetünk, és
ami Johnny Sanival történt, vagy egy kisebb ország forrásai kellenek,
vagy egy nagyon gazdag emberé. De leginkább a program miatt hiszek
benne.
– A program miatt – visszhangozta Vann.
– Igen – válaszolta Tony. A sematikus ábra eltűnt, programsorok
vették át a helyét. – Mennyit tudtok a Chomskyról? – kérdezte. – A
programnyelvről, nem az emberről.
– Arról sem tudok semmit – válaszolta Vann.
– Chris?
– Zérót – jelentettem ki. Tony bólintott.
– A programnyelvet azért Chomskynak nevezték el, mert abból a
célból készült, hogy az agy mélyebb részeivel kommunikáljon. Ez egy
„mély nyelv”-poén. Az a nagyszerű a Chomskyban mint programozási
nyelvben, hogy elképesztően flexibilis. Amint megismeri az ember –
amint tényleg megismeri –, kiderül, hogy mindenféle probléma, feladat
vagy cél megoldására rengeteg lehetőséget nyújt. Ez nagyon fontos a
neurális hálóknál. Azoknak muszáj rugalmasnak lenniük, mert minden
agy másmilyen. Úgyhogy a programnyelvnek is flexibilisnek kell lennie,
amelyen beprogramozzák őket. Eddig tudtok követni?
– Egy kicsit ezoterikus – jegyeztem meg.
– Pont erről beszélek – jelentette ki Tony. – A Chomsky egy olyan
nyelv, amelynek ezoterikusnak kell lennie, mert közvetlenül az aggyal
kommunikál. Ennek az az egyik mellékhatása, hogy mivel a Chomsky
olyan sokféle utat kínál bármilyen konkrét probléma megoldására,
azoknak a programozóknak, akik tényleg értenek a Chomskyhoz, végül
mindig kialakul a saját hangjuk. Ez alatt azt értem, hogy egy rájuk
jellemző módon érik el a céljaikat és fektetik le a paramétereket. Ha az
ember eltölt egy kis időt azzal, hogy programokat nézeget, végül képes
lesz felismerni, hogy ki írta.
– Mint a regényíróknál.
 – Aha, pontosan – felelte Tony. – Az egyik író rengeteg leíró részt rak
a regényébe, míg a másik csupa párbeszédet. Ez ugyanaz. És a
regényírókhoz hasonlóan a Chomsky-programozók egy része is
tehetséges, egy másik része ügyes, néhányan pedig csapnivalóak. És ha az
ember látta már a programjaikat, akkor az első sorból meg tudja állapítani,
ki írta.
A kijelzőn lévő programsorokra mutatott.
– Ez az a programszakasz Brenda Rees agyában, amely eltér az Ovid
6.4 utolsó verziójától és javításaitól – magyarázta. További
programsorokat hívott elő. – És itt van a Johnny Sani fejében lévő
szoftveres kód. Ugyanolyan stílusú. Bárki is írta Sani programját,
ugyanaz írta Reesét.
Egy harmadik oszlopot is előszedett. – Ez egy olyan program,
amelyet Hubbard írt régen, amikor még személyesen foglalkozott a
Hubbard Systems javításaival és frissítéseivel – magyarázta. – Nekem
elhihetitek, ha azt mondom, hogy ha az ember ezen az egészen
végigfuttat egy programnyelvi nyelvtani és szemantikai elemzést, akkor
mindenhol kigyullad a zöld lámpa. Ezt az egészet ugyanaz a személy írta.
Az egészet Lucas Hubbard írta.
– És ezt fel tudjuk használni a bíróságon? – kérdezte Vann.
– Azt csak egy ügyvéd tudná megmondani – válaszolta Tony. – De ha
tanúskodnom kellene, azt mondanám, naná, ez ugyanaz a fickó.
– És ez elég? – kérdeztem Vanntól.
– Ahhoz, hogy bevarrjuk? – kérdezett vissza. Én bólintottam. – Milyen
váddal?
– Először is, amiért megölte Brenda Reest – feleltem. – Másodszor,
Johnny Sani miatt.
– Mi nem úgy gondoljuk, hogy ő ölte meg Brenda Reest –
ellenkezett Vann. – Hanem hogy Schwartz. És még mindig semmi
bizonyítékunk arra, hogy Sanival összekössük.
– Ne már, Vann – feleltem. – Tudjuk, hogy ő a mi emberünk.
– Azzal kell dolgoznunk, amink van, és Hubbard ügyvédjei
Schwartzcal kezdve mindent meg fognak tenni, hogy a fejünket vegyék –
felelte Vann. – Tudom, hogy neked nincs annyira szükséged erre az állásra,
Shane, nekem viszont eléggé. Úgyhogy igen, Hubbard a mi emberünk. De
abszolút biztosra kell mennünk.
– Tony felé fordult. – Mid van még?
 – Még két dolog – felelte Tony. – Az első Rees programjával
kapcsolatos.
– Mi van vele? – kérdezte Vann.
– Nem jut át a hosszú távú memóriáján – válaszolta Tony. – Hubbard
vagy nem találta meg a módját, hogy hogyan oldja ezt meg, ami
lehetséges, mert a neurális hálók elrendezése nem triviálisan különbözik
egymástól, vagy úgy döntött, hogy nem vesztegeti erre az időt, mivel... –
Itt elhallgatott.
– Mivel nem úgy tervezte, hogy ő és Schwartz megtartják Reest,
miután felhasználták – fejeztem be.
– Igen – válaszolta Tony. – És most már azt is tudjátok, miért volt
nála kézigránát.
– Szóval végig magánál volt – állapította meg Vann. – Tudatánál volt,
ébren volt, és képtelen volt megakadályozni a testét abban, hogy bármit
tegyen.
– Pontosan – válaszolta Tony. – És nem tudta kirakni az ügyfelet
sem a fejéből.
– A picsába – mondta Vann, és egy pillanatra elfordult. Tony értetlen
pillantást vetett rám. Később, tátogtam neki.
– Jól vagy? – kérdeztem Vannt.
– Amikor majd bemegyünk, hogy kitoljuk Hubbard testét, miután
ennek az egésznek vége, akkor nagyon rajtam kell tartanod a szemed
mondta Vann. – Különben egyenesen tökön vágom azt az embert.
Széles mosoly terült el az arcomon.
– Megígérem – mondtam. Vann visszafordult Tony felé.
– És a másik? – kérdezte.
– Amint kitaláltam, hogyan törhette fel Hubbard Rees agyát,
visszamentem Sani agyába, hogy megnézzem, mit nem vettem észre az
információk hiánya miatt – magyarázta Tony. – És ezt találtam. – Nagyon
gyorsan végiggörgette a programot, amíg oda nem ért egy nagyobb
szakaszához:
– Mi ez? – kérdeztem.
– Először nem tudtam – válaszolta Tony. – Mert egyáltalán nem tűnt
logikusnak. De azt hiszem, hogy rövidre zárja a neurális háló egy részét.
– Hogy mi? – kérdezte Vann.
– Ugye? – kérdezett vissza Tony. – Ez egy transzmitter. Az integrátor
jeleit közvetíti, de nem a hálóba. Hanem úgy tesz, mintha ő lenne a
háló.
– És mindenképpen az integrátor jeleiről van szó? – kérdezte Vann.
– Te most mire... – Tony hirtelen elhallgatott. Láthatóan leesett neki
a tantusz. – Oóóóóóó – mondta.
– Mi az? – kérdeztem. Én voltam az egyetlen a saját liminális teremben,
aki kimaradt a dologból.
– Az a kibaszott Hubbard – mondta Vann. – Mi azt kérdeztük, hogy
Johnny Sani miért próbált integrálódni Nicholas Bellel. De nem próbált.
Hanem Hubbard egy kibaszott reléállomásként használta.
Ezen elgondolkoztam egy pillanatra.
– Akkor ez azt jelenti, hogy amikor kihallgattuk Bellt...
– Soha nem Bell volt az – felelte Vann. – Hanem Hubbard. Mindig
Hubbard volt az. Az a szemétláda az elejétől fogva szórakozott velünk.
– Hogy Cassandra Bell közelébe jusson – mondtam.
– Igen – válaszolta Vann.
– Milyen célból? – kérdeztem.
– Hallottad a híreket, nem? – csattant fel Vann. – Az a hír járja, hogy
vasárnap lesz egy tüntetés. Képzeld el, mi történhet azzal a tüntetéssel, ha
Cassandra Bellt meggyilkolja a saját bátyja, aki utána Haden-ellenes
hülyeségeket kezd köpködni.
Washington porig égne.
– Igen, de mi célt szolgálhat ez? – kérdeztem. – Mi értelme lázadást
szítani?
– Hogy letarolja a piacot – felelte Tony. Mindketten ismét felé
fordultunk.
– Mondtam nektek, hogy én követem a szektort – magyarázta Tony.
Így sikerül munkákat kapnom. A Hadennel kapcsolatos cégek már most
próbálnak összeolvadni vagy elhagyni a szektort az Abrams-Kettering
miatt. A befektetők szabadulni igyekeznek a részvényeiktől. Egy
hatalmas zendülés Washingtonban halálra ijesztené ezeket a cégeket és
az összes befektetőjüket. Menekülnének a környékről is. És akkor az
Accelerant kedvére válogathatna, hogy melyik cégeket markolja fel, és
melyikeket hagyja meghalni. Agyondicsérik majd őket, amiért
stabilizálják a szektort, noha igazából csak főbelövik a konkurenciát.
Milliárdokat fognak megtakarítani egyedül a Sebring-Warner
összeolvasztásán.
 – De mi értelme? – kérdeztem. – Az Abrams-Kettering elvágja
ezeknek a cégeknek az összes profitját. Nem lesz több sült galamb. Te
magad mondtad.
– Tudjátok, mi az az AOL, ugye? – kérdezte Tony.
– Micsoda? – kérdezett vissza Vann.
– Az AOL – válaszolta Tony. – Informatikai cég a századforduló
környékéről. Milliárdokat csináltak abból, hogy online kapcsolatot
teremtettek az emberek között a telefonjuk segítségével. Egy dial-up
szolgáltatással. A világ egyik legnagyobb vállalata volt. Aztán az
emberek már nem a vonalas telefonnal mentek fel a netre, és az AOL
összement. De még évekig milliárdokat kerestek, mert noha a dial-up
szektor behalt, több millióan maradtak, akik fenntartották a szolgáltatást.
Voltak köztük idősek, akik nem akartak váltani. Mások vészhelyzet
esetére fizették tovább a szolgáltatást. Egyesek valószínűleg csak
megfeledkeztek az előfizetésükről, és mire eszükbe jutott, az AOL már
túlságosan megnehezítette a szerződés felbontását ahhoz, hogy
vacakoljanak vele.
– Csodás egy történet – mondta Vann. – És?
– És, mindent egybevetve, még mindig több hadenes él az USA-ban,
mint Kentucky állam teljes lakossága. És évente átlagosan 30 000 újabb
megbetegedés fordul elő. Ezek nem fognak eltűnni. Még egy leszűkült
piacból is rengeteg pénzt lehet kivenni, ha az ember ügyes. És Hubbard az
a fajta, aki nagyon ügyes.
– Mert ő maga is hadenes – feleltem. – Közénk tartozik.
– Pontosan – magyarázta Tony. – Erről szól az egész beavatkozás és
az Agora megmentése. A jó szándék látszatát kelti a hadenesek között.
– És amint azt megszerzi, az összes többi cégre is lecsaphat, mert
minden egyes hadenes az ő ügyfele lesz – vontam le a következtetést.
– Az Agorát fogja ugródeszkaként használni.
– Megint beletrafáltál – felelte Tony. – És utána az Accelerant két
dolgot tesz. A hadenesektől besepert pénzből diverzifikálódik – már most
is a nem hadenes vállalatok teszik ki a portfoliójuk egy részét –, és
felkészül arra a napra, amikor az állam bejelenti, hogy a neurális hálók és
a szrípiók már nem csak a hadenesek egészségügyi segédeszközei lesznek.
Mert ez az igazi végjáték. Hubbard azt a napot várja, amikor
mindenkinek lesz szrípiója, mindenki ott lesz az Agorán, és soha senkinek
nem kell többé öregnek éreznie magát.
 – Ezért érte meg Hubbardnak milliókat költeni olyasmire, amit soha
nem dob majd piacra – állapítottam meg.
– És ezért fog most egy csomót költeni olyan cégekre, amelyekért
látszólag kár pénzt adni – magyarázta Tony. – Nem a hadenesek leszűkült
piacát tartja szem előtt. Arra a piacra vár, amely utána következik. Arra a
piacra, amelyet ő fog létrehozni. Arra a piacra, amelyet éppen most zár be.
– Te tényleg úgy gondolod, hogy most ez történik – jelentette ki Vann.
– Hadd fogalmazzak úgy, Vann ügynök – felelte Tony –, hogy ha
most hétvégén nem tartóztatják le, akkor én hétfőn megyek, és az összes
pénzemen Accelerant-részvényeket veszek.
Vann pár pillanatig csak állt és gondolkozott. Majd felém fordult.
– A lehetőségeinket – mondta.
– Most komolyan? – kérdeztem. – Még most is ezt akarod csinálni?
– Ez még mindig az első heted – felelte Vann.
– Sűrű hét – jegyeztem meg.
– És kíváncsi vagyok, mit gondolsz, rendben? – mondta Vann. – Nem
csak egy kibaszott lecke miatt kérdezlek. Ez rád is hatással van. Rólad
szól. És a hozzád hasonlókról. Áruld el, hogy te mit akarsz tenni, Chris.
– El akarom kapni azt a szemétládát – válaszoltam. – Hubbardot és
Schwartzot is.
– Le akarod tartóztatni őket – nyugtázta Vann.
– Igen – feleltem. – De nem most.
– Magyarázat? – kérdezte Vann.
Válasz helyett csak rámosolyogtam, majd Tonyra pillantottam.
– Hubbard programja – mondtam.
– Mi van vele? – kérdezte Tony.
– Tudod korrigálni?
– Úgy érted, bezárni a lyukat az interpolátorban?
– Aha.
– Persze – felelte Tony. – Mivel, tudom, hogy ott van, így a bezárása
nem probléma.
– És meg tudnál tenni még valamit?
– Megfizetsz azért, hogy még valamit megtegyek? Elvigyorodtam.
– Igen, Tony – feleltem. – Fizetett munkáról van szó.
– Akkor bármit meg tudok tenni, amit csak akartok – válaszolta Tony. –
Hubbard ügyes, de én sem vagyok kezdő.
– Mi a terved? – kérdezte tőlem Vann.
 – Egészen mostanáig egy lépéssel Hubbard mögött jártunk –
magyaráztam.
– Ez egy helytálló meglátás – felelte Vann. – És most elé akarsz
kerülni?
– Nem kell elé kerülnünk – feleltem. – De azt szeretném, ha egyszerre
érnénk célba.
– És ezt hogyan akarod elérni? – kérdezte Vann.
– Nos – válaszoltam –, ahogy azt barátunk, Trinh mondaná,
valószínűleg szükség lesz rá, hogy egy kicsit hanyagul végezd a
munkádat.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Negyed tizenkettőkor felhívtam Klah Redhouse-t, és megbeszéltem

egy találkozót vele, a főnökével meg a Navahó Nemzet elnökével és
szóvivőjével, hogy tájékoztassam őket a legújabb fejleményekről Johnny
Sani és Bruce Skow ügyében. A találkozót délben tartottuk meg.
Nem tetszett nekik a jelentésem. Nem azért, ahogyan a munkámat
végeztem, ebbe senki nem kötött bele, hanem amiatt, ahogy azt a két
szerencsétlent kihasználták.
– Maga keményen dolgozik – mondta Becenti elnök olyan modorban,
ami jelezte, hogy ez nem kérdés.
– Igen – válaszoltam. – Johnny Sani és Bruce Skow ügyében igazságot
fogunk szolgáltatni. Erre a szavamat adom. – Elhallgattam.
– Miért hallgat? – kérdezte Becenti.
– Maga tegnap azt mondta, hogy bármit megtenne, ha segíthet vele –
szólaltam meg.
– Igen – felelte Becenti.
– Úgy értette, hogy a nyomozás keretein belül, vagy ennél szélesebb
körre is kiterjed a dolog?
Becenti bizalmatlanul méregetett.
– Ezt hogy érti? – kérdezte.
– Van az igazságszolgáltatás, és van az, amikor valakinek egy kést
döfnek a bordái közé – magyaráztam. – Az igazságszolgáltatás
mindenképpen bekövetkezik. Mint már mondtam, erre szavamat adom.
De a késelés talán még jól is jöhet a Navahó nemzetnek.
Becenti a szóvivőre és a rendőrkapitányra pillantott, majd vissza rám.
– Folytassa – mondta.
Én Redhouse-ra néztem, és magyarázni kezdtem. Ő mosolygott.

Fél kettőkor már a szüleimnél voltam, a dicsőségteremben ültem az

apámmal. Ő fürdőköpenyt viselt, és egy keverőpohárnyi whiskyt tartott
az egyik hatalmas kezében.
– Hogy vagy, apa? – kérdeztem.
Ő elmosolyodott.
 – Tudod, kölyök – felelte. – Tegnap éjjel valaki betört a házamba,
hogy megölje a gyerekemet, mire én lelőttem a puskámmal, most pedig
a trófeaszobámban bujkálok, mert ez az egyetlen helyiség a házban, ahová
a fotósok kívülről nem látnak be. Remekül vagyok.
– Mit mondott a rendőrség a lövöldözésről? – kérdeztem.
– Ma reggel átjött a seriff, és megnyugtatott, hogy ami az ő
véleményüket illeti, a lövés jogos volt, így még a mai nap folyamán
visszakapom a puskám – felelte apa.
– Örömmel hallom – válaszoltam.
– Én is ezt mondtam – folytatta apa. – Továbbá arról is értesítettek,
hogy ma reggel elvitte tőlük a holttestet az FBI. Van ennek bármi köze
hozzád?
– Van – válaszoltam. – Ha bárki kérdezi, arról van szó, hogy mivel te
indultál a szenátori választáson, ki kell derítenünk, volt-e kapcsolata a
betörőnek bármilyen ismert gyűlölködő vagy terrorista csoporttal.
– De igazából nem erről van szó, ugye?
– Én válaszolok neked erre, apa, de ehhez azt kell mondanod, hogy
készen állsz meghallgatni.
– Jézusom, Chris – felelte apa. – Tegnap este valaki megpróbált
megölni a házunkban. Ha nem árulod el, hogy miért, a saját kezemmel
fojtalak meg.
Így aztán elmeséltem apának az egészet, a navahóknál tett déli
látogatásomig.
Amikor befejeztem, apa csendben maradt. Majd felhajtotta a whiskyjét,
és azt mondta:
– Szükségem van egy újabbra – ezzel kiment a szobából. Amikor
visszatért, kétujjnyinál több whisky volt a poharában.
– Lehet, hogy egy kicsit vissza kellene fognod magad, apa –
jegyeztem meg.
– Chris, csoda, hogy nem az üveget hoztam át egy szívószállal –
válaszolta. Ivott egy kortyot. – Az a szemétláda három napja itt volt a
házamban – mondta Hubbardra célozva.
– Ebben a szobában. És itt kedélyeskedett.
– Csak hogy igazságosak legyünk, szerintem három napja még nem
tervezte, hogy meggyilkol – feleltem. – Meglehetősen biztos vagyok
abban, hogy utána jött az ötlet.
 Apa ettől félrenyelte a whiskyjét. Én addig veregettem a hátát, amíg
abba nem hagyta a köhögést.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Jól vagyok, jól vagyok – válaszolta, és intett, hogy hagyjam.
Letette az italát, és rám nézett.
– No? – kérdeztem.
– Mondd meg nekem, hogy mit tegyek – felelte ő.
– Hogy érted?
– Úgy értem, hogy az a kurafi megpróbált téged megölni – válaszolta
apa erőteljesen, nagy hangon. – Az egyetlen gyermekemet. Húst a
húsomból, vért a véremből. Mondd meg nekem, hogy mit tegyek, Chris.
Ha azt mondod, hogy lőjem le, most azonnal megteszem.
– Kérlek, ne – feleltem.
– Szúrjam le – folytatta apa. – Fojtsam vízbe. Üssem el egy
teherautóval.
– Ez mind nagyon csábító – válaszoltam. – De egyik sem a megfelelő
megoldás.
– Akkor áruld el – makacskodott apa. – Mondd meg nekem, hogy mit
tegyek.
– Még mielőtt megteszem – feleltem hadd kérdezzek rá. A szenátus?
– Ó. Nos. Az – válaszolta apa, majd a whiskyjéért nyúlt. Én
megfogtam, és elhúztam a keze ügyéből. Ő értetlenül nézett rám, de
elfogadta a dolgot, és hátradőlt. – Williamnek ma reggel az volt az első
dolga, hogy átjöjjön – utalt a párt elnökére. – Csupa aggodalom és
együttérzés volt, elmondta nekem, mennyire tisztel azért, hogy kiálltam
az otthonomért és a családomért, és ez a sok locsogás valahogy abban
csúcsosodott ki, hogy tájékoztatott, kizárt, hogy a párt támogatni tudna
engem ezen a választáson. És lehet, hogy csak paranoid vagyok, de azt
hiszem, arra is történt némi célzás, hogy semelyik eljövendő választás
során nem fognak támogatni.
– Sajnálom – mondtam. Apa megvonta a vállát.
– Ez van, kölyök – válaszolta. – Így legalább nem kell megjátszanom
magam egy csapat seggfej előtt, akiket soha nem szerettem.
– Azt szeretném, ha kötnél egy üzletet – jelentettem ki. Apa összevont
szemöldökkel nézett rám.
– Hogyan lyukadtunk ki egy üzleti ajánlatnál? – kérdezte. – Azt hittem,
bosszúról és politikáról beszélgetünk.
 – Még mindig ott tartunk – nyugtattam meg. – És a bosszút egy
üzletkötés útján tudjuk elérni.
– Kivel? – kérdezte apa.
– A navahókkal, apa – válaszoltam én. Apa feszengve felegyenesedett.
– Tudom, hogy mostanában sok dolgod volt – mondta. – De én most
lőttem le az egyiküket. Nem hinném, hogy ma szándékukban állna velem
üzletet kötni.
– Senki nem hibáztat téged.
– Én hibásnak érzem magam – felelte apa.
– Nem azért lőtted le, mert navahó – magyaráztam. – Azért lőtted le,
mert ő meg engem akart lelőni. De nem azért, mert rossz ember volt.
Hanem azért, mert a rossz emberek felhasználták.
– Ami azt jelenti, hogy egy ártatlan embert lőttem le – vonta le a
következtetést apa.
– Így van – feleltem. – És ezt sajnálom, apa. De nem te ölted meg.
Hanem Lucas Hubbard. Csak téged használt fel. És ha nem tetted volna
meg, akkor most én lennék halott.
Apa a kezébe hajtotta a fejét. Adtam neki pár pillanatot.
– Bruce Skow ártatlan volt – magyaráztam. – Johnny Sani is ártatlan
volt. Egyikük sem fog feltámadni. De én tudom a módját, hogyan
büntethetnéd meg azokat, akik az ő halálukért felelősek. És emellett egy
csomó navahónak segíteni tudsz. Ebből valami nagyon jó is kijöhet. Elég
hozzá annyi, ha ugyanazt csinálod, amit már most jobban csinálsz bárki
másnál. Üzletelj velük.
– Milyen üzletről beszélünk?
– Ingatlanról – feleltem. – Vagy valami olyasmiről.

Fél négyre már Jim Bucholdnál is voltam, az otthoni irodájában.

– Mindkét épületet lebontjuk – mondta a Loudoun Pharmáról. –
Vagyis hát az irodaépületet bontjuk le, amiről Loudoun megye
statikusai azt mondják, hogy megrepedezett az alapzata. A
laboratóriumok eltűntek a robbanástól. Ott csak a törmeléket kell
eltakarítanunk.
– És mi lesz a Loudoun Pharmával? – kérdeztem.
 – A rövid távú tervem az, hogy holnap tartunk egy megemlékezést
a takarítókról – felelte Buchold. – Mind a hatról egyszerre. Barátok
voltak, úgyhogy ez logikus döntés. Utána, hétfőn mindenkit elbocsátok a
cégtől, és fogadom a vételi ajánlatokat.
Oldalra billentettem a fejem.
– Van, aki meg akarja venni a Loudoun Pharmát? – kérdeztem.
– Van egy sor értékes védjegyünk, és a mostani kutatásaink jó részét
is képesek voltunk megmenteni, sokat pedig valószínűleg helyre lehet
állítani – magyarázta Buchold. – És ha az, aki az ingatlant megvásárolja, a
mi kutatóinkat alkalmazza, akkor van rá esély, hogy gyorsan sikerül
újraindítani a munkákat. És még mindig megvannak az állami
megbízásaink. Éppen most mennek végig az ügyvédeink a szerződéseken,
hogy meggyőződjenek arról, nem lehet őket felmondani terrorizmus
indokával.
– Akkor miért akarja eladni? – kérdeztem.
– Mert én végeztem – válaszolta Buchold. – Húsz évemet áldoztam
erre a cégre, és egyetlen éjszaka alatt eltűnt az egész. El tudja képzelni,
milyen érzés ez?
– Nem, uram – mondtam. – Nem tudom.
– Persze hogy nem – felelte Buchold. – Nem tudhatja. Én sem
tudtam, amíg valaki nem változtatta ezt a két évtizedet egy kupac
törmelékké. Már attól is fáradtnak érzem magam, ha egyszerűen csak
belegondolok, milyen lenne újra a semmiből elindulni. Nem. Ideje, hogy
én és Rick visszavonuljunk az Outer Banksre, vegyünk egy tengerparti
nyaralót, és corgikat futtassunk a strandon fel-alá, amíg össze nem esnek.
– Ez nem hangzik rosszul – állapítottam meg.
– Nagyszerű lenne – mondta Buchold. – Egy egész hétig.
Utána ki kell találnom, hogy mihez kezdjek magammal.
– Apám bulijának estéjén terápiákról beszélgettünk, amelyeket arra a
célra fejlesztenek ki, hogy kiszabadítsák a bezárt hadeneseket – jegyeztem
meg.
– Emlékszem, hogy magát is belerángattam ebbe a vitába – felelte
Buchold. – Rick nagyon haragudott rám még tegnap is, amikor eszébe
jutott. Sajnálom.
– Semmi baj – válaszoltam. – Emlékszem, hogy aznap este egy
fejlesztés alatt álló gyógyszert említett.
– A Neuroulease-t.
 – Pontosan – feleltem. – Hol tartanak azzal?
– Úgy érti, mennyi idő múlva kerülhet piacra a Neuroulease?
– Igen.
– Optimistán úgy becsültük, hogy eleget haladunk a gyógyszerrel egy
év alatt ahhoz, hogy elkezdhessünk klinikai kísérleteket végezni –
magyarázta Buchold. – És ha azok ígéretesnek bizonyulnak,
gyakorlatilag megígérték a gyorsított eljárást az Élelmiszer- és
Gyógyszeripari Hivatalnál. Négy és fél millió ember szenved
bezártságban. Főleg most, az Abrams-Kettering után, minél hamarabb
sikerül megszüntetnünk a bezártságot, annál jobb.
– És most? – kérdeztem.
– Nézze, az egyik vezető kutatónk felrobbantotta a vállalatot, és az
épülettel együtt az adataink és a dokumentációink nagy részét is – felelte
Buchold. – Majd megölte önmagát, és bármi is a véleményem erről
ebben a pillanatban, ő volt az, aki a legkönnyebben rekonstruálni tudta
volna az adatokat. Azok alapján, ami most a rendelkezésünkre áll, öt-hét
évbe fog telni, amíg ismét eljutunk a klinikai kísérletekig. És most
derűlátó voltam.
– Van bárki más, aki olyan közel járt a dologhoz, mint maguk? –
kérdeztem.
– Azt tudom, hogy a Roche dolgozik egy gyógyszerezésből és agyi
stimulációból álló kombinált terápián – válaszolta Buchold.
– De ők még nem járnak a klinikai kísérletek közelében. Más pedig
nem rúghat labdába a mi területünkön. – Savanyúan nézett rám. –
Szeretne valami vicceset hallani?
– Persze – feleltem.
– Az a szemétláda Hubbard – magyarázta Buchold – az apja
összejövetelén nekem esett a Haden-kultúrával kapcsolatban, meg azzal,
hogy nem akarnak megszabadulni a betegségtől. Mindenfélét a fejemhez
vágott, és nem sok hiányzott, hogy nyíltan népirtással vádoljon.
– Emlékszem – feleltem.
– Tegnap meg felhív az a seggfej, és ajánlatot tesz a Loudoun Pharmára!
– mondta Buchold.
– Mennyit kínált?
– Kibaszottul nem eleget! – felelte Buchold. – És ezt a tudtára is
adtam. Azt mondta, az ajánlata csak irányár, de sürgős neki a dolog. Én
pedig azt válaszoltam, hogy pár nappal korábban még azt magyarázta,
milyen rettenetes ötlet, amin mi dolgozunk, most pedig meg akarja
vásárolni? És tudja, mit felelt?
– Nem tudom – ismertem be, bár lett volna ötletem.
– Azt, hogy „az üzlet az üzlet”! – közölte velem Buchold. – Jézusom.
Ezen a ponton majdnem bontottam a vonalat.
– De mégsem tette.
– Nem – válaszolta Buchold. – Mert igaza van. Az üzlet az üzlet.
Nekem hatszáz olyan alkalmazottam van, akik három napon belül
munkanélküliek lesznek, és bár Rick úgy gondolja, hogy nem kellene
barátkoznom velük forgatta a szemét Buchold, és közben körbenézett,
hogy nincs-e a közelben a férje –, azért érzek némi felelősséget irántuk.
Örülnék, ha néhánynak sikerülne megtartania az állását, a többi pedig jobb
végkielégítést kapna, mint egyébként.
– Szóval, eladná neki? – kérdeztem.
– Ha senki nem áll elő jobb ajánlattal, akkor elképzelhető – felelte
Buchold. – Miért? Maga szerint el kellene utasítanom az ajánlatát?
– Én soha nem szólnék bele abba, hogyan intézze az üzleti ügyeit, Mr.
Buchold.
– Már ami maradt belőlük – válaszolta ő. – Nos, meglátjuk, mi lesz,
Shane ügynök. Ha talál nekem egy jó okot, hogy optimista maradjak,
akkor még az is előfordulhat, sikerrel végződik a dolog.
– Igenis, uram – válaszoltam. – Meglátom, mit tehetek.

Ötre már Cassandra Bell liminális terében voltam.

Az üres volt. És az üreset úgy értem, hogy szó szerint semmi nem volt
benne.
Nem egy szédítő, hatalmas, végtelen térről beszélek. Pont az
ellenkezőjéről, egy zárt, szűk sötétségről. Mintha egy fekete tintaóceán
alján lennék. Most először tapasztaltam meg, milyen lehet a
klausztrofóbia.
– A legtöbben kényelmetlennek találják a liminális teremet, Shane
ügynök – szólalt meg Bell. Nem láttam, csak egy hang hallatszott,
amely mindenfelől áradt egyszerre, bár különös csendben. Olyan érzés
volt, mint egy nagyon zárkózott valakinek a fejében lenni. És azt hiszem,
éppen erről volt szó.
 – Ezt megértem – feleltem.
– Magát is zavarja?
– Próbálom nem hagyni, hogy zavarjon.
– Én megnyugtatónak találom – magyarázta Bell. – Az anyaméhre
emlékeztet. Azt mondják, hogy nem emlékszünk arra, milyen volt ott, de
én nem hiszek ebben. Szerintem a lelkünk mélyén mindig is tudjuk.
Ezért bújnak a kisgyerekek takaró alá, és ezért nyomják a macskák a
fejüket a könyökhajlatunkba, amikor mellénk telepednek. Nekem
személyesen nem voltak ilyen élményeim, de tudom, miért vannak. Azt
szokták mondani, hogy a liminális terem olyan fekete, mint a sír. Én
azonban úgy gondolok rá, mint az élet ellenkező oldalán lévő sötétségre.
Arra a sötétségre, amikor még minden az ember előtt áll, nem pedig
mögötte.
– Tetszik ez az értelmezés – válaszoltam. – Mostantól megpróbálok
így gondolni rá.
– Ez az. Jobb gyertyát gyújtani, mint a sötétséget átkozni, Shane
ügynök – mondta Bell. Majd ott termett előttem, a közvetlen közelemben.
Egy égő gyertya világította meg az arcát, és a fénye lélegzetvételnyi
távolságra tolta vissza a sötétséget.
– Köszönöm – mondtam, és a megkönnyebbülés borzongása futott
végig rajtam.
– Szívesen – válaszolta Cassandra, és elmosolyodott. Fiatalabbnak
tűnt a húsz événél, bár persze itt annyi idősnek mutatkozott, amennyinek
akart.
– És köszönöm, hogy ilyen gyorsan fogadott – tettem hozzá.
– Tudom, hogy nagyon elfoglalt.
– Én mindig elfoglalt vagyok – válaszolta ő. Nem hencegve vagy
dicsekvően mondta, egyszerűen csak egy tényt közölt. – De persze tudom,
ki maga, Shane ügynök. Chris Shane. A hadenes gyerek. Olyan furcsa,
hogy mostanáig nem találkoztunk.
– Nekem ugyanez jutott eszembe a minap – feleltem.
– És maga szerint miért csak most találkoztunk először?
– Mert különböző körökben forgunk – válaszoltam.
– Különböző körökben forgunk – visszhangozta Cassandra. – Most az a
kép jelent meg előttem, ahogy mi ketten különböző körpályákon
keringünk más-más csillagok körül.
– Ugyanaz a hasonlat – nyugtáztam. – Másfajta megközelítés.
 – Igen! – felelte Bell, és felkacagott. – És a maga csillaga ki volt? Ki
körül keringett?
– Gondolom, az apám körül – válaszoltam.
– Ő jó ember – felelte Bell. Nem kérdés volt.
– Igen – válaszoltam, és eszembe jutott, milyen volt aznap délelőtt
kezében a whiskyjével, Bruce Skow-t gyászolva.
– Tudom, mi történt – folytatta Bell. – Az apjával és az apja által.
Sajnálom.
– Köszönöm – válaszoltam, és furcsán meghatódtam a
megfogalmazáson. Protokolláris volt, ugyanakkor bensőséges. – És ki volt
a maga csillaga, már ha nem bánja, hogy megkérdezem?
– Nem tudom – válaszolta Bell. – Még mindig nem tudom, de kezdem
gyanítani, hogy nem valaki, hanem egy eszme. És ezért vagyok furcsa, és
ebből merítem az erőmet.
– Lehet – feleltem olyan diplomatikusan, ahogyan csak tudtam.
Cassandra észrevette, elmosolyodott, és rám nevetett.
– Nem szándékosan vagyok zavaros vagy bizarr, Shane ügynök,
tényleg nem – mondta. – Csak nagyon rosszul megy nekem a felszínes
csevegés. Minél tovább tart, annál inkább olyannak kezdek tűnni, mint
aki most menekült valamilyen kommunából.
– Semmi baj – válaszoltam. – Én magam is egy intencionális
kommunában élek.
– Kedves, hogy együtt érez velem – felelte Cassandra Bell. – Magának
jobban megy a felszínes csevegés, mint nekem. Ezt nem mindig szoktam
bóknak tekinteni. Most viszont annak szánom.
– Köszönöm – válaszoltam.
– De maga nem azért jött, hogy csevegjen velem – folytatta.
– Akármilyen ügyesen is csinálja.
– Nem – értettem vele egyet. – Azért jöttem, hogy a bátyjáról
beszélgessünk.
– Tényleg? – kérdezte Cassandra. – Szeretnék elmesélni a bátyámról
egy történetet, ha meghallgatja.
– Persze – válaszoltam.
– Amikor én megszülettem, ő még kisfiú volt, és tudta, hogy én
önmagamba vagyok zárva – mondta Cassandra. – Úgyhogy mindig
odajött hozzám, homlokon csókolt, és órákig énekelt nekem. El tudja ezt
képzelni? Hány hétéves fáradozna ilyesmivel? Magának nincsenek
testvérei.
– Nincsenek – válaszoltam.
– Nem hiányozik?
– Nem hiányozhat olyasmi, ami soha nem volt – feleltem.
– Ez egyáltalán nem igaz – ellenkezett Cassandra. – De rosszul
fogalmaztam. Úgy értettem, nem érzi-e azt, hogy kimaradt valami az
életéből a testvérek hiánya miatt.
– Úgy gondolom, hogy érdekes lett volna, ha lettek volna testvéreim
– válaszoltam.
– A szüleinek nem született több gyereke maga után.
– Azt hiszem, aggódtak, hogy ha születne, akkor valamelyikünket
elhanyagolnák, hogy a másikkal tudjanak foglalkozni – magyaráztam. –
És az, akit elhanyagolnak, végül keserűvé válna emiatt. Nehéz, ha az
ember egyik gyereke hadenes, a másik meg nem. Nehéz lehet. –
Elhallgattam.
– Kérdezni akart valamit velem és a bátyámmal kapcsolatban –
mondta Bell.
– Arra lennék kíváncsi, hogy integrálódott-e valaha a bátyjával –
feleltem.
– Ó, nem – válaszolta Cassandra. – Az túl intim dolog. Én szeretem a
bátyámat, és ő is engem. De nem vágyom arra, hogy a fejébe bújhassak, és
szerintem ezt ő sem akarja. Mi ketten ugyanabban a fejben, egy időben! A
saját szüleinkké válnánk.
– Így is fel lehet fogni – feleltem.
– Én soha nem integrálódtam. Éppen elég vagyok magamnak a saját
fejemben. Nem akarok valaki máséban is lenni.
Erre elmosolyodtam.
– Be kellene mutatnom a társamnak – jegyeztem meg. – Ő egy volt
integrátor, aki nem szerette, ha mások vannak a fejében.
– Olyanok lennénk, mint a mágnesek – felelte Bell. – Vagy
ellenállhatatlanul vonzanánk, vagy taszítanánk egymást.
– Egy újabb érdekes értelmezés – mondtam.
– Meséljen a bátyámról.
– Mikor beszélt vele utoljára?
– Most nem a bátyámról mesél, de elnézem – felelte Bell. – Nemrég
beszéltünk. Vasárnap délután találkozni akar velem.
 – És fog vele találkozni?
– Maga nem szakítana időt a családjára? – kérdezte Bell. – Tudom,
mit válaszolna erre, úgyhogy ne fáradjon.
– Én is szakítanék – válaszoltam ennek ellenére. – Itt fog vele
találkozni?
– Igen, és a testem mellett is ott lesz – felelte Bell. – Még mindig
szeret énekelni nekem, a fülembe.
– Lesz ott bárki más?
– Ő a testvérem.
– Vagyis nem.
– Shane ügynök, ez tökéletes pillanat lenne arra, hogy abbahagyjuk a
felszínes csevegést – jegyezte meg Bell.
– Úgy gondoljuk, hogy a bátyja teste felett átvette az irányítást az
egyik ügyfele – magyaráztam. – Ez az ügyfél komoly szaktekintély, igazi
tehetség, és képes volt megváltoztatni a bátyja neurális hálójának
szoftverét, hogy bezárja őt, és a saját céljaira használja fel a testét. Úgy
gondoljuk, hogy a maga megölésére szeretné felhasználni, utána pedig a
bátyját is megölné. Az egész olyan lesz, mint egy gyilkosság és az azt
követő öngyilkosság.
– Miért gondolják így?
– Mert más testek felett is átvette már az irányítást – válaszoltam.
Ugyanígy. Ő és a társa mindketten elkövették már ezt. És három halott
integrátor az eredmény.
Cassandra Bell nagyon komornak tűnt, a gyertya fénye pedig hirtelen
pislákolni és villogni kezdett, mielőtt folytatta az egyenletes ragyogást.
– Tehát úgy gondolják, hogy már most meg van szállva.
– Megszállva – visszhangoztam, és rádöbbentem, hogy egyszerűen
eszembe sem jutott így gondolni arra, ami Johnny Sanival vagy Brenda
Reesszel történt. – Igen. Már meg van szállva.
– Mióta?
– Úgy gondoljuk, hogy legalább múlt kedd óta.
– És miért csak most szóltak nekem?
– Tegnapig nem tudtuk, hogy ez lehetséges – magyaráztam.
– És tegnapig nem gondoltuk, hogy a bátyja is belekeveredett. Ennek
elvben lehetetlennek kellene lennie. És mivel lehetetlennek tartottuk,
mostanáig nem merült fel bennünk.
– Meghalt?
 – A bátyja? Nem.
– Azt tudom, hogy a teste nem halott – felelte Bell. – Úgy értem, ő.
A bátyám lelke.
– Mi nem gondoljuk, hogy meghalt volna – válaszoltam. – Erősen
hiszünk abban, hogy él, csak be van zárva. Képtelen a külvilággal
beszélni vagy kommunikálni. Mint... nos, mint mi. De ő szrípió, liminális
tér és az Agora nélkül. És úgy, hogy a teste másvalaki szeszélyeinek van
kiszolgáltatva, aki olyan dolgokat csinál vele, amit ő nem tenne.
– Biztosan nem ölne meg engem – helyeselt Bell. – Azt mondta, maguk
erősen hisznek abban, hogy még él.
– Igen.
– Jellemezze nekem ennek a hitnek az erejét.
– Olyan erős, mint az acél – feleltem. – Erős, mint a tölgy.
– Az acél elrozsdásodik. A tölgy elég.
– Nem lehetünk biztosak benne – magyaráztam. – De abból, amit
tudunk, úgy tűnik, a megszállt személy továbbra is létezik. Az az ember,
akit így megszállva láttam, létezett azután, hogy az ügyfele távozott.
– Azt mondta, hogy mind meghaltak.
– Ő is meghalt – válaszoltam. – Az ügyfele kibiztosított egy
kézigránátot, mielőtt távozott.
– Kik ezek az emberek? – kérdezte Bell.
– Egyelőre inkább nem mondanánk meg – válaszoltam. – A saját
védelme érdekében.
Cassandra Bell gyertyájának fénye rendkívül ragyogóvá vált, annak
ellenére, hogy körülöttem még fojtogatóbb lett a sötétség.
– Shane ügynök – mondta. – Ne nézzen gyermeknek. Én nem vagyok
sérült, még kevésbé tehetetlen. Százezreket viszek utcára a sorainkból,
hogy jelezzük a létezésünket a világnak. Erre nem lennék képes, ha egy
elkényeztetett izé lennék. Nem védelemre van szükségem. Hanem
információkra.
– Lucas Hubbardról van szó – válaszoltam.
– Ó – felelte Bell. A gyertya fénye visszatért az eredeti állapotába.
Szóval ő az.
– Ismeri őt.
– A maga kivételével, Shane ügynök, szinte minden fontos embert
ismerek. – Nem dicsekvés volt, hanem egyszerű ténymegállapítás.
– És mi a véleménye róla?
 – Most, vagy azelőtt, hogy megtudtam, a bátyámat a saját teste
rabszolgájává teszi?
Ezen elmosolyodtam.
– Előtte.
– Intelligens. Becsvágyó. Képes szenvedélyesen beszélni a
hadenesekről, amikor érdekében áll és a malmára hajtja a vizet, de
egyébként nem.
– Egy átlagos milliárdos – jegyeztem meg. Bell rám szegezte a
tekintetét.
– Szerintem maga pont azok közé tartozik, akik tudják, hogy nem
minden milliárdos szegény mint ember.
– Tapasztalataim szerint kevés olyan van, mint az apám –
válaszoltam.
– Ez sajnálatos – mondta Bell. – Mikor fogja kiszabadítani a bátyámat?
– Hamarosan – feleltem.
– E mögött a szó mögött egész bekezdések bujkálnak – jegyezte meg
Bell. – Vagy talán egyszerűen csak annyit akart mondani, hogy
„hamarosan, de nem most azonnal”.
– Vannak akadályok – feleltem.
– Nem fogom arra kérni, hogy képzelje el, milyen rettenetes a
bezártság, Shane ügynök – mondta Bell. – Tisztában vagyok azzal, hogy
pontosan tudja. Azt fogom megkérdezni, hogy miért lenne hajlandó
szándékosan kitenni bárkit ennek akár egyetlen másodperccel hosszabb
ideig, mint feltétlenül muszáj.
– Hogy megmentsek másokat ugyanettől a sorstól – válaszoltam. – És
hogy Hubbard komolyabb büntetést kapjon, mint egy egyszerű
letartóztatás. És hogy a bátyja biztonságban legyen.
Bell kőarccal meredt rám.
– Ha ebben a pillanatban rámozdulunk, akkor elég bizonyítékunk lesz
a vádemeléshez és az ítélethez – magyaráztam. – De ő nem ostoba.
Majdnem biztos, hogy vannak tervei arra az esetre, ha elkapnák. Gazdag, és
több ügyvédje van, mint ahány lakosa némelyik országnak. Évekig el
fogja húzni a dolgot peren kívüli megegyezésekkel és a kétség
elhintésével. És az lesz a legelső dolga, hogy amennyire lehet, eltünteti
a nyomokat maga mögött. Ebbe az is beletartozik, hogy megszabaduljon
attól az egyetlen személytől, aki minden egyes tettével tisztában van az
elmúlt hétről.
 – A bátyámtól – mondta Bell.
– A bátyjától – feleltem én. – Hubbard okos, ugyanakkor az
intelligenciája és a becsvágya egyben a gyenge pontja is. Úgy gondolja,
hogy minden lehetőségre és eshetőségre felkészült. De mi be fogjuk
bizonyítani, hogy van pár lehetőség, amelyeket nem látott előre.
– Mert a vakfoltjában vannak.
– Igen.
– Ígérje meg nekem, hogy visszadja a bátyámat – kérte Bell.
– Megígérem, hogy mindent meg fogunk tenni a megmentéséért
válaszoltam. – Megígérem, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk.
– És most magyarázza el, hogyan tervezik elkapni Hubbardot.
– Meg akarja ölni magát – jelentettem ki.
– Ezt már mondta.
– Szerintem hagynunk kéne, hogy megpróbálja.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Samuel Schwartz a legkevésbé sem örült, hogy láthat minket

szombat reggel, ennek ellenére beinvitált, és leültetett a
dolgozószobájában egy íróasztal elé, amelyet két kisgyerek fényképe
díszített.
– A magáéi? – kérdezte Vann.
– Igen – válaszolta Schwartz, miközben beült az íróasztal mögé.
– Bűbájosak – jegyezte meg Vann.
– Köszönöm – felelte Schwartz. – És hogy megelőzzem a következő
kérdéseit, Anna és Kendra, hét- és ötévesek, ondósejtlevétellel és in vitro
megtermékenyítéssel fogantak. Az édesanyáik egy ismerős pár két tagja,
egyikük az évfolyamtársam volt a jogi egyetemen. Igen, a gyermekek
tudják, hogy ki vagyok, és igen, aktív szerepet játszom az életükben. Ami
azt illeti, perceken belül egy focimeccsen kellene lennem... Gondolom,
Nicholas Bell miatt vannak itt.
– Igazából Jay Kearney miatt – felelte Vann.
– Már beszéltem Jay-ről a kollégáiknak – felelte Schwartz. –
Maguknak is csak azt tudom elmondani, amit nekik mondtam, vagyis
hogy Jay szakmai és személyes kapcsolatunk egyetlen pontján sem fedte
fel a szándékait, nem célzott a terveire vagy a kapcsolatára dr. Baerrel.
Ami pedig az aznap esti tartózkodási helyemet illeti – biccentett felém
Schwartz –, a társa a tanúm, hogy aznap este Marcus Shane otthonában
voltam. A vacsoraasztalnál ültünk, amikor bekövetkezett a robbantás a
Loudoun Pharmában.
– A laboránsaink azt mondják nekünk, hogy Kearney – vagy Baer
ammónium-nitrátból készítette a bombát – mondta Vann.
– Értem – felelte Schwartz. – És?
– Valószínűleg nem lényeges, de megjegyezném, hogy az Agrariot az
Accelerant egyik leányvállalata. Ők dehidratált és mirelit ételeket
készítenek, továbbá takarmányt és műtrágyát.
– Az Accelerant egy nemzetközi konglomerátum, amely közel
kétszáz különböző vállalat tulajdonosa vagy komoly befektetője, Vann
ügynök – felelte Schwartz. – Igaza van abban, hogy ez valószínűleg nem
lényeges.
 – Az Agrariotnak van egy warrentoni raktára – jegyezte meg Vann. A
15-ös út mentén, Leesburg mellett. És a raktárkészletéből több raklap
műtrágya hiányzik. Tegnap néztem utána.
– Remélem, hogy tájékoztatta erről azokat a kollégáit, akik nagyobb
szerepet vállalnak a nyomozásban – felelte Schwartz.
– Megtörtént – biztosította Vann.
– Úgy hallottam, az Accelerant ajánlatot tett a Loudoun Pharmára
szólaltam meg.
Schwartz felém fordult.
– Erről én most hallok először – válaszolta. – Lehet, hogy nem
kellene minden pletykát elhinnie.
– Nem tudom, hogy pletykának minősül-e, ha egyenesen a
cégtulajdonostól hallottam – feleltem. – Tegnap délután beszéltem Mr.
Bucholddal.
– Ez indiszkréció volt Mr. Buchold részéről – szögezte le Schwartz.
Folytak ugyan tárgyalások, de semmi komoly.
– És arra is emlékszem, hogy az említett vacsorán Lucas Hubbard
elég negatívan állt ahhoz, amit a Loudoun Pharma csinál – folytattam.
– Érdekes, hogy azt fontolgatja, megvásárolja a céget, különösen most,
hogy a porral vált egyenlővé.
– Lucast érdeklik a Loudoun Pharma bizonyos munkái – felelte
Schwartz. – A Loudoun Pharmának vannak olyan termékei, amelyek
illenek a mi portfóliónkba.
– Persze – felelte Vann. – És egy olyan is, amelyet valószínűleg
szeretnének befullasztani.
– A Neurolease – tettem hozzá segítőkészen.
– Erről van szó – mondta Vann. – Nem akarják, hogy egy csomó
hadenes bezártsága megszűnjön. Az rengeteg Accelerant-leányvállalat
profitjára rossz hatással lenne. És maguk hasznot akarnak termelni
ezekből még legalább pár évig.
– Attól tartok, én nem tudok túl sokat a Neurolease-ről – emelkedett
fel Schwartz. – És, mint már említettem, most egy focimeccsre...
– És mennyit tud Salvatore Odellről, Michael Crow-ról, Gregory
Buffordról, James Martinezről, Steve Gaittenről vagy Cesar Burke-ról? –
kérdezte Vann.
– Nem ismerem ezeket az embereket – felelte Schwartz.
 – Ők azok a takarítók, akik meghaltak, amikor a Loudoun Pharma
felrobbant – magyarázta Vann. – Csak nemrég sikerült kiásni őket. Ma
tartanak miattuk egy megemlékezést.
– Körülbelül most – tettem hozzá.
– Tényleg? – mondta nekem Vann, majd visszafordult Schwartz felé.
Az orvosaink azt mondták, hogy néhányan már a robbanástól meghaltak,
de a többiek túlélték azt a szakaszt. Ők abba haltak bele, hogy maga alá
temette őket négyemeletnyi beton. Kilapultak. Összezúzódtak.
– Zárt koporsós temetés lesz – fűztem hozzá.
– Más nem lehet – mondta Vann.
– Nagyon sajnálom, ami velük történt – válaszolta
Schwartz.
– Tényleg? – kérdezte Vann.
– Azt hiszem, elfogyott az időm – folytatta Schwartz.
– Milyen közel áll maga Lucas Hubbardhoz? – kérdeztem.
– Ezt hogy érti? – kérdezett vissza Schwartz.
– Úgy értem, hogy emlékszem, amikor azon a vacsorán Lucas feltett
magának egy kérdést, maga viszont értetlenül nézett válasz helyett –
magyaráztam. – Hubbard odanyúlt, hogy megnyugtassa magát, miután
elveszítette a fonalat, és megveregette a kezét. Én nem vagyok a nemi
szerepek tántoríthatatlan híve, de az eléggé „férfiatlannak” tűnt
számomra. Maga nem olyan benyomást kelt, mint akinek ilyesfajta
megnyugtatásra van szüksége, Hubbard pedig nem olyat, mint aki
felkínálná ezt magának. Maga a vállalat jogi vezetője, nem pedig az ő
barátnője.
– Azt hiszem, túl sokat képzelt a dologba – felelte Schwartz.
– És volt egy furcsaság: megemlítettem a szrípióját, maga viszont
úgy nézett rám, mintha fogalma sem lenne, hogy miről beszélek –
folytattam. – Akkor is Hubbard válaszolt maga helyett. Emlékszem, hogy
sarokba szorított minket, mikor Bell-lel a kihallgatóhelyiségben voltunk.
Szerintem maga nem az a fajta, aki hagyja, hogy más válaszoljon helyette.
– Lehet, hogy nem is ő volt az, aki nem válaszolt – jegyezte meg
Vann.
– Lehet, hogy nem – mondtam én is, Schwartzra pillantva.
– Mi ketten tényleg beszélgettünk – válaszolta Schwartz. – Tisztán
emlékszem, hogy az apja trófeaszobájában arról beszélgettünk, hogy női
integrátort használok.
 – Brenda Reest – tettem hozzá.
– Aki mostanra már halott – jegyezte meg Vann.
– Igen – mondtam én.
– Tüzet nyitott egy kávézóban, majd felrobbantotta magát egy
kézigránáttal.
– Én is ott voltam – tettem hozzá.
– És én is – mondta Vann, majd a bepólyált karjára mutatott. – Engem
meglőtt.
– Engem ugyancsak – mondtam.
– Elég furcsa – jegyezte meg Vann.
– Hogy meglőttek? – kérdeztem.
– Az is – felelte Vann, majd Schwartzra mutatott. – De én inkább arra
gondoltam, az furcsa, hogy Schwartz két integrátora is felrobbantja magát
egyetlen hét leforgása alatt.
– Az tényleg furcsa – helyeseltem.
– Úgy értem, mennyi esélye van ennek? – kérdezte tőlem Vann.
– Azt mondanám, elég kevés.
– Én is azt mondanám, hogy elég kevés – helyeselt Vann. – Talán nem
olyan kevés, mint annak, hogy ugyanazt a két integrátort medvék falják
fel, vagy hogy elüti őket egy aratógép. De ezzel együtt még mindig elég
figyelemreméltó egybeesés.
– Vann ügynök – mondta Schwartz –, Shane ügynök... Mi most...
– Ő azt mondta, hogy maga nem volt ott – vágtam közbe.
– Micsoda? – kérdezte Schwartz összezavarodva.
– Brenda Rees – válaszoltam. – Azt mondta, hogy maga nem volt ott a
vacsorán. Azt mondta, hogy maga eltűnt.
– Pontosan abban az időben, amikor Jay Kearney azt csinálta, amit –
tette hozzá Vann.
– Jay Kearney dr. Baerrel integrálódott – válaszolta Schwartz. – Baer
maga mondta ezt a videofelvételen.
– Nos, nem – cáfoltam. – Kearney szája mondta, és mi azért
feltételeztük, hogy Baer beszél, mert Baer ott feküdt a háttérben. De
nekünk van egy alternatív elméletünk.
– Amely így szól – vette át a szót Vann. – Maga integrálódott
Kearneyvel, és elment Baer lakásába. Ő már várta Kearney-t. Maga
elkábítja Baert, aki elveszíti az eszméletét. Elkészíti a videót, kést döf
a halántékába, úgy helyezi el a szrípiót, hogy öngyilkosságnak tűnjön a
dolog, majd elugrik Kearney-vel a Loudoun Pharmába.
– És desszertre vissza is ér hozzánk – tettem hozzá. – Már ha volt
desszert. Annál a részénél én már nem voltam ott.
– Azért nem, mert a Loudoun Pharma felrobbant.
– Az imént vádoltak meg Baer meggyilkolásával – szólalt meg
Schwartz.
– Igen – erősítettem meg.
– És a hat takarítóéval – tette hozzá Vann.
– És Jay Kearney-éval – egészítettem ki.
– Összesen nyolc emberével – foglalta össze Vann.
– Végeztem magukkal – jelentette ki Schwartz. – Egy szóval sem fogok
többet mondani ügyvéd nélkül. Ha az a tervük, hogy letartóztatnak, akkor
tegyék meg most. Ha nem, akkor hagyják el a házamat.
– Mr. Schwartz, csak még egy szóra – mondta Vann.
Schwartz olyan érzelemmentesen pillantott rá, ahogyan csak egy
szrípió képes.
– Interpolátor – mondta Vann.
– Mit mondott? – kérdezte Schwartz.
– Ó, szerintem pontosan hallotta – felelte Vann.
– Nem tudom, mit jelent ez a szó – jelentette ki Schwartz.
– Ezen a ponton már túl vagyunk, nem gondolja, Mr.
Schwartz? – kérdezte Vann. – Pontosan tudja, mit jelent ez a szó. És azt
is tudja, az mit jelent, hogy mi is tudjuk. Azt jelenti, hogy ezt elbaszta,
uram. Méghozzá orbitálisan.
Schwartz ismét csak hallgatott.
– Lehetőségek – folytatta Vann, majd kinyújtotta az egyik ujját. – Az
egyes számú ajtó. Él a hallgatáshoz és az ügyvédhez való jogával. Csodás.
Megtapsolom a kiállását. Letartóztatjuk a nyolc említett gyilkosságért,
plusz Bruce Skow és Brenda Rees meggyilkolásáért. Egyben vádat
emelünk maga ellen Kearney, Skow és Rees elrablásáért. Nem beszélve
az ellenem és Shane ügynök ellen elkövetett gyilkossági kísérletről.
Plusz még egy adag egyéb bűncselekményről, amelyekbe én most nem
fogok belemenni, de szerintem a maga fejében már amúgy is elindult a
lista, mert maga ügyvéd. Bíróság elé állunk, maga veszít, a teste egy
szövetségi hadenes börtönbe kerül, és onnantól fogva hetente egyszer
beszélhet más emberi lényekkel, mindörökre.
 – Egyébként nekünk semmi kifogásunk ez ellen a lehetőség ellen
vetettem közbe.
– Így van – erősítette meg Vann. Kinyújtotta a következő ujját. –
Kettes számú ajtó. Maga kinyitja a száját. – Leeresztette a kezét. –
Válasszon.
Öt másodperce van, utána azt fogjuk feltételezni, hogy az egyes
számú ajtó mellett döntött.
– Ami ellen nem lesz kifogásunk – ismételtem meg.
– Így van – helyeselt ismét Vann.
Schwartz leült, és négyig várt, talán négy és félig is.
– Megegyezést akarok – mondta.
– Persze hogy azt – felelte Vann.
– Teljes felmentést – kezdte Schwartz.
– Nem – szakítottam félbe. – Azt nem kapja meg.
– Maga börtönbe megy, Schwartz – mondta Vann. – Jobb, ha
hozzászokik a gondolathoz. Most arról beszélgetünk, hogy mennyi időre
és mennyire rossz helyre.
– Teljes felmentés vagy semmi – jelentette ki Schwartz.
– A „semmi” nekünk teljesen megfelel – válaszoltam én.
– Mr. Schwartz, nem hinném, hogy felfogta, mit értek az alatt, hogy
ezt orbitálisan elbaszta – magyarázta Vann. – Ez azt jelenti, hogy messze
elegendő bizonyítékunk van ahhoz, hogy eltemessük. Mindörökre. És ezt
is fogjuk tenni. Mindörökre. De az a helyzet, hogy nem maga az, aki
tényleg kell nekünk. Nem maga a fő attrakció. Meglehetősen biztos
vagyok benne, hogy tudja, kiről beszélünk most.
– De ha őt nem kaphatjuk el, magával is megelégszünk – tettem
hozzá.
– Ez így van – folytatta Vann. – És legyünk őszinték, Schwartz. Ő is
boldogan hagyja majd, hogy maga vigye el a balhét. Ön tudja a
legjobban, mennyi ügyvédje van, és hogy milyen jók. Abban a
pillanatban, hogy értesítik, bevarrtuk magát, az egészet, az egészet
magára fogja kenni. Már látom magam előtt a sajtónyilatkozatot.
– Döbbenten és szomorúan értesült a vádakról, és megígéri, hogy
mindenben együttműködik a hatóságokkal; ez mi vagyunk
– tettem hozzá.
– És tudja, mit? – folytatta Vann. – Lehet, hogy azon a ponton mi
úgy fogunk dönteni, lemondunk a veszteségről, és azzal foglalkozunk,
amink van. Mi így is jó színben fogunk feltűnni, és az igazat megvallva,
hasznos lecke lesz magának a vak lojalitásról egy olyan ember iránt, aki
örömmel veti a vadállatok elé.
Schwartz ismét csak hallgatott. Majd megszólalt.
– Mit várnak tőlem?
– Természetesen az egészet – válaszolta Vann. – A dátumokat. A
terveket. Azt, hogy hogyan használta fel az Accelerant tulajdonában lévő
különböző cégeket a céljai elérésére. Hogy ki volt még benne. Mi volt a
végső cél. Mit vártak Hubbarddal, milyen hasznuk származik a dologból.
– Miért pont Sanit és Skow-t választották – tettem hozzá.
– Pontosan – mondta Vann. – A Navahó Nemzet vezetősége készen áll
arra, hogy elgázolja magukat egy autóval. Nagyon rosszul döntöttek,
amikor Sanit választották. Valószínűleg nem is baj, hogy egy időre
kivonjuk magukat a forgalomból.
– Mennyi időre? – kérdezte Schwartz. Ekkor már teljesen
legyőzöttnek tűnt. – Mennyi időről beszélünk most?
– Az évek konkrét számára kíváncsi? – kérdeztem vissza. Schwartz
felém fordult.
– Nekem gyermekeim vannak, Shane ügynök – mondta.
– Erről a focimeccsről le fog maradni, Mr. Schwartz – felelte Vann
meglepően gyengéden. – És az érettségijükről is. Attól függően, hogy
most mit kapunk magától, megbeszélés tárgya lehet, hogy
valamelyiküket oda tudja-e majd vezetni az oltár elé.
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Nicholas Bell belépett Cassandra Bell második emeleti lakásába, majd

besétált a nappaliba, abba a helyiségbe, ahol Cassandra Bell az életét
töltötte, mivel a hálószobát raktárként és ápolói helyiségként használta.
Cassandra délelőtti ápolói már elmentek aznapra. A délutáni ápolói csak
egy órával később szoktak megérkezni. Nicholas odament a nappali
legfőbb bútordarabjához: a bölcsőhöz, amelyben egy fiatal nő feküdt.
Úgy nézett ki, mint az összes hadenes: mint aki alszik.
– Kedves tőled, hogy eljöttél meglátogatni, bátyám – mondta
Cassandra. – Egész héten nem láttalak. – A hangját a bölcsője melletti
hangfal közvetítette, és ehhez egy kamerát is erősítettek, amelyen
keresztül Cassandra az egész helyiséget beláthatta. Ő a világ egyszerű,
valós reprezentációját részesítette előnyben. Lehet, hogy Nicholas ezért
torpant meg, amikor észrevett egy ismeretlen alakot a szobában. Egy
szrípiót.
– Az egyik rajongóm ajándéka – magyarázta Cassandra Nicholas
tekintetét követve. – Nem olyasvalakié, aki eléggé imád ahhoz, hogy tudja
rólam, én soha nem használok és nem is használtam személyi
szállítóeszközt. De az egyik ápolóm ismer valakit, akinek szüksége van
rá. Most arra vár, hogy elvigyék.
Nicholas bólintott, és levett a válláról egy kis hátizsákot.
Kicipzározta, majd belenyúlt.
– Bátyám – szólalt meg Cassandra Bell –, ajándékot is hoztál?
– Igen – válaszolta Nicholas Bell. Fogta a nagy konyhakést, amelyet a
hátizsákból húzott elő, és beledöfte a bölcsőben fekvő fiatal nőbe, majd
mélyen a hasába nyomta.
Két további erős, mély szúrás a hasba, felfelé. Egy erőteljes döfés
lefelé, amely átszúrta a bal felső combot – a kés a combartériát kereste.
A hús sápadtan szétnyílt.
Három döfés, szabálytalan háromszög alakban, közvetlenül a
szegycsont alatt. Egy vad csapás a nyak bal oldalára, és egy ugyanolyan
jobbra, hogy szétnyíljanak a vért az agyba és az agyból szállító ütőerek.
Nicholas Bell a padlóra ejtette a kést, majd zihálva hátralépett. Úgy
meredt az összekaszabolt testre, mintha valamit nem értene.
 Például azt, hogy immár nyolc helyen megszúrta a testet, de abból egy
csepp vér sem csordult ki.
– Bátyám – suttogta Cassandra Bell –, nem sikerült.
Én felegyenesedtem a székből, amelyben ültem, és rávetettem
magam Nicholas Bellre, aki a padlóra zuhant, és vergődni kezdett.
Sikerült kiszabadulnia a szorításomból, odakúszott a hátizsákjához.
Én felpattantam, és azt láttam, hogy a kezében lévő pisztollyal rám céloz.
– Jaj, ne már – mondtam. – Ezt a szrípiót csak most vettem. A
mögöttünk felhangzó csattanás – az FBI-ügynökök keltette zaj, akik
betörték az ajtót, hogy Nicholas közelébe jussanak – eltérítette a férfi
figyelmét, éppen elég időre ahhoz, hogy felé vethessem magam, de
annyira nem, hogy másfelé célozzon. Elsütötte a fegyvert, a golyó a
vállamba csapódott, és megpördített.
Nicholas megfordult, és hármat lőtt a nappalit az erkélytől elválasztó
üveg tolóajtóba, majd belerohant az összetört üvegbe, arcát maga elé
emelt kezével védve. Az üveg egy lapban ledőlt,
Nicholas átjutott rajta, és már ott tántorgott az erkélyen.
– Bassza meg – mondtam, majd követtem.
Ekkor derült ki számomra, hogy Bell lövése hatással volt a jobb
karom mozgására. Átbukfenceztem az erkély korlátján, és belecsapódtam
az alatta lévő betonjárdába. Ha emberi testben lettem volna,
gyakorlatilag biztos, hogy meghaltam vagy lebénultam volna.
De nem abban voltam.
Felálltam, körülnéztem, és megláttam Bellt harminc méterrel
előttem, amint sántikálva, de meglehetősen gyorsan halad. A pisztolya
még mindig ott volt a jobb kezében.
– Mi az ördög történt az imént? – kérdezte Vann a fejemben.
– Leugrott az erkélyről – válaszoltam. – Ott rohan a Kilencedik
utcán. A Welbum tér felé halad. Utánamegyek.
– Nehogy ismét elveszítsd – mondta Vann.
– Ismét?! – kérdeztem, majd futásnak eredtem.
Bell bicegése súlyosabbá vált, mire utolértem, nem sokkal a Welbum
tér előtt. Rávetettem magam, és mindketten lezuhantunk a vörös téglás
járdára. Utánakaptam az épen maradt kezemmel. Ő lerúgta magáról, és
megütött a pisztoly markolatával.
Ez nem sült el olyan jól, mint szerette volna. Le volt tekerve a
fájdalomérzékelésem. Bell rám fogta a pisztolyt, de én odébb gurultam.
Ő ismét nekiindult, átvágott a tér közepén lévő kör alakú gyepen. Az
arra járók szétrebbentek, amikor meglátták a pisztolyát.
Ismét üldözni kezdtem, és közvetlenül a Taylor Street előtt futottam
bele. Ő megfordult, és rám lőtt, derékon talált. A bal lábam berogyott
alattam. Amikor felnéztem, azt láttam, hogy Bell rövid, diadalittas
pillantást vet rám, majd kirohan a Taylor
Streetre...
Ahol azonnal elüti egy autó. Bell drámaian kiterült a motorháztetőn,
majd a lábát markolászva lecsúszott az útra.
Vann kiszállt a volán mögül, odament Bellhez, meggyőződött arról,
hogy nincs közvetlen életveszélyben, és megbilincselte.
Két perc múlva a többi FBI-ügynök is utolért minket. Vann odajött
hozzám, mert még mindig a járdán hevertem. Leült mellém, és előhúzta a
kabátzsebéből az e-cigit.
– Ez a harmadik szrípió, amit két nap alatt tönkretettél – jegyezte
meg.
– A negyedik – helyesbítettem.
– Én nem akarok beleszólni abba, hogyan végzed a munkádat – felelte
Vann. – De azt megmondhatom, hogy ha én lennék a biztosítód, kirúgnálak
a picsába.
– Te meg elütötted a gyanúsítottunkat egy autóval – vágtam vissza.
– Bocsi – mondta Vann. Beleszívott a cigarettájába.
– Meg is ölhetted volna.
– Öt kilométer per órás sebességgel mentem – felelte Vann. – És
egyébként is, baleset volt.
– Nem lenne szabad ilyen helyzetekbe keveredned – mondtam.
– Elképesztő, mi meg nem történik, ha az ember kikapcsolja a
robotpilótát – merengett Vann.
– Megígértük Cassandra Bellnek, hogy nem teszünk kárt a bátyjában
– szögeztem le.
– Tudom – felelte Vann. – Felelőtlenség volt. Ugyanakkor az a seggfej
most lőtte meg a társamat. Kétszer is.
– Nem Bell lőtt rám.
– Nem is arról a seggfejről beszéltem. – Ezzel Vann eloltotta a
cigarettáját.

*
 – Több dologra is kíváncsi lennék – mondta Vann Bellnek. Egy asztal
két oldalán ültek, egymással szemben, az FBI egyik
kihallgatóhelyiségében. Vann előtt egy homokszínű mappa hevert. – De
megmondom, hogy ebben a pillanatban konkrétan mire vagyok leginkább
kíváncsi. Miért van az, hogy maga itt ül az FBI kihallgatóhelyiségében,
letartóztatás alatt áll, és mégsem jelezte határozottan, hogy hallgatni
akart, továbbá ügyvédet sem kért. Pedig kellene. Mindkettőt meg kellene
tennie.
– Igen – szólaltam meg én is. Vann mögött álltam. Az egyik olyan
szrípióban voltam, amelyet az FBI a látogatóba érkező ügynökök
számára tart fenn. Az az ügynök, aki fél órával korábban használta, most
éppen Chicagóban füstölgött, mert félbeszakítottam a munkáját. De hadd
füstölögjön még egy darabig. – Bár a maga helyében nem Sam Schwartzot
hívnám.
– Miért nem? – kérdezte Bell rám nézve.
– Ma reggel letartóztattuk gyilkosság és bűnszövetkezés vádjával, a
Loudoun Pharma ügyében – feleltem. – Hogy meg fog lepődni a főnöke.
– Hubbard tiszta – vette vissza a szót Vann. – Minden egyedül
Schwartzra mutat. Nem fog túl jól kinézni az önéletrajzában. –
Visszafordult Bellhez. – Szóval, hallgatni akar? – kérdezte. – Amikor erre
válaszol, tartsa szem előtt, hogy abban a pillanatban, amikor kilépett az
ajtón, és elindult ide, végrehajtottunk egy engedélyezett házkutatást a
lakásában. Ezzel arra akarok kilyukadni, hogy már megtaláltuk a videót,
amelyben beismeri a gyilkosságot, és amelyben az öngyilkosságáról is
beszél.
– Ami megmagyarázza a pisztolyt – tettem hozzá. – A kés a húgához
jó volt, de azt akarta, hogy a saját halála gyors és amennyire lehet,
fájdalommentes legyen. De, gondolom, az, hogy én bejöttem a képbe, egy
kicsit bezavart a terveibe.
– Szóval – szólalt meg ismét Vann. – Akar élni a hallgatás jogával?
Szeretne ügyvédet?
– Maguknál van a videó – felelte Bell Vann-nek. Rám mutatott. – A
társa látta a támadást. Mi értelme lenne?
– Csak hogy egyértelmű legyen, maga most lemondott a hallgatáshoz
és az ügyvédhez való jogáról. – mondta Vann. – Már csak azt szeretném,
mondja ki, hogy „igen”, ha tényleg ezt akarja.
 – Igen – mondta Bell. – Ezt akarom. Szándékomban állt megölni a
húgomat, Cassandra Bellt. Ez volt a célom.
– Nos, ez nagyon megkönnyíti az életünket – jelentette ki Vann.
Köszönöm.
– Nem magukért teszem – felelte Bell. – Azt szeretném, ha az emberek
megtudnák, hogy a húgom veszélyes.
– Erről is szó esik a búcsúüzenetében? – kérdezte Vann. – Mert ha
igen, akkor egyszerűen csak átugorhatnánk arra a szakaszra, amikor
szövetségi őrizetbe vesszük magát, amíg az ítéletre vár.
– Azért lenne még egy dolog – vetettem közbe. Vann csettintett a bal
kezével.
– Tényleg. Valóban szerettem volna még valamit megkérdezni,
Nicholas.
– Mit? – kérdezte Bell.
– Hogy meddig akarja még ezt folytatni? – kérdezte Vann.
Bell bizonytalanul nézett rá.
– Nem tudom, hogy mit ért ezalatt.
– Úgy értem, meddig akar még úgy tenni, mintha Nicholas Bell lenne,
Mr. Hubbard? – kérdezte Vann. – Azért érdekelne, mert Shane-nel volt
egy fogadásunk. Shane úgy gondolja, csak addig akarja folytatni, amíg
börtönbe nem zárjuk. Végtére is, magának van egy élete, és egy
nemzetközi konglomerátuma, amelyet irányítania kell, és most, hogy
beismerő vallomást tett Bell nevében, és elismerte a bűnösségét, a nehezén
már túljutott.
– Így van – válaszoltam. – Mire az igazi Bell előkerül, és megfejti,
hogyan került börtönbe, már senki nem fog hinni neki. Azt fogják
gondolni, hogy megbánta a döntését, és talán abban reménykedik,
pszichiátriai kezelésre ítélik.
– Ez megalapozott feltételezés – vette át a szót Vann. – De én azt
mondtam, hogy nem. Túl messzire ment ahhoz, hogy most félmunkát
végezzen. Én úgy gondolom, hogy eltökélten végig fogja csinálni a
dolgot az ítélethirdetésen át a végleges elhelyezésig. Csak amikor
becsapódik az ajtó Bell mögött egy másfélszer két méteres cellában,
akkor fogja biztosan tudni, hogy megúszta. Vagyis ki kell tartania, éppen
úgy, ahogy egész héten át kitartott. Igen, ez azt jelenti, hogy nem tud az
Accelerant rendelkezésére állni. De talán amikor Bell alszik, akkor el
tud szökni annyi időre, hogy hagyjon egy üzenetet, miszerint kivett
néhány hetet. És maga nélkül is elboldogulnak.
– Lehet, hogy a jogi osztálynak nehéz dolga lesz – vetettem közbe.
– Rengeteg ügyvédjük van – nyugtatott meg Vann. – Megoldják.
– Egyikőjüket sem értem – mondta Bell.
– Kitart mellette – állapítottam meg.
– Ebben a pillanatban muszáj neki – felelte Vann. – De kavarjuk
csak meg egy kicsit a dolgokat. Mr. Bell, van maga számára egy
fényképem. Vann kinyitotta a mappáját, előhúzott belőle egy fotót, és
odacsúsztatta Nicholas Bellnek.
– Ismerkedjen meg Camille Hammonddel – mondta neki. –
Huszonhárom éves, és a Lady Bird Johnson Hadenes Gondozóközpont
lakója Occuquanban, ahová az állam utalja be azokat a hadeneseket, akik
súlyos agykárosodást szenvedtek, és nincsen családjuk vagy más
támaszuk. Pontosabban, Camille ennek az intézménynek a lakója volt
egészen szerda estéig, amikor is belehalt egy makacs tüdőfertőzésbe.
Amely sajnálatos módon nagyon gyakori az ő helyzetében lévők körében.
Bell a képre nézett, de nem mondott semmit.
– Az állam nem örült túlzottan, amikor megkérdeztük, hogy nem
kérhetnénk-e kölcsön a mai műsorhoz – folytatta Vann. – De persze azt
sem szerették volna, ha Cassandra Bellt brutálisan meggyilkolja a saját
bátyja az évtized legnagyobb polgárjogi tüntetésének előestéjén.
Úgyhogy végül úgy döntöttek, segítenek nekünk.
Vann áthajolt az asztalon Bellhez.
– Szóval, most jön az, amire kíváncsi lennék – mondta. – Maga
azért jött be abba a szobába, hogy meggyilkolja a húgát. Egy olyan
embert, akit egész életében ismert. Kicsit értetlenül állok az előtt, hogyan
sikerült nem észrevennie, miszerint az a nő, akibe nyolcszor beleszúrt, nem
ugyanaz, mint akit húsz éve ismer.
Bell felnézett, és nem mondott semmit.
– Tudja mit, ne is válaszoljon erre – folytatta Vann, majd hátranézett
rám. – Szólj nekik, hogy hozzák be Tonyt.
Elküldtem az üzenetet a belső hangomon. Tony pár másodperccel
később már ott is volt velünk a szobában.
– Tony Wilton, Lucas Hubbard–mutattam be őket egymásnak. – Lucas
Hubbard, Tony Wilton.
 – Ha ez egy hete történik, azt mondtam volna, megtiszteltetés, hogy
megismerhetem – közölte Tony Bell-lel. – Így most csak annyit tudok
mondani, hogy azért csodálom a programozói képességeit.
– Tony – szólt közbe Vann –, légy olyan kedves, és világosítsd fel
Mr. Hubbardot a legutóbbi kalandodról.
– A mód, ahogyan letöltötte a programkódot a processzorba az
interpolátoron keresztül, tényleg zseniális volt – magyarázta Tony. –
Ugyanakkor nagyon veszélyes is, mivel... – mutatott Tony Bellre –
...szóval a nyilvánvaló okok miatt. Tegnap éjjel írtam egy kis javítást,
hogy lezárja azt az utat, és az Egészségügyi Hivatal, amely még mindig
előírhat kötelező frissítéseket, közvetlenül a sor elejére tette. Nagyjából
abban az időben ment ki minden integrátornak az Egyesült Államokban,
amikor maga belépett Cassandra Bell lakásába. És miután ők megkapták
a frissítést, a sima hadeneseknek is ki fog menni. Úgy értem, többé
egyetlen hadenest sem tudna úgy kihasználni, ahogyan az integrátorát. De
persze ezt sem láttuk előre az integrátorokkal, amíg maga ki nem
használta. Gonoszul, de zseniálisan. Úgyhogy arra jutottunk, jobb félni,
mint megijedni.
– Semmit nem értek abból, amit nekem mondanak – szólalt meg Bell.
– Mi az az interpolátor?
Tony rám nézett.
– Tényleg nagyon elszánt – jegyezte meg.
– Van más választása? – kérdeztem. – Ha most kiszáll, előjön az igazi
Nicholas Bell, és mindent kitálal.
– Erről jut eszembe – fordult vissza Tony Bellhez. – Biztos vagyok
benne, hogy maga jól tudja, a neurális hálók frissítései általánosak is
lehetnek, de nagyon személyre szabottak is. Mondjuk egyetlenegy
személyre.
Bell értetlenül nézett vissza rá.
 – Oké, mivel úgy tesz, mintha semmit nem értene az egészből,
nagyon le fogom egyszerűsíteni – mondta Tony. – Amellett, hogy tegnap
éjjel írtam egy nagyon általános frissítést, írtam egy nagyon speciális
frissítést is, kizárólag erre a neurális hálóra – érintette meg könnyedén
Bell feje búbját.
– Ez két dologra képes. Az egyik az adatfolyam kezelésével
kapcsolatos.
– Figyeljen – javasolta Vann Bellnek –, ez nagyon jó lesz.
– Az integráció alatt általában az integrátor és az ügyfél is képes
bármikor megállítani az adatáramlást... Az ügyfél, amikor végzett a
dolgával, vagy az integrátor, ha elege van az ügyfélből
– magyarázta Tony. – Magának most sikerült blokkolnia Bell
lehetőségét arra, hogy kirúgja magát a fejéből.
– Ez nem tűnik igazságosnak – jegyezte meg Vann.
– Így van – mondta Tony. – Úgyhogy az a frissítés, amelyet most
automatikusan letöltöttem Bell rendszerébe, blokkolja a maga
képességét is arra, hogy megállítsa az adatfolyamot. Maga bezárta Bellt a
saját fejébe. Én viszont magát zártam be ugyanoda. Rajta, próbáljon csak
meg kiszabadulni.
– Ó, azt nem fogja megtenni – szólalt meg Vann. – Most csak blöffölsz,
így szeretnéd elérni, hogy kimenjen Bell fejéből.
– Hm – felelte Tony. – Ez eszembe sem jutott. Jogos.
– De hamarosan úgyis megtudja – vetettem közbe. – Megpróbálta
megöletni Nicholas Bell-lel a húgát. – Megpaskoltam a fejem. – Az
egész megvan idebent. Amikor annak a másfélszer két méteres cellának az
ajtaja becsapódik, ő is odabent marad Bell-lel.
– Úgyhogy ez az első dolog a frissítéssel kapcsolatban – folytatta Tony.
– A második olyasmi, ami szerintem nagyon tetszeni fog magának.
– Csak egy pillanat – szólalt meg Vann. Tony elnémult. Vann Bell felé
fordult. – Van ezen a ponton bármi mondanivalója, Mr. Hubbard?
– Tényleg nem értem, miről hadoválnak – felelte Bell esdekelve. –
Nagyon össze vagyok zavarodva.
– Próbáljuk meg tisztázni a dolgokat – javasolta Vann, majd
odabiccentett nekem. – A következő vendégeinket, kérlek.
Pár másodperccel később May és Janis Sani léptek be a szobába.
Vann felállt, hogy átadja a székét May-nek. Janis a nagymamája mögé
állt, kezét könnyedén a vállára téve.
 – Ez ő? – kérdezte May Vannre pillantva.
– Ő az – felelte Vann. – Legalábbis belül.
– Én nem ismerem ezt a két hölgyet – szólalt meg Bell.
– És ez az első igaz mondat, amelyet ma délután kiejtett a száján
jegyezte meg Vann.
– Lucas Hubbard, May és Janis Sani – mutattam be őket. – A
vezetéknevük onnan lehet ismerős, hogy maga Johnny Sanit is használta. Ő
Maynek az unokája, Janisnek az öccse volt.
– Ez őrültség – mondta Bell.
– Szerintem elég ennyi felvezetés – szólalt meg Vann. – És kezdem
unni ezt a vacakolást. Úgyhogy csapjunk a közepébe. – Bell székére tette a
lábát, megpördítette, és elhúzta az asztaltól.
– Hazudtunk magának Schwartzról – közölte Bell-lel. – Gyilkosságért
és bűnszövetkezésért vádat fognak emelni ellene, de kötött velünk egy
alkut. Elmesélte nekünk az egész történetet, hogy hogyan tervezték
kisajátítani a hadenesek piacát. Az ő verziója egyáltalán nem tünteti fel
magát jó színben. Készen állunk arra, hogy megszálljuk az Accelerant
irodáit egy seregnyi törvényszéki szakértővel. És még húszan várnak rá
a maga házánál, hogy megadjam a jelet arra, hogy bemehessenek. Szinte
több házkutatási engedélyt kaptunk maga és a cégei ellen, mint amennyi
emberünk van a végrehajtásukra.
Vann könnyedén megrúgta Bell székét. Az kicsit megrezzent, és vele
együtt Bell is.
– De maga még mindig ezt az idióta „nem Hubbard vagyok” játékot
játssza itt nekünk. Ideje lenne abbahagyni ezt a játékot – jelentette ki
Vann. – Szóval megmondom, hogy most mi lesz. Maga felhagy azzal,
hogy úgy tesz, mintha Bell lenne. – May és Janis Sanira mutatott. – Akár
azzal is kezdhetné, hogy elmondja nekik, mi történt igazából Johnny
Sanival. Ők megérdemlik, hogy tudják. Vagy továbbra is tehet úgy,
mintha maga lenne Bell, és ebben az esetben Tony mindjárt elmondja,
hogy mi fog történni. – Tonyra pillantott. – Mondd el neki a másik dolgot
is, amit a frissítésed csinál – utasította.
– Megfordítja a forgatókönyvet – mondta Tony.
– Egy kicsit szakszerűbben, ha lehet – pillantott Vann Bellre.
– Szerintem tudja majd követni.
– Amikor egy ügyfél integrátort használ, az integrátor a háttérbe
húzódik, és hagyja, hogy az ügyfél tudata irányítsa a testet – magyarázta
Tony. – Az integrátor segít, de az a feladata, hogy visszafogja magát. Bellre
mutatott. – A maga változatában az integrátor tudata teljesen el van
nyomva. Minden kapcsolat meg van szakítva közte és a teste irányítása
között. Az a frissítés, amelyet én töltöttem le Bell testébe, megfordítja
ezt. Az integrátornak ad teljes fizikai kontrollt, miközben az ügyfelet a
háttérbe szorítja, és az képtelen lesz bármit tenni a megfigyelésen kívül.
– Vagyis az ügyfél tapasztalja meg a bezártságot – mondtam.
– Így van – felelte Tony. – Szóval ennek nyilvánvalóan semmi értelme
nem lenne egy megszokott ügyfél-integrátor kapcsolatban. De persze
pillantott le Bellre – ez nem a megszokott kapcsolat, igaz?
– Bell visszakapja az életét, Hubbard pedig örökre bezárva marad
jelentette ki Vann. Nagyon közel hajolt Bellhez. – Most jön az igazán jó
része. Bell közismerten Hubbard integrátora. Szóval, miért ne...
meríthetne ebből ötleteket?
– Mondja azt, hogy ő Hubbard? – kérdeztem.
– Legyen ő Hubbard – válaszolta Vann. Felnézett rám és Tonyra. –
Nem élünk a házkutatási engedélyekkel, hagyjuk, hogy Schwartz vigye
el a balhét, és Bellt tesszük meg az Accelerant vezetőjévé. Ő pedig
elkezdi szétszedni a céget. Apránként eladogatja. És az eladásokból
származó hasznot a hadenesekbe fekteti. Kezdve az apád új izéjével,
Chris.
– Ja, igen – szólaltam meg. Áthajoltam az asztalon Bell felé.
– Az apám most egyezett meg a Navahó Nemzet vezetőivel abban,
hogy finanszírozni fogja az Agora nonprofit konkurenciáját – közöltem
vele. – A navahóknak van egy hatalmas szerverfarmjuk. Több mint
elegendő hellyel az egész Hadenes Nemzet számára. Navahó
informatikusokkal. És papíron nem az Amerikai Egyesült Államok
területén. Holnap fogjuk bejelenteni, a tüntetésen. Hogy jelezzük, a
hadenes közösségnek más lehetősége is van, mint hogy a gatyát is lehúzza
róla valaki, aki megpróbálja kisajátítani a piacot.
– Gondoljon csak bele – vette vissza a szót Vann. –
Cassandra Bell, amint bejelenti, Marcus Shane-nel az egyik oldalán,
Lucas Hubbarddal a másikon, hogy összefognak a hadenesek érdekében.
Utána pedig Hubbard apránként szétszedi a saját cégét, hogy
finanszírozhassa ezt a célt. Amíg semmi nem marad belőle.
– Mint egy álom – mondtam elhátrálva az asztaltól.
– Igen – helyeselt Vann.
 – Egy enyhén etikátlan álom.
– Etikátlanabb, mint a konkurencia felrobbantása, szövetségi
ügynökök megtámadása, és a hadenes aktivisták ellen tervezett gyilkossági
kísérletek? – kérdezte Vann.
– Annál nem – ismertem be.
– Akkor nekem nincs kifogásom ellene – jelentette ki Vann. – És senki
más nem fog tudni róla, csak akik most itt vannak ebben a szobában.
Van bármi problémája ezzel bárkinek?
Senki nem szólalt meg.
– Akkor ezek a lehetőségei vannak, Hubbard – mondta Vann,
visszatérve Bellhez. – Ismerje be, hogy ki maga, és mesélje el May-nek és
Janisnak, hogy mi történt Johnny Sanival. Ez esetben bűnösnek fogják
nyilvánítani, de a cége túléli a dolgot. Vagy folytassa azt, amit most
csinál, és akkor megfordítjuk a forgatókönyvet. Bell visszakapja az
életét, és átveszi az irányítást a maga élete felett. Maga pedig végignézi,
amint minden, amit valaha létrehozott, szétesik. Hozza meg a döntését.
Bell több mint egy percig némán ült. Aztán beszélni kezdett.
– Eleinte inkább csak gondolatkísérlet volt az egész, semmi egyéb
szólalt meg Hubbard. És egyértelműen Hubbard volt az. Még a székhez
bilincselve is átjött a pimaszsága. – Én írtam a programot és terveztem
meg a hálót, hogy az ügyfél folyamatosan integrálódva maradhasson.
Nem volt más oka, csak a kíváncsiság. De utána jött az Abrams-
Kettering, és az az üzleti modell, melyet én vittem, elkezdett megváltozni.
A többi vállalat bepánikolt, én azonban tudtam, hogy ebben vannak
lehetőségek. Csak a megfelelő irányba kell őket fordítani. Olyan módon,
ami hatékony, de lenyomozhatatlan és reprodukálhatatlan. Rájöttem,
hogy ha az általam tervezett hálót használom, akkor képes leszek olyan
módon manipulálni az embereket és az eseményeket, ahogyan mások
nem. És olyan módon, hogy ne lehessen visszatalálni hozzám. Sam volt
az, aki rávilágított, hogy a Medicord hozzáfér a Navahó Nemzet orvosi
dokumentációihoz, és hogy azok a dokumentumok nem szerepelnek az
Egyesült Államok egészségügyi adatbázisában. Ott kereshetünk egy
olyan tesztalanyt, aki minden szempontból láthatatlan... Sehol nincsenek
róla feljegyzések, nincsenek nyomai. Kettőt is találtunk, Johnnyt és
Bruce-t. Először Johnnyt választottuk ki. Ő...
Hubbard elhallgatott, mert hirtelen ráébredt, mit jelent Johnny Sani
családja számára az, amit mondani akar.
 – Mondja ki – szólt rá Vann.
– Ő mentális hiányosságokkal küzdött – mondta Hubbard. – Könnyű
volt bolonddá tenni. Könnyű volt irányítani. Kaliforniában helyeztük el,
egy olyan kínai cégen keresztül, amelyben az Accelerant alrészvényes. A
kapcsolatot egyedi szrípiókon keresztül tartottuk vele. Mindent úgy
intéztünk, hogy ne lehessen lenyomozni a kapcsolatokat, bár Johnny nem
volt elég okos ahhoz, hogy bármire rájöjjön. Túlbiztosításból. Mindent
olyan szűk körben intéztünk, amilyenben csak lehetett. Csupán Sam és én
tudtunk mindent. Miután telepítettük a hálót, eleinte csak alkalmanként
pár percig teszteltük, majd egy-két óráig. Egyre kényelmesebben
használtuk fel Johnnyt, és egyre több dologra. Egyszerű feladatokat
adtunk neki. Egy kis üzleti kémkedést. Apróbb szabotázsokat. Semmi
komolyat. Egyszerűen csak a képességeit vizsgáltuk. Arra jutottunk, hogy
Johnny korlátozott. Nem agyilag... Az nem számított, ha én
irányítottam. De ugyanaz az identitáshiány, amellyel felkeltette a
figyelmünket, korlátok közé is szorította. Ha valakinek nincs identitása,
az nehezebben mozog a mi társadalmunkban, nem könnyebben. Azzal,
amit Johnny révén megtudtunk, kereskedelmi hálókon kezdtünk
dolgozni. A mi tulajdonunkban van a Lucturn, és a rendelkezésünkre állt
a hálók adatbázisa is. Azt a módszert, hogy az interpolátorral feltörjük a
hálókat, és nyitva hagyunk egy ajtót, én találtam ki. Nem kellett mást
tennünk, csak ki kellett várnunk a megfelelő alkalmat. Majd elfogadták
az Abrams-Ketteringet, és elkezdték megtervezni a sztrájkot meg a
tüntetést. Ez volt a megfelelő alkalom a piac destabilizálására, és az
általunk kívánt cégek kiválogatására. Tudtam, hogy Nicholas Bell
integrátor. Ismertem embereket, akik őt használták. És tudtam, hogy ha
az Abrams-Kettering átmegy, akkor hosszú távú szerződést fog keresni.
De nem akartam szemtől szembe megkörnyékezni. Volt még egy utolsó
feladatom Johnny Sani számára. Elvittem Washingtonba, és arra
használtam, hogy egy turista szerepében felvegyem általa a kapcsolatot
Bell-lel. Arra használtam, hogy bejussak vele Bell elméjébe. Amikor
bejutottam Bellbe, Samnek azonnal be kellett volna lépnie, és átvennie az
irányítást Johnny felett. De Sam figyelme pár percre elterelődött.
Johnny magához tért, körbenézett, fogott egy kanapét, az ablakhoz rohant,
és kihajította az utcára. Majd visszajött, felkapott egy poharat, és a
szekrényhez vágta. Én azt hittem, hogy ellenem akarja felhasználni.
Felemeltem a kezem. Ő rám kiabált, és azt mondta, hogy most valaki fel
fog jönni, hogy kiderítse, mi történik. Azt akarta, hogy ne használhassák
többé. Szerette volna megtudni, hogy mire használták. Azt mondta, haza
akar menni.
Hubbard ismét elhallgatott.
– Folytassa – mondta Vann. – Ha maga nem meséli el, akkor Bell fogja.
Az egész ki fog derülni, Hubbard.
– Én kinevettem – ismerte be Hubbard. – Tudtam, hogy Sam
mindjárt megérkezik, és akkor vége lesz az egésznek. Elmondtam neki,
arra használtam, hogy nagyon gazdaggá tegyen engem. Ő tudni akarta,
hogy kényszerítettem-e valaha arra, hogy bántson embereket. Én azt
válaszoltam neki, hogy erre úgysem emlékezne, vagyis nem kell
aggódnia miatta. Majd azt mondta, „tudom, hogy maga egy rossz ember,
és tudom, nem fogja hagyni, hogy hazamenjek, ezért most bajba fogom
keverni”. És azzal elvágta a torkát.
May és Janis kőmerev arccal bámulták Hubbardot. Eszembe jutott,
amikor Klah Redhouse mesélte, hogy ők próbálják nem kimutatni a
gyászt.
– Nagyon sajnálom... – mondta Hubbard May-t és Janist nézve.
– Ne merészelje – mondta megvetően Janis. – Maga nem sajnálja,
hogy Johnny halott. Maga ma is meg akart ölni valakit. Maga csak azt
sajnálja, hogy elkapták. És azért kapták el, mert Johnny megakadályozta,
hogy megússza, amit csinált. Bajba keverte magát, pont, ahogyan ígérte.
Az öcsém lassú volt, de ha rászánt egy kis időt, képes volt rájönni
dolgokra. Magával kapcsolatban is rájött. És most nézze csak meg magát.
Tizedannyit sem ér, mint az öcsém.
Janis felsegítette Mayt a székből. Úgy mentek ki, hogy hátra
sem néztek.
– Maga látta, hogy elvágja a torkát, és utána bepánikolt, igaz? –
szólalt meg Vann, miután a nők távoztak. – Pár percre elhagyta Bell
testét.
– Igen – válaszolta Hubbard. – Elmentem, de Sam azt mondta, hogy
menjek vissza. Úgy érvelt, hogy ha Bell bárkinek mesél erről az
élményéről, akkor az illető rá fog jönni, hogy mit tett, és előbb vagy utóbb
az egész visszahull ránk. Nekem Bell-lel kell maradnom, amíg le nem
zárul az ügy. – Felmordult. – Azt mondta, hogy ki fog találni egy
fedőtörténetet, amely szombatig kitart majd, és az elég lesz. Sokat értünk
vele.
 – Otthagyta Bellt, és ez a rövid idő elég volt, hogy ő adjon nekünk
egy jelet – mondta Vann. – Nagyon össze volt zavarodva, de érezte,
hogy valami nagy baj van. Köszönjük a nyomot.
Hubbard szomorúan elmosolyodott, majd felnézett Vannre.
– És most mi lesz? – kérdezte.
– Eljött az ideje, hogy igazából is letartóztassuk, Mr. Hubbard –
mondta Vann. – Menjen vissza a testébe. Most azonnal.
– Ahhoz hatástalanítaniuk kell a javítást – felelte Hubbard.
– Ha már itt tartunk – szólalt meg Tony.
– Mi van vele? – kérdezte Hubbard.
– Hazudtunk magának – mondta Vann. – Nem volt ilyen javítás.
– Egy általános javítás volt, amely lezárta az interpolátor kínálta
hátsó bejáratot – magyarázta Tony. – Ez tényleg megtörtént. Vagyis ha
kiszállt volna, nem tudott volna visszajönni.
– De mi tudtuk, hogy nem tenne olyat – mondta Vann. –
Ezért próbára tettük a szerencsénket.
– És forgatókönyv-forgató sem volt – állapította meg Hubbard.
– Ha lett volna, lehet, hogy azzal kezdünk – szólaltam meg. – És
végignézetjük magával, ahogyan elég a vállalata.
– Most távozzon, Hubbard – mondta Vann. – A kollégáim már várják.
Rengeteg dologért kell felelnie.
Hubbard távozott, ami nem volt feltűnő.
Nicholas Bell visszatérése viszont igen. Megrázta magát, majdnem
felborította a székét, és vett egy nagy levegőt.
– Jézusom – mondta.
– Nicholas Bell? – kérdezte Vann.
– Igen – válaszolta Bell. – Igen. Én vagyok.
– Örülök, hogy megismerhetem – mondta Vann.
– Ne mozduljon – tettem a kezem gyengéden a vállára. – Le kell
vennem magáról ezt a bilincset. Levettem róla. Bell megrázta a karjait,
és dörzsölni kezdte a csuklóit.
– Mr. Bell.– szólalt meg Vann.
– Igen? – válaszolta ő.
– Amit Hubbard Johnny Saniról mondott... – érdeklődött Vann.
Bell bólintott.
– Igaz volt – jelentette ki.
 – Sajnálom, hogy végig kellett néznie – jegyezte meg Vann. Bell
erőtlenül felnevetett.
– Hosszú volt ez a hét – mondta.
– Igen – felelte Vann. – Az volt.
– Nagyon nem szívesen mondom ezt – közöltem Bell-lel –, de
válaszolnia kell pár kérdésre. Mindent mondjon el, amit látott és hallott,
amíg Hubbard irányította a testét.
– Elhihetik, mindent ki akarok tálalni arról a seggfejről, amit csak
tudok – válaszolta Bell. – De van valami, amit nagyon szeretnék
megtenni előtte. Ha szabad. Ha nem bánják.
– Dehogy – válaszolta Vann. – Árulja el, hogy mit szeretne.
– Nagyon szeretném látni a húgomat – válaszolta Bell.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

Vann a Lincoln-emlékmű előtti pódiumra mutatott, ahol a Haden-

tüntetés szónokai álltak.
– Az apád meglehetősen jól mutat odafent – jegyezte meg apa felé
biccentve, aki Becenti elnök és a hordozható bölcsőjében tartózkodó
Cassandra Bell mellett állt.
– Úgy néz ki, mint egy hangya – válaszoltam. – Ami apámtól elég szép
teljesítmény.
– Közelebb is mehetünk a színpadhoz, ha akarod – mondta Vann. – Az
a hír járja, hogy ismersz valakit.
– Így van – válaszoltam. – De szerintem jók leszünk itt is.
Vann és én a tömeg szélén álltunk, a Mail túlsó végén, a
színpadhoz és a szónokokhoz képest.
– Semmi zavargás – jegyezte meg Vann. – Tegnap reggel még nem
vettem volna erre mérget.
– Azt hiszem, az a hubbardos dolog kifogta a szelet a vitorlából –
válaszoltam. Hubbard és Schwartz letartóztatásnak híre elég jelentős volt
ahhoz, hogy kitörjön a szombat késő délutáni holttérből. Mi
gondoskodtunk arról, hogy mindenkinek annyi információ álljon
rendelkezésére a részletekkel kapcsolatban, amennyit csak szeretne.
Szombat este Washingtonban nem történt több incidens, mint egy
átlagos szombat estén szokott. A vasárnap pedig egy egyszerű vasárnap
volt.
– Elkerültük a golyót – helyeselt Vann. – Mármint képletesen. Téged
több is eltalált.
– Igen – válaszoltam. – Ha bármit is megtanultam ezen a héten, az
az, hogy fektessek be költséghatékony szrípiókba. Ilyen mértékű
pénzszórást nem engedhetek meg magamnak.
– Dehogynem – ellenkezett Vann.
– Na, jó – mondtam én. – Megengedhetném. De nem akarom.
Végigsétáltunk a Mallon, ő a bepólyált karjával, én pedig egy kölcsön-
szrípióban. Vann visszanézett a színpadra.
– Te is odafent lehetnél – jegyezte meg. – Ott állhatnál az apáddal.
Elég híres vagy ahhoz, hogy még hitelesebbé tedd a navahókkal kötött
megállapodását.
 – Nem – válaszoltam. – Apát ez után a hét után is elég tisztelet
övezi. És nekem már nem kell az az élet. Nem véletlenül lettem FBI-
ügynök, Vann. Szeretném, ha valami másban is hasznossá válhatnék, nem
csak hadenes üdvöskeként.
– A hadenesek még mindig tudnának mit kezdeni egy üdvöskével –
felelte Vann. – Az Abrams-Kettering éjfélkor életbe lép. Onnantól
nehezebb lesz minden. Sokkal nehezebb.
– Azt az ügyet vállalja el valaki más – jelentettem ki. – Szerintem
én jobb vagyok ebben a munkakörben.
– Így igaz – válaszolta Vann. – Legalábbis ezen a héten jobb voltál.
– De nem mindegyik lesz ilyen, ugye? – kérdeztem. – Mármint nem
mindegyik hét.
– Annyira szörnyű lenne, ha mind ilyen lenne? – kérdezte Vann.
– Igen – válaszoltam. – Igen. Annyira szörnyű.
– Mondtam neked, hogy sokat várok tőled – emlékeztetett Vann. –
Már az első munkanapodon. Emlékszel.
– Emlékszem – erősítettem meg. – Nem akarok hazudni neked. Akkor
azt hittem, hogy csak rám akarsz ijeszteni.
Vann elmosolyodott, és megveregette a vállamat.
– Nyugi, Shane – mondta. – Mostantól jobb lesz.
– Nagyon remélem – válaszoltam.
– Elnézést – szólalt meg valaki. Odanéztünk, és egy szrípió állt ott
pár emberrel. Vannre mutatott. – Maga az az FBI-ügynök, aki letartóztatta
Lucas Hubbardot?
– Igen – válaszolta Vann. – Az egyik.
– Milyen klassz! – mondta a szrípió, majd a csoportra mutatott. –
Nem bánná? Csinálhatnánk egy képet?
– Nem – válaszolta Vann. – Boldogan.
– Király – felelte a szrípió. Majd a csoport többi tagjával együtt
Vann köré tömörültek. Egyikük a kezembe nyomott egy fényképezőgépet.
– Megtennéd? – kérdezte.
– Persze – válaszoltam. – Húzódjatok összébb. – Összébb húzódtak.
– Ez most nagyon tetszik neked, mi? – kérdezte Vann.
– Csak egy kicsit – válaszoltam. – És most mindenki mondja azt, hogy
„csíííz”.